Simon

Sebag Montefiore

SZTÁLIN

A Vörös Cár udvara

~ Stalin. The Court of the Red Tsar, 2003 ~

ISBN 978 963 370 691 6
***

A könyvben előforduló fontos indexelt megjegyzéseken (1-300-ig)
kívül, az egyes fejezetek önállóan is tartalmaznak (1-…-ig)
számozott utalásokat, amelyek a „FEJEZETEK UTALÁSAI”
résznél megtalálhatóak (ezek azonban alapvetően
forrás-jelölések, és érdemi információkat nem tartalmaznak).
E-book készítő
***

TARTALOM
* *

Lily Bathshebának.

 BEVEZETŐ ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Vállalkozásom során Moszkvától és Szentpétervártól Szuhumiig, Tbiliszitől
Buenos Airesen át Rosztov na Donuig számos ember támogatott nagylelkűen.
Célom mindössze Sztálin, valamint a húsz vezető hatalmasság és családjaik
portréjának megalkotása volt, hogy ezáltal bemutassam uralkodásukat és
életüket a saját egyedi kultúrájukban, amikor a hatalom csúcsán álltak. Nem
szándékoztam történelmi leírást adni Sztálin bel- és külpolitikájáról,
hadjáratairól, fiatalkoráról és Trockijjal való küzdelméről. Krónikát írtam róla és
udvaráról, attól kezdve, hogy 1929-ben „vezérként” ünnepelték, egészen
haláláig. Könyvem egyben udvaroncairól is szól, bemutatja politikájukat,
hatalmukat és szokásaikat. Ez bizonyos tekintetben Sztálin életének olyan
ábrázolása, ahogy a hatalmasságokhoz fűződő kapcsolatain keresztül látszott,
hiszen Sztálin minden pillanatban jelen volt.
Azt szerettem volna, hogy könyvem túlmutasson azokon az ábrázolásokon,
amelyek „talányként”, „őrültként” vagy „sátáni géniuszként” jelenítik meg
Sztálint, az elvtársai pedig ne pusztán fekete-fehér fényképeken szereplő,
bajszos talpnyalók, „életrajz nélküli” emberek maradjanak. Az új irattárak és a
mindeddig kiadatlan visszaemlékezések, saját interjúim és közismert anyagok
felhasználása után bízom benne, hogy anélkül tudtam érthetőbbé és közelibbé
tenni Sztálint, hogy kevéssé visszataszítónak tüntettem volna fel. Bízom benne,
hogy Sztálint és oligarcháit sajátos bolsevik környezetükben, a katonai-vallási
„palloshordozók rendjének” tagjaiként bemutatva sikerül valamit megértetnem a
felfoghatatlanból. Sztálin teljességgel egyedi volt, ám nézetein és tulajdonságain
- például a gyilkolás politikai eszközként való alkalmazásán és a paranoián -
osztozott elvtársaival. A többi hatalmassághoz hasonlóan korának embere volt.
Sztálin társai közül talán Molotov és Berija a leghíresebb, sokan azonban nem
igazán ismertek a nyugati világban. Jezsov és Zsdanov olyan korszak
személyiségei, melyet nagyrészt ma is homály fed. Néhányukat, köztük
Mehliszt, még az akadémikusok is alig ismerik. Mikojant csodálat övezte,
Kaganovicsnak pedig megvetés jutott osztályrészül. Valószínűleg álarcban
jelentek meg a világ előtt, sokan azonban hivalkodóak, dinamikusak és
túlzásokra hajlamosak voltak. A nemrég feltárt levelezésük - többek között
szerelmes leveleik - élettelibbnek tüntetik fel őket.
Történetük szükségszerűen elrettentő. A tömeggyilkosok közül mindössze
Beriját és Jezsovot állították bíróság elé (és őket sem az elkövetett bűneikért).
Hajlamosak vagyunk minden bűnnel egyetlen embert, Sztálint vádolni.
Nyugaton manapság is furcsa megszállottsággal vitatják - hátborzongató és
ostoba versenyt rendezve Sztálin és Hitler között -, hogy vajon melyikük volt a
„világ leggonoszabb diktátora”, melyikük hány ember haláláért felelős. Ez nem
történelem, hanem démonológia. Oda vezet, hogy kizárólag egyetlen őrültet
kezdünk vádolni, és nem nyújt lehetőséget utópisztikus elképzeléseik és
rendszereik veszélyeinek, az egyének felelősségének megismerésére.
A modern Oroszország még nem mert szembenézni múltjával: nem történt
jóvátétel, ami talán a civil társadalom fejlődését is beárnyékolja. Sok ma élő
orosz nehezményezheti, hogy közvetlenül, nyíltan mutatom be azt a történelmet,
amit legszívesebben elfelednének. Könyvem nem próbálja kisebbíteni Sztálin
rémtetteit, ám igyekszik hangsúlyozni a többi vezető önfeláldozását, az általuk
elkövetett gyilkosságokat, megélt szenvedést, bűneiket és kiváltságaikat, ezáltal
pedig igyekszik eloszlatni azt a gyakori téveszmét, miszerint Sztálin lenne az
egyedüli felelős.
Rendkívül szerencsés vagyok, hiszen rengetegen segítették munkámat: a
könyv megírását Robert Conquest inspirálta, mindvégig ő volt legtürelmesebb és
legnagylelkűbb támogatóm és tanácsadóm. Elmondhatatlanul hálás vagyok
Robert Service-nek, az Oxfordi Egyetem orosz történelem tanszéke
professzorának, aki nemcsak komolyan ösztönzött, hanem páratlan tudásával
„ellenőrizte” is könyvemet. Felbecsülhetetlen értékkel bír, hogy alaposan
végigolvasta és szerkesztette a szöveget. Oroszországban a sztálini politika
legkiválóbb ismerője, Olgej Klevnyuk, az Orosz Föderáció Állami Levéltárának
(GARF) vezető kutatója is „felügyelte” munkámat, mindvégig rengeteg
útmutatást és segítséget kaptam tőle. Abban a megtiszteltetésben volt részem,
hogy az NKVD/MGB ügyeit illetően a Moszkvai Történelmi Tudományos
Kutatóközpont alelnöke, a titkosrendőrség munkájának ma élő legjobb ismerője,
Nyikita Petrov állt rendelkezésemre. A katonai ügyeket illetően mind a szövegek
értelmezésében, mind pedig a levéltári kutatásban Oleg Rzsesevszkij
professzortól és munkatársaitól kaptam iránymutatást és segítséget. Diplomáciai
kérdésekben felhasználtam Hugh Lunghi nagyszerű történeteit, aki ott volt
Teheránban, Jaltában és Potsdamban, és az 1940-es évek végén részt vett Sztálin
gyűlésein. Sir Martin Gilbert volt olyan nagylelkű, hogy megosztotta velem
Oroszországra vonatkozó tudását és kapcsolatait. Grúz ügyekben a tbiliszi Ilja
Gsavcsavadze Állami Egyetem professzorától, Zakro Megrelisvilitől (amerikai
tanulmányok), valamint Gela Csarkvianitól kaptam útmutatást. Az abház
kérdésekben legelsőként a szuhumi Szlava Lakóba professzornak kell köszönetét
mondanom. A következő személyek útmutatása és segítsége ugyancsak jelentős
támogatásnak bizonyult: Geoffrey Hosking, a University of London orosz
történelemmel foglalkozó tanszékének professzora; Isabel de Madariaga, a
University of London szláv tanulmányokkal foglalkozó tanszékének emeritus
professzora; valamint Alekszandr Kanenszkij, a Moszkvai Orosz Állami
Bölcsészettudományi Egyetem korai és kora modern orosz történelem
tanszékének professzora. Rój Medvegyev, Edvard Radzinszkij, Arkagyij
Vaksberg és Larissza Vasziljeva szintén hasznos tanácsokkal és segítséggel látott
el. Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen kimagasló
személyiségek segítségét élvezhettem. Szeretném alázatos köszönetemet
kifejezni nekik bölcsességükért, és elnézésüket kérem a hibáimért.
Az időzítésem is szerencsésnek bizonyult, hiszen az Orosz Állami
Társadalom- és Politikatörténeti Levéltár (RGASZPI) jókora részének 1999-ben
történő megnyitása után rengeteg új, nagyszerű dokumentumhoz és fényképhez
jutottam hozzá, beleértve Sztálin, környezete és családjaik levelezését, ami
lehetővé tette könyvem megírását. Az Orosz Állami Katonai Archívumban
(RGVA), valamint a podonszki Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának
Központi Levéltárában (CAMO) őrzött katonai anyagok megtekintésére is
engedélyt kaptam. Az RGASZPI és a GARF esetében Oleg Klevnyuk volt a
védnököm. Hálás köszönetemet fejezem ki Sztálin írása szakértőjének és
kézírása kitűnő elemzőjének, Larisza A. Rogovajának, az RGASZPI
osztályvezetőjének, aki munkám minden egyes fázisában hatalmas segítséget
nyújtott. Köszönetét mondok dr. Ludmilla Gatagovának, az Orosz Történelmi
Intézet kutatójának is. Mindenkinél nagyobb köszönettel tartozom az Orosz
Állami Bölcsészettudományi Egyetem Történelmi Intézete kimagaslóan
tehetséges kutatójának, Galina Babkovának, aki legalább annyi segítséget
nyújtott nekem most, mint a Potyomkin megírása idején.
Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a kor tanúinak hozzátartozóihoz
is ellátogathattam; sokszor a családi dokumentumokba is betekinthettem, például
a szülők kiadatlan emlékirataiba. Hálás köszönet Vlagyimir Grigorjevnek, az
Orosz Föderáció sajtóügyi államtitkárának, a Vagrius Kiadóház tulajdonosának;
Galina Ugyenkovának a GRASZPI-nál, aki mozgósította az érdekemben
kivételes kapcsolatait; Olga Adamisinának, aki számos interjúmat szervezte
meg; Rosamond Richardsonnak, aki nagylelkűen segített elérnem az Allilujev
családot, valamint a rendelkezésemre bocsátotta Szvetlána Allilujevával készült
interjújának szalagjait. Kitty Stidworthy lehetővé tette, hogy használhassam Vera
Trail Jezsovról szóló, eddig meg nem jelent visszaemlékezéseit. Köszönetét
mondok az elragadó dr. Ljuba Vinogradovának hatékonyságáért, megértéséért és
türelméért, aminek számos interjúm során tanúbizonyságát adta. Külön
köszönettel tartozom Alán Hirstnek és Louise Campbellnek, amiért bemutattak a
Molotov családnak. Sztyepan Mikojan altábornagy és lánya, Aszhen egyaránt
elragadóak, kedvesek, segítőkészek és nagylelkűek voltak. Az alábbi személyek
szintén megosztották velem az emlékeiket: Kira Allilujeva, Vlagyimir Allilujev
(Redensz),
Natalja Andrejeva, Nyikolaj Bajbakov, Nyina Bugyonnij, Júlia Hruscsova,
Tanja Litvinova, Igor Malenkov, Volja Malenkova, Szergo Mikojan, Joszif
Minyervin (Kaganovics unokája), Sztasz Namin, Vjacseszlav Nyikonov (Mo-
lotov unokája), Éteri Ordzsonikidze, Marta Peskova, Natalja Poszkrjobiseva,
Leonyid Redensz, Natalja Rikova, Artyom Szergejev altábornagy, Jurij
Szolovjev, Oleg Trojanovszkij, Jurij Zsdanov, Nagyezsda Vlaszik. Hálás vagyok
kutatómnak, Galina Babkovának, amiért megszervezte a Tina Egnatasvilivel és
Gulia Dzsugasvilivel való találkozómat. Köszönetét mondok a fantasztikus Mark
Fieldernek, a Granada Productionnél, akivel öröm volt együtt dolgozni a BBC2
Sztálinról szóló dokumentumfilmjén. Köszönetemet fejezem ki a szentpétervári
Kirov Múzeum igazgatójának és dolgozóinak.
Tbilisziben Megrelisvili professzor számos interjút szervezett számomra,
emellett elmesélte mostohaapjáról, Salva Nucibidzéről őrzött emlékeit, és
bemutatott Maja Kavtaradzénak, aki megmutatta apja kiadatlan emlékiratait.
Gela Gsarkviani megosztotta velem fiatalkori emlékeit, és nagylelkűen
megmutatta apja kiadatlan emlékiratait. Hálás vagyok még az alábbi
személyeknek: Nágya Dekanozova, Aljosa Mircsulava, Eka Rapava, Nyina Ru-
hadze. Köszönetemet fejezem ki Lika Baszilejának, aki a Likani-palotában és
Goriban vezetett körbe, valamint Nyino Gagosidzének és Irina Dmet-radzénak
fáradhatatlan segítségükért, Nata Patjasvilinek, amiért segített a fordításban és
interjúkat szervezett, Zurab Karumindzének, valamint Lila Abursvilinek, a gori
Sztálin Múzeum igazgatójának.
Abháziai utammal kapcsolatban köszönetemet fejezem ki a grúz
nagykövetnek, Deborah Barner Jonesnak; az UNOMIG hadászati
adminisztrátorának, Thadeus Boyle-nak; valamint az abház miniszterelnöknek,
Anri Dzsirgoniának. A kutatásra nem lett volna lehetőségem Victoria Ivle-va-
Yorké nélkül. Köszönet Szajda Szmirnek, a Novij Afonban található dácsa
igazgatójának, valamint Sztálin többi, szuhumi, Holodnaja Rjecska-i, Rica-tavi,
muszeri és szocsi rezidenciájának dolgozóinak. Hálás vagyok a Buenos Aires-i
Éva Soldatinak, amiért interjút készített Leopold Bravóval és családjával.
Moszkvai és egyéb tartózkodásommal kapcsolatban az alábbi személyeknek
mondok köszönetét: Masa Szlonyim, akiről kiderült, hogy Makszim Lit-vinov
unokája; Mark és Ráhel Polonszkijnak, akik Konyev marsall lakásában laknak a
Granovszkijon; Dávid Campbell és Tom Wilson Moszkvában; valamint Olga
Polizzi és Julietta Dexter Szentpétervárott.
Külön köszönet jár a világ két legnagyszerűbb történelem-szakértőjének:
apámnak, dr. Stephen Sebag-Montefiorénak, aki éppoly kiválóan térképezte fel
Sztálin lelki világát, mint Potyomkinét; valamint anyámnak, April Sebag-
Montefiorénak, tökéletes nyelv- és pszichológiatudásáért. Hálás vagyok
ügynökömnek, Georgina Capelnek; az Orion elnökének, Anthony Cheet-
hamnek; kiadómnak, Ion Trewinnek; valamint Lord és Lady Weidenfeldnek. Az
alábbi személyeknek köszönöm, hogy válaszoltak kérdéseimre, és ezzel is a
segítségemre voltak: Andy Apostolou, Bernadetté Cini, Derek Beales professzor,
Vagyim Benyatov, Michael Bloch, dr. Dávid Brandenburger, Winston Churchill,
Pavel Csinszkij, dr. Sarah Davies, Ellen, Lady Dahrendorf, Mark Franchetti, Lisa
Fine, Szergej Degtyarev Foster, dr. Dán Healy, Jelena Dur-den-Smith, Levan és
Nino Gacsecsiladze, J. Arch Getty professzor, Nata Go-logre, Jón Halliday,
Andrea Dee Harris, Mariana Haseldine, Laurence Kelly, Dmitrij Hankin, Anne
Applebaum, Joan Bright Astley, Maria Lobanova, V Sz. Lopatyin, a Grúz
Köztársaság nagykövete és Teimuraz Mamacasvili, Neil McKendick, a Mester,
Gonville & Caius College, Cambridge, Cathe-rine Merridale, Tatiana Metternich
hercegnő, Edward Lucas, Charles és Patty Palmer-Tomkinson, Martin Poliakoíf,
Richard Overy professzor, Dávid Pryce-Jones, Alexander Prozverkin, Antony
Beevor, Júlia Tourchaninova és Ernst Goussinksi, E. A. Rees professzor, Hugh
Sebag-Montefiore, Fritz von dér Schulenberg herceg, Borisz Szokolov
professzor, Lady Soames, Geia Szulkanisvili, Lord Thomas of Swynnerton,
Nyikolaj Tolsztoj gróf, George Vassiltchikov herceg, dr. D. H. Watson, Adam
Zamoyski. Hálás köszönettel tartozom oroszoktatómnak, Galina Olekszjuknak.
Köszönetét mondok elszánt belső szerkesztőmnek, Jane Birkettnek; John
Gilkesnek a térképekért, Douglas Matthewsnak a névmutatóért és
kimondhatatlan köszönet Victoria Webbnek a korrektúráért.
Utolsóként említem feleségemet, Santa Montefiorét, noha neki vagyok a
leghálásabb - nemcsak Leopoldo Bravó anyagainak spanyolból történő
fordításáért, hanem leginkább mert eltűrte, sőt támogatta Sztálin hosszú éveken
át tartó, nyomasztó jelenlétét életünkben.





 SZEREPLŐK

Joszif Sztálin, született Dzsugasvili; ismert Szoszo és Koba néven is.

1922 és 1953 között a Bolsevik Párt titkára, 1941 és 1953 között
miniszterelnök. Marsall és generalisszimusz.

CSALÁD
Keke Dzsugasvili, Sztálin anyja.
Kató Szvanidze, Sztálin első felesége.
Jakov Dzsugasvili, Sztálin első házasságából, Kató Szvanidzétől született
fia. Német fogságba esett.
Nágya Allilujeva, Sztálin második felesége.
Vaszilij Sztálin, Sztálin Nágyától született fia, pilóta, tábornok.
Szvetlána Sztálin, másik neve Allilujeva, Sztálin lánya.
Artyom Szergejev, Sztálin és Nágya örökbe fogadott fia.
Szergej Allilujev, Nágya apja.
Olga Allilujev, Nágya anyja.
Pavel Allilujev, Nágya testvére, a Vörös Hadsereg tisztje.
Zsenya Allilujeva, Nágya sógornője, színésznő, Kira anyja.
Aljosa Szvanidze, Kató testvére, grúz, Sztálin sógora, banktisztviselő,
Maria Szvanidze férje.
Maria Szvanidze, naplóíró, grúz zsidó, operaénekes.
Sztanyiszlasz Redensz, Nágya sógora, a titkosrendőrség tagja, Anna
Redensz férje.
Anna Redensz, Nágya nővére.

SZÖVETSÉGESEK
Viktor Abakumov, a titkosrendőrség tagja, a SZMERS vezetője, MGB-
miniszter.
Andrej Andrejev, a Politbüro tagja, a KB titkára, Dóra Hazan férje.
Dóra Hazan, Nágya legjobb barátnője, textilipari miniszterhelyettes, Natasa
Andrejeva anyja.
Lavrentyij Berija, Lara bácsi, a titkosrendőrség tagja, az NKVD vezetője, a
Politbüro tagja, az atomprogram vezetője, Nyina Berija férje.
Nyina Berija, tudós, Sztálin saját „lányaként” bánt vele, Szergo Berija
anyja.
Szergo Berija, tudós, Marta Peskova Berija férje.
 Marta Peskova Berija, Gorkij unokája, Berija menye.
Szemjon Bugyonnij, lovas katona, marsall, a caricini csoport tagja.
Nyikolaj Bulganyin, „a vízvezeték-szerelő”, csekista, Moszkva vezetője, a
Politbüro tagja, védelmi miniszter, utódjelölt.
Kandid Csarkviani, a grúz párt vezetője, Sztálin bizalmasa.
Szemjon Ignatyev, MGB-miniszter, az orvosok perének vizsgálója.
Lazar Kaganovics, Vas Lázár, „Lokomotív”, régi zsidó bolsevik, Sztálin
helyettese az 1930-as évek elején, vasúti vezető, a Politbüro tagja.
Mihail Kalinyin, „Papa”, szovjet elnök, paraszt/munkás.
Nyikita Hruscsov, moszkvai, majd ukrán főtitkár, a Politbüro tagja.
Szergej Kirov, leningrádi vezető, a KB titkára, a Politbüro tagja, Sztálin
közeli barátja
Valérián Kujbisev, gazdasági vezető és költő, a Politbüro tagja.
Alekszej (A. A.) Kuznyecov, Zsdanov leningrádi helyettese, a II.
világháború után a KB titkára, az MGB kurátora, Sztálin utódjelöltje mint
főtitkár.
Nesztor Lakóba, abháziai vezető.
Georgij Malenkov, „Malanya”, a KB titkára, Berija szövetségese.
Lev Mehlisz, a „morózus démon”, a „Cápa”, zsidó, Sztálin titkára, majd a
Pravda szerkesztője, a Vörös Hadsereg politikai vezetője.
Akaki Mgeladze, abháziai, majd grúz vezető, Sztálin „Farkas”-nak hívta.
Anasztasz Mikojan, régi örmény bolsevik, a Politbüro tagja, kereskedelmi
és közellátási miniszter.
Vjacseszlav Molotov, „Vasülepű”, „a mi Vecsánk”, a Politbüro tagja,
kormányfő, külügyminiszter, Polina Molotova férje.
Polina Molotova, született Karpovszkaja, Zsemcsuzima, „Gyöngyszem”,
zsidó, halászati népbiztos, parfümvállalat vezetője.
Grigorij Ordzsonikidze, Szergo elvtárs, „Sztálin ülepe”, a Politbüro tagja,
nehézipari vezető.
Kari Pauker, a budapesti opera egykori fodrásza, Sztálin testőre, biztonsági
főnök.
Alekszandr Poszkrjobisev, volt egészségügyi dolgozó, Sztálin
kabinetfőnöke, Bronka Metalikova Poszkrjobiseva férje.
Bronka Metalikova Poszkrjobiseva, zsidó orvos.
Mihail Rjumin, „Kis Miska”, „Törpe”, az MGB miniszterhelyettese, az
orvosok perének vezetője.
Nyikolaj Vlaszik, Sztálin testőre, az őrök igazgatóságának vezetője.
Klim Vorosilov, marsall, a Politbüro tagja, védelmi népbiztos, caricini
veterán, Jekatyerina Vorosilova férje.
 Jekatyerina Vorosilova, naplóíró.
Nyikolaj Voznyeszenszkij, leningrádi gazdaságpolitikus, a Politbüro tagja,
helyettes. kormányfő, Sztálin utódjelöltje mint miniszterelnök.
Genrih Jagoda, NKVD-vezető, zsidó, a szerelme Tyimosa Gorkij volt.
Avel Jenukidze, Avel bácsi, a végrehajtó bizottság titkára, grúz világfi,
Nágya keresztapja.
Nyikolaj Jezsov, „Földiszeder”, Kolja, az NKVD vezetője, Jevgenyija
Jezsova férje.
Jevgenyija Jezsova, szerkesztő, társasági előkelőség, zsidó.
Andrej Zsdanov, a „Zongorista”, a Politbüro tagja, leningrádi vezető, a KB
titkára, tengerészeti vezető, Sztálin barátja és utódjelöltje, Jurij Zsdanov apja.
Jurij Zsdanov, a KB tudományos részlegének vezetője, Szvetlána Sztálin
férje.

TÁBORNOKOK
Grigorij Kulik, marsall, a lövészség vezetője, szoknyavadász és kontár,
caricini veterán.
Borisz Saposnyikov, marsall, vezérkari főnök, Sztálin kedvenc törzstisztje.
Szemjon Tyimosenko, marsall, a finn háború győztese, védelmi népbiztos,
caricini veterán, a lánya Vaszilij Sztálin felesége.
Alekszandr Vasziljevszkij, marsall, vezérkari főnök, egy pap fia.
Georgij Zsukov, marsall, helyettes főparancsnok, Sztálin legjobb tábornoka.

ELLENSÉGEK ÉS VOLT SZÖVETSÉGESEK
Nyikolaj Buharin, „a párt kedvence”, „Buharcsik”, teoretikus, a Politbüro
tagja, 1925 és 1929 között Sztálin társuralkodója, Nágya barátja, jobboldali, az
utolsó koncepciós per fővádlottja.
Lev Kamenyev, baloldali Politbüro-tag, segített Sztálinnak Trockij
legyőzésében, és 1924-25-ben vele uralkodott, zsidó. Az első koncepciós per
vádlottja.
Alekszej Rikov, „Rikvodka”, jobboldali Politbüro-tag, kormányfő, 1925 és
1928 között Sztálin és Buharin társuralkodója. Az utolsó koncepciós per
vádlottja.
Lev Trockij, a forradalmi zseni, zsidó, hadügyi népbiztos, a Vörös Hadsereg
megszervezője, Sztálin szavaival „operettparancsnok”.
Grigorij Zinovjev, baloldali Politbüro-tag, leningrádi vezető, zsidó.
1924-25-ben triumvirátust alkot Sztálinnal és Kamenyevvel. Az első
koncepciós per vádlottja.

 „AZ EMBERI LÉLEK MÉRNÖKEI”
Anna Ahmatova, költő, Zsdanov szerint „szajhaapáca”.
Iszaak Bábel, a Lovashadsereg szerzője, Eizenstein és Mandelstam barátja.
Gyemjan Bednij, „a proletárköltő”, Sztálin ivócimborája.
Mihail Bulgakov, regény- és színműíró, Sztálin tizenötször látta A Turbin
család napjai című művét.
Ilja Ehrenburg, zsidó író, az európai irodalom elismert alakja.
Szergej Eizenstein, a legnagyobb orosz filmrendező.
Makszim Gorkij, a leghíresebb orosz regényíró, Sztálin közeli ismerőse.
Iván Kozloszkij, Sztálin udvari tenorja.
Oszip Mandelstam, költő, „Megőrizni, de elszigetelni” - írta róla Sztálin.
Borisz Paszternak, költő, Sztálin „fellegekben járónak” nevezte.
Mihail Solohov, a kozákokról és a kollektivizálásról írt regényt.
Konsztantyin Szimonov, költő és szerkesztő, Vaszilij Sztálin barátja, Sztálin
kedvence.

 ELŐSZÓ

AZ 1932. NOVEMBER 8-AI ÜNNEPI VACSORA

Ezerkilencszázharminckettő november 8-án, este hét óra körül Nagyezsda
Allilujeva Sztálin, a bolsevik főtitkár harmincegy éves, ovális arcú, barna szemű
felesége a forradalom tizenötödik évfordulója alkalmából tartandó ünnepségre
készülődött. A puritán, megfontolt, ám törékeny Nágya büszke volt „bolsevik
szerénységére”, fakó és formátlan ruhákat hordott, egyszínű vállkendőt és
szögletes kivágású blúzt viselt, és sosem sminkelte magát. Ez az este azonban
különleges volt. Sztálin ragyogó lakásában, amely a kétemeletes, XVII. századi
Potyesnij-palotában - a „szórakoztatópalotában”, ami a cári időkben színészek
otthona volt, és egy színháznak adott helyet - forgolódott testvére, Anna körül.
Hosszú, meglepően divatos, fekete színű, vörös rózsákkal hímzett, Berlinből
hozott ruhát viselt. Dísztelen kontya helyett ezúttal megengedte magának a
„divatos” frizurát, és fekete hajába játékosan skarlátvörös tearózsát illesztett.
Az eseményt, amelyen olyan bolsevik hatalmasságok vettek részt, mint
Molotov kormányfő és karcsú, okos és kacér felesége, Polina, Nágya legjobb
barátnője, minden évben a Potyesnij-palotától mindössze néhány lépésre levő
Lovaglóiskola hosszú, keskeny épületében lakó hadügyi népbiztos, Vorosilov
szervezte. A bolsevik elit szűk, bensőséges világában ezek az egyszerű, vidám
estélyek általában úgy végződtek, hogy a hatalmasságok és asszonyaik kozák
dzsigget táncoltak, és grúz panaszdalokat énekeltek. Ezen az éjjelen azonban az
estély nem a szokásos módon ért véget.
Ezzel egy időben néhány száz méterrel keletebbre, a Lenin-mauzóleumhoz és
a Vörös térhez közelebb, a háromszögletű, XVIII. századi Sárga Palota második
emeleti irodájában az ötvenhárom éves, Nágyánál huszonkét évvel idősebb
Joszif Sztálin - akinek két gyermeke is született Nágyától -, a Bolsevik Párt
főtitkára, a Szovjetunió Vozsgyja. (vezére) kedvenc titkosrendőrével találkozott.
[1]
Genrih Jagoda, a GPU elnökhelyettese, egy Nyizsnij Novgorod-i zsidó
ékszerész izzó szemű, „Hitler-bajuszt” viselő fia, aki rajongott az orchideákért, a
német pornóért és az irodalmi barátokért, új párton belüli Sztálin-ellenes
összeesküvésekről és vidéki zavargásokról tájékoztatta Sztálint.
Sztálin, a negyvenkét éves Molotov és gazdasági főnöke, a kócos hajával és az
ital, a nők és a versírás iránti olthatatlan szomja miatt inkább őrült költőnek tűnő
Valérián Kujbisev támogatását élvezve elrendelte az ellenében állást foglalók
letartóztatását. A nyomás ezekben a hónapokban amúgy is sokkal fojtogatóbbá
vált, mivel Sztálin tartott Ukrajna elvesztésétől, ami hozzájárult a kibontakozó
szörnyű éhínség és zűrzavar eluralkodásához. Miután Jagoda este 7 óra után 5
perccel távozott, a többiek folytatták a beszélgetést a parasztok „megtöréséről”,
ami több millió ember éhhalálához, a történelem legnagyobb, ember által
előidézett éhínségéhez vezetett. A gabonával határozott elképzelésüket,
Oroszország modern ipari nagyhatalommá fejlesztését kívánták finanszírozni.
Azon az éjjelen azonban személyes tragédia történt. Sztálinnak magánéleti
válsággal kellett szembenéznie, amely egyszerre bizonyult élete legfájóbb és
legrejtélyesebb tragédiájának. Élete hátralévő részében újra és újra
visszajátszotta a történteket.
Este 8 óra 5 perckor Sztálin a többiek társaságában lefelé lépdelt az estély
helyszíne felé vezető lépcsőn, a vörös falú, középkori erőd havas sikátorain és
terein keresztül. Pártzubbonyt, kitérdesedett, régi nadrágot, puha bőrcsizmát,
régi katonai télikabátot és fülvédős, farkasszőr sapkát viselt. Bal karja kissé
rövidebb volt, mint a jobb, ám ez, öregkorával ellentétben, még alig volt
észrevehető. Általában cigarettázott vagy pipával pöfékelt. Feje és sűrű, fekete
haja, amelyben már megjelentek az első ősz szálak, a kaukázusi hegyi emberek
méltóságteljes erejét sugározta. Keleties macskaszeme „mézszínűnek” tűnt, ám
ha dühös volt, a farkasokéhoz hasonlóan, sárgán fénylett. A gyerekek a bajszát
szúrósnak, dohányszagát pedig kellemetlennek találták, női csodálói és Molotov
mégis úgy vélték, hogy Sztálin még mindig vonzó a nők számára, akikkel
mellesleg szégyenlősen és ügyetlenül flörtölt.1
Az alacsony, zömök testalkatú, 168 centiméter magas, nehézkesen,
rendezetlenül és csámpásan járó (amit a Bolsoj színészei buzgón utánoztak,
amikor cárokat játszottak) Sztálin erős grúz akcentussal beszélgetett Molotovval,
mindössze egy-két őr kíséretében. A hatalmasságok szinte őrök nélkül járkáltak
Moszkvában.
Még az immár vidéken is gyűlölt, gyanakvó Sztálin is mindössze egyetlen
testőr kíséretében sétált haza Régi téri irodájából. Molotov és Sztálin egyik este
„testőrök nélkül” tartottak hazafelé, és éppen a Manyézsnaja téren keltek át,
amikor előbukkant egy kéregető. Sztálin adott neki tíz rubelt, mire a csalódott
csavargó így kiáltott: „Átkozott burzsoá!”
„Ki érti az embereket?” - tűnődött Sztálin. A szovjet tisztviselők ellen
elkövetett merényletek ellenére (beleértve az 1918-ban Lenin ellen irányuló
akciót is) látványos nyugalom uralkodott; egészen 1927 júniusáig, a lengyel-
országi szovjet nagykövet meggyilkolásáig, ami után némileg szigorították a
biztonsági intézkedéseket. 1930-ban a Politbüro határozatban tiltotta meg
„Sztálin elvtárs számára, hogy gyalog járkáljon a városban”. Ennek ellenére még
évekig folytatta a sétálgatást. Ez volt az aranykor, amelynek azonban néhány
órán belül egy haláleset - ami azonban nem volt gyilkosság - vetett véget.2
Sztálin már ekkor híres volt rejtélyes kiismerhetetlenségéről és látványos
szerénységéről, amelyről a pipája is tanúskodott, amellyel úgy pöfékelt, mint egy
öreg paraszt. Távol állt a Trockij által lenézett színtelen, bürokratikus
középszerűségtől; az igazi Sztálin lendületes és öntelt színész, egy minden
tekintetben kivételes személyiség volt.
A fenekeden mélységű víz baljós nyugalmát az ambíció, a düh és a
boldogtalanság halálos örvényei kavarták fel. A megfontolt fokozatosságra és
vakmerő hazardírozásra egyaránt képes Sztálin olyannak tűnt, mintha kemény
páncélba burkolózna, ám érzékeny antennáival folyamatosan figyelt. Vad grúz
vérmérséklete olyan fékezhetetlen volt, hogy egyszer - amikor dühét Lenin
feleségére zúdította - még a karrierjét is veszélybe sodorta. Veszélyesen
ingerlékeny természetéhez a túlfeszített idegzetű színész robbanékony és
forrongó vérmérséklete társult: saját színdarabjában tündökölt. Ahogy utódja,
Nyikita Hruscsov fogalmazott: licedej, vagyis sokarcú ember volt. Egyik
legközelebbi elvtársa, Lazar Kaganovics - aki ekkor már több mint harminc éve
ismerte, és ugyancsak hivatalos volt az említett vacsorára - szolgáltatta a legjobb
leírást erről az „egyedülálló jellemről”: „Mindig másmilyennek látszott. [...]
Legalább öt vagy hat különböző Sztálint ismertem.”
Sztálin irattárának megnyitása és a számos, immár rendelkezésre álló forrás a
korábbiaknál jóval részletesebben fedi fel személyiségét, így már nem
emlegethetjük „talányos jellemként”. Tudjuk, mit mondott (legtöbbször saját
magáról, gyakran meglepő őszinteséggel), mit írt leveleiben és feljegyzéseiben,
mit evett, mit énekelt és mit olvasott. Ha mindezt környezetébe, a bolsevik
vezetőség világába helyezzük, valós személy rajzolódik ki előttünk. Rendkívül
intelligens ember, tehetséges politikus, aki számára saját történelmi szerepe
bizonyult a legfontosabbnak. Ingerlékeny entellektüel, aki mániákusan falta a
történelmet és az irodalmat. Nyugtalan hipochonder, akit krónikus
mandulagyulladás, pikkelysömör, a deformálódott karja és a szibériai
száműzetésben szerzett fagyási sérülésből eredő reumás fájdalmak kínoztak.
Bőbeszédű, társaságkedvelő személy, tehetséges énekes, egyszerre magányos
és boldogtalan ember, aki élete összes szerelmi és baráti kapcsolatát romba
döntötte, és feláldozta a boldogságot a politikai szükségszerűség és a gyilkos
paranoia oltárán. A szerencsétlen gyermekkor után a természetellenesen
érzéketlen Sztálin igyekezett szerető apa és férj lenni, ám minden érzelmi
kapcsolatát megmérgezte hite, hogy a gyilkolás és a kivégzések minden emberi
problémára megoldást kínálnak. Ez az ateista ember mindent a papoknak
köszönhetett, a világot a bűn és a bűnbánat fogalomkörén keresztül vizsgálta,
mégis „egészen fiatalkorától megrögzött, fanatikus marxista” volt. Fanatizmusa
„félig iszlám” természetű, messianisztikus énkultusza pedig nem ismert
határokat. Magára vállalta az orosz birodalmi küldetés végrehajtását, lelke
mélyén azonban mindig grúz maradt, magával hozva ősei vérbosszúját.
A nyilvánosság elé lépő emberek többsége felveszi a cézári szokást, és
kívülről kezdi magát szemlélni, hogy csodálhassa magát, amint a világ előtt
tetszeleg. Sztálin kívül helyezkedése még ennél is súlyosabb volt. Örökbe
fogadott fia, Artyom Szergejev visszaemlékezése szerint apja kiabált vér szerinti
fiával, Vaszilijjel, amiért az visszaélt a nevével.
- De hát én is Sztálin vagyok! - mondta Vaszilij.
- Nem! Nem vagy az! - válaszolta Sztálin. - Nem vagy Sztálin, ahogy én sem.
Sztálin maga a szovjet hatalom. Sztálin az, ami az újságokból és a képekről
letekint, nem te, de még csak nem is én!
Saját maga teremtménye volt. Ha valaki új nevet, születésnapot, nemzetiséget,
iskolai végzettséget és múltat talál ki magának, hogy így változtassa meg a
történelmet és tetszelegjen vezéri szerepében, nagy valószínűséggel
elmegyógyintézetben végzi, hacsak nem tudja akarata, szerencséje és
rátermettsége segítségével megragadni a lehetőséget és azt a pillanatot,
amelyben felfordulhat a világ természetes rendje. Sztálin képes volt rá. A
lehetőség a Bolsevik Párt, a pillanat az orosz monarchia hanyatlása volt. Sztálin
halála után gyakran mindent tévútnak minősítettek, ezzel azonban éppoly
súlyosan írták át a történelmet, mint maga Sztálin. Sztálin sikere nem a véletlen
műve volt. Nem létezett senki, aki jobban illett volna Lenin pártjának
összeesküvéseihez, teoretikus nézeteihez, gyilkos dogmatizmusához és
embertelen könyörtelenségéhez. Nem létezhetett volna jobb szintézis ember és
mozgalom között, mint Sztálin és a bolsevizmus egyesülése: egy személyben
testesítette meg az erényeket és a hibákat.3
* * *
Nágya izgatott volt az öltözködés miatt. Egy nappal korábban, a forradalom
évfordulóján rendezett felvonuláson gyötrelmes fejfájás kínozta, ma azonban
vidám volt. Ahogy az igazi Sztálin különbözött a történelmi alaktól, éppúgy
eltért egymástól Nagyezsda Allilujeva kifelé mutatott és belső arca. „Nagyon
szép volt, ám ez a fényképeken egyáltalán nem látszik” - emlékszik vissza
Artyom Szergejev. Nem a hagyományos értelemben véve volt szép. Amikor
mosolygott, szemeiből őszinteség és nyíltság sugárzott; ennek ellenére komor és
zárkózott volt, testi és lelki betegségek kínozták. Ridegségét alkalmanként
hisztéria és depresszió is súlyosbította. Betegesen féltékeny volt. Az
akasztófahumorral megáldott Sztálinnal ellentétben senki nem emlékezett Nágya
humorérzékére. Bolsevik volt, gyakran viselkedett Sztálin besúgójaként, beárulta
az ellenségeit. Talán egy fékevesztett óriás és egy szelíd bárány házasságáról van
szó? Talán ez a metafora érvényes Sztálin és Oroszország kapcsolatára is? Annyi
bizonyos, hogy a minden tekintetben bolsevik házasságot az a sajátos kultúra
jellemezte, amelyben köttetett. Más oldalról szemlélve egy hétköznapi
tragédiának tűnik: egy énközpontú, labilis feleség számára talán nem is
létezhetett volna rosszabb házastárs a szívtelen, munkamániás férjnél.
Sztálin élete látszólag a bolsevik politika és család tökéletes harmóniájáról
tanúskodott. Ezt az időszakot, a parasztok elleni borzalmas háború és a
vezetőkre háruló növekvő nyomás ellenére, boldog idill, dácsákban töltött békés
vidéki hétvégék, a Kremlben rendezett vidám vacsorák és pihentető fekete-
tengeri nyaralások jellemezték. Sztálin gyerekei életük legszebb pillanataiként
emlékeztek az utóbbiakra. Sztálin leveleiből problémákkal teli, mégis boldog
házasság rajzolódik ki: „Üdv, Tátyka! [...] Borzalmasan hiányzol, Tatocska!
Olyan vagyok, mint egy magányos fülesbagoly! - írta Sztálin 1930. június 21-én
feleségének, akit szeretetteljesen becenevén szólított. - Nem csinálok semmi
különöset. Mindjárt végzek a munkával, aztán holnap kimegyek a gyerekekhez.
[...] Minden jót! Ne maradj túl soká, gyere, amint tudsz! Csókollak. Joszifod.”4
Nágya éppen Karlovy Varyban tartózkodott, a fejfájását kezeltette. Hiányzott
Sztálinnak, aki hétköznapi férjként a gyerekekre vigyázott. Egy másik
alkalommal Nágya így zárta le levelét: „Nagyon szépen kérlek, hogy vigyázz
magadra! Szenvedélyesen csókollak, akárcsak amikor elbúcsúztunk! Nágyád.”5
A házasságukat semmiképpen sem lehetett problémamentes kapcsolatnak
nevezni. Mindketten szenvedélyesek és túlérzékenyek voltak: vitáik gyakran
drámaivá fajultak. 1926-ban Nágya Leningrádba vitte a gyerekeket, és közölte
Sztálinnal, hogy elhagyja, mire Sztálin könyörögni kezdett, Nágya pedig
visszatért. Ilyen viták meglehetősen gyakran előfordultak, ugyanakkor valami
különös boldogságban éltek, noha természetesen nem várhatunk melegséget egy
ilyen tipikus bolsevik családtól. Sztálin gyakran volt agresszív és sértő, a
kapcsolatukat azonban mégis inkább a tartózkodása nehezítette. Nágya büszke és
kemény, ám beteges volt. Sztálin elvtársai, Molotov és Kaganovics úgy vélték,
hogy Nágya az „őrület” határán áll; az asszony családja viszont egyenesen úgy
fogalmazott, hogy „néha tébolyultan viselkedett, és túlérzékeny volt, hiszen
minden Allilujevben ugyanaz a labilis, cigány vér csörgedezik”. Mindketten
lehetetlen természetűek voltak. Mindkettejükbe nagy adag önzőség, ridegség
szorult, vérmérsékletük vad volt, Nágyából azonban hiányzott Sztálin
könyörtelensége és alattomossága. Talán éppen túlzott hasonlóságuk miatt nem
lehettek boldogok. Mindegyik szemtanú egyetértett abban, hogy Sztálinnal az
élet „nem volt könnyű - nehéz élet volt”. Házasságuk korántsem volt „tökéletes”
- mondta Polina Molotova Sztálin lányának, Szvetlánának -, „de hát melyik
házasság az?”6.
1929 után gyakran voltak távol egymástól, mivel ősszel Sztálin délre utazott
szabadságra, Nágya ekkor azonban tanult. A szép idők mégis boldogak és
melegséggel teltek voltak: leveleik a titkosrendőrség futárainak jóvoltából olyan
sűrű egymásutánban repültek, akárcsak a mai e-mailek. Am még ezek az
önsanyargató bolsevikok is utalnak a szexualitásra: fentebb idézett levelében
Nágya például „szenvedélyes csókokat” említ. Kedvelték egymás társaságát, és
ahogy olvashattuk, hiányolták egymást, ha távol voltak. „Nagyon unalmas
nélküled. Gyere fel hozzám, jól fogjuk magunkat érezni!” - írta Nágya.7
Vaszilij és Szvetlána voltak a közös gyermekeik. „írjál valamit a gyerekekről!”
- kérte feleségét a Fekete-tenger mellől. Amikor Nágya volt távol, Sztálin
számolt be róluk: „A gyerekek jól viselkednek. A tanárt viszont nem kedvelem,
összevissza szaladgál, és hagyja, hogy Vászja és Tolika [örökbe fogadott fiúk,
Artyom] reggeltől estig rohangáljon. Biztos vagyok benne, hogy Vászka
tanulásával gondok lesznek. Azt akarom, hogy németből jók legyenek.” Gyakran
csatolta a levél mellé Szvetlána gyermeki írásait.8 Ugyanúgy foglalkoztak
egészségükkel, mint bármelyik házaspár. Mikor Sztálin a Szocsi melletti
Macseszta fürdőben kúráltatta magát, így számolt be a fejleményekről: „Már
vettem két fürdőt, még tíz lesz. [...] Szerintem sokat javulunk.” „Hogy vagy?” -
érdeklődött felesége. „Visszhang van a tüdőmben, és köhögök” - érkezett a
válasz. Sztálin fogai örökös gondot jelentettek: „Légy szíves, kezeltesd a
fogaidat!” - írta neki Nágya. Amikor az asszony Karlovy Varyban lábadozott,
Sztálin aggódva kérdezte: „Voltál az orvosoknál? írd meg, mit mondtak!”
Hiányzott neki felesége, de akkor is megértő volt, amikor elhúzódott a kezelés.9
Sztálin nem szívesen váltogatta ruháit, télen is gyakran hordott nyári
öltözéket, ezért Nágya gyakran adott hangot aggodalmának: „Küldtem
télikabátot, mert délről visszaérkezve könnyen megfázhatsz.”10 Sztálin gyakran
kedveskedett ajándékokkal: „Küldök neked pár citromot - írta büszkén. - ízleni
fognak.” A büszke kertész halálig szívesen foglalkozott citromfáival.11
Gyakran pletykáltak elvtársaikról és barátaikról: „Hallottam, hogy Gorkij [a
híres író] Szocsiba ment - írta Nágya. - Talán benéz hozzád is. Kár, hogy nem
vagyok ott. Csodálatos dolog hallgatni őt...”12 Egy hatalmasságokból és
feleségeikből álló bolsevik család tagjaként Sztálinhoz hasonlóan rajongott a
politikáért, és rendszeresen továbbította Sztálinnak a Molotovtól és Vorosilovtól
hallottakat.13 Nágya könyveket is küldött Sztálinnak, aki mindig megköszönte
azokat, de zsörtölődött, ha valamelyik mégsem érkezett meg. Nágya ugratta őt,
amiért megjelent a fehérek emigráns irodalmában.
A rendkívül szerény Nágya maga is kész volt utasításokat adni. Mikor férje
szabadságon volt, ő dorgálta meg Sztálin mogorva kabinetfőnökét,
Poszkrjobisevet, amiért „nem kaptunk semmilyen új külföldi irodalmat, pedig
azt mondják, van néhány új. Beszélhetne Jagodával [a GPU vezetőhelyettese]
[...] Legutóbb is csupa unalmas könyvet kaptunk...”.14 Miután visszaérkezett
nyaralásáról, fényképeket küldött Sztálinnak: „Csak a jókat - ugye milyen
viccesen néz ki Molotov?” Később azon viccelődött, hogy Molotov milyen
abszurdan egykedvűnek látszik Churchill és Roosevelt mellett. Sztálin is küldött
neki képeket a saját nyaralásáról.15
A húszas évek végére Nágyán súlyos elkeseredettség lett úrrá. Saját bolsevik
karrierre vágyott. A húszas évek elején férjének, azután Leninnek, majd egy
másik energikus és szenvedélyes grúznak, a később a nehéziparért felelős Szergo
Ordzsonikidzének gépelt. Ezután átkerült az Agitációs és Propagandaosztály
Nemzetközi Mezőgazdasági Intézetébe. Az intézmény levéltárában fellelt
dokumentumok a maguk bolsevik sivárságukban fedik fel Sztálin feleségének
mindennapi munkáját. Főnöke egyszer például megkérte a nevét „N. Allilujeva”-
ként aláíró asszisztensét, hogy készítsen el egy hihetetlenül unalmas publikációt,
amely a „Tanulmányoznunk kell a fiatalok vidéki mozgalmát” címet viselte.
„Semmi kapcsolatom sincs a moszkvaiakkal - elégedetlenkedett. - Furcsa, de
közelebbi kapcsolatban vagyok a nem a párthoz tartozó emberekkel -
természetesen a nőkkel, mivel ők sokkal könnyedebbek. [...] Szörnyen sok az
[2]
előítélet. Ha az ember nem dolgozik, akkor csak babának [feleség,
háziasszony] tekintik.” Teljesen igaza volt. Az új típusú bolsevik asszonyok,
mint Polina Molotova, maguk is politikusok voltak. Ezek a feministák lenézték a
Ná-gyához hasonló háziasszonyokat és gépírónőket. Sztálin azonban nem ilyen
feleségre vágyott, az ő felesége igenis „baba” legyen, ahogy meg is
fogalmazta.16 1929-ben Nágya úgy döntött, hogy önálló női párttagként fog
tevékenykedni. Nem kísérte el férjét a nyaralására, hanem Moszkvában maradt,
hogy felvételizzen az Ipari Akadémiára, ahol aztán a műrostokkal foglalkozott;
ekkor írták egymásnak Sztálinnal a szerelmes leveleiket. Az oktatás az egyik
legnagyszerűbb bolsevik eredmény volt, több millióan kezdtek el Nágyához
hasonlóan tanulni. Sztálin elsősorban babára vágyott, mégis támogatta feleségét.
Baljós megérzése azonban később beigazolódott, hiszen Nágya nem volt elég
erős, hogy egyszerre legyen diák, anya és Sztálin felesége. Sztálin gyakran
érdeklődött: „Hogy állsz a vizsgákkal? Csókollak, Tátykám!” Molotov felesége
népbiztos lett, és Nágya is hasonló sikerek elérésében bízott.17
* * *
A hatalmasságok és feleségeik Vorosilov lakásában gyülekeztek, mit sem
sejtve Sztálin és Nágya közelgő tragédiájáról. Egyikük sem messziről érkezett.
Amióta Lenin 1918-ban Moszkvát nevezte meg fővárosként, a vezetők egy
elszigetelt, titkos világban éltek, négy méter vastag, burgundivörös lőrésekkel
csipkézett, hatalmas, megerősített kapukkal tűzdelt falak mögött. Az egész
leginkább egy harminchektáros, a régi moszkvai nagyfejedelemséget bemutató
ismeretterjesztő parkra hasonlított. „Itt sétált Rettegett Iván is” - emlegette
Sztálin a látogatóknak. Nap mint nap elhaladt az Arkangyal-katedrális - ahova
Rettegett Ivánt temették -, a Nagy Iván-harangtorony és munkahelye, a Nagy
Katalin számára épített Sárga Palota mellett. 1932-ben Sztálin immár tizennégy
éve élt a Kremlben, éppen annyi évet töltött itt, mint ahányat a szülői házban.
E hatalmasságok - a bolsevik terminológia szerint a „felelős dolgozók” - és
személyzetük, a „kisegítő dolgozók” magas mennyezetű, tágas lakásokban
laktak, ott, ahol egykor a cári kormányzók és udvarnokok; vagyis többségük a
Potyesnij-palotában vagy a Manyézs épületében. A tornyok és kupolás udvarok
lakásaiban olyan közel éltek egymáshoz, mintha az oxfordi egyetem professzorai
lettek volna. Sztálin gyakran beugrott hozzájuk, és a többiek is benéztek hozzá
beszélgetni, általában azzal indokolva látogatásukat, hogy cukrot szeretnének
kölcsönkérni.
A vendégek többségének mindössze a folyosón kellett végigsétálnia, hogy
eljusson Klement Vorosilovnak és feleségének, Jekatyerinának a lovas őrség
laktanyájában (pontosabban a Vörös Gárda épülete, de senki nem nevezte így)
található lakásába. Egy boltíves átjárón kellett átkelni, ahol egy apró mozi is
helyet kapott, ahova Sztálin és barátai gyakran beugrottak vacsora után. A lakás
belülről lakályos és tágas volt, faborítású szobáiból a városra nyílt kilátás a
Kreml falai fölött. Az ötvenkét éves házigazda, Vorosilov a bolsevik panteon
legnépszerűbb hőse volt. A szívélyes és fesztelen lovas katona - aki egykor
esztergályosként kereste kenyerét - elegáns, már-már d’artagnani bajuszt viselt,
haja szőke volt, arca pedig rózsás. Sztálin valószínűleg az öntelt Molotovval és a
züllött Kujbisevvel érkezett. Molotov felesége, a mindig jól öltözött, sötét hajú,
telt Polina az ugyanebben az épületben található lakásából, Nágya a Potyesnij
felőli mellékutcáról jött, testvérével, Annával.
1932-ben nem volt sem élelmiszer-, sem italhiány, ám Sztálin igazi birodalmi
bankettjeire csak a később időszakban került sor. Az ételt - amely orosz
előételből, levesből, különféle halakból, talán egy kevés bárányhúsból készített
ételből állt - a Kreml konyháján főzték, és onnan vitték fel melegen a lakásba,
ahol a házvezetőnő szolgálta fel. A vendégek tósztok áradata közepette vodkával
és grúz borral öblítették le a vacsorát. Sztálinnak példa nélküli, tízmillió embert
érintő vidéki éhínséggel kellett szembenéznie, miközben a pártján belüli
összeesküvés miatt még saját környezete hűségében sem lehetett biztos, gondjait
pedig tovább tetézte problémás felesége. Úgy érezte, bekerítették, és háborúban
áll. A többiekhez hasonlóan nem vágyott másra, mint ivásra és lazításra. Sztálin
az asztal közepénél - sosem az asztalfőn - ült, Nágya vele szemben foglalt
helyet.
* * *
Hétköznapokon Sztálin és családja a kremli lakásban töltötte az időt.
Sztálinnak és Nágyának két gyermeke volt, az akkor tizenegy éves, apró termetű
akaratos és nyugtalan Vaszilij és a szeplős, vörös hajú Szvetlána. Sztálin első
házasságából született az ekkor huszonöt éves Jakov, aki 1921-ben költözött
Sztálinhoz. A Grúziában nevelkedett, sötét hajú, szép szemű fiatalember
meglehetősen szégyenlős volt. Sztálin idegesítően lassúnak találta. Tizennyolc
éves korában szerelmes lett, és feleségül vette Zoját, egy pap lányát. Sztálin
mindezt nem helyeselte, inkább azt akarta, hogy tanuljon. Jása „segélykiáltás
gyanánt” meglőtte magát, de a golyó csak súrolta mellkasát. Sztálin ezt
„zsarolásnak” fogta fel. A szigorú Nágya helytelenítette Jása énközpontúságát:
,Jása igazán elborzasztotta - elmélkedett Sztálin, pedig ő még kevésbé volt
megértő. - Még arra sem volt képes, hogy egyenesen lőjön” - gúnyolódott.
„Ilyen volt az ő katonai humora” - magyarázta Szvetlána. Jása később elvált
Zojától, és hazaköltözött.18
Sztálin saját, semmihez sem fogható sikerét figyelembe véve, igazságtalanul
sokat várt fiaitól, lányát azonban egyenesen imádta. A három említett gyermek
mellett ott volt még Artyom Szergejev, Sztálin imádott örökbe fogadott fia is, aki
[3]
gyakran tartózkodott náluk, annak ellenére hogy az anyja is élt még. Sztálin
sokkal engedékenyebbnek bizonyult Nágyánál, bár „néhányszor” azért ő is
pofon ütötte Vaszilijt. Az egyébként minden történetben angyalinak ábrázolt
asszony a maga módján még Sztálinnál is önzőbb volt. Saját családja is
„súlyosan énközpontúnak” ítélte, emlékezett vissza unoka-testvére, Vlagyimir
Redensz. „A dada arról panaszkodott, hogy Nágyát a legkevésbé sem érdeklik a
gyerekek.” Lánya, Szvetlána is úgy vélte, hogy anyját sokkal jobban
foglalkoztatják tanulmányai. Szigorúan bánt a gyerekekkel, Szvetlánát sosem
halmozta el „dicsérő szavakkal”. Meglepő, de férjével nem annak gonosz
eljárásain, hanem a gyerekek elrontása kapcsán veszekedett a legtöbbet.
Mindezért azonban mégis túlzás lenne vádolnunk. Orvosi jelentései -
amelyeket Sztálin saját irattárában őrzött - és az őt ismerők tanúsága szerint
Nágya súlyos lelki eredetű betegséggel, talán örökletes mániás depresszióval
küzdött - bár lánya „skizofréniáról” beszélt -, ráadásul koponyabetegsége állandó
migrénes rohamokat okozott. 1922-ben és 1923-ban pihenőkúrára szorult, mivel
„álmosság és gyengeség” gyötörte. ig2Ö-ban abortuszon esett át, amelynek
következtében - lánya elmondása szerint - „nőgyógyászati problémái” adódtak,
és hosszú hónapokig nem volt havi vérzése. 1927-ben az orvosok felfedezték,
hogy szívében az egyik billentyű nem megfelelően működik, emellett pedig
kimerültség, angina és ízületi gyulladás is súlyosbította állapotát. 1930-ban az
angina ismét lesújtott, a manduláit is el kellett távolítani. Rejtélyes fejfájását
Karlovy Vary-i tartózkodása során sem tudták orvosolni.
Teljes körű orvosi ellátásban részesült, ugyanis a bolsevikok éppoly
megszállott hipochonderek voltak, mint amilyen fanatikus politikusok.
Oroszország és Németország legjobb orvosai kezelték. Ok azonban nem
pszichiáterek voltak: elképzelni sem lehet rosszabb környezetet egy betegeskedő
nő számára, mint a Kreml szörnyű sivársága, amelyet átitatott az általa
olyannyira imádott, szigorú bolsevizmus - és persze az általa olyannyira nagyra
becsült Sztálin fájó érdektelensége.
Egy nagy igényeket támasztó egoistához ment feleségül, aki képtelen volt őt
(de valószínűleg bárkit) boldoggá tenni: Sztálin elapadhatatlan energiája
kiszipolyozta feleségét. Kétségtelenül nem Nágya volt az alkalmas feleség
Sztálin számára. Nágya nemhogy enyhítette volna, inkább fokozta a férjére
nehezedő nyomást. Sztálin bevallottan nem tudott mit kezdeni Nágya lelki
krízisével. Nem volt a birtokában azoknak az érzelmeknek, amelyek segíthettek
volna feleségén. Nágya skizofréniája alkalmanként olyannyira súlyosbodott,
hogy „szinte megtébolyodott”. A hatalmasságok - maguk Allilujevék is -
Sztálinnal szimpatizáltak. Zűrzavaros házasságuk és közös vonásaik, a
szenvedély és a féltékenység ellenére a maguk módján szerették egymást.
Visszatérve a kérdéses estélyre, Nágya Sztálin kedvéért öltözött ki. A „fekete,
rózsamintás ruhát” testvére, Pavel Allilujev hozta neki, aki ajándékokkal
megrakodva, nemrég tért vissza Berlinből, ahol a Vörös Hadsereg megbízásából
dolgozott. Nágya - akinek az ereiben cigány, grúz, orosz és német vér egyaránt
csörgedezett - koromfekete hajában gyönyörűen mutatott a rózsa. Nágya azt
remélte, Sztálinnak is kellemes meglepetést okoz, hiszen ahogy unokatestvére
fogalmazott, „sosem bátorította, hogy feltűnőbben öltözködjön”.19
* * *
Az asztalnál folyó vad ivászatot egy tamada (grúz szertartásmester)
vezényelte. Talán valamelyik grúz volt, esetleg a hivalkodó Grigorij
Ordzsonikidze, ismertebb nevén Szergo, aki hosszú, sörényszerű hajával és
oroszlánszerű fejével leginkább egy grúz hercegre emlékeztetett. A
mulatozóknak ugyan nem tűnt fel, de az este folyamán Sztálin és Nágya ismét
megharagudott egymásra. Ez nem számított különleges eseménynek. Nágya
estéje akkor kezdett elromlani, amikor a tósztok közepette a táncoló és az
asztalnál flörtölő Sztálin szinte észre sem vette, hogy felesége milyen szépen
kiöltözött, pedig Nágya volt az egyik legfiatalabb a jelen lévő nők közül. Ez
kétségtelenül modortalan dolog, ám meglehetősen gyakori a házasságokban.
Számos bolsevik hatalmasság vett részt a vacsorán; mindegyiküket
megkeményítette a földalatti élet, a polgárháború és a sztálini forradalom vidéki
küzdelme. Néhányan Sztálinhoz hasonlóan már az ötvenes éveiket taposták.
Többségük azonban a harmincas éveiben járó, keménykötésű, energikus
fanatikus volt. Némelyikük a világ legdinamikusabb ügyintézői közé tartozott.
Minden nehézséggel dacolva képesek voltak városokat és gyárakat építeni, mint
ahogy képesek voltak lemészárolni az ellenséget, és háborút indítani a parasztok
ellen. Zubbonyukban és csizmájukban mindannyian nagyivó, nagy hatalmú,
birodalomszerte ismert macsók voltak, hatalmas egóval, kolosszális felelőséggel
és Mauserrel a pisztolytáskájukban. Sztálin helyettese, a féktelen, nagyhangú és
jóképű zsidó cipész, Lazar Kaganovics nemrég tért vissza az Észak-
Kaukázusból, ahol a vezénylete alatt tömeges kivégzésekre és deportálásokra
került sor. Ott volt a sűrű rozmárbajszú, fesztelen kozák parancsnok, Bugyonnij
és a vakítóan fehér fogú, karcsú, éles eszű, mindig elegáns örmény, Mikojan is.
Mindannyian számos kegyetlen expedícióban vettek részt, amelyek során
általában gabonát gyűjtöttek be a megtört parasztoktól. Ok voltak a beszédes,
erőszakos és szórakoztató politikai showmanek.
Ok alkották a bolsevik családot: régi barátságok és hosszan tartó
gyűlölködések, közös szerelmi ügyek, szibériai száműzetés és polgárháborús
hőstettek alkotta kapcsolatok szövevényét. Mihail Kalinyin, az államfő 1900 óta
járt Allilujevékhez. Nágya Caricinből (a későbbi Sztálingrád) ismerte Vorosilov
feleségét, az Ipari Akadémián pedig Maria Kaganoviccsal és Dóra Hazannal
(egy másik hatalmasság, a szintén jelen lévő Andrejev felesége) tanult együtt, a
legjobb barátnője pedig Polina Molotova volt. Végül ott volt a kis termetű,
ragyogó szemű, vörös szakállú entellektüel, Nyikolaj Buharin, a festő, költő és
filozófus is, akit Lenin „a párt kedvencének” hívott, és aki egyszerre mondhatta
magát Sztálin és Nágya legjobb barátjának. Igazi sármőr volt. Sztálin 1929-ben
legyőzte, Nágyával azonban jó barátságban maradt. Sztálin egyszerre szerette és
gyűlölte Buharcsikot, ami a csodálat és harag rá jellemző kombinációja volt.
Azon az éjszakán Buharin ideiglenesen, de újra bebocsátást nyert a varázslatos
körbe.
Nágyát idegesítette, hogy Sztálin nem törődik vele, és táncolni kezdett
vörösesszőke grúz keresztapjával, Avel bácsival, azazjenukidzével, aki a Kreml
ügyeiért felelt, és aki már egy ideje sokkolta a pártot a tizenéves balerinákhoz
fűződő viszonyaival. Avel bácsi végzete hűen példázza, hogy milyen csapda a
hedonizmus az olyan emberek számára, akiknek a magánélete is a pártra
tartozott. Nágya talán csak idegesíteni akarta férjét. Natalja Rikova, aki azon az
éjszakán apjával, a korábbi államfővel a Kremlben tartózkodott, ám a vacsorán
nem vett részt, másnap hallotta, hogy Nágya felbosszantotta Sztálint. A történet
kétségtelenül hitelt érdemlő, mert más beszámolók is arról tanúskodnak, hogy
Nágya flörtölt valakivel. Talán Sztálin olyan részeg volt, hogy észre sem vette.
* * *
Sztálin a saját hódításával volt elfoglalva. Annak ellenére, hogy Nágya
szemközt ült vele, nem zavartatta magát, és flörtölni kezdett Alekszandr Jegorov
- a Vörös Hadsereg parancsnoka, aki Sztálinnal együtt szolgált a lengyel háború
idején - „gyönyörű” feleségével. A harmincnégy éves Galja Jegorova (született
Zsekrovszkaja) rámenős filmszínésznő volt, „csinos, izgalmas, elbűvölő”, barna
hajú szépség, aki afférjaival és kihívó ruháival hírnevet szerzett. A szürke
bolsevik matrónák között olyan lehetett, mint egy páva a baromfi-udvarban.
Ahogy későbbi kihallgatásában bevallotta, „a káprázatos társaság, a divatos
ruhák, [...] az izgalmas flörtök, a tánc és a vidámság” világában élt. Sztálin
udvarlási stílusa a hagyományos grúz lovagiasság és a részeges, ostoba durvaság
elegye volt. Ez alkalommal az utóbbi került sorra. Sztálin mindig azzal
szórakoztatta a gyerekeket, hogy édességet, narancshéjat vagy kenyérdarabokat
dobált a fagylaltos tálba vagy a teáscsészébe. Hasonló módon igyekezett
elbűvölni a színésznőt is: kenyérdarabokat dobált felé. Nágyát szörnyen
féltékennyé tette Sztálin viselkedése, nem volt képes tolerálni férje flörtölését.
Sztálin nem volt szoknyavadász: a bolsevizmust vette feleségül, és érzelmileg
is a forradalom ügyének kötelezte el magát. A személyes érzelmek jelentősége
eltörpült az emberiség sztálinizmus-leninizmus által történő jobbá tételének
ügyéhez viszonyítva. Annak ellenére, hogy a nők a fontossági sorrendjének
végén szerepeltek, ráadásul érzelmileg is sérült volt, nem volt érdektelen irántuk,
és a nők is határozottan vonzódtak hozzá; Molotov szerint sokan „szerelembe is
estek”. Egy környezetében élő személy később beszámolt róla, hogy Sztálin arra
panaszkodott, hogy az Allilujev nők „nem hagyják békén”, mindenki „vele akar
lefeküdni”. Ebben volt is némi igazság.
Függetlenül attól, hogy elvtársak feleségei, egyenrangú személyek vagy
alkalmazottak, a nők szerelmes méhecskékként zsongták körül. Sztálin nemrég
megnyitott archívumából fény derült arra, hogy olyan rajongóleveleket is kapott,
amilyeneket manapság a popsztárok szoktak. „Kedves Sztálin elvtárs! [...] Ön
szerepelt az álmaimban. [...] Bízom a személyes meghallgatásban...” - írta egy
vidéki tanár, majd csillogó szemű rajongóként hozzátette: „Mellékelem a
fényképemet...” Sztálin játékosan, mégis elutasítóan válaszolta: „Ismeretlen
elvtárs! Kérem, higgye el, nem áll szándékomban csalódást okozni önnek, de azt
kell mondanom, nem tudok időpontot találni (nincs időm!) kérésének
teljesítésére. A legjobbakat kívánva, J. Sztálin. Ui.: Levelét és fényképét
visszaküldöm.” Néha bizonyára azonban mégis közölte Poszkrjobisevvel, hogy
szívesen megismerkedne csodálójával. Ezt igazolja Jekatyerina Mikulina esete
is. A huszonhárom éves, vonzó és ambiciózus nő „A dolgozók szocialista
vetélkedése” címmel írt tanulmányt, amelyet Sztálinnak is elküldött, jelezve,
hogy tele van hibával, és a segítségét kéri. Sztálin 1929. május 10-én meghívta
Mikulinát, aki megtetszett neki, és Nágya távollétében állítólag együtt töltötték
[4]
az éjszakát a dácsában. E rövid viszonyból Mikulinának semmiféle előnye
nem származott, leszámítva, hogy Sztálin megírta az előszót a tanulmányához.
Nágya, aki a lehető legjobban ismerte Sztálint, gyanította, hogy férjének
vannak futó kalandjai. Alapos indokkal feltételezte ezt: Sztálin testőre, Vla-szik
elárulta lányának, hogy Sztálint elárasztják az ajánlatok, amelyek közül nem
tudja mindegyiket elutasítani: „elvégre férfi”, aki meg van áldva a grúz férjek
hagyományos érzékiségével. Nágya féltékenysége néha mániákus volt, néha
jogos. Leveleiben szívesen ugratta Sztálint női csodálói miatt, mintha büszke
lenne rá, hogy ilyen nagyszerű férfihoz ment férjhez. A színházban azonban nem
sokkal korábban tönkretette az estét: amikor férjét flörtölni látván egy
balerinával, hisztérikus jelenetet rendezett.
A Kremlben dolgozott egy fodrásznő, akivel Sztálin folytatott valamiféle
viszonyt. Ha a többi vezetőhöz hasonlóan pusztán hajvágásra tért volna be az
üzletbe, még csak említésre sem méltatták volna a névtelen lányt. Molotov
azonban ötven évvel később is emlékezett a fodrászra.
Sztálin szerelmi viszonyai a párton belül folytak. Kapcsolatai éppoly rövid
életűnek bizonyultak, mint a száműzetése idején. Barátnőinek többsége a
forradalmárok vagy azok feleségei közül került ki. Molotovot lenyűgözte Sztálin
„sikere” a nőknél: amikor nem sokkal a forradalom kitörése előtt Sztálin
elcsábította Molotov barátnőjét, Maruszját, Molotov a „gyönyörű, sötétbarna
szemeknek” tulajdonította a sikert. Természetesen nem tekinthetjük Sztálint
Casanovának csak azért, mert egy nőt lecsapott a társa kezéről. Kaganovics is
megerősítette, hogy Sztálin előszeretettel folytatott viszonyt az elvtársakkal,
többek között a nála idősebb, „telt idomú, csinos” Ludmilla Sztallal. Bizonyos
források szerint korábban Nágya barátnőjével, Dóra Hazannal is viszonya volt.
Sztálin élvezte a forradalom szexuális szabadsága nyújtotta lehetőségeket - igaz,
a maga módján: a Központi Bizottság titkárságán dolgozó nőkkel is volt
viszonya, ám mindvégig tradicionális kaukázusi maradt. Elsősorban a titoktartó
GPU-dolgozók közül válogatott, a fodrász nem igazán illett a képbe.
Ahogy lenni szokott, Nágya féltékenységgel vegyes hisztérikus kitörései és
depressziós rohamai csak elősegítették azt, amitől a legjobban rettegett. Minden
- a betegsége, a ruhája, a politika és Sztálin ostoba viselkedése miatti
csalódottsága - összecsapott a feje felett.20
 * * *
Sztálin elviselhetetlenül durván bánt Nágyával, de efölött még a Sztálin
gonoszságát bemutatni szándékozó történészek is elsiklanak. A „lobbanékony
asszony” - ahogy Sztálin biztonsági főnöke, Pauker fogalmazott - gyakran a
nyilvánosság előtt is kiabált Sztálinnal, ami miatt még saját anyja is „ostobának”
tartotta. A vacsorán részt vevő lovas katona, Bugyonnij visszaemlékezése szerint
Nágya „mindig civakodott vele, rendszeresen megalázta” Sztálint. „Nem tudom,
hogy volt képes mindezt lenyelni” - elmélkedett Bugyonnij feleségével. Ekkorra
Nágya depressziója már teljesen elhatalmasodott, egy barátjának azt is
bevallotta, hogy „mindenből elege van, még a gyerekekből is”.
Az anya saját gyermekei iránti érdektelensége kétségtelenül intő jel lehetett
volna, ám senki nem tudta kezelni a helyzetet. Nágya viselkedése nem csak
Sztálint gondolkodtatta el. Sztálin köreiben - beleértve a párt női tagjait, például
Polina Molotovát - csak néhányan értették meg, hogy Nágya depresszióval
küszködik. „Nem képes uralkodni magán” - fogalmazott Molotov.
Elkeseredetten igényelte a megértést. Polina Molotova beismerte, hogy a Vozsgy
„durván” bánt Nágyával. Kapcsolatuk olyan volt, akárcsak egy hullámvasút.
Nágya egyszer elhagyta Sztálint, másszor pedig olyan szerelmesek voltak,
mintha mi sem történt volna.
Bizonyos források szerint a vacsora során egy politikai témájú tószt volt az
utolsó csepp a pohárban. Ennek során Sztálin az állam ellenségeinek
elpusztításáról beszélt, ám észrevette, hogy Nágya nem emeli a poharát.
- Miért nem iszol? - szólt rá durván, tudva, hogy Nágya és Buharin helyteleníti
a parasztság kiéheztetését.
Nágya tudomást sem vett róla. Erre Sztálin, hogy magára vonja felesége
figyelmét, narancshéjjal kezdte dobálni, és ráhamuzta a cigarettáját, ami
igencsak feldühítette Nágyát. Egyre mérgesebb és mérgesebb lett.
- Hé, te! Igyál! - kiáltott Sztálin.
- Ne mondd nekem, hogy hé! - érkezett a válasz.
Nágya dühösen felkelt az asztaltól, és kiviharzott. Valószínűleg ekkor hallotta
Buharin, hogy Nágya azt kiáltja férjének: „Pofa be! Pofa be!”
Sztálin a fejét rázta, és a kialakult csendben csak ennyit mormogott:
- Micsoda ostoba!
Részegségében fel sem fogta, mennyire feldühítette feleségét. Bugyonnij
minden valószínűség szerint Sztálin oldalán állt.
- Én nem tűrném, hogy a feleségem így beszéljen velem! - jelentette ki a
kozák, aki kétségtelenül nem bizonyult a legjobb tanácsadónak, hiszen első
felesége öngyilkos lett (vagy legalábbis véletlenül meghalt, miközben egy
pisztollyal j átszőtt).21
 Valakinek Nágya után kellett mennie, elvégre a vezető felesége volt. így aztán
az első ember helyettesének felesége követte. Polina Molotova felvette a
kabátját, és kiment Nágya után. Körbe-körbe sétálgattak a Kremlben, ahogy
bárki más, válság idején. Nágya így panaszkodott Polinának:
- Mindig házsártos velem, [...] és miért kell így flörtölnie?
Aztán szóba került az „ügy a fodrásszal”, valamint Jegorova a vacsorán. A nők
aztán - mint bárki ilyen helyzetben - arra a következtetésre jutottak, hogy részeg
volt, és bután viselkedett. A párthoz hű Polina azonban kritizálta is barátnőjét:
„rosszul tette, hogy ilyen nehéz időszakban magára hagyta Sztálint”. Polina
pártközpontúsága miatt Nágya minden bizonnyal még magányosabbnak érezte
magát.
„Lecsillapodott - emlékezett vissza Polina -, az akadémiáról és a munkába
állás lehetőségeiről kezdett beszélni. [...] Amikor már tökéletesen nyugodtnak
tűnt”, kora hajnalban elbúcsúztak egymástól. A Potyesnij-palotában magára
hagyta Nágyát, és hazafelé indult, a Manyézs épületébe.
Nágya bement a szobájába. A tearózsát még az ajtóban kivette a hajából. A
lakás legfőbb szobája az ebédlő volt, itt kapott helyet Sztálin rengeteg
kormányzati telefonkészüléke. Innen két terem is nyílt: jobbra Sztálin irodája,
valamint egy kis hálószoba, ahol a kóbor forradalmárokhoz hűen tábori ágyon
vagy díványon aludt. Sztálin általában sokáig dolgozott, Nágya pedig az
Akadémián tanult, ami azt jelentette, hogy külön hálószobában aludtak. Karolina
Til, a házvezetőnő, valamint a dadák és a szolgálók szobái a folyosó távolabbi
részéről nyíltak. A bal oldali folyosó Nágya apró hálószobájába vezetett,
amelyben az asszony kedvenc kendői borították az ágyat. Az ablakok az illatos
rózsákkal teli Alekszandrovszkij -kertre néztek.
* * *
Hogy mit is csinált pontosan Sztálin az elkövetkező két órában, homály fedi.
Vajon hazament? Az összejövetel Vorosilovéknál folytatódott. A testőr, Vlaszik
azonban azt mondta Hruscsovnak (aki nem vett részt a vacsorán), hogy Sztálin
randevúra indult zubalovói dácsájába egy Guszeva nevű tisztviselő feleségével,
akit Mikojan, a női szépség nagy rajongója „igazi gyönyörűségnek” írt le. Ezek
közül a vidéki házak közül néhány mindössze negyedórányi autóútra volt a
Kremltől. Ha tényleg oda ment, elképzelhető, hogy magával vitte néhány
ivócimboráját is, miután azok feleségei visszavonultak. Vorosilov felesége
híresen féltékeny volt. Molotovot és az öreg kéjencet, Kalinyin elnököt maga
Sztálin közvetlen Buharin mögé sorolta. Az autóban minden bizonnyal Vlaszik
kísérte Sztálint. Miután Sztálin nem ment haza, Nágya felhívta a dácsát.
- Ott van Sztálin?
- Igen - válaszolta egy „tapasztalatlan barom” a biztonsági őrségből.
 - Kivel?
- Guszev feleségével.
Ez a verzió megmagyarázza Nágya hirtelen kétségbeesését. Igaz, migrénje
kiújulása, a depresszió és a magány Sztálin zord lakásában a korai órákban mind
indítékul szolgálhatott. A történet bővelkedik furcsaságokban: többek között
Molotov, a dada és Sztálin unokája is azt állította, hogy Sztálin otthon aludt a
lakásában. Nem túl valószínű, hogy Sztálin a zubalovói dácsában szórakoztatta
volna a nőket, hiszen gyerekei bizonyosan ott tartózkodtak. Bőven voltak
azonban még dácsák a környéken. Még érdekesebb, hogy senki sem tudta
beazonosítani ezt a bizonyos Guszevát, igaz, a katonatisztek közül többen is ezt
a nevet viselték. Ráadásul Mikojan sosem tett említést az eseményről
gyerekeinek vagy az emlékirataiban. Elképzelhető, hogy Molotov
miniszterelnök idős korában is védte Sztálint, hiszen Hruscsovhoz hasonlóan -
aki öregkorában diktálta le visszaemlékezéseit - számos más dologban is
hazudott. Sokkal valószínűbbek tűnik, hogy ha létezett a katona „gyönyörű”
felesége, akkor az Jegorova volt, aki részt vett az összejövetelen, és akinek a
flörtölése Sztálinnal alaposan feldühítette Nágyát.
Az igazságra valószínűleg sosem derül már fény, az alábbi beszámolókból
azonban semmilyen ellentmondás nem rajzolódik ki: Sztálin valószínűleg
néhány ivócimborája és - talán - Jegorova kíséretében elment a dácsába, majd
minden bizonnyal hajnalban visszatért a lakásába. A hatalmasságok és
asszonyaik sorsa egytől egyig Sztálinnal való kapcsolatuk függvényében alakult.
Sokan közülük öt éven belül szörnyű halált haltak. Sztálin sosem feledte el, ki
hogyan viselkedett azon a novemberi éjszakán.
* * *
Nágya ránézett az egyik ajándékra azok közül, amelyeket jószívű testvére,
Pavel azzal a hímzett, fekete ruhával együtt hozott neki Berlinből, ami még
mindig rajta volt. Ezt a bizonyos ajándékot ő maga kérte, mert „néha olyan
félelmetes és magányos dolog a Kremlben lenni, ahol mindössze egyetlen katona
van szolgálatban”. Egy ízléses női pisztoly volt, elegáns bőr pisztoly-táskában.
Általában Waltherként említik, pedig valójában Mauser volt. Kevesen tudják,
hogy Pavel Polina Molotovának is hozott egy hasonló pisztolyt ajándékba; igaz,
a pisztoly nem számított ritkaságnak ebben a körben.
Bármikor ért is haza Sztálin, nem nézett be a feleségéhez, hanem egyenesen
ment lefeküdni saját hálószobájába, a lakás másik végébe.
Egyesek szerint Nágya bereteszelte az ajtót. Nekilátott egy Sztálinnak szóló
levél megírásának, ami lánya, Szvetlána szerint „borzalmas levél” volt.
Valamikor hajnali két és három óra között elkészült a levéllel, és az ágyára
feküdt.
 * * *
A reggel a szokásos módon kezdődött. Sztálin általában tizenegy óra előtt
nem kelt fel. Senki sem tudta, mikor ért haza, és hogy találkozott-e még
Nágyával. Délelőtt Karolina Til megpróbálta kinyitni Nágya ajtaját, ami
valószínűleg csak erővel sikerülhetett. „Félelemtől reszketve” látta, hogy úrnője
egy vértócsa közepén hever a földön. Mellette volt a pisztoly. Már kihűlt. A
házvezetőnő a dadához rohant. Visszatértek, majd az ágyra fektették a testet, és
megvitatták, mit tegyenek. Vajon miért nem keltették fel Sztálint? A
„kisemberek” érthető módon idegenkednek attól, hogy rossz hírt közöljenek
cárjukkal. „Félelemmel telve” telefonon felhívták a biztonsági főnököt, Paukert,
majd Aveljenukidze „bácsit”, Nágya utolsó táncpartnerét, a Kremlért felelős
politikust, végül Polina Molotovát, azt a személyt, aki utoljára látta őt élve.
Jenukidze - aki a többiekhez hasonlóan a Manyézs épületében lakott - érkezett
elsőként. Csak ő látta a helyszínt eredeti állapotában, amiért a későbbiekben
súlyos árat kellett fizetnie. Molotov és Vorosilov néhány perccel később érkezett.
Még elképzelni is nehéz azt az őrült zűrzavart, ami kialakult a lakásban,
miközben Oroszország ura a részegségét aludta ki a folyosó egyik végén,
felesége pedig a folyosó másik végén örök álomra hunyta szemét. Nágya
családját is hívták: testvérét, Pavelt, aki a folyó másik oldalán, az új, rakparti
házban lakott, valamint Szergej és Olga Allilujevet. Valaki előkerítette a család
orvosát, aki azonnal odarendelte a híres Kusner professzort.
A hatalmasságok e furcsa csoportja, a család és a szolgálók miközben
átkutatták a szobát, azt latolgatták, vajon mi vezethetett ehhez az elkeseredett,
egyben áruló tetthez, amikor végül megtalálták a hátrahagyott, dühös levelet.
Senki nem tudja, mi állt benne, ahogy azt sem, hogy Sztálin semmisítette-e meg,
vagy valaki más. Sztálin testőre, Vlaszik később elárulta, hogy mást is találtak a
hálószobában: a Sztálin-ellenes Platform egyik példányát, amelyet az ekkorra
már letartóztatott régi bolsevik, Rjutyin írt. Nem lehet tudni, hogy ez a részlet
jelentős-e, az is lehet, hogy teljességgel jelentéktelen. Minden vezető olvasta az
ellenzékiek és emigránsok újságait, ezért nem kizárt, hogy Sztálin példányáról
volt szó. Nágya Sztálinnak írt leveleiben beszámolt róla, hogy mit ír a fehér sajtó
„Rólad! Érdekel?” Ennek ellenére az országban akkoriban az ilyen dokumentum
puszta birtoklásáért is mindenkit letartóztattak.
Senki nem tudta, hogy mit kellene tenni. Összegyűltek az ebédlőben, és arról
suttogtak, hogy felkeltsék-e Sztálint. Ki fogja elmondani a Vozsgynak? Hogy halt
meg Nágya? Ekkor váratlanul Sztálin lépett a szobába. Valaki, valószínűleg
Sztálin régi barátja, Jenukidze vállalta magára a feladatot, Sztálin elé lépett, és
így szólt:
-Joszif! Nagyezsda Szergejevna már nincs köztünk! Joszif! Joszif! Nágya
meghalt!22
Sztálint letaglózta a hír. A legfőbb politikai személyiség, aki embertelen
közönnyel viseltetett vidéki nők és gyermekek milliói éhezése iránt, az
elkövetkező napokban több emberséget tanúsított, mint egész életében összesen.
Nágya anyja, Olga, egy elegáns, független szellemű asszony, aki maga is régóta
ismerte Sztálint, és helytelenítette saját lánya viselkedését, besietett az ebédlőbe,
ahol Sztálin igyekezett feldolgozni a hallottakat. Orvosok jöttek, és valeriánával,
a természet váliumával kínálták a megtört szívű anyát, aki azonban nem bírta
meginni. Sztálin odatámolygott az asszonyhoz:
- Majd én megiszom! - mondta, és megitta az egész adagot. Látta a holttestet
és a levelet is, amelyről Szvetlána azt írta, hogy megdöbbentette, és fájdalmas
sebet ejtett lelkében.
Megérkezett Nágya testvére, Pavel, gödröcskés arcú feleségével,
Jevgenyinával, vagy ahogy mindenki ismerte, Zsenyával, aki Sztálin életében
olyan titkos szerepet töltött be, ami miatt hatalmas szenvedés jutott neki
osztályrészül. Nemcsak Nágya halála, hanem Sztálin állapota is sokkolta őket.
- Tönkretett! - mondta.
Sosem látták még annyira gyengének, annyira sebezhetőnek. Könnyezett, és
siránkozva valami olyasmit mondott, mint évekkel később: „Nágya! Nágya...
mekkora szükségünk lenne rád! Nekem és a gyerekeknek!” Azonnal szárnyra
kaptak a gyilkosságról szóló pletykák. Vajon Sztálin visszatért a lakásba, és
lelőtte? Vajon megint bántalmazta Nágyát, és hagyta, hogy öngyilkos legyen? A
tragédia ennél súlyosabb kérdéseket is felvetett: eddig az éjszakáig a
hatalmasságok „csodás életet” élhettek, ahogy Jekatyerina Vorosilova
fogalmazott naplójában. Azon az éjszakán ennek egy csapásra vége szakadt.
„Hogy válhatott pártbeli életünk olyan bonyolulttá, gyötrelmesen érthetetlenné?”
- tette fel a kérdést. A „gyötrelem” pedig éppen csak a kezdetét vette. Az
öngyilkosság „megváltoztatta a történelmet”, állította Sztálin unokafivére,
Leonyid Redensz. „Elkerülhetetlenné vált a terror.” Nágya halála ritka
gondolatot, kételyt vetett fel az életét szilárd magabiztossággal és ellentmondást
nem tűrő bizonyossággal élő emberben. Hogyan lesz képes Sztálin felépülni, és
milyen hatást gyakorol ez a sérelem rá, környezetére és Oroszországra? Vajon a
személyes kudarca miatti bosszú is motiválta az elkövetkező terror során, amely
alatt az estély vendégei egymást likvidálják majd?
Sztálin hirtelen felkapta Nágya pisztolyát, és méregetni kezdte a kezében.
- Akárcsak egy játék pisztoly - mondta furcsán Molotovnak. - Évente
legfeljebb egyszer sütötték el.
Avasember „teljesen megtört, rá sem lehetett ismerni”, „időnként szörnyű
dühben” tört ki, mindenki mást vádolt, még azokat a könyveket is, amelyeket
felesége olvasott. Később kijelentette, hogy visszavonul a hatalomból. Az
öngyilkosságot fontolgatta:
- Nem bírok így élni... 23


 ELSŐ RÉSZ

A régi szép idők: Sztálin és Nágya,

1878-1932

 A GRÚZ ÉS A DIÁKLÁNY

Nágya és Sztálin tizennégy éven át voltak házasok, kapcsolatuk azonban

ennél hosszabb és mélyebb volt. Házasságukat átitatta a bolsevizmus. Osztoztak
a földalatti élet meghatározó élményein, a Leninnel a forradalom idején
kialakított bizalmas viszonyon, majd a polgárháború borzalmain is. Sztálin közel
harminc éve ismerte Nágya családját. Nágya mindössze hároméves volt, amikor
Sztálin 1904-ben először találkozott vele. Az ekkor huszonöt éves Sztálin immár
öt éve marxista volt.
Joszif Visszarionovics Dzsugasvili nem 1879. december 21-én, Sztálin
hivatalos születésnapján látta meg a napvilágot. „Szoszo” valójában egy apró
viskóban született (ami még ma is áll) Visszarion, más néven „Beszo” és
Jekatyerina, azaz Keke, lánykori nevén Geladze gyermekeként, több mint egy
évvel korábban, 1878. december 6-án, Goriban. Gori kisváros a Kúra folyó
mentén, Grúzia dacosan nem orosz, festői, hegyi tartományában. Grúzia, ez a kis
ország több ezer kilométerre van a cári fővárostól; valójában közelebb fekszik
[5]
Bagdadhoz, mint Szentpétervárhoz. A nyugatiak számára általában nem
egyértelmű Grúzia különállósága: évezredeken át önálló királyságnak számított,
saját ősi nyelvvel, hagyományokkal, konyhával, irodalommal; Oroszország csak
1801 és 1878 között kebelezte be apránként. Napfényes éghajlata, törzsi
vérbosszúi, népdalai és szőlőskertjei sokkal inkább Szicíliát, mint Szibériát
juttatják az ember eszébe.
Szoszo apja egy erőszakos, részeges, sokat vándorló varga, aki Szoszót és
Kékét egyaránt kíméletlenül verte; utóbbi - a gyermek későbbi visszaemlékezése
szerint - egyszer válaszul „kegyetlenül elverte”. Szoszo egyszer egy kővel dobta
meg az apját. Sztálin egyik visszaemlékezésében arról beszélt, hogy Beszo és a
helyi pap, Csarkviani atya gyakran italozott együtt. Keke egyszer ezt mondta a
papnak: „Atyám, ne részegítse le a férjemet, mert tönkremegy a családom!”
Keke végül kidobta Beszót.
Sztálin büszke volt „nagy akaraterejére”. Amikor Beszo erővel Tbiliszibe
vitte, hogy ott inasként dolgozzon, Keke papjai segítettek visszahozni.
Keke helyi kereskedőknek vállalt mosást. Sztálin anyja mélyen vallásos volt,
és idővel közel került az őt védelmező papokhoz. Ezzel együtt azonban
meglehetősen anyagias is volt; nem kizárt, hogy kompromisszumok kötésére
kényszerült, ami akár csábító is lehetett egy pénztelen, egyedülálló anya
számára; nevezetesen munkaadói szeretője lett. Ez aztán olyan feltételezések
alapjául szolgált, amelyek gyakran felbukkannak más híres emberek
élettörténetében is. Elképzelhető, hogy Sztálin keresztapjának, egy gazdag
fogadósnak és amatőr birkózónak, név szerint Koba Egnatasvilinek volt a fia.
Sztálin védelmébe vette Egnatasvili két fiát, akikkel haláláig jó kapcsolatban
maradt, és még idős korában is emlegette Egnatasvili birkózótudását. Néha
azonban még a legnagyobb emberek is kénytelenek beérni a saját apjukkal.
Sztálin állítólag kísértetiesen hasonlított Beszóra. Ugyanakkor Sztálin egyszer
azt mondta, hogy az apja pap volt.
Sztálin úgy született, hogy bal lábának második és a harmadik ujja össze volt
nőve. Sokat szenvedett himlőhelyes arca miatt, később pedig egy lovas kocsival
elszenvedett balesetben megsérült a bal karja. Idővel sápadt, tömzsi, komor,
mézszínű szemű, sűrű, fekete hajú kintó - grúz utcagyerek - vált belőle.
Kivételes intelligenciája párosult anyja becsvágyával. Keke azt akarta, hogy a fia
pap legyen - talán az igazi apjához hasonlóan. Sztálin később azzal dicsekedett,
hogy akkor tanult meg olvasni ötéves korában, amikor hallgatta, amint
Csarkviani atya az ábécét tanítja. Az ötéves fiú ezután Csarkviani tizenhárom
éves lányának segített az olvasásban.
1888-ban megkezdte tanulmányait a gori papneveldében, ahol 1894-ben nagy
megtiszteltetés érte: „ötrubeles ösztöndíjat” kapott a grúz főváros, Tbiliszi
szemináriumába. Sztálin később így fogalmazott egy bizalmas barátjának: „Az
apám megtudta, hogy az ösztöndíj mellett pénzt is kaptam (havi öt rubelt) mint
kóristafiú. [...] Egyszer, amikor kimentem, láttam, hogy ott áll:
- Fiatalember! - mondta Beszo. - Megfeledkeztél az apádról... Legalább három
rubelt adj! Ne légy olyan hitvány, mint az anyád!
- Ne kiabálj! - válaszolta Szoszo. - Ha nem tűnsz el azonnal, hívom az őrt!
[6]
Erre Beszo eloldalgott. 1910 körül, egy verekedésben vesztette életét.
Sztálin néha küldött pénzt az anyjának, hogy kisegítse, ám lassan kezdett
bizonyos távolságot tartani az asszonytól, akitől kimértséget és nyers modort is
örökölt. Sztálin gyermekkorával kapcsolatban kétségtelenül túl sok pszichológiai
elemzés született, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy szegény, papok által
irányított háztartásban nevelkedett, gyakran kellett erőszakkal szembenéznie,
bizonytalanság és gyanú kínozta, és a vallási dogmatizmus, a vérbosszú és a
romantikus útonállók helyi hagyományvilága ösztönözte.
„Sztálin nem szeretett szüleiről vagy a gyermekkoráról beszélni”, azonban
felesleges lenne túl sokáig elemezni lelkivilágát. Érzelmileg visszamaradott volt,
mindennemű empátia hiányzott belőle, antennái mégis szuperérzékenyek voltak.
Különös volt - ám maga is tisztában volt azzal, hogy a politikusok csak a
legritkább esetben normálisak. A történelem tele van „különös emberekkel” - írta
később.
 * * *
A papi szeminárium az egyeden hely, ahol hivatalosan tanulmányokat
folytatott. A bentlakásos iskola katekizmus alapjára épülő oktatási rendszerét és
„felügyeletre, kémkedésre, a magánéletbe való behatolásra és az emberek
érzéseinek megsértésén” alapuló „jezsuita módszereit” ugyan visszataszítónak
találta, ám ezek mégis nagy hatással voltak rá; olyannyira, hogy élete hátralévő
részét e módszerek és eljárások tökéletesítésével töltötte. Ekkor alakult ki a saját
képzését célzó olvasás iránti szenvedélye, ám már az első évben ateistává vált.
„Volt néhány barátom - mondta. - Éles vita alakult ki köztünk és a hívők között.”
Nem sokkal később magáévá tette a marxizmus eszméjét.
1899-ben kizárták a papi szemináriumból, és belépett az Oroszországi
Szociáldemokrata Munkáspártba. Főállású forradalmár lett. Felvette a Koba
nevet, amelyet Alekszandr Kazbegi Az apagyilkos című regényének főhősétől,
egy határozott és bosszúszomjas kaukázusi zsiványtól kölcsönzött. Szárnyaló
képzeletével egyesítette a marxizmus „tudományát”: grúz nyelven romantikus
költeményeket jelentetett meg, mielőtt időjárás-megfigyelőként munkába állt
volna a tbiliszi obszervatóriumban, ami az egyetlen munkahelye volt, mielőtt
1917-ben Oroszország uralkodója lett volna.
Koba meggyőződésesen hitte, hogy a marxizmus egyetemes csodaszer, olyan
„filozófiai rendszer”, amely tökéletesen megfelel a jellemének. Az osztályharc
különösen illett kötekedő természetéhez. Az ellentmondást nem tűrő bolsevikok
paranoiás titoktartása is tökéletesen megfelelt Koba zárkózottságának és
cselszövéshez való tehetségének. így hát belevetette magát a forradalmi politika
alvilágába, az összeesküvések, a cselszövések, az ideológiai elmélkedések, a
párton belüli csatározások, a forradalmárokkal folytatott szerelmi viszonyok, a
rendőrségi beszivárgás és a szervezeti káosz izgalmas elegyéből kialakult
forrongó világba. A forradalmárok rendkívül eltérő háttérrel rendelkeztek -
voltak köztük oroszok, örmények, grúzok és zsidók, munkások, arisztokraták,
értelmiségiek és kalandorok. Sztrájkokat szerveztek, lapokat nyomtattak,
gyűléseket tartottak, különféle megmozdulásokat szerveztek. Hiába volt bennük
közös a marxista eszmékben való megszállottság, a művelt bourgeois emigrék
(köztük Lenin) és a tettre kész, ám műveletlen oroszok között mindig ellentét
feszült. A veszélyekkel teli, gyökértelen földalatti élet nem kizárólag Sztálin
számára jelentett meghatározó élményt, hanem elvtársainak is. Ez a későbbi
történések jelentős részét megmagyarázza.1
1902-ben sor kerül Koba első letartóztatására és szibériai száműzetésére.
Összesen hét hasonló alkalomról tudunk, hat alkalommal sikeresen megszökött.
Ezek a száműzetések azonban nem mérhetők Sztálin brutális koncentrációs
táboraihoz, a cár a rendfenntartásra is alkalmatlannak bizonyult. Olyan volt,
mintha nyaraláson lennének a messzi Szibéria egyik kis falujában. Mindössze
egyetlen részmunkaidős csendőr vigyázott rájuk. Az ott tartózkodó
forradalmárok ismerték (és gyűlölték) egymást, pétervári vagy bécsi
elvtársaikkal levelezgettek, a dialektikus materializmus homályos kérdésein
elmélkedtek, és a helyi lányokkal folytattak viszonyokat. Amikor aztán a
szabadság vagy a forradalom ügye szólította őket, nekivágtak a tajgának, és
felszálltak a legközelebbi vonatra. A száműzetés során kezdtek romlani Koba
fogai; a fájdalom egész életében végigkísérte.
Koba buzgón támogatta Vlagyimir Lenint és nagy hatású Mi a teendő? című
művét. Ez az uralkodni vágyó politikai zseni egyesítette a hatalomszerzés
machiavellista gyakorlatát a marxista ideológiával. A pártszakadás után
létrehozta saját pártját, a Bolsevik Pártot. Üzenete szerint a hivatásos
forradalmárok legfőbb pártja képes hatalomra juttatni a munkásokat, majd az ő
nevükben, egészen addig gyakorolja a hatalmat proletárdiktatúra formájában,
amíg el nem érik a kommunizmust, és tovább már nem lesz erre szükség. Lenin
víziója szerint a párt „a vezetők harci csoportja”, „a proletárok hadseregének [...]
előretolt osztaga”. Ezzel alapvetően járult hozzá a bolsevizmus katonai
szellemiségének megalapozásához.2
1904-ben Koba visszatért Tbiliszibe, ahol megismerkedett későbbi apósával.
A nála tizenkét évvel idősebb Szergej Allilujev, egy képzett orosz műszerész
Olga Fedorenkót, egy erős akaratú grúz-német-cigány szépséget vett feleségül,
aki gyakran bonyolódott szerelmi viszonyba lengyel, magyar, sőt török
forradalmárokkal. Azt is suttogták, hogy Olgának a fiatal Sztálinnal is viszonya
volt, és ő az apja későbbi feleségének, Nagyezsdának. Ez az állítás azonban
hamis, mivel Nagyezsda már hároméves volt, amikor szülei megismerkedtek
Kobával. Az Olgával való viszony azonban teljesen hihető, burkoltan még maga
Sztálin is utalt rá. Unokája, Szvetlána szerint Olgának „a déli férfiak voltak a
gyengéi”, mivel úgy vélte, hogy az „oroszok bugrisok”, és igencsak „kedvelte”
Sztálint. Olga házassága meglehetősen problémás volt. Egy családi történet
szerint Nagyezsda bátyja, Pavel is észrevette, amikor Koba közeledni kezdett az
anyja felé. Az ehhez hasonló rövid viszonyok mindennaposnak számítottak a
forradalmárok körében.
Jóval azelőtt, hogy egymásba szerettek volna, Sztálin és Nagyezsda - az
Allilujevekhez hűen - a bolsevik család tagjai voltak: többek között Kalinyin és
Jenukidze is jelen volt azon a bizonyos vacsorán 1932-ben. Mindazonáltal egy
másik dolog is összekötötte őket: nem sokkal azután, hogy Koba Bakuban
megismerkedett Allilujevékkel, megmentette Nagyezsdát, aki majdnem
belefulladt a Kaszpi-tengerbe, és romantikus kapcsolat alakult ki köztük -már ha
igaz a történet.3
* * *
Koba eközben összeházasodott egy másik bolsevik érzületű család sarjával.
Jekatyerina (Kató) higgadt, sötét hajú nő volt. Művelt grúz családból származott,
testvére, Alekszandr Szvanidze, a tbiliszi papi szeminárium egykori diákja volt,
és később Sztálin környezetének a részévé vált a Kremlben. Sztálin és Kató a
bakui olajmezőktől nem messze, egy kunyhóban lakott. Egy fiuk született,
Jakov. Koba azonban csak ritkán és rendszertelenül látogatott haza.
Az 1905-ös forradalom idején - amikor Lev Trockij, a zsidó újságíró a
pétervári szovjet élére állt - Koba kijelentette, hogy parasztfelkelést szervez
Grúzia Kardi térségében. A cárista ellencsapást követően a finnországi
Tammerforsba, egy bolsevik konferenciára utazott, ahol találkozott
példaképével, Leninnel, a „hegyi sassal”. Egy évvel később Koba részt vett a
stockholmi kongresszuson. Visszatérve a kaukázusi útonállók életét élte; a párt
tőkéjét bankrablással és „kisajátításokkal” növelte: idős korában azzal
büszkélkedett, hogy „egy rablással [...] barátaink kétszázötvenezer rubelt
zsákmányoltak a Jereván téren!”4.
Nem sokkal később, miután visszatért egy londoni kongresszusról, a szeretett,
ám félig elfeledett feleség, Kató 1907. november 25-én Tbiliszben, Koba
„karjaiban” elhunyt tuberkulózisban. Kató elvesztése mélyen érintette Kobát.
Amikor a rövid menet megérkezett a temetőbe, Koba megszorította egyik barátja
kezét, és ezt mondta: „Ez a teremtmény meglágyította kőszívemet. Vele minden
mások iránt táplált emberi érzésem meghalt.” Szívére tette a kezét, és így szólt:
„Olyan magányos vagyok idebent.” Közös fiuk, Jakov nevelését mégis Kató
családjára bízta. Egy darabig az Allilujevek pétervári lakásában bujkált, majd
ismét elfogták, és visszavitték száműzetésbe Szolvicsegodszkba. Ebben a távoli
és jelentéktelen kisvárosban 1910 januárjában egy fiatal özvegyasszonyhoz,
[7]
Marija Kuzakovához költözött, akitől fia is született.
* * *
1912-ben, egy újabb szökést követően Koba visszatért Pétervárra, ahol
albérleti szobáján egy lelkes bolsevikkai osztozott. Öt tartják a Sztálinnal
legközelebbi kapcsolatban állt mozgalmárnak. Az ekkor még csak huszonkét
éves Vjacseszlav Szkrjabinról van szó, aki a bolsevik szokásnak megfelelően
forradalmi nevet vett fel: Molotov, azaz „kalapács” lett. Koba is hasonló nevet
választott magának: először 1913-ban írt Sztálinként alá egy újságcikket.
Korántsem véletlen, hogy a Sztálin név hasonlóan hangzik, mint a Lenin.
Valószínűleg már korábban is használta a nevet. Elképzelhető, hogy egy „telt
idomú” bolsevik nőtől, Ludmilla Sztaltól kölcsönözte, akivel viszonya is volt.5
 A „csodálatos grúzt” - ahogy Lenin hívta Sztálint - a prágai konferencia
végén, 1912-ben a párt Központi Bizottságába választották. Novemberben Koba
Sztálin Bécsből Krakkóba utazott, hogy találkozzon Leninnel. A találkozás során
a vezető úgy bizonyosodott meg Sztálin rátermettségéről, hogy ellenőrizte buzgó
tanítványának az érzékeny pontnak számító nemzetiségi kérdésről vallott
bolsevik álláspontot ismertető újságcikkét. Sztálin „A marxizmus és a
nemzetiségi kérdés” című írásában az orosz birodalom egyben tartása mellett
érvelt. Az írással nemcsak hírnevet, hanem Lenin bizalmát is megszerezte.
- Ezt mind maga írta? - kérdezte Lenin (Sztálin elmondása szerint).
- Igen... Miért, elrontottam valamit?
- Dehogy! Éppen ellenkezőleg! Remek munka!
Az 1943-as teheráni konferenciáig ez volt az utolsó külföldi útja.
1913 februárjában ismét elfogták, és - ezúttal meglepően enyhe - száműzetésre
ítélték. Felvetődött a kérdés: vajon nem volt-e a cár titkosrendőrségének, az
Ohranának az ügynöke? A Sztálin kettős életére alapozott történelmi szenzáció
arra utal, hogy az emberek nem ismerik pontosan a földalatti világ természetét: a
forradalmárok között rengetegen az Ohrana kémei voltak, sokan azonban kettős,
[8]
sőt hármas ügynökök voltak. Koba valóban hajlandó volt elárulni a vele
szemben álló kollégáit, ám - ahogy az az Ohrana jelentéseiből is kitűnik -
megőrizte fanatikus marxista mivoltát, márpedig csak ez számított.
Sztálin utolsó száműzetése 1913-ban vette kezdetét Szibéria távoli és hideg
északkeleti részén, ahol a helyi parasztok „Ragyásnak” nevezték el. A további
szökéseket elkerülendő Kurejkát tették a száműzetésének helyszínévé; egy távoli
kis falut Turuhanszkban, az Északi-sarkkörtől északra, ahol halásztudása miatt a
helyiek varázserőt tulajdonítottak neki, és egy új szeretőt is talált magának.
Sajnálkozó leveleket írt Szergej és Olga Allilujevnek: „Ezen az elátkozott helyen
még a természet is szánalmasan sivár.” Szinte könyörgött, hogy küldjenek neki
egy képeslapot: „Megőrülök, ha nem láthatok végre egy szép tájat, még ha csak
képen is!” Ezek furcsamód mégis boldog idők voltak; talán ez lehetett élete
legszebb időszaka, hiszen itteni hőstetteire egészen haláláig emlékezett;
különösen arra a vadászatra, amikor a tajgán több fogolymadarat is elejtett, majd
a sível tett visszaúton majdnem halálra fagyott.6
Az első világháború katonai tévedései és élelmiszerhiánya kérlelhetetlenül
elpusztította a monarchiát, ami 1917 februárjában a bolsevikok legnagyobb
meglepetésére teljesen hirtelen omlott össze. Helyét egy ideiglenes kormány
vette át. Március 12-én Sztálin elérte a fővárost, és meglátogatta Allilujevéket: a
feltűnően barna, tizenhat éves Nágya és lánytestvére, Anna, valamint fiútestvére,
Fjodor az átélt kalandokról kérdezgették a visszatért hőst. Amikor Allilujevék a
villamoson elkísérték a Pravda szerkesztőségébe, felkiáltott: „Kérek egy szobát
az új lakásban! Feltétlenül!”
Akkor éppen Molotov szerkesztette a Pravdái, ám Sztálin azonnal átvette a
feladatot. Molotov radikálisan kormányellenes vonalat képviselt, Sztálin és Lev
Kamenyev - eredeti nevén Rosenfeld, Lenin egyik legközelebbi elvtársa -
azonban sokkal inkább megegyezést kerestek. Lenin, aki április 4-én érkezett,
véget vetett Sztálin bizonytalankodásának. Ritkaságnak számított, hogy Sztálin
bocsánatot kért, ám ekkor ez történt. Elnézést kért Molotovtól, és beismerte:
„Te mindig is közelebb álltái Leninhez...”
Amikor Leninnek a letartóztatás elől Finnországba kellett menekülnie, Sztálin
Allilujevéknél rejtette el, majd levágta szakállát, és biztonságos helyre kísérte. A
két lánytestvér, a bolsevik főhadiszálláson dolgozó Anna és Nágya egész éjjel
fennmaradt. A grúz folyamatosan szórakoztatta őket, utánozta a politikusokat, és
Csehovtól, Puskintól, Gorkijtól olvasott, ahogy azt később fiainak is tette.7 1917.
október 25-én Lenin kirobbantotta a bolsevik forradalmat.
* * *
Elképzelhető, hogy Sztálin mindössze egy „szürke folt” volt akkoriban, ám
Leninhez tartozott. Trockij is beismerte, hogy nagyrészt Sztálinon keresztül állt
kapcsolatban Leninnel, mivel ő kevéssé volt a rendőrség látókörében. Amikor
Lenin megalkotta az új kormányt, Sztálin nemzetiségügyi népbiztos lett, egy
titkárral, a fiatal Fjodor Allilujevvel, és egy gépírónővel, Nágyával.8
1918-ban a bolsevikok a túlélésért küzdöttek. A vágtató német előrenyomulás
miatt Lenin és Trockij kénytelen volt megkötni a breszt-litovszki békét,
amelyben Ukrajnát és a Baltikumot átengedték a Kaisernek. Németország
összeomlását követően brit, francia és japán csapatok jelentek meg, közben
pedig fehér hadseregek kezdtek szerveződni az ingadozó rezsim ellen, amely
időközben az addigi fővárosból Moszkvába tette át székhelyét, hogy ne legyen
annyira sérülékeny. Lenin körülzárt birodalma egyre inkább a középkori
Moszkvai Nagyfejedelemség méretére csökkent. Augusztusban Lenin megsérült
egy ellene irányuló gyilkossági kísérletben, amit a bolsevikok terrorhullámmal
toroltak meg. Szeptemberre Lenin felépült, és kijelentette, hogy Oroszország
„katonai tábor”. Legkönyörtelenebb társa Trockij, a hadügyi népbiztos - aki
páncélozott vonatából irányította a Vörös Hadsereget - és Sztálin volt. Csak ez a
két vezető léphetett be Lenin dolgozószobájába előzetes bejelentés nélkül.
Mindketten tagjai voltak a mindössze öt főből álló Politikai Irodának - azaz
Politbüro -, Lenin legfőbb irányító testületének. Az értelmiségi, szemüveges
zsidót valódi forradalmi hősként tisztelték, Lenin után közvetlenül ő következett,
ugyanakkor Sztálin egyszerű, nyers vidéki embernek tűnt. Trockij kiválósága
azonban sok „öreg illegálist” sértett, akiket jobban vonzott Sztálin kemény
gyakorlatiassága. Sztálin saját felemelkedése legfőbb akadályaként tekintett
Trockijra.
Caricin városa Sztálin karrierjében és magánéletében egyaránt döntő szerepet
játszott. 1918-ban az Alsó-Volga stratégiailag kulcsfontosságú városa, az észak-
kaukázusi gabonához (és olajhoz) vezető ajtó, Moszkva déli kapuja a fehérek
kezébe kerül. Lenin Dél-Oroszország élelmiszerügyi főigazgatójaként küldte
Caricinba Sztálint. O azonban elsöprő katonai erővel az oldalán nemsokára
népbiztosi rangra emelkedett.
Sztálin a Vörös Gárda négyszáz tagjának kíséretében, Fjodor Allilujevvel és
tizenéves gépírónőjével, Nágyával április 6-án egy páncélozott vonaton érkezett
Caricinba, ahol szerinte eluralkodott a hozzá nem értés és az árulás.
Szándékának komolyságát azzal igyekezett bizonyítani, hogy mindenkit
lelövetett, akiről ellenforradalmi tevékenységet feltételezett: „az utóvédek
könyörtelen tisztogatása - írta Vorosilov -, amelyet vaskéz irányít.” Lenin azt
parancsolta Sztálinnak, hogy minden korábbinál „kegyetlenebb” és
„könyörtelenebb” legyen. Sztálin erre az alábbiakat válaszolta: „Biztosíthatom
arról, hogy nem remeg meg a kezünk.” Sztálin tehát a legkényelmesebb,
legegyszerűbb és leghatásosabb politikai eszközként kezdte alkalmazni a
gyilkolást, bár ebben nem volt egészen egyedül: a polgárháború alatt a
bolsevikok bőrcsizmában, kabátban és pisztolytáskával brutális gyilkosságokat
hajtottak végre, Sztálin pedig magáévá tette a módszert. Sztálin itt ismerkedett
meg és barátkozott össze Vorosilovval és Bugyonnijjal is - az 1932. november 8-
ai vacsora két résztvevőjével -; később ők ketten bizonyultak a legfőbb katonai
és politikai támogatójának. Amikor júliusban a katonai helyzet romlani kezdett,
Sztálin a hadsereg irányítását is átvette: „Katonai hatalmat akarok!” Tény, hogy
a forradalomnak éppen ilyen vezetésre volt szüksége a túléléshez, ám ez komoly
kihívást jelentett Trockij számára, aki a Vörös Hadsereget úgynevezett katonai
szakértők, azaz volt cári tisztek segítségével alkotta meg. Sztálin nem bízott
ezekben a hasznavehetetlen rebellisekben, és amikor csak talált lehetőséget,
igyekezett lelövetni őket.
Sztálin egy plüsshuzatos vasúti kocsiban lakott, ami egykor egy cigány
énekesé volt, aki világoskék selyemmel díszítette. Sztálin és Nágya valószínűleg
itt lettek szeretők. Nágya tizenhét, Sztálin harminckilenc éves volt. Nem
kérdéses, hogy egy diáklánynak izgalmas, egyúttal rémisztő kaland lehetett.
Megérkezésük után Sztálin a vonatot használta főhadiszállásnak, folyamatosan
adta a kivégzési parancsokat a Csekának. Ekkoriban az volt a szokás, hogy a nők
elkísérték férjeiket a háborúba, Nágya tehát nem volt egyedül: Vorosilov és
Bugyonnij felesége is Caricinban tartózkodott.
 Sztálin és cimborái megalkották Trockij „katonai ellenzékét”. Trockijról
Sztálin úgy vélte, hogy egy „operettparancsnok, egy pletykafészek, ha-ha-ha!”.
Amikor Sztálin egy volgai hajón letartóztatta és foglyul ejtette Trockij
„szakembereinek” egy csoportját, Trockij dühösen tiltakozott. A hajó végül a
fedélzeten tartózkodókkal együtt elsüllyedt. „A halál minden problémát megold -
mondta állítólag Sztálin. - Nincs ember, nincs gond.” Ez volt a bolsevikok
[9]
módszere.
Lenin visszahívta Sztálint. Nem számított, hogy minden bizonnyal komoly
hibát követett el, amikor elpazarolta a cárista tisztek szakértelmét, és
szablyaforgató fenegyerekekből álló csapatot támogatott. Sztálin könyörtelen
volt, márpedig Lenin pontosan ilyen kegyetlenséget várt el tőle. Az egyszerű
kintó egy rövid időre átélte, milyen is a generalisszimuszok dicsősége. Emellett a
Trockijjal való ellenségeskedése és a caricini lovas katonákkal való szövetsége
nagy hatást gyakorolt Sztálinra: valószínűleg csodálta Vorosilov és Bugyonnij
féktelen bátorságát, azt a tulajdonságot, ami belőle hiányzott. Trockij iránt érzett
gyűlölete élete egyik mozgatórugójává vált. Feleségül vette Nágyát, és
beköltöztek egy szerény lakásba a Kremlben (amelyen az egész Allilujev
családdal kellett osztozniuk), később azonban átköltöztek a Zubalovo nevű,
kellemes dácsába.9
1920 májusában, miután a lengyelek elfoglalták Kijevet, Sztálint a délnyugati
front politikai népbiztosává nevezték ki. A Politbüro elrendelte Lengyelország
meghódítását, hogy a forradalom továbbterjedjen nyugat felé. A nyugati front
Varsóig előrenyomuló parancsnoka egy ragyogó fiatalember, név szerint Mihail
Tuhacsevszkij volt. Amikor Sztálin azt az utasítást kapta, hogy lovasságát
vezényelje át Tuhacsevszkijhez, egészen addig ellenszegült, amíg késő nem lett.
A kudarcát felemlegetőkkel szembeni megtorlásra a tizenhét évvel későbbi
mészárláskor került sor.10
1921-ben Nágya bolsevik puritánságát bizonyítandó gyalog vonult kórházba,
ahol egy fiúnak, Vaszilijnek adott életet. Öt évvel később megszületett lánya,
Szvetlána is. Nágya eközben gépírónőként dolgozott Lenin irodájában, ahol
igazán hasznosnak bizonyult az elkövetkezendő cselszövések során.
* * *
A vérhez a brutális harcokban immár hozzászokott, fiatal bolsevik
„élcsapatnak” azzal kellett szembesülnie, hogy apró, elszigetelt, hadrendbe
állított kisebbséggé vált, amely elkeseredetten uralkodik egy hatalmas, ám
romokban heverő birodalom fölött, amelyet ellenséges világ zár körbe. A
munkásokat és parasztokat lenéző Lenin a legkisebb mértékben sem lepődött
meg azon, hogy ez a két osztály nem támogatja. Lenin egyeden szervet tartott
alkalmasnak a szocializmus megteremtésének felügyeletére: a pártot. Ez a
valóság és az elképzelések között húzódó kellemetlen szakadék tette kötelezővé
a párt ideológiai tisztaságához való kvázi vallásos hűséget és oly fontossá a
katonai fegyelmet.
A vezetők a sajátos dilemmában egy sajátos rendszert alakítottak ki, és a
világról alkotott egyedi nézeteikbe menekültek. A párt legfőbb szerve a
Központi Bizottság (KB) volt, amelynek hetven vezető tisztviselő volt a tagja.
Őket évente választották a pártkongresszuson, amelyet azonban idővel egyre
ritkábban rendeztek meg. A KB választotta a kevés tagú, de az irányelvekre
alapvető hatást gyakorló Politikai Bizottságot és az általában háromtagú
Titkárságot. A hagyományos kormányzási mód helyett radikálisan központosított
egypártrendszert hoztak létre. Az 1875-ben született Mihail Kalinyint- a vezetés
[10]
egyetlen paraszt tagja - 1919-ben államfővé tették. Lenin miniszter-
elnökként vezette az országot; ő volt a Népbiztosok Tanácsának elnöke. Ez a
szervezet volt a miniszterekből álló tanács, amely a Politbüro utasításait hajtotta
végre. A Politbüro keretein belül létezett egy minimális demokratizmus, ám
Lenin a polgárháború szörnyű krízise során betiltotta a frakciókat.
A párt viharos gyorsasággal toborzott több millió új tagot. De vajon
megbízhatóak voltak-e? A korábbi idők nyílt vitáinak helyét önkényes,
bürokratikus diktatúra vette át. A legfőbb rögtönző, Lenin 1921-ben az Új
Gazdaságpolitika (NÉP) keretében, a rezsim megmentése érdekében, mintegy
kompromisszumként bizonyos mértékig visszaállította a kapitalizmust.
1922-ben Lenin és Kamenyev a pártot vezető Központi Bizottság főtitkári -
genszek - székébe ültette Sztálint. Sztálin titkársága az új állam hajtómotorjává
vált. Mindent elsöprő lendületét a „grúz ügy” is bizonyította. Ő és Szergo
bekebelezte Grúziát, amely korábban különvált a Birodalomtól, majd ráerőltették
akaratukat a független szellemiségű grúz pártra. Lenin mindezt ellenszenvvel
figyelte, 1922. decemberi szélütése azonban megakadályozta, hogy fellépjen
Sztálin ellen. A párt legnagyobb kincsének egészségére vigyázó Politbüro
mindössze napi tízpercnyi munkát engedélyezett számára. Amikor Lenin
nagyobb feladatot próbált vállalni, Sztálin összetűzésbe került Lenin feleségével,
[11]
Krupszkajával, ami akár a karrierjébe is kerülhetett volna.
Lenin láthatta, hogy Sztálin egyre inkább mint legvalószínűbb utódjelölt kezd
kiemelkedni, ezért titokban lediktált egy elítélő tartalmú végrendeletet, amelyben
az eltávolítását követelte. Lenint végül 1924. január 21-én érte végzetes szélütés.
Sztálin Lenin és családja akaratával ellentétben titokban megszervezte a vezető
istenné avatását és testének az ortodox szentekhez hasonló bebalzsamozását,
amit végül a Vörös téren található Mauzóleumban helyezték el. Sztálin a saját
hatalma felépítésére használta halott hőse szent eszmehűségét.
1924-ben minden kívülálló úgy vélte volna, hogy Trockij lesz Lenin utódja. A
tündöklő hírnév azonban inkább ártott a közönyös hadügyi népbiztosnak a
bolsevik oligarchiában folytatott játszmák során. A Sztálin és Trockij közötti
gyűlölet alapját nem pusztán kettejük eltérő személyisége és stílusa, hanem az
egymástól gyökeresen eltérő irányelvek képezték. Sztálin már ekkor felhasználta
a Titkárság támogatását szövetségesei, Molotov, Vorosilov és Szergo
előléptetéséhez. Válaszul Trockij ragaszkodására az európai forradalomhoz, ami
a „szocializmus egy országban” nevet viselte, kigondolt egy ösztönző és valódi
alternatívát. A Politbüro több tagja, Lenin legközelebbi társai, Grigorij
Zinovjevvel és Kamenyevvel az élen szintén elhatárolódtak Trockij tói, aki
gyakorlatilag mindenkit maga ellen fordított. így végül 1924-ben, Lenin
végrendeletének napvilágra kerülésekor Kamenyev azt javasolta, hogy Sztálin
maradjon a főtitkár, mit sem sejtve arról, hogy az elkövetkező harminc évben
nem kínálkozik több lehetőség a leváltására.
A forradalom tetszelgő fejesét, Trockijt meglepő könnyedséggel és
gyorsasággal győzte le Sztálin. Miután Trockijt eltávolították a hadügyi
népbiztosi tisztségből, Zinovjev és Kamenyev későn ismerte fel, hogy a valódi
veszélyt társuk, Sztálin jelenti.
1926-rajobboldali szövetségesei, Nyikolaj Buharin és a Lenint a kormányfői
székben követő Alekszej Rikov segítségével őket is legyőzte. Sztálin és Buharin
támogatta a NEP-et, a helyi keményvonalasok közül azonban sokan attól
tartottak, hogy a kompromisszum aláássa a bolsevizmust, hiszen elnapolja az
ellenséges parasztsággal való elszámolást. Az 1927-ben bekövetkezett
gabonaválság végül egyszerre teremtett lehetőséget arra, hogy a bolsevikok
ismét szélsőséges megoldást kereshessenek problémájukra, és olyan elnyomó
jellegű katonai alapot építsenek ki, amely egészen Sztálin haláláig fennállt.
1928 januárjában Sztálin maga is Szibériába utazott, hogy kivizsgálja a
gabonaszállítmányok csökkenésének körülményeit. Dicső polgárháborús
népbiztosi szerepét felelevenítve elrendelte a gabona erőszakos begyűjtését, és
az úgynevezett kulákokat vádolta a hiány létrejötte miatt, akik magasabb árak
reményében felhalmozták a termésüket. A kulák megnevezés általában olyan
parasztot takart, aki alkalmazott néhány napszámost, vagy éppen birtokolt egy-
két tehenet. , Jól helyreráztam a párt dolgait” - mondta később, ám nemsokára
rájött, hogy „a jobboldaliak nem kedvelik a durvább lépéseket. [...] Egy vidéki
polgárháború kezdetének vélték az egészet”. Visszaérkezését követően Rikov
kormányfő e szavakkal fenyegette Sztálint: „Vádat kellene ellened emelni!”
Mindezek ellenére a nyers, fiatal népbiztosok és a párt gerincét alkotó bizottsági
tagok támogatták Sztálin erőszakos gabonabegyűjtési akcióját. Minden télen
elindultak a hátországba, hogy gabonát préseljenek ki a kulákokból, akiket a
forradalom legfőbb ellenségeinek tekintettek. Ugyanakkor fel kellett ismerniük,
hogy a NÉP megbukott. Radikális, katonai alapú megoldást kellett találni az
élelmiszerválságra.
Sztálin természetéből adódóan radikális volt, most pedig szemérmetlenül
ellopta a nemrég legyőzött baloldal eszközeit. O és szövetségesei már régóta
beszélgettek egy új, végső forradalomról, a Nagy Fordulatról, amely a parasztság
és a gazdasági elmaradottság problémáját is megoldja. Ezek a bolsevikok
gyűlölték a parasztság makacs, régi világát: így hát kollektív gazdaságokba
kényszerítették őket, a termésüket erőszakkal begyűjtötték, és külföldön eladták,
hogy finanszírozhassák azt a mániákus száguldást, amelytől tankok és
repülőgépek előállítására képes, azonnal működőképes ipari kapacitások
létrejöttét várták. Beszüntették az élelmiszerek magánkereskedelmét.
Elrendelték, hogy a kulákoknak be kell szolgáltatniuk a megtermelt gabonát. Fia
nem tették, spekulánsként vádat emeltek ellenük. A falvak összes lakóját
fokozatosan kolhozokba terelték. Aki ellenállt, ellenséges kuláknak minősült.
A bolsevikok az ipar területén hasonlóképpen szabadjára engedték
gyűlöletüket; ezúttal a műszaki, vagy ahogy ők mondták, „burzsoá”
szakemberek iránt, akik valójában középosztálybeli mérnökök voltak. Miközben
saját vörös elitjüket képezték, koholt vádak alapján indított perekkel - amelyek
közül az első a sahti volt - mindenkit megfélemlítettek, aki Sztálin iparosítási
tervét megvalósíthatatlannak tartotta. Nem létezett lehetetlen. Az intézkedések
nyomán keletkező borzalom olyan volt, mint egy csaták nélküli háború, ahol
azonban hatalmas az emberveszteség.11 A „hadvezérek”, Sztálin támogatói és
feleségeik továbbra is kedélyes családi életet éltek a Kremlben.
 A KREMLI CSALÁD

Milyen szép idők voltak! - írta Vorosilov felesége naplójában. - Micsoda

egyszerű, kellemes, baráti kapcsolatok!1 A vezetők összefonódó élete egészen a
harmincas évek közepéig tökéletesen ellentétes volt a Sztálin barátságtalan,
rémisztő világáról szóló közhelyekkel. A Kremlben állandóan átjártak egymás
lakásaiba. A szülők és gyerekek folyamatos kapcsolatban álltak egymással. A
Kreml a páratlan közvetlenség világa volt. Az évtizedek során kialakult
szimpátia szülte barátságok mélyültek vagy koptak. Sztálin gyakran ugrott be
szomszédaihoz, Kaganovicsékhoz egy sakkjátszmára. Natasa Andrejeva
visszaemlékezése szerint Sztálin gyakran megfordult náluk, és a szüleit kereste:
„Itt van Andrej vagy Dóra Mojszevna?” Volt, hogy Natasa szeretett volna
moziba menni, ám szülei későn értek haza, így aztán Sztálin elvitte magával. Ha
Mikojannak szüksége volt valamire, egyszerűen csak átsétált az udvaron,
bekopogott Sztálinhoz, aki nemritkán vacsorázni is behívta. Ha nem találta
otthon, Mikojan egy papírcetlit csúsztatott be az ajtó alatt. „Sajnos
látogatásomkor épp távol voltál - írta Vorosilov. - Kopogtam, de senki nem
nyitott ajtót.”2
Amikor Sztálin távol volt, a vidám társaság tagjai gyakran benéztek Nágyához,
hogy üzenetet hagyjanak férjének, és begyűjtsék a legújabb politikai pletykákat.
„Tegnap Mikojan volt itt. A hogyléted felől érdeklődött, és azt mondta,
meglátogat Szocsiban - írta Nágya 1929 szeptemberében Sztálinnak. - Ma ért
vissza Vorosilov Nalcsikból, és meglátogatott...” Cserébe Nágya Szergóról
kapott híreket Vorosilovtól. Ezután Kaganoviccsal beszélt, aki az üdvözletét
küldte Sztálinnak. Némelyik család zárkózottabbnak tűnt a többinél: Mikojanék
rendkívül társaságkedvelők voltak, ám az ugyanazon a szinten lakó Molotovék
sokkal tartózkodóbbaknak mutatkoztak, le is zárták a két lakás közötti ajtót.3
Ennek a fecsegő, gyakran civakodó tanulókkal megtöltött iskolának Sztálin volt
az igazgatója, Molotov pedig a pedáns felügyelője.
* * *
Az egyetlen ember, aki kezet foghatott Leninnel, Hitlerrel, Himmlerrel,
Göringgel, Roosevelttel és Churchill-lel, az Sztálin legközelebbi szövetségese,
Molotov volt.
Lankadatlan munkatempója miatt a „Kőülepű” becenevet kapta. Szerette
kijavítani az embereket, és elmesélni, hogy maga Lenin nevezte el
„Vasülepűnek”. Az alacsony, zömök, domború homlokú, hűvös, barna szemű,
kerek szemüvege mögül pislogó, dühében (vagy Sztálinnal folytatott
beszélgetései során) dadogó, harminckilenc éves Molotov úgy nézett ki, mint
egy burzsoá diák - ami nem is állt messze az igazságtól. Még a Politbüro
egységes véleményt valló tagjai között is a bolsevik nézetek és szigorúság
mintapéldájának számított. O volt Robespierre Sztálin udvarában. Egyúttal
ösztönösen érezte a hatalmi politikában rejlő lehetőségeket: „XIX. századi ember
vagyok” - fogalmazott egyszer.
Szkrjabin Vjacseszlav (aki később felvette a Molotov nevet) Kukarlában, egy
Permhez közeli, elmaradott vidéki településen született egy iszákos árus, egy
elszegényedett nemes gyermekeként. A zeneszerzőhöz nem fűzte rokoni kötelék.
Szülővárosában gyakran hegedült a kereskedőknek, és Sztálin emberei között
szokatlan módon kiváló középiskolai képzettséggel büszkélkedhetett, annak
ellenére hogy már tizenhat évesen a forradalmárok közé állt. Saját magát
újságírónak tekintette - Sztálinnal is akkor találkozott, amikor mindketten a
Pravdánál dolgoztak. Kegyetlen volt, és bosszúálló. Mindenkit el akart
pusztítani, aki keresztezte az útját, e téren pedig a nőkkel sem tett kivételt.
Beosztottjaival durva volt, gyakran elvesztette a türelmét. Olyannyira
fegyelmezett volt, hogy ha közölte, hogy „tizenhárom percig szundít”, akkor
képes volt tényleg a tizenharmadik percben felkelni. A Politbüro energikus
showmanjaivel ellentétben fantáziátlan politikus volt.
1921 óta a Politbüro tagság várományosának számított. Már Sztálin előtt a
párt titkára volt, ám Lenin „a leggyalázatosabb bürokratizmussal és a
legnagyobb butasággal” vádolta meg. Amikor Trockij támadást intézett ellene,
gyorsan megnyilvánult Sztálinhoz és Vorosilovhoz hasonló kisebbrendűségi
komplexusa: „Nem lehetünk mindannyian zsenik, Trockij elvtárs” - válaszolta.
Ezek a bolsevikok rendkívül sértődékenyek voltak, és kisebbrendűségi érzéssel
küszködtek.
Másodtitkár volt Sztálin mögött. Csodálta Kobát, de nem bálványozta.
Mindvégig előfordult, hogy gyakran nem értett egyet Sztálinnal, sokszor
kritizálta. A vezetői körökben képes volt bárkit az asztal alá inni - ami nem
akármi annyi alkoholista között. Szerette ugratni Sztálint, aki erre néha zsidósan
Molotsteinnek is nevezte.
Rajongott zsidó felesége, Polina Karpovszkaja iránt, akinek háborús neve
Zsemcsuzsima, azaz Gyöngyszem volt. A szépnek egyáltalán nem, merésznek és
intelligensnek azonban annál inkább nevezhető Polina uralkodott Molotovon,
bálványozta Sztálint, és saját erejéből vált vezetővé. A két elszánt bolsevik,
Polina és Molotov 1921-ben, egy nőkonferencia során szeretett egymásba.
Molotov „okosnak, gyönyörűnek, de mindenekelőtt nagyszerű bolse-viknak”
találta feleségét.
Polina volt a vigasz a küzdelemmel járó fegyelemből, stresszből és
szigorúságból következő valamennyi kellemetlenségért. Molotov nem volt
akarat nélküli báb. Polinához írt szerelmes levelei arról tanúskodnak, hogy úgy
bálványozta a nőt, akárcsak egy szerelmes kisfiú. „Polinka, kedvesem,
szerelmem! Nem tudom magamban tartani, hogy gyakran úrrá lesz rajtam a
türelmetlenség, és nem vágyom másra, csak közelségedre és ölelésedre.
Csókollak, imádott szerelmem! [...] Szerető Vecsád. Örökre tested s lelked rabja
vagyok. [...] Édesem.” A levelek néha vadabb szenvedélyről árulkodnak:
'Türelmetlenül várom, hogy végre megcsókolhassalak, imádott, édes
szerelmem.” így írt feleségéről: „ragyogó szerelmem, szívem és boldogságom,
örömöm, Polinka.”4
Molotov elkényeztetett lánya, Szvetlána és a többi politbürós gyerek az
udvaron játszott. „Nem szerettünk a Kremlben lakni. Mindig ránk szóltak a
szüléink, hogy maradjunk csendben. »Nem az utcán vagytok - mondták -, hanem
a Kremlben!« Olyan volt, akár egy börtön. Mindig csak az engedélyeket kellett
mutogatnunk, és ha valamilyen barátunk meg akart minket látogatni, először
engedélyt kellett szerezni neki” - emlékezett vissza Natasa, Andrejev és Dóra
Hazan lánya. A gyerekek gyakran botlottak Sztálinba. „Tízéves voltam, és
hosszú hajfonatom volt. Éppen ugrándoztam Rudolf Menzsinszkijjel [az OGPU
vezetőjének fia], amikor hirtelen azt vettem észre, hogy két erős kar a levegőbe
emel. Körbenéztem, és Sztálin arcát és barna szemét láttam, amint nagyon
határozott, szigorú tekintettel néz rám.
- Szóval, hogy hívnak? - kérdezte.
- Andrej eva - feleltem.
- Akkor menj, és ugrándozz tovább!”
Sztálin többször is beszélgetett vele, amit az is elősegített, hogy a család ajtaja
melletti lépcsőházon át vezetett az út a Kreml legelső mozijába.
Sztálin a vacsorák során sokszor folytatta a nap folyamán a munkamegszállott
elvtársaival elkezdett megbeszéléseket. A levest kitették a tálalóasztalra, a
vendégeknek kellett magukat kiszolgálniuk. A munka gyakran hajnali három
óráig is eltartott, emlékszik vissza Sztálin örökbe fogadott fia, Artyom. „Szinte
mindig láttam Molotovot, Mikojant és Kaganovicsot.” Sztálin és Nágya sokszor
vacsorázott együtt a Kremlben élő párokkal. „A vacsorák egyszerűen zajlottak -
írta Mikojan emlékiratában. - Két fogás, néhány előétel, néha egy kis hering. [...]
Az első fogás a leves volt, amit hús vagy hal követett, a desszert pedig
gyümölcs. Olyan volt, mint bárhol máshol.” A vacsorához járt még egy üveg
fehérbor és egy kis rövidital is. Fél óránál tovább senki sem maradt az asztalnál.
Egyik este a politikai imázsára oly sokat adó Sztálin megirigyelte Nagy Péter
borotválkozási hagyományait:
- Szabadulj meg attól a szakálltól! - parancsolta Kaganovicsnak, majd
 [12]
Nágyához fordult: - Hoznál nekem egy ollót? Én szeretném levágni.
Kaganovics teljesítette Sztálin kívánságát. Ilyen volt tehát a vacsora Sztálinnál
és Nágyánál. A feleségek igen befolyásos személyeknek számítottak. Sztálin
hallgatott Nágyára, aki még az Akadémián találkozott egy nagy fülű, telt arcú
fiatalemberrel, Hruscsovval, aki határozottan zúzta össze ellenlábasait.
Beajánlotta Sztálinnál, aki aztán elindította a karrierjét. A fiatal tisztviselő
rendszeres vacsoravendég volt Sztálinnál és Nágyánál. Sztálin - részben Nágya
miatt - mindig is kedvelte Hruscsovot. Hruscsov erről így nyilatkozott:
„megnyertem [...] a lottófőnyereményt.” Alig hitte el, hogy az általa imádott
félisten, Sztálin ott van, és vele „nevetgél és viccelődik”.
Nágya bátran beszélt Sztálinnal az igazságtalanságokról; amikor egy -
feltételezhetően jobboldali - tisztviselőt elbocsátották állásából, Nágya eljárt az
érdekében, és közölte Sztálinnal, hogy „nem volna szabad ilyen dolgozók esetén
ezeket a módszereket alkalmazni. [...] Annyira nyomasztó... Olyan volt az az
ember, mintha az életétől fosztották volna meg. Tudom, hogy utálod, ha
beleavatkozom a dolgaidba, de azt hiszem, tenned kellene valamit ebben az
ügyben, amelyről mindenki tudja, hogy mennyire igazságtalan.” Sztálin meglepő
módon egyetértett Nágyával, aminek a nő igencsak megörült: „Annyira boldog
vagyok, hogy bízol bennem. [...] Szégyen lenne a hibát nem kijavítani.” Sztálin
senkitől nem vett volna jó néven egy efféle beleavatkozást ügyeibe, fiatal
feleségétől azonban még ezt is elfogadta.
Polina Molotova olyannyira ambiciózus személyiség volt, hogy amikor úgy
vette észre, hogy főnöke, a könnyűipari népbiztos alkalmatlan a feladatára,
vacsora közben megkérdezte Sztálint, nem hozhatna-e létre saját illatszer-
vállalkozást. Sztálin erre berendelte Mikojant, és Polina TeZse nevű
parfümvállalatát a férfi irányítása alá helyezte. így lett Polina a szovjet parfüm
cárnője. Mikojan csodálta „tehetsége, okossága és életereje” miatt, „rátartiságát”
azonban nehezményezte.5
* * *
A sznob Molotovéktól eltekintve a hatalmasságok egyszerűen éltek a
Kremlben; kötelező „bolsevik szerénységgel” végezték őszinte forradalmi
küldetésüket. Ekkoriban még nem terjedt el a korrupció és a pazarlás:
ellenkezőleg, a politbürós feleségek sokszor alig tudták miből öltöztetni
gyerekeiket, sőt az újabb iratok tanúsága szerint néha maga Sztálin is
pénzszűkébe került.
Nágya Sztálin és a felemelkedőben lévő Andrejev félesége, Dóra Hazan
mindennap villamossal ment az Akadémiára. Nágya, szerénységét példázandó,
lánykori nevét használta, de Dóra sem tett másképpen - ez volt ugyanis a kor
divatja. Szergo megtiltotta lányának, hogy az ő limuzinjával menjen iskolába, az
ugyanis „túl burzsoá”. Molotovék ugyanakkor híresen proletárellenesek voltak:
Natalja Rikova hallotta, amikor apja arról panaszkodott, hogy Molotovék sosem
ültetik le az őröket maguk mellé az asztalhoz.
Sztálinéknál Nágya irányította az ügyeket: Szvetlána beszámolója szerint
anyja „szerény költségvetésből” irányította a háztartást. Határozottan büszkék
voltak bolsevik puritánságukra. Sokszor így is megesett, hogy elfogyott a
háztartásra szánt pénz: „Kérlek, küldj ötven rubelt, mert minden elfogyott, és
csak október 15-én kapok pénzt.”
„Tatka, elfelejtettem pénzt küldeni - érkezett Sztálin válasza. - Most küldöm
(százhúsz rubelt) a ma induló kollégákkal. [...] Csókollak, Joszif.” Később
rákérdezett feleségénél, hogy megkapta-e a pénzt. „Megkaptam a levelet és vele
együtt a pénzt. Köszönöm. Örülök, hogy már jössz. írd meg, mikor érkezel, hogy
találkozhassunk!”6
1928. január 3-án Sztálin ezt írta a GIZ (Állami Kiadóvállalat) vezetőjének,
[13]
Halatovnak: „Súlyos pénzszűkébe kerültem. Kérem, küldjön kétszáz rubelt!”
Sztálin meggyőződéséből és jelleméből fakadóan is puritán életvitelt folytatott.
Amikor egyszer új bútort talált a lakásában, így reagált: „Úgy látszik, valaki a
háztartásból vagy a GPU-tól új bútort vásárolt [...] annak ellenére, hogy
határozottan kijelentettem: a régi bútor megfelelő - írta. - Keressétek meg, és
büntessétek meg a tettest! Vigyétek el innen a bútort, és tegyétek a raktárba!”
A Mikojan családban olyan sok gyerek volt - öt fiú és több örökbe fogadott
gyerek, ráadásul a nyár három hónapja alatt az egész örmény család náluk
tartózkodott -, hogy hiába tartozott Mikojan Oroszország hat legjobban kereső
embere közé, gyakran voltak pénzszűkében. Így aztán Asken Mikojan gyakran
kért kölcsön pénzt olyan politbürós asszonyoktól, akiknek kevesebb gyermekük
volt. Mikojan rendkívül dühös lett volna, ha tudomást szerez erről - legalábbis
fiai véleménye szerint. Amikor Polina Molotova meglátta a rongyos ruhákat
hordó Mikojan gyerekeket, megdorgálta az anyjukat, aki válaszul ezt felelte:
- Öt fiam van, nincs rájuk elég pénzem.
- Pedig a férjed a Politbüro tagja - csattant fel Polina.7
 A SÁRMŐR

Ez az idealista és irgalmatlan, nagyrészt harmincas éveikben járó

hatalmasságokból álló csoport képezte az óriási és döbbenetes forradalom
motorját: azonnal kívánták felépíteni a szocializmust és eltörölni a kapitalizmust.
Iparosítási programjuk, az ötéves terv az elképzelések szerint olyan óriási
hatalommá tette volna Oroszországot, hogy a Nyugat többé nem lett volna képes
megalázni. A vidéken vívott harcok örökre megsemmisítik a belső ellenséget, a
kulákokat, és visszaállítják az 1917-es értékeket. „Könyörtelen tömegterrort a
kulákok ellen. [...] Halál rájuk!” - maga Lenin fogalmazott így. Idealizmusuk
több ezer fiatalt ragadott magával. A terv száztíz százalékos
termelékenységnövekedéssel számolt, amelyről Sztálin, Kujbisev és Szergo
egyaránt úgy vélte, hogy teljesíthető, hiszen nem létezik lehetetlen. „A lassabb
ütem egyenlő a hátramenettel - magyarázta Sztálin 1931-ben. - Márpedig a
lemaradtak legyőzettetnek. Mi pedig nem akarjuk, hogy legyőzzenek minket.
[...] A régi Oroszország történelme másból sem áll, [...] mint abból, hogy
legyőzték [...] elmaradottsága miatt.”
A bolsevikok bármilyen erődöt képesek rohammal bevenni. A kételkedés
árulásnak számított. A fejlődés ára a halál volt. Ellenségekkel körülvéve - a
polgárháborúhoz hasonlóan - úgy érezték, hogy alig tudják csak kézben tartani
az országot. Ezért alakították ki a tvjordosztyot, a keménységet, a bolsevik
[14]
erényt. Mindezért pedig Sztálint dicsőítették: „Erős kezekkel vágja ki azt,
ami rothadt. [...] Ha nem tenné, nem lehetne [...] kommunista harcos.”
Sztálin levélben írt Molotovnak arról, hogy „a szemle és ellenőrzés módszere
az emberek arcon ütése”, tisztjei előtt pedig nyíltan kimondta, hogy „összetöri a
csontjaikat”.
Buharin ellenállt „Sztálin forradalmának”, ám immár sem ő, sem Rikov nem
illett Sztálin magatartásához és elveihez vagy a bolsevikok erőszakos
megoldásokat kedvelő elgondolásaihoz. 1929-ben Trockij döbbent
felsőbbrendűséggel az arcán száműzetésbe vonult; külföldön Sztálin gúnyos
kritikusa, otthon pedig a szentségtörés és az árulás legfőbb jelképe lett. Buharint
kiszavazták a Politbüróból. Sztálin vezette az oligarchákat, ám a diktátorságtól
még távol állt.
1929 novemberében Nágya szorgalmasan tanult az ipari akadémiai vizsgáira,
miközben Sztálin kipihenten tért haza szabadságáról, és azonnal nekilátott a
parasztság ellen vívott háború fokozásának. Támadást követelt a „kulákok ellen.
[...] Készen kell állni, hogy olyan csapást mérhessünk a kulák osztályra, ami után
képtelen lesz talpra állni”. Ugyanakkor a parasztok nem voltak hajlandók elvetni
a gabonát, így üzenve hadat a rendszernek.
1929. december 21-én, a rettenetes és nagyszabású vállalkozás csúcspontján a
fiatal hatalmasságok és feleségeik kimerültén, de az új városok és gyárak
építésében elért eredményeiktől lelkesen, a makacs parasztok elleni kegyetlen
eljárásokkal járó izgalmaktól feltüzelve érkeztek meg Sztálin Zubalovo nevű
dácsájába, hogy megünnepeljék hivatalos születésnapját. Ezen az éjszakán
kezdődik a történetünk. Aznap mindegyik hatalmasság írt egy-egy Sztálint
felköszöntő cikket a Pravdába, akit Vozsgyként, azaz vezérként, Lenin jogos
örököseként dicsőítettek.
* * *
Néhány nappal a születésnapi összejövetel után rájöttek, hogy a háborút az
egész vidékre ki kell terjeszteniük, és szó szerint „likvidálni kell a kulák
osztályt”. Szabadjára engedték a titkosrendőrséget, és ebben a háborúban a
kegyetlenség, az ádáz fosztogatás és a fanatikus ideológia egymással versenyzett
milliók életének kioltásában. Sztálin embereinek is komoly kihívást jelentett a
kemény kollektivizálás, hiszen őket a válságban nyújtott teljesítményük alapján
ítélték meg. Ezek a hónapok - amelyek megmérgezték Sztálin barátságait, de
még Nágyával való házasságát is - mindössze a kezdetét jelentették annak a
folyamatnak, amely 1937 kínzókamráiban tetőzött.
Sztálin levelei egy részében a türelmét elvesztve dühöngött, a másik felében
pedig elnézést kért emiatt. Mindent személyesen felügyelt: amikor Molotov
visszatért Ukrajnából egy gabonagyűjtő kőrútról, Sztálin ezzel fogadta: „Hálám
jeléül legszívesebben megcsókolnálak azért, amit ott tettél” - alig ismerünk rá a
szigorú Sztálinra.
1930 januárjában Molotov a kulákok elpusztítását tervezgette, akiket három
csoportba sorolt: „Első kategória: [...] azonnal megsemmisítendő;
második: bebörtönözendő és táborba gyűjtendő; harmadik: százötvenezer
háztartás deportálandó.” Molotov katonai parancsnokként felügyelte a
halálosztagokat, a vasúti szerelvényeket és a koncentrációs táborokat. Legalább
öt-hétmillió ember illett egyértelműen a három kategória valamelyikébe. Arra
vonatkozólag, hogy ki is nevezhető kuláknak, nem adtak pontos meghatározást:
[15]
Sztálin maga is vívódott rajta, feljegyzéseiben egyszer így fogalmazott: „Mit
is jelent valójában a kulák szó?”
1930- 1931-ben kb. i,68 millió embert deportáltak keletre és északra. Néhány
hónap leforgása alatt Sztálin és Molotov terve kétezer-kétszáz lázadást
eredményezett, amelyekben több mint nyolcszázezer ember vett részt.
Kaganovics és Mikojan OGPU-katonákkal és páncélozott vonatokkal,
hadurakként indultak vidéki expedícióikra. Sztálinnak szóló kézzel írott
leveleikben maguk is beleborzongtak a fegyvertelen parasztok ellen az emberi
viszonyok jobbá tételéért vívott háborújuk szörnyűségeibe: „Az élelem és a
gabona megszerzése érdekében minden lehetséges eszközhöz folyamodva [...]
nagy ellenállással kell szembeszállnunk. [...] Minden ellenállást fel kell
számolnunk” - jelentették Sztálinnak. Kaganovics fényképalbumát szemlélve
olyan képeket láthatunk, amelyeken bőrkabátos banditákból álló fegyveres
különítménye élén behatol Szibériába, parasztokat vallat, szénakazlak közt
kutakodik, gabonát talál, vádlottakat deportál, kimerülve menetel, és alszik az
egyes megállóknál. „Molotov rendkívül keményen dolgozik, és nagyon fáradt -
mondta Mikojan Sztálinnak. - A munka olyan nagy léptékben folyik, hogy
komoly energiára lenne szüksége...”
Szergo és Kaganovics rendelkezett a szükséges „erővel”: ha hoztak egy
döntést, azt azonnal végre lehetett hajtani, mégpedig nagy léptékben, az emberi
életekre és az erőforrás-veszteségre való tekintet nélkül. „Ha a bolsevikok
valamit el akarnak intézni, akkor minden egyéb fölött szemet hunyunk” - mondta
később Berija, egy felemelkedőben lévő grúz titkosrendőr. E könyörtelen
társaság az adrenalintól és a meggyőződéstől hajtott folyamatos őrjöngésben és
pusztításban élt. Magukat istennek képzelve új világot teremtettek a vörös-fehér
tombolásban. A Politbüro életre kelt szörnyei a sztálini népbiztos összes
tulajdonságát egyesítették: „párthűség, erkölcs, alaposság, gondosság, jó
egészség, a dolgok alapos ismerete”; de mindenekelőtt, ahogy Sztálin
fogalmazott, „kötélidegzet”.
„Magam is részt vettem - írta egy fiatal aktivista, Lev Kopelev - a vidék
megtisztításában, a rejtegetett gabonakészletek felkutatásában. [...] Meg sem
hallva a gyerekek sírását és a nők siránkozását, kiürítettem a régi tárolókat. [...]
Meggyőződésesen hittem, hogy a vidék nagy és szükségszerű átalakítását
végzem.”
A parasztság úgy hitte, hogy ha elpusztítja az állatállományt, az megfékezheti
a kormányt: a kétségbeesés, ami rávette a parasztokat, hogy legyilkolják saját
állataikat, olyan, mintha ma saját házunkat gyújtanánk fel. A kétségbeesés
mértékét jól mutatja a lemészárolt 26,6 millió marha és 15,3 millió ló.
1930. január 16-án a kormány elrendelte, hogy a kulákok tulajdona
elkobozható, amennyiben elpusztították az állataikat. Ha a parasztok azt hitték,
hogy a bolsevikok eltartják őket, hát nagyot tévedtek.1 Ahogy súlyosbodott a
válság, még Sztálin rendíthetetlen hadnagyai is csak nagy küzdelmek árán tudták
kipréselni a parasztokból a gabonát, különösképpen Ukrajnában és az Észak-
Kaukázusban. Sztálin rendszeresen lehordta őket, ám ők - hiába voltak húsz
évvel fiatalabbak - dühöngve, lemondással fenyegetőzve válaszoltak. Sztálin
csak feszítette a húrt. A harmincöt éves Andrej Andrejev, az északi-kaukázusi
akciók vezetője közel állt Sztálinhoz (felesége, Dóra Nágya legjobb barátnője
volt), ennek ellenére megmondta Sztálinnak, hogy a követelései
teljesíthetetlenek, legalább öt évre lenne még szükség. Először Molotov próbált
bele lelket önteni:
„Kedves Andrejevics! Megkaptam a gabonakészletekről szóló leveledet, és
látom, hogy nehezedre esik a munka. Azt is látom, hogy a kulákok új
módszerekkel küzdenek ellenünk. Ennek ellenére bízom benne, hogy megtörjük
őket. [...] Fogadd üdvözletemet és legjobb kívánságaimat. [...] Ui.: Siess
szabadságra, a Krím-félszigetre!”2 Az ideges Sztálin elvesztette türelmét Andrej
evvel szemben, aki addig duzzogott emiatt, hogy Sztálin végül kénytelen volt
bocsánatot kérni tőle:
„Andrejev elvtárs! A legkevésbé sem gondolom, hogy a gabonabegyűjtés
terén semmit sem tett volna. Az észak-kaukázusi gabonautánpódás sürgetően
fontos kérdés, tehát lépéseket kell tennünk a folyamat meggyorsítása érdekében.
Kérem, tartsa szem előtt, hogy minden millió púd rendkívül értékes számunkra.
Kérem, azt se feledje, hogy szorít az idő. Munkára fel! Kommunista üdvözlettel,
Sztálin.” Andrejev továbbra is haragudott Sztálinra, aki kénytelen volt újabb
levelet írni, amelyben a becenevén szólította Andrejevet, és a bolsevik becsületre
hivatkozott:
„Drága Andrjusa! Későn írok! Kérem, nézze el nekem! A stratégiával
kapcsolatban... visszavonom szavaimat. Ismét hangsúlyozni szeretném, hogy az
egymáshoz közeli emberek a végsőkig megbíznak egymásban, és kitartanak
egymás mellett. A legfelsőbb pozícióban levő embereinkről beszélek. Enélkül
pártunkra bukás vár. Baráti üdvözlettel, J. Sztálin.” Nem ez volt az egyetlen eset,
hogy meg kellett másítania korábbi szavait.3
Sztálin párton belüli hatalmának alapja nem az iránta érzett rettegés, hanem a
belőle áradó báj volt. Ugyan a vezetők körében Sztálin akarata számított
döntőnek, szabályaival azonban alapvetően ők is egyetértettek. Idősebb volt
náluk - kivéve Kalinyint -, a vezetők mégis tegezték. Vorosilov, Molotov és
Szergo egyszerűen Kobának nevezték. Néha még pimaszkodtak is vele: Mikojan
- aki mellesleg Szoszónak hívta - egyszer így zárta levelét: „Ha nem leszel túl
lusta, írj nekem!” 1930-ban mindhárman - különösen a karizmatikus Szergo
Ordzsonikidze - szövetségesek, nem pedig pártfogoltak voltak, önállóan
cselekedhettek. Több olyan szoros barátság létezett, amelyek potenciális
szövetségeket jelenthettek Sztálin ellen: Szergo és Kaganovics, a két
legkeményebb vezető egymás legjobb barátai voltak. Gyakran az is megesett,
hogy Vorosilov, Mikojan és Molotov nem értett egyet Sztálinnal.4 Sztálin
legfőbb dilemmája abban állt, hogy egy Führerprinzip nélküli párt vezetője és
egy cári autokráciához szokott ország uralkodója volt.
Sztálin korántsem volt az a szürke bürokrata, amilyennek Trockij szerette
volna látni, sokkal inkább tehetséges szervezőnek látszott. „Sosem improvizált”,
„gondosan mérlegelt minden döntést”. Hatalmas munkabírásával nemritkán napi
tizenhat órát is dolgozott. A legújabb dokumentumok tanúsága szerint mégis
valami merőben más és meglepő dologban állt az igazi tehetsége: „képes volt
elbűvölni az embereket”. Igazi társasági emberként ismerték. Egyfelől képtelen
volt őszinte empátiát érezni, másfelől viszont a barátságkötések mesterének
bizonyult. Rendszeresen kiborult, és elveszítette türelmét, ha azonban el akart
valakit bűvölni, lehetetlen volt neki ellenállni.
Sztálin arca „kifejező volt, és gyorsan változott”, ruganyos mozdulatait a
„rugalmasság” és a „könnyedség” jellemezte, tele volt energiával. Aki valaha
találkozott vele, „alig várta, hogy ismét láthassa”, mert képes volt „egy pillanat
alatt örökre szóló köteléket teremteni”. Artyom így fogalmazott: „magukat
felnőttnek és fontosnak érző gyermekekké tett minket.” A látogatókat magával
ragadta csendes szerénysége, nyugodtsága; még az is, ahogy pipájával pöfékelt.
Amikor Zsukov, a későbbi marsall először találkozott vele, este egy darabig
képtelen volt elaludni: „Hatalmas benyomást tett rám J. V Sztálin megjelenése,
nyugodt hangja, véleményének határozottsága, nézeteinek komolysága, a
figyelem, amivel a jelentést hallgatta.” A csekista Szudoplatov szerint „szinte
elképzelhetetlen, hogy egy ilyen ember becsapjon valakit: reakciói
természetesek, a színlelés legkisebbjeiét sem lehet rajta észrevenni”.
Tapasztalható azonban „egyfajta nyerseség, [...] amit nem is [...] rejteget.”
A nyers bolsevikok körében Sztálin nyílt, nyugodt, csendes beszéde valódi
kincsnek számított Trockij szónokias stílusával szemben. A simulékonyság
hiánya, a szónoklással szembeni ellenszenve bizalmat keltett. Hibáin -
nevezetesen a sértődékenységen, a kegyetlenségen és a szeszélyes hangulaton -
az egész párt osztozott. „Nem volt érdemes bizalomra, mégis az egész párt bízott
benne - ismerte be Buharin. - Ö a párt szimbóluma. Az alsóbb rétegek bíznak
benne.”5 A titkosrendőrség későbbi vezetője, Berija fogalmazta meg
legfontosabb erényét: „rendkívül intelligens”, egy valódi politikai „lángelme”.
Függetlenül attól, hogy éppen durva vagy elbűvölő volt, „intelligenciája révén
meghatározónak számított a közvetlen környezetében”.
Nemcsak a vezetőkkel barátkozott, hanem ifjú tisztviselőket is pártfogolt.
Folyamatosan kereste a kemény, hűséges és fáradhatatlan embereket. Mindig
rendelkezésre állt: „szívesen segítek neked, bármikor fogadlak” - válaszolta.6 A
tisztviselők közvetlenül bejuthattak Sztálinhoz. Az alacsonyabb rangú
tisztviselők a háta mögött hozjainnak szólították (ami nagyjából főnöknek
fordítandó, ám ennél lényegesen többet, mestert jelent). II. Miklós hívta magát
az „orosz föld hozjainjának". Mikor Sztálin meghallotta, hogy valaki ezt a szót
használja, „szemmel láthatóan ideges lett” a szó által hordozott feudális
jelentéstartalom miatt: „Úgy hangzik, mintha gazdag közép-ázsiai földbirtokost
jelentene. Őrültség!”7
A vezetők a pártfogójuknak tekintették, ő azonban sokkal többnek vélte
magát. „Tudom, hogy rettentően elfoglalt vagy - írta neki Molotov a
születésnapjára. - Mégis engedd meg, hogy megrázzam ötvenéves kezed. [...] El
kell mondanom, hogy a lekötelezetted vagyok.”8 Persze, mindannyian a
lekötelezettei voltak. Sztálin azonban artúri lovagi erényekkel és keresztény
szentéletűséggel színezte saját szerepét: „Semmi kétségetek nem lehet afelől,
barátaim, hogy teljes mértékig a munkásosztály ügyét képviselem. [...] Minden
erőmmel, minden hozzáértésemmel, és ha szükséges, minden véremmel, az első
csepptől az utolsóig - írta, megköszönve a pártnak, hogy vezetőként éljenzi. - A
gratulációk azt a nagy pártot illetik, [...] amelyik megszült, és a saját képére és
hasonlatosságára formált engem.” Hát így látta magát.9
Mindazonáltal az önjelölt Messiás keményen dolgozott, hogy pártfogolt-jait a
bizalom olyan elutasíthatatlan ölelésével szorítsa magához, ami meggyőzi őket,
hogy senkiben nem bízhatnak nála jobban. Sztálin találékony volt, és nem
lehetett humortalannak sem nevezni: vidám volt és szórakoztató, bár kimerítően
érdeklődő. „Olyan szórakoztató” - mondta róla Artyom. Milovan Gyilasz
jugoszláv kommunista szerint „nyers és [...] magabiztos humora” nem nélkülözte
a „huncutságot” és „pajzánságot”, azonban „a finomság és a tartalom sem
hiányzott belőle teljesen”, bár ritkán állt távol az akasztófahumortól. Száraz
szellemességét agyafúrtság jellemezte, Oscar Wilde-inak azonban aligha lehetett
nevezni. Amikor Kozlovszkij, az udvari tenor fellépett a Kremlben, a Politbüro
tagjai követelni kezdtek egy bizonyos dalt.
- Miért zavarjátok Kozlovszkij elvtársat? - szólt közbe Sztálin nyugodtan. -
Hadd énekelje azt, amit akar. - Ezután egy kis szünetet tartott. - Szerintem
amúgy is Lenszkij áriáját akarja énekelni az Anyeginből.
Erre mindenki nevetésben tört ki, Kozlovszkij pedig engedelmesen elénekelte
[16]
az áriát.
Amikor Sztálin tengerészeti népbiztosnak akarta Iszakovot kinevezni, ő azt
válaszolta, hogy az túlságosan fáradságos munka lenne számára, mivel csak egy
lába van. A haditengerészetet „fejeden emberek vezetik, így az egy láb nem
jelenthet hátrányt” - hangzott Sztálin válasza. Különös buzgalommal gúnyolta az
irányító kaszt nagyravágyását. Amikor egy olyan javaslat került az asztalára,
amelyben kitüntetésre előterjesztett unalmas kiválóságok voltak felsorolva, ezt
írta a lapra: „A szarháziak kapják meg a Lenin-érdemrendet!” Kedvelte a
gyakorlatias vicceket. Amikor az olaszok megszállták Etiópiát, testőreinek
megparancsolta, hogy „hívják fel telefonon Rasz Kaszát”. Mikor egy fiatal őr
„félelemtől reszketve” visszatért, hogy elmondja, nem sikerült felhívnia az
abesszíniai hegyi törzsfőnököt, Sztálin felnevetett: „És még te felelsz a
biztonságomért!” Gyakran adott csípős viszontválaszokat. Amikor Zinovjev
hálátlansággal vádolta, ezzel vágott vissza: „A hála a kutyák betegsége.”10
Sztálin „mindent tudott legközelebbi bajtársairól; szó szerint mindent” -
hangsúlyozta egyikük lánya, Natasa Andrejeva.
Figyelte és tanította pártfogoltjait, elvitte őket Moszkvába, és sok gondot
fordított rájuk. Segített Mikojannak, ugyanakkor Buharinnal és Molotovval
közölte, hogy az örmény „még mindig kezdő, de [...] amíg teljesen felnő, addig
sokat fog fejlődni”.11 A Politbüro tele volt olyan vad egoistákkal, mint Szergo
Ordzsonikidze, így Sztálin tökélyre fejlesztette a hízelgést, az elbűvölést, a
manipulálást és a megfélemlítést, hogy rávegye őket parancsai teljesítésére.
Amikor magához hívta két legjobb kaukázusi emberét, Szergót és Mikojant, ők
azonnal vitatkozni kezdtek Sztálinnal és egymással, Sztálin azonban óriási
türelemmel hízelgett nekik, és igyekezett őket magához édesgetni.12
Személyesen felügyelte az ügyeiket. Amikor 1913-ban Bécsben, a
Trojanovszkij családnál szállt meg, mindennap adott a kislányuknak egy zacskó
édességet. Egyszer megkérdezte a lány anyját, hogy vajon kihez szaladna a
gyerek, ha mindketten hívnák. Amikor kipróbálták, a kislány újabb édesség
reményében Sztálinhoz szaladt. Az idealista és cinikus Sztálin a Politbüro
esetében is hasonló ösztönzési módszereket alkalmazott. Amikor Mikojan
Moszkvába költözött, Sztálin kölcsönadta neki a lakását. Amikor a fiatal, vidéki
Berija a XVII. kongresszus alkalmából Moszkvába látogatott, Sztálin
személyesen fektette le tízéves fiát aludni Zubalovóban. Maja Kaganovics
visszaemlékezése szerint amikor Sztálin benézett a politbürósok lakásaiba,
ragaszkodott hozzá, hogy ő gyújtson náluk tüzet. „Nem létezett jelentéktelen
részlet.” Még az ajándékai is személyre szabottak voltak: kozák katonájának,
Bugyonnijnak például vésett pengéjű kardot ajándékozott. Személyesen osztotta
[17]
el az autókat és a legújabb készülékeket. A levéltárban található egy Sztálin
által, kézzel írt lista arról, hogy minden vezetőnek kiutalt egy-egy autót, mire
feleségeik és lányaik sorban írták a köszönőleveleket.
Nézzük a pénzügyeket! A nagy hatalmú emberek gyakran kerültek
pénzszűkébe, mivel bérüket a „pártmaximum” alapján számolták ki, ami annyit
jelentett, hogy egy „felelős dolgozó” nem kereshetett többet egy jól fizetett
munkásnál. Sztálin 1934-ben ugyan névlegesen is eltörölte ezt a szabályt, ám
már jóval korábban is megkerülték. Minden vezetőhöz szállítottak a kremli
kantinból származó élelmiszercsomagot és a GÓRT (kormány) raktárából kiutalt
speciális élelmiszeradagokat. Kaptak paketot, titkos pénzajándékot is - azaz
készpénzt, illetve nyaralási utalványt barna borítékban. Az összegeket
névlegesen Kalinyin elnök és Jenukidze, a pénzügyek felügyelője, a Központi
Végrehajtó Bizottság titkára határozta meg, de a paketok kapcsán Sztálin is
gyakorta kifejezte véleményét.
Egy azóta levéltárban őrzött, „Pénzbeli ajándék az Elnöki Tanács
pénzalapjából a felelősségteljes munkások és családtagjaik számára” címet
viselő papíron aláhúzta a számokat, és „Érdekes összegek!” felirattal látta el a
lapot.15 Ha észrevette, hogy a környezetében valaki pénzszűkében van, titokban
a segítségére sietett; így érte el például, hogy a kiadója fizesse ki titkára,
Tovsztuha tiszteletdíját. A kiadónak írt levelében úgy fogalmazott, hogy
amennyiben Tovsztuha azt állítja, hogy nem pénztelen, akkor „hazudik.
Feltétlenül pénzre van szüksége”. Akár ironikusnak is tekinthető, ha a szovjet
elitet arisztokráciának nevezzük. Sokkal inkább tekinthetők feudális szolgáló
nemességnek, akiknek a privilégiumai kizárólag a lojalitáson nyugodtak.
Ezek a hatalmasságok éppen akkor váltak hajlamossá az ellágyulásra, amikor
keményebbnek kellett volna lenniük, mint valaha; különösen azok, akik
hozzáfértek a különböző luxuscikkekhez, mint Jenukidze vagy a titkosrendőr
Jagoda. A helyi vezetők saját kis világot teremtettek maguk köré, és olyan erősek
lettek, hogy Sztálin „nagyhercegeknek” hívta őket. Nála, a pártfogók
pártfogójánál azonban nem létezett nagylelkűbb „herceg”.
A pártot nem lehet egyszerűen önsegélyező emberek csoportjának nevezni,
mert sokak számára valódi családnak számított. A vezetésből számos klán
kivette a részét: Kaganovics öt testvére közül hárman magas rangú bolsevikok
voltak, s ő volt köztük a legfiatalabb. Sztálin sógorai mind rangidős
tisztviselőként tevékenykedtek. Szergo testvérei vezető bolsevikoknak
számítottak a Kaukázusban, ahol ráadásul a család volt a legkisebb
[18]
„mértékegység”. A hatalmi viszonyokat házasságok szövevénye
bonyolította, ami gyakran végzetes következményekhez vezetett: ha egy vezető
megbukott, akkor mindenki, akit kapcsolatba lehetett vele hozni, eltűnt, akárcsak
a biztonsági kötéllel egymáshoz kötözött hegymászók a szakadékban.16
A parasztok hátát - ahogy Sztálin és Molotov mondogatta - tényleg sikerült
megtörniük, bár a harcok nagyságrendje még a legkönyörtelenebb támogatókat
is megdöbbentette. Szergo és Kalinyin 1930. február közepén vidékre utazott,
hogy ellenőrizze a kialakult helyzetet, ám visszatérve megálljt parancsoltak.
Szergo, a párt Ellenőrző Bizottságának a feje, a jobboldaliak elleni megmozdulás
szervezője most azt parancsolta az ukránoknak, hogy hagyják abba az állatok
„társadalmi tulajdonba vételét”.
Sztálin elvesztette az uralmat az események fölött. Hiába volt mesteri taktikus,
meghajolt a vezetők előtt, és neheztelve ugyan, de beleegyezett a
visszavonulásba. Március 2-án „Akiknek a siker a fejébe szállt” címmel megírta
híres cikkét, amelyben sikerről számolt be, és saját hibáit a helyi tisztviselőkre
[19] 17
hárította, ami csökkentette a falvakra nehezedő nyomást. ;
Sztálin a „barátainak legszűkebb köreként” tekintett szövetségeseire, akikkel
Trockij és Buharin „opportunizmusa [...] elleni harc hevében alakult ki” a
kapcsolata. Most mégis úgy érezte, hogy a Politbürót átjárja a kétely, és gyengíti
a hűtlenség, mivel „a sztálini forradalom” antiutopisztikus rémálommá
változtatta a vidéket.18 A Politbüro kedd délben, a Sárga Palota Szovnarkom
termében két egymással szembe fordított, térképekkel borított asztala mellett
zajló gyűlései még a viharos időkben is meglepően jókedvűen zajlottak.19 Sosem
Sztálin elnökölt az üléseken, ezt Rikovra, a kormányfőre hagyta. Mikojan szerint
ügyelt arra, nehogy ő szólaljon fel elsőként, ugyanis nem akarta, hogy
véleménye bárkit befolyásoljon sajátja kinyilvánításában.20
A gyűlések során sokan firkálgatással próbálták elütni az időt. Buharin -
mielőtt elvesztette volna itteni helyét - karikatúrákat rajzolt a vezetőkről -
nemritkán groteszk testtartásban, erekcióval vagy éppen cári egyenruhában.
Állandóan ugratták Vorosilovot hiúsága és ostobasága miatt, pedig a polgár-
háború hőse Sztálin egyik legnagyobb szövetségese volt. „Üdv, barátom -
szólította meg Sztálin barátságosan. - De kár, hogy nem vagy Moszkvában!
Mikorra várhatlak?”
„Hiú, akárcsak egy asszony” - mondták Vorosilovra, aki mindannyiuknál
jobban kedvelte az egyenruhákat. Pazar dácsájában fehér flanelnadrágot viselt,
teniszezni kizárólag fehér ruhában járt, lelkes ínyenc volt, aki „kedves és vidám,
kedveli a zenét, az összejöveteleket és az irodalmat”, és szívesen töltötte
színészek és írók társaságában az idejét. Sztálin fülébe jutott, hogy a felesége
sálját hordja valamilyen nyári megfázás miatt: „Nem meglepő, hiszen annyira
szereti saját magát, hogy állandóan csak magával törődik. Még testedzést is
végez! Közismerten hülye!” - nevetett rajta Sztálin. Vorosilov általában még a
legapróbb dolgokból is rosszul jött ki.
A Luganszkból (a későbbi Vorosilovgrád) származó lakatos Sztálin számos
vezetőjéhez hasonlóan alig végzett el két évet az iskolából. Klim 1903 óta volt a
párt tagja. 1906-ban Stockholmban egy szobában lakott Sztálinnal, azonban csak
Caricinben lettek barátok. Sztálin lelkesen támogatta az „esztergapad mellől
érkező főparancsnok” 1925-ös hadügyi népbiztosi kinevezését. Vorosilov a
Sztálin köreire olyannyira jellemző kisebbségi komplexusa miatt gyűlölt minden
nála hozzáértőbb katonai szakembert. Azóta, hogy lóháton kézbesített leveleket
a luganszki bányászoknak, sokkal jobban kedvelte a lovas, mint a gépesített
dolgokat.
Sztálin előtt általában siránkozó, gyáva embernek írták le, pedig kokettált az
ellenzékkel, és bármikor képes volt elveszíteni a türelmét Sztálinnal szemben,
akit mindig is régi cimborájaként kezelt. Alig volt fiatalabb Kobánál, és még a
terror után is a nevén nevezte a dolgokat. Szőke hajú, rózsaszín orcájú, ragyogó
tekintetű ember, nyájas természet volt, buzgalma azonban páratlannak számított.
Angyali kedvessége mögött mégis valami aljas természet rejlett, gyakran került
előtérbe veszekedős természete, bosszúálló kegyetlensége és az erőszakos
[20]
megoldások iránti rajongása. „Politikailag szűk látókörű” volt, merev
engedelmességgel követte Sztálin utasításait.
Kultuszát csak Sztáliné múlta felül: még egy nyugati regényíró, Denis
Wheaüey is publikált egy A vörös sas címet viselő dicsőítő írást, egy „lenyűgöző
történetet egy egyszerű munkásgyerekről, aki három nemzet hivatásos katonáit is
legyőzte, és most Oroszország ura”.21
Egyszer Vorosilov olyan lapot adott körbe, amin az alábbi felirat állt: „Most
nem tudom elmondani a beszédemet, mert nagyon fáj a fejem.”
- Vorosilovot mentesítendő Rudzutakot javaslom - válaszolta Sztálin, egy
másik Politbüro-tagra utalva.
Vorosilov azonban nem menekült meg ilyen könnyen. Rudzutak nem vállalta,
mire Kalinyin Rudzutak mentesítését javasolta, kikényszerítve ezzel, hogy
Vorosilov végül mégis megtartsa a beszédet.
„Ellenzem!” -jegyezte fel Vorosilov a papírra, amelyet így írt alá: „Vorosilov,
akinek fáj a feje, és nem tud beszélni.”22
Ha Sztálin elfogadta valamely vezető beszédét, akkor azt általában rendkívül
trágár üzenet kíséretében tette: „Világvezér, kurva anyját! Olvastam a munkádat
- mindenkit kritizáltál -, a kurva anyjukat!” - írta helyeslőén Vorosilovnak,23 aki
további dicséret reményében ezt írta válaszában: „Mondd meg egyenesen:
teljesen vagy csak hetvenöt százalékban voltam rossz?” Sztálin erre
utánozhatatlan stílusával ezt válaszolta: „jó volt. [...] Jól seggbe rúgtad Hoovert,
Chamberlaint és Buharint. Sztálin.”24
Azért komoly kérdések is előkerültek. Egy költségvetésről szóló megbeszélés
során Sztálin felszólította Vorosilovot, hogy álljon ki részlege mellett:
„Kirabolnak, te meg egy szót sem szólsz!” Ha a kollégái visszatértek egy olyan
ügy tárgyalására, amit Sztálin már lezártnak gondolt, ezt a levelet juttatta el
nekik: „Mit jelentsen ez? Tegnap megállapodtunk valamiben, ma pedig az
ellenkezője történik. Szervezetlenség! Sztálin.” A kinevezések is hasonló módon
történtek, gyakran egészen játékos hangnemben. Amikor Vorosilov a fejébe
vette, hogy szemlét akar tartani a közép-ázsiai hadsereg felett, ezt mondta
Sztálinnak:
- Koba, elmehetnék esetleg?... Ügy érzik, megfeledkeztünk róluk.
- Anglia majd azt fogja hangoztatni, hogy Vorosilov elindult megtámadni
Indiát - válaszolta Sztálin, aki semmilyen nemzetközi konfliktusba nem akart
belebonyolódni Oroszország iparosításával párhuzamosan.
- Olyan észrevétlen leszek, mint a macska - próbálkozott Vorosilov.
- Annál rosszabb! Ha kiderül, azt fogják mondani, hogy Vorosilov titokban,
bűnös szándékkal közeledett - firkantotta le Sztálin.
Amikor Mikojan kereskedelmi népbiztosi kinevezése került szóba, Vorosilov
ezt kérdezte Sztálintól:
- Koba, tényleg Mikojannak adjuk? Szerinted elvállalná?25
A tagok gyakran alkudoztak a kinevezésekkel kapcsolatban. Vorosilov például
ezt az ígéretet tette Kujbisevnek: „Pjatakov kinevezését én vetettem fel elsőként
a Molotovval és Kaganoviccsal folytatott beszélgetésem során, így te leszel a
második jelöltem... ”26 A Politbüro sokszor órákig ülésezett, ami még Sztálint is
kimerítette. „Figyelj! - írta Vorosilovnak az egyik ülés során. - Napoljuk el
szerda estére! Ma már nem jó. Már fél öt van, és még három nagy kérdést meg
kell tárgyalnunk... Sztálin.” Egy másik alkalommal ezt írta a fáradt Sztálin: „A
katonai ügyek olyan súlyosak, hogy komoly megbeszélést igényelnek. Az én
fejem ma azonban már nem alkalmas a komoly munkára.”27
Sztálin természetesen tudatában volt annak, hogy a Politbüro könnyedén
összefoghat ellene, és elmozdíthatja. A jobboldali kormányfő, Rikov nem hitt a
terveiben, ráadásul Kalinyin is meginogni látszott. Tisztában volt vele, hogy
[21] ;28
bármikor leszavazhatják, akár meg is buktathatják. A legújabb levéltári
iratok tanúsága szerint Kalinyin nyíltan vitába is szállt Sztálinnal: „Te véded a
kulákokat? - írta Sztálin, majd a lapot áttolta Kalinyinnak, a kerek szemüveges,
kecskeszakállas, lankadt bajszú egykori parasztnak. - A kulákokat nem, a
kereskedő parasztokat igen” - érkezett a válasz. „Akkor megfeledkeztél a
legszegényebbekről. Talán semmibe veszed az orosz parasztságot?” - firkálta
válaszul a papírra Sztálin. „A középosztályba tartozók valódi oroszok, de mi a
helyzet azokkal, akik nem oroszok? Ok a legszegényebbek!” - érvelt Kalinyin.
„Most úgy viselkedsz, mintha nem az orosz, hanem a baskír elnök lennél!” -
hordta le Sztálin.
„Ez nem érv, hanem átok!”29 Sztálin átka mindenkire lesújtott, aki a nagy
krízis idején ellenkezett vele. Kalinyin árulását sem feledte el. A sértődékeny és
egoista Sztálin számára a messiási küldetés során kapott minden kritika
valóságos harc volt a túlélésért, a jó és a rossz, a kór és az egészség
küzdelmeként élte meg. E hónapok során a körülötte lévők hűtlenségén
töprengett. Családja és politikai szövetségesei egyaránt érintettek voltak.
Sztálinnak minden oka megvolt a paranoiára. A bolsevikok mellesleg úgy vélték,
hogy az általuk „éberségnek” nevezett paranoia hitbeli kötelesség. Később
Sztálin maga is beszélt a „szent félelemről”, amely folytonos készenlétben
tartotta.
Üldözési mániája - bár érthető volt - sokak számára halálosnak bizonyult.
Radikális elvei túlzott elnyomáshoz vezettek, ami olyan ellenállást váltott ki,
amitől a leginkább tartott. Kiegyensúlyozatlan reakciói olyan világot teremtettek,
amelyben minden oka megvolt a rettegésre. Nyilvánosan száraz humorral és
mérsékelt nyugalommal kezelte mindezt, ám magánéletében számos hisztérikus
megnyilvánulására akad bizonyíték. „Nem tudsz elhallgattatni, és nem
kényszeríthetsz arra, hogy magamban tartsam véleményemet - írta Vorosilovnak
a jobboldaliak elleni küzdelem idején. - Mégis felrovod, hogy mindenkit tanítani
akarok. Mikor érnek már véget ezek az ellenem irányuló támadások? Sztálin.”30
A paranoia az egész családot érintette. Egyszer eltűnt egy Nágyának írott
levele. Sztálin rögeszmésen ügyelt levelei és útitervei titkosságára. Azonnal az
anyósát vádolta, Nágya azonban megvédte az asszonyt: „Igazságtalanul vádolod
a Mamát. A levelet sosem kézbesítették..[...] Mama amúgy Tbilisziben van.”31
Nágya csak nevetett azon, hogy az Akadémián a diákokat „kulák,
középparaszt és szegényparaszt” csoportokba sorolták. Több mint egymillió
ártatlan nő és gyermek likvidálásával viccelődött. A bizonyítékok szerint Nágya
örömmel tájékoztatta Sztálint az ellenségeiről, ám ez egyre jobban megváltozott.
A vidéki harcok megosztották barátaikat: imádott Buharinja és Jenukidzéje
megosztották vele kételyeiket. Hallgatótársai „jobboldaliként könyveltek el”,
mondta viccesen Sztálinnak, aki igencsak aggódhatott, hogy azokban az időkben
is felesége közelében maradtak, amikor ő igazán viharos vizekre evezett.32
* * *
Egy délen töltött nyaralás alkalmával Sztálin tudomást szerzett arról, hogy
Rjutyin, a szovjet mozi egykori vezetője ellenzéket igyekszik létrehozni, és el
akarja őt távolítani. Szeptember 13-án ezt írta Molotovnak: „Rjutyinnal
kapcsolatban úgy vélem, lehetetlen kizárólag a pártból való kizárására
szorítkoznunk. [...] Száműzni kell valahova, olyan messzire Moszkvától,
amennyire csak lehet. Teljesen le kell fegyvereznünk ezt az ellenforradalmár
[22] 33
söpredéket. ” Ezzel egyidejűleg Sztálin koncepciós perek egész sorát
rendezte meg, amelyek során az ún. „szabotőrök” általi, koholt
„összeesküvésekre” derítettek fényt. A kollektivizálás és az iparosítási verseny
terén fokozott sebességre kapcsolt. Ahogy nőtt a feszültség, úgy szított háborús
légkört, mindig új ellenséget találva, hogy így félemlítse meg a párton belüli
valódi ellenségeit és a műszaki szakembereket, akik továbbra a terv
megvalósíthatatlansága mellett kardoskodtak.
Tombolva utasította Molotovot, hogy azonnal publikálja a „szabotőrök” elleni
vallomásokat, majd „egy hét múlva bejelentette, hogy az összes gazembert
kivégzőosztag elé állítja. Mindannyiukat le kell lőni!”34 Ezután a kormány
jobboldali tagjai elleni támadás következett. Hadjáratot hirdetett a
valutaspekuláció ellen, és ezzel vádolta Rikov pénzügyi népbiztosait, „azokat a
kétes kommunistákat”, Pjatakovot és Brjuhanovot. Sztálin vért akart, és az
OGPU kiművelt vezetőjét, Menzsinszkijt további szabotőrök elfogására
utasította. Megparancsolta Molotovnak, hogy „lőjön le két-három tucat
szabotőrt, akik beszivárogtak ezekre a helyekre”.35 Sztálin mindebből viccet
csinált a Politbüróban. Amikor a vezetők Brjuhanovot kritizálták, ezt írta Valerij
Mezslauknak, aki a Goszplan, a gazdasági tervhivatal képviseletében volt jelen:
„Minden új, eddigi és jövőbeli bűneiért büntetésül fellógatjuk a tökénél fogva.
Ha a tökei elég erősek, és nem szakadnak le, akkor megbocsátunk neki, és
igaznak fogadjuk el, ha azonban leszakadnak, akkor a folyóba vetjük.”
Mezslauk kiváló karikaturista révén a herékkel és minden más részlettel
együtt lerajzolta az elképzelt kínzást.36 Valószínűleg mindenki jót nevetett az
alkotáson. Ami Brjuhanovot illeti, őt elbocsátották, később pedig megölték.
1930 nyarán, amikor a XVI. kongresszus vezetővé „koronázta” Sztálint,
Nágyát súlyos betegség kínozta, ezért Sztálin elküldte Karlovy Varyba, hogy a
legjobb kezelésben részesülhessen, majd Berlinbe menjen, hogy ott találkozzon
testvérével, Pavellel és annak feleségével, Zsenyával. Orvosi problémája
nemcsak összetett, de rejtélyes, és talán pszichoszomatikus is volt. Nágya
kortörténete szerint - amelyet Sztálin megtartott - több alkalommal „akut hasi
fájdalom” kínozta, amely talán korábbi abortuszával is kapcsolatban állt.
Állapotát tovább súlyosbította a migrénszerű, heves fejfájás, ami az
összecsontosodás-a koponyacsontok összenövésével járó betegség - tünete, de
akár az SZSZKSZ-en belüli belső háborúk okozta stressz következménye is
lehetett. Bármi volt is az igazság, Sztálin szörnyen elfoglalt volt, minden idejét
lekötötte a kongresszus szervezése és a falvakban és a Politbüróban egyaránt
megbúvó ellenségeivel folytatott harc.

 ÉHÍNSÉG ÉS VIDÉKI LUXUS - SZTÁLIN HÉTVÉGÉI

Tatka! Milyen volt az út? Miket láttál? Voltál az orvosoknál? Mit mondtak?
Kérlek írj, és mindenről számolj be! - írta Sztálin június 21-én. - 26-án kezdjük a
kongresszust. [...] A dolgok nem mennek olyan rosszul. Hiányzol! [...] Alig
várom, hogy végre itthon legyél. Csókollak. A Kongresszus után ezt írta
feleségének: „Tatka! Megkaptam mindhárom levelet. Nem tudtam rájuk
válaszolni, annyira elfoglalt voltam. Most végre ráérek. [...] Kérlek, ne maradj
már túl sokáig. Persze, ha az egészséged megköveteli, maradj csak. [...]
Csókollak.”1
* * *
Nyáron Sztálin a nagy hatalmú Szergo támogatását élvezve megkezdte az
egyik koholt, az úgynevezett iparpárthoz kötődő összeesküvés felderítését,
amelybe Kalinyint is belekeverte. Bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy „Papa”,
a nők kedvence állami pénzeket pazarolt egy balerinára. Az elnök bocsánatért
esedezett.2
Sztálin és Menzsinszkij igyekezett minéljobban szemmel tartani az
összeesküvéseket. Sztálin a Vörös Hadsereg lojalitását illetően is aggódott. Ezért
aztán az OGPU rákényszerített két tisztet, hogy Tuhacsevszkijjel, a vezérkari
főnökkel szemben tanúskodjanak. Tuhacsevszkij a hadsereg tehetséges és
lendületes parancsnoka volt, ám az 1920-as orosz-lengyel háború óta Sztálin az
ellenségei között tartotta számon. Tuhacsevszkijt a kevéssé okos és tanult tisztek
gyűlölték, és arra panaszkodtak Vorosilovnak, hogy az arrogáns parancsnok
„grandiózus terveivel” „nevetségessé tesz minket”. Sztálin maga is egyetértett
abban, hogy a tervek „bizarrak” és túlzottan buzgók, már-már
ellenforradalmiak.3
Az OGPU vallatásai során a Politbüro elleni puccsal vádolták Tuhacsevszkijt.
1930-ban ez talán még a bolsevikok számára is rendkívül gyalázatosnak
számított. Sztálin - aki ekkor még nem volt diktátor - így puhatolózott erős
szövetségesénél, Szergónál: „Csak Molotov, én és most már te vagy az, akik meg
tudjuk tenni. [...] Lehetséges ez? Micsoda lehetőség! Beszéld meg
Molotovval...” Szergo azonban nem ment ilyen messze. 1930-ban végül nem
került sor Tuhacsevszkij letartóztatására és perére: a parancsnokról kiderült,
hogy „száz százalékig tiszta” - Sztálin ezt írta ravaszul Molotovnak októberben.
„Kiváló.”4 Érdekes, hogy hét évvel a nagy terror előtt Sztálin ugyanazokat az
embereket vádolta - főpróba 1937-re -, ám nem tudta megszerezni a szükséges
támogatást.5 A levéltár egy érdekes fejlemény nyomait is őrzi: amikor Sztálin
megértette Tuhacsevszkij stratégiájának meglepő modernségét, e szavakkal kért
tőle elnézést: „Már tisztábban látom a kérdést, és el kell ismernem, hogy
megjegyzéseim túl erősek voltak, következtetéseim pedig a legkisebb mértékben
sem voltak helytállóak.”6
* * *
Nágya visszatért Karlovy Varyból, és csatlakozott az éppen nyaraló
Sztálinhoz. A Rikov és Kalinyin térdre késztetésének módján töprengő Sztálin
nem sokat törődött Nágyával. „Egyáltalán nem éreztem, hogy örülnél, ha
maradnék, sőt éppen az ellenkezőleg” - írta Nágya. Visszatért hát Moszkvába,
ahol a Kreml minden lében kanál családja, Molotovék rögtön „lehordta”, hogy
„magadra hagytalak” - számolt be Nágya dühösen Sztálinnak. Sztálint
felidegesítették Molotovék, és az is bosszantotta, hogy Nagyezsda úgy érezte,
nem fogadta szívesen: „Mondd meg Molotovnak, hogy téved! Csak olyan ember
képes Téged megfeddni és aggódást kelteni benned miattam, akinek fogalma
sincs a dolgaimról.”7 Később Nágya azt a hírt kapta keresztapjától, hogy Sztálin
októberre halasztja visszatérését. Erre Sztálin elmagyarázta, hogy hazudott
Jenukidzének, hogy ezzel is összezavarja az ellenségeit: „Tatka! Azt a
szóbeszédet [...] biztonsági okokból indítottam útjára. Csak Tatka, Molotov és
esetleg Szergo tudhatja, mikor érkezem.”8
A Molotovval és Szergóval társuló Sztálinnak volt egy jobboldaliakkal
szimpatizáló, közeli barátja, akiben már a legkisebb mértékben sem bízott. Ez
nem volt más, mint Nágya keresztapja, Avel Jenukidze „bácsi”. A Tonton
becenevet viselő veterán összeesküvő a maga ötvenhárom évével mindössze két
éwel volt idősebb Sztálinnál, és a századforduló óta ismerte Kobát és
Allilujevéket. A tbiliszi exszeminarista 1904-ben Batumiban titkos bolsevik
nyomdát hozott létre. Egyáltalán nem volt ambiciózus, sőt, állítólag még a
politbürós előléptetést is elutasította, mégis mindenkivel barátságban volt, a
legyőzött ellenzék iránt sem érzett ellenszenvet, és bármikor hajlandó volt régi
cimboráinak segíteni. Ez az élvezethajhász, jó természetű grúz kiváló
kapcsolatokkal rendelkezett a hadseregben és a pártban, és a kaukázusi helyzetet
is jól ismerte. Kiváló példája volt a bolsevikok összekuszálódásának: viszonya
volt Jekatyerina Vorosilovával, még a nő házassága előtt. Sztálin ennek ellenére
kedvelte Jenukidze társaságát: „Üdv, Avel! Mi az ördögöt keresel Moszkvában?
Gyere inkább Szocsiba...”9
Eközben Sztálin nekitámadt Rikov kormányfőnek, aki annyira sokat ivott,
hogy a Kremlben a vodkát már rikovának kezdték hívni.
„Mit kellene tenni Rikovval (aki vitathatatlanul támogatja őket) és Kali-
nyinnal? - tette fel a kérdést Molotovnak szeptember 2-án. - Bizonyos, hogy
Kalinyin vétkezett... Értesíteni kell a Központi Bizottságot, és tenni kell arról,
hogy Kalinyin soha többet ne keveredjen ilyen gazemberek közé!”10
Kalinyinnak megbocsátottak, az üzenet azonban magáért beszélt: többször nem
keresztezheti Sztálin útját, és politikai bábként kell támogatnia Sztálin
gyalázatos tetteit. Sztálin mindezek ellenére kedvelte Kalinyin papát, és a
Szocsiban tartott összejövetelein megforduló szép nők társaságát sem vetette
meg. Sztálinnak a nők körében aratott sikere hamarosan a Moszkvában
tartózkodó, félig engedékeny, félig féltékeny Nágya fülébe is eljutott: „Hallottam
egy szép, fiatal nőtől, hogy tetted előttük a szépet, és igazán jókedvű voltál.
Mindannyiukat megnevettetted, pedig ők meglehetősen szégyenlősek voltak
fenséges jelenlétedben.”
Szeptember 13-án Sztálin így fogalmazott elgondolkodva Molotovnak: „az
állam csúcsán szörnyű betegség lett úrrá. [...] Szükségessé vált bizonyos lépések
megtétele. Na de pontosan mit is kell tenni? Beszélünk, ha visszatértem
Moszkvába...” Ezeket a gondolatait a Politbüro más tagjaival is megosztotta. A
többiek Sztálint javasolták Rikov helyére: „Kedves Koba! - írta Vorosilov. -
Mikojan, Kaganovics, Kujbisev és jómagam úgy véljük, hogy a Szovnarkom
irányításának összefogása vezetne a legjobb eredményre, amelynek keretében
Téged kellene kinevezni az élére, hogy átvehesd a teljes irányítást. Ugyan nem
igi8-i92i-ről van szó, de Lenin is maga vezette a Szovnarkomot.” Kaganovics
ragaszkodott hozzá, hogy Sztálin kerüljön a tisztségbe, amivel Szergo is
egyetértett. Mikojan válaszul azt írta, hogy Ukrajnában „tavaly elpusztították a
termést - veszélyes a helyzet. [...] Manapság ugyanúgy egyetlen ember
határozott irányítására van szükség, ahogy Iljics [Lenin] idejében, és te vagy a
legalkalmasabb jelölt az elnöki tisztségre. [...] Hát nem tudja az emberiség, ki
uralja országunkat?” 11
Addig nem volt még példa arra, hogy ugyanaz az ember töltse be a főtitkári és
[23]
a kormányfői tisztséget. Vajon lehetséges, hogy egy idegen származású, egy
grúz vezesse hivatalosan is az országot? így Kaganovics végül Sztálin jelöltjét,
Molotovot támogatta. „Neked kell átvenni Rikov helyét” - mondta Sztálin
Molotovnak.12
Október 21-én Sztálin további árulásokat fedett fel: egy Politbüro-tagjelöltet,
Szergej Szircovot és az egyik pártfogoltját Sztálin elleni összeesküvéssel
vádolták meg. A feljelentések és a leleplezések ekkoriban már napi feladatot és
kötelességet jelentettek a bolsevikok számára - Sztálin papírjai között rengeteg
ilyen levél szerepelt. Szircovot a Központi Bizottság elé idézték, 6 pedig
belekeverte az ügybe a transzkaukázusi párt elnökét, Besszo Lominadzét, Sztálin
és Szergo régi jó barátját is. Lominadze beismert bizonyos titkos találkozókat, de
állítása szerint mindössze Sztálin Leninhez hasonlítását helytelenítette. Sztálin,
mint mindig, most is hatásvadász módon reagált: „Felfoghatatlan aljasság. [...]
Azzal a gondolattal játszadoztak, hogy puccsot szerveznek, hogy ők lesznek a
Politbüro, eközben a legaljasabb dolgokat követték el...” Ezután teljes
nyugalommal megkérdezte Molotovot: „És veled mi újság?”13
Szergo ki akarta őket záratni a pártból, de Sztálin, aki a Tuhacsevszkijnél való
puhatolózás után tudta, hogy helyzete még nem elég erős, csak a Központi
Bizottságból zárta ki őket. Mindehhez még egy apró, ám annál jelentősebb
utóiratot kell fűzni: Szergo Ordzsonikidze védelmébe vette barátját, Lominadzét,
és nem tárta fel minden levelét a Központi Bizottság előtt, inkább elment
Sztálinhoz, és személyesen neki adta át őket. Sztálin nem igazán értette, hogy
miért maradt ki mindebből a Központi Bizottság. „A szavamat adtam nekik” -
hangzott Szergo válasza.
„Hogy tehettél ilyet?” - érkezett Sztálin válasza, amelyhez meg hozzáfűzte,
hogy Szergo nem úgy viselkedett, mint egy bolsevik, hanem „mint [...] egy
herceg. Mondtam neki, hogy nem akarok belefolyni a titkába...” Az esetnek a
későbbiekben szörnyű jelentősége lett.
December 19-én egy gyűlés ült össze, hogy teljessé tegye Sztálinnak az
ellenfelei felett aratott győzelmét. A plénum a teljhatalmú - Sztálin által
Areioszpagosznak nevezett - Központi Bizottság ülése volt, helyszíne pedig a
Nagy Kreml-palota óriási, átalakított terme volt, amely sötét faborításával és
ülőhelyeivel leginkább egy nyomasztó puritán templomnak tűnt. Úgy gyűltek
össze a központi hatalmasságok és a helyi alvezérek, az ország urai, akárcsak a
középkorban a bárók tanácsa. Az ülések olyanok voltak, mintha valamilyen
rossz kórus előadásáról lett volna szó: folyamatosak voltak az „Igaz!”, az
„Aljasság!” bekiabálások és a nevetés. Ez volt az egyik utolsó olyan plénum,
ahol az intellektuális vita és az értelmes érvelés bolsevik hagyománya is szerepet
kapott. Vorosilov és Kaganovics összecsapott Buharinnal, aki a jobboldaliak
veresége után Sztálint támogató pozícióba került:
- Helyesen tesszük, hogy elfojtjuk a rendkívül veszélyes jobboldali elhajlást -
mondta Buharin.
- És ezzel együtt megszabadulunk az azzal fertőzöttektől! - kiáltotta Vorosilov.
- Ha a fizikai megsemmisítésükről beszélt, azt inkább [...] a vérszomjas
elvtársainkra bíznám.
Többen is nevettek a dolgon, ám ezek a viccek meglehetősen vészjóslóak
voltak. A belső körök egyelőre elképzelhetetlennek tartották, hogy fizikailag is
érintettek lehetnek, de Kaganovics az ellenzékkel szembeni keményebb
fellépésre ösztönözte Sztálint, miközben Vorosilov azt követelte, hogy a
„főügyész határozottan aktív szerv legyen .. .”14
 A plénum megfosztotta Rikovot kormányfői tisztségétől, és Molotovot
[24]
nevezte ki helyette. Szergo csatlakozott a Politbüróhoz, és átvette a
Legfelsőbb Gazdasági Tanács vezetését, azét az ipari kolosszusét, amely többek
között az ötéves tervekért is felelős volt. Szergo ideális buldózer volt, olyannak
tűnt, aki képes lesz végigvinni az iparosítást. Az új előléptetések és a terv négy
év alatti teljesítésére irányuló agresszív nyomás zajos összetűzéseket váltott ki a
vezetők körében. Mindenki a saját népbiztosságát és támogatóit védte. A
munkakörükkel a szövetségeseiket is megváltoztatták: Szergo az Ellenőrző
Bizottság elnökeként immár támogatta az ipar szabotőrei és kártevői elleni
hadjáratot.
Amint átvette az ipar irányítását, nekitámadt a szakembereinek. Az általa
„nem igazán kedvelt” Molotovval folyamatos vitákat folytatott a költségvetés
kapcsán. Mindez azonban még nem nevezhető radikális csoportosulásnak:
sokkal szélsőségesebbek is léteztek. A terror főszervezője, Sztálin lassan
egyengette a saját forradalma felé vezető utat.
Ezek a viták, amelyekben Sztálin volt a döntőbíró, lassan olyan hevessé
váltak, hogy Kujbisev, Szergo és Mikojan - pozíciója védelmében - egyaránt
lemondással fenyegetőzött: „Kedves Sztálin! - írta Mikojan hidegen. - Két
táviratod akkora csalódást okozott számomra, hogy két napig dolgozni sem
tudtam. Elfogadom a kritikát, [...] kivéve ha azzal vádolnak, hogy hűtlen vagyok
a Központi Bizottsághoz és hozzád. [...] Személyes támogatásod nélkül nem
tudom ellátni a közellátási és kereskedelmi népbiztosi teendőket. [...] Érdemes
lenne új jelöltet keresned, számomra pedig másik feladatot kijelölnöd. ..” Sztálin
bocsánatot kért Mikojantól, ahogy nemegyszer másoktól is. A diktátoroknak
nem kell bocsánatot kérniük.15 Mindeközben Andrejev visszatért Rosztovból,
hogy átvegye az Ellenőrző Bizottság vezetését, a mindössze harminchét éves
Kaganovics pedig helyettes titkárrá lépett elő. Ezzel létrejött az a triumvirátus,
amelyben rajta kívül még a főtitkár, Molotov kormányfő kapott helyet.
* * *
A „rámenős és férfias”, magas és erős, fekete hajú, hosszú szempillájú,
„szép, barna szemű” Lazar Mojszevics Kaganovics valódi munkamániás volt.
Állandóan borostyánmorzsolójával vagy kulcsláncával játszott. A lehető
legrövidebbre fogott iskolai tanulmányok után cipésznek állt, így nem meglepő,
hogy mindenkinek a cipőjét nézte meg elsőként. Ha valamelyik cipő kidolgozása
különösen lenyűgözte, megkérte viselőjét, vegye le, majd feltette az asztalra,
hogy alaposabban megcsodálhassa. A fiókjában egyébként egy különleges
gravírozású szerszámkészletet is őrzött, amelyet hálás munkásoktól kapott
ajándékba.
 Kaganovics tökéletesen mintázta a modern macsó vezetőt, és akárcsak
barátjának, Szergónak, neki is meglehetősen lobbanékony természete volt.
Akkor érezte jól magát, ha kalapácsot tartott a kezében. Nemritkán megütötte,
vagy éppen ruhájánál fogva felemelte alkalmazottait, politikai értelemben
azonban elővigyázatos, „gyors és okos” volt. Állandó vitában állt a fáradhatatlan
Molotovval, akinek az volt róla a véleménye, hogy „durva, kemény, vaskalapos,
energikus, kiváló szervező, belezavarodik [...] az elméletbe”, de a vezetők közül
ő a „leghűségesebb Sztálinhoz”. Szergo szerint erőteljes zsidó akcentusa ellenére
a legjobb szónokok közé tartozott: „O aztán képes hatalmába keríteni a
hallgatóságot!” Olyannyira erőszakos, kemény és határozott volt, hogy
Lokomotívnak csúfolták. „Nemcsak egyszerűen tisztában van vele, miként kell
valakire nyomást gyakorolni - mondta róla Molotov -, hanem egy valódi
gazfickó.” Képes „elintézni a dolgokat - hangzott Hruscsov véleménye. - Ha az
Ellenőrző Bizottság egy fejszét adna a kezébe, bármit képes lenne vele
feldarabolni, [de] a rothadt fákkal együtt az egészségeseket is elpusztítja”.
Sztálin Vas Lázárnak hívta.
1893 novemberében, az ukrán-belorusz határterület egy távoli falucskájában,
Kabanában született egy kunyhóban, egy szegény ortodox család gyermekeként.
Öt fiú- és egy lánytestvérével osztozott az egyetlen szobán. Ö volt a legfiatalabb.
1911-ben testvére toborozta a pártba, majd a furcsa hangzású Koserivics néven
agitált Ukrajnában.
Lenin is felfigyelt rá mint törekvő vezetőre. Több volt, mint aminek látszott.
Állandóan olvasott hatalmas könyvtárában; cári történelemkönyvekből (valamint
Balzac és Dickens regényeiből) tanulgatott. Ez a „munkásértelmiségi” volt a
pártállam militarizálásának szülőatyja. 1918-ban, huszonnégy évesen ő
irányította és tartotta rettegésben Nyizsnij Novgorodot. 1919-ben már diktatúrát
követelt, és katonai „centralizmust” sürgetett. 1924-ben világos, de fanatikus
szavakkal megalkotta a később „sztálinizmussá” formálódott gépezetet. Vas
Lázár a Központi Bizottság kinevezésekkel foglalkozó részlegének vezetése után
Közép-Ázsiában, majd 1925-ben Ukrajnában töltött be vezető pozíciót. 1928-
ban visszatért, csatlakozott a Politbüróhoz, 1930-ban pedig teljes jogú tagként
vett részt a XVI. kongresszuson.
Kaganovics és felesége, Maria romantikus körülmények között, egy titkos
küldetésen ismerkedett meg, ahol még fiatal bolsevikként házaspárnak álcázták
magukat. Nem esett nehezükre a feladat, hiszen egymásba szerettek, majd
hamarosan össze is házasodtak. Olyan boldogan éltek, hogy még a Politbüro
limuzinjában is egymás kezét fogták. Szerető zsidó családban nevelték fel
lányukat és örökbe fogadott fiukat. Lazar kiváló sportember volt, síelt, és
kerékpározott, ennek ellenére alig rendelkezett önfenntartási ösztönnel.
Zsidóként tisztában volt saját sérülékenységével. Sztálin óvta meg az
antiszemitizmustól.
Kaganovics volt az első igazi sztálinista. Az új szót egy zubalovói vacsora
során alkotta meg.
- Mindenki csak Leninről és a leninizmusról beszél, pedig Lenin már rég a
múlté. [...] Éljen soká Sztálin!
- Hogy merészelsz ilyet mondani? - tette fel Sztálin visszafogottan a kérdést. -
Lenin egy magas torony volt, Sztálin hozzá képest csak egy kisujj.
Kaganovics sokkal tisztelettudóbban viselkedett Sztálinnal, mint Szergo vagy
Mikojan. Molotov lesajnáló megjegyzése szerint „kétszáz százalékig sztálinista”
volt. Annyira csodálta a Vozsgyot, hogy beismerte: „amikor Sztálinhoz megyek,
igyekszem semmit sem elfelejteni. Mindig úgy izgulok. Telerakom az
aktatáskámat iratokkal, a zsebeimet megtöltöm puskákkal, akárcsak egy iskolás,
mert sosem lehet tudni, mit kérdez majd Sztálin.” Sztálin válaszul Kaganovics
rajongására megtanította őt helyesen írni. Ez a viszony akkor sem változott,
amikor Kaganovics már meglehetősen magas pozícióba jutott. „Ujraolvastam a
leveledet - írta Kaganovics Sztálinnak 1931-ben -, és észrevettem, hogy nem
követtem az utasításaidat az írásjeleket illetően. Próbáltam, de valahogy nem
sikerült. De képes leszek rá, még a rengeteg munkám ellenére is. Legközelebbi
leveleimbe igyekszem pontokat és vesszőket is tenni.”16 Oroszország saját
Robespierre-jeként tekintett Sztálinra, és nem volt hajlandó leveleiben a
közvetlen „te” szóval illetni Sztálint. „Mondtad-e valaha Leninnek, hogy
»te«?”17
Brutalitása lényegesen nagyobb volt, mint helyesírási tudása: Észak-
Kaukázustól Nyugat-Szibériáig fojtott el parasztfelkeléseket. Miután Molotov
örökébe lépett - mint Moszkva irányítója és a saját tettei révén is egyre nagyobb
hőssé vált, Vas Lázár buzgón pusztítva a történelmi épületeket, nekikezdett a
bolsevik metropolis vandál létrehozásához.
1931 nyarára a súlyos vidéki nélkülözések kezdtek éhínséggé nőni. Miközben
a Politbüro július közepén visszafogta az ipari szakemberek elleni hadjáratát, a
vidéki küzdelem tovább folyt. A GPU és a városokból toborzott
száznyolcvanezer pártmunkás fegyverekkel, lincselésekkel és a Gulag
kényszermunkatáborokkal igyekezett megtörni a falvakat. Több mint kétmillió
embert deportáltak Szibériába vagy Kazahsztánba. 1930-ban 179 ezer személyt
dolgoztattak rabszolgaként a táborokban. Ez a szám ig25~re majdnem
egymillióra emelkedett.18 A terror és a kényszermunka a Politbüro eljárásainak
lényeges elemévé vált. Sztálin ezt írta vastag kék ceruzával egy összefirkált
lapra:
 1. Ki végezheti a letartóztatásokat?
2. Mit kezdjünk a volt fehér hadsereggel a gyárainkban?
3. A börtönöket ki kell üríteni. [Kellett a hely a kulákok számára.]
4. Mit kezdjünk a letartóztatottak különböző csoportjaival?
5. Deportálások [...] engedélyezése: Ukrajna 145 000, Észak-Kaukázus 71
000, Alsó-Volga 50 000 (sokat!), Belorusszia 42 000 [...] Nyugat-Szibéria50
000, Kelet-Szibéria 30 000...
A számolgatás addig folytatódott, míg ki nem alakult a 418 000 fős
végeredmény.19 Közben egy falusi boltoshoz hasonlóan szintén kis
[25]
papírdarabokon számolgatta, hány púd gabonával és mennyi kenyérrel
rendelkezik. 20

* * *
„Hagyjuk itt a várost!” - firkantotta Sztálin Vorosilovnak, aki ugyanarra a
papírra ezt írta válaszul: „Koba [...] lenne öt perced Kalmikovra?” „Persze -
érkezett a válasz. - Hagyjuk itt a várost, jöjjön ő is!”21 A vidék elpusztítása nem
akadályozta a vezetőket abban, hogy vidéki házaikba járjanak. Alig valamivel a
forradalom után elkezdtek maguknak dácsákat kiutalgatni. Gyakran ezeken a
helyeken összpontosult a valódi hatalom.
Az idilli élet központja a Moszkvától harmincöt kilométerre található Uszovo
melletti Zubalovo volt, ahol Sztálin mellett többeknek is volt dácsája. Egy
Zubalov nevű bakui olajnábob még a forradalom előtt felépített két fallal
körülvett épületegyüttest, egy-egy udvarházzal; az egyiket a fiának, a másikat
magának. Összesen négy épület állt a területen, mindegyik német mintára
készült neogótikus dácsa volt. A Zubalovo 2-es nagy házon Mikoja-nék a Vörös
Hadsereg parancsnokával, egy lengyel kommunistával és Pavel Allilujevvel
osztoztak. Vorosilov és néhány másik parancsnok a kis házban lakott. Feleségeik
és gyerekeik rendszeresen átjártak egymáshoz - a forradalom nagy családjának
csehovi nyárban volt része.
Sztálin Zubalovo I-e kiváló hely volt a gyerekek számára. „Igazi szabad élet
volt” - emlékszik vissza Artyom. „Csupa boldogság” - vélekedett Szvetlána. A
szülők az emeleten, a gyerekek a földszinten laktak. A kert „napos és csodálatos”
- írta Szvetlána. Sztálin lelkes kertész volt, bár az igazi kerti munkánál
szívesebben gyönyörködött a rózsákban, illetve metszette őket. Több fénykép is
megörökítette, ahogy a kertben sétáltatja gyerekeit. Volt könyvtár, biliárdszoba,
orosz fürdő, később mozi is. Szvetlána imádta ezt a „boldog, gondtalan életet”, a
zöldséges- és a virágoskertet, a tanyát, ahol teheneket fejtek, és ludat, csibét,
gyöngytyúkot, macskát és fehér nyulat etettek. „Volt egy hatalmas, fehér
orgonabokrunk, meg sötét orgonánk, jázminunk, amiket anyám nagyon szeretett,
és egy különösen kellemes, citromillatú bokrunk. A dajkával sétálgattunk az
erdőben. Erdei szamócát és fekete ribiszkét meg cseresznyét szedtünk.”
„Sztálin háza mindig tele volt barátokkal” - emlékezett vissza Artyom. Nágya
szülei, Szergej és Olga is mindig ott voltak, bár ekkor már külön éltek. A ház
átellenben levő részében laktak, az asztalnál mégis mindig összevesztek
egymással. Szergej boldogan megjavított bármit a házban, és barátságosan
viselkedett a szolgálókkal, Olga azonban - Szvetlána szerint - „a ház úrnőjének
érezte magát, kihasználta pozícióját, amit az én anyám sosem tett volna”.
Nágya gyakran teniszezett Vorosilovval - amikor az józan volt - és a mindig
zubbonyban és csizmában játszó Kaganoviccsal. Mikojan, Vorosilov és
[26]
Bugyonnij a lovasságtól szerzett lovakon lovagoltak. Télen Kaganovics és
Mikojan síeléssel töltötte szabadidejét. Molotov úgy húzta a lányát szánkón,
ahogy egy igásló az ekét. Vorosilov és Szergo elszánt vadász volt. Sztálin inkább
biliárdozni szeretett. Andrejevék a hegymászást kedvelték, amit különösen
bolsevik tevékenységnek találtak. Buharin feleségével és lányával még 1930-ban
is gyakran megfordult Zubalovóban. Néhány állatát is magával vitte - rókái
szabadon szaladgáltak a területen. Jenukidze szintén a nagy család tagjának
számított. Mindig akadt azonban tennivaló.
* * *
A gyerekek teljesen hozzászoktak a testőrökhöz és a titkárokhoz, akik
gyakorlatilag családtagnak számítottak. Pauker, az őrség parancsnoka és
Nyikolaj Vlaszik, Sztálin saját testőre mindig jelen volt.
„Pauker igazán vidám ember volt. Zsidó lévén szerette a gyerekeket, és nem
volt túlzottan eltelve magától. Vlaszik azonban úgy fenn hordta az orrát, mint
egy pulyka” - fogalmazott Kira Allilujeva, Sztálin unokahúga.
A harminchat éves Kari Pauker, a gyerekek kedvence, Sztálin számára is
fontos személy volt. A Cseka akkori kozmopolita kultúráját testesítette meg. A
magyar zsidó származású Pauker a budapesti Operaházban dolgozott
fodrászként. Később besorozták az osztrák-magyar hadseregbe, 1916-ban orosz
fogságba esett, majd bolsevik lett. Kiváló színészként Sztálin előtt nagyszerűen
utánozta a különböző akcentusokat, főleg a zsidókét. Kövér ember volt, hasát
egy (sokat gúnyolt) fűzővel tartotta. Kopasz volt, és mindig parfümözte magát,
szája élénkvörös színben pompázott. Ez a showman rajongott az ízléses OGPU-
egyenruhákért, és büszkén járt-kelt 4 centiméter vastag sarkú csizmájában. Néha
visszatért eredeti foglalkozásához, és levágta Sztálin haját, illetve megborotválta,
mintha inas volna. Ilyenkor gondosan befedte hintőporral az arcán levő
himlőhelyeket. Ö volt a Politbüro ínyencségeinek, autóinak és új
berendezéseinek beszerzője. Titokként kezelte a hatalmasságok magánéletét, sőt
állítólag Kalinyinnak, Vorosilovnak és Sztálinnak is gyakran szerzett nőket.
Pauker szívesen parádézott a gyerekek előtt a Sztálintól kapott Cadillacjével.
Jóval mielőtt Sztálin 1936-ban hivatalosan is visszaállította volna a karácsonyfa
hagyományát, Pauker volt a Mikulás, az egész Kremlben ő adta át az
ajándékokat, és karácsonyi zsúrt rendezett a gyerekeknek. Egy titkosrendőr mint
Télapó - ez is kiválóan jelképezi, milyen furcsa volt a világ akkoriban.22
A másik személy, aki mindig Sztálin rendelkezésére állt, kabinetfőnöke,
Alekszandr Poszkrjobisev volt. A harminckilenc éves férfi a legfrissebb
papírokkal szaladgált fel-le Zubalovóban. Az alacsony, kopasz, vöröses hajú
Poszkrjobisev egy uráli csizmadia fiaként látta meg a napvilágot. Ápolói
képesítést szerzett, és a bolsevikok a rendelőjében tartották az üléseiket. Amikor
Sztálin meglátta, hogyan dolgozik a Központi Bizottságban, ezt mondta neki:
„Félelmetesen nézel ki. Rémületbe kergeted az embereket.” A „keskeny vállú
törpe” „félelmetesen ronda” volt, leginkább egy „majomra” hasonlított, ám
„kitűnő emlékezettel volt megáldva, és aprólékos munkát végzett”. Különleges
Osztálya volt a sztálini gépezet szíve. Poszkrjobisev nemcsak az üléseken,
hanem azok előkészítésében is részt vett.
Ha Sztálin alkalmazta valamelyik pártfogoltját, akit lakáshoz akart juttatni,
Poszkrjobisev intézte az ügyet. „Kérlek, hogy haladéktalanul segíts neki! - írta
általában Sztálin. - Levélben tájékoztass a kérés teljesítésének gyorsaságáról és
részleteiről!” Sztálin levélváltása Poszkrjobisevvel mindeddig észrevétlenül
hevert a levéltár dokumentumai között. Sztálin gyakran ugratta titkárát: „Angol
újságot kaptam, nem németet. [...] Hogy lehetséges ez? Hogy történhetett, hogy
hibát követtél el? Csak nem a bürokratizmus? Üdvözlet. J. Sztálin.” Néha
azonban a titkár is szorult helyzetbe került. Sztálin egyik 1936-ban keletkezett
listáján ez a feladat szerepel: „Megbocsátani Poszkrjobisevnek és barátainak.”
Ennek a szomorú, rángó arcú Quasimodónak a helyzete Sztálin kedve szerint
váltakozott. Ha Sztálin barátságos volt, akkor minden rendben volt. Ha viszont
nem, akkor néha azt suttogta neki: „Ma te kerülsz sorra!” Sokan tudták, ha azt
akarják, hogy Sztálin elolvassa levelüket, akkor azt Alekszandr
Poszkrjobisevnek érdemes címezni. Munka közben Sztálin elvtársnak hívta,
otthon Szásának vagy Főnöknek becézte.
Poszkrjobisev félig bohóc, félig vadállat volt. Sztálin azonban később nem
halmozta el szívességekkel. Lánya, Natalia szerint Poszkrjobisev egyszer
megkérte, hadd mehessen orvosi iskolába, ám Sztálin inkább a közgazdaság-tant
választotta. Végül azonban mégiscsak ez a félig képzett ápoló nyújtott orvosi
segítséget Sztálinnak.23
* * *
 Sztálin későn, úgy tizenegy óra körül kelt. Megreggelizett, majd napközben
papírjain dolgozott, amelyeket az újsággal összefogva cipelt - nem kedvelte
ugyanis az aktatáskákat. Miközben aludt, az aggódó anyák könyörögtek
gyerekeiknek, hogy maradjanak csendben.
A legnagyobb napközbeni étkezésre délután három és négy óra között került
sor. Az egész család és természetesen a politbürósok és feleségeik is részt vettek.
Ha látogatók is voltak, Sztálin grúz házigazda szerepét öltötte magára.
„Rendkívül vendégszerető volt, mégpedig ázsiai módon - emlékezett vissza
Leonyid Redensz, az unokatestvére. - Igazán kedves volt a gyerekekhez.” Ha
Sztálin gyerekei játszótársra vágytak, ott voltak az Allilujeva unokatestvérek, a
Pavel gyerekek, Kira, Szása és Szergej, valamint Anna Redensz kisebbik fiai. És
természetesen a nagy bolsevik család tagjai, akikért csak a szomszédba kellett
átmenni: Mikojan népszerű fiai, akiket Sztálin Mikojancsikoknak becézett.
A gyerekek együtt játszadoztak, Szvedana azonban úgy vélte, hogy túl sok á
fiú és kevés a lány játszótárs. Fiútestvére, Vaszilij mindig elnyomta, és
mindenféle szextörténetet mesélt neki, amelyek - mint később bevallotta -
dühítették és felháborították. „Sztálin nagyon szerette Szvetlánát, a fiúkat nem
kedvelte annyira” - emlékezett vissza Kira. Kitalált egy képzeletbeli lányt,
Leikát, aki Szvetlána tökéletes alteregója volt. A beteges Vaszilij komoly gondot
jelentett. Nágya tisztában volt ezzel, ezért neki több figyelmet szentelt. A
bolsevik szülők azonban nem nevelnek gyerekeket: az a dadák és tanítók dolga.
„Olyan volt, mint az arisztokratacsaládokban, a viktoriánus időkben - mondta
Szvetlána. - A többiek, Kaganovicsék, Molotovék, Vorosilovék is így voltak
ezzel. [...] A nők dolgoztak a felső körökben, így aztán az anyám engem sem
öltöztetett vagy etetett. Semmilyen fizikai gyengédségre nem emlékszem, amit
irántam mutatott volna, testvéremet azonban nagyon kedvelte. Engem is biztosan
szeretett, ez nem kérdéses, de nagyon szigorú volt.” Amikor egyszer Szvetlána
összevágott egy asztalterítőt, az anyja jó elfenekelte.
Sztálin „túláradó grúz gyengédséggel” csókolgatta és ölelgette Szvetlánát, aki
azonban később bevallotta, hogy nem szerette apja „dohányszagát és szúrós
bajuszát”. Az ő szemében a megközelíthetetlen anya vált érinthetetlen szentté.
***
A bolsevikok, akik hittek a lenini „Új Ember” létrejöttében, nagy hangsúlyt
[27]
fektettek az oktatásra. A vezetők valójában félig tanulatlan autodidakták
voltak, akik mindvégig képezték magukat, így aztán a gyerekeiktől is elvárták,
hogy kemény erőfeszítések révén kulturáltabb ember váljon belőlük a szüleiknél,
legalább három nyelvet beszéljenek, s ehhez speciális tanárok álltak
rendelkezésükre. (Sztálin és Molotov gyerekeit ugyanaz a tanár tanította
angolra.)
A párt nem egyszerűen a család előtt állt, hanem a legmagasabb rendű család
volt: amikor Lenin meghalt, Trockij azt mondta, „elárvult” - Kaganovics viszont
már „apánknak” hívta Sztálint. Sztálin arról beszélt Buharinnak, hogy „a
személyes dolgok [...] egy fikarcnyit sem érnek. Nem család vagy közeli barátok
társasága vagyunk, hanem a munkásosztály pártja”. Tudatosan fejlesztették
[28]
hűvösségüket. „Egy bolsevik szeresse jobban a munkáját, mint feleségét” -
vélte Kirov. Mikojanék összetartó örmény család voltak, Anasztasz azonban
„rideg, szigorú, kimért” apaként egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy
Politbüro-tag és bolsevik. Amikor elfenekelte fiát, minden egyes ütésnél azt
mondta: „Nem te vagy Mikojan, hanem én!” Sztyepan Mikojan anyja, Asken
„néha megfeledkezett magáról, és megölelt minket”. Egy Kremlben rendezett
vacsora alkalmával Sztálin ezt mondta Jenukidzének: „egy igazi bolseviknak
nem lehet családja, mert teljes egészében a pártnak kell szentelnie az életét”. Egy
veterán így fogalmazott: „Ha valakinek választania kell a párt és az egyéniség
között, akkor a pártot fogja választani, mivel a párt előtt lebeg az egyetemes cél,
egy ember pedig mégiscsak egyetlen ember.”
Sztálin azért engedékeny is tudott lenni a gyerekekkel. Például limuzinjával
sokszor körbeautózták a birtokot: „Szerintem Sztálin bácsi valóban szeretett
engem - tűnődött Artyom. - Tiszteltem, de nem féltem tőle. Bármilyen
beszélgetést érdekessé tudott tenni. Képes volt elérni, hogy úgy alakítsuk
gondolatainkat, mint a felnőttek.”
Játsszunk tojástöréses játékot! Ki lesz leggyorsabb?” - kérdezte Sztálin
unokaöccsét, Leonyidot, amikor megérkeztek a főtt tojások. Máskor azzal
szórakoztatta a gyerekeket, hogy narancshéjat, parafadugót dobált a fagylaltjába,
vagy éppen kekszet a teájába. „Mi, gyerekek ezt eszméletlenül viccesnek
találtuk” - emlékezett Vlagyimir Redensz.
Kaukázusi hagyomány volt, hogy a csecsemőkkel bort kóstoltattak a felnőtt
ujjáról, majd ahogy nagyobbak lettek, már kis pohárral inni is engedtek nekik a
borból. Sztálin gyakran adott Vaszilijnak, később pedig Szvetlánának is egy-egy
korty bort, ami ártatlan dolognak tűnt (igaz, Vaszilij az alkoholizmusába halt
bele), ám ezzel mindig felmérgesítette a szigorú Nágyát. Ez állandó vitaforrás
volt közöttük.
Ha Nágya vagy testvére szóvá tették, Sztálin csak nevetett: „Tudod, hogy
egészséges!”
Egyszer Artyom csinált valamit, ami akár komoly problémává is fajulhatott
volna, mivel akkorra Sztálin már nagyon gyanakvóvá vált. „Miközben a vezetők
a nappaliban dolgoztak”, a kis Artyom észrevette, hogy a leves - mint mindig -
már a tálalóasztalon van. A fiú Sztálin, Molotov és Vorosilov mögé kúszott, és
Sztálin dohányát huncutul beleszórta a húslevesbe, aztán csak várt, hogy mi
vajon megeszik-e. „Molotov és Vorosilov belekóstolt, de észrevették a dohányt.
Sztálin megkérdezte, ki tette, mire mondtam, hogy én.”
- Megkóstoltad? - kérdezte Sztálin.
Artyom megrázta a fejét.
- Kóstold meg, és ha ízlik, akkor menj, és szólj Karolina Vasziljevnának [a
házvezetőnő], hogy mostantól mindig tegyen dohányt a levesbe! Ha viszont nem
ízlik, akkor még egyszer meg ne lássam, hogy ilyet csinálsz!
A gyerekek pontosan tudták, hogy politikusok veszik őket körül. „Mindenre
humorral és iróniával tekintettünk - fogalmazott Leonyid Redensz. - Ha Sztálin
elbocsátott egy népbiztost, mi akkor is csak nevettünk.” A dolog nem sokáig
maradt ilyen vicces.24
Ezek a vezetők pontosan tudták, milyen elmondhatatlan pusztításra került sor
vidéken. Sztanyiszlav Redensz, Sztálin és Nágya sógora az éhínség kellős
közepén volt a GPU ukrajnai vezetője. Olyan munka volt, amelyhez bizalmas
ismeretekre és aktív részvételre volt szükség: elképzelhetetlen, hogy felesége ne
beszélt volna Nágyának az ukrán tragédiáról. A történések hamarosan nemcsak
Sztálin házasságát, de az egész bolsevik család egységét megmérgezték.
 MENNYORSZÁG ÉS POKOL - A POLITBÜRO VAKÁCIÓZIK

Ezerkilencszázharmincegy végén Sztálin, Nágya és a hatalmasságok

többsége éppen szabadságukat töltötték, amikor az éhezés szörnyű éhínségbe
csapott át. A szabadság nagyon komoly dolog volt. Sztálin köreiben - még az
éhínség legszörnyűbb időszakában is - a levelek legalább tíz százaléka a
szabadsággal foglalkozott. (További húsz százalék valakinek az egészségi
állapotával.) A szabadság idején történő kapcsolatépítés volt a legjobb mód arra,
hogy valaki megismerkedjen Sztálinnal: több karrier indult és több cselszövés
született a napos verandákon, mint a Kreml havas, pártázatos oromzatú
[29]
épületeiben. A szabadság meghatározott rituálé szerint zajlott: a kérdést
formálisan a Politbüro elé terjesztették, „egy hét szabadságot ajánlva Sztálin
elvtársnak”. A húszas évek vége felé a szabadságok „orvosi javaslatra” „húsz
nap” helyett egy vagy akár két hónapra is nyúlhattak. Miután meghatározták a
pontos időpontot, Sztálin titkára írásos dokumentumot küldött Jagodának,
megadva a dátumot, hogy „a testőrök beosztása megfelelően történhessen”.1
Az elit tagjai magánvonattal, OGPU-katonákkal védve indultak délre, a
szovjet Riviérára, a Politbüro déli dácsáiba és gyógyszállóiba, amelyek a Krím-
félsziget nyugati részétől a keleti, borzsomi grúz fürdőhelyekig sorakoztak.
Molotov a Krím-félszigetet kedvelte, Sztálin azonban a Fekete-tenger párás
partvidékét részesítette előnyben, amely Szocsitól a kellemesebb éghajlatú,
abház Szuhumi és Gagra városáig nyúlt. Az épületek állami tulajdonban álltak,
de egyértelmű volt, hogy egyesek speciális jogokat formálhattak rájuk.
A szabadságok alatt is gyakran ellátogattak egymáshoz, természetesen
egyeztetve az időpontot, nehogy megzavarják egymás nyaralását. Persze
[30]
mindenki igyekezett Sztálin köré csoportosulni. „Sztálin Muhalatkába
[Krím-félsziget] szeretne látogatni, de senkit nem szeretne zavarni. Jagodát
megkérni, hogy szervezze meg a testőröket.. .”2
A szabadságoknak voltak kellemetlen velejárói is. Az OGPU körültekintően
megtervezte Sztálin vasúti utazását. A kocsit az éhínség alatt egy élelmiszerrel
teli szerelvény is kísérte. Ha a személyzet az érkezéskor úgy vélte, hogy nem
elegendő a Sztálinnak és vendégeinek szánt élelmiszer-mennyiség, akkor az
asszisztensek gyorsan „táviratot” küldtek „Orjolba vagy Kurszkba”, hogy
küldjenek még. Buzgón jelentették, hogy az utazás során sikerült meleg ételeket
készíteni Sztálinnak. „Ami a GPU-t illeti - írta az egyik kisegítő rengeteg a
munka, sok a letartóztatás.” Még mindig a „maradék” levadászásával voltak
elfoglalva. „Két banditacsapatot is sikerült elfogni.”3
 Az üdülőházakat illetően Sztálin ízlése változott az idők során, ám a 30-as
években a Szocsiban található 9. számú dácsa volt a kedvence. A Krasznaja
Poljana-i Vörös Rét nevet viselő épület egy „faház volt, amelyet körben veranda
övezett” - számol be Artyom, aki általában elkísérte „Sztálin bácsit” az
[31]
üdülésekre. Sztálin háza magasan, egy domb tetején állt, Molotové és
Vorosilové pedig szimbolikusan alatta, a völgyben. Amikor Nágya is a férjével
volt annak szabadságán, általában több vendéget hívtak, többek között
Jenukidzét és az elhízott proletár költőt, Gyemjan Bednijt. Sztálin
személyzetének, a titkosrendőrségnek és a helyi főnököknek volt a dolguk, hogy
előkészítsék a házat Sztálin érkezéséig: „A villát [...] száz százalékban
felújítottuk - írta a személyzet egyik tagja. - Készen áll a nagy alkalomra”,
legszebb fényében ragyog.4
Szerettek csoportosan nyaralni, akárcsak az egyetemi hallgatók. Gyakran
töltötték a feleségeik nélkül az időt, akik Moszkvában maradtak a gyerekekkel.
„Molotov és én lovagolunk, teniszezünk, tekézünk, csónakázunk, vadászunk -
egyszóval tökéletes a pihenés” - írta Mikojan feleségének, felsorolva az éppen
jelen levőket. „Igazi bolsevik férfikolostor.” Máskor feleségeiket és gyerekeiket
is magukkal vitték. Ha Kujbisev ment szabadságra, akkor a torzonborz külsejű
gazdasági főnök és költő szép nőkből és világfikból álló „nagy és vidám”
társasággal utazta körbe a Fekete-tengert.5
Azon versenyeztek, hogy melyikük tud gyakrabban együtt nyaralni Sztálinnal
- a legnépszerűbb nyaralótárs Szergo volt. Jenukidze többször is meghívta
barátját, a szoknyavadász Kujbisevet, hogy az ő grúz falujában mulassanak
együtt. Sztálin kicsit féltékeny volt rájuk, ezért aztán örült, amikor Molotov és
Szergo találkozója kudarcba fulladt. „Nem is Szergó-val vagy?” - kérdezte.6
Mindig beszámoltak egymásnak a velük levő társaságról. „Nalcsikban itt vagyok
én, Vorosilov és Szergo” - írta Sztálin.7
„Megkaptam a leveledet - írta Sztálin Andrejevnek. - A fenébe! Szuhumiban
voltam, és még véletlenül sem futottunk össze. Ha tudtam volna, hogy jössz, [...]
egy percre sem mozdultam volna ki Szocsiból. [...] Hogy telt a nyaralás? Jókat
vadásztál?”8 Miután megérkeztek a házaikba, ajánlgatni kezdték egymásnak az
egyes helyeket: „Gyere szeptemberben a Krímre!” - írta Sztálin Szergónak
Szocsiból, hozzátéve, hogy a grúz Borzsomi egész kellemes volt: „nem voltak
szúnyogok. [...] Augusztusban és szeptember első felében Krasznaja Poljanában
[Szocsi] leszek. A GPU talált egy szép dácsát a hegyekben, de a betegségem
miatt nem utazhatok azonnal. [...] Klim [Vorosilov] most itt van Szocsiban,
gyakran találkozunk.. .”9 „Az irányítók zöme vele tartott keletre” - mondta
Artyom. Sztálin a verandán dolgozott, egy fonott székben ülve, egy fonott asztal
előtt, amelyen egy halom papír hevert. Naponta indultak délre a leveleit szállító
repülőgépek, Poszkrjobisev (aki általában a szomszédos házban lakott)
kézbesítette őket. Sztálin állandóan újabb újságokat akart. Gyakran hangosan
felolvasta a leveleket, és a többieknek adta ki a válasz megírásának feladatát.
Egyszer egy munkástól kapott levelet, aki arról panaszkodott, hogy a bányában
nincs zuhanyzó. Sztálin ezt írta vissza: „Ha nem születik hamarosan megoldás,
és nem lesz víz, akkor a bánya igazgatóját vád alá helyezzük, mint a nép
ellenségét.”10
Molotov és Kaganovics, akik Moszkvában maradtak ellátni az ügyeket,
folyamatosan kérdésekkel ostromolták Sztálint. „Szörnyű, hogy nincs telefonos
[32]
kapcsolat Szocsival” - írta Vorosilov. - A telefon sokat segítene. Örömmel
meglátogatnálak két-három napra, és aludnék egy jót. Hosszú ideje nem tudom
kipihenni magam.”11 Sztálin élvezte saját dominanciáját, és ezt a választ küldte:
„A Politbüro tagjainak érdeklődése nem ront az egészségemen - írta
Molotovnak. - Annyi érdeklődő levelet küldhetsz, amennyit csak akarsz, én
szívesen válaszolok rájuk.” Sztálin rengeteg hosszú, kézzel írott levelet kapott,
de - ahogy Buharin megjegyezte - „Koba szeret levelet kapni”.12
Sztálin távollétében Kaganovics számított az első számú vezetőnek
Moszkvában. Igyekezett is kihasználni a helyzetet, bár a döntések többségét
továbbra is a Politbüro hozta, Sztálin pedig - ha valamit helytelenített -messziről
is bele tudott avatkozni az ügyekbe. A hiú, rámenős és öntelt vezetők gyakran
vitatkoztak Sztálin jelenlétében: Kaganovics egy a barátjával, Szergóval való
összetűzés után beismerte Sztálinnak: „Nagyon feldühít ez az egész.” Sztálin
általában élvezte az ilyen konfliktusokat: „Hát, kedves barátaim. […] További
kellemes civakodást...” Néha azonban maga Sztálin is dühös lett: „Nem akarok,
és nem is nekem kell felelni a Politbüro által feltett minden lehetséges és
elképzelhető kérdésre. Meg kell tanulnod értelmezni a kérdéseket, és kitalálni a
válaszokat!”13
* * *
A vidámságnak is megvolt az ideje: Sztálin sokat foglalkozott a ház
kertjével, citromlugast és narancsligetet telepített, büszkén gyomlált, környezete
pedig a napon sütkérezett. Olyan nagyra becsülte a szocsi kertészt, egy bizonyos
Alferovót, hogy egyszer ezt írta Poszkrjobisevnek: „érdemes lenne [Alferovót]
áttenni a Mezőgazdasági Akadémiára - ő a szocsi kertész. Kiváló, őszinte
munkás... ”
Déli élete korántsem hasonlít ahhoz a hűvös magányhoz, amit feltételeznénk
Sztálinról. ,Joszif Visszarionovics szeretett a természetben kirándulgatni - írta
Vorosilova naplójában. - Autóval mentünk, letelepedtünk valamilyen kis folyó
mellett, tüzet raktunk, és nyárson sütöttünk. Énekelgettünk, viccelődtünk.” Az
ilyen kirándulásokra Sztálinnal tartott az egész környezete.
„Gyakran megesett, hogy mindannyian összegyűltünk - írta egy izgatott titkár
egy kollégájának. - Légpuskával lövöldöztünk célba, és gyakran indultunk sétára
vagy autós kirándulásra. Besétáltunk az erdőbe, nyárson sütve kebabot
készítettünk, iszogattunk egy kicsit, majd megettük, amit sütöttünk.” Sztálin és
Jenukidze a forradalom előtti összeesküvéseikről szóló kalandjaikkal
szórakoztatták a vendégeket, Gyemjan Bednij pedig „obszcén történeteket”
mesélt, „amelyekből kiapadhatatlan készlettel rendelkezett”. Sztálin gyakran lőtt
foglyot, és sokat csónakázott.
„Kiválóan emlékszem arra a szocsi dácsára, ahova Sztálin elvtárs áthívott
Klimet és engem - írta Vorosilova. - Figyeltem, ahogy mindenféle játékot játszik,
tekézik, Nagyezsda Szergejevna teniszezett.” Sztálin és a lovas katona,
Bugyonnij Vaszilijjel és Artyommal kuglizott. Bugyonnij olyan erős volt, hogy
amikor eldobta a golyót, az összes bábu, sőt még a mögöttük lévő védőlap is
eltört. Mindenki nevetett a hatalmas erején (és butaságán): „Ha ilyen erős vagy,
már gondolkodnod sem kell - ugratták, amikor megsérült egy ejtőernyős ugrás
során. „Azt hitte, hogy csak egy lóról ugrik le.” „Két ember létezik, aki méltó a
világ legjobb lovas katonája címre: Napóleon Lannes marsallja és Szemjon
Bugyonnij - vette védelmébe Sztálin úgyhogy innunk kell minden szavát, amit a
lovasságról mond.” Néhány évvel később Vorosilova már csak ennyit jegyzett
fel: „Micsoda szép idők voltak azok!”14
* * *
1931 szeptemberében két grúz vezető látogatott Sztálinhoz és Nágyához.
Sztálin felesége az egyiket kedvelte, a másikat gyűlölte. A népszerűbb vendég
Nesztor Lakóba, a régi abház bolsevik vezető, aki szokatlan szelídséggel,
független hűbérurakhoz hasonlóan uralkodott. Megvédett néhány helyi urat, és
ellenállt a kollektivizálásnak, azt állítva, hogy nem létezik abház kulák. Amikor
a grúz párt Moszkvához fordult, Sztálin és Szergo Lakobát támogatta.
Vékony, elegáns, csillogó szemű, fekete, hátrafésült hajú férfi volt.
Hallókészüléket viselt, mivel nagyothallott. Igazi trubadúrként sétálgatott kis
birodalma utcáin és kávézóiban. Az előkelő üdülőhely igazgatójaként mindenkit
ismert, mindig új házakat épített, és banketteket szervezett Sztálinnak - éppúgy,
ahogy azt Fazil Iszkander Szandro Csegemából című regényében ábrázolja.
Sztálin igazi szövetségesnek tekintette: „Én Koba vagyok, te meg Lakóba!” -
viccelődött vele. Lakóba is a bolsevik család tagja volt. Egész délutánokat töltött
Sztálinnal a verandán üldögélve. Amikor Lakóba ellátogatott a dácsába, nem
volt hiány fényűző lakomákban és abház dalokban. „Vivat Abházia!” - kiáltott
Sztálin. Artyom szerint Lakóba érkezésével „fény szűrődött a házba”. Lakóba
tájékoztatta Sztálint a grúz pártról, ami meglehetősen klánszerűen működött,
ráadásul szembehelyezkedett a központi utasításokkal. Ez magyarázta a másik
vendég látogatását: Lavrentyij (Lőrinc) Pavlovics Berija, a transzkaukázusi
GPU-vezér érkezett; kopasz, alacsony termetű férfi, széles, húsos arccal, vastag
ajakkal és villogó „kígyószemmel”, amelyet fényes cvikker mögé rejtett. Ezt a
tehetséges, intelligens, könyörtelen és fáradhatatlan kalandort Sztálin később „a
mi Himmlerünk” megnevezéssel illette.
Felemelkedése során a bizánci udvarra jellemző hízelgésen, szexuális
étvágyon és kifinomult kegyetlenségen is túltett. Először a Kaukázusban, majd
Sztálin köreiben, végül pedig az SZSZKSZ-ben töltött be vezető szerepet.
Szuhumi mellett született, mingréliai szülők gyermekeként, de az is
elképzelhető, hogy egy abház földbirtokos törvénytelen fia volt. Anyja mélyen
vallásos grúz asszony volt. Szinte bizonyos, hogy Berija a polgárháború idején
kettős ügynökként tevékenykedett a Bakuban uralkodó kommunistaellenes
Muszavi-rezsim számára. Nem kizárt, hogy Sztálin szövetségese, Szergej Kirov
mentette meg a halálbüntetéstől. Állítólag azért menekülhetett el végzete elől,
mert nem volt idő megszervezni a kivégzést. A bakui műszaki főiskolán
építészként végzett, majd bűvöletébe ejtette a Cseka hatalma. Hamarosan be is
lépett, és Szergo pártfogoltjaként könnyen boldogult. Még a rettenetes szervezet
mércéje szerint is különösen szadistának minősült. „Berija az a fajta férfi, aki a
legjobb barátját is képes megölni, ha az valami rosszat mond róla” - fogalmazott
egyik csatlósa. Szexkalandori karrierje - ahogy később menyének elmesélte -
egy romániai építészeti tanulmányúton vette kezdetét, ahol elcsábította egy
idősebb nő. Amikor a polgárháború során börtönben ült, beleszeretett az egyik
cellatársa szőke, csillogó szemű, tizenéves unokahúgába, Nyina
Gegekcsokoriba, egy dzsentricsalád gyermekébe: az egyik nagybátyja a grúz
mensevik kormány minisztere, a másik a bolseviké lett. Berija huszonkét éves
korára már vezető tisztséget viselt a Csekában. A lány mindössze tizenhét éves
volt, amikor megkérte nagybátyját, engedje el. Berija udvarolni kezdett neki,
majd a hivatalos vonatán szöktette meg - innen ered az a feltételezés, hogy a
kocsiban megerőszakolta, pedig Nyina egész életében szerette csábítóját.
Berija immár harminckét éves volt; hű megtestesítője a vezetők 1918-as
generációjának. Tanultabb, mint az első generáció öregjei, Sztálin és Kalinyin,
akik mindketten ötven fölött jártak, de a harmincas éveik végét taposó második
generáció tagjainál, Mikojannál és Kaganovicsnál is. Utóbbihoz hasonlóan
Berija is mindenre alkalmas. Buzgó sportoló - balhátvéd a grúz futballcsapatban,
és dzsudzsicuzik. Hűvösen megfontolt, hízelgő természet, mégis tele van
gonoszsággal. Különleges képessége volt, hogy pártfogókat szerezzen. Szergo,
az akkori kaukázusi vezető segítette előbbre a GPU-ban, 1926-ban pedig
Sztálinnak is bemutatta. Berija idővel átvette Sztálin biztonsági felügyeletét a
szabadságok alatt.
„Nélküled senki lennék - írta Berija Szergónak. - Több vagy nekem, mintha az
apám lennél.” Szergo segítette Beriját abban az ügyben is, amelyben végül
ártatlannak minősítették az ellenséggel való együttműködés vádjában. 1926-ban,
amikor Szergót Moszkvába léptették elő, Berija összeveszett vele. A térség
legbefolyásosabb emberével, Lakobával kezdett barátkozni, és sürgette, hogy
szervezzen neki egy újabb találkozót Sztálinnal.
Sztálint felbosszantotta Berija alázatoskodó hízelgése. Amikor Berija
megérkezett a dácsába, Sztálin csak zsörtölődött:
- Mi, hogy megint itt van? - aztán elküldte, hozzátéve: - Mondjátok meg neki,
hogy itt Lakóba a gazda!
Amikor Berija összeveszett a grúz vezetőkkel - akik erkölcstelen
szélhámosnak tartották -, Lakóba vette a pártfogásába. Berija azonban
magasabbra törekedett. „Kedves Nesztor elvtárs! - írta Berija Lakobának. -
Nagyon szeretnék találkozni Koba elvtárssal, mielőtt még elindulna. [...]
Megtenné, kérem, hogy emlékezteti rá?” Ezúttal Berija azonban a Vozsgyal
találta magát szemben. Sztálint feldühítette a grúz vezetők klánjainak
elégedetlenkedése, ahogy régi barátaikat segítették, moszkvai pártfogóikkal
pletykáltak, és fiatalkori dicstelen megmozdulásairól is túl sokat tudtak. Lakóba
indítványozta, hogy a régi bolsevikok helyére Beriját ültessék, a Sztálinhoz hű új
generáció tagját. Nágya az első pillanattól fogva gyűlölte Beriját.
- Hogy vagy képes eltűrni egy ilyen embert a házban?
- Nagyszerű munkás - válaszolta Sztálin. - Ne vádakat sorolj ellene, hanem
tényeket!
- Miféle tények kellenek? - kiáltotta Nágya. - Ez egy gazember. Nem tűröm
meg a házban!
Sztálin később visszaemlékezett, hogy milyen csúnyán összeveszett akkor
feleségével. „O a barátom. Kiváló csekista. [...] Megbízom benne...” Kirov és
Szergo figyelmeztette Sztálint Berijával kapcsolatosan, ő azonban nem fogadta
meg a tanácsukat, amit később igencsak megbánt. Befogadta hát pártfogoltját.
Artyom mindenesetre így emlékezett az eseményre: „a házba lépve sötétséget
hozott magával.” Lakóba feljegyzései szerint Sztálin beleegyezett a csekista
előléptetésébe, de azért megkérdezte:
- Minden rendben lesz Berijával?
- Rendben - válaszolta Lakóba, aki hamarosan ugyancsak megbánta
jóhiszeműségét.15
Szocsi után Sztálin és Nágya Caltubo felé vette az irányt, hogy gyógyvízkúrát
vegyen. Sztálin innen írt Szergónak, hogy elmesélje új, közös párt-fogoltjukkal
kapcsolatos terveit. Azon viccelődött, hogy találkozott a helyi főnökökkel; az
egyikről azt írta, „nagyon furcsa figura”, a másikra pedig „a kevésbé kövérként”
utalt. „Megegyeztek, hogy beveszik Beriját a Grúzia Krajkomjába [helyi
bizottság]” - közölte az újdonságot Sztálin. Szergo és a grúz vezetők
megrémültek, hogy a régi forradalmárok fölött egy rendőr áll majd. Sztálin
mégis boldogan búcsúzott Szergótól: „Nágya üdvözletét küldi! Hogy van
Zina?”16
***
A gyógyvízkúra évenkénti elfoglaltságnak számított. 1923-ban Mikojan
észrevette, hogy Sztálin felkötött kezét reuma kínozza, és azt javasolta neki,
hogy vegyen fürdőkúrát a Szocsi melletti Macseszta fürdőben. Mikojan még egy
háromszobás, szalonos kereskedőházat is kiválasztott, amelyben Sztálin
tartózkodhatott. Mindez jól bizonyítja a két férfi közötti szoros kapcsolatot.17
Gyakran Artyomot is magával vitte „régi, 1911-es nyitott Rolls-Royce-ával”.
[33]
Csak saját testőre, Vlaszik kísérte el őket.
Sztálin meglehetősen szégyenlős volt a külseje miatt, amelyet karja és
pikkelysömöre egyaránt okozhatott. A vezetők közül kizárólag Kirov kísérhette
el a fürdőbe, ugyanakkor Artyom jelenléte nem zavarta. Miközben a gőzben
áztatták magukat, Artyomnak „gyermekkori és kaukázusi kalandokról szóló
történeteket” mesélt, „és megbeszéltük az egészségi állapotunkat”.
Sztálint megszállottan foglalkoztatta saját és elvtársai egészsége. Az
emberekért „felelős dolgozók” voltak, így az egészségük megőrzése államügy is
volt. Valódi szovjet hagyományról van szó, Lenin is felügyelte vezetői
egészségét. A sztálini Politbüro tagjai rendkívül keményen és óriási nyomás alatt
dolgoztak, az egészségük pedig már a cárista száműzetés és a polgárháború
során megroppant, így nem csoda, hogy nem voltak a legjobb állapotban.
Levelezésük leginkább egy hipochonderkongresszus jegyzőkönyvének tűnik.
[34]
„Kezdek meggyógyulni - közölte Sztálin bizalmasan Molotovval. -A Szocsi
melletti fürdők kiválóak: gyógyítják a meszesedést, az idegbajt, az isiászt, a
köszvényt és a reumát is. Nem kellene idehívnod a feleségedet is?”18 Sztálinon
súlyos nyomot hagyott a száműzetés alatti szegényes étrend és a jeges telek:
mandulája mindig begyulladt, ha ideges volt. Annyira kedvelte a macsesztai
orvost, Valegyinszkij professzort, hogy rendszeresen meghívta a verandájára
konyakot inni. Ilyen alkalmakkor a gyerekei, Makszim Gorkij író és a Politbüro
tagjai is jelen voltak. Később Moszkvába költöztette Valegyinszkijt, aki egészen
a háború kitöréséig a magánorvosaként tevékenykedett.
 Fogászati problémái szintén súlyos fájdalmakat okoztak Sztálinnak. Nágya
határozott kérésére Sapiro fogorvos hősies munkát végzett Sztálin nyolc rothadt
és sárga fogán, amiért aztán Sztálin hálás is volt: „Van valami, amiben esetleg
segíthetek?” A fogorvos, kihasználva az alkalmat, kért egy szívességet. „Sapiro
fogorvos, aki munkájával sokat tett a felelős dolgozókért, megkért engem (most
velem van munkája), hogy helyezzük a lányát a Moszkvai Egyetem orvosi
tanszékére - írta Sztálin Poszkrjobisevnek. - Ügy vélem, meg kell adnunk a
szükséges segítséget annak az embernek, aki nap mint nap dolgozik
elvtársainkért. Szóval megtennéd kérlek, hogy elintézed, [...] és a lehető
leggyorsabban, [...] mert kifutunk az időből. [...] Várom válaszodat!” Ha
Moszkvába nem sikerülne elhelyezni, akkor Leningrádban kell próbálkozni,
szólt az utasítás.19
Sztálin szívesen beszélt az egészségéről barátainak: „Amikor Szocsiba
érkeztem, éppen mellhártyagyulladásom volt - mesélte Szergónak. - Most már
nagyszerűen érzem magam. Tíz gyógyászati fürdőből álló kezelést vettem. A
reuma sem kínoz már.”20 Erre a többiek is elmesélték hasonló élményeiket.21
„Mi a helyzet a veseköveddel?” - kérdezte Sztálin az éppen Kaganoviccsal
nyaraló Szergótól. A levelek valódi hipochondriás megbeszélésekké fajultak.
„Kaganovics és én most éppen egy nagy gőzhajón ülünk” - válaszolta Szergo,
aki azt is elárulta Szószénak, hogy „Kaganovics kicsit beteg. Az ok nem egészen
egyértelmű. Talán a szíve nem túl jó. [...] Az orvosok szerint a víz és a speciális
fürdők majd segítenek, de legalább egy hónapra van szüksége. [...] Én jól
vagyok, de még nem tudtam magam kipihenni..
Kaganovics is írt a borzsomi fürdőből: „Kedves Sztálin elvtárs, ezúton
küldöm gőzös üzenetemet. [...] Micsoda kár, hogy a vihar miatt nem tudsz
jönni!”22 Kaganovics egészségéről Szergo is beszámolt Sztálinnak:
„Kaganovicsnak megduzzadtak a lábai. Az okok még nem egyértelműek, de
elképzelhető, hogy a szíve túl gyengén ver. A szabadsága véget ér augusztus 30-
án, de meg kellene hosszabbítani...”23 Még a Moszkvában maradtak is orvosi
beszámolókat küldtek a szabadságát töltő Sztálinnak. „Rudzutak beteg,
Szergónak pedig tuberkulózis-mikrobái vannak, ezért Németországba küldjük -
jelentette Molotov Sztálinnak. - Ha többet aludhatnánk, kevesebbet
hibáznánk.”24
* * *
Megkezdődött az újabb iskolai szemeszter, ezért Nágya kénytelen volt
visszatérni Moszkvába. Sztálin visszament Szocsiba, ahonnan kedves leveleket
küldött neki: „Tekéztünk. Molotov már kétszer is benézett hozzánk, de ami a
feleségét illeti, ő valahol máshol van.” Megérkezett Szergo és Kalinyin is, de
„semmi különös nem történt. Mondd Vászjának és Szvetlánának, hogy írjanak
nekem!”
Az előző évvel ellentétben Sztálin és Nágya ezúttal jól megvoltak a szabadság
alatt, legalábbis a levelekből ez derül ki. A Berijával kapcsolatos esettől
eltekintve Nágya leveleinek hangvétele bizalmas és vidám volt. A moszkvai
helyzetről is tájékoztatni akarta férjét. Legfőbb vágya az volt, hogy sikerüljenek
a vizsgái, és képesített szakember lehessen, ezért Dóra Hazannal együtt
keményen dolgozott a textiltervezéseken. „Moszkva jobb hely - írta -, de olyan,
mint a nő, aki bepúderezi arcát, hogy elfedje hibáit.” Kaganovics munkája,
Moszkva átalakítása alapjaiban rázta meg a várost. A Krisztus, a Megváltó
székesegyház, egy csúnya, XIX. századi katedrális lebontása lassan haladt, a
helyére pedig a még förtelmesebb Szovjetek Palotája került. Nágya kezdte
tudósítani Sztálint azokról a „részletekről”, amelyekről érzése szerint tudnia
kellett, ám meglehetősen nőiesen közelített a dolgokhoz: „A Kreml tiszta, ám a
gépkocsi udvara nagyon csúnya. [...] Az üzletekben az árak nagyon magasak. Ne
haragudj rám a túlzott részletességem miatt, de szeretném az embereket
megszabadítani ezektől a gondoktól, hiszen az minden dolgozónak jó lenne...” A
következő megjegyzés személyesen Sztálinnak szólt: „Pihend ki magad
alaposan!” A kormányban tapasztalható feszültségek sem maradtak előtte rejtve,
ami nem túl meglepő, hiszen a politika középpontjában, az apró Kremlben
lakott, a vezetők pedig naponta ellátogattak hozzá: „Szergo keresett - igazán
csalódott vádaskodó leveled miatt. Nagyon fáradtnak tűnt.”25 Sztálint egyáltalán
nem zavarták azok a bizonyos „részletek”. „Minden rendben van. Moszkva jó
irányba fejlődik.”26 Megkérte feleségét, hívja fel Szergej Kirovót, a leningrádi
főnököt, akit különösen kedvelt: „Úgy döntött, szeptember 12-én meglátogat
téged”
- érkezett felesége válasza. „Volt nálad Kirov?” - érdeklődött Nágya néhány
nappal később. Kirov valóban megérkezett Szocsiba, ahol az ő háza is a
völgyben, Sztáliné alatt helyezkedett el. Olyan játékot játszottak, ami kicsit
Sztálin meteorológusi múltjához is kapcsolódott: „Kirovval megvizsgáltuk a
völgy hőmérsékletét, ahol ő lakik, és az itteni, fontit is - két fok a
[35]
különbség!” Sztálin nem nagyon úszott (talán éppen rossz karja miatt),
Artyomnak viszont azt hozta fel kifogásként, hogy „a hegyi emberek nem
úsznak”. Kirovval azonban még úszni is elment.
„Örülök, hogy Kirov meglátogatott - írta vissza kedvesen férjének, aki egyszer
a vízben megmentette az életét. - Vigyázz az úszással!” Később Sztálin
készíttetett magának a szocsi házban egy speciális, pontosan az ő magasságára
igazított lubickoló medencét, hogy a házban is megmártózhasson a vízben.
 Mindeközben az éhínség csak fokozódott: Vorosilov az egyik levelében arra
biztatta, hogy küldje a vezetőket vidékre, hogy kiderüljön, mi a helyzet. „Igazad
van - érkezett Sztálin beleegyező válasza 1931. szeptember 24-én.
- Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a személyes látogatások és
találkozások jelentőségéről. Sokkal sikeresebbek lennénk, ha többet utaznánk, és
több emberrel ismerkednénk meg. Nem akartam szabadságra menni, de [...]
nagyon fáradt voltam, mostanra viszont már javult az egészségem...”
Nem ő volt az egyetlen, aki nyaralás közben hozott döntéseket az éhínséggel
kapcsolatban. Bugyonnij is beszámolt éhínségekről, de végül a legfontosabb
közlendője az volt, hogy „végre elkészült az új vidéki házam, nagyon szép lett..
.”.27
„Moszkvában szünet nélkül esik az eső - tájékoztatta Nágya Sztálint.
- A gyerekek már náthásak is. Én úgy védekezem, hogy jól bebugyolálom
magam.” Ezután játékosan ugratta egy Leninről és Sztálinról szóló, disszidensek
által írt könyvvel: „Olvastam a fehérek újságait. Érdekes anyag van bennük
rólad. Kíváncsi vagy rá? Megkértem Dviszkijt [Poszkrjobisev helyettese] , hogy
keresse meg. [...] Szergo telefonált, és panaszkodott ezzel az egésszel
kapcsolatban...”
Szocsiban rettenetes vihar tombolt: „A szél két napon keresztül olyan erővel
pusztított, akárcsak egy megvadult szörnyeteg - írta Sztálin. - Tizennyolc nagy
tölgyfát is kitépett a dácsánk területén...” Boldog volt, hogy a gyerekektől is
kapott leveleket: „Csókold meg őket helyettem, nagyon jó gyerekek!”
Szvetlána ezt az utasítást adta a főtitkárnak a levelében: „Drága Papuska!
Gyere haza minél hamarabb - ez parancs!” Sztálin pedig engedelmeskedett. A
válság tovább súlyosbodott.28

 HULLÁKKAL TELI VAGONOK - SZERELEM, HALÁL ÉS
HISZTÉRIA

A parasztok kutyát, lovat, rothadt burgonyát, fakérget esznek, mindent
felfalnak, amit csak találnak - írta egy szemtanú, Fjodor Belov. Ugyanekkor, a
krízis közepén, 1931. december 21-én Sztálin Zubalovóban ünnepelte
születésnapját. „Emlékszem, születésnapokon mindig ellátogattunk abba a házba
Klimenttel. Élénken él bennem Joszif Visszarionovics vendégszeretete. Ének,
tánc, igen, tánc! Mindenki táncolt, ahogy csak bírt! - írta naplójába Jekatyerina
Vorosilova, a honvédelmi népbiztos felesége, lelkes forradalmár, Jenukidze
egykori szeretője, immár pedig kövérkés háziasszony. Először énekeltek:
Vorosilova emlékei szerint operaáriákat, parasztdalokat, grúz énekeket, kozák
balladákat és - bármilyen furcsa is - falusi templomokban és papi
szemináriumokban elhangzó egyházi énekeket adtak elő.
Volt, mikor megfeledkeztek a hölgyekről, és obszcén dalokban törtek ki.
Vorosilov és Sztálin, a két egykori kóristafiú közösen énekelt: Sztálinnak „kiváló
tenor hangja volt, és imádta a dalt és a zenét - írta Vorosilova. - Megvoltak a
maga kedvenc áriái” - különösképpen a régi grúz dallamokat szerette, kedvelte a
Rigoletto áriáit, és állandóan a Mnogaja leta című ortodox liturgia himnuszát
akarta hallani. Később így fogalmazott Truman elnöknek: „A zene nagyszerű
dolog, elnyomja az emberben lakozó szörnyet” - ő pedig igazán tudhatta. Sztálin
hangmagassága tökéletes volt, „különleges” és „kellemes” hangon énekelt.
Egyik főhadnagya szerint olyan jó a hangja, hogy hivatásos énekes is lehetett
volna - a történelmet ismerve valószínűleg jobb lett volna.
Az amerikai gramofont kifejezetten Sztálin kezelte: ő „cserélgette a
lemezeket, és szórakoztatta a vendégeket, akik közül a viccesebbeket különösen
kedvelte”. Molotov „orosz módon, zsebkendővel táncolt” feleségével, Polinával,
olyan szabályosan, hogy tanítani lehetett volna. A kaukázusiak verhetetlenek
voltak a táncban. Vorosilova leírása szerint Anasztasz Mikojan odatáncolt Nágya
Sztálinhoz. A Sztálinhoz hasonlóan papi szemináriumban végzett örmény
vékony testalkatú, körültekintő, ravasz és törekvő volt. Fekete hajú, bajuszos,
ragyogó szemű, szabálytalan sasorrú férfi. Kifogástalan Ízléssel rendelkezett,
még a szokásos zubbonyában és csizmájában is karcsú dandynek tűnt. Rendkívül
intelligens és értelmes ember volt, jó nyelvérzékkel rendelkezett; tudott angolul,
1931-ben pedig A tóke lefordításával tanult meg önállóan németül.
Mikojan nem félt ellentmondani Sztálinnak, mégis ő lett a szovjet történelem
nagy túlélője; még Brezsnyev idején is vezető tisztséget töltött be. 1915 óta
tartozott a bolsevikok közé. A polgárháború idején sikerült megmenekülnie a
huszonhat bakui népbiztos végzete elől. Ekkor lett kereskedelmi és közellátási
[36]
népbiztos. Szvetlána, Sztálin lánya szerint mind közül ő volt a legvonzóbb,
„fiatalos és fess”. Minden kétséget kizárólag ő volt a legkiválóbb táncos és a
legelegánsabban férfi. „Mikojannal egyszerűen nem lehetett unatkozni” -
fogalmazott Artyom. „O a mi lovagunk - jelentette ki Hruscsov. - Legalábbis
nincs nála jobb.” Mindazonáltal sosem bízott igazán a „ravasz keleti rókában”.
Bár Mikojan hűséges volt szerény, barátságos feleségéhez, Askenhez, Nágyát
is igyekezett bevonni az ünneplésbe, ezért „sokáig kedvcsinálón táncolt
Nagyezsda Szergejevna előtt, kérlelve, hogy táncolja vele a lezginkát
[hagyományos kaukázusi tánc, melyet Nágya kiválóan ismert]. Gyorsan, magát
kihúzva táncolt, így magasabbnak és vékonyabbnak tűnt.” Nágya azonban
„szégyenlősen és félénken” reagált az örmény lovagiasságra, „kezével elfedte
arcát, mintha nem tudna mit kezdeni ezzel a kellemes és művészi tánccal, és
kibújt az aktív közeledés elől”. Az is elképzelhető, hogy tudatában volt Sztálin
féltékenységének.
Vorosilov olyan könnyedén szökdécselt a táncparketten, mint amilyen
szertelen volt a politikában. Először hopákot táncolt, majd partnereket keresett
ahhoz, amit felesége egyszerűen „főműsorszámának” nevezett, a polkához. Nem
csoda, hogy ennyire lázas volt a hangulat a hatalmasságok között. Vidéken a
rezsim ugyancsak gyenge lábakon állt.1
* * *
Amikor Fred Beal amerikai radikális egy Harkovhoz közeli faluba látogatott
- ahonnan aztán az ukrán főváros felé vette az irányt -, azt vette észre, hogy a
lakosság egyetlen megtébolyodott nő kivételével elpusztult. A kriptákká
változott kunyhókban patkányok lakomáztak.
1932. június 6-án Sztálin és Molotov kijelentette, hogy „semmiféle eltérés
nem engedhető meg - sem a gabona beszolgáltatásának ideje, sem mennyisége
terén”. Június 17-én a Viasz Csubar és Sztanyiszlav Koszior vezette ukrán
Politbüro élelmiszersegélyért könyörgött, mivel a térségben „szükség-állapot”
alakult ki.
Sztálin Kosziort és Gsubart, illetve ellenséges szabotőröket vádolt - maga az
éhínség nem más, mint ellenséges tett a Központi Bizottság, ezáltal az ő
személye ellen. „Az ukránok sokkal többet kaptak, mint amennyit kellett volna”
- írta Kaganovicsnak. Amikor egy tisztviselő bátran a Politbüro elé állt, hogy
jelentést tegyen, Sztálin megszakította: „Azt mondják, hogy maga jó szónok,
Terekov elvtárs. Ügy tűnik azonban, hogy mesemondónak elég gyenge. Micsoda
mesét talált ki az éhínségről! Azt gondolta, jól megijeszt minket, de nem
sikerült. Jobb lenne, ha lemondana az ukrán központi bizottságbeli posztjáról
[...] és csatlakozna az írószövetséghez, ott majd kiagyalhatja a történeteit, a
bolondok meg majd elolvassák.” Egyszer egy ukrán ellátogatott Mikojanhoz, és
azt kérdezte: „Vajon tudja Sztálin elvtárs - vagy bárki a Politbüróban -, hogy mi
folyik Ukrajnában? Mert ha nem, akkor megpróbálom elmagyarázni. Egy vonat
épp most érkezett Kijevbe, tele éhen halt emberek hulláival. A Poltavától kezdve
gyűjtötte össze a holttesteket...”
[37]
A vezetők pontosan tudták, mi történik. Leveleik megmutatják, miként
látták a szörnyűségeket a luxusvonat ablakából nézve: „Ahogy kinéztem a vonat
ablakán, nagyon fáradt embereket láttam, régi, szakadt ruhákban. A lovak csupa
csont és bőr... ” Kalinyin elnök gúnyos megjegyzést tett a „politikai
imposztorokra”, és „hozzájárulást kért Ukrajna »kiéheztetéséhez«. Csak aljas,
bomlásban lévő osztály rendelkezik ilyen hitevesztett elemekkel”. 1932. június
18-án Sztálin mégis beismerte Kaganovicsnak az ukrán „éhínség” létét, amit az
„kirívó képtelenségnek” nevezett.
Az „abszurd” éhínség - amelynek a háttere az volt, hogy a nyersvaskohók és
traktorok készítésére elegendő pénzt kellett összegyűjteni - halálos áldozatainak
száma négy-öt-, egyes becslések szerint tízmillióra rúgott, ami a náci és a
maoista terror mellett páratlan tragédia az emberiség történelmében. A parasztok
mindig a bolsevizmus ellenségének számítottak. Maga Lenin fogalmazott így:
„A parasztnak egy kicsit éheznie kell.” Kopelev beismerte, hogy a „generációm
maradékával együtt határozottan azt hittem, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Láttam, ahogy az emberek éhen halnak”. „Nem ismerik el, hogy felelősek
volnának azért, ami azután történt - írta Nagyezsda
Mandelstam, a költő felesége, klasszikus, Emlékeim című emlékiratában. -
De vajon így van-e? Hiszen épp a húszas évekbeliek rombolták szét az értékeket,
és találtak rá azokra az állandó kifejezésekre, amelyek nélkül ma se tudunk
meglenni: a fiatal állam, páratlan kísérlet, ha fát vágnak, hullik a forgács...
Minden kivégzést az igazolt, hogy olyan világot építenek, amelyben nem lesz
erőszak, és minden áldozatot megér a soha nem látott »új«.” (Pór Judit
fordítása.)
A mészárlás és az éhínség nagy terhet jelentett a párt számára, a tagjai
azonban még csak meg sem borzongtak: hogyan voltak képesek eltűrni ezt az
elképzelhetetlen mértékű gyilkolást?
***
„A forradalom értelmetlen kivégzőosztagok nélkül” - mondta állítólag Lenin.
Egész munkássága során dicsőítette a francia forradalom terrorját, bolsevizmusa
egyedi meggyőződésen nyugvó, „vérontáson alapuló társadalmi rendszer” volt.
A bolsevikok ateisták voltak, ám mégsem nevezhetők hagyományos értelemben
világi politikusoknak, hiszen a legnagyobb erkölcsi kiválóság önelégült alapján
állva bármikor készen álltak a gyilkolásra. A bolsevizmus nem tekinthető
vallásnak, de közel állt ahhoz. Sztálin azt mondta Berijának, hogy a bolsevizmus
„egyfajta katonai-vallási rend”. Amikor a Cseka alapítója, Dzerzsinszkij
meghalt, Sztálin „a proletárok hű lovagjának” nevezte. Sztálin
„palloshordozókból álló rendje” sokkal jobban hasonlított a templomos
lovagokra vagy az iráni ajatollahok uralmára, mint bármilyen hagyományos
világi mozgalomra. Képesek voltak saját életüket áldozni és másokét elvenni,
abbéli hitükben, hogy azzal az emberiség fejlődésének útján járnak. Olyan
buzgalommal áldozták fel saját családjukat, mint a középkor - és a Közel-Kelet -
mártírjai és vallási gyilkosai.
Saját magukra különleges, „kékvérű” emberekként tekintettek. Amikor Sztálin
1941-ben megkérdezte Zsukov tábornokot, hogy elesik-e a főváros, így
fogalmazott: „Vajon meg tudjuk tartani Moszkvát? Bolsevikként felelj!” Olyan
ez, mintha egy XVIII. századi angol azt mondta volna: „Úriemberként feleljen!”
A „palloshordozóknak” messiási hittel kellett rendelkezniük, hogy képesek
legyenek megfelelő kegyetlenséggel fellépni és meggyőzni másokat tetteik
helyességéről. Sztálin „kvázi iszlám” fanatizmusa a bolsevik vezetők közös
jellemzője volt: Mikojan „bolsevik fanatikusnak” nevezte az apját.
[38]
Többségük valódi vallásos környezetből származott. Gyűlölték a zsidó-
keresztény vallást, szüleik igazhitűsége elképzelhetetlenül merev, módszeres
erkölcstelenséggé változott bennük: „Ez a vallás - hívei szerényen tudománynak
nevezik - a tekintéllyel övezett embert Istennel egy szintre emeli... A húszas
években felidézték, hogy hogyan győzött egykor a kereszténység, s párhuzamba
állítva vele, ezeréves uralmat jövendöltek az új vallásnak - írta Nagyezsda
Mandelstam. - És mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy magasabb rendű az új
eszme, amely földi paradicsomot ígért mennyei jutalom helyett.” (Pór Judit
fordítása.) A párt a hit tisztaságával szentesítette a „diktatúráját”.
A marxizmus-leninizmus tanításait tekintették szentírásnak, azok
„tudományos” volta miatt. Az ideológia rendkívül fontos volt, ezért a
vezetőknek - legalábbis látszólag - a marxizmus-leninizmus szakértőinek kellett
lenniük, így hosszú éjszakákat töltöttek tanulással, hogy fejlesszék tudásukat, és
egyre nagyobb hozzáértésre tegyenek szert a dialektikus materializmus terén.
Mindennek akkora jelentősége volt, hogy Molotov és Polina még szerelmes
leveleikben is értekeztek a marxizmusról: „Policska, kedvesem! [...] Rendkívül
fontos a marxista klasszikusok olvasása. [...] El kell még olvasnod néhány most
megjelenő Lenint, majd sok Sztálin-könyvet. [...] Türelmetlenül várom, hogy
találkozhassunk.”
„A pártgondolkodás szinte misztikus fogalom - magyarázta Kopelev. - A
pártélet összes formasága közül a vasfegyelem és a hűség volt a két leginkább
nélkülözhetetlen kellék.” Egy veterán kommunista szavai szerint a bolsevik nem
egyszerűen olyasvalaki, aki vallja a marxizmust, hanem „valaki, aki mindentől
függetlenül [...] abszolút hittel bízik a pártban. Olyan ember, aki képes úgy
átalakítani erkölcseit és tudatát, hogy fenntartás nélkül el tudja fogadni azt a
dogmát, miszerint a párt sosem téved - még ha állandóan téved is.” Sztálin
cseppet sem túlzott, mikor így hencegett: „Mi, bolsevikok, külön emberfajta
vagyunk.”2
***
Nágya valahogy nem tartozott ebbe a „külön emberfajtába”. Az éhínség
komoly feszültségeket gerjesztett Sztálin házasságában. Amikor a kis Kira
Allilujeva ellátogatott Redensz nagybácsihoz, a GPU harkovi vezetőjéhez,
félrehúzta a speciális vasúti kocsi ablakrolóját, és ahogy kinézett, legnagyobb
meglepetésére a vonat mellett ételért könyörgő, megduzzadt hasú, éhező
embereket és a vonat mellett futó, éhező kutyákat látott. Kira elmesélte
anyjának, Zsenyának, aki vakmerő módon tájékoztatta róla Sztálint. „Ne is
[39]
foglalkozz vele! - érkezett Sztálin válasza. - Gyerek, mindenfélét kitalál.”
Sztálin házasságának utolsó évében a boldogság és a borzalom pillanataira
egyaránt volt példa. 1932 februárjában, Szvetlána születésnapján a kislány egy
darabban szerepelt, amelyet szüleinek és a politbürósoknak adtak elő; a két fiú,
Vászja és Artyom pedig szavalt.3
„Úgy látom, az itteni dolgok rendben vannak, mindannyian nagyon jól
vagyunk. A gyerekek szépen növögetnek, Vászja tíz-, Szvedana ötéves. [...] Ő és
az apja igen jóban vannak egymással...” - írta Nágya Sztálin anyjának, Kékének
Tbiliszibe. Aligha lett volna megfelelő mód nagy titkok bizalmas közlésére, a
levél hangulata azonban így is érdekes. „Mindent egybevetve Sztálinnak és
nekem szörnyen kevés szabadidő jut. Talán tud róla, hogy ennyi idősen
visszamentem az iskolába. A tanulást önmagában nem találom nehéznek,
azonban nem könnyű a nap során az otthoni kötelezettségeimmel
összeegyeztetni. Azért nem panaszkodom, egyelőre egész jól megbirkózom a
feladattal...” Mint kiderült, azért ez mégsem volt igaz.
Sztálin idegei pattanásig feszültek, mégis maradt energiája a féltékenységre.
Úgy érezte, régi barátai, Jenukidze és Buharin nem könnyítik meg dolgát.
Amikor Buharin Zubalovóba látogatott, Nágyával sétálgatott. Sztálin dolgozott,
de azért a kertben melléjük lopózott, előugrott, és rákiáltotta Buharinra:
„Megöllek!” Buharin úgy vette, hogy ez valami fura vicc. Amikor Buharin
feleségül vett egy tizenéves szépséget, Anna Larinát, a bolsevik család egyik
gyermekét, Sztálin kissé becsípve felhívta az éjjel: „Nyikolaj, gratulálok! Ezúttal
még engem is leköröztél!” Buharin visszakérdezett, mégis hogy érti. ,Jó feleség,
szép feleség. [...] Fiatalabb, mint az én Nágyám” - érkezett a válasz.4
Sztálin otthon vagy zsarnoki, vagy durva családfő volt. Nágya rendszeresen
beszámolt Sztálinnak az Akadémián észlelt elpártolóktól. Az utolsó hónapokban
azonban már nem lehet tudni, hogy az ellenség beárulása vagy Sztálin
bosszantása motiválta, aki elrendelte az ilyen személyek elfogását. Egy történet
szerint a „lobbanékony asszony” ezt kiabálta férjének: „Tudod, mi vagy? Egy
hóhér! Kínzód a saját fiadat, a saját feleségedet és az egész orosz népet.” Amikor
Sztálin arról beszélt, mennyire fontos, hogy a párt a család felett álljon,
Jenukidze ezt kérdezte: „És mi van a gyerekekkel?” Mire Sztálin így kiáltott:
„Azok az övéi!”, és Nágyára mutatott, aki sírva szaladt ki a teremből.
Nágya egyre hisztérikusabban, vagy ahogy Molotov fogalmazott, egyre
„kiegyensúlyozatlanabbul” viselkedett. Szergo lánya, Éteri, akinek minden oka
megvolt gyűlölni Sztálint, így magyarázta a helyzetet: „Sztálin nem bánt vele
jól, de Nágya, mint minden Allilujev, egyébként is labilis személyiség volt.” Úgy
tűnt, Nágya elhidegült a gyerekektől és gyakorlatilag minden mástól is. Sztálin
bizalmasan elmesélte Hruscsovnak, hogy néha bezárkózik a fürdőszobába;
ilyenkor felesége veri az ajtót, és kiabál. „Szörnyű vagy! Veled nem lehet együtt
élni!” A felesége elől elbújó, a fürdőszobában lapuló, erőtlen papucsférj képe
talán a legfurcsább, amit létezhet az Acélemberről. A dühöngő férfit, akinek az
ügye is veszélyben volt, komolyan akadályozta Nágya viselkedése. Nágya
egyszer beszámolt egyik barátjának arról, hogy „minden untatja, mindenből
elege van”.
- Na és a gyerekek? - kérdezte ez a barát.
- Minden, még a gyerekek is.
Sztálinnak tehát ilyen gondokkal is meg kellett küzdenie. Nágya állapota
sokkal inkább pszichológiai betegségre utal, mint a politikai helyzet vagy éppen
az ostoba férj által kiváltott kétségbeesésre. „Mélabú kínozza” - közölte Zsenya
Sztálinnal. Nágya „beteg” volt. Az orvosok „koffeint” írtak fel neki, hogy
felélénkítse. Sztálin később éppen a koffeint hozta fel magyarázatként; igaza is
volt, a koffein katasztrofális mértékben fokozhatja a kétség-beesettséget.5
* *
Sztálin maga is hisztérikussá vált, érezte, hogy a hatalmas ukrán sztyeppe
kezd kicsúszni az irányítása alól: „Úgy tűnik, Ukrajna bizonyos részein a szovjet
hatalom megszűnt létezni” - írta Koszior Politbüro-tagnak és ukrán vezetőnek.
„Igaz ez? Tényleg ilyen rossz a helyzet az ukrán falvakban? És mit tesz a GPU?
Nézz utána a dolognak, és intézkedj!”6 A vezetők ismét bejárták a hátországot,
hogy gabonát gyűjtsenek. Ezúttal még kegyetlenebb, félkatonai expedíciót
folytattak. Molotov OGPU-katonákkal és pisztolyos párttisztség-viselőkkel az
Urál, a Alsó-Volga és Szibéria felé vette az irányt. Ott-tartózkodása alatt
Molotov autójának a kereke beragadt a sárba, és az autó beleborult az árokba.
Senki nem sérült meg. Molotov azt állította: „Merényletet kíséreltek meg
ellenem!”7
Sztálin érezte a helyi vezetők kételyeit, ami megerősítette az elhatározását,
hogy új, keményebb vezetőkre van szüksége - olyanokra, mint Berija, akit
előléptetett, és kinevezett a Kaukázus élére. Moszkvába hívta a grúz vezetőket,
és rátámadt a régi bolsevik főnökökre: „Az az érzésem, hogy a Kaukázusban
egyáltalán nincs is pártszervezet. A főnökök csak uralkodnak. Mindenki arra
szavaz, akivel legutoljára ivott. [...] Nevetséges! [...] Olyan embereket kell
előléptetnünk, akik hajlandók őszintén dolgozni. [...] Akárkit küldünk le, az
azonnal főnök lesz!” Mindenki nevetett, ám Sztálin hirtelen komolyra fordította
a szót: „Darabokra törjük a csontjaikat, ha nem szűnik meg a főnökök ilyen
uralma... ”
Szergo nem vett részt az eseményen.
- Hol van? - kérdezte az egyik tisztviselő suttogva Mikojantól.
- Talán részt kellene vennie Berija megkoronázásán? Ahhoz túl jól ismeri -
válaszolta Mikojan.
Berija előléptetése nyílt ellenállást váltott ki. A helyi főnököknek majdnem
sikerült is eltávolítaniuk egy távoli területre, ám Sztálin megmentette az ügyet,
majd megfogalmazta Berija munkásságának lényegét:
[40]
- Ö megoldja a problémákat, a Politbüro pedig csak az aktákat tologatja!
- Nincs ez rendjén, Sztálin elvtárs. Nem tudunk együtt dolgozni! - válaszolta
egy grúz.
- Nem vagyok hajlandó ezzel a szélhámossal dolgozni - fakadt ki egy másik.
- Akkor a szokásos módon vessünk véget a vitának! - erre Sztálin dühösen
lezárta az ülést, és a többiek meghallgatása nélkül nevezte ki Beriját Grúzia
főtitkárának és a Transzkaukázus másodtitkárának. Berija elérte célját.8
* * *
Eközben Fred Beák Ukrajnában barangolt. Olyan falvakban járt, ahol senki
nem maradt életben. A tetemek mellett szívszorító írásokat talált: „Isten áldja azt,
aki ide belép, és adja neki, hogy soha ne szenvedjen úgy, ahogy nekünk kellett” -
szólt az egyik felirat. „Fiam! Nem tudtunk megvárni! Isten legyen veled!” - így a
másik.
Kaganovics, aki maga is bejárta Ukrajnát, teljességgel szenvtelen maradt. Az
ottani pipogya vezetés azonban felháborította: „Kedves Valérián!” - írta
barátságosan Kujbisevnek. - Rengeteget dolgozunk a gabonabegyűjtésen. [...]
Erős kritikával kell illetnünk néhány területet, különösképpen Ukrajnát.
Hozzáállásuk, különösen Gsubaré, rendkívül elítélendő. [...] Megrovásban
részesítem a térséget.” Kaganovics még a halottakkal teli vidéken sem
feledkezett meg mások szabadságáról: „Hogy vagy? Mit tervezel, hol töltőd
majd a szabadságod? Addig nem kereslek többet, amíg vissza nem jössz a
szabadságról...”9
Miután Sztálin 1932. május 29-én még tartott egy utolsó megbeszélést
Kaganoviccsal és Szergóval, Nágyával Szocsiba ment. Lakóba és Berija is
meglátogatta őket, de Berijának ezúttal már nem volt szüksége Lakóba
segítségére. Berija cserbenhagyta pártfogóját, Lakobát, aki a másik füle hallatára
ezt motyogta: „Micsoda egy aljas gazember!”10
Nem tudni, hogy a szabadság során Sztálin és Nágya hogyan jött ki
egymással, a nyomás azonban bizonyosan napról napra nőtt. Sztálin levélben
irányította a lázadás szélére került országot. A rossz híreket GPU-jelentések
[41]
halmai tartalmazták, ahogy barátainak a kételyei is így jutottak el hozzá.
Kaganovics sikerrel elfojtotta az ivanovói textilipari munkások lázongását,
Vorosilov azonban elégedetlen volt, és ezt a szokatlan levelet küldte Sztálinnak:
„A Sztavropol-térségben azt láttam, hogy az összes föld műveletlen. Jó termésre
számítottunk, de aztán nem lett. [...] Ukrajnán áthaladva a vonatom ablakából azt
láttam, hogy még Észak-Kaukázusnál is kevésbé művelik.” „Sajnálom, hogy
ilyen dolgokkal terhellek szabadságod idején, de nem tarthattam magamban”11 -
zárta levelét Vorosilov.
Sztálin később bevallotta Churchillnek, hogy ez volt élete legsúlyosabb
időszaka, még Hitler inváziójánál is nehezebb volt. „Borzalmas küzdelem volt”,
amelyben „tízmillió” embert pusztított el. „Rettenetes volt. Négy éven át tartott.
Teljes mértékben szükséges volt. [...] Nem lett volna értelme vitatkozni rajta.
Egy részüket az ország északi részébe telepítettük át. [...] Másokat maguk a
parasztok mészároltak le, annyira gyűlölték őket.”12
A parasztok érthető módon gyakran megtámadták a kommunista
tisztviselőket. A perzselő hőségben a szocsi dácsája teraszán üldögélő Sztálin
dühösen háborgott a pártfegyelem összeomlásán és a párton belüli áruláson.
Olyan volt, mintha egy ellenséggel körülzárt erődbe vonult volna vissza. Július
14-én írásban utasította a Moszkvában tartózkodó Molotovot és Kaganovicsot,
hogy alkossanak drákói törvényt, amelynek értelmében lelőhető minden éhező
paraszt, aki akár egyetlen szem gabonát is ellop. Kidolgozták a híres „szocialista
tulajdon eltulajdonítása” elleni törvényt.
 [42]
Az ebben lefektetett súlyos büntetések „leveled tartalmán alapulnak”.
Augusztus 7-én már meg is született a törvény. Sztálin ekkorra már teljesen
pánikba esett. „Ha nem teszünk valamit az ukrán helyzet javítása érdekében,
elveszíthetjük Ukrajnát” - írta Kaganovicsnak. A kialakult helyzetért sógora, az
ukrán GPU vezetője, Redensz, valamint a helyi vezető, Koszior gyengeségét és
naivságát okolta. „A hely telis-tele lengyel ügynökökkel, akik sokkal erősebbek,
mint azt Redensz vagy Koszior gondolja.” Sztálin Redensz helyére egy erősebb
kezű vezetőt ültetett.
* * *
Nágya korábban visszatért Moszkvába, talán a tanulmányai, talán az
elviselhetetlen szocsi feszültség miatt. Fejfájása rosszabbodott, és hasi panaszai
is súlyosbodtak. Ez tovább fokozta Sztálin aggodalmát, ám az ő idegei
erősebbek voltak. Ebből az időszakból nem maradtak fenn Nágya levelei. Talán
Sztálin semmisítette meg őket, talán nem is írt egyet sem. Annyi azonban
bizonyos, hogy többen is hatással voltak rá, „Buharin és Jenukidze is könnyedén
befolyásolta”.
Vorosilov szembeszállt Sztálinnal, és figyelmeztette, hogy a Politbüro
összefogása véget vethet Sztálin eljárásmódjának. Amikor egy ukrán elvtárs, név
szerint Kornyejev lelőtt egy (feltételezhetően éhező) tolvajt, és elfogták, Sztálin
véleménye szerint nem érdemelt büntetést. Vorosilov, aki meglepő módon az
erkölcs bajnoka volt, utánanézett az ügynek, és kiderítette, hogy az áldozat
mindössze tizenéves volt. Levelet írt Sztálinnak, amelyben Kornyejev
büntetésének támogatását javasolta, még ha mindössze egy rövid
börtönbüntetésről lesz is szó. Amikor augusztus 15-én megkapta Klim levelét,
dühösen felülbírálta azt; kiszabadította, sőt előléptette Kornyejevet.13
Hat nappal később, augusztus 21-én Rjutyin - akit korábban már letartóztattak
Sztálin bírálása miatt - a „Kiáltvány minden párttaghoz” című, lesújtó tartalmú
írás ügyében találkozott néhány elvtárssal. Alig telt el néhány nap, és Rjutyint
feljelentették a GPU-nál. Rjutyin ellenszegülése - alig a Szircov-Lominadze-ügy
és Vorosilov megingása után - meghökkentette Sztálint. Augusztus 27-én már a
Kremlben volt, és Kaganoviccsal értekezett. Visszatérésében talán az is
közrejátszott, hogy látni akarta Nágyát.14
Nágya egészségi állapota bőven elegendő okkal szolgált, hogy az ország
szörnyű helyzetétől függetlenül is kikezdje akár egy erős férfi erejét is. Szörnyen
beteg volt, „akut hasi fájdalmak” kínozták. Az orvos ezt írta a feljegyzéseibe:
„Térjen vissza későbbi kivizsgálásra.” Betegségének egyik összetevője a krízis
miatti pszichoszomatikus panasz, a másik az 1926-os abortusz következménye
volt.
 Augusztus 31-én Nágya egy újabb kivizsgáláson vett részt. Vajon Sztálin
elkísérte a Kremlevka klinikára? Mindössze két találkozó várt rá: az egyik
délután négy, a másik este kilenc órakor. Úgy tűnik, mintha szándékosan
szabaddá tette volna a napját.
„Vizsgálat, és mérlegelendő, hogy szükségeltetik-e műtét 3-4 hét múltán” -
jegyezték fel az orvosok. Ez vajon a hasára vagy a fejére vonatkozott? Műtétre
mindenesetre nem került sor.15
Szeptember 30-án Rjutyint letartóztatták. Elképzelhető, hogy Sztálin
Kaganovics támogatását élvezve Rjutyin halálbüntetését követelte, egy elvtárs -
„palloshordozó” társ - kivégzése azonban veszélyes dolog; Szergo és Kirov
ellenezte is. Nincs bizonyíték arra vonatkozólag, hogy hivatalosan megtárgyalták
volna az ügyet - szeptember végén és októberben Kirov nem is vett részt az
üléseken. Sztálin mindenesetre valószínűleg nem indítványozott volna ilyen
lépést anélkül, hogy konzultált volna Szergóval és Kirovval, akárcsak az 1930-as
Tuhacsevszkij-ügy során. Lehetséges, hogy sosem indítványozta a
halálbüntetést. Ami bizonyos, hogy október 11-én Rjutyint tíz év munkatáborra
ítélték.
Rjutyin platformja Sztálin otthonát is elérte. Vlaszik testőr beszámolója szerint
Nágya az akadémiai barátaitól beszerzett egy példányt Rjutyin írásából, és
megmutatta Sztálinnak. Ez ugyan még nem jelenti, hogy csatlakozott volna az
ellenzékhez, mindenesetre meglehetősen ellenséges lépésnek tűnik - bár
elképzelhető, hogy egyszerűen csak segíteni akart. Az írást később megtalálták a
szobájában. Az ötvenes években Sztálin beismerte, hogy az utolsó hónapokban
nem fordított elegendő figyelmet feleségére: „Akkora nyomás volt rajtam, [...]
annyi ellenségem volt. Éjjel-nappal dolgoznunk kellett.. .”16 Az irodalom
kellemes kikapcsolódásnak bizonyulhatott ilyen környezetben.
 SZTÁLIN, A KULTÚREMBER

Ezerkilencszázharminckettő október 26-án ötven íróból kiválasztott elit
kapott titokzatos meghívást Oroszország legnagyobb élő regényírója, Makszim
[43]
Gorkij art deco palotájába. Az ekkor hatvannégy éves, magas, sovány,
őszülő bajuszú író a lépcsőnél fogadta a vendégeket. Az ebédlőben elegáns,
fehér abroszokkal letakart asztalok sorakoztak. A vendégek izgatottan
várakoztak. Megérkezett Sztálin is, Vorosilov és Kaganovics kíséretében. A párt
olyan komolyan vette az irodalmat, hogy a vezetők személyesen szerkesztették a
prominens írók munkáit. Rövid beszélgetés után Sztálin és elvtársai leültek a
szélső asztalhoz, Gorkij mellé. Sztálin abbahagyta a mosolygást, és az új
irodalom megteremtéséről kezdett beszélni.

Jelentőségteljes alkalom volt ez: Sztálin és Gorkij Oroszország két leghíresebb
embere ekkor, kapcsolatuk egyúttal a szovjet irodalom barométereként is
szolgált. A húszas évek vége óta Gorkij közeli kapcsolatot ápolt Sztálinnal, még
együtt is nyaralt vele és Nágyával.1 Gorkij 1868-ban Makszim Peskov néven
látta meg a napvilágot. Megárvult utcagyerekként gyűjtött keserű élményeiből
(innen a Gorkij név) táplálkozva - parasztfalvakban, számkivetettek között,
morzsákon tengődve élte túl a „gonosz utálatot” - a forradalmat ösztönző
mesterműveket alkotott. 1921-ben, Lenin diktatúrájából kiábrándulva, az
olaszországi Sorrentóba vonult száműzetésbe. Sztálin is megpróbálta
visszacsalogatni. Eközben Sztálin a szovjet irodalmat a RAPP (Proletárírók
Oroszországi Szövetsége) ellenőrzése alá vonta. A RAPP „Sztálin ötéves
iparosítási tervének irodalmi szárnya” volt. Zaklatta és támadta azokat az írókat,
akik nem rajongó lelkesedéssel ábrázolták a Nagy Fordulatot. Gorkij és Sztálin
bonyolult összefogásában a hiúság, a pénz és a hatalom egyaránt szerepet kapott,
ezek együttese komolyan ösztönözte az írót a hazatérésre. Gorkij személyes
tapasztalatai a parasztság kíméletlenségeiről arra ösztönözték, hogy támogassa
Sztálinnak a falvak ellen vívott háborúját. A RAPP ellenőrzése alatt álló
irodalom színvonalát azonban kiábrándítónak találta. 1930-ra Gorkij életét a
GPU-tól érkező bőséges ajándékok tették színesebbé.2
[44]
Sztálin hízelgésekkel árasztotta el Gorkijt, aki 1931-ben visszatért, hogy
Sztálin irodalmi ékessége legyen. Jelentős járadékban részesült, de könyveiből is
milliókra tett szert. Abban a moszkvai palotában lakott, amely valaha
Rjabusinszkij iparmágnásé volt, de volt a főváros mellett még egy nagy dácsája
és egy fényűző villája is a Krím-félszigeten. Mindegyikben nagyszámú
személyzet - GPU-ügynök - tevékenykedett. Gorkij háza az értelmiség
főhadiszállásává vált. Az író segítette az olyan briliáns fiatalokat, mint Iszaak
Bábel vagy Vaszilij Grosszman.
A politikai elit a saját irodalmi hírességeként kezelte Gorkijt. A csekista
Jagoda átvette a Gorkij háztartásának vezetésével járó feladatokat, és maga is
egyre több időt töltött nála. Sztálin is elvitte Gorkijhoz a gyerekeit, ahol ők
Gorkij unokáival játszottak. Mikojan is szívesen vitte magával a gyerekeit
Gorkijhoz. Vorosilov énekelgetni jött. Gorkij unokája, Marta az egyik nap
Bábellel, a másik nap Jagodával játszott.
Sztálin kedvelte. „Itt volt Gorkij - írta Vorosilovnak egy dátum nélküli
feljegyzésben. - Sok mindenről beszélgettünk. Jó, okos, barátságos ember.
Kedveli a politikánkat. Mindent ért. [...] Politikailag mellettünk áll, a jobboldal
ellen van.” Persze arról is tudott, hogy Gorkij egy vagyontárgy, ami
megvásárolható. Sztálin 1932-ben ünnepséget rendelt el Gorkij negyvenéves
irodalmi munkásságának tiszteletére. Szülővárosát, Nyizsnij Novgorodot az ő
tiszteletére nevezték át. Ugyanez történt Moszkva főutcájával, a Tverszkaja
sugárúttal. Amikor Sztálin a moszkvai Művész Színházat is róla nevezte el, Iván
Gronszkij irodalmi vezető megpróbált ellenkezni:
- De Sztálin elvtárs, a moszkvai Művész Színház inkább Csehovval hozható
kapcsolatba.
- Nem számít. Gorkij hiú ember. Muszáj valamivel a párthoz láncolnunk -
válaszolta Sztálin.3 A terv sikerült, Gorkij a kulákok likvidálása során szabadjára
engedte a Pravdában a visszamaradt parasztok elleni gyűlöletét: „Ha az ellenség
nem adja meg magát, akkor ki kell irtani!” Körbejárta a koncentrációs táborokat,
és csodálta azok átnevelő hatását. Támogatta az olyan rabszolgamunkán alapuló
építkezéseket, mint a fehér-tengeri csatorna, amelyet Jagodával látogatott meg.
„Nem is veszitek észre, milyen nagyszerű munkát végeztek!”4 Jagoda, a
titkosrendőr szorosan Sztálin nyomában haladt.
„A fiatal csekisták első generációját [...] kifinomult ízlés és az irodalom iránti
elkötelezettség jellemzi - írta Nagyezsda Mandelstam. - A csekisták az Új Ember
avantgárdjai.” Az élcsapat élén a harminckilenc éves Jagoda állt, aki
beleszeretett Gorkij menyébe, Tyimosába. így dicsérte Makszim Peskov-nak:
„fiatal, gyönyörű, vidám, egyszerű jókedvű” - és házas...
Genrih Jagoda egy ékszerész fiaként látta meg a napvilágot. Statisztikát és
gyógyszerészetet tanult. 1907-ben belépett a pártba. O is Nyizsnij Novgorodból
[45]
származott. Anna Larina szerint követői „felett állt”, és „romlott [...]
karrieristává” vált, de sosem lett Sztálin embere. Eleinte a jobboldallal
szimpatizált, de 1929-ben váltott. Nagy eredménye - Sztálin támogatásával - a
kényszermunka bevezetése a Gulágban. A fondorlatos észjárású Jagoda
alacsony, kopaszodó férfi volt. Mindig egyenruhát viselt. Kedvelte a francia
borokat és a nőket. Növényszerető gyilkos volt, azzal dicsekedett, hogy hatalmas
dácsájában „kétezer orchidea és rózsa” virágzott. Rezidenciái díszítgetésére
amúgy majdnem négymillió rubelt költött. Gyakran látogatott el Gorkij házába,
és saját nevelésű orchideákból készített csokrokkal kedveskedett Tyimosának.5
Gorkijt kinevezték az írószövetség élére. Azt tanácsolta Sztálinnak, szüntesse
meg a RAPP-ot, ami 1932 áprilisában valóban meg is történt, egyszerre okozva
örömet és zavart a fejlődésben reménykedő értelmiségiek körében. Ezután került
sor a meghívásokra.
A gyöngynyelű zsebkésével vészjóslóan játszadozó Sztálin hirtelen
„elkomolyodott”, hangja „acélossá” változott, és előadta indítványát: „A
művészeknek valósághűen kell ábrázolniuk az életet. Márpedig ha igaz módon
ábrázolják az életünket, akkor azt láttatják, ahogy a szocializmus felé tartunk.
Ez, és csak ez lesz a szocialista realizmus.” Más szóval az írónak magasztaló írás
formájában az utópisztikus jövőt kellett leírnia, azt, hogy milyennek kell lennie
az életnek, nem azt, hogy milyen is az valójában. Ezután egy csipetnyi bohózat
következett, amelyet ezúttal is akaratlanul Vorosilov szolgáltatott: „Azt a
terméket kell előállítaniuk, amire szükségünk van - fogalmazott Sztálin. - A
gépeknél, tankoknál és repülőgépeknél csak az emberi lelkekre van nagyobb
szükségünk.” A mindig együgyű Vorosilov ezt szó szerint értette, és
megszakította Sztálint, hogy tiltakozzon, mondván, a tankok is „nagyon
fontosak”.
Az írók Sztálin szerint „az emberi lélek mérnökei”, ami meglehetősen merész
és nyers elgondolás. Ezután az ujjával rábökött a hozzá legközelebb ülőre.
- Én? Miért pont én? - kérdezte a legközelebb ülő író. - Nem is vitatkoztam!
- Mi értelme van még csak nem is vitatkozni? - szólt közbe ismét Vorosilov. -
E szerint kell alkotniuk!
Ekkorra az írók egy része már lerészegedett Gorkij borától és a hatalom
mámorító ízétől. Sztálin újratöltötte poharukat. Egy részeg regényíró,
Alekszandr Fagyejev, a leghírhedtebb irodalmi bürokrata megkérte Sztálin
kedvenc kozák íróját, Mihail Solohovot, hogy énekeljen valamit. Az írók
koccintottak Sztálinnal.
- Igyunk Sztálin elvtárs egészségére! - szólalt fel a költő, Lugovszkij.
Nyikoforov, az író felugrott és felkiáltott:
- Elegem van! Egymillió-száznegyvenhétezerszer ittunk már Sztálin
egészségére. Lehet, hogy már ő is torkig van saját magával...
 Erre mindenki elcsendesedett, Sztálin azonban megrázta Nyikoforov kezét:
- Köszönöm, Nyikoforov, köszönöm. Nekem is elegem van már belőle.6
***
Ennek ellenére Sztálin szívesen törődött az írókkal. Amikor Mandelstam
azon tűnődött, hogy Oroszországban, ahol „embereket ölnek miatta”, sokkal
jobban tisztelik a költészetet, mint máshol, nem tévedett. Az irodalom erősen
foglalkoztatta Sztálint. Azt követelte, hogy az írók „az emberi lélek mérnökei”
legyenek, noha maga távol állt attól az ostoba szűklátókörűségtől, amit a
viselkedése sugalló Nemcsak csodálta és nagyra értékelte az irodalmat, hanem a
tehetségtelen és a zseni között rejlő különbséget is felismerte. Az 1890-es évek
szemináriumi időszakától kezdve mohón olvasott, állítása szerint napi ötszáz
oldalt. A száműzetés idején, amikor egyik rabtársa meghalt, Sztálin
eltulajdonította annak könyvgyűjteményét, és nem volt hajlandó megosztozni
rajta felháborodott elvtársaival. Irodalom iránti éhsége már-már olyan méreteket
öltött, mint marxista hite és megalomániája; ezek voltak a legfőbb szenvedélyei.
Irodalmi tehetséggel ugyan nem büszkélkedhetett, de az olvasással töltött
rengeteg idő miatt értelmiséginek tekinthetjük, annak ellenére, hogy egy
foltozóvarga és egy mosónő gyermekeként látott világot. Nem túlzás azt állítani,
hogy Sztálin volt Oroszország legolvasottabb uralkodója, Nagy Katalintól
Vlagyimir Putyinig - beleértve Lenint is, aki a nemesemberek műveltségi
előnyeit is élvezhette.
„Sokat foglalkozott saját maga művelésével” - mondta Molotov. Könyvtára
húszezer szétlapozott kötetből állt. „Ha meg akarod ismerni a környezetedben
lévő embereket, derítsd ki, mit olvasnak!” - vallotta Sztálin. Szvetlána megtalálta
apja könyvtárában Jézus életét, de olyan szerzők műveire is rábukkant, mint
[46]
Galsworthy, Wilde, Maupassant, Steinbeck vagy Hemingway. Unokája
később észrevette, hogy Gogol, Csehov, Hugó, Thackeray és Balzac műveit
olvassa. Idős korában fedezte fel Goethét. „Imádta Zolát.”
Az Új Ember tökéletességét hirdető bolsevikok buzgó autodidakták voltak.
Mindannyiuk közül Sztálin volt a legműveltebb és legigyekvőbb. Komolyan
vette olvasmányait, szorgalmas tanulóként jegyzeteket készített, és idézeteket
tanult, árulkodó lapszéljegyzeteket hagyva olyan könyvekben, mint Anatole
Francé írásai, vagy éppen Vippertől Az ókori Görögország történetében.
„Kiválóan ismerte az ókort és a mitológiát - emlékezett Molotov. - Tudott
idézni a Bibliából, Csehovtól és a Svejkből éppúgy, mint Napóleontól,
Bismarcktól és Talleyrand-tól. Olyan jól ismerte a grúz irodalmat, hogy Salva
Nucibidze filozófussal is vitákba bonyolódott, aki jóval Sztálin dicsfényének
eltűnése után ismerte be, hogy Sztálin szerkesztői megjegyzései egyenesen
kiválóak voltak. Gyakran olvasott fel a többieknek hangosan - általában
Szaltikov-Scsedrin vagy Rusztaveli középkori grúz elbeszélő költeményét, A
tigrisbőrös lovagot. Imádta az Utolsó mohikánt, lenyűgözte annak fiatal
fordítója, akit ilyen műindián szavakkal köszöntött: „A nagyfőnök üdvözli a
sápadtarcút!”
Mélyen konzervatív ízlését, a XIX. századi művészet iránti rajongását még a
modernizmus húszas évekbeli virágzása során is megőrizte: mindig jobban
kedvelte Puskint és Csajkovszkijt, mint Ahmatovát és Sosztakovicsot. Tisztelte
az értelmiségieket, hangneme pedig teljességgel megváltozott, amikor egy híres
professzorral kellett szót váltania: „Rendkívül sajnálom, hogy jelenleg nem
tudok eleget tenni kérésének, nagytiszteletű Nyikolaj Jakovlevics - írta a
nyelvészprofesszornak. - A konferencia után lenne negyven-ötven percünk, ha
megfelel Önnek..
A géniuszokért tudott rajongani, a szerelem és a család kérdésében a marxista
előrehaladásba vetett hite azonban mindenek felett állt. Csodálta a „nagyszerű
lélekismerőt”, Dosztojevszkijt, mégis betiltotta, mert „rossz hatással van a
fiatalokra”. Annyira élvezte a leningrádi szatíraíró, Mihail Zoscsenko írásait,
hogy fiainak, Vaszilijnek és Artyomnak még fel is olvasott belőlük, pedig a
szerző a szovjet bürokratákat is kigúnyolta. Végül nevetve zárta le a történetet:
„Itt tesz említést Zoscsenko elvtárs a GPU-ról, és változtatja meg a végét” -
tipikus vicc, amely a száraz akasztófahumor és a kegyetlen cinikusság
keverékéből született. Felismerte Mandelstam, Paszternák és Bulgakov
kiválóságát, mégis háttérbe szorította műveiket; magukat a mestereket azonban
tolerálta, Bulgakovot és Paszternákot sosem tartóztatták le. De jaj volt annak -
legyen lángelme vagy ostoba -, aki Sztálin személyét vagy elveit sértegette.
Már-már lenyűgöző megjegyzéseket tudott írni, amikor olyan mesterekkel
cserélt eszmét, mint Bulgakov, akinek polgárháborús drámája, A Turbin család
napjai - amelynek a szerző Fehér gárda című regénye szolgált alapul - volt
Sztálin kedvence, tizenötször nézte meg. Amikor Menekülés című művét
„szovjetellenesnek és jobboldalinak” bélyegezték, Sztálin ezt írta a színház-
igazgatónak: „Nem helyes az irodalmat jobb- vagy baloldalinak nevezni. Ezek a
párthoz kötődő szavak. Az irodalomban a szovjetellenes, a forradalmi vagy a
forradalomellenes szavak használatosak, a jobb- és baloldali nem. [...] Ha
Bulgakov a nyolc álomhoz hozzáírna még egy-két olyat is, ahol elmagyarázza a
polgárháború nemzetközi társadalmi lényegét, akkor a nézők megértenék, hogy
Szerafimát és a professzort nem puszta bolsevik hóbortból taszították ki
Oroszországból, hanem azért, mert az emberek terhére voltak. Könnyű kritikával
illetni A Turbin család napjait, könnyű azt elutasítani, a legnehezebb jó darabot
írni. A darab által keltett végső hatás kedvező a bolsevizmusra nézve.” Amikor
Bulgakovnak nem volt szabad dolgoznia, Sztálinhoz fordult, aki telefonon ezzel
nyugtatta: „Megpróbálunk tenni valamit az érdekedben.”
Sztálin különösen tehetséges volt abban - a katekizmusától, azaz a dolgok
kérdés-felelet formájában való kifejtésétől eltekintve -, hogy a bonyolult
problémákat világos, egyszerű feladatokká szelídítse, ami felbecsülhetetlen
adottság egy politikus számára. Képes volt a diplomáciai táviratokat, a
beszédeket és a cikkeket érthető, ám kifinomult stílusban - gyakran saját kézzel -
megírni (ahogy ezt a háború során bizonyította is), ugyanakkor hajlamos volt a
durva nyerseségre is, ami részben öntudatos proletár agresszivitásával is
[47]
magyarázható.
Sztálin volt a legfőbb cenzor. Szívesen tetszelgett a szovjet főszerkesztő
szerepében, fáradhatatlanul kontárkodott bele mások munkájába. Mindennél
jobban élvezett különböző megjegyzéseket firkálni könyveibe, könyvtára egyik
példányának oldalán például a kárörvendő „ha-ha-ha” található.7
* * *
Sztálin gúnyos megjegyzései cseppet sem javítottak a koffeinnel táplált
Nágya állapotán, akinek depressziója tovább fokozódott a Sztálinból áradó
stressz hatására. Egyre súlyosbodott az állapota. Azért kedves, gyengéd
pillanatok is akadtak: Nágya egyszer ivott valamilyen szokatlan italt, amitől
beteg lett. Sztálin ágyba fektette, mire Nágya szívfacsaróan ezt kérdezte: „Hát
mégis szeretsz egy kicsit?” Ezt a történetet évekkel később maga Sztálin mesélte
el lányának.
A hétvégét éppen Zubalovóban töltötték. Nágya - aki sosem dicsérte
Szvetlanát - figyelmeztette a lányt, hogy ne fogadja el, ha az apja borral kínálja.
„Ne igyál alkoholt!” Ha Nágya Sztálinnak a gyerekek iránti engedékenységét is
súlyos bűnnek vélte, vajon mit gondolhatott férje ridegségéről és a parasztok
tragédiájáról? Ezekben a napokban Nágya ellátogatott testvéréhez, Pavelhez és
annak feleségéhez, Zsenyához, akik nemrég tértek vissza Berlinből rakparti
házukba. „A lehető leghűvösebb módon üdvözölt” - mondta a házaspár lánya,
Kira Nágyáról, aki akkoriban meglehetősen komoran viselkedett. Néhány estét
Dóra Hazannal töltött, a terveiken dolgozva. Ilyenkor Dóra lánya, Natalja
Andrejeva szobájában sugdolóztak.
Szomorú kép rajzolódik tehát ki a férjről és a feleségről, akik kapcsolatában a
szerető kedvesség és a mérges dühkitörések váltakoztak, és akik immár
gyerekeiket is az addigitól eltérően kezelték. Nyilvánosan is megalázták
egymást, mégis úgy tűnt, Nágya szerette férjét, akit „uramnak” szólított.
Feszült idők voltak. Volt azonban némi különbség e rendkívül feszült,
sértődékeny pár két tagja között. Sztálin rendkívül erős volt, amiről Nágya így írt
anyósának: „Nem mondhatok mást, csak hogy csodálom az erejét és energiáját.
Csak egy tökéletesen egészséges ember képes annyi munkát végezni, amennyit
ő.” Nágya viszont gyenge volt. Kettejük közül csak ő tudott összeomlani.
Sztálin, köszönhetően érzelmi érinthetetlenségének, még a legsúlyosabb csapást
is képes volt kibírni.
Kaganovics ismét elhagyta Moszkvát, hogy megoldja a kubani problémát;
tömeges megtorlást rendelt el a kozákok ellen, és tizenöt falut deportált
Szibériába. Kaganovics „a haldokló osztály utolsó maradványai ellenállásának”
nevezte a kialakult helyzetet. Az osztályok valóban haldokoltak. Kopelev
„felfúvódott hasú, elkékült nőket és gyermekeket” látott, „akik még lélegeztek,
tekintetük azonban üres és élettelen volt. És hullákat, rongyos birkabőr kabátban
és olcsó nemezcsizmában; hullákat a parasztkunyhókban, a régi Vologdában a
hóban, a harkovi hidak alatt.” „Vas Lázár” a gabonafelhalmozók kivégzésének
sorozatát rendelte el. Azonban még időben visszaérkezett, hogy részt vehessen
azon a bizonyos, a forradalom évfordulóján rendezett végzetes vacsorán.
November 7-én a fagy miatt köpenybe és sapkába öltözött emberek korán
összegyűltek Sztálin lakásában. Nágya már elfoglalta a helyét a díszfelvonuláson
mint az Akadémia képviselője. A házvezetőnő és a dadák gondoskodtak róla,
hogy Vaszilij és Artyom fel legyenek öltözve és készen álljanak; Szvetlána még
a dácsában volt.
Nem sokkal reggel nyolc óra előtt a vezetők beszélgetve elindultak a Po-
tyesnij-palotából, és a főtéren át, a Sárga Palota mögött, a mauzóleumhoz vezető
lépcsők felé vették az irányt. A dermesztő hidegben a díszfelvonulás négy órán
[48]
át tartott. Vorosilov és Bugyonnij lóháton várakozott a Kreml két átellenben
levő kapujánál. Amikor megszólalt a harang a Szpasszkij-toronyban (a moszkvai
Big Ben), ügetésbe kezdtek, hogy középen, a mauzóleum előtt találkozzanak,
majd a lóról leszállva csatlakozzanak a többi vezetőhöz.
Aznap többen is látták Nágyát. Nem tűnt sem lehangoltnak, sem
boldogtalannak. Hátul menetelt, ovális arcát a vezetők felé fordítva. Ezután
felment a mauzóleumtól jobbra lévő tribünre Vaszilijhoz és Artyomhoz,
belebotlott Hruscsovba, akit korábban még ő mutatott be Sztálinnak. Felnézett
Sztálinra, de jó feleséghez méltóan inkább azon aggódott, hogy férjének nyitva
van a kabátja: „Az uram nem vette fel a sálját. Meg fog fázni - mondta, ám
hirtelen ismét lesújtott rá a gyötrő fejfájás, és jajgatni kezdett: -Jaj, a fejem!” -
emlékezett Artyom. A díszfelvonulás után a fiúk megkérték a házvezetőnőt,
hogy kérdezze meg Nágyát, nem tölthetnék-e Zubalovóban a szünidőt.
Egyszerűbb volt meggyőzni a házvezetőnőt, mint vitába szállni a szigorú
anyával.
 „Mehetnek a dácsába - válaszolta Nágya, majd vidáman hozzátette: -
Nemsokára végzek az Akadémián, akkor jön el az igazi szabadság mindenkinek!
-Aztán megrándult. - Jaj, a fejem!” Eközben Sztálin, Vorosilov és a többiek a
mauzóleum mögötti kis teremben, a büfében mulatoztak.
Másnap reggel a fiúkat elvitték Zubalovóba. Sztálin szokás szerint az
irodájában dolgozott, Molotovval, Kujbisevvel és a KB titkárával, Pavel
Posztisevvel volt megbeszélése. Jagoda egy újabb, régi bolsevikok által tartott
Sztálin-ellenes gyűlés feljegyzéseit mutatta Sztálinnak, amelyen Szmirnov és
Ejszmont is részt vett. „Ne mondjátok, hogy nincs senki az egész országban, aki
képes lenne Sztálint eltávolítani!” - tette fel a kérdést egyikük. Elrendelték az
elfogásukat, majd átsétáltak vacsorára Vorosilovékhoz. Nágya is éppen oda
tartott. Jól nézett ki.8
Kora hajnalban Nágya elővette a testvérétől, Paveltől kapott pisztolyt, és
befeküdt az ágyába. Az öngyilkosság a bolsevikok halálneme volt. Nágya maga
is részt vett a trockista Adolf Joffe temetésén, aki úgy tiltakozott Sztálinnak az
ellenzék feletti győzelmén, hogy 1929-ben főbe lőtte magát. 1930-ban a modern
költő, Majakovszkij is élt a legfőbb tiltakozás eszközével. Nágya a mellkasához
tartotta a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Senki nem hallotta az apró női fegyver
hangját, a Kreml falai vastagok. Nágya élettelen teste az ágyról a padlóra
zuhant.9
 MÁSODIK RÉSZ

A két jó barát: Sztálin és Kirov,

1932-1934

 A TEMETÉS

Nágya azonnal meghalt. Sztálin még órákkal később is az ebédlőben állt,

igyekezett felfogni a dolgot. Megkérdezte sógornőjét, Zsenya Allilujevát, hogy
vajon „mi hiányzott belőle”. A család döbbenten hallgatta, hogy Sztálin
öngyilkossággal fenyegetőzik, ilyesmit „még sosem hallhattak tőle”. Napokig
búslakodott a szobájában. Zsenya és Pavel úgy döntött, nála maradnak, nehogy
kárt tegyen magában. Nem értette, miért történt, és azon dühöngött, vajon mit
jelent ez. Miért éppen őt támadták hátba ilyen szörnyű módon? „Túl okos volt,
és tudta, hogy az emberek azért követnek el öngyilkosságot, hogy
megbüntessenek vele valakit...” - írta lánya, Szvetlána. Sztálin egyre azt
kérdezgette, hogy tényleg nem törődik-e senkivel, hogy tényleg úgy érezhette-e
felesége, hogy nem szereti. „Rossz férj voltam - vallotta be Molotovnak. - Arra
sem volt időm, hogy moziba vigyem.” „Teljesen felborította az életemet!” -
mondta Vlasziknak. Szomorúan Pavelra nézett, és ezt mormolta: „Szép kis
ajándék! Hogy adhattál neki egy pisztolyt!”
Délután egy óra körül Kusner professzor és kollégája a kisszobában
megvizsgálta Nagyezsda Sztálin holttestét. „A test úgy helyezkedett el, hogy feje
a vánkoson volt, jobbra fordulva. A párna mellett, az ágyon egy kisméretű
fegyver található” - írta azonnal a professzor egy kockás lapra, amelyet
valamelyik gyerek füzetéből tépett ki. A fegyvert valószínűleg a házvezetőnő
tette az ágyra. „Az arc teljesen nyugodt, a szemek félig nyitva, félig becsukva.
Az arc és a nyak jobb oldalán kék és vörös véraláfutások találhatók...” Az arcán
zúzódásnyomokat lehetett látni. Talán volt valami rejtegetnivalója Sztálinnak?
Esetleg az történt, hogy miután visszatért a lakásba, veszekedtek, megütötte,
majd lelőtte? Sztálin gyilkos előéletét ismerve nem olyan elképzelhetetlen egy
újabb gyilkosság. A zúzódást azonban az is okozhatta, hogy Nágya leesett az
ágyról. Akik tudtak arról az éjszakáról, nem feltételezték, hogy Sztálin ölte meg
a feleségét, ő azonban bizonyára tisztában volt azzal, hogy az ellenségei ezt
terjesztik.
„A szív felett öt milliméteres nyílt lyuk található - jegyezte fel a professzor. -
Következtetés: a halál a szíven keletkezett nyílt seb következtében azonnal
beállt.” Ezt a papírdarabot - amelyet az Állami Levéltárban ma is bárki
megtekinthet - hat évtizeden át nem lehetett megnézni.
Molotov, Kaganovics és Szergo ki-be járkált, azt fontolgatva, mit tehetnének.
Ilyen körülmények között a szokásos bolsevik megoldás, a hazugság és az
elpalástolás bizonyult a legkézenfekvőbbnek. Ha mégis őszintébbek lettek volna,
talán elkerülhették volna a legnagyobb károkat okozó rágalmakat. Egyértelműen
látszott, hogy Nágya öngyilkosságot követett el, Molotov, Kaganovics és Nágya
keresztapja, Jenukidze mégis megállapodott Sztálinnal, hogy ezt az önpusztító
megoldást nem lehet nyilvánosságra hozni, mert akár politikai tiltakozásnak is
tűnhet. Majd azt mondják, vakbélgyulladásban halt meg. Az orvos - akiknek
hippokratészi esküjét a bolsevikok éppúgy semmibe vették, mint a nácik - aláírta
a hazugságot. A szolgálóknak azt mondták, hogy Sztálin Molotovval és
Kalinyinnal együtt a dácsájában tartózkodott. A veszélyes szóbeszéd azonban
így is megindult.
Jenukidze megfogalmazott egy közleményt Nagyezsda haláláról, majd írt egy
részvétnyilvánító levelet, amelyet a másnapi Pravdában adtak közre. Aláírta az
összes vezető felesége, majd maguk a vezetők is. Nágya négy legjobb
barátnőjének - Jekatyerina Vorosilova, Polina Molotova, Dóra Hazan és Maria
Kaganovics - a neve állt a levél elején. „Közeli barátunk, egy csodás lelkű
ember, [...] fiatal, életerős, a Bolsevik Párt és a Forradalom hű támogatója.” Ezek
a dogmatisták még egy halálesetet is képesek voltak a bol-sevizmus rendszerébe
foglalni.1
Mivel Sztálin alig látta el hivatali teendőit, Jenukidze és a vezetők tárgyaltak
az egyedi temetés megszervezésének részleteiről. A bolsevik temetési rituálé
saját kultúrájával ötvözte a cári temetési hagyományokat. Az elhunytat a
legkiválóbb temetkezési szakemberek - általában a Lenin tetemével dolgozó
professzorok - megszépítik, majd felravatalozzák. A fehér arcot erősen
pirosítózzák, amely csak egy apró részlete a buja trópusi pálmák, virágcsokrok
és vörös zászlók alkotta, mesterséges ívfénnyel megvilágított, szürreális képnek.
A nyitott koporsót a Politbüro viszi az Oszlopcsarnokig és vissza, ahol a régi
korok lovagjaihoz hasonlóan őrt állnak. Ezután elhamvasztják a halottat, majd
harangzúgás közepette díszes katonai felvonulás veszi kezdetét, amelynek során
az urnát tartalmazó, díszes katafalkot a Politbüro tagjai viszik, végül pedig a
Kreml falába helyezik. Sztálin azonban régimódi, hagyományos szertartást kért.
A Temetési Bizottság élén Jenukidze állt, Andrejev felesége, Dóra Hazan és a
Sztálinhoz közeli csekista, Pauker volt még a tagja. Másnap reggel találkoztak,
és megtervezték a felvonulást, a temetés helyszínét és a díszőrséget. A
zenekarért - amelyből kettő volt, egy katonai és egy ötven hangszeres színházi -
a színházi szakértő, a budapesti Opera egykori fodrásza, Pauker felelt.2
Sztálin nem volt képes beszédet mondani, megkérte hát a Politbüro legjobb
szónokát, Kaganovicsot, hogy ő mondja el a szöveget. Még ez a fáradhatatlan,
brutális férfi, aki ártatlan kubani kozákokat lőtt halomra, még ő is megrettent a
feladattól, hogy egy ilyen beszédet Sztálin előtt kell elmondania, de - mint
számos hátborzongató munka esetén - „Sztálin megkért, én pedig megtettem”.3
 Nágya vakbélgyulladás miatti halálának a híre a Zubalovóban tartózkodó
gyerekekhez is eljutott. Artyom csak zaklatott volt, Vaszilij azonban sosem tudta
feldolgozni. A hatéves Szvetlána még nem értette. Vorosilov - aki a politikától
eltekintve mindenben olyan kedves volt - meglátogatta a kislányt, de a sírástól
nem tudott szólni. A többi gyereket visszavitték Moszkvába. Szvetlána egészen a
temetésig vidéken maradt.
Amikor 10-én délelőtt elszállították a lakásból a holttestet, egy kislány a
Manyézs épületében, a Sztálin Potyesnij-palotájával szemközti lakás ablakához
tapadva figyelt. A temetést Jenukidzével együtt szervező Andrejev és Dóra
Hazan lánya, Natalja Andrejeva látta, amint a férfiak csoportja kicipeli a
koporsót. Sztálin mellette ment, a fagyos hideg ellenére kesztyű nélkül, fogta a
koporsó oldalát, miközben könnyek gördültek le az arcán.4 A testet valószínűleg
Kremlevkába vitték, hogy eltüntessék a zúzódásokat.
A két iskolás fiú, Vaszilij és Artyom Sztálin megérkezett a lakásba, ahol Pavel,
Zsenya és Nágya testvére, Anna felváltva vigyázott az özvegyre, aki még
vacsorára sem volt hajlandó kijönni szobájából. A sötét lakást suttogások
töltötték meg: megérkezett Artyom anyja, és ostobán elmondta a megdöbbentő
igazságot az öngyilkosságról. Artyom gyorsan meg is kérdezte a dolgot a
házvezetőnőtől, aki őt és az anyját is leszidta. „Miket láttam abban a házban!” -
emlékezett vissza Artyom.
A testet éjjel átszállították a Vörös térhez közeli Oszlopcsarnokba, ami Sztálin
uralma idején több nagy per helyszínéül szolgált. Reggel nyolc órakor Jagoda is
csatlakozott a temetési bizottsághoz.
A három kisebb gyereket abba a terembe vitték, ahol Nagyezsda Allilujeva
Sztálin feküdt nyitott koporsójában. Kerek arcát virágcsokrok övezték,
zúzódásait pedig aprólékosan elfedték Moszkva legjobb temetkezési specialistái.
„Nagyon szép és nagyon fiatal volt a koporsóban, arcából nyugalom áradt” -
emlékezett vissza unokahúga, Kira Allilujeva. Zina Ordzsonikidze, a
fegyelmezetlen Szergo félig j akut, telt idomú felesége Szvedanát kézen fogva a
koporsóhoz vezette. A kislány sírni kezdett, mire kivezették a teremből.
Jenukidze próbálta megvigasztalni, és visszaküldte Zubalovóba. Mindössze egy
évtizeddel később értesült arról, hogy az eset öngyilkosság volt, furcsamód
éppen az Illustrated London News című újságból.
Sztálin a Politbüro kíséretében érkezett. A Politbüro a katafalk körül
sorakozott; az ilyen alkalmakhoz már tökéletesen hozzászoktak az elmúlt véres
évek során. Sztálin könnyezett. Vaszilij otthagyta Artyomot, és előreszaladt az
apjához, „hozzábújt, és azt mondta: »Ne sírj, papa!«” Nágya családjának
zokogása közepette, a Vozsgy Vaszilijba kapaszkodva a Politbüro és a Cseka
kemény tagjai között a elindult a koporsó felé. Sztálin ránézett a nőre, aki
szerette, gyűlölte, büntette és eldobta magától. „Még sosem láttam Sztálint sírni -
mondta Molotov -, de ahogy állt a koporsó mellett, könnyek szaladtak végig az
arcán.”
„Ellenségként hagyott magamra” - fogalmazott Sztálin keserűen, ám Molotov
azt is hallotta, amikor ezt mondta: „Nem mentettelek meg!” Már éppen
beszegezték volna a koporsót, amikor Sztálin megállította őket. Mindenki
legnagyobb meglepetésére lehajolt, felemelte Nagyezsda fejét, és buzgón
csókolgatni kezdte. Ez csak tovább fokozta a sírást.
A koporsót kivitték a Vörös térre, ahol fekete halottashintóra tették, amelynek
minden sarkát baldachinos hagymakupola díszítette. A gyászmenet a cári
korszakot idézte. A hintó mellett díszőrség menetelt, az utcán pedig katonák
sorakoztak. Hat fekete ruhás fiú vezetett egy-egy lovat, majd a katonai rézfúvós
zenekar következett, ők játszották el a gyászindulót. Buharin - aki közel állt
Nágyához, ám politikailag beszennyezte - részvétét nyilvánította Sztálinnak. Az
özvegy furcsamód azt mondogatta, hogy azon a bizonyos napon a vacsora után a
dácsába ment, nem a lakásba. Semmi köze Nagyezsda halálához. Sztálin így
terjesztette az alibijét.
A menet elindult az utcán. A tömeget a rendőrség tartotta vissza. Ez volt az
első a számos olyan temetés közül, amelyen igyekeztek elrejteni a halál okát a
gyászolók többsége elől. Sztálin Molotov és a ravasz, sasszemű örmény,
Mikojan között ment, mellettük pedig Kaganovics és Vorosilov lépdelt. Oldalt
Pauker vonult. Csak úgy ragyogott egyenruhájában, hasát szépen leszorította
láthatatlan fűzője. Mögöttük Vaszilij és Artyom sétált a családdal, a bolsevik
mozgalom krémjével és az Akadémia képviselőivel. Anyja, Olga Nágyát
vádolta: „Hogy tehetted ezt? - szólította meg lányát. - Hogy hagyhattad magukra
a gyerekeidet?” A család és a vezetők többsége együtt érzett Sztálinnal,
támogatta. „Nem volt helyes, amit Nágya tett - jelentette ki az őszinte Polina. -
Nagyon nehéz pillanatban hagyta magára.”
Artyom és Vaszilij a zenekar mögé került, és szem elől veszítette Sztálint.
Egyesek azt állítják, hogy Sztálin nem vett részt a temetésen, mások azt, hogy
egészen a Novogyevicsij temetőig gyalogolt. Egyik feltételezés sem igaz. Jagoda
közölte, hogy nem biztonságos, ha Sztálin gyalog teszi meg az utat. Amikor a
menet elhagyta a Manyézs teret, Sztálint és anyósát autóval szállították a
temetőbe.
A temetőben Sztálin a sír egyik oldalánál állt, a két fiú, Vaszilij és Artyom
pedig a másik oldalról figyelte apját. Buharin beszélt, majd Jenukidze beleszólt a
hangszóróba: „Nagyon nehéz így, Sztálin előtt” - mondta Kaganovics
visszaemlékezése szerint. A demagóg előadások mestere, „Vas Lázár” népbiztos
speciális bolsevik nyelven mondta el szónoklatát: „Elvtársak! Pártunk egyik
legkiválóbb tagjának temetésén veszünk most részt. Egy bolsevik
munkáscsaládban nőtt fel, [... ] szervezetileg kötődött a párthoz, [...] az uralmon
lévők hű barátja volt, [...] maga is részt vett a nagy harcban. A bolsevikok
legjobb tulajdonságaival tűnt ki: határozottsággal, keménységgel a harcban...”
Ezután a vezetőkhöz fordult: „Mindannyian Sztálin elvtárs közeli barátainak és
elvtársainak mondhatjuk magunkat. Átérezzük a Sztálin elvtársat érő veszteség
súlyát. [...] Osztoznunk kell Sztálin elvtárs veszteségében.”
Sztálin a markába fogott egy kis földet, és a koporsóra dobta. Ezután Ar-
tyomnak és Vaszilijnek is ugyanezt kellett tennie. Artyom megkérdezte, miért
kell ezt csinálni. „Azért, hogy olyan földet kapjon, ami a te kezedből származik”
- érkezett a válasz. Később Sztálin választotta ki a sírját jelző emlékművet: a
rózsa azt a virágot idézi, amit Nágya mindig hordott a hajában. A sírt büszke
felirat díszíti: „A Bolsevik Párt tagja.” Sztálin élete hátralévő részében sokat
tűnődött Nágya halálán. „Nágya, Nágya! Miért tetted?” - töprengett
öregkorában, mentegetve magát: „Mindig hatalmas nyomás volt rajtam.” Ez a
személyes kudarc az egyik legfontosabb változását okozta jellemében.
„1932 után Sztálin megváltozott” - állapította meg Kaganovics.5 Nágya
megsebesítette és megalázta, elszakította azt a vékony köteléket is, ami az
emberi együttérzéshez kapcsolta, megsokszorozva a benne rejlő kegyetlenséget,
irigységet és önsajnálatot.
***
A család vigyázott Sztálinra, gyakran meglátogatták a lakásában, hátha
szüksége van valamire. Egyik éjjel benézett hozzá Zsenya Allilujeva, de
semmiféle hangot sem hallott. Aztán valami csúnya zaj ütötte meg a fülét, és azt
vette észre, hogy a Vozjgy félhomályban fekszik a kanapén, és a falra köpköd.
Látszott, hogy már régóta ezt teszi, mert a fal tele volt csöpögő nyálfoltokkal.
- Mi az ördögöt csinálsz, Joszif? - kérdezte. - Nem viselkedhetsz így!
Sztálin egy szót sem szólt, csak bámulta a falról folydogáló nyálat.6
Maria Szvanidze, Aljosának, Sztálin egykori sógorának a felesége - aki ekkor
[49]
kezdte meg figyelemre méltó naplója írását - úgy vélte, Nágya halála
csökkentett Sztálin „keménységén”. Sztálin két kérdést ismételgetett kétség-
beesésében: „A gyerekek nem fontosak, néhány napon belül elfelejtik az
anyjukat, de velem hogy tehetett ilyet?” Máskor éppen fordítva látta a helyzetet:
„Azt értem, hogy velem megtette, de mi van a gyerekekkel?” - kérdezte
Bugyonnijtól. A beszélgetés általában így végződött: „Tönkretette az életemet.
Megnyomorított.” Ez volt az a megalázó személyes kudarc, amely aláásta az
önbizalmát. Sztálin - Szvetlána írása szerint - „le akart mondani, ám a Politbüro
közölte vele: »Nem, nem! Maradnod kell!«”
 Hamar visszanyerte küzdelmének messiási jellegébe vetett bizalmát: folytatta
a háborút a parasztok és a párton belüli ellenségek ellen. Sokat gondolkodott a
frissen elfogott Ejszmonton, Szmirnovon és Rjutyinon, hiszen felesége
hálószobájában az ő Platformúkra bukkant. Rengeteget ivott, és álmatlanság
gyötörte. Egy hónappal Nágya halála után, december 17-én furcsa levelet írt
Vorosilovnak: „Ejszmont, Szmirnov és Rjutyin ügye úszik az alkoholban. Az
ellenzék vodkában ázik. Vadállatok levadászása. Tomsz-kij, ismétlem, Tomszkij.
Üvöltő vadállatok dörmögnek. Szmirnov és egyéb moszkvai dolgok. Mint a
sivatag. Borzalmasan érzem magam, alig alszom.” Ez a levél is mutatja, milyen
zaklatott volt Nágya halála után. Levelét átitatja az alkohol és a kétségbeesés.
A parasztokkal kapcsolatban egy cseppet sem lágyult meg. December 28-án
Posztisev tudatta Sztálinnal, hogy a gabonatárolókhoz GPU-őröket kell állítani,
mert az éhezők rengeteg kenyeret lopnak. Ezután így folytatta: „Számos
szabotőrelem veszélyezteti a kenyérkészletet a kollektív gép- és
traktorállomáson. [...] Hadd küldjék a GPU parancsára Dnyepropetrovszk-ból
északra két-háromszáz kulákot.” „Rendben van! Pravilno!" - helyeselt lelkesen
Sztálin a kék ceruzával írt szövegben.
Nágya a haláláig kísérte Sztálint. Ha Sztálin olyasvalakivel beszélt, aki
ismerte Nágyát, mindig róla beszélgettek. Két évvel később, amikor Buha-rinnal
találkozott a színházban, egy egész felvonást elmulasztott, mert Ná-gyáról
beszélt, arról, hogy nem tud nélküle élni. Gyakran beszélt erről Bugyonnijjal.
[50]
A családtagok minden évben összegyűltek november 8-án, hogy
megemlékezzenek Nágyáról, Sztálin azonban gyűlölte ezt az évfordulót, és
inkább délen maradt, nem vett részt a megemlékezésen. Házában mindig őrzött
Nágyáról készült fényképeket, idővel egyre nagyobbakat. Azt állította, Nágya
halála óta nem táncolt.
Több ezer részvétnyilvánító levél érkezett Sztálin apparátusához, így érdekes
lehet az a néhány, melyet megtartott: „Olyan törékeny volt, mint egy virág” - írta
az egyik. Talán azért őrizte meg a levelet, mert ezzel zárult: „Szükségünk van
rád, úgyhogy vigyázz magadra!” Megtartott egy Nágyának ajánlott verset is,
amely bizonyára legyezgette saját hiúságát is:
Vad vihar, éjjeli tenger...
A hajó hídján ácsorog egy ember.
Talán a kapitány,
Ki nem hús és vér,
Hanem inkább vas és acél?
Amikor a hallgatók Nágya nevét akarták adni az intézetnek, Sztálin nem
egyezett bele, majd a kérelmet egyszerűen elküldte Nágya testvérének, Annának:
„Miután elolvastad, tedd az asztalomra!” A seb még tizenhat év elmúltával sem
gyógyult be. Ekkor egy szobrász jelezte Sztálinnak, hogy Nágya mellszobrával
szeretné megajándékozni. Erre Sztálin lakonikusan ezt írta kabinetfőnökének,
Poszkrjobisevnek: „Mondd meg, hogy megkaptam a levelét, és küldd vissza
neki! Sztálin.”
Nem volt idő a gyászra. A párt háborúban állt.
***
Egy nappal a temetés után, november 12-én, délután négykor Sztálin az
irodájába ment, hogy találkozzon Kaganoviccsal, Vorosilovval, Molotovval és
Szergóval. Velük volt Sztálin legjobb barátja, Szergej Mironocs Kirov Politbüro-
tag és leningrádi főtitkár is. „Nágya halálát követően Kirov került a legközelebb
Sztálinhoz. Közvetlenül és egyszerűen közelített hozzá. Megadta neki a hiányzó
melegséget és barátságot” - írta Maria Szvanidze. Sztálin számított Kirovra, aki
„úgy törődött velem, mint egy gyerekkel”.7
A mindig hangosan operaáriákat éneklő és jókedvű, gyerekes lelkesedésű
Kirov könnyen barátkozó, egyszerű természetű ember volt, alacsony, jóképű
férfi, mélyen ülő, barna, kissé mongol ívű szemekkel. Arcát helyenként
himlőhelyek borították. Haja barna volt, arccsontja enyhén kiállt. A nők és a
férfiak egyaránt kedvelték. Házas volt, de nem született gyermeke. Nagy nőfaló
hírében állt, különösen kedvelte az általa felügyelt leningrádi Mariinszkij Balett
[51]
balerináit. Szerette a balettot és az operát, amelyet egy speciális megoldás
segítségével a saját lakásában is hallgathatott. Az elvtársaihoz hasonlóan
munkamániás Kirov kedvelte a szabadtéri időtöltéseket, szeretett táborozni és
vadászni víg cimborájával, Szergóval. Akárcsak Andrejev, Kirov is rajongott a
hegymászásért, ami igazán bolsevikokhoz illő hobbinak minősült.
Összességében jól érezte magát a bőrében. Talán éppen ez tette személyét
vonzóvá Sztálin számára. Barátságuk már-már „szerelemre” hasonlított, ebből
adódóan érzelmeik sokszor hirtelen maró féltékenységgé változtak. Sztálin
akkoriban minden idejét Kirovval akarta tölteni: Kirov Nágya temetése után
naponta ötször is megfordult irodájában.
1886-ban született Szergej Kosztrikov néven, egy gyarló hivatalnok
gyermekeként Moszkvától nyolcszáz kilométerre északkeletre, Urzsumban. Apja
hamar árván hagyta, így jótékonyságból került a kazanyi ipari iskolába, ahol
azonnal kitűnt eredményeivel. Az 1905-ös forradalom azonban beleszólt
terveibe: nem ment egyetemre, hanem belépett a Szociáldemokrata Pártba, és
hivatásos forradalmárnak állt. A száműzetések közepette egy zsidó órakészítő
lányát vette feleségül, ám jó bolsevikhoz hűen magánéletét „a fórra-dalom
ügyének rendelte alá” - felesége véleménye szerint. A háború előtti szélcsendben
Kirov újságíróként dolgozott a burzsoá sajtóban, amit a párt szigorúan tiltott, és
amellyel fekete pontot szerzett a bolsevikoknál. 1917-ben az észak-kaukázusi
Terekben jutott hatalomra.
A polgárháború ideje alatt - Szergóval és Mikojannal együtt - egy volt a sok
öntelt észak-kaukázusi népbiztos közül. 1919 márciusában Asztrahánban egy
véres összecsapással - több mint négyezer emberáldozat mellett - kényszerítette
ki a bolsevikok hatalomra jutását. Amikor egy burzsoát rajtakapott azon, hogy a
bútorát rejtegeti, megparancsolta, hogy lőjék le. O és Szergo - akiknek élete és
halála egyaránt párhuzamot mutat - tervelte ki Grúzia elfoglalását 1921-ben,
majd Bakuba költözött. Mindketten a polgárháború brutális bolsevik
gerenációjába tartoztak. Elképzelhető, hogy már 1917-ben találkozott Sztálinnal,
ám csak egy 1925-ös szabadságon ismerte meg közelebbről pártfogóját. „Kedves
Koba! Kiszlovodszkban vagyok. [...] Egyre jobban érzem magam. Egy hét
múlva átmegyek hozzád. [...] Üdvözlet mindenkinek. Üdvözöld Nágyát is a
nevemben” - írta. Kirovót az egész család kedvelte. Sztálin így dedikálta neki
Leninről és a leninizmusról szóló könyvét: „Sz. M. Kirovnak, barátomnak és
szeretett testvéremnek.” 1926-ban Sztálin eltávolította Zinovjevet, az addigi
leningrádi vezetőt, és Kirovót léptette elő, hogy átvegye Nagy Péter fővárosát,
ahol a második legnagyobb pártszervezet volt az egész országban. 1930-ban lett
a Politbüro tagja.8
Amikor Kirov 1931-ben engedélyt kért Sztálintól, hogy délre repülhessen, és
csatlakozhasson hozzá a szabadságán, ezt a választ kapta: „Nincs jogom a
repülés engedélyezéséhez, és nem is tanácsolnám senkinek, hogy engedélyezze.
A legnagyobb alázattal kérlek meg, hogy gyere vonattal.” Az ezeken a
pihenéseken gyakran részt vevő Artyom visszaemlékezése szerint „Sztálin
annyira kedvelte Kirovót, hogy Szocsiban a vonata elé is kiment”. Sztálin
„nagyszerűen érezte magát Kirovval”. Még úszni és a gőzfürdőbe is elkísérte.
Néha, amikor Kirov úszott, „Sztálin kiment a partra, és leült, várva Kirovót” -
mondta Artyom.
Nágya halála után Sztálin és Kirov barátsága még szorosabbá vált. Sztálin
gyakran éjjel is felhívta Leningrádban. Vertuska telefonja még mindig látható
Kirov lakásában az ágy mellett. Amikcr Kirov Moszkvába érkezett, inkább
Szergónál szállt meg, aki annyira kedvelte vidám cimboráját, hogy özvegye
elmondása szerint egyszer egy autóbalesetet is megrendezett, hogy Kirov lekésse
[52]
a vonatát. Sztálin és Kirov olyanok voltak, „mint egy ikerpár, ugratták és
trágár történetekkel szórakoztatták egymást, nevetgéltek - mondta Artyom. - A
legjobb barátok, testvérek voltak, szükségük volt egymásra”.9
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy Sztálin tökéletesen megbízott volna
Kirovban. 1929 őszén Sztálin megszervezte egy Kirovót kritizáló írás
megjelenését a Pravdában.10 Bármennyire kedvelte is, képes volt keresztbe tenni
neki. 1928 júniusában Sztálin egyik cikke valószínűleg átszerkesztve jelent meg
a Leningradszkaja Pravdában, mire Sztálin válaszlevelet írt, amelyben jól
megmutatkozik beteges paranoiája: „Egyetértek [...] a technikai indokokkal. [...]
A Politbüro tagjaival kapcsolatban azonban még nem hallottam hasonló példát.
[...] Gyanús, hogy legfeljebb negyven-ötven szó engedhető meg arról, hogy a
parasztság kapitalista osztály. [...] Várom magyarázatodat.”11
Kirov nem tekintette szentnek Sztálint. Az 1929-es születésnapi ünnepségen -
amelyen a Vozsgy rangot adták Sztálinnak - a leningrádiak bátorkodtak
megemlíteni Lenin nézeteit Sztálin kíméletlenségéről.12 Kirov ismerte Sztálin
szokatlan mentalitását is. Amikor egy diák ideológiai kérdéseket tartalmazó
levelet küldött Sztálinnak, ő ezzel a megjegyzéssel továbbította Kirovnak:
„Kirov! El kell olvasnod ennek a diáknak, Fedotovnak a levelét. [...] Politikailag
tökéletesen tudatlan fiatalember. Esetleg felhívhatnád és beszélhetnél vele,
elképzelhető, hogy egyszerűen egy romlott, részeges »párttag«. Úgy vélem, a
GPU-t nem kell bevonnunk az ügybe. A diák mindenestre kiváló szovjetellenes
szélhámos, amit művészien rejteget az egyszerűség álarca mögött, és azt az
üzenetet próbálja közölni, hogy »segítsetek megérteni. Ti talán mindent értetek -
én viszont nem!«. Üdvözlet. Sztálin.”13 Kirov közvetlensége Szergóval,
Kujbisevvel és Mikojannal kétségkívül aggasztotta Sztálint. Az 1932-es év
kihívásai - a Rjutyin-platform, Kirov feltételezhető ellenállása Rjutyin
kivégzésével kapcsolatban, az éhínség, Nagyezsda öngyilkossága -
bebizonyították, hogy Sztálin nagyobb hűséget követel.
Nágya halála után Kirov szinte családtaggá vált. Sztálin ragaszkodott hozzá,
hogy ne Szergónál, hanem nála szálljon meg. Kirov olyan gyakran fordult meg
Sztálin lakásában, hogy pontosan tudta, hol a lepedő és a párna, és gyakran
lepihent a heverőre. A gyerekek imádták Kirovót; amikor ott volt, Szvetlána
néha babaműsorral szórakoztatta. A kislány kedvenc játéka a saját bábjaiból
alakított kormányzat volt. Természetesen a játékban is az apja volt a főtitkár.
„Főtitkárom, utasítalak, hogy engedd meg, hogy veled mehessek a színházba” -
adta ki az utasítást a kislány, amelyet „Szetanka úrnő vagy vezérnőként”
(hozjajka) írt alá. A feliratot kitette az ebédlőbe, a telefonasztal fölé.
„Engedelmeskedem” - érkezett Sztálin válasza. Kaganovics, Molotov és Szergo
voltak Szetanka másodtitkárai, Kirovhoz azonban „különleges barátság fűzte,
mert Joszif olyan jó és közeli barátságban volt Kirovval” -jegyezte fel Maria
Szvanidze.14
Sztálin visszatért a földalatti bolsevikok aszketikus, nomád, feszültséggel teli
életmódjához, azzal a különbséggel, hogy immár akkora kísérettel rendelkezett,
mint a tatár kánok. Annak ellenére, hogy rutin szerint élt, folyamatos mozgásra
volt szüksége: nemcsak ágyak, hanem nagy, kemény díványok is voltak háza
szobáiban. „Sosem ágyon alszom” - mesélte egyszer egy látogatónak. „Mindig
díványon” feküdt, és általában olvasott. „Melyik történelmi személynek voltak
hasonló spártai szokásai? - kérdezte, majd autodidakta mindenhatósággal meg is
válaszolta saját kérdését: - I. Miklósnak.” Nágya halála gyökeres változást
jelentett Sztálin és gyerekei életében.15
A TELJHATALMÚ ÖZVEGY ÉS SZERETŐ CSALÁDJA - SZERGO, A
BOLSEVIK HERCEG

Sztálin nem bírt tovább élni a Potyesnij-palotában levő lakásban és a

zubalovói házban, mivel Nágya emléke fájdalmasan kísértette ezeken a
helyeken. Buharin felajánlotta neki, hogy cseréljenek lakást. Sztálin elfogadta az
elvtársi ajánlatot, és átköltözött Buharin nagyjából az irodája alatt található
[53]
lakásába, a régi szenátusi palotába, a háromszög alakú Sárga Palotába. Az
irodája a szenátus épületének két szárnya találkozásánál volt, így aztán Kis
Saroknak nevezték. A lakkozott padló, a vörös és zöld szőnyegek, a
barátságtalan kárpitok, a tisztaság és a csend - olyan volt, mint egy kórházban.
Titkára, Poszkrjobisev az előszoba elején ült. íróasztalán tökéletes rend
uralkodott, a dolgai könnyen áttekinthetően sorakoztak. Sztálin irodája hosszú,
tágas, négyszögletes terem volt, tele különböző kárpitokkal. Díszes orosz
kályhák álltak a teremben, Sztálin ezeknek dőlve enyhíthette végtagfájdalmait. A
legtávolabbi, jobb oldali sarokban egy hatalmas íróasztal, balra pedig, Marx és
Lenin portréja alatt egy egyenes hátú, fehér huzatú székekkel körülvett, hosszú,
zöld asztal kapott helyet.1
Komor, „boltozatos mennyezetű” „hivatalos” lakása, amely egészen haláláig
moszkvai lakóhelyéül szolgált, a földszinten helyezkedett el. „Nem volt igazi
otthon” - írta Szvetlána. Egykor folyosó volt.
Sztálin elvárta gyerekeitől, hogy este, amikor vacsorára hazaér, otthon
legyenek, és a hétköznapi szülőkhöz hasonlóan ő nézhesse át és írhassa alá a
házi feladataikat. Egészen a háborúig megtartotta ezt a gyakorlatot. A levéltárban
máig őriznek a gyerekek tanárainak szóló szülői megjegyzéseket.
A gyerekek imádták Zubalovót, az volt az igazi otthonuk. Sztálin ezért úgy
döntött, nem változtatja meg túl drasztikusan az életüket, és építtetett egy
„csodálatos, kecses, modern egyszintes” dácsát Kuncevóba, kilenc kilométerre a
Kremltől. Egészen a húsz évvel későbbi haláláig ez számított a fő
rezidenciájának. Az épület az idők során nagy, dísztelen kétszintes palotává
alakult, és az álcázás miatt zöld színt kapott. A palotát őrházakból,
vendégházakból, üvegházakból, egy orosz gőzfürdőből és egy különleges
könyvtár-épületből álló komplexum egészítette ki, két körkörös kerítés és
számtalan ellenőrző pont övezte, és legalább száz őr gondoskodott a
[54]
biztonságról. Sztálin itt teljesen átadhatta magát az egyedüllétnek, érzelmi
függetlensége külső megjelenési formájának. Egyetlen őr vagy szolgáló sem
lakott az épületben, legfeljebb a barátai maradtak éjszakára. Ettől eltekintve
Kuncevóban teljes magányba burkolózott. Vacsora után hajtott ki ide. Olyan
közel volt, hogy ismerősei gyakran csak a „közeibe” szóval utaltak rá,
ellentétben szemjonovszkói házával - ahol néha aludt -, amelyet „messzi” szóval
illettek. Zubalovóban, Szvetlána „paradicsomában, az elvarázsolt szigeten”
folytatódott az idill.
Sztálin mégsem változott magányos remetévé Nágya halála után. Tény, hogy
minden idejét kizárólag férfiakkal, a vezetőkkel töltötte, mintha csak a XVIE
századi cár elkülönített udvarában lett volna. A teljhatalmú özvegy azonban
hamarosan azt vehette észre, hogy egy új család szerető, ám túlzott
gondoskodása övezi. A Berlinből nemrég visszatért Zsenya és Pavel Allilujev
állandó társaságot nyújtott neki. Nágya testvére, Anna, és férje, Sztanyiszlasz
Redensz nemrégiben tért vissza Harkovból, mivel Sztanyiszlasz új kinevezést
kapott, a GPU moszkvai vezetői posztját. A jóképű, testes lengyel - akinek a haj
tincsei a homlokára lógtak, és mindig csekista-egyenruhát viselt - volt a
titkosrendőrség alapítójának, Dzerzsinszkijnek a titkára. Akkor szerettek
egymásba Annával, amikor Sztálin és Dzerzsinszkij 1919-ben expedíciót
szervezett Perm elestének kivizsgálására. A régi puritán bolsevikok egy
szerencsétlen véletlen eredményeképpen úgy tartották számon, mint aki fenn
hordja az orrát, ráadásul iszik is. 1931-ig Grúziában volt GPU-főnök. A család
elmondása szerint helyettese, Berija túljárt az eszén, és egy olyan bolondságba
vitte bele, ami inkább diákcsíny, semmint titkosrendőrségi akció volt -
mindenestre jól sikerült. Berija leitatta Redenszt, és meztelenül hazaküldte. A
családi történet persze nem fedi a teljes igazságot; Sztálin leveleiből derül ki,
hogy Redensz és a helyi főnökök megpróbálták eltávolítani Beriját és
áthelyeztetni az Alsó-Volgához, ám valaki, talán éppen Sztálin, beavatkozott.
Berija ezt sosem bocsátotta meg Redensznek. Végül mégsem Berijának, hanem
Redensznek kellett távoznia.
Sztálin kedvelte vidám sógorát, ám kételkedett benne, hogy alkalmas lenne
csekistának, ezért eltávolította Ukrajnából. Anna két fiú szerető édesanyja, jó
természetű, ám meggondolatlan nő volt. Saját gyerekei is beismerték, hogy túl
sokat beszél. Sztálin „pletykafészeknek” nevezte.2
A szerető rokonok hatfős csoportjának utolsó két tagja egy harmadik pár volt.
Aljosa Szvanidze - aki szintén akkor érkezett haza külföldről - Sztálin első
feleségének, az 1907-ben meghalt Katónak volt a testvére., Jóképű, szőke, kék
szemű és sasorrú” férfi, valódi grúz dandy volt. Franciául és németül is beszélt.
Magas tisztséget töltött be az Állami Banknál. Sztálin nagyon kedvelte, „olyanok
voltak, mint a testvérek”, fogalmazott Mikojan. Felesége, Maria grúziai zsidó
asszony volt. „Apró, felfele álló orra volt, és nagy kék szemek szépítették
barack- és krémszínű arcát.” A szoprán hangú nő saját élete operájának volt a
 [55]
primadonnája. Szvetlána szerint ez a ragyogó pár mindig teli volt élettel, és
állandóan külföldről hozott ajándékokkal lepték meg. Maria, a szertelen
naplóíró, Sztálin udvarának többi nőtagjához hasonlóan bizonyos tekintetben
szerelmes volt a Vozsgyba. A hölgyek között állandó és rosszindulatú verseny
folyt. Annyira el voltak foglalva saját felsőbbrendűségükkel és a másik háttérbe
szorításával, hogy gyakran észre sem vették Sztálin háborgó hangulatának
vészjósló jeleit.3
Eközben a huszonhét éves Jakov villamosmérnöki végzettséget szerzett, bár
Sztálin inkább azt akarta, hogy katona legyen. Jása „hangját és külsejét illetően
hasonlított az apjára”, mégis irritálta Sztálint. Ennek ellenére néha próbált
határozott gyengédséget és szeretetet sugározni; egyszer például elküldte neki
egyik könyvét, a Természet meghódítását, amelybe ezt írta: , Jása, mielőbb
olvasd ellj Sztálin.”4
Ahogy Szvetlána lassan szeplős, vörös hajú lánnyá cseperedett, Sztálin szerint
egyre jobban hasonlított az anyjára, ami a létező legnagyobb dicséretnek
számított. A valóságban azonban Szvetlána ugyanolyan volt, mint ő: intelligens,
makacs és határozott. „Én voltam a kedvence. Anyám halála után megpróbált
közelebb kerülni hozzám. Nagyon gyengéd volt - érdekelte, hogy mi van velem.
El kell hogy ismerjem, rendkívül szerető apa volt... ” Maria Szvanidze
feljegyezte, ahogy Szvetlána nyüzsgött az apja körül. „Csókolgatta, csodálta, a
tányérjából etette, a legjobb falatokat neki adta” Sztálin. A hétéves Szvetlána
gyakran adott hangot véleményének, miszerint: „ha apuska szeret, akkor az sem
érdekel, ha az egész világ gyűlöl! Ha apuska azt mondaná, hozzam le a
csillagokat az égről, akkor azt is megtenném!” Apja szeretetét azonban néha
fojtogatónak érezte. „Mindig csak az a dohányszag! A bajsza alól állandóan
füstfelhőt pöfékelt, ölelgetett és csókolgatott.” Szvetlánát azonban valójában
szeretett dadája, a határozott Alekszandr a Bicskova és a termetes házvezetőnő,
Karolina Til nevelte fel.5
Artyom visszaemlékezése szerint Szvedana még egy hónappal Nágya halála
után is azt kérdezgette, mikor jön vissza az anyja külföldről. Félt a sötétben,
mivel a halállal hozta azt kapcsolatba. Beismerte, hogy képtelen volt szeretni
Vaszilijt, aki vagy hatalmaskodott felette, elrontva ezzel a hangulatát, vagy
szextörténeteket mesélt neki, ami véleménye szerint káros kihatással volt a
szexualitással kapcsolatos hozzáállására.
A legnagyobb lelki sérülést az ekkor tizenkét éves Vaszilij szerezte. „Szörnyű
sokkot kapott, ami teljesen tönkretette” - írta Szvedana. Teljesen elvadult, ismert
nevekkel dobálózott, erőszakossá vált, egyúttal tragikusan ostoba és boldogtalan
volt. Zubalovóban gyakran kikelt magából, Sztálinnak azonban senki nem
számolt be ezekről a felháborító kitörésekről. Artyom mégis úgy vélte, Vaszilij
„kedves volt, szelíd és édes, nem érdekelték az anyagi dolgok, könnyen el
lehetett nyomni, de védte a kisebb gyerekeket”. Sztálintól azonban félt, úgy
tekintett rá, mint „a keresztények Istenre”. Csalódott apja távollétében Vaszilij
nem szerető, határozott dadákból, hanem őrökből és durva, talpnyaló titkos
ügynökökből álló, érzelemszegény környezetben nőtt fel. A szovjet Faunderoyt
Pauker irányította. A zubalovói parancsnok, Jefimov jelentéseket adott róla
Vlasziknak, aki egyenesen a „Főnököt” tájékoztatta.
Sztálin megbízott hűséges testőrében, az izmos, nehéz életű és faragatlan
parasztban, a harminchét éves Nyikolaj Vlaszikban, aki 1919-ben csatlakozott a
Csekához, őrizte a Politbürót, 1927-től pedig kizárólag a Vozsgyra felügyelt.
Sztálin oldalán erős vezérré nőtte ki magát, Vaszilij számára mégis ő testesítette
meg leginkább az apát: Vaszilij a barátnőihez is az ő jóváhagyását kérte.
Amikor a fiú iskolai viselkedése már elfogadhatatlanná fajult, Pauker azt írta
Vlasziknak, hogy „teljes mértékben szükségessé vált másik iskolába való
áthelyezése”. Vaszilij az apja engedélyét kérte: „Kedves Apa - írta hétköznapi
módon, a bolsevik zsargon gyerekes változatában. - Új iskolában tanulok, és
szerintem nagyon jó. Kiváló Vörös Vászka lesz belőlem! írd meg, hogy érzed
magad, és hogy telik a szabadságod! Szvetlána jól van, ő is tanul. Üdvözöl
dolgozó kollektívánk. Vörös Vászka.” A titkosrendőrnek is gyakran írt: „Üdv,
Pauker elvtárs! Jól vagyok. Nem harcolok Tómmal [Artyom], Sokat és jót fogok
[halat]. Ha nem túl elfoglalt, jöjjön, és látogasson meg minket! Pauker elvtárs,
meg szeretném kérni, hogy küldjön egy üveg tintát a tollamhoz!” Pauker - aki
annyira közel állt Sztálinhoz, hogy ő borotválta - elküldte a tintát a gyereknek.
Amikor megérkezett, Vaszilij megköszönte „Pauker elvtársnak”, egyúttal
határozottan áhította, hogy nem ríkatott meg egyetlen fiút sem, és beárulta
Vlaszikot, amiért ilyesmivel vádolja. Az iskolásfiúk és titkosrendőrök közötti
kapcsolat természetes velejárójaként az elkényeztetett gyerek elkezdett másokat
besúgni. Ez a szokás a későbbiekben végzetesnek is bizonyulhatott áldozatai
számára. Hercegi hangneme egyértelműen felismerhető: , Jefimov elvtárs
bizonyára értesített kérésemről, hogy küldj nekem egy vadászpuskát, ami
azonban nem érkezett meg. Bizonyára elfelejtetted, így ezúton kérlek, hogy
küldd el számomra az említett tárgyat! Vászja.”
Sztálint dühítették Vaszilij fegyelemsértései, és nagyobb fegyelmet követelt.
1933. szeptember 12-én Karolina Til szabadságra ment, így a délen tartózkodó
Sztálin ezt az utasítást küldte Jefimovnak Zubalovóba: „A dada Moszkvában
marad. Gondoskodj róla, hogy Vászja megfelelően viselkedjen! Ne adj neki
szünetet, és legyél szigorú! Ha Vászja nem engedelmeskedik a dadának, és sértő
a magatartása, akkor büntesd meg! - írta Sztálin, hozzátéve: - Tartsd távol
Vászját Anna Szergejevnától [Redensz, Nágya testvére], csak elrontaná
kártékony és veszélyes engedményeivel.” A szabadságon lévő apa küldött fiának
egy levelet és néhány barackot, amit „Vörös Vászka” meg is köszönt. Azért
mégsem volt minden rendben Vaszilij körül. A pisztoly, amellyel Nágya végzett
magával, valahol Sztálin házában maradt. Vaszilij megmutatta Artyomnak, és
emlékként neki adta annak bőrtokját.6
Sztálin csak évek múltán értette meg, mekkora kárt okozott a gyerekekben
távolléte és a testőrök gondoskodása - erről mint „szíve legmélyebb titkáról”
beszélt: „Az anya nélkül felnövő gyerekeket tökéletesen felnevelhetik a dadák;
egy anyát azonban nem képesek helyettesíteni.. .”7

***
1933 januárjában Sztálin dicsekvő bolsevik beszédet mondott, amelyben azt
hangoztatta, hogy az ötéves terv rendkívül sikeresnek bizonyult. A párt
létrehozta a traktoripart, fejlesztette az áram-, a szén-, az acél- és az olaj-
termelést. Ahol addig pusztaság volt, oda városok épültek. Gát és erőmű épült a
Dnyeperen, megszületett a turkesztáni-szibériai vasútvonal (hála a Jagoda által
biztosított, állandóan növekvő kényszermunkás-állománynak). Mindennemű
nehézség az ellenzék tiltakozásának volt a következménye. Ne feledjük, az
ínséges 1933-as évről van szó: több millióan éheztek, százezreket deportáltak.
1933 júliusában Kirov az Anokin nevű hajón csatlakozott Sztálinhoz,
Vorosilovhoz, az OGPU elnökhelyetteséhez, Jagodához és a Gulag, a
kényszermunkatábor-rendszer fejéhez, Bermanhoz, hogy egy rettenetes méretű
szocialista projektet ünnepeljenek. A terv a Balti-tenger-Fehér-tenger közötti
[56]
csatorna - bolsevik kifejezéssel a Belomor -, egy 227 kilométeres csatorna
elkészítését irányozta elő, amelynek építése már 1931 decemberében kezdetét
vette. Összesen százhetvenezer fogoly dolgozott rajta a fáraók rabszolgáit idéző
körülmények között. Másfél év során huszonötezren vesztették életüket.
Vorosilov később magasztalta Kirovót és Jagodát e bűntettben játszott
szerepükért.8
Nyárra a vezetők jócskán kimerültek az ötéves herkulesi munka nyomán,
amelynek során sikerre vitték a dicsőséges ötéves tervet, legyőzték az ellenzéket,
és szétzúzták a parasztságot. Ekkora teher után pihenésre lett volna szükségük,
ám ha az 1933-as válságot a teljes elnyomás segítségével sikerült is átvészelniük,
a pihenés ideje még mindig nem érkezett el. Az ötéves tervet irányító nehézipari
népbiztost, Szergót szív- és keringési panaszok gyötörték, gyógykezelését
Sztálin személyesen felügyelte.9
Kirov is egyre rosszabbul viselte a rá nehezedő nyomást, „szabálytalan
szívverés, [...] súlyos ingerlékenység és alvászavar” kínozta. Az orvosok
pihenést javasoltak neki.10 Kirov barátja, Kujbisev, a Goszplan főnöke - akinek
az a lehetetlen feladat jutott, hogy a dolgok működéséről gondoskodjon - ivott és
nők után szaladgált. Sztálin először Molotovnak panaszkodott, később
személyesen is utalt rá, hogy Kujbisevet „züllöttnek” találja.11
[57]
Augusztus 17-én Sztálin Vorosilovval útnak indult a különleges vonatán.
Eddig ismeretlen feljegyzésekből tudhatjuk, hogy Sztálint ekkor már komoly
paranoia gyötörte az utazásaival kapcsolatosan, torkig volt sógornőjével, Anna
Redensszel, és Klimtől is nagyobb diszkréciót kért: „Tegnap a sógornőm (aki
egy pletykafészek) és az orvosok (ők is pletykálnak) jelenlétében nem akartam
elmondani indulásom pontos időpontját. Ezúton tájékoztatlak, hogy holnap
megyek. [...] Nem szabad nyíltan beszélni. Mindketten kiemelt fontosságú
célpontok lehetnénk, úgyhogy senkinek nem szivároghat ki információ. Szóval
ha megfelel számodra, akkor holnap két órakor megyünk. Azonnal utasítást adok
Juszisznak [Sztálin litván testőre, aki Vlaszikkal osztozott a feladaton], hogy
beszéljen a vasútállomás vezetőjével, és tegyen a vonathoz még egy kocsit,
anélkül hogy tudná, kinek lesz. Holnap kettőkor találkozunk...” Talán ez volt
minden idők legemlékezetesebb szabadsága: még egy merényletkísérletre is sor
került.12
* * *
Krasznaja Poljanában, Szocsiban Lakóba, az abház főnök várakozott a
verandán Kalinyin elnökkel és Poszkrjobisevvel. Amikor Sztálin és Lakóba
besétált a kertbe, az ekkorra már ténylegesen kaukázusi alkirállyá előlépett
Berija is csatlakozott hozzájuk. Az ellenséges viszonyban levő Lakóba és Berija
külön érkezett. A verandán elfogyasztott reggeli után a Vozsgy elegáns
kíséretével sétálni indult a kertbe. Vele tartottján Rudzutak, a lett bolsevik, az
Ellenőrző Bizottság vezetője is, aki egyre jobban kezdte elveszíteni Sztálin
bizalmát.
- Ne tétlenkedjetek! - mondta a növényszerető Sztálin. - Ezeknek a vad
bokroknak igencsak szükségük van a gyomlálásra!
Munkához láttak hát a vezetők és az őrök. Gyűjtötték a fát, vágták a
tüskebokrokat, miközben a fehér zubbonyt, fehér, bő nadrágot és betűrős csizmát
viselő Sztálin a pipájával pöfékelve felügyelte őket. Megfogott egy vasvillát, és
maga is dolgozni kezdett. Berija gereblyézett, egy moszkvai vezető pedig
fejszével munkálkodott. Berija megkaparintotta a fejszét, amellyel ügyesen
vagdosni kezdte az ágakat, hogy lenyűgözze Sztálint, és kétértelműen
viccelődött:
- Megmutatom a kert gazdájának, Joszif Visszarionovicsnak, hogy bármilyen
fát képes vagyok kivágni.
Berija számára egyetlen vezető sem jelentett akadályt. Hamarosan esélyt is
kapott saját kis fejszéjének használatára.
Sztálin leült fonott székére, Berija pedig mögötte foglalt helyet, akárcsak egy
középkori udvaronc. A fejsze még mindig az övébe volt tűzve. Lehozták
Szvetlánát, aki ekkor már „Lara bácsinak” nevezte Beriját, hogy csatlakozzon
hozzájuk. Sztálin írogatott, Lakóba fejhallgatóval zenét hallgatott, Berija pedig
magához hívta Szvetlanát, és az ölébe ültette. Ekkor készült a híres kép, amelyen
cvikkere fénylik a napsütésben, kezével a gyereket fogja, a vezető pedig
türelmesen dolgozgat a háttérben.
A szintén jelen lévő Vorosilov és Bugyonnij hamarosan egy nyitott Packard
első ülésére ültették Sztálint, és elvitték megtekinteni a lovakat, amelyeket a
hadsereg ménesében tenyésztettek. Tettek egy körutat a vízen, majd vadászni
indultak. Sztálin vidáman cipelte vállán a puskáját; fején kalap volt, csekista őre
pedig az izzadságot törölgette homlokáról. Az egész napos vadászat után
letelepedtek, és előkészültek a szabadtéri piknikhez. Sztálin később horgászni
indult. Meglepően közvetlen volt a kirándulás: az egyik utolsó alkalom volt,
hogy Sztálin így élt.13
* * *
Sztálint rendkívül feldühítette, hogy a távollétében Szergónak sikerült ellene
fordítania a Politbürót. Kaganovics látta el a vezetői teendőket, miközben egyre
több vezető indult szabadságra. Szinte mindennap írt Sztálinnak, és valamennyi
levelét ugyanazzal a kéréssel zárta: „Kérlek, tudasd velünk véleményedet!” A
hatalmasságok folyamatosan harcoltak egymással az erőforrásokért: egyre
keményebb lett a kollektivizálásért folyó harc, egyre gyorsult az iparosítás
üteme, egyre több baleset és hiba történt a gyárakban, egyre súlyosbodott a harc
a Politbüro saját területüket védelmező tagjai között. Molotov, a kormányfő
vitába szállt Ordzsonikidzével, a lobbanékony nehézipari népbiztossal;
Kaganovics Kirov oldalán állt, aki viszont összetűzésbe keveredett Vorosilovval,
és így tovább. Hirtelen azonban a Politbüro összefogott Sztálin akarata ellen.14
1933 nyarán Molotov olyan jelentést kapott, miszerint egy zaporozsjei
gyárban szabotázsakció következtében hibás kombájnalkatrészeket gyártottak.
Molotov osztotta Sztálin véleményét, miszerint a rendszer tökéletes,
ideológiájuk pedig tudományos alapokon áll, tehát helyes, vagyis minden ipari
hiba csak a kártevők szabotázsának lehetett a következménye. Utasította hát
Akulov főügyészt a bűnösök elfogására. A helyi vezetők Szergóhoz fordultak.
Amikor az ügy a Legfőbb Bíróság elé került, a kormányt a helyettes ügyész, egy
volt mensevik jogász, Andrej Visinszkij képviselte, aki az elkövetkező terror
idején Sztálin egyik leghírhedtebb tisztviselője lett. Ezúttal Sztálin azonban
szabadságon volt, Szergo pedig szenvedélyesen védte ipari tisztviselőit, és
meggyőzte a Politbürót - Molotovot és Kaganovicsot is -, hogy ne fogadják el a
Visinszkij által felsorakoztatott bizonyítékokat.
Augusztus 29-én Sztálin tudomására jutott Szergo bűne, és dühöngve írta
táviratában: „A Politbüro által felvett álláspontot teljességgel helytelennek és
veszélyesnek ítélem. [...] Szánalmasnak találom, hogy Kaganovics és Molotov
képtelen ellenállni a nehézipari népbiztosság felől érkező bürokratikus
nyomásnak.” Két nappal később Kaganovics, Andrejev, Kujbisev és Mikojan
hivatalosan is hatálytalanította a határozatot. Sztálin azon töprengett, mekkora
veszélyekkel járhat, ha Szergo kihasználja a tagadhatatlan presztízséből
származó előnyöket, és népszerű személyiségként hatást gyakorol a többi
vezetőre. Molotovon töltötte ki haragját: „Szergo viselkedését egy huligánéhoz
tudnám hasonlítani. Hogy hagyhattad, hogy ekkora teret nyerjen?” Sztálin
döbbenettel fogadta, hogy Molotov és Kaganovics is Szergo oldalára állt. „Mi a
gond? Talán becsapták Kaganovicsot? [...] Nem ő lenne az egyetlen.” A
dorgálást így folytatta: „írtam Kaganovicsnak, hogy kifejezzem
megrökönyödésemet, amiért ebben az ügyben a reakciós elemek táborához
csatlakozott.”
Még két héttel később, szeptember 12-én is arról beszélt Molotovnak, hogy
Szergo pártellenes megnyilvánulásokat tesz, védi „a párt reakciós elemeit a
Központi Bizottsággal szemben”. Molotovot büntetésből visszahívta krími
szabadságáról - „én és Vorosilov egyaránt rosszalljuk, hogy két hét helyett hat
héten át tart a szabadságod” -, ám nemsokára bűntudat kezdte gyötörni: „Kicsit
rosszul érzem magam, hogy miattam kellett korábban visszatérned.” Bocsánatot
kért tőle, majd a Kaganovics és Kujbisev megszokott szidalmazása következett:
„Nyilvánvaló, hogy meggondolatlanság volt az egész munkát kizárólag
Kaganovicsra bízni (Kujbisev csak iszik).”15 Molotov visszatért Moszkvába.16
Sztálin könnyedén legyőzte Szergót, ám a „huligánok” elleni támadásának
vehemenciája jelzi, milyen hatást váltott ki belőle a második leghatalmasabb
vezető tette.
A szeszélyes és ingerlékeny, a kemény sztálini adminisztrátort mégis a
legjobban megtestesítő Szergo Ordzsonikidze 1886-ban született egy grúz nemes
fiaként. Tízévesen árvaságra jutott, és alig részesült iskolai oktatásban,
[58]
furcsamód azonban ápolónak tanult. Tizenhét évesen már párttag volt.
Legalább négyszer elfogták, mielőtt 1911-ben csatlakozott Leninhez Párizsban.
Egyike volt az emigrációban (még ha csak rövid ideig is) részt vevő
sztálinistáknak. 1912-től a Központi Bizottság tagja volt (Sztálinhoz hasonlóan).
Személyes felelősség terheli Grúzia és Azerbajdzsán 1921-es elfoglalásáért és
bolsevizálásáért. Arrafelé „Sztálin farának” nevezték. Lenin bírálta, amiért
megütötte egyik elvtársát, és részeg orgiákban vett részt, ám agresszív kiabálása
kapcsán viccesen megvédte: „Kiabál... De hát süket az egyik fülére.”
A polgárháború során erős, oroszlánszívű lovas hősnek bizonyult (azzal
vádolták, hogy fehér lóval vágtatott végig az elfoglalt Tbiliszin). „Fiatal volt és
erős”, „mintha hosszú katonaköpenyben és csizmában született volna”.
Meglehetősen lobbanékony természetű volt. A húszas évek elején, a Zinovjev
Leninizmus című könyve miatt kirobbant vita során megütötte Molotovot, ami
hűen példázza, mennyire komolyan vették akkoriban az ideológiát: végül Kirov
választotta őket szét. Szergo lánya, Éteri visszaemlékezése szerint a lobbanékony
grúz olyan heves természetű volt, hogy gyakran elvtársait is megütötte,
dühkitörései azonban hamar elmúltak. „Képes lett volna az életét adni azért, akit
szeret, és golyót ereszteni abba, akit gyűlöl” - mondta felesége, Zina.
1926-ban az Ellenőrző Bizottság vezetőjévé léptették elő. O volt Sztálin
legagresszívabb szövetségese az ellenzék ellen vívott harcban; a nehézipar
felügyeletét bízták rá. O maga nem értett a közgazdasághoz, viszont olyan
szakértőket alkalmazott, akik igen, őket pedig egyaránt irányította kedvességgel
és erővel. „Terrorizálja a dolgozó elvtársakat!” - panaszkodott az egyik
alkalmazottja, aki gyakran lázadozott ellene a vérmérséklete miatt. „Szergo
odacsapott nekik!” - írta Sztálin helyeslőén Vorosilovnak 1928-ban. „Az
ellenzék igencsak megrémült.”
Szergo először Buharinnal kokettált, majd elárulta. Határozottan támogatta
Sztálin nagy fordulatát. „Szívvel és lélekkel az irányvonal mellett állt”
- fogalmazott Kaganovics. Sokan szerették, Kaganovicstól kezdve Buharinon
át Kirovig. O testesítette meg a „tökéletes bolsevikot” - legalábbis Maria
Szvanidze így vélte -, Hruscsov szerint pedig „lovagias” volt. „Kedves szemei,
ősz haja, nagy bajusza miatt olyan volt, mint egy öreg grúz herceg”
- vélekedett Berija fia. Sztálinnak köszönhette karrierjét, kultuszát illetően
mégis szkeptikus maradt. Az iparban saját klientúrát épített ki, és a Kaukázus is
ott volt számára, amit képes volt megvédeni. Sosem félt vitába bocsátkozni
[59]
Sztálinnal, akit mindig is úgy kezelt, mintha az odaadó bátyja lenne, néha
még kvázi parancsokat is adott neki.
1933 szeptemberében Szergo kedvenc nyaralóhelyén, Kiszlovodszkban
töltötte szabadságát. Itt is élénk levelezést folytatott Sztálinnal, aki megsértette e
nagylelkű „herceget”. Sztálin szerint Szergo „az ostobaságig beképzelt” volt.17
* * *
„Szabadságom alatt nem üldögélek egy helyben, hanem egyik helyről a
másikra megyek...” - írta Sztálin. Egy hónappal később délre, az újonnan épült
muszeri házába ment tovább. A csúnya, szürke, kétszintes rezidencia egy
féltrópusi növényzettel borított domb tetején helyezkedett el. A Sztálin által
olyannyira kedvelt faburkolat díszítette. Nagy veranda és nagy ebédlő tartozott
hozzá. Gyönyörű kilátás nyílt lefelé, a kikötőre, ahol Lakóba egy speciális mólót
építtetett. Kacskaringós utak és sétányok övezték, amelyek egy nyári lak körül
kígyóztak; itt dolgozott Sztálin.
Lépcsők vezettek le a tengerhez. Lakóba és Sztálin gyakran sétált le a közeli
faluba, ahol a helyiek gondoskodtak a szabadtéri abház lakomáról.
Szeptember 23-án Lakóba hajó- és vadászkirándulást szervezett. Sztálin és
Vlaszik a speciális építésű mólótól a Vörös Csillag nevű motoros jachttal,
felfegyverkezve haladt a part mentén. A partról hirtelen gépfegyvertűz zaja
hallatszott.

ELRONTOTT GYŐZELEM - KIROV AZ ÖSSZEESKÜVÉS ÉS A XVII.
KONGRESSZUS

A Vörös Csillag fedélzetén Vlaszik rávetette magát Sztálinra, és engedélyt
kér a tűz viszonzására. Miközben lövéseket adtak le a szárazföld felé, a hajó a
nyílt tenger felé vette az irányt. Sztálin először azt hitte, hogy a grúzok
lövésekkel üdvözlik, később azonban rájött, hogy valami másról van szó -
ugyanis egy levelet kapott a határőrségtől, amelyben beismerték, hogy ők
nyitottak tüzet, mivel idegen hajónak vélték a Vörös Csillagot. Berija személyes
nyomozásba kezdett, amelynek során jelentős eredményeket ért el a Sztálint
lenyűgöző könyörtelenségével. Ugyanakkor annak gyanúja is felvetődött, hogy
az egész támadást ő eszelte ki, és ezzel akarta aláásni az Abházián belüli
biztonságért felelős Lakobát. Az őröket mindenesetre Szibériába küldték. Az
eset nyomán Vlaszik és Berija közelebb került Sztálinhoz.1
A kíséret a szárazföldre visszatérve Gagra felé vette az irányt, ahol a GPU a
hegyekben egy új dácsát fedezett fel, amelyet Lakóba már el is kezdett átépíteni.
A Holodnaja Rjecska, azaz Hideg Patak lett Sztálin kedvenc rezidenciája. A
[60]
sztálini ház magasra, egy sziklára épült, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt
Szocsiba visszatérve Szvetlána is Sztálinhoz csatlakozott, ám amikor visszament
az iskolába, Sztálin „magányos bagolynak” érezte magát, és epedezett Jenukidze
társaságáért.2 „Mi tart még mindig Moszkvában? - írta Avelnek. - Gyere
Szocsiba úszni a tengerben, hogy pihentesd végre a szívedet! Mondd meg
Kalinyinnak a nevemben, hogy bűnt követ el, ha nem enged azonnal
szabadságra. [...] Lakhatnál a dácsámban. [...] Ma megnéztem az új, gagrai
dácsát. [...] Vorosilovot és a feleségét egyszerűen elvarázsolta. [...] Koba”3
***
A „magányos bagoly” a hosszú szabadság után, november 4-én visszatért
Moszkvába, hogy megtervezze a győztesek kongresszusát, ami reményei szerint
megkoronázta volna az utolsó négy év dicsőséges munkáját. Moszkva úgy
érezte, mintha éppen egy hosszú rémálmot követően ébredezne. Az éhínség
véget ért. A termés egyre bőségesebb volt. Az éhező milliókat eltemették és
elfelejtették, a falvak örökre eltűntek a térképről.
Volt mit ünnepelni, január végén pedig folyamatosan érkeztek a küldöttek a
XVII. kongresszusra. A moszkvai látogatás bizonyára nagy izgalommal és
büszkeséggel töltötte el a munkások paradicsomának 1966 különböző
szegletéből érkező delegáltat. A kongresszus volt a párt legfőbb szerve;
elméletileg ez választotta a Központi Bizottságot, hogy két ülés között, azaz
általában négy évig irányítsa az országot. 1934-re azonban mindez ünnepélyes
színjátékká változott, amelyet Sztálin és Kaganovics felügyelt, és minden percét
Poszkrjobisev koreografálta.
A kongresszus rendkívül fontos eseménynek számított: a Nagy Kreml-palotát
furcsa ruhás, szakállas kozákok, selyembe öltözött kazahok és grúzok töltötték
meg. Megjelentek Szibéria, Ukrajna, a Transzkaukázus alkirályai, akiknek ekkor
adódott lehetőségük a középpontban lévő szövetségeseikkel kiépített
[61]
kapcsolataik felfrissítésére, míg a fiatalabb küldöttek pártfogókat kerestek.
Még mindig Lenin generációja volt uralmon, amelynek tagjai vezetőként, de
nem istenként tekintettek Sztálinra. A Vozsgy azonban már egyre inkább a
fiatalabb pártfogoltakat tüntette ki figyelmével.
Beriját, szőke feleségét, Nyinát és fiúkat meghívta a Kremlbe, hogy a
Politbüro többi tagjával együtt nézzenek meg egy filmet. Az ekkor tízéves
[62]
Szergo Berija és Szvetlána Sztálin - akik később barátok is lettek - Sztálinnal
nézték meg a Három kismalac című rajzfilmet, majd Zubalovóba indultak. A
Berija család is csatlakozott a lakmározó és grúz dalokat éneklő vezetőkhöz.
Amikor Szergo Berija megfázott, Sztálin megölelte, és hagyta, hogy farkasszőr
kabátjába bújjon, majd ágyba fektette, és betakargatta. Érdekes élmény lehetett
Berijának, a belső hatalmi körbe frissen beférkőzött, ambiciózus
tartományfőnöknek.
„Sztálin! - írta a Pravda a Bolsojba belépő Sztálinról. - A hőn szeretett
Vozsgyot, akinek neve elválaszthatatlanul összeforrt a proletárok és a
Szovjetunió összes győzelmével, tomboló ováció fogadta”, „véget nem érő
Hurrá! és Éljen soká Sztálin! kiáltások hangzottak.”
Némelyik tartományi főnököt azért megdöbbentette Sztálin brutális és hibás
irányítása. Lassan egy titkos szövetség formálódott, amelynek tagjai
rejtőzködve, egymás lakásában tervezgették Sztálin elmozdítását. Mindenkinek
megvolt a maga oka: a kaukázusi Orahelasvilit a törekvő Berija előléptetése
zavarta. Az ukrán Koszior segítségkérése csak megvetést eredményezett. A
gyűlések egy részére feltehetőleg Szergo lakásában, a Manyézs épületében került
sor. Nála szállt meg Orahelasvili is. De ki lépjen Sztálin helyére? A népszerű,
erőteljes és orosz Kirov volt a jelöltjük. Az ideológiai tisztaság bolsevik
kultúrájában meglehetősen furcsa jelöltnek számított az egykori kadét és burzsoá
újságíró, aki semmilyen ideológiai hagyatékkal nem rendelkezett, karrierjét
pedig Sztálinnak köszönhette. A Sztálinhoz hű Molotov gúnyos véleménye
szerint Kirov sosem volt komoly jelölt.
 Amikor Szergo lakásában puhatolóztak nála, Kirov gyorsan rájött, mit kell
mondania: közölte velük, hogy semmi érdeke nem fűződik Sztálin
elmozdításához, de megtudhatja, hogy meghallgatásra találtak-e a panaszaik.
Kirov még beteg volt, náthából lábadozott, reakciója pedig arra utal, hogy
hiányzott belőle a méreggel teli serleg átnyújtásához szükséges bátorság.
Ösztöne azt súgta, hogy azonnal be kell számolnia Sztálinnak; így is tett - talán
éppen az új lakásában -, és felfedte az összeesküvést, elismételte a panaszokat,
és tagadta, hogy bármilyen vezetői ambíciója lenne.
„Köszönöm - hangzott bizonyára Sztálin válasza. - Nem felejtem el, hogy
tartozom neked.” Sztálint valószínűleg zavarta, hogy ezek a régi bolsevikok az ő
Kirovját akarták saját utódjának megtenni. Kirov barátja, Mikojan állítása szerint
Sztálin válasza „gyűlölködés és vérszomj volt az egész kongresszus és
természetesen Kirov iránt”. Kirov veszélyben érezte magát, de semmijeiét sem
adta ennek. Sztálin is elrejtette nyugtalanságát.
A kongresszusi teremben Kirov - aki nem volt az elnökség tagja - hangosan
viccelődött delegációjával. Ez felháborította Sztálint, aki még meg is kérdezte,
hogy min nevetgélnek. Elcsúfították a győzelmét. Persze az árulókkal szembeni
örökös harc is megfelelt karakterének és ideológiájának. Nem volt olyan
politikai vezető, akihez jobban illett volna az ellenséggel szembeni folytonos
harc. Sztálin a történelem magányos lovagjának tartotta magát, aki fásult
beletörődéssel lovagol egyik nemes küldetése helyszínéről a másikra. A züllött
határvárosba érkező titokzatos cowboy bolsevik változata.
A színfalak mögött zajló események nem befolyásolták a külsőségeket:
„Országunk az erős ipar, a kollektivizálás és a győzedelmes szocializmus
országává vált” - jelentette ki Molotov január 26-án, megnyitva ezzel a
kongresszust. Sztálin élvezte, hogy régi és új ellenségeit, Zinovjevet és Rikovot
figyelheti, miközben a szónok egyre nagyobb túlzásokba esve dicsőítette. „A
proletár erők dicsőséges hadseregtábornoka, a kiválóságok kiválósága, Sztálin
elvtárs” - jelentette be Buharin, az Izvesztyija szerkesztője. Amikor azonban egy
másik keményvonalas régi bolsevik, az Ukrajna élére nemrég kinevezett
Posztisev bejelentette Kirovót, a kongresszus állva ünnepelt. Az alkalomhoz
tökéletesen felnőtt Kirov huszonkilencszer említette meg Sztálint („országunk és
a világ dolgozó munkásait felszabadító, nagyszerű stratéga”), majd izgatottan
zárta beszédét: „Sikereink valóban hatalmasak. A fenébe mindennel, [...] hiszen
csak élni akarunk. Nézzenek körbe, mi történik! Ezek már tények!” Sztálin is
csatlakozott a „tapsviharhoz”.
A kongresszus utolsó kötelessége a Központi Bizottság tagjainak
megválasztása volt. Ez általában pusztán formaságnak számított. A delegáltak
kaptak egy szavazócédulát, amelyen a Titkárság (Sztálin és Kaganovics) által
felsorolt nevek voltak, amelynek tagjait indítványozás útján bízták meg: Kirov
Beriját ajánlotta. A jelöltek kihúzták azoknak a nevét, akiket elleneztek, és a
maradékra szavaztak. A kongresszus utolsó napján, február 8-án a delegáltak
megkapták a szavazócédulákat. Amikor azonban a szavazatszámláló bizottság
megkezdte munkáját, óriási döbbenet lett úrrá a tagokon. A történteket a mai
napig homály fedi, de valószínűleg Kirov kettő, Kaganovics és Molotov pedig
több mint száz ellenszavazatot kapott. Sztálin százhuszonhárom és
kétszázkilencvenkettő közötti ellenszavazatot kaphatott. Ennek ellenére
automatikusan megválasztották őket. Az eseményt Sztálin úgy értékelte, hogy
mindez egy újabb jel, miszerint egyedül maradt a „kétszínű” emberek között.
Amikor a kongresszust vezető Kaganovics megkapta a szavazatszámláló
bizottság tájékoztatását, Sztálinhoz szaladt, és megkérdezte, mit tegyen. Szinte
bizonyos, hogy Sztálin parancsot adott az ellenszavazatok megsemmisítésére
(ezt Kaganovics természetesen még időskorában is tagadta). Annyi bizonyos,
hogy százhatvanhat szavazat a mai napig sem került elő. 10-én bejelentették a
hetvenegy központi bizottsági tag személyét: Sztálin 1056, Kirov 1055
szavazatot kapott az 1059-ből. Bekerült a bizottságba az új generáció is,
amelynek Berija és Hruscsov volt a legfőbb képviselője, Bugyonnij és
Poszkrjobisev pedig választott jelöltként szerepelt. Az új plénum nem sokkal
később összeült, hogy megvitassa a valódi ügyeket.
Sztálin kigondolt egy tervet a veszélyes Kirov kezelésére, és indítványozta
Leningrádból való visszahívását. A négy titkári tisztség közül az egyiket
ajánlotta fel neki, okosan eleget téve azok követelésének, akik a titkári
előléptetését szorgalmazták. Ez papíron nagy előrelépést jelentett, a valóságban
azonban Sztálin közvetlen megfigyelése alá került, emellett pedig leningrádi
klientúrájától is elvágta. Sztálin környezetében az előléptetés sem mindig volt
fenékig tejfel. Nem Kirov volt az első - sőt nem is az utolsó -, aki erőteljesen
adott hangot tiltakozásának, ám Sztálin szemében az ellenkezés egyet jelentett
azzal, hogy a személyes hatalmi törekvés a párthűség elé került, ami pedig
halálos bűn volt. Kirov kérését, hogy újabb két évig Leningrádban maradhasson,
Szergo és Kujbisev is támogatta. A kérés csak még jobban felingerelte Sztálint.
Szergo és Kujbisev azt tanácsolta Kirovnak, hogy jusson egyezségre
Sztálinnal: Kirov harmadik titkári kinevezést kapott, ám ideiglenesen
Leningrádban maradhatott. Kirovnak kevés ideje maradt Moszkvára, ezért
Sztálin egy újonnan megválasztott központi bizottsági tagot választott ki, aki
később az összes vezetőnél közelebb került hozzá. O volt Andrej Zsdanov, a
gorkiji (Nyizsnij Novgorod-i) vezető, aki negyedik titkárként Moszkvába került.
Kirov visszament Leningrádba. Nátha, jobb tüdejében vértolulás és erős
szívdobogás kínozta. Szergo ezt írta neki márciusban: „Barátom, neked most
pihenésre van szükséged! Hidd el, semmi nem történik nélküled ebben a tíz-
tizenöt napban. [...] Honfitársunk [Sztálin] egészséges embernek tart, [...] neked
mégis szükséged lenne egy rövid pihenőre!” Kirov érezte, hogy Sztálin nem fog
neki megbocsátani az összeesküvés miatt. Sztálin mégis minden addiginál
fojtogatóbban barátságos volt, ragaszkodott hozzá, hogy állandóan találkozzanak
Moszkvában. Nem Sztálinnal, hanem Szergóval kellett Kirovnak beszélgetnie.
„Szörnyen fontos lenne, hogy találkozzunk. Rengeteg kérdés van, amit meg
kellene tárgyalnunk, de nem lehet mindent írásban elintézni, ezért inkább várok a
személyes találkozásunkig.” Valószínűleg csak személyesen beszéltek
politikáról, óvakodva, nehogy bármi is megmaradjon írásban.4
Mindazonáltal fennmaradt néhány utalás, amely alapján feltételezhető, hogy
Kirov szkeptikusan fogadta a Sztálin-kultuszt: 1933. július 15-én kelt,
formálisan Sztálin elvtársnak (nem Kobának) szóló levelében megjegyezte, hogy
Sztálin portréját meglehetősen „vékony papírra” nyomtatták. Jobbra sajnos nem
volt lehetőség. Képzelhetjük, mennyit gúnyolódhatott Kirov és Szergo Sztálin
[63]
hiúságán.5 Magánéletében gyakran utánozta Sztálin akcentusát leningrádi
hívei előtt. 6

Amikor Kirov Moszkvába látogatott Sztálinhoz, jó cimboraként viselkedtek,

Artyom azonban észrevett valamiféle versengést a vicceik mögött. Egy családi
vacsorán például gúnyos köszöntőket mondtak: „Pohárköszöntő Sztálinnak,
minden ember és minden idők legnagyobb vezérének. Nagyon elfoglalt vagyok,
lehet, hogy elfelejtettem a többi nagyszerű dolgot, amit csináltál!” így szólt
Kirov köszöntője. Kirov hajlamos volt „monopolizálni a beszélgetéseket, hogy ő
legyen a figyelem középpontjában”. Köszöntőjében egyértelműen a kultuszon
gúnyolódott. Kirov úgy beszélhetett Sztálinnal, ami Berija vagy Hruscsov
esetében elképzelhetetlen lett volna. Sztálin válasza sem maradt el:
„Pohárköszöntő a leningrádi párt és talán a bakui proletárok szeretett
vezetőjének, aki nem képes az összes aktát elolvasni. Minek is vagy még a
szeretett vezetője?” Még a becsípett Sztálin és Kirov közti ugratások is alig
palástolt haragban és dühben bővelkedtek. A családi kör azonban mit sem vett
észre ebből, csak azt látták, hogy ők a létező legjobb barátok. A „vegetáriánus
évek”, ahogy a költőnő, Ahmatova nevezte őket, a végükhöz közeledtek: a
„húsevő évek” következtek.7
Június 30-án Adolf Hitler, az újonnan megválasztott német kancellár a hosszú
kések éjszakáján lemészárolta a náci párton belüli ellenségeit, ami teljesen
lenyűgözte Sztálint.
- Hallottad, mi történt Németországban? - kérdezte Mikojant. - Ez a Hitler!
Bámulatos! Ez ám a valami!
 Mikojan meglepődött, hogy Sztálin csodálja a német fasisztát. A bolsevikoktól
azonban egymás lemészárlása sem állt távol.

 A KEDVENC MEGGYILKOLÁSA

Nyáron csökkenni látszott az elnyomás. Májusban az OGPU elnöke,
Menzsinszkij, az állandóan beteg, titokzatos tudós, aki ideje nagy részét
elvonultan, perzsa kéziratok tanulmányozásával töltötte - a perzsa csak egy volt
a tizenkét nyelvből, amelyet ismert -, meghalt. A sajtó bejelentette, hogy a
gyűlölt OGPU vele együtt megszűnt, és a Belügyi Népbiztosság, az NKVD vette
át a helyét. Ezzel életre kelt a remény, hogy a születő jazzkorszak új szabadságot
hoz Oroszországba, ám az új népbiztos az a Jagoda lett, aki már jó ideje az
OGPU élén állt.
Az enyhülés reményét keltette az is, hogy Jagoda Sztálin elé állt, és elszavalta
Oszip Mandelstam egyik versét. Mandelstam barátjával, a gyönyörű leningrádi
költőnővel, Anna Ahmatovával együtt az emberi jóság alkonyán átszűrődő,
szívszaggató őszinteséggel írt érzelmileg égetően tiszta verseket. Természetesen
mindezt elég nehezen lehetett összeegyeztetni a szovjet középszerűséggel.
Jagoda azzal a kétélű bókkal tisztelgett Mandelstam előtt, hogy kívülről
megtanulta azt a Sztálint szidó és gúnyoló, tizenhat soros versét, amelyben
öregnek, a „a Kreml hegyi rémének” nevezte Sztálint, akinek „ujjai” olyanok,
„mint a kövér kukacok”. Gyemjan Bednij költő gyakran panaszkodott arról
Mandelstamnak, hogy Sztálin mindig zsíros ujjlenyomatokat hagy a kölcsönkért
könyveken. Vezetőtársai „cérnanyakú vezetők” (Kántor Péter fordítása), írta,
miután feltűnt neki, hogy Molotovnak kiáll a nyaka az inge gallérjából, és
meglepően kicsi a feje. Sztálin felháborodott, ám értékelte Mandelstam
művészetét. Ezért adta azt a szívtelen utasítást Jagodának, ami egy
felbecsülhetetlen értékű vázára is vonatkozhatott volna: „Megőrizni, de elzárni.”
A május 16- 17-ére virradó hajnalon Mandelstamot letartóztatták, és
hároméves száműzetésre ítélték. A költő barátai azonnal bolsevik pártfogóikhoz
folyamodtak. Felesége, Nagyezsda, és költőtársa, Borisz Paszternak az
Izvesztyijánál lévő Buharint, Ahmatova pedig Jenukidzét kereste meg. Buharin
Sztálinhoz írt levelében úgy fogalmazott, hogy Mandelstam „első osztályú költő,
[...] de nem egészen normális... Ui.: Borisz Paszternak teljességgel megdöbbent
Mandelstam letartóztatásán, senki más nem tud semmit.” Sokatmondóan
figyelmeztette Sztálint, hogy „a költőknek mindig igazuk van, a történelem az ő
oldalukon áll...”
- Ki engedélyezte Mandelstam letartóztatását? - dünnyögött Sztálin. -
Gyalázat!
Júliusban, tudva, hogy a hírek futótűzként terjednek az írókongresszus tagjai
között, Sztálin felhívta Paszternákot. Az írókhoz intézett telefonhívásai sajátos
koreográfia szerint történtek. Poszkrjobisev telefonált először, jelezve a másik
félnek, hogy Sztálin elvtárs kíván vele beszélni, úgyhogy legyen készenlétben.
Paszternak a közösségi lakásában volt, ezért közölte Sztálinnal, hogy nem hallja
túl jól, mert a folyóson gyerekek kiabálnak.
- Mandelstam ügyét felülvizsgáljuk. Minden rendben lesz - mondta Sztálin. -
Ha költő lennék, és a költőtársam bajban lenne, mindent elkövetnék, hogy
segítsek rajta - tette hozzá.
Paszternak jellemző módon igyekezett bemutatni a barátságról szóló
elképzelését, ám Sztálin félbeszakította:
- De hát ő egy zseni, nem?
- Nem ez a lényeg.
- Hát mi?
Paszternákot teljességgel lenyűgözte Sztálin. Felvetette, hogy beszélni
szeretne vele.
- Miről? - kérdezte Sztálin.
- Életről és halálról - válaszolt Paszternak. Sztálin zavarba jött, és letette a
kagylót.
A fontosabb beszélgetésre csak ezután került sor, amikor Paszternak
megpróbálta meggyőzni Poszkrjobisevet, hogy ismét kapcsolja Sztálint.
Poszkrjobisev elutasította a kérést. Paszternak megkérdezte, hogy elismételné-e
az elhangzottakat. A válasz határozott igen volt.
Sztálin büszke volt arra, hogy képes felismerni a zsenialitást: „kétségtelenül
tehetséges”, fogalmazta meg egy másik íróról. „Kiszámíthatatlan, de hát ilyenek
a tehetséges emberek. Hadd írjon, amit akar, és akkor, amikor akarja!”
Elképzelhető, hogy Paszternak életét is a hóbortossága mentette meg; le-
tartóztatási indítványára Sztálin minden valószínűség szerint ezt írta: „Békén
hagyni, a fellegekben jár!”1
* * *
Sztálin közbeavatkozása híres lett ugyan, ám az eljárás cseppet sem
tekinthető újdonságnak: I. Miklós ugyanúgy viselkedett Puskinnal, mint Sztálin
az összes íróval. Sztálin szívesen tüntette fel magát alkalmi megfigyelőként: „A
művészethez értő elvtársak majd segítenek, én csak egy dilettáns vagyok.”2
Valójában azonban egyszerre volt ínyenc és falánk. írásai a neki tömegével
levelet küldő írókra vonatkozó kritikáiról tanúskodnak.
Sztálin abszolút kedvence a „proletár költő”, Gyemjan Bednij volt. A
kicsapongó természetű rímfaragó, akinek barátságos szemei vidáman csillogtak
„óriási rézüstre” hasonlító fején, gyakran jelentetett meg munkákat a Pravdában.
Amikor Sztálinnal nyaralt, trágár anekdoták végtelen repertoárjával
szórakoztatta. Jutalmul egy kremli lakást kapott. Az „irodalmi Politbüro” tagja
volt. Bednij azonban kezdte idegesíteni Sztálint: végeláthatatlan, komikus
levéltömeg formájában panaszok - és elképesztő versek - egész sorával árasztotta
el, közben pedig a Kremlben részeg kalandokba bonyolódott. „Ha-ha-ha!
Pintyőke!” - kiáltott fel Sztálin egy levelét olvasva. Ami ennél is rosszabb volt,
hogy Bednij konokul elutasította Sztálin kritikáját: „És mi van Oroszország
jelenével? - írta neki Sztálin. - Bednij nem javítja ki a hibákat!” „Egyetértek! -
tette hozzá Molotov. -Javítás nélkül nem lehet kiadni.”
Sztálin megunta részeges költőjét, és száműzte a Kremlből: „Nem tűrök el
több botrányt a Kreml falain belül” - írta 1932 szeptemberében. Bednij
megsértődött, ám Sztálin megnyugtatta: „Ne úgy fogd fel a Kreml elhagyását,
mintha ki lennél rúgva a pártból. Több ezer nagytiszteletű elvtárs él a Kreml
falain kívül, maga Gorkij is.”3 Vlagyimir Kirson Gorkij körébe tartozott; egyike
volt a GPU anyagi haszonélvezőinek, és valamennyi létező irományát elküldte
Sztálinnak. Ha kedvelték, nem tudott rosszat csinálni: „Azonnal publikálni” -
vetette oda Sztálin Kirson legújabb cikkére, amikor visszaküldte a Pravda
szerkesztőjének. Amikor Kirson elküldte legújabb darabját, Sztálin mindössze
hat nap alatt elolvasta, majd ezt válaszolta: „Kirson elvtárs! Egyáltalán nem
rossz a darabja. Azonnal színre kell vinni!”4 Kirson azonban elsősorban politikai
lojalitása miatt részesült jutalomban; Bulgakov karrierjének gonosz
tönkretételében is szerepet játszott. A szocialista realizmus létrejötte után Kirson
levelet írt Sztálinnak és Kaganovicsnak, amelyben arról tudakozódott, vajon
kegyvesztett lett-e. „Hogyan kérdezhet a bizalomról? Kérem, higgye el, a
Központi Bizottság teljes mértékben elégedett az ön munkájával, és megbízik
önben”5 - érkezett Sztálin azonnali válasza.
Az írók gyakran a viszályaik elsimításával kapcsolatban is Sztálinhoz
fordultak. Panferov például írt Sztálinnak, és amiatt panaszkodott, hogy Gorkij
gúnyolta a munkáját. Hogy mit reagált erre Sztálin? „Haszontalan. Az akták
közé rakni. Sztálin.”6
Ha valamelyik írót nem kedvelte, egyáltalán nem finomkodott: „Klim! - írta
Vorosilovnak az egyik cikkről. - A benyomásom: első osztályú locsi-fecsi ember,
[64]
aki messiásnak képzeli magát. Bizony! Bizony! Sztálin.” Amikor az
amerikai regényíró, Upton Sinclair egy letartóztatott filmkészítő szabadon
engedését kérte levelében, Sztálin mindössze ennyivel kommentálta: „Düh.”7
Sztálin kedvenc színháza a moszkvai Művész Színház volt. Igazgatójával,
Sztanyiszlavszkijjal éppen ezért lényegesen barátságosabban viselkedett, negatív
véleményét pedig gyakran a kollégái szájába adta: „Az öngyilkos (Ny. Erdman)
című darabot nem igazán tudom dicsérni. [...] Legközelebbi elvtársaim üresnek,
sőt károsnak tartják...”8
„Legközelebbi elvtársai” kevéssé rajongtak úgy az irodalomért, mint ő, ennek
ellenére elképzelhetetlen irodalmi zsarnokokká váltak. A művészeti kérdésekben
Sztálin, Molotov és Kaganovics (egy műveletlen foltozóvarga) döntött. Egyszer
például Molotov személyes fenyegetés és irodalmi kritika furcsa keverékével
támadt Bednijre. Bednij, aki egy igazi pletykafészek volt, még Sztálint is ki
merte játszani Molotov ellen, aki súlyosan megrótta Bed-nijt. „Olvastam Sztálin
neked írt levelét. Teljes mértékben egyetértek. Nem is lehetne nála jobban
megfogalmazni...” Molotov figyelmeztette a vezetők közötti
nézetkülönbségekről terjengő szóbeszédre: „Magad is kivetted belőle a részed,
Bednij elvtárs. Nem vártam ilyesmit. Nem helyes ez egy proletár költőtől...”
Molotov még költészeti tanácsokkal is ellátta: „Nagyon pesszimista. [...] Ki kell
nyitnod az ablakot, amelyen keresztül beragyoghat a napfény (a szocializmus
heroizmusa).”9
Sztálin gyakran tájékoztatta Gorkijt és a többi írót arról, hogy írásaikat ő vagy
Kaganovics kijavította. Ez a tény igencsak elborzasztotta az alkotókat. A
színházban Sztálin pontos munkamenetet dolgozott ki az új darabok bírálatához,
amit Kaganovics és Molotov levele követett. A Politbüro páholyában és a
mögötte lévő helyiségben, az avant-logehan, ahol a felvonások között ettek,
Sztálin véleményezte a színészeket, a darabot, de még az előcsarnok
dekorációját is. Minden egyes bírálata pletykák, legendák és karriereket
befolyásoló döntések alapjává vált.
Sztálin megnézte Alekszej Tolsztoj Nagy Péterről szóló darabját. Tolsztoj az
emigrációból nemrég visszatért Gorkij mellett az állam leggazdagabb
szerzőjének mondhatta magát. Az illegitimnek és renegátnak nyilvánított nemes,
Tolsztoj gróf 1923-ban tért vissza Oroszországba, ahol „munkás-paraszt
grófként” üdvözölték. A Sztálint kiválóan értő Tolsztoj így hencegett: „Valóban
akrobatának kell lenni.” Nagy Péterről szóló művét a bolsevik írók erőteljesen
támadták. Sztálin röviddel az előadás vége előtt távozott, a levert igazgató
kísérte az autójához. A hatalom nemtetszését megérezve a színházon belül
mindenki rosszindulatúan kritizálni kezdte a darabot. Az igazgató azonban
visszatérve dicsőségesen bejelentette: „Sztálin elvtárs az előbb beszélt velem, és
azt mondta a darabról: »Remek darab! Kár, hogy Pétert nem sikerült kellően
hősiesen megjeleníteni.«” Sztálin később fogadta Tolsztojt, és a „helyes
történelmi megközelítés” nyomára vezette, megalapozva ezzel következő művét,
az Első Pétert.
Pontosan ez a koreográfia ismétlődött meg akkor is, amikor Kaganovics
visszautasította az avantgárd színházi rendező, Mejerhold új darabját; a csalódott
művész ugyancsak az autójáig kísérte a kritikust. O egy zsidó színészt,
Szolomon Mihoelszt vett a védelmébe. A XVIII. századi nagyurakhoz hasonlóan
a hatalmasságok is elsősorban a saját színházukat, saját költőjüket, énekesüket és
[65]
írójukat pártfogolták és védelmezték, „fogadták őket dácsáikban, és
meglátogatták őket otthonaikban.”
Poszkrjobisev a tenort, Kozlovszkijt fogadta otthonában. „Valaki mindig
találkozik valakivel” - írta Nagyezsda Mandelstam az emlékiratában, jól
jellemezve a kor erkölcsi rendjét. „Nincs más lehetőség.” Ha azonban a párt a
pártfogoltak ellen fordult, akkor a vezetők is azonnal megvonták a
támogatásukat.10
A művészeket egyenesen lenyűgözte Sztálin. Paszternak személyes
találkozóról áhítozott. „Találkozhatnánk esetleg személyesen?” - kérdezte
egyszer lelkesen Gidos, a költő. Mejerhold szintén egy személyes találkozó
ügyében fordult Sztálinhoz, amelytől azt remélte, hogy „kirángat a művészi
depresszióból”. Levelének végén ez állt: „Baráti szeretettel.” „Sztálin most nincs
itt” - érkezett Poszkrjobisev válasza.11
* * *
Egy hónappal a német hosszú kések éjszakáját követően, július 30-án Sztálin
lement szocsi dácsájába, hogy találkozzon régi kedvencével, Kirovval - aki a
legkevésbé sem vágyott az összejövetelre - és új kedvencével, Andrej
Zsdanovval - aki hatalmas megtiszteltetésnek tartotta a meghívást. A találkozón
négyen voltak jelen; Andrej elvitte magával fiát, Jurijt, Sztálin későbbi vejét, azt
a fiatalembert, akire a Vozsgy mint az ideális szovjet férfira tekintett.
Osszegyűltek, hogy megírják Oroszország új történelmét.
A beteg és kimerült Kirov sokkal jobban szeretett Szergóval piknikezni és
vadászni. A Sztálinnal töltött szabadságban semmi pihentető nem volt. Nemcsak
ő érezte ezt így, más vendégek is gyakran próbáltak kibújni a Sztálinnal töltött
nyaralások kötelessége alól. Kirov is megpróbálkozott vele, ám Sztálin
ragaszkodott a jelenlétéhez. Kirov rájött, hogy „Sztálin irányítja az akaratok
harcát”, ezért nem lehet visszautasítani. „Nem érzem valami jól magam” -
mondta feleségének. - Unatkozom. [...] Nekem sosem jut normális szabadság.
Pokolba az egésszel!” Sztálin igazán nem ilyen hozzáállást várt az ő Kirovjától.
Ha olvasta volna ezeket a leveleit, csak tovább erősödött volna a Kirovval
szembeni bizalmatlansága.12
A három vezető és a fiú a „gyönyörű időben a fedett verandán, egy asztalnál
üldögélt” a hatalmas szocsi házban, amelyhez gyönyörű udvar és kifejezetten
Sztálin számára készült, kisméretű, épületen belüli medence is tartozott. A
szolgálók italokat szolgáltak fel. „Mind a négyen jöttünk-mentünk - fogalmazott
Jurij Zsdanov -, hol bementünk a dolgozószobába, hol lementünk a kertbe, a
nyári házba.” A légkör nyugtató, szabad és könnyed volt. A szünetekben Kirov
elvitte Jurijt földiepret szedni, amit aztán bevittek Sztálinnak és Zsdanovnak.
Esténként Kirov és Zsdanovék is visszavonultak a saját dácsájukba. A magányos
Sztálin néha haza is kísérte őket. „Nem voltak testőrök, sem kísérő járművek
vagy NKVD-autók - mondta Jurij Zsdanov. - Én ültem elöl, a sofőr mellett,
apám és Sztálin pedig hátul.” Alkonyaikor indultak. Éppen felkapcsolták a
fényszórót, amikor az út mentén két stopoló lányt pillantottak meg.
„Állj!” - mondta Sztálin. Kinyitotta az ajtót, és a hétüléses Packard középső
üléseire ültette őket. A lányok felismerték: „Ez Sztálin!” - hallotta Jurij, ahogy
nevét suttogják. Szocsiban tették ki őket. „Ilyen volt akkoriban a hangulat.” Am
nem sokat váratott magára a változás sem.
A közvetlen hangulat ellenére már alig volt néhány vezető, aki magával
vihette volna a gyermekét valamelyik megbeszélésre. Berija mellett az ilyenek
közé tartozott Zsdanov, akinek tizenéves fia már ötéves kora óta ismerte Sztálint.
„Kizárólag Zsdanov részesült olyan elbánásban Sztálin részéről, mint Kirov -
magyarázta Molotov. - Sztálin Kirov után Zsdanovot kedvelte a legjobban.
Mindenkinél többre értékelte.13
A jóképű, barna szemű, széles vállú, atletikus testalkatú, mégis asztmával
küzdő Zsdanov mindig szívélyes volt, állandóan mosolygott, környezetét pedig
viccekkel szórakoztatta. Kirovhoz hasonlóan szórakoztató társaságnak számított,
szeretett énekelni és zongorázni. Zsdanov már régóta jól ismerte Sztálint. Andrej
Alekszandrovics Zsdanov 1896-ban egy fekete-tengeri kikötővárosban,
Mariupolban látta meg a napvilágot, egy nemesi család sarjaként (Leninhez és
Molotovhoz hasonlóan), csehovi értelmiségiek gyermekeként. Apja a moszkvai
Hittudományi Akadémián teológusként végzett, és Lenin apjához hasonlóan
iskolai tanfelügyelőként dolgozott (a „szókratészi pedagógiáról” írt értekezést).
Anyja - a Hittudományi Akadémia egyik rektorának lánya - a moszkvai
Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Zsdanov a párt felső körében
egyedüliként képviselte a XIX. századi művelt középosztályt. Anyja tehetséges
zongorista lévén még zongorázni is megtanította.
Zsdanov egyházi iskolában tanult (Sztálinhoz hasonlóan), ám arról álmodott,
hogy mezőgazdász lesz; húszévesen végül a tbiliszi tisztképzőben tanult tovább,
ahol „megismerkedett a grúz kultúrával és dalokkal”. Három lánytestvérével nőtt
fel, akik mindannyian bolsevikok lettek: ketten sosem mentek férjhez,
forradalmi vénkisasszony lett belőlük, Zsdanov házában éltek, és meglehetősen
idegesítették Sztálint. Zsdanov - sokakhoz hasonlóan - 1915-ben csatlakozott a
párthoz, és a polgárháborúban népbiztosként szerzett érdemeket. 1922-ben
Tverben, majd Nyizsnij Novgorodban töltött be irányító pozíciót, ahonnan
szintén továbblépett.
Pártügyekben vaskalapos és szigorú volt, írásai aprólékos gondossággal
dolgozó emberről árulkodnak, olyanról, aki bármiről legyen is szó, mindentudó
szakértőként áll a dologhoz. Annak ellenére, hogy a Mezőgazdasági Főiskolára
járt, sosem szerzett diplomát. Amellett, hogy munkamániás volt, telhetetlenül
ismerkedett a zenével, a történelemmel és az irodalommal is. Sztálin
„értelmiségi társként tisztelte Zsdanovot”, vélekedett Artyom. Gyakran felhívta
telefonon, hogy irodalmi kérdésekről társalogjanak: „Andrej, olvastad már ezt az
új könyvet?” Szívesen olvasták fel egymásnak Csehov vagy Szaltikov-Scsedrin
írásait. A féltékeny riválisok persze gúnyolták Zsdanovot, Berija például
„zongoristának” nevezte. Zsdanovban és Sztálinban közös volt az egyházi
neveltetés, a grúz dalok, a történelem és a klasszikus orosz kultúra iránti
rajongás, autodidakta múltjuk, az ideológiai megszállottság és a humor szeretete
[66]
- leszámítva, hogy Zsdanov meglehetősen erkölcsös volt. Rendkívül lojális
volt Sztálinhoz, akit, Joszif Visszarionovicsnak” hívott, sosem Kobának. „Sztálin
elvtárs és én arra az elhatározásra jutottunk, hogy...” - ez volt kedvenc,
fellengzős mondata a gyűlések kezdetén.14
A verandán vagy a nyári lakban korszakról korszakra vitatták meg a
történelmet. Az asztal roskadozott a forradalmi és cári történelemkönyvektől,
Zsdanov pedig buzgón jegyzetelgetett. A legfőbb nevelő természetesen nem
[67]
tudta megállni, hogy ne fitogtassa tudását. Küldetésüknek tartották, hogy
olyan új történelmet alkossanak, mely a sztálini igazhitűség alapjává válhat.
Sztálin rajongott a történelemért. Kedves emlékeket őrzött szemináriumbeli
történelemtanáráról, 1931 szeptemberében pedig arra is vette a fáradságot, hogy
ezt írja Berijának: „A hetvenhárom éves Nyikolaj Dmitrijevics Mahatadze a
metechi börtönben raboskodik. [...] A szeminárium óta ismerem, és nem hinném,
hogy veszélyt jelentene a szovjethatalomra. Kérlek, intézd el az öregember
szabadon engedését, és tájékoztass a fejleményekről!”15 Azóta rajongott a
történelemért, amióta Mahatadze tanította. Sztálin 1931-ben ellentmondást nem
tűrően avatkozott bele az egyetemi körök ügyeibe, hogy megalkossa a
„szocialista realizmus” történelmi előfutárát: ettől fogva a történelem nem a
levéltárak dokumentumainak tartalmán alapult, hanem a párt ehhez hasonló
nyaralásai során született döntésein. Sztálin történelmi könyvei telis-tele vannak
jegyzetekkel és magyarázatokkal: különösen a napóleoni háborúk, az ókori
Görögország, a Németország, Nagy-Britannia és Oroszország között a
tizenkilencedik században létező kapcsolat, valamint a perzsa sahok és orosz
cárok foglalkoztatták. Született diákként mindig lelki-ismeretesen magolta be az
adott témakört.16
Míg Zsdanov határozottan elemében volt a szocsi viták során, Kirov leginkább
csak bizonytalankodott. Egy alkalommal állítólag így próbált kihátrálni:
-Joszif Visszarionovics, hát milyen történelemtudós vagyok én?
- Ne törődj vele, ülj vissza, és figyelj! - utasította Sztálin.
Kirov annyira leégett a napon, hogy még gorodkit sem tudott játszani:
„Bármilyen furcsán hangzik is, a nap legnagyobb részében elfoglaltak vagyunk.
Ez nem pihenés, az ördög vinné el! - írta barátjának Leningrádba. -Lelépek,
amint tudok.” Jurij Zsdanov ellenben „szívélyes melegséget” érzett Sztálin és
Kirov között, akik felváltva mesélték közönséges vicceiket, amelyeket Zsdanov
szemérmes csendben hallgatott. Jurij a mai napig emlékszik Sztálin jézusos
viccére: a nyári lakban dolgoztak, amely egy hatalmas tölgyfa alatt állt. Sztálin
rápillantott legjobb barátjára:
- Nézd meg, hol vagyunk! - mondta, a fára mutatva. - Ez Mamré tölgyese!
Zsdanov pontosan tudta a Bibliából, hogy Jézus a Mamré tölgyesénél hívta
[68]
össze az apostolokat.
Volt azonban egy sokkal baljóslatúbb fejlemény is, ami aggaszthatta Kirovót:
amíg nem tartózkodott a városban, moszkvai vezetők igyekeztek eltávolítani
lojális leningrádi NKVD-főnökét, Medvegyet, a családjának közeli barátját. A
helyére egy volt bűnözőt, Jedvokimovot ültették volna, aki a déli nyaralások
során Sztálin vad ivócimborája volt. Sztálin igyekezett csökkenteni Kirov helyi
támogatottságát, Kirov azonban nem volt hajlandó Jevdokimov kinevezését
elfogadni.17
Miután Kirov visszatért Leningrádba, Sztálin Moszkvába küldte Zsdanovot,
hogy elnököljön az első írókongresszuson. Ez volt az első erőpróba Zsdanov
számára, amelyen sikeresen meg is felelt: Kaganovics segítségével sikeresen
kezelte Gorkij követeléseit és Buharin hisztériáját. Zsdanov húszoldalas
leveleiben a legapróbb részletekről is beszámolt Sztálinnak, mégpedig olyan
kényes alapossággal, ami egyaránt tanúskodik közeli barátságukról és az újonc
kiválóságáról. (Úgy tűnik, mintha kimondatlan verseny lett volna Sztálin
emberei között, hogy ki írja a leghosszabb levelet. Ha ez igaz, akkor
kétségtelenül Zsdanov győzedelmeskedett.) Ahogy az iskolás fiú henceg
tanárának, Zsdanov is úgy számolt be kiváló munkájáról Sztálinnak: „Az összes
író - a mieink és a többiek is - véleménye pozitív volt. Az összes bukást jósló
szkeptikusnak be kell ismernie a kolosszális sikert. Valamennyi író megismerte
és megértette a párt álláspontját.” „A kongresszus nagy nyomást helyezett az
idegeimre, de azt hiszem, jól végeztem a munkámat” - tette hozzá. Sztálin
nagyra értékelte, hogy Zsdanov nyíltan vállalja gyengeségeit.18 A kongresszus
végeztével Zsdanovnak elnézést kellett kérnie Sztálintól, amiért „nem írtam
neked. A kongresszus rengeteg időmet elvette”. Bocsánatét kért „a hosszú
levélért” is: „nem tudok rövidebben fogalmazni”.
Ekkorra a többi vezető már szabadságra ment: „Molotov, Kaganovics, Csubar
és Mikojan ma távozott. Kujbisev, Andrejev és én maradtam.” Az ország ügyei
Zsdanovra maradtak, aki amellett hogy Politbüro-tagjelölt sem volt, még a
Titkárságon is újoncnak számított, ennek ellenére a határozatokat mégis neki
kellett aláírnia. Ez is a Politbüro hatalmának csökkenését jelzi; a valódi hatalom
[69]
alapjának immár a Sztálinhoz való közelség számított. Szovjet-Oroszország
az oligarchia utolsó hónapjait élte, és egyre közelebb került a diktatúrához.19
Sztálin egyik legtörékenyebb munkaereje, Zsdanov teljesen kimerült: „Egy
hónap szocsi szabadságot kérek. [...] Nagyon elfáradtam” - írta Sztálinnak.
Persze ekkor is az imádott történelmen akart dolgozni: „Szabadságom idején
át szeretném nézni a történelemtankönyveket. [...] A másodikkal már készen is
vagyok - nem rossz. Szeretettel üdvözöllek, drága Sztálin elvtárs!”20
Vajon milyen volt Sztálin hangulata a vihar előtti csendben? Idegesítették az
NKVD botlásai és a pártbeli fejesek „siránkozásai”. Szeptember n-én Sztálin a
titkosrendőrség céltalan erőszakosságáról panaszkodott Zsdanovnak és
Kujbisevnek: „Derítsétek fel a GPU dolgozóinak összes hibáját! [...] Engedjétek
szabadon az ártatlanul üldözötteket, ha valóban ártatlanok, [...] és tisztítsátok
meg az OGPU-t a helytelenül eljáró emberektől. Büntessétek meg
mindegyiküket, akárkikről legyen is szó [Sztálin szavaival: „anélkül, hogy az
arcukra pillantanátok]!”21 Néhány nappal később egy tengerész Lengyelországba
szökött.
Sztálin azonnal utasította Zsdanovot és Jagodát, hogy büntessék meg a
tengerész családját: „Tájékoztassatok azonnal, ha i. sor került a tengerész
családtagjainak letartóztatására, 2. ha nem történt meg, akkor ki a bűnös a
szervezetünkben [azért, hogy nem történt meg], és megkapta-e a kellő büntetést
a hazaárulásért.” Sztálin és Kirov kapcsolatában is egyre nőtt a feszültség.22
* * *
Szeptember i-jén Sztálin vidékre küldte a Politbüro tagjait, hogy ellenőrizzék
a termést. Kirovót Kazahsztánba rendelte, ahol egy furcsa incidens történt; ez
akár merényletkísérlet is lehetett, a jelek mindenesetre erre utaltak. A
körülmények homályosak, annyi azonban bizonyos, hogy amikor Kirov
visszatért Leningrádba, NKVD-s őreit négy újabb csekistával egészítették ki,
ezzel körülbelül kilencre növelve a létszámukat. Ezek a férfiak műszakokban,
helyszínenként váltva dolgoztak. Ezáltal Kirov az egyik legjobban védett szovjet
vezetővé lépett elő, aminek azonban cseppet sem örült, hiszen mindezt egy
újabb, arra irányuló kísérletnek érezte, hogy elválasszák lojális helyi csekistáitól,
különösképpen testőrétől, a középkorú, túlsúlyos, ám hűséges Boriszovtól. A
vidéki körutat követően Szergo és Vorosilov csatlakozott a szabadságát töltő
Sztálinhoz, Zsdanov pedig Sztálingrádot ellenőrizte. Egy tizenhárom oldalas
levélben igyekezett hangsúlyozni keménységét, amelyben azt követelte:
„Néhány itteni munkást perbe kell fogni!” Szívélyesen még hozzátette: „Az
ördög a részletekben lakozik!”
Amikor Sztálin október 31-én visszatért Moszkvába, már alig várta, hogy
ismét láthassa Kirovót, aki ellenezte Sztálin tervét - a kenyér jegyre adásának
megszüntetését -, hiszen csak ezáltal lehetett megoldani Leningrád óriási
népességének ellátását. Kujbisev Kirov szövetségesei közé tartozott:
„Szükségem van a segítségedre” - írta neki Leningrádból. November 3-án Maria
Szvanidze feljegyezte, hogy Sztálin Kaganoviccsal érkezett a lakásába, míg a
„lehetetlenül kövér” Zsdanov mögöttük szaladt. Felhívta a vonakodó Kirovót, és
meghívta Moszkvába, hogy „védhesse leningrádi érdekeit”. Sztálin átadta a
kagylót Kaganovicsnak, aki „meggyőzte Kirovót”. Maria szerint Sztálin valóban
nem akart mást, csak „elmenni vele a gőzfürdőbe, és szórakozni egy jót”.
Néhány nappal később Kirov Sztálinnal és fiával, Vaszilijjel Zubalovóba
ment, hogy megtekintse Szvetlána bábelőadását, majd biliárdozással múlatták az
időt. Hruscsov, a Politbüro felemelkedőben lévő csillaga szemtanúja volt egy
Sztálin és Kirov közötti „éles szóváltásnak”. Hruscsovot egyenesen
megdöbbentette, hogy a Vozsgy milyen „tiszteletlenül” viselkedett „egy
párttaggal”. Szvanidzének úgy tűnt, hogy Sztálin „rossz hangulatban” van. Kirov
idegesen tért vissza Leningrádba, alig várta, hogy barátaival megtárgyalja a
növekvő feszültséget: „Már hosszú ideje nem találkoztam Szergóval.”23
November 7-én a látszólagos enyhülés újabb jelét lehetett felfedezni. Az
Andrejevszkij-teremben tartott diplomáciai fogadáson - amelyen Sztálin elnökölt
- Kalinyin és Vorosilov hagyományos vörös hadsereges fúvószenekarát
mindenki legnagyobb megrökönyödésére Antonin Ziegler jazzrevüje váltotta fel.
A vad szving meglehetősen oda nem illőnek tűnt, a résztvevőknek pedig
fogalmuk sem volt, hogy kellene-e táncolniuk vagy sem. A táncos lábú Vorosilov
végül heves foxtrottba kezdett feleségével, Jekatyerina Davi-dovnával.24
November 25-én Kirov visszasietett a moszkvai tanácskozásra, remélve, hogy
konzultálhat Ordzsonikidzével.25 Szergo azonban nem jelent meg a plénumon.
Berijával a hónap elején Bakuba látogatott, ahol egy vacsora után hirtelen
rosszul lett. Berija vonattal visszavitte Szergót Tbiliszibe. A november 7-ei
felvonulás után Szergo ismét rosszul lett: a belei vérezni kezdtek, majd súlyos
szívinfarktust kapott. A Politbüro három specialistát is utána küldött, hogy
vizsgálják ki, ám a rejtélyes tünetek őket is zavarba ejtették. Szergo ennek
ellenére feltétlenül részt akart venni a megbeszélésen, Sztálin azonban
hivatalosan utasította: „Szigorúan tartsd be az orvos utasításait, és november 26-
a előtt semmiképpen se térj vissza Moszkvába! Vedd komolyan a betegségedet!
Üdvözlet. Sztálin.”
Valóban ostobaság lett volna egy olyan betegséggel könnyelműsködni,
amelyben Berijának is benne volt a keze: elképzelhető, hogy Sztálin egyszerűen
nem akarta, hogy Kirov és Szergo találkozzon. Berija, aki már korábban
felajánlotta, hogy kész baltáját Sztálin akaratának megfelelően használni,
tökéletesen tisztában volt a vezér Szergo iránt érzett csalódottságával. Berija
tökéletesen értett a mérgekhez. Az NKVD - dr. Grigorij Majronovszkij irányítása
alatt - ekkor már rendelkezett egy mérgezésekkel foglalkozó titkos részleggel,
Berija azonban korántsem szorult segítségre az ilyen ügyekben. Szó szerint
magával vitte a Borgiák mérgét a bolsevik udvarba.26 Sztálin maga is
érdeklődött a mérgek iránt, nem is hagyta megjegyzés nélkül a XIX. századi
perzsa udvar mérgezéses cselszövéseit, amelyeket éppen tanulmányozott.
Jegyzettömbjébe ezt írta egy korábbi Politbüro-ülés során: Méreg, méreg, Nadír
kán.”27
A gyűlést követően, 28-án Sztálin személyesen kísérte Kirovót a Vörös Nyíl
nevű vonathoz, ahol a fülkében meg is ölelte.28 Kirov másnap visszaérkezett
Leningrádba. December i-jén otthon kezdett dolgozni; összeállított egy beszédet,
majd ellenzős sapkájában és esőkabátjában gyalog az irodájába indult lakásából.
A főbejáraton lépett be a nagy, neoklasszikus Szmolnij Intézetbe. Délután fél
ötkor testőre kíséretében felment harmadik emeleti irodájába. Az öreg Boriszov
lemaradt; vagy azért, mert rossz formában volt, vagy mert egy Moszkvából
érkező, az ajtónál feltűnő csekista gyanús módon feltartotta.
Kirov jobbra fordult, és elhaladt egy sötét hajú fiatalember, Leonyid
Nyikolajev mellett, aki a falhoz húzódott, hogy Kirov elférjen, majd lopakodva
követte. Nyikolajev előkapta Nagan típusú revolverét, és hátulról, egy méterről
nyakon lőtte Kirovót. A golyó áthatolt a sapkán. Nyikolajev maga felé fordította
a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt, ám egy közelben dolgozó villanyszerelő
valahogy leütötte, így a második golyó a plafonba fúródott. Ekkorra lihegve,
tehetetlenül, fegyverrel a kezében már Boriszov is felért. Kirov háttal felfelé,
jobbra fordult arccal hevert a földön. Aktatáskája még ekkor is kezében volt - az
utolsó pillanatában is munkamániás bolsevik maradt.
Ezután néhány perces káosz következett; szemtanúk és rendőrök szaladgáltak
mindenfelé. Mindenki másképpen látta az eseményt és eltérő vallomást adott:
még a fegyver elhelyezkedése sem volt egyértelmű: volt, aki a földön, volt, aki a
merénylő kezében vélte látni. A szörnyű események során általában
zavarodottság uralkodik el - ezúttal sem történt másképp. Kirov mindenesetre
holtan hevert a földön, nem messze az eszméletlen Nyikolajevtől. Az élettelen
test mellett Kirov barátja, Roszljakov térdelt; felemelte a fejét, és ezt suttogta
neki: „Kirov, Mironics”. Felemelték Kirovót, Roszljakov tartotta hátrahanyatló
fejét, és rátették egy tárgyalóasztalra. Nyakából továbbra is szivárgott a vér, a
szent bolsevik hősiesség nyomát hagyva a folyosón. Kilazították az övét, és
kigombolták a gallérját. Megérkezett Medvegy, az NKVD leningrádi vezetője,
ám a moszkvai csekisták megállították az ajtóban.
Három orvos is érkezett, köztük egy Dzsanelidze nevű grúz. Mindannyian
megállapították, hogy Kirov halott, ám majdnem háromnegyed hatig
próbálkoztak a mesterséges lélegeztetéssel. A totalitárius államokban a magas
rangú halott páciens az orvosok rémálma - nem ok nélkül. Ahogy az orvosok
feladták az újraélesztést, a jelenlévők szembesültek vele, hogy valakinek
közölnie kell a hírt Sztálinnal. Mindenki pontosan emlékezett, hol is tartózkodott
Kirov meggyilkolásékor: ez volt a Kennedy-gyilkosság szovjet változata.29

HARMADIK RÉSZ

Az előkészületek,
1934-1936
 „ELÁRVULTAM” - A TEMETÉSEK CEREMÓNIAMESTERE

Poszkrjobisev az irodájában vette fel a Sztálinnak szóló telefonhívást. Kirov

helyettese, Csudov közölte a borzalmas leningrádi híreket. Poszkrjobisev
próbálta ugyan elérni Sztálint, de mivel senki nem vette fel a telefont, egy titkárt
küldött, hogy keresse meg őt. A Vozsgynak naplója tanúsága szerint éppen
Molotovval, Kaganoviccsal, Vorosilovval és Zsdanovval volt megbeszélése, de
sietve felhívta Leningrádot, és a grúz orvost az anyanyelvén kezdte vallatni.
Ezután még egyszer telefonált, hogy megtudakolja, mit viselt a merénylő. Netán
egy sapkát? Viselt valamilyen idegen ruhadarabot? Jagoda, aki már korábban
érdeklődött telefonon, hogy találtak-e a merénylőnél valamilyen idegen tárgyat,
délután 5 óra 50 perckor érkezett Sztálin irodájába.
Hamarosan Mikojan, Szergo és Buharin is megérkezett. Mikojan később
pontosan emlékezett arra, hogy „Sztálin bejelentette, Kirov merénylet áldozata
lett, és egyben állította, bármiféle vizsgálat lefolytatása nélkül, hogy Zinovjev
[Leningrád és Sztálin baloldali ellenzékének vezetője] támogatói támadást
indítottak a párt ellen”. A Kirovhoz közel álló Szergót és Mikojant különösen
megrázta a hír; főként Szergót, aki elszalasztotta az alkalmat, hogy utoljára még
találkozzon Kirovval. Kaganovics szerint „eleinte” Sztálin is „megdöbbent”.1
Sztálin érzelmektől mentesen utasította Jenukidzét, a Központi Végrehajtó
Bizottság titkárát, hogy írja alá azt a kivételes törvényt, amely alapján a vád alá
helyezett terroristák ügyét tíz napon belül lehetett tárgyalni, az ítélet
meghozatalát követően pedig fellebbezés nélkül, azonnali ki lehetett őket
végezni. Sztálin valószínűleg saját maga fogalmazta meg a törvényt. Ez a
december i-jei törvény - pontosabban inkább a két éjszakai utasítás -
gyakorlatilag Hitler felhatalmazási törvényének felelt meg, és a jogállamiságnak
még a látszatát is mellőző, szabad terror alapját képezte. A törvény szellemében
az elkövetkező három évben kétmillió embert ítéltek halálra vagy küldtek
kényszermunkatáborokba. Mikojan szerint sem vita, sem tiltakozás nem kísérte a
törvény meghozatalát. Épp olyan könnyen váltott vissza a Politbüro a
polgárháborús idők katonai szükséghelyzetét idéző gondolkodásmódra, ahogy a
vezetők kioldották Mauser fegyverük biztonsági zárját.
Az erkölcstelenséggel a szelíd természetű Jenukidze egyetlen ellenzőként
szállt szembe, bár a törvényre végül mégis az ő aláírása került. Az újságok
beszámolói szerint a törvényeket a Központi Végrehajtó Bizottság elnöksége
hozta - ami valószínűleg azt jelentette, hogy Sztálin az ülés után egy füstös
szobában erőszakosan győzködte Jenukidzét. Az is rejtély, hogy miért nem a
jelen levő elnök, a gyáva Kalinyin írta alá. Az aláírása csak akkor jelent meg a
törvényen, amikor annak szövege már az újságokba került. Bármi legyen is az
igazság, a Politbüro csak néhány nappal később szavazott hivatalosan.
Sztálin azonnal úgy határozott, hogy személyesen vezeti a gyilkosság
felgöngyölítésére összeállt, Leningrádba utazó delegációt. Szergo is velük tartott
volna, ám Sztálin a gyenge szívére hivatkozva megtiltotta neki. A szomorú
Szergo teljesen összeomlott, és valószínűleg újabb szívrohamon esett át. Lánya
elmondása szerint „ez volt az egyetlenegy alkalom, amikor nyilvánosan
könnyekre fakadt”. Felesége, Zina Leningrádba utazott, hogy vigasztalja Kirov
özvegyét.
Kaganovics is szeretett volna velük tartani, ám Sztálin ezt azzal az indokkal
hárította el, hogy valakinek az országot kell vezetnie. Sztálin végül Molotovot,
Vorosilovot, Zsdanovot, Jagodát és Andrej Visinszkijt vitte magával; utóbbi, a
főállamügyész-helyettes az év elején összetűzésbe keveredett Szergóval.
Rengeteg titkosrendőr és Sztálin csatlósai, Pauker és Vlaszik kísérték őket.
Visszatekintve, Nyikolaj Jezsov, a KB titkára volt a kíséret legjelentősebb
embere. Jezsov Zsdanovhoz hasonlóan egyike volt azoknak a fiataloknak, akikre
Sztálin az elkövetkező években nagyban támaszkodott.2
A még mindig az események hatása alatt álló helyi vezetők az állomáson
gyülekeztek. Sztálin tudatosan, előre kitervelt színpadiassággal játszotta
szerepét, a megtört szívű Lancelotot, aki mélységesen bánatos és dühös szeretett
lovagjának halála miatt. Miután leszállt a vonatról, Medvegyhez, a leningrádi
NKVD vezetőjéhez lépett, majd kesztyűs kézzel arcon csapta.
Sztálin azonnal keresztülhajtatott a városon, és a kórházba sietett, hogy
megvizsgálja a holttestet. Kirov irodájában ütötte fel a főhadiszállását, onnan
vezette a furcsa nyomozást, amelynek során minden nem a Zinovjev és a
baloldali ellenzék általi összeesküvésre utaló bizonyítékot figyelmen kívül
hagyott. Szegény Medvegyet, a vidám csekistát, akit Sztálin arcon csapott,
először csak kikérdezték, majd erőteljesen kritizálták, amiért nem akadályozta
meg a merényletet. Ezután az „alacsony és zömök” gyilkos, Nyikolajev került
sorra. Nyikolajev a történelem éppen olyan egyszerű és tragikus áldozata, mint
az a holland, aki felgyújtotta a Reichstagot - amihez Nyikolajev ügye amúgy is
sokban hasonlított. A harmincéves törpét először kizárták a pártból, majd
visszafogadták; eközben Kirovnak és Sztálinnak írogatott leveleket, amelyekben
a helyzetéről panaszkodott. Minden jel szerint zavarodott állapotban volt,
egészen addig még Sztálint sem ismerte fel, amíg nem mutattak neki egy
fényképet róla. Térdre hullva zokogta a csizmát viselő vezető előtt:
- Mit tettem? Mit tettem?
Hruscsov, aki éppen nem tartózkodott a szobában, azt állította, hogy
Nyikolajev letérdelt, és azt mondta, a párt megbízásából tette. Egy Vorosilovhoz
közeli forrás szerint Nyikolajev ezt hebegte: „De hát te magad mondtad.. Egyes
beszámolók tanúsítják, hogy a csekisták ütötték-verték.
- Vigyétek el! - parancsolta Sztálin.
A jól informált NKVD-disszidens, Orlov azt írta, hogy Nyikolajev rámutatott
Zaporozsecre, az NKVD helyettes főnökére, és azt mondta:
- Miért engem kérdeztek? Öt kérdezzétek!
Zaporozsecet, Sztálin és Jagoda Kirov birodalmában dolgozó emberét 1932-
ben küldték Leningrádba, Kirov nyakára. Zaporozsec megkérdezésére azért
került sor, mert Nyikolajevet októberben már őrizetbe vették azzal, hogy egy
revolverrel időzött Kirov háza előtt, de elengedték anélkül, hogy komolyabban
megmotozták volna. Egy másik alkalommal a testőrök akadályozták meg, hogy
lövést adhasson le. Négy évvel később, amikor Jagodát bíróság elé állították,
hazugságokkal és igazságokkal egyaránt tűzdelt vallomásában beismerte, hogy
utasította Zaporozsecet, „ne gördítsen akadályt egy Kirov elleni esetleges
terrorcselekmény elé”.
Ekkor hozták be a merénylő feleségét, Milda Drault. Az NKVD azt
híresztelte, hogy Nyikolajev féltékenységből lőtt Kirovra, Draul azonban
igencsak csúnya volt. Kirov márpedig a tündérszerű balerinákat kedvelte - igaz,
az ő felesége sem volt szépség. A szexuális vonzódás rejtélyét persze
lehetetlenség megfejteni, de az mindenképpen igaz, hogy az őket ismerők
véleménye szerint egyáltalán nem illettek össze. Draul azt állította, hogy
semmiről sem tudott. Sztálin kiment az előszobába, és utasítást adott Nyikolajev
orvosi felügyelet alá helyezésére.
„Nyilvánvaló, hogy Leningrádban jól szervezett ellenforradalmi
terrorcsoportosulás tevékenykedik. [...] Mindenre kiterjedő nyomozást kell
indítani.” A gyilkosság bírósági kivizsgálására sosem történt igazi kísérlet.
Sztálin minden bizonnyal nem akarta megtudni, hogy az NKVD bátorította-e
Nyikolajevet Kirov meggyilkolására.
Állítólag Sztálin később meglátogatta a „fickót” a cellájában, egy órát töltött
vele kettesben, és ajánlatot tett neki, hogy ha a tárgyaláson Zinovjev ellen
tanúskodik, akkor visszakapja az életét. Nyikolajev ezután azon gondolkodott,
vajon be akarták-e csapni.3
Az ügyet körülvevő homályt ezután szándékosan sűrű köddé változtatták.
Komoly késlekedés történt. Boriszovot, Kirov testőrét maga Sztálin akarta
kikérdezni. Boriszov felfedhette volna, hogy feltartóztatták a Szmolnij
bejáratánál, és hogy tudott-e valamit az NKVD ügyleteiről. Boriszov az úton az
NKVD Fekete Varjának a hátuljában ült. Amikor a sofőr a Szmolnij felé vette az
irányt, az első ülésen utazó utas átnyúlt a sofőrhöz, megragadta a kormányt, mire
a Fekete Varjú kifarolt, és egy épületnek ütközött. Boriszov az életét vesztette a
gyanús balesetben. A „lesújtott” Pauker az előszobába lépett, hogy közölje a
baleset hírét. Az ilyen ügyetlen „balesetek” nemsokára a magas rangú
bolsevikok foglalkozási ártalmává váltak. Mindenki, aki el akarta titkolni az
összeesküvés részleteit, holtan kívánta látni Boriszovot. Amikor Sztálin
tudomást szerzett a gyanús halálesetről, ezt mondta a helyi Csekának:
- Még ezt sem voltak képesek rendesen elintézni.4
A rejtélyre valószínűleg már sosem derül fény. Kirov meggyilkolása vajon
Sztálin utasítására történt? Erre vonatkozólag semmi bizonyíték nincsen, de
feltételezhető bűnrészessége. Hruscsov, aki moszkvai delegáltként különvonattal
érkezett Leningrádba, évekkel később azt állította, hogy Sztálin rendelte el a
gyilkosságot. Mikojan - aki Hruscsovnál jóval szavahihetőbbnek számított, és
akinek kevesebb bizonyítanivalója is volt - is arra jutott, hogy Sztálin érintett
volt a gyilkosságban.
Sztálin már rég nem bízott Kirovban, akinek meggyilkolása kiváló ürügyül
szolgált a régi bolsevik klikkek likvidálására. Sem a december i-jei törvény
tervezete körül, sem a gyilkosság Zinovjevre hárítása körül nem volt minden
rendben. Sztálin megpróbálta leváltani Kirov barátját, Medvegyet, és a gyanús
Zaporozsecről is tudott, aki nem sokkal a gyilkosság előtt Moszkva engedélye
nélkül távozott - talán hogy távol legyen a tett helyszínétől. Nyikolajevet is
rengeteg gyanús körülmény övezte. Ráadásul a gyilkosság napján is számos
furcsa körülmény merült fel: miért késlekedett Boriszov az ajtóban, és miért
kerültek olyan hamar, közvetlenül a merénylet után moszkvai NKVD-tisztek a
Szmolnijba? Boriszov is meglehetősen gyanús körülmények között halt meg.
Nem lenne meglepő, ha a mindig körültekintő Sztálin ilyen vakmerő tettre szánta
volna magát, hiszen őszintén csodálta Hitlernek a Reichstag felgyújtására adott
válaszát és az azt követő tisztogatást.
Ugyanakkor alaposabban megvizsgálva a dolgot, az esemény kevéssé tűnik
gyanúsnak. A Kirovót védő biztonsági óvintézkedések lazasága semmit sem
bizonyít, hiszen gyakran megesett, hogy maga Sztálin is mindössze egy-két
testőrrel közlekedett. A fegyver sem bizonyít semmit, hiszen minden párttagnak
volt.
A Sztálin Kirovval való kapcsolatának megromlása sem tekinthető egyedinek
környezetében. Sztálin gyors reakciója a merényletet követően, valamint a
szürreális nyomozás sem bizonyítja, hogy ő szervezte volna meg a gyilkosságot.
Amikor 1927. június 27-én meggyilkolták a lengyelországi orosz nagykövetet,
Vojkovot, Sztálin hasonló gyorsasággal reagált; ugyannyira nem érdekelte a
valós elkövető személye. Akkor közölte Molotovval, hogy a „britek kezét érzi a
dologban”, és azonnal elrendelte az úgynevezett „mo-narchisták” tömeges
kivégzését. A bolsevikok mindig is politikai eszköznek tekintették az
igazságszolgáltatást. Az sem kizárt, hogy a helyi NKVD - a saját
cselekvőképtelenségét leplezendő - szervezte meg a Boriszov-gyilkosságot. A
pánikokat természetes módon kísérő ügyetlenkedés sok mindent
megmagyarázhat.
Természetesen naivitás lenne azt várni, hogy írásos bizonyítékok állnak majd
rendelkezésre az évszázad bűncselekményéről. Az viszont közismert, hogy
Sztálin más gyilkosságok esetében az Insztancya - a Legfelsőbb Hatóság
eufemizált elnevezése - nevében szóbeli parancsokat adott; erre a későbbi
[70]
események számos példával szolgálnak majd. Jagoda közvetlen részvétele a
gyilkosságban nem valószínű, hiszen nem állt különösebben közel Sztálinhoz,
ám számos csekista akadt - Agronovtól kezdve egészen Zaporozsecig - akik
kellő bizalmat élveztek, és olyan erkölcstelenek voltak, hogy bármit megtettek,
amit a párt elvárt tőlük. Elképzelhetetlen, hogy lett volna egy, a henriki,
„Szabadíts meg ettől az engedetlen paptól!” óhajt teljesítő személy. Sztálinnak a
legapróbb részletekig mindent magának kellett irányítania. Ugyanakkor
olvashatta Nyikolajev levelét, és kiaknázhatta Kirovval szemben érzett
ellenszenvét.5
Sztálin Kirovhoz fűződő barátsága egyoldalú és gyenge volt, de kétségtelen,
hogy - Vas Lázár szerint - „Sztálin egyszerűen szerette”; noha ő is hozzátette,
hogy Sztálin „mindenkit politikailag kezelt”. Baráti érzelmei a tizenévesek
rajongásához hasonlóan a szeretet, a csodálat és a mérges féltékenység elegye
voltak, Gore Vidal mondásának - „Barátom sikere lelkem keserve” - szélsőséges
megtestesüléseinek számítottak. Buharint bálványozta - akinek özvegye szerint
azonban Sztálin képes volt egyszerre gyűlölni és szeretni, mert „a szeretet és az
irigységből eredő gyűlölet [...] ugyanazon tőről fakad”. Talán az, hogy Kirov
elárulta mély barátságukat, olyan indulatokat gerjesztett Sztálinban, amilyet a
megalázott nők éreznek, és amelyet a gyilkosság utáni szörnyű bűntudat
követett. Sztálin még „barátaival” szemben is védelmezte magánszféráját, és
megtartotta szenvtelenségét: így akart tökéletesen megközelíthetetlen maradni.6
Sztálin elsősorban azokkal ápolt hű barátságot, akik keveset tudtak róla.
Amikor egy tizenhat éves iskolás fiú levelet írt neki, Sztálin küldött neki tíz
rubelt, a diák pedig köszönő levéllel viszonozta az ajándékot. Fiatalkori
barátaival szemben mindig túlzott szentimentalitás jellemezte: „Küldök neked
kétezer rubelt - írta 1933 decemberében Peter Kapanadzének, egykori
szemináriumi barátjának, aki pap, majd tanár lett. - Most nem áll több a
rendelkezésemre. [...] Kérésed különleges helyzetet teremt, de nagy örömmel
küldöm el neked a [könyv-] honoráriumomat. Küldök [még] háromezer rubelt
kölcsönként. [...] Minden jót” - majd apja nevén, Beszóként írta alá a levelet.
 Egy furcsa, mindeddig nem publikált levél szemléletessé teszi a távolság-
tartását: 1930-ban Sztálin a távoli Szibériából egy kolhoz vezetőjétől kapott
levelet, aki Sztálintól tette függővé egy cári rendőr felvételét, aki állítása szerint
ismerte Sztálint. Az öreg csendőr valóban Sztálin őre volt annak száműzetése
idején. Sztálin egy hosszú, kézzel írt levéllel válaszolt: „Az 1914-1916-os
kurejkai száműzetésem során Mihail Merzlikov volt az őröm, illetve a
közrendőr. Akkoriban egyetlen feladata volt, mégpedig hogy engem őrizzen. [...]
Egyértelmű tehát, hogy nem lehetek »baráti« viszonyban Merzlikowal. Ennek
ellenére tanúsítanom kell, hogy nem voltunk ugyan barátságban, kapcsolatunk
mégsem volt olyan ellenséges, ami elvárható lenne fogva tartó és fogva tartott
között. Mindez természetesen magyarázatra szorul. Merzlikov a szokásos
rendőri buzgóság nélkül teljesítette kötelességét, nem kémkedett utánam, nem
üldözött, szemet hunyt távozásaim felett, és gyakran leszidta a tiszteket, amiért
azok helytelenítették »parancsait«. [...] Kötelességemnek érzem tudatni mindezt.
Ez 1914 és 1916 között történt, amikor Merzlikov az őröm volt. A jobbik
rendőrök közé tartozott. Nem tudom, mit tett Kolcsak és a szovjet hatalom alatt,
nem tudom, most mi van vele.”
A legjobb barátainak a meggyilkolására is hajlandó emberben igazi barátság
lakozott. Sztálin függetlenül a Kirov megölésében játszott szerepétől, kihasználta
az alkalmat, hogy ne csak az ellenzékét pusztítsa el, hanem kevésbé radikális
szövetségeseit is.7
* * *
Kirov a potemkini, neoklasszikus Tauridapalotában megrendezett bolsevik
temetésén a fekete zubbonyában feküdt egy nyitott koporsóban; koporsóját vörös
[71]
zászlók, feliratos koszorúk és trópusi pálmák övezték. December 3-án, este
fél tízkor Sztálin és a Politbüro többi tagja díszőrséget - a bolsevik temetési
szertartás másik fontos elemét - alkotott. Vorosilov és Zsdanov dühösnek tűnt,
Molotov viszont szenvtelen maradt. , J. V Sztálin arca döbbenetesen nyugodt és
közömbös volt - jegyezte meg Hruscsov. - Úgy tűnt, mintha gondolataiba merült
volna, szeme meredten bámulta Kirov golyótól megsebzett holttestét.” Sztálin
még indulás előtt Zsdanovra bízta Leningrád vezetését, aki ugyanakkor a
Központi Bizottságban betöltött tisztségét is megőrizte. Jezsov szintén maradt,
hogy felügyelje a nyomozást.
Tíz órakor Sztálin és a többiek ágyútalpra helyezték Kirov koporsóját. A
koporsót lassan végigvitték az utcákon, az állomáson pedig feltették arra a
vonatra, amely Sztálint is visszavitte Moszkvába. A virágfüzérbe burkolt halottas
vonat éjfél után indult el a sötétségbe, hátrahagyva Kirov agyát, amelyet a
leningrádi intézetben vizsgáltak - a forradalmi gondolkodásmód nyomai után
 [72]
kutatva.
Még mielőtt a vonat Moszkvába érkezett volna, Agranov, a nyomozást vezető
csekista kikérdezte a merénylőt. „Csökönyös, mint egy szamár” - jelentette
Sztálinnak.
„Etesd meg jól Nyikolajevet, vegyél neki csirkehúst! - válaszolta Sztálin, aki
maga is szerette a csirkét. - Etesd meg jól, hogy felerősödjön, és elárulja végre,
ki irányította. Ha mégsem beszélne, akkor jól ellátjuk a baját, és elmond majd
[...] mindent.”8
Az ágyútalpon fekvő koporsót a moszkvai Október pályaudvarról a másnapi
temetés helyszínére, az Oszlopcsarnokba vitték. Nem sokkal ezután Sztálin
beszámolt a furcsa nyomozásról a Politbürónak. Mikojan, aki kedvelte Kirovót,
annyira dühös volt, hogy csak arról faggatózott, miként tudott Nyikolajev kétszer
is megmenekülni a letartóztatás elől, és hogyan halt meg Boriszov.
- Hogyan történhetett meg mindez? - kérdezte Sztálin is felháborodottan.
- Valakinek ezért felelnie kell! - kiáltott fel Mikojan, célozva az NKVD furcsa
eljárására.
- Véletlenül nem az OGPU elnöke [Jagoda] felelős a Politbüro biztonságáért?
Öt is be kell számoltatni.
Sztálin azonban védte Jagodát, hiszen az ő igazi célpontjai a régi bolsevikok
voltak, mindenekelőtt Zinovjev. Ezek után Szergo, Kujbisev és Mikojan
komolyan kezdtek gyanakodni. Mikojan megvitatta Szergóval Sztálin „furcsa
viselkedését”, valószínűleg egy Kreml körüli, az ilyen beszélgetésekre
tökéletesen alkalmas séta során. Mindketten „meglepettek, megdöbbentek és
értetlenek voltak”. Szergónak még a hangja is elment a szomorúságtól. Kujbisev
állítólag azt indítványozta, hogy a KB vizsgálja felül az NKVD nyomozását.
Nem valószínű, hogy Mikojan, aki még mindig bálványozta, és egész életében
hűen szolgálta Sztálint, felelősnek tartotta volna vezérét az ügyben. A bolsevikok
az önámítás mesterei voltak, kettős gondolkodásmódjukkal mindig túltették
magukat az ehhez hasonló, gyötrő kételyeken.9
Ezen az éjszakán Pavel Allilujev Sztálinnal maradt Kuncevóban, éppen úgy,
mint Nágya halálát követően. Kezére hajolva Sztálin azt dünnyögte, hogy Kirov
halála után „én már csak egy árva vagyok”. Olyan megindítóan mondta, hogy
Pavel azonnal átölelte. Kirov halálát illetően kérdéses Sztálin szenvedésének
őszintesége, az azonban kétségtelen, hogy az adott helyzetben így kellett
cselekednie.
5-én, délelőtt tíz órakor Sztálin környezete az Oszlopcsarnokban gyülekezett
Pauker felügyelete alatt (akárcsak Nágya temetésén), szigorú biztonsági
óvintézkedések mellett - a Gorkij utcát lezárták. A temetés bolsevik módon
eltúlzott, érzelgős esemény volt - égő fáklyákkal, a mennyezetről lelógó
bársonyfüggönyökkel és zászlókkal, rengeteg pálmafával. A modern korra
jellemző médiaérdeklődés kísérte, az összesereglett fotósok fényképezőgépeinek
fénye úgy világította meg a holttestet, mintha az egy neonfényes színház kelléke
lett volna. A Bolsoj zenekara játszotta a gyászindulót. Nem csak a nácik tudtak
pazar temetést rendezni elesett lovagjaik számára; bár még a temetések
színvilága is megegyezett: minden fekete és vörös volt. Sztálin a hozzá
legközelebb álló mártírhalált halt elvtársának kiáltotta ki Kirovót, és róla nevezte
el annak szülővárosát, Vjatkát, a leningrádi Mariinszkij Balettot, valamint több
száz utcát.
A koporsó vörös pamutvásznon nyugodott, Kirov arca pedig „zöldes színű”
volt, leszámítva egy kékes zúzódást a halántékán, ami akkor keletkezett, amikor
elesett. Kirov özvegye a halott harminc éve nem látott testvérei mellett ült.
Redensz, Moszkva NKVD-főnöke várandós feleségét, Anna Alliluje-vát,
valamint Szvanidzéékat kísérte a politbürós feleségek melletti helyekre. Csend
lett. Csak az őrök csizmájának a kopogása visszhangzott a teremben. Maria
Szvanidze ekkor „a kemény és határozott sasok lépteinek hangjára” lett
figyelmes: a Politbüro Kirov köré gyűlt.
A Bolsoj zenekara belekezdett Chopin gyászindulójába. A csöndet pusztán a
filmfelvevő gépek kattogása és zúgása törte meg. A kezeit a hasán összekulcsoló
Sztálin az elegáns, kidagadó zubbonyán övét viselő Kaganovics mellett állt. Az
őrök rögzíteni kezdték a koporsó fedelét, ám ekkor Sztálin - akárcsak Nágya
temetésén - hirtelen megállította őket, és a ravatalhoz lépett. Minden tekintet az
ő „bánatos” arcára szegeződött. Lassan lehajolt Kirovhoz, és megcsókolta
homlokát. „Szívfacsaró látvány volt, tudva, hogy milyen közel álltak
egymáshoz”, majd az egész terem halk sírásra fakadt, még a férfiak is
könnyeztek.
- Isten veled, kedves barátom, bosszút állunk érted! - suttogta a holttestnek.
Lassanként a temetések ceremóniamesterévé vált.
A hatalmasságok egyenként vettek búcsút Kirovtól. A fakó arcú Molotov,
Zsdanov, Kaganovics mind Kirov fölé hajolt, de egyikük sem csókolta meg.
Mikojan a koporsó szélébe kapaszkodva nézett a halottra. Kirov felesége
összecsuklott, az orvosok nyugtatót adtak neki. Sztálin családja számára Kirov, a
„mindenki által kedvelt, elbűvölő ember” elvesztése Nágya halálát idézte, hiszen
Sztálin e kedves barátjára zúdította felesége elvesztése felett érzett „minden
fájdalmát és búját”.
A vezetők távoztak, a koporsót lezárták, majd a krematóriumba vitték, ahol
Pavel és Zsenya Allilujev végignézte, ahogy a koporsó a kemence lángjaiba
vész. Szvanidzéék és a többiek visszatértek a Manyézs épületébe, Nágya utolsó
vacsorájának helyszínére, hogy elfogyasszák estebédjüket. Molotov és a többi
hatalmasság Kuncevóban vacsorázott Sztálinnal.
Másnap reggel a régi köpenyét és sapkáját viselő Sztálin, valamint Vorosilov,
Molotov és Kalinyin végigvitte a hamvakat tartalmazó, virágokkal elhalmozott,
koporsóméretű, díszes, klasszikus templomot formázó urnát a Vörös téren, ahol
milliónyi dolgozó várakozott a dermesztő csendben. Akárcsak Nágya temetésén,
ezúttal is Kaganovics tartotta a beszédet; majd hangos trombitaszó szólította
tisztelgésre a tömeget. A fejek és a zászlók leereszkedtek, majd a „tökéletes
bolsevik”, Szergo a Kreml falába helyezte az urnát; itt található mind a mai
napig.
- Mindig is azt hittem, hogy Kirics temet majd el engem, de fordítva történt -
mondta feleségének a temetést követően.10
A kivégzések már javában zajlottak. December 6-ára hatvanhat
„fehérgárdistát” végeztek ki, akiket még Kirov meggyilkolása előtt tartóztattak
le terrorcselekmény vádjával, és a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma
Vaszilij Ulrih - egy baltikumi német nemes, aki Sztálin halálos ítéleteit kiszabó
bíró lett - elnökletével halálra is ítélt. Kijevben további huszonnyolcat végeztek
ki. 8-án a Leningrádból Moszkvába visszatérő Nyikolaj Jezsov Agranov
kíséretében háromórás beszámolót tartott a „terroristák” levadászásáról.
A tragédia, valamint számos bolsevik Kirov halála ürügyén történt kivégzése
ellenére Sztálin környezetének élete kicsit komorabban, de a szokásos módon
folyt. December 8-án, a Jezsovval folytatott megbeszélés után Molotov, Szergo,
Kaganovics és Zsdanov szokás szerint Sztálinnal, Szvetlánával, Vaszilijjel,
Szvanidzéékkal és Allilujevékkal vacsorázott. Szvetlánát ajándékokkal lepték
meg, hogy ezzel is enyhítsék szeretett „másodtitkára”, Kirov elvesztése felett
érzett bánatát. Sztálin „lesoványodott, bőre fakóbb lett, szemében pedig
szomorúság tükröződött. Rengeteget szenvedett”. Maria Szvanidze és Anna
Allilujeva Sztálin körül sürgölődött. Aljosa Szvanidze figyelmeztette Mariát,
hogy tartson távolságot Sztálintól. Ugyan hasznos tanács volt, de Maria nem
fogadta meg; talán azt feltételezte, hogy csak a múltbéli viszonyuk miatti
féltékenykedésről van szó. Nem volt elég étel, ezért Sztálin magához hívta
Karolina Tilt, és utasította, hogy hozzon még ennivalót. Ugyanakkor Sztálin alig
evett valamit. Aznap éjjel magával vitte Aljosa Szvanidzét, Szvedanát és
Vaszilijt, hogy az éjszakát vele töltsék Kuncevón. A többiek Szergo lakásába
mentek.
Sztálin Kirov halála után néhány órán belül kijelentette, hogy Zinovjev és
támogatói a felelősek, ezért nem okozott meglepetést, amikor Jezsov és az
NKVD letartóztatta a „leningrádi” és a „moszkvai központot”. A két csoport
tagjainak listáját maga Sztálin állította össze. December 6-án ismét kikérdezték
Nyikolajevet; ezúttal Zinovjevvel való kapcsolatát kellett „igazolnia”, amit be is
ismert. Letartóztatták Zinovjevet és Kamenyevet - a Leninhez legközelebb álló
elvtársakat, a Politbüro volt tagjait, akik 1925-ben megmentették Sztálin
karrierjét. A Politbürónak bemutatták a „terroristák” vallomásait. Sztálin
személyesen utasította az államügyész-helyettest, Visinszkij t és Ulrihot, hogy
ítéljék őket halálra.11
Mindenki úgy emlékezett, ahogy Jurij Zsdanov: „Kirov halála után minden
megváltozott.” A biztonsági óvintézkedéseket erősen szigorították, éppen akkor,
amikor a gyászoló Vozsgynak a legnagyobb szüksége lett volna a vigasztalásra, a
vidámságra, a körülötte nyüzsgő nők és viháncoló gyerekek társaságára. A
légkör örökre megváltozott. December 5-én Rudzutak úgy vélte, Sztálin
rámutatott, és azt a kérdést szegezte a büszke, félig iskolázott régi bolseviknak,
hogy „ha az apja munkás volt, akkor ő hogyan tanulhatott főiskolán?”. Ezután
Rudzutak levelet írt Sztálinnak: „Nem akarlak ilyen aprósággal zavarni, de olyan
sok velem kapcsolatos szóbeszéd jutott a fülembe, amelyek állítólag hozzád is
elértek.” Jan Rudzutak értelmes, lett ember, Politbüro-tag és Sztálin szövetségese
volt, tíz évet töltött cári börtönökben. A „fáradt és kifejező szemű”
természetfotós, akit „a kemény munka kissé sántává tett”, úgy érezte, Sztálin
már nem bízik meg benne.
- Tévedsz, Rudzutak! - válaszolt Sztálin. - Zsdanovra mutattam, nem rád.
Pontosan tudom, hogy sohasem jártál főiskolára. Molotov és Zsdanov
jelenlétében olvastam el a leveledet. Ok is megerősíthetik, hogy tévedsz.12
Nem sokkal a merénylet után Sztálin egy tengerésztiszttel sétált a Kremlben.
Elhaladtak az őrök mellett, akik ekkor már tíz méterre álltak egymástól, és
akiknek kötelességük volt figyelni a mellettük elhaladókat.
- Észrevetted, milyenek? - kérdezte Sztálin a tisztet. - Az ember csak sétál a
folyosón, és azon tűnődik, vajon melyikük fogja megölni. Ha ő ott, akkor hátba
lő, miután elfordultam, ha a másik, akkor szemből ér majd a golyó.13
***
December 21-én, nem sokkal a kivégzések előtt, Sztálin közvetlen
környezete Kuncevóba érkezett, hogy megünnepelje Sztálin ötvenötödik
születésnapját. Nem volt elegendő bútor, ezért Sztálin és a férfiak máshonnan
hoztak be székeket és asztalokat. Mikojant és Szergót választották támadónak.
Sztálin még mindig szomorkodott Kirov elvesztése miatt, ám lassan kezdte
visszanyerni életkedvét. Ennek ellenére, amikor Maria Szvanidze egy verset
készült felolvasni, Aljosa azonnal megtiltotta neki, tudva, hogy hízelgő modora
vagy az asszonyok kérése, hogy nyugatra utazhassanak, felidegesítené Sztálint.
[73]
 A vacsora scsí-ből (káposztalevesből) és borjúhúsból állt. A levest Sztálin
szolgálta fel a vendégek számára. Molotovéknál és Poszkrjobisevnél (aki új
feleségével jött) kezdte, és Jenukidzénél és gyerekeinél fejezte be a tálalást.
„Sztálin villával evett levesestányérjából, csak a húst ette ki belőle” - emlékezett
Artyom. Berija és régi pártfogója, a nagyothalló Lakóba, Abházia nagyura,
vacsora közben érkeztek.
Sztálin első feleségének, Katónak a testvére Szasiko Szvanidzére és Aljosára
mondott pohárköszöntőt. Ez igencsak feldühítette Aljosa feleségét, Maria
Szvanidzét, hiszen a nők között állandó versengés folyt Sztálin kegyeiért. Ezután
Sztálin észrevette a gyerekeket, majd „öntött egy kis bort nekem és Vaszilijnek -
emlékezett vissza Artyom. - Megkérdezte: «Mi bajotok van? Igyatok egy kis
bort!«” Anna Redensz és Maria Szvanidze - akárcsak Nágya szokta -
megjegyezte, hogy ez nem tesz jót a gyerekeknek, de Sztálin csak nevetett.
- Nem tudjátok, hogy gyógyító hatású? Mindenféle bajt orvosol!
Ezután az est szentimentális fordulatot vett. A családnak Kirov temetése során
is az eszébe jutott Nágya, és kis idő elteltével most is szóba került halála. Szergo
Kirovnak ajánlotta pohárköszöntőjét.
- Valami vadállat meggyilkolta, elvette tőlünk!
A csendet halk sírás törte meg. Valaki Dóra Hazanra - Sztálin egyik kedvence
-, Andrejev feleségének egészségére és akadémiai tanulmányaira emelte poharát.
Erről Sztálinnak eszébe jutott Nágya, és felállt.
- Háromszor jött szóba az Akadémia - mondta -, ezért most igyunk Nágyára!
Mindenki könnyes szemmel állt fel. Egyenként körbesétáltak az asztal körül,
és koccintottak a szenvedő Sztálinnal. Anna Redensz és Maria Szvanidze arcon
csókolta. Maria véleménye szerint ekkor Sztálin „puhább és kedvesebb” lett.
Ezután Sztálin a lemezlovas szerepébe bújt, és kedvenc dalait játszotta a
gramofonon, miközben mindenki táncolt. Ezután a kaukázusiak sirámok
éneklésébe kezdtek.
Mindezek után, a szomorúságot enyhítendő, Vlaszik testőr - aki egyben az
udvar fényképésze is volt - összegyűjtötte a vendégeket, és lefényképezte őket.
Kiváló kép készült a terrort megelőző idők sztálini udvaráról - igaz, még ez is
összetűzéseket eredményezett a versengő asszonyok között.
Sztálin ült középen, körülötte az érte rajongó asszonyok. Jobbján a tolakodó
Szasiko Szvanidze, majd Maria Kaganovicsa és a dús keblű, magas hangú Maria
Szvanidze, balján a vékony, elegáns First Lady, Polina Molotova. Egyenruhák és
zubbonyok váltakoznak a képen. Vorosilov mint az ország rangidős tisztje
tündökölt, Redensz az NKVD kékjét viselte, Pavel Allilujev pedig katonai
népbiztosi egyenruhájában pózolt. A földön a nevető kaukázusiak, Szergo,
Mikojan és Lakóba ültek. Berija és Poszkrjobisev alig tudta magát bepréselni
középre, majdhogynem belesimulnak a padlóba. A következő képen, amelyen
Sztálin csak a nőkkel fényképezkedett, egy kamerába mosolygó cica is dorombol
- aki nem más, mint Zsenya Allilujeva.14
 EGY TITKOS BARÁTSÁG - A NOVGORODI RÓZSA

Mindig olyan szép ruhákban jársz - mondta Sztálin elragadtatva
sógornőjének, Zsenya Allulijevának. - Ruhatervezéssel kellene foglalkoznod.
- Micsoda?! Még egy gombot sem tudok felvarrni - válaszolta Zsenya
kuncogva. - Az összes gombomat a lányom varrja fel.
- Na és? Azt kellene tanítanod a szovjet nőknek, hogyan öltözködjenek -
felelte Sztálin.
Nágya halálát követően Zsenya szinte Sztálinhoz költözött, hogy vigyázzon
rá. 1934-ben úgy tűnt, hogy kapcsolatuk immár kezd túlmutatni mindezen. A
szoborszerű szépségű, kék szemű, gödröcskés arcú, szőke, hullámos hajú,
harminchat éves Zsenyának felfele álló orr és széles, ragyogó ajkak ékesítették
az arcát. Egy novgorodi pap lányaként látta meg a napvilágot. Nem lehetett
valódi szépségnek nevezni, de az aranyló bőrű, csintalan természetű „novgorodi
rózsa” életerőt sugárzott magából. Amikor lányával, Kirával volt várandós, még
közvetlenül a szülés előtt is fát aprított. Amíg Dóra Hazan egyszerű ruhákat
viselt, Vorosilova pedig egyre csak hízott, Zsenya fiatalos, üde és tökéletesen
egészséges maradt, és fodros ruhákat, színpompás gallérokat és selyemsálakat
öltött magára.
A nők egyre jobban kedvelték Sztálint, mivel úgy találták, hogy Nágya és
Kirov halála után szörnyű magány gyötri. „Nem lehet megfeledkezni borzalmas
magányáról” - írta Maria Szvanidze. A hatalom önmagában is kiváló
afrodiziákum, hát még ha erővel, magánnyal és tragédiával párosul. Zsenya
azonban más volt. Azóta ismerte Sztálint, hogy a forradalom idején férjhez ment
Nágya testvéréhez, Pavelhez. Férjével azonban sokat tartózkodtak külföldön, és
csak nem sokkal az öngyilkosságot megelőzően tértek vissza Berlinből. Ezután
friss kapcsolat alakult ki az özvegy Sztálin és a vidám, jókedvű asszony között.
Pavel és Zsenya házassága korántsem volt zökkenőmentes. A katonai
életformára alkalmatlan Pavelnek Nágyához hasonlóan szelíd, ám hisztérikus
természete volt. Zsenya sokszor zsörtölődött gyengesége miatt. Házasságuk a
harmincas évek elején majdnem végleg zátonyra futott, ám Sztálin ekkor rájuk
parancsolt, hogy maradjanak együtt. Annak ellenére, hogy a pisztolyt Pavel adta
Nágyának, gyakran töltötte az időt Sztálin társaságában.
Sztálin csodálta Zsenya életvidámságát, a nő pedig egyáltalán nem tartott
Sztálintól. Amikor Zsenya a Berlinből történő visszatérését követően először
ment Zubalovóba, ételt talált az étkezőasztalon, amit azonnal meg is evett.
Nemsokára besétált Sztálin, és azt kérdezte:
 - Hol van a hagymalevesem?
Zsenya bevallotta, hogy megette. Az eset akár Sztálin dühkitörését is
kiválthatta volna, ám ő elmosolyodott, és azt mondta:
- Úgy látszik, legközelebb két adagot kell készíttetnem.
Zsenya mindig kimondta, amit gondolt. Ez az 1932-es éhínséggel
kapcsolatosan sem volt másként, de Sztálin még ezt is elnézte neki. Sokat
olvasott, Sztálin még saját olvasnivalójával kapcsolatosan is kikérte véleményét.
Egyszer például egy egyiptomi történetet ajánlott neki, majd azzal ugratta, hogy
Sztálin „kezdi utánozni a fáraókat”. Zsenya sziporkázó szellemességével mindig
megkacagtatta Sztálint. Olyan beszélgetéseik voltak, amilyeneket Sztálin a
faragatlan férfi barátaival folytatott. Kiválóan tudott csasztuskát (azaz
szójátékkal kombinált, egyszerű, trágár versikét) előadni. Lefordítva elég nehéz
megfelelően érzékeltetni a hangulatokat. Olyan gyöngyszemek tartoztak Sztálin
kedvencei közé, mint „könnyű szarni a hídról egy keveset, de valaki
megpróbálta, és nyomban leesett”; vagy „ha az ember a saját szarában ül, az jó
és komfortos, amíg meg nem hűl”.
Zsenya nem tudta megállni, hogy ne mondogasson oda tapintatlanul a párt
merev asszonyainak, amit Sztálin maga is élvezett. Amikor Polina Molotova, a
parfümipar úrnője azzal dicsekedett Sztálinnak, hogy legújabb terméküket, a
Krasznaja Moszkvát használja, Sztálin odaszagolt.
- Akkor ezért olyan jó az illatod.
- Ne már, Joszif! - vágott közbe Zsenya. - Éppen olyan illata van, mint a
Chanel 5-nek. - Zsenya rögtön érezte, hogy hibát követett el. - Mi a fenének
kellett nekem ezt mondanom?
Ezzel éppen akkor szerzett ellenségeket a politikusok között, amikor a politika
kezdett egyre véresebb szórakozássá válni. Zsenya mégis mindig megmenekült a
következményektől, mivel Sztálin „nagyra értékelte karakánságát”.
Amikor Sztálin bejelentette az 1936-os alkotmányt, Zsenya, mint mindig, erről
az alkalomról is elkésett. Próbált belopódzni, remélve, hogy senki sem veszi
észre, ám maga Sztálin szólította meg.
- Hogy vettél észre? - kérdezte Zsenya.
- Mindent látok, két kilométerre is ellátok - felelte Sztálin, akinek rendkívül
kifinomult érzékszervei voltak. - Te vagy az egyetlen, aki el mert késni.
Sztálinnak alkalmanként női tanácsra volt szüksége a gyermekeivel
kapcsolatban. Amikor a korán érő Szvetlána magára öltötte első szoknyáját,
Sztálin a „bolsevik visszafogottságról” kezdte el tanítani, de azért Zsenyát is
megkérdezte:
- Viselhet ilyet egy lány? Nem akarom, hogy fedetlenek legyenek a térdei.
- Pedig ez természetes - válaszolta Zsenya.
 - És még pénzt is kér tőlem! - mondta az apa.
- Na és mi a baj ezzel?
- Mire kell neki a pénz? - érdeklődött tovább Sztálin. - Tíz kopejkából remekül
meg lehet élni.
- Ne már, Joszif! - ugratta Zsenya. - Az még a forradalom előtt volt.
- Pedig azt hittem, ki lehet jönni tíz kopejkából - mormogta Sztálin.
- Akkor szerintem neked külön újságokat írnak!
Csak Zsenya engedhette meg magának, hogy effélét mondjon.
Sztálin és Zsenya ekkoriban valószínűleg szeretők voltak. A történészek nem
tudhatják, mi történhetett a hálószobák zárt ajtai mögött, ráadásul a téma
[74]
kutatását a bolsevik titoktartás és a prűdség is megnehezíti. Maria Szvanidze
ennek ellenére felfigyelt kapcsolatukra, amelyről naplójában is írt; Sztálin
megőrizte a naplót. Azon a nyáron Maria észrevette, hogyan teremtett Zsenya
alkalmat arra, hogy kettesben lehessen Sztálinnal. A következő télen lejegyezte,
hogy amikor Sztálin hazaérkezett, Maria és Zsenya várta. „Ugratta Zsenyát,
hogy megint mennyire kigömbölyödött. Nagyon gyengéd volt Zsenyával.
Miután rájöttem, rajtuk tartottam a szememet...”
„Sztálin szerelmes volt az anyámba” - erősíti meg a feltételezést Zsenya lánya,
Kira. Persze a lányok hajlamosak azt hinni, hogy nagy emberek lettek
szerelmesek az édesanyjukba, de unokatestvére, Leonyid Redensz maga is azt
állítja, hogy „kapcsolatuk több volt puszta barátságnál”. Más bizonyíték is akad:
a harmincas években Berija mondott valamit Zsenyának, ami mintha Sztálin
zavaros házassági ajánlata lett volna. Amikor Zsenya újraházasodott férje halála
után, Sztálin irigyen és dühösen fogadta a hírt.
Sztálin mindig udvariasan viselkedett Zsenyával. Anna Redenszt vagy Maria
Szvanidzét alig hívta telefonon, Szvetlána elmondása szerint azonban még akkor
is felhívta Zsenyát, hogy beszélgessenek, amikor már semmi nem volt köztük.
Korántsem Zsenya volt a legvonzóbb nő Sztálin környezetében. A harmincas
évek közepén Sztálin még normális társasági életet élt, rengeteg kozmopolita,
fiatal és könnyen megkapható nő fordult meg körülötte. Ekkoriban azonban
Zsenya dorombolt Sztálin lábánál.1
December 28-án és 29-én a merénylőt, Nyikolajevet és tizennégy társát
Leningrádban Ulrih bíróság elé állította. A hidegvérű akasztóbíró Sztálinhoz
fordult utasításért.
- Végezz velük! - érkezett a Vozsgy kurta utasítása.
A december i-jei törvény alapján egy órán belül kivégezték őket, nem sokkal
később pedig ártatlan családjaikkal is végeztek. Decemberben 6501 embert
gyilkoltak meg.2 Sztálinnak nem volt pontos forgatókönyve a fokozódó terrorral
kapcsolatban, mindössze abban volt bizonyos, hogy a pártot ilyen módon kell
engedelmességre kényszeríteni, és ki kell irtania régi ellenségeit. Az
opportunista és szuperérzékeny Sztálin szépen haladt célja felé. Az NKVD-nek
nem sikerült a leningrádi esetet összefüggésbe hoznia Zinovjev és Kamenyev
„moszkvai központjával”, de mégis talált eszközt, hogy a foglyok megfelelően
valljanak. Február közepén sikerült rávenniük egy rabot, hogy Zinovjevet és
Kamenyevet is belevonja a merényletbe, akiket tíz, illetve öt év börtönre ítéltek.
Sztálin szétküldött egy levelet, amelyben mindenkit felszólított, hogy az
ellenzék tagjait „fehérekként” kell kezelni, „le kell tartóztatni, és el kell
szigetelni őket”. A letartóztatási hullám olyan hatalmas méretet öltött, hogy a
kényszermunkatáborokat elborította „Kirov árja”. Ezzel egy időben talált ki
Sztálin egy dallamos kis „mondókát”: „Az élet boldogabb lett, elvtársak -
[75]
mondta. - Az élet jobb így.”3;
* * *
Január 11-n-én Sztálin és a Politbüro tagjainak többsége a Bolsojban a
szovjet filmipart ünneplő díszprogramon vett részt. Egyfajta „Oscar” volt,
„humor nélkül”. A rendezők Lenin-érdemrendet kaptak.
„Számunkra minden művészet közül a filmművészet a legfontosabb” -
fogalmazott egykor Lenin; ez az új társadalom művészeti formája. Sztálin
személyesen, a száműzetésbeli bajtársa, Borisz Sumjackij vezetése alatt álló
Állami Filmtanácson keresztül tartotta kézben az egész „szovjet Flollywoo-dot”.
Sztálin nemcsak beleszólt a filmekbe, hanem a filmrendezőket és a
forgatókönyveket is a lehető legalaposabban ellenőrizte. Irattára tanúsága szerint
még a dalok megírásában is segédkezett. Környezetében is gyakran beszélgetett
a filmekről, minden filmet megnézett, mielőtt azok nyilvánosság elé kerülhettek
volna; egyedüli, legfelsőbb cenzorrá lépett elő. Sztálin Korda Sándor és a
rajongó Joseph Goebbels keveréke volt.4
Megszállott mozirajongónak számított. Már 1934-ben olyan sokszor látta az új
kozák „easternt”, a Csapajeve t és a Vidám fickókat, hogy kívülről tudta azok
szövegét. A Grigorij Alekszandrov által rendezett utóbbi filmet Sztálin
[76]
személyesen felügyelte. Amikor a rendező elkészült a Vidám fickókkai,
Sumjackij úgy döntött, egy kicsit megfájdítja Sztálin szivét, és csak az első
tekercset mutatja meg, a második elkészültét pedig titokban tartja. A Vozsgy
rajongott a filmért:
- Látni akarom a többit is!
Sumjackij behívta Alekszandrovot, aki idegesen várakozott odakint:
- Meg kell jelennie a bíróság előtt!
 - Nagyszerű, vidám film - mondta Sztálin Alekszandrovnak. - Ügy érzem
magam, mintha legalább egy hónapig szabadságon lettem volna. Vegyétek el a
rendezőtől! Még elrontja! - viccelődött.
Alekszandrov ezután azonnal nekilátott egy sor könnyed, vidám zenés film
készítésének: A cirkuszt követően megalkotta Sztálin örök kedvencét, a Volga,
Volgát. A sorozat legutolsó darabjának a rendező a Hamupipőke címet adta, ám
Sztálin tizenkét lehetséges címváltozattal állt elő, amelyből Alekszandrov végül
a Világos utat választotta. Sztálin dalszövegeken is dolgozott: egy érdekes 1935.
júliusi feljegyzés tanúsága szerint az egyik dal szövegét ceruzával írogatta, hogy
javíthassa azt, ha a szöveg üteme nem lenne megfelelő:
A vidám dal jó a léleknek,
Soha nem lehet megunni,
Legyen a falu kicsi vagy nagy, mindenki énekli, a városi ember a dallamát el
nem feledi.
Alá pedig a következő szavakat vetette: „A tavaszra, a bátorságra, Mikojan-
ra”; majd: „Köszönöm elvtársak.”5
Amikor Alekszandr Dovzsenko rendező Sztálinhoz fordult segítségért
Aerograd című filmjével kapcsolatosan, még aznap behívták a Kis Sarokba, és
felkérték, hogy az egész forgatókönyvet olvassa fel Vorosilovnak és
Molotovnak. Később maga Sztálin javasolt témát a következő filmjéhez, ám
hozzátette, hogy „sem a szavaim, sem az újságokban megjelent cikkek nem
jelentenek semmiféle kötelezettséget. Ön szabad ember. [...] Ha más tervei
vannak, csinálhat mást is. Ne zavartassa magát. Én hívtam ide, mert erről tudnia
kell.” Azt ajánlotta a rendezőnek, hogy következő filmjében a „csodálatos orosz
népdalok” is kapjanak szerepet, amelyeket Sztálin gyakran játszott gramofonján.
- Hallott már ilyeneket?
- Nem - válaszolt a rendező, hiszen gramofonja sem volt.
„Még a beszélgetést követő órában érkezett egy lemezjátszó házamba, amelyet
vezérünk küldött ajándékba. Életem végéig kincsként fogom őrizni” -
fogalmazott Dovzsenko.6
A hatalmasságok eközben azon gondolkodtak, mit kezdjenek Szergej
Eizensteinnel, A Potyomkin páncélos harminchat éves, lett-német-zsidó
avantgárd rendezőjével. Túl sokat időzött Hollywoodban, és ahogy Sztálin írta
Upton Sinclair amerikai írónak, „elvesztette szovjet barátai belé vetett bizalmát”.
Sztálin közölte Kaganoviccsal, hogy „trockista, ha nem rosszabb”. Valahogy
mégis rávették, hogy készítse el a Bezsin rétje című filmet, amelyet az apját
kulákság miatt feljelentő gyerekhős, Pavlik Morozsov története ihletett. A terv
azonban nem egészen Sztálin elképzelései szerint sült el. Kaganovics „nem
bízott kollégájában”:
„Nem bízhatunk meg Eizensteinben. Megint milliókat pazarol majd el, és nem
kapunk cserébe semmit, [...] mert szocializmusellenes. Eizensteint Vjacseszlav
[Molotov] és Andrej Zsdanov mentette meg, adni akartak a rendezőnek még egy
esélyt.” Sztálin azonban tudta, hogy a rendező „nagyon tehetséges”. Ahogy
fokozódott a Németország és a Szovjetunió közötti feszültség, Sztálin megbízta
Eizensteint az Alekszandr Nyevszkij című film elkészítésével, amellyel a
szocializmust és a nemzeti érzést szerette volna népszerűsíteni. Sztálin elégedett
volt az eredménnyel.
Sztálin hosszú levelet írt Friedrich Emmlernek A nagy hazafi című filmjével
kapcsolatban, amelynek harmadik bekezdése így szólt. „A Sztálinra való utalást
ki kell hagyni. Sztálin helyett a Központi Bizottság szerepeljen!”7
* * *
Sztálin szerénysége éppen olyan szembetűnő, sőt kérkedő volt, mint
személyi kultuszának túlburjánzása. Kisebbségi komplexusának diadala abban
rejlett, hogy a többi vezető maga segédkezett a Sztálin-kultusz létrehozásában.
Mikojan és Hruscsov azonban azzal vádolta Kaganovicsot, hogy ösztönzi Sztálin
rejtett hiúságát és beképzeltségét, és a sztálinizmus felé tereli a rendszert:
- Váltsuk fel az „Éljen soká a leninizmus!”-t az „Éljen soká a sztálinizmus!”-
sal!
Sztálin ugyan kritizálta ezért Kaganovicsot, ám utóbbi kiválóan ismerte
Sztálint, és továbbra is kiállt a sztálinizmus mellett.
- Miért dicsőítetek úgy, mintha egy személyben döntenék mindenről? -
kérdezgette Sztálin.
Ennek ellenére személyesen felügyelte az újságokat elárasztó kultuszát: a
Pravda 1933 és 1939 között megjelent vezércikkeinek a felében ő szerepelt.
Gyakran kapott virágokat, és sokszor fényképezték gyerekekkel. „Hogyan
ismerkedtem meg Sztálin elvtárssal?” - ehhez hasonló történetekről szóltak a
cikkek. A Vörös tér felett elsuhanó repülőgépek a „Sztálin” nevet formálták az
égen. A Pravda fennhangon hirdette: „Sztálin élete a mi életünk, a mi
gyönyörűséges jelenünk és jövőnk.” Amikor a XVII. kongresszuson megjelent,
kétezer küldött tapsolt és őrjöngött. Egy író a „szeretet, rajongás, önzetlenség”
szavakkal jellemezte a tömeg érzelmeit. Egy női munkás ezt suttogta: „Milyen
egyszerű és milyen szerény a mi vezérünk!”
Másokat is hasonló kultusz övezett: Kaganovicsot a „Vas Lázár” és „Vas
Népbiztos” névvel illették, a felvonulásokon ezernyi képét lengették. Vorosilovot
a hadsereg „Vorosilov-adaggal” ünnepelte, létrehozták a „Vorosilov
mesterlövész-kitüntetést”, születésnapi ünnepségei pedig olyan nagyszabásúak
voltak, hogy Sztálin az egyik leghíresebb beszédét is ilyen alkalommal mondta.
Az iskolás gyerekek, akárcsak a mai gyerekek, a híres sportolók képeit,
fényképükkel ellátott levelezőlapokat cserélgettek egymás között. Az ilyen
cserék során Vorosilov mindig sokkal többet ért, mint a szigorú tekintetű
Molotov.8
Sztálin szerénysége nem teljes mértékben volt színlelés. A hiúság és az
alázatosság küzdött benne, egyszerre igényelte és utasította el a dicsőítést.
Amikor a Forradalmi Múzeum arra kérte, hadd állítsák ki műveinek eredeti
kéziratait, levelében így válaszolt: „Nem gondoltam, hogy öregségedre ilyen
ostobaságok járnak a fejedben. A könyv több millió példányban került kiadásra,
minek kellene akkor a kézirat? Elégettem az összesét!”9 Amikor egy kiadó
Sztálin gyermekkoráról szóló emlékiratot akart megjelentetni, és engedélyért
folyamodott Poszkrjobisevhez, Sztálin azonnal megtiltotta Zsdanovnak a
kiadást, mert szerinte az „indiszkrét és ostoba dolog”, egyúttal a felvető
„megbüntetését” követelte. A dolog hátterében az állt, hogy korai tevékenységét
minél inkább igyekezett palástolni.10 Tudatában volt kultusza torzságának,
kellően intelligens volt ahhoz, hogy tisztában legyen a rabszolgák általi dicsőítés
haszontalanságával. Egy műszaki egyetemen tanuló diák papír dobónyíllal dobta
meg Sztálin arcképét, ami miatt börtönnel fenyegették. A diák Sztálinhoz
fordult, aki mellé állt:
„Méltatlanul bánnak veled - írta. - Kérem, [...] ne büntessék meg!” Ezután így
tréfálkozott: „A jó lövésznek, aki eltalálja a célt, dicséretben kell részesülnie!”11
Sztálinnak mégis szüksége volt saját kultuszra, erőltette is azt.
Kabinetfőnökével őszinte lehetett. Poszkrjobisev anyagai között két igencsak
árulkodó tartalmú levél is fellelhető: amikor egy mezőgazdasági
termelőszövetkezet engedélyt kért Sztálin nevének felvételére, Sztálin szabad
kezet adott Poszkrjobisevnek, engedélyezve, hogy bármit elnevezhessenek róla:
„Nem ellenzem kívánságukat, hogy »a Sztálin nevet viseljék«, vagy bárki
másét. [...] Felhatalmazlak, hogy ezentúl minden hasonló kérést támogass
[aláhúzva] a nevemben.”12 Egy csodálója egyszer ezt írta: „Úgy döntöttem,
megváltoztatom nevem; Lenin legjobb tanítványának, Sztálinnak a nevét
szeretném viselni, ehhez kérem a hozzájárulását.”
„Nem ellenzem - válaszolta Sztálin. - Sőt, beleegyezem. Boldoggá tesz, a
körülmények ily módon lehetővé teszik, hogy egy öccsel gazdagodjam. (Nincsen
testvérem.) Sztálin.”13 A filmes díjátadót követően a halál ismét lesújtott a
Politbüróra.
 A TÖRPE FELEMELKEDÉSE ÉS CASANOVA BUKÁSA

Ezerkilencszázharmincöt január 25-én, mindössze nyolc héttel barátja, Kirov

halála után, szívbetegségben és akoholizmusban váratlanul elhunyt a negyvenhét
éves Valérián Kujbisev. Mivel mindig ellenezte az NKVD tevékenységét,
emellett Kirov és Szergo szövetségesének számított, felvetődött a gyanú, hogy
az orvosai mérgezték meg, bár nincs rá bizonyíték, hogy szerepelt volna a
Jagoda utasítására megmérgezettek listáján. Olyan gengszterizmus uralta
szégyentelen idők köszöntettek be, amelyek során minden hatalommal
rendelkező személy halála gyanússá vált. A Sztálin által szervezett koncepciós
perekben „gyilkosságnak” nevezett események között akad azonban olyan is,
amelyet nem nevezhetünk aljas tettnek; az 1930-as években néhányan
természetes okból vesztették az életüket. Kujbisev fia, Vlagyimir szerint apja
gyilkosság áldozata lett, mindazonáltal a részeges Kujbisev már jó ideje beteg
volt. A hatalmasságok olyan egészségtelen életmódot folytattak, hogy néhányuk
idős korba lépése egyenesen csodának számít.1
Az alkalom mindazonáltal éppen kapóra jött Sztálinnak, és február i-jén
előléptette korának két domináns, fiatal személyiségét. Mivel Kaganovics a
vasutak feletti irányítást vette át, átadhatta helyét az írni és olvasni is alig tudó
Nyikita Hruscsovnak, aki később Sztálin utódjává küzdötte fel magát.2
Kaganovics először 1917 februárjában, a forradalom idején, egy ukrán
bányászvárosban, Juzovkában találkozott Hruscsovval. Hruscsov pártfogói -
enyhe trockista elhajlásuk ellenére - tekintélyes személyiségeknek számítottak.
„Kaganovics nagyon kedvelt engem” - emlékezett vissza Hruscsov. Hasonlóan
érzett Nágya („ő az én lottófőnyereményem” - mondta róla Hruscsov) és Sztálin
is. Hruscsov nem annyira forgószélre, inkább ágyúgolyóra hasonlított. Élénk
színű, disznószerű szemei, alacsony és vaskos test-felépítése, aranyfogú mosolya
primitív nyerseséget és prométheuszi energiát tükrözött, ugyanakkor kiválóan
elfedte ravaszságát.
A főváros első titkáraként vezette „Moszkva sztálinistává alakulását”: a
program óriási építkezéseket, régi templomok lerombolását és a metró
megépítését irányozta elő. Hruscsov az elit tagjai közé került. Ez a könyörtelen
és törtető férfi, aki szinte Sztálin fiának tekintette magát, gyakori vendégnek
számított Kuncevóban. 1894-ben egy bányász fiaként látta meg a napvilágot, és
hamarosan Sztálin „kedvencévé” nőtte ki magát.3
Kaganovics másik pártfogoltja is feltörekvő személyiségnek számított. Jezsov
már a Kirov-ügy kivizsgálásában is fontos szerepet kapott. Ezután átvette Kirov
KB-titkári posztját, majd március 31-én hivatalosan is rábízták az NKVD
felügyeletét.4 A történelem egyik legborzalmasabb szörnyeként tekintenek rá: ő
lett a „vérengző törpe”, akinek még az emlékét is el akarták felejteni. Jezsovot
azonban ekkoriban mindenki kedvelte, akivel találkozott. Kollégái
visszaemlékezése szerint „készséges, emberséges, szelíd, diplomatikus ember”
volt, mindenkinek segített, legyen szó bármilyen „kellemetlen személyes
ügyről”. A nők egyenesen rajongtak érte. Egy asszony szerint az arca szinte
„gyönyörű”, szélesen mosolygott, élénk zöldeskék szemei voltak, arcát sűrű,
fekete haj keretezte. Szeretett csevegni és udvarolgatni, játékos, „szerény és
kellemes” ember hírében állt. E „kis, vékony, mindig olcsó, gyűrött öltönyt és
kék szaténinget viselő ember” nemcsak energikusságával és munkamániájával
tűnt ki, leningrádi akcentusával képes volt mindenkit elbűvölni, akivel csak
találkozott. Elsőre félénknek látszott, valójában azonban vidám, kiváló
humorérzékkel megáldott, életerős férfi volt. Kissé sántított, ám kellemes bariton
hangon énekelt, tudott gitározni, és kiválóan táncolta a hopákot. Vékony volt, és
apró termetű; a maga 151 centiméterével még a kormány alacsony tagjai között
is törpének számított.5
1895-ben egy erdész - aki mellesleg bordélyházként is működő vendéglőt is
üzemeltetett - és egy szolgáló fiaként látta meg a napvilágot egy kis litván
városkában. Kaganovicshoz és Vorosilovhoz hasonlóan alig végzett el néhány
osztályt az elemi iskolában, amikor beállt a pétervári Putyilov Művekbe
dolgozni. O is megszállott autodidakta volt, becenevét („könyvimádó Kolja”) is
innen kapta. A bolsevikok összes erényét a magáénak mondhatta: energikusság,
keménység, szervezőképesség és kiváló memória jellemezte, s ezeket Sztálin a
„magas intelligencia jeleként” értékelte. Alacsony termete miatt nem
szolgálhatott a cári hadseregben, ezért fegyvereket javított. 1919-ben lépett be a
Vörös Hadseregbe. Ekkor, Vityebszkben ismerkedett meg pártfogójával,
Kaganoviccsal. 1921-ben a Tatár Köztársaságban tevékenykedett, ahol nagy
gyűlöletet gerjesztett maga ellen azáltal, hogy mélységesen lenézte és megvetette
a helyi kultúrát. Ekkor meg is betegedett; ez volt törékenysége első jele. Ez idő
tájt találkozhatott Sztálinnal. 1925 júniusában Kirgízia egyik vezető titkárává
lépett elő. Miután tanulmányokat folytatott a Kommunista Akadémián, a KB-
ben kapott pozíciót, majd a mezőgazda-sági népbiztos-helyettesi tisztséget
szerezte meg. 1930 novemberében Sztálin az irodájában fogadta. Jezsov
Kaganovics javaslatára került a Politbüróhoz. A harmincas évek elején a KB
személyi ügyekkel foglalkozó osztályának lett a vezetője, és ilyen minőségben
segédkezett Kaganovicsnak az 1933-as, pártón belüli tisztogatásban, ami
rendkívüli, kimerítő munkát igényelt. A zűrzavar és a veszély jelei már ekkor is
feltűnőek voltak.6
 „Nem ismerek nála jobb dolgozót - fogalmazott egy munkatársa. - Amikor kap
egy feladatot, nem kell ellenőrizni, az ember biztos lehetett benne, hogy elvégzi
azt.” Egyetlen probléma azért mégis akadt: „Nem tud leállni.” A terror idején ez
csodálatos, egyben halálos tulajdonságnak számított, ugyanakkor Jezsov
magánéletére is kihatott.
Humora ostoba és infantilis volt: versenyeket rendezett, hogy melyik letolt
nadrágú népbiztos tudja messzebbre szellenteni a háta mögé szórt dohányhamut.
Imádta a prostituáltak részvételével szervezett orgiákat; mindamellett biszexuális
volt, szabóinasokkal, a fronton katonákkal, sőt magas rangú bolsevikokkal -
például Filip Goloscsekinnel, aki a Romanovok meggyilkolásában játszott
kulcsszerepet - volt szexuális viszonya. A szórakozáson és paráználkodáson
kívül jachtmodellek gyűjtése és készítése volt a hobbija. Instabil jelleme és
szexuális zavarai révén gyengének bizonyult ahhoz, hogy felvegye a versenyt az
olyan buldózerekkel, mint Kaganovics - Sztálinról nem is beszélve. Jezsov
folyamatosan idegi problémákkal küszködött, emellett fekélyes, viszkető bőr,
tbc, torokgyulladás, isiász, pikkelysömör (ebben valószínűleg Sztálinhoz
hasonlított) és „alkati ideggyengeség” kínozta. Gyakran esett mély depresszióba,
túl sokat is ivott, munkája folyamatos ellátásához pedig Sztálin állandó lelki
támogatására volt szüksége.7
Sztálin pártfogását élvezte: amikor Jezsov kimerült, Sztálin ragaszkodott
hozzá, hogy meghosszabbítsa pihenése időtartamát. , Jezsov ugyan nem ért ezzel
egyet, de sokak szerint nagy szüksége van rá - írta Sztálin 1931-ben. -
Hosszabbítsuk meg szabadságát, hadd maradjon Abasztumánban további két
hónapot!”8 Sztálin mindig becenévvel illette kedvenceit: Jezsov például a
„Földiszeder” Qezsevika) nevet kapta. Sztálin gyakran csak rövid utasításokra
szorítkozott a leveleiben: ,Jezsov elvtársnak. Adjál neki valami feladatot!” vagy
Jól figyelj, és segíts!”9 Sztálin ösztönösen ismerte Jezsov jellemét. Egy 1935
augusztusából származó, Sztálin által Jezsovnak írt, mindeddig kiadatlan
feljegyzés tökéletesen felfedi kettőjük viszonyát: „Amikor mondasz valamit -
írta Sztálin -, mindig meg is csinálod.” Ez volt kettejük együttműködésének az
alapja.10 Vera Trail kiadatlan emlékirataiból fény derül rá, hogy a karrierje
csúcsán álló Jezsovval találkozó asszony úgy vélte, Jezsov olyan érzékeny
mások gondolataira, hogy „képes befejezni az emberek mondatait”. Jezsov
iskolázatlansága alattomossággal, rátermettséggel, kiváló ítélőképességgel és az
erkölcsi korlátok teljes hiányával társult.11
Jezsov nem egyedül emelkedett fel: felesége is vele kapaszkodott fel, aki
Sztálin környezetének leghivalkodóbb és szó szerint legvégzetesebb tagja lett. A
költő, Mandelstam tanúja volt kettejük bimbózó viszonyának. A puszta véletlen
folytán a legkiválóbb orosz költő az ország egyik legelszántabb gyilkosával
találkozott. Ugyanabban a szuhumi szanatóriumban pihent 1930-ban, mint
Jezsov és akkori felesége, Tonja. Mandelstamék a Dedra parkban található óriási,
[77]
fehér esküvői tortára emlékeztető kastélyépület tetőemeletén kaptak szállást.
Jezsov 1919-ben vette feleségül a művelt és őszinte marxista érzületű An-
tonyina Tyitovát. 1930-ban Tonja a szuhumi kastélyépületben, egy nyugágyban
napozott, a Tőkét olvasta, és egy régi bolsevik társaságát élvezte, férje pedig
minden reggel korán kelt fel, hogy rózsát szedjen egy szintén a férjével ott
tartózkodó nőnek. Rózsaszedés, házasságtörő viszonyok, éneklés, hopák-
táncolás mind-mind a bolsevik pihenés szerves részét képezte. Jezsov új kedvese
viszont korántsem a régi bolsevikok közé tartozott: sokkal inkább számított
tipikus fiatal szovjet lánynak, aki Jezsovot már be is mutatta író barátainak
Moszkvában. Jezsov még abban az évben elvált Tonjától, és feleségül vette a
lányt.
A karcsú, csillogó szemű, huszonhat éves Jevgenyija Feigenberg vonzó és
élettel teli, gomeli zsidó nő volt. A lelkes irodalomrajongó lány ugyanolyan
könnyen volt kapható az alkalmi kapcsolatokra, mint újdonsült férje. Kedvelte a
szerelmi kalandokat, ám nem volt túlságosan ravasz. Első férje egy Kajutyin
nevű tisztviselő volt, őt követte Gadun, akit a londoni szovjet nagy-követségre
helyeztek. O is vele ment, ám amikor férjét hazahívták, Jevgenyija inkább
külföldön maradt, és a berlini követségen dolgozott gépírónőként. Itt találkozott
irodalmi rajongása első tárgyával, Iszaak Bábellel, akit a jól bevált, rajongással
teli sorokkal csábított el:
„Te nem ismersz engem, de én jól ismerlek téged.” Ezek a szavak később nagy
jelentőséget kaptak. Moszkvába visszatérve megismerkedett Kolja Jezsovval.12
Jevgenyija mindig is szeretett volna irodalmi körökben mozogni, így Bábel és a
jazzsztár, Leonyid Utyeszov gyakran vendégeskedett Jezsovnál. Jevgenyija
megkérdezte Mandelstaméktól:
- Pilnyiak meglátogat bennünket. Ti kit vártok?
Jezsov azonban Sztálin munkásságának volt a fanatikus híve, az írók
egyáltalán nem érdekelték. A Jezsov házaspár egyeden közös magasabb rangú
barátja Szergo és felesége, Zina volt. Fényképek tanúsítják, hogy a két pár tagjai
sokszor töltötték egymás dácsáiban az időt. Szergo lánya, Éteri megjegyezte,
hogy Jevgenyija „sokkal jobban öltözött, mint a többi bolsevik feleség”.13
1934-re Jezsov ismét annyira kimerült, hogy majdnem összeesett, ráadásul
egész testét hólyagok borították. A szabadságát Kirovval és Zsdanovval töltő
Sztálin úgy döntött, hogy Közép-Európa legszínvonalasabb gyógyászati
központjába küldi Jezsovot, és a következő kódolt üzenet berlini nagykövetségre
juttatására utasította Poszkrjobisev helyettesét, Dvinszkijt:
„Kérem, hogy nagyon figyeljenek Jezsovra. Nagyon beteg, és magam nem
tudom megítélni állapotának súlyosságát. Segítsenek neki, gondoskodjanak róla,
vidítsák fel. [...] Nagyon jó ember, és kiváló dolgozó. Hálás lennék, ha
[78]
kezeléseiről rendszeresen tájékoztatnák a Központi Bizottságot.”14 Senki
sem ellenezte Jezsov felemelkedését. Épp ellenkezőleg; Hruscsov teljesen
alkalmasnak tartotta a feladatra. Buharin tisztelte „jó lelkét és tiszta
lelkiismeretét”; bár észrevette, hogy Sztálin talpnyalója, de természetesen nem ő
volt az egyetlen.15 „Földiszeder” együtt dolgozott Jagodával, hogy rábírják
Zinovjevet, Kamenyevet és szerencsétlen szövetségeseiket a Kirov
meggyilkolásában és más hitvány tettekben játszott szerepük beismerésére.16
* * *
Nem kellett hozzá sok idő, hogy „Földiszeder” ökle lesújtson Sztálin egyik
legrégebbi barátjára, Avel Jenukidzére. A lángelméjű élvezethajhász egyre
fiatalabb lányokkal létesített szexuális kapcsolatot, különösen kedvelte a
tizenéves balerinákat. Irodáját rendre fiatal lányok töltötték meg, az egyre inkább
a leendő és a leselejtezett szeretők bolsevik partnerközvetítőjeként kezdett
működni.
Sztálin környezete ekkor már bővelkedett kényes ügyekben. A „züllött és
kéjvágyó” Jenukidze lépten-nyomon „károkat okozott, valódi kerítővé vált,
családokat tett tönkre, lányokat csábított el - írta Maria Szvanidze. - Minden
lehetősége megvolt, [...] ám ezt lányok és nők megvásárlására, saját erkölcstelen
vágyainak kielégítésére használta fel”. Ami még rosszabb, Jenukidze
„szexuálisan abnormális” volt; egyre fiatalabb lányokat rontott meg, végül már
odáig süllyedt, hogy kilenc-tíz éves lányokat is elcsábított. Az anyákat
egyszerűen lefizette. Maria Sztálinnak kezdett panaszkodni, aki oda is figyelt,
hiszen már 1929 óta nem bízott Jenukidzében.
Nágya keresztapja a politikában és a magánéletben is keresztezte Sztálin útját,
ami meglehetősen veszélyes dolognak bizonyult. Egyszerre támogatta a jobb- és
a baloldalt, valószínűleg ellenezhette a december i-jei törvényeket, ráadásul ő
testesítette meg az új elit romlottságát. Persze nem Avel volt az egyetlen: Sztálin
úgy vélte, aljas disznók veszik körül. Magányos volt, még a saját
asztaltársaságában is egyedül érezte magát. 1933-ig kérlelte Jenukidzét, hogy
nyaraljanak együtt. Moszkvában Sztálin gyakran ajánlotta fel Aljosa
Szvanidzének - akit saját bátyjának tekintett -, hogy aludjon nála. Mikojan
néhányszor nála töltötte az éjszakát, ám ezt egyre jobban nehezményezte a
felesége. „Hogy tudna a feleségem valóban meggyőződni arról, hogy tényleg
Sztálin elvtársnál vagyok, nem pedig másutt?” Szvanidze is többször maradt
éjszakára.17
Jenukidze bukásának közvetlen kiváltó oka Sztálin kedvenc módszereinek
egyike volt: a személyes múlt a bolsevikok számára éppen olyan fontosnak
számított, mint a középkori lovagoknak a származás. Amikor Jenukidze A titkos
bolsevik sajtó címet viselő könyvét kiadták, a Pravda sunyi tekintetű
szerkesztője, Mehlisz azonnal Sztálinhoz küldette a munkát, hozzátéve, hogy
„néhány rész [...] meg van jelölve”. A Sztálin saját példányában olvasható
megjegyzések komoly ellenszenvről tesznek tanúságot: „ez nem igaz!”,
„valótlan” és „sületlenség”. A Jenukidze saját bakui tevékenységéről írt oldalait
Sztálin szétküldette a Politbüro tagjainak, és „Ha-ha-ha!” megjegyzéssel látta el.
Jenukidze óriási hibát követett el, amikor nem talált ki hősies cselekedeteket
Sztálinnak, ez ugyanakkor érthető volt, hiszen a bakui mozgalom létrehozásában
Jenukidze játszotta a főszerepet.
- Mit akar még? - panaszkodott Jenukidze. - Mindent megteszek, amire
megkér, de még ez sem elég neki. Azt akarja, hogy istenként dicsőítsem.18
A többiek nem voltak ilyen határozott jelleműek. 1934-ben Lakóba Sztálin
Batumiban szerzett elévülhetetlen érdemeiről írt talpnyaló könyvet. Berija,
nehogy lemaradjon, egy egész csapatnyi történészt utasított a történelem
meghamisítására, majd az elkészült művet saját neve alatt, A kaukázusontúli
bolsevik szervezetek történetének kérdéséhez címmel publikálta.
Berija a következő ajánlást írta könyvébe: „Kedves, imádott vezéremnek, a
nagy Sztálinnak!”19
* * *
Jenukidzét is elérte Nágya végzete. Jezsov hirtelen egy
terroristacsoportosulást „leplezett le” a Kremlben, amelynek Avel állt az élén.
Kaganovics shakespeare-i stílusban dühöngött: „valami bűzlik”. Az NKVD
terrorizmus vádjával letartóztatta Jenukidze száztíz alkalmazottját, köztük
könyvtárosokat, szobalányokat. A sztálinista koholmányoknak mindig megvolt a
maguk szépsége: állítólag létezett egy „grófnő”, aki könyvek lapjainak méreggel
átitatásával akarta megmérgezni Sztálint. Két embert halálra ítéltek, a többiek
kényszermunkatáborban letöltendő öttől tíz évig terjedő büntetést kaptak. Mint
minden, ami Sztálin körül zajlott, ez a „kremli ügy” is több nézőpontból
vizsgálható: részben Jenukidzét akarták eltávolítani, részben a Kremlt akarták
megtisztítani a feltételezhetően hűtlen elemektől, de az eset bizonyos mértékben
Nágyához is köthető. Levéltári dokumentumok tanúsítják, hogy az egyik
Kalinyinnél tiltakozó szobalányt azért tartóztatták le, mert állítólag Nágya
öngyilkosságáról pletykálkodott. Sztálin nem felejtette el, hogy Jenukidze
politikailag „megfertőzte”, ráadásul ő látta meg a holttestet elsőként.
 Jenukidzét elbocsátották, kényszerítették, hogy publikálja a „hibák
kijavítását”, és egy kaukázusi szanatórium vezetésével bízták meg. Jezsov (és
Beri-ja) aljasul rátámadt egy ülésen. „Földiszeder” tovább emelte a tétet.
Zinovjev és Kamenyev nemcsak erkölcsileg felelősek Kirov meggyilkolásáért,
maguk tervelték ki a cselekedetet. Ezután szegény „Avel bácsi” került a figyelem
középpontjába, akit politikai vaksággal, önelégültségből fakadó semmittevéssel
vádolt, mert hagyta, hogy az „ellenforradalmár Zinovjev és Kamenyev, valamint
trockista terroristák” tevékenykedhessenek, és befészkelhessék magukat a
Kremlbe, ahol Sztálin meggyilkolását tervezgették.
- Ez majdnem Sztálin elvtárs életébe került - állította Jezsov. - Jenukidze a
legékesebb példája annak a korrupt és önhitt kommunistának, aki a párt és a
állam kárára játssza a „liberális” úriembert.
Jenukidze azzal védte magát, hogy Jagodát okolta:
- Senkit sem alkalmaztam biztonsági jóváhagyás nélkül!
- Nem igaz! - válaszolt Jagoda.
- De igaz! [...] Én mindenki másnál több olyan tévedést és hibát tudok
felsorolni, amely árulásnak és kétszínűségnek minősíthető.
- Én is így vagyok ezzel - vágott közbe Berija, majd Jenukidzét támadta,
mondván, hogy a bukott elvtársait segíti. - Miért adtál nekik kölcsönöket, miért
nyújtottál nekik segítséget?
- Egy pillanat... - válaszolta Jenukidze, majd megemlítette egy régi elvtárs
nevét, aki ellenzéki szerepet töltött be. - Jobban ismerem a jelenét és múltját,
mint Berija.
- Éppúgy tisztában vagyunk a jelenlegi helyzetével, mint te.
- Sosem segítettem neki személyesen.
- Aktív trockista - felelte Berija.
- Deportálta is a szovjet hatóság - vágott közbe Sztálin.
- Rosszul cselekedtél - tette hozzá Mikojan.
Jenukidze beismerte, hogy egy másik ellenzékinek pénzt adott, de csak azért,
mert a felesége kérte erre.
- Na és ha éhen hal? - kérdezte Szergo. - Ha elpatkol? Mi közöd van hozzá?
- Mi vagy te? Miért viselkedsz úgy, mint egy gyerek? - vágott közbe Vorosilov.
A Jenukidze biztonsági intézkedéseinek lazaságát felvető kérdések Jagoda
ellen is szóltak.
- Beismerem, hogy hibáztam - vallotta be Jagoda -, amikor nem kaptam el [...]
Jenukidzét azonnal a torkánál fogva...
Jenukidze büntetését illetően korántsem volt egységes álláspont.
- Be kell ismernem - mondta Kaganovics -, hogy Sztálin elvtársat kivéve
senkit sem zavart Jenukidze magatartása [...], aki azonnal megérezte a patkány
szagát...
A patkányt végül kizárták a Központi Bizottságból és (ideiglenesen) a pártból
is.20
Napokkal később, Kuncevóban a mogorva Sztálin hirtelen Maria Szva-nidzére
mosolygott:
- Örülsz, hogy Avelt megbüntettük?
Mariának tetszett, hogy végre kitisztították a züllöttség gennyes sebét. Május
elsején Zsenya és Szvanidzéék csatlakoztak Sztálinhoz és Kaganovicshoz.
Kebabot ettek hagymával és mártással. A Vozsgy feszültségének a nők vetettek
véget. Nágyára mondtak tósztot.
- Megnyomorított! - reagált Sztálin. - Hogyan ölhette meg magát, miután úgy
[79]
elítélte Jását, amikor az öngyilkos akart lenni?21;
 A CÁR METRÓZIK

Miközben még javában zajlott a Jenukidze-ügy, Kaganovics és Szergo

Szvetlána imádott dadusának Sztálin lakásában rendezett születésnapi
ünnepségén vett részt. , Joszif kalapot és gyapjúharisnyákat ajándékozott” a
dadusnak. Boldogan és jókedvűen etette a saját tányérjából Szvetlánát. Mindenki
izgatott és kíváncsi volt, hiszen éppen akkoriban nyílt meg a hatalmas és
látványos szovjet alkotás, a márványtermekkel ellátott moszkvai földalatti vasút,
a Kaganovics-metró. A metró megalkotója, Kaganovics tíz metrójegyet hozott
magával: Szvetlánának, nagynénjeinek és a testőröknek. Zsenya és Maria
ösztönzésére Sztálin is úgy döntött, hogy velük tart.
A hirtelen felindulásból született ötlet valóságos felbolydulást keltett Sztálin
környezetében, amit kiválóan érzékeltet Maria remekül megírt naplója. A
váratlan döntés mindenkit olyan izgatottá tett, hogy még a kormányfőt is
felhívták telefonon. Perceken belül értesítették a Politbüro felét. Már mindenki a
limuzinokban ült, amikor Molotov átrohant az udvaron a kocsikhoz, és közölte
Sztálinnal, hogy „egy ilyen előkészítetlen út akár veszélyes is lehet”. „A
mindenki közül legidegesebb” Kaganovics „elsápadt”, és azt javasolta
Sztálinnak, hogy inkább éjjel menjenek, amikor a metró zárva tart, ám Sztálin
ragaszkodott döntéséhez. A Kremlből három limuzinnal elinduló hatalmasságok,
asszonyok, gyerekek és őrök kiszálltak az állomáson, majd lemerészkedtek
Kaganovics alagútjába. Amikor megérkeztek a vágányhoz, egy metrószerelvény
sem volt a közelben. Kaganovics mindent elkövetett, hogy mielőbb kerítsen
egyet. A tömeg észrevette Sztálint, és bókokkal halmozta el. Sztálin egyre
türelmetlenebb lett. Végre megérkezett a metró, és a társaság egymást biztatva
felszállt.
Ohotnij Radnál szálltak ki, hogy megnézzék, milyen az állomás. Sztálint
megrohamozta a tömeg, Mariát majdnem egy oszlophoz lökték, de az NKVD
gyorsan úrrá lett a helyzeten. Maria észrevette, hogy Vaszilij megijedt, ám
Sztálin továbbra is jókedvű maradt. Ezután ismét igazi oroszos fejetlenség
következett, hiszen Sztálin úgy döntött, hazamegy. Meggondolta magát, és az
Arbatnál kiszállt a metróból, és mielőtt mindannyian visszaértek volna a
Kremlbe, ismét hatalmas, lelkes tömeg rohamozta meg. Vaszilijt annyira
kiborították az aznapi események, hogy az ágyában sírt, még nyugtatót is
kapott.1
A kaland újabb feszültségeket okozott a vezetők, valamint a nem kifejezetten
bolsevik erkölcsű nők, Szvanidze és Allilujeva asszonyok között, akik Maria
szavaival élve „csupa rúzs és púder” voltak. Kaganovics rettentő dühös lett,
amiért az asszonyok rábírták Sztálint, hogy tartson velük, és nem
figyelmeztették. Lehordta őket, hogy ha időben értesítették volna, azonnal meg
tudta volna szervezni a metrós kirándulást. A mulatságos jelenet láttán
mindössze Szergo rázta fejét. A magát egészen a könnyűipari népbiztosságig
felküzdő Dóra Hazan „jelentéktelen, semmittevő és léha időpazarlóknak” tartotta
az asszonyokat. A család kezdte úgy érezni, hogy „kölönc” vagyunk a nyakukon
- vélekedett Kira Allilujeva. „Ezt éreztették velünk. Még Poszkrjobisev is
lenézett minket, mintha az útjában lennénk.” Ami Beriját illeti, a családtagok
nem titkolták, milyen ellenszenvvel viseltetnek iránta. A nők mindent
felforgattak, és rendkívül pletykásak voltak (ami Nágyára soha nem volt
jellemző). A szigorú bolsevik világnézet és Sztálin családról alkotott elképzelése
szerint túl messzire mentek. Maria - aki még Jenukidze szerelmi ügyeiről is
beszámolt Sztálinnak - ezt írta naplójába: „Szerintük még a Politbürónál is
nagyobb hatalmam van, még annak a döntéseit is semmissé tudom tenni.”
A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a nők egymás ellen is ármánykodtak:
az 1934-es születésnapi ünnepségről készült fénykép újabb problémákat okozott,
ami tovább csökkentette Sztálin beléjük vetett bizalmát. Amikor Szasiko
Szvanidze Kuncevóban vendégeskedett, megtalálta a fényképet Sztálin
íróasztalán, és kölcsönkérte, hogy készíttethessen róla néhány másolatot. Ez a
fajta tolakodó magatartás arról árulkodott, hogy - akárcsak a királyi udvarok
ambiciózus asszonyai - ezek a nők még Sztálin irataiba is belekukkantottak. A
szemérmetlenül törtető Szasikót mélységesen megvető Maria azonban
hamarosan rájött, és figyelmeztette Sztálint:
- Nem engedheted meg, hogy vásárt csináljon a személyes dolgaidból, és
visszaéljen a jószívűségeddel!
Ritka alkalomnak számított, ha valaki a jószívűségéért kritizálhatta Sztálint.
Sztálin dühös lett; a titkárait és Vlaszikot okolta a fényképügy miatt. Végül
Szasikót elküldte a „fenébe”, de az egész család megérezte haragját:
- Tudom, hogy mennyi mindent tett értem és több régi bolsevikért is, [...] de
állandóan csip-csup ügyekkel zaklat, leveleket ír, és a figyelmemet követeli.
Még magamra sincs időm, ráadásul a feleségemmel sem tudtam foglalkozni. [...]
Ekkoriban mindig Nágya járt az eszében.
Zsenya és Maria legnagyobb örömére Szasiko kegyvesztett lett; ennek
ellenére ők még mindig a kelleténél többet engedtek meg maguknak.
Szvanidzéék úgy viselkedtek, mintha Sztálin továbbra is jószívű családapa, nem
pedig a nagy Sztálin lenne. Amikor Sztálin a Kirov Balett előadása után
meghívta Szvanidzééket és Allilujevéket vacsorára, „borzalmasan elszámoltuk
magunkat az idővel, és csak éjfél körül érkeztünk meg, a balettnak pedig már
tízkor vége volt. Joszif nem szeret várakozni”. Nehéz lenne elképzelni például,
hogy valaki megfeledkezik az amerikai elnökről, és két órán át várakoztatja.
Ilyen volt Sztálin a terror előtt, mielőtt még modern kori Rettegett Ivánná
változott volna: vendégei két órán át várakoztatták Kuncevóban, de ezt az időt a
testőreivel biliárdozva ütötte el! Az, hogy Sztálin lerombolta a hagyományos
történelmi és egyházi értékeket, a szovjet arisztokrácia hozzáállására is rányomta
bélyegét: a legkisebb mértékben sem féltek tőle.
Amikor a vendégek végre megérkeztek, a mogorva Sztálin biliárdozni indult a
férfiakkal, a nőkkel pedig különösen visszafogottan viselkedett. A közös lakomát
követően azonban már büszkeségtől duzzadva mesélte lánya, Szvetlána bájos
mondatait, mint bármelyik apa. A vendégek azonban súlyosan megfizettek
késésükért.2
***
Sztálinnak rendkívül tetszett a metrós kaland. Mariának elmesélte, mennyire
megindította az „embereknek a vezetőjük iránt érzett szeretete. Semmi nem volt
megszervezve előre. Úgy fogalmazott, hogy [...] az embereknek szükségük van
egy cárra, akit imádhatnak, akiért élhetnek és dolgozhatnak”.3 Mindig úgy hitte,
hogy az „oroszok kedvelik a cárokat”. Többször hasonlította magát Nagy
Péterhez, I. Sándorhoz vagy I. Miklóshoz. Ám a grúz nép fiaként - amely nemzet
évszázadokon keresztül perzsa alkirályság volt - gyakran sahokkal is
azonosította magát. Saját jegyzeteiben két uralkodót is a „tanárának” nevezett.
Az egyik Nadír sah, egy XVIII. századi perzsa birodalomépítő volt, akiről ezt
írta: „Nadír kán. A tanító.” (Egy másik sah, Abbász is érdekelte, aki egyszer,
amikor egy apa két fiát lefejezte, elküldte a fejeket az apának. „Szerinted olyan
vagyok, mint a sah?” - kérdezte egyszer Berijától.)
[80]
Rettegett Ivánt egyenesen saját alteregójának tekintette. Ezt a „tanárát”
gyakran felemlegette Molotov, Zsdanov és Mikojan elvtársak előtt; dicsérte a
bojárok elkerülhetetlen meggyilkoltatását. Iván is elvesztette szeretett feleségét,
aki a bojárok áldozata lett. Mindez felveti a kérdést, hogy miként tudta így
„megtéveszteni” a magas rangú személyiségeket Sztálin, aki nyíltan magasztalt
egy olyan cárt, aki módszeresen végeztette ki saját nemességét.4
1935 vége felé a cárizmus jó néhány kellékével előhozakodott: szeptemberben
visszaállította a Szovjetunió marsallja intézményét (ugyan nem a
hadseregtábornokit), és többen ilyen rangot kaptak: Vorosilov, Bugyonnij,
valamint három másik polgárháborús hős, köztük Tuhacsevszkij - akit ugyan
szívből gyűlölt -, illetve Alekszandr Jegorov, az új vezérkari főnök, akinek a
felesége annyira feldühítette Nágyát az öngyilkossága napján. Az NKVD
számára is létrehozott egy marsallnak megfelelő tisztséget, Jagodát pedig
állambiztonsági népbiztossá léptette elő. Ismét előtérbe kerültek a pompázatos
külsőségek: Vorosilov és Jagoda boldogan tündökölhetett egyenruhájában.
Amikor Sztálin Párizsba küldte Buharint, ezt mondta neki:
- Viseltes a ruhád. így nem utazhatsz. [...] A dolgok megváltoztak, jól
öltözöttnek kell lenned.
Még az ennyire apró dolgokon is rajta tartotta a szemét, és délutánra behívta a
külügyi népbiztosság szabóját. Ezen túlmenően az NKVD-nek minden
luxuscikk, rengeteg pénz és ház is a rendelkezésére állt. „Engedélyt kérek arra,
hogy hatvanezer aranyrubelért autót vásároljak NKVD-dolgo-zóink számára” -
írta Jagoda rózsaszín tollal 1935. június 15-én Molotovnak. Érdekes módon
Sztálin (kékkel) és Molotov (pirossal) is aláírta, ám az összeget negyvenezer
rubelre csökkentették. Igaz, ebből is rengeteg Cadillacet tudtak beszerezni.
Sztálin utasítást adott, hogy a Kreml Rolls-Royce-ai egy „különleges garázsban”
kapjanak helyet.5
Sztálin ekkorra már cárrá lényegült át. A gyerekek a „Sztálin elvtárs,
köszönjük boldog gyermekkorunkat!”-féle mondatokat skandáltak,
feltételezhetően azért, mert engedélyezte a karácsonyfák állítását. Az
ékszerekkel cicomázott Romanovokkal ellentétben - akiket mindig is az orosz
vidékkel és parasztsággal azonosítottak - azonban Sztálin különleges, szerény,
szigorú, titokzatos és városi cárrá változott. Nem került ellentmondásba a
marxizmussal.6
Sztálin emberek iránti gondoskodása néha kissé abszurd jelleget öltött.
1935 novemberében Mikojan a Kremlben sztahanovisták körében
bejelentette, hogy Sztálin érdeklődik a szappankínálat iránt, és mintákat rendel.
Ezt követően „kaptunk a Központi Bizottságtól egy határozatot a
szappanválaszték nagyságával és annak összetételével kapcsolatosan”. A
szappan után a mosdók kerültek Sztálin figyelmének középpontjába. Ekkoriban
Hruscsov és Nyikolaj Bulganyin - szintén egy felemelkedőben lévő személyiség,
jóképű, ám könyörtelen, szőke, kecskeszakállas excsekista - városvezetők
közösen irányították Moszkvát. Sztálin „városatyáknak” nevezte őket. Behívatta
Hruscsovot.
- Beszéljétek meg Bulganyinnal, és tegyetek valamit. [...] Az emberek
kétségbeesetten futkosnak mindenfelé, ám egyeden helyet sem találnak, ahol
könnyíthetnének magukon.. ,7
Sztálin szeretett a kisemberek érdekében fentről cselekvő atyuska szerepében
tündökölni. Áprilisban egy Karenkov nevű kazahsztáni tanár Sztálinhoz fordult
állásának elvesztése ügyében.
„Utasítom, hogy azonnal hagyják abba Karenkov tanár üldözését” -
[81]
parancsolta a kazah vezetőknek.8 Nehéz elképzelni, hogy Hitler vagy Roose-
velt elnök vizeldékkel, mosdókkal vagy kisvárosi tanárok ügyeivel bajlódott
volna.
A nehéz felfogású, ám hasonló érzületű Vorosilov még tovább ment, amikor
egy újságban a szovjet romlottság melegágyáról, a fiatalok huliganizmusáról
olvasott cikket. Irt a Politbürónak, és kifejtette, hogy Hruscsov, Bul-ganyin és
Jagoda „egyetértenek abban, hogy nincs más megoldás, azonnal börtönbe kell
vetni a csavargókat. [...] Nem is értem, miért nem lövetjük le a söpredéket”.
Sztálin és Molotov kapva kapott a lehetőségen, és újabb szörnyű fegyverrel
bővítették a politikai ellenfeleik ellen felhasználható arzenáljukat. Határozatot
hoztak, hogy immár akár tizenkét éves gyermekek is kivégezhetők.9
* * *
Szocsiban töltött szabadsága alatt Sztálin álbarátai és a vad gyerekek miatt
mérgelődött. A mindig jókedvű Jenukidze továbbra is politikáról beszélgetett
régi cimborájával, Szergóval. Sztálin sohasem értette, hogy a hozzá hűek miként
barátkozhatnak tovább egy bukott emberrel. Sztálin tudatta Kaganoviccsal
(Szergo barátjával) Szergóval szembeni bizalmatlanságát:
- Furcsa, hogy Szergo [...] továbbra is a barátja [Jenukidzének].
Sztálin utasítására Avelt, a „fura figurát” eltávolították a nyaralóhelyről. A ,
Jenukidze-csoportot” „söpredéknek” titulálta, és kikelt a régi bolsevikok ellen,
akiket Lenin után „vén szarosoknak” nevezett. Kaganovics Harkovba költöztette
át Avelt.10
Sztálint tizennégy éves fia, Vaszilij is aggasztotta: minél egyeduralkodóbb lett
Sztálin, annál hanyagabbá vált Vaszilij. A mini-Sztálin utánozta a csekistákat, és
tanárok feleségeit jelentette fel:
„Apám, már kértem a parancsnokot, hogy távolítsa el a tanár feleségét, de nem
engedelmeskedett...” - írta. A zubalovói parancsnok jelentése szerint „Szvetlána
jól tanul, Vaszilij azonban rosszul teljesít, lusta”. A tanárok Karolina Tiltől
kértek tanácsot. Vaszilij vagy lógott az iskolából, vagy azzal hozakodott elő,
hogy „Sztálin elvtárs” utasítására nem dolgozhat együtt bizonyos tanárokkal.
Amikor a házvezetőnő pénzt talált Vaszilij ruhájának zsebében, a fiú nem volt
hajlandó elárulni, hogyan jutott hozzá. 1935. szeptember 9-énJefimov hűvösen
közölte Sztálinnal, mit írt Vaszilij: „Vászja Sztálin, született 1921. március -
meghalt 1935.” Az öngyilkosság a család életének állandó szereplője volt,
ekkorra azonban már a bolsevik kultúra egészének is a részévé vált. Ahogy
Sztálin tisztogatta a pártot, ellenfelei sorban öngyilkosságot követtek el, ami
egyre jobban feldühítette: olyan, mintha a „párt szemébe köpnének”. Vaszilij
több más vezető gyermekével - köztük Sztyepan Mikojannal - együtt egy
tüzérségi iskolába járt. Itteni tanárai is panaszkodtak Sztálinnak Vaszilij
öngyilkossági fenyegetőzéseiről:
„Megkaptam a Vaszilij trükkjeiről szóló levelét - írta Sztálin V V
Martyisinnak. -Elfoglaltságom miatt csak most tudok válaszolni. Vaszilij egy
átlagos képességű, vad (szkíta típusú), őszintéden, elkényeztetett gyerek, aki
eszköznek tekinti a zsarolást, és szemtelen a gyengékkel szemben. [...] Az őt
körülvevő párfogók meglehetősen elkényeztették, szüntelenül emlékeztetik,
hogy ő »Sztálin fia«. Örömmel tapasztalom, hogy ön jó tanár, és ugyanúgy bánik
Vaszilijjel, mint bármelyik más gyerekkel, és megköveteli tőle az iskolarend
betartását. [...] Vaszilij eddig csak azért nem tett kárt magában, mert vannak még
olyan tanárok az országunkban, akik a hatalmasságok gyerekeivel sem
kivételeznek. A tanácsom a következő: legyen még szigorúbb Vaszilijjel, és ne
foglalkozzon a gyerek „öngyilkos” fenyegetőzéseivel! Teljességgel támogatom
önt...” 11
Továbbra is a Sztálinnal együtt nyaraló Szvetlána maradt az első számú
kedvenc. Sztálin Kaganovicshoz írt leveleit olvasva (amelyek általában
Jenukidze üldöztetéséről szóltak) szinte látjuk magunk előtt, ahogy Sztálin
üldögél a verandán Szvetlána mellett, nádszéken, nádasztalnál, az asztalon pedig
rengeteg - Poszkrjobisev által naponta szállított - újságpapírba tekert
dokumentum halmozódik, eközben pedig piros ceruzával írogat utasításokat.
Gyakran tesz említést Szvedanáról. Kirov helyét - mint Szvetlana „párttitkára” -
Kaganovics vette át, aki Sztálinnak írt leveleiben is gyakran üdvözölte
Szvetlánát, és hozzátette: „Köszöntelek, Szvetlana főnök! Várom az
iskolakezdés tizenöt-húsz nappal való elhalasztásával kapcsolatos utasításaidat.
L. M. Kaganovics, az egyik titkárod.”
Vaszilijt „Szvetlana főnökkollégájaként” emlegették.
Három nappal később Sztálin tájékoztatta Kaganovicsot, hogy „Szvetlána
[82]
főnök [...] döntéseket követel [...] a titkárai ellenőrzésével kapcsolatban”.
„Köszöntelek, Szvetlana főnök! - válaszolta Kaganovics. - Türelmetlenül
várunk.” Amikor Szvetlana visszatért Moszkvába, meglátogatta Kaganovicsot,
aki a következőt jelentette az apjának: „A mai napon Szvetlana főnök
megtekintette munkánkat.. .”12
Nemsokára Sztálin hírt kapott Berijától, hogy az anyja, Keke betegeskedik.
Október 17-én, a forradalom óta mindössze harmadik alkalommal Tbiliszibe
ment, hogy meglátogassa. Berija feladata volt gondoskodni az idős asszonyról,
mintha csak egy udvaronc vigyázott volna az özvegy királynéra. Évek óta a cári
kormányzó, Mihail Voroncov herceg XIX. századi palotájának kényelmes,
egykor a szolgálók számára fenntartott részlegében lakott, két idős hölgy
társaságában. Mindegyikük a grúz özvegyek fekete fejviseletét és hosszú
ruházatát hordta. Berija és felesége, Nyina gyakran hívták telefonon Kékét, aki
gyakran csípős, szexuális tartalmú kérdéseket tett fel:
- Miért nem tartasz szeretőt? - kérdezte Nyinát.
Sztálin elhanyagolta ugyan az anyját, ám levélben mindig kötelességtudó volt:
„Kedves anyám, kérlek, élj még tízezer évig! Csókol, Szoszo.” Majd
bocsánatot kért: „tudom, hogy csalódtál bennem, de mit tehetnék? Annyi dolgom
van, ritkán jut idő az írásra.” Az anya édességeket, Szoszo pénzt küldött. Mint
egy családfői szerepet átvevő fiú, mindig hősként tüntette fel magát, gyakran
említette céljait és bátorságát:
„Üdvözlet, mama, a gyerekek köszönik az édességet. Jól vagyok, ne aggódj
miattam. [...] Kiállók a végzetem mellett! Több pénz kell? Küldtem neked ötszáz
rubelt, valamint fényképeket rólam és a gyerekekről. Ui.: Üdvözölnek a
gyerekek. Nágya halála után nagyon nehéz a magánéletem, de egy erős
embernek mindig hősiesen kell viselkednie.”13
Sztálin nagyon odafigyelt az Egnatasvili fivérekre, anyja fogadós jótevőjének
két fiára. Alekszandr Egnatasvili, egy moszkvai csekistatiszt (feltehetőleg
Sztálin „Nyúl” becenevű ételkóstolója) állandó kapcsolatot tartott Kékével:
„Kedves lelki Anyám! - írta Egnatasvili 1934 áprilisában. - Tegnap
meglátogattam Szoszót, és sokat beszélgettünk. [...] Felszedett néhány kilót. [...]
Az elmúlt négy évben nem láttam ilyen egészségesnek. [...] Sokat viccelődött. Ki
mondaná meg, hogy öregebb nálam? Senki nem hinné, hogy már elmúlt
negyvenhét éves!” Keke azonban már gyengélkedett.
„Tudom, hogy beteg vagy - írta neki Sztálin. - Legyél erős! Elküldöm hozzád
a gyerekeket...” Vaszilij és Szvetlána Berija rezidenciáján szállt meg, majd a fia
portréival teleaggatott, „aprócska szobában” meglátogatták az idős asszonyt.
Szvetlána emlékezett rá, hogy Nyina Berija grúz nyelven beszélgetett Kékével,
aki nem tudott oroszul.
Ezután Sztálin idős sógorát, Aljosa Szvanidzét és Lakobát bízta meg, hogy
menjenek vele az anyjához, Berija pedig gyorsan megszervezte az utazást.
Sztálin nem maradt sokáig. Ha jobban körbenézett volna a szobában,
észrevehette volna, hogy anyja szobájában nemcsak róla, hanem Berijáról
készült képek is akadnak. Berijának saját személyi kultusza alakult ki Grúziában,
Keke ráadásul a saját fiaként tekintett rá.
Sztálin anyja iránti érzéseit a verések emlékei és anyja régi munkaadóival
folytatott viszonyai árnyékolták be. Sztálin könyvtárának egyik könyvében,
Tolsztoj Feltámadás című művében Sztálin aláhúzott egy bekezdést, mely a
szent-kurva kettőséget magyarázza: hogy lehet egy anya egyszerre jó és rossz.
Az anyja egyik rossz szokása volt, hogy gyakran tett tapintatlan, gyakran
szarkasztikus megjegyzéseket. Nem értette, miért veszett össze fia Trockijjal,
szerinte együtt kellett volna uralniuk az országot. Most Sztálin mosolyogva ült
az ágya mellett, és ezt kérdezte:
- Miért vertél folyton gyerekkoromban?
- Látod, csak jót tett neked! - vágta rá anyja, majd megkérdezte: -Joszif, mi
vagy te valójában?
- Hát, emlékszel a cárokra? Valami olyasmi vagyok.
-Jobban tetted volna, ha pap leszel - felelte Keke.
Ez felvidította Sztálint.
Az újságok a Hello!magazin stílusában, émelyítő érzelgősséggel tudósítottak
Sztálin látogatásáról.
„A hetvenöt éves Keke most is kedves, és jól van - zengte a Pravda. -
Szemmel láthatóan felvidul, amikor találkozásuk felejthetetlen pillanatairól
beszél. »Az egész világ felderül, ha a fiamra és az országunkra gondol. El tudják
képzelni, mit érzek én, az anyja?«”
Sztálin feldühödött a sztálinista bulvárstílus ilyen megnyilvánulásán. Amikor
Poszkrjobjsev elküldte neki az újságcikket, így írt vissza: „Semmi közöm ehhez
az egészhez.” Ezután írt egy vaskalapos levelet Molotovnak és Kaganovicsnak.
„Követelem, hogy tiltsunk be mindenféle kispolgári stílusú pikánsságot, amely
beszennyezi a sajtónkat [...] és tiltsuk meg, hogy az anyámmal való beszélgetés
és minden egyéb sületlenség az újságokba kerüljön! Kérem, szabadítsatok meg a
fajankóktól, akik mániákusan azzal vannak elfoglalva, hogy az életemet a
nyilvánosság elé tárják!” Annak legalább örült, hogy az anyja jobban van.
„Nyilvánvaló, hogy minket a legkeményebb fából faragtak” - mondta neki, és
küldött még egy-két ajándékot, egy fejrevalót, egy kabátot és gyógyszereket.14
[83]
Sztálin Moszkvába visszatérve elhatározta, hogy ismét előveszi a Kirov-
ügyet, ami még 1935 elején Nyikolajev lelövésével, valamint Kamenyev és
Zinovjev megbüntetésével zárult. A régi bolsevikokat ismét kihallgatták, a
letartóztatottak körét pedig kibővítették. Valentyin Olberget - Trockij régi
szövetségesét - Gorkijban letartóztatta az NKVD. Kihallgatása során
„megállapítást nyert”, hogy Kirov meggyilkolásában Trockij is érintett volt.
Ezután sorra történtek a letartóztatások.15
 VÁLOGASD MEG BARÁTAIDAT, ÉS INTÉZD EL
ELLENSÉGEIDET:

A KONCEPCIÓS PER

Sztálin születésnapi ünnepsége, amelyen számos hatalmasság, köztük Berija

és a családja is részt vett, mindennemű baljós kilátás ellenére „lármásan és
jókedvűen” telt. Vorosilov új marsalli egyenruhájában pompázott, slamposan
öltözött felesége pedig irigykedve bámulta Maria Szvanidze berlini ruháját.
Vacsora után daloltak és táncoltak, mintha csak a régi szép időkben lettek volna:
Zsdanov harmonikázott, a többiek pedig abháziai, ukrán, diák- és más vidám
dalokat énekeltek. Sztálin még egy zongorát is rendelt, hogy Zsdanov jobban
tudja szórakoztatni közönségét. A hangos jókedv közepett Posztisev - az egyik
ukrajnai vezető - lassút táncolt Molotovval. „A furcsa látványon Sztálin és a
többiek jót mulattak.” Ez a híres férfitánc volt az első ilyen eset, amelyet a
háború után számos másik követett kötelező jelleggel.
Sztálin a gramofont kezelte, és még orosz táncot is lejtett. Mikojan ismét
előadta a szökdécselő lezginkát. Szvanidzéék foxtrottot jártak, és Sztálint is
kérlelték, hogy táncoljon velük, ám ő azt felelte, hogy Nágya halála óta nem
táncol. A táncos mulatság hajnali négy óráig tartott.1
1936 tavaszán tovább bővült a letartóztatott régi trockisták köre, a már
kényszermunkatáborban lévő elítéltek büntetését pedig meghosszabbították. A
„terrorral” vádolt embereket egyszerűen lelőtték. Am az igazi nagy feladat
Sztálin új politikai eszközének, az első nagy koncepciós pernek a kidolgozása
volt. A szép reményű elméleti ember, Jezsov vezette az ügyet, aki még könyvet
is írt a zinovjevistákról, s ezt maga Sztálin lektorálta.2 Az egész ügyet
„nonszensznek” minősítő állambiztonsági népbiztos, Jagoda ugyan hivatalban
maradt, ám Jezsov folyamatosan áskálódott ellene. Az ügy teljesen kimerítette az
amúgy is gyengélkedő Jezsovot. Ismét olyan állapotba került, hogy Sztálin
jóváhagyásával Kaganovics javaslatára két hónapos pihenőre kellett küldeni,
emellett pedig még háromezer rubelt is kiutaltak neki.3
Zinovjev és Kamenyev volt az elsőrendű vádlott. Régi barátaikat
letartóztatták, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak rájuk. Sztálin figyelme a
kihallgatások legapróbb részleteire is kiterjedt. Az NKVD vallatói szívüket-
lelküket beleadták, hogy kicsikarják a beismerő vallomásokat. Sztálinnak az
üggyel kapcsolatban az NKVD-nek küldött üzenete magáért beszélt: „Gyűjtsetek
be minél több foglyot, és csak akkor engedjétek el őket, ha terhelő vallomást
tettek.”
 Az NKVD-ből kilépő Alekszandr Orlov kiváló beszámolójából kiderül,
miként vezette Jezsov az ügyet. A „tanúknak” megígérték, hogy ha vallomást
tesznek az együttműködésre továbbra sem hajlandó Zinovjev és Kamenyev
ellen, életben maradhatnak. Sztálin irodájából óránként érkeztek a
fejleményekről érdeklődő telefonhívások.
- Úgy gondolod, hogy Kamenyev nem fog vallani? - kérdezte Sztálin
Mironovot, Jagoda egyik csekistáját.
- Fogalmam sincs - hangzott a válasz.
- Mi az, hogy fogalmad sincs? - kérdezte Sztálin. - Tudatában vagy te annak,
hogy országunk számos gyárával, gépével, hadseregével, fegyverével és
tengerészetével milyen jelentőssé vált? - Mironov azt hitte, Sztálin csak viccel,
ám Sztálin egyáltalán nem nevetett. - Gondold át újra, majd válaszolj!
Sztálin továbbra sem vette le a szemét Mironovról.
- Ezt senki nem tudhatja pontosan, Joszif Visszarionovics, de szerintem
mérhetetlenül naggyá.
- És szerinted létezik bárki, aki képes lenne ellenszegülni ennek a mérhetetlen
nagyságnak?
- Nem - felelte Mironov.
- Hát akkor... Ne is jelents nekem semmit, amíg ebben az aktatáskában nincs
benne Kamenyev vallomása!
Annak ellenére, hogy testileg nem kínozták őket, a fenyegetések sora,
valamint a kialvatlanság megtette hatását. Zinovjev asztmás lett, de Kamenyev
egészsége is megsínylette a körülményeket. A nyár közepén magasra kapcsolták
a fűtést celláikban. Jezsov azzal fenyegette Kamenyevet, hogy lelöveti a fiát.4
* * *
Miközben zajlott Zinovjev és Kamenyev kihallgatása, Makszim Gorkij
haldoklóit: influenza és tüdőgyulladás gyötörte. Az öreg író addigra teljesen
megkeseredett. Csekista társaságának veszélyessége csak akkor vált
nyilvánvalóvá számára, amikor fia rejtélyes körülmények között, influenzában
meghalt. Később Jagodát, valamint az orvosokat vádolták a gyilkossággal.
Makszim lánya, Marta elmesélte, hogy miután az apja meghalt, Jagoda a
Lubjankába menet minden reggel benézett hozzájuk, megivott egy csésze kávét,
és az anyjával flörtölt. „Szerelmes volt Tyimosába, és azt akarta, hogy a nő
viszonozza érzelmeit” - mondta Alekszej Tolsztoj felesége.
- Még mindig nem ismersz, én bármit megtehetek! - fenyegette Jagoda a
megrettent Tyimosát.
Alekszandr Tyihonov író szerint viszony szövődött kettejük között, Makszim
lánya azonban tagadja ezt. Amikor Sztálin Gorkijékhoz látogatott, a még mindig
szerelmes Jagoda is hosszasan időzött; egyre jobban kezdte félteni saját bőrét.
Miután a Politbüro távozott, Jagoda Gorkij tikárát faggatta:
- Itt voltak, ugye? Elmentek már? Miről beszéltek? f.. .1 Mondtak rólunk
valamit?”5
Sztálin felkérte Gorkijt az életrajzának megírására, ám ő visszautasította az
ajánlatot. Ehelyett őrült javaslatokkal bombázta a Politbürót, azt akarta, hogy a
szocialista realista írókat „a világ könyveinek átírásával” bízzák meg. Sztálin
bocsánatkérései a késői válaszokért egyre túlzóbb mértéket öltöttek. „A
levelezésben olyan lusta lettem, mint egy disznó... - vallotta be Sztálin
Gorkijnak. - Hogy érzed magad? Jól vagy? Hogy haladsz a munkáddal?
Barátaim és én magam is jól vagyunk.” Az NKVD külön Gorkijnak készített
példányokat nyomtatott a Pravdából, eltitkolván barátjának, Kamenyevnek az
[84]
üldöztetését. Gorkij lassan rájött, hogy házi őrizetben van:
- Körülvettek -mormogta. - Csapdába ejtettek.
Június első hetére Gorkij már szinte az egész napot átaludta, állapota
folyamatosan rosszabbodott. A legjobb orvosok kezelték, ám betegsége egyre
súlyosbodott.
- Hadd jöjjenek, ha még időben ideérnek - mondta Gorkij.
Sztálin, Molotov és Vorosilov örömmel nyugtázta, hogy egy kámforinjekció-
kezelést követően javult állapota. Sztálin a betegszoba felett is átvette az
irányítást.
- Miért van itt ennyi ember? - kérdezte. - Ki az a fekete ruhás nő Alekszej
Makszimovics mellett? Egy ápolónő? Már csak egy gyertya hiányzik a kezéből!
- A nő Moura Budberg bárónő volt, Gorkij és H. G. Wells közös szeretője. -
Távolítsatok el mindenkit, kivéve azt a fehér ruhásat, az ápolónőt. [...] Miért van
itt ilyen temetői hangulat? Még egy egészséges ember is feldobná a talpát ilyen
környezetben.
Sztálin befejezte az irodalomról folytatott beszélgetését Gorkijjal, bort rendelt,
és köszöntőt mondott tiszteletére, majd átölelték egymást. Másnap Sztálint az a
hír fogadta, hogy Gorkij túl beteg ahhoz, hogy fogadni tudja: „Alekszej
Mihajlovics, meglátogattunk hajnali kettőkor - írta. - A pulzusod állítólag
nyolcvankettő volt. Az orvosok nem engedtek be hozzád. Megértettük.
Üdvözlünk mindannyian. Sztálin.” Molotov és Vorosilov is aláírta a levelet.
Gorkij vért kezdett hányni, majd június 18-án tbc-ben, tüdőgyulladásban és
szívelégtelenségben elhunyt. Később azt állították, hogy orvosai és Jagoda ölték
meg. Kétségtelenül lehetett szerepük a halálában, hiszen az időzítés (éppen
Zinovjev pere előtt) kiváló volt, ám az NKVD orvosi leleteiből az derül ki, hogy
Gorkij természetes halált halt.6
Jagoda ugyan lapított Gorkij házának az ebédlőjében, ám Sztálin figyelmét
nem kerülhette el. - Hát ez meg mit rontja itt a levegőt? Azonnal tüntessétek el!7
* * *
Júliusban végül Zinovjev és Kamenyev beszélhetett négyszemközt. A
Politbüróval akartak tárgyalni. Hajlandóak beismerő vallomást tenni, ha a
Politbüro garantálja, hogy nem lesz kivégzés. Vorosilov alig várta, hogy
lecsaphasson a „söpredékre”. Amikor végre hozzájutott az ellenük szóló
vallomásokhoz, így írt Sztálinnak: „ezek a gonosz emberek kiváló példái a
Trockij-arcú kis burzsoáknak. [...] Végük van. Semmi keresnivalójuk az
országunkban, nincs helyük az anyaföldért bármikor életüket adni kész milliók
között. A söpredéket teljesen likvidálni kell, [...] biztosnak kell lennünk abban,
hogy az NKVD megfelelően hajtja végre a tisztogatást...” íme, egy másik vezető,
aki szerint a terror a megfelelő eszköz, és aki helyesnek tartotta az ellenzék
likvidálását. Július 3-án Sztálin válaszolt: „Kedves Klim, olvastad a
vallomásaikat? Hogy tetszenek ezek a trockista, burzsoá bábok? Meg akarták
ölni a Politbüro összes tagját. [...] Hát nem elképesztő? Hogy süllyedhetnek
emberek ilyen mélyre? J. Sz.”
Jagoda kísérte a két megtört embert a Lubjankából a Kremlbe, egykori
otthonukba. Amikor beléptek a terembe, ahol korábban Kamenyev rengetegszer
elnökölt a Politbüro ülésein, mindössze Sztálin, Vorosilov és Jezsov volt jelen.
De vajon hol voltak a többiek?
Sztálin azzal érvelt, hogy ő és Vorosilov alkotják a Politbüro egyik bizottságát.
Klim természetét ismerve érthető jelenléte, na de hol volt Molotov? A
formaságokhoz mindig ragaszkodó Vasülepűt talán aggasztotta, hogy hazudnia
kellett volna a régi bolsevikoknak, de a gyilkosság ellen természetesen nem
tiltakozott.
Kamenyev könyörgött a Politbürónak, hogy adjon garanciát az életben
hagyásukra.
- Garancia? - kérdezett vissza Sztálin, Orlov beszámolója alapján. - Miféle
garanciáról beszélsz? Ez egyszerűen nevetséges! Talán hivatalos igazolást akarsz
a Népszövetségtől?
Kamenyev és Zinovjev megfeledkezett arról, hogy nem a piacon alkudoznak,
hanem a bolsevik Kommunista Párt vezetőivel beszélnek. „Amennyiben a
Politbüro szava nem elegendő, nem látom értelmét a beszélgetés folytatásának.”
- Zinovjev és Kamenyev úgy viselkedik, mintha feltételeket szabhatna a
Politbürónak - kelt ki ellenük Vorosilov. - Ha lenne egy csepp józan eszük, már
rég Sztálin előtt könyörögnének...
Ezután Sztálin felhozott három érvet, miért nem fogják őket kivégezni. Egy:
valójában Trockij ügyéről van szó; kettő: ha akkor nem lövette le őket, amikor
szembeszegültek a párttal, miért tenné most, amikor segítenek; végül: „az
elvtársak megfeledkeznek róla, hogy bolsevikok, Lenin hű tanítványai és követői
vagyunk, és függetlenül attól, milyen súlyos a bűnük, nem oltjuk ki a régi
bolsevikok életét...”
Zinovjev és Kamenyev kimerültén beleegyezett bűnössége elismerésébe,
feltételül szabva, hogy nem végzik ki őket, és családjaiknak sem esik
bántódásuk.
- Ez magától értetődik - zárta le Sztálin a beszélgetést.8
Sztálin tehetséges drámaíróként hozzáfogott a Zinovjev-per forgatókönyvének
megírásához. A levéltárak tanúsága szerint az új főügyész, Andrej Visinszkij
szavait is ő diktálta le.9
Sztálin július 29-én tikos körlevelet küldött szét, amelyben mindenkit
tájékoztatott, hogy egy „egyesült trockista-zinovjevista központ” nevű terrorista
csoportosulás Sztálin, Vorosilov, Kaganovics, Kirov, Szergo, Zsdanov és mások
meggyilkolását tervezte. A listán szereplés furcsamód valamiféle rangot jelentett,
hiszen az összeírtak Sztálinhoz való közelségét sugallta. Érdekes elképzelni,
amint a vezetők vizsgálják a listát, mintha csak kisdiákok lennének, akik a
hirdetőtáblához rohannak, és ellenőrzik, hogy bekerültek-e a focicsapatba.
Molotov nem szerepelt a listán; talán a terror ellenzése miatt, valószínűbb
azonban, hogy egy Sztálinnal való nézeteltérése miatt ideiglenesen kegyvesztetté
vált. „Mindig is támogattam a megtett intézkedéseket” - mérgelődött Molotov. A
levéltári anyagok között azonban található egy árulkodó jel, amely arra utal,
hogy Jezsov módfelett gyűlölte Molotovot. Az NKVD letartóztatta Molotov
[85]
lányának, Szvetlana Molotovának német dadáját, ami miatt Molotov panaszt
tett Jagodának. Egy csekista erre „helytelen viselkedése” miatt beárulta.
„Molotov csúnyán viselkedett.” November 3-án Jezsov elküldte a feljelentést
Molotovnak, ezzel véve rajta elégtételt.10
A per előtt Jezsov volt a legközelebbi szövetségese; Sztálin a terror ellenzése
miatt kegyvesztetté vált Jagodát mindössze egyszer volt hajlandó fogadni.
Sztálin így panaszkodott a munkájáról: „Rosszul dolgozol, az NKVD súlyos
kórban szenved.” Végül felhívta Jagodát, és megfenyegette, hogy „bever neki
egyet”, ha nem szedi össze magát azonnal. Fennmaradtak Sztálin augusztus 13-
ai feljegyzései, amelyek a Jezsovval való találkozásáról szólnak. Az egyikben
egy tisztviselő elbocsátását fontolgatja: „Kirúgjuk? Igen, feltétlen!
Beszéljétek meg Jezsovval!” Az utasítás számtalanszor felbukkan: „Beszéld
meg Jezsovval!”11
* * *
Az első híres koncepciós per a Szakszervezetek Székházában található
Október-teremben vette kezdetét, augusztus 19-én. A háromszázötven jelenlévő
javát egyszerű ruhát viselő NKVD-hivatalnokok, kisebbik részét pedig külföldi
újságírók és diplomaták tették ki. Az emelvényen, középen a három bíró -
élükön Ulrih - kapott helyet. Trónszerű, baljóslatú, vörös szövettel borított
széken ült. Az egész előadás showmestere, a főügyész, Andrej Visinszkij a
nézőktől balra foglalt helyet. Tajtékzó dühe és minden részletre kiterjedő
aprólékossága Európa-szerte hírhedtté tette. A tizenhat kopott, rongyos ruhát
viselő, felfegyverzett NKVD-őrökkel körülvett vádlott a jobb oldalon ült. A
mögöttük lévő ajtó a mai televíziós csatornáknál szokásos „hírességek zöld
szobájába” vezetett. Ebben a szendvicsekkel és üdítőkkel megtöltött
fogadószobában ült Jagoda, aki a per során egyaránt tudott tanácskozni
Visinszkijjel és a vádlottakkal.
Sztálin állítólag a süllyesztett, elsötétített ablakú galériából leselkedett, ahol a
zenekar egykor francia négyest játszott, és ahonnan mindig pipafüst áradt.
13-án, hat nappal a per kezdete előtt Sztálin egy Jezsovval való találkozást
követően vonattal Szocsiba utazott. Ez is a szovjet rendszer áthatolhatatlan
titkosságát jelzi: több mint hatvan évnek kellett annak kitudódásához, hogy
Sztálin valójában távol volt, mégis úgy követte a per menetét, mintha a
helyszínen lett volna. A kihallgatásokhoz és a szembesítésekhez kapcsolódó
anyagok, valamint a rengeteg újság és távirat nyolcvanhét NKVD-s csomagban
érkezett a szocsi veranda nádasztalára.
Kaganovics és Jezsov minden részletet egyeztetett Sztálinnal. A pártfogolt
immár túlnőtt pártfogóján, a táviratokon Kaganovics neve csak Jezsové után
következett. Miközben a fővezér mindent a távolból tartott kézben, két másik
vezető Moszkvában tevékenykedett. 17-én Kaganovics és Jezsov jelentette a
hozjajinnak, hogy „elrendeztük a sajtót, [...] mégpedig a következőképpen: a
Pravda és az Izvesztyija mindennap egy teljes oldalon számol be a perről”. 18-án
Sztálin elrendelte a per másnapi megkezdését.
A vádlottakat a legelképzelhetetlenebb bűncselekményekkel vádolták, olyan
többször meghiúsult összeesküvésekkel, amelyet Trockij, Zinovjev és Kamenyev
(„az egyesült trockista-zinovjevista központ”) utasítására hajtottak végre, és
amelyek eredményeképpen sikeresen meggyilkolták Kirovót, ám Sztálint és
másokat már nem tudtak megölni (Molotov egyszer sem került szóba). A
vádlottak a nyugati megfigyelőket megdöbbentve hat nap alatt engedelmesen
beismerték a bűncselekményeket.
A per nyelvezete hieroglifákat meghazudtolóan zavaros volt. Csak az érti
igazán, aki ezópusi képzelőerőt birtokol, vagy tökéletesen ismeri a bolsevikok
összeesküvésekkel teli világképét, ahol a gonosz mindig a jó ellen tör, és
„terrorizmusával” megkérdőjelezi „Sztálin elgondolásait és személyének
szükségességét”. Minden politikai ellenfelet merénylőként kezeltek. Kettőnél
több „terrorista” már kétségtelenül „összeesküvést” szőtt, a különböző csoportba
tartozó gyilkosok együttese pedig szörnyű, globális „egyesült központot”
alkotott. Mindebből a melodrámára hajlamos Sztálinra vonatkozóan is
vonhatunk le következtetéseket, emellett alaposan megismerhetjük a több
évtizednyi földalatti élet során kialakult bolsevik paranoiát.12
Miközben az összetört emberek előre betanult szövegüket adták elő, a
főügyészként szereplő Visinszkij egy viktoriánus prédikátor elszánt dühével
szórakoztatta a közönséget, és nem átallott varázslókhoz is méltó ördögi átkokat
szórni a vádlottakra. Az alacsony, „fekete szemét” agancsszerű szemüveg mögé
rejtő, ritkuló vöröses hajú, hegyes orrú férfi rendkívül jól öltözött volt. A
tárgyaláson „fehér inget, kockás nyakkendőt, jól szabott öltönyt viselt”, „ápolt,
frissen nyírt bajusza” pedig tovább javított megjelenésén. A nyugati megfigyelők
szerint úgy nézett ki, mint egy „tehetős bróker, aki mindennap beugrik a
Simpson’sba ebédelni, majd golfozik egyet a Sunningdale-en”. Odesszában,
gazdag lengyel nemes család gyermekeként látta meg a napvilágot. Egykor egy
cellában lakott Sztálinnal, akivel rendszeresen megosztotta szüleitől kapott
élelmiszercsomagját, ami hasznos befektetésnek bizonyult számára. Volt
mensevikként tökéletesen engedelmes és félelmetesen vérszomjas volt. A
harmincas évek során a Sztálinnak küldött leveleiben folyamatosan általában a
„Sztálin gyilkosságát előkészítő trockista” vádlottak lelövetését indítványozta.
Levelét minden egyes alkalommal így zárta: „VMN-t javaslok - golyó általi
halált.”
Az ötvenhárom éves Visinszkij rettentő kellemetlenül bánt beosztottjaival,
miközben feletteseivel szemben talpnyalóan alázatosan viselkedett. Leveleiben
Molotov és Poszkrjobisev (akivel tudatosan ápolta kapcsolatát) neve elé (a
megszólításkor) mindig hozzábiggyesztette a kiváló jelzőt. Magas iskolai
végzettsége ellenére még az alkalmazottjai is „aljas figurának” tartották.
Rendíthetetlenül hitt a sztálinista alapelvekben: „Véleményem szerint az
embereket állandó bizonytalanságban kell tartani.” Állandóan kiújuló ekcéma
kínozta. Hozzájárult a félelem gerjesztéséhez, annak ellenére hogy maga is
állandó rettegésben élt. A nyugati megfigyelőket tettrekészsége, erőteljes, hiú és
intelligens személyisége éppen annyira lenyűgözte, mint amennyire ellenszenves
modora elrettentette. A románokról alkotott véleménye így hangzott: „A román
nem nemzet, hanem átmeneti állapot.” Hírnevére büszke volt: amikor 1947-ben,
Londonban megismerhette Margit hercegnőt, ezt suttogta az őt bemutató
diplomata fülébe: „kérem, említse meg, hogy a híres moszkvai perekben én
voltam a főügyész.”13
Jezsov és Kaganovics - akik a fogadószobából hallgatták a történéseket - még
a legapróbb részleteket is mindennap jelentették Sztálinnak: „Zinovjev
megerősítette Bakajev vallomását, amely szerint utóbbi jelentést tett
Zinovjevnek egy Kirov ellen készülőben lévő merényletről...” Élvezettel
jelentették a színjáték napi fejleményeit a darab írójának.
Az újságírók szemében azonban gyakran hiteltelennek tűntek az NKVD
állításai. Egy alkalommal például azt hozták fel, hogy tanúk hallották, amint
Trockij fia, Szedov a dániai Bristol hotelben a Kirov elleni merényletről beszélt -
a szállodát azonban már 1917-ben lebontották.
- Mi a fenének kellett a szállodát előhozni? - üvöltötte állítólag Sztálin. -
Vasútállomást kellett volna mondanod, az biztos ugyanott van.14
A show-műsornak valójában több szereplője volt, mint ahányan ténylegesen
megjelentek a színen. Sokakat gondosan belekevertek az ügyekbe, hogy ezek a
„terroristák” későbbi perek vádlottjai lehessenek. A vádlottak különös gonddal
ártottak bele a perbe magas rangú parancsnokokat, baloldaliakat - többek között
Kari Radeket - és jobboldaliakat - Buharint, Rikovot és Tomszkijt - egyaránt.
Visinszkij bejelentette, hogy az említett személyek ellen külön pereket indít
majd.
A színpadon kívüli személyek különböző szerepet játszottak. A tehetséges
újságíró és nemzetközi hírű forradalmár, Kari Radek - akinek kerek szemüvege,
szakálla, pipája, bőrcsizmája és bőrkabátja meglehetősen abszurd külsőt
kölcsönzött - a harmincas évek elején közeli kapcsolatban állt Sztálinnal, és
rendszeresen tájékoztatta a német politikai helyzetről. Az írók általában úgy
gondolták, hogy az írással megmenekülhetnek a rájuk leselkedő veszélyek elől.
Sztálin végül arra a döntésre jutott, hogy „bár nem lesz túl hiteles, mégis azt
javaslom, halasszuk el Radek letartóztatását, hagyjuk, hadd publikáljon az
Izvesztyijában”. A kínálkozó lehetőségek - akár az egykori barátok iránt
tanúsított ideiglenes enyhülés - néha megváltoztatták Sztálin amúgy is
[86]
szövevényes gondolatmenetét.
22-én a vádlottak lemondtak a védőbeszéddel kapcsolatos jogukról. A
Politbüro - Kaganovics, Szergo, Vorosilov és Csubar-, valamint Jezsov
Sztálinhoz fordult utasításért: „Nem lenne szerencsés, ha bármibe
beleegyeznénk.” Sztálin másnap 11 óra 10 perckor pontos utasítást adott az ítélet
sajtóban való megjelenésével kapcsolatban. Érdekes, hogy a darab írója maga is
úgy gondolta, hogy az ítéletnek nem árt egy kis „fényezés”. Fél órával később
ismét jelentkezett, és amiatt aggodalmaskodott, hogy a per esetleg színjátéknak
tűnik majd.15
Sztálin hírkozmetikusai gondoskodtak a terroristák tevékenysége miatti
nyilvános felháborodásról. Hruscsov, a perek és a kivégzések fanatikus
támogatója egy este tanúja volt, amint a Központi Bizottság épületében
Kaganovics és Szergo Gyemjan Bednijt győzködi, hogy írjon valami
hatásvadász művet a Pravda számára. Bednij előadta alkotását. Ezután kínos
csend következett:
- Nem egészen ilyenre gondoltunk, Bednij elvtárs - mondta Kaganovics.
Szergo elvesztette türelmét, és a költőre ordított. Hruscsov csak némán
bámult.
- Nem megy! - tiltakozott a művész, de aztán mégis sikerült.
Másnap a „Nincs kegyelem” című írás már meg is jelent a Pravdában:
„Tiporjuk el az undorító férgeket! Le kell lőni a veszett kutyákat!”
A bíróságon Visinszkij folytatta a tárgyalást:
- A kapitalizmus veszett kutyái szovjet földünk legjavát [Kirovót] vették el
tőlünk! Követelem az összes veszett kutya lelövetését, mindegyiket, egytől
egyig!
Ezután az említett kutyák megtartották szívszaggató védőbeszédeiket.
Mondataik még most, hetven évvel később is megrendítőek. Kamenyev
elmondta beszédét, majd ismét felállt - ez nem volt része a színműnek -, és
gyerekeihez fordult, hiszen egyébként nem volt lehetősége megszólítani őket:
- Bármi legyen is az ítélet, igazságosnak tartom. Soha ne nézzetek vissza! -
mondta fiainak. - Menjetek előre, [...] kövessétek Sztálint!
A bírák visszavonultak, hogy meghozzák az előre eltervezett ítéletet. Amikor
fél háromkor visszatértek, mindegyiküket halálra ítélték. Az egyik vádlott
felkiáltott:
- Éljen soká Marx, Engels, Lenin és Sztálin ügye!16
Ezután a börtönbe vitt, reszkető „terroristák” kegyelemért könyörögtek,
felidézve Sztálin ígéretét, hogy életben maradhatnak. Miközben Zinovjev és
Kamenyev a cellájában várakozott, Sztálin a napsütötte Szocsiban 8 óra 48
perckor táviratot kapott Kaganovicstól, Szergótól, Vorosilovtól és Jezsovtól, akik
a vádlottak kegyelmi kérvényeinek a megérkezéséről tájékoztatták Sztálint.
„A Politbüro indítványozza a kérelmek elutasítását és az ítéletek ma esti
végrehajtását.” Sztálin nem válaszolt. Talán saját sikerét ünnepelte, talán éppen
ebédelt, mindenesetre tökéletesen tisztában volt vele, hogy a két, Leninhez közel
álló elvtárs meggyilkolása megnyitotta az utat a párt elleni terror előtt. Az
elkövetkezendő mészárlások sem barátait, sem családját nem kímélték. Sztálin
várt három hosszú órát.17
 NEGYEDIK RÉSZ

Mészárlás: Jezsov, a mérges törpe,

1937-1938

 A HÓHÉR - BERIJA MÉRGE ÉS BUHARIN DÓZISA

Néhány perccel éjfél előtt Sztálin ezt a lakonikus táviratot küldte:

„Rendben!”1 Augusztus 25-e első órájában számos limuzin hajtott be a Lubjanka
börtön kapujain; a kivégzéseket végignéző tisztviselők érkeztek. A
méltóságteljes Kamenyevet és a rémült Zinovjevet kivezették celláikból, le a
lépcsőn. Jezsov és Jagoda az exfodrász, Pauker kíséretében érkezett. A fontos
kivégzések felügyelete Visinszkij főügyész feladata lett volna, de ő állítólag
olyan kényes volt, hogy a főnyomozót, Lev Sejnyint küldte maga helyett.
Mikojan feltételezhetőleg azt mondta, hogy a Politbürót Vorosilov képviseli.
Sztálin sosem vett részt a kínzásokon és a kivégzéseken (bár gyermekként
tanúja volt egy akasztásnak, és valószínűleg Caricinben is látott erőszakos
halált), de tisztelte a végrehajtókat. A kivégzést hivatalosan „a legfőbb
büntetésnek” nevezték, de általában a borzalmas „VMN” rövidítéssel vagy a
Vizska mozaikszóval utaltak rá. Sztálin „fekete munkának” hívta, amelyet nemes
pártszolgálatnak tekintett. Sztálin idején a „fekete munka”, e komor és szapora
rituálé mestere Blohin, egy negyvenegy éves, harcias csekista volt. Az elszánt
arcú, fekete, hátrafésült hajú Blohin a század egyik legszaporább hóhérának
bizonyult: több ezer embert ölt meg személyesen, alkalmanként - egyenruháját
védendő - fekete mészáros-kötényben. E szörny neve mégis a történelem
[87]
homályába merült.
Sztálin az udvari színházában, a háttérben bújt meg, ám ritkán volt olyan
alkalom, hogy ne lett volna a színpad közelében.2
Zinovjev azt kiabálta, hogy az egész egy „fasiszta összeesküvés”, és
könyörgött kivégzőinek:
- Kérem, elvtársaim, az Isten szerelmére, hívják Joszif Visszarionovicsot!
Joszif Visszarionovics azt ígérte, hogy megmenti az életünket!
Egyes beszámolók szerint átfogta a csekista csizmáját. Kamenyev állítólag ezt
felelte neki:
- Megérdemeljük, a bíróságon tanúsított méltatlan viselkedésünk miatt.
Majd felszólította Zinovjevet, hogy maradjon csöndben, és viselje méltósággal
a halált. Zinovjev úgy kiabált, hogy egy NKVD-s hadnagy bevitte egy közeli
cellába, és ott végezte ki. Hátulról lőtték őket fejbe.
Az összezúzódott lövedékeket kivették a koponyákból, majd megtisztították a
vértől és az agydaraboktól. Talán még melegek voltak, amikor átadták őket
Jagodának. Érthető, hogy Visinszkij undorítónak találta az ilyen eseményeket.
Jagoda „Zinovjev” és „Kamenyev” felirattal megcímkézte a golyókat, és
gondosan megőrizte ezeket a hátborzongató, mégis szent relikviákat, amelyeket
aztán hazavitt, és büszkén elhelyezett az erotikus tárgyakból és női harisnyákból
[88]
álló gyűjteményében. A holttesteket elhamvasztották.
Sztálint érdekelte ellenségei viselkedése életük utolsó pillanataiban; élvezte
megalázásukat és pusztulásukat: „Megeshet, hogy egy férfi fizikailag bátor, ám
politikailag gyáva” - mondta. Hetekkel később, a Gseka megalapításának
évfordulóján rendezett vacsorán Sztálin komédiása, Pauker előadta Zinovjev
halálát és esdeklését. A Vozsgy és Jezsov vidáman hahotá-zott, amint a kövérkés,
fűzőt viselő, fénylő arcú Paukert két barátja, akik az őröket alakították,
kivonszolja a teremből. Előadta Zinovjev könyörgését: „az Isten szerelmére,
hívják Sztálint!”, ahogy eljátszott egy másik eseményt is. Pauker maga is zsidó
volt, gyakran mesélt Sztálinnak zsidó vicceket, tökéletes kiejtéssel, az „r” hangot
ropogtatva, alázatos beszédmódban. Most e kettőt egyesítette, és bemutatta,
ahogy Zinovjev az ég felé emeli karját, és sír: „Halld, Izráel: Az Úr, a mi
[89]
Istenünk az egyetlen Úr.” (Dr. Kosztolányi István fordítása.) Sztálin annyira
nevetett, hogy Pauker megismételte. Sztálin már majdnem rosszul volt a
nevetéstől, úgyhogy intett Paukernek, hogy hagyja abba.3
* * *
Buharin éppen hegyet mászott a Pamír hegységben, és az újságból értesült
róla, hogy belevonták Zinovjev perébe. Őrjöngve sietett vissza Moszkvába.
Addig úgy tűnt, múltbéli bűnei megbocsátást nyernek. Az Izvesztyija
szerkesztőjeként újra előtérbe került, gyakran járt Sztálinhoz.
1935-ben, egy banketten Sztálin nyilvánosan is tószttal köszöntötte Buharint:
„Igyunk Nyikolaj Ivanovics Buharinra! Mindannyian szeretjük [...] Buharcsikot.
Vakuljon meg, aki elő meri hozni a múltat!” Talán csak arra tartogatta Buharint,
hogy egy önálló pert szervezhessen köré (Tomszkij öngyilkossága után); talán
még maradt valami az iránta érzett szeretetből; talán egyszerűen a szadizmus
motiválta, mindenesetre játékba kezdett a szeretett Buharcsikkal, aki nyugtalanul
üldögélt kremli lakásában.
Szeptember 8-án a Központi Bizottság Kaganoviccsal való találkozóra idézte
meg Buharint, amely során Jezsov és Visinszkij társaságában meglepődve látta
gyerekkori barátját, a nagytiszteletű régi bolsevikot, Grigorij Szokolnyikovot,
akit az NKVD hozott a terembe. A „szembesítés” egyike volt Sztálin bizarr
rituáléinak, amelynek során, akárcsak egy ördögűzéskor, a Jó szembeszáll a
Gonosszal, és legyőzi azt. Feltételezhetően a vádlottat is meg akarták ijeszteni,
de valószínűleg elsősorban az elnöklő Politbüro-tagokat akarták meggyőzni a
vádlott bűnösségéről. Kaganovics a pártatlan megfigyelő szerepét játszotta,
Szokolnyikov pedig kijelentette, hogy létezik egy bal-jobb közép, amelynek
Buharin is a tagja, aki Sztálin meggyilkolását tervezi.
- Talán elvesztetted az eszedet, és nem tudod, mit beszélsz? - „förmedt rá”
Buharin.
Miután kivezették a rabot, Kaganovics felkiáltott:
- Hazudik a szemét, az elejétől a végéig hazudott! Menj vissza az újsághoz,
Nyikolaj Ivanovics, és dolgozz nyugodtan!
- De miért hazudna, Lazar Mojszevics?
- Majd kiderítjük - válaszolta a kétkedő Kaganovics, aki továbbra is „imádta”
Buharint, és közölte Sztálinnal, hogy „most kiderítjük a szerepét”. Sztálin úgy
érezte, még nem érkezett el az idő: szeptember 10-én Visinszkij bejelentette,
hogy a Buharin és Rikov elleni nyomozás büntethetőség hiányában lezárult.
Buharin visszatért munkájához, ismét biztonságban érezhette magát; a vizsgálók
pedig rátértek a következő per tárgyalására, ám a macska tovább üldözte az
egeret.4
* * *
Sztálin továbbra is a szabadságát töltötte. Ellenségei megsemmisítésére
indított egyre nagyobb szabásúvá váló hadjárata során sorra követte el a
borzalmakat, ám figyelme legnagyobb részét a spanyol polgárháborúnak
szentelte. Október 15-én szovjet tankok, repülőgépek és „tanácsadók” érkeztek
Spanyolországba, hogy támogassák a köztársasági kormányt a Hitler és
Mussolini által támogatott Francisco Franco tábornokkal szemben. Sztálin nem
annyira a II. világháború főpróbájaként, sokkal inkább saját polgárháborúja
visszajátszásaként tekintett az eseményre. A pusztító háború, amelyben egyik
oldalról a trockisták, másikról a fasiszták támadtak, háborús hangulatot keltett
Moszkvában, és tovább szította a terrort. Sztálinnak nem annyira a
köztársaságiak győzelemre segítése, inkább a háború elnyújtása állt az
érdekében; igyekezett úgy belesodorni abba Hitlert, hogy nem sérti meg vele a
nyugati hatalmakat. Ráadásul a spanyoloktól tehetséges „mozgóárusként”
ügyesen kicsalt több százmillió dollárnak megfelelő pénzt, mondván, hogy
megmenti aranykészleteiket, emellett pedig túlzott árat csikart ki a szállított
[90]
fegyverekért is.
Vorosilovot katonai, Kaganovicsot politikai, Jezsovot pedig biztonsági
kérdésekben irányította Szocsiból telefonon, és ő állt az NKVD fokozatos
hatalomátvétele mögött, amely során hamarosan a trockisták elleni harc közepén
találta magát. Saját emberei mellett a trockistákat is likvidálni kezdte. A
Spanyolországban szolgáló szovjet diplomaták, újságírók és katonák legalább
annyi időt töltöttek egymás beárulásával, mint a fasiszták elleni harccal.
Miután egy rövid időt töltött új kis dácsájában - amelyet Lakóba Novij
 [91]
Afonban, Dél-Abháziában, közvetlenül III. Sándor kolostora mellett épített
neki -, visszatért Szocsiba, ahol Zsdanov és Kalinyin elnök csatlakozott hozzá.
Jezsov kibővítette a gyanúsítottak listáját, amelyen a régi ellenzék tagjai mellett
egész nemzetiségek (különösképpen a lengyelek) kaptak helyet. Jezsov az
NKVD vezetői tisztségének megszerzésére törekedett, ezért önteltséggel,
tétlenséggel és kérkedéssel vádolta Jagodát levelében, amelyet talán
szégyenletes álláskérés gyanánt küldött el Sztálinnak: „Közbeavatkozásod nélkül
a dolgok rossz irányt vesznek majd.” Eközben Jagoda azonban lehallgatta Jezsov
Sztálinnal folytatott telefonbeszélgetéseit, és megtudta, hogy Földiszeder
meghívást kapott Szocsiba. Jagoda azonnal Szocsiba indult, de Pauker Sztálin
dácsájának kapujában visszafordította.
Szeptember 25-én a Zsdanov támogatását élvező Sztálin úgy döntött,
elmozdítja Jagodát, és Jezsovot állítja a helyére: „Úgy véljük, teljes mértékben
indokolt Jezsov elvtárs kinevezése a belügyi népbiztosi posztra. Jagoda nem
alkalmas a trockista-zinovjevista érdekszövetség leleplezésének feladatára. [...]
Sztálin, Zsdanov.”5
Szergo ellátogatott a dácsába, hogy megvitassák Jezsov kinevezését és saját
NKVD-s küzdelmeit. Sztálin úgy érezte, meg kell nyernie Szergo támogatását
Jezsov kinevezéséhez, annak ellenére hogy Földiszeder és felesége
Szergo családi barátja. „Ez rendkívül bölcs döntés atyánk részéről,
tökéletesen megfelel a párt és az ország érdekeinek” - írta Kaganovics
szívélyesen Szergónak, miután kirúgta Jagodát, és őt nevezte ki Rikov népbiztosi
posztjára.
Jezsov kinevezése akár enyhülést is hozhatott volna: sokan - köztük Buharin -
úgy vélték, hogy ez nem a terror kezdetét, hanem a végét jelenti. Kaganovics
azonban jobban ismerte pártfogoltját: Sztálin előtt dicsérte Jezsov „kiváló [...]
vallatási módszereit”, és őt javasolta a népbiztosság élére. , Jezsov elvtárs
kiválóan kezeli a dolgokat” - mondta Kaganovics Szergónak. „Bolsevik
stílusban képes leszámolni az ellenforradalmi trockista banditákkal.” A törpe
Földiszeder ezzel az SZSZKSZ második leghatalmasabb emberévé lépett elő.6
Sztálint nagyon zavarta az NKVD-n belüli „gyengélkedés”; a legfőbb bolsevik
nexusnak tartott intézmény tele volt lengyelekkel, zsidókkal és lettekkel. Egy
kívülállóra volt szüksége, hogy ezt az önelégült elitet irányíthassa és a saját
oldalára állíthassa. Bizonyítékok támasztják alá, hogy a harmincas évek során
mind Kaganovics, mind Mikojan NKVD élére történő kinevezése felmerült a
[92]
beszélgetések során, később pedig Lakobának ajánlotta a tisztséget.
Lakóba nem akart Moszkvába költözni paradicsomi birtokáról. A Sztálinhoz
hű Lakóba alkalmasabb volt a nemes szívű abház vendéglátó szerepére, mint a
lubjankai cellákban sínylődő ártatlanok kínzására. Az elutasítás azonban Lakóba
abháziai klánjára, a jakobistákra irányította a figyelmet. Abházi-át teljes rangú
szovjet köztársasággá kívánta tenni, ami meglehetősen veszélyes elgondolásnak
számított a törékeny és soknemzetiségű SZSZKSZ-ben. Nem is létezett jobb
„herceg”, mint Lakóba. Sztálin már megtiltotta az abház nevek használatát
Lakóba területén, és Abházia alkotmányos státusának bevezetését is
megakadályozta.
Október 31-én Sztálin visszatért Moszkvába, ahol Lakobával ebédelt. Ügy
tűnt, minden a legnagyobb rendben. Ez azonban korántsem volt így. Amikor
Lakóba visszatért Abháziába, Berija vacsorára hívta Tbiliszbe. Lakóba
elutasította a meghívást, ám Berija anyja felhívta, és közölte, hogy ragaszkodik
jelenlétéhez. December 27-én tehát együtt vacsoráztak, majd színházba mentek,
ahol Lakobán elhatalmasodott a hányinger. A szállodába visszatérve az ablak
mellé ült, és így nyöszörgött:
- Az az álnok Berija meg fog ölni!
Hajnali 4 óra 20 perckor Lakóba negyvenhárom éves korában
„szívinfarktusban” elhunyt. A Szuhumiba tartó vasúti útján Berija kísérte a
koporsót. Lakóba orvosai biztosak voltak benne, hogy mérgezés történt, ám
Berija eltávolíttatta a szerveket, később pedig exhumáltatta, és megsemmisíttette
a holttestet. Lakóba családját is meggyilkolták. Lakobát a nép ellenségének
kiáltották ki. O volt az első, akit meggyilkoltak Sztálin köreiben. „Méreg,
méreg” - írta Sztálin. Berija korlátozás nélküli felhatalmazást kapott, hogy
rendezze a kaukázusi helyzetet. Berija korábban Agaszi Hancsijan főtitkárt is
meglátogatta Örményországban, aki vagy öngyilkos, vagy gyilkosság áldozata
lett.
[93]
Birodalomszerte sorban fedték fel a „kártevők” összeesküvéseit , hogy így
igazolják az eredménytelenséget és a korrupciót. Egyre közeledett a hitieri
Németország elleni háború. Az agresszív, távol-keleti Japánnal kapcsolatosan
egyre fokozódott a nyomás, emellett pedig szovjet „tanácsadók” harcoltak
Spanyolországban - az SZSZKSZ valójában már most háborúban állt.7
* * *
Nem sokkal Lakóba rosszat sejtető halála után Berija letartóztatta Populij
Ordzsonikidzét, Szergo bátyját, egy vasúti tisztviselőt. Berija tudta, hogy egykori
pártfogója, Szergo figyelmeztette Sztálint, hogy ő egy „gazember”. Szergo nem
volt hajlandó kezet fogni Berijával, és speciális kerítést építtetett dácsáik közé.
Berija bosszúja csak egy volt a számos módszer közül, amelyekkel Sztálin
kezdett nyomást gyakorolni az érzelgős Szergóra, az ipari hatalmasságra, aki
támogatta ugyan a rezsim drákói elveit, ám saját embereit nem hagyta
letartóztatni. A következő koncepciós per áldozata Szergo népbiztoshelyettese,
Jurij Pjatakov, extrockista és kiváló ügyvezető volt. Ö és Szergo különösen
kedvelték egymást, szívesen dolgoztak együtt.
Júliusban Pjatakov feleségét Trockijhoz vezető szálak ürügyén letartóztatták.
Jezsov a Zinovjev-per előtt nem sokkal magához hívta Pjatakovot, és felolvasta
neki azokat az eskü alatt tett nyilatkozatokat, amelyek őt is trockista
cselekményekkel hozták kapcsolatba, és tájékoztatta őt, hogy megfosztja
népbiztos-helyettesi tisztségétől. Pjatakov felajánlotta, hogy bebizonyítja
ártatlanságát, és engedélyt kér arra, hogy „maga lője le a perben halálra ítélteket,
beleértve egykori feleségét, mindez pedig az újságokban is megjelenik majd”.
Bolsevikként saját feleségét is hajlandó lett volna kivégezni.
„Elmagyaráztam neki javaslata abszurditását” - jelentette Jezsov szárazon
Sztálinnak. Szeptember 12-én Pjatakovot is letartóztatták. A Kiszlovodszkban
pihenő Szergo is a Központi Bizottságból való kizárására szavazott, ám minden
bizonnyal igencsak gondterhelt lehetett. Csak árnyéka volt egykori önmagának,
lehangoltnak és kimerültnek tűnt. Olyannyira beteg volt, hogy a Politbüro
mindössze három munkanapot engedélyezett neki. Az NKVD nekilátott a nem
bolsevik specialistái letartóztatásának is, ezért Földiszederhez folyamodott:
,Jezsov elvtárs! Kérlek, tekints bele ebbe!” Nem ő volt az egyetlen.
Kaganovicsban és Szergóban, a két „jó barátban” nemcsak a fölényes
dinamizmus volt közös, mindketten hatalmas ipari népbiztosságot vezettek.
Kaganovics vasúti szakértőit is letartóztatták. Sztálin közben elküldte Szergónak
a Pjatakov kihallgatásai alatt készült jegyzőkönyvek másolatát, amelyben a
helyettes bevallotta, hogy „szabotőr”.8 A „szakértők” elpusztítása megszokott
bolsevik szórakozás volt, ám Szergo testvérének letartóztatása Sztálin
beavatkozására utalt: „Nem történhetett meg Sztálin beleegyezése nélkül. Sztálin
anélkül jóváhagyta, hogy felhívott volna - mondta Szergo Mikojannak. - Olyan
közeli barátok voltunk! Aztán hirtelen ilyen dolgokat enged meg.” Beriját
okolta.9 Szergo Sztálinhoz folyamodott, és igyekezett mindent megtenni
testvéréért. Talán túl sokat is tett: egy családtag letartóztatása a hűség próbájának
számított. Nemcsak Sztálin nézte rossz szemmel ezt a burzsoá érzelgősséget:
Molotov is helytelenítette, hogy Szergót „csak az érzelmei vezérlik. [...] Mindig
kizárólag magára gondol.”10
November 9-én Szergo újabb szívrohamot kapott. Eközben a harmadik
Ordzsonikidzét, Valikót is eltávolították a tibiliszi szovjetbeli állásából, ugyanis
Populij ártatlanságát hangoztatta. Szergo minden büszkeségét feladva Berijához
fordult, akitől ezt a választ kapta: „Kedves Szergo elvtárs! Telefonhívásod után
gyorsan magamhoz hívtam Valikót. [...] Ma Valiko visszakapja munkáját.
Üdvözlettel, L. Berija.” Mindez újabb bizonyítéka Sztálin macska-egér
harcának, a nyílt pusztítás felé vezető kanyargós út egyik állomása; talán a
nosztalgikus szeretet megnyilvánulása, talán csak a határok feszegetése. Sztálin
innentől fogva ellenségként tekintett Szergóra: nemrég jelent meg az ötvenedik
születésnapja alkalmából kiadott életrajza, amelyet Sztálin alaposan
végigolvasott, és különböző szarkasztikus megjegyzéseket firkált azokhoz a
részekhez, amelyek Szergo hősiességét taglalták: „Na és mi a helyzet a KB-vel?
És a párttal?”11 Sztálin és Szergo külön tért vissza Moszkvába, ahol az utóbbinak
immár ötvenhat tisztségviselője került az NKVD csapdájába. Szergo továbbra is
Sztálin élő korlátjaként tevékenykedett, bátor kis gesztusokat tett az ostromlott
jobboldaliak felé. „Kedves, mélyen tisztelt Szergóm! - bátorította Buharin. -
Biztosan állj a lábadon!” A színházban, ahol Sztálin és a Politbüro ült az első
sorokban, Szergo észrevette az ex-miniszterelnököt, Rikovot és lányát, Natalját
(ő mesélte ezt a történetet), amint magányosan, mellőzve ülnek, húszsornyira a
színpadtól.
Szergo otthagyta Sztálint, és felszaladt hozzájuk, hogy üdvözölje őket.
[94]
Rikovék örömükben könnyekre fakadtak.
A november 7-ei felvonuláson a mauzóleumnál lévő Sztálin észrevette, hogy
Buharin csak egy közönséges ülőhelyet kapott, és érte küldött egy csekistát:
- Sztálin elvtárs várja a mauzóleumban.
Buharin azt hitte, hogy letartóztatják, de aztán hálásan lépdelt felfelé a
lépcsőn.12
Buharin, az elbűvölő, ám hisztérikus entellektüel, akit mindenki imádott,
egyre őrjöngőbb levelekkel bombázta Sztálint, amelyekből Sztálin láthatta, hogy
szorul a hurok. Amikor az írók az életüket féltik, csak írnak és írnak. „Nagy
gyerek!” - vetette oda Sztálin az egyik levélre; „Hóbort!” - firkálta a másikra.
Buharin folyamatosan írogatott Sztálinnak, akivel kapcsolatban egyre inkább
téveszmékbe ringatta magát: „Minden velem kapcsolatos dolgot kritika ér” - írta
1936. október 19-én.
„Szergo születésnapja alkalmából nem kértek fel, hogy írjak cikket. [...] Talán
már nem vagyok elég tiszteletreméltó. Van-e még olyan ember, akihez anélkül
fordulhatok, hogy arcon vágna? Látom a szándékaidat, ám úgy írok hozzád,
ahogy Iljicshez [Lenin]. Egy szeretett emberhez írok, aki szerepel az álmaimban,
akárcsak Iljics. Talán furcsa, de ez az igazság. Nem könnyű a gyanú
célpontjaként élnem, az idegeim már alig bírják.” Egyszer egy álmatlan éjszakán
még egy kínos verset is írt a „Nagy Sztálin!”-hoz.13
Buharin másik régi barátja Vorosilov volt. Olyan közel álltak egymáshoz,
hogy Buharin „édes sirálynak” nevezte, még beszédeket is írt hozzá. Klim
szeretete és barátsága jeléül egy pisztollyal ajándékozta meg. Vorosilov
igyekezett megmenekülni Buharin leveleitől: „Miért bántasz?” - kérdezte egyik
levelében Klim.
Most, az igazi veszély idején Buharin hosszú könyörgő levelet írt Klimnek,
amelyben még azt is elmesélte, hogy „örömmel tölt el, hogy a kutyákat
[Zinovjev és Kamenyev] lelőtték. [...] Bocsáss meg zavaros levelem miatt:
ezernyi gondolat kavarog a fejemben, nem bírom a kezemben tartani a dolgokat.
Támogatlak, mert tiszta vagyok. N. Buharin.” Vorosilov úgy döntött, véget vet e
képzelt barátságnak, ezért utasította segédjét, hogy másolja le a levelet a
Politbüro számára, majd ezt írta: „Vorosilov elvtárs utasítása szerint csatolom
Vorosilov elvtárs Buharinnak szóló válaszlevelét.” Vorosilov válaszában
amoralitásról, kegyetlenségről, félelemről és gyávaságról tesz bizonyosságot:
„Buharin elvtársnak! Visszaküldöm leveledet, amelyben arra ragadtattad
magad, hogy aljasan megtámadd a párt vezetőségét. Ha azt remélted, [...] hogy
meggyőzöl teljes ártatlanságodról, csak annyit értél el, hogy tudom, mostantól
fogva távol kell tartanom magam tőled. [...] Ha továbbra is ragaszkodsz az ilyen
ostoba, a pártot és a vezetőséget sértő írásokhoz, akkor kénytelen vagyok
egyenesen gazemberként tekinteni rád.
K. Vorosilov, 1936. szeptember 3.”
Buharint mélyen lesújtotta a megdöbbentő level: „Az én levelem azzal
zárult, hogy »támogatlak«, a tiéd pedig, hogy »gazember«.”14
Jezsov ekkoriban a baloldali Radek és Pjatakov ügyével volt elfoglalva, ám
decemberre Buharin és Rikov ellen is sikerült bizonyítékokat találnia. A
decemberi plénum már egyfajta vád alá helyezés volt, Sztálin bevett gyakorlata,
a leszámoláshoz szükséges körülmények meglétének vizsgálata. Sztálin akarata
dominált, ám a terror nem lehetett egyetlen ember műve. Erezni lehetett a
szabadjára engedett vérszomjat, amely néha már-már tragikomikussá változott.
Kaganovics még egy hosszadalmas, sztálinista faviccet is elmondott.
Jezsov büszkén sorolta, hogy az azovi- és fekete-tengeri trockista központban
kétszáz embert tartóztattak le; Grúziában további háromszázat, Leningrádban
pedig négyszázat. Nem Molotov volt az egyetlen, aki majdnem merénylet
áldozata lett: kis híján Kaganovics is az Urálban lelte halálát. Jezsov először a
Pjatakov-Radek-perrel foglalkozott, ami akkor vette kezdetét. Amikor felolvasta
Pjatakov írását - amelyben a munkásokat „birkahordának” nevezte -, a döbbent
fanatikusok úgy reagáltak, mintha egy rossz mozgalmi gyűlésen vennének részt.
- A gazember! - kiáltotta Berija.
A „teremben felháborodás lett úrrá”. Aztán a feljegyzések szerint valaki azt
kiáltotta:
 - Aljas disznó!
- Ilyen mélyre süllyedt ez az erkölcstelen fasiszta, ez a korcs kommunista, és
Isten tudja mi még! El kell hallgattatni a gazembert!
- Na és mi legyen Buharinnal? - kérdezte valaki.
- Róla is beszélnünk kell! - helyeselt Sztálin.
- Azzal a gazemberrel is foglalkozni kellene! - dühöngött Berija.
- Gazember! - kiáltott fel egy másik elvtárs.
Jezsov kijelentette, hogy Buharin és Rikov az ellenzékhez tartozik.
- Valójában terroristák, vagyis gyilkosok ülnek közöttünk. Buharinnak be
kellett volna vallania bűneit, és elárulnia tettestársait. De nem tette.
- Szóval úgy gondolod, hogy hatalomra vágyom? Komolyan beszélsz? -
kérdezte Jezsovot. - Rengeteg régi elvtárs van, aki jól ismer, [...] ismeri a
lelkemet, belső világomat.
- Nehéz kiismerni az emberek lelkét - gúnyolódott Berija.
- Egyetlen igaz vád sem hangzott el ellenem. [...] Kamenyev azt állította a
pere során, hogy 1936-ig minden évben találkoztunk. Megkértem Jezsovot, hogy
derítse ki, mikor és hol, hogy megcáfolhassam ezt a hazugságot. Azt mondták,
hogy Kamenyevet nem kérdezték meg, [...] most pedig már lehetetlenség.
- Lelőtték - tette hozzá szomorúan Rikov.
Néhány régi vezér is belerúgott Buharinba, ám Kaganovics, Molotov és Berija
fanatikusan vadászott rá. Aztán Kaganovicsnak eszébe jutott Zinovjev kutyája.
- 1934-ben Zinovjev elhívta Tomszkijt a dácsájába. [...] A tea után Tomszkij és
Zinovjev kiment Tomszkij autójához, hogy kivegyenek egy Zinovjevnek szánt
kutyát. Biztosan barátok voltak, hogy együtt mentek ki, és vették ki a kutyát.
- Na és mi van a kutyával? - kérdezte Sztálin. - Vadász- vagy őrzőkutya volt?
- Nem lehetett megállapítani - válaszolta Kaganovics vidáman, dermesztő
humorral.
- És elhozták a kutyát? - érdeklődött Sztálin.
- Igen - kiáltott Kaganovics. - Négylábú barátot kerestek maguknak, ami nem
olyan, mint ők maguk.
-Jó vagy rossz kutya volt? - tette fel a kérdést Sztálin. - Tudja valaki?
„A teremben nevetés” tört ki,
- Nem lehetett megállapítani - felelte Kaganovics.
Végül Sztálin, észrevéve, hogy az idősebb tagok nem fordulnak Buharin ellen,
nem annyira dühvei, inkább szomorúsággal a hangjában foglalta össze a
helyzetet:
- Hittünk benned, de tévedtünk. [...] Hittünk benned, [...] magas pozícióba
helyeztünk, de tévedtünk. Igazam van, Buharin elvtárs?
Sztálin mégis szavazás nélkül zárta le az ülést, amivel Jezsovot támogatta; arra
a vészjósló következtetésre jutott, hogy „Buharin és Rikov ügye még nincs
lezárva”. A helyi „urak” megértették, hogy még egy ekkora óriást is el lehet
pusztítani.15
A Jezsov támogatását élvező Sztálin a Lengyelország és Németország elleni
háború lázas fenyegetését, a spanyol polgárháború valós veszélyeit, a szovjet
hozzá nem értés miatti elfogadhatatlan ipari kudarcokat és a helyi „nagyurak”
ellenállását összeesküvések szövevényévé alakította, ami tökéletes összhangban
állt az orosz polgárháború paranoiás lelkületével és dicső, nosztalgikus
brutalitásával, illetve a bolsevikok személyes ellenségeskedéseivel.
Sztálint különösen aggasztotta annak veszélye, hogy a lyukacsos lengyel
határon kémek szivárognak be az országba. Lengyelország hagyományosan
Oroszország ellenségének számított, az ország nyugati szomszédja 1920-ban
[95]
vereséget is mért Oroszországra (és személyesen Sztálinra). Az ülésen azzal
vádolták Hruscsovot, hogy titokban „lengyel”. Amikor az a barátjával, Jezsovval
beszélgetett a folyosón, Sztálin odasétált hozzá, a vállának nyomta ujját, és
megkérdezte:
- Mi a neved?
- Hruscsov vagyok, Sztálin elvtárs.
- Nem, nem Hruscsov vagy. [...] Egyesek legalábbis azt mondják.
- Hogy hihetsz nekik? Még él az anyám. [...] Ellenőrizd!
Sztálin Jezsovra hivatkozott, aki tagadott. Végül annyiban hagyta a dolgot, de
leellenőrizte a körülötte lévőket.
Sztálin végül úgy határozott, hogy térdre kényszeríti a helyi „nagyurakat”.
Ukrajna, a második köztársaság, amelyik erős saját kultúrával rendelkezett,
speciális esetnek számított a gabonakészlet miatt. Koszior és Gsubar az éhínség
idején már bizonyította gyengségét, a másodtitkár, Posztisev pedig
„fejedelemként” viselkedett saját köreiben. Január 13-án Sztálin táviratot küldött
Posztisevnek, amelyben hiányolta belőle „a legalapvetőbb pártéberséget”.
Kaganovics, aki már több csapást is mért a húszas évek végén az irányítása alatt
álló Ukrajnára, Kijevbe ment, ahol azt vette észre, hogy a helyi „nagyurat” egy
kis ember szorongatja. Egy őrült pletykafészek, egy minden lében kanál nő,
Polja Nyikolajenko kritikával illette Posztisevet és feleségét. Posztisev felesége
kizárta Nyikolajenkót a pártból. Amikor Kaganovics tájékoztatta Sztálint erről a
„hősi denunciátorról”, Sztálin azonnal megértette, hogy a nő hasznavehetetlen.16
December 21-én a hatalmasságok hajnalig táncoltak Sztálin születésnapi
mulatságán. A harc és az összeesküvések azonban nyomott hagytak Sztálinon; a
nehéz időkben krónikus mandulagyulladás gyötörte. Egy macsesztai fürdőből
Moszkvába vitt specialista, Valegyinszkij professzor csatlakozott Sztálin saját
orvosához, a kiváló Vlagyimir Vinogradovhoz, aki már a forradalmat
megelőzően kedvelt orvos volt, és még ebben az időben is régiségekkel és
értékes képekkel telezsúfolt lakásban élt. A beteg egy díványon feküdt, és már öt
napja magas láz gyötörte. Orvosprofesszorok és politbürósok sürgölődtek
körülötte. Naponta kétszer látogatta meg az orvosa, aki éjszakánként is mellette
virrasztott. December 31-ére Sztálin elég jól volt ahhoz, hogy részt vegyen a
mulatságon, ahol utoljára táncolhatott együtt az egész család. Amikor az orvosok
1937. január i-jén meglátogatták, első - meteorológusi - munkájáról és a szibériai
száműzetéseinek halászélményeiről mesélt. Sztálin és Szergo küzdelme azonban
új áldozatokat követelt; Sztálin már jócskán készülődött a kollektivizálás utáni
legvakmerőbb vállalkozására, Lenin pártjának megsemmisítésére.17
* * *
Sztálin Buharin és Pjatakov között „konfrontációt” szervezett a Politbüro
előtt. A rámenős ipari vezető, Pjatakov hamarosan főszereplő lehetett saját
koncepciós perében. Nemrég még Buharin terrorjáról tanúskodott, most azonban
az NKVD módszereinek szenvedő alanya volt. „Elő maradvány - mondta
Buharin a feleségének. - Nem Pjatakov, hanem pusztán csak az árnyéka. Egy
csontváz, aminek kiverték a fogait.” Lehajtott fejjel beszélt, a szemét igyekezett
elfedni a kezével. Szergo folyamatosan nézte egykori helyettesét és barátját.
- Önkéntes a vallomásod? - kérdezte.
- Önkéntes a vallomásom - érkezett a válasz.
Abszurdnak tűnik, hogy Szergónak kellett egy ilyen kérdést feltennie, de ha
ellenkezik, akkor az egész Politbüróval került volna szembe, amelyben olyanok
ültek, mint Vorosilov, akit szörnyű gyűlölet fűtött:
- A helyettesedről kiderült, hogy első osztályú gazember! - mondta neki Klim.
- Tudnod kell, hogy mit mondott nekünk az a disznó, az a kurafi.
Amikor Szergo elolvasta a Pjatakov kihallgatásáról szóló, aláírt oldalakat,
„elhitte, és rögtön gyűlölni kezdte”. Ez az időszak nem volt túl kedvező a
számára.18
Pjatakov közelgő „Szovjetellenes Trockista Központ”-perét Sztálin felügyelte;
az ügy frontális támadásnak bizonyult Szergo nehézipari népbiztossága ellen,
hiszen a tizenhét vádlottból tíz ott dolgozott. Sztálin személyes szerepe a híres
perben mindig is közismertnek számított, a levéltári dokumentumok azonban
még azt is felfedik, hogy Visinszkij szavait, a bizonyítás eredményeinek
összefoglalását személyesen diktálta le. A mandulagyulladásából felépülő
Sztálin Kuncevóban minden valószínűség szerint találkozott Visinszkijjel. Nem
nehéz elképzelni, ahogy Sztálin dohányozva járkál fel-alá, miközben a
megalázkodó ügyész ezt írja jegyzetfüzetébe: „Ezekből a gonosztevőkből
mindennemű állampolgári érzület hiányzik, [...] félnek a nemzettől, félnek az
emberektől. [...] Megegyezésük Japánnal és Németországgal olyan, mintha egy
nyúl kötne egyezséget a farkasokkal...” Visinszkij jegyzetelte Sztálin szavait:
„Míg Lenin élt, ők Lenin ellen voltak.” Január 28-án, a bíróságon pontosan
ezeket a szavakat használta. Sztálin valódi indokát a több százezer ember
látszólag ok nélküli legyilkolására azonban leginkább ez az 1937-ben született
gondolat fedi fel: „Talán azzal magyarázható, hogy elvesztettétek a hiteteket” -
vádolta Sztálin a régi bolsevikokat. Ebben állt a küszöbönálló, őrült mészárlás
lényege.19
Sztálin mandulája ismét begyulladt. Az étkezőasztalon feküdt, hogy az
orvosok megvizsgálhassák a torkát. Később a Politbüro is csatlakozott az
orvosokhoz és Sztálinhoz, majd együtt vacsoráztak. A vacsorát pohárköszöntők
sora követte, az orvosok pedig meglepődve látták, hogy a vezetők táncra
perdülnek. Sztálin a szovjet orvostudományra mondott tósztot, majd hozzátette,
hogy „az orvosok között is akadnak ellenségek - derítsd ki mihamarabb!” Sztálin
készen állt.20
 SZERGO - EGY „TÖKÉLETES BOLSEVIK” HALÁLA

A jogi melodráma január 23-án vette kezdetét, a terror pedig hamarosan több
ezer új potenciális áldozatot érintett. Radek - akivel Sztálin .talán személyesen is
foglalkozott - fekete humorral azon viccelődött, hogy a kihallgatások alatt nem
őt kínozták meg, hanem hónapokon át ő kínozta kihallgatóit az együttműködés
megtagadásával. Aztán elmondta a valószínűleg Sztálintól származó
gondolatokat: „De hiszen országunk tele van féltrockistákkal,
negyedtrockistákkal, nyolcadtrockistákkal, olyanokkal, akik segítettek minket
[trockistákat], mit sem tudva szervezetünk terrorista voltáról, pusztán mert
szimpatizáltak velünk.” Az üzenet világos; ha összevetjük Visinszkij saját
jegyzeteivel, fény derül a terror őrült véletlenszerűségének rejtélyére.
Mindenkinek meg kellett halnia, aki nem rendelkezett vakhittel.
Január 29-én, este 7 óra 13 perckor a bírák visszavonultak tanácskozni, majd
másnap hajnali 3 órakor tértek vissza. Tizenhárom vádlottat - köztük Pjatakovot
- halálra ítéltek, Radek azonban mindössze tíz évet kapott. Ezúttal is Blohin
felügyelte a kivégzéseket. Jezsovot az állambiztonsági népbiztos címmel és egy
kremli lakással jutalmazták.
Moszkvában a Vörös téren a mínusz huszonhét fokos hideg ellenére
kétszázezer propagandával megszédített ember gyűlt össze, és „a bíróság ítélete
a nép ítélete” feliratú transzparenseket lengettek. Hruscsov beszédet intézett
hozzájuk, erősen kritizálva a „júdás Trockijt” - metaforájával egyértelműen arra
utalva, hogy Sztálin maga Jézus. Jurij Zsdanovtól tudjuk, hogy Sztálin többször
hasonlította magát tréfásan Jézushoz.) „Azzal, hogy Sztálin elvtársra emelték
kezüket - mondta Hruscsov a tömegnek -, az emberiség legjobbját támadták
meg, hiszen Sztálin a remény, [...] Sztálin a mi lobogónk. Sztálin a mi akaratunk,
Sztálin a mi diadalunk.” Az országon végigsöpört a gyűlölet, a félelem és a
vérszomj „érzelmi felbuzdulása”. Maria Szvanidze azt írta naplójában, hogy
Radek „alávalósága már minden képzeletet felülmúl. Ezek az erkölcstelen
szörnyetegek megérdemlik a végzetüket. [...] Hogy bízhattunk vakon ezekben a
gazemberekben?”.
Mai szemmel nézve képtelenségnek tűnik, hogy a trockisták az összes gyárat
és vasútvonalat meg tudták volna rongálni. A szovjet ipar elképzelhetetlenül
rosszul működött, a balesetek gyakorlatilag mindennapossá váltak, ennek oka
azonban a rossz szervezésben és az ötéves terv esztelen kapkodásában
keresendő. Ezrével történtek balesetek: csak 1934-ben hatvankétezer vasúti
baleset következett be! Hogy történhetett volna mindez egy tökéletes országban?
Kézenfekvő módon a sikertelenséget a korrupt elit ellenségeivel magyarázták. A
letartóztatott vasúti és ipari szabotőrök köre egyre csak nőtt. Szergo és
Kaganovics számos embere volt kénytelen viselni a következményeket.1
Sztálin gondosan megtervezte a párt elleni terror nyitányának szánt ülést.
Január 31-én a Politbüro behívatott két vezető személyiséget, hogy ismertessék a
hatáskörükbe tartozó szabotázseseményeket. Sztálin korábban természetesen
átolvasta a beszédeiket. Szergo elfogadta, hogy meg kell fékezni a szabotőröket,
ám tervezett javaslata szerint miután mindenkit letartóztattak, ideje lenne
visszatérni a normális kerékvágásba. Sztálin dühösen a következőt firkálta
Szergo beszédének tervezetére: „Tényekkel igazold, hogy mely iparágakat és
milyen mértékben sújt szabotázs!” Amikor találkoztak, Szergo látszólag
egyetértett Sztálinnal, titokban azonban szétküldte az országban bizalmasait,
hogy kiderítsék, ténylegesen van-e szó szabotázsakciókról, vagy csak az NKVD
találja ki azokat. Ezzel a lépéssel maga Sztálin szavahihetőségét kérdőjelezte
meg.
A gyenge egészségnek örvendő Szergo ekkor jött rá, egyre távolabb kerül
Sztálintól. Azzal kellett szembesülnie, hogy egyre nagyobb szakadék tátong
közte és a párt között, amelynek egész életét szentelte.
- Nem értem, miért nem bízik bennem Sztálin - mondta Mikojannak,
feltehetőleg valamelyik éjszaka, a havas Kreml körüli utcákon sétálva. -
Feltétlenül hű vagyok hozzá, nem akarok harcolni vele. Ebben Berija keze van;
téves tájékoztatásokat ad Sztálinnak, aki azonban feltétlenül megbízik benne.
Mindketten mérhetetlenül csalódottak voltak - ahogy Mikojan fogalmazott -
amiatt, „ami Sztálinnal történt, hogy ártatlan embereket börtönöznek be, és
szabotázs vádjával lelövik őket”.
- Sztálin rossz útra tért - mondta Szergo. - Mindig is közeli barátja voltam
Sztálinnak. Megbíztam benne, és ő is megbízott bennem. Most meg már együtt
sem tudunk dolgozni. Legszívesebben öngyilkos lennék.
Mikojan azt válaszolta, hogy az öngyilkosság sosem old meg semmit. Pedig
ekkoriban már igencsak megszaporodtak az öngyilkosságok. Február 17-én
Szergo és Sztálin hosszú órákon át vitatkozott. Utána Szergo az irodájába ment,
majd délután háromkor megjelent a Politbüro ülésén.
Sztálin örömmel vette Jezsov jelentését, Szergót és Kaganovicsot azonban
élesen bírálta. Utóbbiak kénytelenek voltak visszavonulni Poszkrjobisev
irodájába, hogy kisdiákok módjára újraírják rosszul sikerült dolgozataikat. Este
hét órakor ismét a Kreml körül sétálgattak. Kaganovics szerint Szergo
„megbetegedett, az idegei felmondták a szolgálatot”.
Sztálin újabb lépésre szánta el magát: az NKVD-vel átkutattatta Szergo
lakását. Csak ő folyamodhatott ilyen felháborító módszerhez. Ordzsonikidzéék
ugyan rendszeresen együtt töltötték a hétvégét Jezsovékkal, a barátság azonban
mit sem számított a párt utasításaihoz képest. A szándékosan feldühített és
megalázott Szergo felhívta Sztálint:
- Miért vagy olyan dühös, Szergo? - kérdezte Sztálin. - A szerv az én
lakásomat is bármikor átkutathatja.
Sztálin magához hívta Szergót, aki annyira sietett, hogy még a kabátjáról is
megfeledkezett. Felesége, Zina sietett utána a kabáttal és a sapkával, de Szergo
akkorra már Sztálin lakásán volt. Zina másfél órán át várakozott a lakás előtt.
Sztálin provokációja csak Szergo gyengeségét bizonyította, hiszen „olyan
zaklatottan és sértődötten érkezett Sztálin lakására, hogy még kabátot és sapkát
sem vett magára, majd hazarohant”. Nekilátott beszéde újraírásának, majd
visszasietett Sztálinhoz, aki tovább alázta gúnyos „Ha-ha!” széljegyzeteivel.
Szergo közölte feleségével, Zinával, hogy többé nem tud az általa annyira
kedvelt Kobával együtt dolgozni. Másnap reggel az ágyában maradt, még
reggelit sem kért:
- Rosszul érzem magam - mondta.
Kijelentette, hogy senki sem zavarhatja, majd dolgozni kezdett a szobájában.
Délután fél hatkor Zina tompa durranásra lett figyelmes, és azonnal Szergo
hálószobájába sietett.
Szergo puszta mellkassal, holtan feküdt az ágyán. Szíven lőtte magát; a
mellkasát megégette a lövés tüze. Zina csókolgatni kezdte kezét, mellkasát,
ajkát, majd azonnal orvost hívott, aki azonban már csak a halál beálltát tudta
megállapítani. Ezután Zina felhívta a Kuncevóban tartózkodó Sztálint. Az őrök
vették fel a telefont, és közölték, hogy Sztálin éppen sétál, mire Zina ezt
kiabálta:
- Mondja meg Sztálinnak, hogy Zina keresi! Mondja meg neki, hogy azonnal
jöjjön a telefonhoz! Addig vonalban maradok.
- Miért a nagy sietség? - kérdezte Sztálin a távolból.
Zina egyre csak sürgette Sztálint, hogy végre beszélhessen vele.
- Szergo ugyanazt tette, mint Nágya! - Sztálin e súlyos mondatra lecsapta a
telefont.
Épp ekkor érkezett a helyszínre Konsztantyin Ordzsonikidze, Szergo egyik
testvére. Szergo sofőrje közölte vele a bejáratnál, hogy jobb, ha siet. Amikor
belépett az ajtón, Szergo egyik alkalmazottja egyszerűen ennyit mondott:
- A mi Szergónk nincs többé.
Egy félóra elteltével Sztálin, Molotov és Zsdanov (aki valami okból kifolyólag
fekete színű kötést viselt homlokán) is megérkezett, hogy csatlakozzon a már ott
levő Vorosilovhoz, Kaganovicshoz és Jezsovhoz. Amikor Mikojan megtudta, mi
történt, felkiáltott:
- Nem hiszem el! - majd elrohant.
 A nagy kremli család ismét haraggal vegyes gyászba borult.
Zinajda Szergo ágya szélén, a holttest mellett üldögélt. A vezetők beléptek a
szobába, rápillantottak Szergóra, és helyet foglaltak. A személyes ügyekben
mindig oly mély érzésű Vorosilov Zinát vigasztalta:
- Miért vigasztalsz engem? - kelt ki magából Zina. - Még a párttól sem voltál
képes megvédeni őt!
Sztálin Zinára nézett, és a fejével jelezte, hogy menjen vele a dolgozó-
szobába. Szemtől szemben álltak. Sztálin összetörtnek és szánakozónak tűnt,
ismét elárulva érezte magát.
- Mit mondjunk az embereknek? - kérdezte Zina.
- Feltétlenül meg kell jelennie az újságokban - felelt Sztálin. - Majd azt
mondjuk, szívrohamot kapott.
- Ezt senki sem fogja elhinni - válaszolta Zina. - Szergo az igazságnak élt.
Mindenkinek meg kell tudnia az igazságot!
- Miért ne hinnék el? Mindenki tudja, hogy szívbántalmai voltak, mindenki el
fogja hinni - gondolkodott Sztálin.
A szoba ajtaja, ahol Szergo teteme volt, be volt csukva, ám Konsztantyin
Ordzsonikdzének mégis sikerült bepillantania. Látta, ahogy Kaganovics és
Jezsov elmélyülten beszélget közös barátjuk holtteste mellett. Nemsokára az ülés
miatt Moszkvában tartózkodó Berija jelent meg az ebédlőben. Zinajda rátámadt,
megpróbálta megütni, majd ezt kiáltotta:
- Patkány!
Berija „azonnal elhagyta a helyszínt”.
A testes Szergo holttestét kivitték a hálószobából, és az asztalra terítették.
Fényképezőgépével Molotov fényképész testvére is megérkezett. Sztálin és a
hatalmasságok a holttest mellett pózoltak.2
19-én az újságok bejelentették, hogy Szergo szívrohamban elhunyt. Orvosok
egész sora írta alá a következő orvosi jelentést: „17 óra 30 perckor - miközben
szokásos délutáni pihenőjét tartotta - hirtelen rosszul lett, és leállt a szíve.” A
soron lévő pártülést ugyan elhalasztották, ám Szergo halálával újabb akadály
gördült el Sztálin útjából. Maria Szvanidzét megdöbbentette a „tökéletes
bolsevik halála”. A ravatal helyszínéül szolgáló Oszlopcsarnokot „koszorú, zene,
virágillat, könny, díszkíséret töltötte meg. Több ezren” haladtak el a nyitott
koporsó mellett. Szergónak saját kultusza volt. Sokan gyászolták, ki jobban, ki
kevésbe. Buharin verset írt: „villámként sújtott le a zavaros vizekre”, de azért
Sztálinnak is tartogatott néhány szívszaggató sort:
„írni akartam Klimnek és Mikojannak. És ha ők is bántanak? A rágalmak
megtették a hatásukat. Már nem vagyok többé önmagam. Még sírni sem tudok
régi elvtársam holtteste mellett. [...] Koba, én tényleg nem tudok így élni. [...]
Igazán szeretlek. [...] Kívánom, hogy gyors győzelmeket arass!” Az
[96]
öngyilkosság titok maradt. Sztálin és a többiek, például Vorosilovék
alkalmatlan embernek tartották Szergót. A párt ülésén Sztálin azzal támadt a
bolsevik nemesemberre, hogy úgy viselkedett, mint egy „herceg”.
Az urnát vivők között volt maga Sztálin is. Szergo hamvait a Kreml falába,
Kirov mellé helyezték. Sztálin úgy érezte, több olyan kétkedő is akad, aki
követheti Szergo példáját. A temetés alatt megkérdezte Mikojant, miként sikerült
megmenekülnie, amikor a polgárháborúban lelőtték a huszonhat népbiztost. „Te
voltál az egyetlen, aki túlélte”, legalábbis a „sötét és homályos történet szerint.
Anasztáz, ne akard, hogy felgöngyölítsük a múltat!”
Mikojan úgy döntött, hogy nem feszíti tovább a húrt; érezte a mindent elborító
sötétség közeledtét.3
„Nem tudok így tovább élni... - írta Buharin Sztálinnak napokkal később. -
Sem fizikailag, sem erkölcsileg nem állok készen a pártülésen történő
megjelenésre... Éhségsztrájkba kezdek, egészen addig, amíg nem ejtitek az
árulás és terrorizmus vádjait.” Ám Buharin szenvedése még csak éppen
elkezdődött. Felesége, Anna egy hóvihar közepette kísérte el az első ülésre.
Döbbenetes, hogy az ülésen támadott emberek, Buharin és Jagoda a Kremlben
éltek, Sztálin és a Politbüro tagjainak közvetlen szomszédságában, ugyanakkor
azzal vádolták őket, hogy Sztálin megölését tervezik. A Kreml továbbra is olyan
volt, mint egy falu, ám odabent páratlan rossz-indulat fortyogott.
Február 23-án hat órakor kezdetét vette az ülés. Az egész eseményt Szergo
halála, Pjatakov kivégzése, az egyre gyakoribb letartóztatások hangulata és a
média vérszomjassága lengte körül. Sztálin abban a pillanatban már élet és halál
felett döntő diktátorként viselkedett. Jezsov azzal kezdte az ülést, hogy kikelt az
éhségsztrájkba kezdő Buharin ellen.
- Nem leszek öngyilkos! - válaszolt Buharin. - Hiszen az emberek azt
mondanák, azért öltem meg magam, hogy ártsak a pártnak. De ha meghalok, ami
könnyen bekövetkezhet, mondjuk egy betegségben, akkor az kinek rossz?
- Zsaroló gazfickó! - kiáltották többen is.
- Te piszok gazember! - üvöltötte Vorosilov egykori barátjának. - Fogd be a
szádat! Hogy lehetsz ilyen aljas? Hogy merészelsz ilyeneket mondani?
- Nehéz így élnem - válaszolta Buharin.
- Miért, szerinted nekünk könnyű? - kérdezte Sztálin. -Túl sokat elmélkedsz.
- Visszaéltél a párt bizalmával! - szólt közbe Andrejev.
Ezután másoknak is lehetősége kínálkozott hűsége megerősítésére:
- Nem hiszem, hogy bármi értelme volna folytatnunk a vitát - közölte L P.
Zsukov (csupán névrokona a marsallnak). - Ezeket az embereket [...] ugyanúgy
le kell lőni, mint az összes [többi] gazembert!
Ez a mondat akkora túlzásnak sikeredett, hogy általános nevetést váltott ki a
vezetők körében. A boszorkányüldözés közepette csodaszámba ment az ilyen
felszabadult nevetés. De nem ő volt az egyetlen humoros ember. Buharin
kijelentette, hogy az ellene szóló tanúvallomások hamisak.
- Kereslet szüli a kínálatot, vagyis mindazok, akik ellenem tanúskodtak,
nagyon is tisztában vannak az errefele uralkodó közhangulattal!
Még több kacaj. Minden érvelés hiábavaló volt. A hatalmasságokból álló
bizottság - amelyet Mikojan vezetett - elvonult, hogy döntést hozzon Buharin és
Rikov sorsáról. Amikor utóbbiakat hosszú, álmatlan éjszakák után visszahívták,
senki sem volt hajlandó kezet fogni velük. A vérszagra érkező Jezsov
megjelenése előtt Sztálin így gúnyolódott Buharinon:
- Buharin éhségsztrájkot folytat. De kinek is szól ez a nemes cselekedeted,
Nyikolaj? Talán az egész Központi Bizottságnak?
- Ki akarsz zárni a pártból!
- Kérj bocsánatot a Központi Bizottságtól!
- Én nem vagyok Zinovjev, sem Kamenyev. Nem fogok hazudni!
- Ha nem teszel beismerő vallomást - vágott közbe Mikojan -, azzal azt
ismered be, hogy fasisztabérenc vagy.
A „bérencek” otthon várakoztak. Buharin Sztálin és Nágya régi lakásában, a
Potyesnij-palotában kétségbeesetten dolgozott egy levélen, amelyet egy majdani
Központi Bizottságnak, illetve az utókornak szánt. Megkérte szépséges,
mindössze huszonhárom éves feleségét, hogy tanulja meg szóról szóra.
„Nyikolaj Ivanovics újra és újra felolvasta levelét, a fülembe suttogta, nekem
pedig utána kellett mondanom - írta Anna. - Ezután többször is magam olvastam
el, közben pedig hangosan ismételgettem. Minden egyes alkalommal, amikor
hibáztam, megszorította a karomat.”
A folyó túloldalán, a rakparti ház egyik lakásában Rikov egyre csak azt
hajtogatta:
- Börtönbe fognak zárni!
Ahogy egyre súlyosbodott a helyzet, a felesége nem bírta tovább a férjére
nehezedő nyomást, és szélütést kapott. Korábban a felesége, most pedig szerető
lánya, a huszonegy éves Natalja öltöztette őt nap mint nap, hogy elegánsan
jelenjen meg az üléseken.
A bizottság szavazással döntött sorsukról. Sztálin sok hű követője - köztük
Hruscsov - feltétlenül tárgyalást akart, azzal a feltétellel, hogy „a halál-büntetés
legyen kizárva”. Jezsov, Bugyonnij és a már veszélyben forgó Posztisev a
kivégzés mellett tette le voksát. Molotov és Vorosilov rabszolga módjára
támogatta „Sztálin elvtárs javaslatát”, ami azért furcsa, mert Sztálin eredetileg a
„száműzetést” tartotta méltó büntetésnek, ám később megváltoztatta a
véleményét, és úgy vélte, az „ügyet az NKVD-nek kell átvennie”.
Behívatták Buharint és Rikovot. Mindegyikük gondolatai a félelem és a végső
búcsú körül forogtak. Rikov megkérte lányát, hogy hívja fel Poszkrjobisevet, és
tudakolja meg, mi lesz a sorsa.
- Ha szükségem lesz rá - felelte Poszkrjobisev -, küldetek érte egy autót.
Estefele érkezett a hívás:
- Küldöm az autót.
Natalja segített imádott apjának felvennie az öltönyét, nyakkendőjét,
mellényét és kabátját. Egy szót sem szóltak, miközben a lifttel lefelé tartottak, és
a rakparton haladtak. A Kreml felé pillantva meglátták a fekete autót. Apa és
lánya egymás szemébe néztek. Furcsa módon kezet fogtak, majd orosz szokás
szerint háromszor arcon csókolták egymást. „Apám” szó nélkül „beült az autóba,
amely a Kreml felé vette útját”. Natalja sosem felejtette el azt a pillanatot: „Soha
többé nem láttam viszont, csak az álmaimban.”
Amikor Poszkrjobisev telefonon felhívta Buharint, Anna „a végső búcsúra”
készülődött. Szívszaggató pillanat volt ez, amelyet az elkövetkező években sok
millió embernek kellett átélnie. Poszkrjobisev ismét telefonált. A plénum már
várta Buharint, aki egyáltalán nem sietett. Térdre hullott a fiatal Anna előtt:
„Könnyes szemmel bocsánatért esdekelt, amiért tönkretette az életemet.
Könyörgött, hogy fiunkat bolsevikként neveljem fel. Kétszer is elmondta:
»Legyen tökéletes bolsevik!«” Megígértette Annával, hogy elmondja a betanult
levelet a pártnak, „Te még fiatal vagy, még megérheted.” Ezután felkelt a
földről, megölelte, megcsókolta, és azt mondta: „Ne légy mérges, Anjutka!
Mindig is voltak félresiklások a történelemben, de az igazság végül
győzedelmeskedni fog.”
„Megértettük - írta Anna -, hogy ez a végső búcsú.” Anna csak ennyit tudott
mondani: „Legyél igaz ember!” Am ez túl nagy kérésnek bizonyult. Férje
összehúzta bőrkabátját, majd eltűnt a Nagy Kreml-palota körüli szűk kis
utcácskák egyikében.
Pillanatokkal később egy Borisz Berman nevű, kövér, régi vágású csekista
érkezett. „Divatos öltönyt” viselt, ujjain hatalmas gyűrűk voltak, egyik ujjúnak
körmét pedig furcsa módon hosszúra hagyta. Azért érkezett, hogy az NKVD-vel
kutassa át a lakást. Eközben Sztálin azt javasolta az ülésen, hogy mindkét
személyt „adják át az NKVD-nek”.
- Kíván valaki felszólalni? - kérdezte Andrejev. - Nem. Van-e egyéb vélemény
Sztálin elvtárs javaslatán kívül? Nem. Akkor szavazzunk! Ki van ellene? Senki.
Tartózkodás? Kettő. Akkor a határozat két tartózkodás mellett - Buharin és
Rikov - megszületett.
 Kettejüket, akik valaha Sztálinnal uralták az országot, azonnal letartóztatták,
amint elhagyták az ülést. Buharinnak ez a néhány lépés olyan volt, mintha
szakadékba zuhant volna. Az egyik pillanatban még a Kremlben élt, autók
fuvarozták, dácsákban nyaralt, szolgálók lesték minden kívánságát, a másikban
pedig a lubjankai börtön kapujában találta magát. Minden személyes tulajdonát
elvették, meztelenre vetkőztették, és ellenőrizték a végbelét. Ruháját öv és
cipőfűzők nélkül kapta vissza, cellatársául pedig egy besúgót választottak.
Kínzásra azonban nem került sor.
Buharin Annáját és Rikov félig lebénult feleségét és lányát, Natalját
nemsokára ugyancsak letartóztatták, és majdnem két évtizednyi
[97]
kényszermunkára kötelezték őket.
Az ülés tartogatott még néhány meglepetést: Jezsov Jagodára támadt. Molotov
Szergo jelentése alapján felhozta, hogy a nehéziparban 585 szabo-tőr
tevékenykedik. Kaganovics valamiféle zavaros beszédet adott elő a vasút
ellenségeinek „leleplezéséről”.
Sztálin az ukrajnai hatalmasság, Posztisev ellen Kijev „hősies denunciátorát”,
Polja Nyikolajenkót használta fel. Sztálin így magasztalta az asszonyt: „ a párt
egyszerű tagja”, ám Posztisev úgy bánt vele, mint egy kutyával. „Néha az
egyszerű emberek sokkal közelebb járnak az igazsághoz, mint a magasabb
rangúak.” Posztisevet nem tartóztatták le, csupán áthelyezték. Az üzenet világos
volt: egyetlen politbürobeli „herceg” és „családja” sem érezheti biztonságban
magát. „Mi, a Politbüro régi tagjai, nemsokára lelépünk a színről - magyarázta
Sztálin baljóslatúan. - Ez a természet rendje. Szeretnénk, ha méltó utódok
vennék át a helyünket.”
Sztálin mint politikus és mint ember zseniálisan értette a módját annak,
hogyan fokozhatja a harcot egészen addig, amíg megteremtette a terror
bölcsőjét: „Minél továbbjutunk, minél nagyobb sikert érünk el, annál
elkeseredettebbek lesznek az elpusztított, kizsákmányoló társadalmi rétegek
maradványai, annál hamarabb fognak szélsőséges eszközökhöz nyúlni.”4
* * *
Földiszeder hozzálátott az NKVD szent hóhérokból álló „titkos szektává”
való átalakításához. Jezsov vidékre küldte Jagoda tisztviselőit, hogy tartsanak
ellenőrzéseket a távoli tartományokban, majd amint vonatra szálltak,
letartóztattatta őket. Háromezer csekistát végeztek ki. Sztálin biztonsági főnöke,
Pauker, valamint Sztálin sógora, Redensz megtarthatta pozícióját. Március 19. és
21. között Jezsov a még megmaradt csekistákat a Tiszti Klubba hívatta. Az apró
főigazgató bejelentette, hogy Jagoda 1907 óta (amióta belépett a pártba) német
kémként tevékenykedik, emellett pedig még lopással is vádolta. Jezsov, utalva
saját alacsony termetére, a következőt mondta:
- Lehet, hogy a termetem kicsi, de a kezeim erősek! Sztálin kezei ezek!
Az ezt követő mészárlásokat tudatosan véletlenszerűre tervezték: „A fasiszta
ügynökök elleni harcnak ártatlan áldozatai is lesznek - mondta Jezsov. -
Hatalmas csapást mérünk az ellenségre. Tehát ne nehezteljen senki, ha valakit
eltávolítunk az utunkból. Inkább szenvedjen az ártatlan ember, mint akár
egyetlen kém is megmeneküljön. Ahol fát vágnak, bizony hull a forgács.”5
 A TÁBORNOKOK LEMÉSZÁRLÁSA, JAGODA BUKÁSA ÉS EGY
ANYA HALÁLA

Jezsov „felfedte”, hogy Jagoda meg akarta őt mérgezni, mégpedig higannyal

itatta át irodája függönyeit. Később kiderült, hogy az egész csak koholmány volt.
Ennek ellenére Jagodát a Kremlben található lakásán letartóztatták, még mielőtt
a Politbüro hivatalos utasítást adott volna rá. A Politbüro irányítását ekkor már
hivatalosan is az ún. „Ötök”, Sztálin, Molotov, Vorosilov, Kaganovics és Jezsov
- bár utóbbi még csak tagja sem volt - végezték.1
Jagoda összes ingatlanát - két moszkvai belvárosi lakását és luxusdácsáját -
átkutatták. A fellelt tárgyak tökéletesen megmutatják züllöttségét. Jagoda
pornográf gyűjteménye 3904 darab fényképből és tizenegy régi pornófilmből
állt. A temérdek női ruha, amelyet a lakásán találtak - a kollekció akár egy
fehérneműüzlet kínálatával is versenyre kelhetett volna - nemcsak
szoknyabolond természetét példázza jól, hanem azt is, hogy az NKVD vezetői
titkos vágyaik kielégítése céljából milyen mértékben éltek vissza hatalmukkal.
Lakásai kis túlzással női ruhaüzleteknek is beillettek volna. A következő tárgyak
kerültek elő: kilenc külföldi női kabát; négy mókusprém kabát; három
fókaprémből készült hosszú köpeny, további egy köpeny asztraháni gyapjúból;
harmincegy pár női cipő; kilencvenegy női barett; huszonkét női kalap;
százharminc külföldi selyemharisnya; tíz női öv; tizenhárom táska; tizenegy
kosztüm; ötvenhét blúz; hatvankilenc hálóing; harmincegy kosztümkabát; hetven
pár selyem harisnyanadrág; négy selyemsál; valamint százhatvanöt pornográf
illusztrációval ellátott pipa- és cigarettatartó; legvégül pedig egy gumipénisz.
Hátborzongató fetisizmusa bizonyítéka pedig az a két golyó volt, amely
Zinovjevvel és Kamenyevvel végzett, és amelyeket kioperáltak az agyukból. A
szent relikviákat Jezsov örökölte, aki gondosan, megcímkézve az irodájában
tárolta azokat.2
Jagodát gyémántkereskedéssel és korrupcióval vádolták, ezért ő előzékenyen,
tálcán kínálta fel az áldozatok következő generációját. A lista megírásában
Jezsov segédkezett, aki egyben arról is gondoskodott, hogy az ő saját
alkalmazottjai és pártfogoltjai már ne szerepeljenek azon, mire Sztálin kezébe
kerül. Az április 2-án kezdődő, háromhetes kihallgatást követően Jezsov büszke
jelentése szerint Jagoda bevallotta, hogy a 20-as évek végén a párttal való
szembeszegülésre bátorította Rikovot: „Tedd, amit kell, gondoskodom róla, hogy
ne legyen semmi bajod!” Ezután terhelő vallomást tett Paukerra, és azt is
beismerte, hogy Földiszeder irodájában higanyt permetezett szét. Ami még ennél
is fontosabb, Avel Jenukidze ellen is vallott, azt állítva, hogy ő Sztálin régi,
polgárháborús időkbeli ellenségével, Tuhacsevszkij marsallal együtt tervezett
puccsot. Mire elkezdődött az ő, valamint Buharin és Rikov pere, Jagoda már azt
is beismerte, hogy szerepet játszott Gorkij és fia meg-mérgezésében és a Kirov
elleni merényletben.
Cellájában sínylődve jól tudta, hogy végzetét családja és barátai sem
kerülhetik majd el. Ha Sztálin környezetében megbukott valaki, mindenkinek,
aki kapcsolatban állt vele - legyen az barát, szerető vagy pártfogolt - buknia
kellett. Nemsokára lelövették a sógorát, az apósát, valamint író barátait is.
Feleségét, nővérét és szüleit száműzték. Apja Sztálinnak írt levelében kitagadta
„egyetlen, élő fiunkat, súlyos bűnei” miatt. Két másik fia már korábban életét
adta a bolsevizmusért. A hetvennyolc éves Nyizsnij Novgorod-i ékszerész
harmadik fia elvesztésére készülődött. Jagoda szülei kényszermunkatáborban
lelték halálukat.
Jagoda ekkor damaszkuszi útra lépett: „Életem során most először mondom el
a teljes igazságot magamról” - sóhajtott fel az életunt csekista
megkönnyebbülten. Cellatársául, besúgónak Vlagyimir Kirsont - egy írót, akinek
munkáit Sztálin rendszeresen ellenőrizte, és akit nemsokára kivégeztek -
választották. Jagoda szomorúan kérdezte cellatársát, mit gondolnak róla a
városban:
- Csak szeretném megtudni, hogy van Ida [felesége] és Tyimosa [a szeretője,
Gorkij menye], a gyerek, a családom. Olyan jó lenne legalább még egyszer
utoljára látnom őket! - Ezután a halálról kezdett beszélni. - Ha biztos lehetnék
benne, hogy életben hagynak, beismerném [Gorkijnak és fiának meggyilkolását].
Ugyanakkor rettentően nehéz ilyet mondanom az emberek, de különösen
Tyimosa előtt.
Egyszer ezt mondta vallatójának:
- írja csak le a jelentésében Jezsovnak, hogy azt mondtam, találkozni fogok
Istennel. Sztálintól hálát érdemelnék hű szolgálatomért, Istentől azonban csak a
legsúlyosabb büntetésre számíthatok, amiért több ezerszer szegtem meg
parancsait. Nézze, mi lett belőlem: itt vagyok, és azon elmélkedem, vajon
létezik-e Isten?
Jagoda beismerő vallomásai másokra nézve is halálos következményekkel
jártak. A kremli gyerekek magyar kedvencét, az egykori fodrászt, a most
negyvennégy éves Paukert április 15-én tartóztatták le. Túl sokat tudott, és túl jól
élt. Sztálin már nem bízott a külföldi kapcsolatokkal rendelkező, régi vágású
csekistában. Paukert a legnagyobb csendben, 1937. augusztus 14-én lőtték le. O
volt az első az udvaroncok sorában. Jenukidzét szintén letartóztatták, majd
december 20-án kivégezték. Az NKVD ekkor már teljes egészében Sztálin
irányítása alatt állt, aki a hadsereg felé fordította a figyelmét.3
 1937. május i-jén, a nagy felvonulást követő estén a hatalmasságok szokás
szerint Vorosilovnál gyűltek össze szórakozni. Feszült és vérszomjas hangulat
[98]
uralkodott. Bugyonnij feljegyezte, milyen nyíltan beszélt Sztálin saját belső
köreinek lemészárlásáról: itt az ideje, hogy „megszabaduljunk minden
ellenségünktől, akik beépültek a hadseregbe, a vezetésbe és magába a Kremlbe
is”. Sokan állítják, hogy Sztálin Molotovval és Jezsovval együtt tervelte ki a
terrort. Ez a mondat azonban azt jelzi, hogy egész környezete - az orvosoktól
kezdve egészen a Politbüróig - tudott „leszámolási” terveiről. „Meg kell őket
semmisítenünk anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnénk rájuk.” Bugyonnij
véleménye szerint Sztálin Tuhacsevszkij marsallra és olyan rangidős
parancsnokokra gondolt, mint Jonah Jakir és Jan Garmarnyik, akik délelőtt még
Sztálin mellől, a mauzóleumról figyelték az elhaladó felvonulást. Bugyonnij
azért remélte, hogy téved. Ennek ellenére levéltári anyagok szólnak amellett,
hogy Vorosilov és Bugyonnij sürgette Sztálint a Vörös Hadseregben található
ellenség „elpusztítására”. Feltételezhető, hogy Vorosilov vendégei nemcsak
támogatták, hanem kifejezetten bátorították is Sztálint: Vorosilov egy évvel
korábban például megmutatta Sztálinnak a német nagy-követség Berlinbe
küldött hírszerzői jelentéseit, amelyek arról szóltak, hogy Tuhacsevszkij többé
nem „franciabarát”, ellenkezőleg, nagy „tiszteletet tanúsít a német hadsereg
iránt”.4
Szinte magától értetődött, hogy Sztálin polgárháborús ellensége,
legtehetségesebb tábornoka, Tuhacsevszkij lesz a következő célpont. A
Kaganovics által „kifinomult, jóképű, okos és rátermett nemesembernek” tartott
Tuhacsevszkij nehezen viselte a butaságot, ezért Vorosilov és Bugyonnij is
gyűlölte. A szoknyavadász férfi olyan erőteljes és karizmatikus személyiség volt,
hogy Sztálin Napoleoncsiknak becézte. Kaganovics szintén Napóleonnal hozta
kapcsolatba: „Tuhacsevszkij Napóleon marsallbotját rejtegeti a tarsolyában.”
Tuhacsevszkij éppen olyan könyörtelen volt, mint bármelyik bolsevik, a
lázadó parasztok ellen nem átallott mérges gázt bevetni. „A hadászati
elképzelések fejlesztője” - ahogy egy történész nevezte nemrég - irányozta elő a
húszas évek végén és a harmincas évek elején a Vörös Hadsereg nagy léptékű
fejlesztését és az úgynevezett „támadó hadműveletek” során bevethető
motorizált egységek alkalmazását. Csodálta a páncélosok és a repülőgépek
képességeit, ami miatt gyakran konfliktusba keveredett Sztálin cimboráival, akik
még mindig a lovasság és a páncélozott vonatok erejében hittek. 1930-ban
Sztálin árulással próbálta megvádolni, ám Szergo és a többiek a védelmére
keltek, így visszakaphatta a védelmi népbiztos-helyettesi pozícióját. 1936-ban
ismét heves szóváltásba keveredett a bosszúszomjas, rosszindulatú Vorosilovval.
Utóbbit annyira feldühítette Tuhacsevszkij jogos kritikája, hogy ezt kiáltotta
neki:
- A kurva anyádat!
Kibékültek ugyan, ám a Vörös Hadsereg elsőként kihallgatott tábornokai
éppen ekkoriban vallottak Tuhacsevszkij ellen. A januári per során Molotov
tábornokai is szóba kerültek. Jagoda, Jenukidze és a tudatlan tábornokok még
több olajat öntöttek a tűzre.
Május 11-én Tuhacsevszkijt lemondatták helyettes népbiztosi posztjáról, és a
Volga körzet vezetőjévé fokozták le. 13-án Sztálin Tuhacsevszkij vállára tette
kezét, és megígérte neki, hogy nemsokára visszatérhet Moszkvába. Sztálin
tulajdonképpen betartotta a szavát, hiszen Tuhacsevszkijt 22-én letartóztatták, és
Moszkvába vitték. Jezsov és Vorosilov gyakorlatilag az egész parancsnoki kar
elfogatását megszervezte.
Jezsov személyesen felügyelte a kihallgatásokat. Egy megbeszélés során
Visinszkij igyekezett Sztálin kedvében járni, és kínzás alkalmazását javasolta.
„Ti döntsetek!” - utasította Földiszedret. Jezsov azonnal visszasietett a
Lubjankába, hogy felügyelje a marsall kihallgatását. „Tuhacsevszkijt
kényszeríteni kell, hogy mindent elmondjon. [...] Kizárt, hogy mindent egyedül
csinált volna.” Tuhacsevszkijt megkínozták.5
Eközben, 1937. május 13-án, hetvenhét éves korában elhunyt Sztálin anyja. A
halotti bizonyítványt három professzor és két orvos írta alá, a halál oka szív-
érelmeszesedés volt. A sajtónak küldött anyagokat Poszkrjobisev hagyta jóvá.
[99]
Sztálin grúz nyelven az alábbi búcsúszöveget írta anyja koszorújára:
„Kedves és szeretett anyám: fiad, Joszif Dzsugasvili.” Eredeti nevén írta alá,
talán így akarva érzékeltetni a Sztálin és Szoszo közti távolságot. A
Tuhacsevszkij-ügy azonban annyira lekötötte, hogy a temetésen sem vett részt:
Berija, a felesége és fiuk, Szergo képviselték. Sztálin később érdeklődött a
temetésről, talán lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem vett részt.6
Néhány nappal később Jezsov ki-be járkált Sztálin irodájába. A megtört
Tuhacsevszkij marsall nemcsak azt ismerte be, hogy Jenukidze 1928-ban
beszervezte, hanem német ügynöknek és Buharin társának vallotta magát.
Tuhacsevszkij levéltárban fellelhető vallomása tele van barnás foltokkal. A
fröcsögő vér nyomai...
Sztálinnak mindenképpen meg kellett győznie a Politbürót a katona
bűnösségéről. Az egyik letartóztatott parancsnok, Jakir Kaganovics egyik
legjobb barátja volt, ezért Kaganovicsot is a Politbüro elé idézték, ahol erről a
barátságról faggatták. Kaganovics emlékeztette Sztálint, hogy annak idején ő
maga ragaszkodott Jakir előléptetéséhez, mire a Vozsgy ezt mormogta: „Valóban,
már emlékszem. [...] Az ügy le van zárva.”
A tábornokokból kikényszerített vallomásokat megismerő Kaganovics is meg
volt győződve, hogy „a tisztek valamiféle összeesküvés résztvevői voltak”.
Mikojannak is sok barátja volt a letartóztatottak között. Sztálin részleteket
olvasott fel abból a vallomásból, amelyben Uberovics beismerte, hogy német
kém.
- Hihetetlen - mondta Sztálin. - Mégis tény, hiszen beismerték.
A vallomásuk összes oldalát alá kellett írni, hogy ezáltal kerüljék el a
„hamisítást”.
-Jól ismerem Uberovicsot - mondta Mikojan. - Igazán becsületes ember. - Erre
Sztálin biztosította róla, hogy a katonaság feladata lesz a tábornokok fölötti ítélet
meghozatala, hiszen „ők ismerik az ügyet, majd ők kiderítik, hogy mi igaz, és mi
nem”.7
Sztálin gondoskodott róla, hogy Rudzutak kormányfő-helyettes se maradjon ki
a színjátékból. O volt az első Politbüro-tag (pontosabban tagjelölt), akit
letartóztattak - talán a többieket bátorítandó. „Túl sokat töltött kispolgárok
társaságában” - vélte Molotov, ami annak bolsevik nyelven történő
megfogalmazása volt, hogy kulturált környezetben mozgott. Világfi lévén
„távolságot tartott tőlünk”. Sztálin húszas évekbeli szövetségeseire jellemző
módon megbízhatatlanná vált, sőt a Kirov elleni merénylet után azzal vádolta
Sztálint, hogy megrágalmazta.
- Tévedsz, Rudzutak - felelte Sztálin.
Vacsora közben, néhány színésszel együtt tartóztatták le. A hölgyek állítólag
még hetekkel később is báli ruhájuk foszlányaiban sínylődtek a Lubjankában.
„Túl sok zűrös ügybe keveredett, [...] csak a jó ég tudja, milyen emberekkel,
milyen nőkkel volt kapcsolata” - mondta Molotov, majd Kaganovics hozzátette:
„fiatal lányokkal”. Talán azért lövették le, mert mindig jókedvű volt. Molotov
aztán ezzel magyarázta a kivégzést: „Határozottan úgy vélem, hogy ugyan nem
vett részt [az összeesküvésben]”, ennek ellenére bűnösnek találták: „Az ember
nem cselekedhet személyes szimpátia alapján. Elvégre terhelő bizonyítékok
szóltak ellene.” Az NKVD ezután a régi bolsevikok begyűjtéséhez fogott hozzá,
különös tekintettel a Sztálin útjait keresztező grúz „vén szarosokra”.
A vezetőség, hűen a párt hagyományaihoz, kezdetben szavazásokat tartott az
elfogatások kapcsán: a levéltárban őrzött szavazati aláírások eszelős kapkodással
kerültek a papírokra. A vezetők általában csak a „mellette” vagy az „ellene”
szavakat írták a papírokra, ám néha annyira eluralkodott rajtuk a vérszomj, hogy
[100]
rövidke megjegyzéseket is a papírra vetettek; Tuhacsevszkij és Rudzutak
letartóztatásának kérdésében például Bugyonnij „feltétlenül igennel” szavazott.
„Feltétlen szükséges e gazember likvidálása.”8 Jegorov marsall - akinek felesége
(vele flörtölt Sztálin azon a bizonyos 1932. novemberi vacsorán) ellen szintén
nyomoztak - ezt írta: „Az összes árulót el kell tüntetni a föld színéről, minden
gazembertől és aljas söpredéktől meg kell szabadulni.”9
Június elsején Sztálin, Vorosilov és Jezsov a Kremlbe hívatott száz tábornok
előtt kijelentette, hogy a hadvezetőségben nagyszámú német ügynök található.
Vorosilov leleplezte az „ellenforradalmi összeesküvés fasiszta szervezetét”,
hozzátéve, hogy maga is közel került az összeesküvőkhöz. Abban találták
bűnösnek, hogy nem akarta elhinni az egészet. Másnap Sztálin beszédet tartott a
gyűlésen részt vevő rettegő emberek előtt:
- Remélem, senkinek sincs kétsége afelől, hogy létezik egy politikai-katonai
összeesküvés.
Azzal folytatta, hogy Tuhacsevszkijt Trockij, Buharin, Rikov, Jenukidze,
Jagoda és Rudzutak bírta rá tettére.
Ahogy a kémtörténetekben lenni szokott, Sztálin Tuhacsevszkij és Jenukidze
köztudottan szoknyavadász természetére alapozva úgy vélte, nő is van a
dologban. „Németországban, Berlinben él egy kiváló kémnő, [...] Josephine
Heinze [...] gyönyörű nő. [...] Ő szervezte be Jenukidzét. Tuhacsevszkij
beszervezésében is ő segédkezett.” Az ülés során több tisztet is letartóztattak, így
nem csoda, hogy a többiek lelkesen támogatták Sztálint.10
Vorosilov szinte repesett örömében: „Soha nem bíztam Tuhacsevszkijben;
Uborevicsban még annyira sem. [...] Árulók voltak...” - jelentette ki a védelmi
népbiztosság előtt, és tovább hangsúlyozta a Sztálin vesszőparipájának számító
szexuális züllöttséget bizonyító történeteket.
- Elvtársak! - mondta. - Még korántsem büntettünk meg mindenkit. Semmi
kétségem afelől, hogy sokak vélekedése szerint csak beszélgettek bizonyos
dolgokról, az pedig nem jelent semmit. Olyanokat beszéltek, hogy „jó lenne
megölni Sztálint és Vorosilovot’’. [...] Az ilyen emberekkel is egytől egyig
végezni fogunk!
- Helyes! - kiáltotta a lelkes hallgatóság.
- Korcsok voltak! - mondta Vorosilov. - A magánéletük is teljesen erkölcstelen
volt!11
Visinszkij június 9-én kihallgatta a vádlottat, majd kétszer is jelentett
Sztálinnak. Este 10 óra 45 perckor érkezett a Kis Sarokba. A Politbüro átolvasta
a tisztek kérelmeit, amiket aztán körbeadtak az asztal körül ülőknek. Jakir
kérvényére Sztálin ezt firkálta: „semmirekellő rohadék”.
- Tökéletes jellemzés! - vágta rá talpnyaló módon Vorosilov.
Molotov aláírta, de Jakir legjobb barátjának, Kaganovicsnak sem volt
 más választása.
- Ennek az áruló, szemét köcsögnek csak egy büntetése lehet, mégpedig a
kivégzés.12
n-én a Legfelsőbb Bíróság speciális katonai bíróságot állított fel, hogy
megtárgyalják az „árulók” ügyét. A katonai kollégiumot Ulrih képviselte, de
maguk a marsallok voltak a bírók. Bugyonnij volt az egyik leglelkesebb:
szabotázst kiáltott, arra hivatkozva, hogy a vádlott fegyveres, páncélozott
egységeket akart létrehozni.
- Úgy érzem magam, mintha álmodnék - reagált az elhangzottakra
Tuhacsevszkij. Josephinéről, a szépséges német kémnőről egy szó sem esett.
Több tábornokot is azzal vádoltak, hogy egy „második hazát” szolgálnak. Jakirt
besszarábiai zsidónak titulálták. A bírók többsége maga is megrettent: „Holnap
én fogok ott lent ülni” - mondta a tárgyalás után egyikük, Belov
hadtestparancsnok a barátainak (igaza volt). Még aznap, 23 óra 35 perckor
mindegyiküket halálra ítélték. Az ítélet meghozatalát követően Ulrih gyorsan a
Molotovval, Kaganoviccsal és Jezsovval várakozó Sztálinhoz sietett, aki nem
vizsgálta felül az ítéletet. Mindössze ennyit mondott: „Rendben.”
Jezsov Ulrih társaságában tért vissza, hogy felügyelje a kivégzést, amelyre
június 12-én, a korai órákban került sor. Sztálin, mint mindig, perverz
kíváncsiságról tett tanúbizonyságot:
- Hogy hangzottak Tuhacsevszkij utolsó szavai? - kérdezte Jezsovot.
- A kígyó azt állította, hogy hű volt a hazához és Sztálin elvtárshoz.
Kegyelemért könyörgött. De nyilvánvaló volt, hogy nem mondott igazat, és nem
adta fel.
Később Ulrih, Bugyonnij és Saposnyikov kivételével az összes bírót
lelövették. A pert követően NKVD-tisztek érkeztek Bugyonnij lakására, hogy
letartóztassák. Ekkor előrántott egy pisztolyt, és megfenyegette a csekistákat.
Közben felhívta telefonon Sztálint, aki visszavonta a letartóztatására adott
parancsot. Felesége már nem volt ilyen szerencsés.
Vorosilov hatalmas tisztogatásba kezdett a hadseregen belül. Az NKVD-nek
írt leveleiben háromszáz tiszt azonnali letartóztatását követelte.
1938. november 29-én Vorosilov azzal dicsekedett, hogy negyvenezer
embert tartóztattak le, és százezer új tisztet léptettek elő. Az öt marsallból
hármat, tizenhat parancsnokból tizenötöt, hatvanhét hadtestparancsnokból
hatvanat, továbbá mind a tizenhét népbiztost kivégezték. Sztálin a tisztekkel
folytatott kötetlen beszélgetései során nyíltan a boszorkányüldözés folytatására
bátorította az embereket.
- Nem tudjuk, beszélhetünk-e nyíltan a nép ellenségeiről, vagy sem... -
kérdezte Lauhin tengerészparancsnok.
 - Nyilvánosan beszélni? - kérdezett vissza Sztálin.
- Lehet? Nem lehet? Csak itt? Esetleg máshol is?
- Kötelességünk! - felelte Sztálin.
A parancsnokok ezután felhoztak egy-egy tisztet.
- Gorbatov aggódik - mondta Kulikov, egy ukrajnai hadosztályparancsnok.
- Miért aggódik, ha becsületes ember? - kérdezte Sztálin.
- Nem mondanám, hogy tiszta. Egyértelmű, hogy kapcsolatba hozható
bizonyos dolgokkal - mondta Kulikov.
- Fél is? - érdeklődött Sztálin.
A hadsereg lehetett volna az egyetlen szervezet, ami megállíthatta volna
Sztálint, ez pedig elegendő okot szolgáltatott a vezérkar megsemmisítésére. A
tábornokok talán még azokat a feljegyzéseket is láthatták, amelyek tanúsága
szerint Sztálin az Ohrana kettős ügynöke volt, és netán lépéseket is
fontolgathattak. A szokásos magyarázat szerint a németek szándékosan
tájékoztatták félre Sztálint, elhitetve vele, hogy puccs készülődik ellene. A Hitler
kémfőnöke, Heydrich által kitalált bizonyítékok a jóhiszemű cseh elnök, Benes
révén jutottak el Sztálinhoz. Tuhacsevszkij perében egyetlen német bizonyítékot
sem használtak fel; nem volt rájuk szükség. Sztálinnak sem náci
álinformációkra, sem ohranás aktákra nem volt szüksége, hogy eltüntesse
Tuhacsevszkijt. Már 1930-ban, három évvel Hitler hatalomra jutását megelőzően
is eljátszadozott a gondolattal. Ráadásul Sztálinnak és cimboráinak határozott
elképzelése volt, hogy már a legkisebb gyanú felmerülése esetén is ki kell irtani
a tiszteket. Sztálin egy Vorosilovnak írt, dátum nélküli feljegyzésében az igi8
nyarán letartóztatott tisztekről írt. „Ezeket a tiszteket halomra akartuk lövetni” -
fogalmazott. Azóta semmit nem változott a gondolkodás-módja.13
A mészárlás során Vorosilovnak egy a Vörös Hadsereg tragédiáját egy
személyben megtestesítő ember is a segítségére volt. Sztálin és Jezsov Lev
Mehlisszel, a Pravda szerkesztőjével tervezte meg a nyilvánosság elé tárandó
hírek összetételét. Lev Mehlisz Sztálin egyik legrendkívülibb udvaronca volt. A
médiavezér új, országos szerepre tört, katonai Mefisztofelésszé alakult át. Sokan
cápához vagy morózus démonhoz hasonlították. Sztálin is fanatikusnak nevezte.
Megzabolázhatatlannak tartotta, és kedvét lelte a „túlzott buzgalmáról” szóló
történetekben.
Mehlisz - akinek hegyes, madárra hasonlító arcát glóriaként övezte fekete haja
- bizonyos tekintetben éppen olyan jelentős szerepet játszott, mint Molotov vagy
Berija. Mehlisz 1889-ben Odesszában, egy zsidó családban született; iskolai
tanulmányait tizennégy évesen hagyta abba. Több párttal kacérkodott, végül
1918-ban a bolsevikoknál kötött ki. A polgárháború alatt könyörtelen
népbiztosként ezreket mészároltatott le a krími térségben. Sztálinnal a lengyel
hadjárat során találkozott először, amikor a segédjeként minden fontosabb
tudnivalót elsajátított tőle. „Kedves Sztálin elvtárs” elkötelezett híveként
csillapíthatatlan lelkesedéssel és buzgalommal dolgozott, de túl határozott és
tehetséges volt ahhoz, hogy Poszkrjobisevhez hasonlóan a háttérben maradjon.
Zsidó orvosnőt vett feleségül. Gyermeke kiságya fölé vörös szalaggal átkötött
Lenin-portrét helyezett, és az Új Ember minden rezdülését nyomon követte
különleges naplójában. 1930-ban Sztálin a Pravda szerkesztőjének nevezte ki. A
[101]
beosztottjaként dolgozó újságírókkal hírhedt kegyetlenséggel bánt.
A cári hadseregben egykor tüzérként szolgáló Mehlisz honvédelmi népbiztosi
rangra emelkedett, az ottani politikai osztályvezetőjévé lépett elő. Az
apokalipszis vágtató lovasaként rohamozta meg a hadsereget.14 Sztálin és az
Ötök egy különleges, lottójátékszerű mészárlás segítségével szándékoztak egy
egész generációt eltüntetni a föld színéről.
 A VÉRFÜRDŐ SZÁMOKBAN

A halálba küldött emberek számát nemes egyszerűséggel nevek nélkül,
többezres becsléssel határozták meg. 1937. július 2-án a Politbüro utasította a
helyi titkárságokat, hogy a „legellenségesebb szovjetellenes elemet” tartóztassák
le, majd végeztessék ki. A tárgyalások ítélőszékét egy trojka - általában a helyi
párttitkár, az ügyész és az NKVD-főnök hármasa - alkotta.
A cél az ellenség „végső elpusztítása” volt. Azokat küldték halálba, akikről úgy
vélték, hogy ellenségek, vagy már nem nevelhetők szocialista emberré, ezáltal
igyekeztek eltörölni az osztályok közti korlátokat, és felgyorsítani a tömegek
paradicsomának eljövetelét. A végső megoldásnak a mészárlást, a bolsevik
értelemben vett hit és idealizmus szellemében végrehajtott szisz-tematikus
pusztítást tartották. A gyilkosságok számának előirányzása éppoly
természetesnek hatott, mintha csak az ötéves terv kvótáit határozták volna meg.
A részletek nem számítottak: ha Hitler zsidók elleni harcát népirtásnak
nevezzük, akkor ez tömegirtás volt: az osztályharc kannibalizmussá változott.
Július 30-án Jezsov és helyettese, Mihail Frinovszkij a Politbüro elé terjesztette a
00447-es számú rendeletjavaslatát, vagyis hogy augusztus 5. és 15. között
régiónként két kategóriában határozzanak meg kvótákat: az egyes csoportba
tartozókat végezzék ki, a kettes csoportba tartozókat deportálják. 72 950 embert
lelövését és 259 450 letartóztatását tervezték - igaz, néhány régió még kimaradt.
Az egyes régiók meglátásuk szerint bővíthették a listát. A kategóriák
valamelyikébe eső személyek családtagjait is deportálni kell. A Politbüro
másnap elfogadta a rendeletet.
Ahogy a „húsdaráló” beindult, az emberek gyanakvástól vagy saját
ambíciójuktól hajtva egyre több és több embertársukat taszították annak szájába.
Az előírt kvótákat hamarosan kimerítették, és nagyobbak meghatározására lett
szükség. A Politbüro augusztus 28. és december 15. között további 22 500, majd
48 000 ember lelövetését hagyta jóvá. E tekintetben a mészárlás eltért Hitler
népirtásától, hiszen az szisztematikusan két csoportot, a zsidókat és cigányokat
vette célba. Ez esetben azonban a halálra ítélteket nagyrészt véletlenszerűen
határozták meg: elegendő volt egy rég elfeledett megjegyzés, kacérkodás az
ellenzékkel, valaki munkájának, feleségének vagy házának irigylése, az emberi
rosszindulat, esetleg a puszta balszerencse is. Egész családokat taszítottak
halálba vagy kínoztak meg szörnyű módon. Mindez mit sem számított., Jobb, ha
túlteljesítünk, mintha alul” - mondta embereinek Jezsov. Az eredeti letartóztatási
kvóta 767 397-re, a kivégzési pedig 386 798-ra duzzadt. A 00447-es számú
 [102]
rendelet családokat pusztított el, gyermekeket tett árvává.
Ezzel egy időben Jezsov „nemzetiségi kontingenseket” is kidolgozott, ami
nemzetiségi alapon végrehajtott gyilkosságokat jelentett, és elsősorban a lengyel
és a német kisebbség ellen irányult. Augusztus 11-én Jezsov aláírta a 00485-ös
számú rendeletet, amelynek értelmében likvidálták a „lengyel szabotőröket és
kémcsoportokat”; majdnem teljesen megsemmisült a Lengyel Kommunista Párt,
eltűnt a bolsevik vezetés lengyel tagjainak többsége és mindenki, aki társadalmi
vagy „konzuli kapcsolatban” állt velük, beleértve feleségeiket és gyermekeiket
is. E hadművelet során 350 000 embert (ebből 144 000 lengyel nemzetiségű)
tartóztattak le, 247 157-et (ebből 110 000 lengyel nemzetiségű) végeztek ki.
Valóságos népirtásról volt szó. A későbbiekben látni fogjuk, hogy mindez Sztálin
[103]
saját köreit is komolyan érintette. A legújabb becslések szerint a kvótákat
és a nemzetiségi kontingenseket összeadva, a letartóztattok száma összesen
mintegy másfél millió, a kivégzetteké megközelítőleg hétszázezer fő.1
„Üss, pusztíts, válogatás nélkül!” - hangzott Jezsov parancsa csatlósainak.
Azokat, akik „tétlenül” megtűrték a „párton belüli és párton kívüli
ellenforradalmár elemeket, [...] lengyeleket, németeket és kulákokat”, szintén
likvidálták. Az emberek többsége „egymást igyekezett felülmúlni a
letartóztatásokról szóló, gigantikus számadatokat tartalmazó jelentéseivel”.
Jezsov, aki az ötleteit gyakran az Ötöktől merítette, most kijelentette, hogy „nem
nagy dolog, ha egy hadművelet során lelövünk még ezer embert”. Mivel Jezsov
és Sztálin folyamatosan növelte a kvótákat, ezer ember élete gyakorlatilag már
semmit nem jelentett; a cél immár egy egész „kaszt” tudatos elpusztítása volt.
Hitler holokausztjához hasonlóan ebben az esetben is hatalmas szervezőmunkára
volt szükség. Jezsov még azt is meghatározta, milyen fákat ültessenek a
tömegsírok fölé.2
Amikor a mészárlás elkezdődött, Sztálin szinte teljesen eltűnt a közvélemény
szeme elől, csupán gyerekekkel pózolt, és delegációkat fogadott.
Olyan pletykák is szárnyra kaptak, miszerint Szálin nem is tud arról, mit csinál
Jezsov. Sztálin 1937-ben mindössze kétszer, 1938-ban pedig csupán egy
alkalommal beszélt nyilvánosság előtt, és még a nyaralásait is lemondta (egészen
1945-ig nem volt délen pihenni). Mindkét évben Molotov tartotta a november 6-
ai beszédet. Hja Ehrenburg író egyszer találkozott Paszternakkal az utcán.
„Integetett neki, és csak állt a hókupacok között: »bárcsak elmondaná valaki
Sztálinnak!«” A színigazgató, Ehrenburg ezt mondta Mejerholdnak: „Szerintem
titkolják Sztálin előtt.” Iszaak Bábel - Jezsov feleségének szeretője - azonban
rátalált „a rejtély kulcsára”: „Természetesen Jezsov is kiveszi a részét, de nem ő
irányít.”3
Sztálin volt a szellemi vezető, de jó néhány segítője akadt. Nem szerencsés a
terrort egyetlen ember bűnének tekinteni, hiszen Lenin 1917-es hatalomra
kerülésétől Sztálin haláláig tartott a szisztematikus gyilkolás. A „vérontáson
alapuló társadalmi rendszer” az eljövendő boldogsághoz vezető út szükségszerű
eszközeként igazolta a gyilkosságot. A terror nemcsak Sztálin hatalmából fakadt,
hanem természetéből, gonoszságából és vérszomjas gondolkodásmódjából is.
Ezek együttesére volt szükség a terror létrehozásához, kiterjesztéséhez és
felgyorsításához. „A legnagyobb öröm - mondta Sztálin Kamenyevnek - az
ellenség kiválasztása, felkészülni ellene, megsemmisíteni, majd aludni egy jót.”
Sztálin nélkül mindez nem történhetett volna meg. Ám kellett hozzá a belterjes
bolsevik szekta vidék ellen irányuló gyűlölete, amelyet a száműzetések és a
háború táplált. Sztálin és cimborái életük legszebb időszakaként tekintettek a
polgárháborús évekre. 1937-ben, egy caricini összejövetelen Sztálin a
polgárháborús emlékeiről beszélgetett néhány tiszttel. „Vorosilov meg én
Caricinban voltunk - kezdte mondanivalóját. - Egy héten belül felülkerekedtünk
[az ellenségen], pedig egyáltalán nem értettünk a katonai dolgokhoz. Azért
tudtuk őket leleplezni, mert a munkájuk alapján ítéltük meg őket. Ha a mai
politikusok is így tennének, pillanatok alatt száműzni tudnánk az ellenséget
hadseregünkből.”4 A németországi bolsevik-ellenesség, valamint a spanyol
háború árulásai és kegyetlenkedései új politikai közeget teremtettek. A gazdasági
helyzet katasztrofális volt: Molotov írásai még 1937-ben is éhínségről és
[104]
kannibalizmusról tanúskodnak.5
A magas rangú személyiségek hírhedten korruptak voltak. Jagoda palotákat
tartott fenn, és állami pénzekből finanszírozta gyémántüzleteit; Jakir főúr
módjára dácsákat adott bérbe. A marsallok feleségei, például Olga Bugyonnij és
barátnője, Galina Jegorova - Sztálin kiválasztottja Nágya utolsó vacsoráján -
fogadásokon páváskodott, és „a régi arisztokrata Oroszországot idéző [...]
szalonokban és csillogó termekben” pompázott, „fényes társaságban, divatos
ruhákban”.
„Miért emelkednek az árak száz százalékkal, miközben a boltokban semmit
sem lehet kapni? - tette fel a kérdést naplójában Maria Szvanidze. - Miért
osztogatnak kitüntetéseket a terv túlteljesítéséért, amikor sehol nem lehet
gyapjúhoz, lenhez meg pamuthoz jutni? Ráadásul ott vannak a dácsaépítések.
[...] Esztelen összegeket költenek pompás építményekre és nyaralókra.”6
A gyilkosságokat elrendelő vagy elkövető több százezer tisztviselőt is
felelősség terheli. Sztálin és a hatalmasságok buzgón, könyörtelenül, szinte
élvezettel gyilkoltak, általában többet, mint amennyit előirányoztak. Ezekért a
bűncselekményekért soha senkit nem állítottak bíróság elé.7
Sztálin meglepő nyíltsággal beszélt környezetének az összes ellenség
„megsemmisítéséről”. Bugyonnij beszámolója szerint a Vorosilovnál
megrendezett május elsejei összejövetelen is őszintén számolt be terveiről
cimboráinak. Saját terrorját folyton Rettegett Ivánéhoz hasonlította, aki a
bojárokat mészároltatta le.
- Ki fog emlékezni minderre tíz vagy húsz év múltán? Senki. Ki emlékszik a
[105]
bojárok neveire, akiket Rettegett Iván gyilkoltatott halomra? Senki. [...] Az
embernek annyit kellett tudnia, hogy minden ellenségétől megszabadul. Végül
mindenki megkapta, amit megérdemelt.
- Az emberek megértenek, Joszif Visszarionovics, megértenek, és támogatnak
- felelte Molotov, majd Mikojanhoz fordult: - Iván túl kevés bojárt öletett meg.
Mindet meg kellett volna gyilkolnia, hogy erős államot hozzon létre.
A hatalmasságok sokkal jobban ismerték Sztálin természetét, mint ahogy azt
később beismerték.8
Míg a régiók a neveket sem említő halálkvóták teljesítésével voltak elfoglalva,
Sztálin ezernyi ismerősét végeztette ki. Jezsov gyakorlatilag mindennap beugrott
Sztálinhoz. Másfél éven belül a tizenöt Politbüro-tagból ötöt, a 139 központi
bizottsági tagból 98-at, a XVII. kongresszus 1966 küldöttjéből 1108-at
tartóztattak le. Egyszer Jezsov egy 383 ember nevét tartalmazó listával jelent
meg Sztálin előtt, és ezt kérte:
- Engedélyt kérek valamennyiük első kategóriába való sorolására.
A halállisták többségét Sztálin, Molotov, Kaganovics és Vorosilov írta alá, de
sokat közülük Zsdanov és Mikojan is ellátott kézjegyével. 1938. november 12-én
például Sztálin és Molotov 3167 kivégzést írt alá. Általában csak annyit írtak:
„Rendben”, VNM vagy viska. Molotov beismerte: „A legtöbb - gyakorlatilag
szinte az összes - letartóztatást aláírtam. Vitatkoztunk, majd döntöttünk. Egész
nap kapkodtunk. Hogy figyelhettünk volna az apró részletekre? [...] Néha
ártatlan emberek is a listára kerültek. Tízből egyet vagy kettőt valószínűleg ok
nélkül kaptunk el, de a többi jogos volt.” Ahogy Sztálin mondta: „Inkább legyen
egy ártatlan fejjel kevesebb, mint hogy megakadjunk a háborúban.” A listákon
összesen harminckilencezer ember kivégzését rendelték el. Sztálin jelölésekkel
ellátott leveleket küldött Jezsovnak: , Jezsov elvtárs, a „let”-tel megjelölt
embereket azonnal le kell tartóztatni.” Sztálin néha csak egyszerűen ennyit írt a
listára: „Lelőni mind a százharmincnyolcat.” Amikor Molotov megkapta a
régiók halállistáit, sosem a neveket, csak a számokat húzta alá. Kaganovics
ekképpen emlékezett azokra a viharos időkre: „Micsoda indulatok!”
Mindannyian „felelősek” voltak, és „talán bűnösek, mert túl messzire
mentünk”.9
Sztálin kijelentette, hogy a fiúknak nem kell bűnhődniük apjuk bűneiért.
Ennek ellenére az ellenség családját is körültekintően célba vette. Ez Sztálin
kaukázusi mentalitásából is fakadhatott, de a bolsevik kapcsolatok vérfertőző
szövevénye is magyarázatul szolgálhat. „El kell őket szigetelni - mondta
Molotov -, különben mindenféle pletykákat terjesztenének.” 1937. július 5-én a
Politbüro utasította az NKVD-t, hogy „az elítélt emberek feleségeit [...] öt-nyolc
évre küldje kényszermunkatáborba”, a tizenöt évnél fiatalabb gyerekeket pedig
vegye állami gondozásba. Az utasítás eredményeképpen tizennyolcezer feleséget
és huszonötezer gyereket vittek el az otthonukból. Még ez sem volt elég:
augusztus 15-én Jezsov úgy határozott, hogy az egy és három év közötti
gyermekeket árvaházba lehet küldeni, „a három és tizenöt év közötti gyermekek
társadalmi veszélyességük nagyságának függvényében börtönbe vethetők”.
Majdnem egymillió gyermek nőtt fel árvaházban úgy, hogy többségük húsz évig
[106] ;10
nem láthatta anyját.
A gyilkológépezet motorja maga Sztálin volt. „Most már minden rendben
lesz” - írta 1937. május 7-én egyik végrehajtójának, aki arról panaszkodott, hogy
„a fogai még nem hullottak ki”, de kissé elpuhult. „Minél élesebbek a fogaid,
annál jobb. J. Sz.” Ez csak az egyik a nemrég megnyitott levéltárban őrzött
rengeteg írásból, amely arról tanúskodik, hogy Sztálin nemcsak bürokratikus
parancsokat osztogatott, hanem személyesen bátorította fiatal tisztjeit
elvtársainak lemészárlására. A fogak sosem lehettek elég élesek.11
Míg a vezetők csak néhány barátjukat tudták megmenteni a haláltól - másokat
meg sem próbáltak -, Sztálin gyakorlatilag bárkit szabaddá tehetett:
szeszélyessége csak fokozza személyisége rejtélyét. Amikor egyik régi grúz
barátját, Szergo Kavtaradzét letartóztatták, Sztálin nem hagyta jóvá a halálos
ítéletet, hanem egy kis vonalacskát húzott barátja neve mellé. Ez az apró
ceruzavonal mentette meg Kavtaradze életét. Amikor egy másik régi barátja,
Trojanovszkij nagykövet neve jelent meg egy halállistán, ezt írta: „Békén
[107]
hagyni!” Hiába jelentettek fel valakit - ha Sztálin úgy akarta, életben
maradt, ha viszont valaki eljátszotta bizalmát, Sztálin akár évekkel később is
képes volt bosszút állni. Az életben maradás legjobb módszere a félrevonulás
volt, ám még ilyenkor is történhettek fatális véletlenek, amelyek révén az adott
személy végzetes kapcsolatba kerülhetett Sztálinnal. Egyszer egy lengyel
kommunista, Kostyrzewa éppen a rózsáit öntözgette Kuncevo közelében, amikor
arra lett figyelmes, hogy Sztálin nézeget be a kerítésén. „Milyen szép rózsák!” -
mondta Sztálin. A nőt még aznap éjjel letartóztatták; igaz, mindez a
lengyelellenes kémmánia idején történt, nem kizárt, hogy az asszony szerepelt
valamelyik listán.
Sztálin gyakran elfelejtette - vagy legalábbis úgy tett -, mi történt egyes
elvtársakkal, és évekkel később csalódottságot mutatva vette tudomásul
kivégzésüket.
„Pedig olyan rendes embereitek voltak - mondta később többször is lengyel
elvtársainak. - Nem tudod véletlenül, mi lett Vera Kostyrzewával?” Hiába, még
Sztálin hihetetlen memóriája sem tudott lépést tartani a kivégzettek tömegével.12
Sztálin élvezettel hozta zavarba kollégáit. Az egyik ilyen eset Szteckijjel,
Buharin egykori pártfogoltjával történt, aki a KB kulturális osztályának tagjává
küzdötte fel magát. Buharin a vádlókkal való egyik „szembesítése” során egy
régi, Szteckijtől származó levelet adott Sztálinnak, amelyben őt kritizálta.
„Buharin elvtárs - írta Sztálin Szteckijnek - nekem adott egy levelet, amelyet ön
[1926- 1927-ben] neki írt, azzal a megjegyzéssel, hogy szerinte nincs minden
rendben önnel. A levelet nem olvastam el, inkább visszaadom önnek.
Kommunista üdvözlettel: Sztálin.” Elképzelhetjük Szteckij arcát, amikor
megkapta a kézzel írott sorokat. Szteckij azonnal válaszolt Sztálinnak:
„Sztálin elvtárs, megkaptam levelét, és tisztelettel köszönöm bizalmát. A
levelemről annyit, hogy [...] amikor azt írtam, [...] még Buharin csoportjához
tartoztam. Még visszaemlékezni is szégyellek erre az időre...” Nemsokára
letartóztatták és lelőtték.13
Sztálin még a legközelebbi elvtársaival is gyakran játszadozott. Bugyonnij
kiváló segítségnek bizonyult a perek során, ám amikor saját embereire került
volna a sor, ártatlan, mégis vizsgálat alatt álló embereinek nevét tartalmazó
listájával Vorosilovhoz ment panaszkodni. Vorosilov elborzadva mindössze
ennyit válaszolt:
- Beszéld meg Sztálinnal!
Bugyonnij kérdőre vonta Sztálint:
- Ha ezek az emberek az ellenségeink, akkor kik csinálták a forradalmat? Ezek
szerint nekünk is a börtönben a helyünk!
- Mit nem beszélsz, Szemjon Mihajlovics? - nevetett Sztálin. - Megőrültél?
Sztálin behívatta Jezsovot.
- Bugyonnij követeli, hogy tartóztassuk le magunkat.
Jezsov Bugyonnij kérésére ezután szabadon engedett néhány tisztet.14
Sztálin örömét lelte abban, hogy elaltatta az áldozataiban lakozó veszély-
érzetet, majd hirtelen tartóztatta le őket. Az év elején magához hívatta
Ordzsonikidze nehézipari helyettesének feleségét.
- Hallom, mennyit kell gyalogolnod mindennap. Nincs ez rendjén. [...] Küldök
egy autót.
A következő reggel már ott is állt a limuzin. Két nappal később letartóztatták a
férjét.
A spanyol háború idején szolgáló valamennyi tábornok, diplomata, kém és író
árulások, merényletek, trockista perek vádlottjaivá és feljelentések áldozataivá
vált, még akkor is, ha semmi rosszat nem tett. Sztálin madridi nagykövete, az
egykori trockista, Antonov-Ovszejenko hűségének bizonygatásába bukott bele.
Visszahívták, azzal az ürüggyel, hogy Sztálin előlépteti, majd másnap
letartóztatták. Amikor Sztálin fogadta Mihail Kolcov újságírót, spanyol
polgárháborús kalandozásaival kapcsolatosan kezdett vele viccelődni, és tréfásan
Don Miguelnek szólította, hamarosan azonban ezt kérdezte:
- Még mindig nem készül öngyilkosságra, Don Miguel?
Kolcov korábban veszélyes játékot űzött Spanyolországban, többeket is
feljelentett Sztálinnál és Vorosilovnál. A „Dont” is letartóztatták.15
Sztálin irodáját elárasztották a különféle régiókból érkező kivégzési
jegyzőkönyvek. Egy átlagos, 1937. október 21-i jelentés így szólt: „11 kivégzés
Szaratovban; 8, majd további 12 Leningrádban; 6, majd további 5 Minszkben.
[...] Összesen 82.” Százával küldték az ilyen listákat Sztálinnak és Molotovnak.
16 Sztálin ugyanakkor rengeteg segélykérő levelet is kapott. Boncs-Brujevics,

akinek lánya Jagoda körébe házasodott, ezt írta:

„Higgyen nekem, kedves Joszif Visszarionovics, én magam adnám fel
lányomat vagy fiamat, ha az NKVD vagy a párt ellen cselekednének...”17 Sztálin
saját titkárát - aki a húszas években dolgozott neki, és piszkos ügyeit intézte
Trockij és mások ellen - szintén letartóztatták. „Kizárt, hogy Kanner gazember
legyen - írta egy bizonyos Makarova, talán a felesége. - Jagoda barátja volt
ugyan, de ki gondolta volna, hogy a biztonsági narkom ilyen aljas gazember.
Higgyen nekem, Sztálin elvtárs, Kanner megérdemli az ön bizalmát.” Kannert
lelőtték.
A kérések nemritkán régi bolsevikoktól, Sztálin közeli barátaitól érkeztek.
Vano Dzsaparidze szomorú levele így hangzott: „Letartóztatták a lányomat. El
nem tudom képzelni, miért. Szépen kérlek, Joszif Visszarinovics, tegyél valamit
lányom érdekében!”18
Sok levél érkezett bukott vezetőktől, akik a saját bőrüket kívánták menteni.
„Képtelen vagyok dolgozni. Ennek semmi köze a párthoz fűződő viszonyomhoz,
a kialakult helyzetben nem bírok tétien maradni, tisztázni akarom a dolgokat, és
megérteni az indokokat. [...] Kérem, szánjon rám egy percet, hogy személyesen
beszélhessünk..- írta Nyikolaj Krilenko, az igazságügyi népbiztos, számos
halálbüntetés aláírója. Öt is lelőtték.19
 A terror főszervezője Jezsov volt, de Molotov, Kaganovics és Vorosilov
buzgón segítette. Nemcsak ők, hanem az összes hatalmasság élet és halál ura
volt. Évekkel később Hruscsov így emlékezett vissza az esetre, amikor egy fiatal
agronómus keresztezte az útját: „Természetesen bármit megtehettem volna vele,
amit csak akartam. Elpusztíthattam volna. Meg tudtam volna oldani, hogy
egyszer és mindenkorra eltűnjön a föld színéről.”20
 „FÖLDISZEDER” AKCIÓBAN

A terror ideje alatt Sztálin mintegy ezeregyszáz alkalommal fogadta

Jezsovot; ennél gyakrabban csak Molotovval találkozott. Ezek pedig .csak a
hivatalos megbeszélések voltak, amelyekre a Kis Sarokban került sor.
Valószínűleg a dácsában is rengeteg időt töltöttek együtt. A levéltár
dokumentumainak tanúsága szerint Sztálin rövid listákat készített azokról a
letartóztatandó személyekről, akiknek az ügyét meg akarta vitatni Földiszederrel.
1937. április 2-án Jezsovnak egy kék és piros ceruzával írt, hat pontból álló listát
[108]
készített, amelynek egyik pontja „az Állami Bank megtisztítása” volt.
Sztálin nemegyszer haza is fuvarozta Jezsovot dácsájába.1
Jezsov könyörtelen munkatempót diktált magának, a terhelést pedig tovább
fokozta az általa irányított dolgok bonyolultsága, valamint az alulról és felülről
egyaránt ránehezedő nyomás, hogy minél több embert tartóztasson le és
végeztessen ki. Sztálinista életvitele miatt állandóan kimerült volt, bőre egyre
fakóbb lett, idegei pedig mind jobban kikészültek. Napirendje is jól ismert:
reggel felkelt, otthon ebédelt a feleségével, majd találkozott helyettesével,
Frinovszkijjal, akivel a dácsájában ivott egyet. Ezután Buturkiba vagy a
Lubjankába hajtatott, hogy felügyelje a kihallgatásokat és a kínzásokat.2 Mivel
Jezsov ekkor már hét éve mozgott a párt felső köreiben, sok vádlottat
személyesen is ismert. 1937 júniusában jóváhagyta „keresztapja”, Moszkvin és
felesége letartóztatását, pedig régen gyakori vendég volt házukban. Borzalmasan
kegyetlen tudott lenni. Amikor Bulatovot - aki Jezsovval együtt vezette a KB
egyik osztályát, és még otthon is gyakran meglátogatta Jezsovot - már az ötödik
alkalommal hallgatták ki, Jezsov megjelent az ajtóban, és így szólt:
- Vall már végre Bulatov?
- Esze ágában sincs, főigazgató elvárs! - felelte a vallató.
- Akkor adjatok neki! - mondta Jezsov, majd elment.
Néha még ő is nehéznek találta munkáját: amikor egy barátja kivégzését
kellett végignéznie, lehangoltnak látszott.
- Látom a szemedben, hogy sajnálsz - mondta barátja.
Jezsov rettentően zavarba jött, de aztán utasította a katonákat, hogy lőjenek.
Amikor egy másik régi barátját tartóztatták le, Jezsov elérzékenyült, ám részegen
megparancsolta az embereinek, hogy „vágják le a füleit és az orrát, vájják ki a
szemeit, és aprítsák darabokra”. A keménység pusztán külsőségeknek számított,
hiszen aznap késő éjjelig beszélgetett a barátjával, akit végül lelőttek. A
Politbüro csodálta Jezsovot, aki Molotov szerint „ugyan nem volt makulátlannak
nevezhető, de mindenképpen kiváló pártmunkás”.3
Az ádáz gyilkolás közepette Jezsov néha elővette régi énjét. Amikor Sztálin
orvosát, Vinogradovot fogadta - akinek a közelgő Buharin-perben saját tanára
ellen kellett tanúskodnia -, Jezsov részegen jó tanácsokkal látta el:, Jó ember
vagy, de túl sokat fecsegsz. Jól jegyezd meg, hogy minden harmadik ember a
besúgóm. Javaslom, hogy ne beszélj annyit.”4
Jezsov ekkor volt karrierje csúcsán. Az ünnepek alkalmával filmre vették,
amint egy óriási cigarettát szívva nevetgélve, vidáman sétál Sztálinnal a Kreml
folyosóin. A Bolsojban tartott, véget nem érő november 6-ai beszédek
alkalmával Davies, az amerikai nagykövet megfigyelte, amint „Sztálin,
Vorosilov és Jezsov egymás között suttognak és viccelődnek”. A Pravda
cikkeiben „rendíthetetlen bolseviknak” nevezte, aki „asztalától fel nem állva, éjt
nappallá téve bogozza ki és vágja el a fasiszta összeesküvés kusza szálait”.
[109]
Városokat és stadionokat neveztek el róla. A kazah „bárd”, Dzsambul
Dzsabajev így jellemezte versében: „láng, amely kiperzseli a kígyókat
fészkükből”.5
Jezsov és Jevgenyija luxuskörülmények között élt egy dácsában, ahol mozi,
teniszpálya és külön személyzet is szolgálta a kényelmüket. Leninszkije Gorkij
mellett, Mescserinóban laktak, ahol számos más vezetőnek is volt háza. Örökbe
fogadtak egy Natasa nevű árvát. Jezsov szerető apaként bánt vele, teniszezni,
korcsolyázni és biciklizni tanítgatta. A fényképeken sokszor barátai mellett áll,
és hétköznapi apa módjára ölelgeti Natasát. Ajándékokkal halmozta el, és a
munkából hazaérve mindig játszott vele.
Amikor Jezsov külföldi kommunistákat és hazatért emigránsokat kezdett a
húsdarálójába taszítani, levelet kapott a kétségbeesett, csinos és várandós Vera
Trail nevű külföldi emigránstól, aki Alekszandr Gucskov, egy forradalom előtti
liberális lánya volt. Éjfél után hívta Verát:
- Itt a Kreml. A főigazgató elvtárs most akarja látni.
Vera Trailt egy limuzin a Kremlbe szállította, ahol Jezsov hosszúkás,
halványan megvilágított dolgozószobájába kísérték. A hatalom a legjobb
afrodiziákum; most sem volt másképpen. A nőt azonnal elbűvölte a „szép vonású
arc”, „a barna, hullámos haj és azok a kék szemek - a legmélyebb kék, amit
valaha láttam”, valamint „a vékony, nemes kezek”.
Vera letartóztatott barátainak egész listáját vitte magával, ami főként írók
nevét tartalmazta. Jezsov rendkívül figyelmes, „nagyszerű hallgató” volt.
Földiszeder még az őreit is elküldte a hölgy fogadása előtt.
- Idegeneket általában nem szoktam őrizet nélkül a szobámba engedni.
- Nálam még táska sincs - vágta rá Vera Trail.
 - Valóban nincsen. Csak Belomor cigaretta. De mintha azt mondta volna, hogy
terhes.
- Mondtam? Hát nem látja?
Valóban óriási hasa volt.
- Látok valami dudort - viccelt Jezsov. - De honnan tudhatnám, hogy az nem
egy párnába rejtett időzített bomba? Hajói tudom, nem kutatták át... Vagy mégis?
Ekkor Jezsov felállt, kilépett az íróasztal mögül, és úgy tett, mintha meg
akarná tapogatni a nő hasát, de félúton megállt, majd nevetve visszaült
asztalához.
- Látom, hogy várandós, csak vicceltem.
Idióta, infantilis humora, valamint paranoiája igazi, hamisítatlan
megnyilvánulása volt (bár még mindig tűrhetőbb, mint a dohányhamu-
szellentéses verseny). Megígérte, hogy felülvizsgálja az ügyet, és később ismét
fogadja, majd udvariasan javasolta, hogy ideje lenne lefeküdnie. A következő
éjjel ismét megcsörrent a telefon Vera Trail lakásán.
- Azonnal menjen Párizsba! - mondta Jezsov.
Vera rögtön vonatra szállt, és meg volt róla győződve, hogy Jezsov valamilyen
okból kifolyólag megmentette az életét. A barátait mind kivégezték, Vera
azonban megmenekült.6
A személyes vonzódás csak a legritkább esetben bizonyult elegendő indoknak
ahhoz, hogy megkegyelmezzen az ellenségnek. Földiszeder még a harmincas
években viszonyt folytatott egy másik Jevgenyijával, a lengyel-országi
nagykövet feleségével, akinek felajánlotta, hogy Moszkvában maradhat.
Jevgenyij a Podoszkaja élt a lehetőséggel; 1936 novemberében letartóztatták,
majd 1937. március 10-én lelőtték.7
Jezsov szakadatlanul leleplezett összeesküvésekről szóló jelentésekkel
bombázta Molotovot.8 O és Kaganovics fanatikusok voltak. „Mindig is úgy
véltem, hogy a legfőbb felelősök Sztálin és mi voltunk, akik aktívan
tevékenykedtünk. Mindig tevékeny voltam, mindig támogattam a megtett
lépéseket - fogalmazott Molotov. - Sztálinnak igaza volt: »Inkább legyen egy
ártatlan fejjel kevesebb...«” Kaganovics egyetértett: „Máskülönben sosem tudtuk
volna megnyerni a háborút!” Molotov megszállottan ellenőrizte a halállistákat,
és ő írta a VMN szót a női nevek mellé. Molotov egészítette ki a listákat például
az olyan ellenségek, mint Koszior és Posztisev feleségével, akikét aztán
ugyancsak kivégeztek. 1938 elején, Molotov kormányfősége alatt a huszonnyolc
népbiztosból húszat végeztek ki. Amikor Sztálin egy bizonyos G. I. Lomov nevű
bolsevik nevét felfedezte valamelyik listán, megkérdezte: „Hát ezzel meg mi
van?”
 „A rohadék Lomov azonnali letartóztatását kérem” - érkezett Molotov
válasza. Molotov néhány szerencsétlen professzor kapcsán Jezsovot kérdezte:
„Hogy lehet, hogy a professzor még mindig a Külügyminisztériumban van,
miközben már rég az NKVD-nek kellene vele foglalkoznia?”9 Amikor puszta
véletlenségből elégették Sztálin és Lenin néhány könyvét, Molotov azonnal
Jezsovra parancsolt, hogy gyorsítsa fel az eljárást.10 Molotovnak egyszer az a
szóbeszéd jutott a fülébe, hogy egy helyi ügyész bírálta a tisztogatást, aki szerint
Sztálint és Molotovot annyi terrorista próbálta megölni, hogy csoda, hogy még
életben vannak. Azonnal parancsot adott az NKVD-nek: „Visinszkijjel [a
hivatalos moszkvai főnök] egyetértésben nyomozást követelek. Molotov.”
Kaganovics folyton csak azt bizonygatta, hogy egyetlenegy vasútvonal sincsen,
amelyen ne tevékenykednének „trockista/japán kártevők”. Ezzel kapcsolatban
legalább harminckét levelet küldött az NKVD-nek, amelyben összesen
nyolcvanhárom letartóztatást követelt, és harminchat-ezer ember kivégzését
hagyta jóvá. Olyan sok vasúti dolgozót lőttek le, hogy egy Poszkrjobisevet
telefonon megkereső tisztviselő panasza szerint az egyik vasútvonalon egyetlen
dolgozó sem maradt.
Az összes vezető tisztában volt azzal, hogy folyamatos ellenőrzés alatt áll.
Molotovnak mindkét titkárát letartóztatták.
- Viharfelhők gyülekeztek felettem - mondta, miközben vallomásokat
gyűjtöttek ellene. - Egyik asszisztensem az NKVD épületében levő liftaknába
vetette magát.11
Senki sem volt biztonságban, mindenki féltette a családját. Sztálin korábban
nyíltan kijelentette, hogy az összes ellenséget likvidálni kell, „egy pillantást sem
szabad rájuk vetni”. Aki esetleg abban reménykedett volna, hogy a rangja
védelmet nyújt, a Politbüro tagjainak, például Rudzutaknak a letartóztatása
gyorsan felnyitotta a szemét. Mindenki ellen - beleértve Molotovot, Vorosilovot
és Kaganovicsot is - gyűjtöttek a vallomásokat. A sofőrjeiket olyan gyakran
tartóztatták le, hogy egyszer Hruscsov is panaszkodott Sztálinnak. Ezt a választ
kapta: „Ellenem is gyűjtik a bizonyítékokat.” Valószínűleg mindannyian
hasonlóan gondolkodtak, Hruscsov azonban hangot is adott kételyének:
- Szerinted én nyugodt vagyok? [...] Ki tudja, holnap talán engem rángatnak el
az irodámból, hogy egy börtöncellába vessenek.
* * *
Bugyonnij marsall ügye igencsak feszültté tette a vezetőket. 1937. június 20-
án, nem sokkal Tuhacsevszkij kivégzését követően Sztálin lovas katonájával
beszélgetett:
- Jezsov szerint a feleséged tiszteletlenül viselkedik. Ne feledd, mi semmilyen
körülmények között nem hagyhatjuk, hogy bárki, legyen az akár a feleséged,
kompromittáljon téged a párt vagy az ország előtt. Beszélj Jezsovval, és
döntsetek a szükséges lépésről. Nem vetted észre, hogy ellenség van a
környezetedben! Miért kellene sajnálnod?
- A rossz feleség családi ügy, nem politikai, Sztálin elvtárs - felelte Bugyonnij.
- Inkább egyedül intézem el a dolgot.
- Keménynek kell lenned! - mondta Sztálin. - Mit gondolsz, nekem jólesik,
amikor kiderül, hogy a nép ellenségei vannak a közvetlen környezetemben?
Bugyonnij felesége, Olga a Bolsoj énekesnője volt, Jegorov marsall színésznő
felesége volt a legjobb barátnője. Olga valószínűleg a Bolsoj egyik tenorjával
csalta Bugyonnijt, és több lengyel diplomatával is flörtölt. Bugyonnij elment
Jezsovhoz, aki beszámolt róla, hogy Olga ,Jegorovával jár külföldi
követségekre”. Mialatt Bugyonnij a munkáját végezte, feleségét az utcán
letartóztatták, kihallgatták, majd nyolc év börtönbüntetésre ítéltek, amit később
három évvel meghosszabbítottak. Bugyonnij szipogott, „könnycseppek
gördültek le az arcán”. Olga megőrült a magánzárkában. Sztálin állítólag sokkal
irgalmasabban bánt a nőkkel, a KB női tagjainak sokkal nagyobb életben
[110]
maradási esélyük volt. Ennek ellenére a negyvenéves Galina Jegorovát
jóval marsall férje előtt kivégezték. Lovagiasságnak nem volt helye. Hiába
flörtölt Sztálinnal a Nágya halálát megelőző estén, nem menekülhetett. Sztálin
amúgy is könyörtelenebbül bánt azokkal, akikre a szexuális kicsapongás árnyéka
vetült.12
A terror egyúttal a bolsevik erkölcs húszas évekbeli szexuális szabadossága
felett aratott diadalnak is számított. Jenukidze, Tuhacsevszkij és Rudzutak
likvidálásában nagy szerepet kapott azok „gyenge pontja [...], a nők” (ahogy
Molotov fogalmazott). A színésznők nyüzsgése, a diplomáciai bálok sokasága és
a külföldi dekadencia beáramlása bőven elegendő volt, hogy a puritán irigységet
érző magányos Sztálin és a prűd Molotov az országban eluralkodó hűtlenség és
hamisság miatt kezdjen aggódni. A félrelépés azon-bán sosem volt az egyedüli
indok valaki elpusztítására. Mindig szükség volt politikai okra is. A szexuális
kicsapongás pusztán az érintett régebbi kollégák előtti megalázásának eszközéül
szolgált. Jenukidzéről és Rudzutakról azt állították, hogy - Kaganovics szavával
élve - „kislányokat” csábítottak el. Elég valószínűtlennek tűnik, hogy a Központi
Bizottság tagjai között a terroristák és kémek mellett még pedofilok is
megbújtak volna; sokkal elképzelhetőbb, hogy a hedonista hatalmasságok a
milliomosok örök szokása szerint „pártfogolták” a balerinákat. Mindazonáltal
Sztálin évekig maga is aktívan részt vett Jenukidze felszabadult összejövetelein
(és valószínűleg élvezte is azokat). A két nagy szoknyavadász, Bulganyin és
Berija továbbra is hódolt szenvedélyének, politikailag azonban hű és
feddhetetlen maradt, noha a kilengéseikről szóló pletykáknak valószínűleg volt
[111]
valóságtartalmuk. Sokan szó szerint a pletykák áldozatává váltak.
Sztálin a XIX. század esetlen figurája volt. Nagyra értékelte a jól öltözött,
szép nők társaságát, saját lányával kapcsolatban azonban rendkívül vaskalapos
volt; megbotránkozott a húszas évek feminizmusa és szabad szerelme láttán,
férfi baráti körében mégis a domináns macsó szerepében tetszelgett. Prűdsége a
viktoriánus kort idézte. Még az is abszurd haragot váltott ki Sztálinból, ha
Szvetlána térde kivillant ruhája alól, vagy ha nem az elvárt szerénységgel pózolt
a fényképeken.
Sztálin helytelenítette az Alekszandrov Volga, Volga című filmjében elcsattanó
„első csókot” is, amelyet túl szenvedélyesnek talált. Reakciójának
eredményeképpen nemcsak ezt a csókot vágták ki a filmből, hanem a túlbuzgó
tisztviselők szinte minden csókjelenetet betiltottak a szovjet filmekben.
Eizenstein Rettegett Iván című filmjének második részében Sztálin - aki
nagymértékben azonosult a cárral - annyira dühös lett Iván csókján, amely
szerinte túl hosszúra sikerült, hogy azt ki kellett vágni az alkotásból. Amikor az
Anyegin operában Tatjána mindössze egy köntösben tűnt fel, Sztálin felcsattant:
„Hogy viselhet egy nő ilyen ruhát férfi jelenlétében?” A rendező kénytelen volt a
„bolsevik mértékletesség” elvét kivetíteni Puskin világára. Öregkorában, amikor
Sztálin meglátott egy kacér lányt egy grúz cigarettásdobozon, azonnal elrendelte
a márka áttervezését:
- Hol tanult meg így ülni? Csak nem Párizsban?
A vezetők körében a polgári erkölcsösséget erőltette. Zsdanov felesége el
akarta hagyni alkoholista férjét, ám Sztálin Hitlerhez hasonlóan - aki
ragaszkodott ahhoz, hogy Goebbels visszamenjen a feleségéhez - utasította őket:
„Együtt kell maradnotok!” Pavel Allilujevvel is hasonló eset történt. Amikor
Sztálin fülébe jutott, hogy Kujbisev rosszul bánik a feleségével, kijelentette:
- Ha tudtam volna róla, már rég véget vetettem volna ennek a szörnyűségnek!
Ha azonban egy régi barátja kínos helyzetbe került, Sztálin érdekes módon a
kötelességének érezte a segítséget. A levéltárban fellelhető levelek némelyike
erről is tanúskodik. Alekszandr Trojanovszkij - valószínűleg a diplomata -
segítséget kért szeretője (egy bizonyos E M. Gracanova) ügyében, aki az
NKVD-nek dolgozott, és Jagodától kapott munkát. Ha mindketten egyszerre
hagyják el régi állásukat, akkor az emberek „pletykálni kezdenek. Ezért előbb én
szeretnék távozni. [...] Kérlek, segíts nekem, régi elvtársam” - írta Sztálinnak,
aki szinte élvezettel működött közre, és így válaszolt:
,Jagoda elvtárs! Kérlek, oldd meg Trojanovszkij ügyét! Belekeveredett
valamibe szegény ördög, és a mi felelősségünk [segíteni neki]. Az Isten áldja
meg, vagy inkább az ördög vigye el Trojanovszkijt! Tedd meg neki, amit kér,
hadd legyen végre nyugodt pacák [muzsik]! Sztálin.” Trojanovszkij 1938-ban
ismét Sztálinhoz fordult; ezúttal Jezsov engedélyét kérte, hogy szeretője
megtarthassa régi lakását. Sztálin ismét segített.13
* * *
A terror egyik sajátságaként Sztálin megszállottan kényszerítette arra a
vádlottakat, hogy kivégzésük előtt mindenféle valószínűtlen bűncselekmények
elkövetéséről szóló beismerő vallomásokat írjanak alá. Sztálin csak az NKVD és
a katonai felső vezetés lemészárlásakor, 1937 márciusa és júliusa között
viselkedett abszolút diktátorként. Sőt még ekkor is meg kellett győznie a
hatalmasságokat parancsai végrehajtásának szükségszerűségéről. Hogy tudta
mindezt véghezvinni?
Az egyik ok maga Sztálin jelleme volt: személyi kultusza annyira áthatott
mindent, hogy „Sztálin szava volt a törvény”, ahogy Hruscsov fogalmazott.
„Nem tudott rosszat tenni. Sztálin mindig mindent helyesen látott.” Mikojan
szerint a kultusza miatt nem mert senki ellentmondani neki.14 Am a terror nem
csupán Sztálin akaratából következett. Nagyrészt ő maga ihlette, saját gyűlöletét
és komplexusait tükrözte, ám a hatalmasságok tagadhatatlanul állandóan
sürgették, hogy minél több ellenségtől szabaduljon meg. Amennyiben viszont
személyesen ismerték az áldozatot, bizonyítékokra tartottak igényt. Emiatt volt
Sztálinnak szüksége az áldozatok saját, írásos, aláírt vallomásaira.
Amint Sztálin megkapta Jezsovtól a vallomásokat, azonnal a Politbüro tagjai
elé tárta azokat, akik képtelenek voltak megcáfolni az önvádak áradatát. 1937
márciusában Sztálin egy szokványos levelet küldött Molotovnak, Vorosilovnak,
Kaganovicsnak és Mikojannak:
„Arra kérlek titeket, hogy hagyjátok jóvá a lengyel-német kémek, Alekszandra
(az anya) és Tamara (a lány) Litzinszkaja, valamint Minervina, A. Jenukidze
egykori titkára vallomásait.”
Mivel minden hatalmasság jól ismerte Jenukidzét, Sztálin az összes
bizonyítékot megmutatta nekik.15 Amikor Mikojan kétségének adott hangot a
vallomásokkal kapcsolatban, Sztálin gyengeséggel vádolta, majd visszahívta, és
megmutatta neki az aláírt vallomásokat.
- O maga írta, [...] minden egyes oldalon alá is írta.
Kaganovicsot meggyőzték ezek az abszurd vallomások:
- Hogyhogy nem írta alá [a halálbüntetéseket], amikor a vizsgálat
megállapította, hogy... ez az ember ellenség?
Zsdanov - fia elmondása alapján - „megbízott a Jezsovtól kapott vallomások
hitelességében. [...] Apám sokáig tényleg úgy gondolta, hogy a leningrádi
vezetőségben cárista ügynökök tevékenykednek”. Viszont ha a szülei
személyesen, barátjukként ismerték a vádlottat, az anyja rendre azt mondta:
- Ha ő az emberek ellensége, akkor én is az vagyok!
Néhány letartóztatást illetően a vezetők és feleségeik csak egymás között
suttogva mertek hangot adni kételyeiknek, bár többnyire hittek a vádlottak
bűnösségében.
A vezetők mindig képmutatóan viselkedtek. Ha ismerték a vádlottat, rendkívül
figyeltek a bizonyítékokra, de mindannyian jól tudták, hogy a vád és a
vallomások részletei mit sem számítanak. De akkor miért ölték meg őket?
Nagyezsda Mandelstam szerint „semmiért”. Maja Kavtaradze, akinek
letartóztatták a szüleit, mindössze ennyit mondott: „Ne kérdezzék, miért!” Nem
azért mészárolták le őket, mert a múltban elkövettek valamit, hanem azért, mert
a jövőben megtehették volna. Molotov így magyarázta: „A fő indok az volt, hogy
a döntő pillanatban nem függhettünk tőlük.” Néhányan, például Rudzutak, még
csak nem is „tudatosan” voltak hűtlenek. Az árulás lehetőségin volt a hangsúly.
Ezért nem ellentmondásos, hogy Sztálin csodálta néhány áldozata munkáját vagy
személyiségét: Tuhacsevszkij és Uborevics lelövetése után méltatta a
kivégzetteket a Politbüro előtt, és arra biztatta a tábornokokat, hogy „úgy
készítsétek fel a katonákat, ahogy Uberovics tette!”.16 Mindezt tovább árnyalták
a sajátságos, vallásszerű elképzelések.
Amikor Sztálin az 1937. januári per során összefoglalta Visinszkij szavait, így
szólt a vádlotthoz:
- Elvesztetted a hitedet!
Márpedig ezért halál járt.
Egyszer így magyarázta Berijának: „Nemcsak a szabotőr a nép ellensége,
hanem az is, aki megkérdőjelezi a párt igazát. Márpedig ilyen emberből rengeteg
van, az összesét likvidálnunk kell!”
Amikor egy kétségbeesett elvtárs megkérdezte, vajon élvezi-e még Sztálin
bizalmát, ő sokat sejtetően így válaszolt:
- Politikailag bízom benned, ám a jövőbeli párttevékenységedet illetően
vannak kétségeim.
Magyarul, az adott időpillanatban bízott benne, ám az elvtárs közelgő
háborúban vállalt szerepével kapcsolatosan kételyek gyötörték.
„Van valami nagyszerű és vakmerő a tisztogatás politikai eszméjében - írta a
Sztálint kiválóan ismerő Buharin a börtönből -, mivel örök bizalmatlanságot
szül. [...] Ekképpen a vezetés saját magát biztosítja.” Minél erősebbek az állam
ellenségei, annál erősebbnek kell lennie az államnak (és Sztálinnak). A
„folytonos bizalmatlanság” Sztálin természetéből fakadt. Vajon tényleg hitt az
összes ügyben? Nem feltétlenül, de mint kőszívű politikus rendületlenül hitt
saját politikai szükségességének szentségében, amely hit sokszor személyes
indulatokkal is párosult.
A novemberi ünnepet követő vacsora után Sztálin egy alkalommal
bejelentette, hogy mindenki, aki a szovjet állam hatalmát gyengíti - „akár csak
gondolatban, igen, gondolatban” -, az az állam ellensége, ezért „elpusztítjuk”.
Ezt mondhatta volna akár egy kaukázusi törzsfőnök, esetleg „az itáliai
reneszánsz valamelyik briliáns politikusa” vagy maga Rettegett Iván is.
Elmagyarázta, hogy ő - a rossz szónok, a jelentéktelen alak -, a „sas” Lenin
örökébe lépett, mert ez volt a párt akarata. Sztálint és embereit az a „szent
félelem” hajtotta, hogy esetleg nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket.
Ekképpen tehát - folytatta Sztálin - most nem zajlik más, mint a bolseviz-mus
messiási természetéből fakadó, szent terror. Nem csoda hát, hogy Jezsov „titkos
szektának” nevezte az NKVD-t.17
A szent mészárlás mocskossága azonban erősebbnek bizonyult a hitnél. A
lubjankai börtön kínzókamrái és Sztálin Kis Sarka között volt ugyan másfél
kilométer távolság, valóban azonban a két hely szorosan összekapcsolódott.

 VÉRES INGUJJAK - GYILKOSOK MEGHITT KÖRE

Földiszeder reggelente egyenesen a kínzókamrából ment a Politbüro üléseire.

Hruscsov egyszer vérfoltokat látott Jezsov ingének szegésén és kézelőjén.
Noha ő maga sem volt egy földre szállt angyal, megkérdezte Jezsovot, mik azok
a foltok. Jezsov villódzó kék szemével azonnal rávágta, hogy a forradalom
ellenségeinek vére, amit az embernek büszkén kell viselnie a ruháján.

Sztálin gyakran írt utasításokat a halállistákon szereplő nevek mellé. 1937

decemberében egy név mellé a „Verni, verni!” szavakat jegyezte fel. „Eljött az
ideje, hogy megszorongassuk ezt az úriembert, és beismertessük vele a piszkos
kis üzelmeit - írta egy másik név mellé. - Elvégre börtönben van, nem
szállodában!” 1937-ben a Politbüro úgy határozott, hogy hivatalosan is lehet
kínzást alkalmazni. Ahogy Sztálin később kijelentette, „a Központi Bizottság
engedélyezte az NKVD fizikai nyomásgyakorlását”, ami „teljesen helyénvaló és
célszerű eszköz”.
Jezsov maga felügyelte a kínzásokat, amelyek körül saját szakzsargon alakult
ki. Egy ártatlan ember megölését például „francia birkózásnak” - ,Francuszkaja
borba” - nevezték. Amikor néhány kínzót évekkel később kihallgattak,
beszámoltak arról, miként használták a zsgutit - egyfajta bunkót -, illetve a
dubinkát - a dorongot -, hogyan alkalmaztak alvásmegvonást, valamint
„futószalagnak” nevezett szüntelen kihallgatást. A Cseka már igencsak jártas
volt a kínzásokban. Jagoda egyik embere, Leonyid Zakovszkij még kínzási
kézikönyveket is vezetett.
A Politbüro néhány tagja - például Molotov és Mikojan - gyakran átment
Jezsov Lubjankában lévő irodájába, és részt vett egyes kihallgatásokon.
„Rudzutakot jól elverettük és megkínoztattuk - mondta Molotov egy ilyen
látogatás után. - Feltétlenül kegyetlennek kell lennünk.” Kaganovics szerint
„nagyon nehéz volt nem kegyetlennek lenni”, hiszen „nem szabad
megfeledkezni arról, hogy a vádlottak tapasztalt, régi bolsevikok, így aligha
várhatók tőlük önszántukból tett beismerő vallomások”. Molotov szinte sugallta,
hogy a „Politbüro gengszterek gyülekezete”. Nem igazán olyanok voltak, mint a
maffia bérgyilkosai; Jezsovot, majd Beriját leszámítva szinte senki nem kínozta
vagy ölte meg személyesen a vádlottakat - a maffia emberei pedig nem olyan
ostobák, hogy unalmas ideológia alapján gyilkoljanak. Néha azonban nem
nagyon lehetett különbséget tenni.
Sztálin és a vezetők gyakran jót mulattak azon, milyen hatékonyan képes az
NKVD vallomásra bírni az embereket. Egy alkalommal Sztálin ezt a viccet
mesélte egy megkínzott vádlottnak:
- Letartóztattak egy fiút, akit azzal vádoltak, hogy ő írta a Jevgenyij Anyegint -
viccelődött Sztálin. - A fiú megpróbálta letagadni... Az NKVD vallatója néhány
nappal később az utcán a fiú szüleibe botlott. „Gratulálok! - mondta a szülőknek.
[112]
- A maguk fia írta a Jevgenyij Anyegint!”
Sok vádlottat súlyosan bántalmaztak, némelyiküknek szó szerint kicsapták a
szemét. Menetrendszerűen verték halálra az áldozatokat, amit aztán
szívinfarktusként regisztráltak.
A kivégzés rendszerét maga Jezsov tervezte. Ahelyett, hogy elődjeihez
hasonlóan a Lubjanka vagy más börtön celláit választotta volna helyszínül, saját
vágóhidat épített. A Lubjanka közelében, a Varszanofevszkij úton található
másik NKVD-épületet használta. Az elítélteket - mivel a két épület között nem
volt alagút - a Fekete Varjakkal szállították az utca túloldalára a Lubjankából. Az
udvarban egy szögletes formájú, speciális kialakítású épület állt, amelynek
betonpadlója egy farönkökből készült fal felé lejtett. A fal rönkjei elnyelték a
golyókat, és egy speciális tömlőt is elhelyeztek benne, amely a vér lemosására
szolgált. Miután az áldozatot tarkón lőtték, a testet fémládába helyezték, és
valamelyik moszkvai krematóriumba szállították. A hamvakat általában
tömegsírba szórták; egy ilyen található a Donszkoj temetőben is.1
A Donszkoj temetőbe vezető kálvária általában Sztálin íróasztalánál
kezdődött. Sztálin nemcsak kegyelemért könyörgő leveleket, hanem halál-
büntetést követelő feljelentéseket is kapott. Miután szabad folyást engedtek a
terrornak, a feljelentések sora volt a tüzet tápláló olaj. A feljelentések a
sztálinista rendszer szerves részét képezték: mindenki feljelentett mindenkit. A
bolsevik világban a vezetők két módon szerezhettek tudomást a hibákról: baleset
vagy feljelentés révén. A panaszok pedig csak úgy özönlöttek Sztálin asztalára,
ezek egy része megalapozott volt. „Ha kapitalista rendszerben élnénk, bizonyára
a Parlamentben beszélnének rólunk, és tele lennének velünk az újságok” - vélte
Vorosilov. Egyik-másik feljelentés a parlamenti kérdésfeltevés és az oknyomozó
riportok felvetések sztálini megfelelője volt.
„Felteszem, hogy rossz érzések kavarognak benned a levelek miatt, de én
örülök nekik - magyarázta Sztálin. - Az lenne a baj, ha senki nem panaszkodna.
Semmi rossz nincs a vitákban. [...] Jobb, mintha az emberek barátkoznának a
kormány kárára.” A rosszindulatú leveleket azonban leginkább a
boszorkányüldözési mánia, a végtelen rosszindulat és az erkölcstelen ambíció
szülte.
Sztálin örömét lelte a feljelentések elbírálásában. Ha nem kedvelte a
feljelentett illetőt, akkor a levelet „ellenőrizni” megjegyzéssel továbbította az
NKVD-nek, ami általában kivégzéshez vezetett. Ha azonban meg akarta
„tartani” az érintett személyt, akkor félretette a levelet; gyakran azonban évek
múltán is elővette az ügyet. Az asztalát valósággal ellepték a feljelentések; egy
részük átlagemberektől, más részük vezető tisztviselőktől érkezett. Egy
Komintern-tisztviselő például a külügyi népbiztosságban tevékenykedő
ellenségekről számolt be.2 Még elképzelni is nehéz, micsoda félelem és
nyugtalanság uralkodhatott a Kreml falai között. Ordzsonikidze egykori titkára
megpróbálta a saját bőrét menteni, ezért egy Sztálinnak írt levélben feljelentette
Szergo özvegyét, Zinajdát. „Állítólag többször is említette, hogy Szergo nélkül
nem tud tovább élni, és attól tartok, valami butaságot fog elkövetni. [...] Gyakran
hívják telefonon pártunk árulóinak feleségei. A feleségek mindenféle kéréssel
fordulnak hozzá (hogy Jezsovon keresztül elintézzenek bizonyos dolgokat). Ez
nem helyes, valakinek figyelmeztetnie kellene, hogy ezt nem szabad. [...] Várom
az utasítását! Bármi lesz is, szó nélkül végrehajtom. Őszinte híve, Szemjuskin.”3
A bohózat alkalmanként tragédiába torkollott - ilyen eset volt például Sztálin
[113]
hangjának szabotálása.4
A távoli Szaratovból, egy bizonyos Krilovtól egy hétköznapi feljelentés
érkezett, amelyet Sztálin elolvasott, és jelölésekkel látott el. A feljelentő arról
számolt be, hogy „az ellenségek baráti kapcsolatokat ápolnak az NKVD és az
ügyészség egyes tagjaival, akik ellenségeket rejtegetnek”.5
A katonaság éppen olyan tettre kész volt, mint bármelyik másik szervezet.
„Kérem [...] Oszipov parancsnok menesztését” - írta egy tbiliszi tiszt, aki szerint
a parancsnok „nagyon gyanús személy”. Sztálin kék tollával aláhúzta a „gyanús”
szót.6
A muszka Zeusz villámai különféleképpen csaptak le az egyes országrészekre:
1937 júliusában a Rosztovot elpusztító, könyörtelen csekistát, Ljuskovot a
Kremlbe hívatták, majd a Távol-Keletre küldték. Sztálin úgy beszélt az emberek
életéről, mintha azok régi ruhadarabok lettek volna: néhányat megtart, néhányat
eldob. Varejkisz, a távol-keleti főtitkár „nem teljesen megbízható”, hiszen saját
klikket alakított, ám Bljuher marsall „megtartása szükséges” volt. Ljuskov szó
nélkül engedelmeskedett, és letartóztatta Varejkiszt.
Kevésbé megbízható, mégis széles körben alkalmazott módszer volt
valamilyen helyi eszköz alkalmazásba vétele. Ilyen volt Polja Nyikolajenko, a
„hős kijevi denunciátor”, aki Sztálin támogatását élvezte. A rettegett vénasszony
nyolcezer ember haláláért volt felelős. A gyűléseken egyszerűen felállt, és
különféle vádakkal támadott egyes emberekre. Egy alkalommal Hruscsov is
tanúja volt, ahogy az asszony az „ujjával rábökött valakire, és így szólt: Nem
ismerem azt az embert ott, de a szemén látom, hogy a nép ellensége”. A „szemén
látom” érv elfogadása a terror őrült eszeveszettségének újabb jele. Az ilyen
vádat csak gyors válasszal lehetett megcáfolni: „Nem ismerem azt a nőt ott, aki
éppen most jelentett fel, de a szemén látom, hogy kurva.” Ekkor Polja
Nyikolajenko közvetlenül Sztálinhoz fordult. Levelének sorai hűen tükrözik az
asszony egyszerűségét:
„Sztálin elvtárs titkárságának. Kérem, hogy levelemet személyesen Sztálin
elvtárs kezébe adják. Sztálin elvtárs beszélt rólam a februári plénumon.” Üzenete
végül eljutott Sztálinhoz, aminek súlyos következményei lettek az asszony
ellenségeire nézve. „Kedves Vezető, Sztálin elvtárs - írta 1937. szeptember 17-
én, ravaszul tájékoztatva, hogy a helyi vezetők mennyire nem törődnek az
utasításaival. - Kérem, avatkozzon be a kijevi ügyekbe. [...] Az ellenség szinte
legyőzhetetlen hordává szaporodik, [...] csak ülnek, és rossz dolgokat tesznek.
Az egész azzal az üléssel kezdődött, amikor Kijevben rólam mint egyszerű
emberről beszélt. Emiatt politikailag tönkre akarnak tenni, el akarnak
hitelteleníteni.” A vezető tisztviselők az asszonyt kezelték „ellenségként”, és a
boszorkány ellen a boszorkányok eszközét használták. „Egy ellenséghez kötődő
személy így kiáltott fel: »Látom a szemében, hogy kétszínűké’ Koszior, az
ukrajnai főnök és többen mások „hangos lármával” gúnyolódtak rajta. „Én
mindig a Párt és a Nagy Vezér híve voltam, és az is maradok. Segített nekem
megtalálni az Igazságot. Sztálin igazsága erős! Ezúton kérem ismét, hogy
avatkozzon be a kijevi dolgokba...” Tíz nappal később Sztálin az asszony
segítségére sietett, és így szólt az ukrajnai főnökökhöz:
„Figyeljetek Nyikolajenko elvtársra (olvassátok el a levelét)! Meg tudjátok
védeni a szüntelen gyalázkodástól? Értesüléseim szerint Glaz és Timofjev nem
megbízhatóak. Sztálin.” A két említett személyt valószínűleg letartóztatták,
Koszior viszont még a hivatalában maradhatott egy ideig. 7
A régiókban hamarosan elképzelhetetlen tempóban, elképzelhetetlen számú
[114]
embert öltek meg. Hruscsov , a moszkvai vezető 55 741 tisztviselő
lelövésére adott utasítást, ami igencsak meghaladta a Politbüro ötvenezres
kvótáját. 1937. július 10-én Hruscsov Sztálinhoz fordult, hogy a kvóta teljesítése
érdekében engedélyezze kétezer hajdani kulák kivégzését. Az NKVD
levéltárának dokumentumai szerint rengeteg ember letartóztatását
kezdeményezte. 1938 tavaszára a harmincnyolcból harmincöt tartományi és
városi titkárság tartozott az irányítása alá, ami jól jelzi az eluralkodó lázas
sietséget. Mivel Moszkvában dolgozott, közvetlenül Sztálinhoz és Molotovhoz
juttatta a halállistákat.
- Kizárt, hogy ennyien lennének! - kiáltott fel Sztálin.
- Valójában még ennél is többen vannak - felelte Hruscsov Molotov szerint. -
El sem tudod képzelni, mennyien vannak. - Sztálinabad városa (Aszkabad) 6272
fős kivégzési kvótát kapott, ám 13 259 embert végeztek ki. 8
Általában azonban nem a megfelelő személyeket gyilkolták meg. Az
áldozatokat a helyi vezetők választották ki, akik ellenállhatatlan kísértést éreztek
saját ellenfeleik elpusztítására és barátaik megóvására, miközben Sztálin éppen
ezeket a „hercegeket” és környezetüket akarta megsemmisíteni. A főtitkárok
vérontása nemcsak megmentette ezeket az embereket, hanem kiváló lehetőséget
nyújtott számukra saját köreik megtisztításához. Ugyanakkor csak idő kérdése a
terror második hullámának megkezdődése, amely kifejezetten a „hercegek”
likvidálását tűzte ki célul.
Csak Sztálin két alkirályának, á leningrádi Zsdanovnak és a transz-kaukázusi
Berijának nem volt szüksége ilyen „segítségre”. Zsdanov maga is úgy vélte,
hogy a trockisták ellepték Leningrádot, néhány eseten azonban hosszasan
tűnődött. „Tudod, soha nem gondoltam volna Viktorovról, hogy a nép
ellenségének bizonyul” - mondta Zsdanov Kuznyecov admirálisnak, aki „nem
kételyt, hanem meglepetést vélt felfedezni Zsdanov hangjában. [...] Úgy
beszélgettünk, [...] mintha azok az emberek már a túlvilágon lettek volna”.
Hatvannyolcezer embert tartóztatott le Leningrádban. Ami Beriját illeti, a profi
csekista első kvótájának megfelelően 268 950 letartóztatást és 75 950 kivégzést
engedélyezett. A kvótát később emelték. A grúz párt tagjainak - akiket Sztálin
különösen jól ismert - tíz százalékát meggyilkolták. Berija azzal tűnt ki, hogy
személyesen végezte a Lakóba család kínzását: kígyót rakott az özvegy cellájába
- őrületbe kergetve ezzel az asszonyt -, és agyonverte a tizenéves gyerekeket. 9
A probléma megoldását - a helyi „hercegek” kivégeztetését - Sztálin a
kedvenceivel végeztette. Mindez kiváló próbája volt a vezetők hűségének. A
vidéki kirándulás egyet jelentett a vérontással. Akárcsak a polgárháború idején,
NKVD-bérencekkel, saját páncélozott vonataikban indultak útnak. Mikojanra - a
külkereskedelmi és élelmiszerügyi népbiztos - az egyik leg-visszafogottabb
vezetőként emlékeznek: idővel segített az áldozatokon, és Sztálin halála után
keményen próbálta kisebbíteni Sztálin érdemeit.
1937-ben azonban ő is halállistákat írt alá, és tisztviselői százainak
letartóztatását javasolta. Sztálin uralma alatt Mikojan volt annyira agyafúrt, hogy
elkerülje az intrikákat, és lemondott a legmagasabb pozíciókról. Magas
intelligenciáját és óriási munkabírását saját felelősségi körére koncentrálta:
mindig pontosan tudta, mit miért tesz.
 A hatalmasságok sok barátjukat mentették meg, de erre leginkább csak 1939-
ben - az akkori körülmények között - volt lehetőségük. Andrejev irodájának
előszobája „hemzsegett az általa megmentett emberektől”, mondta a lánya.
Kagonovics számára viszont a „közhangulat” miatt „lehetetlen volt megmenteni
a barátokat és rokonokat”. Sokakat kellett ahhoz megölni, hogy néhányat
megmenthessenek. Mikojan másoknál többet tett; egyszer például azért fordult
Sztálinhoz, mert barátját, Andreaszjant ostoba nyomozók pusztán amiatt
vádolták azzal, hogy francia ügynök, mert a férfi keresztneve Napóleon volt.
- Annyira francia, mint te magad! - mondta Mikojan.
[115]
Sztálin kacagni kezdett. Vorosilov - aki annyi ember halálért volt felelős
- egyik barátja lányának letartóztatása miatt fordult Sztálinhoz, aki a szokásos
felirattal látta el a levelet: , Jezsov elvtársnak, felülvizsgálatra.” Az apának nagy
kő esett le a szívéről, és hálálkodni kezdett Vorosilovnak, aki azt kérdezte:
- Szörnyű volt?
- Borzalmas.
A két barát soha többet nem beszélt az ügyről.
Sztálint annyira elárasztották levelekkel, hogy a Politbüro határozatot hozott a
kérelmek betiltásáról. Amikor egy vezető megmentette valamelyik barátját,
annak a veszélye is fennállt, hogy egy másik hatalmasság lecsap rá. Mikojannak
sikerült megmentenie egyik elvtársát, és könyörgött neki, hogy azonnal hagyja el
Moszkvát. A régi bolsevik azonban nem engedelmeskedett: a kardját
visszaszerezni kívánó valódi lovaghoz méltóan, vissza akarta kapni párttagságát,
ezért felhívta Andrejevet, aki ismét letartóztatta.
Feltételezhető, hogy Mikojan segítőkészsége Sztálin előtt sem maradt titok,
aki egyre távolságtartóbbá vált vele szemben. 1937 végén azzal tette próbára
Mikojan elkötelezettségét, hogy Örményországba küldte, ahol háromszáz listán
szereplő személyt kellett letartóztatnia. Mikojan aláírta a papírt, de az egyik
barátja nevét kihúzta. A férfit ennek ellenére letartóztatták. Miközben Mikojan a
jereváni párt ülésén tartott beszédet, a terembe érkezett Berija, hogy szemmel
tartsa, és félelmet keltsen a helyiekben. Ezer embert, a kilenc örmény Politbüro-
tagból hetet tartóztattak le. Amikor Mikojan visszatért Moszkvába, Sztálin
megenyhült vele szemben.10
Az összes vezető vidékre tartott, hogy ott rendezzenek vérfürdőt. Zsdanov az
Urálban és a Volga-térségben hajtott végre tisztogatásokat. A szerencsétlen
Ukrajna Kaganovicsot, Molotovot és Jezsovot láthatta vendégül.
Kaganovics Kazahsztánba, Cseljabinszkbe, Ivanovóba és más helyekre
látogatott, ahol egyre terjesztette a terrort. „Az első jelentés [...] bizonyítja, hogy
Epancsikev Obkom titkárt azonnal le kell tartóztatni... - kezdődött első
Ivanovóból küldött távirata 1937 augusztusában. A folytatás szerint: - a
jobboldali-trockista szabotázs rendkívüli méreteket öltött errefelé, az iparban, a
mezőgazdaságban, a beszerzésben éppen úgy, mint az egészségügyben, a
kereskedelemben, az oktatásban vagy a politikai életben. [...] A hely különösen
fertőzött.”11 Ez azonban semmi sem volt a két országjáró szörny lázas
pusztításaihoz képest.
Andrej Andrejevnek - a negyvenkét éves, kis termetű, bajuszos, sunyi
természetű férfinak - nem sikerült felnőnie a szovjet vasúttal kapcsolatos
feladatokhoz, ám Jezsovval együtt a KB titkárságát vezethette. A halk szavú
Csajkovszkij-rajongó, hegymászást és természetfotózást kedvelő Andrejev
egyike volt a keveseknek, akik proletár származásuk ellenére beférkőzhettek a
vezetők soraiba. Dóra Hazant vette feleségül, akinek rendszeresen küldte a
szeretetteljes, a gyerekek felől érdeklődő leveleket. A gyilkos országjárás
vitathatatlan mesterévé vált.
Július 20-án Szaratovba érkezett, hogy rendbe tegye a Volgái Német
[116]
Köztársaságot. „Minden eszközt be kell vetni Szaratov megtisztításához -
írta Sztálinnak a fanatikus táviratfolyam egyik első darabjában. - A szaratovi
szervezet nagy örömmel fogadja a KB mindennemű döntését.” Ez azért nehezen
hihetőnek tűnik. Mindenütt azt fedte fel, hogy a helyi főnökök „vonakodnak
leleplezni a terrorista csoportosulásokat”, és „ellenségeket rejtegetnek”. Másnap
már sorban tartóztatta le a gyanúsítottakat. „A másodtitkárt le kellett
tartóztatnunk. [...] Freszjerrel kapcsolatban bizonyítékaink vannak, hogy egy
jobboldali-trockista csoportosulás tagja volt. Engedélyt kérünk a
letartóztatására.” Az egyik csoportosulás „húsz szabotőrből áll, akik a helyi
traktorállomáson dolgoznak. Úgy határoztunk, letartóztatjuk és vád alá
helyezzük az üzem két igazgatóját, akikről az derült ki, hogy egy »jobboldali
kulákszervezet« tagjai, ami »traktorokat tett tönkre«, emellett nagyon
hátráltatták a traktorgyártást, hiszen az előirányzott »hetvennégyből mindössze
tizennégy traktor készült el«”. Még aznap éjjel n óra 38 perckor Sztálin kék
tollal válaszolt neki. „A Központi Bizottság egyetért a vád alá helyezéssel,
valamint a traktorüzem dolgozóinak lelövetésével.” Húsz embert végeztek ki.
Három nappal később Andrejev azzal büszkélkedett, hogy leleplezett „egy
fasiszta szerveződést, amelyből az első csoportot, ötven-hatvan embert éppen
készülünk letartóztatni. [...] Lufot, a köztársaság kormányfőjét is le kellett
tartóztatnunk, mivel bizonyítékokat találtunk a jobboldali-trockista
csoportosulásban játszott szerepére.” Ezután továbbutazott Kujbisevbe, majd
Közép-Azsiába távozott, ahol követte Sztálin utasítását („Saját belátásod szerint
cselekedhetsz.”), és az összes vezetőt eltávolította. Sztálinabadban az alábbi
eredményt tudta felmutatni: „Letartóztattam hét narkom-vezetőt, ötvenöt KB-
főnököt és három KB-titkárt.” Voronyezsbe visszatérve vidáman jelentette ki,
hogy „a Bizottság megszűnt létezni, minden tagját, mint ellenséget,
letartóztattam. Most Rosztovba megyek!”.12
Andrejevet szörnyű útjai során egy Georgij Malenkov nevű, harmincöt éves,
testes férfi kísérgette. Malenkov gyilkos bürokrata volt; karrierje csak a
tisztogatásoknak köszönhetően ívelt felfelé, ugyanis vidéki értelmiségi családból
[117]
származott, ősei között cári szolgálók és egy nemesember is szerepeltek.
Mikojant örmény, Jezsovot belorusz útjára kísérte el. Malenkov egyes becslések
szerint százötvenezer ember haláláért is felelős volt. Alacsony termetű, húsos,
fakó bőrű és arcú, szeplős orrú, a tokáján szőrtelen férfi volt. Sötét, mongolos
ívű szemei csak úgy izzottak, fekete haja a homlokára lógott. Széles, nőies ajka,
körte formájú alakja és magas hangja meglehetősen furcsa összhatást keltett.
Nem csoda, hogy Zsdanov „Malanyának” nevezte el. „Ügy tűnt, a zsírpárnák és
a hústömeg alól” egy vékony és éhes ember akart előtörni. Ükapja még I. Miklós
idején vándorolt be Macedóniából, Berija pedig erre utalva gyakran jegyezte
meg tréfásan, hogy ennek ellenére aligha hasonlít Nagy Sándorra. Malenkov ősei
a cárok megbízásából Orenburgot vezették. Tábornokok és admirálisok
leszármazottjaként poszadnyiknak, a régi Novgorod választott helytartójának
vagy elődei nyomán csinovnyiknak tekintette magát. Sztálin cimboráitól eltérően
- ellentétben például Kaganoviccsal, aki kiabált beosztottjaival, sőt meg is ütötte
őket - Malenkov mindig felállt, ha egy beosztott bement az irodájába, halkan,
kifinomultan beszélt, egyáltalán nem káromkodott, pedig általában súlyos
dolgokról volt szó.
Malenkov apja megdöbbentette családját, amikor egy hatalmas termetű
patkolókovács lányát vette feleségül. Az uralkodó természetű anyjáért rajongó
Georgij volt a legfiatalabb a három fiú közül. A helyi gimnáziumba járt, ahol
latint és franciát is tanult. Malenkov, Zsdanovhoz hasonlóan, vargák és cipészek
között vált művelt emberré, és villamosmérnöki képesítést szerzett. Sok
ambiciózus fiatalhoz hasonlóan a polgárháború alatt lépett be a pártba. Családja
nem túl meggyőző állítása szerint Malenkov a lovasságban szolgált, de
nemsokára biztosabb talajra léphetett, és valamelyik propagandavonaton
megismerte későbbi feleségét, a hasonló hátterű, határozott Valerija Golubsevát.
Boldogan össze is házasodtak, Malenkov pedig csodálatos apa hírében állt.
Kiváló oktatásban részesülő gyermekeit maga is tanítgatta, még a háború
legsötétebb éveiben is verseket olvasott fel nekik. Felesége révén jutott be a
Központi Bizottságba, ahol Molotov figyelt rá fel. Sztálin titkárságára került,
majd a harmincas évek elején a Politbüro titkárává vált. Éppen olyan törekvő
fiatal volt, mint Jezsov, aki odaadásával és hatékonyságával először Kaganovics,
majd Sztálin elismerését váltotta ki. Társasági körökben híres volt briliáns
humoráról.
A ravasz, ám „eunuchszerű” hatalmasság szinte sosem beszélt, hacsak nem
volt feltétlenül szükséges. Mindig figyelt Sztálinra, folyamatosan jegyzetelt
„Sztálin elvtárs utasításai” című füzetébe. Jezsov után ő lett a KB személyzeti
nyilvántartási osztályának - amelynek a káderek munkákra történő elosztása volt
a feladata - vezetője. 1937-ben Mikojan úgy nyilatkozott róla, hogy „különleges
szerepet” töltött be. O volt a terror bürokráciájának a nagymestere. Sztálin egyik
irata röviden, de pontosan érzékelteti kettejük viszonyát: „Malenkov elvtárs -
Moszkvint le kell tartóztatni. J. Sz.” A három fiatal vezető, Malenkov, Hruscsov
és Jezsov olyan közeli barátságban álltak egymással, hogy gyakran
„Elválaszthatatlanok” néven emlegették őket. Am ebben a paranoiától sújtott
gyilkolási lottóban még Malenkov sem volt érinthetetlen. 1937-ben egy
moszkvai pártkonferencián megvádolták, hogy ő is ellenség. Éppen arról beszélt,
hogy Orenburgban a polgárháború idején csatlakozott a Vörös Hadsereghez,
amikor egy hang hirtelen félbeszakította:
- Voltak ekkoriban fehérek Orenburgban?
- Igen.
- Ezek szerint maga közéjük tartozott.
Ekkor Hruscsov lépett közbe:
- Talán voltak akkoriban fehérek Orenburgban, de hogy Malenkov elvtárs nem
tartozott közéjük, az egészen biztos.
Olyan idők voltak ezek, amikor egy pillanatnyi hezitálás is letartóztatáshoz
vezethetett.13 Hasonlóképpen Hruscsov a saját bőrét is igyekezett menteni;
egyszer például személyesen vallotta be Sztálinnak, hogy a húszas évek elején
rövid időre a trockizmus bűvkörébe került.14
Sztálin környezete vadul ösztönözte a terror kiterjesztését. Ezek a
„fanatikusok” még évtizedekkel később is kiálltak a tömeggyilkosságok mellett:
„Felelősséggel tartozom az elnyomásért, amelyet helyesnek vélek - mondta
Molotov. - A Politbüro összes tagja felelős. [...]Az 1937-es év eseményeire
azonban nagy szükség volt.” Mikojan egyetértett abban, hogy „mindenki, aki
Sztálin környezetében dolgozott [...] felelős a történtekért”. Már annyi ember
meggyilkolása is borzalmas önmagában, a tettüket viszont tovább súlyosbítja,
hogy tökéletesen tudatában voltak a rengeteg, még saját, furcsa értékrendjük
szerint is ártatlannak számító ember kivégzésével. „Bűnösök vagyunk, túl
messzire mentünk - mondta Kaganovics. - Mindannyian hibáztunk, [...] de
megnyertük a II. világháborút.”15 A tömeggyilkosok ismerősei később úgy
nyilatkoztak, hogy nem születtek „velejükig romlottnak”, de „végül azzá váltak”.
Koruk emberei voltak.16
Októberben egy újabb ülés a Központi Bizottság további tagjainak
letartóztatásáról határozott. „Fokozatosan történt - mondta Molotov. - Hetven
ember kizárt tizenötöt, majd a maradék hatvan másik tizenötöt.” Amikor a
megrémült helyi vezetők Sztálinhoz fordultak, hogy fogadja őket „mindössze tíz
percre személyes ügyben, mert borzalmas hazugsággal vádolnak”, Sztálin
zölddel csak annyit írt Poszkrjobisevnek: „Mondd, hogy szabadságon vagyok.”17
 TÁRSASÁGI ÉLET A TERROR IDEJÉN - A HATALMASSÁGOK
FELESÉGEI ÉS GYERMEKEI

Az egész tragédia vidám hangulatban, a dicsőségek és az évfordulók véget

nem érő sora mellett zajlott. íme, egy életkép a terror éveiből, ami egyébként
semmiben sem különbözik egy bárhol, bármikor élő apa, lánya és annak legjobb
barátnője hétköznapjának bármelyik pillanatától. A terror csúcsán Sztálin a
lakásában vacsorázott az akkor tizenegy éves Szvetlánával, valamint annak
legjobb barátnőjével, Marta Peskovával, akinek apját és nagyapját, Gorkijt
állítólag Jagoda, a kislány anyjának szeretője ölte meg. Sztálin azt akarta, hogy
Szvetlána összebarátkozzon Martával, ezért bemutatta őket egymásnak. A
lányok éppen Szvedana szobájában játszottak, amikor a házvezetőnő bement
hozzájuk, és szólt, hogy Sztálin hazaért, és az asztalnál ül. Sztálin ugyan
magányos, de vidám természetű volt. Szeretett hazamenni, hogy Szvetlánával
töltse az időt. Amikor hazaérkezett, elkiáltotta magát:
- Hol van az én hozjajkám?
Majd leült lánya mellé, és együtt készítették el a házi feladatot. A kívülállók
mindig elcsodálkoztak azon, hogy lehetett egy ilyen szigorú ember „ilyen
gyengéd a lányához”. Egyszer a térdére ültetette lányát, és ezt mondta egyik
látogatójának:
- Amióta az anyja meghalt, csak hozjajkának szólítom, de annyira belejött a
szerepébe, hogy elkezdett utasításokat osztogatni a konyhában, és végül
kiküldték. Ekkor sírni kezdett, úgyhogy most próbálom megnyugtatni.
Aznap este Sztálin Martát cukkolta. Marta igazán szép lány volt, de gyakran
borzalmasan elpirult.
- Azt hallottam, Marfocska, hogy a fiúk udvarolgatnak neked!
Marta teljesen zavarba jött, nemhogy válasz nem jött ki a torkán, de még a
levesét is alig bírta lenyelni.
- Szóval a fiúk teszik neked a szépet! - folytatta Sztálin.
Ekkor Szvetlána a barátnője segítségére sietett:
- Hagyd békén, papa!
Sztálin felkacagott, és mint mindig, most is engedelmeskedett a kis
hozjajkának- A vacsorák „szörnyűek voltak”, emlékezett Marta. Nem félt
Sztálintól, hiszen gyerekkora óta ismerte őt, ám a dolgok mégsem egészen
olyanok voltak, amilyennek azt a gyerekek látták: rengetegen eltűntek Szvetlána
[118]
szüleinek barátai közül. Marta nem sokkal korábban szemtanúja volt, amint
anyja új szeretőjét letartóztatták. 1

A le nem tartóztatott vezetők gyerekei számára ez az időszak maga volt a

paradicsom. Jazzőrület söpört végig az országon: Alekszandrov legújabb
musicaljét, a Volga, Volgát 1938-ban mutatták be, a dalokat pedig szakadatlanul
játszották a tánctermekben. A diplomáciai testületi mulatságokon a gyilkosok
önfeledten táncoltak a jazzre. Kaganovics a jazzt „a vidámság forrásának, a
jókedvű fiatalság zenés szervezőerejének” tartotta. Barátjával, a jazzmilliomos
Leonyid Utyeszovval együtt még röpiratot is írt a témában, Vasutas dal-, tánc- és
jazzegyüttesek szervezése címmel. A „Lokomotív” az összes szovjet állomást
kötelezte, hogy saját „dzsáz” együttest hozzanak létre. Ekkoriban nagy szükség
volt a vidámságra.
„A reményteli jövőbe vetett hit időszaka volt ez - emlékezett vissza Sztyepan
Mikojan. - Szüntelen izgalom és boldogság uralkodott. Megnyitott a csillárokkal
díszített új metró, elkészült az óriási Moszkva Hotel és Magnyitogorszk, az új
város. Mindenfajta egyéb dicsőséget is megélhettünk.” A propagandagépezet
ódái a munka hőseiről - köztük a szuperbányász Sztahanovról -, a repülés és a
kutatás hőseiről zengtek. Jezsovot és Vorosilovot úgy ünnepelték, mint a
balladák „lovagjait”. Mozifilm készült A repülés hőseinek története címmel.
„Valóban a hősök időszaka volt! - emlékezett vissza Natasa, Andrejev lánya. -
Nem féltünk. Az élet mosolygó arcokról, hegymászókról és hős pilótákról szólt.
Nem mindenki élt nyomás alatt. Gyermekként megtanították nekünk, hogy
legfontosabb feladatunk az emberek erőssé tétele, az Új Ember megteremtése és
az emberek tanítása. Az iskolában megtanultuk, hogyan használjuk a különféle
szerszámokat. Vidékre mentünk, ahol az aratásban segédkeztünk. Nem kaptunk
fizetséget, ez a kötelességünk volt.”
Az NKVD tagjai is hősöknek számítottak. December 21-én a szervezet egy
Bolsojban rendezett gálaünnepségen tartotta fennállásának húszéves
évfordulóját. Mikojan virágok között, Sztálin és Jezsov arcképei alatt
pártzubbonyban mondta beszédét:
- Ügy tanuljátok meg Jezsov elvtárstól a sztálini munkát, ahogy ő megtanulta
Sztálin elvtárstól. - Egy bökkenő azért akadt a beszédben. - Az SZSZKSZ összes
állampolgárának NKVD-ügynökké kell válnia.
Az ország Puskin halálának és a grúz költőnek, Rusztavelinek az évfordulóját
ünnepelte. Az eseményt Mikojan és Vorosilov közreműködésével Berija
szervezte. Miközben Európa egyre inkább a háború felé sodródott, Sztálin az
orosz kultúrát tudatosan a bolsevizmussal egyesítette.
A szovjetek a spanyol polgárháborúban a fasiszták ellen harcoltak, ami
odahaza a spanyol dalok, a spanyol sapkák - „kék színű, vörös szemellenzős”
- és nagy baretták - „hetykén félrevágva” - divatját vonta maga után. A nők
spanyol blúzokat viseltek. A legnépszerűbb dal a Ha holnap háború lesz lett. A
vezetők összes gyereke pilóta vagy katona akart lenni.
 „Még mi, gyerekek is tudtuk, hogy háború közeleg - emlékezett vissza
Artyom, Sztálin fogadott fia. - Tudtuk, hogy erősnek kell lennünk, hogy ne
tudjanak minket elpusztítani. Egy nap Sztálin bácsi magához hívott minket,
fiúkat, és azt kérdezte: »Mit akartok kezdeni az életetekkel?«” Artyom mérnök
akart lenni. „Nem jó. Nekünk tüzérek kellenek.” így hát a mérnök Artyom és
Jakov belépett a tüzérséghez. „Ez volt az egyetlen kiváltság, amit valaha is
Sztálin bácsitól kaptam” - mondta Artyom. Az elitet a pilóták alkották. Nem egy
hatalmasság fia lépett „Sztálin sólymainak” sorába. Vaszilijt, Sztyepan Mikojant
és Leonyid Hruscsovot egyaránt pilótának képezték ki.2
Különös időszak volt a vezetők családjai számára. A szülők mindennapjait
megtöltötte a gyötrelem, a bizonytalanság, a barátok, kollégák és rokonok
letartóztatásától való félelem. A nyugati beszámolókban és a szovjet
visszaemlékezésekben írtak alapján a bolsevik elit meg lehetett győződve róla,
hogy a letartóztatottak valójában ártatlanok voltak. Azok a gyerekek, akiknek az
apja részt vett a mészárlásban, legalábbis ezt állították. A valóság azonban ezzel
tökéletesen ellentétes. Zsdanov arra okította fiát, Jurijt, hogy Jezsov még a
legfurcsább ügyekben is helyesen dönt:
- Az ördög tudja! Sok éve ismerem, de akkoriban Malinovszkij is ott volt
- mondta a hírhedt cárista kémre utalva.
Andrejev meg volt győződve, hogy az ellenség jelen van, ám álláspontja
szerint a letartóztatások előtt „alaposan ki kell vizsgálni” ügyüket. Mikojannak
ugyan sok letartóztatással kapcsolatban voltak fenntartásai, ám - fia, Szergo
szavaival élve - „fanatikus kommunista” volt. A feleségek, ha lehet, még a
férjeknél is fanatikusabbak voltak. Mikojan elmondása szerint felesége feltétel
nélkül hitt Sztálinban, és soha nem kérdőjelezte volna meg tetteit. „Apám -
mondta Natasa Andrejeva - hitt abban, hogy a szabotőrök és az ötödik hadoszlop
az állam elpusztítására törekszik, ezért meg kell őket semmisíteni. Anyám is
hasonlóan megszállott volt. Háborúra készülődtünk.”
A vezetők sosem beszéltek a terrorról gyerekeik előtt, akik gyilkosságok és
hazugságok világában éltek. „A kor legárulkodóbb jele volt, hogy még saját fiaik
előtt sem fedték fel gondolataikat”, vélekedett Andrej Szaharov fizikus. A
gyerekek természetesen észrevették, ha környezetükből, kimondhatatlan és
kibeszélhetetlen űrt maguk után hagyva eltűntek a nagybácsik vagy a család
barátai. A Mikojan gyerekek meghallották, amint szüleik és a nagybácsik az
örmény letartóztatásokról beszéltek, és arra is felfigyeltek, amikor az apa végül
nem tudta türtőztetni magát, és felkiáltott: „Nem hiszem el!” Andrejev „soha
nem beszélt ilyenekről, hiszen az a szüléinkre tartozott”, emlékezett vissza
Natasa Andrejeva. „Am ha egy fontos embert tartóztattak le, apám rendre így
szólt anyámhoz: »Dorocska, válthatnánk néhány szót?«” Dóra azzal
büszkélkedett családjának, hogy az ellenséget pusztán a tekintetéből fel tudja
ismerni. Általában a konyhaajtó mögött sugdolóztak. Ha a feleség valami
veszélyeset kérdezett, Mikojan azonnal azt kiáltotta: „Hallgass!” Halála előtt
Ordzsonikidze határozott „Ne most!”-tal csitította feleségét. A szülők folyton az
erdőben vagy a Kreml körül sétálgattak.3
A rakparti ház - a fiatal vezetőknek, köztük Hruscsovéknak, a népbiztosok
többségének és Sztálin rokonságának, például a Szvanidzééknak és a
Redenszéknek a lakhelye - lakói minden éjjel figyelték a felvonó zaját és a
[119]
kopogtatásokat az ajtón, ahogy az NKVD a gyanúsítottakat tartóztatta le.
Trifonov Ház a rakparton című művében leírta, ahogy reggelente az egyenruhás
kapus tájékoztatta a többi lakóját az éjszakai letartóztatásokról. Az épület
hamarosan szinte kiürült, a lakások ajtóit sorban lezárta az NKVD. Hruscsov is
aggódott családja pletykás nőtagjai miatt. Mindig dühös lett, amikor paraszti
származású anyósa a földszinten, a lépcsőházban beszélgetett, hiszen jól tudta,
hogy elég egy rossz szó, és az ember élete máris veszélybe kerül.
A szülők előre összekészített bőröndökkel várták az esetleges börtönt, párnáik
alatt Mauser és Chagal pisztolyokat tartottak, készen az öngyilkosságra. Az
okosabb szülők betanították gyerekeiknek, mit tegyenek, ha letartóztatnák őket:
Zoja Zarubina, egy csekista mostohalányának az anyja megmutatta, miként
gyűjtse össze a meleg ruhákat, és elmagyarázta, hogyan menjen nyolcéves
húgával egy távoli, vidéken élő rokonához.4
A gyerekek felfigyeltek az állandó költözködésekre, hiszen minden
kivégzéssel megürült valamilyen lakás vagy dácsa, amelyet a túlélők és a
párttagok nagyobb lakásra vágyó feleségei azonnal elfoglaltak. Sztálin ezzel is
motiválta a vezetőket a mészárlásra. Jezsov családja Jagoda lakásába költözött.
Zsdanov Rudzutak dácsáját kapta meg, Molotov Jagodáét, később Rikovét.
Visinszkij volt a legkapzsibb közülük. Mindig mohón sóvárgott Leonyid Sze-
rebrjakov dácsája után: „Alig bírom levenni róla a szemem. [...] Szerencsés
ember vagy, Leonyid” - mondogatta. Pár nappal Szerebrjakov 1936. augusztus
17-i letartóztatását követően az ügyész magának követelte a dácsát. Még azt is
elintézte, hogy régi lakásának elhagyásáért kártalanítsák, és azt a hatszázezer
rubelt is kijárta magának, amelyet az új ház átépítésére költött. A hatalmas
összeget 1937. január 24-én hagyták jóvá, éppen aznap, amikor
[120]
Visinszkij a Radek-ügyben Szerebrjakovot kérdezte ki. Jaj volt annak,
aki nem fogadta el ezeket az ajándékokat. Jegorov marsall meggondolatlanul
visszautasította egy lelőtt elvtárs dácsáját.
„Az előző lakók lelkei - írta Szvetlána Sztálin - még mindig a falak között
kóborolnak.”5
„1937-ben nem féltünk” - mondta Natasa Andrejev, töretlenül hitt benne, hogy
az NKVD csak az ellenségeket tartóztatja le, így őt és szüleit soha nem
tartóztathatják le. „Nem aggódtam, és csak később jöttem rá, hogy a szüleim
állandó félelemben éltek” - mondta Sztyepan Mikojan. A Politubüro tagjai az
összes kihallgatási jegyzőkönyvet megkapták. Sztyepan általában belekukkantott
azoknak a családtagjainak a dokumentumaiba, akikről kiderült, hogy ellenségek.
Minden családban volt egy „retusáló”. Mikojanéknál egy néhai bolsevik örökbe
fogadott fia, Szergej Saumjan látta el a feladatot. Végigment a családi
fotóalbumokon, és kitörölte a kivégzett vagy letartóztatott ellenségek arcát - a
gyerekek kedvelt időtöltésének, a kifestőkönyvek színezésének megdöbbentő
torzulása.6
Még ha az emberek meggyilkolásának véletlenszerűségét nem is fogták fel,
azzal azért tisztában voltak, hogy a halál mindenhol jelen van, a háború
közeledte pedig egyet jelent az ellenség megölésének szükségszerűségével. A
gyerekek egymás között is beszélgettek erről. Vaszilij Sztálin vidáman számolt
be a letartóztatásokról Artyom Szergej evnek és unokatestvéreinek, a
Redenszeknek.
Otthon a suttogás és titkolózás miatt csak keveset tudtak meg, általában az
iskolában szerezték be a híreket. A vezetők gyerekeinek nagy része a
százhetvenötös (vagy a száztízes) iskolába járt, ahova apjuk sofőrjei
Packardokkal és Buickokkal szállították őket. Ez éppen annyira különlegesnek
számított, mint nyugaton egy Rolls-Royce az iskola kapujában. A Mikojan
gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy az iskola előtt fél kilométerrel
kiszállhassanak, s a hátralévő fél kilométert gyalog tették meg. Ezekben az elit
iskolákban a tanárok (köztük a felemelkedőben lévő Nyikolaj Bulganyin angolt
tanító felesége) úgy tettek, mintha mi sem történne, pedig egyre nagyobb
nyomás nehezedett a gyerekekre. Sztyepan Mikojan legjobb barátja, Szereza
Metalikov -az idősebb kremlevkai doktor fia és Poszkrjobisev unokaöccse -
látta, ahogy 1937-ben letartóztatták szüleit.
Az alázatos tanárok cárevnaként bántak Szvetlánával. Egyik diáktársa
elmondása alapján az asztala úgy ragyogott, akárcsak egy tükör; egyedül az ő
asztalát fényesítették. Minden alkalommal, amikor egy szülőt letartóztattak, a
gyerekét is rejtélyes módon eltávolították Szvetlána osztályából, nehogy az
ellenség sarjaival kelljen egy levegőt szívnia.
Néha a barátokat a többiek előtt, összejövetelek alkalmával tartóztattak le.
Vaszilij Sztálin és Sztyepan Mikojan éppen a Katonai Akadémia diákjaival
mulatozott, amikor megszólalt a csengő. Egy egyszerű kinézetű férfi Vaszilij
Sztálint kérte az ajtóhoz, majd alázatos tisztelettel közölte vele, hogy az NKVD
az összejövetelen részt vevő egyik fiút szeretné letartóztatni. Vaszilij visszament,
kiküldte barátját, miközben Sztyepan fülébe súgta, hogy a fiút letartóztatják. Az
ablakból nézték, ahogy a férfi a fekete autóba ülteti a fiút, a „tizenéves
szovjetellenes csoportosulás tagját”. Soha többé nem láttak.
A szülők alaposan utánajártak, kivel barátkoznak a gyerekeik. „Mostohaapám
mindig nagyon elővigyázatos volt a barátaimmal kapcsolatban - emlékezett
vissza Zoja Zarubina. - Mindig tudni akarta, kicsodák a barátom szülei...” Még a
Lubjankában is leellenőrizte őket. Vorosilovék szigorúbbak voltak, mint
Mikojanék, akiknél viszont Zsdanovék még engedékenyebbek voltak. Amikor a
Vorosilov gyerekeket olyan fiú hívta telefonon, akinek az apját letartóztatták,
Jekatyerina Vorosilova azonnal megparancsolta, hogy szakítsák meg vele a
kapcsolatot. Zsdanovék fia, Jurij arról számolt be, hogy szülei még az ellenségek
gyerekeinek látogatását is elnézték. „Szüleim nem tiltakoztak.” Am ez idővel
változott: az 1937-1938-as, viharos években mindez már nehezen lett volna
elképzelhető. Amikor Sztyepan Mikojan egy Kátya nevű lánnyal járt, talált egy
NKVD-jelentést arról, hogy a lány egyik barátja az ellenség fia. „Vártam, hogy
apám mondjon valamit, [...] de nem szólt.” Amikor azonban egy Mikojanékhoz
közel álló család keveredett gyanúba, azonnal megszakították velük a
kapcsolatot.7
* * *
Poszkrjobisev és Jezsov ragyogó fiatal feleségeinek érkezésével 1937 elején
Sztálin környezete minden korábbinál színesebbé és kozmopolitábbá vált.
Zubalovóban Sztálin rendszeresen piknikezett családjával, és sosem feledkezett
meg lányának és Marta Peskovának a megajándékozásáról. Mialatt az ország az
NKVD ámokfutása miatt szenvedett, Sztálin gondoskodón bánt a gyerekekkel.
Egyszer a kilencéves Leonyid Redensz elveszett Kuncevóban. Amikor végre
előkerült, odaszaladt néhány felnőtthöz, akik Sztálint kivéve mind jót nevettek.
- Eltévedtél? - kérdezte. - Gyere velem, megmutatom az utat.8
A család Sztálinhoz való régi, felhőtlen viszonya fokozatosan rettegéssé
változott.

 ÖTÖDIK RÉSZ

Mészárlás: Berija színre lép,

1938-1939
 A ZSIDÓ NŐK ÉS A VESZÉLYBEN FORGÓ CSALÁD

Miközben Sztálin Zubalovóban pihent, Pavel és Zsenya Allilujeva középső

gyermeke, Szergej sírni kezdett, szülei pedig amiatt aggódtak, hogy felébreszti
Sztálint. Pavel - akinek ugyanolyan hisztérikus természete volt, mint testvérének,
Nágyának - pofon ütötte lányát, Kirát, mert nem tudta Szergejt elcsendesíteni. A
tizenéves, megzabolázhatatlan Kira - mivel Sztálin körül nőtt fel - nem érzékelte
a veszélyt. Amikor visszautasította azt az ételt, amit Sztálin kínált neki, Pavel az
asztal alatt megrúgta. A játszó gyerekek olyan felszabadultak voltak Sztálin és a
gyilkosok körül, mint a krokodil nyitott szája körül repkedő madarak.
Sztálin sokszor látogatott elvtársaihoz; gyakran vacsorázott
Poszkrjobisevéknél, ahol általában táncoltak, és különféle kitalálós játékokat
játszottak. Poszkrjobisev éppen ekkoriban vett feleségül egy életvidám nőt, aki
ennélfogva Sztálin környezetének részévé vált. Ez a valószínűtlenül romantikus
hős még 1934-ben részt vett egy Mihail Metalikov által rendezett összejövetelen
a Kremlben. Metalikov felesége, Aszja közvetlen kapcsolatban állt Troc-kijjal,
hiszen testvére Szedovhoz, Trockij fiához ment feleségül. Metalikov igazi neve
Maszenkisz volt; litván zsidó cukorgyáros családból származott, ami
meglehetősen baljós kombinációnak számított.
Metalikov sötét hajú, karcsú testvérét Bronyiszlavának hívták. Tele volt élettel
és játékossággal, ami csupa olyan tulajdonságnak számított, ami hiányzott a régi
bolsevik nőkből. A huszonnégy éves Bronka egy ügyvédhez ment feleségül;
született is egy gyermekük, az asszony pedig endokrinológusi végzettséget
szerzett. A fényképek tanúsága szerint vékony testalkata volt, pajkos eleganciáját
pedig pettyes ruhája mutatta. Azon a bizonyos napon, a mulatságon valamilyen
játékot játszott, és az asztal körül szaladgált, miközben Sztálin majomszerű
kabinetfőnöke, a negyvenhárom éves Poszkrjobisev figyelte. Bronka hirtelen
ételdobálásba kezdett, ám elvétette a célpontot, és a sütemény Poszkrjobisev
zubbonyán landolt. Poszkrjobisev beleszeretett Bronkába, és hamarosan
feleségül is vette. Poszkrjobisev odaadó imádatáról fényképek tanúskodnak. A
történelembe ugyan egyfajta Quasimodóként vonult be, ám ezeken szerelmes
férjként tündököl, amint fejét felesége vállára hajtja, közben pedig barna haját
simogatja.
A szépség és a szörnyeteg kapcsolata sok tréfára adott okot Sztálin
környezetében. Kira Allilujeva hallotta, amint „Poszkrjobisev gyönyörű lengyel
felesége azon viccelődött, hogy férje olyan csúnya, hogy csak sötétben hajlandó
vele ágyba bújni”. Poszkrjobisev azonban büszke volt csúnyaságára: Sztálin a
magatartása miatt választotta ki. Örömmel töltötte be az udvari bolond szerepét -
Sztálin sokszor tette próbára Poszkrjobisevet, hogy meg tud-e inni egy slukkra
egy pohár vodkát, vagy milyen sokáig tudja fenntartani kezeit, miközben körmei
alatt égő papírok vannak.
- Odanézz! - nevetett Sztálin. - Szása egy rezzenés nélkül meg tud inni egy
pohár vodkát!
Sztálin kedvelte Bronkát, az olyan vidám nők új generációjának képviselőjét,
akik biztonsággal mozogtak az elit köreiben, ahol pedig mindennap
hatalmasságokkal találkoztak. Sztálint bizalmasan tegezte, ha pedig külföldre
utazott - az Allilujeva asszonyokhoz hasonlóan -, mindig hozott valami
ajándékot Szvetlánának, és megkérdezte Sztálint, hogy odaadhatja-e neki.
- Vajon jó lesz rá? - kérdezte egy Nyugatról hozott pulóverről.
- Hát persze!
- Akkor add oda neki!
Bronka legjobb barátnője Jevgenyija Jezsova, a szerkesztő és fékezhetetlen
irodalomrajongó volt. A két szép, vidám és szeleburdi természetű lengyel vagy
lett származású zsidó nő annyira hasonlított egymásra, hogy Kira Allilujeva
testvéreknek hitte őket. Még a családnevük - Szolomonova - is megegyezett,
pedig nem voltak rokonok. Jezsov és Poszkrjobisev is jó barátok voltak, gyakran
mentek együtt horgászni, miközben feleségeik pletykál-kodtak.1
Míg Földiszeder - aki időközben a Politbüro tagjelöltjévé lépett elő - az
embereket mészárolta, felesége szinte minden művésszel megismerkedett,
legtöbbjükkel le is feküdt. A vonzó Iszaak Bábel volt Jezsova legfőbb udvarlója.
„Akiket meghívtunk, mindannyian eljöttek” - hencegett Pirozskova, Bábel
felesége. Szolomon Mihoelsz, a zsidó színész, aki Lear királyt alakította
Sztálinnak, Leonyid Utyeszov jazzmuzsikus, Eizenstein filmrendező, Mihail
Solohov regényíró és Mihail Kolcov újságíró mind-mind e fantasztikus társaság
tagjai voltak. A Kremlben Jezsova járta a legtöbb foxtrottot, egyetlen táncot sem
hagyott volna ki. Legjobb barátnője, Zinajda Glikina szintén létrehozott egy
irodalmi szalont. Amikor Zinajda házassága felbomlott, Jezsov meghívta, hogy
költözzön hozzájuk, majd elcsábította. Nem ő volt Jezsov egyetlen szeretője.
Közben viszont Jevgenyija sem tétlenkedett, Bábellel, Kolcovval és Solohovval
folytatott viszonyt. Csak kevesen mondtak nemet Jezsov feleségének. „Nézzétek
- mondta Bábel -, a mi odesszai nőnk lett a királyság first ladyje!”2
Nágya halála után elterjedt a szóbeszéd, miszerint Sztálin beleszeretett, majd
feleségül vette Lazar Kaganovics testvérét, Roszát, vagy Kaganovics unokahúgát
(akit szintén Roszának hívtak), eseüeg Kaganovics lányát, Maját. Sokan
vélekedtek így. A fényképek tanúsága szerint Rosza Kaganovics csinos, sötét
hajú nő volt. A Kaganovicsok mind szép emberek voltak; fiatalkorában Lazar is
jóképű volt, lányát pedig Elizabeth Taylorhoz hasonlították. A történet szerint a
zsidó feleség hasznos propagandát szolgáltatott volna a náciknak, hiszen a
házaspár egyszerre képviselte a zsidó és bolsevik szörnyet. Kaganovicsék - mind
az apa, mind a lánya - annyira hevesen tagadták az állítást, hogy az már szinte
[121]
gyanút keltett, noha a történet valószínűleg puszta kitaláció.
Az eset azért is ironikus, mert a náciknak semmi szükségük nem lett volna
ilyen koholmányokra, hiszen Sztálint, Polina Molotovától kezdve Maria
Szvanidzén és Poszkrjobiseván át egészen Jezsováig, a valóságban is zsidó nők
vették körül. Berija szóbeszédek iránt érdeklődő, ám a politika iránt érdektelen
fia úgy emlékezett, hogy apja még listát is készített Sztálinnak zsidó nőkkel
folytatott viszonyairól.3
A fiatal és csinos zsidó nők Sztálin körül legyeskedtek, ám mindegyikük
„származása kétesnek” számított. A dialektikus materializmusnál sokkal jobban
érdekelte őket az öltözködés, a viccek és a különféle viszonyok. Zsenya
Allilujevával és Maria Szvanidzével együtt ők alkották Sztálin családi és elvtársi
környezetének lelkét. Sztanyilasz Redensz - a moszkvai NKVD főnöke -
gyakran látogatott Allilujevékkal Jezsovékhoz. A gyerekeket valósággal
lenyűgözte az NKVD-főnök: , Jezsov olyan büszkén vonult le a lépcsőn pompás
egyenruhájában, hogy az szinte már ijesztő volt - emlékezett vissza Leonyid
Redensz. - Annyira mogorva volt, apám pedig olyan nyitott.” Kira Allilujeva
nagyon élvezte az örökké tréfálkozó Jevgenyija Jezsova és Bronka
Poszkrjobiseva társaságát. Jezsov éjt nappallá téve dolgozott, nem volt ideje
társasági életet élni. Kira és a többi tizenéves egyszer tréfából a szobája
függönye mögé bújt. Amikor az apró termetű Földiszeder csizmájában elvonult
mellettük, nem bírtak magukkal, és kuncogni kezdtek. Szüleik - Pavel Allilujev
és Sztanyiszlasz Redensz - azonban rettentő mérgesek voltak rájuk a csínytevés
miatt, hiszen jól tudták, mi forog kockán; ám hogyan is magyarázhatták volna el
a gyerekeknek, milyen veszélyes játékot űznek? A Sztálin körüli nők durva
szórakozásai hirtelen azonban jó célponttá tették őket.
Sztálin tavasszal egyre hűvösebben kezdett viselkedni a családjával, mert
pletykás, tolakodó magatartásuk gyanússá vált számára. 1937. február 28-án,
Szvetlána tizenegyedik születésnapja alkalmából összegyűlt a család, még
Sztálin grúz fia, Jakov is elment, aki ekkor vitte magával először Júliát, zsidó
származású feleségét. A nő korábban egy csekista őr felesége volt. Jakov
Redenszéken keresztül ismerkedett meg vele, emiatt Sztálin azzal vádolta
Redenszéket, hogy fia miattuk került kapcsolatba „azzal a zsidó nővel”. Az
áskálódó természetű Maria Szvanidze Júliát „kalandornőnek” tartotta, amiről
Sztálint is igyekezett meggyőzni:
 -Joszif, ez képtelenség! Tenned kell valamit!
Ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy Sztálin a fia oldalára álljon.
- Egy férfi azt a nőt választja, akit szeret - felelte Sztálin -, függetlenül attól,
hogy „hercegnő vagy varrónő”.
Miután összeházasodtak, és megszületett lányuk, Gulia, Sztálin megjegyezte,
hogy Júlia milyen szép rendben tartja Jakov ruháit. Végül is baba volt. „Most
már látom, hogy jól választottál” - mondta Sztálin Jásának, aki a Granovszkij
utcában, egy nagy, impozáns lakóépületben élt kis családjával. Amikor Sztálin
találkozott Júliával, egészen megkedvelte, és szerető grúz após módjára saját
maga etette meg villával.
Sztálin, aki egyre türelmetlenebb lett családjával, nem vett részt az
összejövetelen. Maria Szvanidze tudni vélte az indokot: Allilujevék haszontalan
emberek. „Olga őrült, Fjodor idióta, Pavel és Niura [Anna Redensz] ostoba,
Sztany [Redensz] szűk látókörű, Vászja [Vaszilij Sztálin] lusta, Jása
[Dzsugasvili] pipogya. Csak Aljosa, Zsenya, jómagam és [...] Szvetlána vagyunk
normálisak.” Utólag olvasva elég ironikusnak tűnő sorok, hiszen Szvanidzéék
buktak el elsőként. Maria rendkívül egoista személyiség volt, férjét nemritkán
zaklatta hencegő levelekkel: , Jobban nézek ki, mint a bolsevik asszonyok
hetven százaléka. [...] Aki csak találkozik velem, sosem felejt el.” Ez ugyan igaz
volt, ám Sztálin udvarában nem számított előnynek. Akár sajnálhatnánk is ezeket
a dölyfös, ám jóravaló asszonyokat, akik egyik pillanatról a másikra olyan
kutyaszorítóban találták magukat, amit fel sem bírtak fogni.4
Sztálin tavasszal Pavel Szvanidze és Redensz ellen biliárdozott. A hagyomány
szerint a veszteseknek a biliárdasztal alatt kellett átkúszniuk. Amikor Sztálinék
vesztettek, Pavel diplomatikusan felajánlotta, hogy a gyerekek - Kira és Szergej -
teljesítsék a büntetést helyettük. Szergej megtette, hiszen még csak kilencéves
volt, ám a tizennyolc éves Kira megmakacsolta magát. Az anyjához hasonlóan
szókimondó és félelmet nem ismerő lány ragaszkodott hozzá, hogy a vesztes
Sztálinnak és az apjának kell bemászniuk az asztal alá. Pavel dührohamot kapott,
és jól rácsapott lányára a biliárdütővel.
Nem sokkal később Sztálin és a kék szemű, elegáns megjelenésű Szvanidze
többé nem voltak „testvérek”. „Aljosa igencsak liberális volt, európai
gondolkodású - emlékezett vissza Molotov. - Sztálin felfigyelt erre..Szvanidze az
Állami Bank elnökhelyettesi posztját töltötte be, az intézmény pedig tele volt
városi kozmopolitákkal, akik ekkorra egyre inkább komoly gyanúba keveredtek.
1937. április 2-án Sztálin baljóslatú levelet írt Jezsovnak: „Tegyél rendet az
Állami Banknál!” Szvanidze az évek során sok titkos és kényes ügyet intézett el
Sztálinnak. Maria Szvanidze naplója az év közepén hirtelen abbamaradt; nem
volt már bejáratos Sztálinhoz. December 21-én már vizsgálat folyt ellenük, és
Sztálin születésnapjára sem kaptak meghívást, ami igencsak kellemetlenül
érintette Mariát. Napokkal később Szvanidzéék meglátogatták Zsenya és Pavel
Allilujevet a rakparti házban (ahol mindannyian éltek). Maria mély kivágású
bársonyruhájával kérkedett. Éjfél után mentek el. Zsenya és Kira éppen
mosogatott, amikor megszólalt a csengő. Maria első házasságából született fia
állt az ajtóban. „Mamát és Aljosát letartóztatták, még a gyönyörű ruháját sem
vehette át.” Néhány hónappal később Zsenya levelet kapott Mariától, amelyben
azért könyörgött, hogy juttassa el írását Sztálinhoz. „Ha nem engednek ki a
táborból, meg fogok halni.” Zsenya hát elvitte a levelet Sztálinhoz, aki így felelt:
- Soha többé ne csinálj ilyet!
Mariát egy még szigorúbb táborba vitték. Mivel Zsenya nagyon közel állt
Sztálinhoz, érzékelte a rá és gyerekeire leselkedő veszélyt, ám a vele elkövetett
borzalmak ellenére is élete végéig imádta. Elfordult Sztálintól, és folyton Pavelt
kérlelte, hogy beszéljen Sztálinnal a letartóztatott barátaival kapcsolatban, aki
végül engedett feleségének:
- Ok a barátaim, úgyhogy akkor engem is zárjatok börtönbe!
Erre néhányukat elengedték.
A többi Allilujev is megtett minden tőle telhetőt. A Kremlben egyfajta
nagyasszonyként élő nagymama, Olga nem sokat beszélt. Míg a többiek abban a
hitben éltek, hogy Sztálin semmit nem tud a letartóztatásokról, és az NKVD még
őt is megtéveszti, Olga pontosan tisztában volt vele, hogy „semmi sem történik a
tudta nélkül”. Az asszony elhidegült férje, a nagyra becsült Szergej viszont
gyakran fordult Sztálinhoz, és lakásában, a kanapéján üldögélve várakozott rá.
Nemritkán el is aludt, és arra ébredt, hogy Sztálin a kora hajnali órákban érkezik
haza az elhúzódó vacsorákról. Ekkor mindig valakinek az életéért könyörgött.
Sztálin kedvenc szavának ismételgetésével ugratta apósát: „Pontosan, pontosan.”
- Végre meglátogattál, pontosan, pontosan - viccelt Sztálin.
Mikojan nem sokkal Szvanidzéék letartóztatása után ismét egy vacsorára
ment Kuncevóba. Sztálin tudta, hogy Aljosa milyen közel állt hozzá, ezért
egyenesen odament, és megkérdezte:
- Hallottad, hogy Szvanidzét letartóztattuk?
- Igen... De hogy történhetett mindez?
- Német kém - felelte Sztálin.
- Hogyan lehetséges ez? - kérdezett vissza Mikojan. - Semmi bizonyíték nincs
a szabotázstevékenységére. Mi haszna egy olyan kémnek, aki semmit nem
csinál?
Sztálin elmagyarázta, hogy Szvanidze „különleges kém”, akit az első
világháborúban, német hadifogsága alatt szerveztek be, és mindössze az volt a
feladata, hogy információt szolgáltasson nekik. A fejtegetést követő vacsora
valószínűleg a szokásos módon zajlott le.5
***
Egy vezető letartóztatása után a terror új erőre kapott. Az éppen lefokozott,
fakó arcú, arrogáns ukrán „herceg”, Posztisev, aki egykor Molotovval lassút
táncolva igencsak megnevettette Sztálint, kétségbeesetten igyekezett
[122]
kegyetlenségét bizonyítani, és a Volga partján fekvő Kujbisev szinte
valamennyi hivatalnokát megsemmisítette. Az 1938 januárjában tartott ülésen
végül azzal a váddal illették, hogy rossz embereket gyilkolt meg.
- A szovjet és a pártvezetés az ellenség irányítása alatt állt - állította Posztisev.
- Az egész? A legelső embertől a legutolsóig? - vágott közbe Mikojan.
- Nem volt egyetlen ártatlan ember sem? - kérdezte Bulganyin.
- Nem túlzol egy kicsit, Posztisev elvtárs? - érdeklődött Molotov.
- Voltak hibák - jelentette ki Kaganovics.
Posztisev magához ragadta a szót:
- Úgy vélem, beszélnem kell hibáimról.
- Mondd el az igazat! - kiáltott Berija.
- Kérlek, engedjétek meg, hogy legjobb tudásom szerint elmagyarázhassam az
egész ügyet - kérte Posztisev, mire Kaganovics rádörrent:
- Ezt nem lehet megmagyarázni, ez itt a gond.
Posztisev felállt, hogy belefogjon mondandójába, de Andrejev rendre-
utasította:
- Posztisev elvtárs, foglalj helyet! Itt nem szabad sétálgatni.
Posztisev megtámadása után Malenkovra került a sor. Sztálin a Politbü-róból
való kizárását javasolta. Hruscsovot - akit nemsokára Ukrajna vezetőjévé
neveztek ki - tették tagjelöltté, aki így az élvonalba került. A Posztisev ellen
intézett támadások azonban Jezsovnak is intő jelül szolgáltak, hiszen az általa
végrehajtott letartóztatások is egyre jobban felbőszítették Sztálint. Sztálin
[123]
azonban ekkor még mindig nem döntött a sorsáról. Posztisev erőszakos
természete miatt rengeteg ellenséget szerzett, akik valószínűleg meggyőzték
Sztálint elpusztításának szükségességéről. Utolsó reménye abban állt, hogy
személyesen fordul Sztálinhoz. A kérést valószínűleg a vádlóival való
szembesítés után vethette papírra: „Sztálin elvtárs! Kérlek, fogadj az ülés után!”
„Ma nem tudlak - írta vissza Sztálin. - Beszélj Molotov elvtárssal!” Posztisevet
napokon belül letartóztatták.6 Sztálin újabb negyvennyolcezres kivégzési kvótát
hagyott jóvá, miközben Jegorov marsall követte „gyönyörű feleségét” a
„húsdarálóba”. Jezsovon 1937. december i-jére ismét olyan súlyos kimerültség
lett úrrá, hogy Sztálin kénytelen volt elrendelni egyhetes pihenését.7
 Február elején a részeg Földiszeder ismét Kijevbe látogatott, hogy az új
[124]
ukrajnai alkirállyal, Hruscsovval közösen újabb harmincezer embert
tartóztasson le. Amikor megérkeztek, felfedezték, hogy elődjük, Koszior
gyakorlatilag már az egész helyi Politbürót kiirtotta, ezért Hruscsov a
népbiztosok és helyetteseik letartóztatását kezdeményezte. A Politbüro Hruscsov
listájáról 2140 ember lelövetését hagyta jóvá. Hruscsov ezúttal is túlteljesítette a
kvótát: 1938-ban, Hruscsov ukrajnai terrorja során 106 119 embert tartóztattak
le. Jezsov látogatásai még nagyobb vérfürdőhöz vezettek: „Miután Nyikolaj
Ivanovics Jezsov Ukrajnába látogatott, [...] megkezdtük a bujkáló ellenség
megsemmisítését” - közölte Hruscsov, akit „az ellenség kegyetlen eltávolítása”
miatt „rendíthetetlen sztálinistaként” tartottak számon. Az NKVD felfedett egy
lovak megmérgezésére szőtt összeesküvést, és két professzort tartóztattak le,
akik a vád szerint náci ügynökök voltak. Hruscsov kipróbálta az állítólagos
mérget, ami azonban nem pusztította el a kísérleti lovakat. Csak három
különböző bizottság vizsgálatát követően tudta bebizonyítani, hogy az
összeesküvés képzelgés. Hruscsov valószínűleg csak Sztálin egyre
nyilvánvalóbb nemtetszését akarta alátámasztani az NKVD munkájának
megkérdőjelezésével.8
Jezsov Kijevben töltött alkoholmámoros napjai közben riasztó hanyagságról
tett tanúbizonyságot, és azzal dicsekedett, hogy a Politbüro az „ő kezében” van.
Bárkit letartóztattathatott, még vezetőket is. Egyik este, egy fogadást követően
szó szerint úgy kellett hazavinni. Nem kellett sok idő, hogy Jezsov
szertelenségei és hencegései Sztálin fülébe jussanak.9
Jezsov még időben visszatért Moszkvába, hogy részt vegyen a harmadik,
egyben utolsó „jobboldali és trockista szovjetellenes blokk” ellen folytatott
koncepciós peren. A per március 2-án kezdődött; Buharin, Rikov és Jagoda
voltak a vádlottak. Utóbbi beismerte, hogy többek közt Kirovót és Gorkijt is ő
ölte meg. Buharin bűnei bevallásával hajtotta végre élete utolsó dicső tettét,
amikor Sztálin és Jezsov infantilis összeesküvés-elméleteit ezópusi gúnnyal
mutatta be. Am ez már semmin sem változtatott. Jezsov részt vett a
kivégzéseken. Állítólag az ő utasítására verték meg Jagodát:
- Gyerünk, jól verjétek el!
Ám amikor saját ivócimborájának, Jagoda extitkárának, Bulanovnak a
kivégzésére került a sor, még belőle is előtört egy csepp emberség: halála előtt
konyakot hozatott neki.10
Jezsov már hónapok óta egy újabb pert tervezgetett, és az ügy befejezése után
javaslatot tett egy újabb, negyedik koncepciós per lefolytatására, mégpedig a
Komintern lengyel kémei ellen. Sztálin azonban végül nem járult hozzá. Ritkán
mondott le valamiről egy másik dolog érdekében. Most azonban érzékelte, hogy
saját helytartóit - különösen Földiszedret - már kimerítette a szüntelen mészárlás.

 BERIJA ÉS A KIMERÜLT HÓHÉROK

Április 4-én Jezsovot a vízi szállítás népbiztosává nevezték ki; ez bizonyos

tekintetben logikus döntés volt, hiszen a csatornákat az NKVD kényszermunka-
táborainak lakói építették. Ugyanakkor aggasztóan hasonló helyzet volt ahhoz,
amikor Jagodát a lefokozásakor hasonló pozícióba helyezték. Jezsov
mindeközben a Politbürót is feldúlta: Posztisevet kihallgatták, a nyugat-szibériai
főnököt, Ejhét letartóztatták. Sztálin Kosziort Kijevből Moszkvába helyezte át,
és szovjet kormányfő-helyettessé léptette elő. Ennek ellenére 1938 áprilisában
Koszior testvérét is letartóztatták. Egyetlen reménye saját rokonainak
befeketítése volt.
„Gyanú alatt, bizalmatlanság közepette élek - írta Sztálinnak. - El sem tudod
képzelni, milyen érzés ez egy ártatlan embernek. Testvérem letartóztatása sötét
árnyékot vet rám. [...] Az életemre esküszöm, soha nem ismertem Kaszimir
Koszior valódi természetét. Soha nem álltunk közel egymáshoz. [...] Hogy is
találhatott ki ilyeneket? Nem értem, Sztálin elvtárs, csak azt tudom, hogy az
egész az elejétől végéig kitaláció. [...] Téged kérlek, Sztálin elvtárs, és a
Politbürót is, hadd magyarázzak meg mindent. Egy ellenség hazugságainak
vagyok az áldozata. Néha ezt az egészet egy rossz álomnak érzem...” Milyen
gyakran hasonlították az áldozatok a saját helyzetüket egy „álomhoz”! Május 3-
án letartóztatták Kosziort, és nemsokára Gsubar is erre a sorsra jutott.
Kaganovics, saját állítása szerint „védte Kosziort és Csubart”, de aztán látva
kézzel írt vallomásaikat, már csak ennyit mondhatott: „Feladtam.”1
Jezsov - akinek éjszakáit az ivás és a kínzás töltötte ki - összeroppant munkája
terhe alatt. Sztálin észrevette Földiszeder összeomlását. „Hívom a
minisztériumot - panaszkodott Sztálin -, és közlik, hogy a Központi Bizottságba
ment. Hívom a Központi Bizottságot, és közlik, hogy a minisztériumba ment.
Üzenetet küldök a lakására, és ott fekszik hullarészegen.”2 Ezekre a hóhérokra
valóban óriási nyomás nehezedett. Himmlerhez hasonlóan, akinek a
későbbiekben az SS-es mészárosait kellett igazgatnia, Sztálinnak is úgy kellett
további munkára buzdítania az embereit. De nem mindegyikük volt elég erős
ahhoz, hogy tartani tudja a lépést.
A mészárosokat csak az alkohol tartotta életben. A józan tisztogatókat
megérintette a halál ilyen léptékű terjedése. A Belorusz Katonai Körzetben
vizsgálatot folytató tisztviselő beismerte Sztálinnak, hogy „elhivatottságomat
ugyan nem vesztettem el, de be kell vallanom, [...] összezavarodtam”. Sztálin
megnyugtatta. A terror kezdetekor, amikor még a Pravda vezetője volt, még a
kegyetlen Mehlisz is majdnem összeomlott. Levelet írt Sztálinnak, amely
fantasztikus pillantást enged a terror közepette a sztálini hatalmasságokra
nehezedő nyomásra:
Kedves Sztálin Elvtárs!
Az idegeim nem bírják tovább. Nem úgy viselem magam, mint egy bolsevik.
Különösen fájnak e szavak, amikor közvetlenül beszélek, mivel életemet és
párthűségemet neked köszönhetem. Teljesen össze vagyok törve. Az évek alatt
rengeteg embert veszítettünk el. [...] A Pravdái kell vezetnem, miközben nincsen
se szerkesztő, se jóváhagyott téma. Magamat „meggyötört szerkesztőként”
látom. Ez a módszeres téboly mindenkit felemészt. Tönkreteszi az embereket! Az
utóbbi napokban rosszul voltam, nem is aludtam, legkorábban délelőtt
tizenegykor vagy délben tudok elaludni. [...] Az újságnál eltöltött álmatlan
éjszakák után egyre kétségbeesettebb vagyok. Itt az ideje, hogy megszabadíts
[ettől a munkától]. Nem lehetek tovább a Pravda vezetője, beteg vagyok,
álmatlanságban szenvedek, nem tudom követni, mi történik az országban, a
gazdaságban, a művészetben és az irodalomban, még színházba sem jutok el.
Személyesen kellett ezt veled közölnöm, butaság lenne hazudni. Kedves Sztálin
elvtársam, kérlek, bocsáss meg nekem az általam okozott kellemetlen percekért.
Nagyon nehezen élem meg ezt a traumát!
Visinszkij főügyész szintén érezte a nyomást, egy alkalommal a következő
sorokat találta asztalán: „Mindenki tudja, hogy mensevik vagy. Miután Sztálin
kihasznált, viskóra, fog ítélni. [...] Menekülj! [...] Emlékezz Jagodára! Ugyanaz
lesz a sorsod. A mór megtette kötelességét, a mór mehet.”
Az állandóan részeg Jezsov észrevette, hogy Sztálin - mint azt egy később
levélben le is írta - „elégedetlen az NKVD munkájával, ami tovább rontotta
életkedvemet”.3 Kétségbeesetten próbálta bizonyítani hasznosságát, állítólag
még azt is javasolta, hogy Moszkvát Sztalinodarra nevezzék át. Felvetéseit
lesöpörték az asztalról. Ehelyett utasították, hogy gyilkoltassa meg saját NKVD-
s kinevezettjeit, akiket addig lelkesen védett. 1938 elején Sztálin és Jezsov úgy
határozott, hogy likvidálják Abram Szluckijt, a veterán csekistát. O azonban a
külügyi osztály vezetője volt, és mivel nem akarták megijeszteni a külföldi
diplomáciai képviselőket, előbb tervet szőttek az elmozdítására. Február 17-én
Frinovszkij az irodájába hívta Szluckijt, ahol Jezsov egyik helyettese hátulról
kloroformmal elkábította. Ezután mérget fecskendeztek Szluckij testébe, aki a
helyszínen meghalt. A hivatalos jelentésben szívroham szerepelt halála okaként.
[125]
Nemsokára a Jezsovhoz közel álló személyeket is elérte a tisztogatás.4
Mielőtt Jezsov pártfogoltját, Ljuskovot visszahívták volna a Távol-Keletről,
Jezsov bizalmasan értesítette őt. Ljuskov Japánba menekült. Jezsov a váratlan
fordulat miatt érzett kényelmetlensége miatt Frinovszkijt kérte meg, hogy kísérje
el Sztálinhoz: „Egyedül nem lett volna bátorságom.” Jezsov „szó szerint
megőrült”. Sztálin joggal feltételezte, hogy Jezsov figyelmeztette Ljuskovot.5
Sztálin vezetői érezték a kételyek szaporodását, ezért most, hogy már
bebizonyították gyilkolási készségüket, egyre inkább Jezsov hazugságairól és
alkalmatlanságáról kezdtek beszélni. Zsdanov különösképpen ellenezte Jezsov
terrorját. Fia, Jurij szerint apja kettesben akart beszélni Sztálinnal, de Jezsov
mindig körülötte ólálkodott. „Apámnak végül sikerült négyszemközt találkoznia
Sztálinnal, és ezt mondta neki: »Politikai provokáció zajlik...«” Valószínűleg
tényleg megtörtént a beszélgetés, hiszen Zsdanov állt legközelebb Sztálinhoz;
ráadásul Malenkov gyerekei is hasonló történetről számoltak be. 1938 közepén
Molotov és Jezsov összetűzésbe keveredett egymással a Politbüróban. Sztálin az
utóbbit utasította bocsánatkérésre. Amikor egy Spanyolországban dolgozó
diplomáciai képviselő, Alekszandr Orlov megszökött, Jezsov már annyira tartott
Sztálintól, hogy megpróbálta visszatartani az információt.
Július 29-én Sztálin újabb halállistát hagyott jóvá, amin ismét szerepeltek
Jezsov pártfogoltjai is. Jezsov rettegésében elkezdte lelövetni az összes olyan
foglyot, aki ártani tudott volna neki. A Moszkvában tartózkodó ukrán NKVD-
főnök, Uszpenszkij rájött, hogy a következő öt napban ezer ember kivégzését
tervezi. „El kell tüntetni a nyomokat - figyelmeztette Jezsov. - A vizsgálatokat
gyorsított eljárással kell lefolytatni, így semmi nem derülhet ki.”6
Sztálin finoman tudatta Jezsovval, hogy véleménye szerint segítségre van
szüksége az NKVD irányításában, ezért megkérte, jelöljön ki valakit. Jezsov
Malenkovot választotta, ám őt Sztálin nem akarta elmozdítani a Központi
Bizottságból; így aztán valaki - valószínűleg Kaganovics - Beriját javasolta.
Bizonyára Sztálin is egy kaukázusira gondolt; tudta, hogy a hegyvidéki emberek
gyilkos hagyományai - a vérbosszú és a titkos gyilkosságok - alkalmassá teszik
majd a feladatra. Berija őrült volt, ő volt az egyetlen főtitkár, aki saját kezűleg
kínozta áldozatait. Kedvenc játékszere a bot (zsguti) és a dorong (dubenka) volt.
Családtagjai és a régi bolsevikok közül is sokan gyűlölték. Sztálin a suttogó,
ármánykodó és vérszomjas Berijával az oldalán immár saját belső köreinek
elpusztításához is elég erősnek érezte magát.
Jezsov valószínűleg megpróbálta letartóztatni Beriját, de ekkor már késő volt:
Sztálin a legfelsőbb tanács augusztus 10-ei ülése alkalmával már találkozott
vele. Berija Moszkvába tartott.7
Nagy utat tett meg 1931 óta. A harminchat éves Berija bonyolult, de
tehetséges, elmés ember volt. Szellemes volt, végtelen számú közönséges viccet
és pajzán anekdotát ismert, és kedvelte a megsemmisítő megjegyzéseket.
Sikerrel egyeztette össze a szadista hóhér, a gyengéd férj és szerető apa
szerepkörét. A hatalom azonban a már amúgy is priapusi kéjencet igazi szexuális
ragadozóvá tette. Képzettsége révén az egyetlen szovjet vezetőnek számított,
akit akár „a General Motors elnökeként is el lehetett volna képzelni”, vélekedett
menye. Az óriási vállalatokat az aljas fenyegetések - „porrá zúzatlak” - és az
aprólékos gondosság furcsa keverékével irányította. „Mindennek, ami Berija
vezetése alatt állt, [...] óraműpontossággal kellett működnie”, ám „két dolgot ki
[126]
nem állhatott: a terjengősséget és a homályos beszédet”. , Jó szervező,
üzleti gondolkodásmódú és rátermett”, mondta róla Sztálin már 1932-ben
Kaganovicsnak, hozzátéve, hogy „kötélből vannak az idegei”, ami Sztálin
udvarában a túlélés egyik alapfeltétele volt. Molotov szerint „rendkívül okos
ember” volt, „elképzelhetetlenül energikus, akár egy hetet is képes volt alvás
nélkül végigdolgozni”.8
Berija egyszerre tudott „félelmet és lelkesedést kelteni”. Annak ellenére, hogy
kemény és durva volt - előfordult, hogy ezt kiabálta: „Letartóztatunk, és
hagyjuk, hogy a táborban rohadj meg. [...] A táborban fogsz meghalni!”
Saját csatlósai „istenítették”. Aljosa Mircsulava, akit fiatal korában még Berija
léptetett elő a grúz pártban, 2002-ben, a könyv írása során készült beszélgetés
során is „embersége, ereje, hatékonysága és hazaszeretete” kapcsán magasztalta.
[127]
Berija előszeretettel hencegett áldozatairól: „Hadd beszélgessek vele
valamelyik éjszaka, és még azt is bevallja, hogy ő Anglia királya!” A
westernfilmek voltak a kedvencei; magát mindig a mexikói banditákkal
azonosította. Bolsevik hatalmasság létére képzett volt. Sztálin gyakran ugratta
azzal, hogy csak azért hordja cvikkerét, mert így akar nagy tudású embernek
látszani.
Az ügyes cselszövő, kegyetlen pszichopata és szexuális kalandor úgy vágta el
az emberek torkát, úgy csábította el az udvarhölgyeket, és úgy tett mérget a
borospoharakba, mintha Dzsingisz kán, Nagy Szulejmán vagy a Borgiák
udvarában élt volna. Ám a „zelóta” - ahogy Szvetlana nevezte - ekkoriban
rajongott Sztálinért; olyan viszony volt köztük, mint egy hűbérúr és annak
vazallusa között, nem annyira elvtársnak, sokkal inkább cárnak tekintette
Sztálint. Az idősebb hatalmasságok ugyan tisztelettel, ám közvetlenül
viselkedtek Sztálinnal. Kaganovics is a bolsevik szókincstár teljes skálájával
dicsőítette. Berija így helyeselt: „Igen, igazad van, de mennyire, teljesen igazad
van”, emlékezett vissza Szvetlana Berija alázatosságára. „Mindig hangsúlyozta,
mennyire hű apámhoz, és Sztálin számára világossá tette, hogy legalább egy
ember van, aki feltétel nélkül támogatja.” Sztálin udvarába egyfajta forró
abháziai hangulatot hozott. Idővel egyre kiismerhetetlenebb, erősebb és
züllöttebb lett, a marxizmust egyre kevésbé érezte magáénak, ám e „kolosszális
figura” - ahogy Artyom nevezte - mindent megváltoztatott 1938-ban.9
Berija - sok elődjéhez hasonlóan - megpróbálta visszautasítani az előléptetést.
Kétségtelenül komolyan gondolta, hiszen Jagodát nemrég lőtték le, és már
Jezsov sorsa is kirajzolódni látszott. Berija felesége, Nyina nem akart elköltözni,
ám Berija rettentően ambiciózus volt. Amikor Sztálin Beriját javasolta az NKVD
vezető-helyettesének, Jezsov finoman célzott arra, hogy a grúz kiváló népbiztos
lenne. „Nem, helyettesnek is jó lesz” - felelte neki Sztálin.
Sztálin Vlaszikot küldte a költözés megszervezésére. Augusztusban Berija
visszarohant Grúziába, hogy felkenje tbiliszi utódját. Ezután érkezett
Moszkvába, ahol 1938. augusztus 22-én az NKVD főnarkomának helyettesévé
nevezték ki. A család lakhelyét a baljós rakparti házban jelölték ki. Sztálin
odament, hogy megnézze a lakást, ám korántsem volt lenyűgözve. A kaukázusi
főnökök - a szőlőben és gyümölcsben gazdag Kaukázusban - sokkal
színvonalasabb körülmények között éltek; Berija korábban egy elegáns tbiliszi
villában lakott. Sztálin javasolta, hogy költözzenek a Kremlbe, ám Berija
felesége hallani sem akart erről. így Sztálin végül a városközpontban, a Malaja
Nyikickaján választott nekik egy elegáns villát, amelyben egykor a cári
Kuropatykin tábornok élt, és ezúttal Berijának nyújtott a Politbüro mércéjével is
pompásnak számító körülményeket. Egyedül Berija kapott saját palotát.
Sztálin az éppen megérkező Berijáékat rég nem látott családtagként kezelte; a
szoborszerű, szőke szépséggel, Nyina Berijával úgy bánt, mint „saját lányával”.
Egy alkalommal az új grúz vezető, Kandid Csarkviani Berijáék-hoz volt
hivatalos vacsorára, ám hirtelen megcsörrent a telefon, és lázas készülődés vette
kezdetét.
- Sztálin hozzánk jön! - mondta Nyina, és lázasan készítette tovább a grúz
ételeket.
Nem sokkal később megjelent Sztálin. A szupra során Sztálin és Berija
közösen énekeltek. Érdekes, hogy Sztálin még a terror után is képes volt az
effajta spontaneitásra.10
Berija és Jezsov látszólag összebarátkozott. Berija „kedves Józsiknak” hívta
főnökét, néhány alkalommal még a dácsájában is aludt. Sztálin veszedelmes
udvarában azonban nem sokáig bimbózhatott ez a barátság. Az ülések többségén
Berija Jezsovval együtt vett részt, és a hírszerzési osztályok irányítását vette át.
Berija szépen csendben Földiszeder tönkretételén mesterkedett. Egyszer például
vacsorára hívta magához Hruscsovot, ahol felhívta a figyelmét, hogy Malenkov
milyen közel áll Jezsovhoz. Hruscsov rájött, hogy Berija valójában arra
figyelmezteti, hogy túl szoros kapcsolatot ápol Jezsovval. Kétségtelen, hogy
Berija Malenkovval is ugyanilyen beszélgetést folytatott. A legárulkodóbb
bizonyítékot azonban a levéltár rejti: Berija rávette Visinszkijt, hogy Jezsov
[128]
lassúságáról panaszkodjon Sztálinnak. Sztálin nem reagált, ám Molotov
utasítást adott Jezsovnak: „Szükségessé vált Berija elvtársra figyelnünk, és
gyorsítanunk. Molotov.” Poszkrjobisev, a mindig Sztálin aktuális kedve szerint
forgó szélkakas nem tegezte többé Jezsovot, sőt, Berija kegyeit kezdte keresni.11
Berija új szellemiséget hozott az NKVD-ba. Jezsov ámokfutását a pontosan
adminisztrált terror váltotta fel, amely később Oroszország sztálini irányítási
módszerévé vált. Az új rendszer azonban nem vigasztalta a sok áldozatot. Berija
Jezsovval közösen végezte a bukott hatalmasságok, Koszior, Csubar és Ejhe
kihallgatásait, amelynek során a kegyetlen kínzást sem nélkülözték. Csubar,
hogy beszámoljon a vele kapcsolatos bánásmódról, Sztálinhoz és Molotovhoz
fordult.12
Ezután Sztálin a Távol-Kelet felé fordította Földiszeder és Berija figyelmét,
ahol a tehetséges Bljuher irányítása alatt álló hadsereg nagy része átvészelte a
terrort. Június végén Mehlisz, a „morózus démon” vérszomjasán lecsapott
Bljuher parancsnokságára. Főhadiszállását egy polgárháborút idéző vasúti
kocsiban rendezte be, és nemsokára ilyen táviratokat küldött Sztálinnak és
Vorosilovnak:
„A különleges vasúti hadtest mindenhol gyanús emberek cafatjait hagyja maga
után. [...] Negyvenhat német, litván, lett és galíciai parancsnokot találtam. [...]
Vlagyivosztokba kell utaznom, hogy megtisztíthassam a hadtestet.” Odaérése
után így dicsekedett Sztálinnak: „215 politikai dolgozót bocsátottam el,
legtöbbjüket le is tartóztattam. De a tisztogatást [...] még nem fejeztem be.
Meglátásom szerint nem hagyhatom el Habarovszkot, amíg nem folytatok le
ennél is keményebb vizsgálatokat.” Amikor Bugyonnij és Vorosilov megpróbálta
megvédeni a tiszteket, Mehlisz beárulta Vorosilovot (akivel gyűlölték egymást)
Sztálinnál: „A titkosszolgálati osztály helyzetét a KB és a Narkom (Vorosilov)
felé egyaránt jelentettem. Sok gyanús személy és kém ólálkodik errefele. [...] K.
Vorosilov azonban a perek visszavonását rendelte el. [...] Nem értek egyet a
helyzetértékelésével.” Még Kaganovics is úgy vélte, hogy Mehlisz túl
„kegyetlen, néha kicsit túlzásba viszi a dolgokat!”.
Miközben Mehlisz kelet felé tartott, a japán hadsereg a Haszan-tótól nyugatra
behatolt a szovjet vonalak közé, és valóságos csata bontakozott ki. Bljuher
augusztus 6. és 11. között visszatámadott, és nagy veszteségek árán
visszaszorította a japánokat. A Mehlisz biztatása és Bljuher hezitálása miatt
elszenvedett veszteségek miatt Sztálin telefonon jól lehordta a marsallt.
- Mondja meg őszintén, Bljuher elvtárs, tényleg akart harcolni a japánok
ellen? Ha nem, mondja meg egyenesen, jó kommunista módjára!
- Megérkeztek a cápák - mondta Bljuher a feleségének. - Fel akarnak falni.
Vagy ők esznek meg engem, vagy én őket, bár ez utóbbi nem túl valószínű.
A gyilkos cápák megpecsételték Bljuher sorsát. Mehlisz négy embert
letartóztatott Bljuher törzskarából, és Sztálint, valamint Vorosilovot is arra kérte,
hogy „saját hatáskörömben mind a négyet eljárás nélkül lelövethessem”.
Bljuhert elbocsátották, majd visszahívták, és 1938. október 22-én
letartóztatták.13
„Végem van!” - rebegte elcsukló hangon Jezsov az irodájában, miközben
folytatta azoknak a foglyoknak a kivégzését, „akik ellenünk fordulhatnának”.
Szeptember 29-én igencsak megtépázta hatalmát, hogy Beriját nevezték ki az
NKVD szíve, az állambiztonság (GUGB) vezetőjének. Mostantól Jezsovval
közösen írták alá az utasításokat. Földiszeder megpróbált visszavágni. Javasolta
Sztálinnak, hogy Sztanyiszlav Redensz - Berija ellensége, aki Anna Allilujevát
vette feleségül - legyen a másik helyettese. Terve kudarcba fulladt.
Jezsov dácsájában, lesújtott cimboráival részegeskedett, és figyelmeztette
barátait, hogy nemsokára mindenkit elpusztítanak. Közben saját ellenségeinek
meggyilkolásáról álmodozott:
- Azonnal eltávolítani mindenkit a Kremlből, akit Berija helyezett oda.
Nevezzenek ki helyettük megbízható embereket! - parancsolta hangosan a
kremli biztonsági főnöknek egy ilyen alkalommal. Nem sokkal később elhaló
hangon azt mormogta, hogy Sztálint is meg kellene ölni.14
 JEZSOVÉK ZÜLLÖTTSÉGE ÉS TRAGÉDIÁJA

AJevgenyija Jezsova telhetetlen szexuális étvágyáról és kalandjairól szóló

hírek Sztálinhoz is eljutottak. Jevgenyijával Solohov - Sztálin egyik kedvenc
írója - is folytatott viszonyt. Jezsov megfigyeltette Solohov Nemzeti Hotelben
található szobáját, majd amikor szembesült a minden apró részletre kiterjedő
beszámolóval - „csókolták egymást” és „lefeküdtek” dührohamot kapott. Jezsov
egy alkalommal annyira részeg és féltékeny volt, hogy vendégük, Zinajda
Glikina (akivel ő folytatott viszonyt) jelenlétében még meg is ütötte feleségét,
aki később megbocsátott neki. Solohov rájött, hogy követik, ezért Sztálinnak és
Berijának panaszkodott. Sztálin Földiszedert a Politbüróba hívta, ahol bocsánatot
kellett kérnie az írótól.1
A hatalmasságok Jezsov és Berija között lavíroztak. Amikor Jezsov
letartóztatott egy népbiztost, Sztálin Molotovot és Mikojant küldte az ügy
kivizsgálására. Mikojan aztán az érintett személy ártatlanságát bizonygatta a
Kremlben, Berija pedig Jezsovot támadta. , Jezsov kétértelműen mosolygott -
írta Mikojan. - Berija elégedetten nézett, Molotov arca meg sem rezzent.” A
[129]
népbiztost a későbbiekben Mikojan halálból visszatért „szerencsés
flótásnak” nevezte. Sztálin elengedte.2
Amikor az NKVD egyik tisztjének a vezető aláírására lett volna szüksége,
sehol sem találta Jezsovot. Berija Jezsov dácsájához a tisztet küldte, hogy
szerezze meg az aláírást. A tiszt vagy „halálosan beteg, vagy az egész éjjelt
italozással töltött” embert talált. A helyi NKVD-főnökök egyre erősebben
kezdték támadni Jezsovot.3
A sötétség egyre jobban a Jezsov családra borult. Jezsov ostoba, buja felesége
önkéntelenül is a fekete özvegy szerepébe bújt: minden szeretője meghalt előbb-
utóbb. Emellett ő maga is túl érzékeny volt a Jezsov világában való létezéshez.
Jezsov és felesége egyaránt könnyűvérűek voltak, de feszültségekkel járó, élet és
halál felett döntő, szédítő hatalom birtokában és zűrzavarában éltek, és a
körülöttük található emberek sorra emelkedtek fel, majd buktak el. Még ha
Jezsov bukása indokolt is lehetett, Jevgenyijának és a kis Natasának - akinek
Jezsov szerető apja volt - igazi tragédia volt. Halotti lepel hullt Jevgenyija
irodalmi szalonjára. Amikor egy összejövetel után az egyik barátja hazakísérte a
Kremlbe, a nő rájött, hogy Bábel is veszélyben van, hiszen jó barátja volt a
letartóztatott trockista tábornokoknak. „Csak európai hírneve mentheti meg.
Jevgenyijára azonban már sokkal nagyobb veszély leselkedett.4
Jezsov megtudta, hogy Berija „angol kémként” szándékozik felhasználni
ellene Jevgenyiját, arra hivatkozva, hogy az asszony Londonban is élt, így
szeptemberben válást kezdeményezett. A válás okos lépésnek tűnt, hiszen
gyakran mentette meg az emberek életét. Am Jevgenyija csaknem beleroppant a
feszültségbe, és a Krím-félszigetre indult pihenni Zinajdával. Ügy tűnik, Jezsov
valóban meg akarta óvni feleségét a letartóztatástól, amiről az asszony gyengéd
hangvételű, hálás levele is tanúskodik:
„Koljusenka! - írta nehézségekkel küzdő férjének - Kérlek, sőt ragaszkodom
hozzá, hogy hadd irányíthassam saját magam az életemet. Kolja kedves!
Őszintén kérlek, nézz utána a múltamnak, ellenőrizz mindent, ami velem
kapcsolatos. [...] Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy olyan dolgokkal
gyanúsítanak, amiket soha nem követtem el.”
Mozgásterük napról napra szűkült. Jezsov meg azelőtt elintézte felesége
korábbi férjének kivégzését, hogy Berija átvette volna az NKVD irányítását, de
felesége egy korábbi szeretőjét, Urickijt kihallgatták. A férfi felfedte Jevgenyija
Bábellel folytatott viszonyát. Jezsov titkárát és barátait is letartóztatták. Jezsov
visszahívta feleségét Moszkvába. Jevgenyija a lányával, Natasával és
barátnőjével, Zinajdával várakozott a dácsában. Kétségbeesetten aggódott
családjáért, amire minden oka meg is volt. Végül ideg-összeroppanást kapott. A
kórházban „aszténiás depressziós állapotot, talán mániákus depressziót”
diagnosztizáltak nála, és egy Moszkvához közeli szanatóriumba küldték.
Amikor Zinajdát letartóztatták, Jevgenyija Sztálinhoz fordult levélben:
„Könyörgök neked, Sztálin elvtárs, olvasd végig a levelet. [...] Igaz,
professzorok kezelnek, de mi értelme van, ha összeroppanok a gondolat súlya
alatt, hogy már nem bízol bennem? [...] Kedvellek és szeretlek.” Lánya életére
esküdött, hogy mindig őszinte volt, és bevallotta, „magánéletemben követtem el
hibákat, bevallom, de azt is megmondhatom, hogy mindennek a féltékenység
volt az alapja”. Sztálin ekkor már biztosan tudott Jevgenyija kicsapongó
természetéről. Az asszony önfeláldozóan folytatta: „Elvehetik szabadságomat,
életemet, [...] de irántad érzett szeretetem sosem múlik el, úgy szeretlek, mint
bárki, aki szereti az országot és a pártot.” Ezután elbúcsúzott: „Úgy érzem
magam, mint egy élő halott. Mit tegyek? Kérlek, bocsáss meg levelem külalakja
miatt, ágyban fekve írtam.” Sztálin nem válaszolt.
A kör bezárult Jevgenyija és az ő Koljusenkája körül. Október 8-án
Kaganovics egy NKVD-vel kapcsolatos határozatot terjesztett a Politbüro elé. A
Politbüro bizottsága november 17-én „súlyos hibákat” fedezett fel „az NKVD
szerveinek működésében”. A halálos trojka felbomlott. Sztálin és Molotov
jelentést írt, amelyben elhatárolta magát a terrortól.5
A november 7-ei felvonuláson Jezsov ugyan még a mauzóleumon kapott
helyet, ám már csak Sztálin mögött ácsorgott. Ezután eltűnt, a kék sapkát és
egyenruhát viselő Berija, az állambiztonság legfőbb népbiztosa vette át a helyét.
Mielőtt Sztálin elrendelte volna Jezsov barátjának, az ukrajnai NKVD-főnöknek,
Uszpenszkijnek a letartóztatását, a törpe előre figyelmeztette a férfit.
Uszpenszkij öngyilkosságot tettetett, és elmenekült. Sztálin (valószínűleg joggal)
feltételezte, hogy Jezsov lehallgatta telefonjait.
Jevgenyija a maga sajátos módján - hűtlensége ellenére - szerette Jezsovot és
lányát, Natasát, kész volt feláldozni magát értük. Barátnője, Zinajda
Ordzsonikidze, Szergo özvegye meglátogatta a kórházban, ami igencsak hősies
cselekedetnek számított. Jevgenyija egy levelet küldött vele Jezsovnak,
amelyben felajánlotta öngyilkosságát, csak juttasson el hozzá altatószert. Azt
javasolta, hogy ha eljön az idő, férje egy kis törpefigurát ábrázoló szobrocskát
küldjön neki. Jezsov először Luminalt küldött, majd kis idő múlva megkérte a
szobalányt, vigye be Jevgenyijához a szobrocskát. Ismerve Jezsov apró termetét,
abszurdnak tűnhet a halálos kis törpeszobrocska; talán a románcuk kezdetére
utalt, és „a drága Kolját” szimbolizálta. Amikor Glikina letartóztatása után
egyértelművé vált, hogy ő következik, búcsúlevelet írt Jezsovnak. November 19-
én bevette a Luminalt.
Éjjel tizenegy órakor, miközben Jevgenyija öntudatlan állapotba került, Jezsov
a Kis Sarokba érkezett, ahol a Politbüro Berijával és Malenkovval már várta. Öt
órán keresztül támadták. Jevgenyija két nappal később halt meg. Jezsov
„kénytelen volt feláldozni, hogy mentse saját magát”. Jevgenyija egy szörnyhöz
ment feleségül, és fiatalon eldobta magától az életet, így akarta megmenteni a
lányát. Élete végére felülkerekedett benne az anyai ösztön, pedig igencsak
féktelen életet élt. Bábel hallotta, hogy „Sztálin nem érti Jevgenyija halálát. Az ő
idegei kötélből vannak, képtelen elfogadni, hogy mások feladják”. Jezsovék
[130]
örökbe fogadott, kilencéves lányát, Natasát Jezsov korábbi feleségének
nővére fogadta be, majd egy borzalmas, az ellenségek gyerekei számára
fenntartott árvaházba vitték.6
November 23-án, két nappal Jevgenyija halála után Sztálin, Molotov és
Vorosilov ismét Jezsovra támadt, és négy órán keresztül faggatták. Jezsov ezt
követően lemondott az NKVD-ben betöltött posztjáról.
Sztálin elfogadta lemondását. Jezsov átmeneti állapotba került, hiszen még
mindig KB-titkár, vízi szállítási népbiztos és Politbüro-tag maradt. Apró
szellemként még kísértett a Kremlben, megtapasztalhatta, mit éreztek saját
áldozatai. A barátok „ellenem fordultak, mintha leprás lennék. [...] Most értettem
meg, az emberi gonoszság milyen mélységes bugyraiba süllyedtek”. A terror
felelősségét a Vozsgyra hárította, amelyet egy orosz mondással fejezett ki: „Isten
akarata a cár próbája.” A cár alatt magát, isten alatt Sztálint értette.
 Jezsov alkoholmámoros, biszexuális orgiák egész sorával vigasztalta magát
kremli lakásában. Magához hívta két ivócimboráját és fiatalkori homoszexuális
szeretőit, majd „a dorbézolás legperverzebb formáiban” tobzódott. Unokaöccsei
ugyan nőket is vittek neki, de ismét előtört belőle a homoszexualitás. Egyik jó
barátja, Konsztantyinov magával vitte feleségét az összejövetelre. Jezsov
foxtrottot táncolt vele, majd elővette hímtagját, és magáévá tette a nőt. Amikor a
sokat szenvedett Konsztantyinov megérkezett a következő éjjelen, folytatták az
ivászatot, és a lemezjátszóból szóló zenére táncolták, mígnem az összes vendég
elaludt. „Éreztem valamit a számban. Mikor kinyitottam a szememet, láttam,
hogy Jezsov a számba tömködi a péniszét” - számolt be Konsztantyinov. Jezsov
nyitott zipzárral és dolgavégezetlenül várta végzetét.7
Beriját - akit Sztálin „az ügyésznek” nevezett el - november 25-én
népbiztosnak nevezték ki; nem tétlenkedett, azonnal Moszkvába hívta grúz
csatlósait. Miután Sztálin korábban megsemmisítette a régi bolsevik
„hercegeket”, Berija egész importált csapatára szüksége volt Jezsov
elpusztításához.
Furcsa, de Berija emberei sokkal műveltebbek voltak, mint Kaganovics vagy
Vorosilov; a barbarizmus azonban nem az iskolázottság függvénye. Az ősz hajú,
sármos, kifinomult, eloroszosodott örmény, Merkulov Vszevolod Rok álnéven
színdarabokat írt, amelyeket be is mutattak a moszkvai színházakban. Akkor
ismerte meg Beriját, amikor együtt jártak a bakui műszaki iskolába. A Csekába
1920-ban lépett be. Berija, aki Sztálinhoz hasonlóan mindenkit becenevekkel
illetett, Teorétának nevezte el. Megjelent még a rebellis grúz herceg (Grúziában
annyi a nemes, mint égen a csillag), Salva Gereteli, egykor cári tiszt, a
bolsevikellenes grúz légió hajdani tagja. Egyfajta régi vágású úriembernek tűnt,
valójában azonban az NKVD különleges osztályának egyéb teendőit látta el,
többek között Berija privát bérgyilkosa volt. Ott volt még a teleékszerezett,
százötven kilós óriás, Bogdán Kobulov is, „a legborzalmasabb ember, akit
valaha a hátán hordott a föld”. „Rettentően kövér, barna szemű, aljas tekintetű
kaukázusi” volt. „Túlsúlyos, szeret jól élni...” „Szőrös kezei és rövid lábai”
voltak. Kifogástalanul ápolt bajuszt viselt. Egyike volt azoknak a kegyetlen
kínzóknak, akik a Gestapóban éppúgy megállták volna helyüket, mint az
NKVD-ben. Annyira kövér volt, hogy Berija egyszerűen csak „Szamovárnak”
nevezte.
Kobulov áldozatainak összeveréséhez ökleit, rettenetes súlyát és kedvenc
botját használta. Ő szervezte meg Sztálin vezetőinek a lehallgatását, emellett
pedig Pauker udvari bolondi szerepét is átvette, amelyhez különösen jól illett
vicces akcentusa. Hamar bebizonyíthatta, mekkora szükség van rá. Berija éppen
egy kihallgatást folytatott az irodájában, amikor a letartóztatott rátámadt.
Kobulov így emlékszik az esetre: „Láttam a főnököt [a grúz dialektusból
származó hozenjt használta], amint a földön fekszik, erre rávetettem magam a
vádlottra, és a puszta kezemmel zúztam össze a nyakát.” Am még ez a kegyetlen
ember is érezte, hogy nincs ez így rendben: mint egy nagyra nőtt grúz gyerek,
gyakran sírva panaszkodott az anyjának: „Mama, mama, mit csinálunk? Egy nap
még megfizetek mindenért.”
Az egzotikus és kevély grúzok - némelyikük elítélt gyilkos - megérkezése
olyan volt, mint amikor Berija kedvenc filmjeiben Pancho Villa a banditáival
belovagol valamelyik északi városba. Sztálin később néhányukat hazaküldte,
helyükre pedig oroszokat osztott be, ám ő maga is mindvégig őrizte grúz voltát.
Berija emberei igazi kaukázusi világot teremtettek Sztálin környezetében. Berija
hivatalos kinevezésének napján Sztálin és Molotov igencsak elfoglalt volt, 3176
ember kivégzését hagyták jóvá.
Berija éjszakánként a lefortovói börtönben a „Teoréta” Merkukovval, a
„Szamovár” Kobulowal és a fő vallatóval, Rodosszal közösen Bljuher marsall
kihallgatását végezte. Rodosz olyan hévvel és élvezettel tette dolgát, hogy a
marsall kétségbeesésében így kiabált: „Sztálin, remélem hallod, hogy mit
művelnek velem!” A kínzások eredményeképpen kiverték a marsall egyik
szemét, aki később belehalt sérüléseibe. Berija Sztálinhoz hajtatott, aki
elrendelte a holttest elégetését. Berija időközben saját számláinak a
kiegyenlítésével is foglalatoskodott: személyesen tartóztatta le a Komszomol
vezetőjét, Alekszandr Koszarevet, aki egykor megsértette. Sztálin később tudta
meg, hogy személyes vérbosszúról volt szó: „Nekem azt mondták, Berija nagyon
bosszúálló, de erre semmi bizonyíték nem utalt - mondta Sztálin évekkel később.
- Koszarev esetében Zsdanov és Andrejev ellenőrizte a bizonyítékokat.”
Berija igazán jól érezte magát: Buharin szép özvegyét, a mindössze
huszonnégy éves Anna Larinát Kobulov bevezette lubjankai irodájába, majd
később szendvicseket vitt.
- Meg kell mondanom, ön sokkal szebb, mint mikor legutóbb láttam - mondta
Berija a hölgynek. - A kivégzés visszafordíthatatlan dolog. Jezsov pedig
bizonyára önt is kivégeztette volna.
Amikor Anna semmit nem volt hajlandó elárulni, Berija és Kobulov
abbahagyta a kedélyes beszédet. „Kit próbálsz menteni? Hiszen Nyikolaj
Ivanovics [Buharin] már nincs többé közöttünk. [...] Élni akarsz? [...] Ha nem
fogod be a szádat, megkapod a magadét!” Erre Berija Anna halántékához
nyomta az ujját. „Szóval megígéred, hogy befogod a szádat?” Anna érezte, hogy
Berija meg akarta menteni, így megígérte.8 De azért Kobulov szendvicseiből
[131]
nem evett.
 * * *
Sztálin óvatos volt, nem akarta teljes egészében Berijára bízni magát. Az
állambiztonság főnöke, a Sztálin személyes biztonságáért felelő személy
általában kényes és veszélyes pozíciót töltött be. Pauker óta kettőt is lelőttek
közülük. Sztálin most saját személyi testőrét, Vlaszikot választotta a feladatra. A
vezetők és dácsáik biztonsága, valamint az ételek, a gépjárművek és
többmilliónyi rubel felügyelete tartozott a felelősségi körébe. Sztálin „a politikai
ügyeket Poszkrjobiseven, a személyeseket pedig Viaszikon keresztül intézte”,
foglalta össze Artyom. Mindketten kellően vakbuzgók és erkölcstelenek voltak.
A két férfi hasonló életvitelt folytatott. Mindegyikük lánya jól emlékszik, hogy
csak vasárnaponta tartózkodtak otthon. Az összes többi időt Sztálinnal töltötték,
haza csak kimerültén, aludni tértek. Náluk senki nem ismerte jobban Sztálint.
Otthon szót sem ejtettek a politikáról, leginkább horgászélményeikről beszéltek.
Vlaszik - aki a Gogolevszkij körúton egy elegáns villában lakott -
tántoríthatatlanul hűséges, iskolázatlan ember volt. Az alkohol igencsak rossz
hatást gyakorolt rá: kielégíthetetlen szoknyavadász lévén mindig
Poszkrjobisevvel együtt rendezett összejöveteleket. Számtalan „ágyasáról” külön
listát vezetett, gyakran még a nevüket is elfelejtette. Az orgiák során többször
megtörtént, hogy mindegyik szobában másik nő állt készenlétben. Sztálint
kozjajinnak nevezte, ám szemtől szembe mindig „Sztálin elvtársnak” szólította,
és ritkán ült vele egy asztalnál.
Poszkrjobisev társadalmi rangja magasabb volt; Sztálint Joszif
Visszarionovicsnak szólította, és gyakran vacsorázott együtt a vezetőkkel.
Egyaránt volt a viccek céltáblája és különféle tréfák elkövetője. Gyakran ült
Sztálin irodájának ajtaja előtt; a Kis Sarok volt az ő birodalma. A hatalmasságok
keresték a barátságát, rájátszottak hiúságára, így mindig időben megtudhatták, ha
Sztálin rossz hangulatban volt. Poszkrjobisev mindig jelezte Visinszkijnek, ha
Sztálin Kuncevóba utazott, így a főügyész nyugodtan fekhetett le aludni; egyszer
még Hruscsovot is megvédte. Akkora hatalomra tett szert, hogy még a Politbürót
is sértegethette. A „hűséges pajzshordozó” - ahogy Hruscsov nevezte - nagy
szerepet vállalt Sztálin legszörnyűbb tetteiben. Később már a mérgezéseivel is
dicsekedett. Bronka szerető férje volt, két lányukkal, Gáljával - aki felesége első
házasságából született - és Nataljával - vér szerinti lánya - odaadó apaként bánt.
Amikor a vertuska megszólalt vasárnaponként csak ő vehette fel. Büszke volt
rangjára. Amikor a lányát műtötték, előre figyelmeztette, hogy a család
pozíciójához méltón kell viselkednie. Poszkrjobisev szorosan együttműködött
Berijával. Gyakran látogattak egymáshoz, ám hivatalos ügyeiket mindig a
kertben sétálva beszélték meg. Valójában azonban Vlaszik és Poszkrjobisev
egyaránt Berija útjában állt.9 Az Allilujev családra viszont ugyanez már nem
sokáig volt igaz.
 A SZTÁLIN CSALÁD HALÁLA, EGY FURCSA LÁNYKÉRÉS ÉS A
HÁZVEZETŐNŐ

Beriját a családba engedni olyan volt, mint kecskére bízni a káposztát, ám a

család sorsáért Sztálin felelőssége is tagadhatatlan. „Az egész család - írta
Szvetlána - teljesen megdöbbent, amiért Sztálin Beriját, a vidéki titkosrendőrt
olyan közel engedte magához, és a moszkvai kormányba helyezte.” Pedig
Sztálin pontosan tudta az indokot: Berijának semmi sem volt szent.
A hatalmasságok és a csatlósok állandóan a „nagynénik” fontoskodása miatt
zsörtölődtek. Berija, kihasználva saját hatalmasságát és hajtva a vidéki
származásából eredő kisebbségi komplexustól, eltökélte, hogy az új nemesség
csillogó, ám sznob tagjainak megsemmisítésével bizonyítja jelentőségét. Berija
még a harmincas évek elején udvarolgatni próbált Zsenyának, miközben annak
férje és Sztálin a közelben ücsörögtek. Zsenya odament Sztálinhoz:
- Ha nem hagy békén ez az alak, összetöröm a szemüvegét!
Mindenki nevetett, csak Berija jött zavarba. Ám amikor egyre
rendszeresebben látogatott Kuncevóba, továbbra is próbált flörtölni Zsenyával,
aki ismét Sztálinhoz fordult.
- Joszif! Megpróbálta megfogni a térdemet!
Sztálin valószínűleg egyfajta adu ászként kezelte Beriját. A család pontosan az
elitnek azon részét képezte, amit meg kívánt semmisíteni. Egy alkalommal
Berija a vacsorára garbóban jelent meg. Zsenya, aki öltözködésében a bolsevik
szerénység legcsekélyebbjeiét sem mutatta, és mindig elegáns ruhákat viselt,
hangosan felcsattant:
- Hogy képzeled, hogy ilyen ruhában jössz a vacsorára?
Allilujev nagypapa rendszeresen „ellenségnek” titulálta Beriját.1
1938 novemberében Sztálin családi élete véget ért. Berija minden emberre
kiterjesztette a terrort, aki valaha is kapcsolatban állt Jezsovval. Ebbe a körbe
tartozott Sztanyiszlav Redensz, Sztálin sógora is, akit Jezsov maga bízott meg a
kazahsztáni NKVD vezetésével, emellett pedig még saját helyettesévé is
előléptette. Ez a tény egyet jelentett a halállal. Mielőtt a Redensz család Alma-
Atába ment volna, valószínűleg még családias hangulat uralkodott. Keveset
tudni Redensz szerepvállalásáról a terrorban, a moszkvai és a kazahsztáni
tisztogatás azonban bizonyosan az ő felügyelete alatt zajlott. Berija megérkezése
és 1931-es tbiliszi tevékenykedése már önmagában rosszat jelentett, ám
Sztanyiszlav sorsa valószínűleg enélkül is megpecsételődött.2
Időközben Pavel Allilujev a harckocsis erők népbiztosaként ugyancsak
támadható pozícióba került. Közel állt a kivégzett tábornokokhoz, és a német
tankgyártást érintő kémkedésben is szerepe volt. Amikor Orlovval - még annak
disszidálása előtt - találkozott, Allilujev figyelmeztette:
- Soha ne kérdezősködj a Tuhacsevszkij-ügyről. Ha tudsz róla, az olyan,
mintha mérges gázt lélegeznél be.
Ezután Pavel a Távol-Keletre ment, ahol a tábornokok hozzá fordultak
segítségért. Miután visszarepült - lánya, Kira elmondása alapján -, az
ártatlanságukat alátámasztó bizonyítékokat mutatott be. Még mindig nem értette,
hogy a bizonyítékok csak mások meggyőzésére, nem pedig a bűnösség
bizonyítására szolgálnak. Sztálin „nyilvánvalóan megunta az egészet”.
Pavel november i-jén tért vissza Szocsiban töltött szabadságáról. Másnap
megreggelizett, majd az irodájába ment, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy
osztályának többségét letartóztatták. „Igyekezett megmenteni néhány embert,
apámat is megpróbálta elérni, de eredménytelenül” - mondta Szvetlana.
Hajnali kettőkor Zsenyát telefonon keresték:
- Mit adtál a férjednek enni? Nem érzi jól magát.
Zsenya gyorsan hozzá akart menni, ám nem engedték. Pavelt a Kremlevka
Kórházba szállították. A hivatalos orvosi jelentés szerint „amikor a beteget
felvettük, öntudatlan és cianózisos állapotban volt, nyilvánvalóan haldokló tt. A
beteg nem nyerte vissza eszméletét”. Ez azért különös, mert a Zsenyát a rossz
hírről értesítő orvos azt mondta:
- Mi tartott ilyen sokáig? Valamit mondani akart magának. Folyton azt
kérdezte, miért nincs itt Zsenya. Már meghalt.
így halt meg az a testvér, aki pisztolyt adott Nágyának. Az amúgy is gyanús
haláleset ellentmondásai - mivel a mérgezéses gyilkolás szinte rutin volt -
különféle feltételezésekre adnak okot. Sztálin magánál tartotta a halotti
bizonyítványt. Később Zsenyát vádolták Pavel meggyilkolásával. Sztálin néha
másokat vádolt saját bűneivel. Az igazságra sosem derül már fény.
„Legközelebb - mondta Kira - akkor láttam, amikor az Oszlopcsarnokban
feküdt. Mindössze negyvennégy éves volt. Ott feküdt napbarnítottan, jóképűen,
[132]
hosszú szempillákkal.” A koporsóba révedő Szergej Allilujev azt
mormolta, nincs is tragikusabb, mint amikor egy szülőnek saját gyermekét kell
eltemetnie.3
Redensz Moszkva felé vette az irányt, ahová november 18-án érkezett meg.
Vaszilij hallotta, ahogy Berija Kuncevóban Redensz letartóztatásának
engedélyezését követelte Sztálintól.
- Én határozottan megbízom Redenszben - felelte Sztálin.
Vaszilij legnagyobb meglepetésére Malenkov is Berija mellé állt. Egyfajta
szövetség alakult ki kettejük között. Sztálin véleményének ismerete nélkül
azonban egyetlen letartóztatást sem szorgalmaztak. E tettetett viták leginkább az
ügyvédgyakornokok gyakorlataihoz hasonlítottak. Ugyanakkor maga Sztálin is
befolyásolható volt. Redensz szerencsétlenségére - Pavel Al-lilujevhez
hasonlóan - több egymást érintő ügyben is gyanúba keveredett. Beriját mindig
azzal vádolták, hogy saját sógora ellen hangolta Sztálint, az ügy azonban nem
ennyire egyszerű. Sztálin 1932-ben elmozdította Ukrajnából Redenszt, aki közel
állt Jezsovhoz, emellett lengyel származású volt. Sztálin meghallgatta Beriját és
Malenkovot, majd ezt az utasítást adta:
- Ez esetben vigyétek az ügyet a Központi Bizottság elé!
Ahogy Szvetlána mondta, „apám nem védte őt”. 22-én a munkahelyére tartó
Redenszt letartóztatták, és soha többet nem látta senki.
Anna Redensz többször is kereste telefonon Sztálint. Nem mehetett többé
Zubalovóba. Nem tudta elérni Sztálint.
- Akkor majd felhívom Vorosilovot, Kaganovicsot és Sztálint - zokogta.
Amikor a gyerekek hazaérkeztek, anyjukat hisztérikus állapotban találták a
szeretett Sztan eltűnése miatt; éppen az ágyban feküdt, és Alexandre Dumas-t
olvasott. Mindenkit megkeresett, míg végül Sztálin fogadta hívását, és a Kis
Sarokba hívta. Redensz „bejöhet, és megvizsgáljuk az ügyet”, ám Sztálinnak
volt egy kikötése:
- Hozd magaddal Szergej Jakovlevics nagyapát!
Szergej, aki ekkorra két gyermekét is elvesztette, már nem üldögélt
éjszakánként türelmesen Sztálin kanapéján, mégis beleegyezett, hogy odamegy.
Az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát. Vagy Berija fenyegette meg,
vagy úgy vélte, hogy Redensz a Lubjankában végzett undorító munkájából
kifolyólag valóban bűnös. Redensz fia, Leonyid hangsúlyozta, hogy mindig is
voltak feszültségek a Szergejhez hasonló régi bolsevikok és az új, Redensz által
képviselt, rámenős elit között. Szergej helyett Olga ment, ami bátor, ám buta
dolog volt, hiszen Sztálin irtózott a mások dolgaiba avatkozó nőktől.
- Hát te meg minek jöttél? Senki sem hívott! - mondta Olgának.
Anna Sztálinra kiabált, mire eltávolították.4 Redensz és a Szvanidzéék
börtönben sínylődtek, Pavel Allilujev halott volt. Sztálin a saját köreit is belökte
a terror kapuján. Amikor a bolgár kommunista, Georgi Dimitrov néhány
letartóztatott elvtársának ügyében Sztálinhoz fordult, ő így felelt:
- Mit tehetnék értük, Georgi? Nekem az összes rokonom börtönben van.
Kézenfekvő magyarázat volt. Sztálinnak Pavelről valószínűleg mindig a
Nágyának adott pisztoly jutott az eszébe, ám az ő helyzetét tovább árnyalták
katonai kapcsolatai és az „ellenségek” érdekében folytatott közbenjárásai.
Elképzelhető, hogy Sztálin egyszerűen bosszút állt tolakodó, rámenős
családtagjain, akik mind Nágya tettére emlékeztették. Am a terrort korántsem
tekintette személyes ügynek: az egész országot igyekezett megtisztítani a
kémektől, hogy a háború kitörése előtt így óvja meg eredményeit. Családtagjai
sem jelentettek többet, mint a veszteséglistán szereplő egyéb személyek.
Bolsevik mindenhatóként saját áldozatainak tekintette őket. Igyekezett minden
személyes kötődéstől elvonatkoztatni. Vérbosszúja a párt érdekében történt-
ahogy Vaszilijnek mondta: „Nem vagy Sztálin, ahogy én sem. Sztálin maga a
szovjet hatalom.” Ezután persze minden elvtárstól joggal követelhette saját
családjának feláldozását. Mindazonáltal bárkit megmenthetett, akit csak akart, és
senkivel szemben nem kellett elnézőnek lennie.5 Sztálin családjának és
gyerekeinek világa egyre zsugorodott.
Szvetlána is elveszítette egyik fő támaszát. Karolina Tilt - a megbízható
házvezetőnőt, Szvedana egyetlen, homályos kötődését az anyjához - a németek
ellen folytatott tisztogatási hadjárat keretében bocsátották el. Berija felesége
egyik unokahúga, a grúz Nyina személyében azonnal megtalálta Karolina
utódját. Motivációja természetesen ezúttal sem egyértelmű. Szvetlána új
nevelőnője Alekszandra Nakasidze, egy magas, vékony, hosszú lábú, tökéletes,
halvány bőrű, hosszú, kékesfekete hajú nő lett. A lány egy grúz faluból
származott, naiv és iskolázatlan volt. Noha az NKVD-ben tevékenykedett, úgy
érkezett az egyre egyszínűbbé váló világba, mint egy ékes tollú páva. Az
Allilujev és Mikojan fiúk a mai napig jól emlékeznek rá.
Szvedana rossz néven vette, hogy új nevelőnőt kapott. Nakasidze megjelenése
jól példázza, hogy Berija immár a családban is különleges szerepet töltött be.
Vajon a hölgyet egyfajta kémnek szánta Sztálin háztartásába, mert Sztálin
életének e részét Vlaszik felügyelte? Jól tudjuk, hogy Sztálint környezete
[133] ;6
bátorította az újraházasodásra. Talán e célra szánták Sztálinnak? Erre
azonban volt egy sokkal kézenfekvőbb jelölt a családban.
Zsenya Allilujeva özvegy volt, és meg volt győződve róla, hogy Berija
gyilkoltatta meg a férjét. Talán bűntudatot érzett Sztálinnal folytatott viszonya
miatt? Erre semmi bizonyíték nem utal. Férje biztosan tudta (vagy úgy tett,
mintha nem tudná), mi folyik, de a Sztálinnal folytatott viszony 1938-ra teljesen
kihűlt. Sztálinnak azonban hiányzott Zsenya, és egy furcsa, közvetett lánykérésre
is rászánta magát. Berija Zsenyához látogatott, és így szólt:
- Olyan kedves és szép vagy. Nem akarsz házvezetőnő lenni Sztálinnál?
Ezt általában Berija burkolt fenyegetésének vélik, ám elég valószínűtlen, hogy
Sztálin engedélye nélkül ilyen lépésre szánta volna el magát - már csak azért
sem, mert Zsenya bármikor felhívhatta volna Sztálint. Sztálin gondolataiban a
házvezetőnő volt a tökéletes baba, a hozjajka. E félig-meddig házassági ajánlat
kétségbeesett kísérlet lehetett Sztálin részéről, hogy visszahozzon valamit a régi
idők melegségéből, amelyet ő maga pusztított el. Igencsak ügyetlen lépés volt a
kényes küldetést éppen Berijára bízni, akitől Zsenya undorodott, ám ez jellemző
volt Sztálinra. Ha az előbbi próbálkozás célját nem is találjuk egyértelműnek,
Sztálin Zsenya következő lépésére adott válasza magyarázatul szolgál.
Zsenya rettegett, hogy Berija egy Sztálin elleni mérgezési kísérlettel fogja
megvádolni. Gyorsan feleségül ment egy régi barátjához, egy N. V
Molocsnyikov nevű zsidó mérnökhöz. A férfival még Németországban
ismerkedett meg, talán éppen ő volt az a szerető, aki miatt majdnem véget ért
Zsenya házassága. Sztálin igencsak meghökkent a lépéstől, úgy vélte, hogy
helytelen dolog újraházasodnia ilyen rövid idővel Pavel halála után. Berija
lánykérése Sztálin rosszallását új megvilágításba helyezi.
Berija tovább szította a tüzet azzal a feltételezésével, hogy Zsenya mérgezte
meg a férjét, ami erős visszhangot váltott ki a mérgezést gyakran eszközként
használó körökben. Egyesek szerint kétszer is kiásták a holttestet, hogy
megvizsgálják. A mérgezéses vádak dacára Sztálint továbbra is lenyűgözte
Zsenya, aki azonban saját feje után ment. Sztálin megkérdezte Zsenya lányát,
Kirát: „Hogy van az anyukád?” Zsenyát és Anna Redenszt végül kitiltották a
Kremlből, és Sztálin másfelé kezdte keresgélni „házvezetőnőjét”.7
* * *
Egy fiatal, Valentyina Vasziljevna Isztomina nevű szolgálólány tizenéves
kora óta, a harmincas évek elejétől fogva Zubalovóban dolgozott. 1938-ban
Kuncevóban kapott munkát. Sztálinnak megvolt a maga ideálja. Tetszett neki a
dús keblű, kék szemű, hosszú hajú és pisze orrú, paraszti származású,
engedelmes és gyakorlatias nő, aki kiváló baba, képes igazi otthont teremteni
anélkül, hogy beleavatkozna élete többi részébe. Zsenya szép volt, ám egyáltalán
nem lehetett alázatosnak nevezni. Sztálin ugyanezt a külsőt a kor több
művésznőjében is megtalálta ugyan, azonban az mindig dölyfösséggel párosult.
Sztálin rendszeresen járt színházba, operába és balettra. Gyakran tekintett meg
előadásokat a Bolsoj vagy a Moszkvai Művészszínház Politbürónak fenntartott
(korábban uralkodói) páholyából. Kedvenc énekesei a szoprán Natalja Spiller - a
kék szemű valkűr - és a mezzoszoprán Vera Da-vidova voltak. „Atyai módra”
véleményezte őket, de gyakran ki is játszotta őket egymás ellen. Ügy tett, mintha
szerelmes lenne Davidovába, aki később azzal dicsekedett, hogy Sztálin
megkérte a kezét. Ha így is volt, csak viccből tette. Azzal ugratta, hogy úgy
fejleszthetné énektudását, hogy Spillert utánozza. Amikor egyszer Davidova egy
feltűnően csillogó övét viselve jelent meg, így szólt:
- Odanézzetek! Spiller igazán igéző nő, csak tudnám, miért öltözik olyan
visszafogottan a hivatalos fogadásokon.8
 A dívák túlságosan is csillogóak voltak Sztálin számára, ám egy a lányával
folytatott beszélgetés során Vlaszik elmondta, hogy sosem szenvedett hiányt
rajongókból. Sok történet kering a Kuncevóban vendégül látott nőkről.
Mircsulava - egy fiatal grúz tisztviselő - visszaemlékezése szerint Sztálin egy
1938-as kremli vacsora alkalmával megkérte, hogy kérdezzen meg egy nőt a
Komszomol-delegációból, vajon nem valamelyik régi bolsevik lánya-e, majd
hívja meg a dácsába. Sztálin ragaszkodott hozzá, hogy Mircsulava titokban
kérdezze meg, az asztalnál ülő vezetők és a többi grúz ne szerezzen tudomást
róla. Hasonló eset zajlott le egy gyönyörű pilótanővel is, akit 1938-ban, egy
tusinói légibemutató alkalmával ismert meg; a hölgy Sztálin rendszeres
látogatója lett.
A nyilvános dolgok így zajlottak, de a kuncevói dácsa ajtói mögötti
történésekről nem tudhatunk. Mindenki, aki ismerte Sztálint, állította, hogy soha
nem volt szoknyavadász, és saját testét illetően rettentően gátlásosnak számított.
Szexuális dolgairól semmit sem tudni, ám Nágya leveleiből annyi kiderül, hogy
szenvedélyes volt kapcsolatuk. Érdekfeszítő bepillantást nyújt a nőkkel való
kapcsolatába - és talán a szexualitásról vallott nézeteibe - a tánchoz fűződő
viszonya. Szívesen járta egymaga a hagyományos orosz táncot, ám amikor
társsal táncolt, feszültté vált. Egyszer ezt úgy indokolta a tenornak,
Kozlovszkijnak, hogy a keze a száműzetés alatt megsérült, ezért „nem tudja a
nőket derekuknál fogva átkarolni”.
Sztálin intette fiát, Vaszilijt a „határozott nőktől”, akikkel nem tudott mit
kezdeni: „jól ismerjük az effajta nőket, olyanok, mint a heringek, csupa csont és
bőr”. Legtöbb idejét személyzete nőtagjainak körében töltötte. A házaiban
dolgozó szolgálókat, szakácsokat és őröket mind Vlaszik osztálya foglalkoztatta.
Noha a félelem birodalmában nem sok szükség volt rá, mindegyikükkel
titoktartási szerződést írattak alá. Még az SZSZKSZ összeomlását követően is
[134]
csak kevesen beszéltek a múltról. Közéjük tartozott a Kreml fodrásza - aki
annyira feldühítette Nágyát -, valamint egy szolgálólány, a Valecskaként ismert
Valentyina Isztomina, aki fokozatosan Sztálin magánéletének egyik fő pillérévé
vált.
„Mindig nevetett, igazán kedveltük - mondta Szvetlána. - Nagyon fiatal volt,
rózsaszín arca csak úgy sugárzott. Mindenki szerette. Kellemes ember volt,
tipikus orosz.” O volt Sztálin ideálja. Vonzó, dús keblű és csinos, „kerek arcú és
fitos orrú”, egyszerű és tanulatlan. „Ügyesen tálalt, és a beszélgetésekbe sosem
szólt bele”, de mindig ott volt, amikor szükség volt rá. „Világos, barnás haja
volt, jól emlékszem rá 1936-ból. Amúgy semmi különös, se nem kövér, se nem
vékony, de nagyon barátságos és mosolygós” - mondta Ar-tyom Szergejev.
Amikor Sztálin nem volt körülötte, mindig vidám volt, de ártalmatlan módon,
sőt néha csintalanul. „Okos volt, beszédes, igazi pletykafészek” - emlékezett rá
Sztálin egyik testőre.
Valecskát házvezetőnővé léptették elő, Sztálin „ruháiról, ételéről, házáról és
minden egyébről ő gondoskodott. Bárhová utazott, vele ment. Nem volt muszáj
szóval tartani, Sztálin megbízott benne, a nő pedig hű volt hozzá”. Sztálin már-
már groteszk módon büszke volt arra, ahogy Valecska az alsóneműit rendben
tartja. A háború után egy grúz tiszt elképedt, amikor Sztálin megmutatta neki
ragyogóan fehér alsóneműit a ruhásszekrényében. Ritka pillanat lehetett egy
diktátor életében.
A kremli lakásban Valecska gyakran szolgált fel Szvetlánának és barátnőjének,
Martának, aki jól emlékszik „fehér kötényére; olyan volt, mint egy kedves, falusi
asszony. A haja szőke volt. Nem volt túl formás, de kövérnek sem lehetett
nevezni. Mindig mosolygott. Szvetlána is szerette”. Artyom azon kevesek egyike
volt, akik hallották, ahogy Sztálin beszélt vele: „a születésnapjáról volt szó, vagy
ilyesmi”:
- Hát persze, hogy kapsz valami ajándékot!
- Nem kell semmi, Sztálin elvtárs - felelte.
- Ha elfelejteném, csak emlékeztess rá.
A harmincas évek végén Valecska Sztálin bizalmas társa és gyakorlatilag
titkos felesége lett. A bolsevik kultúrában a párok többsége nem házasodott
össze hivatalosan.
„Valja gondoskodott apám szükségleteiről” - fogalmazott Szvetlána. Az udvar
megértette, hogy a társa lett, és többé egy szó sem esett róla. „Hogy Sztálin
felesége volt-e Isztomina, ahhoz senkinek semmi köze - mondta az idős
Molotov. - Engels is a házvezetőnőjével élt.” Bugyonnij és Kalinyin pedig
„feleségül vették” házvezetőnőiket.
„Apám azt mondta, nagyon közel álltak egymáshoz” - erősíti meg Nagyezsda
Vlaszika. Kaganovics menye ezt hallotta Vas Lázártól: „Csak azt tudom, hogy
[135]
Sztálinnak volt egy élettársa, Valecska, a szobalány. Szerette Sztálint.”
A dús keblű Valecska a jókedvű, csendes, gondoskodó nő szerepét töltötte
be, vacsorák alkalmával mindig fehér kötényt viselt. Senki sem vette észre
Jaltában és Potsdamban; Sztálin így akarta. A Sztálin magánéletéről szóló hírek
nagyjából ig39-re elapadtak. A Nágya halála és Zsenya visszautasítása keltette
fájdalom és düh elmúlt. „Ezeket a dolgokat - emlékezett vissza a negyvenes
években Kuncevóban gyakran vendégeskedő lengyel kommunista, Jákob Bér
mán - teljes diszkrécióval kezelték, csak a legszűkebb környezete tudhatott róla.
Sztálin mindig nagyon ügyelt arra, hogy ne keringjenek róla pletykák. [...] Jól
tudta, milyen veszélyes, ha egy emberről pletykálni kezdenek.” Más férfiakat
elárultak feleségeik, Sztálin viszont e tekintetben nyugodt lehetett. Néhány
alkalommal megkérdezte Valecska politikai véleményét, de csak úgy, mint bárki
másét. Mindazonáltal politikai értelemben nem volt szellemi partnere. Ebben a
tekintetben Sztálin magányos maradt.9
***
1939. február 24. és március 16. között Berija 413 fontos fogoly kivégzését
vezényelte le. Köztük volt Jegorov marsall és több egykori Politbüro-tag,
Koszior, Posztisev és Csubar. Berija ekkor már az utóbbi dácsájában lakott. Az
esemény után viszont azt javasolta Sztálinnak, hogy álljanak meg, mert nem
marad senki, akit letartóztathatnának. Poszkrjobisev a régi Központi Bizottságot
VN-nek (a nép ellensége) bélyegezte, és meghatározta a kivégzések dátumát.
Másnap Sztálin így szólt Malenkovhoz:
- Úgy vélem, hogy teljesen megszabadultunk az ellenzék ránk nehezedő
súlyától. Új erőkre, új emberekre van szükségünk...
Az üzenet a hatalmi rendszer alacsonyabb szintjeire is eljutott. Amikor
Mehlisz a „forradalmi lojalitása hiányára” hivatkozva további letartóztatásokat
követelt a hadseregben, Sztálin így felelt: , Javaslom, hogy csak hivatalos
megrovásban részesítsük őket. (Semmi rossz szándékot nem látok tetteikben,
[136]
ezek inkább félreértések, semmint hibák.)” Sztálin minden túlkapást
Jezsovra hárítva védte meg a többieket. Kijev „denunciátorát”, Nyikolajenkót
újra rágalmazni kezdték, ám ő még egyszer Sztálinhoz és Hruscsovhoz fordult:
„Kérem, ellenőrizzenek mindent, hol hibáztam, mikor hazudtak nekem és mikor
provokáltak. Készen állok a büntetésemre” - írta Hruscsovnak. Az asszony
később is részt vett a politikai ügyek intézésében, és figyelmeztette Sztálint:
„Tudom, hogy milyen sok ellenség maradt még Kijevben. [...] Kedves Joszif
Visszarionovics, nem tudom, hogy mondjam egyértelműen, de ön olyan jól, még
szavak nélkül is megért minket, az embereit. Levelemet könnyeimmel
küszködve írom.” Sztálin védelmébe vette az asszonyt: „Hruscsov elvtárs,
kérlek, intézkedj, hogy Nyikolajenko új, nyugodt munkát kapjon. J. Szt.”
Sztálin alárendeltjeinek áldozatai ismét Sztálinhoz fordulhattak. A második
világháború idején a Vörös Hadseregben kiemelkedő szolgálatot teljesítő Hrulev
a csapongó, nagyképű Mehliszről panaszkodott Sztálinnak.
- Az állatok királya az oroszlán - nevetett Sztálin.
- Igen ám, de Mehlisz egy veszélyes fenevad! - mondta Hrulev. - Közölte
velem, hogy mindent megtesz, amit csak tud [hogy elpusztítson].
Sztálin ismét mosolygott:
- Ha mi ketten összefogunk Mehlisz ellen, szerinted ki nyer? - kérdezte
Sztálin.
Sztálin nem feledkezett el legnagyobb ellenségéről. Berija és Pavel
Szudoplatov - a csendes és gyors halál egyik legtehetségesebb mestere - a Kis
Sarokba voltak hivatalosak. Sztálin puha grúz csizmájában lépdelve kiadta nekik
a lakonikus utasítást:
- Trockijt egy éven belül meg kell semmisíteni!10
***
1939. március 10-én ezerkilencszáz küldött gyűlt össze a XVIII. kongresszus
[137]
alkalmából , ahol bejelentették a sikeresnek nyilvánított mészárlás végét,
amit Jezsov rögeszmés túlkapásai csak kismértékben tudtak elrontani. Molotov,
Zsdanov és a többi túlélő hatalmon maradt ugyan, ám az új generáció igencsak
megnehezítette dolgukat: Hruscsov a Politbüro tagja lett, Berija tagjelöltté vált,
Malenkovot pedig KB-tikárrá nevezték ki. A következő évtizedben az általuk
alkotott vezetőség gyakorlatilag egyetlen veszteség nélkül irányította az
országot. A legendákkal ellentétben Sztálin meglepően hű tudott maradni
pártfogoltjaihoz az „oszd meg és uralkodj” elvet követve. Nem úgy
Földiszederhez. Jezsov talpa alatt izzott a talaj. Még részt vett a Politbüro
ülésein. A Bolsojban Sztálin mellett ült, gyakran ment be munkahelyére, a vízi
szállítmányozási népbiztosságra is, ahol az üléseken papírgalacsinok dobálásával
szórakoztatta magát. Jezsov nappal tivornyázott, a kongresszus esti ülésein
azonban megjelent, és mindenáron beszédet akart tartani. „Határozottan kérlek,
szánj rám egy percet - írta Sztálinnak. - Adj egy lehetőséget!” KB-tag lévén azon
az ülésen is részt vett, amelyiken a megújított testület tagjainak kiválasztásáról
döntöttek. Az ő neve hallatán sem tiltakozott senki, ám Sztálin előreszólította:
- Mit képzelsz magadról? Úgy véled, megfelelő tagja lennél a Központi
Bizottságnak?
Jezsov tiltakozni kezdett, a párthoz és Sztálinhoz való feltétlen hűségét
bizonygatta. El sem tudta képzelni, mi rosszat tehetett. Tekintve, hogy összes
többi gyilkostársát előléptették, érthető volt a zavara.
- Valóban így van?
Sztálin elkezdte sorolni a Jezsovhoz közel álló ellenségek neveit.
-Joszif Visszarionovics! - csattant fel Jezsov. - Tudod, hogy személyesen én
fedtem fel az összeesküvésüket! Hozzád jöttem, és jelentést tettem...
- Igaz, igaz. Amikor érezted, hogy a nyakad körül szorul a hurok, egyből sietni
kezdték De mi volt azelőtt? Összeesküvést szerveztél? Meg akartad ölni
Sztálint? Az NKVD felső vezetése szervezkedett, de te állítólag nem vettél részt
benne. Azt hiszed, nem tudok mindenről? Emlékszel, hogy kit küldtél Sztálinhoz
szolgálatba? Kit? Revolverrel? Minek kellett revolver Sztálin közelébe? Miért?
Hogy megöljék Sztálint? Szóval? Tűnj el innen! Elvtársak, nem tudom, hogy
maradhat-e a Központi Bizottság tagja. Én kétlem. Persze gondolkodjatok rajta...
Ahogy akarjátok... De én kétlem.
Jezsov eltökélten másokat is bele akart vonni az őt ért vádakba; bosszút akart
állni Malenkovon, akit azonnal fel is jelentett. Április io-én Sztálin utasította
Jezsovot, hogy vegyen részt az ülésen, amelyen a vádakat kellett meghallgatnia.
Jezsov Malenkovnak jelentett, aki az irodája falán található fényképek közül
jelképesen eltávolította Jezsov arcképét. Olyan volt, mint amikor egy angyalt
letaszítanak a mennyből. Berija és a hóhér-herceg grúz, Cereteli kinyitotta az
ajtót, és letartóztatta Földiszedret. Az „egyes számú beteget” a Szuhanov-börtön
betegszobájába vitették.
Jezsov lakásának átkutatása során az üres, félig üres és teli vodkásüvegeken
túlmenően 115 ellenforradalmár könyvet és fegyvereket találtak szétszórva.
Papírba csomagolva meglelték a Zinovjev és Kamenyev nevével ellátott
lövedékeket is, amelyeket Jezsov hátborzongató ereklyeként őrzött. Ám az volt a
legfontosabb bizonyíték, hogy Jezsov Sztálin 1917 előtti rendőrségi anyagait
gyűjtögette. Talán bizonyítékot talált Sztálin Ohrana-ügynök voltára? Malenkov
[138]
ellen is kerültek elő bizonyítékok. A papírok Berija páncél-szekrényébe
kerültek.
Sztálin idővel olyan teljhatalomra tett szert, hogy ha nyelvbotlásból valamit
rosszul mondott, az utána következő szónokok ugyanolyan hibásan mondták az
adott szót. „Ha helyesen mondtam volna - emlékezett vissza Molotov -, Sztálin
úgy érzi, kijavítom őt.” Sztálin nagyon „érzékeny és büszke” volt. Európa ekkor
már a háború szélére sodródott, Sztálin pedig a nyugati demokráciák és a náci
Németország között egyensúlyozott. Időközben Zsdanov kihirdette Jezsov
mészárlásának végét. Viccesen (ám pocsék humorral) „nagy ellenségekről”, „kis
ellenségekről” és „pindurka ellenségekről” beszélt. Eközben Sztálin és Berija az
egyik legkegyetlenebb gonosztettet tervezgette.11
 HATODIK RÉSZ

„A nagy játszma”, Hitler és Sztálin,

1939-1941

 EURÓPA FELDARABOLÁSA - MOLOTOV RIBBENTROP ÉS
SZTÁLIN ZSIDÓKÉRDÉSE

Amikor Sztálin először fordította figyelmét a diplomácia felé, máris célba

vette saját diplomatáit. 1939. május 3-án katonák vették körül a külügyi
népbiztosságot, ami a háború közeledtére és a szövetségesek várható
fellázadására utalt. Molotov, Berija és Malenkov tájékoztatta Makszim (Papasa)
Litvinovot - a „kollektív biztonság” elve által az európai békét civakodva óvó
diplomatát - az elbocsátásáról. A döntés nem érte váratlanul. Sztálin
megveregette külügyi népbiztosa hátát, és így szólt:
- Látod, egyezségre tudunk jutni.
- Nem sokáig - válaszolta Papasa Litvinov.
Az ekkor már kormányfő Molotov lett az új külügyi népbiztos. Sztálin a terror
hatására még paranoiásabbá és még magabiztosabbá vált, de így még kevésbé
volt képes pontosan megítélni a veszélyes nemzetközi helyzetet. Mikojan
észrevette, hogy az új Sztálin „teljesen más ember, szélsőségesen gyanakvó,
könyörtelen és határtalanul magabiztos, gyakran beszél magáról egyes szám
harmadik személyben. Azt hiszem, becsavarodott”. Kaganovics
visszaemlékezése szerint ekkor már alig hívta össze a Politbürót, a legtöbb
dolgot nem hivatalos úton döntötte el. Sztálin „nem ismeri a nyugati világot -
gondolta Litvinov. - Ha ellenségeink sahokból és sejkekből álltak volna, képes
lett volna túljárni az eszükön”. Molotov és Zsdanov, Sztálin két tanácsadója sem
volt felkészültebb. Sztálin történelmi könyvek tanulmányozásával igyekezett
művelni magát, olvasta Bismarck emlékiratait, de arra nem jött rá, hogy a
Vaskancellár Hitlerrel ellentétben hagyományos államférfi volt. így aztán
gyakran idézett Talleyrand-tól és Bismarcktól.
Molotov úgy vélte, a bolsevik politika a legjobb iskola egy diplomata számára.
Politikusnak, nem pedig diplomatának tartotta magát, mindezzel együtt azért
büszke volt új karrierjére. „Minden Sztálin és az én kezemben volt” - hencegett.
Fáradhatatlanul és szisztematikusan, hatalmas nyomás alatt dolgozott, Sztálinnal
vitatta meg elképzeléseit, miközben alkalmazottjait „féktelen dührohamaival”
terrorizálta. Polinának írt levelei hűen tükrözik beképzeltségét és szenvedélyét.
„Szüntelen nyomás alatt állunk, nem szabad semmiről sem megfeledkeznünk.
[...] Annyira hiányoztok, te és a lányunk. Karjaimban akarlak tartani, magamhoz
ölelni, hogy érezzem kedvességedet és bájodat.” Jóval egyenesebb és
intellektuálisabb alkat volt, mint Sztálin. Közölte Polinával, hogy olvasni
kezdett, ám nem Talleyrand-ról, hanem Hitlerről. Levelei a Polina iránt érzett
izzó vágyon túl nagyrészt hírnevének és pozíciójának méltatásáról szóltak.
„Dicsekvés nélkül állíthatom - büszkélkedett -, hogy az ellenségeink tisztában
vannak azzal, [...] hogy olyan emberekkel állnak szemben, akik igazán értik a
dolgukat.”
Sztálin és Molotov időközben igazi nemzetközi párossá nőtte ki magát, a jól
bevált „jó zsaru, rossz zsaru” módszer mesterei lettek. Sztálin mindig is
könyörtelenebb és radikálisabb volt, míg Molotov a lehetséges kimenetek
közönyös elemzőjeként dolgozott. Egyikük sem látott ellentmondást a birodalmi
terjeszkedés és a marxista hadjárat között; ellenkezőleg, úgy vélték, az előbbi az
utóbbit segíti. Sztálin szavaival élve, Európa 1939 elején leginkább egy három
játékosból álló „pókerjátszmára” hasonlított, amelyben mindenki abban
reménykedett, hogy a másik kettő elpusztítja egymást, és ő harmadikként
besöpörheti a nyereményt. A bolsevikok mellett Adolf Hitler náci
Németországának fasisztái, Neville Chamberlain Nagy-Britanniájának Daladier
Franciaországával szövetkezett kapitalistái voltak a játékosok. Annak ellenére,
hogy a grúz igencsak csodálta az osztrák kegyetlenségét, érzékelte a katonailag
újjáéledő Németország és a fasizmus jelentette veszélyt.
Sztálin ugyanakkor éppen olyan veszélyesnek tartotta a nyugati
demokráciákat, mint Németországot. A politikával kapcsolatos nézeteit még a
polgár-háború idején alakította ki. Ösztönösen úgy érezte, partnerre talált
Hitlerben. Amint az „osztrák tizedes” hatalomra került, Sztálin német szakértője,
Kari Radek tanácsára Avel Jenukidzét és Dávid Kandelakit személyes követként
használva óvatosan puhatolózni kezdett. Igencsak kényes ügyről volt szó, hiszen
Sztálin ezzel egy időben ezreket végeztetett ki német kémkedés vádjával az őrült
poroszfóbiában szenvedő országban. A megbízottakat lelőtték.
Hitler egészen addig távolságot tartott Sztálintól, amíg a demokráciák
engedményeket tettek neki. A müncheni egyezmény arról győzte meg Sztálint,
hogy a Nyugat nem gondolta komolyan Hitler megállítását. Épp ellenkezőleg:
úgy vélte, tudatosan tesznek engedményeket, hogy Hitler elpusztíthassa a
Szovjetuniót. München után összeomlott Litvinov „kollektív biztonságról”
kialakított elmélete. Sztálin figyelmeztette a Nyugatot, hogy a Szovjetunió nem
lesz olyan hely, „ahonnan kedvükre csipegethetnek majd”. Egyetlen megoldás
maradt, a világ „szférákra” osztása. Ez Németországnak is egyfajtajelzés volt,
hogy Sztálin azzal áll szóba, aki hajlandó vele tárgyalni. Berlin észrevette a
változást. Ezután Sztálin Litvinovra támadt egy ülésen:
- Ez tehát azt jelenti, hogy én most a nép ellensége vagyok? - kérdezte
merészen Litvinov. Sztálin a teremből kifele menet ezt mormogta:
[139]
- Nem, nem tekintjük Papasát ellenségnek. Papasa igaz forradalmár.
Molotov és Berija az Európa fővárosaiban otthonosan mozgó diplomatákat -
köztük sok zsidó bolsevikot - szorongatta egy másik ülésen:
- Nazsarov! - mondta. - Miért tartóztatták le az apádat?
- Semmi kétségem afelől, hogy Lavrentyij Pavlovics jobban tudja nálam.
- Erről majd később beszélünk - nevetett Berija.
A külügyi népbiztosság közvetlenül a Lubjanka mellett helyezkedett el, ezért
az intézményeket gyakran csak „szomszédságként” emlegették. A diplomaták
közötti tisztogatást a negyvenegy éves Vlagyimir Dekanozov, Molotov
helyettese, Berija egyik intelligens kaukázusi csatlósa intézte. A kis vörös hajú
törpe - aki rajongott az angol filmekért (fiát Reginaidnak nevezte el) és a
tizenéves lányokért - orvosi egyetemen tanult, ahonnan azonban kibukott. Még
egyetemi évei alatt ismerkedett meg Berijával, akivel együtt lépett be a Csekába.
Valójában eloroszosodott grúz volt. Molotov gyakran viccelődött, hogy igazából
örmény, aki grúznak tetteti magát, így akar tetszelegni Sztálin előtt.
Származására utalva „lassú kartvelnek” becézte. Kuncevóban Sztálin gyakran
élcelődött csúnyaságán. Amikor megjelent az ajtóban, Sztálin ironikusan -
általános nevetést kiváltva - így szólt:
- Micsoda egy jóképű férfiú! Nézzétek! Még sosem láttam hozzá fogható szép
embert!
A külügyi népbiztosság sajtófelelősét, Jevgenyij Gnyedint - aki valamelyest a
forradalomhoz is kapcsolódott, hiszen a Lenint finanszírozó és a német császár
felé közvetítő Parvus fia volt - Dekanozov letartóztatta, majd Berija irodájába
vitte, ahol megparancsolták neki, tegyen vallomást arról, hogy kém. Amikor ezt
megtagadta, Berija a földre parancsolta, azután a kaukázusi „óriás”, Kobulov
dorongjával betörte a koponyáját. Gnyedin igazi „szerencsés flótás” volt.
Júliusban Berija arra utasította Cereteli herceget, hogy egy megrendezett
autóbalesettel (a módszert akkor alkalmazták, ha az illető túl fontos volt, hogy
egyszerűen eltűnjön) gyilkolja meg Bovkun-Luganyec kínai szovjet nagykövetet
[140]
és annak feleségét.
Sztálin diplomáciai tisztogatása imponálhatott Hitlernek. „Tisztítsátok meg a
zsidók minisztériumát! - mondta. - Tisztogassatok a »zsinagógában«!” „Hála
Istennek e szavakért! - mondta Molotov (akinek zsidó volt a felesége). - A
zsidók igazán sokan voltak, rengeteg köztük a nagykövet...”1
Sztálin a legtöbb beszámoló szerint antiszemita volt, de a háború utáni évekig
ez inkább afféle orosz mesterkéltség volt, nem veszélyes rögeszme. A náciktól
eltérően soha nem biológiailag volt rasszista, azonban minden olyan
nemzetiséget gyűlölt, amely a soknemzetiségű SZSZKSZ egységét fenyegette.
Dicsőítette az oroszokat - persze nem azért, mintha elutasította volna saját grúz
gyökereit, éppen az ellenkezőjéért, az oroszokat tartotta a Szovjetunió alapjának
és cementjének. A háború után azonban létrejött Izrael Állam, a szovjet zsidók
öntudata megnövekedett, Amerikával szemben pedig hidegháború bontakozott
ki. Ez a régi előítéleteivel kiegészülő kombináció gyilkos antiszemitává tette.
Sztálin és zsidó elvtársai, például Kaganovics, büszke internacionalisták
voltak. Sztálin kifejezetten kedvelte a nemzetiségi sztereotípiákon alapuló
vicceket. Erős volt benne a grúzok kaukázusi muzulmán emberekkel szembeni
előítélete, akiket a későbbiekben deportálni is kívánt. Üldözte a németeket.
Szerette a (zsidó) Pauker és Kobuíov által elmondott zsidó vicceket, és
mulattatta, amikor Berija izraelitának nevezte Kaganovicsot. Szintén jól
szórakozott az örmény és német vicceken. Osztotta az oroszok lengyelek iránti
gyűlöletét. A negyvenes évekig legalább annyira volt lengyel-, mint zsidóellenes.
Gyanakvással figyelte a zsidókat, hiszen sosem volt saját hazájuk, ami
„misztikussá, érinthetetlenné, nem e világivá” tette őket. Kaganovics véleménye
szerint viszont Sztálin nézeteire nagy hatással volt ellenségeinek - Trockij,
Zinovjev és Kamenyev - zsidó származása. Ugyanakkor a környezetében lévő
nők többsége, valamint legközelebbi szövetségesei - Jagodától Mehliszig -
egytől egyig zsidók voltak. A különbség nyilvánvaló: az intellektuális Trockijt
gyűlölte, de a foltozóvarga Kaganoviccsal szemben nem volt semmi kifogása.
Sztálin tudta, hogy rezsimjének ki kell állnia az antiszemitizmus ellen.
Jegyzeteiben még emlékeztette is magát, hogy tartson beszédet a témáról. Az
antiszemitizmust „kannibalizmusnak” nevezte, bűncselekménynek nyilvánította,
és rendszeresen kritizálta az antiszemitákat. Sztálin a kietlen kínai határ mellett
kijelölt egy zsidó hazát, Birobidzsánt, és így dicsekedett: „A cár nem adott a
zsidóknak földet, majd mi fogunk.”
A párt azonban hiába hirdette internacionalizmusát, a nemzetiségi kérdés
mindig is fontos tényező maradt a szovjet politikában. A pártban nagy arányban
képviseltették magukat zsidók, grúzok, lengyelek és lettek, akiket a cári
Oroszországban üldöztek. 1937-ben a párttagok csupán 5,7 százalékát tették ki
zsidók, a kormányban azonban mégis többséget alkottak. Lenin (aki maga is
részben zsidó származású volt) úgy vélte, hogy ha egy népbiztos zsidó, akkor
[141]
helyettesének orosznak kell lennie. Sztálin betartotta e szabályt.
Sztálin Kaganovics zsidóságával kapcsolatban mindig „érzékeny” maradt. A
kuncevói vacsorák alkalmával Berija gyakran próbálta rávenni Kaganovicsot,
hogy igyon még többet, ám Sztálin nem hagyta.
- Hagyjátok békén. [...] A zsidók nem tudnak inni.
Egyszer Sztálin megkérdezte Kaganovicsot, miért nézett olyan szomorúan egy
zsidó vicc hallatán.
- Nézd meg Mikojant! Jókat nevetünk az örmény vicceken, Mikojan is velünk
mulat rajtuk.
- Látod, Sztálin elvtárs, a szenvedés annyira megviselte a zsidók lelkivilágát,
hogy olyanok lettünk, mint a mimóza: ha valaki hozzáér, azonnal bezáródik.
Mégis úgy hozta az élet, hogy a mimóza - a rendkívül érzékeny virág, ami
azonnal összerezzen, amint megérinti valaki - lett Sztálin kedvence. Soha többé
nem engedte, hogy ilyen vicceket meséljenek Kaganovics jelenlétében.
Mindazonáltal az antiszemitizmus egyre fokozódott a harmincas években.
Sztálin gyakran még nyilvánosan is megkérdezte, hogy az adott személy a
kisebbséghez tartozik-e, vagy sem. A zsidóságra, a nemzetiségre utaló kérdés az
orosz űrlapok ötödik pontjában is megtalálható volt. Molotov emlékei szerint
Kamenyev azt mondta, hogy „nem néz ki zsidónak, csak a szeméből látszik”.
A Sztálin udvarában élő zsidók oroszabbak akartak lenni az oroszoknál, és
bolsevikabbak a bolsevikoknál. Kaganovics megvetette a zsidó kultúrát; egy
alkalommal meg is kérdezte a zsidó színészt, Szolomon Mihoelszt, hogy „miért
nézed le az embereket?” A Politbüro azon is vitatkozott, hogy vajon robbantsák-
e fel a Megváltó-székesegyházat (a sztálini Moszkva megteremtésének egyik
vandál lépéseként). Sztálin, Kirov és a többiek támogatták az ötletet, de
Kaganovics így tiltakozott: „A Fekete Százak [1905-ben létrejött antiszemita
csoportosulás] még engem vádolnának vele!” Mehlisz is hasonlóképpen reagált,
amikor Sztálin Trockij zsidóit szidta: „Kommunista vagyok, nem zsidó!” Aztán
nyíltan elmagyarázta buzgóságának okát. „Meg kell értened, hogy csak egy
módon küzdhetünk [az antiszemitizmus ellen]: ha bátrak vagyunk. Ha az ember
zsidó, egyenesnek, feddhetetlennek, példaértékűnek kell lennie, különösen az
emberi méltóság terén.”
Sztálin - miközben antiszemita-ellenesnek kellett láttatnia magát - rájött, hogy
zsidói, különösképpen Litvinov (Wallach) akadályt gördítenek a Hitlerhez való
közeledés útjába. Számos zsidó bolsevik orosz álnevet használt. Sztálin már
1936-ban az álnevek használatára utasította a Pravdáról dolgozó Mehliszt: „Ne
idegesítsük fel Hitlert!” Ez a nézet egyre erősebben terjedt: 1939 elején, egy ülés
alkalmával Jakovlev rátámadt Hruscsovra, amiért az személyi kultuszt épít maga
köré, és teljes nevét, apja vezetéknevét is használja az iránta érzett tiszteletből.
Az antiszemita Hruscsov erre azt tanácsolta, hogy Jakovlev is használja saját
nevét, az Epsteint. Ekkor Mehlisz Hruscsov védelmére kelt, és elmagyarázta,
hogy Jakovlev, lévén zsidó, képtelen ezt megérteni.
A zsidók eltávolítása egyfajta üzenet volt Hitler számára, ám Sztálin, mint
mindig, most is két vasat tartott a tűzben. Molotov helyettesének a zsidó
Szolomon Lozovszkijt nevezte ki.2
* * *
Az európai pókerjátszmát rövid körökben, titkos találkozókkal, hidegvérrel
játszották. A tét óriási volt. A diktátorok sokkal alkalmasabbnak tűntek a
játékban való részvételre, mint a demokráciák vezetői, akik igazából csak később
kezdték komolyan venni a helyzetet. Ahogy erősödött a japánok elleni harc,
Hitler is tovább emelte a tétet: bekebelezte Ausztriát és felbomlasztotta
Csehszlovákiát, páncélosait pedig Lengyelország felé irányította. A nyugati
demokráciák csak megkésve jöttek rá, hogy meg kell állítaniuk Hitlert. Március
31-én Nagy-Britannia és Franciaország garanciát vállalt a lengyel határok
biztonságáért. Szükségük volt Oroszországra, de nem tudták elképzelni a magát
gyengének és elszigeteltnek érző Sztálin helyzetét. Ironikus, hogy éppen a
lengyel határok garantálása váltott ki kételyt Sztálinból a britek szándékának
komolyságát illetően: ha Hitler megtámadja Lengyelországot, akkor a „hitszegő
Albion” a garanciát csupán tárgyalási előnyként használja fel, hogy egy újabb, a
münchenihez hasonló megegyezést kössön Hitlerrel.
Emiatt Sztálinnak katonai szövetségi szerződésre volt szüksége a Nyugattal -
hacsak nem fordul Hitler felé. Június 29-én Zsdanov egy Pravdában megjelent
cikkében kifejtette „saját véleményét”, és a német szövetséget javasolta:
„Engedjék meg, hogy elmondjam, [...] bár nem mindegyik barátom osztja
véleményemet. [...] Ok még mindig úgy gondolják, hogy az angol és francia
kormány komoly szándékkal kezdeményezett tárgyalásokat az SZSZKS-szel.
[...] Nézetem szerint az angolok és a franciák nem akarják egyenjogú félként
kezelni az SZSZKSZ-t.” Leningrád veszélyeztetettsége miatt szabad kézre volt
szükség a balti államokban. Ez volt az ár, amire Zsdanov „egyenjogúságként”
utalt. Zsdanov fia, Jurij jól emlékszik, amint Sztálin és apja egy számukra
lefordított Mein Kampfot olvasott, és véget nem érő beszélgetések során
vitatkozott a német szövetség előnyeiről és hátrányairól. Sztálin D’Abernon A
világ nagykövete című írásában azt olvasta, hogy Oroszország és Németország
szövetsége esetén „a veszedelmes keleti hatalom” felülkerekedhetne Nagy-
Britannián. „Igen!” - jegyezte Sztálin a lap szélére.
Nagy-Britannia és Franciaország egy lassú gőzhajóval küldte szerencsétlen és
nevetséges delegációját Moszkvába. Szövetséget ajánlott az oroszoknak, ám sem
a szovjet határokat nem garantálták, sem a Balti-térségben nem biztosítottak
Sztálinnak szabad kezet. Amikor Sir Reginaid Aylmer Ranfurly Plunkett-Ernle-
Erle-Drax admirális (A nap energiájával való fűtés kézikönyvének szerzője) és
Joseph Doumenc tábornok az augusztus g-ről io-re virradó éjszakán Leningrádba
érkezett, a német-orosz közeledés már komoly veszélyt jelentett. Az admirális és
a tábornok felszállt a Moszkvába tartó vonatra, ami Vorosilovhoz és Molotovhoz
vitte őket.
Sztálint nem nyűgözte le a végtelen hosszú nevű admirális. így beszélt a
delegációról Molotovnak és Berijának:
 - Nincsenek komoly szándékaik. Kizárt, hogy ezeknek az embereknek
meglenne a kellő hatalmuk. London és Párizs tovább pókerezik...
- A tárgyalásokat mindenesetre folytatnunk kell - mondta Molotov.
- Ha folytatnunk kell, akkor folytatjuk.
Az egész kezdett hasonlítani egy Sztálin kegyeiért folyó licitre, ám mindössze
egy komoly ajánlattevő akadt. Németországban Hitler időközben Lengyelország
augusztus 26-ai megszállása mellett határozott. Hirtelen szükséges lett számára a
Sztálinnal való megegyezés. A nyugati hatalmakkal folytatott tárgyalások csak
augusztus 12-én kezdődtek, ám a nyugati hatalmak ajánlata és a Sztálin
követelései közötti szakadék gyorsan áthidalhatatlannak bizonyult. Az oroszok
még aznap jelezték tárgyalási készségüket a németeknek - akár Lengyelország
felosztásának kérdésében is. 14-én Hitler úgy döntött, Moszkvába küldi
külügyminiszterét, Ribbentropot. 15-én a német a nagykövet, Friedrich Werner
von dér Schulenberg gróf időpontot kért Molotovtól, aki gyorsan egyeztetett
Sztálinnal, majd közölte, hogy Oroszország készen áll. Amikor a hír Ribbentrop
fülébe jutott, azonnal a Bergdorfba, Hitlerhez sietett. Vorosilov 17-én kölcsönös
katonai segítségnyújtási egyezményre tett javaslatot a franciáknak és briteknek,
azonban azt is hozzátette, hogy nincsen értelme tovább folytatni a tárgyalásokat,
amíg a lengyeleket és a románokat meg nem győzik, hogy egy esetleges német
támadás esetén engedjék át a területeiken a a szovjet csapatokat. Drax nem
kapott további utasításokat Londonból.
- Elég a játékból! - mondta Sztálin Molotovnak.
19-én, szombat délután Molotov sietve hívatta Schulenberget, és átadta neki
egy megnemtámadási paktum tervezetét, amely ugyan sokkal formálisabb volt a
német verziónál, viszont semmi kifogásolnivalót nem tartalmazott. Miután
aláírták a kereskedelmi szerződést - ennek megkötését Sztálin az érdemi
dolgokra való rátérés előtt szükségesnek tartotta -, a németek, akik számára
vészesen közeledett a határidő, a pókerjátékosok izgalmával várták a
fejleményeket. Hitler okosan úgy döntött, hogy egy csapással megoldja a
kölcsönös bizalom és tekintély gordiuszi csomóra emlékeztető problémáját, és
augusztus 20-ai dátummal személyesen Sztálinnak küldött táviratot. „Kedves
Sztálin Úr!” - hangzott a megszólítás a táviratban. Sztálin, Molotov és Vorosilov
egyetértettek a választ illetően:
Németország kancellárja, A. Hitler részére. Köszönöm levelét. Bízom benne,
hogy a német-szovjet megnemtámadási egyezmény megnyitja az utat országaink
politikai kapcsolatainak további fejlődése előtt. [...] A szovjet kormány
megbízásából tájékoztatom, hogy a kormány beleegyezik Ribbentrop úr
augusztus 23-i látogatásába.
J. Sztálin
 20-án, vasárnap keleten Georgij Zsukov, a halhin-goli szovjet hadsereg
parancsnoka hatalmas ágyú tűzzel támadt a japánok ellen, majd a teljes
frontvonalon keresztül előrenyomulásba kezdett. 23-ára hatvanegyezer fős
veszteséget okozva legyőzte a japánokat. A vereség olyan megsemmisítő volt,
hogy a japánok többet nem gondoltak Oroszország megtámadására.
Molotov 21-én, hétfőn, délután 3 órakor fogadta Schulenberget, aki átadta
neki Hitler 23-ai találkozót illető javaslatát. Két órával később Molotov és
Sztálin beleegyezett Ribbentrop történelmi látogatásába. A két diktátor már
nemhogy távolságot nem tartott egymástól, hanem szinte egymás tárt karjaiba
zuhant. Másnap este 7 órakor Vorosilov elbocsátotta a brit és a francia
[142]
tárgyalópartnert: „Várjuk meg, amíg minden pontosan kirajzolódik.. .”
Sztálin válasza még aznap este, fél kilenckor eljutott Hitlerhez.
- Csodálatos! Gratulálok! - örvendezett Hitler, és rögtön hozzátette: -Zsebre
vágtam a világot!
Éjjel Vorosilov egy szovjet vezetőségből álló delegációt vezetett vidékre
- vadkacsavadászatra. Hruscsov éppen akkor érkezett Kijevből. Hruscsov a
vadászat kezdete előtt Sztálinnal vacsorázott a dácsában. Sztálin „mosolyogva
nézett rá”, majd közölte, hogy hamarosan érkezik Ribbentrop. Hruscsov
- aki semmit sem tudott a tárgyalásokról - teljesen „megdöbbent. Csak
néztem rá, azt hittem, viccel”.
- Mit akar itt Ribbentrop? - kérdezte aztán Hruscsov. - Talán disszidál?
Ezután eszébe jutott, hogy a nagy napra vadászprogramot szerveztek
Vorosilowal. Talán mondja le?
- Menjél csak! Neked nem lesz semmi dolgod. [...] Molotov és én fogadjuk
Ribbentropot. Miután visszajöttél, tájékoztatlak, mit akar Hitler...
Vacsora után Hruscsov és Malenkov Vorosilovhoz indult, a tábornok
vadászházába. Sztálin a dácsában maradt, hogy a másnapi dolgokon
gondolkodjon. Hacsak nem volt különösen jó hangulatban, „időpazarlásnak
[143]
tartotta a vadászatot”. Sztálin Vipper: Az ókori Görögország történetéi
olvasva talán azon az éjszakán jelölte meg a diktátorok együttműködéséből
fakadó előnyökről szóló részt.
Augusztus 22-én valamikor a nap folyamán az összes vezető ellátogatott a Kis
Sarokba. A részletek ugyan titkosak lehettek, az irányelv viszont semmiképpen
sem volt az. A fő szervező Sztálin volt; Molotov és Zsdanov segédkezett neki,
ellenző azonban nem akadt. Még Hruscsov és Mikojan - akik
visszaemlékezéseikben minden lehetséges alkalommal igyekeztek befeketíteni
Sztálint - is beismerték, hogy nem volt más választás. Ahogy Kaganovics
mondta, még ezek a leninisták is megértették, hogy egy fordított Breszt-
Litovszkról van szó.
Azon az estén, amikor a Moszkvától száztíz kilométerre lévő Zavidóban
megkezdődött a vadászat, a magas, nagyképű, egykor pezsgőárusítással
foglalkozó Ribbentrop egy harmincfős delegáció kíséretében felszállt Hitler
Condor repülőgépével, az Immelmann III-mal. Augusztus 23-án délután egy
órakor Ribbentrop bőrkabátban, fekete zakóban és csíkos nadrágban kilépett a
repülőgépből.
Igencsak lenyűgözte a horogkeresztes zászlókkal feldíszített repülőtér. A
zenekar eljátszotta Németország himnuszát, majd Vlaszik egy golyóálló fekete
ZiSZ-be (a szovjet Buick) ültette Ribbentropot. A városba hajtottak, még egy kis
kaviárra és pezsgőre is megálltak a német nagykövetségen. Három órakor
Ribbentropot a Szpasszkij-kapun át a Kis Sarokba vitték, hogy találkozzon
Molotovval. A katonai egyenruhába öltözött Poszkrjobisev fogadta, aki az
előszobákon át egy hosszú, négyszögletes terembe vezette, ahol a pártzubbonyt
és csizmájába tűrt, bő nadrágot viselő Sztálin és a fekete öltönyös Molotov várta.
Asztalhoz ültek. Egyik oldalon az oroszok - köztük a tolmács, V N. Pavlov -, a
másikon a németek foglaltak helyet. Ribbentrop kijelentette:
- Németország nem kér semmit Oroszországtól, csak békét és kereskedelmet.
Sztálin Molotovnak, a kormányfőnek adta át a szót.
- Nem, nem Joszif Visszarionovics, beszélj csak te! Biztos vagyok benne,
hogy jobban csinálod, mint én.
Gyorsan megállapodtak a paktum részleteiről, amelynek célja Lengyelország
és Kelet-Európa befolyási övezetekre osztása volt. Sztáliné lett Lengyel-ország
keleti fele, Lettország, Észtország, Finnország és Romániából Besszarábia;
Hitler megtartotta Litvániát. Amikor azonban Ribbentrop azzal az ötlettel állt
elő, hogy egy rövid magasztaló beszédet mond a német-szovjet barátságról,
Sztálin közbeszólt:
- Nem gondolja, hogy egy kicsit jobban figyelnünk kellene országaink
közvéleményére? Sok-sok éven át vödörnyi szarral dobáltuk egymást, még a
propagandagépezetünk is erre volt kiélezve. Most meg hirtelen el kell hitetnünk
az emberekkel, hogy mindent elfelejtettünk, és megbocsátottunk? A dolgok nem
mennek ilyen gyorsan.
Ebben egyetértettek, és Ribbentrop visszatért a német nagykövetségre, hogy
táviratot küldjön Hitlernek.
Este tíz órakor egy nagyobb delegáció és két fényképész kíséretében tért
vissza a Kis Sarokba. Amikor Ribbentrop bejelentette, hogy Hitler elfogadta a
feltételeket, „úgy tűnt, mintha Sztálin reszketett volna, még partnere felé nyújtott
kezét is csak késve rázta meg. Mintha egy pillanatra a hatalmába kerítette volna
félelem”. Sztálin vodkát rendelt, és pohárköszöntőt mondott:
- Jól tudom, hogy a német nép mennyire szereti Führerét. Nagyszerű ember.
Emeljük poharunkat az ő egészségére!
Molotov ezután Ribbentropot köszöntötte, aki aztán Sztálint. Az egyik fiatal
német, az 1,80 méter magas Richard Schulze nevű SS-tiszt észrevette, hogy
Sztálin külön üvegből issza a vodkát. O is töltött magának az üvegből, és rájött,
hogy abban valójában víz van. Amint Schulze megitta, Sztálin rá-mosolygott.
Nem ő volt az egyetlen, aki rájött apró titkára.
Augusztus 24-én, hajnali 2 órára elkészült a megegyezés. Behívták a szobába
a fényképészeket - a németek modern készülékekkel, a szovjetek régi
fotóállványos fa- és rézgépekkel voltak felszerelkezve. A Vörös Hadsereg
gyengélkedő, ám Sztálin által nagyra becsült vezérkari főnöke, Saposnyikov kis
füzetébe jegyzetelt. Amikor a fényképek készítésére került sor, Sztálin észrevette
a magas SS-tisztet - aki rájött a vodkával kapcsolatos titkára -, és odahívta, hogy
ő is szerepeljen a képen, majd Ribbentrop és Saposnyikov közé állította.
Molotov ellátta kézjegyével a megállapodást.
Egy szolgáló pezsgőt és rágcsálnivalót hozott a szobába. Amikor az egyik
német fényképész rögzítette, ahogy Sztálin és Ribbentrop egyszerre emelte
poharát, előbbi megrázta ujját, jelezvén, hogy nem szeretné a kép publikálását. A
fényképész felajánlotta, hogy odaadja a filmet Sztálinnak, ám ő azt mondta,
megbízik egy német szavában. Hajnali háromkor, amikor az izgatott vezetők
elváltak egymástól, Sztálin így szólt Ribbentrophoz:
- Becsületszavamat adom, hogy a Szovjetunió nem fogja elárulni
szövetségesét.
Sztálin ezután Kuncevo felé vette az irányt, ahol a vadászaton részt vevő
vezetők már vártak rá. Vorosilov, Hruscsov, Malenkov és Bulganyin már beadta
a lelőtt kacsákat a konyhára. Amikor Sztálin és Molotov ünnepélyesen megjelent
a szerződés másolatával, Hruscsov éppen azzal dicsekedett, hogy jobban lőtt,
mint az „első számú mesterlövész”, Vorosilov. A nevető Vozsgy ezután elmesélte,
hogyan zajlott le a világrengető Molotov-Ribbentrop-paktum aláírása. „Úgy tűnt,
Sztálin nagyon elégedett magával”, ám nem táplált túlzott illúziókat az új
barátságot illetően. Miközben a kacsát ették, így szólt:
- Hát persze, ez csak egy játék, hogy ki tudja becsapni a másikat. Tudom, mire
készül Hitler. Azt hiszi, túljárt az eszemen, pedig valójában én jártam túl az
[144]
övén. [A háború] a mi esetünkben kicsit tovább tart majd.
Zsdanov ezután Ribbentrop körte alakján kezdett el gúnyolódni:
- Neki a van leghatalmasabb és legszélesebb csípője egész Európában -
mondta, miközben a hatalmasságok Ribbentrop idomain gúnyolódtak:
 - Micsoda vonalak! Micsoda vonalak!
A „nagy játszma”, ahogy Molotov nevezte a Sztálin és Hitler között folytatott
idegek harcát, megkezdődött.3
* * *
Szeptember elsején, hajnali 2-kor Poszkrjobisev átadott Sztálinnak egy
Berlinből érkezett táviratot, amely arról számolt be, hogy aznap kora este
„lengyel” (valójában álruhába öltözött német) katonák megtámadták a gleiwitzi
rádióállomást. Sztálin a dácsájába ment, majd lefeküdt. Néhány órával később
Poszkrjobisev hívta telefonon: Németország megtámadta Lengyelországot.
Sztálin nyomon követte a történéseket: Nagy-Britannia és Franciaország hadat
üzent Németországnak, hiszen garantálta a határok sérthetetlenségét. Sztálin a
lengyelországi szovjet inváziót tervezte Vorosilovval, Saposnyikovval és
Kulikkal - akik Mehlisszel együtt a frontról irányítják majd az eseményeket -, de
meg akarta várni a Japán elleni háború befejeződését. Szeptember 17-én, hajnali
2 órakor Sztálin - akit Molotov és Vorosilov kísért - közölte Schulenberggel,
hogy „reggel 6 órakor, négy óra múlva a Vörös Hadsereg bevonul
Lengyelországba”. Molotov kormányfő rádión bejelentette, hogy „szent
kötelességünk segítő kezet nyújtani [...] ukrán és belorusz testvéreinknek”.
Mehlisz tájékoztatta Sztálint, hogy a nyugati ukránok „igazi felszabadítóként”,
„almával, pástétommal, ivóvízzel [...] szemükben pedig örömkönnyekkel”
fogadták a szovjet katonákat.
Hruscsov, Ukrajna főtitkára katonai egyenruhát öltött magára, majd Iván
Szerowal, az NKVD-főnökkel együtt csatlakozott Szemjon Tyimosenkóhoz, a
kijevi katonai körzet parancsnokához. Tyimosenko egy edzett, borotvált fejű
veterán volt, Caricinben az első lovassági hadseregben szolgált. Hozzáértő tiszt
volt, noha a terror idején feljelentette Bugyonnijt, és őt is feljelentették. Állítólag
Hruscsov mentette meg az életét. Hruscsov lengyelországi benyomulását
kalandként élte meg, akárcsak felesége, Nyina Petronova, aki szintén katonai
egyenruhát és pisztolyt hordott. A nő maga szabadította fel az 1920 óta
Lengyelországban élő szüleit. Hruscsov - aki Lvovban tartózkodott - nagyon
megörült felesége és annak szülei láttán, ám amikor meglátta a pisztolyt,
[145]
rendkívül dühös lett.
Amennyire Hruscsovék élvezték a megszállást, annyira szenvedett a lengyel
lakosság a féktelen pusztítástól, amely éppen olyan kegyetlen és tragikus volt,
mint a náciké. Hruscsov könyörtelenül elbánt mindenkivel, akit a szovjethatalom
ellenségének tartott: a papokat, a tiszteket, a nemeseket és az értelmiségieket
elhurcolták, megölték vagy deportálták, így akarván megsemmisíteni
Lengyelországot. 1940 novemberére a lakosság tizedét, 1,17 millió ártatlan
embert deportáltak. Harminc százalékuk 1941-re meghalt. Hatvanezer embert
tartóztattak le, ötvenezret végeztek ki.
A szovjetek hódítóként viselkedtek. Amikor néhány katonát rajtakaptak, amint
Radziwill herceg kincseit próbálták ellopni, Visinszkij Sztálinhoz fordult: „Ha
nem rossz szándékkal tették - írta a levélre -, akkor meg lehet nekik bocsátani. J.
Szt.”4
Szeptember 27-én, szerdán, délután 5 órakor Ribbentrop visszarepült tárgyalni
az egyezmény kiterjesztéséről, ami annyira titkosnak számított, hogy Molotov
még harminc évvel később is tagadta létezését. Este tíz órakor már a zöld
szövetes asztalnál ült Molotovval és Sztálinnal, és a részleteket beszélték meg.
Sztálin Litvániára is igényt tartott. Ribbentrop sürgönyözött Hitlernek, és a
beleegyezését kérte, emiatt a tárgyalást másnap délután 3 órára napolták el.
Hitler válasza azonban a földrajzi részletek megvitatására érkező Ribbentrop
visszatéréséig sem érkezett meg.
Azon az éjszakán, amikor Sztálin Európa felosztását megünneplő fogadást
adott a német vendégeknek, az oroszok már javában a szerencsétlen észt
külügyminisztert győzködték, hogy azonnal járuljon hozzá a szovjet katonák
országába való bevonulásra. A nácikat a Nagy Kreml-palota bejáratánál
fogadták, átvezették őket a hatalmas tanterem benyomását keltő, színtelen
faburkolatú Kongresszusi Termen, majd egy skarlátvörös-aranyszínű szalonba
kísérték őket, ahol Sztálin, Molotov és a Politbüro - beleértve a zsidó
Kaganovicsot is - várt rájuk. Sztálin hangneme „egyszerű” volt, „atyai
jóindulatot” sugárzott, ám könnyen „fagyossá” vált, amikor a parancsokat
osztogatta. „Fiatal beosztottjaihoz” azonban mindig „kedélyes és kedves
hangon” szólt. A németek felfigyeltek a Sztálint övező tiszteletre. Tevosz-jan
népbiztos - a „szerencsés flótás”, aki 1938-ban éppen megmenekült a kivégzés
elől - minden alkalommal felállt, „akárcsak egy kisdiák”, amikor Sztálin
megszólította. A Sztálin körül tapasztalható félelem egyre csak fokozódott 1937
óta. Vorosilovval őszinte, Berijával és Mikojannal barátságos, Kaganoviccsal
tényszerű, Malenkovval pedig bőbeszédű volt. Csak Molotov „beszélhetett vele
úgy, mint elvtárs az elvtárssal”.
Annyira fesztelenek voltak, hogy Ribbentrop saját bevallása szerint éppen
olyan jól érezte magát velük, mint régi náci barátaival. Amíg a vendégek
beszélgettek, Sztálin bevonult a pompás Andrejevszkij-terembe, hogy
ellenőrizze az ültetési rendet. Az ültetést Kuncevóban is mindig ő felügyelte.
[146]
A huszonkét vendég szinte elveszett az óriási virágkompozíciókkal
díszített, grandiózus teremben. Mindenkit lenyűgözött a cári arany evőeszköz,
valamint a kaviárt, mindenféle halat és húst, paprikavodkát és krími pezsgőt is
magába foglaló, huszonnégy fogásból álló vacsora. Ugyanazok a Metropol
hotelbeli, fehér ruhás pincérek szolgáltak fel, akik Jaltában Churchillnek és
Rooseveltnek.
Mielőtt hozzáfoghattak volna az evéshez, Molotov minden vendég tiszteletére
pohárköszöntőt mondott. Sztálin odalépdelt a vendégekhez, és koccintottak. Az
egész végül egy rendkívül kimerítő, véget nem érő szószaporítássá fajult, a
háború egyik leggyötrelmesebb diplomáciai eseményévé változott. Miután
Molotov gyakorlatilag végigment az összes vendégen, a németek már éppen
fellélegeztek, de bejelentette:
- Most pedig emeljük poharunkat a delegáció azon tagjaira, akik nem tudtak
részt venni a vacsorán!
Ekkor Sztálin átvette a szót, és viccesen így szólt:
- Igyunk az új, az antikominternes Sztálinra! - majd Molotovra kacsintott.
Ezután Kaganovicsot, „vasúti népbiztosunkat” köszöntötte. Sztálin akár az
asztal mellett maradva, jelzésértékűén is emelhette volna poharát a zsidó
vezetőre, ám szándékosan körbement, hogy koccinthassanak. Így aztán
Ribbentropnak is vele kellett tartania, és egy zsidó egészségére kellett innia, ami
igencsak szórakoztatta Sztálint. Kaganovics még negyven évvel később,
unokáinak is elmesélte ezt a történetet. Amikor Molotov egy újabb tósztba
kezdett - ezúttal a Vozsgy tiszteletére -, Sztálin kuncogni kezdett:
- Ha Molotov inni akar, nyugodtan megteheti, nem kellene engem felhoznia
mentségül.
Sztálin szinte semmit sem ivott, amikor pedig Ribbentrop szóvá tette,
mennyire jól bírja a tósztokat, kedélyesen elárulta, hogy fehérbort iszik. Berija -
aki a grúz vendéglátás hagyományát egyfajta alázatossági versennyé alakította át
- örömét lelte a vendégek itatásában. Egy német diplomata, Higler - aki színes
visszaemlékezést írt az estéről - visszautasította a további vodkát, de Berija
ragaszkodott hozzá, hogy igyon. A velük szemben ülő Sztálin észrevette a
dolgot.
- Mi a vita tárgya?- kérdezte, majd hozzátette: - Ha nem akar inni, nem
kényszeríthetjük.
- Még az NKVD főnöke sem? - mosolygott a német.
- Itt, ennél az asztalnál - felelte Sztálin - még az NKVD főnökének a szava is
ugyanannyit ér, mint bárki másé.
A vacsora után Sztálin és Molotov elköszönt, a németek pedig a Bolsojba
indultak, hogy megtekintsék a Hattyúk tavát. Amikor elmentek, Sztálin odasúgta
Kaganovicsnak:
- Időt kell nyernünk!
Ezután felsétáltak a lépcsőn, ahol már várta őket a szerencsétlen észt
külügyminiszter. Molotov harmincötezer katonából álló szovjet helyőrség
küldését követelte, ami az egész észt hadseregnél nagyobb volt.
- Ne már, Molotov, nem vagy túl kemény az új barátunkkal szemben? -
mondta Sztálin, majd inkább huszonötezer katonát javasolt, noha a
csökkentésnek gyakorlatilag semmiféle jelentősége nem volt.
Miután a Hattyúk tava első felvonása alatt bekebeleztek egy nemzetet, Sztálin
éjfél körül újra találkozott a németekkel, hogy megtartsák utolsó tárgyalásukat.
Hitler közben hozzájárult a litván engedményhez.
- Hitler érti a dolgát - dörmögte Sztálin.
Ribbentrop nagyon izgatott volt, és kijelentette, hogy a két országnak soha
többet nem szabad egymással háborúznia.
- Ennek így kell lennie - felelte Sztálin, megdöbbentve ezzel Ribbentropot, aki
azonnal újból lefordíttatta az elhangzottat.
Amikor a németek be akarták vonni az oroszokat egy nyugatellenes katonai
szövetségbe, Sztálin csak ennyit mondott:
- Soha nem fogom hagyni, hogy Németország meggyengüljön.
Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy nyugaton a britek és a franciák úgyis
megfékezik a németeket. Amikor a hajnali órákra végül elkészültek a
térképek, Sztálin kék ceruzával, hatalmas, 25 cm hosszú, 2,5 cm magas és 45
cm-es végződésű aláírással látta el azokat.
- Elég jól látható az aláírásom?
Október 3-ára már mindhárom balti állam beleegyezett, hogy szovjet
helyőrség állomásozzon területein. Ezután Sztálin és Molotov puskacsöveit és
fenyegetéseit a befolyási zónájukba eső negyedik balti állam, Finnország felé
fordította, remélve, hogy az ugyanúgy megtörik, mint a többi.5
 A FELESÉGEK MEGGYILKOLÁSA

Miközben a világ azt szemlélte, ahogy Hitler és Sztálin felosztja egymás

között Kelet-Európát, a Vozsgy feleségeik utáni nyomozásokkal és nem ritkán
meggyilkolásukkal tette próbára elvtársainak engedelmességét. Sztálinnak a
nőkbe vetett amúgy is törékeny bizalmát örökre aláásta Nágya öngyilkossága.
Ellenérzései az ellenségek feleségeinek megsemmisítésében teljesedtek ki.
Ahogy Hruscsov mondta, Sztálin különös ok miatt érdeklődött más férfiak
feleségei iránt: nem potenciális szeretőket, hanem lehetséges kémeket keresett.
Sztálin a legapróbb részletekig odafigyelt a feleségekre. Amikor megkapta az
ig3g-es összeírást, néhány vezető feleségének és gyermekeinek pirossal jelölte
meg a nevét. A jelölés jelentése ugyan rejtély maradt, de minden bizonnyal nem
jelentett jót.
Persze az is lehet, hogy azt számolgatta, hány kocsira van szüksége az adott
családnak. A kremli vacsorák alkalmával a feleségek ekkoriban már nem a
férjeik mellett, hanem külön asztaloknál ültek. Sztálin viszonya régi
kedvenceivel - Polinával és Dórával - egyre inkább elmérgesedett, amit részben
Nágyához való kötődésük is indokolhatott. Mindig megszállottan hitte, hogy a
feleségek túl sokat tudnak. Már ig30-ban javasolta Molotovnak, hogy néhány
elvtárs feleségét „le kell ellenőrizni, [...] hiszen a nők akaratlanul is tudomást
szereznek a történésekről”. A férfiak feleségimádata iránti ellenérzésének másik
forrása az volt, hogy mindent gyűlölt, ami megrendíthette a férfiak párthoz és
hozzá fűződő feltétlen hűséget. „Sztálin nem ismerte el a személyes
kapcsolatokat - mondta Kaganovics. - Számára nem létezett egy ember másik
ember iránt érzett szeretete.” A feleségeket mindössze eszköznek tekintette,
hogy az elvtársakat rávegye a helyes viselkedésre, vagy éppen rajtuk keresztül
büntesse meg őket: „Aki szembe mer szállni Sztálinnal - mondta Berija
Nyinának -, mind elveszti feleségét.” A feleségek lemészárlása azonban Berija
színre lépésével egy időben kezdődött el.
Polina Molotova - a first lady - élete veszélyben forgott. Ekkorra már halászati
népbiztosnak, KB-tagjelöltnek és a parfümipar úrnőjének mondhatta magát,
ennek ellenére Berija nyomozni kezdett utána. Felfedezte, hogy „vandálok” és
„szabotőrök” is akadnak az emberei között. Az asszony „ön-tudatlanul segítette
[147]
elő a kémkedésüket”. Elképzelhető, hogy ezekkel a lépésekkel Sztálin
újabb antiszemitizmusra utaló jelzéseket küldött Flitlernek.
Augusztus 10-én, amikor Sztálin és Molotov éppen a nagy diplomáciai
fegyvertényre készültek, a Poltibüro megvádolta Polinát. Sztálin a Központi
Bizottságból történő kizárását javasolta. Molotov vakmerőén tartózkodott,
egyszerre bizonyítva ezzel magabiztosságát, Polina iránt érzett szerelmét, és
hogy ellent mer mondani Sztálinnak. Október 24-én Polinát leváltották
népbiztosi posztjáról, „gondatlanság és hirtelenség” miatt megrovásban
részesítették, ám a „hamis vádaskodás” tárgyában ártatlannak nyilvánították. A
szovjet rövidáruipar vezetőjévé léptették elő, így nem kellett lemondania a már
megszokott csillogásról. Lányát, Szvetlánát szőrmebundái és francia ruhái miatt
már ekkor is az első számú szovjet „hercegnőként” tartották számon, ám a
[148]
családot folyamatosan megfigyelték. Sztálin azonban soha nem felejtette el
Molotov ellenszegülését, valamint Polina bűneit, amelyek később is kísértették
az asszonyt. Sztálin és Berija azt fontolgatta, hogy elraboltatja és megöleti
Polinát. Kész csoda, hogy életben maradt.
1938. október 25-én Berija letartóztatta Kalinyin elnök feleségét. Egy olyan
országban, ahol az államfő felesége is börtönben sínylődött, senki sem érezhette
magát biztonságban. A tehetetlen Kalinyin - aki az 1930-as évek
figyelmeztetései és a balerinákhoz fűződő viszonyai óta nem mert ellentmondani
Sztálinnak - háborgott ugyan amiatt, hogy rosszul bánnak vele, ám ekkor már
régóta arisztokrata házvezetőnőjével, Alekszandra Gorcsakovával élt együtt.
Pisze orrú felesége, az észt Jekatyerina Ivanovna egy női barátjával, egy az
írástudatlanság felszámolására irányuló kampány keretében utazott a Távol-
Keletre. Amikor Jekatyerina és vélhetően szapphói barátnője visszatért Kalinyin
lakásába, lehallgatták őket, amint Sztálin vérszomjasságáról zsörtölődtek. A
barátnőt kivégezték, Kalinyin feleségét pedig - Bugyonnij feleségéhez hasonlóan
- száműzetésbe küldték. Amikor kérésekkel fordultak az elnökhöz, Kalinyin
ugyanazzal érvelt, mint korábban Sztálin: „Kedves barátom, én is ugyanebben a
helyzetben vagyok! Még a saját feleségemen sem tudok segíteni, hogy tudnék az
önén?” Sokan korántsem voltak olyan szerencsések, mint Molotova és
Kalinyina.1
1937 áprilisában a huszonhét éves dr. Bronka Poszkrjobiseva, a kabinetfőnök
felesége felhívta Sztálint, és személyes kuncevói találkozót kért tőle. Legszebb
ruháját - talán azt a pettyeset, amiben a családi fényképeken is szerepel - öltötte
magára. Férje semmit sem tudott az egészről, valószínűleg rendkívül dühös lett
volna, ha az eset a fülébe jut. A titkos találkozóról egyedül Vlaszik tudott.
Bronka azért ment, hogy segítsen börtönbe zárt bátyján, a kremli orvoson,
Metalikovon - akit feleségén keresztül közvetetten Trockijjal is kapcsolatba
lehetett hozni. Poszkrjobisev és Bronka lánya, Natalja állítása szerint Vlaszik
Sztálin halála után felfedte a család előtt, hogy Sztálinnak és Bronkának
viszonya volt egymással. Mindez eléggé valószínűtlennek tűnik, hiszen Sztálin
gyűlölte a rokonaik érdekében közbenjáró nőket. Ugyanakkor a szovjet kor
egyik tragédiája csakugyan az volt, hogy a nőknek hatalmasságok előtt kellett
könyörögniük szeretteikért, bármit felajánlva cserébe; akár a testüket is. Bronka
[149]
azonban kudarcot vallott. Elborzadt, amikor a trockizmus vádjával illették.
Mielőtt Beriját előléptették volna, Kuncevóban megfogdosta Bronkát, aki
ezért pofon ütötte.
- Ezt sosem fogom elfelejteni! - mondta Berija.
Bronka nem adta fel. 1939. április 27-én felhívta Beriját, és megkérdezte,
hogy találkozhatna-e vele a bátyjának ügyében. Az asszonyt soha többet nem
látta senki.
Poszkrjobisev éjfélig várt, majd az otthonában felhívta Beriját, aki elárulta,
hogy Bronka őrizetben van, ám nem volt hajlandó többet mondani.
Poszkrjobisev egész éjjel nem tudott aludni. Reggel Sztálinnak panaszkodott, aki
így felelt:
- Nem rajtam múlik. Semmit sem tehetek. Csak az NKVD tudja elintézni.
Mindez nemigen győzte meg Poszkrjobisevet. Sztálin felhívta Beriját, aki
Bronka trockista kapcsolatait hozta elő. Május 3-án, úgy éjfél körül hármasban
találkoztak, amikor Berija éppen a Kis Sarokban volt. Berija szert tett egy
Bronkát befeketítő vallomásra. Poszkrjobisev könyörgött Sztálinnak, hogy
engedjék el a feleségét. A legkevésbé sem bolsevik érveket hozott fel, noha azok
ezeken a kőszívű embereken kívül bárkinek a szívét meglágyították volna:
- Mi lesz a gyerekeimmel? Velük mi fog történni? - Majd felesége első
házasságából született gyermekét hozta elő. - Galja meg árvaházban fog felnőni?
- Ne aggódj, találunk majd neked másik feleséget - felelhette Sztálin.
Ez a hozzáállás igencsak jellemző volt Sztálinra, hiszen még Krupszkaját is
azzal fenyegette annak idején, hogy ha nem engedelmeskedik a pártnak, akkor
majd mást jelölnek ki Lenin özvegyének. Poszkrjobisev a kor mércéjével mérve
mindent megtett, amit csak lehetett. Két évvel később, amikor a németek
[150]
Moszkva felé közeledtek, a harmincegy éves Bronkát lelőtték.
Lányának, Nataljának azt mondták, anyja természetes halált halt.
Poszkrjobisev egymaga, szerető gondoskodással nevelte fel gyermekeit. Házát
Bronkát ábrázoló fényképek díszítették. Amikor egyszer Natalja rámutatott az
egyik képre, és azt mondta, „Mama”, Poszkrjobisev sírva fakadt, és kirohant a
szobából.
A korra jellemző tragédia, hogy Natalja az iskolában, az énekes, Kozlovszkij
lányától tudta meg, hogy anyját lelőtték. A mosdóhelyiségben sírdogált. Apja
újra nősült.
 Bronka meggyilkolása nem változtatta meg Poszkrjobisev Sztálinhoz és
Berijához fűződő viszonyát. A párt helyesen döntött. Sztálin egyre többet
törődött Bronka lányával:
- Hogy van Natasa? - kérdezgette gyakran kabinetfőnökét. - Ugye
gömbölyded és aranyos?
Évekkel később, mikor Natalja nem tudott megbirkózni házi feladatával,
felhívta telefonon apját, hogy a segítségét kérje.
- Beszélhetnék az apámmal? - kérdezte.
- Nincs itt - felelte Sztálin. - Mi a baj?
Sztálin megoldotta Bronka matematikai problémáját. Poszkrjobisev Berijához
fűződő látszólagos barátságát olykor kínos pillanatok zavarták meg. Berija
egyszer megölelte a kis Natalját, és felsóhajtott:
- Te is ugyanolyan szép leszel, mint az anyukád.
Poszkrjobisev „elsápadt”, próbálta fékezni indulatait, és így szólt:
- Natalja, menj játszani!2
* * *
Mielőtt Sztálin önkényesen döntött volna egy másik barátja feleségének a
megöletéséről, véletlenszerűen megmentette két régi barátját a halál torkából.
Szergo Kavtaradze régi bolsevik volt, aki a századforduló óta ismerte Sztálint.
Az intelligens, kozmopolita Szergo Vacsnadze hercegnőt vette feleségül, akinek
keresztanyja, II. Miklós anyja, Maria Fjodorovna cárnő volt. Szokatlan párost
alkottak. Kavtaradze mindig Sztálin ellenzékének a soraiba tartozott, ám Sztálin
mindent megbocsátott neki. A húszas évek végén letartóztatták, azonban Sztálin
megmentette, és utasította Kaganovicsot, hogy segítsen neki. 1936 végén ismét
letartóztatták, mivel felkerült Jezsov halállistájára. Feleségét szintén őrizetbe
vették. Az akkor tizenegy éves lánya, Maja - annak ellenére, hogy szüleit
halottnak hitte - leveleket írt Sztálinnak, amelyekben az életükért könyörgött.
Minden egyes levelet „Maja Kavtaradze úttörő” aláírással zárt. Mindkét
Kavtaradzét megkínozták, ám mivel Sztálin egy kis jelet tett a halállistára neveik
mellé, megmenekültek. 1939 végén „Kavtaradze úttörő” leveleit olvasva eszébe
jutott Sztálinnak, hogy megkérdezze Berijától, mi van régi barátaikkal.
A Lubjankában Kavtaradzét hirtelen megborotválta egy borbély, majd egy
komfortos szobában helyezték el, és bármilyen ételt rendelhetett az étlapról.
Ezután a Lux Szállodába vitték, ahol a felesége már várta - aki ugyan árnyéka
volt egykori önmagának, de legalább élt. Lányuk is megérkezett Tbilisziből.
Nemsokára hívatták Kavtaradzét.
- Sztálin elvtárs már várja. Ha készen áll, egy kocsi fél óra múlva felveszi
magát.
Kuncevóba szállították, ahol Koba a dolgozószobában köszöntötte.
 - Üdvözöllek, Szergo! - köszöntötte, mintha nem is találták volna bűnösnek
egy Sztálin elleni merénylet tervezésében. - Merre jártál?
- Ültem [a börtönben].
- Szóval volt időd üldögélni?
Az orosz szlengben a börtönben ülni kifejezés, vagyis a szigyety megegyezik
az ülni szóval. Sztálin gyakran elsütötte ezt a viccet. Miután elfogyasztották a
vacsorát, Sztálin így szólt:
- Szóval ti mind meg akartatok ölni?
- Valóban így gondolod? - felelte Kavtaradze.
Sztálin csak vigyorgott. Miután Kavtaradzét hazavitték, ezt suttogta
feleségének:
- Sztálinnak elment az esze.
[151]
Néhány héttel később a családnak egy furcsa látogatásban volt része.
Kavtaradzééknál éppen egy baráti társaság vacsorázott, amikor este
tizenegykor megcsörrent a telefon. Kavtaradze közölte, hogy sietnie kell, majd
szó nélkül távozott. Felesége és tizennégy éves lányuk, Maja aludni ment.
Reggel hat órakor Kavtaradze részegen dülöngélt be a Gorkij utcai lakásukba.
- Hol voltál? - förmedt rá felesége.
- Vendégeink vannak - jelentette be.
- Részeg vagy!
Ezután lépéseket hallott, majd meglátta Sztálint és Beriját, akik besétáltak, és
leültek a konyhaasztalhoz. Vlaszik az ajtó előtt állt őrt. Míg Kavtaradze italokkal
kínálta őket, felesége Maja szobájába sietett:
- Kelj fel! - suttogta.
- Mi a baj? - kérdezte a lány. - Az éjnek közepén akarnak minket letartóztatni?
-Nem, Sztálin jött hozzánk.
- Nem akarok vele találkozni -felelte Maja, aki érthető módon gyűlölte őt.
- Muszáj! - vágta rá anyja.- Történelmi jelentőségű személy.
Ezután Maja felöltözött, és kiment a konyhába. Amint megjelent, Sztálin
megszólalt:
- Szóval te vagy Kavtaradze úttörő. - Emlékezett a szülei kapcsán írt levelekre.
- Ülj ide az ölembe! - A lány Sztálin térdére ült. - Jól el van kényeztetve, ugye?
Maját elbűvölte Sztálin. „Olyan kedves és finom volt. Arcon csókolt, majd
méz- és mogyorószínű, ragyogó szemeibe néztem - emlékezett vissza -, de azért
nagyon féltem.”
- Nincsen itthon ennivaló! - mondta a lány.
- Semmi gond - felelte Berija.
Tíz perc múlva grúz ételek érkeztek a híres Aragvi étteremből. Sztálin jól
szemügyre vette a cári udvarban született hercegnőt, Kavtaradze feleségét. Az
asszony megőszült.
- Túl sokat kínoztunk - jegyezte meg Sztálin.
- Vakuljon meg fél szemére, aki a múltat említi - vágta rá kurtán az asszony
éppen azt a mondatot, amit Sztálin mindig Buharinnak mondogatott.
Ekkor Sztálin megkérdezte Beriját, vajon mi lehet Kavtaradze bátyjával, akit
szintén letartóztattak. A kérdés későn érkezett. Meghalt, mint oly sokan
Magadanba menet.
Kavtaradze egy grúz dal éneklésébe kezdett, borzalmasan hamisan.
- Hagyd abba, Todzso! - mondta Sztálin.
Mongolos vágású szemei miatt a japán Todzso tábornok után nevezte el
Kavtaradzét. Kavtaradze helyett ő maga kezdett énekelni, „kellemes tenor”
hangon. Maja meg volt „döbbenve, hogy előtte áll az alacsony, himlőhelyes bőrű
Sztálin, aki ráadásul énekel!”. Sztálin azután kijelentette, hogy látni akarja a
lakást, és alaposan végigfürkészte. A vigadalom délelőtt tíz óráig tartott, Maja
aznap nem ment iskolába.
Sztálin egy kiadói állást szerzett Kavtaradzének, amelyet egy másik volt
rabbal, az ünnepelt grúz filozófussal, Salva Nucibidzével együtt töltött be. Fiatal
korában Nucibidze egyszer találkozott Sztálinnal. Amíg a börtönben
raboskodott, Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című grúz epikus művét kezdte
oroszra fordítani. Mindennap elvették tőle az irományt, majd egy ismeretlen
szerkesztő megjegyzésével visszajuttatták neki. Kobulov megkínozta Nuci-
bidzét, az ujjairól letépte a körmöket. Azután hirtelen barátságos lett, és
elmondta, hogy Sztálin egy nemrégiben folytatott megbeszélés alkalmával
megkérdezte Beriját, milyen madár a rigó.
- Hallottatok már valaha kalitkába zárt rigót énekelni? - kérdezte Sztálin.
Berija a fejét rázta.
- Ugyanez a helyzet a költőkkel - magyarázta Sztálin. - A költő nem tud egy
cellában kiteljesedni. Ha azt akarjuk, hogy a Rusztaveli-fordítás tökéletes
legyen, szabadon kell engednünk a rigót.
1940. október 20-án Nucibidzét elengedték. Kavtaradze ment érte autóval,
majd a két „szerencsés flótás” a Kis Sarokba igyekezett, hogy jelentést tegyenek
Poszkrjobisevnek Rusztaveli művének fordításáról. Amikor bevezették őket az
irodába, Sztálin rájuk mosolygott.
- Maga Nucibidze professzor? - kérdezte. - Egy kicsit rosszul bántunk önnel,
de inkább ne hánytorgassuk fel a múltat.
Ezután áradozni kezdett „a pompás Rusztaveli-fordításról”. A két férfit
leültették, majd Sztálin egy bőrkötéses szöveget adott át az elképedt
professzornak, és hozzátette:
 - Lefordítottam egy rímes verspárt. Kiváncsi vagyok a véleményére. - Sztálin
felolvasta. - Ha tényleg tetszik, önnek adom ajándékba. Használja fel munkája
során, de ne említse a nevemet. Örülök, hogy a szerkesztője lehetek.
Ezután meghívta a két férfit vacsorára, melynek során a régi szép grúz időkre
emlékeztek. Tetemes mennyiségű bor elfogyasztása után Nucibidze felidézte az
első politikai ülést, ahol Sztálinnal találkozott, és emlékezetből elmondta az
elhangzott beszédet. Sztálin el volt ragadtatva:
[152]
- A rendkívüli tehetség rendkívüli memóriával párosul!
Ezután megkerülte az asztalt, és homlokon csókolta Nucibidzét.3
Igazán szerencsés „flótások” voltak, hiszen a Ribbentrop-paktum után
Sztálin hozzáfogott Jezsov munkájának befejezéséhez. A folytatás magát
Földiszedret is érintette, aki beismerte, hogy angol, japán és lengyel kém,
emellett pedig felesége irodalmár szeretőire is terhelő vallomást tett. Jevgenyija
csókjai még a halála után is végzetesnek bizonyultak. Solohovot maga Sztálin
védte, de Iszaak Bábelt letartóztatták. Bábel így szólt fiatal feleségéhez:
- Kérlek, gondoskodj róla, hogy lányunk boldogságban nőjön fel.
1940. január 16-án Sztálin 346 halálbüntetést írt alá. A terror egyik utolsó
listáján szörnyetegek és ártatlan emberek egyaránt helyet kaptak; szerepeltek
rajta igazi művésztehetségek - mint Bábel, a színházigazgató Mejerhold - és
Jezsova szeretői, az újságíró Kolcov (akiről Hemingway az Akiért a harang szól
című művében Karpovot mintázta), valamint Jezsov és annak ártatlan testvére,
unokafivérei és nem utolsósorban előkelő szeretője, Gliki-na, valamint Ejhe, a
bukott vezető. Legtöbbjüket (Jezsov kivételével) kegyetlenül megkínozták; a
piszkos munkát Berija és Kobulov végezte a Szuhanov börtönben, Berija saját
birodalmában, ami egykor a Szent Katalin-apáca-zárda épülete volt.
„A kihallgatók erőszakot alkalmaznak velem, a beteg, hatvanöt éves emberrel
szemben - írta Mejerhold Molotovnak. - Arccal a padlóra fektettek, majd
gumiszíjjal verték a talpamat és a gerincemet. Egy székre ültettek, majd felülről
ütötték a lábaimat. [...] A következő napokban, amikor a lábaim teljesen
bevéreztek, ismét verni kezdték a piros, kék és sárga zúzódásokat. Ekkor olyan
fájdalmat éreztem, mintha forró vízzel öntöttek volna le. [...] Üvöltöttem, és
sírtam a fájdalomtól. A hátamat verték, [...] ütötték az arcomat, jó nagy
lendülettel mérték rám az ütéseket. [...] Az elviselhetetlen testi és lelki szenvedés
miatt szűnni nem akaró sírás tört rám.”
A következő néhány nap során Sztálin akasztóbírója, Ulrih a lefortovói
börtönben lefolytatott egyhangú perek során mindegyiküket a „legsúlyosabb
büntetésre” ítélte, majd részt vett a kremli gálaünnepségen, ahol Kozlovszkij, a
tenorénekes és Lepesinszkaja, a balerina is fellépett. Bábelt azzal vádolták, hogy
„a francia és az osztrák hírszerzés ügynöke, [...] aki kapcsolatban állt a nép
ellenségének, Jezsovnak a feleségével”. 1940. január 27-én éjjeli fél kettőkor
Bábelt lelőtték, testét pedig elhamvasztották.
Ejhe a Szuhanov-börtönben az egyik utolsó „francia birkózás” szenvedő
alanya lett. Berija és Rodosz „kegyetlenül, gumibotokkal verte. Amikor
összeesett, felállították, majd folytatták a verést. Berija folyton azt kérdezte:
»Beismered végre, hogy kém voltál?« Ejhe nem ismerte be. Egyik szemét
kiverték, ömlött belőle a vér, de egyre csak hajtogatta: »Nem ismerem be!«
Amikor Berija belátta, hogy semmiképpen sem tudja vallomásra bírni, [...]
parancsot adott, hogy vigyék el és lőjék le”.
Ezután Jezsovra került a sor. Február elsején Berija a szuhanovkai irodájába
vitette elődjét, és közölte vele, ha beismerő vallomást tesz, akkor Sztálin talán
életben hagyja. Csekély becsületére legyen mondva, Jezsov ellenállt.
- Büszkén hagyom el a világot.
Február 2-án Ulrih faggatta Berija irodájában. Jezsov felolvasta utolsó
Sztálinnak szánt mondatait a szent bolsevik erényekről. Elutasított minden vádat,
amely szerint „lengyel földesuraknak, [...] angol lordoknak és japán
szamurájoknak” kémkedett. „Nem tagadom, hogy állandóan ittam, de úgy
dolgoztam, akárcsak egy igásló. Egyértelmű, hogy milyen végzet vár rám.” Kért
azonban „egy dolgot: csendben lőjetek le, ne hagyjatok szenvedni!”. Ezután azt
kérte, hogy gondoskodjanak anyjáról, „törődjetek a lányommal”, és hagyják
életben ártatlan unokaöccseit. Végül egy szóvirággal zárta beszédét, ami olyan
volt, mintha a kerekasztal valamelyik lovagja mondta volna királyának:
- Mondjátok meg Sztálinnak, hogy nevével a számon fogok meghalni!
A viskát nem viselte olyan bátran, mint egykori áldozatainak többsége.
Amikor Ulrih bejelentette az ítéletet, összecsuklott, ám az őrök elkapták. Február
3-án, a kora reggeli órákban egy Fekete Varjúba ültették, és a Varszanofevszkij
úton lévő, még általa kialakított, lejtős padlójú, locsolóberendezéssel ellátott
épületbe vitték. Berija, a helyettes ügyész, N. P. Afanaszjev és a hóhér, Blohin
már várt rá. Afanaszjev elmondása szerint Jezsov csuklott és sírt. Végül
összecsuklottak lábai, így a kezénél fogva kellett húzni. Sztálin még aznap egy
háromórás találkozót tartott Berijával és Mikojannal. Valószínűleg gazdasági
ügyekről tárgyaltak, de Sztálin kétségkívül tudni akarta, milyen volt Földiszeder
viselkedése élete utolsó pillanatában.
A bűnöző Jezsov és a géniusz Bábel hamvait az „egyes számú tömegsír - nem
igényelt hamvak, 1930-1942” feliratú sírba szórták, a régi Donszkoj temetőben.
Húsz lépéssel odébb a következő felirat olvasható egy sírkövön: „Hajutyina,
Jevgenyija Szolomonovna, 1904- i938”4Jezsov, Jevgenyija és Bábel halálukban
 [153]
is közel maradhattak egymáshoz.
Jezsov kiválóságát kitörölték a kor történelmi emlékeiből. Innentől kezdve
vérszomjas rebellisként ábrázolták, aki Sztálin akarata ellenére gyilkolta az
ártatlan embereket. A kort Jezsovscsinának, Jezsov idejének nevezték el. A szót
valószínűleg Sztálin találta ki, hiszen hamarosan ő is használni kezdte. Sztálin
véleménye szerint Jezsov és Jagoda ugyanolyan „söpredékek” voltak. Jezsov
„egy patkány volt, aki sok ártatlan embert gyilkolt meg”, mondta Sztálin
Jakovlevnek, egy repülőgép-tervező mérnöknek. „Ki kellett végeznünk” - súgta
meg Kavtaradzénak. Ám a háború után Sztálin így nyilatkozott: „Az 1937-es
évtől kezdődő bizonyítékoknak nem hihetünk. Jezsov nem tudta megfelelően
irányítani az NKVD-t, amit elárasztottak a szovjetellenes elemek. Sok igaz
embert semmisítettek meg, a legjobb kádereinket.”
Visszatekintve még Berija terrorját is megkérdőjelezte: „Berija túl sok ügyet
vállal, és mindenki vallomást is tesz nála.” Sztálin mindvégig tisztában volt
azzal, hogy az NKVD maga találja ki a bizonyítékokat: ezzel kapcsolatban
gyakran tréfálkozott, máskor zsörtölődött, de általában elfogadta a
bizonyítékokat, hiszen előre eldöntötte, ki az ellenség, és ki nem az. Gyakran ő
maga is kitalált koholmányokat. „Mejerhold nagyszerű tehetség volt -mondta
Sztálin 1950-ben -, de a mi csekistáink nem értik meg a művészeket, akik
sohasem hibátlanok. A csekisták begyűjtik, majd megsemmisítik a jó embereket.
Kétlem, hogy Mejerhold valaha is a nép ellensége lett volna.” O is túl sokat
tiltakozott. Sztálin óvatosan nyomon követte a művészek karrierjét. Kifogásolta
a „könnyelmű” Bábelt és művét, a Lovashadsereget, „amiről valójában semmit
sem tud”. Aláírta a halállistákat. Egyeden uralkodó sem avatkozott bele annyira
a titkosrendőrség ügyeibe, mint ő.
Jezsov maradványainak eltakarítása során Berija személyesen vitte Sztálinnak
Blohin, a hóhér halálos ítéletét. Sztálin elutasította Berija kérését, arra
hivatkozva, hogy a csernaja rabota - piszkos munka - nagyon nehéz,
ugyanakkor rendkívül fontos munka a párt számára. Blohint megkímélték, hogy
még ezreket gyilkolhasson meg. Sztálin sógorát, Sztanyiszlasz Redenszt (akit
[154]
Jezsov jelentett fel) 1940. február 12-én lőtték le. Felesége, Anna még
mindig hitt benne, hogy férje egy nap visszatér hozzá, emiatt gyakran hívogatta
Sztálint és Beriját, akiknél megpróbált közbejárni az érdekében. Végül Berija
közölte vele, hogy felejtse el férjét. Az ügyről sosem készült jegyzőköny.. .5


MOLOTOV-KOKTÉLOK - A TÉLI HÁBORÚ ÉS KULIK FELESÉGE

Sztálin igencsak fel volt dobva a Ribbentrop-paktum után, ám továbbra is
betegesen paranoiás maradt, különösen barátai feleségeivel kapcsolatban. 1939
novemberében Kulik - a lengyel inváziót irányító ügyetlen védelmi népbiztos
helyettes - dácsájában megcsörrent a telefon. Hosszú lábú, zöld szemű
feleségével, Kira Szimoniccsal, Sztálin környezetének messze legszebb
hölgyével éppen az elit színe-javát magába foglaló vendégsereggel ünnepelte a
születésnapját. Az eseményen Vorosilovtól kezdve a munkás-paraszt gróf
Alekszej Tolsztojon át a mindenütt jelen levő énekesig, Kozlovszkijig és a
balerinákig szinte mindenki megjelent.
- Csöndet! - sziszegte. - Sztálin az! - Hallgatott. - Hogy mit csinálok? Éppen a
születésnapomat ünnepeljük a barátaimmal.
- Várjatok meg engem is! - felelte Sztálin, aki hamarosan megérkezett Vlaszik
és egy láda bor kíséretében. Mindenkit köszöntött, majd leült az asztalhoz, ahol a
saját borát itta; Kozlovszkij Sztálin kedvenc dalait énekelte, többek között a
herceg áriáját a Rigolettóból.
Kira Kulik odament Sztálinhoz, és úgy beszélgetett vele, mint valami régi
baráttal. Kira Szimonic.s, Sztálin környezetének legkevésbé ígéretes jövőjű tagja
egy szerb származású gróf lánya volt. Apja a cár finnországi hírszerzésében
tevékenykedett, 1919-ben a Cseka végzett vele. A forradalom után Kira egy
Szibériába száműzött zsidó kereskedőhöz ment feleségül. Később délen
telepedtek le. Ott találkozott a zömök, „mindig félrészeg” világfival, Grigo-rij
Kulikkal, aki Sztálin tüzérségét irányította Caricinnál, és akinek katonai tudása
1918 óta gyakorlatilag semmit sem fejlődött. A grófnő Kulik második felesége
volt. Első látásra egymásba szerettek, mindketten elhagyták addigi hitvesüket.
Kira három tekintetben is támadhatónak számított: arisztokrata származású volt,
kapcsolatban állt a cári hírszerzéssel, és egy letartóztatott zsidó kereskedő
korábbi felesége volt. Bronkához hasonlóan Kira Kulik is közvetlenül beszélt
Sztálinnal. Csak úgy „tündökölt a Kremlben rendezett mulatságokon”,
emlékezett vissza egy hölgy, aki maga is gyakran jelen volt azokon az
eseményeken. „Nagyon szép volt. Tuhacsevszkij, Vorosilov, Zsdanov, Jagoda,
Jezsov és Berija mind udvarolt neki.” Olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy
Sztálin szeretője lett.
Az összejövetelen Kulik éppen zongorázott, a fiatal nők pedig körülvették
Sztálint.
- Igyunk Joszif Visszarionovics egészségére! - mondta egy híres balerina. -
Hadd adjak egy csókot az összes nő nevében.
Sztálin visszacsókolta, majd pohárköszöntőt mondott. Ekkor azonban Kira
Kulik nagy hibát követett el.
Amikor kettesben maradt a zongoránál Sztálinnal, megkérte, hogy bátyját, az
egykori cári tisztet szabadítsa ki a munkatáborból. Sztálin udvariasan
végighallgatta, majd a lemezjátszóhoz ment, ahol kedvenceit kezdte játszani.
[155]
Sztálint kivéve mindenki táncolt. Ő egy könyvet adott Kuliknak, amelybe
ezt írta: „Kedves régi barátomnak. J. Sztálin.” A gyanakvó Sztálin azonban
mélyen az eszébe véste az ismertségére és szépségére alapozó Kira
próbálkozását. 1
* * *
Napokkal később Kulik elrendelte Finnország megtámadását, ami tüzérségi
tűzzel vette a kezdetét. Finnország volt a szovjet befolyási övezetébe eső
negyedik ország. A balti államokhoz hasonlóan 1918-ig az orosz birodalom
részét képezte, most azonban veszélyes közelségben volt Leningrádhoz.
Október 12-én finn delegáció érkezett a Kremlbe, ahol Sztálinnal és
Molotovval találkoztak, és azzal szembesültek, hogy a szovjetek a hangói tengeri
támaszpont átadását követelik. Sztálin legnagyobb meglepetésére a finnek
elutasították a szovjet követelést.
- Ennek hamarosan következményei lesznek - felelte Sztálin.
A finnek azzal érveltek, hogy a döntéshez 5/6-os többségre van szükségük
parlamentjükben. Sztálin erre felnevetett.
- Biztos vagyok benne, hogy a kilencvenkilenc százalék is meglesz!
- Számítsák be a mi szavazatainkat is! - viccelt Molotov. Utolsó tárgyalásuk
azonban korántsem volt ilyen humoros.
- Mi, civilek, nem látunk más utat. [...] Mostantól a hadseregen a sor -
fenyegetőzött Molotov.
Miközben Sztálin Berijával és Hruscsovval vacsorázott, a szovjetek
ultimátumot küldtek Finnországnak. Molotov és Zsdanov - aki a balti régióért, a
haditengerészetért és Leningrád védelméért volt felelős - támogatta.
Mikojan elmondta egy német diplomatának, hogy már figyelmeztették a
finneket.
- Legyenek óvatosak, ne engedjék túl messzire az oroszokat! Igen erős érzelmi
szálak fűzik őket a világ e részéhez. [...] Annyit mondhatok, hogy nekünk, a
Politbüro kaukázusi tagjainak nincsen könnyű dolgunk, nehéz féken tartanunk az
oroszokat.
 Amikor lejárt az ultimátum, még mindig a Kremlben ittak.
- Még ma kezdjük el! - javasolta Sztálin, és Kulikot elküldte a tüzérség
irányítására.
Kulik részvétele bármilyen katonai ügy garantált kudarcát eredményezte.
November 30-án öt szovjet hadsereg kezdett előrenyomulni a megközelítőleg
ezerháromszáz kilométer hosszú határ mentén. A Mannerheim-vonal ellen
indított frontális támadást azonban visszaverték a finnek, akik szellemekként,
fehér ruháikban mészárolták az oroszokat. Az erdőkben megfagyott szovjet
holttestekből álló halmok tornyosultak. A finnek hetvenezer olajjal megtöltött
üveggel támadtak az orosz tankok ellen; ezek voltak az első Molotov-koktélok (a
hiú kormányfő biztosan nem értékelte ezt a fajta személyi kultuszt). December
közepére Sztálin már huszonötezer katonát veszített. A téli háborút amatőr
módjára, amolyan gyakorlatként kezelte, figyelmen kívül hagyta Saposnyikov
vezérkari főnök professzionális tervét. Amikor Voronov, a tüzérségi
parancsnokhelyettes, a későbbi híres marsall megkérdezte, hogy mennyi idő alatt
kell a hadműveletet végrehajtani, azt a választ kapta, hogy „tíz és tizenkét nap
között”. Voronov vélekedése szerint azonban akár két vagy három hónapig is
eltarthatott a harc. Kulik „gúnyosan” fogadta a véleményt, és tizenkét napot
irányzott elő a hadműveletek befejezésére. Sztálin és Zsdanov annyira
magabiztos volt, hogy már létre is hozott egy finn kommunistákból álló
bábkormányt. December g-ére a kilencedik hadsereg a lerombolt Suomussalmi
falu környékén megtizedelődött.
Sztálin katonai amatőrjei kivégzésekkel és mentegetőzéssel reagáltak az
eseményekre. „Szerintem a radikális tisztogatás [...] alapvető fontosságú” -
figyelmeztette Vorosilov a 44. hadosztályt. Az európai kabinetek számára
egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Vörös Hadsereg átszervezésekre szorul.
Sztálin azonban a hatalma csúcsán álló „morózus démont”, Mehliszt küldte a
frontra. „Annyira el vagyok árasztva munkával, hogy a napok múlását sem
veszem észre. Mindössze két-három órát alszom - panaszkodott feleségének. -
Tegnap mínusz harmincöt fok volt. [...] Jól érzem magam. [...] Egyetlen álmom
van: Finnország fehér gárdájának elpusztítása. Megcsináljuk! A győzelem már
[156]
nincs messze.”
26-án Sztálin végül Tyimosenkót nevezte ki az északnyugati front
parancsnokává, és megbízta, hogy tegyen rendet az akkor már az éhségtől is
haldokló erők soraiban. Még Berija is emberségesen közelítette meg az ügyet,
hiszen az élelmiszer hiányáról írt jelentést Vorosilovnak: „A 139. hadosztály
nehéz helyzetben van. [...] Nincsen takarmány, [...] nincsen üzemanyag, [...] a
katonák nélkülöznek.” Sztálin megérezte, hogy megpróbálják eltitkolni előtte a
katasztrófa nagyságát. Csak Mehliszben bízott, akinek így írt:
„A fehér finnek hadműveleteikről így számoltak be: »a 44. hadosztály
megsemmisült. [...] A Vörös Hadsereg ezer katonája esett fogságba,
megszereztünk 102 ágyút, 1170 lovat és 43 tankot.« Először is mondd meg
nekem: igaz mindez? Másodszor: hol van a 44. hadosztály katonai tanácsa és
vezérkari főnöke? Mivel magyarázzák ezt a szégyenteljes eredményt? Miért
hagyták magukra a hadosztályaikat? Harmadszor: miért nem tájékoztat minket a
g. hadsereg katonai tanácsa? Várom a válaszokat. Sztálin.”
Mehlisz Suomussalmiba érkezve kaotikus állapotokat tapasztalt, ő maga pedig
tovább rontotta a helyzetet. Megerősítette a veszteségekre vonatkozó híreket,
majd utasítást adott a teljes parancsnokság lelövetésére. „Vinogradov, Volkov és
a politikai osztály vezetőjének a perére a szabadban, a hadosztály előtt került sor.
[...] Az ítélet végrehajtása nyilvánosan történt. [...] Az árulók és gyávák
felkutatása tovább folytatódik.” December 10-én maga Mehlisz is majdnem
odaveszett, amikor rajtaütöttek az autóján. Sztálinnak úgy számolt be az esetről,
hogy Sztálin komisszárjaitól eltérően ő bátor, már-már vakmerő volt, amikor tűz
alá vették. Mindezt részben azért tette, hogy zsidóként még a „kristálynál is
tisztább” lehessen. Valójában azonban véletlenül vezette a menekülő katonákat
az ellenség felé. Mehlisz és Kulik nem titkolta a helyzetet: „Nincsen élelem a
hadsereg számára” - jelentette Mehlisz. Kulik egyetértett: „mindenütt csak a
merevség és a bürokrácia.” Sztálint elszomorították az események: „A hó mély.
Katonáink teljes lelkesedéssel menetelnek. [...] Hirtelen géppuskák zaja
hallatszik, az embereink pedig a földre hullanak.” Sztálin alkalmanként súlyosan
levertnek tűnt. Hruscsov látta, amint mélabúsan hever a kanapén, pedig ez még
csak a náci támadás kiváltotta összeomlás főpróbája volt. A nyomás
megbetegítette, a szokásos streptococcustól és staphylococcustól, harmincnyolc
fokos láztól és torokfájástól szenvedett. Február i-jén javult állapota - amikor
Tyimosenko áttörte a finn vonalakat, és 11-én megkezdte nagy offenzíváját. A
szovjet erőfölény végül felülkerekedett a bátor finneken. Amikor az orvosok
legközelebb vizsgálták Sztálint, már a térképeket mutogatta nekik:
- Még ma elfoglaljuk Viborgot.
A finnek békét kértek. Március 12-én Zsdanov aláírta azt az egyezményt,
amelyben Finnország lemondott Hangóról, a Karéliai-földszorosról, valamint a
Ladoga északkeleti partvidékéről - vagyis úgy 56 000 négyzetkilométerről,
amellyel Leningrád végre távolabb került a határtól. A finnek 48 000 katonát
veszítettek, Sztálin 125 ooo-et.
- A Vörös Hadsereg semmit sem ért - mondta később Sztálin Churchill-nek és
Rooseveltnek.2
Sztálin indulatos volt, ám nem ő egyedül. Hruscsov később „bűnös
hanyagsággal” vádolta Vorosilovot, és azzal vagdalkozott, hogy Vorosilov több
idő töltött Geraszimov, az udvari festő műtermében, mint a honvédelmi
népbiztosságban. Kuncevóban Sztálin is egyre dühösebb lett. Kiabálni kezdett
Vorosilovval, aki persze mindent megtett, amit csak tudott. Vorosilov olyan
vörös lett, mint a főtt rák, és Sztálinra üvöltött:
- Csak magadat okolhatod mindezért! Te semmisítetted meg a régi hadsereget,
és te öletted meg a legjobb tábornokainkat.
Sztálin ezt visszautasította, mire Vorosilov „felkapott egy roston sült malacos
tálat, és az asztalra csapta”. Hruscsov így emlékezett: „Ez volt az egyetlen
alkalom életemben, amikor ilyen kitörés szemtanúja lehetettem.” Vorosilovon
kívül senki sem élhette volna túl az esetet.
1940. március 28-án Vorosilov, aki időközben a finn katasztrófa miatt
„bűnbak” lett, beismerően mondta a Központi Bizottság előtt:
- Sem nekem, sem a vezérkarnak [...] nem volt fogalmunk, milyen
nehézségekkel és sajátságokkal kell szembenéznünk a háború során.
Mehlisz, aki gyűlölte Vorosilovot, és annak pozíciójára fájt a foga, így szólt:
- Nem hagyhatja el csak úgy a posztját, szigorú büntetést érdemel!
Sztálin azonban nem engedhette meg magának Vorosilov elvesztését.
„Mehlisz hisztérikusan beszélt” - reagált Sztálin, elcsendesítve ezzel emberét.
Inkább tartott egy másik, határozott hangvételű, néha már-már komikus katonai
tanácsülést április közepén. Az egyik parancsnok megjegyezte, hogy
Finnországban a hadsereg meglepődött az erdők láttán, mire Sztálin gúnyosan
reagált:
- A legfőbb ideje, hogy a hadsereg megtudja, erdők vannak arrafelé. [...] Péter
idejében is voltak erdők. Erzsébet, Katalin és Sándor mind-mind erdőt talált ott!
Sőt, az erdő még mindig ott van! Már négyen is láttak arrafelé erdőt! (nevetés)
Amikor pedig kiderült, hogy a finnek mindig a Vörös Hadsereg délutáni
pihenője alatt támadtak, még jobban felháborodott.
- Délutáni alvás?! - csattant fel.
- Egyórányi alvás - pontosított Kulik.
- Az emberek csak otthon alszanak délután! - morgott Sztálin, majd a hadjárat
szükségességének indoklásával folytatta mondanivalóját. - Hogy elkerülhető
volt-e a háború? Úgy gondolom, elkerülhetetlen volt. [...] Néhány hónapnyi
késlekedés akár húszévnyi kisiklást eredményezett volna.
Valójában több területet szerzett, mint Nagy Péter, de felhívta a figyelmet a
„polgárháború hagyományaira. Az egész a vörös indiánokat juttatja az eszembe,
akik husángokkal harcoltak a puskák ellen, [...] és mind meghaltak”. Május 6-án
Vorosilovot leváltották honvédelmi népbiztosi pozíciójáról,
 [157]
Tyimosenko került a helyére. Saposnyikovot megfosztották vezérkari
főnöki rangjától, bár Sztálin beismerte, Saposnyikovnak valójában igaza volt,
„de ezt csak mi tudjuk!”. A katonák harci szellemét kívánta fokozni, amikor
visszaállította a tábornoki intézményt, és ismét bevezette az egyszeres
parancsnokságot. A katonák helyzete addig igencsak nehéz volt, mivel több
komisszár egymásnak ellentmondó utasításainak kellett megfelelniük, n 178
elítélt tisztet szabadított ki, akik hivatalosan „hosszú és veszélyes küldetésről”
tértek vissza. Sztálin egyiküket, Konsztantyin Rokosszovszkijt, talán letépett
körmeit látva, megkérdezte:
- Megkínozták a börtönben?
- Igen, Sztálin elvtárs.
- Túl sok Bólogató János van ebben az országban - sóhajtott fel Sztálin.
A tisztek egy része azonban soha nem tért vissza.
- Hol van Szerdics? - érdeklődött Sztálin Bugyonnijtól egy közös barátjukról.
- Kivégezve! - jelenette a marsall.
- De kár! Jugoszláviába akartam küldeni nagykövetnek...3
Sztálin bírálta a hadsereg „vörös indiánjait”, ám hamarosan saját, primitív
emberei felé fordította figyelmét, akik továbbra is a lovasság legyőzhetetlen
erejében hittek, és akiket nem érdekeltek a modern harci eszközök. Bugyonnij és
Kulik szentül azt hitte, hogy a tankok sosem fogják átvenni a lovak helyét.
- Nem fogsz meggyőzni! - jelentette ki nemrég Bugyonnij. - Amint jön a
háború, mindenki azt fogja kiabálni, hogy hozzátok a lovasságot!
Sztálin és Vorosilov meg akarta szüntetni a különleges harckocsihadtestet.
Szerencséjükre Tyimosenkónak sikerült meggyőznie a Vozsgyot az ostoba lépés
elkerüléséről.4
Mi több, Mikojan az alkalmatlan emberek túlsúlyát „az első lovashadsereg
diadalának” nevezte, hiszen az gyakorlatilag Sztálin kedvelt polgárháborús
egységeinek veteránjaiból állt. Vorosilovot a malacdobálós ügy ellenére a
„kulturális ügyek” kormányfő-helyettesévé léptették elő - amit Mikojan
egyszerűen viccnek tartott, tudván, hogy a marsall mennyire szereti, ha képeket
festenek róla.
Mehlisz, aki szintén kormányfő-helyettesi megbízást kapott, kiváló
századosnak tartotta magát. Tyimosenkót állandóan azzal zaklatta, hogy járjon
közbe Sztálinnál a védelmi népbiztos-helyettesi pozíció neki való adásáért.
Sztálin kigúnyolta Tyimosenko naivitását. „Segíteni akarunk neki, de úgy tűnik,
nem érti. Mehlisszel akar együtt dolgozni. Mehlisz három hónap múlva biztosan
kitúrná helyéről. Mehlisz maga akar védelmi népbiztos lenni.” Mehlisz Sztálin
„fenntartás nélküli bizalmát” élvezte. A ripacs tüzérségi vezető, Kulik - aki
beosztottjait a „börtön vagy kitüntetés” mondattal ösztönözte - igazi tudatlan
hazafi volt. A tankelhárító tüzérséget semmire sem tartotta. „Micsoda butaság!
Nincs ágyúdörgés, sem gránáttölcsér...” A felbecsülhetetlen fontosságú Katyusa
rakétákat egyenesen megvetette. „Mi a fenének kellenek a rakétalövedékek? A
legfontosabb dolog a lóval vontatott ágyú.” A kiváló T-34-es tankok gyártását is
késleltette. Hruscsov - akit merészsége miatt Sztálin nagyon kedvelt -
megkérdőjelezte Kulik képességeit.
- Nem is ismered Kulikot! - morogta neki Sztálin. - Én már a polgár-háború
óta ismerem, amikor a tüzérség parancsnoka volt Caricinnál. Érti a dolgát.
- Na de mennyi ágyú volt akkoriban? Kettő, netán három? Most meg az egész
szárazföldi tüzérségért felelős?
Sztálin erre figyelmeztette Hruscsovot, hogy a saját dolgával törődjön.
Ekkorra Zsdanov már mindegyiküknél magasabb pozícióra tett szert: Sztálin
tüzérségi és haditengerészeti tanácsadója volt.5 „Voltak hozzáértő emberek -
emlékezett vissza Mikojan -, de Sztálin mindenkivel szemben egyre
bizalmatlanabbá vált, így a bizalom volt az elsődleges szempont.” Sztálin sokat
tétovázott, habozott, sokszor még saját döntéseit is visszavonta. Kész csoda,
hogy egyáltalán születtek jó döntések.
***
Májusban Sztálin elrendelte Kulik feleségének, Kirának - akinél
novemberben vendégeskedett - az elhurcolását. Az insztancija nevében Berija a
„Teoré-ta” Merkulovot bízta meg a feladattal. Május 5-én Kobulov, a
herceggyilkos Cereteli és a kedvelt hóhér, Vladzimiriszkij követte a szépséges
Kirát a fogorvoshoz, majd egy autóba tuszkolták, és a Lubjankába vitték. Sztálin
és Berija nyilvánvalóan nagyon élvezték aljas játékaik szadizmusát és
perverzióját. Az elhurcolás indoka továbbra is rejtély, hiszen semmivel nem
vádolták meg. Később Mehlisz koholt egy aktát, amelyben Kira nemesi
származását, Grigorij részeges viselkedését, alkalmatlanságát, antiszemitizmusát,
forradalmi múltját és trockista kapcsolatait sorolta fel. Talán azért rabolhatták el,
mert Sztálinnál próbált közbenjárni rokonáért; esetleg legújabb szeretője vádolta
meg? Sztálin szemében valószínűleg az volt a legzavaróbb, hogy Kulik
[158]
nemritkán aktuális felesége „előtt adott parancsokat”.
Kira elhurcolása után két nappal, május 7-én férjét és Tyimosenkót, valamint
Saposnyikovot marsallá léptették elő - amit ugyancsak iróniával megfűszerezett
szadista cselekedetnek tekinthetünk. Másnap Kulik marsallsága felett érzett
örömét a felesége iránti aggodalom váltotta fel. Telefonált Beájának, aki a
Lubjankába hívta. Amíg Kulik teát szürcsölgetett az irodában, Berija Sztálint
hívta:
 - Itt ül velem szemben Kulik marsall. Nem tud semmit. A felesége elment, ez
minden, amit tud. Sztálin elvtárs, össszövetségi keresést indítunk, és mindent
elkövetünk, hogy megtaláljuk az asszonyt.
Mindketten tudták, hogy Kirát éppen a Berija irodája alatti cellában tartják
fogva. Egy hónappal később Szimonics-Kulik grófnőt, egy nyolcéves kislány
édesanyját Szuhanovkába, Berija különleges börtönébe vitték, ahol Blohin
hidegvérrel, fejlövéssel végzett vele. Kobulov arra panaszkodott, hogy Blohin
még az odaérése előtt ölte meg. Sztálin mindig örömét lelte az olyan cimborái
előléptetésében, akikről - az előléptetettekkel ellentétben - tudta, hogy szeretteik
sorsa megpecsételődött.
Kira Kulik keresése tizenkét éven át tartott; a marsall időközben rájött, hogy
bizonytalan kapcsolatai miatt valószínűleg likvidálták. Nemsokára újra nősült.6
* * *
Időközben Sztálin és a vezetők az 1939 szeptemberében elfogott vagy
letartóztatott lengyel tisztek sorsán tanakodtak; három táborban tartottak őket
fogva, az egyik a katyni erdő közelében helyezkedett el. Ha Sztálin tanácstalan
volt valamiben, meglepően őszinte megbeszélésekre került sor. Kulik - a lengyel
front parancsnoka - azt javasolta, hogy az összes lengyelt engedjék szabadon.
Vorosilov egyetértett, azonban Mehlisz, arra hivatkozva, hogy közülük sokan
ellenségek, hajthatatlan maradt. Sztálin is ellenezte a szabadon engedésüket, ám
Kulik tartotta magát a véleményéhez. Sztálin végül a kompromisszumot
választotta. A lengyeleket 26 000 tiszt kivételével szabadon engedték, az ő
sorsukról az 1940. március 5-i Politbüro-ülésen döntöttek.
Berija fia szerint az apja nem emberszeretetből ellenezte a mészárlást, hanem
a lengyeleket később felhasználhatónak tartotta. Ezt semmi nem bizonyítja,
legfeljebb Berija természete: az ideológiai helyett általában a gyakorlati
megközelítést választotta. Akárhogy is volt, Berija nem tudta keresztülvinni a
tervét. Engedelmesen jelentette, hogy a 14 700 tiszt, földbirtokos és rendőr,
valamint a 11 000 „ellenforradalmár” földbirtokos „kém és szabotőr [-..] a
szovjethatalom ellensége”, emiatt „Merkulov, Kobulov és Bastakov
elvtársaknak” vádat kell emelniük ellenük. Először Sztálin látta el aláhúzott
aláírásával a jelentést, majd Vorosilov, Molotov és Mikojan is szignózta azt.
Kalinyinnal és Kaganoviccsal telefonon értekeztek, mindketten a „mellette”
szavazatot adták.
A mészárlás még a viskához szokott NKVD számára is nagy falatnak
bizonyult. A „fekete munka” során általában egyszerre csak néhány embert
kellett megölniük. Mindazonáltal mégiscsak találtak valakit a feladat
elvégzésére. Blohin leutazott az osztacskovi táborba, két másik csekistával
kialakított egy bélelt, hangszigetelt falú kis épületet, és megállapított egy
sztahano-vi kvótát: éjszakánként kétszázötven ember lelövését. Szerzett
magának egy sapkát és egy hentesbőrkötényt, majd nekikezdett a valaha volt,
egy ember által végzett legnagyobb tömeggyilkosságnak, amely során egyetlen
német Walther pisztollyal - amelyet azért választott, hogy elkerülje a későbbi
felelősségre vonást - pontosan huszonnyolc éjszaka alatt 7000 embert végzett
ki.7 A testeket különböző helyekre temették, de a kozselszki táborban raboskodó
[159]
4500 lengyel tetemét a katyni erdőben hántolták el.
* * *
Júniusban a Führer megindította Blitzkrieg-jét Franciaország és Hollandia
ellen. Sztálin ekkor még bízott Nagy-Britannia és Franciaország erejében, úgy
vélte, képesek lesznek nyugaton feltartóztatni Hitlert. 1940. június 17-én
Franciaország békét kért, ami igencsak megdöbbentette Sztálint. Kénytelen volt
újraértékelni Hitlerrel való szövetségét, annak ellenére, hogy rajta kívül már
senki nem maradt játékban. Molotov összeszorított fogakkal ugyan, de
„melegen” gratulált a „német Wehrmacht ragyogó sikeréhez”. A meghökkent
Sztálin így „szidta” a szövetségeseket:
- Egyáltalán nem tudtak semmiféle ellenállást tanúsítani? - kérdezte
Hruscsovot. - Most aztán Hitler betöri a mi fejünket is!8
Válaszul Sztálin felgyorsította a balti államok és Besszarábia - Románia része
- bekebelezését. Miközben a katonák átvonultak a határokon, a szovjet bombázó
repülőgépeken prokonzulok utaztak az új részekre: Dekanozov Litvániába,
Visinszkij kormányfő-helyettes (a korábban a „lőjük le a veszett kutyákat”
vezényszavú ügyész) Lettországba, Zsdanov Észtországba. Zsdanov két tankkal
körülvéve, páncélozott autóban hajtott végig az észt fővároson, Tallinnon, ahol
rögtön kinevezett egy báb-„miniszterelnököt”, majd azt üzente az észteknek,
hogy „minden a parlamentáris demokrácia szabályai szerint fog zajlani. [...] Mi
nem németek vagyunk!”. Ez igaz volt, ám sok balti állampolgár számára még
annál is rosszabbnak bizonyultak. Összesen 34 250 lettet, 60 000 észtet és 70
000 litvánt gyilkoltak meg, vagy deportáltak.
- Berija elvtárs - mondta Sztálin - majd gondoskodik balti vendégeink
elszállásolásáról.
Sztálin számára csak hab volt a tortán, hogy augusztus 20-án Ramon
Mercader, Berija egyik ügynöke jégcsákánnyal összezúzta Trockij koponyáját.
Elképzelhető, hogy Trockij megpróbálta aláásni Sztálin külpolitikai lépéseit.
Halála mindenesetre a nagy terror végét jelentette. Sztálin bosszút állt.9
Sztálin a Baltikumtól a Fekete-tengerig húzódó ütközőzónára tett szert, ám
olyan híreket kapott, amelyek szerint Hitler az SZSZKSZ megtámadására
készül.
 Sztálin megsokszorozta a németekre fordított figyelmét. Ugyanakkor
gúnyolódott is a nácikon: Zsdanovval például műsorra tűzették Wagner A
valkűrök lovaglása című operáját - a zsidó Eizenstein rendezésében.
- És ki játssza Wotant? - kérdezte Zsdanov viccelődve Sztálint. - Hát persze
hogy egy zsidó.
Hitler fokozatosan terjeszkedett kelet felé. Sztálin ösztönösen nem bízott a
GRU, a katonai hírszerzés új vezetőjében, a kezdő és szerény képességű Filip
Golikov tábornokban, azonban a Berija és Morkulov irányítása alatt álló NKVD-
től származó híreknek sem hitt. Golikovot „tapasztalatlan, naiv embernek”
nevezte. „Egy kémnek olyannak kell lennie, mint maga az ördög. Senki sem
hihet neki, és még saját magában sem bízhat.” Az NKVD külügyi osztályának a
feje, Merkulov „ügyes” volt ugyan, ám mindig rettegett, nehogy „valaki
megsértődjön”. Persze érthető volt, hogy tartózkodott mások megbántásától,
[160]
hiszen az összes elődjét megölték.
Sztálin és Molotov gyanakvása saját homályos, földalatti bolsevik múltjukból
eredt, ahol sok elvtársuk (beleértve a Vozsgyot is) kettős vagy hármas ügynök
volt. Saját paranoiás gondolataikból kiindulva elemezték mások motivációját is:
„Úgy vélem, a hírszerzésnek sosem lehet hinni - mondta Molotov évekkel
később. - Meg kell hallgatni, [...] de le kell ellenőrizni. [...] Mindkét oldalon
rettentő sok a provokátor.” Ez azért volt ironikus, mert Sztálin a világ legjobb
hírszerzését mondhatta a magáénak, hiszen az ő kémei Marxért, nem pedig a
pénzért dolgoztak. Mégis minél többet tudott, annál kevesebbet hitt el belőle.
„Tudása - ahogy egy történész írja - csak fokozta búskomorságát és
elszigeteltségét.” Bármennyire magukért beszéltek a német hadsereg tervei, a
szovjet kémfőnököknek mindig a Sztálin által hallani akart információkat kellett
szolgáltatniuk. „Mi sohasem csak úgy véletlenszerűen tettünk szert az
információkra - emlékezett vissza egy kém. - Az adott dolgok keresésére
vonatkozó utasítások felülről jöttek.”
Sztálin reakciója az volt, hogy a Balkánon a hagyományos orosz érdekeket
kezdte el érvényesíteni, amivel magára vonta Hitler figyelmét, aki már amúgy is
szövetségesének megtámadását mérlegelte. Hitler Molotov Berlinbe hívása
mellett döntött, hogy a szovjeteket az Indiai-óceán felé térítse el. Molotov az
utazását megelőző éjszakán sokáig fenn maradt Sztálinnal és Berijával. Azon
tanakodtak, miként tarthatnák fenn a paktumot. Sztálin kézzel írt utasításában
előírta Molotovnak, hogy kérjen magyarázatot a német katonák romániai és
finnországi jelenlétére, valamint fedje fel Hitler valódi szándékait, és
érvényesítse a Balkánnal és a Dardanellákkal kapcsolatos orosz érdekeket.10
Molotov elmesélte feleségének, „aranyom-galambom-nak”, hogy Hitlert
tanulmányozza. „Olvastam Rauschning Hitler bizalmasa voltam című könyvét.
[...] Rauschning elmagyarázza, mit csinál most H. [...], és mit fog a jövőben
tenni.”
 MOLOTOV TALÁLKOZIK HITLERREL -
KATASZTRÓFAPOLITIKA ÉS CSALÓDÁS

Molotov 1940. november 10-én, késő este, pisztollyal a zsebében indult

útnak a Belorusszia állomásról egy hatvanfős delegáció kíséretében, amelyben
Berija két pártfogoltja, Dekanozov, a külügyi népbiztoshelyettes és Merkulov,
valamint tizenhat titkosrendőr, három szolgáló és egy orvos is helyet kapott. Ez
volt Molotov második európai útja. 1922-ben, a fasizmus korai szakaszában már
járt Olaszországban feleségével. Most a tetőpontján vehette szemügyre a
fasizmust.
A vonat délelőtt 11 óra 5 perckor futott be a berlini Anhalter állomásra,
amelyet vészjóslóan, fényszórókkal megvilágított virágok és horogkeresztek
mögött megbúvó szovjet zászlók díszítettek. Molotov sötét kabátot és szürke
Homburg-kalapot viselt. Ribbentrop és Keitel hadseregtábornok köszöntötte.
Leghosszabb ideig az SS Reichsführerrel, Himmlerrel rázott kezet. A zenekar
kétszer is eljátszotta az Internacionálét, hogy az arra járó exkommunisták is
beszállhassanak az éneklésbe.
Molotovot egy nyitott tetejű Mercedesben motoros kíséret mellett egy
luxusszállodába, a Schloss Bellevue-be - az egykor császári palota a
Tiergartenen - vitték, ahol a szovjetek igencsak elámultak a „falikárpitok és
festmények”, „az aprólékosan kidolgozott vitrinekben lévő finom porcelánok”,
de legfőképp az „aranypaszományos öltözéket” viselő személyzet láttán.
Molotov egész delegációja egyforma sötétkék öltönyt, szürke nyakkendőt és
olcsó filckalapot viselt, amelyek nyilvánvalóan egyszerre készültek. Mivel a
kalapot néhányuk svájcisapkaként, egy részük cowboy módjára hátracsapva, más
részük pedig a maffiózókhoz hasonlóan a szemükre húzva viselte, egyértelmű
volt, hogy sosem hordtak még nyugati fejfedőt. A látogatás haszontalansága már
akkor nyilvánvalóvá vált, amikor Molotov először találkozott Ribbentroppal
Bismarck régi irodájában. „Fagyosnak nevezhető mosoly ült intelligens,
sakkjátékosokéra hasonlító arcán”, vette észre egy német diplomata, aki azon
mulatott magában, hogy az az aranyozott bismarcki székben ülő alacsony
Dekanozov lábai alig érnek le a földre. Amikor Ribbentrop azt javasolta az
oroszoknak, hogy keressenek egy nagy meleg tengeri kijáratot, és ott vezessék le
az energiáikat, Molotov ezt kérdezte:
- Melyik tengerre gondol?
A Bellevue-ben elfogyasztott ebéd után a nyitott Mercedes a kancelláriára
vitte Molotovot, ahol sarokcsattogtató SS-katonák által őrzött bronzajtókon
keresztül Hitler pompás dolgozószobájába vezették. Két szőke SS-óriás kivágta
az ajtókat, majd kifogástalan náci tisztelgésükkel egyfajta boltívet alkotott,
amelyen keresztül az egyszerű, határozott orosz Hitler óriási asztalának másik
oldala felé menetelt. Hitler egy pillanatig habozott, majd szaggatottan, „apró,
gyors léptekkel” elindult az orosz felé, hogy köszöntse. Megállt, majd mielőtt
kezet fogott volna Molotovval és a többiekkel, szalutált. Tenyere „hideg és
nedves” volt, „szúrós tekintete” szinte „égette” az oroszokat. Hitler vendégei
megfélemlítésére és lenyűgözésére rendezett színészi előadása nem hatott
Molotovra, aki saját magát marxista-leninistának vallva, mindenkinél, de
különösen a fasisztáknál feljebb valónak gondolta magát: „Megjelenésében
semmi figyelemre méltó nem volt.” Molotov és Hitler egyforma magas volt,
„középtermetű”, ahogy az orosz később mondta. Am Hitler „nagyon önelégült
[...] és büszke volt. Okos volt ugyan, egoizmusa és abszurd elképzelései azonban
szűk látókörűvé és korlátolttá tették”.
Hitler egy szalonba vezette Molotovot, ahol Dekanozovval és a tolmáccsal
együtt a kanapéra ültették, Hitler pedig szokása szerint a karosszékében foglalt
helyet. Ezután egy hosszú monológba kezdett Nagy-Britannia legyőzéséről,
Sztálin iránti elkötelezettségéről, valamint a Balkán iránti érdektelenségéről,
amelyek közül gyakorlatilag egyik sem volt igaz. Molotov egy sor udvarias, ám
kellemetlen kérdést szegezett neki a két hatalom viszonyáról, kiemelve
Finnországot, Romániát és Bulgáriát. „Folyton csak a lényeget akartam kiszedni
belőle. »Önöknek meleg vizű kikötőre van szükségük. Irán és India az oroszok
jövője.« Mire én: »Érdekes gondolat. Mégis hogyan képzeli a részleteket?«”
Hitler válaszadás nélkül lezárta a tárgyalást.
Aznap éjszaka Ribbentrop fogadást adott Molotov részére a Kaiserhof
Szállóban, amelyen az ezüstcérnával készített, nevetséges ruhát és ékszereket
viselő Göring birodalmi marsall, valamint a Führer helyettese, Hess is részt vett.
Berezskov, az orosz tolmács látván, ahogy Molotov Göringgel beszélget, nem
tudott két náluk különbözőbb embert elképzelni. Sztálintól távirat érkezett,
amelyben továbbra is ragaszkodott a Balkánhoz, valamint a Boszporuszhoz és a
Dardanellákhoz. Molotov másnap reggel Sztálinnak sürgönyözött: „Most
ebédelni megyek, és beszélek Hitlerrel. Továbbra is a Fekete-tenger, a
Boszporusz, a Dardanellák és Bulgária ügyéről fogom kérdezni.” Először
Göringet - Hitler „lovagját” - faggatta kínos kérdésekkel a légierő
minisztériumában, amelyeket a Reichsmarschall szívélyességet magára erőltetve
hárított el. Molotov ezután Hesshez látogatott.
- Van pártprogramjuk? - kérdezte a Führer helyettesét, tudván, hogy a
náciknak nincsen. - Vannak pártszabályaik? Van alkotmányuk? - A bolsevik
ideológus lenézően viselkedett. - Hogy létezhet egy párt program nélkül?
Délután kettőkor Hitler Molotovval, Dekanozovval, Goebbelsszel és
Ribbentroppal vacsorázott. Az oroszok csalódtak Hitler egyszerű kínálatát
látván, amelyet csupán „Kraftbrühe, Fasan, Obstsalat”, vagyis marhahúsleves,
fácán és gyümölcssaláta alkotott.
- Háború van, ezért nem iszom kávét - magyarázta Hitler -, mivel az emberek
sem isznak. Nem dohányzom. Nem iszom alkoholt.
Molotov később kiegészítette:
- Az csak természetes, hogy én egyiktől sem tartózkodtam.
Második ülésük, amelyre az étkezés után került sor, három „rosszkedvű” órán
át tartott. Molotov válaszokat akart kicsikarni Hitlerből, aki azonban mohósággal
vádolta az oroszokat. A „Vasülepű” állhatatossága azonban csak nem hagyott
alább. Molotov engedelmeskedett Sztálin táviratban küldött instrukcióinak, és
elmagyarázta, hogy „az összes esemény, a krími háborútól kezdve [...] az
intervencióig [polgárháború], amikor külföldi katonák léptek szovjet földre, azt
bizonyítja, hogy a szovjet biztonsághoz szükség van a [...] Boszporuszra és a
Dardanellákra”.
Amikor a Finnországban és Romániában állomásozó katonái kerültek szóba,
Hitler majdnem elvesztette az önuralmát:
- Ez semmiség!
Molotov mogorván megjegyezte, hogy semmi szükség a durva beszédre. De
hogyan is érthettek volna egyet a nagy dolgokban, amikor a kicsikben sem
tudtak? Molotov észrevette, hogy Hitler „zaklatott lett. Kitartottam. Megtörtem
őt”.
Hitler elővette zsebkendőjét, letörölte vele az izzadságot felső ajkáról, majd az
ajtóhoz kísérte a vendégeket. „Biztos vagyok benne, hogy a világ örökre
megjegyzi Sztálin nevét” - mondta. „Efelől nekem sincs semmi kétségem” -
felelte Molotov. „Akkor talán találkoznunk kellene...” - javasolta Hitler
bizonytalanul, ám erre sosem került sor. „Azért azt is remélem, hogy a világ rám
is emlékezni fog” - tette hozzá álszerényen, hiszen két nappal korábban írta alá a
18-as számú direktívát, amely a szovjetek elleni támadást helyezte programja
élére. A vállalkozás kétségtelenül történelmi jelentőségű volt. „Nem kétlem.”
Molotov fogadásán Göring, Hess és Ribbentrop volt a sztárvendég; erre a
nagyszerű, ám megkopott szovjet nagykövetségen került sor, ahol a
vendégeknek kaviárt és vodkát szolgáltak fel. Az eseményt azonban hirtelen
megszakította a brit légierő támadása. „Brit barátaink panaszkodnak, hogy nem
hívtuk meg őket a mulatságra” - viccelődött Ribbeptrop, miközben a
teleékszerezett Göring parfümtől illatozó bölény módjára tört utat magának
kifelé, a Mercedeséhez. A nagykövetségen nem volt óvóhely, ezért az oroszok
többségét visszavitték a szállodába. Sokan elvesztek, Molotov végül Ribbentrop
privát bunkerében kötött ki. A megrettent oroszok a RAF bombái és a
légvédelmi géppuskák lármája közepette hallgathatták a kedvező német
kilátásokról szóló eszmefuttatást. Hitler közölte, hogy élethalálharcot folytatnak
Nagy-Britannia ellen; Molotov azt a következtetést vonta le, hogy a németek „az
életért”, az angolok pedig „a halálért” küzdenek. Nagy-Britannia sorsa
„bevégeztetett”, válaszolta Ribbentrop.
- Ha ez igaz, akkor miért vagyunk az óvóhelyen, és kik dobálják a bombákat?
- vágta rá Molotov.
Molotov következő reggel hazaindult. Ahogy Sztálinnak mondta, nem ért el
„semmit, [...] de legalább Hitler jelenlegi hozzáállása egyértelmű lett”.
* * *
Sztálin gratulált Molotovnak, amiért maga alá gyűrte Hitlert.
- Hogy tűrte mindazt, amit mondtál neki? - kérdezte.
A válasz szerint sehogy. Molotov makacs ragaszkodása a Balkánhoz
meggyőzte Hitlert, hogy az oroszok hamarosan veszélyeztetni fogják európai
hegemóniáját. Miután mérlegelte a Szovjetunió megtámadásának
következményeit, felgyorsította tervei végrehajtását. December 4-én döntés
született a Barbarossa-hadművelet 1941. májusi megindításáról.
Néhány nappal később Jakovlev - a repülőgép-tervezőmérnök, aki Molotovval
együtt utazott Berlinbe - Sztálin irodájának előszobájában a külügyi népbiztosba
botlott.
- Á, hát itt a német! - tréfált Molotov. - Mindkettőnknek megbánást kell
tanúsítanunk!
- De miért? - kérdezett vissza Jakovlev idegesen.
- Ebédeltünk Hitlerrel? Igen. Kezet fogtunk Goebbelsszel? Igen. Ezt mind
meg kell bánnunk.
A bolsevik világ a bűnről és a bűnhődésről szólt. Amikor Sztálin fogadta
Jakovlevet, a náci repülőgépek tanulmányozására utasította:
- Derítse ki, hogy tudjuk legyőzni őket!1
1940. december 29-én, tizenegy nappal azután, hogy Hitler aláírta a
21-es, a Barbarossa-hadműveletről szóló direktívát, Sztálin a kémjein
keresztül tudomást szerzett a tervről. Tudta, hogy az SZSZKSZ 1943 előtt nem
áll készen a harcra, ezért abban bízott, hogy kétségbeesett fegyverkezéssel és a
balkáni agresszív katasztrófapolitikával Hitler provokálása nélkül késleltetheti a
támadást. A Führer viszont rájött, hogy sietnie kell, és Oroszország
megtámadása előtt biztosítania kell a Balkánt.
Sztálin pánikba hajló igyekezete, amellyel a legjobb fegyvereket és a legjobb
stratégiát próbálta létrehozni, újabb terrort váltott ki. A háború közeledése
tovább terjesztette a szovjet hatalom központjában uralkodó félelem és
tudatlanság fertőző kórját. Sztálin minél jobban megismerte hadserege
katasztrofális állapotát, annál többet hibázott. Meg volt győződve saját
tévedhetetlenségéről, és figyelmen kívül hagyta a műszaki hiányosságokat. Az
összes fegyver valamennyi részletét maga ellenőrizte. Az általa vezetett ülések
egyre keményebbek, viselkedése, ahogy Mikojan látta, egyre „fékevesztettebb”
lett.
A szabályok pofonegyszerűek voltak: aki túl sokat ellenkezett, annak
veszélyben forgott az élete - meglepő módon azonban a tábornokok és a
szakemberek makacsul védték a maguk igazát. , Jobban féltem volna, ha több
mindenről tudok” - mondta később egy komisszár. A hallgatás aranyat ért; a
veteránok arról osztogattak tanácsokat a fiataloknak, hogy hogyan viselkedjenek,
ha életben akarnak maradni.
Amikor Sztálin a haditengerészeti népbiztost, Nyikolaj Kuznyecovot a Távol-
Keletre küldte, hogy ellenőrzést tartson, az admirális új munkájával járó túlságos
leterheltségre panaszkodott Zsdanovnak, a tengerészet legfőbb urának.
- A papírmunka várhat - felelte Zsdanov. - Azt ajánlom, hogy egy szót se szólj
[161]
erről Sztálin elvtársnak.
Egy újonc tisztviselő - aki addig még egy megbeszélésen sem vett részt
Sztálinnal - Joszif Visszarionovics néven szólította meg Sztálint, amikor fel akart
szólalni. „Láttam, ahogy Sztálin felém fordítja tekintetét, és [...] rosszallóan néz
rám. Ezután suttogást hallottam a hátam mögül, ami mindent megmagyarázott.
»Soha ne szólítsd így! Csak nagyon kevesek szólíthatják ezen a néven. Nekünk ő
Sztálin, Sztálin elvtárs.«”
Ajánlatos volt tehát csöndben maradni. Kuznyecov tiltakozni készült, hogy a
nehézflotta túlzott fejlesztését ellenezze, amikor ezt hallotta hátulról:
- Vigyázz, mit teszel, hagyd a dolgot!2
* * *
1940. december 23-án Sztálin összehívta a főparancsnokokat; ez akár jó ötlet
is lehetett volna, ha a meghívottakat nem bénította volna cselekvésképtelenné a
félelem. Tyimosenko marsall és legdinamikusabb tábornoka, Zsukov a szovjet
stratégia égbekiáltó gyengeségeit kritizálta, és azt javasolta, térjenek vissza a
tehetséges Tuhacsevszkij által megtervezett, ám időközben betiltott „mélységi
hadművelethez”. A nagy hatalommal rendelkező Zsdanov - aki gyakorlatilag
mindenben Sztálin tanácsadója volt: a tarackágyúktól kezdve a hajókig,
Finnországtól a kultúráig - is részt vett a megbeszéléseken, és jelentést írt
azokról Sztálinnak, aki másnapra újra összehívta a tábornokokat. Az
álmatlanságban szenvedő Sztálin - aki teljesen éjszakai életet élt, és csak hajnali
négy óra után tudott elaludni - bevallotta, hogy éjszaka egyáltalán nem aludt.
Erre Tyimosenko idegesen úgy reagált, hogy Sztálin korábban jóváhagyta
felszólalásának szövegét:
- Ugye nem gondolja komolyan, hogy van időm az összes elém dobott papírt
elolvasni? - vágott vissza Sztálin, aki új tervek és hadgyakorlatok kivitelezésére
adott utasítást.
Az efféle események is a szovjet haderő rendkívüli gyengeségét támasztották
alá. Mindez annyira felzaklatta Sztálint, hogy 1941. január 13-ára újra összehívta
a tábornokokat, akiknek ezúttal még felkészülni sem volt idejük. Mereckov, a
vezérkari főnök akadozva jelentett Sztálinnak, aki félbe is szakította:
- És ki nyert végül?
Mereckov félt megszólalni, ami tovább dühítette Sztálint.
- Itt magunk között [...] beszélnünk kell valódi képességeinkről - fakadt ki
végül Sztálin. - Az a gond, hogy nincs egy megfelelő vezérkari főnökünk.
Rögtön elbocsátotta Mereckovot. Az ülés hangulata tovább romlott, amikor
Kulik kijelentette, hogy a tankokat túl sokra tartják, hiszen a jövő a ló vontatta
ágyúkban rejlik. Megdöbbentő, hogy a német páncélosok két Blitzkrie-je után,
alig hat hónappal a Szovjetunió elleni német támadás előtt ilyen dolgokon
vitatkoztak. Kulikot Sztálin értékelte túl, de természetesen ezúttal is mást okolt:
- Tyimosenko elvtárs, amíg ilyen zűrzavar van, [...] addig nem kerülhet sor a
hadsereg motorizálására.
Tyimosenko azzal válaszolt, hogy mindössze Kulik van megzavarodva.
Sztálin a barátjához fordult:
- Kulik a motorok ellen van. Ez olyan, mintha a traktorral szemben az ekét
részesítené előnyben. [...] A modern háború a motorok harca lesz.3
A következő délután a negyvenöt éves Zsukov tábornokot a Kis Sarokba
vitték, ahol Sztálin kinevezte vezérkari főnöknek. Zsukov vonakodott. Sztálin,
akit annyira lenyűgözött Zsukov japánok felett, Halhin-Golnál aratott győzelme,
ragaszkodott az előléptetéshez. A harcoló tábornok élő példája a második
világháború legnagyobb hadvezére lett. A polgárháború idején lovas katonaként
szolgált, majd a húszas évektől fogva Bugyonnij pártfogolta. Egy földönfutóvá
vált cipész fiaként látta meg a napvilágot. Meggyőződéses kommunistává vált, a
terrort nagy nehezen, Bugyonnij segítségével tudta átvészelni. Az alacsony,
zömök, fáradhatatlan, nyers és jellegzetes állkapcsú Georgij Zsukov Szálinhoz
hasonlóan kegyetlen volt. Esetében a vad megtorlások gyakorlata római
fegyelemmel és a veszteségek iránti érdektelenséggel párosult. Mindazonáltal
Sztálin körmönfontsága és szadizmusa hiányzott belőle. Érzelmes és bátor férfi
lévén gyakran szállt szembe Sztálinnal, aki érzékelte tehetségét, kedvelte.4
Néhány nappal később Kuncevóban Tyimosenko és Zsukov rá akarta venni
Sztálint, hogy mozgósítsa a hadsereget, mivel meg voltak győződve
 Hitler támadási szándékáról. Tyimosenko tanácsokat is adott, hogyan kell
Sztálinnal beszélni:
- A hosszú beszédet nem fogja végighallgatni, [...] csak tízpercnyit.
Sztálin Molotovval, Zsdanovval, Vorosilovval, Mehlisszel és Kulikkal
vacsorázott. Zsukov feltette kérdését, hogy nem kellene-e megerősíteni a nyugati
front védelmét.
- Ilyen buzgón akar harcolni a németekkel? - kérdezett vissza Molotov.
- Várjunk egy percet! - csitította Sztálin a hebegő kormányfőt, aztán kioktatta
Zsukovot a németekkel kapcsolatban. - Félnek tőlünk. Titokban elmondom
önnek, hogy nagykövetünk személyesen Hitlerrel folytatott komoly
beszélgetéseket, és Hitler azt mondta neki: »Kérem, ne aggódjanak a
Lengyelország területére koncentrált erőinket illetően. Csapataink
gyakorolnak...«”
A tábornokok ezután csatlakoztak a vezetőkhöz, és ukrán borscslevest,
hajdinakását, majd főtt húst, utána párolt és friss gyümölcsöt fogyasztottak,
amelyet konyakkal és grúz hvancskara borral öblítettek le.5
* * *
Kulik ostoba tanácsa újabb terrorhullámot indított el, amely következtében a
nagy Politbüro-családban újabb halálesetek történtek. Megtudván, hogy a
németek növelik harckocsijaik páncélzatának vastagságát, a hagyományos ágyúk
gyártásának megszüntetését és első világháborús, 107 mm-es tarackok
előállítását kérte. A fegyverkezési népbiztos, Borisz Vannyikov, egy jelentős
zsidó szakember, aki a bakui műszaki főiskolán együtt tanult Berijával, ellenezte
Kulik tanácsát, de nem tudott Sztálin közelébe férkőzni. Kulik közben Zsdanov
támogatását is megszerezte. Március elsején Sztálin magához hívatta
Vannyikovot:
- Milyen ellenérvei vannak? Kulik elvtárs azt mondta, ön nem ért vele egyet.
Vannyikov elmagyarázta, hogy a németek aligha fejleszthették olyan gyorsan a
páncélzatukat, ahogy azt Kulik állítja, vagyis továbbra is a 76 mm-es legjobb.
Ezután Zsdanov lépett be az irodába.
- Ide hallgass! - mondta neki Sztálin. - Vannyikov nem akarja a 107 mm-es
ágyúkat. [...] Pedig nagyon jók. A polgárháborúból ismerem őket.
- Vannyikov mindig mindent ellenez - válaszolta Zsdanov. - Ilyen a
munkastílusa.
- Te vagy a legfőbb tüzérségi szakértőnk. - Sztálin Zsdanovot bízta meg a
kérdés eldöntésével. - A 107 mm-es mindenestre jó ágyú.
Zsdanov összehívott egy ülést, ahol Vannyikov szembeszállt Kulikkal, mire az
„szabotázzsal” vádolta meg. „Csak a holtak tartják vissza az élőket” - mondta
vészjóslóan. Vannyikov visszakiabált: „Ön éppen a háború előtt támogatja a
fegyverzetcsökkentést!” Zsdanov kimérten „kijelentette, hogy panaszt tesz
ellenem Sztálinnál”. Sztálin elfogadta Kulik megoldását - amit rögtön a háború
[162]
kezdetén vissza kellett vonni. Vannyikovot letartóztatták. Csak Sztálin
birodalmában fordulhatott elő, hogy az ország legkiválóbb fegyverszakértőjét
hetekkel a háború előtt letartóztatják. Ismét Kulik „börtön vagy kitüntetés”
szlogenje diadalmaskodott. Az egyre terjedő méreg Kaganovics testvérét is
utolérte. Lázár acélosságát a szeretett testvér feláldozásának bibliai mintájára
tették fájdalmas próbára.6
* * *
Vannyikovot, mivel Mihail Kaganovics - Lazar legidősebb testvére, egyben
repülőgép-gyártási népbiztos - egykori helyettese volt, kegyetlenül megkínozták.
Mindig a légierőnél voltak a leggyakoribbak a balesetek. A repülőgépek
aggasztó gyakorisággal zuhantak le, mivel a gyártást kapkodás és
hanyagságjellemezte. Valakinek azonban felelnie kellett. Volt olyan év, amikor
négy Szovjetunió Hőse lelte halálát az ilyen balesetekben. Emiatt Sztálin maga
kérdőjelezte meg minden érintett - a légierő tábornokaitól kezdve az egyes
gépeken dolgozó mérnökökig - munkáját. „Miféle ember?” - kérdezte az egyik
szakértőről. „Lehet, hogy egy szemét alak, egy szvolocs.1” A szerencsétlenség
oka nem lehetett más, csak a „szemét alakok” hibája. Vannyikovot arra
kényszerítették, hogy Mihail Kaganovicsot nevezze meg az ügy „szemét
alakjának”.
Időközben a pilótává lett Vaszilij Sztálin mohón sóvárgott az atyai szeretet
után, amit úgy igyekezett elnyerni, hogy apjánál beárulta feletteseit. Valamelyest
ő is részese volt a tragédiának. Olyan ideges természete volt, hogy Szvetlána
visszaemlékezése szerint amikor apja megszólította a vacsoránál, felugrott, és
gyakran egy hang sem jött ki torkán, hanem csak hebegett-habogott: „Nem
hallottam, mit mondtál, apa... Tessék?” 1940-ben beleszeretett egy szép szőke
trombitajátékosba, az NKVD-s családból származó Galina Burdonovszkajába,
akit feleségül is vett. Ennek ellenére semmit sem változott: kegyetlen, arrogáns
és részeges maradt. Gyakran volt nagylelkű, de legalább annyiszor veszélyes is.
Ebben a sajátságos világban a „koronaherceg” Szvetlána szerint igazi „átok”
lett.
„Üdvözöllek, kedves Apám! - írta 1941. március 4-én. - Hogy szolgál az
egészséged? Nemrégiben Ricsagov [a légierő főigazgatóságának vezetője]
utasítására Moszkvában jártam, találkozni akartam veled, de azt mondták,
elfoglalt vagy. [...] Nem engednek repülni. [...] Ricsagov megsértett, mert azt
mondta, hogy repüléselméletet kellene tanulnom, de mindig csak a
parancsnokokhoz járok, és azt bizonygatom, hogy tudok repülni. Utasított, hogy
tájékoztassalak téged a beszélgetésünkről.” Vaszilijnak régi, „borzalmas
kinézetű” gépekben kellett repülnie, de az új gépekkel való repülésre még a
leendő tiszteket sem tanították be: „Apám, írj nekem, csak néhány szót, ha időd
engedi. Elmondhatatlanul örülnék neki, annyira hiányzol. Vászjád.”
A ravasz beárulás nem kedvezett a harminckilenc éves, lendületes pilóta, Pavel
Ricsagov karrierjének, akit nemrég léptettek elő a főparancsnokságba. Egy
gépekről tartandó ülésre részegen érkezett. Amikor Sztálin a légierőt kritizálta,
Ricsagov azt kiabálta, hogy azért olyan magas a halálozási arány, mert „maga
koporsókba ültet minket”. Csend lett a teremben, Sztálin tovább sétálgatott,
pöfékelésén és a csizmatalpán kívül egy pisszenés sem hallatszott.
„Nem kellett volna ilyet mondania!” A síri csendben még egyszer körbesétált
az asztal körül, majd elismételte: „Nem kellett volna ilyet mondania!” Egy hét
múlva Ricsagovot a légierő több magas rangú vezetőjével, valamint Stern
tábornokkal, a távol-keleti parancsnokkal együtt letartóztatták, majd
mindegyiküket lelőtték. Vannyikovhoz hasonlóan ők is vallomást tettek Mihail
Kaganovics ellen.7
- Vallomások érkeztek - mondta Sztálin Kaganovicsnak. - A vádak szerint a
bátyád is részese az összeesküvésnek.
Kaganovics bátyját azzal vádolták, hogy azért építtette a repülőgépgyárakat a
határhoz közel, hogy így segítse Berlint. Sztálin elmagyarázta, hogy a zsidó
Mihail valójában Hitler készenlétben álló bábkormányának a tervezett vezetője.
A kijelentés annyira abszurd volt, hogy csak az NKGB bárgyú szolipszizmusa
vagy - ami valószínűbb - Sztálin és Berija vicce lehetett. Lehet, hogy még
emlékeztek, milyen dühös lett Ordzsonikidze bátyja letartóztatásakor.
Ordzsonikidze mindenesetre Kaganovics legjobb barátja volt.
- Hazugság! - válaszolta állítólag Kaganovics. - Ismerem a bátyámat. 1905 óta
bolsevik, a Központi Bizottság elszánt híve.
- Már hogy lenne hazugság? - felelte Sztálin. - Vallomásaim vannak ellene.
- Hazugság! Szembesítést követelek!
Évtizedekkel később Kaganovics tagadta, hogy elárulta volna saját testvérét.
„Ha a bátyám ellenség lett volna, én magam léptem volna fel ellene. [...] Viszont
biztos voltam benne, hogy igaz ember. Védtem őt. Igen, védtem!” Kaganovics
megengedhette magának véleménye hangoztatását, de pontosan tudta, ha a
pártnak bátyja pusztulására van szüksége, akkor meg kell halnia. „Na és? Ha
szükséges, tartóztassátok le!” - tette hozzá.
Sztálin utasította Berija és Malenkov gonosz duóját, hogy szembesítsék Mihail
Kaganovicsot és vádlóját, Vannyikovot; Vas Lázár nem lehetett jelen.
- Ne idegesítsétek fel, ne bántsátok! - mondta Sztálin.
Mikojan a „szembesítést” a Kis Sarok épületében lévő irodájában tartotta.
Mihail „szenvedélyesen” védte magát Vannyikovval szemben.
- Megőrültél? - kérdezte korábbi helyettesét, aki a terror idején a
letartóztatástól való félelmében álmatlanul forgolódott ágyában.
- Nem, te ugyannak a szervezetnek voltál a része, mint én! - felelte Vannyikov.
Berija és Malenkov utasította Mihailt, hogy a folyosón várakozzon, míg ők
folytatják Vannyikov kihallgatását. Mihail bement Mikojan magán-
mosdóhelyiségébe (a státus egyik szimbóluma volt). Lövés hallatszott.8 Holtan
találták Kaganovics testvérét. Azzal, hogy még letartóztatása előtt öngyilkos lett,
megmentette családját. Lázár átment a vizsgán. Ráadásul egy bűnbakot is
[163]
találtak, akit repülőgép-szabotőrnek kiálthattak ki.
* * *
Míg a népbiztosok a Kreml és a kínzókamrák között ingáztak, a németek
titokban felvonultatták katonáikat a szovjet határ mentén. Sztálin minden
energiáját az orosz befolyás Balkánon történő kiterjesztésére fordította.
Márciusra azonban Hitler a saját táborába csábította Bulgáriát, Romániát és
Jugoszláviát. Ezután március 26-án, valószínűleg az NKGB és a brit titkos-
szolgálat segítségével sikerült megdönteni a németbarát jugoszláv kormányt.
Hitler ezt nem szemlélhette tétlenül, így Jugoszlávia megtámadására készült; a
Barbarossa-hadműveletet egy hónappal elnapolta.
Április 4-én Sztálin tárgyalásokat kezdeményezett a jugoszláv kormánnyal,
remélve, hogy ezzel kisiklatja Hitler tervét, és vissza tudja kényszeríteni a
tárgyalóasztalhoz; de a legrosszabb esetben is 1942-ig tudja késleltetni a
támadást. Amikor Sztálin aláírta az egyezményt a jugoszlávokkal, a Wehrmacht
bombázni kezdte Belgrádot. Sztálin azonban nem foglalkozott a fenyegetéssel:
„Hadd jöjjenek, jók az idegeink!” Am Hitler legsikeresebb Blitzkriegjét éppen
Jugoszláviában tudta lefolytatni: tíz nappal később Belgrád megadta magát. Az
események olyan gyorsan zajlottak, hogy Sztálin illúziói szinte nem is tudtak
romba dőlni.
Ugyanazon a napon a japán külügyminiszter, Joszuke Macuoka Berlinből
hazafelé menet Moszkvába érkezett. Ahogy a Wehrmacht összezúzta a
jugoszlávokat, Sztálin rájött, hogy új utat kell találnia Hitler felé. Azt is tudta
azonban, hogy Hitler támadása esetén a nyugodt távol-keleti front alapvető
fontosságú. Zsukov távol-keleti győzelme meggyőzte Tokiót, hogy inkább dél
felé, a brit birodalom zamatos falatai felé kellene nézelődnie. 1941. április 14-én,
amikor Macuoka aláírta a megnemtámadási szerződést a Szovjetunióval, Sztálin
és Molotov olyan izgatott lett, mintha ezzel egy csapásra átformálták volna
Európát, és megmentették volna Oroszországot. Sztálin úgy vélte, ritka dolog
„olyan diplomatát találni, aki nyíltan elmondja, mit gondol. Köztudott, mit
mondott Talleyrand Napóleonnak: »azért van nyelve a diplomatáknak, hogy el
tudják rejteni gondolaikat«. Mi, oroszok és bol-sevikok mások vagyunk...” Az
ezután következő dáridó során Sztálin is elengedte magát, és addig pezsgőzött
Molotovval, amíg olyan részegek lettek, mint Macuoka.
„Sztálin és én jól leitattuk” - dicsekedett később Molotov. Reggel hat órakor
Macuokát „szinte úgy kellett kicipelni a vonathoz. Alig tudtunk felállni”.
Sztálin, Molotov és Macuoka a Soumel Karnist, a kedvelt orosz dalt énekelte
vidáman, amely így hangzott: „Susog a sás, a szélben recsegnek a fák, az éj
nagyon sötét [...] a szerelmesek egész éjjel le sem hunyják a szemüket.”
AJaroszlavszkij pályaudvaron az összegyűlt diplomaták elképedve nézték, amint
a részeg, nagykabátot és barna simléderes sapkát és csizmát viselő Sztálin,
Macuoka és Molotov folyton csak tisztelgett, és azt ordibált: „Úttörő vagyok!
Készen állok!” A bolgár nagykövet Molotovot találta a „legkevésbé részegnek”.
Sztálin, aki még sosem búcsúztatott vendéget az állomáson, megölelte a tántorgó
japánt, de mivel egyikük sem tudott a másik nyelvén, új barátságukat öleléssel és
„Ah! Ah!” morgással fejezték ki.
Sztálin annyira vidám volt, hogy jókedvében olyan erősen ütötte meg a
szemüveges, kopasz japán nagykövet vállát, hogy az „három-négy lépést
tántorodott hátrafelé, amin Macuoka ujjongva nevetett”. Ekkor Sztálin észrevette
a magas attasét, Hans Krebs ezredest, és félrelépve a japántól, mellkason bökte:
- Német? - kérdezte.
A Sztálin fölé tornyosuló Krebs mereven figyelt. Sztálin hátba ütötte, megrázta
kezét, és hangosan így szólt:
- Barátok voltunk eddig is, ezután is azok maradunk!
- Biztos vagyok benne! - felelte Krebs, bár a svéd nagykövet „nem találta
[164]
olyan meggyőzőnek” a kijelentését.
Sztálin végül visszatámolygott a japánhoz, újból magához szorította a már
sokszor megölelt Macuokát, és kijelentette: „Rendet teszünk Európában és
Ázsiában!” Macuokát karon fogva a vonat kocsijához vezette, és addig várt,
amíg az elindult. Ezután a japán diplomaták páncélozott Packardjához kísérték
Sztálint, nagykövetük pedig „egy pádon állva, zsebkendőjét lengetve fülsiketítő
hangon kiáltozott: »Köszönöm! Köszönöm!«”
* * *
Sztálin és Molotov számára még nem ért véget az ünnepség. Amint Sztálin
beült az autóba, utasította Vlaszikot, hogy hívja fel a zubalovói dácsát, és
mondja meg az ekkor tizenöt éves Szvetlánának, hogy gyűjtse egybe a családot.
- Sztálin bármelyik percben itt lehet!
Szvetlána nagynénjéhez, Anna Redenszhez futott, hogy közölje vele a hírt, aki
gyerekeivel és a hároméves Gulia Dzsugasvilivel, Jakov lányával ott
tartózkodott.
-Jön apa!
Anna Redensz azóta nem látta Sztálint, amikor összetűzésbe került vele férje
letartóztatása és kivégzése miatt. Mindannyian a lépcsőn gyülekeztek. Percekkel
később megérkezett a becsípett, szokatlanul jókedvű Sztálin. Kivágta az autó
ajtaját, majd a tizenkét éves Leonyid Redenszhez szólt:
- Ülj be, megyünk egy kört!
A sofőr körbevitte őket a virágágyás körül. Majd Sztálin kiszállt, és megölelte
a felé közeledő, karján kisebbik fiát, a hatéves Vlagyimirt tartó Anna Redenszt.
Sztálin csodálta angyali unokaöccsét:
- Ennek a tüneményes fiúnak a kedvéért béküljünk ki. Megbocsátok neked.
Sztálin első unokáját, a kis Guliát is előhozták, ám ő kapálódzott és kiabált,
így gyorsan vissza is vitték a szobájába. Sztálin asztalhoz ült, ugyanoda, ahol
korábban Nágyával és kis családjával evett. Süteményeket és csokoládét
szolgáltak fel. Sztálin az ölébe ültette Vlagyimirt, majd elkezdte kibontani a
csokoládékat: a kis fiú felfigyelt Sztálin „szép, hosszú ujjaira”.
- Elrontjátok a gyerekeket ezzel a sok ajándékkal, amire nincs is szükségük -
dorgálta meg a személyzetet, de ahogy Vlagyimir mondta, „finom modorral, ami
miatt annyira szerették”.
A tea után Sztálin felment az emeletre, hogy szunyókáljon egyet. Előző
éjszaka semmit sem aludt. Vacsorára Molotov, Berija és Mikojan érkezett, amely
során „Sztálin mindenki tányérjára narancshéjat szórt, majd parafadugót dobott a
fagylaltba”, amin Vagyimir Allilujev jót derült. A család nem sejtette, hogy
Hitler küszöbönálló inváziója, valamint Sztálin kimerültsége és paranoiája
hamarosan véget vet a szép időknek.9
* * *
A borús égbolt alatt jókedvű oázis volt. Sztálin erős akarata és az egyre
nyomasztóbb bizonyosság között ingadozva még mindig hitt abban, hogy a
diplomáciai áttörés Hitlerhez nagyon közel van. Annak ellenére bízott benne,
hogy kémjeitől már tudta a Barbarossa-hadművelet céldátumát. Stafford Cripps,
az angol nagykövet levelet vitt Sztálinnak Winston Churchilltől, amelyben az a
támadásra figyelmeztette. A dolog azonban fordítva sült el: Sztálin úgy vélte,
hogy a britek csapdába akarják csalni az oroszokat. „Minket a németekkel
fenyegetnek, a németeket pedig a Szovjetunióval - mondta Sztálin Zsukovnak. -
Ki akarnak játszani minket egymás ellen.”10
Teljesen azért mégsem volt feledékeny. A Molotov által „nagy játszmának”
nevezett versengésben Sztálin szerint az oroszok 1942-ig képesek voltak
elkerülni a háborút. „Csak 1943-ban szállhatunk szembe egyenlő esélyekkel a
németekkel” - mondta Molotovnak. Mint mindig, Sztálin most is könyvekben
kereste a megoldást: alaposan tanulmányozta az 1870-es német-francia háború
történetét. O és Zsdanov Bismarck kijelentését idézgette, miszerint
Németországnak nem szabad kétfrontos háborút vívnia. Úgy vélték, Hitler nem
fogja legyőzni Nagy-Britanniát, hiszen nem tudja igazán megtámadni. „Hitler
nem olyan ostoba - mondta Sztálin -, hogy ne értené a különbséget a Szovjetunió
és Lengyelország vagy Franciaország, sőt Anglia vagy ezek együttese között.”
Sztálin egész karrierje a realitás fölött győzedelmeskedő akaraton alapult.
Kitartott amellett, hogy a vakmerő hazárdjátékos és világhírű „holdkóros”
Hitler valójában egy nagyhatalom racionális bismarcki államférfija
- akárcsak ő maga. A háború után, amikor egy kis csoporttal beszélgetett
- többek között az 1941-es berlini nagykövetével, Dekanozovval -, kifejtette
véleményét a háborús időkről: „Amikor valaki döntést akar hozni, soha ne
[165]
képzelje magát a másik helyébe, ellenkező esetben súlyos hibát követ el.”
A katonai döntések kínkeserves lassúsággal születtek. Zsdanov és Kulik azt
javasolta, hogy a régi fegyvereket vigyék el a megerősített területekről, és az el
nem készült erődítményekbe szereljék őket fel. Zsukov tiltakozott, mondván,
nincs idő erre. Sztálin a cimborái pártját fogta, így a területek befejezetlenül
várták a mészárlást.
Április 20-án Hja Ehrenburg - a Sztálin által csodált zsidó regényíró -
megtudta, hogy németellenes regényét, a Párizs bukását a cenzorok elutasították,
követve Sztálin utasítását, hogy ne sértsék meg Hitlert. Négy nappal később
Poszkrjobisev felhívta, és közölte vele, hogy hívjon fel egy számot, mivel
„Sztálin elvtárs beszélni akar önnel”. Amikor végre sikerült elérnie Sztálint, a
kutyák olyan ugatásba kezdtek, hogy a feleségének ki kellett őket zavarnia a
lakásból. Sztálin azt mondta, tetszik neki a könyv, de felvetette, hogy szerinte
Ehrenburg elítéli benne a fasizmust. A regényíró azzal védekezett, hogy nehéz
lett volna így tennie, hiszen nem használhatta a fasiszta szót. „írja csak tovább -
mondta Sztálin kedélyesen -, majd kettesben összerakjuk a harmadik részt is!”
Jellemző volt e furcsa irodalmár diktátor vélekedése, hogy a könyv bármilyen
hatást gyakorolna Hitlerre - őt ugyanis nem érdekelték az irodalmi kérdések.
Már Sztálin köreiben is érezni lehetett a közelgő háború mindent átható
szagát. Zsdanov például azt javasolta, hogy abban az évben ne rendezzék meg a
május elsejei felvonulást, mert az „provokációnak” tűnhetne. Sztálin
ragaszkodott a felvonuláshoz, de a berlini nagykövetet, Dekanozovot
mindenesetre maga mellé állította a mauzóleumra, ezzel is jelezve Berlin iránti
töretlen barátságát.11
 Május 4-én újabb jelzést adott Hitlernek tárgyalási szándékáról. Sztálin
leváltotta Molotov kormányfőt és Zsdanov pártfogoltját, Nyikolaj
Voznyeszenszkijt, a rámenős közgazdasági szakembert a belső bizottság
helyettesi pozíciójába helyezte. A harmincnyolc éves Voznyeszenszkij
üstökösszerű felemelkedése sokakat dühített. Mikojant különösen zavarta,
gondolván, „közgazdaságilag képzett ugyan, de inkább professzortípus, nincsen
semmi gyakorlati tapasztalata”. A jóképű, intelligens, ám arrogáns leningrádi
„naivan örült kinevezésének”, azonban Berija és Molotov neheztelt a kíméletlen
technokratára. Sztálin „egy tanárt nevezett ki, hogy leckéket adhasson nekünk” -
suttogta Malenkov Berijának.
Innentől fogva Sztálin Leninhez hasonlóan a helyettesein keresztül irányított:
egyik oldalon a Berija és Malenkov, a másikon Zsdanov és Voznyeszenszkij
közötti rivalizálást próbálta meg egyensúlyban tartani. Sztálin öltözködése is
jelezte, hogy a világ színe elé lépett: elhagyta bő nadrágját és csizmáját., Jól
vasalt, nem betűrt nadrágot kezdett hordani, amelyhez fűzős kiscsizmát vett
fel.”12
Végül Sztálin a katonaságot is felkészítette egy lehetséges háborúra. Május 5-
én csak egyetlen látogatót fogadott: frissen kinevezett pártbeli helyettese,
Zsdanov töltött nála huszonöt percet. Délután hat órakor együtt sétáltak át a Kis
Sarokból a Nagy Kreml-palotához, ahol kétezer tiszt várta őket. Sztálin
Zsdanovval, Tyimosenkóval és Zsukovval vonult be a terembe. Kalinyin elnök
köszöntötte a „kimért” Sztálint, aki „új hadserege” modernségét dicsérte. Ezután
a franciák vereségét érdekes módon szerelmi csalódásnak titulálta: a franciáknak
„teljesen a fejükbe szállt az önelégültség”, és saját katonáikat is úgy lenézték,
hogy „a lányok már nem akartak katonákhoz feleségül menni”. Legyőzhetetlen-e
a német hadsereg? „A világon egyetlen legyőzhetetlen hadsereg sincs”, ám a
háború közeleg. „Ha Molotov [...] két-három hónappal késleltetni tudná a háború
kezdetét, az a javunkra válna.” Vacsorakor pohárköszöntőt mondott: „Éljen soká
a szovjet állam lendületes, offenzív politikája”, majd hozzátette, hogy „aki ezt
nem így látja, az vagy filiszteus, vagy ostoba”. A hadseregnek nagy
megkönnyebbülést jelentett, hogy Sztálin nem valami ábrándvilágban él.13 Az
[166]
állam készen állt a harcra. Vagy mégsem? Az állam nem volt benne biztos.
A vezetők Sztálin tévedhetetlensége és Hitler realitása között igyekeztek
lavírozni. Azzal az abszurditással szembesültek, hogy a hadseregnek egy olyan
támadó harcra kellett készen állnia, ami immár biztosan nem következhetett be,
az irányelv azonban nem változott. Ez rendkívül nevetségesen hangzott; a
sztálinista szofizma és a nérói könnyelműség gúzsába kötötték magukat.
- Újfajta propagandára van szükségünk - jelentette ki Zsdanov a Legfelsőbb
Katonai Tanács előtt. - A háborút csak egy lépés választja el a békétől.
Ennélfogva a propagandánk nem lehet békés.
- Mi magunk terveztük ilyennek a propagandánkat - felelte Bugyonnij.
így aztán el kellett magyarázniuk a változtatás okát.
- Csak megváltoztatjuk a szlogent! - mondta Zsdanov.
- Mintha holnap már háborúba indulnánk! - vágott vissza a pipogya Malenkov,
tizennyolc nappal az invázió előtt.14
Május 7-én Schulenberg - aki titokban ellenezte Hitler offenzíváját -Berlinben
a szovjet nagykövettel, Dekanozovval reggelizett, akit kétértelmű
megfogalmazásával figyelmeztetni próbált. Háromszor találkoztak, de Molotov
később azt állította, hogy „nem figyelmeztetett, csak diplomáciai tárgyalásokra
célzott, azokat szorgalmazta”. Dekanozov tájékoztatta az egyre rosszkedvűbb és
idegesebb Sztálint. „Lám, lám, a félretájékoztatás már a nagyköveti szintet is
elérte” - morgolódott. Dekanozov a megállapítással nem értett egyet.
- Hogy engedheti meg magának, hogy vitatkozzon Sztálin elvtárssal!
Mindannyiunknál többet tud, és messzebbre lát! - mondta Vorosilov
Dekanozovnak egy ülésközi szünetben.15
Május 10-én Sztálin tudomást szerzett arról, hogy a Führer helyettese, Hess
Skóciába repült egy irreális béke előmozdítása érdekében. A vezetők -
emlékezett vissza Hruscsov, aki aznap az irodában volt - egyöntetűen meg voltak
győződve arról, hogy Moszkva ellen irányuló lépésről van szó. Sztálin végül
hajlandó volt megkezdeni a készülődést a háborúra, ám olyan bátortalanul, hogy
annak aligha lehetett komoly eredménye. Május 12-én Sztálin engedélyezte
tábornokainak a határ megerősítését és ötszázezer tartalékos behívását. Ám még
mindig igyekezett nem megsérteni a németeket. Amikor Tyimosenko beszámolt
a puhatolódzó szándékú német repülőutakról, Sztálin így kommentálta: „Nem
vagyok meggyőződve arról, hogy Hitler tud róluk.” 24-én nem volt hajlandó
további lépéseket engedélyezni.
Ismét a tehetetlenségé lett a főszerep. Sztálin ugyan sohasem kért bocsánatot,
ám amikor később megköszönte az orosz nép „türelmét”, közvetve beismerte
felelősségét. Mindazonáltal hibái nagy részét másokra hárította; úgy
nyilatkozott, hogy „túlságosan bízott a lovasságban”. Zsukov is elismerte saját
felelősségét: „Talán nem volt elég befolyásom.” Valójában azonban nem ez volt
a tehetetlenségének az igazi oka. Ha mozgósítást követelt volna, Sztálin azt
kérdezte volna: „Milyen alapon? Na, Berija, vidd a börtönödbe!” Kulik osztotta
a katonák többségének véleményét: „Ez magaspolitika. Nem a mi dolgunk.”16
A hírszerzési jelentések egyre csak özönlöttek. Korábban még homályosan
tálalták a híreket, de ekkorra bizonyossá vált, hogy sötét felhők gyülekeznek a
nyugati határ felett. Merkulov naponta tájékoztatta Sztálint, aki dacolt a
mindenféle forrásból lavinaként rázúduló információkkal. Június g-én
Tyimosenko és Zsukov említést tett a hatalmas mennyiségű hírszerzési
jelentésről, ám Sztálin csak félrelökte azokat, és így szólt: „Nekem más
információim vannak.” Szidta a zseniális tokiói kémet, a páratlan kémkedését
szerelmi és szibarita étvágyával leplező Richard Sorgét: „És itt van ez az alak,
aki gyárakat és bordélyokat hoz létre Japánban, ráadásul azt mondja, hogy június
22-én következik be a német támadás. Arra céloztok, hogy talán neki is hinnem
kellene?”

 A VISSZASZÁMLÁLÁS - 1941. JÚNIUS 22.

Június 13-án a levert és zavarodott Tyimosenko és Zsukov tájékoztatta

Sztálint a határ menti készülődés folytatódásáról. „Majd gondolkodunk rajta!” -
mondta Sztálin, aki másnap dühbe gurult, amikor meghallotta, hogy Zsukov
további mozgósítást szorgalmaz:
- Ez háborút jelent! Fel tudják ezt fogni, maguk ketten?!
Ezután megkérdezte, hogy mennyi hadosztályuk van a határ környékén.
Zsukov azt felelte, hogy 149.
- És ez nem elég? A németeknek nincsen ennyi!
- De a németek hadikészültségben vannak - ellenkezett Zsukov.
- Nem kell mindent elhinni a hírszerzésnek! - reagált Sztálin.
16-án Merkulov megerősítette a végső döntést a támadásról. Az információ
Sztarsinától, a Luftwaffe parancsnokságán tevékenykedő egyik ügynöktől
[167]
származott.
„Mondd meg a német légierőben szolgáló »forrásodnak«, hogy bassza meg az
anyját! - írta Merkulovnak. - Ez nem információ, hanem félrevezetés! J. Szt.”
Még Molotov is győzködte magát: „Bolondok lennének minket megtámadni” -
mondta Kuznyecov admirálisnak.
Két nappal később, egy háromórás ülés során - amelyről Tyimosenko számolt
be - Zsukovval azért könyörögtek Sztálinnak, hogy álljanak végre készültségbe.
A Vozsgy csak izgett-mozgott, a pipájával babrált. A vezetőknek nem volt más
választásuk, mint alkalmazkodni Sztálin mániákus téveszméjéhez, vagy néma
csöndbe merülni, ami az egyetlen eszköz volt a tiltakozás kifejezésére. Sztálin
hirtelen felpattant, és Zsukovra kiabált:
- Azért jött, hogy háborúval riogasson, vagy inkább azért akar háborút, mert
nem lóg magán elég kitüntetés, és nem találja kellően magasnak a rangját?
Zsukov elsápadt, és leült, de Tyimosenko is figyelmeztette Sztálint, aki erre
dührohamot kapott:
- Az egész Tyimosenko ügye. O mondja mindenkinek, hogy háború lesz. Már
rég le kellett volna lövetnem, de nem tettem, mert a polgárháborúban jó
katonának ismertem meg.
Tyimosenko azzal felelt, hogy csak Sztálin saját szavait idézi, miszerint a
háború elkerülhetetlen.
- Látjátok! - mondta Sztálin a Politbürónak. - Tyimosenko egy kiváló ember,
nagy fejjel, ám kis aggyal! - Majd felfele tartotta a hüvelykujját. - Azt mondtam
az embereknek, hogy fokoznunk kell a készenlétet, magának viszont azt kell
megértenie, hogy Németország sohasem fogja egyedül megtámadni az
oroszokat. Fogja már fel végre!
Ezután Sztálin, mély csendet hagyva maga után, kiviharzott a teremből. Majd
„kinyitotta az ajtót, bedugta himlőhelyes fejét, körbenézett, és hangosan azt
kiabálta:
- Ha valaki az engedélyem nélkül katonákat mozgósít a határ mentén, és
provokálja a németeket, akkor fejek fognak hullani. Ezt jól jegyezzétek meg!” -
ezt követően becsapta az ajtót.
Sztálin Moszkvába rendelte az ukrán határ szemmel tartásáért felelős
Hruscsovot, és nem engedte távozni: „Sztálin folyamatosan arra utasított, hogy
halasszam el a távozásomat. »Várj még! - mondta. - Ne siess annyira! Nem kell
visszarohannod!«” Hruscsov különleges hatást gyakorolt Sztálin hangulatára:
töretlen optimizmusa, talpnyaló odaadása és ravaszsága miatt talán ő számított
pillanatnyilag a legjobb társaságnak. Sztálin „zavarodott, kétségbeesett, csüggedt
és tehetetlen” volt, legalábbis Hruscsov szerint. Kétségbeesését véget nem érő
vacsorákon zajló ivászattal enyhítette kuncevói rezidenciáján. „A feszültség
szinte kézzel fogható volt” - mondta Hruscsov. 20-án, pénteken Hruscsov végül
így szólt:
- Mennem kell! A háború bármikor kitörhet. Lehet hogy itt, lehet, hogy
Ukrajnába menet ér majd.
- Rendben - mondta Sztálin. - Akkor menj!1
19-én Zsdanov - aki Sztálinnal és Molotovval együtt irányította az országot -
másfél hónapos szabadságra ment. Asztmája és Sztálin kígyószerűen a nyaka
köré tekergőző, fojtogató barátsága igencsak kimerítette.
- Rossz előérzetem van. Lehet, hogy támadnak a németek - mondta Zsdanov
Sztálinnak.
- A németek már úgyis elmulasztották a legjobb pillanatot - felelte Sztálin. -
[168]
Minden bizonnyal 1942-ben fognak támadni. Menj, pihenj!
Mikojan naivnak tartotta, amiért elmegy, de Molotov odasúgta neki: „A beteg
embernek pihennie kell.” „így hát »nyaralni« indultunk - emlékezett vissza Jurij,
Zsdanov fia. - Június 21-én, szombaton érkeztünk meg Szocsiba.”
Június 20-án a Berlinből visszatért Dekazonov figyelmeztette Beriját a
németek küszöbönálló támadására. Berija lehordta pártfogoltját, Sztálin pedig
azt mormogta, hogy a lassú kartvel „nem elég okos ahhoz, hogy rendesen
véghezvigye”.
Berija hízelgő és kissé gúnyos megjegyzéssel továbbította a „dezinformációt”
Sztálinnak: , Joszif Visszarionovics, az embereim és én határozottan emlékszünk
bölcs jóslatodra, miszerint Hitler 1941-ben nem fog minket megtámadni!”
Este fél nyolckor a rigai kikötőmester felhívta Mikojant, a kereskedelmi
flottáért felelős helyettes kormányfőt. Huszonöt német hajó indult útnak, sokuk
még ki sem rakodott teljesen. Berohant Sztálin irodájába, ahol a vezetők egy
része gyülekezett.
- Provokáció! - mondta Sztálin dühösen Mikojannak. - Hadd menjenek!
A Politbüro tagjai megrettentek, de természetesen semmit nem szóltak.
Molotov nagyon aggódott: „A helyzet nem tiszta, nagy játszma zajlik -
mondta június 21-én, szombaton a bolgár kommunista Dimitrovnak. - Nem
minden rajtunk múlik.” Golikov tábornok további bizonyítékokat vitt Sztálinnak.
„Az információ - írta rá Sztálin - angol provokáció. Keressétek meg, és
büntessétek meg a kitervelőjét!” A tűzoltóság jelentette, hogy a német
nagykövetségen dokumentumokat égetnek. A brit kormány és Mao Ce-tung
(meglepő forrás - a Kominternen keresztül) is figyelmeztetést küldött. Sztálin
felhívta Hruscsovot, és figyelmeztette, hogy másnap esetleg kezdetét veheti a
háború, majd megkérdezte Moszkva parancsnokát, Tyulenyevet:
- Hogy áll Moszkva légvédelme? A helyzet feszült. [...] Helyezze hetvenöt
százalékos készültségi állapotba a moszkvai légvédelmi egységeket!2
21-én, szombaton kellemetlenül meleg nap köszöntött Moszkvára. Az iskolák
bezártak a szünidőre. A Dinamó Moszkva labdarúgócsapata veszített. A
színházakban a Rigolettót, a Traviatát. és Csehov Három nővérét, játszották.
Sztálin és a Politbüro egész nap csak üldögélt, és fel-alá sétálgatott. Kora estére
Sztálin is teljesen összezavarodott a folytonosan beérkező jelentések láttán,
amelyek terrorja ellenére is tovább érkeztek. Molotov fél hét körül csatlakozott
hozzá.
A Kis Sarkon kívül, Poszkrjobisev a nyitott ablaknál üldögélve a Narzan-tó
vizét kortyolgatta. Aztán felhívta Csadajevet, a Szovnarkom fiatal kisegítőjét.
- Valami fontos? - suttogott Csadajev.
- Úgy is mondhatni - felelte Poszkrjobisev. - A főnök beszélt Tyimosenkóval,
aki nagyon feszült volt. [...] Várnak... szóval, a... német támadásra.
Hét órakor Sztálin Molotovval magához hívatta Schulenberget, hogy
tiltakozzon a német felderítő repülések miatt, és mindent kiderítsen, amit tud.
A gróf a Kremlbe sietett. Molotov ugyanabban az épületben levő irodája felé
[169]
rohant. Időközben Tyimosenko telefonon jelentette, hogy egy német
dezertőr elárulta az esti német invázió terveit. Sztálin a realitás és saját
tévedhetetlensége között ingadozott.
Molotov irodájában Schulenberg megkönnyebbülve látta, hogy a külügyi
népbiztos mennyire nincs tudatában országa helyzetének. Az oroszok
megkérdezték, hogy miért tűnik Németország elégedetlennek szovjet
szövetségesével, és miért hagyták el a nők és a gyermekek a német
nagykövetséget.
- Nem ment el az összes nő - mondta Schulenberg. - A feleségem még mindig
a városban van.
Molotov - ahogy a nagykövet segítője, Hilger fogalmazott - „nyugodtan vállat
vont”, és visszatért Sztálin irodájába.
Hamarosan megérkezett Tyimosenko a vezetők többségével, Vorosilovval,
Berijával, Malenkovval és a nagy hatalmú, fiatal kormányfő-helyettessel,
Voznyeszenszkijjel. 8 óra 15 perckor Tyimosenko visszatért a védelmi
népbiztosságba, ahonnan értesítette Sztálint, hogy egy második dezertőr szerint
hajnali 4 órakor kezdetét veszi a háború. Sztálin visszahívta. Tyimosenko 8 óra
50 perckor Zsukovval, a helyettes védelmi népbiztossal érkezett. Utóbbi jobban
ismerte a Vozsgyot, és kevéssé tartott tőle. Bugyonnij bevallotta, hogy fogalma
sincs, mi történik a frontnál, hiszen ő csak a hátország parancsnoka. A
szókimondó Bugyonnij részvételét a terrorban ugyan homály fedi, de ott és
akkor hajlandó volt elmondani véleményét, ami azokban a körökben ritkaságnak
számított. Sztálin a tartalék hadsereg parancsnokává nevezte ki. Ezután Mehlisz
- akit visszahelyeztek régi pozíciójába, a hadsereg politikai osztályának vezetője
lett, és gyakorlatilag Sztálin katonai végrehajtójaként tevékenykedett - is
csatlakozott a gyászos előeste résztvevőihez.
- Nos, akkor most mi legyen? - kérdezte tőlük a járkáló Sztálin.
Csend honolt. A Politbüro tagjai úgy ültek, mintha néma bábuk lettek
volna. Tyimosenko szerint „a határkörzetekben” tartózkodó összes katonát
„teljes riadókészültségbe” kellett volna állítani.
- Vajon nem azért küldték-e a dezertőrt, hogy minket provokáljanak? - vetette
fel Sztálin, majd utasította Zsukovot. - Olvassa ezt fel!
Amikor Zsukov a teljes riadókészültséget elrendelő parancshoz ért, Sztálin
félbeszakította:
- Elhamarkodott lenne most kiadni ezt a parancsot. Még mindig lehetséges
békés eszközökkel rendezni a helyzetet.
Mindennemű provokációtól tartózkodniuk kellett. Zsukov engedelmeskedett,
hiszen ismerte a másik alternatívát, „Berija börtönét”.
A hatalmasságok félénken felszólaltak, és egyetértettek a tábornokokkal,
miszerint a katonákat készültségbe kell helyezni - „a biztonság kedvéért”.
Sztálin bólintott a tábornokoknak, akik a parancs átfogalmazására a szomszéd
szobába, Poszkrjobisev irodájába siettek. Amikor visszatértek, a rögeszmés
fogalmazó tovább tompította az utasítást. A tábornokok ezután a honvédelmi
népbiztosságba siettek, hogy továbbítsák az utasítást a katonai körzetekhez: „A
németek meglepetésszerű támadása június 22-23-a körül valószínű. [...]
Mindenféle provokatív lépéstől tartózkodnunk kell.” A szöveg csak június 22-én,
nem sokkal éjfél után készült el.
Sztálin azt mondta Bugyonnijnak, hogy a háború valószínűleg másnap
kezdődik. Bugyonnij tíz órakor, Tyimosenko, Zsukov és Mehlisz valamivel
később távozott. Sztálin csak járkált fel-alá. Berija, valószínűleg a legfrissebb
hírszerzési jelentések leellenőrzése céljából, távozott, majd 10 óra 40 perckor
jelentést tett. Tizenegykor a vezetők felmentek Sztálin lakásába, ahol az
ebédlőben üldögéltek. „Sztálin továbbra is arról győzködött minket, hogy Hitler
nem fog háborút kezdeni” - állította Mikojan.
- Szerintem Hitler provokálni akar minket - mondta Sztálin, Mikojan szerint. -
Nem dönthetett a háború mellett!
Zsukov éjfél után fél órával ismét telefonált, és közölte, hogy egy harmadik
dezertőr, egy berlini kommunista munkás, Alfréd Liszkov átúszta a Prutot, és azt
jelentette, hogy az egységének felolvasták a támadási parancsot. Sztálin
leellenőrizte a riadókészültség továbbítását, majd utasítást adott, hogy Liszkovot
„félretájékoztatás miatt” le kell lőni. Még egy ilyen éjszaka sem változtatott
Sztálin kegyetlenségén; ahogy időtöltési módján sem, hiszen a Politbüro a
Borovickij-kapun keresztül az üres utcákon át, NKGB-kísérettel,
limuzinkonvojjal Kuncevóba indult. A Mehlisz felügyelete alatt álló tábornokok
a védelmi népbiztosságban maradtak. A város többi részén állomásozó fáradt
népbiztosok, őrök és gépírók - akik minden éjjel (még szombaton is) megvárták,
amíg Sztálin hazaindult - végre hazamehettek aludni. Sztálin mércéjével mérve
még igencsak korán volt.
Molotov a külügyi népbiztosságra hajtatott, hogy egy utolsó táviratot küldjön
a Berlinben tartózkodó Dekanozovnak; azt akarta, hogy feltegye Ribbentropnak
azokat a kérdéseket, amelyeket Schulenberg nem válaszolt meg. Molotov ezután
Kuncevóban csatíakozott a többiekhez. „Talán még egy filmet is megnéztünk” -
emlékezett vissza. Hajnali kettőkor, egyórányi evés, ivás és beszélgetés után
mindannyian visszamentek kremli lakásaikba (Zsukov, Molotov és Mikojan
emlékei zavarosak az éjjelt illetően). A messzi távolban, a szovjet határ mentén a
Luftwaffe gépei célpontjaik felé tartottak. Hitler több mint hárommillió katonája
- németek, horvátok, finnek, románok, magyarok, olaszok, sőt még spanyolok is
- ugyanazon a napon kelt át a határon, mint amikor 129 évvel korábban
Napóleon Grande Armée-ja megtámadta Oroszországot; 3600 tankkal, 600 000
gépjárművel, 7000 tüzérségi eszközzel, 2500 repülőgéppel és körülbelül 625 000
lóval, hogy szembeszálljon a közel hasonló erejű, 14 000 tankot (ebből 2000 volt
modern), 34 000 ágyút és több mint 8000 repülőgépet felvonultató szovjet
haderővel. Kezdetét vette minden idők legnagyobb háborúja, két olyan
birodalom között, amely egyformán kegyetlen és egotista vezető irányítása alatt
 [170]
állt - akik ekkor valószínűleg éppen aludtak.

 HETEDIK RÉSZ

Háború:a vergődő géniusz,

1941-1942

 OPTIMIZMUS ÉS ÖSSZEOMLÁS

Sztálin már visszavonult, amikor Zsukov felhívta Kuncevóban.
- Ki beszél? - hallatszott az NKGB tábornokának álmos hangja.
- Zsukov. A vezérkari főnök. Kérem, kapcsolja Sztálin elvtársat! Sürgős!
- Mi, most rögtön? Sztálin elvtárs alszik.
- Azonnal ébressze fel! - mondta Zsukov az ügyeletes tisztnek. - A németek
bombáznak minket!
Csend következett. Zsukov úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig kell
várakoznia. Nem ő volt az egyetlen, aki megpróbálta tudósítani Sztálint az
invázióról, de a tábornokok legalább annyira rettegtek a saját vezérüktől, mint a
németektől. Hajnali 4 óra 17 perckor (orosz idő szerint) a fekete-tengeri
parancsnokság hívta fel Zsukovot a honvédelmi népbiztosságban, és egy
bombázókból álló repülőrajról számolt be. 4 óra 30 perckor a németek már az
orosz nyugati frontnál voltak, 4 óra 40 perckor pedig a Baltikumot is
megtámadták. Körülbelül ugyanabban az időben telefonált Kuznyecov
admirálisnak Szevasztopol parancsnoka: a német bombázás megkezdődött.
Kuznyecov azonnal hívta a Kremlt, ahol a zsarnokokra annyira jellemző
bürokratikus szűklátókörűséggel találta magát szemben. Titokban akarták tartani,
hogy Sztálin Kuncevóban tartózkodik, ezért a tiszt ezt felelte:
- Sztálin elvtárs nincs itt, és nem tudom, hol van.
- Rendkívül fontos üzenetem van, amelyet azonnal személyesen kell
továbbítanom Sztálin elvtársnak...
- Semmilyen tekintetben nem segíthetek - válaszolta a tiszt, és letette a
kagylót.
Így Kuznyecov felhívta Tyimosenkót, aki - mivel elárasztottak az ilyen
hívások - félt tájékoztatni Sztálint. Kuznyecov végighívta az összes
telefonszámot, amit csak ismert, hogy elérje Sztálint, de hiába, ezért újra a
Kremlt tárcsázta:
- Kérem önöket, hogy tájékoztassák Sztálin elvtársat arról, hogy német
repülők bombázzák Szevasztopolt. Háború van!
-Jelenteni fogom a megfelelő személynek.
Pár perccel később az admirális is rájött, hogy ki is az a bizonyos „megfelelő
személy”: a pipogya, halk szavú Malenkov, aki „elégedetlenül, ingerült hangon”
kérdezte:
- Felfogta, miről tesz jelentést?
Miközben a német bombázógépek Szevasztopolt és Kijevet lőtték, a katonák
pedig átlépték a határokat, Sztálin udvaroncai még mindig próbáltak nem
tudomást venni a valóságról. Malenkov letette a telefont, és felhívta
Szevasztopolt, hogy ellenőrizze a beszámolót.
Tyimosenko nem volt egyedül az irodájában: Mehlisz, „a Cápa”, a
tábornokokkal töltötte az éjszakát. Malenkovhoz hasonlóan ő is teljesen biztos
volt abban, hogy semmiféle invázió nem lesz az éjszaka. Amikor a légvédelmi
tüzérség vezetője, Voronov berohant jelentést tenni, Tyimosenko olyan ideges
volt, hogy átnyújtott neki egy noteszt, és nevetséges módon „azt mondta, hogy
írásban nyújtsam át a jelentésemet”, mert ha esetleg letartóztatják őket
hazaárulásért, akkor hivatkozhassanak Voronovra. Mehlisz mögé lopódzott, és a
válla fölött olvasva ellenőrizte, hogy pontosan azt írja-e, amit mondott. Ezután
Mehlisz aláíratta vele. Tyimosenko megparancsolta a légvédelemnek, hogy ne
lőjenek vissza. Voronov rájött, hogy Tyimosenko „nem hitte el, hogy a háború
elkezdődött”.
Tyimosenkót a Nyugati Különleges Katonai Körzet helyettes parancsnoka,
Bolgyin is felhívta telefonon, aki kétségbeesetten számolt be a német
előrenyomulásról. Tyimosenko utasította, hogy ne lépjen semmit.
- Ezt meg hogy érti? - kiáltotta Bolgyin. - Csapataink hátrálnak, a városok
lángolnak, emberek halnak meg...
-Joszif Visszarionovics úgy gondolja, ez mindössze néhány német tábornok
provokációja lehet.
Tyimosenko ösztönösen valaki mást akart rábeszélni, hogy közölje a híreket
Sztálinnal. Megkérdezte hát Bugyonnijt:
- A németek bombázzák Szevasztopolt. Elmondjam, vagy ne mondjam el
Sztálinnak?
- Azonnal tudasd vele!
- Szólj neki te! - könyörgött Tyimosenko. - Én félek.
- Nem, te mondd meg neki! - vágott vissza Bugyonnij. - Te vagy a honvédelmi
népbiztos!
Bugyonnij végül beadta a derekát, és tárcsázta Kuncevót. Tyimosenko azért a
biztonság kedvéért megparancsolta Zsukovnak, hogy ő is telefonáljon
Sztálinnak.
Zsukov még mindig várakozott Kuncevóra, amikor Sztálint felkeltették.
Három perccel később a telefonhoz jött. Zsukov tájékoztatta, és engedélyt kért
az ellentámadásra. Csend volt. Csak Sztálin lélegzetét hallotta.
- Érti, amit mondok? - kérdezte Zsukov. - Sztálin elvtárs?
Csupán ziháló légzést hallott. Aztán végre megszólalt Sztálin:
- Hozza Tyimosenkót a Kremlbe! Mondja meg Poszkrjobisevnek, hogy hívja
össze a Politbürót!
 Mikojant és a Politbüro tagjait ekkor már javában keresték:
- Háború van!
Mostanra Bugyonnij is elérte a dácsában Sztálint, és közölte vele, hogy Rigát
is bombázzák. Sztálin felhívta Poszkrjobisevet, aki éppen a dolgozó-szobájában
aludt:
[171]
- Megkezdődött a bombázás!
Sztálin a városba sietett; a Politbüro tagjainak már korábban megtiltotta, hogy
a dácsáikban tartózkodjanak, ezért ők már ott voltak. Sztálin lifttel felment a
második emeletre, átsietett a vörös szőnyeggel borított, faburkolatú folyosókon,
és ingerülten rászólt Poszkrjobisevre, amint az belépett az irodájába:
- Azonnal hívd ide a többieket!
Zsukov azt állította, hogy a Politbüro 4 óra 30 perckor gyűlt össze, de
Molotov szerint erre hamarabb került sor. Sztálin hivatali naplója azonban azt
tanúsítja, hogy az ülés hajnali 5 óra 45 perckor kezdődött, alig egy órával a teljes
körű német támadás után. Molotov - aki ugyanabban az épületben lakott, nem
messze Sztálin lakásától - érkezett elsőként, nem sokkal később követte Berija,
Tyimosenko, Zsukov és Mehlisz.
Sztálin nem omlott össze; Mikojan szerint „visszafogott” volt. Zsukov
észrevette, hogy „sápadt” és „zavarodott”; a biliárdasztalnál ült „egy pipával a
kezében”. Voronov úgy gondolta, „lehangolt és ideges”, de legalább irányította
hivatalát. Kint a frontokon zűrzavar uralkodott. Csadajev, a Szovnarkom
beosztottja úgy emlékezett, hogy Sztálin „lassan beszélt, gondosan
megválogatva szavait, a hangja pedig időnként elcsuklott. Amikor befejezte, egy
ideig mindenki csöndben volt; ő is”. Ám furcsamód még mindig makacsul
ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a háború „német tisztek
provokációja”, meg volt győződve arról, hogy Hitlernek lehet egy
Tuhacsevszkije a Wehrmacht felső vezetésen belül.
- Hitler egyszerűen nem tud róla.
Sztálin nem rendel el ellenállást, amíg Berlinből nem kap tájékoztatást.
- Az a gazember Ribbentrop becsapott minket! - mondta Mikojannak jó
néhány alkalommal, még mindig nem Hitlert vádolva.
Mostanra majdnem öt óra volt. Sztálin utasította Molotovot:
- Azonnal hívnunk kell a német nagykövetséget.
Molotov Sztálin telefonoktól roskadozó íróasztala mellől telefonált, és azt
dadogta:
- Mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön.
Schulenberg akkor már kapcsolatba lépett Molotov irodájával, kérve, hogy
találkozhasson a külügyi népbiztossal. „Sztálin irodájából indultam a saját
irodámba”, ami körülbelül három percet vett igénybe. Hilger kíséretében
Schulenberg is megérkezett. Aznap este már másodszor - és pályafutása során
utoljára - fordította tekintetét Rettegett Iván temploma felé. A nyárias Kreml a
reggel első fényeiben fürdött, és az Alekszandrovszkij-kertek akácaitól és
[172]
rózsáitól illatozott.
Schulenberg felolvasta a táviratot, amely berlini idő szerint hajnali három
órakor érkezett: a szovjet erők összpontosítása „katonai ellenlépések”
megtételére kényszerítették a Reichet. Befejezte. Molotov arca összerándult a
hitetlenségtől és a dühtől. Végül azt dadogta:
- Ez hadüzenet akar lenni?
Schulenberg nem tudott megszólalni, csak szomorúan megvonta a vállát.
Molotov haragja legyőzte döbbenetét:
- Az üzenet, amit épp most kaptam, nem lehet más, mint hadüzenet, hiszen a
német csapatok már átlépték a határt, és a német légierő másfél órája szovjet
városokat bombáz: Odesszát, Kijevet és Minszket.
Molotov már üvöltött. Ez a lépés „a bizalom megszegése, mégpedig példátlan
mértékű”. Németország szörnyű háborút indított.
- Nem ezt érdemeltük!
Nem volt mit mondani: Von dér Schulenberg gróf - akit Hitler az 1944. júliusi
összeesküvésben való részvétele miatt később kivégeztetett - kezet rázott és
távozott, majd tábornokokat szállító limuzinok gördültek a Kreml elé. Molotov
Sztálin irodájába rohant, és jelentette:
- Németország hadat üzent.
Sztálin a székébe roskadt, a „gondolataiba merült”. A csend „hosszú volt, és
vészterhes”. Sztálin „fáradtnak és szörnyen kimerültnek tűnt”, idézte fel
Csadajev. „Himlőhelyes arca megnyúlt és elkínzott volt.” „Ez volt az egyetlen
alkalom, hogy Sztálint elkeseredettnek láttam” - emlékezett vissza Zsukov.
Sztálin aztán összeszedte magát, és egy őrülten optimista szlogennel állt elő.
- Az ellenséget az egész frontvonalon leverjük. - Aztán a tábornokokhoz
fordult. - Mit javasolnak?
Zsukov úgy vélte, a határterületeknek muszáj „feltartóztatniuk” a németeket.
- Megsemmisíteni! - vágott közbe Tyimosenko. - Nem feltartóztatni!
- Adjunk ki egy utasítást! - mondta Sztálin, még mindig a döbbenet hatása
alatt. - Ne lépjék át a határt!
A még reggel kiadott utasítások sorát nem Sztálin, hanem Tyimosenko írta alá.
Csadajev megjegyezte, hogy a hangulat javult: „a háború első napján mindenki
[...] meglehetősen optimista volt”.
Mindezek ellenére Sztálin rendületlenül kapaszkodott összetört illúziójának
darabjaiba: azt mondta, reménykedik a dolgok diplomáciai úton történő
elintézésében. Molotov kivételével senki sem mert ellentmondani ennek az
abszurdumnak; 1912 óta volt az elvtársa, ő volt szinte az egyetlen, aki nyíltan
vitába szállhatott vele.
- Nem! - felelte Molotov nyomatékosan.
Háború volt, és „semmit sem lehetett tenni ellene”. Délre az invázió mértéke
és Molotov merev ragaszkodása megtette a hatását, Sztálin kezdett szembenézni
a valósággal:
- A nyakunkon vannak! Mindenféle követelés nélkül, hitványán támadnak,
mint a banditák - mondta a Komintern vezetőjének, Dimitrovnak.
A „banditák” a teljes meglepetés előnyét élvezték. A szovjet arcvonal
megsemmisült. Sztálin hadserege délen volt a legerősebb. Miközben a németek
Leningrád és Ukrajna felé nyomultak, Hitler legerősebb fegyveres csapatteste
Moszkva bevételére készült. A közép hadseregcsoport ollója összezúzta a Pavlov
ezredes vezetése alatt álló szovjet nyugati frontot, az ellentámadást a páncélosok
rohama a Minszk és a Moszkva felé vezető úton egyszerűen félrelökte.
Sztálin parancsok áradatával válaszolt, amelyek kétségkívül csekély
kapcsolatban álltak a fronton kialakult katasztrofális helyzettel: mindazonáltal
Berija, Malenkov, Mikojan, Kaganovics és Vorosilov egész délelőtt jött-ment a
Kis Sarokban, így délre mindannyian már legalább másodszor jártak ott; Berija
harmadszor. Mehlisz az elsők között érkezett, Kulik később jött. A Vozsgy a
vonatok felkészítésére utasította Kaganovicsot, hogy kimentsék a gyárakat és a
húszmillió embert a fronttól - semmi sem kerülhetett német kezekbe. A hadsereg
ellátása Mikojan feladata volt.
Sztálin mindent aprólékosan felügyelt, a szuronyok méretétől és alakjától
kezdve a Pravda főcímeiig, beleértve, hogy ki írja a cikkeket - sem a mások
dicsősége felett érzett féltékenységét, sem az önmaga megóvására irányuló
hibátlan ösztönét nem veszítette el. Amikor Konyev tábornokot az első héten
többször is megemlítették az újságokban, Sztálin azonnal telefonált a
szerkesztőnek, és felcsattant:
- Eleget írtak már Konyevről!
Amikor ugyanez a szerkesztő megkérdezte, hogy publikálhatja-e egy olyan író
munkáját, akit Sztálin feljelentett a háború előtt, ezt válaszolta:
- Kiadhatja. Advejenko elvtárs vezekelt.
Mindeközben ő maga szándékosan eltűnt a nyilvánosság elől. A Pravda első
oldalán alig-alig tünedezett fel. Meglepő módon senki nem adott legfőbb
parancsot a Szovjetunió számára: aznap reggel kilenckor Sztálin megalkotott egy
kezdeti verziót, a Sztavkát. A határozat természetesen Sztálint nevezte ki
főparancsnokká, de ő áthúzta, és Tyimosenko nevét írta a helyére.
 Mindenki egyetértett azzal, hogy a kormánynak be kell jelentenie a háborút.
Mikojan és a többiek indítványozták, hogy Sztálin tegye ezt meg, de ő
visszautasította:
- Hadd beszéljen Molotov!
Végül is Molotov írta alá az egyezményt Ribbentroppal. A többiek azonban
nem értettek ezzel egyet, úgy vélték, az emberek nem értenék, miért nem szólal
meg a Vezető. Sztálin ragaszkodott ahhoz, hogy máskor beszéljen. „Nem akart
elsőként beszélni - mondta Molotov. - Szüksége volt rá, hogy tisztán lásson. [...]
Nem tudott mindenre automatikusan válaszolni. [...] Végül is emberi lény volt.”
Molotov - aki még mindig politikai újságírónak tekintette magát - rögtön
nekilátott a bejelentés megírásának. Sztálin felügyelte a vázlatkészítést, mivel
képes volt egyszerű és felkavaró szólamokból komplex ideákat szőni. A
későbbiekben háborús beszédeit is ez jellemezte. Délben Molotov a Kremlből a
Gorkij utcába, a Központi Telegráfhivatalba hajtott. Úrrá lett dadogásán, és
határozott, de remegő hangon megtartotta híres beszédét:
- Az ügyünk igazságos. Az ellenséget összezúzzuk. Miénk lesz a győzelem!
Amikor Molotov visszatért, Sztálin felment az irodájába gratulálni neki:
- Úgy tűnt, mintha egy kicsit izgultál volna, de jól ment a beszéd.
Molotovnak szüksége volt az elismerésre: sokkal hiúbb volt, mint amilyennek
látszott. Rögtön ezután megszólalt a vertuska: Tyimosenko a határon eluralkodó
káoszról tudósított, ahol a parancsnokok - különösen Pavlov a létfontosságú
nyugati fronton, amely Minszket és a Moszkvába vezető utat védte - elvesztették
a kapcsolatot katonáikkal. Sztálin kifakadt: „A háborúban nagyon fontos a
váratlan támadás, a támadó fél kezébe adja a kezdeményezést. [...] Szigorúan
meg kell akadályoznia [...] bármiféle pánik kitörését. Hívd a parancsnokokat,
tisztázd velük a helyzetet, majd tegyél jelentést. [...] Mennyi időre van
szükséged? Két óra, több nem jut. [...] Mi a helyzet Pavlovval?” De - a német
támadás fő csapásának kitett - Pavlovnak „nincs kapcsolata a hadseregével...”
Sztálin Molotov, Malenkov és Berija - a hármas, amely a háború nagy részét a
Kis Sarokban töltötte - társaságában fokozatosan értesült a rémisztő német
sikerekről és a szovjet összeomlásról. Az első hét során Berija - a Különleges
Osztály, az Oszobij Otgyel (a minden katonai egységben jelen lévő
titkosrendőrség, amelynek fő feladata az árulók felkutatása volt) vezetője -
tizenötször találkozott Sztálinnal, mialatt Mehlisz - a hadsereg politikai vezetője
- gyakorlatilag ki sem mozdult a Kis Sarokból: Sztálin terrorral válaszolt a
kudarcra. Amikor Tyimosenko jelentette, hogy a nap végére majdnem ezer
repülőgép semmisült meg a földön, meglehetősen kellemetlenül érezték magukat
ők, valamint az olyan polgárháborús cimboráik, mint Vorosilov és Kulik.
- A német légierő bizonyára nem tudott minden egyes repteret elérni - vetette
fel Sztálin patetikus hangon.
- Sajnos el tudott.
Sztálin mégis Pavlov nyugati katasztrófája miatt érzett borzalmas, ám
tehetetlen dühöt:
- Ez szörnyű bűntett. A felelősöknek a fejét kell venni!
Sztálin hirtelen utasította legmegbízhatóbb cimboráit, hogy utazzanak a
frontokra, és tudják meg, mi történik. Amikor tétováztak, Sztálin ezt üvöltötte:
- Azonnal!
A vezérkari főnök, Zsukov a délnyugati front felé vette az irányt, ám előtte
megkérdezte, ki intézi az ügyeket a távollétében.
- Ne vesztegesse az időt - gúnyolódott Sztálin - Valahogy megoldjuk.
Malenkov és Bugyonnij - az érzéketlen bürokrata és a hencegő kozák furcsa
párosa - Brjanszkba, Kulik a nyugati frontra repült.
A forgószél majdnem elpusztította őket: a már-már nevetséges kudarcok
sorozatában szerencsések voltak, hogy egyáltalán élve megmenekültek.
Mindeközben a Kis Sarokban Sztálin cselekedetei éppen olyan következetlenek
voltak, mint hadserege. Sztálin és Berija volt a két utolsó ember: délután 4 óra
45 perckor távoztak, miután hajnal óta fent voltak. Ok még mindig hittek benne,
hogy ellentámadásuk ellenséges területre tolja át az ütközetet. Valószínűleg
aludtak egy keveset, Sztálin azonban június 23-án, hajnali 3 óra 20 perckor már
újra az irodájában volt, hogy találkozzon Molotovval, Mehlisszel és Berijával.
25-ére virradóra - szembesülve a frontok megsemmisülésével - Sztálin az egész
éjjelt az irodájában töltötte, 1 órától 5 óra 50 percig ki sem mozdult onnan.
Haragja egyre csak fokozódott, ahogy különleges küldöttei egymás után tűntek
el a felfordulásban.
- Ezt a semmirekellő Kulikot jól seggbe kellene rúgni! - mondta.1
Csak a kegyetlen, bátor és energikus Zsukovnak sikerült az ellentámadás a
délnyugati fronton. Sztálinhoz hasonlóan könyörtelen volt; e tulajdonságát az
egész háború alatt megtartotta. „Azonnal letartóztatni!” - hangzik a Különleges
Osztálynak szóló, a visszavonuló tisztekre vonatkozó, egyik jellemző parancsa.
„És vigyétek őket sürgősen bíróság elé mint árulókat és gyávákat!”2
A részeges bohóc, Kulik marsall számára a háború tragikomikus baklövések
egész sorozatát jelentette. A pilóták bőrkabátjában, sapkájában és védő-
szemüvegben, sztálinista Bigglesként érkezett a nyugati frontra június 23-a
estéjén. A 10. hadtest teljes vereségétől megzavarodva, csapataitól elvágva
körbezárták, és majdnem elfogták. Álruhában kellett menekülnie. „Érthetetlen
Kulik marsall viselkedése” - szitkozódott a komisszár Mehlisznek. - Mindenkit
az egyenruha levételére, az iratok eldobására és paraszti ruhába öltözésre
utasított.” Az álca tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megússzák a dolgot.
Marsall egyenruháját (és bigglesi öltözetét) elégetve „azt ajánlotta, hogy dobjuk
el fegyvereinket. Nekem személyesen azt tanácsolta, hogy dobjam el a
kitüntetéseimet és papírjaimat. [...] Kulik lovas szekéren hajtott végig az
útvonalon, amit a német tankok éppen akkor foglaltak el.”3 A nyugati front
felbomlott. A beteg Saposnyikov marsall összeomlott a feszültségtől. A
főhadiszállás őt is elvesztette.
Mintha bújócskáról lett volna szó, amely során egyre több és több gyerek
indul megkeresni az elbújtakat, Sztálin Kulik és Saposnyikov keresésére küldte
Vorosilovot. Június 26-án az „első marsall” egy speciális vonattal megérkezett
Mogiljevbe, de nemhogy a két marsallt, még a nyugati frontot sem találta. Végül
a szárnysegédje lett figyelmes a szánalmas látványra, ami inkább hasonlított
„cigánytáborra”, mint főhadiszállásra. Itt rálelt a halottnak tűnő Saposnyikovra,
aki egy kabátba takarva hevert a földön. Aztán meglátta Pavlovot, a
parancsnokot, amint egyedül feküdt a földön, és kását evett egy bádogedényből a
szakadó esőben, amit úgy tűnt, észre sem vett. Saposnyikov megmozdult. A
szárnysegéd észrevette, hogy életben van, és bemutatkozott. Saposnyikov a
fájdalomtól összerándulva hálát adott az Istennek, hogy Vorosilov jött, és
nekiállt borotválkozni. Pavlov, aki ekkorra éppen végzett a kásájával, kábult és
elkeseredett volt:
- Hát ezért jöttem?!
Vorosilov szitkozódva végigrohant a táboron, és Kulik keresésére utasította
szárnysegédjét. Ezután a két marsall visszavonult a különleges vonatra, hogy
döntsenek szegény Pavlov sorsáról. Vorosilov vacsorát rendelt: a szakács sonkát,
kenyeret és teát hozott be. Ez nyilván kiábrándította a marsallt, mert dühös lett,
és kiabálni kezdett a szakácsnak, Franz elvtársnak, aki előjött, és vigyázzba állt.
Vorosilov tudni kívánta, hogy mer két marsallnak ilyen ételt felszolgálni:
- Miért szelted fel a sonkát? így kell felvágni a sonkát? Egy istenverte
kocsmában is jobb a kiszolgálás!
Vorosilov behívta Pavlovot, és lehordta a hibáiért. Az eset a személyes bosszú
újabb példája, hiszen közben arra is emlékeztette Pavlovot, hogy korábban
panaszkodott rá Sztálinnak. Pavlov térdre borult, megbocsátásért könyörgött, és
csókolgatni kezdte a marsall csizmáját. Vorosilov visszatért Moszkvába.4
Július 4-én hajnalban Mehlisz árulás vádjával letartóztatta Pavlovot:
- A letartóztatás és a vád alá helyezés elfogadását kérjük - jelentette Mehlisz.
Sztálin úgy üdvözölte a lépést „mint az egyetlen igaz utat, ami javíthat a front
állapotán”. Pavlov a kínzás során Mereckov tábornokot is belekeverte az ügybe,
akit erre azonnal letartóztattak. Pavlov „pere” előtt Poszkrjobisev elvitte
Sztálinnak az „ítéletet [azaz annak vázlatát]”. Látva, hogy az a szokásos
koholmányokat tartalmazza, Sztálin így szólt Poszkrjobisevhez:
- Jóváhagyom az ítéletet, de mondd meg Ulrihnak, hogy szabaduljon meg az
»összeesküvéses tevékenységgel kapcsolatos minden baromságtól! Az ügy nem
húzódhat el! Nincs fellebbezés! Aztán tájékoztasd a frontokat, hogy tudjanak
róla: a visszavonulók könyörtelenül megbűnhődnek!
Mikojan (és feltételezhetően a Politbüro többi tagja is) jóváhagyta az ítéletet.
Harminc évvel később, emlékirata készítésekor sem vélekedett másként:
„Sajnálatos, hogy elvesztettük őt, de jogos volt.” Július 22-én a nyugati front
négy parancsnokát lelőtték. Olyan sok távirat érkezett a hivatalba, amelyekben
árulók kivégzésére kértek engedélyt, hogy blokkolták a vonalakat Mehlisz
irodájában. Aznap mindenkivel közölte, hogy maguk ítélkezzenek az árulóik
felett, és lőjék le őket.5
Sztálin teljesen elmerült a katasztrófa mérlegelésében. A frontok gyakorlatilag
irányíthatatlanok voltak: a nácik megközelítették Minszket, a légierő
megtizedelődött, harminc hadosztály semmisült meg. 26-án sürgősen
visszarendelte Zsukovot a délnyugati frontról: a vezérkari főnök Tyimosenkót és
Vatutyin tábornokot vigyázzállásban találta Sztálin előtt, „a szemeik vörösek
voltak a kialvatlanságtól”. Sztálin így rendelkezett:
[173]
- Dugjátok össze a fejeteket, és mondjátok meg nekem, mit lehet tenni.
Negyven percet adott nekik, hogy új védelmi vonalakat javasoljanak.6
* * *
Sztálin még ezekben a zűrzavaros időkben is gondolt saját családjára. Június
25-én Tyimosenkóval találkozott, hogy megvitassák az „összes fronton kialakult
súlyos helyzetet”, amikor a honvédelmi népbiztos összeszedte minden
bátorságát, és megkérdezte, hogy Jakov Dzsugasvilit - a vezér első házasságából
származó, legidősebb fiát, aki mindig kiábrándította, és akivel érzéketlenül bánt
- a fiú kívánságának megfelelően kiküldjék-e a frontra. Sztálin dühét
visszafojtva azt felelte:
- Néhány enyhén szólva túlbuzgó hivatalnok túlzott erőfeszítéseket tesz, hogy
így járjon feljebbvalójának a kedvében. Ont nem sorolom közéjük, de azt
tanácsolom, soha többé ne tegyen fel nekem ilyen kérdéseket.
Sztálin semmi mást nem mondott ezzel kapcsolatban, de a későbbiekben
ellenőrizte, hogy az idősebb fiúk, Jakov és Artyom - mindketten lövészek -
voltak-e a fronton. Vaszilij tartott egy búcsúünnepséget, Jakov felesége, Júlia
pedig szeretett Jasáját vörös ruhájában kísérte ki, amelyről később szentül hitte,
hogy el van átkozva.
A háború első tíz napjának egyik éjszakáján Sztálin felhívta Zsenya
Allilujevát, akivel megszakította a kapcsolatot, miután a nő újra férjhez ment. A
Kuncevóban tett látogatáskor az asszony úgy vélte, „még sosem látta Joszifot
ilyen összetörtnek”.
Sztálin megkérte, hogy vigye Szvetlánát és a gyerekeket a szocsi dácsába,
aztán meglepően őszintén összefoglalta a háborús helyzetet, ami igencsak
sokkolta az asszonyt, hiszen a propaganda még mindig azt sulykolta, hogy a
hősies Vörös Hadsereg leveri a fasisztákat:
- A háború hosszú lesz. Sok vér fog folyni... Kérlek, vidd Szvetlánát délre!
A kérés visszautasításakor ismét megmutatkozott Zsenya erős személyisége -
ami egyszerre tette vonzóvá és idegesítővé -: A férjével kell maradnia. Sztálin
„ideges és dühös” lett. Sosem látta többé Zsenyát.
Szvedanának, Alekszandra Nakasidzének, Vaszilij feleségének, Galinának és
Jakov lányának, csakúgy mint saját fiainak Anna Redensz viselte gondját a
szocsi dácsában. Egészen addig tartózkodtak ott, amíg a front oda nem ért.7
***
Június 28-án a németek, akik már csaknem ötszáz kilométer mélyen hatoltak
be a szovjet területekre, bekerítettek és csapdába zártak négyszázezer katonát, és
Belorusszia fővárosát, Minszket is elfoglalták. Amint a hír részletei elérték a Kis
Sarkot, a késő délutántól hajnali 2 óra 40 percig tartó hosszadalmas ülés során
Sztálin magánkívül volt. Néhány órányi alvás után feltételezhetően Molotov,
Malenkov és Bugyonnij kíséretében átment a honvédelmi népbiztosságba, hogy
a további részletekről tájékozódjon. Minszk eleste megnyithatja az utat
Szmolenszkbe és Moszkvába; Tyimosenko pedig pont az útvonalon állomásozó
csapatokkal vesztette el ismét a kapcsolatot. Ez jócskán feldühítette Sztálint, aki
reggel 7 óra 35 perckor ért vissza a Kis Sarokba. Mialatt Tyimosenko és Zsukov
jött-ment az egyre rosszabb hírekkel, Berija és Mikojan érkezett meg, hogy
csatlakozzon az elvtársakhoz a vészhelyzet miatt összehívott Politbüro-ülésen.
Éjfél után Sztálin felhívta Tyimosenkót, hogy pontos tájékoztatást kapjon
Belorussziáról: de egyetlen információ sem érkezett. Ez volt az utolsó
[174]
szalmaszál. Sztálin kiviharzott az irodából. Poszkrjobisev és Csadajev látta,
amint Sztálin, Molotov és Berija beszáll Packardjukba.
- A németek nyilvánvalóan elfoglalták Minszket - mondta Poszkrjobisev.
Percekkel később az „Ötök” megálltak a honvédelmi népbiztosság előtt.
Sztálin Tyimosenko irodájába vezette embereit, és kijelentette, hogy
személyesen akar értesülni a frontról érkező jelentésekről. Zsukov távozni
készült, de Tyimosenko jelzett neki, hogy maradjon. Az „Ötök” a hadműveleti
térkép köré gyűltek.
- Mi történik Minszkben? - kérdezte Sztálin.
 - Erről még nem tudok jelentést tenni - válaszolta Tyimosenko.
- Önnek az a kötelessége, hogy megszerezze a megfelelő információkat, és
naprakészen tájékoztatást adjon róluk - mondta Sztálin. - Úgy tűnik, fél
elmondani nekünk az igazságot.
Ekkor a merész Zsukov udvariatlanul közbevágott:
- Sztálin elvtárs, kérem, engedje, hogy végezzük a munkánkat.
- Talán az útjában vagyunk? - mosolygott gúnyosan Berija, aki igencsak
meglepődött, hogy valaki ilyen hangon mer Sztálinhoz szólni.
A találkozó addigra nyílt veszekedéssé fajult Zsukov és Berija között, akik
között a megtépázott idegzetű Sztálin állt.
-Jól tudják, hogy a helyzet minden fronton kritikus. A frontparancsnokok
utasításokra várnak, amelyeket jobb, ha személyesen adunk ki - felelte Zsukov.
- Mi is képesek vagyunk kiadni a parancsokat! - üvöltötte Berija.
- Ha így gondolja, csak tessék! - vágott vissza Zsukov.
- Ha a párt így rendelkezik, meg is fogjuk tenni.
- Akkor csak várjon, amíg a párt szól! Mindenestre nekünk az az utasításunk,
hogy végezzük a munkánkat. - Zsukov Sztálinhoz fordult. - Sztálin elvtárs,
kérem, nézze el, hogy ilyen szókimondó vagyok, de feltétlenül megoldást kell
találnunk. Aztán rögtön indulunk a Kremlbe jelentést tenni.
Zsukov burkoltan arra célzott, hogy a tábornokok jobban értenek a dologhoz,
mint a Politbüro. Sztálin, aki eddig csendben volt, nem tudta tovább magába
fojtani a dühét:
- Durva hibát követnek el azzal, hogy megpróbálják függetleníteni magukat
tőlünk. [...] Mindannyiunknak azon kellene gondolkodni, mit tegyünk a
frontokon.
Mikojan szavaival élve Sztálin „kikelt magából”. Milyen is valójában a
főhadiszállás? Miféle vezérkari főnök az, akinek a háború első napja óta nincs
kapcsolata katonáival, nem képvisel senkit, és nem parancsol senkinek?
Az addig makacs Zsukov nem bírta tovább a támadást, és könnyekben tört ki,
„zokogott, mint egy asszony”, és „átrohant egy másik szobába”. Molotov
követte. A legkeményebb bolsevikok egyike vigasztalta a véres évszázad egyik
legszigorúbb katonáját. Vajon Molotov zsebkendőt nyújtott Zsukovnak, vagy
rátette a kezét a vállára? Öt perccel később az össze nem illő páros visszatért.
Zsukov „nyugodt volt, de a szemei könnyektől fénylettek”.
„Mindannyian lehangoltak voltunk”, ismerte be Mikojan. Sztálin azt javasolta,
hogy Vorosilov vagy valaki más induljon el, és lépjen kapcsolatba a belorusz
fronttal. „Sztálin nagyon levert volt.” Aztán végignézett az elvtársain:
- Szóval itt tartunk - mondta Sztálin. - Hagyjuk, hadd próbálják először ők
elrendezni a dolgokat. Menjünk, elvtársak!
 Sztálin elindult az irodából. Amint beültek az autókba, kimondta első igaz
szavait a háború kezdete óta:
- Minden elveszett. Feladom. Lenin megalapította az államunkat, mi meg
elbasztuk.
Sztálin Kuncevóba menet végig átkozódott.
- Lenin hatalmas örökséget hagyott ránk, és mi, az örökösök mindent
elcsesztünk!
Molotov visszaemlékezése szerint még akkor is szitkozódott, amikor
megérkeztek a házhoz. „»Elbasztuk!« A többes szám alatt mindannyiunkat
értette.” Sztálin kijelentette, hogy nem maradhat tovább vezető. Lemondott.
Kuncevóban Molotov „megpróbálta felvidítani”. Végül otthagyták a megtört,
[175]
kesergő Sztálint a dácsában.
Mikojant nem hatotta meg a színjáték. Úton hazafelé megvitatta az esetet
Molotovval, akit ugyan nem szívelt, de bízott benne: ismerték annyira Sztálint,
mint bárki más. „Megdöbbentettek minket Sztálin szavai. És most mi van?
Visszavonhatatlanul elveszett minden? Azt gondoltuk, a hatás kedvéért mondta.”
Abban igazuk volt, hogy Sztálin részben szerepet játszott, de azért „ő is ember”,
vélte Molotov. Minszk eleste kizökkentette Sztálint a nyugalmából, elveszítette
tekintélyét elvtársai és tábornokai előtt. Ez volt karrierjének legsúlyosabb
krízise.
Másnap ráébredtek, hogy mindez nem csupán „hatásvadászat” volt. Délben,
amikor Sztálin általában meg szokott érkezni a Kremlbe, nem jött. Aznap később
sem bukkant fel. A hatalmi ür kézzelfogható volt: a titán, aki tizennégy órás
maratonja során még a legapróbb részleteket is eltervezte, tátongó űrt hagyott
maga után. Amikor Sztálin telefonja csengett, Poszkrjobisev vette fel:
- Sztálin elvtárs nincs itt, és nem tudom, mikor jön.
Amikor Mehlisz megpróbálta felhívni Kuncevóban, nem érkezett válasz.
- Nem értem - sóhajtotta Poszkrjobisev.
A nap végére Sztálin kabinetfőnöke már ezt mondta:
- Sztálin elvtárs nincs itt, és nem is valószínű, hogy megérkezik.
- Elment a frontra? - kérdezte a fiatal Csadajev.
- Mit zavarsz állandóan? Érthetően mondtam, hogy nincs, és nem is lesz.
Sztálin „mindenki elől elzárta magát, nem fogadott senkit, és nem válaszolt a
telefonhívásokra”. Molotov közölte Mikojannal és a többiekkel, hogy „Sztálin
annyira kimerült az elmúlt két nap alatt, hogy semmi nem érdekli, semmi
kezdeményezőkészséget nem mutat, egyszerűen rosszul van.” Sztálin nem tudott
aludni. Még csak át sem öltözött, csak kóborolt a dácsa körül. Egyszer csak
kinyitotta az őrház ajtaját, ahol Vlaszik helyettese, Rumjancev vigyázzba vágta
magát, de Sztálin egy szót sem szólt, csak visszatért a szobájába. Később azt
mondta Poszkrjobisevnek, hogy keserű ízt érez a szájában. Sztálin pontosan
tudta, mit csinál; olvasmányaiból kiderült számára, hogy „tanára”, Rettegett Iván
is visszavonult a hatalomtól, és így tesztelte bojárjai hűségét.
A szovjet bojárok megijedtek, de a tapasztaltabbak érezték a veszélyt.
Molotov óvatosságból egyetlen dokumentumot sem írt alá. A németek
nyomultak előre, a kormány pedig két hosszú napra megbénult.
- Elképzelni sem tudod, mi van itt! - mondta Malenkov Hruscsovnak.
Június 30-án este Csadajev visszatért az irodába, hogy megszerezze Sztálin
kormányfői aláírását, de Sztálin még mindig nem volt sehol:
- Tegnap sem volt itt?
- Nem, tegnap sem - válaszolt szemernyi gúny nélkül Poszkrjobisev.
Mindenképpen tenni kellett valamit. A többiekhez hasonlóan Voznyeszenszkij,
az új fiú is megjelent Poszkrjobisev asztalánál. Amikor Csadajev megkérte a
dokumentumok aláírására, visszautasította, és felhívta Sztálint, de a „dácsából
semmi válasz” nem érkezett. így hát az emeletre hívta Molotovot, aki azt
ajánlotta, halasszák későbbre a megbeszélést. Nem árulta el, hogy korábban már
összeült Berijával, Malenkovval és Vorosilovval, megbeszélni a teendőket. A
dinamikus Berija egy új, kifejezetten háborús kabinet, egy ultra-Politbüro
megalkotásának ötletével állt elő, amely kevés taggal, ám mindenki felett álló
hatalommal rendelkezne. Sztálin lenne az elnök - ha elfogadja -, Molotov,
Vorosilov, Malenkov és saját maga pedig a tagok: három régi bolsevik és két
felemelkedőben lévő üstökös. A hatalmasságok többségének kirekesztése diadal
volt Berija és Malenkov számára, akik még a Politbü-rónak sem voltak teljes
jogú tagjai.
Ennek rögzítése után Molotov hívta Mikojant, aki Voznyeszenszkijjel beszélt,
és a Politbüro összegyűlt. A vezetők még soha nem voltak ilyen erősek: mindez
leginkább a Sztálin tizenkét évvel későbbi szélütése utáni intrikákra hasonlított.
Lenin csaknem húsz évvel korábbi kinyilatkoztatása óta ez volt az egyetlen igazi
alkalom, hogy megdöntsék Sztálin hatalmát. Molotov beszélt nekik Sztálin
összeomlásáról, de Mikojan úgy vélekedett, hogy a Vozsgy ugyan pillanatnyilag
cselekvésképtelen, de Sztálin neve önmagában is elegendő az emberek harci
szellemének növeléséhez. Az arrogáns Voznyeszenszkij azonban valami olyat
tett, ami végül végzetes hibának bizonyult:
- Vjacseszlav! - kiáltotta Molotovnak. - Te mész elöl, és mi követni fogunk!
[176]
Molotov elsápadt ettől a halálos ajánlattól, és Berijához fordult, aki az
Állami Honvédelmi Bizottság létrehozását javasolta. Elhatározták, hogy
kimennek Kuncevóba.
 Amikor megérkeztek, vigyázva léptek a barátságtalan, fenyőfáktól árnyékolt,
sötétzöld házba, és bementek a kis ebédlőbe. Karosszékében idegesen ülve
megtalálták a „lesoványodott, [...] elgyötört, [...] mélabús” Sztálint. Amikor
meglátta a belépő hét Politbüro-tagot, „kővé dermedt”. Az egyik beszámoló
szerint lehangolt, értelmetlen beszéddel üdvözölte őket: „A nagy Lenin nincs
többé. [...] Ha látna most minket! Azokat, akikre országa sorsát bízta. [...] A
szovjet emberek elárasztottak levelekkel, jogosan szidnak minket. [...] Néhányan
közületek bizonyára nem bánja, hogy engem hibáztatnak.” Azután érdeklődve
rájuk nézett, és megkérdezte: „Miért jöttetek?”
Sztálin „ébernek, ám furcsának tűnt - emlékezett vissza Mikojan -, és a
kérdése sem volt kevésbé különös. Valójában neki személyesen kellett volna
összehívnia minket. Semmi kétségem, azt hitte, hogy a letartóztatására jöttünk”.
Berija gondosan megfigyelte Sztálin arcát. „Nyilvánvaló volt - mondta később
a feleségének -, Sztálin számított rá, hogy bármi megtörténhet, még a
legrosszabb is.”
A vezetők is meg voltak rémülve; Berija később azzal ugrottá Mikojant, hogy
elbújt a többiek mögött. Molotov volt a legmagasabb rangú volt, ennélfogva őt
veszélyeztette leginkább Sztálin bosszúja. Előrelépett:
- Köszönöm az őszinteségedet - mondta Molotov egy feltehetően másodlagos
forrás szerint -, de megmondom neked itt és most, ha valami idióta megpróbálna
engem ellened fordítani, azonnal agyonütném. Arra kérünk, gyere vissza
dolgozni...
- Persze, de gondoljatok csak bele - válaszolta Sztálin -, élhetek én még a nép
reményeihez híven? Vezethetem még végső győzelemre az országot? Biztos van
nálam érdemesebb jelölt is.
- Amit mondok, az mindannyiunk véleménye - szakította félbe Vorosilov. -
Nincs senki nálad érdemesebb.
- Pravij! Igaz! - helyeseltek a hatalmasságok.
Molotov elmondta Sztálinnak, hogy Malenkov és Berija egy állami
honvédelmi bizottság felállítását javasolta.
- Na és ki állna az élén? - kérdezte Sztálin.
- Te, Sztálin elvtárs!
Sztálin érezhetően megkönnyebbült. „A feszültség eltűnt az arcáról”, ám egy
darabig nem mondott semmit, aztán végre megszólalt:
- Hát...
Berija ekkor előrelépett, és így szólt:
- Sztálin elvtárs, te fogsz az élén állni! - Majd felsorolta a tagokat.
Sztálinnak feltűnt, hogy Mikojan és Voznyeszenszkij neve kimaradt, mire
Berija azt javasolta, hogy ők a kormányt vezessék. A gyakorlatias Mikojan,
tudván, hogy a hadsereg ellátásával kapcsolatban nem elhanyagolható felelősség
nehezedik rá, különleges megbízotti kinevezést kért magának. Sztálin kijelölte
az iparágakat; Malenkov átvette a repülőgépeket, Molotov a tankokat,
Voznyeszenszkij a fegyverzetet. Sztálin visszatért a hatalomba.
Vajon Sztálin valóban ideg-összeroppanást kapott, vagy csupán színjáték volt?
Soha senkinek nem volt könnyű dolga ezzel a kiváló politikai színésszel. Az
összeroppanás elég valódinak látszott; lehangolt és kimerült volt. Nem először
történt vele ilyesmi: hasonló pillanatokat élt át Nágya halálakor és a finn háború
idején. Összeomlása akár érthető reakciónak is tekinthető, hiszen tévedését nem
tudta eltitkolni az udvaroncai előtt, akiknek állandóan azt hajtogatta, hogy nem
lesz német invázió 1941-ben. Ám ez csupán a katasztrófa egyik része: a katonai
összeomlás azokat a károkat is felfedte, amelyeket Sztálin és alkalmatlan
parancsnokai okoztak. A császár meztelen volt. Ilyet csak az a diktátor élhetett
túl, aki korábban minden lehetséges ellenfelét meggyilkolta. Az eset akármilyen
másik rendszerben kormányváltást idézett volna elő, de itt elképzelhetetlennek
tűnt egy ilyesfajta változás.
Mégis Molotovnak és Mikojannak lett igaza; mindez csak a „hatás kedvéért”
történt. A hatalomtól való visszavonulás jól bevált módszer, amelyet sok
mindenki más mellett Akhilleusz, Nagy Sándor és Rettegett Iván is sikerrel
alkalmazott. Sztálin visszavonulása lehetővé tette, hogy a Politbüro
eredményesen újraválassza, emellett pedig egy új korszak is a kezdetét vehette,
amelyben már senki nem hibáztathatta addigi baklövéseiért. Bűnei megbocsátást
nyertek, „Sztálin újra a támogatásunkat élvezte”, írta Mikojan félreérthetetlenül.
Egyszerre történt kudarc és politikai restauráció.
- Szemtanúi voltunk Sztálin gyenge pillanatainak - mondta később Berija. -
Joszif Visszarionovics sosem fogja megbocsátani lépésünket. Mikojan helyesen
tette, hogy elrejtőzött.
* * *
Másnap délután Sztálin újra megjelent az irodában. „Új emberként”, a hadúr
szerepében tetszelgett, amelyről véleménye szerint kiválóan illett képességeihez.
Július i-jén az újságok közölték, hogy Sztálin az Állami Honvédelmi Bizottság, a
GKO élére állt. Nem sokkal később elküldte Tyimosenkót, hogy a Moszkvát
védő nyugati frontot irányítsa; július 19-én Sztálin honvédelmi népbiztos,
augusztus 8-án legfelsőbb katonai főparancsnok lett; a tábornokok a
továbbiakban verhovnijnak, azaz vezérnek nevezték. Július 16-án visszaállította
a politikai komisszárok kettős parancsnokságát, amelyet a haderő olyannyira
gyűlölt, és amelyet a Finnország elleni háború után eltörölt. A komisszároknak
Mehlisz vezetésével szakadatlan harcot kellett folytatniuk a „gyávák,
pánikkeltők és a dezertőrök ellen”, ám ezek az elbizakodott amatőrök
főnökükhöz hasonlóan gyakran ragadták magukhoz a hatalmat.
„A honvédelmi népbiztosság - mondta Hruscsov - olyan volt, mint egy veszett
[177]
kutyafalka, Kulikkal és Mehlisszel az élen.” Eközben Sztálin
újraegyesítette a biztonsági erőket, az NKVD-t és az NKGB-t, amelyek Berija
irányítása alá kerültek. Július 3-án Sztálin új hangnemben, az orosz nemzet
vezetőjeként szólt az emberekhez:
„Elvtársak, polgártársak!” - kezdte szokásához híven. Hangja mély volt,
lélegzése, akárcsak a víz kortyolása és a pohár csörrenése, jól hallatszott az
Impérium rádióhullámain keresztül. - „Bátyáim és nővéreim! A hadsereg és a
flotta harcosai! Hozzátok fordulok, barátaim.” A hősies honvédő háborúval
igazolta a terrort: „A gyávákat, dezertőröket és pánikkeltőket könyörtelenül
[megsemmisítjük].”8 Néhány éjszakával később, hajnali két órakor Sztálin és
Kalinyin a Vlaszik vezette őrség kíséretében kisétált a Kremlből, és bement
Lenin Mauzóleumába, hogy elköszönjön vezérük bebalzsamozott holttestétől,
amit egy titkos, lezárt vonattal Szibériába vitték volna.9
Sztálin eltökéltsége nem sokat javított a frontok helyzetén. A háború addigi
három hete alatt Oroszország körülbelül kétmillió embert, 3500 tankot és több
mint 6000 repülőgépet veszített. Július 10-én a német páncélosok újra elkezdtek
előrenyomulni a Moszkva és Szmolenszk felé vezető úton; az utóbbi város hat
nappal később el is esett. A németek áttörtek, és a Vörös Hadsereg további
háromszázezer emberét ejtették foglyul, és megszereztek 3000 ágyút és 3000
tankot, de Tyimosenko kemény ellenállása átmenetileg csökkentette a
lendületüket.
Hitler elrendelte a Közép Hadseregcsoport július végi átrendezését. Az
előrenyomulás során a német seregtest délen Kijev, északon Leningrád felé
nyomulva elképesztő győzelmeket aratott, mégha a Barbarossa-tervben kitűzött
területek - Moszkva, Leningrád és a Donyec-medence - egyike sem esett el. A
szovjet hadsereget nem semmisítették meg. Miközben a német tábornokok
könyörögtek Hitlernek, hogy vesse be a páncélosait Moszkva ellen, Hitler - talán
visszaidézve Napóleon eredménytelen hódítási törekvését - inkább a délvidéki
olajat és gabonát akarta megszerezni. Végül kompromisszumként egy új
stratégiát fogadott el, amelynek célpontja Moszkva és Ukrajna volt.
Az új Sztálin néha némi szemtelenséget is kénytelen volt eltűrni a Politbüro
részéről. Rögtön Szmolenszk eleste után a dácsájába hívta Zsukovot és
Tyimosenkót, ahol régi zubbonyába öltözve, meggyújtatlan pipával, fel-alá
járkálva találták. Ez általában bajt jelentett, ráadásul néhány Politbüro-tag is
jelen volt.
- A Politbüro Tyimosenko elbocsátását tárgyalja... Mit gondolnak erről?
 Tyimosenko semmit nem felelt, de Zsukov tiltakozott.
- Én úgy vélem, igaza van - mondta az öreg Kalinyin, aki 1930 óta szinte
sosem ellenkezett Sztálinnal.
Sztálin „nyugodtan pipára gyújtott, és szemügyre vette a Politbürót”.
- Na és mi van, ha Zsukov elvtárssal értünk egyet? - kérdezte.
- Igaza van, Sztálin elvtárs - válaszolták egyszerre.
Ám Zsukov nem mindig tudta így keresztülvinni elképzelését.10
A déli bekerítettség egyre erősebb fenyegetésével szembesülő Sztálin drákói
intézkedéseket eszelt ki, amivel az embereit akarta harcra kényszeríteni. Már az
első héten elfogadta az NKGB 246. számú rendeletét, amely előírta a foglyul
ejtettek családjainak elpusztítását. Ezt később, hírhedt 270. számú rendeletében
nyilvánosságra is hozta. Úgy rendelkezett, hogy Molotovnak, Bugyonnijnak,
Vorosilovnak és Zsukovnak egyaránt alá kell írnia, noha többen jelen sem voltak
- de hát ez is csak a hagyományos bolsevik uralkodási módszer része volt.11 Az
intézkedések ártatlan katonák és családjaik millióinak életét tették tönkre -
[178]
beleértve Sztálin saját családját is.
* * *
Július 16-án az egyik körülzárt részen, Vityebszknél, a 14.
páncéloshadosztály 14. tarackzászlóaljának egyik tüzérségi hadnagya azon kapta
magát, hogy a német erők lerohanták a csapatát. Mivel különlegesnek érezte
magát, nem vonult vissza:
- Sztálin fia vagyok, és nem engedem meg az ütegemnek, hogy meghátráljon!
Becsületből nem követett el öngyilkosságot. Július 19-én Berlin bejelentette,
hogy a szovjet foglyok tömegében van Jakov Dzsugasvili is. Zsdanov küldött
Sztálinnak egy lezárt csomagot, benne egy képpel Jakovról, amelyet Sztálin
közelről megvizsgált. Gyötörte a gondolat, hogy a gyenge fia megsértette és
elárulta. Immár második alkalommal átkozódott, amiért fia képtelen volt az
öngyikosságra:
- A bolond, még arra sem képes, hogy lelője magát! - morogta Vaszilijnak.
Jakov felesége, Júlia azonnal gyanússá vált Sztálin szemében.
- Egy ideig még ne szólj semmit Jása feleségének! - mondta Sztálin
Szvetlánának.
Ezután a 270. számú rendelet alapján Júliát hamarosan letartóztatták.
Hároméves kislánya, Gulia két évig nem láthatta az anyját. Sztálint rendkívül
bosszantotta Jakov sorsa, és rengeteget rágódott rajta élete hátralevő részében.
Gyorsan eltiltotta Vaszilijt attól, hogy a frontra repüljön:
- Egy hadifogoly éppen elég!
Igencsak felbosszantotta, amikor a „trónörökös” több élelmet és több
zsebpénzt kért új egyenruhára: „1. Amennyire tudom [írta Sztálin], a fejadag
tökéletesen elégséges a légierőnél. 2. Sztálin fiának nincs napirenden különleges
egyenruha.”12
Nagyjából Jakov elfogásával egy időben Sztálin először próbált közeledni
Hitlerhez. O és Molotov utasította Beriját, hogy hallgassa ki a bolgár
nagykövetet, Iván Sztamenovot. Berija az orgyilkosság és hírszerzés
specialistájának, Szudoplatovnak adta a munkát, aki csak részben megbízható
emlékiratában örökítette meg a történetet: a parancs szerint ki kellett kérdeznie,
hogy Németország miért sértette meg a paktumot, milyen körülmények között
fejezné be Hitler a háborút, és beérné-e Ukrajnával, Belorussziával, Moldáviával
és a Baltikummal, egy második Breszt-Litovszkkal. Berija azt mondta
Szudoplatovnak, hogy a küldetés célja időt nyerni. Szudoplatov július 25-én
találkozott Sztamenovval, Berija kedvenc grúz éttermében, az Aragviban, de a
bolgár sosem továbbította az üzenetet Berlinnek, mondván:
- Még ha visszavonulnak is az Urálhoz, a végén akkor is maguk nyernek.13
* * *
Ezalatt a németek kérlelhetetlenül nyomultak előre délen: a déli
hadseregcsoport páncélosokból álló harapófogója, Guderian és Kleist vezetése
alatt hirtelen Kijev felé kanyarodott, hogy bekerítse Kirponosz tábornok több
százezer katonából álló délnyugati frontját. Nyilvánvaló volt Kijev kiürítésének
szükségessége, de július 29-én Sztálin berendelte Zsukovot, hogy megvitassák a
frontok helyzetét. Poszkrjobisev baljósán megjegyezte, hogy a találkozó nem
kezdődhet el, amíg Mehlisz meg nem érkezik. Amikor a „morózus démon”
Berijával és Malenkovval felbukkant, a vezérkari főnök a zord hármas vészjósló
pillantásaitól kísérve megjósolta, hogy a németek össze fogják zúzni a
délnyugati frontot, mielőtt visszafordulnának Moszkva felé. Mehlisz vészjóslóan
félbeszakította, hogy megkérdezze, honnan tud Zsukov ennyi mindent a németek
tervéről.
- Mi a helyzet Kijevvel? - kérdezte Sztálin.
Zsukov azt javasolta, adják fel.
- Miért beszél ostobaságokat? - üvöltötte Sztálin.
- Ha úgy gondolja, hogy a vezérkari főnök ostobaságokat beszél, arra kérem
önt, mentsen fel tisztségem alól, és küldjön a frontra! - ordított vissza Zsukov.
- Ki engedte meg magának, hogy így beszéljen Sztálin elvtárssal? - vicsorgott
Mehlisz.
- Ne hergelje fel magát! - mondta Sztálin Zsukovnak. - Most, hogy így
mondja, megleszünk maga nélkül.
Zsukov összeszedte a térképeit, és elhagyta a szobát, majd negyven perccel
később visszarendelték, és közölték vele felmentését a vezérkari főnöki
tisztségéből. Valójában áldás volt ez neki; lehetőséget adott a harcos
tábornoknak, hogy visszatérjen természetes környezetébe. Sztálin csillapította:
- Nyugodjon meg, nyugodjon meg!
Saposnyikovot hívták vissza vezérkari főnöknek. Sztálin tudta, hogy
gyengélkedik, de „segíteni fogunk neki”. Zsukov kérte, hogy elmehessen, de
Sztálin teázni hívta: valójában Zsukovhoz húzott. A Kijev körül kibontakozó
katasztrófa hamarosan bebizonyította az „ostobaságában” rejlő bölcsessé-get.14
A páncélkarok összezárultak a Bugyonnij marsall és Hruscsov által irányított
délnyugati tengely körül. A két vezető könyörgött, hadd vonuljanak vissza.
Sztálint értesítette az NKVD, hogy Hruscsov Kijev feladására készül, ennek
hallatán felhívta és megfenyegette. Az őrült pánik és az aggodalom váltakozó
kedélyállapotában levő Hruscsov ott találta Bugyonnijt, amint brandyt iszogat a
front hadműveleti főparancsnokával, Bagramjannal, és kedvesen közölte vele,
hogy le kellene lőni.
Szeptember n-én, amikor már kezdett kifutni az időből, Bugyonnij - aki
bátrabb és tehetségesebb is volt a „lovas katonák” többségénél - tudta, hogy fel
is menthetik, vagy akár le is tartóztathatják, mégis makacsul azt sulykolta
Sztálinnak, hogy „a késlekedés emberek és hatalmas mennyiségű felszerelés
elveszítéséhez vezet”. Sztálin másnap elbocsátotta. Tyimosenkót nevezte ki
helyette, akit Sztálin ebből az alkalomból furcsa ajándékkal lepett meg: északról
délre való áthelyezését jelképezendő, egy szarvassal díszített pipát adott neki.
Ritka gesztusnak számított az ilyesmi.
- Ön parancsol - mondta Bugyonnij Tyimosenkónak a fronton. - De hívjuk fel
együtt Sztálint, és mondjuk meg, hogy vonuljon vissza Kijevből. Igazi marsallok
vagyunk, hinni fognak nekünk.
- Nem akarom önként hurokba dugni a nyakamat - felelte Tyimosenko.
Két nappal később Kleist és Guderian egyes és kettes páncéloscsoportja
18 óra 20 perckor Kijevtől százhatvan kilométerre keletre találkozott: öt
teljes szovjet egységet zártak körbe egy óriási területen. Sztálin önfejűségének
rothadó gyümölcse: 452 750 fogságba ejtett ember. 18-ára Kijev elesett. Sztálin
idegei még bírták:
- Tömjék be a lyukat! - utasította Saposnyikovot. - Gyorsan!15
Sztálin és Berija mind az elnyomást, mind a hibák helyrehozását fokozta.
Több „szerencsés flótást” elengedtek, hogy segítsenek fokozni a háborús
erőfeszítéseket.
- Senkire sem lehet számítani! - mormolta Sztálin egy légvédelmi megbeszélés
alatt, amely során a repülőgép-tervező, Jakovlev felszólalt:
 - Sztálin elvtárs, már több mint egy hónap telt el azóta, hogy a
népbiztoshelyettest, Balangyint letartóztatták. Nem tudjuk, mi miatt, de
elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ellenség lenne. Szükségünk van rá. [...] Azt
kérjük öntől, vizsgálja meg az ügyét!
- Valóban - felelte Sztálin - Már negyven napja börtönben van, de nem vallott
be semmit. Talán nem is bűnös.
Másnap Balangyin „beesett arccal és borotvált fejjel” munkára jelentkezett,
„mintha semmi sem történt volna”. Berija és Mikojan Vannyikov szabadon
bocsátását kérelmezte, akit a Kulikkal folytatott tüzérséggel kapcsolatos vita
miatt tartóztattak le. A cellájából egyenesen Sztálinhoz vitték, aki elnézést kért
tőle, elismerve, hogy igaza volt, azután magas hivatalba léptette elő.
Meglehetősen kellemetlen pillanat volt, amikor a „szerencsés flótások”
találkoztak kínzóikkal. A háború első hetében letartóztatott, durva arcú, ősz hajú
Mereckov tábornokot kegyetlenül megkínozta a kedélyes Merkulov, a „Teoréta”,
akivel letartóztatása előtt ráadásul jó barátságban volt. Ahogy egyik vallatója
később tanúsította: „A magas rangú tisztségviselők folyamatosan, brutálisan
kínozták Mereckovot. [...] Gumibottal ütötték”, amíg egész testét vér nem
borította. Mostanra letisztították, és Merkulovhoz vitték, de Mereckov
megmondta kínzójának, hogy barátságuknak vége; ez szinte példa nélküli volt
ezekből a különös időkben: „Vszevolod Nyikolajevics, régebben nem hivatalos
alkalmakkor is találkoztunk, de már félek tőled.” Merkulov mosolygott.
Percekkel később Mereckov tábornok egyenruhájában feladatért jelentkezett
Sztálinnál:
- Üdv, Mereckov tábornok. Hogy érzi magát?
Berija szintén fokozta a terrort.16 Amikor az NKDV visszavonult, nem minden
foglyot engedtek szabadon - habár Sztálinnak minden lehetősége adott lett volna
rá. A „német kémek”, akik egykor olyan közel álltak Sztálinhoz - azaz Maria és
Aljosa Szvanidze - 1937 decembere óta börtönben sínylődtek. Sztálin emlékezett
Aljosára, aki - ahogy ő maga mondta Mikojannak - „halálra volt ítélve.
Utasítottam Merkulovot, hogy kivégzése előtt mondja meg neki, ha bocsánatot
kér a Központi Bizottságtól, kegyelmet kap”. Szvanidze azonban büszkén azt
válaszolta, hogy ártatlan, így „nem kérhetek bocsánatot”. Merkulov arcába
köpött:
- Ez a válaszom! - üvöltötte.
1941. augusztus 24-én lelőtték. Néhány nappal később Kuncevóban Sztálin
Mikojanhoz fordult:
- Akarsz hallani Aljosáról?
-Na?
Mikojan, aki rajongott Szvanidzéért, azt remélte, hogy elengedték. De Sztálin
szárazon közölte, hogy meghalt.
- Nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Micsoda nemesi büszkeség! - tűnődött
Sztálin.
- Mikor történt ez? - kérdezte Mikojan.
- Most, a napokban lőtték le.
Maria Szvanidzét, aki annyira imádta Sztálint, Aljosa húgával, Marikóval
együtt a következő évben lőtték le.17
 „MINT EGY MEGVADULT KUTYA” - ZSDANOV ÉS LENINGRÁD
OSTROMA

Mialatt Molotov Sztálin mellett üldögélt a Kis Sarokban, Zsdanov mini-

Sztálinként irányította az ostromlott Leningrádot. Ám Sztálin Lenin városának
[179]
parancsnokai ellen fordította haragját. 1941. augusztus 21-ére egy
északkeleti német támadás majdnem teljesen elvágta i Leningrádot Oroszország
többi részétől. Zsdanov mellett az ekkor hatvan-; éves Vorosilov irányított.
Mindkettőjüknek jócskán volt bizonyítanivalója, de ahogy Leningrád helyzete
egyre reménytelenebbé vált, leginkább Sztálin bizalmának megőrzéséért
küzdöttek.
A németek napról napra szorítottak a fogáson, és Sztálin érezte a vereség
közeledtét. Szörnyű elkeseredésében azzal vádolta őket, hogy képtelenek
felfogni, milyen „fatális a veszély. A Sztavka nem akarta elfogadni a kudarcot, !
hogy nem lehet határozott lépéseket tenni, és hogy minden lehetőt megtettünk,
és lehetetlen többet tenni”.1 Ezután Sztálin azt hallotta, hogy Vorosilov meg
kívánja ismételni az 1918-as dicsőséges caricini napokat, és tisztek ]
kinevezésével szeretné növelni a harci kedvet, ám ezúttal nem Trockij volt a í
népbiztos.
- Azonnal állítsátok le a kinevezéseket, mert megbénítja a hadsereget, és
tehetetlen vezetők kerülnek pozícióba! - rendelkezett Sztálin Molotovval és
Mikojannal egyetértésben. - Erejük teljében lévő vezetőkre van szükségünk.
Terjedni fog, akár egy járvány. Ez nem Vologda, ez az ország második városa! -
Majd hozzátette: - Azt kérjük Vorosilovtól és Zsdanovtól, hogy tájékoztassanak
bennünket a hadműveletekről. Ezt még nem tették meg. Igen sajnálatos.
- Minden világos - érkezett a válasz Leningrádból. - Viszlát, Sztálin elvtárs. Ez
majd segít. Örök hála!2
Zsdanov a leningrádi élet minden területét kontrollálta. Ekkor hangzott el
híres kijelentése: „Az ellenség a kapuknál van.”
A kövér, asztmás és kimerült, Belomor cigarettáját láncdohányosként szívó
Zsdanov olívazöld, öves zubbonyában, pisztolytáskát viselve a Szmolnij Intézet
jobb szárnyának harmadik emeleti, Sztálin, Marx és Engels képével díszített
irodájából irányította a hadműveleteket. Hosszú asztalát posztó borította,
akárcsak Sztálinét - az övét vörös, Sztálinét zöld színű. Az íróasztala az Urálból
hozott kövekkel volt kirakva; valamelyik leningrádi gyár ajándéka. Sztálinhoz
hasonlóan ezüsttartóban lévő pohárból teát ivott, kockacukrot rágcsált, és szintén
Sztálinhoz hasonlóan az irodai díványon aludt. O írta az újságok vezércikkeit,
személyesen osztott el minden voltnyi áramot, azonnali halállal fenyegette a
„pánikkeltőket”, és parancsokat küldött a frontra.3
Vorosilov ezalatt Caricinben már bemutatott bámulatos bátorságát fitogtatta.
Amikor Ivanovszkojénál megjelent a fronton, a katonák csak bámulták, amint
büszkén járt-kelt a sűrű gránáttűzben:
- Ez ő! Vorosilov! Klim! - kapkodtak levegőért a katonák. - Nézzétek, úgy áll,
mintha a földből nőtt volna ki!
Pár kilométerrel odébb a marsall néhány katonát látott, akiket szétszórt a
német támadás. Megállt autójával, előrántotta a pisztolyát, és a szakaszt a
„Hurrá!”-t kiabáló németek ellen irányította. A vén lovas katona fitogtathatta
bátorságát, a frontot azonban képtelen volt stabilizálni.4
Sztálin szenvtelenül figyelte beau sabreur-jének hősies ostobaságát. Zsdanov
iránt érzett lelkesedése gyorsan csökkent. Amikor a leningrádiak Andrej
Alekszandrovics néven emlegették vezetőjüket, Sztálin hűvösen csak ennyit
kérdezett:
- Andrej Alekszandrovics? Mégis melyik Andrej Alekszandrovicsra
gondolnak?
A kikényszerített egyetértés cseppet sem segítette az ügyet:
- Ha nem értesz egyet - szólította fel Zsdanovot -, mondd meg egyenesen!
Piros tollával írogatva gúnnyal vegyes ingerültségéről tett bizonyosságot:
„Nem válaszolsz a javaslatra. Nem válaszolsz? Miért nem? Megértette? Mikor
indítasz a támadást? Azonnali választ kérünk, mégpedig egyetlen szóban: az
»Igen« pozitív választ és gyors végrehajtást jelent; a »Nem« negatív válasz.
Válaszolj: igen vagy nem. Sztálin.” Mindazonáltal minden kísérletet
visszautasított Zsdanov eltávolítására, annak ellenére, hogy ő megingott
Leningrád nehéz helyzetének súlya alatt.5
21-én a kétségbeejtő helyzettel szembesülő Sztálin Leningrádba küldte a teljes
körű felhatalmazással felruházott Molotovot és Malenkovot, hogy találjon
bűnbakot, és jelezze Zsdanov kegyvesztettségét. „Vorosilovnak, Malenkovnak és
Zsdanovnak [...] a leningrádi fronton csak egyetlen dolog jár a fejében: a
visszavonulás bármilyen módon. [...] Szerintem ideje megszabadulni a
visszavonulás hőseitől!”6 Volt azonban egy lényegesen nagyobb, ám
kimondatlan kérdésük is: elképzelhető, hogy le kell mondani Leningrádról?
Maga az utazás is kalandos volt: Cserepovecbe repültek, ahol felszálltak egy
nyugatra tartó különleges vonatra, de a vonat hirtelen elakadt, és megállt egy
apró állomáson, Mgában, a várostól negyven kilométerre keletre. A vezetők
láthatták a német bombázás nyomait, de nem tudatosult bennük, hogy ez már
annak a német előrenyomulásnak a kezdete, amely két nappal később bekerítette
Leningrádot: Mgán keresztül vezetett az utolsó szabad út a városba. Molotov és
Malenkov nem tudta, mit tegyen. A sínek mentén gyalog indultak Leningrád
irányába, majd felfedeztek egy külvárosi trolibuszt, amelyre felszálltak. Feljebb
a vonalon egy páncélozott vonattal találkoztak.
Úgy találták, Zsdanov igyekszik kézben tartani a dolgokat, ám túl sokat
foglalkozik az itallal és az asztmájával. Zsdanov sosem volt Sztálin legerősebb
embere: „egy kicsit gerinctelen”, gondolta róla Molotov. Az alkohol volt a
tökéletes sztálinista egyetlen gyengéje. Ekkorra közel került az összeomláshoz,
nyíltan elismerte Sztálinnak, hogy egy ponton elvesztette a hidegvérét, a
bombázás alatt pánikba esett, és a Szmolnij bunkerében meghúzódva iszogatott.
Éppen ez a beismerés segítette, hogy Sztálin kegyeiben maradhasson.
Megszállottként dolgozott, ám az egészsége megroppant.
Malenkov örömét lelte a Zsdanov részeges gyávaságáról szóló történet
terjesztésében, ám ezzel együtt azzal dicsekedett, hogy sohasem jelentette
Sztálinnak - ami nehezen hihető. Zsdanov jól kijött Molotovval, de a harmincas
évek vége óta megvetette Malenkovot. O adta a Malanya gúnynevet ennek a
kövér, eunuch kinézetű bürokratának. A vidéki értelmiség két nemes sarjának
kölcsönös gyűlölete vérfürdőben végződött. Malenkov valószínűleg Zsdanov
letartóztatását javasolta, ám Berija - ismerve Sztálin „Zongorista” iránti
szimpátiáját - közölte, hogy ez nem a Politbüro-tagok bíróság elé állításának az
ideje. Molotov egyetértett: „Zsdanov jó elvtárs volt”, csak „nagyon elcsüggedt”.
Sztálin meghatalmazottjai a bűnbakok felkutatásától eltekintve nem igazán
tudtak javítani a helyzeten: „Attól félek - írta Sztálin hisztérikusan Molotovnak
és Malenkovnak -, hogy Leningrád a gyengeelméjűek ostobasága miatt fog
elveszni; egész Leningrádot a bekerítés veszélye fenyegeti. Mit csinál Popov
[frontparancsnok] és Vorosilov? Még a veszély elkerülése érdekében tett
lépéseket sem közlik. Szorgalmasan keresik a visszavonulás újabb útvonalait.
Amennyire látom, ez az egyetlen céljuk. [...] Micsoda paraszti fatalizmus. [...]
Micsoda emberek! Nem értek semmit. Nem gondoljátok, hogy valaki
gyakorlatilag megnyitja az utat a németeknek ebbe a fontos irányba?
Szándékosan! Milyen ember ez a Popov? Mit csinál Vorosilov? Hogyan segíti
Leningrádot? Azért írok, mert zavar, hogy a leningrádi parancsnokok semmit
nem tesznek. [...] Gyertek vissza Moszkvába. Siessetek! Sztálin.”7
Mire visszatértek, a titkos megbízottak Vorosilov északnyugati tengelyének
megszüntetését és a „minden idejét a lövészárkokban töltő” marsall kirúgását
javasolták Sztálinnak. Eközben a Névát védő erőd, Schlüsselberg és Mga is
elesett. Vorosilov nem mondta el Moszkvának, ezért amikor Sztálin rájött a
kertelésre, szörnyen felháborodott.
- Mélyen felháborít a viselkedésetek! - mondta Vorosilovnak és Zsdanovnak. -
Csak a veszteségekről számoltok be, a városok megmentése érdekében tett
lépésekről egy szót sem hallani. [...] És mi a helyzet Schlüsselberg
elvesztésével? Hová vezet ez a sok veszteség? Talán fel akarjátok adni
Leningrádot?8
Szeptember 8-án Sztálin a lakására hívatta Zsukovot. Sztálin szokásos
társaságával, Molotovval, Malenkovval és a moszkvai főnökkel, Alekszandr
[180]
Scserbakovval vacsorázott.
- Most hová fog menni? - kérdezte Sztálin odavetve.
- Vissza a frontra - felelte Zsukov.
- Melyik frontra?
- Ahová ön a legszükségesebbnek tartja.
- Akkor azonnal induljon Leningrádba. [...] Az ottani helyzet szinte teljesen
kilátástalan...
Zsukov kezébe nyomott egy Vorosilovnak szóló feljegyzést, amelyen ez állt:
„Add át a parancsnokságot Zsukovnak, és azonnal repülj Moszkvába!” Sztálin
ezt firkálta Zsdanovnak: „Vorosilovot ma visszahívtuk.”9
Zsukov átvette a parancsnokságot a leningrádi szmolniji főhadiszálláson. A
professzionizmust drákói kegyetlenséggel elegyítette. Így ordítozott a
vezérkarral:
- Nem értik meg, hogy ha Anatov hadosztálya nem foglalja el a vonalat, [...]
akkor a németek betörnek a városba? Akkor pedig a Szmolnij előtt fogom lelőni
magukat mint árulókat!
Zsdanov összeráncolt homlokkal állt új parancsnoktársa mellett:
helytelenítette a szitkozódást. A csüggedt Vorosilov beszédet intézett az
embereihez:
- Viszlát, elvtársak! - mondta. - A Sztavka visszahívott. - Szünetet tartott. - Ezt
érdemli egy ilyen öreg ember, mint én. Ez nem a polgárháború. Most másként
kell harcolnunk. [...] De egy percig se legyenek kétségeik, összezúzzuk a fasiszta
söpredéket!10
Moszkvában Sztálin elismerte, „hogy talán le kell mondanunk »Pétervárról«”.
Ám Zsukov megszilárdította a németekkel szembeni ellenállást, és
ellentámadásba kezdett.11 A Zsukovval szorosan együttműködő Zsdanov arra
panaszkodott, hogy „tehetetlen a hamis és provokatív híreket terjesztőkkel
szemben. [...] A különleges osztályoknak pereket kellene kezdeményezniük a
provokátorok és a rémhírterjesztők ellen. A közvéleménynek tudnia kell, hogy
figyeljük ezeket a szemét alakokat.”12 Akármit javasolt Sztálin, követték az
[181]
utasításait. November 13-án Sztálin arról tájékoztatta, hogy a németek
hétköznapi házak pincéiben építenek erődítményeket.
„A honvédelmi népbiztos, Sztálin elvtárs a következő utasításokat adja - írta
Zsdanov. - Előrenyomulás során ne próbáljanak egy vagy több pontot bevenni,
hanem [...] égessék porrá ezeket a lakott területeket. így a német vezérkar és az
egységek el lesznek temetve. [...] Dobjanak félre minden érzelmet, és
pusztítsanak el minden lakott területet, ami az útjukba kerül!”13
Zsukov és Zsdanov azon igyekezett, hogy a németek minél nagyobb
veszteséget szenvedjenek Leningrád lerohanása során. Hitler tétovázott,
leállította a rohamot, és utasítást adott Leningrád kiéheztetésére, azután földig
rombolására: kezdetét vette a város kilencszáz napos ostroma. Zsdanov
megtartotta azt a szokását, hogy szépen fogó tollal személyesen írt leveleket
Sztálinnak: „Kudarcunk fő oka gyalogságunk gyenge teljesítménye volt. [...]
Emlékeztünk rá, mit mondtál a finn háború alatt, de embereinknek megvan az a
rossz szokásuk, hogy nem fejezik be vagy elemzik a dolgokat, hanem futnak,
amerre látnak. [...] Azon dolgozunk, hogy megváltoztassuk támadási stílusunkat.
[...] A legrosszabb, hogy terjed az éhínség.”14
2,2 millió ember esett csapdába Leningrádban. Csak decemberben 53 ooo-en
haltak meg, de ez még csak a kezdet volt. Emberek estek össze holtan az
utcákon, lelték halálukat ágyaikban; egész családok pusztultak el egymás után.
Rengeteg volt a holttest, az életben maradottak pedig túl gyengék voltak az
eltemetésükhöz. Terjedt a kannibalizmus: nem számított ritka látványnak a
háztömbök előtt heverő, felvágott combú vagy mellkasú emberi tetem. 1942
júliusáig a becslések szerint legalább egymillió ember halt meg Leningrádban.
Zsdanov - nagyra becsült másodtitkára, Alekszej Kuznyecov segítségével -
visszanyerte Sztálin és ezzel a leningrádiak bizalmát. Fokozatosan hősökké
váltak, ahogy osztoztak a polgárok nehéz helyzetén. Maguk is katonai fejadagon
éltek: ez fél kilogramm kenyérből, egy tál hús- vagy hallevesből és némi kásából
állt. Miközben százezrek haltak meg az utcán, a vezetők éjjel-nappal dolgoztak.
Zsdanov gyenge pillanataiban a magas, jóképű fiatalember, Kuznyecov tartotta
össze Leningrádot. Kisfia kíséretében maga is a lövészárkokat járta. Sztálin így
dicsérte Kuznyecovot: „Az anyaföld sosem felejti el!” - írta.
Novemberben elrendelték az „Élet Útja” megépítését a Lagoda-tó jegén
keresztül, ami a város egyetlen élelmiszer-ellátást biztosító csatornája lett. Az
éhínség alatt Zsdanov olyan alapossággal ügyelt az élelmiszerkészletre, hogy ő
volt az egyeden, aki az elveszett élelmiszerjegyeket pótolhatta. Néha előbukkant
belőle az emberség: amikor vérhas tört ki egy iskolában, a gyerekek ételének
ellopásával gyanúsította meg a vezetőséget. Beküldött egy tábornokot, aki
jelentette, hogy a gyerekek bögréikben a családjaiknak viszik az ételt. Nem
állította meg őket.
- Én is ugyanezt tenném - ismerte el Zsdanov, és elrendelte az iskola kiürítését.
A háború után úgy emlékeztek, Zsdanov ezt mondta: „az emberek hullottak,
mint a legyek”, de „a történelem sosem bocsátotta volna meg nekem, ha feladom
Leningrádot”.15
Sztálin azonban feldühödött, amikor Zsdanov veszélyes önállóságról tett
tanúbizonyságot:
- Azt hiszed, hogy a Zsdanov irányítása alatt álló Leningrád nem a
Szovjetunióban helyezkedik el, hanem valahol egy szigeten, a Csendes-óceán
közepén?
- Elismerjük a hibáinkat - felelte Zsdanov, majd jelentett egy a Lagoda-tavon
zajló műveletekkel kapcsolatos problémát, amelyet a 80. hadosztály
parancsnokainak „gyávaságával és árulásával” magyarázott. - Küldünk egy
kérvényt, amelyben engedélyt kérünk [...] a 80. hadosztály vezetőjének,
Frolovnak és komisszárjának, Ivanovnak a lelövésére. [...] A tanácsnak még a
tisztek között tapasztalható pánikkal és gyávasággal is le kell számolnia.
- Frolovot és Ivanovot le kell lőni, ezt pedig tudatni kell a sajtóval! -
válaszolta Sztálin.
- Értettem. Elintézzük.
- Ne vesztegessétek az időt! - mondta Sztálin. - Minden perc drága. Az
ellenség Moszkva ellen összpontosítja az erejét. Minden más fronton van esély
az ellentámadásra. Ragadjátok meg a lehetőséget!16
Zsdanov így zárta kézzel írt válaszlevelét: „Várjuk a Moszkva előtt álló
németek visszaverésének kezdetét. Jó egészséget! - Majd hozzátette: - Ui.: Olyan
[182]
leszek, mint egy megvadult kutya!”17;
* * *
Hitler páncélosaival a Tájfun hadműveletre, a Moszkva elleni nagy
offenzívára készült, végső csapást akart mérni a szovjet Oroszországra. Guderian
páncélosai meglepték, majd átkarolták a brjanszki frontot, éppen akkor, amikor
Sztálin Lord Beaverbrookot, a pajkos kanadai sajtómágnást, a Brit
Háborús Kabinet tagját, valamint Averell Harrimant, a jóképű, beesett arcú
vasútörököst és amerikai követet fogadta, akik a katonai segítségnyújtásról
folytatott tárgyalások céljából érkeztek, hogy így bírják rá Oroszországot a
háború folytatására.
A két pénzember észrevette, hogy Sztálin még akkor is a nyájas vendéglátó
szerepében tetszeleg, miközben katasztrófával kell szembenéznie. „Sztálin
nagyon nyugtalannak látszott, fel-alá járkált, folyamatosan dohányzott.
Mindkettőnknek úgy tűnt, hogy borzalmas a nyomás” - idézte fel Beaverbrook.
Mint mindig, Sztálin ezúttal is az udvariatlan és az elbűvölő viselkedés között
ingadozott; az egyik percben farkasokat rajzolt az irattömbjére, a másikban
félredobta Churchill kibontatlan levelét, és felkiáltott:
- Ajánlatuk szűkössége világosan mutatja, hogy önök a Szovjetunió legyőzését
akarják.
Sztálin „sárgás, fakó bőrű, fáradt, himlőhelyes, [...] csont és bőr” volt. Október
elsejére, éppen amikor Sztálin egy pazar bankettet adott a Nagy Kreml-
palotában, a moszkvai front összeomlott. Este 7 óra 30 perckor mintegy száz
vendég csevegett hangosan a XVIII. századi, zöld selyemkárpittal és régi,
aranykeretes festményekkel díszített Katalin-teremben, a cárnő monogramjával
ellátott fotelekben és díványokon. Közvetlenül nyolc óra előtt az orosz vendégek
aggódó pillantásokat kezdtek vetni a magas, aranyozott ajtóra és az órára. Néma
csend következett, amint Sztálin egy „lesoványodott testéről szinte lógó”
zubbonyban lassan elindult lefelé.
A vacsora során Molotov szokásos helyén, az iparmágnások között foglalt
helyet; vele szemben, az asztal végén Vorosilov és Mikojan ült, és folytatta a
[183]
nyugati segítségnyújtásról kezdett tárgyalásokat. A pincérek előételek,
kaviár, leves és hal, szopós malac, csirke és szárnyas, jégkrém és sütemények
sorozatát hordták a vendégeknek, akik pezsgővel, vodkával, borral és örmény
pálinkával öblítették le a rengeteg ételt. Sztálin tósztot mondott a győzelemre,
majd Molotov vette át a szót. Harminckét tószt hangzott el az est során. Amikor
Sztálinnak valamelyik különösen tetszett, lelkesen tapsolt, majd ivott rá. Akkor
is vidáman csevegett, miközben mások beszéltek. „Folyamatosan egy kis zöld
üvegből ivott (likőrt)” - írta Beaverbrook, aki a Daily Express rovatvezetőinek
mohóságával rögzítette az eseményeket. , Jól evett, és szívesen”, kenyér és vaj
nélkül majszolta a kaviárt a késéről. Sztálin és Beaverbrook, a két gazember
csintalanul beszélgetett. A Kalinyin elnökre mutató Beaverbrook - aki hallott
róla, hogy az elnök kedveli a balerinákat - megkérdezte, van-e szeretője a
vénembernek.
- Túl öreg már ahhoz - kuncogott Sztálin. - Hát magának?
Sztálin ezután - kezeit a háta mögött összekulcsolva - előrement, és mutatta az
utat a moziba, ahol türelmesen végignézett két filmet, miközben pezsgőt
iszogatott, és jókat nevetett. Bár már hajnali i óra 30 perc volt, az álmatlan
mindenható egy harmadik filmet ajánlott, de Beaverbrook túl fáradt volt. Mialatt
a nyugatiak távoztak, a németek áttörtek Moszkva irányába.18
Október 3-án Guderian bevette Orjolt, ami kétszáz kilométerrel a feltételezett
orosz frontvonal mögött helyezkedett el. Összezúzták Jeremenko brjanszki és
Bugyonnij tartalék haderejét: 665 000 oroszt zártak körbe. 4-én Sztálin
elvesztette a kapcsolatot a Konyev vezette, összetöredezett nyugati fronttal;
Moszkva védelmén csaknem húsz kilométeres lyuk tátongott. 5-én korán reggel
a moszkvai légi parancsnok, Szbitov jelentette a szinte hihetetlen híreket: az
Uhnovo főúton német tankok hosszú oszlopai tartanak Moszkva felé, és csak
száz kilométerre vannak a Kremltől. Egy második felderítő repülőgép is
megerősítette az információt.
- Kiváló! - mondta Sztálin a moszkvai komisszárnak, Telegyinnek. -
Cselekedjenek határozottan. [...] Minden rendelkezésre álló forrást
mozgósítsanak, hogy feltartóztassuk az ellenséget!
Sztálin környezete megpróbálta figyelmen kívül hagyni a híreket, ahogy
korábban a német inváziót is igyekeztek tagadni.
- Figyeljen! - szegezte Berija Telegyinnek a kérdést. - Maga minden apró
ostobaságot igaznak vél? Nyilvánvalóan pánikkeltőktől és provokátoroktól kapta
az információt!
Percekkel később szegény Szbitov ezredes „sápadtan és remegve” rohant
Telegyin irodájába. Berija utasította, hogy rögvest tegyen jelentést a Különleges
Osztály félelmetes főnökének, Viktor Abakumovnak, aki „gyávaság és
pánikkeltés” miatt letartóztatással fenyegette meg Szbitovot és pilótáit. Amikor a
harmadik gép is megerősítette, hogy mindhárom front összeomlott, a hiénákat
lemondatták.19
Sztálin telefonált Zsukovnak Leningrádba:
- Csupán egy kérésem van. Repülőgépre tud szállni, és el tud jönni
Moszkvába?
- Ha kérhetem, hajnalban mennék.
- Várjuk Moszkvában.
- Ott leszek.
- Minden jót - mondta Sztálin, majd elküldte Vorosilovot, hogy vizsgálja meg
a frontokat, és szerezzen minél több információt.20
Október 7-én, alkonyaikor Vlaszik egyenesen a Kremlben lévő lakásba küldte
Zsukovot, ahol az influenzás Sztálin éppen Berijával beszélgetett. Sztálin „az
érkezésemet valószínűleg észre sem véve” - vélekedett Zsukov - utasította
Beriját, hogy „a helyzet kritikusságát ismerve »Szervén« kérészül derítse fel a
német különbéke megkötésének a lehetőségét.” Sztálin folyamatosan
tapogatózott a német szándékkal kapcsolatban, de Hitlerben fel sem merült a
békekötés lehetősége éppen akkor, amikor Moszkva eleste kézzelfogható
[184]
közelségbe került. Berija állítólag másodszor is próbálkozott, talán egy
bolgár „bankár” vagy ismét a nagykövet segítségével, de sikertelenül.
Sztálin minden udvarias társalgást mellőzve rögtön utasította Zsukovot, hogy
repüljön Konyev és Bugyonnij frontjára. Sztálinnak szüksége volt egy bűnbakra,
és azon tűnődött, vajon Konyev „áruló”-e.21 Zsukov a megérkezése után egy
gyertyákkal gyéren megvilágított, sivár szobában találta a nyugati front elképedt
parancsnokait - a kemény, borotvált fejű Konyevet és Bulganyin komisszárt.
Bulganyin éppen akkor beszélt Szálinnal, de semmit nem tudott neki mondani,
„mert mi magunk sem tudunk semmit”. 8-án, hajnali 2 óra 30 perckor Zsukov
felhívta a még mindig beteg Sztálint:
- A legfőbb veszély most abban rejlik, hogy a Moszkvába vezető utak
gyakorlatilag védtelenek.
- És a tartalékok? - kérdezte Sztálin.
- Be vannak kerítve.
- Mit szándékozik tenni?
- Elmegyek Bugyonnijhoz...
- És tudja, hol van a főhadiszállása? - érdeklődött Sztálin.
- Nem... De majd megkeresem.
Sztálin Molotovot és Malenkovot is a katlanba küldte, hogy vegyék át az
irányítást, és keressék meg a felelősöket. Akkora volt a zűrzavar, hogy Zsukov
végül nem találta Bugyonnijt. Malojaroszlavecnél egy teljesen elhagyatott
kisvárosra bukkant, ahol egy terepjáróban alvó sofőr kivételével egyetlen ember
sem volt - róla azonban kiderült, hogy Bugyonnij gépkocsivezetője. A marsall a
kerületi szovjetben próbálta megtalálni seregét a térképen. A két huszár melegen
összeölelkezett. A terror idején Bugyonnij mentette meg Zsukovot, de most
zavarodott és kimerült volt. Másnap reggel Sztálin arra utasította Zsukovot, hogy
térjen vissza a nyugati front Mozsajszktól északra fekvő főhadiszállására, és
vegye át a parancsnokságot. Ott aztán megtalálta Molotovot, Malenkovot,
Vorosilovot és Bulganyint, akik szörnyű hajszát folytattak a bűnbak után:
Konyev és Vorosilov között éles veszekedés tört ki azzal kapcsolatban, hogy ki
milyen visszavonulást rendelt el. Konyev élete hajszálon függött, Vorosilov azt
kiabálta neki, hogy „áruló”. Az elgondolást támogatta Nyikolaj Bulganyin - a
szőke hajú, kecskeszakállas excsekista, a moszkvai tanács és az Állami Bank
elnöke. Ez a kétségkívül barátságos nőfaló - aki arisztokratikus eleganciát
erőltetett magára, de Berija csak „vízvezeték-szerelőnek” csúfolta a moszkvai
csatornák kapcsán végzett munkája miatt - ügyesen ambiciózus és nyájasan
kegyetlen volt: le akarta lövetni Konyevet; talán saját bőrét akarta vele menteni.
Sztálin telefonált, és parancsba akarta adni Konyev letartóztatását, de Zsukov
meggyőzte a Vezért, hogy szüksége van Konyevre mint helyettesre:
- Ha Moszkva elesik - fenyegetőzött Sztálin -, mindkettőjük feje a földre
hullik. [...] Azonnal szervezze meg a nyugati frontot, és cselekedjen!
Két nappal később Molotov felhívta és megfenyegette Zsukovot, hogy lelövi,
ha nem hagyja abba a visszavonulást. Ha Molotov tud valami jobb stratégiát,
csak szóljon, vágott vissza Zsukov. Molotov letette a telefont.
Zsukov megszilárdította a védelmet, annak ellenére, hogy Moszkva védelmére
mindössze kilencvenezer katona állt a rendelkezésére. Örült kegyetlen harcot
folytatott az idő ellen. 18-ára északon Kalinyin és délen Kaluga egyaránt elesett,
és már Borogyino harcmezején is német páncélosok törtek előre. A leeső, majd
elolvadó hó felkavarta a mocsaras ingoványt, ez átmenetileg feltartóztatta a
németeket. Mindkét oldal hősiesen harcolt; tankok a tankok ellen, mint két,
sártengerben birkózó óriás.22
 „TUDJUK TARTANI MOSZKVÁT?”

Sztálin a csata legapróbb részleteit is felügyelte, kis bőrnoteszében listát

vezetett az emberekről és a tankokról.
- Már megint fegyvereket rejtegetnek előlem? - kérdezte Voronovot. - Már
augusztus 3-án titokban parancsba adta egy speciális tanktartalék felállítását
Moszkva részére: ezeket a tankokat „senkinek sem lehetett odaadni”, kötötte ki.
A látogatók mindig elcsodálkoztak „Zsukov hangnemén”: „határozott,
parancsoló hangon” beszélt Sztálinnal, „mintha ő lett volna a felettes tiszt,
Sztálin pedig tűrte”.1
Egyre kegyetlenebb lett. Sztálin talán ekkor jelölhette be D’Abarnon írásában
azt a részt, amely szerint a németek jobban félnek saját tisztjeiktől, mint az
ellenségtől. Először kezdte alkalmazni a „felperzselt föld” taktikáját, amely
szerint „a frontvonaltól negyven-hatvan kilométeren belül el kell pusztítani, és
porig kell égetni minden lakott területet a németek előtt”. Berija, Mehlisz és a
Különleges Osztály felemelkedőben lévő feje, Abakumov minden héten
beszámolt a szovjet katonák letartóztatásáról és lelövetéséről: Berija Moszkva
ostroma alatt például arról tett jelentést Mehlisznek, hogy a háború kezdete óta
638 112 embert vettek őrizetbe, és 82 865 személyt tartóztattak le. Eközben
Abakumov jelentette Sztálinnak, hogy Különleges Osztálya egy hét alatt 1189
dezertőrt letartóztatott, és 505-öt agyonlövetett. A Moszkva közelében húzódó
fronton Bulganyin „elfogó zászlóalja” megkezdte a gyávák megfélemlítését, és
mindössze három nap alatt 23 064 „dezertőrt” tartóztatott le.2 Egyes
elképzelések szerint létezett egy időszak -mégpedig 1941-ben és 1942-ben-,
amikor Sztálin szüneteltette a saját emberei között végzett tisztogatást; valójában
azonban ekkor is 994 ezer katonát ítéltek el, és 157 ezret lőttek le; ez több mint
tizenöt osztagnak felel meg.3
Berija még a régi rabokat is likvidálta: október 13-án lelőtték Poszkrjobisev
feleségét, Bronkát. Ez - akárcsak Szvanidzéék meggyilkolása - kizárólag Sztálin
parancsára történhetett. Ahogy az NKVD hátrált, gránátokat hajítottak saját
börtöneikre; az is megesett, hogy a foglyokat a hátországba szállították. Október
3-án Berija 157 „híres” foglyot likvidált az Orjolhoz közeli Medvegyev-erdőben.
Köztük volt Trockij testvére, Kamenyeva, Kamenyev özvegye is. 28-án Berija
további huszonöt személy lelövetését rendelte el: köztük a légierő volt
parancsnokáét, Ricsagovét, aki a „repülő koporsók” ügyében feleselni mert
Sztálinnal. A 4905 szerencsétlen halálraítéltet nyolc nap alatt végezték ki.4
Moszkva utcáin a sztálini rend felbomlott a német fenyegetés hatására. Az
emberek megszegték a törvényeket. Október 14-ére az üzleteket teljesen
kifosztották, az üres épületeket kirabolták. Az utcákat menekültek torlaszolták
el, akiket banditák csoportjai zaklattak. Máglyák füstje borította a várost, mivel a
hivatalnokok a papírokat égették. A Kurszk pályaudvaron „nők, gyerekek és
idősek tömege töltötte meg a teret. A hideg csontig hatolt. A gyerekek sírtak”, de
a tömeg „türelmesen és engedelmesen” várakozott. Egy század katona egymás
karjába kapaszkodva igyekezett visszatartani az embereket. Néhány
népbiztosságot és a legtöbb hivatalnok családját Kujbisevbe evakuálták. Az eget
a légvédelmi lövegek világították meg, a félig elhagyatott Kremlt pedig
elsötétítették, és hátborzongatóan álcázták: a folyóra néző falakra óriási vásznat
húztak fel, amelyre házsorok homlokzatát festették; egy valódi Potemkin-falut
alkottak.
Berija, Malenkov és Kaganovics Sztálin testőrei szerint „elvesztette
önuralmát”, ezzel az amúgy is népszerű megoldást, a megfutamodást bátorítva.
- Halomra lőnek minket, mint a fogolymadarakat - mondta Berija egy
megbeszélés alkalmával, Moszkva gyors elhagyása mellett érvelve.
A vezetők azt tanácsolták Sztálinnak, hogy Kujbisevbe települjenek át. Berija
lubjankai irodájába hívta Szudoplatovot, a „különleges feladatok” szakértőjét.
Berija éppen Malenkovval üldögélt. Utasította, hogy az összes fontos épületet
robbantsa fel: a Kaganovics Metrótól egészen a futballstadionig. 15-e éjszakáján
Berija tovább rontotta a helyzetet, amikor a helyi pártvezetőket a Dzerzsinszkij
utca 2-es szám alatti épület bombabiztos alagsorában lévő irodájába hívta össze
megbeszélésre, és bejelentette:
- Megszakadt a kapcsolat a fronttal. - Aztán ezt az utasítást adta: -
Evakuáljanak mindenkit, aki nem tud hozzájárulni Moszkva védelméhez. Osszák
szét az élelmet a lakosság között!
A gyárakban lázongások törtek ki, mert a dolgozók nem tudtak bejutni, amióta
az épületeket elaknásították. Molotov közölte a nagykövetekkel, hogy azonnal ki
fogják őket telepíteni.5
Sztálin titokzatosságba burkolózott; a hatalmasságok a kitelepítésre készültek,
de ő senkinek sem fedte fel a terveit. A Moszkva elleni légitámadások egyre
intenzívebbé váltak. Eközben Sztálin felmászott kuncevói napozóteraszára, és
onnan figyelte az eseményeket. Egyszer, amikor a kertjéből nézelődött, egy
srapnel veszélyesen közel hullott le hozzá. Vlaszik átadta neki a még meleg
darabokat. Egyik este Vaszilij Sztálin érkezett, hogy meglátogassa az apját.
Amikor egy német gép húzott el a ház fölött, az őrök nem nyitottak tüzet, mert
nem akarták Sztálin rezidenciájára vonni a figyelmet.
- Gyávák! - kiabálta Vaszilij, és elsütötte a fegyverét.
Sztálin kijött a házból.
- Eltalált valamit? - kérdezte.
 - Nem, semmit.
- Pedig megnyerte a Vorosilov Mesterlövész Díjat - morogta szárazon.
A folyamatos feszültség megtette a hatását; senki sem hitte el, mennyit
öregedett ez idő alatt. Sztálin mostanra „alacsony, fáradt, sovány arcú emberré
vált, [...] szeméből kiveszett a régi határozottság, hangjából eltűnt a
magabiztosság”. Hruscsovot megdöbbentette a „csont és bőr” ember látványa.
Amikor Andrejev és a lánya, Natasa a jeges Kreml körül sétált, látta Sztálint fel-
le kóborolni az oromzatok mellett, teljesen egyedül, és szokás szerint
alulöltözötten, kesztyű nélkül, fagytól kék arccal. Szabad pillanataiban
történelmet olvasott: ekkoriban firkálta egy új Rettegett Ivánról szóló életrajzi
könyvbe: „tanító, tanító” majd később: „Úrrá leszünk rajta.” A hangulata a
spártai keménység és a hisztérikus fecsegés között ingadozott. Konyevet
igencsak meglepte, amikor Sztálin ezt kiabálta neki a telefonba egyszer, amikor
felhívta:
- Sztálin elvtárs nem áruló! Sztálin elvtárs egy tiszteletre méltó ember; az
egyeden hibája az volt, hogy túlzottan megbízott a lovasságban.
Nyugtalanította, amikor folyamatosan azt „észlelték”, hogy náci ejtőernyősök
landolnak Moszkva közepén:
- Ejtőernyősök? Mennyi? Egy század? - Sztálin éppen a telefonba üvöltözött,
amikor az egyik tábornok jelentéstételre érkezett. - És ki látta őket? Ön látta
őket? És hol értek földet? Maga őrült... Egyenesen megmondom magának, hogy
ezt nem hiszem el. Legközelebb már azzal jön, hogy az irodája tetején landoltak!
- Lecsapta a telefont. - Már jó néhány órája kínoznak a német ejtőernyősökkel
kapcsolatos jajveszékelésükkel! Nem hagynak dolgozni! Üres szóbeszéd!6
A vezérkar Sztálin indulására készült, noha erről egyáltalán nem egyeztettek
vele. A dácsákat dinamittal felrobbantották. Egy különleges vonatot készítettek
elő; egy rejtett mellékvágányon állt, és telerakták a házaiból származó személyes
holmikkal, beleértve szeretett könyvtárát is. Négy amerikai Douglas DC-3
repülőgép is készenlétben állt.
Október 15-én a nap végén Sztálin utasította az őrséget, hogy kísérjék
Kuncevóba, amelyet már lezártak és elaknásítottak. A parancsnok közölte vele,
hogy nem tud bemenni, de Sztálin ráparancsolt:
- Távolítsák el az aknákat két-három óra alatt, fűtsenek be a kályhába a kis
házban, ott fogok dolgozni.
Másnap reggel a szokásosnál korábban ment a Kremlbe. Útközben ez a
rendmániás ember azon csodálkozott, hogy mindenfelé üzleteket fosztogató
csőcseléket lát. Őrsége állítása szerint megparancsolta, hogy az autóját állítsák
meg a Szmolenszk téren, ahol a tömeg körülvette, és sürgető kérdésekkel
halmozta el:
 - Mikor állítja már meg a Szovjet Hadsereg az ellenséget?
- Közel már a nap - felelte, majd a Kremlhez hajtatott.7
Reggel nyolc órakor Mikojant - aki szokásához híven most is hajnali hatig
dolgozott - felébresztették, és hívatták. Kilenckor a hatalmasságok összegyűltek
Sztálin lakásában, hogy megvitassák a háború nagy kérdéseit. Sztálin az egész
kormány Kujbisevbe evakuálását indítványozta. Szerinte arra kellett utasítani a
hadsereget, hogy védjék a fővárost, tartsák harcban a németeket, amíg ő készen
nem áll a tartalékok bevetésére. Molotovot és Mikojant utasította, hogy intézzék
az evakuációt Kaganoviccsal együtt, aki majd a vonatokról gondoskodik. Sztálin
azt javasolta, hogy a Politbüro még aznap távozzon, majd nagy meglepetést
keltve hozzátette:
- Én holnap reggel fogok távozni.
- Miért kell ma elmennünk, ha te csak holnap reggel fogsz? - kérdezte
méltatlankodva Mikojan. - Mi is mehetünk holnap. Scserbakov és Berija nem
mehetnek, amíg meg nem szervezték a földalatti ellenállást. Én is maradok, és
holnap veled távozom.
Sztálin beleegyezett. Molotov és Mikojan nekilátott a népbiztosságok
tájékoztatásának: délelőtt tizenegy órakor felhívták a külügyi népbiztosságot, és
utasítást adtak a kazanyi pályaudvar azonnali tájékoztatására. Kaganovics
Sztálin irodájából távozva azt mondta Mikojannak a liftben:
- Hallgass ide, amikor távozol, szólj nekem is, nehogy lemaradjak!
Amíg a vezetők ki-be futkostak Sztálin irodájából, családjaikat mindössze a
[185]
város kiürítése előtt egy órával értesítették. Másnap este hét órakor Asken
Mikojan és a három fiatalabb Mikojan gyermek Kalinyin elnökkel és más
befolyásos családokkal együtt felszállt a vonatra. A szigorúan őrzött állomáson
szőrmekabátos nők ácsorogtak jól öltözött gyermekeikkel csevegve a
vonatfüstben, mialatt a katonák vigyázva rakták fel a vonatra a „Gondosan
kezelni - kristály” jelölésű ládákat. Poszkrjobisev zokogva tette fel a vonatra a
hároméves Natasát, mit sem sejtve róla, hogy feleségét, Bronkát három nappal
korábban kivégezték. Kislányának megígérte, hogy amilyen hamar csak lehet,
meglátogatja, majd visszasietett Sztálinhoz. Várakozás közben Valentyin
Berezkovnak, Molotov tolmácsának feltűnt, hogy a pocsolyák befagytak. A
német páncélosok ismét képesek lettek a haladásra.
Zsukov elhatározta, hogy tartja a vonalat. Természetesen érzékelte a felső
körökben kitört pánikot. Meg volt győződve róla, hogy képes megmenteni
Moszkvát, mondta egy látogatóba érkezett szerkesztőnek, „na de ők, ott?”-tette
fel a kérdést a Kremlben lévő Sztálinra célozva.8
Ezen az estén a vezetők egy hátborzongatóan elhagyatott Kremlbe érkeztek
meg. Amint egy komisszár belépett Sztálin lakásába, a vezér dohányozva és
járkálva, régi zubbonyában és kitérdesedett, csizmába tűrt nadrágjában előlépett
a hálószobájából. Észrevették, hogy a könyvespolcok üresek, a könyveket mind
felrakták a vonatra. Senki sem ült le. Sztálin hirtelen abbahagyta a járkálást:
- Mi a helyzet Moszkvával?
A vezetők hallgattak, de egy fiatal komisszár végül megszólalt: a metró nem
közlekedik, a pékségek zárva tartanak. A gyári munkások meg vannak róla
győződve, hogy a kormány megfutamodott. A felük nem kapott fizetést. A
munkások azt hiszik, az Állami Bank főnöke megszökött a pénzzel.
- Szóval nem is olyan rossz. Rosszabbra számítottam. - Sztálin utasítást adott,
hogy a pénzt áramoltassák vissza a Gorkijba.
Scserbakovnak és Pronyinnak, a moszkvai pártfőnöknek és a tanácselnöknek
helyre kell állítani a rendet, és közvetíteniük kell a döntést, hogy Moszkvát az
utolsó emberig tartani fogják. Sztálin a Kremlben maradt. A vezetők a város felé
vették az irányt: Mikojan ötezer ideges, kifizetetlen munkás előtt mondott
beszédet a Sztálin Automobil Műveknél. A pánik azonban nem szűnt meg:
csavargók és tolvajok járkáltak az utcákon. Még a Kremllel szemben, a folyó
túloldalán álló brit nagykövetséget is kifosztották; az őrség elmenekült. Moszkva
tizenhat hídját aláaknázták.9
* * *
Sztálin két hosszú napig tétovázott. Nem tudjuk pontosan, mit csinált, annyi
azonban bizonyos, hogy az irodájában nem jelent meg. A Moszkváért folytatott
legendás küzdelem tetőpontján a Vezér nagykabátjában, egy matracra heveredett
le a metró föld alatti termeiben, akárcsak egy csavargó. Sztálin intézkedései
nyomán szörnyű hiányosságokra derült fény a háborús felkészülésben.
Gyakoriak voltak a légitámadások, de sem a Kremlben, sem Kuncevóban nem
voltak bunkerek. Mialatt Kaganovics a Sztálin által precízen megtervezett
bunkerek sürgős építését ellenőrizte, a Vezér az egyetlen alkalmas helyszínen, a
légvédelem főhadiszállásán, a városházában, a Kirov (Mjasznyickaja) utca 33.
szám alatt dolgozott, ahol egy hálószobája is volt. A légitámadások során lifttel
ereszkedett le dolgozni a Kirov metróállomásra (ma Gsisztije Prudi) - egészen
október 28-áig, amikor egy bomba hullott a ház udvarába. Ezután Sztálin már
kizárólag az állomáson dolgozott, ott is aludt.
A metróban egy különleges fülkében tartózkodott, amelyet furnérlemez
panelekkel rekesztettek el a robogó vonatoktól. Vezérkarából sokan az állomáson
parkoló közönséges föld alatti vagonokban aludtak. A vezérkar a Belorusszkij
metróállomáson dolgozott. A Kirov utca alatti, föld alatti főhadiszálláson irodák,
íróasztalok és alvófülkék is voltak. Az elhaladó vonatok miatt a papírok
összevissza szálltak, ezért az asztalokhoz tűzték őket. Miután Sztálin egész nap
dolgozott föld alatti irodájában, a korai órákban hálókocsija felé támolygott.
Vlaszik és a testőrei álltak őrt a gyenge menedék körül, és valószínűleg úgy
aludtak az ajtók előtt, ahogy a középkori fegyvernökök őrizték királyukat. Egy
vezérkari ezredes, Szergej Styemenko - egy tevékeny, karizmatikus,
harmincnégy éves, sűrű, fekete bajuszú kozák - Sztálinnal szoros
munkakapcsolatban dolgozott. Néha egy „hálóhelyen” aludtak, nemritkán
nagykabátban pihentek le az irodában lévő matracokra. Más hadúrról aligha
lehetne elképzelni, hogy ilyen körülmények között élt, Sztálin számára,
forradalmi múltja miatt azonban egyáltalán nem volt ismeretlen az ilyen
életforma.10
* * *
Október 17-én Scserbakov beszédet mondott a rádióban, hogy helyreállítsa a
moszkvaiak morálját; túl sok eredményt azonban nem ért el, mivel az utcák tele
voltak dezertőrökkel és menekültekkel, akik taligán tolták szerzeményeiket.
Sztálin még mindig tűnődött, elhagyja-e Moszkvát. Végül elérkezett a pillanat,
valószínűleg 18-án késő este, amikor meg kellett hoznia a döntést. A légierő
tábornoka, Golovanov emlékezett rá, hogy lehangoltnak és határozatlannak látta
Sztálint.
- Mit tegyünk? - ismételgette. - Mit tegyünk?
Karrierje legvilágrengetőbb pillanatában Sztálin megvitatta a döntést a
tábornokokkal és a komisszárokkal, a testőrökkel és a szolgákkal. Szorgalmasan
ismerkedett a történelemmel. Egy 1941-ben kiadott, Kutuzovról szóló
bibliográfiát tanulmányozott (Kutuzov elhagyta Moszkvát). „Az utolsó percig -
húzta alá keményen - senki sem tudta, mit szándékozik tenni Kutuzov.”
Visszatérve a lakásba, Valecska fehér kötényében vidáman szolgálta fel a
vacsorát Sztálinnak és a vezetőknek. Amikor néhányan közülük az evakuálás
felé hajlottak, Sztálin „örökké mosolygó” házvezetőnőjére pillantott.
- Valentyina Vasziljevna! - szólt neki hirtelen Sztálin. - Készen állsz rá, hogy
elhagyd Moszkvát?
- Sztálin elvtárs! - felelte paraszti nyelven. - Moszkva az Anyánk, az
otthonunk. Meg kell védeni!
- így beszél egy igazi moszkvai! - mondta Sztálin a Politbürónak.
Úgy tűnt, Szvetlána is ellenzi Moszkva elhagyását, legalábbis Kujbisevből írt
soraiból ez tűnik ki: „Kedves Papa, drága apám, üdvözletem küldöm. [...] Papa,
miért lopakodnak a németek egyre közelebb hozzánk? Mikor kapják meg végre,
amit megérdemelnek? Elvégre nem adhatjuk át nekik az összes ipari
városunkat.”
Sztálin felhívta Zsukovot, és megkérdezte:
- Biztosak vagyunk benne, hogy tudjuk tartani Moszkvát? Fájdalommal a
 [186]
szívemben kérdezem ezt öntől. Az igazat mondja, hű bolsevikként! Zsukov
azt felelte, meg lehet tartani. - Bátorító, hogy ilyen biztos benne!”
Sztálin utasította az őrséget, hogy vigyék „messzi” dácsájába,
Szemjonovszkóba, ami lényegesen távolabb esett a harcoktól, mint Kuncevo.
Berija grúzul azt felelte, hogy azt is felrobbantották. De Sztálin mérgesen
ragaszkodott hozzá, hogy megy. Amikor odaért, azt vette észre, hogy a
parancsnok éppen az utolsó holmikat pakolja össze.
- Mi folyik itt? - kérdezte nyersen.
- Készülődünk, Sztálin elvtárs, a Kujbisevbe történő evakuálásra.
Sztálin valószínűleg a különleges vonathoz vitette magát sofőrjével, ami
szigorú őrség felügyelete alatt parkolt a normális esetben talpfák tárolására
használt Abelmanovszkij-csomópontnál. Egy Sztálin irodájából származó forrás
beszámolt róla, hogy végigsétált a vonat mellett, amiről Mikojan és Molotov
nem tesz említést. Ha Sztálint meglátták volna egy vonat közelében,
valószínűleg pánik tör ki, ám Sztálin kedvelte az ilyen melodramatikus
jeleneteket.
Ha mégis megtörtént az eset, akkor a látvány, amit ez az alacsony, vékony,
„fáradt és sovány arcú” ember keltett, amint katonai nagykabátban és
bakancsban kóborol a majdnem teljesen elhagyatott, de erősen őrzött
mellékvágányon, egy készen álló mozdony füstjében, érzelmileg éppoly hatásos
lehetett, mint amennyire politikailag döntő fontosságú. Sztálin végül a berakodás
abbahagyására utasította dácsája parancsnokait:
- Nem lesz evakuálás. Itt maradunk egészen a győzelemig! - parancsolta
„nyugodtan, de határozottan”.
Amikor visszatért a Kremlbe, összehívta az őrségét, és azt mondta nekik:
- Nem hagyom el Moszkvát. Maguk pedig itt maradnak velem.
Utasította Kaganovicsot, hogy törölje a különleges vonat indulását.12
A sztálinista rendszer addig lehetővé tette a kishitűség és a dac között
ingadozó vezetőknek, hogy saját politikájukat kövessék, amíg Sztálin meg nem
szólalt. Attól fogva azonban az ő szava volt a törvény. Október 18-án, azon a
„nyirkos, nedves” estén a város védelmével megbízott csapatot összehívták
Berija irodájában, ahol a grúz „Moszkva elhagyásának szükségességéről próbált
meggyőzni bennünket. A Volga mögé történő visszavonulást fontolgatta - írta az
egyik jelenlévő. Mivel fogjuk megvédeni Moszkvát? Nincs semmink. [...]
Mindannyiunkat elpusztítanak itt”. Malenkov egyetértett vele. Molotov,
becsületére váljon, „az ellenvéleményét mormolta”. A többiek „hallgattak”.
Állítólag Berija volt a visszavonulás fő támogatója, bár később mindenért ő lett a
bűnbak, ami Sztálin ideje alatt történt. Moszkva alkoholista vezetője, Scserbakov
is a visszavonulást tartotta helyesnek, de úgy tűnt, elvesztette a lélekjelenlétét.
Utóbb „rémülten” kérdezgette Beriját, mi történik, ha Sztálin rájön.
19-én délután 3 óra 40 perckor Sztálin a Kis Sarokba hívta a vezetőket és a
tábornokokat. „Az asztalhoz lépett, és így szólt: „A helyzet mindannyiuk előtt
ismert. Meg tudjuk védeni Moszkvát?”
Senki sem válaszolt. A csend „nyomasztóvá” vált. Sztálin várt, aztán folytatta:
- Ha nem vagytok hajlandók válaszolni, kénytelen vagyok egyesével
megkérdezni a véleményeteket.
Molotovval kezdte, aki ragaszkodott nézetéhez:
- Meg kell védenünk Moszkvát!
Mindenki - Beriját és Malenkovot is beleértve - ugyanezt a választ adta. Berija
- ahogy fia fogalmazott - elfogadta Sztálin nézőpontját: „Az apám sosem
cselekedett volna így, ha nem ismerte [...] [és] tudta volna előre [Sztálin]
reakcióját.”
- Ha elmész, Moszkva elvész - jelentette ki Berija.
Scserbakov egyike volt azoknak, akiknek kétely érződött a hangjában.
- A viselkedésedet kétféleképpen lehet magyarázni - mondta Sztálin. - Vagy
semmirekellő áruló, vagy idióta vagy. Szívesebben tekintenélek idiótának. -
Ezután hangot adott véleményének, és Poszkrjobisevvel behívatta a
tábornokokat. Amikor Telegyin és Moszkva parancsnoka, az NKVD-tábornok
Artyemjev megérkezett, Sztálin pipázva, feszülten járkált fel-alá a keskeny
szőnyegen. „A jelenlévők arca - idézte vissza Telegyin - elárulta, hogy nemrég
indulatos megbeszélésre kerülhetett sor, és a kedélyek még nem csillapodtak le.
Sztálin köszöntés nélkül hozzánk fordult, és megkérdezte:
- Milyen a helyzet Moszkvában?”
- Riasztó - jelentette Artyemjev.
- Mit tanácsol? - csattant fel Sztálin.
- Ostromállapotot kell hirdetni Moszkvában - válaszolta Artyemjev.
- Helyes!
Sztálin a vázlat megírására utasította „legjobb hivatalnokát”. Amikor
Malenkov felolvasta bőbeszédű határozatát, Sztálin olyan mérges lett, hogy
odarohant, és „szó szerint kikapta a kezéből a papírlapokat”. Aztán fürgén
lediktálta határozatát Scserbakovnak, parancsba adva a gyanúsított bűnözők
„azonnali lelövését”.
Sztálin kiválóan ismerte a Moszkva védelmére felállított hadosztályt. Sokuk
nevét emlékezetből is tudta. Aztán kijelölte a parancsnokokat. Az NKVD-t
rászabadították az utcákra: dezertőröket végeztek ki, de még azokat a
házfelügyelőket sem kímélték, akik megpróbálták elhagyni az épületeket.
Meghozták a döntést a maradásról és a harcról. Sztálin jelenléte Moszkvában,
ahogy Dimitrov, a Komintern vezetője fogalmazott, „felért egy méretes
hadsereggel”. Sztálin a bizonytalanság megszűntével új erőre kapott: amikor egy
komisszár felhívta a frontról, hogy a keleti evakuálás részleteiről beszéljen vele,
Sztálin félbeszakította:
- Tudja meg, vannak-e az elvtársainak ásói!
- Mijei, Sztálin elvtárs?
- Ásói.
A komisszár megkérdezte a háttérben, hogy vannak-e ásóik.
- Milyen ásók, Sztálin elvtárs, valami különleges, vagy amivel a földet
forgatják?
- Mindegy, melyik.
- Igen, vannak ásóink! Mit csináljunk velük?
- Mondja meg az elvtársainak - válaszolta Sztálin nyugodtan -, hogy fogják az
ásóikat, és kezdjék el kiásni saját sírjukat! Nem hagyjuk el Moszkvát! És ők sem
fogják...
Sztálin udvaroncai még most is civakodtak egymással: Sztálin utasította
Molotovot, hogy utazzon Kujbisevbe, és ellenőrizze Voznyeszenszkijt, aki oda
menekítette a kormányt.
- Hadd jöjjön velem Mikojan! - mondta Molotov.
- Nem vagyok a kísérőd! - kiabálta Mikojan. - Vagy talán az vagyok?
- Miért nem mész te is? - érdeklődött Sztálin.
Öt nappal később Sztálin visszahívta őket.13
A német páncélosok folytatták az előrenyomulást a fagyott havon, és lassan
bekerítéssel fenyegették Moszkvát. Zsukovnak nem maradtak tartalékai. Június
óta hárommillió katonát veszítettek, Sztálin jegyzettömbje gyakorlatilag üres
lett. Sztálin és Malenkov olyan volt, mint egy zsarnok kereskedő és annak kövér
könyvelő fia alkotta páros: Sztálin féltékenyen őrizte titkos tartalékait, Malenkov
pedig mellette üldögélt, és mindent számon tartott. Sztálin egyszer megkérdezett
egy tábornokot, mi mentené meg a fővárost.
- Tartalékok - érkezett a válasz.
- Tartalékok segítségével bármilyen idióta - szólt ingerülten Sztálin - képes
lenne megvédeni a várost.
Sztálin nagylelkűen adott neki tizenöt tankot, Malenkov pedig azt vette észre,
hogy ez volt mindenük, ami megmaradt. A hatalmas birodalom óriási katonai
erőforrásai alig néhány hónap alatt tizenöt tankra csökkentek. Berlinben a Reich
sajtóirodája bejelentette, hogy „Oroszországnak befellegzett”, de Sztálin szigorú
gazdálkodása a tartalékokkal, karöltve Zsukov briliáns és brutális harci
megoldásaival, egyre komolyabb hatást gyakorolt a németekre, akiknek gépei a
sár és jég miatt kezdték felmondani a szolgálatot, katonái pedig fáztak és
kimerültek. Ismét megálltak. Immár a végső előrenyomulásra készültek fel,
annak biztos tudatában, hogy Sztálin erőforrásai teljesen kimerültek. Sztálin
noteszében azonban volt még egy lap, amelyről nem tudhattak.
Sztálin távol-keleti, hétszázezer főből álló hadtestének faladata a Japán elleni
védekezés volt, ám szeptember végén Richard Sorge, a kém, akit Sztálin csak
bordélyüzemeltetőnek hívott, jelentést tett, hogy Japán nem támadja meg
Oroszországot. Október 12-én Sztálin megtárgyalta a dolgot a távol-keleti
helytartóival, akik a helyi hírszerzéstől kapott információk alapján ugyancsak
megerősítették, hogy Tokiónak nincsenek ellenséges szándékai. Kaganovics
megállás nélkül indította a vonatokat, amelyeken napokon belül négyszázezer
kipihent katona, ezer tank és ezer repülőgép tette meg az utat az eurázsiai
pusztaságon át. Ez volt a háború egyik legmeghatározóbb logisztikai csodája. Az
utolsó vonat 17-én indult. A titkos légiók gyülekezni kezdtek Moszkva mögött.14
***
Sztálin beköltözött új kremli bunkerébe, ami a Kis Sarok precíz másolata
volt; még a jól ismert faburkolat is megvolt. Igaz, hosszú folyosói leginkább egy
„vasúti hálókocsira hasonlítottak. Jobbra egy ajtósor” helyezkedett el, amelyet
„szigorú biztonsági őrizet” alatt tartottak. A hivatalnokok „az egyik bal oldali
hálófülkében” vártak. Hamarosan megjelent Poszkrjobisev, és bevezette őket egy
„tágas, erősen kivilágított szobába, amelynek egyik sarkában egy nagy íróasztal”
állt. Itt járkált fel-alá Sztálin, általában vezérkari főnöke, a gyengélkedő tiszt,
Saposnyikov marsall kíséretében. A Sztálinnál alig fiatalabb Saposnyikov
ritkuló, középen elválasztott hajával és megfáradt, sárga tatár arccsontjával úgy
nézett ki, mintha „valami speciális vudu átkot szórtak volna rá. Olyan volt, mint
egy halott (aki már legalább három hónapja távozott az élők sorából), de ha
véletlenül mégis élt, akkor nagyon-nagyon öregnek kellett lennie” - legalábbis
egy brit diplomata szerint. Saposnyikov mindenkit golubcsiknak, azaz kedves
barátomnak hívott. Sztálint elbűvölte a cári ezredes előkelősége. Amikor egyik
nap néhány tábornok nem tett jelentést, Sztálin mérgesen megkérdezte Sapos-
nyikovtól, megbüntette-e őket. Természetesen, vágta rá Saposnyikov, „súlyos
megrovásban” részesítette őket. Ez már kevéssé nyűgözte le Sztálint:
- Egy katona számára ez nem büntetés!
Saposnyikov azonban türelmesen elmagyarázta:
- A régi katonai hagyomány szerint ha a vezérkari főnök megrovásban részesít
[egy tisztet], akkor a bűnös félnek fel kell ajánlania lemondását.
Sztálin csak kuncogni tudott ezen a régimódi elképzelésen. Saposnyikov
azonban igazi túlélőnek bizonyult: a húszas években megtámadta Tuha-
csevszkijt; 1937-ben bíróként szolgált; egyszer még egy szakácsot is szabotőr-
nek nevezett, amiért az elsózta a húst. Soha nem írt alá semmit anélkül, hogy
először át ne nézte volna. Sztálin jelenlétében „nem volt véleménye”. Miközben
soha nem tagadta meg nézeteit, soha nem ellenkezett, ha felülbírálták azokat. O
volt az egyetlen tábornok, akit Sztálin kereszt- és családnevén szólított, és az
[187] ;15
egyedüli, aki dohányozhatott az irodájában.
A háború elérte a Kremlt, amelynek az udvarát már bombakráterek tarkították.
Mikojant is a földre kényszerítette egy bomba. Október 28-án Malenkov a Régi
téren dolgozott, amikor Sztálin a Kremlbe kérette. Alighogy elindult, egy német
bomba földig rombolta az épületet.
- Megmentettem az életét! - mondta neki Sztálin.
Egyik nap Sztálin személyesen akarta végignézni a német állások ellen
irányuló zárótüzet. Berija nagyon aggódott, hogy őt fogják hibáztatni, ha valami
rosszul sül el. Sztálin, testőrei kíséretében, kocsival a volokolamszki úton a front
felé indult, de amint közelebb értek a hadszíntérhez, Vlaszik nem engedte, hogy
továbbhaladjanak. Sztálin csak messziről figyelhette az eseményeket. Aztán egy
tank nekiütközött a limuzinjának, amitől testőrei halálra rémültek. Berija rávette
Sztálint, hogy cseréljenek autót, és menjen haza. Sztálin így is kicsit jobb kedvre
derült. Még Szvetlánának is megengedte, hogy meglátogassa egy pár napra, de
aztán a bunkerben mogorván tudomást sem vett lánya jelenlétéről, és csak a
kujbisevi „átkozott kasztot” szidalmazta. Ami viszont ennél is fontosabbnak
bizonyult, a nagy színműíró kitalálta a vakmerő, de inspiráló show-elemet.16
* * *
Október 30-án Sztálin hirtelen megkérdezte Artyemjev tábornokot:
- Hogy fogjuk megtartani a katonai díszszemlét?
- Nem lehet felvonulás - válaszolta Artyemjev.
A németek alig nyolcvan kilométerre voltak. Molotov és Berija azt hitte,
Sztálin viccel. De ő, tudomást sem véve róluk, higgadtan azt mondta:
- A felvonulást november 7-én tartjuk. [...] Magam gondoskodom róla. Ha
légitámadás lenne a felvonulás alatt, és néhányan meghalnának vagy
megsebesülnének, gyorsan el kell őket távolítani, és a díszszemle mehet is
tovább. Felvételeket kell készíteni, hogy az egész országba eljusson. Én tartom a
beszédet. [...] Mit szóltok hozzá?
- Na és a kockázat? - kérlelte Molotov. - Bár beismerem, a politikai hatás [...]
óriási lenne!
- Eldöntöttük!
Artyemjev azt kérdezte, mikor kezdődik majd a felvonulás.
- Gondoskodjon róla, hogy egészen az utolsó pillanatig senki ne tudja, még én
se!
Egy hét múlva a német kémeknek igencsak furcsa látványban lehetett részük:
a moszkvaiak csekisták felügyelete alatt kifelé hordták a székeket a Bolsoj
Színházból, és lecipelték őket a Majakovszkij metró lépcsőin.
Aznap este a hatalmasságok lifttel lementek a Majakovszkij állomásra, ahol az
egyik oldalon egy nyitott ajtajú vonatot találtak. Belsejében szendvicsekkel és
üdítőkkel megrakott asztalok álltak. Miután elfogyasztották a frissítőt, helyet
foglaltak a színházi székeken. Sztálin Molotov, Mikojan, Berija,
Kaganovics és Malenkov társaságában várakozott a következő állomáson, és
metróval mentek a Majakovszkijra. Tapsvihar közepette elfoglalták helyüket a
Politbüro emelvényén. Levitán, a hírolvasó egy vasúti kocsin lévő rádió-
állomásról közvetítette a programot. Az NKVD együttese Dunajevszkij és
Alekszandrov dalait játszotta, Kozlovszkij énekelt. Sztálin fél órán át beszélt
gondolatébresztő, nyugodt hangnemben:
- Ha pusztító háborút akarnak, megkapják!
Ezután Artyemjev tábornok Sztálinhoz ment, és közölte vele, hogy a
díszszemle reggel nyolc órakor veszi kezdetét. Egészen hajnali két óráig még a
részt vevő tisztek sem ismerték a részleteket.
Nem sokkal nyolc óra előtt, a csípős szél kíséretében érkező hóvihar közepette
- amely megóvta őket a német légitámadástól - Sztálin a Politbüro élén felment a
mauzóleum lépcsőjén, csakúgy, mint a régi időkben. A különbség pusztán annyi
volt, hogy az eseményre kicsit korábban került sor, és mindenki rendkívül ideges
volt. Berija és Malenkov megparancsolta a különleges ügyek kiváló intézőjének,
Szudoplatovnak, hogy értesítse őket a Mauzóleumban, ha a németek
támadnának. A parádék közönség-kedvence, Bugyonnij egy szablyával, fehér
csődörön lovagolt a Szpasszkij-kaputól, tisztelgett; ezzel kezdetét vette a
díszszemle. A tankok - beleértve a háború kiemelkedő gépezeteit, a T-34-eseket -
és a katonák menetoszlopban vonultak fel, majd a Szent Vazulnál
visszafordultak, és a Gorkij utcában folytatták a felvonulást.
Egyetlen igazán feszült pillanat akadt, amikor egy nehéz Kliment Vorosilov
tank váratlanul megállt, és rossz irányba fordult, és egy másik is követte.
Teljesen fel voltak fegyverezve. Sztálin is nagy figyelemmel követte a baklövést,
Artyemjev azonnal elrendelte beosztottjainak az eset kivizsgálását. Miután
utolérték a tankot, és kihallgatták a legénységét, kiderült, hogy az első tank
kapott egy üzenetet, hogy egy másik tank bajban van. A gyakorlatnak
megfelelően a tankok az előbbi segítségére sietettek. Amikor Artyemjev
jelentette a mauzóleumban, a hatalmasságok annyira megkönnyebbültek, hogy
jót nevettek a dolgon; senki nem kapott büntetést. Sztálin Szuvorov, Kutuzov és
Alekszandr Nyevszkij Oroszországának hazafias küzdelméről beszélt röviden.
Az anyaföld veszélyben van, ám kitartó. Azon a bizonyos éjszakán tényleg
beköszöntött az orosz fagy.17
 November 13-án Sztálin felhívta Zsukovot, hogy megtervezzék az ellen-
támadást, ami majd megzavarja a németeket. Zsukov és Bulganyin szerint olyan
kevés erőforrás vethető be, ami nem elég egy támadásra, ám Sztálin hajthatatlan
maradt.
- Milyen katonai erők állnak rendelkezésünkre? - kérdezte Zsukov.
- Tekintse elintézettnek!
Sztálin nyomban telefonált Bulganyinnak:
- Te és Zsukov túl sok szabadságot engedtek magatoknak. Mi azonban véget
vetünk ennek.
Bulganyin Zsukov irodájába rohant:
- Ezúttal keményen megkaptam! - mondta.
A november 15-ei, idegőrlő német támadásra az oroszok ellentámadásokkal
igyekeztek válaszolni. A németek ezzel az utolsó rohammal akarták bevenni
Moszkvát. Sikerült is áttörniük. Sztálin ismét megkérdezte Zsukovot, tudja-e
tartani Moszkvát.
- Egyértelműen tartani fogjuk Moszkvát. De szükségünk van legalább két
másik hadseregre és nem kevesebb mint kétszáz tankra.
Sztálin a rendelkezésére bocsátotta a katonákat, „de jelenleg nincs tankunk”.
Zsukov ellenállt, és december 5-én elcsendesedett a front. Húsz nap alatt 155
ezer ember veszett oda. Hitler Blitzkriegje gyakorlatilag kudarcba fulladt.
December 6-án Sztálin három újabb sereget bocsátott Zsukov rendelkezésére, és
a négy legközelebbi fronton fontos ellentámadást rendelt el.18 Másnap Japán
megtámadta Amerikát Pearl Harbornál.19
Zsukov mintegy 320 kilométernyire szorította vissza a németeket. Sztálin
hiúságáról azonban még egy ilyen komoly küzdelem során sem feledkeztek meg
a tábornokok: Mehlisz egykor Sztálin születésnapján igyekezett győzelmet aratni
Finnország ellen, most pedig Zsukov és Bulganyin parancsba adta Golubevnek,
a 10. hadtest parancsnokának:
- Holnap lesz Sztálin születésnapja. Balabanovo elfoglalásával próbálja meg
emlékezetessé tenni ezt a napot. Az eseményt bele szeretnénk foglalni a
Sztálinnak küldött jelentésünkbe, ezért a fejleményeket legkésőbb december 21-
én este hét óráig tudassa velünk!
A moszkvai csata volt Sztálin első, noha korlátozott győzelme. Rögtön
veszélyesen optimista lett, és ezt mondta az odalátogató brit külügyminiszternek,
Anthony Edennek:
- Az oroszok már kétszer voltak Berlinben, és hamarosan harmadszor is
[188]
eljutnak oda.
Ezután azonban még több millió ember halálába és majdnem négy évbe került
a Berlinig történő eljutás. Zsukov annyira kimerült, hogy amikor Sztálin
telefonált, segédtisztjei kénytelenek voltak azt mondani:
- Zsukov alszik, és nem ébreszthetjük fel.
- Ne is ébresszék fel, várják meg, amíg felébred magától - válaszolta a vezér
jóindulatúan. - Hadd aludjon.20
* * *
Január 5-én a túlságosan is magabiztos Vezér összehívta Zsukovot és a
tábornokokat, hogy megbeszéljék a Leningrádtól a Fekete-tengerig nyúló,
hatalmas támadás terveit, ami megpróbált előnyt kovácsolni a német vereségből.
- Ki kíván beszélni? - kérdezte Sztálin.
Zsukov bírálta a támadás ötletét, mondván, hogy a hadseregnek több emberre
és tankra van szüksége. Voznyeszenszkij is ellenezte az elképzelést, arra
hivatkozva, hogy nem tudja biztosítani a szükséges harckocsikat. Sztálin
ragaszkodott a támadáshoz, ezért Malenkov és Berija kritizálni kezdte
Voznyeszenszkij t, amiért „mindig talál valamilyen leküzdhetetlen és előre nem
látható” kifogást.
- Akkor ezzel most - mondta Sztálin - berekesztjük a találkozót.
Sztálin előszobájában az öreg Saposnyikov próbálta vigasztalni Zsukovot:
- Hiába érveltél. Ezeket a kérdéseket már rég eldöntötte a Vezér...
- Akkor miért kérdezték meg a véleményünket?
- Nem tudom, kedves barátom.21
A negyvenhárom éves, intelligens és fáradhatatlan Berija a háború során
telhetetlen birodalomépítőnek bizonyult. Tagadhatatlan azonban, hogy
leszállította a tankokat és fegyvereket, amelyekre Sztálinnak szüksége volt.
Berija igyekezett felülkerekedni Voznyeszenszkijen, akit ki nem állhatott, és
hamarosan Molotovot és az idősebb generációt is felülmúlta. Berija számára
nem létezett megoldhatatlanul bonyolult vagy túlzottan nagyszabású feladat;
egyszerre volt Sztálin Himmlere és Speerje. A létező legkülönfélébb
fenyegetéseket alkalmazta. Gyakran kérdezgette beosztottjait:
- Szeretnék látni, ahogy felkel és lenyugszik a nap? Ha igen, akkor legyenek
óvatosak!
Sztálin 1942 januárjának elején a lakásán a fegyverhiányról tárgyalt az ipari
trojkával, Berijával, Malenkovval és Mikojannak.
- Mi a probléma? - kiáltott fel Sztálin.
Berija felmutatott egy diagramot, amely azt mutatta, hogy Voznyeszensz-
kijnek nem sikerült elegendő fegyvert előállítania.
És mit lehetne tenni?
- Nem tudom, Sztálin elvtárs - válaszolta Berija ravaszul.
 Sztálin azonnal ráruházta a létfontosságú iparág vezetését.
- Sztálin elvtárs, nem tudom, vajon nekem sikerül-e... Tapasztalatlan vagyok
az ilyesfajta dolgokban...
- Nem tapasztalatra van itt szükség, hanem határozott szervezőre. [...]
Használj foglyokat a munkához!
A vasutat működtetni még az energikus és szigorú Kaganovicsnak is
lehetetlennek bizonyult.
Amikor az egyik komisszár, Bajbakov jelentést tett a „Lokomotívnak”, az
felugrott, és a kabátjának hajtókájánál fogva megrázta a komisszárt. Berija
rögtön beszámolt Sztálinnak Kaganovics asztalcsapkodós természetéről:
- A vasutak helyzete azért romlik, mert [Kaganovics] nem fogadja meg a
tanácsot, [...] csupán hisztériás rohamokkal válaszol.
Kaganovicsot amiatt is bírálták, hogy rosszul vezette a gyárak evakuálását, és
elbocsátották, mert „képtelen megállni a helyét a háborús körűimé-nyék között”.
Hamarosan azonban visszatért. A tankok előállításával kapcsolatban Molotov
sem tudott jobb eredményeket felmutatni.
- Hogyan boldogul [Molotov]? - kérdezte Sztálin Beriját, ismét Malenkov és
Mikojan jelenlétében.
- Nincs kapcsolata a gyárakkal, nem megfelelően irányítja azokat, [...] és
végeláthatatlan gyűléseket tart - válaszolta Berija, akinek hamarosan a tankok is
hatásköré alá kerültek.
Molotov elvesztette ugyan a tankokat, mégis a világ színe elé léphetett.22

 MOLOTOV LONDONBAN, MEHLISZ A KRÍM-FÉLSZIGETEN,
HRUSCSOV AZ ÖSSZEOMLÁS SZÉLÉN

Május 8-án a külügyi népbiztos egy négymotoros repülőgépen Londonba

repült. Arra kapott utasítást Sztálintól, hogy ígéretet szerezzen a második front
megnyitására, és elismertesse az 1941-es orosz határokat, beleértve a Baltikumot
is. Az útvonal megtervezésével személyesen bízta meg kedvenc légierő-
tábornokát, Golovanovot. „Sztálin remek konspirátor volt - emlékezett vissza
Golovanov. - Az utazást a legnagyobb titokban terveztük. Az útvonaltervet még
akkor is az íróasztalom fiókjába kellett rejtenem, amikor a segédem lépett az
irodámba. Sztálin [...] azt mondta: »Csak hárman tudunk minderről: ön, Molotov
és én.«” Mr. Brown - Molotov fedőneve - Skóciában szállt le. Edén fogadta,
akivel vonattal ment Glasgow-ból Londonba. Amikor megtudta, hogy még szó
sincs a második frontról, elutasította a tárgyalásokat Edén javaslatáról, amely a
szovjet határokat sem említette. Molotov azonnal jelentette Sztálinnak:
„Elfogadhatatlannak tartjuk az egyezményt. [...] Egy értelmeden nyilatkozat.” A
Vezér azonban meggondolta magát: „1. Nem tartjuk értelmeden nyilatkozatnak,
fontosnak tekintjük. [...] Talán nem is olyan rossz. Szabad kezet ad. A határok
kérdésében majd az erő dönt. 2. Kívánatos lenne, hogy mihamarabb írd alá az
egyezményt, és repülj Amerikába.” Eközben Molotov az angol vidéki életből is
ízelítőt kapott: talán biztonsági megfontolásból azt kérte, hogy Londonon kívül
szállásolják el, így Churchill átadta a Chequerst, hivatalos vidéki rezidenciáját.
Mr. Brownt nem nyűgözte le annak Tudor-stílusú eleganciája. „Nem olyan
díszes, valami régi ház - tűnődött. - Inkább egy kis kertes épület. Állítólag
[189]
valami nemes adta a kormánynak.” Sztálin és Molotov végtelen
felsőbbrendűséggel hitt az orosz nagyszerűségben; végtére is Nagy Katalin
palotájában éltek és dolgoztak. A fürdőszobákat azonban alaposan megfigyelte
Molotov; a tárgyalásokról már rég elfeledkezett, de a mosdókra jóval később is
emlékezett. „Volt ugyan egy fürdőszoba - panaszkodott -, de sehol egy zuhany.”
Amint megérkezett, testőrei az „összes hálószoba kulcsát” elkérték, és minden
éjszaka bezárkózott. „A Chequers személyzetének végül sikerült bejutnia, hogy
megágyazzanak - írta Churchill. - Igencsak meglepődtek, amikor pisztolyokat
találtak a párnák alatt. Éjszakára kitett egy revolvert a hálóköntöse és az
irattáskája mellé.” Amikor Molotov nem tartózkodott a házban, „szolgálói”
Cerberusként őrizték a szobáját.
Az egyezmény május 26-i aláírása után Molotov Washingtonba repült, hogy
Roosevelttel találkozzon, aki egy zöld selyemkeretes, dedikált fényképpel
ajándékozta meg. Ez állt rajta: „Barátomnak, Vjacseszlav Molotovnak Franklin
Roosevelttől, 1942. május 30.” Rooseveltet „társaságkedvelő és kellemes”
személyiségnek találta, a Fehér Ház pedig nagyobb hatással volt rá, mint a
Chequers - főleg a fürdőszoba tekintetében: „Minden olyan volt, amilyennek
lennie kellett - fogalmazott. - A fürdőszobához zuhany is tartozott.”
A hazaúton, június 9-én ismét megállt Londonban. Mielőtt végleg hazaindult
volna, érzelmes pillanatra került sor. Churchill a Downing Street 10. alatti épület
kerti kapujában beszélgetett az orosszal: „Megragadtam a karját - írta Churchill -
, és egymás szemébe néztünk. Hirtelen mély megindultság látszott rajta. A
külsőségek mögül előtűnt az ember. Ugyanazzal a szorítással válaszolt.
Csendben megszorítottuk egymás kezét. [...] Összetartoztunk, ami sokaknak az
életet vagy éppen a halált jelentette.” Molotov is elismerte, hogy jól kijött
Churchill-lel: „Igen, megittunk egy vagy két pohárral - idézte fel a történteket. -
Az egész éjszakát átbeszélgettük.” Ennek ellenére egy pillanatig sem feledkezett
meg arról, hogy Churchill „imperialista, a legerősebb és legokosabb mind közül.
[...] Száz százalékig imperialista. így kötöttem barátságot a burzsoáziával.” A
második front bizonytalan ígéretével, egy Amerikával kötött, felbecsülhetetlen
értékű kölcsönbérleti egyezménnyel és egy Nagy-Britanniával kötött
szövetséggel tért haza. „Utazásom és annak eredménye komoly dicsőség volt
számunkra.” A Moszkvába tartó repülő-úton Molotov repülőgépét ellenséges
vadászrepülők, aztán pedig orosz gépek támadták meg.1
* * *
Amint Molotov nyugatra indult, Sztálin az egész fronton ellentámadást
indított. Teljesen ésszerűen azt feltételezte, hogy Hitler újra megtámadja
Moszkvát, de a Führer egy erőteljes nyári támadást tervezett, ami az ukrán
gabona, mindenekelőtt pedig a kaukázusi olaj megszerzésére irányult.
A túlzott önbizalom bizonyult Sztálin gyengéjének: az óriási vállalkozáshoz
nem rendelkezett elegendő előforrással, és ahelyett, hogy hasznot húzott volna a
moszkvai sikerből, fényes győzelmekhez segítette Hitlert, ennek
eredményeképpen pedig Sztálingrád válságos helyzetbe került.
Tovább rontotta a helyzetet, hogy amatőröknek adott drákói hatalmat. Sztálint
leszámítva senki sem járult hozzá jobban ezekhez a vereségekhez, mint a bátor,
fáradhatatlan és vérszomjas, addigra pedig a hatalma csúcsán tündöklő Mehlisz.
A „Cápa” soha nem tudott ellenállni annak, hogy hivalkodjon privilégiumával, a
Sztálinhoz való szabad bejárással. „Amikor megérkezett a Sztálin irodájába
vezető előszobába - emlékezett vissza az egyik komisszár -, még azt sem várta
meg, hogy behívják. Végigment a várószobán, és egyenesen bement.” De „soha
nem rejtegetett semmit Sztálin elől, [...] aki tisztában volt ezzel, és megbízott
benne”. Ebből származott hatalma. „Ha Mehlisz írt a Vezérnek, akkor mindig
nagyon gyors intézkedések következtek.”
Viselkedése a komikus és a botrányos között váltakozott. Egyszer, amikor
Sztálin azt kérdezte, melyik frontnak van szüksége ellátmányra, a tábornokok
csendben maradtak - kivéve Mehliszt, aki váratlanul megszólalt, és kritizálni
kezdte Hrulevet, a gazdászati tisztet. Sztálin mérgesen felnézett, és azt kérdezte,
ki panaszkodik.
- Valószínűleg Mehlisz - válaszolta Hrulev hahotázva.
Sztálin azt kérte Mehlisztől, sorolja fel, mire van szüksége.
- Nincs elég ecetünk, borsunk és mustárunk - vágott vissza Mehlisz.
Ezt még Sztálin sem bírta ki nevetés nélkül.
Amikor Mehlisz megtudta, hogy egy egész rakomány német pornográf művet
fogtak el, azonnal támadást indított a náci erotika ellen. Röpiratokon tette közzé,
„miként rontja meg Hitler a hadseregét”. Tanácsadói arra célozgattak, hogy a
pornográfia természetes jelenség lehet egy burzsoá hadseregben, és a katonák
éjszakai olvasmányait talán nem személyesen Hitler jelöli ki. Mehlisz azonban
figyelemre sem méltatta őket, és tizenegymillió másolatot nyomtatott ki a sokat
gúnyolt dokumentumból.2
A volhovi fronton tett látogatással kezdte az évet, amelyet Leningrád
tehermentesítésére nyitottak. Nem születtek újabb támadással kapcsolatos
tervek, hiszen egy ilyen próbálkozás előreláthatólag katasztrófába torkollott
volna. Mehlisz azért érkezett, hogy vizsgálatot folytasson, letartóztassa és
lelövesse a bűnösöket. Sztálin Vorosilovnak ajánlotta fel a frontot, aki ismerve
saját korlátait, bátran visszautasította azt. Ez felbőszítette Sztálint, aki
szarkasztikusan a „vezetés tönkretételével” vádolta Klimet. A következmény
ugyan megalázó volt, de nem végzetes: „Vorosilov elvtársat helyezzük ki [...] az
[190]
utóhadhoz.” Június végére a gyilkos amatőrök egyike sem volt képes
tartani a volhovi frontot; a hadsereg megsemmisült, a tehetséges, fiatal Vlaszov
tábornok pedig önálló útra tért: Sztálin baklövéseitől megundorodva és
kimerülve árulóvá lett. Sztálin Berijának és Molotovnak dühöngött az árulás
miatt. Utóbbi ezt kérdezte:
- Hogy hagyhattuk ki a háború előtt?
Sztálin megpróbálta Hruscsovot hibáztatni Vlaszov miatt, de az ukrán főnök
azzal érvelt, „hogy Sztálin bízta meg a moszkvai ellentámadással”. Sztálin
eltűrte a bátor ellenszegülést, és ejtette az ügyet.3
Vorosilovot lejáratták, de Mehlisz és Kulik - az utóbbi katasztrófasorozata
ellenére - még mindig magas pozíciót töltött be. 1942 októberében Kuliknak
nem sikerült felszabadítania Leningrádot; novemberben a front túlsó végére
küldték, hogy a Krím-félszigeten fekvő Keres városát védje. Kulik későn
érkezett, Keres pedig ideiglenesen Manstein, Hitler egyik legkitűnőbb hadvezére
kezére került. Sztálin Kulik lelövetését fontolgatta, és egy pár sorosjegyzetet is
firkált: „Ma. Kulikot Szibériába?” Végül megelégedett vezérőrnaggyá való
lefokozásával, és elküldte Mehliszt, hogy vizsgálja ki, miért érkezett Kulik olyan
későn a DC-3-as repülőgéppel.
A „morózus démon” felfedte Kulik hedonista természetét: számos boros-és
vodkáshordó és 85 000 hiányzó rubel holléte mellett a marsall új, tizenéves
feleségére is fény derült. Kulik hamar túltette magát előző felesége eltűnésén, és
gyorsan románcot kezdett lányának egyik barátnőjével. Ez végül rangon aluli
házasságban végződött, ami miatt Sztálin „óvodaszatírnak” csúfolta. Kulikot
megfosztotta népbiztos-helyettesi tisztségétől, annak ellenére, hogy Zsukov járt
közben az érdekében. A primitív, ám népszerű fenevad életét ismét megkímélték,
sőt, meglepő módon, még elő is léptették. Sztálinnal ápolt régi barátsága
azonban nem jó véget ért.4
Márciusban Sztálin támadást rendelt el Keres városából a Krím-félsziget
központja felé, hogy felszabadítsa az ostrom alatt álló Szevasztopolt. Mehlisz,
amatőr Vezéréhez hasonlóan, kiváló katonának hitte magát, és örömmel vette át
a kétszázötvenezer katona irányítását. Tábornokukat, Kozlovot megfélemlítette,
és gyakorlatilag tudomást sem vett a frontparancsnokról, Bugyonnijról. Ebben a
kényes és bonyolult csatában Sztálin az alkalmatlan és korrupt iszákost
alkalmatlan és megvesztegethetetlen mániákusra cserélte. Sztálin egyre sürgette
Mehliszt, hogy pontosan indítsa el a támadást, amire válaszul „Cápa” közölte,
hogy a lőszerkészlete ugyan megcsappant, de „letartóztatom [a tisztet], ha nem
rendezi a helyzetet két napon belül. [...] Nagy zenebonát csapunk a
németeknek!”.
Március 2-án a Mehlisz által rendezett „nagy zenebona” csúfos kudarcba
fulladt. Ez bizonyult a hadseregben alkalmazott esztelen terror csúcspontjának.
Megtiltotta a lövészárkok ásását, „mert az aláássa a katonák támadószellemét”.
Kitartott véleménye mellett, miszerint mindenki „pánikkeltőnek” minősül, aki
„bármilyen biztonsági intézkedést tesz”. Mindnyájukat „egy véres zabkásába
keverte”. További szigorú intézkedéseket követelt Sztálintól. „Berija elvtárs - írta
Mehlisz egyik írására Sztálin. - Rendben van! Gondoskodj róla, hogy
Novorosszijszkban egyetlen gazember se maradjon!”
Maga Mehlisz pisztolyt lengetve, katonai gépkocsival száguldozott körbe a
fronton, így próbálta megakadályozni a visszavonulást. „Feddhetetlen
bátorságról” tett tanúbizonyságot, és „mit sem törődött a személyes érdemek
szerzésével”. „Az ostoba zsarnokság és a katonai tudatlanság őrületesen
önkényes keveréke” - ahogy a költő, Konsztantyin Szimonov fogalmazott -
végzetesnek bizonyult.
 Május 7-én Manstein ellentámadása kiszorította Mehliszt a Krím-félszigetről.
A németek hatalmas mennyiségű hadizsákmányt szereztek: 176 ezer foglyot
ejtettek, és 400 repülőgép és 347 tank került a birtokukba. Mehlisz majd
felrobbant a dühtől. Kozlovot hibáztatta, és egy nagyszerű tábornokért, egy
Hindenburgért könyörgött Sztálinnak. Sztálin ugyancsak magánkívül volt:
„Furcsa álláspontot vettél fel. Olyan vagy, mint egy kívülálló, aki nem felelős a
krími frontért - bírálta szigorúan Mehliszt. - Nagyon kellemes pozíció, de ez egy
baromság! Nem kívülálló vagy, hanem a Sztavka képviselője. [...] Azt követeled,
hogy valaki olyan vegye át Kozlov helyét, mint Hindenburg. A probléma az,
hogy [...] nincsenek Hindenburgjaink. Ha a tankok és az ellenséges katonák
ellen, nem pedig jelentéktelen alkalmakkor használtál volna légierőt, akkor az
ellenség nem tudott volna betörni a frontra. [...] Nem kell Hindenburgnak lenni
ennek a végtelenül egyszerű dolognak a felfogásához.” Sztálin udvarának elavult
hozzáállásáról árulkodik, hogy még 1942-ben is az 1914-es német hős,
Hindenburg számított példaképnek. Nem Hindenburgokra, sokkal inkább
Guderianokra lett volna szükség.
Május 28-án az elgyötört Mehlisz Sztálin előszobájában várakozott. A
jelenlevők a titkár viselkedéséből már sejthették a Vezér aktuális hangulatát.
Poszkrjobisev tudomást sem vett róla, majd végül megszólalt:
- A Vezér ma nagyon elfoglalt. A fenébe is, sok a baj.
- Talán valami balul ütött ki a fronton? - kérdezte Mehlisz álnokul.
- Tudod te azt nagyon jól - válaszolta Poszkrjobisev.
- Igen, én is sajnálatos dologról akarok jelentést tenni Sztálin elvtársnak.
- A hadművelet lefolytatása - mondta Poszkrjobisev - szemmel láthatólag nem
megfelelően történt. Sztálin elvtárs nagyon mérges...
Mehlisz elvörösödött. A fiatal Csadajev csatlakozott:
- Feltételezem, hogy ön szerint a vereség oka a külső körülményekben
keresendő.
- Mit mondott? - támadt neki a szemtelen kérdezőnek. - Maga nem is katona!
Én igazi katona vagyok. Hogy merészel...
Ezután Sztálin lépett ki az irodájából.
- Üdv, Sztálin elvtárs, jelenthetem, hogy... - kezdte Mehlisz.
- Menj a pokolba! - szakította félbe mogorván Sztálin, majd rácsapta az ajtót.
Mehlisz ezután - Poszkrjobisev szerint - „szinte Sztálin lábai elé vetette
magát”. Később hadbíróság elé állították, lefokozták, és megfosztották
honvédelmi népbiztos-helyettesi tisztségétől.
- Mindennek vége! - szipogta Mehlisz, de Sztálin meglepően lojális maradt.
Huszonnégy nappal később kinevezte frontkomisszárnak, később pedig
vezérezredessé léptette elő.5
 * * *
Mintha Sztálin, Kulik és Mehlisz nem okozott volna elég kárt, a legrosszabb
csak ekkor következett. A délnyugati fronton Tyimosenko és Hruscsov,
figyelmen kívül hagyva Hitler küszöbönálló támadását, egy szovjet
kiszögellésről Harkov visszafoglalására indult. Zsukov és Saposnyikov bölcsen
megpróbálta lebeszélni őket, de Tyimosenko, Sztálin kedvenc háborús generálisa
ragaszkodott az akcióhoz, amivel a Vezér is egyetértett.
Május 12-én Tyimosenko és Hruscsov, a két tanulatlan, kegyetlen, de erélyes
vezető sikeresen megtámadta és visszaszorította a németeket. Sztálin talán el
volt ragadtatva, de Hitler nem hitte, hogy ekkora szerencséje van. Öt nappal
később páncélosai összezúzták Tyimosenko oldalszárnyait, olyan harapófogóba
szorítván a szovjet erőket, hogy azok nem egyszerűen elakadtak, hanem egyre
nagyobb csapdába kerültek. A vezérkar könyörgött Sztálinnak, hogy állítsa le a
hadműveletet, és figyelmeztették Tyimosenkót az oldalszárnyát fenyegető német
erőkre, de a marsall kedélyesen nyugtatgatta őket, hogy a dolgok kiválóan
alakulnak. 18-án már 250 ezer katonát kerítettek be szinte teljesen. Tyimosenko
és Hruscsov csak ekkor fogta fel a helyzet komolyságát.
Éjfél körül Tyimosenko, a „bátor paraszt”, Sztálintól való félelmében
meggyőzte Hrusc.sovot, hogy a támadás leállítására kérje a Vezért. Kuncevóban
Sztálin Malenkovnak szólt, hogy vegye fel a telefont. Hruscsov azt kérte, hadd
beszéljen Sztálinnál:
- Nekem mondd! - szólt Malenkov.
- Ki az? - kiabált ki Sztálin.
- Hruscsov - válaszolt Malenkov.
- Kérdezd meg, mit akar!
- Sztálin elvtárs is azt mondja, hogy nekem mondd - szólt a telefonba
Malenkov. Aztán így folytatta: - Azt mondja, le kell állítani a harkovi
előrenyomulást. ..
- Tedd le a kagylót! - kiáltotta Sztálin. - Azt sem tudja, mit beszél! A katonai
parancsnak engedelmeskedni kell. [...] Hruscsov mások dolgába üti az orrát. [...]
Az én katonai tanácsadóim jobban tudják.
Mikojant megdöbbentette, hogy miközben Hruscsov a „frontvonalról
telefonál, ahol emberek haldokolnak körülötte”, Sztálin „még tíz lépés
megtételére sem képes a szobájában”, hogy odamenjen a telefonhoz.
A csapda bezárult; negyedmillió ember és 1200 tank ragadt benne. Másnap
Sztálin leállította a támadást, de már késő volt. A németek a sikeren felbuzdulva
továbbnyomultak a Volga és a Kaukázus irányába: nyitva állt az út Sztálingrád
felé.6
* * *
 Tyimosenko és Hruscsov attól tartott, hogy agyonlövik őket. A két barát
karrierje és élete megmentéséért küzdött. Egy beszámoló szerint Hruscsov ideg-
összeroppanást kapott a bekerítést követően. Hamarosan Bakuba repült, ahol
Bagirovnál, Berija szövetségesénél szállt meg, aki természetesen jelentette
Hruscsov érkezését. Végül a megrendült Hruscsov feljelentette Tyimosenkót, aki
természetesen viszonozta a dolgot:
„Sztálin elvtárs - írta Tyimosenko kézzel. - Valamit még hozzá kell tennem a
jelentésünkhöz. Hruscsov elvtárs egyre súlyosbodó idegállapota komolyan
nehezíti a munkánkat. Hruscsov elvtárs semmiben sem hisz; márpedig kétségek
közepette nem lehet jó döntést hozni. [...] Az egész Tanács ezt tartja bukásunk
okának.” O is megerősítette, hogy Hruscsov idegösszeomlást kapott: „Nehéz
erről beszélni, de Hruscsov elvtárs nagyon beteg. [...] Anélkül tettünk jelentést,
hogy megneveztük volna a bűnöst. Hruscsov elvtárs egyedül engem hibáztat.”
Sztálin eljátszott a gondolattal, hogy Bulganyint bízza meg az ügy
kivizsgálásával. Bulganyin, érezvén Sztálin vonakodását, és talán bűnösségét is,
könyörgött, hogy bocsásson meg azért a legkevésbé sem bolsevik dologért, hogy
ő és Hruscsov barátok voltak. Sztálin nem erősködött, de finoman azért utalt
Hruscsov egyszerűségére: „Nem ért a statisztikákhoz, de meg kell elégednünk
vele”, mivel csak ő, Kalinyin és Andrejev „igazi proletárok”. Sztálin végül úgy
döntött, hogy vészjósló történelemórát tart Hruscsovnak:
- Tudod, az első világháborúban, miután a németek bekerítették
hadseregünket, a cár haditörvényszék elé állíttatta és felakasztatta a tábornokot.
Sztálin azonban megbocsátott neki, és visszaküldte a frontra. Hruscsov még
mindig rettegett, mivel „számos olyan esetről tudok, amikor Sztálin hagyta, hogy
az emberek kilépjenek az irodájából a jó hírekkel, aztán később mégis
begyűjtötte őket”.
Sztálin akkor is megdöbbentően toleráns maradt, amikor Tyimosenko, miután
annyi életet eltékozolt, még több katonát kért. „Talán eljött az ideje, hogy
kevesebb vérontás nélkül viseljen hadat. Valahogy úgy, ahogy a németek
csinálják. Ne az erőforrásai, hanem az ügyessége segítségével háborúzzon! Ha
nem tanul meg jobban harcolni, az egész ország hadserege sem lesz elegendő
önnek.” Meglehetősen ironikusan hangzott ez a történelem legpazarlóbb Vezére
szájából. Sztálin még a visszavonuláskor is gúnyosan, de szelíden szólt
Tyimosenkóhoz: „Ne féljen a németektől! Hitler nem olyan rossz, mint
amilyennek mondják.”
Hruscsov úgy vélte, megmenekültek a haláltól, hiszen Mikojan és Malenkov a
szemtanúja lehetett, hogy meghívást kapott Kuncevóba. A helyzet azonban ennél
lényegesen egyszerűbb volt: az élet és halál feletti döntés
 [191]
Sztálin kiváltsága maradt, márpedig ő kedvelte Hruscsovot és
Tyimosenkót. Bárhogy történt is, egészen addig ez volt Hruscsov életének
legnagyobb válsága, amíg Sztálin utódjaként, húsz évvel később bele nem folyt a
kubai rakétaválságba. Sztálin később megalázó módon Hruscsov fejére ürítette a
pipáját:
„Ez egy római hagyomány - magyarázta Sztálin. - Amikor egy római hadvezér
csatát veszített, hamut szórt saját fejére. [...] Ez a legnagyobb szégyen, ami egy
parancsnokot érhet.”7
* * *
Június 19-én a szovjet vonalak mögött lezuhant a Luftwaffe egyik
repülőgépe. A gép egy irattáskát is szállított, amelyben Hitler nyári
offenzívájának tervei lapultak. A támadás célja a harkovi katasztrófa
kihasználását követően a Sztálingrád és az Észak-Kaukázus felé történő
előrenyomulás volt. Sztálin azonban úgy vélte, hogy az információ vagy
hiányos, vagy tudatos félrevezetés. Egy héttel később a németek pontosan a
tervnek megfelelően támadtak: lyukat törtek a brianszki és a délnyugati frontok
között, és Voronyezs, majd Sztálingrád felé vették az irányt. De Hitler
elsősorban az olajmezőkre vágyott. Amikor a poltavai főhadiszállásra repült, azt
mondta Von Boc.k hadseregtábornoknak:
- Ha nem foglaljuk el Majkopot és Groznijt, akkor véget kell vetnem a
háborúnak.
Tyimosenko és Hruscsov Sztálingrád felé hátrált. Amikor Tyimosenko újabb
hadosztályokat kért, Sztálin élesen ezt válaszolta:
- Ha a piacon árulnának hadosztályokat, vennék magának egyet-kettőt, de
sajnos nem árulnak.
Tyimosenko frontja ismét szorult helyzetbe került. Július 4-én Sztálin
szarkasztikusan kérdezgette a marsallt:
- Igaz tehát, hogy a 301-es és a 227-es hadosztályt bekerítették, maguk pedig
megadják magukat az ellenségnek?
- A 227-es hátrál - felelte Tyimosenko patetikusan -, de a 301-est nem
találjuk...
- Nekem hazugságnak tűnnek a találgatásai. Ha ilyen ütemben vesztik a
hadosztályokat, hamarosan nem marad csapat, aminek a parancsnokai
lehetnének. Egy háborúban meglehetősen alapvetőek a hadosztályok, elég nehéz
elveszíteni őket.8
A túlzott magabiztosságtól megrészegült Hitler kettéosztotta erőit: az egyiknek
a Donon átkelve Sztálingrádba kellett benyomulnia, a másik pedig délnek
fordult, a kaukázusi olajmezők felé. Amikor Rosztov na Donu elesett, Sztálin
újabb szigorú parancsot fogalmazott meg: „Egy lépést se hátra!” Elrendelte,
hogy „a pánikkeltőket és gyávákat azonnal likvidálni kell”, és „eltorlaszoló-
egységeket” kell alakítani a vonalak mögött, akik megölik a bizonytalankodókat.
Hitler déli, „A’ hadseregcsoportja betört a Kaukázusba. Augusztus 4-én és 5-én
Sztálin, Berija és Molotov éjszakái nagy részét az irodában töltötte. Ezalatt a
németek bevették Vorosilovszkot (Sztravropol), és a Kaukázusban Groznij és
Ordzsonikidze (Vlagyikavkaz) felé, a Volga mentén pedig Sztálingrád felé
közeledtek. Von Paulus 6. hadserege ugrásra készen állt, hogy bevegye a várost,
és kettéhasítsa Oroszországot.9
* * *
Augusztus 12-én, az egész háború döntő csatájának baljós izgalma közepette
Winston Churchill Moszkvába érkezett, hogy közölje Sztálinnal: egyhamar nem
lesz második front. Churchill értékelése szerint a küldetés olyan volt, mintha
valaki „egy jégdarabot cipelne az Északi-sarkra”. Molotov a repülőtéren várta, és
a neki szánt rezidenciához kísérte. Az úton Churchill felfigyelt rá, hogy a
Packard ablakai több mint öt centiméter vastagok:
- Merő óvatosság - magyarázta Molotov.
Sztálin és Berija nagyon komolyan vette Churchill látogatását, százhúsz testőrt
rendeltek mellé. A Kreml védelmét is megkettőzték. Sztálin saját kun-cevói
házáról, a hetes számú dácsáról is lemondott. Talán Sztálin így akarta viszonozni
Churchillnek, hogy egykor átengedte Molotovnak saját házát, a Chequerst.

 CHURCHILL LÁTOGATÁSA SZTÁLINNÁL - MARLBOROUGH
KONTRA WELLINGTON

Churchill megítélése szerint Kuncevóban egy hercegi család tagbaszakadt

segédtisztje játszotta a házigazdát. Churchillt Sztálin ebédlőjébe vezették, ahol a
hosszú asztal meg volt rakva „minden csemegével és szeszes itallal, amit
[192]
legfelsőbb hatalom csak beszerezhet”. A brit kíváncsian nézelődött.
Churchill tökéletesen leírta Sztálin otthonát: négy és fél méter magas, mindkét
oldalán őrzött cölöpkerítéssel körbevett, „szép, nagy ház, saját terjedelmes
udvarral és kerttel, amely egy nagyjából nyolchektáros fenyőerdőben
helyezkedett el. Kellemes sétányok, [...] szökőkutak [...] és egy hatalmas
üvegtartály is volt [...] aranyhalakkal. Egy tágas fogadószobán keresztül egy
[193]
hálószobába vezettek, amelyhez szinte ugyanakkora fürdőszoba tartozott .
Erős fényű, szinte vakító villanylámpák világították meg a makulátlan
tisztaságot”.
Három órán belül Churchillt, Harrimant és a brit nagykövetet, Sir Archibald
Clark Kerrt a Kremlbe vitték, hogy találkozzanak Sztálinnal, Molotovval és
Vorosilovval. Utóbbi, miután eltiltották a frontparancsnokságtól, a Vozsgy
diplomáciai kísérőjévé, pontosabban fogalmazva Sztálin és Molotov
kétszemélyes diplomáciai darabjának komikus mellékszereplőjévé lényegült át.
Churchill elhatározta, hogy a rossz hírrel kezdi: nem lesz második front az
évben. Sztálin, akinek a Volgánál élethalálharcot kellett vívnia, szarkasztikusán
reagált:
- Kockázatvállalás nélkül nem nyerhetnek háborút - mondta, majd később
hozzátette: - Nem kellene úgy rettegniük a németektől.
Válaszul Churchill azzal hozakodott elő, hogy Nagy-Britannia egyedül harcolt
1940-ben. Miután ily módon túlesett a legrosszabbon, tudatta, hogy a britek és
az amerikaiak a Fáklya-hadművelet keretében Észak-Afrika elfoglalására
készülnek; a tervet egy krokodil lerajzolásával és a Sztálin irodája melletti
szobában álló nagy földgömbbel illusztrálta. Sztálin tanúbizonyságot tett
geopolitikai érzékéről, és villámgyorsan felsorolta a tényezőket, amiket a
hadművelet értelmének tartott. Ez - írta Churchill - „nyilvánvalóvá tette az orosz
diktátor gyors és tökéletes felfogóképességét” a háborús stratégiákkal
kapcsolatban. Sztálin tovább tudta fokozni a meglepettségüket, amikor így szólt:
- Isten segítse a vállalkozás sikerét!1
Másnap reggel Churchill kizárólag az „udvarias, merev diplomatával”,
Molotovval találkozott, akit figyelmeztetett:
 - Sztálin nagy hibát követ el, ha durván bánik velünk, amikor ilyen messzire
eljöttünk.
- Sztálin nagyon bölcs ember - felelte Molotov. - Biztos lehet benne, hogy
kötözködése ellenére mindent ért.
Tizenegy órakor Sztálin és Molotov az állandó tolmács, Pavlov kíséretében a
Kis Sarokban fogadta Churchillt. A Vozsgy egy memorandumot nyújtott át
vendégeinek, amely a második front megnyitásának elhalasztása miatt támadta a
Nyugatot, és újfent a britek gyávaságán gúnyolódott. „Ezt a megjegyzést
kizárólag az orosz katonák bátorsága miatt nézem el” - felelte a miniszterelnök,
majd belekezdett egy fenséges churchilli monológba a Nyugat háború iránti
elkötelezettségéről. Amikor Churchill oldalba bökte bizonytalan tolmácsát,
Dunlopot, hogy „ezt is mondta neki? Azt is mondta neki?”, Sztálin végül
elmosolyodott:
- Nem az számít, mit mond, hanem hogy milyen szellemben.
A jókedv azonban igencsak törékeny volt: Sztálin sértései feldühítették
Churchillt, aki ugyan visszaindult Kuncevóba, de megérezvén a rosszindulatot,
hazamenetellel fenyegetőzött.2
A mérges és mogorva Churchillnek meg kellett jelennie a Katalin-teremben,
hiszen Sztálin bacchusi bankettet rendezett a tiszteletére. Sztálin ült középen,
Churchill a jobbján, Harrimannel pedig a bal oldalán; aztán következett a
tolmács, aki mellett a brit vezérkari főnök, Alán Brooke foglalt helyet, utána
pedig Vorosilov ült. Molotov kezdte a több mint három órán át tartó
pohárköszöntőket. Összesen tizenkilenc fogást zsúfoltak az asztalra, ami
„roskadozott a mindenféle előételek és halak stb. [...] súlya alatt”, írta Brooke.
„Teljes ízorgia. [...] A sokféle halétel között egy malac is helyet kapott. [...] Nem
ették meg, és ahogy telt az este, a malac csak nem vette le rólam fekete szemét,
naranccsal töltött szája végig gúnyosan mosolygott.”
Sztálin elbűvölőbb volt, mint valaha, világossá téve, hogy „javítani szeretne -
gondolta Clark Kerr -, de a miniszterelnök [...] ridegen visszautasította”. Sztálin
megpróbált hízelegni:
„Néhány éve Lady Astor meglátogatott bennünket” - mondta Sztálin
csintalanul. Amikor a hölgy azt javasolta, hogy hívják meg Lloyd George-ot
Oroszországba, Sztálin azt felelte: „Miért kellene meghívnunk [...] az
intervenció fejét?” Lady Astor kijavította: „Téved. [...] Az Churchill volt.”
Sztálin erre azt mondta Astornak: „Ha majd jön egy nagy válság, akkor az
angoloknak [...] talán az eszükbe jut a vén csataló. Amúgy is jobban szeretjük az
őszinte ellenséget, mint a hamis barátot” - tette hozzá.
- Megbocsátott nekem? - kérdezte Churchill.
- Ez már a múlt - felelte az exszeminarista -, a múlt pedig Isten dolga. A
történelem majd ítélkezik felettünk.
Aztán zaj törte meg a beszélgetést: Churchill testőre, Thompson parancsnok
hátraesett, kiverve a jégkrémet a pincér kezéből, ami Sztálintól nem messze esett
a földre. „Azután - rögzítette noteszében vészjóslóan a szovjet tolmács, Pavlov -
Sztálin beszélt.” A Vezér pohárköszöntője alatt Vorosilov - akiről Brooke azt
gondolta, „egy jószívű öregember, nagy érdeklődéssel beszélget bármiről”, igaz,
mindössze egy „gyermek” katonai szakértelmével van megáldva - felfedezte,
hogy Brooke Ulsterman vodka helyett vizet iszik. Vorosilov paprikavodkát
rendelt, amelyben pirospaprika úszott, és mindkettejük poharát megtöltötte.
„Fenékig!” - mondta, de Brooke éppen csak belekortyolt az italba. Vorosilov
két pohárral is felhajtott a pálinkából. „Az eredmény nem sokat váratott magára.
A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, amelyek aztán legördültek az arcán.
Mogorvává vált, és meredt szemekkel, csendesen üldögélt. Vártam, mikor jön el
a pillanat, amikor az asztal alá csúszik. De nem, a székén maradt...” Miközben
az angyalszerű, részeges ember a paprikavodka mámorába révedt, Sztálin - aki
mindezt látta - „hirtelen a figyelem középpontjába állította”. Iróniával teli
tósztba kezdett, amit a nyugatiak már nagyon hiányoltak.
„Vorosilov marsall volt a Vörös Hadsereg egyik legfontosabb szervezője,
Sztálin pedig szeretett volna tósztot mondani a tiszteletére.” Sztálin huncutul
vigyorgott, mint egy gonosz, vén szatír. Molotov és a többiek pontosan tudták,
hogy a „vezetés tönkretételének” vádjával alig három hónapja jelentették fel
Vorosilovot. Nagy nehezen lábra állt. Mindkét kezével szorosan markolta az
asztalt, „kicsit dülöngélt, tekintete üresen a távolba meredt”. Amikor Sztálin
emelte poharát, Vorosilov megpróbált összpontosítani, és előredőlt; nagy
nehezen sikerült koccantania Sztálinnal. Miközben Sztálin Saposnyikovhoz
lépett, hogy őt is egy tószttal köszöntse, „Vorosilov nagy sóhaj kíséretében
visszahuppant székébe”.
Vacsora után Sztálin meghívta Churchillt, hogy nézze meg vele A német
csapatok szétzúzása Moszkva alatt című filmet, de Churchill túl mérges és túl
fáradt volt. Elköszönt, és már félig átküzdötte magát a zsúfolt szobán, amikor
Sztálin utána sietett, és az autójához kísérte.3
Churchill olyan mogorván ébredt, mint „egy elkényeztetett gyerek” -
legalábbis Clark Kerr szerint, aki a dácsába érésekor azt vette észre, hogy „a
miniszterelnök elhatározta, összepakol és megy”. „Egy nevetséges, óriási
kalapot” viselt, ami minden bizonnyal a legbizarrabb fejfedő volt, amit valaha
láttak Kuncevóban. Churchill berobogott a kertbe, és hátat fordított Clark
Kerrnek, aki azon kapta magát, hogy „egy rózsaszín és kövér nyakat” üdvözöl. A
nagykövet elmagyarázta, hogy Churchill „arisztokrata és nagyvilági úriember, és
elvárta, hogy mindenki hozzá hasonlóan viselkedjen. De nem tették. Olyanok
voltak, mint akik egyenesen a szántófölről vagy az esztergapad mellől jöttek”.
- Ez az ember sértegetett - panaszolta Churchill. - Mostantól majd vívhatja
egyedül a csatáit. - Aztán ezzel zárta: - Nos, mit kívánnak, mit tegyek?
Egy órán belül Churchill kísérete felhívta a Kremlt, és négyszemközti
találkozót kértek Sztálintól, azonban csak az a válasz érkezett, hogy „Sztálin kint
sétál”. Bizonyára diplomáciai ügyről lehetett szó, ugyanis Churchill dührohama
olyan jelentős eseményekkel egyszerre történt, amelyek egyenesen a sztálingrádi
csatához vezettek: a Don folyó kanyarulatában a német hatodik hadsereg hajnali
4 óra 30 perckor megtámadta és összezúzta a negyedik tankhadsereget, sokkal
súlyosabb válságot okozva, mint amilyet egy kövér angol képes kirobbantani a
„nevetséges kalapjában”.
Végül este hat órakor találkoztak. Churchill a Kis Sarokban búcsúzott el
Sztálintól. Churchill éppen távozni készült. Sztálin „zavartnak látszott”, és
megkérdezte, mikor látják egymást újra:
- Miért nem jön fel a lakásomba, és iszik velem valamit?
„Azt feleltem - írta Churchill -, hogy sosem elleneztem az ilyesfajta
megoldásokat.” Sztálin „számos folyosón és szobán” vezette keresztül Churchillt
és tolmácsát, Birse őrnagyot. „Aztán kiértünk egy csendes úttestre a Kremlen
belül, majd néhány száz méter megtétele után eljutottunk a lakásába.” Sztálin
körbevezette az angolt „egyszerű, mégis tekintélyes” négyszobás lakásában,
amelynek könyvespolcai üresen álltak, hiszen a könyvtár Kujbisevbe került. Egy
házvezetőnő - nem Valecska, mivel Churchill jellemzése szerint „őskövület” volt
- tálalni kezdte a vacsorát az ebédlőben. Sztálin részletesen megtervezte a
vacsorát: délután Alekszandra Nakasidze telefonált Zubalovóba, és közölte
Sztálin utasítását, hogy Szvetlána készüljön az estére, hogy „el tudja bűvölni
Churchillt”. Sztálin a lányaikra terelte a beszélgetést. Churchill elmondta, hogy
az ő lánya, Sarah vörös hajú. Az övé is, válaszolta Sztálin, aki ezzel megadta a
végszót, és megkérte a házvezetőnőt, hívja oda Szvetlánát.
Egy „csinos, vörös hajú lány” érkezett, és megcsókolta apját, aki figyelmet
igényelve egy kis aprósággal ajándékozta meg a lányt. Megsimította a fejét:
- Vörös hajú - mosolygott.
Erre Churchill elmesélte, hogy fiatalon neki is vörös haja volt.
„Apám - írta Szvetlána - olyan kedves és vendégszerető hangulatában volt,
hogy bárkit képes lett volna elbűvölni.” Szvetlána segített megteríteni az asztalt,
miközben Sztálin kihúzta a dugót a borból. Szvedana remélte, hogy maradhat a
vacsorára, de amikor a beszélgetés ismét a „fegyverekre és tarackokra”
terelődött, Sztálin megcsókolta lányát, és „azt mondta, eredjek a dolgomra”.
Szvetlána csalódott volt, de kötelességtudóan távozott.
- Miért nem hívjuk be Molotovot? - kérdezte Sztálin. - Aggódik a közlemény
miatt. Elintézhetnénk most. Valamit azonban tudnia kell Molotovról: szeret inni.
Amikor Molotov csatlakozott hozzájuk, a nehéz ételek újabb parádéja
következett, az elmaradhatatlan szopós malaccal. Sztálin „kegyetlenül”
bosszantani kezdte külügyi népbiztosát. Churchill is csatlakozott:
- Tudta, Mr. Sztálin, hogy a külügyi népbiztosa a legutóbbi washingtoni
látogatásán állítólag annyira el akart látogatni New Yorkba, hogy nem azért
késett a visszaúttal, mert gond volt a repülőgéppel, hanem mert elment megnézni
a várost?
Molotov összehúzta a szemöldökét, amit Churchill észre is vett. Nem volt
tudatában annak, hogy mondatával a bizalmatlanság olyan magját hintette el,
amely akár Molotov halálához is vezethetett volna. Sztálin arca azonban
vidámságtól ragyogott:
- Nem New Yorkba ment. Chicagóba ment, megnézni a gengsztertársait.
- Mondja, okoz önnek akkora feszültséget ez a háború, mint amit a
kolhozosítás idején érzett? - kérdezte Churchill.
- Á, dehogy! - erőltette magára a választ Sztálin.
„Nagyon küzdhetett”, hogy ezt mondja.
Churchill meghívta Sztálint Londonba, mire a Vozsgy felidézte 1907-es brit
látogatását Leninnel, Gorkijjal és Trockijjal. Mivel a nagy történelmi
személyiségekre terelődött a szó, Churchill megemlítette ősét, Marlborough
hercegét; maga is tőle merít ihletet, „aki a saját korában, a spanyol örökösödési
háború alatt megszüntette az Európa szabadságára leselkedő veszélyt”. Churchill
„folytatta” Marlborough katonai zsenialitásának taglalását. „Sztálin arcára
azonban huncut mosoly ült ki”:
- Úgy vélem, Nagy-Britannia büszkélkedhet egy nála is tehetségesebb
hadvezérrel - ugratta Sztálin -, mégpedig Wellington személyében, aki legyőzte
minden idők legveszélyesebb történelmi alakját, Napóleont.
Hajnali 1 óra 30 perckor még mindig nem kezdtek neki a vacsorának. Sztálin
egy pillanatra kirohant, talán meg akarta tudni a legújabb kaukázusi híreket.
Amikor Sir Alexander Cadogan, a külügyminisztérium adminisztratív
államtitkára megérkezett a tervezett sajtóközleménnyel, Sztálin a malacból
kínálta. „Amikor a barátom szabadkozott - írta Churchill -, vendéglátónk
egymaga esett neki az áldozatnak.” A vacsora hajnali három óra körül ért véget.
Churchill megkérte Molotovot, hogy ne kísérje el hajnalban, mivel „teljesen ki
volt merülve”.
- Úgy véli, elmulasztanám az alkalmat? - válaszolta Molotov udvariasan.
Miután visszatért Kuncevóba, Churchill teljes hosszában végigfeküdt
Sztálin díványán, „elkezdett kuncogni, és a lábával rúgkapált: Sikerült
Sztálint levenni a lábáról. [...] Micsoda öröm volt egy »ilyen nagyszerű emberrel
dolgozni.” Churchill fürdéshez készülődve „szűkre szabott, gyűrött alsóingjére”
vetkőzött, „előtűnt ráncos, sárgásfehér ülepe”. Miközben végre bemászott a
kádba, így mérgelődött:
- Sztálin így, Sztálin úgy...
Már hajnalodott. A szövetséget sikerült megmentenie, hamarosan pedig
megérkezett Molotov, hogy kivigye a repülőtérre.4
 SZTÁLINGRÁD ÉS A KAUKÁZUS - BERIJA ÉS KAGANOVICS
HÁBORÚZIK

Sztálin a Churchill-lel folytatott mulatozást otthon heverte ki. Este n óra 30

perckor bement irodájába, hogy szembenézzen az Észak-Kaukázusban
kibontakozó szörnyű válsággal, ahol a németek már Ordzsonikidzét és Groznijt
fenyegették. Bugyonnijhoz, az észak-kaukázusi front parancsnokához nemrég
Kaganovics is csatlakozott, aki - miután megfosztották vasúti vezetői tisztségétől
- a fronton szeretett volna bizonyítani. Sztálin egyetértett, mondván, „elég jól
ismeri a Kaukázust, és a polgárháborúban jól kijött Bugyonnijjal”. Az ó-lábú
kozák és a zsidó vaskomisszár a németek megállításáért küzdött. Bugyonnij mit
sem veszített „lendületéből és iróniájából”, támadáskor sosem volt hajlandó
fedezékbe vonulni: „Nem érdekes, hadd bombázzanak!”; „Lokomotív” azonban
a háborúban sem jeleskedett.
„Személyes testőrségének tisztjei és a moszkvai szaktanácsadók kíséretében
[...] talpnyalókkal, civakodókkal és intrikusokkal” körülvéve dolgozott egész
éjjel; ordítozva, hisztérikus állapotban. Állandóan a védjegyévé vált
morzsolójával vagy egy kulcscsomóval játszott. Kaganovics „nagy stratégaként”
tekintett magára, aki „önállóan ad parancsokat”. Az összes katonai tervbe
beleszólt, lehetetlen határidőket tűzött ki. így üvöltözött:
- Személyes jelentést akarok [...] a parancsok teljesítményéről és minden
egyébről!
Amikor néhány teherautó elállta limuzinja útját, „Lazarusz”, ahogy tisztjei
csúfolták, teljesen megvadult, és csak ordított:
- Lefokozni! Letartóztatni! Hadbíróság elé állítani! Lelőni!
Az ilyen dühkitörések azonban mit sem változtattak a németek további
előrenyomulásán.
- Mi értelme a védelmi gerincnek, ha nincs védve? - dorgálta Sztálin
Kaganovicsot. - Ügy tűnik, még ott sem tudod megfordítani a helyzetet, ahol
semmiféle pánik nincs, és jól harcolnak a katonák.
Kaganovics azonban így is nagyobb szerepet vállalt a háborúban, mint sokan
mások. A kezét egy repesz találta el, amit igazi kitüntetésnek tekintett, rendkívül
[194]
büszke volt rá. O volt az egyetlen olyan Politbüro-tag, aki megsebesült.
Amikor visszarepült Moszkvába a megbeszélésekre, Sztálin - akire mint az
„atyánkra” tekintett - kedvesen érdeklődött az egészségéről, aztán
pohárköszöntőt mondott a gyógyulására. Ezzel együtt dühös is volt, amiért egyik
legközelebbi elvtársa ilyen módon veszélyezteti az életét.1
Ahogy a németek dél felé nyomultak, Sztálin egyre jobban tartott a transz-
kaukázusi front összeomlásától. Ha ez bekövetkezik, elveszítheti az olajmezőket,
akár Törökország is beléphet a háborúba, ráadásul a nyughatatlan kaukázusiak
lázadása sem kizárt. Sztálin négy nappal Churchill távozása után Berijához
fordult:
- Lavrentyij Pavlovics! - szólította meg tiszteletteljesen. - Vigyél magaddal,
akit csak akarsz, annyi fegyvert, amennyit szükségesnek találsz, de kérlek, állítsd
meg a németeket!
Amint a németek elfoglalták az Elbruszt, Berija és Merkulov megszerezte
Sztálin törzstisztjét, Styemenkót, majd utasította Szudoplatovot, hogy hozzon
százötven grúz alpinistát. Cifra kíséretet állítottak össze, amelyben tizennyolc
éves fia, Szergo is helyet kapott, végül pedig egy amerikai C-47-esekből álló
légiflottával elindultak. Útközben megálltak Tbilisziben. A tábornokok stratégiai
okokból Ordzsonikidze feladását fontolgatták, de 22-én, önkéntes rendcsinálói
kíséretében megérkezett Berija, hogy megfélemlítse a transz-kaukázusi
parancsnokokat. Csarkviani, a grúz főnök is a szobában ült, ahol Berija
„hidegen, átható tekintettel végigmérte az asztal körül ülőket”, majd azt mondta:
- Tönkretesziek benneteket, ha még egyszer a visszavonulást említitek! Meg
fogjátok védeni a várost!
Amikor az egyik tábornok azt javasolta, hogy húszezer NKVD-katonát is
küldjenek ki a frontra, Berija „szörnyű gyalázkodásba” kezdett.
„Megfenyegetett, hogy tönkretesz, ha még egyszer szóba merem hozni.” Bár
Csarkviani (akit korántsem lehetett Berija csodálójának tekinteni) úgy vélte, az
NKVD vezetője megmenti a helyzetet, a tábornokok - később, bukása után -
arról panaszkodtak írásaikban, hogy a front menti előrenyomulás pusztán
„látványos, zajos” látványosság, valójában azonban tönkretette a munkájukat.
Berija azt is utasításba kapta, hogy minden olyan olajkészletet pusztítson el,
ami feltehetően a nácik kezébe kerül. Moszkvában Sztálin behívta az irodájába a
harmincéves Nyikolaj Bajbakovot, az olajtermelési népbiztos helyettest. Egyedül
volt.
- Bajbakov elvtárs, ön is pontosan tudja, hogy Hitler a kaukázusi olajat akarja
megszerezni. Emiatt küldöm önt oda. Fejvesztés terhe mellett ön a felelős azért,
hogy a németeknek egy csepp olaj se maradjon. Természetesen akkor is fejét
vesszük, ha túl korán semmisíti meg a készleteket.
Miközben Bajbakov a fejét rázva távozott, Sztálin még hozzátette:
- Tud róla, hogy Hitler kijelentette, hogy ha nem szerzi meg az olajat, elveszti
a háborút?
Berija újabb szörnyű fenyegetésekkel állt elő. „Rendkívül nyomasztott ez az
óriási felelősség”, mondta Bajbakov, aki nem félt, noha minden oka meglett
volna rá. „Alábecsültem a pozíciómban rejlő veszélyeket.” Sikerült a megfelelő
időpontban felrobbantani a megfelelő olajmezőket. Bajbakov életben
[195]
maradhatott.
Berija további küldetése az észak-kaukázusi etnikai csoportok árulásának
minden eszközzel történő megelőzése volt. Ennek érdekében felállította saját
NKVD-parancsnokságát. Grúz mingrelként nőtt fel a legkevésbé sem grúz
abházok között, ezért Berija az apró kaukázusi népcsoport összes előítéletét
magában hordozta. A grúzok mindig is különösen gyanakvóak voltak a
muzulmánokkal, például a csecsenekkel szemben. Groznijban olyan jelentések
kerültek Berija kezébe, amely szerint a csecsének gyakorlatilag tárt karokkal
várták a németeket. Szergo Berija, aki elkísérte apját, delegációk küldéséről
számolt be, amelyekkel Moszkva iránti hűségüket akarták kimutatni. Azt ígérték,
hogy úgy harcolnak majd, mint a nemzeti hősük, Samil. Samil harminc éven át
küzdött az oroszok ellen, úgyhogy a hasonlat nem igazán volt találó. Berija
vidámsággal leplezte a csecsenekkel szembeni bizalmatlanságát.
Berija gépe Novorosszijszkban szállt le, Kaganovicsnál és Bugyonnijnál.
Kettejük viselkedése a legkevésbé sem nyűgözte le Beriját. „Ez a két idióta
mindent szétzilált” - írta Szergo Berija, némiképp túlozva. Bugyonnijt
„hullarészegen”, „mély kábulatban” találták, Kaganovics ugyan „józan” volt, de
„remegett, mint egy falevél, és térden csúszott apám előtt”.
- Ne tedd magad nevetségessé! - mondta Berija Kaganovicsnak.
A német előrenyomulás ereje Ordzsonikidze és Groznij körzetében gyengült,
Sztálingrádnál pedig egyenesen aláásta a szovjet ellenállás. Berija diadalmasan
tért vissza Moszkvába, ahol Sztálin - aki mindenki katonai dicsőségére
borzalmasan féltékeny volt - kihallgatta, amint Malenkov előtt dicsekszik a
hőstetteivel.
- Most aztán Berija hadvezérnek képzeli magát - morogta Sztálin
Saposnyikovnak.
Berija Bugyonnij menesztését javasolta, aki visszatért Moszkvába utolsó
tényleges parancsnoki posztjáról. Ezután a lovassághoz került. Sztálinnál
fellebbezett:
- Elepedek azért, hogy csatába mehessek. Engedj Sztálingrádba!2
Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Sztálingrádban kerül sor a csaták csatájára,
amely az egész világ figyelmét magára vonja majd.
* * *
A németek a földön és a levegőből egyaránt támadták Sztálin városát, pokoli
bombázással elpusztítva az ipari óriást. A tájképet már nem a hatalmas sztálini
gyárak uralták, mindenfelé az ősidőket idéző barlangok és kanyonok tátongtak.
A kora reggeli órákban Sztálin alig bírt magán uralkodni az irodájában. Sorra
küldte küldötteit Sztálingrádba, Malenkovhoz és a vezérkari főnökhöz,
Vasziljevszkijhez. „Az ellenség kis erőkkel tört át. [...] Elegendő erő áll
rendelkezésetekre az ellenség megsemmisítéséhez. [...] Mozgósítsátok a
páncélvonatokat. [...] Használjatok füstfalat. [...] Harcoljatok éjjel-nappal. [...]
Most az a legfontosabb, hogy ne essetek pánikba, ne féljetek az arcátlan
ellenségtől, bízzatok a sikerünkben!”3
A Sztálingrádra leselkedő veszély hatására Sztálin végre összeszedte magát, és
forradalmi változtatást hajtott végre a hadvezetésben. Felismerte, hogy a túlélés
és siker kulcsa nem saját tehetetlen amatőrjei és hozzá nem értő lovas katonái,
hanem a hozzáértő tábornokok kezében rejlik. Augusztus 27-én megparancsolta
Zsukovnak, hogy azonnal menjen Sztálingrádba, és helyettes fővezéri tisztséggel
ruházta fel. Zsukov elutasította az előléptetést:
- Jellemem nem teszi lehetővé, hogy együtt dolgozzunk.
- Az országot katasztrófa fenyegeti - felelte Sztálin. - Meg kell mentenünk az
anyaföldet. Minden lehetséges dolgot meg kell tennünk, nem számít, milyen
áldozatokkal jár. A jellemünkről meg feledkezzünk meg az anyaföld érdekében.
Mikor indul?
- Egy napra van szükségem.
- Jó, rendben van. Nem éhes? Egy kis frissítő azért nem ártana.
Teát és süteményt hozatott, hogy megünnepeljék a háború legsikeresebb
együttműködésének kezdetét.
Zsukov Sztálingrádban találkozott Vasziljevszkijjel. Észrevette, hogy a
németek lassan szivárognak be a városba. Sztálin ellentámadást követelt, de még
nem állt készen a megfelelő haderő. Sztálin annyira aggódott, hogy az
irodájában lévő díványon is csak úgy mert elaludni, ha Poszkrjobisev két-
óránként felkeltette. Olyan sápadt, fáradt és sovány volt, hogy Poszkrjobisev
hagyta fél órával tovább aludni, mert nem volt szíve felkelteni:
- Hirtelen micsoda emberbarát lettél! Hívd fel Vasziljevszkijt! Azonnal! A
kopasz emberbarát!
Sztálin rárivallt Vasziljevszkijre:
- Mégis mi a gond velük? Talán nem értik, hogy ha feladjuk Sztálingrádot, az
ország déli része el lesz vágva a középsőtől, és valószínűleg nem tudjuk
megvédeni? Hát nem fogják fel, hogy ez nemcsak Sztálingrád számára
katasztrófa? Már elveszítettük a legfőbb vízi utunkat, és most az olaj következik!
A város jelentősége nem pusztán stratégiai elhelyezkedésében rejlett. A város
azért kapta a nevét, mert Sztálin számára meghatározó jelentőséggel bírt. 1918-
ban Caricinben vált cselekvő emberré, ott tanulta meg, hogyan kell terrorral
kormányozni. A „Vörös Verdunnél” ismerte meg cimboráit, Vorosilovot és
Bugyonnijt, ott kezdődött házassága Nágyával.
 - Úgy vélem, van rá esély, hogy ne veszítsük el a várost - válaszolt
Vasziljevszkij óvatosan.
Sztálin felhívta Zsukovot, és támadást rendelt el:
- A késlekedés bűn.
Amikor Zsukov jelentette, hogy márpedig lehet számítani késlekedésre,
Sztálin gúnyosan megkérdezte:
- Gondolják, hogy az ellenség megvárja, amíg maguk hajlandóak
megmoccanni?
Hajnalban az oroszok újra támadtak, de csak korlátozott eredménnyel jártak. A
németek majdnem bevették a várost, de egy haderő még az útjukban állt: a
Vaszilij Csujkov tábornok irányítása alatt álló 62. hadsereg. A tüskés hajú, fitos
orrú, aranyfogú tábornok a Volga nyugati partján fekvő sáncokból irányított és
harcolt az iparváros apokaliptikus romjain. Az Oroszország végzetét
visszatükröző, lángoló Volgán mindössze néhány komphajó állt rendelkezésére.
A vitézséget, nemességet, kétségbeesést és brutalitást legjobban Vaszilij
Grosszman Élet és sors című eposza mutatja be. Mindennel harcoltak, modern
fegyverekkel éppúgy, mint régi darabokkal; orvlövészpuskákkal és gránátokkal,
ásókkal, csövekkel és kézzel; életüket adták, hogy időt nyerjenek.
- A vér idő - mondta Csujkov.
Sztálin figyelmét a nap jóformán minden percében a valaha vívott
leghevesebb csata kötötte le. Csujkov közvetlen parancsnoka Andrej Jeremenko
tábornok és Hruscsov volt, aki visszanyerte Sztálin kegyeit. A feladat azonban
sokkal fontosabb volt, semhogy rájuk lehetett volna hagyni. Sztálin Zsukovval és
Vasziljevszkijjel együtt, közvetlen parancsokkal maga felügyelte frontot,
Malenkov pedig a személyes kémeként segített neki. Jeremenko sáncánál is
gyakran megjelentek.
- Észrevettem, hogy Vasziljevszkij és Malenkov sugdolózik - mondta
Hruscsov. - Arra készültek, hogy feljelentsenek valakit.
Malenkov behívta a tiszteket, hogy lehordja őket. A sánchoz érkezve „egy
alacsony, puffadt arcú, zubbonyos férfit” pillantottak meg Zsukov és
Jeremenko mellett. Malenkov az egyik ilyen fejmosást Vaszilij Sztálinhoz
intézte, akit eltiltottak az aktív repülős küldetéstől, és most egy hadosztályt
irányított:
- Sztálin ezredes! - mondta Malenkov. - A pilótái teljesítménye vér-lázító.
Aztán egy másik tiszthez fordult:
- És maga, házisapkás tábornok, harcolni jött vagy szórakozni?
Miután Malenkov elment, Hruscsov és Jeremenko magára maradt a
fedezékben. „Hátborzongató csend honolt, [...] akárcsak az erdőben, vihar után.”
 [196]
Ez volt Hruscsov legszebb órája, a sánc fedezékében olyan barátságokat
kötött a tábornokokkal, amelyeket aztán Sztálin halála után eredményesen tudott
kamatoztatni.4
Szeptember 12-én a sztálingrádi csata ellenséges parancsnokai mind saját
vezérükhöz repültek. Paulus Führerével annak Werwolf nevű, fakunyhókból és
bunkerekből álló vinnyicai főhadiszállásán találkozott, Zsukov és Vasziljevszkij
saját Vozsgyjuk meglátogatására indult. Hitler utasította Von Paulust, hogy
„amilyen gyorsan csak lehet, vegye be Sztálingrádot”. Zsukov és Malenkov, a
faragatlan katona és a behízelgő modorú udvaronc egy jelentést nyújtott be
Sztálinnak, amelyben további offenzívákat indítványozott, hogy
„összemorzsoljuk az ellenséget, [...] és egyidejűleg felkészüljünk [...] egy
nagyobb erejű csapásra”.
Hogy mit válaszolt Sztálin? Saját térképét nézegette. Csendben
tanulmányozta, sokáig tudomást sem vett a katonákról, hanem saját gondolataiba
merült. Zsukov és Vasziljevszkij hátrébb lépett a zöld szövettel borított asztaltól,
és halkan beszélgetni kezdtek. Talán létezik „valami más megoldás”.
- Mit jelent az, hogy valami más megoldás? - kapta fel a fejét Sztálin.
„Nem hittem volna, hogy ilyen jó a füle” - jegyezte meg Zsukov. Mielőtt
a tábornokok válaszolhattak volna, Sztálin hozzátette:
- Menjenek át a vezérkarhoz, és alaposan gondolják át a teendőket. [...]
Holnap este kilenc órakor itt találkozunk.
A győzelem nem egy ember műve volt, sokan követelték maguknak az
elismerést. A siker azonban valójában a három maga módján tehetséges személy,
Sztálin, Vasziljevszkij és Zsukov példátlan együttműködésének az eredménye.
Szeptember 13-án, este tíz órakor Sztálin ritka gesztussal, kézfogással
üdvözölte Zsukovot és Vasziljevszkijt.
- Nos, mi a véleményük? Mire jutottak? Melyikük tesz jelentést?
- Mindegyikünk - felelte Vasziljevszkij.
Elővették a térképüket, amely tervük alapvető részleteit ábrázolta -
nevezetesen a masszív offenzívát a német szárnyak ellen, amelyeket a gyengébb
román erők védtek; hátba támadják őket, majd összekapcsolódnak, hogy
körülzárják őket. Ez volt az Uránusz hadművelet. A német támadás, amelyet
Hitler aznap, valamelyest korábban rendelt el Vinnyicában, éppen abban a
pillanatban vette kezdetét. A németek megrohamozták a hadrendbe állított 62.
hadsereget. Poszkrjobisev lépett a szobába: Jeremenko telefonált Sztálingrádból.
Csujkov kegyetlen harcot vívott a Volga nyugati partján, a Sztavka pedig még
csak éppen elkezdte a hadművelet előkészítését. Sztálin egyenesen Sztálingrádba
küldte a két tábornokot, hogy mérlegeljék az Uránusz tervet, de nyomatékosan
hozzátette:
- Hármunkon kívül senki nem tudhat arról, miről beszéltünk. Rajtunk kívül
egyelőre senki nem szerezhet róla tudomást.
Október 9-én Sztálin visszaállította a hadseregben a tábornokok kizárólagos
parancsnokságát. Ezt is úgy ünnepelte, hogy kezet fogott Zsukovval és
Vasziljevszkijjel, akiket mellesleg különleges képviselőnek használt a fronton;
nem szerette, ha Moszkvában „üldögélnek”. A különleges sztálingrádi csapat
harmadik tagja a májusban vezérkari főnöki pozícióba emelkedő, negyvenhárom
éves Alekszandr Vasziljevszkij volt. Számos tekintetben közelebb állt
Sztálinhoz, mint Zsukov.
* * *
A széles vállú, domború mellkasú, ugyanakkor kifinomult modorú, finom
udvari bájjal rendelkező Vasziljevszkijnek Saposnyikov egyengette az útját. A
kiváló törzstiszt nemcsak a hivatásában követte, hanem hozzá hasonlóan
úriembernek számított a vad orgyilkosok között. Ráadásul hamarosan Sztálin
különleges bizalmasává lépett elő. Tisztessége egyszerre gondolkodtatta el,
bűvölte el és szórakoztatta Sztálint, aki maga híján volt ezeknek a
tulajdonságnak.
- Olyan sok embernek parancsol - tűnődött -, de a légynek se tudna ártani.
Vasziljevszkij ráadásul olyan letűnt világból származott, ami lenyűgözte
Sztálint: apja jómódú falusi lelkész volt a Volgánál. Vasziljevszkijt is papnak
nevelték, de végül százados lett a cári seregben. Amikor csatlakozott a Vörös
Hadsereghez, el kellett hagynia lelkész apját, és meg kellett szakítania vele a
kapcsolatát. A megbeszélések után Sztálin gyakran kérte arra Vasziljevszkijt,
hogy maradjon mellette, és mondja el, mi vonzotta a papságban.
- Természetesen nem akarom, hogy papnak menjen - nevetett Sztálin. - Ez
nem kérdés. Mikojan és én is papok akartunk lenni, de elutasítottak minket. A
mai napig nem tudom megérteni, miért. Az ön vallásos neveltetése adott valami
többletet?
- Nincs az a tudás, ami felesleges lenne - felelte Vasziljevszkij óvatosan. - Egy
részéről kiderült, milyen hasznos a katonai életben.
- Szerintem, az a leghasznosabb, hogy a papok megtanítják megérteni az
embereket.
Talán saját származására gondolt, amikor egyszer ezt mondta Vasziljevszijnek:
- Az embernek nem szabad elfelejtenie, kik voltak a szülei.
Egy későbbi alkalommal ezt kérdezte tőle:
- Mikor látta utoljára a szüleit?
- Elhagytam őket - felelte a tábornok aggódva, hogy ez talán egy teszt. - Az
apám lelkész, Sztálin elvtárs.
 - És ellenforradalmár?
- Nem, Sztálin elvtárs, papként hisz Istenben, de nem ellenforradalmár.
- Ha lecsendesedik a háború, szerintem repülőre kellene szállnia, hogy
meglátogassa a szüleit, és bocsánatot kérjen tőlük.
Sztálin nem felejtkezett meg Vasziljevszkij apjáról:
- Na, volt már a szüleinél? - kérdezte később.
- Igen, Sztálin elvtárs - felelte Vasziljevszkij.
- Hosszú időbe fog telni, amíg kifizeti nekem az adósságát.
Aztán Sztálin kinyitotta a széfet, és néhány iratot mutatott neki. Pénzes-
utalványok voltak, amelyeken a saját neve szerepelt: Vasziljevszkij apjának
küldte őket a háború alatt. A megdöbbent és némiképpen meghatódott férfi
hálásan megköszönte Sztálinnak. Vasziljevszkijnek azonban ekkor
Sztálingráddal kapcsolatosan voltak kötelezettségei.5
***
A két megváltó zsarnok majdnem egy időben készítette fel népét a
győzelemre. „A mi utcáinkon is ünnep lesz” - célzott rá Sztálin november 7-ei
beszédében. Másnap Hitler ekképpen lelkesítette népét:
- El akartam érni a Volgát, [...] mégpedig egy bizonyos városnál. Ez a város
éppen Sztálin nevét viseli. [...] Be akartam venni, és [...] minden tőlünk telhetőt
megteszünk!
A Kis Sarokban rengeteg feszültség gyülemlett fel. Sztálin izgult, nehogy a
németek megtudják, mire készül. 11-én amiatt aggódott, hogy gyenge a légierő.
13-án, mialatt Von Paulus egy utolsó kísérletet tett Csujkov kiszorítására - aki
már csak egy alig ötven méter mély, a földdel egyenlővé tett területrészt tartott -
Zsukov és Vasziljevszkij a végső eligazításra Moszkvába repült. „Sztálin
pipázott, a bajuszát simogatta, és senkit nem szakított félbe. Láthatóan elégedett
volt” - írta Zsukov. Ezután Vasziljevszkij visszatért Sztálingrádba. 18-án Sztálin
Berija, Molotov, Malenkov és Zsukov társaságában - akik azért maradtak, hogy a
[197]
Moszkva előtti Mars hadműveletet irányítsák - este n óra 50 percig
dolgozott a Kis Sarokban. Három órával a támadás előtt a három Sztálingrád felé
fordult frontot - amelyek Jeremenko, Rokosszovszkij és Vatutyin tábornok
irányítása alatt álltak - értesítették, hogy hamarosan támadniuk kell. Ezután
Sztálin feltételezhetően vacsorázni vagy filmet nézni ment az elvtársaival, hogy
gyorsabban teljen az idő. Sztálin ritkán feküdt le hajnali négy óra előtt - „egy idő
után már nem volt rá szükségem”, mondta később Churchillnek -, így bizonyára
fenn volt, és hallotta, hogy a katonák elindultak. November 19-ének ködös
reggelén, 7 óra 20 perckor 3500 ágyú nyitott tüzet az északi szektorban. A
jupiteri mennydörgés nyomán ötven kilométeres körzetben remegett meg a föld.
Egymillió ember, 13 541 löveg, 1400 tank és 1115 repülőgép támadott Hitler
haderejére.6

 NYOLCADIK RÉSZ

Háború: A diadalmas géniusz

1942-1945

 A SZTÁLINGRÁDI VEZÉR

A sztálingrádi csata idején a Vezér általában ruhában aludt Kuncevóban, egy

a második emeletre vezető lépcső alatt levő tábori fémágyon. Vészhelyzetben a
„kopasz emberbarátot”, Poszkrjobisevet hívták, aki az irodájában aludt.
Tizenegy körül ébredt, amikor Styemenko telefonált a hadműveleti osztályról,
hogy megtegye a nap első jelentését. A Politbüro és a vezérkar már órák óta
dolgozott. Amellett, hogy osztozniuk kellett Sztálinnal annak álmatlanságán,
saját birodalmukat is működtetniük kellett: Mikojan délelőtt tíz órától majdnem
hajnali öt óráig dolgozott; az irodájában szundított.
Délben Sztálin evett egy könnyű reggelit, amit Valecska szolgált fel. Általában
otthon, Kuncevóban vagy a Kremlben étkezett, és a kora délutáni órákban látott
munkához. Akárhol is tartózkodott, az immár hatvanhárom éves Vezérnek a
következő tizenhat órát a háború irányításával kellett töltenie. Közleményeket
kapott a Sztavka tagjaitól, akiknek naponta kétszer kellett jelenteniük, délben és
este kilenc órakor. Aznap a sztálingrádi Vasziljevszkij jelentését várták
leginkább. Sztálint igencsak feldühítette, ha küldöttei elmulasztottak jelentést
tenni. Amikor Vasziljevszkij egyszer megfeledkezett róla, ezt írta neki:
„Már fél négy van, [...] és még nem méltóztatott jelenteni. [...] Ne hozza fel
azt a kifogást, hogy nem volt ideje, mivel Zsukov is ugyanannyit dolgozik a
fronton, mint ön, mégis mindennap elküldi a jelentését. Ön és Zsukov között az a
különbség, hogy ő fegyelmezett, [...] míg önből hiányzik a fegyelem.
[...] Utoljára figyelmeztetem, ha még egyszer megfeledkezik kötelességéről,
[...] akkor elbúcsúzhat vezérkari főnöki tisztségétől, és mehet a frontra.”
Malenkov jelentései mindig aprólékosak voltak. Néha a pedáns Zsdanovot is
eltérítette a csata, amiért ugyancsak dorgálásokat kapott: „Rendkívül különös,
hogy Zsdanov elvtárs nem érzi szükségesnek a telefonálást vagy a közös
megbeszéléseket ebben a Leningrád számára olyan veszélyes időszakban.”
Sztálin veszélyesnek ítélte a függetlenséget.
Délután négy órakor Alekszej Antonov tábornok, egy „fiatal, rendkívül
jóképű, sötét hajú, karcsú” férfi érkezett az újabb jelentéssel. Miután
Vasziljevszkijt előléptették, és sikertelenül egy sor alkalmatlan tiszttel
próbálkoztak, akiket aztán el is bocsátottak, ő lépett elő Sztálin megbízható
hadműveleti főnökévé. Antonov „páratlanul tehetséges tábornok, emellett
rendkívül művelt és elbűvölő ember volt”, írta Zsukov. Sztálin pontos
jelentéseket várt, „nem tolerálta a legcsekélyebb [...] szépítést sem”, emlékezett
vissza Stye-menko. Antonov ügyesen bánt vele: mindig nyugodt volt, „mesterien
méri fel a helyzetet”. Színekkel jelölte az akták sürgősségi fokát. Pontosan tudta,
mikor kell azt mondania, hogy „kérem a zöld dossziét!” Ilyenkor Sztálin
mosolyogva felelte:
- Lássuk hát azt a zöld mappát!
Kora este Sztálin vagy Packardok konvojával érkezett a Kremlbe, vagy a
lakásából sétált át a Kis Sarokba, ahol a kényelmes karosszékekkel bebútorozott,
Poszkrjobisev által rendben tartott, „lakályos” fogadószoba addigra már megtelt
várakozókkal. A vendégek a rend, az egyszerűség és a tisztaság világában
találták magukat. Egyetlen szükségtelen dologra sem lehetett itt bukkanni. Az
érkezőknek többször ellenőrizték az iratait, és fegyvert keresve átkutatták őket.
Még Zsukovnak is le kellett adnia a pisztolyát. „Az ellenőrzést újra és újra
megismételték.” Az ekkor már NKVD-tábornoki egyenruhát viselő
Poszkrjobisev az íróasztalánál üdvözölte őket. Csendben várakoztak, bár a
rendszeres látogatók üdvözölték egymást, mielőtt elcsendesedtek. Feszültség
uralkodott. Akik még sosem találkoztak Sztálinnal, tele voltak várakozással, de,
ahogy egy ezredes visszaidézte, „észrevettem, hogy [...] akik nem először voltak
itt, sokkal nyugtalanabbak voltak, mint [...] akik először jártak itt”.
Este nyolc óra körül, amikor Sztálin megérkezett, mormogás futott végig a
szobán. Nem mondott semmit, csak biccentett néhányaknak. Az ezredes
észrevette, hogy „a mellettem ülő izzadságcseppeket törölt le a homlokáról, és
egy zsebkendővel törölgette a kezét”. Az iroda előtti utolsó testőrök egy kis
szobában, egy kamrácskában, egy íróasztalnál gyülekeztek. Sztálin belépett a
„világos, tágas szobába”, ahol hosszú, zöld asztal állt. A szoba másik végében az
íróasztalán mindig papkába. rendszerezett iratok halmai sereglettek, mellettük
még egy széles frekvenciájú telefon, különböző színű telefonok egész sora és
egy rakás kihegyezett ceruza. Az íróasztal mögötti ajtó Sztálin saját mosdójába
és egy szobába vezetett, ahol a kényelmes székek mellett elhelyezték az összes
olyan Baudot és telegráf-berendezést, amelyekkel Sztálin a fronttal tartotta a
kapcsolatot. Itt volt az a híres földgömb is, amelynek segítségével megvitatták a
Fáklya hadműveletet Churchill-lel.
* * *
Ezen az éjszakán Molotov, Berija és Malenkov, az állandó hármas
Vorosilovval és Kaganoviccsal együtt várt. Sztálin biccentett, és minden
felesleges csevegés nélkül megnyitotta a GKO-t, amelynek az ülése addig tartott,
amíg órákkal később el nem ment. Sztálin az íróasztalánál ült, aztán fel-alá
járkált, majd visszatért, hogy vegyen Hercegovina Flór cigarettájából, amelyet
darabokra tört, és a dohánnyal megtömte a pipáját. A civilek, mint mindig,
Szuvorov és Kutuzov új portréjára nézve, hátukat a falnak támasztva ültek, a
tábornokok pedig, Marxra és Leninre tekintve, az asztal másik oldalán foglaltak
helyet; az elrendezés hűen tükrözte a köztük zajló állandó harcot. A tábornokok
azonnal kiterítették térképeiket az asztalon. Sztálin folytatta a járkálást, néha
toporgott egy kicsit. „Megállt az előtt a személy előtt, akihez beszélt, és tiszta,
állhatatos tekintettel egyenesen a szemébe nézett - ahogy Zsukov fogalmazott -,
amely egyszerre ölelte át a látogatót, és hatolt rajta keresztül.”
Poszkrjobisev sorra hívta be a szakértőket a várószobából: „hamarosan a
mellettem ülő is felállt. [...] Név szerint szólították, mire elvörösödött,
zsebkendőjébe törölte remegő kezét, felvette az aktáját, [...] és tétova léptekkel
elindult.” Miközben Poszkrjobisev bevezette az érkezőket, ezt tanácsolta nekik:
- Ne izguljanak! Eszükbe se jusson ellentmondani! Sztálin elvtárs mindent
tud.
A látogatóknak gyorsan, minden udvariaskodás nélkül kellett jelentést tenniük,
aztán távoztak. A szobában Molotov, Berija és Malenkov zord trojkája
megfordult, és ridegen végigmérte az újonnan érkezőket.
Sztálin hatalmat és erőt sugárzott. „Volt, aki úgy érezte, Sztálin hatalma alá
került”, írta új vasúti népbiztosa, aki korábban már több száz alkalommal
jelentett neki. Hasonlóképpen lenyűgözte „elképesztő memóriája és hatalmas
tudása. Azt éreztette az emberekkel, hogy kevésbé fontosak, mint valójában”.
Sztálin fokozta az iramot. Nyugtalan volt, és ideges, általában a dühkitörés
határán állt. Az idő nagy részében szófukar, fáradhatatlan és hűvös embernek
látszott. Ha elégedetlenkedett, írta Zsukov, „elvesztette hidegvérét és
objektivitását”.
A látogatók érezték a veszélyt, ám meglepte őket az ülések nyílt hangneme.
Mikojan úgy emlékezett a háború első három évére, hogy a hatalmasságok
között „csodálatosan barátságos légkör” honolt. Az ország irányítása a GKO
révén, Sztálin üléseinek döntései alapján zajlott, amelyeken a legfőbb vezetők
voltak jelen (általában a GKO, Mikojannal, később Zsdanovval, Kaganoviccsal
és Voznyeszenszkijjel).
Zsukov visszaemlékezése szerint gyakran „támadtak éles viták”, ahol
„határozottan és pontosan fejtettük ki álláspontunkat”, miközben Sztálin fel-alá
járkált. Sztálin kikérte a tábornokok véleményét: „Sztálin jobban figyelt”,
amikor „nem értettek egyet valamivel. Gyanítom - fogalmazott Kuznyecov
admirális -, hogy szerette azokat az embereket, akiknek megvolt a saját
nézőpontjuk, és nem féltek kiállni mellette”. Ennek ellenére kialakult egy
talpnyaló társaság, ami igencsak bosszantotta Sztálint.
- Nem is tudom, minek beszélek hozzátok! - üvöltött. - Bármit mondok, azt
felelitek, igen, Sztálin elvtárs, természetesen, Sztálin elvtárs, [...] bölcs döntés,
Sztálin elvtárs.
A tábornokok észrevették, hogy „társai mindig egyetértenek vele”. A
tábornokok vitatkozhattak, noha nagyon óvatosnak kellett lenniük. Ugyanakkor
Molotov és a rámenős újonc, Voznyeszenszkij bátran ellentmondott neki: „A
megbeszélések nagyon őszinte légkörben zajlottak - emlékezett vissza Mikojan.
- Sztálin Churchill egyik levelét olvasva így szólt: »Azt hiszi, most, hogy
nyeregbe került, kedvére lovagolhat. Jól mondom, Vjacseszlav?« Erre Molotov
így felelt: »Nem hinném.«”
Zsukov olykor „vitáknak [...] és makacs ellenállásnak is szemtanúja lehetett.
[...] Különösen Molotov részéről. A helyzet végül odáig fajult, hogy Sztálin
megemelte a hangját, magánkívül volt, Molotov viszont mosollyal az arcán
tartott ki álláspontja mellett”. Sztálin megkérte Hrulevet, hogy vegye át a
vasutat; ő visszautasította, amit Sztálin igyekezett tolerálni.
- Ügy látom, maga nem tisztel engem, hiszen visszautasítja az ajánlatomat -
mondta elnézően gazdászati tisztjének, egyik kedvencének.
A viták során Sztálin gyakran kérte a felszólalót, hogy „térjen a lényegre!”,
vagy „fogalmazzon érthetően!”.
Amikor Sztálin kinyilvánította véleményét, és a vita abbamaradt, kijelölt
valakit a feladat elvégzésére, akit a szokásos halálos fenyegetéssel igyekezett
ösztönözni. „Ez a borzalmasan szigorú ember minden egyes parancs teljesítését
ellenőrizte - emlékezett vissza Bajbakov, az olajipari szakértő. - Amikor kiadta a
parancsot, segítséget is nyújtott a feladat végrehajtásához, így az embernek a
teljesítéshez szükséges összes eszköz a rendelkezésére állt. Ennélfogva nem
féltem Sztálintól; közvetlen viszonyban álltunk egymással. Elvégeztem a
feladataimat.” Am Sztálin „különös érzékkel fedezte fel a jelentések gyenge
pontjait”. Jaj volt annak, aki frontja beható ismerete nélkül jelent meg előtte.
„Azon nyomban sokat sejtetően kieresztette a hangját, és ezt kérdezte: »Mi az,
hogy nem tudja? Hát nem ez a munkája?!«”
Az Uránusz hadművelet megindításával Sztálin új erőre kapott. Figyelte
Hruscsovot, „igazi katonaként” kezdett viselkedni, és „kiváló stratégának”
tekintette magát. Sosem volt tábornok, hadászati géniusz még annyira sem; ám
Zsukov szerint - aki mindenkinél jobban ismerhette a helyzetet - „a kiváló
szervező [...] Sztálingrád után megmutatta vezéri képességeit.” „Elsajátította a
hadműveletek megszervezésének módszerét. [...] A hadműveleteket hozzáértően
irányította, a legbonyolultabb stratégiai kérdéseket is tökéletesen átlátta.”
„Veleszületett intelligenciáról, [...] kiváló megérzésről” és „páratlan
emlékezőtehetségről” tett tanúbizonyságot. „Sokoldalú volt, és tehetséges”, ám
„nem volt tudomása az összes részletről”. Mikojannak talán igaza volt, amikor a
maga gyakorlatias módján így jellemezte Sztálint:
„Annyit tudott a katonai dolgokról, amennyit egy államférfinak tudnia kell -
nem többet.”1

 ***
Este tíz óra körül Antonov elkészítette második jelentését. Természetesen a
Mikojan által említett baráti légkör nem volt állandó. A bolsevikok számára a
háború természetes állapotnak számított, kiválóan értettek hozzá. A gyűléseket
az állandó bolsevik sajátosságok, a rettegés és a küzdelem hatotta át. Sztálin
eszközként alkalmazta a megfélemlítést, ám az ő idegei is komoly próbának
voltak kitéve. Amikor megérkezett a vasúti népbiztos, Sztálin egyszerűen így
fogalmazott: „A szállítás élet-halál kérdés. [...] Ne feledd, ha nem sikerül
teljesíteni [...] a parancsot, hadbíróság elé kerülsz.” Ezt hallva „végigfutott a
hátamon a hideg”, emlékezett vissza a fiatalember. Ha a frontok és vasutak
szövevényes hálózatában véletlenül elveszett egy vonat, Sztálin így
fenyegetőzött:
- Ha nem képes tábornokként megtalálni, akkor közkatonaként mehet a
frontra!
Másodpercekkel később a „falfehérré” vált népbiztost Poszkrjobisev kísérte
ki, aki még hozzátette:
- Ne kövessen el több baklövést! A Vezérnek elfogyott a türelme.
Sztálin állandóan fel-alá járkált. Rosszkedvére számos jel utalt: rossz előjel
volt például, ha nem égett a pipája. Amikor letette, általában dühkitörésre
lehetett számítani. Ha pipája csutorájával a bajuszát simogatta, azt jelentette,
elégedett. A pipa nem egyszerű kellék, hanem igazi barométer szerepét töltötte
[198]
be. Kedélyállapotának változékonysága borzasztó volt: „képes volt az
ember szeme előtt, egyik pillanatról a másikra átváltozni - írta Zsukov.
- Elsápadt, szeméből keserűség, szigorúság és kegyetlenség áradt.” Amikor
valamelyik sereg a nem elegendő utánpótlás miatt panaszkodott, Sztálin lehordta
Hrulevet:
- Ön rosszabb, mint az ellenség; biztos Hitlernek dolgozik.
A Kis Sarok három őrző-védő kutyája, Molotov, Malenkov és Berija „soha
nem tett fel kérdéseket, csupán ült és figyelt, néha jegyzetelt. [...] Vagy Sztálint
nézték, vagy azt, aki bejött. Úgy tűnt, Sztálinnak vagy azért volt rájuk szüksége,
hogy segítsenek a felmerülő kérdések megoldásában, vagy csak az események
szemtanúinak kellettek”. Jelenlétük célja a kollektív hatalom illúziójának
megőrzése és a tábornokok megfélemlítése lehetett. Sztálin és a vezetők
mindannyian amatőr parancsnokoknak képzelték magukat, és a „katonai
szakértőkkel” szemben mindvégig megőrizték polgárháborús gyanakvásukat.
- Vegyünk példának egy öreg kocsist! - magyarázta Mehlisz. - Szereti és
sajnálja is az állatokat, de azért az ostora mindig kéznél van. A ló ezt látja, és
levonja belőle a megfelelő következtetést.
 Sztálin zsebdiktátorának dióhéjban összefoglalt gondolata kiválóan érzékelteti
a vezér parancsnoki stílusának lényegét. „Egyikünk sem felejti el 1937-et” -
mondta Zsukov. Ha bármi balul sült el, tudták, „hogy könnyen Berija kezei közt
végezzük, márpedig Berija mindig jelen volt a Sztálinnal folytatott
megbeszéléseimen”. A tábornokok bűneiről pontos nyilvántartás készült:
Mehlisz 1938-ban azzal vádolta Konyevet, hogy a szülei kulákok.
Rokosszovszkij és Mereckov természetesen nem szándékozott visszatérni Berija
kínzókamráiba. Sztálinhoz folyamatosan érkeztek az információk, a panaszok és
a feljelentések a titkosrendőröktől és a tábornokoktól.
Amikor a tábornokok a hatvanas években megírták emlékirataikat, Berija
ártatlan áldozataként tüntették fel magukat. A letartóztatás réme csakugyan
állandóan fenyegette őket, azonban maguk is buzgón jelentgettek fel másokat.
Tyimosenko egykor feljelentette Bugyonnijt és Hruscsovot.
Az Uránusz hadműveletet lázas feljelentések közepette indították el: Golikov
(a háború előtti szerencsétlen kémmester) feljelentette Jeremenko parancsnokot.
Sztálin egyidejűleg Hruscsov és Jeremenko megfigyelésére használta
Malenkovot. Amikor Sztálin azzal vádolta meg Hruscsovot, hogy fel akarja adni
Sztálingrádot, a komisszár kételkedni kezdett saját vezérkara hűségében.
Ugyanakkor Hruscsov sem volt rest feljelenteni tábornokait; Harkov miatt
Tyimosenkót hibáztatta. Ezzel egy időben Sztálingrádban a felemelkedőben lévő
Malinovszkij tábornok törzskarának egyik tagja ön-gyilkosságot követett el. Egy
feljegyzést hagyott hátra: „Éljen soká Lenin!” Sztálinról azonban egy szót sem
ejtett. Lehet, hogy Malinovszkij, aki az első világháború során a franciaországi
orosz légióban szolgált, ellenség? - Jó lenne, ha szemmel tartanád Malinovszkijt!
- parancsolta Sztálin Hruscsovnak, aki védte a tábornokot.
A vezetők kegyetlen harcot vívtak a hatalomért és az erőforrásokért egymással
és a tábornokokkal. Amikor Berija ötvenezer további lőfegyvert kért az NKVD-
nek, Voronov tábornok megmutatta a kérelmet Sztálinnak.
- Ki írta ezt a kérvényt? - csattant fel.
- Berija elvtárs.
- Küldessen Berijáért! - Berija megérkezett, és grúz nyelven kezdte győzködni
Sztálint. Sztálin mérgesen félbeszakította, és utasította, hogy oroszul beszéljen.
- A fele bőven elég lesz - döntötte el Sztálin, de Berija tovább vitatkozott.
Sztálin a „tűréshatár szélére került”, és tovább csökkentette a mennyiséget.
Mindezek után Berija kint utolérte Voronovot.
- Várjon csak! - sziszegte. - Ízekre fogjuk szedni!
Voronov remélte, hogy ez csak valamiféle „keleti vicc”. Tévedett.
Sztálin az erőforrások feletti viták során gyakran tetszelgett békítő szerepben:
amikor elrendelte, hogy a tüzérség kapjon kilencszáz teherkocsit, a
hátborzongató kettős, Berija és Malenkov vitába szállt Voronovval:
- Négyszáz teherautót vigyen!
- Visszamegyek, és jelenteni fogom a Vezérnek - fenyegetőzött a tábornok.
Malenkov végül az összes teherkocsit leszállította.2
Ha a félelem és a versengés nem lett volna elég, a hatalmasságok a kölcsönös
féltékenykedéssel tovább nehezítették helyzetüket: „Molotov mindig Sztálinnak
adott igazat - írta Mikojan megvetően. - Csak ült az irodában, és fontosnak
tüntette fel magát, de igazából nem ő intézte az aktuális ügyeket.” Sztálinnak
csak „mint második emberre, egy oroszra” volt rá szüksége, valójában azonban
„elszigetelte”. Molotov besegített ugyan a külpolitika irányításába, de nem hárult
rá olyan felelősség, mint másokra. Mikojan volt az egyik legfőbb igavonó: ő
felügyelte a hadtápot, a fejadagokat, a gyógyszer-készletet, a lőszereket, a
kereskedelmi hajózást, az élelmiszert, az üzemanyagot, az emberek és katonák
ruházatának kiosztását, miközben külkereskedelmi népbiztosként a
szövetségesekkel is tárgyalt a kölcsönös segítségnyújtásról. Elképesztő
mennyiségű feladatot bíztak rá. „Csak Molotov találkozott annyiszor Sztálinnal,
mint én” - dicsekedett, megfeledkezve a fáradhatatlan, mindenütt jelen levő
Berijáról.
A „párt réme”, Berija, aki úgy viselkedett, mint valami gazember egy film
[199]
noirból, kivirult a háború alatt. A Gulag 1,7 millió kényszermunkásának
segítségével készítette Sztálin fegyvereit és vasútjait. A becslések szerint a
munkások közül körülbelül 930 ezren haltak meg a háború alatt. Az ő NKVD-je
volt Sztálin rezsimjének a fő tartópillére, ez képviselte a párt fennhatóságát a
hadsereg felett. Miután Voronov tábornok kétszer is szembeszállt vele Sztálin
előtt, Berija végül engedélyt kapott a letartóztatására. Amikor Voronov nem
jelent meg az esedékes megbeszélésen, Sztálin mellékesen megkérdezte
Berijától:
- Voronov nálad van?
Berija azt válaszolta, két napon belül visszatér. A tábornokok hajlamosak
voltak eufemizmusokkal illetni ezeket a borzalmas közjátékokat: „Kávézni fog
Berijával.” Talpnyalói minden fronton figyelték a katonákat, és rendszeresen
tettek jelentéseket, amelyek általában Berijához, de gyakran magához Sztálinhoz
érkeztek. 1942-ben Sztálin tovább szigorította a felügyeletet, és Kobulovnak
Vorosilov, Bugyonnij és maga Zsukov lehallgatását parancsolta. Zsukov tisztjeit
is rendszeresen zaklatták, sőt sokat le is tartóztattak közülük.
Sztálin bizalmatlanul szemlélte Berija birodalomépítését. Amikor Berija
meneszttette Kaganovicsot a vasúttól, javaslatot tett az utódjára.
- Gondolod, hogy egyetértek azzal a jelölttel, [...] akit Berija javasol? Soha
nem egyezem bele.
A vasút azonban állandó fejfájást okozott, és csak - Sztálin fogalmazása
szerint - az „igazi vasember”, Kaganovics lehetett képes az olyannyira remélt
csodára.3
* * *
Sztálin megállás nélkül tizenhat órán keresztül „adott utasításokat, telefonált,
írt alá papírokat. Behívta Poszkrjobisevet, és parancsokat osztott neki”. Amikor
Mikojantól és Hrulevtől értesült, hogy a katonák híján vannak a cigarettának, a
sztálingrádi csata alatt arra is szakított időt, hogy felhívja telefonon Akaki
Mgeladzét, a legfőbb dohánytermesztő hely, Abházia pártfőnökét:
- Elfogyott a katonák cigarettája! Feltétlenül szükség van dohányra a fronton!
A sajtóközleményeket személyesen Sztálin fogalmazta meg. A szűkszavú, ám
buzdító mondatok mestereként sokszor alkalmazta például a „Vérért vért!”
felkiáltást, és gyakran idézett Szuvorovtól. Miközben tábornokai dicső tetteit
féltékenyen tartotta számon, sikereiket mindig elismerte.4
Sztálin fáradhatatlanul tűrte a feszült, munkával teli órákat. A tábornokok és
komisszárok hajnaltól fent voltak. Ez az időszak „óriási fizikai és lelki
teherbírást” igényelt, amelyben a leggyakoribb veszélynek az „idegkimerültség”
számított. Sztálin törvényeket hozott a tábornokok életvitelével kapcsolatban;
személyesen határozta meg a munka és pihenés arányát és idejét.
Vasziljevszkijnek például hajnali négy és délelőtt tíz óra között végig aludnia
kellett. Sztálin néha szigorú dajka módjára felhívta Vasziljevszkijt, hogy
ellenőrizze, tényleg alszik-e. Ha felvette a telefont, Sztálin leszidta.
Vasziljevszkij lehetetlennek tartotta, hogy részt vegyen Sztálin éjjeli vacsoráin és
filmvetítésein, és azután még a munkáját is ellássa, ezért kénytelen volt
megszegni a szabályokat. A segédtisztjét állította a telefonhoz, és ha csengett, ő
vette fel:
- Vasziljevszkij elvtárs tíz óráig pihen.
A két másik igavonónak, Berijának és Mikojannak az éjszakák nagy részét
Sztálinnal kellett töltenie, napközben pedig herkulesi munkát végeztek. Mégis
boldogultak, fáradhatatlanul irányították az elterpeszkedő adminisztratív
birodalmat. Hajtotta őket a háború és a hazaszeretet, a bolsevik fenyegetés és a
túlélési ösztön.
Sztálin keveset ivott, és másoktól is elvárta, hogy józanok maradjanak. A
tüzérségi tábornok, Jakovlev egyszer úgy érkezett jelentéstételre, hogy előtte
konyakot ivott. Sztálin anélkül, hogy felnézett volna, így szólt:
-Jöjjön közelebb, Jakovlev elvtárs! - Jakovlev előbbre lépett. - Közelebb! Ön
egy kissé ittas, ugye?
 - Igen, egy picit, Sztálin elvtárs.
Sztálin nem szólt többet a dologról.5
* * *
Éjfélkor Vasziljevszkij örvendezve jelentette Sztálingrádból, hogy Hitler
román szövetségesei egyre inkább felmorzsolódnak. Miközben Sztálin ezt
hallgatta, behívta Poszkrjobisevet, és teát kért. Amikor egy ezüsttálcán
megérkezett a pohár tea, az adott komisszár vagy tábornok, rendszerint Antonov,
elcsendesült.
Mindannyian figyelték Sztálin rituáléját, amint belefacsarta a citromot a teába,
aztán lassan felkelt, kinyitotta az íróasztala mögötti mosdó ajtaját, kinyitotta a
falba épített szekrényt, és kivett egy üveg örmény konyakot. Ezután visszament,
öntött egy fél teáskanállal a teába, visszatette a konyakot, leült, összekeverte, és
azt mondta:
- Tovább!
A pillanatnyi sikeren felbuzdulva néha Sztálin és társasága elhagyta a Kis
Sarkot, és Kuncevo felé vette az irányt. Vacsoráztak, majd filmet néztek, ám
ezek a vacsorák cseppet sem hasonlítottak a későbbi évek részeges tivornyáira.
Amikor a kimerült Berija és Molotov alig pár órával a munkakezdés előtt
hazaindult, Sztálin történelemkönyveket olvasott, aztán a kora reggeli órákban
elaludt.6
* * *
Az Uránusz hadművelet elindítását követően négy nap alatt sikerült
bekeríteni a német hatodik hadsereget, 330 ezer embert. Sztálin a sikert a „a
háború döntő pillanatának” nevezte. A szovjetek még erősebben szorítottak, Von
Manstein ellentámadása pedig nem tudott áttörni. A Luftwaffe képtelen volt légi
úton megoldani az ellátást. A bekerített németek lassan haldokoltak az éhezéstől,
a hidegtől és a bombáktól. December 16-án az oroszok ellentámadást indítottak
Manstein utóvédjei ellen. A Don hadseregcsoportot igyekeztek szétzúzni, majd
áttörni Rosztov felé. A Kis Sarokban a türelmetlen Sztálin Rokosszovszkij
tábornokot, nem pedig a sztálingrádi Jeremenko parancsnokot választotta ki a
hatodik hadsereg felszámolására indított Gyűrű hadművelet irányítására.
- Miért nem szól egy szót sem? - kérdezte az összeráncolt szemöldökű
Zsukovot.
-Jeremenko nagyon meg fog sértődni - válaszolta Zsukov.
- Nincs idő sértődésre - mondta Sztálin. - Nem kislányok vagyunk, hanem
bolsevikok!
December 10-én Rokosszovszkij megtámadta és feldarabolta a bekerített
német hadsereget. A hatodik hadtest napról napra fogyatkozott. A katonai
vereség túlélésért folytatott emberi küzdelemmé alakult: a németek lóhúst,
macskát, patkányt és egymást ették, idővel azonban már semmi nem maradt.
Január 31-én a hadseregtábornok, Von Paulus megadta magát, és 240 ezer éhező,
összefagyott, nemhogy katona-, de emberformáját is elvesztett madárijesztővel
együtt esett fogságba. Maga Sztálin fogalmazta meg az újsághírt: „Ma seregeink
Sztálingrád közelében az egész seregével együtt csapdába ejtették a hatodik
hadsereg parancsnokát.. ,”7
***
Egy magabiztos, büszke Sztálin és egy aranypaszományos, kitüntetésekkel
borított, méltóságteljes, igaz vérben ázó, ám büszkeségtől duzzadó bolsevik
Oroszország tűnt elő a szovjet puritánság vas álarca mögül, hogy utat törjön
[200]
magának Európába.
J943- január 6-án Sztálin két régi elvtársával, Kalinyinnel és Bugyonnijjal
dobta el a régi bolsevik szlogent, amely azt hirdette, hogy „le az arany váll-
lappal!”, és visszaállította az egykori cári tisztek aranyepolettjét és
aranypaszományát. Azzal ugratta Hrulevet, hogy „a régi rendszer visszaállítását
javasolta”, de azért személyesen utasította a médiát, hogyan kell tálalni a hírt: az
aranypaszomány nem „egyszerű dekoráció, a rendet és fegyelmet testesíti meg.
Erről írjanak!”.
Két héttel később Zsukovot marsallá léptette elő. Február 23-án a mindenhol
jelen levő katonai amatőr maga is marsalli rangra emelkedett, és az elkövetkező
két évben alig mutatkozott egyenruhája nélkül.
Mindeközben Berija hatalmasra nőtt szárnyait is megnyirbálta kicsit:
[201]
áprilisban a katonai kémelhárítást, annak rettegett Különleges Osztályával
együtt, a saját irányítása alá, a védelmi népbiztosság hatáskörébe vonta.
Szmersnek nevezte át, ami a személyesen alkotott „Halál a kémekre” kifejezés
mozaikszava volt. A szervezet továbbra is Abakumov irányítása alatt állt. Ez az
ügyes, de gonosz, harmincöt éves titkosrendőr szorosan együttműködött
Berijával, ám most a legfőbb patrónus, Sztálin vette a szárnyai alá.
Sztálin világtörténelmi jelentőségű győzelmeit magánéleti csalódások
keserítették meg.8 Nem sokkal Sztálingrád után két nyugtalanító üzenetet is
kapott: egy levelet, amely leleplezte fiának, Vaszilijnek a kicsapongásait, és
felfedte, hogy valaki elcsábította imádott Szvetlánáját; valamint egy német
ajánlatot, amelyben felajánlották foglyuknak, Sztálin fiának, Jakovnak a
kicserélését.
 FIÚK ÉS LÁNYOK - SZTÁLIN ÉS A POLITBÜRÓS GYEREKEK A
HÁBORÚ IDEJÉN

Az az addig példátlan eset, hogy egy német hadseregtábornok megadta

magát, éppen olyan megalázó volt Hitler számára, mint amennyire kellemetlenül
érintette Jakov elfogása Sztálint: a helyzetek kínossága mindkét diktátor
hírnevén csorbát ejtett. A vöröskeresztes Bernadotte gróf Jakov Von Paulusra
történő kicserélésének ötletével állt Molotov elé. Molotov említést tett az
ajánlatról, de Sztálin elutasította a lehetőséget, hogy egy marsallt egy katonára
cseréljenek ki:
- Ok mindannyian a fiaim - válaszolta Sztálin jó cár módjára Szvetlánának. - A
háború az háború!
Sztálin hajthatatlansága a csere lebonyolítására akár szeretet nélküli
kegyetlenségére is utalhatna, ez esetben azonban helytelen ez a következtetés.
Sztálin vitathatatlanul tömeggyilkos volt, azonban azt is nehéz lenne elképzelni,
hogy Churchill vagy Roosevelt belement volna hasonló cserébe, ha a saját
fiaikról lett volna szó, miközben több ezer hétköznapi ember halt meg vagy
[202]
került fogságba. A háború után Sztálin egy grúz bizalmasa vette a
bátorságot, és megkérdezte, hogy a csereajánlat vajon csak szóbeszéd volt-e.
„Lehajtotta a fejét”, és „szomorú, de éles hangon” azt felelte:
- Nem szóbeszéd... Gondoljon bele, hány fiú végezte táborokban! Hányat
akartak volna elcserélni Paulusra? Talán rosszabbak lettek volna Jakovnál?
Vissza kellett utasítanom. [...] Mit mondott volna rólam a milliónyi párttag apa,
ha róluk megfeledkezve beleegyeztem volna a cserébe? Nem, nem volt jogom
hozzá...
Később ismét vívódni kezdett a benne lévő ideges, dühös, megkínzott ember
és az a személy, akivé vált:
- Különben nem lehetnék „Sztálin”. - Aztán hozzátette: - Annyira sajnáltam
Jását!
Néhány héttel később, április 14-én Jakov, aki bátran elutasította a németekkel
való együttműködést, egy Lübeck melletti hadifogolytáborban öngyilkos lett:
nekivetette magát a tábort körülvevő, áram alatt lévő kerítésnek. Aznap éjszaka a
Kis Sarokban a Jása hősiességéről mit sem tudó Sztálin Molotovval és Berijával
dolgozott. Hajnali egy órakor indultak vacsorázni. Egy ideig még nem tudta meg
az igazságot, de miután fülébe jutott, büszkén tekintett fiára. Egyszer
Kuncevóban otthagyta vacsoráját; amikor rátaláltak, éppen Jása fényképét
nézegette.
- Láttad valaha Jását? - kérdezte a grúzt a háború után, és elővette a fényképét.
- Nézd! Igazi férfi, ugye? Nagyszerű ember volt, a végsőkig! A sors
igazságtalanul bánt vele...
Elrendelte Jakov feleségének, Júliának a szabadon bocsátását (aki a trauma
miatt betegen tért vissza). Nágya tragédiájához hasonlóan Jakové is az élete
végéig kísértette.1
* * *
Sztálin kapott egy levelet a vezető dokumentumfilm-készítőtől, Román
Karmentői, aki megvádolta Sztálin Vaszilij ezredest, amiért az elcsábította
feleségét, ráadásul még büszkélkedett is az erkölcstelenséggel. A levél felkavarta
az állóvizet, és romba döntötte Sztálin kapcsolatát mind a részeges Vaszilij-jel,
mind az imádott Szvetlánával. Sztálin elkezdett kutakodni az életükben, a
felfedezett dolgok pedig mélységesen megrendítették.
A sztálingrádi események csúcspontján Vaszilij visszatért Moszkvába, ahol
életvitele leginkább a Puskin Anyeginjében szereplő arisztokrácia dekadens
mulatozásainak karikatúrájához volt hasonlatos. A saját cárevicsi udvarának
hízelgésétől elkényeztetett, az anya hiányától és apja haragjától megrémült,
túlértékelt és arrogáns, saját felsőbbrendűségétől elborzadó, barátaival rendkívül
nagylelkű Vaszilij átvette Zubalovót, aszketikus anyja és szigorú apja egykori
otthonát (amelyet felrobbantása után újjáépítettek), és a helyet az ivászat, a tánc
és a szoknyavadászat fellegvárává változtatta. A cárevics társaságát elbűvölő
filmsztárok, forgatókönyvírók, pilóták, balerinák és ingyenélők, sztálinista
„tivornyázó fiatalok” alkották. A társaság középpontjában Karmen és felesége, a
gyönyörű színésznő, Nyina, valamint a rámenős költő, Konsztantyin Szimonov
és filmsztár felesége, Valentyina Szerova állt. Sztálin mindannyiukat
személyesen ismerte, Szimonov nagy sikerű, szerelmes versekből álló, Veled és
nélküled című gyűjteményét különösen kedvelte.
- Hány példány készül belőle? - kérdezte Sztálin Merkulovot.
- Kétszázezer - válaszolta a titkosrendőr.
- Olvastam - viccelődött Sztálin -, és azt hiszem, bőven elég lenne belőle
kettő: egy a nőnek, egy meg neki.
Sztálinnak annyira tetszett saját vicce, hogy az egész háború alatt ismételgette.
Vaszilij orgiáin gyakran kétségbeejtő volt a mulatság. „Állandóan részeg” volt,
és gyakran megütötte feleségét, Galinát, aki akkoriban adott életet fiuknak,
Alekszandrnak. Állandóan magánál tartotta a revolverét. Gyakran szórakozott a
barátaival úgy, hogy a csillárt lövöldözték. Csalódott, amiért Sztálin eltiltotta az
aktív küldetésektől. Saját és társai biztonságára fittyet hányva sokszor részegen
repült: ez volt az orosz rulett repülős változata. Azzal akarta lenyűgözni
Szvedana csinos barátnőjét, Marta Peskovát, hogy részegen Taskentbe repült,
ahol kérlelni kezdte a lányt, hadd vigye Szvetlánához Kujbisevbe. „Elvitt
repülővel, halál-részegen, a szintén ittas legénység kíséretében - emlékezett
vissza a lány. - A szárnyak jegesek voltak, de ők megitták az alkoholt ahelyett,
hogy jégtelenítésre használták volna. így aztán a gép nem tudta tartani a kellő
magasságot. Végül kénytelenek voltunk kényszerleszállást végrehajtani, és egy
tisztáson, egy szénaboglyában landoltunk.” Marta szörnyen megrémült. Vaszilij
elgyalogolt a legközelebbi kolhozba, ahol mentőakciót szervezett, majd a helyi
pártvezető házában folytatta a mulatozást. Annyira részeg volt, hogy a párttitkár
felesége a saját szobájába zárta Martát, hogy megvédje. Még barátja, Vlagyimir
Mikojan - aki Sztálingrádnál elesett - is panaszkodott, hogy Vaszilij „részeges,
akaratos, és gyakoriak a durva kirohanásai; micsoda kretén!”.
A fiatal hősök és művészsztárok számára a háború alatt Zubalovo „valódi
mennyország” volt, fogalmazott Vaszilij unokatestvére, Leonyid Redensz.
„Halomban állt az étel és az ital, tőlünk messze folytak a harcok.” A korona-
herceg örömmel válogatott a zubalovói lányok közül. Végül Nyina Karmennel
kezdett viszonyt, beleszeretett a nőbe, és magához költöztette. Ekkorra már
Szvetlánával együtt felesége, Galina és kisgyermekük is megérkezett
Kujbisevből. Ok mindannyian Zubalovóban szerettek volna lakni, ennek dacára
Vaszilij még kérkedett is Nyinával folytatott viszonyával, ami Redensz szerint
„minden határon túlment”. Senki nem tudta megállítani a cárevicset - kivéve
magát a cárt, ezért Vaszilij szeretőjének sértett férje írt Sztálinnak, aki a sorokat
olvasva módfelett feldühödött. Elrendelte, hogy az NKGB vizsgálja át Vaszilij
társaságát. Ennek nyomán olyan dolgokra derült fény, ami bármelyik grúz
apának bőven elég okkal szolgált volna, hogy fegyverhez nyúljon.
* * *
Az ekkor tizenhat éves Szvetlána a Kreml unalmas szigorúságának és
Zubalovo ízléstelen elkorcsosultságának hangulatában élt. „Magányosnak”
érezte magát, úgy gondolta, hogy elfoglalt apja és „visszatetsző” bátyja egyaránt
elhanyagolja. A szeplős, vörös hajú gyermek vonzó, intelligens és érzékeny
lánnyá érett, aki anyja szépsége mellé apja konokságát és keménységét örökölte.
Redensz unokatestvérei szerint Vaszilij hibái ellenére „sokkal kedvesebb és
szelídebb” volt. A szívesen olvasó, angolul folyékonyan tudó Szvetlána - talán
Berija házában, ahová gyakran járt - megtalálta az Illustrated London News
egyik példányát, amelyből megtudta, hogy anyja valójában öngyilkos lett.
„Valami összetört bennem - írta. - Ettől fogva nem tudtam szótlanul [...]
engedelmeskedni apám szavának és akaratának.”
A sztálingrádi harcok idején egy jóképű, nagyvilági és híres forgatókönyvíró,
Alekszej Kapler érkezett Vaszilij egyik mulatságára Zubalovóba. A Ljuszja
becenevet viselő férfi kellemes, magával ragadó anekdotázó és valódi Casanova
volt (igaz, volt felesége). „Nagyszerűen tudott mesélni, és megvolt az a
képessége, hogy bármilyen korcsoporttal meg tudta találni a hangot. Olyan volt,
mint egy gyerek” - írta Szvetlána. Sztálin volt a pártfogója: Kapler Lenin
októberben és Lenin igi8-ban című filmjének forgatókönyvében személyesen
felügyelte saját portréját. Kapler levetített egy tekercset Greta Garbó Krisztina
királynő' című filmjéből. Szvetlána azonnal elbűvölte a férfit, aki helyzetüket a
filmben látottakhoz hasonlította. „O volt a gyönyörű hölgy, én meg a szegény
Don Alphonso. Szép volt, mégis szerény. Jómagam negyvenéves voltam, a
nevem jól csengett a filmiparban”, Szvetlánát „bálványozta a környezete, ez
azonban őt nyomasztotta”. Az okos, ám mélabús Szvetlana számára a férfi olyan
volt, mintha valamelyik Dumas-regényből lépett volna elő.
- Tud foxtrottozni? - kérdezte.
Szvetlána kényelmetlenül érezte magát lapos sarkú cipőjében, de „Kapler
éreztette velem, hogy jól táncolok. [...] Először viseltem jófajta, szabó által
készített ruhát, és anyám egyik régi gránátbrossa volt rajtam”. Szvedana kezdett
megbízni a férfiban.
- Miért olyan szomorú? - kérdezte Kapler.
Szvetlána elmagyarázta, hogy „tíz éve halt meg az anyám, de úgy tűnik, senki
nem emlékszik rá”. Mindketten „ellenállhatatlan vonzalmat éreztek” egymás
iránt - háború volt, „és mi közeledni kezdtünk egymáshoz”. Kapler kölcsönadta
Szvetlánának a „felnőtteknek szóló” könyveit és szerelmes költeményeit,
amelyek segítettek neki túljutni a nemiséggel kapcsolatos, annak
közönségessége miatti ellenérzésein, amelyeket még Vaszilij táplált belé.
„Féltem az életnek ettől az oldalától, amit Vaszilij mocskos beszéde olyan
visszataszítónak állított be.”
Kapcsolatuk szenvedélyes volt, de szexuálisan nem teljesedett ki. „Egy csók,
ez volt minden” - emlékezett vissza Kapler. Szvetlanában mély érzelmeket
keltett. „Romantikus és tiszta. Ügy neveltek, hogy a szex csak házasságban
megengedett”, jelentette ki később. „Apám semmi ilyesmit nem engedne
házasságon kívül.” A háború azonban mindent megváltoztatott. Más
körülmények között Kapler nem feltétlenül merte volna elcsábítani Sztálin
egyetlen lányát, de „úgy éreztem, tényleg szüksége van rám”.
„Számomra Kapler volt a legokosabb, legkedvesebb és legcsodálatosabb
ember a világon - mondta Szvetlána. - Csak úgy áradt belőle a tudás és a
vonzerő.” Ő vezette be a diáklányt a háborús idők izgalmas szabadságába:
színházba vitte, kölcsönadta Hemingway Akiért a harang szól című művének
szamizdat fordítását. Vaszilij vad mulatságokat rendezett az Aragvi Étteremben,
ahol jazz-zenekarok léptek fel, a vendégek pedig foxtrottoztak. Szvetlána
mindennap izgatottan számolt be Marta Peskovának az iskolában a románc
fejleményeiről. Kapler egyszer megajándékozta egy levelet és rajta egy bogarat
formáló drága brossal.
A karizmatikus nőcsábászt megrendítette Szvetlána nehéz helyzete, de
természetesen nagyon is kedvét lelte az új kalandban. Mihail Romm
filmrendezőnek azzal dicsekedett, hogy a románcon keresztül milyen közel
került Sztálinhoz. Kaplert Sztálingrádba küldték, hogy a Pravda számára
tudósítson. „É. hadnagy levelei Sztálingrádból” című írásaiban merészen utalt is
a viszonyukra: „Moszkvában most valószínűleg havazik. Ablakodból a Kreml
csipkézett falát látod.” Egyeseknek talán tetszett, hogy a Pravda címlapján
valaki egy bosszúálló grúz apát tesz a gúny tárgyává, Szvetlánát azonban
meghökkentette „e lovagiasság és könnyelműség. Megdermedtem, amikor
megláttam, éreztem, hogy ennek az egésznek könnyen rossz vége lehet”.
Szvetlána az iskolában, a pad alatt megmutatta Martának a cikket.
Amikor Kapler visszatért, Szvetlána könyörgött, hogy ne látogassa meg. A
férfi így fogalmazott: „nem is emlékszem, kinek az ötlete volt az a szívszaggató
búcsú”. Egy üres lakásban találkoztak a Kurik állomás közelében, Vaszilij
cimborái találkáinak helyszínén. Szvetlana testőre, Klimov idegesen üldögélt a
szomszéd szobában.
Berija már értesítette Sztálint, aki figyelmeztette Szvetlanát. „A legnagyobb
nemtetszéssel a hangjában fejezte ki, hogy tűrhetetlen módon viselkedem”,
azonban Vaszilijt hibáztatta az elrontásáért. A Vaszilij kicsapongásai miatt dühös
Sztálin helytelen magaviseletre hivatkozva megfosztotta fiát a légierőnél
betöltött szemlélői tisztségétől, és tíznapi őrházi fogságra ítélte, majd az
északnyugati frontra küldte. Vlaszik azt javasolta Kaplernek, hagyja el
Moszkvát. Kapler erre azt válaszolta, hogy „menjen a pokolba”, de aztán mégis
inkább egy várostól távoli riporttémát keresett magának.
Mindeközben Merkulov átadta Sztálinnak Szvetlána Kaplerrel folytatott,
lehallgatott telefonbeszélgetéseinek az anyagát. A feldühödött apáknak általában
nem áll rendelkezésükre ilyen eszköz megtévedt lányuk ellenőrzésére. Sztálin
őrjöngött. Március 2-án Kaplert betuszkolták egy autóba. Egy vészjósló, fekete
Packard követte őket, „amelyben fontoskodóan Vlaszik tábornok ült”. A
Lubjankában Vlaszik és Kobulov felügyelte, ahogy „szovjetellenes nézetei”
miatt öt évre Vorkutába száműzték.
Sztálin másnap sem volt könnyebb helyzetben. Egy ellentámadás után
Manstein visszaszerezte Harkovot, amivel a sztálingrádi hadműveletet is
veszélyeztette. Olyan dühös volt, hogy a szokásosnál órákkal korábban felkelt.
Szvetlána éppen iskolába készült, és dajkája segítségével öltözködött. Sztálin
„hirtelen a hálószobámba rontott, amire korábban sosem volt példa”. Pillantása
elegendő volt ahhoz, „hogy a dadámnak a földbe gyökerezzen a lába. Apámat
még soha nem láttam ilyennek”. A heves, grúz temperamentumú Sztálin
„fuldokolt a dühtől, alig bírt megszólalni”.
- Hol vannak? - hadarta szinte érthetetlenül. - Hol vannak a levelek, amiket a
te „íródtól” kaptál? Mindent tudok! Itt van nálam az összes telefon-
beszélgetésetek! - Zubbonya zsebére mutatott. - Szóval add ide őket! A te
Kaplered brit kém. Le van tartóztatva!
Szvetlána átadta Kapler leveleit és forgatókönyveit, és azt kiabálta:
- De én szeretem!
- Szereted! - visította Sztálin, „gyűlölettel ejtve ki a szót”, és életében először
kétszer arcul ütötte a lányát.
Ezután a dajkához fordult.
- Gondoljon bele, milyen mélyre süllyedt. Háború van, őt meg csak a dugás
érdekli!
- Nem, nem, nem! - próbálta a dada kövér kezeivel hadonászva
megmagyarázni.
- Hogy mondhatja, hogy nem - kérdezte Sztálin valamivel higgadtabban -,
amikor mindenről tudok?
Aztán Szvetlánához fordult.
- Nézz magadra! Kinek kellenél? Te bolond! Rengeteg nővel van körülvéve!
Sztálin összegyűjtötte és az ebédlőbe vitte a leveleket. Ahhoz az asztalhoz ült,
ahol Churchill vacsorázott, és a háborúról megfeledkezve olvasgatni kezdte őket.
Aznap nem bent be a Kis Sarokba.
Délután, amikor Szvetlána hazaért az iskolából, Sztálin az ebédlőben várta.
Éppen Kapler leveleit és fényképeit tépdeste össze.
- író! - mosolygott gúnyosan. - Még tisztességesen írni sem tud oroszul! A
lányom még arra is képtelen volt, hogy egy oroszt találjon magának!
A tény, hogy Kapler zsidó, különösen bosszantotta Sztálint. A lány kiment a
szobából. Hónapokig nem beszéltek egymással; szeretetteljes kapcsolatuknak
örökre vége szakadt.
Az eseményt általában Sztálin kíméletlensége újabb jeleként értékelik. Az
mindenesetre tagadhatatlan, hogy egyetlen szülő sem örülne annak - még
napjainkban sem -, ha iskoláskorú lányát elcsábítaná (legalábbis Sztálin így
hitte) egy nős, középkorú playboy. Sztálin ráadásul vérbeli grúz volt, és XIX.
századi prűdség jellemezte. Manapság sem ritka, hogy a grúz apák a legkisebb
provokációra is a fegyverükhöz nyúlnak. „Grúz ember lévén le kellett volna
lőnie azt a szoknyapecért”, vélekedett Vlagyimir Redensz. Szvetlána, jóval
emlékiratai megírása után, megértette, hogy „apám túlreagálta” a dolgot. Sztálin
azt gondolta, hogy „ezzel megóvja lányát egy erkölcstelen, idősebb férfitól”.
[203]
 Napokkal később Vaszilij és kísérete repülővel az északnyugati frontra ment.
Részt vett ugyan egy-két harci küldetésben, de viselkedése mit sem változott.
Májusban egy részeges horgászexpedícióra indult, amely során a pilóták úgy
igyekeztek halat fogni, hogy a repülőgépből késleltetett működésű
gyújtószerkezetű rakétákat lőttek a tóba. Az egyik rakéta azonban váratlanul
felrobbant, és megölt egy Szovjetunió Hőse címmel kitüntetett katonát.
Május 26-án Sztálin a következő utasítást adta a légierő parancsnokának,
Novikovnak: „ 1. Azonnal leszereltetni VJ. Sztálin ezredest [...] a légi ezred
parancsnokságából; 2. közölni az ezred tisztjeivel és VJ. Sztálinnal, hogy Sztálin
ezredes kemény ivászata, kicsapongásai és az ezred lezüllesztése miatt leszerelni
kényszerül.” Egy diktátor fia azonban sosem kerülhet megalázó helyzetbe: az
évvégére ismét előléptették, és hamarosan saját Rolls-Royce-át vezetve járta a
frontot, és amikor kedve támadt, kölcsönvett szolgálati repülőgépekkel
repkedett. Egyik ivócimborája igencsak megrémült, amikor Vaszilij a balti
fronton, egy forgalmas úton ragaszkodott egy katonai teherautó megelőzéséhez.
Amikor az nem volt hajlandó lehúzódni, Vaszilij egyszerűen kilőtte a kerekét.
Ami Szvetlánát illeti, hamarosan beleszeretett valakibe, akinek neve
olyannyira rettegett volt, hogy két emlékiratában és az utóbbi ötven évben adott
rengeteg interjújában sem fedte fel kilétét.2
***
1943 márciusában, kevéssel a Kapler-ügy után, Sztálin végre visszaszorította
Manstein ellentámadását. Mindazonáltal Kurszk körül egy jelentős szovjet
kiszögellés maradt a német vonalakban. Hitler jóváhagyta a Citadella
hadműveletet, ami a kiszögellés levágását célozta. Eközben Sztálin és tábornokai
a további teendőkről vitatkoztak. Sztálin ösztönösen tovább támadott volna, de
Zsukovnak és Vasziljevszkijnek sikerült rábeszélnie arra, hogy várjanak, és
védekező állásból törjék meg a németeket. Ettől Sztálin még idegesebb és
izgatottabb lett, de megtanulta a sztálingrádi leckét: megfogadta a tanácsot,
amelynek következtében Kurszknál a világ legnagyobb tankcsatájára került sor.
Miután Zsukov és Vasziljevszkij hajnali három és hét óra között
megvacsorázott Sztálinnal, a frontra sietett, hogy megtervezze a csatát.
Malenkov felügyelte a tábornokokat, Mikojan összegyűjtötte a tartalékokat,
Berija pedig 300 ezer kényszermunkást mozgósított, hogy csaknem ötezer
kilométer hosszan áttörhetetlen lövészárkot készítsenek. A tartalékosokat is
beleértve több mint egymillió ember és körülbelül hatezer tank állt készenlétben.
A várakozás kimondottan gyötrelmesnek bizonyult az izgatott Vezér számára,
aki egy hatalmas dühroham formájában repülőgép-tervezőjére zúdította haragját.
Amikor Jakovlev az irodájába érkezett, azt vette észre, hogy Sztálin és
Vasziljevszkij éppen egy Jak-9-es vadászgép letört szárnydarabját vizsgálgatja.
Sztálin a darabokra mutatott, és megkérdezte:
- Tud maga valamit is erről?
Aztán őrjöngő kiabálásban tört ki. „Sosem láttam Sztálint ennyire
magánkívül” - emlékezett Jakovlev. Sztálin tudni akarta, mikor fedezték fel ezt a
hibát. Amikor meghallotta, hogy nem sokkal „az ellenséggel való összecsapás
előtt”, „még jobban elvesztette önuralmát”.
- Csak a legrafináltabb ellenség képes arra, hogy olyan repülőgépet tervezzen,
ami a gyárban jónak tűnik, aztán a fronton hasznavehetetlennek bizonyul! Ez
Hitlernek kedvez! Tudják, micsoda szolgálatot tettek Hitlernek? Maguk
hitleristák!
„Még elképzelni is nehéz, mit éreztünk abban a pillanatban. [...] Reszkettem” -
ismerte be Jakovlev. Miközben Sztálin a szobában járkált, „síri” csend honolt.
Végül Sztálin megkérdezte:
- Most mit csináljunk?
Július 5-én, hajnalban a németek 900 ezer embert és 2700 tankot vetettek be a
gépek kolosszális csatájában, amelyben fémóriások csaptak össze egymással. g-
ére a németek teljesítőképességük határára érkeztek. 12-én Zsukov megindította
költséges, de rendkívül sikeres ellentámadását. A kurszki csata a páncéloséra
tetőpontját jelentette, a „közelharc gépi megfelelője” volt. A helyszín hétszáz
tank és számtalan szétégett emberi test temetője lett. Hitler leállította a Citadella
hadműveletet, amivel utolsó esélyét is elvesztette a háború megnyerésére.
Július 24-én délután Sztálin „vidáman, örömteli hangulatban” fogadta
Antonovot és Styemenkót a Kis Sarokban. Még a jelentéseiket sem volt hajlandó
meghallgatni, csak a győzelmi közleményt írogatta: „Örök dicsőség a hősöknek,
akik a szülőföldünk szabadságáért és becsületéért vívott csatában elestek a
harcmezőn.”3
* * *
Nem Sztálin volt az egyetlen, akinek a háború idején nehézségei adódtak a
gyerekeivel kapcsolatban. Hruscsov és Mikojan vezető szerepet játszott a
kurszki diadalban: előbbi mint frontkomisszár, utóbbi pedig mint utánpótlási
szakember, gyermekeik azonban ezzel egy időben veszélyes, válságos helyzetbe
kerültek. Sztálin a politbürós családok tragédiáit illetően egyszerre volt együtt
érző és szívtelen.
Leonyid Hruscsov, Nyikita első házasságából született, legidősebb fia régóta
igazi semmirekellő hírében állt, valódi sztálinista Teli Vilmos vált belőle. A
Komszomol „részegeskedés” miatt megrovásban részesítette. Bár megállapodott,
feleségül vette Ljubov Kutuzovát, és született is egy kislányuk, Júlia, emellett
pedig bombavetőként komoly bátorságról tett tanúbizonyságot, alapvetően
 [204]
kötekedő, iszákos ember maradt. Leonyid részegen kiváló lövészi tudásával
kérkedett, mire kihívták, hogy tartson egyensúlyban egy üveget egy pilóta fején.
Ellőtte az üveg nyakát. Ez azonban nem volt elég. Leonyid ismét lőtt, ezúttal
azonban végzetes sebet ejtett a tiszt homlokán. Hadbíróság elé állították.
Hruscsov a fiú bátorságára hivatkozva bizonyára enyhítésért fellebbezett
Sztálinnál, de Sztálin, aki Jakovot sem mentette meg, Molotov visszaemlékezése
szerint „nem akart megbocsátani Hruscsov fiának”. Végül mégsem ítélték el, sőt
lehetőséget kapott, hogy vadászpilótává képezzék. 1943. március 11-én
Szmolenszk közelében, két Focke-Wulf 190-essel vívott közelharc során lőtték
le. Holttestét sosem találták meg. Az a szóbeszéd is szárnyra kapott, hogy áruló
lett, ami Sztálin rendszerében pedig gyorsan gyanúba keverte az özvegy
Ljubovot, aki Kujbisevben előszeretettel járt színházba egy „elképesztően
vonzó” francia katonai attasé társaságában. Ljubovot valószínűleg Hruscsov első
számú testőre jelentette fel. Az asszonyt maga Abakumov tartóztatta le, hallgatta
ki és ítélte el.
A Sztálinhoz közeli családokban számos tragédia történt. Ilyen volt, amikor a
kis Júliával közölték édesanyja halálhírét. Igyekeztek kitörölni belőle szülei
emlékét, és nagyapja, Hruscsov fogadta örökbe, akit a kislány papának szólított.
[205]
Hruscsovék távolságtartó szülők voltak. Úgy tűnt, Nyikita elhitte a Ljubov
elleni vádakat. „Sztálin játékot játszott - emlékezett vissza Júlia. -Hruscsov
azonban az életéért küzdött, [de] Nyikita sosem beszélt erről, még nyugdíjasként
is csak általánosságokban fogalmazott. Nagyon megalázó és fájdalmas volt
neki.” Júlia Hruscsova véleménye szerint talán ez is hozzájárult későbbi
döntéséhez, hogy feltárja Sztálin bűneit.4
* * *
Azon a nyáron Mikojan következett. Két fia is pilótaként harcolt. Sztyepan
megsebesült, majd Sztálingrád alatt megölték a tizennyolc éves Vlagyimirt.
Ezután Sztálin „határozottan megparancsolta” fiának, Vaszilijnek, hogy
Sztyepant helyezze a saját hadosztályába, és „gondoskodjon róla, hogy több
Mikojan ne vesszen el”. Vaszilij parancsára Sztyepan mérnöke minden
lehetséges alkalommal azt állította, hogy a repülőgép nem áll készen a
felszállásra. Az ilyesfajta engedékenység azonban nem tartott sokáig.
A többi gyerekhez hasonlóan Mikojan kisebb fiai is Kujbisevben tartózkodtak:
a tizenöt éves Vano és a tizennégy éves Szergo, akik a repülőgép-gyártásért
felelős népbiztos, Sahurin megzavarodott fiával barátkoztak. Vologya Sahurin
egy ostoba és kockázatos játékot talált ki: „kinevezett” egy kormányt, amelyben
a tizenéves Mikojanok voltak a miniszterek, és mindezt rögzítette a füzetében.
Amikor visszatértek Moszkvába, Vologya Sahurin beleszeretett Nymába, az
éppen a következő hivatalába távozni készülő Umanszkij nagykövet lányába.
- Nem engedem, hogy elmenj! - mondta a fiatal Sahurin Nyinának.
Az iskolás gyerekek a Kremlhez közeli Kamennij Moszton sétáltak, ahol
Sahurin kölcsönvette Vano Mikojan pisztolyát, amelyet az az apja testőreitől
kapott kölcsön. A fiú előrerohant Nyinával a hídon, lelőtte a lányt, aztán
magával is végzett. A megrémült Vano Mikojan visszarohant a Kremlbe, hogy
elmondja anyjának a történteket. Az NKGB azonban fényt derített rá, hogy a
fegyver a fiatal Mikojanoké, akik „miniszterek” voltak az iskolásfiú
„kormányában” - ami nyilvánvalóan összeesküvés. Vanót letartóztatták.
„Vano egyszer csak eltűnt - emlékezett vissza Szergo. - Anyám kétség-beesett,
és hívta a rendőrséget.” Mikojan a folyosón dolgozott, és Sztálintól telefonált
Berijának, majd felhívta a feleségét, Askent:
- Ne aggódj, Vano a Lubjankában van.
Mikojan tudta, hogy ez csak Sztálin engedélyével történhetett meg. Az éles
eszű örmény elhatározta, hogy nem fellebbez Sztálinnál, „nehogy tovább rontson
a helyzeten”. Tíz nappal később Zubalovóban Szergót is letartóztatták, és
pizsamában vitték a Lubjankába.
- Szólnom kell anyának!
- Csak egy óra az egész - felelték.
Huszonhat iskolásfiút tartóztattak le és börtönöztek be, többek között Sztálin
unokaöccsét, Leonyid Redenszt is, akinek apját még 1940-ben lőtték le. A
titkosrendőrség jelentést tett a gyermek ártatlanságáról, de Sztálin így felelt:
- Meg kell őket büntetni!
Ez annyira bizonytalanul hangzott, hogy senki nem tudta pontosan, mi a
teendő a fiatal rabokkal. A fiúkat Vlodzirmirszkij altábornagy, Berija egyik
legkegyetlenebb kínzója hallgatta ki. „Magas volt, és jól állt rajta az
egyenruhája”, de Szergo szerint „nagyon durva volt. Ordított velünk”. Szergót
egy hétre magánzárkába zárták. Decemberben, félévnyi Lubjankában töltött idő
után a kihallgatások abbamaradtak. A gyerekek ekkorra már nagyon rémültek
voltak. Szergo vallatója mutatott neki egy vallomást, hogy „részt vett egy
szervezetben, [...] amelynek a jelenlegi kormány megdöntése volt a célja”.
- Csak írd alá, és újra láthatod anyádat!
- Nem írom alá, ez nem igaz! - mondta Szergo.
- Nem számít! - ordította a tábornok. - Ha aláírod, hazamehetsz, ha nem, mész
vissza a celládba! Hallod?!
A fiú hallhatta anyja hangját a másik szobában. Minden gyerek aláírta a
vallomást. „Természetesen ezt felhasználhatták az apám ellen.” Szergót és Vanót
az anyjukkal együtt visszavitték a Kremlbe. „Örültem, hogy apám nem volt ott,
féltem a haragjától” - mondta Szergo.
Mikojan így szólt az idősebb fiúnak:
- Ha bűnös vagy, saját kezemmel fojtalak meg. Menj, és pihenj!
A fiatalabbnak sosem mondott ilyet. Az ügy ezzel nem ért véget. A
gyerekeknek három otthon töltött nap után száműzetésbe kellett vonulniuk. Egy
évet töltöttek Sztálinabadban, a szobalányuk vigyázott rájuk. Sztálin sosem
felejtette el az esetet, és később is azt fontolgatta, hogy felhasználja Mikojan
ellen.5
 SZTÁLIN DALVERSENYE

Ezerkilencszáznegyvenhárom augusztus i-jén, este tizenegy óra körül Sztálin

és Berija a Kuncevo állomásra érkezett, egy különleges, nyírfaágakkal álcázott,
tarackokkal felfegyverzett és speciális élelmiszerkészlettel ellátott vonatra szállt.
A furcsa látványt nyújtó, faágak közt megbúvó fegyverekkel felszerelt jármű -
ami leginkább a birnami erdő vonatváltozatának tűnt - nyugat felé vette az
irányt. A kurszki ellentámadások - az északi Rumjancev- és a déli Kutuzov-
hadművelet - olyan sikeresnek bizonyultak, hogy Sztálin kellően biztonságosnak
érzett egy meglehetősen színpadias látogatást a frontra.
Sztálin Gzsackban aludt, aztán a Kalinyin-fronton Rzsev felé indult. Átszállt
Packardjába, majd egy szándékosan egyszerű, festői verandás faépületet tett meg
főhadiszállásnak, Horosevo falucskában (az épület napjainkban múzeum). Itt
fogadta tábornokait. Miután Zsukovtól megtudta, hogy Orjol és Belgorod
hamarosan el fog esni, „vidám vacsorát” fogyasztott el kíséretével.
Az ott lakó idős hölgy hamisítatlan népies vendéglátásban részesítette Sztálint,
aki - büszke volt népével ápolt kiváló kapcsolatra - feltétlenül fizetni akart
tartózkodása fejében. Ugyanakkor Sztálin nem tudta kiszámolni a megfelelő
összeget, mivel 1917 óta nem használt pénzt. Ráadásul nem is volt nála, így
kénytelen volt a többiektől kérni. Tökéletesen érzékeltette a dolgozók államának
komikus voltát, hogy a teli zubbonyzsebek, fénylő kitüntetések és
aranypaszományok világában az iszákos, pocakos hatalmasságok között senki
sem akadt, aki akár egyetlen kopejkát talált volna, hogy fizetni tudjanak az
asszonynak. Sztálin szidalmazni kezdte az „ingyenélőket”. Mivel nem tudott
pénzzel fizetni, saját élelmiszereivel kárpótolta az idős asszonyt.
Azután kelletlenül körbenézett a faluban, ami - ahogy azonnal észrevette - alig
leplezetten hemzsegett a csekistáktól. Megkérdezte, hányán vannak, de az
NKVD megpróbálta eltitkolni a valós számot. Amikor dühösen kirobbant,
elismerték, hogy egy egész osztagnyi. A tábornokok aztán észrevették, hogy
magát a falut teljesen kiürítették: az NKVD-n kívül több kilométeres körzetben
senki nem tartózkodott ott.
Sztálin az idős asszony ágyában aludt, nagykabátban. Jeremenko tájékoztatta.
Hívatták Voronovot, akinek több kilométerről kellett a titokzatos megbeszélésre
jönnie. „Végül egy gyönyörű ligetbe érkeztünk, kis faépületek helyezkedtek el a
fák között.” A házikóban Sztálin egy „sietősen összetákolt, vacak faasztal” és két
megmunkálatlan pad előtt állt. Az épületbe egy különleges telefont is
telepítettek, amelynek az ablakon kívül haladtak a vezetékei. A készülék
segítségével Sztálin bármikor kapcsolatot létesíthetett a fronttal. A tábornokokat,
akik arra vártak, hogy jelentést tehessenek a Vezérnek, a legkevésbé sem
nyűgözte le a helyszín.
„Micsoda körülmények!” - súgta egy tábornok Voronovnak, aki hirtelen
rádöbbent: „Szándékosan ilyen, hogy hasonlítson a frontra.” Sztálin gyorsan
véget vetett az eligazításnak. Beérte néhány parancs kiadásával, majd
elbocsátotta a tábornokokat, akik kénytelenek voltak visszatérni a valódi frontra.
Sztálin arról érdeklődött, hogy folytathatja-e az útját a harcok helyszíne felé, de
Berija megtiltotta. Testőrei szerint meglátogatta a jukonói kórházat, ahol
[206]
elszomorította, hogy rengeteg embernek amputálták valamelyik végtagját.
Később megbetegedett, ízületi gyulladás kínozta.
Sztálin a páncélozott Packardjában, biztonsági autók konvojában tért vissza.
Az autó hirtelen megállt. „Könnyítenie kellett magán” - írta Mikojan, aki egy
jelenlévőtől hallotta a történetet. Sztálin kiszállt az autóból, és megkérdezte,
hogy „el vannak-e aknásítva az út menti bokrok. Természetesen senki sem
lehetett benne egészen bizonyos. [...] Aztán a legfőbb parancsnok mindenki
szeme láttára letolta a nadrágját.” A szovjet emberekkel való bánásmódjának és
parancsnokként nyújtott katonai teljesítményének metaforájaként „elnézést kért
tábornokaitól és tisztjeitől, [...] és a szemük láttára, az úton végezte el a dolgát”.
Sztálin visszatérve azonnal írásba öntötte hősies utazása részleteit Franklin D.
Roosevelt elnök számára - akivel ekkor már a Nagy Szövetség három vezetője
első találkozásának helyszínét fontolgatták. „Csak most, a frontról visszatérve
tudok válaszolni levelére.” Orkneyn, Scapa Flow-nál nem találkozott
Roosevelttel és Churchill-lel. „Egyre többször kell [...] személyes látogatást
tennem a fronton.” Azt javasolta, hogy egy alkalmasabb helyen, a brit-szovjet
megszállás alatt álló Teheránban, Irán fővárosában találkozzanak.
Sztálin udvaroncai tökéletesen tisztán látták a fronton tett látogatások
jelentőségét. Egy hónappal később Berija és Malenkov ösztönzésére
vendéglátója, Jeremenko javasolta, hogy Sztálin kapja meg a Szuvorov-
érdemrend első fokozatát: egyrészt Sztálingrád miatt, másrészt mert „a legfőbb
parancsnők fronton tett látogatása során olyan értékes parancsokat adott,
amelyek biztosították a győzelmet a kalinyini fronton”.
Augusztus 5-én, miután Orjol és Belgorod elesett, Sztálin kedélyesen
megkérdezte Antonovot és Styemenkót:
- Szoktak önök hadtörténeti könyveket olvasni?
Styemenko beismerte, hogy „zavarba jött, nem tudta, mit válaszoljon”.
Sztálin, aki többször is végigolvasta Vipper Az ókori Görögország története
című művét, így folytatta:
- Az ókorban, amikor egy hadsereg győzelmet aratott, minden harang
megszólalt a parancsnokok és a katonák tiszteletére. Jó lenne, ha mi is jobban
hangsúlyoznánk győzelmeinket. [...] Arra gondoltunk - és elvtársai felé
biccentett -, hogy bevezetnénk a tüzérségi tisztelgést, és szervezhetnénk
valamilyen tűzijátékot.
Aznap a Kreml ágyúiból leadták az első díszlövést. Sztálin ezután pontosan
kidolgozta a győzelmek utáni tisztelgések rendjét, amelyet mindenkinek
pontosan követnie kellett. Nem sokkal este tizenegy óra előtt megérkeztek az
üzenetek a harsogó hangú hírolvasóhoz, Levitanhoz, aki Sztálin jóváhagyását
kérve felhívta Poszkrjobisevet. Nem sokkal ezután országszerte sortüzek
hangzottak fel.
- Hallgassuk csak! - mondogatta Sztálin a Kis Sarokban.
A tábornokok ekkor már azon versenyeztek, hogy elsőként közölhessék
Sztálinnal a jó híreket. 28-án Konyev telefonált, és beszámolt Harkov
bevételéről - ám azt a választ kapta, hogy Sztálin reggelente aludni szokott.
Konyev merészen felhívta Kuncevót. A telefont a boldog Sztálin vette fel.
Amikor azonban a győzelem hivatalos bejelentésébe hiba csúszott, Sztálin
felkiáltott:
- Miért hagyta ki Levitán Konyev nevét? Hadd nézzem az üzenetet!
A nevet Styemenko hagyta ki. Sztálin „rettenetesen dühös” volt.
- Miféle névtelen üzenet ez? Mi van magával? Állítsák le a közvetítést, és
olvassanak fel mindent újra! Elmehet!
Következő alkalommal megkérte Styemenkót, hogy vigye magával a
közleményt, majd hozzátette:
- Ugye nem hagyta ki a nevet? - Megbocsátott Styemenkónak.1
Sztálin Finnországtól a Fekete-tengerig ötvennyolc hadsereget vonultatott fel,
hogy kolosszális támadáshullámba kezdjen. Eközben megszüntette a
Kominternt, és az egyház támogatását is megszerezte, amikor kinevezett egy
pátriárkát. Azt is elhatározta, hogy az Internacionálé helyett új nemzeti himnuszt
alkot. Oroszország új, eufórikus önbizalmának kiaknázása volt a cél. A
legegyszerűbb módot választott a zene és a szöveg megalkotására: versenyt -
egyfajta diktatórikus eurovíziós dalversenyt - írt ki, amely során Molotov és
Vorosilov a szövegért, Sosztakovics és Prokofjev pedig a dallamért volt felelős.
Október végén, mialatt a szövetséges külügyminiszterek Moszkvában
készülődtek a nagy hármas találkozójára, a himnusz a zenei sztahanovizmus
őrült tempójában készült, hogy a november 7-ei ünnepségeken be lehessen
mutatni. Szeptember végén Sztálin a Szovjetunió egész területéről hívott
zeneszerzőket, hogy meghallgassa ötleteiket. Október közepére ötvennégy
zeneszerző - köztük üzbégek, grúzok és néhány zsidó, népviseletben -
Moszkvába érkezett, hogy megmérkőzzenek Sztálin dalversenyének első
fordulójában. Sztálin még a zene elkészülte előtt Szergej Mihalkovot és El-
Regisztant nevezte ki szövegírónak, akiknek a levéltárban fellelhető
feljegyzéseiből az egész történet kibontakozik. Bemutatták első vázlatukat. 23-
án, ebédidőben a szövegírókat a kolosszális, sztálini Moszkva Hotelből a
Kremlbe hívták, ahol Molotov és Vorosilov fogadta őket.
- Jöjjenek be! - mondták. - Éppen a szövegeket olvassa.
Természetesen tudták, hogy kiről van szó. Két perccel később Sztálin
telefonon jelentkezett. A „vidám és mosolygó” Vorosilov kézen fogta El-
Regisztant:
- Sztálin elvtárs végzett néhány javítást - jelentette be.
A szövegírók az elkövetkező két hétben gyakran hallották ezeket a szavakat. A
szigorú Molotov is tett néhány javaslatot.
- Kellene bele néhány gondolat a békéről. Nem tudom, melyik részére, de
valahova feltétlenül.
- Adunk önöknek egy szobát - mondta Vorosilov
- Biztosan kellemesen meleg lesz. Teát is adjatok nekik, különben elkezdenek
inni! És ne engedjétek őket ki, amíg nincsenek készen.
Négy órán át dolgoztak.
- Éjjel még gondolkodnunk kell rajta - mondta Mihalkov.
- Gondolkodjanak, amennyit csak akarnak - csattant fel Molotov -, de nem
érünk rá.
Amikor távoztak, még hallották Molotov utasítását:
- Küldjétek el Sztálinnak!
Éjfél előtt negyedórával Sztálin piros ceruzájával az új vázlatot javítgatta.
Megváltoztatott néhány szót, majd elküldte Molotovnak és Vorosilovnak.
- Nézzétek át! Elfogadjátok?
Október 26-án Vorosilov, a zsűritaggá változott marsall lelkesen
végighallgatott harminc másik himnuszt a Bolsoj Beethoven-termében, aztán
„megjelent Sztálin, és hirtelen felgyorsultak az események”. Jeles társaság gyűlt
össze. Sztálin, Vorosilov és Berija Sosztakoviccsal és Prokofjevvel üldögélt, a
szerzeményről vitatkoztak. Amikor megérkeztek a szövegírók, azt vették észre,
hogy az új marsall-egyenruháját viselő Sztálin „nagyon sápadt, ám rendkívül
energikus”. A dallamokat hallgatva körbe-körbe járkált, majd megkérdezte
Sosztakovicsot és Prokofjevet, hogy melyik zenekart találták a legjobbnak, és
szükségesnek találják-e az egyházi hangzást. Zenekar nélkül nehéz volt dönteni.
Sztálin további öt napot adott nekik néhány újabb himnusztervezet elkészítésére,
majd elköszönt, és távozott a teremből.
Másnap hajnali három órakor Poszkrjobisev felhívta a szövegírókat, és
kapcsolta a legfőbb dalszerzőt, aki közölte, hogy a szöveg már tetszik neki, bár
meglehetősen „gyér” és rövid. így aztán ki kellett egészíteniük egy újabb
versszakkal, a Vörös Hadseregről, a hatalomról és a „fasiszta seregek
[207]
legyőzéséről” szóló lelkesítő szakasszal.
Október 30-án Sztálin bankettel ünnepelte meg a szövetségesek
konferenciáját, aztán újra zenével kezdett foglalkozni. November i-jén, reggel
kilenc órakor Molotovval, Berijával és Vorosilovval az oldalán megérkezett a
Beethoven-terembe, ahol négy óra alatt negyven himnuszt hallgatott meg. Az
eseményt követő vacsorán a hatalmasságok végre döntésre jutottak: Vorosilov az
éjszaka kellős közepén telefonált a két szövegírónak, hogy A. V Alekszandrov
himnuszát választották. Aztán átadta a telefont Sztálinnak, aki még mindig
javítgatta a szöveget.
- A köztes részek maradhatnak, de a refrént írja át! - mondta. - Ha nem gond, a
„szovjetek országa” legyen inkább a „szocializmus országa”. Státus: titkos!
A szövegírók egész éjszaka dolgoztak, ezúttal Alekszandrov zenéjével.
Vorosilov elküldte Sztálinnak a munkát, majd az alkotókat a dácsájába hívta,
ahol a pompás lakoma során „nagyon vicces és vidám házigazdaként”
viselkedett.
Másnap este kilenc órakor Sztálin elkészült. A zeneszerzők megérkeztek.
Berija, Vorosilov és Malenkov az asztal körül ült. Sztálin hivatalosan kezet rázott
velük: a gesztussal egyaránt ünnepelte a győztes csatákat és a megírt dalt.
- Mi a helyzet? - kérdezte kedvesen, de a javítással még mindig nem végzett.
Hangsúlyozni kívánta a szülőföld szerepét, a „szülőföld jóságát”. A szövegírók
elrohantak, hogy legépeljék a változtatásokat. Sztálin azt akarta, hogy
Sosztakovics is vállaljon szerepet a hangszerelésben.
- Rendben. Megbeszéltük! - szólt Berija, majd Malenkov okosan felvetette,
hogy egyszer még hallgassák meg a teljes himnuszt. Sztálin Vorosilovot bízta
meg a feladattal, aki a letűnt időkre jellemző határtalan tiszteletlenséggel így
válaszolt:
- Csinálja más! Több százszor hallottam, rosszul vagyok tőle!
Az új szovjet nemzeti himnusz - lelkesedett Sztálin - „féktelen hullámként
választja szét az eget és a mennyet”. Sztálin az elkészült mű első előadása
alkalmából pohárköszöntőt mondott a Bolsoj Színház páholyában az
[208]
előcsarnokbeli vacsorára meghívott alkotók tiszteletére. Amikor Mihalkov
és El-Regisztan megitta vodkáját, Sztálin így csipkelődött:
- Miért ürítik ki a poharukat? Rossz lesz magukkal beszélgetni!2
* * *
A lelkesedés a tetőfokára hágott. A nemzeti himnusz bemutatása után tartott
feledhetetlen november 7-ei mulatságnak Molotov volt a házigazdája. Azon az
estén az elit hátrahagyta a harmincas évek komorságát és a kudarccal teli évek
mértékletességét. „A mulatságot - írta Alexander Werth újságíró - beragyogták
az ékszerek, a szőrmék, az aranypaszományok és a hírességek. [...] Hordozott
magában valamit abból a vad és felelőtlen szertelenségből, amely leginkább
jellemezte a forradalom előtti Moszkvát.”
A vendégek frakkban jelentek meg. Sosztakovics olyan volt, „mint egy
főiskolás, akin életében először van ilyen ruha”. Innentől fogva Sztálin
környezete már nem szigorú bolsevikként, hanem egy birodalom uralkodó
köreként kezdett viselkedni. Molotov büszkén viselte új diplomata-egyenruháját,
amely az aranypaszományhoz hasonlóan az új birodalmi érát fémjelezte: „fekete
volt, arannyal szegett, az övön egy kis tőrrel. [...] Leginkább Hitler SS-elitjére
hasonlított”, vélte az amerikai diplomata, Chip Bohlen.
Molotov, Visinszkij és Sztálin régi barátja, Szergo Kavtaradze (Todzso)
üdvözölte a hosszú sorban érkező vendégeket. Kavtaradzét gyönyörű lánya, a
tizennyolc éves Maja kísérte, aki a korszakra jellemző, hosszan lehulló báli ruhát
viselt. Elkapta Visinszkij tekintetét, aki „meggyorsította a lépteit”, hogy
felkérhesse a nyitótáncra.
A „vidám” Molotov, aki kiváló úton haladt a teljes részegség felé,
odatámolygott Avarell Harriman lányához, Kathleenhez, és megkérdezte, miként
lehetséges, hogy egyedül ő nem dicsérte meg nagyszerű egyenruháját. Talán nem
tetszik neki? Kathleen úgy vélte, az oroszok éppen úgy viselkednek öltözetükkel
kapcsolatban, „mint a kisfiúk, akik büszkén viselik a karácsonyra kapott tűzoltó-
egyenruhájukat”. Amikor Molotov kiszúrta a svéd nagykövetet, odabotladozott
hozzá, és közölte vele, hogy nem kedveli a semlegeseket.
A Politbüro-tagok aztán mindannyian választottak maguknak egy-egy nyugati
nagykövetet, akit megpróbáltak magukhoz hasonlóan részegre leitatni. Mikojan -
akiről Kathleen úgy vélte, „híres arról a tulajdonságáról, hogy bárkit az asztal alá
tud inni” - az alkoholizmus legvégső stádiumába jutott Scserbakov segítségével
Kathleen apjának a leitatásán dolgozott. Molotov, aki „mindenkinél jobban bírta
a likőrt”, igyekezett talpon maradni, míg a brit nagykövet, Clark Kerr „arccal a
borosüvegekkel és poharakkal megrakott asztalra borult”, még az arcát is
megvágta. Maja Kavtaradze egy amerikai tábornokra lett figyelmes, aki két
prostituálttal érkezett. Az este folyamán azt vette észre, hogy valamennyi vezető
eltűnt, így apja keresésére indult. A vörös teremben - a VIP-szoba bolsevik
megfelelője - talált rá és a rámenős és rendkívül jókedvű Mikojanra, aki éppen
térden állva szerenádozott a prostituáltaknak.
Másnap Roosevelt beleegyezett, hogy húsz nap múlva Teheránban
találkozzanak: „Az egész világ a hármunk találkozóját figyeli.. .”3
 TEHERÁN - ROOSEVELT ÉS SZTÁLIN

Ezerkilcncszáznegyvenhárom november 26-án Golovanov vezérezredes – a

bombázóparancsnok, aki Sztálin személyes pilótájává lépett elő - kihajtott
Kuncevóba, ahonnan elindultak hosszú perzsiai útjukra. Megérkezésekor
kiabálást hallott. Fültanúja volt, ahogy „Berija alapos fejmosást kapott”
Sztálintól, miközben Molotov az ablakpárkányon ülve csendben figyelt. Berija
egy széken ült, „fülei vörösen” lángoltak, miközben Sztálin szidalmazta:
- Nézzen rá, Golovanov elvtárs! Olyan szemei vannak, mint egy kígyónak!
Molotov viccelődve azon panaszkodott, hogy olvashatatlannak találja
Berija kígyózó sorait.
- A mi Vjacseszlav Mihajlovicsunk nem lát valami jól. Berija állandóan
üzeneteket küldözget neki, ő pedig ragaszkodik a cvikkeréhez, pedig nincs is
benne valódi lencse!
Sztálin ezzel is a dinamikus grúz iránti fokozódó megvetését sugallta.
Nem sokkal később felszálltak a vonatukra, amely reggel nyolc órakor
érkezett meg Bakuba. Egyenesen a repülőtérre hajtottak, ahol négy Sí-47-es
sorakozott Novikov légimarsall parancsnoksága alatt. Sztálin korábban sosem
utazott repülővel, és nem kedvelte a hangját. Bakuból azonban ez volt az
egyetlen útvonal. Miközben Golovanovval a gép felé tartott, Berija repülőgépére
- amely a sajátja mellett állt - és pilótájára, Gracsev ezredesre pillantott, majd
úgy döntött, hogy gépet cserél Berijával.
- A vezérezredesek ritkán vezetnek repülőgépeket - mondta -, úgyhogy jobb,
ha az ezredessel megyünk.
Azért igyekezett megnyugtatni Golovanovot.
- Ne vegye a szívére!
Majd bemászott Berija gépébe. Sztálint huszonhét vadászgép védte. Szörnyen
megrémült, amikor légörvénybe kerültek. Néhány órával később megérkezett a
kellemesen meleg, poros Teheránba („nagyon mocskos hely, óriási a
szegénység” - írta Roosevelt), ahol sietve megtette a nyolc kilométeres utat a
szovjet nagykövetségig, amelyet mindössze két fal és egy keskeny út választott
el a brit követségtől. Csak az amerikai követség helyezkedett el a városon kívül.
A teheráninak volt a legbarátságosabb hangulata a hármak találkozói közül.
Sztálin egy kisebb delegációval utazott: csak Molotov és Vorosilov - a hivatalos
helyettesei a tárgyalásokon valamint Berija mint biztonsági vezető és Vlaszik, a
Sztálin személyes biztonságáért felelős főnök, továbbá orvosa, Vinogradov
professzor volt jelen. Sztálin tizenkét grúz testőrét Cereteli vezette, akit a
nyugatiak „jóképűnek, rendkívül intelligensnek és udvariasnak” találtak.
 Mindazonáltal volt valami találó abban, ahogy a keleti birodalom urát egy
véreskezű herceg mögé felsorakozott cimborái őrzik. Elképzelhető, hogy
Churchill hasonlóképpen vélekedett turbános, géppisztolyos szikhekből álló
testőrségéről.
A szovjet nagykövetség elegáns, magas fallal övezett épülete egykor egy
perzsa hatalmasság számára készült. A területen több kisebb-nagyobb épület
helyezkedett el. Sztálin egy különálló házban lakott, Molotov és Vorosilov pedig
a kétszintes nagyköveti rezidencián osztozott. Az NKGB elővédjei már két hete
lázasan dolgoztak a nagykövetség előkészítésén. „Senki sem mert ellenszegülni”
[209]
- írta Berija Zoja Zarubinának, egy fiatal teheráni NKVD-tisztnek.
Mihelyt Roosevelt megérkezett, Sztálin meghívta, hogy a szovjet
nagykövetségen szálljon meg. A szovjet komplexum és az amerikai követség
közötti keskeny, keleti utcákon vezető utazás során alig lehetett ügyelni a
biztonságra - semmi kétség, Berija sokkal jobban aggódott Sztálin, mint
Roosevelt biztonsága miatt. A szovjet hírszerzés állítólag egy a vezetők ellen
szőtt náci összeesküvést is leleplezett. Sztálinnak feltett szándéka volt a
nyugatiak elkülönítése egymástól, akikről azt feltételezte, hogy megpróbálnak
ellene szövetkezni.
Elképzelése véletlenül megegyezett Roosevelt stratégiájával, aki a briteket
kizárva igyekezett Sztálin közelébe férkőzni, hogy biztosítsa gyanakvása
megalapozatlanságáról. Harriman igencsak kapkodott. Molotov elmagyarázta a
biztonsággal kapcsolatos aggályait, és később utasította Zarubinát, hogy
telefonon derítse ki, mikor érkezik Roosevelt. William Leahy admirális, az
amerikai vezérkari főnök ezt a választ adta:
- Holnap érkezünk.
Amikor Zarubina jelentést tett Molotovnak az információról, utóbbi így
robbant ki:
- Mégis mit gondol, mit csinál? Egyébként is, ki a fene maga? Kinek az
utasítására cselekedett? Biztos abban, amit mond? Akkor most mit mondjak
Sztálinnak?
Eközben - egy, az első ránézésre különböző korszakhoz tartozónak vélt
hatalmasságok közötti elfeledett megbeszélés során - Sztálin magához hívatta a
büszke Mohamed Pahlavit, a megszállt Irán huszonegy éves sahját, akinek apját,
az egykori kozák tisztet és dinasztiaalapítót, Reza sahot 1941-ben németbarát
politikája miatt mondatták le. Sztálin azt remélte, hogy lenyűgözheti a fiút -
akinek birodalma egykor körülfogta Grúziát - azzal, hogy ad neki egy talpalatnyi
iráni területet. Az ekkorra a diplomácia mesterévé előlépett Molotov kétkedett az
ügy sikerében, Berija pedig biztonsági okoknál fogva ellenezte a találkozót.
 Sztálin azonban hajthatatlan volt. A királyok királyát kellemesen „meglepte”
Sztálin hízelgése, aki „különösen kedves és udvarias volt. Feltett szándéka volt,
hogy jó benyomást keltsen”.
Ajánlata, vagyis „egy ezrednyi T-34-es tank és az egyik vadászgépünk”, kellő
hatást tett a sahra. „Komoly kísértésbe estem” - írta később, de érezte a grúz
ajándékaiban rejlő veszélyt. Molotov arra panaszkodott, hogy Sztálin „nem érti
meg a sahot, és kissé kellemeden helyzetbe került. Sztálin azt hitte, tud rá hatni,
de nem sikerült”. Az ajándékokhoz szovjet tisztek is jártak volna. „Köszönettel
visszautasítottam” - írta a sah.
Másnap reggel Berija személyesen felügyelte a kapukat. Rooseveltet várta, aki
végül a titkosszolgálat kíséretében megérkezett a szovjet nagykövetségre.
Kísérői a járművek oldallemezein utaztak, és a gengszterekhez hasonlóan
lóbálták géppisztolyaikat (amit az NKVD igencsak szakszerűtlennek vélt).
Roosevelt egész kocsira való Fülöp-szigeteki felszolgálója igencsak zavarba
hozta az NKVD-t, de végül őket is beengedték.
Sztálin azt üzente, hogy látogatást tesz az elnöknél, amire már régóta készült.
Berija természetesen poloskákat helyezett el az elnök lakosztályában. Berija
jóképű, tudós fia, Szergo, akit Sztálin jól ismert, szintén a lehallgatók között
volt. Sztálin behívatta:
- Hogy van az édesanyád? - kérdezte, hiszen Nyma Berija volt az egyik
kedvence.
Rövid beszélgetés után utasította Szergót a „morálisan elítélendő és kényes”
küldetés elvállalására, amelynek menetéről minden reggel nyolc órakor kellett
tájékoztatást adnia. Sztálin érdeklődve kérdezgette, még Roosevelt hangnemére
is kíváncsi volt:
- Meggyőződéssel vagy érdektelenül mondta? Na és hogy reagált Roosevelt? -
Az amerikaiak naivitása igencsak meglepte. - Tudják, hogy lehallgatjuk őket?
[210]
Sztálin Molotovval és Berijával pontosította a stratégiát. Még arra is kitért,
[211]
hova fog ülni. A Churchill-lel való találkozóra is hasonlóképpen készült.
Berija fia szerint egyszer így fogalmazott:
- Tőle aztán bármi kitelik.
Közvetlenül három óra előtt, ezen a „gyönyörű, derűs és napos iráni vasárnap
délutánon, amikor az égbolt arany és kék színben tündökölt”, Sztálin „esetlenül,
akárcsak egy kis medve”, kisétált rezidenciájából. Vlaszik és Pavlov - a tolmács
- kísérte. Grúz testőrök vették körül, akik tíz méterrel előtte és mögötte mentek,
akárcsak a Kremlben. Sztálin mustárszínű, nyári marsall-zubbonyát viselte,
mellkasán a Lenin-érdemrend aranycsillaga ragyogott. Roosevelthez indultak
látogatóba. Egy fiatal amerikai tiszt szalutálással köszöntötte Sztálint, majd
bevezette az elnök szobájába. Az ülésteremben azt vette észre, hogy mindössze a
két vezető és a tolmácsok vannak jelen.
Sztálin egy pillanatra meglepődött, de aztán Bohlen, a tolmács odasúgta, hogy
neki távoznia kell.
- Üdvözlöm, Sztálin marsall! - mondta Roosevelt, majd kezet fogtak.
„Kövérkés, köpcös alakját”, sötét, himlőhelyes arcát, ősz haját, rossz fogait és
sárga, keleti vágású szemeit látva úgy tűnt, egy világ választja el a kerekes
székében egyenes tartással ülő, arisztokrata, kék öltönyt viselő elnöktől. „Ha
kínai köntös lett volna rajta - írta Bohlen -, leginkább valami régi festményre
illett volna.”
Sztálin a második front szükségességét hangsúlyozta, majd Roosevelt a Brit
Birodalom aláásása révén egyetértésre jutott Sztálinnal. India megérett egy
„alulról kibontakozó” forradalomra, akárcsak Oroszország, vélte Roosevelt, aki
legalább olyan tájékozatlan volt a kaszton kívüliekkel kapcsolatosan, mint a
leninizmust illetően. Sztálin rájött, hogy többet tud Indiáról, mint
beszélgetőtársa, ezért úgy felelt, hogy a kasztok kérdése ennél sokkal
bonyolultabb. Ez a kitekintés valószínűtlen kapcsolatot alapozott meg a rokkant
értelmiségi, Roosevelt és a bolsevik grúz között. Mindketten legendásan
elbűvölök tudtak lenni, ha a helyzet azt kívánta, de Sztálin Roosevelt iránti
rajongása nem mutatott túl a diplomáciai kapcsolaton, nem kedvelte jobban,
mint bármely másik imperialistát. Sztálin távozott, hogy Roosevelt pihenhessen.
Délután négy órakor a nagy hármas összegyűlt egy nagy, csíkos
selyemkárpitos karosszékekkel bebútorozott pompás teremben, a számukra
készíttetett „lakodalmi asztal” körül. Sztálin Molotov és Pavlov mellett foglalt
helyet. Vorosilov általában a második sorban ült egy széken. Sztálin és Roosevelt
egyetértett abban, hogy Roosevelt elnököljön.
- Mint a legfiatalabb! - viccelődött az elnök.
- Kezünkben az emberiség jövője! - szónokolt Churchill, majd Sztálin, a
fellengzős triumvirátus harmadik tagja ekképpen egészítette ki az
elhangzottakat:
- A történelem elkényeztet bennünket - mondta. - Rendkívüli hatalommal és
nagyszerű lehetőségekkel ajándékozott meg. [...] Munkára fel!
Amikor az Overlord hadművelet, a franciaországi invázió került szóba, Sztálin
megjegyezte, hogy nem számított katonai ügyek tárgyalására, így nincsenek
jelen a katonai szakértők.
- Csak Vorosilov marsall áll rendelkezésemre - mondta durván. - Remélem, ő
is megteszi.
Aztán Vorosilovról megfeledkezve maga tárgyalta a hadiügyeket. A fiatal brit
 [212]
tolmács, Hugh Lunghi döbbenten tapasztalta, hogy Sztálin úgy bánik
Vorosilovval, „mint egy kutyával”. Sztálin ragaszkodott az Overlord
hadművelethez, a Csatornán keresztül történő invázióhoz, majd csendesen
megtömte pipáját. Churchillt még nem sikerült meggyőzni, ő inkább egy
mediterrán hadműveletet tervezett előbb, amely megoldható volt a már a
térségben tartózkodó katonák bevetésével. Roosevelt már ekkor a Csatorna
mellett kötelezte el magát. Amint az ideges Churchill rájött, hogy leszavazták,
Roosevelt Sztálinra kacsintott. Kezdetét vette az esetlen „kacérkodás”, amely
jelentősen megerősítette a marsallnak a Nagy Szövetség döntőbírája-ként
betöltött szerepét. Churchill sokkal jobban kezelte Sztálint azáltal, hogy önmagát
adta.
Sztálin rendkívül elragadóan viselkedett az idegenekkel, saját küldöttségével
azonban meglehetősen barátságtalan volt. Amikor Bohlen az ülés közepén,
hátulról odament hozzá, anélkül hogy hátrafordult volna, felcsattant:
- Az ég szerelmére, hadd fejezzük be a munkát!
Meglehetősen zavarba jött, amikor rájött, hogy a fiatal amerikai áll mögötte.
Aznap éjjel Roosevelt vacsorát rendezett a rezidenciáján. Felszolgálói steaket és
sült burgonyát készítettek, a vermutból, ginből és jégből álló koktélokat pedig
maga az elnök keverte. Sztálin belekortyolt, és megrándult az arca.
- Hát, nem rossz, de a gyomornak hideg.
Roosevelt hirtelen „elsápadt, és izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni arcán”.
Kerekes székén a szobájába vitték. Amikor Churchill kijelentette, hogy Isten a
szövetségesek oldalán áll, Sztálin hozzátette:
- Az ördög meg az enyémen! Az ördög kommunista, az Isten pedig jeles
konzervatív!
29-én Sztálin és Roosevelt ismét találkozott: a Vezér Szergo Berija
beszámolójából pontosan tudta, hogy elbűvölő viselkedése megtette hatását.
„Roosevelt mindig kiváló véleménnyel volt Sztálinról” - emlékezett vissza
Szergo. Ez lehetővé tette Sztálinnak, hogy nyomást gyakoroljon Churchillre.
Aznap reggel az elnök egy nemzetközi szervezet, a későbbi ENSZ létrehozását
javasolta. Eközben a tábornokok Vorosilovval találkoztak, aki - Lunghi szerint -
képtelen volt azonosulni a francia invázió kombinált kihívásával, és úgy
viselkedett, mintha valamelyik orosz folyón kellene átkelni egy tutajjal.
A következő ülés előtt Churchill - az egyetlen brit miniszterelnök, aki az
irodában is katonai egyenruhát hordott - kék RAF-uniformisban, az állomány
jelvényét viselve érkezett, hogy megnyissa a Sztálingrádot ünneplő ceremóniát.
Délután 3 óra 30 perckor valamennyi delegáció összegyűlt a nagykövetség
előcsarnokában. Megérkezett a nagy hármas is. A díszőrséget bajonettes brit
gyalogsági és kék egyenruhás, piros hajtókás, géppisztolyos NKVD-katonák
alkották. Egy zenekar eljátszotta a nemzeti himnuszokat, szovjet részről a régit.
A zene megállt. Csend volt. Aztán a brit őrség tisztje odament az asztalon lévő
nagy fekete dobozhoz, és kinyitotta. Egy ragyogó kard feküdt „bordó
bársonyon”. Átnyújtotta Churchillnek, aki a kezére fektetett karddal Sztálinhoz
fordult.
- Őfelsége VE György király parancsára önnek ajándékozom [...] a becsület
kardját. [...] A kard pengéjén ez a felirat áll: „Sztálingrád acélszívű polgárainak.
VE György király ajándéka, a brit nép tiszteletének jeleként.”
Churchill előrelépett, és átnyújtotta a kardot Sztálinnak, aki egy hosszú
pillanatig áhítatosan tartotta a kezében, aztán könnyekkel a szemében az ajkához
emelte, és megcsókolta. Meghatódott.
- Sztálingrád lakosságának nevében - válaszolta „halk, rekedt hangon” -
szeretném kifejezni nagyrabecsülésemet...
Odament Roosevelthez, hogy megmutassa neki a kardot. Az amerikai
elolvasta a feliratot:
- Valóban acélszívük van.
Sztálin Vorosilovnak nyújtotta a kardot. Csattanás hallatszott: Vorosilov nem
tudta elkerülni, hogy a kardhüvely lecsússzon a kardról és a lábujjaira essen. Az
ügyetlen huszár, akit már számtalanszor vádoltak azzal, hogy a kardját lengeti,
gondoskodott róla, hogy Sztálin nemzetközi karrierjének legünnepélyesebb
pillanata komédiába csapjon át. Klim angyali arca élénk skarlátvörösre változott,
ahogy felvette a kardot. A Vezér - ahogy Lunghi észrevette - ingerülten
összehúzta a szemöldökét, aztán „fagyosan, erőltetettnek tűnő mosoly ült ki az
arcára”. Az NKVD-hadnagy magasba tartotta és elvitte a kardot. Sztálin
bizonyára ráförmedt Vorosilovra, hogy kérjen elnézést, mert amikor visszajött,
Churchill után loholt, és megkérte Lunghit, hogy tolmácsoljon neki. Elpirulva
„eldadogta a bocsánatkérését”, aztán gyorsan „boldog születésnapot” kívánt
Churchillnek. A brit követségen különleges születésnapi bankettet terveztek.
„Kívánok önnek még legalább száz - mondta a marsall - hasonló szellemiséggel
és életerővel eltöltött évet.” Churchill megköszönte neki, de odasúgta
Lunghinak:
[213]
- Nem túl korai ez egy kicsit? Szerintem meg akarja hívatni magát.
Ezután a nagy hármas kivonult, és elkészült a híres fénykép a konferenciáról.
Egy rövid szünet után a küldöttségek visszatértek a következő ülésre a kerek
asztalhoz. Sztálin, mint mindig, most is utolsónak érkezett. Amikor már
mindenki készen állt, Zoja Zarubina csekista megbízást kapott. Hanyatt-homlok
rohant lefelé a lépcsőn, közben pedig „nekiütközött valaki vállának”.
Legnagyobb rémületére látta, hogy Sztálin az. „Dermedten álltam, vigyázzba
merevedve...” - írta. „Biztos voltam benne, hogy helyben agyonlőnek.” Sztálin
nem reagált, hanem Molotovval a sarkában továbbment. De Vorosilov, aki
mindig kedves volt a fiatalokhoz, és akinek bárkinél több oka volt rá, hogy
elnéző legyen az ügyetlenkedőkkel, „megveregette a kezemet, és azt mondta:
»semmi baj, nincs semmi baj«”.
Sztálin - „aki mindig cigarettázott, és piros ceruzájával farkas fejeket
rajzolgatott egy jegyzettömbbe” - sosem volt ideges, ritkán gesztikulált, és csak
néha konzultált Molotovval és Vorosilovval. A második front érdekében
továbbra is próbált nyomást gyakorolni Churchillre.
- A britek vajon tényleg hisznek az Overlordban, vagy csak azért mondja,
hogy megnyugtassa az oroszokat?
Amikor meghallotta, hogy a szövetségesek még nem állapodtak meg a
parancsnok személyében, felmordult.
- Szóval semmi sem lesz az egész hadműveletből!
A Szovjetunió már kipróbálta a bizottsági irányítást, de nem vált be. Egyetlen
embernek kellett meghoznia a döntéseket. Amikor végül Churchill nem
határozta meg az időpontot, Sztálin hirtelen felállt, Molotovhoz és Vorosilovhoz
fordult, és így szólt:
- Ne vesztegessük itt az időnket! Rengeteg dolgunk van a fronton.
Roosevelt igyekezett megoldást találni a problémára.
Aznap este Sztálinon volt a sor: a szovjetektől megszokott bankettet adott,
amelynek során „elképzelhetetlen mennyiségű ételt” szolgáltak fel.
Az egész étkezés alatt egy termetes, fehér ruhás orosz „pincér” állt a Vezér
[214]
széke mögött. Sztálin „keveset ivott”, inkább abban lelte kedvét, hogy
Churchillt piszkálta. Ügy tűnt, Roosevelt nem túl tiszteletreméltó módon, de
örömét leli a szóváltásokban. Sztálin gúnyosan megjegyezte, örül, hogy
Churchill nem „liberális”, mint a bolsevik világrend leggyűlöletesebb elemei.
Aztán Churchill tűréshatárát kezdte feszegetni, amikor azzal viccelődött, hogy
ötvenezer, de talán százezer német tisztet ki kellene végezni. Churchill erre
felháborodott, előretolta poharát, amely aztán feldőlt. A brandy szétfolyt az
asztalon, mire így dörmögött:
- Az ilyen hozzáállás ellenkezik a brit igazságérzettel. A brit parlament és
közvélemény sosem támogatná azoknak a becsületes embereknek a kivégzését,
akik az országukért harcoltak!
Roosevelt felvetette a kompromisszum lehetőségét, hogy csak
negyvenkilencezer embert lőjenek le. Elliott Roosevelt, az elnök semmirekellő
fia - aki szintén jelen volt - spiccesen felugrott, és azzal a felvetéssel folytatta a
tréfálkozást, hogy az az ötvenezer egyébként csatában is eleshetne.
- Egészségedre, Elliott! - koccintott vele Sztálin.
Churchill azonban gúnyosan szólt Roosevelt fiához:
- Talán tönkre kívánja tenni a szövetségesek közti kapcsolatot? Hogy
[215]
merészeli?!
Elindult az ajtó felé, de mire elérte, „hátulról valaki megveregette a vállamat.
Sztálin és Molotov volt. Mindketten szélesen vigyorogtak, és buzgón
bizonygatták, hogy csak vicc volt. [...] Sztálin, ha akart, nagyon magával ragadó
tudott lenni”. Roosevelt Sztálin iránti tisztelete és Churchill iránti komiszsága
egyaránt helytelen és célszerűtlen volt. Sztálin azzal állította helyre a hangulatot,
hogy Molotovhoz fordult:
- Gyere, Molotov, mesélj a Hitlerrel kötött paktumodról!
A finálé Churchill hatvankilencedik születésnapja volt. Az alkalmat a brit
követség ebédlőjében ünnepeltek, amelyről Alán Brooke a naplójában
megjegyezte, hogy „egy perzsa templomhoz” hasonlít, amelynek „apró
tükörüveg darabokból álló mozaikok borították” a falait, és „nehéz, mélyvörös
függönyök díszítették. A perzsa felszolgálók kék és vörös libériát viseltek”,
túlméretezett „fehér pamutkesztyűvel, amelyek ujjhegyei üresen lebegtek, vagy
éppen lógtak”. Az ajtókat szikhek őrizték.
Berija, aki inkognitóban volt jelen, ragaszkodott hozzá, hogy az NKVD az ő,
valamint a bérgyilkos Cereteli felügyelete alatt kutassa át a brit követséget.
„Egyszerűen nem merülhet fel semmi kétség - írta egy brit biztonsági tiszt. -
[Berija] rendkívül intelligens és éles eszű ember, félelmetes akaraterővel és
meggyőzőerővel irányít másokat.” Lenézte mások véleményét, „haragra gerjedt,
ha valaki [...] ellenezte javaslatait”. A többi orosz „rabszolgaként viselkedett a
jelenlétében”.
Miután Berija elment, Sztálin megérkezett, ám amikor az inas megpróbálta
elvenni a kabátját, az egyik testőr egy kicsit túlreagálta a dolgot, és a
pisztolyához kapott. Aztán gyorsan helyreállt a nyugalom. A főasztalon egy torta
állt, hatvankilenc gyertyával. Sztálin köszöntötte „Churchillt, az én harcos
barátomat, ha egyáltalán barátomnak tekinthetem Mr. Churchillt”, aztán
körbesétált, hogy koccintson az angollal, és átkarolta a vállát. Churchill így
válaszolt:
- A nagy Sztálinra!
Amikor Churchill azzal viccelődött, hogy Britannia „egyre pirosabb”, Sztálin
azt válaszolta, hogy „az a jó egészség jele”.
Az est tetőpontján a követség konyhájának szakácsa olyasmit alkotott, amivel
nagyobb esélye nyílt Sztálint meggyilkolására, mint Perzsia összes német
merénylőjének. Sztálin éppen tósztot mondott, amikor két, 30x30 centiméter
alapú, 10 centiméter magas alapzatra helyezett fagylaltpiramist gördítettek be. A
belsejében mécses díszelgett. A közepéből egy huszonhat centiméteres cső
emelkedett ki, ami egy tányért tartott; azon egy cukormázzal rögzített, „hatalmas
jégkrém” állt. Ahogy az alkotások közeledtek Sztálin felé, Brooke észrevette,
hogy a mécses megolvasztotta a jeget, és a torták egyre inkább „a pisai ferde
toronyhoz kezdtek hasonlítani”. Az alkotás hirtelen még jobban megdőlt, és a
brit vezérkari főnök azt kiabálta szomszédainak, hogy húzzák le a fejüket. „Az
egész csodálatos alkotás egy lavina robajával csúszott le, és tányércsörömpölés
kíséretében felrobbant.” Lunghi látta, ahogy az ideges perzsa pincér „az utolsó
pillanatban ide-oda dülöngélt”. Pavlov új diplomata-egyenruhájában a „végső
robbanásra jött be, [...] és tetőtől talpig beborította” a jégkrém. „A tolmácsolást
azonban minden körülmények között folytatnia kellett” - vélte Brooke.
Sztálin folt nélkül megúszta.
- Elvétette a célt - suttogta Sir Charles Portai légimarsall.
Másnap az utolsó megbeszélésen Roosevelt bizalmasan közölte Sztálinnal,
hogy a közelgő elnökválasztás miatt a megbeszélésen nem tárgyalhat
Lengyelországról. Mivel annak az országnak a sorsa, amelyért a háború
kirobbant, csak másodlagos szerepet kapott az amerikai belpolitika miatt, Sztálin
egyre bátrabban láthatott hozzá egy gyenge Lengyelország létrehozására
irányuló terveinek megvalósításához. Kiválóan jelzi a bizalmas konferencia
amatőr és közvetlen természetét, hogy Churchill és Sztálin az utolsó plenáris
ülésen egy The Timesból kitépett térkép segítségével vitatta meg a lengyel
határok helyét. A nyugatiak egészen addig alábecsülték a veszélyt, amit ezek a
megbeszélések Sztálin környezetére nézve jelentettek, amíg Churchill tolmácsa,
Birse meg nem ajándékozta egy Dickens-kötettel kollégáját, Pavlovot, aki
feszélyezve bár, de elfogadta.
- Meglehetősen közel került nyugati barátainkhoz! - mosolygott Sztálin
Pavlov idegességét látva.
December 2-án Sztálin elégedetten nyugtázta, hogy a szövetségesek végül
ígéretet tettek az Overlord tavaszi megindítására. Repülővel távozott Teheránból,
majd marsall-ruháját a bakui repülőtéren megszokott nagykabátjára, sapkájára és
csizmájára cserélte. Vonatával Sztálingrádba utazott. Ez volt az egyetlen
alkalom, hogy a háború után látogatást tett abban a városban, amelyik
meghatározó szerepet játszott életében. Meglátogatta Paulus főhadiszállását, ám
limuzinja túl gyorsan hajtott lefelé a német felszerelésekkel teli, keskeny
utcákon. Összeütközött egy női sofőrrel, aki majdnem elájult, amikor rájött,
kivel karambolozott. A nő sírni kezdett.
- Az én hibám!
 Sztálin kiszállt autójából, és igyekezett megnyugtatni:
- Ne sírjon! Nem az ön hibája. Ennek is a háború az oka. A mi kocsink
páncélozott, nem szenvedett kárt. Maga meg tudja javíttatni a sajátját.
Ezután Moszkva felé vette az irányt.1
* * *
Sztálingrád, Kurszk és Teherán visszaállította Sztálinnak a saját nagyságába
vetett fanatikus hitét. „Amikor a győzelem nyilvánvalóvá vált - írta Mikojan -,
Sztálinnak nagy lett a mellénye, és szeszélyessé vált.” Ismét megkezdődtek a
hosszú, italozással töltött vacsorák. Sztálin, faragatlan cirkuszának
porondmesterét eljátszva, újra inni kezdett, de a Berijától kapott
információtömegben mindig rengeteg nyugtalanító adat szerepelt.
Berija 1943-ban 931 544 embert tartóztatott le a felszabadított területeken.
Moszkvában 250 ezer ember vett részt a húsvéti istentiszteleten. Lehallgatott
telefonbeszélgetésekkel és besúgók jelentéseivel halmozta el Sztálint, aki
alaposan áttanulmányozta azokat. A Vezér Eizenstein új filmjének, a Rettegett
Iván második részének a megvágásáról is így értesült; a cár gyilkosságai Jezsov
terrorjára emlékeztették, „amelyre nem tudott borzongás nélkül
visszaemlékezni...”. Mindebből egyértelmű következtetést vont le: az országban
elterjedt a liberalizmus és a fegyelmezetlenség. Sztálinnak hatalmas árat kellett
fizetnie a győzelemért: közel huszonhatmillióan haltak meg, és ugyanannyian
vesztették el az otthonukat. A Kaukázusban éhínség és árulás, Ukrajnában
nacionalista polgárháború, az oroszok között pedig a veszélyes liberalizmus
fenyegetett. Minderre a jól bevált bolsevik megoldást, a terrort találta a legjobb
gyógyírnak.
Az oroszországi terror kezdete előtt Berija és a helyi főnök, Hruscsov új
háborút folytatott Ukrajnában, ahol három nacionalista hadsereg is harcolt a
szovjet erőkkel. A Kaukázus és a Krím kétes hűségét is problémaként értékelték.
1944 februárjában Berija a muzulmán csecsének és ingusok deportálását
indítványozta. Esetenként ugyan történtek árulások, azonban ezek az emberek
többnyire hűek voltak. Ennek ellenére Sztálin és a GKO egyetértett az
elképzeléssel, bár Mikojan később azt állította, hogy ő ellenezte. Február 20-án
Berija, Kobulov és a deportálás szakértője, Szeröv tizenkilencezer csekistával és
százezer NKVD-katonával Groznijba érkezett. Február 23-án a helyieket arra
utasították, hogy gyülekezzenek a tereken. Hirtelen letartóztatták, és keletre tartó
vonatokra rakták őket. Március 7-re Berija jelentette Sztálinnak, hogy ötszázezer
ártatlan ember már úton van.
Más népek, például a karacsájok és a kalmükök csatlakoztak a volgai
németekhez, akiket még 1941-ben deportáltak. Berija folyamatosan bővítette az
érintettek körét. „A balkárok banditák, és [...] megtámadták a Vörös Hadsereget”
- írta Sztálinnak február 25-én. „Ha egyetértesz, még moszkvai visszatérésem
előtt meghoznám a szükséges intézkedéseket a balkárok áttelepítéséhez. Várom
parancsodat.” Több mint háromszázezret deportáltak közülük. A kérdés csak az
volt, hova. Akárcsak a nácik a zsidókat, Sztálin emberei úgy osztották szét a
birodalom területén a nem kívánt embereket. Molotov azt javasolta,
negyvenezret Kazahsztánba, tizennégyezret valahova máshova vigyenek.
Kaganovics gondoskodott a vonatokról. Az éppen a mezőgazdaságot irányító
Andrejev a gazdasági eszközeikkel foglalkozott. Mindenkinek megvolt a maga
feladata. Amikor egy tiszt tudomására jutott, hogy Rosztovban még mindig
maradt ezerháromszáz kalmük, Molotov közölte, hogy azonnal deportálni kell
őket. Mikojan talán helytelenítette az eljárást, a karasicsok fővárosát,
Karacsevszijt viszont róla nevezték át. A bürokratikus feljegyzések száraz
nyelvezete csak sejteni engedi a szörnyű bűntény mögött rejlő tragédiát és
szenvedést.
Berija hamarosan jelentést tett a tatárok árulásáról a Krímben, amely nyomán
nemsokára ötvenöt vonattal százhatvanezer embert szállítottak keletre.
Felsorolást készített Sztálinnak az élelmezési adagjukról, de - figyelembe véve,
hogy több ezren vesztették az életüket - nem valószínű, hogy annak nagy részét
megkapták volna. Berija az év folyamán azon dolgozott, hogy újabb csoportnyi
szerencsétlen embert jelöljön ki: május 20-án „a balkárok kitelepítése után is
vannak németeket támogatók a Kabardin Köztársaságban”, ezért engedélyt kért
további 2467 személy „eltávolítására”. „Rendben. J. Sztálin” - olvasható a lap
alján. A munka során a diadalittas Berija másfél millió embert telepített ki.
Sztálin 413 kitüntetést hagyott jóvá Berija csekistái számára. Az NKVD szerint a
deportáltak több mint negyede halt meg; valójában azonban ötszázharmincezren
pusztultak el útközben vagy a táborokban. Ezeknek a népeknek ez az
apokalipszis felért a holokauszttal.
Miközben az emberekkel teli marhaszállító vagonok kelet felé tartottak,
Oroszországban, Közép-Ázsiában és Ukrajnában éhínség dúlt. A kollektivizálás
megismétlése során Sztálin figyelmes lett a Politbüro gyengeségére. A levéltárak
nyugtalanító eseményekre történő utalásokat is őriznek: 1943 novemberében
Andrejev azt jelentette Malenkovnak Szaratovból: „a dolgok nagyon rosszul
mennek itt. [...] Tegnap Sztálingrádból jövet [...] szörnyű látvány tárult elém.”
1944. november 22-én Berija az Urálból ismét kannibalizmusról számolt be
Sztálinnak, ahol két asszony elrabolt és megevett négy gyermeket. Mikojan és
Andrejev azt javasolta, adjanak a parasztoknak gabonát.
„Molotovnak és Mikojannak - firkálta le Sztálin. - Ellenzem. Mikojan
viselkedése államellenes, [...] teljes mértékben megfertőzte Andrejevet.
A Narkomzag [ellátásügyi népbiztosság] védnökségét el kell venni
Mikojantól, és Malenkovot kell vele megbízni.” Ekkor kezdődött a Sztálin és
Mikojan egyre veszélyesebb elhidegülése.2
* * *
1944. május 20-án Sztálin találkozott tábornokaival, hogy a hatalmas nyári
offenzíváról egyeztessenek, amelynek célja a németek végső kiszorítása volt a
szovjet területekről. Ukrajna nagy részét már felszabadították, és a leningrádi
ostromgyűrű is megszűnt. Sztálin javaslatot tett Rokosszovszkijnak egy egyszeri
bobrujszki előrenyomulásra, utóbbi azonban pontosan tudta, hogy két csapás
szükséges az értelmetlen veszteségek elkerüléséhez. Rokosszovszkij, a magas és
elegáns, félig lengyel tábornok - akit Sztálin kedvelt ugyan, de közvetlenül a
háború előtt azért őt is megkínozták - kellően bátor volt, hogy ragaszkodjon saját
véleményéhez.
- Menjen ki, és gondolja végig újra! - mondta Sztálin, aztán később
visszahívta. - Na, átgondolta, tábornok? - kérdezte ismét.
- Igen, Sztálin elvtárs.
- Szóval akkor megfelel [...] az egyszeres csapás? - kérdezte Sztálin, és
megjelölte a helyet a térképen.
A hosszas csendet végül Rokosszovszkij törte meg:
- Két csapás üdvösebb lenne, Sztálin elvtárs.
Ismét beállt a csend.
- Menjen ki, és gondolja át újra! Ne makacskodjon, Rokosszovszkij!
A tábornok ismét leült a szomszéd szobában, mígnem észrevette, hogy nincs
egyedül; Molotov és Malenkov alakja sejlett fel előtte. Rokosszovszkij felállt.
- Ne feledje, hol van, és kivel beszél, tábornok! - fenyegetőzött Malenkov. -
Ön ellenkezik Sztálin elvtárssal.
- Egyet kell értenie vele, Rokosszovszkij - tette hozzá Molotov. - Egyezzen
bele, nincs más választása!
A tábornokot visszahívták a dolgozószobába.
- Szóval, melyik a jobb megoldás? - kérdezte Sztálin.
- A kettő - válaszolta Rokosszovszkij.
Újabb csend, majd Sztálin kérdezett:
- Elképzelhető, hogy két csapás tényleg jobb lenne?
Sztálin elfogadta Rokosszovszkij tervét. Június 23-án az offenzíva összezúzta
a német erőket. Visszafoglalták Minszket, majd Lvovot. Július 8-án Zsukov
„nagy vidámság közepette” találta Sztálint Kuncevóban. Amint elrendelte az
előrenyomulást a Visztulán, Sztálin elhatározta, hogy saját kormányt kényszerít
Lengyelországra, így az soha többé nem fenyegetheti Oroszországot. Július 22-
én Boleslaw Bierut vezetésével létrehozta a Lengyel Felszabadítási Bizottságot
egy új kormány alakítására.
 - Hitler olyan, mint a szerencsejátékos, aki az utolsó fillérjét is kockára teszi! -
ujjongott Sztálin.
- Németország majd megpróbál békét kötni Churchill-lel és Roosevelttel -
mondta Molotov.
- Igen - válaszolta Sztálin de Roosevelt és Churchill nem fog belemenni.
Később aztán a lengyelek felborították a Nagy Szövetség terveit.3
* * *
A Vörös Hadsereg megállt a Visztulán, Varsótól keletre, amikor augusztus i-
jén Tadeusz Bor-Komorowski tábornok és a húszezer fős lengyel Honi Hadsereg
a varsói felkelés során fellázadt a németek ellen. A hazafiak azonban - egy
kiváló történész szavaival élve - „nem segíteni, hanem feltartóztatni” akarták a
szovjet előrenyomulást. Hitler elrendelte, hogy Varsót tegyék a földdel
egyenlővé, és a városra szabadította az SS-fanatikusokból, fegyencekből és
orosz árulókból álló rettenetes seregét, mely 225 ezer civilt mészárolt le
könyörtelenül.
Sztálin számára a Honi Hadsereg megsemmisítésével befejeződött a katyni
erdőben megkezdett „fekete munka”. Sztálin nem volt érdekelt abban, hogy a
lengyelek segítségére siessen. A felkelés, pontosabban a Nyugat által tanúsított
együttérzés azonban felborította Sztálin terveit: sikere a lengyelországi terveit, a
kudarca felett érzett angol-amerikai düh pedig a Nagy Szövetséget fenyegette.
Augusztus i-jén, amikor Zsukov és Rokosszovszkij megérkezett, Sztálin
„izgatottan” járkált a térképek körül. Még meggyújtatlan pipáját is letette, ami
általában közelgő vihart jelzett. A tábornokokat sürgette; előre tudnak-e haladni
a seregeik? Zsukov és Rokosszovszkij a pihenést javasolta. Sztálin mérgesnek
tűnt. Berija és Molotov megfenyegette őket. Sztálin a szomszédos könyvtárba
küldte a tábornokokat, ahol feszülten tárgyaltak saját helyzetükről.
Rokosszovszkij úgy vélte, Berija bátorítja Sztálint. Úgy gondolták, rossz véget is
érhetnek a dolgok:
- Pontosan tudom, mire képes Berija - suttogta Rokosszovszkij rendkívül
óvatosan, hiszen egy lengyel tiszt fia volt. - Voltam a börtönében.
Húsz perccel később Malenkov jelent meg, és közölte, hogy támogatja a
tábornokokat. Varsó számára nem volt menekvés. Zsukov gyanította, hogy a
Vezér pusztán alibinek szánta a közjátékot. A szovjet erők azonban kétségtelenül
igencsak kimerültek voltak. Rokosszovszkij így fogalmazott egy nyugati
újságírónak: „A felkelésnek csak akkor lett volna értelme, ha Varsó bevételének
közelében lettünk volna. Ettől a ponttól azonban meglehetősen távol álltunk. [...]
Visszaszorítottak minket.” Eközben Churchill és Roosevelt erős nyomást
gyakorolt szövetségesükre a lengyelek megsegítése érdekében, Sztálin azonban
hűvösen közölte velük, hogy a felkelésről szóló beszámolók „meglehetősen
eltúlzottak” voltak. Amikor a seregek benyomultak Lengyelországba,
Magyarországra és Romániába, a lengyel hazafiaknak már késő volt.4
* * *
Hét nappal azután, hogy a Honi Hadsereg megadta magát, Churchill a kelet-
európai zsákmány felosztására Moszkvába érkezett. Sztálin még 1942-ben
kifejtette Molotovnak valódi álláspontját: „A határok kérdését az erő dönti majd
el.” Churchill, aki ezúttal egy belvárosi házban szállt meg, Sztálin kremli
lakásában egy „merész dokumentum” elkészítésére tett javaslatot: százalékos
arányban határozzák meg érdekeltségeiket a kis országokban. A Sztálin saját
levéltárában fellelhető jegyzőkönyv szerint az angol - hasonlóan ahhoz, ahogy
Roosevelt Teheránban aláásta Churchill terveit - azzal nyitotta a megbeszélést,
hogy „az amerikaiak, beleértve az elnököt is, megbotránkoznának Európa
befolyási övezetekre osztásán”. Románián Oroszország és Nagy-Britannia 90-10
százalékos arányban osztozott, Görögországból a britek 90, az oroszok 10
százalékban részesednek. Sztálin kipipálta a számokat.
- Vajon nem cinikus, hogy az emberek milliói számára életbevágó kérdésekről
csak így, ilyen lekezelően rendelkezünk? - tette fel a kérdést Churchill félig
bűntudattal, félig pedig örömét lelve a nagyhatalmak arroganciájában,
- Dehogy! - válaszolta Sztálin.
A dokumentumot olyan komolyan vették, hogy Edén és Molotov további két
napon át tárgyalt a bulgáriai és magyarországi szovjet befolyás mértékéről,
amelyet végül mindkét országban nyolcvan százalékra emeltek. Sztálin
ragaszkodott görögországi részéhez, igaz, csak kedvtelésből. Úgy vélte, a
százalékokról való megállapodás tulajdonképpen homályos kísérlet volt, hogy a
megváltoztathatatlanról tárgyaljanak.
A látogatás csúcspontját Sztálin - a háború kezdete óta első - nyilvános
megjelenése jelentette a Bolsojban, amelyre Churchill, Molotov, Harriman és
lánya, Kathleen társaságában került sor. Amikor megérkeztek, a lámpák már
nem égtek. Sztálin általában a darab kezdete után érkezett. Amikor ki-gyúltak a
fények, és a nézők meglátták Sztálint és Churchillt, „viharos éljenzés és taps”
tört ki. Sztálin szerényen visszavonult, de Churchill utána küldte Visinszkijt,
hogy hívja vissza. Aztán együtt álltak az éljenzést hallgatva, ami olyan hangos
volt, „mint a felhőszakadás a bádogtetőn”. Sztálin és Molotov az előcsarnokba
kísérte vendégeiket, ahol egy tizenkét személy számára készített vacsora várt
rájuk. Sztálin nagyokat kortyolva a pezsgőből, csintalan, vén szatír módjára
viselkedett. Egyszerre bűvölte el és dermesztette meg a vendégeit. Amikor
Molotov a „nagy vezetőre” emelte poharát, Sztálin csípősen megjegyezte:
- Azt hittem, valami újat mond majd rólam.
Valaki azzal viccelődött, hogy a nagy hármas olyan, mint a Szent-háromság.
 - Ha ez így van - mondta Sztálin -, akkor bizonyára Churchill a Szentlélek.
[216]
Annyit röpdös ide-oda.
Amikor Churchill október 19-én - miután csak csekély eredményre jutott
Lengyelországgal kapcsolatosan - végül távozott, Sztálin személyesen kísérte ki
a repülőtérre, és zsebkendőjét lengetve integetett neki.5
Sztálin immáron érezhette a győzelem erejét. Mindazonáltal a goromba
showman, akivé vált, egyáltalán nem nyújtott szívderítő alakítást. Ha kevéssé
nagy hatalmú személlyel - mondjuk Charles De Gaulle-lal - érintkezett, akkor
Churchill-lel való tisztelettudó jókedve fenyegető részegességgé változott.
Decemberben a francia Moszkvába látogatott, hogy aláírjon egy szövetségi és
együttműködési szerződést. Viszonzásképpen Sztálin Bierut lengyel
kormányának elismerését kérte Franciaországtól, amit De Gaulle megtagadott. A
díszvacsora idejére megrekedtek a tárgyalások. Ugyanakkor ez nem akadályozta
meg Sztálint, hogy De Gaulle legnagyobb rémületére lerészegedjen. Sztálin
elpanaszolta Harrimannek, hogy De Gaulle „esetlen és nehézkes ember”, de nem
számít, mert „ahogy fogy a bor, úgy jönnek rendbe a dolgok”.
Molotov után a pezsgőt vedelő Sztálin folytatta a köszöntők sorolását.
Rooseveltet és Churchillt dicsérte, miközben De Gaulle-t félreérthetetlenül
figyelmen kívül hagyta, majd saját környezetét vette sorra. Kaganovics
tiszteletére is pohárköszöntőt mondott.
- Bátor ember. Tudja, hogy ha a vonatok késnek - szünetet tartott -, akkor
agyonlőjük! Gyere ide!
Kaganovics felállt, és vidáman koccintottak. Ezután Sztálin a légierő
parancsnokát, Novikovot magasztalta:
- Jó marsall, igyunk az egészségére! Persze ha nem végzi jól a dolgát,
felakasztjuk! - (Novikovot hamarosan letartóztatták és megkínozták.) Aztán
Hrulevre mutatott. - Jobban teszi, ha minden tőle telhetőt megtesz, vagy lógni
fog, nálunk ez a szokás! Jöjjön ide! - Látva a De Gaulle arcára kiülő
ellenszenvet, így folytatta: - Az emberek szörnyetegnek gondolnak, de amint
látja, viccesen fogom fel. Lehet, hogy egyáltalán nem is vagyok olyan
borzalmas!
Molotov megszólította francia kollégáját, Bidault-t, akivel a szerződésről
kezdett vitatkozni. Sztálin intett nekik, majd odakiáltott Bulganyinnak:
- Hozd a géppisztolyokat! Likvidáljuk a diplomatákat!
Miközben kivezette vendégeit, hogy kávéval kínálja és filmnézéssel
szórakoztassa őket, Sztálin „egyfolytában a franciát ölelgette, és összevissza
dülöngélt”, figyelte meg a szintén jelen levő Hruscsov, aki kimaradt a fenyegető
pohárköszöntőkből. „Totálisan részeg” volt. Mialatt a diplomaták tárgyaltak,
Sztálin még több pezsgőt ivott. Végül a kora hajnali órákban, amikor De Gaulle
nyugovóra tért, az oroszok hirtelen beleegyeztek, hogy anélkül írják alá a
szerződést, hogy a franciák elismerték volna Bierutot. De Gaulle visszasietett a
Kremlbe, ahol Sztálin először az eredeti szerződés aláírására kérte. De Gaulle
erre mérgesen felcsattant:
- Ön sértegeti Franciaországot!
Erre Sztálin vidáman odahozatta az új tervezetet, amelyet aztán reggel fél
hétkor írtak alá. Amint a kényes francia távozott, Sztálin hívatta tolmácsát, és
nevetve így szólt hozzá:
- Túl sokat tud. Jobb lesz, ha elküldöm Szibériába!
De Gaulle egy utolsó alkalommal még visszanézett. „Láttam Sztálint, amint
egyedül ül egy asztalnál. Megint enni kezdett.”
A kitörő jókedvű győztes a télen vacsorák és bankettek sorát adta az érkező
jugoszlávok tiszteletére. Amikor a jugoszláv Politbüro tagja, Milovan Gyilasz a
Vörös Hadsereg által elkövetett nemi erőszakok és fosztogatások miatt
panaszkodott, Sztálin dühös lett. A hadsereget illető minden kritikát személyes
támadásnak vett. A jugoszlávoknak részegen tartott előadást seregéről, „amely
több ezer kilométeren vergődött át” azért, hogy megtámadhassa valaki, aki „nem
más, mint Gyilasz! Gyilasz, akivel én olyan jól bántam!”. Maga Gyilasz nem
volt jelen, ám felesége, Mitra Mitrovic a küldöttség tagja volt. Elkapta Sztálin
tekintetét, aki ezután „pohárköszöntőket mondott, viccelődött, kötekedett”, majd
többször is megcsókolta az asszonyt, és pikánsan így viccelődött:
- Még akkor is megcsókolom magát, ha a jugoszlávok és Gyilasz azzal
vádolnak, hogy megerőszakolom!
Amikor Sztálin meghívott néhány amerikai tisztviselőt a kremli moziba, a
vezető nyugatiak közé ült, ám aztán Kavtaradzéhoz fordult:
- Gyere, fiam, ülj ide mellém!
- Hogy tehetném? - válaszolta Kavtaradze. - Önnek vendégei vannak.
Sztálin legyintett, és grúzul hozzátette:
- Picsába velük!
Szilveszterkor Sztálin és a vezetők - Hrulev tábornokkal kiegészülve - egész
éjszakán át tartó vidám táncos mulatozással köszöntötték az új, 1945-ös évet.6

 A FÖLÉNYES GYŐZTES - JALTA ÉS BERLIN

Sztálin Berlinnel kapcsolatosan arra az elhatározásra jutott, hogy módosít a

hadvezetési módszerén: megszünteti a Sztavka képviselőinek jelenlétét a
frontokon. Mostantól a vezér közvetlenül irányít.
Zsukov feladata lett a Berlintől nyolcszáz kilométerre húzódó első belorusz
front irányítása. A Visztula-Odera offenzívához hatmillió szovjet katonát
sorakoztattak fel. Két héttel később Konyev bevette magát a sziléziai iparvidék
szívébe, Zsukov kiűzte a németeket Közép-Lengyelországból, Malinovszkij
pedig ádáz harcot vívott Budapesten. A második és a harmadik belorusz front
behatolt Kelet-Poroszországba, magába Németországba. A katonákat vad bosszú
hajtotta: az elkövetkező néhány hónapban kétmillió német nőt erőszakoltak meg.
A katonák még a náci táborokból frissen kiszabadított orosz nőket is
megerőszakolták. Sztálint mindez nem igazán foglalkoztatta, egyszer így szólt
Gyilaszhoz:
- Bizonyára olvasta Dosztojevszkijt. Akkor meg tudja, milyen bonyolult a
férfilélek. [...] Képzeljen el egy embert, aki Sztálingrádtól Belgrádig harcol, több
ezer kilométeren küzdi magát keresztül saját letarolt országában, elvtársai és
szerettei holttestén keresztül. Hogyan várhatnánk el, hogy az ilyen ember
normálisan viselkedjen? És egyáltalán, mi rossz van abban, ha ilyen borzalmak
után kedvét leli egy nőben?
Roosevelt és Churchill 1944 júliusa óta tervezgette a nagy hármas következő
találkozóját. Sztálin vonakodott. Amikor szeptemberben Harriman egy földközi-
tengeri megbeszélést javasolt, Sztálin közölte, hogy az orvosai szerint
„bárminemű éghajlatváltozás rossz hatást válthat ki” - pedig nem igazán bízott
az orvosokban. Molotov viszont mehet helyette. Molotov udvariasan
hangsúlyozta, hogy ő sosem tudná Sztálin marsallt helyettesíteni.
- Túl szerény vagy - mondta szárazon Sztálin.
Végül Jaltában állapodtak meg. Január 29-re Zsukov az Oderánál járt. Február
3-án, amikor a német erők ellentámadást indítottak a szovjet hídfőállások ellen, a
fekete kabátot és szőrmesapkát viselő Molotov, valamint a diplomata-
egyenruhájában tündöklő Visinszkij köszöntötte Rooseveltet és Churchillt a
szaki légierőbázison, a Krímen, és a Jaltába vezető úton „pompás, könnyű
ebéddel” kínálták a vendégeket.1
* * *
Sztálin még Moszkvában tartózkodott. Berija intézkedéseit egy titkos
feljegyzésben hagyta jóvá, amelyen a fontosabb nevek helyét kihagyták, és csak
később írták be kézzel.
 A tervek szerint a konferencia biztonságáról négy NKVD-ezred, számtalan
légvédelmi ágyú és százhatvan vadászgép fog gondoskodni. Sztálin védelmével
kapcsolatban ekképpen fogalmaztak: „A szovjet delegáció vezetőjének
védelmére, a Vlaszik elvtárs irányítása alatt álló testőrök mellett további száz
operatív dolgozó és az NKVD ezredéből ötszáz főnyi speciális különítmény áll
rendelkezésre.” Összefoglalva, csak Sztálin körülbelül hatszázhúsz fős
testőrséget mondhatott magáénak; ezenfelül napközben két körben, éjszaka
háromban védték az őrök és az őrkutyák. Öt körzetet, összesen húsz kilométer
sugarú kört tisztítottak meg a „gyanús elemektől”. 74 ezer embert vizsgáltak át,
835-öt le is tartóztattak. Churchill a nácik pusztítása és a tatárok deportálása
miatt kiürült és lerombolt városokat látva Jaltát találóan Hadész riviérájának
nevezte.
Február 4-én, vasárnap reggel Sztálin Poszkrjobisev és Vlaszik kíséretében
beszállt zöld vasúti kocsijába, és Harkovon keresztül dél felé vette az irányt.
Rezidenciája, a Juszupov-palota - a Raszputyint meggyilkoló transzvesztita
herceg egykori otthona - húsz szobájával és hetven négyzetméteres halijával
várta a szovjet delegációt. Mindent Moszkvából szállítottak ide; a tányérokat, az
evőeszközöket és a Metropol és a Nemzeti Szálloda megbízható pincéreit is
beleértve.
A péksütemények különleges pékségben készültek, a halról pedig különleges
halászok gondoskodtak. „Egy speciális vcs-1, magas frekvenciájú telefont és egy
Baud-távírót, valamint egy húsz hívószámos telefonállomást (aminek kapacitását
szükség esetén ötvenre lehetett növelni)” telepítettek, hogy Sztálin tarthassa a
kapcsolatot „Moszkvával, a frontokkal és minden várossal”. Rendelkezésre állt
egy óvóhely is, ami akár ötszáz kilogrammos bombáknak is ellenállt.
Sztálin azonnal a dolgozószobájába hívta delegációját. Berija szobája
majdnem a szomszédban volt, a fiatalabb diplomatáké pedig a szomszédos
szárnyban. Szudoplatov pszichológiai jellemzést készített a nyugati vezetőkről,
Molotov a hírszerzést ellenőrizte, Szergo Berija pedig - elmondása szerint -
ezúttal is lehallgatásokat végezett. Ez alkalommal már irányított mikrofonokat is
igénybe vettek, hogy hallhassák a kerekes székében odakint tartózkodó
Rooseveltet.
[217]
Délután három órakor Sztálin ellátogatott Churchill rezidenciájába,
Mihail Voronov nagyszerű palotájába. Az anglofil herceg egykor egyedülálló
skót főúri, neogótikus és mór stílusú egyveleget alakított ki. Innen Roosevelt
fehér gránit Livadia-palotájába vette az irányt, amelyet 1911-ben, az utolsó cár
[218]
számára építettek nyári rezidenciájának. Aznap este, a vacsoránál
Roosevelt megsértette Sztálin érzékeny énképét, amikor bizalmasan közölte
vele, hogy Joe bácsinak becézik. Sztálin sértődötten ezt motyogta:
- Mikor hagyhatom már el ezt az asztalt?
Meggyőzték, hogy csak vicceltek. A konferencia megnyitójára másnap délután
négy órakor, a Livadia báltermében került sor. Sztálin Molotov és Majszkij
között ült, és egymás után gyújtott rá a cigarettákra. Nagy hatással volt a fiatal
Andrej Gromikóra, az amerikai nagykövetre, aki később Brezsnyev örökös
külügyminisztere lett. „Semmi nem hiányzott neki”, „papírok és jegyzetek
nélkül” dolgozott, „olyan volt a memóriája, akárcsak egy számítógépé”. A
plenáris ülések valamelyikén született meg leghíresebb aforizmája. A viccekhez
hasonlóan ezt is rendszeresen ismételgette, és az érzelmek felett álló erő
hangsúlyozásaként került be a politika nyelvezetébe. A pápáról tárgyaltak:
- Tegyük szövetségesünkké! - javasolta Churchill.
- Rendben - mosolygott Sztálin -, de mint tudják, uraim, a háborút katonákkal,
fegyverekkel és tankokkal vívják. Vajon hány hadosztálya van a pápának? Ha
[219]
elárulja, [...] a szövetségesünkké fogadjuk!
Esténként Sztálin kisebb fogadásokat tartott, hogy találkozhasson kíséretével.
Gromiko megfigyelte, hogy ilyenkor mindig „mindenkivel váltott néhány szót”,
egyik csoporttól a másikhoz ment, viccelődött, és mind az ötvenhárom delegált
nevét megjegyezte. Minden reggel és este megbeszélésre került sor, amelyek
során gyakran került összetűzésbe tanácsadóival, amennyiben azok nem
megfelelően tették a dolgukat. Ismét Hugh Lunghi tolmácsolt a konferencián, aki
hallotta, amint Sztálin egyszer ezt mondta:
- Nem bízom Visinszkijben, de vele bármi megoldható. Úgy táncol, ahogy
fütyülünk neki.
Visinszkij „rémült vadászkutyaként” követte Sztálin parancsait.
Amikor Roosevelt megbetegedett, Sztálin, Molotov és Gromiko húsz percre
meglátogatta. Ahogy a látogatás után lefelé mentek a lépcsőn, „Sztálin hirtelen
megállt, kivette pipáját a zsebéből, nyugodtan megtöltötte, és mintha csak
magának mondaná, halkan megkérdezte: »Miért bünteti ilyen súlyosan a
természet? Talán rosszabb, mint bármelyik másik ember?«” Churchill-lel
szemben mindig bizalmatlan volt, de úgy tűnt, Roosevelt elkápráztatta:
- Mondja - kérdezte Gromikótól -, mit gondol Rooseveltről? Maga szerint
okos?
Sztálin nem titkolta Gromiko előtt Roosevelt iránti rajongását, ami még
inkább lenyűgözte a fiatal diplomatát, hiszen Sztálin olyan szigorú volt, hogy
„ritkán szimpatizált egy másik társadalmi rendszert képviselő személlyel”. Csak
a legritkább esetben „engedett teret emberi érzéseinek”.
 Másnap, február 6-án azért gyűltek össze, hogy egy fájdalmas dologról,
Lengyelország helyzetéről tárgyaljanak, de egy világszervezet, a későbbi ENSZ
megalkotása is szóba került. Oroszország nyugati, német területekért cserébe
magának kívánta Lengyelország keleti részeit. Emellett Sztálin csak mindössze
néhány lengyel nacionalista helyét hagyta jóvá a túlnyomórészt kommunista
kormányban. Amikor Roosevelt azt mondta, hogy a lengyel választásoknak
„minden gyanú felett kell állniuk, akárcsak Caesar feleségének”, Sztálin így
gúnyolódott:
- Ezt csak úgy tartották róla, valójában azonban megvoltak a maga bűnei.
Sztálin megmagyarázta Oroszország Lengyelországgal kapcsolatos
megszállottságát:
- A történelem során Lengyelország folyosóként szolgált az Oroszországot
megtámadni szándékozó ellenség számára.
Ezért akart erős Lengyelországot. Berija fiának elmondása szerint apja aznap
bement a szobájába, és így szólt:
-Joszif Visszarionovics egy hajszálnyit sem volt hajlandó engedni
Lengyelországgal kapcsolatban.
A demilitarizált és náciktól megtisztított Németországban három megszállási
övezetet hagytak jóvá. Az amerikaiak elégedettek voltak, hiszen Sztálin többször
is megígérte, hogy fellép Japánnal szemben, ezért támogatták Sztálin Szahalinra
és a Kuril-szigetekre vonatkozó követelését.
8-án, egy újabb ülés után a résztvevők Sztálinnal vacsoráztak a Juszupov-
palotában. Ahogy a háborúban megfáradt nagy hármas a saját győzelmét
elemezgette, úgy lettek a szónoklataik is egyre érzelgősebbek. Sztálin felállt, és
tószttal köszöntötte Churchillt:
- Olyan férfi, aki százévente csak egyszer születik, és mindig bátran vitte
Nagy-Britannia zászlaját. Csak azt mondom, amit érzek, ami a szívemből jön,
amit meggyőződésesen hiszek.
Sztálin „a legjobb formáját hozta - írta Brooke -, vidám volt és vicces”. Senkit
nem csapott be azzal, hogy „naiv [...] fecsegő vénemberként” jellemezte saját
magát. A tábornokokat baljóslatú tószttal köszöntötte:
- Akikkel csak a háborúban foglalkozunk, és akik szolgálatáról a háború után
gyorsan megfeledkezünk. A háború után tekintélyük hányadik, a hölgyek pedig
elfordulnak tőlük.
A tábornokok ekkor még nem értették, hogy Sztálin maga is meg kíván róluk
feledkezni.
A fennkölt vacsorán egy különös vendég is részt vett. Sztálin meghívta Beriját
is, aki egyre fullasztóbbnak kezdte érezni titkos szerepét. Roosevelt észrevette
Beriját, majd Sztálinhoz fordult:
 - Ki az a cvikkeres, Gromiko nagykövettel szemben?
-Ja, az? A mi Himmlerünk - válaszolta Sztálin szándékos rosszindulattal. -
Berija.
A titkosrendőr „egy szót sem szólt, csak sárga fogait mutogatva mosolygott”,
de „bizonyára az elevenébe vágott” - írta fia, aki pontosan tudta, hogy apja
mennyire áhítozott már a nyilvános szereplésre. Gromiko azt vette észre, hogy
Roosevelt dühös lett, többek között azért is, mert Berija is hallotta a kijelentést.
Az amerikaiak elragadtatva tanulmányozták ezt a rejtélyes alakot. „Alacsony és
kövér, vastag lencsét hord, ami baljós, mégis barátságos külsőt kölcsönöz neki” -
fogalmazott Kathleen Harriman. Bohlen úgy vélte, hogy „a kövér, sápadt,
cvikkeres férfi úgy néz ki, mint egy tanár”. A szexmániás Berija nemsokára a
halak nemi életéről kezdett beszélgetni a spicces, nagy nőfaló hírében álló Sir
Archibald Clark Kerr-rel. Amikor Sir Archibald teljesen lerészegedett, felállt, és
tósztot mondott Berijára:
- A férfi, aki gondoskodik rólunk!
A bók ugyan korántsem volt helyénvaló, mi több, egyenesen ostobán hangzott.
Churchill úgy vélte, nem Berija az ideális barát Őfelsége nagykövete számára.
- Azt már nem, Archie! Vigyázz, mit beszélsz! - intett neki ujjával.
Február 10-én Sztálin fenntartással emelte poharát VI. György egészségére,
hiszen mindig is ellenségesen viszonyult a királyokhoz, mert a nép oldalán áll.
Churchill ezen némiképpen felháborodott, és azt javasolta Molotovnak, hogy a
jövőben inkább csak a „három államfőt” köszöntsék a tósztban. Mindössze
tizenketten lehettek a vacsorán. A soron következő brit választásokról
beszélgettek, amelyet Sztálin véleménye szerint biztosan Churchill nyer majd
meg.
- Ki lehetne jobb vezető egy győztesnél?
Churchill erre elmagyarázta, hogy két párt van.
- Egyetlen párt sokkal előnyösebb - jegyezte meg Sztálin.
Amikor Németország került szóba, Sztálin az ország „fegyelemről alkotott
ésszerűtlen felfogásáról” szóló történetével traktálta őket, amelyet rendszeresen
mesélt saját környezetében. Amikor Lipcsébe látogatott egy kommunista
konferenciára, a németek megérkeztek az állomásra, de nem találtak kalauzt,
ezért két órán át várakoztak a peronon, amíg végre jött egy.
Miután a Livadiában, a cár egykori biliárdtermében elfogyasztották az utolsó
közös vacsorájukat, Molotov visszakísérte Rooseveltet Szakiba, ahol az felszállt
az elnöki repülőgépre, a Sacred Cow-ra, és elbúcsúztak egymástól.
Churchill az éjszakát a szevasztopoli kikötőben töltötte, majd másnap
repülővel távozott. Sztálin ekkor már vonatával Moszkva felé robogott. Két
 [220]
nappal később Budapest elesett.
Sztálin gyakorlatilag mindent elért, amit csak akart. Ezért általában
Rooseveltet okolják, mivel egyrészt betegsége miatt, másrészt mert Sztálin
bűvkörébe került, engedett neki. Mindkét nyugati politikust azzal vádolják, hogy
[221]
„kiárusította Kelet-Európát Sztálinnak”. Roosevelt széptevése Sztálin felé
és udvariatlansága Churchill irányába egyaránt megfontolatlanságról tanúskodik.
Roosevelt minden bizonnyal beteg és kimerült volt, Sztálin azonban mindig is
úgy vélte, hogy az erő dönti el, ki uralja Kelet-Európát - márpedig a területet
tízmillió szovjet katona szállta meg. A háború után mondott egy anekdotát,
amely tökéletesen bemutatja Jaltáról alkotott véleményét:
- Churchill, Roosevelt és Sztálin elment vadászni - mesélte Sztálin. - Elejtettek
egy medvét. Churchill így szólt: „Enyém a bőre! A húson osztozzon Roosevelt
és Sztálin!” Roosevelt ezt mondta: „Nem, enyém a bőre! A húson osztozzon
Churchill és Sztálin!” Sztálin egy szót sem szólt, így Churchill és Roosevelt
megkérdezte: „Sztálin, mi az ön véleménye?” Sztálin így felelt: „A medve az
enyém, elvégre én ejtettem el.”
A medve Hitler, a medvebőr Kelet-Európa volt.2
Március 8-án a Pomeránia megtisztítását célzó hadműveletek közepette
Sztálin magához hívta Zsukovot Kuncevóba egy furcsa megbeszélésre, amely
magasabb szintre emelte a köztük lévő szoros, érzékeny kapcsolatot. A Vezér
beteg volt, és „rendkívül kimerült”. Lehangoltnak látszott. „Túl sokat dolgozott,
és túl keveset aludt” - vélte Zsukov. A Berlinért folytatott harc bizonyult az
utolsó nagy vállalkozásának, utána már nem bírta tartani a munkatempót. Az
állapota nem volt egyedüli: Roosevelt haldoklott, Hitler szinte szenilis lett, és
Churchill is betegeskedett. A totális háború hatalmas terhet rótt a hadvezérekre.
Sztálin háborúban kibontakozó személyiségében egyre több szentimentális és
halálos vonás jelent meg.
-Járjunk egyet, olyan erőtlennek érzem magam!
Séta közben Sztálin vagy egy órán át mesélt a gyerekkoráról.
- Menjünk vissza, igyunk egy teát! Van valami, amit meg kell beszélnem
önnel.
Zsukov a meglepő bizalmasságon felbátorodva Jakovról kérdezte Sztálint.
- Hallott róla?
Sztálin nem válaszolt. Fia, Jakov szörnyű gyötrelmet okozott neki. Úgy száz
lépést tettek meg teljes csöndben, amikor „elfojtott hangon” válaszolt:
- Jakov nem fog tudni kiszabadulni a fogságból. A gyilkosok le fogják lőni.
Annyit tudunk, hogy elkülönítve tartják. [...] Rá akarják venni, hogy árulja el a
hazáját.
Ezután ismét csend következett, amelyet Sztálin tört meg.
- De Jakov előbb választja a halált, mint a hazaárulást!
Ezúttal büszke volt fiára, akiről nem is tudta, hogy már csaknem két éve
meghalt. Sztálin nem evett, csak üldögélt az asztal mellett.
- Micsoda borzalmas háború! Hány ember veszett oda! Alig lehet néhány
család, amelynek egyetlen tagja sem veszett oda.
Aztán arról beszélt, mennyire kedveli Rooseveltet. Jalta valódi sikertörténet
volt. Ekkor Poszkrjobisev behozott egy halom papírt, és Sztálin Berlinről kezdett
beszélni:
- Menjen el a Sztavkához, és nézze át a berlini hadművelettel kapcsolatos
kalkulációkat!
Három héttel később, április elsején, reggel a Kis Sarokban Sztálin
megbeszélést tartott a két legagresszívebb marsall, az első belorusz frontot
irányító Zsukov és az első ukrán fronton szolgálatot teljesítő Konyev
részvételével.
- Szóval ki fogja bevenni Berlint? Mi, vagy a szövetségesek?
- Természetesen mi! - kiáltotta Konyev, mielőtt Zsukov szóhoz juthatott volna.
- Szóval így gondolja.
Sztálin helyeslőén mosolygott. Zsukovnak az oderai hídfőállásokról, a
Seelow-magaslat felől kellett lerohannia Berlint. Konyevnek Lipcse és Drezda
felé kellett előrenyomulnia, hogy ez az északi szárny Zsukovval párhuzamosan,
délről közelítse Berlint. A Vezér mindkettejükkel elhitette, hogy ő veheti be a
várost. „Egyetlen szó nélkül” demarkációs vonalat rajzolt a frontok között
Berlinbe, majd megállt, és Dél-Berlinig kiradírozta a vonalat. Ebből Konyev
megértette, hogy ha tud, csatlakozhat Berlin ostromához.
- Aki elsőként tör be - biztatta őket -, az veszi be Berlint.
Aznap, ahogy egy történész fogalmazott, „a modern történelem legnagyobb
bolondok napján”, Sztálin biztosította Eisenhowert, hogy „Berlin elvesztette
korábbi stratégiai jelentőségét”. Két nappal később a két marsall kiszáguldott a
repülőtérre, ahol gépeik kétperces eltéréssel felszálltak. Ahogy Konyev
fogalmazott, „szenvedélyes vágyat” éreztek a győzelemre.
Az erők rendezgetése közben Roosevelt meghalt, ami egy korszak végét
jelentette Sztálin számára. Roosevelt képes volt bizalmat és emberi együttérzést
kelteni Sztálinban. Molotovot „mélyen megrendítette és felzaklatta” a haláleset.
Harriman „még sosem hallotta Molotovot ilyen őszintén nyilatkozni”. Sztálin
„mélységesen lehangoltan” fogadta Harrimant, és fél percen át szorongatta a
kezét.
Évekkel később a Novij Afon-i dácsában Sztálin így fogalmazott: „Roosevelt
nagyszerű államférfi, okos, művelt, előrelátó és liberális vezető volt, aki adott
még egy kis időt a kapitalizmusnak.”
Április 16-án, hajnali 5 órakor Zsukov 14 600 ágyúból zúdított zárótüzet a
Seelow-magaslatra. A két marsall két és fél millió katona, 41 600 ágyú, 6250
tank és 7500 repülőgép, „a valaha létezett legnagyobb koncentrált tűzerő” felett
rendelkezett. A magaslat azonban jól védett akadálynak bizonyult, Zsukov
komoly veszteséget szenvedett. Éjfélkor felhívta Sztálint, aki így gúnyolta:
- Szóval alábecsülte az ellenfelet a Berlin-tengelyen? Konyev sokkal jobban
kezdett!
A Vezér ezután felhívta Konyevet:
- Zsukovnak rosszul alakulnak a dolgai. Még mindig a védelemmel küszködik.
..
Sztálin elhallgatott. Zsukov pontosan tudta, mire gondol a Vezér, ezért ő is
csendben maradt. Végül Sztálin szólalt meg:
- Mit gondol, megoldható, hogy Zsukov tankjait áthelyezzük, és Berlinre
szabadítsuk azon a résen, amit ön ütött a fronton?
Konyev idegesen azt felelte, hogy saját erejével is képes bevenni Berlint.
Sztálin a térképre pillantott.
- Értem. Akkor támadjon!
Az elszánt Zsukov is maga akarta bevenni Berlint, és tankjaival
megrohamozta a magaslatot. A tankok elakadtak a szétmállott föld és a
holttestek kavargó mocsarában. Harmincezer embert vesztett. Sztálin három
napig nem is hívta fel.
Április 20-án Zsukov elérte Berlin keleti külvárosát. A két marsall házról
házra, utcáról utcára haladt Hitler kancelláriája felé. 25-én Konyev támadást
rendelt el a Reichstag ellen. 275 méterrel a Reichstag épülete előtt a Zsukov
előrenyomulását vezető Csujkov találkozott az orosz erőkkel, Konyev tankjaival.
Zsukov felgyorsított, és rákiáltott Ribalkóra, Konyev tankparancsnokára:
- Mit keresnek itt?
Konyev csalódottan nyugat felé kanyarodott, meghagyva a Reichstagot
Zsukovnak, de Sztálin újabb hadizsákmányt ajánlott:
- Na, és Prágát ki fogja elfoglalni?
Sztálin Kuncevóban várakozott. Csak napi egy-két órát töltött az irodájában,
úgy éjfél körül. Április 28-án a Führer-bunkerben Hitler feleségül vette Éva
[222]
Braunt, lediktálta végrendeletét, majd pezsgőt ittak. Két nappal később,
ahogy Zsukov egyre közeledett, Hitler farkaskutyáján, Blondin kipróbálta a
ciánampulláját. Délután negyed négy körül a fend események morajában Hitler
öngyilkos lett: főbe lőtte magát. Éva mérget vett be. Goebbels és Bormann
utoljára hitleri karlendítéssel tisztelgett, majd a kancellária udvarában elégették
Hitler holttestét. Fél nyolckor a mit sem sejtő Sztálin megérkezett az irodájába.
Háromnegyed órán át Malenkovval és Visinszkij-jel értekezett, aztán visszatért
Kuncevóba.3
Május elsején, a hajnali órákban a német vezérkari főnök jelent meg
Csujkovnál. Bejelentette Hitler halálát, és tűzszünetet kért. Ironikus módon
éppen Hans Krebs volt, az a magas német tiszt, akinek Sztálin 1941 áprilisában,
a japánokat búcsúztatva ezt mondta: „Ezután is barátok maradunk!” Csujkov
megtagadta a tűzszünetet. Krebs távozott, majd öngyilkos lett. Mintha fordítva
ismétlődött volna meg az 1941. június 22-i nap. Zsukov, alig várva, hogy
közölhesse a világtörténelmi jelentőségű hírt, Kuncevóba telefonált. Az őrség
ezúttal sem volt túl segítőkész.
- Sztálin elvtárs éppen most feküdt le - válaszolta Vlaszik tábornok.
- Kérem, keltse fel - felelt Zsukov. - Sürgős dologról van szó, nem várhat
reggelig!
Sztálin felvette a telefont, és megtudta, hogy Hitler meghalt.
- Szóval így halt meg a szemétláda.

KILENCEDIK RÉSZ

Az utódlás veszélyes játéka,

1945-1949
 AZ ATOMBOMBA

Kár, hogy nem tudtuk élve elkapni! - mondta Sztálin Zsukovnak. - Hol van
Hitler holtteste?
- Krebs tábornok szerint elégették.
Sztálin mindenféle tárgyalást megtiltott, csak a feltétel nélküli megadást
tartotta elfogadhatónak.
- És ne hívjon reggelig, csak sürgős esetben! Pihenni akarok a holnapi
felvonulás előtt.
Délelőtt 10 óra 15 perckor Zsukov tüzérsége bombázni kezdte a város-
központot. 2-án hajnalra az övé volt Berlin. Május 4-én egy Szmers-ezredes
felfedezte Hitler és Éva töpörödött, elszenesedett maradványait. A holttesteket
egykettőre eltüntették. Zsukovnak semmiről nem szóltak. Sztálin élvezte, hogy
kellemetlen helyzetbe hozhatta a marsallt, miközben Hitler holttestéről kérdezte.
[223]
Mindeközben Sztálin lenyűgözve gondolt a náci vezetésre: „Küldöm [...] a
német legfelső katonai vezetés levelezését, [...] amelyet Berlinben találtunk” -
írta Berija Sztálinnak, lajstromozva Himmler Ribbentrophoz írt leveleit.
A háború után, a Fekete-tenger partján Sztálint egy késői vacsora alkalmával
megkérdezték, vajon Hitler őrült volt-e, vagy kalandor.
- Úgy vélem, kalandor volt. Azzal nem értek egyet, hogy őrült lett volna.
Hitler tehetséges volt. Csakis egy tehetséges ember tudta egyesíteni a németeket.
Tetszik vagy sem, [...] a szovjet hadsereg betört a német földre, [...] és úgy érte el
Berlint, hogy a német munkásosztály egyszer sem szállt szembe a [...] fasiszta
rezsimmel. Egy őrült vajon képes lett volna ekképpen egyesíteni nemzetét?1
Május 9-én Moszkva a győzelem napját ünnepelte, de a goromba hódító
fáradtan, türelmetlenül örvendezett. Sztálint bosszantotta, hogy a német
megadást egy altábornok írta alá Reimsnél, majd fel-alá járkálva utasította
Zsukovot, hogy Berlinben, ahol a „német agresszió szárba szökött”, ugyancsak
írasson alá hasonló dokumentumot. A tábornokok dicső napjai azonban már
leáldoztak: Visinszkij megérkezett, hogy „átvegye a politikai ügyek irányítását”,
és az egész ceremónia során semmi mást nem tett, csak „fel-fel-bukkant, és
utasításokat suttogott Zsukov fülébe”.
Sztálin közelről figyelte Zsukovot és feltételezett nagyzási hóbortját. Sztálin
még az év folyamán magához hívatta a Kremlbe, hogy figyelmeztesse, Berija és
Abakumov bizonyítékokat gyűjtöget ellene. „A magam részéről nem hiszek
ebben a képtelenségben, de azért ne mutatkozzon Moszkvában!” Ez Zsukov
számára nem jelentett túlzott gondot, hiszen Sztálin berlini pro-konzuljaként
tevékenykedett. Sztálin útnak indította kényurait, hogy azok vegyék át a
birodalom irányítását. Mikojan repülőre szállt, hogy élelemmel lássa el a
németeket. Malenkov és Voznyeszenszkij is a helyszínre érkezett: azt vitatták
meg, hogy a német ipart felszámolják-e, vagy meg kellene őrizni egy szovjet
szatellit rezsim kiépítéséhez. Zsdanov Finnországban, Vorosilov
Magyarországon, Bulganyin Lengyelországban, Visinszkij Romániában
irányított. Amikor Hruscsov felhívta Sztálint, hogy gratuláljon neki, Sztálin
félbeszakította, mondván, csak „rabolja az idejét”.
Egy Szvetlánától érkező hívás azonban felvidította.
- Gratulálok a győzelemhez, papa!
- Hát igen, győztünk - nevetett Sztálin. - Én is gratulálok neked!
Május 24-én este nyolc órakor Sztálin a Georgijevszkij-teremben bankettet
adott a Politbürónak, a marsalloknak, az énekeseknek, a színészeknek, sőt még a
lengyel utászoknak is. A rengeteg limuzin egészen a Borotovszkij-kapuig érő
közlekedési dugót okozott. A vendégek helyet foglaltak és buzgón várakoztak.
Amikor Sztálin feltűnt, „ováció, hurrázás [...] és fülsiketítő lárma rázta meg a
boltozatos helyiség falait”. Molotov tószttal köszöntötte a marsallokat, akik
koccintottak a Politbüro-tagokkal. Amikor Iszakov admirálist - aki 1942-ben
elvesztette a lábát - köszöntötték, Sztálin, a mások érzelmein való játszadozás
mestere az admirális távoli asztalához sétált, hogy koccintson vele. Ezután az
orosz népet magasztalta, és saját hibáira utalt: „Más talán azt mondta volna a
kormánynak: maguk nem igazolták be a várakozásainkat, takarodjanak, majd
választunk egy másik kormányt, amelyik békét köt Németországgal, és biztosítja
számunkra a nyugodt életet.”
Később Sztálin így fordult Zsukovhoz és a tábornagyokhoz: „Mit szólnának
hozzá, ha győzelmi felvonulással ünnepelnék a fasiszta Németország
legyőzését?” Sztálin elhatározta, hogy lóháton tartja meg a díszszemlét. Ugyan
nem tudott lovagolni, de a dicsőségvágy mindig égett benne, így titokban
gyakorolni kezdett egy arab csődörön, amelyet Bugyonnij választott ki neki.
Június 15-e körül, egy héttel a felvonulás előtt Sztálin lovaglónadrágban,
csizmában, felsarkantyúzva, fia, Vaszilij kíséretében nyeregbe ült.
Megsarkantyúzta a lovát. A ló felágaskodott. Sztálin megragadta a ló sörényét,
és igyekezett a nyeregben maradni, de a ló ledobta, és Sztálin válla megsérült.
Miközben talpra állt, így mérgelődött:
- Tartsa meg Zsukov a szemlét! Elvégre ő a lovas katona!
Kuncevóban megkérdezte Zsukovot, hogy nem felejtett-e el lovagolni.
- Nem hát - válaszolt Zsukov. - Néha még mostanában is lovagolok.
- Nagyszerű! Akkor maga tartja a díszszemlét!
- Köszönöm a megtiszteltetést. De [...] ön a Vezér, önnek kell megtartania!
 - Túl öreg vagyok én már ahhoz. [...] Maga fogja megtartani. Maga fiatalabb.
Úgy volt, hogy Zsukov egy fehér arab csődörön lovagol majd, amelyet
Bugyonnij mutat meg neki. Másnap Zsukov éppen a központi reptéren tartott
próbát szemlélte, amikor Vaszilij Sztálin félrevonta:
- Nagy titkot árulok el önnek. Apám maga készült megtartani a díszszemlét,
de [...] három nappal ezelőtt a ló megbokrosodott.
- Milyen lovon ült az apja?
- Egy fehér arab csődörön, éppen azon, amelyiken ön fogja megtartani a
szemlét. De könyörgök, egy szóval se említse ezt apámnak!
Zsukov kiválóan bánt a lóval. Június 24-én, 9 óra 57 perckor Zsukov a
Szpasszkij-kapunál felült a csődörre. Zuhogott az eső. Tízet ütött az óra.
- Felvonulásra fel!
„Csak úgy zakatolt a szívem” - írta Zsukov. Ezzel egyidejűleg Rokosszovszkij
marsall a Nyikolszkij-kapunál Bugyonnij fekete, találóan Pólusnak nevezett
harci ménjének nyergében várakozott. A szokásos télikabátját viselő Sztálin
arcán semmiféle érzelem nem látszott. Esetlenül, lassan, egyedül lépdelt, majd
Berija és Malenkov kíséretében könnyedén felsétált a mauzóleum lépcsőjén,
akik lihegve igyekeztek vele lépést tartani. Amikor a tömeg meglátta,
hurrákiáltásoktól lett hangos a tér. Zuhogott az eső. A cseppek leszaladtak
Sztálin szemellenzőjén, de egyszer sem törölte meg az arcát. Az ázott Zsukov és
Rokosszovszkij harangzúgás közepette elindult, a zenekar Glinka Szlavszjáját -
Dicsőség neked - játszotta, és tankok és katyusák robaja hallatszott. Majd
csendbe borult a Vörös tér. „Több száz dob erős staccatóját lehetett hallani - írta
Jakovlev. - Pontos alakzatban, tökéletes lépésütemben menetelő szovjet katonák
menetoszlopa közeledett.” Kétszáz veterán érkezett, kezükben náci lobogókkal.
A mauzóleumnál jobbra fordultak, aztán a felhőszakadásban Sztálin lába elé
hajították a vörös és fekete horogkereszttel díszített zászlókat. Ez volt Sztálin
életének csúcspontja.
Amint a ceremónia véget ért, Sztálin és a felső parancsnokság tagjai a
mauzóleum mögötti terembe özönlöttek, ahol svédasztallal és italokkal várták
őket. Kuznyecov admirális szerint az egyik marsall, feltehetőleg Konyev, itt
javasolta elsőként Sztálin generalisszimusszá való előléptetését. Sztálin
elhárította, majd hozzátette, hogy hatvanhét éves és kimerült.
- Dolgozom még két-három évet, aztán visszavonulok.
A Politbüro és a marsallok kórusban harsogták, hogy még sokáig él, és hosszú
időn át uralkodhat az ország felett. A vad italozással töltött ünnepségek során
Sztálin sokszor jól mulatott; például amikor Poszkrjobisev elcsente Visinszkij
dísztőrét annak diplomata-egyenruhájából, és egy uborkát csempészett a helyére.
Sztálin legnagyobb örömére a nagyképű exfőügyész a nap hátralévő részében
uborkával a kardhüvelyében tetszelgett a hatalmasságok előtt.
Aznap éjjel a 2500 katonatiszt számára rendezett fogadáson Sztálin - aki már
régóta gondolkodott azon, miként lehetne megszilárdítani a fegyelmet és
egybefogni az uniót - tószttal köszöntötte az „összetartó csavarokat”, a
hétköznapi embereket, „akik nélkül mi mindannyian, marsallok, front- és
hadseregparancsnokok [...] egy fabatkát sem érnénk”.
Sztálin az átgondoltan megfogalmazott tósztokkal jelzéseket küldött
udvaroncai számára. A marsallok „fabatkát sem érnek” az orosz emberekhez
képest, akiket kizárólag a párt (Sztálin) képviselhet. A visszavonulásra történő
utalás szörnyű küzdelmet robbantott ki a kegyetlen hatalomvágyó vezetők
között, akik egyaránt a XX. századi császár örökébe akartak lépni - akinek
mellesleg esze ágában sem volt visszavonulni. Öt éven belül három versenyző is
meghalt.2
Konyev Molotovnak és Malenkovnak tett javaslata - vagyis hogy léptessék elő
Sztálint generalisszimusszá, így megkülönböztetve őt a többi tábornagytól - nem
egészen példa nélküli elgondolás (Szuvorov is generalisszimusz volt), de volt
némi dél-amerikai juntára emlékeztető felhangja. Sztálin ellenezte az ötletet.
Már mindent elért, amit egy világhódító elérhet: „az istenség, [...] az
ellenszenves törpe, aki végigvonult az aranyozott és márványozott termeken”. A
vezetők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy egy újabb győzelmi érdemrenddel, a
Szovjetunió Hőse címmel, valamint a generalisszimuszi ranggal tüntessék ki.
- Sztálin elvtársnak nincs szüksége ilyesmire! - válaszolta Konyevnek. -
Sztálin elvtárs enélkül is kellő tekintéllyel rendelkezik. Valami cím, amit maga
agyait ki! Csang Kaj-sek generalisszimusz. Franco generalisszimusz. Szép kis
társaság lenne!
Kaganovics, a sztálinizmus büszke kiötlője azt javasolta, hogy nevezzék át
Moszkvát Sztálinodarra - igaz, az ötletet elsőként még Jezsov indítványozta,
1938-ban. Berija is támogatta az elképzelést. Az egész dolog „feldühítette”
Sztálint. A bölcs udvaroncok azonban úgy érezték, hogy uruk titokban azért
szeretné, ha mégsem engedelmeskednének. Malenkov és Berija aláíratta
Kalinyinnal a határozatot. Három nappal a díszszemle után a Pravda közölte a
hírt, Sztálin új ranggal és kitüntetéssel gazdagodott. Sztálin dühöngött, magához
hívatta Molotovot, Malenkovot, Beriját, Zsdanovot és az öreg Ka-linyint, aki
ekkor már nagyon sokat betegeskedett gyomorrákja miatt.
- Nem vezettem zászlóaljakat a csatamezőn. [...] Elutasítom a kitüntetést,
mivel nem vagyok rá méltó!
A többiek vitatkozni kezdtek, Sztálin azonban hajthatatlan maradt.
- Mondjatok, amit csak akartok, akkor sem fogadom el a kitüntetést!
Ebből világossá vált a többieknek, hogy a generalisszimuszi ranggal szemben
viszont semmi kifogása nincs. Mivel a marsallok ekkoriban a rengeteg
paszomány és kitüntetés miatt már leginkább a karácsonyfára hasonlítottak,
fontos volt, hogy a generalisszimusz egyenruhája mindenki másén túltegyen. A
legjobb szabó, Lerner készített egy aranyozott, keleties, arany körgalléros
alkotást. Hrulev három keménykötésű tisztet öltöztetett be a díszes ruhákba.
Amikor Sztálin kilépett az irodájából Poszkrjobisevhez, dühösen felcsattant:
- Kik ezek? Mit keresnek itt ezek a pávakakasok?
- Három generalisszimuszi egyenruhaminta.
- Ezek nem nekem valók! Sokkal szerényebbre gondoltam. [...] Talán úgy
nézzek ki, mint egy portás?
Sztálin végül beleegyezett egy fehér, aranyozott, magas gallérú zubbonyba és
egy piros csíkos nadrágba - ami leginkább egy karmesterre vagy egy Park
Avenue-i portásra emlékeztetett. Amint felvette, rögtön meg is bánta, így
mérgelődött Molotovnak:
- Minek kellett beleegyeznem?
A kitüntetéssel kapcsolatos feladat Malenkovra és Berijára maradt. De hogyan
vegyék rá az elfogadására? Sztálin udvarának tagjai valamilyen vígopera
szereplőivé lényegültek át. Az udvaroncok szinte üldözték a házsártos
generalisszimuszt, hogy ki tudják rá tűzni a kitüntetést. Először Malenkov
próbálkozott, de Sztálin rá sem hederített. Ezután Poszkrjobi-sevre került a sor,
ám Sztálin határozott ellenállása feladásra kényszerítette. Berija és Malenkov
Vlaszikkal is megpróbálkozott, de ő is kudarcot vallott. Arra jutottak, hogy
kertészkedés közben környékezik meg Sztálint; gondolták, a rózsák és citromfák
kedvezőbb légkört teremtenek. Így aztán a kuncevói parancsnokra, Orlovra
hárult a feladat. Amikor Sztálin egy metszőollót kért, hogy megmetszhesse az
imádott rózsákat, Orlov a metszőolló mellett a kitüntetést is magánál tartotta, bár
el sem tudta képzelni, mit kezdjen vele.
- Mit rejteget? - tette fel a kérdést Sztálin. - Hadd lássam!
Orlov kénytelen volt elővenni a kitüntetést, mire Sztálin szitkozódni kezdett:
- Adja vissza azoknak, akik ezt a képtelenséget a fejükbe vették!
Végül 1950-ben engedett, és elfogadta a kitüntetést. „Egy vénembert
kényeztetnek. Az én egészségemen már ez sem segít!” Sosem viselte. Sztálin
nem kizárólag Franco miatt fogadta el a generalisszimuszi rangot. A hiúság és a
politika összekeveredett: az új cím segítségével csökkenteni lehetett a
veszélyesen nagy elismertségre szert tevő tábornagyok tekintélyét. Július 9-én
Berija marsallá történő előléptetésével tovább gyengítette őket, aki ezáltal
egyenrangú lett Zsukovval és Vasziljevszkijjel.
A győztes humora alkalmanként vészterhessé vált. Amikor csak meglátta a
hajóépítési népbiztost, Noszenkót, így viccelődött vele:
 - Hát magát még nem tartóztatták le?
Amikor legközelebb találkoztak, így tréfálkozott:
- Noszenko, magát még mindig nem lőtték le?
Noszenko ilyen alkalmakkor aggodalmasan mosolygott. Végül egy
ünnepélyes Szovnarkom-gyűlésen Sztálin így szólt:
- Hittünk a győzelemben, és [...] sosem veszítettük el humorérzékünket.
Igazam van, Noszenko elvtárs?3
***
Egy héttel később Sztálin, aki Gromiko szerint ekkoriban „mindig fáradtnak
tűnt”, tizenegy páncélozott kocsiból álló vonatával Potsdamba indult. Négy zöld
kocsival utazott, amelyek egykor a cári szerelvény részét képezték. Berija
szerint, aki valószínűleg az utazó vezetőknek kijáró addigi legszigorúbb
biztonsági intézkedésekről gondoskodott, 1923 kilométert tett meg. „A
megfelelő biztonság érdekében - írta Sztálinnak július 2-án - 1515 NKVD/
NKGB-ből álló operatív személyzet és 17 409 NKVD-katona teljesít szolgálatot
az alábbiak szerint: az SZSZKSZ területén kilométerenként hat ember,
Lengyelország területén kilométerenként tíz ember, Németország területén
kilométerenként tizenöt ember. Emellett a speciális vonat útvonalán nyolc
páncélozott vonat járőrözik majd: kettő az SZSZKSZ, nyolc Lengyelország és
négy Németország területén.” „A szovjet delegáció vezetőjének biztonsága
érdekében” hét NKVD-ezred és kilencszáz testőr teljesített szolgálatot. A belső
biztonságról „az NKGB 6. osztályának operatív dolgozói gondoskodnak”,
mégpedig „három koncentrikus körben, összesen 2041 NKVD-s” részvételével.
Tizenhat NKVD-század kizárólag a telefonvonalak őrzését végezte, míg
tizenegy repülőgép biztosította a gyors összeköttetést Moszkvával. Bármilyen
sürgős probléma esetére három saját repülőgép, köztük egy Dakota állt
készenlétben Sztálin számára. A titkosrendőrség feladata: „fenntartani a kellő
rendet” , és az állomásokat és repülőtereket „megtisztítani a szovjetellenes
[224]
elemektől”.
Sztálin azon az éjjelen, Potsdamba érkezése előtt felhívta Zsukovot:
- Nehogy aztán díszőrséggel meg zenekarral jöjjön elém! Személyesen ön
jöjjön az állomásra, és csak azt hozza magával, akit szükségesnek ítél!
Július 16-án, reggel 5 óra 30 perckor, Sztálin érkezése napján az Egyesült
Államok Új-Mexikóban kipróbálta az atombombát. Az esemény mindent
megváltoztatott, és sok tekintetben beárnyékolta Sztálin diadalát. A hírt táviraton
továbbították Harry S. Trumannek, a Rooseveltet követő elnöknek. Az üzenet az
évszázad legjelentősebb körülírása volt: „A baba megszületett.”
Sztálin és Molotov, valamint Poszkrjobisev, Vlaszik és Valecska azt vette
észre, hogy Zsukovtól, Visinszkijtől és egy három, a Kremllel és a hadsereggel
összeköttetést létesítő telefonnal ellátott asztaltól eltekintve a peron gyakorlatilag
üres. Sztálin „jókedvűen” megemelte a kalapját, aztán beült a várakozó,
páncélozott ZiSZ 101-es limuzinba. Azonban rögtön kinyitotta az ajtót, és kérte
Zsukovot, hogy tartson vele a babelsbergi rezidencáira, amely - Berija
elmondása szerint - „egy kétszintes kővilla” volt, „tizenöt szobával és nyitott
verandával”. Az épület „rendelkezik a szükséges árammal, fűtéssel, és száz
számhoz alkalmas vcs-kből álló telefonközpontot telepítettek bele”. Az épület
eredetileg Ludendorff otthona volt. Sztálin gyűlölte a hivalkodó bútorokat, és
ugyanúgy cselekedett, mint régi kremli lakása esetében: a bútorok nagy részét
elszállíttatta.
Sztálin elkésett ugyan a konferenciáról, ám ez mit sem számított, hiszen a
fontos döntéseket már Jaltában meghozták. A többi vezető 15-én érkezett, és egy
városnézés keretében Hitler kancelláriáját is megtekintették. Berija, aki az
előkészületek miatt már hosszabb ideje Berlinben tartózkodott, és akit fia,
Szergo is elkísért, nagyon szerette volna megtekinteni a romokat, ám
kötelességtudóan Sztálin engedélyére várt. Sztálin nem tartott velük, hiszen nem
turistának ment oda. így aztán a bő öltönyt és nyitott gallérú inget viselő Berija
és a kifogástalan öltözetű Molotov kettesben indult a kirándulásra.
17-én, kedden délben Sztálin sárgásbarna generalisszimuszi egyenruhájában
pompázva érkezett meg az első ülésre, Truman „Kis Fehér Házába”.
Az új elnök egy szót sem szólt a konferencia legfőbb kérdéséről. Szergo Berija
írása szerint apja, aki a kémeitől szerzett tudomást az amerikai nukleáris
programról, a hét során közölte Sztálinnal a hírt. „Akkor még nem tudtam róla,
az amerikaiak pedig különösen hallgattak” - emlékezett vissza Sztálin. Berija
1942 márciusában tájékoztatta Sztálint először a Manhattan-projektről. „Neki
kell kezdenünk” - mondta Sztálin, és meg is bízta Molotovot. Am Vasülepű
kínkeserves és nehézkes lassúsággal végezte a rábízott feladatot. Végül 1944-
ben Igor Kurcsatov professzor, a vezető orosz atomtudós egy Sztálinnak írt
levélben lassúsága miatt panaszkodott Molotovra, és inkább Beriját kérte
vezetőnek. Sztálinnak kevés fogalma volt a nukleáris hasadás világrengető
jelentőségéről, de annál is kevesebbet tudott a hatalmas erőforrásigényről. Ő és
Berija egyáltalán nem bízott saját tudósaikban és kémjeikben. Mindazonáltal
tudatában voltak, hogy az urán beszerzése nem várhat. A konferencia során
Sztálin és Berija két alkalommal is azon vitatkozott, hogy miként reagáljanak az
[225]
esetleges amerikai felvetésekre. Megállapodtak, hogy ha a téma felmerül,
Sztálin „úgy tesz, mintha nem értené”, miről van szó. Ám Truman egy szót sem
szólt, csupán arról beszélgettek, hogyan szálljon be Oroszország a japánok ellen
vívott harcba. Truman megkérte Sztálint, hogy ebédeljenek együtt, ám Sztálin
nem fogadta el a meghívást. „Szerintem ha akarna, tudna maradni!” - mondta
Truman. Sztálin végül maradt, ám egyáltalán nem vette le lábáról a missouri
rövidáru-kereskedő, aki szerinte nem volt alkalmas arra, hogy Roosevelt örökébe
lépjen. „Egy lapon sem lehetett említeni őket - mondta később. - Truman se nem
művelt, se nem okos.” (Sztálin azonban kedvező benyomással volt Trumanre:
„Kedvelem Sztálint!”, fogalmazott róla. Saját pártfogójára, T. J. Pendergastra,
Kansas város politikai vezetőjére emlékeztette.)
Sztálin, aki egyre nagyobb hangsúlyt fektetett az öltözködésére, fehér és
aranyszínű generalisszimuszi ruhájában - amelyen mindössze egy aranycsillag, a
Szovjetunió Hőse kitüntetés díszelgett - utolsóként érkezett meg az 1917-ben az
utolsó koronaherceg számára épített Cecilienhof-palotában megrendezett első
ülésre. A palota császári pompáját fitymálta:
- Hát nem vitték túlzásba! - mondta Gromikónak. - Visszafogott. Az orosz
cárok sokkal nagyobb léptékű dolgokat építettek.
A konferencián Sztálin Molotov és a tolmács, Pavlov között foglalt helyet,
akik Visinszkij és Gromiko mellett ültek. Pezsgőspoharakat hoztak a terembe,
hogy köszöntőt mondjanak a konferencia alkalmából. Churchill, aki éppen
szivarjából pöfékelt, Sztálin felé tartott, aki maga is egy churchilli szivart szívott.
„Óriási szenzáció” lett volna, ha bárki lefényképezi a generalisszimuszt szivarral
a kezében. „Mindenki azt gondolta volna, hogy az én befolyásom” - vélekedett
Churchill. Valójában a szuperhatalmak új világrendjében nagymértékben
csökkent a brit befolyás. Németország náciktól való megtisztításában egyetértés
született ugyan, de a jóvátétel és Lengyel-ország kérdésében már nem alakult ki
összhang. Miután Hitler már nem volt többé, az óriási nézeteltérések kerültek
előtérbe.
Amikor Sztálin az egyik ülés után sétálni indult a kertben, a brit delegáció
ámulva nézte, ahogy „egy szakasznyi orosz géppisztolyos csatasorba rendeződve
vonult fel, akiket az őrök és az NKVD egységei követtek. Végül megjelent Joe
bácsi is, akit a szokásos emberei vettek körül. Őket újabb csata-sornyi katona
követte. Valószínűleg a tárgyalásokon mindig Sztálin mögött ülő, hatalmas
termetű tiszt volt a felelős az irányításért. Mindig szaladgálva utasította a
géppisztolyosokat, hogy egyetlen utcácskát se felejtsenek el fedezni”. Néhány
száz méter után Sztálin autóba szállt.
18-án este fél kilenckor Churchill a Ludendorff-villában vacsorázott.
Észrevette, hogy Sztálin beteg, „fizikailag rossz állapotban van”. Együtt
szivarozgatva beszélgettek az életről és a halálról. Sztálin megjegyezte, hogy a
Brit Birodalmat szerinte a monarchia tartotta össze, és talán éppen saját
 [226]
birodalma összetartásának lehetőségein merengett. Választástanban való
járatlansága ellenére megjósolta, hogy Churchill nyolcvan hellyel nyeri majd a
választásokat. Ezután arról kezdett beszélni, hogy Nyugaton az emberek azt
találgatják, vajon mi lesz az ő halála után, és közölte, hogy „minden el van
rendezve”. ,Jó, tettre kész” emberek állnak készen, hogy a nyomába lépjenek.
Július 24-én két meghatározó esemény is történt, amelyek a Nagy Szövetség
közelgő végét jelezték. Először Churchill támadt Sztálinra, amiért az lezárja
Kelet-Európát, és a bukaresti brit küldöttség problémáit kezdte sorolni.
- Vaskerítéssel zárták őket körbe - mondta, próbálgatva a kifejezést, amely
később vasfüggönyként vált ismertté.
- Dajkamese! - vágott vissza Sztálin.4
Az ülés este fél nyolckor ért véget. Sztálin kifele indult a teremből, de Truman
utána sietett. Pavlov, a tolmács gyorsan Sztálin mellett termett. Churchill, aki
előre megbeszélte az elnökkel az alkalmat, figyelte, amint Truman - ahogy
Sztálin vélte - „véletlenül” a generalisszimusz mellé kerül.
- Az USA - mondta Truman - egy különlegesen pusztító erejű bombát tesztelt.
Pavlov Sztálint figyelte. „Egy arcizma sem rándult.” Azt felelte, örömmel
hallja a hírt:
- Egy új bomba! Ráadásul különleges erejű! Akár döntő is lehet a japánokkal
szemben! Micsoda szerencse!
Sztálin követte a Berijával megbeszélt tervet, és semmiféle érdeklődést nem
tanúsított a bomba iránt, ám még mindig úgy vélte, hogy az amerikaiak csak
blöffölnek: „Az atombomba egy teljesen új fegyver, de Truman nem egészen így
fogalmazott.” Sztálinnak Churchill jókedve is szemet szúrt: Truman mondókája
„nem volt ismeretlen Churchill előtt”.
A Ludendorff-villában Sztálin, Zsukov és Gromiko azonnal beszámolt
Molotovnak a párbeszédről. Sztálin tisztában volt azzal, hogy az amerikaiaknak
csak egy vagy két bombájuk lehet, így van még idő utolérni őket.
- Emelik a tétet - mondta a nukleáris programért felelős Molotov.
- Hadd emeljék - felelte Sztálin. - Beszélnünk kell Kurcsatovval, gyorsítanunk
kell a dolgokon.
Kurcsatov professzor beszámolt Sztálinnak, hogy sem elegendő áram, sem
elegendő traktor nem áll rendelkezésre. Sztálin azonnal lekapcsoltatott a
hálózatról több lakott területet, és két tankhadosztályt bocsátott a rendelkezésére
traktor gyanánt. A bomba forradalmi jelentősége egészen addig homályban
maradt, míg az elsőt le nem dobták Hirosimára. Sztálin csak akkor kezdte
megérteni, milyen nagyságrendű erőforrásokra van szüksége.
Molotov és Gromiko részvételével egy ülést hívott össze, ahol bejelentette:
 - Szövetségeseink tájékoztattak róla, hogy az USA-nak új fegyvere van. Amint
ezt megtudtam Trumantól, beszéltem Kurcsatov fizikusunkkal. Az igazi kérdés
az, hogy a bombát birtokló országoknak versengeniük kell-e egymással, vagy
[...] a gyártás és a használat betiltását jelentő megoldást kell keresniük.
Rájött, hogy „Amerika és Nagy-Britannia abban reménykedik, hogy mi még
egy jó darabig nem tudunk saját bombát előállítani”, és „kényszeríteni akarnak
minket a saját terveik jóváhagyására. Hát erre nem fog sor kerülni!” Ezután
lehordta őket - ahogy Gromiko nevezte, „felnőtt nyelven” -, majd megkérdezte a
diplomatát, hogy a szövetségesek elégedettek-e a megállapodásokkal.
- Churchillt annyira lenyűgözték az egyenruhás forgalomirányító rendőrnőink,
hogy az öltönyét lehamuzta a szivarjával - felelte Gromiko.
Sztálin mosolygott.
Következő reggel Churchill és a munkáspárti vezető, Clement Attlee
visszarepült Londonba, ahol kiderült, hogy Churchill vereséget szenvedett a
választásokon, ami gyakorlatilag a teheráni és jaltai triumvirátus végét jelentette.
Sztálin kedvelte ugyan Rooseveltet, ám mindenekelőtt Churchillt tartotta nagyra.
„Befolyásos és ravasz politikus - emlékezett rá vissza 1950-ben. - A háború
éveiben úriemberként viselkedett, és sok mindent elért. A kapitalista világ
legerősebb személyisége volt.”
Ez idő alatt Sztálin a fiával, a Németországban állomásozó Vaszilijjal is
találkozott, aki jelentette apjának, hogy a szovjet repülőgépek még mindig
rosszabbak, mint az amerikaiak, emellett veszélyesek is. Jóllehet Vaszilij puszta
jóindulatból tájékoztatta Sztálint, ő ezúttal is megtalálta a módját, hogyan tegye
halálossá az információt. 25-én ebédidőben Sztálin találkozott Viktória királynő
dédunokájával, II. Miklós egyik unokatestvérével, a szövetségesek délkelet-
ázsiai fővezérével, az életerős Lord Louis Mountbatten admirálissal, aki azzal
hízelgett, hogy „csak a generalisszimusz” miatt szakította meg Indiából Nagy-
Britanniába vezető útját, és már régóta „a generalisszimusz nagy csodálója,
nemcsak a háborús, hanem a békében elért eredményei miatt is”.
Sztálin azt felelte, hogy minden tőle telhetőt igyekezett megtenni. „Nem
minden sikerült jól”, „ezeket a dolgokat” valójában az orosz nép érte el.
Mountbatten valódi célja egy oroszországi meghívás kicsikarása volt, hiszen úgy
vélte, Oroszországban nagyra értékelnék a Romanovokhoz fűződő rokoni szálait.
Elmesélte, hogy gyerekként gyakran, „három-négy hétre” is ellátogatott a
cárhoz.
Sztálin unottan, leereszkedő modorral jegyezte meg, „hogy annak már jó ideje
lehetett”. Mountbatten „bizonyára meglepődne, hogy a dolgok mennyire
megváltoztak”. Az admirális ismételten a meghívás kérdésére tért rá, majd
visszatért cári kapcsolataira, amelyekkel Sztálint kívánta lenyűgözi. „Éppen
ellenkezőleg - jegyezte meg Lunghi, Mountbatten tolmácsa -, a beszélgetés
meglehetősen kellemetlen irányt vett, mert Sztálin nagyon érdektelenül
viselkedett. Semmiféle meghívást nem ajánlott fel. Mountbatten fülét-farkát
[227]
behúzva távozott.”
Potsdam kellemesen, ám egyre inkább nyilvánvaló patthelyzettel zárult.
Sztáliné volt Kelet-Európa, Trumané pedig az atombomba. Mielőtt Sztálin
augusztus 2-án távozott volna, rájött, hogy a bomba elkészítéséhez hatalmas
erőfeszítésekre és a leginkább tettrekész vezetőjére lesz szükség. Molotov
helyett Beriját bízta meg a szovjet atombomba elkészítésének feladatával.
Szergo Berija látta, amint apja „egy papírlapra jegyzetel, [...] jövőbeli
bizottságokat szervez, és annak tagjait válogatja”. A listára többek között
Malenkovot is felírta.
- Minek kellenek neked ezek az emberek? - kérdezte Szergo az apját.
- Úgy gondolom, szükségesek. Ha nem választom be őket, akkor
meghiúsíthatják a tervet.
Berija karrierjének ez jelentette a csúcspontját.

 BERIJA - HATALMASSÁG, FÉRJ, APA ÉS SZERETŐ -
GYILKOSSÁG ÉS NEMI ERŐSZAK

Ezerkilencszáznegyvenöt augusztus 6-án Amerika ledobta az atombombát

Hirosimára. Sztálin nem akart lemaradni a zsákmányról, ezért katonákat küldött
a japánok ellen, ám a hirosimai pusztítás lényegesen nagyobb hatást gyakorolt
Truman figyelmeztetésénél. Szvetlána aznap Kuncevóba látogatott. „Mindenki
olyan elfoglalt volt, senki se figyelt rám” - mérgelődött.
- A háború barbár dolog - vélekedett Sztálin -, de az atombomba bevetése
minden elképzelhető barbárságon túltett. Ráadásul semmi nem indokolta a
használatát. Japán már úgyis elveszett! - Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a
Hirosima elleni eljárás neki szólt. - Az atombomba az amerikai politika
zsarolása.
Másnap egy sor megbeszélést tartott Kuncevóban Berijával és a tudósokkal:
- Hirosima megrázta a világot. Felbomlott az egyensúly - mondta nekik. - Ez
nem maradhat így!
Sztálin ekkorra tökéletesen tudatában volt, hogy immár a program a
legfontosabb feladat. „Egyes számú feladatnak” nevezték el, és „orosz
léptékkel” kellett megvalósulnia. Berija „különleges bizottsága” irányított, ami
egyfajta „nukleáris Politbüróként” funkcionált. Egyszerre kellett a tudósok
kedvében járni, és fenyegetni őket. A jutalom és a luxus elsődleges fontosságú
volt. „Mindenképpen megoldható, hogy több ezer ember jobban éljen. [...] Sőt, a
jobbnál is jobban.” Sztálint „untatta” a tudomány, Kurcsatovval mégis kedvesen
bánt:
- Ha a gyerek nem sír, az anyja nem tudja, hogy szüksége van valamire.
Kérjen, amit csak akar! Mindent megkap.1
Berija olyan hévvel vetette magát az egyes számú feladat megvalósításába,
mintha az élete függött volna tőle - ami mellesleg igaz is volt. A projektet igazi
szovjet léptékkel hajtották végre: Berija összesen 330-460 ezer embert és tízezer
szakértőt irányított. Kiváló terrorigazgató volt, egyik szakemberének például így
szólt:
-Jól dolgozol, de ha hat évet munkatáborban töltöttél volna, most még jobban
dolgoznál!
Tudósait a saraskival, a műszaki szakembereknek szánt börtönnel motiválta,
amelyet Szolzsenyicin Az első körben című művében ábrázolt: amikor az egyik
szakértő felvetette, hogy szabadon jobban tudna dolgozni, Berija ráförmedt:
- Bizonyára. De nem lenne veszélytelen. Olyan nagy a forgalom manapság az
utakon, hogy a végén még elütné magát egy autó.
 Ám néha „megnyerő” is tudott lenni. Andrej Szaharov tudósnak például így
hízelgett:
- Van esetleg valami kérése?
„Határozott, nedves és halálosan hideg” kézfogása a halálra emlékeztette
Szaharovot. „Ne feledje, a börtön tele van üres hellyel!” Az emberek többsége
már a neve hallatára összerezzent. „Elég volt úgy kezdeni egy mondatot, hogy
»Berija utasítása«, a hatás nem maradt el” - emlékezett vissza Mikojan. Amikor
Visinszkijt hívta, az „felugrott székéből”, és „mint egy szolga, úgy csúszott-
mászott ura előtt”.
Az egyes számú feladat - Berija többi munkájához hasonlóan - „olyan
zökkenőmentesen és precízen haladt előre, mint egy svájci óra”. Kurcsatov
„rendkívül energikusnak” tartotta Beriját. Sikerült megnyernie a tudósok
bizalmat, mert megvédte őket. Gyakran fordult Sztálinhoz is, aki mindig
egyetértett vele:
- Hagyjátok békén őket! Később bármikor lelövethetjük őket!
A mefisztói kegyetlenség, a svájci pontosság és a fáradhatatlan természet
egyaránt Berija védjegyévé vált. Emellett „rendkívül okos, [...] furcsa ember és
ügyes bűnöző” is volt.
Berija egyike azon kevés sztálinistának, aki ösztönösen tudta, mit jelent az
amerikai dinamizmus. Amikor Szaharov megkérdezte, hogy „miért kullognak
olyan messze lemaradva az USA-tól”, Berija IBM-menedzser módjára felelt:
- Hiányzik az R és a D!
Am a tudományos dolgok még Beriját és fő vezetőjét, Vannyikovot - az
egykori fegyverkezési főnököt - is zavarba tudták ejteni. „Csak beszélnek, én
meg csak nézek - ismerte be Vannyikov. - A szavak orosznak tűnnek, mégis most
hallom őket életemben először.” Ami Beriját illeti, egy tudós így viccelődött
Szaharovnak: „Még Lavrentyij Pavlovics is tudja, mi az a mezon.” így aztán
Berija legfőbb fegyvere a fölényes arrogancia és a fenyegetés maradt. „Ha
kiderül, hogy félretájékoztatott, börtönbe záratom!”
Berija ólmos botjának és Kurcsatov mezonjainak fúziója néhány nagy
összetűzést is eredményezett. 1945 novemberében az egyik legkiválóbb szovjet
tudós, Pjotr Kapica Sztálinnak kezdett panaszkodni, hogy Berija és mások
„felsőbbrendű emberként” viselkednek. Kapica beszámolt a közte és Berija
között zajló vitáról. „Őszintén megmondtam neki, hogy nem ért a fizikához”,
mire Berija úgy felelt, hogy „én meg nem értek az emberekhez”. Berijánál volt a
„karmesteri pálca”, de egy karmesternek „nem elegendő a levegőben
hadonásznia, hanem a kottát is el kell tudnia olvasni”. Márpedig Berija nem
értett a tudományhoz. Kapica javasolta, hogy tanuljon fizikát, majd röviden így
zárta levelét: „Szeretném, ha Berija elvtárs megismerné levelem tartalmát, hiszen
ez nem vádaskodás, hanem hasznos kritika. Mindezt magam akartam neki
elmondani, de nem könnyű összefutni vele.” Sztálin utasította Beriját, hogy
rendezze a dolgot a tudósokkal. Ezután Berija hívatta Kapicát, aki meglepő
módon nem engedelmeskedett:
- Ha beszélni akar velem, akkor jöjjön az intézetbe!
Berija megalázkodott, és békülési szándéka jeléül egy vadászpuskát vitt neki
ajándékba. Kapica azonban nem volt hajlandó többé segíteni. Sztálin időközben
írt neki pár sort: „Az összes levelét megkaptam. [...] Sokuk nagyon tanulságos,
és azon gondolkodom, hogy találkoznunk kellene valamikor...” Erre azonban
sosem került sor.2
***
Berija nemcsak Sztálin politikai világának, hanem a magánéletének is a
középpontjában állt. Családjaik már-már grúz dinasztiává olvadtak össze.
Szvetlána, aki még mindig első szerelme vége miatt bánkódott, sok időt töltött
Berija házaiban, annak feleségével, a szőke, szépséges (bár vastag lábú) és
művelt Nyinával, aki annak ellenére, hogy arisztokrata családból származott,
igazi grúz feleséggé vált. Sztálin továbbra is atyáskodóan bánt vele, még akkor
is, ha magát Beriját sokszor már ki nem állhatta. „Sztálin megkérte Nyinát, hogy
törődjön Szvetlánával, hiszen neki nem volt anyja” - mondta Berija menye.
Berija mindig jó alakú nők után sóvárgott, emiatt sokat járt-kelt a szovjet
úszók és kosárlabda-játékosok öltözőiben. Nyina is ilyen amazon volt: sokat
sportolt, teniszezett az őrökkel, és tandemen kerékpározott. Berija - sok
szoknyavadászhoz hasonlóan - rettentő féltékeny volt, kizárólag az őreit engedte
felesége közelébe. Berija meglehetősen nagy lábon élt: városi palotáját két részre
osztotta: az egyik felében irodák és magánszobák, a másikban feleségének és
családjának lakásai kaptak helyet. Felesége és fia főként a Barviha közelében
lévő, szosznovkai „fényűző, hatalmas” fehér dácsában lakott. Az épület
„szecessziós stílusban épült. Rengeteg üveg és kő díszítette; amolyan art deco
ház volt, sok terasszal és rengeteg őrrel”, de a medvebocsok és a rókák sem
[228]
hiányozhattak. Nyina igyekezett „lakályossá” tenni, ezért mindig tele volt
angol és német nyelvű újságokkal és könyvekkel. A képzett építész Berija
Sztálinhoz közel, Gagrában saját dácsát tervezett déli nyaralásaihoz, és Sztálin
gyakran áthívta magához Lavrentyijt, Nyinát és nemritkán a fiukat is.
A háború végére a kopaszodó, széles arcú Beriját megduzzadt, nedvedző ajkai
és fátyolos barna szemei „csúnyává, kövérré, szürkéssárgás arcszíne
egészségtelen kinézetűvé” tette. A sztálinista vezetők életvitele nem volt túl
egészséges. Senki sem dolgozott keményebben, mint az „embertelenül
energikus” Berija, aki ennek ellenére hétvégenként mindig szakított időt arra,
hogy röplabdázzon Nymával és az őreivel. „Annak ellenére, hogy edzetlen volt,
nagyon gyorsan mozgott.” Más kíméletlen emberhez hasonlóan ő is a
vegetáriánusok táborába lépett: főleg „spárgát” és grúz ételeket fogyasztott, húst
csak a legritkább esetben. Amikor hétvégenként hazalátogatott, a kertben
pisztolyával gyakorolta a lövészetet, gyakran megnézett egy filmet a saját
mozijában, majd ismét elment.
Berija gyűlölte az egyenruhákat. Öltözete alapján leginkább egy déli
szőlősgazdára hasonlított, marsalli egyenruháját csak 1945-ben viselte. Öltözéke
leggyakrabban egy garbóból, vékony dzsekiből, bő nadrágból és lelógó karimájú
kalapból állt. Okosabb, vakmerőbb és törtetőbb volt a többi hatalmasságnál,
akiknek ezt gyakran hangsúlyozta is. Hruscsovot kinézetével és nőügyeivel
ugratta: „Nézzétek csak meg Nyikitát, nem egy nagy szám, mégis mekkora
nőcsábász!” Andrejevet a betegségeivel gyötörte, Vorosilovot butasága miatt
szidta, Malenkovot ernyedt teste miatt piszkálta, Kobulovval pedig közölte, hogy
úgy öltözködik, mint Göring. Az emberek soha nem felejtették el Berija
élcelődéseit. Nyina mindig könyörgött neki, hogy ne legyen ilyen durva.
„Gyűlölte, hogy a férje állandóan megbánt mindenkit” - írta fia. Saját
udvaroncaival, akik „istenítették”, modern vállalatigazgatókhoz hasonlóan a
privát fülkéjében, a Dinamó futballstadionban találkozgatott. A fő szerveknek
saját futballcsapatuk volt. A Dinamó Berija MVD-jéé, a Szpartakusz a szak-
szervezeteké volt. A csapatok közötti verseny odáig fajult, hogy Berija Nyikolaj
Sztarosztyint, a Szpartakusz sikeres vezetőjét is letartóztatta, és száműzetésbe
küldte. Ha egy fiatal csekistát meghívott, hogy az ő fülkéjéből nézze végig a
mérkőzést, az a köreibe történő bebocsátást jelentette.
Miután letartóztatása után leltárba vették íróasztala tartalmát, feltárult
érdeklődési köre: a hatalom, a terror és a szex. Irodájából a kínzásokhoz használt
ólmos bot mellett női alsóneműk, szexuális játékszerek, pornográf dolgok egész
tárháza került elő. Úgy tűnik, ezek a tárgyak szinte kötelező kellékek voltak a
titkosrendőrség főnökei számára. Tizenegy pár selyemharisnya, tizenegy
selyemmackó, hét selyem hálóruha, női sportegyenruhák -amelyek a pompom-
lányok szovjet megfelelőinek öltözetei voltak - , blúzok, selyemsálak is voltak a
birtokában, valamint számtalan obszcén szerelmes levél és „nagy mennyiségű
egyéb erkölcstelen tárgy”.
Temérdek elfoglaltsága ellenére Berija mindig szakított időt drakulai szexuális
életére, amelyben a szerelem, a nemi erőszak és a perverzitás nagyjából egyenlő
arányban szerepelt. A háború lehetővé tette számára, hogy még elődeinél is
energikusabb és vakmerőbb szexuális banditizmussal folytassa életét. A
titkosrendőrség vezetői a szexualitás terén is az elképzelhető legnagyobb
kiváltságokkal rendelkeztek: Beriját csak a Szmers felügyelte, azonkívül azt
csinált, amit csak akart. Korábban a Berija csábításairól és erőszaktételeiről
szóló történeteket túlzónak tartották, ám miután vallatási jegyzőkönyvei, a
szemtanúk bizonyítékai és az általa megerőszakoltak beszámolói napvilágra
kerültek, egy szexuális ragadozó képe rajzolódik ki; olyan emberé, aki beteges
züllöttsége kiélésére használta hatalmát. Gyakran nehéz különbséget tenni az
olyan nők között, akik szeretteik megmentése érdekében önszántukból
ajánlkoztak fel, és az olyanok között, akiket egyszerűen elrabolt és
megerőszakolt. Az is tény, hogy egyes anyák limuzinokért és kiváltságokért
cserébe saját lányaikat kínálták neki fel. Berija igazi úriember is tudott lenni.
Néhány szeretőjével jól bánt. Ok egy rossz szót sem szóltak rá, még akkor sem,
[229]
amikor később őt tüntették fel a szovjet Kékszakállnak.
Gyakorta előfordult, hogy páncélozott Packardjával körözött Moszkvában,
miközben kaukázusi testőreit, Szarkiszov és Nadaraja ezredest nők kerítésére
utasította. Az ezredesek nem lelkesedtek a feladatért. Szarkiszov még feljegyzést
is készített Berija perverzióiról, hogy beárulhassa Sztálinnál. A nőket általában
Berija városi lakására vitette, ahol grúz ételek és borok - a kaukázusi vendéglátás
karikatúrája - vártak rájuk. Az egyik ezredes minden alkalommal, amikor
hazaszállította a nőket, virágcsokrot adott nekik. Ha megpróbáltak ellenállni,
egyszerűen letartóztatták őket. Zoja Fjodorovna énekesnőt éppen akkor szúrta ki
és vitette magához Berija, amikor az asszony a kisgyermekét szoptatta. Egy
összejövetelre vitték, ahol egyetlen másik vendég sem volt, csak Berija.
Könyörögni kezdett, hogy engedje el, mivel nagyon fáj a melle. „Berija
dühöngött.” A tiszt, aki hazaszállította, véletlenül virágcsokrot adott a nőnek az
ajtóban. Mikor ezt Berija meglátta, kiabálni kezdett:
- Az nem virágcsokor, hanem koszorú! A sírodon fog szétrohadni!
A nőt nem sokkal később letartóztatták.
Tatjana Okunyevszkaja filmszínésznő még szerencsétlenebbül járt. A háború
végén Berija meghívta, hogy adjon elő a Politbüro számára, ehelyett azonban
dácsájába vitte. Elhalmozta innivalóval, „szó szerint az ölembe öntötte a bort.
Mohón zabáit, kezeivel tépte az ételt, és közben beszélt”. Ezután „levetkőzött,
ide-oda járkált, kigúvadtak a szemei, egy ocsmány, idomtalan varanggyá
változott. Mindegy, hogy kiabálni fogsz-e vagy sem - mondta. - Gondolkodj, és
annak megfelelően viselkedj!” Berija megerőszakolta. Nemsokára Tatjánát is
letartóztatták, majd magánzárkába csukták. A szibériai tajgán fákat kellett
kivágnia, és sok más emberhez hasonlóan csak a helyiek jósága miatt tudott
életben maradni.
Ezek a nők csak a jéghegy csúcsát képezték. Berija priapusi energiája éppen
olyan fékezhetetlen és kiapadhatatlan volt, mint munkabírása. „Szifiliszes lettem
a háború idején, azt hiszem, 1943-ban, még kezelést is kaptam” - vallotta be
később. A háború után Vlaszik és Poszkrjobisev Bronkára emlékezve elárulta
Sztálinnak a szifiliszes ügyet. A különféle listák írogatása sztálinista rögeszme
volt, így Berija még a hódításairól is jegyzéket vezetett. Ezredesei nemkülönben:
néhányuk szerint harminckilenc, mások szerint hetvenkilenc név szerepelt a
listán. „A legtöbbjük a szeretőm volt” - vallotta be. Berija megparancsolta
Szarkiszovnak, hogy semmisítse meg a listát. Ez meg is történt, ám a testőr -
csekista lévén - megőrzött egy másolatot, amelyet később ura ellen használt fel...
Néhány szeretője, például a Külügyi Kapcsolatok Intézetében tanuló Szófia és
Maja teherbe esett. Ilyenkor ismét Szarkiszov és Nadaraja ezredes intézkedett,
hogy az MVD orvosi részlegében elvégezzék az abortuszt. Ha a gyermek mégis
[230]
megszületett, árvaházba adták.
Berija még a vezetők között is különösen hírhedtnek számított. Sztálin
mindaddig tolerálta a gyarlóságot, amíg az adott személy politikailag
megbízhatónak bizonyult. A háború alatt, amikor gyakorlatilag a fél gazdaságot
Berija irányította, tájékoztatták Sztálint annak züllöttségéről. Sztálin elnéző volt:
„Berija elvtárs fáradt és kimerült.” Ám minél kevésbé bízott Berijában, annál
kevésbé volt toleráns. Egyszer, amikor Szvetlána Berija házában járt, Sztálin
pánikba esett. Telefonált, és megparancsolta lányának, hogy azonnal menjen
onnan. „Nem bízom Berijában.” Hogy a szexuális ügyeire vagy a politikára
gondolt, nem tudhatjuk. Amikor Berija megjegyezte Poszkrjobisevnek, hogy a
lánya éppen olyan csinos, mint az anyja, a kabinetfőnök azonnal azt mondta
lányának: „Soha ne szállj be Berija autójába!” Berija autója egyszer egészen a
Kremlig követte Vorosilov menyét. Vorosilov felesége megrettent:
- Berija az! Ne szólj semmit! Senkinek!
A vezetők feleségei mind gyűlölték Beriját.
- Hogy tudsz egy ilyen emberrel dolgozni? - kérdezte férjét Asken Mikojan.
- Maradj csendben! - válaszolhatta Mikojan, ám Asken nem volt hajlandó
olyan összejövetelre elmenni, ahol Berija is jelen volt.
- Mondd, hogy fáj a fejem!
Nyina, Berija felesége Szvetlánának és több barátnőjének is panaszkodott,
hogy „mennyire boldogtalan. Lavrentyij sosincs itthon. Mindig egyedül
vagyok”. Am menye visszaemlékezése szerint Nyina „mindig is szerette
Beriját”. Tudta, hogy Berija életében más nők is vannak, „de toleráns grúz
asszonyként viselkedett”. Amikor Berija hétvégenként hazament, felesége
„órákat töltött manikűrözéssel és sminkeléssel. A földszinten volt a szobája, ám
ha Berija otthon tartózkodott, felköltözött az emeletre, Berijával egy szobába”.
„Kényelmesen üldögéltek a kandalló mellett, általában cowboyokról és
banditákról szóló westernfilmeket néztek. Berija kedvence a Pancho Villáról
szóló Viva Villa!volt. Szerelmesen mingrélül beszélgettek.” Nyina sohasem tudta
elhinni, hogy férje kicsapongásai ennyire súlyosak. „Mikor lenne Lavrentyijnek
ideje arra, hogy ezt a hordányi nőt a szeretőjévé tegye? Éjjel-nappal dolgozik!” -
gondolta, és úgy vélte, hogy ezek a nők talán férje „titkos ügynökei”.3
* * *
Az ekkor huszonegy éves, Ordzsonikidze után elnevezett Szergo Berija
Szvetlána Sztálinnal, Marta Peskovával és az elitgyerekek többségével együtt a
175. számú iskolába járt. Berija apaként nem sok időt töltött fiával, de roppant
büszke volt Szergóra.
Kapcsolatuk tipikus, formális bolsevik apa-fia viszonyként jellemezhető. „Ha
Szergo az apjával akart beszélni - emlékezett vissza felesége Lavrentyij azt
mondta: gyere be az irodámba.” Malenkovhoz és a vezetők többségéhez
hasonlóan Berija is úgy gondolta, hogy fiának jobb, ha kimarad a politikából.
A politbürós szülőkhöz hasonlóan tudóst akart nevelni fiából. Berija ezredes
később elismert haditechnológiai szakértő lett, a rakétalövedékekkel foglalkozó
egyes számú tervezőiroda vezetőjévé vált. Szergo Sztálin körül nőtt fel, így
Berija nem tudta megakadályozni, hogy a generalisszimusz magával vigye a
háborús konferenciákra.
Szergo intelligens és kulturált volt. Marta Peskova - Szvetlána Sztálin legjobb
barátnője - szerint „rendkívül jóképű, olyan, mint egy álom, az összes lány
szerelmes volt bele”. 1944-ben Szvetlána is beleszeretett, de ezt sem
visszaemlékezéseiben, sem interjúiban nem említette. Amikor Szergo megírta
saját visszaemlékezését, és erről a szerelemről is beszámolt, sok történész
kételkedett a dokumentum valóságtartalmában. Szvetlána feleségül akart menni
hozzá; ezt a tervét akkor sem adta fel, amikor már más felesége volt. Amikor az
ifjabb Berija a háború idején Szverdlovszkban volt, Szvetlána rávette testvérét,
hogy repülővel vigye őt oda. Az eset azonban, különösen a Kapler-ügy után,
igencsak aggasztotta Berijáékat.
- Nem fogod fel, hogy mivel jár, amit csinálsz? - kérdezte Nyina Berija
Szvetlánától. - Ha apád megtudja, eleven megnyúzza Szergót!
Sztálin valamelyik vezető fiához akarta feleségül adni a lányát: Jurij Zsdanov,
Szergo Berija és Sztyepan Mikojan közül választhatott. Ám ez a megtiszteltetés
nagyon megrémítette Beriját.
- Ez borzalmas lenne! - mondta Mikojannak.
Noha Sztálin ötlete volt, mindketten tudták, hogy „valójában úgy fogná fel,
hogy be akarsz férkőzni a családjába”, mondta Berija Szergónak. Szvetlána
Szergóhoz akart feleségül menni, ám Berijáék megakadályozták. Egyszer
Szvetlána is utalt erre:
 „Fiatal lányként feleségül akartam menni valakihez. [...] De a szülei nem
fogadtak el, a származásom miatt. Ez nagyon fájdalmas volt számomra.”4
Ami még ennél is rosszabb volt, hogy ekkorra Marta Peskova már rendkívül
„csinos, telt idomú nő lett”, és Szergo és Marta között látszott „egyfajta különös
vonzalom”. Ahogy Gulia Dzsugasvili emlékezett, „nehéz volt Martát a
barátnőmnek tudni”. Ekkor az NKGB főnökének fia, Rém Merkulov volt Marta
barátja. Talán mert Jagoda közelében nőtt fel, nagyon kedvelte a csekás
hercegecskéket, ezúttal pedig Szergo Berijába szeretett bele, akihez nemsokára
feleségül is ment. Berijáék nem tartottak nagy esküvőt. „Nem volt szokás
akkoriban” - mondta Marta. Berija közölte Szergóval Sztálin véleményét: nem
helyesli, hogy „kapcsolatba került azzal a családdal” - Gorkijékkal. Sztálin
meghívta Szergót Kuncevóba:
- Gorkij nem volt rossz ember, de túl sok szovjetellenes elem volt körülötte.
Ne hagyd, hogy a feleséged befolyásoljon! - figyelmeztette a feleségekkel
kapcsolatosan mindig annyira gyanakvó Sztálin.
- De őt teljesen hidegen hagyja a politika - felelte Szergo.
- Tudom. Ezt a házasságot azonban hűtlen tettnek tekintem a részedről. [...]
Nem irántam, hanem a szovjet állam iránt. Talán [...] az apád kényszerített rá?
Azzal vádolta Beriját, hogy kapcsolatot létesít az „ellenzéki értelmiséggel”.
Szergo ehelyett Szvetlánát említette, ő mutatta be neki Martát.
- Soha egy szót sem szóltál erről Szvetlánának! - felelte Sztálin. - O maga
mondta nekem. - Ezután Szergóra mosolygott. - Ne is törődj semmivel, tudod,
milyen zsémbesek az öregek. [...] Ami pedig Marfocskát illeti, láttam felnőni.
Marta beköltözött Berijáék dácsájába, ahol megismerte és megszerette
[231]
korának legaljasabb emberét. Berija nem is lehetett volna kedvesebb.
„Nagyon kedveltem. Mindig vidám és szórakoztató volt. Általában egy mexikói
dalt, a La Palomát énekelte, és vicces történeteket mesélt az életéről”
- például, hogy hogyan vesztette el szüzességét Romániában, amikor egy nő
bő pantallójába gabalyodott. Berija elmesélte, hogy gyerekként olyan volt, mint
Herkules, egyszer egy kígyóval a kezében találtak rá a kertben. Pihenőnapján,
vasárnaponként ő és Nyina is sokáig aludt, aztán Martával és Szergóval
röplabdáztak, mindegyikük csapatát testőrök egészítették ki. Amikor Marta
megszülte Berija első unokáját, „annyira kedves volt vele, órákon át csak ült a
bölcső mellett, és nézte. Reggelente bevitette a gyereket a saját és Nyina
szobájába, kettejük közé ültette, és csak mosolygott rá”. Annyira rajongott az
unokájáért, hogy „még a születésnapi tortába is hagyta beletenyerelni”.
Nyinával kapcsolatban Marta már kevésbé volt lelkes. Anyósa éppen olyan
önkényesen viselkedett otthon, mint ahogy apósa az irodában. Nyina magányos
volt, és Marta hamarosan azt vette észre, hogy saját anyósát többet látja, mint a
férjét. Saját otthont akart, de Nyina figyelmeztette:
- Ha még egyszer előhozod a dolgot, nagyon messze fogod találni magad a
gyerekeidtől!
Marta szerint Berija volt a „legokosabb ember Sztálin környezetében.
Bizonyos tekintetben sajnálom is, hiszen az lett a végzete, hogy mindig ott volt.
Más korszakban minden máshogy történt volna. Ha Amerikában születik, biztos,
hogy a General Motors elnöke lett volna belőle”. Marta meg volt róla győződve,
hogy Berija nem volt igazi kommunista. Meglepte, amikor egyszer az
unokájával játszó apósa így szólt neki:
- Ezt a lányt itthon taníttatjuk, aztán majd mehet az oxfordi egyetemre!
Más Politbüro-tag sosem mondott volna ehhez hasonlót.5
* * *
Szvetlána Sztálin Szergóval való kapcsolata után rossz házasságot kötött.
Vaszilij rakparti házban lévő lakásában megismerkedett Grisa Morozovval, aki a
háború alatt közlekedési rendőrként szolgált. „Barátság alakult ki köztünk
- emlékezett vissza Szvetlána -, de nem éreztem iránta szerelmet.” Grisa
viszont igen. Sztálin gyanakodott Morozovval kapcsolatban, hiszen lánya Kapler
után egy újabb zsidóval került kapcsolatba. Kezdte úgy érezni, hogy a zsidók be
akarnak férkőzni a családjába. Szvetlánát azonban vonzotta melegségük és
kultúrájuk, így Sztálin végül azt mondta:
- Tavasz van. [...] Meg akarsz házasodni. Pokolba veled! Csinálj, amit akarsz!
„Csak túl akartam esni a dolgon - mondta Szvetlána évekkel később -, így hát
megházasodtunk, de sajátos körülmények között. Nem én akartam így. Első
férjem nagyon jó ember volt, mindig is szeretett.” Nem volt semmiféle
ceremónia, egyszerűen csak besétáltak az anyakönyv-vezetőhöz, ahol a
hivatalnok megnézte útlevelét, és azt kérdezte:
- Az édesapja tud erről?
A Sztálin családba való benősülés után Morozov „azonnal meglehetősen
büszkévé vált”, fogalmazott Leonyid Redensz. Hamar megszületett első
gyermekük, egy fiú, akit természetesen Joszifnak neveztek el. Szvetlána rájött,
hogy a házasság felkészületlenül érte: „Tizenkilenc éves koromban született egy
fiam. [...] Fiatal férjem is diák volt. Mások vigyáztak a gyermekünkre. Három
abortuszom volt, amelyet egy szörnyű vetélés követett.” Időközben Morozov és
apósa kapcsolata annyira elfajult, hogy Sztálin végül nem volt hajlandó
találkozni vejével.
Szvetlána még mindig Szergo Beriját szerette. „Soha nem bocsátotta meg
nekem, hogy feleségül mentem hozzá” - mondta Marta. Szvetlána emlékeztette
Szergót, hogy Sztálin „dühös” a házassága miatt. Még mindig gyakran látogatott
Nyinához, pótanyjához. Egy alkalommal Szvetlana felvetette, hogy távolítsák el
Martát, aki magával vihetné idősebb lányát, ő pedig beköltözne Szergóhoz, és
nevelné a fiatalabbikat. „Olyan, mint az apja - vélekedett Mikojan. - Mindig
megszerzi, amit akar!”
Szvetlána azért kedves is tudott lenni. Amikor bebizonyosodott Jakov német
fogságban tanúsított hősiessége, özvegyét, Júliát szabadon engedték, aki azután
azzal szembesült, hogy Gulia, hétéves lánya egyáltalán nem ismeri. Szvetlána
beleegyezett, hogy gondjaiba veszi a lányt, és egy nap bejelentette: „ma
találkozunk a mamával”. A kislány azonban félt az idegen asszonytól, így
Szvetlána mindennap elvitte őt az anyjához látogatóba. A kislány és édesanyja
fokozatosan újra megszerették egymást. Mindezt teljes titoktartás övezte, mert
Guliát dajkák nevelték, az anya pedig a családon kívül rekedt. Végül Júlia
levelet írt Sztálinnak: ,Joszif Visszarionovics, kérlek, ne utasítsd vissza
kérésemet, mert nagyon nehéz gyermekemmel, Guliával találkoznom. Reméljük,
hogy találkozhatunk veled, és beszélhetünk a levélben nem említett dolgokról.
Szeretnénk, ha találkoznál Guliával.” Szvetlanának köszönhetően Sztálin később
találkozott első unokájával.6
 JOSZIF VISSZARIONOVICS ÉJSZAKAI ÉLETE - A FILMEK ÉS
VACSORÁK ZSARNOKA

A háború igazi győzteseként Sztálin nagy presztízsnek örvendett mint

világhódító, azonban politikai hatalmának súlya és a kimerültsége közötti
ellentét sérülékennyé tette.
A generalisszimusz és Molotov elégedett volt eredményeikkel, de soha nem
találta elég nagynak az elért sikereket. Egy délen elfogyasztott vacsora
alkalmával Sztálin az új térképért küldte Poszkrjobisevet. Kiterítették az asztalra,
és pipáját pálcaként használva áttekintette birodalmát.
- Lássuk, mink van! Északon minden rendben, Finnország ártott nekünk, ezért
a határt messzebbre vittük Leningrádtól. A balti államok ősidők óta orosz terület
voltak, ismét a mieink. Belorusszia, Ukrajna és Moldávia ismét a miénk. Szóval
nyugaton minden rendben. - Ám ezután kelet felé fordult. - Na de mi van
errefelé? A Kuril-szigetek a mieink, akárcsak egész Szahalin. [...] Kína és
Mongólia pedig éppen olyan, amilyennek lennie kell. - A Dun-hill pipa ezután
dél felé mutatott. - Ez a határ itt, ez viszont egyáltalán nem tetszik. A
Dardanellák. [...] Szükségünk van török területekre és Líbiára is.
Ez a néhány mondat sokkal természetesebben hangzott volna egy orosz cár,
mint egy grúz bolsevik szájából. Molotov egyetértett Sztálinnal:
„Külügyminiszterként az volt a feladatom, hogy növeljem szülőföldünk határait.
Ügy tűnik, Sztálin és én jól [...] kijöttünk egymással. Nem bántam volna, ha
visszakapjuk Alaszkát” - viccelődött. Molotov úgy vélte, hogy a bolsevizmus és
a birodalomépítés nem zárja ki egymást. „Még szerencse, hogy az orosz cárok
olyan sok területet szereztek nekünk a háborúikkal. Ez nagyban megkönnyíti a
kapitalizmus elleni harcunkat.”1
Szálin udvaroncai azonban észrevették, hogy a fejébe szállt a dicsőség.
„Beképzelt lett - vélekedett Molotov -, márpedig ez nem szerencsés tulajdonság
egy államférfi esetében.” Akkora presztízsre tett szert, hogy hatalma minden
ügyben abszolútnak számított. A puszta szavát „pártutasításként” kezelték, és
„gondolkodás nélkül követték”. Mégis, ekkorra megváltozott uralkodási
módszere: „már nem közvetlenül irányított” - mondta az egyik tisztviselő. A
legfőbb vezér fennkölt palástjába burkolózott - akárcsak Mao - és anekdotákkal,
jelzésekkel és utalásokkal irányította embereit. A fiatalabb, erősebb és
ambiciózus hatalmasságok feletti hatalmát titokzatossággal, önfejűséggel és
homályossággal tartotta fenn. Egész környezetét titokzatossága révén tartotta
uralma alatt.
„Sosem adott közvetlen utasításokat - mondta Csarkviani, a grúz vezető -, így
mindenkinek magának kellett levonnia a következtetéseket.” Sztálin jól tudta,
hogy „az ember a tó bármelyik részébe dobhatja a követ, a hullámok úgyis
maguktól elterjednek”. Egy alkalommal az abháziai főnöknek, Mgeladzénak
addig-addig mutogatta kedvelt citromfáit, míg végül az apparatcsik rá nem jött,
és utasítást nem adott, hogy Abháziának kell ellátnia az egész SZSZKSZ-t
citrommal.
- Végre leesett! - mosolygott Sztálin.
Hacsak nem volt éppen dühös, utasításait általában a „tégy, amit akarsz”
szavakkal fejezte be - persze mindenki tudta, mit kíván. Máskor közvetlen
parancsokat adott; azt írta, hogy „nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom
az indokaimat, hiszen kristálytiszták”, vagy egyszerűen üvöltve tájékoztatta
környezetét kívánságáról, és máris engedelmeskedtek neki. Az MGB-ben az
Insztancija puszta említése is elegendő volt, és máris minden barbár tettet
végrehajtottak.
Mindazonáltal a generalisszimusz egyre gyengült és idősödött. A győzelmi
felvonulás előtt nem sokkal Sztálin szívrohamot, Szvetlána szerint „kisebb
szélütést” kaphatott. Ez aligha meglepő, hiszen a háború terhe igencsak
megviselte addig ellenálló szervezetét. „Bizonyosan kimerült” - mondta
Molotov. Sztálint már régóta ízületi gyulladás kínozta, érelmeszesedése azonban
egyre jobban gátolta az agyi vérkeringést, így szellemi teljesítőképessége is
csökkent. Miután visszatért Potsdamból, ismét beteg lett; ahogy erősödött
hatalma, úgy lett gyengébb fizikailag. Orvosi felügyelet alá helyezték. Az
orvosokat megvetette, és hamis vallomástételre kényszeríttette (saját orvosa,
Vinogradov a harmincas években kénytelen volt tanúskodni a koncepciós
perekben). Az egykori ápoló, Poszkrjobisev lett a titkos doktora, és pirulákat,
gyógyszereket írt fel neki.
Sztálin így teljesen kiszámíthatatlanná vált, és gyakran rohant ki saját
környezete ellen. A háború reménye és szabadsága nem változtatott felfogásán,
hogy az SZSZKSZ problémáit az egyének likvidálásával lehet legjobban
megoldani. Birodalmának az amerikai jóléthez viszonyított nyomorúsága
párosult a saját hatalmának hanyatlása feletti érzéssel, amihez az egész életén
átívelő kisebbségi komplexusa is társult.
Általában „nyugodt, kimért és türelmes” volt, ám sokszor „egy pillanat alatt
elvesztette fejét, aminek következtében rossz döntéseket hozott”. Hruscsov
szerint „a háború után nem volt minden rendben a fejében”. Továbbra is mesteri
manipulátor maradt, ám érelmeszesedése valószínűleg súlyosbította már
meglévő dührohamait, levertségét és paranoiáját. Őrült azonban nem volt. Még a
legszokatlanabb rögeszméinek is mindig volt valamilyen valós politikai hátterük.
Saját halandóságának felismerésével azonban ráébredt, hogy üresség honol
körülötte. „Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon - mondta
Zsukovnak -, már a saját árnyékomtól is megijedek.”
Éppen ez a rendkívüli érzékenység tette olyan félelmetes és mesteri
politikussá. A birodalma feletti uralom elvesztése miatt érzett félelme jogos volt.
Még a Politbürón belül is többen úgy gondolták, ahogy Mikojan megfogalmazta:
„a háború a szabadság iskolája” volt, és semmi szükség „visszatérni a terrorhoz”.
Sztálin megvetette ezt a fajta lazaságot. Még viccelődött is vele egy
alkalommal, amikor írókat küldött a legyőzött Japánba. Molotovot megkérdezte,
hogy elindultak-e már az emberei, mire kiderült, hogy elhalasztották az utazást.
- Miért nem mentek? - kérdezte. - Hiszen Politbüro-döntés volt! Lehet, hogy
nem fogadták el, és a pártkongresszus előtt kívánnak fellebbezni?
Erre az írók azonnal útnak indultak. Sztálin mindenhol lazaságot érzékelt
maga körül. „Nagyon ideges volt - mondta Molotov. - Utolsó éveiben volt a
legveszélyesebb. Szélsőségessé vált.” Féltékeny volt Molotov és Zsukov
presztízsére, gyanakvást érzett Berija hatalmát illetően, és vezetői beképzeltsége
ellenszenvet keltett benne. Még betegen és öregen is a küzdelmek lelkesítették.
Ehhez értett, a jelleméből fakadt. Mindig akadt néhány derék, amit el kellett
törni.2 Sztálin „egy hozzá mindig közel álló kis csoporton keresztül irányított”, a
hivatalos „kormány megszűnt működni”. Még ha egy-egy nyaralás alkalmából
hosszú ideig volt is távol Moszkvától, mindenek fölött álló hatalmával akkor is
képes volt minden egyes tárcát irányítani, mégpedig úgy, hogy senki mással nem
tartott közvetlen kapcsolatot, kizárólag az érintett tisztviselővel. A szándékos
kiszámíthatatlanság és a váratlanság volt a legfőbb irányítási módszere.
Udvaroncai számára minden addiginál fontosabbnak bizonyult, hogy tudják,
hogyan kell bánni vele - feltéve, hogy túlélték Sztálin éjszakai életét. Nem túlzás
azt állítani, hogy Sztálin a birodalmát, Berlintől egészen a Kuril-szigetekig,
ezután az ebédlőasztal mellől és a moziból irányította. Csak az idő múlásának
nem parancsolhatott; egyébként a befolyása alatt álló fővárosokban - Varsótól
Ulánbátorig, Szófiától Budapestig - minden az ő utasítására történt.
* * *
A hatalmasságok a Kis Sarokban találkoztak, majd a generalisszimusz közös
filmnézésre hívta őket. Vendégeit a vörös és kék színű folyosókon át a mozihoz
vezette, amelyet a Nagy Kreml-palota második emeletének régi télikertjében
alakítottak ki fényűzően. Berija, Molotov, Mikojan és Malenkov voltak az
állandó partnerei, de a finn és ukrajnai prokonzulok, valamint Zsdanov és
Hruscsov is gyakran vele tartott.
Az európai vazallusok által alkotott új udvartartása is megjelent. Boleslaw
Bierut, az „udvarias, jól öltözött, jó modorú” lengyel vezető a kedvencei közé
tartozott - aki annak ellenére, hogy a „nőkkel tökéletes úriemberként
viselkedett”, kegyetlen, „fanatikus és dogmatikus” sztálinista hírében állt -,
akárcsak helyettese, Jákob Berman, továbbá a cseh elnök, Klement Gottwald és
a magyar Rákosi Mátyás. A büszke jugoszlávokat, Tito marsallt és Milovan
Gyilaszt kevéssé kedvelte. A vendégek abban a kegyben részesültek, hogy
leróhatták tiszteletüket Sztálin előtt, és meghallgathatták bölcs tanácsait és
utasításait. Meg kellett tanulniuk, hogyan viselkedjenek a vacsorák és a
filmnézések alkalmával.
A közeledő generalisszimusz és őrei látványa mindig félelmet keltett az éppen
a folyosókon haladó fiatal hivatalnokokban. Az egyszerű öltözetű őrök huszonöt
lépéssel Sztálin előtt és két méterrel mögötte haladtak, míg az egyenruhások
szemmel követték vezérüket. A mindenre elszánt, gyors és könnyű léptű
bérencek alkotta sorfalak között lépdelt a nehézkes, csámpás járású, nagy hasú,
csapott vállú Sztálin, akinek nemes vonású fején a huncut mosoly erős redőket
képezett. Mindenkinek, aki mellett elhaladt, háttal a falnak kellett állnia úgy,
hogy látsszanak a kezei. Anatolij Dobrinyin, a fiatal diplomata, egyszer ilyen
helyzetben találta magát. „Háttal a falnak álltam.” Sztálin „észrevette, mennyire
meg vagyok zavarodva”, és megkérdezte, „ki vagyok, és hol dolgozom”.
„Szavainak jobb keze mutatóujjának lassú mozgatásával adott hangsúlyt.” Az
ujjak alig valamivel Dobrinyin arca előtt álltak meg. így szólt:
- Nem kell félned Sztálin elvtárstól. A barátod. - Dobrinyin reszketett.
A moziba vezető út egy-két percig tartott. A kékkel díszített teremben
párosával finom kárpitozású karosszékek sorakoztak, köztük pedig asztalok
kaptak helyet, amelyekre ásványvizet, bort, cigarettát és csokoládét tettek ki. A
szőnyeg szürke színű volt. Sztálin megérkezése előtt a Politbüro az első sort
szabadon hagyva már elfoglalta helyét. Ezután találkoztak a filmügyi
miniszterrel, Iván Bolsakovval, aki 1939 óta vezette a filmipart, és idővel Sztálin
környezetének fontos, ám furcsa jelenségévé vált. Bolsakov rettegett Sztálintól,
hiszen két elődjét is lelőtték. Ahogy Sztálin öregedett, a mozi egyre
rögeszmésebb rituálévá alakult, a kormányzás segítőeszközévé és egyfajta
találkozóhellyé nőtte ki magát.
Bolsakov mindig azon töprengett, milyen filmet vetítsen. Megpróbálta
kitalálni, milyen hangulatban van Sztálin, amire testtartásából és hanglejtéséből
igyekezett következtetni. Ha szerencséje volt, Vlaszik és Poszkrjobisev súgott
neki. Ha Sztálinnak rossz kedve volt, Bolsakov tudta, hogy nem szabad új filmet
bemutatni. Sztálin a szokások rabja volt. Rajongott régi kedvenceiért, például a
harmincas évekbeli Volga! Volgá-ért. Néhány külföldi filmet is kedvelt,
olyanokat, mint a Chicago, a bűnös város, Moszkvai küldetés vagy éppen az Ez
történt egy éjszaka című vígjátékot, de bármelyik Charlie Chaplin-film megtette.
Sztálin időközben számos új amerikai, angol és német filmre tett szert,
amelyek korábban Goebbels tulajdonát képezték. Ha Sztálin éppen rossz
kedvében volt, bármelyik Goebbels-film megfelelt a célnak. Kedvelte a detektív-
, a western- és a gengszterfilmeket is, és örömét lelte a harcok látványában. A
szexualitásra való legkisebb utalást is tiltotta. Amikor egy alkalommal Bolsakov
olyan filmet vetített, amelynek egyik jelenetében egy meztelen nő volt látható,
Sztálin az asztalra csapott, és így szólt:
- Ez itt nem bordély, Bolsakov!
Ezután kisétált, a Politbüro követte, szegény Bolsakov pedig a közelgő
letartóztatás biztos tudatában maradt egyedül a teremben. Onnantól kezdve
Bolsakov még a meztelenség legenyhébb változatát is kivágta a filmekből.
Sztálin utasította Bolsakovot, hogy tolmácsolja a filmeket. Bolsakov azonban
csak törte az angolt. így aztán sok idejét töltötte az esti előadásokra való
felkészüléssel, lefordíttatta a filmeket, majd megtanulta azok szövegét. Igazi
kihívás volt számára, hiszen több száz film bemutatására kellett készen állnia,
így aztán magától értetődően tolmácsolt, és mindent csak késve mondott, miután
a jelenetből már egyértelműen következtetni lehetett az elhangzottakra. A
Politbüro mindig kinevette és ugratta Bolsakovot a fordításai miatt. Berija
egyszer a vászonra mutatott, és így szólt:
- Nézzétek, futni kezdett... - Mindannyian nevettek.
Sztálin élvezte a bohózatot, soha sem kért magának rendes tolmácsot. 1951-
ben Bolsakov a Tarzan-film bemutatásának jóváhagyását kérte. Képzelhetjük,
milyen jót mulathatott a nézőközönség Bolsakov Tarzan-kiáltásain és a Jane-nek
címzett dörmögő udvarlásain. Amikor Bolsakov a Volga! Volgát! vetítette,
Sztálin - felvágva azzal, hogy milyen jól ismeri a filmet - mindig a színészt
megelőzve mondta a szöveget.
Hajó kedvében találta Sztálint, akár valamilyen új szovjet filmet is
bemutathatott. Sztálin továbbra is az egész filmipar cenzora maradt, a személyes
jóváhagyása nélkül egyetlen filmet sem mutathattak be. Amikor hónapokig délen
nyaralt, semmit sem lehetett bemutatni, így aztán visszatérése után egyszerre
nézte végig az összes új filmet.
Amikor Sztálin a mozi felé tartott, Bolsakov a mozi előtt leselkedve fürkészte.
Egyszer véletlenül meg is ijesztette Sztálint, amikor az árnyékban mászkált.
- Ki az? Mit művelsz? - kiáltott rá Sztálin. - Mit bujkálsz?
Sztálin még hetekkel később is rosszallóan méregette Bolsakovot. Sztálin az
első sorban ült, vendégei pedig körülötte foglaltak helyet. Grúz borból és
ásványvízből általában fröccsöt kevert, majd azt kérdezte:
- Mit mutat nekünk ma Bolsakov elvtárs?
Erre Bolsakov bejelentette a film címét, leült hátul, majd a mozigépészt
utasította a vetítés megkezdésére.
 Egyszer az egyik gépész leejtette és eltörte a vetítőgép egy részét, amelyből
higany folyt a padlóra. Az esetet követően azzal vádolták őket, hogy merényletet
[232]
akartak elkövetni a generalisszimusz ellen.
Sztálin végigbeszélte az összes filmet. Szerette a cowboy-filmeket, különösen
Spencer Tracyt és Clark Gable-t kedvelte, ám „szidta is őket, és ideológiailag
értékelte” a színészeket, emlékezett vissza Hruscsov, majd „új filmek
bemutatására adott utasítást”.
Sztálin csodálta a színészeket, gyakran kérdezte, hogy „hol láttuk már ezt a
színészt?” A háború után színészek és rendezők is gyakran vettek részt Sztálin
vacsoráin. Különösen gyakori vendég volt a grúz rendező, Mihail Csiaureli, aki
sok filmet készített Sztálinról. A vezért általában Mihail Gelovani (grúz
akcentussal) és Alekszej Dikij (inkább a háború után, orosz akcentussal)
alakította.
- Maga aztán alaposan megfigyelt! - mondta Sztálin Gelovaninak. - Nem
vesztegeti az időt, nem igaz?
Egyszer megkérdezte Dikijt, hogyan „játszaná Sztálint”.
- Úgy, ahogy az emberek látják - felelte a színész.
- Ez a helyes válasz - mondta Sztálin, majd adott neki egy üveg konyakot.
A film után Sztálin mindig megkérdezte a többieket:
- Vajon mi Zsdanov elvtárs véleménye?
Erre Zsdanov fellengzősen megosztotta velük véleményét, amit Molotov
szűkszavú bírálata követett, végül Berija ironikus megjegyzései kerültek sorra.
Sztálin szeretett az alkotókról viccelődni:
- Ha az [rendező vagy forgatókönyvíró] elvtárs nem jó elvtárs, Ulrih elvtárs
majd aláírja a halálos ítéletét!
Bolsakov egyszer felhívta Beriját és Molotovot, hogy megkérdezze, vajon a
Zjukovszkij, egy pilótáról szóló film, bemutatható-e a légierő napján. Sztálin
azonban éppen nyaralt, így még nem láthatta a filmet. Azt felelték, hogy ezt
Sztálin dönti el, nem ők, Bolsakov azonban bemutatta a filmet. Sztálin
hazaérkezése után megnézte a filmet, majd így szólt:
- Tudjuk, hogy maga már döntött a film egész SZSZKSZ-ben való vetítéséről!
Be akartak csapni, de nem sikerült! - Bolsakov megdermedt.
- És mégis milyen jogon? - kérdezte Sztálin.
- Konzultáltam, és döntöttem - érkezett Bolsakov válasza.
- Konzultált, és döntött?! - ismételte Sztálin halkan. Felkelt, az ajtóhoz sétált,
kinyitotta, majd elismételte. - Döntött!
Kiment, és a terem síri csendbe burkolózott. Ezután kinyitotta az ajtót, és
mosolyogva beszólt: - És milyen jól!
 Ha egy film nem tetszett Sztálinnak, egyszerűen felállt, és kiment, de
Bolsakov ugratása azért ilyenkor sem maradhatott el. Bolsakov az összes
magasztos kritikát lejegyzetelte. Másnap reggel felhívta a rendezőket vagy a
forgatókönyvírókat, és közölte velük a megjegyzéseket, anélkül hogy
megmondta volna, kitől származnak. Természetesen semmi kétségük nem
lehetett afelől, hogy Bolsakov kinek a véleményét tolmácsolja, hiszen annak
[233]
reszkető hangja mindent elárult.
Sztálin politikát akart látni valóságra épülő filmekben. Gyilasznak feltűnt,
hogy Sztálin hogyan keverte össze „képzetlen ember módjára a művészi realitást
az aktualitással”. Kedvét lelte a barátok és ismerősök legyilkolásáról szóló
filmekben. Hruscsovnak és Mikojannak többször volt alkalma végigülni egy
egészen bizonyosan Goebbelstől szerzett brit filmet, amely egy aranyat rabló
kalózról szólt, aki aztán „egyenként” meggyilkolta tettestársait, hogy az egész
zsákmány az övé lehessen.
- Micsoda fickó, milyen jól csinálta! - jelentette ki Sztálin. Ez meglehetősen
„nyomasztóan” hatott az elvtársakra, akik egy percre sem tudták feledni -
Hruscsov szavaival -, hogy „csak ideiglenes emberek vagyunk”. Sztálin
elszigeteltsége tovább erősítette a filmek hatalmát. A háború után Sztálin adókat
akart kivetni a már amúgy is éhező parasztokra. Az egész Politbüro ellenezte,
ami feldühítette Sztálint. Meg volt győződve arról, hogy a parasztok ki tudják
fizetni az adót. A propagandafilmekben bemutatott bőségre hivatkozott, így
figyelmen kívül hagyhatta az éhezést.
Miután Sztálin megtekintette a Nagy Katalin admirálisáról, Usakovról szóló
filmet, megrögzötten erős flottát kívánt felállítani. Állandóan a film egyik
szereplőjétől idézett:
- A szárazföldi erő kard az egyik kézben. A tengeri haderő pedig a másikban.
Gyakran két filmet is megnézett egymás után, majd hajnali kettő körül
általában így szólt:
- Menjünk, együnk valamit, ha van időtök! - Mintha lett volna választásuk.
- Ha ez meghívás - felelte Molotov -, akkor a legnagyobb örömmel teszek neki
eleget.
Sztálin ezután vendégeihez, Titóhoz vagy Bieruthoz fordult:
- Mi a tervük ma éjszakára? - Mintha lett volna bármi tervük olyan késői órán.
Sztálin nevetett. - Hmm. Egy kormány terv nélkül. Harapunk valamit!
Az átlagos „harapás” megszakítás nélküli hat órán át, egészen reggelig tartott.3
* * *
Sztálin megparancsolta a mindig jelen levő Poszkrjobisevnek, hogy hívasson
kocsikat, ám amikor azok késtek, „dühöngött, kiabált, az arca eltorzult, és
idegesen mozgott. A titkárát szidta, aki [...] úgy elsápadt, mintha szívrohamot
kapott volna”. Poszkrjobisev más vendégeket is kerített. A látogatóknak egy-egy
vacsora komoly felkészülést igényelt. Délutánonként gyakran pihentek, mert
[234]
„aki Sztálin asztalánál elalszik, az rossz véget ér”, fogalmazott Hruscsov.
Sztálin néha grúz filmrendezőket és színészeket hívott meg, hogy feldobják a
hangulatot.
- Nem tudom, hogy Csiaureli és Gelovani Moszkvában van-e.
A külföldi vendégek mindig Sztálinnal együtt utaztak, aki a sofőr mögötti,
felhajtható ülésen foglalt helyet; néha a lámpát is felkapcsolta, hogy tudjon
olvasni. Molotov és Zsdanov általában a másik felhajtható ülésen ült, a többi
vendég pedig a hátsó sorban utazott. Berija és Malenkov, „azok a gazfickók”,
[235]
ahogy Sztálin nevezte őket, mindig egy autóban mentek. Az autó elindult
kifelé a városból - természetesen a Sztálin által meghatározott sebességgel -,
majd a terroristák megtévesztésére „furcsa kerülőket” tett.
Miután úgy tizenöt kilométert megtettek a főúton, egy sorompóhoz érkeztek,
majd egy kis fenyőerdőnél balra kanyarodtak. Egy újabb ellenőrző pont után
behajtottak Kuncevo területére. Amikor beléptek az épületbe, az előszobában
elhaladtak egy nagyméretű térkép mellett, ahol Sztálin, Zsdanov és Molotov
gyakran megállt, hogy nagy léptékű geopolitikai kijelentéseket tegyen, és
szeszélyes döntéseket hozzon. Zsdanov és riválisa, Malenkov és
Voznyeszenszkij folyton a kis füzeteikbe jegyzetelte Sztálin utasításait, Molotov
és Mikojan - a régi bolsevikok - azonban méltatlannak találták volna az ilyen
talpnyaló viselkedést.
A vendégek vacsora előtt mindig megmosakodtak az alagsorban lévő
illemhelyen. Molotov gyakran viccelődött a piszoároknál:
- Itt lent kirakodunk, hogy ott fenn berakodhassunk!
Ez az illemhely volt az egyetlen hely Moszkvában, ahol a hatalmasságok
őszintén beszélgethettek egymással. Berija és a többiek arról sugdolóztak
egymás között, mennyire unalmasak már Sztálin szibériai száműzetéséről szóló
történetei. Amikor Sztálin azt állította, hogy tizenkét kilométert síelt, csak azért,
hogy tizenkét fogolymadarat lelőjön, Berija így gúnyolódott rajta:
- Egyszerűen hazudik!
A tágas ebédlőben egy hosszú asztal állt, tizennégy székkel mindkét oldalán;
mögöttük kényelmes ülőalkalmatosság. Hosszúkás ablakok hosszú
függönyökkel, két csillár és falba épített lámpák díszítették a helyiséget. Mint
Sztálin összes házában, itt is karéliai fenyő borította a falakat, a padlót és a
mennyezetet. Minden olyan tiszta, olyan „síri csendes” és annyira „külvilágtól
elszigetelt volt”, hogy a látogatók „szanatóriumban” érezték magukat.
Sztálin mindig az asztalfőtől balra foglalt helyet, Berija gyakran tamada-ként
az asztal szélén ült, a díszvendégek pedig Sztálin balján helyezkedtek el. Amint
mindenki elhelyezkedett, kezdődött is az ivászat. Eleinte kulturáltan ittak,
mindössze néhány üveg bor fogyott; néha pusztán gyenge grúz „szőlőlé” és némi
pezsgő, amit Sztálin olyannyira kedvelt. Berija és Mikojan gyakran vitt magával
bort.
- Minthogy kaukázusiak vagytok, mindenkinél jobban értetek a borhoz,
úgyhogy kóstoljátok meg! - mondogatta Sztálin.
Hamarosan világossá vált számukra, hogy valójában ellenőrizteti velük a bort,
nehogy az mérgezett legyen, így egy idő után nem is vittek többet. Sztálin a saját
borát kínálta, amelyet személyesen bontott ki. Ahogy telt az idő, a vodka,
paprikavodka és konyak fogyasztásával kísért pohárköszöntők után még ezek a
nagyivók is teljesen lerészegedtek. Sztálin általában Beriját okolta a szertelen
ivászat miatt. A grúz vendéglátás jellegzetessége, hogy a vendéglátó szinte
kényszeríti az ivásra a vendégeket, és zokon is veszi, ha visszautasítják a kínált
italt. Ekkorra ez a szokás azonban már teljesen eltorzult, és leginkább a
hatalomról és a félelemről szólt. Az 1944-1945-ös tivornyák után Vinogradov
professzor figyelmeztette Sztálint, hogy ne igyon annyit, emiatt Sztálin
ásványvízzel kezdte hígítani az italokat. Ennek ellenére többször is túlzottan
felöntött a garatra. Szvetlana is látta tökrészegen, ahogy a büszke egészségügyi
miniszterrel duettet énekelt. Edzett elvtársainak öntudatlan állapotba kergetése
egyfajta sportot jelentett számára, ami egyúttal dominanciáját is megmutatta.
Az ivászat Sztálinnal, és nem Berijával vette kezdetét. „Kényszerített minket
az ivásra, hogy megoldódjon a nyelvünk” - írta Mikojan. Sztálin egyik kedvence
a hőmérséklet-tippelős játék volt. Egyszer Gyilasz jelenlétében Berija három
fokkal tévedett, ezért három vodkát le kellett gurítania. Berija - akit Szvetlána „a
ravasz udvaronc tökéletes mintapéldányának” nevezett - alájátszott Sztálinnak,
aki a lehető legteljesebben meg akarta alázni vendégeit. Berija szigorúan
felügyelte az ivást, és gondoskodott róla, hogy senki se hagyjon ki egyetlen kört
sem.
- Gyerünk, igyál, mint a többiek! - gyötörte Berija Molotovot, aki „mindig jól
akart szerepelni Sztálin előtt, és semmiben sem akart hátul kullogni, bármit is
kért tőle”. Sztálin néha megvédte a külföldi vendégeket, akárcsak Kaganovicsot,
mondván, „a zsidók nem jó ivók”. Berija gondolatai még ekkor is a szex körül
forogtak. Miután Gyilasszal paprikavodkát itatott, kijelentette, hogy az „nem
tesz jót az ember szexuális teljesítőképességének”. Sztálin ekkor „már alig bírta
nevetés nélkül”, és azt figyelte a vendégén, hogy megdöbben-e.
Berija valójában gyűlölte ezeket az alkalmakat, Nyinának, Hruscsovnak és
Molotovnak is sokat panaszkodott. Nyina megkérdezte, hogy akkor miért
csinálja.
- Ugyanúgy kell viselkednem, mint a többieknek - felelte.
Mindazonáltal az egész azért ennél jóval többről szólt. Berija örömét lelte
hatalma fitogtatásában. „Nem tudtam ellenállni.” Hruscsov szintén „ijesztőnek”
tartotta a vacsorákat.
A dáridók nemritkán odáig fajultak, hogy a vezetők egyszerű diákokhoz
hasonlóan kidülöngéltek hányni a szabadba, maguk alá piszkítottak, vagy
egyszerűen csak a testőreiknek kellett őket hazacipelniük. Sztálin nagyra tartotta
Molotov alhokolbírását, ám gyakran még ő is berúgott. Poszkrjobisev hányt a
leggyakrabban. Hruscsov elképesztően nagy ivó volt, bizonyítani akart
Sztálinnak és Berijának. Néha annyira lerészegedett, hogy Berijának kellett
hazavinnie, és ágyba fektetnie, ahol azonnal be is vizelt. Zsdanov és Scserbakov
nem tudta kontrollálni az ivást, igen gyorsan alkoholisták lettek. Utóbbi 1945
májusában bele is halt, Zsdanov azonban megpróbált küzdeni ellene.
Hasonlóképpen Bulganyin is „gyakorlatilag alkoholista” volt. Malenkov viszont
csak egyre kövérebb lett.
Berija, Malenkov és Mikojan rábírt egy szolgálónőt, hogy „színes vizet”
vigyen nekik, ám Scserbakov elárulta őket Sztálinnak. Miután Mikojan ledöntött
pár hatalmas pohárnyi pálinkát, kidülöngélt az étkezőből, és talált egy kis szobát,
ahol volt egy heverő és egy mosdótál. Lelocsolta az arcát vízzel, majd lefeküdt,
és aludt pár percet, ami titkos szokásává vált. Berija azonban elárulta Sztálinnak,
aki amúgy is gyakran támadta az örményt:
- Okosabb akarsz lenni a többieknél, nincs igazam? - mondta Sztálin lassan. -
Csak nehogy később megbánd! - Tipikus sztálini fenyegetés volt.4
Sztálin közép-európai vazallusai sem bírták jobban. Gottwald egyszer annyira
lerészegedett, hogy Csehszlovákia felvételét kérte az SZSZKSZ-be. Felesége,
aki vele tartott, hősiesen felajánlkozott:
- Engedje meg, Sztálin elvtárs, hogy igyák a férjem helyett. Mindkettőnk
helyett inni fogok! - Rákosi ostobamód azt mondta Berijának, hogy szerinte a
szovjetek „részegesek”.
- Majd meglátjuk! - morgott Sztálin, és csatlakozott Berijához, aztán jól
„teletöltöttek” itallal a magyart.
* * *
Nyaranta a verandán tántorogtak a vendégek. Sztálin gyakran kikérte Berija
és Hruscsov véleményét rózsáival (amelyeket olyan szeretettel gondozott),
citromfáival és konyhakertjével kapcsolatban. Sztálin személyesen felügyelte
konyhakertjének benépesítését, ahol új fajtákkal is kísérletezett; egyszer például
úritököt keresztezett dinnyével. Mindennap madarakat etetett. Egyszer Berija
egy üvegházat épített neki ajándékba:
- Ki volt az a bolond, aki ezt rendelte? - kérdezte Sztálin. - Milyen sok áramot
fogyaszt a világítása! - Később leromboltatta.
A mulatozásaik színvonala azonban nem sokban különbözött az átlagos
diákkollégiumi szórakozásoktól. Hruscsov és Poszkrjobisev részegen a tóba
lökte Kulikot, tudván, hogy Sztálin már nem kedveli annyira a bohócot. A
híresen erős Kulik csuromvizesen kimászott, majd üldözőbe vette
Poszkrjobisevet, aki a bokrok között bújt el. Berija azonban fenyegetőzött:
- Ha velem bárki ilyesmit mer csinálni, ízekre szedem!
Poszkrjobisevet rendszeresen belökték. Az őrök azonban komolyan aggódni
kezdtek, hogy valamelyik részeg vezető egyszer véletlenül majd vízbe fullad,
ezért inkább lecsapolták a tavat. Sztálin kedvét lelte az infantilizmusban:
- Olyanok vagytok, mint a gyerekek!
Egyik éjjel Berija felvetette az ötletet, hogy a kerti kalitkákban lévő fürjekre
lövöldözzenek.
- Ha nem lőjük le őket - mondta Berija -, akkor az őrök eszik meg őket!
A vezér, aki ekkor már valószínűleg kapatos volt, kidülöngélt, és puskákat
kért. Az öreg, gyenge és spicces Sztálin, akinek ráadásul gyenge volt a bal
karja, először kicsit „szédült”, de azért lőtt - mégpedig a földbe, majdnem
eltalálta Mikojant. Ezután sikerült ugyan a levegőbe lőnie, ám az őröket, Tukov
és Hrusztalev ezredeseket sodorta veszélybe. Később ugyan bocsánatot kért
[236]
tőlük, de Beriját okolta.
* * *
Az étkezőben sürgő-forgó szolgálók, a fehér kötényt viselő, a leginkább a
Viktória királynő korának nővéreire hasonlított dús keblű parasztasszonyok
egyre újabb grúz ételekkel jelentek meg, amelyeket a hosszú asztal másik végére
vagy a tálalóasztalra helyeztek, majd eltűntek. Egy alkalommal egyikük teát
szolgált fel Sztálinnak és a lengyeleknek, ám egy pillanatra megállt, és hezitált.
Sztálin azonnal észrevette, és így szólt:
- Mire vár?
Ha a vendégek között nem voltak külföldi előkelőségek, a vacsorát általában
valamelyik házvezetőnő, gyakran Valecska szolgálta fel egy őr segítségével. A
vendégek kiszolgálták magukat, majd az asztalhoz ültek Sztálinnal.
„Sztálin egyre fontosabbnak érezte az étkezést” - emlékezett vissza Mikojan.
A megviselt generalisszimusz „egy nála sokkal nagyobb embernek is elegendő
étel magához vételével pótolta” egyre fogyóban levő energiáit. „Legalább
kétszer annyit evett, mint én - írta Mikojan. - Vett egy mélytányért, összekevert
benne két levest, majd vidéki szokás szerint - amit én a saját falvamból ismertem
- kenyérdarabokat szórt bele. Lefedte egy tányérral, végül pedig az egészet
megette. Ezután jött csak az előétel, majd a főfogás és a rengeteg hús.”
Szerette a halat, különösen a heringet, „de kedvelte a vadhúst, a gyöngytyúkot,
a kacsát és a csirkét is”, és a főtt fürjet sem vetette meg. Egy új ételt is kitalált,
amelyet aragvinak nevezett el, és amelyet gyakran rendelt magának. Ez
padlizsános birkahús volt paradicsommal, burgonyával és borssal. Gyanakvó
természete miatt általában Hruscsovval - a legfalánkabb hatalmassággal -
kóstoltatta meg a bárányhúst vagy a heringet, mielőtt fogyasztott volna belőle.
A vacsorák kulináris imperializmusnak tekinthetők, amelyek lenyűgöző
egyszerűségük ellenére a hatalom fitogtatására szolgáltak - és tényleg hatásosan
működtek. Míg a távolságtartó jugoszlávokat megdöbbentette az általuk
tapasztalt durvaság, a simulékony lengyeleknek ízlett a „finom sült medvehús”,
és „elbűvölő emberként tekintettek” vendéglátójukra. Sztálin atyai szeretettel
törődött velük, gyakran kérdezgette, hogy érzik magukat a krími nyaraláson.
Sztálin a kívülállókkal továbbra is mesteri módon alkalmazta az „elbűvölő”
viselkedés eszközét. Bájának azonban megvoltak a maga határai. Bierut
kitartóan kérdezgette Sztálint, mi lett az 1937-ben eltűnt lengyel
kommunistákkal.
- Hová lettek, Lavrentyij? - kérdezte Sztálin Beriját. - Mondtam, hogy keresd
meg őket, miért nem találtál rájuk?
Sztálin és Berija kedvét lelte az ilyen aljas színjátékokban. Berija megígérte,
hogy felkutatja az elvesztett lengyeleket, ám amikor Sztálin egy pillanatra nem
figyelt, Bieruthoz fordult:
- Mit basztatod Joszif Visszarionovicsot? Hagyd békén, baszd meg, vagy
megbánod!
Bierut soha többé nem említette eltűnt barátait.
Sztálinnak rosszak voltak a fogai. Ez még az udvarát is befolyásolta, hiszen
csak a legpuhább bárányhúst és a legérettebb gyümölcsöt volt hajlandó megenni.
Műfogsora újabb ádáz versengést szított. A gourmet továbbra is ragaszkodott a
bolsevik puritánsághoz, bár ez a tulajdonság nem mindig tudott érvényesülni,
hiszen udvaroncai a legfinomabb falatokkal versengtek kegyeiért. Egy
alkalommal roppan ízletes bárányhúst fogyasztott, de azért megkérdezte az egyik
testőrt:
- Honnan szerezted a húst?
- A Kaukázusból - felelte az őr.
- Na és milyen üzemanyaggal töltötted meg a repülőgépet? Talán vízzel? Ilyen
[237]
dolgokat csak Vlaszik szokott csinálni!
Sztálin utasítást adott, hogy Kuncevóban létesítsenek egy gazdaságot, és
tartsanak teheneket, birkákat, csirkéket, emellett pedig egy halastavat is
alakítsanak ki. Az egészet egy három főből álló mezőgazdasági szakértőgárda
üzemeltette. Amikor Berija harminc rombuszhalat vitt neki, Sztálin ugratni
kezdte őreit:
- Látjátok, nektek nem sikerült rombuszhalat szereznetek. Nem úgy Berijának!
Az őrök ezután laboratóriumban vizsgáltatták meg Berija halait, és kiderült,
hogy azok romlottak.
- Nem bízhatunk abban a szélhámosban - mondta Sztálin.
Sztálin saját dagadó hasa ellenére egyre csak „Malanya” Malenkovot kritizálta
kövérsége miatt. Testedzést írt neki elő, hogy mielőbb „visszanyerje emberi
formáját”. Berija segédkezett az ugratásokban:
- Lám-lám, hol van az az emberi kinézet? Fogytál már valamennyit?
Mindezek ellenére Sztálinnak Hruscsov nagyétvágyúsága is tetszett, és
gyakran beszámolt az őröknek, hogy „több mint két halat, sőt még fácánt is evett
a kis torkos!”. A vacsorák során mindig buzdította Hruscsovot:
- Nézd csak! Megkóstoltad már a szárnyasaprólékot, Nyikita?
A hatalmasságok hetente egyszer csak gyümölcsöt és gyümölcslevet
fogyasztottak, így próbálván kontrollálni testsúlyukat, és „kitisztítani”
szervezetüket, ám ez mit sem segített. Berija továbbra is ragaszkodott a
zöldségekhez, hiszen lassan éppen olyan kövér lett, mint Malenkov.
- Tessék, Berija elvtárs, itt van a spárgája - mondogatta neki Sztálin
házvezetőnője.5
* * *
Sztálin úgy vélte, hogy a vacsorákon egyfajta „politikai étkezőtársaság”
alakult, azonban „értelmiségi társa”, Zsdanov meggyőzte, hogy ezek a sokrétű
megbeszélések inkább az ókori görögök szümpozionjaira hasonlítanak.
Mindazonáltal a hányásokkal tarkított estélyek hasonlítottak leginkább a
kabinetkormányzásra. A birodalmat, ahogy Molotov mondta, „az étkező-asztal
mellől” irányították. A vezetés olyan volt, mint „egy patriarchális család egy
szeszélyes családfővel, akinek a gyarlóságai egyre jobban nyugtalanították a
többieket”. „A szovjet irányítás kérdései, nem hivatalosan ugyan, de valójában
ennél az asztalnál dőltek el - írta Gyilasz. - Itt döntöttek a hatalmas orosz föld, az
újonnan szerzett területek [...] és a világ sorsáról.” Az ilyen alkalmak során a
viccektől az irodalmon át a „legkomolyabb politikai témákig” gyakorlatilag
bármi felmerülhetett. A Politbüro tagjai a különböző területekkel kapcsolatban
cserélték ki értesüléseiket, ám a közvetlenség csupán látszat volt: „a járatlan
vendég alig vehetett észre különbséget Sztálin és a többiek között.
Mindazonáltal ez igencsak távol állt a valóságtól”.
Vacsorakor Zsdanov, „a zongorista” volt a legbőbeszédűbb. Mindig beszámolt
a legújabb kulturális eredményekről, vagy éppen azon morgolódott, hogy
Molotov nem engedi meg neki Finnország bekebelezését. Legfőbb riválisa, az
elhízott szuperhivatalnok, Malenkov általában csendben ült; „rendkívül
elővigyázatos volt Sztálinnal szemben”, ez volt az ő elve. Berija volt a
leggátlástalanabb talpnyaló és a leginkább fesztelen, de mesterien tudta
manipulálni Sztálint, vagy ahogy felesége mondta, „játszott a tigrissel”.
Bárkinek a javaslatát képes volt elvetetni, ha az érintett nem egyeztette vele
előre. Berija „nagy hatalommal bírt”, mert „képes volt felismerni azt a pillanatot,
[...] amikor Sztálin jó- vagy rosszakaratát fel tudta használni”.
Külföldiek hiányában gyakran döntöttek emberek sorsáról. Sztálin még a
harmincas évek alatt is meggyilkolt ismerősökről beszélt, ám „egy történész
közömbösségével. Nem mutatott sem sajnálatot, sem dühöt, és némi humorral
közelített a dologhoz”. Egyszer így szólított meg egy letartóztatott, majd
elengedett marsallt:
- Hallom, börtönben volt.
- Igen, Sztálin elvtárs, ott voltam, de megoldották az ügyemet, és kiengedtek,
De mennyi jó és rendkívüli ember halt meg ott!
- Igen - mélázott Sztálin -, sok jó és rendkívüli embert vesztettünk el.
Ezután kisétált a kertbe a szobából. Az udvaroncok a marsallra támadtak:
- Mit mondott Sztálin elvtársnak? - kérdezte a mindig eminensen viselkedő
Malenkov.
- Miért?
Ekkor azonban megjelent Sztálin, kezében egy csokor rózsával, amelyet
egyfajta furcsa bocsánatkérésként átnyújtott a marsallnak.
* * *
Gyakran a legfőbb hatalom is a világ legunalmasabb dolga tud lenni. Egy
hanyatlóban lévő, részeg vezér unalmas gondolatainak kötelező végighallgatását
semmi sem tudja alulmúlni. Az öreg generalisszimusz feledékeny és ingerlékeny
lett. Berija és Hruscsov már kívülről tudta a Sztálin száműzetéséről, londoni és
bécsi útjairól, apja gyerekkori veréseiről szóló túlzó történeteit. Sztálin egyre
többször beszélt a száműzetése során érzett boldogságról, talán élete egyetlen
igazán boldog időszakáról. Egy alkalommal levelet kapott egy első világháborús,
még a turuhanszki száműzetése idején megismert barátjától, amelyben a
segítségét kérte: „Kurejka faluból írom e levelet nagy tisztelettel - írta egy
Vaszilij Szolomin nevű, havi százötven rubel nyugdíjból élő öreg tanár. -
Emlékszem, amikor [...] fogott egy tokhalat. Mennyire örültünk neki!”
„Megkaptam leveledet - felelte Sztálin. - Nem felejtettelek el sem téged, sem a
többi turuhanszki barátomat, és biztos lehetsz benne, hogy sosem foglak
elfeledni. Helyettesem fizetéséből küldök neked hatezer rubelt. Tudom, hogy
nem túl nagy összeg, de biztos hasznát veszed. Jó egészséget, Sztálin.”
A vezetők egymást lesték, éberen vigyázták saját érdekeiket, és kerülték a vén
tigris provokálását. A politika megvitatása egyre nehezebbé vált. Amikor
Mikojan tájékoztatta Sztálin az élelemhiányról, gondterhelt lett, és lakmározás
közben folyton azt kérdezgette:
- Miért nincsen élelem?
- Kérdezd meg Malenkovot, ő a felelős a mezőgazdaságért! - felelte Mikojan.
Ebben a pillanatban Berija és Malenkov cipősarkai Mikojan lábába fúródtak
az asztal alatt.
- Mi értelme volt az egésznek? - támadt rá a vacsora után Berija és Malenkov.
- Tudod, hogy csak felidegesíti Sztálint. Aztán majd rátámad valamelyikünkre.
Csak olyasmit szabad neki mondani, amit hallani akar, nem szabad elrontani sem
a hangulatát, sem a vacsorát!6
* * *
Viselkedéskutatókat megszégyenítő módon tanulmányozták Sztálint, hogy
megállapítsák éppen aktuális hangulatát, elnyerjék a kegyeit, és életben
maradjanak. A lényeg Sztálin rendkívüli nyugtalanságának, arroganciájának,
elismertségre vágyakozásának és szívtelen kegyetlenségének megértésében
rejlett. Alapvetően fontos volt, hogy ne idegesítsék fel. Amikor Mikojan
repülőgéptervező-mérnök testvére bajba került, „tanácsokat adott Artyomnak,
miként bánjon Sztálinnal”. Hruscsov észrevette, hogy a lengyel Bierutnak „azért
sikerült elkerülnie a katasztrófát, mert tudta, hogyan bánjon Sztálinnal”.
Léteztek bizonyos szabályok, olyasmi, amit a kempingezők kapnak arra
vonatkozóan, hogy miként viselkedjenek, ha egy vadállattal találják magukat
szembe. Az első szabály az volt, hogy egyenesen a szemébe kellett nézni,
különben megkérdezte: „Miért nem nézel a szemembe?” Ugyanakkor az is
veszélyes volt, ha valaki túl sokáig nézett a szemébe. Gomulka, az egyik lengyel
vezető jegyzetelt, tiszteletteljesen viselkedett, de kicsit eltúlozta, amivel
felidegesítette Sztálint:
- Milyen ember ez a Gomulka? Egész végig csak ült, és engem figyelt, mintha
kutakodna valami után. - Azt feltételezte, hogy esetleg ügynök.
A vendégnek mindig nyugodtnak kellett maradnia, ugyanis a pánik igencsak
felizgatta Sztálint. Bierut „sosem idegesítette fel, és nem hozta zavarba”. A
látogatónak jegyzetelnie kellett, ezzel kinyilvánítva Sztálin iránti tiszteletét -
úgy, mint Malenkov, de nem olyan eltúlzott módon, mint Gomulka. „Minek
hozott magával egy egész jegyzettömböt?” - gondolkodott Sztálin. Ha az őrök
sarkuk összecsapásával túlzásba vitték a tisztelgést, Sztálin rájuk ripakodott: „Ki
vagy te? Talán Svejk, a katona?” Mindazonáltal az elszántság és a humor
általában bevált: Sztálin csodálta és védte Zsukovot, és értékelte Hruscsovot;
mindkettejüket határozottságuk miatt.
Jól tudta, hogy Berija és Malenkov igyekszik jó előre elrendezni az elé tárt
ügyeket, ezért Voznyeszenszkij őszinteségét nagyra becsülte. A régi elvtársak
homályos beszédét azonban már semmire sem tartotta. Vorosilov, „a
legillusztrisabb régi szovjet vezető” - akiben hivalkodása és bohém életvitele
miatt már nem bízott - előhozakodott régi barátságukkal, amire Sztálin
mindössze annyit felelt, hogy nem emlékszik. Mikojan egyike volt a
legőszintébbeknek. Gyakran ellentmondott Sztálinnak, ami a háború idején még
elfogadható volt, a helyzet azonban egyre inkább megváltozott. Egyszer, amikor
a harkovi offenzíváról beszélgettek, Mikojan vakmerőn kibökte, hogy Sztálin
hibájából történt a katasztrófa. A katonai géniusz nagyon dühös lett, és egyre
gyanakvóbban fürkészte Molotovot és Mikojant.
A vezetők sosem tudtak négyszemközt találkozni egymással. „A barátságok
veszélyt hordoztak magukban - írta Szergej Hruscsov. - A legártatlanabb
találkozás is tragikus következményekkel járhatott.” Amikor Hruscsov,
Malenkov, Mehlisz, Bugyonnij és mások mindannyian a Granovszkij utcában
laktak, még véletlenül sem látogatták meg egymást. Sztálin kedvét lelte
kölcsönös gyűlölködésükben. Berija és Malenkov ellenszenvvel viseltetett
Zsdanov és Voznyeszenszkij iránt, Mikojan gyűlölte Beriját, Bulganyin pedig ki
nem állhatta Malenkovot. Mindegyikük otthonát lehallgatták. („Engem egész
életemben lehallgattak” - mondta Molotov, miután testőre ugyanerre
panaszkodott neki.) Berija azt állította, hogy otthon szándékosan kritizált
bizonyos dolgokat, különben Sztálin gyanakodni kezdett volna. Nem
jelentőségük, hanem Sztálinnal való viszonyuk függvényében lehettek fontosak.
A tótumfaktum Poszkrjobisev KB-tagként nyíltan kritizálta Mikojant, a
Politbüro-tagot, amikor utóbbit össztűz alá vették.
Sztálinnal azonban mindenről, még a legkisebb dologról is konzultálni kellett.
Ugyanakkor mégsem szerette, ha döntésekkel kapcsolatban zaklatták, mert az
csak felidegesítette. Berija azzal dicsekedett, hogy Jezsovval ellentétben - aki
minden apró-cseprő dologgal Sztálinhoz rohant - ő csak nagy döntések kapcsán
fordult Sztálinhoz. Ha Sztálin nyaralt, a legbiztosabb megoldásnak az számított,
hogy egyáltalán nem hoztak döntéseket. Ezt a stratégiát Bulganyin fejlesztette
tökélyre, aki ennek segítségével minden erőfeszítés nélkül került vezető
pozícióba. Ha kétkedtek, csak Sztálin éleselméjűségére kellett rájátszaniuk:
„Nélküled senki sem tudja megoldani ezt az ügyet” - írta neki valaki. Sztálin
mindig szerette meghallgatni mások véleményét, mielőtt elárulta volna sajátját,
Mikojan azonban inkább „megvárta, mit mond Sztálin”.
Berija szerint az élte túl, aki „elsőként támadott”. Kiváló módszernek
bizonyult egymás feljelentgetése, vagy ahogy Visinszkij fogalmazott, „az
emberek bizonytalan helyzetben tartása”. Visinszkij örült, ha Molotov hibázott.
Ám a feljelentők is bizonytalan helyzetben voltak. Manuilszkij tízoldalas
feljelentést írt Visinszkijről: „Kedves Sztálin elvtárs! Visinszkij ügyében
fordulok Önhöz. [...] Külföldön, a KB felügyelete hiányában igazi burzsoá
polgárrá változik, önelégülten viselkedik, és csak saját érdekeit tartja szeme
előtt.” Sztálin úgy döntött, nem tesz semmit, de azért értesítette a feljelentettet.
Visinszkijre úgy találtak aznap, hogy maga elé meredt. „Csak elméletileg vagyok
életben. Túléltem a napot. Hát, ez is valami, köszönöm, Istenem!”
A legfőbb szabály az volt, hogy Sztálin elől semmit sem szabad eltitkolni:
Zsdanov így semlegesítette a leningrádi válságot, Hruscsov pedig fiatalkori
trockista múltját; mindegyikük alázatos beismerő vallomást tett Sztálinnak.
Sztálin minden gyengeséget megérzett. Amikor Visinszkij rosszul lett, és kiment
egy diplomáciai ülésről, Sztálin azonnal tudomást szerzett erről, és az
alkalmazottját, Gromikót hívta telefonon.
- Mi történt Visinszkijjel? Részeg volt? - Gromiko tagadta a vádat. - De az
orvosok szerint alkoholista. [...] Na jó, hagyjuk!7
* * *
Vacsora után Sztálin a falban díszelgő, megvilágított mellszobor felé
fordulva ünnepélyesen tósztot mondott Leninre: „Vlagyimir Iljicsre, vezérünkre,
tanárunkra, mindenünkre!” Am ebben a magasztos áldásban ki is merült minden
tisztelet. Amikor nem voltak külföldiek a közelben, Sztálin kritizálta Lenint, a
hőst, aki ellene fordult. A fiatal Szergo Beriját sokszor szórakoztatta a Lenin és
titkárnői közötti viszonyokról szóló történetekkel. „Élete vége felé - gondolta
Hruscsov - elvesztette kontrollját afelett, amit beszélt.” Hajnali négy óra után a
vendégek általában teljesen részegek és fáradtak voltak, hányinger gyötörte őket,
de a mindenható, álmatlanságban szenvedő Sztálin éberen és majdnem teljesen
józanul figyelte az eseményeket.
Néha volt egy kis pihenő a vacsora közben, amikor megmoshatták kezüket.
Ekkor felfigyelhettek Sztálin újabb furcsaságára: az ajtókon egyre több lakat
sorakozott. Suttogva Sztálin hencegő, részeges történeteit gúnyolták:
- Látjátok, már fiatalon is túl sokat ivott!
Ezután ismét visszatértek az étkezőbe, ahol a vacsora elérte az elképzelhető
legalacsonyabb színvonalat. Néha Sztálin maga is „lerészegedett, és a kelleténél
többet engedett meg magának”, számolt be Hruscsov. „Paradicsommal
dobálózott.” A csínytevések igazi mesterei azonban Berija és Poszkrjobisev
voltak. A tréfák céltábláivá egyre inkább a két legnagyobb tisztelettel övezett
vendég, Molotov és Mikojan váltak, mivel Sztálin mind kevésbé kedvelte őket.
Berija a „fess” Mikojan ruházatán ékelődött, Sztálin pedig az „előkelő
viselkedését” gúnyolta. Berija egyszer behajította Mikojan kalapját a fenyők
közé, ami ott is maradt. Érett paradicsomokat csúsztatott Mikojan öltönyébe,
majd „a falhoz szorította”, hogy a paradicsomok szétnyomódjanak a ruha
zsebében. Mikojan egy idő után tartalék nadrággal érkezett a vacsorákra. Asken
odahaza csirkecsontokat talált a zsebeiben. Sztálin csak mosolygott, amikor
Molotov ráült egy paradicsomra, vagy amikor Poszkrjobisevvel sózott vodkát
itattak, amitől aztán hányni kezdett. Poszkrjobisev gyakran összeesett, és úgy
kellett kicipelni. Berija egy alkalommal a „POCS” szót írta egy papírra, amit
aztán Hruscsov hátára ragasztott. Hruscsov persze nem tudott erről, viszont
mindenki más fuldoklott a nevetéstől. Hruscsov sosem felejtette el ezt a
megaláztatást.
Alkalmanként Szvetlána is benézett a vacsorákra, de nem tudta magában
tartani undorát és ellenérzését. A vezetők szerinte „Nagy Péter bojárjaira”
hasonlítottak, akik csak azért, hogy a cárt szórakoztassák részeges „zsinatain”,
szinte halálra itták magukat.
Vacsora után „Sztálin a lemezjátszón zenéket játszott, amit egyenesen
kötelességének érzett. Sosem tágított mellőle” - mondta Berman. Nagy örömét
lelte a vicces zenékben. Ezek közé tartozott egy olyan is, amelyben „egy énekes
trillázott, miközben kutyák nyüszítettek és ugattak”. Ezen minden alkalommal
jót derült. „Még mindig milyen vicces, milyen pokolian szellemes!” A
lemezekhez mindig kommentárt fűzött: „Nagyon jó!”
Sztálin a táncra is ösztönözte hatalmasságait, de ez már nem Vorosilov és
Mikojan hatalmas nevetést kiváltó piruettjeinek időszaka volt, hanem a hatalom
és az erő mércéje. Sztálin grúz módra „kinyújtott kezekkel csoszogott”, de „volt
ritmusérzéke”.
-Joszif Visszarionovics elvtárs, milyen erős vagy! - mondogatta a Politbüro.
Ekkor hirtelen megállt, és elkomorodott:
- Sajnos egyáltalán nem. Nem fogok már sokáig élni. Az élet teszi a maga
dolgát.
- Nem, nem! - zengte Molotov. - Szükségünk van rád, Joszif Visszarionovics,
úgyhogy még hosszú élet áll előtted!
- A kor már kikezdett, csak egy öregember vagyok!
- Nem igaz! Jól nézel ki! Nagyon jól tartod magad...
Amikor Tito is jelen volt, Sztálin egyszerűen félresöpörte a dicsérő
mondatokat, és vendégeire - akiket később aztán meggyilkoltatott - nézett:
- Titónak vigyáznia kell magára, nehogy történjen vele valami, mivel én már
nem sokáig élek. - Ezután Molotovhoz fordult: - Vjacseszlav Mihajlovics
viszont itt marad. - Molotov fészkelődni kezdett. Aztán életerejét bizonyítandó,
Sztálin furcsa mutatványba kezdett, és kijelentette: - Még mindig van bennem
erő! - Mindkét kezével átkulcsolta Tito karjait, majd háromszor, a lemezjátszón
szóló orosz népdal ütemére a levegőbe emelte. Ez a tánc Nurejev és Fonteyn
párosának zsarnoki megfelelője volt.
- Ha Sztálin azt mondja, táncolj - mondta Hruscsov Mikojannak -, az okos
ember táncolni kezd.
A verejtékező Hruscsovval hopakot táncoltattak, aki leginkább egy „jégen
táncoló tehénre” hasonlított. Bulganyin „a padlót verte a lábával”. Mikojan, az
„elismert táncos” még mindig tudta a vad lezginkát, a „városi táncos”,
Molotov pedig kifogástalanul keringőzött, bemutatva ezzel valószínűtlennek
tűnő, ám kiváló tánctehetségét. Molotov magánszáma a harmincas évek óta a
másik férfiakkal való lassúzás volt, ezen Sztálin mindig fuldokolva nevetett.
Molotov utolsó férfi partnerét, Posztisevet azonban már rég kivégezték.
A lengyel biztonsági főnök, Berman egészen elképedt, amikor a szovjet
külügyminiszter egy keringő zenéjére felkérte. „A lábamat nő módjára
mozgattam a ritmusra - mondta Berman. - Molotov vezetett. Nem volt rossz
táncos. Próbáltam követni, de az egész inkább bohózatra hasonlított, semmint
táncra. Kellemes volt, de feszültséggel teli.” Sztálin vigyorogva nézte a
gramofon mellől, amint Molotov és Berman közös táncot lejtett. Sztálin volt az,
aki „igazán jól érezte magát. Nekünk - mondta Berman - az egész arra kínált
kiváló alkalmat, hogy olyan dolgokról suttogjunk, amiket hangosan nem lehetett
kimondani”. Molotov „különféle ellenséges szervezetek beszivárgására”
[238]
figyelmeztette Bermant - ezt persze előre megbeszélte Sztálinnal.
Nők ritkán vettek részt a vacsorákon, de alkalmanként, szilveszterre vagy
Sztálin születésnapjára esetleg meghívást kaptak. Amikor egyszer Nyina Berija
is megjelent férjével Kuncevóban, Sztálin megkérdezte, miért nem táncol. Azt
válaszolta, hogy nincs kedve. Ekkor Sztálin odament egy fiatal színészhez, és
utasította, hogy kérje fel Nyinát egy táncra. Ezzel csak ugratni akarta a féltékeny
Beriját, aki igencsak dühös lett. Szvetlána gyűlölte ezeket az összejöveteleket.
Sztálin azonban ragaszkodott hozzá, hogy a lánya is táncoljon:
- Gyerünk, Szvetlána, táncolj! Te is vendéglátó vagy, hát táncolj!
- Már táncoltam, Papa! Fáradt vagyok.
Sztálin meghúzta a haját, „ilyen durva formában fejezte ki perverz szeretetét”.
Amikor megpróbált elmenekülni, Sztálin így szólt:
- Házigazda elvtársnő! Miért hagytál minket, tudatlan teremtményeket [...]
útmutatás nélkül? Vezess! Mutasd az utat!
Amikor Zsdanov ült a zongorához, egyházi énekeket, a fehérek indulóit és
grúz népdalokat, például a Szulikót dalolták. Ha grúz színészek vagy rendezők -
például Gsiaureli - is jelen voltak, a hangulat mindig élénkebb volt. Csiaureli
„paródiái, dalai és anekdotái megnevettették Sztálint”.
 Sztálin imádott énekelni, ráadásul tehetséges is volt. A két egykori
kóristafiúhoz, Sztálinhoz és Vorosilovhoz Mikojan és Berija is csatlakozott,
[239]
Zsdanov pedig zongorázott.
Már majdnem hajnalodott, amikor a dalok által felidézett szemináriumi évek
és egyházi kórusok, a múltba vesző emlékek nosztalgiáját Sztálin dühe és
megvető magatartása szakította félbe. „Egy valamirevaló vallató - mondta
Hruscsov - sem viselkedett volna úgy még a legkeményebb bűnözőkkel sem,
ahogy Sztálin bánt barátaival az asztalnál.” Amikor Mikojan valamiben
ellentmondott, Sztálin kifakadt:
- Mind öregek vagytok, mindannyiótokat lecseréllek!
Hajnali öt órakor Sztálin elengedte kimerült elvtársait, akik ekkora már olyan
részegek voltak, hogy mozdulni sem bírtak. Az őrök a bejárathoz rendelték az
autókat, a sofőrök pedig „bevonszolták” a hatalmasságokat a kocsikba. Hazafele
Hruscsov és Bulganyin fellélegezve dőlt hátra: túlélték az estét.
- Soha nem tudhatjuk - suttogta Bulganyin hogy haza vagy a börtönbe
visznek.
Az őrök bezárták a dácsa ajtóit, és visszatértek őrházukba. Sztálin elfeküdt az
egyik díványán, és olvasni kezdett. Végül az italtól és kimerültségtől álomba
szenderült. Az őrök látták, ahogy kialszanak a fények, „sehol semmi mozgás”.8

 MOLOTOV UTOLSÓ ESÉLYE - „HOGY RÉSZEGEN MENNYI
OSTOBASÁGOT VAGY KÉPES ÖSSZEHORDANI!”

A háború megtört - vallotta be Sztálin. 1945 októberében ismét

megbetegedett. Egy vacsora alkalmával váratlanul kijelentette:
- Hadd dolgozzon Vjacseszlav! Ö még fiatal!
Kaganovics zokogva könyörgött Sztálinnak, nehogy visszavonuljon. Nincs
kevésbé irigylésre méltó dolog, mint ha egy gyilkos zsarnok utódjának jelölik ki
az embert. Molotov, az első a lehetséges utódok sorában, meghatalmazott vezetői
szerepet kapott. Október 9-én Sztálin, Molotov és Malenkov megszavazta, hogy
„Sztálin elvtárs kapjon másfél hónapos szabadságot”. Nem sokkal később a
generalisszimusz különleges vonatával útnak is indult Szocsi és a fekete-tengeri
Gagra felé. Sztálin valamikor október 9. és 15. között súlyos szívrohamot kapott.
Egy, ma a Vlaszik család tulajdonában levő fénykép megörökítette a beteg
Sztálint és a mögötte aggodalmas tekintettel haladó Vlaszikot. Elképzelhető,
hogy éppen a fénykép készítésének pillanatában érkeztek Szocsiba, ahol ekkor
már egy nagy udvarban álló, kétemeletes, zöld színű vidéki palota várta Sztálint.
Ezután a Gagra közelében álló, Hideg Patak nevet viselő nyaralóba ment. Sztálin
bevehetetlen épülete a tenger fölé magasodva állt a sziklába vájva. Merzsanov
építtette újjá, és a kuncevói dácsára hasonlító, növényekkel teli déli rezidenciává
változott. A hely hátralévő életének legfontosabb déli központjává vált, egyfajta
Camp Dávidként funkcionált. Szegekkel kivert fabejáratához csak egy
„kanyargós szerpentinúton” lehetett feljutni. Az egész épületet grúz jellegű
veranda vette körül, de egy nagy napozóterasz is tartozott hozzá. A hegy szélén
[240]
egy rozoga, fából készült nyári lak meredezett.
Ebben a csodálatos, elszigetelt környezetben pihent Sztálin. Természetesen itt
is jellegzetes napirendet alakított ki magának. Egész reggel aludt. Napközben
sétálgatott, megreggelizett a teraszon, és sokáig olvasott. Mindig egy halomnyi
iratot küldtek neki, amiből kettőt feltétlenül elolvasott: az egyik az NKGB
jelentése, a másik a külföldi sajtó fordítása volt. Talán éppen a szovjet sajtó
felügyeletének szigorúsága miatt bízott annyira a külföldi újságírókban.
Távollétében a „Négyes Politbüro”, azaz Molotov, Berija, Mikojan és
Malenkov irányította a kormányt. Molotov szereplését azonban hamarosan
beárnyékolták azok a pletykák, hogy Sztálin haldoklik, esetleg már meg is halt.
Október 10-én a TASZSZ, a szovjet hírügynökség jelentette, hogy „Sztálin
elvtárs pihenni ment”, ám a hír csak további kíváncsiskodáshoz vezetett, és
fokozta Sztálin éberségét. A Chicago Tribüné Sztálin munkaképtelenségéről
számolt be. Az újság feltételezése szerint bizonyára Molotov és Zsukov marsall
lesz az utódja. A jelentést „A külföldi sajtóban Sztálin elvtárs egészségi
állapotával kapcsolatos írások” címen juttattak délre. Sztálin gyanakvását csak
növelte egy Zsukovval készített interjú, amelyben a marsall saját háborús
érdemeit hangoztatta. Még a győzelem kivívását is magának tulajdonította,
Sztálint pedig csak a háború vége felé végzett tevékenysége miatt volt hajlandó
dicsérni. Sztálint leginkább az foglalkoztatta, hogy miként láthattak ilyen dolgok
napvilágot. Ki terjeszti ezeket a szóbeszédeket, és miért szentségtelenítik meg az
őáltala megtestesített szovjet becsületet?
Lehet, hogy a „mi Vjacseszlavunk” annyira izgatott lett új szerepe miatt, hogy
megfeledkezett a sötétségbe boruló Abháziáról? Molotov karrierje csúcsára
jutott mint nemzetközi államférfi, éppen akkor tért vissza egy sor külföldi
tárgyalásról. Sztálin és Molotov között azonban jócskán akadtak ellentétek,
hiszen előbbi azt követelte, hogy minisztere gyakoroljon nyomást, és követelje a
török területek átadását. Ezt Molotov ellenezte, de Sztálin nem tágított - a
szovjet követeléseket végül visszautasították. Áprilisban Molotov New Yorkba,
Washingtonba és San Fransiscóba látogatott, hogy találkozzon Truman elnökkel,
és részt vegyen az ENSZ nyitóülésén. Truman egy kellemetlen megbeszélés
során a lengyelországi szovjet szószegéssel kapcsolatban faggatta Molotovot.
„Folytonos nyomás alatt vagyunk, nehogy bármiről megfeledkezzünk” - írta
Molotov „szerelmemnek, Polinkának”. Mint mindig, ezúttal is saját kiválóságát
hangoztatta: „Itt, a burzsoá világban - dicsekedett - én álltam a figyelem
középpontjában, más miniszterek iránt alig volt érdeklődés! Hiányzol, és a
lányunk is hiányzik. Nem titkolom, hogy néha olthatatlan vágyat érzek
közelséged és törődésed iránt.” A lényeg azonban ekkor is az volt, hogy
„Moszkva [azaz Sztálin] támogatja és ösztönzi munkánkat”.
Szeptemberben Molotov Londonban tartózkodott a külügyminiszterek
tanácsán, ahol Olasz Líbia szovjet gyámságáért szállt harcba. Még viccelődött is,
hogy a szovjetek mennyire jártasak a gyarmati közigazgatásban. Molotov,
Sztálintól eltérően, aki vakmerő módon a radikális lépések híve volt, reális,
óvatos külpolitikát folytatott, mert tudta, hogy a Nyugat sosem egyezne bele
Szovjet Líbia ügyébe. Elkövetett ugyan melléfogásokat, ám Sztálin
megbocsátotta neki a konferencia sikertelenségét, amit az amerikai
hajthatatlansággal indokolt. Molotov ismét Polinának kezdett panaszkodni,
amiért a „hibátlanság nyomása” nehezedik rá. Szinte ki sem mozdult a szovjet
nagykövetségről. Olyan filmeket nézett, mint Wild A tökéletes férj című
adaptációját; „egy, de csakis egy alkalommal kimentem Kari Marx sírjához”.
Tipikusan szovjet módra gratulált Polinának „az éves [textilipari] terv
teljesítéséhez”, ugyanakkor hozzátette: „magamhoz akarlak szorítani, és kiönteni
neked a szívemet”.
 Ahogy Sztálin kezdte magát kipihenni, Molotov pedig egyre önállóbban
tevékenykedett, a feszültség egyre inkább fokozódott. Molotov tökéletesnek
találta az időzítést egy a Nyugattal való megegyezésre, Sztálin azonban
felülbírálta Molotovot, és úgy vélte, elérkezett az idő, hogy „lerántsuk a leplet jó
viszonyunkról”. Amikor Molotov túl jámboran viselkedett a szövetségesekkel,
Sztálin a formális „ön” szócskát alkalmazta Molotov megszólítására, és
keményen rátámadt. „Molotov törekvése, hogy különváljon a kormánytól, hogy
liberális színben tüntesse fel magát [...] semmire sem vezet.” Molotov kénytelen
volt megalázkodva bocsánatot kérni: „Beismerem, súlyosan tévedtem.” A
környezetüknek mindent elárult, hogy Sztálin és Molotov hivatalosan kezdték
szólítani egymást: nem volt többet Koba, csak Sztálin elvtárs.
November g-én Molotov utasította a Pravdái, hogy adják ki Churchill Sztálint
magasztaló beszédét, amelyben „igazán nagyszerű embernek, népe atyjának”
nevezte Sztálint. Molotov ekkor még mindig nem értette Sztálin Nyugattal
kapcsolatos új hozzáállását. Sztálin dühös táviratot küldött: „Churchill Sztálint
és Oroszországot dicsőítő beszédének kiadatását hibának könyvelem el.”
Támadta a „gyermekes elragadtatást”, ami „a külföldi személyek előtt a
szolgaság látszatát kelti. A szolgaság ellen pedig utolsó csepp vérünkig
harcolnunk kell. [...] Szükségtelen megemlítenem, hogy a szovjet vezetők nem
szorulnak a külföldi vezetők dicsőítéseire. Személyes véleményem szerint az
egész csak rossz fényt vet rám. Sztálin.”
Molotov éppen tett becsípve javaslatot a november 7-ei ünnepségen a külföldi
média cenzúrázásának enyhítésére, amikor a külföldi sajtó Sztálin betegségétől
és az utód, Molotov személyétől volt hangos. Sztálin felhívta Molotovot, aki a
„külföldi tudósítókkal kapcsolatban liberálisabb” bánásmódot javasolt. A
betegeskedő Sztálin dühös lett:
- Hogy részegen mennyi ostobaságot vagy képes összehordani!
Sztálin nyaralása következő három napját Molotov tönkretételének szentelte.
Amikor a New Tork Times Sztálin betegségéről „még otrombábban írt, mint a
francia sajtó”, Sztálin eldöntötte, hogy móresre tanítja Molotovot. Utasította a
Négyeket, hogy vizsgálják ki, nem Molotov hibázott-e. A másik három
igyekezett megvédeni Molotovot, és egy jelentéktelen diplomatát vádoltak, ám
végül beismerték, hogy az említett diplomata Molotov utasítására cselekedett.
December 6-án Sztálin sürgönyözött Malenkovnak, Berijának és Mikojannak, és
„naivitással”, „leplezéssel”, valamint a „negyedik bűvészmutatványának”
fedezésével vádolta őket. Sztálin dühöngött a szovjet kormány „presztízsét”
sértő „gyalázaton”. „Bűnbakkeresésével próbáltátok meg palástolni az ügyet,
[...] hogy az annyiban maradjon. De hibáztatatok!” Álszent módon éppen annak
látszatára hivatkozott, miszerint a Politbüro nem más, mint egy kormány:
„Senkinek sincs joga egymagában cselekedni. [...] Molotov azonban így tett.
Miért? [ ] A rágalmak talán részét képezték tervének?”
A dorgálás azonban korántsem volt elegendő, hiszen Molotovot „sokkal
jobban lefoglalja, hogy bizonyos külföldi körökben minél nagyobb
népszerűségre tegyen szert. Egy ilyen elvtársat nem tekinthetek az első
helyettesemnek”. Táviratát azzal zárta, hogy azt nem küldte el Molotovnak,
„mert nem bízom bizonyos emberekben”. (Ezzel valószínűleg a zsidó Polinára
célzott.)
A Molotovval együtt érző Berija, Malenkov és Mikojan behívatta, felolvasták
neki Sztálin sürgönyét, és bírák módjára kezdték faggatni tetteiről. Molotov
ugyan beismerte hibáit, ám igazságtalannak tartotta a bizalmatlanságot. A három
jelentette Sztálinnak, hogy Molotov még „könnyeket is hullatott”, ami
valószínűleg valamelyest elégedettséggel töltötte el a genera-lisszimuszt.
Molotov ezután egy bocsánatkérő levelet írt Sztálinnak, amelyet egy történész
„talán egész politikai élete legérzelgősebb levelének” nevezett.
„Sifrírozott sürgönyöd teljes bizalmatlanságot tükröz irántam mint bolsevik és
mint emberi lény iránt - írta a könnyes Molotov. - Mindezt a legkomolyabb
figyelmeztetésnek tekintem a jövőbeni munkámra - bármi legyen is az -
vonatkozóan. Arra törekszem, hogy tetteimmel kitűnjek, hogy őszinte
bolsevikként ne csupán személyes bizalmadat nyerjem vissza, hanem a párt
bizalmát is, amelyet még az életnél is többre értékelek.”
Sztálin két napig hagyta Molotovot főni a saját levében, majd december 8-án,
éjjel i óra 15 perckor közölte a Négyekkel, hogy tévelygő helyettesét
visszahelyezi korábbi pozíciójába, a kormányfő-helyettesi tisztségbe. Ezután
azonban Sztálin soha többet nem említette utódaként Molotovot, és gyűjtötte
[241]
hibáit, hogy később felhasználhassa azokat ellene. 1;
* * *
Ez azonban még csak a kezdet volt. Sztálin egyre jobban érezte magát, ám a
külföldi kihívások, az otthoni fegyelmezetlenség, a köreiben uralkodó hűtlenség
és a marsallok tiszteletlensége mindinkább aggasztották. Untatta a nyugalom és
a magány, és életkedve egyre jobban visszatért, miközben feltüzelte a düh érzése
és a küzdelem gondolata. Kedvét lelte a bábok személyes mozgatásában és az
ideológiai konfliktusokban. Decemberben könnyű léptekkel és csillogó
szemekkel tért vissza. Elhatározta, hogy megerősíti a bolsevizmust, és megtöri
túlzottan hatalmassá vált bojárjainak erejét, amit gyors letartóztatásokkal és
lefokozásokkal kívánt elérni.
Molotov meggyengítése után Sztálin Berija és Malenkov ellen fordult. Még
csak a rágalom eszközére sem volt szüksége. Amikor Vaszilij Sztálin
meglátogatta Potsdamban, jelentést tett a szovjet repülőgépek katasztrofális
állapotáról: a háborúban megsemmisült 80 300 repülőgép negyvenhét százaléka
baleset miatt, nem pedig a pilóta hibájából vagy az ellenséges tűz miatt veszett
el.
[242]
Sztálin sokat merengett a dolgon a nyaralása alatt, Sahurint, a repülőgép-
gyártási minisztert is elhívta Szocsiba. Nem sokkal később utasítást adott a
„pilóták ügyének” kivizsgálására, ami egyértelműen Sahurin és a légierő
parancsnoka, Novikov légimarsall - háborús hős, akit Sztálin De Gaulle
bankettjén viccesen megfenyegetett - ellen irányult.
Március 2-án Vaszilij Sztálint vezérőrnaggyá léptették elő. Március 18-án a
két háborús vezetőt, Beriját és Malenkovot teljes jogú Politbüro-taggá
választották - éppen akkor, mikor a pilóták ügye terítékre került. Sahurint cs
Novikov légimarsallt letartóztatták és megkínozták. Olyan ügyesen tervezték
meg az ügyet, hogy Sztálin két legyet üthetett egy csapásra, hiszen Malenkov
volt a repülőgépgyártás irányítója.
A pilóták Berija ellen is irányuló ügyét a Szmers főnöke, Sztálin pártfogolja,
Abakumov szervezte meg. Sztálinnak a mingrél iránt érzett szeretete már rég
megvetéssé változott. Berija színpadias talpnyalása és gyilkos kreativitása
ugyanannyira elborzasztotta Sztálin, mint amennyire szervező-képessége
lenyűgözte. Sztálin többé nem bízott „Kígyószemben”. Elsődleges célként
személyesen akarta átvenni a titkosrendőrség irányítását. „Túl sokat tud” -
mondta Sztálin Mikojannak. Sztálin dühe lassan fortyogott. A kuncevói kertben
sétálgattak Kavtaradzéval, amikor Sztálin hirtelen mingrél dialektusban (amelyet
a grúzokon kívül senki sem ért) Berijára dörrent:
- Te áruló, Lavrentyij Berija! - Majd „ironikus mosolyával” megismételte: -
Áruló!
Amikor egyszer Berijánál vacsorázott, Nymával ugyan elbűvölően viselkedett,
ám Lavrentyijjel lekezelő volt. Pohárköszöntőjében Beriját a lehető
leghalványabban dicsérte. Ekkor Berija felidézte a pillanatot, amikor 1926-ban
először találkozott Sztálinnal:
- Nem emlékszem - vágta rá Sztálin megsemmisítő módon. Ekkor már az is
irritálta Sztálint, ha Berija grúz nyelven szólalt meg az üléseken:
- Semmit sem titkolok elvtársaim elől. Miféle provokáció ez?! Beszélj olyan
nyelven, hogy mindenki értse!
Sztálin helyesen érezte meg, hogy az ipari és nukleáris vezető, Berija
államférfiúi babérokra tör. „Nagy léptékű ambíciói vannak - súgta bizalmasan
egyik grúz pártfogoltjának -, de egy fabatkát sem ér a fegyvertára!” Sztálin úgy
vélte, valami nincs rendben a rendszerben. Nyaralása során Berija viselkedéséről
kérdezgette Vlaszikot. Vlaszik, kapva az alkalmon, hogy tönkreteheti Beriját,
beszámolt korrupcióra való hajlandóságáról, hozzá nem értéséről és
valószínűsíthető nemi betegségéről. Egy délen elfogyasztott vacsora alkalmával
Sztálin mesélt egy viccet Berijáról:
- Sztálin elvesztette kedvenc pipáját. Néhány nap múlva Lavrentyij felhívta
Sztálint: „Megtaláltad a pipádat?” „Igen - felelte Sztálin. - A kanapé alatt volt.”
„Az lehetetlen! - felelte Berija. - Már hárman beismerték a bűntény elkövetését.”
Sztálin arról mesélt történeteket, hogyan bírt vallomásra ártatlan embereket a
Cseka. Ekkor azonban hirtelen komolyra fordult a dolog.
- Mindenki csak nevet a történeten. Pedig nem vicces! A törvényszegőket még
mindig nem irtottuk ki gyökerestül az MVD-ből!
Sztálin gyorsan cselekedett. Beriját januárban megfosztotta MVD-miniszteri
posztjától, de Merkulovval MGB-főnökként a szervek kurátora maradhatott.
Ezután Merkulovot feljelentette a titkára. Berija mosta kezeit. Május 4-én Sztálin
Zsdanov támogatását élvezve megszervezte Abakumov állambiztonsági
miniszterré történő előléptetését. Mindössze azért lehetett alkalmas, mert vakon
engedelmeskedett, és nem függött Berijától. Amikor Abakumov visszakozott,
Sztálin viccesen megkérdezte, hogy „jobban tetszene-e neki a teavállalat”.
Abakumov éppen olyan rejtélyes személyiség Sztálin titkosrendőrségi főnökei
között, mint amennyire Sztálin háború utáni évei, a manapság rendelkezésre álló
több információ ellenére, homályosak. A soron következő borzalmakért már
Abakumov volt a felelős, nem pedig Berija, annak ellenére, hogy a történészek
többsége az utóbbit vádolja. Berija - az atombombáért és rakétafejlesztésekért
felelős helyettes kormányfő - a Lubjankából a Kremlbe helyezte székhelyét.
Sikerült elválasztani őt a szervektől, amit igencsak a szívére vett.
„Berija halálra rémült Abakumovtól, és mindenáron jó viszonyt akart vele
ápolni - emlékezett vissza Merkulov. - Berija megfelelő emberre talált
Abakumov személyében.” Berija bérence, Szarkisov ezredes, akárcsak egy
patkány a süllyedő hajón, szexuális degeneráltság vádjával feljelentette a
bolsevik „Kékszakállú’ Abakumovnál. Abakumov kapva kapott az alkalmon, és
Sztálinhoz fordult.
- Mutass be nekem mindent, amit csak leír ez a seggfej! - utasította Sztálin.
 ZSDANOV, AZ UTÓDJELÖLT ÉS ABAKUMOV VÉRFOLTOS
SZŐNYEGE

A magas, szív formájú, húsos arcú, színtelen szemű, rendetlen, kékesfekete

hajú, biggyesztett ajkú, vastag szemöldökű Abakumov is csak egy volt a színes,
jól öltözött, erkölcstelen zsoldos kapitányok és „karrieristák” közül. Éppen olyan
[243]
szadista volt, mint Berija, ám intelligencia terén igencsak lemaradt tőle.
Mielőtt áldozata kínzásához fogott volna az irodájában, kiterítette vérfoltos
szőnyegét, így óvta drága perzsaszőnyegét.
- Látod - mondta Leopold Trepper nevű kémjének -, csak két módon lehet
köszönetét mondani egy ügynöknek: vagy kitüntetésekkel halmozzuk el, vagy
levágjuk a fejét.
Nem ő volt az egyetlen bolsevik, aki így vélekedett. Viktor Abakumov átlagos
titkosrendőr volt, amíg Sztálin saját személyes csekistájává nem léptette elő. Az
1938-as rosztovi tisztogatás során szerzett érdemeket. 1908-ban, egy moszkvai
munkás gyermekeként látta meg a napvilágot. Később igazi világfi és
szoknyavadász vált belőle. A háború alatt a Moszkva Szállodában bújtatta
szeretőit, Berlinből pedig több vagon zsákmányt hozatott haza. Pompás lakása
korábban egy szopránénekesé volt, akit ő tartóztatott le. Az MGB
trezorépületeiben rendszeresen szerelmi légyottokat bonyolított le. Imádta a
jazzt. Egészen a jazz betiltásáig Eddie Rosner együttes vezető játszott az
összejövetelein.
Abakumov közvetlenül Sztálinnal állt kapcsolatban, hetente találkoztak, ám
soha nem lett a vacsorákra hivatalos kör tagja. „Semmit nem csináltam
magamtól - mondta Sztálin halála után. - Sztálin parancsot adott, én meg
végrehajtottam.” Semmi okunk sincs kételkedni szavaiban. Sztálin gyerekeivel
jó viszonyt tartott fenn. Az egyik kremli vacsora alkalmával „hirtelen felpattant,
és alázatosan meghajtotta fejét egy alacsony, vöröses hajú lány előtt” - aki nem
volt más, mint Szvetlána Sztálin. Sztálin akkora presztízsnek örvendett, hogy az
emberek már a lánya előtt is meghajoltak. Abakumov Vaszilij Sztálinnal
iszogatott.
Ők ketten mozgatták a pilóták ügyének szálait. Miközben a „szovjet légierő
atyját” kínozták, Vaszilij megszerezte Novikov dácsáját. Sztálin Abakumov
véleményét kérte:
- Le kell őket lőni.
- Az embereket könnyű lelőni - felelte Sztálin. - Munkára fogni nehezebb.
Inkább dolgozzanak!
 Sahurin hét, Novikov tíz év kényszermunkatáborban letöltendő büntetést
kapott, de ami még fontosabbnak számított: vallomásaik révén Sztálin egy náluk
nagyobb halat is fogott.
Május 4-én Malenkovot hirtelen eltávolították a titkárságról. A család
visszaemlékezése szerint már aznap ki kellett költözniük a dácsából. A
gyerekeket hosszú balti-tengeri nyaralásra vitte az anyjuk. Malenkovot több
hónapra Közép-Ázsiába küldték, hogy ellenőrizze a termést; nem tartóztatták le.
Berija győzködte Sztálint, hogy hozassa vissza, amit a generalisszimusz
igencsak értetlenül fogadott:
- Miért ártod bele magad az ügybe egy ilyen ostoba fickó miatt? Téged árul
majd el először!
* * *
Berija a szervek feletti irányítása mellett szövetségesét, Malenkovot is
elvesztette, így az atombomba ügye vált számára elődleges fontosságúvá. Még
az év végén a Moszkva közelében lévő, noginszki Elektrosztalba sietett, hogy
megtekintse, amint Kurcsatov professzor kísérleti nukleáris reaktorában beindul
az első szovjet önfenntartó nukleáris reakció. Berija nézte, amint Kurcsatov
felhajtja a vezérlőkart a panelon, és figyeli a neutronokat regisztráló
munkatársakat, akik már szinte csak sikító hangon bírtak megszólalni
izgalmukban.
- Elkezdődött! - mondták.
- Ez minden? - mordult rájuk Berija, félve, hogy becsapják. - Nem történik
semmi más? Odamehetek a reaktorhoz?
Örömteli pillanat lett volna Berija sok millió áldozatának, de a kutatók
visszatartották, megmentve az egyre csökkenő hatalmú Berija életét.
* * *
Berija és Malenkov szerencsecsillagának leáldozása együtt járt ellenségük,
Andrej Zsdanov felértékelődésével. Sztálin őszinte, nagyravágyó, intellektuális
barátja a leningrádi események miatt üveges szemű és fakó arcú, elhízott
alkoholistává vált. Sztálin nyíltan utódjaként emlegette Zsdanovot. Berija alig
tudta magában tartani Zsdanov iránti gyűlöletét: „Éppen csak tud zongorázni két
ujjal, és képtelen egy bikát és egy embert valamilyen képen megkülönböztetni,
mégis absztrakt festészetről prédikál!”1
„A zongorista” Leningrád hősévé vált, és azzal dicsekedett, hogy az ottani
ostrom sokkal fontosabb volt a Sztálingrádért folyó harcnál. 1945-ben
Finnország helytartója lett. Megismerkedett a finn történelemmel, elsajátította a
helsinki politika sajátosságait, sőt még az ottani brit képviselőt is képes volt
levenni a lábáról. Amikor Finnország bekebelezését szorgalmazta (ami 1917-ig
orosz hercegség volt), Molotov rendre megrótta: „Túl messzire mentél. [...] Túl
érzelgős vagy!” Sztálin azonban nem neheztelt rá, sőt visszahívta Leningrádba,
és az agitációs és propaganda, valamint a külföldi kapcsolatokért felelős
helyettesévé léptette elő, ami még a háborút megelőző időszakhoz képest is
nagyobb hatalmat adott a kezébe. Családja, különösen fia, Jurij ismét közel
került Sztálinhoz. Még közös levelet is írtak Sztálinnak: „Kedves Joszif
Visszarionovics! Szívből gratulálunk a [...] bolsevizmus győzelme
évfordulójának alkalmából. Fogadja őszinte üdvözletünket, Zinajda, Andrej,
Anna és Jurij Zsdanov.”
Zsdanov 1945-ös visszatérése óta ügyesen keverte a kártyákat. Malenkov és
Berija felett a saját leningrádi klikkjének a moszkvai hatalomba segítésével
szilárdította meg a hatalmát. Meggyőzte Sztálint, hogy a beesett, hosszúkás arcú,
nyájas beszédű háborús hőst, Alekszej Kuznyecovot léptesse elő Malenkov
titkárságának vezetőjévé. Zsdanov megérezte, hogy Sztálin nem akarja Beriját az
MGB vezetőségében tudni, így Kuznyecovot javasolta a szervek kurátori
tisztségére. Ugyanakkor Kuznyecov részéről „naiv” cselekedet volt inni a
mérgezett pohárból. „Vissza kellett volna utasítania” - vélte Mikojan, ám az
„nem e világi” tett lett volna. Kuznyecov pozícióba juttatása után viszont Berija
és Malenkov, a sztálinista dzsungel két legbosszúszomjasabb vadállata viszont
még nagyobb gyűlöletet érzett Zsdanov iránt.
1946 februárjára - amikor Sztálin félig visszavonult - Zsdanov irányította a
pártot, a kulturális és külügyeket, emellett pedig a szerveket és a katonaságot is
[244]
sikerült megzaboláznia. Zsdanovot „a párt második emberének”,
„legkiválóbb dolgozójának” tartották, az emberek pedig titokban „korona-
hercegként” kezdték nevezni. Sztálin emelte a tétet, és kinevezte főtitkárnak.
1946-ban a miniszterelnök Zsdanov Sztálinnal közösen mint titkár írta alá a
„határozatokat”. A „zongorista” annyira fontos emberré vált, hogy a jugoszláv
nagykövet is felfigyelt az őt övező tiszteletre. Amikor egy hivatalnok lépett be
az irodába, és „Zsdanov felé közeledett”, fejet hajtott; távozóban, kifele menet
„hat-hét méteren át folyamatosan hajlongott, és közben lassan hátrált az ajtóig,
és remegő kézzel próbálta megtalálni a kilincset”. A novemberi felvonuláson -
Sztálin távollétében - Zsdanov és klikkje fogadta a tisztelgést a mauzóleumon.
[245]
Egészségi állapota azonban meglehetősen rossz volt. Zsdanov valójában
soha nem akart az utód szerepébe bújni. Sztálin súlyos betegsége idején igencsak
megrémítették jövőbeli kilátásai. Egyszer azt mondta fiának:
- Isten ments, hogy túléljem Sztálint!2
* * *
Sztálin és Zsdanov ugyanott folytatta, ahol a háború előtt abbahagyta.
Továbbra is a háborús orosz hazafiak és a forradalmi bolsevikok
összeolvasztásán vitatkoztak, hogy ezzel végleg megszüntessék a külföldi
befolyást, és helyreállítsák az erkölcsöt, a büszkeséget és a fegyelmet. Mint két
zsémbes professzor, akiket rögeszmésen magával ragadott a XIX. századi
kultúra és megvetik a modern művészetet és erkölcsöt: az egykori szeminarista
és a vidéki értelmiség sarja visszanyúltak a múltba, és kidolgozták a
modernizmus („formalizmus”) és az orosz kultúrát befolyásoló külföldi hatás
(„kozmopolitizmus”) ellen vívott harc részletes tervét. A két kontár „értelmiségi”
éjszakákba nyúlóan olvasgatta a költészeti és irodalmi folyóiratokat. Osztoztak a
művelődés iránti olthatatlan bolsevik vágyon, és közösen akarták megtörni a
háborús idők kulturális szabadságát.
A klasszikusokért rajongó és az új művészetet megvető Zsdanov olyan
irányelvet dolgozott ki, ami I. Sándor és I. Miklós cár idejében is megállta volna
a helyét. A győzelem megteremtette az orosz hazafiság és a bolsevizmus
összeolvadásának lehetőségét: Sztálin úgy vélte, hogy az SZSZKSZ összetartó
erejét az oroszok, a szovjet nép „idősebb testvérei” alkotják. Újfajta orosz
nacionalizmust alkotott, amely nagyban eltért a XIX. század hasonló
elképzeléseitől. Nem kívánt új szabadságot vagy külföldi befolyást, sőt ezeket az
orosz hazafiság erőszakos égisze alatt el kívánta nyomni.
Kézenfekvő volt, hogy a leningrádi újságokkal kezdik a változtatást, hiszen
ezekben jelentek meg Mihail Zoscsenko szatirikus munkái - amelyeket Sztálin
egykor saját gyerekeinek olvasott fel - és Anna Ahmatova költőnő versei -
akinek szenvedélyes alkotásai még a terror és háború ideje alatt is az emberiség
elpusztíthatatlan méltóságát és érzékenységét hangsúlyozták. Zsdanov iratai
elárulják, mit is akart Sztálin valójában. „Kérlek, nézd át ezeket! - írta
mesterének Zsdanov. - Vajon jó ez így a médiában, min kellene még
változtatnunk?”
„Olvastam jelentésedet. Szerintem tökéletes - válaszolta Sztálin színes
ceruzával. - Gyorsan jelentesd meg a lapokban, aztán könyv formájában is adasd
ki! Üdvözlettel!” Azért „akad néhány javítanivaló”, ami hűen tükrözte Sztálin
gondolkodását: „ha fiataljaink Ahmatován és ilyen szellemiségű környezetben
nőttek volna fel, akkor mi lett volna velünk a nagy honvédő háborúban?
Fiataljainkat olyan szellemiségben neveltük, hogy képesek legyenek
Németország és Japán felett is győzedelmeskedni. [...] Ez az újság az
[246]
ellenségeinket szolgálja fiataljaink tönkretételében.”
Április 18-án Zsdanov útjára indította zsdanovscsina nevű kulturális terrorját.
Először a leningrádi újságokat vette támadás alá. Az irodalmi inkvizítor
augusztusban Leningrádba utazott, hogy kijelentse: „Milyen gyengén őrködött a
Zpezda újság vezetősége a leningrádi emberek felett, ha ebben az újságban [...] a
szovjet vezetés ellen irányuló, mérgezett munkák jelenhettek meg.”
Ahmatovát keményen ostorozta: „félig apáca, félig szajha, vagy inkább
szajhaapáca, akinek bűnei imával keverednek” groteszk, torz verseiben. A
támadás következő rohama a filmkészítők és a zenészek ellen irányult. Egy
híressé vált megbeszélés alkalmával - amikor Zsdanov Sosztakoviccsal és
másokkal találkozott - „a zongorista” könnyen dudorászható dallamokat
pötyögött a zongorán példaként, ami éppoly abszurd volt, mint amikor II. József
megfeddte Mozartot, amiért „túl sok hangot” használ. Jurij Zsdanov apjával és
Sztálinnal együtt járt színházba. Amikor az előadás után színészekkel
beszélgettek, azok azzal dicsekedtek, hogy Párizsban is mekkora elismerésben
részesültek.
- Azok a franciák kevesebbet érnek, mint a cipőtalpatok! - reagált Sztálin. - Az
orosz színjátszásnál semmi sem fontosabb.
A teljhatalmú duó, Zsdanov és Sztálin tréfás beszélgetéseken keresztül
irányította az írókat és a filmrendezőket. 1947. május 14-én Sztálin két kedvenc
irodalmárát, Szimonov költőt és a tehetségtelen Fagyejev regényírót, az
írószövetség vezetőjét fogadták. Sztálin rögtön előhozta az anyagiakat:
- írnak egy jó könyvet, megépítik a dácsájukat, és többet nem is dolgoznak.
Nem sajnáljuk tőlük a pénzt - nevetett Sztálin -, de ez nem mehet így tovább.
Egy bizottság felállítását javasolta:
- Támogatom! - jelentette ki Zsdanov, így hangsúlyozva függetlenségét.
- Nagyon helyes! - kuncogott Sztálin.
Miközben a bizottságról beszéltek, Zsdanov háromszor is ellentmondott
Sztálinnak, míg végül az le nem intette: kiváló példa, hogy a kedvenc azért
szembeszállhatott vele. Sztálin sokszor ugratta Zsdanovot. Amikor Zsdanov egy
„szánalomra méltó” levelet kapott egy írótól, Sztálin így tréfálkozott:
- Ne dőlj be ezeknek a siralmas leveleknek, Zsdanov elvtárs!
Sztálin megkérdezte az írókat:
- Ha ez minden, akkor hadd kérdezzek én is valamit. Miféle műveken
dolgoznak manapság az írók?
Ezután kis monológba kezdett a „szovjet hazafiságról”. „Az emberek büszkék,
de az értelmiség egy része, az orvosok és a professzorok nem kaptak hazafias
nevelést. Alaptalanul magasztalják a külföldi kultúrát. [...] Ez a tradíció egészen
Péterig nyúlik vissza. [...] A rajongás a németekért, a franciákért, a külföldiekért,
a seggfejekért - nevetett fel. - Fel kell számolnunk a lealacsonyodás
szellemiségét! Erről kellene regényt írnotok!”
Sztálinnak egy nem sokkal korábban történt eset járt a fejében. Két
rákkutatásra specializálódott professzor egy amerikai újságban publikálta az
eredményét. Zsdanov és Sztálin válaszul hamarosan létrehozták a
„becsületbíróságot” - újabb visszanyúlás a cári időkhöz -, hogy perbe foghassák
a professzorokat. (A bíróságon Zsdanov elnökölt.) Sztálin utasította Szimonovot,
hogy írjon színdarabot az ügyről. Zsdanov egy egész órán keresztül zúdította
[247]
irodalmi kritikáját Szimonovra, Sztálin pedig átírta a darab végét.
Augusztusban Bolsakov, a mozifőnök új filmet mutatott be Sztálinnak: a
Rettegett Iván második részét. Az MGB-jelentésekből Sztálin tudomást szerzett
róla, hogy Eizenstein Jezsovhoz hasonlította Rettegett Ivánt, így egyszerűen
visszautasította ezt a „rémálmot”. Hiányolta belőle az orosz büszkeséget,
gyűlölte Iván ábrázolását (csókjai hosszát és szakállát). Eizenstein rövid levélben
fordult Sztálinhoz. 1947. február 25-én tizenegy órakor Eizenstein és a
forgatókönyvíró a Kis Sarokba érkezett, ahol Sztálin és Zsdanov kioktatta őket a
nemzeti bolsevizmusról, áttekintést adott a történelemről, a terrorról, de még a
szexualitásról is. Sztálin azért is támadta a filmet, amiért a cár MGB-jét, az
Opriscsnyinát egyfajta Ku-Klux-Klánként ábrázolta. Ami Ivánt illette: „a cárod
határozatlan, olyan, mint Hamlet - bírálta Sztálin. - Iván cár nagyszerű, bölcs
uralkodó volt, [...] bölcs, [...] amiért nem engedte be az idegeneket az országba.
Nagy Péter szintén nagy cár volt, de túl liberálisan kezelte a külföldieket. [...]
Katalin még inkább. Na és I. Sándor, orosz volt-e egyáltalán az udvara? [...]
Nem, német volt.” Ezután Zsdanov kifejtette saját, Sztálin nézeteihez igazított
nézeteit:
- Eizenstein Rettegett Ivánja egyenesen hisztérikus!
- A történelmi személyiségeket - tette hozzá Sztálin - helyesen kell bemutatni.
[...] Rettegett Iván túl hosszasan csókolja a feleségét. - Ismét a csókok. - Ilyesmit
nem volt szabad akkoriban! - Aztán előtört belőle a kritikus.
- Rettegett Iván nagyon kegyetlen volt - mondta. - Ezt be is mutathatod. De
azt is meg kell mutatnod, miért kellett kegyetlennek lennie.
Zsdanov ezután Iván szakállára tért rá. Eizenstein megígérte, hogy
megrövidíti, majd engedélyt kért a dohányzásra.
- Szerintem nincs dohányzási tilalom. De szavazhatunk róla! - Sztálin
Eizensteinre mosolygott. - Nem utasítgatlak, csupán nézőként teszek
[248]
megjegyzéseket.
Zsdanov orosz hazafiságért folytatott kampánya nemsokára teljesen abszurddá
fajult. Szaharov visszaemlékezése szerint az emberek azzal kezdtek tréfálkozni,
hogy „Oroszország az elefánt hazája”. Az orosz nacionalizmus szabadjára
engedése és a „kozmopoliták” elleni harc nemsokára a zsidókat is elérte.

ZSUKOV HANYATLÁSA ÉS EURÓPA KIFOSZTÓI - A BIRODALMI
ELIT

A háború elején Sztálin hasznosnak tartotta a szovjet zsidóságot, amikor

[249]
segítséget kért az amerikaiaktól, de hamarosan ezt a tervet is vér áztatta.
Sztálin arra utasította Beriját, hogy hozza létre az NKVD felügyelete alatt álló
Zsidó Antifasiszta Bizottságot, amelyet hivatalosan egy híres zsidó színész,
Szolomon Mihoelsz vezetett. Mihoelsz „alacsony, pajkos, értelmiségi tekintetű,
markáns homlokú, kibiggyedő alsó ajkú” ember volt, akivel Kaganovics egykor
előadatta Sztálin előtt a Lear királyi. Mielőtt 1943-ban Amerikába indult volna
támogatásért, Molotov eligazította, Sztálin pedig előjött az irodájából, hogy
elköszönjön tőle. A bizottságot Szolomon Lozovszkij - egy őszes hajú, bibliai
szakállú, régi bolsevik zsidó - felügyelte, aki valójában Molotov külügyi
népbiztossága legmagasabb köreinek jelképül szolgáló zsidója volt.
A náci holokauszt borzalmainak feltárása, Mihoelsz támogatásért folytatott
kampánya és a cionizmus célkitűzése, hogy a zsidók végre saját területet
kaphassanak, még a legszilárdabb internacionalista érzületű bolsevikokat is
gondolkodóba ejtette. Sztálin ugyan tolerálta mindezt, de a hagyományos
antiszemitizmust is támogatta. A Rettegett Iván második részének
szereplőválogatásán Bolsakov nyíltan „nyilvánvaló szemita jellegzetességei”
miatt utasított el egy színésznőt. A túlságosan „zsidó kinézetű” emberek
nemkívánatossá váltak.
Az előrenyomuló szovjet hadsereg ugyan feltárta Hitler páratlan mértékű
zsidóellenes tömeggyilkosságait, Hruscsov - az ukrajnai vezető - azonban
bárminemű különleges elbánást megtagadott a hazafelé tántorgó zsidóktól. Még
a házaikat sem adta vissza, mivel azokba időközben ukránok költöztek.
A megrögzött antiszemita folyton csak azon mérgelődött, hogy az
„Abramovicsok” úgy élősködnek a birodalmán, „mint a varjak”.
Ez parázs vitákat kavart Sztálin körül. Mihoelsz Molotovnak panaszkodott,
hogy a „zsidó katasztrófa után a helyi hatóságok semmit sem tesznek
érdekükben”. Molotov az észrevételt továbbította Berijának, aki lényegesen
együtt érzőbb volt. Berija a zsidók támogatását követelte Hruscsovtól, hiszen „a
németek senkit sem nyomtak el náluk jobban”. Ezzel meglehetősen nagy
kockázatot vállalt, hiszen Sztálin kijelentette, hogy minden szovjet állampolgár
egyenlő mértékben szenvedett. Sztálin később gyanakvással szemlélte Berija
zsidókhoz való közelségét; talán ekkor keletkezett a szóbeszéd, hogy Berija
maga is „titkos” zsidó. Molotov azonban továbbította Berija utasítását, Hruscsov
pedig végül beleegyezett, hogy segít az „Abramovicsokon”.
 Az egyre növekvő együttérzésen felbuzdulva Mihoelsz és egy kollégája, Fefer
[250]
- költő és az MGB beépített embere - egy krími (a tatárok egykori
területén) vagy szaratovi (a Volga menti németek egykori területén) zsidó
köztársaság létrehozását javasolta Molotovnak és a Zsidó Antifasiszta Bizottság-
beli helyettesének, Lozovszkijnak. Molotov nevetségesnek tartotta a Volga menti
német területekhez kapcsolódó elképzelést („Lehetetlen egy zsidót traktorra
ültetni”), a krími változat azonban tetszett neki:
- Miért nem ír egy levelet nekem és Sztálin elvtársnak, aztán majd meglátjuk,
mi sül ki belőle.
„Mindenki úgy hitte, hogy a zsidó Krím valósággá válik” - emlékezett vissza
Vlagyimir Redensz. Molotov - aki minden korábbinál önállóbb volt -
valószínűleg megvitatta a feltevést Berijával, az ügy azonban majdnem az
életébe került. Az érintettek többsége öt éven belül meghalt.
1944. február 2-án Mihoelsz eljuttatta levelét Molotovnak, a másolatot pedig
Sztálinnak. Sztálin úgy látta, hogy a színész már nem a szovjet, hanem a zsidó
propagandával foglalkozik. Sztálin - mélyen gyökerező antiszemita érzülete
miatt - kiadta az utasítást Kaganovicsnak, hogy állítsa le a „zsidó Kaliforniával”
kapcsolatos tervezgetést. „Csak színészek és költők tudnak ilyen tervvel előállni
- mondta -, a gyakorlatban semmit sem ér az egész!” Zsdanov felügyelete alatt
összeírták a különböző osztályokon dolgozó zsidók neveit, és a javaslatára a
[251]
Zsidó Antifasiszta Bizottságot is megszüntették. Mint Molotov 1939-ben, ő
is fellépett a zsidók ellen az apparaton belül, ami -ahogy ő fogalmazott - lassan
olyan lett, „mint valami zsinagóga”.
Sztálin antiszemitizmusának alapját továbbra is a régi előítéletei, a föld nélküli
emberekkel szembeni gyanakvás és bizalmatlanság (sok ellensége volt zsidó)
keveréke alkotta. Nyíltan felvállalta érzületét: Jaltában Rooseveltnek
leplezetlenül jelentette ki, hogy a zsidók „kereskedők, nyerészkedők és
paraziták”.
1945 után azonban fordulat történt: Sztálin elvetemült és megrögzött
antiszemitává vált.
Mindig a politikai célokat tartotta a legfontosabbaknak, így részben
antiszemitizmusa is pragmatikus volt, és az új orosz nacionalista elképzeléséhez
illeszkedett. Amerika felsőbbrendűségét, erős zsidó közösségét és a szovjet
zsidók háború alatti amerikai kapcsolatának felélénkülését egyenesen ötödik
hadoszlopnak tekintette. Zsidók iránti gyanakvása egyszerre következett az
Amerikával szembeni kisebbségi komplexusából és a saját győzedelmes emberei
magabiztosságától való félelméből. Az antiszemitizmus lehetőséget teremtett,
hogy szorosabb ellenőrzés alatt tartsa régi elvtársait, akiknek zsidó kapcsolatai a
győzelem utáni új kozmopolita öntudat szimbólumává váltak. Mindenkit
megvetett, aki több irányba kötelezte el magát: észrevette, hogy a holokauszt
megérintette és öntudatra ébresztette a szovjet zsidóságot, ami a vezetők körében
is megfigyelhető volt. Új antiszemitizmusa saját paranoiájából táplálkozott,
amelyet tovább súlyosbított, hogy saját családjába is hozott zsidókat a sors.
Mindezek ellenére még mindig internacionalista szerepben tündöklő tt.
Gyakran támadott emberekre az antiszemitizmus vádjával, és Mehlisztől egészen
a regényíró Ehrenburgig nyilvánosan is megjutalmazott zsidókat.
Az örvény azonban hamarosan magával ragadta Molotovot, Beriját és még
saját családtagjait is.1
* * *
„Amint véget ér a háború - mondta Sztálin Jaltában -, a katonákat elfelejtik.”
Ez azonban egyelőre csak vágyálom volt: Zsukov marsall presztízse soha nem
látott magasságokba emelkedett. A nyugati sajtó még Sztálin utódaként is
megemlítette. Sztálin kedvelte Zsukovot, de „nem ismerte be a személyes
kötődést”, és igyekezett kideríteni, hogy a Zsukovval kapcsolatos elképzelés
vajon mekkora támogatást élvez.
- Öregszem - mondogatta régi cimborájának, Bugyonnijnak, Zsukov
barátjának. - Mit szólnál, ha Zsukov lenne az utódom?
- Elfogadom Zsukovot - felelte -, de nem egy egyszerű jellem.
- Ha neked sikerült megszelídítened - mondta Sztálin -, akkor nekem is
sikerülni fog.
Sztálin azzal szelídítette meg Zsukovot, hogy felhasználta ellene a pilóták
ügyét, amely során kínzással Novikov légimarsallból rá nézve terhelő vallomást
[252]
csikart ki. „Erkölcsileg megtörtén, kétségbeesésbe taszítva, álmatlan
éjszakák után aláírtam” - ismerte be később Novikov. Abakumov hetven másik
tábornokot is megkínzott, hogy megszerezze a szükséges bizonyítékokat.
Márciusban Zsukovot visszahívták Moszkvába. Ahelyett, hogy egyenesen a
generalisszimusznak kellett volna jelentenie, a fegyveres erők
miniszterhelyettese, Bulganyin, „a vízvezeték-szerelő” (Berija így nevezte)
hívatta.
Zsukovot Bulganyin arroganciája dühítette, Bulganyint pedig az, hogy Zsukov
visszaélt magasabb rangjával, és megtagadta a párt utasításainak végrehajtását.
Sztálin utasította „a vízvezeték-szerelőt”, hogy készítsen elő egy rendkívüli
bírósági pert Zsukov ellen. Abakumov átkutattatta Zsukov otthonát, amelyről
kiderült, hogy igazi Aladdin-barlang.
„Nemes egyszerűséggel - jelentette Abakumov vidáman Sztálinnak -
kijelenthetjük, hogy Zsukov dácsája valódi múzeum” - arannyal, 323 szőrmével
és négyszáz méternyi selyemmel és bársonnyal volt tele. Annyi festményt
találtak nála, hogy még a konyhába is jutott. Zsukov olyan messzire ment, hogy
két meztelen nőt ábrázoló képet függesztett az ágya fölé. „Egyeüen szovjet
könyvet sem találtunk nála.” Volt viszont „húsz egyedi Holland & Holland
gyártmányú vadászpuska”. A zsákmányt otthagyták (csak 1948-ban vitték el
őket), de a marsall egyik lányának babáját és Zsukov emlékiratát valami furcsa
okból kifolyólag elvitték.
- Hagyjuk a történelemírást a történészekre! - figyelmeztette Sztálin Zsukovot.
Június elején Zsukovot a Legfőbb Katonai Tanács elé idézték. Sztálin bevonult
a terembe, „hidegen, mint az éjszaka”. Minden szó nélkül egy papírdarabot
dobott Styemenko elé.
- Olvassa fel! - mondta.
Styemenko hangosan felolvasta Novikov vallomását, amely szerint Zsukov a
saját érdemének nevezte a szovjet győzelmet, kritizálta Sztálint, és saját klikket
hozott létre. Még egy medált is ajándékozott Ligyija Ruszlanova fiatal
filmcsillagnak, akivel talán viszonya is lehetett.
Ez „tűrhetetlen”, jelentette ki Sztálin a tábornokokhoz fordulva. Bugyonnij
(akit Bulganyin készített fel) kritizálta ugyan barátját, de nem fogalmazott
elítélően. Zsukov riválisa, Konyev nehéz esetnek, de őszinte embernek nevezte.
Csak Golikov - akit Zsukov 1943-ban eltávolíttatott a voronyezsi frontról -
vallott ellene. Molotov, Berija és Bulganyin „bonapartizmussal” vádolta a
marsallt, és követelte „rendreutasítását”. Zsukov védte magát, de beismerte,
hogy eltúlozta saját jelentőségét.
- Mit kezdjünk Zsukovval? - kérdezte Sztálin, aki ezúttal sem formált
véleményt. A politikusok le akartak rá sújtani, a katonák viszont nem. Sztálin -
belátva, hogy már nem 1937-et írnak - azt javasolta, hogy fokozzák le, és
helyezzék az odesszai katonai körzetbe. A győztesek elleni terror tudatos volt:
többek között Kuznyecov admirálist is letartóztatták (de végül őt is csak
lefokozták). Kulik exmarsallt lehallgatták, amint telefonon a politikusokat szidta,
amiért kisajátítják a katonák érdemeit. Ez szentségtörésnek számított: 1950-ben
csendben lelőtték. Zsukovot is kizárták a KB-ból, zsákmányát elkobozták,
barátait megkínozták, majd többszöri lefokozások révén egészen az Urálig
helyezték át. Zsukov szívrohamot kapott, de Sztálin nem engedte meg
Abakumovnak, hogy bonapartista puccs vádjával letartóztassa:
- Senkinek nem hiszem el, hogy Zsukov képes lett volna ilyesmire. Jól
ismerem. Egyenes, éles eszű ember, aki mindenkivel nyíltan beszél, és sohasem
fordulna a KB ellen.
Sztálin végül egy Politbürónak küldött levéllel demonstrálta a tábornokok
alárendeltségét: , Javaslom Bulganyin elvtárs marsallá való előléptetését a Nagy
Honvédő Háborúban nyújtott kiváló teljesítményéért.” Sztálin, felkészülve az
eshetőségre, hogy valaki megkérdőjelezi a vízvezeték-szerelő tökéletesen átlagos
háborús - és civil - teljesítményének kiválóságát, még hozzátette: „Úgy vélem, a
döntés nem szorul magyarázatra, minden teljesen érthető.”2
* * *
Nem Zsukov volt az egyetlen, aki aranyból és festményekből saját
„múzeumot” rendezett be magának. A Sztálin háború utáni terrorja idején
tomboló korrupció tény, bár kevés szó esik róla. A politikusok és a marsallok
egyaránt gőringi kapzsisággal fosztották ki Európát, bár az Oroszországot
kifosztó németekhez képest talán valamivel több jogalapjuk volt. A birodalmi
elit igencsak megfeledkezett a „bolsevik szerénységről”. A külföldi látogatók
állandóan azt hallották, hogy „Sztálin elvtárs nem tűri az erkölcstelenséget” -
pedig mindig úgy gondolta, semmi kivetnivaló nincs abban, ha a hódítók szert
tesznek némi hadizsákmányra és helyi nőkre. Sztálin jót nevetett a tábornokai
kéjnőiről és csicskásairól szóló történeteken, a levéltári anyagok azonban azt
bizonyítják, hogy asztalát elárasztották a korrupcióról szóló feljelentések;
néhányat félre is tett, hátha később még hasznát veszi. A fosztogatás régi
illemszabálya - miszerint a tisztek fosztogattak, majd a zsákmány egy részét
leadták feletteseiknek - kedvezett a marsalloknak. Néhányan azonban még erre a
kedvezményre sem tartottak igényt. Golovanov légimarsall - Sztálin egyik
kedvence - például egyszerűen kiürítette Goebbels egyik vidéki kastélyát, majd a
zsákmányt repülőn Moszkvába szállíttatta. Igaz, a tett később a karrierjébe
került.
A zsákmányt a katonák fedezték fel, ám az igazi húsos falatok a csekistáknak
jutottak. Gagrában Berija zsákmányolt motorcsónakok egész flottájával vette le a
lábáról a női sportolókat. Abakumov olasz sportkocsikkal furikázott
Moszkvában, miközben Németországot gőringi szertelenséggel fosztogatta:
még repülőgépeket is küldött Berlinbe, hogy patyomkini mennyiségű
fehérneműt és egész áruháznyi kincset szállíttasson haza. A hazaúton repülőgépe
leszállt Olga Csellovánál - német filmsztár és nemzetközileg is ismert rejtélyes
nő - egy kötetlen találkozóra. Amikor Tatjana Okunevszkaja (akit Berija már
megerőszakolt) visszautasította közeledését, hét évet kapott a Gulágban. Sztálin
emberei tobzódtak a korrupcióban. Az élelmiszer- és az italkészlet, valamint az
ingatlanok Vlaszik felügyelete alatt álltak, így aztán szeretőit állami nyaralókban
kényeztette, ahol züllött festőművészek, rossz hírű csekisták és szibarita
bürokraták csatlakoztak hozzá. Az „ágyasok” lakásokat, kaviárt, labdarúgó-
mérkőzésekre jegyeket és a Vörös téri felvonulásokra szóló meghívókat kaptak,
és limuzinokkal autózhattak. Vlaszik Sztálinról készült fényképekkel és
potsdami térképekkel csábította el barátai feleségeit. Még Sztálin potsdami
villáját is megdézsmálta: száz darab porcelánt, zongorákat, órákat, autókat,
három bikát és két lovat is eltulajdonított, amelyeket MGB-vonatokkal és
repülőgépekkel szállíttatott haza. A potsdami konferencián ivással, bujálkodással
és lopással töltötte ideje nagy részét. Sztálin dácsáiban az étel óriási mértékű
pazarlása rendszeressé vált. Vlaszikot nemsokára fel is jelentették
kaviárüzérkedés vádjával. Valószínűleg Berija keze lehetett a dologban, amire
viszonzásul Vlaszik is feljelentette őt. Vlaszikot 1947-ben majdnem le is
tartóztatták, ám Sztálin hagyta, hogy kimagyarázza magát: „Az étkezés
időpontját állandóan váltogatta [Sztálin], ezért az ételek egy részét nem
használták fel. A személyzet tagjai szétosztották maguk között.” Sztálin
megbocsátott neki, és az addiginál kevesebb élelmet rendelt. Vlaszik
megtarthatta állását. Vlaszik szeretői azonban - Berija bérenceihez hasonlóan -
jelentgették az ügyeket Abakumovnak; akit MGB-beli riválisa, Szeröv tábornok
szintén megvádolt, mégpedig korrupcióval és kicsapongással. Sztálin félretette a
leveleket, hátha később felhasználhatja őket. Egyes feltételezések szerint Szeröv
még a belga király koronáját is ellopta. Ekkoriban a kéjnők, a kerítők és az
MGB-tábornokok körhintaszerűen informálták egymást a szexuális
kicsapongásokról és házasságtörésekről.
***
Sztálin hatalmasságai ekkor már privilégiumok egész sorát élvezhették.
[253]
Irodáikat finom perzsaszőnyegek és nagyméretű olajfestmények díszítették.
Házaik rendkívül fényűzőek voltak; például Szergej Alekszandrovics
nagyherceg egész palotája a moszkvai főnök birtokában volt. Sztálin maga is
elősegítette az új birodalmi korszak eljövetelét, hiszen Jaltában II. Miklós
Livadia- és Voroncov herceg Alupka-palotáit is magának foglalta le. „Hozasd
rendbe ezeket a palotákat! - írta Sztálin Berijának 1945. február 27-én. - A
dolgozó emberek birtokba veszik őket.” Annyira megtetszett neki III. Sándor
Krím-félszigeti, szosznovkai palotája, hogy még egy dácsát is építtetett oda -
ahol mindösszesen egy alkalommal tartózkodott. Attól kezdve a hatalmasságok
és gyerekeik az MGB 9. osztályán keresztül sorba foglalták le maguknak a
palotákat. Sztyepan Mikojan Voroncov palotájában töltötte mézesheteit, Sztálin
pedig a Livadiában nyaralt. A családok az állami légitársaság különleges
gépeivel repültek délre. Szergo Mikojan emlékezett, hogy egyszer
Poszkrjobisevvel együtt repült. A gyerekek élvezték kiváltságaikat, ám példát
kellett mutatniuk, és követniük kellett a párt elveit. Amikor Zsdanov betiltotta a
jazzt, Hruscsov azonnal összetörte fia kedvenc lemezeit.
Szvetlána Sztálin felfigyelt rá, hogy Mikojanék, Molotovék és Vorosilovék
dácsái „zsúfolásig tele voltak a dolgozóktól kapott ajándékokkal. [...]
Szőnyegekkel, aranyból készült kaukázusi fegyverekkel és porcelánokkal”,
amelyeket úgy szedtek össze az emberektől, ahogy „a középkorban a vazallusok
fizették a sarcot hűbéruruknak”. A hatalmasságok az amerikai Packardok
mintájára gyártott páncélozott ZiSZ limuzinokban utaztak, amelyeket Sztálin
utasítására szirénázó csekista járművek követtek. A moszkvaiak
„kutyalakodalomnak” nevezték ezeket a meneteket.
Mindegyik vezetőnek a rendelkezésére állt egy hadnagy vagy egy ezredes által
irányított különítmény. Ezek az őrök a vezető dácsájában éltek; részben
távolabbi rokonok, részben MGB-informátorok voltak. Olyan sokan voltak,
hogy mindegyik Politbüro-tag saját röplabdacsapatot tudott alkotni, így Be-
rijáék gyakran játszottak Kaganovicsék ellen. Kaganovics azonban nem szeretett
a saját csapatában játszani: „Berija mindig nyer, én pedig a győztes oldalon
akarok állni” - mondta. Az MGB nyelvén a hatalmasságokat „alanyoknak”,
házaikat „tárgyaknak”, az őröket pedig az „alany toldalékainak” nevezték. A
gyerekek sokszor mulattak az olyan mondatokon, mint „az alany úton van a
tárgy felé”. Malenkov a Granovszkij utcából gyakran gyalog ment a Kremlbe,
amely során „toldalékok” egész falanxa vette körül.
A Politbüro asszonyainak ekkorra már saját baute couture tervezőjük volt. A
„top tíz család” mindegyike az MGB egyik osztálya által felügyelt, a Kutuzov
sugárúton lévő stúdióba járt, ahol Abram Lerner (Nyina Hruscsova szerint
Donját Ignatovics) és Nyina Adzubej tervezte a férfiöltönyöket és a női ruhákat.
Lerner tipikus zsidó szabó volt; többek között Sztálin generalisszimuszi
egyenruháját is ő készítette. Ha ő volt a Politbüro Diorja, akkor „az alacsony,
pisze orrú és igen erős”, „egy kolostorban, szerzetesek között” tanult Nyina
Adzubej tekinthető Chanelnek. Mindenfelé Harper’s Baazar és Vogue divatlapok
hevertek. Nyina általában a Vogue-ban vagy a Harper’shen megjelenő Dior
tervezte ruhákról másolta a fazonokat, de gyakran maga is tervezett. Nyina
„legalább olyan jó volt, mint Chanel’ - állította Berija menye, Marta Peskova.
„Aki nem kérdezte meg az árat, annak nem kellett fizetnie - emlékezett vissza
Szergo Mikojan. - Anyám mindig fizetett, ellenben Polina Molotova soha.”
Ennek a szokásnak - mint minden másnak - egy Sztálinnak címzett feljelentés
vetett véget. Sztálin megrovásban részesítette a Politbürót. Asken Mikojan
ezután Anasztasz elé dobta a számlákat, bizonyítva, hogy ő fizetett. Adzubej
[254]
„készítette Szvetlána Sztálin első ruháját”.
A varrónőt Nyina Berija fedezte fel, azonban legjobb kliense az elegáns „first
lady”, Polina Molotova lett. A XIX. század nyugati előkelőségei a cseh Karlovy
Vary nyaralóváros vizeiben áztatták magukat: Zinajda Zsdanova és Nyina Berija
ugyancsak ott pihent, udvartartásával együtt. A „pazar öltözetű, szőrmékbe
burkolózó” Polina „menyétszőrme sálat” viselő lányával gyakori vendégnek
számított a fürdőhelyen, ahova ötvenfős kísérettel, állami repülőgéppel érkezett.
Polina lányát, Szvetlánát, az „igazi bolsevik hercegnőt” naponta saját sofőr vitte
a Külügyi Kapcsolatok Intézetébe, ahol rajta kívül még sokan tanultak az elithez
tartozó gyermekek közül. Az iskolába „mindennap új ruhában”, Chanel No. 5
illatfelhőben úszva érkezett meg.
Sztálin a privilégiumok feletti őrködés jogát továbbra is magának tartotta meg.
Minden vezetőnek ő választott autót. Zsdanov egy páncélozott és egy normál
Pac.kardot, valamint egy ZiSZ 110-est, Berija egy páncélozott Packardot, egy
ZiSZ-t és egy Mercedest, Poszkrjobisev pedig egy Cadillacet és egy Buickot
kapott.
Scserbakovékat, az alkoholizmusban elhunyt moszkvai főnök családját
[255]
rengeteg pénzzel halmozta el. Sztálin rögzíttette: „Adjatok nekik egy
lakást, egy dácsát, továbbá a kremli kórház használati jogát, limuzint, [...]
NKVD-s különleges személyzetet, [...] tanárokat a gyerekeknek.” Scserbakov
özvegyének havi kétezer rubel, fiának egyetemi tanulmányai végéig havi ezer,
anyjának havi hétszáz, nővérének háromszáz rubelnyi járandóságot utaltatott ki.
Emellett egyszeri juttatásként felesége kétszázezer, anyja pedig ötvenezer
rubelnyi összeget kapott. Egy átlagos dolgozó számára ezek az összegek
felfoghatatlanok voltak. Kialakult Sztálin új birodalmi rendje.3
* * *
Vaszilij, „a koronaherceg” új mércét állított fel a korrupció, a kicsapongás és a
kapzsiság terén. Még ha mertek is rá panaszkodni a tisztek, akkor is
különlegesen fogalmaztak: „Közel áll a szovjet néphez az Ön fia.”
Arroganciáján túlmenően ő volt a legrettegettebb udvaronc. Sztálin gyakran
hencegett, hogy fia „még a tűzön is átmenne”, ha azt parancsolná neki. Vaszilij
rettegett a jövőtől:
- Csak két megoldás lehetséges - mondta Artyomnak. - A pisztoly és az ital!
Ha a pisztolyt választom, azzal nagy gondot okozok apámnak. Viszont ha
meghal, akkor Hruscsov, Berija és Bulganyin darabokra fog tépni. El sem tudod
képzelni, milyen az, ha az embernek egy feje felett lebegő karddal élnie.
Szívtelenül elhagyta feleségét, Galinát, és fiát, Szását magával vitte a rakparti
házba. Galina annyira vágyódott Szása után, hogy a dadus titokban találkozóra
vitte hozzá, hogy együtt játszhassanak. Galina félt lakást vagy háztartást kérni
Vaszilijtól, aki nemsokára feleségül vette Tyimosenko marsall lányát,
Jekatyerinát, „egy csinos ukrán lányt”. Az aktuális lakás már nem volt kellően
pazar a generalisszimusz és a marsall sarjainak, emiatt Vlaszik tábornok
Gogolevszkij úton lévő elegáns villáját kérte magának. Németországból Vaszilij
egész „hadizsákmánnyal”, „arany dísztárgyakkal, gyémántokkal, smaragdokkal,
tucatnyi szőnyeggel, rengeteg női fehérneművel, temérdek férfiöltönnyel,
nagykabáttal, szőrmekabáttal, szőrmefelöltővel, asztraháni prémekkel”
megrakott repülőgépen tért haza. Vaszilij háza végül „hemzsegett az aranytól, a
német szőnyegektől és a csiszolt üvegektől”. Olyan sok luxuscikke volt, hogy a
felesége, Tyimosenka apránként adogatta el őket, a pénzt pedig zsebre tette.
Amikor Tyimosenkával kötött házassága is zátonyra futott, egy úszócsillagot vett
feleségül. A szoborszerű szépségű Kapitolina Vasziljevával volt a legboldogabb.
Szvetlána úgy gondolta, Vaszilij talán az anyját keresi feleségeiben, ezért is
szólította őket „mamának”; ráadásul Kapitolina is éppen úgy kontyban viselte a
haját, mint egykoron Nágya.
A moszkvai katonai körzet légiereje Vaszilij parancsnoksága alatt állt, ám a
feladat jócskán meghaladta képességeit. Környezetétől elvárta, hogy apjához
hasonlóan őt is hozjajinnak szólítsák. „Vaszilij nagyon sokat ivott, majdnem
mindennap részeg volt - mondta később segédtisztje. - Volt, hogy hetekig nem
ment be dolgozni, állandóan nők után futkosott.”
A koronahercegek egykor büszkén gyakorlatoztak saját katonáikkal. Vaszilij
azonban más szórakozást talált magának: a nyugati milliomosok fiaihoz
hasonlóan ő is eltökélte, hogy saját futballcsapatát - WS (Légierő) - a liga élére
juttatja. Azonnal elbocsátotta az edzőt, és úgy döntött, hogy visszahozza a
legjobb edzőt, Sztarosztyint, akit korábban Berija egy Sztálin elleni merénylet
vádjával a Gulágra száműzött. Sztarosztyint a tábora parancsnokságára hívatták,
és átadták neki a vertuskát:
- Üdvözöllek, Nyikolaj! Vaszilij Sztálin vagyok.
Sztálin tábornok gépe nemsokára megérkezett, majd Sztarosztyint Moszkvába
repítették, ahol Vaszilij büntetése érvénytelenítéséig akarta rejtegetni.
Abakumov, a Dinamó csapat főnöke egyenesen dühöngött. Az MGB elrabolta
Sztarosztyint. Vaszilij a légierő hírszerzése segítségével visszarabolta.
Abakumov ismét elraboltatta. Amikor Vaszilij telefonon felhívta a minisztert, az
tagadta, hogy bármit tudna Sztarosztyinról, ám neki sikerült üzenetet küldenie
Vaszilijnak, aki ezúttal a légierő biztonsági főnökét küldte érte. Vaszilij aznap
Sztarosztyin társaságában, az állami fülkéből tekintette meg a Dinamó meccsét.
Az MGB fejese veszített. Vaszilij felhívta Abakumov helyettesét, és így kiabált:
- Két órával ezelőtt azt állítottad, nem tudod, hol van Sztarosztyin. [...] Most
itt ül mellettem. Az embereid elrabolták. Jobb, ha tudod, az én családomban nem
[256]
felejtjük el az ilyesmit! Ezt Sztálin tábornok mondja neked! Amikor
Tbiliszibe látogatott, berúgott, majd részegen, nagy felfordulást keltve a város
utcái felett repkedett egy vadászrepülővel. Ha valami nem tetszett neki, akkor a
tiszteket egyszerűen feljelentette Abakumovnál vagy Bul-ganyinnál. Mások
számára az jelentette az egyetlen megoldást, ha Vaszilijt magánál Sztálinnál
jelentik fel:
„Kedves Joszif Visszarionovics, kérem, mondja meg Vaszilij Jozsifovicsnak,
hogy hagyjon békén” - írta N. Szibitov, a légierő tisztje, aki először látta meg a
Moszkva felé közeledő német tankokat. „Tudnék neki segíteni.” Szibitov azt is
leírta, hogy Vaszilij folyton nagy nevekkel dobálódzik. „Amikor apám elfogadta
ezt a pozíciót, azt akarta, független vezetés alatt dolgozzam” - panaszkodott a
tiszt.
Vaszilij pontosan úgy viselkedett, mint aki csekisták között nőtt fel. Amikor a
parancsnokságán egy „ellenséget” lepleztek le, saját lakásában egy rögtönzött
kínzókamrát létesített. Az áldozat „talpát vékony rúddal kezdte ütlegelni”,
egészen addig, amíg az egész esemény dorbézolásba nem csapott át.4
* * *
Néhány nappal Zsukov száműzetése után a gyomorrákban szenvedő Kalinyin
elnök állapota rosszabbodott. Sztálin kedvelte Kalinyin Papát, személyesen
szervezte meg abháziai pihenését. A helyi főnököt „maximális gondoskodásra”
utasította, testőreinek pedig megparancsolta, hogy megfelelően törődjenek vele.
Alkalmanként azért még mindig gyötörte a félvak Kalinyint, amiért a Papa a
húszas években szakadárként két évtizedre kilépett az aktív kormányból. Amikor
Tito egy banketten cigarettával kínálta meg Kalinyint, Sztálin rámordult:
- Nehogy elfogadd azt a nyugati cigarettát! - Kalinyin „zavarában kiejtette
remegő ujjai közül”.
A hetvenegy éves Kalinyin házvezetőnőjével és két örökbe fogadott
gyermekével élt együtt, míg imádott felesége munkatáborban sínylődött. A halál
közeledtét érző Kalinyin így fordult Sztálinhoz:
„Nyugodt vagyok országunk sorsát illetően, [...] és csak egy dolgot
kívánhatok. Továbbra is maradjon meg hatalmad és erőd, hiszen ez a szovjet
állam sikerének garanciája - kezdte levelét. - Két személyes kéréssel fordulok
hozzád. Bocsáss meg Jekatyerina Ivanovna Kalinyinának, és nővéremet jelöld ki
két árva gyermekem felnevelésére. Teljes szívemből búcsúzom, utoljára. M.
Kalinyin.” Sztálin, Malenkov és Zsdanov szavazással eldöntötte, hogy mivel
teljesült a megbocsátás szokásos feltétele - vagyis az asszony bevallotta bűnét -,
megbocsátanak neki.
„Szörnyű dolgokat tettem, amikért súlyosan megbűnhődtem, [...] de sohasem
voltam a Kommunista Párt ellensége, kérem, bocsássanak meg nekem!”
„Megbocsátunk, és azonnal szabadon engedjük. A rabot azonnal Moszkvába
hozatni. J. Sztálin.”
 Kalinyin június 24-ei halála előtt rendkívüli és megrendítő levelet küldött
Sztálinnak, ugyanis szükségét érezte, hogy a bolsevik megváltást is elnyerje.
„A halálra várva [...] el kell mondanom, hogy az ellenzékben soha senki nem
fordult ellenségesen a párt felé. Ez talán meglepő lehet, hiszen néhányukkal jó
viszonyban voltam. [...] Ennek ellenére kritika ért, és többé nem bíztak bennem,
[...] mert Jagoda mindent megtett, hogy gyanúba keverjen, és ellenzékiként
tüntessen fel.” Ezután felfedett egy huszonkét éven át őrzött titkot. „A Lenin
halála utáni évben - a Trockijjal való összetűzést követően - Buharin meghívott a
lakására, hogy megmutassa vadásztrófeáit, majd megkérdezte, mi a véleményem
a »Sztálin nélküli irányításról. Ilyesmi még csak meg sem fordul a fejemben,
feleltem. Sztálin nélkül minden értelmetlen. [...] Lenin halála után Sztálin
irányelveiben hittem. [...] Zinovjevet tartottam a legveszélyesebbnek.” Ezután
ismét megkérte Sztálint, hogy gondoskodjon nővéréről és gyerekeiről, „ezt a
levelet pedig küldesse a levéltárba”.
A fényképészek a temetésen mind Sztálin körül nyüzsögtek, aki a koporsóra
mutatva így szólt:
- Kalinyint fényképezzék!5
* * *
Sztálin szeptember 8-án nyaralni ment, Molotov pedig a világot járva az új
Európáról folytatott tárgyalásokat a szövetségesekkel. Párizsban megvédte a
németországi szovjet érdekeket, miközben Molotov az egyre erősödő nyugati
ellenállás dacára továbbra is igyekezett kiterjeszteni fennhatóságát Líbiára. Ügy
tűnik, Sztálin ekkor még mindig abban reménykedett, hogy a korábbi
szövetségeseivel folytatott tárgyalások során megszilárdíthatja pozícióját.
Sztálin Druzskov vagy Insztancija álnéven dicsérte Molotov kitartó
ellenszegülését. Molotov is nagyon elégedett volt magával. Amikor a francia
díszszemlén csak a második sorba ültették, azonnal elhagyta a pódiumot, amiért
utólag Sztálintól kért megerősítést: „Nem biztos, hogy helyesen cselekedtem.” ,
Jól döntöttél - felelte Sztálin. - A Szovjetunió méltóságát nemcsak nagy, hanem
apró dolgokban is meg kell védeni.”
„Kedves Polinkám! - kezdte levelét az öntelt Molotov. - Üdvözöllek! Küldök
néhány újságokban megjelent képet, amelyeken láthatod, ahogy távoztam a
vasárnapi parádéról! Mellékeltem a Paris-Midit, amelyben három kép is látható
rólam. Az első, amikor a tribünön vagyok; a második, amint elindulok; a
harmadik, amikor már elhagytam a tribünt, és beszállok az autómba. Ölellek s
csókollak! Adj egy csókot Szvetuszjának a nevemben!” Molotov ezután New
Yorkba, egy másik ülésre repült, amelyet Sztálin a gagrai Hideg Patakból
felügyelt szigorúan. Sztálint sokkal jobban érdekelte a szovjet nagyhatalmi státus
kivívása, mint az olasz jóvátétel. Molotov megszerezte Sztálin kegyeit. 28-án
Sztálin ilyen kedves sorokat írt neki: „Látom, hogy egyre idegesebb és dühösebb
vagy a szovjet javaslat sorsa miatt. [...] Nyugodj meg!” A Vozsgy, látva az
ukrajnai éhínséget és az amerikai rivalizálást, mindenütt csak gyengeséget,
korrupciót és hűtlenséget érzett maga körül.
***
Miközben Molotov diadalittasan írogatta alá a legyőzött nemzetekkel kötött
békeszerződéseket, Sztálin ismét megalázta. Sztálin ekkor már a Tudományos
Akadémia tagja volt, és most Molotovot is hasonló megtiszteltetésben akarták
részesíteni. A Vozsgy az áldását is adta. Molotov köszönetképpen sürgönyt
küldött az Akadémiának, amelyet Sztálin is elolvasott. „Megdöbbentem
táviratod láttán. [...] Tényleg ennyire érdekel a tiszteletbeli akadémiai tagságod?
És mire véljem az »őszinte tisztelettel, Molotov« aláírást? Soha nem gondoltam
volna, hogy ennyire érzelgőssé tesz egy másodrangú ügy. [...] Ügy vélem, hogy
egy hozzád hasonló, legmagasabb szintű államférfinak több méltósággal kellene
viselkednie.” Sztálin dühöngött, amiért népe éhezett, a harminchármas éhínség
[257]
megismétlődésétől tartott. Eleinte csak viccelődött a dolgon. Az egyik
tisztviselőt például „Táplálkozási Zavar elvtársnak” szólította. Azonban amikor
Zsdanov is jelentést tett az éhínségről, Sztálin, akárcsak 1932-ben, Hruscsovot,
az ukrán alkirályát vádolta: „Félrevezetnek téged...” 1946-ban 282 ezer, 1947-
ben 520 ezer ember halt éhen. Sztálin végül az ellátás mesteréhez, Mikojanhoz
fordult, de az állami ellenőrzési miniszterként tevékenykedő Mehliszt az ügy
kivizsgálására utasította:
- Ne bízz Mikojanban, mert jellemtelensége miatt az ellátási részleg már így is
egy nagy tolvajbandává vált!
Mikojan ravaszul bocsánatot kért: „Olyan sok hibát látok munkámban, és
biztos vagyok benne, hogy te is tisztán látod őket - írta Sztálinnak megalázkodó
iróniával. - Természetesen sem én, sem senki más nem vagyunk képesek úgy
átlátni a helyzetet, mint te. Mindent megteszek, hogy tőled tanulva a lehető
legjobban végezzem munkámat. Mindent hajlandó vagyok megtanulni, [...] ami
a vezetéseddel segítheti jövőbeli munkámat.” Molotovhoz hasonlóan többé
Mikojant sem fűzte már belsőséges viszony Sztálinhoz.
Hruscsov az éhínség miatt vált kegyvesztetté: „Gerinctelenség!” - hányta a
szemére Sztálin, majd 1947 februárjában elbocsátotta ukrán első titkári
posztjáról (a kormányfőit azonban megtarthatta). Kaganovics - aki ekkorra már
inkább egy „kövér földesúrra” hasonlított - váltotta fel, aki Kijevbe utazott
rendet tenni. A kegyvesztettség mindig rémisztőén hatott a magas rangú
személyekre: Hruscsov tüdőgyulladást kapott. Neve eltűnt az ukrán újságokból,
kultusza hanyatlott. Kaganovics azonban utasította az orvosokat, hogy a Sztálin
által megvetett nyugati gyógyszerrel, penicillinnel kezeljék Hruscsovot. Ha javul
is az állapota, vajon nem pecsételődött-e meg Sztálin „kedvencének” sorsa?6
 „A CIONISTÁK TELJESEN A HATALMUKBA KERÍTETTEK!”

Ezerkilencszáznegyvenhétben az amerikai külügyminiszter, George

Marshall hatalmas gazdasági segítségnyújtási tervet vázolt fel Európa számára,
amelyet kezdetben még a Birodalom is kedvezőnek ítélt. Molotovot azonnal
Párizsba küldték a részletek kiderítésére. Kezdetben a vezetők úgy vélték, hogy
a kölcsönbérlethez hasonló, feltételek nélküli tervről van szó. Sztálin azonban
rövidesen arra az álláspontra jutott, hogy az elképzelés feltámasztaná
Németországot, és aláásná a kelet-európai szovjet hegemóniát. Molotovnak
eleinte tetszett a len’ és a megállapodás hívének látszott, ám Sztálin
visszautasította Marshallt.
Sztálin és Zsdanov még szorosabbra fogta a gyeplőt Kelet-Európában.
Párhuzamosan Sztálin a zsidó állam létrehozását támogatta, remélve, hogy az
majd közel-keleti szatellit-államként funkcionál. November 29-én támogatóan
szavazott az ENSZ-ben, és ő volt az első, aki elismerte Izraelt. Mihoelszt
Sztálin-érdemrenddel tüntette ki. Mindazonáltal hamar világossá vált, hogy
Izrael nem a szovjetek, hanem az amerikaiak szövetségese lesz.
Sztálin irracionális előítéletei, tökéletes politikai ösztönei és agresszív orosz
érzékenysége nyomán Mihoelsz álma, a zsidó Krím hirtelen baljóslatú cionista-
[258]
amerikai trójai falóvá változott. Cionizmus, judaizmus és Amerika: mind
ugyanazt jelentette Sztálin szemében. Hatalmasságai támogatták: még Sztálin
halála után Hruscsov is úgy nyilatkozott a lengyel kommunistáknak, hogy
„nagyon jól ismerjük a zsidókat, mindannyian kapcsolatban állnak a kapitalista
világgal, hiszen minden országban vannak rokonaik. Ennek ott él egy nagyanyja.
[...] A hidegháború elkezdődött, az imperialisták az SZSZKSZ ellen
szövetkeztek, a zsidók pedig be akartak férkőzni a Krímbe. [...] A Krímbe és
Bakuba. [...] A kapcsolataikon keresztül a zsidók hálózatot létesítettek az
amerikai tervek végrehajtására. Emiatt aztán Sztálin leszámolt velük”. A nézetet
nemcsak Sztálin tanácsaiban osztották. Unokaöccse, Vlagyimir Redensz is
egyetértett azzal, hogy „a bizottság cionista propagandát terjesztett, [...] mintha a
zsidók lettek volna az egyetlenek, akik szenvedtek”. Sztálin antiszemitizmusa
összekapcsolódott hagyományos nacionalizmusával. Az előítéletek azonban a
reálpolitika alárendeltjeként, annak kiegészítéséül szolgáltak.
Sztálin utasította Abakumovot, hogy gyűjtsön bizonyítékokat Mihoelsz és a
Zsidó Bizottság „amerikaiak által irányított aktív nacionalista és szovjetellenes
munkájáról”, különös tekintettel Mihoelsz amerikai útjára, amikor „amerikai
titkosszolgálattal kapcsolatban álló híres zsidókkal vették fel a kapcsolatot”.
Mihoelsz innentől fogva Sztálin kezére játszott.
A zsidó színész, Mihoelsz a sztálinista gólemmel folytatott küzdelmében
magához Sztálinhoz fordult. Felhívta Polina Molotovát - Kaganovics után a
legbefolyásosabb zsidót - , hogy megkérdezze, Zsdanovhoz vagy Malenkovhoz
forduljon inkább.
- Zsdanov és Malenkov nem fog segíteni - mondta Polina. - Minden hatalom
Sztálin kezében van, senki nem tudja befolyásolni. Azt viszont nem javaslom,
hogy írjon Sztálinnak. Nem szereti a zsidókat, nem fog minket támogatni.
A háború előtt Polinának eszébe sem jutott volna ilyeneket mondani.1
Mihoelsz azt a kézenfekvő, ám rosszul időzített döntést hozta, hogy
Szvetlánán keresztül próbálja meg elérni Sztálint. Sztálin azonban már így is
dühös volt lánya zsidó férfiakkal ápolt viszonyai miatt. Kapler után - a Szergo
Berijával be nem teljesedett kapcsolat miatt - Morozovhoz ment feleségül.
Sztálinnak Morozov személyét illetően semmilyen kifogása nem volt, „rendes
fickó”, mondta róla, ám nem harcolt a háborúban, ráadásul még zsidó is. „A
cionisták teljesen a hatalmukba kerítettek!” - mondta Sztálin a lányának.
Malenkov lánya, Volja éppen ekkoriban ment férjhez a Zsidó Bizottság
vezetőjének, Lozovszkijnak a zsidó unokájához. Mihoelsz zsidó Krímről szóló
levelét Molotov továbbította, akinek helyzetét tovább súlyosbította, hogy
feleségének, Polinának a bátyja amerikai zsidó üzletember volt. Az amerikai
ügynökök mindenhova beszivárogtak. A helyzet pedig egyre súlyosbodott.
A zsidó közösséget buzgón védő Mihoelsz megkérdezte Zsenya Allilujevát -
aki ugyancsak közel állt zsidó értelmiségiekhez -, hogy találkozhatna-e
Szvetlánával. Az elitgyerekek azonban mindenkivel szemben nagyon
elővigyázatosak voltak, hiszen sokan szerették volna kihasználni kapcsolataikat:
„Az volt az egyik legrosszabb oldala annak, hogy egy csinomyik lánya voltam,
hogy az ember nem bízhatott a körülötte hemzsegő fiatal férfiakban - mondta
Volja Malenkova. - Sokan akartak feleségül venni. Nem tudom, hogy valóban
engem, vagy inkább apám befolyását akarták-e megkaparintani.”
Allilujevék figyelmeztették Zsenyát, hogy ne ártsa bele magát a veszélyes
zsidókérdésbe: „Mindannyian egy fazékban főttünk - mondta Vlagyimir
Redensz. - Tudtuk, hogy nem lesz jó vége a dolognak.” Zsenya azonban
valószínűleg bemutatta Mihoelszt Szvetlánának és Morozovnak, amiről Sztálin
[259]
azonnal tudomást szerzett, és dührohamot kapott: a zsidók „beeszik
magukat a családomba”. Anna Redensz ismét feldühítette Sztálint, amikor
kiadott egy indiszkrét emlékiratot Sztálin fiatalkori éveiről. A munkában még
Vaszi-lijt is szidta, aki panaszt tett az apjánál. Mihoelsz akarata ellenére
darázsfészekbe nyúlt.
 Sztálin utasította Abakumovot, hogy tárja fel az Allilujevék és az amerikai-
cionista kémrendszer közti kapcsolatot, Szvedanának pedig azt mondta, hogy
Zsenya 1938-ban megmérgezte férjét, Pavelt. Az okosabbak azonnal elváltak
zsidó házastársuktól. Szvedana Sztálin is elvált Morozovtól. A
történelemkönyvek szerint Sztálin utasítására tette, amit még Szvetlána unoka-
testvére, Leonyid Redensz is megerősített. Szvetlána azonban másképpen
nyilatkozott: „Apám soha nem kérte, hogy váljak el tőle”, az újabb interjúkban
pedig már azt is hozzátette, hogy nem volt szerelmes Morozovba. „Azért váltunk
el, mert nem éreztem iránta szerelmet.” Az állítás hihetően hangzik, hiszen
Leonyid Redensz is azt állította: „Sok férfi volt Szvetlána életében. Egyszerűen
megunta Morozovot.” Am Sztálin elárulta Mikojannak, hogy ha „Szvedana nem
válik el Morozovtól, a férfit le fogják tartóztatni”. Szvedana mindenestre
elhagyta Morozovot: „Senki sem hagyott volna ott engem” - mondta a cárevna.
Az is lehet, hogy Sztálin a fiát kérte meg az ügy elrendezésére: „Vaszilij elvette
[260]
Morozov útlevelét - mondta Redensz -, és hozott neki egy újat, amelyben
már nyoma sem volt a házasságnak.”
Abakumov hozzáfogott Allilujevék zsidó köreinek letartóztatásához.
December 10-én letartóztatta a Sztálinhoz egykor olyan közel álló Zsenya Alli-
lujevát, akit „a szovjet kormány vezetője elleni rágalmak terjesztésével”
vádoltak. Zsenya férje, színésznő lányuk, Kira és Anna Redensz is erre a sorsa
jutott. A prominens zsidók sem menekülhettek.
Az Insztancija - az annyira rettegett kremli eufemizmus - mögött rejlő Sztálin
úgy vélte, hogy a zsidó Allilujev-csoportosulás a „külföldi hírszerzés
támogatását élvezve túlságosan nagy érdeklődést tanúsított a szovjet kormány
vezetőjének magánélete iránt”. Sztálin a Mihoelsz elleni vádak kicsikarása
érdekében „speciális meggyőzési módszereket” is engedélyezett. A „francia
birkózást” - ahogy a kínvallatók nevezték - a vad antiszemita pszichopata,
Komarov vezette, aki így szólt áldozataihoz: „Az életed a kezemben van.
Nem ember vagyok, hanem szörnyeteg” - majd hozzátette, hogy „minden
zsidó aljas féreg!”. A sátáni szadistát Abakumov felügyelte, aki utasította, hogy
„ne kímélje” a rabokat.
Goldstein - ő mutatta be Allilujevéknek Mihoelszt - később elmondta, hogy
„gumibottal kezdték verni lágy részeimet és a talpamat, [...] amíg se ülni, se állni
nem bírtam”. Úgy ütötték a fejét, hogy „arcom borzalmasan megduzzadt, és alig
hallottam. Az éjjel-nappali kihallgatásoktól kimerülve, szidalmak és
fenyegetések által megfélemlítve mély depresszióba estem, teljes erkölcsi zavar
lett úrrá rajtam, és bizonyítékokat kezdtem szolgáltatni magam és mások ellen”.
- Azt mondod, Mihoelsz egy gazember? - kiáltott Abakumov.
 - Igen, az - felelte a megtört Goldstein, aki azt is beismerte, hogy Mihoelsz
megkérte, „Szvetlána és Grigorij viszonyának legapróbb részleteit is [...]
jelentsem amerikai barátainknak”. Amikor Sztálin elolvasta a vallomást, be-
igazolódottnak látta Mihoelsz-el kapcsolatos legszörnyűbb félelmeit.
Vlagyimir Redensz tizenkét évesen anyját és apját is elvesztette. Fiatal
unokatestvérei, Zsenya fiai szintén elvesztették szüleiket és nővérüket.
Vlagyimir Olgához, nagyanyjához rohant, aki férje, Szergo 1946-os halála után
is a Kremlben élt. Legnagyobb meglepődésére Olga sosem bocsátotta meg
Zsenyának, hogy olyan gyorsan férjhez ment: „Hála Istennek!” - mondta Zsenya
letartóztatása hírének hallatán, és keresztet vetett. Anna azonban felhívta
Sztálint: „Az ellenség emberei voltak” - felelte neki Sztálin. Amikor a család
felvetette, hogy „valakinek el kell mondania Sztálinnak”, az idős hölgy
felvilágosította őket, hogy „semmi sem történik Sztálin tudta nélkül”. Naiv
módon Beriját vádolták, tudomást sem véve arról, hogy Abakumov kizárólag
Sztálinnak tett jelentést.
Szvetlána megpróbált közbenjárni a „nagynénik” ügyében, de Sztálin
figyelmeztette: „túl sokat beszéltek. Te is mondasz néha szovjetellenes
dolgokat.” Szvetlána első unokatestvére, a szintén letartóztatott Kira Allilujeva
azt állította, hogy Sztálin így szólt lányához: „Ha véded őket, te is börtönbe
kerülsz!” Ettől fogva Szvetlána és Vaszilij tudomást sem vett az Allilujev
gyerekekről.
* * *
Miután Szvetlána ismét egyedül élt, Sztálin a következő vője személyén
kezdett gondolkodni. Közölte vezetőivel, hogy „lánya vagy Sztyepan
Mikojanhoz vagy Szergo Berijához szeretne feleségül menni”. A politbürós apák
megrettentek. A cárevnát nem zavarta, hogy az említett két férfi boldog
házasságban élt feleségével. Sztálin így szólt a kétségbeesett Mikojanhoz és
Berijához:
- Mondtam neki, hogy egyik sem jó. Jurij Zsdanovhoz kell feleségül mennie. -
Ezzel egy időben a szeszélyes, zsarnoki kerítő közölte Jurijjal, hogy vegye
feleségül Szvetlánát.
Július 16-án Sztálin országjáró körútra indult, hogy találkozzon a néppel, és
megnézze a vidéket. 1933 óta nem tett ilyet. Három hónapos tényfeltáró,
egyúttal nosztalgikus nyaralást tervezett. Elképzelése meglehetős kimerültségről
tanúskodik, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy új stílusú, távoli, mégis
mindenható vezető szerepében kíván tetszelegni. A határozatlan Bulganyint bízta
meg a szervezéssel.2
Amíg Abakumov a zsidók kínzásával volt elfoglalva - hogy lerántsa a leplet az
új „amerikai” összesküvésről, és tönkretegye Mihoelszt -, Sztálin páncélozott
ZiSZ 110-esekből álló konvojával Valecska társaságában délnek, Harkov felé
vette az irányt.

 EGY MAGÁNYOS ÖREGEMBER NYARALÁSA

A generalisszimusz utasítást adott, hogy sehol ne várjon rá unalmas

ceremónia. így az egész „mindenféle szenzáció nélkül” zajlott le, „ami nagyon
tetszett Sztálinnak”, írta Vlaszik, aki nagyon kimerítőnek találta az utazást.
Sztálin csak napi két órát aludt, „de jó volt a kedve, aminek mindenki örült”.
Mindent alaposan megfigyelt, és hangsúlyozta, hogy „íróasztala mögül” nem
láthatta volna mindezt.
Még a hétköznapi életet is megízlelhette: Orjol közelében lerobbant az autója.
Sztálin „toldalékaival” körülvéve sétálni indult, majd néhány álló teherautóba
botlott, amelyek sofőrjei mélységesen megdöbbentek, amikor bemutatkozott
nekik. Kurszkban egy helyi csekista lakásán töltötte az éjszakát. Reggel úgy
érezte, hogy ajándékkal kell meglepnie az őt befogadó házaspárt, és egy
parfümöt helyezett az asszony fésülködőasztalára. Harkovnál észrevette, hogy az
emberek még mindig óvóhelyeken laknak. Valecskának elárulta, hogy ez
mélységesen feldühítette. Amikor az éppen kegyvesztett Hruscsov megérkezett,
megnyugtatta Sztálint, hogy az éhínségről szóló híreket eltúlozták, és egy lédús
dinnyével ajándékozta meg. Valecska naivan elhitte, és Szvetlánának azt
suttogta, hogy „apádat, minden ember atyját” félrevezették!
Végül Vlaszik legnagyobb örömére Sztálin végre egy különleges vonatra
szállt, amely Jaltába vitte. Valószínűleg a Livadiában szállt meg, majd a Molotov
nevű hajóval Szocsi felé vette az irányt. Az idő gyönyörű volt, az utasok pedig
nagy izgalomba jöttek utastársuk láttán. Vlaszik, az udvari fényképész olyan sok
képet készített, hogy a „mindig érzékeny” Sztálin meg is jegyezte:
- Vlaszik teszi a dolgát, de róla senki sem készít fényképet. Valaki
fényképezze le velünk!
Sztálin sétálgatott Szocsiban; a nyomában Vlaszik és Poszkrjobisev lépdelt,
akiket a part mentén nyaraló tömeget visszatartó testőrök követték. Amikor
néhány gyerek az autója köré gyűlt, felajánlotta, hogy elviszi őket a helyi
kávézóba, a Riviérába. Az egyik kislány sírni kezdett, mert nem jutott neki
édesség. Sztálin a térdére ültette, és felajánlotta, hogy válasszon, amit csak
szeretne.
Vlaszik állta a számlát, majd a gyerekhez fordult, és így kiáltotta el magát:
- Gyerekek! Úttörőéljenzést kérek Sztálin elvtársnak! - A „hip-hip-hur-rá”
szovjet változata hangzott fel. Sztálin a „gyerekek ütemes éljenzése közben”
integetett.
***
Ezután Sztálin időskorának kedvenc helyére, Abháziába hajtottak. Sztálin
úgy hitte, hogy az itteni levegő és étel hosszú életet ad az embernek:
- Emlékszel, hogy megdöbbent J. B. Priestley angol író, amikor találkozott
egy százötven éves abháziai paraszttal? - kérdezte. - Ha én is itt élnék, talán én is
[261]
megérném a százötven évet!
Sztálin gyakran mondogatta Molotovnak, mennyire hiányzik neki szülőföldje.
Mindig az orosz embereket tartotta birodalma összetartó erejének,
dinamizmusuk segítségével ők építették a bolsevizmust, és éltették dicsőségét.
Sorsa és végzete orosz volt. Vaszilij azonban így nyilatkozott egyszer: „Papa
egykor grúz volt.” Saját eloroszosodását azonban nagyon eltúlozták.
Élet- és gondolkodásmódja továbbra is grúz maradt. Grúzul beszélt, grúz
ételeket fogyasztott, grúz népdalokat énekelt, a helyi főnökökön keresztül
személyesen irányította Grúziát, befolyásolta a helyi politikát. Hiányoztak neki
gyermekkori grúz barátai, és élete utolsó nyolc évének közel felét saját grúz
csodabirodalmában töltötte.
Sztálin központi nyaralója a Hideg Patak lett, de új házakat is választott
magának. Sokan tartják házait komornak. A faborítás valóban elég borús, ám ha
az ember nyáron látogat oda, gyönyörű látványban lehet része. Sztálin általában
a verandán evett és dolgozott. A nyaralók mindegyikét virágokkal teli, buja
kertek övezték; szeretett itt sétálgatni. A házak megválasztásában az elsődleges
szempont a kilátás volt: mindegyikből lélegzetelállító látvány tárult elé.
Ezután egyre több időt töltött Szuhumiban, a zöldellő Dedra parkban épült
műbarokk vidéki kastélyban, ahol egykor Mandelstam bámulta, ahogy Jezsov
hopakot táncolt. A harmincas években szívesen pihent Novij Afonban, a Lakóba
által épített kis dácsában. Mostanra egy egyszintes, gyönyörű tengeri kilátással
rendelkező kubai jellegű villát is építtetett a régi mellé. A távoli Rica-tó mellett
egy KB-szanatórium is működött, amit csak egy habzó, sebes folyó által kivájt
szurdok mentén haladó, hosszú úton lehetett megközelíteni. 1948-ban új házat
[262]
építtetett a régi mellé.
Sztálin szabadon válogathatott a számtalan állami dácsa közül: Moszkva körül
öt, a Krímben több - beleértve két cári palotát is -, Grúzia területén három és
Abháziában öt olyan dácsa volt, amit rendszeresen használt. Legalább tizenötnek
állandó személyzete volt. Mindezek ellenére sok tekintetben megmaradt
vándorló, vakmerő, fiatal grúz forradalmárnak. Általában Poszkrjobisev kísérte,
akihez légi úton mindig eljuttatták a legfrissebb KB-dokumentumokat. Kedve
szerint hívatta magához a vezetőket, táviratokat küldözgetett szét a világba, még
nyaralása közben is kezében tartotta az irányítást.
* * *
 Volt egy rituálé, amit a kezdeti időktől fogva elvégzett: Lenin halotti
maszkját kuncevói dácsájának egyik falára akasztotta, és lámpával világította
meg, akárcsak egy szentképet. A nyaralásaira is mindig magával vitte. Utasította
Orlov parancsnokot, hogy „a legjobban látható helyre akassza”.
Amint megérkezett valamelyik dácsába, a grúz hatalmasságok egy időben a
közeli nyaralóikba költöztek, várva, mikor hívja őket Sztálin. Abakumov mindig
készenlétben állt, hogy az első szóra délre repüljön a legújabb kihallgatásokkal
kapcsolatos hírekkel. Ha a Politbüro tagjai hajba kaptak, salamoni módon tett
igazságot. A vezetők rettegtek, hogy Sztálinnal kell nyaralniuk, ami Hruscsov
szerint „még a vacsoráknál is rosszabb”; neki egyszer például egy egész hónapot
ki kellett bírnia. Az ukrán éhínséggel és szeparatizmussal küzdő Hruscsov a
lábadozása alatt is kegyvesztett maradt. Sztálin megparancsolta Kaganovicsnak,
hogy tartsa szemmel Hruscsovot, és a nacionalizmusnak még a gyökerét is irtsa
ki Ukrajnában, amire a húszas évek végén egyszer már sor került. Hruscsov és
Kaganovics, a két szövetséges szoros viszonyban állt egymással, családjaik
minden hétvégén közösen mentek sétálni. Elkerülhetetlen módon azonban
nemsokára halálos ellenségek lettek.
Mindketten Sztálinhoz fordultak, aki a Hideg Patakba hívta őket. Sztálin
vacsora és mozi nézés közben további ellenségeskedést szított, majd kibékülésre
kényszerítette őket, és Kaganovicsot Ukrajnából visszaküldte Moszkvába.
Kelet-európai vazallusai - különösen Gottwald, Bierut és Hodzsa - nem
merték visszautasítani Sztálin meghívásait. Két kedvence vendége azonban a két
helyi főnök volt. Sztálin az ő társaságukban tudott a legjobban kikapcsolódni,
egyrészt azért, mert mindegyikük a harmincas évei közepén járt, másrészt pedig
mert mindketten grúzok voltak. Jobban megbízott bennük, mint saját
gyermekeiben. Istenként tisztelték Sztálint, aki atyai gondoskodással fordult
feléjük.
A grúz főtitkár, Kandid Csarkviani „kétnaponta” meglátogatta Sztálint. Jó
viszonyuk alapja volt, hogy Sztálinnak egy Csarkviani nevű pap tanította meg az
ábécét (igaz, nem volt Kandid rokona). Sztálin annyira megbízott Csarkvianiban,
hogy még az alvásrendjét is elárulta neki. Egyszer, amikor Kandid egy olyan
grúz hercegről mesélt neki, aki naponta váltotta alsóneműjét, Sztálin megmutatta
neki szekrényét, amelyben „fehér pamut alsónadrágok” sorakoztak.
- Egy herceg esetében nem nagy ügy, de én paraszt létemre is így cselekszem -
mondta Sztálin.
Másik bizalmasa a könyörtelen, jól fésült és jóképű abháziai főnök, Akaki
Mgeladze volt, akit „Farkas elvtársnak” becézett. Csarkvianit irodalomtudása,
Mgeladzét pedig politikai ármánykodásai miatt kedvelte. Néha próbára tette
Mgeladzét, hogy vajon képes-e autóval a szuhumi irodájától tizenhét perc alatt
eljutni a dácsába. Csarkviani és Mgeladze - elődjeikhez, Berijához és Lakobához
[263]
hasonlóan - gyűlölték egymást.
Valecska, Vlaszik és Poszkrjobisev - akik mind a közeli dácsákban laktak -,
valamint a gyorsíró és a rejtjelszakértő tartozott még az állandó társaságához. A
„szomorú arcú, forgó szemű és ravasz” Poszkrjobisev mindennap szétválogatta a
Moszkvából repülőgéppel érkező iratokat, majd felvitte őket a villába.
Poszkrjobisev - akit Sztálin akkortájt „főparancsnoknak” becézett - védte a
generalisszimuszt a nemkívánatos telefonhívásoktól. Amikor Mikojan 1947
októberében telefonált, Poszkrjobisev lehordta:
- Már megmondtuk, hogy ne zavard többet Sztálin elvtársat ezzel az ügygyei
kapcsolatban, erre újból hívogatod!
A kívülállók számára, akiknek a Politbüro volt a szent és sérthetetlen, ez
roppant rosszulesett.
Sztálin a szabadban vagy a verandán, a nyári lakban, esetleg a Rica-tó mellett
újságolvasás közben evett. Mindenhol fellapozott újságok, könyvek és
papírhalmok hevertek szanaszét. Mielőtt délnek vette volna útját, így írt
Poszkrjobisevnek:
„Szerezd be a következő könyveket! Sztálin. Goethe levelezése, A francia
forradalom költészete, Puskin, Konsztantyin Szimonov, Shakespeare, Herzen, A
hétéves háború története és Peter Scott-tól a Tengeri hadviselés, 1939-1945T
Ekkoriban is késő éjjelig dolgozott, csak azután kezdett vacsorázni. Vlaszik és
Poszkrjobisev nem mindig csatlakozott Sztálinhoz, ám a kabinetfőnök gyakran
hívott vendégeket a rettegett szavakkal: „Sztálin várja.”
Amikor Poszkrjobisev az ajtóhoz kísérte okét, Sztálin így viccelődött:
- Hogy van a mi főparancsnokunk?
A lebarnult, ősz hajú, kopaszodó, vékony arcú, elhízott, csapott vállú, szafari-
ruhához hasonló öltönyt viselő Sztálin udvarias grúz földesúrként, a verandán
köszöntötte vendégeit. Nagy forróságban a Hideg Patak teraszán vízpermetezőt
állítottak üzembe, amely hűtötte a levegőt, és a tetőt is benedvesítette.
A házvezetőnőnek néha a kert felé kellett irányítania a vendégeket, ahol
Sztálin ásott, vagy éppen citromfái között Vlaszik tábornok kíséretében
gyomlált.
- Megmutatom, hogy kell dolgozni!
Büszke volt citromfáira és rózsáira, „imádta a természetet”, írta Mgeladze.
Kedvenc virága azonban a mimóza, az érintésre összehúzódó növény volt, ami
önmaga egyfajta metaforájaként is szolgált. „A mimóza az első virág, ami
megérzi a tavasz közeledtét - mondta Mgeladzénak. - A moszkvaiak annyira
szeretik, hogy hajlandóak hosszú sorokat is végigállni érte. Gondolkodj azon,
hogyan termeszthetnénk több mimózát, hogy a moszkvaiak boldogabbak
legyenek!”
Gyakran sétálgattak együtt, néha még Szuhumin is keresztülbaktattak, ahol
Sztálin különböző kérdéseket tett fel a gyerekeknek, mint például: „Mi leszel, ha
nagy leszel?”
* * *
Sztálin a szabadban megrendezett grúz lakomák során is maga bontotta fel az
üvegeket. A „végtelen étkezések” kínszenvedést jelentettek a hatalmasságoknak,
ám a fiatal grúzokat lenyűgözték. Térképeket nézegettek, birodalmakat
csodáltak, múltbeli személyiségekről beszélgettek, vicceket meséltek, és
pohárköszöntőket mondtak. Poszkrjobisev Sztálinra emelte poharát, aki
elpusztította Buharint és Rikovot:
- Helyesen cselekedtél, Sztálin elvtárs, ha győztek volna... - Poszkrjobisev
még ilyen könnyelműséget is megengedhetett magának. Sztálin gyakran nevezte
ki tamadának. - Most pedig igyatok az egészségemre! - szólt Poszkrjobisev, és
Sztálin engedelmeskedett.
Molotov szándékosan magasztalta Sztálint:
- Ha nem lenne Sztálin - kezdte pohárköszöntőjét Vasülepű az SZSZKSZ nem
győzte volna le Trockijt, nem nyerte volna meg a háborút, nem lenne
atombombája, és nem hozhatott volna létre ekkora szocialista birodalmat!
A dicséret tetszett a vendéglátónak. A lakoma gyakran ordenárévá fajult,
különösen ha a Politbüro tagjai vagy külföldi vazallusok érkeztek vendégségbe;
ha grúzok voltak a meghívottak, az alkalom sokkal vidámabb és nosztalgikusabb
formát öltött.
Ha Sztálin énekelt, Poszkrjobisev és Vlaszik mint két jól nevelt kórista fiú
énekelt a háttérben. A vendégek vacsora után is, általában egész éjszakára
maradtak. Sztálin néha félelmetesen kedves tudott lenni: amikor Mikojan
testvére, Artyom - a MiG (Mikojan-Gurevics) repülőgépek tervezője -
torokgyulladása miatt ágyba kényszerült, éjjel arra lett figyelmes, hogy valaki
bemegy a szobájába, és óvatosan betakarja. Döbbenten vette észre, hogy Sztálin
az.
Egy dolog azonban minden vendégben közös volt: mindenki el akart
menekülni az ideges, vad, időnként veszélyes dührohamokban kitörő, önsajnáló
öregember elől, aki állandóan az unalmas visszaemlékezéseit mesélte.
Szakadatlan buzgalommal és kreativitással igyekeztek menekülni teljhatalmú,
túlzottan érzékeny vendéglátójuk elől, anélkül hogy megsértenék. Ezek a
próbálkozások aztán vicces témát szolgáltattak a véget nem érő éjszakákra. 1
Abban az évben Szvetlána volt az első vendég, aki három hetet töltött saját kis
házában. A Malenkovval és Berijával folytatott gyötrelmes vacsorákat
egyszerűen unalmasnak találta. O valamivel könnyebben tudott elszabadulni, de
neki is meg kellett küzdenie: egy alkalommal, amikor Molotovval, Mikojannal
és Csarkvianival vacsorázott, hirtelen apjához fordult:
- Hadd menjek vissza Moszkvába!
- Miért sietsz ennyire? - válaszolta sértődött apja. - Maradj még tíz napot!
Ennyire unatkozol itt?
- Apám, sürgős lenne! Engedj el, kérlek!
Sztálin egyre dühösebb lett.
- Hagyd abba! Maradsz!
Szvetlána nemsokára újból kezdte.
- Menj, ha akarsz! - mordult rá Sztálin. - Úgysem tudlak visszatartani.
Sztálin számára nem volt egészen világos, hogy politikai gyilkosságai
mennyire megmérgezték világát. Valamit azért mégis érezhetett, hiszen
egyszer így szólt Szvetlánához: „Nem idegennél vendégeskedsz!” Szvetlána
Zsdanov érkezésekor még mindig ott volt, de aztán sikerült elmennie, s hagyott
egy meleg hangvételű levelet „Apának”, amelyre az így válaszolt:
„Szia, Szvetka! [...] Jó, hogy nem felejtkeztél meg apádról. Jól vagyok. [...]
Nem vagyok magányos. Küldök neked egy kis ajándékot, mandarint.
Csókollak.”
Zsdanov azért érkezett, hogy segítsen Sztálinnak kidolgozni Kelet-Európa
irányításának elveit. Molotov tárgyalási kísérlete a Nyugattal a Marshall-terv
visszautasításával lezárult. Ekkorra Zsdanov egyre nagyobb befolyásra tett szert,
nemcsak kül-, hanem belpolitikai téren is; talán mindjobban megtalálta a közös
hangot mesterével. Kettejük viszonya szinte apa-fia jellegű volt. Sztálin tanári
megjegyzésekkel irkálta tele Zsdanov beszédeit: „Tegyél bele Lenin-idézeteket!”
- írta egyik beszédtervezetére barna ceruzával.
Zsdanovnak a vasfüggöny ideológiai alapjául is szolgáló és Európát negyven
évre „két táborra” osztó beszédét ketten írták meg. Sztálin, válaszul a Marshall-
tervre és Tito független Jugoszláviájára, az új Kommunista Internacionálé, a
Kominform létrehozására utasította Zsdanovot, hogy így szilárdítsa meg kelet-
európai hegemóniáját.
Ezután Zsdanov gyűlölt riválisával, Malenkovval - akit nemrégiben
alacsonyabb pozícióba helyeztek - egy lengyel városba, Szklarska Porebába
repült. A Lengyelországtól egészen Jugoszláviáig uralkodó kommunista pártok
gyülekezete már várta Moszkva utasításait. A konferenciára egy titkosrendőrségi
szanatóriumban került sor. Maga Zsdanov és a küldöttség többi tagja az épület
emeletén szállt meg. Zsdanov a szeptember 25-ei, „két táborról” szóló beszéde
után is birodalmi alkirályi arroganciával beszélt. Amikor Berman, az egyik
lengyel vezető (aki Molotovval keringőzött) a Kominformmal kapcsolatos
kételyeinek adott hangot, Zsdanov arrogánsán így felelt:
- Nehogy fölényeskedni próbáljon! Mi Moszkvában sokkal jobban tudjuk,
hogyan kell alkalmazni a marxizmus-leninizmust!
„Filipov elvtárs”, vagy inkább a nyaraló Sztálin minden lépés megtétele előtt
utasította „Szergejevet és Boriszovot” (Zsdanovot és Malenkovot) arról, hogy
mit is tegyenek. Ez volt Zsdanov karrierjének csúcsa és legnagyobb eredménye -
ha annak lehet nevezni. Szerencsére az ülést egy szanatóriumban tartották,
ugyanis a végére a „zongorista” alkoholizmusa és szívproblémái miatt teljesen
összeomlott. Győzedelmeskedett ugyan Molotov, Malenkov és Berija fölött, de
saját magán nem tudott úrrá lenni. A mindössze ötvenegy éves Zsdanov
kimerült; tudta, hogy „nem elég erős ahhoz, hogy Sztálin utódja legyen. Soha
nem akart hatalmat” - állította fia. Visszarepült a tengerpartra, Sztálin közelébe,
hogy ott pihenjen. Gyakran hívták egymást telefonon, de aztán szívrohamot
[264]
kapott.
Zsdanov betegsége hatalmi vákuumot hozott létre, amelyet Malenkov és
Berija azonnal be is töltött. Annyira közel kerültek egymáshoz, hogy
novemberben közös levelet írtak Sztálinnak: „Nagyon boldoggá tesz minket,
hogy a Te irányításod alatt dolgozhatunk. [...] Őszinte híveid, L. Berija és G.
Malenkov.” Barátságukat azonban politikai érdekek tartották össze: Berija
valójában „gerinctelen [...] bakkecskének” tartotta Malenkovot. Zsdanov is
észrevette kettejük felemelkedését, még a fiának is megjegyezte: „Klikk jött
létre.” Decemberig pihent ugyan, de túl gyenge volt ennek a csatának a
megvívásához.2
* * *
Miután a nemrégiben megalázott Molotov és Mikojan is pozícióban maradt,
Sztálin hirtelen magányosnak kezdte érezni magát. Fiatalok társaságára vágyott.
Berija szerint - fia elmondása alapján - Sztálin csak tettette a magányosságot.
Azért akarta maga körül tudni politikusait, hogy „rajtuk tarthassa szemét, nem
pedig a magánytól való félelem miatt”. Ez azonban nem szolgáltat kellő
magyarázatot a jelentéktelen fiatalok társasága utáni vágyára. „Miközben
mindenki a mindenben lángeszű, nagy emberről beszél - mormogta Sztálin
Golovanovnak -, nincs egy ember, akivel megihatnék egy csésze teát.”
Zsdanovot egyik látogatása alkalmával fia, Jurij, a Sztálin számára ideálisnak
vélt vő is elkísérte. Sztálin gyakran telefonált Jurijnak, hogy tanácsokat adjon
neki:
- Ügy hallom, sokat foglalkozol politikával - mondta egyszer Jurijnak. - Meg
kell mondanom, a politika mocskos dolog. Nekünk vegyészek kellenek!
Jurij képzett kémikus volt, de filozófiából is szerzett diplomát.
 Egy alkalommal a huszonnyolc éves Jurij és egyik nagynénje a Fekete-tenger
partján, a gagrai dácsa mellett hajtott el, amikor meglepetésükre néhány őr
közeledett futva:
- Sztálin elvtárs hívatja, Zsdanov elvtárs! - mondták.
Jurij megüzente, hogy nagynénjével van. Az őrök visszarohantak.
- Mindketten meg vannak hívva.
A verandán a napbarnított és kipihent Sztálin várta őket. Miután apja
egészsége után érdeklődött, Sztálin bort töltött, és rátért a lényegre:
- A pártnak kellene dolgoznod.
- Sztálin elvtárs! - felelte Jurij. - Egyszer ön azt mondta nekem, hogy a politika
mocskos dolog.
- Már más korban élünk. Változnak az idők. Dolgozol a pártnak, utazol, és
ellenőrződ a vidéket. Megtanulod, hogyan hozzuk döntéseinket, és hogyan
állnak azoknak rögtön ellen.
- Előbb meg kell beszélnem anyámmal és apámmal - mondta Jurij Zsdanov,
aki jól tudta, hogy egyetlen hatalmasság sem akarta gyerekét Sztálin udvarának
kígyófészkében tudni. Az idősebb Zsdanov azonban beleegyezett, mire Sztálin a
KB tudományos osztályának vezetőjévé nevezte ki Jurijt, ami módfelett fontos
pozíció volt, főleg egy ennyire fiatal embernek. Jurij éppen akkor hajtotta önként
a krokodil szájába saját fejét, amikor az utódlási harc ádáz vérontásba csapott át.
„Nem féltem tőle - mondta Jurij. - Gyerekkorom óta ismertem. Csak később
jöttem rá, hogy félnem kellett volna.”
Jurijnak nem kellett ott maradnia, egy másik fiatalembernek azonban
szerencsétlenségére kilenc napjába telt, hogy végre megszabaduljon Sztálintól.
Októberben Oleg Trojanovszkijt, a Külügyminisztérium huszonhat éves
tolmácsát Gagrába küldték, hogy egy brit munkáspárti országgyűlési
[265]
képviselőkkel folytatott találkozón tolmácsoljon Sztálinnak.
A jóképű, barna hajú, képzett Trojanovszkij szintén az elit gyerekei közé
tartozott. Amikor Sztálin először találkozott vele, annyira megkedvelte, hogy
még Az utolsó mohikárból is idézett vörös indián utalással: „A rézbőrűek főnöke
üdvözletét küldi sápadt arcú testvérének!” Amikor Sztálin elbocsátotta a brit
képviselőket, így szólt Trojanovszkijnak:
- Miért nem maradsz itt, és laksz velünk egy kicsit? Jól leitatunk, aztán
meglátjuk, milyen ember is vagy valójában.
Az egész annyira váratlan és ijesztő volt Trojanovszkij számára, hogy csak
hebegett-habogott, mondván, biztos „terhére lenne Sztálin elvtársnak”, ám
Sztálin ragaszkodott hozzá. Trojanovszkij érthető módon feszélyezetten
viselkedett. Sztálin néhányszor biliárdozni hívta, ami - annak ellenére, hogy
sosem játszott komolyabban - rendkívül jól ment neki. Általában vacsorakor
találkoztak, ahol Poszkrjobisev és más Politbüro-tagok is megjelentek. A
vendéglátó személyesen szolgálta ki Trojanovszkijt. A beszélgetés „sosem volt
kínos, sosem volt csend”, annak ellenére, hogy Trojanovszkij okosan semmit
sem kérdezett, és nem fejtette ki saját véleményét. Sztálin beszélt a legtöbbet.
Mesélt arról, hogy 1913-ban Bécsben tartózkodott Oleg apjával, ez volt „az első
alkalom, amikor nyugati családdal” találkozott.
Sztálin mindig azt mondogatta neki, hogy pihenjen, ám úgy vélte, „Sztálin és
a pihenés gyakorlatilag összeegyeztethetetlen”.
Trojanovszkij - a többi vendéghez hasonlóan - azon töprengett, hogy
menekülhetne el Sztálin megsértése nélkül. Kilenc nap után minden bátorságát
összeszedte, és megkérdezte, hogy távozhat-e. Sztálin meglepettnek tűnt,
egészen addig, amíg Trojanovszkij el nem árulta, hogy azért szeretne Moszkvába
menni, hogy belépjen a pártba.
- Fontos esemény! - reagált Sztálin. - Sok szerencsét!
Trojanovszkijt megajándékozta egy kosár gyümölccsel. Kínos, de sokatmondó
gondolattal búcsúzott tőle:
- Valószínűleg unatkoztál itt. Tudod, én már megszoktam a magányt.
Hozzászoktam a börtönben.3
Amikor az öreg vendéglátó november 21-én végül visszatért Moszkvába,
utasította Abakumovot, hogy ölje meg a zsidó színészt, Mihoelszt. Kilenc nappal
később igennel szavazott az ENSZ-ben Izrael Állam létrehozásának kérdésében.

 KÉT FURCSA HALÁLESET - A ZSIDÓ SZÍNÉSZ ÉS AZ
UTÓDJELÖLT

A Sztálin-érdemrend Bizottsága Minszkbe küldte Mihoelszt, hogy minősítse

a belorusz színházak darabjait. Amikor ezt Sztálin meghallotta, szóban azonnal
utasította Abakumovot, hogy ott öljék meg Mihoelszt. A részleteket a jelen lévő
Malenkovval is megbeszélte. Abakumov az Insztancijára hivatkozva helyettesét
és a minszki MGB-f'őnököt bízta meg a feladattal. Abakumov terve a következő
volt: „egy találkozóra hívni Mihoelszt az este néhány vendégével, autót küldeni
érte, [...] Canava [a belorusz MGB-főnök] dácsájához vinni, ott megölni, majd a
testet egy elhagyatott utcán kidobni, keresztbe fektetni a szállodához vezető
úton, és teherautóval áthajtani rajta.” A terv a durva, leginkább bűnözőkre
jellemző megoldások összes olyan védjegyét magán hordozta, amelyek Sztálin
és Berija túl híres emberek likvidálása, letartóztatása során alkalmazott közös
módszerét jellemezték. Canava továbbította az utasítást, megemlítve a bűvös
szót, az Insztancijá-t.
Január 12-én Mihoelsz és barátja, Vlagyimir Golubov-Potapov - színi-kritikus
és MGB-ügynök - egész nap színészekkel találkozott, majd a szállodában
vacsorázott. Este nyolc órakor hagyták el a hotelt, hogy találkozzanak Golubov
„barátjával”. Feltehetően MGB-autóval vitték őket Canava dácsájához, ahol
Mihoelszt valószínűleg egy MGB-s orvos injekcióval elkábította. Lehet, hogy
ellenkezett, hiszen a kirobbanó életkedvű művész - az utolsó kapocs a briliáns
értelmiségiekhez, Mandelstamhoz és Bábelhez - imádott élni. Egy tompa
tárggyal halántékon csapták, majd lelőtték. Golubovot, az alattomos
segédszervezőt is meggyilkolták. A testeket aztán a városba vitték, majd
áthajtottak rajtuk egy teherautóval, és a hóban hagyták őket. Sztálint
valószínűleg már a gyilkosság végrehajtásakor, a testek utcára helyezése előtt
értesítették, éppen akkor, amikor Szvetlána meglátogatta Kuncevóban. Sztálin
valószínűleg pont Canavával beszélt telefonon. „Valaki jelentett neki, ő meg
hallgatta, majd így összegezte: »Szóval autóbaleset?« Nagyon jól emlékszem a
hanglejtésére. Nem kérdés volt, inkább kijelentés... Nem kérdezte, szinte
közölte, hogy autóbaleset.” Amikor letette a kagylót, megcsókolta Szvetlánát, és
[266]
így szólt: „Mihoelsz autóbalesetben meghalt.”
Másnap reggel hét órakor két összefagyott testet találtak a hóban. Mihoelsz
tetemét visszavitték Moszkvába, Borisz Zbarszkij professzor - zsidó biokémikus,
Lenin múmiájának felelőse - laboratóriumába. Természetesen észrevette a sérült
fejet és a golyónyomot. Arra utasították, hozza olyan állapotba az „autóbaleset”
áldozatát, hogy felravatalozhassák a Zsidó Színházban. Természetesen az
„összeroncsolódott arca” és „az arcfestékkel eltüntetett árulkodó jelek” senkit
sem tévesztettek meg.
Mihoelszt nemcsak a nyilvánosság, hanem még Sztálin néhány udvaronca is
hősnek tartotta. 15-én, a temetést megelőző éjjelen a zsidó gyökereit a háború
során újra felfedező Polina Molotova így suttogott a felravatalozott holttest
láttán: „Gyilkosság volt.” A temetés után Júlia Kaganovics, Lazar unokahúga, az
1941-ben öngyilkosságot elkövetett Mihail lánya Mihoelszékhez érkezett, és
lányát egyenesen a fürdőszobába vezette. A víz csobogása mellett suttogott:
- A nagybácsi üdvözöl - majd következett a kétségbeesett Kaganovics
utasítása. - Azt üzeni, hogy soha semmiről ne kérdezősködj.
A Zsidó Színházat Mihoelszről nevezték el, a gyilkosság ügyében pedig
nyomozás kezdődött. A Zsidó Bizottság megmaradt, Sztálin pedig elsőként
ismerte el Izraelt.
Mihoelsz gyilkosát, Canavát a közvélemény tudta nélkül, „a kormánytól
kapott különleges megbízatás kiváló végrehajtásáért” Lenin-érdemrenddel
tüntették ki. Zsenya Allilujevát tíz, lányát öt év börtönbüntetésre ítélték, amiért
„[Sztálin] magánéletéről információkat szolgáltattak ki az amerikai
nagykövetségnek”. Anna Redensz is öt évet kapott. Mindannyiukat
[267]
magánzárkába zárták.
Az MGB ezután a külügyminiszter-helyettes, Szolomon Lozovszkij és más
prominens zsidók ellen kezdett vádakat gyűjteni.
Polina Molotovát csendben eltávolították állásából. Sztálin nyíltan viccelődött
saját antiszemitizmusával kapcsolatban: egyszer például Gyilaszt ugratta a
jugoszláv vezetésben hemzsegő zsidók miatt: „Maga is antiszemita, tudom
ám...”1
* * *
A „vörös, puffadt arcú és mozgékony” Zsdanov visszanyerte erejét és
hatalmát: „Lehet, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, de az is lehet, hogy
még nagyon hosszú ideig fogok élni” - mondta Gyilasznak. A vacsorák
alkalmával próbált ellenállni az alkoholnak, és sokszor egy tál levesen kívül
semmit sem evett.
Az elkövetkezendő hónapok csak nyugtalanságot hoztak az amúgy is beteg
embernek: Sztálin húsz év óta először találkozott egy igazi szembeszegülővel:
Tito marsall nem lett vazallus. Partizánjai bátran küzdöttek a németek ellen, és
nem szorultak rá a Vörös Hadsereg felszabadító katonáira, most pedig a
jugoszlávok keményen elítélték Zsdanovnak a Kominform konferenciáján
tanúsított „diktatórikus viselkedését”. Amikor Sztálin elolvasta az arcátlanságról
írt jelentést, barna ceruzájával rögtön ezt firkálta rá: „Rendkívül kétes
információ!”
Görögországot Sztálin a Nyugatnak hagyta, noha bármikor és bárhol hajlandó
volt szembeszállni Amerikával. Tito azonban figyelmen kívül hagyta Sztálin
utasításait, és támogatta a görög kommunistákat. Sztálin végül úgy döntött, hogy
az amerikaiak elszántságát nem valamilyen jelentéktelen balkáni faluban, hanem
Berlinben teszi próbára. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a bolgár
vezető, Dimitrov és Tito Sztálin engedélye nélkül kezdett tervezgetni egy
balkáni államszövetséget. A viszony feszültebbé válásával Tito Milovan Gyilasz
és Edvard Kardelj elvtársakat küldte Sztálinhoz tárgyalni. Sztálin, Zsdanov és
Berija mindent megtett a félelmetes kuncevói vacsorák során, hogy a szovjet
felsőbbrendűség fenyegetésével megrettentsék Jugoszláviát. Gyilasz ugyan
ámulattal figyelt, de ellenállt. Január 28-án végül elítélő cikk jelent meg a
Pravdabán Dimitrov tervéről.
Február 10-én Sztálin a jugoszlávokat és a bolgárokat a Kis Sarokba hívatta,
hogy úgy alázza meg őket, mintha szemtelen Politbüro-tagok lettek volna. A
bolgár-jugoszláv terv ellenzése helyett javaslatot tett a több kis szövetség -
amelyeket az egymást régóta gyűlölő országok kötöttek egymással - nagy
szövetségre cserélésére. Sztálin „fenyegetően nézett, és folyton írogatott”.
- Ha azt mondom, nem, akkor az azt jelenti, hogy nem! - mondta Sztálin, aki
miközben ujjaival mutogatott, Albánia bekebelezését javasolta Jugoszláviának.
A mogorva hármas - Sztálin, Zsdanov és Molotov - azonban csak
megkeményítette Tito ellenállását.
Sztálin és Molotov nyolcoldalas levelet írtak, amelyben Titót a legszörnyűbb
bűnben, trockizmusban találtak vétkesnek. „Ügy véljük, a trockista politikai
karrier már elegendő tanulsággal szolgált” - írták fenyegetően a jugoszlávoknak,
akik mit sem törődtek a sorokkal. Április
12-én visszautasították a levélben írottakat. Sztálin elhatározta, hogy
tönkreteszi Titót.
- Elég csak a kisujjamat mozdítanom - fellengzősködött Hruscsovnak -, és
Tito nincs többé! Tito azonban keményebb diónak bizonyult, mint Trockij vagy
Buharin.2
***
A kuncevói vacsorák során a szívbeteg, visszaeső alkoholista Zsdanov „néha
megtört”, és az ital után nyúlt. Ilyenkor Sztálin „rákiáltott, hogy ne tegye”. Ez
egyike volt azon ritka pillanatoknak, amikor korlátozta az ivászatot, ugyanakkor
Zsdanov különleges helyzetére is utalt. Máskor a savóképű, szemforgató
Zsdanov józanul üldögélt, és fontoskodva hallgatta, amint Sztálin Titót szidja, és
csak mosolygott a trágár vicceken. Ez roppantul feldühítette Sztálint:
- Nézzetek rá, úgy ül ott, mint maga Krisztus, mintha az egész nem is
érintené! Ott, most is úgy néz rám, mintha maga Krisztus lenne!
Zsdanov elsápadt, arcán izzadságcseppek jelentek meg.' Szvetlána adott neki
egy pohár vizet. Az egész azonban csak Sztálin szokásos dühkitörése volt, olyan
gyorsan elmúlt, ahogy jött. Ugyanakkor Sztálint egyre jobban irritálta Zsdanov
bizalmaskodó önteltsége és független gondolkodásmódja. Berija és Malenkov
onnan kapott segítséget a bosszújához, ahonnan legkevésbé várta.
A Szvetlánához egyre közelebb kerülő, huszonnyolc éves Jurij Zsdanov, a KB
tudományos osztályának vezetője ekkorra már vezető személyiséggé lépett elő.
Éppen olyan komolyan vette a tudományt, mint apja a kultúrát. Jurij teljesen
elvetette Trofim Liszenko abszurd genetikai nézeteit: a terror idején ez a
tudományos sarlatán Sztálin támogatásával saját tisztogatást végzett a
genetikával foglalkozó intézmények igazi tudósainak körében.
-Jurij, ne ártsd magad Liszenko dolgába! - figyelmeztette fiát Zsdanov
viccelődve. - Még a végén keresztez egy uborkával! - Am Zsdanov túl beteg volt
fia megfékezéséhez.
1948. április 10-én az ifjabb Zsdanov egy moszkvai műszaki főiskolán tartott
beszédben elítélte Liszenko kreatív darwinizmusát és a tudósok elnyomását.
Liszenko egy közelben lévő irodában, hangszórón hallgatta a beszédet. A
tapasztalt udvaronc azonnal Sztálinhoz fordult, és szemtelenséggel vádolta Jurijt,
amiért az „saját véleményét” a párt nézeteként tüntette fel. Liszenko
Malenkovnak is elküldte a levelét, aki támogatásáról biztosította. A dolgok
megváltoztak. Malenkov az ekkorra magát a tudomány „korifeusának” vagy
„karvezetőjének” gondoló Sztálinnak továbbította a jelentést, aki egyre fokozódó
megvetéssel olvasta Jurij beszédét.
„Ha-ha-ha!”, firkálta dühösen. „Nonszensz!” és „Takarodj!”, írta a papírra. Az
arcátlan kölyökkutya szembeszállt Sztálin öröklésről és evolúcióról vallott
nézeteivel, és túllépett hatáskörén. Amikor Jurij azzal védekezett, hogy ez
pusztán az ő személyes véleménye, Sztálin mindössze ennyit mondott: „Aha!”,
majd megjegyzéseit továbbította a kárörvendő Malenkovnak.
Sztálin a jugoszláv ellenállás, a berlini feszültség, a cionista ármánykodás
miatti szorult helyzetében elérkezettnek látta az időt, hogy próbára tegye az
amerikaiakat Európában. Pártfegyelmet követelt, amire viszont Jurij fittyet
hányt. Szembeszállt a szovjet tudományos élettel és politikával, ám a korifeus
közbelépett. Június 10-én Sztálin ismét egy előre eltervezett, megalázó ülést
tartott a Kis Sarokban. Andrej Zsdanov alázatosan jegyzetelgetett az első sorban,
míg fia hátul húzta meg magát. Sztálin folyton sétálgatva, „pipáját a kezében
tartva, gyakran pöfékelve” mormogott:
- Hogy merészelte bárki Liszenko elvtársat sértegetni?
Zsdanov lejegyezte Sztálin szavait jegyzetfüzetébe: „A jelentés rossz. Zsdanov
hibázott.” Ekkor Sztálin megállt, és megkérdezte:
- Ki adott erre felhatalmazást?
Tekintete átjárta a szobát. „Síri csend volt” - írta Sepilov, Zsdanov egyik
pártfogoltja. Mindenki lefelé nézett. Sepilov felállt, hogy bevallja:
- Az én döntésem volt, Sztálin elvtárs.
Sztálin odasétált hozzá, majd a szemébe nézett. „Őszintén megmondom -
emlékezett vissza Sepilov -, ilyen tekintetet még soha nem láttam. [...] Szemei
rendkívüli erőt sugároztak. Pupillái úgy meredtek rám, mintha [...] egy támadni
készülő kobra lenne.” Sztálin „örökkévalóságnak tűnő időn át nem pislogott”.
Ezután feltette a kérdést:
- Miért tette?
Sepilov megpróbálta elmagyarázni, de Sztálin félbeszakította:
- Bizottságot hozunk létre, hogy tisztázzuk az ügyet. A bűnösnek bűnhődnie
kell. Nem Jurij Zsdanovnak, hiszen ő még fiatal. - Majd pipájával „a zongorista”
felé bökött. - Az apát kell megbüntetni.
Ezután a szörnyű csendben lassan járkálva felsorolta a bizottság tagjait,
Malenkovot és a többieket, de az egyik Zsdanov nevét sem említette. Sztálin
szándékosan kivárt a végéig. Vajon a zsdanovcsina ezzel le is zárult? „Sztálin
hosszas gondolkodás után kibökte: »és Zsdanov«. Majd újabb hosszú szünet
után hozzátette: »az idősebb«.”
Jurij bocsánatkérő levelet írt Sztálinnak, amelyben saját „tapasztalatlanságára”
hivatkozott: „Vitathatatlanul súlyos bűnök egész sorát követtem el.” Malenkov
mesterien használta fel az ifjabb Zsdanov nem szándékolt arcátlanságát, hogy
újra a középpontba kerüljön: a bocsánatkérő levél még a Pravdában is
megjelent. Zsdanov hanyatlását azonban maga Sztálin tervelte ki, akinek a
megaláztatás tovább súlyosbította az egészségi állapotát. Minden bizonnyal
irigykedett Berijára és Malenkovra, akik távol tartották gyermekeiket a
politikától.3
Június 19-én a kimerült Zsdanov és riválisa, Malenkov a második Kominform-
ülésre érkezett Bukarestbe, hogy levezesse Jugoszláviának a karámból való
kizárását célzó ülést. „Információink vannak arról - jelentette be Zsdanov az
abszurd hírt hogy Tito imperialista kém.” A jugoszlávokat kiátkozták.
Június 24-én Sztálin életbe léptette a berlini blokádot. Ezzel az amerikaiakat
akarta próbára tenni, és azt remélte, hogy a szovjet Kelet-Németország mélyén
fekvő zónájuk szárazföldi elzárásával ki tudja őket szorítani az országból.
Mindkét eset csak gyorsította a moszkvai zsidók elleni ádáz hadjáratot és az
utódlásáért folyó küzdelmet. Az általános vélekedés szerint Zsdanov támogatta a
jugoszlávokat, ezért őt tették felelőssé a szakításért. Zsdanov és Voznyeszenszkij
már 1945 óta jól ismerte a jugoszlávokat. Támogatták Sztálin nézeteit, és a
folyamatot azzal gyorsították fel, hogy Sztálin tudtára adták Tito elhajlását.
A jugoszláv kiválás Sztálin saját konokságának szükségtelen következménye
volt. Miközben az ország istenként tisztelte Sztálint, környezete egyre inkább
lenézte. 1948-ra Gyilasz szerint „a szenilitás jelei mutatkoztak” Sztálinon, aki
mindent távoli, gyerekkori emlékeihez vagy szibériai száműzetéséhez
hasonlított: „Igen, emlékszem...”, mondta, majd „semmiségeken és buta
vicceken kezdett nevetni”. Saját emberei is felfigyeltek szellemi ha-nyatlására és
veszélyes kiszámíthatatlanságára. „Kezdtük elveszíteni tiszteletünket az idős és
zavart” Sztálin iránt - mondta Hruscsov. Berija ugyanígy vélekedett: kezdetben
buzgón imádta, ám egyre inkább csalódott. A hatalmasságok többsége,
különösen Molotov, Mikojan, Kaganovics és Hruscsov továbbra is a marxizmus-
leninizmus fanatikus híve maradt, és gyakorlatilag mindenki - beleértve a magát
csinovnyiknak tekintő Malenkovot is - úgy vélte, hogy Sztálin minden hibája
ellenére alapvetően helyesen cselekszik.4
Júniusban a Bukarestből hazatartó Zsdanov újabb szívrohamon és egy kisebb
szélütésen esett át. Ennek következményeképpen légzési nehézségei támadtak,
és jobb oldala lebénult. „Azt mondták, hogy kezeltessem magam, és pihenjek -
mondta egyik pártfogoltjának. - Nem hinném, hogy sokáig maradok távol.”
Július i-jén Sztálin Malenkovot helyezte Zsdanov másodtitkári pozíciójába.
Zsdanov hasznos bűnbaknak bizonyult. Sztálin úgy vélte, nem kell elpusztítania
Malenkov előléptetéséhez: neki az is megfelelt, ha mindketten dolgoznak.
Zsdanov rettentően legyengült Kuncevóból hazafelé tartva. Annyira beteg volt,
hogy már nem tudta ellátni feladatát. Jurij elmondása szerint apját „nem
elbocsátották, hanem betegsége miatt nem tudott kiállni saját érdekei mellett”.
Véleményét az orvosok is alátámasztották: „Zsdanov elvtársnak két hónapnyi
pihenésre van szüksége, ebből egyet ágyban kell töltenie” – írta Jegorov
professzor egy titkos jelentésben, amire Sztálin így jegyzetelt: „Hol pihenjen?
Milyen kezelést kapjon?”
Jurij szerint Sztálin „ideges lett. Apám betegsége megváltoztatta a hatalmi
egyensúlyt”. Ezt később Mikojan is megerősítette. Mindezek ellenére
Zsdanov szövetségesei, Voznyeszenszkij és Kuznyecov továbbra is
megőrizték hatalmukat, és Jurij is megtarthatta pozícióját.
Sztálin saját orvosait küldte Zsdanov felügyeletére, akit a Novgorodhoz közeli
valdaji szanatóriumba vittek. Zsdanov érezte, ahogy a hatalom egyre jobban
csúszik ki a kezei közül. Július 23-án Sepilov Malenkov visszatéréséről
tájékoztatta Zsdanovot, aki ordítani kezdett a telefonba. Még aznap éjjel
szívrohamot kapott. Sztálin helyettesét, Voznyeszenszkijt és saját orvosát,
Vinogradovot küldte a beteghez.
Zsdanov nyilvánvaló, érelmeszesedésre és szívszélhűdésre utaló tüneteit
félrediagnosztizálták. A napi kardiogramos vizsgálat és a teljes pihenés helyett
testedzést írtak elő számára, és kártékonynak bizonyuló masszázzsal kezelték.
Augusztus 29-én újabb súlyos szívrohamot kapott. Sztálin ismét elküldte
Vinogradovot, és Voznyeszenszkijt és Kuznyecovot rendelte ki a kezelés
felügyeletére. A politikusok megérkezése előtt vita bontakozott ki az orvosok
között. Dr. Ligyija Tyimasuk kardiológus „szívizominfarktust” (szívrohamot)
állapított meg, amiben majdnem teljesen igaza is volt. A kiváló professzorok
azonban újraíratták a jelentését, amelybe a tipikus bürokrata belharc
eredményeképpen a homályos „érelmeszesedés és magas vérnyomás miatti
diszfunkció” került. Az orvosok a doktornő megállapítását semmibe véve
előírták Zsdanovnak, hogy a parkban sétálgasson. Nemsokára Zsdanov újabb
szívrohamot kapott.
Tyimasuk feljelentette feletteseit, és Zsdanov fő testőrét bízta meg levele
Vlaszik tábornokhoz juttatásával, akinek személyesen Sztálinnak kellett
továbbítania azt. Amikor semmi sem történt, az MGB-ügynök Tyimasuk a
titkosrendőrséghez fordult. Abakumov még aznap továbbította a levelet
Sztálinnak. Sztálin aláírta, majd „levéltárba” megjegyzéssel látta el, de semmit
nem tett. Am „ideges volt, és visszaküldte Voznyeszenszkijt, hogy ellenőrizze
apám állapotát” - mondta Jurij, aki akkor már apja mellett volt.
31-én Sztálin bukott kegyeltje felkelt az ágyból, hogy kimenjen a
mosdóhelyiségbe. Itt hunyt el szívkoszorúér-bántalomban. Poszkrjobisev
utasítására a boncolásra helyben, a gyengén megvilágított fürdőszobában,
Kuznyecov jelenlétében került sor. A professzorok megrettentek, hogy fény
derül rossz diagnózisukra, ezért elbocsátották és feljelentették Tyimasukot, aki
újabb kárhoztató leveleket írt Sztálinnak és Kuznyecovnak, az MGB
kurátorának. Ez alkalommal azonban Vlaszik már nem kézbesítette a leveleket
Sztálinnak, Kuznyecov pedig nem törődött saját emberével.
Az orvosok perében Tyimasuk lett a gonosztevő, akinek leveleit Sztálin
később felhasználta, ami azért különösen ironikus, mert ő állított fel helyes
diagnózist. Zsdanovot feltehetőleg félrekezelték, a meggyilkolásáról szóló
szóbeszéd valószínűtlennek tűnik. Elméletileg a Kremlevka a legkiválóbb
szovjet kórház, ám működését megbénította a hibáktól való félelem, a
tudományos elmaradottság és a politikai verseny, emiatt a riadt orvosok gyakran
rossz döntéseket hoztak. Számos híres beteget - Mehlisztől kezdve Konyevig -
kezeltek félre. Az orvosok még a demokráciában is igyekeznek elfedni az ostoba
hibákat. Ha Sztálin valóban meg akarta volna gyilkolni Zsdanovot, nem várt
volna éveket az öt infarktusra, egy injekció is megtette volna. Zsdanov özvegye
és fia meg volt győződve arról, hogy nem gyilkosság történt: ,A helyzet sokkal
egyszerűbb volt - emlékezett vissza Jurij. - Jól ismertük az orvosait. Apám
nagyon beteg volt, elfáradt a szíve.”
De miért hagyta figyelmen kívül a mániákusan paranoiás Sztálin a
feljelentéseket? Zsdanov betegsége igen súlyos volt, joggal hagyta kezelését a
Kreml legjobb orvosaira. Nem mellékes, hogy Zsdanov ekkor már irritálta
Sztálint. Am ha mélyebbre hatolunk, azt tapasztaljuk, hogy Sztálin új lehetőséget
látott az orvosok civakodásában. Korábban maga is felhasznált orvosokat néhány
gyilkosság elkövetéséhez, a harmincas években pedig doktorokkal ismertette be
Kujbisev és Gorkij meggyilkolását. Az aggódó opportunista és összeesküvés-
gyáros öreg volt ugyan, ám még mindig értett az efféle machinációkhoz. Amikor
ismét a terrort találta a legmegfelelőbb eszköznek, egyszerűen kihasználta
Zsdanov halálát. Egy évvel később a bolgár vezető, Dimitrov elvtárs ugyanannak
az orvosnak a kezelése során lelte halálát. Egyszer az egészségügyi
miniszterével a szocsi kertben sétálgató Sztálin megállt, rózsáiban
gyönyörködött, majd megkérdezte:
- Hát nem furcsa? Mindkettejüket ugyanaz az orvos kezelte, és mindketten
meg is haltak.
Már fontolgatta az orvosok ügyének megindítását, de csak három évvel
később vette elő Tyimasuk leveleit.
Sztálin Zsdanov családja iránti kedvességét bizonyítandó, segített vinni a
[268]
nyitott koporsót a temetés során. A következő vacsorán jól be is rúgott.
Az Aragvi étterem aznap állítólag Berija grúzaival volt tele, akik Zsdanov
halálára mondtak pohárköszöntőket.5
* * *
A berlini válság és Zsdanov temetése miatt Sztálin csak szeptember 8-án
tudta megkezdeni három hónapos nyaralását, amelyet több dácsában, Szuhumitól
kezdve egészen a Lividáig töltött el. Utóbbiban a cseh elnököt, Gottwaldot is
fogadta. A Lakóba által építtetett régi, muszeri dácsában Molotov és Mikojan
látogatta meg. Egy vacsora alatt Poszkrjobisev felállt, és szóban feljelentette
Mikojant:
- Sztálin elvtárs, amíg te itt délen pihensz, Molotov és Mikojan összeesküvést
tervez ellened Moszkvában!
Mikojan felpattant, szemei szikráztak:
- Te szemét! - kiáltotta el magát, és felemelte az öklét, hogy megüsse
Poszkrjobisevet.
Sztálin elkapta a kezét.
- Mit kiabálsz? - feddte meg Mikojant. - A vendégem vagy!
Molotov „halálsápadtan” ült tovább. Mikojan az ártatlanságát védte.
- Ha így van, ne is törődj vele! - reagált Sztálin, amivel egyúttal
Poszkrjobisevnek is üzent.
Sztálin kijelentette, hogy ezek a veteránok túl öregek lennének utódnak. A
Sztálinnál sokkal fiatalabb, mindössze ötvenkét éves Mikojan ezt ugyan
ostobaságnak tartotta, de egy szót sem szólt. Sztálin kijelentette, hogy orosznak,
és nem egy kaukázusinak kell követnie. Molotov „kézenfekvő választásnak”
bizonyult volna, ám Sztálin addigra kiábrándult belőle. A nyájas, hosszúkás arcú
Kuznyecovra, Zsdanov pártfogoltjára mutatott: „ő lesz az”. Sztálin őt akarta
főtitkárnak. Voznyeszenszkij miniszterelnök lesz. Mikojan érezte, hogy „ismerve
azokat, akik erről a posztról álmodoztak, ez nagyon kellemetlen
következményekkel jár majd Kuznyecovra nézve”.
Sztálin minden felkent utódjelöltjére gyanakodott. A berlini blokád kudarcba
fulladt, meg kellett szüntetni, hiszen a nyugati légihídon mindennel sikerült
ellátni a zónát. Mindez egyre erősítette Sztálin paranoiáját, amelyet saját
betegsége, Tito szembeszegülése és az orosz zsidók ármánykodása amúgy is
kellően megalapozott. Berija és Malenkov harcra készült.6
TIZEDIK RÉSZ

A lesántult tigris,
1949-1953

 POLINA MOLOTOVA LETARTÓZTATÁSA

Amíg a délen nyaraló Sztálin a lehetséges utódok személyén gondolkodott,

az újonnan létrejött Izrael Állam fékezhetetlen követe, Golda Myerson (Meir
néven vonult be a történelembe) a szovjet zsidók zajos érdeklődése közepette
szeptember 3-án Moszkvába érkezett. A holokauszt és Izrael megalapítása még a
legkeményebb régi bolsevik internacionalistákat, többek között Polina
Molotovát is megérintette. Vorosilov felesége (született Golda Gorbman) egyszer
azzal hökkentette meg családját, hogy így szólt:
- Lett egy másik hazánk is!
A zsidó újévkor Meir megjelent a moszkvai Nagy Zsinagógában. A zsinagóga
megtelt, és a közeli utcákban is sok örvendező zsidó volt, de felkelésről
természetesen szó sem lehetett. Még az ekkor ötvenhárom éves Polina Molotova
is megjelent. November 7-én, Molotov egyik diplomáciai fogadásán találkozott
Golda Meirrel. A két intelligens asszony szinte teljesen egyforma hátteret
mondhatott magáénak.
Polina beszélt jiddisül, gyermekkora nyelvén, amit mindig akkor használt,
amikor közép-európaiakkal találkozott - bár a jiddist okosan „osztrák nyelvnek”
nevezte. Meir megkérdezte tőle, hogyhogy tud jiddisül.
- Ih bin a jidise tohter - válaszolt Polina. - A zsidó nép lánya vagyok. -
Búcsúzáskor így köszönt el tőle: - Ha kedvezően alakulnak a dolgok az ön
számára, az kedvező lesz a világ összes zsidójának.
Talán nem tudta, mennyire neheztel rá Sztálin törtető intelligenciája, sznob
eleganciája, zsidó háttere és amerikai üzletember testvére miatt. Még
Szvetlánának is elárulta, hogy véleménye szerint „rossz hatással volt Nágyára”.
Sztálin figyelmeztetésnek szánta májusi elbocsátását, Polina azonban nem
tudhatta, hogy már 1939-ben is a meggyilkolását tervezgette. A zsinagóga előtti
„demonstráció” és Polina szerepvállalása feldühítette a nyaraló Sztálint. Egyre
erősödött benne a feltételezés, hogy a szovjet zsidók alkotják az amerikai ötödik
hadoszlopot. Nem csoda, hogy Molotov támogatta a zsidó Krím ötletét.
November 20-án a Politbüro feloszlatta a Zsidó Bizottságot, és Malenkov és
Abakumov irányításával szabadjára engedte az antiszemita terrort. Ekkorra
Mihoelsz kollégáit már egytől egyig letartóztatták, akárcsak több briliáns zsidó
írót és tudóst, Perec Markis költőtől kezdve Lina Stern biokémikusig. Szvetlána
legutóbbi férjének apját is letartóztatták. „Az egész idősebb generációt
megfertőzte a cionizmus - oktatta Sztálin a lányát -, akik most a fiatalokat
[269]
igyekeznek bevonni.”
 Sztálin elrendelte a rabok kínzását, hogy bizonyítékokat nyerjen Polina
Molotova ellen, miközben a Hideg Patakban töltött vacsorák során gyermekkora
népmeséivel szórakoztatta Csarkvianit. Hirtelen hiányozni kezdtek régi barátai;
különösen egy Peter Kapanadze nevű pap, aki a diáktársa volt a
szemináriumban. A forradalom után tanár lett belőle, és Sztálin néha küldött neki
egy kis pénzt. Kapanadzét és Szasa Egnatasvili MGB-őrnagyot - a gori családi
barátot, akit Sztálin a „fogadós fiaként” emlegetett - is vacsorára hívta.
Csarkviani visszasietett Tbiliszibe, hogy összegyűjtse a vendégeket. A hét régi
barát hamarosan grúz dalokat énekelgetett „a gyönyörű hangú házigazda”
vezetésével. Sztálin ragaszkodott hozzá, hogy néhányan egész hétre maradjanak,
de a többi vendéghez hasonlóan ők is igyekeztek kibújni a meghívás alól.
Egyikük a vacsora során találóan egy olyan népdalt kezdett énekelni, amelynek a
refrénje így hangzott: , Jobb menni, mint maradni.”
- Értem! - mondta Sztálin. - Unatkozol. Biztos hiányoznak az unokáid!
- Nem, Szoszo! - felelte a vendég. - Itt lehetetlenség unatkozni, viszont már
egy hete vesztegetjük itt a te idődet...
Sztálin elengedte őket, és december 2-án visszatért Moszkvába.
Nyugtalanította Molotov kétszínűsége. Tudomást szerzett róla (feltehetően
Visinszkijtől), hogy Molotov egyedül, egy különleges vasúti kocsiban New
Yorkból Washingtonba utazott. Talán arra vonatkozó információkat kapott,
miként áshatja alá az SZSZKSZ-t a zsidó állam tervével? Sztálin kebelbarátja,
Poszkrjobisev „utalgatni kezdett” Molotovnak:
- Miért adtak neked speciális vagont?
Molotov „levonta a következtetést”, de tehetetlen volt.
Sztálinban furcsa módon éppen egy opera-előadás során született meg a végső
elhatározás, hogy leszámol Molotovékkal. Röviddel visszatérése után Sztálin
megtekintett egy örmény operát, az Almasztot, amely egy olyan herceg történetét
mesélte el, akit elárult a felesége. „Úgy vélte, bárki, bármikor elkövethet
árulást”, bár ezt a hatalmasságok feleségei részéről tartotta a legvalószínűbbnek.
Az opera után megerősödött az elhatározása. Az Abakumoov által
kikényszerített vallomásokkal felfegyverkezett Sztálin szembesítette Molotovot
Polina bűnösségével.
- Erről már vitatkoztam vele - mondta Molotov.
- Ideje, hogy elválj a feleségedtől! - szólt Sztálin.
Molotov beleegyezett. Egyrészt azért, mert bolsevik volt, másrészt pedig így
talán látott egy kis esélyt a szeretett nő életének megmentésére. Amikor Molotov
elmesélte feleségének a felhozott vádakat, az asszony felkiáltott:
- És ezt te elhiszed? Ha a párt így akarja, elválunk - egyezett bele.
A maga furcsa módján ez volt a legromantikusabb válás, hiszen mindketten a
másik megmentéséért áldozták fel magukat. „Megvitatták, hogyan menthetnék
meg a családot” - mondta unokájuk. Polina a nővéréhez költözött. Idegesen
várakoztak, de ahogy Molotov fogalmazott, „fekete macska ment át előttünk az
úton”.
* * *
Sztálin a zsidó ügy előkészítésére utasította Malenkovot és Abakumovot.
Malenkov Berijának bizonygatta, hogy nem antiszemita:
- Lavrentyij, tudod, hogy macedóniai vagyok. Hogy vádolhatsz
oroszsovinizmussal?
Az ügy legfontosabb része a zsidó Krím kérdése volt, ezért 1949. január
13-án Malenkov a Régi térre hívta a Zsidó Bizottság egykori fejét,
Lozovszkijt, hogy kihallgassa. Lozovszkij számára egyértelműen az életben
maradás volt a tét, de az ügy az akkurátus, gyilkos „tisztviselő”, Malenkov
számára is komoly kockázatot jelentett, hiszen legidősebb lánya, Volja egy zsidó
hivatalnok, név szerint Samberg fiához ment feleségül, akinek testvére
történetesen Lozovszkij felesége volt.
- Támogattad [a zsidó Krímet] - mondta Malenkov. - Márpedig az ötlet rossz
volt!
Sztálin elrendelte Lozovszkij letartóztatását.
Malenkov igyekezett felszámolni családja zsidókhoz vezető kapcsolatait. Volja
Malenkova elvált Sambergtől. Számos történet szerint maga Sztálin adott
utasítást a válásra, Malenkov pedig kierőszakolta azt. Volja Malenkova ezt
határozottan tagadta, és arra hivatkozott, hogy házasságuk zátonyra futott, mivel
Samberg nem a megfelelő okokból vette feleségül, ráadásul „az ízlése is rossz
volt”. „Apám még visszatartani is próbált: »Gondold meg jó alaposan!
Emlékszel, hogy rohantál ebbe a házasságba. Gondold át, mielőtt kiszaladsz
belőle!«” Samberg mindenesetre nem így érezte, amikor behívták Malenkov
irodájába. Ahogy Vaszilij Sztálin felgyorsította Szvetlána válását, most úgy járt
közben Volja esetében Malenkov testőre. A gonosz Komarov száztíz,
többségében zsidó rabot részesített „francia birkózásban” a Lubjankában.
„Könyörtelen voltam velük - dicsekedett később. - Tönkretettem őket. [...] Még a
minisztertől sem rettegtek úgy, mint tőlem. [...] A zsidókkal különösen
[270]
könyörtelen voltam, azokat gyűlöltem a legjobban.”
Amikor Abakumov a kiváló tudóst, Lina Sternt vallatta, ráüvöltött:
- Vén szajha! Valid be végre! Cionista ügynök vagy!
Komarov megkérdezte Lozovszkijt, hogy melyik vezetőnek „zsidó a
felesége”. Aztán hozzátette, hogy „senki sem érinthetetlen”. A rabokat a zsidó
vezetők, Kaganovics és Mehlisz belekeverésére biztatták, a valódi célpont
azonban Polina Molotova volt. Abakumov közölte Sztálinnal, hogy az asszony
„olyan személyekkel áll kapcsolatban, akikről kiderült, hogy a nép ellenségei”.
Egyszer zsinagógában is járt, tanácsokkal látta el Mihoelszt, „részt vett a
temetésén, és törődött a családjával”.
Öt nappal később Sztálin összehívta a Politbürót, hogy megossza velük a
Polina elleni bizarr, szexuális jellegű és antiszemita vádakat. Egy fiatalember
tanúsította, hogy viszonya volt vele, és „csoportos szexben” is részt vett a
bolsevik matrónával. Molotov nem igazán hitte el „a szörnyű ocsmányságokat”,
de ahogy Sztálin tovább olvasott, belátta, hogy az „Állambiztonság kimerítő
munkát végzett vele kapcsolatban”. Még a vasülepű Molotov is megrémült:
„Remegtek a térdeim!” Kaganovics, aki gyűlölte Molotovot, és zsidóként
bizonyítania kellett hűségét, ádázul rátámadt. Visszaemlékezéseiben
megjegyezte, hogy „Molotov nem tudott mit mondani”.
Polinát a „zsidó nacionalistákhoz fűződő szoros kapcsolatai” miatt kizárták a
pártból. Az asszonyt már 1939-ben figyelmeztették; akkor Molotov tartózkodott
a szavazáson. Ezúttal is így tett volna, ám az ügy súlyát érezve beadta a derekát.
„Amikor a Központi Bizottság Zsemcsuzsina kizárása ügyében szavazott, [...]
tartózkodtam, ami, elismerem, politikailag helytelen cselekedet volt - írta
Sztálinnak 1949. január 20-án. - Ezennel kijelentem, hogy végiggondolva az
ügyet, igennel szavazok. [...] Elismerem, súlyos hibát követtem el, amikor nem
tartottam vissza időben egy hozzám közel álló személyt a helytelen lépések
megtételétől, és hagytam, hogy olyan szovjetellenes nacionalistákkal álljon
kapcsolatban, mint Mihoelsz.”
Január 21-én Polinát mókusszőr kabátjában tartóztatták le. Testvérei, orvosa és
titkárai is hasonló sorsra jutottak. Egyik lánytestvére és bátyja a börtönben lelte
halálát. Letartóztatása vészjósló üzenet volt a vele titkon szimpatizáló vezetők
felé.1 Polinát nem kínozták meg, mindent tagadott: „Nem én voltam a
zsinagógában, [...] hanem a testvérem!” Ismételten szexuális kicsapongással
kapcsolatos vádakkal illették: Egy bizonyos Iván X-szel való szembesítése már-
már bohózatba illett.
- Polina, ön behívott az irodájába, [és] felajánlkozott!
- Iván Alekszejevics! - kiáltott Polina.
- Ne tagadja!
- Semmiféle viszonyom nem volt X-szel! - jelentette ki. - Mindig is tudtam,
hogy Iván Alekszejevics X megbízhatatlan, de sosem gondoltam, hogy ekkora
gazember!
X azonban hajthatatlanul bizonygatta:
- Gyermekeimre és tönkrement családomra tekintettel kérem, vallja be a
bűnét. [...] Ön szexuális kapcsolatra kényszerített engem!
 Polina azonban továbbra is a nagyasszony szerepét játszotta a pokolban. Az
egyik rab hallotta, amint így kiabál:
- Hívják fel a férjemet! Mondják meg neki, hogy hozza be a cukorbetegség
elleni gyógyszereimet! Beteg vagyok! Nincs joguk ilyen szeméttel etetni!
Többet senki sem hallott Polináról, a 12-es számú célszemélyről. Sokan úgy
hitték, meghalt, de Berija, akinek a zsidóügyben csak kis szerep jutott,
kapcsolatai révén pontosabb információkkal rendelkezett.
- Polina életben van! - súgta Molotovnak egy Politbüro-ülésen.
Sztálin és Abakumov Polinát akarta megtenni fővádlottnak a zsidók perében,
de végül úgy határoztak, hogy Lozovszkij lesz a középpontban. Polinát öt év
száműzetésre ítélték, ami, figyelembe véve társai sorsát Kucanajban, Közép-
Ázsiában, igencsak enyhe büntetésnek bizonyult. Polina az ital rabjává vált, de
túlélte. A börtönben „három dologra van szükség”, mondta később lányainak:
„szappanra a tisztaság miatt, kenyérre, hogy ne halj éhen, és hagymára az
egészségért”. Ironikus módon néhány deportált kulákkal is összebarátkozott.
Éppen azok az ártatlan parasztok mentették meg az életét, akiknek likvidálását
olyan buzgón szorgalmazta férjével. Molotov iránti szerelme sosem hűlt ki,
fogsága idején így írt férjének:
„E négyévnyi távoliét örökkévalóságnak tűnik szörnyű életemben. Csak az tart
életben, hogy rád gondolok, és hiszem, hogy vágysz még meggyötört szívem
végtelen szeretetére.” Molotov mindig szerette feleségét. Szolgálóit megható
módon utasította, hogy vacsoránál terítsenek meg Polinának is. Gyötörte a
gondolat, „hogy miattam szenved...”.
Sztálin kizárta Molotovot a legmagasabb körökből, és írásban jelezte, hogy az
iratokat Voznyeszenszkijnek, Berijának és Malenkovnak kell aláírnia. „Molotov
elvtársnak nem, ő nem vesz részt a miniszterek tanácsának munkájában.”
Mikojanban is csak annyira bízott, hogy elküldte egy titkos küldetésre, amely
segítségével Mao Ce-tungról kívánt véleményt alkotni, aki ekkoriban tette
teljessé Kína meghódítását.
A kínai polgárháború a végéhez közeledett. Sztálin tévesen mérte fel a
helyzetet, nem számított rá, hogy Csang Kaj-sek rezsimje ilyen hamar
összeomlik. 1948-ig Mao Ce-tung sikere Sztálin Nyugattal való reálpolitikai
együttműködésének lehetősége ellen dolgozott, ám a hidegháború sok mindent
megváltoztatott. Egyre inkább potenciális szövetségesként kezdett Maóra
tekinteni, bár Berijának azt mondta róla, hogy „margarin-marxista”.
1949. január 31-én Mikojan a legnagyobb titokban ellátogatott Mao
főhadiszállására, a Hopej tartományban található Hszipaj-póba, ahol Maóval és
Csu En-lajjal találkozott, és átadta Sztálin üzeneteit. Ezek egyike jellemzően
gonosz volt: Mikojannak azt kellett mondani, hogy a környezetükben van egy
amerikai kém, akit le kell tartóztatni. Sztálin (Filipov elvtárs) Mao orosz
orvosán, Terebinyen, a kétszeres dekódolón keresztül tartotta a kapcsolatot
Mikojannal (Andrejev elvtárs). A látogatást sikeresnek értékelték. Mikojan
bevallotta, hogy legalább kínai útja idejére meg szeretett volna menekülni
Sztálin éjszakai életétől, de hamarosan kiderült, hogy Mao hasonló életvitelt
folytat.
A visszatérő Mikojant nagy meglepetés érte: Sztálin Molotovot és őt
megfosztotta külügyminiszteri és külkereskedelmi miniszteri tisztségeiktől, de
mindketten megőrizhették kormányfő-helyettesi pozíciójukat. Aztán Sztálin
azzal vádolta Mikojant, hogy kínai útja során megszegte a titoktartási
szabályokat. Mikojan csak a fiának, Sztyepannak beszélt az útról.
- Szóltál valakinek a kínai utamról? - kérte számon a fiát.
- Csak Szvetlánának - válaszolt Sztyepan.
- Máskor ne fecsegj ennyit!
Elegendő volt egyetlen ártatlan megjegyzés Szvetlána részéről, és Mikojanék
máris veszélybe kerültek. Sztálin nem feledkezett meg a Mikojan gyerekek
1943-as letartóztatásáról. Még most is felügyelet alatt álltak.
- Mi van a gyerekeiddel, akiket letartóztattak? - kérdezte Sztálin váratlanul
Mikojant. - Szerinted megérdemlik, hogy szovjet intézményben tanulhassanak?
Mikojan elővigyázatosságból inkább nem válaszolt, de értette a célzást -
különösen Polina letartóztatása után. Arra számított, hogy a fiúkat megint
letartóztatják, de aztán mégsem történt semmi. Sztálin azt kezdte mondogatni,
[271]
hogy Vorosilov „angol kém”, és alig látja, a lefokozott Molotov és Mikojan
pedig meghúzta magát. A Sztálin által választott utódjelöltek azonban Berija és
Malenkov brutális vérfürdőjének estek áldozatául.2


GYILKOSSÁG ÉS HÁZASSÁG - A LENINGRÁDI ÜGY

A „két gazfickó” csak a legnagyobb tétben, a halálban volt hajlandó játszani.
Sztálin maga sem átallotta feláldozni a tehetséges leningrádiakat, hogy
megőrizze saját vezető szerepét. Sztálin miniszterelnöki utódjelöltje, Nyikolaj
Voznyeszenszkij „azt gondolta magáról, hogy Sztálin után ő a legokosabb ember
a világon”, vélte a Szovmin vezetője, Csada-jev. 1944-ben a legfiatalabb
Politbüro-tagként briliáns tervezőképességével tűnt ki, és szokatlanul őszinte
viszony fűzte Sztálinhoz. Ez azonban olyan vakmerővé tette, hogy „nem rejtette
véka alá rosszkedvét” és harsány orosz nacionalizmusát sem. A kollégáival is
durva Voznyeszenszkijnél talán senki nem szerzett magának több ellenséget.
Pártfogója, Zsdanov immár halott volt, ellensége, Malenkov viszont
felemelkedett. Berija „félt tőle”, és sóvárgott gazdasági hatalmára.
Voznyeszenszkij arroganciája és Sztálin sértődékenysége sebezhetővé tette
Beriját.
1948-ban Sztálin észrevette, hogy az év utolsó negyedében növekedett a
termelés, az első negyedévben viszont visszaesett. Ez normális szezonális
változásnak számított, ám Sztálin megkérte Voznyeszenszkijt, hogy egyenlítse
ki. A Goszplan vezetője ígéretet tett, hogy teljesíti a kérést, azonban kudarcot
vallott, és Sztálintól való félelmében eltitkolta az eredményeket. A
szemfényvesztés valahogy Berija tudomására jutott, aki több száz titkos
Goszplan-dokumentum hiányára is fényt derített. Berija Kuncevóban egy este
váratlanul tájékoztatta Sztálint, aki Mikojan szerint először „megdöbbent”, majd
„dühös” lett.
- Ez azt jelenti, hogy Voznyeszenszkij félrevezeti a Politbürót, és bolondnak
néz minket?
Ekkor Berija felfedte a lesújtó titkot Voznyeszenszkijjel kapcsolatban, amelyet
immár 1941 óta őrizgetett: 1941-ben, Sztálin összeomlása alatt Voznyeszenszkij
így bátorította Molotovot: „Vjacseszlav, menj előre, mi követni fogunk!” Az
árulás döntő érvnek minősült. Andrejevet, a könyörtelen, bürokratikus gyilkost
vonták be a vizsgálatba. Az őrjöngő Voznyeszenszkij felhívta Sztálint, de senki
nem állt vele szóba. 1949. március 7-én kizárták a Politbüróból. Ideje
legnagyobb részét Granovszkij utcai lakásában gazdasági tanulmányok írásával
töltötte. A rettegett duó, Malenkov és Abakumov átvette a Goszplan irányítását.
A másik utódjelölt a „fiatal és jóképű” Kuznyecov volt. 1946-ban ő segített
Zsdanovnak eltávolítani Malenkovot, és leváltani Beriját az MGB kurátori
tisztségéből, amivel mindkettejük gyűlöletét kivívta. Az őszinte és barátságos
Kuznyecov Voznyeszenszkij szöges ellentéte volt: szinte mindenki szerette. A
tisztesség azonban relatív fogalomnak számított Sztálin udvarában: Kuznyecov
segített Zsdanovnak bizonyos antiszemita ügyekben, és továbbított egy jelentést
Sztálinnak a párt tisztségviselőinek szexuális tévelygéseiről. Bálványozta
Sztálint, kincsként őrizte a háború során tőle kapott írásokat, azonban megérteni
nem volt képes. Elkövette a hibát, hogy beletekintett a Kirov-gyilkosságról és a
koncepciós perekről szóló régi MGB-iratokba, miután Sztálin hamarosan
gyanakodni kezdett, hogy Kuznyecov milyen érzékeny ügyekbe ártja magát.
Ezzel párhuzamosan Malenkov tájékoztatta Sztálint, hogy a leningrádi pártban
szavazási botrány kerekedett, ráadásul a kormány engedélye nélkül rendeztek
kereskedelmi vásárt. A bűnöket egy Zsdanov által felvetett, homályos terv
megvalósítására igyekezett felhasználni: a szovjet mellett (annak ellenzékeként)
egy orosz pártot kívánt létrehozni, és Leningrádot szerette volna megtenni orosz
fővárosnak. Aligha feltételeznénk, hogy ezek a banalitások halálos bűnnek
minősülnének, ám a szovjet birodalomban és Sztálin diktatúrájában törésvonalat
[272]
jeleztek. Az orosz pártot ráadásul nem vezethetné egy grúz. Sztálin az
SZSZKSZ összekötő erejének tekintette az oroszokat, ám internacionalista
maradt. Voznyeszenszkij nacionalizmusa aggodalommal töltötte el a
kaukázusiakat: „Számára nemcsak a grúzok és az örmények, de még az ukránok
sem emberek” - mondta Sztálin Mikojannak. Berija okkal aggódhatott a
leningrádiak hatalomra kerülése miatt.
Malenkov ravaszul összeállított egy hibagyűjteményt, amelyről tudta, hogy
Sztálin érzékenyen reagál majd rá.
„Menjetek oda, és derítsétek ki, mi folyik ott!” - utasította Sztálin Malenkovot
és Abakumovot. Két vonattal, ötszáz MGB-tiszttel és a Szled-Csaszt - „a
rendkívül fontos ügyek kivizsgálására” szakosodott osztály - húsz nyomozójával
érkeztek Leningrádba. Berija úgy vélekedett, hogy „ha Sztálin egy ember
megölésére utasítja, akkor Malenkov ezret gyilkol le”. Malenkov a helyi
vezetőkre támadt, és a különálló ügyeket egyetlen halálos összeesküvés színében
tüntette fel. Megkezdődtek a letartóztatások. Voznyeszenszkij és Kuznyecov a
rózsaszín Granovszkij-épületben lévő lakásaikban várakoztak, annak biztos
tudatában, hogy Sztálin megbocsát nekik, hiszen 1937 óta már hosszú idő telt el.
Még Mikojan is úgy hitte, hogy a vérontás a múlté.
***
Minden oka megvolt a reményre, hiszen kisebbik fia, az éppen tizennyolc
éves Szergo eljegyezte Kuznyecov „elbűvölő, gyönyörű” lányát, Allát. Álla apja
bukása után felajánlotta Szergónak, hogy visszaléphet a számkivetettel kötött
házasságtól:
- Változtat ez valamit a szándékaidon?
Szergo szerette Allát, és a fiú szülei is úgy megkedvelték Allát, mintha „saját
lányunk lenne”. Mikojan támogatta a házasságot.
- Áldásodat adod a házasságra? Megőrültél? - suttogta a pipogya Kaganovics
Mikojannak. - Nem érted, hogy Kuznyecovnak befellegzett? Tiltsd meg a
házasságot!
Mikojan azonban hajthatatlan maradt. 1949. február 15-én „bolsevikhoz nem
méltó elhajlás” és „államellenes” szeparatizmus vádjával megfosztották
párttitkári tisztségétől. A pár három nappal később összeházasodott. Kuznyecov
vidáman tudomást sem vett a dologról. „Bátor ember - vélte Mikojan -, de
elképzelése sincs Sztálin szokásairól.” Mikojan Zubalovóban mulatságot
szervezett a pár tiszteletére, de Kuznyecov - végre felismerve saját helyzetét -
felhívta Mikojant, és elmondta, hogy nem tud részt venni, mert „rossz a
gyomra”. Mikojan hallani sem akart a kifogásról:
- Van elegendő mosdó a házban! Gyere csak el!
- Nincs autóm se - válaszolta Kuznyecov. - Jobb lesz nektek, ha én inkább
itthon maradok.
- Nem helyénvaló, ha egy apa nem vesz részt a lánya esküvőjén - válaszolt
[273]
Mikojan, és küldött érte egy limuzint. A mulatságon Kuznyecov képtelen
volt elengedni magát. Ügy érezte, veszélybe sodorja a lányát.
- Nem érzem magam valami jól - mondta -, úgyhogy igyunk a gyerekeinkre!
Aztán távozott.
* * *
Azon a veszélyekkel teli tavaszon a szerencsétlen Kuznyecov egy másik
politbürós esküvőn is részt vett: a már ostromlott Zsdanov családon belül.
„Sztálin mindig azt akarta, hogy vegyem feleségül Szvetlánát - emlékezett vissza
az ekkor még a Központi Bizottságban helyet kapó Jurij Zsdanov. -
Gyerekkorunk óta barátok voltunk, úgyhogy az elképzelés nem hangzott
rémisztőén.” Egy diktátor lányát feleségül venni azonban nem egyszerű dolog.
Jurij azt sem tudta, kitől is kellene megkérnie Szvetlána kezét: Sztálintól vagy
magától az érintettől. Végül Sztálinhoz ment, aki megpróbálta eltéríteni
szándékától:
- Nem ismered Szvetlánát. Rövid időn belül ajtót mutatna neked.
Jurij azonban ragaszkodott a dologhoz. „Sztálin nem tartott előadást, de
azt azért elmondta, bízik bennem, hogy gondját fogom viselni Szvetlánának”
- emlékezett vissza Jurij.
Szergo Berija szerint Sztálin a kerítő szerepébe bújt:
 - Kedvelem azt az embert - mondta Sztálin Szvetlánának. - Szép jövő előtt áll,
és szeret téged. Menj hozzá feleségül!
- Mondta neked, hogy szeret engem? - vágott vissza. - Még csak rám se néz!
- Beszélj vele, majd meglátod! - válaszolt Sztálin.
Szvetlána még mindig Szergo Beriját szerette. így szólt hozzá:
- Te nem akartál engem, igaz? Rendben van, akkor feleségül megyek Jurij
Zsdanovhoz.
Ennek ellenére szerette az ő „jószívű Jurocskáját”, és elhatározták, hogy
összeházasodnak. Azonban „második házasságom az apám választása volt
- magyarázta Szvetlána. - Nem volt erőm küzdeni ellene, úgyhogy
belementem”.
A generalisszimusz nem vett részt a lakodalmon, amelyet Zsdanovék
dácsájában az Uszpeszkoje út mentén, Zubalovótól tizenegy kilométerre
tartottak. A vendégek között megjelent egy másik politbürós pár is: Natasa,
Andrejev és Dóra Hazan lánya, valamint férje, Vlagyimir Kujbisev, a néhai
vezető fia. „Ott volt több iskolatárs is [...] viszonylag átlagos családokból”
- emlékezett vissza Sztyepan Mikojan, aki szintén szerepelt a meghívottak
között. A vendégekre tánc és lakoma várt. Jurij - apjához hasonlóan -
zongorázott. Természetesen Kuznyecov is jelen volt, hiszen Zsdanov
leghatalmasabb szövetségesének tudhatta magát, de mindenki tisztában volt a
feje fölött gyülekező viharfelhőkkel.
Jurij és Szvetlána, valamint utóbbi négyéves fia, Joszif Morozov a Kremlben
lakott Zsdanov özvegyével. „Sosem láttam az igazi apámat - emlékezett vissza
Joszif. - Jurijt apunak neveztem. Imádott engem!”
Néhány nap múlva Zubalovóba látogattak. Vlaszik telefonált, hogy Sztálin is
oda tart.
- Miért akarsz Zsdanovékhoz költözni? - kérdezte aztán Sztálin a lányát.
- Élve felfalnak azok a nők. Túl sok a nő abban a házban.
Azt szerette volna, ha a fiatal pár Kuncevóba költözik, ahol a második
emeleten kialakítandó lakrészben élhetnének. Ugyanakkor túl ügyetlen volt,
hogy egyenesen megkérdezze, mit szólnának hozzá. Persze az is lehet, hogy nem
akarta, hogy zavarják.
Szvetlána tehát Zsdanov és Scserbakov fontoskodó özvegyeivel maradt.
Anyósát, Zinajdát hamarosan meggyűlölte, mert egyesítette magában a „párt
bigottságát” és a „burzsoá önteltséget”. Házassága sosem volt boldog:
„megtanultam a leckét: soha többet ne menjek bele olyan házasságba, ami
pusztán üzlet”. Szexuális téren - saját megfogalmazása szerint - „nem volt
valami sikeres” a házasság. Sosem bocsátotta meg Zinajda Zsdanovának, hogy
„őrültnek” nevezte az anyját. Azért született egy lányuk, Kátya, de Szvetlána a
szülés idején is boldogtalan volt. Apjának írt levelében arról számolt be, hogy
[274]
magányos, és még annak durva válaszát is örömmel olvasta.
A házasságra ráadásul nem a Zsdanovék számára legmegfelelőbb időpontban
került sor. Kuznyecov és Voznyeszenszkij a szakadék szélén állt. Jurij
megérezte, hogy a leningrádi ügy „kétségtelenül apám ellen irányult, [de] akkor
még nem féltem. Később jöttem rá, hogy engem is elpusztíthattak volna”.
Teljesen igaza volt: a foglyokat később megkínozták, hogy Zsdanov ellen
valljanak.
* * *
Sztálin Kuznyecov sorsán tűnődött. Poszkrjobisev meghívta vacsorára a
leningrádit Kuncevóba, de Sztálin nem volt hajlandó kezet fogni vele: „Nem én
hívtalak.” Kuznyecov „riadtnak tűnt”. Sztálin azt várta, hogy küld majd egy
levelet, amelyben önkritikát gyakorol, ám a naiv leningrádi semmi ilyesmit nem
küldött. „Ez azt jelenti, hogy bűnös” - mondta Sztálin Mikojannak.
Ennek ellenére Sztálint kétely gyötörte. „Nem pazarlás az, hogy nem hagyjuk
Voznyeszenszkijt dolgozni, amíg azon gondolkodunk, mi legyen a sorsa?” -
kérdezte Malenkovot és Beriját, akik nem válaszoltak. Aztán Sztálinnak eszébe
jutott, hogy Novikov légimarsall és Sahurin még mindig börtönben van. „Nem
kellene kiengedni őket?” A duó azonban ezúttal is szótlan maradt, majd a
fürdőszobában arról suttogtak, hogy Sahurin és Novikov szabadon engedése
„elterjedne a többiek”, vagyis a leningrádiak között. Miközben Sztálin ilyen élet-
halál kérdéseken töprengett, autóba szállt, és a szemjonovszkojei dácsájához
hajtatott. Útközben az esőben a buszmegállóban várakozó, sáros emberek
tömegére lett figyelmes. Sztálin megállította az autót, és utasította testőreit, hogy
ajánlják fel néhány várakozónak, hogy elviszik őket, de az emberek túlzottan
féltek az ajánlat elfogadásához.
- Nem tudjátok, hogyan kell beszélni az emberekhez! - mérgelődött Sztálin,
aztán kiszállt, és maga tessékelte be az embereket a limuzinba, ahol fia, Jakov
haláláról mesélt nekik, mire egy kislány saját apja haláláról kezdett beszélni.
Később Sztálin küldött a kislánynak egy iskolai egyenruhát és egy iskolatáskát.
Három hét múlva a nemrég még utódainak tartott leningrádiak letartóztatására,
megkínzására és elpusztítására utasította Abakumovot.1
Augusztus 13-án Kuznyecovot Malenkov irodájába rendelték. „Mindjárt jövök
- mondta Kuznyecov a feleségének és a fiának, Valerijnak. - Ne kezdjetek addig
vacsorázni!” A fiú látta, ahogy apja a Granovszkij utcában a Kreml felé indul.
„Megfordult, és integetett. Ekkor láttam utoljára” - mondta Valerij. Malenkov
testőre letartóztatta.
Sztálin ugyanakkor Voznyeszenszkij letartóztatását illetően hezitált, hiszen ha
őt is elfogatja, akkor Malenkov és Berija egyenesen megállíthatatlan lesz. Sztálin
továbbra is meghívta a kuncevói vacsorákra, ahol arról beszélt, hogy az Állami
Bank élére nevezi ki. Augusztus 17-én Voznyeszenszkij emelkedett hangvételű
levelet írt Sztálinnak, amelyben azért könyörgött, hadd dolgozhasson ismét:
„Nagyon rossz távol lenni az elvtársaktól. [...] Megtanultam a leckét a
párttudatossággal kapcsolatosan. [...] Kérem, tanúsítson bizalmat irányomban.
Őszinte híve.” Sztálin elküldte a levelet Malenkovnak. A duó nyomása egy
cseppet sem csökkent. A gyengélkedő Andrejev a „szervezeten belül teljes”
zűrzavart fedett fel: a Goszplanból 526 dokumentum tűnt el. Ez a felfedezés volt
Andrejev utolsó eredménye. Voznyeszenszkij bevallotta, hogy nem végezte ki a
bűnösöket, mert „nem voltak tények. [...] Most már értem. [...] Hibáztam”.
Hruscsov később azzal vádolta Malenkovot, hogy „súgott Sztálinnak”, mert
egyszer s mindenkorra végezni akart Voznyeszenszkijjal. „Micsoda?! - reagált
Malenkov. - Hogy én irányítottam Sztálint? Ugye viccelsz?” Sztálin
irányíthatatlannak bizonyult, ám lehetett befolyásolni; mindenesetre megőrizte
abszolút hatalmát.
Négy hónappal később Voznyeszenszkijt is letartóztatták. Őt és Kuznyecovot
214 másik rabbal együtt megkínozták, ádáz „francia birkózásnak” vetették alá. A
testvérek, feleségek és gyerekek is Abakumov MGB-jének oroszlánbarlangjába
kerültek. Kuznyecovot annyira összeverték, hogy perforálódott a dobhártyája.
„Addig vertek, amíg a vér elkezdett ömleni füleimből” - tanúskodott az egyik
rab, Turko, Sztálin halála után. „Komarov a falnak csapta a fejemet.” Turko
végül belekeverte Kuznyecovot. A kínzók tanácsot kértek Abakumovtól,
megverhetnek-e egy Zakrizevszkaja nevű nőt, aki gyermeket várt.
- Talán védelmetekbe vettétek? - üvöltött Abakumov. - A törvény nem tiltja.
Folytassátok a dolgotokat!
Megkínozták a nőt, aki elvetélt.
- Mondj el mindent! - mondták neki a kínzók. - A pártot képviseljük!
A párt bukott képviselőit, Kuznyecovot és Voznyeszenszkijt a Matrosszkaja
Tisina utcai különleges börtönben tartották fogva, amelyet Malenkov létesített.
Berija és a Politbüro inkognitóban érkezett a rabok kihallgatására.
A baljósán zseniális Bulganyin - aki ugyancsak veszélyt érzett - azt a feladatot
kapta, hogy hallgassa ki régi barátjának, Voznyeszenszkijnak a testvérét,
Alekszandrt, a leningrádi egyetem rektorát. Amikor a rab meglátta Bulganyint,
azt hitte, megmenekült: „Odarohant hozzám - mesélte később Bulganyin -, és azt
kiabálta: »Bulganyin elvtárs! Drága Bulganyin, végre! Nem vagyok bűnös! De
boldog vagyok, hogy itt van, hiszen Sztálin elvtárs most megtudhatja az
igazságot!«” Bulganyin rámordult hajdani barátjára:
- A tambovi farkas a barátod, nem én!
 Az orosz mondás annyit tesz, „nem vagy a barátom”. Bulganyin úgy érezte,
nincs más választása. „Mit tehettem volna? - tette fel szomorúan a kérdést. -
Tudtam, hogy Berija és Malenkov a sarokban ül és figyel.” Ahogy Sztálin többi
más ügyében, úgy ez esetben is Sztálin szeszélye szerint bővült a bűnösök köre:
a Voznyeszenszkijhez közel álló Molotov is érintetté vált.
***
Mire Kuznyecov lánya, Álla és újdonsült férje, Szergo Mikojan visszatért a
mézeshetekről, Kuznyecovot kínzással már rávették, hogy vallomást tegyen,
amelyet alá is írt. Anasztasz Mikojan kremli irodájában fogadta menyét.
„Rendkívül nehezemre esett Allával beszélni - írta Mikojan. - Természetesen a
hivatalos verziót kellett neki mondanom.” Álla sírva rohant ki az irodából.
„Utána futottam - emlékezett vissza Szergo -, féltem, hogy öngyilkos lesz.
[275]
Mikojan behívta Szergót, és megmutatta Kuznyecov vallomását, amit
Sztálin addigra már közzétett. Szergo nem hitte el a vádakat.
- Minden oldal alá van írva - mondta Mikojan.
- Biztos vagyok benne, hogy tisztázódik az ügy, és hamarosan visszatér -
válaszolt Szergo.
„Nem volt szívem megmondani neki - írta Mikojan -, hogy Sztálin már rég
döntött Kuznyecov sorsáról. Tudtam, hogy ő már sosem tér vissza.”2
* * *
Nem a leningrádi ügy volt Berija egyetlen sikere: közvetlenül Kuznyecov
1949. augusztus végi letartóztatását követően egy különleges páncélozott
vonattal a kazah sztyeppe belsejébe indult: egy titkos nukleáris létesítménybe.
Berija rendkívül izgatott volt, hiszen, ahogy az egyik szakember fogalmazott, ha
balul sül el a dolog, „nekünk kell felelni érte az emberek előtt”. Ilyen esetben
Berija családjára is pusztulás várt volna. Malenkov igyekezett megvigasztalni.
Berija végül megérkezett Szemipalatyinszk-21-be a „gyártmány” tesztelésére.
Egy apró fülkében foglalt helyet, közvetlenül Kurcsatov professzor irányítóhelye
mögött. Augusztus 29-én reggel szemtanúja lehetett annak, ahogy az
uránreflektort egy daru a szállítókocsira helyezte. A plutónium már benne volt. A
robbanóanyag és az indítóanyag a helyén volt. A „gyártmányt” az éjszaka leple
alatt kigurították, és egy szerkezetre helyezték, majd a torony tetejére emelték.
Berija és a tudósok távoztak.
Este hat órakor a tíz kilométerre lévő irányítóhelyen gyülekeztek, ami tele volt
vezérlőpultokkal és a Moszkvával összeköttetést létesítő telefonokkal. Mindez
egy földfal mögött helyezkedett el, amely a lökéshullámtól nyújtott védelmet.
Kurcsatov utasítást adott a robbantásra. Erős villanás látszott. A lökéshullám
után kirohantak a szabadba, hogy megcsodálják a kibontakozó gombafelhőt.
 Berija rendkívül izgatottan viselkedett, homlokon csókolta Kurcsatovot, és
állandóan csak ezt kérdezgette:
- Ugye olyan volt, mint az amerikaiaké? Nem rontottuk el, ugye? Ugye nem
ejtett át minket Kurcsatov? - Amikor megtudta, hogy a robbantás apokaliptikus
pusztítást okozott a területen, megnyugodott. - Szörnyű lett volna, ha nem
sikerül - mondta.
Aztán a telefonhoz sietett, hogy ő legyen az első, aki közli a jó hírt Sztálinnal.
Amikor azonban felhívta, Sztálin megsemmisítően csak annyit mondott, hogy
már tudja, és lerakta a telefont. Sztálinnak megvoltak a saját forrásai. Berija
megpofozta a tábornokot, amiért vette a bátorságot, és elárulta Sztálinnak a
sikert.
- Beleköptél a levesembe, áruló! Ezért még tönkretesziek!
Berija mindazonáltal rendkívül büszke volt „kolosszális sikerére”. Négy évvel
Hirosima után már Sztálin is rendelkezett atombombával.
Berijának még egy oka volt az örömre: megismerkedett egy csinos nővel,
Drozdovával, akinek a férje a Kremlben dolgozott. Elképzelhető, hogy az
asszony viszonyt folytatott Berijával, mielőtt bemutatta neki lányát, a mindössze
tizennégy éves Lilját, a „kék szemű, hosszú lábú, hosszú, szőke hajfonatos lányt
- az orosz szépség megtestesítőjét”, ahogy Marta Peskova jellemezte. Beriját
megigézte a lány, ő volt „utolsó nagy szerelme”. Az anya igyekezett a legtöbbet
kihozni a helyzetből:
- Ne engedd meg neki, amíg nem kaptál lakást, autót, dácsát! - oktatta az anyja
Lilját, Peskova elmondása szerint.
Berija mindent megadott neki. Nyina Berija tolerálta a viszonyt. Nyáron,
amikor éppen Martával nyaralt Gagrában, férje a dácsában szórakoztatta Lilját.
„Egész Moszkva tudta” - mondta Marta. Berija és Malenkov nagy
megbecsülésnek örvendett, de mint kiderült, mégsem ők töltötték be a
leningrádiak pusztulása után keletkezett hatalmi űrt.
* * *
Sztálin magához hívta Kijevből Hruscsovot. „Nem tehetek róla, ideges
lettem” - vallotta be Hruscsov, miután Kuznyecovot és Voznyeszenszkijt is
megkínozták. Felhívta Malenkovot, aki igyekezett megnyugtatni:
- Nincs okod az izgalomra! Nem mondhatom meg, miért hív, de elárulhatom,
hogy nem kell félned!
Hruscsov 1938 óta kormányozta Ukrajnát. A háború előtt kíméletlen
tisztogatást hajtott végre a kulákok körében, megsemmisítette az ukrán
nacionalistákat, utasítást adott az unitus püspökök kivégzésére, majd 1948
februárjában megszervezte a falvak „káros elemektől” való megtisztítását.
Hruscsov kezdeményezésére közel egymillió embert tartóztattak le. Ez a
kolosszális bűntény mind brutalitásában, mind mértékében megközelíti a
kulákok deportálását. Nem csoda, hogy visszavonulása után így vélekedett:
„Nyakig ülök a vérben.” Az „eleven, disznófejű, jó kedélyű”, igaz, mostanra
kopasz és kövér Hruscsov örök kedvenc maradt, ha eltekintünk attól a rövid,
1947-es időszaktól, amikor Sztálin Kaganovicsot küldte Kijevbe, hogy felváltsa.
Egyenes beszéde zseniális talpnyalóvá tette. Sztálin félművelt parasztnak vélte a
dinamikus férfit. „Hruscsov olyan műveletlen, mint az etióp négus” - mondta
Malenkovnak. Mégsem mondhatjuk, hogy túlzottan alábecsülte volna
„határozott közvetlenségét, tiszta férfiasságát, rendkívüli fortélyosságát és erős
jellemét”.
„Rövid pórázon kell tartani” - vélekedett Sztálin. Amikor Hruscsov
Moszkvába érkezett, Berijához sietett további biztatásért. A Sztálin udvaroncai
közötti szolidaritás egyre erősödött. Berija is megnyugtatta.
Sztálin a Központi Bizottság titkárának és Moszkva vezetőjének nevezte ki
Hruscsovot, de bizalmasan hozzátette: „a dolgok nem állnak valami jól. [...]
Leningrádban felfedtünk egy összeesküvést, és Moszkvában is bőven akadnak
pártellenes elemek.” Azt akarta, hogy Hruscsov „vizsgálja ki” a dolgokat. Ahogy
a leningrádi eset is bizonyítja, a rendszer bátorította a terrort.
A hatalmasságok választhattak: vagy eltussolják az ügyet, vagy mészárlássá
fokozzák; ezután Sztálin feladata volt eldönteni, hogy megvédi-e az áldozatokat,
elteszi-e a bizonyítékokat későbbi időpontra, vagy azonnal lemészárolja az
érintetteket.
- Ez egy provokátor munkája - válaszolta Hruscsov.
Sztálin elfogadta véleményét. Nemsokára a mezőgazdaság élére helyezte
Hruscsovot. „Sztálin nagyszerűen bánt velem.” A leningrádi kapcsolat
megsemmisítése, valamint Mikojan és Molotov ellehetetlenítése után a „két
gazember” kiváló helyzetbe került. Sztálin éppen azért hívta vissza Hruscsovot,
hogy megtörje kettejük hatalmát. A terv azonban kudarcba fulladt, mivel
Hruscsov egyre „elválaszthatatlanabb” lett Berijától és Malenkovtól. Hruscsovék
[276]
és Malenkovék közel laktak egymáshoz a Granovszkij utcában, Berija
limuzinja pedig állandóan ott parkolt, rájuk várva. Néha odakiáltott az iskolába
tartó Hruscsov gyerekeknek:
- Nézzenek oda! Kiköpött Nyikiták!
A hármas jókat mulatott Sztálin tervén, közben pedig rendszeresen beárulták
nála egymást. Miután Malenkov kudarcot vallott a mezőgazdasággal kapcsolatos
lehetetlen feladat megoldásában, Andrejev vette át a helyét. Hamarosan ő is
elvesztette a bizalmat, és visszalépni kényszerült. Most Hruscsovon volt a sor. A
nagy mezőgazdasági központokkal kapcsolatos terve azonban rosszul sült el, és
Sztálin, Berija és Malenkov nyilvános visszalépésre kényszerítette. Molotov és
Malenkov az elbocsátását követelte, Berija azonban - alábecsülve az „ostoba
kerekfejűt” - közbeavatkozott. Sztálin megvédte Hruscsovot; pipájával egyszer a
fejére koppintott:
- Üres! - viccelődött.
* * *
Szeptember 5-én Sztálin Szocsiban megkezdte szabadságát. Egy kerti
sasliksütés erejéig Berija is csatlakozott hozzá, hogy megünnepeljék az
atombombát. Ennek és a leningrádiak elpusztításának köszönhetően ideiglenesen
ismét visszakerült Sztálin kegyeibe. Öröme azonban nem tartott sokáig. Sztálin
környezete iránti bizalmatlansága ekkorra már hatalmas méreteket öltött. Délre,
Novij Afonba indult. Ez volt a legkisebb és leglakályosabb háza, az utolsó
időkben legszívesebben itt pihent.
Amikor a Legfelsőbb Szovjet bejelentette a szovjet atombomba elkészítését,
Sztálin így tűnődött az új világrendről fiatal bizalmasának, Mgeladzénak:
- Ha kitör a háború, az atombomba alkalmazhatósága kizárólag a Trumaneken
és Hitlereken múlik. Az emberek nem hagyják, hogy ilyen emberek legyenek
hatalmon. Az atomfegyver aligha használható úgy, hogy ne jelentene világvégét.
Olyan boldog volt, hogy még dalra is fakadt, Vlaszikkal és Poszkrjobisevvel
elénekelte a Szulikót, mégpedig olyan tökéletesen, amilyen Berija atombombája
volt.
- Saljapin valamivel jobban énekelte - jegyezte meg derűsen Sztálin.
- Csak egy hajszálnyival! - zengték kórusban a többiek.
Az öreg Sztálin egyre többet gondolt Nágyára. A kertben Mgeladzével
sétálgatva lamentált családi katasztrófáin. Először is ott volt Jása:
- A sors rosszul bánt Jakovval, [...] de hősként halt meg - mondta. - Vaszilij
alkoholista lett. Mást sem csinál, csak iszik. - Aztán ott volt Szvetlána, saját női
alteregója, aki „bármit megtehet, amit csak akar”.
A világ legpusztítóbb férje meglepő érzékenységgel viseltetett Szvetlána
házassága iránt.
- Morozov rendes ember volt, de Szvetlána nem szerette. [...] Csak szórakozott
vele. Átgázolt rajta. [...] Természetesen ez megpecsételte a házasságukat. Aztán
újra férjhez ment. Ki tudja, mi jön még. [...] Szvetlána még egy gombot se tud
felvarrni, a dadák nem tanították meg semmire. Eta az anyja nevelte volna fel,
akkor sokkal fegyelmezettebb lenne. Tudod, mindig túl nagy volt rajtam a
nyomás. [...] Nem volt időm a gyerekekre, néha hónapokig nem is láttam őket.
[...] A gyerekek nem jártak valami jól. Jekatyerina! - szeretettel említette első
feleségét, Katót, majd így folytatta: - Nágya, Nágya!
Mgeladze sosem látta még ilyen szomorúnak Sztálint.
- Wolf elvtárs, kérlek, senkinek egy szót se ejts a hallottakról!3
 MAO, SZTÁLIN SZÜLETÉSNAPJA ÉS A KOREAI HÁBORÚ

Ezerkilencszáznegyvenkilenc december 7-én Sztálin visszatért Moszkvába.

Hamarosan két nagyjelentőségű eseményre is sor került: az új kínai vezető, Mao
Ce-tung elnök látogatására és Sztálin hetvenedik születésnapjára. December 16-
án délben a Pekinget januárban elfoglaló Mao megérkezett a Jaroszlavszkij
[277]
állomásra, ahol Molotov és a marsall-egyenruhát viselő Bulganyin fogadta.
A látogatás eleje éppen olyan kínosra sikerült, mint a vége. Mao meghívta az
oroszokat egy kínai ebédre a kocsijába, de Molotov visszautasította. Mao
sértődöttsége a maga módján éppen olyan monumentális lett, mint a Nagy Fal. A
magas, nyakigláb Maót lenyűgözte Sztálin nagysága, ugyanakkor lenézte őt,
amiért nem támogatja következetesen és félreismeri Kínát. Egyenesen Sztálin
egyik dácsájába, Lipkibe vitték.
Este hat órakor Sztálin és Mao első alkalommal találkozott a Kis Sarokban. A
fanatizmus a század mindkét kommunista óriásában megvolt, és mindketten
költők is voltak. A paranoia ugyancsak mindkettejüket kínozta. Egyformán
parasztcsaládból emelkedtek fel, hogy aztán bámulatos történelmi múltra
visszatekintő birodalmakat vezessenek. Milliók könyörtelen gyilkosai és
csapnivaló katonai parancsnokok voltak. Azt tervezték, hogy valóra váltják
Amerika legszörnyűbb rémálmát, a kínai-szovjet egyezmény aláírását. Ez volt
Sztálin utolsó jelentős eredménye. Saját önteltségük elképzelhetetlen
magasságából távolságtartással szemlélték egymást. Mao arra panaszkodott,
hogy „hosszú ideig félrelökték”.
- A győztesek sosem vétkesek - válaszolta Sztálin. - Van bármi ötlete vagy
kívánsága?
- Azért jöttünk, hogy egy bizonyos feladatot hajtsunk végre - mondta Mao. -
Egyszerre kell gyönyörűnek és kiválónak lennie.
Feszült csend következett. Sztálin zavarba jött a titokzatos utalástól, az
egyezménytől, amely egyszerre volt szimbolikus és gyakorlati, és amely
ugyanannyira képviselte a világforradalmat, mint a kínai érdekeket.
Sztálin elsődleges célja távol-keleti területeinek védelme volt, amelyekkel
kapcsolatban már Jaltában megegyezés született, és melyeket egy régi kínai-
szovjet egyezmény is szovjet területnek ismert el. Sztálin csak olyan új
egyezményt volt hajlandó aláírni, ami semmiben sem különbözött a régitől. Mao
nyugalmat erőltetett magára, mielőtt lemondott volna a kínai területekről.
Patthelyzet alakult ki. Mao azt javasolta, a tárgyalásra hívják meg miniszter-
elnökét, Csu En-lajt is.
 - Ha mi magunk nem tudunk megegyezni, akkor mi szükség van Csura? - tette
fel a kérdést Sztálin.
Így aztán elbúcsúztak egymástól. Mao azt állította, hogy Sztálin nem volt
hajlandó fogadni őt, Sztálinnak azonban jó okot talált a várakozásra. Mao több
hetet töltött Moszkvában, mire a két oldal végre közeledni kezdett egymáshoz.
Az ott töltött időt gúnyosan így jellemezte: „nem volt más dolgom, csak enni,
aludni és szarni.” A prűd oroszok elszörnyedtek Mao közönséges viccein,
amelyeket személyesen és a poloskák segítségével is alkalmuk volt hallani.
- Elvtársak! - mondta Sztálin. - A Kína elleni harc még nem ért véget.
Ellenkezőleg, csak most kezdődik!
Berija azzal viccelődött a többiek előtt, hogy Sztálin féltékeny Maóra, mert
utóbbi nemzete nagyobb.
Maót azonban nem hagyták teljesen magára. Molotov, Bulganyin és Mikojan
többször is ellátogatott a dácsájába. Sztálin azon tűnődött, vajon a rejtélyes kínai
„valódi marxista”-e. Ahogy egy rendfőnök tesz fel kérdéseket a
papnövendékeknek, úgy vizsgálta a leereszkedő modorú Molotov Mao marxista
ismereteit. Végül arra a következtetésre jutott, hogy az elnök „okos ember,
[278]
vérbeli parasztvezér, Pugacsov kínai változata”, de nem igazi marxista.
Végezetül Molotov fontoskodva elárulta Sztálinnak: Mao „bevallotta, hogy
sosem olvasta A tőkét”.1
* * *
December 21-én Mao és az egész kommunista világ a Bolsojban gyülekezett,
hogy megünnepeljék a legfőbb méltóság születésnapját. Az ünnepség a vallási
zarándoklat és a császári diadalmenet, a királyi esküvő és a vállalati összejövetel
keverékéhez hasonlított. 5,6 millió rubelbe került, és több ezer zarándok érkezett
az eseményre. Sztálin egyszerre nézte le és igényelte olthatatlanul az imádatot. A
szerény fösvény szerepében tetszelgett, miközben Malenkov, a bálványozás
éllovasa igyekezett meggyőzni arról, hogy „a népnek” ünneplésre és még több
kitüntetésre van szüksége.
- Eszedbe ne jusson újabb kitüntetést adni! - mérgelődött.
- De Sztálin elvtárs, a nép...
- Hagyd ki ebből a népet!
Mégis boldogan szemlélte a szervezést. A levéltár különleges előkészületekről
tesz tanúbizonyságot: Svernik elnök vezette a „Sztálin elvtárs születés-napi
előkészületeit” szervező bizottságot, amelyben büszkén képviseltették magukat
„a közönséges dolgozók”, a politikusok, a marsallok és a művészek; többek
között Sosztakovics is, aki komoly vitákat folytatott egy esetleges Sztálin-
rendről, a vendéglistáról és az ültetésről, illetve a Sztálin-ajándék-csomagról.
 487 ezer rubelbe került, hogy minden vendéget megajándékozzanak egy
házikabátból, papucsból, borotvából, egy Moszkva szappankészletből, talkumból
és parfümből (az ekkor már börtönben sínylődő Polina Molotova legnagyobb
alkotása) összeállított csomaggal.
A Pravdában Hruscsov Sztálinnak „a gyökértelen kozmopoliták [a zsidók]
iránti hajthatatlanságát” magasztalta. Poszkrjobisev kiemelte Sztálin
citromtermesztés terén elért briliáns eredményeit. A hatalmasságok feleségei
különböző ajándékokkal lepték meg: Nyina Berija például diólekvárt készített,
„emlékeztetésképpen [...] édesanyádra”. Sztálin levélben köszönte meg a
kedvességet:
- Amikor a lekvárodat eszem, a fiatalkorom jut az eszembe.
Berija a szemét forgatta: „Mostantól fogva aztán csinálhatod minden évben!”
A híres színészek és az elit gyerekei mind a nagy eseményre gyakoroltak. A
szülők minden korábbinál erőszakosabbnak bizonyultak. Poszkrjobisevnek
sikerült elérnie, hogy lánya, Natasa kapja a legjobb feladatot: előadhatott egy
bálványozó dalocskát, majd átadhatott egy csokrot Sztálinnak (aki történetesen
anyja megölésére is utasítást adott). A balerinák azt gyakorolták, miként
„pukedlizzenek a Mindenható előtt”.
Az esemény előtti éjjelen a Kis Sarokban Sztálin megváltoztatta az ülésrendet:
nem akart középen ülni. Malenkov azonban ragaszkodott hozzá, hogy Sztálin az
első sorban foglaljon helyet. Saját helyét jelentőségteljesen Mao és új kedvence,
Hruscsov között jelölte ki. Később nyomást érzett a nyakánál, aztán szédülni
kezdett, és csak tántorogott, Poszkrjobisev támogatta, hogy ne essen össze. Nem
hívott orvost. Poszkrjobisev írt fel neki valamilyen orvosságot.
Másnap este a vezetőkre váró vendégek megtöltötték a Bolsojt. Sztálin
egzotikus kísérete - többek között Mao, a német Ulbricht, a magyar Rákosi és a
lengyel Bierut - az előcsarnokban beszélgetett, amíg minden készen nem állt.
Amikor előléptek, a közönség őrült tapsviharral köszöntötte őket. Sztálin
skarlátvörös zászlók és saját hatalmas portréja ölelésében foglalt helyet az asztal
közepétől kissé balra. Ezután megkezdődtek a véget nem érő beszédek,
amelyekben zseniként ünnepelték a születésnapost. Sztálin intett Vlaszik
tábornoknak, aztán - internacionalista gesztusként a „népek atyja” részéről - azt
suttogta, hogy a vendégek hadd beszéljenek saját nyelvükön. Togliatti olaszul
szónokolt, beszédét aztán személyesen fordította oroszra. Mao meglepően magas
hangon elmondott köszöntőjét a tömeg állva ünnepelte. Sztálint kimerítette,
hogy olyan gyakran kell felállnia. Aztán az úttörő-egyenruhába öltözött
diáklányok következtek, élükön Natasa Poszkrjobisevával, akik elszavalták
versüket. Poszkrjobisev lányára kacsintott, aki felszaladt, és átadta a vörös
rózsák alkotta csokrot: „Papa és Sztálin egyaránt szerette a vörös rózsát” -
emlékezett vissza.
- Köszönöm rzsik, vörös hajú a rózsákat! - mondta Sztálin, a hűséges
Poszkrjobisevre mutatva, aki csak úgy sugárzott a büszkeségtől.
Az ünnepség a Kreml Georgijevszkij-termében tartott hatalmas banketté nőtte
ki magát, ahol egy koncert következett a tenor Kozlovszkij, Maja Pliszeckaja
balerina és a szoprán Vera Davidova főszereplésével. Vlaszik merénylőket és
bombát keresve személyesen vizsgálta át az öltözőjüket. Tánc közben Majának
feltűnt „az uralkodó öregedő arca az első sorban, a hosszú ünnepi asztal mellett,
a színpaddal szemben, félig felém fordult. Mellette Mao ült”.2
Mao kezdett felhagyni a duzzogással. Sikerült megőriznie hidegvérét. Amikor
telefonon próbálta elérni Sztálint, azt a választ kapta, hogy „nincs otthon, és
talán jobb lenne, ha Mikojannal beszélne”. Végül január 2-án Sztálin Molotovot
[279]
és Mikojant küldte a tárgyalások újrakezdésére. Csu En-laj 20-án érkezett
meg, és az új külügyminiszterrel, Visinszkijjel, valamint Mikojannal kezdett
megbeszéléseket. Mao és Csu meghívást kapott a Kremlbe, ahol megfeddte őket
Sztálin, amiért nem írták alá az USA külügyminisztere, Dean Acheson
beszédének kritikáját. Amikor Mao ellenkezni kezdett, hogy Sztálin elutasítja az
egyezményt, Sztálin így válaszolt:
- A pokolba vele! Más dolgunk is van!
Mao minden korábbinál jobban megsértődött. A Kuncevóba vezető úton a
limuzinban a kínai tolmács meghívta Maóhoz látogatóba Sztálint. „Maradjon
csendben! - sziszegte Mao kínaiul a tolmácsnak. - Ne hívja meg!” A két
hatalmasság egyike sem szólalt meg a harmincöt perces út hátralevő részén.
Amikor Sztálin szólt Maónak, hogy táncoljon a gramofonzenére - ami
megtiszteltetést jelentett -, Mao visszautasította. Mindez azonban már semmit
nem számított, a pókerjátszma véget ért. Sztálin a nemzetközi kommunizmus
fővezéri szerepkörét magának tartotta meg, de az ázsiai vezetés Mao kezébe
került.
A február 14-én a Metropol Szállodában tartott bankett alkalmával Sztálin
jelentőségteljesen rosszalló megjegyzéseket tett a titóizmusra. Mao nem enyhült
meg. A két hatalmasság alig beszélt: a „szórványos” beszélgetések „végtelen
szünetekké” változtak. Gromiko kényszeredett erőfeszítéseket tett a beszélgetés
folytatására. Sztálin valószínűleg nem kedvelte Maót, a kínai mégis nagy
hatással volt rá: „A marxista világ legkiemelkedőbb személyisége Mao. [...]
Marxista-leninista életében minden az elvekről és lendületről tanúskodik, Mao
következetes harcos.” A szövetséget hamarosan a koreai harcmezőn tették
próbára.3
* * *
 Kim II Szung, a fiatal észak-koreai kommunista vezető Moszkvába érkezett,
és Sztálin támogatását kérte Dél-Korea lerohanásához. Sztálin bátorította Kimet,
de ravaszul Maóra hárította a felelősséget, amikor közölte a koreaival, hogy
„csak azután kerülhet sor cselekvésre”, miután „személyesen” is értekezett „Mao
Ce-tung elvtárssal”. Pekingben az ideges Mao aztán Sztálinhoz küldte vissza.
Május 14-én Sztálin ravaszul így válaszolt: „A kérdésben a végső döntést
közösen kell meghozniuk a kínai és a koreai elvtársaknak.” Ezzel megőrizte
domináns szerepét, de elhárította magáról a felelősséget. Saját vezetőit azonban
egyre jobban aggasztotta Sztálin Amerikával szemben követett vakmerőén
kihívó politikája és józan ítélőképességének hanyatlása.
1950. június 25-én, vasárnap hajnali négy órakor Észak-Korea megtámadta
Dél-Koreát. A kommunisták mindent elsöprő hódító támadásra készültek.
Augusztus 5-én a kimerült, öregedő Sztálin hosszú szabadságra indult
különleges vonatán. A tervek szerint a négy és fél hónap során töprenghetett
zsidóellenes csatáján, a Molotov és Mikojan kapcsán érzett haragján, Berijával
szembeni bizalmatlanságán és a könyörtelen Abakumov MGB-jével való
elégedetlenségén. Eközben néhány ezer kilométerrel arrébb, Koreában a világ a
szakadék felé sodródott.
Sztálin még alig érkezett meg, amikor a távoli félszigeten bekövetkezett a
katasztrófa. Sztálin az ENSZ-ből való kivonulással tiltakozott amiatt, hogy az
ENSZ nem hajlandó Tajvan helyett Mao Kínáját elismerni legitim kormánynak.
Truman elnök a Biztonsági Tanács összehívásával reagált Sztálin blöffjére, ahol
el akarta fogadtatni az ENSZ Észak-Korea elleni beavatkozását. A Szovjetunió
mindezt elkerülhette volna, de Sztálin helytelenül, Gromiko javaslata ellenére
továbbra is bojkottálta az üléseket. „Sztálint most az egyszer az érzelmei
vezérelték” - emlékezett vissza Gromiko. Szeptemberben az erőteljes amerikai -
az ENSZ zászlaja alatt végrehajtott - ellentámadás megfékezte a koreaiakat
délen, majd összezúzta hadseregüket. Sztálinnak az amerikai elszántság próbára
tételére irányuló kísérlete ismét visszafelé sült el. Az öregember nemes
egyszerűséggel azt mondta Hruscsovnak: „mi van, ha Kimet legyőzik? Nem
számít. [...] Tőlem aztán lehetnek a szomszédaink az amerikaiak.” Ha
Oroszország nem kapja meg, amit akar, akkor nem avatkozik közbe.
Ahogy az amerikaiak Észak-Korea belsejében a kínai határ felé masíroztak,
Mao kétségbeesetten Sztálin felé tekintett: attól tartott, hogy amennyiben Kína
közbeavatkozik, és harcba száll az amerikaiakkal, akkor a kínai-szovjet
egyezmény Oroszországot is háborúba sodorhatja. Sztálin nérói közönnyel azt
válaszolta, hogy „az egész távol van Moszkvától, és a koreai események híre
valamiért nem érkezik el hozzá”. Október 5-én azonban már a tiszta reálpolitika
jegyében küldött táviratot, amelyben szégyentelenül blöffölt: Amerika „nincs
felkészülve [...] nagy háborúra”, de ha mégis sor kerül rá, akkor „most kerüljön
rá sor, ne néhány évvel később, amikor Japán megint felfegyverkezett”. Sztálin
ezzel választ adott Mao fenntartásaira, és a háború felé taszította szövetségesét.
Mao felállított kilenc hadoszlopot, de még elküldte Csut Sztálin nyaralójába -
feltehetőleg Novij Afonba -, hogy a beígért, kínai katonákat fedező
légvédelemről egyeztessenek. Október 9-én a feszült Csu, valamint Mao hűséges
pártfogolja, a törékeny, de tehetséges Lin Piao, a későbbi (megbukott) utódjelölt
találkozott Sztálinnal, Malenkovval, Berijával, Kaganoviccsal, Bulganyinnal,
Mikojannal és Molotovval.
- Ma meg szeretnénk hallgatni kínai elvtársaink véleményét, hogy
megfontolhassuk azt - nyitotta meg Sztálin az ülést. Miután Csu felvázolta a
helyzetet, Sztálin közölte, hogy Oroszország nem léphet háborúba, ellenben
Kínának harcolnia kell. Mindazonáltal ha Kim veszít, menedékjogot ad az észak-
koreaiaknak. A Szovjetunió kizárólag hadieszközökkel segíthet. Csunak, mivel
szovjet légi fedezetre számított, elállt a lélegzete. Ezután Sztálin meghívta a
kínaiakat egy lakomára, ahol csak Lin Piao maradt józan. Berija ez alkalommal
is ellentmondott Sztálinnak; ő merte a legbátrabban kifejezni véleményét.
Amikor kijött az ülésről, amelyen a kínai erők Koreában történő bevetéséről
döntöttek, észrevette, hogy a grúz vezető, Csarkviani várakozik odakint.
- Minek csinálja ezt? - Berija, aki tökéletesen tisztában volt a nukleáris
fenyegetettséggel, idegesen folytatta. - Az amerikaiak dühösek lesznek. Az
ellenségeinkké teszi őket!
Csarkviani döbbenten hallgatta az eretnek szavakat.
- Nehéz százszázalékosan megbízni valakiben, mégis azt hiszem, rá
számíthatok - mondta Sztálin Mgeladzéról vacsora közben, miután
rákényszerítette Maót, hogy szovjet légi fedezet nélkül harcoljon az amerikaiak
ellen. Később, amikor a front a 38. szélességi körnél stabilizálódott, az észak-
koreaiak békéért könyörögtek. Sztálin akkor sem engedett, hiszen a helyzet neki
kedvezett. Csunak úgy fogalmazott egy későbbi ülés során - rávilágítva egész
rettenetes karrierje lényegére -, hogy az észak-koreaiak akár a végtelenségig is
harcolhatnak, hiszen „semmit nem veszítenek, csak embereket’ 4
* * *
Miközben a generalisszimusz a koreai ügyet elintézve sütkérezett a napon,
saját emberei meggyilkolásáról sem feledkezett meg. Szeptember 23-én az MGB
előtt, a leningrádi tiszti klubban megkezdődött Kuznyecov és Voznyeszenszkij
tárgyalása. Még a per kezdete előtt utasították a vádlottakat, hogy
vallomásaikból hagyják ki Zsdanovot. A fővádlottakat másnap golyó általi
kivégzésre ítélték, amelyet a Politbüro is jóváhagyott. „O írta alá először -
vallotta be Hruscsov -, aztán körbeadta a többieknek, hogy írják alá. Aláírtuk,
anélkül hogy egy pillantást is vetettünk volna rá.” Talán egy verandán
elfogyasztott vacsora közben szignálták a halállistát?
Kuznyecov dacosan elutasította a vallomástételt, ami feldühítette Sztálint, és
zavarba hozta Abakumovot.
- Az ítélet ellenére bolsevik vagyok, és az is maradok. A történelem minket
fog igazolni.
A vádlottakat állítólag fehér zsákokba tuszkolták a csekisták, majd
kirángatták, hogy lelőjék őket. Október i-jén, ötvenkilenc perccel éjfél után ölték
meg őket. Családjaikat munkatáborba száműzték. Egyes bizonyítékok szerint
Sztálin különböző jelekkel látta el a listákat, amelyek arra vonatkoztak, hogyan
kell megölni a halálraítélteket. Voznyeszenszkijt valószínűleg még egy darabig
életben hagyhatták, mert Sztálin később ezt kérdezte Malenkovtól:
- Az Urálnál van? Adj neki valami munkát!
Malenkov aztán tájékoztatta Sztálint, hogy Voznyeszenszkij a téli hidegben
egy teherautó platóján halálra fagyott. Sztálin halála után Rada Hruscsova
megkérdezte, mi történt Kuznyecovval.
- Szörnyű körülmények között halt meg - válaszolta az apja. - Kampót
akasztottak a nyakába.5
Ez a kis mészárlás megerősítette Malenkov, Berija, Hruscsov és Bulganyin -
Sztálin utolsó éveinek utolsó pozícióban maradt emberei - hatalmát, ám
Abakumov számára ez volt a hattyúdal. Az érzékeny és hamiskás szadista
hamarosan örökre felcsavarhatta véres szőnyegét. Talán túlzott önbizalma miatt
került 1950-ben túl közel a zsidóügyhöz, amelyben senki számára nem volt
menekvés. A kínzók kegyetlenségét jelzi, hogy az egyik áldozat kétezer
elkülöníthető ütésnyomot számolt össze a hasán és a lábán.
Ahogy az ügy ideiglenesen lecsöndesedett, Sztálin az újabb zsidóellenes
megnyilvánulásokat tervezgette nyaralása során. Az antiszemitizmus „tumorként
nőtt Sztálin agyában”, fogalmazott Hruscsov, aki a Pravdában azonban
természetesen dicsőítette az eljárást. Sztálin vacsorára hívta az ukrán vezetőket,
amely során egy moszkvaihoz hasonló méretű kijevi zsidóellenes hadjárat
megszervezésére utasította őket. A „cionista veszély” elleni hajtóvadászat során
[280]
a kormányzati szervekből több ezer zsidót bocsátottak el.
Sztálin mindig izgalommal gondolt egy perre, amelyet a nagy presztízsnek
örvendő Sztálin Autógyárban dolgozó zsidó vezetők ellen folytatnának le. Ez a
gyár készítette a limuzinjait. A vezetőség táviratban köszöntötte Mihoelszt Izrael
megalapítása alkalmából.
- A gyár kiváló munkásainak adni kellene egy bunkósbotot, hogy a munkaidő
végén még a lelket is kiverjék azokból a zsidókból - mondta Sztálin
Hruscsovnak februárban.
- Na, megkaptad az utasításaidat? - kérdezte Berija gúnyosan.
Az elválaszthatatlan hármas, Hruscsov, Malenkov és Berija a Kremlbe hívta a
ZiSZ zsidó ügyvezetőit, és azzal vádolta őket, hogy „elvesztették éberségüket”,
és összejátszottak egy „szovjetellenes zsidó nacionalista szabotőrcsoporttal”. A
megrémült igazgató elájult. A három hatalmasságnak hideg vízzel kellett
fellocsolnia. Sztálin elengedte az igazgatót, ám két, korábban a gyárról író zsidó
újságírót - az egyikük egy nő volt - kivégeztek. Sztálin személyes beavatkozása
élet és halál kérdéséről döntött. Egy másik zsidó ügyvezető, Zalcman azért
menekült meg, mert a háború idején egy tank alakú asztali tolltartót küldött
Sztálinnak, amelyben a tollak ágyúkat formáltak.
Sztálin nemcsak a zsidók ellen indított hadjáratot: az ambiciózus Mgeladze, az
abháziai vezető folyamatosan táplálta Berija iránti gyanakvását, Berija
harmincas években elkövetett bűntetteit és vérbosszúit is ravaszul felfedte.
Sztálin csak bátorította, mire a vacsorák melletti beszélgetések során állandóan
Berijára árulkodott. Mgeladze csak egy volt Sztálin forrásai közül, amelyek arról
tájékoztatták, milyen korrupt módon vezetik a mingrelek Grúziát. Berija is
mingrel volt, akárcsak az 1938 óta hatalmon levő Csarkviani. Sztálin utasította
Abakumovot, hogy folytasson le vizsgálatot a hírhedten korrupt Grúziában, és
szervezzen meg egy ügyet a mingrelek ellen. Berijáról se feledkezzen meg: „A
legnagyobb mingrel sem maradhat ki!”6
November 18-án, szabadsága vége felé Sztálin beleegyezett az első zsidó
orvos letartóztatásába. A lehallgatások során arra derült fény, hogy a vezetőket
kezelő Jakov Etinger professzor túlzottan nyíltan beszél Sztálinról.
„Nacionalista” elhajlása miatt Abakumov egyik vezető tisztje, Mihail Rjumin
altábornagy kínozta meg. Ugyan a legkiválóbb moszkvai orvosokat is
belekeverte az ügybe, de valahogy mégsem sikerült elbűvölnie kínzóját.
Abakumov utasította Rjumint a kínzás abbahagyására, ám a tiszt elszántan
folytatta tevékenységét, aminek következtében Etinger „szívbénulásban”
meghalt (ami a kínzás közbeni halál fedőneve volt). Rjumin igencsak nagy bajba
került - hacsak nem sikerül Abakumovot is elpusztítania.
Abakumov nem tétlenkedhetett: Sztálin megkétszerezte az elnyomást. A
letartóztatottak száma egyre nőtt. 1950-ben minden korábbinál több, 2,6 millió
rabszolga sínylődött a Gulágon. Abakumov azonban túl sokat tudott a leningrádi
és a zsidóügyről. Ennél is nagyobb bajnak számított, hogy Sztálin felfigyelt az
MGB és Abakumov ellenállására. Felbukkant egy új Jagoda, így Sztálinnak új
Jezsovra lett szüksége.
A zsidóügy elakadásai, a korrupcióról terjedő szóbeszéd, illetve Berija és
Malenkov suttogásai - amelyeket talán csak fennhéjázó beképzeltségüknek
tulajdoníthatunk - miatt Sztálin végül Abakumov ellen fordult. Nem hirtelen
történt a dolog. Mindenesetre amikor Sztálin nem sokkal hetvenegyedik
[281]
születésnapja után, december 22-én visszatért szabadságáról, nem hívta
magához Abakumovot. Akárcsak annak idején Jagoda és Jezsov esetében, vele is
megszűntek a heti találkozók. Az MGB kígyófészkében Abakumov
kegyvesztettsége és Etinger halála nagyszerű lehetőséget kínált Rjuminnak. „Kis
Miska”, vagy ahogy Sztálin becézte, „A Törpe”, vagyis Sibszdik a Vozsgy új
gyilkos törpéjévé lépett elő.
 A TÖRPE ÉS A GYILKOS ORVOSOK - „ÜSD, VERD, KÍNOZD!”

A harmincnyolc éves, kövérkés, kopaszodó, ostoba és vad Rjumin volt a

soron következő ambiciózus hóhér, aki új ellenségek felkutatásával és
meggyilkolásával akart Sztálin kedvében járni. Jezsovtól eltérően - aki nagy
népszerűségnek örvendett, amíg inkvizítorrá nem változott - Rjumin már ekkor
buzgó gyilkos volt, annak ellenére, hogy nyolc osztályt végzett, és képzett
könyvelő volt. Ugyanakkor már Malenkov példája is bebizonyította, hogy a
kegyetlenkedés nem az iskolázottság függvénye. Neki is megvoltak a saját
gondjai. Az 1937-ben hűtlen kezeléséért elbocsátott Törpe most az öreg zsidó
orvos meggyilkolása miatt került veszélybe, így cselekvésre határozta el magát.
Talán maga is meglepődött, amikor megindította az orvosok perét.

1951. július 2-án Rjumin Sztálinnak írt levelében Abakumovot vádolta
Etinger meggyilkolásával, aki Rjumin állítása szerint azt a zsidó orvosi
összeesküvést akarta palástolni, amely több vezető, többek között Scserbakov
halálát is okozta. A levélben említett feltételezés Sztálin öregedéstől, doktoroktól
és zsidóktól való félelmeire egyaránt rájátszott. Rjumin levelét azonban nem
Berija, hanem Malenkov küldte el Sztálinnak. A tényt Malenkov titkára is
megerősítette, hozzátéve, hogy Rjumin „saját indokoktól vezérelve” írta a
levelet. Az orvosok ügye Beriját és a Molotovhoz hasonló régi elvtársakat is
érintette, de ahogy duzzadt, már Malenkovot és Hruscsovot is veszélybe
sodorhatta. Sztálin udvarára jellemző módon az ügy véletlenül pattant ki:
valamely hatalmasság támogatta, majd Sztálin, mint egy véres bumerángot,
visszadobta nekik. Malenkov hol Hruscsovval, hol Berijával szövetkezett, de a
nagy döntéseket mindig Sztálin hozta meg. Elképzelhető, hogy a Rjumin által
megfogalmazott orvosi gyilkosságokról szóló vádakat maga Sztálin vetette fel.
Ugyanakkor az is lehet, hogy ez volt az a szikra, amelynek lángra lobbanása - a
vizsgálat egészen Zsdanov haláláig nyúlt vissza - összeesküvések egész sorát
eredményezte, amelyek aztán újabb terrorhoz vezettek.
A vérengzés elsősorban az ország egyesítését volt hivatott elérni a kívülről
fenyegető Amerika és annak belső szövetségesei, a zsidók ellen.
Sztálin utasította Beriját és Malenkovot, hogy vizsgálják ki az „MGB-nél
uralkodó állapotokat”. Abakumovot korrupcióval, alkalmatlansággal és
züllöttséggel vádolta. Július 5-én éjfél körül a Kis Sarokban Sztálin elfogadta
Malenkov javaslatát, hogy a negyvenhét éves Szemjon Ignatyev legyen az új
főnök. Hajnali egy órakor hívatták Abakumovot, majd közölték vele, megbukott.
1 óra 40 perckor Rjumin is megérkezett: tábornokká, később pedig
miniszterhelyettessé léptették elő. Az 1920-ban rövid ideig csekistaként szolgáló
lelkes, szemüveges KB-bürokrata, Ignatyev Hruscsov és Malenkov baráti körébe
tartozott. Hruscsov „szelíd és óvatos” embernek tartotta Ignatyevet, ám aligha
hihető, hogy a zsidó orvosok egyetértettek volna vele. Berijának ezúttal sem
sikerült megszereznie a titkosrendőrség feletti irányítást. Sztálin innentől fogva
Ignatyeven keresztül maga irányította az orvosok ügyét. Ma-lenkovnak közölnie
kellett az MGB-vel, hogy „cionistákhoz” kötődő „nagy amerikai hírszerzési
hálózatot” kell találni.
Másnap, július 12-én Abakumovot letartóztatták. A bukott titkosrendőrök
esetében hagyományosan aprólékos listát készítettek a korrupcióról: háromezer
méter drága kelmét, ruhákat, porcelánkészleteket, kristályvázákat találtak az
otthonában, ami „még egy boltnak is elegendő volna”. Saját háza megépítéséhez
Abakumov tizenhat családot költöztetett ki, „palotáját” pedig egymillió rubelből
és kétszáz munkás, hat mérnök, valamint az MGB egész építési osztályának
részvételével építtette meg. A szörnyetegek bukása azonban ártatlanok
pusztulását is maga után vonja: Abakumov fiatal felesége, Antonyina Szmirnova
- aki két hónapos kisfiúkat nevelte - hetvenezer rubel értékben kapott tőle
ajándékokat (többek között egy antik bécsi gyermek-kocsit), így aztán őt is
[282]
letartóztatták. Az asszony és a csecsemő sorsára azóta sem derült fény.
Az egykori miniszter, Abakumov ekkorra már csak egy szám volt, a 15-ös
célszemély. Három hónapot töltött bilincsben a hideg cellában, miközben utódja,
a vad Törpe folyton vallatta.
„Kedves L. P.! - írta megalázkodva Berijának. - Olyan szörnyen érzem
magam. [...] Te állsz hozzám a legközelebb, kérlek, segíts rajtam. [...] Szükséged
lesz rám a jövőben.” Abakumov pusztulása a zsidó ügy sikertelensége miatt
következett be. Ignatyev és a buzgó Törpe, Rjumin azonnal kínozni kezdte a
Zsidó Antifasiszta Bizottság zsidó hivatalnokait és az orvosokat, hogy
„bizonyítékot szerezzenek a kémkedéssel és a nacionalista tevékenységgel”
kapcsolatban.1
* * *
A perek és a fájdalomkeltés mestere egyre csak öregedett. Néha teljesen
hebehurgya volt, időnként még a saját lakásában is elesett. Az őröknek állandóan
szemmel kellett tartaniuk, mert „nem törődött magával”. Még az iratokat sem
volt hajlandó végigolvasni. Kuncevo hemzsegett a kinyitatlan dobozoktól.
Mindig Bulganyin beszédtervezeteit javítgatta, de a Politbüro előtt nem jutott
eszébe a neve:
- Hogy is hívnak?
- Bulganyin.
 -Ja, igen... Ezt akartam mondani.
Ízületi gyulladás és érelmeszesedés kínozta, gyakran szédült. Egyre romló
memóriája miatt állandóan idegeskedett, érzékeny fogínye és rossz fogai számos
kellemetlenséget okoztak, emellett gyakran paranoia és düh uralkodott el rajta.
Augusztus 10-én leghosszabb és egyben utolsó nyaralására indult. „Az átkozott
öregkor engem is elért” - mormogta. Még a szokásosnál is nyugtalanabb volt.
Gagrából Novij Afonba, Caltubóból Borzsomiba utazott, majd vissza. A Rica-
tónál az erdőben, a tóparton és az ösvények mentén furcsa, zöld fémdobozok
sorakoztak, amelyekben telefonokat helyeztek el, hogy Sztálin bármikor
segítséget tudjon kérni, ha sétája során rosszul lenne.
Gyengélkedése azonban nem tartotta vissza környezetének megtisztításától:
- Én, Molotov, Kaganovics és Vorosilov, mi mindannyian öregek vagyunk. [...]
A Politbürót [...] fiatal káderekkel [...] kell megtöltenünk - mondta vészjóslóan
Mgeladzénak. Paranoiája nem hagyta nyugodni: - Bevégeztem - mondta
Mikojannak és Hruscsovnak, akik a hatalmasságok többségéhez hasonlóan a
közelben nyaraltak, és hetente kétszer meglátogatták Sztálint. - Már magamban
sem bízom.
Vacsorakor az udvaroncait kérdezgette, „mellkasát előredüllesztette, mint egy
pulyka”, és kedvenc, ám halálos témájára, az utódlásra terelte a szót. Berijáról
szó sem lehet, mert „nem orosz”. Kaganovicsról sem, aki zsidó. Vorosilov túl
öreg. Az örmény Mikojant és Molotovot még csak meg sem említette. Hruscsov
sem jöhet szóba, mert „vidéki fiú”, márpedig az oroszoknak értelmiségi vezetőre
van szükségük. Ezután Bulganyint - akinek nevét ugyanakkor hajlamos volt
elfelejteni - nevezte meg, mint utódját a miniszterelnöki poszton. Ugyanakkor
ideológiailag egyikük sem volt elég képzett a párt vezetéséhez. Malenkovot nem
említette meg, aki ezt talán bátorításnak vette, könyveket rendelt, és buzgó
tanulásba fogott.
„Sztálin elvtárs azt akarja, hogy tanuljak politikatudományt.” Az éppen Adam
Smitht olvasó Malanya megkérdezte egyik kollégáját: „Mennyi időbe telik ezt
elsajátítani?”
A hatalmasságok meg voltak győződve arról, hogy Sztálin egyre szenilisebb,
noha sohasem volt ennyire veszélyes, elszánt és hatalmas. Minden irányból
támadott, sem elvtársainak, sem a zsidóknak és a mingreleknek, de még a
banánimportőröknek sem lehetett nyugtuk. A banános történet kiválóan jellemzi
az idős Sztálin irányítási módszerét.
Vlaszik megtudta, hogy éppen akkor érkezett egy hajónyi banánrakomány.
Sztálin kedvére szeretett volna tenni (gondolva rossz fogaira), ezért vásárolt
belőle. A Hideg Patakban egy vacsora alkalmával, amikor az összes hatalmasság
jelen volt, Vlaszik büszkén vette elő a banánokat. Sztálin lehúzta az egyiknek a
héját, és úgy találta, hogy a banán éretlen. Még kettőt megkóstolt. Azok is
éretlenek voltak.
- Ettetek a banánból? - kérdezte vendégeit. Ezután Vlaszikot szólította: -
Honnan hoztad a banánt?
Vlaszik magyarázkodni kezdett, de Sztálin rákiáltott:
- Ezek a gazemberek folyton csak csalnak, és közben kirabolják az
országunkat. Mi volt a hajó neve?
- Nem tudom - felelte Vlaszik. - Nem tartottam fontosnak megjegyezni...
- Pedig jobb lett volna! A többiekkel együtt téged is perbe foglak! - ordította
Sztálin.
Poszkrjobisev azonnal elrohant, hogy kiderítse a hajó nevét, és elrendelje a
szükséges letartóztatásokat. Malenkov elővette jegyzetfüzetét, és írogatni
kezdett. Sztálin utasította Mikojant, hogy rúgja ki az új kereskedelmi minisztert.
Berija azonban Mikojan fölé akart kerekedni a banánügyben.
A vacsora hajnali ötkor ért véget. Hat órakor Sztálin felhívta Beriját, hogy őt
is utasítsa a miniszter elbocsátására. Amikor Mikojan hat órakor Moszkvába
telefonált, tájékoztatták, hogy Berija már cselekedett az ügyben. Néhány nappal
később Mikojan Sztálinhoz látogatott, hogy elköszönjön tőle, de ő még mindig a
banánnal volt elfoglalva. A minisztert leváltották. Csarkviani szerint ez csak
Sztálin „rossz döntésekhez vezető dühkitöréseinek” egyike volt. Sztálin - vonta
le szárazon Mikojan a következtetést - „nagyon szerette a banánt”.2
Sztálin végtagjai nagyon fájtak, ám amikor Caltubóban fürdőkúrát vett, a
levegő túl meleg volt, ezért inkább Borzsomiban folytatta a kezelést. Meg akarta
látogatni azt a házat is, amelyhez különleges emlékek fűzték. II. Miklós testvére,
Mihály főherceg neogótikus nyaralójában, a Kura-folyóra néző Likani-palotában
szállt meg, akárcsak Nágyával a régi szép időkben. Az épületet múzeummá
alakították. Nem igazán volt lakályos, nem voltak hálószobái, Sztálinnak mégis
megfelelt. Hatalmasságainak már kevésbé. Sztálin Hruscsovot és Mikojant
utasította, hogy vele töltsék az időt. Szocsiból és Szuhumiból rohantak hozzá, de
ágyak hiányában kénytelenek voltak cserkész módra együtt aludni. Sztálin
mindennap a Kura-folyó partján, egy fa alatt felállított asztalnál, gyönyörű
zöldellő környezetben étkezett. Amikor sétálgatott, folyton az őröket szidta,
akikbe állandó irányváltásai miatt mindig belebotlott. Úgy döntött, Bakurianiba
is ellátogat, de a helyiek elözönlötték autóját, és szőnyegeket és asztalokat
hordtak elé. így a goromba Sztálin kénytelen volt kiszállni autójából.
Csatlakozott izgatott rajongóihoz, és részt vett a grúz lakomán. „Úgy kiabálnak,
mint valami ostoba fajankók!” - mondta rángatózó arccal. Végül nem jutott el
Bakurianiba, inkább visszatért Abháziába.
A palotában, ahol Vaszilij születése után egykor Nágya pihent, Sztálin a
családján tűnődött. A súlyos alkoholizmusban szenvedő Vaszilij meglátogatta.
„Rossz az egészsége, beteg a gyomra, már enni is alig bír” - mondta Sztálin
Csarkivaninak. Ahogy egy nyugati milliomos kezelteti szertelen fiát a Betty
Ford klinikán, úgy igyekezett Sztálin leszoktatni Vasziiijt az alkoholról, ám
ezúttal is csak bűnösöket keresett. A banánvásárló személyében meg is találta.
„Vlaszik és a barátai tették alkoholistává a fiamat!” Sztálin már évek óta
morgolódott Vlaszik korrupcióra való hajlama miatt. Egy feljelentő levél és
Malenkov vizsgálata az MGB megvesztegethetőségével kapcsolatban végül
fényt derített Vlaszik orgiáira és svindlijeire. Sztálin dühös volt, és úgy érezte,
[283]
ellepte a korrupció. Végül elbocsátotta leghűbb csatlósát.
Szvetlána Jurijjal kötött házassága is véget ért, alig két év után. Sztálin szerint
- ahogy Mgeladzénak mondta - Szvedana hordta a nadrágot:
- Nem Jurij Zsdanov a családfő. Nincs akarata. Nem figyel Szvetlánára, ahogy
ő sem hallgatja meg férjét. Mindig a férfinak kell vezetni családját, [...] ez a
legfontosabb.
Ám Jurij soha nem merte volna Sztálin engedélyét kérni a váláshoz, így ezt is
Szvetlána tette meg.
- Tudom, mit akarsz mondani - mondta lányának. - Eldöntötted, hogy elválsz
tőle.
- Apám - válaszolt Szvetlána esdeklő hangon.
A jelen levő Csarkviani zavarba jött, és el akart menni, de Sztálin nem
engedte.
- Miért akarsz elválni? - kérdezte Sztálin.
- Nem tudok az anyósommal élni. Kiállhatatlan!
- És mit mond a férjed?
- Védi az anyját!
Sztálin felsóhajtott:
- Ha eldöntötted, hogy válni fogsz, úgysem tudlak eltéríteni, ám viselkedésed
akkor is elfogadhatatlan.
Szvetlána elvörösödött, majd távozott, aztán kilépett a Zsdanov család
életéből, és két gyermekével a rakparti házba költözött.
- Mi jöhet még? - dörmögte Sztálin.
„Sztálin nem örült, hogy vége lett”, mondta Jurij, igaz, az eset nem lepte meg
túlzottan. Nem kárhoztatta Jurijt, sőt meghívta a Rica-tóhoz, ahol fél éjszakán át
Sztálin 1907-es londoni látogatásáról beszélgettek. Amikor a kozmopoliták
elleni hadjáratra terelődött a szó, Zsdanov - akinek nagy szerepe volt a zsidó
tudósok elleni hajtóvadászatban - megkérdezte Sztálint, hogy szerinte nem volt-e
túl „egyoldalú a nemzeti jellegzetesség” üldözése; azaz nem vitték-e túlzásba a
zsidók üldözését.
- A kozmopolitizmus széles körben elterjedt jelenség - felelte Sztálin.
Amikor a hajnali órákban végül alváshoz készülődött, egy általa csodált
zsidó nőt hozott fel példának: „Maria Kaganovics - ő igaz bolsevik! Az
embereknek a társadalomban betöltött szerepükkel kellene foglalkozniuk, nem
pedig a származásukkal!” - majd elballagott aludni.
Reggel a Rica-tó partján megterített asztal várta. Jurij figyelte, amint Sztálin a
Pravdát tanulmányozza.
- Miről írnak benne? - kérdezte, majd hangosan felolvasta: - Éljen soká Sztálin
elvtárs, minden népek vezére! - Aztán félrelökte az újságot.
Miután Sztálin a mingrelek korruptságáról panaszkodó régi barátait
szórakoztatta, Novij Afonba ment, ahol Mgeladzét tette próbára, hogy vajon
tizenhét percen belül oda tud-e érni hozzá.
Az ambiciózus abháziai főnök - akinek sikerült tizenöt perc alatt megtennie az
utat - úgy érzékelte, hogy Sztálinnal töltött óráinak gyümölcse lassan beérik.
Sikerült meggyőznie Sztálint, hogy Csarkviani egy „bordélyt” működtet.
Sztálin dühösen hívatta a nyers, domború mellkasú grúz MGB-főnököt,
Ruhadzét. „A mingrelek teljesen megbízhatatlanok” - mondta Sztálin, aki
öregkorában kiválóan aknázta ki a Grúzia különböző régiói közötti gyűlöletet.
Ezrével tartóztatták le a mingreleket, ám Sztálin valójában Beriját akarta
elpusztítani. Talán nem is tartotta marxistának Lavrentyijt. „Nagyon
elbizakodottá vált. [...] Nem olyan, mint régen, [...] a vele étkező elvtársak mind
burzsoának tartják.”
Sztálin „félt Berijától - gondolta Hruscsov -, és örült volna, ha
megszabadulhat tőle. Csak éppen nem tudta, hogyan tegye”. Ezt Sztálin maga is
megerősítette. Érezte, hogy Berija egyre nagyobb támogatottságot élvez. „Berija
nagyon ravasz és fortélyos. Annyira megbízik benne a Politbüro, hogy akár a
védelmébe is veszi. Nem tűnik nekik fel, hogy félrevezeti őket. Például
Vjacseszlav [Molotov] és Lazar [Kaganovics]. Szerintem Berijának távlati céljai
vannak. De vannak korlátjai. Régen kiváló munkát végzett, de most [...] nem
vagyok biztos benne, hogy nem élne vissza hatalmával.” Ezután Sztálin
legközelebbi szövetségeseire gondolt: „Zsdanov és Kirov nem kedvelte, [...] de
mi szerettük szerénysége és hatékonysága miatt. Aztán elvesztette ezeket a jó
tulajdonságait. Nem több, csak egy rendőr.”
Ignatyev hatvan MGB-s vallatót és különleges orvosi eszközöket tartalmazó
bőrönddel felszerelt kínzási szakértőt küldött Tbiliszibe. Sztálin felhívta
Csarkvianit - akivel nemrég még órákon át beszélgetett irodalomról és családról
és köszönés nélkül megfenyegette:
- Nem foglalkoztál a Grúziában eluralkodott korrupcióval. [...] Rosszul áll a
szénád, Csarkviani elvtárs.
Aztán letette a telefont. Csarkviani szörnyen megijedt.
Berija családja, Nyina és Szergo is érezte, hogy szorul a hurok a nyakuk körül.
Sztálin még Beriját bízta meg a november 6-ai beszéd elmondásával, ám három
nappal később lediktált egy rendeletet egy mingrél összeesküvéssel
kapcsolatosan. Ez már kifejezetten Berija ellen irányult, hiszen Nyina párizsi
mensevik emigránsokhoz fűződő kapcsolatát is felhasználta.
Vaszilij Sztálin naivan elárulta Szergo Berijának, hogy apjaik között egyre
„feszültebb” a viszony, ám ő a Politbüro grúzellenes beállítottságú orosz tagjait
okolta. A Nyinához közel álló Szvetlána figyelmeztette őt, hogy valami
készülődik. Berija és Nyina házassága is veszélyben forgott, hiszen az ekkor
tizenhét éves Lilja Drozsdova már évek óta Berija szeretője volt. Az őrök
elkotyogták Marta Peskovának, hogy amikor Lilja a dácsában tartózkodott, a
csecsemő ugyanabban a bölcsőben aludt, mint Szergo gyermekei. A gyermek
születése természetesen felzaklatta Nyinát. Önálló életre vágyott, ezért építtetett
magának egy házat Szuhumiban.
***
1951. december 22-én Sztálin sánta, nyugtalan és éhes tigrisként tért vissza
Moszkvába, hogy új antiszemita terrorhullámot indítson. Ignatyev és Rjumin
kínzókamrái új zsidó és mingrél áldozatokkal teltek meg, akiknek Molotov és
Berija ellen kellett vallaniuk. Sztálin ekkor már tudta, hogyan „szabaduljon
meg” Berijától, ám „az adagolás nagymestere” ezúttal is nagy türelemmel
tevékenykedett. Ekkor azonban már nagyon öreg volt. Utálta Beriját, mégis
„amikor rossz hangulatban volt, ő jött át hozzánk, mert emberi melegségre
vágyott”. Berija bevallotta Nyinának, hogy már szinte aludni sem tud: „El sem
tudod képzelni, mennyire fáradt vagyok. Úgy alszom, mint egy vadászkutya.”
Berija még mindig jól játszott Sztálin ellen: felajánlotta, hogy személyesen
[284]
tisztítja meg Grúziát. 1952 márciusában Berija elbocsátotta Csarkvianit.
Mgeladzét ültette a helyére, és nyilvánosan bevallotta: „én is bűnös vagyok”.
Sztálin és Berija kölcsönösen megvetette egymást, de múltbéli bűneik, az
irigység és a ravaszság láthatatlan szálai összekötötték őket. Sztálin továbbra is
Berijával vitatta meg a külpolitikai kérdéseket. Még azt is megengedte, hogy ő
írja meg az egyesített, semleges Németországról szóló javaslatot. Berija továbbra
is képes volt manipulálni a generalisszimuszt - Hruscsov szerint egy „jezsuita
fondorlatosságával” -, hiszen okosabb volt a zavarodott Sztálinnál.
- Tigrissel játszadozol - figyelmeztette Nyina.
- Nem tehetek róla - felelte Berija.
Beriját az álmai és a valóság között tátongó szakadék „rendkívül boldogtalan
emberré” tette, írta róla fia. Mivel másokkal ellentétben ideológiailag nem
kötődött Sztálinhoz, megkérdőjelezte a szovjet rendszer lényegét: „amíg nem
lesz magántulajdon, az SZSZKSZ nem fog győzedelmeskedni” - mondta
Csarkvianinak. Lenézte Sztálint, aki szerinte „már nem emberi lény többé. Úgy
gondolom, egyetlen szóval lehet csak jellemezni apám akkori érzéseit - írta
Szergo Berija. - Ez pedig a gyűlölet”. Berija egyre merészebb kijelentéseket tett:
„A szovjet állam már hosszú ideje - mondta gúnyosan - nem elég nagy Joszif
Visszarionovicsnak!” Mindig ő volt a legfesztelenebb. Megvetette Sztálint, de a
többiek nem mertek hozzá csatlakozni: „Úgy gondoltam, provokálni akar
minket” - vélekedett Mikojan.
Mindazonáltal közös félelmük és Sztálin kiszámíthatatlansága egyfajta
„szolidaritást” hozott létre köztük. A saját maguk és családjaik túléléséért
aggódó ambiciózus gyilkosok körében valamiféle kölcsönös támogató rendszer
épült ki.
A nehéz időkben Berija lett a hatalmasságok, például Hruscsov és Mikojan
vigasztaló támasza. A többiek élvezték Berija hanyatlását, ám eközben ők is
rettegtek. Malenkov figyelmeztette, Hruscsov ugratta. Molotov és Kaganovics
annyira kedvelte, hogy még akkor is védték, amikor maga Sztálin kritizálta.
Ugyanakkor bármelyikük bármikor készen állt bárkinek az elpusztítására. Nem
kellett sok idő, hogy Ignatyev és az MGB kínzómesterei összekapcsolják Sztálin
két rögeszméjét: Berija, suttogták, zsidó.3
Tavasszal Sztálint megvizsgálta az idős orvos, Vinogradov, akit
megdöbbentett betegének rossz egészségi állapota. Magas vérnyomásban,
érelmeszesedésben és alkalmankénti agyi keringési zavarban szenvedett, ami
kisebb agyvérzéseket és az - agylágyulás következményeként - az elülső
homloklebeny agyi szöveteiben kialakuló cisztákat okozott. Ez csak fokozta
Sztálin dühét, emlékezetkieséseit és paranoiáját. „Teljes nyugalom, semmi
munka” - írta Vinogradov a jelentésére, ám a visszavonulásnak már a puszta
említése is annyira feldühítette Sztálint, hogy utasítást adott a leletek
megsemmisítésére, és soha többé nem akart orvost látni. Vinogradov ellenséggé
vált.
Február 15-én Sztálin további két orvos letartóztatására adott parancsot, aki
beismerte, hogy közreműködött Scserbakov meggyilkolásában. A szál egyenesen
dr. Ligyija Tyimasukhoz vezetett, ahhoz a kardiológushoz, aki Zsdanov
félrekezelését jelentette Sztálinnak. Sztálin magához hívatta Ignatyevet, és
közölte vele, hogy ha nem gyorsítja fel a már letartóztatásban lévő zsidó orvosok
kihallgatását, akkor ő is követi Abakumovot a börtönbe. Az MGB „ostobák
gyülekezete!”
- Én nem kérek az MGB-től! - mordult Ignatyevre Sztálin. - Egy pillanat alatt
tönkretehetlek, ha nem követed az utasításaimat. [...] Szétszalasztom az
embereidet!
Ekkoriban már többet beszélt testőreivel és Valecskával, mint saját
elvtársaival. A mongóliai diktátor, Gsojbalszan Moszkvában bekövetkezett
tavaszi halála annyira aggasztotta, hogy így szólt sofőrjéhez: „Sorban
meghalnak. Scserbakov, Zsdanov, Dimitrov, Gsojbalszan. [...] Olyan hamar
[285]
elmennek! A régi orvosokat újakra kell cserélnünk.” A testőrök egészen
bizalmasan beszélgethettek Sztálinnal. Tukov ezredes azt felelte, hogy szerinte
az említett orvosok igazán tapasztaltak. „Nem, nekünk új orvosok kellenek. [...]
Az MVD szabotőrség vádjával letartóztatja őket.” Valecska hallotta, amint azt
mondta, hogy nem biztos a dolgában. Sztálin azonban nem az a fajta volt, aki
meghátrál. Azt akarta, hogy a zsidó Krím ügye azonnal bíróság elé kerüljön.
Lozovszkij és a zsidó értelmiségiek felső kasztja ismét Rjumin és Komarov
játékszerei lettek.
Időközben Vaszilij Sztálin alkohol-elvonókúrája teljes kudarcba fulladt. A
május elsején rossz idő volt, ezért a repülőgépeknek nem lett volna szabad
felszállniuk, a részeg Vaszilij mégis utasítást adott a légiszemle megkezdésére.
Két Tupoljev-4-es gép összeütközött, az eseményt Sztálin is látta a
mauzóleumról. Vaszilijt megfosztotta a moszkvai légierő parancsnoki posztjától,
és visszaküldte a Légierő Akadémiára.4
Nyolc nappal később, május 8-án délben Szolomon Lozovszkij - a korábbi
külügyminiszter-helyettes - és Perec Markis - zsidó költő - főszereplésével
kezdetét vette a „zsidó költők pere” a Lubjankában, Dzerzsinszkij tiszti
klubjában. Sztálin gyakorlatilag előre kikötötte, hogy az összes vádlottat le kell
lőni.
Lozovszkijt ugyan megkínozták, ám bolsevik és zsidó gyökereire alapozott
büszkeségét nem sikerült megtörni. Beszéde, a méltóság és bátorság
legfigyelemreméltóbb és legmeghatóbb szónoklata, messze kitűnt a sztálini
perek vak sötétségéből. Könnyedén megsemmisítette Rjumin bárgyú zsidó Krím
összeesküvés-elméletét.
- Még ha részt is akartam volna venni egy ilyen tevékenységben, [...] akkor
vajon egy költővel és egy színésszel vettem volna fel a kapcsolatot? Végtére is
van itt egy amerikai nagykövetség, [...] ami hemzseg a hírszerzőtisztektől. Még a
pénzügyi népbiztosság portása sem tett volna ilyet, nemhogy a külügyminiszter-
helyettes!
Lozovszkij annyira meggyőző volt, hogy a bíró, Alekszandr Csepcov
altábornagy berekesztette a tárgyalást, ami egyedi eseménynek számított: azt
jelezte, hogy maga Sztálin akar új terrort erőltetni a többé már nem vakon
engedelmeskedő bürokráciára. Csepcov a fecsegő Ignatyev jelenlétében a vád
gyengeségét kifogásolta Malenkovnak, amivel Rjumint is megalázta. Malenkov
utasítást adott a tárgyalás folytatására. Július 18-án Csepcov tizenhárom
vádlottat halálra ítélt (köztük két nőt is), csak Lina Stern tudós életét kímélte
meg, valószínűleg, mert az a hosszú élettel kapcsolatban végzett kutatásokat.
Csepcov azonban nem hajtatta végre a kivégzéseket. Figyelmen kívül hagyva
Rjumin erőteljes felszólítását, Malenkovhoz fordult.
- Talán azt kívánja, hogy térdre ereszkedjünk a bűnözők előtt? - felelte
Malenkov. - A Politbüro háromszor is kivizsgálta az ügyet. Hajtsa végre a
Politbüro határozatát!
Malenkov később beismerte, hogy nem számolt be mindenről Sztálinnak:
„Nem volt hozzá bátorságom!” Sztálin elutasította a benyújtott fellebbezéseket.
[286]
Lozovszkijt és a zsidó költőket 1952. augusztus 12-én lelőtték.5
* * *
Sztálin augusztusban nem ment szabadságra. Ehelyett, mivel nyugtalanította
Malenkov és Hruscsov hatalma, októberben, 1939 óta először kongresszust
hívott össze, hogy új, fiatal vezetőket iktasson be, és öreg elvtársait elpusztítsa.
Szeptemberre a Törpe, Rjumin segítségét élvező Ignatyevnek sikerült arra
vonatkozó „bizonyítékot” kicsikarnia foglyaiból, hogy a kremli orvosok - akiket
Sztálin magánorvosa vezetett - gyilkolták meg Zsdanovot, Scserbakovot,
Dimitrovot és Csojbalszant. További embereket tartóztattak le, ám Vinogradov
még nem volt közöttük. 18-án Sztálin az orvosok megkínzására utasította
Rjumint. Rjumin - aki hátborzongatóan jártas volt a primitív díszlettervezésben -
különleges, leginkább boncteremre hasonlító kínzókamrát alakított ki, így akarta
megfélemlíteni az orvosokat. Sztálin már jóval azelőtt, mielőtt Laurence Olivér
náci fogorvost alakított volna a Maraton életre-halálra című filmben, annak
félelmetes paródiájában kínoztatta orvosait.
- Ügy viselkedsz, mint egy strici! Te aljas kém, te terrorista! - kiabálta Rjumin
az egyik orvosnak. - Izzó vasrúddal fogunk megkínozni. Minden eszközünk
megvan hozzá.
Még Sztálin családja is belekeveredett a bizarr orvosi melodrámába, ami
Sztálin képzeletéből és Rjumin feltétlen engedelmességéből következett.
Kiderült, hogy az orvosok szándékosan ásták alá Vaszilij Sztálin „idegi
zavarának” kezelését, és szándékosan nem előzték meg Szvetlána Sztálin
toxikózisát, amelyet 1950 tavaszán lánya, Kátya Zsdanov születése után kapott.
Az 1947 óta beteg Andrejev ügyét igazi szürreális elemmel egészítették ki - nem
mintha szükség lett volna ilyesmire: az orvosok az álmatlanságára kokaint írtak
 [287]
fel neki, amitől természetesen nem tudott aludni. Andrejev így a világ-
történelem egyik legvalószínűtlenebb kábítószerfüggőjévé vált.6
Abszurd ugyan, de az orvosok pere igazi csodaszer volt Sztálin bajaira, és
végül Sztálin egyik mesterműve lett. Egyedül dolgozott, hatalmasságait már csak
az eredményekről tájékoztatta. A Törpén keresztül teljesen kézben tartotta a
párhuzamos szálakat, és olyan szereposztást írt, amihez a háború óta
felgyülemlett valamennyi ármánykodását és fontos áldozatát felhasználta.
Mindezt azért, hogy a szovjet embereket összefogja a külső ellenség, Amerika,
valamint a belső probléma, a zsidók ellen, ezáltal teremtve jogalapot egy új
terrorhoz. Az újabb kutatások szerint Sztálin több „gyilkos” zsidó orvost,
Abakumovot és annak „vigyázatlan, ostoba” csekistáit, illetve Kuznyecovot, a
kivégzett leningrádit használta fel kapocsként a zsidók, Zsdanov halála és a
hatalmasságok - különösen Mikojan - között. Éppen úgy, mint 1937-ben, amikor
az áldozatnak nem kellett trockistának lenni ahhoz, hogy lelőjék, most nem
kellett zsidónak lenni ahhoz, hogy valakit „cionizmussal” vádoljanak. A
legkevésbé sem zsidóbarát Abakumov is cionista lett. Ami pedig a határozottan
orosz Molotovot illeti, Sztálin nem véletlenül nevezte „Molotsteinnek” már a
húszas években.
Vajon hitt mindebben Sztálin? Igen, mégpedig szenvedélyesen, hiszen mindez
szükséges volt politikailag, ez pedig többet ért a puszta igazságnál. „Mi magunk
leszünk képesek meghatározni - mondta Sztálin Ignatyevnek -, hogy mi igaz, és
mi nem.”
A titkos vizsgálatok szövevényes hálójának közepén ülve is talált időt irodalmi
és tudományos szenvedélyének kielégítésére. Annak ellenére, hogy agya egyre
jobban sorvadt, Berija szerint „jó tanuló módjára viselkedett”: új területekbe és
ideológiai problémák megoldásába vetette magát. „Hetvenéves vagyok, és még
mindig tanulok” - dicsekedett Sztálin Szvetlánának. Minden Sztálin-díjra jelölt
művet elolvasott, és még az irodájában összeülő döntéshozó bizottságban is
elnök volt. Szokásos járkálása közepette kijelentette, hogy abban az évben egy
bizonyos Sztyepan Zlobin nevű regényírónak kell nyernie. Malenkov azonban
elővett egy aktát, és így szólt:
- Sztálin elvtárs, Zlobin nagyon rosszul viselkedett, amikor egy német
koncentrációs táborban tartózkodott.
Sztálin síri csend közepette háromszor körbesétálta az asztalt, majd így szólt:
- Megbocsássunk? - Közben csendben tovább lépdelt az asztal körül. -Vagy ne
bocsássunk meg? Igen vagy nem? - Végül megválaszolta kérdését: -
Megbocsátunk!
Zlobin kapta a díjat. Sztálin aztán az antiszemitizmust támadta, pedig
nemrégiben még ragaszkodott hozzá, hogy a zsidó írók orosz álnevük után
zárójelben zsidó nevüket is feltüntessék. Most hirtelen megkérdezte a meglepett
bizottságot:
- Ez meg mire jó? Talán örömet okoz valakinek feltüntetni, hogy ez az ember
zsidó? Miért? Talán pártoljuk az antiszemitizmust?
A vén róka szokás szerint több vasat tartott a tűzben.
Mindig is érdeklődött a nyelvészet iránt. A nyelvtudomány területén Marr
professzor volt a domináns személyiség, aki szerint a nyelvek, akárcsak az
osztályok, végül eltűnnek, és egy nyelvvé olvadnak majd össze a
kommunizmushoz való közeledés során. Egy grúz nyelvtudós, Arnold
Csikobava Sztálinnak írt levelében megtámadta az elméletet. Sztálin saját
nemzeti bolsevizmusát a marrizmus megcáfolásával akarta alátámasztani, ezért
Csikobavát vacsorára hívta. Az esemény este kilenc órától hajnali hétig tartott,
és közben szorgalmas diákként jegyzetelt. Ezután nyílt vitát kezdeményezett a
Pravda hasábjain, amelyet végül saját, Marxizmus és a nyelvészet problémái
című cikkével zárt le. Ez azonnal megváltoztatta a szovjet tudomány és ideológia
[288]
addigi állását.
Sztálin még a kongresszus kezdete előtt, büszkén nyilvánosságra hozta másik
tanulmányát, fellengzős remekművét A szocializmus közgazdasági problémái a
Szovjetunióban címmel. A műben kifejtette a gazdasági törvények
„objektivitását”, és továbbra is bizonygatta, hogy az imperialista államok
háborúzni fognak, valamint a marxizmus jó néhány szintjét átugorva állította,
hogy a kommunizmus még az ő életében elérhető.
Az ideológiában való hit mindig elsődleges fontosságú volt Sztálin szemében,
ám a régi hívőknek, Molotovnak és Mikojannak nem tetszett az új „baloldali
származék”. Amikor Kuncevóban vacsoráztak, Sztálin megkérdezte:
- Van kérdés? Megjegyzés?
Berija és Malenkov, akik sosem voltak ideológusok, természetesen
egyetértettek. Ám Molotov, még ekkor, amikor a saját élete is veszélyben
forgott, sem értett egyet az ideológiai módosítással. Csak motyogott, Mikojan
pedig egy szót sem szólt. Sztálinnak feltűnt a hallgatásuk, és később
rosszindulatúan Mikojanra mosolygott:
- Ó, hát lemaradtál! Most jött el az idő!
Amikor összejöttek, hogy a kongresszus elnökségéről beszéljenek, Sztálin
hirtelen kijelentette:
- Mikojannak és Andrejevnek nem kell befáradniuk, mivel már nem aktív
Politbüro-tagok! - Mivel Mikojannak rengeteg feladata volt, a Politbüro nevetni
kezdett. - Nem viccelek! - szólt Sztálin. - Komolyan mondom.
 A nevetés azonnal abbamaradt, de Mikojant végül mégis bevették. Sztálin még
zsarnoksága csúcsán is kénytelen volt szembesülni saját oligarchiája zártságával.
Mikojan és Molotov elismert Politbüro-tagok voltak. Nemcsak kollégáik, hanem
a nyilvánosság is tisztelte őket. Sztálin azt javasolta, hogy a Politbürót alakítsák
át huszonöt tagú elnökséggé. Mikojan rájött, hogy ezzel könnyebben el lehet
távolítani a régi Politbüro-tagokat. „Úgy gondoltam, »valami történik«.”
Mikojan hirtelen félni kezdett. „Éppen akkor döntöttek le a lábamról.” Ekkor
jöttek rá, hogy Sztálin nem viccelt, amikor egyszer így kiabált:
- Túl öregek vagytok! Mindegyikőtöket leváltalak!7
1952. október 5-én, este hét órakor (hogy megfeleljen Sztálin napirendjének)
kezdetét vette a XIX. kongresszus. A vezetők egy kupacban a bal oldalon, míg
Sztálin egymaga a jobb oldalon ült. Csak a kongresszus elején és végén vett
részt. Malenkovot és Hruscsovot bízta meg a fő feladatokkal, akik ezáltal az első
[289]
sorból indulhattak az utódlási harcban. Sztálin csak a kongresszus végén
beszélt - zavarosan - egy-két percet, de utána ittasan dicsekedett Hruscsovnak:
- Látod? Még mindig meg tudom csinálni!
Hruscsov a kongresszus ideje alatt beteg volt. Amikor egy idős orvos
meglátogatta a Granovszkij utcában, majd kedvesen kezelni kezdte, Hruscsovot
gyötörte a lelkiismeret: „hiszen már tanúskodtam az orvos ellen. Tudtam, bármit
is mondanék, Sztálin semmiképpen sem fogja megkímélni”. Am az igazi
történésekre az október 16-i plénumon került sor: az elnökség és a titkárság
megválasztására. Senki sem gondolt arra, hogy Sztálin csapdát állított.

 A VAK KISCICÁK ÉS A VÍZILÓCSORDA - A RÉGI TESTŐR
ELPUSZTÍTÁSA

Sztálin hirtelen a hatalmasságok templomi padsorhoz hasonló ülése előtt két

méterre lévő emelvényre ugrott. A plénum rettegéssel vegyes döbbenettel
figyelte, amint az öregember „vadul” beszélni kezdett, és tekintetével a
közönséget fürkészte, mintha „figyelmesen és rendületlenül a gondolataikat
akarta volna kifürkészni”.
„Szóval megtartottuk a pártkongresszust - mondta. - Remek volt, és a legtöbb
ember számára úgy tűnhet, egységesek vagyunk. Azonban nem vagyunk azok.
Néhányan egyet nem értésüket fejezik ki döntéseinkkel kapcsolatosan. Miért
kellett minisztereket fontos pozíciókból kizárnunk? [...]Molotovot,
Kaganovicsot, Vorosilovot. [...] A miniszterek munkája [...] nagy erőt, tudást és
egészséget követel.” Emiatt léptetett elő „erőteljes, energiával teli
fiatalembereket”. Ezután azonban vad villámokat kezdett szórni: „Ha viszont
egységről beszélünk, kénytelen vagyok szóvá tenni néhány nagyra becsült
politikusunk helytelen viselkedését. Molotov és Mikojan elvtársakra gondolok.”
A két Sztálin mögött ülő férfi arca a „síri csendben” „holtra vált, és
halálsápadt” lett. A többi „merev, feszült és zord” vezető eközben azon
gondolkodott, hogy „mikor fogja Sztálin abbahagyni, vagy netán másokat is
megemlít Mikojan és Molotov után”.
Először Molotovval foglalkozott:
- Molotov hű ügyünkhöz. Ha bárki megkérné, nem kétlem, hogy hezitálás
nélkül az életét adná a pártért. Am a helytelen tettek nem merülhetnek feledésbe.
- Sztálin Molotov cenzúrával kapcsolatos hibáját hozta elő: - Molotov elvtárs,
külügyminiszterünk egy diplomáciai fogadás alkalmával a karthauzi likőrtől
lerészegedett, és hagyta a brit nagykövetnek, hogy burzsoá újságokat adjon ki
országunkban. [...] Ez volt az első politikai hiba. És vajon mi értelme volt
Molotov elvtárs javaslatának, hogy a Krímet juttassuk a zsidóknak? Ez óriási
hiba, [...] Molotov elvtárs második politikai hibája.
- A harmadik Polina volt. - Molotov elvtárs annyira tiszteli feleségét, hogy
amint meghozunk egy Politbüro-döntést, [...] Zsemcsuzsina elvtárs azonnal
tudomást szerez róla. [...] Egy rejtett szál köti össze a Politbürót Molotov
feleségével és annak megbízhatatlan barátaival. Egy Politbüro-tag részéről
elfogadhatatlan az ilyen viselkedés.
Ezután Mikojant kezdte támadni, aki ellenezte a parasztokra kivetett adók
növelését: „Mit gondol magáról a mi Anasztasz Mikojanunk, kicsoda ő? Mit
nem ért?”
 Zubbonyának zsebéből előhúzott egy darab papírt, amelyről felolvasta az új
vezetőség harminchat tagjának nevét; közöttük sok új is szerepelt. Hruscsov és
Malenkov egymásra nézett: vajon honnan szedte Sztálin ezeket az embereket?
Amikor a Központi Bizottság került sorra, mindenki döbbenten hallgatta, hogy
[290]
Molotov és Mikojan nem kapott benne helyet. Sztálin ezután visszatért a
tribünre, és elmagyarázta bukásuk okát: „Megijedtek az Amerikában látott nagy
erőtől.” Molotovot és Mikojant vészjóslóan a jobboldaliakhoz, a már rég lelőtt
Rikovhoz és Frumkinhoz, valamint az augusztusban kivégzett Lozovszkijhoz
hasonlította.
Molotov csak állt, majd vallott:
- Sztálin feltétlen híve vagyok, és az is maradok.
A generalisszimusz azonban kezével tölcsért formált füle köré, és így kiáltott:
- Nonszensz! Nincsenek tanítványaim! Mi mindannyian Lenin hívei vagyunk!
Leniné!
Mikojan dacosan szembeszállt:
- Pontosan tudod, Sztálin elvtárs, [...] bebizonyítottam, hogy semmiben sem
vagyok bűnös. - Malenkov és Berija „hazugot” suttogva bosszantották, de ő
kitartott. - És ami a kenyér árát illeti, a legteljesebb mértékben visszautasítom a
vádakat.
Ám Sztálin közbevágott:
- Látjátok, ilyen Mikojan! O a mi új Frumkinunk!
Ezután egy hang hallatszott:
- Sztálin elvtársat kell megválasztanunk főtitkárrá!
- Nem! - felelte Sztálin. - Engedjék meg, hogy sem a főtitkár, sem a
minisztertanács elnöke [miniszterelnök] ne én legyek.
Malenkov felpattant, majd remegő tokával előreszaladt. „Szörnyű
arckifejezése” nem félelemről tanúskodott - gondolta Szimonov -, hanem arról,
hogy „ő tudja a legjobban, milyen halálos veszély leselkedik mindenkire:
képtelenség volt Sztálin követelésének megfelelni.” A pódium szélére tántorgó
Malenkov felemelte kezét, mintha imádkozna, majd felszólalt:
- Elvtársak! Mindannyiunknak egyhangúan kell követelnünk, hogy Sztálin
elvtárs, vezetőnk és tanárunk, továbbra is főtitkár maradjon!
Ujját megrázva jelzett. Az egész terem értette a jelzést, és mindenki azt kezdte
kiabálni, hogy Sztálin maradjon a posztján. Malenkov arca megenyhült, mintha
„közvetlen halálos veszélyből menekült volna meg”. Ám még korántsem
tudhatta magát biztonságban.
- Nincs szükség a plénum tapsviharára - válaszolta Sztálin. - Kérlek, hogy
engedjetek el. [...] Már öreg vagyok. Már az iratokat sem olvasom el.
Válasszatok magatoknak másik titkárt!
Tyimosenko marsall így felelt:
- Sztálin elvtárs! Az emberek nem értenék meg. Mi mindannyian egy
emberként választottuk önt vezetőnknek, főtitkárunknak!
A tapsvihar még hosszú ideig tartott. Sztálin várt, majd visszafogottan
integetett, és leült.
Sztálin döntése legidősebb elvtársainak tönkretételéről nem tekinthető
ostobaságnak. Sokkal inkább a legvalószínűbb utódjelöltjeinek szükségszerű
megsemmisítéséről volt szó. Amint Sztálin is jól emlékezhetett rá, a
gyengélkedő Lenin is a legvalószínűbb utódját (magát Sztálint) támadta, majd
olyan kibővített Központi Bizottság létrehozására tett javaslatot, amelyben
egyetlen vezető sem lehetett tag. A hatalmasságok csak ekkor jöttek rá, „hogy
mindannyian egy csónakban eveznek”. Ahogy Berija mondta fiának, „egyikük
sem lehet Sztálin utódja, ő a fiatalabb generációból akarta kiválasztani az
utódját”. Valószínűleg még titkos jelölt sem volt, csak egy „kollektíva”
[291]
követhette Sztálint.
Sztálin elégedett volt Molotov megalázkodásával, ám megkérte, hogy adja
vissza a Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyveit, nyilván azért, hogy később
felhasználhassa őket ellene. Ami Mikojant illeti, Sztálint megdöbbentette annak
szembeszegülése. Kuncevóban, amikor a két mumus nem volt jelen, Sztálin
Malenkovnak és Berijának panaszkodott:
- Mikojan még vissza is beszélt!
Az ülést követő napokban Molotov és Mikojan a szokásos módon folytatta
tevékenységét a kormányban. Sztálin éppen az orvosok ügyének tetőpontján
tartott. Rettentően dühös volt Vinogradov professzorra, aki a visszavonulását
javasolta. Meglehetősen jellemző volt az óvatos öreg ármánykodóra, hogy dühét
leplezte, és tizenegy hónapot várt, amíg megfelelő bizonyítékok születtek saját
háziorvosának elpusztításához. Most azonban minden kitört belőle. Amikor
Vinogradov letartóztatására utasította Ignatyevet, így kiabált:
- Lábbilincset! Verjétek bilincsbe!1
November 4-én Vinogradovot letartóztatták. Ez minden politbürós családot
érintett, mivel ahogy Szergo Berija fogalmazott, ő volt „mindannyiunk
háziorvosa”.
***
Három nappal később az újabb veszélyes viszonyba keveredett Szvetlána -
aki ez alkalommal Johnreed Szvanidzét, a „kémként” kivégzett Aljosa és Maria
gyermekét választotta - átvitte két gyermekét Sztálinhoz játszani. A forradalom
ünnepe és Nágya öngyilkosságának huszadik évfordulója volt. A zsidók elleni
terror csúcsán Sztálin „nagyszerűen érezte magát” félzsidó unokájával, a hétéves
Joszif Morozovval, akinek „óriási zsidó szemei és hosszú szempillái voltak”.
- Milyen okos szemek! - mondta Sztálin, miközben „kaukázusi szokás szerint”
egy gyűszűnyi bort öntött a gyereknek. - Okos fiú!
Szvetlána meghatódott. Sztálin nemrég találkozott Jakov tizenöt éves
lányával, Gulia Dzsugasvilivel is, aki igen boldog volt, hogy teát szolgálhatott
fel nagyapjának.
- Hadd csinálja a hozjajka!- mondta, miközben a hajával játszadozott, és
csókolgatta.
Gulia mindenki másnál jobban jellemezte Sztálin legújabb feladata felett
érzett izgalmát: „Arca nagyon fáradt volt, de alig tudott nyugodtan ülni.”
Sztálint nagyon dühítette, hogy Rjumin olyan lassan veri ki az orvosokból a
bizonyítékokat, emiatt „vízilócsordának” nevezte el az MGB-t. Így üvöltött
Ignatyevre:
- Üsd őket! Mi vagy te? Talán emberségesebb akarsz lenni Leninnél, aki
megparancsolta Dzerzsinszkijnek [a Cseka alapítója], hogy Szavinkovot dobja ki
az ablakon? [...] Dzerzsinszkijjel egy lapon sem lehet téged említeni, ő soha nem
vonta ki magát a piszkos munka alól. Te meg úgy dolgozol, mint egy fehér
kesztyűs pincér. Ha csekista akarsz lenni, le kell venned a kesztyűt! Malenkov
megismételte Sztálin utasítását: ne vessék meg a „halálos ütéseket”.
November 13-án, néhány nappal a kis Joszif látogatása után Rjumin
elbocsátására utasította Ignatyevet: „Rúgd ki a Törpét!” Az orvosokat illetően:
„Addig verd őket, amíg nem vallanak! Üsd, verd, kínozd! Verd őket láncra, zúzd
őket porrá!” Sztálin felajánlotta Vinogradovnak, hogy megkíméli életét, ha
beismeri „bűnei értelmi szerzőjét. [...] Egyenesen a vezérnek küldheted a
vallomásodat, aki megígérte, hogy megmenti az életedet. [...] Az egész világ
tudja, hogy vezérünk mindig megtartja ígéretét”. Vinogradov azonban nem hitt
ebben.
- Helyzetem tragikus - válaszolta a doktor. - Nincs mit mondanom.
Halott embereket próbált megnevezni, akiknek már nem árthatott a terhelő
vallomás. Sztálin az újabb hibák miatt Ignatyevre támadt. Ignatyev szívrohamot
[292]
kapott, és ágynak esett.
Sztálin ezután egykori szívós csatlósa, Vlaszik ellen fordult. Ugyanúgy el
akarta pusztítani, ahogy 1937-ben a sokoldalú Paukert. Vlaszik sokat iszogatott a
gyilkos orvosokkal, és túl sokat tudott, különösen azzal kapcsolatban, hogy
Sztálint annak idején tájékoztatták Zsdanov félrekezeléséről, mégsem tett
semmit. Vlaszik valószínűleg Sztálin utasítására hagyta figyelmen kívül a
levelet.
 Most letartóztatták, Moszkvába vitték, és azzal vádolták, hogy Abakumovval
közösen rejtegette a bizonyítékokat. Soha nem árulta el a főnökét. Mindazonáltal
letartóztatása ügyes húzásnak bizonyult, hiszen Vlaszik „árulása” elfedte Sztálin
saját szerepét. Vlaszik összes szeretőjét és ivócimboráját letartóztatták,
Malenkov faggatta őket. Vlaszikot megkínozták: „Idegeim összeroppantak, és
szívrohamot kaptam. Hónapokig nem aludtam.” Sztálin tudta, hogy a másik régi
hű csatlósa, Poszkrjobisev Vlaszik legjobb barátja. Talán ő is rejteget valamilyen
bizonyítékot a gyilkos doktorok ügyében? Sztálin azóta nem bízott
Poszkrjobisevben, hogy az 1949-ben a citromtermesztéséről közölt cikket az
újságban. Talán bátoríthatta valaki a sziklaszilárd titkárt, hogy előlépjen a
háttérből? Sztálin azt is megtudta, hogy Poszkrjobisev is részt vett Vlaszik
orgiáin. „Erkölcstelen ügyekbe” keveredett, mondta Molotov. „Azok a nők akár
ügynökök is lehettek!” Poszkrjobisev rettegve érkezett Berija házához. Mindenki
Berijához rohant, hátha ő meg tudja őket nyugtatni - ám a többiekhez hasonlóan
ő is veszélyben forgott.
Sztálin elbocsátotta Poszkrjobisevet (helyettese, Csernuha került a helyére),
majd a vezetőség titkárává tette. December elsején fogadta utoljára. Sztálin két
leghűbb szolgálójától is megvált.2 Mostanra már elegendő bizonyíték állt a
rendelkezésére.
Miután találkozott a megrendült Poszkrjobisevvel, Sztálin felfedte az általa
„fehér köpenyes gyilkosoknak” nevezettekkel kapcsolatos ügyet az elnökség
előtt. „Olyanok vagytok, mint a vak kiscicák - intette meg őket
Kuncevóban. - Nélkülem meg fog halni az ország, mert képtelenek vagytok
felismerni az ellenségeket.” Sztálin ezután elmagyarázta a „vak kiscicáknak”,
hogy „minden zsidó, aki szerint Amerika mentette meg a népét, nacionalista és
az amerikai hírszerzés ügynöke”. A gyilkos orvosokat Gorkij és Kujbisev
halálával is kapcsolatba hozta. Megismételte 1937-es mantraszerű indoklását.
Egy újabb nagy terror körvonalazódott a láthatáron. Sztálin a titkosrendőrséghez
fordult: „A GPU-val »foglalkoznunk« kell! - mondta. - Ok is tudják, hogy
nyakig ülnek a szarban!”
A vezetők világosan értették a vészjósló utalásokat, hiszen Prágában már
folyamatban volt egy antiszemita ügy. Egy zsidót, Rudolf Slanskyt, a cseh
főtitkárt „államellenes összeesküvéssel” vádoltak. Három nappal később őt és
még tíz, többségében zsidó kommunistát felakasztottak. Sztálin Varsóban is
valami hasonlóra készült, Bierutot zsidó hadnagyairól faggatta:
- Ki a kedvesebb önnek, Berman vagy Minc?
Becsületére legyen mondva, Bierut bátran válaszolt:
- Mindkettő egyformán.
 Sztálin egy Tito elleni merényletre is újabb terveket készíttetett.3
* * *
A cseh kivégzések tovább szorították a hurkot Molotov és Mikojan nyaka
körül, akik a bűnösnek tartott emberek elleni eljáráson tanakodtak. Sztálin
„amerikai vagy brit kémeknek” nevezte őket. „A mai napig nem tudom
pontosan, miért. Úgy éreztem, egyáltalán nem bízik bennem” - emlékezett vissza
Molotov.
A vacsorákon továbbra is megjelentek, mintha semmi sem történt volna.
„Sztálin nem örült nekik” - vette észre Hruscsov. Végül Sztálin Molotovot és
Mikojant is kitiltotta. „Nem akarom, hogy az a kettő ide járkáljon.” A
személyzet azonban titokban mindig elárulta nekik, mikor lesznek vacsorák,
emiatt Sztálin nekik is megtiltotta, hogy szóba álljanak velük. Ennek ellenére
mindig megjelentek, mert Hruscsov, Berija, Malenkov és Bulganyin, „a négyek”
is tájékoztatták őket. Ez is az egyre erősödő összetartást jelzi. Felfogták, hogy
„közel akarnak maradni, [...] hogy életben maradhassanak”. Mikojan Berija
tanácsát kérte:
- Jobban tennéd, ha meghúznád magad - javasolta neki.
- Látni akarom az arcod, [...] amikor elbocsátanak - felelte Mikojan.
- Ez már évekkel ezelőtt megtörtént - mondta Berija.
Molotov és Mikojan, miután ráébredtek, hogy veszélyben forog az életük, a
Kremlben találkoztak, és megbeszélték a teendőket. Mikojan mindig megbízott
Molotovban, aki „sosem hagyott cserben, és sosem élt vissza bizalmammal”.
Mindketten dühösek és sértődöttek voltak.
- Lehetetlen, hogy egy hetvenéves ember irányítsa az országot, aki az
étkezőasztal mellett hozza a döntéseket! - mondta Molotov hangosan egy ülés
során. Ez igencsak veszélyes kijelentésnek számított, hiszen gyakorlatilag
hazaárulásnak minősült. Senki más nem mert volna ilyet mondani mások előtt.
[293]
Molotov és Mikojan likvidálásához valószínűleg az összes vezető asszisztált
volna. Sztálin öreg, dühöngő és bosszúálló természetű volt, ráadásul kapkodott
is. Ugyanakkor továbbra is képes volt a kínálkozó lehetőséget felismerni,
türelme és személyes vonzereje mindvégig ellensúlyozni tudta kegyetlenségét,
ami azonban ugyanolyan volt, mint régen. Módszeresen, logikusan, apránként
terelgette az ügyet. A kiszámíthatatlan harag, a hirtelenség és a szűnni nem akaró
paranoia azonban egyre közelebb hozta egymáshoz a hatalmasságokat. Berija és
Hruscsov ellenezte Sztálin változtatásait. Malenkov Beriját, az Mikojant
vigasztalta, Hruscsov és Berija Molotovot bátorította. A kuncevói
illemhelyiségben suttogó Négyek kinevették Sztálin gyanakvását, és az orvosok
perén gúnyolódtak.
- Meg kell védenünk Molotovot! - mondta Berija a másik háromnak. - A
pártnak még mindig szüksége van rá.
Hivatalosan december 21-én volt Sztálin hetvenharmadik születésnapja.
Molotov és Mikojan az elmúlt harminc évben egyetlenegyszer sem hiányzott az
alkalomról. Sztálin ritkán hívott meg bárkit, a vendégek csak vacsorára érkeztek.
A számkivetettek azon tanakodtak, mit tegyenek. Mikojan úgy vélte, ha nem
mennek, az „azt jelentené, hogy másképpen viszonyulunk Sztálinhoz”. Felhívták
a Négyeket, akik bátorították őket.
így hát 21-én, este tíz órakor megjelentek Kuncevóban, ahol Sztálin éppen
szánalmas, újságból kivágott képeket - például bárányokat etető gyerekek képét -
, valamint Repin híres, történelmi témájú alkotását, A zaporozseci kozákok
levelet írnak a török szultánnak című művét akasztotta a falra. Szvetlana is jelen
volt.
Sztálin csendes volt, de barátságos. Azzal dicsekedett, hogy ötven év után
abbahagyta a dohányzást. Ennek ellenére légzési nehézségekkel küszködött.
Arca sápadt volt, és kicsit meghízott, ami magas vérnyomásra utalt. Grúz bort
kortyolgatott. Amikor Szvetlána távozóban volt, megkérdezte tőle:
- Szükséged van pénzre?
- Nem - felelte.
- Csak mondod. Mennyi kell?
Aztán neki és Jakov lányának, Guliának háromezer rubelt adott, ami remek
konyhapénz volt ugyan, ám Sztálin hihetetlenül nagy összegnek hitte.
- Vegyél magadnak egy autót. De előtte meg kell mutatnod a jogosítványodat!
Sztálin legbelül „dühös és ingerült” volt, amiért a Négyek Molotovot és
Mikojant is meghívták.
- Azt hiszitek, nem tudom, hogy ti értesítettétek Molotovot és Mikojant?
Hagyjátok abba! Nem tűröm tovább! - figyelmeztette Hruscsovot és Beriját.
Utasította őket, hogy adjanak át egy üzenetet a számkivetetteknek: „Nem fog
működni. O már nem a ti elvtársatok, és többet nem akar veletek találkozni.” Ez
igazán megrémítette Mikojant: „Egyre világosabbá lett előttünk, hogy [...]
Sztálin végezni akar velünk. Méghozzá nemcsak politikai értelemben, hanem
fizikailag is meg akar semmisíteni.”
A Négyek elhatározták, hogy „nem engedik, hogy Sztálin egymás ellen
fordítsa őket” - legalábbis Berija fia így emlékezett. Sztálin alkalmanként
megkérdezte a Négyeket: „Szövetkeztek ellenem?” Bizonyos értelemben erről
volt szó, de egyiküknek, még Berijának sem volt elég akaratereje. Mikojan
valószínűleg Sztálin meggyilkolását fontolgatta Molotovval, ám mint később
Enver Hodzsának elmondta, „elvetettük az ötletet, mert féltünk, hogy az
emberek és a párt nem értenék meg”.4
***
1953. január 13-án, két, de talán öt év türelmes tervezgetés után Sztálin
hisztérikus antiszemita hullámot indított el egy Pravdában megjelent cikkével,
amelyben az orvosok letartóztatását adta hírül: „Aljas kémek és gyilkosok,
professzorok és orvosok álarca mögé bújva.” A mondatot személyesen
[294]
fabrikálta. Cikktervezetét alaposan ellátta megjegyzésekkel. Január 20-án
Zsdanov egykori kardiológusát, Tyimasuk doktornőt a Kremlbe hívatták, ahol
Malenkov, „nagy bátorságáért” fejében átadta neki Sztálin személyes köszönetét,
másnap pedig Lenin-érdemrenddel tüntették ki. Sztálin továbbra is csalinak
használta Ehrenburgot, és egy héttel később, január 27-én Sztálin-érdemrendet
adományozott neki. Januárban és februárban egyre több letartóztatásra került sor.
A cikk felfedte a biztonsági szolgálatok éberségének hiányát, ami
egyértelműen jelezte, hogy ezúttal Berija a célpont. Nemcsak Grúziában
tartóztatták le Berija szövetségeseit, hanem moszkvai pártfogoltjait is - például a
vezérkari főnököt, Styemenkót - elbocsátották. Egykori szeretőjét, V Mataradzét
is elfogták. Fia szerint „a bármikor bekövetkező [...] halálos csapásra várt”.
Berija egyre „sértődöttebben fejezte ki Sztálin iránti tiszteletlenségét”, vélte
Hruscsov. Azzal hencegett Kaganovicsnak, hogy „Sztálin nem jött rá, hogy ha
engem megpróbál letartóztatni, akkor a csekisták felkelést robbantanak ki”.
A hatalmasságok nemcsak saját életük miatt aggódhattak, hanem egy
Amerikával kirobbanó esetleges nukleáris háború lehetősége miatt is: Sztálin,
aki még mindig élezte a koreai helyzetet, a háborútól való félelem és a háború
elkerülhetetlenségének ideológiai meggyőződése között ingadozott. Berija,
Hruscsov és Mikojan tartott a Sztálin rémisztő kiszámíthatatlanságára adott
[295]
amerikai reakciótól. Sztálin légvédelmi lövegekkel vetette körbe Moszkvát.
Mivel egy saját hadjárat amerikai válaszcsapás kockázatát rejtette magában,
kikérte testőre véleményét:
- Mit gondolsz, meg fog támadni minket Amerika vagy sem? - kérdezte Peter
Lozgacsevet, Kuncevo helyettes parancsnokát.
- Szerintem nem merik megtenni - felelte a tiszt, mire Sztálin hirtelen haragra
gerjedt.
- Tűnj innen! Amúgy is mit keresel itt? Nem hívtalak!
Őreivel azonban olyan kedves volt, mint a politikusokkal soha. Behívatta
Lozgacsevet:
- Felejtsd el, hogy rád kiabáltam, de ne feledd, meg fognak minket támadni.
Imperialisták, minden bizonnyal megteszik. Ha hagyjuk. Ezt a választ kellett
volna adnod.
* * *
Kanapéján „vadászkutyaként” aludt egy-két órát, és Mozart 23. zongora-
versenyének állandó újrahallgatásával nyugtatta magát. A látogatók szerint
„nagyon megváltozott”. Egy „fáradt öregemberrel” találkoztak, aki „hosszú
szüneteket” tartva, „nehézkesen beszélt”. A terrort azonban állhatatosan
folytatta.5 Terveket szőtt. Készíttetett egy levéltervezetet, amelyet prominens
szovjet zsidóknak kellett volna aláírniuk. Azért könyörögtek volna, hogy az
elkövetkező pogrom elől deportálják őket a városokból. A levél ugyan sohasem
került elő, Mikojan azonban megerősítette „az önkéntes-kötelező zsidó-
kiüldözésre” tett előkészületeket. Kaganovics megsértődött, amikor annak
aláírására kérték, azonban sikerült visszautasítania:
- Miért nem írod alá? - kérdezte Sztálin.
- Én a Politbüro tagja vagyok, nem valami zsidó közéleti személyiség. Csak a
Politbüro tagjaként írhatom alá.
- Rendben - mormogta Sztálin.
- Ha szükséges, írok egy cikket.
- Lehet, hogy szükségünk lesz rá - felelte Sztálin.
Még Kaganovics is panaszkodott bizalmasan Mikojannak Sztálinról:
„Annyira fájó, hogy egész életemben tudatosan küzdöttem a cionizmus ellen,
most pedig »alá kell írnom«.” Hruscsov szerint Kaganovics „vonakodva” ugyan,
de aláírta a levelet. (Saját szerepükkel kapcsolatban sem Kaganovics, sem
Hruscsov nem tekinthető hiteles forrásnak.) Mindazonáltal Ehrenburg - aki látta
a levelet, és ugyancsak sikerült kibújnia az aláírás alól, amikor Sztálinhoz fordult
- azt állította, hogy a címzett a Politbüro volt, és „tudósok, valamint
zeneszerzők” írták alá, ami arra utal, hogy Kaganovics „vonakodása”
eredményes lett. A legfrissebb bizonyítékok szerint ekkoriban két új tábor
építése is megkezdődött, talán a zsidók számára.6
Sztálin a megkínzott orvosok Ignatyev által naponta megküldött vallomásait
figyelmesen végigolvasta. Utasítást adott a zsidóper lehetséges főszereplőjének,
a 12. célszemélynek (más nevén Polina Molotova) Moszkvába hozatalára és
kihallgatására. Sztálin azonban nem kizárólag a zsidóüggyel foglalkozott
ezekben a hetekben.
Ritkán találkozott diplomatákkal, de február 7-én fogadta Leopold Bravót, a
fiatal argentin nagykövetet, aki „egészségesnek, kipihentnek és gyors
beszédűnek” találta Sztálint. Sztálin csodálta Peront, és annak fasiszta múltja
ellenére bőkezű kölcsönöket ajánlott neki, mivel nagyra értékelte Amerika-
[296]
ellenességét. Am leginkább Éva Peron érdekelte.
 - Mondja meg nekem - kérdezte Bravót -, saját magának, vagy Peron
ezredessel kötött házasságának köszönheti felemelkedését?
Bravó volt az utolsó előtti külföldi, aki találkozott Sztálinnal annak halála
előtt.7
Hét nappal később, február 17-én este nyolc órakor Sztálin utoljára látogatott a
Kis Sarokba, hogy az indiai diplomatával, K. P. S. Menonnal találkozzon.
Gondolatai saját tervei körül forogtak. Fél órán át csak farkasfejeket rajzolgatott,
amivel a véleményét fejezte ki: „a parasztok joggal ölik meg a megvadult
farkasokat”. 10 óra 30 perckor Sztálin Berijával, Malenkovval és Bulganyinnal
együtt távozott, valószínűleg Kuncevóba mentek vacsorázni.
Még mindig Berija és a többi ellenség elpusztításának ügyén gondolkodott.
Utasította Mgeladzét, az új grúz főnököt, hogy Berijával írasson alá egy MGB-t
támadó parancsot, ami gyakorlatilag saját maga ellen szólt. Berija nem örült, de
kénytelen volt beleegyezni. A miniszterelnök egyik utolsó találkozóján egy Tito
elleni újabb merénylet tervéről esett szó.
Február 27-én, este nyolc órakor Sztálin egyedül érkezett a Bolsojba, hogy
megtekintse a Hattyúk tavát. Távozóban megkérte „toldalékát”, Kirillin ezredest,
hogy a nevében mondjon köszönetét a szereplőknek, majd Kuncevóba hajtatott,
ahol hajnali három óráig dolgozott. Későn kelt. Elolvasta a zsidó orvosok
legfrissebb vallomásait és a Koreáról szóló jelentéseket, majd a havas kertben
sétált, és utasította Orlov parancsnokot:
- Söpörd le a havat a lépcsőről!
Délután talán még egy gőzfürdőt is vett. A hő enyhítette merev kezének ízületi
gyulladását, ám Vinogradov professzor megtiltotta számára a bárját, mivel az
magas vérnyomás esetén nem javallt. Berija korábban arra biztatta Sztálint, hogy
ne higgyen az orvosoknak, ezúttal azonban Sztálin megkockáztatta a dolgot. Este
a Kremlbe hajtatott, ahol a moziban találkozott állandó társaságával, Berijával,
Hruscsovval, Malenkovval és Bulganyinnal. Vorosilov is csatlakozott, akinek
feltűnt, hogy Sztálin „milyen fürge és vidám”. Távozása előtt egyeztette a menüt
Lozgacsev parancsnokhelyettessel, és rendelt néhány üveg gyenge grúz bort.
Éjjel tizenegy órakor Sztálin és a Négyek a dácsába mentek vacsorázni. A
grúz ételeket Lozgacsev és Matrena Butuzova szolgálta fel (aznap éjjel Valecska
nem dolgozott). Bulganyin jelentést tett a koreai holtpontról, mire Sztálin úgy
döntött, hogy Kínának Észak-Koreával folytatandó tárgyalásokat javasol. Sztálin
még több „szőlőlevet” kért, majd az orvosok kihallgatásáról beszélgettek. Berija
állítólag azt mondta, hogy Vinogradovnak „megeredt a nyelve”, és Sztálin
rosszabbodó állapotáról pletykálkodik.
- Rendben, akkor mit javasolsz, mit tegyünk? - kérdezte Sztálin. - Bírd
vallomásra az orvosokat! Mondd meg Ignatyevnek, ha nem tud teljes vallomást
kiszedni belőlük, akkor egy fejjel alacsonyabb lesz!
- Vallani fognak - felelte Berija. - Más hazafiakkal, például Tyimasukkal
együtt befejezzük a nyomozást, aztán engedélyt kérünk a nyilvános tárgyalásra.
- Tartsátok meg! - mondta Sztálin.
Hruscsov és Malenkov később Beriját vádolták Sztálin összes bűntettéért, az
orvosok perében való részvételük azonban a mai napig tisztázatlan. Nem
valószínű, hogy Berija lett volna az egyetlen, aki bátorította Sztálint.
A vendégek már szerettek volna hazamenni. Sztálinnak tetszett Bulganyin
hízelgése, ám amiatt morgolódott, hogy olyan emberek maradtak a vezetésben,
akik azt hiszik, múltbeli érdemeik miatt megúszhatják a dolgokat. „Tévednek!” -
mondta. Egy beszámoló szerint ezután kisétált a szobából, és magukra hagyta
vendégeit. Később talán még visszatért. A visszaemlékezések ellentmondásosak,
ám Sztálin magatartása is az volt. Március elsején, vasárnap hajnali négy órakor
végül elbocsátotta a vendégeket. „Eléggé ittas [...] és jókedvű volt.” Vadul
ütögette Hruscsov hasát, miközben ukrán akcentussal „Nicsiket” kiáltozott.
A megkönnyebbült Négyek szóltak a „toldaléknak”, Hrusztalev ezredesnek,
hogy hozza limuzinjaikat: Berija szokás szerint Malenkovval, Hruscsovval és
Bulganyinnal utazott a ZiSZ-ben. Sztálin és az őr kikísérte őket a kocsikhoz.
Sztálin visszament a házba, és a faburkolatú kis étkezőben lefeküdt egy
rózsaszín díványra; aznap úgy döntött, ott alszik. Nem volt sem magatehetetlen,
sem őrült. Kegyetlen szervező volt, aki hatalma csúcsán a terrort vezényelte.
- Megyek aludni! - mondta vidáman Hrusztalevnek. - Te is aludj egyet! Nem
foglak hívni.
A „toldalékok” örültek. Sztálin sosem hagyott nekik egyetlen szabad éjjelt
sem. Bezárták az ajtókat.
* * *
Vasárnap délben az őrök várták a Vozsgy megjelenését. Az őrházban ültek,
amelyet egy huszonhárom méter hosszú fedett átjáró kötött össze a szobájával.
Ám egész délután „nem volt semmi mozgás”. Az őrök kezdtek idegeskedni.
Végül délután hat órakor Sztálin felkapcsolta a lámpát a kis étkezőszobában.
Nyilvánvalóan végre felkelt. „Hála Istennek, gondoltuk - mondta Lozgacsev -,
minden rendben van.” Nemsokára hívni fogja őket. De nem tette.
Eltelt egy, három, négy óra, de Sztálin sehol sem volt. A néhány őr megint
ideges lett. Valami nincs rendben. Sztarosztyin ezredes, a rangidős „toldalék”
próbálta rávenni Lozgacsevet, hogy nézze meg, mi van az öregemberrel. „Azt
feleltem, hogy »te vagy a rangidős, menj te!«” - emlékezett vissza Lozgacsev.
- Félek bemenni - felelte Sztarosztyin.
- Mit képzelsz, én ki vagyok? Valami hős? - csattant fel Lozgacsev.
Nem egyedül várakoztak Sztálinra: Hruscsov és a többiek már a vacsorára
szólító telefonhívást várták. A hívás azonban nem jött.

 „ÉN TETTEM EL LÁB ALÓL!” - A BETEG ÉS A RESZKETŐ
ORVOSOK

Este tíz órakor megérkezett a levélcsomag a KB-től.Az alacsony kövér,

kezében a papírokat szorongató Lozgacsev idegesen lépett be a házba, ahol
szobáról szobára járkált. Különösen zajosan ment, „mindig ügyeltünk, nehogy
úgy tűnjön, mintha lopakodnánk, [...] így hallhatta, hogy jövünk”. A kis
ebédlőben „borzalmas látvány” tárult elé. Sztálin a szőnyegen feküdt
pizsamanadrágban és alsóingben, az egyik keze maga alatt, „nagyon furcsa
pozícióban”. Tudatánál volt, de magatehetetlenül. Amikor meghallotta
Lozgacsev lépteit, „kezét kissé megemelve” jelzett neki. Az őr odarohant.
- Mi a baj, Sztálin elvtárs?
Sztálin nyöszörgött valamit, mintha azt mondta volna, „Dzss”, de nem tudott
beszélni. Teste hideg volt. Egy óra és a Pravda egyik példánya hevert mellette.
Az asztalon egy üveg Narzan ásványvíz volt. Bevizelt.
- Talán hívjam az orvost? - kérdezte Lozgacsev.
- Dzss - mormogta Sztálin. - Dzss.
Lozgacsev felvette az órát, ami reggel fél hétkor állt meg; akkor kaphatott
Sztálin szélütést. Sztálin horkantott egyet, majd úgy tűnt, elaludt. Lozgacsev a
telefonhoz rohant, Sztarosztyint és Butuzovát hívta.
- Tegyük a heverőre, itt a földön kényelmetlen - mondta nekik, és hármasban a
heverőre emelték
Lozgacsev éberen őrködött - „nem mentem el a Főnök mellől” -, Sztarosztyin
pedig Ignatyevet hívta, aki Vlaszik 1952. májusi elbocsátása óta volt felelős
Sztálin személyes biztonságáért. Túlzottan megrémült ahhoz, hogy dönteni
tudjon. Lehetősége lett volna orvost hívni, de körültekintően kellett cselekednie.
Berija és Malenkov felhívására utasította Sztarosztyint. Valószínűleg barátját,
Hruscsovot is figyelmeztette, hiszen védelemre volt szüksége Berija ellen, aki az
orvosok pere és a mingrel-ügy miatt is neheztelt rá, és a fejét akarta venni. A hírt
valószínűleg Berija tudta meg utoljára.
A „toldalékok” időközben a híres vacsorák helyszínéül szolgáló ebédlő
kanapéjára fektették Sztálint, mert ott jobban járt a levegő. Nagyon hideg volt a
teste. Betakarták egy takaróval, Butuzova pedig lehajtotta az ingujjait.
Sztarosztyinnak nem sikerült elérnie Beriját, aki valószínűleg a szeretőjével
töltötte valahol az időt. Malenkovot azonban értesítette, aki azt mondta,
megkeresteti. Fél óra múlva visszahívta:
- Még nem találtam meg Beriját - ismerte be.
Berija másfél óra elteltével jelentkezett.
 - Senkinek se szóljatok Sztálin elvtárs betegségéről, és ne is hívjatok fel
senkit! - adta ki az utasítást.
Lozgacsev idegesen ült Sztálin mellett. Azt mondta, aznap éjjel őszült meg.
Malenkov szintén felhívta Hruscsovot és Bulganyint:
- A csekisták telefonáltak Sztálintól. Aggódnak, szerintük valami baja van.
Jobban tesszük, ha megnézzük.
Mindazonáltal Hruscsov azt állította, hogy amikor megérkeztek az őrházhoz,
„megállapodtak”, hogy nem mennek be, inkább az őrökre hagyják a kényes
dolgot. Sztálin aludt, és bizonyára nem akart volna „ilyen állapotban mutatkozni,
így hát hazamentünk”. Az őrök nem emlékeznek a látogatásra. Valószínűbbnek
tűnik, hogy Hruscsov, Bulganyin és Ignatyev heves vita után Beriját és
Malenkovot küldték be kideríteni, tényleg baj van-e. Az éjjel folyamán valaki
leállíttatta a Pravdában folyó antiszemita propagandát. Talán Sztálin maga akart
[297]
szünetet tartani?
Március 2-án, hétfőn hajnali három órakor a kis delegáció megérkezett
Kuncevóba, négy órával azután, hogy Sztarosztyin telefonált Malenkovnak.
Mindketten magukat adták: Berija, a lendületes, feltüzelt (valószínűleg ittas)
kalandor, Malenkov pedig továbbra is Sztálin aprólékoskodó, ideges
hivatalnoka. Miközben Berija bemasírozott a szobába, Malenkov
megrökönyödve vette észre, mennyire nyikorog a cipője, ezért levette. Malanya
a hóna alá fogta cipőit, és zokniban, lábujjhegyen, mint valami kövér táncos
osont be a szobába.
- Mi baja a Vezérnek?
Ránéztek a takaró alatt horkoló generalisszimuszra, majd Berija a
„toldalékokhoz” fordult:
- Mit akartok? Talán pánikot kelteni? - hordta le Lozgacsevet. - A Vozsgy
szemmel láthatóan békésen alszik. Menjünk, Malenkov!
Malanya lábujjhegyen, zokniban kilopakodott, miközben Lozgacsev
győzködte őket:
- Sztálin elvtárs beteg, orvosra van szüksége.
- Ne zaklass minket, ne kelts pánikot, és ne zavard Sztálin elvtársat!
Az aggódó őrök továbbra is ragaszkodtak a dologhoz, mire Berija leszidta
őket:
- Ostobák, ki tett titeket Sztálin elvtárs testőreivé?
A limuzin a várakozó Hruscsovhoz és Bulganyinhoz indult. A hatalomért
folyó harc még aznap éjjel megkezdődött. Lozgacsev visszatért virrasztani,
Sztarosztyin és Butuzova pedig az őrházba ment aludni.
Időközben megvirradt Kuncevo fenyői és nyírfái felett. Sztálin agyvérzése óta
immár tizenkét óra telt el, de még mindig bevizelve aludt a kanapén. A vezetők
minden bizonnyal azon tanakodtak, hogy hívjanak-e orvost. Rendkívüli, hogy
tizenkét órán át nem került erre sor, de maga a helyzet is rendkívüli volt. Ezt a
tényt általában arra vonatkozó bizonyítéknak tekintik, hogy a hatalmasságok
azért hagyták Sztálint orvosi segítség nélkül, mert így akarták megölni. Abbén a
kényes helyzetben azonban, amikor a gyilkos orvosok körül valódi kémhisztéria
bontakozott ki, a pánikkeltéstől való félelem sem volt alaptalan. Sztálin
személyes orvosát pusztán azért kínozták meg, mert pihenést javasolt neki. Ha
Sztálin kótyagosan felébred, az orvosok odarendelését könnyen hatalom-átvételi
kísérletként értékelhette volna. A hatalmasságok emellett azt is teljesen
megszokták, hogy még a legapróbb dologban is Sztálin dönt, ezért alig tudtak
önállóan cselekedni.
így viszont a Négyeknek négy órájuk maradt a hatalom megosztására. A
semmittevés mindenkinek megfelelt. Egy teljes Politbüro-, majd Központi
Bizottság-ülés összehívásáig Berija és Malenkov - Sztálin helyettesei a
kormányban és a pártban - birtokolták a hatalmat törvényesen. Amennyiben
Sztálin tényleg haldoklott, időre volt szükségük hatalmuk megszilárdításához.
Hruscsov és Bulganyin valószínűleg ugyanebből az okból kifolyólag - vagyis
hogy megvédjék pozíciójukat - késleltette az orvosi segítségkérést. Ügy tűnik,
megígérték Ignatyevnek, hogy megvédik és KB-titkárrá léptetik elő.
Berijának - aki a Négyek közül egyedül aggódott a saját életéért - minden oka
megvolt a gyűlölt Sztálin halálát kívánni. (Molotov és Mikojan ekkor még
mindig nem tudott Sztálin állapotáról.) Berija sosem maradt kettesben
Sztálinnal, gondoskodott róla, hogy Malenkov mindig velük legyen. Semmi
befolyása nem volt az MGB-re, az orvosok perére vagy az őrökre, ezért tette fel
korábbi kérdését („Ostobák, ki tett titeket Sztálin elvtárs testőreivé?”). Noha
általában Beriját vádolják a késlekedéssel, az valószínűleg Hruscsov és Ignatyev
számlájára írható.
Valamilyen okból kifolyólag a Négyek egészen reggelig nem hívtak orvost.
Nem tudhatjuk, hogy ez orvosi szempontból döntő volt-e vagy sem. A vérrög
operációval történő eltávolításának fennállt a lehetősége, ám az orvosok
egyetértenek abban, hogy ennek az agyvérzést követő órákban meg kellett volna
történnie. Egyébként pedig ki mert volna felhatalmazást adni? Az ötvenes
években rendkívül kis esély volt egy ilyen műtét sikerére, valószínűbb volt, hogy
a beteg belehal. A Sztálin haláláról szóló érzelgős beszámolók szerint -
amelyekből nem kevés akad - Sztálint meggyilkolták. Valószínű, hogy az orvosi
segítségnyújtás megtagadása nem rontott állapotán. Mindazonáltal Berija úgy
vélte, igen:
- Én tettem el láb alól! - dicsekedett később Molotovnak és Kaganovicsnak. -
Mindegyikőtöket megmentettelek!
A legújabb kutatások szerint az is elképzelhető, hogy vérhígítót (például
warfarint) öntött Sztálin borába, ami napokkal később agyvérzést okozhatott. Az
is lehetséges, hogy Hruscsov és a többiek tettestársakként mindannyian
érdekeltek voltak az ügy eltitkolásában.
A Négyek hazatértek aludni, családjaiknak azonban egy szót sem ejtettek a
dologról. A birodalmi vezér ágya szélén ülő Lozgacsev kétségbeesett.
Felébresztette Sztarosztyint, és mondta neki, hogy hívja fel a Politbürót, mert
„meg fog halni, és akkor nekünk végünk lesz”. A terror a vezetőket arra
sarkallta, hogy ne hívjanak orvost - az őröket éppen az ellenkezőjére ösztönözte.
Felhívták Malenkovot, aki beküldette Butuzovát, hogy ismét szemügyre vegye
Sztálint. Megállapította, hogy „nem egyszerű alvásról” van szó. Malenkov
felhívta Beriját.
- A fiúk megint telefonáltak Sztálintól - mondta Malenkov Hruscsovnak. - Azt
mondják, valami nagy baj van Sztálin elvtárssal. Megint vissza kell mennünk.
Megállapodtunk, hogy orvost kell hívni.
Berija és Malenkov hozta a döntéseket. De melyik orvost hívják? Megkérték
Tretyakovot, az egészségügyi minisztert, hogy válasszon néhány orosz (azaz
nem zsidó) orvost. Hruscsov megérkezett Kuncevóba, és közölte a
megkönnyebbült „toldalékokkal”, hogy az orvosok már úton vannak. Tukov
ezredes felhívta Molotovot, Mikojant és Vorosilovot, ami azt jelzi, hogy a
Négyek nem zárták ki őket maguk közül.
- Hívjátok a Politbürót, elindultam! - hangzott Molotov válasza.
Miután Vorosilov otthonában megcsörrent a telefon, az idős marsall teljesen
átalakult: „Erős lett, és összeszedett - írta felesége kiadatlan naplójában -,
amilyen a veszélyes helyzetekben, a polgárháborúban vagy a nagy honvédő
háborúban volt. [...] Tudtam, hogy valami rossz következik. Félelemtől
reszketve, sírva kérdeztem: »Mi történt?« Erre átölelt, és így szólt: »Ne félj!«”
Vorosilov csatlakozott az ágynál várakozó Kaganovicshoz, Molotovhoz és
Mikojanhoz. Molotovnak feltűnt, hogy „Berija irányít”. Kaganovics érkezésekor
Sztálin kinyitotta szemét, egyenként végignézett rajtuk, majd ismét visszacsukta.
Az erőszakos Berijától eltérően Molotov és Kaganovics meghatódott. Könny
csordult le az arcukon. Vorosilov tiszteletteljesen megszólította a beteget:
- Sztálin elvtárs, itt vagyunk, hű barátaid és elvtársaid. Hogy érzed magad,
kedves barátunk?
Sztálin arca „eltorzult”. Megmoccant, de tudatát már sohasem nyerte vissza
teljesen. Hruscsov „nagyon izgatott volt, én meg szomorú, hogy elveszítjük
Sztálint”. Hazarohant, megmosakodott, majd anélkül, hogy családja bármit is
kérdezhetett volna, visszasietett Kuncevóba. Fia elmondása szerint Berija
hazatelefonált, és beszámolt Nyinának Sztálin állapotáról. Az asszony könnyekre
fakadt. Vigasztalhatatlan volt, akárcsak a politbürós feleségek többsége, még ha
egykor Sztálin a halálukat tervezgette is.
Reggel hét órakor Lukomszkij professzor vezetésével megérkeztek az
orvosok. Egy teljesen új csoport jött, nekik még sosem volt dolguk Sztálinnal.
Bevezették őket a beteghez a nagy étkezőbe, ahol ekkora valószínűleg már
áporodott vizeletszag terjengett. Tudván, hogy kollégáikat éppen kínozzák,
halálra rémültek és kővé dermedtek, amikor Sztálin szent voltára gondoltak,
miközben Berija ördögien leselkedett mögöttük. Az egykor teljhatalmú, most
erőtlen beteg kivizsgálását hibák sorozata kísérte. „Ugyanúgy reszkettek, mint
mi magunk” - figyelte meg Lozgacsev. Először egy fogorvos érkezett, hogy
kivegye Sztálin műfogsorát, „de annyira félt, hogy elejtette”, és az a padlóra
esett. Ezután Lukomszkij megpróbálta levenni Sztálin ingét, hogy megmérje a
vérnyomását. „Annyira remegett a keze, hogy még az inget sem tudta levenni” -
vette észre Lozgacsev. Lukomszkij „félt megérinteni Sztálint”, még a pulzusát
sem tudta kitapintani.
- Rendesen fogja a kezét! - szólt rá Berija.
A ruhát ollóval akarták levágni. „Széttéptem rajta az inget” - emlékezett vissza
Lozgacsev. Megkezdték a beteg kivizsgálását, aki „a díványon, a hátán feküdt,
feje balra dőlt, szeme csukva, az arcon közepes vértolulás. [...] Önkéntelen
vizelés [a ruháját teljesen átitatta a vizelet]”. Pulzus 78, szívverés „gyenge”,
vérnyomás 190/110. A jobb oldala lebénult, a bal végtagjai néha megremegtek.
Homlokát folyamatosan hűtötték. Adtak neki egy pohár tíz százalékos
magnézium-szulfátot. Neuropatológus, terapeuta és ápoló is készenlétben állt.
Az orvosok megkérdezték az őröket, ki mit látott. Az őrök az életükért aggódtak:
„Azt gondoltuk, eljött az idő, amikor autóba raknak minket, és viszontlátásra,
ennyi volt!”
Sztálin agyát érte csapás; orvosi megfogalmazás szerint, „bal oldali agyi
ütőérvérzés. [...] A beteg állapota rendkívül súlyos”. Végre hivatalosan is
kimondták. Sztálin többé nem lesz képes dolgozni.
Az őrök hátraléptek a bútorok felé. Az orvosok nem sok mindent tehettek.
„Teljes nyugalom, a beteget a díványon hagyni, piócákat a fül mögé (nyolc már
felhelyezve), a fej hideg vizes borogatása. [...] A mai napon semmi étel” -
javasolták. Ha táplálásra kerül sor, az csak teáskanállal történhet, „folyadék
bevitele szükséges, amikor nem fuldoklik”. Oxigénpalackokat gördítettek be.
Kámforinjekciót adtak, majd vizeletmintát vettek. A beteg megmoccant. „Sztálin
be akarta magát takarni.”
Szvetlánát, aki előző éjjel ünnepelte a születésnapját, kihívták a franciaóráról,
és közölték vele, hogy „Malenkov hívatja” Kuncevóba. Hruscsov és Bulganyin -
mindketten sírtak - leintették az autóját, majd megölelték.
- Berija és Malenkov majd mindent elmondanak.
Újabb jelzés arra vonatkozólag, hogy ki irányított. A nyüzsgés és zaj
megdöbbentette Szvetlánát, hiszen Kuncevo mindig olyan csendesnek tűnt.
Észrevette, hogy idegen orvosok vannak jelen. Amikor a díványhoz lépett,
megcsókolta Sztálint. Ekkor jött rá: „sokkal jobban szerettem apámat, mint
korábban gondoltam”.
Amikor Vaszilijt hívatták, az annyira félt az apjától, hogy be kell számolnia
munkájáról, ezért egy légierős térképet is magával vitt. Hamar lerészegedett. A
következő két napon ki-be járkált a betegszobába, közben kiabált:
- Ti disznók, nem mentettétek meg az apámat!
Szvetlána kínosan érezte magát miatta. A vezetők azon tanakodtak, hogyan
távolíthatnák el a züllött Vaszilijt, de Vorosilov félrehívta és megfeddte:
- Mindent tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megmentsük apád életét.
Amikor bebizonyosodott Sztálin cselekvésképtelensége, Berijából „minden
Sztálin iránt érzett düh kitört”, ám valahányszor Sztálin megrezdítette szemhéját
vagy kinyitotta szemét, Berija megrettent, hátha felépül, ezért „letérdelt”, és mint
egy keleti vezír a szultán ágyánál, a „kezeit csókolgatta”. Amikor Sztálin ismét
elaludt, Berija gyakorlatilag rálegyintett, felfedve ezzel fékezhetetlen ambícióját,
tapintatlanságát és meggondolatlanságát. A többi hatalmasság csak csendben
figyelt. Ok valóban siratták Sztálint, öreg és gyenge barátjukat, nemzetközi
vallásuk hajdani pápáját, a régi vezetőt és történelmi személyiséget - még akkor
is, ha halálára gondolva megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlük. Megközelítőleg
húszmillió embert meggyilkolt, és huszonnyolcmilliót deportált, akik közül
tizennyolcmilliót a Gulágra küldött. A hatalmasságok még ennyi mészárlás után
sem vesztették el hitüket.
Tíz óra körül az egész Politbüro - Berijától kezdve Hruscsovon, Molotovon,
Vorosilovon át egészen Mikojanig - a Kremlbe indult, 10 óra 40 perckor a Kis
Sarokban találkoztak, hogy felállítsanak egy tervet. Sztálin széke üresen maradt.
A jelenlevők ismét átvették a hatalmat. Dr. Kuperin, a Kremlevka új vezetője és
Tkacsev professzor tíz percen át olvasta idegesen a zavarodott, dühös
politikusoknak a fent említett orvosi jelentést. Miután befejezték, senki sem
szólalt meg, ami még idegesebbé tette Kuperint. Talán túl korai lett volna a
későbbi teendőkről beszélni. Végül Berija - aki addig is a legaktívabb vezetőként
tevékenykedett - fenyegető szavakkal bocsátotta el az orvosokat:
- Önök felelnek Sztálin elvtárs életéért. Megértették? Minden lehetségest és
lehetetlent meg kell tenniük, hogy megmentsék Sztálin elvtársat!
Kuperin összerezzent, majd kihátrált. Malenkov, aki Berija mellett az
eseményeket másik irányítójának tűnt, felolvasott egy huszonnégy órás
virrasztási beosztást. A vezetők párokban őrködtek. Ezután Berija és Malenkov
visszahajtatott Kuncevóba, hogy figyelje a beteget. Molotovot és Mikojant nem
kérték fel virrasztásra. Berija arra utasította Mikojant, hogy maradjon a
Kremlben, és irányítsa az országot.
Kuncevóban Malenkov és Berija virrasztás közben prognózist kért az
orvosoktól. Kuperin egy vérkeringést ábrázoló grafikont mutatott:
- Látják az összecsomósodott véreret? - okította a Politbüro tagjait, mintha
orvostanhallgatók lettek volna. - Olyan vastag, mint egy ötkopejkás érme.
Sztálin elvtárs életben maradhatna, ha időben ki lenne tisztítva az ér.
- Na és ki ad garanciát, hogy Sztálin elvtárs túléli? - kérdezte Berija az
orvosokat, utalva ezzel arra, hogy operáljanak, ha mernek.
- Senki sem merne - felelte Lozgacsev.
Malenkov tovább kérdezősködött.
- A halál elkerülhetetlen - felelték az orvosok.
Malenkov azonban még nem akarta, hogy meghaljon Sztálin, nem szerette
volna, ha interregnum következik. Este 8 óra 30 perckor a vezetők Berija
elnökletével ismét találkoztak egy órára a Kis Sarokban. Kuperin orvosi
jelentése nem láttatta olyan reménytelennek Sztálin állapotát, a beteg azonban
egyre rosszabbul volt. Vérnyomása ekkor már 210/120, légzése és szívritmusa
pedig szabálytalan volt. Hat-nyolc piócát helyeztek a fülei mögé. Magnézium-
szulfátos beöntést és néhány kanálnyi édes teát kapott.
Este még négy másik orvos, köztük a kiváló Mjasznyikov professzor
csatlakozott Lukomszkijhoz. A Politbüro tudta, hogy a legjobbak a börtönben
ülnek.
Kuncevóban dr. Mjasznyikov azzal szembesült, hogy az „alacsony és kövér”
Sztálin „összeroskadva” feküdt, „arca eltorzult. [...] A diagnózis egyértelmű volt:
magas vérnyomás és szklerózis okozta agyvérzés a bal agyféltekében”. Az
orvosok részletesen jegyzeteltek, húszpercenként írták fel a friss adatokat. A
hatalmasságok könnyes tekintettel a karosszékekből vagy lábaikat kinyújtóztatva
az ágy mellett álldogálva figyelték az orvosokat. A végtelennek tűnő éjszakák
lehetőséget kínáltak a hatalomátvétel eltervezésére.
„Malenkov tudtunkra adta - írta Mjasznyikov -, hogy reméli, az orvosi kezelés
»elegendő időre« meghosszabbítja a beteg életét. Mindannyian értettük, hogy az
új kormány megszervezéséig szükséges időre gondolt.”
Március 5-ig nem került sor több hivatalos ülésre a Kremlben. Miközben
Berija és Malenkov a hivatalok szétosztásán gondolkozott, Hruscsov és
Bulganyin azon tanakodott, miként akadályozhatná meg, hogy Berija rátegye a
kezét a titkosrendőrségre. Berija valószínűleg már régóta számolgatott M-
lenkovval. Mivel grúz többé nem irányíthatta Oroszországot, Malenkov
magának akarta a kormányfői tisztséget, megőrizve titkári posztját, Berija pedig
régi birodalmát, az MGB-MVD-t szerette volna visszakapni.
Mikojan késő éjjel benézett a haldoklóhoz. Molotov beteg volt, ám időről
időre ő is megjelent, miközben Polinájára gondolt, remélvén, hogy még él a
száműzetésben. Nem tudta, hogy a Lubjankában vallatják. A vallatás azonban
aznap éjjel Berija parancsára hirtelen abbamaradt. Az orvosok kihallgatása
azonban folytatódott. Észrevették, hogy az orvosok perének mindenese, Ignatyev
idegesen bámul az ajtóból Sztálinra. Még mindig rettegett tőle.
-Jöjjön be, ne féljen! - mondta Lozgacsev.
Másnap reggel Hruscsov hazaugrott aludni egyet, elmondta családjának, hogy
Sztálin beteg.
Voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, Sztálin visszanyeri tudatát. Amikor
levessel etették egy teáskanállal, a falon lévő egyik érzelgős képre mutatott,
amelyiken egy lány bárányt etetett, majd „magára bökött”. - „Mintha mosolygott
volna” - vélte Hruscsov. A hatalmasságok visszamosolyogtak. Molotov szerint
Sztálin önlebecsülésének a jeléről volt szó. Berija térdre hullott, és hevesen
csókolgatta Sztálin kezeit. Sztálin behunyta szemét, és „soha többé nem nyitotta
fel”. Aznap reggel 10 óra 15 perckor az orvosok azt jelentették, hogy Sztálin
állapota súlyosbodott.
- A szemetek megölték az apámat! - kezdett kiabálni ismét Vaszilij. Hruscsov
átölelte a megrettent Vaszilijt, és a másik szobába vezette.
Berija, aki hazament ebédelni, nyíltan kifejezte megkönnyebbülését. „Jobb
lesz neki, ha meghal - mondta családjának. - Ha életben is marad, olyan lesz,
mint egy növény.” Nyina még mindig Sztálin halála miatt kesergett. „Tudod,
Nyina, vicces vagy. A halála menti meg az életedet!” Nyina naponta
meglátogatta Szvetlánát, igyekezett megvigasztalni.
4-én késő este Sztálin állapota tovább romlott. Légzése szaggatottabb és
felszínesebb lett, egyre vesztett az erősségéből. Berija és Malenkov egy másik
orvos-csoporton tanakodott. Aznap éjjel három meglepett orvost vittek
kihallgatásra, akiket a perük keretében naponta kínoztak meg. A vallatókat
azonban ez alkalommal nem a cionista összeesküvés érdekelte, hanem
udvariasan szakmai tanácsot kértek tőlük.
- A nagybátyám nagyon beteg - mondta az egyik vallató. - Cheyne-Stokes-
légzése van. Önök szerint ez mit jelent?
- Ha arra kíváncsi, hogy a közeljövőben számíthat-e örökségre - felelte a
professzor, aki még mindig nem veszített el dörzsöltségét -, vegye úgy, hogy a
pénz gyakorlatilag a zsebében van!
Egy másik kiváló professzort, Jakov Rapaportot megkérték, hogy nevezze
meg azokat a specialistákat, akik kezelni tudnák a „beteg nagybácsit”. Rapaport
Vinogradovot és több másik letartóztatott orvost nevezett meg. A vallatókat az is
érdekelte, hogy Kuperin és Lukomszkij jártasak-e ezen a területen.
Megdöbbentek Rapoport válaszán.
- A négyből csak egy kiváló orvos, de szakmailag ő is sokkal alacsonyabb
színvonalon áll, mint a börtönben raboskodók.
A vallatás folytatódott, ám a kihallgatás minden további jelentőségét
elvesztette. Néha még el is aludtak a kihallgatásokon. A rabok semmiről sem
tudtak.
11 óra 30 perckor Sztálin öklendezni kezdett. Az elakadó lélegzetvételek
között hosszú szünetek voltak. Kuperin közölte az összesereglett, néma
csendben figyelő hatalmasságokkal, hogy Sztálin állapota kritikusra fordult.
- Mindent tegyenek meg Sztálin elvtárs megmentéséért! - adta ki a parancsot
az izgatott Berija.
Az orvosok tovább küzdöttek, hogy életben tartsák a haldokló
generalisszimuszt. Betoltak egy lélegeztetőgépet, ám a használatára már nem
került sor. A kísérő fiatal szakemberek „kigúvadt szemekkel” figyelték a
körülöttük zajló szürreális eseményeket.
5-én Sztálin elsápadt, légzése még felszínesebb lett, és egyre nagyobb
szünetek szakították meg. Pulzusa szapora és gyenge volt. Fejét rázta. Bal
karjában és lábában görcs volt. Délben vért hányt. A legfrissebb kutatások
feltárták az orvosok jegyzeteit is. Ezek tanúsága szerint a gyomra bevérzett, ám
ezt törölték a végső jelentésből, nehogy valaki mérgezésre gondoljon. A warfarin
is okozhatott ilyen tünetet. Gyanúsnak tűnhet a vérzés, ám talán csak a test
betegségének, öregségének a következménye volt.
- Gyertek gyorsan, Sztálin összeomlik! - riasztota Malenkov Hruscsovot.
A hatalmasságok visszarohantak. Sztálin pulzusa egyre csökkent. Délután 3
óra 35 perckor légzése minden második vagy harmadik percben öt másodpercre
kihagyott. Állapota gyorsan romlott. Berija, Hruscsov és Malenkov engedélyt
kapott a Politbürótól, hogy Sztálin „dokumentumait és papírjait, az aktuálisakat
és az archívakat is rendbe tehetik”. Berija két társát az ágynál hagyva a Kremlbe
sietett, hogy terhelő dokumentumok után kutatva átnézze Sztálin széfjét és
iratait. Akár még végrendeletre is számíthatott, hiszen Lenin is hagyott
végrendeletet, és Sztálin is említette, hogy lejegyzi gondolatait. Ha volt is ilyen
dokumentum, Berija megsemmisítette. Az akták hemzsegtek a besúgásoktól, és
gyakorlatilag az összes vezető ellen sorakoztathattak fel bizonyítékokat.
Lehettek dokumentumok Berija polgárháború alatti, Bakuban játszott kétes
szerepéről, vagy Malenkov és Hruscsov véres tevékenységéről a Nagy Terror, a
leningrádi ügy és az orvosok pere alatt. Aznap délután hármasban hozzákezdtek
a dokumentumok megsemmisítéséhez. Ezzel sikerült megvédeniük Hruscsov és
 [298]
Malenkov történelmi hírnevét - Berijáé már rég odaveszett.
Berija visszatért. Az orvosok további romlásról tettek jelentést. Az egész
rezsim, háromszáz rangidős tisztviselő készült az aznap esti hivatalos ülésre. A
hatalmasságok nem hivatalosan összegyűltek az egyik szobában, hogy
megalakítsák az új kormányt. Berija és a „bakkecske” Malenkov már
előkészítette a „kollektív irányítást”, felválta tettek javaslatokat a pozíciókra.
Molotov és Mikojan visszatérhetett a korábbi méretére visszazsugorodott
elnökségbe. Molotov újból külügyminiszter, Mikojan pedig kül- és
belkereskedelmi miniszter lett. Hruscsov továbbra is titkár maradt, de a
kormányban nem kapott szerepet. Berija egyesíthette az MVD-t és az MGB-t, és
megőrizte első miniszterelnök-helyettesi tisztségét. Malenkov Sztálin
miniszterelnöki és titkári posztját kapta. A katonaságot ismét megerősítették.
Bulganyin védelmi miniszter új helyettesei a régi lovagok, Zsukov és
Vasziljevszkij lettek. Vorosilov az államelnöki posztot kapta. Berija okkal
lehetett tehát diadalittas.
A törvénytelen gyermekként napvilágot látott mingrel képzett építész volt, de
a rendőrségnél edződött. Arról álmodozott, hogy ő irányítja majd a birodalmat, a
világ egyik szuperhatalmát, és nem holmi titkosrendőrként, hanem nemzetközi
tekintélyű államférfiként tevékenykedhet majd. Minden ellene szólt, mégis
életben maradt, és immár félelemre sem volt oka. Szabadon szidhatta Sztálint.
„A gazfickó, az a mocsok! Hála istennek, megszabadultunk tőle!” Ismét kitört
belőle a generalisszimusz elleni gyűlölet. „Nem ő nyerte meg a háborút! -
mondogatta nemsokára bizalmasainak. - Mi nyertük meg a háborút!” Sőt: „Akár
el is kerülhettük volna!” - A „személyi kultusz” kifejezést is Sztálin lejáratása
érdekében kezdte hangoztatni. Meg akarta szüntetni a nemzetiségek elnyomását,
megnyitni a gazdaságot, felszabadítani Kelet-Németországot, kegyelemben
részesíteni a kényszermunkatáborokban raboskodó embereket, és nyilvánosságra
hozni az orvosok perét. Egy pillanatig sem kételkedett kiváló elméje és új
antibolsevik elképzelése győzedelmeskedésében. Még Molotov is úgy vélte, „ő a
jövő embere”.
Annak ellenére, hogy irányelvei Gorbacsov reformjainak előfutárai lehettek
volna, Berija - Sztálin szavaival élve - mindig „csak egy rendőr” maradt, hiszen
csak a bosszú éltette; többek között Vlaszikkal szemben, aki elárulta. Valójában
nem utód, hanem csupán a „kollektív vezetés” domináns személyisége volt. A
hatalmasságok közül sokan féltek tőle kegyetlensége és antibolsevik
elképzeléseiből fakadó népszerűsége miatt. Berija alábecsülte Hruscsovot és a
marsallokat. Mindazonáltal elképzelései rendkívül figyelemreméltóak voltak.
A hatalmasságok később újra a ziháló beteg köré gyűltek. Berija odalépett a
fekhelyhez, és olyan érzelgősen szólalt meg, mint egy filmbeli korona-herceg:
- Sztálin elvtárs! A Politbüro összes tagja itt van. Beszélj hozzánk!
Nem érkezett válasz. Vorosilov hátrahúzta Beriját.
- Engedjük, hogy az őrök és a személyzet is ide jöjjenek, nagyon közel állnak
hozzá!
Hrusztalev ezredes a kanapé mellé állt, és beszélni kezdett hozzá. Sztálin nem
nyitotta fel a szemét. A vezetők el akartak búcsúzni tőle, ezért mint a kettesével
menetelő diákok, fontossági sorrendbe rendeződtek. Legelöl Berija és Malenkov
állt, utánuk Vorosilov, Molotov, Kaganovics és Mikojan. A kettős oszlopsort a
fiatalabb vezetők zárták. Mindannyian kezet fogtak vele. Malenkov azt állította,
hogy Sztálin az utódlása jeleként megszorította ujjait.
A hatalmasságok Bulganyint az ágy mellett hagyva a Kremlbe siettek, hogy az
összegyűlt elnökség, a miniszterek tanácsa és a Legfelsőbb Szovjet jóváhagyja
az új kormányt. Sztálint eltávolították miniszterelnöki posztjáról, ám furcsamód
az elnökség tagja maradt. A körülbelül háromszáz tisztviselő jóváhagyta az előre
[299]
megbeszélteket. A hatalmasságokon „megkönnyebbülés” lett úrrá.
Bulganyin hívását várták Sztálin haláláról, de a hívás csak nem érkezett.
Sztálin még mindig küzdött, így visszasiettek Kuncevóba. Este kilenc óra után
Sztálin izzadni kezdett. Pulzusa gyenge volt, ajkai elkékültek.
A Politbüro, Szvetlána Sztálin, Valecska és az őrök a dívány köré gyűltek. A
fiatal vezetők kintről, az ajtóból figyeltek.
Este fél tízkor Sztálin negyvennyolcat lélegzett percenként. Szívverése egyre
gyengébb lett. 9 óra 40 perckor az orvosok mindenki szeme láttára oxigént adtak
Sztálinnak. A pulzusa gyakorlatilag megszűnt. Az orvosok kámfor- és
adrenalininjekciót javasoltak, hogy stimulálják a szívét. Vaszilijnak és
Szvetlánának kellett volna döntenie, de ők csak álltak, és néztek. Berija adta ki
az utasítást. Sztálin az injekció beadását követően megremegett, és légzési
nehézsége támadt. Lassan kezdett saját nedveiben megfulladni.
- Vigyétek el Szvetlánát! - mondta Berija, hogy ne kelljen végignéznie a
szörnyű látványt, de senki sem moccant.
„Arcszíne elhalványult - írta Szvetlána. - Vonásai felismerhetetlenné váltak.
[...] Miközben néztük, szó szerint fuldoklott. A haláltusa borzalmas volt. [...] Az
utolsó percben kinyitotta a szemét. Borzalmas látvány volt, zavartnak vagy
dühösnek tűnt, szeméből áradt a halálfélelem.” Hirtelen megváltozott a
légzésritmusa. Felemelte bal kezét, amit az egyik ápoló „köszönésnek” vélt.
„Úgy tűnt, mintha valahova felfele mutatott, vagy minket fenyegetett volna..-
figyelte meg Szvetlána. Sokkal valószínűbb azonban, hogy levegőért kapkodott.
„A következő pillanatban, az utolsó próbálkozása után lelke elvált testétől.” Egy
orvosnő könnyekre fakadt, és átölelte a kétség-beesett Szvetlánát.
A küzdelem még nem ért véget. Egy hatalmas orvos rávetette magát a testre,
és a mellkas erős masszírozásával mesterséges lélegeztetésbe kezdett. Olyan
fájdalmas volt nézni, hogy Hruscsov is megsajnálta Sztálint:
- Hagyja abba, kérem! Nem látja, hogy meghalt? Mit akar? Nem tudja már
visszahozni! Már halott! - kiáltotta oda az orvosnak.
Tekintélye ösztönösen utat tört magának: ő, és nem Berija vagy Malenkov
adta ki az első parancsot. Sztálin arca „halvánnyá, [...] higgadttá, gyönyörűvé,
nyugodttá” változott, írta Szvetlána. „Mindannyian kővé dermedve, csendben
álltunk.”
Ismét kettős oszlopsorba rendeződtek. Berija ment előre, és szertartásosan
megcsókolta a még meleg testet. Olyan volt, mint amikor valaki leveszi a gyűrűt
a halott király ujjáról. A többiek is felsorakoztak, hogy megcsókolják. Vorosilov,
Kaganovics, Bulganyin, Hruscsov és Malenkov Szvetlánával együtt zokogott.
Molotov annak ellenére, hogy Sztálin miatt saját és felesége élete is veszélyben
forgott, siratta őt. Mikojan elrejtette érzéseit; „ez talán szerencse volt”. Berija
nem sírt: valósággal „ragyogott”, „újjászületett”. A felfúvódott, izgatott szürke
varangy nem tudta palástolni örömét. A zokogó hatalmasságok között vonult az
előszobába. A halálos ágy körüli síri csendet „hirtelen hangos kiáltása,
kendőzetlen győzelmi öröme törte meg”, vélte Szvetlána.
- Hrusztalev, az autót! - szólt, majd a Kreml felé vette útját.
- Elment, hogy megszerezze a hatalmat - mondta Mikojan Hruscsovnak.
Szvetlána észrevette, hogy „mindannyian féltek tőle”. Még törődtek egy kicsit
a halottal, de aztán őrült sietséggel „a kormány tagjai is az ajtóhoz rohantak”.
Mikojan és Bulganyin még maradt egy keveset, majd ők is hívatták
limuzinjaikat. Az Insztancija elment. A világjelentőségű személyiség megszűnt
létezni, csak egy öreg test maradt hátra egy csúnya kertvárosi házban.
Mindössze a szolgálók és a család maradtak: „szakácsok, sofőrök, őrök,
kertészek és az asztalnál várakozó asszonyok” léptek elő a háttérből, „búcsút
venni”. Sokan zokogtak, még a marcona testőrök is „gyerekek módjára” törölték
ingujjukba a könnyeiket. Egy síró idős ápolónő nyugtatót adott nekik. Szvetlána
némán nézett maga elé. Néhány szolgáló leoltotta a lámpákat, és elkezdett rendet
rakni.
Ekkor Sztálin legközebbi társa, a páratlan szörny kínzó magányának vigasza,
az ekkor harmincnyolc éves, húszéves kora óta Sztálinnak dolgozó Valecska tört
át a síró szolgálókon. „Térdre hullott”, és a hétköznapi emberek minden gátlástól
mentes gyászával borult a testre. A vidám és tökéletesen tapintatos, olyan sokat
tapasztalt nő élete végéig azt hitte, hogy „nála jobb embert nem hordott még
hátán a föld”. A fejét a mellkasára fektette. Valecska „kerek arcán” könnyek
futottak végig, „falusi asszonyok módjára, magas hangon kezdett jajveszékelni.
Sokáig zokogott, senki sem próbálta visszatartani”.1
 UTÓSZÓ

Sztálint bebalzsamozták. Temetésén, 1953. március g-én Molotov, Berija és

Hruscsov tartott beszédet, testét pedig Lenin mellett, a mauzóleumban helyezték
örök nyugalomra. Polina Molotova még mindig a Lubjankában sínylődött.
Másnap Berija elhívta Molotovot ottani irodájába. Amikor Molotov megérkezett,
Berija Polinához rohant üdvözölni:
- A hősnő! - mondta.
Az asszony első kérdése az volt, hogy van Sztálin. Rosszul lett, amikor
meghallotta halálhírét. Molotov hazavitte.
Berija megkezdte a rezsim liberalizálását. Letartóztatta az orvosok peréért
felelőseket, ám Kelet-Németország felszabadítására tett javaslata felkelést
gerjesztett, ami megrémítette a többi hatalmasságot. Hruscsov Berija
elpusztítását tervezgette, Malenkov miniszterelnököt és Bulganyin védelmi
minisztert is megnyerte a tervnek. Molotov továbbra is csodálta Beriját, ám a
német válság miatt Hruscsovot támogatta. Vorosilov államelnök meglepő módon
Berija mellé állt. Amikor Mikojant kérdezték, azt válaszolta, hogy azért nem
bízik Hruscsovban, mert nagyon közel áll Berijához és Malenkovhoz. Hruscsov
nem mondott el mindent Mikojannak, aki azonban támogatta Berija olajügyi
miniszterré történő lefokozását. Kaganovics jellemző módon nem döntött, ám
Zsukov marsall és tábornokai kellő erőt képviseltek.
Június 25-én Berija vidáman, grúz dalokat énekelve himbálózott
függőágyában a dácsájában. Telefonon az elnökség különleges ülésére hívták.
Nyina ugyan óvatosságra intette, ám Berija közölte, nincs miért aggódnia, hiszen
Molotov őt támogatja. Délután egy óra körül Hruscsov állt fel, és támadni kezdte
Beriját. Bulganyin is csatlakozott, ám amikor Beriját letartóztatták, még Mikojan
is meglepődött.
- Mi folyik itt, Nyikita? - kérdezte Berija. - Miért kutakodsz bolhák után a
nadrágomban?
Amikor Malenkovnak kellett kivennie a részét a puccsból, nem bírta tovább,
és titkos jelzést adott a kint várakozó tábornokoknak. Zsukov marsall berontott,
és elfogta Beriját.
Nyina Beriját, fiát, Szergót és menyét, Marta Peskovát ugyancsak
letartóztatták, és bebörtönözték. Berija segítségért és családja megmentéséért
könyörgő levelekkel bombázta Malenkovot a cellájából. December 22-én őt,
Merkulovot, Dekanozovot és Kobulovot egy titkos politikai bíróság halálra
ítélte, olyan vádakra hivatkozva - árulás és terrorizmus -, amelyekben ezek a
gyilkosok történetesen pont nem voltak bűnösök.
Beriját alsóneműre vetkőztették, kezét megbilincselték, majd egy falból kiálló
kampóra akasztották. Megveszekedetten könyörgött életéért, és akkora zajt
csapott, hogy törülközőt tömtek a szájába. Szemei kigúvadtak az arca köré tekert
kötésből. Hóhéra, Batyickij tábornok (akit szerepéért később marsallá léptették
elő) homlokon lőtte. Elhamvasztották. Pártfogoltját és későbbi riválisát,
Abakumovot a leningrádi ügy miatt fogták perbe; 1954 decemberében lőtték le.
Sztálin számos bűnét rájuk hárították.
Amikor az új vezetők elkezdték szabadon engedni a foglyokat, sokan
ugyanúgy reagáltak. Kira Allilujeva a Lubjankába ment anyjáért.
- Végre megmentett minket Sztálin! - mondta Zsenya.
- Te bolond! - felelte Kira. - Sztálin meghalt!
Zsenya egészen 1974-ben bekövetkezett haláláig csodálta Sztálint. Sógornője,
Anna Redensz, Bugyonnij második feleségéhez, Olgához hasonlóan megőrült a
magánzárkában, és sosem gyógyult meg. Vlaszik megtörtén szabadult;
Poszkrjobisevvel barátok maradtak, mindketten a hatvanas években haltak meg.
Hruscsov lett a legfőbb vezető. Malenkovot eltávolították miniszterelnöki
posztjáról, Bulganyin került a helyére. 1956-ban Hruscsov - Mikojan
támogatását élvezve - híres titkos beszédében feltárta Sztálin bűneit. Öt évvel
később Sztálin testét eltávolították a mauzóleumból, és a Kreml falában
helyezték el.
1957-ben Molotov, Kaganovics és Malenkov - Vorosilov, valamint Bulganyin
támogatásával - megdöntötte Hruscsov hatalmát az elnökségben. Hruscsov
mozgósította a Központi Bizottságot, repülőgéppel szállította magához a Zsukov
által megszervezett támogatóit.
Az egyik gyűlésen Sztálin gyilkos hatalmasságai egymást túllicitálva
vádaskodtak saját bűneik miatt.
- Feltűrt ingujjakkal, fejszével a kézben vágták le a fejeket - vádolta Zsukov
őket és magát Hruscsovot is.
Hruscsov Malenkovra támadt, aki így felelt:
- Csak te lehetsz tökéletesen tiszta, Hruscsov elvtárs!
Kaganovics kitartott amellett, hogy „az egész Politbüro” halállistákat írt alá.
Hruscsov visszatámadott, ám Kaganovics folytatta:
- Talán nem írtál alá Ukrajnában halállistákat?
Végül Hruscsov kiabálni kezdett:
- Összesen sem érünk annyit, mint Sztálin szara!
Ahogy egy történész nemrég írta, „korántsem Nürnberg volt” - „Sztálin
csatlósai sohasem jutottak ennél közelebb a számvetéshez.” Molotovot,
Kaganovicsot és Malenkovot elbocsátották. Kaganovicsot egy erőmű,
Malenkovot egy káliumgyár vezetésével bízták meg, természetesen valami távoli
helyen. Malenkov lánya szerint apja megkönnyebbült a nyugodt munkakörben;
Kaganovics unokája azt állítja, hogy „Vas Lázár” azonnal felhagyott hírhedt
modorával, soha többet nem kiabált, kedves nagyapává lényegük át.
Molotov előbb szovjet nagykövet lett Mongóliában, majd 1960-ban az ENSZ
bécsi atomügynökségének szovjet képviselőjévé nevezték ki. Akkor is jelen volt,
amikor Kennedy elnök és Hruscsov 1961 júniusában ott találkozott, ám
valójában a háttérbe szorult, senki sem figyelt már rá.
Hruscsov Sztálinhoz hasonlóan egyszerre töltötte be a miniszterelnöki és az
első titkári tisztséget. Zsukov marsall segítsége jutalmául a védelmi miniszteri
pozíciót kapta, ám harcias természete egyre jobban fenyegette a mind önteltebb
Hruscsovot, aki később „bonapartizmus” vádjával eltávolította. 1960-ra, amikor
a szenilis Vorosilov is visszavonult államelnöki hivatalából, már csak Mikojan és
Hruscsov maradt Sztálin emberei közül a hatalomban. A kubai rakétaválság
idején Mikojan fia, Szergo kíséretében Havannába repült, hogy rávegye Castrót
Hruscsov kompromisszumára, majd Washingtonba ment tovább, hogy
beszéljenek Kennedyvel. Mikojan, aki vitte Lenin koporsóját, Kennedy
temetésén is részt vett.
A rakétaválság és a mezőgazdaságban elkövetett diktatórikus ballépések után
1964-ben Sztálin fiatal csillagai, Brezsnyev, Koszigin, valamint a befolyásos
Szuszlov döntötte meg Hruscsov hatalmát. Egészen a nyolcvanas években
bekövetkezett halálukig ők irányítottak. Mikojannak még ezt a felfordulást is
sikerült túlélnie, és egészen 1965-ös visszavonulásáig államelnök maradt.
Az öreg politikusok nem tudták feldolgozni bukásukat. Mindannyian azt
gondolták, letartóztatják őket, de mivel nem így történt, boldogok voltak, hogy
élhettek. Amikor 1957-ben Kaganovics és Andrejev végleg kilépett kremli
lakása ajtaján, rájött, hogy még a törülköző és az ágynemű sem a sajátja. Sokan a
pompás Granovszkij-épületben kaptak lakást. A ravasz Molotovnak két lakáson
kívül még egy dácsára is sikerült rátennie kezét. Kaganovics és Malenkov egy
másik épületbe, hatalmas, ám spártai egyszerűségű lakásokba költözött a Frunze-
rakparton, de kerülték egymást. A híres és véreskezű öreg nyugdíjasok
visszaemlékezések írogatásával, sztálinista fanatikusok fogadásával töltötték
idejüket. Igyekeztek kerülni hajdani áldozataik tekintetét az utcán. Újból be
akartak lépni a pártba, és a Lenin-könyvtár különféle dokumentumait
tanulmányozták. Nem is emberek voltak, hanem hátborzongató, élő régészeti
leletek.
Az ismét boldogan és szeretetben élő Molotov és Polina továbbra is sztálinista
maradt. Szvetlána írása szerint a náluk tett látogatások olyanok voltak, mintha az
ember „őslénytani múzeumba” ment volna. A Molotov és Kaganovics közötti
ellenszenv egészen halálukig megmaradt, ám ez semmi sem volt Hruscsov iránt
érzett megvetésükhöz képest, aki beismerte: „nyakig ülök” az áldozatok vérében,
és ez „a teher nyomja lelkemet”. Utódaival emlékirata őszinteségével szállt
szembe. 1971-ben halt meg. Andrejev is ugyanebben az évben lelte halálát, noha
már régóta betegeskedett. A Granovszkij falán lévő emléktábla révén Sztálin
utolsó mészárosa ünnepelt személy lett. Mikojan egészen 1978-ban
bekövetkezett haláláig írta nyílt, ám szintén szelektív visszaemlékezéseit.
Hárman egy másik korban is élhettek. Polina 1970-ben elhunyt, de Molotov
egy rokonszenvező újságíróval folytatott beszélgetésein keresztül az utókorra
hagyta megbánást nem tanúsító visszaemlékezéseit. Még Gorbacsov hivatalba
lépését is megélte, 1986-ban halt meg. Malenkov továbbra is sztálinista maradt;
kedvét lelte Mandelstam költeményeinek olvasgatásában, és újra felfedezte
gyerekkori keresztény hitét - talán a bűnbánás jeleként. 1988-ban helyezték örök
nyugalomra egy kereszt és az unokája által faragott „igazság oroszlánja”-szobor
(teljesen jogtalanul) alatt. A legelővigyázatosabb és legbátortalanabb Kaganovics
mindenkit túlélve még az általa is épített Szovjetunió végének kezdetét is
megélte; 1991-ben hunyt el.
Családjaik sorsa változó, és teljesen másképpen ítélik meg Sztálin és saját
szüleik szerepét. Legtöbbjük szerkesztő, építész vagy tudós lett. Vaszilij Sztálint
börtönbe zárták, majd kiengedték; újra megházasodott, végül 1962-ben az
alkoholizmusába halt bele. Fia, Alekszandr - aki anyja vezetéknevét használja -
elismert színházi díszlettervező Moszkvában. Szvetlána Allilujeva először
disszidált, majd visszatért Oroszországba. Ezután ismét távozott, férjhez ment
egy amerikaihoz, akinek egy lánygyermeket szült. Cambridge-ben élt, és
csodálatosan megírt visszaemlékezéseivel egy vagyont keresett, amit később el
is vesztett. Végül Bristolba ment, napjainkban az amerikai Közép-Nyugaton él,
elvonultan. A liberális és a sztálinizmust elvető Szvetlána magában hordozza
apja értelmét és paranoiáját. Orosz gyermekei, Joszif Morozov és Kátya
Zsdanova egyaránt moszkvai orvosok.
Jurij Zsdanov újból megházasodott, és az akadémiára visszatérve a Rosztov na
Donu-i egyetem rektora lett, napjainkban nyugalmazott egyetemi tanár. Sztálin
csodálója, és apja védelmezője. Artyom Szergejev a katonaságnál maradt;
főhadnagyi rangig emelkedett, és ma is Moszkva mellett él. Az Allilujev család
többi tagja helyben maradt. Kira színésznő lett, és ma is éppen olyan
fékezhetetlen, mint gyerekkorában, 1937-ben volt, amikor nem volt hajlandó
átmászni Sztálin biliárdasztala alatt.
Sztyepan Mikojan tesztpilótává lett; ő is a főhadnagyi rangig küzdötte fel
magát. Fiatalabb testvére, Szergo egy Latin-Amerikával foglalkozó újságot
szerkesztett. Mindketten Moszkvában élnek. Kaganovics lánya, Maja férjhez
ment, öt gyereket szült, és gondozta apját időskorában, bár csak pár évvel élte
túl.
Szergo Beriját és Marta Peskovát szabadon engedték. Berija özvegyével,
Nyinával együtt, aki mindvégig szerette férjét, Kijevbe költöztek. Marta 1965-
ben elvált Szergótól, aki anyja nevét használva Gegecskoriként továbbra is
rakétatudósként dolgozott. Röviddel 2000-ben bekövetkezett halála előtt kiadta
emlékiratait, és apja rehabilitálásának ügyében az Orosz Legfelsőbb Bírósághoz
fordult. A bíróság helybenhagyta a Berija elleni koholt vádakat. Marta, aki egy
szikrányit sem vesztett szépségéből, nagyapja, Gorkij birtokán egy dácsában él.
Berija bájos unokái, akik ma a Peskov nevet viselik, lakberendezéssel,
művészettel és elektronikával foglalkoznak.
Lilja Drozsdova, Berija „utolsó szerelme” mindig hű maradt hozzá.
Moszkvában él, a hatvanas évei elején jár, és ma is éppen olyan gyönyörű, mint
régen.
Bugyonnij harmadik felesége még mindig a Granovszkij utcai lakásban él,
amelyet a marsallt lóháton ábrázoló életnagyságú festmények sokasága díszít. A
lakások már több mint egymillió dollárt érnek, emiatt Molotovék amerikai
bankároknak adják őket bérbe. Talán mégis jogos volt Sztálin gyanúja
Vjacseszlav „jobboldali” elhajlásával kapcsolatban? Molotov unokája,
Vjacseszlav Nyikonov 1991-ben az egyik vezető liberális személyiség volt.
Segített a KGB levéltárának feltárásában, Jelcin elnök egyik legfőbb
tanácsadójává vált, és 1996-ban, újraválasztási kampányában is fontos szerepet
töltött be. Manapság Moszkva egyik nagyra becsült politikai agytrösztjét vezeti,
és nagyapja életrajzának írásával tölti idejét.
Sztálin feltehetőleg Mikojanékkal kapcsolatban sem tévedett: Anasztasz
unokája, Sztaz szovjet rocksztár lett; a kilencvenes évek elején saját lemezkiadó
vállalatot alapított, s ez napjaink vezető orosz könnyűzenei lemezkiadója. O az
orosz Richard Branson. Berija álma, hogy unokái az Oxfordon tanulnak majd,
nem vált valóra; ám dédunokája nemrég végezte el az angol Rugby középiskolát.
Malenkov lánya, Volja építészmérnök lett; ahogy idős apja a valláshoz fordult, ő
is templomokat épít: cégkártyáin az általa épített templomok képei szerepelnek.
O és testvérei - mindketten tudományos professzorok - továbbra is hisznek apjuk
ártatlanságában.
Sztálin bizalmasa, Kandid Csarkviani megérte Grúzia 1991-es függetlenné
válását, és megírta máig kiadaüan visszaemlékezését. Fia, Gela 1993-tól
Sevardnadze elnök fő politikai tanácsadója volt.
A vezetők közti barátságok és viszályok gyermekeikben élnek tovább. A
hatalomban maradt családok, Mikojanék, Hruscsovék és Bugyonnijék manapság
is a „szovjet arisztokráciához” tartoznak. A most is sztálinista Nyina Bugyonnij
legjobb barátnője a legkevésbé sem sztálinista Júlia Hruscsova. Bugyonnij és
Zsukov marsall barátságát nemcsak gyermekei, hanem unokái is örökölték.
Sztyepan Mikojan és Natasa Andrejeva annak ellenére megőrizték barátságukat,
hogy előbbi liberális, utóbbi pedig vaskalapos sztálinista. Artyom Szergejev
továbbra is ápolja kapcsolatát régi barátaival, Nágya Vlaszikkal és Natasa
Poszkrjobisevával. Malenkovék és Andrejevék azonban a mai napig megvetik
Hruscsovot.
Természetes, hogy a terrorban játszott szerepükkel kapcsolatban mindannyian
védik apjukat. Hruscsovékban és Mikojanékban van elég bátorság és tisztesség
ahhoz, hogy beismerjék az igazságot, és igyekezzenek helyrehozni Sztálin (és
saját családjuk) szörnyűségeit. Számos hatalmasság gyermeke azonban továbbra
is szenvedélyesen kiáll a terror mellett, és Beriját igyekeznek felelőssé tenni
Sztálin bűneiért.
Marta Peskova, aki Gorkijjal nőtt fel Sorrentóban, még mindig úgy véli, hogy
nagyapját és apját meggyilkolták. Emlékszik, hogy gyermekként Sztálinnal
játszott. Azt tartja róla: „Éppen olyan okos volt, mint amennyire kegyetlen.
Sztálin idejében olyan volt a politika, mint egy lezárt üveg, amiben az
ármánykodók egymást öldökölték. Micsoda borzalmas idők voltak! Ám ha
Berija követte volna Sztálint, talán emelte volna az ország életszínvonalát, és
talán elkerülhettük volna a pusztulást és napjaink nyomorát!”
Vlagyimir Allilujev (Redensz), akinek apját Sztálin parancsára lőtték le, és
akinek anyja megőrült a börtönben, továbbra is úgy véli, hogy Sztálin „jó és
rossz tulajdonságaival együtt nagyszerű ember volt”. Natasa Poszkrjobiseva,
akinek anyját ugyancsak Sztálin ölette meg, roppantul csodálja, és azt állítja,
hogy ő valójában Sztálin lánya. Az apja Kremlből származó art deco bútorai
között szűkös körülmények között élő Natasa Andrejeva a legagresszívabb
sztálinista. „Örököltem anyám megérzését - figyelmeztette a szerzőt a könyv
megírásához készült interjú során. - Pusztán a tekintetükből képes vagyok
felismerni az ellenségeket. Maga ellenség? Fél a vörös lobogótól?” Még rnindig
jogosnak tartja a terrort. „A háború előtt el kellett pusztítanunk a kémeket.”
Annak ellenére, hogy apja 1937-es gyilkosságait vaskos akta bizonyítja, ő
továbbra is ártatlannak véli; szerinte „Hruscsov mocskos kezei sokkal több
embert öltek meg Ukrajnában!”. Ha voltak is „hibák”, azokért a „rendszer”, nem
Sztálin felelős, foglalta össze Andrejeva. „De maguk, nyugati kapitalisták sokkal
több embert tettek el láb alól AIDS-ükkel Oroszországban, mint ahányat Sztálin
valaha is megölt!”
Nem meglepő, hogy akik Sztálin hatalmasságainak gyerekeiként rendkívüli,
borzalmas és kiváltságos életet éltek, mind dacolnak az idővel és saját családjuk
sorsával. A marxizmus-leninizmus-sztálinizmus szenvedélyesen optimista
eszménye és a generalisszimusz hadseregeinek diadala éppen olyan erősen él a
köztudatban, mint maga Sztálin, akitől sohasem szabadulhatnak. Az idős
Molotovot megkérdezték, álmodik-e még Sztálinnal. „Nem túl gyakran, de néha
előfordul. Nagyon szokatlan körülmények között. Valamilyen elpusztult
városban vagyok, és nem tudom, merre menjek. Aztán megpillantom Öt...”1


 KÉPCSARNOK

Sztálin megpuszilja lányát, Szvetlánát az 1930-as évek elején, egy nyaralás
során. Imádta a lányát: szeplői és vörös haja miatt nagyon hasonlított az anyjára,
Kekére, intelligenciáját és makacsságát azonban az apjától örökölte. Apját
főnöknek nevezte, és játékból parancsokat osztogatott Sztálin csatlósainak.
Sztálin rajongott érte - legalábbis amíg fel nem nőtt.
 .

Nágya nem volt olyan gyengéd, mint Sztálin. Szigorúan és merev erkölccsel
nevelte gyermekeit: első fiuk megszületése előtt gyalog ment be a kórházba.
Különleges kapcsolat fűzte a törékeny és erőszakos Vaszilijhez. Bolsevik
karrierista nő volt, gyermekei nevelését dajkákra bízta. A képen Szvetlanát tartja,
aki mindig sóvárgott anyja szeretete után.

Az egyik limuzin első ülésén Sztálin és sofőrje, a hátsón pedig Nágya. A
Kreml autói általában Packardok, Buickok és Rolls-Royce-ok voltak. Nágya és
Sztálin aszketikus életmódot folytatott, ám Sztálin nagy gondot fordított rá, hogy
autókkal és lakásokkal jutalmazza alárendeltjeit - és nemritkán gyermekeit.
A családok általában három autót kaptak.


Sztálin és Nágya kellemesen töltötte a fekete-tengeri nyaralásokat, bár heves
természetükből adódóan gyakoriak voltak a viták. Szovjet-Oroszország
uralkodói apró oligarchiát alkottak, igyekeztek minden idejüket együtt tölteni,
együtt pihentek, együtt vacsoráztak. A kép jobb oldalán Sztálinék láthatók, a
fáradt Molotovval és okos, szenvedélyes zsidó feleségével, Polinával. Sztálin és
Nágya kinevette Molotovot. A diktátor azonban sosem bocsátotta meg
Polinának, hogy barátkozott Nágyával.


 A Moszkvához közeli vidéki házban, Zubalovóban Sztálin és a többi
hatalmasság családja idilli hétvégéket töltött. Sztálin éppen a kertből megy be,
karjában Szvetlánát tartja.

Sztálin lassan, közvetetten építette ki hatalmát, a pártkongresszus, a

Központi Bizottság és a Politbüro szigorú külsőségeinek betartásával. Az érdemi
megbeszélésekre azonban a háttérben, a Kreml füstös folyosóin került sor. Az
1927-ben készült képen egy pártkongresszuson beszélget szövetségeseivel,
Szergo Ordzsonikidzével és Alekszej Rikov kormányfővel (jobbra). Rikov
később ellenezte Sztálin kíméletlen módszereit, amiért súlyos árat kellett
fizetnie.

Sztálin az ig20-as évek közepétől uralkodó szovjet vezetőként
tevékenykedett, ám ekkor még nem volt diktátor. Számos vezetője jelentékeny
önálló hatalommal bírt. A képen magas rangú vezetőtársaival látható a
pártkongresszuson: Szergo Ordzsonikidze (balra elöl) és Klim Vorosilov Sztálin
felé néz. A képen szerepel még a mosolygó Kirov (Sztálintól jobbra áll),
Kaganovics és Mikojan (jobb szélén), valamint Posztisev (balról a második).


Nágya a ravatalon, tragikus halála után. Sztálin sosem tudta feldolgozni az
öngyilkosságát, és mindenkin bosszút állt, akiről úgy vélte, hogy bátorította
feleségét. „Megnyomorított” — mondta. A koporsót látva zokogott. „Ne sírj,
papa” - mondta apjának a kezét fogó Vaszilij.

 Nágya temetése: Sztálin egy darabig sétált a meglepően hagyományos
koporsó mögött, majd autóval érkezett a temetőbe. A jobb oldalon látható
zenekart a személyes biztonságáért felelős Pauker, a budapesti Operaház egykori
zsidó fodrásza szervezte.

Lazar Kaganovics, az izmos és jóképű zsidó varga az 1930-as években
Sztálin brutális, energikus, kegyetlen és intelligens helyettesévé nőtte ki magát.
A kollektivizálást kísérő éhínség idején személyesen vezetett egy szibériai
hadjáratot, amely során parasztok által rejtegetett gabona után kutattak. Sztálin
hadjárata elképzelhetetlen ütemben folyt: a tisztviselői és titkosrendőrei körében
utazó Kaganovics (alatta, középen) elaludt.

Sztálin két közeli barátjával elhagyja a Nagy-Kreml-palotát. Középen áll az
 ellenségre kegyetlenül lesújtó, hivalkodó, lobbanékony és érzelgős Szergo
Ordzsonikidze, akit „tökéletes bolseviknak” tartottak, és leginkább egy „grúz
hercegre” hasonlított. A sétapálcát tartó Mihail Kalinyin (Papa), a paraszti
származású, derűs kormányfő valóságos nőfaló volt. Kalinyin gyakran
ellentmondott Sztálinnak, csoda, hogy életben maradhatott. Szergo is
szembeszegült Sztálinnal, de hamarosan elszigetelődött.

A vezetők olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte egy családot alkottak.
Nágya keresztapja, Avel Jenukidze „bácsi” (balra) Sztálin régi barátja, rangidős
tiszt, élvhajhász agglegény volt, és rajongott a balerinákért. A jobb oldalon álló
eleven, jó természetű, ostoba, irigykedő és brutális Vorosilov a carícini csatában
 szerzett hírnevet, majd 1937-ben asszisztált negyvenezer tisztjének
lemészárlásához.

1933-ban, egy évvel Nágya halála után a titkosrendőrség felvételeket
készített Sztálin szabadságon töltött idejéről, amelyet aztán egy különleges
albumban adtak át neki. A fényképek meglepő meghittségről és közvetlenségről
árulkodnak. Sztálin különösen kedvelte a piknikezést. A képen ő és Vorosilov
látható (nadrágtartót visel), amint kempingeznek.



Szeretett szocsi dácsájában kertészkedni és gyomlálni. Imádta a rózsát,
kedvence azonban a mimóza volt.




A vadászatért nem rajongott annyira, Bugyonnijjal, Vorosilovval és csekista
cimborájával, Jevdokimovval mégis útnak indult.

A szabadságon töltött idő kiváló alkalmat kínált Sztálin megismerésére: a
vezetők között a kapcsolatok szövevényes rendszere épült ki. Még a
leghétköznapibb tevékenységnek is lehetett politikai jelentősége, amennyiben az
udvaroncot közelebb vitte a Gazdához. A fiatal Lavrentyij Berija, grúz vezető és
elvetemült szadista felajánlotta Sztálinnak, hogy segít kigyomlálni kertjét: az
övébe tűzte a baltát, és közölte Sztálinnal, hogy nincs az a fa, amit ne tudna
kivágni. Sztálin értette a célzást.


Sztálin Lakobával és Kirovval egy fekete-tengeri vadászkiránduláson,
amelynek egy rejtélyes merényletkísérlet vetett véget. Talán Berija szervezte?
Sztálin a horgot vizsgálja.

 Utazás - hajókázás a vadászatra.

Molotov - kormányfő az 1930-as évek során, Sztálin után a második
legjelentősebb vezető, Sztálin élcelődéseinek céltáblája -saját felesége, Polina
hatása alatt állt; szenvedélyes levelekkel halmozta el. A képen családjával
teniszezik. Telente szánkón húzta elkényeztetett lányát. A szovjet Robespierre
hitt a terrorban, sosem szánakozott, ha barátainak és azok feleségeinek halálos
 ítéletét kellett aláírnia. Sztálin Molosteinnek, vagy kedvesebben Vecsánknak
becézte.

Így uralta Sztálin a birodalmát: családja és barátai körében a szocsi dácsa
teraszán üldögélt, napi több száz oldalt olvasott, piros ceruzával utasításokat írt,
miközben csatlósai kegyetlen harcot folytattak. Berija őrként álldogál mögötte;
ekkor már összeveszett pártfogójával, Lakobával (jobbra), Szvetlána pedig (aki
Beriját Lara bácsinak szólította) körülöttük játszott. Alig öt év, és Lakóba és
egész családja halott volt.
























1945-1953


A győzelem után Sztálin több kisebb agyvérzést vagy infarktust kapott. A
gyengélkedő generalisszimusz Vlaszik kíséretében pihenni érkezik.

1945- augusztus 12-én a generalisszimusz, Sztálin jókedvűen vezeti a
felvonuló vezetőket: Mikojant, az ukrán vezetőt, Hruscsovot, Malenkovot, a
marsall-egyenruhát viselő Beriját és Molotovot (mögötte Vlaszik)


A vezérezredesi egyenruhát viselő Zsdanov, Sztálin utódjelöltje, a kultúra
irányítója. A háború után támadást indított a művészeti élet ellen. Sztálin
előléptette a fiát, Jurijt, akit saját vejeként szeretett volna tudni. A sarlatán
genetikus, Trofirn Liszenko (bal szélen) azonban beárnyékolta a Zsdanov család
sorsát.

A kimerült Sztálin komoran vezeti Beriját, Mikojant és Malenkovot a
Kremlen át a mauzóleumhoz az tg46. május i-jei felvonulás alkalmával. Karöltve
sétálnak a viperafészekben, ám barátságuk csak álca: bármelyikük boldogan
likvidálta volna a másikat. Sztálin ekkor már megvetette Beriját, Mikojant pedig
 kövérségével gúnyolta, mondván, teljesen elvesztette emberi formáját. Berija
Sztálin vacsoráinak alkalmával azzal gyötörte a mindig kifogástalanul öltözött
Mikojant, hogy jól szabott öltönyébe paradicsomot rejtett, majd összenyomta,
ezért Mikojan idővel tartalék öltönnyel érkezett a vacsorákra.

Sztálin a gyászolók élén az utódlásért folyó harc közepette, 1946-ban,
Kalinyin temetésén. Az első sorban balról Berija, Malenkov, Sztálin és Molotov.
Molotov mögött a hatalma csúcsán levő beteg Zsdanov áll. Zsdanov két
pártfogoltja, Voznyeszenszkij és Kuznyecov Malenkov mögött, tőle balra
látható. Kaganovics Molotov mögött áll.


Miután Sztálin barátja és kedvence, Zsdanov meghalt, Berija és Malenkov
rászabadította bosszúját csoportjára. A nyitott koporsót Vorosilov és Kaganovics
követi. A temetés utáni vacsorán Sztálin lerészegedett. Zsdanov halálával
egyetlen értelmiségi társát veszítette el.

1948 végén Sztálin a régi generáció képviselői, Kaganovics, Molotov és
Vorosilov között ül, miközben a fiatalabbak már a hátuk mögött szervezkednek
ellenük. Tíz évvel az utolsó magas rangú vezető lelövése után Berija (második
sor, bal szélen) és Malenkov (második sor, balról a második) a leningrádi ügy
során segédkezett Sztálinnak két utódjelöltje, Kuznyecov (második sor, Molotov
és Sztálin között) és Voznyeszenszkij (második sor, Sztálin és Vorosilov között)
 megölésében.

Nyaralás Sztálinnál: az elegáns Mikojan fehérben, a „fiatal és jóképű”, ám
balsorsú Kuznyecov, valamint Molotov és az egyenruhás Poszkrjobisev.

A Bolsojban Sztálin Mao Ce-tung és Hruscsov között áll a hetvenedik
születésnapja alkalmából megrendezett ünnepségen. Utóbbit visszahívta
Ukrajnából, hogy ellensúlyozza Malenkov és Berija kettősét.

A negyvenes évek végétől hónapokon keresztül legkedvesebb, Novij Afon-i
házából irányította Oroszországot.

Gyakran abba a házba is visszatért, ahol 1921-ben, Vaszilij születése után
kellemes napokat töltött Nágyával: a Likani-palotába, amely egykor II. Miklós
cár testvéréé, Mihály főhercegé volt

Amikor Hruscsov és Mikojan meglátogatta, kénytelenek voltak megosztozni
a szobán. Több hetet töltött a messzi, Rica-tónál levő házában is. Ekkoriban már
annyira rossz egészségi állapotban volt, hogy az őrök telefonokat tartalmazó
zöld fémdobozokat (kis kép) telepítettek a kertbe, hogy Sztálin segítséget
kérhessen, ha a napi séta során rosszul van.

 Sztálin egész életében nagy díványokon aludt, mindegyik ház gyakorlatilag
összes szobájában volt ilyen. Ezen a kuncevói kanapén halt meg 1953. március
5-én.

 A Molotov és Mikojan elpusztítását tervező, öregedő, de elszánt Sztálin
utolsó nyilvános megjelenése során, a XIX. kongresszuson, 1952-ben figyeli a
beszédet tartó Malenkovot. Az antiszemita jellegű „orvosok pere” során
utasította a titkosrendőrséget az orvosok megkínzására: „Üsd, verd, kínozd!” Ám
még eközben is talált időt arra, hogy az umokáival játsszon...

A hatalomért folyó küzdelem már Sztálin halálos ágya mellett megkezdődött.
Hruscsov és Bulganyin Sztálin holtteste mellett (Kaganovics és Mikojan
mellett), Berijával és Malenkovval (Molotov és Vorosilov mellett) szemközt.
Úgy tűnt, Berija nyeri a harcot, ám végzetesen alábecsülte Hruscsovot.

Sztálin az 1927-es kongresszuson: a borotválatlan, himlőhelyes, gúnyos,
végtelenül éber legfőbb politikus; a messiási egoista és fanatikus marxista. A
legnagyobb tömeggyilkos élete teljében.






JEGYZETEK

MEGJEGYZÉS A FORRÁSOKKAL KAPCSOLATBAN

A könyv az RGASZPI és a GARF levéltárakban végzett kutatásaimon alapul.
Mindkét archívumban rengeteg dokumentum található a mindeddig ismeretlen
levelektől és naplóktól kezdve, a Sztálin és vezetőtársai közötti levelezésen át
egészen Jekatyerina Vorosilova naplójáig. A GRVA-ban és a CAMO-ben is
végeztem kutatásokat. A könyv készítése során saját interjúimat és a szereplők,
valamint azok családjai visszaemlékezéseit is felhasználtam. Természetesen
utóbbi anyagok kevéssé megbízhatóak, mint az előbbiek, de úgy vélem, ennek
ellenére értékesek. Ahol csak lehetőségem volt, az interjúkban elhangzottakat
más szemtanúk elmondásaival vetettem össze. Olyan témakörökben használtam
őket, amelyekkel kapcsolatban a megkérdezettek feltehetőleg jól értesültek
voltak. Malenkov gyermekei például minden bizonnyal megbízható forrásnak
tekinthetők abban a kérdésben, hogy apjuk milyen meséket mondott nekik
esténként, ám a Politbüróban játszott szerepével kapcsolatban kevéssé
elfogadhatók az általuk elmondottak. Szergo Berija visszaemlékezésének célja
minden bizonnyal apja hírnevének helyreállítása, ám a történetek ellenőrzése
során legnagyobb meglepetésemre azt fedeztem fel, hogy azok kellően
megbízhatók Sztálin udvaroncaival és beszélgetéseivel kapcsolatban.
Nyilvánvaló, hogy az olyan hatalmasságok visszaemlékezései, mint Hruscsov,
Molotov, Kaganovics, Mikojan és Sepilov, valamint Mgeladze nemrég publikált
írásai felbecsülhetetlenek, mégis gyakran semmitmondóak vagy egyenesen
hamisak. Szerencsés voltam, hogy használhattam Csarkviani, Kavtaradze,
Bugyonnij és Dekanozov fiának kiadatlan visszaemlékezéseit, de ezekkel
kapcsolatban is hasonló fenntartásaim vannak.
NKVD-s vallomásokból származó dokumentumokat is használtam: például az
1939-es Jezsov elleni anyagokat - amelyeket Marc Jansen és Nyikita Petrov róla
készült új könyve tesz közzé - vagy a Vlaszik (1952) és Berija (1953) ellen
készülteket. A „szervek” célja mindhárom esetben a vádlottak megalázása volt:
házasságtörésről és erkölcstelen viselkedésről szóló vádakkal szembesítették
őket. Ennélfogva nem túl megbízhatóak, azonban egyetértek Petrowal abban,
hogy ha kellő körültekintéssel járunk el, felhasználhatóak. Az interjúk
mindhárom esetben feltárták a vádak mögött rejlő valóságot.
Végül hadd fejezzem ki köszönetemet a Sztálinról szóló, nagyszabású munkák
szerzőinek. Írásaikat vettem alapul saját könyvem elkészítése során. Ezek a
művek: Robert Tucker két kötete: Stalin as Revolutionary (magyarul: Sztálin, a
forradalmár: i8jg-ig2g, Szukits Kiadó, Szeged, 2006) és Stalin in Power; Robert
Conquest: The Great Terror (magyarul: A nagy terror, AB Független Kiadó,
Budapest, 1989); Arch Getty: The Road to Terror; Robert Service: A History of
20th Century Russia, John Ériek-són: The Road to Stalingrad és The Road to
Berlin, Richard Overy: Russia’s War, Shei-la Fitzpatrick: Everyday Stalinism,
Vladislav Zubok és Constantine Pleshakov: Inside the Kremlin’s Cold War,
Gábriel Gorodetsky: Grand Delusion, Dávid Holloway: Stalin and the Bomb,
Amy Knight: Beria és Who Killed Kirov?, Marc Jansen és Nikita Petrov: Ezhov,
Harold Shukman: Stalin’s Generals, Gennadi Kostyrchenko: Out of the Red
Shadows, Jonathan Brent és Vladimír Naumov: Stalin’s Last Crime: The
Doctors’ Plot, William Taubman, Sergei Khruschev és Abbott Gleason: Nikita
Khrushchev, továbbá Oleg Hlevnyuk Sztálin Molotovval és Kaganoviccsal
folytatott levelezésének gyűjteménye és saját munkája a harmincas évekről és
Ordzsonikidzéről.
Könyvemben néhány alkalommal az adott személy pártbeli nevét használtam,
ha az szélesebb körben terjedt el, mint vezetékneve. Ordzsonikidzét például
szinte mindenki Szergo elvtársként ismerte, ezért többnyire én is ezt a nevet
használtam. Polina Zsemcsuzsina esetében azonban kivételesen nem így jártam
el, könyvemben Polina Molotovának nevezem.

 IDÉZETT LAPOK ÉS FOLYÓIRATOK

American History Review Argumenti i Fakti Bolsevik

Novaja i Novejszaja Isztorija
Novij Mir
Novij zjsurnal
Ogonyok
Pravda
Rogyina
Rosszijszkaja Gazeta
Rosszyszkije Vesztyi
Slavic Review
Slavic Military Studies
Slavonic and East European History Review
Soviet Studies
Spion
Szintakszisz Szoversenno Szekretno Szovjetszkaja Militarija Szovjetszkaja
Rosszija Szvobodnaja Misi Transcaucasia Trud
Vecsernij Klub
Vesztnyik Protyivovozsdusnoj Oboronij Vojennij Arhiv
Vojennoj-Isztoricseskij gyúrnál (VIBjs) Voproszi Filoszofii Voproszi Isztorii
Voproszi Isztorii Kommunyisztyicseskoj Par-tyii Szovjetszkojo Szojuza
Zjiamja

Cold War History

Europe/Asia Studies
Far Eastern Affairs, Moszkva
Glasznoszty
International Affairs
Isztocsnyik
Isztoricseszkij Arhiv (IA)
Isztoricseszkij gyúrnál Isztonja SZSZSZR ltogi
Izvesztyija
Izvesztyija CKKPSZSZ Jezsegodnyik Iberijszko-Kavkaszkogo Jazi-koznanyija
Junoszty Kommunyiszt Komszomolszkaja Pravda Krasznaja ffvezda
Leningradszkaja Pravda Lityeraturnaja Gazeta Lityeraturnaja Rosszija
Lityeraturuli Szakartvelo Mir Isztorii Maladaja Gvargyija Moszkovszkije
Novosztyi Nezaviszimaja Gazeta Nezaviszimoje Vojennoje Obozsrenyije
 A RÖVIDÍTÉSEK FELOLDÁSAI

RGASZPI: Orosz Állami Társadalom- és Politikatörténeti Levéltár GARF:

Az Orosz Föderáció Állami Levéltára GRVA: Orosz Állami Katonai Levéltár
GAMO: Az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Levéltára
FSZB RF: Az Orosz Föderáció Biztonsági Szolgálatának Központi Levéltára
RGAE: Az Orosz Föderáció Gazdasági Archívuma RGALI: Oroszországi
Állami Történelmi és Irodalmi Levéltár APRF: Az Orosz Föderáció Elnöki
Archívuma
Izvesztyija CK KPSZSZ: A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi
Bizottságának lapja

 FEJEZETEK UTALÁSAI

ELŐSZÓ - Az 1932. NOVEMBER 8-AI ÜNNEPI VACSORA

1. Az 1932. november 8-áról szóló beszámoló alapját Molotov és Szvetlána

Allilujeva emlékiratai, a Sztálin család és a szovjet vezetők még élő
gyermekeivel készített interjúk, Nagyezsda kortörténete, Sztálinnak írt és tőle
kapott levelei, továbbá a RGASZPI és GARF irattárában fellelhető hivatalos
jelentések, illetve a már megjelent művek (például Edvard Radzinsky: Stalin
című könyve) képezik. Nagyezsda külsejére vonatkozóan lásd: Szvetlána
Alliluyeva: Twenty Letters to a Friend, 90-110. o.; Boris Bazhanov: Bazhanov
and the Dam-nation of Stalin, 110. o.; Nagyezsda Sztálin végrendeletét idézi:
Radzinsky: Stalin, 278-279. o. Nők: F. Chuev (szerk.): Molotov Remembers (a
továbbiakban: MR), 164. 474. o. Sztálin naplója november 8-áról. Az ülésen
Posztisev is jelen volt: Isztoricseszkij Arkhiv (a továbbiakban IA) 1994.1.
-1997.1- Mutató, 1998. IV; Poszetyileli Kremlevszkogo Kabineta IV Sztalina,
1924-1953. Jagodával kapcsolatban: A. L. Litvin és mások (szerk.): Genrih
Jagoda Narkom vnyitrennik dél SySgS^R, Generalnyij kommisszar
goszudarsztvennoj bezopasztnosztyi (a továbbiakban: Jagoda), 1-20. o. Jagoda
bajuszával kapcsolatban: Marta Peskovávál készült interjú. Sztálin külsejével
kapcsolatos források: mézszínű szemek, Maja Kavtaradzével készített interjú.
Karja, régi nagykabátja: Artyom Szergejewel készített interjú. Dohányszaga: a
szerző Leonyid Redensszel és Rosamund Ric.hardson Szvetlána Allilujevával
(ezután Szvetlána RR) készített interjúja. Hogy színészek utánozták járásmódját:
Galina Vishnevskaya: Galina, A Russian Story, 95-97. o. A Kreml és a vezetők
lakásai: Sztyepan Mikojannal készült interjú. Régi szép idők: RGASZPI
74:1.429. 65-66; E. D. Vorosilova naplója, 1954. június 21.
2. A biztonsági kérdésekre vonatkozóan: RGASZPI 17.162.9.54, idézi: Oleg
Khlevniuk: Le Circle du Kremlin, Staline et le bureau politique dans ks années
30. Lesjeux du pouvoir, 30. o. Leninről: Robert Service: Lenin, 400-401. o.
Bednij látogatását lásd Pavel Sudoplatov: Special Tasks, 52. o. A koldus: MR,
14. o., 213. o. N. S. Vlaszik: ’Moja Biografija’, Spion, 8-9. szám, 25-27 o.:
Sztálinnak 1927-ig egy testőre volt, egy Juszisz nevű litván, akihez később
Vlaszik csatlakozott. A stoposokkal kapcsolatban: Jurij A. Zsdanovval és
Artyom Szergejewel készített interjúk. Sudoplatov, 52. o. A Sztálin sétálásáról
hozott határozat: RGASZPI 17.162.9. 54, idézi: Khlevniuk: Circk, 51. o., F.
Csujev (szerk.): Tok govoril Kaganovics (a későbbiekben: Kaganovics) 191. o.,
A történetre vonatkozóan, amikor Sztálin és Molotov Moszkvában sétálva
találkozott egy csavargóval, lásd MR. A kremli gyerekek véletlen találkozása
Sztálinnal: Natalja Andrejevával készített interjú.
3. A pikkelysömörre vonatkozó, egyébként nem bizonyított elméletet lásd W.
H, Bős és E. M. Farber: ,Joseph Stalin’s Psoriasis: Its Treatment and the
Consequences” In: Cutis, 59.
1997. április. Köszönetemet fejezem ki Robert Service-nek, amiért felhívta a
figyelmemet az említett tanulmányra. Mandulaproblémák és torokfájdalmak: I.
Valegyinszkij: „Voszpominanyija o vsztrecsah sz tov. Sztalinyim IV” In: Muzei
Revolutizy, 23. 121-126. o., Moszkva, 1992. Vaszilij megfeddése: Artyom
Szergejev-Akaki Mgeladze: Sztálin kakim ja ego zsnal, 198-199. o. „Ha úgy
tettem volna, nem lennék Sztálin”, „Öt vagy hat különböző Sztálin” -
Kaganovics, 154. o. Licedej: lásd V Zubok - C. Pleshakov: Inside the Kremlin’s
Cold War, From Stalin te Khrushchev (a továbbiakban: Zubok), 21. o. Sztálin
jellemének alakulása fiatalkorában: Robert Service: ,Joseph Stalin, the Making
of a Stalinist”, idézi: J. Channon (szerk.): Politics, Society and Stalinism in the
USSR, 15-30. o.
4. RGASZPI 558.11.1550. 34-35, Sztálin Nágyának 1930. június 21-én.
Nágya mint besúgó: RGASZPI 85.28.63. 13. Nágya Allilujeva
Ordzsonikidzének panaszkodott, hogy Sztálin a Prodaka demiján megfelelő
szakemberek képzésével kapcsolatos kérését figyelmen kívül hagyják - 1931.
április 2. Köszönettel tartozom Robert Service-nek az információért.
5. RGASZPI 558.11. 1550, Nágya Sztálinnak 1929. augusztus 28.
6. Nágya őrültségéről: MR, 173-174. o. Az Allilujev család mentális
problémáiról: Kira Al-lilujevával és Sztanyilasz Redensszel készített interjú.
Szvetlána RR. Polinát idézi: Szvetlána: Twenty Letters, 118. o.
7. RGASZPI 558.11.1150. 27, Nágya Sztálinnak, 1929. szeptember 27.
8. RGASZPI 558.11.1550. 8, Sztálin Nágyának, 1929. augusztus 29. Vaszilij
tanulmányairól és tanáráról: RGASZPI 558.11.1550. 31-32, Sztálin Nágyának
1930. július 2.; 558.11.1550. 61-63, Szvedana Sztálinnak 1931. szeptember 21.
9. RGASZPI 558.11.1550. 7, Nágya Sztálinnak 1929. augusztus 28;
558.11.1150. 8, Sztálin Nágyának 1929. aug. 29.; Sztálin Nágya orvosairól:
RGASZPI 558.11.1550. 30, Sztálin Nágyának 1930. június 21.; Sztálin fogai:
RGASZPI 558.11.1550. 43-45, Sztálin Nágyának 1930. szept. 24. valamint
RGASZPI 558.11.1550. 34-35, Nágya Sztálinnak 1930. szeptember 5.
10. RGASZPI 558.11.1550. 29, Nágya Sztálinnak 1929. okt. 1.
11. RGASZPI 558.11.1550. 36-7, Sztálin Nágyának 1930. szept. 8.
12. RGASZPI 558.11.1550. 7, Nágya Sztálinnak 1929. aug. 28.
13. Nágya Sztálinnak a politikáról: például RGASZPI 558.11.1550. 10-12,
Nágya Sztálinnak 1929 szept. 2. Nágya jelenti, amint Ordzsonikidze és
Rudzutak Vorosilovval találkoztak; és Ordzsonikidze nézete Kis-Kabardia
gazdaságáról.
14. Nágya, Sztálin és a könyvek. Beszámoló a fehér irodalomról Sztálinnak:
RGASZPI
558.11.1550. 65-66, Nágya Sztálinnak 1931. szept. 26; RGASZPI
558.11.1550.35-36, Sztálin Nágyának és Nágya Sztálinnak 1930. szept. 5. és 8.;
RGASZPI 558.11.786. 123-124, Nágya A. N. Poszkrjobisevnek 1932. július. 10.
15. Fényképek: RGASZPI 558.11.1550. 43-45, Sztálin Nágyának 1930.
szept. 24.; Milyen vicces Molotov kinézete: RGASZPI 558.11.21550, 65-66,
Nágya Sztálinnak 1931. szept.29.
16. RGASZPI 535.1.53. 18, N. Allilujeva, IKKI, 1927. máj. 12.; a babákról:
RGASZPI 44.1.1. 417, Nágya Allilujeva Maria Szvanidzének 1926. január 11.;
A csirkékről: Nágya Kali-nyinnak, idézi: Robert Service: Kremlin Women a
Radio 4-ben rögzített beszélgetés során.
17. RGASZPI 558.11.1550. g, Sztálin Nágyának 1929. szept. 1.
18. Gulia Dzsugasvili: Gyed Otyec, Ma i Drugye, 18-19. °- Kirov 1921-ben
Moszkvába vitte Jakovot, és Petrográdban is gondoskodott róla. RGASZPI
558.11.1550. 10-12, Nágya Sztálinnak 1929. szept. 2.;Jása és Nágya
öngyilkosságáról: RGASZPI 558.11.1. 213-295, Maria Szvanidze naplója, 1935.
máj. 9.; Sztálin vicce Jása öngyilkosságáról: Szvetlána Allilujeva RR.
19. Nagyezsda külseje: Szvetlána: Twenty Letters, 90-111. o., Bazhanov 110.
o.; Nagyezsda Sztálin végrendeletét idézi: Radzinsky, 278-279. o., MR 164. o.,
Artyom Szergejev.; mentális kiegyensúlyozatlansága: Z. A. Zsdanova, idézi:
Szvetlána: Twenty Letters, 112. o.; Vaszilij pofon ütése: Rosamond Richardson:
The Long Shadow: Inside Stalin’s family, 130-131. o.; Nágya kortörténete:
RGASZPI 558.11. 1551.
20. A vacsorán jelen levők névsorával kapcsolatban: Andrejevék: Natalja
Andrejeva; Miko-janék: Sztyepan Mikojan; Ordzsonikidze: Éteri Ordzsonikidze;
Buharin, Molotov, Káli-nyin: Sztálin levele Buharinnak, Anna Larina: This I
cannot Forget, The Memoirs of Nikolai Bukharin’s Widow, 142. o., 291. o.; Pavel
és Zsenya Allilujeva: Kira Allilujeva; Bugyonnij: Nyina Bugyonnij. Fehér
fogak: Isaac Bábel: ig20 Diary, 8g. o.; Nágya mással táncolt: „Valaki túl sok
figyelmet szentelt neki az összejövetelen...” Nagyezsda Sztálint (unoka, aki a
történetet Anna Allilujevától hallotta), idézi: Radzinsky, 278. o.; tánc
Jenukidzével: interjú Natalja Rikovval. Sztálinról és a nőkről: Sztálin „egész
jóképű” stb: MR, 174. o.; „a csinos Jegorova”: A. T. Rjibin: Sztálin v Oktyabr
ig4i, 20. o.; Jegorova „táncáról és vidámságáról”: vallatási jegyzőkönyv, a teljes
szövegét idézi: Larissa Vasilieva: Kremlin Wives, 103-iii. o.; ,Jegorov csodálatos
felesége, egykori filmcsillag”: Joseph E. Davies: Mission to Moscow, 95. o.;
Szvetlána Alliluyeva: Only One Year (a továbbiakban: 00Y) 131.
o., 317. o.; interjú Nagyezsda Vlaszikkal. Rajongói levelek: RGASZPI
558.11.726. 61, Dizik Sztálinnak és Sztálin válasza, 1931. április. 3.;
Mikulináról: IA; E. N. Mikulina látogatása Sztálinhoz: Zhores Medvedev:
Politische Dnevnik, 364. o., 428-434. o., 1975, illetve Sztálin: Szocsinmyija 12.
szám (1949), 108-115. o.; Ruszudana Zsordanija története: A. T. Rjibin: Sztálin v
Oktyabr ig4i, 18. o.; A szerző interjúja A. Mirchulavával, aki jól ismerte
Ruszudanát, és aki elveti a viszony ötletét: „Sokkal fiatalabb volt nála”; interjú
Natalja A. Poszkrjobisevával. Vlaszikról: interjú Nagyezsda Vlaszikkal; sikerei a
nők körében, Stal and Slavotinskaya: Kaganovich, 160. o.; Dóra Hazanról:
Bazhanov, 36. o.; a féltékenységről (balerina) és az „önteltségről”: interjú
Vlagyimir F. Allilujevával (Redensz); a féltékenységről (hölgyfodrász) és az
őrültségről: MR, 173. o.; Natalja Rikova; Davies, 95. o.; Nagyezsda féltékeny
levelei Sztálinnak: RGASZPI 558.11.1550. 148, 1930. június 30.; tánc:
Kozlovszkij, idézi: Vlagyimir Karpov: Rasztreljannye Marsali, 342. o., Rosza
Kaganovics: Kaganovics, 48-50. o.; nők a nagy terror idején: Robert Conquest:
Stalin: Breaker of Nations, 216. o.; a Politbüro (PB) tagok feleségeiről: 1937.
július 5., AP RF 3.58.174. 107, idézi: Alexander Yakovlev: A Century of
Violence in Soviet Russia, 42. o., Michael Parrish: The Lesser Terror Soriét State
Security iggg-rggy (a továbbiakban: Lesser Terror), 33. o.; hogy az összes
Allilujev ágyba akart bújni Sztálinnal: Sergo Beria: Beria My Father: InsiAe
Stalin’s Kremlin (a továbbiakban: Sergo B), 150. o. (a történetet Nyina Berija
mondja el Szvetlánának).
21. Sztálin és Nagyezsda házasságáról: interjú Kira Allilujevával. Egy
„lobbanékony asszony”: Pauker, idézi: Alexander Orlov: Secret Hislory of
Stalin’s Crimes, 315. o.; Nágya in-stabilitása: Éteri Ordzsonikidze. „Depresszió,
a skizofrénia kezdeti formája”, ami anyja családját sújtotta: Szvetlána RR.
Önteltségéről, betegségéről „még a dadusok is panaszkodtak, hogy nem
érdekelték őt gyermekei”: Vlagyimir Allilujev (Redensz).; Sztálinnal szembeni
durvaságáról: „Pofa be!”: interjú Nyina Sz. Bugyonnijjal; és Maria Bugyonnij-
jal (harmadik feleség): idézi: Vasilieva: Kremlin Wives, 72. o.; valaki „túl sok
figyelmet szentel neki”: Nagyezsda Sztálin, idézi: Radzinsky: 278. o.;
Jenukidzéről: Natalja Rikova.; a politikai pohárköszöntőről: Rjibin: Oktyabr
ig4i, 10. o.; a vitákról, a fürdőszobaajtón való dörömbölésről: N. S. Khrushchev:
Khrushchev Remembers: the Galsnost Papers (a továbbiakban: Glasnost), 16. o.
A csirkék, Nagyezsda anyja szerint „bolond”: Szvetlána: 00T, 317.
o.; Polina Molotova beszélgetése Nagyezsdával november 8-9-e éjszakáján:
MR, 173. o. és Szvedana: Twenty Letters, 117-118. o.
22. Polina és Nágya Sztálin lakásán: MR, 173. o. és Polina és az ápolónő
beszámolója: Szvetlána: Twenty Letters, 116-118. o., továbbá családi beszámolók
a szerzőnek: Kira Allilujeva, Artyom Szergejev, Leonyid Redensz, Vlagyimir
Allilujev (Redensz). A leejtett rózsa: Nagyezsda Sztálin (az unoka), idézi:
Radzinsky: 278. o.; Nagyezsda pisztolyt kér Paveltől, elreteszelt ajtó: interjú
Kira Allilujevával. Artyom Szergejev kezében a pisztoly: a szerző által készített
interjú; a lakás: MR: 189. o., valamint Artyom Szergejev; Guszeva és a bolond
őrök története: Khrushchev: Glasznoszty, 15-17. o.; a halál időpontja: Dr. Kusner
titkos jelentése: GARF 75230.1493. 2-7.
23. Jenukidze szerepe: GARF 75230-1493-2. 1-6, beleértve prof. Kusner
jelentését, 7-es dokumentum. A személyzet pletykája és a hivatalos verzió:
GARF 3316.2.2016. 1-8. A.
G. Korcsagina Kalinyintól kér bocsánatot. 1935-ben letartóztatták,
terroristacsoportban való részvétel vádjával. „Nágya, Nágya!”: Mgleadze, 117-
118 o. „Tönkretett!”: Nágya Vlaszik. „Megnyomorított!”: Szvanidze naplója:
Kaganovics, 73. o., 154. o., Szvetlána: Twenty Letters, 116-120. o., „Nem bírok
így élni...” Zűrzavar: Szvetlána, Richardson: teng Shadow, 130-31. o.; Sztálin,
„játékpisztoly”: MR, 173. o.
 I. A GRÚZ ÉS A DIÁKLÁNY

1. Valódi születésnap: RGASZPI 558.4.2.2.; költészet: RGASZPI 558.4.

600.; a Sztálin fiatalkoráról és felemelkedéséről szóló összefoglaló elsősorban a
következő kiváló művek alapján készült: Robert Tucker: Stalin as Revolutionary
és Robert Conquest: Stalin: Bera-ker of Nations; Radzinszkij; Volkogonov:
Stalin: Triumph and Tragedy (ezután Volkogonov); Edward Ellis Smith: Young
Stalin; Szergej Allilujev és Anna Allilujeva visszaemlékezései The Allilujev
Memoirs címen (szerk. Dávid Tutaev), oroszul pdig Sz. Allilujev: Projdennyij
pút címen jelentek meg; továbbá Kandid Csarkviani kiadatlan
visszaemlékezései, akinek Sztálin mesélt a gyermekkoráról és fiatalságáról.
Kékéről: Sergo B, 20-21. o.; Beszóról és a papról, Keke kidobja Beszót és Beszó
látogatása a szemináriumban, barátság az Eg-natesvili családdal, beleértve
Vaszót és Aekszander Egnatesvili főhadnagyot; „az én ötrubeles ösztöndíjam” és
„havi öt rubel éneklésért”; pénzt küldött anyjának; az első évben ateista; apja
halála; nem szeretett gyermekkoráról beszélni: Kandid Csarkviani, 1-7. o., a
szeminárium: 9-10. o.; Egnatasvili keresztapa, nem apa; Sztálin közelsége a
családhoz: interjú Tinya Egnatasvilivel. Sztálin véleménye a történelemben
szerepet kapó hétköznapi emberekről: Dávid Holloway: Stalin and the Bomb,
264. o.. Sztálin az USA védelmi miniszterének, Forrestalnek beszél az
öngyilkosságáról, piszkos ing: Radzinsky, 47. o.
2. Fogak, száműzetés, 1902-1903-ban Batumiban és Kutajszi börtönben
töltött idő; lát egy amputációt: „Még mindig hallom a kiáltást”, Sztálin, idézi:
Csarkviani, 20-25. o., Tucker: Revolutionary, 134. o., 156-157. o.; hét
száműzetés, hat szökés, 94-95. o. Sztálin hivatalos életrajza alapján, bár
elképzelhető, hogy eltúlozta a számokat. Román Brack-man The Secret File of
Joseph Stalin című írása igen jól érzékelteti a földalatti mozgalom légkörét.
3. Sz. Mlilujev: Projdennyij pút, 182. o. „Sztálin volt a gyengéje”; Olga
különböző „viszonyokba bonyolódott”, és „a déli férfiak voltak a gyengéi”, a
lengyelek, a törökök stb.: Szvetlána: Twenty tetten, 49-58. o. Sztálin arról, hogy
az Alilujev nők mind ágyba akarnak bújni vele: Sergo B, 150. o., Vasilieva:
Kremlin Wives, 55. o.
4. Kartliban betöltött szerepe 1905-1907-ben; rablások: Sztálin saját
visszaemlékezései, Csarkviani, 12-14. °-> A. Sz. Alilujeva: Voszpomínanyija,
187-190. o.; Tucker, 158. o.\Argu-menti ifakti, 1995. szept.; Radzinsky, 67. o.;
Szvetlána: 00% 381. o.
5. Zubok, 80. o. Interjú V Nyikonowal, 2001. május. Interjú Natalja
Poszkrjobisevával. Sztálin és Sztál: MR, 164. o., Kaganovics, 160. o.
 6. Rendőrségi jegyzőkönyv 1913-ból: RGASZPI 558.4. 214. A. Sz.
Allilujeva, Voszpominanyi-ja, 187-190. o.; Tucker: Revolutionary, 150-158. o.;
Argumenti i Fakti, 1995. szept.; Radzinsky, 67. o; Szvedana: 00% 381. o. Sztálin
és Lenin Krakkóban a nemzetiségekről, 1912-1913: Csarkviani, 25-27. o.;
Vadászat és a fagyás a sarkkörnél: 22. o.
7. A. Sz. Alliliujeva: Voszpominanyija, 183-190. o.; MR, 93. o.; Tucker:
Revolutionary, 150-157.
o.; Service: Lenin, 253-283. o.; Vasilieva: Kremlin Wives, 55. o. Felolvas a
fiainak: Artyom Szergejev.
8. MR, 96-97. o.; N. N. Sukhanov: The Russian Revolution igry, 230. o.;
Radzinsky, 115-117. o.
9. A caricini beszámoló alapjául szolgáló művek: Tucker: Revolutionary,
190-97. o. és Conquest: Breaker of Nations, többek között: „Nincs ember, nincs
gond” és hajó, 76-83. o.; A hajóról: RGASP 74.2.38. 130, Sztálin Vorosilovnak
(dátum nélkül). Sztálin, Vorosilov
és Szergo megjegyzése Trockijról, az „operettparancsnokról”: RGASZPI
74.2.37. 60; Vo-rosilov és Sztálin Molotovnak, Kaganovicsnak és
Ordzsonikidzének 1933. június 9-én; K. E. Voroshilov: Stalin and the Armed
Forces of the USSR, 18-19. o.; Sztálin: Szocsinenyija IV
118-121 o., 420. o.; Tuc.ker: Revolutionary, 190-197. o.; Roy Medvedev: Let
History jfudge (a továbbiakban: Medvedev), 13. o.; Szvedana: RR; Vasilieva:
Kremlin Wives, 60-61. o., 78-79,
0., 90. o.; O. Khlevniuk: In Stalin’s Shadows: the Career of Sergo
Ordzhonikidze (a továbbiakban: Ordzhonikidze), 7-16. o.
10. Mikojan, 4-7. fej.; Tucker: Revolutionary, 202-205. o.
11. Az 1920-29-ről szóló rövid beszámoló a következő kiváló műveken
alapul: Robert Con-
quest: Harvest of Sorrow, 5. fej.; Robert Service: Lenin, 421-494. o.;
Service: A History of
20ú Cenlury Russia, 170-181. o.; Robert Tucker második kötete: Stalin in
Power: the Revolution
from Ahove, 91-97. o., 139-143. o.; Geoffrey Hosking: History of the Somét
Union 1917-iggi,
Í59-I70. o. Sztálin 1928-ról szóló beszámolója: Csarkviani, 30. o.; Gerald
Easter: Reconst-ructing the State, 71. o. A Pártról és az ideológiáról szóló
beszámolóm a témáról szóló legkiválóbb műveken alapszik: Sheila Fitzpatrick:
Everyday Stalinism, 14-21. o.; Service: Lenin, 142 o., 153-155. o., 377-378.;
Tucker: Power, 120. o.; Zubok, 3-8. o., J. Arc.h Getty and Oleg V Naumov: The
Road to Terror, Stalin and the Self-Destruction of the Bobheviks 1932-1999 (a
továbbiakban: Getty), 5-29 o.
 2. A KREMLI CSALÁD

1. RGASZPI 74.1.429.65-66; E. D. Vorosilova, 1954. június 21.; Szvetlána:

Twenty Letters,^. o.
2. RGASZPI 74.2.37. 46, Vorosilov Sztálinnak, 1932. június 6. Kopognak az
ajtón: Mikojan, 53-54. o.; Natalja Andrejeva.
3. RGASZPI 55.11.1550. 29, Nágya Sztálinnak, 1929. okt. 18. Kirovról:
558.11.1550. 34, Nágya Sztálinnak 1930. szept. 5. és 558.11.1550. 53-58, Nágya
Sztálinnak, 1931. ősz. Molotov beavatkozásáról: 558.11.1550. 36-41, Nágya
Sztálinnak, 1930. szept. 8., 12., •9-í 558.11.1550. 43-45, Sztálin Nágyának,
1930. szept. 24. Kaganovicsról: 558.n.1550. 46-49, Nágya Sztálinnak, 1930.
szept. 30. Zina Ordzsonikidze és Molotov látogatásairól:
558.11.1550. 52, Sztálin Nágyának, 1931. szept. 9.
4. „Ragyogó szerelmem, szívem, boldogságom”: RGASZPI 82.2.1592. 1,
Molotov Poliná-nak, 1940. aug. 13.; „végre megcsókolhassalak”: RGASZPI
82.2.1592. 4-6, Molotov Po-linának 1940. aug. 15.; „nem vágyom másra, csak
közelségedre és ölelésedre [...] örökre tested s lelked rabja vagyok”: Molotov
Polinának: RGASZPI 82.2.1592. 40-45, New York, valószínűleg 1945. április.,
RGASZPI 82.2.1592. 19-20, Molotov Polinának 1946. július 8. Molotov
karrierje: Volkogonov, 244-266. o., Zubok, 80-84. o., „Egyszer pénzért hegedült
részeg kereskedőknek”. A külpolitikát Sztálinnal közösen alakította: „nem is
egyszer megemelte hangját érdekemben vagy más, Sztálin hirtelen haragjától
szenvedő ember érdekében: Hruscsov: Glasznoszty, TzrH- o.; Bazhanov, 13-14.
o. Újságíró és precíz, fáradhatatlan ember: Oleg Trojanovszkij, idézi: William
Taubman, Szergej Hruscsov és Abbott Gleason: Nikita Khrushchev (a
továbbiakban: Taubman), 211. o.; interjú Oleg Trojanovszkijjal. Polina karrierje:
Roy Medvedev: All Stalin’s Mén, 97-128. o.; Gennadi Kostyrchenko: Outof the
Red Shadows: AntiSemitism in Stalin’s Russia, 119-120. o.; Khlevniuk: Circle,
257-260. o. Polina dölyfössége - „Az állam first ladyje” és „elsőhegedűs
otthon”: Mikoyan, 298-299. o. Őrökkel: Natalja Rikova. Erős, de mégsem gép:
Artyom Szergejev. Molotov, a városi táncos: N. S. Khrushchev: Khrushchev
Rememben (a továbbiakban: KR),
1. kötet, 310. o. Molotovot irritálják alkalmazottjai, és dühös: N. L
Fedorenko: „Zapiszki diplomata: rabota sz Molotovim” In: Novaja Novejsaja
Isztorija, 4. szám, 81-82. o., 1991.; Inez Cope Jeffery: Inside Russia: Life and
Times of foya fambina (a továbbiakban: farubina),
3-4. o.; Sergo B, 48. o.; Zubok, 87-92. o. Kellemetlen: Oleg Trojanovszkij;
Fedorenko:
 Y Chadaev, idézi: Grigorij Kumanyev (szerk.): Rjadom szó Sztálinim (a
továbbiakban: Ku-manyev), 420. o. Hebegés Sztálinnak: Berezhkov: History in
the Making, 49. o. Pedánsság: Anatoly Dobrynin: In Corfdence, 31. o. A
tizenhárom percnyi alvás: Andrei Gromyko: Memoirs, 314. o. Együttműködés
Sztálinnal és ellentmondás Sztálinnak: Milovan Djilas: Conversations with
Stalin, (a továbbiaban: Djilas), 67-72. o. Rosszindulat: Mikojan, idézi:
Kumanyev (szerk.): Molotov lassúsága, keménysége és hiúsága: 67. o. Kezdeti
karrier: Easter: 71-75.0.; Molotov: „A XIX. századi ember vagyok”, kilencedik a
tíz gyerekből, mandolinon játszott: MR, VIII-XIII. o. Összetűzés Sztálinnal: MR,
20. o., 92. o.
5. Vacsorák: Mikojan - „politikai klub”. Interjú Jurij A. Zsdanovval: apja,
Zsdanov és Sztálin „szimpóziumokhoz” hasonlították a vacsorákat. KR, 70-71.
o. Vacsorák: Mikojan, 352-357. o., Kaganovics, 58. o., 81. o. Sakk: Maja
Kaganovics Galina Udenkovának, a szerző interjúja. Polina, TeZhe
parfümvállalat: Mikojan, 298-299. o. Kira Allilujeva; Artyom Szergejev; Natalja
Andrejeva.
6. Sztálinnak elfogy a pénze: RGASZPI 558.11. 822, Sztálin A. B.
Kalatovnak, a GIZ elnökének, 1928. jan. 3. Nágya pénzt kér: RGASZPI
558.11.1550. 16-24, Nágya Sztálinnak,
1929. szept. 26.; RGASZPI 558.11. 1550, Sztálin Nágyának, 1929. szept. 25.
Sztálin érdeklődik, megkapta-e: RGASZPI 558.11.1550. 28. Megkapta:
RGASZPI 558.11.1550. 29, Nágya Sztálinnak, 1929. okt. 1.
7. Pénz: RGASZPI 558.11. 822, Sztálin Halatovnak, 1928. jan. 3.; KR, I, 81.
o. Mindig kevés az étel. Mikojanról és Polináról: interjú Sztyepan és Szergo
Mikojannak Nágya és Dóra Hazan a villamoson: Natalja Andrejeva. Bútorokról:
RGASZPI 558.11. 753.3, Sztálin Ja-roszlavszkijnak és Kalinyinnak, 1925.
június 25.
 3. A SÁRMŐR

1. RGASZPI 558.11.27. iG-18, Sztálin arról, hogy mi a kulák, rabszolga,

1928-29.; RGASZPI 558.11 .765. 48-58, Mikojan Sztálinnak, 1929. aug. 23.; A
kimerültségről és az ellenállásról. Lenin és a kulákok: Lenin: Polnoje
szobranyye szocsinenyij, 37. kötet, 41. o., és 50. kötet, 137. o., 142-145. o.,
Molotov megbízatása, 1930. jan. 30.: „A vidéki kulák háztartások
megsemmisítésére a teljes kollektivizálás jegyében tett lépések”, RGAE
7486.37.78. 4/44 és 95-97, a statisztikával kapcsolatban idézi: Yakovlev, 91-98.
o. Sztálin Molotovot magasztalja: MR, 242. o. A kollektivizálásról szóló
beszámolók alapja: Tucker és Conquest; Tucker: Power, 94-95. o., 129. o., 138-
14.7. o., 172-176. o.; Tucker munkatáborokkal kapcsolatos statisztikái: kétmillió
rab, 173. o., a kuláktalanítottak, 181. o.; levágott állatok, 182. o.; öt-hét millió
embert tartottak kuláknak az 1930-as határozatban: Service: 20* Century Russia,
180. o., Conquest: Harvest of Sorrow, 6. és 7. fej. A pártkultúráról: Fitzpatrick:
Everyday Stalinism, 14-21. o.; Service: Lenin, 142. o., 153-155. o., 377-378. o.,
458. o.; Tucker: Power, 120. o.; Zubok, 3-8. o.; Getty, 5-30. o.; N. K. Bajbakov:
Gyelo zsiznyi: zapiszM niftyanika, 163. o.; Beriját idézi: Andrei Sakharov:
Memoirs, 159. o., Mojszej Kaganovics, idézi: Service: 20th Century Russia, 243.
o.; Lev Kopelev: No Jailfór Thought, 32. o. Az „elvtárs” szent volta: Júlia Minc,
idézi: Teresa Toranska: Oni (a továbbiakban: Oni), 16. o. Totális hit, Stefan
Staszewski, 128-137. °- Belső szükség: Ja-kub Berman, 207. o. Molotov lenézi a
nácikat és nyugati vezetőket: MR, 20. o. és idézi: Zubok, 26. o. Kirov - nem
elméleti munkák: MR, 221. o. Sztálin Maóról: Zubok, 62. o. Sztálin és
Krupszkaja: MR, 133. o. és A. S. Jakovlev, idézi: Seweryn Bialer (szerk.): Stalin
andhis Generals, 99. o. Lenin és a terror: Service: Lenin, 421. o. Sztálin mint
kommunista harcos dicsőítése: Rudzutak, 1933. jan. 7-12., idézi: Getty, 93. o.
Sztálin barátságról alkotott véleménye: Sztálin Molotovnak, 1930. aug. 24., L. T.
Lili, O. V Naumov és O. V Khlevniuk: Stalin’s Letters to Molotov (a
továbbiakban: Molotov Letters), 206. o. Ütés: Molotov Letlers, Sztálin
Molotovnak, 1930. szept. 2., 210. o.
2. RGASZPI 73.2.44. 14, Molotov Andrejevnek, 1929. június 18.
3. RGASZPI 73.2.44. 9, Sztálin Andrejevnek, „Kérem, nézze el nekem”,
dátum nélkül és RGASZPI 73.2.44. 13, Sztálin Andrejevnek, „A legkevésbé sem
gondolom, [...] hogy semmit sem tett volna”, 1929. március n.; RGASZPI
73.2.44. 14, Sztálin Andrejevnek, „Törje el a hátát”, évszám nélkül, máj. 18.,
lásd még Easter, 112-125. o.
4. Mikojan, 52. o. Szoszo: RGASZPI 558.11.765. 48-49, Mikojan Sztálinnak
PB egészségéről, 1928. aug. 23. Mikojan megveti Molotovot: Stepan Mikoyan:
Memoirs of Military Test-fiying and Ltfe with the Kremlin’s Elité (a
továbbiakban: Stepan M), 329. o. Molotov megveti Kaganovicsot: MR, 228-279.
o. Kaganovics összetűzése Molotovval: Kaganovics, 61.
o. Szergo és Kaganovics igaz barátok: Kaganovics, 162. o., interjú Éteri
Ordzsonikidzével. Kaganovics Szergónak szabadkozik: Khlevniuk:
Ordzhonihdze, 94. 0.
5. Sergo B, 134. o., 142-14.3. o., 148. o.: alig várta, hogy ismét láthassa,
kifejező és mozgékony, alkalmazkodó, sohasem improvizál. Georgij Zsukov:
Voszpominanyija i razsmislenyija (a továbbiakban Zsukov), 10. kiadás, I., 273.
o.; Sudoplatov, 66. o.; Lidia Dán, „Buharin o Sztáliné”, 82. o., Novij fswnal, 75.,
1964. március; Artyom Szergejev. Berija legfőbb hírszerzése stb.: Sergo B, 290.
o.
6. RGASZPI 558.11.712. 18, Sztálin A. M. Bolsakovnak, 1925. okt. 17. Az
1928-as Sahtij-ügyet a GPU-hivatalnok, Jevdokimov állította össze, aki
akkoriban Sztálinnal együtt nyaralt, és ivott: Orlov, 28. o.; RGASZPI
558.11.773. 1.2.3, D. P. Maljutyin Sztálinnak, 1932. aug. 8.
7. Roszljakov, idézi: Amy Knight: Who Killed Kirov? The Kremlin’s Greatest
Mystery (a továbbiakban: Kirov), 160. o.
8. RGASZPI 558.11.768. 131, Molotov Sztálinnak 1929. dec. 21.
g. Pravda, 1929. december 22.
10. Viccek: pajzán és nyers humor: Djilas, 62-64. o.; szarosok: RGASZPI
558.11.787. 6, Sztálin Posztisevnek, 1931. szept. 9., Kozlovszkij-vicc: Gromyko:
Memoirs, 101. o.; etióp vicc: Gro-myko, 103. o.; Kozlovszkij kitüntetése, az
öreg ajtónálló: Rjibin: Sztálin i Zsukov, 9-10. o., egylábú emberes vicc: Lesser
Terror, igo. o., pajzán dalok: Medvedev, 329. o., egyházi énekek: Orlov, 322. o.
és Galina Vishnevskaya: Galina (a továbbiakban: Galina), 95-97. o.; obsz-cén
rímek: Kira Alliluyeva; egyéb viccek: Anyegin és GPU - lásd a terrorról szóló
részt: Szergo Kavtaradze kiadatlan emlékiratai, 74.. o., lásd Sudoplatov, 151. o.;
rasszista viccek: lásd a zsidókról szóló részt; akasztófahumor: lásd később;
Sztálin I. I. Noszenkónak: „Hát magát még mindig nem lőtték le?”, idézi:
Szpversenno Szekretno, 2000. november 3., 12-14. o.
11. RGASZPI 82.2.1420. 118, Sztálin Buharinnak és Molotovnak, 1926.
június 27.
12. Mikojan, 275. o., RGASZPI 82.2.1420. 150-151 és RGASZPI 558.11.69.
84, Sztálin Molotovnak, 1926. szept. 4. és 1926. aug. 24.
13. Sergo B, 15. o., 34. o. Táskányi édesség: Oleg Trojanovszkij, valamint
Oleg Trojanovszkij: Cserez dodij i rassttojanyija, 148. o., 156-164. o.
14. Nem létezett jelentéktelen részlet: Natalja Andrejeva.
 15. „Érdekes összegek”: RGASZPI 558.11.753. 13, Sztálin Molotovnak
Kalinyin feljegyzésére, 1935. dec. 11. Bizonyára lehetséges: Sztálin
Kurcsatovnak, idézi: Holloway, 147. o. Sztálin házakat ellenőriz: Galina
Ugyenkova Kaganovicsékról. Berija háza: Sergo B, 34. o., Eszközök: Kirov
Múzeum, Szentpétervár, Stepan M, 52-53. o. Autók: Stepan M, 46. o. Pauker:
Orlov, 339-341. o., Artyom Szergejev. Eugénia Ginsburg: Journey intő the
Whirlwvnd, 37. o. Autók: 1947. dec. 19., D. Babicsenko és M. Szidorov:
„Nyevelika Pobeda”, idézi: Itagi, 31. szám (269), 2001. A kiváltságokról,
pártmaximum stb. a legkiválóbb mű: Fitzpatrick: Everyday Sta-linism.
Bugyonnij kardjáról: RGASZPI 558.11.712. 90-97, Sztálin Bugyonnijnak 1920-
ban. Nagyszerű pártfogója volt Bugyonnijnak: „Forradalmár szavamat adom,
gondoskodom a lovasságról” - írta 1920-ban; „Biztos lehetsz benne, hogy [...] a
lovasság parancsnoka leszel” - írta 1923-ban. RGASZPI 558.11. 822, Sztálin
Halatovnak, 1928. jan. 3.
16. Sztálin a személyes kapcsolatokról: Sztálin: Szocsinenyija, 12. kötet, 1.
o., Kirov és feleségei, idézi: Volkogonov, 205. o. Családok: Kirov lánytestvérei,
Kirov, 162. o. Sztálin a családról: Irina Jenukidzével készült televíziós interjú:
Stalin’s Secret History, 3. r. Jagoda házassága (Szverdlov szovjet államfő
unokahúgát vette feleségül) és Averbak, Jagoda sógora: lásd még Vitaly
Shentalinsky: The KGB’s Literary Archive (a továbbiakban: KGB Lit. Archive)
256-269. o. Mikojan fiatal fiát Ordzsonikidze és Vorosilov, valamint Saumjanék
kísérik: Sztyepan Mikojan, 25. o., 28. o., Artyom Szergejev. Kaganovics és
testvére: összejövetelek atyja, Kaganovics, 29. o. Molotov a testvérek
letartóztatásáról: AIR, 114. o. A Párt elárvult Lenin halála után: Jeffrey Brooks:
Thank You Comrade Stalin, 24. o., Keresnek egy új özvegyet Leninnek: KR 1,
74. o.
17. Tucker, 172-174. o., 185. o.; Mikhail Sliolokhov: Virgin Soil Upturned,
240-243. o., 247. o.
18. RGASZPI 558.11.69. 36, Sztálin Molotovnak, 1927. június 3.:
„legközelebbi barátok”; RGASZPI 558.11.69. 43, Tovcuha Sztálinnak, 1926.
június g.: „barátainak legszűkebb köre”, mindkettőt idézi: Pavel Chinsky: Staline
Archives Inedites, 125-126. o. „Barátok”: Khlevniuk: Circle, 94. o. „Harc
hevében alakult ki”: RGASZPI 54.1.100. 101-102, Sztálin Kaganovicsnak, 1932.
aug. 2.
19. 1931-ben ezeket minden hónap i-jei, 8-ai, 16-ai és 23-ai, délután négy
órai kezdetű ülésekre változtatták. Kettő „zárt ülés” volt. Khlevniuk: Circle, 77.
o.
20. Mikojan, 367. o., 335. o.
21. Vorosilovék: „Üdv, barátom!”: RGASZPI 74.2.38. 4, Sztálin
Vorosilovnak, 1921. július
27. „De kár, hogy nem vagy Moszkvában!”: RGASZPI 74.2.38. 55, Sztálin
Vorosilovnak
1931. okt. 27. Sztálin véleménye Vorosilovról: „Még testedzést is végez” -
Kira Allilujeva. Báj, hiúság, ostobaság: Sergo B, 39-40. o., 51. o., 141. o., 165.
o. A leírás: Albert Seaton: Stalin as Military Commander, 155. o. Kedvesség:
Zarubina, 7. o. Italozás: Artyom Szergejev, Sztyepan Mikojan, Viscount
Alanbrooke: War Diaries, 217. o.; Stepan M, 52.
o. Sztálin megveti a kényelmes életet: MR, 225. o. Bátorság és egyszerűség:
Djilas, 55. o. Marapulca elítélésének jogossága: RGASZPI 558.11.77. 47,
Vorosilov Sztálinnak, 1930. okt. 14. Minyin elpusztítását fontolgatja: RGASZPI
74.2.37. 89, Vorosilov Sztálinnak, 1935. május 25., lásd Vorosilov levelei
Bubnovnak, RGASZPI 74.2.40. 66-99. Vérmérséklete: RGASZPI 85.1.110. 1-
20, Vorosilov Ordzsonikidzének. Udvari festői: KR 2, 74.
o. Hírhedt ostobasága: Bazhanov, 98-99. o. Korai összetűzések Sztálinnal:
Kirov, 104. o. Karrier: Volkogonov, 251-253. o.; WilliamJ. Spahr: Stalin’s
Lwutenants, 19-33. °-j Vorosilov: Raszkazi 0 zsiznyi, 79-84. o., 247-248. o.;
Medvedev: All Stalin’s Mén, I-II. „Imádott pompa”, valamint a fehér flaneling
viselése: Szvetlána: 00Y, 346-347. o.
22. RGASZPI 558.11.27. 9-10, Vorosilov, Sztálin, Kalinyin, dátum nélkül.
23. RGASZPI 74.2.38. 39, Sztálin Vorosilovnak, 1929. március 14.
24. RGASZPI 74.2.39. 447, Vorosilov Sztálinnak és válasz, dátum nélkül.
25. „Kirabolnak”: RGASZPI 74.2.38. 127, Sztálin Vorosilovnak, dátum
nélkül. Szervezetlenség: RGASZPI 74.2.38. 103, dátum nélkül, Sztálin
Csubarnak, Vorosilovnak, Miko-jannak. Anglia és India: RGASZPI 74.2.39. 38,
dátum nélkül, Sztálin és Vorosilov. Hal: RGASZPI 74.2.39. 54, Vorosilov
Sztálinnak és válasz, dátum nélkül.
26. RGASZPI 79.1. 760, Vorosilov Kujbisevnek. RGASZPI 74.2.39. 15,
Sztálin, Vorosilov, Molotov, Ordzsonikidze, 1933. április 30.
27. „Napoljuk el szerda estére!”: RGASZPI 74.2.38. 21, Sztálin
Vorosilovnak, 1927. február
31. Katonai ügyek: RGASZPI 74.2.38. 37, Sztálin Vorosilovnak, 1929.
január 3. Nincs a városban: RGASZPI 74.2.39. 49, Sztálin és Vorosilov, dátum
nélkül.
28. RGASZPI 85.1.110. 1-20, Vorosilov Ordzsonikidzének, 1929. június 8.;
Khlevniuk: Circle,
32. o. Sztálint leszavazták: RGASZPI 74.2.38. 74, Sztálin Vorosilovnak,
1932. június 26.
29. RGASZPI 558.11.27. 22, Sztálin és Kalinyin, 1929. máj. 7.
 30. RGASZPI 74.1.38. 43, Sztálin Vorosilovnak, 1929. április 16. A betegség
és egészség küzdelme metafora gyakori használata: tisztátalan, idézi: Molotov
Letters, 215. o. „Szent félelem”, idézi: Tucker: Power, 484-485. o.
31. RGASZPI 558.11.1550. 43-45, Sztálin Nágyának, 1930. szept. 24.
32. RGASZPI 558.11.1550. 16-24, Nágya Sztálinnak, 1929. szept. 26. és
RGASZPI
558.11.1550. 27, Nágya Sztálinnak, 1929. szept. 27.
33. Molotov Lelten, 215. o.
34. Khlevniuk: Circle, 38-39. o. Szakemberek megfélemlítése: Service: 20th
Century Russia, 175. o.; Molotov Letters, 213. o.
35. Khlevniuk: Circle, 43. o.; Molotov Letters, 1930. aug. 6. 200. o.
36. RGASZPI 558.11.27. 30-33, Sztálin V Mezslauknak, 1930. máj. 23.
 4. ÉHÍNSÉG ÉS VIDÉKI LUXUS - SZTÁLIN HÉTVÉGÉI

1. Nágya kortörténete: RGASZPI 558.11. 1551, valamint 1930. június-július,

Sztálin Nágyá-nak, idézi: Radzinsky, 274. o.
2. Khlevniuk: Circk, 46-48. o., Szergo Sztálint támogatta: „Végeznünk kell a
jobboldallal, mint tettük azt Trockijjal is. [...] Züllött alakok”, RGASZPI
558.11.778. 40, Szergo Sztálinnak, 1930. április 26.
3. RGASZPI 74.2.37. 60 és 74.2.38. 56, Vorosilov levelezése; Sztálin
véleménye Tuhacsevszkij terveiről: RGASZPI 74.2.38. 59, Sztálin Vorosilovnak.
4. Tuhacsevszkij összeesküvésről: RGASZPI 558.11.778. 43, Sztálin
Ordzsonikidzének, 1930.
szeptember 24. „Csak hárman tudjuk”, idézi: Khlevniuk: Circle, 48-49. o.,
Tuhacsevszkij
„száz százalékig tiszta”, Sztálin Molotovnak, 1930. okt. 23., Molotov Letters,
223. o.
5. RGASZPI 558.11.778. 38, Menzsinszkij Sztálinnak, 1930. szept. 10.
6. RGASZPI 74.2.38. 56, Sztálin Tuhacsevszkijnek, 1932. május 7.
7. Nágya Sztálinnak és Sztálin Nágyának, 1930. szept. 10. és 1930. szept.
24., idézi: Radzinsky, 275. o.
8. RGASZPI 558.n. 1550. 42-43, Sztálin Nágyának, 1930. szept 24..
9. RGASZPI 558.11.728. 40-42, SztálinJenukidzének, 1933. szept 13.
Jenukidze jobbratoló-dik: MR, 173. o.
10. Molotov Letters, 1930. aug. 23 és szept. 2., 203. o.
11. RGASZPI 558.11.1550. 43-45, Nágya Sztálinnak, 1930. szept. 24.,
Sztálin Molotovnak 1930. szept. 13.; Molotov Letters, 213. o.; RGASZPI
74.2.37. 9-12 Vorosilov Sztálinnak,
1930. okt. 8.; Kaganovics, 60. o.; RGASZPI 558. 11.765. 68, dátum nélkül,
Mikojan Sztálinnak; RGASZPI 558.11.778. 43, Szergo Sztálinnak, 1930. okt.'9.
12. Khlevniuk: Circle, 51-52. o.
13. Molotov Letters, 223. o.
14. Getty, 46-49. o.; RGASZPI 74.2.37. 9-12, Vorosilov Sztálinnak, 1930
okt. 8. Lominadze/ Ordzsonikidze és Sztálin támadása a „hercegies”
Ordzsonikidze ellen 1937-ben: Khlevniuk: Ordzhonikidze, 34-37. o., 172. o.
15. Sztálin mint döntőbíró a PB-ben: Kaganovics kontra Szergo a szállítás
kapcsán: Sztálin „Szállítás nélkül fogsz meghalni”: Kaganovics, 160. o.;
Kaganovics kontra Molotov, 61. o., 130. o.; RGASZPI 558.11.765. 72-73,
Mikojan Sztálinnak, 1931. szept. 12., „nem kedveli Molotovot”, Mikojan, 324.
o. Volt példa: Szergo kontra Molotov és Kujbisev, bár ő a barátjával,
Kaganoviccsal is vitatkozott.
16. Kaganovics: „kétszáz százalékig sztálinista”: MR, 192. o., 228-229. °->
362. o. Borostyánmorzsoló: N. I. Sztrahov, idézi: Bialer (szerk.), 445. o.; L. M.
Kaganovics: Pamjatnyije éfapisz-ki, 19. o., Kaganovics, 29. o., 77-78. o., 105. o.
Lokomotív: Artyom Szergejev; E. Rees: Stalinism andSoviel Rail Transport,
111-118. o. Kaganovics, a centralista: Service: Lenin, 383. o.; Robert Service:
Bolshevik Party in Revolution, A Study in Organizational Change igiy-2g, 106-
108. o., 129.
o.; Easter, 73. o.; Kosherovich. Sztálin csak egy kisujj: KR, 1. o., 57. o., 75-
77. o., továbbá Medvedev, 507. o. Hibázik ugyan, de „gyors, és okos”:
Bazhanov, 8. o., 74. o.; G. Bessedovs-ky: Revelations of a Saviét Diplomát, 219-
^23. o.; Volkogonov, 247-248. o. Jóképű, hosszú szempillák és Sztálin
érzékenysége: Sergo B., 51. o. Magánélet, felesége iránti szerelme, könyvek
olvasása: interjú Joszif Minervinnel, Kaganovics unokájával. Erős zsidó
akcentus: Galina, 162-163. o. Mint egy kövér földesúr: Szvetlána: OOY, 353. o.
A Vörös Hadsereg agitprop-részlegében teljesített szolgálatot 1917-18-ban: John
Erickson: Somét High Command, 20. o. Forró vérmérséklet: Maljisev, idézi:
BeriaAffair, 83. o. Csizma: Volkogonov, 247-248. o. Ütés vagy felemelés: interjú
N. Bajbakowal. Csarkviani, 33. o. Karrier és írásjelek használata: Sztálin i
Kaganovics Perepiszfa 1931-36 (a továbbiakban: Kaganovics Perepiszka), 40.
o., Kaganovics Sztálinnak, 1931 aug 11. Családi fényképek: RGASZPI 81.1.
160. Gabonabegyűjtés, kimerültség: RGASZPI 81.1.160. 31-32; Robespierre:
Kaganovich, 56. o., 140. o.
17. „Te”: Kaganovics, 129. o.; Mikojan, 352. o. Kedves Szoszo: RGASZPI
558.11.765. 68 UD, Mikojan Sztálinnak.
18. Anne Applebaum: GULAG, 64. o., 521-522. o.
19. RGASZPI 558.11.27.56. 72, Sztálin feljegyzései, 1933. május 3.
20. RGASZPI 558.11.27. 6-7, dátum nélkül, valószínűleg 1928: Sztálin,
kenyér. 558.11.27.37: Sztálin listái.
21. Elhalasztani szerdára, RGASZPI 74.2.38. 21, Sztálin Vorosilovnak, 1927.
febr. 31. Katonai ügyek: 74.2.38. 37, Sztálin Vorosilovnak, 1929. jan. 3. Nincs a
városban: RGASZPI 74.2.3g. 49, Sztálin és Vorosilov, dátum nélkül.
22. Vidéki élet: Szvetlána RR; a szerző interjúi Kira Allilujevával, Artyom
Szergejewel, Leo-nyid Redensszel, Vlagyimir AUilujewel (Redensz), Sztyepan
Mikojannal és Szergo Mi-kojannal, Jurij Zsdanovval, Nagyezsda Vlaszikával,
Natalja Poskrjobisevával; Szvetlána: Twenty Letters, 34-40. o. (beleértve
Buharin rókáját); Richardson: Long Shadow, 111-118. o.; Pauker: Orlov, 339-
341. o. Mikulás: interjú Kira Allilujevával. Tenisz Nágyával: RGASZPI
74.1.429. 65-66; E. D. Vorosilova naplója. Sztálin engedélyezi a
karácsonyfát: Brooks: Thank You C. Stalin, 71. o.; N. Petrov és K.V Szkorkin:
Kto Rukovodil NKVD 1934-4.1: Szpravocsnyik.
23. Poszkrjobisev: RGASP1 558.1t.786. 120, Sztálin Poszkrjobisevnek,
1932. jan. 19. Bürokrácia: RGASP1 558.11.27. 106, Sztálin saját feljegyzése,
1936. aug. 13. Sztálin lehordja Poszkrjobisevet: „Hogy lehetséges ez? Hogy
történhetett, hogy hibát követtél el?”: RGASP1 558.11.786. 107-109, Sztálin
Poszkrjobisevnek, 1930. július 30. és RGASZPI 558.11.786. 110, Sztálin
Poszkrjobisevnek, dátum nélkül, 1930. A következő személyekkel készített
interjúk: Natalia Poszkrjobiseva, Artyom Szergejev, Leonyid Redensz, Jurij
Zsdanov, Nagyezsda Vlaszik, Kira Allilujeva. RGASZPI 558.11.774. 118.
Poszkrjobisev aláírása „P”: Sergo B, 141. o.; Bazhanov, 43. o., 34-36. o., 94. o.;
Medvedev, 371. o.; Mikojan, 535. o. „Sztálin hű kutyája”: KR 1, 295. o. „A nők
bajba keverték P-t”: MR, 223. o.; Khlevniuk: Circle, 141. o. Sztálin „Főnöknek”
szólította Poszkrjobisevet: Szvetlána: OOY, 332-333. o.; Tucker: Power, 123-
125. o.; Bazhanov, 94. o., 345-346. o., 43. o.; Volkogonov, 202-204. °-> N. E.
Rosenfeldt: Knowledge and Power: the Role qf Stalin’s Secret Chancellery in
So-viet System and Government, 76. o., 158. o., 181. o. Sztálin napja a húszas
évek végén: Vlaszik, idézi: Chinsky, 33. o. Megrémiszti az embereket:
VecsernijKlub, 1992. december 22.
24. Interjúk: Artyom Szergejev, Sztanyiszlasz Redensz, Vlagyimir Allilujev,
Kira Allilujeva. Natalja Poszkrjobiseva. Szvetlána: RR., Pártkultúra: Fitzpatrick:
Everyday Stalinism, 14-21.
o., Service: Lenin, 142. o., 153-155. o., 377-378. o.; Tucker: Power, 120. o.;
Zubok, 3-8. o. Kaganovics Sztálint „apánknak” hívja: Kaganovics
Ordzsonikidzének, idézi: Klevnyuk: Sztalinszkoje Politbüro, 148-152. o.
Mikojan szigorúsága: Stepan M, 34. o.; Kirov, 159-161.
o.; Irina Jenukidzével készült televíziós interjú, Stalin’s Secret History, 3. r.
 5. MENNYORSZÁG ÉS POKOL! A POLITBÜRO VAKÁCIÓZIK

1. RGASZPI 558.11.1481. 27, Tovcuha Jagodának, 1926. június 9.;

RGASZPI 558.11.1481. 28-41, PB-határozatok Sztálin szabadságáról, 1922-
1934.
2. RGASZPI 558.11.68. 49, dátum nélkül.
3. RGASZPI 558.11.71. 26-28, Sz. Parcsin Szergejevnek, 1927. június
27., továbbá Chinsky,
28-29. °-
4. RGASZPI 558.11.71. 26-28, Sz. Parcsin Szergejevnek, 1927. június 27.,
továbbá Chinsky, 28. o.; Artyom Szergejev.
5. Mikojan, 291. o. Vidám társaság: Larina, 188. o.
6. Molotov Lelters, 233. o., Sztálin Molotovnak, 1933. szept. 1.;
RGASZPI 79.1.769. 1. Jenuki-
dze Kujbisevnek, dátum nélkül.
7. Chinsky, 37. o.
8. RGASZPI 73.2.44. 11., Sztálin Andrejevnek. Dátum nélkül.
9. RGASZPI 558.11.778. 26, Sztálin Ordzsonikidzének, 1930. aug. 23., majd
Ordzsonikidze és Kaganovics Sztálinnak, RGASZPI 558.11.778. 24-25.
10. RGASZPI 558.11.71. 26-28, Sz. Parcsin Szergejevnek, 1927. jún. 27.;
továbbá Chinsky, 28. o.; Artyom Szergejev. Sztálin ezt írta délről
Poszkrjobisevnek Moszkvába: „Nincs kedved eljönni hozzám pár napra? Ha
jössz, hozz magaddal könyveket és újságokat.”, RGASZPI 558.11.786. 110.
11. RGASZPI 74.2.7. 46-51, Vorosilov Sztálinnak, 1932. június 6. és 21.
12. Molotov Letten, 231. o.
13. RGASZPI 558.11.80. 87, Kaganovics Sztálinnak és Sztálin válasza, 1933
szept. 5.; RGASZPI 558.11.739. 28-29, Kaganovics Sztálinnak, 1931. aug. 20.
Civakodás: Kaganovics Perepiszka, 185. o.
14. RGASZPI S58.11.71. 26-28, S. Parcsin Szergejevnek, 1927. június 27.;
továbbá Chinsky,
28. o. A kertészről: RGASZPI 558.11.786. U2, Sztálin Poszkrjobisevnek,
dátum nélkül, 1930; RGASZPI 74.1.429. 65-68, E. D. Vorosilova, 1954. június
21.; Bugyonnij: Viktor Anfilov, idézi: Harold Shukman (szerk.): Stalin’s
Generals, 57-62. o.; Isaac Bábel: igso Diary, 89. o.; Bábel: „Kombig 2”, idézi:
Collected Stories, 136-137. o., 357. o. Teke: Artyom Szergejev.
15. Árny Knight: Beria, Slalin’s First Lieutenant (a továbbiakban: Beria),
15-40. o.; RGASZPI 85.29.414. 3, 85.29. 370 és 85.27.71. 1-2, Berija
Ordzsonikidzének; MR, 341. o.; Szvetlána: Twenty Letten, 27. o.; valamint
Szvetlána: RR. „Képes megölni legjobb barátját is”: GARF 7523.85.236. 17-23,
Lavrenytij Canava vallomása, 1955. márc. 24. Kirov figyelmeztetése: Mgeladze,
178-179; Éteri Ordzsonikidze; Artyom Szergejev; Marta Peskova; S. Lakóba:
Ocserkipo politicseszkoj isztorii Abhazii, ioi-iio. o., 112-115. o. Udvarlás Nyina
Gegecskorinak: Sergo B, 4-5. o. Nemi erőszak a vonaton: Szvetlána: OOT 355.
o.
16. RGASZPI 558.11.778. 102, Sztálin Ordzsonikidzének; Medvedev, 242-
243.
17. Mikojan, 351-52. o.
18. RGASZPI 82.2.1420. 45, Sztálin Molotovnak, 1925. aug. 1.
ig. Mandula- és torokgyulladás: Valegyinszkij: „Voszpominanyija”, 121-126.
o., Sapiro fogorvosról: RGASZPI 558.11.786. 117, Sztálin Poszkrjobisevnek,
1930. szept. 8.
20. RGASZPI 558.11.778. 12, Sztálin Ordzsonikidzének, 1929. szept. 13.;
Jcnukidze is rendszeresen kapott jelentést fürdőkezeléseiről: „Az itteni vizek
csodálatosak, felbecsülhetetlenek”, ám maga a hely „nem jó”. RGASZPI
558.11.728. 22, SztálinJenukidzének, 1929. aug. 29.; RGASZPI 558.11.728. 30-
32, Sztálin Jenukidzének 1929. szept. 9.
21. RGASZPI 558.11.769. 159-161.
22. RGASZPI 558.11.778. 26, Sztálin Ordzsonikidzének, 1930. aug. 23.,
majd Ordzsonikidze és Kaganovics Sztálinnak, RGASZPI 558.11.778. 24-25.
23. RGASZPI 558.11.778. 24, Ordzsonikidze Sztálinnak, 1930. július 17.
24. RGASZPI 558.11.769. 109-116, Molotov Sztálinnak.
25. RGASZPI 558.11.1550. 53-58, 1931. szept.
26. RGASZPI 558.11.1550, 58-60, Sztálin Nágyának, 1931. szept. 14.
27. RGASZPI 74.2.38. 47, Sztálin Vorosilovnak, 1931. szept. 24.; RGASZPI
558.11.712. 108, Bugyonnij Sztálinnak, 1931. máj. 25.; RGASZPI 74.2.37. 54-
59, Vorosilov Sztálinnak,
1932. július 26.
28. RGASZPI 558.11.1550. 52-67, Sztálin levelei Nágyának és Nágya
levelei Sztálinnak 1931. szept. 9. és 29. között, valamint Szvetlána írása apjának.
 6. HULLÁKKAL TELI VAGONOK! SZERELEM, HALÁL ÉS
HISZTÉRIA

1. Éhínségről: Tucker: Power, igo-195. o.; Conquest: Harvest, 225-259. o.;

RGASZPI
74.1.429. 65-66, E. D. Vorosilova, 1954. június 21. Mikojan: mindig
szórakoztató és nyelvek: Artyom Szergejev. Hruscsov szerint „lovag”: Cecil
Parrott: The Serpent and the Nigh-tingak, 83. o. „Ravasz keleti róka”: William
Taubman: Khrushchev the Mán andhis Éra, 581.
o. Korai élete, a szeminárium, házassága: Mikojan. Családi élete: Sztyepan
Mikojan és Szergo Mikojan. A legvonzóbb: Szvedana: OOP, 346. o. Dalok,
beleértve az egyházi énekeket is: MR, 189. o. Sztálin legkedvesebb egyházi
éneke a „Mnogaja leta”, Galina, 95-97.
o.; RGASZPI 74.1.429. 65-66., E. D. Vorosilova kiadatlan naplója, 1954.
június 21.; Orlov, Pavel Allilujevet idézi, 322. o. Pajzán dalok: K. K.
Ordzsonikidze visszaemlékezései, idézi: Medvedev, 329. o. Hivatásos énekes:
Csarkviani. Sztálin Trumannak, idézi: Gro-myko: Memoirs, 113. o.
2. RGASZPI 558.11.712. 108, Bugyonnij Sztálinnak, 1931. május 25.;
Kaganovics Perepiszka, 168-169. o. és 179-180. o., Sztálin Kaganovicsnak,
1932. június 15. és 18.; Tucker: Power, 119. o., 190-196. o. Statisztikák: 180-
181. o. és 187. o.; Kopelev, 32-33. o., 41. o.; Service. Lenin, 401. o.; Molotov
Letters, 230. o. Pártkultúra: Fitzpatrick: Everyday Stalinism, 14-21. o.; Service,
Lenin, 142. o., 153-155. o., 377-378. o.; Tucker: Power, i-g. o., 120. o.; Zubok,
3-8.
o. Harcos papok: Sergo B, 291. o.; Service, Lenin, 458. o. „Vérontáson
alapuló társadalmi rendszer”: Yakovlev, 8, o. Fanatikus apa: Szergo Mikojan;
Sergo B, 133. o.; Kandid Csarkviani: „Sztálin mindig is fanatikus volt, mindent
feláldozott volna a szocializmus győzelméért, [...] még a családját is”, 61. o.
Vallás: Kaganovics, 106-107. °-> Lozovszkij: „Tizenhárom éves koromig
vallásos voltam”; valamint Kalinyin, idézi: Joshua Rubenstein és Vladimir
Naumov: Stalin’s Secret Pogrom, 58. o. Az „elvtárs” szent volta: Júlia Mine,
idézi: Oni, 16. o. Totális hit, Stefan Staszewski, 128-137. °- Belső szükség:
Jakub Berman, 207. o. Molotov lenézi a nácikat és a nyugati vezetőket: MR, 20.
o. és idézi: Zubok, 26. o. Kirov - nem elméleti munkák: MR, 221. o. Sztálin
Maóról: Zubok, 62. o. Sztálin és Krupszkaja; MR, 133. o., Sztálin és Jakovlev,
idézi: Bialer (szerk.) 99. o. Lenin és a terror: idézi: Service: Lenin, 421. o.
Sztálin dicsőítése mint kommunista harcos: Rudzutak, 1933. jan. 7-12., idézi:
Getty, 93. o. Sztálin barátságról vallott nézete: Sztálin Molotovnak, 1930. aug.
24. In: Molotov Letters, 206. o. Ütés: Molotov Letters, 210. o., Sztálin
Molotovnak, 1930. szept. 2. 210.
o.; Nadezhda Mandelstam: Hope Against Hope, 164-166. o. Molotov
marxizmusról is szóló szerelmes levele: RGASZPI 82.2.1592. 8-9, Molotov
Polinának, 1940. aug. ig.
3. Kira Allilujeva; Szvetlána: Twenty Letters, 37. o.; Artyom Szergejev.
4. RGASZPI 558.11.1549. 40, Nágya Keke Dzsugasvilinek, 1932. március
12.; Larina, 65. o., 142. o. Buharin befolyása és Jenukidze: MR, 173. o.
5. Nágya mint besúgó: RGASZPI 85.28.63. 13, Nágya Allilujeva
Ordzsonikidzének panaszkodott, hogy az Akadémián figyelmen kívül hagyják
Sztálinnak a szakemberek megfelelő képzésére vonatkozó kérését, 1931. április
2. Köszönettel tartozom Robert Service-nek az információért. Interjú Nyina
Bugyonnijjal. Kínvallató és Pauker „lobbanékony asszonya”: Orlov, 315. o.
Zsenya a betegségről és Sztálin a koffeinről: Szvanidze-napló, 1935. május g. és
1933. szept. 11., A csirke: Szvetlána: Twenty Letters, 114-116. 0., go-104. o.;
Irina Jenukidzével készült televíziós interjú, Stalin: Secret History, 3 r.; Éteri
Ordzsonikidze. Kiegyensúlyozatlan: MR, 173. o.
6. RGASZPI 558.11.754. 121, Sztálin Kosziornak, 1932. ápr. 26.
7. MR, 42-43. o.
8. RGASZPI 558.11. 90-132, Sztálin a Transzkavkaz Krajkommal ülésezik; a
titkárok időpontja Berijához: Medvedev, 242-243. Helyi vezetők próbálnak
emlékezni: Berija ármánykodása Redensszel: RGASZPI 558.11.801. 42,
Redensz Sztálinnak, 1930. nóv. 14.
g. RGASZPI 79.1.777. 1, Kaganovics Kujbisevnek, 1932. július 2. Ünnep:
1932. máj., 29. Találkozó Kaganoviccsal, Kujbisevvel, Ordzsonikidzével stb.:
LA. Tucker: Power, 109-195.
o.; Conquest: Harvest, 225-59. °-
10. Lakóba, 115. o.
n. RGASZPI 74.2.37. 54-59, Vorosilov Sztálinnak, 1932. július 26., továbbá
RGASZPI
54.1.100. 101-102, Sztálin Kaganovicsnak.
12. Sztálin Churchillnek: W. S. Churchill: The Second World War, 4, 447-
448. o.
13. OGPU-jelentések a szabadságon lévő Sztálinnak: RGASZPI 558.11.79.
101. és 129. Az augusztus 7-i törvényről: RGASZPI 558.11.78. 85, Kaganovics,
Molotov Sztálinnak,
1932. július 24. Ordzsonikidze is szabadságon: RGASZPI 558.11.78. 39.,
Sztálin Kaganovicsnak és Molotovnak, 1932. július 14. A Kornejev-ügy:
RGASZPI 558.11.79. 10, Kaganovics Sztálinnak, 1932. aug. 15.; RGASZPI
558.11.79, 8-9, Vorosilov Sztálinnak,
1932. aug. 15.; RGASZPI 558.H.79. 8, Sztálin Kaganovicsnak,
Vorosilovnak, 1932. aug.
15.; Khlevniuk: Circle, 102-103. o.; Chinsky, 88-94. o. Az ukrán helyzet,
Redenszt figyelmezteti: RGASZPI 81.3.99. 144-151, Sztálin Kaganovicsnak,
1932. aug. 11.; Kaganovics Perepiszka, 273. o., Buharin és Jenukidze: MR, 173.
o.
14. Rjutyin: Khlevniuk: Circle, 101-102. o.; Kirov, 154. o.; Tucker: Power,
210-211. o., augusztus
27.: LA.
15. RGASZPI 558.11.1551. LA.
16. Rjutyin platformjáról és Nágyáról: Radzinsky idézi Vlaszikot,
Antyipenko által, 286. o.; Khlevniuk: Circle, 101-102. o.; Kirov, 154. o.; Tucker:
Power, 210-211. o. „Annyi ellenségem volt”: Mgeladze, 117-118. o.
 7. SZTÁLIN, AZ ENTELLEKTÜEL

1. A KB listákat küldött Sztálinnak a lojalitás és politikai hasznosság szerint

bekategorizált írókról. Voltak öreg írók, például Gorkij és külön osztályt hoztak
létre a szelíd kívülállóknak, amelybe pédául Alekszej Tosztoj és Ehrenburg
tartozott. RGASZPI 558.11. 815, J. Jakovlev Sztálinnak, 1933. július 3.
2. A RAPP mint „irodalmi szárny”: Orlando Figes kifejezése, Natasha’s
Dance, 262-264. o., 471. o., továbbá KGB Lit. Archive.
3. RGASZPI 74.2.38. 8g, Sztálin Vorosilovnak. Mikojan meglátogatja
Gorkijt, Stepan M., 38. o.; Szvetlána: 00% 327. o.; Marta Peskova; KGB Lit.
Archive, 257. o. Sztálin Gorkijjal kapcsolatos cinizmusának egy másik példája:
amikor Gorkij megmutatta Sztálinnak egy új munkáját, amelyben a kegyetlen
magyar bolseviknak, Kun Bélának mondott köszönetét, Sztálin javasolta, hogy
Gorkij vegye ki Kun nevét a művéből, mivel „az gyengítené az emberségesség
hatását. Üdvözlet! Sztálin”. RGASZPI 558.11.720. 28, Sztálin Gorkijnak,
1934. már. 16.
4. KGB Lit. Archive, 261. o.; Pravda, 1930. nov. 15.
5. Jagoda: Jagoda, 15-18. o., 3,7 millió rubelt költött a dácsáira: 444. o.;
KGB Lit. Archive, 253-257. o., „Mindenki megy, hogy találkozzon valakivel”:
Mandelstam, 79-80. o., 113.
o. Bábel és Jagoda: A. N. Pirozhkova: At His Side, The Last Ten Years of
Lsaac Bábel, 63. o. Tyimosa és Jagoda: Vasziljeva: Deli Kremlya, 283-287. o.
6. KGB Lit. Archive, 257-259. o.; Radzinsky, 259-263. o.; Peter Pavlenko,
Jevgenyij Gab-rilovics és Korneli Zelinszkij beszámolói alapján; Figes: Natasha,
470-474. o.; Brooks:
Thank You C. Stalin, 108. o.; Jevgenyij Gromov: Sztálin: Viaszt i Iszkussztvo;
150-155. o. Gyöngynyelű zsebkés, acélosság, elsőként nevet: K. Zelinszkij író
beszámolója alapján; A. Kemp-Welch: Stalin and the Library Intelligentsia, 12-
31. o.
7. Svejk, a derék katona: Rjibin: Oktyabr 1941. Dosztojevszkij: Djilas, 110.
o., 157. o. Könyvtár: Szvetlána: OOY, 14. o., 327. o. Még mindig tanul:
Szvedana: Twenty Letters, 222. o. Csehovot olvas Allilujevéknek: Kira
Allilujeva. Zoscsenkót olvas a fiúknak: Artyom Szergejev. Szaltikov-Scsedrint
olvas Zsdanovnak: Jurij Zsdanov; Szvetlána OOY, 335-337. o. A tigrisbőrös
lovagol olvassa Vorosilovnak: Ketevan és Salva Nucsibidze: Nakaduli, 96-105.
o. A grúz irodalom alapos ismerete: Csarkviani, 68-73. Az ókor ismerete: MR,
177. o. Fenimore Cooper: Az utobó mohikín: Oleg Trojanovszkij. Sztálin
könyvtára: RGASZPI 558.3. 186, Antatole Francé: Sub Rosa. „Ha-ha-ha!”
például, Gamszahurdi-ja: RGASZPI 558.3.50, Gulia Dzsugasvili, idézi: Enzo
Biagi: Szvetlána: The Inside Story, 53-54. o. és Szvetlána: OOY, 336. o. Sztálin
Gogolt, Csehovot, Hugót, Thackeray-t, Balzacot olvasott. Sztálin a könyvek
olvasása közben megjegyzésekkel látta el azokat. Amikor Francé úgy
fogalmazott, hogy szerelemről és halálról akart írni, Sztálin így viccelt: „Kár,
hogy nem sikerült.” Amikor Francé arról beszélt, hogy a zsidók istene milyen
kegyetlen és kicsinyes, Sztálin megjegyezte, hogy „Anatole egészen komoly
antiszemita. Okoskodó volt”. Francé szerint az emberek saját álmaikat követik,
amit Sztálin így kommentált: „Felfedted az igazságot - majd hozzátette: -, akik
bíznak Istenben, valójában nem is értik a lényegét.” Istenen eltöprengett: „Nem
ismertem, nem láttam Istent, Isten nem létezett számomra. És hova mehetek?
(Üdvözöllek, Isten!) Ha-ha!” Francé szerint Napóleon a napot választotta
istenéül. ,Jó!”, írta erre Sztálin. F. Leo-nidze Georgij Saakadzéról szóló művén
az oldalt „Mit akar ez jelenteni?” és „Ostobaság!” szavakkal írta tele. RGASZPI
558.3. 186. Bulgakovról: RGASZPI 558.11.711. 63 és 74-75., Sztálin V Bil-
Belotszarkovszkijnak, 1928. december és nincs dátum; J. A. E. Curtis:
Manuscripts Don’t Bum: Mikhail Bulgakov: A Life in Letters and Diaries, 69-71.
o., 111-113. o. Bulgakov és Sztálin telefonbeszélgetése: KGB Lit. Archive, 91. o.;
RGASZPI 558.rí.773.44, Sztálin Ny. J. Marrnak, 1932. jan. 20. Sztálin szerette
Zolát, „derítsd ki, mit olvastak” és ötszáz oldal egy nap alatt: Sergo B, 142. o.
Pilnyakról: lásd KGB Lit. Archive, 139-157. o.
8. Easter, 127. o., 177. o.; „Molot”, 1932. nov. 8.; és Pravda, 1932. nov. 19.,
Holttestek: Kopelev,
33. o.; RGASZPI 558.11.1549. 40, 1932. már. 12.; Hruscsov: Glasznoszty,
14-15. o. Sztálin találkozóiról, 1932. november. 8.: LA. Jagodáról és A. Eismont,
valamint A. P. Szmimov tevékenységéről: Radzinsky, 268. o.; Szvetlána: Twenty
Letters, 114-116. o. Koffein: Szvanidze naplója, 1933. szept. 11. A novemberi
vacsora előtti letartóztatások: Tucker: Power, 189. o., 210-211.0.; Artyom
Szergejev; Kira Allilujeva; Natalja Andrejeva. „Olyan nagy a nyomás, olyan sok
az ellenség”; Mgeladze, 117-118. o.
9. A pisztoly: Nagyezsda kérése Paveltől: interjú Kira Allilujevával, 2001.
július 10. Valóban Artyom Szergejev adta a pisztolyt: interjú 2001. máj-jún.
Alakás: Szvetlána: Twenty Letters, 116-117. o.; továbbá Artyom Szergejev. A
halál időpontja: dr. Kusner titkos jelentése, GARF 75230.1493. 2-7.
 8. A TEMETÉS

1. A Jenukidze szerepét felfedő dokumentumok: GARF 75230-1493-2. 1-6,

többek között Kusner professzor jelentése, a 7-es dokumentum. A személyzet
szóbeszéde és a hivatalos verzió: GARF 3316.2.2016. 1-8. A. G. Korcsagina
bocsánatért Kali-nyinhez fordul. 1935-ben letartóztatták terroristacsoportban
való részvétel vádjával. „Nágya, Nágya”: Mgeladze, 117-118. o., „Teljesen
összezavarta az életemet”: -Ná-gya Vlaszik.
[300] a 2 IO-n
2. GARf'7523c‘' 49 ' - Sztálin kérdései: Szvetlána: Twenty Letters,
120. o.
3. Kaganovics, 73. o.
4. Natalja A. Andrejeva. GARF 75230-1493-2. 10-11. Szvetlána: Twenty
Letters, 119. o.
5. A temetés: Artyom Szergejev, Kira Allilujeva, Natalja Andrejeva,
Vlagyimir Allilujev. A következő fényképeket vettem alapul: RGASZPI
667.1.42. 23-24.; MR, 173-175., Lárma, 141-142.; Szvetlána: Twenty Letters,
119-120. o.; Kaganovics, 73. o. A beszéd: GARF 7523C.149.2.8. 10., „Nágya,
Nágya": Mgeladze, 117-118. o.
6. Sztálin megváltozott: Kaganovics, 154. o.; RGASZPI 74.1.429. 65-66, E.
D. Vorosilo-va naplója, 1954. jún. 21. A falra köpés: Zsenya Allilujeva
beszámolója Kira Allilu-jevának.
7. RGASZPI 74.2.38. 80, Sztálin Vorosilovnak, 1932. dec. 17. Megnyugvás:
Szvetlána: Twenty Letters, 120. o. és Roszljakov, idézi: Kirov, I58. o.; RGASZPI
558.11.787. 10, Posz-tisev Sztálinnak és válasz, 1932. dec. 28.; Szvanidze
naplója, 1934 dec. 28., 1935 dec.
21. és máj. g.; interjú Nyina. Bugyonnijjal, 2001. dec. 5. Az öngyilkosság
megváltoztatta a történelmet: Leonyid Rcdensz. Levelek Sztálinnak Nágyáról,
RGASZPI 558.11.1551.
38-42, Allilujeva kollégái Sztálinnak, 1932. nov. 17.; RGASZPI
558.11.1551. 31-35, Vano Birhimova által lefordított vers elküldése Sztálinnak;
RGASZPI 558.11.1551. 44-45, V M. Kazanovszkij Poszkrjobisevnek és Sztálin
Poszkrjobisevnek, 1948. már. 27.; Szvedana: Twenty Letters, 120. o. Sztálin nem
tud Nágya nélkül élni: Szvanidze naplója, 1934. dec. 8. Látogatások Sztálin
irodájában: 1932. november: IA.
8. Kirov, 1-76. o.: a Kirovról készült leírás Amy Knight kiváló beszámolóján,
a Who Kxlkd Kirov?-on, a szerző RGASZPI-ban végzett kutatásain, továbbá az
életben maradtakkal készített interjúkon alapul. RGASZPI 558-ii .746. 53, Kirov
Sztálinnak, Kiszlovodszk, 1925. július 5. Sztálin mindig Kirovót akarja:
Szvanidze naplója, 1934. dec. 13.
9. Artyom Szergejev - emlékek Sztálinról és Kirovról.
10. Kirov, 130-131. o.
11. RGASZPI 558.11.746. 82, Sztálin Kirovnak, 1928. június 6.
12. Kirov, 139. o.
13. RGASZPI 558.11.746. 131, Sztálin Kirovnak, 1932. július 21.
14. Kirov: Sztálinnál alszik - Artyom Szergejev. Szvetlána Kirovnak ad elő:
Szvanidze naplója, 1934. nov. 14. Feszültségek Szergo Ordzsonikidzével: lásd
Kaganovics Perepiszka, 276-277. o., 1932 és Molotov Letters, 1933, 234. o.
15. Díványok mozgatása és I. Miklós: Csarkviani, 35. o. Utazgatás délen:
Sztálin G. Dmit-rovnak, 1934. okt. 25., idézi: Alexander Dalin és F. I. Firson
(szerk.): Dmitrov and Stalin, 1934-1943 (a továbbiakban: Dmitrov/Stalin), 22. o.
9. A TELJHATALMÚ ÖZVEGY ÉS SZERETŐ CSALADJA! SZERGO,
A BOLSEVIK HERCEG

3. Mikojan, 357.0. Szvanidze: lásd Maria naplója a családról, 1937. már. 5.

Maria verse Sztálinnak, RGASZPI 44.1.1. 361-366., .Jobban nézek ki, mint a
bolsevik asszonyok hetven százaléka. [...] Ha valaki találkozik velem, sosem
felejt el”: RGASZPI 44.1.1. 340-344, Maria Szvanidze Aljosa Szvanidzének;
RGASZPI 44.1.1. 403, Aljosa Mariának Mikojanról, Szergóról és Jenukidzéről,
1930. nov. 9.; RGASZPI 44.1.1. 417, Nágya Allilujeva Maria Szvanidzének a
„babákról”, 1926. jan. 11.; Svanidzéék: Szvetlána: Twenty Letters, 81-87. o.
4. RGASZPI 558.3.4, Sztálin Jakovnak. Hasonlít apjára: Vlaszik, 27. o.
5. Szvetlána: RR.; Svanidze naplója, 1935. ápr. 15. A családi körről és a
Nágya halála utáni életről szóló beszámoló a következő forrásokon alapul: a
szerző interjúja Artyom Szergejewel, Kira Allilujevával, Vlagyimir Allilujevvel
(Redensz), Leonyid Redensszel, Sztyepan Mikojannal; Szvetlána: RR.;
Szvetlána: Twenty Letters, 130. o.; Szvanidze naplója, 1933. szept, 1934 okt. 4.
Sztálin a pletykás Anna iránti bizalmatlansága: lásd RGASZPI 74.2.38. 89,
dátum nélkül, Sztálin Vorosilovnak; emellett lásd Sztálin leveleit Jefimov
parancsnoknak Vaszilijről. Szvanidzéről és Sztálinról: Mikoyan, 357-358- °-
6. Vlaszik, 25-27. o.; Interjú Nagyezsda Vlaszikkal; V Sztálin, J. Sztálin, S.
Jefimov parancsnok és K. Pauker levelei 1933-38 között, idézi: A. Szukomlinov:
Vaszilij: Szün Vozsgyja (a továbbiakban: Vaszilij), 28-30. o., 51. o. Vaszilij
szexuális témájú történetei Szvetlánának: Szvetlána RR. A pisztoly: Artyom
Szergejev.
7. Mgeladze, 117. o.
8. Tucker: Power, 200-203. o.; Kirov, 148-140. o.; Anne Applebaum:
GULAG, 78-83. o.
9. RGASZPI 85.1.144.
10. Kirov, 167-168. o.
11. Kujbisev szoknyavadászata és italozása: Oleg Trojanovszkij. Lásd
Sztálin Molotovnak: Molotov Letters, 233. o., Sztálin Molotovnak, 1933. szept.
1. és szept. 12.
12. RGASZPI 74.2.38. 89, Sztálin Vorosilovnak, dátum nélkül.
13. Nadezhda Vlasik: Beria, 47-53. o.; S. Lakóba: Ocserkipo
politkseszkojisztoriiAbhazii, 117-118.
o.; Sztálin albuma, RGASZPI 558.11. 1668. Utazgatás: Sztálin Dmitrovnak,
1934. oki.
25., idézi: Dmitrov/Stalin 22. o., Kaganovics Perepiszka, 308-320. o.
 14. RGASZPI 558.11.765. 72. Mikojan Sztálinnak, 1931. szept. 12.;
Khlevniuk: Cink, 83-97. °-
15. Khlevniuk, Circle, 94-97. o.; Molotov Letters, 233. o., 234. o.;
Kaganovics Perepiszka, 315-323. o.
16. Molotov Letters, 233. o., Sztálin Molotovnak, 1933. szept. 1. és 12.,
továbbá lásd RGASZPI 79.1.798, Molotov Kujbisevnek, 1933. szept. 12.
17. Sztálin és Szergo: „Gratuláljak vagy sem?”, RGASZPI 558.11.778.48,
Sztálin Szergónak,
1931. jan. 15.; „Készen állsz?”, RGASZPI 558.11.778. 45, Szergo
Sztálinnak. „Vess véget”: RGASZPI 558.n.778. 40, Szergo Sztálinnak, 1930.
szept. 26.; RGASZPI 81.3.99. 27/8, Sztálin Szergónak, 1931. szept. 9., A
levéltárak bővelkednek a Szergo vérmérsékletéről szóló írásokban és az ellene
emelt panaszokban, RGASZPI 558.11.737. 65. A. Ikramov (Üzbegisztán)
Sztálinnak, 1935. június 12.: „Ordzsonikidze elvtárs miatt egyetlen problémát
sem lehetett megoldani. [...] Lehordott, és mindennel megvádolt. Néhányat meg
sem merek ismételni. [...] Szerintem az ilyen viselkedés nem helyénvaló, ezért
kérem, fogadjon.” Sztálin Szergó mellé áll: „odacsapott nekik”: RGASZPI
74.2.38. 25, Sztálin Vorosilovnak, 1928. február 10.; Khlevniuk: Ordzhonikidze,
7-16. o., 21-24. o., 158. o., E. M. Bogdateva az erejéről. A harcról: MR, 113. o.
Őrjöngései: S. R. Gershberg, idézi: Khlevniuk, 149. o.; Éteri Ordzsonikidze.
Megöli azokat, akiket gyűlöl: Mikojan, 332. o., Orlov, 185. o. Lovagias: KR,
107. o., Easter, 59-62. o.; Kaganovics: Szergo „megcsókollak”, 63. o., 162. o.,
Tökéletes bolsevik: Szvanidze naplója, 5, 1937. Sztálin Berijáról és Szergóról
(önhittség): Kaganovics Perepiszka, 92. o., 276. o. Nyaralás Kiszlovodszkban:
Kaganovics Perepiszka, 326. o. és levelek Sztálinnak és Sztálintól, 340. o., 342.
o. Sztálin Szergo nemességéről: Csarkviani, 23. o. „Herceg”: Sergo B, 15. o.
 10. ELRONTOTT GYŐZELEM! KIROV, AZ ÖSSZEESKÜVÉS ÉS A
XVII. KONGRESSZUS

1. Beria, 4.7-53. o.; Lakóba, 117-118. o.; Sztálin albuma, RGASZPI

558.11.1668. Utazgatás: Sztálin Dmitrovnak, 1934. okt. 25., idézi:
Dmilrov/Stalin, 22. o.; Fasil Iskander: Sandro of Chegem; a szerző látogatása
Muszeribe, 2002.
2. Gagrai ház: RGASZPI 558.11.728. 40-42, SztálinJenukidzének, 1933.
szept. 13., a szerző látogatása Holodnaja Recsjkába, Gagra, 2002. Sztálin
Gagrában: Kaganovics Perepiszka, 378. o., Lásd még Averell Harriman és más
látogatók.
3. RGASZPI 558.11.728.40-42, Sztálin Jenukidzének, 1933. szept. 13.
4. A kongresszus leírása a következőkön alapul: Amy Knight: Kirov, 127. o.,
171-177. o.; KR
1. o., 77. o.; Kaganovics, 70-71. o.; Sergo B, 17. o. Berija javaslatáról a KB-
nak: Kirov figyelmezteti Sztálint: Mgeladze, 178. o. Hlevnyuk lekicsinyli a KB-
szavazás jelentőségét: Tucker: Power, 260-263. 09 Khlevniuk: Circk, 117-123.
o.; M. Roszljakov: Ubitisztvo Kiróva,
28-33. 0.,. Radzinsky, 297-300. o.
5. RGASZPI 558.11. 746, Kirov Sztálinnak, 1933. július 15.
6. Roszljakov, idézi: Kirov, 160. o.
7. „Kincsem”: RGASZPI 558.11.746. 85., Sztálin Kirovnak, 1929. március
6., Hívások Ki-rovnak: Szvanidze naplója, 1934. okt. 4.; Kirov, 158-159. o., 186.
o. Viccek a „proletárok vezetőjéről” - Artyom Szergejev. Kirov - a figyelem
középpontja, Sergo B, 15. o.
 11. A KEDVENC MEGGYILKOLÁSA

1. Mikojan, 534. o.; Anna Ahmatova, idézi: Figes: Natasha, 482-485. o.;
Tucker: Power, 260-263. o., 273. o.; KGB Lit. Archive, 175-176. o.; Mandelstam,
82. o., 158. o., 112-113. o., 117. o., 145-147. o., 223-224. o.; Radzinsky, 300-
301. o.; RGASZPI 558.11.806. 117, Sztálin Stavszkijnak Szobolev íróról és az
alkotói szeszély, 1935. dec. 10.
2. RGASZPI 558.1.5374, Sztálin K. Sztanyiszlavszkijnak, 1931. nov. 9.
3. RGASZPI 558.11.702. 6-12, 41a és 69. Kiűzetés a Kremlből, 1932. szept.
4.; RGASZPI
558.11.702. 35, Molotov Bednijnek, 1930. dec. 12. „Rézüst”: KR 1, 79-80. o.
4. RGASZPI 558.11.754. 1-2t, V Kirson Sztálinnak és Sztálin Mehlisznek,
1932. okt. 20., Kirson Sztálinnak és Sztálin Kirsonnak, 1932. okt. 9. és 15.
Megbízható írók listája Sztálinnak: RGASZPI 558.11. 815, J. Jakovlev
Sztálinnak, 1933. július 3. Pilnyak: RGASZPI 558.11.786.50. 1, Sztálin
Pilnyaknak, 1931. jan. 7.
5. RGASZPI 558.11.754. 26, Kirson Sztálinnak és Kaganovics és Sztálin
Kirsonnak, 1933. aug.
13., Kirson és Bulgakov, idézi: Curtis, 69-71. o.: Kirson és Leopold Averbah,
a RAPP egykori vezetője, aki szoros kapcsolatban állt Jagodával, megtámadta
Bulgakov Menekülés című művét, és betiltotta 1929 elején. A dolgozni képtelen
Bulgakov ekkor fordult Sztálinhoz.
6. RGASZPI 558.11.786. 9-13, Panferov Sztálinnak, 1934. február 25.
7. „Bizony! Bizony!”: RGASZPI 74.2.37, Sztálin Vorosilovnak, 1931.
március 15. „Düh”: Upton Sinclair Sztálinnak és Sztálin Sinclairnek,
megjegyzések Eizensteinről is: RGASZ-PI 558.11.804. 12, 1931. okt. 26.
8. RGASZPI 558.1.5374, Sztálin K. Sztanyiszlavszkijnak, 1931. nov. g.
9. RGASZPI 558.11.702. 6-12, 41a, 69. Kiűzetés a Kremlből, 1932. szept.
4.; RGASZPI
558.11.702. 35, Molotov Bednijnek, 1930. dec. 12.; KR 1, 79-80. o.;
Kaganovks Perepiszka,
149. és 164. o.
10. RGASZPI 558.11.710. 24, Buharin Sztálinnak és Sztálin Kaganovicsnak
Ehrenburgról,
1935. aug. 9. Tolsztoj: Tucker: Power, 282-320. o., 114-118. o. Lásd a kiváló
fejezetet: Ni-kolai Tolstoy: The Tolstoys. Kaganovks, 105-107. o.; Mandelstam,
164. o. Sztálin a színházban: lásd Curtis, 250-251. o.
11. RGASZPI 558.11.775. 99, Mejerhold Sztálinnak Paszternákról, lásd
Mandelstam, 148. o.; RGASZPI 558.11.725. 130, Gidos Sztálinnak, 1932. szept.
2. Bednij és Bábel: Kaganovics Pmpiszka, 122. o. és 149. o.
12. Kirov, 179-181. o.: Roszljakov, Kirov Maria Lvovnának.
13. A beszámoló alapja: Jurij Zsdanov; Mikojan, 562. o.; MR, 221-222. o.;
Artyom Szergejev; Zubok, 112-117. o.
14. Zsdanov: Jurij Zsdanov; Marta Peskova; RGASZPI 77: Zsdanov papírjai.
Viszonya Sztálinhoz, lásd: RGASZPI 558.11.730. 2-9, Zsdanov Sztálinnak,
dátum nélkül, 1934; RGASZPI 558.11.83. 143, Kaganovics és Zsdanov
Sztálinnak, 1934. aug. 23.; RGASZPI 558.11.86. 2-16, Zsdanov Sztálinnak,
1934. szept. 3.: RGASZPI 558.11.730. 18, Zsdanov Sztálinnak, 1934. szept. 6.
„Olvastad már ezt az új könyvet?’’ - Sztálin Zsdanovnak, Zsdanov titkára, A.
Beljakov szerint; idézi: Rjibin: Oktyabr 1941,51.0. Gyenge volt, mezőgazdász
akart lenni, Sztálinnal együtt válogatta a könyveket, kimért, a virágok szeretete:
Szvedana: 00T, 360-362. o.; Zubok, 112-117. o.
15. RGASZPI 558.76.113, Sztálin Berijának, 1931. szept. 19.; Chinsky, 47.
o.
16. Sztálin által a legtöbb jegyzettel ellátott történelemkönyvek, többek
között: RGASZPI 558.3.25. 2., D’Abernon: A világ nagykövete: RGASZPI
558.3.25. 32.; Vipper: Az ókori Görögország története: RGASZPI 558.3.36.;
Von Moltke: Az i8yo-es német-francia háború története: RGASZPI 558.3.224;
Rettegett Iván: „Tanító” RGASZPI 558.3.350.
17. „Mamré tölgyese”, „szívélyes melegség”: Jurij Zsdanov. Solohov:
Gromov: Viaszt i Isz-kussztvo, 144. o. Viccek, Zsdanov megdöbbenése: Artyom
Szergejev. „Lelépek”: Kirov Csudovnak, idézi: Kirov, 181. o. E. G. Jevdokimov
váltja Filipp Medvegyet mint leningrádi NKVD-főnök: Kirov, 161. o.: D. B.
Szorokin, Medved sógora, Jevdokimov: lásd Robert Conquest: Inside Stalin’s
Secret Police, JVKVD Politics igg6-iggg, 25. o.
18. RGASZPI 558.11.730. 2-9, Zsdanov Sztálinnak, nincs dátum, 1934;
RGASZPI 558.11.83. 143, Kaganovics és Zsdanov Sztálinnak, 1934. aug. 23.;
RGASZPI 558.n.86. 2-16, Zsdanov Sztálinnak, 1934. szept. 3.; RGASZPI
558.11.730. 18, Zsdanov Sztálinnak, 1934. szept. 6.; Zsdanov Sztálinnak: „A
kongresszus előtt Gorkij ismét kritizálni próbálta a listákat, annak ellenére, hogy
már megállapodtunk róla. [...] Panaszkodott, hogy Kamenyev nem került be a
titkárságba. Nem akart bekerülni a kongresszusba, és nem akart elnökölni a
plénumon. Kár, [...] nagyon fáradt.” RGASZPI 558.11.730. 1, Sztálin
Kaganovicsnak, Zsdanovnak, Szteckijnek és Mehlisznek, 1934. aug. 24.
Kaganovics jelentést tett Gorkij követeléseiről és arról, hogy a saját magából,
Molotovból, Vorosilovból és Zsdanovból álló vezetőség miként birkózott meg a
dologgal. RGASZPI 558.11.742. 2t, Kaganovics Sztálinnak, 1934. aug. 12., és
RGASZPI 558.11.742. 28, Kaganovics Sztálinnak, 1934. aug. 12.
19. RGASZPI 558.11.730. 10, Zsdanov Sztálinnak, 1934. szept.; PB ülések:
Khlevniuk: Circle, 122. o.
20. RGASZPI 558.11.730. 37-40, Zsdanov Sztálinnak, 1935. szept. 1.
21. RGASZPI 558.11.730. 21, Sztálin Zsdanovnak és Kujbisevnek, 1934.
szept. 11.
22. RGASZPI 558.11.730. 22, Sztálin Zsdanovnak, Jagoda és Akulov, 1934.
okt. g.
23. A vezetők úti céljai Kaganovics szept. i-jén Sztálinnak írt levelében
találhatóak meg: RGASZPI 558.11.50. 64, Kaganovics Perepiszka, 470. o.,
Kaganovics Kijevből ír. Kirov Kazahsztánba, Mikojan Kurszkba, Csubar a
Közép-Volgához, Kaganovics Ukrajnába, Zsdanov Sztálingrádba, Vorosilov
Belorussziába, Molotov Szibériába ment. M. D. Bori-szov volt a testőr,
RGASZPI 79.1.170.x, 2, 3, Kirov Kujbisevnek, 1934. szept. 18. és szept.
23.; KR 1, 61. o.; Kirov, 185. o.; RGASZPI 558.11.730. 23-36, Zsdanov
Sztálinnak, 1934. okt. 8.: Zsdanov jelentette Sztálinnak, hogy a kenyérgyűjtés
terén problémák adódtak a sztálingrádi régióban: „Néhány itteni munkást perbe
kell fogni” - írta okt. 8-án. Az ottani pártvezetők „gyengék”. Kirov Moszkvába:
Kirov, 183-184. o. Hívás és megérkezés, Sztálin rosszkedvű: Szvanidze naplója,
1934. nov. 14. és 26.
24. S. Frederick Starr: Red and Hol, The Fale of Jazz in the Soviet Union
igiy-8o, 126. o.; Fitzpat-rick: Everyday Stalinism, 94-95. o.
25. Kirov, 187. o.
26. Khlevniuk: Ordzhonikidze, 65-66. o. Méreg: Sudoplatov, 270-271. o.
27. RGASZPI 558.11.27. 24, Sztálin jegyzetei, 1929. máj. 7.
28. Rjibin: Rjadom, 14-16. o.
29. A beszámoló alapjául szolgált: Amy Knight: Who Killed Kirov?, 88-99.
°-> Tucker: Power, 288-296. o.; Conquest: Great Terror, 43-61. o.; valamint:
Kaganovics; MR; Szvanidze naplója; Mikojan emlékirata: Tak bük.
 12. „ELÁRVULTAM” - A TEMETÉSEK CEREMÓNIAMESTERE

1. Kaganovics, 71-72. o.; Mikojan, 316-318. o., 1998: 2.; Kirov, 199-201. o.;
Tucker: Power, 292. o.
2. Éteri Ordzsonikidze: Khlevniuk: Ordzhonikidze, 67. o.; Ginsburg, idézi:
Kirov, 197. o.; Kaganovics, 71-72. o.; Mikojan, 316-318. o.; Kirov, 199-201. o.
3. Tucker: Power, 294. o., 646. o. Kirov megcsókolása: Rjibin: Rjadom, 88.
o., „Vigyétek el!: Radinsky, 312. o., lásd még Orlov: Kirov, 200-208. o.,
beleértve Nyikolajev.
4. Tucker: Power, 294-296. o. Vlaszik látta, hogy Pauker „megremegett”,
amikor meghallotta a Boriszovról szóló új híreket, idézi: Kirov, 2oy-209. o.
5. Vojkov merényletéről és Sztálin reakciójáról, lásd Chinsky, 83. o.,
Instanxija, köszönet Derek Beales professzornak. Szóbeli parancsok: lásd
Mihoelsz meggyilkolása.
6. Sztálin szerette Kirovót: Rjibin: Rjadom, 87. o.; Kaganovics, 72. o. Tanács
Berijával kapcsolatosan: Sztálin; idézte Kirov tanácsát Berija ellen, a háború
után Mgeladzénak, 178. o.; Larina, 291. o.
7. RGASZPI 558.11.773. 81, Sztálin a Kolhoz főnökének, D.
Emalinanovának M. A. Merz-likowal ügyével kapcsolatban, 1930. febr. 27.,
Peter Kapanadze, pap és kétezer rubelnyi ajándék: Csarkviani, 45. o„ levél,
1933. dec. 7. Ajándék az ukrán fiúnak: RGASZPI 558.11.712, Iván Bobosko
Sztálinnak: „Kaptam öntől tíz rubelt, köszönöm.”
8. Kirov agya, Zsdanov, Agranov, Jezsov és a temetés: Kirov, 214-215. o.;
Tucker: Power, 294-295. o., 298. o.; KR 1, 98-100. o.
9. Szvanidze naplója, 1934. dec. 5-13.; Mikojan, 316-318. o.; Kirov, 5-8. o.;
Tucker: Power, 301-302. o.
10. Szvanidze naplója, 1934. dec. 5-13.; Kaganovics, 71-72. o.; Mikojan,
315-317. o.; Tucker:
Power, 298. o.; Kirov, 5-7. o., beleértve a Szergo-idézetet.
n. Tucker: Power, 297-299. o.; Szvanidze naplója; IA, 1934. dec. 5-13.
12. RGASP1 558.11.800. 113, Rudzutak Sztálinnak és Sztálin válasza,
1934. dec. 5.; Larina,
U3- °-
13. Jurij Zsdanov: „minden megváltozott”. Továbbá Artyom Szergejev:
„Többé már semmi sem volt olyan, mint régen”, Popovics, idézi: Dedijer: Tito
Speaks, 278. o. Szimonov interjúja Iszakowal, fnamja, vol. 5.(1988), 69. o.
14. Az 1934. dec. 2 i-ről szóló beszámoló két vendég visszaemlékezésén
alapul: Maria Szvanidze naplója, 1934. dec. 23.; valamint interjú Artyom
Szergejewel. Maria verse és a fényképek az archívumokban szintén
rendelkezésre állnak. Köszönetét mondok Sztyepan Mikojannak, Natalja
Andrejevának és Kira Allilujevának, akiknek a szülei egyaránt jelen voltak, hogy
azonosították a képen látható személyeket. Vers: RGASP1 *44.1.1. 361-366.
Fénykép: RGASP1 558.11.1653. 22.
 13. EGY TITKOS BARÁTSÁG! A NOVGORODI ROZSA

1. Szvanidze naplója: 1934. július, október és dec. 23. Történetek Sztálinról

és Zsenyáról: Kira Allilujeva. Továbbá: Artyom Szergejev és Leonyid Redensz;
Szvedana: RR; Ri-chardson: Long Shadow, 99. o.
2. Khlevniuk: Circk, 149-150. o.
3. Kirov, 222. o.
4. Film: Jay Leyda, Kína: History of Russian and Soviet Film, 3ig. o.; Peter
Kenez, Cinema and Soviet Sociery, 95. o., m. o., 131. o., 159. o.; Berija, idézi:
Sergo B, 17. o.; Lenin, idézi: Figes, Natasha, 451. o.; Szovjet Hollywood, 477.
o.; Medvedev, 309. o.; Szvedana: OOY, 331. o.; Fitzpatrick: Everyday Stalinism,
93-94. o.
5. RGASZPI 558.11.27. 88, Sztálin mint dalszerző, 1935. július 8.
Alekszandrov-történet: Gromyko: Memoirs, 328-329. o.; Lyda, 319. o.; Kenez,
95. o., 111. o., 131. o., 158-161.
o.; Taylor and Christie: The Film Factory, 384. o., idézi: Figes: Natasha, 477.
o.; lásd még: Gromov: Viaszt i Iszkussztvo, G. V Alekszandrov: Epoka i kinő és
G. Mariamov: Kremkvszkij cenzor: Sztálin szmotrit kinő, a későbbi fejezetben:
Sztálin és filmek a II. világháború után.
6. RGASZPI 558.11.727. 33, A. Dovzsenko beszélgetése Sztálinnal,
Posztisewel, Kosziorral, Kalinyin jelenlétében, 1935. máj. 27.; továbbá: Kenez,
133. o.
7. Eizenstein: Figes, Natasha, 454-459. o., 477-481. o. Kirov: Leyda, 290. o.
Kaganovics és Eizenstein: Kenez, 138. o. Sztálin Eizensteinről: RGASP1
558.11.804. 12, Sztálin Upton Sinclairnek, 1931. okt., Sztálin Kaganovicsnak,
1931. okt. 12., idézi: Kaganovks Perepiszka, 101. o. „Nagyon tehetséges”:
Mgeladze, 212. o. 8. Tucker, Power, 330-331. o.; Brooks: Thank You C. Stalin,
64-66. o. Sztálinizmus és Kaganovics: KR 1, 75. o.; Mikojan, 31. o. A vezetők
személyi kultusza: Fitzpatrick: Everyday Stalinism, 72-74. o.
9. RGASZPI 45.1.803. 1, Sztálin F. Szamojlovának, 1938. dec. 6.
10. RGASZPI 558.11.730. 189, Sztálin Zsdanovnak és Poszpelovnak, 1940.
szept. 24., K. Gamsakhurdia: The Leader’s Childhoodra. írta: „Megkérem, hogy
az orosz változat kiadását tiltsa meg”: RGASP1 558.11.787. 2, Sztálin
Zsdanovnak és Poszpelovnak, 1940. szept.
24.; RGASP1 558.11.730. 188, Sztálin Zsdanovnak, 1940. szept. 14. Amikor
a régi bolsevikok visszaemlékezéseket akartak publikálni a korai éveikről,
Sztálin utasította: „Ne publikáljátok!”: RGASZPI 558.11.1496. 17, Sztálin
Mehlisznek, 1937. július 21.; RGASP1 558.11.773. 84, Sztálin Mehlisznek,
1930.
11. RGASZPI 558.11.717 Sztálin P. M. Vszilijevnek, 1930. dec. 3. vagy
1932.
12. RGASZPI 558.11.786. 106, Sztálin Poszkrjobisevnek, 1929. július.
13. RGASZPI 558.11.711. 182, Sztálin Blohinnak, 1925. július 29.
 14. A TÖRPE FELEMELKEDÉSE ÉS CASANOVA BUKÁSA

1. Sudoplatov, 270-271. o.; Tucker: Power, 301-302.

2. Kaganovics átvette a vasutak feletti irányítást: Rees, 132. o.: Khlevniuk:
Circk, 172-177. o.
3. Hruscsovról: Oni, 171. o.; KR 1,57. o.; KR 2,151. o.; Kaganovks, 99-100.
o. Korai idők: Jurij Sapoval: az ukrán évek 1894-1949, idézi: Taubman, 1-17. o.
Állatok: William Taubman: Khrushchev, Mán and Éra, 75. o.
4. Jezsov felemelkedése: M. Jansen és N. Petrov: Stalin’s Loyal Executioner,
People’s Commissar Nikolai Ezhov 1893-1940, 25-26. o. RGASZPI 17.3.961.
61. Jezsovot kijelölték, hogy ellenőrizze az NKVD embereit és a Komszomolt.
1934 decembere óta volt NKVD-felügyelő Sztálin kérésére, és nemsokára
Kaganovics helyébe lépett mint a párt Ellenőrző Bizottságának elnöke.
5. „Emberséges, szelíd”Jezsov -Jurij Dombrovszkij, idézi: Jansen-Petrov, 19-
20 o.; A. Pol-janszki: jezsov: Isztorija zseleznogo sztalinszkogo narkoma, 1-40.
o.; Mandelstam, 324-325. o.
„Kis, vékony [...] ember” - Lev Razgon: Plen v szvoem otecsesztve, 50-51. o.
Nőkjezsovról: gyönyörű zöldeskék szemek - Vera Trail, kiadatlan emlékiratok,
50-51. o.; Nyikolaj Jezsov, Moszkva, 1937. Kékesszürke szemek, Buharin
véleménye és tanár Közép-Ázsiában: La-rina, 250. o., 268. o. Sztálin szuhumi
dácsájáról: a szerző látogatása 2002-ben. „Szürkészöld szemek, akárcsak egy
kobráé”: D. Sepilov, „Voszpominanyija”, Voproszi Isztorii, 4. szám, 1998, 3-25.
o. Termet: Jansen-Petrov, 1-11. o., 14. o.
6. Jansen-Petrov, 1-11. o., 14. o., 22. o.; Getty, 156-157. o.; Khlevniuk:
Circle, 175-177. o.; Po-lianski, 40-84. o. Visszaemlékezés: Sztálin
Nuc.ibidzének, Nakaduli, 2, 1993., 96-100. o.
7. Hajómodellek: Jansen-Petrov, 199. o. „Nem ismerek nála jobb
dolgozót”: I. M. Moszkvin,
idézi: Razgon, 50-51. o. RGASZPI 558.11.89. 156, Dvinszkij Sztálinnak,
1935. szept. 17. Je
zsov biszexualitásáról, italozásáról és szellentéseiről: Jezsov vallomása, FSB
3.6.1 és Frinovsz-kij-ügy, FSB N-15301.12, idézi: Jansen-Petrov, 18-19. °-
Betegségek: Jansen-Petrov, 196. o.
8. RGASZPI 558.11.787. 6, Sztálin Posztisevnek Jezsov szabadságáról,
1931. szept. g.
9. RGASZPI 558.11.818. 3, Sztálin Jezsovnak, 1935. máj. 31. és RGASZPI
558.11.756. 88, Sztálin Kaganovicsnak és Jezsovnak, 1934. szept. 22.; KR 1,
115. o.
 10. RGASZPI 558.11.775. 35, Sztálin Jezsovnak, 1935. aug. 23.
n. Trail, 8. o.; Jansen-Petrov, 22. o.
12. Jansen-Petrov, 16. o.; Polianski, 88-92. o.; KGB Lit. Archív, 42-44. o.
13. Mandelstam, 113. o.; Éteri Ordzsonikidze.
14. RGASZPI 558.11.83. 16, Sztálin Dvinszkijen keresztül Beszanovnak,
Berlin, 1934. aug. 5.
15. Buharin nézetei és közép-ázsiai tanár: Larina 250. o., 268. o.; KR 1, 115.
o.
16. RGASZPI 558.11.83. 50, 51, 93 és RGASZPI 558.11.84. 14, 18, 66, no,
berlini nagykövetségjelentései és KB-táviratok Jezsov egészségi állapotáról,
amelyeket Dvinszkij továbbított Sztálinnak Szocsiba 1934 augusztusában.
17. „Magányos fülesbagoly” Szocsiban: RGASZPI 558.11.728. 40, Sztálin
Jenukidzének,
1933. szept. 13. Szasiko és a fénykép, Jenukidze szexuálisan abnormális, két
órát késik a vacsoráról: Szvanidze naplója, 1935. jún. 28. Politbüro: Szvanidze
naplója, 1933. szept.
11. Ott tölti az éjszakát: Mikojan, 356. o.; Natalja Andrejeva; Kira Allilujeva.
18. RGASZPI 558.11.728. 67-107 és 114, RGASZPI 558.11.728. 40-42,
Sztálin Jenukidzének,
1933. szept. 13.; Gonquest: Stalin: Breaker of Nations, 189. o.
19. RGASZPI 558.11.704. 20, Beria, 58-62. o.
20. Plénum: Getty, 160-168. o.; Khlevniuk: Circle, 149-150. o. Kremli ügy:
Jansen and Pet-rov, 30. o.; APRF 57.1.273. Jenukidze bukása: Jansen and Petrov,
31-33. o.; J. N. Zsukov: „Tajnyi Kremlevszkogo gyelo 1935 goa i szudba
AvelijaJenukidze”, idézi: Voproszi Isztorii,
2000., 9. szám, 83-113. o. „Valami bűzlik”: Kaganovics, RGASZPI 17.2.547
és RGASZPI 17.3.963. Buharin és Jenukidze politikailag „megfertőzte” Nágyát:
MR, 173. o.
21. Szvanidze naplója, 1935. máj. 9. és június 28.
 15. A CÁR METRÓN UTAZIK

1. Szvanidze naplója, 1935. ápr. 29.

2. „Magányos fülesbagoly” Szocsiban: RGASZPI 558.11.728. 40, Sztálin
Jenukidzének,
1933. szept. 13. Két órát késik a vacsoráról, Szasiko, fénykép: Szvanidze
naplója, 1935. június 28. Erősebb, mint a Politbüro: Szvanidze naplója, 1933.
szept. 11. Ott tölti az éjszakát: Mikojan, 356. o.; Natalja Andrejeva; Kira
Allilujeva.
3. Szvanidze naplója, 1935. április 29.
4. „Az oroszok kedvelik a cárokat”: Radzinsky, P. Chagin, 323. o. Molotov:
Rettegett Ivánról, idézi: Volkogonov, 310. o. Mikojan: Rettegett Ivánról, 534. o.,
„Sztálin Molotov i Zsdanov o vtaroj szerij fiima Iván Groznij”, Moszkovszkije
Novosztyi, 37. szám, 1988. aug.
7. 8. o.; Budyonny: Jloles, 8. „Tanító” és Rettegett Iván: RGASZPI
558.3.350. Buharin mint Sujszkij, idézi: Kaganovics, 74. o.; Tucker: Power, 104.
o., 937. o. Nadír sah: RGASZPI
558.11.27. 24, Sztálin jegyzetei, 1929. máj. 7.; Sergo B, 284. o.; A. W
Harriman and E. Ábel: SpecialErwoy, (a továbbiakban: Harriman-Abel). I.
Sándorról: 178. o., Csarkviani I. Miklósról: 35. o., Eizenstein: Kenez, 179. o.
5. Cadillacek: RGASZPI 82.2.897. 7, Jagoda Molotovnak, valamint Molotov
és Sztálin Jagodának, 1935. jún. 15. Rolls-Royce-ok: RGASZPI 558.11.81. 13,
Sztálin és Vorosilov Kaganovicsnak, 1933. szept. 19. Kaganovics Perepiszka,
350. o. Luxuskiadások: RGASZPI
558.11.27. 95) Sztálin, 1936. máj. 20. Ekkor már hét fizetéskategória
létezett: a népbiztosok ötszáz rubelt, az első osztályú hivatalnokok kétszázötven
rubelt kerestek: Tucker: Power, 324. o.; Fitzpatrick: Everyday Stalinism, 93-97.
o.; Eric.kson: Soviet High Command, 402-403. o. Buharin öltönye: Larina, 247-
248. o.
6. Trud, 1936. dec. 30.; Brooks: Thank You C. Stalin, 71. o.
7. Tucker: Power, 284-287. o.; KR 1, 84-85. o.
8. RGASZPI 558.11.754. ior, Sztálin és Poszkrjobisev Mirzojannak, 1935.
ápr. 3. és 21. és válasza, ápr. 23.
9. Khlevniuk: Circle, 154-156. o.
10. RGASZPI 81.3.100. 91, Sztálin Kaganovicsnak, 1935. szept. 8. és
RGASZPI 558.11.743. 17, Kaganovics Sztálinnak, 1935. szept. 13.; RGASZPI
558.11.89. 71-76 és 89, Sztálin és Szalinyin Kaganovicsnak, Jezsovnak,
Molotovnak, 1935. szept. 7. és Kaganovics Sztálinnak, 1935. szept. 10.;
RGASZPI 558.11.90. 55, Kaganovics Sztálinnak, 1935. szept. 23. „Vén
szarosok”: RGASZPI 81.3.100. 91-94 Sztálin amiatt is dühös volt, hogy
Orahelas-vili Jenukidzével barátkozott. Agranov információkat küldött
Sztálinnak, amelyeket ő a PB-nak továbbított. Lásd még Kaganovics Perepiszka,
554-558. o.; Chinsky, 39-47. o.
11. Nagyezsda Vlaszik. V Sztálin, Sztálin, Sz. Jefimov parancsnok, K.
Pauker levelei, 1938, idézi: Vasily, 28-30. o., 51. o. Öngyilkosságokról: Getty,
21. o.; Tucker: Power, 265. o., 367.
o.; Conquest: Great Terror, 86-87. o.
12. RGASZPI 558.11.1743. 1, Kaganovics Sztálinnak és Szvetlánának, 1935.
aug. 16.; Kaganovics Perepiszka, 524. o.; RGASZPI 81.3.100. 89, Sztálin
Kaganovicsnak, 1935. aug. 19.; RGASZPI 558.11.743. 5, Kaganovics
Sztálinnak, 1935. aug. 22.; RGASZPI 558.11.743. 23, Kaganovics Sztálinnak,
1935. aug. 31.; Kaganovics Perepiszka, 527. o., 530. o., 543. o.
13. RGASZPI 558.11.1549. 1-41, Sztálin és Nágya levelei E.
Dzsugasvilinek. Az egész levelet idézi: RGASZPI 558.11.1549. 45, Sztálin
Kékének, 1934. március 24. Berija és Keke: Sergo B, 20-21. o.
14.. RGASZPI 558.1.92. 22, Poszkrjobisev Sztálinnak, 1929. okt. 21.;
RGASZPI 558.11.92. 82, Sztálin a KB-nak, 1935. okt. 29.; RGASZPI
558.11.1549. 48-69, Sztálin levelei E. Dzsugasvilinek, Jása Sztálinnak, Szása
Egnatasvilinek és másoknak, 1934-37; Szvetlána: Twenty Letters, 260-262.
Haláláról: RGASZPI 558.11.1549. 74-92., Sztálin megjegyzése a szabotőrökről,
bejelentés, amelyet jóváhagyott Poszkrjobisev, valamint házának részletei.
Sztálin Kékével beszélget: dr. N. Kipsidze, orvosa, idézi: Radzinsky, 23. o.
Sztálin és anyja: Tolsztoj: RGASZPI 558.3.353. Trockijról szóló megjegyzései
és pletykák: Sergo B,
20-21. o. Sztálinról és Szása Egnatasviliről, „Mit vársz egy fogadós fiától?”:
Csarkviani,
4-5. o., „A Nyúl”: Brackman, 4. o.; Tyina Egnatasvilivel készült interjú.
15. Igazi emberek: RGASZPI 558.11.730. 39, Zsdanov Sztálinnak, 1935.
szept. 1.; Getty, 247-248. o.; Tucker: Power, 366-367. o.; Conquest: Terror, 90-
105. o.; Voproszi Isztorii, 2. szám, 1995, 17. o., Izvesztyija CKKPSfSJj 8. szám,
1989, 85. o.
 16. VÁLOGASD MEG BARÁTAIDAT, ÉS INTÉZD EL
ELLENSÉGEIDET! A KONCEPCIÓS PER

1. Szvanidze naplója, 1936. dec. 7.

2. Nikolai Yezhov: From Factionalism to Open Counterrevolution, APRF
57.1.273., Jezsov Sztálinnak, 1935. máj. 17.; Jansen-Petrov, 29. o. Jezsov
szerepe a perben: Jezsov anyagai tíz aktát tartalmaznak az ügyről: Jansen-Petrov,
46. o.
3. Voproszi Isztorii, 2. szám, 1995, 17. o.; Izvesztyija CK KPSfSf, 8. szám,
1989, 85. o.; Getty, 247-248. o.; RGASZPI 558.11.8g. 156, Dvinszkij
Sztálinnak, 1935. szept. 17.
4. Orlov, 130. o.
5. Pirozshova, 61. o.; Larina, gg-100. o.; KGB Lit. Archive, 262-299, o.;
Marta Peskova.
6. Marta Peskova. „Hogy érzed magad?”: RGASZPI 558.11.720. 107,
Sztálin Gorkijnak,
1936. máj. 21. Szvetlána és Sztálin meglátogatja Gorkijt: 00T, 327. o.,
„Minden kérdéssel kapcsolatban, beleértve a szervezetieket is, tanácskoznunk
kell Sztálin elvtárssal. Sztálin elvtársat rendkívül érdeklik a kulturális kérdések,
és a KB ezen osztályát személyesen irányítja”: RGASZPI 73.2.44. 21-22, Gorkij
Andrejevnek, Andrejev Sztálinnak, Sztálin Andrejevnek, 1935. dec. 30. Sztálin
Kaganoviccsal közösen javítja Gorkij cikkeit: RGASZPI 558.11.720. 69, Sztálin
Gorkijnak, nincs dátum. „Meglátogattunk hajnali kettőkor”: RGASZPI
558.11.720. 120, Sztálin, Molotov, Vorosilov Gorkijnak, 1936. június; KGB Lit.
Archive, 251-257. o., 267-274. o., 272-275. o.; Jagoda: Averhah és Krjucskov
vallomása, 260-261. o.
7. Komoly betegség: Chinsky, 99-100. o. „A söpredék”: KGB Lit. Archwe,
273. o. Feszültség: Jezsov és Visinszkij kontra Jagoda. Visinszkij gyakran
panaszkodott Jagodára, nyilvánvaló, hogy Sztálin támogatta: GARF 8431.37.70.
134, Visinszkij Sztálinnak és Molotovnak, 1935. febr. 16.
8. RGASZPI 74.2.37. 104, Vorosilov Sztálinnak, 1936. jún. 25.; RGASZPI
74.2.38. 82, Sztálin Vorosilovnak, 1936. júl. 3. Kaganovics szintén
„söpredéknek” nevezte őket, egy szabadságáról, Kiszlovodszkból küldött július
6-ai levelében: RGASZPI 558.11.743. 53, Kaganovics Sztálinnak. Molotovról:
Conquest: Terror, 103. o.; Orlov, 130-140. o.; Tucker: Power, 368. o.
9. RGASZPI 558.2.I55. 104-107, Visinszkij jegyzetei az 1937-es perre
készülve. Példák Sztálin javaslataira: Tucker: Power, 318. o.
10. RGASZPI 82.2.8971. 8, 9, 10, Jezsov Molotovnak, 1936. nov. 3.; Orlov,
162-166. o.; Khlevniuk: CzVc/e,183-184. o.; MR, 255-260. Sztálin és Molotov
közti nézetkülönbség: D.
H. Watson: Molotov and Soviet Government: Sovnarkom iggo-41, 160-162.
o.
n. „Rosszul dolgozol”: Larina, 94. o.; RGASZPI 558.11.27. 97, Sztálin
jegyzetei, 1936. aug.
13.; RGASZPI 558.11.27. 106, Sztálin jegyzetei, 1936. aug. 13. Jagoda
utolsó ülése: LA, 994: 4-
12. RGASZPI 558.11.93. 20 és RGASZPI 558.11.93. 2 Jezsov, Kaganovics
Sztálinnak, 1936. aug. 17. és 18. Mehlisz, Visinszkij és Agranov feladata volt az
újságcikkek ellenőrzése. Chinsky, 102. o. Kaganovics és Jezsov táviratai az
alábbi művekben is olvashatók: Kaganovics Perepiszka, 629-64.0. o; Chinsky,
102-122. o.; Orlov, 169. o.; Tucker: Power, 367-373. o.; Radzinsky, 332-335. o.;
Conquest: Terror, 113-117. o. A „terroristák” világának csodálatos jellemzése:
Tucker: Power, 399-403. o.
13. Visinszkij leírásának alapja: A. Vaksberg: Stalin’s Prosecutor; The Life of
Andrei Vyshinsky (a továbbiakban: Vaksberg) és Fitzroy Mac.lean, 115. o. Margit
hercegnő: Sir Frank Roberts, idézi: Vaksberg, 253-255. o. Karrier: 172-175. o.
Egy cellában lakott Sztálinnal és Ordzsonikidzével a Bajlovka börtönben, 1908.
februárban: 19-21. o. „Az embereket állandó bizonytalanságban kell tartani”:
Gromyko: Memoirs, 318-320. o. Vicc a románokról: Djilas, 140. o. Fekete szem,
agancsszerű szemüveg: Enver Ho-dzsa: Jón Halliday (szerk.): Artful Albánián:
the Memoirs of Enver Hoxha, 119. o. Modora: Dobrynin, 20. o., Nyugatiak
csodálata: Davies, 54. o.; W Bedell Smith: My Three Years inMoscow: báj, 4-5.
o.: C. C. Bohlen: Witness to History, 285. o., 48-49. o. Golyó általi halált javasol:
GARF 8431.37-70. 7-14, Visinszkij Sztálinnak és Molotovnak, 1936. jan. 7.
vagy 8. Kiváló Molotov: GARF 843 1.37.70. 103, Visinszkij Molotovnak: 1935.
okt. i. Kiváló Poszkrjobisev: GARF 8431.37.70. 78, Visinszkij
Poszkrjobisevnek, 1936. jan. 31.
14. RGASZPI 558.11.93. 32-33 és 42-46, Jezsov és Kaganovics Sztálinnak,
1936. aug. 19- 20.; RGASZPI 558.11.93. 35, Sztálin Kaganovicsnak, 1936. aug.
20.; Kaganovics Perepiszka, 629-640. o.; Chinsky, 102-122. o.; Orlov, 9-71, o.,
169. o.; Tucker: Power, 367-373. o.; Radzinsky, 332-335. o.; Conquest: Terror,
113-117. o.,
15. RGASZPI 558. n .93.35, Sztálin Kaganovicsnak ésJezsovnakRadekről,
19363 61.19. Tomsz-kij: RGASZPI 558.11.93. 55, Kaganovics, Jezsov,
Ordzsonikidze Sztálinnak, 1936. aug. 22. Színjáték: RGASZPI 558.11.93. 65,
Kaganovics és a PB, valamint Jezsov Sztálinnak, 1936. aug. 22. és RGASZPI
558.11.93. 62-63 és 77-80, Sztálin Kaganovicsnak 1936. aug. 23.
 16. Bedny: KR I, 101. o.; Tucker: Power, 370-371. o.; Conquest: Terror, 116-
117. °-
17. Radzinsky, 334. o.
 17. A HÓHÉR - BERIJA MÉRGE és BUHARIN DÓZISA

1. RGASZPI 558.11.93. 89, Sztálin Kaganovicsnak és a PB-nek, 1936. aug.

24.
2. Sudoplatov, 165. o.; Michael Parrish, „Ny. I. Jezsov, a vaskomisszár
hanyatlása 1938-1940”: SlavicMilitary Studies, vol. 14., 2. szám, 2001. június,
87. o.; Blohin, „fekete munka”: Petrov és Scorkin.
3. Tucker: Power, 373. o.; Vaksberg: Stalin Against the Jews, 42. o.;
Conquest: Terror, 117. o.; Victor Serge: From Lenin to Stalin, 146. o.; Orlov,
350-351. o.; Vaksberg, 42. o. „Politikailag gyáva”: W. Taubman, Khrushchev,
Mán and Éra, 266. o.
4. Larina, 294-295. o., 47-48. o.; Stephen Cohen: Buharin and the Bolshevik
Revolution, A Politizál Biography i888-igg8, 368-372. o.; Kaganovics, 74. o.;
Kaganovics Perepiszka, 678. o.; Med-vedev, 333. o.
5. Jansen-Petrov, 49-50. o. Napokkal később Jezsov tájékoztatta Sztálint,
hogy Jagoda 1933-ban tudott egy troc.kista központról, és nem tett ellene
semmit (53. o.). Jagoda később bevallotta, hogyJezsovval együtt hallgatták le
Sztálin telefonhívásait (226. o.), felhasználva a Frinovszkij-ügy vallomásait
(Frinovszkij N-15301). Spanyolország: a beszámoló teljes egészében új levéltári
kutatásokon alapul, R. Radosh, MR Habeck és G. Sevostianov (szerk.): Spain
Betrayed: the Soviet Union in the Spanish Civil War: Sztálin mozgóárus, a
köztársaság NKVD általi átvétele, valamint a cél, hogy lekössék Hitlert: lásd
Bevezetés, XV-XXV
o. és idézetek: Paul Prestontól, Walter Kravitszkijtól és Gerald Howsontól. A
Vorosilovnak küldött jelentések: lásd 58-70. o. Kaganovics és Szergo
foglalkoztak az ottani gazdasági tervezéssel, lásd 89-91. o. Biztonsági ügyek,
lásd Jezsov Vorosilovnak, 100-101. o. Vorosilov jelentéseket küld Sztálinnak:
„Olvasd el, érdemes”: 145-147. o. Feljelentések Sztálinnak és Vorosilovnak M.
Kolcov újságírótól: 267. o., 521. o. Sztálin kezdvezményeket akar a
hadihajókkal kapcsolatban: RGASZPI 74.2.38. 55, Sztálin Vorosilovnak, 1932.
jan. 10.; Jansen-Petrov, 54. o. és F. S. B.; Pauker-vallomás; Kaganovics
Perepiszka, 678. o.
6. Kaganovics Perepiszka, 682-683. °- és 701-702. o.; Khlevniuk:
Ordzhonikidze, 104-105. o.; Klevnyuk: Sztalinszkoje Politbüro, 148. o., 152. o.;
Jansen-Petrov, 53-55. o.
7. Lakóba, 120-123. o.: Sztálin az állást 1935 decemberében ajánlotta fel. A
KB betiltotta az abháziai nevek használatát, 1936. aug. 17.: Beria, 70-75. o.
Hercegek. Sztálin a XVII. kongresszuson: Getty, 205. o., 265. o.; Molotov:
Tucker: Power, 389. o.
8. Khlevniuk: Ordzhonikidze, 103-105. o., 158-159. o., 178. o., 190-194. o.;
Rees, 118. o. Kaganovics és Szergo barátsága: Kaganovics, 62-63. o.; Éteri
Ordzsonikidze; Izvesztyija CK KPSJSJj 9. szám, 1989., 36-37. o.; Jansen-Petrov,
45-51. o.
9. Mikojan, 328. o.
10. MR, 114-115.; Mikojan, 328. o.
11. Khlevniuk: Ordzhonikidze, 105-110. o.
12. Natalja Rykova; Larina, 293-295. o., 139-142. o.; Khlevniuk:
Ordzhonikidze, 113-114. o., 139-14°. o.
13. „Hóbort”: RGASZPI 558.11.710-48-76, Buharin Sztálinnak és Sztálin
jegyzete, 1935. júl. 2., „Nagy gyerek”: RGASZPI 558.11.710. 91, Buharin
Sztálinnak és válasz. Amikor Buharin emberei elvesztése miatt az Izvesztyijanál
panaszkodott, Sztálin továbbította a levelet Jezsovnak, aki piros ceruzával írt
vissza Sztálinnak: „Minden el van intézve, Buharin nem fog többet
panaszkodni”; RGASZPI 558.n.710. 78, Buharin Sztálinnak, tovább Jezsovnak,
tovább Sztálinnak, 1936. jan. 13. (a Jezsovra vonatkozó rész). Radek: RGASZPI
558.11.710. 163, Buharin Sztálinnak, 1936. szept. 17. Buharin álmai: RGASZ-PI
558.11.710. 164-166, Buharin Sztálinnak, 1936.szept. 24.; RGASZPI
558.11.710. 172-178, Buharin Sztálinnak és vers.
14. „Édes sirály” és pisztoly: Larina, 310. o.; RGASZPI 74.2.40.138. 1,
Buharin Vorosilovnak: „Miért bántasz?” RGASZPI 74.2.40. 137, Buharin
Vorosilovnak, 1935. jan. 3., Buharin Vorosilovnak, 1936. szept. 1., Volkogonov,
295-296.
15. Beszámolóm alapja: Getty és Khlevniuk. Plénum: Getty, 304-308. 0.,
311-312. o., 3I5_329- °-> Khlevniuk: Ordzhonikidze, 100. o„ 140. o.
16. Hruscsev: Glasznoszty, 36-38. o. Lengyelország: WilliamJ. Chase:
Enemks Within the Gates?, 234-235. o., 239. o., 265. o. Sztálin és Glinka
operája, Iván Szuszanyin: lásd Szvetlána: 00Y, 337. o.; Getty, 333-359. o.
17. Szvanidze naplója, 1937. már. 5.; I. Valegyinszkij: „Voszpominanyija”,
124. o.
18. Khlevniuk: Ordzhonikidze, 101. o.; Rodina, 1995., 10. sz., 63-64. o.;
Isztocsnyik, 1. sz.,
2001., 63-77. Szergo hitt Pjatakov vallomásának: Zinajda Ordzsonikidze,
idézi: Mikojan, 331. o.
19. RGASZPI 588.2.155.104-7, Visinszkij jegyzetei Sztálinnal való
találkozásairól. Visinszkij szavai jan. 28-án, idézi: Conquest: Terror, 179. o.
20. I. Valegyinszkij: „Voszpominanyija” 124. o.
 18. SZERGO! EGY TÖKÉLETES BOLSEVIK HALÁLA

1. Tucker: Power, 405-407. o.; Conquest: Terror, 179-185. o.; RGASZPI

588.2.155. 104-107, Visinszkij jegyzetei a Sztálinnal való találkozásáról. Jurij
Zsdanov Sztálin apostolos viccéről: Szvanidze naplója, 1937. január-február.
Érzelmi forrongás: idézi, Michael Burleigh: The ThirdReich, A New History, 7.
o. Jezsov a Kremlben: Jansen-Petrov, 121. o.; Khlevniuk: Ordzhonikidze, 190-
194. o„ Vasutak: Rees, 118. o.
2. A Szergo utolsó napjairól szóló beszámoló alapja: Khlevniuk:
Ordzhonikidze, 119. o„ 126-142. o., 145. o.; Mikoyan, 329. o.; továbbá Beria
Ajjjair, 110. o. A haláláról szóló beszámoló alapja az, amit Zinajda
Ordzsonokidze mondott el Mikojannak: Mikojan, 331-333. °- és Konsztantyin
Ordzsonikidzének, testvérének, idézi: Medvedev, 195-196.
o.; Sztyepan Mikojan, 38. o.; Éteri Ordzsonikidze.
3. Vers: Larina, 328. o.; RGASZPI 558.11.710. 180-181. o., Buharin
Sztálinnak, 1937. febr.
20.; Natalja Rikova; Éteri Ordzsonikidze; RGASZPI 74.1.429. 79, E. D.
Vorosilova naplója, 1956.; KR 1, 174. o.; Khlevniuk: Circle, 261. o.
4. A plénumról szóló beszámoló alapjául szolgált: Getty, 373-397. o„ 413-
419. o.; Larina, 64-65. o., 146. o., 330. o., 334-339. o.; Natalja Rikova. Molotov
felolvassa Vorosilov kegyetlen válaszát Buharin levelére: Volkogonov, 280-286.
o. Vasutak: Rees, 169. o.; Conquest: Terror, 193. o. Posztisevet még nem
tartóztatták le, de lefokozták, a kujbisevi (Szamara) pártvezetés élére került:
Khlevniuk: Circle, 233-234. 0., 262. o.; Khlevniuk: Ordzhonikidze, 171. o.;
Tucker: Power, 423. o., 426. o., 429. o.
5. Walter Krivitsky: I Was Stalin’s Agent, 197. o.; Orlov, 147. 0., 221. o.;
Tucker: Power, 432. o.; E. P Frolov, idézi: Medvedev, 339. o.
 19. A TÁBORNOKOK LEMÉSZÁRLÁSA, JAGODA BUKÁSA ÉS
EGY ANYA HALÁLA

1. Jansen-Petrov, 71-72. o.
2. Jagoda, 20. o., 89. o. a keresésre vonatkozóan, 1937. márc. 28-ápr. 4.
3. jagoda, 115-161. o., 171. o., 95-118. o., 109-117. o., 234. o., 255-257. o.,
450. o.; Jansen-Pet-rov, 63. 04 Conquest: Stalin: Breaker of Nations, 203. o.;
Orlov, 264. o.
4. Budyonny: Notes, 25. o.; RGVA 4.19.16. 265, Bugyonnij Vorosilovnak,
1936. aug. 22.; továbbá Kaganovics és Vorosilov Sztálinnak, lásd előző.
Vorosilov továbbít egy Vörös Hadsereg hírszerzése által elfogott üzenetet, amit a
német nagykövetségről küldtek Berlinbe, és ami a Vörös Hadsereg olyan
tisztjeiről szólt, mint Jegorov, Bugyonnij és Tuhacsevszkij: RGVA 4.19.1. 170-
174, 1936. ápr. 20., lásd még Vorosilov Sztálinnak, Tuhacsevszkij elvtárs lengyel
újságoknak adott interjújáról: RGVA 4.19.71. 52-60, 1936. jan.
5. Sztálin véleménye Tuhacsevszkij terveiről 1930: RGASZPI 74.2.38. 59,
Sztálin Vorosilovnak; Jansen-Petrov, 69-70. o.; Tyimosenko, idézi: Kumanyev
(szerk.), 270. o.; Shimon Naveh: Tukhachevsky; Harald Shukman (szerk.):
Stalin’s Generals, 266. o. „Napoleonc.sik”: idézi Larina, ig8. o.; Spahr, rög. o.,
171.o. (Tuhacsevszkij lánytestvérének vallomása); Slavic Military Studies, vol.
II., 4. szám, 1998. dec..; John Eric.kson ismertetője a következő műről: Sally
Stoecker: Forging Stalin’s Army: M. Tukhachevsky and the Politics of Military
In-novation, Boulder, 1998. O találta ki a „katonai vállalkozó” kifejezést. LA
1998; Kaganovics, 100. o.; S. Usakov és A. A. Sztukakov: Front Vojennyik
Prokurov, 71. o. Vérfoltok: Izvesztyija CKKPSfSzj 1989. 4. szám, 50. o.; R. R.
Reese: Stalin’s Reluctant Soldiers, A Social History of the Red Army, 131-134. o.
6. Sergo B, 22. o. Haláláról: RGASZPI 558.11.1549. 74-92, Sztálin jegyzete
a koszorúról: TASZSZ-jelentés, amelyet jóváhagyott Poszkrjobisev, valamint az
asszony házának leltára.
7. Kaganovics, 45-46. o., 100. o.; Mikojan, 552. o.; Stepan M., 39. o.
8. Rudzutak: Larina, 173. o.; MR, 273. o.; Kaganovics, 8g. o.; RGASZPI
558.11.800. 113, Ru-
dzutak Sztálinnak és Sztálin válasza 1934. dec. 5. Szavazatok: RGASZPI
17.2.615. 68. Izvesztyija CKKPSZSZ, 1989., 4. szám, 50. o.; Getty, 448. o. „Vén
szarosok”: RGASZPI
81.3.100. 91-94.
9. RGASZPI 17.2.630. 56. Plénum: Jegorov, 1937. dec. 4.; RGASZPI
17.2.614. 377, Veinberg,
 1937. máj. 26.
10. Izvesztyija CK KPS/ffj 19898. 4. szám, 52-54. o.; Spahr, 172. o.,
Isztocsnyik, 1994., 3. szám, 72-88. o. M. Tuhacsevszkij letartóztatása és
vallomása, 1937. május-június: Steven Main: Slavic Military Studies-ból 10.
évf., 1997. március, 1. sz., 151-195. o.; Vlfs, 1991, 8. és 9. sz; Maladajagoardija,
1994, 9. és 10. sz. A legfrissebb kutatásokkal kapcsolatban lásd O. F. Szu-
venirov: Tragedija RKKA igyy/8.
11. RGVA 4.18.61. 7-66, Vorosilov az NKO-n, 1937. június 9-10.
12. Medvedev, 345. o.; Vaksberg. Vyshinsky, 104-105. o.
13. RGVA 4.18.62. 1-357. Sztálin hadseregparancsnokokkal találkozik,
1937. aug. 3-4. Vo
rosilov szerepe: Yakovlev: Century, 18. o.; Vaksberg: Vyshinksy, 104-105. o.;
Volkogonov, 323-324. o.; Tucker: Power, 437. o.; Spahr, 158-165. o.; Ilya
Ehrenburg: Eve of War, 197.
o. Tuhacsevszkij feleségét és két testvérét lelőtték, anyját és lánytestvéreit
száműzték. Izvesztyija CKKPSfSzj 1989., 4. sz., 59. o. Bugyonnij: Vaksberg, 104.
o. Tuhacsevszkij-ügy, 1930-ban: RGASZPI 558.11./78. 43, Sztálin
Ordzsonikidzének, 1930. szept. 24.; RGASZ-PI 558.11.778. 38, Menzsinszkij
Sztálinnak, 1930. szept. 10. A Sztálinról, az ohrahás aktáról és a tábornokokról
szóló történetre vonatkozóan lásd a következő műben lévő beszámolót: Edward
Gazur: Secret Assignment: The FBl’s KGB General, 441-4.73. o. Tisztek
lemészárlása: RGASZPI 74.2.38. 130, Sztálin Vorosilovnak, dátum nélkül.
14. Mehlisz mint Sztálin titkára: Sztálin utasításai RGASZPI 558.11.68,
Sztálin Mehlisznek, 1925. július 17.; RGASZPI 558.11.773. 92, Sztálin az
írószövetség kongresszusáról Kaga-novicsnak, Zsdanovnak, Szteckijnakés
Mehlisznek, 1934. aug. 24.; RGASZPI558.11.773. 95, Sztálin Mehlisznek
kritizálja a Pravdát, 1936. dec. 17.; RGASZPI 558.11.773. 93, Mehlisz
Sztálinnak, 1935. dec. 4., Mehlisz támogatja Gorkij Sztálinnak intézett kérését,
hogy találkozhasson a Pravda szerzőivel; RGASZPI 558.11.723. 119, Mehlisz
Sztálinnak és Sztálin Mehlisznek, 1936. máj. 27., „Sztálin elvtárs, Gorkij küldött
nekünk egy cikket, [...] amely filozófiai problémákat vet fel. [...] Szeretném, ha
elolvasnád. L. Mehlisz.” Sztálin elolvasta, és azonnal válaszolt: „Mehlisz
elvtárs! Változtatások nélkül publikálni!” Irodalmi vezetői szerepe még mindig
nem ért véget. Decemberben Sztálin a Pravda egykori szerkesztőjét bízta meg,
hogy végezzen tisztogatást Kijevben, „és tegyen meg minden szükséges lépést”,
hogy megerősítse „az ukrajnai újságok szerkesztőségében dolgozókat”. Ezután a
szerencséden hadsereg volt kénytelen elszenvedni Mehlisz „szükséges lépéseit”.
A KB-ba 1937. okt. 12-én lépett be, és már 1937. dec. 30-án a Vörös Hadsereg
fő kommisszárjáva lépett elő. RGASZPI 558.H.702. 112, Mehlisz Sztálinnak,
Molotovnak, Jezsovnak, 1937. június 19. és Sztálin válasza július 20. és Mehlisz
válasza
1937. július 21.; RGASZPI 558.11.702. 99-100, Sztálin Mehlisznek 1937.
dec. 8. Sztálin nevet Mehlisz „túlzott buzgalmán”: Csarkviani, 30-31. o.
Mehlisz: fiatalsága és korai karrierje: J. Rubcov: Altér Ego Sztalina: Sztranyici
politicseskoj biograji Lg) Mehlisza (a továbbiakban Mehlisz), 1-100. o.
 20. A VÉRFÜRDŐ SZÁMOKBAN

1. A kvóták: RGASZPI 17.162.21. 189; Getty, 468-481. o.; Jansen-Petrov,

82-91. o. Statisztikák: Jansen-Petrov, 91. o. „Végső elpusztítás” - 00447-es
számú parancs: Trud, 1922. június 4., 1997. aug. 2. és okt. 17.; Khlevniuk: Cink,
254-256. o., 210-221. o.: Jezsovról lásd Vorosilov, szept. 2.: „Tegnap Jezsov
elvtárs Gribov elvtársat fogadta. Ezután beszélgettem Jezsov elvtárssal, aki
telefonon kijelentette, hogy sem aktája, sem ügye nincsen Gribov elvtárs ellen.
Lehetségesnek tartom, hogy Gribov elvtársat Észak-Kaukázus parancsnokává
nevezzük ki.” ,Jobb, ha túlteljesítünk” -Jansen-Petrov, 8g. o., a Frinovszkij-
vallomásból, FSB N15301.5.110-111. Nemzetiségi kontingensek: Jansen-Petrov,
93-101. o., az NKVD oo43g-es utasítását, 1937. július 25.; N. Ohotin és A.
Roginszkij, 54-71. o.; FSB-utasítás száma: 00485; konzuli kap.: FSB 3.4.104. A
nemzetiségek statisztikája: Jansen-Petrov, 99.
o.; N. Petrov és A. Roginszkij: Polszkaja operacii, 30. o., 31. o., 33. o.
Mongólia: Jansen-Petrov, 101. o. PB/KB-os letartóztatások számai: Hruscsov,
idézi: Jansen-Petrov, 103. o. Osszes letartóztatás és kivégzés: Jansen-Petrov,
104. o.; Rees, 169. o.
2. „Egymást felülmúlni”: Jezsov, Frinovszkij vallomásában FSB 3-OS.6.3,
idézi: Jansen-Petrov, 85. 0. „Még ezer ember”: N. V Kondakov, örmény NKVD-
főnök vallomásában,
1939. május, FSB 3-0S.6.4, idézi: Jansen-Petrov, 85-235. o.
3. Ehrenburg: Eveof War, 197. o.; Mandelstam, 321. o.; Tucker: Power, 447.
o. Szabadságok: Jansen-Petrov, 79. o.
4. RGVA 4.18.62. 1-357 Sztálin hadseregparancsnokokkal találkozik, 1937.
aug. 3-4.
5. Kannibálok: RGASZPI 82.2.887. 32, Visinszkij Sztálinnak és
Molotovnak, 1937. ápr. 14.
6. Szvanidze naplója, 1937. jan.-febr. Jagoda gyémántjai: Jagoda, 115-161.
o., 171. o„ 95-118.
o., 109-117. o. Jakir villái: Sadenko az RKKA ülésen, 1937. aug. 3-4.: RGVA
4.18.61. 7-66: Sztálin megjegyezte: „Kereskedett, nem tudna meglenni
kereskedés nélkül”; Vorosilov az NKO-n 1937. június 9-10. Pompás fogadások:
GalinaJegorova vallatása, a nagykövetségi összejöveteleken zajló fényűző életről
szóló beszámoló, idézi: Vasilieva: Kremlin Wives, 108-109. °-
7. Yakovlev: Century, 8. o., 15. o., 20. o.
8. Molotov: Rettegett Ivánról, idézi: Volkogonov, 310. o.; Mikojan: Rettegett
Ivánról: 534.
 o., „Sztálin Molotov i Zsdanov o vtaroj szerij fiima Iván Groznij”,
MoszkovszkijeNovosztyi, 37- sz., 1988. aug. 7., 8. o.; Budyonny: Notes, 8. o.
Tanító, Iván: RGASZPI 558.3. 350. Buharin mint Sujszkij, idézi: Kaganovics,
74. o.
9. MR, 254. o.; Kaganovics egyetértett az elemzéssel, Kaganovics, 35. o., 37.
o.; Tucker: Power, 445. o., továbbá: G. A. Kumanyev, „Dve beszedi sz LM
Kaganovicsem”,.Novaja iNovqsaja Isztorija, 2. szám, 1999., 101-116. o.
Molotov szinte mindennap kapott kivégzési listákat a katonai kollégium által
elítélt emberekről: egy átlagos nap 1937 elejéről: harminckét embert lőttek le az
Amur vasúton, harminchatot trockista szabotőrség vádjával, további húszat
azért, mert „Kaganovics elvtárs tervezett keleti útján terrorista cselekményt
szándékoztak végrehajtani”. Molotov a kivégzettek számát piros tollal aláhúzta,
a neveket azonban sohasem: az egyszerűen nem számított. LA 1998., 17. o.
Halállisták: RGASZPI 82.2.887. 66-69, 7°; G3) 163, kivégzési listák, március
26-27., jún. 3., aug. 16. Összes Visinszkij Molotovnak, Volkogonovnak, 339. o.
10. Gyerekek és családok: PR, 1937. július 5.; Jansen-Petrov, 100. o.; Trud,
1997. okt. 17., Me-
morial-Aszpekt, 2-3. sz., 1993; Ohotin és Roginszkij: íz Isztorii, 56-57. o.;
Yakovlev: Century,
39-45. o.; MR, 415. o. Jezsov utasítása 1937. aug.-ban, idézi: Szbornyik
zakonodatyelnyik i normatyivnyik aktov 0 represszijah i rehabilitacii, 8-93. o.
1954-ben még mindig 884 057 „különlegesen elhelyezett” gyermek volt. Család:
Jansen-Petrov idézi: Dmitrov, 111. o.
11. RGASZPI 558.11.698. 33, Aronsztam Sztálinnak és Sztálin válasza,
1937. máj. 7.
12. Egy apa Sztálinhoz fordul, a gyermeke megmenekül: RGASZPI
558.11.712. n-13. Rózsáját öntözgető lengyel: Oni; Román Werfel, 104. o. és
Berman, 235-237. o; Szergo Kav-taradze; Oleg Trojanovszkij. Paszternak és
Ehrenburg védelem alatt álltak, annak ellenére, hogy sok letartóztatott író
vallomásában szerepeltek. Az Egnatasvili testvéreknek sem esett bántódásuk.
13. RGASZPI 558.11.805. 75, Sztálin Sztec.kijnek, 1937. jan. 17. és válasz.
14. Budyonny: Notes, 28-32. o.
15. Tucker: Power, 446. o. A spanyol kapcsolat: Vlagyimir Antonov
Ovszejenko; Medvedev, 291. o., 188. o., lásd Radosh et al. (szerk.): Spain
Betrayed, 150-153. o.; Koltsov, 267. o. és feljelentés Sztálinnak és Vorosilovnak,
521. o., 60. sz.
16. RGASZPI 82.2.896. 71-75.
17. RGASZPI 558.11.712. 65, V Boncs-Brujevics Sztálinnak, 1937. jún. 15.
18. Kannerről: RGASZPI 558.11.775. 100; E. Makarova Sztálinnak, 1937.
jún. 2.; RGASZPI 558.11.55. 822; Sztálin Kitarovnak, 1937. máj. 11.; RGASZPI
558.11.726. 22, Varo Dzsa-paridze Sztálinnak, 1937. már. 11.
19. RGASZPI 558.11.756. 118, N. Krijlenko Sztálinnak, 1937. nov. 4.
20. Hruscsov Stefan Staszewskinek: Oni, 158. o.
 21. „FÖLDISZEDER” AKCIÓBAN

1. RGASZPI 558.11.27. 129.

2. FSB Frinovszkij-kihallgatás N-15301.2.32-5, idézi: Jansen-Petrov, 110. o.
3. Jansen-Petrov, 200-201. o.; Razgon, 104. o.; Medvedev, 241. o.
4. Kosztircsenko, 269. o.
5. Jansen-Petrov, 117-119. o.; Fitzpatrick: Everyday Stalinism, 24. o.; Jansen-
Petrov, 114-115.
o.; Larina, 151. o.; Davies, 138. o., 155. o.
6. Jansen-Petrov, 121-123. o., 199. o.; G. Zsavoronkov, „I sznyicija noc.siju
den”, Szintakszisz,
32. sz., 192. o., 46-65. o.; B. B. Brijuhanov és E. N. Soskov: Opravdanyiju
ne podlezsit: Jezsov i jezsovcsina, 124. o.; B. Sztarkov, „Narkom Jezsov”, idézi:
J. A. Getty and R. T. Manning (szerk.): Stalinist Terror: New Perspeclives, 34-
35. o.; B. Kamov, „Szmert Nyikolaja Jezsova” In: Junoszty, 8. sz., 1993., 41-43.
o.; Vasilij Grosszman: „Mama”, idézi: fnamja, 5. sz., 1989., 8-15. o.; Vera Trail,
4-11. o.
y. Jansen-Petrov, 123-124. o. Kivégzési listák: 32D-1355., V Sentalinszkij:
„Ohota v revza-povednyike” Inc. JVovij Mir, 12. sz., 1998., 170-196. o.; FSB 3-
0S.6.4.238-41.
8. RGASZPI 82.2.904. 60, Jezsov Molotovnak, 1938. márc. 12.
9. MR, 277-278. o.; Kaganovics, 75. o.; Nyina Hruscsov, idézi: Sergei
Khrushchev: Khrushchev and the Creation of a Superpower, 18. o.; Yakovlev:
Century, 15-17. o.; Tucker: Power, 448. o.; Medvedev, 346. o. Molotov álarca:
Mikojan, 321-327. o.
10. RGASZPI 82.2.897. 12-13, Visinszkij Sztálinnak és Molotovnak,
valamint Molotov Jezsovnak. Amikor Molotov mellszobrát összetörték, Andrej
Szaharov, a fizikus felidézte, hogyan is vált az egész veszélyes politikai
incidenssé, 35. o. Közben egy fiú felborított egy Sztálin-portrét, és rálépett az
arcképre, mire letartóztatták. Volkogonov, 269. o.
11. Rees, 153. o.; Volkogonov, 306. o.; RGASZPI 588.2.155. m-113,
Molotov az NKVD-nek,
1938. ápr. 7., Sztálin személyesen tartotta nyomás alatt a kormányfőt:
„Molotov elvtársnak” - írta 1938. jan. 28.-án..- „Miért volt lehetetlen a dolgot
előre jelezni, miközben elemezni lehetett volna a pénzügyi helyzetet? Elkerülte
figyelmedet? Feltétlenül meg kell beszélni a Politbüróban!” Khlevniuk: Cink,
258. o. Kivégzési listák; E. 1. száma:
12. Tucker: Power, 447. o.: Kaganovics, 46. o.; Medvedev, 312. o.;
Budyonny: Notes, 47. o. Az FSB archívum Galina Jegorova vallomását teljes
terjedelmében idézi: Vasilieva: Kremlin Wives, 105-in. o.; RGASZPI 558.11.749.
15/15 és 23; Kollontaj Sztálinnak.
13. Köszönet dr. Dán Healeynek a korról és erkölcsökről való tájékoztatásért.
Bolsevik erkölcs: MR, 273-274; Kaganovics, 88-89. °-> Prűdség: MR, 111. o.,
145. o., 149. o. Válás: Khrushchev: Superpower, 29. o. Kaganovics nem írja le a
„szajha” szót, csak annyit, hogy „sz.. .a”: Tucker: Power, 437. o. A párizsi
meztelen nőkről mondott vélemény Zsdanov feleségétől: Szvetlána OOP, 360. o.
Tuhacsevszkij feslett erkölcsei: RGVA 4.18.61. 7-77; Vorosilov, NKO, 1937.
június 9-10. Kira Allilujeva: Szvedana térde és Sztálin megjegyzése, 00Y, 318. o.
Gsókjelenet a Volga című filmben: Kenez, 166. o., „Sztálin Molotov i Zsdanov o
vtaroj szerij fiima Iván Groznij”, MoszkovszfdfeNovosztyi, 37. sz., 1988. aug. 7.
8. o.; Galina, 96. o. Grúz cigaretták: Csarkviani, 45-49. o. Csókok Kulik
születésnapi összejövetelén: Karpov: RasztrefannijeMarsall, 343. o. Zsdanov
házassága: Sergo B, 139. o.; Kujbisev: Trojanovszkij, 162. o. A háború alatt
Sztálin tudomást szerzett arról, hogy Tihonov viszonyt folytat valakivel, ezért
feleségét a leningrádi ostrom során kihozatta onnan, hogy véget vethessen
annak. Lesser Terror, 113. o.; RGASZPI 558.11.818. 23-27, A. A. Trojanovszkij
Sztálinnak, 1934. júl. 24. és Sztálin Jagodának, dátum nélkül. Trojanovszkij
Sztálinnak,
1938. szept. 11. Berija és a szex: GARF 8131sj.32.3289. 41; Rudenko
Hruscsovnak arról, hogy Szarkiszov feljelentette Abakumovot. Dekanozov
állítólag szexuálisan vonzódott a fiatal lányokhoz, annak ellenére, hogy boldog
házasságban élt: Vaksberg, Vyshinsky, 290. o., 353. o. Megerőszakolás: Djilas,
93. o., 108-109. o.; Djilas, Wartime, 428-429. o.; Makszim és lvy Litvinov: lásd
John Carswell: The Exile. The Life of Iiy Litvinov, 130-137. o.
14. Hruscsov: Glasznoszty, 28. o.; Mikojan, 318. o.
15. RGASZPI 558.11.769. 173; Sztálin Molotovnak, Vorosilovnak,
Kaganovicsnak, Mikojan-nak, 1937. már. 31.; Tucker: Power, 416. o.; Sztyepan
Mikojan.
16. MR, 254. o.; Mikojan, 318. o., 552. o.; Kaganovics, 27. 0., 28. o„ 30. o.,
45-47. o.; Jurij Zsdanov; Maja Kavtaradze; Medvedev, 325. o.
17. Hit és gondolat: Visinszkij és „Elvesztetted a hitedet!”: RGASZPI
558.2.155. I04-107. „Szent félelem”: Getty, 486-487. o.; Tucker: Power, 482-
484; Dimitrov naplója, 1937. november 7.; Berija A. A. Jepisevnek, idézi:
Volkogonov, 279. o.; RGASZPI 558.11.725. 1-2; K. Gaj Sztálinnak és válasz,
1937. már. 25.; Sztarinov ezredes az NKVD-kihallgatások során tudta meg, hogy
a letartóztatott katonák többsége ellen a „szocialista állam hatalmába vetett hit
hiánya” volt a vád. Sztarinov, idézi Bialer (szerk..), 71. o. Gyilkos szekta:
Jansen-Petrov, 65. o. „Briliáns olasz politikus...”: Ehrenburg: Eve of War, 306. o.;
Buharin Sztálinnak, 1937. dec. 10.; Getty 557. o.
 22. VÉRES INGUJJAK! GYILKOSOK MEGHITT KÖRE

1. Kínzás: Jansen-Petrov, m. o., idézi APRF 3.24.413.5. 122; „Verni!

Verni!”: M. I. Bara-nov; „Elvégre börtönben van, nem szállodában”: Jansen-
Petrov, 111, idézi: Rehabilitaci-ja, 258. o. Vérfoltok: Sepilov,
„Voszpominanyija”, Voproszi Isztorii, 1998, 4. szám., 6. o. Utasítás kínzásra:
Petrov-Jansen, 1-11. o., Rosszijszkaja Gazeta, 1996. ápr. 19.; LA 1998. Utasítás a
kínzásra: 1939. jan. 20., Conquest: Terror, 206. o.; Tucker: Power, 467. o. Hrus-
csovnak Kaganovics mondta: „mindent aláírtunk”. Hruscsov: Glasznoszty, 136.
o.; GARF 8131.32.3289. 117-118, a nyomozást Rudenko végezte
Vlodzirmirszkij, Rodosz, Svarc-man és Goglidze stb. módszereiről, 1955. már.
22. Mivel Jezsov generációja nem beszélt a kínzásokról, a beszámoló Berija
embereinek elmondásán alapul. Kivégzőhely és temetés: Nikita Petrov; Jansen-
Petrov, 188. o. Beszámoló Jezsov kivégzéséről, Ny. Manesev által, idézi: Usakov
és Sztukalov, 74-75. o. A régi bolsevikok megkínzásáról: Kaganovics, 138-139.
o. Molotov Rudzutak kínzásáról: MR, 274-275. o. és a „Politbüro
gengszterek gyülekezete”: MR, 240. o. Sztálin sok viccet mesélt a. kínzásokról
és a kihallgatásokról: ez Szergo Kavtaradze kiadatlan emlékiratából származik,
74. o.; másik változat: Szvetlána: 00% 333. o. Molotov álarca: Mikojan, 321-
327. o.
2. RGASZPI 558.11.756. 109-106, Krilov Sztálinnak, 1937. máj. 26. Még
egy feljelentés még ugyanabban a hónapban a Külügyi Népbiztosságban lévő
ellenségek ellen. RGASZPI
558.11.727. 86, Dimitrov Sztálinnak, 1937. máj, 15. „Önmagához hű
csoport”: Sztálin Ljuskovnak Varekisz távol-keleti klikkjéről: Alvin D. Coox:
„The Lesser of Two Hells: NKVD General GS Lyushkov’s Defec.tion to Japan,
1938-45” In: Slavic Military Studies;
II. k., 1998. szept., 3. sz., 145-186. o.
3. RGASZPI 558.11.806. 122, Semjuskin Sztálinnak, 1937. május 28. Sztálin
általában utasította Jezsovot, hogy „ellenőrizze”, vagy „nézzen bele”.
Feljelentések: Vorosilov az RGVA 4.19.14. 1-74. legfőbb katonai tanácsülésén,
1939. máj. 16., Jakovlev, idézi: Bialer (szerk.), 88. o., 102. o.
4. A lemezzel kapcsolatos botrány: RGASZPI 558.11.1082. 1-18.
5. RGASZPI 558.11.756. 109-116, Krilov Sztálinnak, 1937. máj. 26. Még
egy feljelentés még ugyanabban a hónapban a Külügyi Népbiztosságban lévő
ellenségek ellen. RGASZPI
558.11.727. 86, Dimitrov Sztálinnak, 1937. máj. 15.
6. RGASZPI 558.11.818. 35-43, V Tjulenev Sztálinnak, 1938. márc. 30.
 7. RGASZPI 558.11.132. 137-140, P. T. Nyikolajenko Sztálinnak,1937.
szept. 17.; RGASZPI 558.11.132. 36, Sztálin Kudriavc.sev elvtársnak, 1937.
szept. 27.; Tucker: Power, 459-461. o.; KR 1, 114-115. o.; Hruscsov:
Glasznoszty, 32. o.
8. Hruscsov terrorja: KR 1, 113. o., 129-136. o.; MR, 295-297.; Izvesztyija
CK KPSJSfj 2.,
1989., Isztocsnyik, 1., 1995.; Vlagyimir Naumov, idézi: Taubman, 88-90. o.;
Jurij Sapoval, idézi: Taubman, 19-25. o.
9. Zsdanov az ellenségekről: A. S. Jakovlev: Cél zsiznyi, 17. o. Komszomol-
ügy: Mgeladze, 170-173. o.; Kuznyecov, idézi: Bialer (szerk.) 96. o.; Khlevniuk:
Circle, 210-211. o.; Tucker: Power, 470-479. o.; Beria, 80-85. °- A Lakóba
család megkínzása: lásd S. Lakóba: Ocser-ki po politicseszhoj isztorii Abhazii
Berija kínzásai: GARF 8131.32.3289. 117-118, Rudenko nyomozásai
Vlodzsirmirszkij, Rodosz, Svarcman, Goglidze, Canava stb. vallatási
módszereiről, 1955. márc. 22. Az azerbajdzsáni Dzsafar Bagirov esetén nem volt
rá szükség. A rossz emberek letartóztatása: lásd Andrejev: RGASZPI 73.2.19.
27; Andrejev Sztálinnak, 1937. aug. 18. Malenkovot is feljelentik, Hruscsov
megvédi Malenkovot: Jelena Zub-kova, idézi: Taubman, 75. o.
10. Jakovlev, Cél zsiznyi, 18. o.: levél Jezsovnak, 1937. június 15., a
tudományos kutatóintézet tagjainak és a hivatalnokoknak a letartóztatásáról a
Vnyesztorgban (külkereskedelmi népbiztosság). A vnyesztorgi letartóztatások:
Fitzpatrick: Everyday Stalinism, 45. o.; lásd Kátyúinál, később. Mikojan,
tisztogatás: 583. o.; Stepan M. 197. o. Mikojan Örményországban: Tucker:
Power; 488. o.; Beria, 84. o. Mikojant Malenkov kísérte el. „Általa megmentett
emberek”: Natalja Andrejeva; Natasa Lopatyina: nagyapja története; Iván
Konsztantyinovics Mihajlov és K. E. Vorosilov; Kaganovics, 89. o.
11. Országjáráson: Medvedev, 248. o. Több példa Kaganovicsról: RGASZPI
17.21. 3966-4092.; Easter, 157. o.; Yakovlev: Century, 18.0.;
Mikojanjezsovnak,június 15., 15-19. o.
12. Andrejev „hősies” mészárlása: RGASZPI 73.3-45, 138, jegyzetek, 1937.
okt., 73.2.19; Andrejev Zsdanovnak, 1937. jan. 6.; 73.2.19. 2, Andrejev
Sztálinnak, 1937. ápr. 12.; Voronyezs; 73.2.19; Andrejev Sztálinnak, 1937. július
20., Szaratov; 73.2.19. 3, Andrejev Sztálinnak, 1937. június 4., Cseljabinszk;
73.2.19. 12, Andrejev Sztálinnak, 1937. július 21., Szaratov; 73.2.19. 16,
Andrejev Sztálinnak és Sztálin utasítást ad a traktorüzem munkásainak
lelövésére, 1937. július 28.; 73.2.19. 19, Andrejev Sztálinnak, 1937. aug. 1.;
73.2.19. 22, Andrejev Sztálinnak, 1937. aug. 1., Szaratov; 73.2.19. 27, Andrejev
Sztálinnak, 1937. aug. 18., Kujbisev; 73.2.19. 34-36, Andrejev Sztálinnak, 1937.
szept. 17-18., Taskent; 73.2.19. 44, Sztálin, Molotov Andrejevnek, 1937. szept.
 20. „Letartóztathatjátok” 73.2.45. 54, Andrejev Sztálinnak: „Ikramov
letartóztatva”, 1937. szept. 21-22., Taskent; 73.2.45. 58, Sztálin és Molotov
Andrejevnek, 1937. szept. 22.; 73.2.45. 72 és 73, Sztálin Andrejevnek: „Saját
belátásod szerint cselekedhetsz”, 1937. szept. 26. és (74) Andrejev válasza
Sztálinnak, 1937. szept. 27., Bohara (79-84); 73.2.45. 86, Sztálin Andrejevnek
Sztalinabadban, 1937. szept. 29.; 73.2.45. 101, Sztálin Andrejevnek az NKVD-
tisztről, 1937. okt. 4.; 73.345. 87-101, Andrejev Sztálinnak és Sztálin utasításai:
„Asurovot eltávolítani”, 1937. okt. 2-4., Sztálinabad; 73.2-45.105, Andrejev
Sztálinnak, 1937. nov. 5., Arhangelszk és Voronyezs: „Rosz-tovba megyünk”;
73.2.45. 113, Andrejev Sztálinnak, 1937. nov. 15., Rosztov; 73.2.45.
119-126, Andrejev Sztálinnak és Malenkov, 1937. nov. 18.; Krasznodar,
Kubán, „az Ordzsonikidze régióba megyek”.
13. Malenkov: Csadajev, idézi: Kumanyev (szerk.): 429. o. Interjúk: Igor
Malenkov és Volja Malenkova; Zubok, 141-143. o.; Szvedana: 00T, 358. o.;
Mikojan, 566. o., 586. o.; Sergo B, 161. o. Malenkov-típus: Kaganovics
Perepiszka, 609. o.; RGASZPI 558.11.762, ia, Sztálin Malenkovnak, 1938. nov.
22.: letartóztatás. Titkos üldöző szerepben jelent meg, mert Sztaszova, Lenin régi
titkára Sztálinhoz fordult, és elmondta, hogy Malenkov azzal vádolta meg, hogy
pénzt adott a trockistáknak, ám az ártatlanságát jelző bizonyítékokkal nem
törődött. Sztálin megvédte őt. RGASZPI 558.11.805. 11; Sztaszova Sztálinnak,
1938. máj. 17. Malenkovról a tisztogatásban: Parrish: .Jezsov”, 90. o.; Beria, 85.
o.; Khlevniuk: Circle., 264-266. o.; Mikojan, 320. o.; Leonyid Redensz elmondta
Yaszilij Sztálin vallomását Malenkov szerepéről. D. N. Sukhanov: Memoirs.
Elválaszthatatlanok: Sergo B, 36. o,; Hruscsov megvédi Malenkovot: Zubkova,
idézi:, 75. o. Humor: Sergo B, 162, lásd még Parrott: Serpent andNightingale,
65. o.; Djilas, 108. o.: „a zsírpárnák és hústömeg alól” egy vékony és éhes ember
akart előtörni.
14. Jurij Sapoval, idézi: Taubman, 12-13. o.; Kaganovics tanácsolta neki,
hogy húzza meg magát, majd elmondta Sztálinnak.
15. MR, 254. o. Orosz változat: 413-414. o., 393. o.; Mikojan, 556. o. Szergo
Mikojan: fanatikus apa. Kaganovics: „Engedélyeztük-e az igazság
meghamisítását, az erőszakot, a bűn-cselekményeket? Igen. [...] Politikailag én is
felelős vagyok érte”: Kaganovics az 1957. júniusi plénumon: RGASZPI
17.3.153; lásd, Kaganovics, 35-37. o.
t6. Sergo B, 157. o.
17. RGASZPI 558.11 -737- 86, I. Ivanov, a kurszki Obkom egykori titkára
Sztálinnak, 1937. febr. 21. KB tagjainak letartóztatása, 70-ből 15: Molotov,
idézi: Getty, 467. o.
23. TÁRSASÁGI ÉLET A TERROR IDEJÉN! A HATALMASSÁGOK
FELESÉGEI ES GYERMEKEI

1. Marta Peskova. Szvetlána hogjajka, „úgyhogy most próbálom

megnyugtatni”: Sztálin, idézi: Csarkviani, 55-57. o.
2. Natalja Andregeva; Marta Peskova. Vorosilov lovag - Fitzpatrick:
Everyday Stalinism, 71-73. o.; Sztyepan és Szergo Mikojan; Artyom Szergejev;
Davies, 119. o., 193. o., 1938. márc. 26. Kaganovics és a jazz: Starr: Red and
Hot, 126-129. o., 178. o. Köszönet Maria-na Haseldine-nek. Rusztaveli: Beria,
84. o. Puskin-kultusz: Figes: Natasha, 482. o. Spanyol blúzok: A. Adzhubei-
Fitzpatrick: Everyday Stalinism, 69. o. Dalszövegek: Fitzpatrick, 71. o, Cseka-
évforduló: G. D. Raanan: International Policy Formádon, 171. o., Pravda, 1937.
december 21.; Parrish: ,Jezsov”, 159. o. „Sztálin bácsi”: Artyom Szergejev.
3. Zarubina, 29-31. o.; Natalja Andrejeva; Szergo és Sztyepan Mikojan; Éteri
Ordzsonikidze; Sakharov, 93. o. A halált és annak hatásait érzékeltető
legprecízebb mű: Catherine Merridale: Mght of Stone, Death and Memory in
Russia, 253-263. o.
4. Mikojan pisztolya: Stepan Mikoyan: faruhina, 32. o.; Yury Trifinov:
Home on the Emhankment.
5. A halottak dácsái: Vaksberg: Vyshinsky, 87-93. °-> Szvetlána 00%355. o.;
Sudoplatov, 103. o.; S. Khrushchev: Superpower, 16. o. Gamarnyik
öngyilkosságát követően annak zubalovói dácsáját Sztálin legkedveltebb tisztje,
Saposnyikov, míg lakását egy másik kedvenc, Kulik kapta meg.
6. Névkihúzás: Stepan M. 25. o.; Leonyid Redensz.
7. Az iskola a terror időszakában: Stepan M. 37. o.; Richardson: Long
Shadow, 207. o. Az NKVD 50. sz. iskolájában egyre gyakoribbá váltak a
letartóztatások: gfrubina, 32. o. Szvetlána asztala: Júlia Gorskova. Gyerekek és
családok: PB, 1937. július 5.; Jansen-Pet-rov, 100. o.; Trud, 1997. okt. 17.;
Memóriái-Aszpekt, 1993., 2-3. sz.; Ohotin és Roginszkij: íz Isztoni, 56-57. o.
Letartóztatások fiatal szemtanúi: Stepan M., 47. o.: az érintett fiú, Oleg
Frinovszkij, Jezsov NKVD-beli helyettesének magas, jóképű fia volt. 1939-ben
történt. A szülők ellenőrizték a gyerekek barátait: Stepan M., 47. o. Igor Bojcsov
telefonált Vorosilov örökbe fogadott fiának, Timur Frunzénak. Mikojan
megszakította a kapcsolatot Allilujevékkel: Kira Allilujeva. Jurij Zsdanov.
8. Leonyid Redensz. Szvetlána: Twenty Letters, 56-57. o.; Marta Peskova.
 24. A ZSIDÓ NŐK ÉS A VESZÉLYBEN FORGÓ CSALÁD

1. Bronka: az alapja a szerző interjúja Natalja Poszkrjobisevával, valamint a

Fajina nagynénje, Galina féltestvére és dadusa által elmondott történetek; Kira
Allilujeva; továbbá Brackman interjúi Bronyiszlava első férjével, I. P. Itskov:
Secret Fik, 329. o. Ickov állítja, hogy Bronka csak azért ment feleségül
Poszkrjobisevhez, hogy megmentse bátyját a letartóztatástól, ám ez nem
valószínű. Lásd még: Volkogonov: 155. o.
2. Jezsova: Jezsov és Jevgenyij szeretői: Jansen-Petrov, 123-124. o. Simon
Uritszkij kihallgatása, idézet: KGB Lil. Archive, 56. o.; Polianski, 190-197, o.;
Pirozskova, 105. o.; V. F. Nekraszov: ^seleznyije Narkom, 211. o.; S. Povarcov:
Pricsina szmerti-rasztrel, 151. o. Jezsova Gomelből származott, de Odesszában
nőtt fel.
3. Rosza Kaganovics: Kaganovics, 48-50. o. Zsidó nők: Sergo B, 211. o. A
legenda: lásd Ka-han: Wolf of the Kremlin.
4. Szvanidze naplója, 1937. márc. 5.; Dzsugasvili: Gyed otyec, Ma i Drugije,
18-24. o. Júlia mint kalandornő: Szvanidze naplója, 1937. márc. 5., RGASZPI
44.1.1. 340-343, Maria Szvanidze Aljosa Szvanidzének, dátum nélkül; Leonyid
Redensz; Kira Allilujeva.
5. Szvanidze: MR, 174. o.; RGASP1558.11.27. 129; Sztálin jegyzetei
Jezsovnak; Maria Szvanidze papírjai; RGASP1 44.1.1. 33b.; Brackman, 287. o.;
Mikoyan, 359. o.; Kira Allilujeva; Leonyid Redensz; Szvetlána, idézi:
Richardson: Long Shadow, 143. o.
6. Posztisev: Getty, 503-511. o.; Khlevniuk: Circk, 231-240.; RGASP1
558.11.787. 45-46, Posztisev Sztálinnak, 1938. márc. 16. Február 12-én
tartóztatták le. Jansen-Petrov, 125.
o. „Vén szarosok”: RGASZPI 558.11.787. 6, Sztálin Posztisevnek a Lenin-
érdemrenddel kapcsolatban, Jezsov nyaral, 1931. szept. g. és Posztisev
szemtelenül válaszol.
7. Jansen-Petrov, 124. o., idézi: Szuvenirov: TragedijaRKKA, 23. o.
Részegségről: FSB 3-OS.6.1. 265-270. Frinovszkij és Jefimov kihallgatása, N-
15301.7. 193-194, idézi Jansen-Petrov, 124.
0. Új kvóták: 48 000, idézi: Getty, 518-519. o., és Jegorov bukása, 521-522.
o.
8. Sapoval, idézi: Taubman, 19-25. o.; AKI, 129-136. o.; Izvesztyija CK
KPSjjSzj 2., 1989., Isztocsnyik, 1., 1995.; Naumov, idézi: Taubman, 88-90. o.,
91-4)2. o., 1940-ig, másfél év alatt 167 565 embert tartóztattak le.
9. Jansen-Petrov, 134. o.: A. I. Uszpenszkij ügye, FSB 3.6.1 és 3.6.3. Extra
kvóta: Moszkovsz-kijeNovosztyi, 1992., 25. sz.
10. Buharin-ügy: Conquest: Terror, 367-425. o.
 25. BERIJA ÉS A KIMERÜLT HÓHÉROK

1. Koszior és Csubar: RGASP1 558.11.754. 122-127, Koszior Sztálinnak,

1938. ápr. 30.; KR
1, 106. o. Almok: lásd Tuhacsevszkij-ügy, Medvedev, 295. o.; Kaganovics,
89. o.
2. Sztálin Jakovlev repülőgép-tervezőmérnöknek, idézi: MR, 262. o.
3. RGASPi 558.11.698. 33, Aronstam Sztálinnak és Sztálin válasza, 1937.
máj. 7.; RGASZ-PI 558.11.773. 94, Mehlisz Sztálinnak, 1936. vagy 1937. jan.
13.; RGASPi 588.2.156. 43, figyelmeztetés Visinszkijnek; Jansen-Petrov, 1240.,
Suvenirov: Tragegyya RKKA, 23. o. Részegségről: FSB 3-0S.6.1. 265-270;
Frinovszkij és Jefimov kihallgatás, N-15301.7. 193-194, idézi Jansen-Petrov,
124. o. Részeg hóhérok: Peter Deriabin: Inside Stalin’s Kremlin, 42. o.; Parrish:
,Jezsov”, 71-77. o. Jezsov érzi Sztálin elégedetlenségét: Jansen-Petrov, 143. o.,
idézi: APRF 7458.3. 158-162, Jezsov Sztálinnak; Időnként még a kegyetlen
Berija idegei is megsínylették az állandó paranoia nyomását: „Nem tudok
mindenkivel vitatkozni egy életen át. [...] Tönkreteszi az idegeimet. [...] Úgy
érzem, nem bírom már sokáig” - írta a harmincas évek elején, Beria, 40. o.; L.
Berija Ordzsonikidzének.
4. „Sztalinodar”: Jansen-Petrov, 117. o.; Parrish: , Jezsov”, 78. o. Szlutszkij:
Jansen-Petrov, 230, idézi: Frinovszkij FSB ügye N-15301.3. 117-123. Orlov
beszámolója alapvetően pontos.
5. Ljuskov: Jansen-Petrov, 144-145. o. Jezsov elküldeden levele Sztálinnak:
APRF 57.1.265. 16-26. Coox: „Lesser of Two Hells”, 145-186. o.; Coox:
„L’affaire Liushkov: Anatomy of a Defector”, Soviet Studies, 145-186. o.; 8.
évfi, 3 sz., 1967., 405-420. o.
6. Jurij Zsdanov; Volja Malenkova; lásd még Andrej Malenkov: O mojem
oce Georgij Malen-kove, M. Ebon: Malenkov, 38-39. o.; Sztarkov: „Narkom
Jezsov”, idézi: Gerry/Manning (szerk.), 35-37. o. „Szikrázik”: Leonyid Redensz,
Rees, 197. o. Jezsov és a lengyel kém és Orlov: Jansen-Petrov, 147. o, idézi:
FSB 3-0S.6.1. 350., Uszpenszkij, „nyomokat el kell tüntetni”, Jansen-Petrov,
148. o., idézi: FSB 3-0S.6.1. 350 és FSB 30S.6.3. 316.; Sztálin halállistájának
aláírása, 1938. aug. 20.: APRF 3.24.417. 248-253.
7. Berija és Jezsov: Hruscsov, idézi: Jansen-Petrov, 157. o.; Beria, 53. o., 87-
91. o.; Jansen-Petrov, 149-157. o.; V A. Donszkoj Beriját javasolta. Sztarkov:
„Narkom Jezsov”, idézi Getly/Manning (szerk.), 38-39. o., Vojenno-
lszloricseszkij gyúrnál (a továbbiakban: VIZs), 1989. júl., 1991. okt. Berija
személyes szerepe a kínzásban: GARF 8131.32.3289. 117-118. Rudenko
nyomozásai a kihallgatók módszerei után, 1955. márc. 22.; V F. Nekraszov,
Berija: Konyec karién, 374-375. o.; B. S. Popov és V G. Oppokov,
„Berjevscsina”, Vléjs, 3., 1990., 81-90. o.
8. IBM vagy GM: Marta Peskova; V I. Novikov, idézi: Nekraszov: Konyec
karién, 229-237. o.; Romanov, idézi: Sergo B, 245. o.; Y. Cohen: „Des lettres
comme action: Stalin au debut des années rente vu depuis les fonds
Kaganovich”, idézi: Cahiers du Monde russe, 38. évf., 3. sz., 1997. július-
szeptember, 327. o., 307-345. o.; RGASZPI 82.2.897. 32, Berija Molotovnak,
1940. febr. 26.; Beria, 195. o., 174. o. „Kötélből vannak az idegei”: interjú:
Nyikolaj Bajbakov. Fáradhatatlan, okos: „Interjú V M. Molotovval”, Literaturuli
Szakartvek, 1989. okt. 27., idézi: Beria, 195-274. o.
9. Legjobb barát megölése: GARF 7523.85.236. 17-23, Canava, 1955. márc.
24. Félelem és lelkesedés: Sudoplatov 186. o. „Istenítették” - Krotkov, idézi:
Beria, 203. o. „... a táborban rohadj meg.” Beria Ajfair, 5. o., „Anglia királya”:
KR I, 125. o.; Interjú Aljosa Mirchulavá-val. Meghittség feleségével, mexikói
banditák: Marta Peskova. Imádott Sztálin: Sergo B,
144-145. o., Richardson: Láng Shadow, 158. o. Szemüveg: Golovanov, idézi:
MR, 343. o.; Artyom Szergejev.
10. Kandid Csarkviani Berijánál, amikor Sztálin megérkezett: interjú Gela
Csarkvianival; Sergo B, 34. o.; Mikojan, 33. o.
11. RGASZPI 82.2.897. 12-13, Visinszkij Sztálinnak és Molotovnak,
valamint Molotov Vi-sinszkijnek, dátum nélkül; Volja Malenkova; Marta
Peskova; Kira Allilujeva; Sudoplatov 39-40. o.; Beria, 87-91. o.; Polianski, 190.
o.; KR 1, 118-119. o.; Jansen-Petrov, I54-I59- °-
12. Khlevniuk: Circle, 240-245.; Volkogonov, 338. o.
13. RGVA 9.29.390. 275, Mehlisz Sztálinnak és Vorosilovnak, 1938. aug.
23.; Mekhlis, 103-104, o., 107. o. Mehlisz szerepe: Voproszi Isztorii, 1998, 10.
sz., 78. o.; Coox: „Ljuskov”,
145-186. o. Mehliszt Jezsov helyettese, Frinovszkij kísérte el. „Kinevezni
egy bizottságot, hogy átvizsgálja a Lenin Akadémiát. [...] Ha a Tolmacsev
csoportosulásnak még mindig maradtak ott elemei, akkor az utolsó emberig el
kell távolítani őket. Mehlisz, 1938. július
5.” Volkogonov, 368. o.; Mehlisz Sztálinnak, 1938. nov. 20.; Mekhlis, 102.
o.; Biljuherről, 106. o. Háború és Bljuher: Volkogonov, 328. o.; Mekhlis, 124. o.;
Spahr, 186. o.; M. V Zakarov: Generalnyijstáb vpredvojennijegödi, 137-142. o.;
Kaganovics, 30. o.; Roy Medvedev: ,Joszif Sztálin és Joszif Apanaszenko: A
távol-keleti front a II. világháborúban, idézi: Nyeizvesztnyij Sztálin.
14. S. Fedoszejev, „Favorit Jezsova”, Szoversenno Szekretno 9., 1996.;
Jansen-Petrov, 150-156, idézet: FSB 3-os.6.3.367/Frinovszkij-ügy, N-
15301.2.32; Frinovszkij N15301.7.195; Dagin, idézi: FSB 3.6.3.323, 259;
Jevdokimov, idézi: FSB 3.6.4.403 és FSB 3.6.3.261.
 26. JEZSOVÉK ZÜLLÖTTSÉGE ÉS TRAGÉDIÁJA

1. V D. Uszpenszkij: Tajnyi Szovjetnyik Vozsgyia. Lesser Terror, 4-6. o.;

Jansen-Petrov, 153. 0., 159. o., 166-167. o.; Sentalinszkij, „Ohota”, 70-96. o.
2. Molotov arca, mint egy álarc: Mikojan, 321-327. o. Molotov azt állítja,
hogy megmentette Tevoszjiant: MR, 294. o.
3. Khlevniuk: Cirok 224-230. o.; Parrish: Jezsov, 78-89. o.; Sudoplatov, 43.
o.
4. Jezsov családjának tragédiája: Jansen-Petrov, 121-124. o.; Brjuhanov és
Soskov, 124. o.; Sztarkov, „NarkomJezsov”; Getty/Manning (szerk.), 34-35. o.;
Kamov, „Szmert Nyikolaja Jezsova”, 41-43. o.; Vasily Grossman: Mama, 8-15.
o.; Szimon Urickij kihallgatása, idézi: KGB Lit. Archive, 56. o., Polianski, 190-
197. o.
5. Berija és Sztálin terve, hogy Jevgenyiját Jezsov ellen használják fel:
Politicseszkij Dny évnyik,
2. k., Amszterdam, 1975., 136. o.; Kamov: „Szmert Nyikolaja Jezsova”, 41-
43. o. Jezsova Sztálinnak: APRF 45.1.729. 96, idézi: Jansen-Petrov, 166-168. o.;
Polianski, 190. o.; Brjuhanov és Soskov, 122-123. o.; KGB Lit. Archive, 42. o.,
Jezsova Sztálinnak, APRF 45.1.729. 100, idézi: Jansen-Petrov, 169. o. Sztálin,
Kaganovics és Molotov eltávolítják magukat Jezsovtól és a Terrortól: RGASZPI
17.3.1002. 37. A „Trojkáról”: Moszkovszkije Novosztyi, 1992. jún. 21., idézi:
Getty, 531. o., RGASZPI 17.3.1003. 85-87.
6. Jansen-Petrov, 164. o.; LA, 1995.: 5-6, 24. o.; I. Dementyev vallomása:
FSB 3-OS-6.3. 257; APRF 3.24.375. 120; Jezsov vallomása: FSB 3-OS.6.3. 332-
333; mindkettőt idézi: Jansen-Petrov, 170-172. 0.; Sentalinszkij: „Ohota”, 179.
o. A boncolási jegyzőkönyv részletei („harmincnégy éves nő, középmagas, jó
fizikumú”) elárulják, hogy Luminal-mérgezésbe halt bele. Parrish: ,Jezsov”, 101.
o.; Polianski, 190. o.; Beria, 250. o. Jezsov testvérét lelőtték: KRI, 115-120. o.;
Pirozhkova, 105. o.
7. Jansen-Petrov, 164. o., orgiák és orális szex: 173. o., Isten akarata: 174. o.,
„mintha leprás lennék”: 202. o. Homoszexuális affér Dementyewel: FSB 3-
0S.6.1 és 6.3. Szex Konsz-tantyinowal és feleségével: FSB 3-OS.6.3. 247-252,
mindegyiket idézi: Jansen-Petrov, 172-173. o.; Khlevniuk: Circle, 224-230.;
Parrish:,Jezsov”, 89. o.; Vlfs, 2, 1993.; LA 1998.; Getty, 528-539. o.; RGASZPI
17.3.1003. 34 és 17.3.1004. 11.
8. Parrish, , Jezsov” , Leförto főnökének, Ziminynek és Rozenblum
börtönorvosnak a vallomása 1956-ból, idézi: Vaksberg: Vyshinsky, 118. o. Berija
személyesen tartóztatta le a Komszomol vezetőjét, A.V Koszarevet november
29-én. Ezt bosszúból tette: Mgela-dze, 168-173. o.: Mgeladze a háború után
elmondta Sztálinnak Koszarev Berija általi, bosszúból elkövetett
megsemmisítésének egész történetét. A Koszarev-ügy már egy ideje forrott: lásd
RGASZPI 558.11.725. 160, Gorsenyin Sztálinnak, 1937. júl. 13.; Larina, 186-
200. o. Berija embereiről: Beria, 90-94. o.; Sergo B, 179-180. o.; interjú Marta
Peskovával, Gela Csarkvianival, Eka Rapavával, Maja Kavtaradzéval, Nyina
Ruhadzé-vel, Nágya Dekanozovával, Aljosa Mirchulavával, Nyikita Petrowal.
Kobulov szégyenéről: Elena Durden-Smith., lásd még: Lesser Terror; Parrish,
,Jezsov”; Petrov és Scorkin.
9. Nagyezsda Vlaszik; Natalja Poszkrjobiseva; Parrish: , Jezsov”, 86. o.;
Petrov és Scorkin; KR 1, 294-295; Artyom Szergejev; Szvedana: 00% 333. o.;
Vlaszik, 24-45. °-
 27. A SZTÁLIN CSALÁD HALÁLA, EGY FURCSA LÁNYKÉRÉS ÉS
A HÁZVEZETŐNŐ

1. Richardson: Long Shadow, 154. o. Berija megveti az Allilujev nőket:

Natalja Andrejeva. Vlaszik ellenérzése Anna Redensz szennyessel kapcsolatos
folytonos panaszkodásáról: Nagyezsda Vlaszik. „Poszkrjobisev lekezelően
viselkedett velünk”: Kira Allilujeva; Richardson: Long Shadow, 156. o. Berija
Bronkát fogdossa: Natalja Poszkrjobiseva. Zsenya gúnyolódik Berija flörtölésén:
Szvedana 00% 323. o.
2. Redensz és a munkatábor: Jagoda, 41. o., 382-390. o. Agranov beszéde az
1937-es plénu-mon, idézi: Getty, 430. o. Verés betiltva?: Leonyid Redensz és
Vlagyimir Allilujev (Redensz);. Petrov és Scorkin.
3. Vlagyimir Alliluyev (Redensz); Kira Allilujeva; Szvetlána: RR, 144. o.;
Orlov, 309. o. Pavel orvosa: RGASZPI 558.11.1551. 43.
4. Szvetlána: Twenty Letters, 66-67. °- Berija és Malenkov Redensz
letartóztatását javasolja: Vaszilij Sztálin Vlagyimir Allilujevnek (Redensz).
Redensz részvétele a Berija elleni tervben, 1931: RGASZPI 558.11.801. 42-43,
Redensz Sztálinnak. Redenszt Balickij váltja, 1932. aug: Kaganovics Perepiszka,
273-275. o. Jezsov a lengyelekről, Chase: Enemies, 234-235, o., 239. o., 265. o.;
Richardson: Long Shadow, 150. o.: Mikojan, 59. o.; Vlagyimir Allilujev
(Redensz); Leonyid Redensz.
5. Sztálin és Dimitrov: Szoversenno Szekretno, 3, 2000. „Nem vagy Sztálin,
ahogy én sem”: Artyom Szergejev.
6. Nakasidze: Szergo Mikojan; Marta Peskova; Leonyid Redensz; Szvedana:
Twenty Letters, I35-!37- Sztálin újraházasodhatna: Volkogonov, 155. o.
7. Kira Allilujeva; Kostyrchenko, 80. o.
8. Sztálinnak tetszenek a jól öltözött nők, flörtök: Kira Allilujeva; Leonyid
Redensz; Szvanidze naplója. Sztálin kedvencei, Spiller és Davidova: Szvedana:
00% 329. o.; Vasilieva:
Kremlin Wives, 74-76. o.; Galina, 95. o.; MR, 174. o.: Maya Plisetskaya and
Tim Schott: I, Maya (a továbbiakban Maya), 81.0. Davidova öve: Rjibin:
Rjadom szó Sztálinim v Bobom Tyeatre, 32-33. o., 67-69. o. Sztálin
„szitakötőnek” nevezte el kedvenc balerináját, Lepe-sinszkaját. ,Joszif
Visszarionovics, jól táncoltam?” - kérdezte „Szitakötő” Sztálint. .Jól forogtál -
felelte -, de Aszaf Messzerer jobb volt nálad!” A Moszkvai Művészszínházban
Álla Taraszova volt a kedvenc színésznője.
Ruszudana Zsordanija: Rjibin: Oktyabr 1941, 18. 0., interjú
AljosaMirculavávakjól ismerte Ruszudanát, és nevetségesnek tartotta a
viszonynak még az ötletét is: „Annyival fiatalabb volt nála” - mondta a
szerzőnek. Abban sem látott semmi gyanúsat, hogy Sztálin rajta keresztül hívta
meg magához a grúz lányt. Tánc: Kozlovszkij, idézi: Karpov: Raszt-reljannije
Marsall, 342. o. Határozott nők: Szvetlána: 001) 329. o.; MR, 174. o.;
Kaganovics, 160-162. o.; Kuzakova, idézi: Radzinsky, 65. o. Isztomina tagadja
Davidovát: Rjibin: Sztálin i fsukov, 63. o. Pletykafészek, nyugodt lélek:
Lozgacsev, idézi: Radzinsky, 560. o. Sztálin szükségletei: Richardson:
LongShadow, 248. o.; Artyom Szergejev; Marta Peskova; Kira Allilujeva. A
személyzet titoktartásáról: személyes beszélgetés Roy Medvegyewel. Egy
élettárs: Kaganovics menye: Vasziljeva: Kremlevszfije gsenyi, 372. o. Valecska
férjének féltékenysége: Rjibin: Oktyabr 1941, 18. o.; Vladimír Putin: First
Person, 3. o.; továbbá Oleg Blotsky: Vladimír Putin: The Story of My Life. „..
.ahhoz senkinek semmi köze... Engels is...”: MR, 208. o. Kötényben, mintha
ápolónő lenne: Popovics, idézi: Dedijer: Tito Speaks, 282. o. Sztálin szereti a
diszkréciót: Berman, idézi: Oni, 236. o. Valecska Jaltában és Potsdamban:
Volkogonov, 574. o. Sztálin büszke az alsóneműs szeknyérére: Csarkviani, 35.
o„ „Persze, mindenki tudta, hogy ő a felesége”: Poszkrjobisev lánya, Natalja.
Sztálin leállítja a terrort: Volkogonov, 337. 0., 344. o. Berija beköltözik Csubar
dácsájába: Beria, 98. o.; Szvetlána: 00Y, 355. o.; RGASZPI 558.11.773. 101,
Mehlisz Sztálinnak és válasz, 1939. nov. 6. Visinszkij például arról
panaszkodott, hogy az NKVD az ügyész jóváhagyása nélkül tartóztatott le
tisztviselőket. Naivitás lenne azt hinni, hogy az ügyeket legálisabban intézték,
mindössze annyi történt, hogy a látszat egyre inkább a boszorkányüldözés elé
került. RGASZPI 82.2.897. 2^, Visinszkij Sztálinnak és Molotovnak, 1939.
márc. 31. Malenkov révén nyomon követhető a Visinszkij és az NKVD között
kibontakozó szövevényes civakodást; ő próbálta helyreállítani közöttük a békét:
RGASZPI 588.2.155.39. 60. Sztálin, Hrulev és Mehlisz, Kumanyev (szerk.),
343. o. A no-voszibirszki gyerekek ügye: RGASZPI 588.2.155. 65, Visinszkij
Sztálinnak és válasz 1939. jan. 2-án. A példa kiválóan érzékelteti a vezetés
működési módját és az abszolút diktatúrát: Molotov - Visinszkij ösztönzésére -
javaslatot tett, hogy azokat a nem politikai okokból bebörtönzött nőket, akik
olyan súlyos bűncselekményt hajtottak végre, hogy nap közben elhagyták
munkahelyüket, engedjék szabadon. Molotov egyetértett, ám Sztálin
személyesen szólt közbe: „Ellenzem. Ügy gondolom, az lenne a helyes, ha az
ilyen nők cgv hónapnyi fizetésüknek megfelelő büntetést fizetnének, mégpedig a
következőképpen: négy hónapon keresztül huszonöt százalékkal kell
csökkenteni a fizetésüket.” Ezt három nappal később már törvénybe is iktatták:
RGASZPI 588.2.1551. 27-33, Visinszkij Molotovnak, ő tovább Sztálinnak,
1940. aug. 23-26.; Nyikolajenko: RGASZPI 558.11.132. 141-145, P. T.
Nyikolajenko Sztálinnak és Hruscsovnak, 1939. febr. 20. és Sztálin Hrus-
csovnak. Trockij: Sudoplatov, 66. o.
Tucker: Power, 586/9, Lesser Terror, 31-32. o. Kuznyecov elmondja, hogy
Sztálin elbocsátotta Frinovszkijt, és ő került a helyére: Bialer (szerk.) 92. o.;
Khlevniuk: Circle, 260-266. o.; Beria, 94. o. Jezsov letartóztatása előtt és után:
Jezsov Sztálinnak, APRF 45.1.20. 53, idézi: Jansen-Petrov, 178. o.
Papírgalacsinok és a vízi szállítási nepbiztosság: Medvedev; 458-460. o.;
Conquest: Stalin: Breaker of Nations, 208-209. o.; N. G. Kuznyecov: „Krutye
povoroty: iz zapiszok admirala”; Vlfs, 7,19993, 50. o.; N. P. Dudorov,
belügyminiszter 1957-ben, a KB plénuma előtt közölte, hogy Berija Jezsovot
elsősorban az ellene húsz oldalnyi bizonyítékot szerző Malenkovval
kapcsolatban vallatta: Jansen-Petrov, 158. o.; Sudoplatov, 63.
o.; Parrish: ,Jezsov”, 90. o.; Polianski, 216-217. o.; D. Likanov és V
Nikonov: , Ja pocsisztil OGPU”, idézi: Szoversenno Szekretno, 4., 1992; Jansen-
Petrov, 182. o., 176. o., idézi: Piljackin: VragJVarodafs APRF 57.1.287. 7-18.
,Jobb, ha tudod, szerencsés vagy...”: Sergo B, 161. o. D. Szuhanov magyarázó
jegyzete Ny. I. Jezsov elveszett vallomásáról, amely G. M. Malenkov ellen szólt,
1956. máj. 21., idézi: O. Klevnyuk, I. Gorlickij, L. P Koseleva, A. I. Minyiuk,
M. Y Prozsimenysikov, L. A. Rogovaja, S. V Szomanova: Politbüro TsKBKP i
Szovjet Minisztrov SJSfSJR 1945/1953, 203. o. (a továbbiakban: PB/Szov-Min).
 28.EURÓPA FELDARABOLÁSA - MOLOTOV, RIBBENTROP ÉS
SZTÁLIN ZSIDÓKÉRDÉSE

Az elemzés a szovjet külpolitikáról és a német invázióig vezető útról szóló

kiváló könyveken alapul: Zubok and Pleshakov: Inside the Kremlin’s Cold War,
valamint Gábriel Go-rodetsky: Grand Delusion: Stalin and the Germán Invasion
of Russia. Litvinov elbocsátása, a külpolitika változása: Beria, 100-101. o.;
Szolovjev, idézi: Zubok, 20-88. o. Álgrúz és Molotov; lassú kartvél és Sztálin:
Nágya Dekanozova. Sztálin gúnyolódik Dekanozov csúnyaságán: Maja
Kavtaradze. Erickson, Soviet High Command, 513-525. o.; Ehrenburg: Eve of
War, 276. o.; Tucker: Power, 614. o.; Carswell, 145-149. o.; Medvedev, 309. o.
Sztálin utasította Jezsovot, hogy tartóztassa le Kandelakit, 1937. ápr. 2. - a
„teendők” kézzel írt listára írja: RGASP1 558.11.27. 129, Sztálin jegyzete,
aJezsovval folytatott megbeszéléssel kapcsolatban, 1937. ápr. 2.; Gnedin, idézi:
Beria, 101. o.; Larina, 200. o., Parrish: ,Je-szov”, 91. o. Litvinov autóbalesete:
KR 1, 282. o.; Sergo B, 47-48. o.; Vaksberg: Stalin Against Jews, 34-35. o. Üj
diplomaták: Gromyko: Memoirs, 24. o.; Kaganovics, 64. o., 154. o.; Mikojan,
idézi: Kumanyev (szerk.), 22. o. Litvinov Sztálinról, a diplomatáról, Sztálin
Talleyrand-ot és Bismarckot idézi: Gorodetsky, 1-9. o., 316. o. Bismarck írása az
1870-es francia-német háborúról: von Moltke: German-French War of i8yo,
RGASP1 558.3.224. Bismarck: R. Medvegyev: Nyeizvesztnyyj Sztálin: „Sztálin
személyes archívuma” fejezet. Molotov levele Polinának: „Szüntelen nyomás
alatt vagyunk [...] kedvességedet és bájo-dat”: RGASP1 82.2.1592. 40-45, NYC,
1945. nov. 20. „Igazán értik a dolgukat”: RGASP1 82.2.1592. 19-20, 1946. júl.
8., Párizsból. Hitlerről olvas: RGASP1 82.21592. 1, 1940. aug.
13. „Én álltam a figyelem középpontjában”: RGASP1 82.2.1592. 40-45,
NYC, 1945. nov. 20?. Forradalmi-imperialista paradigma: Zubok, 1-5. o.
Molotov, a diplomata: 80-98. o. Sztálin a pókerről: „Tovább pókereznek”, idézi:
Volkogonov, 349. o.
Sztálin és a zsidók: „Tisztogassatok a zsinagógában”, valamint zsidók aránya
a vezetésben, továbbá Lenin: MR, 120. o.; Kaganovics, 47-48. o., 100. o., 105.
o., 128-129. o., 175. o. Statisztikák, Lesser Terror, 137. o. Sztálin A marxizmus
és a nemzetiségi kérdés című írását idézi: Vaksberg, Stalin Against Jews, 4. o.;
Bazhanov: Mekhlis és Yids, 59. o. Sztálin minden zsidó ellensége: Kaganovics,
128. o. Kaganovics izraelita: KR 1, 122. o., 283. o.; RGVA 4.18.62. 1/357,
„nacman” bevezetése, 1937. aug. 3. és 4. A zsidók nem tudnak inni:
Kaganovics'. 106.
o. A zsidók mimózák: Kaganovics, 191. o. Sztálin kedvenc virága a mimóza:
Mgeladze, 95-97. o. Mehlisz: zsidóként „a kristálynál is tisztábbnak” kell lennie,
idézi: Szimonov naplója, RGALI, 1945. ápr. 1. Antiszemitizmus: teendők listája:
RGASP1 558.11.27. 32. „Kannibalizmus”, 1930. dec. 23. Birobidzsan: a cár: J.
Rubenstein and V P. Naumov: Stalin’s Secret Pogrom, 34. o. és 511. o. Sztálin
másokat vádol antiszemitizmussal: K. Szimonov: „Glazami cseloveka, mojego
pokolenyija”, Jnamja, 1988, 5., 85. o. Nem kell felizgatni Hitlert: Brooks: Thank
You C. Stalin, 171. o. Jakovlev és a zsidó nevek: KR 1, 119-120. o. Kaganovics
és Mihoelsz: Rubenstein és Naumov, 293. o., 399. o. Birobidzsáni Kaganovics
Színház: Koszticsenko, 42. o., 144. o. A Fekete Százak és a Megváltó-
székesegyház Moszkvában: Kaganovics, 47. o. Köszönet Robert Service-nek a
témával kapcsolatos értékes gondolataiért.
3. Az SZSZKSZ, Németország, Franciaország és Anglia közötti
tárgyalásokról szóló beszámoló alapjául a következő munkák szolgáltak:
Gorodetsky: Grand Delusion; Richard Overy: Russia’s War; Anthony Read és
Dávid Fisher: The Deadly Embrace: Hitler, Stalin and the Nazi-So-viet Pact
igjg-Igfl; Molotov Rememben; Khrushchev Remembers; G. Hilger és A. Mayer:
Incompa-tible Allies: A Memoir History of German-Soviel Relations;
Gorodetsky, 5-9. o.; Raanan, 15-18. o.; Jurij Zsdanov; Overy, 34-53. o.; Michael
Bloch: Ribbentrop, 239. o., 245. o.; Volkogonov, 349.
o., 255. o.; Andrew Roberts: The Holy Fox: A Biography of Lord Halfax,
166. o.; Erickson: Soviet High Command, 525. o.; Read-Fisher: 128-130. o.,
230-232. o. Távol-Kelet: Zsukov: Voszpominanyija (a továbbiakban: Zsukov) I.,
242-243. o., 273. o.; Szimonov: Zametki k biografii Gk Zsukova, idézi: Vlfh, 6.
sz., 50-53. o.; Spahr 209. o.; D’Abernon: RGASZPI 558.3.25.
32. Forradalmi-imperialista paradigma: Zubok, 1-5. o. Molotov, a diplomata,
80-98. o. Sztálin a pókerről: „Tovább pókereznek”, idézi: Volkogonov, 349. o.;
KR 1, 125-129. o.,
149. o.; Kaganovics, 58. o., 90. o.; Jurij Zsdanov; Sergo B, 49-52. o.; Bloch,
245. o.; RGASZ-PI 558.3.36. Vipper: „History of Greece”. A paktum aláírásáról
szóló beszámoló alapja: MR, 9-11. o.; Hilger-Mayer, 290-292. o.; Read-Fisher,
251-259. o. Vacsora az aláírás után: Dimitrov naplója, 1941. jún. 21. Jurij
Zsdanov Zsdanov viccéről. Nagy játszma: MR, 31. o. és Molotov Dimitrovnak,
idézi: Gorodetsky, 308. o.: „Nagy játszma zajlik.”
4. A lengyelországi megszállás: Hilger-Mayer, 312. o.; Volkogonov, 358-
359. o.; Hruscso-vék: S. Khrushchev: Superpower, 5. o.; Vasilieva: Kremlin
Wives, 182-183. Lengyelország kifosztása: RGASZPI 588.2.155. 168, Visinszkij
Sztálinnak és Sztálin válasza 1939. okt.
21-31. Statisztikák: Overy, 51-52. o.; Burleigh, 435. o. Hruscsov szerepe;
Taubman, 23. o. Parrish egy-kétmillióra teszi a deportáltak számát. Lesser
Terror, 47. o.; KR 1, 160. o., 1941. júniusára, Csernysev NKVD-helyettes jelenti
Sztálinnak, hogy 494 310 lengyel állampolgár érkezett az SZSZKSZ-be, 389 382
börtönben, munkatáborban vagy száműzetésben van. Volkogonov, 360. o. Szeröv
szerepe: „Az utolsó ereklye”: Serov: Slavic Military Studies,
10., 1997, 3. sz., 107-no. o.; Sudoplatov, no-iii. o.
5. Hilger-Mayer, 301-302. o., 312-313. o.; MR, 9-11. o.; Kaganovics, 58. o.,
90. o. Kaganovics unokája emlékezett arra, hogy Kaganovics elmesélte a
történetet: Joszif Minervin; Read-Fisher, 357. o. Az észt külügyminiszter:
Bohlen, 91. o.
 29. A FELESÉGEK MEGGYILKOLÁSA

1. Conquest: Stalin: Breaker of Nations, 216. o.; Lesser Terror, 33. o.;
Vasilieva: Kremlin Wives, 103-iii. o. Összeírás: Volkogonov, 516. o.; Molotov
Letters, 1930. aug. 23., 203. o.; Kaganovics,
150. o. Sztálint különös ok miatt érdekelték más férfiak feleségei: nem
potenciális szeretőket, hanem lehetséges kémeket keresett: KR 2, 177. o. Aki
szembeszegült Sztálinnal, nem menthette meg a feleségét: Sergo B, 148. o.
Sztálin zsidó szeretői: Sergo B, 211. o.; Kali-nina: Kremlin Wives, 119-123. o.;
Larina, 231. o. Kollontaj levelek: RGASZPI 558.11.749. 14-15, 23, A. Kollontaj
Sztálinnak. Polina: Andrejev, Malenkov és Zsdanov voltak megbízva, hogy
másik állást keressenek neki: novemberben az RSZFR könnyűipari
népbiztosságán belül a textil- és rövidáruval kapcsolatos ügyek irányításával
bízták meg. Abakumovról és az 1939-es és az 1949-es ügyről, amikor
ugyanazokat a személyeket tartóztatták le, hogy Zsemcsuzina ellen
tanúskodjanak: GARF 8131.32.3289. 144, Rudenko beszéde Berija tárgyalásán;
Khlevniuk: Circle, 257-258. o.; Kostyrchenko, 119-120. o., Mikojan, 298-299. o.
Testedző: RGASZPI 82.2.904. 80-81, Vlaszik Molotovnak, 1940. febr. 7.
2. Natalja Poszkrjobiseva, Galja Poszkrjobiseva, idézi: Volkogonov; 165. o.
3. Kavtaradze és Nucibidze: Nucibidze, 2., 96-100. Interjúk: Maja
Kavtaradze és Zakro Megrelisvili professzor (Ketevan Nucibidze fia):
mindkettőjüknek köszönettel tartozom. „Mindannyian meg akartatok ölni”:
Literaturnaja Rosszija, 12., 1989, 17-20. o.: interjú: Szergo Kavtaradze. Sztálin
utasította Kaganovicsot, hogy segítsen Kavtaradzének: Ka-ganovics Perepiszka,
246. o.; Medvedev, 311. o.; Larina, Szófia Kavtaradze szabadon engedéséről:
234. o.; Beria, 247. o.
4. KGB Lit. Archive, 22-44. °-> 26- o., 43-48. o., beleértve Berija
Zsdanovnak küldött Bábelről szóló jelentését. „Francia birkózásról”: GARF
8131.32.3289. 117-118. Rudenko nyomozása Vlodzirmirszkij, Rodosz,
Svarcman, Goglidze stb. kihallgatási módszereiről, 1955. márc. 22.: Jansen-
Petrov, 185-186. o., Pirozhkova, 110-113. o., Parrish: ,Jezsov”, 94-98. o.;
Polianski, 211-218. o., 244. o., 25c)-261. o. Ejhe: Leonyid Bastakov vallomása
I955"ben, idézi: Vaksberg: Vyshinsky, 197-198. o., 350. o., 167. o. Bábel

tárgyalása, 1940. jan. 26., Jansen-Petrov, 191. o. Ulrih febr. 1-2-án ítélte el őket.
A gála: 1940. febr. 2. Jego-rov marsaik a Vörös Hadsereg napján, febr. 23-án
lőtték le. Spahr, 177. o. Jezsov büntetése: Moszkovszkije Novosztyi, 5. sz., 1994.
jan. 30. A katonai kollégium előtt tett kijelentés:
1940. jan. 3., Polianski, 304-305. o.; Jansen-Petrov, 188. o.; Getty, 560-562.
o. Jezsov kivégzése: Afanaszjev, idézi Jansen-Petrov, 188-189. o.; Usakov és
Sztukakov, 74-75. o. Halotti bizonyítvány, 1940. febr. 4., Krivickij hadnagy írta
alá, ám lehet, hogy ezt a fontos feladatot maga Blohin hajtotta végre. Köszönet
Nyikita Petrovnak.
5. Patkány: Jakovlev: Cel zsiznyi, 509. o., Sztálin megalkotja a jezsovcsina
szót: Mgeladze, 170-171. o. „Söpredék”: 211. o.; hihetetlen bizonyíték, 167. o.;
mindenki vallomás tesz, 168-173. °-> 210-211. o. Sztálin és Kaganovics
Bábelről: Kaganovics Perepiszka, 49. o., i8g. o., 198. o. „Piszkos munka” és
Blohin: Nyikita Petrov. Redensz: Szvetlána: Twenty Letters, 66. o.; Beria, 90. o.;
Leonyid Redensz.
 30. MOLOTOV-KOKTÉLOK - A TÉLI HÁBORÚ ÉS KULIK
FELESÉGE

1. Karpov: Rasztreljannije Marsall, 325-326. o., 343. o.; Kira Allilujeva:

Szvetlána térdei és Sztálin megjegyzése; OOY, 318. o. Csók a Volgában: Kenez,
166. o.; „Sztálin Molotov i Zsdanov o vtaroj szerij filma Iván Groznij”,
Moszkovszkije Novosztyi,, 37., 1988. aug. 7., 8. o.; Galina, 96. o.; Kozlovszkij,
idézi: Karpov, 337. o.
2. Finnország: Crickson: Saviét High Command, 541-548. o.; Raanan, 14. o.;
Overy, 55-57. o.; K. A. Mereckov: Na szluzsbe narodu, 171-177. o. Mikojan:
Bohlen, 93. o.; KR, 152.
0.; Voronov, idézi: Bialer (szerk.), 131-133. o.; Spahr, 220-227. °- Vorosilov
tisztogatása: Volkogonov, idézi: Harold Shukman (szerk.): Stalin’s Generals,
317. o.; Harold Shukman (szerk.): Stalin and the Soviet-Finnish War, XXI-
XXVI. o„ 29. o. (Sztálin erdőkkel kapcsolatos megjegyzése a Legfőbb Katonai
Tanáccsal folytatott ülésről származik, 1940. ápr. 14-17.); továbbá: RGVA
4.19.73. 19-23, NKVD Bocskov őrnagy, GUGB speciális részlegétől Vorosilov
népbiztosnak és válasz. 1940. febr. 1.; RGVA 4.19.75.1. 12, Bocskov Berijának,
1939. dec. 28.: Mehlisz levele feleségének: 130. o.; CAMO 5.176705.1, Sztálin
Mehlisznek, 1940. jan. 9.; RGVA 9.29.554. in, Mehlisz Sztálinnak, 1940. jan. 9.;
RGVA 9.29.554. 76, Mehlisz Sztálinnak, jan. 9.; RGVA 9.29.554. 59, Mehlisz
Sztálinnak, 1940. jan. 11.; RGVA 9.29.554. 62: a következő napon Mehlisz
jelenti egy megsebesült tiszt, egy NKVD-komisszár kivégzését; RGVA 9.29.554.
228, Mehlisz Sztálinnak és Vorosilovnak,
1939. dec. 12. Mehlisz bátorsága: A. F. Krenov tábornok és Kuznyecov
admirális, idézi: Mekhlis, 132-133. o.; RGVA 9.29.554. 55, Mehlisz a
Sztavkának, 1940. jan. 12.; RGVA 9.32.85. 80, Kulik Kuznyecovnak (rendőrségi
osztály vezetőhelyettese), 1939. dec. 19.; KR
1, 154. o.; Valegyinszkij: „Voszpominanyija”, 124. o.; Pavel Aptekovand,
Olga Dudorova: „Peace and Statistics of losses, Unheeded Warning and the
Winter War.” Slavic Military Studies, 10., 1997. már., 1. szám, 200-209. o.;
Read-Fisher, 401-417. o. A Vörös Hadsereg semmirekellő: Bohlen, 60. o.
Veszteségek: statisztikák orosz forrásokból, E. A. Rzsesevsz-kij és O.
Vecsvilajninen: gjmnaja vojna 1939-40, 1. k.: Finnország: 48 243 halott; 43 000
sebesült; 1000 hadifogoly; SZSZKSZ: 87 506 halott, 39 369 eltűnt, 5000
hadifogoly. Köszönettel tartozom dr. M. Mjakovnak az információért.
3. Vorosilov vitája Sztálinnal: KR i, 185. o., 154. o. Hisztérikus beszéd:
Hrulev visszaemlékezései, idézi: Mekhlis, 135. o.; Shukman: Stalin and Soviet-
Finnish War, XXI-XXVI. o., és Legfelső Katonai Tanács 1940. ápr. 14-17., 29.
o., 269. o., 250. o., 252. o.; Volkogonov, idézi: Shukman: Stalin’s Getmals (a
továbbiakban: Stalin’s Generals), 365-366. o., 243. o., és Rzsesevszkij, 225. o.
Vorosilov mint művészeti vezető: Mikojan, 386. o.; Mehlisz állambiztonsági
népbiztos: Hrulev, visszaemlékezései, idézi: Mekhlis, 140. o., Marsallok
előléptetése: Erickson: Soviet High Command, 552. o. Tyimosenko fiatalsága és
felemelkedése, kettős parancsnokság: Victor Anfilov, idézi: Stalin’s Generált,
239-242. o., Szavickij, idézi: Bábel; Collected Stories, 119. o. Bátor paraszt:
Mikojan, 386. o. Zsdanov szerepe: Volkogonov, 368. o.; Rokosszovszkij:
Szoversenno Szekretno, 2000., 3.; továbbá: Harrison Salisbury: 900 Days (a
továbbiakban: 900 Days), ni. o.; Golovanov marsall, idézi: MR, 265-295. o.;
Bugyonnij: Notes, Szerdiccsel kapcsolatos kéréséről Sztálinhoz. Spahr, 230. o.;
továbbá: katonai tisztogatások, lásd Stalin’s Generals, 361. o., június 20-án
például Tyimosenko Sztálinhoz fordult K. P. Podlasszal, az egyik távol-keleti
tábornokkal kapcsolatban: „Kérem szabadon engedését.” Sztálin beleegyezett.
RGVA 4.19.71. 243, Tyimosenko Sztálinnak,
1940. június 20. és Sztálin válasza. Kiszabadított tisztek: RGVA 9.29.482.
11-13.
4. RGVA 4.18.54. 1-499, NKO Legfőbb Katonai Tanácsa, 1937. nov: 21-27.
5. A caricini csoport győzelme és a gazdasági irányítás: Mikojan, 339-344.
o., és Kuma-nyev (szerk.), 22. o. Kulik mondása: Voronov, idézi Bialer (szerk.),
159. o. Kulik és Mehlisz hatalma: 4 KR 1, 188. o., 200. o., V E. Korol, A. I.
Szliuszarenko, I. U. Nyikorenko, „Tragici94i and Ukraine: New Aspect of
Problems.” Slavic Military Studies, II, 1. sz., 1998. márc., 147-164. o.
6. Parrish:, Jezsov”, 87. o.; Karpov: RasztreljannijeMarsali, 316-317. o.,
324-325. o., 335-339.
o., 340-344. o., 360-363. o. Kira Kuliknak állítólag viszonya volt a Bolsoj
akkoriban letartóztatott igazgatójával, Mordvinowal. Mehlisz jelentése,
„kompromittáló anyagok”,
1941. július, RGVA 9.39.105. 412-417.
7. Katyni erdő: RFE/RL kutatási jelentés, 2. évf., 4. sz., 1993. jan. 22., 22. o.
A trojkából először Berija volt felelős a likvidálásért, de Sztálin kihúzta a nevét,
és Kobulovot írta helyére, valószínűleg Berija túlzott elfoglaltságára való
tekintettel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Berija ellenezte volna a
mészárlást, hiszen legközelebbi kollégái „a Teoréta” és a „Szamovár” voltak.
Overy, 53. o.; Stepan M., 197. o.; Lesser Terror, 57. o.; Parrish:, Jezsov”, 83-85;
„Szeröv”: Slavic Military Studies, 10. k., 1997. szept., no. o.; Sergo B, 55. o.,
320. o.
8. KR 1, 157. o.
 9. Baltikum és Besszarábia: a francia összeomlás napja, Tyimosenko terveket
készített a Baltikumba való bevonulásról. RGVA 4.19.71. 238, Tyimosenko
Sztálinnak és Molotovnak, 1940. jún. 17.; Beria, 104. o.; Zhukov I, 275-276. o.:
Zsukov irányította Besszarábia felszabadítását. Parrish: „Szeröv”, 107. o.;
Burleigh, 535. o.; Gorodetsky, 34-35. o. (Amikorra Sztálin meghalt, már 175 000
észtet, 170 000 lettet és 175 000 litvánt deportáltak.) Sztálin látszólag azt
szerette volna, hogy Németország legyőzze Angliát: Szoversenno Szekretno,
2000., 3.
10. Wagner: Jurij Zsdanov. Kémek: Gorodetsky, 39. o., 50. o.;
Golikovról/Merkulovról, 53-54. o. Sztálin „tudása csak fokozta búskomorságát”:
Zubok, 24. o.; „sosem csak úgy véletlenszerűen”: Módin, 24. o., Molotov, idézi:
Gorodetsky, 53. o.

 31. MOLOTOV TALÁLKOZIK HITLERREL!
KATASZTRÓFAPOLITIKA ÉS CSALÓDÁS

1. RGASP1 82.2. 1592, Molotov Polinának, 1940. aug. 13., a Molotov

berlini utazásáról szóló beszámoló alapja: Berezhkov, 24-42. o., beleértve Hitler
utalása Sztálinnal való találkozásra; MR, 15-20. o., 145. o.; Hilger-Mayer, 321-
327. o.; Jakovlev, idézi: Bialer (szerk.),
117-122. o.; Gorodetckij Sztálin és Molotov utasításaihoz és távirataihoz, 58.
o., 74. o., 76. o., 81. o., 83. o.; Volkogonov, 372. o.; Beria, 102-103. °4 Zubok,
92. o.; Read-Fisher, 5I0-533- °- Merkulov/Himmler: Lesser terror, 61. o.
2. Ülések a háborúig:,Jobban féltem volna, ha több mindenről tudok”:
Nyikolaj Bajbakov. „Soha ne szólítsd így!”: Emeljanov, idézi: Bialer (szerk.),
113. o.; Kuznetsov, 95-97. o., 173.
o.; Yakovlev, 100. o.
3. Gorodetsky, 125-131. o. Továbbá: Kazakov, idézi: Bialer (szerk.), 139-
145. o.; Yeremen-ko, 146-151. o.; goo Days, 55-57. o. Álmadanság: Sztálin
Churchillnek, Record of priváté talk between Prime Minister and Generalissimo
Stalin after Plenary Session, July iy, rg43, Potsdam, PREM 3/430/7, Churchill és
Sztálin, FCO Historians, 2002. márc., Korol, Sliusarenko és Nikolarenko, 147-
164. o.
4. Tapasztalatok a polgárháborúból: Zhukov 1, 95-115. o., 148. o. A
tisztogatásokról: Zsukov 1, 137-140. o., 180-182. o.
5. Gorodetsky, 228. o.; Zsukov 1, 305-373. o.
6. Kulik, Zsdanov és a tarack: Vannyikov, idézi: Bialer (szerk.), 153-159.
Tankok és repülőgépek: Emeljanov, idézi: Bialer (szerk.), 109. o.; Yakovlev, 101.
o.
7. Repülőgép-balesetek: RGVA 4.19.14. 1-74. Legfőbb Katonai Tanács,
1939. máj. 16., Sztálin panaszokat kap a repülőgépek alkatrészeinek rossz
minőségével kapcsolatban: RGASZPI 45.1.803, N. Szbitov Sztálinnak, 1940.
szept. 14. Ez csak egy volt a sok ügy közül: más otthoni dolgokról is
tájékoztatták. Vasily, 66. o.: Vaszilij Sztálin Sztálinnak, 1939. nov. 13. Vaszilijról
és Galinával való házasságáról: Szvetlána: RR.; Vasily, 81-83. °-: Va-szilij
Sztálin Sztálinnak, 1941. márc. 4.; Spahr, 230. o.; Shukman, Stalin’s Generals,
Ghosts, 366. o. Szimonov: „Glazami”, 73. o.; Lesser Terror, 30. o.
8. Khlevniuk: Circle, 265-267. o., Volkogonov, 374. o.; Beria, 106. o.;
Medvedev: Stalin’s Mén, 132. o.; Medvedev, 310. o.; MR, 228-229. o.;
Kaganovics, 29. o., 77-78. o. Kaganovics mor-zsolója - Sztrahov, idézi: Bialer
(szerk.), 443. o.
 9. Gorodetsky, 146-151. o., 193. o., 197-199. o.; Zubok, 83. o.; MR, 21. o.;
Sudoplatov,
118-19. o. Párt: Leonyid Redensz és testvére, Vlagyimir Allilujev Redensz.
10. Gorodetsky, 166. o. Zsukov szerint Sztálin úgy hitte, az ujja köré
csavarta Hitlert - innen ered a Führerbe vetett rejtélyes bizalma. Szimonov:
„Zametki”, 50-53. o.
11. Feliksz Csujev (szerk.): Szto Szarok Beszed sz Molotovim, 31. o.;
Meretskov, 202. o.; Reginaid Dekanozov: Somé Episodes of the History of
Soviet/Germán Relalions Before the War; Nágya De-kanozova; Zsukov 1, 321-
336. o.; Gorodetsky, 207-234. o.; Ehrenburg: Eve of War, 275. o. Dekanozov
Sztálin és Vorosilov között állt - Nágya Dekanozova fényképgyűjteménye. V A.
Nevezsin, „Stalin’s 5th May Address: The Experience of Interpretation.” Slavic
Mili-lary Studies, II. k., 1. sz., 1998. márc., 116-146. o.
12. Khlevniuk: Circle, 265-269. o., 274. o.; Mikojan, 344. o.; Csadajev
Voznyeszenszkijről, Berija és Malenkov, idézi: Kumanyev (szerk.), 383-442. o.
Zsdanov/Malenkov viszály fejlődése: lásd Jonathan Harris: „The Origins of the
Conflict between Malenkov and Zhda-nov, 1939-1941.” Slavic Review, 35. évi'.,
2. sz., (1976). Zsdanov hivatalosan Sztálin helyettese lett a Párt titkárságában,
amely pozíciót a harmincas évek elején Kaganovics töltötte be. Máj. 7-én Sztálin
a Népbiztosok Tanácsa belső bizottságának vezetőjévé vált, helyettese
Voznyeszenszkij, továbbá Molotov, Mikojan, Berija, Kaganovics, Mehlisz és
Andrejev. Vorosilov, Zsdanov és Malenkov is belépett a következő napokban.
Berija a biztonsági szerveket, valamint több iparágat felügyelt. Sztálin új ruhái:
Csarkviani, 37. o.
13. Nevezhin, 116-146. o. Szuvorov-vita: KJaus Schmider: Slavic Mililary
Studies, 10. k., 2. sz., r997- június, 183-194. o.; RUSIJournal 130, 2, 1985.
június, 183-194. o.; Victor Szuvorov: „Who was planning to attack whom injune
1941?”; B. V Szokolov: „Did Stalin intcnd to attack Hitíer?” Slavic Military
Studies, II. k., 2. sz., 1998. június, 113-141. o. Vasziljevszkij-ről: Spahr, 237. o.;
Gorodetsky, 207. o.
14- Legfőbb Katonai Tanács: 1941. június 4.: Zsdanov, Malenkov és
Bugyormij megbeszélést tartottak az új propagandaanyagok ügyében, CAMO
32.11302.20. 84-86.
15. Mikojan, 377. o., Gorodetsky; 212-216. o.; Dekanozov: Episodes\ Nágya
Dekanozova.
16. Hess: Mikoyan, 377. o.; KR 1, 155. o.; Gorodetsky, 234-238. o., 241-243.
o. Májusi tehetetlenség: Zsukov 1: 341-346. o. Sztálin Konyevnek: Szimonov,
idézi: Brooks: Thank You C. Stalin, 251. o. Berija börtöne: N. G. Pavlenko, „G.
K. Zsukov: íz neopublikovakanyi vosz-pominanyii”, Kommuniszt, 14., 1986.
szept., 99. o.; Kulik - Voronov, idézi: Bialer (szerk.), 209. o.; Szimonov,
„Zametki”, 51-53. o.
 32. A visszaszámlálás - 1941. június 22.

1. Utolsó napok: Zubok, 24. o.; G. Kumanyev: „22-go na rasszvete”, Pravda,

1989. június
22. Beszámoló a találkozóról, amelyen Sztálin lelövéssel fenyegeti
Tyimosenkót: Tyimosenko, idézi: Kumanyev (szerk.), 270-271. o.; Zsukov 1,
332-369. o. Merkulov gyakran M. Fitinnyel, az NKGB külföldi igazgatóságának
vezetőjével együtt jelentett. Izvesztyija CKKPSéjSzj 4, 1990, 22t. o.; Merkulov
Sztálinnak, 1941. jún. 16.; Sudoplatov, 120-121. o.; Goradetsky, 296-298. o.;
Lesser Terror, 260-263. o.; Slavic Military Studies, 1999. június, 234. o. Molotov
aggódott: Kuznyecov, idézi: Kumanyev (szerk.), 294. o.; Hruscsov: Glasznoszty,
56. o.
2. Jurij Zsdanov; MR, 25. o.; Mikojan, 377-381. o.; Lesser Terror, 260-265.
°-> Vaksberg: Vys-hinksy, 219. o.; Nekrasov: Beria, 399. o.; lásd még: Vesztnyik,
10, 1989; Dimitrov naplója, 1941. június 24.; Gorodetsky, 306-335. o.; Overy,
71-74. o.; L. Trepper: Bolsaja igra, 125. o.; Djilas, 123. o.; Tyulenev, idézi:
Bialer (szerk.) 202. o.; V P. Naumov, 1941 god, Bk 2,416. o.; Medvegyev:
Nyázvesztnyij Sztálin, „Sztálin és a háború” című fejezet.
 33. OPTIMIZMUS ÉS ÖSSZEOMLÁS

1. A nagy honvédő háborúról szóló beszámoló alapjai a világháborúról szóló

remekművek: John Erickson: The Road to Stalingrad és The Road to Berlin;
Richard Overy kiváló műve: Russia’s War; Harold Shukman: Stalin’s Generált,
továbbá alapul szolgáltak még a következő személyek visszaemlékezései:
Molotov, Mikojan, Kaganovics, Hruscsov, Szergo Berija, Szvetlána, Zsukov és
más katonák; valamint Budyonny: Notes; a szerző a következő archívumokban
végzett kutatásokat a témához: RGASZPI, RGVA, TSAMO, GARF; interjú
szemtanúkkal, valamint kortárs művek, például Rubtsov: Altér Ego Stalina, mely
egy Mehlisz életrajzáról szóló orosz történelmi mű.
Utolsó órák: Read-Fisher, 612-642. o.; Budyonny: Notes; Anfilov
Bugyonnijról: Stalin’s Generals, 62. o.; Zsukov I, 369-371. o. és II, 1-14. o.;
Pavlenko: „Zsukov”. 99. o. Sztálin: LA
1998.; Hilger-Meyer, 335-336. o.; MR, 34-37. o.; Mikojan, 388. o.;
Volkogonov, 401-407. o.; Bloch, 333. o.; Goradetsky, 309-315. o.; Mikojan,
idézi: Kumanyev (szerk.): 24-25. o.; Csadajev, 409-412. o.; Nyina Bugyonnij;
Jurij Zsdanov; Mekhlis, 151. o.; lan Kershaw: Hitler:Nemesis, 394. o.; Burleigh,
489. o.; Kuznyecov, idézi: Bialer (szerk.), 195-196. o., Voronov, idézi: Mekhlis,
153. o.; Anfilov Tyimosenkóról: Stalin’s Generált, 246-247. o. Natalja
Poszkrjobisev: Poszkrjobisev mondta el neki, hogy Sztálin felhívta, és beszámolt
a bombázás kezdetéről. Berezskov, idézi: Bialer (szerk.), 216-218. o. A szovjet
erők számokban: hárommillió a nyugati körzetekben. A szovjet katonák
kevesebben voltak, mint a németek, de több felszerelésük volt. A szovjet katonák
összesen: ötmillió. J. Kulikov: „Napagye-nije Germanii na SZSZSZR”, idézi:
Mirovije vojni XX véka, 3., 133-186. o.; Molotov nemet mond és
vonatok/ellátmány: Kaganovics, 88. o.; Mikojan, 388-389. o.; MR, 39. o. Sajtó,
Konyev: Brooks: Thank You C. Stalin, 166. o., 168. o.: Erickson: Stalingrad:
101. o., 136-138.
o.; Csadajev, idézi: Kumanyev (szerk.), 42. o.; Budyonny: Notes, 49. o.;
Zsukov II, 12-13. o.; LA 1998:4, 1941. június 22. 23. 24.; Spahr Kulikról, 265. o.
2. RGVA 9.39.100. 252, Bolotyin - az NKVD különleges egységek oszálya
4. részlegének vezetője - Zsukovnak, 1941. júl. 21., és Mehlisz, valamint Zsukov
válasza. Zsukov 2, 14. o.
3. RGVA 9.39.99. 329-339, Mihejev - az NKO 3. osztályának vezetője -
Mehlisznek Kulikról, 1941. július 15. Bolgyin ezredkommisszár jelentése, idézi:
goo Days, 29. o.; Spahr Kulikról, 265. o.
4. Mamszurova, 1988, 12-13. o., idézi: Spahr, 255-258. o.
 5. CAMO 215.1184.48. 30. Mehlisz minden frontnak, 1941. júl. 22.;
Mekhlis, 1797-183. o., KVS, 1991, 14. és 65. sz.; Mikojan, 541. o.; Volkogonov,
421-422. o.; Erickson: Stalingrad, 137-178. o.
6. Spahr, 251. o.
7. Jakovról, Csadajev, idézi: Radzinsky, 451. o. Piros ruháról: Gulia
Djugashvili: Gyed otyec, Ma iDrugije, 25. o.; Artyom Szergejev; MR, 210-211.
o.; Vasily, 92-9)3. o.; Zsenya Alliluje-va; interjú Kira Allilujevával, Vlagyimir és
Leonyid Redensszel; Szvedana RR; OOY, 322. o.; Szvedana a hívás időpontját
1941 augusztusára teszi, de Zsenya lánya, Kira „első tíz napot” említ.
8. Csadajev, idézi: Radzinsky, 450-455. o.; Csadajev beszámolóját a
vezérkari főnök helyettesével, Vatutyinnal folytatott beszélgetéseire alapozta; KR
2, 7. o.; Hruscsov: Me-moari, 6. rész, 682. o., idézi: Beria, 255. o.; Zsukov II,
33-40. o.; Mikojan, 390-392. o.; MR, 39. o. Sztálin fél: Mikojan, 389. o. Sztálin
meglepődik Mikojan kizárásán: Mikojan, 391-392. o.; Mikojan, idézi:
Kumanyev (szerk.), 31-33. o.; Csadajev, idézi: Radzinsky, 453-455. o.; Molotov,
idézi: Mikojan, 3go. o.; MR, 238-239. o.; Sergo B, 324.
o.; Volkogonov, 411. o., 424. o.; Mikojan bujkálásáról, Sztálin a
legrosszabbtól tartott; „a feszültség eltűnt az arcáról”: Sergo B, 71. o., Csadajev,
idézi: Radzinsky, 455. o.; a jelen nem lévő Bulganyin beszámolóján alapul.
1946-ig nem volt a Politbüro tagjelöltje, ám az újonnan alakult Szovnarkom
bizottságának már a tagja volt; Voznyeszenszkijjel és Mikojannal együtt a napi
kormányzási feladatokat látta el, emiatt lehetett tagja a csoportnak. Sem
Mikojan, sem Molotov nem tesz róla említést. „Sztálin újra a támogatásunkat
élvezte”: Mikojan, 392. o.; Erickson: Stalingrad, 171-182. o.; Soviet High Gom-
mand, 601. o.; Beria, m. o.; KR 1, 182. o.
g. Zbarsky and S. Hutchinson: Lenin’s Embalmers, 119-120. o.; Rjibin: Kto
Otravil SzUdina?, 38. o.
10. Zsukov II., 64-65. o.; Erickson: Stalingrad, 180-185. °-> Overy, 81-88.
o.
11. Volkogonov, 427. o.; Szimonov, „Zametki”, 56. o.; FSB 66.1.6. 314-
343: NKGB 246. számú utasítás: „Az anyaföld árulóinak és családtagjaiknak
igazságszolgáltatás elé állításáról, 1941. június 28.”, idézi: Yakovlev: Century,
172. o.
12. MR, 209. o.; Volkogonov, 429. o., 609. o.; Radzinsky, 457. o.; Szvedana:
RR.; Szvetlána: Twenty Letters, 177. o.; Mikojan, 362. o.; Artyom Szergejev.
Sztálin szidásáról: „A bolond”, Stepan M. Juha letartóztatása: Gulia Dzsugasvili:
Gyed otyec, Ma i Drugije, 28-29. °-> »Kü-lönben nem lehetnék Sztálin”:
Mgeladze, 198-199. o. „Egy hadifogoly éppen elég”: Va-szilij Sztálin Vlagyimir
Allilujevnek (Redensz).
 13. TsKhSD Párt felügyelő bizottsága 13/76, 1. k., 30. o., Szudoplatov
vallomása 1960. okt. n-én.: Sudoplatov, 146-147. o.
14. Zsukov II., 119-122. o. Erickson: Stalingrad, 178-179. o. Mehlisz mint
„morózus démon”: S.
P. Ivanov, idézi: Spahr, 59. o.; Szimonov: „Zametki”, 55-56. o.
15. KR 1, 196. o., 201-202. o. Bugyonnijról és Tyimosenkóról: Nyina
Bugyonnij; Budyonny: Notes. A helyzetről: Erickson: Stalingrad, 204-209. o.
Sztálinról és Tyimosenkóról: Anfilov, idézi: Stalin’s Generals, 248-249. o,
16. Balangyin: Jakovlev, idézi: Bialer (szerk.), 301. o.; Mereckov: Vaksberg,
221-223. o. Berija a bakui Műszaki Iskolában együtt tanult Vannyikovval,
elképzelhető, hogy ez a kapcsolat mentette meg az életét. Mikojan, 425-426. o.;
Lesser Terror, 73. o.: Sudoplatov, 127. o.
17. Mikojan, 359-360. o.; Overy, 82-83. o.
 34. „MINT EGY MEGVADULT KUTYA” - ZSDANOV ÉS
LENINGRÁD OSTROMA

1. A Leningrád ostromáról szóló beszámoló alapja: Harrison Salisbury: goo

Days-, John Erickson: Road to Stalingrad, 83. o., 120. o., 143. o., 145-148. o.,
181-195. o., 262-263. o.; Richard Overy: Russia’s War, 99-112. o. és a szerző
kutatásai: RGASZPI és TSAMO; RGASP1 558.11.492, Sztálin Vorosilovnak és
Zsdanovnak, 1941. aug. 17.; Mikojan, 393. o.; goo Days, 218. o.
2. RGASP1 558.11.492. 6, Sztálin, Molotov és Mikojan Vorosilovnak,
Zsdanovnak, Popov-nak stb. 1941. aug. 23.
3. goo Days, 208-209. o., 304. o., 402. o.
4. goo Days, 181-187. o.
5. RGASP1 558.11.492. 57, Sztálin Zsdanovnak és A. A. Kuznyecovnak,
1941. okt. 4.; And-rej Alekszandrovics: goo Days, 542. o., „Igen vagy nem”,
RGASP1558.11.492. 63, Sztálin, Molotov Zsdanovnak, Kuznyecovnak, 1941.
okt. 18. „Mondd meg egyenesen!”: RGASZ-PI 558.11.4g2. 66, Sztálin
Zsdanovnak telefonon, 1941. nov. 8.
6. Vorosilov: Volkogonov, idézi: Stalin’s Generals, 317. o.
7. Kuznyecov, idézi: Kumanyev (szerk.) 294. o. Malenkov kontra Zsdanov:
Szuhanov: Memoirs, Kongresszusi Könyvtár, Volkogonov gyűjtemény, 8.
tekercs; goo Days, 260- 261. o. Berija kontra Zsdanov, idézi: Raanan, 171-172.
o.; Beria, 263. o.; Jurij Zsdanov; Volja Malenkova - apja mesélt Zsdanov
részeges gyávaságáról, ám hozzátette, hogy ezt nem jelentette Sztálinnak. Sergo
B, 75. o. Hallotta apjától, hogy Malenkov Zsdanov hadbíróság elé állítását
javasolta, ám ezt Berija megvétózta. Zsdanov gyávaságáról szóló vallomása
Sztálinnak: Mikojan, 562. o. Sztálin Molotovval, Malen-kowal, valamint
Zsdanovval beszélt napi telefonhívásaiban. RGASZPI 558.11.492.
29-33, Sztálin Kuznyecovnak, Vorosilovnak, Zsdanovnak, Popovnak és
Molotovnak,
1941. aug. 27. és válasz Vorosilovtól, Zsdanovtól, Popovtól, Kuznyecovtól,
Molotovtól és Malenkovtól, 1941. aug. 28. Moszkvába való visszatéréséről,
Malenkov gyakran Sztálin nevében beszélt Zsdanovval: „Sztálin elvtárs
utasítására a következőket kérdezem [...] tankokról, milyen és mennyi vesz
részt...” - kezdte hívásait; RGASZPI 558.11.492. 73-78 és 79 (nov. 16.) és 90
(dec. 2.), Malenkov Zsdanovnak, 132, 1941. nov.; MR, 40. o.; Mikojan, 562. o.;
Erickson: Stalingrad, 188-189. o.; goo Days, 208-209. o., 304. o., 402. o.
8. RGASZPI 558.11.492. 35-38, Sztálin Kuznyecovnak, Molotovnak,
Malenkovnak, 1941. aug. 29.
 g. RGASZPI 558.11.492. 49, Sztálin, Molotov, Malenkov, Berija
Vorosilovnak és Zsdanovnak, 1941. szept. 9. Zsukov és Sztálin: goo Days, 265-
266. o.
10. RGASZPI 558.11.492. 50 és 51, Sztálin és Molotov Vorosilovnak és
Zsukovnak, valamint Zsdanovnak, mindkettő 1941. szept. 13goo Days, 265-266.
o.; Erickson: Stalingrad, 189. o.; Szimonov: „Zametki”, 48. o.
n. Bjicsevszkij, idézi: Bialer (szerk.), 435-438. o.; Kuznyecov, idézi:
Kumanyev, (szerk.), 254.
o.; goo Days, 267. o., 344. o., 346. o.; Szimonov: „Zametki”, 48. o.
12. CAMO 217.1258.14. 16, Zsdanov a leningrádi frontra, 1941. szept.
27.
13. CAMO 2I7.I258.11. 18, Hozin, Zsdanov, Kuznyecov a 8. és 55.
hadsereg katonai tanácsának, 1941. nov. 13.
14. RGASZPI 558.11. 191-193, Zsdanov Sztálinnak, 1941. dec. 5.
15. Erickson: Stalingrad, 194-195. o.; goo Days, 351. o., 415. o., 403. o.,
451. o.; éhezés számokban 515. o. Zsdanov, idézi: goo Days, 518. o.; Overy, m-
112. o.: több mint egymillió halott. Zsdanov moszkvai látogatása: 900 Days,
416. o.; LA., 1998:3.
16. RGASZPI 558.11.492. 86, Sztálin és Molotov Zsdanovhoz beszél,
1941. dec. r.
17. RGASZPI 558.11. 191-193, Zsdanov Sztálinnak, 1941. dec. 5.
18. A beszámoló alapja: Beaverbrook moszkvai elbeszélése
(BBK/D/96/98/99/100), idézi: Anne Chisholm and Michael Davie: Beaverbrook:
A Life, 406-420. o.; Berezhkov, 138-150. o; A.J. PTaylor: Beaverbrook, 487-491.
o.; Harriman, 86-101. o.; Erickson: Stalingrad, 210-215. o.; Mikojan, 408-415.
o.; Molotov vezette a nyugati segély szovjet küldöttségét; Mikojan tárgyalt a
részletekről. Nyugati segély: Mikojan Sztálinnak jelent, aki összeadja a
repülőgépek számát: RGASZPI 558.11.765. 80-104, Mikojan Sztálinnak, 1941.
július-1942. dec.
19. A moszkvai csatáról szóló beszámoló alapja: Erickson; Overy és Zsukov;
Molotov visszaemlékezései, valamint Mikoyan: Lesser Terror, 113. o.; Erickson,
Stalingrad, 217. o.; Telegyin, idézi: Bialer (szerk.) 274-276. o.
20. RGASZPI 558.11.492. 59, Sztálin Zsukovnak, 1941. okt. 5.
21. TsKhSD Párt Felügyelő Bizottsága 13/76,1. k., 30. o., Pavel Szudoplatov
a párt Felügyelő Bizottságának, 1960. okt. n., lásd még: Sudoplatov, 146-147. o.;
Sergo B, 324. o.; Beria, 112.; Zsukov 2, 201-203. o.; Volkogonov, 172-173. o.,
idézve: K. S. Moszkalenko Berija
1941. okt. 7-i, békével kapcsolatos tapogatózásáról, ismét Sztamenyeven
keresztül. Erickson: Stalingrad, 221-222. o., Anfilov, Zsukov, idézi: Stalin’s
Generals, 350-351. o.
22. TSAMO 48a.t554.91. 346, Saposnyikov Bugyonnijnak és Konyevnek,
kinevezi a Sztavka képviselőjének, 1941. okt. 6.; Zsukov 2, 201-216. o.; Spahr,
269-271. o.; Anfilov, Zsukov, idézi: Stalin’s Generals, 351. o.; Stalin’s Ghosts,
WofF, 364. o.; Rzheshevsky, Koniev, 95. o.; Szimonov: „Zametki”, Molotov és
Zhukov, 56. o.; S. Khrushchev: Superpower, 236. o.; Overy, 114-115. o.
Vízvezeték-szerelő Bulganyin: Sergo B, 127. o.
 35. „TUDJUK TARTANI MOSZKVÁT?”

1. Voronov; Bialer (szerk.), 302. o. Zsukov hangneme: Belov, 295. o.;

TSAMO 132.2642.233, Sztálin Fedorenkónak, a Vörös Hadsereg
tankparancsnokának, 1941. aug. 3., október 12-re Sztálin légvédelmi ágyúkat
használ a tankok ellen; TSAMO 132a.2642.45. 26, Sztálin a Sztavka utasítása,
1941. okt. 12.; Erickson: Stalingrad, 238. o.
2. RGVA 9.39.103. 390, Berija Mehlisznek, 1941. dec. 12.; RGVA 9.39.100.
312-314, Abakumov Sztálinnak, Molotovnak, Malenkovnak, Mehlisznek,
Zsukovnak, 1941. július 28.; Lesser Terror, 47-49. o.; RGASZPI 558.3.25. 32.
D’Abernon, Sztálin könyvtára.
3. Yakovlev: Century, 174. o.; Lesser Terror, 47-49. o.
4. Natalja Poszkrjobisev; Lesser Terror, 69-72. o.; Anatolij Szuljanov,
ArresztovaX v Kremle; 0 zsizni i szmerti marsala Berija, 189. o.
5. Pánik: Valery Soyfer: Lysenko and the Tragedy of Soviet Science, 148. o.:
A. A. Prokofyeva-Be-lagovskaya beszámolója; Harriman-Ábel, 84-85. o. Pánik
Moszkvában: Berija; Kaganovics; Malenkov; Ilija Novikov, a szverdlovszki
bizottság titkára; Vaszilij Pronyin, idézi: Rjibin: Oktyabr 1941, 3-14. o.;
Sudoplatov, 135. o. Káosz a gyárakban: Mikojan, 420. o.; V P Pronyin,
Izvesztyija CKKPSJSIfy (1991), 218. o.; VIZs 10, (1991); 39- o.; Overy, 113/118.
o.; Erickson: Stalingrad, 249-250. o.
6. Vorosilov mesterlövész: Rjibin: Kto Otravil Sztalina? - V Tukov
emlékirata, 55-56. o. Pánik: Rjibin: Oktyabr 1941, 3-10. o.; Belov, idézi: Bialer
(szerk.), 296. o. Sztálin sétál: Natalja Andrejeva; Berezhkov, 145. o.; Brooks:
Thank Tou C. Stalin, 178. o.; Szimonov: „Glazar-ni”, 251. o. Könyv Rettegett
Iván: RGASZPI 558.3.350. Ejtőernyősök: Voronov; Bialer (szerk.): 302. o.
7. Mikojan, 417-422. o.; MR, 42. o.; Rjibin: Oktyabr ig4i, 8-14. o., Rjibin a
testőrök vallomásait használja. Annak ellenére, hogy a továbbiakban már nem ő
volt Sztálin személyes testőre, a Bolsoj színház biztonságáért felelt. A 15-én éjjel
és 16-án reggel leírt események megelőzték az A. Sahurin (a repülőgépgyártásért
felelős népbiztos) által leírt ülést. Természetes, hogy az őrök nem tudhatták,
melyik ülésen mi a téma. V P. Pronyin, Izvesztyija
CKKPSZSZA (199O, 218. o.; VIZs 10 (1991), 39. o.
8. Sovfer, 148. o.; A. A. Prokoíjeva-Belagovszkaja beszámolója; Berezhkov
153-155. o. Mikojan, 417-422. o.; Natalja Poszkrjobiseva. Zsukov kételyei
Sztálinról: D. I. Ortenberg: „U Zsukova v Perkuskogo”, idézi: Krasznaja Jyezda,
1991. nov. 30., 5. o.; Kujbisev: Radzinsky, 467. o. Kujbisevi ház: S. Khrushchev:
Superpower, 25. o.; Szvetlána: Twenty Letters, 172-173. o.; Mikojan, 417-422.
o.; MR, Rjibin: Oktyabr 1(441, 8-14. o.; Vaksberg, 225-227. o. g. A. Sahurin:
VoprosziIsztorii, 3,1975,142-143. o., Sahurin azt állította, hogy az ülésre október
16-án került sor, ám az minden bizonnyal később volt, mint Mikojan ülése,
amelynek más volt a napirendje. Ezek során népbiztosokjöttek-mentek; az
ingázás Sztálin lakása, irodája, a Kirovszkaja metró (lásd következő jegyzet) és a
dácsája között zajlott, így ez csak az ülés egyik része lehetett. A látogatók
naplójának tanúsága szerint Sztálin okt. 15. és 18. között nem volt az irodájában.
Tudjuk, hogy Sahurin találkozói magánlakásokon zajlottak, ahol nem vezettek
naplót. LA. Általában a Kirovszkaja metró melletti Kirov utcai házban dolgozott:
Rjibin: Oktyabr 1(441, idézi N. Kirilin testőrt a 12. oldalon; Mikojan, 417-422.
o.
10. Köszönetemet fejezem ki, amiért aj. Gorkov a Kirovszkaja metró
főhadiszállásról szóló új munkájához hozzáférhettem. Továbbá Nezsaviszimoje
Vojennoje Obozsrenyije, 19, 2002,
5. o.: Vlagyimir Kazakov távközlési tisztviselő emlékiratai; Styemenko:
Stalin’s Generals, 234-238. o.; Derjabin, „egy hálóhelyen” aludtak, 105. o.;
Khrushchev: Glasznoszty, 65. o.; Volkogonov, 416. o.; IA, 1996:2, 68-69. °->
Kuznyecov: Bialer, (szerk.), 428. o.
11. LA, 1996: 2, 68-69. °-> Erickson: Stalingrad, 220-222. o.; Peskova az
„örökké mosolygó” Isztomináról; Szvetlána: Twenty Letters, 172-173. o. Rjibin:
Oktyabr IQ4I, 8-14. o., beleértve Isztomina; Sztálin beszélt erről Zsdanovval
Leningrádban; Csadajev, idézi: Kumanyev (szerk.) 419. o.; RGASZPI 558.3. 32
Kutuzov, M. Bragin, 60. o.; Zsukov, idézi: Bialer (szerk.), 291. o., Pronyin;
Izvesztyija TskKPSS, 4,1991, 218. o.; Zsukov a beszélgetése dátumát nov. ig.
utánra teszi, ám Pronyin hasonlót okt. 16. és 17. során hallott. Zsukov II, 230-
236. o.; Belov, idézi: Bialer (szerk.), 296. o.
12. Volkogonov, 434-435. Rjibin: Rjaadom, 86. o.; Rjibin: Oktyabr 1941, 9-
13. o.; Belov, idézi: Bialer (szerk.), 296. o. Különleges vonat: Viaszt 5, 2000.
Interjú: E. Zsernov Mihail Szmirtukowal, szovnarkombeli asszisztensével.
13. Telegyin; Bialer (szerk.), 304. o.; V P. Pronyin: „Gorod-vojn, Bitva za
Moszkvu”, 465. o.; Pronyin, Izvesztyija CKKPSIjSzj 4, 1991, 218. o.; Pronyin,
VIJs, 10, 1991, 39. o.; Pronyin: „Gorod u Imii fronta”, MoszkovszkijeNovosztyi,
21. sz., 1995. már. 26., és ápr. 2., 14. o. Berija megérzi Sztálin véleményét és
Sztálin támadása Scserbakov ellen, Szergo Berija idézi, mit mondott apja
anyjának; Scserbakov válságát júniusra teszi: 75-76. o., 71. o.; Djilas, 38. o.;
Zsukov II., 235-240. o.; Rjibin: Oktyabr 1941, 11-13. °- Pronyin szerint az ülésre
este került sor, de Sztálin naplója arról tanúskodik, hogy az 19-én 15.40-kor
kezdődött és 21.20-ig tartott. Ásók: Tyimosenko, idézi: Kumanyev (szerk.), 272-
273. o. „Nem vagyok a kísérőd”: Mikojan, 417-422. o.; MR, 42. o.
 14. Erickson: Stalingrad, 221-222. o.; Overy, 113-120. o.; a hívás
Malenkovról és a Távol-Keletről G. Borkovtól érkezett: Sukhanov: Memoirs;
Albert Seaton: Stalin as Military Comman-der, 124-126. o.; Zsukov II, 235-240.
o.; Medvegyev: Nyeizvesztnyj Sztálin: fejezet Joszif Sztálinról és Joszif
Apanasenkóról: „The FarEastern Front during WW2.” idézi: A. Belo-dorov
tábornok emlékiratait a Szovjetszkaja Rosszja, 1989. okt. 20. A távol-keleti
parancsnok, Apanasenko sikeresen álcázta hadserege nagy részének eltűnését
egy azonnali új felállításával, amelyet egészen egymillió főig duzzasztott, hogy a
japánok ne jöjjenek rá, milyen gyengék, és ne szánják rá magukat mégis a
támadásra.
15. Bunker: Szvetlána: Twenty Letters, 172-173. o.; Szimonov, Glazami, 37.
o.; Belov, idézi: Bialer (szerk.) 295. o. Kaganovics és a bunkerek: Rjibin:
Oktyabr 1(441, 7. o.; Saposnikov: Rzse-sevszkij a dohányzásról, családnévről és
Sztálin iránti tiszteletről, idézi: Stalin’s Generals, 226-230. o.; Mikojan, 386. o.
Át ne nézte volna: Bialer (szerk.) 592. o., Öreg cimbora: Spahr, 83. o. GKO,
1942. máj. 11. Nagyon kedves: Voronov, idézi: Bialer (szerk.), 211. o. Berija
félelme: S. Ivanov: Stáb armejskij, 250. o. Vudu átok: FO 800/360, John Reed,
ste tíz órakor megérkezett a levélcsomag a KB-től. Az alacsony, kö

["
Moszkva, 1942. aug. 19.; Churchill and Stalin FCO, 2002. március. Továbbá
Alanbrooke, 303. o. Látogatás a frontra: Volkogonov, 433-434. o.
16. Volkogonov, 433-434. o. Malenkov és a bomba: Volja és Igor Malenkov;
Mikojan, 415. o., Szvetlána: Twenty Letters, 172-173. o.
17. Székek: farubina, 47-48. o., nov. 6-7-én, Stepan M, 69. o.; A. Artyemjev,
idézi: Bialer (szerk.) 305-309. o.; Volkogonov, 4.36. o.; Sudoplatov, 133-136. o.;
goo Days, 384. o. Zene:
I Rjibin: Rjadom szó Sztálinim v Bolsom Tyeatre, 32. o.
18. Zsukov II, 235-244. o.
19. Berezhkov, 160-162. o.
20. Maisky: Memoirs of a Somét Ambassador, 229-237. o.; Berezhkov, 162-
168. o.; Alanbrooke, 302. o.; CAMO 208.2524.20. 124, Zsukov és Bulganyin
Golubevnek, a tizedik hadsereg parancsnokának, 1941. dec.. 20.; Overy, 117-
122. o.; Erickson: Stalingrad, 248-296. o.; Zsukov: Bialer, (szerk.), 292. o.;
Seaton, 132-134. o.; Anfilov, Zsukov, idézi: Stalin’s Generals, 352. o.; Zsukov
II., 240-250. o.
21. Zsukov II, 254-258. o.
 22. Berijáról: Csadajev, idézi: Kumanyev (szerk.) 429-432. o. Malenkovról:
Sukhanov: Memoirs; Mikojan, 424-426. o. Kaganovicsról: Nyikolaj Bajbakov;
Werner Hahn: Postwar Soviet Politics: the Fali of fhdanov, 348. o.; Beria Affair,
Andrejev beszéde, 154. o.
i
 36. MOLOTOV LONDONBAN, MEHLISZ/ A KRIM-
FELSZIGETEN, HRUSCSOV AZ ÖSSZEOMLÁS SZELÉN

1. Erickson: Stalingrad, 398. o.; Berezhkov, 188-189. o.; Golovanov

Sztálin irodájában: 1942.
j április/május: M. Golovanov: MR, 46-49. o., 72. o., beleértve a Churchill-
idézetet, 49.
o., Churchill, 4. o., 296-304. o. Molotov hiúsága: RGASZPI 82.21592. 19-
20, Molotov Zemcsuzinának, 1947. július 8. és RGASZPI 82.2.1592. 40-45,
Molotov Zemcsuzinának, 945- áPr-
2. Mekhlis, 181. o., 193. o. Sztálin viszonya Mehliszhez: Mereckov, idézi:
Mekhlis, 228. o.; Mehlisz Sztálin irodájában, A. A. Afanaszev, idézi: 275. o.
Mustár: Khrulev, 249. o. Viccek a mániákus Mehliszről: Csarkviani, 30-31. o.;
Zamercev: Bialer (szerk.), 442-447. o.; Sztarinov: Bialer (szerk.), 456-457. o.
3. Spahr, 277-280. o.; Mereckov, 228-252. o., 280-283. o.; Leonyid Redensz;
Volkogonov; Vorosilov, idézi: Stalin’s Generals, 318. o.; Vlaszov: KR, 204. o.;
Volkogonov, 443-444. o.
4. Kulik a krími frontról és Mehlisz vizsgálódása: Spahr, 266-267. o., 294.
o., 1993., 9. sz., 47. o.; Dávid Glantz: „Forgottén Battles of Germán Soviet War -
the Winter Campaign: the Crimean Counter-Offensive.” SlavicMilitary Studies,
14. k., 1. sz., 2001. márc., 121-170. o. Kulik feljelentéseiről: kompromittáló
anyagok Mehlisz aktáiban, RGVA 9.39.105412-7,
1941. július. Kulik fiatal felesége, Olga: Kira Allilujeva; Karpov:
Rasztreljannije Marsali, 323. o. Hadbíróság: Volkogonov: Rise and Fali of the
Soviet Empire, 116. o.
5. Mehlisz a Krímben: Mekhlis, 200-231. o.; Glantz: „Forgottén Batdes”,
121-170. o.; Sztálin és Hindenburg, idézi: Spahr, 287. o.; Hindenburg, idézi: A.
M. Vasziljevszkij: Gyelő vszej yjiznyi, 186-187. °-> Szimonov, idézi:
Medvegyev, 463. o.; Szimonov, 36. o.; TSAMO 215. A 1184.73.19,
Vasziljevszkij és Mehlisz beszélgetése az erősítésről és nagy zenebona, 1942.
jan. 23.; Dávid Ortenberg: Sztálin Scserbakov Mehlis i drugije, 60-66. o., 183-
184. Mehlisz: „Menj a pokolba!” - mondta Sztálin - Csadajev, idézi: Kumanyev
(szerk.), 437. o, amely szerint június 3., ám H-ban május 28. Továbbá: „Menj a
pokolba!”: Szimonov Kapler-nak, idézi: Biagi, 34. o.
6. A harkovi offenzíva: Zsukov 2, 271-278. o.; Anfilov, Tyimosenko, idézi:
Stalin’s Generals, 251. o.; Erickson: Stalingrad, 332-337. o., 345-347. o.; Overy,
154-158. o.; Seaton, 144-145.
 o.; Spahr, 282. o. Sztálin kedvelte Tyimosenkót, akihez meglepően udvarias
tudott lenni:
amikor Sztálin megkérte Tyimosenkót, hogy adjon át néhány egységet egy
másik parancsnokságnak, így írt: „Továbbítsa szavaimat a marsallhoz - nagyon
kérem belegyezését a Sztavka áthelyezési javaslatába. [...] Tudom, hogy nagy
áldozat lesz. Azonban kérem, hozza meg ezt az áldozatot.” Sztálin
Tyimosenkónak, 1941. okt. 27., US Kongresszusi Könyvtár, Volkogonov-
gyűjtemény. Mikojan Tyimosenkónak, bátor paraszt, 386. o. Telefonhívás:
Hruscsov eltúlozta előrelátását: Sztálinnak 18-án, nem 17-én telefonált. Mikojan
465. o.; Stepan M. 104. o.; KR 1, 205-207. o.; Hruscsov: Glasznoszty, 60-62. o.,
Zsukov II, 271-282. o. Harkovi veszteségek: Vasilevsky, 193. o.
7. „Ha nem tanul megjobban harcolni...”: TSAMO 3.11556.6. 16, Sztálin
Tyimosenkónak,
1942. máj. 27.; Tyimosenko feljelenti Hruscsovot hit hiánya és mentális
betegség vádjával, valamint azért, mert az is feljelentette őt: RGASZPI
558.11.818. 7; Tyimosenko Sztálinnak, 1942. június 7., lásd még RGASZPI
558.11.818. 10-11; Tyimosenko Sztálinnak, 1942. jún. 22. és RGASZPI
558.11.818. 9, Tyimosenko Sztálinnak, 1942. június. „Hitler nem olyan rossz”:
RGASZPI 558.11.489. 9, Sztálin Tyimosenkónak, 1942. jún. 13. Hruscsov és
Bagirov története, Natalja Poszkrjobiseva. Hruscsov feljelenti Tyimosenkót:
Sztálin ezt továbbíttatta Zsukovnak, lásd William J. Spahr: fhukov, The Rise and
Fali of a Great Cap-tain, 95-101. o. Bulganyin vizsgálata: Csadajev, idézi:
Kumanyev (szerk.), 442. 04 KR 1, 210-212. o. Harkov: Dávid Glantz: „The
Kharkov Operation, May 1942.”, Slavic Military Studies, 5. k., 3. sz., 1992. sz.,
451-494. o.; 5. k., 4. sz., 1992. szept., 611-686. o.; Volkogonov, 433. o. Hamu H.
fejére: William Taubman: Khrushchev, Mán and Éra, 168. o.
8. Hadosztályok: TSAMO 96a.2011.26. 137-142, Sztálin és Tyimosenko,
1942. július 4.; An-tony Beevor: Stalingrad, 69-72. o.; Overy, 156-158. o.;
Seaton, 147. o. Hadosztályok a piacon Vasziljevszkij, idézi: Stalin’s Generals,
281. o.
9. Rosztov elesik, közeledés Sztálingrád és az Eszak-Kaukázus felé: 270. sz.
utasítás, 1941. aug. 16., TSAMO 3.11.556. 9.; Volkogonov, 459. o.; TSAMO
298.2526. 5a, idézi: Volkogonov, 427. o., 227. sz. utasítás, 1942. aug. 16.,
TSAMO 48.486.28. 8, idézi: Beevor, 85. o.; Overy, 158-161. o.; Seaton:
Stalingrad, 150-153. o., augusztus 4. és 5.: LA.
37- CHURCHILL LÁTOGATÁSA SZTÁLINNÁL - MARLBOROUGH
KONTRA WELLINGTON

1. Kuncevo: O. A. Rzheshevsky: Winston Churchill in Moscow 1942,

Churchill and Stalin, FCO, 2002. márc..; Churchill 4, 429. o., 437. o.; továbbá:
FO 800/300. John Reed (Moszkva),
1942. aug. 19., 32. dók.
2. Churchill 4, 428-436. o.; Harriman-Abel, 52-55. o.; Cab. 127/23:
Churchill és Sztálin között folytatott beszélgetés feljegyzése, 1942. aug. 12.,
Churchill and Stalin, 29. dók., FCO,
2002. márc.; AFP RF 6.4.14.131. 20-23, Pavlov jegyzetei a Churc.hilj-
Molotov találkozóról, idézi: Rzheshevsky: Churchill in Moscow.
3. Harriman-Ábel, 155-159. o.; Churchill 4, 436-442. o.; CAB 127/23: A
Churchill és Sztálin között zajlott beszélgetés feljegyzése, 1942. aug. 13.,
Churchill and Stalin, 30. dók.
4. APRF 45.1.282. 48-52: Pavlov feljegyzése a Churchill és Harriman
tiszteletére adott vacsoráról, 1942. aug. 14., idézi: Rzheshevsky: Churchill in
Moscow.; Berezhkov, 193-199. o. Az eunuchszerű Malenkovról és az életerős
Vorosilovról: FO 800/300, John Reed. (Moszkva), 1942. aug. 19.; Churchill
faképnél hagyta Sztálint: FO 800/300, napló Sir A. Clark Kerr, Moszkva, 1942.
aug. 16, mindkettőt idézi: Churchill and Stalin. Churchill 4, 443. o.; Alanbrooke,
301-303. o.; Harriman-Abel, 160. o.; Orosz Föderáció Elnöki Archívuma,
45.1.282. 64, feljegyzés Churchill Sztálin lakásán tett látogatásáról, 1942. aug.
15-16. éjjel folytatott találkozó, idézi: Rzheshevsky: Churchill in MoscowV N.
Pavlov, „Avtobiog-raficseszkije Zametki”, Novaja iNovjsaja Isztorija, 4. sz.,
2000, 109-110. o. Szvetlána, vörös hajú lányok, ajándék, Marlborough. A
beszámoló alapjai továbbá a kövekező források:
Churchill 4, 445-451. o.; Szvetlána: Twenty Letters, 178-179. o.; PRO, Prem
3/76x2, 35-37.
o. máj.; Birse jegyzetei. A. H. Birse: Memoirs of an Interpreter, 19. o.
Churchill a lábát lengeti, mogorvaság: FO 800/300. Sir A. Clark Kerr
naplóbejegyzése, Moszkva, 1942. aug.
16., Churchill and Stalin: Erickson, Stalingrad, 369. o.
 38. SZTÁLINGRÁD ÉS A KAUKÁZUS! BERIJA ÉS KAGANOVICS
HÁBORÚZIK

RGASZPI 558.11.489. 11, Sztálin Bugyonnijnak, 1942. júl. 27.,

Malinovszkij déli frontjának egyesítése Bugyonnij észak-kaukázusi frontjával.
Kaganovics: fapiszki, 463-479. o.; Sztrahov, Bialer (szerk.), 442-447. o., 608. o.;
TSAMO 1323.2642.32. 145-147, Sztálin Kaganovicsnak, 1942. aug.; RGASZPI
558.11.712. 119-120, Bugyonnij Sztálinnak, 1942. szept. 19. és 1942. nov. 25.
Sztálin dühös Kaganovics sérülése miatt: Sudoplatov, 148. o. és Sergo B, 83. o.,
Kaganovics október végén sebesült meg, és 1942. nov. 19-én látogatta meg
Sztálint., IA.
Beria, 120. o.; Sergo B, 79-85. o.; Sudoplatov, 148-151. o.; Tjulenev, idézi:
Bialer (szerk.), 451-452. o. és Strakhov, 442-447. o., 608. o.; Interjú Nyikolaj
Bajbakowal; továbbá: Baibakov, 113. o.; Berija megérkezik
Ordzsonikidzéékliez: Gela Csarkviani Kandid Csarkvianitól, jegyzetek. Beria
távol volt aug. 20. és szept. 17. között. Overy, 157-159. o.; Erickson: Stalingrad,
370-371. o., 376-381. o.; Kaganovics: Japiszki, 463-479. o.; TSAMO
132a.2642.32. 145-147, Sztálin Kaganovicsnak, 1942. aug.; RGASZPI
558.11.712.
119-120, Bugyonnij Sztálinnak, 1942. szept. 19. és 1942. nov. 25.
„Visszajöttem Moszkvába hét napra, és találkozni akarok veled, bár nagyon
elfoglalt vagy. A jelen helyzetben lehetedenség nem dolgozni. [...] Kérlek, fogadj
engem.”
A Sztálingrádról szóló beszámolók alapjául elsősorban a következő munkák
szolgáltak: A. Beevor: Stalingrad', Overy: Russía’s War és Erickson: The Road
to Stalingrad és The Road to Berlin; D. Volkogonov: Stalin: Triumph and
Tragedy, valamint Zsukov és Vasziljevszkij visszaemlékezései; TSAMO
3.115.56. 9, Sztálin Vasziljevszkijnek, Jeremenko és Malenkov,
1942. aug. 23.
Zhukov 2, 293-299. o.; Erickson: Stalingrad, 384-385. o.; Volkogonov, 461.
o.; Beevor, Stalingrad, 117-127. o.; Overy, 166-169. o.; Vasziljevszkij
visszarepült, Malenkovot Sztálingrádban hagyta, hogy Zsukovval együtt
dolgozzon, Zsukov jelleme: Zsukov, „Korotko o Sztáliné”, Pravda, 1989. jan.
20., 3. o.; KR 1, 218. o.; Victor Goborov: „Khruschev and the Military. Historical
and Psychological Analysis.” Slavic Military Studies, n. k., 3. sz., 1998. szept.,
128-144. o., valamint Goborov: „K’s finest hour.” Luganszkij, In: Bialer (szerk.),
54. o., 610. o.: Sztyepan Mikojan táb., Vaszilij Sztálin barátja és Mikojan fia
kételkedik a történettel kapcsolatban. Köszönettel tartozom Antony Beevornak.
 A. M. Vasziljevszkij: Gyelő vszej fsiznyi, 95-96. o.; Volkogonov, 470. o.
Köszönetét kell mondanom Oleg Rzseszevszkij professszornak a történet többi
részéért, amelyet saját, Vasziljevszkijjel folytatott beszélgetése alapján fedett fel.
Pénzesutalványok: MR, 303. o., Sztálinról: „az én apám is pap volt...”, Ogonyok,
1988. ápr. 2., 14. sz., 20. o.; Alekszandr Bolotyin: „Sto mü znajem o
Ljapidevszkom?”, a híres pilóta, Anatolij Ljapidevszkij a Kremlben találkozott
Sztálinnal: „Ljapidevszkij elvtárs, az ön apja pap volt, ahogy az enyém is. Ha
szüksége van bármire, forduljon közvetlenül Sztálin elvtárshoz!”, idézi: Tucker:
Power, 3. o. Sztálin élethosszig tartó barátsága Peter Kapanadze pappal:
Csarkviani, 45-46. o. Sztálin kiszabadít egy rabot: Vasziljevszkij barátjáról
Savlovkszijról, idézi: Kumanyev (szerk.), 236. o. A beosztásról és a Sztavka:
Erickson: Road to Berlin, 41. o. Saposnyikov és a vudu: FO 800/300, John Reed
(Moszkva), 1942. aug. ig.; TSAMO 215.1184.48. 179, GKO döntés száma
1723., aláírás Sztálin., GKO, 1942. máj. n., Vasziljevszkij valójában ápr. 24. óta
megbízott vezérkari főnökként tevékenykedett, amikor Sa-
posnyikov először próbált meg visszavonulni. Jukes, Vasziljevszkij, idézi:
Stalin’s Generals, 279-280. o. Egy légynek sem tudna ártani: Sergo B, 339. o.
6. Zsukov II, 307-341. o., 342-358. o.; Anfilov, Zsukov, idézi: Stalin’s
Generals, 354. o.; Erickson: Berlin, 433. o., 4.45. o., 4.25. o., 429. o., 452. o.,
461-463. o., 458. o., 452. o.; Beevor: Stalingrad, 213. o., 232-234. o., 240. o.;
Alán Clark: Barbarossa, 218. o., Slavic Mililary Studies, 10. évf., 4. sz., 1997.
dec.., 104-139. o. Álmatlanság: PREM 3/430/7: Az 1945. július 17-én zajlott
plenáris ülés után a miniszterelnök és Sztálin generalisszimusz közötti
magánbeszélgetésről szóló feljegyzés, Potsdam: Churchill and Stalin, FCO
2002. A Mars hadműveletről lásd Dávid Glantz: fhuknv’s Greatest Defeat: the
Red Army’s Epic Disaster in Operation Mars IQ42. A szerző a veszteséget 500
000 főre teszi. A szovjet adatok azonban mindössze 70 000 meggyilkolt és eltűnt
emberről számolnak be. (A. S. Orlov: „Operacija Mars: razlicsnije traktovki”,
idézi: Mir Isztorii, 4. k., 2000.)
 39. A SZTÁLINGRÁDI VEZÉR

1. Sztálin a háborúban: ruhában alszik, I. Orlov, idézi: Rjibin: Oktyabr 1941.,

13. o.; Styemen-ko, idézi: Bialer (szerk.), 351-359. o,; TSAMO 3.11.556.13.
247-248. Sztálin Vasziljevsz-kijnek, 1943. aug. 23., Vasziljevszkij, Jukes, idézi:
Stalin’s Generals, 279. o., 283. o. Zsdanov: RGASZPI 558.11.492. 86. Sztálin és
Molotov Zsdanovval beszél, 1941. dec. 1. Antonov: zöld akták: Styemenko,
idézi: Bialer (szerk.), 351-358. o., Antonov „jóképű, sötét hajú, karcsú”: Djilas,
109. o. Előszoba: Sztarinov, idézi: Bialer (szerk.), 456-457. o.; I. V Kova-lev,
idézi: Volkogonov, 419. o.; Zsukovot idézi Szimonov a Volkogonovban, 385. o.,
„Bölcs döntés, Sztálin elvtárs”: Volkogonov, 390-391. o. „A megbeszélések
nagyon őszinték voltak”: Mikojan, 463-465. o.; Mikojan, idézi: Kumanyev
(szerk.), 70. o.; „Nem hinném”: Golovanov, idézi: MR, 306. o. Sztálin stílusa:
Nyikolaj Bajbakov; Voznyeszenszkij: Vasziljevszkij, idézi: Kumanyev (szerk.),
237-238. o. Zavar: Belov, idézi: Bialer (szerk.), 295.
o.; Kuznyecov, idézi: Bialer (szerk.), 349. o., beleértve, „társai mindig
egyetértenek vele”: Zsukov, idézi: Bialer (szerk.), 259. o., 267. o.; Belov
(megviselt, sekélyes) 295. o.; Stemenko 352. o.; Hruscsov: Glasznoszty, 65. o.
Pipák: RGASZPI 558.11.775. no, Majszkij Sztálinnak, 1943. aug. 18. Sztálin
mint hadászati szakértő: Mikojan, 463-465. o.; KR I, 145. o.; Zhukov (angol
kiadás), 281-284. o. Hrulev visszautasítja a vasútat: Hrulev, idézi: Kumanyev
(szerk.), 349-350. o. „Gondoskodjon róla, hogy több Mikojan ne vesszen oda”:
Stepan M, 86. o. Sztálin utasítást adott, hogy az írót, Alekszej Tolsztojt tartsák
távol a fronttól, Thank You C. Stalin, 185. o.
2. Félelem: Zsukov, Anfilov, idézi: Stalin’s Generals, 347. o. Golikov
feljelenti Jeremenkót: RGASZPI 558.11.725. 180-182. Golikov Sztálinnak,
1942. szept. 12., Voronov, idézi: Bialer (szerk.), 4.57-459. o.; Mekhlis, 99. o.;
Mikojan, 396-399. o.; KR 1, 196. o., 214. o., 218.
o., 226-227. °- A kijevi csata során V T. Szergijenko többször jelentett
Sztálinnak Hrus-csovról, 196. o.; Rzseszevszkij, Konyev, idézi: Stalin’s Generals
94. o.; Jaroszlav: AIR, 24. o.; Hrulev: N. Antyipenko; „Tül Fronta”, Novij Mir, 8.
k.
3. Hatalmasságok a háborúban: Mikojan, 394. o., 400. o., 463-464. o.;
Stepan M. no. o. Zsdanovról, goo Days, 542. o.; KR 1, 155. o.; Beria, 111. o.,
118. o.: Lesser Terror, 73. o. Lehallgatás: Sudoplatov, 328. o. Zsukov tisztjeinek
letartóztatása: Spahr: Zhukov, 197. o.: V
S. Goluskevics; Berija: Mikojan, 424. o. Például „kávézni fog Berijával”:
lásd The Times,
 2003. jan. 18. „Beria’s Terror Files are Open”. Kaganovics elbocsátásáról:
Beria Affair. Andrejev beszéde, 154. o., Hrulev: Kumanyev (szerk.), 349-350. o.
Sztálin Kaganovicsot dicsőíti: Mgeladze, 203-234. o. Munkatábori statisztikák:
Anne Applebaum: GULAG, 52Í-525- o.
4. RGASZPI 558.11.490. 7-49: a sztálingrádi sajtóban megjelentek: 34-49.
sz. Dohány: Mgeladze, 40. o. Amikor egykori titkára levelet írt neki, melyben
megkérdezte, hogy elutazhat-e Moszkvába, maga Sztálin válaszolt így: ,Jöhetsz
Moszkvába. Sztálin.” RGASZPI 558.11.726. 4-6, Dvinszkij Sztálinnak, 1942.
július 25.
5. Styemenko, idézi: Bailer (szerk.), 350-357. o. Kaganovics álmadan
éjszakái: Kovalev, Volkogonov, 419. o. Pihenőidő: Styemenko, idézi: Bialer
(szerk.), 352-353. o. Jukes, Vasziljevszkij, idézi: Stalin’s Generals, 279-280. o.
Jakovlev tüzérségi marsall története: Artyom Szergejev. Poszkrjobisev
munkaideje: Natalja Poszkrjobiseva.
6. Mikojan, ^63-464. o. Vacsorák, Hruscsov: Glasnost, 66. o., Teával
kapcsolatos rituálé: Kovalev, idézi: Volkogonov, 419. o., 4.71. o.
7. Zsukov II, 307-342. o.; Volkogonov, 469. o.; S. S. Szmirnov: Marsai
su
Z kov: kakim mü ego pamnium, 245. o.; Overy, 177-185. o.; Erickson: Berlin,
II, 1-27. o.; Beevor, Stalingrad, 292-293, o., 300-301. o., 320-323. o.; RGASZPI
558.11.490. 49, Sztálin a sztálingrádi csatáról, Szovinformburo.
8. Sztálin a brit rádiókat csempészáruként kezeli: RGASZPI 558.11.765. 105,
Mikojan Sztálinnak és Molotovnak, 1943. jan.; Sztálin Molotovnak, Berijának,
Malenkovnak, Mikojannak, 1943. jan. 21.; Erickson: Berlin, 38-41. o.; Brooks:
Thank You, 120. o.; 1.1. Kuznyecov: „Stalin’s Minister VI Abakumov”, Slavic
Military Studies, 12. évf., 1. sz., 1999. márc., 149-159. oBeria. 125. o.
40. FIÚK ÉS lányok - SZTÁLIN ÉS A POLITBÜRÓS GYEREKEK A
HÁBORÚ IDEJÉN

1. Jakov: MR, 209. o.; Paulus cseréje és „Vissza kellett utasítanom. [...]
Különben nem lehetnék Sztálin”, Mgeladze, 116. o., 198-199. o.; Szvetlána RR;
Szvetlána: Twenty Letters, 168-177. o.; Mikojan, 362. o.; Artyom Szergejev.
Sztálin szidásáról: „Az ostoba” - Vaszilij Sztálin, Sztyepan Mikojanon keresztül.
Júlia letartóztatása: Gulia Dzsugasvili: Gyed otyec, Ma iDrugije, 28-29.
Volkogonov, 429. o., 609. o.: TSAMO 7.11.250.39. 37. Radzinsky, 457. o. „Egy
hadifogoly éppen elég nekem”: Vaszilij Sztálin Vlagyimir Allilujeven (Redensz)
keresztül.
2. Vaszilij: Sudoplatov, 151. o.; Stepan M., 74-85. o. és interjúk. Vaszilij:
„alacsony, vöröshajú...”: Zarubina, 30-31. o. Szvetlána: „koronaherceg”, Twenty
Letters, 176-178. o., 221-229. o. ,Jó ember, aki az utolsó falatot is odaadná”:
Sergo B, 154. o. Vaszilij veri a feleségét, részegen repül, Szvetlána korai felnőtté
válása és szerelmi viszonya: Marta Peskova. Lesser Terror, 179. o. Védve a
harcoktól, Zubalovo mint mennyország: Leonyid Redensz. Elet Kujbisevben:
Szvetlána: Twenty Letters, 172-173. o. Galina Burdonovsz-kaja Sztálinnak:
csinos szőkeség: interjú Jurij Szolovjewel. KGB-iskola: Szvetlána RR; Erickson:
Berlin, 49-51. o. Szvetlána és Kapler: Kaplerrel készült interjú: Biagi, 15-34.
o.; Vlagyimir Allilujev; Leonyid Redensz; Jurij Szolovjev. Szvedana
megmutatja Kapler cikkeit, Kapler játszik, melltű, forgatókönyv: Marta Peskova;
Kira Allilujeva; Szvedana RR: Vaszilij csúnya beszéde, Kapler „nagyszerűen
tudott mesélni”, házasságon kívüli szex, legnagyobb tanító, „apám túlreagálta”.
Kapler kérelme, 1944. jan. 27., idézi: Volkogonov, 154. o., Vaszilij büntetése,
1943. febr.: Stepan M. 83-86. o. Vaszilij elbocsátása után: Vasily, 108. o.;
Volkogonov, 468. o.; Stepan M., 89-90. o.; TSAMO 132.2642.230. 15, Sztálin
Novikovnak, 1943. máj. 26., Vaszilij Rolls-Royc.e-áról és a kerekek kilövéséről:
Jurij Szolovjev.
3. Kurszk: Erickson: Berlin, 2. o., 65-72. o., 97. o., 99-120. o.; Overy, 198-
211. o.: a „közelharc gépi megfelelője” Overy kiváló kifejezése. Mikojan, 452.
o.; Zsukov III, 3-31. o.,
43-57. o.; Styemenko, idézi: Bialer (szerk.), 361-367. o.; Zsukov: „Na
Kurszkaja Duge”, VI^s, 1967. aug, 70-71. o. Kényszermunka: M. Parrish, esszé:
Slavic Military Studies, 2. évf., 2. sz., 1998. június, 172-178. o.; Jakovlev, idézi:
Bialer (szerk.), 381-382. o.; Seaton, 179-183. o. A tankok számáról: M.
Mjagkov, idézi: Mirovije vojni XX véka, 3, 159-161. o.:
A középső és a voronyezsi fronton 1,3 millió katona és 3400 tank volt, a
sztyeppéi front további 500 000 emberrel és 1400 tankkal rendelkezett.
4. Leonyid Hruscsov; Interjú a következő személyekkel: Szergo és Sztyepan
Mikojan; Júlia Hruscsova: Hruscsov megalázása, soha nem ismerte szüleit;
Natalja Poszkrjobiseva; Artyom Szergejev; Igor Malenkov; Volja Malenkova;
Marta Peskova. Leonyid Hruscsov feltárja Sztálin bűneit: N. Vascsenko: Ja
Granyu Isztorii. S. Khrushchev: Superpower, 21-24. o.; MR, 352. o.: Sztálin nem
bocsát meg Hruscsovnak. Lesser Terror, 178. o.; Rjibin: Oktyabr 1941; 3. o.,
megismétli a Vlaszov által mondottakat; Stepan M. 76. o.; Vasziljeva: Krém-
koszkije Jsenyi, 387. o., J. Izumov: „Why Khruschchev took revenge 011
Stalin?”, Doszje Glasznoszty, 12. sz., 2001. Taubman: Khrushchev, Mán and
Éra, 155-160. o.
5. Mikojan fiúk: Szergo Mikojan; Sztyepan Mikojan; Vano Mikojan, idézi:
Vasziljeva: KremlevszJdje Jsenyi, 326-327. o.; Stepan M., 99-100. o. Leonyid
Redenszt szintén Kö-zép-Azsiába száműzték. „Gondoskodjon róla, hogy több
Mikojan ne vesszen oda”: Va-szilij Sztálin, a következőn keresztül: Stepan M.,
86. o.
 41. SZTÁLIN DALVERSENYE

1. Mikojan, 563. o.; Rjibin: Rjadom, 39-42. o., a nagykabát, vacsora, Orjol és
Belgorod eleste. Rjibin: Oktyabr 1941, 13-14. o. NKVD a faluban, pénz az idős
hölgynek: M. Szmir-tukov, idézi: Viaszt, 2000, 25. sz., 46. o.; Voronov, idézi:
Bialer (szerk.), 438-439. o.; Erickson: Berlin, 116-118. o. Medál: GARF
7523.149.5. 1, Jeremenko a GKO-nak, Kalinyinnek, Molotovnak, Malenkovnak,
Berijának, 1943. szept. 21.; Overy, 211. o., Styemenko, idézi: Bialer (szerk.),
361-367. o.; Seaton, 189-192. o.; Volkogonov, 481. o.
2. RGASZPI 558.1.3499.1-27 és RGASZPI 558.1. 3399. „Mü Bjom ih”
(„leverjük”) gyorsan énekelve úgy hangzik, mint az „ebjom ih” („megbasznak
minket”) kifejezés. RGASZPI 558.1.3399, Sztálin javításai. El Regisztán
kapkodva leírt jegyzetein lévő dátumok problémásak, hiszen néha 23-át ír,
amikor 28-ára gondol, és novembert ír október helyett. Megpróbáltam rendet
teremteni a káoszból. RGASZPI 558.1.3499 1-27. „Miért ürítik ki a poharaikat?”
Gromov, Sztálin Viaszt I Iszkussztvo, 343. o. Diplomáciai vacsora: Berezh-kov,
206-233. °-j Harriman-Ábel, 239. o.; Erickson: Berlin, II, 131. o.; Bohlen, 130-
131. o.; RGASZPI 558.1.3399; Regisztán jegyzetei szerint az utolsó tárgyalásra
november 4-én délelőtt g órakor került sor, ám az este g óra sokkal valószínűbb,
ismerve Sztálin szokásait és Regisztán dátumokkal és időpontokkal kapcsolatos
zavarát. Mihalkov verséről: RGASZ-PI 558.t1.775. 112, S. Mihalkov Sztálinnak
és Sztálin Molotovnak, 1944. febr. 7. Jelenlétükről Sztálin irodájában 1943. okt.
28-án és nov. 4-én. 1943: IA.
3. Hruscsov: Glasznoszty, 66. o.; 1943. novemberi fogadás: Maja
Kavtaradze; Bohlen, 130. o.; Harriman-Ábel, 242. o., 253-255. o.; Alexander
Werth: Russia at War rg4i-45, 753. o.
 42. TEHERÁN! ROOSEVELT ÉS SZTÁLIN

1. Golovanov, idézi: MR, 306. o.; meglepett sah: 50. o.; őfensége Mohamed
Reza sah, Pah-lavi: Mission fór My Country, 79. o.; Berija és Gereteli
Teheránban: Beria, 130-131. o., beleértve Cereteli és Berija, brit nagykövetség,
Nikolasz Kviatasvili által. Zarubina: az asztal, Molotov hisztérikus kitörése,
Sztálin rezidenciája, Sztálin botlása, 1-7. o.; Harriman-Abel, 263-264. o.;
Vinyogradov professzor: Kosztircsenko, 264. o.; Bohlen: „esetlen medve”, 131.
o., 135-143. o.; Molotov paktuma Hitlerrel, 340. o.; Berezskov - Sztálin a bakui
repülőtéren, 254-292. o.; interjú: Hugh Lunghi: Vorosilov, Pavlov jelen volt.
Alanbrooke, 482-489. o. A jégkrémes történet Lunghi és Alanbrooke
beszámolóin alapul. Erickson: Berlin, 156-158. o.; Overy, 220-221. o. A német
merénylőkről: Sudoplatov, 130. o., 230.
o., Sergo B, 92-95. o., repülésről, lehallgatásról, erkölcsileg elítélhető,
időbeosztás. Churchill, V, 302-360. o. Sztálingrád kardjáról, biztonsági
intézkedések, Vorosilov mindent megtesz, Sztálin ötvenezres kivégzésről szóló
vicce, a brit követség, Alanbrooke és a sértés, születésnapi vacsora. Sztálingrádi
látogatás: A. Kravcsenkov, idézi: Rjibin, Rjadom, 87. o.; FDR naplója, idézi: Ted
Morgan: FDR, 692-704. o.: FDRL OF 200 3/N. Lásd K. Sainsbtjry: The Turning
Point.
2. Mikojan, 465-466. o.; MR, 210. o.; FIruscsov: Glasznosgty, 66. o.;
Kavtaradze: Memoirs, 74.
o.; RGASZPI, 73.2.44. 26-27, Andrejev Malenkovnak, 1943. okt. 6.; GARF
9401.2.67. 379-380, Berija Sztálinnak, Molotov és Malenkov, 1944. nov. 22.;
GARF 9401.2.64. 60, Berija Sztálinnak, Molotov, 1944. dec. 19.; GARF
94.01.2.69. 220, Berija Sztálinnak, 1944. ápr. 2t., Berija Sztálinnak; GARF
9401.2.69. 346, Berija Sztálinnak és Molotovnak; Molotov válasza: „Szerintem
ez helyes”, 1944. jún. 25.; GARF 9401.2.64. 13-62, Berija Sztálinnak és Sztálin
Berijának, 1944. jan. 26., 1944. jan. 8., 1944. jan. 29.; GARF 9401.2.64. 9,
Berija Sztálinnak, 1944. jan. 4.; GARF 9401.2.64.. 8, 53, 57, 90, Berija
Sztálinnak, 1944. jan. 5., jan. 8., jan. 12., febr. 4.; GARF 9401.2.67. 283-292,
Berija Sztálinnak, 1944. nov. 5.; GARF 9401.2.64. 291, Berija Sztálinnak és
Molotovnak, 1944. ápr. 17. Belorussziái tisztogatás: GARF 9401.2.93. 50, Berija
Sztálinnak, Molotovnak, Malenkovnak, 1945. febr. 22.; GARF 9401.2.64. 157-
163, Ukrán nacionalisták: Berija Sztálinnak, 1944. márc. 3. Deportálások: Overy,
232/3. o. Kongresszusi Könyvtár Kéziratőrzo Részlege, Volkogonov, 18., Berija
Sztálinnak, 1943. aug. 16.; GARF 9401.2.64. 1, Berija Sztálinnak és
Molotovnak, 1944. jan. 3.; GARF 9401.2.69. 44-45, 121, Berija Molotovnak és
Molotov válasza, 1944. jan. 29., 1944. febr. 24., beleértve a Kaganovicsnak és
Berijának több vonatok igényléseit; Beria, 126-127. o.; Lesser Terror, 103-105.
o.: Kara-csevszk átnevezése Mikojan-Saharra, 1944. okt. 5. Overy, 232-234. o.
Mikojan tiltakozik: Mikojan, 514. o.; GARF 9401.2.69. 137-139, Berija
Molotovnak és Molotov válasza,
1944. márc. 4.; GARF 9401.2.64. 213, 258a, Berija Sztálinnak, 1944. márc.
31.: „Figyelj oda erre”. A tatárok, élelmiszer, vonatok: GARF 9401.2.64. 41-52,
étel 49, vonatok 115, összesen 119 és 126.; GARF 9401.2.64. 254-256. A
deportálásokra vonatkozó törvényt visszadátumozták, és Berija mutatta be
Kalinyinnak 1944. ápr. 7-én; GARF 9401.2.64. 121, Berija Sztálinnak és Sztálin
beleegyezik, 1944. máj. 20.; GARF 9401.2.64. 161-163, Berija Sztálinnak, 1944.
máj. 29.: Berija összesen 225 009 fős listát készített a krími deportálásokról,
beleértve a későbbieket is. GARF 9401.2.64. 158, Berija Sztálinnak, 1944.
márc.-dec.
3. Rokosszovkszij, idézi: Bialer, 4.60-461. o.; Erickson: Berlin, 199-231. o.;
Overy, 239-246.
o.; Zsukov 3, 145-150. o; Zsukov: Korotko 0 Sztáliné.
4. Erickson: Berlin, II. 269-286. o., 199-231. o.; Overy: 239-246. o.: „nem
segíteni, hanem feltartóztatni”. Overy, 247. o.; Zsukov III., 169-172. o.;
Szimonov: „Zametki”, 59. o.; Ro-kosszovszkij, idézi: Overy, 248. o.; Harriman-
Ábel, 314-339. o.
5. Szovjet feljegyzés a százalékos arányokról szóló beszélgetésről:
RGASZPI 558.11.283. 6-14, Zapisz beszedi TovJ. V. Sztalina sz Churchillem 9
Oktyabrja 1944 g v 22 casza, továbbá: Isz-tocsnik, 4 (17), 1995. O. A.
Rzheshevsky (szerk.): War and Diplomacy: the Making of the Grand Alliance.
Sztálin lakása: Berezhkov, 369-370. o.; Alanbrooke, 601-611. o.; Martin Gilbert:
Churchill: A Life, 796-801. o.; Harriman-Abel, 353-364. o., beleértve: Kathleen
Harriman beszámolóját. Churchill, 6, 197-212. o.; Geoflrey Roberts: „Beware
Greek Gifts: The Churchill-Stalin Percentages Agreement of October ig44”:
beszámolóm Geoffrey Roberts rövid elemzésén alapul; GARF 9401.2.93. 255
Öreg szatír: Djilas, 102. o. Határok erővel: 1942: Erickson: Berlin, 1, 3g8. o.
6. Hruscsov: Glasznoszty, 99. o.; Charles de Gaulle: Memoires de Guerre,
3,50-79. o. és Complete Memoirs, 754-755. o.; Harriman-Abel, 375-379. o.;
Radzinsky, 483-484. o.; Djilas, 93. o.; Djilas: Wartime, 428-429. o. „Picsába
velük!”: Szergo Kavtaradze, köszönet Maja Kav-taradzének.
 43. A FÖLÉNYES GYŐZTES! JALTA ÉS BERLIN

1. Zsukov, III, 171-173. o.; Szimonov: Z^^i, 59- o.; Woff, Rokosszovszkij,
idézi: Stalin’s Generals; 191. o.; Overy, 256-263. o.; Erickson: Berlin, 424-426.
o.; Styemenko, idézi: Bialer (szerk.), 479. o.; Koniev, 481. o.; Overy, 256-263.
o.; Djilas, 108-tog. o. Nemi erőszak: Antony Beevor: Berlin, 28-29. o. és
(Malenkov) 108. o.; offenzíva, 15-17. o. K. Rokosszovszkij, Szoldatszkijdolg,
286. o.; Harriman-Abel, 353. o.
2. Jalta: GARF 940tSS.2. 94, Berija Sztálinnak/Molotovnak, 1945. jan. 27.,
Churchill, VI., 300-344. o.; „Apám irányította Oroszországot”: Natalja
Poszkrjobiseva; Sudoplatov, 222. o.; Sergo B, 104. o.; Gromyko: Memoirs, 77-
114. o.; GARF 9401C.3. 321, Conference of Le-aders of Three States in Crimea
1949, és Sztálin saját albuma, RGASZPI: L. Iljicsev Poszkrjobisevnek, 1945.
márc. 27.; Szergo Kavtaradze is jelen volt Jaltában. N. G. Kuznyecov:
„Emlékek”, Voproszi Isztorii, 4. k., 1965, 122-125. o.; Gromyko: Memoirs, 87-
99. °-> Bohlen, í73-196. o.; interjú: Hugh Lunghi. Alanbrooke, 655-660. o.;
Overy, 252-254. o.; Vaks-berg: Vyshinsky, 245. o. Berijáról: Sergo B, 104-106.
o., 113. o.; Harriman-Abel, 383-408. o., 415. o.; Bohlen, 355. o., A. Gromiko:
Pamjatnqje, 241. o.; Beria, 530. o.; Nekrasov: Beria, 221-222. o.; „Vajon hány
hadosztálya van a pápának?”: Sztálin Enver Hodzsának, idézi: Halliday (szerk.):
Hoxha, 133. o.; A medve: Mgeladze, 137. o. Sztálin palotái: GARF 9401.2.93.
219, Berija Sztálinnak, 1945. febr. 27. és Sztálin/Csadajev/Szovnarkom-utasí-
tás. Churchill rokona: GARF 9401.2.93. 255, Gorbatov tábornok Berijának,
1945. máj. 5.
3. Berlin: Overy, 264-267. o.; Erickson: Berlin, 522. o.; Zsukov III, 211-214.
o., 219-224. o.,
242-245. o.; IY 125. o., 226. o. Zsukov, idézi: Bialer (szerk.), 512-513. o.;
Koniev, 513-516. o., 527. o. I. S. Konyev: Szórók pjarüj, 91-93. o.; S.
Styemenko: Generalnij stáb v gödi vojni, 328-331. o.; Beevor: Berlin, 146-147.
o., 206. o., 244. o., 343. o., 358. o.: „bolondok napja” és „a valaha létezett
legnagyobb koncentrált tűzerő”. Jakov: Mgeladze, 198-199. o.; Harriman-Abel,
440. o.; FDR: Mgeladze, 130. o., 137. o.; Szimonov: „Zametki”, 60. o., Koniev,
116-117. kA 1992:2.
 44. AZ ATOMBOMBA

1. Hitler: Mgeladze, 137. o.: a vacsora 1950-ben volt. Zsukov, III, 244-266.
o., 271. o.; IV 269-70. o.; Krebs Moszkvában: Gorodetsky, 198. o.; Overy, 277-
278. o.; Jelena Rzsevsz-kaja: „B tót dej pozsdnyej oszenyie”, idézi: S. S.
Szmirnov: Zsukov marsall: kakim mii ego pomnium, 292-295. o. Német levelek
és Göring kihallgatása stb.: GARF ^401.2.97. 159-217, 366-445, Berija
Sztálinnak, 1945. júl. 6. és Szeröv Sztálinnak, 1945. július 17.
2. yőzelem: Voronov, idézi: Bialer (szerk.), 558-559. o.; Yakovlev, 561. o.;
Zsukov III, 271-279.
o.; Visinsznkij és Zsukov: D. D. Eisenhower: Crusade in Europe 1667.;
Vaksberg: Vysbinskv, 251. o.; KR I, 240. o.; Szvedana: Twenty Letters, 193. o.;
Sudoplatov, 171. o.; J. V: Sztálin: Visztuplenyije na prieme v Kremle 0 cseszi
kommandujuscsik vojszkami Krasznoj Armii, Works, szerk. Robert McNeal, II.
k., 1941-45, 203-204. o.; Holloway, 265. o. Felvonulás: Zsukov III, 304-308. o.,
IV, 297. o.; Spahr: Zhukov, 192. o.; Rzsevszkaja: „B tót dej pozsdnyej oszenyie”,
300. o.; Jakovlev, idézi: Bialer (szerk.), 561-562. o.; Kuznetsov, 562. o.;
Voronov, 559. o.; GARF 9401C.3. 99, NKVD Album of Victory Faradé. Anfilov,
Zsukov, Stalin’s Generals, 357, o.; Zubok, 1. Vladimir Karpov: Zsukov marsall:
Opala, 80-83. a> Visinszkij és Poszkrjobisev uborkája: Vaksberg: Vyshinsky,
278. o.; N. G. Kuznetsov: Memoirs, 110. Sztálin a kövérek, Berija és Malenkov
előtt szalad fel a lépcsőn: Sergo B, 140. o.
3. RGASZPI 558.11.775. 122, O. Mesakova Sztálinnak, 1945. máj. 8.;
Djilas, 106. o., generalisszimusz/előléptetések: MR, 175-176. o.; V Tukov, idézi:
Rjibin: Oktyabr 1941, 41. o., előléptetések, 1945. július 9.: I. I. Kuznyecov:
„KGB General Naum Isakovich Eitingon, 1899-1991.” Slavic Military Studies,
14. évf., 1. sz., 2001. márc., 375. o.; Brooks: Thank You
C. Stalin, 186. o.; Volkogonov, 500. o., 525. o.; Radzinsky, 523. o., Merkulov
a hadsereg tábornokává válik, Kobulov, Abakumov, Szeröv, vezérezredesek. A
legtöbb hatalmasság már tábornok volt: Hruscsov, Zsdanov alezredes, Noszenko
vezérezredes és a humorérzék: Szoversenno Szekretno, 3, 2000, 12-14. o.
4. Potsdam: GARF r94oIC.2.g7. 124-130.; Berija Sztálinnak és Molotovnak,
1945. július
2., Megállapodás az angolokkal és az amerikaiakkal: GARF r94oIc,.2.97. 73-
76, Berija Sztálinnak, Molotov és Antonov, dátum nélkül. Sztálin mindig fáradt:
Gromyko: Memoirs, iob. o.; Sergo B, 15-18. o.; Churchill VI, 548-579. o.;
Zsukov III, 325-336. o.; N. G. Pavlenko: „Razmislenyija nad o szudbe
polkovodca”, idézi: VIJs, 12. sz., 30-31. o.; Natalja Poszkrjobiseva; Nagyezsda
Vlaszik: apák Potsdamban; Kuznetsov: Memoirs, m-113. o.: várakozás az
állomáson. Gromyko 97-114. o.; Bohlen, 227-240. o.; Harriman-Ábel, 484-493.
o.; Overy, 281-284. o.; Charles L. Mee, Jr: Meeting at Potsdam, 77. o., 90-93. o.,
96-105. o., 118-120. o., 171-175. o., 218. o.; Az 1945. július 17-i potsdami
plenáris ülés után a miniszterelnök és Sztálin generalisszimusz közötti
magánbeszélgetés: PREM 3/430/7 70. dók, Churchill és Sztálin. Truman A
bombájáról: Mgeladze, 130. o., 170. o. Kedvelem Sztálint, Pendergast: Truman
feleségének, idézi: Roy Jenkins, Truman, 72. o., Sergo B, 115-117. o. Sztálin
nem bízik a tudósokban, Molotov lassúsága, kijelöli Beriját: Holloway, 35. o.,
117-119. o.; Sudoplatov, 178. o.; GARF 9401.2.97. 283-299, Berija Sztálinnak,
Molotov, Malenkov, 1945. július 8., idézi: Beevor: Berlin, 324-325.; N. Riehl és
F. Seitz: Stalin’s Captive Nikholaus Riehl and the Soviet Race fór the Bomb, 152.
o. „Neki kell kezdenünk”: Medvegyev: Nyeizvesztnyij Sztálin, 3. sz. (1985) 8.
Sztálin és az atombomba.

 45. BERIJA! HATALMASSÁG, FÉRJ, APA, SZERETŐ -
GYILKOSSÁGOK ÉS NEMI ERŐSZAK

1. Atombomba: V N. Pavlov, „Avtobiograficseszkije Zametki”, Novaja

iNovejsaja Isztorija, 4. sz., (2000), 110. o.; Harriman-Abel, 491. o.; Gilbert, 854-
855. o.; Mgeladze, 129-130. o.: Truman „mintha, véletlenül”, „Új fegyver”,
„Churchill tudomása”. Volkogonov: Rise and Fali, 121. o.; MR, 56. o.; Zsukov
III, 325. o., 335. o. Traktorok: Dobrinyin, 23. o., idézi: Gromyko. Rendőrnők:
Gromyko: Memoirs, 108-109. o.; Sergo B, 174. o.; Holloway; 114-118. o., 84.
o., 117-127. o., 131-133. o. 178-186. o. Charles L. Mee: Potsdam, 229. o. 249-
250. o., 275-277. o. Overy; 284-287. o. Sztálin Churchillről: Mgeladze, 137. o.;
Hugh Lunghi: Minutes of Meeting between Generalissimo J. V. Stalin and
Admiral Mountbatten at Babelsberg, Germany on2gthfuly 1945. Spahr, Zhukov,
197. o.; Pavlenko, „Razmislenyija”, 30-31. o.; Hruscsov: Glasznoszty, 60-62. o.
Sztálin 1946. jan. 25-i, Molotovval és Berijával folytatott találkozójáról, idézi:
Holloway, 147. o. Zubok: Sztálin és Malenkov - Párt, 141.
o. Berijajelent Sztálinnak Kurc.satovról és a tudósokról: GARF 9401.2.97.
283/99, Berija Sztálinnak, Molotovnak, Malenkovnak, 1945. július 8. Sztálin az
atombomba „barbárságáról”: Mgeladze, 129-130. o.
2. Berija stílusa: „furcsa ember, és ügyes bűnöző”: Stefan Stazewski, idézi:
Őrá, 172. o. Hatalmas: Artyom Szergejev; Zubok, 142. o., idézi: Vlagyimir
Novikov, 310. o. Veszélyesek az utcák: Golovanov, idézi: szerkesztő
jegyzeteiben, Sergo B, 346. o. Svájci óra: V I. Novikov, idézi: szerkesztői
jegyzetekben, Sergo B, 345. o.; Saharov, 145-149. o.; Holloway, 134-141. o.;
Gromyko: Memoirs, 319. o.; Kurcsatov, idézi: Beria, 137-139. o. „Később
bármikor lelövethetjük őket!”: Holloway, 212. o. R&D: Saharov, 145. o.; Beria,
133. o.; Lesser Terror, 47. o.; RGASZPI 558.11.744, Sztálin Kapicának, 1946.
ápr. 4. Műszaki zavar: Holloway, 137. o.; Saharov, 79. o. „Nukleáris Politbüro”:
Roy Medvegyev kifejezése, Nyeizvesztnyij Sztálin: Sztálin és az atombomba.
3. „Csúnya, kövér, szürkéssárga”: Tatjana Okunevszkaja, idézi: Vasilieva:
Kremlin Wives, 156. o.; és a BBC2: „Beria, Stalin’s Creatura”. Beria Alfáit;
Malyshev, 85. o.; Sergo B, 122.
o., 141. o., 168. o.; Sudoplatov 103. o.; A. I. Romanov: The Nights are
Longest There, 179. o. Dácsa és sportolás, otthon, kényelemben: Marta Peskova;
„Fényűző, hatalmas” fehér dácsa, otthonos, tele angol és német könyvekkel,
valamint újságokkal: Szvetlána: 00% 355-356. o. Fáradhatatlan, okos: „Interjú
Molotovval”, Literaturuli Szakartvelo, 1989. okt.
27., idézi: Beria, 195-274. o.; az MVD „istenítette”, Beria, 203. o. Bűneiről
és az általa elkövetett nemi erőszakokról: Izvesztyija TzKKPSS, 1991, 1. sz., KB
Plénum, 1953. július 2-7. Szarkiszov feljelenti Beriját Abakumovnál: Viaszt
2000, 22. sz., 44. o. „Berija elvtárs fáradt és kimerült...”, valamint Poszkrjobisev
beszámol Sztálinnak Berija szifiliszéről és szőkeségekkel teli irodájáról:
Deriabin, 62-71. o. Jekatyerina Katutova ismédi Z. Fjodo-rovna történetét, idézi:
Vasilieva: Kremlin Wives, 157. o.; Tatjana Okunevszkaja, 159-160. o. Berija
kihallgatása: Kremlin Wives, 150-151. o., 56. o., 171. o. Berija és Poszkrjobisev:
Natalja Poszkrjobiseva. Berija bűneiről szóló negyvenhét akta megnyitása:
Robin Shep-herd: The Times, 2003. jan. 18. Elet otthon: Marta Peskova.
4. „Be akarsz férkőzni a családjába”: Marta Peskova Szergóról és Berijáról.
Sergo B, 151-152. o. Sztálin három fiút említ. Stepan M, 145. o. Berija ellenzi:
Mikojan, 362-363. o.; továbbá: Szudoplatovot idézi Berija titkára Ludvigov, 321.
o.; Szvetlána RR.
5. Marta csinossága: Sergo B, 191. o. Marta: parfümfelhő, „nehéz volt
barátnőmnek tudni” - Gulia Dzsugasvili: Gyed. otyec, Ma i Drugije, 55. o.
Sztálin kedveli Jurij Zsdanovot, bátorítja a Martával való barátkozásra:
Szvetlána: 00T, 319. o. Elet Berijáéknál: Marta Peskova.
6. Leonyid Redensz; Szvetlána RR: „Nem éreztem szerelmet iránta”:
Szvetlána: Twenty Letters: Sztálin nem volt hajlandó találkozni vele, de sosem
kérte a válást, 193-236. o. Szvetlána hasonlít Sztálinra: Csarkviani, 58. o., idézi
Mikojant. Szvetlana féltékenységből fakadó fenyegetései: Marta Peskova.
Szvetlana apja dühös: Sergo B, 192. o.; RGASZPI 558.11.727. 92, Júlia
Dzsugasvili Sztálinnak, 1946. május 29.; Gulia Djugashvili: Gyed otyec, Ma i
Drugije 28. o.
 46. JOSZIF VISSZARIONOVICS ÉJSZAKAI ÉLETEI A FILMEK ÉS
VACSORÁK ZSARNOKA

1. MR, 8. o., 71. o.; Mgeladze, 78-79. o.

2. Szeszélyesség és önhittség: Kaganovics, 154. o.; MR, 73. o., 210. o.
„legveszélyesebb”, 212-213. o.; Mikojan, 465-466. o., 513. o.; Mikojan, idézi:
Kumanyev (szerk.), 22. o.; KR 1, 333. o.; Hruscsov: Glasznoszty, 66.0.; Volja
Malenkova: „Apám szerint Sztálin megváltozott a háború után.”; Ehrenburg:
Postwar Years, 131. o. Sztálin: nyugalom és düh, közvetett utasítások, mindig
engedelmeskedtek: Csarkviani, 37. o., 70. o. Citromfák: Mgeladze, idézi: MR,
175. o. „Már nem közvetlenül irányított” - Szmirtukov, idézi: Viaszt, 7. sz., 2000,
53. o. „Indokaim kristálytiszták”: Sztálin a Politbürónak, 1947. nov. 3.,
RGASZPI 558.11.712. 142, Bulganyin marsallságáról. Kimerültség: MR, 190.
o.; Mgeladze, 68. o. Véleménye az orvosokról: „Miket beszélnek!”, RGASZPI
74.2.38. 89, Sztálin Vorosilovnak, dátum nélkül. „Ha követem az orvosok
utasításait, már halott lennék”, Harriman 349-353. o.; Natalja Poszkrjobiseva;
Rybin: Next to Stalin, 43. o.; Yakov Rapoport: The Doctors’ Plot: Stalin’s Last
Crime, 17-18. o.; Szvetlana, idézi: Richardson: Long Shadow, 170. o. írók:
Szimonov: „Glazami”, 41. o. „Árnyékom”: Rzsevszkaja: „B tót dej pozsdnyej
oszenyie, 307. o.
3. Vazallusok: Bierut: Minc, 19. o.; Berman, 308. o., idézi: Oni.; Dobrynin,
21. o. Kezeket láttatni: E. Zsirnov, idézi: Viaszt 25. o., 44. o. Mozi: Szvetlana:
Twenty Letters, 152. o. Bolsakov fordításai: KR I, 318. o. Papava története az
„Iván Pavlov akadémikus” című filmről, Gromov: Stalin, 214-216. o. Bolsakov,
mozi, Sztálin hangulata, mozigépészek, Bolsakov „bordélya”, Goebbels filmjei,
„hol láttuk már ezt a színészt”, Zsdanov megjegyzései, Pu-dovkin
Zsukovszkijról szóló filmje, Ulrih elvtárs és „hol áll meg legközelebb a vonat”:
G.
Marjamov: Kremlevszkij Cenzor: Sztálin szmotrit kinő, 7-13. o. Bolsakov
felemelkedése és Du-kelszkij, valamint Sumjackij hanyatlása: Kenez, 116-118.
o. Bolsakov meglepi Sztálint: Zsirnov, idézi: Viaszt, 25. sz., 2000, 46. o.; Bedell
Smith, 219. o. Rettegett Iván: „Sztálin Molotov i Zsdanov o vtaroj szerij fiima
Iván Groznij”, Moszjkovszkije Movosztyi, 37. sz., 1988. aug. 7., beleértve Iván
csókja. Berijáról és MGB-jelentések Sztálinnak Eizenstein-ről és a Rettegett
Ivánról: GARF R9401.2.67. 283-292, Berija Sztálinnak, 1944. nov.
5. Rettegett Iván, 1. rész: Zsdanov utasításokat ad, 1941. jan.: Kenez, 179. o.;
Bolsakov és Eizenstein: 196-198. o.; Bolsakov, 190. o.; remekművek, 1948.
június, 189. o.; Kaganovics kontra Eizenstein, 138. o., Sztálin Kaganovicsnak
Eizensteinről: majdnem trockista, Kaganovics Perepiszka, 101. o. Tehetséges,
Nevszkijt többször is megnézte: Mgeladze, 212. o. Sztálin megjegyzése a
filmforgatókönyvekről: pl. RGASZPI 558.11.713. 115, Vszevelod Visenvszkij
Sztálinnak köszönetét mond a forgatókönyvvel kapcsolatos megjegyzésekért a
Feledhetetlen igig című filmmel kapcsolatban, Sztálin küldte Mihail Csiaurelin
keresztül, 1950. jan. 20. Sztálin az egész filmet illetően véleményt mond,
összekeveri a filmet a valósággal: Gyilasz: 103. o.; KR 1, 318. o. Mariamov, 7-
13. o. Elhitte Hitler Danzigról szóló propagandafilmjét, KR 1, 158. o., ám saját
filmjeiben is hitt, 185. o. Szabályok megvitatása - „bizonyos különleges
problémák” - MR, 321. o. A filmek változásokat idéznek elő: repülőgép-
hordozókról és haditengerészetről, Sztálin Usakov filmjének hatása alá kerül, KR
II, 20. o., és a föld-levegő rakétákról, KR II, 43. o. Továbbá a falvak
elpusztításáról a frontvonalhoz közeli területeken a II. világháború során:
Volkogonov, 478. o. Sztálin imádta a Volga! Volgá!-t és Charlie Chaplint:
Szvedana: Twenty Letters, 198-199. o. Kedvenc külföldi filmek: Leyda, 380. o.
Sztálin és egy Hull-film Japánról: Berezskov, 234. o. Mikojannak és
Hruscsovnak nem esik jól Sztálin lelkesedése egy olyan film iránt, amelyben a
főhős megöli a barátait: Mikojan, 534. o.; KR 1, 318-328. o. Zsdanovról és KB-
határozat egy filmről: Leyda, 390-391. o.; Kenez, 195. o. Bolsakovról és az
SZSZKSZ filmiparáról: Leyda, 299-391. o. Filmek kiválasztásáról:
Trojanovszkij, 154. o. Csiaureli és Gelovani Sztálinnál: Csarkviani, 44-45. o.
Tarzan: Isztocsnik, 4. sz., 1999, Bolsakov Poszkrjobisevnek, 1951. jan. 31. A
mozizó vendégekről: Gelovani: Csarkviani, 44-45. o. Diky: Artyom Szergejev;
Clark Gable/Spencer Tracey: Gulia Dzsugasvili, idézi: Biagi, 81-83. °-
Hangsúly: Medvegyev: Nyeizvesztnyi) Sztálin: Sztálin mint orosz nacionalista.
4. Autók: K. Popovics, idézi: Dedijev: Tito Speaks, 280-284. o. Útvonalat
választ: KR 1, 318. o., 320. o., 325. o.; Djilas, 67-69. o., 147. o. Vendégek, „ha
van időtök”: Csiaureli és Gelovani: Csarkviani, 44-45. o. Tisztaság: Popovics,
idézi: Tito Speaks, 282. o. Jegyzetfüzetek: Djilas, 67-69. o., 147-148. o.:
Zsdanov a német nevekről, Voznyeszenszkij szintén jegyzetel. Malenkov
jegyzetel: „Utálom az ilyen talpnyalást”: Mikojan, 586. o. Illemhelyiség: Djilas,
148. o.; KR 1, 307. o., 320. o., 324. o.: „Egyszerűen hazudik”, „Már
gyerekkorában is sokat ivott.” Ülésrend: Berman, idézi: Oni, 235-237. o. Djilas,
75-76. o., 108-109. °-Ital: kedvence a pezsgő: MR, 177. o.; Mikojan, 353-354. o.;
KR 1, 330-332. o.; Berman, idézi: Oni, 234. o. Szvetlána: Twenty Letters, 116.
o.; Sztálin néha részeg, J. Szmirnowal, az egészségügyi miniszterrel énekel;
Berija ösztönzi az ivászatot: Szvetlána: 00T, 332-333. o.; Djilas, 148. o., 155-
157. o.; felidézi Berija beszélgetését Clark Kerrel, lásd Jalta. Sergo B, 168. o., és
nem tudott ellenállni az italnak, 120-121. o. Lásd még Trojanovszkij, 156. o.
Kaganovics, 106. o.; Gyilasz Molotovról: gyakorlatilag részeg, 77. o. Hruscsov
nagy ivó: MR, 177. o.; Stepan M., 71. o. Etel és cigaretta: Sztálin saját borai:
lásd Karpov: Rasztrel-jannije Marsali, Kulik vacsorájáról. Egnatasviliről
(„Nyúl”), lásd Brackman, 4. o.; logisztika/étel MGB-altábornagy, lásd
Csarkviani, 5-7. o. Ételkóstolásról: Szvetlána 00T, 334.
o. Hruscsov változata szerint a történet: Berija, Malenkov és Mikojan
megvesztegették a felszolgálólányt, de állításuk szerint Scserbakov elárulta őket,
KR 1, 322. o.
5. Tó: Sergo B, 141. o.; Szvetlána: 00Y, 332-333. o.; KR 1, 330-332. o.
Rózsák: Natalja Poszkrjobiseva. Madarak: Styemenko, idézi: Jonathan Lewis
and Philip Whitehead: Stalin: A Time fór Judgement, 157. o.; Gottwald:
Hruscsov: Glasznoszty, 131-133. o.; Rákosi: KR i, 325- o., 330-332. o.; S.
Hruscsov: Superpower, 31. o.; Júlia Hruscsova; Volja Malenkova. Etel: Mikojan,
353-355. o., 529-533. o. Ételkostolás Sztálin előtt: KR 1, 321. o. Étel/felszolgáló:
Berman, idézi: Oni, 235-237. o.; Djilas, 75-77. o. Malenkov és Hruscsov súlya:
Sergo B, 140. o.; KR 1, 318-320. o.; Djilas, 77. o. Berija vegetarianizmusáról:
Marta Peskova; Rjibin: Rjadom, 88. o.: P. Lozgacsev - Berija, hal és körte,
valamint „mint a gyerekek”. Rálődözés az őrökre: Rjbin: Kto Otravil Sztalim;
Lozgacsev, 5-10. o., és KR 1, 324. o.; Rybin: Oktyabr 1941; V Tukov, 47. o.;
Rjibin: Sztálin i Jsukov: emlékek kertekről, bárányról, üvegházról, S. Solovev,
42-44. o.
6. Molotov és Mikojan még mindig vitatkozott Sztálinnal: Mikojan és
Harkov: Hruscsov: Glasznoszty, 60-62. o.; Vorosilov: MR, 224-225. o.; Mikojan,
Sztálin Svanidzéről, 359. o.; Malenkov elővigyázatossága, 586. KR 1, 226-227.
o. Malinovszkij /Larin, 271. o., először Berijával egyeztetni. Gyilasz, 71. o., 76-
77. o., 148-156. o. Tigris: Sergo B, 120-121. o. Sztálin a halottakról: egy
történész nyugalmával, Csarkviani, 30. o. Bocsántkérés a marsalltól: Medvedev,
332-333. o. Sárm: Berman, idézi: Oni, 234. o.; „baszd meg”: Staszewski, 146.
o.; RGASZPI 558.11.804. 84-85, V G. Szolomin Sztálinnak, 1947. jan. 16. és
Sztálin Szo-lominnak, 1947. márc. 5. Történetek a száműzetésről (vadászat,
hideg, expedíció), Berija: „hazudik”: KR 1, 322-323. o., 330-333. o.; Vlaszik,
44. o.; Csarkviani, 22. o.; Berija Mikojan lábára tapos, 355. o. A hatalmasságok
legjava: Vorosilov: Szvetlána: OOY, 346. o.
7. Útmutató az életben maradáshoz: Mikojan, 355. o., 564. o., 521. o., 563.
o.; Sergo B, 312. o.; KR 1, 178. o., 277. o. (kerülni a tekintetét); Lozgacsev,
idézi: Radzinsky, 553. o.; RGASZPI 558.11.732. 42-45, B. Dvinszkij Sztálinnak,
1946. szept. 23.; Gromyko: Memoirs, 319-321. o.; Bohlen: 255. o.; RGASZPI
588.2.156. 31-41, Manuilszkij Sztálinnak, 1948. dec. 28.; S. Khrushchev:
Superpower, 29. o.; Woff Ribalkóról, idézi: Stalin’s Generals, 214. o.; KR 1, 218.
o., pl. Hruscsov Jeremenkóról, Kulikról és Pavlovról, 199-200. o., tavaszi búza,
260-261. o., 335. o., egyeztetés Berijával, 271. o. Lehallgatás: minden vezetőt
lehallgattak - Deriabin, 43-44. o. Molotovot figyelmeztették a csekisták: MR,
224. o. Voznyeszenszkij: Kovalev, idézi: Szimonov: „Glazami”, 58. o.
Sudoplatov, 231. o.
8. Sztálin ugratja Mikojant, Sergo B, 140. o. Berija paradicsomos tréfái
Mikojannal és kalapjának bedobása a fák közé, Lozgacsev, idézi: Rjibin: Kto
Otravil Sztalina?, 10. o. Mikojan kontra Berija: MR, 233. o.; Berija „nem bízott
az örményekben”, Mikojan, 582. o. Csirkecsontok - Sztyepan Mikojan. A
lendületes Mikojan: Szvedana: OOY, 346. o. Mikojan, „előkelő viselkedése”: KR
1, 406. o. Tréfák, paradicsom, só a vodkába vagy borba, fő céltáblák:
Poszkrjobisev és Mikojan: Szvedana: OOY, 332-342. o.; Sergo B, 141. o.; Lenin:
Djilas, 161. o.; KR II, 108. o. Lemezjátszó, éneklés és táncolás: a grúzok,
Csarkviani,
44-45. o.; Berman, idézi: Oni, 235-237. o. Sztálin táncol: KR 1,309-311. o.;
Djilas, 161. o.; K. Popovics, idézi: Dedijer: Tito Speaks, 283. o.; Sergo B, 142.
o.; Szvedana: KR 1, 309-311. o. Vezetők táncolnak: Bulganyin „a padlót verte”;
Hruscsov gopakot jár, kineveti a zárakat és az ivást, KR 1, 309-311. o., 322-324.
o., 330-333. o. Bulganyin, idézi: Galina, 148. o. Molotov lassút táncol
Bermannal, idézi: Oni, 235-237. o. Sztálin és Tito táncol: Hugh Thomas: ArmeA
Truce: The Beginnings of the Cold War 1949-46, 45-47. o.; Churchill Vj 330.
0. Zenéről: Sztálin Trumannak, idézi: Gromyko: Memoirs, 113. o.; Zsdanov:
Jurij Zsdanov. Dalok: MR, 189. o. Sztálin paradicsomot dobál, fenyegetések,
börtönbe vagy haza? KR
1, 277-279. o.; Mikojan, 573. o.; Szvetlána: OOY, 332-333. o. Sztálin
történetei Leninről: Sergo B, 135. o. Pöcs: W. Taubman: Khrushchev, Mán and
Éra, 214. o.
 47. MOLOTOV UTOLSÓ ESÉLYEI „HOGY RÉSZEGEN MENNYI
OSTOBASÁGOT VAGY KÉPES ÖSSZEHORDANI!”

1. „A háború megtört”: Mgeladze, 125. o.; MR, 190. o.; Kaganovics, 52. o.,
60. o.; RGASZPI
558.11.1481. 45, Sztálin Molotovnak és Malenkovnak, 1945. okt. 9.;
RGASZPI 82.2.1592.
40-45, Molotov Polinának, 1945. április, New Yorkban; RGASZPI
82.2.1592. 72, Molotov Polinának, 1945. szept, London. Hideg Patakról:
Harriman-Abel, 511. o. Sztálinról és Molotovról: Vlagyimir O. Pecsatnov, „A
szövetségesek nyomás alatt tartanak, hogy megtörjenek...” Külpolitikai levelezés
Sztálin, Molotov és más Politbüro tagok között,
1945. szeptember - 1946. december, Cold War International History Project.
Továbbá: A. O. Csubarijan és V O. Pecsatnov: „Molotov »the Liberake Stalin’s
1945 Criticism of his Deputy.” Cold War History, 1. sz., 2000. aug, 129-140. o.;
Zubok, 92-98. o. Barátság leple: Overy, 283. o.; Mikojan: RGASZPI 558.H.732.
42-50, Dvinszkij Sztálinnak: „Mikojan szerint túl sokat költünk kenyérre”
Sztálin Zsdanovnak, Voznyeszenszkijnek, Bulganyin-nak, Patolicsevnek,
Dvinszkijnek és Hrulevnek. Berija Poszkrjobisevnek, mellékelve Szeröv
Berijáról szóló jelentését; Mikojan, 484. o., 493. o.; RGASZPI 558.11.765. 107-
109, Sztálin Mikojannak, 1945. szept. 22. és 25.
 48. ZSDANOV, AZ UTÓDJELÖLT ÉS ABAKUMOV VÉRFOLTOS
SZŐNYEGE

Vaszilij feljelentéséről: RGASZPI 45.1.807, N. Szbitov Sztálinnak, 1948.

márc. 24.; Szvetlána: OOY, 315-320. o.; Twenty Letters, 221-229. °-j kCR 1, 274.
o.; Pavlenko: „Razmislenyi-ja”, 30-31. o. A győztesek tisztogatása: Erickson
Novikovról, idézi: Stalin’s Generals, 173. o.; Vlagyimir Karpov: „Raszprava
Sztálin nad Marsalom Zzukovim”, Vesztnik Protioavazdus-nqj Oboronij, 7-8,
1992., 69-72. o.; Kostyrchenko, 67-68. o.; Lesser Terror, 179. o.; Hahn, 35. o.;
Rybin: Next to Stalin, 69. o.; MR, 209. o. Berija áruló: Kavtaradze, 74. o.
Kígyószemek: Golovanov, MR, 306. o. Berija „elbocsátása”, sértettsége: Berija
Mikojannak 1952-ben: „Engem már évekkel ezelőtt elbocsátottak”, idézi: Sergo
B, 242. o. Sztálin Berijáról, és vacsora Berijánál, Mgeladze, 64-67. o., 100. o.;
Berijáról, pipák, MVD: 168. o. Túl sokat tud: Mikojan, 563-566. o.; Marta
Peskova; Vlaszik, 130. o.; Abakumov: Lesser Terror, 115. o., 175. o. Abakumov
függetlenségét mutatja Berijától: 1943. ápr. 28., Abakumov letartóztatta az
NKGB titkosrendőrségi osztályának vezetőjét, V N. Iljint. Sudoplatov, 238. o.
Malenkov kontra Merkulov: Sukhanov: Memoirs; Parrish: „Szeröv”, 120. o.;
Parrish: ,Jezsov”, 81. o., 98. o.; Sudoplatov, 238. o. Abakumov kontra Berija:
Merkulov, idézi: Beria, 140. o. Abakumov és Sztálin bizonyítékot gyűjt Berija
szexuális viszonyairól: Viaszt 2000, 22. sz., 44. o. Kuznyecov: „Abakumov”,
149-165. o.; Lesser Terror, 251-252. o., L. N. Szmirov, „karrierista”. Leopold
Trepper, idézi: Thomas: Armed Truce, 63. o. Jazz és Eddie Rosner: BBC2
Storyville műsor. Abakumov és Szvetlana: Voronov, N. V Voronov emlékirata,
Vlfs, 1994. június 6., 61-62. o.; Sudoplatov, 310. o.: Vaszilij és Abakumov.
Novikov lelövése: Sudoplatov, 310. o.; Malenkov: Hahn, 44. N. S. Patolicsev:
Iszpitanije na zreloszt, 280-284. a Dácsavesztés: Igor Malenkov és Volja
Malenkova. Házi őrizet: And-rej Malenkov: O mojem oce Georgij Malenkove,
53. o. Berija atombombája decemberben: Holloway: 182. o.; Sergo B, 160. o.
Sztálin szidja Beriját, amiért az segítséget nyújtott Malenkovnak: Sergo B, 188.
o. PB-határozat az MGB újjászervezéséről, 1946. máj. 4., PB/Szovmin, 207-220.
o.
Zsdanov visszatérése. Tökéletes: RGASZPI 558.11.732. 1, Sztálin
Zsdanovnak, 1946. szept. 19. „Szívből gratulálunk...”: RGASZPI 558.11.732.
i2g, Zsdanov család Sztálinnak, 1947. nov. 6. Zsdanov levele Sztálinnak, 1947.
jan. 5., PB/Szovmin, 3g8. o. Berija Zsdanov nagy-ravágyásáról, Sergo B, 160. o.
„Olvastad már ezt az új könyvet?” - Sztálin Zsdanovnak, Zsdanov titkárától, A.
Belijakovtól, idézi: Rjibin: Oktyabr ig4i., 51. o. „Legintellektuálisabb”:
Szvetlana: OOY, 336-338. o.; Richardson: LongShadow, 210. o.; Zubok, 116-
118. o., 120-124. °., 308. o.; Jukka Nevakivi (szerk.): Finnish-Soviet Relations
ig44~ig48, 73. o., 52. o., 77. o., 79. o.; Magill, 77. o.; Finnország „gyerekjáték”,
Djilas, 154-155. o. Gyűlölet Berija/ Malenkov és Zsdanov/Kuznyecov között:
Mikojan, 563-565. o. Interjúk: Volja és Igor
Malenkov; Jurij Zsdanov; Sztyepan és Szergo Mikojan; Hahn, 22-33. °-> 35-
39- °-> 61. o. például 1946. szept. 20-án Zsdanov aláírta a kolhozrendeletet mint
titkár, Sztálin pedig mint miniszterelnök. Jurij Zsdanov megerősítette az
ideiglenes megállapodást. Zsdanovot övező tisztelet: Dedijer: Tito Speaks, 307.
o.; A jugoszláv nagykövet, Vlagyimir Popovics emlékiratai. Koronaherceg: C. L.
Sulzberger, idézi: Raanan, 132-133. o.; Time magazin címlap, 1946. dec. 9.
Leningrád kontra Sztálingrád: Zsdanov Maxwell M. Hamiltonnak, a finnországi
amerikai képviselőjének, 1945. márc. 15, idézi: Raanan, 133. o. Zsdanov idézi
Schillert: Yves Delbars: The Reál Stalin, 400. o., idézi: Raanan, 133. o.;
Mikojan, 563-565. o. (Berija átadta az MVD-t Kruglovnak 1946. jan. 15.-én:
lásd PB/Szovmin) Patolicsev, 279-284. o., 113. o. Zsdanov felemelkedése, idézi:
Bedel Smith, 60. o.; Lesser Terror, 168. o.,
1946. nov. Felvonulás: Raanan, 25. o.; Sergo B, 354. o. Szuhanov: Malenkov
elbocsátása után Zsdanov elnökölte a titkárságot és az Orgbürót is. Malenkov
száműzéséről: Igor Malenkov; Volja Malenkova. Berija és Malenkov közös
jókívánsága, 1947. nov. 6.: RGASZPI
558.11.762. 14, Berija és Malenkov Sztálinnak, 1947. nov. 6. Kuznyecovról
mint az MGB kurátora: RGASZPI 17.3.1066. 47, PB-határozat az MGB
felügyeletéről, 1947. szept. 17., PB/Szovmin, 51. o.; Yoram Gorlizki: Stalin’s
Cabinet: the Politbüro and Decision-Making in the Postwar Years. In:
Christopher Read: The Stalin Years: A Reader, 192-195. o.
 49. ZSUKOV HANYATLÁSA ÉS EURÓPA FOSZTOGATÓI - A
BIRODALMI ELIT

Zsdanovscsina/antiszemitizmus: A. A. Zsdanov: „Dokiad Zsdanova o

zsurnalaszk Zvez-da i Leningrád”, Bolsevik, 17-18. sz., 1946. szept., 4-5. o.;
Jurij Zsdanov: „Az Ö verseiből idézett”, Zubok, 115. o., 120-124. °-> 3°8- o.;
RGASZPI 558.11.732. 1-18, Zsdanov Sztálinnak és Sztálin Zsdanovnak, 1946.
szept. 14. és 19. Lásd még: RGASZPI 558.11.732. 55, Zsdanov Sztálinnak és
Sztálin jelentése , Jó jelentés”, 1946. nov. 4.; RGASZPI 558.11.806. 104,
Szimonov Poszkrjobisevnek, 1949. febr. 9.; Szimonov: „Glazami”, 52-61. o.
Június
5-én Zsdanov elnökölt a becsületbíróságban, beszédét elküldte Sztálinnak:
„Egyetértek” - hagyta jóvá Sztálin; RGASZPI 558.11.732. 87-88, Zsdanov
Sztálinnak, 1947. máj. 29.; Kostyrchenko, 71-72. o.; Sakharov, 123. o. Zsidók,
Mihoelsz, Krím: MR, 191-192. o.; RGASZPI 82.2.1012. 21-52, Szuszlov
jelentése a Zsidó Antifasiszta Bizottságról, Szuszlov és F. Alekszandrov
Molotovnak és A. A. Kuznyecovnak, 1946. nov. 20.; Kosztircsenko:
antiszemitizmus a KB apparátusban, 22-27. °-: Dávid Ortenberg tábornok
elbocsátása, 35-37. o., 51-61. o.; Rubenstein és Naumov: Pogrom, 14-23. o.;
Mihoelsz: Ehrenburg: Postwar Years, 124. o.; Sudoplatov, 290. o.; Lear király,
Medvedev, 483. o.; RGASZPI 82.2.10. 12-20, Mihoelsz és Epstein Molotovnak,
Malenkovnak, Mikojannak és Voznyeszenszkij-nek, 1944. máj. 18., Molotov
Berijának, Malenkovnak, Mikojannak, Voznyeszenszkijnek, 1944. máj. 20.
Berija Molotovnak, Molotov Hruscsovnak és Hruscsov Molotovnak. Szergo
Berija azt állítja, hogy Sztálin „Himmlernek” hívta Beriját, így rontva
tekintélyét, mert Sztálin arra gyanakodott, hogy Berija kapcsolatokat épít ki a
zsidókkal, Sergo B, no-113. o.; Beria 146-149. o. Fefer verse: Kostyrchenko, 41.
o.; RGASZPI 17.125.246.; Mikojan, 497. o. Sztálin FDR-nek: Bohlen, 173-196.
o., 203. o. Sztálin Golovanov karmestert antiszemitizmussal vádolta: Gromov,
348. o. Birozsidan: Rubenstein és Naumov: Pogrom, 34. o. és 511. o., 258-259.
o. Lozovszkij vallomása Molotovról és a krími tervről. Lesser Terror, 202. o. In:
The Long Return, írta: Esther Markish, 236. o.; Sudoplatov, 290-291. o.; Zubok,
123-125. o. Zsidók listája: Zsdanov Koszigintől a Pénzügyminisztériumban
dolgozó zsidók számáról kap jelentést, 1948. máj. 29.: 15,5% volt zsidó,
PB/Szovmin, 264-265. o. Zsukov-ügy: Alanbrooke, 605. o., 660. o. Sztálin és
Zsukov: Nyina Bugyonnij; Kaganovics, 150. o., 101. o.; Beria, 129. o.; Mikojan
(Zsukov/Kulik-ügyekről), 184. o., 557. o.; Parrish: „Szeröv”, ng. o.; Vlfs, 2,
1993, 27. o.; Styemenko: Generálni) stáb, II. k., 18-21. o.; Pav-lenko:
Razmislenyija, 30-31. o. Zsukov, „Korotko o Sztáliné”, Pravda, 1989. jan. 20., 3.
o.; Budyonny: Jfoks, 41. o.; RGASZPI 82.2.896. 126, Malenkov Molotovnak
Kuznyecov tárgyalásáról, 1948. ápr. 8.; RGASZPI 82.2.896. 129, S. Dukelszkij
Molotovnak és Zsdanovnak, Sztálin kérésére, a vezérkarban tevékenykedő
ellenséges ügynökök tárgyában, 1948. márc. 22.; Konyev: Zapúzki, 594~597- o.;
Karpov: „Raszprava Sztálin”, 69-72. o. Berlin könyv: Szimonov: Zametki, 49-50.
o.; Spahr, 205-208. o.; Volkogonov: Rise and Fali, 116. o.; RGASZPI
558.11.712. 142, Sztálin Bulganyint marsallá lépteti elő, 1947. nov. 3. Keresés:
N. N.Jakovlev: Zsukov, 427-428. o. „Like a Museum”: VojennijArkhin Rosszii, 1.
sz. (1993), 189. o., Abakumov Sztálinnak, 1948. jan. 10.
3. Birodalmi elit: VIZs 6., 1994.; Lesser Terror, 185. o.; Vojennij Arkhiv
Rosszii, 1. sz., 1993, 189. o.; Abakumov Sztálinnak, 1948. jan. 10. Sztálin nem
tudja elviselni: Djilas, 170. o. Vaszilij zsákmánya: Szvedana: OOY, 320-321. o.
A hivatalnokok zsákmányai: RGASZPI 82.2.907. 32, Abakumov Molotovnak,
1948. márc. 2. Hadizsákmány elosztási rendszere: Kopelev, 63-64. o.; A.
Vakszberg: „Gyelo marsala Zsukova: nyerazorvavsajaszja bomba”, Literaturnaja
Gazeta, 32. sz., 1992. aug. 5., 12. o. Korrupcióról, Golovanov és Szeröv, lásd
Medvegyev: Nyeizvesztnyij Sztálin, „Sztálin személyes archívuma” fejezet.
Sztálin történeteket mond a tábornokok luxusjavairól: Kavtaradze, 35. o.
Vlaszik-ügy-vallomások: GARF 7523.107.127. 1-6, Vlaszik bocsánatot kér,
1953. máj. 18. Lásd még VL?s, 12,1989, 85-92. o.; Vlaszik, 130. o.: Berija őrei.
Abakumovot korrupció vádjával feljelentik: Szeröv Sztálinnak, 1948. máj. 4.,
Szvobodnaja muszl, n. sz., 1997. nov., 115. o. Továbbá: Vojennij Arkhiv Rosszii,
1993 és Vlgs, 6,1994.; Parrish: „Szeröv”, 121. o.; Kuznyecov: „Abakumov”,
149-165. o.; Lesser Terror, 251-252. o.; VIZs, 12, 1989. Szarkiszov besúgja
Beriját Abaku-movnál: Viaszt, 2000, 22. sz., 44. o. Hatalmasságok: luxus,
Szvetlana: OOY, 45-62. o.; Nyina Bugyonnij; Marta Peskova; Vasilieva: Kremlin
Wives, 186. o. Vaszilij és Jekatyerina Tyimosenko rabolt tárgyai: Szvetlana:
OOY, 320. o.; beszédek, 326. o.; A. Brot, sofőr, idézi: Radzinsky, 526. o.;
Szvetlana: OOY, 346. o., és Szvedana: Twenty Letters, igj. o. Állatkertek: S.
Khrushchev: Superpower, 8-40. o. Sztálin dácsái, Szosznovka, Krím: RGASZPI
74.1.429. 65, Jekatyerina Vorosilova, 1954. jún. 21. Sztálin rendbe hozatja a
Livadiát és za Alupkát a hatalmasságoknak: GARF 9401.2.93. 319, Sztálin és
Csadajev Berijának, 1945. febr. 27.; S. Khrushchev: Superpower, 38-40. o.
Olajfestmény mint rangjelzések: Sakha-rov, 93. o. Különjáratok, Bolsoj-páholy:
Szergo Mikojan; Sztyepan Mikojan; Stepan M, I34-r35- °- Az őrökről: Joszif
Minerván; Júlia Hruscsova. Szvetlana: OOY, 357. o., 346. o.; Igor Malenkov.
Kaganovicsék és Berijáék sportolnak: Joszif Minerván és Marta Peskova.
Ruhák: Fizetés a ruhákért, és Sztálin közbelép: Szergo Mikojan; Stepan
Mikojan; Júlia Hruscsova; Szvetlana: OOY, 346. o; Kremlin Wives, 186. o.
Polina és Szvedana Molotov: Kremlin Wives, 130-131. o. Karlovy Varyban:
Zsdanova és Nyina Berija; Sergo B, 160.
o. Sztálin autói: D. Babicsenko és M. Szidorov: „Nyevelika Pobeda”, Itogi,
31. sz. (269), 2001, 42. o. A halott vezetők családjai is Sztálintól kapták az
autókat: Ordzsonikidze özvegye egy Ford 8-at, míg Feliksz Dzerzsinszkijé - a
Cseka alapítójáé - Podebát kapott. Szófia Dzerzsinszkij személyesen írt
köszönőlevelet Sztálinnak a Podebáért és a sofőrért, RGASZPI 558.11.726. 57,
59, 60, Szófia Dzerzsinszkij Sztálinnál feljelentette Varszkij elvtársat, 1935. jan.
1., valamint köszönetét mondott Sztálinnak, amiért segített fiának bekerülni a
Katonai Akadémiára, 1935. márc. 2.; autóért, 1947. dec. 31. GARF 7523.65.208.
1-24, Svernik elvtárs és Skirjatov Sztálinnak, aláírta Sztálin, Csadajev, Szovmin,
1945. máj. 10-11.; GARF 7523.65.208, 23-29, Sztálin/Csadajev - nyugdíj Vera
Scserbaková-nak és annak köszönőlevele Sztálinnak. Fizetések: lásd
PB/Szovmin, 401-402. o.; T. Oku-nyevszkaja: Tatjanyin gyen, 227. o.
4. Vaszilij: RGASZPI 45.1.807. 85-92, N. Szbitov Sztálinnak, 1948. márc.
24.: „közel áll a szovjet néphez”; Artyom Szergejev; Nagyezsda Vlaszika.
Kapotilinában Nágyát kereste: Szvetlana: RR.; Stepan M., 125. o.; Szvetlana:
Twenty Letkrs, 221-229. o.; OOY, 320. o.; Vaszilij viselkedése Galinával, Galina
fél, mert nem láthatja gyermekeit, Redenszt anyja letartóztatása miatt szidja,
majd kedves hozzá: Leonyid Redensz. Zuhanórepülés Tbilisziben: Csarkviani,
55-57. o. Poljanszkij segédtiszt az ivásról és a nőügyekről, valamint őzpark; B
Vojtehov a felesége elcsábításáról; Máj. A. Kapelkin a kínzásról - mind
Radzinsky, 525-528. o,; Vasiliy, 156-160. o. Továbbá: a szerző rendkívül hálás a
következő személyeknek: Zurab Karumidze interjúja apósával, Gajoz
Dzsejelava, Vaszilij Sztálin futballedzője 194.9-52. Berija futballvilág-beli
környezete: Sudoplatov, 103. o.
5. Kalinyin. Vacsora Tito részvételével: Djilas, 102. o. Mgeladze: Sztálin és
Kalinyin, 42. 0. Sztálin gyengédsége, temetés: Rjibin: Kto Otravil Sztalina?, 37-
39. o.; RGASZPI 558.11.753. 19-20, Kalinyin Sztálinnak, 1944. június 8.;
GARF 7523.64.683. 1-6, Sztálin, Malenkov, Zsdanov, Skirjatov, Legfőbb
Szovjet, 1945. június 11. Merkulov Sverniknek, rg45- máj. 24. Kalinyina
Sverniknek, 1945. máj. 12. Merkulov Poszkrjobisevnek és Sztálin Gorkin-nak,
Legfelsőbb Szovjet Elnöksége, nincs dátum. Kalinyina Sztálinnak, 1945. máj. 9.;
RGASZPI 558.ír.753. 22-29, M. Kalinyin Sztálinnak 1946. jún. 24. Sztálin
teljesítette kéréseket, menyének is adott 25000 rubelt, GARF 7523.65.164.
6. Sztálin kontra Molotov, Mikojan, éhínség: MR, 191-192. o.; Mikojan, 497.
o. Rubenstein és Naumov: Pogrom, 18-23. °-j 259- °- Lozovszkij vallomásáért
Molotovról és a krími terv, Kostyrchenko, 35-37. o.; Lesser Terror, 202. o.
Diplomácia: Molotov, Sztálin, Polina: RGASZPI 82.2.1592, 19-20. o., Molotov
Polinának, 1946. júl. 8., Párizs; RGASZ-PI 82.2.1592. 30-31, Molotov
Polinának 1946. aug. 28.; Sztálin szabadságon 1946-ban: RGASZPI 558.n.1481.
49: szept. 8-tól dec. 21-ig. Berija vacsorái éneklése: Mgeladze, 63-65. o. Lásd
még: Pecsatnov, 17-24. o.; Zubok, 91-103. o. Mikojan/éhínség: RGASZ-PI
558.11.731. 120, Mikojan Sztálinnak és Sztálin Zsdanovnak, Mikojannak,
Kosziginnek és Berijának, 1946. szept. 15. Éhínség: KR I, 249. o.; 2, 112. o.;
RGASZPI 558.11.732. 42-54, Szeröv Berijának, Berija Sztálinnak, Sztálin
Voznyeszenszkijnek, Zsdanovnak és Patolicsevnek, 1946. okt. 15.; RGASZPI
558.11.765. 113, Mikojan Sztálinnak; RGASZPI 558.11.156. 47, Sztálin
Berijának, 1946. szept. 12.; RGASZPI558.11.765. 116-118, Dvinsz-kij
Sztálinnak, 1946. szept. 22.; Sztálin utasította Mehliszt, az állambiztonsági
minisztert, hogy ellenőrizze Mikojant. Hruscsov és éhínség, statisztikák:
Sapoval, idézi: Taubman, 33-34. o. Kaganovics Ukrajnában: PB határozatok az
ukrán vezetésben történő változásokról, 104.7. febr. 27., PB/Szovmin, 46. o.;
Taubman: Khrushchev and Éra, 203-205. o.; Szvetlána: OOY, 353. o.
 50. „A CIONISTÁK TELJESEN A HATALMUKBA KERÍTETTEK!”

1. Marshali-terv és a zsidó Krím: Zubok, 105-107. o.: gazdasági

segítségnyújtás feltételek nélkül, 104. o.; Raanan 81. o.: Zsdanov arabbarát.
Hruscsov a Krímről és a zsidókról: Sztyepan Sztaszewszki, idézi: Oni, 170-172.
o.; RGASZPI 82.2.1012. 21-52, Mihoelsz és Epstejn Fefer: Szuszlov jelentése
(24-38); Szuszlov és E Alekszandrov Molotovnak és A. A. Kuznyecovnak,
1946. nov. 20. (46-51); Mihoelsz és Fefer Molotovnak (52), 1947. ápr. 16.;
Abakumov Molotovnak, másolat Sztálinnak, Molotovnak, Zsdanovnak és
Kuznyecovnak, 1948. márc. 26.; Rubinstein és Naumov: Pogrom, 19-40. o.;
Kostyrehenko, 51-60. o.; Vlagyimir Redensz; Mihoelsz-kitüntetés: Ehrenburg:
Postwar Years, 124-125.
o. „Mondd meg, miért van olyan sok zsidó a szervezetedben?”, Leopold
Trepper, idézi: Lesser Terror, 175. o.; Sudoplatov, 291. o.; Lesser Terror, 210.0.,
Abakumov letartóztatása májusban, I. F. Dasicsevet antiszemitizmus vádjával
tartóztatták le 1942 júliusában.
2. Szvetlána: OOY, 139-141. o., 319. o. Morozov, zsidók a családban:
Vlagyimir Allilujev (Redensz). „Beeszik magukat a családomba”: Szvedana,
idézi: Rubenstein és Naumov: Pogrom, 35. o. Interjú Volja Malenkovával.
Szvetlánától szívességet kérnek: például Jurij Szolovjev megkérte, hogy járjon
közbe, miközben őt kizárták az elit Külföldi Kapcsolatok Intézetéből, majd
Szvetlána elintézte, hogy találkozhasson Dekanozov miniszterhelyettessel.
Szvetlána: RR: „Azért, aki vagyok, még senki sem hagyott el...” Vaszilij segített
cimboráknak: Szvetlána: 00Y, 320. o.; Kostyrchenko, 79-85. o.; Szvetlána RR.
Morozov apját nemsokára letartóztatták. „Apám soha nem kérte, hogy váljak el
tőle”: Szvetlána: Twenty Letters, 196. o. Szergo Berija megerősíti, hogy
Szvetlána akart válni - Sergo B, 152. o. Ha nem válik el, amerikai kém, Mikojan,
362. o.; Vaksberg: Stalin Against thejews, 155-157. o. „Francia birkózás”:
GHKF8131.32.3289. 117, Ivanov Vlodzirmirszkij, Rodosz, Komarov és
Svarcman módszereiről; GARF 8131.32.3289. 181, Komarovjudin
professzornak, idézi: Rudenko Berija tárgyalásán. Később kegyetlenségével és a
zsidó áldozatok iránt érzett gyűlöletével dicsekedett. Komarov levele Sztálinnak:
Kostyrchenko, 123-124. o.; Rubenstein és Naumov: Pogrom, 281. o.: Komarov
Lozovszkijnak; 288.
o.; Vlagyimir Allilujev: „Zsenya gyilkolta meg...” Rubenstein és Naumov:
Pogrom, 40. o. G. Szorokin vizsgáló: vallomás az Insztancijáról a Sztálin a
zsidók ellenben, 156. o. „Húzd meg magad” - mondta Vlaszik, Szvedana is
börtönbe kerülhet, Olga tudja: Kira Allilujeva: „Semmi sem történik Sztálin
tudta nélkül.” Leonyid Redensz: Szvedana és Vaszilij többet tudomást sem vett
róluk.; Jurij Zsdanov; Mikojan, 362-363. 0.: Sztálin Szvetlána házasságairól.
Stepan M., 145. o. Tolmács: Oleg Trojanovszkij. „Megőrültél?!”: Jurij
Szolovjev; RGASZPI 558.11.1481. 51, Sztálin 1947-es szabadsága július 16-tól
nov. 21.-ig.
 51. EGY MAGÁNYOS ÖREGEMBER NYARALÁSA

1. Házak: a szerző alábbi helyeken tett látogatásai alapján: Holodnaja

Recsjka, Rica-tó, Novij Afon, Likani-palota, Livadia-palota, Szuhumi dácsa stb.,
2002. Lenin ikon: Orlov, idézi: Rjibin: Rjadom, 91. o. 1947-es utazás: Vlaszik,
35-40. o. Mérges a harkovi óvóhelyek láttán és Valecska: Szvedana: Twenty
Letters, 197. o. Beszélget a gyerekekkel a tengerparton: Mgeladze, 87. o.
Hiányzik neki Grúzia, 82. o.; J. B. Priesdey és a 150 éves paraszt-ember, 68. o.:
olvasás, 113. 0.; kertészkedés, rózsák, mimóza: 53. o., 96. o., 142. o.; a szu-likót
énekli Vlaszikkal és Poszkrjobisevvel, 128. o. Könyvek: RGASZPI 558.11.786.
131, Sztálin Poszkrjobisevnek; Jurij Zsdanov; Marta Peskova; Livadia-palota
1948.: Vlaszik, 44. o. Miron Merzsanovról: Marta Peskova. Továbbá: Vasziljeva:
Gyetyi Kremlja, 287. o. Vacsorák: KR 1, 325-328. o. Filmek: Szvedana: Twenty
Letters, 198. o. grúz kormányzás: Csarkviani, 1. o., 34. o., 45. o., 53. o.;
Mgeladze, 53. o., 95-97. o., 128. o., 142. o. stb. Interjúk a következő
személyekkel: Aljosa Mirckulava; Eka Rapava; Nágya Dekanozov; Nyina
Rukadze. Alsónemű és a kanapén alvás: Csarkviani, 34-37. o.; Jurij Zsdanov;
Marta Peskova. Poszkrjobisev mint „főparancsnok”: Mgeladze, 72-75. o., 82. o.;
térkép: 78-79. o.; találkozás gyerekekkel: 87. o.; verseny a dácsáig: 146. o.;
pohárköszöntők: 80-81. o. Dalok: Csarkviani, 54. o., 64-66. o.; Mgeladze, 129-
130. o. Kedvesség Artyom Mikojan felé: Mikojan, 564. o. Sztálin hangulata:
Csarkviani, 38-45. o. Kibékíti Hruscsovot és Kaganovicsot: interjú Oleg
Trojanovszkijjal. Továbbá Trojanovszkij, 148. o., 156-164. o.
2. Szvetlána elmegy: Csarkviani, 58, o. A Kominfrom alapításáról szóló
beszámoló alapjául szolgált: Zubok, 132-134. o., 110. o., 130-134. o., 136. o.,
valamint a Zsdanov- és Sztá-lin-levelezés, RGASZPI, pl. 558.11.731. 19,
Zsdanov Sztálinnak és Sztálin Zsdanovnak; RGASZPI 77.3. Továbbá: Molotov
kontra Zsdanov: Nikolai Krementsov: Stalinist Science, 155-157- Holloway, 254.
o.; Jákob Berman, idézi: Oni, 281-282. o.; Raanan, 101. o.; Dedijer: Tito Speaks,
303-306. o.; RGASZPI 558.11.762. 14, Berija és Malenkov Sztálinnak, 1947.
nov. 6.; Jurij Zsdanov; Rada Malenkovéknál maradt: Igor Malenkov; Volja
Malenkova; Júlia Hruscsova: Szvedana: Twenty Letters, 198. o. Malenkov,
Berija „gerinctelen... bakkecske”: KR 1, 336. o. Zsdanov betegsége, Jegorov
professzor arra kéri Sztálint, hogy 1947. dec. 2-ig hosszabbítsa meg nyaralását:
PB/Szovmin, 269. o.
3. Sergo B, 158. o., Golovanov, idézi: MR, 303. o.; Jurij Zsdanov; Oleg
Trojanovsky; továbbá Trojanovszkij, 148. o., 156-164. o.

 52. KÉT FURCSA HALÁLESET - A ZSIDÓ SZÍNÉSZ ÉS AZ
UTÓDJELÖLT

1. A tényleges végrehajtók Insztancijátoi érkezett szóbeli utasításai: Viktor

Levaszov: Mihoels: Ubijsztvo Mihoelsza, 464-474. o.; Kostyrchenko, 90-91. o.;
Szvetlána: OOY, 140-141. o. Megviselt arc: Perec Markis, idézi: Kostyrchenko,
95. o. Arcfesték: Ehrenburg: Postwar,
124-125. o. Molotova: Kostyrchenko, 97. o.; Kaganovics, idézi: Vaksberg,
Stalin Against Jews, 171. o., 168-179. o. Allilujevék büntetése: Kostyrchenko,
98. o. „Maga is antiszemita”: Djilas, 154. o., 170. o. A test: Zbarsky és
Hutchinson, 158-159. o., Rubenstein és Naumov: Pogrom, 40-46. o., 397. o.,
Benjámin Zuszkin vallomása. Abakumov miniszter-helyettese, Ogolcov és a
belorusz állambiztonsági miniszter, Lavrentyij Csanava feleltek az Insztancijátói
érkező utasítások végrehajtásáért. Abakumov vahomása: Argumenti i Fakti, 19.
sz., 1992. Abakumov vallomása, idézi: a L. Berijától G. M. Malenkovnak
küldött levél, 1953. ápr. 2. Canava vahomása és önéletrajza: GARF 7523.85.23.
64-65 és 17-23, L.
F. Canava Vorosilov elnökhöz fordul, 1953. júl. 5. és kihallgatások. „Egy
vadállat” - Kiril Mazurov, PB-tag Brezsnyev idején, Elena Durden-Smith;
Parrish: „Szeröv”, 124. o. A tű: Sudoplatov, 297. o. A lövedék: Zbarsky és
Hutchinson, 158. o. A törülközőbe csavart balta: Brackman, 373. o., Vaszilij
Rudiccsal készített interjú alapján, aki a Malenkovot idéző Olga Satunovszkajára
utal.
2. RGASZPI 558.11.732. 130, Poszkrjobisev jelentést küld, amelyet Gyilasz
juttat el Sztálinhoz Moszkvába és Sztálin jegyzete, 1948. febr. 27. Zsdanov
egészsége: Djilas, 149. o. Leves: Bedell Smith, 65. o. és 218. o.; Zubok, 134-
135. o., 194-197. o.; Kostyrchenko, 265.
0.; Raanan, 135-137. o., 143. o.; Holloway, 259-260. o.; Dedijer: Tito Speaks,
319-370. o. Kisujj: Khrushchev: Secret Speech; KR 1, 624. o.; MR 233. o.
3. Zsdanov iszik, Sztálin vérmérséklete: Szvedana: OOY, 332. o., 359-362.
o., 380. o.; KR
1, 305. o. Interjú Jurij Zsdanovval; Jurij A. Zsdanov: „Vo Mgle
Protivorecsij”, idézi: Vopro-szi Filoszofii, 7. sz., 1993, 65-92. o.; Sepilov:
„Voszpominanyija”, Voproszi Isztorii, 3., 4., 5.,
6. számok (1998); 6. k., 9-11. o.; Sojfer: Liszenko, 165-172. o. és Sepilov-
interjú 178-179. o., Alexei Kojevnikov: Games of Stalinist Democracy,
Ideological Discussions in Soviet Sciences 1947-1952, idézi: Sheila Fizpatrick
(szerk.), Stalinism: New Directions, 145-150. o., 154-160. o.; Hahn, 98-104. o.;
Zhores Medvedev: The Rise and Fali of Lysenko, 112-128. o.; Szvetlána RR;
Medvedev, 115. o. „Az énjurocskám a legjobb”: Gulia Dzsugasvili: Gyed otyec,
Ma i Drugije, 60. o., Sztálin megjegyzései Zsdanov beszédével kapcsolatosan:
RGASZPI 17.125.620. 2-45, A. A. Zsdanov jegyzetei RGASZPI 77.1.180.
Pravda, 1948. aug. 7., Holloway, 259-260. o.; Krementsov: Stalinist Science,
153-167. o. Berlini válság: Zubok, 51-53. o. Victor Gorborev: „Soviet Military
Plans and Actions During the first Berlin Crisis.” Slavic Military Studies, 10.
évf., 3. sz., 1997. szept., 1-23. o.
4. Raanan 135-137. o., 143. o.; Zubok, 134-137. o., 194-197. o. - Holloway,
259-260. o.; Dedijer: Tito Speaks, 319-370. o.; Hruscsov: Glasznoszty, 102-103.
°> Djilas, 151-153. o., 181. o.; Sergo B, 144-145. o. - az őrült imádat valósággá
válásának evolúciója.
5. Jurij Zsdanov; Voznyeszenszkij és Kuznyecov utódoknak kijelölése,
Zsdanov betegsége vezet Malenkov visszatéréséhez, Mikojan, 565. o. A titkárok
kinevezéséről, Malenkov és Ponamarenko, 1948. júl. 1., PB/Szovmin, 58. o.
Továbbá: Sztálin elmondja Malenkovnak, hogy „Zsdanov nagyon beteg, és
Sztálin egy fiatalembert javasolt vidékről”, Ponamarenko Kumanyevnek,
PB/Szovmin, 58-59. o. Titkos jelentés Zsdanov elvtárs KB-titkár egészségéről,
Jegorov professzor Sztálinnak, 1948. júl. 5., PB/Szovmin, 268.
o. Andrejev és később Mehlisz betegsége úgy vezettek visszavonulásukhoz,
hogy nem lettek kegyvesztettek. Kostyrchenko, 265-267. o. Természetes halál:
Deriabin, 106. o.: Zsdanov testőre, Borisz Szaharov tábornok azt állította, hogy
természetes halált halt. Ligyija Tyimasuk: „Cél büla szpaszti zsizny bolnovo,
Piszma Ligyii Tyimasuk”, Isztocs-nik, 1. sz., 1997., 3-17. 0., „Nem hinném,
hogy sokáig maradok távol”: Sepilov: „Voszpo-minanyija”, 9-11. o. Ehrenburg:
Postwar Years, 44.. o. „Hozzák vissza a testet!” - utasítja Poszkrjobisev
Voznyeszenszkijt és A. A. Kuznyecovot, Vaksberg: Stalin Against the Jews, 262-
263. °- Halotti tor és Molotov utasítja az őröket, hogy ne hagyják Sztálint
kertészkedni: Rjibin: Rjadom, 51. o. Tyimasuk első levele és Sztálin reakciója:
Sudoplatov, 298. o. Lásd még: BBC2 Timewatch a leningrádi ügyről, mely idézi
William McKinnon amerikai kardiológusprofesszort, miszerint a félrekezelés
„szándékos” volt. Legújabb érvek a szándékos félrekezelés mellett; Abakumov
Sztálinnak, 1948. aug. 30.; gondolatok DimitrovróljJ. Brent és V Naumov:
Staliris Last Crime, 13. o., 18-21. o., 26-27. °-> 48-49. o., 107-109. o., 164. o.,
168. o.
6. RGASZPI 558.11.1481. 51, Sztálin szabadsága 1948-ban: szept. 8.-dec. 2.,
Poszkrjobisev Mikojant vádolja, Mikojan, 535. o.; utódjelöltek: 656-666. o.:
Kuznyecov („rossz következményekkel jár”), Molotov („kézenfekvő választás”).
 53. POLINA MOLOTOVA LETARTÓZTATÁSA

1. Sztálin kontra Molotovék: Golda Meir: My Life, idézi: Vaksberg: Stalin

Against Jews, 188-191. o. Davies: Mission to Moscow, 1938. június, 224. o.,
Vorosilova: Vaslieva: Kremlin Wives, 236. o.; Kostyrchenko, 104. o., 112. o.,
116. o., 117. o., 121-122. o.; Rubinstein és Naumov: Pogrom, 46-47. o.:
megfertőződött, Szvetlana, 42. o.; Sztálin vacsorája délen: Csarkviani, 45. o., 55.
o.; Egnatasviliről, Egnatasvili, 5-7. o.; GARF 8131.32.3289. 144, Rudenko
Abakumovról, Berijáról, a Polina-ügyről. Vaksberg, 189. o.; MR, vasúti kocsi,
325. o.; Kaganovics: opera, 150-151. o. Polina elbocsátása: Kostyrchenko, 120.
o. Hogyan mentse meg a családot: interjú: Vjacseszlav Nyikonov; Szvedana:
RR., Polina „rossz hatása Nágyára”, Szvetlana: Twenty Letters, 202. o.
Lozovszkij letartóztatása, Kostyrchenko, 36-39. o. Volja Malenkova házassága:
interjú Volja Malenkova. Interjú Samberggel, Rubenstein és Naumov: Pogrom,
44-45. o., (Malenkova válása 1949 januárjában, Naumov szerint; 1947-ben Volja
Malenkova szerint.) Mihail Shamberget a Kosztrama Helyi Tanács
vezetőhelyettesének nevezték ki - Kostyrchenko, 118. o. Júlia Hruscsova. Igor
Malenkov szintén állította: „A válásnak nem voltak politikai okai. Lehetetlen
volt Volját befolyásolni. Boldogtalan volt, már nem volt szerelmes.” Száztíz
letartóztatás: Kostyrchenko, 116-118. o. Komarov kínzása, idézi: Kostyrchenko,
124-125. o. Rubinstein és Naumov: Pogrom, 45-46. o., 325. o. Zsidó feleségek:
Komarov Lozovszkijnak, 282-283.
0., GARF 8131.32.3289. 144-147, Rudenko Abakumovról, Berijáról, a
Polina-ügyről. KR
1, 280. o., 313. o.: Sztálin utasította Malenkovot, hogy váljon el Sambergtől.
Fadajev felesége, Valerij a Gerasimova, idézi: Stalin Against Jews, 189. o. Polina
prémkabátja: Larisza Alekszevna, idézi: Vasilieva: Kremlin Wives, 147. o. Lány-
és fiútestvér meghal: Vjacseszlav Nyikonov. Szvetlana Molotova volt a
legjobban öltözött, Szvedana: 00% 351. o.; Sergo B, 169-170. o.; aki
szembeszállt vele, senki sem tarthatta meg feleségét, 148. o.; Malenkov tagadja
az antiszemitizmust, 161. o. PB-határozat Zemcsuzina pártból való kizárásáról,
1948. dec. 29. és Molotov beismerő levele arról, hogy rosszul szavazott
Zsemcsuzinát illetően, PB/Szovmin, 312-313. o.
2. Molotov-ügy: Komarov, idézi: Kostyrchenko, 124-125. o. „Vén szajha”:
Rubenstein és Naumov: Pogrom, 52. o.; MR, 322-326. o. Nem volt a
zsinagógában; nem folytatott viszonyt, „hívják fel a férjemet”, örökkévalóság:
Vasilieva: Kremlin Wives, 141-143. o., 149. o. Sokan úgy vélték, lelőtték: KR 1,
280. o. Kulákok: Vjacseszlav Nyikonov; Molotov: RGASZPI 558.11.762. 15,
Sztálin Voznyeszenszkijnek, Berijának, Malenkovnak, 1948. ápr. 9.; RGASZPI
82.2.906. 22-23, 24-27, Ogolcov MGB miniszterhelyettes Molotovnak Vano
Ivanovics Mikojanról és „A. I. Mikojan fiairól”. Vorosilov: MR, 225. o.,
Vorosilov, Sztálin és az időjárás: GARF P5446.54.31. 148, Vorosilov Sztálinnak,
1946. aug. 23., Mao, Mikojan: Sergei N. Goncharov, John W. Lewis és Xue
Litai: Uncertain Partners: Stalin,
Mao and the Koreán War, 38-40. o.; Mikojan, 528-529. o.; Stepan M., 136-
140. o. Interjú Sztyepan Mikojannal, Zubok, 57-59. o.
 54. GYILKOSSÁG ÉS HÁZASSÁG - A LENINGRÁDI ÜGY

Leningrádi ügy: PB-határozat A. A. Kuznyecov, M. I. Rogyionov és S.

Popkov eltávolításáról, 1949. febr. 15., PB/Szovmin, 66-67. o.; PB-határozat
Voznyeszenszkij PB-ból való eltávolításáról, 1949. márc. 7., 69. o.,
Voznyeszenszkij önteltsége Mikojannal kapcsolatban, Mikojan, 559-560. o.,
564-568. o., „Még az ukránok sem emberek”: 559. o. Otthon gyengéd: Szergo
Mikojan. Közvetlenség: Szimonov, idézi Sztálint Kovalevnek: „Glaza-mi”, 58.
o. Legokosabb ember Sztálin után: Csadajev, idézi: Kumanyev (szerk.), 426. o.
Sztálin jóváhagyása Voznyeszenszkij étellel kapcsolatos kérdéseit illetően és
válaszok: RGASZPI 558.11.731. 126-134, Sztálin Zsdanovnak, Patolicsevnek,
Berijának és Koszi-ginnek, 1946. szept., Berija kontra Voznyeszenszkij, MR,
292-294. o.; Sergo B, 217-218. o. Kuznyecov és Zsdanov szervezi Malenkov
száműzését, LA 1 (1994), 34. o.; Szergo Mikojan: Kuznyecov fia Szergo
Mikojannak a Kirov-aktákról. MR; AAK „jó ifjú ”, 292. o.; a ,jóképű, fiatal
Kuznyecov”, és Sztálin nem hajlandó vele kezet fogni, Szvetlána: 00Y. Mikojan,
„AAK kedves, tiszteletteljes, vidám” és kincsek Sztálintól, 559-565. o.
Sudoplatov: Kuznyecov Abakumov barátja, 325-327. o. A hivatalnokok
szexuális kicsapongásai: Lesser Terror, 214-221. o. Büszke a Sztálintól kapott
levélre: „Az anyaföld nem felejt el”: Valerij A. Kuznyecov a BBC2-n,
Timewatch, leningrádi ügy. Hahn, 123. o. Lásd Kuznyecov: „Abakumov”, Slavic
Military Studies, 1999. márc.; Derjabin: vonatok Leningrádba, 39. o.;
Volkogonov, 520-521. o., Voznyeszenszkij a vacsorán, KR 1, 272. o., „ha Sztálin
arra utasítja, hogy öljön meg egy embert, akkor Malenkov ezret fog megölni”;
Berija Malenkovról, Sergo B, 162. o.; Szergo és Álla: Mikojan, 565-567. o.
Szergo Mikojan: az esküvő, „Nem érzem magam valami jól” - mondta
Kuznyecov. Malenkov Radának: „Nem adom oda az autót”; Júlia Hruscsova;
Szvedana és Jurij Zsdanov. Lánykérés Sztálintól: „nem tartott előadást”, Jurij
Zsdanov. „Nem ismered Szvedanát”, „Le nem akartál engem, igaz?”, Sergo B,
152. o.; ,Jurocskám”, idézi: Gulia Dzsugasvili, 60. o.;Jurij Zsdanov és Szvetlána
Sztálin esküvője: Sztyepan Mikojan és Natasa Andrejeva. Házasság, „apám
választása volt”, „pusztán üzlet”, szexuális téren „nem volt valami sikeres”:
Szvetlána RR.; Sztálin Zubalovóba megy: Twenty Letters, 200-201. o. „Nem
illettünk össze”, Mikojan 362. o., Sztálin nem fordít rá nagyobb figyelmet, mint
azelőtt: Szvetlána: 00Y, 319. o. Kátya születése, Sztálin megjegyzése, Zinajda
Zsdanova: Szvedana: Twenty Letters, 207-209. o. „Azt jelenti, bűnös”: Mikojan,
567. o. Átterjedhet másokra: KR 1, 272-275. o.; RGASZPI 558.11.713. 110-114,
találkozók, június 13-án és július 19-én az enciklopédiával kapcsolatban,
Vavilov jelentése a Sztálinnal való találkozókról. Buszmegálló: Tukov, idézi:
Rjibin: Rjadom, 87. o.
Mikojan 567-568. o.; Szergo Mikojan; Igor Malenkov; Júlia Hruscsova;
Natalja Poszkrjobiseva; Bulganyin szerepe: Viaszt, 7. sz., 2000, 53. o.:
Smirtukov Bulganyinról. GARF 8131.sj.32.3289. 1-11, Rudenko Hruscsovnak,
I. M. Turko, Jaroszlavszkij egykori Ob-kom-titkára, Zakrizsevszkaja és Puticsev
nyomozó vallomásai; Abakumov Sztálinnak:
, Javaslom Sztálin elvtársnak, hogy tartóztassa le Kapusztyin [...] angol
kémet”; büntetések listája; Komarov utasítja a vádlottat, hogy valljon Zsdanov
és Koszigin ellen, de az utolsó pillanatban visszavonja utasítását. Rudenko 1954.
jan. 29-én jelent, és Abakumo-vot vádolja, 1954. febr. 12. Hruscsov
elválaszthatadan Malenkovtól és Berijától: Kaganovics, 64. o.; Mikojan, 587. o.
Bulganyin szerepe: Budyonny: Notes, 49. o. Kihallgatások: Lesser Terror, 214-
221. o. Lásd Parrish: „Szeröv”; Kuznyecov, „Abakumov”. A Leningradszkoje
gyelóról: Komszomolszfaja Pravda 2/1990. Akszenov, idézi: Voproszi Isztorii,
KPSS, 1990. nov., 102-103. o., Vozvrascsennaja Imeria, 1. k., 317. o., Izvesztyija
CKKPSgjS^, 2, 1989. Szovjetszkqja
Militarija, 4, 1991. Volkogonov, 520-521. o.; Hahn, 123. o.; Sergo B, 217.
o.; LA. Sudoplatov, 325. o. Tárgyalás: Argumenti ifakti, 17. sz., 1998, 7. o., KR 1,
251. o., 279. o., Molotovot Voznyeszenszkijjel hozzák kapcsolatba: Viaszt, 38.
sz., 2000, 53. o., Kuznyecov búcsúja: Valerij Kuznyecov, idézi: BBC2,
Timewatch. leningrádi ügy. Hruscsov Malenkovot azzal vádolja, hogy „súgott
Sztálinnak”, 1957. júniusi plénumon, LA. Molotov és Berija „féltek
Voznyeszenszkijtől”, MR, 292. o. Zsukov a Goszplan-ügyről és Berija irigy a
Goszplanra, IA 3. köt., 1993, 22-27. °-> és 4. k., 74. o.; Kuznyecov kontra
Malenkov: LA t. k., 1994, 34.
0., Rodina, 5. k., 1994, 82. o., Voznyeszenszkij hibáiról, Kruglov Sztálinnak,
1949. márc.
3.; Voznyeszenszkij távozásáról, 1949. márc. 7.; Andrejev jelentése, 1949.
aug. 22.; Voznyeszenszkij jelentése Sztálinnak az elveszett titkos
dokumentumokról, 1949. szept. 1., PB/Szovmin, 278. o., 285. o., 293-295. o.,
297. o.; RGASZPI 83.1.5.96, Voznyeszenszkij Sztálinnak, 1949. aug. 17.
Berija és az atombomba: A beszámoló teljes egészében a következő
szövegen alapul: Holloway, 213-219. o. beleértve „az emberek előtt” - Pervuhin;
Berija 1953 júliusi levele Malenkovnak az „elvtársias viselkedéséről” a
Szemipalatyinszkba való indulással kapcsolatban, „kolosszális siker”, 143. o.,
„Ezért még tönkretesziek!”, Beria, 139. o. Berija kegyelt, Vlaszik, 130. o.;
Deriabin, 62-63. °-> Lilja Drozsdova, „orosz szépség”, „ne engedd meg neki”,
„utolsó nagy szerelme”, Marta Peskova. Hruscsov visszahívása: KR
 1, 249. o., 268-275. °-j visszatérés, moszkvai ügy, kedvenc, egyensúlyban
Malenkovval/ Berijával, KR 2, 95. o., a moszkvai ügyről: Sztálin Malenkovnak:
„Ismerem a tényeket Moszkvát illetően. Talán abban vagyok bűnös, hogy nem
fordítottam elég figyelmet a panaszokra, mert megbíztam Popov elvtársban. Le
kell ellenőriznünk...”, RGASZPI
558.11.762. 30-31, Sztálin Malenkovnak G. M. Popovról és a Moszkvai
ügyről, 1949. okt. 29.; Naumov, idézi: Taubman, 93-96. o.; Barsukov, idézi:
Taubman, 44-48. o.; Hruscsov kegyetlenségei, majdnem egymillió áldozat:
Sapoval, idézi: Taubman, 33-41. o. Hruscsov Sztálinnak a „kártékony elemek
falvakból” való eltávolításának szükségességéről, 1948. febr. és PB-határozat az
áttelepített egyéneket, a speciális börtönöket és munkatáborokat, valamint a
kártékony elemek Ukrajnából való eltávolítását felügyelő bizottságról, 1948.
febr., PB/Szovmin, 250. o., 254. o.: „mezőgazdasági falvak”. Malenkov és
Molotov kontra Hruscsov, akit Berija mentett meg: szerző interjúja A.
Mirchulavával. Etióp négus: Igor Malenkov. Szimonov, idézi: Beria, 209. o.:
Berija alábecsüli Hruscsovot: „ostoba” és „közvetlenség, tiszta férfiasság” stb.
Az unitus érsek és az ukrán nacionalisták kivégzései: Sudoplatov, 249. o.
„Eleven, disznófejű, jókedélyű”, Szvetlána: OOY, 163. o. „Én, a fia”, Stefan
Staszewski, idézi: Oni, 171. o.; Hahn, 137-141. o.; RGASZPI 82.2.897. 101,
Hruscsov Sztálinnak és Molotovnak, 1945. márc. Korlátozni Beriját, „rövid
póráz”: Sergo B, 218. o.; Malenkov és Hruscsov, S. Khrushchev: Superpower,
29. o. Granovszkiji élet, séták: Júlia Hruscsova, Igor Malenkova, Volja
Malenkov, Nyina Bugyonnij. Elvá-laszthatadanok: Kaganovics, 85. o., Mikojan,
581-583. o.; RGASZPI 73.2.23. 143, Andrejev tagadja a kolhozok
szervezésének munkáját érintő hibákat, 1950. febr. Hruscsov és Sztálin, 1951.
márc. 6., PB/Szovmin, 334. o. Üresfejű: Taubman: Khrushchev, Mán and Éra,
230.
o. Belső vezetés. Joram Gorlizki: „Stalin’s Cabinet: the Politbüro and
Decision-Making in the Postwar Years.” 194-196. o., idézi: Christopher Read:
The Stalin Years. RGASZPI
558.11.1481. 51, Sztálin szabadságon: 1949. szept. 5-től dec. 7-ig. Az
atombomba és éneklés: Mgeladze, 127-129. o. Dadusok: 117-118. o., 120. o.
 55. MAO, SZTÁLIN SZÜLETÉSNAPJA ÉS A KOREAI HÁBORÚ

A Mao látogatásáról és a koreai háborúról szóló beszámoló alapjául szolgált:

Sergei N. Goncharov, John W. Lewis and Xue Litai: Uncertain Partners: Stalin,
Mao and the Koreán War, 84-93. ° > m-129. °- Vladislav Zubok és Constantine
Pleshakov: Inside the Kremlin’s
Cold War, 36. o., 54-56. o., 62-72. o.; Lipki: Rjibin: Sztálin i fsukon. In: V
Tukov, 39. o.; Fedorenko: St-Mao Summit in Moscow. Far Eastern Affairs,
Moscow. 2:1989.; Gromyko: Memoirs, 249. o.; Derjabin: lehallgatás, 109. o.,
Igazi marxista, rizs, Sztálin féltékeny: Sergo B, 221. o., Mao Kuncevóban, kínai
Pugacsov: MR, 81. o., fogadás a Metropolban: Ehrenburg: Postwar Years, 302.
o., Trágárság: Lesser Terror, 190. o.
2. Születésnapi bizottság és kitüntetések: GARF 7523.65.218a. 1-28.
Kitüntetések: GARF 7523.65.218. Vendéglista: GARF 7523.65.181a. 1-7.
Ajándékcsomagok: GARF 7523c.65.739. I_I4> Sverniko Zverevnek. Minden
dátum 1949. dec. 17.; Brooks: Thank You C. Stalin, 219-220. o.; Volkogonov,
525-528. o.; Maya, 114. o.; Scrgo B, 219. o.; Stepan M., 190. o.; Natalja
Poszkrjobiseva.
3. Fedorenko: St.-Mao Summit in Moscow. Far Eastern Affárs, Moscow, 2:
1989., Gromyko: Memoirs, 249. o.; Derjabin: lehallgatás, 109. o.; bizonytalan
partnerek: 84-93. °-> III_i29. o., Zubok, 36. o., 57-62. o., igazi marxista, rizs,
Sztálin féltékeny: Sergo B, 221. o.; Mao Kuncevóban, kínai Pugacsov: 81. o.,
fogadás a Metropolban: Ehrenburg: Postwar Years, 302. o. Trágárság: Lesser
Terror, 190. o.; Mgeladze, 137-138. o.
4. Korea: RGASZPI 558.11.1481. 51. Nyaralás 1950-ben: aug. 5. - dec. 22.;
Zubok, 64-66. o., A beszámoló alapjául szolgált: Holloway, 277-283. o. és
Goncharov, Lewis és Litai: 135. o., 189-199. o. Kiváló Mao, bizalom: Mgeladze,
137. o.; Gromyko: Memoirs, 102. o., Hruscsov: Glasznoszty, 146-147. o.,
„semmit, csak embereket”, Zubok, 71. o. és 299. o. Egyes beszámolók szerint
Csu En-laj Szocsiban találkozott Sztálinnal, ám ő Novij Afon-ban töltötte a
legtöbb idejét. „Azt hiszem, bízhatom benne” - Mgeladze, 138. o., „Minek
csinálja ezt?” - Berija, Csarkviani feljegyzései; Gela Csarkviani.
5. GARF 8131.sj.32.3289. i-n, Rudenko Hruscsovnak; Volkogonov, 520-521.
o.; Hahn, 123. o.; MR, 292. o.; Sergo B, 217. o.; M. Sudoplatov, 325. o.
Tárgyalás: Argumenri iFakti, 17. sz., 1998, 7. o.; KR 1, 279. o. Sztálin aláírása a
vádlottak listáján: Lev Voznyeszenszkij: BBC2 Tmewatch, Leningrád-ügy,
Vozsnyeszenszkij haláláról: Andrej Malenkov, 54. o. Kuznyecov halála: Júlia
Hruscsova.
 6. Zsidók: Kostyrchenko, 224-227. o.; Zalcman és a ZiSZ-ügy;
Kostyrchenko, Jurij Zsda-novról, 244. o.; Stefan Staszewski, idézi: Oni, 170-
172. o., Hruscsov a zsidókról: varjak, Sudoplatov, 294. o.; Abramovicsék, idézi:
Isztocsnyik, 3, 1994, 96. o. Zsidók egy autógyárban: KR 1, 280-289. °-
„Tumorként nőtt Sztálin agyában” és az ukrán vezetők, Mel-nyikov és
Korocsenko eligazítása, 280-289. °- Kostircsenko a ZiSZ-ügyről: 227-233. o.;
Rubenstein és Naumov: Pogrom, 51. o. Mingrel ügy: Beria, 158. o.; Sudoplatov,
321-325. o.; Abakumov összegyűjti Berija perverzióit, 315. o. Sztálin
használhatta a „nagy mingrel” kifejezést Ignatyevre, Ignatiev: Lesser Terror,
236-237. o. Szarkiszov besúgja Beriját Abakumovnál/Sztálinnál: Viaszt, 2000,
22. sz., Mgeladze érthető módon vonakodik saját szerepvállalását említeni, ám
Berija aláásására örömmel vállalkozik: Mgeladze, 99-100. o., 167-170. o.,
Csarkviani feljegyzései; Gela Csarkviani; Eka Rapava; Nyina Rukadze; Aljosa
Mircsulava.
56. A TÖRPE ÉS A GYILKOS ORVOSOK! „ÜSD, VERD, KÍNOZD!”

1. Riumin: Lesser Terror, 174. o., 230-235. o., 272. o.; Kostyrchenko, 125-
126. o., 262. o. Gu-lág: A. Applebaum: GULAG, 522. o. Rjumin kontra
Abakumov: J. Brent és V Naumov: Stalin’s Last Secret, 107-125. o. Sudoplatov:
Szuhanov és Malenkov szerepe, 328-329. o. Orvosok pere mint belső hatalmi
harc - Sztálin, Malenkov, Hruscsov kontra Berija és a régi őrök, 298-300. o.
Ignatyev már azelőtt az MGB-ért felelős KB-titkár volt, hogy miniszterré
nevezték volna ki: Sudoplatov, 300-306. o. Sukhanov: Memoirs; Sergo B, 217.
o.; Szergo Berija azt állította, hogy Malenkov „diktálta” Rjumin levelét, ami
lehetséges, ám ezáltal Beriját nem említi. Beiia, 157-159. o. A Törpe: lásd
Kostyrchenko, 125-126. o. Kis
Miska Rijumin: Deriabin, 47-57. o., 89. o.; Poszkrjobisev: cikkek, idézi:
Pravda, 1952. okt. 13. és 1952. dec. 30. GARF 7523.55.65. 1, Ignatyev
kijelölése az MGB élére július 5-én, hivatalosan aug. 9-én; Abakumov
elbocsátása, 1951. aug. n.; Rjumin hivatalosan miniszterhelyettes, 1951. okt. 19.,
PB/Szovmin, 343-348. o.; GARF 813I.sj.32.3289. 26, Abakumov Berijának,
1952. aug. 15. Abakumov karrierje és szerepe az Ordzsonikidze család
elpusztításában, beleértve Konsztantyin Ordzsonikidzét is; GARF
8131.sj.32.3289. 38, Rudenko Hruscsovnak, 1954. jan.; Abakumov luxusdolgai:
GARF 8131.32.3289. 199-200, Rudenko Berijáról. Naumov, 53-55. o. Megtört
Abakumov: Golgafa, 10-15. o., 21-28. o., 30-40. o. Ignatyev: Hahn, 142; „szelíd
és megfontolt”, KR 1, 303-307. o., Berija csalódása Merkulovban: Beria, 157-
159. o. A kurátorokról: Nyikita Petrov. Abakumov korrupciója és gyermekkocsi:
Deriabin, 47-57. o.; Svarcman, Sudoplatov, 300-306. o. Merkulov szintén
feljelentette Abakumovot, remélve, hogy visszaszerzi az MGB-t. Az
állambiztonsági minisztériumot kapta jutalmul. Szabadság RGASZPI
558.11.1481. 52; RGASZPI 83.1.9. 57, Sztálin Malenkovnak, 1950. dec. 13-án.
2. Sztálin szabadságon, 1951. aug. 10. - dec. 22. Egészség: Tukov és Orlov,
idézi: Rjibin: Rjadom, 91-94. °-"> Medvegyev: Nyeizvesztnyg Sztálin, 19-20. o.
Hetente kétszer meglátogatja Sztálint: Mikojan, 529. o. Rica-tó: a szerző
látogatása. „Bevégeztem”: KR 1, 272. o. Nem foglalkozik Vorosilovval; MR,
225. o., és nem olvas újságot, 179-180. o. Untatják a gazdasági kérdések:
Medvedev, 490. o. Smirtukov, idézi: Viaszt, 2000, 25. sz., 46. o. Bulganyin
beszédének javítása: RGASZPI 558.11.712. 145, 1950. nov. Új káderek:
Mgeladze, 125. o.; Mgeladze, 141. o., Malenkov tanulmányai: Sepilov:
„Voszpominanyija”, 3. o. Banán: Mikojan, 529-533. o.; Csarkviani, 40-41. o.
Csarkviani szerint ez a Hideg Patakban, míg Mikojan szerint Novij Afonban
volt: belső vezetés még: Gorlizki, 197. o.: Mensikov miniszter elbocsátása,
1951. nov. 4. Utódok: Hruscsov: Glasznoszty, 39. o.
3. Utolsó nyaralás: KR 1, 325-328. o.; Vlaszik, 41. o. Mgeladze: ingázás a
házak között, 141-147. o.; Szvedana: Twenty Letters, 200-201. o., 207-209. o.
Nágya említése. Szvetlána: 00T, 319. o. és elhagyja a Kremlt, 140. o.; Szvedana
RR., Nágya fényképei: Volkogonov, r54~[55- °- barátokat hívott meg, akik
zsörtölődtek: MR, 212. o. Szvedana házassága: Jurij Zsdanov. „Nem Jurij
Zsdanov a családfő”, „Mi jöhet még?”: Mgeladze, 117-120. o. Szvetlána
engedélyt kért apjától a válásra: Csarkviani, 59-60. o. Zsdanov reneszánsza:
Raanan, 168. o., Mikojan, 362. o.; Stepan M, 145. o. Berija titkára, Ludvigov,
idézi: Sudoplatov, 321. o. Unokák: Szvedana: Twenty Letters, 75-78. o., Gulia
Dzsugasvili, 28. o. Műfogsor: orvosi jelentés, idézi: Vasily, 181. o. Mingrél ügy:
vesztegetési vádakkal kezdődik Baramija elvtárs ellen, 1951. nov. 9., majd PB-
határozat a Grúz Kommunista Pártról,
1952. márc. 27., PB/Szovmin 349. o., Lesser Terror, 236-237. o.; Sergo B,
241-243. o.; tigris 120-121. o.; szellemes megjegyzések, 168. o.; Sztálin úgy
alszik, mint egy vadászkutya, Nyina, félelem, Szvedana látogatásai: 241-242. o.;
„emberi melegségre vágyott”: 148. o.; Berija boldogtalan, 296. o.; szovjet állam
túl kicsi: 235. o., 247. o.: Malenkov szerepe; szolidaritás, 239. o., C. H.
Fairbanks: „Clientism and Higher Politics in Georgia 1949-53.” Transcaucasia.
Csarkviani, 40-58. o. A telefonhívás: Gela Csarkviani. Mgeladze nyaralókat
működtetett, Sudoplatov, 359. o. Mgeladze és a mingrél ügy: bordélyház, 142-
143. o., 162-163. o.; verseny a házig, 146. o., 180-184. o., 192-200. o.; Sztálin
utálta Beriját, 178-179. o.; utolsó vacsora Novij Afonban Hruscsovval és
pohárköszöntők, 148-149. o.; a PB ellenállása a fiatal vezetőkkel szemben, 191.
o., Nyina Ruhadze. KR 1, 271. o., 309-311.
o., Lilja Drozsdova - Marta Peskova. Tamara Rapava látogatása - Eka
Rapava; hasonlóan, mint amikor Kandid Csarkviani, akit Moszkvában KB-
vizsgálónak választottak; kérte Beriját, hogy fogadja, aki azonban nem ért rá
vele találkozni - Gela Csarkviani. Berija és a külpolitika, Németország
újraegyesítése 1952-ben: Zubok, idézi: Taubman, 275-277. o. Kölcsönös
támogatás: Mikojan, 536. o., 581-583. o.; Vlaszik: Nagyezsda Vlaszíka. GARF
7523.107.127. 1-6, Vlaszik bocsánatért folyamodik. Őrök: Derjabin, 74. o., 83-
85. o. Sztálin panaszkodik, hogy Molotov és Kaganovics Beriját támogatja,
Mgeladze, 178. o.
4. Orvosok: Kostyrchenko, 262-270. o.; Vaksberg: Stalin Against Jews, 242.
o.; Vinogradov vizsgálata: Rapoport, 216-218. o. A dr. Mjasnyikov által végzett
boncolás megállapította az agyi artériák megkeményedését, valamint az
érelmeszesedést - lásd Beria, 172. o., 270. o., Sztálin az orvosokról: locsognak:
RGASZPI 74.2.38. 89, Sztálin Vorosilovnak, dátum nélkül. „Ivás”: Sztálin
Edward Kardeljnek, idézi: Dedijer: Tito Speaks, 294. o. „Síromban” Harriman-
Abel, 349-353. o. Poszkrjobisev tablettái stb.: Natasa Poszkrjobiseva;
Volkogonov, 526. o. Az orvosi jelentések megsemmisítése: Medvegyev:
Nyeizvesztnyij Sztálin, 18-20. o. A tüneteket elmondják a testőrök: Rjibin:
Rjadom, 91-94. o. Beszélgetés V Tukov testőrrel az orvosokról: Rjibin: Kto
Otravil Sztalina, 10. o. és Valecskával, idézi: Szvedana: Twenty Letters, 215. o.
Vaszilij légiszemléje: Stepan M, 171. o.
5. Rubenstein és Naumov: Pogrom, 55-61. o.: Lozovszkij, 256. o.;
Kostyrchenko, 126-135. o. Lozovszkij leírása: Margaret Bourke-White, idézi:
Rubenstein és Naumov: Pogrom, 219. o. Hosszú élet: A. Bogolomov professzor
munkája: Medvegyev: Nyeizvesztnyij Sztálin, 17. o. Litvinov halála: Carswell,
162. o.
6. RGASZPI 83.1.35.35, Andrejev Malenkovnak, 1949. jan. 7.;
Kostyrchenko, 273-278. o. Andrejev és kokain, 284. o., lábbilincs, Vaksberg:
Stalin Against Jews, 242. o., Sztálin V Tukov testőrnek, idézi: Rjibin: Kto
Otravil Sztalina, 10. o. Háborúról: Lozgacsevet idézi: Radzinsky, 551. o. El kell
kerülnünk a háborút: Sergo B, 357. o. Sztálin rettegett a háborútól: KR2, 11. o.
Továbbá: bocsánatkérés őreitől és kedvesség a személyzettel, idézi: Rjibin:
Rjadom, 90-91. o. Rjibin: Sztálin i Jsukov: „Főnök”, 42-43. o. Legfrisseb
kutatások az orvosok peréről: J. Brent és V Naumov: Stalin’s Last Crime, 130-
135. o., 184. o.
7. Sergo B, 148. o., 236-237. o.; „iszlám fanatizmus”, 133. o.; Szvedana:
Twenty Letters, 222. o.; KR 1, 290-295. o.; Thank You C. Stalin, 326. o.; a
Sztálin-éremrenddel kapcsolatos találkozó és antiszemitizmus: Szimonov:
„Glazami”, 83-85. o.; Mikojan, 569-571. o.; Holloway, 289. o.; Mekhlis, 291-
294. o.: Mehlisz 1953. febr. 13-án hunyt el, három héttel Sztálin halála előtt, aki
pompás temetést irányozott elő neki. Csikobava és nyelvészet: Ar-nold
Csikobava: „Kogda i kak eta bülo”, Jezsegodnyik Iberijszko-Kavkaszkogo
Jazikoznanyija, 12. k., 1985, 9-14. o.; Medvegyev: Nyeizvesztnyij Sztálin:
„Sztálin és a nyelvészet: Epizód a szovjet tudomány történetéből”, Alekszej
Kojevnikov: „Games of Stalinist Democracy, Ideological discussions in soviet
sciences 1947-1952.” In: Fitzpatrick (szerk.): Stalinism: New Directions, 162-
169. o. Molotov presztízse: Mikojan: Gorlizki, 207. o.
 57. A VAK KISCICÁK ÉS A VÍZILÓCSORDA - A RÉGI TESTŐR
ELPUSZTÍTÁSA

1. L. N. Efremov: „Memoir of Plenum” In: Doszije Glasznoszty,

Szpecvipuszk, 2001, 11. o., Szimonov: „Glazami”, fnamja, 97-99. o.; Mikojan,
573-577. o.; MR, 319. o.; KR 1, 299-302. o.; orvos: 303-307. o.; Sergo B, 342.
o.; Berija Szuszlovról, 161. o.; „Senki sem léphet Sztálin nyomába”, 161. o.;
Beria, 165-168. o. a KB plénumának határozata az elnökség összetételét illetően,
1952. okt. 16., PB/Szovmin, 89. o., Leninről: Service: Lenin, 449-450. o. Végső
ideológiáról: Zubok, 76. o., „Lenin hívei vagyunk! Leniné!” - „Neizvesztnaja
Rosszija”, 2o'a Century, 1. k. 1992, 275. o., idézi: Zubok, 73. o., 295. o.; Stepan
M, 186-187.
o.; Deriabin, 95. o.; Hahn, 148-149. o.; Rosenfeldt, 191-192. o. Ribbentrop-
jegyzőköny-vek visszakérése: Sudoplatov, 327. o. Szuszlov mint utódjelölt:
Medvegyev: Nyeizvesztnyij Sztálin (Sztálin titkos utódjelöltje). Szuszlov
találkozója Sztálinnal, 1948: LA.
2. Dr. Vinogradovról, Sergo B, 243. o. Sztálin Ignatyevnek - „Üsd őket”: KR
1, 303-307. o.; Ignatiev: Lesser Terror, 234-235. o. Sztálin szövetsége Rjuminnal
és Goglidzével: Golgofa, 28. o.; Szvetlána: Twenty Letters, 75-77. o. ésjohnreed
Szvanidze, 87. o.; Gulia Dzsugasvili, 28. o. Sohasem nyugodt és Szvedana
viszonya Johnreed Szvanidzével: G. Dzsugasvili, idézi: Biagi, 60-63. o.
Kostyrchenko, 280-281. o., 262. o., Szergo B. Vinogradovról:
243-244- °- Bilincs a kézre és ütni: Ludvigov Szudoplatovnak, 306. o.
Ruhadze hanyatlása: RGASZPI 558.11.135. 88, Sztálin Goglidzének, Mgeladze,
1952. jún. 25. November
6-i és 7-i felvonulások: Hahn, 148-149. o. GARF 7523.107.127. 1-6, Vlaszik
bocsánatért folyamodik. Kostyrchenko, 285-287. o.; Vaksberg: Stalin Against
Jews, 246. o. Vlaszik embereinek lelövése: Parrish: „Szeröv”, 125. o. Vlaszik és
a kaviár, Poszkrjobisev Berijához fordul: Sergo B, 363. o., 242. o. „Ti
élősködők!”, Sztálin Vlasziknak, Szvetlana: Twenty Letters, 217. o.
Poszkrjobisevről: cikkek, idézi: Pravda, 1952. okt. 3. és dec. 30. LA iggj: I, 34.
o.; Volkogonov, 528. o., 569. o., és Medvegyev: Nyeizvesztnyy Sztálin,
„Talányok Sztálin halálával kapcsolatban”. Úgy tűnik, V P. Malin volt az
utódjelölt, bár helyettese S. Cser-nuha vezette az irodát. Natasa Poszkrjobiseva;
Nágya Vlaszika; Poszkrjobisev gyakran meglátogatta Beriját: Marta Peskova;
Molotov Poszkrjobisevről, Vlaszik és a nők: MR, 223. o., 235. o.,
Poszkrojobisevről és a hiányzó papírokról: KR 1, 290-295. o.
3. Dec. 1., PB-ülés: Malisev, idézi: Isztocsnyik, 5, 1997. 140-141. o.;
Kostyrchenko, 285-287. o. Európai terror: Berman, idézi: Oni, 318-322. o.
Szlanszkij-ügy: Kostyrchenko, 279. o. Vízilovak, 1937, fehér kesztyű - Ignatyev
vallomása: J. Brent és V Naumov: Stalin’s Last Crime, 212. o., 218-219. o., 252.
o., 269. o., 272. o.
4. Molotov és Mikojan: bizalom: „sosem árult el”; beszélgetések a
lakásokon, Berija provokációja, Berija meg akarja védeni Molotovot: Mikojan,
536. o., 581-583. o. Tigris: Sergo B, 120-121. o., 237-239. o. Molotov: Sztálin
bizalmadan volt velem, MR, 325. o., Vjacseszlav Nikonov: nem fél a börtön
után. KR 1, 303-307. o. (Konyev), 330-332. o., Berija Sztálint támadja, 337. o.;
Berija megvédése, 332. o. Malenkov megnyugtatja Beriját, válasz: atombomba;
Berija Malenkovnak, 1953. júl., Kaganovics figyelmezteti Mikojant a leningrádi
üggyel kapcsolatban. Berija Hruscsovot, Poszkrjobisevet, Mikojant vigasztalja.
Malenkov Hruscsovot a Moszkvába való visszahívással vigasztalja. Sztálin
felfigyel arra, hogy Molotov, Kaganovics stb. Beriját támogatja. Molotov dühe a
hetvenévesnél idősebb Sztálin iránt: Oleg Trojanovszkij. Hruscsovról és
Malenkovról: Júlia Hruscsova, Volja Malenkova. Berija és Hruscsov a legújabb
változások ellen; Sztálin érzékeli a nemtetszést és Berija támogatottságát:
Mgeladze, 191. o. Sztálin erőtlen a Négyekkel szemben: B. Ponomarenko:
Szoversenno Szekretno, 3, 1990, 13. o. Születésnap és utána: Mikojan, 577-580.
o.; Szvetlana: Twenty Letters, 214-218. o.; Medvegyev. Nyeizvesztnyij Sztálin,
19-20. o. Egészség: Rjibin: Rjadom, 91-94. o. Sztálin meggyilkolása: Hoxha:
Artful Albánián, 144.
o. Szolidaritás a csoportban: Sergo B, 237-239. o.
5. Sztálin Tyimasuk levelét olvassa: KR 1, 303-307. o., 337. o. Timashuk:
Pravda, 1953. jan. 21.; Kostyrchenko, 285-300. o. Berija ellen: MR, 236. o.
Berija embereinek letartóztatása, Deriabin, 103-121. o. Grúziában tizennégyezer
ember letartóztatása: Lesser Terror, 239.
o.; Berija szövetségeseit letartóztatják, titkos zsidó, 236-237. o. A.
Malenkov, idézi: fsur-naliszt 2, 1991, 64. o. Berija Kaganovicsnak, az 1953.
júliusi plénumon: „Plénum TZK KPSS 1953. júl. 2-7.”, Izvesztyija CKKPSfSf 1.
és 2. sz., 1991. „Berija, meg kell védenünk Molotovot” - Mikojan, 584. o.
Zsidóügy: K. M. Sirnonov: Literaturnqja Gazeta, 1953. jan.
13., Pravda 1953. jan. 13. Antiszemita pánik: Ehrenburg: Postwar Tears,
298. o.; Sergo B, 237-239. o. Mozart 23. zongorahangverseny: I. B. Borev, idézi:
Sztaliniade, idézve: Lesser Terror, 235. o., Félelem az Amerikával való
háborútól: Stepan M.: Sztálin halála után Mikojan mondta: „Ha nem
keveredtünk háborúba, amíg Sztálin élt, akkor most már nem is fogunk.” Berija
háborútól való félelme: Kandid Csarkviani; Gela Csarkviani. Háborúról:
Lozgacsev, idézve: Radzinsky, 551. o. „El kell kerülnünk a háborút” - Sergo B,
357. o. Sztálin rettegett a háborútól - KR, 2, 11. o. Nagyban megváltozott:
Sudoplatov, 333. o.
6. RGASZPI 558.11.157.9-14, Sepilov Sztálinnak és Sztálin kézírásos
könyvlapszéli megjegyzései, 1953. jan. 10. Orvosok pere, Pravda, 1953. jan.
16.: „Protiv szubjektivisztsik izv-rascsenij jesttesttvoznanyii”. A zsidó levél:
Mikojan, 536. o.; Kaganovics, 174. o.; Lesser Terror, 247-249. o.; Nauka i fsizny,
1. sz., 1990. KR 2, 78. o., Ehrenburg szintén megtagadta az aláírást egy
Sztálinnak írt okos levéllel. Stalin Against Jews, 257-270. o.: Vaksberg szerint a
deportálás ötletét először Dmitrij Csesznokov, a Vbproszi Fileszofii
főszerkesztője vetette fel 1952-ben az elnökségben az októberi plénum
alkalmával; Ehrenburg-levél, 263-264. o. Munkatáborok: J. Brent és V Naumov,
Stalin’s Last Crime, 295. o.
7. Adalberto Zelmar Barbosa: El Federalismo Bloquista: Bravó 0
elpragmatismo politico, 22-31. o. Interjú Buenos Airesben Leopoldo Bravóval és
családjával; Sztálin Peron irán érzett ro-konszenve - Mikojan, 549. o.
 58. „ÉN TETTEM EL LÁB ALÓLl” - A BETEG ÉS A RESZKETŐ
ORVOSOK

1. Utolsó ülések: Mgeladze, 232. o.; Menőn, idézi: Georges Bortoli: Death of
Stalin, 122. o.; LA.; Tito: Sudoplatov, 333. o.; Rjibin: Rjadom, 83-99. °->
beleértve Vaszilij. KR 1, 338-341. o.; Lozgacsev, idézi: Radzinsky, 550-558. o.;
Szvetlána: Twenty Letters, 13-21. o. és gőzfürdő, 215. o.; ösztönzi Berija,
Volkogonov, Rise and Fali, 176. o.; Medvegyev: Nydzvesztnyij Sztálin: 21-44. o.
Ignatyev és Hruscsov szerepe az orvosok késleltetésében. Malenkov: Sztálin
megszorítja a kezét - Szmirtukov, idézi: Viaszt, 5. k., 2000, 53. o.; MR, 236-237.
o.: Berija csókolgatja, „én tettem el láb alól”; Malenkov többet tudott.
Kaganovics: fapiszki, 499. o.: kinyitotta a szemét, és rájuk nézett. Hruscsov
ingázása: S. Khrushchev: Super-power, 31-32. o.; Mikojan, 580. o.: „szerencse
volt”. Berija otthon; Nyina bánata; Berija tervei, megegyeznek az utódlásról:
Sergo B, 248-249. o. Bárányra és a lányra mutat/ Sztálin szellemessége/Molotov:
Gromyko: Memoirs, 103. o. A Sztálin halála előtt létrehozott kormány:
Isztocsnyik, 1, 106-in. o., Izvesztyija CK KPSéjSZ, 1. sz., 1991, 149-150. o.
Orvosi jelentések: Dr. A. L. Mjasznyikov: Literaturnaja Gazeta, 1989. márc. 1.,
13. o. Polina kihallgatásai abbamaradtak - Kostyrchenko, 300. o. Cheyne
Stokesszal kapcsolatos kérdések a börtönben: Rapoport, 151-153. o.; Vaksberg:
Stalin Against Jews, 271. o. Berija kezeit csókolgatja: MR, 237. o.; KR 1, 338-
341. o. „Elment, hogy megszerezze a hatalmat”, Mikojan, 587. o. Utolsó
éjszaka: Hruscsovot idézi: Volkogonov, 570-571. o.; E. D. Voroshilova:
RGASZPI 74.1.429. 47, napló, 1953. márc. 2. Halotti maszk és kezek:
RGASZPI 45.1.1683. 1-10, oldalnézetben, arccal lefelé és kezek. Orvosok
jelentése: APRF 45.1.1486. 1-156, idézi: Volkogonov: Rise and Fali, 173-178. o.
Kormány ülése, márc. 5. APRF 45.2.196. 1-7. IA ülések márc. 2/5-én Sztálin
irodájában. Megkönnyebbülés: Szimonov: „Glazami”, 228. o.; N. Barszukov,
„Marc 1953. Sztranyici isztorii KPSS”, Pravda, 1989. okt. 27. Warfarinnal
kapcsolatos elmélet és gyomorbevérzés: J. Brent és V Naumov: Stalin’s Last
Crime, 321-322. o. Statisztikák a halottakról, a száműzetésekről és a Gulagról:
A. Applebaum: GULAG, 521-528. o. Berija Sztálinról napokkal halála után: M.
Csiaurelinek: „Gazemberség és mocsokság!”, idézi: Krotkov J., idézi: Nekrasov,
257. o. „Háború elkerülése”: Berija Sariának, annak tárgyalásán, idézi:
Isztoricseszkj fsurnal,
10., 1991, 57. o., Kandid Csarkvianinak: „személyi kultusz” és „mi nyertük
meg a háborút.”, „jövő embere”, Beria, MR, 232. o. Utolsó levelek: Medvegyev:
Nydzvesztnyij Sztálin, Sztálin személyes archívuma: Elrejtve vagy elpusztítva?
Tények és elméletek.
 UTÓSZÓ

1. Az alábbi személyekkel folytatott interjúkon alapul: Vjacseszlav

Nyikonov, Natalja Andrejeva, Joseph Minervin, Sztasz Namin, Marta Peskova,
Júlia Hruscsova, Szergo és Sztyepan Mikojan, Nyina Bugyonnij, Igor és Volja
Malenkova, Jurij Zsdanov, Leonyid Redensz, Vlagyimir Allilujev (Redensz),
Kira Allilujeva. Berija bukása: Mikojan: Tok bülo, 584-588. o. („bolhákat a
nadrágomban”) és a beszámoló a következő műben: Khrushchev Rememben.
Továbbá: Amy Knight: Beria; Berija halála, törülköző a szájba, lásd Michael
Parrish: The Lesser Terror, és a savas fürdő, lásd Viaszt, 22. k., 2000, 46-47.
o. Berija halála és 1957-es Plénum/„Nürnberg”: W. Taubman: Khrushchev, Mán
and Éra, 256. o., 321-324. o. Lásd még: Szvedana Alliluyev: Only One Tear és
Twenty Letters; Medvedev: All Stalin’s Mén; Hruscsov, idézve: „nyakig a
vérben”, Sapovaltól, Taubman: Hrusocsov, 41. o. Alom: idézi: Molotov Letters,
1. o.
 BIBLIOGRÁFIA

ELSŐDLEGES FORRÁSOK
Alekszandrov, G. V: Epoka i kinő, Moszkva. 1983 Alanbrooke, Viscount:
War Diaries 1939-45, London, 2001 Alliluyev, Sergei - Alliluyeva, Anna: The
Alliluyev Memoirs (szerk. Dávid Tutaev), London,1968 Allilujev, Szergej:
Projgyennyij pút, Moszkva, 1946 Allilujeva, Anna S.: Voszpominanyija,
Moszkva, 1946 Alliluyeva, Szvedana: Twenty Letters to a Friend, London,
1967 (magyarul: Húsz levél egy jó baráthoz, Pilvax, New York, 1967)
Alliluyeva, Szvedana: Only One Year, London, 1971 Antyipenko, N. A.:
„Til fronta”, NovijMir, 8. sz., 1965
Bábel, Isaac: 1920 Diary, New Haven, CT, 1990, (magyarul: Napló, 1920,
Pesti Szalon. Budapest, 1993)
Bábel, Isaac: Collected Stories, London, 1994
Bajbakov, N. K.: Gyelo zsiznyi: zapiszki niftyanika, Moszkva, 1984
Bazhanov, Boris: Bazhanov and the Damnation of Stalin, Athens, OH,
1990
Berezhkov, Valentin: History in the Making, Memoirs of WW2 Diplomacy,
Moszkva, 1983
Berezskov, Valentyin: Kakja sztalperevodcsikom Sztalina, Moszkva, 1963
L. P. BERIJA
Berija, L. P.: On the History of Bolsheuik Organizations in Transcaucasia,
Moszkva, 1949, (magyarul: A kaukázusontúli bolsevik szervezetek történetének
kérdéséhez, Szikra, Budapest, 1950) Beria, Sergo: Beria My Father: Inside
Stalin’s Kremlin, London, 2001 Berija, L. E: „Lavrentyij Berija: piszma iz
tyuemnogo búnkéra”, Isztocsnyik, 4. sz., 1994 Berija, Nyina: „Letter to
Members of Presidium, 7 January 1954.”, Viaszt, 34. sz., 2001 Berija, Nyina:
„Letters to LP Beria”, Isztocsnyik, 2. sz., 1994 Benja-affair, GG-plenum 12-
7july 1953, Izvesztyija CK KPSJSJ, 1. és 2. sz., 1991 Bessedovsky, G.:
Revelations of a Soviet Diplomát, London, 1931 Birse, A. H.: Memoirs of an
Interpreter, London, 1967 Bohlen, Charles E.: Witness to History, London,
1973
Bolsakov, I. G.: „Letter to AN Poskrebyshev on Film Tarzan”,
Isztocsnyik, 4. sz., 1999 Budyonny, S. M.: Notes, (szerk. Nina Budyonny),
kézirat
Bugyonnij, S. M.: Projgyennyij pút, Moszkva, 1968, (magyarul: Új
utakon, Zrínyi, Budapest, 1975)
 Bukharin, Nikolai: How ItAll Began, New York, 1998
Cadogan, Alexander: The Diaries of Sir Alexander Cadogan, London,
1971 Charkviani, Candide: Memoirs on Stalin, kézirat
W. S.. CHURCHILL
Churchill és Sztálin, dokumentumok brit levéltárakból, FCO
Churchill, Winston S.: Second World War, London, 1951, (részletek
magyarul: A másodikvilágháború, Európa, Budapest, 1999)
Csikobava, Arnold: „Kogda isz kak eto bilo”, Jezsegodnyik Iberijszko-
Kavkaszkogo Jazi-koznanyija, 12., 1985 Dán, Ligyija: Buharin o Sztáliné”, 82.
o., Novij fsurnal, 75. (1964. március) Davies,Joseph E.: Mission to Moscow,
London, 1942 Dedijer, V: Tito Speaks, London, 1953
Dekanozov, Reginaid: Somé Episodes of the History of Soviet-German
Relations Before the War, kézirat
Deriabin, Peter: Inside Stalin’s Kremlin, Dulles, VA, 1998 Djilas, Milovan:
Conversations with Stalin, N.Y., 1962 Djilas, Milovan: Wartime, London, 1980
Dmitrov, Georgi (szerk. Ivó Banac): The Diary of Georgi Dmitrov 1939-
49, New Ha-ven, CT, megjelenés előtt Dobrynin, Anatoly: In Confidence:
Moscow’s Ambassador to Six Cold War Presidents, Washington DC, 2001
Dzsugasvili, Gulia: Gyed otyec, ma i drugije, Moszkva, 1993
Edén, A.: Memoirs, Faring the Dictators, London, 1962, (magyarul:
Anthony Edén emlékiratai, Kossuth, Budapest, 1964)
Ehrenburg, Ilya: Mm, Years, Life, London, 1966 Eisenhower, D. D:
Crusade in Europe, London, 1948 (magyarul: Keresztes háború Európában,
Zrínyi, Budapest, 1982)
Fedorenko, N. L.: „Zapiszki diplomata: rabota sz Molotovim” In:
Novaja Novejsaja Isztorija, 4., 1991
Gaulle, Charles de: Complete War Memoirs of Charles de Gaulle ig^o-^G,
NY, 1964, (magyarul: Háborús emlékiratok, Gondolat, Budapest, 1973)
Gaulle, Charles de: Memoires de Guerre, Paris, 1959 Ginsburg, Eugénia
Ssjourney intő the Whirlwind, NY, 1967 Gnyegyin, E. A.: Katasztrófa i vtoroje
rozsgymyije, Amsterdam, 1997 Gromiko, Andrej: Pamjatnoje, Moszkva, 1990
Gromyko, Andrei: Memoirs, London, 1989 Grossman, Vasily: Lfe and Fate,
London, 1985 Grosszman, Vaszilij: „Mama”, fnamja, 5., 1989 Guinzburg, S.
Z.: 0proslom, dija buduscsego, Moszkva, 1984 Gunther, John: Inside Russia
Today, NY, 1962
Harriman, Averell W. és Ábel, Elie: Spécid Envoy to Churchill and Stalin,
1941-6, NY, 1975 Hilger, Gustav és Mayer, Alfréd: Incompatible Allies: A
Memoir History of German-Soviet Relations ig 18-41, NY, 1953 Hlevnyuk, O.
V - Davies, R.W. - Koszeleva, L.P. - Rees, E.A. - Rogovaja. L.A.: Sztálin i
Kaganovics perepiszka iggi-g6, Moszkva, 2001 Hoxha, Enver (szerk. Jón
Halliday): Ár fül Albánián: the Memoirs of Enver Hoxha, London, 1986
Hruscsov, Ny. Sz.: „Memoari Nikito Szergejevicsa Hruscseva”, Voproszi
Isztorii, 1990-95
Iskander, Fasil: Sand.ro of Chegem, London, 1979
Jefimov, Borisz: Mihail Kolcov, kakim on Bil, Moszkva, 1965
Jefremov, L. N.: Memoir of Plenum, Doszye Glasznoszty, Szpecvipuszk,
2001
L. M. KAGANOVICS
Kaganovics, L. M. (szerk. Feliksz Csujev): Takgovoril Kaganovics,
Moszkva, 1992 Kaganovics, L. M.: Pamjatnyije zapiszki, Moszkva, 1997
Kamov, B.: „Szmert Nyikolaja Jezsova”, junoszty, 8. sz., 1993 Kavtaradze,
Sergo: Memoirs, kézirat
Kavtaradze, Szergo: Interview, Literaturnaja Rosszya, 12. sz., 1989
Kennan, George: Memoirs, Boston, 1967
Khrushchev, N. S. (szerk. Jerrold Schecter és Vyacheslav Luchkov):
Khrushchev Re-members: the Glasnost tapes, NY, 1990 Khrushchev, N. S.:
Khrushchev Remembers, London 1971/London 1974 Khrushchev, Sergei:
Mikita Khrushchev and the Creation of a Superpower, Pennsylvania, 2001
Konyev, I. S.: Szarokpjarüj, Moszkva, 1966 Konyev, I. S.: fapiszki
kommanduscsegofrontom, Moszkva, 1991 Kopelev, Lev: Mojailfór Thought,
London, 1977 Kravchenko, Victor: 1 Chose Freedom, NY, 1946 Krementsov,
Nikolai: Stalimst Science, Princeton, NJ, 1997 Krivitsky, Walter: I Was
Stalin’s Agent, London, 1940 Kuznyecov, N. G.: Memoirs, Voproszi Isztorii, 4-
5. sz., 1965
Larina, Anna: Hús I Cannot Forget, The Memoirs of Mikolai Bukharin’s
Widow, London, 1993 Lih, Lars T., Oleg V Naumov és Oleg V Khlevniuk
(szerk.): Stalin’s Letters to Molotov, New Fiaven, CT, 1995 Litvin, A. L.
(szerk.): Genrih Jagoda Markom vnutrennih dél SfSJSJR, Generalnyij kom-
misszar goszudarsztvennoj bezopasztnosztyi, Kazan, 1997 Lunghi, Hugh:
Meeúng Stalin, European Service, General News Talk, BBC, 1963. március 1.
Lunghi, Hugh: Minutes of Meeting between Generalissimo J. V Stalin and
Admiral Mountbatten at Babelsberg, Germany, 25 July 1545 at 12-45 hours,
kézirat Lunghi, Hugh: Tribute to Sir Winston Churchill at Churchill Memóriái
Concert, Blenheim Palace, 1997. március 1.
Maisky, Iván: Memoirs of a Soviet Ambassador, London, 1967, (magyarul:
Egy szovjet diplomata visszaemlékezései: 1525-1545, Gondolat, Budapest,
1975)
Malenkov, Andrej: 0 mojem otce Georgye Malenkove, Moszkva, 1992
Malisev, V A.: Notes, Isztocsnyik, 5. sz., 1997 Mandelstam, Nadezhda: Hope
Against Hope, London, 1999
Mereckov, K. A.: Ma szluzsbe narodu, Moszkva 1970, (magyarul: A nép
szolgálatában, Zrínyi, Budapest, 1985)
Mgeladze, Akakij: Sztálin, kakim ja ego znal, Tbiliszi, 2001
A. I. MIKOJAN
Mikojan, Anasztasz: Tak bilo, Moszkva, 2000 Mikoyan, N.: „A Month at
Beria’s Dacha”, Fórum, 3. sz., 1995 Mikoyan, Stepan: Memoirs of Military
Test-flying and Life voith the Kremlin’s Elité, London, 1999
V. M. MOLOTOV
Molotov, V M. (szerk. Feliksz Csujev): Szto szórók beszed sz Molotovim,
Moszkva, 1991 Molotov, V M. (szerk. Félix Chuev): Molotov Remembers,
Chicago, 1993 Muratov, E.: „6 csaszov sz IV Sztálinim na prijeme v
Kremle”, Neva, 7. sz., 1993 Myasnikov, A. I.: Medical Notes onJV Stalin’s
Illness, Literaturnaja Gazeta, 1989. március 1.
Nucibidze, Ketevan - Nucibidze, Salva: Nakagyuli, Tbiliszi, 1993
Okunyevszkaja, Tatjana: Tatyjányin gyeny, Moszkva, 1998 Orlov, Alexander:
Secret History of Stalin’s Crimes, London, 1954 Ortenberg, Dávid: Sztálin,
Scserbakov, Mehlisz i drugije, Moszkva, 1995 Ortenberg, Dávid: „U Zsukova
v perkuszkogo”, Krasznaja Jyezjda, 1991. nov. 30. Pahlavi, HÍM Mohammed
Reza: Missionsfór My Country London, 1961 Parrott, Cecil: The Serpent and
the Mghtingale, London. 1977
Patolicsev, N. S.: Iszpitanije na zreloszt, Moszkva, 1977, (magyarul: Az
érettség próbája, Zrínyi, Budapest, 1978)
Pavlov, V N.: „Avtobíograficseszkije zametki”, Novaja iNovejsaja
Isztorija, 4. sz., 2000. Pirozhkova, A N.: At His Side, The Last Ten Years of
Isaac Bábel, VT, 1996 Platonov, Andrei: The Foundation Pit, London, 1996
(magyarul: Munkagödör, Európa, Budapest, 1989)
Plisetskaya, Maya - Seholl, Tim: I, Maya, New Haven, CT, 2001 Pronyin,
Vaszilij P.: „Gorod u linii fronta”, MoszkovszkijeNovosztyi, 21. sz., 14. o.,
1995. március 26./április 2.
V P. Pronyin: Gorod-vojn, bitva za Moszkvu, Moszkva, 1966 Putin,
Vladimir: First Person, NY, 2000
Rapoport, Yakov: The Doctors’ Plot, Stalin’s Last Crime, London. 1991
Razgon, Lev: Plen v szvoem otecsesztve, Moszkva, 1994 Roberts, Frank:
Dealing with Dictators, London, 1991 Rokosszovszkij, K.: Szoldatszkij dolg,
Moszkva, 1968 Romanov, A. I.: The .Nights are Longest There, Boston, 1972
Rjibin, A. G.: Sztálin v oktyabre 1941, Moszkva, dátum nélkül
Rjibin, A. T.: „Rjadom sz IV Sztálinim”, Szociologicseszfije
Isszledovanyija, 3. sz., 1988
Rjibin, A. T.: Kto otravil Sztálina?, Moszkva, dátum nélkül
Rjibin, A. T.: Rjadom Sztálinim v Bolshom Tyeatre, Moszkva, dátum
nélkül
Rjibin, A. T.: Sztálin i Jsukov, Moszkva, 1994
Roszljakov, K.: Ubijsztvo Kiróva. Polityicseszkije i ugolomije
presztuplenyija v 1930-h godah, Leningrád, 1991
Rzsevszkaja E.: B tót dejpozsdnyej oszenyie, In: Sz. Sz. Szmirnov, Marsai
Jsukov: kakim mi ego pomnium, Moszkva, 1988 Rybin, A. T.: JVext to Stalin:
Notes of a Bodyguard, Toronto, 1996 Sahurin, A.: „Memoirs”, Voproszi
Isztorii, 3. sz., 1975 Sakharov, Andrei: Memoirs, NY, 1992 Serge, Victor:
From Lenin to Stalin, London, 1937 Sholokhov, Mikhail: Virgin Soil Upturned,
London, 1988
Shostakovich, Dmitri: Testimony. The Memoirs of Dmitri Shostakovich. As
related to and edited by Solomon Volkov, London, 1981 Smith, Walter Bedell:
My Three Years in Moscow, NY, 1948
Stemenko, S. M.: Generalnyij stáb v gödi vojni, Moszkva, 1981,
(magyarul: A vezérkar a háború éveiben, Zrínyi, Budapest, 1975)
Sudoplatov, Pavel - Sudoplatov, Anatoli - Schecter, Jerrold I.: Special
Tasks, the Memoirs of an Unwanted Witness, a Soviet Spymaster, London, 1994
Sukhanov, D. M.: Memoirs, Kongresszusi Könyvtár
Sukhanov, N. N.: The Russian Revolution igiy. Apersonal record, London,
1955 Szbornyik zakonodatelnyik i normativnyik aktov 0 represszijah i
rehabilitacii, Moszkva, 1993 Szepilov, D.: Meprimknuvsii, Moszkva, 2001
Szepilov, D.: Voszpominanyija, Voproszi Isztorii, 3., 4., 5., 6., 1998 Szimonov,
K.: „Conversations with Admiral IS Isakov”, fnamja, 5. sz., 1988 Szimonov,
K.: „Glazami cseloveka mojego pokolenyija”, fnamja, 3. sz., 1988 Szimonov,
K.: „Zametki k biografii GK Zsukova”, Voproszi Isztorii, 6., 7., 8., 9., 10.,
12., sz., 1987 Szimonov, K.: Diaries, RGALI, Moszkva
SzmirnofF, S. S.: G. K fsukov: Kakim mi egopomnium, Moszkva, 1988 J. V.
SZTÁLIN
„Sztálin Molotov i Zsdanov o vtaroj szerij fiima Iván Groznij”,
Moszkovszjáje No-voszfyi,
37. sz., 1988. aug. 7.
, Joszif Sztálin v objatyijah szemji: íz licsnogo arhiva”, lsztocsnyik,
Moszkva, 1993 Sztálin, J. V: Ekonomicseskije problemi szocializma v SfSfSfR,
Moszkva, 1953 Sztálin, J. V: Szocsinyenyija, Moszkva, 1946/1952
Sztálin: Tisztuplenyije na prieme v Kremle v esést kommandujuscsik
vojszkami Krasznoi Armii, In: Works (szerk. Robert McNeal), 1941-45 2. k.,
Stanford, CA, 1967 Sztarosztyin, Nyikolaj: Fűibőlszvozgödi, Moszkva, 1992
The Beria Affair, The Meetings Signalling the End of Stalinism, (szerk. D.
M. Sickle), New York, 1992 Trail, Vera: Memoirs of Yezhov, kézirat
Trifinov, Yury: House on the Embankment, Evansto, Illinois, 1999
Trojanovszkij, Oleg: Cserez dogyij i rasszttojanyija; Moszkva, 1997 Trotsky,
León: My Life, NY. 1930, (magyarul: Életem, Kossuth, Budapest, 1989)
Trotsky, León: Stalin, London, 1968
Tyimasuk, Ligyija: „Gél bila szpaszti zsizny bolnovo, piszma Ligyii
Tyimasuk”, Isz-tocsnyik, 1. sz., 1997
Valegyinszkij, I: Voszpominanyija 0 vsztrecsah sz tov. Sztálinyim /Ifin:
Muzq Revoluticij, 23. sz., 2., Moszkva, 1992 Vascsenko, N.: fagranyu isztorii,
Moszkva, 1998 Vasziljevszkij, A. M.: Gyelo vszej zsiznyi, Moszkva, 1978
Vishnevskaya, Galina: Calina, Russian Story, London, 1984
N. Sí VLASIK
„Vlasik Case: Interrogations”, Vlfh, 12. sz., 1989 Vlaszik, Ny. Sz.: „Moja
biografija”, Spion, 8/9.
Voronov, N. V: Memoir of NV Voronov, Volkogonov collection, 8., 1994.
június 6.
K. E. VOROSILOV
Voroshilov, K. E.: Stalin and the Armed Foces of the USSR, Moszkva,
1951, (magyarul: Sztálin és a Vörös Hadsereg, Szikra, Budapest, 1949)
Vorosilov, K. E.: Rasszkaz o zsiznyi. Voszpominyanyija, Moszkva, 1968,
(magyarul: Cikkek és beszédek, Szikra, Budapest, 1954)
Werth, Alexander: Russia at War, London, 1964, (magyarul: Oroszország
nagy háborúja: 1941-1945, Zrínyi, Budapest, 1971)
Werth, Alexander: Year of Stalingrad, London, 1946
G. JAGODA
Jakovlev, A. S.: Cel zsiznyi, Moszkva, 1970
Jerofejev, Vlagyimir: „Ten Years of Secretaryship”, International Affairs,
9. évi, 1991 M. V Zakarov: Generalnyij stáb v predvojennije gödi, Moszkva,
1989 Zbarsky, Ilya - Hutchinson, Sámuel: Lenin’s Embalmers, London, 1998
A. A. ZSDANOV
Zsdanov, A. A.: „Dokiad Zsdanova o zsurnalaszk Zvezda i Leningrád”,
Bolsevik, 17-18. sz., 1946. szeptember Zsdanov, Jurij: „O kritike i
szamokritike v naucsnoj rabote”, Bolsevik, 21. sz., 8/43.
o., 1951
Zsdanov,Jurij; „Vo mgleprotivorecsij,” VoprosziFiloszofii, 7. sz., 74. o.,
1993
 G. K. ZSUKOV
Zsukov, G. K.: „Korotko o Sztáliné”, Pravda, 1989. január 20.
Zsukov, G. K.: „Na Kurszkoj duge”, Vlfh, 1967. augusztus
Zsukov, G. K.: Voszpominyanyija i razmislenyija, 10. kiadás, Moszkva,
1990, (magyarul: Emlékek, gondolatok, Zrínyi, Budapest, 1970)
 SZAKIRODALOM

Amy Knight: Beria: Stalin’s First Lieutenant, Princeton, NJ, 1993 Amy
Knight: Who Kitted Kirov? The Kremlin’s Greatest Mystery, NY, 1999
Antonov-Ovszejenko, Anton: Berija, Moszkva, 1999
Antonov-Ovseenko, Anton: The Time of Stalin: Portrait of a Tyramy, NY,
1980 Applebaum, Anne: GULAG: A History of the Soviet Concentration
Camps, London,
2003, (magyarul: A Gulag története, Európa, Budapest, 2005)
Aptekov, Pavel-Dudorova, Olga: „Peace and Statistics of losses:
Unheeded War-ning and the Winter War.”, Slavic Military Studies, 10. évf., 1.
sz., 1997. március Avtorkhanov, Abdurakhman: Stalin and the Soviet
Communist Party, London, 1959 Axell, Albert: Stalin’s War Through the Eyes
of his Commanders, London, 1997 Babicsenko, Gy-Szidorov, M.: „Nevelika
pobeda”, Itogi, 31. sz. (269), 2001 Barbosa, Adalberto Zelmar: El
Federalismo Bloquista: Bravó 0 elpragmatismo politico, Buenos Aires, 1988
Barsukov, N.: „Marc 1953. Sztranyici Isztorii KPSS”, Pravda, 1989. okt. 27.
Beevor, Antony: Berlin The Dowrfall 1945, London, 2002, (magyarul:
Berlin: 1945 - az összeomlás, Gold Book, Debrecen, 2004)
Beevor, Antony: Stalingrad, London, 1998, (magyarul: Sztálingrád: a
keletifrontfordulópontja, 1942-1945, Aquila, Debrecen, 2000)
Biagi, Enzo: Szvedana: The Inside Story, London, 1967
Bialer, Seweryn (szerk.): Stalin and kis Generals, NY, 1969
Bloch, Michael: Ribbentrop, London, 1994
Blotsky, Oleg: Vladimír Putin The Story of My Life, Moscow, 2002
Bobrenov, V-Vjazancev, V: „Marsai protiv Marsala”, Armija, 8., 9., 10.,
sz., 1993
Bortoli, Georges: Death of Stalin, London, 1975
Bős, W. H. Fat'ber, E. M.: ,Joseph Stalin’s Psoriasis: Its Treatment and
the Conse-
quences”, Cutis, 59., 1997. április Brackman, Román: The Secret File of
Joseph Stalin, London, 2001 Brent,Jonathan-Naumov, Vladimír E: Stalin’s
Last Crime: TheDoctors’Plot, London, 2003 Brjuhanov, B. B- Szoszkov, E.
N.: Opravdanyiju nepodlezsit: Jezsov Ijezsouscsina, Szentpétervár, 1998
Bromage, Bemard: Molotov, London, 1956 Brooks, Jeffrey: Thank You
Comrade Stalin, Princeton. 2000 Burleigh, Michael: The Third Reich, A New
History, London, 2000 Carlton, Dávid: Churchill and the Soviet Union,
London. 2000
Carr, E. H.: What is History?, London, 1964, (magyarul: Mi a
történelem?, Osiris, Budapest, 1995)
Carswell, John: The Exile, the Lfe of Ivy Litvinov, London, 1980 Chase,
WilliamJ.: Enemies Within the Gates? The Comintern and the Stalinist
Repression I934~39> New Haven, CT, 2001 Chinsky, Pavel: Staline archives
inedites, Paris, 2001 Chisholm, Anne-Davie, Michael: Beaverbrook: A Life,
London, 1992 Chubariyan, Alexander O.-Pechatnov, Vladimir O.: „Molotov
the Liberal”: Stalin’s 1945 Griticism of his Deputy”, Cold War History, 1., 1.
sz., 2000. augusztus Clark, Alán: Barbarossa, London, 1996
Cohen, Stephen: Bukharin and the Bolshevik Revolution, A Political
Biography 1888/1958, London, 1973
Cohen, Y.: „Des lettres comme action: Stalin au début des années 1930
vu depuis les fonds Kaganovich”, Cahiers du Monde russe, 3. sz., 38., 1997.
július-szeptember Conquest, Robert: Harvest of Sorrow; Soviet
Collectivization and the Terror / Famine, London, 1986
Conquest, Robert: Inside Stalin’s Secret PoliceNKVD Politics 1956/1959,
Stanford CA, 1985
Conquest, Robert: Stalin and the Kirov Murder, Oxford, 1989
Conquest, Robert: Stalin: Breaker of Nations, London, 1991
Conquest, Robert: The Great Terror, Stalin’s Purge of the Thirties, London,
1968
(magyarul: A nagy terror, AB FüggeÜen Kiadó, Budapest, 1989)
Conquest, Robert: The Nation Killers, London, 1972
Coox, Alvin D.: „L’affaire Lushkov: Anatomy of a Defector”, Soviet
Studies, 3. sz., 1967-68
Coox, Alvin D.: „The Lesser of Two Hells: NKVD General GS
Lyuskhov’s Defe-cion tojapan, 1938-1945”, Slavic Military Studies, II., 3. sz.,
1998. szeptember Curtis, J. A. E.: Manuscripts Don’t Bum: Mikhail Bulgakov
A Lfe in Letters and Diaries, London, 1991
Dalin, Alexander-Firsov, El. (szerk.): Dmitrov and Stalin 1954-1945, New
Haven, CT, 2000 D avies, R. W.: „The Sypsov/Lominadze Affair”, Soviet
Studies, 33, 1. sz., 1981. január
Easter, Geraid: Reconstructing the State: Personal Networks and Elité
Identity in Soviet Russia, Cambridge, 2000
Ebon, M.: Malenkov, London, 1953
Erickson, John: Soviet High Command A Military / Political History 1918-
41, London, 1962. Erickson, John: The Road to Stalingrad, London, 1983
Erickson, John: The Road to Berlin, London, 1996
 Fairbanks, G. H.: „Cliendlism and higher polidcs in Georgiai949/i953”,
Transcau-casia, Ann Arbor, MI, 1983 Fay, Laurel: Shostakovich, A Life,
Oxford, 2001
Figes, Orlando: A People’s Tragedy The Russian Revolution 1891/1924,
London, 1996 Figes, Orlando: Natasha’s Dance, A Cultural History of Russia,
London, 2002 Fitzpatrick, Sheila: Everyday Stalinism, Ordinary Life in
Extraordinay Times: Soviet Russia in the 1930S, Oxford, 1999 Fitzpatrick,
Sheila: Stalinism: New Directions, London, 2000
Fitzpatrick, Sheila: The Cultural Front, Power and Culture in Revolutionay
Russia, Ithaca, NY, 1992
Garros, V-Korenevskaya, N-Lahusen, T.: Intimacy and Terror: Soviet
Diaries of the 1930S, New Press, 1995 Gazur, Edward P.: Secret Assignment:
The FBI’s KGB General, NY, 2001 Gendlin, L.: Confession of Stalin’s Lover,
Moszkva, 1991
Getty, J. A., Manning, R. T. (szerk.): Stalinist Terror. New Perspectives,
Cambridge, 1993 Getty, J. Arch-Naumov, Oleg V: The Road to Terror: Stalin
and the Self-Destruction of the Bolsheviks, 1932-39, New Haven, CT, 1999
Getty, J. Arch: Origins of the Great Pwrges: the Soviet CP Reconsidered
1933/1938, Cambridge, 1985
Gilbert, Martin: Churchill A Life, London, 1991
Glantz, Dávid: „Forgottén Batties of Germán Soviet War - The Winter
Campa-ign: the Crimean Counter-Offensive”, Slavic Military Studies, 14.:
2001. március Glantz, Dávid: Barbarossa: Hitler’s Invasion of Russia 1941,
London, 2001 Glantz, Dávid: fhukov’s Greatest Defeat: the RedArmy’s Epic
Disaster in Operation Mars 1942, Manchester, 2000 Gleason, Abbott:
Totalitarianism: The Inner History of the Cold War, Oxford, 2001 Gobarev,
Viktor: „Khruschchev and the Military: Historical and Psychological
Analysis”, Slavic Military Studies, II.
Gobarev, Viktor: „Soviet Military Plans and Actions During the First
Berlin Cri-sis”, Slavic Military Studies, 10., 1997. szeptember Goncharov,
Sergei N- Lewis,John W.-Xue Litai: Uncertain Partners: Stalin, Mao and the
Koreán War, Stanford, CA, 1993 Gorlizki, Yoram: Stalin’s Cabinet: the
Politbüro andDecision-Making in the Post-War Years.
In: Christopher Read: The StalinYears, London, 2003 Gorlov, Sz. A.:
„Peregovori VM Molotova v Berliné v Nojabre 1940 goda”, VIJh, 6/7. sz.,
1992
Gorodetsky, Gábriel: Grand Delusion; Stalin and the Germán Invasion of
Russia, New Haven, CT, 1999
Gorodetsky, Gábriel: Stafford Cripps’ Mission to Moscow 1940-42,
London, 1984 Gromov, J.: Sztálin: Vlaszty i iszkussztvo, Moszkva, 1998
Hahn, Werner: Postwar Soviet Politics: the Fali of Jhdanov and the Defeat
of Moderation 1946-53, Ithaca, NY, 1982 Harris, Jonathan: „The Origins of
the Conflict between Malenkov and Zhdanov, 1939-!94i”, Slavic Review, 35.,
2. sz., 1976 Hlevnyuk, 01eg-Gorlizki,J.-Minyiuk, A. I.-Prozjimenvsikov, N.
J.-Rogovaja,
L. A.-Szomonova, S. V (szerk.): Politbjuro TsKBKP i szovjet minisztrov
SJSJSJR 1945-53., Moszkva, 2002
Hlevnyuk, Oleg: Sztálin NKVD i szovjetszkoje obscsesztvo, Moszkva, 1993
Hlevnyuk, Oleg: Sztálinszkoje Politbjuro v 1930 gödi. Szbornik dokumentov,
Moszkva, 1995 Holloway, Dávid: Stalin and the Bomb: the Soviet Union and
Atomié Energy 1939-1956, New Haven, CT, 1994 Hosking, Geoffrey: A
History of the Soviet Union 1919/1991, London, 1992 Ivanov, S. R: Stáb
armgskij, Stabfrontovoj, Moszkva, 1990
J. Izumov: „Why Khruschchev took revenge on Stalin?”, Doszije
Glasznoszty, 12. sz., 2001
Jakovlev, A. N.-Pihoja, R.-Gejsztor, A.: Karin, Moszkva, 1997 Jakovlev,
N. N.: Jsukov, Moszkva, 1992
Jansen, Marc-Petrov, Nikita: Stalin’s Loyal Executioner: People’s
CommissarNikolai Ezhov 1895 / 1940, Stanford, CT, 2002 Jeffry, Inez Cope:
Inside Russia: Lft and Times of fioya fárubina, Austin, TX, 1999 Jenkins, Roy:
Truman, London, 1986 Kahan, Stuart: Wolf of the Kremlin, NY, 1987
Karpov, Vlagyimir: „Raszprava Sztálin nad marsalom Zsukovim”,
Vesztnik Protiva-vazdusnaj Oboronij, 7-8, 1992 Karpov, Vlagyimir: „Tajnaja
raszprava nad marsalom Zsukovim”, Vesztnik Protiva-vazdusnaj Oboronij, 7.,
8., 17. és 19. sz., 1991. augusztus Karpov, Vlagyimir: Marsai fisukov: Opala,
Moszkva, 1994 Karpov, Vlagyimir: Rasztreljannije Marsall, Moszkva, 2000
Kemp-Welch, A.: Stalin and the Literary Intelligentsia, 28-29. o., London,
1991 Kenez, Peter: Cinema and Soviet Sockty from the Revolutwn to the Death
of Stalin, London, 2001 Khlevniuk, Oleg: In Stalin’s Shadow, the Career of
Sergo Ordzhonikidze, NY, 1993 Khlevniuk, Oleg: Le Circle du Kremlin, Staline
et le bureau politique dans les annees 30: les jeux du pouvoir, Párizs, 1996
Kirilina, A. A.: L’Assassinat de Kirov, Párizs, 1995
Koyevnikov, Alexei: Games of Stalinist Democracy, Ideological discussions
in Soviet Sciences 1949-1952, idézi: Sheila Fitzpatrick: Stalinism: New
Directions, London, 2000 Korol, V E., A. I. Szliuszarenko és I. U.
Nyikolajenko: „Tragic 1941 and Ukraine: New Aspect of Problems”, Slavic
Military Studies, II., 1. sz., 1998. március Kostyrchenko, Gennadi: Out of the
Red Shadows, Anti-Semitism in Stalin’s Russia, NY, 095
Kotkin, Stephen: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilisation,
University of Califor-nia, 1995
Kulikov, E.-Mjakgov, M.-Rzsesevszkij, O.: Vbjna 1941-1945, Moszkva,
2001 Kuznyecov, I. I.: „KGB General Naum Isakovich Eitingon, 1899-
1991”, Slavic Military Studies, 14., 1. sz., 2001. március Kuznyecov, I. I.:
„Stalin’s Minister, VI Abakumov”, Slavic Military Studies, 12., 1. sz., 1999.
március
Lakóba, S.: Ocserki po politicseszkoj isztorii Abhazii, Szuhumi, 1990
Lastours, S. de: Toukhatchevski, Párizs. 1996
Lebegyeva, N. S.: Katyin, Moszkva, 1994
Levaszov, Viktor: Mihoehz ubijsztvo Mihoelsza, Moszkva, 1998
Lewis, Jonathan és VVhitehead, Phillip: Stalin: Time fór Judgement,
London, 1990
Leyda, Jay: Kinő: History of Russian and Soviet Film, London, 1973
(magyarul: Régi és új: az orosz és szovjetfilm története, Gondolat,
Budapest, 1967)
Likanov, D.-Nyikonov, V: ,Ja pocsisztil OGPU”, idézi: Szoversenno
Szekretno 4., 1992
Loginov, V.: Tyenyi Sztálina, Genyeral Mászik ijego szoratnyiki, Moszkva,
2000
Malia, Martin: The Soviet Tragedy: A History of Socialism. 1919-2000, NY,
1994
Marcucci, L.: II Commissario di Ferro di Stalin, Torino, 1997
Marjamov, Grigorij: Kremljovszkij cenzor: Sztálin szmotrit kinő, Moszkva,
1986 McLoughlin, Barry-McDermott, Kevin: Stalin’s Terror: High Politics
and Moss Repres-sion in the Soviet Union, London, 2002 Medvedev, Roy: All
Stalin’s Mén: Six Who Carried the Bloody Purges, NY, 1985 Medvedev, Roy:
Khrushchev, NY, 1983 Medvedev, Roy: Let History Judge, London, 1976
Medvedev, Roy: On Stalin and Stalinism, Oxford, 1979 Medvedev, Zhores:
The Rise and Falt of T. D. Lysenko, NY, 1969 Medvegyev, Rój: Politicseszkij
dnyevnyik, Amszterdam, 1975 Medvegyev, Rój: Nyeizvesztnyij Sztálin,
Moszkva, 2001 Mee, Charles L. Jr: Meeting at Potsdam, London, 1975
Merridale, C.: Moscow Politics and the Rise of Stalin: the Communist Party
in the Capital 1925-52, Basingstoke/Londonjggo Merridale, Catherine: Night
of Stone, Death and Memory in Russia, London, 2000 Morgan, Ted: FDR,
London, 1985 Naumov, V: 1941 god, dokumenti, Moszkva, 2000
Nenarakov, A.: „Satbsz/Kapitan, Marsall, Vrag Naroda, Jegorov”,
Rodina, 10. sz., i989
 Nevakivi, Jukka (szerk.): Finnish-Soviet Relations 1944-1948, Helsinki,
1994 Nevezhin, V A.: „Stalin’s 5th May Address: the experience of
Interpretation”, Slavic Military Nyekraszov, V F.: Berija: konyec karieru,
Moszkva, 1991 Nyekraszov, V F.: fseleznije narkom, Moszkva, 1995 Studies,
II. k., 1. sz., 1998. március
Nőve, Alex (szerk.): The Stalin Phenomenon, New York, 1993 Overy,
Richard: Russia’s War, London, 1997
Papkov, S. A.: Sztalinszkij terror v Szibiri 1928-1941, Novoszibirszk, 1997
Parrish, Michael: „The Last Relic: Serov”, Slavic Military Studies, 10., 1997.
szeptember Parrish, Michael: „Downfall of the Iron Commissar NI Yezhov,
1938-1940”, Slavic Military Studies, 14., 2001. június Parrish, Michael: The
Lesser Terror Soviet State Security 1959-1955, London, 1996 Pavlenko, N. G.:
„G. K. Zsukov: íz neopublikovakanyi voszpominanyii”, Kommu-nyiszt, 14.,
1988. szeptember Pavlenko, N. G.: „Razmislenyija nad o szudbe
polkovodca”, VIfh, 10., 11., 12. sz., 1988 Pechatov, Vladimir O.: „The Allies
are Pressing on you to break your will..
Foreign Policy Correspondence between Stalin and Molotov and other
Politbüro members, Sep-tember 1945/December 1946, Working Paper 26, Cold
War International History Project, Woodrow Wilson International Centre
fór Scholars, Washington DG Perimutter, Amos: ANotSo Grand Alliance
1943-45, Columbia, MO, 1994 Perrie, Maureen: The Cult of Iván the Terrible
in Stalin’s Russia, London, 2001 Petrov, N. V-Szkorkin, K. V: Kto rukovogyil
NKVD. 1954-41: Szpravocsryik, Moszkva, 1999 Poljanszkij, A.: Jezsov:
isztorija zseleznogo sztálinszkogo narkoma, Moszkva, 2001 Popé, Arthur
Upharn: Maxim Litvinov, London, 1943 Popov, B. S. és V G. Oppokov:
„Berjevscsina”, Vlfh, 3. sz., 1990 Porter, Cathy: Alexandra Kollantai,
London, 1980 Povarcov, S.: Pricsina szmerti-rasztrel, Moszkva, 1996
Raanan, Gavriel D., International Policy Formation in the USSR Factional
„Debates” during the fhdanovshchina, Hamden, CT, 1983 Radosh, R., M. R.,
Habeck, G. Sevostianov (szerk.): Spain Betrayed the Soviet Union in the
Spanish Civil War. New Haven CT, 2001 Radzinsky, Edvard: Stalin, London,
1996 (magyarul: Sztálin, Európa, Budapest. 1997)
Read, Anthony-Fisher, Dávid: The Deady Embrace: Hitler, Stalin and the
Nazi-Soviet Pact 1939-1941, London, 1988 Read, Christopher: The Stalin
Tears: A Reader, London, 2003 Rees, E. A.: Stalinism and Soviet Rail Transport
1928-1941, London, 1995 Reese, R. R.: Stalin’s Reluctant Soldiers: A Social
History of the Red Army, Kansas, 1996 Richardson, Rosamond: The Long
Shadow: Inside Stalin’s Family, London, 1993 Rieber, Alfréd J.: „Stalin, Mán
of the Borderlands”, American History Review, 106., 5. sz„ 2001. december
 Riehl, Nikolaus-Seitz, Frederick: Stalin’s Captive Mkolaus Riehl and the
Soviet Race fór the Bomb, London, 1996 Rigby, T. H.: „Was Stalin a Disloyal
Patron?”, Soviet Studies 38, 3. sz., 1986. július Rigby, T. H .: Political Elites in
the USSR, Aldershot, 1990
Ritterspoon, G. T.: Stalinist Simpljfications and Soviet Complications.
Social Tensions and Political Conflicts in the USSR 1933-53, Philadelphia, iggi
Roberts, Andrew: The Holy Fox: A Biography of Lord Halifax, London, 1991
Roberts, Geoffrey: „Beware Greek Gifts: the Churchill/Stalin Percentages
Agree-ment of October 1944”, Churchill and Stalin, FCO Historians’
Conference, 2002 Rogovin, Vadim Z.: 1937: Stalin’s Year of Terror, Oak Park,
MI, 1988 Rosenfeldt, N. E.: Knowledge and Power: the Role of Stalin’s Secret
Chancellery in the Soviet System of Government, Copenhagen, 1978 Rubcov,
J.: Altér ego Sztálina: sztranyicipoliticseszkoj biográf L. J. Mehlisza, Moszkva,
1999 Rubcov, J.: Marsai Sztálina, Rosztov, 2000
Rubenstein, Joshua-Naumov, Vladimir P: Stalin’s Secret Pogrom, The
Postwar Inquisi-tion of the Jewish Anti-Fascist Committee, New Haven, CT,
2001 Rubenstein, Joshua: Tangled Loyalties: the Life and Times of Ilya
Ehrenburg, London, 1996 Rybakhov, Anatoli: Children of the Arbat, Boston,
1988 (magyarul: Az Arbatgyermekei, Magvető, Budapest, 1988)
Rzheshevsky, O. A. (szerk.): War andDiplomacy: the Making of the Grand
Alliance, NX 1996 Rzheshevsky, O. A.: „Winston Churchill in Moscow
1942”, Churchill and Stalin,
FCO Historians Conference, 2002 Rzsesevszkij, O. A.: Vtaraja mirovaja
vojna, Moszkva, 1995 Sainsbury K.: The Turning Point, London, 1986
Salisbury, Harrison: 900 Days, The Siege of Leningrád, London, 1969.
(2000.)
Seaton Albert: Stalin as Military Commander, Gonshohocken,
Pennsylvania, 1998 Sentalinszkij, Vitalij: „Ohota v revzapovednyike”, Novij
Mir, 12. sz., 1998 Service, Robert: „Architectural Problems of Reform: from
Design to Collapse”, Totalitarian Movements and Political Religions, 2. k., 2.
sz„ 2001. ősz Service, Robert: A History of 20th Century Russia, London, 1997
Service, Robert: Joseph Stalin, the Making of a Stalinist, John Ghannon
(szerk.), Politics, Society and Stalinism in the USSR, London, 1998 Service,
Robert: Lenin, London, 2000 (magyarul: Lenin: egy forradalmár életrajza,
Park, Budapest, 2007)
Service, Robert: The Bolshevik Party in Revolution: A Study in
Organizational Change I9I7~23> London, 1979 Shapiro, Leonard: The
Communist Party of the Soviet Union, London, 1970 Shentalinsky, Vitaly: The
KGB’s Literary Archive, London. 1995 Shukman, Harold (szerk.), Stalin and
the Soviet-Finnish War 1939-1940, London, 2002 Shukman, Harold (szerk.),
Stalin’s Generals, London, 1993
Siegelbaum, Lewis-Sokolov, Andrei (szerk.): Stalinism as a Way of Life, A
Narrative in Documents, New Haven, CT, 2001 Smith, Edward Ellis: Young
Stalin, New York, 1967
Soyfer, Valery: Lysenko and the Tragedy of Soviet Science, NJ, 1994 Spahr,
William J.: Stalin’s Lieutenants, A Study of Command zmdar Duress, Novato,
CA, 1997 (magyarul: Sztálin hadvezérei: a szovjet vezérkar, 1919-1945,
Aquila, Debrecen, 1998) Spahr, William J.: fhukov, The Rise and Fali of a
Great Captain, Novato, CA, 1995 Spanish Civil War, New Haven, CT, 2001
Starr, S. Frederick: Red and Hot, The Faié of Jazz in the Soviet Union
1919-80, Oxford, 1983 Suny, Ronald Grigor: The Making of the Georgián
Kation, Stanford, CA, 1988 Szejnyisz, Z.: Makszim Makszimovics Litvinov,
Moszkva, 1989 Sztoljarov, K. A.: Golgofa, Moszkva, 1991 Szuhomlinov, A.:
Vaszilij: Szín Vozsgya, Moszkva, 2001
Szuljanov, Anatolij: Arresztovat v Kremle; 0 zsiznyi i szmerti marsala
Berija: Poveszty, Minszk, iggi
Szuvenyirov, O. F.: Tragedja RKKA 1937-38, Moszkva, 1998
Taubman, William, Sergei Khrushchev és Abbott Gleason: Mióta
Khrushchev, New Haven, CT, 2000 Taubman, William: Khrushchev, The Mán
and His Éra, London, 2003 Taylor, A. J. P.: Beaverbrook, London, 1972
Thomas, Hugh: Armed Truce, The Beginnings of the Cold War 1945-6,
London, 1986 Thurston, Robert W.: Lfie and Terror in Stalin’s Russia 1934-
41, New Haven, CT, 1996 Tolstoy, Nikolai: Stalin’s Secret War, London, 1981
Tolstoy, Nikolai: The Tolstoys, London, 1983
Toranska, Teresa: Oni, Stalin’s Polish Puppets, London, 1987 (magyarul:
Oni: Sztálin lengyel bábjai, AB Fügetlen Kiadó, Budapest, 1987)
Torcsinov, U. A.-Leontyuk, A. M.: Vokrug Sztálina, Szentpétervár, 2000
Trepper, L.: Bolsaja igra, Moszkva, 1990
Tucker, Robert: Stalin as Revolutionary, NY, 1974 (magyarul: Sztálin,
Szukits, Szeged, 2006) Tucker, Robert: Stalin in Power: the Revolution
fromAbove, New York, 1990 Tucker, Robert: Stalinism Essays in HistoricaJ
Interpretation, New Brunswick, NJ, 2000 Usakov, S.-Sztukakov, A. A.: Front
vojennyikprokurov, Moszkva, 2000 Uszpenszkij, V D.: Tajnyi szoijetnyik
vozsgya. Moszkva, 1992 Vaksberg, Arkady: Stalin Against thejews, NY, 1995
Vaksberg, Arkady: Stalin’s Prosecutor, The Life of Andrei Vyshinsky, NY, 1991
Vakszberg, Arkagyij: „Gyelo marsala Zsukova: nerazorvavsajaszja
bomba”, Litera-turnaja Gazeta, 32. sz., 1992. augusztus Vasilieva, Larissa:
Kremlin Wives, London, 1994 Vasziljeva, Larissza: Gyetyi Kremla, Moszkva,
2001 Vasziljeva, Larissza: Kremlevszkje fsenyi, Moszkva, 2001 Veiszkopf,
Mihail: Piszatyel Sztálin, Moszkva, 2001
Volkogonov, Dmitri: Stalin: Triumph and Tragedy, London, 1991
(részletek magyarul: Győzelem és tragédia: Sztálin politikai arcképe, Zrínyi,
Budapest, 1990)
Volkogonov, Dmitri: The Rise and Fali of the Soviet Empire, London, 1998
Watson, Derek: „The Early Career of VM Molotov”, CREES Discussion
Papers, Soviet Industrialisation Project Series, Univ. of Birmingham, 26. sz.,
1986
Watson, Derek: Molotov and Soviet Government: Sovnarkom 1950-41,
Basingstoke, 1996 Wheatley, Dennis: Red Eagle. The story of the Russian
Revolution and of Klimenty Efremo-vitch, Voroshilov, Marshal and
Commissarfór Defence of the USSR, London, 1938 Yakovlev, Alexander: A
Century of Violence in Soviet Russia, New Haven, CT, 2002 Young, Gordon:
Stalin’s Heirs, Who’s Who in Soviet Russia, London, 1953 Zenkovics, N. A.:
Marsali igenszeki, Szmolenszk, 1997
Zubkova, Jelena: „Obscsesztvennaja atmoszféra poszle vojnyi (1945-
1946)”, Szvo-hodnaja MiszI, 6. sz., 1992 Zubok, Vladislav és Pleshakov,
Constantine: Inside the Kremlin’s Cold War, From Stalin to Khrushchev,
Harvard, 1996 Zsavoronkov, G.: „I sznyicija nocsiju gyeny”, Szintakszisz, 32.
sz. (1992)
Zsirnov, E.: „Conversation with Office Manager of USSR Council of
Ministers Mikhail Smirtukov”, Viaszt, II., (Molotov), 7. (Bulganyin), 5.
(Malenkov), 25. (Sztálin), 2000
Zsirnov, E.: „Gornicsnyih predsztavit k nagradam”, Viaszt, 16., 2000
Zsukov, J. N.: „Borba za viaszt v rukovodsztve SZSZSZR v 1945-1952”,
Voproszi Isztorii, 1. sz., 1995
Zsukov, N. J.: „Tai tajnyi Rremlevszkogo gyelo 1935 goa i szudba
Avelijajenuki-dze”, Voproszi Isztorii, 9. sz., 2000
MAGYAR NYELVŰ AJÁNLOTT IRODALOM
191J, és ami utána következett, Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest,
1998 Bence György-Kis János: A szpvjet típusú társadalom marxista szemmel,
Magyar Füzetek, Párizs, 1983
Béládi László-Krausz Tamás: Életrajzok a holsevizmus történetéből,
ELTE-ÁJTK, Budapest, 1989
Béládi László-Krausz Tamás: Sztálin, Láng, Budapest, 1998
Coudenhove-Kalergi, Richard: Sztálin és tsaTotális állam, totális ember, PVP
Stúdió, Budapest, 1995
Deutscher, Isaac: Sztálin. Politikai életrajz, Európa, Budapest, 1990
Krausz Tamás: Bolsevizmus és nemzetiségi kérdés, Akadémiai, Budapest,
1989 Krausz Tamás: A szovjet Thermidor, Napvilág Kiadó, Budapest, 1996
Krausz Tamás: Sztálin, Pannonica Kiadó, Budapest, 1999 Kun Miklós: Az
ismeretlen Sztálin, Athenaeum, Budapest, 2000 Schad, Martha: Sztálin lánya:
Szvetlána Allilujeva élete, Európa, Budapest, 2007 Volkogonov, Dmitrij:
Győzelem és tragédia, Zrínyi, Budapest, 1991 fsidók Oroszországban,
Ruszisztikai Intézet, Budapest, 1995.

 Tartalom

BEVEZETŐ ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS. 1
SZEREPLŐK. 8
ELŐSZÓ.. 10
ELSŐ RÉSZ. 22
A GRÚZ ÉS A DIÁKLÁNY. 22
A KREMLI CSALÁD.. 30
A SÁRMŐR. 33
ÉHÍNSÉG ÉS VIDÉKI LUXUS - SZTÁLIN HÉTVÉGÉI 42
MENNYORSZÁG ÉS POKOL - A POLITBÜRO VAKÁCIÓZIK. 50
HULLÁKKAL TELI VAGONOK - SZERELEM, HALÁL ÉS
HISZTÉRIA.. 56
SZTÁLIN, A KULTÚREMBER. 62
MÁSODIK RÉSZ. 68
A TEMETÉS. 68
A TELJHATALMÚ ÖZVEGY ÉS SZERETŐ CSALÁDJA - SZERGO,
A BOLSEVIK HERCEG.. 74
ELRONTOTT GYŐZELEM - KIROV AZ ÖSSZEESKÜVÉS ÉS A
XVII. KONGRESSZUS. 80
A KEDVENC MEGGYILKOLÁSA.. 83
HARMADIK RÉSZ. 91
„ELÁRVULTAM” - A TEMETÉSEK CEREMÓNIAMESTERE. 91
EGY TITKOS BARÁTSÁG - A NOVGORODI RÓZSA.. 99
A TÖRPE FELEMELKEDÉSE ÉS CASANOVA BUKÁSA.. 103
A CÁR METRÓZIK. 108
VÁLOGASD MEG BARÁTAIDAT, ÉS INTÉZD EL
ELLENSÉGEIDET: 113
A KONCEPCIÓS PER. 113
NEGYEDIK RÉSZ. 119
A HÓHÉR - BERIJA MÉRGE ÉS BUHARIN DÓZISA.. 119
 SZERGO - EGY „TÖKÉLETES BOLSEVIK” HALÁLA.. 127
A TÁBORNOKOK LEMÉSZÁRLÁSA, JAGODA BUKÁSA ÉS EGY
ANYA HALÁLA.. 133
A VÉRFÜRDŐ SZÁMOKBAN.. 138
„FÖLDISZEDER” AKCIÓBAN.. 143
VÉRES INGUJJAK - GYILKOSOK MEGHITT KÖRE. 148
TÁRSASÁGI ÉLET A TERROR IDEJÉN - A HATALMASSÁGOK
FELESÉGEI ÉS GYERMEKEI 155
ÖTÖDIK RÉSZ. 158
A ZSIDÓ NŐK ÉS A VESZÉLYBEN FORGÓ CSALÁD.. 159
BERIJA ÉS A KIMERÜLT HÓHÉROK. 163
JEZSOVÉK ZÜLLÖTTSÉGE ÉS TRAGÉDIÁJA.. 168
A SZTÁLIN CSALÁD HALÁLA, EGY FURCSA LÁNYKÉRÉS ÉS A
HÁZVEZETŐNŐ.. 172
HATODIK RÉSZ. 178
EURÓPA FELDARABOLÁSA - MOLOTOV RIBBENTROP ÉS
SZTÁLIN ZSIDÓKÉRDÉSE. 178
A FELESÉGEK MEGGYILKOLÁSA.. 188
MOLOTOV-KOKTÉLOK - A TÉLI HÁBORÚ ÉS KULIK
FELESÉGE. 194
MOLOTOV TALÁLKOZIK HITLERREL -
KATASZTRÓFAPOLITIKA ÉS CSALÓDÁS. 200
A VISSZASZÁMLÁLÁS - 1941. JÚNIUS 22. 211
HETEDIK RÉSZ. 214
OPTIMIZMUS ÉS ÖSSZEOMLÁS. 214
„MINT EGY MEGVADULT KUTYA” - ZSDANOV ÉS LENINGRÁD
OSTROMA.. 228
„TUDJUK TARTANI MOSZKVÁT?”. 234
MOLOTOV LONDONBAN, MEHLISZ A KRÍM-FÉLSZIGETEN,
HRUSCSOV AZ ÖSSZEOMLÁS SZÉLÉN.. 244
CHURCHILL LÁTOGATÁSA SZTÁLINNÁL - MARLBOROUGH
KONTRA WELLINGTON.. 250
 SZTÁLINGRÁD ÉS A KAUKÁZUS - BERIJA ÉS KAGANOVICS
HÁBORÚZIK. 253
NYOLCADIK RÉSZ. 259
A SZTÁLINGRÁDI VEZÉR. 259
FIÚK ÉS LÁNYOK - SZTÁLIN ÉS A POLITBÜRÓS GYEREKEK A
HÁBORÚ IDEJÉN.. 266
SZTÁLIN DALVERSENYE. 272
TEHERÁN - ROOSEVELT ÉS SZTÁLIN.. 276
A FÖLÉNYES GYŐZTES - JALTA ÉS BERLIN.. 287
KILENCEDIK RÉSZ. 293
AZ ATOMBOMBA.. 293
BERIJA - HATALMASSÁG, FÉRJ, APA ÉS SZERETŐ -
GYILKOSSÁG ÉS NEMI ERŐSZAK. 300
JOSZIF VISSZARIONOVICS ÉJSZAKAI ÉLETE - A FILMEK ÉS
VACSORÁK ZSARNOKA.. 307
MOLOTOV UTOLSÓ ESÉLYE - „HOGY RÉSZEGEN MENNYI
OSTOBASÁGOT VAGY KÉPES ÖSSZEHORDANI!” 320
ZSDANOV, AZ UTÓDJELÖLT ÉS ABAKUMOV VÉRFOLTOS
SZŐNYEGE. 324
ZSUKOV HANYATLÁSA ÉS EURÓPA KIFOSZTÓI - A
BIRODALMI ELIT. 328
„A CIONISTÁK TELJESEN A HATALMUKBA KERÍTETTEK!”. 336
EGY MAGÁNYOS ÖREGEMBER NYARALÁSA.. 338
KÉT FURCSA HALÁLESET - A ZSIDÓ SZÍNÉSZ ÉS AZ
UTÓDJELÖLT. 344
TIZEDIK RÉSZ. 350
POLINA MOLOTOVA LETARTÓZTATÁSA.. 350
GYILKOSSÁG ÉS HÁZASSÁG - A LENINGRÁDI ÜGY. 354
MAO, SZTÁLIN SZÜLETÉSNAPJA ÉS A KOREAI HÁBORÚ.. 361
A TÖRPE ÉS A GYILKOS ORVOSOK - „ÜSD, VERD, KÍNOZD!”.
366
A VAK KISCICÁK ÉS A VÍZILÓCSORDA - A RÉGI TESTŐR
 ELPUSZTÍTÁSA.. 375
„ÉN TETTEM EL LÁB ALÓL!” - A BETEG ÉS A RESZKETŐ
ORVOSOK. 382
UTÓSZÓ.. 390
KÉPCSARNOK. 394
JEGYZETEK. 423
MEGJEGYZÉS A FORRÁSOKKAL KAPCSOLATBAN.. 423
IDÉZETT LAPOK ÉS FOLYÓIRATOK. 424
A RÖVIDÍTÉSEK FELOLDÁSAI 424
FEJEZETEK UTALÁSAI 425
ELŐSZÓ - Az 1932. NOVEMBER 8-AI ÜNNEPI VACSORA.. 425
I. A GRÚZ ÉS A DIÁKLÁNY. 428
2. A KREMLI CSALÁD.. 429
3. A SÁRMŐR. 430
4. ÉHÍNSÉG ÉS VIDÉKI LUXUS - SZTÁLIN HÉTVÉGÉI 433
5. MENNYORSZÁG ÉS POKOL! A POLITBÜRO VAKÁCIÓZIK.
435
6. HULLÁKKAL TELI VAGONOK! SZERELEM, HALÁL ÉS
HISZTÉRIA.. 436
7. SZTÁLIN, AZ ENTELLEKTÜEL. 437
8. A TEMETÉS. 439
9. A TELJHATALMÚ ÖZVEGY ÉS SZERETŐ CSALADJA!
SZERGO, A BOLSEVIK HERCEG.. 440
10. ELRONTOTT GYŐZELEM! KIROV, AZ ÖSSZEESKÜVÉS ÉS A
XVII. KONGRESSZUS. 441
11. A KEDVENC MEGGYILKOLÁSA.. 441
12. „ELÁRVULTAM” - A TEMETÉSEK CEREMÓNIAMESTERE.
443
13. EGY TITKOS BARÁTSÁG! A NOVGORODI ROZSA.. 444
14. A TÖRPE FELEMELKEDÉSE ÉS CASANOVA BUKÁSA.. 444
15. A CÁR METRÓN UTAZIK. 445
 16. VÁLOGASD MEG BARÁTAIDAT, ÉS INTÉZD EL
ELLENSÉGEIDET! A KONCEPCIÓS PER. 447
17. A HÓHÉR - BERIJA MÉRGE és BUHARIN DÓZISA.. 448
18. SZERGO! EGY TÖKÉLETES BOLSEVIK HALÁLA.. 449
19. A TÁBORNOKOK LEMÉSZÁRLÁSA, JAGODA BUKÁSA ÉS
EGY ANYA HALÁLA.. 450
20. A VÉRFÜRDŐ SZÁMOKBAN.. 451
21. „FÖLDISZEDER” AKCIÓBAN.. 453
22. VÉRES INGUJJAK! GYILKOSOK MEGHITT KÖRE. 454
23. TÁRSASÁGI ÉLET A TERROR IDEJÉN! A HATALMASSÁGOK
FELESÉGEI ES GYERMEKEI 456
24. A ZSIDÓ NŐK ÉS A VESZÉLYBEN FORGÓ CSALÁD.. 456
25. BERIJA ÉS A KIMERÜLT HÓHÉROK. 457
26. JEZSOVÉK ZÜLLÖTTSÉGE ÉS TRAGÉDIÁJA.. 458
27. A SZTÁLIN CSALÁD HALÁLA, EGY FURCSA LÁNYKÉRÉS
ÉS A HÁZVEZETŐNŐ.. 459
28.EURÓPA FELDARABOLÁSA - MOLOTOV, RIBBENTROP ÉS
SZTÁLIN ZSIDÓKÉRDÉSE. 461
29. A FELESÉGEK MEGGYILKOLÁSA.. 462
30. MOLOTOV-KOKTÉLOK - A TÉLI HÁBORÚ ÉS KULIK
FELESÉGE. 463
31. MOLOTOV TALÁLKOZIK HITLERREL!
KATASZTRÓFAPOLITIKA ÉS CSALÓDÁS. 465
32. A visszaszámlálás - 1941. június 22. 466
33. OPTIMIZMUS ÉS ÖSSZEOMLÁS. 466
34. „MINT EGY MEGVADULT KUTYA” - ZSDANOV ÉS
LENINGRÁD OSTROMA.. 468
35. „TUDJUK TARTANI MOSZKVÁT?”. 469
36. MOLOTOV LONDONBAN, MEHLISZ/ A KRIM-
FELSZIGETEN, HRUSCSOV AZ ÖSSZEOMLÁS SZELÉN 472
37- CHURCHILL LÁTOGATÁSA SZTÁLINNÁL -
MARLBOROUGH KONTRA WELLINGTON.. 473
 38. SZTÁLINGRÁD ÉS A KAUKÁZUS! BERIJA ÉS KAGANOVICS
HÁBORÚZIK. 473
39. A SZTÁLINGRÁDI VEZÉR. 474
40. FIÚK ÉS lányok - SZTÁLIN ÉS A POLITBÜRÓS GYEREKEK A
HÁBORÚ IDEJÉN.. 476
41. SZTÁLIN DALVERSENYE. 476
42. TEHERÁN! ROOSEVELT ÉS SZTÁLIN.. 477
43. A FÖLÉNYES GYŐZTES! JALTA ÉS BERLIN.. 478
44. AZ ATOMBOMBA.. 479
45. BERIJA! HATALMASSÁG, FÉRJ, APA, SZERETŐ -
GYILKOSSÁGOK ÉS NEMI ERŐSZAK. 480
46. JOSZIF VISSZARIONOVICS ÉJSZAKAI ÉLETEI A FILMEK ÉS
VACSORÁK ZSARNOKA.. 481
47. MOLOTOV UTOLSÓ ESÉLYEI „HOGY RÉSZEGEN MENNYI
OSTOBASÁGOT VAGY KÉPES ÖSSZEHORDANI!” 483
48. ZSDANOV, AZ UTÓDJELÖLT ÉS ABAKUMOV VÉRFOLTOS
SZŐNYEGE. 483
49. ZSUKOV HANYATLÁSA ÉS EURÓPA FOSZTOGATÓI - A
BIRODALMI ELIT. 484
50. „A CIONISTÁK TELJESEN A HATALMUKBA KERÍTETTEK!”.
487
51. EGY MAGÁNYOS ÖREGEMBER NYARALÁSA.. 487
52. KÉT FURCSA HALÁLESET - A ZSIDÓ SZÍNÉSZ ÉS AZ
UTÓDJELÖLT. 488
53. POLINA MOLOTOVA LETARTÓZTATÁSA.. 489
54. GYILKOSSÁG ÉS HÁZASSÁG - A LENINGRÁDI ÜGY. 490
55. MAO, SZTÁLIN SZÜLETÉSNAPJA ÉS A KOREAI HÁBORÚ..
492
56. A TÖRPE ÉS A GYILKOS ORVOSOK! „ÜSD, VERD,
KÍNOZD!”. 493
57. A VAK KISCICÁK ÉS A VÍZILÓCSORDA - A RÉGI TESTŐR
ELPUSZTÍTÁSA.. 495

 58. „ÉN TETTEM EL LÁB ALÓLl” - A BETEG ÉS A RESZKETŐ
ORVOSOK. 496
UTÓSZÓ.. 497
BIBLIOGRÁFIA.. 497
SZAKIRODALOM... 501
Tartalom.. 508




VÉGE

[1]
A szovjet titkosrendőrség eleinte a Rendkívüli Bizottság az
Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harcra nevet viselte, és Cseka néven vált
ismertté. 1922-ben Állami Politikai Igazgatósággá (GPU) alakult, majd e
szervezetet az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság, azaz OGPU követte.
1934-ben Belügyi Népbiztosság (NKVD) néven szervezték át. A
titkosrendőröket továbbra is csekistáknak nevezték, a titkosrendőrségre pedig a
„Szervezet” szó utalt. 1941 és 1943 között az Állambiztonság önálló
népbiztossággá alakult, ez lett az NKGB. 1954 és 1997 között Állambiztonsági
Bizottság, azaz KGB néven működött.

[2]
Nágya jó babaként gondoskodott Sztálinról: „Sztálin csirkediétára szorul
— írta Kalinyin elnöknek 1921-ben. — Mindössze tizenöt csirkét utaltak ki
nekünk. [...] Kérem, emelje a kvótát, mivel az mindössze a hónap felére elég,
nekünk pedig már csak öt maradt..

[3]
A kevés szimpatikus bolsevik szokás egyike volt az elesett hősök
árváinak és az egyszerű árváknak az örökbefogadása. Sztálin akkor fogadta
örökbe Artyomot, amikor a fiú apját, a híres forradalmárt 1921-ben megölték,
anyja pedig megbetegedett. Mikojan, a bakui hős, Szergej Saumjan fiait,
Vorosilov a gyanús körülmények között, 1925-ben elhunyt hadügyi népbiztos,
Mihail Frunze fiát fogadta örökbe. Később az egyébként rideg Kaganovics és
Jezsov is adoptált árvákat.

 [4]
Később egy gramofongyár igazgatója lett, ahonnan évekkel később
elbocsátották, mert kenőpénzt fogadott el. 1998-ban halt meg. Sosem beszélt
Sztálinhoz fűződő rövid viszonyáról.

[5]
Néhány száz kilométerre Goritól született egy másik parasztfiú: Szaddám
Húszéin. A vele kapcsolatban álló Mahmúd Oszmán észrevette, hogy Szaddám
olvasószobája és hálószobája tele volt Sztálinról szóló könyvekkel. Sztálin
szülőhelyét, a gori kunyhót napjainkban egy pompázatos, fehér oszlopos
márványépület díszíti, amelyet Lavrentyij Berija építtetett, és ma is a Sztálin
Múzeumhoz közeli Sztálin sugárút központi épülete.

[6]
Rendkívül hálás vagyok Gela Csarkvianinak, amiért megosztott velem
egy mindeddig kiadadan, ám lenyűgöző kéziratot, apja, Candide Csarkviani, a
Grúz Párt 1938 és 1951 közötti főtitkárának emlékiratát. Sztálin idős korában
órákon át mesélt a gyermekkoráról Csarkvianinak. Csarkviani arról is beszámolt
írásában, hogy megpróbálta felkutatni Beszo sírját a tbiliszi temetőben, azonban
nem járt sikerrel. Talált néhány fényképet, amelyek feltehetőleg Beszót
ábrázolták, és Sztálintól megkérdezte, ki van a képen; ő azt felelte, hogy a
képeken lévő férfi nem az apja. Valószínűsíthető, hogy a fénykép nem Beszót
ábrázolta. Sztálin apjának kilétét illetően az Egnatasvili család határozottan
tagadja, hogy a fogadós lett volna Sztálin apja.

[7]
Fia, Konsztantyin Kuzakov kevés kiváltságot élvezhetett. Amikor
azonban a tisztogatás során gyanúba keveredett, állítólag apjához fordult, aki ezt
írta az aktájára: „Békén hagyni!” Ez azonban azzal is magyarázható, hogy egy
olyan asszony fia volt, aki a száműzetés során jó volt Sztálinhoz. 1995-ben —
Kuzakov sikeres televíziós karrierrel a háta mögött — egy „Sztálin fia” című
újságcikkben kijelentette: „Még gyerek voltam, amikor megtudtam, hogy Sztálin
fia vagyok.” Az is szinte bizonyos, hogy egy későbbi száműzetéséből is született
egy gyermek.

[8]
Román Brackman nemrégiben megjelent, A titkos Sztálin-akta című
könyvében azt állítja, hogy a későbbi terror Sztálin arra irányuló kísérlete volt,
hogy elpusztítson mindenkit, aki tudott korábbi kettős életéről. A terror számos
indokkal magyarázható, ám Sztálin jelleme a legfőbb ok. Sztálin sokakat
elpusztított azok közül, akik ismerték korai munkásságát, ám rejtélyesen sokakat
kímélt meg közülük. Ugyanakkor több mint egymillió olyan áldozatot is
meggyilkolt, akiknek semmiféle ismeretük nem volt Sztálin korai éveiről.
Ugyanakkor Brackman kiváló leírást ad a földalatti élet cselszövéseiről és
árulásairól.

[9]
Sztálin később megerősítette az elsüllyesztett hajó történetét egy
Vorosilovnak írt levelében: „A Lenin elleni gyilkossági kísérletet követő nyáron
[...] készítettünk egy listát azokról a tisztekről, akiket összegyűjtöttünk a
Manézson, [...] hogy egyszerre lelőjük őket. [...] Tehát a caricini hajóval történt
dolog nem a katonai szakértők elleni harcként értékelendő.” Öt későbbi II.
világháborús marsall is harcolt Caricinban: Kulik, Vorosilov, Bugyonnij,
Tyimosenko és Zsukov (bár az utóbbi 1919-ben, Sztálin távozását követően
tartózkodott Caricinban).

[10]
Sztálin sosem volt a Szovjetunió hivatalos államfője, ahogy Lenin sem.
Kalinyin címe a következő volt: a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke, ami
gyakorlatilag a legfőbb törvényhozó testületnek felelt meg. Kalinyin a
köztudatba azonban mint „államfő” került be. Az 1936-os alkotmányt követően
a Legfelső Tanács Elnökségének elnöke címet kapta. A párt főtitkára csak a
brezsnyevi alkotmány értelmében kapta meg az elnöki címet is. A bolsevikok az
újfajta kormányzás létrehozásáért tett erőfeszítéseik során mozaikszavak egész
zsargonját alkották meg A népbiztosokat (narodnij komisszár) például
narkomoknak nevezték, a Népbiztosok Tanácsát (Szovjet) pedig Szovnarkomként
említették.

[11]
Sztálin összetűzése Lenin feleségével, Krupszkajával felkorbácsolta
Lenin érzelmeit. Sztálin azonban úgy vélekedett, hogy mindez teljesen megfelel
a párt szellemiségének: „Miért kellene megalázkodnom előtte? Az, hogy valaki
Leninnel tölti az éjszakáit, még nem jelenti azt, hogy ismeri a marxizmus-
leninizmust. Attól még, hogy ugyanazt a mellékhelyiséget használja, mint
Lenin...” Mindez később alapul szolgált néhány klasszikus Sztálin-vicchez,
amelyekben Sztálin figyelmezteti Krupszkaját, hogy ha nem engedelmeskedik,
akkor a Központi Bizottság kinevez valaki mást Lenin feleségének. Ez aztán a
valódi bolsevik elgondolás! Krupszkaja iránti ellenszenvét csak tovább
súlyosbította a nő panasza amiatt, hogy Lenin asszisztenseivel, többek között
Jelena Sztaszovával flörtölt, akiről Sztálin azt mondta, hogy „feleséggé” lépteti
elő.

 [12]
Kaganovics természetesen megtartotta divatos bajszát. Még az
arcszőrzet is a politikai kultusz részét képezte. Ha egy vendég kecskeszakállat és
bajuszt kért a borbélytól, akkor annyit mondott, „Kalinyin-félét” kér (aki a
Politbüro egyik tagja volt). Sztálin egy másik vezetőnek, Bulganyinnak is
megparancsolta, hogy vágja le szakállát, ám végül egy Kalinyin-
kecskeszakállban egyeztek ki.

[13]
Sztálin az öltözködésben is hasonló elveket követett: nem volt hajlandó
lecserélni két-három sokat stoppolt zubbonyból, régi nadrágokból és kedvenc,
polgárháborús felsőkabátjából és sapkájából álló szegényes ruhatárát.
Öltözködési aszketizmusával nem volt egyedül: az általa sokat tanulmányozott
Nagy Frigyeshez hasonlóan tökéletesen tisztában volt vele, hogy a szerény, régi
ruhák szándékos viselése fokozza belülről fakadó tekintélyét.

[14]
Az öntudatos kegyetlenség a párt értékeit tükröző szigorú rendszer
részének számított: a bolsevikoknak úgy kellett viselkedniük egymással, mint a
burzsoá úriembereknek. A válást „sokkal inkább helytelenítjük, mint a katolikus
egyház”. Amikor Kaganovics egy alkalommal azt akarta ráírni egy ártatlan
tábornok halálbüntetésére, hogy „sunyi bunkó”, végül megelégedett annyival,
hogy „b..Molotov úgy szerkesztette át Lenin írásait, hogy a „szar” szó helyet
mindössze a szerepeljen, az egészre pedig úgy utalt, mint „a szó, ami nem
használatos pártkörökben”. Kaganovics e szavakkal kritizálta Sztálin előtt
Gyemjan Bednij nyers költészetét: „A nép proletár költőjének lenni nem
jelenthet lesüllyedést és a tömegek rossz tulajdonságainak felvételét.”

[15]
A papírdarabon további gondolatokat is megfogalmazott a kulákokról:
„kulákok — hazaárulók”; majd még sokatmondóbban így folytatta: „falvak és
rabszolgák”.. Egy paraszt beszámolt arról, hogyan minősítettek valakit kuláknak:
„mi hárman, a falu szegényparasztjai összegyűltünk, és végiggondoltuk: »Annak
és annak hat lova van...«” Értesítették a GPU-t, ahonnan azonnal érkezett is a
válasz: „Az és az öt évet kap.” Csak az írók és a költők képesek megragadni a
falvak kegyetlen elidegenedését: Andrej Platonov Munkagödör című műve adja
az egyik legérzékletesebb leírást.

[16]
Egy alkalommal a Bolsojban Kozlovszkijnak a Rigoletto egyik előadása
során hirtelen elment a hangja. Az énekes kétségbeesetetten felnézett az A
páholyban ülő Sztálinra, és a torkára mutatott. Erre Sztálin villámgyorsan,
némán rámutatott zubbonya bal felére, a zsebe mellé, ahol a kitüntetések voltak
kitűzve, és rábökött egyre. Kozlovszkij hangja rögtön visszatért. Később
megkapta a kitüntetést.

[17]
Leningrádi vezére, Kirov egy hatalmas lakásban lakott, és ezt a legújabb
lakberendezési cikkek szédítő arzenáljával szerelte fel. Volt itt egy hatalmas, új,
amerikai — General Electric - hűtőszekrény, amelyből mindössze tíz darab
érkezett az SZSZKSZ-be. Az amerikai gramofonok különösen becses darabnak
számítottak: rendelkezett egy „rádióiéval”, amellyel saját lakásában hallgathatta
a Marinszkij Balettet, de volt a lakásban „petiphone”, azaz hangszóró nélküli,
felhúzható gramofon, valamint egy hangszórós változat és egy rádiós lámpa is.
Amikor nem sokkal a háború előtt az első televízió megérkezett Moszkvába, a
furcsa szerkezetet, melynek egy negyvenöt fokos szögben kiálló üvegén kép
jelent meg, Mikojanék kapták. Bugyonnijnak egyszer ezt írta Sztálin:
„Odaadtam neked a kardot, de rájöttem, hogy nem valami Szép darab, ezért úgy
döntöttem, küldök egy szebb, gravírozott változatot. Már úton van.”

[18]
Például Kamenyev felesége Trockij testvére volt, Jagoda a Szverdlov
családba nősült; Poszkrjobisev, Sztálin titkára Trockij sógornőjének a testvérét
vette feleségül. Scserbakov és Zsdanov, két magas rangú sztálinista pedig
sógorok voltak. A politbürósok gyermekei később is egymás között házasodtak.

[19]
Solohov Új barázdát szánt az eke című regénye szerint amikor a
kozákok elolvasták, felhagytak a lázongással, de a kolhozoktól is távol tartották
magukat.

[20]
„Emlékszel Marapulcára? - írta Vorosilov Sztálinnak 1930 októberében.
— Elítélték öt évre, [...] azt hiszem, egyetértettéi velem abban, hogy jogosan.”
Máskor egy olyan „félbolond” miatt fordult Sztálinhoz, akit 1911 óta ismert, és
börtönben volt. „Mit gondolsz, mire kérlek? [...] Szinte semmire, [.,.] csak arra,
hogy gondold át egy másodpercig Minyin megölésének dolgát, és döntsd el, mit
teszel vele...”

[21]
Gyakran volt közöttük vita, néha olyan apró ügyek kapcsán is, mint a
Kreml katonai iskolájának kérdése: „Kalinyin elvtárs és mások (tudok más
Politbüro-tagok kifogásáról is) tiltakozása nyomán megbocsáthatunk nekik,
mivel a kérdés egyáltalán nem tekinthető fontosnak” - írta Sztálin Vorosilovnak.
Miután Sztálin 1929-ben legyőzte Buharint, oktatásügyi népbiztosnak akarta
kinevezni, de ahogy Vorosilov egy Szergónak írt levelében fogalmazott,
„egységes többség voltunk, ezért keresztülvittük (Koba ellen)”.

[22]
Az eredeti orosz szó a paraszti néphagyományban tisztátlan gonoszt
jelentett.

[23]
1917 és 1924 között Lenin volt a kormányfő (a Szovnarkom elnöke).
Halála után nem természetesnek tartott örököse, Kamenyev kapta meg a
pozíciót, mivel ő nem orosz, hanem zsidó származású volt. Ekkor vette át Rikov
a tisztséget.

[24]
Sztálin büszkén mesélte mindezt Makszim Gorkij regényírónak
Olaszországban: „Bátor, okos és egészen modern vezető — a valódi neve
Szkrjabin.” (Vajon Sztálin, az intellektuális sznob azért említette a Szkrjabin
nevet, hogy lenyűgözze Gorkijt, és alaptalanul kapcsolatba hozza Molotovot a
zeneszerzővel, akit a valóságban semmiféle rokoni kapcsolat sem fűzött hozzá?

[25]
„Koronaékszereit”, a szovjet aranytartalékot vagy az 1941-es moszkvai
csata során rendelkezésre álló tankok mennyiségét egész karrierje alatt a
noteszében tartotta számon. Különösen foglalkoztatta a nagyrészt
kényszermunkával történő aranykitermelés.

[26]
A Vörös Hadsereg lovasságának szemlélője, Szemjon Bugyonnij doni
kozák volt. A cári dragonyosok között őrmesterként szolgált. Az I. világháború
során a legmagasabb kitüntetéssel, a Szent György lovassági rendszalaggal
jutalmazták. Először a cárt, majd a forradalmat, azután pedig élete végéig
személyesen Sztálint szolgálta. Vorosilov tizedik hadseregében, Caricinnál
szerzett érdemeket, majd az első lovasság parancsnokaként szerzett világraszóló
hírnevet. Amikor Bábel megírta Lovashadsereg című művét — amelyben
beszámolt a kozákok kegyetlenségéről, érzelgősségéről és keménységéről,
Bugyonnij néma könyörtelenségéről („és vakító fogairól”) az őrjöngő
parancsnok igyekezett megakadályozni az írás megjelenését, ám nem járt
sikerrel. Sosem került be a Politbüróba, noha a háborúig Sztálin megbízható
embere maradt. Mindig is hű maradt a lovassághoz, ennek ellenére igyekezett
lépést tartani a katonai újításokkal.

 [27]
Sztálin egykori titkára, a Pravda főszerkesztője, Lev Mehlisz „bolsevik
naplót” készített újszülött fiáról, Leonyidról, amelyből kiviláglik a
kommunizmusba vetett őrült, fanatikus hite. Ezért nemzette „a jövő emberét, ezt
az Új Embert” is. 1923. január 2-án a büszke apa arról számolt be, hogy Lenin
„vörös szalaggal” átkötött portréját betette a gyerekkocsiba. „A csecsemő
gyakran rápillant a portréra.” Edzette a gyermeket „a harcra”.

[28]
Kirov például húsz éven át nem látta lánytestvéreit. Sosem tartotta
fontosnak, hogy elmondja nekik, ki is ő, és hol van éppen. Testvérei csak az
újságból tudták meg az igazságot, hogy a híres Kirov valójában az ő testvérük,
Kosztrikov.

[29]
A hosszú szabadságokat formálisan általában a kollégák javasolták
egymásnak, így a levéltári iratokban gyakran olvasható: „Ordzsonikidze
javaslatára” vagy „Molotov, Kaganovics és Kalinyin elvtársak javaslatára Sztálin
elvtársnak húsz nap szabadság jóváhagyva”.

[30]
Muhalatka Molotov és Mikojan kedvenc üdülőhelye volt, bár szívesen
pihentek Sztálin körül Szocsiban is. A nyaralóhely örök szovjet kedvenc: közel
esik Foroszhoz, ahhoz a helyhez, ahol az 1991-ben végrehajtott államcsíny során
elfogták Gorbacsovot. Lévén bolsevikok, a vezetők gyakran elbocsátották az
üdülőhelyek helyi tisztségviselőit: „Belinszkij otromba volt, [...] és nem ez volt
az első alkalom — írta Sztálin Jagodának és Molotovnak. - El kell végre
távolítani a muhalatkai vezető posztjáról. Valaki olyat nevezzenek ki, mint
Jagoda, vagy olyat, akit Jagoda jóváhagy.” Ha nem találtak megfelelő
nyaralóházat, akkor újabb fényűző indítvánnyal álltak elő: „Nincs egyetlen olyan
szálloda sem a Fekete-tenger partján, ami megfelelne a turistáknak és a külföldi
szakembereknek, valamint a dolgozó vezetőknek - írta Kalinyin Vorosilovnak.
— Meg kell gyorsítanunk a dolgot, és a GPU-ra kell bíznunk az ügyet.”

[31]
A harmincas évek közepén Miron Merzsanov, Sztálin építésze átépítette
a házat. A nagy sötétzöld ház ma is áll: egy múzeumnak — amelyben egy
Sztálin-bábu is ül az íróasztalánál —, egy Café Stalin nevű kávézónak, a kert
pedig egy mini „Sztálin szórakoztató- és ismeretterjesztő parknak” ad otthont.

[32]
A telefon hiánya áldás a történészek számára. A legfőbb kommunikációs
módszer egészen 1935-ig a levél volt, ekkor azonban Moszkva és a déli terület
között biztonságos telefonkapcsolatot építettek ki. Herzen I. Miklósról tett
megjegyzése („Dzsingisz kán távíróval”) alapján Trockij így jellemezte Sztálint:
„Dzsingisz kán telefonnal.” Maga a gondolat is döbbenetes, hogy az év több
hónapjában telefonkapcsolat nélkül uralkodott.

[33]
Sztálin déli sofőrje Nyikolaj Ivanovics Szolovjev volt, aki a
feltételezések szerint korábban II. Miklós sofőrjeként szolgált. Szolovjev
valójában Bruszilov tábornok sofőrje volt, de az I. világháború során egyszer a
cárt is szállította.

[34]
Berija nem pusztán egy majdani szörnyeteg volt, akivel Sztálin e
nyaralás során foglalkozott. Különös érdeklődést mutatott egy fiatal tisztviselő,
Nyikolaj Jezsov iránt, aki az elkövetkező terror során a titkosrendőrség vezetője
lett: „Azt mondják, nem gond. ha Jezsov egy-két hónappal meghosszabbítja a
szabadságát. Ezt Jezsov ellenzi, a többiek azonban úgy vélik, szüksége van rá.
Hosszabbítsuk meg a szabadságát, és engedjük, hogy további két hónapot töltsön
Abasztumanban. A magam részéről igennel szavazok a kérdésben.” Úgy tűnik,
érdemes volt Jezsov egészségével törődni.

[35]
Később az öreg diktátor ivóversenyt rendezett: a vendégeknek
eltévesztett fokonként meg kellett inniuk egy pohár vodkát.

[36]
Mikojan a szovjet politika nagy köpönyegforgatója volt. „Iljicstől
[Lenin] Iljicsig [Leonyid Iljics Brezsnyev], baleset vagy szélütés nélkül!” —
hangzott az orosz mondás. Élelmiszer-ipari népbiztosi minőségben az USA-ba
utazott, hogy megismerje az ottani módszereket, és amerikai jégkrémmel és
egyéb ínyencségekkel tért haza. Sikerült a kiválóság egyfajta ritka szovjet
márkanevévé válnia. Amerikából hazatérve már nem kedvelte a párt zubbonyait,
amikor csak tehette, elegáns utcai zakót viselt.

[37]
Amikor az amerikai Bea! jelentést tett az Ukrán Központi Végrehajtó
Bizottság elnökének (a névleges elnöknek), Petrovszkijnak, ő ezt válaszolta:
„Tudjuk, hogy több millióan halnak meg. Ez sajnálatos tény, ám a Szovjetunió
dicső jövője majd beigazolja ennek szükségességét.” A becslések szerint 1933-ra
1,1 millió háztartás, azaz hétmillió ember vesztette el a földjét; a felüket
deportálták. Hárommillió háztartást likvidáltak. A folyamat elején, 1931-ben a
nagyjából huszonötmillióból tizenhárommillió háztartást kollektivizáltak. 1937-
re 18,5 milliót kollektivizáltak, ám ekkor már csak 19,9 háztartás létezett: 5,7
millió háztartást, vagyis legalább tizenötmillió embert deportáltak; közülük
rengetegen vesztették az életüket.

[38]
A régi bolsevikok ha másban nem is, vallásos oktatásban részesültek:
Sztálin, Jenukidze és Mikojan papnövendék, Vorosilov kóristafiú volt, Kalinyin
pedig rendszeresen járt templomba tizenévesen. Még Berija anyja is sok időt
töltött a templomban, ott is halt meg. Kaganovics zsidó szülei frumok
(különösen vallásosak) voltak: amikor meglátogatták a Kremlben, az anyja
egyáltalán nem volt lenyűgözve: „De hát ti mind ateisták vagytok!” — kiáltott
fel.

[39]
Allilujevék csak nemrég tértek vissza Németországból. Döbbenten
észlelték a változásokat: „Mindenütt sorompók és sorok voltak — emlékszik
Kira. — Mindenki éhes és rémült volt. Anyám szégyellte azt a ruhát viselni, amit
hazahozott. Mindenki kinevette az európai divatot.”

[40]
Margaret Thatcher hasonlóan jellemezte kedvenc miniszterét, Lord
Youngot: „Ő megoldásokat talál ki, mások problémákat.” Minden vezető szereti
az ilyen embert.

[41]
Sztálin úgy érezte, hogy „baráti köre.” az ellenkezőkkel folytatott harc
során ellágyult, a krízis és a Szergo és Molotov közötti összetűzések nyomán
elvesztette egységét. Bizalmasan így írt róla Kaganovicsnak: A már most is
alkoholista Kujbisev elvtárs „nem tesz valami jó benyomást. Úgy látom,
menekül a munka elől. [...] Még ennél is rosszabb Ordzsonikidze elvtárs
munkája. Utóbbi bizonyára nem veszi figyelembe, hogy viselkedése (Molotov és
Kujbisev elvtárs iránti ellenségessége) aláássa vezetői csoportunk egységét”.
Sztálin a Politbüro tagjai közül másokkal, többek között Kosziorral és
Rudzutakkal is elégedetlen volt.

[42]
Nemcsak a gabona, de maguk a parasztok is hozzájárultak az ipari
gépezet működéséhez. Ugyanezen a héten a Szocsiban pihenő Sztálin és Szergo
utasította Kaganovicsot és Molotovot, hogy szállítsanak át további húszezer
kényszermunkást - feltehetően kulákot - az új iparvárosba, Magnyitogorszkba.
Az elnyomás — minden bizonnyal szándékosan — rabszolgamunkát
eredményezett.

[43]
Az olyan nagyszerű írók, mint Ahmatova, Mandelstam, Paszternak,
Bulgakov vagy Bábel nem voltak ott, de Solohov, akire Sztálin mint „kiváló
művészi tehetségre” tekintett, jelen volt.

[44]
„A Kongresszus idején rengeteg munkám volt” — írta barátságos,
bizalmas hangvételben Gorkijnak 1930-ban. - Mostanra megváltoztak a dolgok,
és nyugodtan írhatok. Még most sem jó a helyzet, de legalább van lehetőségünk
helyrehozni a hibákat. »Nincs hiba, nincs megbánás, nincs bűntudat, nincs
üdvözülés.« Azt beszélik, a kártevőkről írsz darabot, és új anyagra van
szükséged. Gyűjtök anyagot, és el is küldöm majd. [...] Mikor jössz az
SZSZKSZ-be?” Szinte úgy kezelte Gorkijt, mint a szovjet kormány tagját, még
Molotov előléptetését is megbeszélte vele. Ha Sztálin késett a válasszal, mindig
bocsánatot kért „disznó” viselkedéséért.

[45]
Forradalmi előkelőséget vett feleségül: felesége, Ida, a zseniális
szervezőnek és az ország hajdan egyik legbefolyásosabb emberének,
Szverdlovnak volt az unokahúga. Gorkij véletlenül Ida nagybátyját fogadta
örökbe. Jagoda sógora Leopold Averbah, egy proletár író, a RAPP elnöke volt, ő
segített Gorkijt visszacsábítani Moszkvába; megérkezésekor baráti körének is a
tagja lett.

[46]
Galsworthy A Forsyte Saga és Fenimore Cooper Az utolsó mohikán
című művei voltak talán a legnépszerűbb külföldi regények az egész Politbüro
számára, akik az olvasottakban a kapitalista családot elítélő vádiratot, valamint
Amerika britek általi, imperialista elnyomását látták.

[47]
Borisz Pilnyak, Gorkij visszatéréséig Oroszország legnagyobb
tiszteletben tartott írója — aki aztán kegy-vesztett lett — idegesen arra kérte
Sztálint, hadd mehessen külföldre: „Tisztelt Pilnyak elvtárs — válaszolta Sztálin
(gúnyosan, mivel gyűlölte Pilnyakot, amiért Történet a ki nem hunyó holdról
című novellájában arra célzott, hogy Sztálin szervezte meg a hadügyi népbiztos,
Frunze 1925-ös — orvosi műtétnek álcázott — gyilkosságát). — Az ellenőrző
bizottság nem ellenzi az ön külföldre távozását. Korábban voltak kételyei, mára
azonban megszűntek. Azaz [...] döntés született az ön külföldre távozásáról. Sok
szerencsét! Sztálin.” Pilnyakot 1938. április 21-én kivégezték.

[48]
Voltak azért eldugott székek, hogy akinek szüksége volt rá,
megpihenhessen, hátul pedig egy pultos helyiségben iszogatni lehetett. Jakov
Szverdlov bolsevik államférfi 1919-ben egy fagyos parádé után hunyt el;
Alekszandr Scserbakov azután halt meg, hogy az 1945-ös győzelmi felvonuláson
részt vett; Klement Gottwald cseh elnök azután halt meg, hogy jeges órákat
töltött Sztálin temetésén a mauzóleumnál.

[49]
Maria Szvanidze, azaz „Maruszja” Sztálin környezetének egyik fontos
alakja: kézzel írott naplóját, a harmincas évek egyik legtöbbet feltáró
dokumentumát Sztálin a saját irattárában őrizte.

[50]
Bugyonnij is elvesztette első feleségét. Az asszony valószínűleg
Öngyilkos lett, mert rájött, hogy férjének viszonya van egy Olga nevű
énekesnővel, Bugyonnij későbbi második feleségével. A sors iróniája, hogy a
másik olyan szovjet vezető, akinek a felesége öngyilkos lett, a Sztálin által
leginkább gyűlölt, ám briliáns parancsnok, Mihail Tuhacsevszkij volt.

[51]
A Mariinszkij Balett Kirov halála után az ő nevét kapta.

[52]
Sztálin uralma alatt a — gyakran végzetes kimenetelű — megrendezett
autóbalesetek meglehetősen gyakorinak számítottak.

[53]
Putyin elnök is ebben az épületben tevékenykedik; Lenin óta ez az orosz
hatalom székhelye. Putyin személyzeti főnöke Sztálin régi irodájában dolgozik.
1930-ig Sztálin fő irodája a Központi Bizottság Sztaraja téren található szürke
gránitépületének ötödik emeletén volt, a Kreml fölött fekvő dombon. Számos
titkár segítette munkáját: Lev Mehlisz, aki később nagyobb feladatot kapott,
majd Tovsztuka, aki idő előtt meghalt. Itt szövögette Trockij, Zinovjev és
Buharin elleni terveit Sztálin. 1930-ban Poszkrjobisev és a titkos osztály —
Sztálin diktatúrájának támaszpontja — átköltözött a Sárga Palotába (más néven a
Szovnarkom vagy a Minisztertanács épülete), itt találkozott a Politbüro, itt
dolgozott (és mostantól lakott) Sztálin.

[54]
Kuncevót — rezidenciáinak többségéhez hasonlóan — Merzsanov
építette. Sztálin állandóan különböző felújításokat rendelt el, majd a háború után
egy második szintre is igényt tartott. Halála után a házban lévő tárgyakat
becsomagolták, ám Brezsnyev idején Sztálin személyzete mindent
visszarendezett. Napjainkban az épületet a Szövetségi Biztonsági Szolgálat
(FSZB) zárva tartja, ám valamennyi Sztálin idején jellemző részletet
változatlanul őriztek meg: még borotvapamacsa és gramofonja is megtalálható
az épületben.

[55]
Fiuknak, bolsevikoktól abszurd módon, a Johnreed nevet adták - a Tíz
nap, amely megrengette a világot című mű szerzőjének tiszteletére.

[56]
A Belomor az egyik legnépszerűbb cigarettamárka volt. Maga Sztálin is
ilyet fogyasztott, ha kedvence, a Herzogovina Flór nem állt rendelkezésére. A
Belomor-csatorna diadalát egyaránt dicsőítették írók és filmkészítők: a regényíró
Gorkij, aki a bolsevikok legszörnyűbb tetteinek szégyenletesen védelmezőjévé
vált, A Sztálin-csatorna címmel könyvet szerkesztett, amely bámulatos módon a
Belomor humanitárius szempontjait emelte ki.

[57]
Kifejezetten tájékozottak vagyunk erről a szabadságról, hiszen nemcsak
Sztálin és a moszkvai megbízott, Kaganovics levelezése maradt fenn, hanem a
GPU is készített fényképeket, amelyeket egy speciális albumba helyeztek Sztálin
számára. Emellett az abháziai vendéglátó, Lakóba is készített jegyzeteket, így
aztán írott és képes anyagok egyaránt rendelkezésünkre állnak.

[58]
A II. világháború után Sztálin a száműzetésbeli emlékeiről beszélt: „Én
parasztként havi nyolc rubelt kaptam. Ordzsonikidze nemesként tizenkét rubelt,
vagyis egy deportált nemes ötvenszázalékos többlet-költséget jelentett a
kincstárnak egy paraszthoz képest.” A vezetőségben Poszkrjobisev volt a másik
képzett férfi ápoló.

[59]
Sztálin kezelhetetlen öcsként bánt Szergóval: „A héten csak bajt
kevertél! — írta jellemző stílusában Sztálin. — De jói csináltad. Most vajon
gratulálnom kellene?” Egy másik alkalommal Szergo ezt a levelet kapta
Sztálintól: „Holnap lesz a bankreformmal kapcsolatos ülés. Készen állsz?
Muszáj!” Amikor lehordta, rögtön hozzátette: „Nehogy szóvá tedd, hogy durva
vagyok. [...] Igaz, azt mondasz, amit akarsz.” Szergónak szóló leveleit általában
Kobaként írta alá. Szergo rövid leveleiben gyakran említette, hogy nem ért egyet
Sztálin valamely döntésével: „Kedves Szoszo! — írta egyszer. — Az új
Oroszországot talán amerikaiak építik?” Akár utasításokkal is ellátta Sztálint:
„Szoszo, Kaganovicsot akarják a polgári légi közlekedés élére. [...] írj
Molotovnak és Kaganovicsnak, és közöld velük, hogy nem!”

[60]
A gagrai ház Sztálin egyik leggyönyörűbb, egyúttal legkevésbé
megközelíthető rezidenciája volt. A gyerekek később saját házakat kaptak. A
tengerhez kígyózó lépcsősor vezetett. Az épület láthatatlan a szárazföldről. Az
ilyen házak többségéhez hasonlóan az épület ma az abház elnöki bizottság
irányítása alatt, elrejtve, de tökéletes állapotban van. Muszeri egy másik titkos
központi bizottsági nyaralóhellyel, Picundával szomszédos. Hruscsovnak,
amikor már főtitkár lett, volt itt egy háza. A nyolcvanas években Mihail
Gorbacsovot és feleségét, Rajszát súlyos kritika érte amiatt, hogy sok százmilliós
nyaralót építtetett a szovjet éra utolsó éveiben. Az üres épületeket napjainkban is
őrzik a párás abház hőségben.

[61]
A tartományfőnökök legfőbb vágya az volt, hogy személyesen
találkozhassanak hőseikkel, így rengeteg idő telt el a fényképezőgép előtti
pózolással. A csizmás, zubbonyos, sapkás emberekből álló lelkes kis csoportok
körülzsongták Sztálint, Kalinyint, Vorosilovot, Kaganovicsot és Bugyonnijt. A
XV kongresszuson Sztálin még csak egyike volt a rajongóival pózoló
vezetőknek. A XVII.-en azonban kizárólag ő volt a középpontban. A
fényképalbum egyre vékonyodott, ahogy rengeteg embert töröltek vagy
kiretusáltak belőle, miután a következő négy év során letartóztatták vagy
kivégezték őket: az 1966 küldöttből 1180-at tartóztattak le. Kevesen élték csak
túl.

[62]
A fiú természetesen Berija egykori pártfogójáról, Ordzsonikidzéről
kapta a nevét — noha a barátság időközben kölcsönös gyűlöletté változott.

[63]
A Leningrádban, a lakásában őrzött holmijai között volt egy
cigarettatartó, amelyet Sztálint hatalmas orral ábrázoló, nem túl hízelgő portré
díszített. A doboz az orr megnyomásával nyílt.

[64]
Amikor Sztálin elolvasta Andrej Platonov Vrpok (Haszon — Egy
szegény ember krónikája) című szatíráját a kollektivizálás „legfőbb
parancsáról”, feltételezhetően azt írta a kéziratra, hogy „Rohadék!”, majd így
szólt Fagyejevhez: „Adj neki egy kötelet, hátha hasznát veszi!” Platonovot végül
mégsem tartóztatták le. Nagy nélkülözés közepette, tuberkulózisban halt meg.

[65]
Még egy hazatért emigráns volt, akit Sztálin különösen kedvelt. Ilja
Ehrenburg, a bohém zsidó, Picasso és Malraux barátja arra panaszkodott, hogy a
párt üldözi. Régi barátja, Buharin lépett fel az érdekében. Sztálin ezt firkálta a
levélre: „Kaganovics elvtársnak! Legyél figyelemmel a mellékelt
dokumentumra, ne hagyd, hogy a kommunisták az Őrületbe kergessék
Ehrenburgot! J. Sztálin.” Molotov és Buharin közösen segített Mandelstamon is.
Vorosilov is támogatta saját pártfogoltjait, példái az „udvari festőt”,
Geraszimovot. Kirov a Mariinszkij Balettet segítette, Jenukidze a Bolsojt.
Jagoda is a saját íróit és építészeit pártfogolta, akikkel gyakran Gorkij
palotájában találkozott.

[66]
Felesége, Zinajda még rajta is túltett a prűdségben: egyszer közölte
Szvetlánával, hogy a finom modorú regényíró, Ehrenburg azért „imádja Párizst,
mert az tele van meztelen nőkkel”. Egyébként Zinajda volt az, aki tapintatlanul
közölte Szvetlánával, hogy az anyja „idegbeteg” volt.

[67]
A beszámoló legfőbb forrása az asztalnál ülő fiú, Jurij Zsdanov és apja,
valamint Kirov. Jurij most Rosztov na Donuban él, és nagylelkűen beleegyezett,
hogy interjút adjon a könyvhöz. A nyaralás azért vált híressé, mert hamarosan
beteljesedett Kirov végzete, ami külön részt alkot Anatolij Ribakov Az Arbat
gyermekei című művében. Jurij Zsdanov visszaemlékezése szerint Sztálin
egyszer megkérdezte tőle:
— Vajon miben rejlett Nagy Katalin zsenialitása? — Majd saját kérdését
megválaszolva ezt felelte: — Abban, hogy Potyomkin herceget és hasonlóan
tehetséges szeretőket és tisztviselőket választott az ország irányítására.

[68]
Amikor az író, Mihail Solohov a vezér túlzott dicsőítését bírálta, Sztálin
így válaszolt: „Mit tehetnék? Az embereknek szükségük van egy istenre!”

[69]
A XVII. kongresszust követően a hivatalos Politbüro-ülések
gyakorisága fokozatosan csökkent. Az ülések gyakran mindössze annyiból
álltak, hogy Sztálin néhány elvtársával beszélgetett. Poszkrjobisev gyakran így
írta alá a jegyzőkönyveket: „Sztálin. Molotov, Kaganovics elvtársak nevében”, a
többiek pedig gyakran csak telefonáltak Poszkrjobisevnek, aki maga jelölte be
szavazatukat, és a „P” betűt írta alájuk. Az év végére a helyzet odáig fajult, hogy
szeptemberben csak egyetlen ülés volt, októberben egyet sem tartottak, és
novemberben is mindössze egyre került sor.

[70]
Az insztancija a XIX. századi német aller instanzen kifejezésből
származik, jelentése: a legfelsőbb bírósághoz való fordulás.

[71]
1791-ben a Taurida-palotában rendezett pazar bált Potyomkin herceg
Nagy Katalin számára. Az 1905-ös forradalmat követően ez volt az otthona a II.
Miklós által engedélyezett Parlamentnek, a Dumának. 1918-ban az
Alkotmányozó Gyűlés helyszíne volt, amelynek Lenin utasítására részeg
vörösgárdisták vetettek véget. Egyszerre volt az 1991-et megelőző két orosz
demokrácia bölcsője és sírja.

[72]
Az elhunyt nagy bolsevikok agyának tanulmányozása a racionális-
tudományos rituálé részét képezte. Lenin agyát is eltávolították, és az Agykutató
Intézetben vizsgálták. Miután Gorkij meghalt, szintén ide szállították az agyát.
Ez tulajdonképpen annak a romantikus kori hagyománynak a marxista torzulása,
hogy a nagy emberek szívét — például Mirabeau-ét vagy Potyomkinét —
testüktől külön temették el. A szív korszaka azonban véget ért.

[73]
Maria verse Sztálin nőnemű udvaroncai rajongásának és pimaszságának
jó példája volt. „Sok boldogságot és örök életet kívánunk kedves Vezérünknek.
Ijesszük el az ellenséget! Pusztítsuk el az összes fasisztát! Jövőre hajtsd a világot
az uralmad alá, őrködj az egész emberiség felett! Szégyen, hogy az asszonyok
nem mehetnek nyugatra, Karlovy Varyba pihenni. Szocsi már unalmas.”

[74]
Ezek a titkos viszonyok a mai napig külön megítélés alá esnek. Sztálin
örökbe fogadott fiának, a ma nyolcvanéves Artyom Szergejev tábornoknak a
szavaival élve: „a magánélete titkos volt, és semmi köze a történelemben játszott
szerepéhez”. Sztálinnak — a Nágyához írtakon kívül — mindeddig egyetlen
szerelmes levele sem bukkant elő.

[75]
Harold Macmillan híres mondásának - „Ilyen jó még sosem volt nektek”
- sztálini megfelelője.

[76]
A sztár felesége Ljuba Orlova volt, a dalokat pedig a zsidó Iszaak
Dunajevszkij írta. Az éhezés és a gyilkosságok után az oroszok özönlöttek a
musicalekre és a vígjátékokra — akárcsak az amerikaiak a nagy gazdasági
válság idején. Mindegyik bővelkedett dalokban, táncban és helyzetkomikumban:
például egy disznó az asztalra ugrott, ezzel nagy felfordulást okozva, mire az
emberek összevissza kezdtek szaladgálni.

[77]
A dácsát egy zsidó milliomos építtette; később Dorn Ordzsonikidze
(Orzsonikidze háza) néven vált ismertté, majd „Sztálin háza” néven emlegették.
Az épület a hatalmasságok körében nagy népszerűségnek örvendett, gyakran
időzött itt a Cseka megalapítója, Feliksz Dzerzsinszkij is. Lenin halálakor itt
pihent Trockij, és Sztálinnak és Ordzsonikidzének sikerült úgy alakítania a
dolgokat, hogy Trockij végül lemaradjon Lenin temetéséről. Sztálin és Berija a
háború után töltött itt sok időt. A nagy biliárdszobát Sztálin számára alakították
ki. Egészen a haláláig szívesen töltötte az idejét a helyi pártfőnökök által ültetett
virágokkal és zöldellő fákkal teli kertben. A könyvem megírásához végzett
kutatások során alkalmam nyílt szinte teljesen egyedül itt tölteni egy
hátborzongató éjszakát, valószínűleg a történelmi épület ugyanazon
tetőemeletén, ahol egykor Mandelstamék szálltak meg.

[78]
Miközben Sztálin kedves barátaival, Zsdanovval és Kirovval azon
fáradozott, hogy történelemkönyveket írjon át, folyamatosan kapta a „becses”
elvtársa egészségéről szóló részletes jelentéseket. Jezsov esete kiválóan
példázza, hogy a párt mennyire figyelt valamennyi vezető legapróbb rezdülésére.
„Badgastein különleges fürdői javítottak Jezsov állapotán” — jelentette a
követség öt nap elteltével. A fürdő után a beteg azonban gyengének érezte
magát, ezért speciális étrendet dolgoztak ki számára, ám továbbra is
láncdohányos maradt. A combján és a lábán lévő kelések majdnem teljesen
eltűntek. A KB megszavazta, hogy hatalmas összeget, ezer rubelt küldenek neki.
Ezt követően vakbélfájdalomra panaszkodott, de a moszkvai orvosokkal
konzultáló Kaganovics utasította a helyi doktorokat, hogy ne műtsék meg, csak
ha „feltétlenül szükséges”. Jezsovék egy olasz szanatóriumban töltött további
egy hónapnyi pihenés után ősszel tértek vissza.

[79]
Avel megbuktatását követően Szvetlána úgy határozott, hogy a lipki
dácsába akar menni, ami Nágya kedvenc nyaralója volt, az ő ízlése szerint volt
berendezve. Sztálin beleegyezett, bár ,Joszifnak nehéz volt ott tartózkodnia”, írta
Maria. Az egész család, beleértve Mikojant is, autókkal indult útnak. Sztálin
nagyon kedves volt Mikojannal. Szvetlána megkérte Sztálint, hadd maradjon
fenn vacsorára. Sztálin beleegyezett. Vaszilij is gyakran vacsorázott a
felnőttekkel.

[80]
Kaganovics szerint Sztálin négyszemközt gyakran nevezte Buharint
Sujszkijnak, utalva a fiatal Iván felett hatalmaskodó bojár Sujszkij családra vagy
az Iván halálát követően uralkodó „bojárok cárjára”. Sztálin mindenesetre
azonosította magát a bojárok ellen küzdő Ivánnal.

[81]
Amikor a kiadott utasításra nem kapott választ — ami jól mutatja a
helyi vezetők központi irányításhoz való viszonyát —, Poszkrjobisev fordult a
kazah főtitkárhoz: „Nem kaptunk visszajelzést utasításunk elfogadásáról.” A
helyi vezető ezúttal azonnal reagált. A példa kiválóan érzékelteti, hogy a helyi
vezetők mennyire nem foglalkoztak a Moszkvából érkező utasításokkal.
Követték a régi orosz hagyományt: látszólag mindenbe beleegyeztek, végül
azonban nem hajtották végre az utasításokat.

[82]
A hozjajka háziasszonyt, gazdasszonyt jelent, a hozjajin, azaz főnök,
mester, gazda női változata, amely Sztálin beceneve is volt.

[83]
Ne feledjük, hogy az államot az elnyomás működtette. Zsdanov és
Mikojan felügyelte az északi-sarkköri területeken fekvő NKVD-s
kényszermunkatáborokat. Ezek munkaerejével készült el a fehér-tengeri csatorna
is. „A csekisták kiváló munkát végeztek — írta lelkesen Sztálinnak Zsdanov. —
Lehetőséget teremtenek, hogy a volt kulákok és a bűnözők is építhessék a
szocializmust, amely révén akár igazi emberekké is válhatnak...”

[84]
Régi, jól bevált trükk volt, annak idején Kujbisev javasolta, hogy
nyomtassanak hamis példányt a Pravdából, és így tájékoztassák félre a haldokló
Lenint.

[85]
A hatalmasságok közül sokan alkalmaztak Volga-menti németeket
házvezetőnőnek vagy dadusnak. Karolina Til Sztálin, egy másik német pedig
Molotov háztartását vezette; Berijáék egy bizonyos Ellát vettek fel dadusnak és
házvezetőnőnek. Mindannyian az 1937-es németellenes terror célpontjaivá
váltak.

 [86]
Nem mindegyik színpadon kívüli szereplő volt ilyen készséges.
Augusztus 22-én, délután 5 óra 46 perckor Sztálin a következő táviratot kapta
Kaganovicstól, Jezsovtól és Ordzsonikidzétől: „Ma hajnalban Tomszkij
öngyilkos lett. Egy levelet hagyott hátra számodra, amelyben ártatlanságát
próbálta bizonyítani. [...] Semmi kétségünk afelől, hogy Tomszkij [...] tudván,
hogy nem tudja tovább titkolni a zinovjevista—trockisták közé tartozását, az [...]
öngyilkosságba menekült. A sajtót természetesen ezúttal is az előnyükre tudták
felhasználni.

[87]
Számos csekista ítélet-végrehajtóként is tevékenykedett, ám a fontosabb
ügyeket Blohin — egy gyilkos testvérpár, Vaszilij és Iván Zsigarev segítségével
— maga intézte. V M. Blohin I. világháborús cárista veterán volt. 1921
márciusától csekista lett, majd az adminisztratív végrehajtó bizottság
parancsnokságának az élére került. Ez annyit jelentett, hogy ő volt a felelős a
lubjankai börtönért és sok egyéb mellett a kivégzésekért is. Blohin vezérőrnagy
Sztálin halálát követően visszavonult. Berija is dicsérte „kifogástalan
szolgálatát”. Berija bukása után, 1954 novemberében megfosztották rangjától.
1955. február 3-án halt meg.

[88]
Amikor letartóztatták, a golyókat is megtalálták személyes tárgyai közt;
ezeket átadták Jezsovnak, aki ugyancsak a bukásáig őrizte őket.

[89]
Nem valószínű, hogy Zinovjev a zsidók legszentebb imája, a Séma egy
részletét mondta volna, hiszen az internacionalista bolsevikok között levő többi
zsidóhoz hasonlóan ő is megvetette a vallást. Ennek ellenére gyermekkorából
emlékezhetett az imára.

[90]
Visszatérve Sztálin „mozgóárusi” tevékenységére, a külföldi ügyletek
során mindig a kedvezmények foglalkoztatták. „Mennyibe kerül annak az olasz
hadihajónak a megvásárlása?” — kérdezte levélben Vorosilovtól. „Ha kettő
hadihajót veszünk, mekkora kedvezményt adnak? Sztálin.”

[91]
Sztálin 1935-ben vette használatba ezt a bájos kis házat, egy festői
szépségű, sárga nyaralót Novij Afon domboldalában. A dombon sétaút vezetett
egy nyári lakhoz, ahol Sztálin gyakran rendezett kerti sütést. Később egy másik
házat építtetett az első mellé, öregkorában ez az egyik kedvenc rezidenciája lett.
Napjainkban az abház elnök használja. Amikor a szerző 2002-ben látogatást tett,
az igazgatónő meghívta, és tiszteletére díszebédet rendezett Sztálin étkezőjében.

[92]
Érdekes, hogy a jelöltek egyike sem orosz nemzetiségű, hanem zsidó,
örmény és abház volt. A történészek egy része szerint létezett egy titkos irányelv,
miszerint az NKVD hálátlan posztjainak betöltésével lengyeleket, baltiakat,
zsidókat és más kisebbséghez tartozókat bíztak meg. Ez elképzelhető, ám az is
tény, hogy Sztálinnak nagy szüksége volt olyan NKVD-tagokra, akikben
megbízhatott: a kaukázusiakat sokszor közelebb érezte magához. Nem állt
érdekében a magas pozíciót betöltő grúzok haragját magára vonni.

[93]
Nyugat-Szibériában egy olyan koncepciós perre került sor, amely során
a „kártevőket” a helyi vezető, Ejhe meggyilkolásának tervével és egy korábbi
Molotov-ellenes merényletkísérlettel vádolták. Molotov sofőrje úgy tanúskodott,
hogy magát feláldozva igyekezett megölni a vezetőt, és egy szakadékba akarta
vezeti az autót, ám elvesztette a fejét, és az autó egy sáros úton borult fel. Ez a
dajkamese minden bizony-nyál vigaszul szolgált Molotovnak annak fejében,
hogy kimaradt a Zinovjev-perből.

[94]
Ennél apróbb dolgokért is jutottak már emberek a mennyek országába”
(Mikes Lajos fordítása) — írta Oscar Wilde De Projundis című művében Robbie
Rossról, aki a readingi állomáson egy egész tömegben várakozott, mégis ő volt
az egyetlen, aki előrelépett, és kalapot emelt a helyi fegyházba tartó,
kegyvesztett író előtt. Szergónak azonban komoly árat kellett fizetnie tettéért.

[95]
Sztálin politikai és személyes rögeszméi a kedvenc operáiban is
megjelentek: gyakran nézte meg Glinka operáját, az Iván Szuszariyint, de mindig
csak azt a jelenetet várta meg, amikor az oroszok beűzik a lengyeleket az erdőbe,
akik ott halálra fagynak. Ezután otthagyta a darabot, és hazament.

[96]
Jekatyerina Vorosilova húsz évvel később ezt írta naplójába: Zinajdának
talán „igaza volt abban, hogy Ordzsonikidze nagyszívű ember volt, de nekem is
megvan a saját véleményem”. Szergo lánya, Éteri visszaemlékezései szerint
Sztálin pár alkalommal felhívta ugyan az anyját, és próbálta vigasztalni, ám
később már senki sem vette a fáradságot, hogy jelentkezzen. Kaganovics volt az
egyetlen, aki meglátogatta őket. Évekkel később Hruscsov Szergót magasztalta
Kuncevóban; Berijának még ekkor is változatlan volt a véleménye Szergót
illetően, Sztálin pedig egy szót sem szólt. Amikor azonban elmentek, Malenkov
félrehívta Hruscsovot, és megkérdezte:
— Miért kellett ilyen meggondolatlanul beszélned Szergóról? öngyilkos lett.
[...] Nem tudtad? Észre sem vetted, milyen kínos volt mindenkinek, amikor
kimondtad a nevét?
Mindössze egy kaukázusi helységet, Vlagyikavkázt neveztek át
Ordzsonikidzére.

[97]
Natalja Rikova tizenöt évnyi kényszermunkát élt túl a Fehér-tenger
mellett. Életben maradását segítette „a természet szépsége, amelyben naponta
gyönyörködhettem az erdőben, és az emberek kedvessége, hiszen sokkal több jó
ember volt, mint rossz”. A szerző köszönetét fejezi ki Natalja Rikovának, aki ma
nyolcvanöt éves, és Moszkvában él. Natalja keserűségtől mentesen, könnyekkel
az arcán mondta el történetét. Anna Larinát elválasztották tőle és Buharin
kisfiától. Anna is túlélte az eseményeket, és megírta visszaemlékezéseit.

[98]
Szemjon Bugyonnij jóval Sztálin halála után publikálta másoktól már
megszokott, óvatos visszaemlékezéseit. A lánya által őrzött hetvenhat oldalnyi,
nagyrészt kiadatlan személyes feljegyzései azonban izgalmas bepillantást
engednek az akkori idők világába. Hálás köszönet Nyina Bugyonnijnak, amiért
megengedte, hogy felhasználjam őket.

[99]
A lakása tele volt Sztálin mellszobraival és Lenint, valamint Sztálint
ábrázoló portrékkal. Ötszázöt rubel pénze volt kötvényekben, negyvenkét rubel
és húsz kopejka készpénzt hagyott hátra. 4533 rubel volt barátnőinél, emellett
háromrubelnyi értékű lottószelvénye is volt még. Hálószobájában találtak
néhány doboz cigarettát, további portrékat Sztálinról, valamint — sokatmondóan
— Berijáról.

[100]
Néha azon kapták magukat, hogy nem elég kegyetlenek. Veinberg
egyszer például ezt írta: „Ma Rudzutak és Tuhacsevszkij Központi Bizottságból
való kizárásában szavaztam, és eszembe jutott, hogy amikor Eljaváról és
Orahelasviliről szavaztunk, véletlenül elfelejtettem odaírni, hogy »ügyük
kerüljön át az NKVD-hez«, ezért most szeretném hangsúlyozni, hogy az árulók
kizárása mellett foglalok állást, továbbá kérem ügyük NKVD-nak történő
továbbítását.”

 [101]
Nem sokkal a tábornokok kivégzése után Mehlisz észrevette, hogy a
„proletár költő”, Gyemjan Bednij titokban, Konrad Rotkehempfer álnéven dantei
verseket publikál. Mehlisz azonnal levelet írt Sztálinnak: „Mit tegyek? Azt
állítja, hogy ez az ő irodalmi kifejezésmódja.” Sztálin szarkasztikusan így felelt.
„Küldök neked egy levelet, amit alkalomadtán olvass fel Gyemjannak. Az új
Dante, alias Konrad vagy Gyemjan Bednij Harcolj, vagy halj meg! című
költeményéről. A vers silány. Ha a fasizmust kritizálja, akkor homályos, és
cseppet sem eredeti. Amennyiben a szovjet rendszert (nem viccelek), akkor buta
és átlátszó. Egészen egyszerűen silány. De mi [szovjet emberek] sok szeméttel
vagyunk körülvéve, érdemes irodalmunkat más emberek más költeményeire
cserélnünk. [... ] Őszintén sajnálom, hogy ilyen egyenesen kellett véleményt
mondanom Gyemjan-Dantéról.” Mehlisz gondosan elzárta a levelet, ám nem
tudta megállni, hogy meg ne mutassa néhány újságírónak, akiktől azt is
megkérdezte, vajon felismerik-e a kézírást. „Július 21-én, az éjszaka közepén —
jelentette Sztálinnak — behívattam Bednijt, hogy elmondjam véleményemet a
költeményéről”, és megmutatta neki Sztálin elítélő levelét. Bednij mindössze
ennyit mondott: „Bolond vagyok én már, [...] meg talán túl öreg is. Lehet, hogy
jobb lenne, ha vidékre költöznék, és káposztát termesztenék.” Mehlisznek még
ez a megjegyzés is gyanús volt, és felvetődött benne a költő letartóztatásának az
ötlete. „Lehet, hogy belekeveredett valamibe.” Sztálin nem foglalkozott tovább a
dologgal. Bednijt kizárták Sztálin társaságából, ám továbbra is szabadon élhetett,
1945-ben halt meg.

[102]
Mindig is vitatott volt, hogy helytálló-e Robert Conquest elképzelése,
miszerint Sztálin maga kezdeményezte és vezette a terrort, vagy az ún.
revizionisták meglátása a helyes, hogy a terrort a fiatal, feltörekvő bürokraták,
illetve a központ és a régiók közötti feszültségek gerjesztették. A levéltárak
Conquest véleményét igazolják, de a régiók maguk is nagymértékben
túlteljesítették a kvótát, ami a revizionisták - bár nem ismerhették a pontos
helyzetet - igazát látszik alátámasztani. A két nézet tökéletesen kiegészíti
egymást.

[103]
Százhetvenezer koreait is deportáltak; őket nemsokára a bolgárok és a
macedónok követték. Sztálint roppantul fellelkesítette a lengyelek elleni
hadművelet, Jezsov jelentésére például ezt válaszolta: „Remek! A továbbiakban
is kutasd fel, és pusztítsd a szennyes lengyel söpredéket! Az SZSZKSZ
érdekében mind pusztítsd el!” A hadművelet által érintettek nagy része lengyel
és német volt, de a deportált nemzetiségek közé tartoztak a kurdok, a görögök, a
finnek, az észtek, az irániak, a lettek, a litvánok, a kínaiak, a Harbinból
visszatértek, valamint a románok is. Az NKVD hatezerháromszáz-tizenegy
papot, iparmágnást és kommunista tisztviselőt is lelövetett. A mongol szatellit-
államban a lakosság négy százalékát végezték ki. Sztálin mongol alteregója,
Csojbalszan marsall is megszabadult saját Tuhacsevszkijétől, Demid marsalltól.

[104]
1937. április 14-én Visinszkij főügyész levélben tájékoztatta a
kormányfőt az Urál vidékén található Cseljabinszkban tapasztalt
kannibalizmusról. Egy nő megevett egy négy hónapos gyermeket, egy másik egy
nyolcéveset és saját tizenhárom éves gyermekét, egy harmadik asszony pedig
saját három hónapos csecsemőjét falta fel.

[105]
A megjegyzés kísértetiesen hasonlít Hitler egyik mondatára, amelyben
a zsidók elpusztítását a törökök által 1915-ben elkövetett örmény népirtáshoz
hasonlította: „Kinek jut eszébe manapság az örmények lemészárlása?”

[106]
Az számított a tetőpontnak, amikor Leninszk-Kuznyeckben hatvankét
tíz és tizenkét év közötti gyermeket vádoltak meg „ellenforradalmár
terroristacsoport” szervezésével. A gyerekeket nyolc hónapra börtönbe vetették.
Később az NKVD illetékes tagjait is letartóztatták, a gyerekek ekkor szabadultak
ki.

[107]
Sztálin személyes közreműködésére ékes példákat találhatunk: egyszer
egy apa a saját fiát jelentette fel, amiért az túl sokat és vadul szórakozott. A fiút
letartóztatták, és belekeverték a Tomszkij-ügybe. Erre az apa Sztálinhoz fordult,
aki végül így rendelkezett: „Meg kell változtatni a büntetést.” Az apa később
köszönőlevelet írt Sztálinnak.

[108]
Jezsov feketével válaszolt: „Az Uzsakovszkij-jelentéshez
kapcsolódóan, küldök még egyet a GUGB [Állambiztonság] hetedik részlegéből,
a kínai trockisták tevékenységéről. Jezsov.”

[109]
Állami ünnepségek alkalmával Sztálin hatalmas portréit a mauzóleum
mellett vonultatták fel. Az emberek, élve a nevéből adódó „acélkesztyű”
szójátékkal, vasöklöt rajzoltak az óriási plakátokra, amint az „a kígyókat
fojtogatja”, a hüllők fejei helyére pedig Trockij, Rikov és Buharin képmását
festették. Egy másik jezsovita szlogen így hangzott: ,jezsovi rukavia - vasbottal
uralkodj!”

[110]
Az akkor hatvanöt éves Alekszandra Kollontaj, a svédországi
nagykövet gyönyörű szép bolsevik nő volt. Dolgos méhek szerelme címmel
megírta a feminizmus és a szabad szerelem kiáltványát. Szexuális botrányokkal
teli élete egyszerre lenyűgözte és megdöbbentette Sztálint és Molotovot. A terror
során Alekszandra számos híres szeretőjét végezték ki, ő azonban életben
maradt. Talán az egykor gyönyörű nő Sztálinnak írt, mindig gondosan „Mélyen
tisztelt Joszif Visszarionovics” megszólítással kezdődő és „Barátságos üdvözlet
egy szabad szívtől” szavakkal záródó leveleinek hangulata legyezgethette Sztálin
hiúságát. A mogorva és a legkisebb mértékben sem vonzó, korosodó Jelena
Sztaszova is életben maradhatott, és Alekszandrához hasonlóan meleg
hangvételű, hálálkodó leveleket írt Sztálinnak. A nők általában Sztálin
családjában is életben maradhattak (bár letartóztatták őket), a férfiakat viszont
kíméletlenül megtizedelték.

[111]
A generáció szűklátókörűségének és álszentségének az a bolsevik volt
a kivételes ellenpéldája, aki a párt elveit európai bohémságga! ötvözte - név
szerint Makszim Litvinov és angol felesége, Ivy. Utóbbi nyíltan megvetette
Molotov szemfényvesztő magatartását, és büszkén vállalta német szeretőit.
„Egyáltalán nem érdekel, ki mit mond rólam, [...] mert százszor különbnek
érzem magam azoknál, mint akik olyan kicsinyes témákon csámcsognak, mint
hogy ki kivel fekszik le.” A testes, kócos hajú, tanult zsidó entellektüel, Litvinov
népbiztos - aki régóta ismerte ugyan Sztálint, ám közel sohasem állt hozzá -
eközben egy „igen csinos, kifejezetten közönséges és rendkívül vonzó” lánnyal
kezdett viszonyt, aki a házaspárhoz költözött. A hölgy még diplomáciai
fogadásokra is elkísérte, és sokszor állított be Litvinov irodájába szűk
lovaglónadrágjában.

[112]
A primitív vallatok igyekeztek a vádlottra szabni a bűntényt, ez
azonban időnként abszurd eredményre vezetett: a birobidzsáni Zsidó Autonóm
Közigazgatási Egység főtitkárát például azzal vádolták, hogy megmérgezte
Kaganovics filézett halát, amikor náluk vendégeskedett. Úgy tűnik, az egész
SZSZKSZ területén a helyi ételekbe rejtették a mérget: a baltiak csípős
kolbászba, a burjátok fűszeres levesbe, a tadzsikok pedig báránypörköltbe.

 [113]
1936 végén, amikor Sztálin életbe léptette az új alkotmányt, Sumjackij
- a filmfőnök - azzal a kéréssel fordult Molotovhoz, hogy rögzíteni szeretné
Sztálin beszédét. Molotov november 20-án megadta az engedélyt. Malcev, a
rádió összövetségi bizottságának vezetője örömmel jelentette Sztálinnak a
beszéd sikeres felvételét, majd engedélyt kért annak lemezre rögzítéséhez, hogy
Sztálin „is meghallgathassa”. Sztálin beleegyezett. A lemezgyár vezetői azonban
1937. április 29-én, a lemez visszahallgatásakor igencsak elképedtek, hiszen
valami probléma adódott Sztálin hangjával. Azonnal jelentést küldtek
Poszkrjobisevnek, miszerint „1. Nagy a zaj. 2. Hosszúak a szünetek. 3. Egész
mondatrészek hiányoznak. 4. Rosszak a barázdák. 5. Ugrál, és nem tiszta a
hang.” A jelentés arra is kitért, hogy Sztálin hangja sziszeg a lemezen, a beszéd
pedig nehezen érthető. Ami még ennél is rosszabb, több ezer lemezt már le is
gyártottak. Néhány tisztviselő vissza akarta hívatni a lemezeket, ám a vezető ezt,
a korra jellemző módon, Sztálin elvtárs hangjával szembeni tiszteletlenségnek
tartotta, így a lemezt a kimaradások, a zajok és az ugrálások ellenére terjeszteni
kellett. A levél a Komszomolszkaja Pravda írásával zárul, amely szerint Sztálin
hangjával valami rossz dolog történt a lemezgyárban, és Sztrájk elvtárs kitartó
ragaszkodása a „lemezek felgyorsított terjesztéséhez” igencsak „gyanús”.
Valószínűsíthető tehát, hogy szabotőrről van szó, ilyenformán pedig a gyár
összes kártevőjét „keményen meg kell büntetni”. Ezek után az NKVD
valószínűleg Sztrájk elvtárs összes lemezét leellenőrizte.

[114]
Hruscsov a harmincas évek egyik legfanatikusabb sztálinista
terroristája volt, azonban lehetősége volt a terhelő dokumentumok eltüntetésére,
ezért valódi szerepét homály fedi. A volt KGB-főnök, A. Ny. Seljepin 1988-ban
beismerte, hogy I. V Szerov titkosrendőr eltüntette Hruscsov halállistáit. 1954.
július 2. és 9-e között 261 oldalnyi dokumentumot égetett el.

[115]
Az ehhez hasonló képtelenségek igencsak gyakorinak számítottak
ekkoriban. Buharin kényszermunkatáborban sínylődő özvegyét is abszurd
vádakkal illették, amiért a Veszedelmes viszonyok című könyvet olvasta,
amelyet akkoriban kémkedési útmutatónak tartottak.

[116]
A szerzőnek volt alkalma beszélgetést folytatni Andrejev és Dóra
Hazan lányával, Natasával, aki apja teljes ártatlanságát hangoztatta. A szerző
csak ezután bukkant rá az idézett terhelő dokumentumra. Andrejev levelei azért
maradtak fenn, mert társaitól - például Kaganovics, Malenkov és Hruscsov -
eltérően Sztálin halála után nem maradt hatalmon, így nem semmisíthette meg a
rá nézve terhelő bizonyítékokat.

[117]
Lenin, Feliksz Dzerzsinszkij, a Gseka megalapítója, valamint
Csicserin, az 1930 előtti külügyi népbiztos leszármazásuk alapján - Nagy Péter
1917-ig érvényes rangjegyzéke szerint - éppúgy nemesi rangúak voltak, mint
Molotov, Zsdanov, Szergo és Tuhacsevszkij. Egyikük sem viselte a nemesi
címet.

[118]
Tyimosa új szeretője, Lupéi akadémikus a költő, Rusztaveli 750.
évfordulójának megünneplésére Tbiliszibe hívta Martát és anyját. Tbilisziben
Tyimosa az ajtó résén keresztül látta, amint új kedvesét az éj közepén
letartóztatják. „Láttam, ahogy öt férfi elvitte” - emlékezett vissza. Tyimosa újabb
viszonya Sztálin egyik udvari építészével, Merzsanovval hasonlóan végződött.
„El vagyok átkozva - mondta Tyimosa Peskova. - Mindenkit tönkretesznek, aki
kapcsolatba kerül velem.”

[119]
Nagyezsda Mandelstam remekül megírta az álmatlan éjszakákat,
amelyek során azon reménykedtek, hogy az írószövetség épületének felvonója
nem az ő emeletükön áll meg.

[120]
Sztálin halála után Szerebrjakovék vissza tudták szerezni ingatlanuk
felét, ám Visinszkijék megtartották a másik felét. 2002-ben - hatvan évvel
azután, hogy az apát a szomszéd lelőtte - a Szerebrjakov család minden
hétvégéjét Visinszkijék mellett tölti.

[121]
Két Rosza Kaganovics létezett. Lazar testvére fiatalon, 1924-ben
elhunyt; unokahúga, a másik Rosza korábban Rosztovban élt, majd Moszkvába
költözött, ma is ott él. Elképzelhető, hogy találkoztak Sztálinnal, ám egyikük
sem ment hozzá feleségül.

[122]
Az ősi Szamara városát 1935-ben, Kujbisev halála után nevezték át.

[123]
Vajon emlékezett Sztálin Posztisev 1931-es szemtelenségére? Sztálin
egyszer így panaszkodott neki a Lenin-érdemrendre felterjesztett emberekkel
kapcsolatban: „Úgy látszik, a Lenin-érdemrendet mindenféle vén szarosnak
odaadjuk.” Posztisev ekkor emlékeztette rá, hogy a „szarosok” felterjesztését
maga Sztálin hagyta jóvá.

[124]
Hruscsov körül a többi helyi főnökhöz - Berijához és Zsdanovhoz -
hasonlóan sajátos helyi kultusz alakult ki. A Berija-dal után nem sokkal
megszületett a Hruscsov-dal, a szovjet daloskönyveket pedig Jezsovról szóló
ódák töltötték meg.

[125]
Ragyogó sírköve a Novogyevicsij temetőben, nem messze Nágya
Sztálin sírjától található. Nem árulkodik arról, milyen aljas végzet érte.

[126]
A hivatalos papírokat - hogy elüssön Sztálin kék vagy vörös színű
írásától - türkiz színnel, szép kézírással vagy írógéppel írta alá.

[127]
A szerző köszönetét fejezi ki Aljosa Mirchulavának - az egykori grúz
Komszomol-főnöknek, a későbbi grúz főtitkárnak - a Tbilisziben adott
interjújáért.

[128]
A szóban forgó ügy arra irányuló vizsgálat volt, hogy vajon ki égette el
tévedésből Lenin, Sztálin és Gorkij könyveit. A terror groteszk és halálos voltát
bizonyító újabb kiváló példa.

[129]
Sztálin támogatta Berija a szállítási népbiztos, Tevoszjan ellen
folytatott eljárását. Ezzel kapcsolatban azonban Mikojannak is adott feladatot:
„Mondd meg neki, hogy a KB tudja, hogy Krupp beszervezte német ügynöknek.
Mindenki tudja, hogy az ember néha kelepcébe kerülhet. [...] Ha őszintén
bevallja, [...] a KB megbocsát neki.” Mikojan az irodájába hívatta Tevoszjant, és
közölte vele Sztálin fortélyos ajánlatát, a népbiztos azonban megtagadta a
vallomástételt, amit Sztálin el is fogadott. Tevoszjan később a második
világháború egyik legfőbb ipari vezetője lett.

[130]
Nevét Hajutyinra, Jevgenyija első férjének vezetéknevére változtatták,
ám a kislány még a következő évezredben is hű maradt örökbefogadójához.
Natasa Jezsova túlélte a mostohaapja miatt osztályrészéül jutott borzalmakat.
Vaszilij Grosszman, az Elet és sors című klasszikus regény szerzője jól ismerte a
családot, rendszeresen találkozott irodalmi szalonokban Bábellel és a többiekkel.
Egy rövid műben Natasa tragikus gyermekkorát is megírta. A kislány Penzában
és Magadánban zenésszé cseperedett. 1998-ban kérvényezte Jezsov
rehabilitálását, ami azért ironikus, mert mostohaapja kémkedés vádjában - amiért
kivégezték - nem volt bűnös. Kérelmét elutasították. A könyv írásakor még élt.

[131]
Anna Larina húsz évet töltött különféle táborokban. Fia, Jurij tizenegy
hónapos volt, amikor Annát 1937-ben letartóztatták; egészen 1956-ig nem látta
viszont. Ez csak egy a számtalan szívszaggató történet közül.

[132]
Testvére, Nágya mellett nyugszik a Novogyevicsij-temetőben.

[133]
Egészen a háború végéig vezetette a háztartást, majd feleségül ment
egy NKVD-s tábornokhoz, és visszatért Grúziába, ahol gyermekei születtek. A
lánya ma is Grúziában él.

[134]
Vlagyimir Lutyin elnök nagyapja szakács volt Sztálin egyik házában,
de erről az időszakról nem mesélt unokájának: „Nagyapám szinte semmit sem
mondott el a múltjáról.” Gyerekként egyszer Raszputyinnak is szolgált fel ételt.
Később Leninnek főzött. Minden idők leghíresebb orosz séfje volt, dolgozott
Leninnek, Sztálinnak és az Őrült Szerzetesnek.

[135]
Sztálin testőreinek pontatlan, ám érdekfeszítő visszaemlékezéseit jóval
Sztálin halála után gyűjtötték össze. A testőrök bizonytalanok voltak Sztálin és
Valecska kapcsolatát illetően. Amikor a nő idősebb lett, férjhez ment, később
pedig gyakran panaszkodott férje féltékenységi kirohanásaira. Sztálin halála után
Valecska sosem beszélt viszonyukról, azonban amikor arról kérdezték, hogy az
operaénekesnő, Davidova járt-e valaha Kuncevóban, mindig határozottan
állította: „Soha nem láttam a dácsában. [...] Be sem tehette volna a lábát!”
Valecska nem volt párttag.

[136]
Visinszkij arról tett jelentést, hogy a több száz novoszibirszki tizenéves
letartóztatása csupán az NKVD koholmánya volt. „A gyerekek ártatlanok voltak,
és elengedtük őket. Három magas rangú tisztet, köztük az NKVD vezetőjét és a
városi ügyészt azonban »a forradalmi hűség elárulásában« bűnösnek találtuk, és
kizártuk őket a pártból.” Hogy mi legyen a sorsuk? Sztálin válasza 1939. január
2-án érkezett: „A bűnösökkel szemben bírósági tárgyalást kell lefolytatni.”

 [137]
A csúnya faburkolatú teremben, amely a Nagy Kreml-palota egykor
pompás Alekszandrovszkij-terme volt.

[138]
Malenkov zsarolása - amelyben nemesi kapcsolatokkal vádolta -
szerepet játszhatott Malenkov és Berija szövetségében, igaz, Sztálin tudott a
bizonyítékokról. „Örülj, hogy ezek a dokumentumok hozzám kerültek” - mondta
neki Berija. Amikor őt Sztálin halálát követően 1953 júniusában letartóztatták, a
papírok Malenkov kezébe kerültek, aki megsemmisítette azokat.

[139]
Sztálin nagyra értékelte az effajta bátorságot. Litvinov - aki három
évvel volt idősebb Sztálinnál - soha nem tartotta magában a gondolatait. A
goromba kozmopolita fráter gyakran panaszkodott barátainak, hogy Sztálin
„szűk látókörű, öntelt, törtető, és túl kemény”. Molotovot „féleszűnek”, Beriját
„karrieristának”, Malenkovot „rövidlátónak” titulálta. Molotov szerint Litvinov
„csupán a puszta szerencsének köszönhetően” maradhatott életben, valójában
azonban mindig Sztálin óvta meg - annak ellenére, hogy Molotov gyűlölte.
Nyugaton akkora tiszteletnek örvendett, hogy Sztálin a későbbiekben is
felhasználhatónak tartotta. 1907-ben Londonban Litvinov állítólag
megakadályozta, hogy néhány kikötőmunkás jól elverje Sztálint. „Nem
felejtettem el azt a londoni esetet” - mondogatta Sztálin.

[140]
Litvinovval is ugyanezt akarták tenni, ám angol felesége, Ivy szörnyen
megrémült a küszöbönálló letartóztatástól, és félelmeit néhány amerikai
barátjának is megírta. A levél Sztálin íróasztalán kötött ki. Sztálin felhívta
Papasát:
- Rendkívül vakmerő és szókimondó feleséged van. Mondd meg neki, hogy
megnyugodhat. Nincs veszélyben.

[141]
Az első három orosz kormányfő orosz volt. Lenint halála után Rikov
követte mint a Szovnarkom elnöke, ennek ellenére az üléseken általában egy
zsidó, Kamenyev elnökölt. 1930-ban Rikovot Molotov követte. Sztálin sokkal
inkább politikai, mint faji indokból kifolyólag utasította el az elnökséget.

[142]
A tárgyalások komikus voltát jól adja vissza az angol Bath (fürdő)
lovagrend kérdése. Drax a szükséges meghatalmazások nélkül érkezett, ami
teljesen nyilvánvalóvá tette Sztálin előtt a Nyugat elkötelezettségének mértékét.
Megérkezésükre már teljesen elvesztették jelentőségüket. Amikor a hivatalos
címeit büszkén olvasó Sir Reginaid nemesi rangjához érkezett, a szovjet tolmács
így szólt: „Fürdőkád-lovagrend.” Vorosilov marsallból előbukkant mindkét
jellemző tulajdonsága, a gyerekes naivitás és a határtalan ügyetlenség.
Közbevágott: „Fürdőkád?” Drax ezzel a magyarázattal szolgált: „Régi királyaink
idejében lovagjaink lóháton járták Európát, sárkányokat kaszaboltak le, és ifjú
lányokat mentettek meg. Amikor fáradtan és az út porától piszkosan a király elé
járultak, [...] a király néha felajánlott a lovagoknak egy kis kényeztetést. [...]
Megfürödhettek a királyi fürdőben.” A nyugati demokráciák nem tudták
megfizetni a szovjet szövetség „árát”, vagyis a lengyelországi garancia
visszavonását, és nem engedték a balti államokat Sztálin befolyási övezetébe.
Talán igazuk volt, hiszen egy egyezmény még nem jelentett volna biztosítékot
Hitler feltartóztatására - semmi értelme nem lett volna megmenti a lengyeleket a
hunoktól, aztán tálcán kínálni őket a tatároknak.

[143]
Hruscsov emlékiratai nem fogalmaznak egyértelműen a Politbüróról és
a paktumról. Molotov, a kormányfő és a külügyminiszter volt a diplomáciai
játszma főalakja, ám a háttérből Sztálin irányított. Általános vélekedés, hogy a
Politbüro - Vorosilovot is beleértve - Ribbentrop megérkezéséig semmit sem
tudott a tárgyalásokról. A Politbüro iratait az „Ötök” vagy a „Hetek” kapták
meg, a helyi vezetőkhöz, például az ukrajnai főtitkárhoz azonban nem jutottak
el. Sztálin a Hitlerrel folytatott levélváltást mindig megbeszélte Molotovval,
Vorosilovval és Berijával. Utóbbi a hírszerzés vezetője volt, ennélfogva tudnia
kellett róla. A Leningrádban és a Balti-térség viszonyaival tisztában levő
Zsdanov kiválóan ismerte a németeket, és nyíltan vállalta a Nyugattal
kapcsolatos fenntartásait, ezért általában összefüggésbe hozzák az irányelvvel;
akár az is elképzelhető, hogy Sztálin mellett ő volt az egyik fő szervező. A
kereskedelmi ügyeket Mikojan nélkül nem tudták volna megtárgyalni. Azon a
héten Zsdanov ki-be járkált Sztálin irodájába, és később fiának is azt mondta,
tudomása volt a tárgyalásokról.

[144]
Eközben Európa másik felén, a Bergdorfban Hitler vacsora közben
értesült a hírekről. Csendet kért, és bejelentette vendégeinek. Ezután
mindannyian kimentek az erkélyre, ahonnan ámulattal csodálták, amint az északi
fény természetellenes, az arcukat halvány vörösbe borító vérvörös színnel
világítja meg az eget és az Utenberg-hegységet.
- Olyan, mintha vér lenne - mondta Hitler az egyik segédtisztjének. - Most
már nem tudjuk elkerülni az erőszakot.

[145]
Érdekes pillanat volt, amikor Nyina szülei körülnéztek Hruscsov
lakásában, és megdöbbentek a vízcsap láttán: „Nézd, anyus! - kiáltotta az apa. -
Víz jön a csőből!” Amikor a szülők megpillantották a megkapó, hosszú és
vékony állcsontú Tyimosenkót az alacsony, kövér Hruscsov mellett, azt
kérdezték, hogy az előbbi-e a vejük.

[146]
Sztálint Vlaszik filmre vette, amint az ültetést ellenőrzi Kuncevóban.
Hitler szintén mindig figyelt az ültetési rendre. Állami ügyekben mindketten
rendkívül fontosnak tartották a kifogástalanságot.

[147]
Polinának volt egy gyenge pontja: amellett, hogy zsidó volt, bátyja az
USA-ban sikeres üzletemberként tevékenykedett. Sztálin viszont a harmincas
évek közepén maga javasolta Davies amerikai nagykövetnek, hogy Karpon
keresztül bonyolítsanak le üzleti ügyeket Moszkvában - ritka példa volt ez
Sztálin nepotizmusára.

[148]
Molotov személyi edzőjének az esete új oldaláról mutatja be a külügyi
népbiztost. Vlaszik - aki soha nem tett semmi olyat, amiről Sztálin ne tudott
volna - néhány hónap elteltével levelet írt Molotovnak, amelyben tájékoztatta,
hogy személyi edzője, Olga Rosztovceva a családdal ápolt közeli kapcsolatával
dicsekszik. „Tudunk olyan esetekről, amikor nemcsak a testedzésről, [...] hanem
a lakásodról és a családodról fecsegett.”

[149]
Natalja Poszkrjobiseváé különös, ám ferdítésekben gazdag történet;
éppen kilenc hónappal azután született, hogy anyja Sztálinhoz látogatott. Natalja
elképzelhetőnek tartja, hogy Sztálin lánya. Ezt egyrészt a Vlaszik által
elmondottak, másrészt Mihail Szuszlov - Brezsnyev korának ideológiai vezetője
- egyik mondata támasztja alá. Szuszlov egyszer ezt mondta Nataljának:
„Mindenki tudja, hogy igazi apád Lenin mellett, a mauzóleumban fekszik.” Ez
még akkor történt, amikor Sztálin holtteste is a mauzóleumban nyugodott. „Nem
hasonlítok valakire? - kérdezte Poszkrjobiseva a szerzőt. - Mondjuk Szvetlána
Sztálinra?” Ironikus, hogy a hölgy azt hiszi, hasonlít anyja gyilkosára, Sztálinra,
miközben a külseje egy az egyben Poszkrjobisevet idézi.

[150]
A holttestét egy Moszkva melletti tömegsírba helyezték, bátyja
holtteste pedig sokakéval együtt a Donszkoj temetőben ásott tömegsírban
nyugszik. Dr. Metalikov lánya síremléket állíttatott nekik a Novogyevicsij
temetőben.

[151]
Ezt a látogatást gyakran említik Sztálin életrajzaiban, ám arra nincs
bizonyíték, hogy mind az öten jelen lettek volna. A következő történetet a szerző
a Maja Kavtaradzéval készült beszélgetése alapján írta; már csak ő él az öt
ember közül. A történet soha sehol nem jelent meg nyomtatásban. Az apja
hatalmas, antik tárgyaktól hemzsegő tbiliszi lakásában élő, hetvenhat éves Maja
megengedte, hogy a szerző apja kiadatlan visszaemlékezéseit használja, amelyek
felbecsülhetetlen értékű források. 1940-ben Kavtaradzét az Állami Kiadó
vezetőjévé, majd a háború idején a Közel-Keletért felelős népbiztoshelyettessé
léptették elő. Mivel a külügyi népbiztosság közvetlenül a Lubjanka mellett
helyezkedett el, Kavtaradze mindig így viccelődött: „Átmentem a másik
oldalra.” A háború után Kavtaradze romániai szovjet nagykövet lett, 1971-ben
hunyt el.

[152]
Amikor karrierje hátralévő részében valaki ellentmondott
Nucibidzének, csak a homlokára mutatott, és nemes egyszerűséggel ennyit
mondott: „Itt csókolt meg Sztálin.” A Rusztaveli-mű fordítását nagy költségek
árán adták ki, és Sztálin neve sehol sem bukkan fel benne. Sztálin gondoskodott
róla, hogy Nucibidze élete hátralevő részében nyugodtan élhessen egy nagy, még
ma is a család tulajdonában álló tbiliszi palotában. A szerző köszönetét fejezi ki
Zakro Megrelisvilinek, a professzor mostohafiának, amiért rendelkezésére
bocsátotta anyja életrajzának részleteit.

[153]
A kilencvenes években egy emlékművet emeltek, amelyen a következő
felirat áll: „Itt nyugszanak a politikai elnyomás ártatlan, megkínzott és kivégzett
áldozatai. Emléküket soha nem feledjük.” Anna Bábel egészen 1954-ig, Bábel
rehabilitálásának évéig nem szerzett tudomást arról, hogy férjét kivégezték. Sok
évig Amerikában élt. Szívszaggató visszaemlékezése, akárcsak Nagyezsda
Mandelstamé és Anna Larináé, klasszikussá vált.

[154]
Akadt azonban egy furcsa kegyelem. Redensz özvegye és gyerekei
nem jutottak az ellenségek családjának tragikus sorsára, ám a későbbiekben
nekik is komoly szenvedés jutott osztályrészül. Ekkoriban Zubalovóban,
Szvetlánával töltötték hétvégéiket, az életük úgy zajlott tovább, mintha mi sem
történt volna. Sőt, Anna továbbra is hívogatta Sztálint, hogy tanácsokat adjon
neki Szvetlána ruháit és Vaszilij alkoholfogyasztását illetően. Hamarosan még ki
is békültek egymással.

[155]
Kozlovszkij a kremli fogadások során mindig ugyanazokat a dalokat
énekelte. Hiába vett be új dalokat a repertoárjába, mindig a szokásos dalok
éneklését írták elő neki a programban. „Sztálin elvtárs ezt a repertoárt szereti.
Mindig ugyanazokat a dalokat szereti hallani.”

[156]
A vezetője előtt meghajoló Mehlisz rögeszmésen győzelmet akart
aratni 1939. december 21-ére, Sztálin születésnapjára: „A finn fehér gárda teljes
megsemmisítésével akarom ünnepelni!55 Mikor eljött a nagy nap, Mehlisz így
szólt családjához: „Köszöntelek titeket! J. V 60. születésnapja van. Ünnepeljük
meg a családban!55

[157]
A parasztságban rejlő tartalékok egyik jó példája - ami jól jellemezte
Sztálin lovas katonáit - Tyimosenko volt. Az 1920-as lengyel háború
hadosztályparancsnoka „elbűvölő Szavickijként” jelenik meg Iszaak Bábel
Lovashadsereg című történeteiben. Bábel dicsőíti „óriás testének szépségét”,
mellkasának erejét, „amely úgy pusztítja a kunyhókat, ahogy a zászló lobog a
szélben”. A lovas katona lábai szerinte olyan gyönyörűek voltak, „mintha nők
lennének ragyogó csizmájába állítva”. A kevéssé költői Mikojan egyszerűen
„bátor parasztnak” titulálta.

[158]
Az ügyről soha nem készült hivatalos dokumentum, ami arra utal,
hogy az elhurcolás még bolsevik mércével is törvénytelennek számított. Amikor
Beriját Sztálin halála után letartóztatták, ez az elhurcolás és gyilkosság is
szerepelt az ellene felhozott vádak között.

[159]
194.1 novemberében Stanislaw Kot, a lengyel nagykövet az emberek
holléte felől érdeklődött Sztálinnál, aki úgy tett, mintha ez ügyben hívta volna fel
Beriját, ám témát váltott. 1941 decemberében arról tájékoztatta Andersz
tábornokot, hogy a lengyelek Mongóliába szöktek. Amint már láthattuk, az
effajta eljátszott aggodalmaskodás Sztálin és Berija közös játékának a részét
képezte. Mikojan fia, Sztyepan „a család legnagyobb terhének” nevezte az apja
rendeleten szereplő aláírását.

 [160]
1941 februárjában a párt XVIII. kongresszusán Sztálin két
népbiztosságra osztotta a Berija vezette NKVD-t. Berija megtarthatta az NKVD-
t, a leválasztott Állambiztonság (NKGB) pedig Merkulov irányítása alá került.
Ez nem minősült Berija lefokozásának, hiszen kormányfő-helyettessé léptették
elő, és továbbra is a két szerv legfőbb ura, kurátora maradt.

[161]
Kuznyecov admirális a távol-keleti utazás kapcsán ismerkedett meg
Zsdanovval, aki sokat beszélt neki arról, mennyire szeret a haditengerészetnél
dolgozni. „Imádom [a cirkálókat]. Persze nem könnyű velük boldogulni -
mondta mosolyogva, aztán hozzátette: - Inkább a folyók, mint a tengerek embere
vagyok. Egyfajta édesvízi hajós. De imádom a hajókat.” Kuznyecov csodálta
Zsdanovot, aki „olyan sokat tett a haditengerészetért”. Más haderőnemekkel
kapcsolatban azonban haszontalannak bizonyult.

[162]
Nem ez volt az egyetlen elkövetett őrültség. Egy alkalommal Sztálin
egy ostoba elképzelés alapján olyan tankot rendelt, ami „elpusztítása után is
védelmet nyújt”.

[163]
Kaganovicsot megvetették, amiért nem mentette meg bátyját, akit a
Központi Bizottság tagjainak kijáró tisztelettel, a Novogyevicsij temetőben
helyeztetett örök nyugalomra, nem messze Nágya Sztálintól. Vannyikov túlélte,
ám börtönben maradt.

[164]
Krebs 1945 áprilisában, a Harmadik Birodalom utolsó óráiban a
Werhmacht vezérkari főnöke volt.

[165]
Dekanozov többször elmondta a történetet fiának, Reginaidnak, aki
még halála előtt lejegyezte. Művét még nem adták ki. A szerző köszönetét fejezi
a grúz, tbiliszi Nágya Dekanozovának, amiért rendelkezésére bocsátotta az
anyagot.

[166]
A beszédek alapján nagy vita kavarog, hogy Sztálin vajon akart-e
megelőző csapást mérni Hitlerre, vagy sem. Az úgynevezett Szuvorov-vita
Viktor Szuvorov 1985 júniusában megjelent cikkét követően lángolt fel.
Szuvorov szerint Sztálin meg akarta támadni Hitlert, amit a nyugati front mentén
történő részleges mozgósítással, a repülőterek közelségével és egy Zsukov
marsall által készített támadási tervvel indokolt. Nézetét manapság elvetik. A
vezérkar valódi álláspontja - Vasziljevszkij tábornokot is beleértve - valószínűleg
az volt, hogy a szovjetek húzódjanak vissza mélyen a saját területükre; innen
eredt Vasziljevszkij javaslata, hogy a repülőtereket és a többi infrastruktúrát
telepítsék hátra a Volgához. A javaslatot Kulik és Mehlisz „defelistának”
kiáltotta ki. Mindazonáltal Sztálin a támadó háború ötletét valódi lehetőségként
és ideológiai kényszerűségből egyaránt fenntartotta. Ami a beszédeket illeti,
Sztálin csak fokozni kívánta a hadsereg harci kedvét, és bizonyos mértékig
reálisan kívánta bemutatni a szovjet helyzetet.

[167]
Hitler június 14-én tartotta a Barbarossa-hadművelet előtti utolsó
katonai tanácskozását. A tábornokok különböző időpontban érkeztek a
kancelláriába, nehogy gyanút keltsenek. 16-án Goebbelst hívatta, hogy
eligazítást tartson neki.

[168]
Elképzelhető, hogy Sztálin azért Zsdanov bátorításával saját ingadozó
magabiztosságát akarta megerősíteni. Amikor Dimitrov átadta neki az ausztriai
figyelmeztetést, Sztálin úgy reagált, hogy semmi ok az aggodalomra, aminek a
legjobb bizonyítéka, hogy Zsdanov, a leningrádi katonai körzet és a
haditengerészet vezetője szabadságra ment.

[169]
A beszámoló Molotov, Mikojan, Zsukov, Tyimosenko, Hilger és mások
visszaemlékezésein alapul. Az időpontok megfelelnek a kremli naplóban
rögzítetteknek. A napló nyilvánvalóan pontatlan, hiszen az azon az éjszakán
uralkodó félelem, bizonytalanság és káosz miatt mindenki más időpontot jelölt
meg az ülésekkel kapcsolatban, ezért csak általános iránymutatásul szolgálhat.
Eszerint Zsukov nem volt jelen a 7 óra 5 perckor tartott ülésen. Zsukov
beszámolójában Vatutyin - a vezérkari főnök helyettese - is szerepel, ám a napló
nem tesz róla említést, ahogy Mikojan sem. Ez azonban nem jelenti, hogy ne
lettek volna jelen. A folytonos jövés-menés közepette még Poszkrjobisev is
hibázhatott.

[170]
Körülbelül ez idő tájt döntött úgy Hitler, hogy egy órácskát alszik,
mielőtt elkezdődne az invázió. „A hadiszerencse majd mindent eldönt.”
Korábban a kimerült és ideges Hitler az irodájában fel s alá járkálva dolgozott
Goebbelsszel egy nyilatkozat megírásán, amit másnap kellett felolvasni a német
népnek. „A rákos részt ki kell égetni - mondta Hitler Goebbelsnek. - Sztálin el
fog bukni.” Liszkov, a német disszidens kihallgatása még két és fél órával
később, az invázió kezdetén folyt, de végül nem lőtték le. Az éjszaka eseményei
annyira drámaiak voltak, hogy mindenki más időpontot társított a történésekhez.
Molotov emlékei szerint éjfélkor ment el Sztálintól, Mikojan hajnali hármat
mondott. Zsukov azt állította, hogy Molotov - akire a legtöbb történész
forrásként hivatkozik -, saját szerepét hangsúlyozandó, későbbre tette az
események időpontját. A zavar egy része a német és orosz időzónabeli
eltolódással is indokolható. Ez a beszámoló az orosz időn alapszik. Az
eseményeket azonban sokkal egyszerűbb a német pontosság segítségével
beazonosítani: a német nyári időszámítás szerint 3 óra 30 perckor (orosz idő
szerint 4 óra 30 perc) meginduló invázió és Schulenberg Berlinből küldött
üzenetei alapján. A három beszámolóból viszont egyértelműen megállapítható,
hogy a társaság este kilenc és hajnali három óra között Kuncevóba ment Sztálin
irodájából.

[171]
A telefon Zsdanov Szocsiban lévő dácsájában is csörgött azon a
reggelen: „Először anyám jött be a szobámba - emlékezett vissza Jurij Zsdanov -
, és ennyit mondott: »Háború van!«, aztán apámmal azonnal elindultunk
Moszkvába.”

[172]
Ezzel egy időben Berlinben a szovjet nagykövetet, Dekanozovot
beidézték a német külügyminisztériumba. Amint megérkezett, észrevette, hogy a
német sajtó is jelen van, rögzíteni akarták a pillanatot. Ribbentrop a
„legdermesztőbb modorát” elővéve Bismarck herceg irodájában fogadta őt;
annak az államfőnek az irodájában, aki egykor óva intette Németországot a
kétfrontos háborútól, és akit Sztálin és Zsdanov oly gyakran emlegetett
példaként. A láthatóan ittas, „lila ábrázatú” és „kicsit imbolygó” Ribbentrop
felolvasta nyilatkozatát. „Szörnyen sajnálom..- válaszolt Dekanozov. Aztán
elindult, anélkül hogy bárkivel is kezet fogott volna. Ahogy kifelé haladt,
Ribbentrop gyors léptekkel utána ment, és odasúgta neki, hogy megpróbálta
lebeszélni Hitlert a háború megindításáról, de ő senkire sem hallgatott. „Mondja
meg Moszkvának, hogy én elleneztem a támadást” - sziszegte. Ribbentrop
érezte, hogy a szovjet paktum volt karrierjének csúcspontja.

[173]
Ugyanazon a napon a Politbüro titokban utasítást adott Lenin testének
elszállítására a mauzóleumból. A tetemet Tyumenybe, Szibériába vitték.

 [174]
Manapság, amikor már annyi különböző forrás is a rendelkezésünkre
áll erről a figyelemre méltó történetről - Molotov és Mikojan
visszaemlékezéseitől Gsadejevéig, a Szovnarkom segédjének emlékezéséig, aki
rögzítette Vatutyin helyettes vezérkari főnök beszámolóját - pontosan tudjuk
rekonstruálni az eddig homályos történetet. Az addig uralkodó káoszt kiválóan
érzékelteti, hogy a honvédelmi népbiztosságon történeteket Mikojan június 29-
ére, Csadajev pedig 27-ére teszi. Valójában 28-án történt az esemény; Sztálin
naplója egyértelművé teszi, hogy 28-án végig az irodájában volt, de 29-én és 30-
án nem jelent meg ott. Zsukov szerint Sztálin kétszer is volt aznap a
népbiztosságon, de a megbeszélésre valószínűleg este került sor, legalábbis
Mikojan visszaemlékezése szerint.

[175]
Az idézet részlet Molotov visszaemlékezése szerint így hangzott:
„Elbasztuk.” Mikojan így emlékezett: „Lenin hatalmas örökséget hagyott ránk,
és mi, az örökösök mindent elcsesztünk.” Berija szerint (akit a Moszkvától
éppen távol levő Hruscsov idézett): „Minden elveszett. Feladom. Lenin
proletárállamot hagyott ránk, de mostanra igencsak kellemetlen helyzetbe
kerültünk, és hagyjuk, hogy az egész elbaszódjon.” Csadajev változata: „Lenin
megalapította az államunkat, mi meg elbasztuk.”

[176]
Berija fia, Szergo - akinek emlékirata a személyes anekdoták
tekintetében tökéletesen megbízható, ám a politikai kérdéseket illetően eléggé
bizonytalan - azt állítja, hogy ezt a hibát Alekszandr Scserbakov, a moszkvai
párfőnök követte el, aki azelőtt sokszor kérdezgette Beriját, hogy elárulná-e őt
valaha Sztálinnak. Mikojan, aki valóban ott volt, sokkal szavahihetőbb
szemtanú, ám elképzelhető, hogy Scserbakov egy másik okból kifolyólag, a
Moszkvát fenyegető veszély miatt veszítette el hidegvérét.

[177]
Az egyetlen tábornok egyedüli parancsnoksága és a tábornokok és
komisszárok kettős parancsnoksága között létrejött libikókajáték a párt helyzetét
hűen tükrözi is: a komisszárok parancsnokságát háromszor is bevezették (1918-
ban, 1937-ben és 1941-ben), és háromszor is megszüntették (amikor szükség
volt a katonák tekintélyének növelésére: 1925-ben, 1940-ben és 1942-ben).

[178]
A 270. számú rendelet nagyon is Sztálin stílusában íródott:
„Elrendelem, hogy (i) bárki, aki eltávolítja jelvényét [...] és megadja magát,
bűnös dezertőrnek tekintendő; családját tartoztassák le mint az anyaföld
esküszegő hazaárulóját. Az ilyen szökevényeket azonnal le kell lőni. (2)
Azoknak, akiket bekerítenek, a végsőkig kell harcolniuk. [...] Azokat, akik
inkább megadják magukat, bármilyen lehetséges módon el kell pusztítani,
családjaiktól mindennemű támogatást meg kell vonni.”

[179]
Sztálin és Zsdanov hozzáférhetővé tett iratai elsőként engednek
bepillantást a Leningrád megmentésére tett kétségbeesett erőfeszítéseikbe.

[180]
Scserbakov az Új Emberek közé tartozott, akik a harmincas években
mások halálát követően emelkedtek fel. „Közömbös Buddha-arcával, apró,
felálló, gombszerű orrán ülő vastag szarukeretes szemüvegével” Scserbakov -
Zsdanov sógora, újabb példa az eliten belüli házasságra - a kulturális kérdések
rendezésével szerzett magának hírnevet, majd Hruscsovot követte a moszkvai
főtitkári székben, 1941-ben Malenkovval és Voznyeszenszkijjel együtt a
Politbüro tagjelöltjévé vált. Alkoholista és antiszemita volt. Hruscsov ezt mondta
róla: „kígyó [...] mégpedig a legrosszabb fajtából.”

[181]
Amikor október 31-én Sztálin fülébe jutott, hogy a nácik orosz
férfiakból és nőkből álló „küldöttségeket” használnak emberi pajzsként,
utasította Zsdanovot: „Azt mondják, a leningrádi bolsevikok között vannak
olyanok, akik úgy vélik, lehetetlen fegyvert használni az ilyen »küldöttségek«
ellen. Ha tényleg vannak ilyen emberek, [...] akkor őket kell először likvidálni,
mert veszélyesebbek, mint a német katonák. A tanácsom: semmi érzelgősség.
[...] Pusztítsátok el a németeket és a küldöttségeiket1.”

[182]
Zsdanov. aki június 24-e óta nem találkozott személyesen Sztálinnal,
december n-én, talán kegyetlensége jutalmául Moszkvába repülhetett, és
karrierje ismét felfelé kezdett ívelni.

[183]
Még Sztálin is elismerte, mekkora segítséget jelentett a nyugati
támogatás a háborús erőfeszítésekben. Mikojan részletes jelentést tett neki,
amint valamilyen szállítmány érkezett; akár teherautók Perzsián keresztül, akár
fegyverek Arhangelszkből. Olyan sürgető volt a helyzet, hogy 1941
novemberében Sztálin vörös tollával adta össze a repülőgépek számát (432)
Mikojan jegyzetein.

 [184]
1966-ban amikor Zsukov emlékiratait kiadták Moszkvában, az esetet
túl veszélyesnek tartották, hogy nyomtatásban megjelenhessen. A beszámoló
csak 1990-ben, a teljes verzió kiadásában jelent meg.

[185]
A távoli Kujbisevet, a Volga partján levő Szamara ősi városát
választották új fővárosnak, ha Moszkvát el kellene hagyni. Számos épületet
készítettek elő Sztálin számára, beleértve a párt helyi főhadiszállását és egy
nemesi kúriát, amely egy sekély vízmosás mellett, a Volga meredek partján
helyezkedett el. Kikövezett sétány övezte, és kilátás nyílt a folyóra. Egy
különleges, lifttel elérhető légoltalmi óvóhelyet is építettek hozzá, ahonnét
Sztálin irányíthatta Oroszország maradványait. Szvedana Sztálint
házvezetőnőjével, Alekszandra Nakasidzével, valamint Galinával, Vaszilij
várandós feleségével, továbbá Jakov lányával, Gubával együtt (letartóztatott
anyja nélkül) egy kis, kertes városi házban helyezték el. Kalinyin és szeretője
egy kis házon osztozott a Mikojan családdal, a Hruscsov család pedig
Malenkovékkal lakott együtt. Poszkrjobisevék és Litvinovék másokkal együtt a
helyi szanatóriumban kaptak szállást.

[186]
Zsukov visszaemlékezése szerint Sztálin november közepén újra
megkérdezte, de V P. Pronyin, a moszkvai szovjet elnöke úgy emlékszik, a
kérdési Sztálin „október 16-án vagy 17-én” telte fel. Valószínűleg többször is
megkérdezte.

[187]
Sztálin senki másnak nem ajánlotta fel, hogy csatlakozzon hozzá, és
dohányozzon. Ez a megtiszteltetés ahhoz hasonlít, amikor Viktória királynő
kegyesen megengedte az idős Disraelinek, hogy a meghallgatások alatt ülve
maradjon. Ő volt az egyetlen miniszterelnök, aki ilyen kiváltságban részesült.

[188]
1760-ban, a hétéves háború alatt Erzsébet cárnő Todtleben nevű
tábornoka vonult be Berlinbe. I. Sándor pedig 1813-ban foglalta el a porosz
fővárost.

[189]
A leírásban minden bizonnyal Arthur Lee-t, a sokoldalú kalandort és
konzervatív parlamenti képviselőt méltatja, aki amerikai feleségének örökölt
vagyonából vette a házat. Lloyd George Lee of Fareham báró (később vikomt)
néven nemesi rangra emelte.

 [190]
Sztálin unokaöccse, Leonyid Redensz találkozott a letört marsallal, aki
Kujbisevnél éppen vidáman fürdőzött a gyerekeivel a Volgában.

[191]
Tyimosenko Sztálinhoz írt levelei - ezeket noteszből kitépett lapokra
írta, és Sztálin nemrég megnyitott levéltárában találhatók - fényt derítenek a
harkovi offenzívára és Hruscsov idegösszeomláshoz közeli állapotára.

[192]
Kuncevo bútorzata „stílusosan »funkcionális«, pompás és világos”.
Am a fiatal brit diplomata, John Reed így vélekedett: „Közönséges bútorzatú,
minden olyan kényelmet nyújt, amiről egy szovjet népbiztos álmodik. Még a
mosdóhelyiségek is modernek és [...] tiszták.” A háztól egy kilométernyire
helyezkedett el Sztálin új óvóhelye; a „legmodernebb és legpazarabb változat”.
A harmincméteres mélységbe lifttel lehetett lejutni. A masszív, vastag
betonépület belsejében lévő nyolc vagy tíz szobát tolóajtókkal választották el
egymástól. „Az egész légkondicionált volt, de pocsékul bútorozták be. [...] Mint
valami iszonyatos [...] Lyons Corner House”, írta Reed.

[193]
Sztálin mindegyik dácsájában tágasak voltak a fürdőszobák, a kádakat
pedig úgy tervezték, hogy pontosan illeszkedjenek Sztálin magasságához.

[194]
A frontkatonák hálájuk jeléül egy gravírozott órával ajándékozták meg,
amely napjainkban az RGASZPI-ban, Kaganovics irattári részlegében található.
Érdekes, hogy Leonyid Brezsnyev és Mihail Szuszlov, akik 1964. után csaknem
két évtizeden át tartoztak a Szovjetunió vezetői közé, a fronton ismerkedtek meg
Kaganoviccsal.

[195]
Bajbakovnak a könyv megírásához adott interjúja azért
felbecsülhetetlen értékű, mivel ő Sztálin egyik utolsó olyan minisztere, aki még
él. Bajbakov sokáig maradt a szovjet kormány tagja: Sztálin 1944-ben olajügyi
népbiztosnak nevezte ki. Később ő vezette a Goszplant, a legfőbb gazdasági
tervhivatalt. Végül a nyolcvanas években Gorbacsov fosztotta meg a tisztségétől.
A szovjet gazdaság elavultságát mutatja, hogy egy fiatalember, akit Sztálin
nevezett ki, még negyven év múlva is vezető tisztséget töltött be. A könyv
írásának időpontjában ez a fáradhatatlan és kortalan férfi az olajiparban
tevékenykedik. Kitüntetéseit viselve, Lenin portréja alatt ülve sztálini
dinamizmussal bonyolítja le konferenciahívásait.

 [196]
Amikor Hruscsov hatalomra került, Sztálinhoz hasonlóan utasította
cimboráit, többek közt Jeremenkót, hogy nagyítsák fel sztálingrádi hőstetteit.

[197]
A sztálingrádi Uránusz hadművelettel egy időben Zsukov a Moszkvára
néző rzsevi kiszögellés ellen elindította az elfeledett Mars hadműveletet.
Valószínűleg ez volt Zsukov legnagyobb kudarca: vakmerő és kegyetlen
harcmodora eredményeképpen mindössze két nap alatt több százezer katona
esett el.

[198]
A háború folyamán Nyugaton a pipa Sztálin öregurasságának a
jelképévé vált. A politikusok pipákkal ajándékozták meg „Uncle Joe”-t. A
londoni nagykövet, Majszkij egyszer ezt írta Sztálinnak: „Miután Kerr úr [a brit
nagykövet] pipát adott önnek, és ez megjelent az újságokban, két vállalattól is
érkeztek az ön számára pipák ajándékba. [...] Mellékelve küldök önnek egyet.”

[199]
Az ő komisszárjaként tevékenykedett Borisz Vannyikov és I.
E.Tevoszjan, akiket letartóztattak, majd szabadon engedtek, valamint a
mindössze harminchárom éves D. F. Usztyinov, aki idővel a szovjet katonai-ipari
komplexum legfőbb vezetőjévé nőtte ki magát, a KB titkára és marsall lett.
Később honvédelmi miniszteri tisztséget kapott, ő rendelte el Afganisztán 1979-
es szovjet megszállását.

[200]
A magabiztosság azonnal megmutatkozott Sztálin nyugati
szövetségeseivel való bánásmódjában, noha azok hősiesen kockáztatták életüket,
hogy segélyt juttassanak el Oroszországnak. Mikojan azt jelentette, hogy a britek
haditengerészeti megbízatásukra „dokumentáció nélküli” rádió berendezést
hoztak magukkal Murmanszkba. „Meg kell kérnünk őket, hogy vagy vigyék
vissza, vagy adják át nekünk. Utasítást kérek.” Molotov mindössze ennyit írt:
„Egyetértek.” Sztálin kék ceruzájával azonban mogorván ezt firkálta: „Molotov
elvtárs egyetértett, pedig Mikojan nem is javasolt semmit!” A brit tengerészet
rádiójával kapcsolatban pedig: „Azt javaslom, a berendezést foglaljátok le
csempészáruként!”

[201]
1943. április 16-án Sztálin ismét két részre osztotta a hatalmas NKVD-
t: a Merkulov irányítása alá került NKGB foglalta magába az állambiztonsági
rendőrséget, a Berija vezette NKVD pedig a hagyományos rendőrséget és a
hatalmas kényszermunkatáborokat irányította. Mindkét „szerv” kurátora, legfőbb
ura Berija maradt.

[202]
Jakov lánya, Gulia úgy véli, Sztálin „helyesen cselekedett”. Szvetlána
Sztálin ahhoz hasonlítja az esetet, mikor Margaret Thatcher elutasította a
tárgyalásokat a Terry Waite-et fogva tartó terroristákkal: „Nem beszélünk
azokkal az emberekkel.” Nem Jakov volt Sztálin családjából az egyetlen, aki
ilyen helyzetbe került. Artyom Szergejevet is elfogták, de ő sikeresen
kiszabadult, és visszament Moszkvába, ahol elmesélte a történetét Mikojannak.
Elküldték egy honvédelmi népbiztoshelyetteshez, aki azt mondta neki:
- Maga főhadnagy, én meg népbiztoshelyettes vagyok. Nehogy elmesélje egy
magasabb rangú személynek! Felejtse el az egészet! Vannak olyanok, akik nem
értenék meg, az pedig tönkretenné az életét. Úgyhogy írja le, és írja alá, hogy
„nem voltam ott, nem láttam semmit”.

[203]
Szvetlána és Kapler között huszonnégy év korkülönbség volt. Ez nem
volt sokkal több, mint Sztálin és Nágya között volt, ám a hasonlóság csak
fokozta Sztálin dühét. Nem ez a két ütés volt Sztálin legnagyobb bűntette.
Kapler öt kegyetlen évet töltött száműzetésben, de szerencsés lehetett, hogy nem
lőtték le azonnal. 1948-as szabadulása alkalmával becsületszava ellenére
visszatért Moszkvába. Újra letartóztatták, és további öt, bányában töltendő évre
ítélték. Sztálin halála után visszatért, újra nősült, majd ismét összejött
Szvetlánával, akivel végre szenvedélyes viszonyt kezdhetett. 1979-ben halt meg.

[204]
1941-ben Leonyid azt kiabálta, hogy Sztálin korántsem „a népek
legnagyobbja és atyja”. Ellenkezőleg, „átkozott gazember” és Kirov gyilkosa!

[205]
Anyja öt évig dolgozott egy mordoviai munkatáborban, amit öt év
száműzetés követett. Amikor 1954-ben visszatért, Hruscsov nem volt hajlandó
találkozni vele. Júlia csak 1956-ban látta viszont anyját. Idegenek voltak egymás
számára, ami később sem változott. Napjainkban az anya Kijevben él. 1995-ben
felfedeztek egy repülőgépet Szmolenszk közelében, amelyben egy még mindig
pilótaszemüveget és sisakot viselő csontvázat találták; valószínűleg Leonyid volt
az.

[206]
Az esemény nagyon hasonlít arra, amikor Hitler a keleti frontról
visszatérve benézett egy kórházi kocsiba. Hitler és a sebesültek másodpercekig
bámultak egymásra, majd utasítást adott a rolók lehúzására.

[207]
Amikor azt énekelték, hogy „a fasiszta seregeket levertük, leverjük és
le fogjuk verni”, nevetésben törtek ki, mivel a „leverjük” szó énekelve oroszul
úgy hangzott, mint a „megbasznak minket”. Nevetve gyorsan átírták: „Halálra
vertük, és fogjuk verni őket.” A megbeszéléseiről visszaérkező Vorosilov
marsallnak elmesélték a „megbasznak” és a „leverni” szavakkal adódott
problémát, ami természetesen igencsak illett a lovas katona közönséges
humorához: „Parasztnótának kiváló, de himnusznak nem az igazi!” - nevetett,
aztán vidáman felidézték a dalverseny összes derültséget kiváltó pillanatát.
Vajon mi történt azzal a négy, népviseletbe öltözött zsidóval, akik egyenesen
Vorosilov szemébe nézve énekelték zsidó dalukat? A marsall jóízűt nevetett.
„Hozzatok egy kis vodkát! Erre inni kell. A maguk tiszteletére! Fogadják hálám
jeléül!” Késő délután kimerültén távoztak a Kremlből.

[208]
Szergej Mihalkov, a szavak embere a későbbiekben is Sztálin kegyeltje
maradt. Egy irattárban őrzött levelében így írt Sztálinnak: „A Bolsoj Színházban,
1943. december 30-án megígértem önnek és Molotov elvtársnak, hogy írok egy
gyermekverset. Ennek megfelelően elküldöm önnek az Egy mese gyerekeknek
című írásomat ” Sztálinnak tetszett a mű: „Kiváló vers - írta Molotovnak. - Még
ma meg kell jelentetni a Pravdában és több gyerekeknek szóló lapban...”
Mihalkov fia, Nyikita a legnagyobb mai orosz filmes: a Csalóka napfény és A
szibériai borbély alkotója.

[209]
Berija személyesen utasította az egyik csekistát, a fiatal Zoja
Zarubinát, Leonyid Eitingon NKGB-tábornok (a Trockij elleni merénylet
szervezője) mostohalányát a konferencia bútorzatának összeállítására. Mivel
nem rendelkeztek kerek asztallal, készíttetni kellett egyet. Minthogy a
konferencia tényét gondosan őrzött titokként kezelték, Berija felszólította
Zarubinát, hogy Teheránban „lakodalom céljára” rendeljen egy huszonkét
személyes asztalt.

[210]
Roosevelt sejtette, hogy lehallgatják, ugyanakkor bízott benne, hogy
Sztálin jobban megbízik majd benne a hallottak után. Szergo Berija beszámolója
alapján feltételezhetjük, hogy Roosevelt módszere bevált.

[211]
A második szovjet tolmács, Valentyin Berezskov beszámolt arról, hogy
Sztálin miként próbálta el a találkozót. Arról is említést tett, hogy Roosevelt
tolmács nélkül érkezett Sztálin rezidenciájába. Valójában Sztálin ment Roosevelt
szobájába, ahol Chip Bohlen tolmácsolt az amerikaiaknak, Pavlov pedig a
szovjeteknek. Pavlov volt Sztálin és Molotov angol és német tolmácsa;
Berezskov csak alkalmanként dolgozott Molotovnak. A tolmács által
elmondottakból mindössze az valószínűsíthető, hogy Sztálin valóban elpróbálta
a találkozót, ami igencsak jellemző volt rá. Berezskov feltehetőleg szemtanúja
volt a próbának.

[212]
A Hugh Lunghival készült interjú nagymértékben hozzájárult ehhez a
beszámolóhoz. Valószínűleg Lunghi az utolsó ember, aki él a nagy hármas
találkozóin Teheránban, Jaltán és Potsdamban részt vevő személyek közül.

[213]
Hugh Lunghi azonnal legépelte a hallottakat, majd megkérte
Churchillt, hogy másnap írja alá. A brit vezérkar tolmácsaként többször
helyettesítette Churchill első számú tolmácsát. Arthur Birse őrnagyot.

[214]
Az amerikaiak azt hitték róla, hogy ő a főpincér, és a konferencia
végén majd megajándékozzák némi cigarettával. Aztán észrevették, hogy az
NVKD vezérőrnagyi egyenruháját viseli.

[215]
Sztálin ragaszkodott hozzá, hogy Elliott is részt vegyen a vacsorán.
Talán hasonlóságot fedezett fel saját semmirekellő fiával, Vaszilijjal. Mindketten
pilóták, ráadásul alkalmatlanok, továbbá arrogáns iszákosok voltak, és
mindkettőjüket egy briliáns apa tartotta rettegésben és az uralma alatt.
Kihasználták apjuk nevét, és szégyent hoztak rájuk. Több házasságuk is
kudarcba fulladt, elhagyták feleségeiket. Talán nincs is nagyobb átok, mint egy
nagy hatalmú apa.

[216]
Sztálin a jelen lévő hajdani londoni nagykövetből, Majszkijból is gúnyt
űzött, ám ezt nem fordították le. Mivel az oroszok harsányan nevettek, Brooke
megkérdezte, mi olyan vicces. Majszkij rosszkedvűen magyarázta: „A marsall
mint diplomata költőre célozgatott rám, mert olykor írtam egy-egy verset,
viszont a legutóbbi diplomata költőnket likvidálták. Ezen nevetnek.” Az eredeti
diplomata költő a perzsiai orosz nagykövet, Gribojedov volt, akit a teheráni
csőcselék 1829-ben gyilkolt meg. Majszkijt később letartóztatták és
megkínozták.

[217]
Egy hónap múlva az Izvesztyija szerkesztője egy speciális
fényképalbumot készített, amelyet elküldött Poszkrjobisevnek: „Nagyra becsült
Alekszandr Nyikolajevics, ezúton küldöm önnek a krími konferencia során
készült fényképeket, J. V Sztálin számára.” Címlapján domború betűk
díszelegtek. Sztálin igencsak rosszul mutatott a jól öltözött Molotov mellett. A
jaltai fényképalbumban is jól megfigyelhetők Sztálin szeretett, ám kopott régi
nagykabátjának csúnyán megfoltozott zsebei. A barátságos tekintetű Vlaszik
mindig egy lépéssel Sztálin mögött tartózkodott. Sztálint éppen olyan szigorúan
védték, mint máskor. Bohlen egyszer észrevette, hogy Sztálin kiment a mosdóba,
miközben két szovjet testőr is kiáltozva szaladgált:
- Hol van Sztálin? Hova tűnt? - Bohlen a mellékhelyiségre mutatott.

[218]
Az elnök kimerült volt, és gyengélkedett. Lakosztályát egy nappali,
egy étkező (a cár biliárdszobája), egy hálószoba és egy fürdőszoba alkotta.
Legközelebbi tanácsadója, Harry Hopkins is olyan beteg volt, hogy ideje nagy
részét ágyban töltötte. Alán Brooke szerint Marshall tábornok „a cárina
hálószobájában van”, King admirális pedig a cárnő „budoárjában, ahova egy
különleges lépcső vezetett Raszputyintól, hogy bármikor meglátogathassa
úrnőjét!”.

[219]
Sztálin az albán vezetővel, Enver Hodzsával is megosztotta
aforizmáját.

[220]
A levéltárban található egy érdekes feljegyzés Churchillről: egy
Gorbatov nevű tábornok május 5-én jelentést tett Berijának arról, hogy
Malinovszkij hadseregével parancsot küldtek az NKVD-nek, hogy
Magyarországon kutassák fel Winston Churchill egyik rokonát, név szerint Betsy
Pongrantzot. A nőt megtalálták. A szándék nem egészen egyértelmű, annyi
azonban bizonyos, hogy egyetlen Churchill sem ismerte a rokont. Sir Winston
ma is élő lánya, Lady Soames nem tud lehetséges magyar nőrokon létezéséről.
„Talán Mr. Berija és az NKVD egyszerűen tévedett” - vélekedik.

[221]
Ha volt is kiárusítás, arra minden bizonnyal már jóval korábban, a
külügyminiszterek moszkvai konferenciáján, 1943 októberében sor került.
Mindazonáltal Sztálint valószínűleg elégedettséggel töltötte el, hogy Jaltában
Edén külügyminiszter aláírását is megszerezte arra az egyezményre, amely az
összes egykori „szovjet” hadifogoly hazaszállításáról szólt. A hadifoglyok között
polgárháborús fehér kozák emigránsok is voltak, akik a nácik oldalán harcoltak.
Sokukat lelőtték, vagy Sztálin Gulágjának valamelyik táborában lelték halálukat.

[222]
A bunker felsőbb szintjein Hitler titkára „mindenkin úrrá levő erotikus
lázra” lett figyelmes. „Mindenhol, még a fogorvosi széken is buja ölelésben
összefonódott embereket láttam. A hölgyek minden szerénységüket félretették,
és szó szerint felfedték bájaikat.”

[223]
Az állkapocscsontot és a koponya egy részét Moszkvában hagyták, a
tetem többi részét pedig a Szmers ellenőrizte, majd a magdeburgi szovjet
támaszponton egy garázs mellé temették. Később a KGB elnöke, Jurij Andropov
utasítást adott a maradványok teljes elhamvasztására. A hamvakat 1970
áprilisában szétszórták.

[224]
Az NKVD Babelsbergben - mint ahogy Jaltában is tette - megjavította
az elektromos hálózatot, sőt még saját tűzoltóbrigádot is vittek magukkal.
Sztálinnak a „saját, független élelmezését is megszervezték húsz hűtőgép [...] és
három gazdaság (egy szarvasmarhatelep, egy baromfiudvar és egy zöldségtelep)
segítségével”. Rendelkeztek „két pékséggel, amelyekben megbízható személyek
dolgoztak, akik napi 850 kilogramm kenyeret tudtak előállítani”.

[225]
Berija Berlin romjai között annyi uránt szerzett, amennyit csak lehetett.
Malenkovval azt jelentették Sztálinnak, hogy a Kaiser Wilhelm Intézetben
találtak „kétszázötven kilogramm uránércet, két tonna urán-oxidot és
húszliternyi nehézvizet”. Emellett a legnagyobb német fizikusokat is
összegyűjtötték, majd az egész szerzeményt az SZSZKSZ-be szállították. Rój
Medvegyev a Nejvesztnye Sztálinban arról számolt be, hogy Berija augusztus
20-ig vagy 21-ig nem beszélt Sztálinnak az amerikai kísérletről. A pontos
dátumban nem lehetünk biztosak.

[226]
A királyellenes Sztálin folyton uralkodókhoz hasonlította magát.
Egyszer így viccelődött jugoszláv látogatóival: „Lehet, hogy Molotovnak és
nekem hercegnőket kellene feleségül vennünk.” A gothai almanach szereplői
bizonyára beleborzongtak a gondolatba. Sztálin szükség esetén örömmel
használta fel az uralkodókat. Még Titót is sürgette, hogy helyezze vissza trónjára
a fiatal jugoszláv királyt: „Bármikor a hátába szúrhat egy kést, ha senki sem
figyel.”

[227]
Talán emiatt nem szerepel az eset Mountbatten egyik önéletrajzában
sem, e könyvben olvasható először. A szerző köszönetét fejezi ki Hugh
Lunghinak az interjúért, valamint azért, hogy a rendelkezésére bocsátotta a
mindeddig nem publikált hivatalos jegyzőkönyveket.

[228]
Sok szovjet vezetőnek saját kis állatkertje is volt. Buharin
medvebocsokat és rókákat, Hruscsov róka-kölyköket és őzeket, Bugyonnij,
Mikojan és Kaganovics pedig lovakat tartott.

[229]
2003. január 17-én az orosz ügyészség megerősítette, hogy negyvenhét
akta létezik Berija bűncselekményeiről. Az információkat Sztálin halála után,
Berija letartóztatásakor gyűjtötték össze. Annak ellenére, hogy politikai okok
miatt tartóztatták le - ennélfogva koholt vádak is előfordulnak -, az akták szerint
több tucat nő vádolta nemi erőszakkal Beriját. Az RTR - állami televízió -
lehetőséget kapott, hogy filmre vegye a nevek és telefonszámok kézzel írott
listáját. Az aktákat további huszonöt évre ismét zárolták.

[230]
Berija törvénytelen gyermekei a mai napig jól ismertek a moszkvai és
tbiliszi körökben. Egyikük a grúz parlament nagyra becsült tagja; egy másik
hölgy Brezsnyev Politbürója egyik tagjának fiához ment feleségül. A háború
után Sztálin minisztériumokká nevezte át a népbiztosságokat: az NKVD-ből
MVD, az NKGB-ből pedig MGB lett. Az államvédelmi bizottságot, a GKO-t
1945. szeptember 4-én megszüntették. A Politbüro ismét a párt legfőbb szervévé
lépett elő, Sztálin miniszterelnökként tevékenykedett, a párttitkári tevékenységet
Malenkovra hagyta.

[231]
A szerző köszönetét szeretné kifejezni, amiért Marta Peskova - Gorkij
unokája, Szvetlána legjobb barátnője, Berija menye - megosztotta vele
lenyűgöző emlékeit, és bemutatta a Gorkij/Berija családot, többek között Berija
unokáját is (lásd Utószó). Sztálin Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című könyvét
adta nászajándékként Szergónak és Martának, amelyet Nucibidze professzorral
együtt ő maga szerkesztett. A könyvet tréfásan így dedikálta: ,Jobban tennéd, ha
inkább a grúz értelmiséggel létesítenél kapcsolatot!”

[232]
A higany korábban is különös szerepet játszott Sztálin udvarában,
hiszen Jezsov saját irodájának a függönyeit permetezte be vele, majd azzal
vádolta meg Jagodát, hogy megpróbálta megmérgezni.

[233]
Bolsakov túlélte Sztálint. Hruscsov idején kereskedelmi
miniszterhelyettesi pozíciót töltött be. 1980-ban halt meg.

[234]
A hatalmasságok családjai látták, milyen feszülten várja a családfő a
Sztálin titkárságáról érkező mozi, vagy vacsorameghívást. Hétvégenként - az
egyetlen időpontban, amikor láthatták családjukat - különösen idegesek lettek,
valahányszor megcsörrent a telefon. Napközben semmit sem ettek, hogy bírják a
véget nem érő fogások sorát. Szergej Hruscsov felfigyelt rá, hogy az apja mindig
sietve távozott a hívás után.

[235]
A sofőrök mindig nagyon örültek, ha Sztálinhoz fuvarozhatták
főnökeiket. Vorosilov a háború után egyre kevesebb ilyen meghívást kapott. „Az
én öreg főnökömet má’ nemigen hívják meg” - panaszkodott az egyik sofőr.

[236]
A történet hasonlít arra, amikor Napóleon egy vadászat alkalmával
kilőtte Masséna marsall egyik szemét. Az eset csak még jobban meggyőzte
Beriját és Hruscsovot arról, hogy Sztálin vadászmeséi pusztán hazugságok,
hiszen még lőni sem tudott.

[237]
Valószínűleg Vlaszik, valamint Szása Egnatasvili altábornagy - a gori
fogadós fia, Keke támogatója - felelt Sztálin ételeiért. Ezeket egy Bázis nevű
MGB-laboratóriumban készítettek elő, ahol „Nem tartalmaz méreganyagot”
felirattal láttak el őket. Egy nemrég megjelent könyv tanúsága szerint
Egnatasvili volt Sztálin ételkóstolója, ami azonban valószínűleg csak legenda.
Mindazonáltal Sztálin gyakran rávette környezetét, hogy kóstolják meg az ételt,
mielőtt ő maga evett volna. Amikor valamilyen összejövetelen vett részt, mindig
maga vitte a ládányi bort és a cigarettát, amelyet személyesen bontott ki. Csak
akkor volt hajlandó inni vagy enni, ha maga bontotta fel a csomagolást. A
maradék ételt, a megkezdett bort és cigarettát Viaszikra bízta. Hatalmas
méreteket öltött a pazarlása. A megvesztegethetőség veszélyesnek számított,
Vlaszik azonban sosem tudott lemondani ezekről a dolgokról.

[238]
A férfi-férfi tánc Sztálin diktatúrájának torz hatalmi szimbólumaként
funkcionált, ám közel sem volt egyedülálló. 1943 novemberében, Roosevelt
elnök hálaadás ünnepi kairói összejövetelén - amelyre közvetlen azelőtt került
sor, hogy Teheránba indult volna Sztálinnal találkozni - nem volt elegendő női
táncos, ezért Churchill lelkesen táncolt Roosevelt katonai segítőjével, Edwin
„Pa” Watsonnal.

[239]
Annyira tetszettek nekik ezek az összejövetelek, hogy még felvételt is
készítettek a gyilkos énekesekről: ezen Vorosilov szólóénekesként szerepel,
Zsdanov pedig a háttérben zongorázik. A lemez hallatán szinte Kuncevóban érzi
magát az ember, látja az éneklő, mulatozó, zongorázó hatalmasságokat. A
roppant érdekes felvétel a Zsdanov család tulajdonát képezi.

[240]
Szvetlána számára is épült egy kis villa, amelyhez egy sziklába vájt
lépcsősoron lehetett lemenni. Amikor Sztálin meglátta, így szólt: „Minek neki?
Talán ő is a Politbüro tagja?” Vaszilij házikója az őrház szomszédságában állt. A
látogatóknak az őrház alagútján kellett keresztülhajtaniuk, hogy eljussanak
Sztálin rezidenciájához.

[241]
Mikojan maga is tapasztalta Sztálin iránta táplált ellenérzéseit. Érezte
két öreg elvtársa jobbratolódását, ami különösen Molotov esetében volt abszurd.
Bonyolult viták folytak, hogy Németországot megfosszák-e az iparától, vagy
szatellit-államot alakítsanak belőle. Ebben a kérdésben, valamint a szűnni nem
akaró éhínség és gabonaválság problémájában Mikojan egyfajta középutas
álláspontot képviselt. Amikor aztán nem megfelelően jelentett a Távol-Keletről,
éles kritikát kapott Sztálintól: ..Nem azért küldtünk a Távol-Keletre, hogy üres
szavakat fecsegj, hanem hogy valódi információkat küldj Moszkvába!”

[242]
Sahurin fia volt, aki 1943-ban a Kamennij Moszton először
barátnőjével, majd saját magával is végzett.

[243]
Szolzsenyicin háború utáni terrorról szóló, Az első kör című
regényében mint ravasz udvaronc, Sztálin hóbortos szeszélyeinek
engedelmeskedő személy tűnik fel. Ribakov Tűz és hamu című írásában, Az
Arbat gyermekei trilógia utolsó kötetében szűkszavú, karrierista titkosrendőr
szerepében láthatjuk.

[244]
Sztálin hamarosan visszavonult a fegyveres erők miniszterének
posztjáról, amelyet Zsdanov másik szövetségese, Bulganyin kapott. Bulganyin
gyűlölte Malenkovot, mert 1943-ban eltávolíttatta őt a nyugati frontról. Az
irányító Ötök (Sztálin, Molotov, Mikojan, Malenkov és Berija) körébe
fokozatosan beszivárgott Zsdanov, Voznyeszenszkij, Bulganyin és Kuznyecov -
függetlenül attól, hogy hivatalosan Politbüro-tagnak mondhatták-e magukat.

[245]
1946 végén Zsdanov szívpanaszai miatt kénytelen volt Szocsiban
pihenni. 1947. január 5-én írt Sztálinnak. „Most már sokkal jobban érzem
magam. [...] Nem szeretném megszakítani a kezelésemet. [...] Kérlek, hogy tíz
nappal hosszabbítsd meg a szabadságomat. [...] Engedd meg, hogy csak 25-én
térjek vissza. [...] Kimondhatatlanul hálás lennék. Üdvözlettel, a Te Andrej
Zsdanovod.”

[246]
Zsdanov fia, Jurij véleményét is kikérte a hadjárattal kapcsolatban. A
fiú kémiát tanult, majd filozófiából szerzett diplomát. Sztálin mindig ilyennek
képzelte az ideális fiatalembert, legszívesebben saját vejeként tekintett volna rá.
Zsdanov szerint „a háború után, amelyben milliók lelték halálukat, és mely
tönkretette a gazdaságot, új szellemi értékrendet kell kidolgoznunk, hogy a
klasszikus kultúra segítségével megvethessük a tönkretett ország új alapjait”.
Zsdanov, aki XIX. századi „írókon - Puskintól Tolsztojig - és Haydn és
Mozarthoz hasonló zeneszerzőkön” nőtt fel, „ideológiai alapot” keresett „a
klasszikusokban”.

[247]
„Teljesítettem Sztálin elvtársnak a színdarabra vonatkozó utasításait” -
írta Szimonov Poszkrjobisevnek 1949. február 9-én, amikor átadta a művet
felülvizsgálatra.

[248]
Eizenstein meghalt, mielőtt lerövidíthette volna a szakállat, kivághatta
volna a csókot, és megmutathatta volna, hogy „miért kellett kegyetlennek
lennie” Rettegett Ivánnak. Irgalom volt számára, hiszen nem valószínű, hogy
túlélte volna az 1951-53-as antiszemita tisztogatást.

[249]
A támogatásért folyó háborús kampány első két vezetőjelöltje a Bund
(zsidó szocialista párt) lengyel vezetői, V Altér és G. Ehlich voltak. Ők azonban
túl sokat követeltek, ezért letartóztatták őket, majd a börtönben öngyilkosságot
követtek el.

[250]
Fefer Én, a zsidó címmel a II. világháború idején írt egy abszurd
költeményt. Ebben a nagy zsidó bolsevikokat dicsőítette, Salamon királytól
Marxon át Szverdlovig, nem feledkezve meg „Sztálin barátjáról, Kaganovicsról”
sem, ami bizonyára igencsak kínosan érintette a vezetőt.

[251]
Zsdanov fő antiszemita ideológusa a magas, vékony és önsanyargató
KB-titkár, Mihail Szuszlov volt, aki kulcsszerepet töltött be a kaukázusi
deportálások megszervezésében, majd Sztálin baltikumi prokonzuljává lépett
elő, ahol a háború után kegyetlen tisztogatást hajtott végre. Zsdanov és
Malenkov irányítása alatt is dolgozott, és Sztálin egyik fiatal pártfogoltjává vált.

[252]
Churchill is irigy volt tábornokaira: „Monty akarja learatni a
babérokat! Nem hagyom!” - mondta Churchill Sir Alán Brooke-nak 1944
októberében, Moszkvából hazafelé menet. „Csak azért arathatná le, mert ő
Monty, de én nem hagyom!” Ahogy Brooke írta: „furcsa, majdhogynem
érthetetlen irigység lett rajta úrrá. [...] Akik presztízse növelésének útjába álltak,
mind így jártak.” Ekkoriban már korántsem számított újdonságnak, hogy az
uralkodók irigykedtek briliáns, ám túl hatalmas tábornokaira, sőt időnként
tartottak is tőlük. Justinianus császár Belisariusszal, Pál cár pedig Szuvorovval
kapcsolatban érzett hasonlóképpen.

[253]
A minél nagyobb méretű és jobb minőségű Sztálin-portrék birtoklása
éppen annyira kifejezte valaki rangját, mint a tisztek váll-lapjain található
csillagok. A rang biztos jele volt, ha valaki a magáénak mondhatott egy udvari
művész, például Geraszimov által festett, életnagyságú olajképet. Bugyonnij és
Vorosilov saját magukat ábrázoló életnagyságú Geraszimov-portrékkal -
amelyeken teljes katonai pompában, lóháton, szablyával vannak megörökítve - is
büszkélkedhettek. „Ezek a magas rangú személyiségek” olyan fellengzősekké
váltak - emlékezett vissza Szvetlána hogy „bármilyen ürüggyel” képesek voltak
„irányadó beszédeket” tartani: még saját otthonaikban, ebéd közben is,
amelyeket a jelen levő családtagjaik „unottan hallgattak”.

[254]
Nyina Adzubej nemsokára maga is az elit tagja lett, miután fia
feleségül vette Radát, Hruscsov lányát. Amikor Hruscsov lett a Szovjetunió
vezetője, Alekszej Adzubej a vezető tanácsadójaként és az Izvesztyija
szerkesztőjeként tett szert nagyobb hatalomra.

[255]
Annak ellenére, hogy Sztálin sosem szeretett helyeket elnevezni az
elhunyt vezetőkről, Scserbakovról régiót, utcát és gyárat is el akart nevezni,
emellett pedig egy szobor felállítását is tervbe vette. Az eredeti elképzelések
szerint egy várost is át akartak nevezni az emlékére, ám Sztálin elvetette a
javaslatot. Áthúzta, és ezt írta: „Nevezzetek el róla egy ruhagyárat!” 1947.
december 9-én a Politbüro tízezer rubelben állapította meg a miniszter- és az
államelnök éves fizetését, a helyettes kormányfők és a KB-titkárok pedig
nyolcezer rubelt kaptak. Sztálin fizetésként kapott pénzkötegei érintetlenül
hevertek kuncevói íróasztala fiókjában.

[256]
Amikor Sztarosztyin végül visszakerült a táborba (ahol egy
futballcsapatot vezetett), Vaszilij a Dinamó Tbiliszi híres edzőjét alkalmazta. Az
ő segítségével csapatát 1950-ben egészen a negyedik helyig, az SZSZKSZ
kupájának negyeddöntőjéig juttatta. Irányítási módszerének lényege a sztálinista
büntetésben és a pénzjutalomban állt. Mikor csapata 0-2-re veszített,
megparancsolta, hogy a repülőgép büntetésképpen Moszkvától távol, a semmi
közepén tegye ki a játékosokat. Ha azonban nyert a csapata, akkor ajándékokkal
megrakott helikopter szállt le a pályán. Amikor néha hajlandó volt megjelenni a
légierő parancsnokságán, ott is felváltva alkalmazta a bőkezűséget és az ádáz
terrort. A szerző köszönetét mond a történetekért Zurab Karumidzének, a
futballedző vejének.

[257]
Sztálin nemcsak saját népét nem tudta ellátni élelemmel, de Berijával
és Szerovval (akik Németországban tartózkodtak) folytatott levelezése rávilágít
aggodalmukra, hogy nemhogy a keletnémeteket, hanem a Németországban
állomásozó szovjet katonáikat sem tudják élelmezni.

[258]
Sztálin sok más félelméhez hasonlóan ennek a feltételezésének is volt
némi alapja: az oszmán szultánok a Krímen keresztül felügyelték a Fekete-
tengert. Nagy Katalin és Potyomkin herceg ugyanebből az okból foglalta el a
Krímet 1783-ban. 1853-ban az angol-francia haderők itt szálltak partra, hogy
megtörjék Oroszország hatalmát. Hruscsov furcsamód 1954-ben Ukrajnának
adta a Krímet, ami 1990-ben majdnem polgárháborút robbantott ki az ukránok és
az oroszpártiak között.

[259]
Zsenya nem sokkal korábban tudta meg, hogy férje a házasságuk
kezdete óta MGB-ügynök volt, és információkat gyűjtött róla. Igaz, minden
családnak megvoltak a saját besúgói. Elvált tőle.

 [260]
Grigorij Morozov, a híres szovjet jogász, aki mindig a legnagyobb
diszkrécióval és méltósággal kezelte az ügyeket, nem vállalta az interjút a könyv
készítéséhez, mondván, „soha nem akarom újból átélni 1947-et”. 2002-ben
hunyt el.

[261]
Sztálint mindig nagyon foglalkoztatta a hosszú élet titka. 1937-ban
támogatta Alekszandr Bogomolov professzor grúz és abháziai emberek hosszú
életét vizsgáló kutatásait. Sztálin állítólag a gleccserek vizével és az étrenddel
magyarázta a jelenséget, ezért maga is különleges gleccservizet ivott.

[262]
Sztálin legtöbb házát a biztonsági személyzet épületének boltívén
keresztül lehetett megközelíteni (kivéve a Rica-tavit és a Novij Afon-it). A
látogató csak ezután ért a fagyalokkal szegélyezett, zöldellő kertekbe, és jutott
egy kis úton a verandával körbevett, mediterrán villához. A dácsák legnagyobb
helyisége mindig a magas mennyezetes, faburkolatú ebédlő volt, amelyben egy
nagyméretű, de kisebbé alakítható étkezőasztal kapott helyet. Mindegyik villa
katonai zöld színű volt, talán az álcázás miatt. Az épületeket alig lehetett
észrevenni. A kis ösvényeket annyi pálma- és fenyőfa szegélyezte, hogy még a
ház saját kertjéből is alig lehetett kivenni az épületeket. Szinte mindegyikhez
saját kis móló és egy nyári lak tartozott, ahol Sztálin dolgozott és vacsorákat
tartott. Az összesben volt biliárdszoba, amely általában moziként is funkcionált.
A filmeket a biliárdasztal fölött, egy kis faablak mögül vetítették a szemközti
falra. Mindegyik nyaralóban számos hálószobát alakítottak ki, amelyekbe
díványokat helyeztek. Az épületekben hatalmas fürdőszobákat létesítettek;
mindegyikben Sztálin magasságához igazított, kisméretű fürdőkád állt.
Valamennyi dácsát Miron Merzsanov udvari építész építette vagy építette újjá
Sztálin számára. Az építész Tyimosával, Marta Berija anyjával, Gorkij menyével
élt együtt (aki régebben Jagoda szerelme volt). Tyimosa korábbi szeretőihez
hasonlóan a negyvenes években őt is letartóztatták.

[263]
Csarkviani emlékiratai alapján. Mgeladze emlékiratát, amelyek
majdnem olyan személyes hangvételűek, mint Mikojané, csak nemrégiben
publikálták Grúziában. A grúz és abháziai főnökök mindig egymás riválisai
voltak: így volt ez Berija és Lakóba esetén is, amikor a tbiliszi főnök tönkretette
a szuhumit, ám Csarkviani és Mgeladze esetében a dolog fordítva történt.

[264]
Nem Zsdanov volt az egyetlen. A mindössze ötvenkét éves Andrejev
1947-ben betegedett meg, ám 1950-ig aktív Politbüro-tag maradt. Csak 1952-
ben vesztette el a pozícióját.

[265]
Sztálin 1913-ban Bécsben tartózkodott Trojanovszkij apjával. Később
washingtoni szovjet nagykövetnek nevezte ki, és még a terror idején is
megvédte. Sztálin kedvelte Trojanovszkijt, de sohasem bízott meg benne igazán,
hiszen egykor mensevik volt. Egyszer meglepte: kezeit a szeme elé tartotta, és
ezt suttogta a fülébe: „Barát vagy ellenség?” 1948-ban Trojanovszkij tolmácsi
karrierje hirtelen véget ért. Molotov mozdította el pozíciójából, hogy így védje
meg. Apja, az idős diplomata bridzsezett, és a megszelídíthetetlen Litvinovval
közösen folyton a vezetést kritizálta. Veszélyes idők voltak. Trojanovszkij
később Hruscsovnak tolmácsolt. A történet alapjául a vele készült interjú
szolgált.

[266]
Az esetről Brackman Joszif Sztálin titkos aktája című művében
olvasható egy érdekes, ám nem bizonyított eszmefuttatás, miszerint Sztálin arra
adott utasítást, hogy Mihoelszt egy kabátba csavart baltával öljék meg.
Indoklásul az szolgál, hogy évtizedekkel korábban Kutajsziban apja
meggyilkolására is ilyen utasítást adott. Ugyanakkor semmi bizonyíték nincs
arra vonatkozóan, hogy valóban Sztálin gyilkoltatta meg az apját. Azok közül,
akik látták Mihoelsz holttesttét, senki sem tett említést baltanyomról, bár az
arcán lévő zúzódásokat akár egy balta nyele is okozhatta. A feladatért felelős
személy a Berija által Moszkvába vitt, fekete hajú, szép bajuszú grúz, Lavrentyij
Ganava volt. A Gseka sok más tagjához hasonlóan ő is bűnöző volt. Akik jól
ismerték, csak annyit tudtak mondani róla, hogy „egy vadállat”. Eredeti neve
Dzsandzsugava volt, és korábban már elítélték gyilkosságért, ám Berija
megmentette, és a belorusz MGB főnökének tette meg. Nem bizonyult hű
pártfogóknak, hiszen ekkoriban már inkább Abakumovhoz állt közel. Sztálin
halála után letartóztatták és kivégezték.

[267]
A „nagynéniket” a Vlagyimir-börtönbe zárták. Zsenya Allilujeva
öngyilkosságot kísérelt meg: köveket nyelt le, de túlélte. Olyan sok más
emberhez hasonlóan őt is idegenek törődése tartotta életben. A szomszéd
cellában büntetését töltő lengyel rab a börtön rejtjelével mindig ezt az üzenetet
kopogta a falon: „A gyerekeid miatt életben kell maradnod!”

[268]
Lehet, hogy Sztálint megérintette Zsdanov halála. A halott fekete-
tengeri szülővárosát, Mariopolt Zsdanovra nevezte át. A testőrök szerint
Zsdanov temetését követően Molotov aggódott Sztálin egészsége miatt, és
megkérte őket, hogy ne engedjék ki a kertbe. Amikor Sztálin megtudta, hogy
Molotov beleavatkozott magánéletébe, még kevésbé bízott meg benne, mint
azelőtt.

[269]
Több zsidót is elbocsátottak. Kaganovics megőrizhette kormányfő-
helyettesi posztját és Politbüro-tagságát, de bátyja, Jurij elvesztette munkáját.
Kaganovics unokája szerint Polinához hasonlóan Lazar is emlékezett
gyermekkora nyelvére, a jiddisre: amikor a német kommunistával, Ernst
Thalmann-nal találkozott, így próbált vele beszélgetni. Az „ország második
asszonya”, Andrejev felesége, Dóra Hazan elvesztette textilipari
miniszterhelyettesi pozícióját, Hrulev tábornok zsidó feleségét pedig
letartóztatták. Kaganovicshoz hasonlóan Mehlisz is folytathatta munkáját - az
Állami Ellenőrzési Minisztériumban -, ahonnan 1950-ben, egy szélütés után
vonult vissza. A zsidó Borisz Vannyikov is az atomprogramért felelős Szovmin
első igazgatóságának vezetője maradt.

[270]
Sambergnek „összetört a szíve”, vélekedett barátja, Júlia Hruscsova.
Szvetlána Sztálin és Volja Ma-lenkova egyaránt határozottan állította, hogy
önszántukból vetettek véget boldogtalan házasságuknak. Persze Sztálin dühöngő
antiszemitizmusánál elképzelni sem lehet jobb motivációt a boldogtalan zsidó
házasságok felbontására. Malenkov becsületére szóljon, hogy sikerült
megmentenie Sambergéket; a férfi apját, Mihailt vidéken rejtette el. A Volja
nevet maga Malenkov találta ki: jelentése akarat, akárcsak a Nép Akarata
kifejezésben.

[271]
194.6. augusztus 22-én Sztálin meghallgatta az időjárás-előrejelzést, de
amikor észrevette, hogy az teljességgel hibás, szörnyű haragra gerjedt. Utasította
Vorosilovot, hogy végezzen vizsgálatot a „szabotázs-al” vádolható
meteorológusok között. A feladat meglehetősen abszurd volt. és jól mutatja
Sztálin gyanakvását az első marsall iránt, aki másnap jelentette, hogy
igazságtalan volna az előrejelzőket okolni a hibáért.

[272]
Ugyanezek a veszélyek 1991-ben is egyértelműen megjelentek, amikor
Borisz Jelcin Gorbacsov SZSZKSZ-ének lerombolására használta orosz
elnökségét. Az elképzelés, miszerint újra Leningrádot, Zinovjev és Kirov városát
kellene megtenni fővárosnak, Nagy Péter óta mindig halálosan veszélyes
felvetésnek számított. Egy ilyen gondolat 1949-ben ugyanúgy emberéletekbe
kerülhetett, mint a XVIII. században. Sztálin a második világháború idején
egyaránt gyanakvással tekintett Kuznyecov nagy népszerűségnek örvendő
hősiességére és Leningrád városára. A katonai patriotizmus alternatíváját
jelentette saját maga és Moszkva helyett.

[273]
Mindeközben a Granovszkij-épület másik lakásában, a lépcsőház
túloldalán hasonló beszélgetésre került sor: Rada Hruscsova, akinek az apja még
mindig Kijevben volt, ideiglenesen apja barátainál, Malenkovéknál lakott.
Szeretett volna elmenni az esküvőre, de Malenkov tudta, hogy Kuznyecov sorsa
már megpecsételődött, ezért nem volt hajlandó limuzint adni Radának. „Nem
adom oda az autót, nem érdemled meg, rosszul tanulsz!” Rada kénytelen volt
egyedül menni.

[274]
„Kedves Szvetocska! - írta Sztálin 1950 májusában a kórházban lévő
Szvetlánának. - Megkaptam a leveledet. Örülök, hogy túl vagy a betegségen. A
vesebaj komoly dolog. És mi van a gyerekkel? Mikor vetted a fejedbe, hogy
magadra hagytalak? Az emberek gyakran találnak ki ilyen dolgokat! Azt
tanácsolom, ne higgy az ilyen képzelgéseknek! Vigyázz magadra! És a lányodra
is! Az Államnak szüksége van az emberekre, még ha idő előtt születnek is.
Legyél még egy kicsit türelmes, hamarosan találkozunk. Csókollak, Szvetocska.
A te kis papád.” Sztálint ekkoriban nem kizárólag a leningrádi ügy
foglalkoztatta. Azokban a napokban az új Szovjet enciklopédia összeállítására is
felügyelt. Figyelme minden részletre kiterjedt, a papír minőségétől a tartalomig.
Amikor a szerkesztő javasolta, hogy „negatív személyiségeket” is foglaljanak
bele, például Trockijt, Sztálin ezt válaszolta: „Belevettük Napóleont, ő aztán
igazán nagy gazember volt!”

[275]
Szergo és Álla meggyőződésesen hitte, hogy az egész „Malenkov és
Berija műve volt, akik rászedték Sztálint. Hihetetlen, hogy elhitte - emlékezett
Szergo. - Egészen Sztálin haláláig soha nem beszéltünk az ügyről.” Apja
megengedte Szergónak, hogy meglátogassa Kuznyecov fiát. Ugyanakkor
Kuznyecov feleségével nem engedte találkozni, hiszen tudta, hogy hamarosan őt
is letartóztatják. A Granovszkij utcaiak csak azt vették észre, hogy szomszédaik,
Voznyeszenszkijék és Kuznyecovék hirtelen eltűntek. „Senki nem beszélt róla -
mondta Igor Malenkov, akinek az apja volt a felelős az eseményekért. - Inkább a
sporthírekre koncentráltam."Júlia Hruscsova gyakran játszott „Natasával,
Voznyeszenszkij lányával. Nem sokkal az apja letartóztatása után felvittem a
lakásunkba. Anyám nem szólt semmit". Hogy ki mennyire nem vett tudomást az
érintettekről, az családonként változott. Natasa Poszkrjobiseva tovább játszott
Natasa Voznyeszenszkajával; Nágya Vlaszik valahányszor „meglátta, átment az
út túloldalára”. A szerző köszönetét fejezi ki Szergo Mikojannak, amiért
megosztotta vele ezt a történetet.

[276]
Berijával és Bulganyinnal kiegészülve ők alkottak Sztálin „kvintettjét”.
Kaganovics időszakosan visszakerült Sztálin kegyeibe. Vasárnaponként a két
kövér bürokrata, Hruscsov és Malenkov sportolásképpen titkosrendőrök
falanxával övezve sétálgatott a Gorkij utcában.

[277]
Mao kínai ajándékokkal és több vagon rizzsel megrakva érkezett. A
zománcozott dísztárgyak még mindig Molotov Granovszkij utcai lakásának
falait díszítik, a rizst pedig Sztálin szétosztotta udvaroncai között. Sztálin
cserébe a kínai politikai bizottságban dolgozó szovjet ügynökök nevét
tartalmazó listát adta ajándékba. Pekingbe visszatérve Mao gyorsan likvidálta az
említett személyeket.

[278]
Jemeljan Pugacsov kozák trónkövetelő volt. A korábban meghalt III.
Péter cárnak adta ki magát, és hatalmas felkelést robbantott ki Nagy Katalin
ellen 1773-1774-ben.

[279]
Sztálin Mao „legkiválóbb embereiként” tekintett Csura és Liu Sao-csi
elnökre. Csu-Te marsallról azonban úgy vélte, „a mi Vorosilovunk és
Bugyonnijunk” kínai megfelelője.

[280]
Még Szvetlána férje is érintett volt. A Központi Bizottságban Jurij
Zsdanov, Sztálin sógora, a szovjet oktatás magasan képzett büszkesége jelentést
tett a zsidóellenes hajtóvadászat szervezőjének, Malenkovnak, hogy néhány
tudós „támogatóival árasztotta el az intézetek [...] elméleti részlegeit,
származásuk szerint zsidókkal”.

[281]
„A moszkvai rossz idő és az influenzaveszély miatt kicsit még várni
akarok a visszatéréssel. Csak a fagy beköszönte után megyek vissza Moszkvába”
- írta Sztálin Malenkovnak 1950 decemberében.

 [282]
Akárcsak 1937-ben, a terror először ismét az MGB vezetőségét
sújtotta; ekkorra már letartóztatásokra is sor került. Naum Svarcman ezredes - a
legkegyetlenebb hóhér a harmincas évek óta, a vallomások szerkesztésének
kiváló szakértője - bevallotta, hogy nemcsak saját fiával és lányával létesített
szexuális kapcsolatot, de még Abakumovval is, mi több, egy alkalommal,
amikor betört a brit nagykövetségre, még Sir Archibald Clark Kerr-rel is. Utóbbi
az angol-szovjet diplomáciai kapcsolatok szorosabbá válására utal, amelyről a
St. James-bíróságon azonban rejtélyes módon megfeledkeztek... Svarcman azt
állította, hogy „cionista levessel” mérgezték meg. Az ötlet nem új keletű: arra a
próbálkozásra emlékeztet, amikor a Zsidó Autonóm Közigazgatási Egység
emberei a harmincas években mérgezett halat kínáltak Kaganovicsnak.
Mindazonáltal teljesítette Sztálin követelését, belevonta az ügybe Abakumovot
is, és cionistaszimpatizánsként tüntette fel.

[283]
Vlaszikot az Urálba küldte. Egy munkatábor parancsnokhelyetteseként
kellett dolgoznia, ahonnan ártatlanságát bizonygató tiltakozásokkal bombázta
Sztálint. Berija ezután sem kerülhetett a testőrség élére, az továbbra is az
Ignatyev irányította MGB alá tartozott.

[284]
Sztálin csak azért védte meg Csarkvianit, mert a vezért gyerekkorában
egy Csarkviani nevű atya tanította meg az ábécére. Sztálin áthelyezte
Moszkvába, KB-felügyelőnek. Berijának már nem volt kellő hatalma saját maga
vagy pártfogoltjai megvédésére. Amikor a mingrél rendőrtisztet, Rapavát, a
Berija család barátját letartóztatták, felesége vette a bátorságot, és titokban
Moszkvába utazott, hogy Nyina Berija segítségét kérje. Ám amikor a
kétségbeesett asszony telefonon próbálta meg elérni Nyinát, az annyira félt, hogy
nem mert a készülékhez menni. A német házvezetőnő, Ella válaszolt: „Nyina
nem tud a telefonhoz jönni.” A mingrelek csak ekkor jöttek rá, hogy Berijáék
maguk is bajban vannak.

[285]
A bolgár vezető, Georgi Dimitrov 1949-ben halt meg.

[286]
Sztálin rendszerének egyik túlélője, az egykori zsidó külügyi
népbiztos, Makszim Litvinov olyan szerencsés volt, hogy ágyban halhatott meg
1951. december 31-én. Az MGB antiszemita ügyeinek állandó célpontja volt.
Molotov beismerte, hogy Litvinovot a háború utolsó éveiben tanúsított
viselkedése miatt le kellett volna lövetni: „Csak a puszta véletlennek köszönheti,
hogy életben maradt” - mondta Molotov. Vele kapcsolatban is készült egy -
Mihoelszéhez hasonló - autóbaleset-terv, ám Litvinov végül mégis az ágyában
halt meg, és tévelygő angol felesége mellette volt. „Menj haza, angol asszony!” -
hangzottak utolsó szavai. „Nem kapták el” - mondta Ivy Litvinov, aki visszatért
Londonba. Lányuk Brightonban él.

[287]
Andrejev 1949 januárjában Malenkovhoz fordult, hogy „ellenőrizze a
kezelést. [...j Az orvosok utasításainak követése ellenére nem érzem jól magam.
A fejem zavart. [...] Sokszor alig tudok megállni a lábamon. Katasztrofális
állapotban vagyok. Szerintem a kezelés és a diagnózis rossz.” Valószínűleg igaza
lehetett, hiszen a kokain egyértelműen rossz orvosság volt. Levelét így zárta:
„Pokolian hiányzik a munka.”

[288]
Csikobava elmesélte Sztálinnak, hogy néhány örmény kollégáját
ugyanezen nézetek miatt elbocsátották. Sztálin azonnal felhívta az örmény
főnököt, Aruliriovot, és a professzorokról kérdezte. „Elbocsátottuk őket” - felelte
Arutinov. „Elsiette a dolgot” - reagált Sztálin, majd letette a kagylót. A
professzorokat azonnal megkeresték, és visszahelyezték pozíciójukba.
Csikobavával való találkozójára valószínűleg 1950. április 12-én került sor,
éppen amikor Sztálin a koreai háború időzítéséről tárgyalt. Sztálin június 20-án
publikálta cikkét. Csikobava eredeti levelét a grúz első titkár, Kandid Csarkviani
juttatta el Sztálinhoz, ami jól mutatja, mekkora hatalommal bírtak azok, akik
közvetlen kapcsolatban álltak a Vozsgy-al.

[289]
Molotov nyitotta meg a kongresszust, Kaganovics a párt szabályairól
beszélt, Vorosilov pedig a záróbeszédet mondta. Mindez jól tükrözte a status-
quót. Kevesen gondolhattak rá, hogy Sztálin hamarosan felborítja az egyensúlyt.
Néhány árulkodó jel azonban már mutatkozott. Sztálin a párt nevét bolsevikről
kommunistára változtatta. Az új elnökségben Berija a szokásos harmadik
helyéről (Molotov és Malenkov után) az ötödikre csúszott (Vorosilov után).
Berija csatlósai, Merkulov és Dekanozov kikerültek az új KB-ból.

[290]
Sztálin 1949-ben szélütést kapott leghívebb csatlósáról. Mehliszről
sem feledkezett el, aki éppen a dácsájában haldoklóit, de az volt a legfőbb vágya,
hogy részt vehessen a kongresszuson. Sztálin nem engedélyezte, mondván, a
kongresszus nem kórház, ám amikor bejelentette az új KB névsorát, róla is
megemlékezett. Mehlisz nagyon örült, boldogan halt meg. Sztálin nagyszabású
temetést rendeztetett neki.

[291]
Az egyik utódjelölt az ötvenegy éves párttitkár, Mihail Szuszlov
lehetett, akiben mind a szükséges ideológiai hírnév (mint Zsdanov utódja, a KB
ideológusa és a külügyi kapcsolatok vezetője) mind a kegyetlen elkötelezettség
megvolt. 1938-ban ő végezte a rosztovi tisztogatásokat, a háború alatt a
karacsájok deportálását irányította, aztán a Baltikumban folytatta pályafutását, és
az antiszemita hadjáratot vezette. 1948-ban gyakran találkozott Sztálinnal. Mi
több, önsanyargató is volt. Berija lenézte a „pártpatkányt”: szemüveges cs magas
volt, de olyan vékony, mint egy „galandféreg”, és „fülsüketítő” hangon beszélt,
akárcsak egy kasztrált. Roj Medvegyev az új Nejzvesztnye Sztálinban úgy vélte,
hogy Szuszlov volt „Sztálin titkos jelöltje”, de ezt semmi nem támasztja alá.
Szuszlov a desztálinizáló Hruscsov 1964-cs megbuktatásában is közreműködött,
majd 1982-ben bekövetkező haláláig a resztálinizáló Brezsnyev rezsimének
befolyásos személyisége maradt. Brezsnyev a gyűlésen a vezetők közé választott
fiatalok egyike volt. Sztálin a saját címével kapcsolatban is keresztülvitte
akaratát: ezek után már csak „első titkárként”, nem „főtitkárként” jelent meg.
Néhány történész a változást a plénummal szembeni hatalomvesztésének
tulajdonítja. Mindeddig Szimonov beszámolója volt az egyetlen forrás erről a
rendkívüli ülésről, de ma már Mikojan, Sepilov és Efremov emlékiratai is a
rendelkezésünkre állnak.

[292]
A Törpe bukása éppen olyan gyors volt, mint felemelkedése az
államvédelmi minisztériumban. S. A. Galidze került a helyére. Sztálin a
mingrelügy kapcsán a grúz MGB-főnök, Ruhadze bukását is elrendelte, aki túl
sokat dicsekedett a Vozsgydal ápolt jó viszonyával. „Eljött Ruhadze
letartóztatásának ideje - írta Sztálin Mgeladzénak és Goglidzénck 1952. június 5-
én. - Küldjétek csak Moszkvába, majd eldöntjük, mi legyen a sorsa!” Rjumint,
Goglidzét és Ruhadzét Sztálin halála után lőttek le.

[293]
Az elbocsátott és megalázott Vorosilov is neheztelt Sztálinra. Felesége
azt terjesztette, hogy Sztálin irigykedett Klim népszerűségére.

[294]
Sztálin a következő szavakat tette hozzá kézírással: ..Sztálin elvtárs
hosszú idők óta figyelmeztet minket, hogy sikereinket valami beárnyékolja. [...]
Az elővigyázatlanság a tevékenységünket szabotáló ellenségeinknek kedvez.”
Ők „az USA és Anglia rabszolgahajcsárai és kannibáljai. [...] És mi van azokkal,
akik a gyilkosokat irányították? Biztosak lehetnek benne, hogy utolérjük őket.
[...] Amíg létezik szabotázs, szakadatlanul kell küzdenünk az emberek
elővigyázatlansága ellen.”

[295]
Sztálin halála után Mikojan így szólt fiaihoz: „Ha Sztálin életében nem
keveredtünk háborúba, akkor már nem is fogunk.” A mondat meglehetősen
ironikus, hiszen Sztálin összes külpolitikai paranoiája, következetlensége és
kockázatvállalása ellenére valójában Hruscsov sodorta az atomháború szélére a
világot a kubai rakétaválsággal.

[296]
Evita 1952. július 26-án petefészekrákban halt meg.

[297]
Lehet, hogy a másik kettő odakint várakozott a ZiSZ-ben. Ignatyevnek
is jelen kellett lennie. Ügy tűnik azonban, hogy ekkor már Berija irányította a
dolgokat. Senki sem tudja, ki állította az antiszemita propagandát aznap.
Szuszlov volt az ideológiáért felelős KB-titkár, de őt vajon ki utasíthatta erre? A
válasz továbbra is rejtély.

[298]
Hruscsov elmondta A. V Sznyegovnak, hogy Sztálin íróasztalából, egy
újságpapír alól öt beszédes levél bukkant elő. Amikor Rój Medvegyev történész
megkérdezte, Sznyegov már csak háromra tudott visszaemlékezni. Az első Lenin
egyik 1923-as levele volt, amelyben követelte, hogy Sztálin kérjen bocsánatot
feleségétől, Krupszkajától az otrombaságáért. A második Buharin utolsó kérelme
volt: „Koba, miért akarod, hogy meghaljak?” A harmadik 1950-ből származott,
Titótól, és állítólag így hangzott: „Ne küldjön több bérgyilkost ellenem. [...] Ha
nem hagyja abba, majd én küldök valakit Moszkvába, aztán nyugtom lesz
tőlük!”

[299]
Hruscsov és Bulganyin megvédte a KB-titkárrá választott Ignatyevet,
ám az orvosok perében való részvétele miatt Berijának később sikerült
elbocsátania. Mindössze megrótták. Előbb Baskíriába küldték főtitkárnak, majd
Tatáriába helyezték át. Hruscsov titkos beszédében nem szörnyetegnek, hanem
áldozatnak mulatta be. Az orvosok perében részt vevő vezető csekistákal -
beleértve Ogolcovot is, aki Mihoelsz meggyilkolását vezényelte, illetve
Rjasznojt - Hruscsov, később Brezsnyev védte meg. Hruscsov Sztálin bűneiért
kimért büntetései nem ugyanolyan mértékben sújtották az embereket. Ignatyev
1974-ben, hetvenéves korában kitüntetést kapott. Sztálin MGB-főnökei közül ő
volt a legszerencsésebb, nagy tisztelet által övezve. 1983-ban, hetvenkilenc
évesen, saját ágyában halhatott meg.

[300]
Sztálin spártai szobaberendezése: Szvetlána 00Y, 345-370. o. Kis
Sarok: Sztálin irodája, lásd Styemenko, idézi: Bialer (szerk.), 353. o. Biztonság:
RGASZPI 17.162.9. 54, idézi: Khlevniuk: Cink, 51. o. Leninről: Service, 400-
401. o. Látogatások Bednijhez, lásd Sudoplatov, 52. o. Koldus: MR, 14. o., 213.
o. Beköltözés Buharin lakásába: Szvetlána: Twenty Letters, 130. o., interjú
Artyom Szergejevvel és Molotov, idézi: MR, 10-11. o.; RGASZPI 558.11.801.
42-43, Redensz Sztálinnak, 1930. nov. 14.