HARALD KLEINSCHMIDT

A nemzetközi kapcsolatok története

Az egyensúly megszilárdulása (1648–1714)

Áttekintés
A harmincéves háború vége és a spanyol örökösödési háború vége közötti valamivel több
mint két nemzedéket átfogó idıszak jellemzıje, hogy a hatalmi szervezıdés
mintaképeként Franciaország került elıtérbe, beleértve a közigazgatást, az
adósrendszert, a gazdaságot, a hadügyeket, a diplomáciát és a protokollt. Noha csak
ritkán sikerült a francia mintát a helyi körülményekhez igazítani, Európában mindenütt
elsajátították – és használták is – a francia nyelvet, utánozták a franciák reprezentatív
építkezéséi stílusát, francia irodalmat olvastak, francia modorban táncoltak, és a francia
filozófusok stílusában vitatkoztak. A korszak egységességét annak a királynak az életútja is
szemlélteti, aki ebben a korban Franciaország koronáját hordta. XIV. Lajosról van szó, aki
1638-ban született, 1643-tıl gyámság alá helyezett király volt, azután elsı minisztere, Jules
Mazarin bíboros (1602–1661) árnyékában állt, majd ennek halála után önállóan uralkodott
1715-ben bekövetkezett haláláig. Noha XIV. Lajos a maga idejében korántsem volt mindent
meghatározó alak, mégis ı volt Franciaország királya abban az idıszakban, amikor
Európában tous le monde Franciaországra pillantott. A „tous le monde” természetesen nem
jelentette az egész világot, csupán azon nemesek arrogáns önmegjelölése volt, akik úgy ítélték
meg, hogy ık maguk „a világ”. A szóban forgó személyek, csoportok önazonosulása a
világgal vagy annak egy-egy részével már e korszak végén megkérdıjelezıdött.

Béke és háború
A béketörekvésnek már az 1640-es évek elején megvoltak a jelei, a tulajdonképpeni
béketárgyalások megkezdése elıtt azonban még meg kellett oldani néhány nehéz kérdést. A
legfontosabb a tárgyalás színhelyének megválasztása volt. Mivel a felekezeti ellentét a háború
elsı fázisában fontos tényezı volt, paritásos döntésre kellett jutni. Így vetıdött fel az az
elképzelés, hogy a békekonferenciát egyszerre két helyszínen rendezzék. De további gondok
is akadtak. A háborúkat a középkor óta olyan vitás ügyek eldöntésére vívták, amelyekben nem

1
volt meg a döntıbíráskodás lehetısége, vagy amelyekben a két szemben álló fél ellentétei
áthidalhatatlanok voltak. Az ellenfelek tehát tudatában voltak annak, hogy a háború nem más,
mint egy bírósági perhez hasonló folyamat két fél között, amelyet fegyverekkel döntenek el.
A háborúk ezért rendszerint – akárcsak a hagyományos bírósági eljárások esetében –
bilaterális békekötésekhez vezettek. A harmincéves háborúban azonban egyrészt a császár, a
Birodalom és a svédek, másrészt a császár, a Birodalom és Franciaország álltak fı
ellenfélként egymással szemben. A francia és a svéd király tehát egyaránt a császár
ellenfeleként lépett fel, így a tárgyalások során a császárnak két ellenféllel kellett volna
egyeztetnie. Ez nem csak a protokoll és a delegáltak közötti preferencia kialakításában
jelentett volna megoldhatatlan nehézségeket, de a svédek és a franciák szavazati többségének
veszélyét is magában hordozta a császár és a Birodalom képviselıivel szemben. E
megfontolások miatt is kézenfekvı volt a két tárgyalási helyszín. A választás nem egészen
világos indokok alapján Münsterre és Osnabrückre, két egymással szomszédos püspöki
székhelyre esett. A császár, illetve a Birodalom és Franciaország közötti egyeztetést
Münsterben, a császár, illetve a Birodalom és Svédország közötti egyeztetést Osnabrückben
tartották. 1643-tıl a felek képviselıi, valamint sok más hatalmasság fordult meg itt, 1644-tıl
pedig – a harcok be nem szüntetése mellett – megkezdıdtek a tárgyalások. Az összes
résztvevı bevonásával megrendezendı plenáris ülésekre nem került sor, többnyire kétoldalú
megbeszélések folytak egy közvetítı – a pápa megbízottja itt fontos szerephez jutott –
közremőködésével. A megbeszéléseken képviselt álláspontokat a szuverén uralkodók
rendszerint elıre körvonalazták, írásba fektették, és az ezektıl való minden eltérés,
kompromisszum az ı hozzájárulásukat igényelte. A bonyolult tárgyalási procedúra miatt a
kongresszus hosszúra nyúlt. Ráadásul Svédország és Franciaország sürgetésére a császárnak
minden, a Birodalmat érintı megállapodáshoz meg kellett szereznie a birodalmi rendek
belegyezését, ami azt jelentette, hogy a „kúriák” révén a rendek is belefolytak az
egyeztetésbe, természetesen a Birodalom oldalán. A tárgyalás tehát már külsı jegyeiben is
világossá tette, hogy a császárnak a Birodalmon kívüli szuverén uralkodók színe elıtt fel kell
adnia minden igényét az elsıségre, és el kell ismernie a birodalmi rendek együttmőködési
jogait, ami a Birodalmon belüli hatalmasságokat a Birodalmon kívüli szuverén uralkodókkal
egyenrangúnak tüntette fel.
1648. október 24-én Münsterben és Osnabrückben a tárgyalások két, az általános
rendezést illetıen azonos tartalmú békeszerzıdés ünnepélyes aláírásával és az eskütétellel
véget értek, megszüntetve ezzel a háborús állapotot a császár, azaz a Birodalom és

2
Svédország, valamint a császár, azaz a Birodalom és Franciaország között.1 Mindez
nemzetközi jogilag hatályosan, Dánia, Nagy-Britannia, Lengyelország és Portugália
királyainak, továbbá a moszkvai nagyherceg, a lotharingiai herceg, az erdélyi fejedelem, a
velencei doge és az olasz városok és hercegségek képviselıinek részvételével történt. A
szerzıdés legtöbb cikkelye számos, részben aprólékosan kidolgozott részletkérdést érint, de a
lényeges és általános határozatokat azonnal birodalmi alaptörvényként kezelték, és a 19.
század elejéig az európai uralkodók békeszerzıdéseikben újra és újra megerısítették ıket,
vagy legalábbis hivatkoztak rájuk. A münsteri és osnabrücki kontraktusok (a vesztfáliai
béke pontjai) tehát több mint 150 évig az európai nemzetközi kapcsolatok alapjául
szolgáltak. Az általános rész a következı rendelkezéseket foglalja magába:
1. Kimondatik a katolikus és az 1555-ös augsburgi (ágostai) hitvallás alapján
álló protestáns rendek egyenlısége.
2. Helyreállíttatnak az 1624-es felekezeti tulajdonviszonyok, vagyis az 1624 és
1648 közötti változások visszavonatnak.
3. A hatalmasság vallásváltásának nem következménye többé, hogy példáját az
ellenırzése alá tartozó népességnek egyöntetően követnie kell.
4. Az ún. „református” birodalmi rendek kálvinista vallása jogilag elismertetik.
5. A birodalmi rendek tulajdonviszonyai rögzíttetnek, módosítások csak kevés
kivétellel történnek, ezek is fıleg azokon a területeken, amelyeket már a
háború alatt más hatalmi alakulathoz csatoltak (Felsı-Pfalz például bajor
fennhatóság alá kerül), vagy amelyekért területi kompenzáció jár (például
Brandenburg esetében, amelytıl Svédország vett el területeket).
6. Helyreállíttatik a pfalzi választófejedelmi méltóság, ezzel a
választófejedelmek száma nyolcra emelkedik (három protestáns és öt
katolikus).
7. A birodalmi rendeket felségjog illeti meg a maguk hatalmi övezetében,
továbbá szövetségre léphetnek egymással, illetve a Birodalmon kívüli
uralkodókkal, kivéve azt, ha e szövetségek a Birodalom, a császár vagy a
münsteri és osnabrücki szerzıdések ellen irányulnak; a szerzıdésekért
Franciaország és Svédország királyai kezeskednek.
8. A metzi, touli és verduni püspökség, valamint Elzász elızıleg Habsburg-
fennhatóság alatt álló, nem közvetlenül a Birodalomnak alárendelt részei a

1
Ez az ún. vesztfáliai béke. (A szerk.)

3
 francia király fennhatósága alá rendeltetnek, azaz Metz, Toul és Verdun
ezentúl Franciaország részét alkotják.
9. A svéd király – a dán királyhoz hasonlóan – birodalmi rendi hatáskört kap, a
hadmozdulatok kompenzációjaként megkapja Wismert, Elı-Pomerániát,
valamint a brémai és verdeni hercegséget a közvetlenül a Birodalomhoz
tartozó területek nélkül.
10. Bázel városa és az egész Svájci Államszövetség kiválik a Legfelsı
Birodalmi Törvényszék végrehajtási hatálya alól, és visszakapja 1499-ben
biztosított és elismert szabadságát, immunitását.

Még a tárgyalások lezárulása elıtt, 1648. január 30-án létrejött Münsterben az a kétoldalú
szerzıdés a fı tárgyalásokon részt nem vevı spanyol király és a németalföldi rendek között,
amely nemzetközi jogilag biztosította az Egyesült Tartományok szuverenitását és
függetlenségét Spanyolországtól; csakhogy ezt a szerzıdést a császár és a Birodalom nem
ismerte el, így Németalföld nemzetközi jogilag hatályosan nem vált függetlenné a
Birodalomtól.
A münsteri és osnabrücki szerzıdések tompították a felekezeti konfliktust,
amennyiben a birodalmi rendek közötti vallási és egyéb vitákat a birodalmi
döntıbíráskodás medrébe terelték; stabilizálták a császár és a birodalmi rendek közötti
viszonyt, amennyiben további birodalmi törvényeket kodifikáltak; oldották a
feszültséget a Birodalom és szomszédai között, amennyiben egy európai békerendet
propagáltak, és nemzetközi törvényeket léptettek életbe. A háború mindazonáltal nem
akadályozták meg. De a szerzıdık szándéka nem is ez volt. Noha az elsı cikkelyében
mindkét szerzıdés kifejezetten „keresztény, általános és örökös békét” hirdetett meg, a
francia-spanyol háborút a tárgyalási ügyrendbıl nemes egyszerőséggel kihagyták. Ezt a
háborút az 1659-es pireneusi béke zárta le, amelynek hozadéka a francia király számára az
addig spanyol fennhatóság alatt álló dél-franciaországi területek voltak. A békét egy
házasságkötéssel is megpecsételték: XIV. Lajos feleségül vette Mária Teréziát, IV. Fülöp
spanyol király (uralkodott: 1621–1665) leányát, noha ezzel nem szerezte meg az örökösödési
jogot a spanyol trónra. Európa más részein is törtek ki háborúk, amelyek közül a
legjelentısebbek XIV. Lajos vállalkozásai voltak a spanyol fennhatóságú Németalföld, illetve
Pfalz ellen 1667 és 1697 között. A területszerzésért indított akcióban a münsteri szerzıdés
megsértésével francia csapatok szállták meg Strassburg birodalmi várost (1681). Persze
Elzászon és Burgundián kívül másutt nem is igen kerülhetett volna sor tartós területszerzésre,

4
mert a németalföldi rendek és a francia király egyéb ellenfelei számos szövetséget kötöttek a
franciák ellen. A 18. század elején végül két háború zajlott párhuzamosan: az egyik a spanyol
örökösödési háború volt, amelyet Franciaország és egy lényegében angol-holland császári
koalíció vívott egymással, a másik az ún. északi háború Svédország és egy lényegében orosz-
lengyel-dán koalíció között (1700–1721), amelyet svéd részrıl XII. Károly (uralkodott: 1697–
1719), a másik részrıl I. Péter orosz cár (uralkodott: 1689–1725) vezetett. Megjegyzendı e
háborúkkal kapcsolatban, hogy a harmincéves háborúhoz hasonlóan a jelentıs anyagi és
pénzügyi ráfordítás, valamint a – különösen a spanyol örökösödési háborúban elszenvedett –
nagy veszteségek ellenére ezek sem eredményeztek döntı területi változásokat. A
békeszerzıdések révén többnyire a hadmozdulatok elıtti állapotok helyreállítására került sor.
Noha az 1648. évi békét követıen számos hivatásos hadsereget feloszlattak, mégsem
bocsátottak el minden egységet. Ellenkezıleg, a békében is bevetésre készen álló harcosokat
az uralkodók gyakran hosszabb idıre zsoldos szolgálatukba fogadták. A hivatásos
harcosokból ily módon katonák lettek, a hadvezérekbıl pedig, akik saját jogon és felelısségre
csapatokat tartottak fenn, tisztek (kivéve a császári hadsereget). Ez a folyamat
Franciaországban ment végbe a leggyorsabban, ahol XIV. Lajos idején tisztek által irányított
királyi zsoldoshadsereg szervezıdött. A Birodalomban ezzel szemben még a 18. század
közepén is az ezredparancsnokoknak kellett magukra vállalniuk a császári regimentek
finanszírozását. A 17. század második felében a nagyobb birodalmi rendek közül több a
francia minta szerint járt el: a katonákat pontosan szabályozott békeidıs szolgálatra
kötelezték, amely bizonyos mozdulatok, ún. fegyverfogások gyakorlását, valamint viselkedési
szabályok elsajátítását írta elı. Viselkedési szabályokat háború idejére is lefektettek. Az
állandó hadsereg felállításának fı feltétele a hatékony pénzügyi igazgatás és
kereskedelem volt, vagyis egy olyan aktív gazdaságpolitika, mely az uralkodók központi
ellenırzése alatt állt, és megkülönböztetett figyelmet fordított a németalföldi példát
követı távolsági kereskedelem elımozdítására. Az állami jövedelmet ily módon katonai
erıre lehetett váltani, amely azután újra politikai hatalmat indukált. Az eljárás
következménye az innovációs erı áthelyezıdése volt a városokból az uralkodók kezébe,
akik központosított bürokráciát építettek ki, és a perifériákkal adminisztratív és térbeli
eszközök (például sugaras úthálózat) révén tartották a kapcsolatot. Az állandó
hadseregek tehát békeidıben is növelték az uralkodók hírnevét, presztízsét, akik mind a
többi uralkodóval szemben, mind a nemességgel és az alsóbb néprétegekkel szemben
befolyásuk, pozíciójuk megerısítésére törekedtek.

5
 A katonák háborús és békeidıs viselkedési szabályainak írásba foglalása a
németalföldi rendek és Spanyolország nyolcvanéves háborúja idején kezdıdött. Orániai
Móric, valamint Orániai Lajos frízföldi helytartó 1594 tájától számos újítást vezetett be,
amelyek alapvetıen megváltoztatták a németalföldi rendek s a velük szövetséges kálvinista
birodalmi hatalmasságok, valamint Franciaország, Nagy-Britannia, a Svájci Államszövetség
és Svédország katonai szervezetét. Az Orániaiak rászoktatták a katonai szolgálatra kötelezett
lakosság, azaz a milícia rendelkezésre álló tartalékait, hogy a parancsnokok felügyelete
mellett rendszeresen, írásba fektetett elıírások szerint gyakorlatozzanak. A parancsnokokat
speciális katonai akadémiákon képezték ki, az elsı ilyen intézmények Metzben és Siegenben
létesültek. A gyakorlatoztatás célja az volt, hogy a milícia tagjai megtanulják a
fegyverforgatást, az összehangolt hadmozdulatokat és a kiadott parancs lelkiismeretes,
pontos teljesítését. Az Orániaiak mindebben a mértékletesség-etikát megfogalmazó Justus
Lipsius tanácsát követték, aki a nem hivatásos hadseregeknek kifejezetten ajánlotta
fegyverforgatási gyakorlatokat. A németalföldiek katonai reformjai a harmincéves háború
idején még nem terjedtek el széles körben, mert a régi zsoldosok mintája szerint harcoló
hivatásos egységek egyelıre jól beváltak, és a milíciajellegő hadseregeket – a németalföldi
kivételével – rendre legyızték. A 17. század második felében az Orániaiak katonai reformját
már a szárazföldi hadviselés alapjaként ismerték el.
A szárazföldi haderık új irányelveinek érvényesülésével egész Európában
végbement a katonák és tisztek rendre és fegyelemre szoktatása, amelyet a hadseregek
fıparancsnokai, azaz a királyok és más hatalmasságok rendeltek el és vezényeltek le. A
katonák specialistákká váltak, és rendszerint már csak egyetlen fegyvert viseltek,
amelynek kezelését alaposan elsajátították. Ebbıl következıen csak más fegyvernemek
képviselıivel együtt lehetett bevetni ıket. Az összehangolás a hadseregparancsnok vagy
az általa megbízott hadvezérek feladata volt. Hogy mindez milyen alapon, milyen céllal
történik, abba katonák többnyire nem is láttak bele. A koordináció szükségessé tette, hogy
bizonyos katonák csak bizonyos akciókat hajtsanak végre, ezeket viszont – akár csatában,
akár egyéb bevetés során – a lehetı legnagyobb pontossággal és gyorsasággal, még akkor is,
ha annak okával vagy céljával nincsenek tisztában. A vak engedelmességre szoktatás
jellegzetes módszere volt, amikor a katonákkal a fegyveres gyakorlatok során meghatározott
mozdulatsorokat sajátíttattak el. A különbözı figurákat, amelyeket „fegyverfogás” szóval
illettek, kötött sorrendben követték egymást. Békében a katonák ezeket a mozdulatsorokat
gyakorolták be, és harc közben parancsszóra pontosan kivitelezték. Mindez a gyors töltést, a
folyamatos tüzelést, de mindenekelıtt a nagyfokú és összehangolt mozgékonyságot szolgálta

6
egy-egy csata során. A kontingenseket geometriai formák szerint állították fel, és
meghatározott taktikai tervek alapján bizonyos értelemben úgy mozgatták ıket erre-arra, mint
a sakkfigurákat. Az olyan típusú fegyelem megjelölésére az Orániaiak által bevezetett
„aprólékosság” szót kezdték általánosan használni, amely a latin minutiónak felel meg, és a
rendezettség kifejezésére szolgált. A 16. századdal ellentétben a 17. század végén a katonáktól
amellett, hogy alá kellett vetniük magukat a hadvezér által megkövetelt fegyelemnek, azt is
elvárták, hogy tudatosan végezzék az adott hadmozdulatokat, lehetıvé téve ezzel a csata
rendezett lefolyását.
A viselkedési elıírásokat részletes és nagy költségen elıállított szolgálati
szabályzatokban rögzítették, amelyeket többnyire nyomtatásban is megjelentettek. A
szabályokat nem csupán leírták, de képekkel is szemléltették. Az ábrákon katonák láthatók a
fegyverfogások helyes kivitelezését bemutató pózokban.
A háborúk lassanként elıre megtervezett cselekvési mechanizmusokhoz kezdtek
hasonlítani. Simon Stevin németalföldi matematikus (kb. 1548–1620) szimmetrikus
erıdlétesítményeket tervezett. Sébastien de Vauban, francia erıdépítı mérnök (1633–1707) a
városok védvonalait Stevin szellemében építette ki (például: Belfort). A francia
erıdítményépítés egész Európában mintául szolgált. Már egész városokat építettek geometriai
alakzatok után (például: Mannheim). A stratégiai tervezés során az erıdítményekre
összpontosítottak, a nyílt csatateret igyekeztek elkerülni, noha ez nem mindig sikerült. A
csaták kerülése alapvetı taktikai követelménnyé vált, amelyet többek között a császári
szolgálatban álló olasz gróf és birodalmi fejedelem, Raimondo Montecuccoli (1609–1680)
dolgozott ki.
Ez a mechanizmus azonban nem csupán hadelméleti jellegzetesség volt, hiszen
jobbára megfelelt a 17. századra jellemzı természetfelfogásnak. 1627-ben Jan Amos
Komensky (latin formában: Comenius) lengyel pedagógus (1592–1670) a természetet
harmonikusan mőködı óraszerkezethez hasonlította, az embert pedig a gép metaforájával
jellemezte. Minden teremtmény, vélte Comenius, beleilleszkedik egy természetes rendbe, és
azzal, hogy e rendet megóvja, biztosítja annak fennmaradását. Ezért a nevelésnek a természet
szabályait kell követnie. A tanár úgy oktassa tanítványait, ahogy a tiszt gyakorlatoztatja
katonáit.
A gép tehát már a harmincéves háború idején a stabilitásra törekvés metaforájává vált.
Mindez a természetben észlelt rend figyelembevételébıl adódott. A természet és a gép ebben
a szemléletben nem állt ellentétben egymással. Mindössze annyi volt köztük a különbség,
hogy a természet maga volt az eleve kész rend, míg a gép rendjét – a természetben megfigyelt

7
rendet utánozva – az ember hozta létre. A rendet, amelynek révén a személyek és a dolgok
egyensúlyban maradhattak, a geometria és a szimmetria képviselték. Az egyensúly már nem
egyszerően csak súly és ellensúly kiegyenlítettségébıl adódott, mint a mérleg modelljében,
hanem az objektumok térbeli elrendezıdése és a szereplık rendezett idıbeli cselekvése által
is.

Rendek és államok
A statikus egyensúlyra törekvés pragmatikus kifejezıdése azoknak az államközi
szerzıdéseknek és szövetségeknek sokasága volt, amelyeket már a harmincéves háború
alatt, nagyobb számban azonban a 17. század második felében kötöttek. Szövetségek
alakultak, szövetségesek cserélıdtek. Noha hátterükben gyakran opportunista indokok
húzódtak, a szövetsége célja mégis az volt, hogy a nemzetközi kapcsolatokat az
államközi szerzıdésjog alapjára helyezzék, és függetlenítsék az uralkodók személyes
viszonyaitól, nézeteitıl és szándékaitól. A nemzetközi jog mellett a 17. században ily
módon kialakult az államközi szerzıdésjog jól körül írt fogalma, mely az uralkodók
cselekvésének határt szabó normák győjteményét jelentette.
XIV. Lajos háborúi Németalföld ellen 1667-tıl a németalföldi rendek és Anglia
szövetségéhez vetettek, amelyhez alkalmilag Svédország is csatlakozott. 1689-ben nagy
franciaellenes összefogás jött létre a németalföldi rendek, Anglia, a Német-római Birodalom,
Spanyolország, Svédország és a nagyobb birodalmi rendek között. Az együttmőködés
elısegítette az angolok és hollandok tengeri gyızelmét a francia flotta felett 1692-ben, végsı
soron pedig az 1697. évi rijswijki békekötést, amely XIV. Lajost expanziós2 politikájának
feladására kényszerítette. Ráadásul erısen megnövekedett a lehetséges partnerek száma a
nemzetközi szövetségkötések terén, mivel a münsteri és osnabrücki szerzıdések elismerték a
birodalmi rendek koalícióképességét. Különösen a lotharingiai herceg és az észak-itáliai
hatalmasságok használták ki ezt az esélyt arra, hogy elnyerjék a teljes szuverenitást. A 17.
század végén a toscanai nagyherceg, a Savoya-Piemont-i, a pármai, a piacenzai, a guastallai
és modenai hercegek, valamint Genova már szuverénként kapcsolódtak bele az európai
szövetségi politikába.
A spanyol örökösödési háborúban is két szövetségi tömb állt egymással szemben. Az
egyik oldalon Franciaország, a Kölni és a Bajor Választófejedelemség (utóbbiak a
Wittelsbach-ház kezében voltak), a másik oldalon Nagy-Britannia, a németalföldi rendek,

2
expanziós lat terjeszkedı

8
Hannover, Poroszország, Ausztria, a Német-római Birodalom, Portugália és Savoya álltak. A
háború az egymást kizáró örökösödési igények miatt tört ki, ami az európai dinasztiák egyre
szorosabb összefonódásából adódott. A gyermektelen II. Károllyal (uralkodott: 1665–1700)
kihalásra ítéltetett a Habsburgok spanyol ága. Már az 1690-es években megoldás után
kutattak; az utódlásnál ısanyaként III. Fülöp (uralkodott: 1598–1621) és IV. Fülöp spanyol
királyok leányai jöhettek számításba: Anna, III. Fülöp leánya, XIII. Lajos francia király
hitvese és XIV. Lajos anyja; Mária Anna, III. Fülöp leánya, I. Lipót császár hitvese és Mária
Antóniának, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (uralkodott: 1679–1706) hitvesének
anyja. I. Lipót császár újra nısült; Eleonóra pfalzi grófnıvel kötött házasságából születtek fiai
és egyben utódai, I. József császár (uralkodott: 1705–1711) és VI. Károly császár (uralkodott:
1703/1711–1740). XIV. Lajos, fia, valamint közvetlen utódai kiestek a trónkövetelık sorából,
mivel hitvese lemondott spanyol örökösödési igényérıl. József vagy Károly trónra kerülése
megszüntette volna a Habsburg-hatalom V. Károly általi megosztását Spanyolország és a
Német-római Birodalom között. XIV. Lajos, a spanyol Habsburgok utódlásra nem jogosult
rokona tiltakozott ez ellen, és azzal érvelt, hogy egy ilyen megoldás segítené a Habsburg-
felségjog restitúcióját3 a világ részei felett. Ekkor 1698-ban III. Vilmos angol király
(uralkodott: 1672/1689–1702) közvetítésével megegyezés született Mária Antónia és II.
Miksa Emánuel bajor választófejedelem fia, József Ferdinánd személyérıl. Csakhogy a
trónörökös a következı évben meghalt. Ilyen elızmények után II. Károly két héttel a halála
elıtt tisztázatlan körülmények között egy végrendeletet készített, amelyben Anjou Fülöpöt,
XIV. Lajos egyik unokáját nevezte meg örököseként. Károly halála után XIV. Lajos elfogadta
az örökösödést unokája számára, és Fülöpöt Spanyolország királyává választatta (V. Fülöp,
uralkodott: 1700–1746).
A háborúra azért került sor, mert a Habsburg-trónkövetelık nem ismerték el II. Károly
végrendeletét, és mint az örökösödési kérdés szempontjából jogilag elhanyagolhatót
elvetették. Rámutattak arra is, hogy a spanyol és francia trónörökösödésnek az 1659-es
pireneusi szerzıdésben lefektetett szétválasztása értelmében Fülöp megválasztása jogellenes.
1703-ban Lipót császár fiát, Károlyt spanyol ellenkirállyá választatták. Habsburg részrıl is a
világ részei feletti állítólagos felségjog-igényt nevezték meg a háború indokaként, persze a
vád élét Franciaország ellen fordítva. Az érv hallatán természetesen felhördültek a császár
szövetségesei is, akik attól féltek, hogy Anjou Fülöp trónutódlása Franciaország és
Spanyolország uniójához, s ezzel Franciaország világuralmához vezet. A Franciaország elleni

3
restitúció lat helyreállítás, visszaállítás

9
szövetség koordinátora 1702-ben bekövetkezı haláláig III. Vilmos maradt, aki már az 1670-es
évektıl franciaellenes összefogást szorgalmazott. A koalíció háborút indított Spanyolország
és a Birodalom területén, és súlyos vérfürdık árán (Höchstadt, 1704; Ramillies, 1706; Torinó,
1706; Oudenaarde, 1708 és Malplaquet, 1709) gyızelmet aratott Franciaország felett, arra
késztetve XIV. Lajost, hogy Spanyolországról és Elzászról lemondva békét kérjen. Csakhogy
az ajánlat nem elégítette ki a koalíciót, különösen Nagy-Britannia mutatott kevés készséget
arra, hogy támogassa a császárai és a spanyol korona egyesülését Habsburg kézben. Ez a
lehetıség József halálával, és Károly császárrá választásával vált reálissá. 1712-tıl
tárgyalások folytak Utrechtben, ami a következı évben tizenkét bilaterális békeszerzıdés
megkötéséhez vezetett Franciaország és a szövetségesek között (kivéve a császárt). Az
egyezmények kimondták, hogy V. Fülöp az egyedül jogszerő spanyol király, de XIV. Lajos
utódai a francia királyi trónon a spanyol utódlásról, és utódai a spanyol királyi trónon a
francia utódlásról mindörökre lemondanak. Ezzel nemzetközi jogi szempontból
kimondatott, hogy a dinasztiák utódlási jogai nem vonhatnak maguk után felségjogi
változásokat, és konfliktus esetén csak másodlagosak az állami szuverenitás
fennmaradásával szemben. 1714-ben a császár elfogadta a lényegesebb határozatokat,
visszavonult Spanyolországból, Rastattban és Badenben önmaga és a Birodalom számára
békét kötött, amely Németalföld déli területeinek uraiként a spanyol királyok helyett a
Habsburgokat ismerte el.

10
A münsteri és osnabrücki szerzıdések, valamint az utrechti, rastatti és badeni szerzıdések
között eltelt – valamivel több mint – két emberöltı alatt Európa politikai térképe alaposan
megváltozott. A Birodalom gyakorlatilag már nem terjedt ki Itáliára és Franciaország
területeire, következésképp „német” birodalomként fogták fel. A Birodalmon belüli nagyobb
hatalmi alakulatokból is központosított államok lettek, amelyek területe ugyan még mindig
szét lehetett tagolva, de – mint Franciaország esetében – már jobban kiegészültek, mint a 16.
században és a 17. század elején. Az a hatalmi alakulat minısült államnak, mely önálló
szervezetként, meghatározatlan idıre, az uralkodó személyétıl függetlenül is fennállt, és
egyértelmően definiálható határokkal, illetve népességgel rendelkezett. Az állam mint
szervezet tartós mivoltára az állandó fıváros és a központi bürokrácia utalt. Ehhez a
felfogáshoz igazodott a Birodalom is, amikor például Bécset császári rezidenciaként,
Regensburgot a birodalmi győlések immár „örökös” színhelyeként határozta meg (1666-tól).
A hatalmi alakulatot jelölı német Staat szóban és ennek európai nyelvekben használt
megfelelıiben ott csengett a latin status alapszó „állapot, állandóság” jelentése. Ez a szó a 18.
században még a rendeket mint képviselı-testületet is jelenthette, például a németalföldi
rendek vagy Franciaország esetében.
A központosító folyamatok az egyes államokban egymással párhuzamosan, de nem
azonos módon zajlottak le. Közép- és Dél-Amerika leigázása a 16. század vége felé
Spanyolországban a királyi pénzügypolitika ismételt csıdjéhez és a lakosság jelentıs részének
kivándorlásához vezetett. Francis Bacon angol lordkancellár (1561–1626) már a harmincéves
háború kitörésekor megállapította, hogy Anglia számára a spanyol király kevésbé veszélyes,
mint a császár, a Birodalom vagy Franciaország. Baconnek feltőnt a spanyol provinciák gyér
lélekszáma, amelyet az Amerikába való kivándorlással magyarázott, és amelyre jó okkal
alapozta azt a tézisét, hogy a spanyol király hatalma Európában meggyengült. 1640-ben
helyreállították a Portugál Királyságot, és a spanyol király Portugáliával kapcsolatos jogait
törölték. Noha II. Fülöp idején megkezdıdött a királyi kormányzati tényezık Madrid köré
összpontosítása, 1644-ben pedig sor került a kasztíliai és a tartományi rendi képviselık
hatáskörének visszaszorítására, Spanyolországban megmaradtak azok a regionális nyelvi,
kulturális, gazdasági és politikai különbségek, amelyek lehetıséget kínáltak a külföldi
uralkodóknak – például XIV. Lajosnak – a beavatkozásra.
Franciaországban a királyság egész terültének amúgy is csak ritkán ülésezı rendi
képviselıit 1614 és 1788 között egyáltalán nem hívták össze, ezzel kizárták ıket ellenırzési
jogkörük gyakorlásának lehetıségébıl. Ezen kívül XIV. Lajosnak sikerült a nemesség
bizonyos részeit elköteleznie – a királyság központjává kiépített – királyi udvar iránt. A

11
királyi hatalom koncentrációja apró részletekbe menıen manifesztálódott a geometriai
szimmetria alapelvei szerint konstruált versailles-i kastély és park együttesében, amely az
Európa-szerte épülı paloták, palotakertek prototípusává lett. Noha Franciaország királya sem
volt minden francia terület kizárólagos ura, hanem ki kellett egyeznie területen kívüli hatalmi
alakulatok létével Franciaországon belül, az ellenırzése alatt álló területek kiszélesítése a
kontinens többi államával összehasonlítva mégis XIV. Lajos országában volt a legerısebb,
még akkor is, ha a vámhatárok megnehezítették a Franciaországon belüli kereskedelmet.
Ez a folyamat csak Nagy-Britanniában járt elıbbre, mint Franciaországban. A brit
királyok továbbra is viselték a százéves háború idejébıl származó francia uralkodói címet, bár
ez már csak üres konvenció4 volt. A nemzetközi kapcsolatok gyakorlati alakítása során
semmiféle igényt nem támasztottak kontinentális területekre, így minden irányban nyitottak
maradtak a szövetségkötésre. A brit királyság intézménye a 17. században azonban mély
válságba került. A mélypontot e tekintetben I. Károly király (uralkodott: 1625–1649)
lefejezése a forradalomban és a királyság ideiglenes megbuktatása jelentette. A forradalmárok
az alsó ház, tehát a politikai döntések színteréül szolgáló parlamenti kamara létrehozását
követelték. Noha 1660-ban parlamenti határozat rendelte el a királyság visszaállítását, II.
Károly (uralkodott: 1660–1685) személyében egy katolicizmust elvetı Stuart került a trónra,
akit kötöttek a parlament döntései. 1679-ben a parlament keresztülvitte az ún. Habeas Corpus
törvényt, amely védelmet jelentett az önkényes letartóztatásokkal szemben. Károly fivére, II.
Jakab (uralkodott: 1685–1688), aki buzgó katolikus volt, szembekerült a parlamenttel, amely
Jakabot az 1688-1689-ben vértelenül lezajló „dicsıséges forradalom” (Glorious Revolution)
során arra kényszerítette, hogy Franciaországba meneküljön. 1690-ben a brit csapatok
legyızték II. Jakab ír katolikus híveit, lehetıvé téve ezzel a közvetlen brit fennhatóságot
Észak-Írország fölött. Jakab XIV. Lajosnál talált menedéket. A brit parlament eközben Jakab
protestáns leányát, II. Máriát (uralkodott: 1689–1695) emelte a trónra férjével, III. (Orániai)
Vilmossal (Nagy-Britannia királyaként uralkodott: 1689–1702) együtt. Közben Jakab meghalt
franciaországi számőzetésében (1701). III. Vilmost Mária nıvére, Anna (uralkodott: 1702–
1714) követte a trónon. Minthogy Anna gyermektelen maradt, a spanyol örökösödési háború
idején kirobbant egy másik utódlási harc is. XIV. Lajos, aki korábban II. Jakab és ennek fia,
Jakab Edward trónigényét támogatta, eleinte elutasította az Anna utáni protestáns trónigényt,
amely szerint legközelebbi rokonként Zsófia, I. Jakab unokája, Ernı Ágost Braunschweig-
Calenberg-i herceg (uralkodott: 1679-1684) hitvese jöhetett számításba. 1701-ben Zsófiát

4
konvenció lat megegyezés, egyezmény, szerzıdés, nemzetközi megállapodás

12
jelölték angol trónörökösnek, csakhogy ı néhány hónappal Anna királynı elıtt meghalt.
Ekkor Zsófia utóda, György herceg lett az angol király I. György (uralkodott: 1714–1727)
néven, miután XIV. Lajos az utrechti szerzıdésben mégis elismerte a protestáns trónigényt.
1707-ben az angol és skót korona 1603 óta fennálló uniója mellett létrejött az angol és
skót parlament uniója is, és ezzel megalakult Nagy-Britannia és Írország Egyesült
Királysága. Oroszországtól nyugatra egész Európában ez volt a legnagyobb összefüggı
terület egyetlen uralkodó fennhatósága alatt. Az Egyesült Királyságban szabad volt a
kereskedelem, és akkora piac képzıdött, amelyre Európában másutt nem volt példa.
A németalföldi rendek megırizték a rendi alkotmány azon alapvonásait, amelyek a
nyolcvanéves háború során keletkeztek. Skandináviában ezzel szemben – Franciaországhoz
hasonlóan – az uralkodói jogok koncentrációjára került sor Dánia és Svédország egymással
konkuráló királyainak kezében. A konfliktus már a harmincéves háború alatt, különösen
azonban az északi háború idején bontakozott ki. A dán király megtartotta az ellenırzést
Norvégia fölött, míg a svéd királyok Gusztáv Adolftól XII. Károlyig mindnyájan arra
törekedtek, hogy a Baltikumot ellenırzésük alá vonják, s ez idınként sikerült is nekik. Az
északi háború végével azonban mindkét király befolyása csökkent a Skandinávián kívüli
területeken, még ha a svéd király a münsteri és osnabrücki szerzıdés értelmében változatlanul
a birodalmi alkotmány garanciája maradt is.
Amíg a skandináv királyok a Skandinávián kívüli ellenırzési jogkörükbıl fakadó
nemzetközi kapcsolataikat katonai és diplomáciai úton próbálták meg fenntartani, a kelet- és
kelet-közép-európai hatalmi alakulatok Nyugat- és Dél-Európa felé irányuló kapcsolataikat a
hatalmi jogkörök mindig más és más hatalmasságokra való átruházásával, valamint
házasságkötések révén főzték egyre szorosabbakká. A Lengyel Királyság János Kázmér
(uralkodott: 1648–1668) leköszönése után több mint száz éven át választotta királyait. Két
lengyel származású király – Wisniowiecki Mihály (uralkodott: 1669–1673) és III. (Sobieski)
János (uralkodott: 1674–1696) – után kettıs választás során III. Frigyes Ágost szász
választófejedelmet (Erıs Ágost, uralkodott: 1697–1733) és Conti Ferenc Lajos Francia
herceget (uralkodott: 1664–1709) választották meg lengyel királlyá. Noha a választás után
Conti herceg lemondott jogai gyakorlásáról, Frigyes Ágost királysága mégis vitatott maradt.
Az északi háború idején a svéd király megtagadta tıle az elismerést, és lehetıvé tette egy
további ellenkirály, I. (Leszczynski) Szaniszló (uralkodott: 1704–1709, 1733-1734)
megválasztását, akinek azonban XII. Károly veresége után vissza kellett vonulnia. Míg
Lengyelország a királyválasztás eszközével szövögette nyugat-európai kapcsolatait, a
Romanov-házból való orosz cárok (1613-tıl) a házasságkötés jól bevált módszerét

13
választották. A házastársak kiválasztásánál elınyt élveztek a birodalmi rendi hatalmasságok
gyermekei. V. Iván cár (uralkodott: 1682–1696) legidısebb leányát Károly Lipót
mecklenburt-schwerini herceghez (uralkodott: 1713–1747) adta, fiatalabb leányát, Annát
pedig Frigyes Vilmos kurlandi herceghez (uralkodott: 1698–1711), akinek területe a
Birodalmon kívül helyezkedett el. I. Péter cár fiát, Alekszejt, Charlotte-tal, Lajos Rudolf
braunschweig-wolfenbütteli herceg (uralkodott: 1731–1735) leányával jegyeztette el, míg
leányát, Annát, Károly Frigyes holstein-gottorpi herceghez (uralkodott 1702–1739) adta.
Péter e házassági politikával természetesen arra törekedett, hogy elmélyítse Oroszország
kapcsolatait Európával. Maga is Európába utazott, hogy személyes tapasztalatokra
tegyen szert. Az északi háború során is az a cél vezette, hogy integrálja Oroszországot a
nemzetközi kapcsolathálóba. 1703-ban a svédektıl elhódított területen megalapított egy
balti-tengeri kikötıt, Szentpétervárt. Svédországnak az északi háborúban elszenvedett
veresége után Péter felvette a császári címet, ezzel is kifejezve igényét arra, hogy egy
európai állam hatalmassága legyen.
A Német-római Birodalom szempontjából ezek a változások azt jelentették, hogy
minden oldalról szuverén hatalmi alakulatok vették körül, amelyek kapcsolatokat
ápoltak a Birodalom rendi hatalmasságaival. Míg a 16. század során a Birodalom külsı
kapcsolatai alapvetıen dél és nyugat felé irányultak, addig a 18. század elején az a
helyzet állt elı, hogy a Birodalom bizonyos értelemben az európai kapcsolatok
csomópontja lett. A központi helyzet az egyes birodalmi rendeket az összeurópai politika
szereplıivé avatta. Károly, Pfalz-Zweibrücken grófja már 1656-ban elfoglalta a svéd trónt
X. Károly Gusztáv néven, s utódai 1720-ig meg is tartották e pozíciót. 1692-ben a
braunschweig-lüneburgi herceg megkapta a kilencedik választófejedelmi méltóságot, majd
nem sokkal késıbb hannoveri választófejedelemként léphetett az angol trónra. A bajor
választófejedelmi ház közmegegyezéses utódlását a spanyol trónon csupán József Ferdinánd
korai halála hiúsította meg. A szász választófejedelmet lengyel királlyá választották. Noha a
lengyel királyi címnek jogi értelemben nem volt köze magához a választófejedelemséghez, a
politikai gyakorlatban nem mindig tettek különbséget a szász választófejedelmi és a lengyel
királyi ügyek között, kivéve természetesen a Birodalom területét. 1697-tıl tehát négy király
volt egyben de facto birodalmi rend is: a cseh, a dán, a svéd és a lengyel király. A példa
iskolát teremtett. III. Frigyes brandenburgi választófejedelem (uralkodott: 1688–1713) arra
használta ki a szász választófejedelem lengyel királlyá választátás, hogy orosz és végsı soron
császári jóváhagyással, a lengyelek ellenállását letörve királyi címhez jusson. A Birodalom
területén kívül – abban a tartományban, amelyik a Német Lovagrend poroszországi

14
szekularizációját követıen a választófejedelmek ellenırzése alatt állt – létrehozták a Porosz
Királyság intézményét, és III. Frigyes 1701-ben Königsbergben I. Frigyes néven porosz
királlyá koronáztatta magát, miközben Poroszország maga továbbra is lengyel fennhatóság
alatt maradt. 1701-tıl ily módon öt, 1714-tıl hat király uralkodott egyúttal birodalmi
rendként: utolsóként Viktor Amadé savoya-piemonti hercegnek (uralkodott: 1675–1730)
sikerült feljebb lépnie a ranglétrán, amikor az utrechti szerzıdés értelmében Szicília királya
lett. 1720-ban azonban elcserélte hatalmi alakulatát a Habsburgokkal az újdonsült Szardíniai
Királyságra.
Az államok közötti intenzív kapcsolat a nép életkörülményeinek hasonlóságában
is megmutatkozott. A népesség származási és foglalkozási alapon tagozódott rendekre.
Az egy társadalmi rendbe tartozóknak a legtöbb helyen azonos jogaik és kötelességeik
voltak. Ennek következtében például a parasztok élete két különbözı államban több
hasonlóságot mutatott, mint egy paraszt és egy nemes élete egyazon államnak ugyanazon
a vidékén. Egy-egy rend életkörülményeinek hasonlóságát a különbözı államokban a
paraszti lakosság migrációs hajlama is elısegítette. Noha a népesség fluktuációja5
némileg korlátozta a központi bürokrácia bıvülı ellenırzési lehetıségét, az állami
berendezkedéstıl függetlenül mégis mindenütt megvalósult a hatalom és jogkörök
koncentrációja a hatalmasság vagy a városi hatalmi intézmények kezében. Így volt ez a
Német-római Birodalmon kívül és belül egyaránt mindazokban az államokban, amelyek
egy-egy király vagy más hatalmasság ellenırzése alatt álltak, de azokban a városokban
is, amelyekben a hatalmat a privilegizált polgárokból álló patriciátus6 gyakorolta.
Mindkét típusú alkotmányt immár általánosan a szerzıdéselmélet alapján
legitimálták, vagyis az ellenırzı hatalom létét a hatalmasságok és a lakosság közötti
szerzıdés eredményének tekintették. A 16. század vége óta a szerzıdéselmélet egyre
nagyobb teret nyert a politikai elméletekben, és Thomas Hobbes angol filozófus (1588–
1679) mővének megjelenése után a mindenkori államrend alapját képezte. Hobbes a
szerzıdéselméletet Jean Dodin kijelentésével ötvözte, mely szerint magát a szuverén
uralkodót mint törvényalkotót nem kötelezi az általa kibocsátott törvény, hanem fölötte
áll annak. Bodin ezen nem azt értette, hogy az uralkodó önkényesen cselekedhet, és nem
érvényes rá a jog, csupán azt, hogy nem lenne tovább szuverén, ha önmaga fölött más
törvényalkotót is el kellene ismernie. Hobbes 1651-ben megjelentetett mővében, a
Leviatánban egybeötvözi ezt a tételt a szerzıdéselmélettel, ugyanis Admonti Engelberthez

5
fluktuáció lat ingadozás, hullámzás
6
patriciátus lat gazdag kereskedıkbıl, kézmővesekbıl álló vezetı réteg

15
hasonlóan felteszi, hogy az a szerzıdés, amelynek alapján egy uralkodó a hatalmát
gyakorolja, ugyanolyan visszavonhatatlan és megváltoztathatatlan, mint az a szövetség,
amelyet a bibliai hagyomány szerint Isten kötött az emberiséggel. Ezek alapján Hobbes úgy
írja le a szuverén uralkodót, mint az állam védelmének megszervezıjét, törvényadót,
bírót és hadvezért, aki kinevezi a tisztségviselıket, javadalmakat oszt, kezeskedik a
rendért, akit sem megvádolni, sem megbüntetni nem lehet, és akivel szemben
megengedhetetlen az ellenszegülés mindaddig, amíg hatalmát igazságosan gyakorolja.
Noha Hobbes szuverenitás-elméletéhez a királyságok kínálták az alapot, nézete szerint
az eltérı alkotmányú államoknak, ha szuverénnek kívánnak minısülni, éppen úgy be
kell tölteniük ezeket az elméleti feltételeket, mint a monarchiáknak. Mint Bodin és
Lipsius, Hobbes is úgy vélte, hogy az uralkodók a természetjog hatálya alatt állnak, azaz
alá kell vetniük magukat az emberiség egészére általánosan érvényes, isteni normáknak.
Az államot Hobbes az uralkodónak alávetett lakosok összességeként ábrázolja; az
egyeduralkodót az alattvalók hordozzák, az pedig tartós rendet biztosít számukra. Hobbes, aki
szerint az állam megváltoztathatatlan, jól rendezett szerzıdéses közösség, Comeniushoz és
René Descartes-hoz (1596–1650) hasonlóan a gép metaforáját is használja. Az állam egy
„mesterséges ember”, amely nagyobb és erısebb a természetes embereknél, de ugyanúgy
gépezetként mőködik, mint amazok. Miként a természetes emberben a szív a hajtómő, az
idegek a hajtószíjak, az ízületek a fogaskerekek, ugyanígy egy politikai korpuszban, mint
amilyen az állam, a szuverén uralkodó a mesterséges lélek, amely az egész testbe életet lehel,
a hivatalnokok a mesterséges ízületek, a jutalmazás és büntetés aktusai pedig a mesterséges
idegpályák.
A városok esetében a szerzıdésgondolat középkori eredető volt, és a polgári
egyesülésbıl nıtt ki. A királyságok alkotmányába a szerzıdéselmélet a városok példája
nyomán került be. A birodalmi alkotmányt azonban sehogy sem sikerült a szerzıdéselmélettel
közös nevezıre hozni. Már Jean Bodin felhívta a figyelmet azokra a nehézségekre, amelyek a
Birodalom szuverén államként való definiálása során felmerülhetnek. Véleménye szerint a
Birodalom nem egyetlen hatalmasság alá tartozó hatalmi alakulat, hanem egyfajta nemesi
szövetség. Ez a tézis azt jelentette, hogy a birodalmi rendek szuverének, és a császár
tulajdonképpen csak az ı megbízásukból vezeti az ügyeket. A megállapítás azon a
következtetésen nyugodott, hogy a császár azért nem lehet szuverén uralkodó, mert a
Birodalomban rajta kívül már vannak uralkodók, például a cseh király. Hiszen a császár –

16
Bodin doktrínája szerint, és mert a cseh királyság esetében perszonálunióról7 volt szó – nem
lehet kétszeresen szuverén. Ugyanakkor igaz, hogy a Birodalom részérıl a császár írta alá a
münsteri és osnabrücki szerzıdéseket, amire kizárólag csak mint uralkodó formálhatott jogot.
Minthogy szuverenitás és rendi felségjog összeegyeztethetetlenek voltak, nyitva maradt a
kérdés, miként vonatkoztatható a Birodalomra a szuverenitás-elv és vele a szerzıdésgondolat.
Hobbes államelmélete mindazonáltal nem volt puszta teória. A 17. század számos uralkodója
nagyon is tudatában volt hatalmi jogköre és lehetıségei határainak, elég, ha az akár 25 ezer
fıt is kitevı hadseregek fenntartásához szükséges ráfordítás nagyságára gondolunk. Attól
kellett ugyanis tartaniuk, hogy a rendi győlések megtagadják tılük a szükséges eszközöket, ha
pedig nem hívják egybe a rendeket, a magas adóterhek miatt ellenállás, zavargás tör ki.
Ezenkívül elıfordult, hogy az uralkodók diplomáciai vagy katonai úton lázadást szítottak
valamelyik ellenséges szuverén állam lakossága körében. A legkönnyebben erre úgy
kerülhetett sor, ha a harcoló felek egymást hibáztatták egy-egy igazságtalan háború kitörése
vagy a világ feletti uralomra törekvés miatt, legitimitásválságba sodorva ezzel az ellenséges
uralkodót az általa ellenırzött lakosság közvéleménye elıtt. A kölcsönös hatalomkorlátozás
ellenére az uralkodók azon voltak, hogy hatalmi jogkörüket és a rendet jól szervezett
bürokratikus intézmények révén megszilárdítsák, és pozíciójuk szerzıdéses eredetét
megfelelı alkalmakkor nyilvánosan hangoztassák. Az utóbbira például választások idején
nyílt lehetıség ígéretek, eskük vagy a választók akarata elıtt meghajlás formájában, valamint
koronázási ünnepségek során, amikor az új uralkodó, miután szó szerint bemutatták, fogadta a
pozíciójának szerzıdésjellegét hangsúlyozó hódolatot az alattvalók részérıl. A kormányzás
irányvonalait lefektetı terjedelmes összefoglalókban, államjelentésekben nyilvánosságra
hozták az államokkal kapcsolatos tudnivalókat; a demográfiai, gazdasági, egyházi, politikai,
adminisztratív, jogi és katonai állapotokat megváltoztathatatlan tényezıkként mutatták be.
Az állandóság és jól rendezettség elve teret nyert a nemzetközi kapcsolatok
alakításában is, ahol az egyensúly növekvı jelentıséggel bírt. Noha ezt még mindig a
mérleg-modellel szemléltették, alkalmilag már sor került a bilaterális8 kapcsolatoknál
komplexebb interakciókra. Francis Bacon egyike volt az elsıknek, akik a számtalan
bilaterális kapcsolatot egymásra vonatkoztatva egy megváltoztathatatlannak hitt összefüggést
fedeztek fel, amely egységes rendszerbe ágyazta alkotóelemeinek összességét. Bacon
Spanyolország példájára utalt: ez az állam számtalan ellenséggel rendelkezik, köztük

7
perszonálunió pusztán az uralkodó személyének azonosságára szorítkozó kapcsolat két vagy több független
monarchikus állam között
8
bilaterális lat kétoldalú

17
Franciaországgal, a pápával, Portugáliával, Németalfölddel és Perzsiával, de mindegyiknek
megvan a lehetısége arra, hogy beavatkozzák Spanyolország belsı ügyeibe, tartós ellensúlyt
képezve ily módon a spanyol hatalommal szemben. Bacon tehát a régebbi, mérlegmodellel
kifejezett kiegyenlítettséget (nulla összegő egyenletet) komplex struktúrává bıvítette,
amelyben a szereplık akciói és interakciói bizonyos értelemben önmőködıen vezetnek a
nemzetközi kapcsolatok állandóságához és jól rendezettségéhez. Az egyensúly
szemléltetésére immár a gép modelljét hívták segítségül.
A 17. század második felében Gottfried Wilhelm Leibniz filozófus (1646–1716) a
„nyugalom” szót használta ennek a kapcsolatrendszernek a kifejezésére.
Ha az egyensúlyt hosszabb távon kalkulálhatóvá akarták tenni, nemcsak katonai
erıfeszítésekre, azaz nagy létszámú és állandó hadseregek fenntartására volt szükség,
hanem az aktuális politika összehangolására is a rend hosszú távú diplomáciai
koncepciói segítségével. Ilyen koncepció állt a francia diplomácia egyik nagyszabású
kísérlete mögött, amellyel a maga hasznára kívánta fordítani a Német-római Birodalom
harmincéves háború során elıállt központi helyzetét. Francia felfogás szerint a Francia
Királyságot a 15. század óta két Habsburg hatalmi alakulat, a Birodalom és Spanyolország
zárta közre, kívánatosnak tőnt tehát, hogy ezzel a harapófogóval szemben valamiféle
ellensúlyt képezzen. Erre törekedett Richelieu bíboros, amikor a harmincéves háború alatt
létrehozta a francia-svéd szövetséget, mely a münsteri és osnabrücki szerzıdések
megkötésével nemzetközi jogilag is megerısíttetett, hiszen a szövetséges felek a béke és a
Birodalmi alkotmány biztosítékaiként szerepeltek. A következı idıszakban a svéd királyok
pénzügyi juttatásokat is magába foglaló francia támogatással folytatták baltikumi hódító
politikájukat, amelynek során Franciaország svéd szövetségese a Birodalom keleti határánál
létrehozott egy balti és lengyel területekre is kiterjeszkedı hatalmi alakulatot. A francia-svéd
szövetség tehát éppen úgy körülölelte a Birodalmat, mint a Habsburg hatalmi alakulatok
Franciaországot. Terminus technicus-ként erre a barriére-politikára9 a „barriere de l’Est”
kifejezést alkalmazták. A barriére-politika céljaival összhangban a francia diplomácia az
1697-es lengyel királyválasztáson megkísérelte saját jelöltjeit hatalomhoz juttatni,
ellenlépésként a császári diplomácia is igyekezett az egyik birodalmi fejedelmet lengyel
királlyá választatni. A lengyel királyválasztás tehát nemcsak Lengyelországot érintı esemény
volt, hanem az európai egyensúlyi politika része is. Noha a francia stratégia megbukott, az

9
barrière fr korlát, sorompó

18
egyensúly nem borult fel, mert a császári oldal hasonlóan sikertelen volt a spanyol
örökösödési háborúban.
A kapcsolatok e struktúráját a 17. század elejétıl a „rendszer” szóval illették. Hugo
Grotius nemzetközi jogi szekértı az elsık között alkalmazta ezt a kifejezést az általuk
ellenırzött hatalmi övezet nagyságától függetlenül jogilag egyelınek felfogott uralkodók
közötti szövetségekre. Az uralkodók jogi egyenlıségének posztulátuma10 azt is megkövetelte,
hogy megalkossák – és alkalmazzák is – a diplomáciai érintkezés szabályait, kialakítsák a
diplomáciai protokollt. Ezt a célt szolgálta a diplomáciai kapcsolatok szabályainak írásba
foglalása, ami a 17. és 18. század fordulójának kompendiumaiban11 meg is történt. A 17.
század végén mindehhez kidolgozták a szövetségeknek mint államok rendszerének a teóriáját
is, melyet Samuel Pufendorf (1632–1694) honosított meg a nemzetközi jogi doktrínában.
Pufendorf az egyensúly-teoretikusokhoz hasonlóan abból indult ki, hogy az államok rendszere
stabil lehet, és az egyensúly fenntartását, azaz a békét szolgálhatja. Ily módon az egyensúly a
nemzetközi jog alapjának rangjára emelkedett. Az egyensúlyt nemzetközi jogi
dokumentumban következetesen a 1713. évi utrechti béke részét képezı angol-spanyol
szerzıdés említi elıször. Azért kötünk békét – hangzik a szöveg –, hogy helyreállítsuk az
egyensúlyt, amelyet a háború megbontott. A szerzıdés szövege értelmében a spanyol
örökösödési háború amiatt tört ki, hogy helyreálljon az 1700 elıtti békeállapot. A kijelentés
jól illik ahhoz a Grotius és Pufendorf által képviselt nemzetközi jogi doktrínához, hogy
igazságos háborút csak egy jobb és szilárdabb béke érdekében szabad indítani.
E tan szerint tehát az a háború legfıbb célja, hogy helyreállítsa a status quo
antét12, és hogy annak megváltozását a jövıben lehetıleg megakadályozza. Béke és
háború viszonyát tehát úgy fogták fel, mint egy béke-háború-helyreállított béke
szekvenciát. A háborús sikert nem az általa bekövetkezett változás, hanem a status quo
megszilárdításának mércéje szerint ítélték meg. Ez nem jelentette azt, hogy a katonai és
politikai cselekvés gyakorlatában ne történtek volna változások, vagy hogy a valóságban
a béke valaha is stabilabbá vált volna, de azt igen, hogy lehetségessé vált annak az
elvárásnak a megfogalmazása, hogy a béke-háború-béke szekvenciában a béke egyre
stabilabbá váljon, és ily módon végsı soron majd örök békét eredményezzen. Senki sem
adott ennek a reménynek beszédesebb kifejezést, mint Charles-Irenée Castel de Saint-Pierre
apát (1658–1743), aki megfigyelıként vett részt az utrechti béketárgyaláson, s azt mint

10
posztulátum lat követelmény, kívánalom
11
kompendium lat rövid, kivonatos, összefoglaló kézikönyv
12
status quo ante lat a megelızı, a korábbi helyzetnek megfelelı állapot

19
számos szempontból nem kielégítıt bírálta. Kritika ürügyén kidolgozta az örök béke
elérésének programját, mely a 18. században a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik
alapját képezte.

Irodalom:

HARALD KLEINSCHMIDT: A nemzetközi kapcsolatok története

Atheneum 2000; 57–70.old.

A szerzırıl:
HARALD KLEINSCHMIDT, történész; kutatási területe a diplomáciatörténet. 2000 óta Tokióban
tanít.

20