Misha Bell

Hard Code

Rajongói fordítás
Fordította: Szilvi
Lektorálta: Jane
 Az új munkahelyifeladatom: játékok tesztelése. Igen, olyan
fajta játékok.
Nos, gyakorlatilag a játékok távvezérlő alkalmazását kell
tesztelnem.
Az első probléma!? A táncosnő, akinek a hardvert (vagyis a
tényleges játékokat) kellene tesztelnie, zárdába vonul.
A második probléma!? Ez a projekt fontos az orosz főnököm
számára, a mogorva, nyálcsorgatóan szexi Vladnak, azaz a
Karóbahúzónak.
Csak egy megoldás marad: a szoftvert és a hardvert is én
magam tesztelem... az ő segítségével.

MEGJEGYZÉS: Ez egy önálló, pikáns, könnyed romantikus

komédia, amelyben egy furcsa, kocka hősnő, az ő dögös, titokzatos
orosz főnöke és két tengerimalac szerepel, akik vélhetően szeretnek
malackodni… vagy nem. Ha a fentiek közül bármelyik nem a te
ízlésed, menekülj! Ellenkező esetben, csatold be magad egy
horkantós-fröcsögős-szórakoztató, jó kedélyű utazásra.
 Első fejezet

– Felbéreltél egy kurvát, hogy teszteljen egy csomó szex

játékot?
– Vegyél vissza a hangerőből! – sziszegem Avának,
miközben ég az arcom, ahogy a többi, velünk együtt a
sorban álló Starbucks-vásárlót fürkészem. A legtöbbjüknek
fülhallgató van a fülébe dugva, és a telefonjukba merülnek,
de mégis. Mi van, ha valaki meghallja?
Pajkosan elvigyorodik, és a hangját a hozzá képest
leghalkabb suttogásra csökkenti.
– Csak akkor, ha minden piszkos részletet elárulsz!
– Rendben! Először is, Dominika nem kurva! Ő egy
táncosnő!
– Várj! – Ava borostyánszínű szemei huncutul csillognak.
– Ő az a táncosnő abból a sztriptízbárból, ahová Voldemort
elhurcolt téged Prágában? Az, aki megerőszakolta az
apácákat a színpadon?
– Egy succubus szerepét játszotta. Nem igazi apácák
voltak.
Az, hogy emlékeztet „Rá”, Rá, akit nem nevezünk a nevén –
vagyis az exem –, csak fokozza a kellemetlen érzésemet.
Azért mentem el abba a klubba, hogy bebizonyítsam
Bobnak, hogy nem vagyok prűd, de ő mégis szakított
velem.
Ava jól ismer engem, ezért belekezd valamibe, ami
garantáltan eltereli a figyelmemet. Egy oktávval feljebb
emeli a hangját, és azt mondja: – Meglep, hogy a Rockettes
nem ad ilyen műsort karácsonyra. Az egyikük behatolhatna
az álapácába egy felcsatolhatóval, a másik meg az öklével...
– Csitt! – Az arcom olyan forró, hogy rántottát lehetne
készíteni rajta. – Szükségem volt valakire, aki rendelkezik
tapasztalattal a szexuális játékok használatában, ezért
felbéreltem őt, oké?
– Aha – Ava előre lép, ahogy a sor megindul. – Az új
minőségbiztosítási projektedhez.
Lopva megint körülkémlelek.
– Ahogy mondtam, egy alkalmazást tesztelek egy
teledildonikai cégnek.
– Teledildonika – ismétli meg, ízlelgetve a szót. – A tele
előtag a távolsági kapcsolatra utal; a nika utótag azt jelenti,
hogy hozzátartozik, a szótő pedig a dildó... mint az a dolog,
amiről győzködlek, hogy próbáld ki! – egyre hangosabban
beszél. – Távolsági dildókról beszélünk?
Miközben megborzongok, mentális fogadalmat teszek:
ezt még visszakapja! Meg fogja emelgetni ezt a napot.
– Pontosan. – Büszke vagyok arra, hogy milyen
egyenletes a hangom. – Az alkalmazás, amit tesztelni fogok,
lehetővé teszi, hogy az egyik felhasználó egy másik
felhasználó által használt eszközt irányítson az interneten
keresztül.
– Persze, persze! – Arckifejezése komollyá változik. –
Hogy laikusan fogalmazzak: egy dildó fog belehatolni
Dominikába Prágában, te pedig az alkalmazással fogod
elélveztetni őt New Yorkból.
Ekkor már nem csak az áruló arcom piros – a fülem is.
– Ezt hívják végponttól végpontig tartó tesztelésnek – a
lehető legélethűbb módon kell kipróbálni, ahogyan majd a
való életben is használatba fog kerülni.
 – Vagy hátsó végű tesztelés. – Szuggesztíven felvonja a
szemöldökét. Amikor határozottan hátat fordítok neki,
felnevet, és azt mondja: – Ez nem azt jelenti, hogy
gyakorlatilag szexelsz Dominikával? Miután fizettél neki?
Akkor hogyhogy nem kurva?
A valóság valójában rosszabb. Dominika és a barátja
vesznek részt a tesztelésben, de ezt most nem mondom el
Avának. Vagy talán sohase.
– Rendben. Ő nem csak egy táncosnő. Most boldog vagy?
– Hé! – Végre halkabbra veszi a hangját. – Semmi bajom a
világ legrégebbi szakmájával. Ha nem pazaroltam volna
már éveket az orvosi egyetemre, és ha az összes kuncsaft
dögös lenne, és nem léteznének nemi betegségek, akkor
jelentkeznék. Legalábbis ha jól fizetne, és éppen nem
randiznék senkivel. Főleg, ha olyan orgazmushiányos
lennék, mint te. Ha belegondolok...
Szerencsére most rajtunk a sor, hogy rendeljünk. Ő annyi
koffeint rendel, hogy egy orrszarvú is visszapattanna a
falról, én pedig egy nagy bögre kamillateát kérek, abban a
reményben, hogy megnyugszom a rettegett megbeszélés
előtt.
Félreállunk, hogy megvárjuk az italunkat, és Ava úgy
vigyorog, mint egy Grincs.
– Szóval, vissza a teledildonikához!
Mielőtt újra lecsitíthatnám, belép ő.
Elfelejtem, mit akartam mondani. Elfelejtek levegőt venni.
Faragott arcvonások, amelyek egyformán emlékeztetnek
a görög istenekre és az angyalokra, a szeme mélykék
árnyalata, mint egy lazúrkő, elegáns szarukeretes
szemüveggel keretezve. Az ajkai csókért könyörögnek.
Kócos, koromfekete haja, egy kósza tincs az arcába hullik, és
arra csábít, hogy odamenjek hozzá, és hátrafésüljem –
amihez magasra kellene nyúlnom, mert legalább 30
centiméterrel magasabb nálam. A meleg idő ellenére fekete
balonkabátot visel, alatta fekete inggel, egy olyan öltözéket,
amely kiemeli erőteljesen széles vállait és...
– Föld hívja Fannyt! – Ava hangja hatol az oxitocinnal
elárasztott agyamba.
Megpördülök, mielőtt észrevenné, hogy Dögös McSötétet
bámulom. Ahogy őt ismerem, neki lökne, vagy nyaggatna,
hogy kezdeményezzek vele beszélgetést, vagy millió más
dolgot tenne, ami egyenesen a pánikroham határáig hozna
zavarba.
Egy magamfajta, és egy ilyen dögös srác nem kezd ki
egymással.
Mielőtt újra a teledildonikával zaklathatna Dögös
McSötét lehetséges hallótávolságán belül, megelőzésképpen
a zsebembe dugom a kezem, és előhúzom az egyik
legféltettebb kincsemet – a telefonomat, más néven
Precioust.
– Meg kell mutatnom, hogy milyen applikációt
készítettem – mondom Avának, és lopva hátrapillantok.
Dögös McSötét felvonta a szemöldökét az alkalmazás szó
említésére?
Nem. És a látszat ellenére, most sem rám néz.
Valószínűleg a közvetlenül mögöttem lévő étlapot
tanulmányozza.
– Oké... – Ava ugyanolyan lelkesnek hangzik, mint én,
amikor megosztja velem a sürgősségi osztályon töltött
rezidens korszakából való, borzasztóan undorító történeteit.
– Ez az, amelyik rajzfilm figurát készít belőled, ugye?
– Nem! – Elindítom az alkalmazást, és büszkén bámulom
a frissen kész felhasználói felületet, amivel hónapokig
kínlódtam. – Megmondja, hogy melyik rajzfilmfigurára
hasonlítasz leginkább.
– Nem szar, hanem kaka. De egye fene! Én kire
hasonlítok?
Kicsit huncutnak érzem magam, amikor az alkalmazást
pontosan a megfelelő pozícióba állítom, és készítek egy
képet. Csakhogy Ava helyett Dögös McSötétre irányítom a
kamerát – és az alkalmazás azonnal előhív egy
rajzfilmfigurát: Clark Kentet a Superman rajzfilmsorozatból.
És valóban. Az a hajtincs, a szemüveg, és a cizellált
vonások valóban egyeznek. A gonosz zsenialitása ennek a
mozdulatnak az, hogy az alkalmazás az eredeti fotót is
tárolja, így ha akarom, visszamenőleg is kereshetek a kép
alapján, mondjuk a közösségi médiában.
Feltéve, hogy zaklatóvá akarok válni.
Mielőtt Ava észbe kapna, ráirányítom a kamerát, és
készítek egy újabb képet.
– Te Belle vagy – mutatom meg neki az őzike szemű,
barna hajú szépség képét a telefonon –, a Szépség és a
Szörnyetegből.
– A mese olyan régi, mint az idő – énekli. – Azt hiszem,
ez bóknak minősül. Megnézhetlek téged is?
– Légy a vendégem! – A kezébe nyomom a telefont, főleg
azért, mert látni akarom, hogy rájön-e, hogyan kell
használni az alkalmazást a segítségem nélkül.
Nagy megkönnyebbülésemre, rögtön rájön. Ez nem olyan
jó, mint egy totális laikusteszt, de közel áll hozzá. Meg
kellett tanítanom Avát, hogyan programozza be az
univerzális távirányítóját.
Amikor az alkalmazás megadja neki az eredményt,
felkacag.
– Hófehérke. Mindig Disney hercegnő az eredmény?
 – Nem mindig.
– Fogadok, hogy a könnyen elpiruló sápadt arcod miatt. –
Alaposan megvizsgál. – Vagy a kerek arcod a bűnös.
Újabb pillantást vetek Dögös McSötétre.
– Annak azért örülök, hogy nem a hét törpe egyike.
– Ó, igen, ha szakállt raknék rád, akkor pont olyan lennél,
mint Szende!
Összerezzenek. A hangja az eddigi leghangosabb; a
fickónak süketnek kellene lennie, hogy ne vegyen észre
minket ezen a ponton.
– Kérlek, halkabban!
– Bocsánat! – Visszaadja a telefonomat. – Fogsz pénzt is
keresni ezzel az alkalmazással?
Megnézem mennyi az idő, hogy meggyőződjek róla, nem
kések-e el, mielőtt zsebre vágom Precioust.
– Az alkalmazás ingyenes. Még a forráskódot is
nyilvánosnak készítettem, így bárki átveheti és
felhasználhatja a kódomat, ahogy akarja.
– Akkor ez az előléptetéshez kell?
Megvonom a vállamat. – Nem előléptetés, hanem egy
másirányú elmozdulás. Az alkalmazással azt akartam
bebizonyítani magamnak, hogy megvan bennem, ami
ahhoz kell, hogy fejlesztő legyek. Most már csak el kell
érnem, hogy a munkahelyemen is higgyenek bennem, vagy
legalábbis eléggé megbecsüljenek ahhoz, hogy esélyt
adjanak a részleg és a szakirány váltásra.
A szemem sarkából látom, hogy Dögös McSötét is leadja
a rendelését, ami azt jelenti, hogy ha nem kapjuk meg
hamarosan az italunkat, elég közel fog állni ahhoz, hogy
megérezzem az illatát.
Vagy megérintsem.
Vagy...
 – És ez az okos szexjátékok projekt segíteni fog? – kérdezi
Ava, szerintem megint túl hangosan.
– A cégünk tulajdonosa maga írta az alkalmazást. Ez teszi
a tesztelést a lehető legszínvonalasabbá.
Mindent megteszek, hogy halljam mit rendel a fickó, de
csak a tea szót tudom kivenni – és jó tudni, hogy van még
egy balek, aki hajlandó hatalmas összeget fizetni egy tasak
szárított levélért.
– És az említett tulajdonos a hírhedt Vlad, a Karóbahúzó,
ugye? – élvezettel mondja ki a nevet.
– Így hívják őt a pletykafészkek az irodában. Biztos
vagyok benne, hogy Mr. Vladimir Chortsky szemtől-
szemben.
– Vagy Mester – mondja a legjobb Renfield hangján. – Ma
találkozol vele? Nem kéne fokhagymát akasztani a
nyakadba, vagy keresztet a bugyidba?
Idegesen kuncogok. – Azt mondják, sosem alszik. Vagy
legalábbis mindig válaszol az e-mailekre, éjjel-nappal.
Ava kábult arcot vág. – És csillog is?
– Majd ma kiderítem! – Dögös McSötét most felénk tart,
úgyhogy minden erőmre szükségem van, hogy megőrizzem
a hidegvéremet. – Megnéztem a kódját ennek az
alkalmazásnak, nagyon elegáns és ötletes – illik az éjszaka
évszázados teremtményéhez. A főnököm, Sandra azt is
mondta, hogy amikor ő ír valamit, nem dolgozik együtt a
fejlesztőcsapattal, mégis az így kapott alkalmazásokban
soha nincsenek hibák...
– Mennyire nem izgalmas! – Ava eltúlzottan ásít. – Én azt
szeretném tudni: felnyársalta-e már valamelyik női
alkalmazottat?
Mandarin és bergamott érzéki illatai szivárognak az
orromba.
 Valakinek a teája vagy Dögös McSötét arcszesze? Most itt
áll mellettem, olyan közel, hogy nem merek ránézni, nehogy
elolvadjak. A szívem egyenetlenül kalapál, és érzem, ahogy
a forró pír újabb hulláma árasztja el az arcomat.
– Fanny! Ava! – A pultos a pultra csapja az italainkat.
Tökéletes. Mielőtt Ava még jobban zavarba hozhatna
Dögös McSötét előtt, felkapom az italom, Ava kezébe
nyomom az övét, és a könyökénél fogva kirángatom a
Starbucksból.
– Mennem kell dolgozni! – mondom, amikor kiérünk.
Azonnal a taxik fülsiketítő dudálása tölti be a fülemet. A
Battery Parkkal szemben vagyunk, a távolban látható a
Szabadság-szobor.
Ava ad egy puszit az arcomra.
– Sok szerencsét! És ha a Karóbahúzó vámpírrá változtat
téged, akkor amint lehetőség nyílik rá, engem is át kell
változtatnod. A kórházból lophatok magunknak vérrel teli
zacskókat.
Egy utolsó vágyakozó pillantást vetek Dögös McSötétre a
sötétített üvegen keresztül.
– Jobban teszed, ha jól viselkedsz, különben a vérkurvám
leszel!
Nevetve elsétál, én pedig a közeli felhőkarcolóhoz
sprintelek, és felmegyek a lifttel a cégem emeletére.
Kilépve, felmérem a környezetemet. Binary Birch, áll a
falon lévő táblán, nagyon szigorúnak tűnő betűtípussal. A
modern berendezés rideg, haszonelvű jellege nem változott
azóta, hogy néhány hónappal ezelőtt itt jártam a személyes
interjúkon. Nincsenek játékszobák vagy hálófülkék, mint
más, menőbb szoftvercégeknél – nem Karóbahúzóval az
élen.
 A körülöttem lévő emberek többnyire idegenek. A cég
politikája szerint mindenkinek lehetősége van távmunkát
végezni, ha akar, így én otthonról dolgozom, és az irodával
e-mailen, messengeren, és alkalmanként egy
telekonferencia-alkalmazáson keresztül kommunikálok.
Előveszem Precioust és megnézem az időt. Tíz perc
múlva kell bátran belépnem a Karóbahúzó irodájába.
A teámat kortyolgatva csatlakozom a wifire, és
ellenőrzöm az üzeneteimet.
Sandra, a minőségbiztosítási vezető és a közvetlen
főnököm látni akar, ha van időm.
Elindulok a fülkék labirintusába. Mivel ő azon kevesek
egyike, akiket látásból is ismerek, gyorsan megtalálom, és
megkopogtatom a fülkéje üvegfalát.
– Szia, Sandra! – mondom, amikor elszakítja tekintetét a
képernyőről.
– Ó, szia, Fanny! Megérkeztél – kimért mosollyal az arcán
feláll, és egy kis tárgyalóterembe vezet minket.
– Szóval – mondja, és kerüli a pillantásom, miközben
leülünk egymással szemben. – Csak még egyszer ellenőrizni
akartam... Ugye, nincs bajod ezzel a különc tesztelési
projekttel, amibe belevágsz?
– Nem gond! – jelentem ki olyan magabiztosan, amilyen
magabiztosságot csak tudok színlelni.
Tudom, hogy miért kérdezi folyton. Az utolsó dolog,
amit a cég akar, hogy szexuális zaklatási pert indítsak
emiatt, vagy hogy azt mondjam, hogy nem vagyok vele
kibékülve, amikor a Karóbahúzóval beszélek, és ezzel őt, a
menedzseremet, idiótának állítva be.
– Ennek örülök – mondja, és gyorsan átbeszéljük a
projektet, amelynek a tesztelését most fejeztem be, egy
olyan alkalmazást, amely egy edzést figyelő karkötővel
működik.
Elmosolyodik, amikor elmesélem, hogy még néhány kilót
is fogytam, hála a sok gyaloglásnak, amivel a lépésszámláló
működését teszteltem.
Aztán eljön a rettegett találkozó ideje, és Sandra az emelet
egyetlen nem üvegfalú irodájához vezet.
A szarkasztikus szóbeszéd szerint a Karóbahúzó nem
szereti a fényt, mások szerint pedig magántérre van
szüksége, hogy nyugodtan gyilkolhasson.
– Akarod, hogy elvegyem? – kérdezi Sandra, aggódva
szemlélve a majdnem üres poharamat.
– Itt nem szabad inni? – kérdezem.
Ideges pillantást vet az ajtóra. – Jobb, ha elveszem!
Ahogy átnyújtom neki a poharat, az addig biztos kezem
remegni kezd.
Mennyire lehet félelmetes a mi dicső vezetőnk?
– Tájékoztassa fejleményekről! – Sandra kinyitja nekem az
ajtót.
Úgy érzem magam, mint a bárány a közmondásban, aki a
vágóhídra megy, besurranok a Karóbahúzó barkangjába –
és mielőtt megpillanthatnám magát a férfit, a menedzserem
segítőkészen becsukja mögöttem az ajtót, mint egy vámpír
szolgája, aki csapdát állít.
Halk zene vibrál az éterben. Edvard Grieg: A hegyi király
udvarában című művét hallom – méltó dallam ahhoz, hogy
elvérezzek.
Megérzem a mandarin és a bergamott illatát, és a
gyomrom összeszorul.
Ez nem lehet!
Megfordulok.
 Egy nagy monitor kékes fénye világítja meg annak az
idegennek a gyönyörű arcát, akire az imént még a nyálamat
csorgattam a Starbucksban.
Még a teája is itt van, a makulátlanul tiszta asztalán.
– Üdv, Ms. Pack! – mondja Vlad, a Karóbahúzó, enyhe
erdélyi akcentussal. – Örülök, hogy végre megismerhetem!
 Második fejezet

Az akcentusa valójában oroszos – ennyit mindenki tud a

mi visszahúzódó vezérigazgatónkról. És lehet, hogy a
születési helye miatt szólított meg ilyen formálisan;
olvastam, hogy Oroszországban gyakran használják a
magázást, és az apai vezetékneveket, egyrészt a tisztelet
jeleként, másrészt a közeli barátok és az idegenek
megkülönböztetésére.
A Ms. Pack megfelelő angolos megszólítás, leszámítva,
hogy úgy hangzik, mint Ms. Pac-Man: kerek és
fánklyukakra éhes. És amúgy mellékesen – nem kellett
volna azt a játékot Pac-Womannek vagy Ms. Pac-nek hívni?
Igazából hála Istennek nem Ms. Pac volt; az még inkább
fájdalmas lett volna, és már így is eleget csúfoltak azzal,
hogy Fanny Pack 1 voltam.
Akkor hirtelen lesápadtam.
Meghallhatott engem és Avát. Mi volt az utolsó...
Észreveszem, hogy hirtelen fölém magasodik, kinyújtott
kézzel, mint Nosferatu.
Biztosan természetfeletti vámpírgyorsaságát használta,
hogy kiugorjon az íróasztala mögül, és felém száguldjon,
mielőtt az agyam feldolgozhatta volna.
A francba. Mióta állok itt, és hagyom figyelmen kívül azt
a kezet? És hogy a fenébe történhetett ez? Hogy lehet Vlad,
a Karóbahúzó, Dögös McSötét? Az összes pletyka kihagyott
egy kritikus részletet erről a férfiról: hogy mennyire
nyálcsorgatóan vonzó.
1
Funny pack – övtáska; de a Fanny a brit szlengben női segget is jelenthet
 – Jól van? – kérdezi a Karóbahúzó, és erősödik az
akcentusa.
Ugh, most még bámulom is őt. És még mindig nem
veszek tudomást arról a kézről. Összeszedem a
bátorságomat, kinyújtom a kezemet, és megmarkolom a
sokkal, de sokkal nagyobb tenyerét.
Szent ösztrogén!
A szívverésem felgyorsul, és orgazmikus energia lökése
terjed szét a testemben, áramütést okozva egy fészekaljnyi
dühös pillangónak a gyomromban, mielőtt valahol mélyen
magamban megállapodna.
Társadalmilag hány órán át illik fogni valaki kezét?
Vonakodva húzom el az ujjaimat az övétől.
Lenéz rám, arckifejezése teljesen olvashatatlan. Vagy
elképesztő pókerjátékos, vagy ez a kézfogás egyáltalán nem
volt hatással rá.
– Foglaljon helyet! – Az íróasztala előtti székre mutat, és
mire én belepottyanok, ő már a sajátjában ül, ami egy
Embody a Herman Millertől, ugyanolyan szék, ami nekem
is van otthon, csak az enyém kék, míg az övé fekete.
Egy kis távirányítóval lehalkítja a zene hangerejét.
– Nagyszerű a hírneve a Binary Birchnél, Ms. Pack.
Tényleg? Ez újdonság. Még ha ez igaz is lenne, honnan
tudná ő ezt?
Nem merem megkérdezni, mert az ugyanolyan öngyilkos
cselekedet lenne, mintha azzal viszonoznám, hogy
elmondom neki, hogy az ő hírneve nem annyira fényes.
– Köszönöm – dadogom, mielőtt a csend kellemetlenné
nem válna. – Szeretek itt dolgozni! – És a szeretet alatt azt
értem, hogy elviselem. De mit számít egy kis hazugság egy
szörnyeteg és a prédája között?
 Rám mered, és én úgy érzem, hogy bele tudnék fulladni a
szeme mélységébe.
– A projekt, amit Önre bízok, rendkívül fontos.
Olyan hevesen ingatom fel-le a fejem, hogy éppen csak
nem hallatszik ostorcsapásként.
– Az ügyfél – a Belka – két hét múlva lehetőséget kap
arra, hogy bemutassa a végterméket a Cosmopolitan magazin
szerkesztőinek. – Úgy mered rám, mintha ellenőrizni
akarná, hogy tudom-e, mi az a Cosmo, ezért elpirulok, és a
biztonság kedvéért bólintok. – Ez egy óriási lehetőség! –
Sötét szemöldöke egy picikét összehúzódik, amikor így
fejezi be: – Nem hagyhatjuk cserben a Belkát!
– Igen, uram! – Feszes katonai tisztelgést mutatok.
Várj, mi van? Miért csináltam ezt?
Az arcán nyoma sincs jókedvnek. Biztos megszokta már
az ilyen gesztusokat még abból az időből, amikor részt vett
a napóleoni háborúkban, meg miegymás.
Összeszorítja az ujjait. – Úgy vélem, hogy fejben már
minden bizonnyal megvan a lehető legalaposabb tesztelési
terve.
Tulajdonképpen most éppen az jár a fejemben, hogy
megszopogassam azokat a hosszú, férfias ujjakat, de ezt
megtartom magamnak.
– Remélem, megengedi, hogy néhány extra teszt-esettel
gazdagítsam a terveit – amelyek máris átfedésben lehetnek
az Önével. – Benyúl az íróasztalába, és elővesz néhány
összefűzött papírlapot.
Csak most ébredek rá, hogy lényegében meg akarja
mondani nekem, hogyan végezzem a munkámat – ami
olyan lenne, mintha én meg akarnám neki tanítani, hogyan
kell helyesen vért inni. Nagyon irányításmániás?
 Ahogy elveszem a papírokat, az ujjaink egy pillanatra
összeérnek, újabb tucatnyi joule áramot küldve az
alsófertályomba.
Elpirulva ránézek arra, amit a kezemben tartok.
Hmm. Rózsaszín papír. Halvány parfümillat. Szép kis
betűkkel, szívekkel tarkított „i”betűkkel. Biztos egy nő írta
ezt, és nem Sandra, akinek az illata inkább a főtt káposztára
emlékeztet. Sandra egyébként is az elektronikus
kommunikáció megszállottja, az állandó „Mentsük meg a
fákat” propagandából ítélve az e-mail aláírásában.
A hirtelen rám törő féltékenység éppoly helytelen, mint
amennyire őrült.
Hogy ne kelljen ezen rágódnom, átfutom a papírlapok
tartalmát – és közben érzem, ahogy a pír átterjed a fülemre
és a mellkasomra, és vörössé válik.
Olyan tételek vannak benne, mint „sikerült-e elérni az
orgazmust?” és „hányszor?”.
Az előbbi már szerepel a tesztelési tervemben, de az
utóbbi nem – ami persze nem a zavarodottságom forrása.
Csak olvasni az orgazmus szót az ő jelenlétében, rossz
érzés.
És mocskos.
És valahogy egyszerre szexi is.
Jobb, ha eltűnök innen a maradék méltóságommal együtt.
– Gondoskodom róla, hogy ezt... felhasználjam –
legyezgetem magam a papírokkal – a tesztelésem során.
Benyúl az íróasztal alá, előránt valamit, és ráteszi a
köztünk lévő asztalra.
Rámeredek.
Azt is mondhatnánk, hogy ez egy kézibőrönd, már ha egy
diszkógömb is lehet földgömb. Tarka pöttyök borítják, és
annyi különböző színű kővel van ékesítve, hogy az ember
azt hinné, egy szivárványt fingó orrszarvú ejakulált rá.
Ahogy közelebbről is megnézem, rájövök, hogy a legtöbb
minta nem pötty, hanem apró, sokszínű péniszek és
vaginák, amelyeket valaki aprólékosan, kézzel rajzolt.
Legalábbis remélem, hogy kézzel.
Az arcom a látható spektrum vörös végére kanyarodik, és
annyi infravöröset sugároz, mint egy hegesztőpisztoly.
Bosszantó módon, Vlad arca csak azt a semleges
profizmust mutatja, amit az egész találkozás során
tanúsított. Talán ő is olyan, mint Anne Rice egyik vámpírja
– az ő idősebb vámpírjai idővel mintha kőből lennének.
– A hardver odabent van – mondja.
Egy csuklás és egy kuncogás keveréke szökik ki a
torkomon.
Épp most nevezte a dildók gyűjteményét hardvernek, és
valószínűleg nem viccből.
– Értem! – felpattanok, és a bőröndért nyúlok, éppen
akkor, amikor ő előrecsúsztatja.
Az ujjaink összeérnek, és annyi elektromosságot
generálnak, hogy egy hétre elegendő áramot adnak a
játékszereknek. Nyelek egyet, és lerántom a bőröndöt az
asztalról.
Nehéz. Biztosan több, mint néhány dildó van benne, és ki
tudja, még mi minden.
Remélem, Dominika vaginája elbírja mindezt. Arról nem
is beszélve, hogy ezt a „hardvert” elküldeni a Cseh
Köztársaságba, egy kisebb vagyonba fog kerülni. Nagyon
remélem, hogy a DHL irodájában senki sem fogja
megkérdezni, mi van benne. Ami azt illeti, azért is
imádkozom, hogy itt az irodában se kérdezze meg senki,
hogy „Mi ez a bőrönd?”, miközben a lifthez sietek.
 – Örülök, hogy találkoztunk – mondom Vladnak, és
felkészülök a sprintre.
– Találkozunk öt perc múlva a havi megbeszélésen? –
kérdezi.
Majdnem elejtem a nemi szervekkel díszített
bőröndömet.
Elméletileg mindenkinek részt kellene vennie a havi
gyűlésen. Ennek az a célja, hogy képet kapjunk arról, hogy a
Binary Birch többi tagja min dolgozik, hogy megtaláljuk a
szinergiák lehetőségeit, és egyéb vállalatot érintő
zagyvaságokat. A gyakorlatban, mivel otthonról dolgozom,
általában telefonon jelentkezem be erre a megbeszélésre,
majd a legtöbbet azonnal ki is hagyom, miközben a
tényleges munkámat, a tesztelést végzem.
Egy dolgot tudok: a Karóbahúzó híres arról, hogy
személyesen soha nem csatlakozik ehhez a megbeszéléshez
– és neki nincs az otthonról dolgozik kifogása. Csak
bejelentkezik, és egy szót sem szól, bár az emberek azt
állítják, hogy e-maileket kapnak a megbeszélésen
megvitatott dolgokról, ami arra utal, hogy valóban figyel –
ezért van az, hogy mindenki mindig a legjobb formáját
hozza a megbeszéléseken.
Mégis azt mondta, hogy „találkozunk”, nem pedig azt,
hogy „halljuk egymást” , tehát a hagyomány valamiért meg
fog szakadni.
Persze, most már részt kell vennem a találkozón.
Ezzel a bőrönddel.
Lőjön le valaki, most azonnal!
– Igenis – válaszolom megkésve, és leküzdök egy újabb
szalutálási késztetést. – Hamarosan találkozunk!
 Esetlenül sarkon fordulok, és az ajtó felé indulok, alig
várom, hogy elmeneküljek a barlangból, és annak vámpír
lakójától.
A hangja megállít, miközben a kilincsért nyúlok.
– Egyébként, Ms. Pack… – mondja a hátamnak, és most
érzékelek először érzelmeket a hangjában. – Tudnia kell
valamit! Én nem nyársalom fel az alkalmazottaimat.
 Harmadik fejezet

A bőrönddel a kezemben, úgy süvítek ki a Karóbahúzó

irodájából a mosdóba, mintha a pokol kutyái lennének a
sarkamban. Egyetlen gondolat forog az agyamban, mint egy
elromlott bakelitlemez.
Hallott minket a Starbucksban.
Legalábbis azt a részt, amely arról szólt, hogy felnyársalja
a női alkalmazottakat.
Mi mást hallott még?
Hogy mennyire elcseszett vagyok?
– Mi a fene ez? – kérdezi egy vonzó, fekete hajú nő,
amikor kilépek a fülkéből.
Kínos pillantást vetek a bőröndre, amit az egyik
mosdókagyló mellett hagytam.
– Az unokahúgom iskolatáskája.
Nincs unokahúgom, de ha lenne, és ez lenne az
iskolatáskája, komoly terápiára szorulna.
Az ismeretlen nő úgy néz rám, mintha valami egzotikus
bogárfaj lennék egy terráriumban.
– Britney Archibald vagyok.
Ez a nap egyre rosszabb és rosszabb lesz. Bár még sosem
láttam őt személyesen vagy videón, ismerjük egymást –
legalábbis messengeren és e-mailen keresztül.
Egyike annak az öt nőnek, akik a fejlesztési részlegen
dolgoznak, és nemrég teszteltem néhány kódot, amit ő írt.
Sajnos, a részleg többi tagjával ellentétben, ő nem túl jó
programozó – vagy legalábbis eléggé nemtörődöm –, mert
rengeteg hibát találtam az alkalmazásában, sokkal többet,
mint általában. Kiderült, hogy túlságosan is érzékeny,
amikor a megjegyzéseimről volt szó, és a levelezésünk
ellenséges fordulatot vett. Próbáltam helyrehozni a
dolgokat, különösen, mivel az ő részlegébe szeretnék
kerülni, de visszautasította a próbálkozásaimat, amikor
videóhívást kezdeményeztem, hogy tisztázzuk a dolgokat.
Az egyetlen ok, amiért nem terjesztettem ezt a vezetőink
elé, az az, hogy nem vagyok besúgó. Ráadásul az a hír járja,
hogy Britney sokkal jobb hacker, mint fejlesztő. Úgy tűnik,
miután szakított egy sráccal az értékesítési osztályon,
feltörte a pasi közösségi média fiókjait, és egy olyan fotót
állított be profilképnek, amin valamilyen állatos
szerepjátékban vett részt.
Balszerencsémre pont vele futottam össze a nemi
szervekkel díszített szörnyűséggel a birtokomban.
Előveszem minden profizmusomat, és kinyújtom a
kezem.
– Fanny Pack vagyok.
Undorodva néz a tenyeremre.
Ó, a francba. Még nem mostam kezet – és kétlem, hogy
elfogadná azt a kifogást, hogy a „vizelet sterilizál.”
Azt is látom, hogy a szemei összeszűkülnek, ahogy
eszébe jut, miért ismerős a nevem.
– Jó, hogy a névhez arc is társul – bököm ki, és a bőröndöt
felkapva az ajtó felé iramodok. A vállam fölött még
hátraszólok: – Találkozunk a havi megbeszélésen!
Azt hiszem, valami csúnyát válaszol, de nem értem, hogy
mit.
Az étkezőbe rohanok, és az ottani mosdónál mosom meg
a kezem. Aztán iszok egy pohár vizet, és belopózom a nagy
konferenciaterembe, ahol a havi megbeszélés lesz.
Nagyszerű!
 Elsőnek érkeztem.
Elfoglalom a legtávolabbi sarokban lévő széket, és a
bőröndöt az asztal alá dugom.
Ott már senki sem láthatja, és a térdeim kényelme csekély
ár érte.
Amíg várom, hogy a többi alkalmazott is megjelenjen,
lecsatlakozom Precioussal a cég wifijéről, és az interneten
keresgélek a Karóbahúzóról szóló információk után.
Hátborzongató, milyen keveset találok.
Elképesztően gazdag – de ezt már tudtam. Egy sikeres
szoftvercég tulajdonosa – én is ott dolgozom, szóval ehhh.
Nincsenek róla képek a neten. Sem a Binary Birch
weboldalán, sem az újságokban, sem bárhol máshol, ahol
keresem. Ha nem kaptam volna le az alkalmazásommal,
biztos lettem volna benne, hogy ő az a fajta vámpír, akinek
nincs tükörképe, vagy nem jelenik meg a fotókon.
Nincs semmiféle közösségi média profilja, még olyan
szakmai profilja sem, mint a LinkedIn. A Starbucksban
támadt ötletem, hogy visszakeressem őt a fotón keresztül,
kudarcot vallott volna.
Persze most már nem kell ezt tennem. Tudom, hogy ki ő,
és semmiféle románc sem jöhet szóba. Ő a főnököm főnöke
– vagy A legnagyobb főnök a Földön –, nem beszélve arról,
hogy hírhedten munkamániás, akinek semmi másra nincs
ideje az életében.
Emellett biztos vagyok benne, hogy nem érdeklődne
senki olyan után, aki neki dolgozik – mivel az azzal járna,
hogy felnyársalja azt a valakit, és ő azt mondta, hogy nem
tesz ilyet az alkalmazottaival. És még ha a felnyársalás
szóba is kerülne, biztos vagyok benne, hogy nem velem
akarná megtenni.
 Nem is szabadna ezen gondolkodnom, nem a karrierem
ilyen sorsdöntő pillanatában.
És mégis, létrehozok egy Google-riasztást a nevére. Így,
ha valami felbukkan róla a neten, én leszek az első, aki
megtudja.
Becsapódik az ajtó, amire felkapom a fejem.
Miközben Precioust a zsebembe dugom, észreveszem,
hogy a terem már tele van – és a férfi, aki után az imént
nyomoztam a neten, ott áll az asztalfőnél, mélykék szemei
intenzíven csillognak a szemüvege mögött.
Nyelek egy nagyot.
Általában az egyik projektvezető vezeti a megbeszélést,
de most mindannyian a sarokban gyülekeznek.
Legalábbis a férfiak. Úgy tűnik, a nők ebben a teremben
spontán ovulálásba kezdtek.
Britney gyakorlatilag fuldoklik a nyálától, és még Sandra
is – aki legalább harminc évvel idősebb lehet nála –
majdnem olyan vörös, mint én.
– Az elmúlt hónapokban a Belka-projekten dolgoztam –
mondja a Karóbahúzó anélkül, hogy egy „szevasztok” is
elhangzott volna. – Most a tesztelési szakaszban van. – Egy
szívdobbanásnyi időre rám pillant, és Britney szemei felém
fordulnak, majd résnyire szűkülnek.
Lejjebb süllyedek a székemben, és a lehető legjobban
próbálok egy teknősbékát imitálni. A C++ szerelmére, kérlek,
ne beszélj nekik a szexjátékokkal teli bőröndről. Szépen kérlek, egy
gallon legzaftosabb vérrel az élen!
Nem teszi.
Ehelyett a tekintetét odairányítja, ahol a könyvelők ülnek.
– Ha a minőségbiztosítási csapat bármilyen
költségjelentést nyújt be Belka megjelöléssel, a papírmunkát
fel kell gyorsítani. Ha bármilyen kérdésük van a jelentések
miértjével kapcsolatban, azokat hozzám irányítsák!
A könyvelőcsapat tagjainak arckifejezései arra utalnak,
hogy nem lesznek kérdések. Soha.
Ez tulajdonképpen nagyszerű. Nagyon szerettem volna
megtéríttetni a méretes szállítási költségeket, amiket
hamarosan begyűjtök, de a felsőbb utasítás nélkül nem
próbálkoztam volna vele. A könyvelőcsapat lerázott, amikor
rendeltem magamnak egy ergonomikus billentyűzetet, és ez
már annyira munkával kapcsolatos, amennyire csak egy
kiadás lehet.
De honnan tudta? Látnok vámpír, mint Alice az
Alkonyatban?
– Ez minden másra is vonatkozik! – A tekintete
végigpásztázza a szobát, és egy másodpercig elidőzik
rajtam. – A Belka projekt prioritást élvez!
Hűha!
Semmi nyomás vagy ilyesmi.
Sandra csak nem egy bűntudatos pillantást vetett rám? Ő
volt az, aki beosztott erre a projektre, de aztán mégis,
tekintve, hogy milyen fontosnak bizonyul ez a dolog,
úgymond bókolt nekem, hogy „dobjuk a busz alá a
legesélyesebbet, aki vélhetőleg túléli”.
Britney olyan izgatottan emeli fel a kezét, mint egy
általános iskolás, aki életében először tudja a választ
valamire.
Figyelmen kívül hagyva őt, a Karóbahúzó sarkon fordul,
és kisétál a teremből.
– Szükséged van segítségre? – kiabál Britney a háta
mögött. – Át tudom futni a kódokat, ha…
Az ajtó becsapódik a férfi mögött.
 A teremben mindenki megkönnyebbülten lélegzik fel –
vagyis Britney kivételével mindenki. Úgy néz ki, mintha
valaki épp most borotválta volna meg szeretett háziállatát, a
tarantellát.
A konferenciaterem vezérlőjén felcsipog a telefon,
értesítve minket, hogy a Karóbahúzó épp most csatlakozott
a megbeszéléshez, mint ahogy az eddig szokásos volt.
Az egyik projektmenedzser átveszi a megbeszélés
vezetését, de a szervezetemet átjáró adrenalin miatt nem
tudom követni, amit ő vagy bárki más mond.
Ez a projekt mega fontos.
Nem ronthatom el.
Hogy megnyugtassam magam, előveszem Precioust.
Úgy teszek, mintha egy fontos feljegyzést nézegetnék, de
előhívom az applikációmat, és alkalmazom a
munkatársaimon.
Mint kiderül, Sandra rajzfilmbeli hasonmása, Dory a
Némó nyomában című filmből. Britney pedig Demóna – ez
nem meglepő. Valaki az értékesítésből Szilveszterre, a
macskára emlékezteti az alkalmazást, egy nő a könyvelésről
Pepe Le Pew(a görény a Tapsi Hapsiból), míg két srác a
fejlesztési részlegről Beavis és Butt-Head.
A legtöbb munkatársamat így látva, rájöttem valamire: a
nők és a férfiak aránya a fejlesztési osztályon és a vállalatnál
összességében sokkal magasabb, mint általában a
szoftveriparban. Ez különösen érdekes annak fényében,
hogy az említett arány az oktatási rendszerben is fennáll.
Amikor a Brooklyn College informatikai kurzusaira jártam,
gyakran én voltam az egyetlen nő a csoportomban.
A Karóbahúzó áll emögött, vagy a HR osztály? Ha a
Felnyársaló az, akkor le vagyok nyűgözve – a vámpíros
élettartamával talán még akkor nőtt fel, amikor az
üvegplafon két centivel a padló felett volt.
Nos, bárki is áll mögötte, eggyel kevesebb dolog miatt
kell aggódnom, amikor felmerül a fejlesztői részlegre való
átkerülés kérdése.
Ha már itt tartunk, most elszántabbnak érzem magam,
mint eddig bármikor. Sőt, azt hiszem, minél előbb be kell
nyújtanom a kérésemet. Először a Belka projekt befejezésére
vártam, de ennek a találkozónak köszönhetően némi
rálátást szereztem, és valószínűleg nem lesz jobb alkalom.
A megbeszélés hátralévő részében lejátszom a fejemben a
„költözési” kérésem különböző változatait.
Amikor vége, megvárom, hogy mindenki távozzon,
mielőtt újra a bőrönddel foglalkoznék.
Szilveszter, a macska, és Pepe Le Pew az utolsók között
távoznak, Beavis és Butt-Head pedig a nyomukban.
Már csak Sandra maradt, aki nyilvánvalóan szándékosan
maradt hátra.
Bármi legyen is az oka, úgy döntök, hogy megragadom a
pillanatot, mielőtt még megijednék.
– Szia, Sandra! Valami fontos dologról szeretnék beszélni
veled.
Elsápad. Lefogadom, azt hiszi, hogy a tesztelési projektet
akarom lemondani.
Mielőtt szívrohamot kaphatna, elmondom neki a valódi
szándékomat, és ahogy hallgatja, némi szín is visszatér az
arcára.
– Van tapasztalatod a kódolásban? – kérdezi, amikor
befejeztem az előterjesztésem. – Ez lesz az első dolog, amit
megkérdeznek, amikor felhozom ezt a témát.
 Mesélek neki az alkalmazásomról, és felajánlom, hogy
megosztom vele a forráskód-kezelő adatbázis linkjét, hogy
továbbíthassa annak, aki látni akarja, mire vagyok képes.
– Örülök neki! – mondja. – Átküldöm mindenkinek a
fejlesztőcsapatban, a magam dicsérő ajánlásával együtt.
Rámosolygok. – Sajnálom, hogy elhagyom a csapatot. A
tesztelés nem...
Erre csak legyintett. – Kár lesz elveszíteni téged, de
elsősorban a karrieredre kell gondolnod! – vet egy lopott
pillantást az ajtóra, és kihúzza a konferencia terem
telefonját. – Én is beszélni akartam veled valamiről. Tudom,
hogy mindig nagyszerű munkát végzel, de kérlek, a Belka-
projekt kapcsán is hozd a legjobb formádat! Aggódom,
hogy ha valami rosszul sülne el, mindkettőnk állása
veszélyben lenne.
Remek.
Vagy megkapom a kívánt pozíciót, vagy teljesen
elveszítem az állásomat.
– Meglesz! – mondom olyan magabiztossággal, amit
bárcsak éreznék is. – Bízd csak rám!
Sandra visszadugja a telefont.
– Szólj, ha bármiben tudok segíteni!
– Úgy lesz! – mosolyodom el, és remélem, hogy elmegy.
Csak állt ott.
– Szia! – mondom.
Elfintorodott. – Te még nem indulsz?
– Meg kell néznem egy e-mailt – hazudom.
Bár a szexuális játékszerek tesztelésével kapcsolatban ő is
képben van, még mindig nem akarom, hogy lássa a
bőröndöt.
– Sok szerencsét! – mondja, és végül elmegy.
 Még egy percet várok, amíg mindenki szétszéled a
fülkéjébe, aztán kikapom az asztal alól a szexjátékos táskát,
és kisprintelek a tárgyalóból – és majdnem nekimegyek
Britney-nek, aki a liftek körül ólálkodik a folyosón.
– Fanny! – a hangjában mérgezett méz van. – Örülök,
hogy összefutottam veled!
Tényleg? A pokolban klímaváltozás van?
– A Belka-projektről akartalak kérdezni – mondja.
Aha. Itt is van.
– Kérlek, intézd minden kérdésed Mr. Chortskyhoz! –
mondom udvariasan.
Látom, hogy nem tetszik neki ez a válasz, ezért
megragadom a bőröndöt, és előre lépek, remélve, hogy
gyorsan elhaladhatok mellette.
Nem mozdul.
– Elnézést – motyogom. – Elkések egy megbeszélésről. –
Ezzel erővel bepréselem magam közé és a fal közé, és úgy
esek be a liftbe, mintha egy gonosz tündér üldözne.
Az épületen kívülre érve, gyors léptekkel elsétálok
egészen a DHL Church Street-i irodájáig.
Letörlöm az izzadtságot a homlokomról – tényleg meleg
van kint –, és átnézem a papírokat.
Ez a nap egyre jobb és jobb lesz. A vámnyomtatványon
van egy tétellista.
Ez jó móka lesz.
Megkeresem a legközelebbi mosdót, bezárom magam a
fülkébe, és kinyitom a bőröndöt.
Bassza meg. Ez egy csomó játék.
Egy dildó egy átlátszó műanyag dobozban. Valami, ami
úgy néz ki, mint egy seggdugasz. Egy farokgyűrű. Egy
vibrátor. És sok olyan tárgy, amit fel sem ismerek.
 Szerencsére van itt is egyfajta menü, leírás, amelyet
ugyanaz a női kéz írt, mint a segédtesztek eseteit tartalmazó
lapot. Sőt, a bőrönd belseje is ugyanolyan parfüm illatú.
Vajon ő a Karóbahúzó szeretője? Ez megmagyarázná,
hogy miért ad ennek ilyen nagy jelentőséget.
Öld meg, kiáltja a fejemben a féltékenység zöldszemű
szörnyetege.
Nem tudom, ki ő – válaszolom. Le kell higgadnod!
Derítsd ki, és tépd ki a haját!
Megőrültél?
Én te vagyok!
Elhallgattatom a zöldszemű szörnyeteget, zsebre vágom
a listát, becsukom a bőröndöt, és visszamegyek a DHL
főirodájába.
Elpirult már valaki ennyire a vámnyomtatvány kitöltése
közben? Olyan forró az arcom, hogy attól félek, a hajam
lángra kap.
Amikor kitöltöm a nyomtatványt, beállok a sorba és
várok.
És várok.
Unalmamban előveszem a telefonomat.
Hmm. Egy e-mail Dominikától.
Amikor elolvasom a tárgyat, felgyorsul a szívverésem.
Sajnálom.
Nem.
Nem lehet.
Megnyitom az e-mailt, beleolvasok, és majdnem elejtem
Precioust.
A legrosszabb rémálmom válik valóra.
Dominika nem lesz a tesztelőm.
 Negyedik fejezet

A hazafelé vezető út teljesen homályba vész.

Dominika e-mailje szinte kegyetlen tréfának tűnik.
Úgy tűnik, holnap belép egy zárdába. Ő, a nő, aki úgy
tett, mintha elcsábította volna – majd kreatívan
megbecstelenítette – egy „apáca” összes testnyílását egy
sztriptízbárban.
Küldök neki egy e-mailt, hogy megkérdezzem, viccel-e,
de azonnal kapok egy automatikus választ, amiben
megismétli, hogy apáca akar lenni.
Ha ezt elmesélem Avának, fetrengeni fog a röhögéstől, a
káromra. Dominika nővérnek kettévágott nyelve lesz, és
tetőtől talpig tetoválásokkal lesz borítva, amelyek közül
néhány a szent szövegek által tiltott szexuális aktusokat
ábrázolja.
A lakásomba lépve megetetem Monkey-t, a
tengerimalacomat. Eredetileg az exemnek ajándékoztam, de
ő nem akarta, így nem volt igazán csata, hogy kinél marad a
szakításunk után, ezért rám maradt...
– Most mit csináljak? – kérdezem tőle, amikor végzett a
kajával.
A kis rágcsáló fel-alá ugrál, mintha táncolna.
– Nem vagy a segítségemre! – mondom, aztán kap tiszta
vizet, én pedig járkálni kezdek a lakásban, miközben a
helyzetemen töprengek.
Azt hittem, szerencsém lesz Dominikával. Szakértője a
játékszereknek, lenyűgözően messze lakik, és megvolt a
hajlandósága. Azt hiszem, a távolság nem olyan nagy
probléma – egy proxy szerverrel szimulálhatom ezt egy
helyi lakossal, ha akarom. De a hajlandóságot, hogy
játékszereket dugdosson ide-oda, olyan valakit nehezebb
lesz találni.
Monkey rózsaszín szemébe nézek.
– Szerinted fel kéne bérelnem egy prostituáltat?
A kis házikóba szalad, ahol általában alszik.
Elítélően viselkedik?
Folytatom a járkálást, és tovább gondolkodom a
prostitúcióról.
A legnagyobb probléma az, hogy New Yorkban illegális.
Ami még fontosabb, hogy fogalmam sincs, hol találhatnék
egyet. Vagy egy stricit. Még mindig striciken keresztül
működnek?
Akárhogy is, kétlem, hogy csak úgy fel lehet adni egy
hirdetést egy szabadúszó kurvára.
Átkozott Giuliani – vagy bárki is volt az, aki kitakarította
a 42. utcát. Régen ott lehetett szexmunkást bérelni.
Talán feladhatnék egy hirdetést a Craigslisten?
Kicsit később egy gyors kereséssel megtudtam, hogy
megszüntették az oldal eme funkcióját, és néhány más
hasonló szolgáltatást, például a Backpage-et, teljesen
bezárták.
Amikor utánaolvastam a témának, rájöttem, hogy azzal,
hogy szexmunkást alkalmazok, akaratlanul is
támogathatom a kegyetlen emberkereskedelmet.
Szóval ez nem fog működni.
Érdekelné ez valamelyik helyi sztriptízbárban dolgozó
nőt? Vagy esetleg valamelyik escort szolgáltatást végzőt?
Az emberkereskedők ebben is benne vannak?
Nem valószínű, de nem biztos, hogy kockáztatni
szeretnék. Utólag belegondolva, még Dominika is lehetett
volna kizsákmányolás áldozata. Talán jobb is, hogy
visszalépett.
És akkor mi lesz velem?
Egy ostoba ötlet jutott eszembe.
Sandra azt mondta, hogy szóljak neki, ha bármiben tud
segíteni.
Elképzelem magam, ahogy megkeresem a főnökömet
emiatt, és már előre belehalok a megalázó kiröhögésbe.
Eltekintve a nyilvánvalótól, mi van, ha gyenge a szíve, és
meghal miattam? Hírhedté válnék, mint a bűnözés
történelmének legfurcsább gyilkosa.
De egy ismerős nő megkérdezése ígéretes irány.
Ava segítene?
Ő esküszik a vibrátorára.
Nyilvánvaló, hogy soha nem hagyná, hogy ezt a
szívességet elfelejtsem, de legalább a munkámat
megtarthatnám.
Csörög a telefonom.
Emlegetett szamár. – Szia, Ava! – mondom, felkapva
Precioust. – Nyugis napod van a kórházban?
– Hogy ment a megbeszélés? – kérdezi. – Történt
bármilyen felnyársalás, amiről tudnom kellene?
Mindent elmesélek neki, de a főnököm főnökére adott
reakcióimat elhallgatom, mert... nos, mert csak.
Az biztos, hogy fuldoklik a nevetéstől, amikor eljutok
ahhoz a részhez, hogy elvesztettem a szexjáték-tesztelőmet
egy zárda ellenében.
– Szóval – mondom a végén –, egy elég nagy szívességet
szeretnék kérni tőled!
– Neeeem – préseli ki magából a hisztérikus kuncogások
között. – Nem fogok cyberszexelni veled!
 – Nem ez lenne a szívesség – hazudom. – Arra
gondoltam, hogy...
– Haver – mondja Ava. – Semmi problémád sincs!
– Nincs?
– Magadon kéne kipróbálnod – mondja kuncogva. – Jó
móka lesz, és nem volt orgazmusod a Bob előtti
hogyishívják óta.
– De...
– Nem lenne jó egy kicsit lazítani?
Erősebben szorítom Precioust, az exem említése és a
„lazítás” kifejezés arra csábít, hogy valami nagyon nem
kedveset mondjak a legjobb barátnőmnek.
Az ok, amiért Ő, akit nem kellett volna nevén nevezni,
szakított velem, az volt, hogy nem voltam „szexuálisan elég
kalandvágyó”.
Ezek a szavak a mai napig szúrnak, különösen azért, mert
lehet, hogy volt bennük némi igazság. Nem mintha Bob
bármiféle varázsló lett volna az ágyban... még egy
Hugrabug sem.
Ava hangja komolyra vált.
– Nem úgy értettem, sajnálom! Csak egy ostoba elszólás
volt!
– Meglehetősen! – A mogorvaság a hangomban csak
részben színlelt.
– Nézd – mondja sóhajtva. – Ha tényleg ragaszkodsz
hozzá, elgondolkodom azon, hogy a tesztelőd legyek.
– Nem, semmi gond! – összecsippentem az orrnyergemet.
– Lehet, hogy igazad van! Nem kéne olyasmit kérnem tőled,
amit magam sem vagyok hajlandó megtenni. A probléma
az, hogy még ha meg is teszem, akkor is szükségem van egy
férfira a férfiaknak szánt játékszerekhez.
 Felhorkant. – Én nem aggódnék emiatt. Mutass az első
férfire, akit meglátsz, lehetőleg nagykorú legyen, és hidd el
örömmel ki fog próbálni mindent, amit csak akarsz.
– Aha. Lehet, hogy nálad ez működik.
– Nagyjából bárkinél így működne, akinek méhe van. De
tegyük fel, hogy nem. Akkor még mindig feljelentkezhetsz a
Tinderre vagy valami hasonlóra applikációra. Mondd meg a
pasiknak, akik összeillenek veled, hogy egy kis cyberszexre
vágysz a randik előtt, és meglátod, mennyire lelkesednek
majd.
Ez valóban hihetőbben hangzik, bár amikor
megpróbálom elképzelni, mélyen elbizonytalanodom.
Ugyanakkor, valamiért, az egyetlen kép, ami megjelenik a
fejemben, az a lazúrkék szempár és...
– Ó, ne haragudj! – mondja Ava. – Megcsipogtattak.
– Várj, én...
Bontja a vonalat. Csipogó. Még mindig. Úgy tűnik, hogy
az orvosi szakma ezen a téren a Kőkorszakban maradt.
Vajon a kórházakban még mindig betárcsázós modem van,
vagy kazettás magnó?
Hé, de legalább már nem piócákat használnak, ez már
haladás.
Vagy még mindig használják őket?
Később egy gyors kereséssel a Preciouson megtudtam,
hogy valójában még mindig használják ezeket a kis vérszívó
szörnyeket, és hogy az FDA (Élelmiszer- és Gyógyszerügyi
Hatóság) valahogyan elérte, hogy a piócákat „élő orvosi
eszköznek minősítsék, helyi vérrögök eltávolítására”.
A cikk megemlíti, hogy kukacokat is használnak, és itt
abbahagyom az olvasást, mert undorító.
Monkey kikukucskál a ketrecéből és nyüszög.
Adok neki egy fél szőlőt.
 – Tudom, csak halogatom a dolgot.
Monkey fogja a szőlőt, és elbújik a kis házikójába.
Jól van. Megoldom ezt egyedül is.
Felnyitom a laptopom, és megnyitok egy új táblázatot,
elnevezem „tesztelés magamon”-nak, és nyitok két
oszlopot: mellette és ellene.
Az „ellene” alatt olyan dolgok szerepelnek, mint: – nehéz
lehet utána szembenézni a munkatársaimmal, különösen a
Karóbahúzóval, kevésbé reális teszt, mintha egy másik
személy venne részt benne.
A „mellette” oszlopban olyan nyalánkságok szerepelnek,
mint például: – megtartom a munkámat , lehet, hogy
Avának igaza van, és ez jó móka lesz, és bebizonyítom,
hogy az exem tévedett.
Mivel a „mellette”oszlop a végén hosszabb, vonakodva
elfogadom az elkerülhetetlent.
– Én leszek a saját kísérleti nyulam – mondom ki
hangosan. – Ne vedd sértésnek, Monkey!
Precious csilingel.
Egy üzenet Avától.
Szóval? Megcsinálod?
Válaszolok egy oké jellel.
A helyedben én szőrtelenítenék. Szexi érzéssel tölti el az embert.
Ez komoly? Írom vissza.
Mint a szívroham. Most pedig fejezd be a hülyeséget, és
szabadulj meg a dzsungeltől! És következnek az emojik: ajkak,
macskaarc, cseresznye, virág, békejel, Y-csont, forró pont és
barack, utána pedig egy borotva zárja a sort.
Nem is tudtam, hogy van borotva emoji.
Lenémítom a telefont, és egy pillantást vetek a bőröndre.
Nem.
Még nem állok készen!
 Talán Avának igaza van. Lelkesebb lennék, ha odalent
csinosabbá tenném magam?
Mivel a dzsungel, ami a lábamon van, úgyis szerepel a
teendőim listáján, nekiveselkedek, és kibővítem az intim
régióval is. Az exemmel való szakítás után kísérleteztem
egy kicsit ezen a téren. Próbáltam már a fanszőrzetemet
geometrikusan formázni, fejjel lefelé fordított és szabályos
háromszögekkel, leszállópályával, és – röviden –
olyasmivel, amit leginkább diktátor bajusznak lehetne
nevezni.
Ha már itt tartunk, miért van az, hogy sok nő
diktátorbajuszt visel? Fogadok, hogy az egyikük elindította
ezt a trendet, és a diktátor-birkák utánozták. Ha jobban
belegondolok, talán az eredeti Vlad, a Karóbahúzó lehetett
az ihletőjük. A róla készült festményen olyan nagy és
bozontos bajusza volt, hogy valószínűleg el is nevezhette,
például Pufosnak – ami románul azt jelenti, hogy bolyhos.
Hála a hipszter isteneinek, az „én” Karóbahúzómnak
nincs ilyen természetellenes bűntett a csókos ajkai felett.
Csak egy kis szexi borostája van – pont, ahogy szeretem.
Mindenesetre manapság már epikus méretű retró bozótot
viselek, pókhálóval és gazzal, és „Behajtani tilos” táblákkal.
Ez sajnos nem feminista állásfoglalás, csak az ön-
elhanyagolás jele.
Nos, még ha nem is az lenne a cél, hogy szexinek érezzem
magam, ha kordában tartom a szőrzetemet, az
megkönnyítené a megfelelő testrészeim megtalálását a
teszteléshez – szóval, le kell szednem.
Berobogok a gardróbba, ahol az eldobható kesztyűimet és
az N95-ös maszkot tartom, majd az egészet átviszem a
fürdőszobába, teljesen tudatában vagyok, hogy úgy nézek
ki, mintha egy pajkos doktoros játékot terveznék.
 Egy légy van a fürdőszobámban.
Undorító!
Megpróbálom elűzni, de az intelligens bestia kigúnyolja a
hiábavaló próbálkozásaimat, és csúfolódva zümmög
körülöttem.
– Rendben – mondom neki. – Ez a hely mindjárt
szőrtelenítő krém szagú lesz. Ha szárnyrákot kapsz, ne
hozzám gyere panaszkodni!
Persze nem azért vettem a krémet, hogy a rovarokat
űzzem vele. Csak történetesen utálom a lábam borostás
érzését borotválkozás után, és sosem voltam elég
mazochista ahhoz, hogy gyantázzak.
Csupaszra vetkőzve, annyira megnyirbálom az érintett
területet, amennyire ez bozótvágó nélkül lehetséges. Ezután
előkészítek egy nedves törlőkendőt a kád mellé, és
felteszem a maszkot, hogy ne érezzem a szúrós szagokat.
Amint felhúzom a kesztyűt, és kinyomok egy maréknyi
krémet, érzem, hogy viszketni kezd a fejem teteje.
Aztán az orrom is a maszk alatt.
Aztán a szemem.
Mindezeket figyelmen kívül hagyva, belépek a kádba, és
bekrémezem a lábam.
Rápillantok a szeméremdombomra.
Tényleg ezt csinálom?
Azt hiszem, igen. Még több krémet nyomok ki, és jó
alaposan bekenem a lábam között. Miután ezzel végeztem,
egyik lábamat ügyetlenül a kád szélére teszem, és a teljes
brazilgyantázás elérésére törekszem – láttam egy popsi
dugót a bőröndben, szóval ez talán segíthet.
Ezután várom, hogy a krém lebontsa a szőrzetem
fehérjeszerkezetét. Unalmamban azon tűnődöm, vajon
hogyan reagált volna a hét törpe, ha így találnak
Hófehérkére, amikor valami ilyesmit csinál.
Különösen Szende.
A légy leszáll a maszkomra.
– Hess! – csapok felé.
Dühösen zümmög, és a homlokomhoz repül.
– Kifelé! – csapok még egyszer felé. – Perverz!
A légy felháborodottan zümmög, ahogy átrepül a
helyiségen, és nekicsapódik a csukott ablaknak.
Megérdemli.
A következő pillanatban teljesen megfeledkezek a
légyről, mert égni kezd a legintimebb területem.
Aú! Tényleg égő érzés – mint egy nemi betegség, amivel
az erőszaktevőket büntetik a pokol hetedik bugyrában.
Ránézek az órára. Még nem telt le az öt perc, ráadásul a
lábaim jól vannak.
Biztosan azért, mert márkát váltottam, és ebben a
készítményben valamelyik összetevő nem ért egyet a
bikinivonalammal. Ami ironikus, tekintve, hogy ez a márka
úgy reklámozza magát, hogy „érzékeny bőrűeknek”. A
gyártó védelmében jegyzem meg, hogy figyelmeztet a cucc
azon területen való használatára, ahol jelenleg ég. Csak ez
eddig még soha nem jelentett problémát számomra,
különben ahelyett, hogy mindent bevállaltam volna, inkább
csináltam volna egy próbát a privát régióm egy kis részén.
Elmarkolom a meleg kendőt, és elég erősen dörzsölöm
magam, hogy lángra kapjak.
Tessék.
Nincs több krém a vaginámon.
Most már a fenekem is ég, úgyhogy azt is elintézem.
Ekkor elkezdenek viszketni a lábaim is.
 Morogva letörlöm az összes olvadtnak tűnő szőrszálat a
lábamról, és olyan alapossággal mosakszom meg
mindenhol, amire egy kényszerbeteg is büszke lenne.
Hamarosan nyoma sem marad a krémnek.
Lenézek.
A testrészeim vörösen égnek, mintha valami grillezett
állat lennék.
Ennyit a szexi érzésről.
Emellett furcsa érzés támad a homlokom környékén.
Pontosabban a jobb szemöldököm tájékán.
Égő érzés.
Nem. Az nem lehet.
Sietve megtörlöm, és a tükörhöz ugrok.
A francba! Egy csomó szőrtelenítő krém van a jobb
szemöldökömön.
Talán önkéntelenül megvakartam, amikor viszketett?
Vagy odafröccsent a krém, amikor a legyet hessegettem?
Akárhogy is, kétségbeesetten letörlöm a krémet – és vele
együtt a szemöldököm nagy részét is.
Alaposan megmosom az arcomat, és meggyőződöm róla,
hogy máshova nem jutott krém – például a fejbőrömre vagy
a szempilláimra.
Nem. Csak a fan- és a lábszőrzetem, valamint a
szemöldököm tűnt el.
A megmaradt szemöldököm miatt, a tükörben megjelenő
arckifejezésem egyformán tűnik kíváncsinak, gyanakvónak
és szkeptikusnak, annak ellenére, hogy egyiket sem érzem,
csak szégyent.
Elővéve a sminkkészletemet, megpróbálom újrarajzolni a
szemöldökömet.
Az eredmény elég elfogadható egy telekonferenciához, de
ha személyesen akarok találkozni az emberekkel, lehet,
hogy fel kell áldoznom a másik szemöldökömet is, és
helyette mindkettőt meg kell rajzolnom.
Most már túlságosan traumatizált vagyok ahhoz, hogy
bármit is teszteljek, így a nap hátralévő részét azzal töltöm,
hogy a kézzel írt teszt-eseteket beépítem az elektronikus
listámba, majd kibővítem a dokumentumot a bőrönd
változatos tartalmáról szóló listával. Arról is gondoskodom,
hogy az így kapott dokumentum automatikusan
megjelenjen a felhőben is. A legutolsó dolog, amit szeretnék,
hogy miután végigmentem a tesztelésen, egy tönkrement
merevlemez miatt mindent újra kelljen kezdenem.
Egyszer már megtörtént velem, és az az elképzelhető
legrosszabb érzés volt.
Mire ágyba kerülök, a szőrtelenítésből eredő vörösség
már alábbhagy, és amikor a fejem a párnára zuhan, már
izgatottan várom a következő napot.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen konkrét terveim
lesznek arról, hogy magammal játszom, vagy hogy fizetést
kapok érte, de lám, itt tartunk.
A munka gondolatától olyan homályos képek villódznak
az agyamban, amelyeken egy bizonyos személy intenzív
kék szeme és szigorú szája látható.
Küzdök a hirtelen jövő késztetés ellen, hogy lenyúljak, és
felfedezzem a csiklóm melletti újonnan lecsupaszodott bőrt.
Az orgazmusaim jelenleg a projekthez tartóznak.
Sóhajtva átölelem a párnámat, és álomba merülök.
 Ötödik fejezet

Reggel megetetem Monkey-t, majd a rántotta fogyasztása

közben megnézem a munkahelyi e-mailjeimet.
– Jobban teszed, ha jó leszel! – tréfásan fintorgok a
tengerimalacomra, miközben összeszedem a munkahelyi
laptopomat és telefonomat, valamint a bőröndöt.
– Mindjárt elkezdem kényeztetni a cicuskát!
Üres arckifejezéssel néz rám.
– Na, mi van, gondolod, hogy a cicuska csak kandúr
lehet, akit kényeztetni lehet? – kérdezem tőle.
Nincs reakció.
– Marhaság, igaz? Egyáltalán miért kell állatokhoz
hasonlítani a nemiszerveket? Kakaska, cicuska, piton és
társai. Az emberiségnek tudatalatt van valami állatias
vonzalma?
Sarkon fordul, és újra a házába siet – láthatóan nem
érdekli annyira, hogy válaszra méltasson.
Beviszem a munkahelyi telefont, a laptopot, a bőröndöt
és Precioust a hálószobába, majd meggyújtok néhány
gyertyát az ágy körül, és Leonard Cohent kapcsolok az
Echón, hogy megteremtsem a hangulatot.
Kinyitom a bőröndöt, és kiveszem a vibrátort, a játékot,
amire a legjobban kíváncsi voltam – leginkább azért, mert
Ava annyira dicsérte az övét, hogy azt gyanítom, jutalékot
kap a gyártótól.
Ez a bizonyos vibrátor valami rugalmas űrtechnikai
anyagból készült, ami olyan érzést kelt, mintha csigákból
készült kocsonya lenne – de szexi rózsaszínű, szóval azt
hiszem, nem lesz gond vele...
Máris megvan az első minőséget érintő kifogásom: a
vibrátor dobozán nincs semmilyen használati utasítás, és
nincs benne egy kis papír kézikönyv sem. Csak egy rövid
megjegyzés van a dobozon: Telepítsd a Belka alkalmazást a
telefonodra.
Ezt feljegyzem a tesztelési dokumentumomban.
Elképzelhető, hogy a Belka emberei kihagytak több
utasítást, mert ezek prototípusok, de valószínűtlen. A
csomagolás túlságosan kifinomult ehhez, így ez lehet, hogy
csak egy figyelmetlenség.
Remélhetőleg a megszerzett tudományos diplomám segít
kitalálni, hogyan kell használni egy vibrátort, mégha az egy
intelligens darab is.
Telepítem az alkalmazást a Preciousre, és a képernyőn
megjelenő választható különböző lehetőség közül
kiválasztom a „vibrátor” opciót. Az alkalmazás tájékoztat,
hogy Bluetoothon keresztül csatlakozik a vibrátorhoz, és
hogy a vibrátor akkumulátora teljesen fel van töltve – remek
kezdet.
Rákattintok a „Kapcsolódás a partnerhez” ikonra, és
megtudom, hogy ezt megtehetem e-mailben, SMS-ben vagy
akár a közösségi médián keresztül is.
Egyelőre a szöveges változat tesztelése mellett döntök, és
megadom a munkahelyi telefonom számát.
Hogy úgy tűnjön, mintha az interneten keresztül
tesztelném a játékokat, a munkahelyi telefonomat úgy
állítottam be, hogy egy Tádzsikisztánban található proxy
szerveren keresztül csatlakozzon – minél messzebb, annál
jobb. Ezután rákattintok a szövegre, és a Belka alkalmazás
letöltésére irányítanak. Amint az alkalmazás készen áll,
megnyílik egy kis videokonferencia-ablak – a partner
látására/hallgatására vonatkozó beállításokkal.
Mindezt dokumentálom.
A beállítás eléggé könnyedén ment. Viszont jó lenne, ha a
biztonság kedvéért valaki olyan is játszana ezzel az
egésszel, aki kevésbé ért a technikához – talán valaki
kalandvágyó nagymamája?
Mindenesetre az alkalmazás munkahelyi telefonon lévő
verziója most „Adó” üzemmódban van, míg Precious a
„Fogadó”.
Csak a munkahelyi telefont hagyom a kezemben, mert
szükséges a vezérlő ikonok miatt. Ezek közül az egyik az
indítógomb, a másik pedig az intenzitást vezérli.
Haladjunk sorban. Az alkaromra helyezem a vibrátort, és
megnyomom a start gombot.
Hűha!
Nem csak vibrál. A furcsa anyaga miatt – jobb kifejezés
híján – hullámzik. Érdekes érzés. Addig játszom az
intenzitással, amíg megtalálom azt, amelyik vélhetően
tetszeni fog a csiklómnak, aztán leállítom a vibrátort.
Felemelem a ruhám szoknyarészét, és letolom a
bugyimat. Csak a hülyeség kedvéért viselem azt a vicces
darabot, amit Ava vett nekem a szakításom után. A merész
kiírás rajta: „Nyitott a dologra”.
Óvatosan magamhoz nyomom a vibrátort. Csiklandós és
kissé hideg érzés.
Lássunk neki! Ideje elkezdeni a munkanapomat.
Megnyitom az időzítő alkalmazást a tesztelési
dokumentum „Időtartam” szakaszánál, és a start gombhoz
nyúlok.
A Precious csilingelése megállít.
 A munkahelyi telefont a személyesre cserélve látom,
hogy épp most kaptam egy üzenetet Avától.
Nyilvánvalóan... Faszblokkolásnak számít, ha valaki
megakadályoz, hogy használd a vibrátort?
Amikor a játékokhoz érsz, gondolj arra, hogy a Karóbahúzó
nyársal fel! – áll az üzenetében.
Honnan szimatolta ki, hogy mire készülök? Biztos annyit
használta a saját vibrátorát, hogy jövendőmondó
szuperképességre tett szert. Vagy talán megharapta a
vibrátora – talán a Bluetoothja?
Precious újra csipog. Ezúttal padlizsán emoji érkezett.
Elfoglalt vagyok, válaszolok, és lenémítom Precioust,
mielőtt újra felkapom a munkahelyi telefont.
Miközben az ujjam a start gomb fölött lebeg, mindent
megteszek, hogy meghiúsítsam Ava elképzelését azzal,
hogy nem gondolok a Karóbahúzóra.
Reeeemek! Ahogy mindenki tudja, aki valaha is próbált
már nem gondolni valamire, minél jobban próbálkozik,
annál inkább a tiltott dolog jár az eszében.
És ez duplán igaz, ha az említett dolog olyan dögös, mint
az, ami a lelki szemeim előtt van.
Jól van. Tökmindegy. Talán jobban érezném magam, ha
azt képzelem, hogy a zselés csiga helyett finom ajkak érintik
a csiklómat.
A hipnotikus lazurkő színű szemek képe szilárdan rögzül
a fejemben, beállítom az időzítőt, és megnyomom a start
gombot.
Bzzz.
Elejtem a telefont és a vibrátort is, ahogy egy erőteljes
orgazmus endorfinok hullámát szabadítja fel a
szervezetemben. Egy teljes, lábujj-görbítő orgazmus – éppen
olyan elképesztő, mint amilyen váratlan is.
 Ahogy az utolsó hullámok is végigfutnak a testemen,
döbbenten bámulom a játékot.
Ez most tényleg megtörtént?
Ez egy katonai/titkosszolgálati minőségű vibrátor, vagy
épp most fejlesztettem ki a korai magömlés női
megfelelőjét?
Az ajkamat rágcsálva felnyitom a laptopot, és megnézem
a tesztelési dokumentumot.
– Elérte az orgazmust? – Úgyis mondhatni.
– Hányszor? – Eddig egyszer.
– A munkamenet időtartama? – Fogalmam sincs. Egy
mikromásodpercet írtam be.
És most? Talán elvégezzem mégegyszer ugyanezt a
tesztet? Végül is, bárki is állította össze a kézzel írott
jegyzeteket, arra utalt, hogy több menet szükséges.
Amikor megpróbálom, az öröm helyett fájdalmasan
nyögök fel. A csiklóm szuperérzékeny a legutóbbi
próbálkozástól.
Lehet, hogy egy kis szünetet kell tartanom.
Némi izgalommal kikapom a dildót a bőröndből, és
kinyitom a csomagolást.
Ismét nincs használati utasítás, csak egy kis csomag
síkosító és maga a dolog – hatalmas és ugyanolyan
rugalmas anyagból készült, mint a vibrátor, csak rózsaszín
helyett avokádózöld.
Ezt nem említem meg jelentésemben, de ez a tárgy egy
földönkívüli csápra emlékeztet. Magamban elnevezem
Glurpnak.
Kezembe veszem Glurpot, és kegyetlenül
összehasonlítom az exeim felszerelésével.
Igen, Glurp egy nagy fiú, már-már ijesztően nagy.
 Kinyitom a síkosítót, majdnem belefojtom Glurpot a
sikamlós folyadékba, és felidézem magam előtt Karóbahúzó
képét, miközben a hegyét a nyílásomba csúsztatom.
Hmm.
Illik hozzám, és máris elég kellemes érzés. Biztosan
felkészített erre az előző orgazmus.
Mélyebbre nyomom Glurpot, és felveszem a munkahelyi
telefont, hogy életre keltsem a csápot.
Bzzz.
Ezúttal nem élvezek el azonnal, de a rezgés vagy bármi is
az, amit csinál, csodálatos érzés. A belső izmaim
megfeszülnek, és úgy érzem, mintha valami igazán intenzív
dolog küszöbén állnék.
Néhány érdekes opció jelenik meg az alkalmazásban,
mint például az A-pont és a G-pont stimulálása.
Mindet ki kell majd próbálnom, de egyelőre a G-pont
mellett döntök, mert ez az, amiről már hallottam is.
Az ujjammal a G-pont gombra bökök.
A Glurp könnyedén elkezd forogni bennem, mintha meg
akarná közelíteni a célpontot.
Bing-bing.
A videotelefonos alkalmazás a munkahelyi telefonomon
elfedi a Belka alkalmazás egy részét.
A francba! Sandra az, a főnököm.
Mi a fenét akar? Van a mikromenedzselés, és van az,
hogy megzavarod a hűséges alkalmazottadat a Némó
keresésében.
Belebökök a képernyőbe, hogy elutasítsam a hívást.
A videokonferencia alkalmazás teljes képernyősre nyílik.
Ó, a francba.
Biztos teljes ujjal nyomtam.
 – Szia, Fanny! – Sandra szemei kitágulnak. –
Megzavartam valamit?
Elvörösödöm, mint egy főtt rák, és gyorsan kikapcsolom
a videót.
Látott valamit? Nem lehet – a kamera az arcomra volt
irányítva, nem pedig Glurpra.
Legalábbis remélem, hogy így volt.
De akkor meg minek a kérdés? Talán a kielégült
arckifejezésemből gondolta, hogy történt valami?
– Csak meg akartam győződni róla, hogy a Belka-projekt
rendben van – mondja Sandra bocsánatkérően, és rájövök,
hogy még mindig nem válaszoltam neki.
– Ne aggódj miatta! – mondom félig normális hangerővel,
félig nyüszítve. – Jó kezekben van.
Fogalmam sincs, hogy hallotta-e, vagy válaszolt-e, mert
abban a pillanatban Glurp végre kiüti a G-pontomat.
A szám belsejébe harapok, hogy megakadályozzak egy
hangos nyögést, miközben szorosan lehunyom a szemeimet.
– Köszönöm! – mondja Sandra. – Küldd a frissítést e-
mailben, ha lesz rá lehetőséged!
– Igen!
Leteszi a telefont.
Kihúzom magamból a Glurpot, és berohanok a
fürdőszobába, hogy jeges vizet fröcsköljek a túlhevült
arcomra. A Glurp tisztogatását későbbre hagyom,
visszamegyek, és rögzítem ezt a menetet is a
dokumentumban.
Jobb, ha megengedik, hogy részleget cseréljek. A mai nap
után soha többé nem dolgozhatok Sandrának, és nem leszek
képes a szemébe nézni.
 Továbbá, kialakulhat-e így egy fétis? A következő dolog,
ami eszembe jut, hogy Sandrának minden alkalommal fel
kell hívnia, amikor felizgulok.
A bőröndbe pillantva azon elmélkedem, mit teszteljek
legközelebb.
A fenékdugó kelti fel a figyelmemet.
Elég kicsi ahhoz, hogy ne legyen megfélemlítő –
szerencsémre, mert popószűz vagyok.
Kiveszem a csomagot, és elolvasom a feliratot.
Anális Belka.
A Belka jelent valamit a projekt nevén kívül?
Egy gyors keresés során kiderül, hogy a Belka valójában
egy gyakori szó a különböző szláv nyelvekben. Lengyelül
gerendát jelent (áú), macedónul tojásfehérjét (fura), oroszul
pedig mókust (hmm, oké). Vlad szülőhazájából kiindulva
azt kell feltételeznem, hogy a játék és a projekt címe is az
utóbbit jelenti.
Ebben az esetben... egy anális mókus? Úgy hangzik, mint
egy rágcsáló, aki megszállottan igyekszik rendben tartani a
parkját. Ki döntötte el, hogy ez egy jó név ennek a cuccnak?
Másrészt Ava mesélt arról, amikor egy fickó egy
hörcsöggel a seggében ment a sürgősségire – szóval egy
rágcsáló anális felhelyezése úgy tűnik, hogy kíváncsiságot
ébreszt az emberekben. Miért ne lehetne akár mókus is?
Erről soha nem mesélhetek Monkey-nak. Mivel ő maga is
rágcsáló, egy életre megsérülne. Legalább ennek a Belkának
az esetében, egy állat sem fog megsérülni.
A munkahelyi telefont az ágyra helyezve hasra fekszem,
és a mókusjátékhoz kapott síkosítót a fenekemre spriccelem.
Mit meg nem teszek a tudományért.
Vagy a minőségellenőrzésért.
Vagy a fizetésemért.
 Pajkosnak érzem magam, amikor a játék hegyét a
nyílásomhoz helyezem, és enyhén megnyomom, hogy
lássam, mekkora ellenállást nyújt a testem. Van némi, de
nem annyi, mint amennyire számítottam.
Nos, oké, a mókus kicsi.
Bátrabb leszek, és növelem a nyomást.
Van egy kis kellemetlen érzés, aztán, mint a pulykába a
töltelék, úgy merül belém a mókus.
 Hatodik fejezet

Váó! Ez furcsa érzés. De valahogy jó érzés is, talán? Nem

tudom eldönteni.
Beállítom az időzítőt a telefonon, és betöltöm az „Anal
Belka” játékot az alkalmazásban.
Néhány új vezérlőelem jelenik meg a képernyőn, amelyek
a vibrátor és a Glurp esetében nem voltak elérhetőek.
Például van egy „Ki” elnevezésű, és egy „Mélyebbre” nevű
gomb.
Még nem állok készen a mélyebbre, és a „ki” még korai.
Megnyomom a bekapcsolás gombot.
A mókus vibrálni kezd.
Az érzés furcsa, de nem kellemetlen. Ahogy
alkalmazkodom, úgy érzem, készen állok arra, hogy többet
is ki merjek próbálni, és egy „P-pont stimuláció” feliratú
gomb ragadja meg a figyelmemet.
Soha nem hallottam még P-pontról. Aztán megint csak
soha nem hallottam még az A-pontról sem. Hogy őszinte
legyek, azt sem tudtam, hogy vannak „pontok” a hátsó
bejárat területén, de gondolom, hogy biztosan vannak,
mivel annyi nő szereti a popsijátékot.
Tétován megnyomom a P-pont gombot.
A mókus abbahagyja a rezgést, és óvatosan mélyebbre
ássa magát bennem.
Furcsa.
Tovább mozog.
Várjunk csak egy pillanatot!
 Megáll. Érzem, hogy körbe-körbe pörög, mintha keresne
valamit, aztán újra mozogni kezd.
Mi a fene? Megnyomom a stop gombot.
Semmi sem történik. A mókus folytatja vidám útját.
Kétségbeesetten nyomom meg a „ki” gombot.
A mókus megáll.
Húúú.
Várjunk csak egy pillanatot. A mókus megint körbe-
körbe pörög, mintha valamit keresne bennem. Nem találja,
bármi is legyen az, még mélyebbre ássa magát.
Mi a fasz? A „P”a hasnyálmirigyet (pancreas) jelenti? Azt
hiszem, az az emésztőrendszer egyik szerve, de kizárt, hogy
az egy erotikus pontot jelölne.
Pánikszerűen pásztázom a képernyőt.
Van egy segítség gomb, plusz még néhány, ami nem
tűnik túl ígéretesnek.
Egyszerre nyomom meg a segítségen kívül az összes
gombot.
A mókus egyre mélyebbre megy.
Kezdek kiborulni. Mi van, ha a „P”az agyalapi mirigyet
(glandula pituitaria) jelöli?
A mókus megáll. Hibaüzenet jelenik meg a képernyőn:
„Prosztata nem található”.
Prosztata? Ó, nem... A nőknek nincs is – legalábbis nem a
fenék tájékán. Van valami, amit Skene-mirigyeknek hívnak
a hüvely elülső oldalán, amit néha „női prosztatának”
neveznek, de a mókus nyilvánvalóan nem ezt kereste.
Pánikomban elkezdtem elemezni, hogy mi történhetett. A
mókus bizonyára a hímneműeknek szánt tételből
származik. Amikor a Karóbahúzó megírta az alkalmazást,
elfelejtett számolni azzal a helyzettel, amikor valakinek, aki
P-pont stimulációt akar, nincs prosztatája, amit
stimulálhatna.
Ez nem meglepő hiba, de nagyon fájdalmas – és ez a
kifejezés még sosem volt ennyire szó szerint értendő.
Dühösen félresuhintom a hibaüzenetet, amíg el nem
tűnik a képernyőről. Aztán lenyomom a „ki” gombot.
A hibaüzenet visszatér, és nem történik semmi más.
Mivel nincs más választásom, a segítség gombra
kattintok.
A telefonból tárcsahangra emlékeztető hang hallatszik.
Ez nem jó. Fogadok, hogy ez az ügyfélszolgálat
tárcsázására szolgál, amikor a Belka-játékok valódi vásárlók
kezébe kerülnek. Ilyen korán kétlem, hogy bárki is fogadná
a hívást. Nem mintha tudnám, mit mondjak nekik, ha
mégis.
Kétségbeesetten dobom le a munkahelyi telefont az
ágyra, és felkapom Precioust, hogy felhívjam Avát.
– Kicsit elfoglalt vagyok – mondja köszönés helyett.
– Ez egy orvosi vészhelyzet! Vörös kód! Nem viccelek,
ez...
– Hé, lassíts, lassíts! Mi történt?
– Egy mókus szorult a végbelembe. Vagy talán a
vastagbelembe. Valahol ott fent.
Egy pillanatnyi csend, aztán: – Ez valami vicc?
– Bárcsak! Kipróbáltam a játékokat, és...
Ava úgy hangzik, mintha valami megakadt volna a
torkán.
– Szóval a mókus egy játék?
– Nem, úgy értem, egy igazi, kibaszott állat!
– Hé, sosem lehet tudni! Sok mindenről hallottam már,
ami ott ragadt. Gyümölcsök, zöldségek, kulcsok, gyertyák,
kávé- és mogyoróvajas üvegek, villanykörték, dezodorok,
okostelefonok, testspray-s flakonok, Buzz Lightyearek...
– Ettől nem érzem magam jobban! – Erősebben szorítom a
telefont. – Mit tegyek?
– Menj a sürgősségire! – mondja.
– Mit szólnál valami kevésbé drasztikushoz? – kérdezem,
és elképzelem, milyen kínos lenne egy ilyen út – különösen,
hogy Fannynak hívnak.
A nővérek egész hátralévő életükben azt mondanák
mindenkinek: – A beteg neve Fanny volt, és a popójába
játék szorult.
Ava felsóhajt. – Vannak hasi fájdalmaid?
– Nincsenek.
– És vérzés?
Az arcomból minden vér kifolyik. – Ez csak most történt.
Gondolod, hogy lehet vérzés is?
– Nem valószínű, ha nincs fájdalom. Csak arra vigyázz,
hogy ne nyúlj oda fogóval vagy bármi mással, ami
megvághatja vagy felsértheti a területet. Ebbe beletartoznak
a körmeid is.
Összeszorítom a szemem.
– Nem vagyok hülye! Legalábbis nem ennél nagyobb!
– Oké, de ne feledd: Vannak esetek, amikor a fogó az
eredeti tárggyal együtt ragadt be.
– Nincs fogó! – mondom határozottan. – De akkor mit
tehetek?
– Azon kívül, hogy elmész a sürgősségire?
Megpróbálhatod kikakilni.
Reményt érzek. – Szerinted az működne?
– Ha elég kicsi, akkor úgy kell kijönnie, ahogyan bement.
Ránézek a játék üres dobozára.
– Mennyire kicsi az elég kicsi?
 – Fogalmam sincs. Könnyen bement?
Az arcom elvörösödik. – Olyasmi.
– Akkor lehet, hogy ez egy olyan eset lesz, hogy könnyen
jött, könnyen megy.
Ugh. – Ez nem vicces!
– Nézd, nekem tényleg rohannom kell. Tájékoztass! Ha
úgy döntesz, hogy a sürgősségire mész, gyere ide, a
Presbyterianbe!
Elfintorodok. – Előbb kipróbálom a kakilós módszert.
– Egyél egy kis rostot! – mondja. – Még jobb lenne
valamilyen hashajtó.
Ezzel a hasznos tanáccsal leteszi a telefont.
Ahogy visszarakom a Precioust az ágyra, a munkahelyi
telefonon látok valamit, amitől kiráz a hideg.
Úgy tűnik, a segélyhívás valahol kapcsolódott.
– Halló? – sikítok a kagylóba. – Van ott valaki?
– Ms. Pack – mondja egy ismerős, orosz akcentusú hang.
– Határozottan nem értek egyet a terveivel, és úton vagyok,
hogy azonnal elvigyem a sürgősségire!
 Hetedik fejezet

– Ne, ne! Hívom a 911-et. Ne jöjjön ide!

Nincs válasz. Letette a telefont.
Frusztráltan morogva, újra megnyomom a segítség
gombot.
A telefonból ismét tárcsahangra emlékeztető hang
hallatszik, de csak várok és várok, nem kapcsolódik sehová.
Talán felhívhatnám közvetlenül?
Persze, amint varázsütésre rájövök, mi is a mobilszáma.
Hacsak... Sandra tudhatja?
Uhhh, nem! Nem akarom, hogy belekeveredjen. Vagy
szívrohamot kapna, mert azt hinné, hogy a projekt balul sült
el, vagy meghalna a nevetéstől, amikor megtudja, mi
történt.
Honnan tudja egyáltalán a Karóbahúzó, hogy hol lakom?
Az alkalmazás hozzáfért a munkahelyi telefonom GPS-éhez,
vagy egyszerűen csak belenézett a személyi aktámba?
Mindegy, nem fontos. Tény, hogy hamarosan itt lesz.
Elég baj az is, hogy kihallgatta az egész „mókus a
seggemben” beszélgetést Avával – ez a tény arra késztet,
hogy bevonszoljam magam egy árokba és ott haljak meg.
Ha idejön, és meg kell mentenie a seggemet – szó szerint –,
lehet, hogy elsüllyedek a megaláztatástól.
Csak egy dolgot tehetek.
Ki kell kakálnom a mókust.
Jó érzés, hogy van egy világos célom, ezért óvatosan
felállok.
 Még mindig nincs hasi fájdalom, szóval ez jó. Sajnos a
mókus nem kezd el lefelé mozogni a gravitáció hatására –
valamilyen szinten abban reménykedtem, hogy talán mégis.
Jól van.
Mereven elcsoszogok a fürdőszobába. Szóval ezért hívják
ezt a mozgásstílust úgy, hogy „valami fel van dugva a
seggébe”.
Leülök a vécére és várok.
Semmi sem történik.
Erőlködöm.
Semmi.
Néhány perc értelmetlen várakozás után eszembe jut,
hogy Ava rostokat említett. Felállok, mereven a konyhába
csoszogok, és felkapok egy almát.
Azt ropogtatva visszatérek a fehér trónomra.
Á, semmi!
Ó, kit akarok átverni? Tudom, hogy a rostoknak több
időre van szükségük pár percnél, hogy kifejtsék hatásukat.
Felkelek, és megpróbálok járkálni a lakásban.
Nem segít.
Kiterítem a jógamatracomat, és csinálok egy előrehajlást.
Még csak egy kis hasgörcsöt sem érzek.
Más pózok sem működnek – sem a lefelé néző kutya, sem
a háromszög, sem az ülő és a fekvő póz.
Monkey olvashatatlan arckifejezéssel nézi, hogy mit
művelek.
– Ne ítélkezz! – mondom, és felkészülök a nagyágyúra: a
Szél-eltávolító pózra, ahol a hátadon fekszel, és a térdeid a
mellkasodhoz érnek.
Még ez a hatalmas jógafegyver sem működik.
 Oké. Fel kell készülnöm az esetleges találkozásra a
Karóbahúzóval – és a hátsó felemben lévő idegen tárgyon
túlmenően is rendetlenül nézek ki.
Gyorsan lecserélem a szürke alkalmi ruhámat egy
csinosabbra, felkapom a sminkkészletemet és egy tükröt, és
a vécén ülve (a remény örökké él) félig-meddig emberivé
varázsolom magam.
A rúzs könnyű. A szempillák is. De bármennyire is
dolgozom a hiányzó szemöldökömön, nem sikerül olyanra
varázsolnom, mintha a másiknak a testvére lenne – éppen
csak másod-unokatestvér a legjobb, amire képes vagyok.
Talán most azonnal meg kellene szabadulnom a
maradéktól is? A gond csak az, hogy nincs borotvám, és a
szőrtelenítő krémmel sem merek játszani a jelenlegi
körülmények között. A legkevésbé sem szeretném, ha a
végén kopasz foltok lennének a fejemen, vagy szőrtelenítő
krém a fenekemen. Vagy még rosszabb.
A szemöldökhelyzet csak fokozza a frusztrációmat.
Mit képzel magáról, hogy csak így idejön?
Azt hiszem, azt gondolja, hogy ő a főnökök főnöke.
Valószínűleg rájött, hogy a kirúgási hatalmával azt
csinálhat, amit akar. Valószínűleg nem tetszene neki, ha a
szüleim pert indítanának, ha a mókus miatt valahogy
meghalnék. Mégis...
A csengő megszólal, és a pulzusom a sztratoszférába
szökik.
Itt van!
Még a közelgő megaláztatás kilátásba helyezése sem
enyhít a helyzetemen – ennyit a történetekről, amelyekben
az emberek félelmükben összepiszkítják magukat. Aztán itt
van egy ellentmondásos is „a félelemtől összeszoruló
végbélnyílás” – szóval lehet, hogy ez történik itt és most?
 Csörög a munkahelyi telefonom. Aztán csatlakozik
Precious is.
Úgy érzem, mindjárt meghalok, és felveszem.
– Hogy érzi magát? – kérdezi a Karóbahúzó.
Nagyot nyelek. Valódi aggodalom van a hangjában?
– Soha jobban! Nem kellett volna ide jönnie! Megoldom
ezt...
– Megyünk a sürgősségire! – A kijelentés egy parancs,
ahol nincs helye alkudozásnak. – Segítsek kijönni?
Fenyegetést hallok ebben a kérdésben? Betöri az ajtómat,
ha rosszul válaszolok?
Nem. A fajtáját hivatalosan be kell hívni, hogy
beléphessen valakinek az otthonába.
Megdörzsölöm égő arcom.
– Tudok járni!
– Akkor hamarosan találkozunk! – leteszi a telefont.
Üzenetet küldök Avának a hírekről, felkapom mindkét
telefont, az ajtóhoz csoszogok, és felveszek egy pár
tornacipőt.
Mindent vagy semmit!
Kinyitom az ajtót.
Itt van, teljes nyálcsorgató dicsőségében.
Találkozik a pillantásunk, és valami – valószínűleg a
szégyen – megrogyasztja a térdeimet.
Erős keze megragadja a könyökömet.
Az érintésétől áram sugárzik végig a karomon, és
majdnem megbotlom.
Az arckifejezése megváltozik, mogorva fintor jelenik meg
az arcán. Valamit kiabál oroszul, és hirtelen egy zömök
középkorú fickó fogja a másik könyökömet kolbászszerű
ujjaival, amelyek szőrösebbek, mint egy jetié.
Egy szolgájával jött?
 – Óvatosan lépjen! – utasít a Karóbahúzó.
Amikor egyik lábamat a másik elé teszem anélkül, hogy
arcra esnék, helyeslően mormog.
Vonakodva elfogadom a segítségüket, és hagyom, hogy
odavezessenek a járdaszegélynél várakozó limuzinhoz.
Kinyitják az ajtót, és betesznek a kocsiba. A Karóbahúzó
beül mellém. Halványan megérzem finom bergamott- és
citrusillatát, és a légzésem gyors és felszínes lesz.
Remélem, nem ájulok el. Ki tudja, mi jönne ki belőlem, ha
elájulnék?
A szolga beül a volán mögé, és becsapja maga mögött az
ajtót.
Megköszörülöm hirtelen kiszáradt torkomat.
– Szóval, van sofőrje?
A Felnyársaló előrehajol, és rögzíti a biztonsági övemet –
majdnem elolvasztva az agyamat a folyamat során.
– Ivánt inkább személyi asszisztensnek nevezném.
Tényleg? Ivan inkább testőrnek néz ki, vagy annak a
maffiózó fickónak, aki a Super Bowl reklámban a sárga
M&M-et apró darabokra akarta vágni és a jégkrémre szórni.
Ivan arckifejezése komor, ahogy elfordítja a kulcsot.
Lehet, hogy ő olyan Ivan, mint a Rettegett? Már el is
tudom képzelni: a Karóbahúzó magányosnak érezte magát,
talált egy embert, akinek a neve majdnem olyan grandiózus
volt, mint a sajátja, átváltoztatta, és gyönyörű barátság
kezdődött.
Kerékcsikorgással kilő az autó.
– A Presbiteriánusba megyünk, ugye? – kérdezem,
amikor visszanyelem a szívemet a mellkasomba.
A Karóbahúzó felhúzza a válaszfalat, elválasztva minket
Ivantól.
– A barátnője úgy hangzott, mint aki tudja, miről beszél.
 Ahogy felidézem a beszélgetést, amire utal, bizsergető
forróság árasztja el az arcom.
Anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítana rám,
felvesz egy laptopot a szomszédos ülésről, és megnyit egy
elegáns kódsorokkal teli oldalt.
Szemei összeszűkülve merednek a képernyőre, és azok a
nyalakodni való ujjak egy zongorista kecsességével
táncolnak a billentyűzeten.
– Adja ide a telefont, amelyik „adó” üzemmódban van! –
mondja anélkül, hogy felnézne.
Ahogy átadom neki a munkahelyi telefonomat, sejtem,
mit csinál, és futólag fontolóra veszem, hogy kiugrok a
kocsiból.
Néhány percnyi gépelés után csatlakoztatja a telefont a
laptop USB-csatlakozójához, és dobol az ujjaival a
trackpadon, miközben vár valamire – gondolom, az
alkalmazás frissítésére.
– Mondjon valamit, ha bármi történik! – mondja, és
megnyom egy gombot a képernyőn, megerősítve a
gyanúmat.
Valahol bennem életre kel a mókus.
– Valami! – főtt homár színűre vörösödöm.
Ő helyeslően bólogat, és rákattint valami másra, amitől a
mókus újra elalszik.
– Megjavította a hibát, amit találtam – mondom, hangot
adva korábbi elméletemnek.
– Jó kis felfedezés volt – egyenesen rám néz, ahogy ezt
mondja. – Szép munka!
A szívem kellemesen megdobban a mellkasomban. Ha
mindig így megdicsérnék a tesztelésemet, talán nem is
akarnék a fejlesztési részlegre váltani.
 Még jobban elvörösödve nyúlok a kezében lévő
telefonért. – Álljunk meg a legközelebbi mosdónál, a többit
majd én elintézem.
– Nem! – kirántja a készüléket a kezemből. – Végeztem
egy kis kutatást. Röntgenre és orvosi felügyeletre van
szüksége.
Kutatást végzett arról, hogy mit kell tenni, ha az
alkalmazottadnak egy tárgy ragad a fenekébe?
Valaki lőjön már le! Kegyelemből elkövetett gyilkosság
lenne.
Az autó hirtelen megáll.
– Megérkeztünk – mondja, és odahajol, hogy kioldja a
biztonsági övemet.
A hormonjaim túlpörögnek.
Hagyd abba! Ő a főnökök főnöke!
De olyan finom illata van.
Most úgy beszélsz, mint egy kannibál. Szedd össze magad! Ő...
– Jól van? – kérdezi.
– Remekül! – Már megint aggodalom volt az? És ami még
fontosabb, meddig beszéltem magammal?
– Menjünk! – kisegít az autóból. Aztán ő és a személyi
asszisztense megragadnak egy-egy könyökömnél fogva, és
úgy vezetnek be a sürgősségi bejáratán, mint egy rokkantat.
Hé, lehetett volna rosszabb is. Hozhatott volna egy
tolószéket is. Vagy egy hordágyat.
Engem a váróteremben hagyva, a főnököm visszaküldi
Ivánt a kocsihoz, és elmegy a bejelentkezési pulthoz a
formanyomtatványokért – így van egy percem, hogy
küldjek egy SMS-t Avának, hogy tudassam, itt vagyok.
Majd megkereslek – válaszol. Várj meg ott!
Persze, az előbb még táncikálni akartam, de most inkább várok!
 Visszatérve a formanyomtatványokkal, a Karóbahúzó
segít kitölteni őket – mintha az ujjaim sérültek volna meg.
Félúton szóváltásba keveredünk. Ahelyett, hogy hagyná,
hogy igénybe vegyem a biztosítást – ugyanazt, amit a cége
biztosít számomra –, ő maga akar mindent kifizetni.
– Én vettem rá, hogy ide jöjjön – mondja a tiltakozásomra.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek!
Rendben. Ő rángatott ide. Hadd fizessen – és biztos
vagyok benne, hogy a számla elég borsos lesz ahhoz, hogy
megtanítsa neki a leckét az emberek szabad akaratáról.
– Fanny! – Ava műtősruhában közeleg, és úgy vigyorog,
mint egy őrült. A pillantása köztem és a főnököm között
ugrál.
– Átadom a nyomtatványokat – mondja a Karóbahúzó,
miután bemutatom őket.
Ava megvárja, amíg Vlad (remélhetőleg) hallótávolságon
kívülre kerül, mielőtt fel-le kezd ugrálni és tapsikolni, mint
egy óvodás. – Nem is mondtad, hogy így néz ki a
Karóbahúzó. És ő hozott ide téged? Ti ketten...
– Van itt egy privát szoba, ahol elrejthetsz? – Felnézek,
hogy leellenőrizzem, milyen messze van a Felnyársaló – és
még jó, hogy így teszek, mert visszafelé tart.
– Hivatalosan nincs, de igen – mondja Ava. – Először is,
elviszlek a röntgenvizsgálatra.
Elkapva a mondat végét, Karóbahúzó helyeslően bólint.
Ava felvonja a szemöldökét. – Mr. Chortsky, szeretne itt
várakozni, átmenni Fanny szobájába, vagy velünk jön a
röntgenre?
Haragosan rá meredek. Nem akarom, hogy a szobám
közelébe menjen. Vagy a röntgenfelvételemhez.
Újra megragadja a könyökömet – újabb
bizsergéshullámot küldve keresztül rajtam.
 – Magukkal megyek!
Ava rám kacsint, mielőtt segít neki elkísérni engem a
szolgálati lifthez, amit a kórházi belépőjével nyit ki.
Egy folyosóval később bevezet egy helyiségbe, ahol egy
technikus vár rám. Aggódó pillantást vetek Avára és a
Karóbahúzóra, akik együtt térnek vissza a folyosóra.
Rossz előérzetem van, és nem csak azért, mert féltékeny
vagyok. Avának nincs túl sok szűrője, amikor beszél, így ki
tudja, milyen károkat okozhat.
Mivel nincs más választásom, mindent megteszek, hogy a
lehető leggyorsabban végigcsináljam a röntgen vizsgálatot,
és amikor kirobogok a szobából, Ava és a Karóbahúzó
elhallgatnak a szó közepén.
Bűnösnek tűnnek?
Mielőtt bárkivel is szembeszállhatnék, egy közeli
nővérpulthoz vezetnek, ahol Ava egy képernyőt fordít
felénk.
A képernyőn egy röntgenfelvétel látható, amely azt
mutatja, ami várható volt: egy klasszikusan szép medence
képét, a szépen formált farokcsont alatt a mókus-játék
kísérteties körvonalaival.
Nem csoda, hogy a szüleim mindig azt mondták, hogy
milyen szép a belsőm.
Elkapom, ahogy a Karóbahúzó mély homlokráncolással
nézi a képet, és nem tudom, mit kellene éreznem. Egyrészt
belém lát – ami a kínosnak egy következő szintje. Másrészt
viszont határozottan aggodalom látszik az arcán, és még ha
ez a felelősségre vonástól való félelem miatt van is, akkor is
annak a jele, hogy valamennyire érdekli.
Mégis, valahogy jobban szerettem volna, ha néhányszor
meghív vacsorára, mielőtt így megmutatom neki a
keresztcsontomat.
 Mit beszélsz!? Nem vihet vacsorázni! Főnökök főnöke,
emlékszel?
– Ennek fényében a tervének működnie kell – mondja
Ava a Karóbahúzónak.
Rá meredek.
– Milyen terv?
– Az alkalmazás! – lengeti meg a telefont. – Irányítani
tudom a...
A pillantásom átvándorol rá.
– Ön nem csinál semmit! Ha valaki használja azt az
alkalmazást, az én leszek!
Olvashatatlan arccal átadja a telefont. Ujjaink ismét
összeérnek, és én egy olyan érzéshullámot érzek, amely
egyenesen a méhembe hatol, és emlékeztet a nemrég átélt
orgazmusokra.
Ava megköszörüli a torkát.
– Menjünk a szobádba!
Én végig morgok, amíg odavezetnek, de senki sem figyel
rám. Amikor megérkezünk, Ava azt mondja, hogy menjek
be először én, és vegyem fel a köntöst.
Összeakasztom a tekintetem a Karóbahúzóval.
– Ön itt marad kint – és ez végleges!
Lehajtja a fejét. – Ahogy kívánja!
A szemeim forgatva bemegyek és átöltözöm.
Ava néhány másodperccel később bejön, és int, hogy
feküdjek az ágyra.
Amikor vízszintesen fekszem, átnyújt egy ágytálat.
– Jó döntés volt megkérni, hogy kint várjon – mondja, és
hatalmasat vigyorog.
Érthetetlen káromkodásokat motyogva, a hátsó felem alá
teszem az ágytálat.
Ava egy kacsintással a közeli defibrillátor felé biccent.
 – Gondolod, hogy túl fogod élni?
Figyelmen kívül hagyom, rákattintok az alkalmazáson a
„ki” gombra, és visszatartom a lélegzetemet.
A mókus ismét életre kel, és lassan, szinte teljesen
normálisan elkezd kihátrálni a rejtekhelyéről.
Egyáltalán nem fáj, és ha nem lenne olyan megalázó az
egész, talán még egy kicsit érdekesnek is találnám az ezzel
járó érzéseket.
Egy pillanatnyi kellemetlen érzés, ahogy a mókus áthalad
a nyílásomon, majd egy hangos csattanás következik,
amikor az a fránya cucc landol az ágytálban.
Ava kuncogva felvesz egy pár latexkesztyűt, felkapja az
ágytálat, és a tartalmát egy a biológiai hulladékok számára
készült zsákba dobja.
– Komolyan? – kérdezem.
Szertartásosan felém nyújtja a zsákot.
– Amikor eltávolítjuk a golyókat vagy a lövedékeket,
akkor is megengedjük, hogy az emberek megtartsák.
Leugrom az ágyról, és teszek néhány lépést.
– Fürgének érzed magad? – kérdezi.
Megragadom a zacskót, bedobom a „biológiai hulladék”
feliratú szemetesbe, és mogorva csendben kezdek el
átöltözni.
Ava nem hajlandó békén hagyni.
– Akarod, hogy legalább a röntgenfelvételt elküldjem
neked e-mailben? Vagy esetleg küldjem el neki?
Rámeredek. – Ha megteszed, megfojtalak álmodban!
A szemei huncutul csillognak. – Szóval nagyon tetszik.
– Csitt! – sziszegem, és az ajtó felé pislogok. – Mi van, ha
hallgatózik?
Drámaian legyezgeti magát. – Micsoda botrány!
 Befejezem az öltözködést, és odalépek hozzá. Közelebb
hajolva suttogom: – Mondott valamit rólam, amikor a
röntgenfelvételen voltam?
– Attól függ, mire gondolsz. Alapvetően felvázolta az
applikációs megoldást, és megkérdezte, hogy
biztonságosabb-e, mint, amit egy orvos tenne. De nem
nyilatkozott örök szerelemről.
– Hát, jó – mondom, elrejtve csalódottságomat. –
Menjünk!
Kilépek a szobából, Ava a sarkamban.
Karóbahúzó mélykék szemei az arcomra szegeződnek.
– Működött?
A pirosság, amely a mókuseltávolítás során sikeresen
elhagyta az arcom, hevesen visszatér.
– Minden rendben. A hardvernek azonban annyi.
Remélem, a Belka emberei tudnak másikat adni.
– Ne aggódjon emiatt! – Megigazítja a szarukeretes
szemüvegét – ez elméletileg nem egy szexi gesztus, de amit
az ujjai valahogy mégis erotikussá tesznek. – Hogy érzi
magát?
– Mintha „Csak kijárat” feliratot tetováltak volna a bal
farpofámra – motyogom, majd fájdalmasan elvörösödöm.
Az arckifejezése olvashatatlan, a viselkedése ugyanolyan
távolságtartó, mint mindig. Ava azonban kifejezetten
vidámnak tűnik.
– Inkább legyen belőle egy ribanc rendszám tetkó.
Haragosan nézek rá.
– Valójában lehet, hogy ez nem úgy működne, ahogyan
elképzeli – mondja a Karóbahúzó teljesen komolyan. –
Néhányan talán kihívásnak vennék...
Ó. Édes. Istenem. Felfogja egyáltalán, hogy mit mondott
az előbb?
 Ava fuldokló hangot ad ki, miközben a lifthez sietek,
eltökélten elrejtve lángoló arcom.
Csendben utazunk lefelé, és ahogy bámulom Karóbahúzó
könyörtelen arcát, új aggodalom tör rám.
Mi történik most, hogy a mókus kiszabadult belőlem, és a
vészhelyzetnek vége?
El fogom veszíteni a munkámat?
 Nyolcadik fejezet

Próbálom értelmezni a megfejthetetlen arckifejezését.

Dühös a történtek miatt? Ezért mondta, hogy ne aggódjak
semmi miatt? Vége a játékokat – vagy bármit – tesztelő
napjaimnak?
Előfordulhat. Kétlem, hogy bármelyik másik alkalmazott
így megzavarta volna a napját, és arra kényszerítette volna,
hogy kórházba vigye őket.
Másfelől viszont a baklövésem segített megtalálni egy
lehetséges hibát a kódjában, szóval ez is valami. Hacsak
nem olyan érzékeny, mint Britney az alkalmazása hibáira.
Ó, szóval... Még ha ki is akar rúgni, fogadok, hogy nem
tenné ezt közvetlenül azután, hogy kórházba kerültem –
nem nézne ki túl jól, ha úgy döntenék, hogy beperelem.
Amit nem tennék, de ő ezt nem tudja.
Kinyílnak a liftajtók.
– Viszlát! – mondja Ava, amikor kilépünk. A
Karóbahúzóhoz fordulva hozzáteszi: – Köszönöm, hogy
vigyázott rá. Örülök, hogy megismerhettem!
A férfi biccent a fejével, Ava pedig elsiet.
Kijelentkezünk a kórházból, és elhagyjuk az épületet.
Ivan a kocsiban várakozik.
A Felnyársaló úriember módjára kinyitja előttem az ajtót,
én pedig beszállok, és ügyelek arra, hogy a szemben lévő
ülésre üljek, ahol a laptopja van. Nem hiszem, hogy a
történtek után bölcs dolog lenne mellé ülnöm.
 Még a végén belehalok a sok elpirulásba.
Mielőtt úgy döntene, hogy újra becsatolja a biztonsági
övem, én magam teszem meg – ugyanezen okból.
A laptopja mellé ül, ahogy reméltem is, de valamiért
csalódottságot érzek.
Ivan a gázpedálra tapos.
A Karóbahúzó felemeli a válaszfalat köztünk és a szolgája
között, és a laptopjára pillant, mielőtt rám szegezné a
tekintetét.
A francba! Valószínűleg valami fontos dologban
zavartam meg.
– Szóval... – Kényelmetlenül mocorgok az ülésemen. –
Most mi lesz?
Oldalra dönti a fejét. – Természetesen hazavisszük!
Mivel már több perc is eltelt azóta, hogy utoljára
elpirultam, most megteszem.
– Úgy értettem, tesztelés szempontjából. – Vagy másképp
fogalmazva: van még munkám?
– Pihennie kell!
Nagyon jó abban, hogy a kijelentései katonai
parancsoknak hangozzanak. De ezúttal legalább nem egy
igen, Urammal tisztelgek neki.
– És miután kipihenem magam? – merészelem
megkérdezni.
– Ezzel most ne foglalkozzon!
Már megint. Megkérdezzem tőle egyenesen, hogy van-e
még munkám? Vagy ezzel csak ötleteket adnék neki?
– A Brooklyn College-ra járt, ugye? – kérdezi váratlanul.
– Igen. – Várjunk csak! Honnan tudja? Észrevette az
aktámban, amikor a címemet kereste?
– Remek az informatikai képzése – mondja. – Szolíd
egyetem.
 Rápislogok. – Honnan tudja? Öregdiák?
– Pontosan! – Valami, majdnem mosolyszerűség jelenik
meg a szeme sarkában. – Nyolc évvel Ön előtt végeztem,
szóval az útjaink sosem keresztezték egymást.
Huh. Szóval tényleg kutakodott az aktámban, még a
diplomaosztó dátumomat is megnézte.
Vajon milyen lett volna, ha még az iskolában találkozunk,
és nem lett volna a főnököm?
Megőrültél? Ki mondta, hogy egyáltalán vonzódik hozzád?
Csak hazavisz téged, és utána esetleg kirúg...
Megnedvesítem száraz ajkaimat.
– Ön is informatika szakra járt?
Csak nem a számra szegeződik a tekintete?
– Mi másra? – kérdezi, ajkai sarkai enyhén felfelé
görbülnek – ez határozottan mosoly, méghozzá olyan igazi
bugyinedvesítő.
– Történelem – kotyogom ki –, és hála az égnek nem
teszem hozzá: – Az könnyű lett volna számodra, hiszen átélted.
Az ajkai teljes mosolyra húzódnak.
– Nem, mindig is érdekelt a programozás. A bátyám vett
rá erre. – Oldalra biccenti a fejét. – És Önnel mi a helyzet?
Miért ezt a szakot választotta?
– Eleinte lázadás volt – vallom be. – A szüleim hippi-
művész típusok. Azt remélték, hogy valami olyasmit
tanulok majd, mint a zene, a fotózás vagy a film – semmi
gyakorlatiast, mint például az informatika.
Felvonja a szemöldökét.
– Vannak más gyakorlatias szakok is.
– Persze. Először egy csomó bevezető STEM-tantárgyat 1
vettem fel, de vonzott valami a programozásban. Ráadásul

1
tudományos, technológiai, mérnöktudományi vagy matematikai tantárgyak
az egyik seggfej osztálytársam úgy gondolta, hogy én, mint
lány, nem lennék képes – ami ösztönzőleg hatott rám.
A seggfej említésére a Karóbahúzó mélyen elkomorul.
Talán mégsem a HR állt a nők és férfiak aránya mögött?
– Az irónia az – folytatom –, hogy a kódírás olyan, mint
az a kreatív folyamat, amiről a szüleim állandóan fecsegnek.
Az arca ellazul.
– A programozás legalább annyira lehet művészet is,
mint tudomány.
Elmosolyodom. – Csak a szüleimnek ne mondja ezt!
– Álmomban sem gondolnék rá – mondja tettetett
komolysággal. – Hadd szenvedjenek a tudattól, hogy a
lányuk olyan diplomát szerzett magának, amely
gyakorlatilag garantálja, hogy mindig jól fizető állása lesz,
és amely valószínűleg intellektuálisan is ösztönözni fogja.
Kész borzalom!
A mosolyom kiszélesedik.
– Mi tetszett meg az informatikában, amikor kipróbálta?
Újra megigazítja a szemüvegét.
– Megtetszett a logikája és a bizonyossága. Más
tudományokban rengeteg elmélet van, amelyek vagy a
végső igazságot jelentik, vagy nem. A miénkben a legtöbb
elméletnek van bizonyítása, mint a matematikában.
Szeretem az irányítás érzését is, amikor kódolok. Most,
hogy a számítógépek ennyire elterjedtek, nem tudni,
hogyan kell programozni, vagy legalábbis nem tudni,
hogyan működik az egész, egy kicsit olyan, mintha nem
tudnánk olvasni és...
Megszólal a telefonja, ami mindkettőnket megzavar, és
ráébredek, hogy tátott szájjal hallgattam – részben azért,
mert a hangjában lévő szenvedélyesség magával ragadott.
Ha valaha is beleun, hogy szupergazdag cégtulajdonos
legyen, mellékállásban bármikor tarthat inspiráló
beszédeket.
A telefonja képernyőjére pillant, de nem veszi fel.
– Hol is tartottam?
A francba. Figyelmen kívül hagyott miattam valami
fontosat?
– Semmi baj! – mondom. – Fel kellene vennie!
Zsebre vágja a telefont.
– Azt mondta, hogy a szülei művészettel foglalkoznak.
Mi a foglalkozásuk?
Újra csörög a telefonja.
Nem vesz róla tudomást, tekintete várakozóan rám
szegeződik.
Udvariatlanság lenne, ha ragaszkodnék hozzá, hogy
vegye fel, és ezzel figyelmen kívül hagyom a kérdését?
Érzékelve a vonakodásomat, előveszi a telefont, és
határozottan lenémítja.
– Anya operaénekesnő – mondom, miután a telefon ismét
eltűnik a zsebében. – Apa festőművész.
Lenyűgözöttnek tűnik.
– Az anyukája fellép valahol, és az apukájának vannak
kiállításai?
– Anya leginkább másokat tanít, de apa végre elég ismert
lett ahhoz, hogy el tudja adni a műveit. Ez éppen akkor
történt, amikor már végeztem a főiskolán. Amikor
felnőttem, a jövedelmünk elég alacsony volt – teljeskörű
főiskolai ösztöndíjra és segélyre való jogosultság szintjén
alacsony.
– Én is kaptam – mondja meglepetésemre. – Amikor
megérkeztünk ebbe az országba, egyáltalán nem volt
jövedelmünk.
Á, igen, persze. Bevándorlói háttér.
 – A szülei biztosan büszkék arra, amit elért.
– Inkább természetesnek veszik! – Megint elfintorodik. –
Azt hiszem, úgy érzik, hogy feladták az életüket
Oroszországban a gyerekeikért, ezért a mércéjük, hogy mi
számít méltó teljesítménynek, ellenőrizhetetlen és a
csillagokig ér
– Hát, legalább nem Fannynak nevezték el, amikor a
vezetéknéve Pack – mondom, arra számítva, hogy
megszabadítom a fintortól. – Gondolom, el tudja képzelni,
rengeteg viccnek voltam a céltáblája. Szándékos szóviccnek.
A gonosz tervem beválik. Egy újabb mosoly érinti meg a
szeme sarkát. – Azt hiszem, jobban örülnék humorérzékkel
rendelkező szülőknek – még akkor is, ha ez azt jelentené,
hogy a végén egy tartozékról neveznek el.
– Azért, mert nem ismeri a szüleimet! Tudja, hogy a tinik
mennyire szégyenlik a szüleiket? Én egész életemben így
éreztem. Teljesen alkalmatlanok. Például „a madarakról és a
méhekről” akkor beszélgettek velem, amikor öt éves voltam
– ábrákkal, meg mindennel.
Újabb igazi mosoly jelenik meg az ajkán.
– Jobb, mint soha – ahogy az enyémek csinálták.
Ujjaimmal szeretném végigkövetni azoknak a szexi
ajkaknak az ívét. Nem, hagyd abba, te perverz! A főnök főnöke,
emlékszel? Megerőltetem magam, hogy visszatereljem a
figyelmemet az aktuális beszélgetésre.
– De Ön mégsem járt középiskolába az én nevemmel –
mondom.
Nem hatja meg…
– A vezetéknevem, Chortsky, azt jelenti „chort-tól
származó” – ami oroszul „démontól valót” jelent. A chort
egy népszerű szitokszó is, olyasmi, mint a „francba”.
 Huh! Szóval, hivatalosan is ő a gonosz. Mégis, szegény
fickó. Elképzeltem kisfiúként ezzel a névvel, akit
könyörtelenül cukkolnak.
– De legalább nem a szülei választották ezt a nevet! –
mondom. – Ők is szenvedtek tőle.
Megvonja a vállát. – Megváltoztathatták volna.
– Rendben, Ön nyert, – ha győzelemnek számít, hogy az
Ön szülei rosszabbak, mint az enyémek! – Oldalra döntöm a
fejem. – Mivel foglalkoznak?
– Jelenleg van egy éttermük a Brighton Beachen.
Oroszországban viszont az apám sebész volt, az anyám
pedig építész.
Mielőtt bármi mást kérdezhetnék, a limuzin megáll.
Kinézek az ablakon.
Hűha! Még csak észre sem vettem a hazautat.
– Menjen, pihenjen! – mondja. Visszatér a parancsoló
hangnem, és a korábbi mosolya nyomtalanul eltűnik.
Küzdök a késztetés ellen, hogy újra rákérdezzek a
tesztelésre. Valami azt súgja, hogy ebben a helyzetben nem
fogadná szívesen.
– Viszlát! – mondom, miközben kinyitom a limuzin
ajtaját.
– Viszlát később, Ms. Pack! – Elhallgat, majd finoman
hozzáteszi: – Egyébként... talán meg kellene néznie a
szemöldökét.
 Kilencedik fejezet

Berontok a fürdőszobámba, és a tükörbe bámulok.

Hát persze! A szemöldök, amit korábban rajzoltam, már
csak árnyéka önmagának, és a kíváncsi, gyanakvó és
szkeptikus kifejezés keveréke teljes erővel ott virít az
arcomon.
Fúj. Alakulhatott volna ez a nap még rosszabbul?
Egész idő alatt, amíg beszélgettünk, biztosan ezt a
szemöldököt bámulta. Nem csoda, hogy volt néhány
mosoly. Belül biztos majd meghalt a röhögéstől.
Előveszem a Precioust, és rendelek egy letörölhetetlen
szemöldökceruzát, szemöldökpúdert és ideiglenes
szemöldöktetoválást. Még egy emberi hajból készült,
szemöldök-parókára is költök, abban a reményben, hogy
ezek közül valamelyik használatával újra embernek
nézhetek ki.
Amikor a megaláztatásom kicsit alábbhagy, megnézem a
munkahelyi e-mailjeimet.
Üres postaláda.
Soha nem volt még nulla e-mailem. Még az első napomon
a Binary Birchnél is várt rám egy üdvözlő üzenet, valamint
valami a HR-től és Sandrától.
Ha már eszembe jut Sandra, fel is hívom őt.
– Pihenned kéne! – mondja köszönés helyett.
– Tényleg? – Ezt most szigorúan mondta?
– Éppen most beszéltem Mr. Chortskyval. Világossá tette
a kívánságait.
Úgy érzem magam, mintha mindjárt elsüllyednék.
 – Elmagyarázta, hogy miért?
– Szerinted Mr. Chortsky magyarázkodott nekem?
Ezúttal határozottan érzékelem a bosszúságot –
remélhetőleg a Karóbahúzó miatt, és nem miattam.
– Nézd, Sandra, a teszteléssel kapcsolatban én...
– Ez a másik dolog! – mondja csípősen. – Nem
beszélhetünk a Belka-projektről vagy bármiféle munkáról,
amíg nem pihentél – és ha már pihentél, azt akarja, hogy az
interakcióink személyesen történjenek.
Ez egyre furcsább és furcsább... hacsak nem azt tervezik,
hogy kirúgnak. Azt hiszem, a kirúgást személyesen szokták
intézni.
– Van még valami, amiben segíthetek? Valami más
projekt, amin dolgozhatnék? – kérdezem kétségbeesetten. –
Az unalom nem segít a pihenésben.
Sandra felsóhajt. – Mi van az alkalmazásoddal? Azon
bármikor dolgozhatsz. Minél tisztább a kód, annál nagyobb
az esélye, hogy lenyűgözi az embereket.
Ez egy célzás? Készítsek önéletrajzot, és használjam azt
az alkalmazást portfóliómként?
– Elküldted a kódom linkjét a fejlesztési részlegnek? –
kérdezem, további nyomokat keresve a sorsomról.
– Amint megkaptam – mondja.
– És?
– Még nem kaptam választ senkitől. Biztos vagyok benne,
hogy a fejlesztőcsapat belátható időn belül átnézi.
Hacsak nem rúgnak ki.
– Oké, köszönöm, Sandra! Mi lenne, ha holnap beugranék
az irodába, miután a mai nap hátralévő részében pihenek?
– Ezt megbeszélted már Mr. Chortskyval?
– Nem igazán definiálta számomra a „pihenés”szót, ha
erre gondolsz!
 Újra felsóhajtott. – Rendben. Ha addigra kipihented
magad, holnap tizenegykor szabad vagyok. Ez megfelelne
neked?
– Igen. Akkor viszlát! – mondom, és leteszem, mielőtt
meggondolhatná magát.

_____

Miután megebédeltem és megetettem Monkey-t, úgy

döntök, hogy azt teszem, amit Sandra mondott –
ellenőrzöm az alkalmazásom forráskód-ellenőrző tárolóját.
Meglepetés vár rám.
Először fordul elő, hogy valaki velem együtt dolgozik a
projekten.
Az első üzenet egy hibajelentésről szól.
Valójában ennél többről van szó. Ez egy nemkívánatos
kritika az alkalmazás egészéről – csöpög a gonoszkodástól.
Érdekes alkalmazás. Nem rossz valakitől, aki még soha életében
nem programozott. Tájékoztatásul: ha az alkalmazást egy
rajzfilmfigurára irányítva használod, a kapott eredmény nem
ugyanaz a karakter. Tehát: én például Dodó Kacsán alkalmaztam,
és az applikációd úgy döntött, hogy leginkább Donald kacsára
hasonlít. Ha logikusan belegondolsz, Dodó leginkább Dodóra
hasonlít.
Hmm. A munkahelyi telefonomon megjelenítek egy
képet Dodóról, és a Precious segítségével ráirányítom az
alkalmazásomat. Az alkalmazás valóban azt mondja, hogy
Donaldra hasonlít, nem pedig önmagára.
Tehát ez egy valós hiba – különösen, ha egy pillanatra
elfelejtjük, hogy az alkalmazás emberek számára készült,
nem pedig rajzfilmfigurák számára. Legalább a kacsa úgy
néz ki, mint egy kacsa. Ha az alkalmazás azt állítaná, hogy
Donald kacsa úgy néz ki, mint Tapsi Hapsi, az még
rosszabb lenne.
Megnézem a segítőkész felhasználó profilját – CrazyOops
néven fut. Nincs profilképe, de maga a név elég ahhoz,
hogy kitaláljam, ki ez. Az első fele a (You Drive Me) Crazyre,
a második fele pedig az Oops!...I Did It Againre utalhat,
mindkettő Britney Spears dala.
Lefogadom, hogy ez a felhasználó egy másik Britney.
Úgymint Britney Archibald. Biztos nagyon vágyott arra,
hogy hibát találjon a kódomban, hogy megtorolja a számos
általam felfedezett hibát az övében.
Hé, ez legalább azt jelenti, hogy a fejlesztői részleg
megkapta Sandra e-mailjét, és néhányan közülük átnézik a
kódomat. Talán a többiek kevésbé elfogultak. Valójában már
látok néhány másik üzenetet is.
Először azonban rögzítem CrazyOops IP-címét. Ha más
fiókokat is létrehozott, hogy tovább becsmérelje az
alkalmazást, tudni fogom, hogy ő az.
Meglepő módon a következő üzenet nem hibajelentés.
Ehelyett valaki megtalálta az okot, amiért az alkalmazás azt
csinálta, amit Britney kifogásolt, és kijavította.
Szent bináris! Ki ez a titokzatos jótevő?
A profilja neve Phantom, a profilkép pedig az Operaház
Fantomjának félig eltakart arcát ábrázolja.
Ez nem sok minden, ami alapján elindulhatnék. Talán a
férfi – vagy nő –, olyan valaki, aki szereti a klasszikusokat –
de ez sok ember lehet.
Félretéve a személy kilétének rejtélyét, megnézem a
következő üzenetet tőle.
Ezúttal nem hibajelentés vagy javítás, csak egy közvetlen
üzenet. Méghozzá hosszú. Ebben Phantom egy sor érdekes
és szórakoztató funkciót javasol az alkalmazáshoz, és nyílt
forráskódú projektekre és könyvtárakra hivatkozik,
amelyekkel viszonylag könnyen megvalósíthatom az
említett funkciókat.
Emellett Phantom számos olyan fejlesztést is javasol,
amelyek „széleskörű használatra tennék alkalmassá az
applikációt”. Szerinte kiemelkedő probléma az, hogy a
képeket tartalmazó adatbázisom jelenleg nyilvános, ami
adatvédelmi aggályokat fog okozni a paranoiásabb
felhasználóknál. A Phantom itt is javasol olyan
hivatkozásokat, amelyekkel megkönnyíthetem ennek a
problémának a megoldását.
Kétszer is ellenőrzöm az IP-t. Nem ugyanaz, mint
Britney-é, de ezt sejthettem volna a támogató hangnem
alapján is, és mert ő soha nem fejezne be egy nekem szóló
üzenetet úgy, ahogyan Phantom tette:
A kódod elegáns. Szerintem van hozzá tehetséged. Ne add fel, és
messzire fogsz jutni!
Bár fogalmam sincs, hogy ki lehet Phantom, biztosan
valaki a fejlesztőcsapatból, amitől dagadok a büszkeségtől.
Most már értem a felhasználónevet is. Akárki is az, úgy
viselkedik, mint egy mentor, amilyen az Opera Fantomja
volt Christine-nek.
Csak remélem, hogy ez a Fantom nem förtelmes, vagy
nem táplál sötét megszállottságot irántam. Megjegyzés
magamnak: Ne nevezd a Fantomot a szoftver angyalának,
és vigyázz a manökennel, aki úgy néz ki, mint én – esküvői
ruhában.
Vigyorogva írok egy köszönő üzenetet a Kód
Fantomjának, és a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy
megismerkedjek az összes forrással, amire felhívták a
figyelmem.
 Ahogy dolgozom, úgy érzem, egyre jobb programozóvá
válok – vagy legalábbis pimaszabbá.
Amikor elfárad a szemem, kijelentkezem, és
megvacsorázom és a morcos tengerimalacomnak is enni
adok. Ezután újra felveszem a kesztyűt és az N95-ös
maszkot, hogy megszabaduljak az egyetlen megmaradt
szemöldökömtől. Ezt most sikerül úgy végrehajtanom, hogy
a mérgező anyag nem kerül a szemembe, a számba, a
fülembe vagy más testnyílásomba.
Szemügyre veszem szemöldöktelen, sápadt arcomat a
tükörben. Úgy nézek ki, mint aki átesett egy kemoterápiás
kezelésen, de mégis jobban, mint amikor még megvolt az
egyik szemöldököm.
Későn jövök rá, hogy a szemöldökkel kapcsolatos
nagybevásárlásom nem fog megérkezni időben a Sandrával
való találkozómra. Hát jó, majd csak felrajzolom őket, és
gondoskodom róla, hogy szükség esetén újra rajzoljam.
Így elszántan befejezem az esti rutinomat, és aludni térek.
____

Amikor másnap reggel megérkezem az irodába, Sandra

és én, a fülkéjéhez legközelebbi tárgyalót foglaljuk el. Úgy
néz ki, mint aki kényelmetlenül érzi magát, pontosan úgy,
ahogy elképzelem, ha ki akarna rúgni.
A francba. Ez most az?
– Szóval… – mondja, és összeszorítja az ujjait.
Felkészülök. – Igen?
– Hogy vagy?
– Készen állok dolgozni valamin – mondom, és
igyekszem nem fegyelmezetlennek hangzani.
Megmozdul a székében.
 – A felsőbb utasítás szerint csak a Belka projekten
dolgozhatsz.
Felvonom a bőrfoltot, ahová az egyik szemöldököt
rajzoltam.
– Szóval mégis folytathatom?
Sandra megköszörüli a torkát.
– Addig nem, amíg nem ítélnek kipihentnek.
– Nem tűnök kipihentnek? – Előveszem a tükröt, és
meggyőződöm róla, hogy nincsenek táskák a szemem alatt
– és hogy a szemöldököm még mindig a helyén van.
A nő lopva a Karóbahúzó irodájának irányába pillant.
– Nem én vagyok az, akinek el kell döntenie!
– Értem! – az ujjaimmal az asztalon dobolok. – Akkor
tisztázzunk valamit: nem dolgozhatok máson, csak a
függőben lévő projekten, és azt is azután, miután
csodálatosan kipihenem magam. És mindennek tetejébe, ha
az említett projektről akarunk beszélni, akkor személyesen
kell megtennünk?
A nő bólint.
– Sajnálom, hogy végül a semmiért jöttél ide! Igazából azt
reméltem, hogy van már valami újdonságod számomra.
Ah. Lehet, hogy egy kicsit haragszik, hogy végül
közvetlenül a főnökével kerültem kapcsolatba. Nem tudja,
hogy ez véletlen volt.
Felsóhajtok. – Nem téged akartalak kritizálni!
Szelíden elmosolyodik. – Tudom! Még egyszer sajnálom,
hogy egyáltalán belekevertelek ebbe a zűrzavarba. A
legjobb emberemet akarta a projektben, és...
– Ó, ne aggódj! És köszönöm, hogy továbbítottad a
kódomat. Már kaptam néhány visszajelzést.
– Ez nagyszerű! – válaszolja. – Kitől?
 – Profilneveket használtak. De talán tudod... Van valaki
az irodában, aki egy kicsit túlságosan is szereti Az operaház
fantomját?
Megdörzsöli az állát.
– Rose, a könyvelésen?
Rose már a kilencvenet nyomja, szóval ha ő az, még több
erőt neki.
– Szerintem ez valaki a fejlesztési osztályról lehet –
mondom Sandrának.
Összeráncolja a homlokát. – Senki sem jut eszembe!
– Oké, köszönöm! – felállok. – Ha ez minden, akkor iszok
egy teát, és hazamegyek.
– Jó ötlet – mondja. – A hivatalos utasításom az, hogy
pihenj!
– Értettem! – Ugyanazt a ropogós katonai tisztelgést
adom neki, mint a Karóbahúzónak, de ezúttal viccből.
Elvigyorodik, és amikor elhagyjuk a szobát, azt mondja: –
A nem hivatalos tanácsom az, hogy fejleszd tovább a
kódolási képességeidet!
Ez egy újabb utalás a sorsomra? Majdnem egyenesen
megkérdezem, de nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.
Amikor az étkezőbe érek, felkapok egy kamillateás
csomagot, és forró vizet töltök egy csészébe.
Mielőtt belemárthatnám a teafiltert a vízbe, érzem, hogy
valaki belép a kis helyiségbe, és olyan zavart kelt az Erőben,
hogy a pókérzékem megremeg.
Ahogy felnézek, egy lazúrkék szempár ragadja meg a
tekintetem, amitől megremeg a gyomrom.
– Ms. Pack! – mondja a Karóbahúzó, akcentusa erősebb a
szokásosnál. – Remélem, nem ijesztettem meg!
 – Üdvözlöm! – A köszönés olyan rekedt suttogásként
hangzik el, ami a HR-szabálykönyvben a „vállalati
környezetbe nem illő” címszó alatt foglalna helyet.
– Hogy érzi magát? – Tölt magának egy csésze vizet.
Végül beledobom a kamillás filtert a vízbe, és
imádkozom, hogy ne hagyja el az ajkaimat valami teázásról
szóló dolog.
– Úgy érzem, újra készen állok a munkára! – Tessék.
Tudok összeszedett is lenni, ha nagyon-nagyon keményen
koncentrálok.
Ha már itt tartunk, a kemény szót sem kellene
kimondanom.
– Készen áll a munkára?
Orosz szupererő lehet, hogy egy ilyen rövid kérdést
ennyi szkepticizmussal ruházzanak fel.
– Készen állok, mint egy trópusi vihar! – Felemelem az
állam. – A Belka projekt… nem arról volt szó, hogy sürgős?
Azt mondta, hogy...
– Ne itt! – Összevont szemöldökkel pillant az étkező
bejáratára.
Persze, Britney ott áll, összeszűkült szemmel figyelve
bennünket.
Vajon nindzsa volt az előző életében?
– Értem! – mondom.
– Ebédelt már? – kérdezi.
Megrázom a fejem, megnémulva a kérdéstől.
– Ebben az esetben meghívom egy ebédre!
Igenlő válaszomat természetesnek véve, Britney felé
lépdel, akinek a szemei ekkor már macskaszerűen résnyire
nyíltak.
Egy pillanatig azon tűnődöm, vajon kénytelen lesz-e
nekimenni a lánynak.
 De nem. A nő félreáll az útból.
Ahogy elsietek mellette, érzem, hogy rosszindulatú felhő
árad belőle, akár a mérgező higanygőz. De esélyem sincs
elemezni, mert elborít a felismerés, hogy a Karóbahúzóval
fogok ebédelni.
Én.
És ő.
Együtt eszünk.
Mint egy randin?
Nem, ez hülyeség. Ez nem randi. Ez egy munkaebéd, ami
lehet, hogy csak egy trükk, hogy az irodán kívül rúgjon ki,
hogy ne csináljak jelenetet.
De akkor is… Szédülök az izgatottságtól, mintha
Szalagavatóra mennék, pedig sosem voltam olyanon.
Most azt kívánom, bárcsak szebben lennék felöltözve, és
felragasztottam volna azokat a prémium minőségű emberi
szőrből készült szemöldököket.
A Karóbahúzó a liftnél áll, és én annyira elmerülök a
gondolataimban, hogy a hátának ütközöm.
Te jó ég! Csak a komolyan kemény izmokat éreztem.
Elhárítja a motyogó bocsánatkérésemet, és rábök a lift
gombjára.
Ott állok, és nem azon gondolkodom, hogy megnyaljam
az ujját.
Nem!
Nem én!
Amikor kinyílnak a liftajtók, egy intéssel előre enged, így
hát előre lépek.
Rájövök, hogy még mindig a kezemben tartom a teámat,
és belekortyolok, a forróság égeti a bensőmet. Ő is egy
húzásra lehúzza a vizét. Az ádámcsutkája fel-le mozog, és
én legszívesebben megnyalnám.
 Ne fantáziálj már arról, hogy véletlenszerű testrészeket
nyalogatsz!
Csörög a telefonja.
– Elnézést! – mondja, és megnézi a képernyőt.
A homlokát ráncolva nézi a kapott üzenetet, és olyan
gyorsasággal pötyögi a választ, amire egy tinilány is büszke
lenne.
– Minden rendben? – kérdezem, amikor felnéz.
– Igen, de csak ötven percem van az ebédre. Nem gond?
Még ha nem is lenne rendben, holott úgy van, nem
mondanám meg neki.
– Ön egy elfoglalt ember. Megértem.
Kilépünk az épületből, és átmegyünk az úton, hosszú
lábaival akkorákat lép, hogy szinte kocognom kell, hogy
lépést tartsak vele.
Mielőtt megizzadnék, megáll egy olyan hely mellett, ahol
még sosem jártam – mert ez az egyik legjobb étterem New
Yorkban, de talán a világon is. Vagy ha nem is a legjobb, de
biztosan a legdrágább.
A Karóbahúzó kinyitja a díszes üvegajtót.
– Csak Ön után!
Lenyelem a döbbent hitetlenségemet, és belépek. Amint a
főpincér meglátja a Karóbahúzót, úgy néz ránk, mintha
királyi család lennénk, és egy jól elhelyezett asztalhoz vezet
minket, ami az ablak mellett van és kétségkívül a belváros
összes nagyvállalatának C-szintű vezetője mellett.
A főnökök főnöke bizonyára törzsvendég itt.
Mielőtt még azt mondhatnám, hogy „jó a felső tízezer egy
százalékhoz tartozni”, a poharunk máris tele van borral,
ami kétségtelenül többe kerül, mint amennyit egy év alatt
keresek.
 – Hol az étlap? – suttogom, nem akarok a közeli
vezérigazgatók előtt bunkónak tűnni.
– Általában a séf ajánlatát szoktam rendelni – válaszolja, a
suttogó hangomhoz igazodva. – Akar kockáztatni velem?
Bólintva kortyolok egyet a csodálatos borból, és ránézek
az előttem lévő kifogástalan terítőre.
Ez a hely nagyon puccos. Túl puccos ahhoz, hogy olyat
hozzál ide, akit ki akarsz rúgni. Vagy csak beszélgetni vele a
szexuális játékok teszteléséről, ha már itt tartunk.
De akkor...
Lehetséges?
Randim van?
 Tizedik fejezet

Nem! Ez nem lehet randi!

Ez csak egy hely, amit szeret – és miért ne, ha
megengedheti magának? Mivel a szüleinek van egy étterme,
valószínűleg nagy rajongója a gasztronómiának, és sznob az
abroszok és hasonlók terén.
Igen, ez az. Biztos erről van szó.
Az arcomat fürkészi.
– Biztos, hogy jól van? Kicsit döbbentnek tűnik.
– Ez a hely miatt van, nem a... ööö... tegnapi incidens
miatt – válaszolom, és az arcom azonnal égni kezd.
Körbenéz, mintha most látná először az éttermet.
– Elmehetünk máshová is.
– Nem, jó ez. Így is csak ötven perce van. Szeretnék
rátérni az üzletre.
Felvonja tökéletesen valódi szemöldökét.
– Belka projekt – mondom. – Azt akartam...
A pincér mintha a semmiből bukkanna elő, érdeklődik,
hogy eldöntöttük-e, mit rendelünk.
– A séf ajánlata – mondjuk egyhangúan.
A pincér meghajol és elsiet.
– Vissza a tárgyra! – Bátorságot merítve, kortyolok egyet
a borból. – A Belka projekt tesztelése...
– Nem olyasmi, amit ilyen nyilvános helyen szeretnénk
megvitatni! – A közelben lévő előkelő emberekre pillant. –
Ön nem úgy gondolja?
Kicsit túl nagy erővel teszem le a borospoharamat.
– Nem ezért vagyunk itt?
 A jégszobrok és a többi dekoráció felé mutat.
– Azért vagyunk itt, mert ennünk kell!
Az arcom elvörösödik, de a változatosság kedvéért a
dühtől, nem pedig a szégyentől. – Nem szeretem, ha valami
ilyesmi lóg a nyakamon!
Az érzéki ajkai összeszorulnak.
– Nem kell, hogy így legyen!
Ez most fenyegetés?
– Szóval kirúg engem, mert...
– Kirúgom? – Őszintén zavartnak tűnik. – A
körülményeket figyelembe véve, csak feltételeztem, hogy fel
akarja adni a projektet.
Most már értem. Azt hiszi, hogy nem tudok megbirkózni
vele. Akárcsak a seggfej exem, valószínűleg ő is azt hiszi,
hogy túlságosan prűd alak vagyok a szexuális játékokhoz.
Annyira elegem van! Csak azért, mert kerek babaarcom
van, ami hajlamos elpirulni, mindenki ilyen elhamarkodott
következtetéseket von le rólam.
Bassza meg!
– Nem adok fel semmit! Erőszakkal kell elvennie tőlem a
projektet! Világos?
– Kristálytisztán! – A szemében jókedv csillan meg, de
valami más is – talán csodálat?
– Értem én, hogy itt nem beszélhetünk a részletekről –
mondom, és olyan hangnemre váltok, ami sokkal jobban
illik, ha a főnököm főnökéhez beszélek. – Kérem, válasszon
egy időpontot és helyet, ami megfelel önnek! Nagyon
szeretném folytatni ezt a projektet!
– Megegyeztünk! – Előhúzza a telefonját, és elküld egy
sms-t. – Mit szól ehhez? Ha velem jön a következő
megbeszélésemre, akkor beszélhetünk útközben a
limuzinban.
 Következő megbeszélés? Mielőtt további részleteket
kérdezhetnék tőle, megérkezik a pincér, kezében egy kis
tányérral, amin valami olyasmi van, mint egy kaviáros
palacsinta.
– De Jaeger– mondja a pincér. – És kuznechik blinis. A séf
üdvözletét küldi az apjának a receptért!
Tehát az elméletem, miszerint a szülei éttermének köze
van ehhez az ebédhez, beigazolódott.
Ez nem egy randi.
Kár. Már kezdtem belemelegedni az ötletbe.
– Elmagyarázná ennek az ínyenc analfabétának, hogy mi
ez? – kérdezem, amint a pincér elsiet.
– Előbb kóstolja meg! – javasolja.
Megkóstolom, és erőteljes umami íz árasztja el az
ízlelőbimbóimat.
– Enyhe diós íz – mondom, a tőlem telhető legjobban
imitálva egy előkelő ételkritikust –, egy leheletnyi édes, sós
és fás ízzel.
– Nem rossz leírás – mondja, miközben belekóstol a
sajátjába.
– És mi ez?
A fehér tojásra mutat.
– Ez csigakaviár. A blini pedig egyfajta orosz palacsinta,
csak a hagyományos hajdina helyett tücsöklisztből készül,
ami biztosítja azt a diós ízt.
Kifut a vér az arcomból.
Hogy leküzdjem a hányingeremet, olyan csendben
maradok, hogy a tücsköket is hallani lehet.
Nem! Nem. Szabad. A Tücskökre. Gondolnom.
Vagy nyálkás csigákra. Vagy a Blobra. Vagy egy adag
takonyra. Vagy…
 – Ez az étel teljesen biztonságos! – A Karóbahúzó aggódó
pillantást vet rám. – Tetszett az íze, nem?
Nos, igen, de ez még azelőtt volt, hogy tudtam volna,
milyen förtelmet eszem.
Int a pincérnek, aki azonnal hozzánk siet.
– A hölgynek a séf ajánlata a gyerekmenüből – jelenti ki a
nagyfőnök.
Gyerekmenü? Szóval most már nem csak szexuálisan
nem tart kalandvágyónak, hanem akkor sem, ha ételekről
van szó!?
– Nem! – csattanok fel. – A hölgy marad a séf ajánlata
mellett!
A Karóbahúzó szája sarka kissé felfelé billen, amikor
megkérdezi a pincért: – Mi következik?
– Balut Benedict – válaszolja a pincér.
Idegesen belekortyolok a boromba.
– Ez nem is hangzik olyan rosszul.
– A balut egy kacsatojás, amelyben a magzatnak esélye
nyílt arra, hogy kismadárrá fejlődjön – magyarázza a
Karóbahúzó. – A holland mártás is kacsatojásból készül
általában.
– Erjesztve – teszi hozzá a pincér segítőkészen.
Erjesztve.
Hát persze.
Nem hittem volna, hogy az arcom még fehérebb lehet, de
mégis megtörtént.
– Még mindig ragaszkodom hozzá – döbbentem meg
saját magam azzal, hogy kimondom. – Mi jön a tojás után?
– Huitlacoche leves – mondja a pincér, és azt hiszem, kezdi
jól érezni magát az én káromra.
 A Karóbahúzó elneveti magát. – A Huitlacoche más néven
kukoricamoly – egy gomba, amely régebben elpusztította a
kukoricatermést, de manapság csemegének számít.
– Komolyan? – nézek a pincérre.
Ő bólint.
– Úgy érzem magam, mintha a Rettegés foka rejtett
kamerás változatában lennék – mondom.
– Tudja mit, én a gyerekmenüt választom – mondja a
Karóbahúzó a pincérnek. A szemei csillognak a szemüvege
lencséi mögött, amikor megkérdezi tőlem: – Csatlakozik
hozzám?
Egy legyőzött sóhajt hallatok. – Nem kell ezt tennie!
– Ragaszkodom hozzá! Még sosem próbáltam ki a
gyerekmenüt, úgyhogy ma meg fogom tenni.
– Rendben! – Iszom egy kis kortyot a vizemből, főleg
azért, hogy a tücsköket és a csigatojásokat benn tartsam. –
Én is a gyerekmenüt kérem.
A pincér távozik.
A Karóbahúzó joggal feltételezi, hogy a maradék
palacsinta mind az övé, így megeszi őket, miközben én csak
ülök ott, és próbálom kitalálni, hogyan menthetném meg az
arcomat ezek után.
Vagy legalábbis valamiféle beszélgetést kezdeményezzek.
Megszólal a telefonom.
Egy üzenet Avától.
Felnyársaltak már? Ezt egy fecskendő-emoji és egy
padlizsán követi.
Mintha kiszagolta volna ezt a majdnem-randit.
A világgal szembeni bosszúságom valami konkrétabbá
kristályosodik – nevezetesen az Ava iránti haraggá.
Hangosan kibököm: – Ön szerint ki nyerne egy Hófehérke
és Belle, a Szépség és a Szörnyeteg hőse közötti harcban?
 Tessék. Ez sokkal civilizáltabb, mint megkérdezni tőle,
hogy szerinte sikerülne-e földbe döngölnöm Avát.
A Karóbahúzó lenyeli az utolsó falatot a kétes előételből,
és elgondolkodva összevonja a szemöldökét.
– Ez egy véletlenszerű találkozás lenne egy semleges
helyen?
– Miért ne? – Belekortyolok a boromba, és küzdök a
késztetéssel, hogy visszatoljam azt a rakoncátlan hajtincset,
ami folyton a homlokára hullik.
Tényleg, tényleg nem lenne helyénvaló.
A hajtincs alatti barázda elmélyül.
– Ezeknek a karaktereknek a standard változatairól
beszélünk?
– Vannak változatok?
– Persze. A Szépség és a Szörnyeteg eredeti története
francia, de van egy orosz változata is, aminek még rajzfilmje
is van, ami sokkal jobb, mint a Disney-é – legalábbis
szerintem. Másrészt a Hófehérke eredetileg a Grimm
testvérek meséje volt. Ennek is van orosz változata.
Hóvirágnak hívják, és a törpék helyett hét bogatyrral él.
– A bogatyr valami gusztustalan dolog, amit felszolgálnak
ebben az étteremben ? – kérdezem suttogva.
Megigazítja a szemüvegét.
– A bogatyr egy harcos az orosz legendákból.
Oldalra döntöm a fejem. – Szóval ez az orosz Hófehérke
hét harcos fickóval él együtt?
Bólint.
– Ez úgy hangzik, mint egy fordított háremromantika.
A szeme kék mélyén vidámság csillan meg.
– Szerintem a hercegéért érintetlen marad – aki nem
tartozik a „pasasok” közé. Emellett a Disney-verzió is
tekinthető fordított háremnek, ha elég mocskos a fantáziája.
 Mint valaki, akinek sosem volt szennyes fantáziája,
elvörösödöm, ahogy elképzelem Hapcit, Morgót, Szundit és
Vidort egy közös buliban Hófehérkével.
– Mi lenne, ha maradnánk a Disney-verzióknál? –
kérdezem.
– Ebben az esetben Belle nyerne. – Olyan komolyan
beszél, mintha a negyedéves jelentésekről beszélgetnénk. –
A kettő közül Belle a kalandvágyóbb. Ő harcolt a végén a
Szörnyetegért, és több mélységgel rendelkezett, amikor a
szerelembe esés okairól volt szó. Ezzel szemben Hófehérke
sztereotípiája a bajba jutott kisasszonynak, aki valószínűleg
megkérné a Szőke Herceget, hogy harcoljon Belle-el
helyette.
A fenébe is, igaza van! Még ebben az allegorikus
küzdelemben sem tudnék győzni – és ami még rosszabb, az
imént nevezte az allegorikus hasonmásomat kalandvágy-
mentesnek.
A pincér tányérokkal teli tálcát hozva tér vissza.
Minden elég biztonságosnak tűnik, de várom, hogy
elmagyarázza, mi micsoda.
– Vegyesen, sült manióka és jamgyökér bechamel
mártásban – mondja a megfelelő tányérra mutatva. – Kék
tonhalból készült halrudacskák. Fürj nuggets. Beaufort D’Été
quesadilla.
Megkönnyebbülten mosolygok a pincérre.
– Ez mind nagyon finomnak hangzik.
Amikor távozik, a Karóbahúzóhoz hajolok.
– Ez a gyerekmenü? Egyáltalán engednek be ide
gyerekeket?
Újabb mosolyra emlékeztető villanás.
– Még sosem láttam egyet sem – és én törzsvendég
vagyok.
 Gondoltam.
Az egyik sült krumpliért nyúlok, és neki is ez juthatott
eszébe, mert összeérnek az ujjaink.
Hirtelen olyan éhséget érzek, aminek semmi köze az
ételhez.
– Csak Ön után! – mutat a sült krumplira.
Felkapok egy párat, és a számba tömöm őket.
Hűha.
Nem vagyok biztos benne, hogy a maniókába vagy a
jamgyökérbe markoltam, de fincsi. A halrudacska, amit
ezután kóstolok meg, a legjobb, amit valaha ettem, a nugget
is egészen elképesztő, és amikor beleharapok a
quesadillába, szinte felnyögök örömömben.
Aztán észreveszek valamit. Villát és kést használ azokhoz
az ételekhez, amiket az előbb az ujjaimmal ettem, mint egy
ősember.
A következő falatot villával szúrom át.
– Ez sokkal jobb, mint a csigatojás!
– Ennek örülök, Ms. Pack. Nem szeretném, ha megbánná,
hogy ezt az éttermet választottam.
Rágom a nuggetet, és azon gondolkodom, hogy
megkérdezzem-e tőle ezt vagy sem. Végül úgy döntök,
hogy csak megteszem.
– Nézze, a kórházi dolog és ez után az ebéd után nem
zavarná, ha Fannynek szólítana?
Így nem kell majd kerek, éhes dolgokra gondolnom, és
ami még fontosabb, talán egy pillanatra elfelejtem, hogy a
főnököm főnöke után sóvárgok.
Szexi ajkai megrándulnak.
– Fanny – mormolja, és a nevemet ezzel az akcentussal
hallva, életemben először megkedvelem. – Te pedig akkor
hívj Vladnak!
 A szívverésem felgyorsul.
– Vlad – ismétlem engedelmesen.
Várjunk csak, ez túl rekedtnek hangzott? Mert nagyon
tetszik a neve hangzása az ajkamon. Nincs többé a főnökök
főnöke, vagy az a Karóbahúzó gondolat... Minden adandó
alkalommal Vladnak fogom nevezni.
Egy újabb mosoly ül ki az ívelt ajkaira.
– De semmi kicsinyítőképző, oké?
Rápislogok. – A Vlad nem a Vladimir kicsinyítő formája?
Lenyűgözöttnek tűnik. – Én rövidített formának hívnám,
de ez elég jó meglátás egy nem-orosztól.
Meleg ragyogás terjed szét bennem a dicsérete hallatán.
– A Brooklyn College-ben felszedtem néhány dolgot. Az
informatikus hallgatók nagy százaléka hozzád hasonló
háttérrel rendelkezett. Az egyik srác Fan’kának hívott,
úgyhogy utánanéztem.
Sötét csillogás jelenik meg a szemében – vagy ez, vagy a
fantáziám bokrosodott meg.
– Fan’kának inkább a rosszcsont gyereket hívnák. A
szeretetteljes változat Fannychka lenne.
Fannychka. Ez tetszik. Fannychka Pack már nem úgy
hangzik, mint egy övtáska.
Ahogyan Fanny Chortsky sem, ami azt illeti.
Összehúzza a szemét.
– Ez a huncut mosoly... Ha arra gondoltál, hogy
Vovocskának hívj, ne tedd! Ez történetesen egy olyan
figura, amely sok orosz viccnek a céltáblája.
Huh! Nem állt szándékomban ezt tenni, de ez érdekes. És
hála Istennek, hogy nem igazi vámpír, és nem tud olvasni a
gondolatokban.
– Megegyeztünk – mondom. – De el kell mondanod egy
olyan viccet.
 Elfintorodik. – Nem igazán fordíthatók le!
– Semmi gond! Akkor is hallani akarok egyet!
– Oké! De tartsd észben, hogy Vovocska általában egy
rosszalkodó, huncut gyerek. Gondolj Dennisre, a komiszra.
Az orosz humor is elég sötét tud lenni.
– Most már tényleg hallani akarok egyet! – Felemelem a
borospoharamat.
– Tessék: Egy napsütéses vasárnap reggel Vovocska
odaszalad az anyjához: – Anya, siess, apa felakasztotta
magát a nappaliban! – Az anya majdnem szívrohamot kap,
ahogy a nappaliba siet – csakhogy üresen találja. – Április
Bolondja, anya! – mondja Vovocska. – Apa a fürdőszobában
akasztotta fel magát.
Majdnem megfulladok a boromtól.
Vlad telefonja sms érkezését jelez.
Lenéz, majd bocsánatkérően rám néz.
– A limuzin kint áll. Hamarosan indulnom kell. Te is
jössz?
Megtörlöm az orrom alatt, és lopva meglesem a szalvétát
– nincs bor.
– Messze van?
– Nem, csak egy rövid autóút.
Már épp tovább kérdezném, de egy halom nuggetset
pakol a tányéromra. – Fejezzük be gyorsan! Nincs sok
időnk.
Úgy nekiesünk az ételnek, mintha hot-dogevő versenyen
lennénk, ami nem akadályoz meg abban, hogy néhányszor
ízorgazmust éljek át. Sajnos a telefonja túl hamar csipogni
kezd, így néhány finomságot meg sem eszünk, csak
felállunk.
 Egy vagyonnyi készpénzt hagy az asztalon, és a kocsihoz
vezet. Ahogy kinyitja nekem az ajtót, megpillantom Britney-
t az utca túloldalán. Ott áll, és minket bámul.
Kémkedik?
Figyelmen kívül hagyva őt, beszállok, és leülök oda, ahol
a laptopját hagyta, abban a reményben, hogy mellém ül.
Machiavelli szintű zseni vagyok.
Vlad közvetlenül mellettem foglal helyet, és a lazurkő-
kék szemek pillantása találkozik az enyémmel.
A lélegzetem elakad a torkomban a tekintetének sötét
forróságától. A kocsi levegője hirtelen annyi
elektromossággal töltődik fel, hogy szinte már ózonszagot
érzek.
A tekintete az ajkamra esik, és mintha mágnes vonzaná,
lassan felém hajol.
Te jószagú Atyaúristen!
Vlad meg fog csókolni?
 Tizenegyedik fejezet

A szívem harci indulót dobol a mellkasomban, és úgy

érzem, mindenhol lángol a bőröm. Csak az ajkait látom,
olyan gyönyörűen formált, olyan lágynak tűnő ajkak. Csak
arra tudok gondolni, hogy előrehajolok, és megszüntetem
azt a kis maradék távolságot, hogy...
A kocsi kilő, mindkettőnket kirántva a pillanatból.
– Kösd be magad! – mondja Vlad rekedten, miközben
néhány centivel arrébb csúszik.
Zombiként mozdulok, és becsatolom az övemet,
miközben ő oroszul odavakkant valamit Ivánnak.
Az autó lelassul.
Vlad felemeli a válaszfalat, és felém fordul.
– Szóval, beszélgetni akartál.
Mély levegőt veszek, és összeszedem a bátorságomat.
– Ahogy már korábban is mondtam, én végzem a tesztet,
és nem állíthatsz meg!
A vidámság, ami legutóbb is megjelent a szemében,
amikor ezt az ultimátumot kijelentettem, ismét megjelenik.
– Eredetileg nem mást jelöltél ki erre a tesztelésre? Sandra
valami ilyesmit említett.
Megrázom a fejem.
– Lelépett. – Kizárt, hogy belemennék vele ebbe az egész
succubusból-apácává vált buktába.
Vlad felsóhajt.
– Akkor jó. Próbáld ki te magad, ha ennyire sokat jelent
számodra.
Ránézek, hogy megbizonyosodjak róla, nem viccel.
 – Ennyi? Részedről ez rendben van?
Összefonja a karját széles mellkasán.
– Persze meg kell győznöd, hogy biztonságosan meg
tudod csinálni.
Ég az arcom.
– Biztonságban leszek! Az a mókusos dolog tényleg egy
hiba volt. A jövőben alaposabban utánajárok a dolgoknak,
és megismerem a... ööö... hardvert, mielőtt használnám. Az
a tervem, hogy az egészet szétbontom férfiúi és női
tételekre, és nyilván ügyelek arra, hogy ezentúl csak a női
játékokat teszteljem.
Megcsóválja a fejét. – Ki fogja tesztelni a férfiúi tételt?
Vagy ő is lepattant?
– A nő barátja volt, szóval igen, őt is elvesztettem, amikor
a nőt. Az új tervem az, hogy vagy létrehozok egy hirdetést a
Craigslisten vagy a Tinderen...
– Szó sem lehet róla! – A viharos arckifejezés lehetett az,
ami miatt valakinek az az ötlete támadt, hogy ezt a férfit
Karóbahúzónak nevezze el.
A szívem kihagy egy ütemet, de ugyanakkor érzem, hogy
görcsölni kezdek. – Nem?
A kocsi megáll.
– Megérkeztünk – sziszegi Vlad a fogain keresztül. –
Megvársz a kocsiban, vagy szeretnéd megnézni egy
videojáték-gyártó cég irodáit?
– Az utóbbi – mondom, főleg azért, hogy megmutassam,
hogy nem hunyászkodtam meg.
Mogorva csendben tartja nekem a limuzin ajtaját, aztán
bevezet egy felhőkarcolóba, át a biztonságiakon (ahol
megtudom, hogy a videojátékokat gyártó cég tanácsadója,
ahová látogatóba megyünk), és be a liftbe.
 – Figyelj! – mondja békülékenyen, amikor a lift elindul. –
Egy random fickót leakasztani az utcáról rendkívül
veszélyes. Nem akarom, hogy a New York-i kikötő vizében
lebegj emiatt a munka miatt!
Lehet, hogy igaza van.
Mielőtt válaszolhatnék, az ajtók félrecsúsznak, és int,
hogy lépjek ki.
– Folytatás következik – mondom, és kilépek.
A belépőkártyájával bejuttat minket, én pedig szemtelen
kíváncsisággal bámulom a körülöttünk lévő berendezést.
A falon lévő tábla vicces, képregényekre emlékeztető
betűtípussal írt. Büszkén áll rajta: 1000 Ördög.
Ez homályosan ismerősen hangzik. Azt hiszem,
játszottam már egy játékkal, amit ők készítettek, talán
kettővel is.
A meglehetősen baljós cégnévvel ellentétben mindenütt
élénk színek vannak, és a távoli nevetéstől olyan érzésem
van, mintha játszótéren lennénk.
Ez egy vállalat? Majdnem úgy tűnik, mintha valaki
megpróbálta volna megtervezni a saját, nyomasztóan
unalmas szürke irodánknak az ellenkezőjét.
– Mindent a maga idejében. – Vlad egy oldalt
elhelyezkedő gardróbszekrényhez vezet.
– Szerelkezz fel!
Huh?
Itt nincsenek ruhák, csak Nerf-fegyverek.
Rengeteg Nerf-fegyver.
Jól van! Háború lesz.
Vlad felkap két puskát, majd szétnyitja a kabátját, és egy
pisztolyt gyömöszöl a nadrágja övébe.
Szerencsés fegyver.
 Megvonom a vállam, és kiveszek egy kétkezes, fehér-
narancs színű sugárfegyvert, ami a régi gengszterfilmekben
mutogatott Tommy Gunra emlékeztet.
– Maradj a hátam mögött! – mondja Vlad, és az arcán
nyoma sincs mosolynak.
Úgy teszek, ahogy mondja, bár amikor a hátunk összeér,
a hormonjaim megbolondulnak.
Lefogadom, hogy nyálas vigyor ül ki az arcomra.
Úgy sétálunk be a főemeletre, mint két zsaru, akik
megrohamozzák egy maffiózó rejtekhelyét.
Hirtelen egy narancssárga lövedék csapódik a hamis
szemöldökömbe.
– Hé! – Megdörzsölöm a foltot, mielőtt eszembe jutna,
hogy vigyáznom kell, nehogy elkenjem a rajzot. – Ne az
arcot!
– Bocsánat! – mondja valaki.
Megpillantom a támadót – egy negyvenes, vörös hajú,
sörhasú fickót –, és a ravaszt megnyomva lövedékek felhőjét
lövöm a mellkasába.
Valaki kiugrik a sarokból.
Vlad elém ugrik, és a következő nyilat a mellkasába
kapja.
Ezúttal a lövész egy Sandránál valamivel idősebb hölgy,
de nem hagyom, hogy ez megakadályozzon abban, hogy a
többi nyilamat is a felsőtestébe lőjem.
Még két támadó csatlakozik a harchoz.
Vlad kifogyott a lövedékekből, ahogy én is.
Vlad eldobja a fegyvereit, és a falhoz szorít, hogy a
nekem szánt lövedékek hada a hátába csapódjon.
Hűha!
 Közvetlenül mellettem van, és ez mámorító. Érzem a
bergamott és a citrusfélék érzéki illatát, és érzem a
melegséget, ami a nagy testéből árad.
Lenéz, és találkozik a tekintetünk. A pupillái kitágultak,
magas arccsontjait egy csipetnyi pír szegélyezi. Lassan
lehajtja a fejét, és...
– Hagyd békén a fivéremet! – dörmögi egy hang a Nerf-
puskák lövöldözésének hangja fölött. – Azért van itt, hogy
segítsen!
 Tizenkettedik fejezet

Fivér?
Hormongőzös agyamnak eszébe jut egy testvér említése,
aki inspirálta Vladot, hogy informatikával foglalkozzon.
Vlad ellép mellőlem, és egy sor orosz mondatot zúdít az
újonnan érkezettre.
Most, hogy már nem takarják el a kilátásomat a delejes
izmok, végignézek a beszélgető partnerén...
Igen. Biztosan a testvére. Annyira hasonlítanak egymásra,
hogy akár ugyanannak a személynek is nézhetnék őket –
kivéve, hogy a bátyja egy kócos, laza kinézetű változatuk…
– Ő itt Fanny – mondja Vlad, és visszavált angolra. –
Együtt dolgozunk a Binary Birchnél.
Együtt dolgozni – ez szép eufemizmus. Mondhatta volna
azt is, hogy „alattam dolgozik”. Nem, várj, akkor úgy
hangzana, mintha kurva lennék.
A testvére kezet nyújt.
– Alex.
Itt nincs Mr. Chortsky, érdekes. Ó, és most már értem az
1000 Ördög utalást – úgy tűnik, Alex vezetéknevét kapta.
– Örülök, hogy megismerhetem! – mondom, miközben
profi módon megrázom a kezét.
– Gyertek a harci szobába – mondja Alex, és Vladdal
együtt egy nagy tárgyalóterembe vezet, ahonnan kilátás
nyílik a Central Parkra.
Egy csomó ember már itt van, és ellentétben a kint
hagyott, lövöldözős kollégákkal, ők visszafogottnak, sőt,
elgyötörtnek tűnnek.
 – Problémánk van a Mókus-szimulátorral – mondja Alex,
érdekesen artikulálva a szavakat, néhány betűt nagyon
nyomatékosan és pörgetve ejt ki.
Furcsa. Az előbb, amikor kimondta, hogy harci szoba,
akkor nem így artikulált, szóval ez nem beszédhiba lehet.
– Már megint? – Vlad összevonja a szemöldökét, és
magyarázni kezd. – Az 1000 Ördög most adott ki egy javítást
egy komoly hibára abban a játékban.
Szóval a Mókus-szimulátor egy játék. Ezt sejthettem
volna.
– Olyan, mint a Kecske-szimulátor, csak mókussal? –
kérdezem.
– Sokkal szórakoztatóbb! – Alex mellkasa dagad a
büszkeségtől. – A mókus kisebb, így olyan helyekre is
bejuthat, amiről egy kecske még csak álmodni sem mer.
Vlad egy gyors pillantást vet rám, majd megkérdezi.
– Nem javították ki a hibát?
Elvörösödöm. Ez a pillantás „a mókus bárhova bejuthat”
megjegyzésre utalt? Lehet, hiszen az én esetemben egyfajta
mókus volt a fenekemben – és az nem volt igazán
szórakoztató. Legalábbis nekem nem.
– A legutóbbi hiba megszűnt, de azt hiszem, a nagy javító
frissítés hozta ezt az új problémát. – Alex felkap egy
távirányítót, és megjelenik előttünk a YouTube a képernyőn.
Elkezdődik egy videó lejátszása egy aranyos mókussal,
aki egy parkban motoszkál a pad alatt. Hirtelen a szőrös
lény füstöt ereszt ki a szájából, amitől pixelessé válik, így a
mókus úgy néz ki, mint egy démon a pokol legmélyebb
bugyrából.
Vlad a homlokát ráncolja.
– Ez arra a hibára emlékeztet ami a Simsben is volt,
amelyik miatt a kisbabák szörnyeknek tűnnek.
 – Hátborzongató – mondom, miközben a kép
eltorzulásait nézem, amelyek karmoknak és csápoknak
tűnnek. – Majdnem olyan, mintha direkt csináltad volna,
hogy megijeszd az embereket.
– Pontosan! – Alex felnyitja a tárgyalóasztalon lévő
laptopot, és a fivérére néz. – Meg tudod nézni, hogy nem
hackeltek-e meg minket?
Vlad helyet foglal a laptop előtt, és gépelni kezd.
– Tudtad, hogy a kiberbiztonság egy a kisöcsém
tehetségei közül? – kérdezi Alex széles vigyorral.
– Nem! – Sóvárgó pillantást vetek Vladra. Ráébredve,
hogy a bátyja esetleg elkaphatja, megköszörülöm a
torkomat, és megkérdezem. – Volt már olyan, hogy
hackertámadás ért?
– Soha – és ugyanezen ok miatt… Vlad állította be a
biztonsági rendszert.
– Megtaláltad már a hibát a kódban? – kérdezem.
– Nem. A fejlesztőcsapat dolgozik rajta, de egyelőre
nehéz dolgunk van, mert nem igazán tudjuk megismételni a
problémát itt az irodában. Az egyetlen ok, amiért tudom,
hogy ez a videó nem átverés, az az egycsillagos értékelés a
dühös szülőktől, akiknek a gyerekei nem tudtak aludni,
miután látták ezt a hibát.
– Nem baj, ha megnézem a játékot? – kérdezem. – Milyen
platformon van?
– Mindenhol elérhető – mondja Alex. – Telefonokon, PC-
ken, konzolokon – bárhol.
Bólintok, és előveszem a Precioust, és rákeresek az
alkalmazásboltban az 1000 Ördög által készített Mókus-
szimulátorra.
Nem találom, de látok egy Squiwwel Simulatow nevűt.
 Akkor rendben. Ez tényleg gyerekeknek való. Ez
megmagyarázza, hogy Alex miért ejtette úgy a nevet.
Elindítom a játék letöltését, és amíg várok, megkérdezem:
– Milyen hibát javítottál most?
Alex összerezzen, és elindít egy másik YouTube-videót.
Ebben a mókus még mindig szuperaranyos változata
közeledik egy erőszakosnak tűnő kölyökhöz, akinek
baseballütő van a kezében.
A mókus megáll.
A kölyök megüti az ütővel a szőrös lényt.
A mókus felszáll, és csak repül és repül, amíg a városkép
már alig látszik alatta.
Aztán megkezdődik a zuhanás.
– Gondolom, ennek nem így kellett volna történnie? –
kérdezem.
– Hiba a fizika-motorban – mondja Alex védekezőn. –
Nem mi vagyunk az elsők, akikkel ilyesmi történik. A
Skyrimben az óriások a mai napig az égbe repítenek
embereket.
– Éppen ezért kellett volna békén hagynunk – szól közbe
Vlad, miközben ujjai még mindig táncolnak a
billentyűzeten.
Alex megvonja a vállát.
– Több száz rossz kritikát kaptunk érte, nem is beszélve a
feldúlt szülők e-mailjeiről.
Észrevéve, hogy a letöltésem befejeződött, megnyitom a
játékot.
Aranyos. Én választhatom ki, hogyan nézek ki.
Narancssárga bundát, maximális farokhosszúságot és fehér
hasat választok – főleg azért, mert a démoni mókus a
videóból így nézett ki, mielőtt elkezdődött a szörnnyé
alakulása.
 A játék egy bemutatóval kezdődik. Fontos tényeket tudok
meg, például azt, hogy a fogaim sosem állnak le a
növekedésben, ezért folyamatosan rágcsálnom kell
dolgokat, hogy egészséges maradjak. Megtanít arra is,
hogyan kell cikcakkban menekülni a kutyák és más
ellenségek elől, hogyan kell elásni a mogyorót, hogy egy
másik mókustársam ne lopja el – néha még az elásás
folyamatát is színlelni kell, hogy megzavarjam a
mesterséges mókus elméjét –, és hogyan használjam a
farkamat, hogy egyensúlyban maradjak, ejtőernyőnek esés
közben vagy esernyőnek havas napokon.
Legalább a realizmus nem száz százalékos. Biztos vagyok
benne, hogy a panaszkodó szülők nem szeretnék, ha a
gyerekeik megtudnák, hogy van olyan mókusfajta,
amelynek óriási nemi szervei vannak – legalábbis mókus
létére. Az exem mesélt nekem róluk. A farkaik a testük
hosszának negyven százalékát teszik ki, a családi ékszerek
pedig körülbelül a felét. Az exem egyértelműen irigykedett,
különösen a második tényre. Maszturbálás közben ezek a
mókusok képesek lehajolva a péniszüket a saját szájukba
dugni. Emellett a legtöbb nőstény mókusnak több hím
partnere is van, amikor tüzelnek – láttam már néhányszor
ilyen orgiát a parkban.
Amikor a bemutató befejeződött, utasítom szőrös énemet,
hogy surranjon át a közeli parkba, amelyik úgy néz ki, mint
a YouTube-videó helyszíne. Úgy gondolom, hogy a
minőségellenőrzési tapasztalataimmal ugyanolyan jó
esélyem van arra, hogy megismételjem ezt a hibát, mint a
következő vállalati drónnak.
Felmászom a környék összes fájára, megeszek néhány
diót, magot és néhány tojást egy őrizetlen madárfészekből –
de végig aranyosnak és bájosnak tűnök.
 A dió elrejtése nem segít, ahogy a nem megfelelő dolgok
elrejtése sem, mint például a nyalóka, amit egy kisgyerektől
lopok el.
Már épp feladnám, amikor észreveszek valamit, aminek
szigorúan véve nem is szabadna szerepelnie ebben a
játékban – egy cigarettacsikket az egyik pad alatt.
Értem én, hogy a valóságban mindenhol van ilyen, de ez
egy gyerekjáték.
Eszembe jut valami, amit egyszer olvastam: a mókusok
nikotinfüggők, mert megeszik a csikkeket, és koffeinfüggők
is, mert kinyalogatják az eldobott Starbucks poharakat.
Engedné a játék, hogy megehessek egy cigarettacsikket?
Odaugrálok hozzá, és szőrös mancsaimmal megragadom.
Mielőtt a számba dugnám az undorító dolgot, Vlad
hangja kirángat a játékból.
– Nehéz bizonyítani a nemleges választ – mondja. – De
amennyire meg tudom állapítani, téged nem hackeltek meg.
Figyelmen kívül hagyva Alex válaszát, úgy dugom a
számba a csikket, mintha lédús makk lenne.
Heuréka.
Ahelyett, hogy megenném a dolgot, a játék átvált a
számból kiszökő füstre – ami utólag belegondolva egy
nyom volt –, és démonivá válok, akárcsak a videóban.
– Reprodukáltam – mondom.
Mindenki kuncog.
Vlad a szemeit forgatja. – Gyerekek!
– Ahogy mondani próbáltam, sikerült reprodukálnom a
problémát! – Megmutatom a képernyőt.
Vlad feláll, és odajön hozzám, behatolva a személyes
terembe. – Hogyan?
Bár nehéz így gondolkodni, elmagyarázom a csikket.
 Összevonja a szemöldökét. Aztán visszasiet a székhez, és
újra a laptopot püföli.
Alex és én a válla fölött figyeljük.
A C++ befedi a képernyőt, és Vlad motyog valamit,
miközben a kódban lapoz.
– Aha – mondja, és lekicsinyíti a kódablakot. Addig-
addig játszik a forráskód-ellenőrző tárolóban, amíg egy
kódszakasz meg nem jelenik meg a képernyőn. Az egyik,
amelyik feltehetően bevezette a problémát.
– Ez csinálta – mondja, megerősítve a gyanúmat. – Beszélj
Johnny Kove-val! Ha szándékosan csinálta – és úgy tűnik,
ez a helyzet –, rúgd ki!
Ez a cég is az övé? Úgy hangzik, mintha az lenne.
Alex idegesnek tűnik.
– Ő az egyik legjobb fejlesztőm!
– Te magad vagy az egyik legjobb fejlesztőd! – vág vissza
Vlad. Ezt el is magyarázza nekem. – Alex írta eredetileg ezt
a játékot, valamint néhány más megasikert is.
– Túl szerény! – mondja Alex. – Együtt írtuk, de most,
hogy annyira elfoglalt a Binary Birch projektjeivel, én
dolgozom rajta a fejlesztőcsapatommal.
– Nos, ez a te döntésed – mondja Vlad, de a hangja nem
illik a szavaihoz. – De ne feledd, ha a fickó még egyszer
ilyesmit csinál, nem fogok a segítségetekre sietni!
Alex mond valamit oroszul. Békítően hangzik, de lehet,
hogy csak képzelődöm.
Vlad szigorúan válaszol, és egy darabig így folytatják
oda-vissza. Valami azt súgja, hogy a téma a játékokról
valami személyesebbre terelődött.
– Köszönöm mindkettőtöknek – mondja Alex, amikor a
testvéri civakodás véget ér. – Kikísérlek titeket.
 Ezzel megmenekülünk a Nerf-puskák támadásától.
Amikor a lift kinyílik, Alex huncut pillantást vet az öccsére,
majd felém néz.
– Fanny, jövő héten nagy 1000 Ördög évfordulós bulit
tartunk a szüleim éttermében. Megkérhetnélek, hogy
vonszold oda Vladot? Nagyon sokat jelentene a családnak.
– Ezt nem kell válaszra méltatnod! – morogja Vlad.
Mivel végül is Vlad adja a fizetésemet, ezt úgy veszem,
mint egy jelzést, hogy maradjak csendben.
A liftajtók becsukódnak, és Vlad megnyomja az
előcsarnok gombját. – Visszatérve a korábbi
beszélgetésünkre – mondja, miközben ereszkedünk lefelé. –
Kitaláltál valami biztonságos módot arra, hogyan teszteljük
a hardver férfiúi tételeit?
Valójában pontosan ezt tettem. Mókusként rohangálni
nagyon is alkalmas gonosz tettek kitervelésére, valamint
eljárások tesztelésére. A gond csak az, hogy nem tudom,
hogy vagyok-e elég tökös ahhoz, hogy hangosan is
kimondjam az őrült ötletemet.
– Nézd – mondja halkan. – Ha ki akarsz szállni a
projektből, megértem.
Már megint ez? Azt hiszi, hogy meghátráltam? Hogy a
prűd természetem győzött?
Kihúzom magam.
– Valójában tökéletes férfit találtam a teszteléshez.
Valakit, akit garantáltan biztonságosnak fogsz tartani.
Az ajkai dühös vonallá vékonyodnak. – Kit?
Mély levegőt veszek, és összeszedem minden
bátorságomat. – Téged.
 Tizenharmadik fejezet

– Engem? – Tágra nyílt szemekkel hátralép.

Most, hogy már elköteleztem magam, tovább folytatom.
– Van értelme! Feltételezem, bízol magadban, hogy nem
dobsz be a kikötő vizébe. A projekt bizalmasságát nem
veszélyeztetjük. És, nos – pirulok el rettenetesen –, megvan
hozzá a megfelelő alkatrészed.
Akaratlanul is az említett alkatrészekre esik a tekintetem,
aztán gyorsan felnézek.
A liftajtók kinyílnak.
– Folytassuk ezt a kocsiban! – mondja, arckifejezése
olvashatatlanná válik.
Basszus, basszus, basszus! Utálja az ötletet? Utál engem,
amiért egyáltalán felvetettem? Ugh, milyen kínos lesz, ha
nemet mond?
Ki fognak rúgni, amiért rászálltam a főnököm főnökére?
Újra beszállunk a limuzinba, ezúttal egymással szemben
helyet foglalva.
Felhúzza a válaszfalat.
– Csak hogy tisztázzuk: én tesztelem a férfiaknak szánt
tételeket, adóként és fogadóként is, igaz? Valójában az egyik
darabot már teszteltem magamon, miután megírtam az
alkalmazást, így elméletileg a többivel is megtehetném
ugyanezt.
Igen! Valóban fontolóra veszi. Legszívesebben
ugrándozni kezdenék, még akkor is, amikor a vörösség,
amely a lifttől a limuzinig tartó sétán kissé visszahúzódott,
teljes pompájában visszatér. – Az nem lenne megfelelő
végponttól végpontig tartó tesztelés céljából, és ezt te is
tudod. Te írtad a kódot; ez elfogultá tesz téged.
Az orrcimpái kitágulnak. – Akkor hogyan?
Ezen a ponton még a talpam is elpirul.
– Te csak a fogadó szerepét töltenéd be. Én viselkednék
adóként, és rögzítem a tesztelési adatokat. Ez a megfelelő
módja az ilyen dolgoknak.
A szemöldöke felemelkedik. – Ez a „megfelelő” szó
definícióját messze a komfortzónán kívülre tágítja.
– Nézd! – megpróbálom utánozni az akcentusát,
amennyire csak tudom. – Ha ki akarsz szállni, megértem!
Lassú, érzéki mosoly jelenik meg az ajkain.
– Nem riadok vissza a kihívástól!
Tényleg elolvadhat a bugyim, vagy ez csak egy mondás?
Mindent megteszek, hogy játsszam a hűvöset, és felvonom a
hamis szemöldökömet. – Ez egy igen, igaz?
– Igen. Hogy képzeled ezt logisztikailag?
Szent guacamole! Benne van! Rávettem, hogy elkötelezze
magát.
De most hogyan tovább?
Valamilyen szinten nem számítottam rá, hogy tényleg
beleegyezik ebbe az őrületbe, és most, hogy beleegyezett,
szembesülnöm kell azzal a logisztikával, hogy szexuális
játékokat fogok használni a főnököm főnökén. A logisztika
magában foglalja majd, hogy el kell őt élveztetni – és
feljegyezni egy táblázatban, hogy milyen gyorsan történt ez.
Vagy ami még rosszabb, hogy fel kell jegyeznem, hogy
nem tudtam őt kielégíteni.
C++ segíts, ennél rosszabb logisztika is létezik. Például, a
legtöbb férfi játékhoz nem merev pénisz szükséges, hogy
belemenjen néhány játékba? Hogyan győződhetek meg róla,
hogy az övé készen áll a tesztelésre... logisztikailag?
 – Nem kell mindezt most eldöntened – mondja, úgy tűnik
ismét olvas a gondolataimban.
– Rendben. – Megköszörülöm a torkomat, és a belső
minőségbiztosítási elemzőmhöz nyúlok. – Szerintem az
lenne a legjobb, ha az alkalmazást a lehető legközelebb
használnánk ahhoz, ahogyan azt tervezték. Vagyis távolról.
– Úgy értem, hogy nem akarok mellette lenni amíg a
„pénisz előkészítése” rész zajlik.
Kivéve, ha talán mégis akarok?
Nem. Legalábbis úgy kellene tennem, mintha profi
lennék. Vagy ami az adott körülmények között profinak
minősül.
– Igen, van értelme ezt távolról csinálni. – Vajon
csalódottság rejtőzik a megfejthetetlen arckifejezése mögött?
– Mikor akarsz kezdeni?
– Ma este ráérek – bököm ki.
A francba. Ez nem volt valami udvarias. Úgy nézek ki,
mint egy lúzer, akinek nincs élete?
Felidézve a parfüm illatát a tesztlapon és a bőrönd
belsejében, gyorsan hozzáteszem: – Feltéve, hogy nincs
péntek esti randid.
Előhúzza a telefonját, és elküld néhány gyors szöveges
üzenetet. – Az estémet éppen most szabadítottam fel. Ez
nagyon fontos!
– Miért olyan fontos? – kérdezem.
Igazából arra vagyok kíváncsi, hogy van-e köze ahhoz,
hogy valaki túl sok parfümöt használ.
Elfintorodik. – Azt hittem, ezt már elmagyaráztam
korábban. Két hét múlva lehetőségünk lesz arra, hogy
bemutassuk a Cosmo szerkesztőinek a végterméket.
Ezért fontos ez a Belka cégnek, de nem neki. Hát igen.
Gondolom, nem akarja elmondani az igazi okot – ami azt
jelentheti, hogy valami köze van a parfümös titokzatos
hölgyhöz (vagy esetleg úriemberhez – miért ne legyünk
nyitottak?).
Ha kellett volna még egy ok, hogy a dolgok
professzionális szinten maradjanak köztünk, akkor itt van:
Lehet, hogy Vlad már foglalt.
Ki az a nő? követeli a féltékenység zöldszemű
szörnyetege.
Honnan tudhatnám?
Derítsd ki, aztán mondd meg neki, hogy megdöngetted a pasiját
egy szexjátékkal.
Valószínűleg Belka a cég, amelynek dolgozik, úgyhogy lehet,
hogy nem érdekli.
B terv: öld meg őt!
Az autó megáll, megkönnyebbülés és csalódás
keverékével veszem észre, hogy hazaértem.
– Szóval... este találkozunk? – Kicsatolom a biztonsági
övemet.
Kiszáll a kocsiból, és nyitva tartja előttem az ajtót.
– Hacsak nem gondolod meg magad – ami teljesen
rendben lenne.
Úgy érti, hacsak nem ijedek be.
Nem! Nem fog megtörténni!
Remélhetőleg.
– Vigyázz hazafelé! – bököm ki.
Az ajkaimat bámulja?
Én az övét bámulom?
Egy halvány mosoly jelenik meg az ajkain.
– Te is!
– Köszönöm! – Koncentráltan igyekszem nem megbotlani
valamiben, miközben az ajtóhoz rohanok.
 Ahogy beérek az épületbe, megpillantom, hogy még
mindig ott áll a limuzin mellett, és engem figyel.
Berobogok a lakásomba, háttal az ajtónak dőlök, és
magamat legyezgetem.
Monkey kikukucskál a kis házikójából.
– Tudom, ugye? – mondom. – Mibe keveredtem?

___

Miután Monkey és én jóllakunk, kreatív módszereket

keresek, hogy ne aggodalmaskodjam a közelgő tesztelés
miatt – és ami a legjobban működik, az a kódom nézegetése.
Megvalósítok néhányat a Phantom által javasolt
egyszerűbb ötletek közül, aztán megnézem, hogy írt-e újból.
Írt – a kódomban végrehajtott változtatással együtt.
Remélem, nem veszed sértésnek, de átneveztem az összes
számlálóváltozót, és a „count” szót használtam, ami a Binary
Birch szabványa. Bár megértem, hogy a te variációd a „Chocula 1”
csak vicc, de elveszi a komolyságot az egyébként elegáns kódodtól.
Természetesen visszaállíthatod ezt a változtatást.
Huh. Én is késztetést szoktam érezni, hogy
megváltoztassam a kódot, ha nem tetszik, amit látok.
Különösen, ha olyan szörnyűségeket látok, mint
amilyeneket Britney munkájában szoktam észlelni.
Mivel Phantomnak jó érvei vannak, nem állítom vissza a
változtatást. Bármennyire is szeretem Count Choculát – és
én imádom azt a cuccot –, az utolsó dolog, amit szeretnék,
hogy a fejlesztőcsapat azt higgye, nem veszem komolyan a
kódolást. Ami azt illeti, nem jó, ha ilyen széles körben
nyilvánosságra hozom a gabonapehely-függőségemet,

1
Count Chocula – csokis gabonapehely
különösen most, hogy van egy új ízletes vámpír az
életemben – Vlad.
Ha már az ördögöt emlegetem, mindjárt itt a tesztelés
ideje.
Miközben átrajzolom a szemöldökömet, és általában véve
szalonképesebbé teszem magam, azon gondolkodom, hogy
a tesztelésre a hálószobámban vagy a nappaliban kerüljön-e
sor. Mivel a nappali egy fokkal professzionálisabbnak tűnik,
rendet teszek, majd a hálószobába sietek a játékokkal teli
bőröndért. Visszatérve, a kanapém mellé rakom le.
Mit kellene tesztelnünk?
Kinyitom a bőröndöt, megvizsgálom a férfiaknak szánt
játékokat, és kiválasztom azt, amelyik a legkevésbé tűnik
ijesztőnek. De azért a Preciouson még utánanézek hogyan
kell használni a dolgot – nem szeretnék még több játékkal
kapcsolatos kiránduláson részt venni a kórházba, köszönöm
szépen.
A játék egyfajta hüvely, és a használata általában elég
egyszerű: kenjük be, majd dugjunk bele egy farkat. Innen a
felhasználó általában kézzel csúsztatja fel-alá, de a Belka
modell csúcstechnológiájú, és a fel és le csúsztatást magától
végzi. Ráadásul rezegni is fog, ha erre vágyik a felhasználó.
Elhatározva, hogy minden eshetőségre felkészülök,
megkenem az enyémet, és beleteszem az ujjam.
Aztán kettőt.
Érdekes.
Soha nem tettem még az ujjamat más nőbe – csak
magamba –, de ez kísértetiesen hasonlít, kivéve, hogy
hidegnek érzem. Szóval inkább olyan, mint egy halott nő,
azt hiszem.
Mennyire rugalmas ez a dolog?
Beledugok még egy ujjat.
 Semmi gond.
Beleteszem a negyediket is.
Még mindig semmi gond.
Ökölbe szorítom a kezem, és úgy is belecsúszik.
Remek, öklözöm egy szegény medúza/halott nő
vagináját.
Visszatérve a két ujjra, a másik kezemmel megnyitom az
alkalmazást, hogy lássam a későbbiekben használni kívánt
lehetőségeket.
A legfontosabb gombok a „húzás”és a „rezgés”.
A húzásra kattintok, és a hüvely megpróbálja lenyelni az
ujjaimat, mint egy éhes medúza.
Hűha. Hogy tudták rávenni az ilyen jellegű mozgásra?
Ezután megnyomom a rezgés gombot – és most olyan az
érzés, mintha egy medúza földrengés közben próbálná
lenyelni az ujjaimat.
A próba során mindent megteszek, hogy ne Vladra
gondoljak.
Vagy a farkára.
Vagy...
Precious üzenet érkezését jelzi.
A francba. Itt az idő.
A konyhába sietek, bedobom a hüvelyt a mosogatóba, és
egy papírtörlővel letörlöm a síkosítót az ujjaimról.
Visszatérve a kanapéra, megnézem a telefonomat.
Rendben. Ez az a szöveg, ami összeköti az én
alkalmazásomat Vladéval.
Amint ezt beállítom, az alkalmazás videokonferencia
része életre kel.
Fogadom a hívást, próbálok laza lenni és nem elpirulni.
Ez munkával kapcsolatos. Semmi ok a pánikra.
 Aztán meglátom a lencsék mögött csillogó lazúrkék
szemeit, és minden profizmusom elszáll.
Az arcom úgy ég, mintha ugyanaz az éhes medúza csípte
volna meg.
– Szia, Fanny! – mondja, akcentusa a szokásosnál is
erősebb.
– Üdv, uram! – Küzdök a késztetés ellen, hogy
tisztelegjek neki.
Az ajkai sarkai megrándulnak. – Hívhatsz Vladnak,
emlékszel?
– Persze. Vlad. Kiválasztottam a mai játékot. A hüvelyt.
Ez a...
– Tudom, hogy melyik az! – Eltűnik a kamera látóteréből,
és hallom, ahogy kotorászik valamiben, feltételezésem
szerint a saját bőröndjében.
Amikor újra megjelenik, a kezében van a kérdéses játék.
Lehetetlennek tűnik, de a vörösségem tovább mélyül.
– Igen, ez az!
– Jó választás. – Az ujja hegyével végigsimít a játék
bejáratán, ami őrülten féltékennyé teszi a saját alfelemet. –
Ez ugyanaz, amit a saját tesztelésemhez használtam.
– Nagyszerű! – Erőfeszítésbe kerül, hogy stabilan tartsam
a telefont. – Szóval... Úgy vélem, te magadat tetted bele?
Korábbi logisztikai gondolataim visszhangjai
zümmögnek a fejemben.
Ehhez keménynek kell lennie. Ez az én problémám?
Biztosan nem.
– Szükséged van egy percre? – Idegesen megnyalom az
ajkaimat. – Hogy megnézz egy felnőtt videót, vagy...
– Készen állok! – A tekintete mintha a számra
szegeződne. – Hová irányítsam a kamerát? Jobban
szeretném, ha az arcom lenne, de ha...
 – Az arcod jó! – A szavak úgy jönnek ki belőlem, mint egy
fagylaltoskocsi által elgázolt varangyosbéka fájdalmas
krákogása.
Úgy értem, én is csak emberből vagyok, szóval nagyon-
nagyon szeretném, ha a kamera lefelé mutatna, de erre nem
tudok semmilyen minőségellenőrzési okot mondani, hacsak
nem az, hogy meg akartam győződni róla, hogy jól
illeszkedik-e a...
– Benne vagyok – mormolja.
Akkor rendben.
Ez azt jelenti, hogy én jövök... hogy kielégítsem.
 Tizennegyedik fejezet

Maradj hivatalos!
Klinikai.
Valahogy.
– Először a „húzás” gombot fogom tesztelni – mondom,
és közben imádkozom, hogy ne kapjak agyvérzést.
Bólint.
Megnyomom a „húzás” gombot.
A pupillái kitágulnak.
A képernyőmön felugrik egy intenzitástárcsa.
– Megnövelem a sebességet. – Lehet, hogy berekedtem?
Abba kellene hagynom.
Az ajkába harap és bólint.
Lassan ötven százalékos intenzitásra állítom.
Állkapcsa megfeszül, pupillái még jobban kitágulnak,
miközben szemei egy ragadozó éhségével pásztázzák az
arcomat.
Ez tetszik! Egy kicsit túlságosan is. Idegesen beleköhögök
a markomba. – Szólj, ha túl sok!
– Ez jó. – Szemmel láthatóan szaggatottan lélegzik.
A fenébe is, ez dögös.
Túlságosan is, hogy hivatalos maradjak.
Sosem gondoltam volna, hogy ezt ennyire élvezni fogom.
Folyamatosan küzdenem kell a késztetés ellen, hogy
lecsúsztassam a kezem, és én is csatlakozhassak hozzá a
mókában.
– Hozzáadom a rezgést. Oké?
 A morgó válaszát igennek veszem, és megnyomom a
gombot.
Felnyög, és megfeszülnek a nyakizmai. Aztán hangosan
kifújja a levegőt, és ellazul.
Ahogy a képernyőmön nézem a kielégült arcát, majdnem
én is elélvezek.
Ez már hivatalos.
Orgazmushoz juttattam a főnököm főnökét.
Igen. Ez tényleg megtörtént.
Legalábbis úgy gondolom, hogy orgazmusa volt.
Jobb, ha leellenőrizem!
– Kielégültél? – kérdezem, a hangom alig hangosabb a
suttogásnál. – Tudnom kell a dokumentációhoz.
Tessék. Ez félig-meddig hivatalosan is hangzik – főleg ha
kurtizán lennék.
– Igen. Nagyon intenzív volt! – A hangja reszelősebb a
szokásosnál. – Amikor ugyanezt a játékot használtam
magamon, sokkal kevésbé éreztem.
– Huh! – ez minden, amit először mondani tudok. –
Biztos olyan, mintha magad akarnád csiklandozni. Kíváncsi
vagyok, hogy a korábbi tesztelésem vajon helytálló-e, mivel
én csináltam magamon.
Miről beszélek? Miért említettem ezt?
Valószínűleg azért, mert mindennél jobban akarom, hogy
elélveztessen.
Oldalra dönti a fejét, tekintete feszülten rám szegeződik.
– Ha újra akarod tesztelni, segíthetek!
– Rendben! – hallom saját magam a távolból. A szívem
hevesen kalapál a mellkasomban. – Jó ötlet!
Mi? kiáltja egy részem. Annyira beindultál, hogy az agyad
már nem is működik?
 – Jobb, ha most leteszem! – mondja. – Meg kell
tisztálkodnom! – Tisztálkodni. Igen, persze... Mert
elélveztettem. Az arcom ismét ég, még akkor is, amikor átjár
a csalódottság.
Nem állok készen arra, hogy ennek vége legyen.
– Mikor folytatjuk? – kérdezem, próbálok közömbösnek
hangzani. Szakmainak, ahogy az egy alkalmazott és a
főnökök főnöke közötti interakcióhoz illik. – Holnap?
A szemei csillognak. – Értékelem a lelkesedésed, de nem
szeretnélek arra kényszeríteni, hogy hétvégén is dolgozz!
Á, igen.
Péntek este van.
Ezt elfelejtettem – a nevemmel együtt.
– A hétvége nem probléma – sikerül kimondanom. – Már
mindent kipihentem. Ez úgysem fog egész nap tartani. Csak
még egy darab hardvert teszteljünk. Azt mondtad, hogy ez
fontos!
Túlbuzgónak tűnök?
Túlbuzgó vagyok?
– Hogy hangzik a holnap este nyolc óra? – kérdezi. –
Hacsak nincsenek más terveid?
Tehát ő és a parfümös hölgy nem találkoznak szombat
este. Ez megnöveli annak az esélyét, hogy nincs köztük
semmi – kivéve, ha bármi is van, az nem igényel hivatalos
randevút.
Veszek egy mély lélegzetet.
– Felszabadítom az estémet!
– Viszlát addig is! – mondja, és leteszi a telefont.
Meggyőződöm róla, hogy tényleg letette-e, aztán
találomra felkapok egy női játékot, és kielégítem magam,
hogy visszanyerjem a józanság látszatát.
 A megkönnyebbüléstől szédelegve dokumentálom a mai
tesztelést, elvégzem a napi rutinomat, és lefekszem aludni.

___

A következő nap ködbe veszve telik.

Kódolom Phantom néhány javaslatát, játszom Monkey-
val, és általában megpróbálom elterelni a gondolataimat a
nyolc órakor esedékes nagy eseményről.
Délután megérkezik a csomag a UPS-től, tele szemöldök
kellékekkel. Eltart egy darabig, amíg kipróbálom a
letörölhetetlen szemöldökceruzát, a szemöldökpúdert és az
ideiglenes tetoválásokat, de a nyerő kinézetet a
felragasztható emberi szőrből készült szemöldökparóka
biztosítja, ami ismét bebizonyítja, hogy azt kapod, amiért
fizetsz.
Igyekszem nem gondolni arra, hogy honnan származik
az az emberi szőr, és addig folytatom a teendőimet, amíg
Ava fel nem hív.
– Te kerülsz engem? – kérdezi köszönés helyett.
– Nem! – mondom.
Felhorkant. – Nem válaszoltál egyetlen SMS-emre sem!
– Jó, talán. Csak sok minden történt velem.
Hosszan tartó csend van a vonal másik végén.
– A Karóbahúzóval kapcsolatos?
– Igen. – Elmondom neki, mi történt.
– Istenem! – visít, amikor befejezem. – Micsoda ribanc
vagy! Ez tetszik!
– Nem vagyok! Szigorúan szakmai szinten tartjuk a
dolgokat!
– Aha. Még saját magadnak sem vagy képes beismerni!
 Forgatom a szemeim. – Lehet, hogy van valakije. Mi csak
együtt dolgozunk. Én…
– A ma esti teszthez válaszd azt a prosztatajátékot! –
mondja, és szinte hallom, ahogy vigyorog. – A srácok
érzékenyek tudnak lenni a hátsójukkal kapcsolatban, szóval
ha hagyja, hogy valamit beledugj oda, akkor biztosan beléd
van esve.
Az arcom úgy ég, mint a napfelszíne. – Távolról
végezzük a tesztelést, szóval minden dugdosás a saját
döntése lesz.
– Egyik kutya, másik eb! Végeredmény: játék a fenékben.
– Nos, beleegyezett, hogy az összes fiús játékot teszteljük.
– Küzdök a késztetés ellen, hogy megvakarjam az emberi
szőrszálakat. – Gondolom, felfogta, hogy a mókus is rajta
van a listán.
– Bízz bennem! Lehet, hogy nem kapcsolta még össze a
pontokat egészen a végbeléig. Ha nem hátrál meg, amikor
ezt felhozod, az jelent valamit. Legalábbis komoly
elkötelezettséget a munka iránt, de valószínűbb, hogy
bizonyítékot arra, hogy tényleg tetszel neki!
Mégis megvakarom a szemöldökömet. – Gondolom. Nem
látom, ha fáj neki.
– Lehet, hogy fájna neki! – mondja kuncogva. – Ügyelj rá,
hogy sok síkosítót használjatok, és szépen lassan csináljátok!
Amikor én ilyesmit csinálok, szeretek egy kis...
– Túl sok információ! – kiáltom, és a lehető
leghangosabban elkezdem énekelni a Happy Birthdayt.
– Jól van – mondja. – Amúgy is jobb, ha megnézem a
betegemet.
Bűntudatot érzek. Még csak meg sem kérdeztem, hol van.
– Még egy hétvégét dolgoztatnak veled?
 – Már megszoktam – mondja. – Tájékoztass a
fejleményekről! Szia!
– Szia! – Leteszem a telefont.
A nap hátralévő részében átvizsgálok minden játékot a
bőröndben, és egy fontos kérdésen töprengek: Melyik
játékot engedjem meg, hogy újra tesztelje rajtam?
Hosszas mérlegelés után a csiklóvibrátor mellett döntök.
A saját menetem szupergyors volt vele, ami talán jó lesz első
alkalommal Vladdal.
Első alkalom.
Lesz még második is. És harmadik is.
A pulzusom az egekbe szökik, és már-már
hiperventillálni kezdek – de aztán életre kel az alkalmazás
videokonferencia-része, így veszek egy mély lélegzetet, és
fogadom a hívását.
A francba. Majdnem elfelejtettem, milyen vonzó, azokkal
a formás vonásokkal és veszélyesen csókolnivaló ajkakkal.
És az a hajtincs megint ott van, incselkedik velem, az ujjaim
viszketnek, hogy megérintsem.
– Szia! – mondom, és próbálok nem belefulladni az
intenzív kék tekintetébe.
– Hogy telik eddig a hétvégéd? – mormolja.
– Elfoglaltan – mondom robotpilóta-üzemmódban. – És a
tied? Csináltál valami mást is?
Úgy tűnik, komolyan elgondolkodik a kérdésen – mint
aki még sosem csevegett. – Elvittem Oracle-t egy
rágcsálóspecialistához – mondja végül. – Ez nem gyakran
fordul elő.
Pislogok erre az értelmetlen mondatra, aztán
elvigyorodom, ahogy megfejtem a jelentését. – Feltételezem,
hogy Oracle egy rágcsáló? Különben a specialista eléggé
összezavarodna.
 Viszonozza a mosolyomat. – Oracle az én tengeri
disznóm.
Megdörzsölöm a ragasztott emberi szőrszálakat.
– Mi az a tengeri disznó? Remélem, nem azok a szörnyű
kinézetű, hétlábú tengeri uborkalények, amelyek az óceán
mélyén ólálkodnak? Azok nem rágcsálók. Inkább miniatűr
lovecrafti szörnyek!
A mosolya kiszélesedik. – Bocsánat, ez az egyetlen angol
szó, amit gyakran elrontok. Úgy értettem, hogy
tengerimalac. A tengeri disznó az orosz kifejezés szó
szerinti fordítása. A nevük „guinea” részének sosem volt
értelme számomra. Az állatok a perui Andok hegységből
származnak, szóval...
– Várj, neked van tengerimalacod? – kérdezem nyüszítve,
majdnem úgy, mint egy rendes malac.
– Igen. Miért?
– Nekem is van egy – mondom büszkén. – A neve
Monkey.
– Komolyan? – A mosoly most már teljes vigyorrá
változik. – Mutasd meg!
– Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet!
– mondom és azonnal el is pirulok, amikor rájövök, hogy ez
hogy hangzott.
A kamera képe elmosódik, ahogy feláll. Megpillantok egy
nappalim méretű szobát, ami tele van rámpákkal,
játékokkal, szénával és egyéb tengerimalacos
finomságokkal. Mindezek közepén egy bolyhos,
narancssárga lény áll, akinek a bundája a lábáig ér.
– Ez Oracle – mondja. – Ő egy Coronet.
Huh. Most úgy érzem magam, mint egy rossz
malacmama. Azt sem tudom, hogy Monkey milyen
tengerimalac fajta. És rágcsálóspecialistához sem vittem
még el. Azt hittem, egy átlagos állatorvos is elég lesz.
Hé, de legalább nem Oracle-nek neveztem el, ami
feltételezéseim szerint az adatbázisgyártó cégre utal.
Lehetett volna rosszabb is.
Microsoftnak is nevezhette volna.
Rájövök, hogy az „én is megmutatom neki az enyémet”
szakaszhoz értünk, felkapok egy magnélküli szőlőt, hogy
előcsalogassam Monkey-t, és ráirányítom a kamerát, amikor
elkezdi rágcsálni.
– De aranyos! – mondja. – Úgy néz ki, mint egy amerikai
fajta.
– Ne aggódj, a tiéd majdnem ugyanilyen aranyos! –
mondom.
Ez hazugság. Az övé valójában aranyosabb, de ezt nem
mondhatom Monkey előtt. Sosem bocsátana meg nekem.
Vlad visszamegy oda, ahol korábban ült. – Szerveznünk
kéne egy közös játékot. Oracle nem mutatja a magányosság
jeleit, de néha aggódom érte. És úgy hallottam, két nőstény
jól kijön egymással.
– Egy közös játék? – Monkey-ra nézek visszajelzésért, de
nem kapok. – Oracle beteg? Azt mondtad, elvitted egy
specialistához...
– Nem, az csak megelőzés volt. Jó az egészségi állapota.
Elvinném Monkey-t megelőzés céljából az állatorvoshoz?
Mentségemre szóljon, hogy én magam sem járok évente
szűrővizsgálatra.
– Monkey-nak talán jól esne egy közös játék – ismerem el.
– Hogy működne ez logisztikailag?
Az arca kisimul, és felölti azt a jellegzetes, olvashatatlan
arckifejezését. – Hadd nézzem meg a naptáramat, miután
végeztünk. Majd elküldöm SMS-ben a részleteket.
 Miután végeztünk.
Majdnem elfelejtettem, miért is vagyunk itt.
A pulzusom felgyorsul, visszatérek a helyemre a
kanapén.
– Vissza a munkához?
Bólint.
– Mi a mai napirend?
– Ööö. Kiválasztottam a hardvert, de még nem döntöttem
el, ki legyen az első.
A szeme csillog a szemüvege lencséi mögött. – Mit
szólnál, ha a hölgyek kezdenének? Vagy a kor menjen a
szépség előtt?
Az ő esetében a kor nem akadályozza meg, hogy több
legyen a szépség, de befogom a számat. Nem akarom, hogy
azt higgye, flörtölök vele.
– Én kezdem, és a kamerát az arcomra irányítom, ahogy
te is tetted.
– Természetesen – mondja. – Melyik játékot akarod
használni?
Elpirulva kotorászok a lábamnál lévő bőröndben, és
előhúzom a csiklóvibrátort.
Az orrcimpái kitágulnak.
Teljesen mértékben elképzeli, ahogyan használatba
veszem.
– Szólj, ha készen állsz! – a szavai feszülten hangzanak.
– Adj egy percet! – A szemébe nézek, miközben szabad
kezemmel lecsúsztatom a bugyimat.
Most tágra nyílnak a szemei.
Fogadok, hogy tudja, mit csináltam az imént a szeme
láttára.
Az arcom borzasztóan ég, de valami a jelenetben inkább
izgató, mint szégyenletes, ami önmagában is kínos.
Az alsóneműt levéve, a játékot a csiklómhoz nyomom.
 Tizenötödik fejezet

– Kész – suttogom. – De óvatosan az intenzitással!

Az ujja nagyra nő a képernyőmön, ahogy megnyomja a
„Be” gombot.
Megkezdődik a legapróbb rezgés.
Hűha.
Már a határon vagyok.
A szemei az arcomat fürkészik.
A rezgés egyre erősödik.
Hőség terjed szét a bensőmben.
Muszáj. Nem. Nyögni.
A sebesség lelassul.
Mi a fene? Az orgazmus, ami már majdnem megvolt,
kezd elszállni.
Csak incselkedik velem?
A sebesség ismét nő.
Aztán lelassul.
Aztán felgyorsul.
– Ne hagyd abba! – mondja a szám az akaratomon kívül.
Az egy elégedett mosoly? A látásom elhomályosodik,
mert a sebesség az egekbe szökik.
Nem tehetek róla, de felnyögök. És megint nyögök.
A sebesség még tovább fokozódik, és teljesen átlök a
határon, ekkor felkiáltok a gyönyörtől.
Hé, de legalább nem a nevét kiabáltam!
A távolodó utórezgéseket érezve elveszem a játékszert, és
megpróbálok levegőhöz jutni.
 – Ez határozottan intenzívebb volt, mint amikor én
csináltam.
– Én megmondtam! – mormolja, és kissé önelégültnek
tűnik. – Na, be akarod mára fejezni?
– Szép próbálkozás! Most te jössz!
Felvonja a szemöldökét – az igazi szemöldökét, amire
féltékeny leszek. – Melyik játék?
Eddig nem voltam biztos benne, hogy megteszem-e, amit
Ava javasolt, de mivel játszott a sebességgel, és ettől úgy
nyögdécseltem, mint egy pornósztár, úgy döntök, hogy
belemegyek.
– Mivel újratesztelős üzemmódban vagyunk, én a
mókusra gondoltam.
Az arcáról eltűnik az önelégültség csipetnyi jókedve,
helyét a szokásos, megfejthetetlen arckifejezése veszi át.
Kotorászik valahol, és a kamera elé tartja a popójátékot.
A záróizmom idegesen összeszorul. Lehet, hogy
poszttraumás stressz szindrómája van.
– Igen, az. – Várjunk csak, én most fülledten kacérnak
akartam hangzani? – Hacsak nem akarsz hivatalosan is
kihátrálni?
– Miért kellene kihátrálnom? – kérdezi nyugodtan. Ha ez
zavarja is, jól titkolja.
– Csak úgy! Szólj, ha készen állsz!
Miközben a játékszert kenegeti, én mindent megteszek,
hogy pókerarcot vágjak.
Az egyik keze eltűnik a szemem elől, és leküzdöm a
késztetést, hogy kuncogni kezdjek.
El sem hiszem, hogy tényleg megcsinálja.
Beteszi...
Kissé összerándul. – Kész!
Tétovának tűnik? Érdekel ez engem?
 Egy profi nem törődne vele.
Végül is ez csak egy teszt.
Az ismerős „P-pont stimuláció”gomb jelenik meg az
alkalmazásban az én oldalamon. Hihetetlenül huncutnak
érzem magam, tekintve, hogy csak a telefonom képernyőjét
nyomkodom, és elindítom a mókust.
Elgondolkodva vár, ahogy a játék keresni kezdi a
prosztatáját.
Visszatartom a lélegzetemet.
Ha még mindig van hiba a kódjában, a játék talán elvéti a
prosztatát, és egy újabb kórházlátogatással állunk szemben.
Nem.
A képernyő tájékoztat, hogy a mókus elérte az ígéret
földjét, Vlad prosztatáját.
Megköszörülöm a torkomat.
– Utolsó esély a visszalépésre.
– Jól vagyok! – A szavai nem egyeznek az
arckifejezésével, de elfogadom, és megnyomom a „Be”
gombot.
Megjelenik egy intenzitásszabályozó panel. Irgalmasnak
érzem magam, és a rezgést a minimális szintre állítom.
A szemei kitágulnak.
Ez jó jel? Még sosem játszottam ilyen cuccal korábban,
úgyhogy nehéz megmondani.
Óvatosan egy kicsit megemelem a sebességet.
A légzése szaggatottá válik, és a nyakán kidagadnak az
erek.
Élvezi, igaz? Szükségünk lett volna egy biztonsági szóra
ehhez?
Feltételezve, hogy szólni fog, ha szükséges, még egy
kicsit növelem a sebességet.
– Fanny! – nyögi.
 Fanny, gyorsíts, vagy Fanny, állj meg? Nem változtatok a
sebességen.
Ismét felnyög, ezúttal egyértelműen élvezettel, de a
kielégült arc ma más... majdnem olyan zavarodott, mint
amilyen ellazult.
Leállítom a rezgést.
Csak ül és zihál. – Megtörtént, igaz? – Küzdök a késztetés
ellen, hogy hozzátegyem: – Jó volt?
– Ó, megtörtént! – A hangja rekedt. – Bár nagyon más
volt. Hallottam már orgazmusról péniszstimuláció nélkül,
de...
Elhallgat, kétségtelenül rájött a „pénisz”
megkérdőjelezhető szakmaiságára.
Kifújva a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy
visszatartottam, utasítom a mókust, hogy vonuljon ki
belőle.
– Jól vagy? – kérdezem, amikor látom, hogy ismét
összerezzen.
– Minden rendben – mondja. – De most mennem kell!
Az ajkamba harapok. – Holnap jelentkezünk?
– Majd írok! – mondja, és leteszi a telefont.
Bámulom a néma telefont.
Hát, éppen megtörtént. Megbecstelenítettem a főnököm
főnökét. Olyan szexuális élményben részesítettem, amiben
még sosem volt része – valójában egy újfajta orgazmusban.
De vajon az, hogy hajlandó volt erre, azt bizonyítja, hogy
belém van esve, ahogy azt Ava sugallta?
Nem. Fogadok, hogy csak azért mondott igent, mert
ennyire elkötelezett a projekt iránt és/vagy nyitott. Ami
elgondolkodtatott, hogy vajon hagyná-e, hogy...
Nem. Hagyd abba!
 Felkelek, rendbe szedem magam, eszem valamit, és
belezuhanok az ágyba.
Egész éjjel nyugtalanul alszom, és tele van nedves
álmokkal..
 Tizenhatodik fejezet

Egy Vladtól érkező sms vár reggel a telefonomon.

Bocsánatot kérek, amiért a tesztelés kicsit hirtelen szakadt félbe
tegnap este!
Huh. Erre nem is gondoltam. Most, hogy rámutatott, már
érthető. Ha én lettem volna az, akinek játék van a
fenekében, még gyorsabban letettem volna, mint ő.
Semmi gond, válaszolok, és még egy smiley-t is
hozzáadok.
Azonnal érkezik egy újabb sms:
Milyen Monkey napirendje? Gondoltam, ma bemutatom őt
Oracle-nek, és ha kölcsönösen tetszenek egymásnak, akkor
megbeszélhetjük azt a közös játékot.
Bemutatni egymásnak a tengerimalacokat? Hogy nézne
ki, ha kedvelnék, vagy ha nem kedvelnék egymást?
Mivel imádnivalónak találom a találkozós ötletet, így
válaszolok:
Monkey ma teljesen nyitott.
Várjunk csak, most ez úgy hangzott, mintha Monkey egy
ribanc lenne?
Hogy hangzik a tizenegy óra? kérdezi.
Ránézek az órára. Addig még van néhány óra, úgyhogy
ezzel is egyetértek, ezúttal kicsit tétovábban. A
bemutatkozás logisztikája kissé homályos a fejemben.
Videokonferencián keresztül csináljuk, vagy...
Remek. Oracle és én tizenegyre ott leszünk.
Ott? Úgy mint, nálam? Tudtam, hogy valami nem
stimmel ezzel a bemutatkozással.
 Nos, már túl késő visszalépni. Ráadásul egy részem
imádja az ötletet, hogy személyesen is találkozhatok
Vladdal.
Tizenegykor találkozunk! írom neki, és takarítási őrületbe
kezdek.
Tíz óra ötvenötre a lakásom tisztább, mint valaha volt, és
a legszebb alkalmi ruhámat viselem, plusz a prémium
szemöldökömet.
– Mindjárt lesz egy barátod! – mondom Monkey-nak.
Csöngetnek az ajtón.
A szívem a torkomba ugrik. Egy kicsit korán jött.
Odarohanok az ajtóhoz, és kinyitom.
Vlad a másik oldalon a homlokát ráncolja.
– Nincs kukucskálónyílásod, mégsem kérdezted meg,
hogy ki az!
Csak bámulok rá.
A szokásos fekete balonkabátja van rajta, de az alatta lévő
kék ing sokkal lazább, mint a sötét, ropogósan keményített
ing, amit az irodában visel – bár nem sokkal.
– Mi lenne, ha valami bűnöző lennék? – A mélykék
szemek rosszallóan merednek rám, és végre felfogom, mit
mondott.
– Azt mondtad, hogy tizenegyre itt leszel! – Próbálok
nem védekezőn hangzani. – Mennyi az esélye, hogy egy
bűnöző pont akkor jönne, hogy megöljön?
– Mégis, én...
– Ez Oracle? – mutatok a lényre a hordozóban, amit a
kezében tart. – Élőben még aranyosabb!
A szigorú arckifejezése felmelegszik, ahogy követi a
tekintetemet. – Remélem, ez működni fog! Jó lesz látni,
ahogy egy társával játszik.
 – Akkor gyere be, és csináljuk! – mondom, és a nappali
felé mutatok.
Leveszi a cipőjét – valószínűleg ez olyan oroszos dolog –,
majd besétál a nappaliba, és odasétál, ahol Monkey
kukucskál ki.
Ahogy elhalad mellettem, halványan megérzem
ugyanannak a női parfümnek az illatát, amit korábban is
éreztem.
A francba. Vele volt, bárki is legyen az?
Megkérdezni rendkívül helytelen lenne; kollégákként
kellene viselkednünk, nem pedig féltékeny szeretőkként.
Törj össze valamit! követeli a zöldszemű szörnyeteg.
Most úgy beszélsz, mint Hulk.
Törd szét a nő fejét!
Helyesbítek, úgy beszélsz, mint egy mániákus gyilkos.
– Szia, Monkey! – mondja Vlad olyan hangon, ami
gyanúsan babagügyögésre hasonlít.
Monkey szokatlan érdeklődéssel figyeli őt.
Leteszi a hordozót Monkey otthona mellé, és várakozik.
– Mi történik? – kérdezem, egyelőre félrehajítva a parfüm
kérdését a fejemből.
Nem engedek a zöldszemű szörnyetegnek. Nem vagyok
hajlandó rá.
– Ez azért van, hogy lássák és érezzék egymást, de ne
érjenek egymáshoz – magyarázza.
Monkey közelebb bújik a ketrece széléhez, és amikor
meglátja Oracle-t, nyüszögni kezd.
Nem vagyok nagy szakértő, de boldog nyüszögésnek
hangzik.
Oracle válasznyekergése hasonló, és ő is a hordozója
szélénél van. Az orruk már csak néhány centire van
egymástól.
 – Ez aranyos – mondom, miközben elkezdik egymást
szaglászni – ami egyfajta légpuszinak tűnik.
Hirtelen Monkey felugrik a levegőbe, ahogyan már
láttam, amikor azt gondoltam, hogy boldog.
Oracle ugyanezt teszi.
– Ezt hívják popcorningnak – mondja Vlad, tekintete nem
hagyja el a házi kedvenceket. – Ez nagyon pozitív jel – és
váratlan ilyen gyorsan.
– Érdekes. Mi a következő?
– Nem tudom. A kutatásaim szerint egy darabig külön
kell tartani őket, de ezt a reakciót látva megkockáztathatjuk,
hogy rögtön össze is rakjuk őket – feltéve, ha benne vagy.
– Vágjunk bele!
Előveszi a telefonját, és küld valakinek egy sms-t.
A zöldszemű szörnyeteg megmozdul. Csak nem a
parfüm viselőjét pingelte meg?
Néhány másodperccel később megszólal az ajtócsengő.
– Ez Ivan – mondja Vlad. – De azért kérdezd meg, ki az,
mielőtt kinyitod!
– Igen, anya! – mondom, és az ajtóhoz sietek, Vladdal a
sarkamban.
– Ki az? – hangsúlyozom.
– Ivan – mondja egy erősen akcentusos hang.
– Most már kinyithatom? – kérdezem Vladot.
Bólint. – Most már biztonságos.
Amikor kinyitom az ajtót, Ivan áll ott, egy hatalmas
akváriummal a húsos kezében. Az alja tele van szórva
játékokkal, zöldségekkel és egyéb dolgokkal, amelyekért
Monkey megőrülne.
– Minden cucc új – mondja Vlad, észrevéve zavaromat.
– Miért?
 Elmosolyodik. – Semleges teret biztosít az első
találkozásuknak. Kisebb az esélye, hogy valaki
territoriálisnak érzi majd magát.
– Rendben. – Intek Ivánnak, hogy jöjjön be.
A nagydarab férfi is leveszi a cipőjét, majd leteszi az
akváriumot Monkey háza mellé. Amikor Monkey meglátja,
a fogait vicsorítja rá, ahogy az exemmel is mindig tette.
– Monkey, te disznó, ne légy gonosz Ivánnal! – mondom
szigorúan.
– Semmi baj! – Vlad úgy néz Ivánra, mintha a nagydarab
férfi provokálta volna ki valahogy a vicsorgást. – Ivan
éppen elmegy.
Egy fújtatással Ivan kitrappol a lakásból.
– Oracle sem kedveli őt. – Vlad kiveszi a tengerimalacát a
hordozóból, és az arcához emeli. – Igaz, kislány?
Hűha. A tengerimalaca hozzádörgöli az orrát. Monkey
velem sosem csinál ilyet.
Vlad lerakja kis kedvencét az akvárium padlójára. – Nem
bánod, ha Monkey-t is beteszem oda? – kérdezi. – Hogy
viselkedik az idegenekkel?
– Nem vicsorgott rád – mondom. – Szóval csak rajta!
Óvatosan benyúl Monkey otthonába. Meglepetésemre az
a kezébe ugrik. Tovább fokozódik a meglepetés, amikor
Monkey-t az arcához emeli, az áruló teremtmény is
hozzádörgöli az orrát.
Kétszeresen is féltékeny vagyok. Nekem kellene az
orromat dörzsölgetnem vele, vagy legalábbis nekem kellene
az orromat dörzsölgetnem a kedvencemmel.
– Te egy tengerimalac-suttogó vagy – motyogom,
miközben óvatosan beteszi Monkey-t az akváriumba.
 Vagy ez, vagy mégiscsak megvannak azok a
vámpírképességei, amik lehetővé teszik, hogy az állatokat a
hatalmába kerítse.
– Monkey valószínűleg csak megérezte rajtam Oracle
szagát – mondja. – Egyértelműen lelki társak!
Aww. Igaza van. A két malac elkezd szaladgálni, mint
két boldog kisgyerek, izgatottan visítoznak, dörzsölik az
orrukat, megszaglásznak minden játékot, és megeszik az
összes zöldséget. Egyszer sem bújnak el a ketrec sarkaiban
rendelkezésre álló kis házikókba.
– Tudod, ez úgy néz ki, mint a tengerimalacok párzási
tánca – mondom, miközben figyelem a bohóckodásukat. –
Láttam már a YouTube-on. Biztos vagy benne, hogy Oracle
lány?
Felém fordul. – Biztos vagy benne, hogy Monkey lány?
Szélesen elvigyorodom. – Csak annyit mondok, hogy
Monkey nem szedi a tablettát.
Komolyságot színlel. – Ha lesznek kismalacok, én
elviszem őket.
– Ha lesznek kismalacok, akkor gyerektartást fogsz
fizetni! – mondom holtkomolyan.
A malacok abbahagyják a táncot, leülnek, és elkezdik
nyalogatni egymást.
Dupla áúú. – Imádnivalók!
Felnéz a malacokról, és csillogó szemmel fürkészi az
arcomat. – Valóban imádnivaló!
 Tizenhetedik fejezet

Amióta átjött, most először fogom fel teljesen a tényt,

hogy itt van, az otthonomban.
Jól néz ki itt.
Mintha ide tartozna.
Bárcsak megtarthatnám.
– Milyen hosszú ideig tart ez a bemutatkozás? – A
kérdésem kissé zihálva hagyja el a számat.
Lazúrkék szemei megragadják a tekintetem.
– A bemutatkozásnak nagyjából vége, és átütő sikert
aratott. Minden készen áll a közös játékra. Mikor érsz rá
Monkey-val a közeljövőben?
Elmosolyodom.
– A munkabeosztásom elég laza, szóval bármelyik nap
megfelel.
– Ha már a munkáról beszélünk... – lép közelebb hozzám.
– Készen állsz ma este további tesztelésre?
Ma este? Már most azonnal készen állok rá. A pirulások
anyja virít az arcomon, ahogy bólintok.
– Mit szólnál este nyolchoz?
Ismét bólintok.
Újabb lépést tesz felém. Most már elég közel vagyunk
egymáshoz, hogy érezzem a meleg, érzéki illatát, de azt az
enyhe parfüm-illatot is.
Az ajkaimat bámulja.
Bassza meg! Rákérdezek a parfümjére.
Bármelyik pillanatban.
Csak ki kellene ejtenem a szavakat, ennyi az egész.
 Megszólal az ajtócsengő.
Visszahúzódik.
– Vársz valakit?
Még mindig szótlanul, megrázom a fejem.
– Ki lehet az? – kérdezi. – A szüleid? Ava?
Kényszerítem a hangszálaimat, hogy működjenek.
– Ava a kórházban van. A szüleimnek van kulcsuk a
lakásomhoz, és sajnos csak úgy be szoktak esni.
Előveszi a telefonját, és elküld egy sms-t.
– Lehet, hogy Ivan az? – kérdezem.
Jelez a telefonja.
– Nem Ivan. Valami fickó. Szőke, vékony, és...
Összevonom az emberi szőrből készült
szemöldökparókát.
– Ez úgy hangzik, mint az exem.
Vlad valódi szemöldöke összeér. – Ex-pasi?
– Időről időre talál ürügyet, hogy meglátogasson. – Nem
tudom, miért van ennyi védekezés a hangomban. – Egy
hónappal ezelőtt „rájött”, hogy itt felejtett egy Xbox játékot.
Két hónappal azelőtt egy kapucnis felsőt.
– Csak így, bejelentés nélkül jön?
Újra megszólal a csengő.
– Hadd nézzem meg, hogy tényleg ő-e az. – Az ajtó felé
indulok.
Vlad követ, én pedig kissé megszédülök attól, hogy Bob
egy ilyen dögös pasit lát a lakásomban – és
következtetéseket von le.
– Ki az? – kiáltom az ajtóban.
– Fanny, Bob vagyok! – mondja az illető, „akit nem
nevezünk a nevén”.
Kinyitom az ajtót.
 Bob rám vigyorog – egy vigyor, amely elhalványul,
amikor megpillantja Vladot.
– Én... ööö... a közelben jártam – hebegi. – Rájöttem, hogy
nálad felejtettem az EGB-t. Van rá esély, hogy
visszakapjam?
A vállam fölött Vladra pillantok. – Az EGB az Egybefont,
Gondolatok, Birodalma.
Vlad arckifejezése vámpírhidegséget áraszt. Talán még
vetekszik a folyékony nitrogénnel is.
– Igen. Douglas Hofstadter könyve. Már olvastam.
Nagyszerű mű.
Ez érthető, sokan szeretik ezt a könyvet a mi
szakmánkban.
– Maga Bob, ugye? – Vlad hidegebb hangon mondja, mint
egy vámpír a napi folyékony nitrogénfürdője után.
Bob észrevehetően nagyot nyelve bólint.
– Azt akarom, hogy nagyon jól gondolja át, mi az a többi
tárgy, amit esetleg még itt felejtett – mondja Vlad,
gyakorlatilag fenyegetést árasztva. – Ez az utolsó esélye,
hogy megszerezze!
Ez fenyegetés volt? Bob arcán határozottan látszik, hogy
annak vette.
Mit kellene tennem?
– Én cs-csak a kö-könyvért jöttem – mondja Bob dadogva,
ahogy sosem beszélt, amikor még jártunk. – Nem jut más
eszembe.
Vlad birtoklóan a vállamra teszi a kezét.
– Fanny, tudod, hol van a könyv?
– Persze! – válaszolom lazán, főleg azért, hogy a
feszültséget a kb. szétpukkadó-lufi szintre csökkentsem. –
Megyek, hozom!
 Ahogy magam mögött hagyom a két férfit, azon
tűnődöm, vajon mire visszaérek, már csak Vlad marad ott,
plusz egy kivéreztetett héj.
Megkeresem a könyvet, és visszasietek.
Bob fehérebbnek tűnik, mint egy vadonatúj porcelán
vécé, Vlad szemeiből pedig jégcsapok merednek, ahogy az
exemet bámulja.
– Tessék! – nyomom az EGB-t Bob érezhetően remegő
kezébe.
– Köszönöm! – motyogja.
– Eszébe jutott még valami, amire esetleg még valaha
szüksége lehet? – Vlad hangjával üveget lehetett volna
vágni. – Komolyan beszélek! Ez az utolsó esélye!
– N-nem. Soha többé nem jövök ide! – A szavak egy
dadogva elhangzó eskü formájában hagyják el a száját...
Aztán Bob sarkon fordul, és elrohan, mintha ezer ördög
üldözné.
Ez már hivatalos. Az exemet most nyársalta fel a
Karóbahúzó.
– Mit mondtál neki, amíg távol voltam? – kérdezem,
becsukva az ajtót.
– Nem sok mindent – mondja Vlad nyugodtan. – Most el
kell mennem egy ebéddel összekötött megbeszélésre!
Mielőtt megkérdezhetném a részletekről, visszasétál a
nappaliba, óvatosan felveszi Oracle-t az akváriumból, és
beteszi a hordozóba.
– A semleges játékteret itt hagyhatod – mondom. – Így
készen várakozik a játszós randira.
Feltéve, hogy még mindig állja a játszós randi. Elég
viharosnak tűnik ahhoz, hogy képes legyen lemondani.
– Biztos vagy benne, hogy nem lesz útban? – kérdezi, és
az arckifejezése egy-két fokot enyhül.
 Elutasítóan intek a kezemmel. – Hagyd csak!
– Köszönöm – mondja. – De talán az lenne a legjobb, ha
Monkey-t visszatennénk a saját helyére a játszós randi előtt.
– Értem – mondom kuncogva. – A tengerimalacok híres
birtoklásvágya! – Majdnem olyan rossz, mint egy
cégtulajdonosé a tesztelő kegyencével szemben.
Válaszmosolya nem éri el a szemét.
Az ajtóhoz kísérem, és tartom Oracle hordozóját, amíg
visszaveszi a cipőjét. Átadom neki a hordozót, és
megkérdezem: – Még mindig állja az esti nyolc óra, ugye?
A szemei összeszűkülnek. – Miért ne állná?
– Csak úgy – hazudom. – Akkor viszlát!
Elindul Ivan kocsija felé, én pedig becsukom az ajtót, és
kifújom a levegőt, ami mintha a Bob-bukta kezdete óta a
tüdőmben szorult volna.
Mi a fene volt ez az egész? Vlad féltékeny volt?
Nem, az nem lehet. Bob biztosan véletlenül megszegett
valami orosz szokást – valami olyasmit, hogy „soha ne
gyere bejelentés nélkül”. Vagy Vlad különösen éhes szokott
lenni ebédidőben.
Igen, ez az. Valamelyik a kettő közül. Akinek
parfümözött nője van, az nem lehet féltékeny.
Elindulok az akvárium felé, felveszem Monkey-t, és az
arcomhoz szorítom.
Nem. Nekem nincs orrdörzsölés! Úgy látszik, hogy ezt
csak Vladdal teszi.
Nyilvánvalóan.
Óvatosan visszateszem a kis árulót az otthonába, adok
neki egy kis harapnivalót, és megpróbálom nyolc óra
környékéig elfoglalni magam.
 Tizennyolcadik fejezet

Tanulmányozom a játékokat, amelyeket a nagy

tesztelésre választottam.
Ha a ma estének lenne témája, az a szívás lenne. Az ő
játéka valami péniszpumpa, míg az enyém annak apró
unokatestvére – egy csiklószívó készülék.
Kutatásaim szerint mindkét játék egyfajta előételként
hivatott működni. Összegyűjtik a vért a célterületre,
fokozva az érzékenységet. A Belka modellek úgy tűnik,
hogy ezt egy lépéssel tovább viszik, vibrációval és ki tudja,
még mi mással.
Mivel van időm, fogom a pumpát, ami annak a mása,
amit Vlad fog használni később, és beledugom az ujjaimat.
Az anyag puha, de nem olyan medúzásan.
Bekapcsolom.
Hűha. Olyan, mintha az ujjaim egy porszívóban
lennének. Ez tényleg jó érzés lesz neki?
Bekapcsolom a rezgést.
Még mindig olyan érzés, mint egy porszívó, csak
hangosabb.
Kikapcsolva a pumpát, fogom a csiklószívót, és a
mutatóujjam hegyét belecsúsztatom, mielőtt bekapcsolnám.
Olyan érzés, mintha a készülék megpróbálná kiszívni az
ujjam.
A rezgéssel olyan érzés, mintha örökre meg akarná
tartani az ujjam hegyét.
Hmm. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lesz, ha egyszer az
utasítás szerint használjuk?
 Talán biztonságosabb játékot kellene választanom?
Csörögni kezd az alkalmazás videokonferencia funkciója,
és felveszem.
– Szia! – mosolyog rám Vlad, korábbi mogorvasága
látszólag eltűnt. – Hogy telt a napod további része?
Megvonom a vállam. – Elvégeztem néhány házimunkát.
És te? Szerencsésen hazaértetek Oracle-lel?
– Vasárnaphoz képest túlságosan elfoglalt voltam –
mondja. – Oracle jól van, de visszafogottan viselkedik. Azt
hiszem, máris hiányzik neki Monkey.
Ha jobban belegondolok, Monkey is kissé morcos volt,
miután elmentek. Talán neki is hiányzik az új malac barátja?
Vagy talán Vlad?
– Mielőbb meg kell szerveznünk azt a játszós randit –
mondom.
Ő bólint. – Azt mondtad, hogy laza az időbeosztásod,
úgyhogy talán egy munkanapon is tarthatnánk, valamikor a
hét elején.
– Ez egy malackodós randi – mondom. – És most, akkor
munkához látunk?
Azok a kék szemek csak nem sóvárgók lettek a
szarukeretes szemüveg mögött?
– Ismét a hölgyeké az elsőbbség? – kérdezi.
Bólintva megmutatom neki a játékokat, amikre
gondoltam.
Kigombolja az inge legfelső gombját.
– Szólj, ha készen állsz!
Nem viselek alsóneműt a ruha alatt, így egyetlen pillanat
alatt a csiklóm mellé helyezem a szívó izét.
– Készen állok!
A szeme elsötétül. Most ébredt rá a helyzetemre?
 A játékszer életre kel, és úgy kapaszkodik a csiklómba,
mint egy FDA által jóváhagyott pióca.
Hűha. Az ujjpróba nem készített fel megfelelően erre.
Egy pillantást vetek a szoknyám alá. A francba. A dolgok
megduzzadtak. Úgy néz ki, mintha mindjárt péniszem
nőne. Örülök, hogy nem láthatja ezt a helyzetet. A szívem
kalapál, hőhullámok áradnak szét a testemben, ahogy az
érzések felerősödnek.
Mintha a távolból hallanám, ahogy megkérdezi: –
Növeljem a szívást?
– Ne! – zihálom. – Próbáljuk ki a vibrációt!
Amint elkezdődik a rezgés, életem legintenzívebb – már-
már fájdalmas – orgazmusát élem át.
Valami nyögés és sikoly közötti hang szakad ki az ajkaim
közül.
Aztán a készülék kikapcsol – feloldva a vákuumot, de
ezzel egy újabb orgazmust okozva.
Ekkor veszem észre, hogy a szenvedély hevében a
telefont a kanapéra ejtettem.
Rekordszintre vörösödve felkapom.
Az arca ismét olvashatatlan a képernyőn.
Elkésve keresztbe teszem a lábam. – Láttál valamit?
Egy csipetnyi mosoly. – Egy úriember soha nem néz oda
és nem árulja el!
Ez egy igen! Mennyit látott? És miért kellett mindennek
vörösnek és duzzadtnak lennie a szívó izétől?
Miről beszélek? Ugyanilyen elszörnyedt lennék, ha
minden szép rózsaszínű lenne odalent. És még ha a régi
bozót is ott lenne...
A francba, csak rontok a helyzeten azzal, hogy hallgatok.
– Te jössz! – mondom, miközben az agyam nagyobb
sebességre kapcsol. – A kutatásaim szerint erre nem kell,
hm... készen állnod. A kütyü szívóereje gondoskodik erről a
lépésről.
A keze néhány pillanatra eltűnik a szemem elől. Aztán
azt mondja: – Készen állok!
Mint tesztelő maximalista, meg akarom kérdezni, hogy
teljesen felállva kezdi-e ezt vagy sem, hogy
dokumentálhassam ezt a tényt. A szám azonban nem képes
megformálni ezeket a szavakat, így a tesztelési
dokumentáció nem lesz tökéletes.
Nem mintha ez igazán számítana. Ahogy mondtam neki,
a készülék miatt elég gyorsan kemény lesz – ugyanennek a
pumpának egyik változatát még merevedési zavaros
pácienseknél is használják.
Megnyomom a „bekapcsolás”gombot.
Hallom a készülék zörejét.
Furcsa, feszülésre utaló hangot ad ki.
A szemei kitágulnak.
– Megnövelem a szívóerőt, oké?
Vlad bólint.
Én az intenzitásszabályzókkal babrálok.
Ő beszívja a levegőt.
Ha korábban nem is állt fel neki, fogadni mernék, hogy
most igen – és ez a tudat bizsergést küld a túlérzékeny alsó
régióimba.
Hirtelen furcsa hangot hallok. Vlad felnyög, de inkább
fájdalommal, mint élvezettel.
Az arcára meredek.
Ez nem a kielégült arca. Most már tudom, hogy az hogy
néz ki.
Ez inkább olyan, mint egy uh-oh arc.
Leállítom a szívást. – Történt valami?
 Lenéz, és hitetlenkedve rázza a fejét. – A szivattyú
elromlott.
– Eltört? – Ránézek a szivattyú saját verziójára, hátha
látok rajta valami törékenyet, de semmi ilyesmit nem látok.
– Úgy tűnik, méretezési probléma. – Ezt már-már
szégyenlősen, és minden bizonnyal a felsőbbrendűség vagy
az egó legkisebb jele nélkül mondja.
Kikerekedik a szemem.
Méretprobléma? Úgy érti, hogy a pumpa olyan nagyra
növelte, hogy eltört az a rohadt izé?
Mekkora a fickó?
Újra ránézek a készülék saját verziójára.
Ahhoz, hogy eltörje, akkorának kellene lennie, mint
Glurp.
Szegény kis pumpa. Nem bírta a felnyársalást.
A francba.
Én kibírnám?
– Gondolod, hogy ez a teszt kudarcot vallott? – Vlad
hangja hatol át őrült gondolataimon, és rájövök, hogy egész
idő alatt néma voltam.
Erőltetetten elmosolyodok.
– Egyetlen teszt sem kudarc. Felfedeztünk valamit,
amivel foglalkozni kell, és ez jó a Belkának. Ebben az
esetben inkább hardveres, mint szoftveres problémáról van
szó.
Komolyan bólint. – Igazad van. Továbbítom ezt az
információt a Belkánál dolgozóknak.
Huh. Az egy érdekes beszélgetés lesz.
– Mi lenne, ha mára befejeznénk a tesztelést?
Mert annak a szörnyeteg farkának pihennie kell.
– Persze – mondja. – Holnap ugyanekkor?
 – Nekem megfelel – mondom, és leteszem a telefont,
hogy végre odaugorhassak a mindenes fiókomhoz, és
elővehessem a mérőszalagomat.
A pumpa kicsit több, mint húsz centi hosszú, és közel
tizennyolc centi a kerülete.
Ez megadja nekem az alsó határát annak, hogy Vlad
mekkora csomaggal bír – és ez elég nagy ahhoz, hogy saját
nevet kapjon.
Nem kell sokat gondolkodnom, hogy kitaláljak egyet.
Drakula.
 Tizenkilencedik fejezet

Még nyugtalanabbul aludtam, mint az előző éjszaka.

Reggel egy Sandrától kapott e-mailt találok a
postaládámban. Találkozni akar velem, hogy megbeszéljük
a fejleményeket.
Válaszként megírom, hogy fél tizenkettőre be tudok
menni az irodába – azért választottam ezt az időpontot,
mert – nem is olyan titokban – azt remélem, hogy
összefuthatok Vladdal, és ismét együtt ebédelhetünk.
Sandra megköszöni, és azt mondja, hogy megfelel neki az
időpont, így felveszem a kedvenc ceruzaszoknyám és
blúzom, hogy extra profinak tűnjek, felrakom a megfelelő
szemöldököt, és elindulok az irodába.
Ahogy éppen belépnék az épületünkbe, egy klasszikusan
szép nő vonja magára a tekintetem. Modell magasságú,
duzzadt ajkakkal, samponreklámba illő koromfekete hajjal,
és feltűnő kék szemekkel.
Amikor elhalad mellettem, rájövök, mi keltette fel a
figyelmemet.
Nem a külseje, hanem az illata.
Felismerem.
Ez az a parfüm, ami Vladról érződött a minap. Már
távolról megérzem a nőn, mintha benne fürdött volna.
Támadás, parancsolja a zöldszemű szörnyeteg. Először öld
meg, aztán találd ki, hogy ő az.
Nem, nem...
Értem. Túl sok a szemtanú. Cserkészd be egy sötét sikátorban.
Találkozóm van Sandrával.
 Gyenge kislány.
Pofa be!
Ne mondd nekem, hogy fogjam be. Téged is megöllek.
A biztonsági őr gyanakodva néz rám, ezért előveszem az
azonosítókártyámat, és végre belépek az épületbe.
Ahogy belépek a liftbe, egy fickó megakadályozza az
ajtók záródását, és belép utánam.
Ismerősnek tűnik, de egy pillanatra köd borul az
elmémre. Aztán eszembe jut, hogy a minap láttam őt a havi
értekezleten. Az alkalmazásom úgy döntött, hogy úgy néz
ki, mint Butt-Head; csak Beavis nélkül nehezebb felismerni.
– Te Fanny vagy, igaz? – kérdezi Butt-Head. – Fanny
Pack?
– Igen, az vagyok. – Kinyújtom a kezem. – És te...
– Mike – mondja. – Mike Ventura.
Megnyomom az emeletünk gombját.
– A fejlesztési osztályon dolgozol, ugye?
Teszteltem a munkáját, így tudom, hogy így van, de
udvariasnak tűnik megkérdezni.
– Igen, ott – mondja. – Hallottam, hogy azt tervezed,
hogy átjössz a minőségellenőrzésről. Láttam a kódodat. Elég
elegáns.
Elegáns.
Phantom folyton ezt mondja a kódomról.
Lehet, hogy Mike a Phantom? Furcsa lenne, ha csak úgy
megkérdezném?
Kinyílnak a liftajtók.
Egy kézmozdulattal maga elé enged.
– Ha szeretnéd, találkozhatunk, és beszélgethetünk a
kódról, vagy bármi másról.
– Persze! – mondom, és úgy vélem, az egy jó alkalom
lenne arra is, hogy megtudjam, ő-e a Phantom, anélkül,
hogy elkésnék a találkozómról. – Írj egy e-mailt. Fpack a
Binary Birchnél.
Tessék, munkahelyi e-mail.
A dolgok szakmai szinten maradnak.
– Jól hangzik! – mondja Mike széles vigyorral. – Viszlát!
Búcsút intek, és Sandra fülkéjéhez sietek.
– A dolgok a tervezettnél gyorsabban haladnak –
tájékoztatom, miután elfoglaltunk egy tárgyalótermet, és
leülünk. – Semmi ok az aggodalomra!
Megkönnyebbülten sóhajt fel.
– Köszönöm! Ma délután kell tájékoztatnom Mr.
Chortskyt, úgyhogy ez tényleg sokat segít!
Elvörösödöm. Ő már tudja, hogy állnak a dolgok, de
nyilván nem okozhatok szívrohamot Sandrának azzal, hogy
elmondom neki, ki a férfi tesztelőm.
– Még valami? – kérdezem, és alig várom, hogy az
étkezőbe robogjak, hátha ott ólálkodik.
Elmosolyodik.
– Értekeztem a kollégámmal a fejlesztési osztályon.
Ez felkeltette az érdeklődésemet.
– És?
– Azt mondta, hogy most nincs betöltetlen állásuk, de a
kódod mindenkit lenyűgözött, így amikor lesz egy, te leszel
az első, akit behívnak interjúra. – Sandra konspiratív
suttogássá halkítja a hangját. – Az az érzésem, hogy az
interjú ekkor már csak formalitás lenne.
Hurrá! Kedvelnek engem.
– Tudod, milyen gyakran vannak betöltetlen állásaik?
Megvonja a vállát. – Nem lehet több néhány hónapnál. A
cég növekszik.
Az izgatottságom egy kicsit alábbhagy. Ez egy
örökkévalóságnak tűnik. Hamarabb kellett volna kérnem az
áthelyezést; akkor már kezdődhetett volna a
visszaszámlálás.
Viszont akkor még nem volt kész az alkalmazásom,
amivel mindenkit lenyűgözhettem volna.
Sandra feláll.
– Még egyszer köszönöm! Kérlek, tájékoztass a további
fejleményekről!
– Úgy lesz!
Megvárom, amíg elmegy, aztán az étkező felé veszem az
irányt.
A szívem összeszorul.
Vlad nincs itt.
Mennyire lenne nagy hiba, ha csak úgy beugranék az
irodájába?
Ha a „hiba” alatt azt értem, hogy „helytelen”, akkor
nagyon.
A szeméről ábrándozva, töltök magamnak forró vizet.
Miközben beleteszem a teafiltert, a csésze lebillen a pult
széléről, és kiömlik a víz belőle.
A francba. Legalább nem forráztam le magam.
Felkapok néhány szalvétát, lehajolok, és elkezdem
felitatni a folyadékot. A szoknyám furcsa, reccsenő hangot
ad ki – lehet, hogy túl szűk ehhez a manőverhez –, és érzem,
ahogy felcsúszik a combomon.
A francba. Ez most hideg levegő, amit a tangába bújtatott
meztelen fenekemen érzek?
Citrusos bergamott illat csap meg, éppen akkor, amikor
valaki megköszörüli a torkát.
Olyan gyorsan egyenesedek ki, hogy majdnem
megroppan a gerincem.
Hát persze.
Vlad az.
 Nem elég, hogy tegnap este látta a vaginámat, most már a
fenekemet is megpillanthatta..
Vajon legalább tetszik neki?
Diszkréten rápillantok a nadrágjára, hogy lássam, látszik-
e Drakula.
Aha. Ott egy dudor. Egy szép, nagy.
– A szemem itt van fent – mondja Vlad.
A francba. Most rajtakapott, hogy az ágyékát bámulom.
A munkahelyen.
Felkapom a fejem, és meglátom a tükörképemet a
szemüvegében.
Meglepetés, meglepetés. Az égő arcom vörösebb, mint
egy rhesusmajom feneke.
Déja vu érzést keltve, Britney éppen ebben a pillanatban
sétál be az étkezőbe, és a tekintete köztem és Vlad között
ugrál.
– Ebéd? – kérdezi Vlad, amint meglátja őt.
Bólintok, a szemetesbe dobom a nedves törlőkendőket, és
úgy rohanok ki, mintha Britney keléseket növesztett volna.
Egy liftezéssel és egy rövid sétával később ugyanabban az
étteremben találom magam, mint a múltkor – csak most
bölcsebb vagyok, és rögtön a gyerekmenüt rendelem.
– Nekem is a gyerekmenüt – mondja Vlad a pincérnek.
– Nem kell mindig ugyanazt kérned, amit én – mondom,
még mindig vörösen és feldúltan a teafilteres incidens miatt.
– Miért kellene kihagynod a tonhalszemet, vagy a
kobraszívet, vagy bármi mást, amiről a séf úgy döntött,
hogy ma terítekre kerül?
– Van olyan sesos tacónk, amilyet szeret – szól közbe a
pincér.
A spanyolom elég gyenge, de biztos vagyok benne, hogy
a sesos agyat jelent. Hallottak ezek már olyanról, hogy
kergemarhakór? Legalábbis remélem, hogy tehénről
beszélünk, és nem mondjuk a méhészborz agyáról.
Vlad úgy néz ki, mint akit felcsigázott az agy. Gondolom,
a vámpírizmus már unalmas, és kész kipróbálni, hogy
inkább zombi legyen.
– Komolyan, válaszd a séf ajánlatát! – mondom. –
Különben rosszul fogom érezni magam.
Vlad elmosolyodik.
– Ha biztos vagy benne!
– Ragaszkodom hozzá! – mondom, és komolyan is
gondolom. A másik alternatíva az lenne, hogy a
különlegességet vele együtt kapnám, és ehhez a gyomrom
nem elég erős.
Vlad felnéz a pincérre.
– Mivel a hölgy ragaszkodik hozzá, mégiscsak a séf
ajánlatát kérem.
– Természetesen! – A pincér kitölti a bort, és eltűnik.
Vlad felemeli a poharát. – Egészségedre!
Betegnek nézek ki?
– A tiédre is! – Szertartásosan megemelem a boromat, és
kortyolok egyet.
Leteszi a poharát.
Én is így teszek, és ismét elvonják a figyelmemet az ujjai –
pontosabban a vágy, hogy megnyaljam őket.
– Feltehetek egy személyes kérdést? – kérdezi,
kizökkentve engem a helytelen álmodozásból.
Megemelem a bal, emberi szőrből készült,
szemöldökparókámat. – Csak akkor, ha cserébe én kettőt
kérdezhetek tőled!
A szemei jókedvűen csillognak.
 – Hagyományosan ezek a dolgok quid pro quo 1 mennek.
– Gyűlölöm a hagyományt! – mondom hamis
komolysággal. – Egy személyes kérdés kettőért cserében,
utolsó ajánlat!
– De mindenféleképp válaszolsz, bármit is kérdezek! –
mondja. – A „felelsz vagy mersz” szabályai érvényesek!
– Áll az alku! – mondom, és nem tehetek róla, de úgy
érzem, hogy talán meg fogom bánni.
– Miért szakítottál a könyvet keresővel? – kérdezi, kék
szemei összeszűkülnek, mint valami igazságérzékelő gép.
Igazam volt. Máris megbántam az alkut, amit kötöttünk.
– Bobra gondolsz?
– Ha ez a neve – mondja érezhető ellenszenvvel. – Az, aki
nem volt képes magának beszerezni egy új példányt az
Egybefont gondolatok birodalmából.
Nagyobbat kortyolok a boromból.
– Nem én szakítottam vele. Ő szakított velem.
Vlad szeme kitágul – ami felvillantja bennem a múltkori
nap emlékét, amikor elélvezett az irányításom alatt.
– Miért tett volna ilyet?
Ahogyan felteszi ezt a kérdést, melegséggel áraszt el
belülről. Csakhogy én nem akarok erre válaszolni. A
legkevésbé sem.
Az egyik megnyalni való ujjával feljebb tolja a
szemüvegét az orrán. – Vissza akarsz lépni a quid pro quo
egyezségünkből?
Felemelem az állam.
– Már válaszoltam a kérdésedre, szóval tartozol nekem
két válasszal!

1
Valamit valamiért
 – Tudod, mit akartam kérdezni! – emeli fel a vizét. –
Tényleg a formaságokkal akarsz foglalkozni?
Egy újabb korty bort iszom, hogy bátorságot merítsek. –
Úgy gondolta, hogy nem vagyok kalandvágyó.
Vlad fuldoklani kezd a vizétől.
– Baromság! Te? Te vagy az egyik legmerészebb ember,
akit ismerek!
Hűha. Rámeredek.
– Tényleg?
– Láttam, hogy minden egyes alkalommal, amikor
teszteltünk, valami merészet csináltál – és ez mi más, ha
nem kalandvágy?
– Gondolom. – Kétkedve mérem végig a közeli
asztalokat. – De az itteni ételeket mégsem kóstoltam meg! –
Vagy kérdeztem rá az illatos hölgyre.
Elutasítóan int a kezével.
– Fogadok, hogy meg tudnád enni, ha akarnád. De miért?
Az étel arra való, hogy élvezzük. Ha a könyvkeresőd olyasmit
kért tőled, amihez nem volt kedved, attól még nem leszel
kalandvágy-nélküli. Az viszont, hogy így bélyegzett meg
téged, őt teszi seggfejjé!
A pincér hozza az ételt, megkímélve attól, hogy
megjegyzést fűzzek a szavaihoz.
Bár nem tévedett. Bob egy seggfej. Utólag belegondolva,
szakítanom kellett volna vele. De elfoglalt voltam az új
munkámmal a Binary Birchnél, és egyszerűen nem volt elég
szellemi sávszélességem a kapcsolatom elemzésére.
Egyszerűen csak sodródtam az árral, még akkor is, ha a szex
a legjobb esetben is csak eh volt – amit Bob úgy próbált
orvosolni, hogy egyre egzotikusabb hálószobai jeleneteket
követelt, amikhez nekem egyszerűen nem volt kedvem. Az
utolsó csepp a pohárban azután volt, hogy visszajöttünk
Prágából, ahol elmentünk a sztriptízbárban tartott succubus
show-ra – amit egyébként nagyon élveztem, köszönhetően a
magas színvonalú produkciónak, a csúcsminőségű
jelmezeknek és a remek színészi játéknak. Mindenesetre Bob
úgy döntött, hogy mivel nekem tetszett, amikor a színpadon
a táncoslányok megöklözték egymást, menő lenne a pisilős
szex közöttünk – és ez számomra egy kemény nem volt. És
ez a kemény nem felbosszantotta Bobot, aki azonnal
szakított velem. Bár néha úgy tűnik, mintha vissza akarna
kapni, mert időnként beugrik hozzám, hogy összeszedje azt
a néhány dolgot, amit ott hagyott.
Éreztem, hogy újra felbosszantom magam, mert normális
esetben még Bob nevére sem gondolok szívesen – inkább az
előttem lévő ételre összpontosítok.
Ugyanaz, mint legutóbb: sült manióka és jamgyökér
bechamel mártásban, tonhalas halrudacskák, fürj nuggets és
a flancos sajtos quesadillák.
Nem igazán nézek Vlad tányérjára. Amíg nem mászik át
a tányérjáról az enyémre, addig boldog vagyok.
Mindenesetre az agyamban még mindig nemkívánatos
gondolatok kavarognak az exemről – és ami még
bosszantóbb, a titokzatos parfümös hölgyről.
Ez utóbbival tényleg tennem kell valamit, mielőtt a
zöldszemű szörnyeteg az őrületbe kerget.
– Szóval – mondom, amikor befejeztem egy halrudacskát
és egy nuggetset. – Most én jövök a kérdésfeltevéssel!
Vlad lenyel valamit, amit nem tudok – és nem is akarok –
azonosítani. – Halljam!
– Miért ért véget az utolsó kapcsolatod? – kérdezem,
átható pillantást vetve rá. – Hacsak nem... vagy még mindig
benne!
 Huszadik fejezet

Tessék! Nem túl körmönfont, de ez van.

Beleharap abba, ami bizonyára az agyalapú taco lehet, és
félig-meddig azt várom, hogy a szemei zombi módra
kezdenek csillogni.
– Az utolsó kapcsolatom pár éve volt – mondja, miután
lenyelte a falatot. – Azért szakított velem, mert nem sok
közös volt bennünk – az ő szavai, nem az enyémek.
Nem volt elég közös bennük? Ez még mindig jobb, mint a
„nem tudott megbirkózni Drakulával”.
– A szakítás óta nem sokat randiztam – folytatja. – Nem
azért, mert összetört a szívem, vagy ilyesmi. Csak nagyon
lefoglal a saját cégem, meg a segítség Alexében.
Tehát jelenleg nem randizik?
El kell fojtanom az örömöt.
Ez azt is jelenti, hogy a parfümös hölgy legfeljebb egy
alkalmi kapcsolat – sokkal jobb, mint egy állandó barátnő,
bár még mindig nem ideális.
De, várjunk csak, még mindig túl elfoglalt ahhoz, hogy
randizzon valakivel, aki méltó... valakivel, aki talán úgy néz
ki, mint Hófehérke?
Mennyire lesz nyilvánvaló, ha a második kérdésem erre
vonatkozik?
Átlátszó.
Szája egyik sarka ördögi mosolyra húzódik.
– Még egy kérdésed van. Kíváncsian várom!
Itt a bizonyíték, hogy nem vagyok olyan merész, mint
ahogy ő gondolja. Ahelyett, hogy rákérdeznék, hogy készen
áll-e már randizni, konkrétan velem, a következő szalad ki:
– Hogyhogy nincs rólad semmi információ a neten?
A mosoly eltűnik. – Mert rendkívül zárkózott ember
vagyok!
Sült krumplit halmozok a tányéromra. – Ez nem igazán
válasz. Miért vagy ennyire zárkózott?
– Miért nem zárkózottabb mindenki más?
Elvigyorodok.
– Ez egy másik kérdés?
Megrázza a fejét.
– Van fogalmad róla, hány ember nem kapott állást az én,
vagy a bátyám cégénél pusztán a Facebookon és a Twitteren
posztolt dolgok alapján? És ez egy jóindulatú példa. Egy
kormány sokkal rosszabbat is tehet annál, hogy nem vesz
fel. Börtönbe zárhatnak, vagy feltehetnek valamilyen listára,
vagy ki tudja, még mi mindenre. Számomra az a tény, hogy
emberek milliói osztják meg a legintimebb pillanataikat a
világgal saját szabad akaratukból, teljesen őrültség. Az ego
felmagasztalása, ami szörnyen rosszul sül el.
– Hűha! Mondd el, mit érzel valójában! – mondom, és
gondolatban katalogizálom, miket posztoltam a közösségi
médiában. Néhányat valószínűleg sürgősen le kellene
törölnöm.
Bekap egy újabb gyanús falatot, amelyből valami zöld és
ragacsos dolog szivárog. – Ahogy a mondás tartja: a tudás
hatalom. Nem szeretem feladni a hatalmamat.
Nyúlok, hogy megvakarjam a szemöldököm, de aztán
eszembe jut a bizonytalan természete, és inkább a
homlokomat vakarom meg.
– Értem, amit mondasz. Nekem azonban kissé
paranoiásnak hangzik.
 Ezúttal egészen biztos vagyok benne, hogy egy darab
véres kolbászt vesz a szájába. Remélhetőleg disznóvérből
készült, de sosem lehet tudni.
– Mit szólnál egy elméleti kísérlethez? – kérdezi, miután a
kolbásznak annyi. – Leírok neked egy jelenetet, és te
elmondod, hogy mit gondolsz róla!
– Persze – mondom és beleharapok egy sült krumpliba.
– Ma találkoztál Sandrával. – Ezt állítja, és nem kérdezi.
– Igen, találkoztam. És akkor mi van?
Előrehajol.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az egész beszélgetést
végignéztem a tárgyalóterem biztonsági kameráján
keresztül?
Fintorogva ráncolom a homlokom.
– Azt mondanám, hogy ez egy kicsit hátborzongató, de
hé, ez a te céged. Ha most azt mondanád, hogy a mosdókba
is bekukkolsz, az már más lenne.
– Nem vagyok perverz! – Mintha cáfolni akarná a
kijelentését, beledöfi a villáját valami erjedt – olyan
ragacsos, nyálkás állagúba, amilyennek semmilyen ételnek
nem szabadna lennie. – De most már kezded érteni, miről
beszélek. Arról az érzésről beszélek, amit akkor éreznél, ha
valaki tényleg kamerát rakna a fürdőszobádba. – Az
arckifejezése feszültté válik, és hozzáteszi: – Nálam
különösen kialakult, és nem véletlenül.
Ledermedek, félúton egy újabb sült krumplival a szám
felé. – Hogy érted ezt? Történt valami?
Leteszi a villáját.
– A nagyapámat egy politikai vicc miatt végezték ki, amit
meghallott az egyik szomszéd.
Basszus! Erre nem számítottam.
 – Ez szörnyű! – mondom, amikor megtalálom a hangom.
– Nagyon sajnálom!
– Köszönöm. Ez még a születésem előtt történt, szóval jól
vagyok!
Húúú. Azt hittem, hogy egy nagy taposóaknára léptem.
– Ez itt és most nem történne meg – mondom. – Amiről te
beszélsz, az Szovjet-Oroszország volt – egy totalitárius
rendszer.
Újabb falatot emel fel a gyűjteményéből – valami
olyasmit, ami úgy néz ki, mint két összeragasztott óriás
garnélarák.
– Sosem lehet tudni, ki kerül hatalomra, és mit kezd vele!
– Gondolom. De még a képed sincs rajta a cég honlapján.
Vagy az életrajzod. Ez már egy teljesen más szintű
óvatosság.
Olyan étvágygerjesztően eszi a garnélaráknak látszó izét,
hogy majdnem én is megkóstolnám. Leteszi a villát, és így
szól: – Nemrég egy helyi újság cikket írt a szüleim
étterméről. Eleinte segített az üzletnek. Aztán egy nap
zsaroló maffiózók sétáltak be a helyre, felismerték anyámat,
és fegyverrel kényszerítették, hogy ürítse ki a széfet. Annak
a cikknek köszönhetően tudták meg, hogyan néz ki, és hogy
az étterem jól megy. – Miközben ezt mondja, a pillantása
megkeményedik, bepillantást engedve arra, hogy miért
kapta a Karóbahúzó becenevet.
A falat, amit rágtam, úgy érzem, megakadt a torkomon.
Azt hiszem, kezdem megérteni a magánélete iránti
megszállottságát. Ha ez az én családommal történt volna, én
is paranoiás lennék.
– Ez bizonyára rémisztő lehetett anyukádnak – mondom,
és leküzdöm a késztetést, hogy a kezemet az övére tegyem.
– Elkapta a rendőrség a szemeteket?
 A szája összeszorul. – Nem egészen!
– Elmenekültek?
– Nem egészen!
Várakozóan meredek rá.
Sóhajt, és végigpásztázza a közeli asztalokat, mintha
hallgatózókat keresne. Aztán suttogva azt mondja: – Valaki
lenyomozta a bűnözőket az orosz közösségi média fiókjaik
alapján. Ahogy a lakosság többi része, a gengszterek sem
voltak hívei a magánéletnek, így üzeneteikben nyíltan
beszéltek a bűncselekményeikről. Az FBI egy névtelen
bejelentés révén hozzájutott eme kommunikációk lefordított
átirataihoz. Éppen amikor őrizetbe vették a maffiózókat, az
offshore bankszámlájuk rejtélyes módon eltűnt.
Hűha. Most éppen azt mondta, hogy ő rabolta ki a
rablókat? Ha igen, akkor ez eléggé durva. Szeretnék
mélyebbre ásni, de nem úgy tűnik, mintha hajlandó lenne
részletezni. Inkább úgy tűnik, mintha megbánta volna, amit
mondott.
Nem akarom, hogy aggódjon, ezért színpadiasan
felemelem a kezem. – Te nyertél! Majdnem kedvem támadt
törölni a Facebook és az Instagram fiókomat. De ha
megteszem, akkor hogyan maradok naprakész mindenki
macskájának egészségi állapotáról?
Az arckifejezése néhány fokkal felenged, és beledöfi a
villáját egy újabb falatba a tányérján. – Van egy
tengerimalacod. A macskák az ellenség.
– Igaz, igaz! – Figyelem, ahogy még nagyobb élvezettel
eszik. Végül nem tudok ellenállni. – Oké, azt hiszem, arra
inspiráltál, hogy legyek merész, és próbáljak ki valamit a séf
ajánlatából. Feltételezve, hogy nem bánod, hogy meg kell
osztanod velem!?
Elmosolyodik, és a terítékére mutat. – Csak tessék!
 Ahogy végigpásztázom az egészet, a kitörő lelkesedésem
kezd alábbhagyni.
– Mit ajánlanál?
– Ezt! – mutat rá az összeragasztott garnélarákos izére. –
Ma isteni!
Szóval így! Ez volt az a tétel, amit a legjobban élvezett.
Összehúzott szemekkel nézek a dologra, de nem veszem
ki. – Mi ez? Vagy jobb, ha nem tudom?
Felém tolja a tányért.
– Sokkal merészebb lenne, ha tudnád, és mégis
megennéd!
Villámmal felnyársalom az egyiket. – Jól van, ne kímélj!
Mi ez?
– Békacomb – mondja. – Franciásan elkészítve,
petrezselyemmel és fokhagymás szósszal.
Hát persze. Most, hogy kimondta, már látom is.
Nem hagyva magamnak sok időt a mérlegelésre, a
villáról lelógó két lábat a számba dugom.
A finom ízek robbanásától majdnem felnyögök az
élvezettől. Olyan, mintha valaki fogta volna a csirke és a hal
legjobb tulajdonságait, és összekeverte volna őket.
Vlad figyelmesen néz engem.
– Finom – mondom, amint újra meg tudok szólalni. –
Soha nem kedveltem a békákat, mármint szemtől szemben,
és nem is simogatnék meg egyet sem, de azt hiszem, meg
tudom enni őket.
És nem olyan undorítóak, mint a csigatojások, az biztos.
Bólint. – Tengeri sünt sem simogatnék, de nagyon
finomak.
– Érthető. Legközelebb lehet, hogy ilyet rendelek!
– Kellene. Továbbá, ha szereted a francia ihletésű
konyhát, talán a szüleim éttermének ételei is tetszeni
fognak. Ha már itt tartunk... – Megdörzsöli a borostás állát.
– Emlékszel arra a partira, amire a bátyám meghívott?
– Az 1000 Ördög évfordulójára?
– Igen, az. Ma este lesz, és a családom már nyaggatott,
hogy menjek el.
Pislogok egyet. – Akkor menj! Ők a családod.
A tekintete áthatóan az arcomra szegeződik.
– Csatlakoznál hozzám? A bátyám azt akarta, hogy ott
legyél, emlékszel?
– Szerintem ő azt akarta, hogy én vigyelek el téged, nem
pedig fordítva. – Lopva egy újabb pillantást vetek a
tányérján lévő gyanúsabbnál gyanúsabbnak látszó ételekre.
– Az ételek sokkal kevésbé lesznek egzotikusak, mint itt –
mondja, érzékelve az aggodalmamat. – A szüleim étlapján a
legszokatlanabb dolog valószínűleg a kaviár. Mégpedig a
rendes fekete kaviár – és nem kell megenned!
Most randira hívott?
Nem, a bátyja hívott először.
Akkor is. Ez nagyon elegánsan hangzik. És Vlad az, aki
most arra ösztökél, hogy menjek.
Az ajkai újabb gonosz mosolyra görbülnek.
– Mi lenne, ha kötnénk még egy alkut? Csak akkor
megyek, ha te is velem jössz!
– Hé, ez nem igazság! Ez olyan, mint valami furcsa
érzelmi zsarolás!
Vlad oldalra biccenti a fejét. – Nem te vagy az egyetlen,
aki tud keményen játszani!
– De... ma este? – kétségbeesetten nézek le a
munkaruhámra. – Nincs semmi puccos ruhám, amit
felvehetnék!
– Mi lenne, ha szereznék neked valamit?
– Nem vagyok benne biztos...
 – Ha nem tetszik a ruha, dönthetsz úgy is, hogy nem jössz
el!
Összeszorítom az orrnyergemet. – Nagyon rámenős
vagy!
A szeme csillog. – Csak ha akarok valamit!
Hirtelen kiszárad a torkom, ezért belekortyolok a
vizembe.
– Gyerünk! – mondja. – Igen vagy nem?
– Talán – mondom, mert úgy gondolom, hogy a ruha
miatt bármikor kihúzhatom magam. – Beszélhetnénk most
valami másról?
Elégedettnek, sőt, önelégültnek tűnik. Azt hiszem,
eldöntötte, hogy menni fogok.
– Nos... volt ma egy érdekes számítógépes probléma.
Kíváncsi vagy rá?
Huh. Tud arról, hogy szeretnék átkerülni a fejlesztési
részlegre? Lehetséges. Nem lepődnék meg, ha ugyanarra a
levelezőlistára lenne felíratkozva, mint a többiek – és
láthatta Sandra e-mailjét az ambícióimról.
– Persze – mondom. – Mi volt az?
– Hallottál már a scunthorpe-i problémáról?
Megrázom a fejem.
– Scunthorpe egy angliai város neve, és annak a városnak
a lakói annak idején nem tudtak fiókot létrehozni az AOL-
nál, mert a névben benne van a „cunt” 1 szóösszetétel, ami
aktiválta az AOL trágárságszűrőit.
Elvigyorodom, ami arra ösztönzi, hogy még egy csomó
példát hozzon ugyanerre a problémára, például amikor
valaki nem tudott regisztrálni egy shitakemushrooms.com 2
nevű domaint az első négy betű miatt – nem is beszélve
1
Cunt - pina
2
Shitakemushroom - szarvasgomba
arról, hogy az adott gomba helyes írásmódjában van egy
plusz „i”, ami megoldotta volna a problémát. Vagy amikor
egy Libshitz vezetéknevű orvos nem tudott e-mailt
regisztrálni. A kedvencem az, amikor a montreali városi
közösség honlapját blokkolta a webszűrő szoftver, mert a
francia nevük Communauté urbaine de Montréal volt, ami azt
jelentette, hogy a rövidítésük, és így a honlap címük is
„cum” 1.
– És a mai probléma majdnem ugyanez volt – mondja
Vlad vigyorogva. – A HR-es spamszűrőink blokkolták a
magna cum laude végzett diplomások önéletrajzait.
Miközben ezen nevetek, csipog a telefonja.
– Bocsánat! – mondja, miután megnézte. – Vissza kell
mennem az irodába!
– Persze – mondom.
Egy köteg pénzt dob az asztalra, és kisietünk az
étteremből.
– Rohanok! – mondja. – Este találkozunk!
Mielőtt tisztázhatnám, hogy talán találkozunk ma este,
már át is kelt az utcán.
A francba! A ruhának, amit vesz nekem, igazán
szörnyűnek kell lennie ahhoz, hogy képes legyek úgy
kihúzni magam a partimeghívás alól, hogy ne tűnjek totális
seggfejnek… De ha mégis megteszem, őszintén rosszul
fogom érezni magam, ha emiatt cserben hagyja a családját,
még akkor is, ha racionálisan tudom, hogy ez rajta fog
múlni, nem rajtam.
Gonosz. De ez nem újdonság.
Miközben hazafelé tartok, egy fontos kérdésen töprengek:
Egy randira hívott engem?

1
Cum - ejakuláció
 Sok időt töltöttünk együtt, és a tesztelés fülledt és heves
volt, így értem, miért tette volna.
De vajon én is ezt akarom?
Nyilvánvalóan igen, legalábbis szeretném, ha nem ő
lenne a főnököm főnöke. Így, ahogy van, nem tehetek róla,
de aggódom, hogy ezt hogyan fogadnák a Binary Birch
alkalmazottai. Arról nem is beszélve, hogy ha randiznánk és
szakítanánk, elveszíteném az állásomat?
Szintén tényező a parfümös titokzatos nő. Még ma reggel
is találkozott vele – ami nem illik bele a fantáziámba, hogy
ez a meghívás egy randi lenne.
Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben egész úton, és
még azután is, hogy hazaérek. Aztán elkezdek azon
gondolkodni, hogy mikorra várható a ruha, és hogy
valójában mikor is van a parti.
Tényleg nem árult el nekem semmit.
Délután négykor becsöngetnek.
– Ki az? – kérdezem.
– Házhozszállítás! – mondja egy távoli hang.
Kinyitom az ajtót, és két dobozt látok a lábtörlőn.
Azt hiszem, ez választ ad az egyik kérdésemre.
Beviszem az összeset, és kinyitom a nagyobb dobozt.
Egy összehajtogatott ruha van benne egy cetlivel:
Hétre érted megyek.
Oké, egy újabb kérdés megválaszolva.
Kicsomagolom a ruhát.
Egy gyönyörű kis fekete ruha, amelyet Audrey Hepburn
ikonikus megjelenése ihletett a Reggeli Tiffanynál című
filmben.
Gyanúsan közel áll a méretemhez.
Felveszem.
 Milliméterre pontosan illik rám. Mintha valaki mintát
vett volna a testemről, és arra tervezte volna a ruhát.
Vlad meghekkelte valami online vásárlásomat? Vagy
nagyon alaposan megnézett, hogy ilyen pontosan el tudta
találni a méreteimet?
Zavartan kinyitom a második dobozt is.
Egy pár álomszép Christian Louboutin cipő van benne –
és ugyanolyan tökéletesen illik rám, mint a ruha.
Mi történik itt?
Megnézem magam a tükörben, és nem tudom megállni,
hogy ne füttyentsek magamra.
Most már hivatalos. Kizárt, hogy azt mondjam, ez nem
egy nagyszerű ruha anélkül, hogy ne tűnjek mocskos
hazugnak.
Készítek egy szelfit, és elküldöm Avának.
A válasz azonnal érkezik:
Dögös! Mi az alkalom?
Amikor megmondom neki, hogy egy orosz étterembe
megyünk Vladdal, Precious azonnal csörögni kezd.
– Mondj el mindent! – követeli Ava, amint felveszem a
telefont.
Elmondom neki, hogy mi a helyzet, és azzal fejezem be,
hogy azt gyanítom, ez egy randi lesz.
– Ó, ez egy randi! A pasi nagyon beléd van esve.
Használta a mókusjátékot, az Isten szerelmére!
Erősebben szorítom a telefont.
– Mi van a másik nővel?
– Kérdezd meg tőle! – mondja. – Talán előbb itasd le
néhány itallal!
– Azt hiszem...
– Nem kell találgatni. Tedd meg! És a sminkedet és a
hajadat is megcsináltad már?
 – Nem. – Megnézem magam a tükörben. – A sminkem
nem rossz. Most jöttem haza a munkából.
– Én leteszem, te pedig készülődj! Akarod, hogy küldjek
neked néhány hasznos YouTube-videót?
Forgatom a szemeim, bár ő nem látja.
– Magamtól is tudom használni az internetet! Szia!
Belevetem magam a sminkelésbe, és a végén olyan
frizurám és annyi smink van rajtam, hogy még egy csupasz
patkány is szalonképesnek tűnne. Még a szemöldökparókát
is megnyirbálom egy kicsit, és bezselézem, hogy kordában
tartsam a bozontosságát.
Éppen befejezem, amikor csengetnek.
A francba. Megérkezett.
Belebújva a cipőbe, kopogva ballagok az ajtóhoz.
– Ki az? – kérdezem hangsúlyosan, nehogy
megbüntessenek, amiért egy kifogástalanul időzítő
bűnözőnek nyitok ajtót.
– Vlad – mondja.
Kinyitom az ajtót.
Ó, te jó ég!
A minden izmát körbeölelő, méretre szabott fekete
öltönyben, ropogósra keményített fehér ingben és fekete
nyakkendőjével, egy igazi látványosság.
– Csodálatosan nézel ki! – mormolja, és a szeme mohón
fürkész végig tetőtől talpig.
Nem törődve az arcomon és más tájékokon jelentkező
forrósággal, kacéran megpördülök. – A ruha miatt, amit
vettél nekem.
A hangja elkomorul. – Nem, önmagad miatt! – Mielőtt
válaszolhatnék, a limuzin felé mutat. – Gyere, már így is
késésben vagyunk!
 A szavaitól megrészegülve, robotpilótaként megyek a
limuzinhoz.
Ő tartja nekem az ajtót.
Bolondos vigyorral becsúszom, és leülök a megbízható
laptopja mellé – legutóbb ez tette lehetővé, hogy mellém
üljön.
Igen, odasimul hozzám, a jelenléte bizsergést és szédülést
vált ki bennem.
– Meleg van? – játszik a légkondicionáló szabályzójával.
Nagyon meleg van. Szóval vesd le az összes ruhádat...
– Jól vagyok – hazudom, miközben egy dal sorai
kavarognak a fejemben.
Melegen rám mosolyog, és azt mondja Ivánnak: –
Poyehali! – Aztán felhúzza a válaszfalat.
A kocsi kilő, mi pedig csak ülünk, és egymás szemébe
bámulunk, mint két bámészkodó bajnok.
– Hogy hívják az éttermet? – veszem rá magam, hogy
megkérdezzem.
Az ajkai megrándulnak. – A Yelpen úgy szerepel, hogy
New Hut.
– Van valami köze a Pizza Huthoz vagy Jabba the Huthoz?
– Az utóbbinak két T van a nevében – mondja
mosolyogva.
Küzdök a késztetés ellen, hogy megragadjam a
nyakkendőjénél fogva, és megnyaljam azt a mosolyt.
– Hát, a „hut” szó nem hangzik olyan puccosan, mint
ahogyan elképzeltem.
Megigazítja a szemüvegét.
– Pedig puccos. A „kunyhó” rész a hosszabb nevéből
maradt meg „Tyúklábakon álló kunyhó”.
Meglepődve pislogok. – Ez egy szörnyű név – ne vedd
sértésnek!
 – Nem vitatom. Ez egy utalás az orosz tündérmesékre.
Egy ilyen kunyhó volt a hírhedt Baba Yaga otthona. Ha
láttad a John Wickről szóló filmeket, valamiért állandóan
hozzá hasonlították.
Felhúzom az egyik ápolt szemöldökparókát.
– Hallottam már róla! Ő egy kannibál boszorkány, igaz?
Kisgyerekeket evett. Remek asszociáció egy étteremhez.
Elvigyorodik. – Én is ezt mondtam a szüleimnek. A nevet
mégis megtartották. Legalább mindenki átállt arra, hogy
New Hutnak hívja, így kevesebb a kannibalizmusra utaló
asszociáció.
– De miért új?
– Mert a régi leégett, és a szüleim olcsón jutottak az üres
helyhez. A nevet megtartották, mert már volt némi híre a
Brighton Beach-i közösségben.
A limuzin megáll, és észreveszek egy zöld utcatáblát,
amely tájékoztat, hogy már a híres Brighton Beach Avenue-
n vagyunk – vagy ahogyan néha nevezik, Little Odessán.
Csak hogy ezt megerősítsem, egy szerelvény dübörögve
zakatol a közeli föld feletti metróvágányokon.
Kiszállva elmosolyodok a cirill betűkkel írt kirakatok
nevein, és az embereken, akik úgy néznek ki, mintha
statiszták lennének egy Szovjet-Oroszországról szóló
filmben.
Vlad elkísér az étteremhez – egy óriási, többszintes
faházhoz, ahol csirkecombok vannak – nem meglepő
módon – ott, ahol a legtöbb épületen oszlopok.
Ahogy felsétálunk a nyikorgó falépcsőn, végigsimítom az
ujjaimat az egyik „lábon”.
Olyan érzés, mintha igazi csirkebőrből készült volna.
Vagyis nyers csirkéből.
 Jó húzás! Hogy mindig emlékeztessék az embereket a
szalmonellára étkezés előtt.
Belül a hely még ha akarná sem különbözhetne jobban a
rusztikus külső hangulattól. Mindenütt márvány és kristály,
ami egyszerre idézi a Grand Central pályaudvart és a
Metropolitan Operát.
A buli javában tart, az emberek egy hatalmas
táncparketten rázzák a feneküket.
Van itt egy teljes színpad is, egy pufók, szakállas fickóval,
aki egy diszkógömbnél is fényesebben ragyogó ruhát visel.
Szőrös, kolbászszerű ujjai között mikrofont tart, és teljes
tüdőből énekel.
Szóval ez a hely nem csak egy étterem. Hanem klub és
színház is, úgy tűnik.
A zene egy billentyűs hangszeren szól, és homályosan
ismerősnek tűnik, de egy pillanatig nem tudom értelmezni,
hogy mit is énekel a szakállas fickó; a vaskos orosz
akcentusa és ez a kontextus elbizonytalanít.
A dal a Single Ladies (Put a Ring on It).
Komolyan? Beyoncé meghalna a röhögéstől, ha hallaná
ezt az szétkaszabolt feldolgozást.
Vlad közelebb hajol, lehelete melegen érinti a fülemet.
– Sok feldolgozást csinálnak ezen a helyen. Az amerikai
közönséggel sok ilyesmire számíthatsz.
Próbálok nem tudomást venni a karomon szétterülő
kellemes libabőrről.
– Alig várom!
Ahogy haladunk tovább, észreveszem, hogy a vendégek
többsége szoftvermérnök típus – egyértelműen az 1000
Ördög alkalmazottai.
– Erre! – érinti meg Vlad a vállamat, és egy asztalra mutat
a táncparkett mellett. – Gyere, ismerd meg a családomat!
 Huszonegyedik fejezet

Rögtön felismerem Alexet, és úgy vélem, hogy az

asztalnál ülő idősebb pár biztosan a szülei.
Az anya sminkje burleszk táncosnőkre és transzvesztita
királynőkre emlékeztet, és a szabadon hagyott dekoltázsa
olyan nagy, hogy valószínűleg neve is van. Talán Helga?
Egy szűk, lila koktélruhát visel, olyan magabiztossággal,
amit remélem, hogy én is tudok majd utánozni, ha annyi
idős leszek, mint ő.
Az apa sűrű bajuszt visel, és általánosságban hasonlít az
énekesre a színpadon – szőrös és pufók, de olyan
szemöldökkel, amit az énekes valószínűleg ritkíttatott.
Ismét egy kis szemöldökirigységet érzek. Soha többé nem
veszem természetesnek a homlokom szőrzetét.
Egyik szülőnek sincs sok közös vonása a két testvérrel, de
mindketten emlékeztetnek valakire. Csak azt nem tudom
megmondani, hogy kire.
– Anya, apa, ő az a nő, akiről meséltem nektek – mondja
Alex, amikor közeledünk. – A minap megmentette a
cégemet, és ahogy reméltem is, ma idehurcolta Vladot.
Mindkét szülő hálásan bólint.
– Ó, nem fogadhatom el a dicséretet! – mosolyodom el
idegesen. – Vladnak kellett meggyőznie engem, nem pedig
fordítva, higgyék el! Örülök, hogy megismerhetem Önöket!
Újabb elismerő bólintás. Ha az a célom, hogy
megkedveltessem magam ezekkel az emberekkel, Alex
egyértelműen előnyt biztosított számomra.
 – Anya, apa, ő itt Fanny – mondja Vlad, az arckifejezése
meglepően hűvös.
Mindketten felállnak. A nő nevetségesen magas – egy jó
fejjel magasabb, mint a férje. Biztos tőle örökölték a
testvérek a magasságukat.
– Örvendek, Mr. és Mrs. Chortsky! – mondom, és kezet
nyújtok.
Az apa nem vesz tudomást a kezemről, inkább ad egy
karcos puszit az arcomra.
A feleség hátba vágja.
– Ő egy amerikai! Nem csókolnak meg idegeneket, te vén
kujon!
– Hívj Borisznak! – Az apa olyan szélesen vigyorog, hogy
a bajuszának széle a halántékához ér.
Az anya megint hátba vágja, aztán őszinte mosollyal
megrázza a kezem, és közelebb húz. Szerencsére a csókja a
levegőbe cuppantós fajtából való. – Bocsáss meg a medve
férjemnek, kedvesem! – suttogja konspiratívan. – Hívj csak
Natashának!
Ahogy elhúzódom, igyekszem pókerarcot vágni.
Borisz és Natasha? Pontosan rájuk emlékeztetnek – a két
gazemberre abból a régi rajzfilmsorozatból, ahol egy
szarvas és egy mókus volt a főszereplő. Még a nevük is
azonos.
Fogadok, ha használnám rajtuk az alkalmazásomat, az is
megerősítené ezt. Még a vaskos orosz akcentusuk is
majdnem azonos.
– Kérlek, ülj le! – Borisz kihúz egy széket nekem – és kap
még egy ütést a feleségétől a fáradozásáért.
– Köszönöm! – Leülök, és Vlad mellém ül.
Az asztalon vászonszalvétákkal teli tányérok sorakoznak.
Úgy tűnik, még senki sem kezdett el enni.
 – Szolgáld ki a hölgyet! – mondja Natasha szigorúan
Vladnak, és a letakart ételre mutat.
Kiszolgálni engem? Talán ha az asztal alá bújna, vagy
ilyesmi, de még akkor is pokolian kínos lenne.
Vlad arca viharos, ahogy az anyjára néz.
– Nem kéne előbb megvárnunk, hogy mindenki
összegyűljön?
Ez nem mindenki?
Natasha gúnyolódik. – A későn jövők nem kapnak enni!
– Vagy inni! – Borisz felkap egy hatalmas üveg Stolit, és
tölt nekem egy felest, anélkül, hogy megkérdezné, kérek-e
egyet.
Aztán ugyanezt teszi Vladdal, Alexszel, és a feleségével
is. Magának egy borospohárba tölti a vodkát.
Natasha tőrszerűen éles pillantást vet Boriszra.
– Te is úgy iszol majd, mint egy normális ember!
Borisz int a pincérnek, hogy jöjjön oda, és mond neki
valamit oroszul.
A pincér elsiet, és egy maréknyi felespohárral tér vissza,
amelyekbe Borisz vodkáját tölti.
– Mit szólnál egy kompromisszumhoz? – mondja Borisz
Vladnak, és feltárja az egyik tányért. – Előételként egy kis
savanyúságot és egy italt fogyasztunk.
– Mindegy! – motyogja Vlad, majd felnyársal egy
uborkát, és a tányéromra teszi.
Borisz egy uborkát tesz a felesége tányérjára, majd a
sajátjára, és Alex is „kiszolgálja” saját magát.
– Igényt tartok az első tósztra! – emeli fel Natasha a
felespoharát, és körbepillant, mintha bárki is ellent merne
neki mondani.
Vlad csak nem a szemeit forgatta?
 Natasha úgy tűnik, észre sem veszi. Rám néz, és azt
mondja: – Csak az alkoholisták isznak egyedül, ok és tószt
nélkül!
Okos! Nem vagyok benne biztos, hogy mindez része a
tizenkét lépéses programnak, de befogom a számat, és
inkább iszok egy kis vizet.
– Középkorú nőként megbocsátható, ha a családi
örökségemre gondolok – folytatja Natasha, és valamiért
összeszűkíti a szemét Alexre, mielőtt helyeslően Vladra
nézne.
Egyenesen rám nézve, Natasha még magasabbra emeli a
poharát. – A meg nem született unokáim egészségére!
Fuldokolva köhögni kezdek a víztől.
Borisz felpattan a székéről, és ötször hátba vág.
A víz kijön az orromon, és végre újra kapok levegőt.
– Bocsánat! – mondom, amikor már meg tudok szólalni. –
Nem akartam elrontani a pohárköszöntőt.
– Semmi baj, drágám! – Natasha hangja komikusan
nagylelkű. – Úgysem fejeztem még be.
– Gyerünk, édes! – mondja Borisz, mohón szemezgetve a
felespoharakkal.
A nő ünnepélyesen bólint.
– Legyenek a meg nem született unokáim gazdagok és
vidámak. Az anyjuk maradjon a tavasz és a rózsa színe.
Édes álmok forrása legyen a férfi életében. Az ő vonzereje és
ihletője. Maradjon egyszerű, mégis királyi. Egy hercegnő. A
szerelem operájának múzsája. Legyenek örökké tartó napjai,
és azon túl is. Erre iszunk, amíg a poharunk alját nem látjuk!
Ámen? Úgy érzem, valaki Oscar-díjat adhatna nekem
azért, mert nem vágtam pofákat.
 Natasha egy teátrális mozdulattal, egy korttyal lehúzza a
felesét, majd beleszagol a savanyúságba, mielőtt hevesen
beleharapna.
Vlad és Alex követik az anyjuk példáját, míg Borisz lehúz
egy felest, aztán egy másikat, aztán egy harmadikat, aztán
egy negyediket, és így tovább, amíg minden pohárka ki nem
ürül.
Mivel nincsenek öngyilkos hajlamaim, a lehető legkisebb
kortyot iszom az enyémből.
Tűz robban a számban, majd szétterjed a mellkasomban
és a gyomromban.
Zihálva próbálom megszagolni a savanyúságot, ahogy
mindenki más is tette.
Nem. Ettől csak rosszabb lesz.
Beleharapok.
Oké, most már sós ízt is érzek a számban az égésen felül.
– Szóval, Fannychka, van benned egy kis orosz? – kérdezi
Natasha.
Ha nemet mondok, akkor azt mondja, hogy „kérsz egy
kicsit?”, és Vladra mutat?
A pohárköszöntője után nem lepődnék meg rajta.
– Fogalmam sincs! – Óvatosan leteszem a még mindig
szorongatott savanyúságot. – A szüleim fajtiszta amerikai
korcsoknak nevezik magukat. Terveztem, hogy csináltatok
egy DNS-eredet tesztet, de még nem tettem meg. De sosem
lehet tudni.
Úgy tűnik, tetszik neki a válaszom. Legalábbis elismerően
néz rám, majd Vladra.
Borisz mindenkinek újratölti a felespoharát, beleértve a
féltucatnyi sajátját is. Amikor látja, hogy az enyém majdnem
tele van, elkomorul, de nem szól semmit.
Ehelyett drámaian feláll, és felemeli a poharát.
 – Az első és a második ital közötti időnek rövidnek kell
lennie!
– Nem kellene előbb valami tartalmasabbat ennünk, mint
egy uborka? – sziszegi Natasha.
Mielőtt a férje válaszolhatna, ismerős illat szivárog az
orromba.
Parfüm.
Az a parfüm.
Hátrapillantok.
Igen.
A modellalkatú nő, akit a munkahelyünk épületénél
láttam, tíz centis magassarkú cipőben lépked az asztalunk
felé. A sminkje olyan, mintha harci festék lenne – talán a
dühös arckifejezés miatt.
Mi a fasz van?
Vlad meghívta az alkalmi szeretőjét egy családi
eseményre?
 Huszonkettedik fejezet

– Ah, ha nem ez a divatos késések mintapéldánya! –

mondja Natasha gúnyosan a nőnek.
Ő is várta őt?
– Szülők! – Az újonnan érkezett nő hangja jeges. – Tesók!
– A hangja most egy icipicit melegebb. – Egy percet sem
tudtál várni, mi?
Tesók?
Tyűha!
Ő Vlad húga, nem a szeretője.
Hacsak nem valami Trónok harca szerű szarság folyik itt,
amit kétlek.
Vlad feláll, és kihúz neki egy széket.
– Megpróbáltam rávenni őket, hogy várjanak.
Ahogy leül, lopva rápillantok. Most, hogy tudom, hogy ő
Vlad testvére, látom a hasonlóságot: a koromfekete haj, a
kék szemek, és még az a képesség is, hogy azt a hűvös
arckifejezést ölti magára.
– Bella, ő itt Fanny! – Alex hangja békítő. – Vlad barátja.
A jégkirálynői arckifejezés elolvad, ahogy az erősen
kifestett kék szemek felém fordulnak.
– Ó, te vagy Fanny? Jó, hogy végre tudok a névhez arcot
is társítani!
Arcot a névhez? Hallott rólam?
Gondolom, Vlad akkor említhetett engem, amikor
meglátogatta ma reggel. Vagy vasárnap – amikor
megérkezett, olyan illata volt, mint neki.
 A legmelegebb mosolyomat villantom rá. – Örülök, hogy
megismerhetlek, Bella! Csodálatosan nézel ki.
A mosolya, amivel válaszol, ragyogó. – Nem kell
hízelegned! Már így is a legnagyobb rajongód vagyok. A
segítséged...
– Nincs üzlet az asztalnál! – mondja Vlad szigorúan.
Üzlet?
Várjunk csak! Milyen segítségre gondol? Biztosan nem a
tesztelésre, amit mi...
– A bátyádnak annyira igaza van! – mondja Natasha
durcásan. – Nincs okod a munkádról beszélni egy
illedelmes társaságban!
Huh? Ő egy prostituált, vagy valami ilyesmi?
Vlad ferde pillantást vet az anyjára.
– Bella cége a legjobb a maga területén. Hamarosan a
Cosmopolitan magazin is ír róluk.
Pislogok néhányat.
Az ő cége.
Cikk a Cosmoban.
Ő a Belka tulajdonosa?
Ha ez így van, akkor az előbb mégis igazam volt. Éppen
meg akarta köszönni, amiért segítek a tesztelésben.
Tehát Vlad elmondta a húgának, hogy mit csináltunk.
Majdnem megint megfulladok. A balhé a pumpával –
meg akarta mondani a Belka embereinek, hogy
nagyvonalúbbnak kell lenniük a méretezéssel.
Biztos szórakoztató volt ezt elmondani a húgának.
– Bella szégyent hoz a családra! – Borisz általában meleg
viselkedése eltűnt.
– Baromság! – meredt Bella az apjára. – Szégyent te hozol
a családra, az ivással és a...
 – Belka, hagyd abba! – sziszegi Natasha. – Vendégünk
van!
Ó, emberek! Szívás egy családi veszekedés közepébe
csöppenni.
Legalább ma is tanultam valamit. Belka amellett, hogy
mókust jelent, úgy tűnik, a Bella kicsinyítőképzős változata
is.
– Most már ehetünk? – kérdezi Alex, és mielőtt bárki
válaszolna, leveszi a fedelet a hozzá legközelebbi tányérról.
– Jó ötlet! – Vlad ugyanezt teszi egy másik tányérral.
– Éhen halok! – hazudom, és csatlakozom hozzájuk, hogy
feltárjam az ételt.
A szülők és a húg vonakodva csatlakoznak hozzánk. Még
mindig zaklatottnak tűnnek. Gondolatban feljegyzem, hogy
ha lehetőségem lesz rá, biztonságos terepre tereljem a
beszélgetést.
Egyelőre az ételt tanulmányozom.
Vlad nem hazudott. Kevésbé furcsa, mint a séf ajánlata az
étteremből – nem mintha a lécet olyan magasra tették volna.
– Ez egy húsból készült zselé? – mutatok a Vlad mellett
lévő cuccra.
Natasha leereszkedően mosolyog. – Az holodetz. Kóstold
meg gorchitzával és hrennel.
– Úgy érti, mustárral és tormamártással. – Vlad a
tányéromra tesz egy keveset a holo akármiből, és a két
megnevezett dologgal köríti. – Kóstold meg!
Óvatosan megkóstolom.
A dolog íze olyan, mint egy igazán húsos csirkelevesé,
csak az állaga kocsonyás, ami valahogy működik.
– Nyami! – mondom a várakozó Chortskyknak, és
jutalmul (vagy talán büntetésként) elkezdenek
felvilágosítani a többi ételről.
 A legfontosabb dolog, amit megtudok: Az oroszok
szeretnek olyan dolgokat savanyítani, amikről én még csak
nem is álmodnék, például görögdinnyét, almát, szőlőt és
heringet.
Emellett még legalább négy vodkát és hosszú tósztokat
viselek el a lecke során. Mivel nem akarok túlságosan
berúgni, folyamatosan az egy felespoharamból
kortyolgatok.
A kedvenc ételemnek Oliver vagy valami hasonlónak
hangzó étel bizonyul – gondolatban „konyhamalac
salátának” nevezem. Apróra vágott krumpli, hús,
sárgarépa, savanyúság, tojás, zöldborsó és annyi majonéz
van benne, hogy a Hellmann’s egy hónapig is eléldegélne
belőle.
– Nem akar kaviárt! – mondja Vlad, amikor az apja
megpróbál egy palacsintát és valami fekete cuccot rakni a
tányéromra.
Szégyenlősen elmosolyodok. – Csak a csigatojást és a
tücsöklisztes blinit nem szeretem. Ha ez hajdina és
tokhalikra, akkor megkóstolom.
Borisz felnevet. – Nem hiszem el, hogy abban az
étteremben komolyan vették, amit viccből javasoltam!
– Tulajdonképpen egész jó volt – mondja Vlad
vigyorogva.
Megkóstolom a híres csemegét, és élvezem.
– Az nem is olyan egzotikus, mint amit Ecuadorban
ettünk. – Natasha kihívóan néz Vladra. – Meséltem már
neked a cuy asadóról?
– Fannynak nem fog tetszeni ez a történet! – mondja Vlad
szigorúan. Megérintve a kezemet, elmagyarázza: – A cuy
asado grillezett tengerimalac. Anya szereti ezt a történetet
mesélni, mert nem szereti Oracle-t.
 Micsoda? Ez borzalmas. Monkey soha nem fog hallani
erről az ételről – már most úgy viselkedik, mintha meg
tudnám enni.
Natasha felhúzza az orrát. – A patkány az patkány!
Hűha. Mennyi aknamező van ebben a családban.
Úgy döntök, hogy próbálom menteni a helyzetet, és
megkérdezem: – Tudnátok mesélni néhány Vovocskás
viccet?
A szülők elismerő pillantást váltanak. Úgy tűnhet, hogy
jobban ismerem az orosz kultúrát, mint amennyire
valójában.
– Majd én kezdem! – Borisz leteszi a shish kebabját. –
Biológiaórán a tanárnő egy uborkát rajzol a táblára, és
megkérdezi: – Meg tudja valaki mondani, mi ez? –
Vovocska felemeli a kezét. – Ez egy fasz! – A tanárnő
elviharzik. Az igazgató beront az osztályterembe. – Ki
bosszantotta fel a tanárnőt, és ami még fontosabb, ki a fene
rajzolta azt a faszt a táblára?
Kacagás mindenütt.
– Én is ismerek egyet – mondja Natasa. – A tanár azt
mondja: – Vovocska, remélem, nem kaplak rajta, hogy a
következő dolgozatnál a szomszédodról puskázol! – Én is
remélem! – feleli Vovocska.
Újabb kuncogás.
– Én jövök! – mondja Bella. – Vovocska azt kérdezi az
anyukájától: – Honnan jönnek a babák? – Az asszony
habozás nélkül azt mondja: – A gólya hozza őket!. – Tudom,
hogy a gólya – feleli Vovocska. – De ki dugja meg a gólyát?
Bár az ő vicce is mocskos volt, Borisz mégis rosszalló
pillantást vet Bellára.
– Mondhatok én is egyet? – kérdezi Alex, és mielőtt bárki
válaszolna, azt mondja: – Vovocska gumicsizmát húz. –
Vovocska, odakint nincs kosz – mondja az anyukája. – Ne
aggódj, anya, majd keresek! – feleli Vovocska.
Ismét kuncogás.
– Ez pont úgy hangzik, mint Vlad, amikor kicsi volt –
mondja Natasha összesküvő módon.
– Ez igaz! – mondja Bella vigyorogva.
Vlad a bátyja oldalába könyököl. – Ez sem volt sokkal
jobb!
– Igyunk még egyet, mielőtt elkezdődik a műsor! –
mondja Borisz, és mindenkinek tölt még egy kört.
A műsor? Erre való a színpad?
Mindenki lehúzza a vodkáját. Látva, hogy Bella milyen
könnyedén csinálja, én is felhajtom a teli feles pohár
tartalmát.
Biztos a már most is tartó mámor hatása, de a vodka már
nem éget annyira lefelé, mint korábban.
A fények elhalványulnak.
Feltételezésem szerint orosz zene kezd szólni, bár nekem
inkább K-Popnak hangzik.
Egy csomó hiányos öltözetű lány fut ki a színpadra. A
Tágra zárt szemek című film orgiát megelőző jelenetéből való
maszkot viselnek, de a táncuk inkább a The Rockettesre
emlékeztet.
Miután sokadszorra is felemelik a lábukat, a maszkos
táncosnők távoznak, és a zene a Hattyúk tavára vált.
Egy balerina lép a színpadra.
Legalábbis alulról egy balerina. Felül szörnyű smink van
rajta, amitől úgy néz ki, mint egy boszorkány – a homlokán
akkora ráncok vannak, hogy saját ráncokat növesztenek.
Biztos Baba Yagát utánozza. Nem is tudtam, hogy az öreg
boszorkány táncos.
 A színpadon lévő biztosan az. Igazán akrobatikus
balettmozdulatokat mutat be – egészen addig, amíg a
korábbi pufók énekes fel nem ront a színpadra,
gyerekruhában.
Aha.
Ez Baba Yaga, az biztos. Mi másért pantomimizálná,
hogy megeszi a fickót?
Amikor befejezte a színlelést, a szakállas gyerek
megragadja a mikrofont, és a zene újra megváltozik.
– A turmixom minden fiút az udvarra vonz – énekli vaskos
orosz akcentussal.
A Rockettes hölgyek visszarohannak, szintén Baba Yaga
sminkben. Mindegyikük egy-egy játékot tart a kezében, ami
a gyilkos Chucky babára emlékeztet – és ezekről a babákról
véletlenszerűen hiányoznak a végtagok.
A Baba Yagák a színpadon kívül is megéheztek?
Ahelyett, hogy a lábukat emelgetnék, mint korábban, a
Rockettes/Baba Yagák belekezdenek a híres orosz kozák
táncba – a sok guggolással és láblendítéssel.
Idős boszorkányokhoz képest hihetetlenül sportosak.
Innentől kezdve a műsor még furcsábbá válik. Vannak
Cirque du Soleil-stílusú akrobaták, akik Teletubbie-nak
vannak öltözve, zsonglőrök, akik medvének álcázzák
magukat, egy bohóc, aki Stephen King legrosszabb
rémálmaiból származik, és egy egykerekező Baba Yaga a
fináléban.
Amikor vége, mindenki tapsolni kezd, és én is
csatlakozom.
– Hölgyeim és uraim – mondja az énekes fickó az ováció
után, izzadság gyöngyözik a homlokán. – A táncparketten
akarom látni Önöket! – És csak úgy elkezdi Madonna Like a
Virgin című dalát mészárolni.
 – Hogy tetszett a műsor? – kérdezi tőlem Natasha,
büszkeségtől sugárzóan.
Ő lehetett a koreográfus?
– Nagyon... érdekes volt.
– Ezt örömmel hallom! – mondja. – Le kellett
egyszerűsítenünk az amerikai közönség számára.
Egyszerűsíteni? Az eredeti biztos egy LSD-túladagolással
volt egyenértékű.
– Kérd fel a hölgyet egy táncra! – vet Bella egy
elkeseredett pillantást Vladra. – Rossz fényt vetsz a
családra!
– Igen, tesó! – mondja Alex. – Táncolj!
Vlad, a szemében mosollyal feláll, és felém nyújtja a
kezét, daliás herceg módjára. – Szabad egy táncra?
Felpattanok, mielőtt még az agyamnak eszébe jutna
megvétózni ezt a megkérdőjelezhető ötletet.
Bella tudálékos vigyorral a színpadhoz siet, és oroszul
kiabál valamit az énekes csávónak.
Ő bólint.
A zene ismét átvált egy lassabb dalra, amit nem ismerek
fel.
Vlad úgy fogja a kezem, mint egy profi társastáncos.
Az érintésétől forróság terjed szét az egész testemben –
mintha vodka lenne a vérem.
Közelebb húz magához.
Visszanyelem a szívemet a mellkasomba.
Lassan ringatózni kezdünk a zenére.
Lehet szívrohamot kapni attól, hogy túlságosan
beindulsz?
– Bésame – énekli a köpcös fickó, és most először érzem
úgy, hogy elemében van. – Bésame mucho!
 Miért, ó miért tanultam meg spanyolul? Ez azt jelenti,
hogy „csókolj meg nagyon” – és pontosan ezt akarom, hogy
Vlad tegye velem.
Körülöttünk, az 1000 Ördögszemélyzetének néhány tagja
ugyanerre az ötletre jutott. Az emberek jobbra-balra
csókolóznak. Remélhetőleg egymás párjai, és nem, mint a
mi esetünkben, főnökök és a beosztottjaik. Miután vége
szakad ennek a dalnak, Vlad lehajol.
Nem kellene megcsókolnom.
De nagyon szeretném.
De nem szabad.
A szemembe néz.
Ez nem fair! Nehezebb uralkodni magamon, amikor abba
a hipnotikus kék mélységbe nézek.
És mi van, ha megcsókol?
Azt hiszem, megtenné. És ha megteszi, nem fogok tudni
ellenállni. Én is csak emberből vagyok.
Még közelebb húz magához, és az alsó testünk összeér.
Szent fallikus szimbólumok!
Az ott egy közmondásos zseblámpa a zsebében, vagy
Drakula nagyon örül, hogy találkozik velem?
Hátrább kellene lépnem, de nem vagyok képes rá.
A lábaim nem hajlandók elmozdulni – még akkor sem,
amikor Vlad lassan lehajtja a fejét, mintha egy bábjátékos
zsinórja az enyémhez húzná a száját.
Tennem kell valamit. Most.
– Tesztelnünk kellene ma! – bököm ki, és egy centire az
ajkaimtól megállítom.
Csillogó szemmel felemeli a fejét. – Kellene?
– Nálad! – Várjunk csak, mi van? Ez miért jobb, mint a
csókolózás? Itt egyértelműen a hormonok és a vodka beszél
belőlem.
 Az orrlyukai kitágulnak. – Most?
– Ez egy sulis esemény. – Szalagavató? Ez azért jutott
eszembe, mert ez annyira hasonlít a fantáziámban szereplő
bálra, ami nekem sosem volt?
– Menjünk! – Átvezet a szoftvermérnökök lassan táncoló
tömege között.
Mielőtt pislogni tudnék, már a limuzinban ülünk.
– Mi van a családoddal? – kérdezem, miközben Ivan a
gázpedálra tapos.
Vlad előveszi a telefonját, és küld néhány gyors szöveges
üzenetet.
Egy csomó válasz érkezik azonnal.
Megforgatja a szemeit. – Összefoglalva, mindenkinek
tetszettél. Nagyon is.
Miért van az az érzésem, hogy a valódi sms-ekben meg
nem született unokákról vagy még rosszabbról volt szó?
– Jó tudni! – A szavak túlságosan is
lélegzetvisszafojtottan hangzanak, az ízlésemhez képest.
– Az első benyomás mindig a legfontosabb! – Belenyúl
egy oldalsó fiókba, és kivesz valami asztma-inhalátorra
hasonlító valamit. Kicseréli a fúvókát rajta, és az arcomba
nyomja a ketyerét. – Fújd meg!
Ég az arcom. Úgy tűnik, az ajkaimat Drakula hosszára
képzeltem, nem erre az eszközre.
– Mi ez? – kérdezem, bár sejtem.
– Egy alkoholszonda. Meg akarok győződni róla, hogy
nem vagy ittas!
Huh, oké. Megvonom a vállam, és belefújok a készülékbe.
Drogtesztet csináltam, mielőtt a Binary Birchnél kezdtem
volna dolgozni; ez nem sokban különbözik, azt hiszem.
Elfintorodik. – Pont-nulla-öt százalék. Azt hiszem,
hazaviszünk.
 Könnyűvérűnek nevez engem? Felemelem az állam. –
Nyolc alatt biztonságos vezetni New Yorkban.
A homlokán a ráncok elmélyülnel. – Van kocsid?
– Nincs.
– Jó. Eszedbe se jusson vezetni ilyen állapotban!
Ha az volt a célja, hogy tönkretegye a jókedvemet, akkor
határozottan sikerrel jár.
– Miért van itt alkoholszonda?
A sofőrülés felé bólint. – Szúrópróbaszerűen szoktam
ellenőrzéseket végezni, különösen az ünnepek környékén.
Az oroszok viccet csinálnak az ittas vezetés szabályaiból.
Iván nem ihat alkoholt szolgálatban.
Hirtelen pajkosnak érzem magam, és olyan csábítóan
nyalom meg az ajkaimat, ahogy csak tudom. – Biztos, hogy
haza akarsz vinni? A tesztelés ó-olyan fontos!
Megrándul az állkapcsa.
– Rendben. Menjünk hozzám. Jobb, ha szemmel tartalak!
Hűha.
Az ő lakása.
Ez tényleg megtörténik.
Kijózanodom még egy kicsit. Hirtelen szégyenlősnek
érzem magam, és kimondom, ami az étteremben is zavart.
– Nem jössz ki jól a szüleiddel?
A fejét ingatja. – Amikor egyedül, vagy Alexszel
látogatom meg őket, remekül kijövünk egymással. Csak a
nagyobb összejöveteleket nem szeretem, mert így bánnak
Bellával. Ő egy nagyszerű húg, és egy csodálatos lány – nem
is beszélve arról, hogy az MIT-n végzett –, de nem becsülik
meg őt!
Fintorogva ráncolom a homlokom. – A szexjátékokkal
foglalkozó cége miatt?
 – Nem. Ez sokkal korábban kezdődött. Bella
gyerekkorában igazi rosszcsont volt, amit anyánk utált.
Általában Bella mindig is szabad szellemű volt, és azt
hiszem, a szüleimnek nem tetszett, hogy nem illett bele abba
a formába, amit ők elképzeltek róla. Mindig a legrosszabbat
gondolják róla. Például azt állítják, hogy drogozik, pedig ez
nem igaz. Azt hiszik, hogy kicsapongó, de nem az. Ez
dühítő!
– Ez szívás! – A kezemet a kezére borítom. – Tudom,
hogy nem felelek meg a szüleim elvárásainak. És az a
vicces, hogy az enyémek szerintem szívesen elcserélnének
Bellára.
Az arckifejezése felmelegszik. – Hát, az enyémek legalább
szeretnek téged.
– Mert azt hiszik, hogy egy prűd jófej vagyok? – A kérdés
keserűbben hangzik el, mint reméltem.
Közelebb hajol, a szája sarka felfelé billen. – Bárcsak
tudnák, mit akarsz csinálni nálam!
Még jobban elpirulok. – Kár, hogy ez elmarad.
Zsebre vágja az alkoholszondát. – Talán mégsem. A
májműködésedtől függ.
Ó!?
A kocsi megáll, és mielőtt válaszolhatnék, kinyitja az
ajtót.
Az épület, ahol lakik, modernnek és drágának tűnik. Int a
biztonsági embernek, miközben a lifthez vezet, és
megnyomja a tetőtéri lakás gombját.
Ez tényleg megtörténik?
Azt akarom, hogy a testem olyan gyorsan méregtelenítse
az alkoholt, amilyen gyorsan csak tudja.
A lift egy nagy folyosóra nyílik.
Vlad tartja nekem az ajtót. – Üdvözöllek az otthonomban!
Kibotorkálok a liftből.
Ez szürreális.
Önszántamból jöttem a Karóbahúzó barlangjába.
 Huszonharmadik fejezet

– A konyha ezen a folyosón túl van! – mutatja az utat.

Ahogy haladunk, mindent megbámulok.
A hely hatalmas, különösen New Yorkhoz képest. A
berendezés az irodánkra emlékeztet – hideg, modern,
makulátlan. De a munkahelyemmel ellentétben, itt
személyes vonások is vannak. Konkrétan a Mátrix
filmsorozat plakátjai. És ezalatt rengeteg posztert értek.
Több nyelven. Minden karakterről. Még olyan plakátok is
vannak, amelyek érintőlegesen kapcsolódnak hozzá, mint
például az, amelyiken az áll, hogy „Szovjet-Oroszországban
a golyó elkerül téged!”.
Belépünk a konyhába.
– Ülj le! – Megnyom egy gombot az eszpresszógépen. –
Tej, cukor?
– Jó lesz csak feketén! – Leülök az egyik krómozott
bárszékre. – Szóval, hadd találjam ki. A Mátrix a kedvenc
filmed.
Oldalra biccenti a fejét. – Mi árult el? A balonkabát?
Legszívesebben a homlokomra csapnék. Annyira szereti
azt a filmet, hogy még úgy is öltözik, mint a szereplők.
Hogyhogy nem vettem észre?
Elvigyorodok.
– Oracle. Az is egy utalás, igaz?
Két csésze kávét tölt, és az egyiket elém teszi.
– Mondd, hogy tetszik az első Mátrix.
– Nem tetszik! – fújom meg a kávémat. – Imádom!
Amióta láttam, minden Halloweenkor Trinitynek öltöztem.
 Olyan elismerő pillantást vet rám, hogy most először
elgondolkodom azon, hogy ez tényleg működhetne
köztünk.
Bármi is legyen ez.
Ugyanazt a filmet szeretjük.
Kódolunk.
Vonzónak találom őt, és nyilvánvalóan ő sem tart engem
förtelmesnek.
Bárcsak a munkán kívül találkoztam volna vele.
– Minden programozó szereti a Mátrixot, legalább egy
kicsit – mondja. – Hogy is lehetne másképp? A hős
közülünk való.
Nagyot kortyolok a csészéből. A kávé jó, selymes és csak
mérsékelten keserű.
– Mennyire lelkesedsz a negyedikért?
Elvigyorodik. – Amióta néhány hónapja megerősítették a
létezését, már számolom a napokat.
Hmm. Vajon elvinne a premierre?
– Mi a kedvenc jeleneted? – kérdezem.
Elmeséli, én pedig megosztom vele az én kedvencemet.
Aztán más filmekről beszélgetünk, amiket szeretünk, és itt
is úgy illeszkednek egymáshoz a kedvenceink és az
ellenszenveink, mint egy kirakós játék darabjai.
– Megnézhetem Oracle szobáját? – kérdezem, miután
megittam a kávét.
Széles vigyorral vezet oda.
Olyan nagy, mint amilyennek a képernyőn tűnt. Több
millió ember van New Yorkban, akik kevesebb
négyzetméteren élnek, mint ez a szerencsés disznó.
– Hogy érzed magad? – kérdezi. – Még mindig részeg
vagy?
Már megint ez? Felnézek rá.
 – Az előbb sem voltam részeg! Most még kevésbé!
Előhúzza az alkoholszondát.
– Ha nulla-négy alatt vagy, akkor engedélyezem a
tesztelést.
Tesztelés. A francba. Erről teljesen megfeledkeztem. Mit
szeretnék, hogy alacsony, vagy magas legyen az
alkoholszintem?
Belefújok a kütyübe.
– Elég jó – mondja. – Tesztelhetünk – mármint ha még
mindig benne vagy.
Az arcom vörösebb lesz, mint a szovjet zászló. Vajon
visszaléphetek a teszteléstől, miután ezzel az ürüggyel
rángattam ki magunkat a buliból?
Lehet, hogy korábban igaza volt. Részeg voltam. Mi
mással magyarázhatnám azt a merész felvetést?
Hátralépek egy lépést, kétségbeesetten próbálom
kitalálni, hogyan minimalizálhatnám az őrültséget, ami
most fog történni.
– Maradjunk professzionálisak!
Közelebb lép hozzám. – Én sem szeretném másképp.
– Én majd a Kegel-golyókat használom. Így rajtam marad
a ruhám. – Legszívesebben elsüllyednék, ahogy ezt
kimondom.
Meglazítja a nyakkendőjét.
– Van azoknak a golyóknak pasis megfelelője?
– Nincs. Úgy értem, ott van a farokgyűrű, de gondolom,
Drakula nem férne be a nadrágodba, ha...
Felemeli a szemöldökét. – Drakula?
Nem hittem volna, hogy még jobban el tudok vörösödni,
de tessék.
Ó, szóval igen. Akár be is vallhatom.
 – Gyakran adok becenevet dolgoknak. – Lenézek a
mellkasomra. – A lányokat Pinkynek és Brainnek 1 neveztem
el, ha ettől jobban érzi magát az egód.
Túl sokáig bámulja Pinkyt és Braint, mielőtt
visszafordítaná a tekintetét az arcomra.
– Te nem nézel Drakulára, és én sem nézek rád, amikor a
golyókat használod. – Leveszi a szemüvegét, és egy közeli
asztalra teszi. – Így úgysem látok túl sokat.
Elfojtok egy félig hisztérikus kuncogást, amit a „golyók
használata” kifejezés vált ki belőlem.
– Hol csináljuk? – kérdezem.
– Kövess! – Bevezet az óriási nappalijába. – Ott! – A
bőröndöm egyik ikertestére mutat. – Vedd elő, amire
szükségünk lesz.
Előhalászom a kérdéses játékokat, és átnyújtom neki a
farokgyűrűt, miközben az arcom végig lángol.
Nem. Szabad. Elképzelned, hogy Drakula hogy nézne ki
ezzel a csecsebecsével.
Ahogy átveszi a gyűrűt, ujjaink összeérnek, és végigfut a
borzongás a testemen.
Tökéletes. Már nem is kell síkosító a Kegel-golyókhoz.
– Hol a fürdőszobád? – Ez rekedten hangzott?
Egy közeli ajtóra mutat.
Bezárom magam, leveszem a bugyimat, és megmosom a
kezem és a golyóimat. Mármint a Kegel-golyókat. Eddig,
bármennyire is tökösnek érzem magam, még sosem
növesztettem golyókat, hála és köszönet a méhemnek.
A biztonság kedvéért bekenem a golyókat, és óvatosan
becsúsztatom az elsőt a párból, majd a zsinórt, ami
összetartja őket.
1
Pinky and the Brain – rajzfilm sorozat két labor patkányról.
 Egyelőre elég semlegesnek érzem magam.
Ügyelve arra, hogy az eltávolító hurok kint maradjon,
hagyom, hogy a második golyó is csatlakozzon az elsőhöz,
és olyan mélyre nyomom be őket, amitől még kényelmesen
érzem magam.
Hmm. Így bizsergető érzés, és nem nagy erőfeszítés bent
tartani őket.
Valószínűleg egész nap tudnék így járkálni – ami persze
rossz ötlet lenne. Vlad aztán bármikor aktiválhatná a
rezgést, még akkor is, ha a gépjármű-felügyeletnél vagy a
halpiacon vagyok, vagy egy megbeszélésen Sandrával.
A mosdókagylótól a kádig sétálok.
Aha.
Hála a medencefenék izmaimnak, a golyók a helyükön
maradnak.
Mégis, így sétálni egy kicsit ijesztő. Biztos ilyen lehet a
pasiknak, ha állandóan aggódnak a golyóik miatt járkálás
közben.
Visszatérek a nappaliba, és észlelem, hogy Vlad
tompította a fényerőt.
Ez most a láthatóság csökkentése vagy a szexi hangulat
megteremtése miatt történt?
Egy pillantást vet a szoknyámra, majd gyorsan az
arcomra pillant. – Minden rendben?
Az ott sóvárgás a szemében? Megnyugtatásképpen
összeszorítom az izmaimat a golyóim körül.
– Minden rendben!
Végigfuttatja a nyelvét az alsó ajkán.
– Hölgyeké az elsőbbség?
Beszívom a levegőt.
– Mit szólnál, ha együtt csinálnánk? Te elfordulsz és...
 – Persze! – Megpördül, és én meghallom a
hangtörténelem leghangosabb cipzárnyitását.
A farokgyűrűkhöz szükség van erekcióra? Ha igen, akkor
Drakula nyilvánvalóan készen állt az akcióra, mert Vlad
szinte azonnal azt mondja: – Készen állok!
A telefonja felvillan.
– Nincs videó! – Előveszem a saját telefonomat, és
elindítom az alkalmazást.
Beleegyezően mormol, és kattint valamit..
Ó, te jó ég! A golyók vibrálni kezdenek bennem, és
majdnem elejtem Precioust.
Szent-A-pont, ez jó érzés!
Túl jó. Vladdal egy szobában nyögdécselni is jó.
El kell terelni a figyelmét.
Kétségbeesetten aktiválom az ő játékának rezgését.
Csak nem megremegett a telefon a kezében?
A golyók rezgése fokozódik.
Az övét is felerősítem.
Ő tovább emeli az enyém intenzitását.
Miért nem ültünk le? Vagy fekszünk le?
A szemem kezd kifordulni, de azért még sikerül még egy
fokozattal feljebb tornáznom az ő játékának rezgését.
Amikor lecsap rám az orgazmus, nem tudom elfojtani a
nyögést.
A háta megfeszül.
A medenceizmaim még néhányszor görcsbe rándulnak,
aztán elernyednek.
Jaj, ne! A Kegel-golyók kicsúsznak belőlem a nappali
padlójára, és gurulni kezdenek.
Bassza meg! Ha meglátja a golyókat a nedveimmel
beborítva, meghalok.
 – Csukd be a szemed! – kiáltom. – És kérlek, ne kérdezd
meg, hogy miért!
– Rendben! – A szó úgy hangzik, mint egy morranás.
Ez jó.
Anélkül, hogy kikapcsolnám a játékának rezgését, a
táskámba dugom Precioust, és odasietek, ahol a golyók
megálltak – egy méternyireVlad előtt.
Meghagyva neki a magánélet jogát, ellenállok az erős
késztetésnek, hogy meglessem Drakulát, miközben
lehajolok, hogy felvegyem a golyókat.
Az átkozottak kicsúsznak az ujjaim közül, és elgurulnak.
Mivel nehéz nem nézni a farkát, és így üldözni a
golyókat, négykézlábra ereszkedem, és úgy üldözöm a
játékot, mint egy zsákmányára vadászó ragadozó.
Végre.
Megragadom a golyókat.
Nem.
Ismét kicsúsznak a kezemből.
Muszáj volt ennyire jól bekenni őket?
A térdem kezd megfájdulni, ahogy odamászok, ahol
megálltak.
Igen! Elkapom őket, és sikerül is megtartanom őket.
Aztán meglátom a lábakat magam előtt.
Felnézek.
És igen.
Szemtől-szemben állok Drakulával.
 Huszonnegyedik fejezet

Tyűha!
Apró egérke vagyok egy anakonda előtt.
Így érezhette magát Maugli, amikor először találkozott
Kával.
A golyóimba kapaszkodva nyelem le a gallonnyi nyálat,
amit a nyálmirigyeim hirtelen a számba spriccelnek.
Említettem már, hogy hűha?
Drakula gyönyörű a maga duzzadt nagyságában.
Szemmelláthatóan nagyobb, mint Glurp, nem biztos, hogy
beférne belém, bár jó móka lenne kipróbálni.
A gyűrű a tövénél szorítja és rezegteti Drakulát, valahogy
kiemelve az amúgy is félelmetes látványt.
Valahol felettem Vlad élvezettel nyög fel.
Bassza meg! Elfelejtettem, hogy össze vannak kötve.
Hátrálni kezdek – éppen akkor, amikor fehér, krémes
folyadék lövell ki Drakulából, és az arcomon landol.
Hitetlenkedve pislogok.
Ez most éppen megtörtént?
Még több lövell ki.
Ösztönösen összeszorítom a szemem, ahogy a meleg
folyadék a homlokomon, az arcomon, az orromon és az
államon landol.
Egy meleg csepp landol Pinkyn, kettő pedig Brainen.
Hát, most már tudom, milyen lehet a pornósztároknak
azokban a bukkake-videókban 1. Amikor Bob nemrég
pontosan ugyanezt akarta velem csinálni, visszautasítottam,
1
A férfi a női testre ejakuál
mert megalázónak tartottam. Most már nem vagyok benne
olyan biztos. Talán ha...
– Mit csinálsz itt? – Vlad úgy hangzik, mintha szellemet
látott volna.
A francba. Biztos kinyitotta a szemét.
A saját szemhéjamat lecsukva tartom, nehogy a
szemgolyóim megtermékenyüljenek, feltápászkodom. Az
arcom olyan forrón ég, hogy félig-meddig azt várom, hogy
Drakula nedvei sisteregni kezdjenek, mint a tojásfehérje a
serpenyőben.
– Ne mozdulj! – Hallom, ahogy elsiet.
Megszökik? Fényképet készít? Elvitelre kaját rendel?
Hallom, hogy visszajön, és egy erős kéz fogja a fejemet.
Hát, ez szép.
– A víznek melegnek kell lennie – motyogja.
Nem merek leselkedni.
Egy papírtörlő érinti a homlokomat.
Ó. Megtisztogat. Ez édes, vagy legalábbis annyira édes,
amennyire ez édes lehet, tekintve a szóban forgó anyagot.
Ha már az anyagról beszélünk, már túl késő, hogy
megkóstoljam?
Nem. Meglátná, és bár a legtöbb férfi ezt dögösnek
találná, nem tudom, mi a protokoll, ha a kérdéses férfi a
főnököd.
– Sajnálom! – mondja, amikor végzett a szemem
környékével. A szavai ellenére a hangja több mint egy kicsit
rekedtes. – Nem tudom, hogy történhetett ez, de...
– Nem a te hibád volt! – Kinyitom a szemem, és figyelem,
ahogy befejezi az arcom és az állam törölgetését, majd
bizonytalanul a dekoltázsomra néz.
– Semmi baj – mondom, és lehetetlenül elvörösödök. –
Csak rajta!
 A pupillái kitágulnak, ahogy letörli a néhány cseppet
Pinkyről és Brainről.
Lenézek.
Felhúzta Drakula felett a cipzárját, de úgy tűnik, ott egy
új dudor van.
Hasznos, gondolva arra az esetre, ha úgy döntenénk,
hogy további teszteléseket végzünk.
Összegyűri a koszos papírtörlőt.
– Csak hogy tudd, tiszta vagyok. Az utolsó kapcsolatom
után vizsgáltattam ki magam, és azóta nem voltam senkivel,
szóval...
– Én is tiszta vagyok – bököm ki. – És szedem a tablettát.
A szemei csillognak. – Ezt jó tudni, de azért meséltem
neked a kórtörténetemről, hogy ne aggódj amiatt, hogy
herpesz tör ki az arcodon. Ez nem quid pro quo volt.
Hát persze, hogy erre gondolt. Hülye száj. Először túl sok
információt fecseg ki, most meg meg akarja csókolni.
Gusztustalannak tartaná, ha megcsókolnám? A számat
megkímélte a szökőár...
Lehajtja a fejét, és lecsap az ajkaimra…
A szívem szupernovává válik, és a térdeim azzal
fenyegetnek, hogy összerogynak.
Ez egyértelműen a tyűhák napja. Az ajkai melegek és
puhák, és olyan jó érzés, hogy majdnem újabb orgazmust
élek át – és majdnem elejtem a golyóim. A szoba
elhalványul körülöttem, és minden aggodalmam
elpárologni látszik. Minden érzékszervem arra összpontosít,
ahogy a nyelve finoman végigsimít a szám belsején, a
leheletének édes, enyhén mentolos melegére, a pulzusom
lüktetésére a halántékomban és…
Elhúzódik.
Szaggatottan lélegzem, és ő is.
 – Miért? – kérdezem lélegzetvisszafojtva, felbámulva rá.
– Nem kellene! – A hangja rekedt. – Még mindig az
alkohol hatása alatt állsz.
Hevesen hátrahúzódom. Az izgalom elpárolog, helyét a
düh irracionális hulláma veszi át.
Mi a faszt akar ez jelenteni? Azt mondja, hogy csak azért
csókolt meg, mert sör- vagy vodka bódította állapotban
volt? Vagy azt hiszi, hogy nem tudok felnőtt döntéseket
hozni enyhén becsípve?
Mielőtt bármit is mondhatnék, előveszi a telefonját, és
elküld egy sms-t.
Amikor egy ezredmásodperccel később megérkezik a
válasz, azt mondja: – Ivan hazavisz téged. Gyere!
Beterel a liftbe, lekísér az előcsarnokba, és nyitva tartja a
limuzin ajtaját.
A hazaút homályba vész. Millió kérdés kavarog az
agyamban, de leginkább kettő: Miért állt meg? És ha egy
puszta csók ennyire csodálatos volt, milyen érzés lenne, ha
tovább mennénk?
Amikor hazaérek, bedobom a golyókat a mosdóba, és
magamat bámulom a tükörben.
Ugh. Ferde arckifejezésemben megint a kíváncsiság, a
gyanakvás és a szkepticizmus keveredik. A bal
szemöldökparókámat valamikor biztos elengedte a
ragasztó. Legalábbis feltételezem, hogy ez történt. Így most
félszemöldökű vagyok, mert a másik biztos Vlad
papírtörlőjén ragadt. Nem csoda, hogy nem akart velem
semmit csinálni.
Az első zuhany, amit veszek perzselő, a második jeges.
Az ágyamba pattanva betakarom a fejem egy párnával, és
megpróbálom kizárni a történteket.
 Huszonötödik fejezet

Reggel az első dolgom, hogy megnézem Precioust, nem

érkezett-e üzenet Vladtól.
Nem. Rádiócsend.
Ezután megnézem a munkahelyi e-mailemet, és egy
üzenetet találok Sandrától, amelyben újabb információkat
kér. Megkérdezem tőle, hogy megfelel-e neki, ha ez holnap
történik meg. Amíg nem beszélek Vladdal, nem
mondhatom neki őszintén, hogy minden a terv szerint
halad.
A postaládámban van egy e-mail Mike Venturától is, más
néven Butt-Head-től és az esetleges Phantomtól:
Akarsz beszélgetni holnap 11:30-kor?
Miközben elgondolkodom rajta, Sandra azt válaszolja,
hogy neki megfelel a javaslatom.
Megbeszélek vele egy találkozót tizenegyre, és
megmondom Mike-nak, hogy benne vagyok a fél
tizenkettőben. Így két legyet ütök egy csapásra.
Precious sms érkezését jelzi.
Megdobban a szívem.
Vladtól érkezett.
Fent vagy már?
Remegő kézzel válaszolok: Igen. És nem vagyok másnapos.
És te?
Felhív ahelyett, hogy sms-ben válaszolna.
– Szia! – mondom.
– Szia neked is!
Megköszörülöm a torkomat. – Nézd, a tegnap estéről...
 – Megcsinálhatnánk ma a malacos játszó randit? – kérdezi
szinte velem egyidőben. – Oracle ma reggel magányosnak
tűnik.
Csak egy másodpercig habozom. – Hát persze. Hány
órakor...
– Már úton vagyunk – mondja. – Reggeliztél már?
– Még nem.
– Mit szeretnél?
Kicsit szürreálisan érzem magam, és azt válaszolom,
hogy nem mondok nemet egy kis áfonyás muffinra.
– Egyelőre egy kis rágcsálnivaló – mondja. – Hamarosan
ott leszünk!
– Persze – mondom, de ő már letette.
A francba!
Szalonképessé kell tennem magam, azonnal. Legalább a
lakásom még mindig tiszta a legutóbbi látogatása óta.
Megrohamozom a sminkkészletemet, és felidézem a
tegnap esti szemöldök-katasztrófát. Vajon ezért hagyta abba
a csókolózást, vagy nem? Akárhogy is, az ideiglenes
szemöldöktetoválást használom, második legjobb
megoldásként, majd rendelek egy másik pár
szemöldökparókát későbbre, arra az esetre, ha a saját
szemöldököm nem jelenne meg elég hamar.
Éppen egy tiszta farmerbe bújnék, amikor csörög
Precious. Majdnem felbukok, ahogy szaladok érte.
Lehet, hogy Vlad az.
Nem.
Ava az. Ő is tájékoztatást követel, úgyhogy megadom
neki.
– Hihetetlen – mondja, amikor végeztem. – Hogy tud két
ember ennyi orgazmust adni egymásnak, és mégis csak az
első bázisig jutni?
 Forgatom a szemeim. – A szexjátékok nem a harmadik
bázis? És az arcpakolás is nem valamiféle bázis?
Felkuncog. – Csak azt mondom, hogy végig kellett volna
csinálnod.
Felsóhajtok. – Nem hiszem, hogy akart engem. Lehet,
hogy visszataszítónak talált.
Ava gúnyolódik. – Visszataszítónak? Téged? Te...
Megszólal az ajtócsengő.
– Mennem kell – kiáltom a telefonba, és bontom a hívást.
– Ki az? – kérdezem hangosan, amikor az ajtóhoz érek.
– Vlad – mondja, a hangjában egyfajta helyesléssel.
Kinyitom az ajtót.
A francba! Miért lepődöm meg mindig a kinézetétől?
Lélegzetvisszafojtva veszem szemügyre kócos fekete
fürtjeit – beleértve azt a rakoncátlan tincset is, amitől
viszketnek az ujjaim, hogy megérintsem –, és az ajkai
gyönyörűen formált vonalait. A szemei a kék legmélyebb
árnyalatában pompáznak a szarukeretes szemüvege
mögött, és a Mátrix ihlette öltözékét viseli. Egyik kezében
Oracle-t tartja egy hordozóban, a másikban pedig egy barna
tasakot.
Nagyot nyelek.
– Kérlek, gyere be! – A nappalim felé mutatok.
Ismét leveszi a cipőjét, felakasztja a balonkabátját az ajtó
mellé, és átviszi a hordozót Monkey házához.
– Tessék! – nyújt felém egy muffint. – Nem bánod, ha
beteszem a játszótérre?
– Kérlek! – Lelkesen nekiesek a muffinnak.
Nyami. Vagy New York legjobb pékségénél állt meg,
vagy nagyon éhes vagyok.
Miközben eszem, figyelem, ahogy Oracle és Monkey
összedörzsölik az orrukat.
 – Nekik is hoztam rágcsálnivalót. – Vlad elővesz egy zöld
színű zöldséget, amit még sosem láttam. – Nem bánod?
– Egyáltalán nem. Mi ez?
– Komló rügy. – Beleharap egy darabba. – Meg vannak
mosva. Megkóstolod?
Egy vállrándítással megkóstolom a zöldséget.
Kelkáposztára emlékeztet, enyhén diós utóízzel.
– Ez jó. Miért nem láttam még ilyet a szupermarketben?
Vagy éttermekben? Ez valami különleges,
tengerimalacoknak szánt cucc?
És ha igen, akkor miért ettük meg az előbb?
Egy hosszú hajtást helyez az akváriumba.
– A betakarításuk folyamata igen bonyolult, ezért a
legtöbb ember számára kissé drága.
A hajtást meglátva Oracle megragadja, és rágcsálni kezdi.
Monkey megkóstolja a másik oldalról, és bizonyára
tetszik neki, mert elég erőteljesen rángatni kezdi a zöld
szárat.
Szinte már-már erőszakosan.
Viszonzásképpen Oracle is megrángatja a saját végét.
Monkey tovább húzza az övét.
Ez egy vicces kötélhúzássá válik – legalábbis számomra
vicces.
Vlad viszont elkomorul. – Elfelejtettem, hogy Oracle
mennyire szereti ezeket a dolgokat. Lehet, hogy véletlenül
súrlódást okoztam köztük.
Igaza van.
Miután kettétépik a növényt, és befejezik az evést, Oracle
elkezdi kergetni Monkey-t – végig visítva.
Amikor végre sarokba szorítja Monkey-t, felmászik rá, és
elkezdi döngölni.
 Huh, oké. Amikor Vlad az előbb a súrlódást említette,
nem gondoltam, hogy az szexuális jellegű lesz. De miért
döngölés? Mindketten nőstények, szóval nem lenne több
értelme, ha az egyik a másikra ereszkedne, vagy – és nem
vagyok benne biztos, hogy a testük alkalmas-e erre –
kipróbálhatnának valami malackodást.
– Azt mondtad, hogy Oracle nőstény – mondom, és
elfojtok egy nevetést, miközben a dugás egyre intenzívebbé
válik. – Ehhez nem kellenek fiú testrészek?
– Ez a dominanciáról szól. – A zöldség két darabját az
akvárium két különböző sarkába dobja.
Mintha csak megerősítené a szavait, Monkey kiugrik
Oracle alól, kitekeredik, és megpróbálja a haverját a
ribancává tenni.
– A tengerimalacok biztos szexisták – mondom
vigyorogva. – Miért az a kevésbé domináns, akit
megdugnak? És nem kellene ennek amúgy is csak a
hálószobában érvényesülnie, nem pedig arra, hogy ki kap
több nasit?
Viszonozza a vigyoromat. – És mégis, milyen vicces
lenne, ha az emberek ezt a tárgyalótermekben próbálnák ki?
Figyeljük, ahogy a két rágcsáló végül megunja egymás
döngetését, és nekilátnak a komlórügyeknek.
– Azt hiszem, fegyverszünet van – mondja Vlad. –
Egyikük sem próbálja ellopni a másiktól.
– Hol lehet kapni ezt a komlórügyet? – kérdezem. –
Monkey nyilvánvalóan imádja.
– Apámnak van egy kapcsolata. – Vlad még több
zöldséget dob a két malacka elé. – De ahogy mondtam,
kicsit drága.
Szemügyre veszem a jellegtelen zöldséget.
– Mennyi lehet?
 – Apa kedvezményével négyszáz a fél kiló – mondja
kifejezéstelen arccal.
Egy kicsit drága?
A tengerimalacokra bámulok, aztán rá.
– Komolyan?
Bólint.
– És most már aranytojást fognak tojni?
Kuncog. – Nem valószínű.
A fejem ingatom. – Ez olyan, mintha egy macskát
kaviárral etetnék.
Vigyor villan az arcán. – Anyám megcsinálta ezt a
macskájával, és csak azért hagyta abba, mert a jelek szerint
túl büdös lett tőle a macskaalom.
Szent ég!
– Biztos nem vagyok jó állattartó – mondom. –
Álmomban sem jutna eszembe, hogy Monkey-nak olyan
zöldséget vegyek, ami többe kerül, mint egy pár cipő.
Átnyújt nekem egy másik komlórügyet.
– És magadnak megvennéd?
Újra megkóstolom.
– Dehogy! Csak ha beteg lennék, és ez lenne az egyetlen
gyógymód. Igazából, ebben az esetben Monkey-nak is
vennék belőle. Gyógyszer gyanánt.
– Nos, ne aggódj! – Beledobja a maradék rágcsálnivalót az
akváriumba. – Minden játszós randira hozok még, hogy
Monkey továbbra is élvezhesse ezt.
Hűha. Azt akarja, hogy a lányoknak legyen még randijuk.
És mellékhatásként hajlandó több időt tölteni velem.
Ez egy jó alkalom lenne, hogy felhozzam a tegnap estét.
– Figyelj! – mondom, büszkén, hogy tényleg belekezdek.
– Van valami, amit meg akartam kérdezni.
Teljes figyelmét rám fordítja.
 Elpirulok.
Nem jönnek ki a szavak.
Azt hiszem, ez a küldetés félbeszakadt. Nyilvánvalóan
meghátrálok.
– Mi az? – kérdezi, most már kissé aggódóan.
– A tesztelés – bököm ki kétségbeesetten. – Ha már itt
vagy, és most, ha most már nincs gondunk azzal, hogy
szemtől szemben csináljuk, arra gondoltam, hogy nem
akarsz-e produktív lenni.
Jeeee. Majdnem azt mondtam a végén, hogy
„reproduktív”.
Elgondolkodónak tűnik.
Baromság. Ha visszataszítónak tart, akkor majd kitalál
valami kifogást, hogy nemet mondjon.
– Természetesen – mondja. – Lehet róla szó.
Azt hiszem, ez jót jelent, de nem bizonyít véglegesen
semmit. Lehet, hogy csak a hugicája miatt csinálja.
Ezt úgy tudnám megmondani, ha közelről figyelném őt a
tesztelés alatt, hogy lássam, élvezi-e, hogy közben engem
figyel.
Elmélyül a pirulásom. – Akarod most csinálni?
A tengerimalacokra pillant. Újra a legjobb haverok, és
lelkesen ápolják egymást.
– Persze.
Elszaladok a hálószobámba, és a nemi szervekkel díszített
bőrönddel térek vissza. Szélesre nyitom a kanapé melletti
padlón, és végiggondolom a választási lehetőségeimet.
Az ő arckifejezése óvatos, ahogy velem együtt vizsgálja a
bőröndöt.
Kezdem elveszíteni az önuralmamat, és egy nagy pálcika
típusú vibrátorra mutatok.
 – Mit szólsz ehhez? – Ahogy beszélek, a pulzusom az
egekbe szökik, és emlékeztetnem kell magam, hogy épp
most választottam ki a legkevésbé pajkos játékot a
csapatból. A Targetben „masszírozó” fedőnéven árulják
ezeket a dolgokat.
A pokolba is, anyám egyszer vett nekem egy ilyet.
Vibronátornak hívta.
– Jól hangzik! – A tekintete a bőröndről az arcomra siklik.
– Félre kéne néznem, mint tegnap?
Nehéz lenne elcsábítani, ha elfordulna, de nekem sincs
merszem levetkőzni, ezért azt mondom: – Mi lenne, ha a
farmerom fölött használnám? Elég erősnek kell lennie
ahhoz, hogy így is működjön.
Bizonytalannak néz ki, amikor előveszi a készüléket.
Vajon azon gondolkodik, hogy ő legyen-e az, aki a helyén
tartja? Akarom-e, hogy ő tegye?
– Tessék! – Nagy csalódottságomra átadja nekem. –
Előkészítem az alkalmazást.
Miközben ő a telefonjával játszik, én hátradőlök a
kanapén, és kicsit széttárom a lábaimat – épp eléggé ahhoz,
hogy csábító legyen, mégis hihető, mint a vibrációs feladat
elvégzéséhez szükséges pozíció.
Amikor visszanéz rám, mintha elakadna a lélegzete.
Siker!
Hirtelen megnő a bátorságom.
– Ülj le! – paskolom meg mellettem a kanapét. – Nem
mentek jól a dolgok, amikor legutóbb állva csináltuk.
Leül mellém, kölnijének érzéki illatai cikáznak az
orromban, miközben azt mormogja: – Szólj, ha Mina készen
áll.
– Mina? – Elfelejtette, hogy Fanny vagyok? És miért
vagyok hirtelen harmadik személyben?
 Szexi ajkai megrándulnak. – Mina volt az a nő, aki iránt
Dracula szerelmet táplált. Gondoltam, ha már az enyémet
elnevezted, segítek neked is elnevezni a tiédet.
Szent vámpírizmus! Tökéletes. Egyik exem sem vett részt
ebben a játékban, mert hülyeségnek találták a becenevek
iránti vonzalmamat.
Igyekszem elrejteni az örömömet, és felemelem az egyik
ideiglenes szemöldöktetoválásomat. – Az összes becenevet
rám kéne hagynod. A Mina szörnyű.
Felemeli az egyik szemöldökét. – Akkor rajta, nevezd
csak át!
Hmm, egy kihívás.
Remélem, meg tudok felelni neki. Mivel még sosem
neveztem el ezt a részemet, és a sok adrenalin miatt teljesen
üres az agyam. Aztán bevillan.
– Mit szólnál a Gizmóhoz?
Egy pillantást vet az ágyékomra. – Mint az elektronikus
eszköz, amivel az ember játszani akar?
Vigyorgok. – Nem. Mint az az aranyos lény a
Gremlinekből. Tudod... veszélyes, ha nedves!
Felnyög, és mindketten nevetésben törünk ki.
Amikor abbahagyjuk, felmutatja az indításra kész
képernyőjét. – Szabad?
Még mindig ellazulva a sok nevetéstől, különösen
merésznek érzem magam. – Arra gondoltam, hogy fognád-e
te a pálcát?
A mosolya eltűnik. – Biztos?
Az arcom lángol, de bólintok. – Kérlek! – Átnyújtom neki
a pálcát.
Aktiválja az alkalmazáson keresztül, és úgy duruzsol a
tenyeremben, mint egy láncfűrész, mielőtt elmarkolja.
Mély levegőt veszek.
 Megtörténik.
Szent pálca, megtörténik.
Leteszi a telefont, majd odahajol, és lassan a
farmeromhoz nyomja a hangosan rezgő játékot.
A levegő zúgva távozik a tüdőmből. Még a rétegeken
keresztül is őrületes a rezgés – és szinte azonnal
orgazmushoz juttat, hangos nyögést csalva ki belőlem.
A pupillái kitágulnak, és látom, hogy el akarja húzni a
pálcát, ezért megragadom a csuklóját, hogy ott tartsam.
Mohón vágyom egy újabb orgazmusra, amit már érzem,
hogy épül. A feszültség mélyen belül épül, a bőröm
bizsereg, ahogy a mellbimbóim megkeményednek a
melltartóm szorításában.
Az arca a tisztán férfiúi elégedettség maszkja, még akkor
is, ha a szemei elsötétülnek az izgalomtól.
Az orgazmus rám tör, és felsikoltok. Szégyentelen,
merész, de nem érdekel. Tetszik, ahogyan ez hat rá.
Hatalmas dudor van a nadrágjában, alig pár centire tőlem.
Lehúzzam a cipzárját, és engedjem szabadon Drakulát?
Még nem.
Egyelőre megragadom a másik kezét, és a Pinkyre
helyezem, a csípőmet a pálcának nyomva, hogy fokozzam
az érzéseket, amelyek könyörtelenül épülnek újra.
A szemei elsötétülnek, és elismerően megszorítja a
mellemet, éppen akkor, amikor egy újabb orgazmus ráz
meg, amitől ismét lehunyom a szemem és felnyögök.
Ahogy az utórezgések elhalványulnak, kinyitom a
szemem – és egyenesen a szüleim arcába bámulok.
 Huszonhatodik fejezet

Okozhat az orgazmus hallucinációkat?

Várjunk csak, nem, valóságosaknak tűnnek.
Bassza meg!
Anya és apa már megint csak úgy beestek hozzám.
Vlad megmerevedve rántja el a vibrátort az ágyékom
környékéről, miközben a vigyorgó szüleimre bámulok,
fájdalmasan tudatában a lábam előtt álló, nyitott bőröndnyi
játéknak és az orgazmusnak, aminek az imént lehettek a
szemtanúi.
– Ez egyszerűen mesés, kedvesem! – Anya hangja
kifejezetten szeleburdi. – Tudtam, hogy a Vibronátor jól fog
jönni.
Felpattanok, és Vlad is követi a példámat. Gyorsan
kikapcsolja a pálcát, bedobja a bőröndbe, és lecsukja azt.
Azon hezitálok, hogy most azonnal meghaljak-e ott
helyben vagy sem. Elég biztos vagyok benne, hogy sokkal
kisebb szégyenért is dőltek már kardjukba emberek.
Legalább az orgazmustól kipirult arcom nem tud még
vörösebb lenni.
Valahogy visszanyerem a beszédkészségem.
– Anya, apa, ő Vlad! – Büszke vagyok a hangom
egyenletességére. – Vlad, ők a szüleim! Nyilvánvalóan
sosem tanultak a határok betartásáról…
Most már hűvösen és összeszedetten, Vlad kezet nyújt
anyának.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Pack!
 Anya a nyálcsorgás határán áll. – Kérem, hívjon
Venusnak!
– Természetesen, Venus! – mondja Vlad, és
üdvözlésképpen kezet nyújt apámnak. – Mr. Pack, örülök,
hogy megismerhetem!
– Hívj Wolfnak! – mondja apa, és nyilvánvaló, hogy őt is
lenyűgözi Vlad, bár anyával ellentétben nem úgy néz ki,
mint aki puma módjára rá akar ugrani.
Zavarom enyhül kissé.
Itt az ideje a visszavágásnak.
– Jól hallottad – mondom Vladnak. – Ő egy egyszemélyes
farkasfalka, mint az a fickó a Másnaposokban. A nagyszüleim
nevezték el ilyen viccesen, és ezek ketten még rosszabb
tréfát űztek velem!
– Örülök, hogy megismerhetlek, Wolf! – mondja Vlad, és
nem mutatja jelét, hogy hallotta volna, amit mondtam.
Általánosságban véve sokkal, de sokkal jobban kezeli a
helyzetet, mint én kezeltem volna, ha az ő szülei rontottak
volna ránk.
Anya rámosolyog Vladra. – Azért jöttünk, hogy
elrángassuk Fannyt ebédelni. Szeretnél csatlakozni
hozzánk?
– Nagyon szívesen! – mondja Vlad habozás nélkül.
Várjunk csak, mi ez most? Ebéd a szüleimmel és Vladdal?
Még nem tartunk a „szülőkkel való találkozás”szakaszban.
Még mindig a bizonytalan szakaszban vagyunk.
De én is találkoztam az övéivel.
Lehetne ezt valahogy visszacsinálni?
– Milyen ételeket szeretsz? – kérdezi apa Vladtól.
– Nem vagyok válogatós – válaszolja.
Apa éttermek listáját sorolja, és ő és anya úgy
vitatkoznak, hogy hova szeretnének menni, mintha Vlad és
én nem is lennénk a szobában. Miközben folytatják, lopva
Vlad pókerarcára pillantok.
Fogalmam sincs, mit gondol a két betolakodóról.
Anya és apa voltak az első emberek, akiken kipróbáltam
az alkalmazásomat. A kódom megállapította, hogy anya
úgy néz ki, mint Fiona hercegnő a Shrekből, de – vigyázat
spoiler – miután végleg ogrévá változik. Apa Garfielddel
egyezett meg – és talán ezért van az, hogy Monkey teljes
mértékben retteg tőle.
– Mit gondolsz a sushiról?– kérdezi anya Vladot.
A vállamra teszi a kezét. – Oda megyek, ahová Fanny is
szeretne!
A kezet kiszúrva, anya tudálékos pillantást vált apával.
– A Fanny által kedvelt ételek túlságosan egyszerűek.
– Hé, én eszem sushit! – mondom, és próbálok nem
elkeseredettnek hangzani, de nem sikerül.
Anya kuncog. – Japánban az amerikai éttermekben együtt
szolgálják fel a kaliforniai tekercset a hamburgerekkel!
Összehúzom a szemem. – Én mást is fogyasztok! Mi
lenne, ha elmennénk oda, és hagynám, hogy te rendelj
helyettem?
Anya izgatottan tapsikol, én pedig mindenkit
kitessékelek a lakásból.
Jelez a telefonom.
Lopva rápillantok.
Egy üzenet Vladtól:
Akarsz limuzinnal menni, vagy inkább sétálnál egy remek kis
helyre a közelben?
Ezt a zsebében pötyögte be?
– Anya, apa, Vlad ismer egy remek kis sushi helyet a
közelben – mondom. – Mit gondoltok?
 Örömmel beleegyeznek a sétába, és elindulunk,
miközben anya és apa arról faggat minket, hogyan
ismerkedtünk meg, és mióta járunk.
– Együtt dolgozunk – válaszolja Vlad, rendíthetetlenül,
mint mindig. – És mi a helyzet veletek? Mióta vagytok
házasok?
A figyelemelterelés bevált. Anya belekezd abba a
történetbe, amit bárcsak sose hallottam volna, és főleg nem
azon tucatnyi alkalomkor, amikor a jelenlétemben mesélte
el. Állítólag egy újsághirdetésre jelentkezett, és meztelenül
pózolt apa festményéhez, apa ellenállhatatlannak találta, és
egyik dolog követte a másikat, ami alatt azt értem, hogy
festékkel borították be egymást, és vadul szexeltek egy
hatalmas vásznon. Az így készült műalkotás a mai napig a
nappalijukban lóg.
Ha egyszer terápiára lesz szükségem, biztos vagyok
benne, hogy ezt fel fogom hozni. Sokszor.
Vlad olyan nyugodtan hallgatja végig ezt az illetlen
történetet, mintha azt mesélte volna, hogy az eHarmonyn
találkoztak.
Aztán újabb sms érkezik tőle:
Akarod, hogy Ivan vegyen neked egy láncos zárat az ajtóra?
Attól fél, hogy legközelebb, ha betoppannak hozzám,
elkezdenek nálam művészkedni?
Vigyorogva válaszolok egy igennel.
Mit szólnál egy olyan intelligens, videós ajtócsengőhöz?
Ismerek egy márkát, ami extra biztonságos, adatvédelmi
szempontból.
Ebbe is beleegyezem, és közben odaérünk az étteremhez,
és besétálunk.
– Konnichiwa! – üdvözöl bennünket egyhangúan az
étterem személyzete.
 Vlad ugyanígy válaszol, a kiejtése számomra hibátlannak
hangzik.
Elkapom, ahogy anya és apa elismerő pillantást vált.
Leülünk, és anya rendel nekem egy sushi deluxe-ot, majd
ugyanezt kéri magának és apának is. Vlad à la carte rendeli a
sushit, és profi módon említi a darabokat a japán nevükön.
– Szóval, Venus, hallottam, hogy operaénekesnő vagy –
mondja Vlad, amikor a pincérnő elmegy. Előveszi a
telefonját. – Található a neten valamilyen előadásod?
Anya lelkesen bólint. – Keress rá a nevemre, de ne
foglalkozz a borotva és borotvapengék csomagjaival,
amelyek a keresés elején bukkannak fel.
Két másodperccel később anya mezzoszopránja szólal
meg Vlad telefonjának hangszórójából.
– Ah! – mondja Vlad alig két ütemnyi zene után. – A
Habanera a Carmenből.
– Menj hozzá feleségül! – mondja anya nagyon hangosan
suttogva.
Az arcom megegyezik a teljes nátriumtartalmú szójaszósz
vörös tetejével.
Vladdal szembefordulva anya megkérdezi: – Mi az a
csodálatos akcentus, amit felfedezek a beszédedben?
– Orosz – mondja Vlad. – Ha már itt tartunk, szerepeltél
valamiben Csajkovszkijtól? A Pikk dáma a kedvencem tőle.
Az étel akkor érkezik, amikor élénk beszélgetésbe
kezdenek az orosz operákról, és egy dolog világossá válik
számomra: bármi történjék is köztünk, anya soha, de soha
nem fogja abbahagyni, hogy Vladról beszéljen.
– Wolf, te festő vagy, ugye? – kérdezi Vlad, amikor anya
száját végre lefoglalja egy darab zsíros tonhal.
 És csak úgy, apa és Vlad hamarosan olyan neveket
emlegetnek, mint Repin és Malevics, miközben az orosz
művészetről beszélgetnek.
Én megeszem a sushimat, és élvezem a nagy részét. Van
azonban két darab valami barna, amit még sosem ettem, és
különösen gusztustalannak tűnik.
– Ez uni – mondja Vlad, észrevéve, hogy a pálcikáim hol
lebegnek. – Ez tengeri sün ivarmirigy.
Hát persze, hogy az. Még mindig jobb név, mint az,
aminek a fejemben neveztem: kakis sushi.
Én azonban elhatároztam, hogy kalandvágyó leszek.
Megeszek egy darab savanyított gyömbért, hogy
felkészítsem az ízlelőbimbóimat, majd a pálcikám hegyét
belemártom a barna anyagba, és óvatosan lenyalom.
Undorítóan krémes, és az én ízlésemnek túlságosan sós.
Kizárt, hogy megeszem.
Grr. Most anya azt fogja mondani, hogy „én
megmondtam!”. Ami igazságtalan, mert az összes többi
dolgot megettem, beleértve a nyers halat is.
– Tudod, ez a kedvencem – mondja Vlad, észrevéve a
grimaszomat. – Nem cserélhetnénk?
Hálásan megszorítom a térdét, és a tányérjára teszem az
unit, cserébe kapok egy darabot a lazacból és a sárga halból.
– Az unit afrodiziákumnak tartják Japánban – súgja anya
konspiratívan Vladnak.
Ha ez igaz, tekintve, ahogy Vladdal flörtöl, akkor biztos
egy egész óceánnyi sün ivarmirigyet fogyasztott reggelire.
– Jártál már Japánban? – kérdezi Vladtól.
Meg is érkeztünk! Amikor főiskolás voltam, a szüleim
elkezdtek utazgatni, és most már mindig felhozzák – és azt
is, hogy az egyetlen prágai utamon kívül még sehol sem
jártam az Egyesült Államokon kívül.
 Ez egy újabb megjegyzés a kalandvágy hiányomra. Ami
nem igazságos. Egyszerűen nem volt sem időm, sem
pénzem utazgatni a karrieremnek ebben a szakaszában.
Nagyon sok helyre elutaznék, ha tehetném.
Valószínűleg.
Remélem.
Vlad bólint. – Kiotó volt a kedvenc városom, de az egész
országban jártam már.
Anya elvigyorodik. – Mi is. Kiotóban minden matcha 1 ízű
volt. Voltál a Majomparkban?
Egy darabig Japánról beszélgetnek, mielőtt átváltanának
Oroszországra, amiről Vladot faggatják. Ez egy olyan úti
cél, amit még nem húztak ki a bakancslistájukról.
Hallgatom, ahogy örömmel válaszol a kérdéseikre, mindent
elmesél nekik szülővárosáról, Murmanszkról, és arról, hogy
télen ott lehet látni a sarki fényt.
Be kell vallanom, ölni tudnék azért, hogy én is láthassam.
A sarki fény jelensége mindenképpen szerepel a
bakancslistámon.
Az étkezést sült zöldteás fagylalttal fejezzük be, ami anya
szerint „nem olyan jó, mint amit Kiotóban lehet kapni”.
Amikor jön a számla, Vlad felkapja, és átadja a kártyáját a
pincérnek, mielőtt apám még csak a száját is kinyithatná a
költségek megosztásáról.
– Köszönöm! – mondja neki anya, miközben kisétálunk
az étteremből, és elindulunk vissza hozzám.
Hazafelé menet folytatódik az orosz kvíz. Amikor
odaérünk a lakásomhoz, Vlad megáll, és kedvesen
rámosolyog a szüleimre.

1
Őrölt zöld tealevél
 – Nagyon örültem a találkozásnak! – mondja. –
Szeretnétek, hogy hazavigyelek titeket?
Zavartan néznek, amíg a férfi a limuzin felé mutat.
Anya a mai nap legpumásabb pillantását veti rá. – Igen,
kérlek! Köszönjük!
Odasétálunk a limuzinhoz, ahol Vlad átvesz Ivántól egy
nagy hátizsákot, és oroszul mond valamit, miközben biccent
a szüleimnek.
Ivan egyetértően biccent a fejével, és tartja az ajtót
anyunak és apunak, amíg beszállnak.
– Sziasztok! – mondom integetve. – Hívjatok, mielőtt
legközelebb átjöttök!
A limuzin elhúz, én pedig felsóhajtok. – Nem fognak
hívni.
Vlad kinyitja a hátizsákot. – Ez majd segít!
A táskában van egy fúrógép, egy biztonsági pánt, és egy
doboz, benne feltehetően a videós ajtócsengővel.
Amikor az ajtómhoz érünk, végignézem, ahogy Vlad
néhány perc alatt beszereli az egészet – az ezermester-
képességek váratlan bemutatója erősebb afrodiziákum, mint
a sün ivarmirigyei.
Miután a csengő be van szerelve, és az indító alkalmazás
is fut a Preciouson, Vlad azt mondja: – Teszteljük le!
Bemegyek és bepattintom az új biztonsági pántot, őt
pedig otthagyom a küszöbön.
Megnyomja a csengőt.
Precious Vlad gyönyörű arcát mutatja.
– Igen, működik. – Kinyitom a zárat, de a pántot nem
veszem le.
Megpróbálja kinyitni az ajtót, de a pánt meghiúsítja.
– Remek! – Ténylegesen beengedem, a szívverésem
felgyorsul, ahogy felkészülök arra, hogy ismét merész
legyek. A szemébe nézek, és olyan kifejezéstelenül beszélek,
amennyire csak tudok: – Most már talán folytatnunk kellene
a másik fajta tesztelést.
Az arca megfeszül. – Biztos vagy benne?
Válasz helyett a nappaliba vezetem, és újra kinyitom a
bőröndöt.
Mint Pavlov egyik kutyájának, nekem is már csorog a
nyálam a további orgazmusok ígéretétől.
– Majdnem elfelejtettem! – Vlad elővesz a zsebéből egy
kicsire összegyűrt csipkés anyagot. – Ezt a fürdőszobámban
hagytad!
A francba! Nála felejtettem az alsóneműmet, és észre sem
vettem.
Az orcám tűzforróra vált, és kikapom a bugyit a kezéből.
– Elnézést kérek érte! Sietve távoztam, meg minden.
– Ami azt illeti. – Közelebb lép, a szemei lehetetlenül
kékek a szemüvege lencséi mögött. – Remélem, jól vagy!
Jól vagy? Mi ez a... Minden melegség elhagy, ahogy
eszembe jut a tegnap este, és az, ahogy olyan hirtelen
elhúzódott tőlem.
– Azért, mert úgy néztem ki, mint egy szörnyszülött? –
bököm ki.
Összevonja a szemöldökét. – Miről beszélsz?
– Csókolóztunk. Te elhúzódtál. Azt gondoltad, hogy úgy
nézek ki, mint egy torzszülött, igaz? – mutatok a mű
szemöldökömre.
Az arckifejezése a zavartról félreérthetetlenül sóvárgóra
vált át, a szemhéjai leereszkednek, ahogy a szemei éhesen
végigsöpörnek a testemen. Közelebb lép hozzám, és széles
tenyerébe simítja az arcomat.
– Fannychka... – A hangja érdes bársony. – Gyönyörű
lennél egyetlen hajszál nélkül is!
 Oh. Édes. Istenem. Ha számítógép lennék, a rendszer
hibaüzenetei harsognának a hangszóróimból. Ahogy a
helyzet áll, a szívem kalapál, és minden szőrszálam égnek
áll, mintha elektromos áram futna a bőröm alatt.
Én. Annyira. Beindultam.
– Vodka volt a szervezetedben – folytatja, anélkül, hogy
elengedne. – És én... – mély levegőt vesz. – Azt akarom,
hogy tiszta legyen az elméd, amikor könyörögsz, hogy
dugjalak meg!
Hűha. Most felrobbanna a számítógép.
Nem számítottam rá, hogy ezek a szavak elhangzanak a
szájából – és most, hogy elhangzottak, a fejemben táncoló
képek túlmutatnak az X-besoroláson...
És forró.
Annyira perzselően forró, hogy úgy tűnik, elvesztettem a
beszélő képességem.
– Könyörögni? – sikerül végre kipréselnem magamból.
Pimasz vigyor húzódik érzéki ajkaira.
– Azt hiszem, kérhetsz is egyszerűen. Szépen.
– Szépen?
– Elég jó – motyogja, és lehajtja a fejét, ajkait az enyémre
csúsztatva.
Szent túlműködő petefészek! Most úgy érzem magam,
mintha valaki fogta volna a felrobbant számítógép apró
darabkáit, és elkezdte volna összerakni a darabokat,
különös figyelmet fordítva az erogén zónákra.
A csók éhesebb, mint a tegnap esti.
Sokkal vadabb.
A térdeim kezdenek elgyengülni.
Biztosan észreveszi. Még mindig csókol, közben hátrál
velem a kanapé felé, és ahogy hanyatt dőlök rá, fölém hajol,
ajkai a fülemet érintik, miközben durván mormogja: – A
Starbucksban az asztalra akartalak dönteni, amikor először
megláttalak!
Hiba! Hiba! Hormontúltengés! A beszédfunkciók veszélybe
kerültek! Újraindítás szükséges!
Teljesen elveszítem a fejem, az öklömbe szorítom az
ingét, és magamra rántom.
A feszes izmok szorosan a testemhez nyomódnak.
Folytatjuk a csókolózást.
A kezem végigsiklik sűrű, selymes haján.
Ő az ajkamat rágcsálja.
Én a nyelvét szívom.
Gőz gyűlik a bőröm és a ruhám között. Le akarom venni
őket, ezért elkezdem kigombolni az ingemet.
Kissé hátradől, pupillái lehetetlenül kitágulnak.
Kicsúszok a felsőmből.
Széttépi magán az inget, a gombok golyóként repkednek
a szobában. Egy fehér pólóban maradt, azt is leveti.
A grafikus memória megtelt! Videókártya túlpörgetve!
Vlad biztos sok időt töltött a konditeremben. Vagy a
testét az ókori Görögországban faragták. A kemény
izomkockákon izzadsággyöngyök csillognak, és én
legszívesebben mindet lenyalnám.
Kikapcsolja a melltartómat, kiszabadítva Pinkyt és Braint
a börtönükből.
– Gyönyörű! – Beborítja a tenyerével Pinkyt, és a
mellbimbóm gyakorlatilag beleszúr a tenyerébe.
Meg lehet őrülni a vágytól? Annyira szükségem van rá,
hogy magamban érezzem, hogy legszívesebben sikítanék.
A nyakát csókolgatom, a nyelvemet végighúzom a
mellizmain, le a hasizmokon, és még lejjebb, a köldöke alatt
lefelé haladó szőrcsík felé. Ezzel egy időben lehúzom a
nadrágja cipzárját.
 Atyaég!
Drakula szinte szétszakítja az alsónadrágját.
Vlad lerúgja a nadrágját, majd rólam is lehúzza a farmert.
– Jól vagy? – kérdezi lehunyt szemmel.
Válaszul lehúzom a bugyimat.
Ezek után merészeljen bárki is anti-kalandvágyónak
nevezni.
– Gyönyörű! – mormolja a torkából, ősemberesen.
Elnyúlik rajtam, meztelen bőre hozzám simul.
Nem tudom elhinni, hogy ez történik.
Megcsókolja a nyakamat, majd megszívja a
mellbimbómat, mielőtt lustán végighúzza a nyelvét a
hasamon és még lejjebb. És még lejjebb, észbontó,
incselkedő lassúsággal.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megérzem meleg
leheletét a puncimon.
Osztás nullával. Fájl nem található.
Óvatosan belém nyal.
Felkiáltok.
A Belka rugalmas, űrkorszaki anyaga a közelében sincs
az ő kavargó, okos nyelvéhez. Annyira okos, hogy
tiszteletbeli doktori címet érdemelne a Harvardon.
A nyomás egyre nő.
Kezemmel a hajába túrok, és ívbe feszülök, ahogy a
nyomás egyre elviselhetetlenebbé válik, és minden
másodperccel fokozódik.
Egy hangos nyögéssel szétrobbanok.
Felnéz, gyönyörű arcán az ősi férfiúi elégedettség jelenik
meg. – Még?
– Feküdj le! – Szavaim merészen, szinte parancsként
hangzanak el. Nincs helye a félénkségnek az engem
magával ragadó vágyban.
 Örömmel engedelmeskedik.
Lehúzom az alsóneműjét, és kiszabadítom Drakulát.
Bemeneti eszköz meghajtó hiba! Több hely szükséges!
Óvatosan, mint a fagylaltot, végignyalom a hosszát.
Válaszul megrándul, és ezzel folytatásra ösztönöz. Az
egészet a számba csúsztatom, állkapcsom a végsőkig feszül.
– Bassza meg! – nyögi fölöttem Vlad.
Ezt bátorításnak veszem, és a nyelvemmel körözni
kezdek rajta. A harmadik kör után elhúzódik.
– Nem így akarom befejezni! – mondja rekedten zihálva.
– Benned akarok lenni! Feltéve, hogy készen állsz rá.
Készen?
Ha nem fogadom magamba, lehet, hogy meghalok.
Csak egy probléma van.
– Nincs óvszerem! – Körbenézek a nappaliban, mintha a
kondom-tündért keresném.
A szemei mohón vándorolnak a testemen.
– Nekem sincs! Ez az egész fejlemény egy kicsit
váratlanul ért!
Egy pillantást vetek az erekciójára.
– Azt mondtad, hogy tiszta vagy.
A lélegzete elakad, a hangja még durvábbá válik.
– Te is ezt mondtad. És szeded a tablettát.
– Ahogy te is. Úgy értem, szedem a tablettát. Az egyetlen,
aki tablettát szed.
Ugh, miért fecsegek? És megint elpirultam?
Ahelyett, hogy válaszolna, felemel, és addig manőverez,
amíg helyet nem cserélünk, én a kanapén fekszem, ő pedig
felettem, Drakula a hasamhoz szorul.
Az ajkai ismét az enyémre nyomódnak, és ahogy
viszonzom a csókot, érzem, hogy gonosz ujjai belém
hatolnak.
 Hűha.
A szájába zihálok, amikor olyan precizitással találja meg
a G-pontomat, amit Glurp is megirigyelne, majd enyhén
megdörzsöli.
Egy sikoly kíséretében elélvezek.
Lehunyt szemmel a szájához emeli az ujjait, és tisztára
nyalja őket. – Finom!
Ujjai sóvárgó ürességet hagynak maguk után, amit be kell
tölteni.
Itt az ideje, hogy a merészségemet a végső szintre
emeljem.
Körbefonom az ujjaim Drakulán, és lassan magamba
vezetem.
Bemeneti eszköz csatlakoztatva! Hiba! Elkerülhetetlen az
újraindítás!
Vlad arca feszültnek tűnik, ahogy apró lépésekben
magamba fogadom, hagyva, hogy az izmaim
alkalmazkodjanak.
Oké. Be tudom fogadni. Egy pillanatig aggódtam.
– Jól vagy? – morogja, amikor Drakula olyan mélyre
süllyed, amennyire csak tud.
Sikerül egy aprót bólintanom.
Mozogni kezd, először csak könnyedén.
Nyögdécselek.
Felgyorsít.
A körmeim a hátába vájnak.
A lökések fokozódnak, de ez még nem elég.
Többre vágyom.
Keményebben.
Mélyebbre.
Kezemet a farpofáira csúsztatom, ívbe feszülve
felnyársalom magam, miközben átbillenek a határon.
 A lábujjaim begörbülnek, miközben a nevét kiáltom.
Ahogy a medenceizmaim megremegnek Drakula körül,
Vlad is felnyög a gyönyörtől. Érzem, ahogy még jobban
megkeményedik, és aztán ott van az elélvezésének meleg
érzése – ami újból csúcspontra juttat.
– Bassza meg! – Szorosan átölel, a mellkasát az enyémhez
simítja. – Ez figyelemre méltó volt! – Ráébred, hogy szinte
agyon nyom, ezért az egyik könyökére támaszkodva
felemelkedik.
Az arcába mosolygok, az orromat az övéhez dörzsölöm, a
belső tengerimalacomat irányítva. – Csupán figyelemre
méltó?
– Elképesztő! Hihetetlen! – vigyorodik el. – Jobb?
– Jó kezdet! – Kibújok alóla, és talpra állok. – Csak
folytasd tovább a bókokat, miközben csatlakozol hozzám a
zuhanyzóban!
Kuncogva berohanok a fürdőszobába, és miközben
üldöz, annyi pozitív jelzővel áraszt el, ami megtöltene egy
szinonima szótárt is.
Odabent a zuhanyzó vizét kellemes hőmérsékletre
állítom, és beállok a vízsugár alá.
Éhesen néz rám, majd belép, elfoglalva az összes rohadt
helyet.
Mielőtt tiltakozhatnék, érzékien behabosít.
Oké, azt hiszem, minden meg van bocsátva.
Miután teljesen tiszta vagyok, viszonzom a szívességet, és
minden egyes terjedelmes izmát beborítom szappannal.
– Tudod – mondom, miközben a kockás hasizmát
habosítom –, ha gonosz akarnék lenni a gyerekemmel,
akkor Six Packnek 1 hívnám a fiam, vagy a lányom.

1
Italok – általában sör – hatos kiszerelésben
 Elvigyorodik. – Six Pack. Ez eléggé gonosz.
Amikor végeztünk a zuhanyzással, törölközőkbe
csavarjuk magunkat, és visszatérünk a nappaliba.
– Az ingednek annyi! – rugdosom csupasz lábammal a
gombnélküli rongyot.
Megvonja a vállát. – Felvehetem a pólót.
A változatosság kedvéért tényleg lazán fog kinézni?
Lehet, hogy összeomlik az univerzum.
Ahogy meglátom őt azzal a törölközővel a dereka körül,
újra beindulok, és újdonsült merészségem nem mutatja a
csillapodás jeleit.
– Most mit csináljunk? – kérdezem, a bőröndre pillantva.
Vajon Drakula tényleg megmozdult a törölköző alatt?
Vlad elvigyorodik. – Mire gondoltál?
– Vannak olyan játékok, amelyeket még nem teszteltünk.
– Ártatlanságot színlelek azzal, hogy a szempilláimmat
rebegtetem felé. – Én például úgy gondolom, hogy ez egy
olyan mulasztás, amit helyre kell hozni!
Szétnyitja a törülközőjét, hogy felfedje az akcióra kész
Drakulát.
Nagyon telhetetlen?
Ez tetszik!
Szédülten választok egy játékot, amit használhatok rajta –
és újabb csúcspontra juttatom. Aztán többszörösen is
viszonozza a szívességet, hiszen női játékból több van.
Számtalan orgazmussal később elfogynak a játékaink, és
korog a gyomrom.
– Mennyire nem nőies! – paskolom meg a hasamat,
mielőtt belebújnék a fehérneműmbe és a farmeromba.
– Jobb, ha megetetjük a vadállatot. – Előveszi a telefonját.
– Mihez volna kedved?
– Pizza?
 Elismerően bólint. – Az ország egyik legjobb helye csak
néhány saroknyira van innen.

____

A vékony tésztájú pizza mintha nem is evilági lenne, és

sörrel leöblítve, egy jó beszélgetés mellett fogyasztjuk el.
Többek között megtudjuk egymás életkorát – ő harminckét
éves, én huszonnégy –, és hogy mikor van a
születésnapunk, ami a csillagjegyekkel kapcsolatos
kölcsönös szkepticizmusunkról szóló beszélgetésbe
torkollik.
Amikor befejezzük a vacsorázást, megetetjük a másik
szörnyeket is – Oracle-t és Monkey-t.
Miután a háziállataink boldog malackák lesznek, Vlad és
én a kanapén összebújva megnézzük a Mátrixot. Miközben
a film megy, igyekszem nem gondolkodni a történtek
következményein, és csak élvezem a pillanatot. Mert ha
mégis gondolkodom rajta, ki fogok borulni.
Mert épp most feküdtem le Vladdal.
A főnököm főnökével.
A számítógép biztosan összeomlik, ha belemegyek.
Ehelyett a filmre koncentrálok. A szereplőkkel együtt
mondjuk a kedvenc sorainkat, és néhány ritka esetben
panaszkodunk valamire, amit szerintünk jobban is meg
lehetett volna csinálni.
Például, hogy miért használtak a gépek embereket
elemként, amikor a tengerimalacoknak egy sokkal
egyszerűbb virtuális valóság börtönre lett volna szükségük,
hogy elégedettek legyenek?
– Szerintem a gépeknek eredetileg azért volt szükségük
emberekre, mert számítógépes táptalajként szolgáltak –
mondja Vlad. – Ez túl bonyolult ötletnek tűnt a
nagyközönség számára, ezért leegyszerűsítették elemekre.
Vagy talán csak termékmegjelenítés volt.
Rávigyorgok. – Fogadok, hogy igazad van!
– Ez mindig is idegesített – mondja, amikor elhangzik
Trinity klasszikus mondata „ezt kerüld ki!”, és fejbe lövi az
ügynököt. – Tekintve, milyen gyorsan tudnak mozogni az
ügynökök, nem lett volna ideje befejezni a szavakat, mielőtt
a férfi keresztbe tett volna neki.
Hevesen rázom a fejem. – Ha egy szöveg ennyire király,
akkor csak lazítani kell, és nem szabad túlgondolni.
Elneveti magát, és kommentár nélkül befejezzük a film
hátralévő részét. Aztán streameljük a folytatásokat, és
közben egyre gyakrabban panaszkodunk.
– Mennem kéne! – mondja, amikor a trilógia utolsó
részének stáblistája pereg a képernyőn.
Még mindig a merészségem csúcsán, azt mondom: – Ha
akarsz, maradhatsz is!
Kiderül, hogy nagyon is tetszik neki a maradás
gondolata, így a hálószoba felé vesszük az irányt, ahol én
azonnal négykézláb végzem.
– Ez még jobb volt, mint az előbb! – motyogja reszelősen,
amikor már mindketten csak petyhüdt tészták vagyunk az
ágyamon.
Túlfűtött vigyorom bolondos. – Tudod, ha
tengerimalacok lennénk, ezek után hivatalosan is te lennél a
domináns!
A kuncogása ásítássá változik.
– Kis kifli, nagy kifli pozíció!! – Nagyképűbben hangzik a
kérés, mint terveztem, de ő vigyorog, és megteszi.
Mielőtt észbe kapnék, máris elalszom.
Biztonságosan a karjaiba zárva...
 Huszonhetedik fejezet

Kellemesen ellazultnak érzem magam a melegben, és

csak félig ébredtem még fel.
Néha az alvás olyan az agyam számára, mint egy
számítógép újraindítása, és ma reggel ez igazabb, mint
valaha – minden bizonnyal olyan gondolataim vannak,
amelyek eddig a tudatalattimban rejtőztek.
Őrület, hogy milyen közel érzem magam Vladhoz.
Továbbá – és lehet, hogy csak képzelődöm – úgy érzem,
mintha ismerném őt. Ismerem az igazi Vladot, nem pedig
azt a Karóbahúzó énjét, amitől mindenki fél az irodában.
Valójában, szinte pillanatok alatt elkezdtem úgy érezni,
hogy mi ketten úgy illünk egymáshoz, mint a matrjoska
babák.
Elvigyorodom, ahogy visszaemlékezem, ahogy a
kanapémon ölelkeztünk. Az volt életem legjobb estéje,
amire emlékszem. A szex pedig életem legelképesztőbbje
volt.
Valójában tegnap talán több orgazmusom volt, mint az
egész előző évben.
És ami a legfontosabb, soha nem éreztem még ilyen
kapcsolatot egy férfival. A leghosszabb kapcsolatom Bobbal
volt, és az alatt az egy év alatt, amíg randiztunk, nem
hiszem, hogy ennyire jól megismertem volna őt, vagy
éreztem volna, hogy ilyen jól illünk egymáshoz, vagy
élveztem volna az intimitást, vagy...
A francba.
Lehet, hogy belezúgtam Vladba?
 A hirtelen feltámadt adrenalin-löket elűzi az álmosság
maradványait.
Belezúgni Vladba, katasztrófális következményekkel
járhat. Lehet, hogy ő nem így érez – és ő a főnököm főnöke.
A francba!
Tényleg lefeküdtem a cég vezetőjével.
Ha bárki rájönne, azzal vádolnának, hogy a csúcsra –
vagy a fejlesztési részlegbe – azért jutottam, mert
befeküdtem az ágyába. És mi van, ha nem az érdemeim
miatt helyeznek át, vagy léptetnek elő?
Fúj. Ezeket a dolgokat jó lett volna átgondolni, mielőtt
leveszem a bugyimat. Mentségemre szóljon, hogy ekkor
már nem volt rajta ing, én pedig mégiscsak hús-vér ember
vagyok.
Kinyitom a szemem.
Vlad nincs mellettem az ágyban.
Felejtsd el a főnök szemszöget! Most attól félek, hogy a
tegnap este számára semmit sem jelentett.
Valami sült és finom illatot szimatolok.
Talpra ugrok.
Lehet, hogy Vlad mégsem ment el?
A fürdőszobába robogok, hogy szalonképessé tegyem
magam.
Érdekes. Ötórás borostám van. A szemöldököm
környékén – nem az arcomon. Az ideiglenes tetoválások is
tartanak, de tekintve ezt a növekedési hullámot, pár nap
múlva már nem lesz rájuk szükségem.
Megmosom a fogam, némileg kisminkelem magam,
felveszek néhány ruhát, és a konyhába sietek.
Vlad ott van.
Háttal áll nekem, és csak nadrág van rajta.
 A hátizmai alapján úgy néz ki, mint egy evezős, vagy egy
úszó.
Nyál képződik a számban, de csak részben a sülő
finomság illata miatt, amin éppen dolgozik.
Legközelebb teljesen meztelenül kellene főznie.
Várjunk csak, nem! Azzal kitenné Drakulát a forró olaj
okozta égési sérülésnek.
Hangosan megköszörülöm a torkomat.
Megfordul.
– Á, az álomszuszék kiscica felkelt. Amikor felkeltem,
véletlenül nagy zajt csaptam, de te még csak meg sem
rezzentél.
Elvigyorodom. – Nem vagyok egy éber alvó.
A serpenyő felé biccent. – Remélem, szereted a
buggyantott tojást!?
Buggyantott?
Ez egy tudatalatti üzenet? Most azt akarja mondani, hogy
túl vagyunk rajta, vagy hogy én vagyok a buggyant?
Összevonja a szemöldökét.
– Egy fintor a tojásválasztásom miatt? Mi lenne, ha
magamnak tenném ezt az adagot, te pedig megmondanád,
hogyan szeretnéd a tiédet?
Fintorogtam volna? Baromság.
– Rántottát kérek.
– Nagyon amerikai. Ülj le! – mutat az asztal felé.
Engedelmesen leülök a szék mellé, amelyre egy férfi ing
van terítve – egy olyan ing, amelynek gombjai be vannak
gombolva, vagyis nem a tegnapi.
– Honnan szereztél váltóruhát? – kérdezem.
– Ivan hozta, a kajával együtt. – Visszafordul a tűzhely
felé. – Pókhálók voltak a hűtődben.
Remek, Ivan tudja, hogy Vlad itt maradt.
 Valójában Ivan, mint a sofőrje, így is, úgy is tudná.
Mégis, kipirul az arcom. Bár még sosem kellett egy
áttombolt éjszaka után hazabotorkálnom, lefogadom, hogy
kicsit olyan érzés, mint ez.
Valamit magyaráz, miközben én az ujjaimmal dobolok az
asztalon, és azon gondolkodom, hogy megkérdezzem-e tőle
nyíltan, hogy szerinte mi folyik köztünk.
Meg kéne tennem.
És meg is fogom.
Bármelyik pillanatban.
Hátat fordít. Ez megkönnyíti a dolgot, nem igaz?
Nem.
Nem fog megtörténni.
Biztos minden bátorságomat és merészségemet
elhasználtam tegnap.
Megmagyarázhatatlanul nyálcsorgatva figyelem, ahogy
Vlad a serpenyő tartalmát egy tányérra borítja, majd feltör
még egy tojást, tesz bele egy kis tejet, és megkeveri.
A francba! Ki gondolta volna, hogy az ilyen háztartási
apróságok ilyen dögösek lehetnek? Érzem, hogy a tojással
együtt az agyam is összeomlik.
Mennyire lenne furcsa, ha nekiállnék játszadozni
magammal itt a reggelizőasztalnál?
Vagy ha egy játékkal tenném?
– Tessék! – A serpenyő tartalmát egy másik tányérra
kaparja, és egy üveg ketchuppal együtt az asztalhoz viszi a
finomságot.
Rávetem magam az ételemre. A tegnap esti megerőltetés
után az étvágyam a plafonon van.
– Nyolc óra negyvenöt van – mondom, amikor az
éhségem nagyjából csillapodott. – Legendás vagy, hogy már
kora hajnalban az irodádban vagy. Miért?
 Megvonja a vállát. – Az a szépsége annak, hogy nincs
főnököm, hogy akkor kelek, amikor akarok.
– Fogadok, hogy ez jó! – Még több tojást lapátolok a
számba. – Hogy lett egyáltalán saját céged?
Elmosolyodik. – A főiskola után egy ideig a
Bloombergnek dolgoztam. Mivel a szüleimmel éltem,
tudtam egy kis pénzt félretenni. Amikor rájöttem, hogy
magamnak kell irányítanom a dolgokat, ha nem akarok
megőrülni, kölcsönt kértem a szüleimtől, hogy segítsenek
elindítani a Binary Birchet. A többi már történelem.
– Lenyűgöző – mondom, miközben behabzsolom a
maradék tojásomat. És ezt komolyan is gondolom.
Harminckét évesen egy sikeres szoftvercég tulajdonosának
lenni nem kis teljesítmény.
– Mik a terveid mára? – kérdezi.
Lenyelem a számban lévő tojást. – Megírom a Belka
tesztelési eredményeit. Találkozom Sandrával, hogy
átadjam neki a jó híreket – és remélhetőleg új munkát
kapjak. Utána találkozom Mike Venturával.
Összeráncolja a homlokát. – Ventura? Miért?
Féltékenységet hallok a hangjában?
– Kódbeszélgetés – mondom.
– Értem – mondja, és eltűnnek a homlokáról a ráncok. –
Tudod, ha bármilyen programozási kérdésed van,
nyugodtan fordulj hozzám! Lehet, hogy tudok egy-két
dolgot, amit Ventura nem.
– Most, hogy már tudom, meg fogom fogadni –
vigyorgok rá huncutul. – Szeretnéd, hogy lemondjam a
találkozót Mike-kal?
Felnyársalja az utolsó falatot a tányérján. – Semmi gond!
Ventura egész jó kódoló. Kétlem, hogy a tanácsaival sokat
árthatna.
 Fogom az üres tányérjainkat, és a mosogatóhoz viszem
őket. – És mi van veled? Nagy tervek a mai napra?
Mélységes csalódásomra elkezdi felvenni az ingét.
– Találkozók. Krav Maga edzés. Ebéd veled, feltéve, hogy
hajlandó vagy rá.
Huh. A Krav Maga miatt van ilyen jó formában?
– Azt hiszem, talán ráérek ebédelni. – A lelkes vigyorom
megnehezíti az álszemérmeskedést.
– Jó. Nem bánod, ha itt hagyom Oracle-t? – Az akvárium
felé mutat. – Miután megetettem őket, ő és Monkey nagyon
jól szórakoztak.
– Persze, hogy maradhat!
Különösen, mivel ez garantálja, hogy neked el kell jönnöd
érte.
És talán megint itt maradsz.
És...
– Gyere, zárd be mögöttem az ajtót! – mondja.
Elkísérem odáig.
Felhúzza a cipőjét.
Hirtelen szégyenlősnek érzem magam. – Szia?
– Nem! – Lehajol, és életem legforróbb búcsúcsókját adja.
Amikor felegyenesedik, tisztán férfias vigyor ül ki az ajkára.
– Most szia!
Becsukva az ajtót, legyezgetem magam.
Ez a férfi szexfüggővé tesz.
Lépteim könnyedek, ahogy visszabattyogok a nappaliba.
Felnyitom a laptopomat, és befejezem a tesztdokumentációt
– elvörösödök gépelés közben, ahogy felidézem az
emlékeket.
Amikor végeztem, megnézem a malacokat. Egymást
ápolják, boldogok, mint a kagylók egy vegán étteremben.
 Mivel egyre inkább közeledik a találkozóm Sandrával,
elindulok az irodába.
 Huszonnyolcadik fejezet

Amikor leülünk a tárgyalóban, Sandra nem néz a

szemembe.
Furcsa.
Azt hiszi, hogy csalódást fogok okozni neki?
– Jó híreim vannak! – mondom, és közlöm vele, hogy
befejeztem a tesztelést.
– Ez nagyszerű! – mondja, de még mindig nem néz a
szemembe. – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Chortsky
elégedett lesz.
Az utolsó szóra összerezzent?
Mi a fenéről van szó?
– Most már készen állok más projektekre – mondom. –
Van valami érdekes dolog, amit tesztelhetnék?
Végre rám néz. – Ez egy kicsit hirtelen jött. Hadd
gondolkozzak egy kicsit, aztán visszahívlak.
Oké. Azt hiszem, tényleg orvul támadtam rá azzal, hogy
ilyen gyorsan végeztem ezzel a projekttel. Mégis, nem
tehetek róla, de úgy érzem, hogy furcsán viselkedik.
– Hogy mennek a dolgok veled úgy általában? –
kérdezem.
Talán valami baj van az egészségével?
Feláll. – Minden nagyszerű! De van még egy
megbeszélésem, úgyhogy jobb, ha megyek!
Oké, mindegy.
Megvárom, amíg kimegy, és ránézek az órára.
Még mindig van néhány perc a Mike-kal való
találkozómig.
 Az étkezőbe megyek, és főzök egy teát, miközben végig
azon gondolkodom, vajon Vlad megint rajta fog-e itt kapni.
Vagy inkább remélem, hogy igen.
Nem. A tea elkészült, de Vladnak se híre, se hamva.
Korán beérek a tárgyalóba, és kortyolok egy újabbat a
teából, miközben ellenőrzöm, hogy nem érkezett-e új üzenet
Phantomtól. Ha kiderül, hogy Mike a titokzatos mentorom,
udvarias lenne, ha naprakészen értesülnék a bölcsességéről.
Kiderült, hogy Phantom túl elfoglalt volt ahhoz, hogy
írjon.
Ó, hát igen. Talán neki is sűrű volt a hétfője, akárcsak
nekem.
Előveszem a munkahelyi telefont, hogy megnézzem az e-
mailjeimet, de mielőtt megtenném, kinyílik a tárgyalóterem
ajtaja, és berobog Butt-Head – vagyis Mike.
Széles vigyorral elmegy egy tucat szék mellett, mielőtt
leülne a mellettem lévőre.
Ma mindenki furcsán viselkedik, vagy nekem van valami
bajom?
– Hol van a laptopod? – teszem le a telefonomat az
asztalra. – Én nem hoztam el az enyémet.
– Laptop? – Úgy bámul rám, mintha rózsaszín kakastaréjt
növesztettem volna.
Zavartan nézek rá. – Nincs szükségünk képernyőre, hogy
lássuk a kódot?
Közelebb tolja hozzám a széket. – Igazából be kell
vallanom valamit. Nem a kódról akartam beszélni veled.
Miért van rossz érzésem ezzel kapcsolatban?
Arrébb húzódom a székemmel. – Akkor miről?
Közelebb hajol, és a leheletén áporodott kávé és még
áporodottabb fokhagyma szagát érzem.
– Az a pletyka járja, hogy az irodában lévő srácokkal
szexjátékokat tesztelsz – és én is be akarom dobni a nevem a
kalapba.
 Huszonkilencedik fejezet

A szemeim szinte kigúvadnak a szemüregükből.

– Hogy micsoda?
Ráncolja a homlokát. – Azt hittem, volt egy meghitt
pillanatunk ott, a liftben. Vagy csak olyanokat hívsz meg,
akik segíthetnek a karrieredben?
Felpattanok, az arcom úgy ég, mintha pofon vágott volna.
– Ennek a beszélgetésnek vége!
Felpattan, és megragadja a könyökömet.
– Hé, én a fejlesztési osztályon vagyok! Ha át akarsz
kerülni oda, biztos vagyok benne, hogy tudok segíteni!
Csípős pillantást vetek rá. – Engedj el!
– Ugyan már! Ne legyél már ilyen! – A szorítása egyre
erősebb. – Én csak...
– Azonnal! Engedd! El! Őt!
A hang teljesen a Karóbahúzóé.
Mike azonnal meglazítja a szorítását.
Vlad az ajtóban áll, tekintete a támadómra szegeződik.
Ha a tekintet ölni tudna, Mike teste már egy vértelen héj
lenne.
Mike elsápadva rólam Vladra néz. – Én csak...
Mielőtt még pisloghatnék, Vlad már köztem és Mike
között van. – Kifelé!
Mike egy csoszogó lépést tesz hátra. – Csak tesztelő
akartam lenni, mint te!
Vlad egy fenyegető lépést tesz az alkalmazottja felé. – Ki
vagy rúgva! Azonnali hatállyal!
 Mike egy másodpercig döbbentnek tűnik – mintha az a
fogalom, hogy kirúgják, mert zaklatja egy női munkatársát,
rakétatudomány lenne számára. A következő pillanatban a
döbbenetet düh váltja fel az arcán. – Milyen kényelmes! Épp
akkor szabadul fel egy hely a fejlesztőcsapatban, amikor a
szeretőd szeretné!
– Birtokháborítást követsz el! – mordul fel ijesztően Vlad.
– Még egy szó, és erőszakkal távolíttatlak el a területről! –
Erős öklei összeszorulnak az oldala mellett.
Mike még jobban elsápad, a bátorsága elszáll. Sarkon
fordul, és kisurran a szobából.
Vlad az asztal közepén álló telefonhoz lép, és utasítja a
biztonságiakat, hogy gondoskodjanak róla, hogy a férfi
elhagyja az épületet, és soha többé ne térjen vissza.
Miközben ezt teszi, végre magamhoz térek a sokkból, és
elkezdem összerakni a darabkákat.
Egy pletyka. A tesztelésemről.
Ezért viselkedett Sandra olyan furcsán? Ő is hallott a
pletykáról?
És milyen furcsa is ez. Egy csapat férfival tesztelek? Miért
tennék ilyet? Nekem csak egy kellett.
És Vlad a segítségemre sietett. Hogy tudott ilyen gyorsan
ideérni?
Aztán eszembe jut, amikor arról a feltételezésről beszélt,
hogy a kamerákon keresztül nézi a találkozómat Sandrával.
Azt hiszem, ez nem feltételezés volt. Tényleg figyeli, mi
történik itt, legalábbis amikor féltékeny.
Vlad leteszi a telefont, és felém fordítja vad tekintetét.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel a találkozóval!
Elhátrálok egy lépést. – Azt hittem, hogy ő Phantom.
Hogy én...
 – Phantom? – Erős orosz akcentussal ejti ki a szót. – Nem
ő az! Én vagyok az!
– Te?
Úgy érzem magam, mint egy hülye.
Persze, hogy ő az. Az a hosszú beszélgetés anyámmal az
operáról. Elegáns kód. Aggodalom a fotóadatbázisom
adatvédelme miatt.
Ki más lehetett volna?
– Miért nem mondtad? – kérdezem kábultan.
Az érzelmeim teljesen összezavarodtak. Fogalmam sincs,
mit gondoljak erről az egészről.
Megdörzsöli az arcát. – Szabadságot akartam, hogy
anélkül mentorálhassalak, hogy tovább bonyolítanám az
amúgy is bonyolult kapcsolatunkat. Ami ennél is fontosabb,
egyszerűen nem került szóba.
Bonyolult kapcsolat.
Ez az évszázad alábecsülése.
– Hogyan szereztek tudomást a tesztelésről? – Az
üvegfalakon keresztül lopva az iroda padlójára pillantok. –
Sandra?
Az állkapocsizmai megfeszülnek. – Nem gondolom!
Szerintem te fedted fel. Véletlenül.
– Én? – A kérdés egész közel áll a morgáshoz. – Miről
beszélsz?
– Nem veszed komolyan a biztonságot! – A szavak
csípősen hangzanak – vádaskodás, ha volt már ilyen. –
Könnyedén kitaláltam a forráskód-ellenőrző tárolód
jelszavát. Chocula2019, igaz?
Visszatántorodom. – Hogyan?
– A változó fura neve, amit eltúlozva használtál, plusz az
aktuális évszám. Nem egy rakétatudomány. És fogadok,
hogy pontosan ugyanezzel a jelszóval jelentkezel be a
felhőszerverre, ahol a tesztelési dokumentációt tartod.
Mondd, hogy tévedek!
Nem téved, de akkor sem tudna hülyébbé tenni, ha
megpróbálná.
Kezdek elvörösödni. – Te meghackeltél engem?
Rám veti az egyik Felnyársalói pillantását. – Valaki más
hackelt meg téged. Én takarítottam el azt a
számlálóváltozót, emlékszel? Vigyáztam rád!
Micsoda baromság.
– Ha tudtad, hogy a jelszavam nem biztonságos, miért
nem szóltál?
– Nem volt rá lehetőségem. Különben is, nem akartam,
hogy azt hidd, hogy beleavatkozom a magánéletedbe!
– Rendben, oké. És most a hírnevem romokban hever! – A
helyzetet végtelenül rontja az a tény, hogy az egész az én
hibám.
Ha akarnám, sem tudnám kínosabban érezni magam.
Felsóhajt, és megigazítja a szemüvegét. Most már
végtelenül kevésbé tűnik dühösnek. – Utána kell néznem
ennek a pletykaügynek. Egyelőre változtasd meg a
jelszavaidat mindenhol, ahol csak eszedbe jut. Jobb későn,
mint soha! Ahelyett, hogy a kedvenc szavad betűit
használnád, felcserélheted őket számokra, amelyek
megfelelnek az adott betűk helyének az ábécében. Vagy
csak használj...
– Ne légy lekezelő! – Racionálisan tudom, hogy nem
vagyok teljesen igazságos, de ezt nem bírom tovább. A düh
és a szégyen kavargása elérte a mellkasomban a
forráspontját. – Ugyanabban az iskolában tanultam a
kriptográfiát, mint te!
A szemöldöke összevonódik. – Én nem voltam...
– Elmegyek! – Megkerülöm őt, és az ajtó felé indulok.
 – És mi lesz az ebéddel? – szól utánam.
– Elment az étvágyam! – A liftek felé rohanok.
Nem is annyira tőle menekülök, mint inkább ettől az
irodától, a mérgező pletykáival együtt.
Megkönnyebbülésemre senki sem keresztezi az utamat
útközben. Amint kinyílik egyik liftajtó, beugrom, és
megnyomom az előtér gombját.
Miközben az ajtók becsukódnak, észreveszem Vladot, aki
felém közeledik, arckifejezése éjszakai sötétséget áraszt.
Engem üldöz?
Nem számít!
A liftajtók becsukódnak, mielőtt be tudná dugni a kezét.

____

A taxiban hazafelé menet újra lejátszom a fejemben, ami

az imént történt.
Újra és újra.
Bármelyik oldalról is nézem, a Binary Birchnél korábban
nagyszerű hírnevem már a múlté.
Bár az emberek nem tudják, hogy teljesen klisésen
viselkedtem, és valóban lefeküdtem a cég tulajdonosával,
azt hiszik, hogy játékokat használtam rajta és más pasikon –
ez utóbbi bántó hazugság. Nem számít, mi történik most, a
kivételezett bánásmód kísértete be fogja szennyezni a
karrieremet, ami szívás, mert keményen dolgozom...
Valójában azért kerültem ebbe a helyzetbe, mert olyan jó
tesztelő voltam. Nem mintha ez bárkit is érdekelne. Most
azt fogják feltételezni, hogy a szexet használom fel arra,
hogy elérjem, amit akarok, legyen az egy áthelyezés a
fejlesztési részlegbe, vagy egy előléptetés.
 A legrosszabb az egészben az, hogy ha most megkapom
az áthelyezést, akkor én magam sem leszek biztos benne,
hogy a megfelelő okokból történt.
Miközben a taxi Brooklynba ér, a gondolataim Vladra
terelődnek, és a zavar és a düh átadja a helyét a bűntudat és
a megbánás keverékének.
Nem kellett volna úgy elviharzanom, ahogyan tettem.
Ami történt, nem az ő hibája volt.
Úgy értem, ő – Mr. Visszavonultság – jobban tudta volna
kezelni a jelszavas helyzetet?
Valószínűleg.
Tartozott nekem a Phantom infóval?
Nem igazán.
Valójában a Phantom dicséretét sokkal kedvesebbnek,
jobban megérdemeltnek éreztem, mielőtt megtudtam volna,
hogy Vlad áll mögötte.
Megálltunk a lakásomnál.
Fizetek, és az ajtóhoz sietek.
Ott egy csomag vár rám.
A dobozban egy övtáska van – bár magát
„deréktáskának” nevezi. Chanel, pokolian elegáns, és egy
Vlad által aláírt üzenetet tartalmaz:
Vállald fel!/Birtokold! Nem tudom, mit kellene éreznem
ezzel kapcsolatban. A táska több ezer dollárba kerülhetett.
A szállítási dátum tegnapelőtti, tehát nem tudott a mai
zűrzavarról, amikor elküldte. Vagy hogy együtt fogunk
aludni.
Ez annak a jele, hogy kedvel engem, vagy köszönet a jól
végzett tesztelésért?
Tudom, hogy most nem gondolkodom tisztán, ezért
előveszem Precioust, és felhívom Avát.
Nem veszi fel.
 Hangposta üzenetet hagyok neki, hogy hívjon vissza
minél előbb, és még egy SOS-üzenetet is küldök neki.
Nem válaszol.
Talán a biztonság kedvéért e-mailt kellene küldenem
neki? Néha a munkahelyi számítógépéről ellenőrzi a
postaládáját, amikor a telefonja nem működik.
Elindítom az e-mailjeimet, és a beérkezett üzenetek
között valami megragadja a figyelmemet.
Az a Google-riasztás, amit azért hoztam létre, hogy
figyeljem a Vlad nevét említő híreket.
Kíváncsian rákattintok a riasztásra, és megnyitom a
kérdéses cikket.
A Cosmopolitan weboldalán van. A címszó szerint:
A Belka szexjátékok annyira függőséget okoznak, hogy a
visszahúzódó Vlad Chortsky vezérigazgató sem tudta megállni,
hogy ne próbálja ki saját magán.
 Harmincadik fejezet

Precious kicsúszik az ujjaim közül, és egy puffanással a

padlóra esik.
Remegő kézzel veszem fel szegény telefonomat.
A képernyő megrepedt, de a cikk még látszik, és képes
vagyok elolvasni a maradékot.
Egy forrásuk szerint Vlad és egy női minőségellenőrzési-
tesztelő nem tudtak ellenállni, és használták a játékokat,
hogy többszörös orgazmushoz jussanak. A cikk egészen
odáig elmegy, hogy még azt is felsorolja, hogy hány
orgazmusuk volt, és hogy milyen típusú játékokat
használtak.
Ami még rosszabb, van egy képük Vladról, és én
felismerem. Ez ugyanaz a kép, amit a Starbucksban
készítettem, amikor először megláttam őt, és amit az
alkalmazásom használt.
Ez bizonyíték!
Vladnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy én vagyok a
felelős azért, hogy ez az információ kikerült, nem pedig
Sandra. Valaki szaglászott abban a nyilvános
fotóadatbázisban, amit az alkalmazásom használ –
ugyanabban, amit Phantom/Vlad javasolt, hogy tegyem
biztonságosabbá. A kiszivárogtató előbányászta azt a fotót,
és kitalálta a jelszavamat, hogy megszerezze a tesztelési
eredményeimet a dokumentációmból. Aztán mindezt átadta
a Cosmónak, a Vladról szóló pletykákkal együtt, akinek a
neve nem szerepelt az írásomban.
Mivel a Cosmo emberei úgyis írni akartak egy cikket a
Belka játékokról, megragadták a lehetőséget, hogy még
szaftosabbá tegyék az írást.
Ez még akkor is rossz lenne, ha Vlad nem lenne a
magánélete megszállottja. Így, ahogy a helyzet áll, el sem
tudom képzelni, mennyire ki lesz akadva, amikor megtudja
ezt.
Bassza meg.
A korábbi kiviharzásom és ez után kétlem, hogy valaha is
hallani fogok felőle.
Mazochistának érzem magam, és elküldöm neki a cikk
linkjét, megkérdezve: Láttad ezt?
Nem válaszol.
Fel-alá járkálok a lakásomban.
Minden eltelt másodperccel, amíg nem válaszol, egyre
nyugtalanabb leszek.
Legalább mondhatna valamit, még ha az csak annyi is,
hogy „Ki vagy rúgva”,vagy „Soha többé nem akarlak látni”.
Hogy megnyugtassam magam, felmarkolok néhány
finomságot, és elmegyek megetetni Monkey-t.
Nincs egyedül.
Persze, hogy nincs egyedül.
Vlad itt hagyta Oracle-t.
Ez nagyszerű. Minden alkalommal, amikor egy pasi
dobja a seggem, kapok egy újabb tengerimalacot.
Hamarosan egy egész disznóólam lesz.
Mivel ez nem Oracle hibája, megetetem mindkettőt,
miközben nyüszögnek, örömükben szökdécselve
rohangálnak.
 Az aranyos bohóckodásuktól egy kicsit jobban érzem
magam. Egészen addig, amíg dühös nem leszek, de ezúttal
nem Vladra.
Hanem a hackerre.
Aki ténylegesen kapcsolatba lépett a Cosmóval, és aki
kétségtelenül elterjesztette a pletykákat az irodában is.
Akárki is az, utálom, és mindig jó tudni, hogy kit utálsz.
A laptopomhoz pattanva elnavigálok a felhőalapú
tárolófiókomhoz, és ellenőrzöm a vizsgálati dokumentum
hozzáférési előzményeit.
Nem tart sokáig megtalálni, amit keresek.
Valaki, aki Queensben lakik – vagyis nem én –, az elmúlt
napokban rendszeresen hozzáfért a fájlhoz.
Összeszorítom a fogaimat. A szemétláda IP címe
ismerősnek tűnik.
Felhozom annak a CrazyOops nevű felhasználónak az IP
címét, aki csúnya dolgokat mondott az alkalmazásomról.
Aha.
Egyezik.
Ami azt jelenti, hogy jó eséllyel Britney áll az egész
mögött.
Nem nagy meglepetés. Hackerként ismert, utál engem, és
a kezdetektől fogva a projekt körül szaglászott. Még az
ebédjeinket is megfigyelte.
Az, hogy Vlad goromba volt vele a havi találkozón,
valószínűleg nem segített a helyzeten.
Füstölgő dühömben az internetes keresés nyúlüregébe
bújtam, hogy kiderítsem, legális-e, amit tett.
Nem. A számítógépes rendszerekhez való jogosulatlan
hozzáférés bűncselekmény.
Ha már a bűncselekményeknél tartunk, Britney
megfojtása sem lenne legális, bármennyire is jól esne.
 Folytatom a fel-alá járkálást.
Már órák teltek el, és semmi hír Vladról.
Akár be is ismerhetném.
Faképnél hagyott – és nem is hibáztathatom érte.
A magánéletének vége, mindez az én hanyagságom
miatt, és a húga sem azt a cikket kapta, amit remélt.
Hát, csessze meg. Azzal, hogy nem beszél velem, lemarad
a Britney infóról.
Talán így lesz a legjobb. Kezdtem beleszeretni abba a
szemétládába, és ha ilyen, akkor jobb ha korán megtanulom
a leckét.
Igen. Meg kéne köszönnöm neki, hogy nem írt.
Ez olyan, mintha egy sebtapaszt tépnék le.
Ez mindig jó ötlet, nem?
Talán nem, ha a sebtapasz egy gennyes sebet takar.
Abbahagyom a járkálást, és rákényszerítem magam az
evésre.
Mindennek olyan íze van, mint a kartonnak. A Vladdal
elköltött ebédek jelenetei játszódnak le áruló agyamban,
majd a tegnap esti ölelkezésünk emlékei.
És az orgazmusra, amit tőle kaptam.
Oké, el kell terelnem a figyelmemet.
Elmerülök a videojátékokban – valami olyasmi, amit már
rég nem csináltam. Ez segít egy kicsit. A zombik lefejezése
nem olyan kielégítő, mint Britney megskalpolása, de
legalább társadalmilag elfogadhatóbb.
Talán ezt kellett volna csinálnom az informatikai
diplomámmal: olyan játékokat készíteni, amelyek
segítségével az emberek elfelejtik a szarságot az életükben,
legalábbis egy időre.
Éjfélre minden reményem, hogy Vlad válaszol, elszállt,
úgyhogy bezuhanok az ágyba, és álomba sírom magam.
 ____

Csengő hangjára ébredek.

Felpattanok az ágyból, a fürdőszobába rohanok, és félig-
meddig szalonképessé teszem magam, mielőtt az ajtóhoz
szaladok.
– Ki az? – kérdezem, majd késve eszembe jut, hogy most
már meg tudom nézni a telefonom videóalkalmazásán is.
– Ava.
A francba. Soha nem voltam még ilyen csalódott, amikor
a barátnőm hangját hallottam.
Kinyitom az ajtót.
Dühösnek tűnik.
– Ki küld SOS üzenetet, aztán pedig nem veszi
figyelembe a barátja hívásait!?
Rápislogok. – Nem hagytalak figyelmen kívül!
Benyomul az ajtón. – Legalább száz SMS-t írtam, és
hívtalak is annyiszor! Szó szerint!
– Várj csak! – Bebotorkálok a nappaliba, és felveszem
Precioust. – Semmit sem kaptam tőled!
– Hívtalak, és írtam sms-t! Többször is! – gúnyolódik.
A gyomromban süllyedő érzés támad – de a remény is
felcsillan.
Alaposabban ellenőrzöm Precioust.
A fenébe is. Nem csak a képernyő repedt meg. Amikor
leejtettem, a hívások és üzenetek fogadására is elveszítette a
képességét.
Ami azt jelenti, hogy Vlad talán nem is hagyott faképnél.
Tegnap túlságosan ki voltam bukva ahhoz, hogy
észrevegyem, hogy Ava is eltűnt a szemem elől. Ha
épeszemnél lettem volna, ez mindenféle riasztásokat vetett
volna fel.
Ava csípőre tette a kezét. – El kell mondanod mi folyik itt,
bármi is legyen az! Most!
Csinálok két tál csokis müzlit, és megesszük, miközben
elmesélem neki az egész szörnyű történetet.
– Fogadok, hogy azt hiszi, hogy faképnél hagytad! –
mondja Ava. – Elrohantál meg minden.
Leteszem a kanalamat. – Pont ettől félek.
Kiszürcsöli az utolsó korty tejet. – És most mi lesz?
– Add ide a telefonodat!
Ideadja. Előhívom Vlad számát a többnyire döglött
Preciouson, és felhívom Vladot Ava telefonjáról.
Nem veszi fel.
Talán szűri az olyan számokat, amiket nem ismer?
Keresem a munkahelyi telefonomat, de nem találom.
Talán nála felejtettem, akárcsak a bugyimat?
Nem. Biztos a tárgyalóban maradt.
Emlékszem, hogy letettem az asztalra, de arra nem
emlékszem, hogy felvettem volna.
Bassza meg.
Felpattanok. – Elmegyek hozzá!
Ava elfintorodik. – Talán előbb embernek kellene
kinézned!
– Persze! – Bedobom a tálkáinkat a mosogatóba. –
Sajnálom, hogy eljöttél idáig, csak hogy láss elmenni!
Elvigyorodik. – Ne aggódj miattam! Lehet, hogy jó móka
lesz segíteni neked elkészülni!
Odarohanok a szekrényemhez, és keresek valami olyan
ruhát, ami „nagy romantikus gesztusról” árulkodik.
Nem tart sokáig, mire kiválasztom a tökéleteset.
Ez az én sokéves halloweeni jelmezem.
 Felveszem a fekete műbőrből készült ruhát, és visszatérek
a nappaliba.
– Te tudsz valamit? – kérdezi Ava, ahogy tetőtől talpig
végignéz rajtam. – Egy újabb gazdag fickó, aki a BDSM-re
bukik!?
Forgatom a szemeim. – Trinity lennék a Mátrixból, és ezt
te is tudod!
Elvigyorodik. – Hadd segítsek a sminkelésben!
– Mi lenne, ha útközben csinálnád?
Beleegyezik, és ráveszem, hogy rendeljen nekünk egy
Ubert.
Amíg a kocsira várunk, a biztonság kedvéért megnézem a
munkahelyi e-mailjeimet.
Ahogy sejtettem, számtalan üzenet van Vladtól, ami
minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy nem dobott
engem.
Az egyikben az áll: Nem veszed fel a telefonodat.
Beszélhetnénk?
A következő: Megértem, miért vagy ideges. Fel tudsz hívni?
Lefelé görgetek a tizenötödik e-mailig.
Éppen most találtam meg a munkahelyi telefonodat. A magán
telefonodat is elvesztetted?
Mielőtt tovább olvasnék, Ava telefonja tájékoztat, hogy
megérkezett a sofőr. Kirohanunk, és beugrunk a kocsiba,
ahol Ava már-már gótikusnak tűnő sminket készít nekem,
ami jól illik a sötét hajamhoz és a sápadt bőrszínemhez.
– Menj, kapd el! – mondja, amikor a kocsi megáll a
munkahelyem épülete mellett. – Csodálatosan nézel ki.
– Köszi! – Kiugrom, és felveszem a Matrix ihlette
napszemüvegemet, mielőtt berohanok az épületbe.
 A liftből kilépve a Binary Birch emeletén egy csomó
emberbe botlok bele, akik kávét tartanak a kezükben. A
másik liftből szálltak ki.
Ugh. A fejlesztői csapatból vannak, és Murphy
törvényének köszönhetően Britney is köztük van.
Elfojtom a késztetést, hogy megszorongassam a torkát. A
gyilkosság helytelen, és egyenesen ostobaság, ha ennyi
szemtanú vesz körül.
Britney nyilvánvalóan nincs tudatában a veszélynek,
amiben forog, és szemforgatva néz rám.
– Itt az ideje a mellbimbócsipeszek kipróbálásának?
A körülöttünk állók oda-vissza néznek közöttünk, és úgy
tűnik, kényelmetlenül érzik magukat.
Leveszem a napszemüvegemet, hogy rendesen rá tudjak
nézni.
– A vicceid ugyanolyan szarok, mint a kódolási
képességeid!
Néhány megfigyelő szemöldöke felszalad.
Ő rám szegezi a tekintetét. – Mit tudsz te a kódolásról, te
hacker?
Vörös köd fátyolozza el a látásomat. Olyan régóta vártam
erre.
– Többet, mint te, az biztos! Következetesen nem
használsz behúzást, nulla megjegyzést hagysz, és az esetek
felében rosszul írod a szavakat a változónevekben. És
szerintem azt sem tudod, mit jelent a „modularizáció”.
Folytassam még? Mert megtehetem!
Megdöbbenésemre több csapattársa is helyeslően bólogat.
Valaki még valami olyasmit is mormol, hogy „őrült égés”.
Britney olyan erősen szorítja a kávéját, hogy az kiömlik.
– Legalább nem hagytam, hogy a Karóbahúzó egy
dildóval bökdössön!
 A pillantásom ilyenkor ólmot is képes megolvasztani.
– Téged egy tízláb hosszú rúddal sem bökne meg, az
biztos!
Dühbe gurulva közeledik felém.
– Hogy merészeled?
Jól van. Nincs többé Ms. Kedves Fanny.
– Tudom, hogy te voltál! – sziszegem a fogaim közül.
Elfehéredve megtorpan.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz!
Kimondom az IP-címét. – Ismerősen hangzik? Mert
felhívtam az internetszolgáltatódat, és megerősítették, hogy
ez a tiéd!
Nem tettem semmi ilyesmit, de a blöff nyilvánvalóan
bevált. Kísértetiesen elfehéredik, és elhátrál egy lépést.
Itt az ideje a gyilkolásnak – sajnos csak metaforikusan.
– Ha még egyszer meglátom az arcodat vagy az IP-
címedet, átadom az infót a Karóbahúzónak. Tekintve, hogy
mennyire őrült a magánélethez való joggal kapcsolatban, és
hogy mennyire gazdag, valószínűleg gondoskodik róla,
hogy a börtönben rohadj meg!
Olyan zöld, hogy kísértést érzek, hogy adjak neki egy
Dramamine-t.(hányáscsillapító)
– Csak vicc volt!
Visszateszem a napszemüvegemet.
– Ahogy mondtam, a vicceid ugyanolyan szarok, mint a
kódod!
 Harmincegyedik fejezet

Nem várom meg a fejlesztői csapat reakcióját, végigsietek

a folyosón, és berontok Vlad irodájába.
Nincs itt.
A fenébe is!
Hol van?
Keresem a naptárját, de persze nem 1989-et írunk, vagy
bármennyit is, amikor mindenki leszokott a papírról.
A ruhámtól és a Britneyvel való találkozástól
felbátorodva, megkerülöm Vlad íróasztalát, és felébresztem
a számítógépét.
Zárolva van.
Hát persze. A szokásos céges előírás – ami szívás, mert ha
belenéznék a digitális naptárába, rájönnék, hol van.
De ha ki tudnám találni a pin kódját...
Az ajkamba harapok, és elgondolkodom rajta.
A PIN-kódjaink hat számjegyűek, így milliónyi
véletlenszerű kombináció létezik.
Szóval a véletlenszerű találgatás kizárt.
Meg kell próbálnom kitalálni, hogy mit használhat.
Felnézek, és valóban, ott az irodája sarkában egy
biztonsági kamera.
Ez arra az esetre van, ha valaki azzal próbálkozna, amit
én akarok most csinálni?
Nos, remélhetőleg nem lesz túl mérges rám.
Intek a kamerának.
– Ezt azért kapod, amiért követtél a tárgyalótermeidben!
Arra az esetre, ha később megnézné a felvételt.
 Egyelőre az 123456-os pin kódot próbálom meg.
Nem. Az túl könnyű lett volna.
Megpróbálom a 654321-et.
Még mindig nem.
Megpróbálom a születési dátum különböző kombinációit.
Egyik sem működik.
A telefonszámának kezdő és záró számjegyei sem
működnek.
Ha így folytatom, a számítógép ki fog zárni a túl sok
sikertelen próbálkozás miatt.
Aztán eszembe jut valami, amit közvetlenül azelőtt
mondott, hogy kiviharzottam a tárgyalóból, arról, hogy
számokkal lehet helyettesíteni az ábécé betűit egy kedvenc
szóban.
Lehet ez ilyen egyszerű?
Átalakítom a szerintem kedvenc szavát – Neo – 140515-
re.
Siker!
A számítógép képernyője megnyílik, és az első dolog, ami
a szemem elé kerül, egy e-mail, amit Vlad biztosan azelőtt
írt, mielőtt bezárta a képernyőjét.
A tárgya a következő: – Felmondás Britney Archibald
részére.
Nem tudok ellenállni, ezért átfutom az üzenetet.
Hát persze.
Vlad rájött, hogy ő volt a tégla, és ő terjesztette a
pletykákat. Csatolva vannak azon messenger-üzenetek
átiratai, amelyekben elárulta Mike-nak, hogy szexuális
játékokat teszteltem több férfival a Binary Birchnél, köztük
azzal a HR-es fickóval, akinek a neve véletlenül szerepel
Vlad e-mailjének „Címzett”– rovatában.
Annyira elcseszett nő!
 Vladnak valahogy még arra is sikerült bizonyítékot
előásnia, hogy Britney feltörte az exének a közösségi média
fiókjait az értékesítési részlegből – amiről eddig csak
pletykáltak.
Most már hivatalos.
Britney nagyobbat harapott, mint amennyit meg tudott
rágni, amikor kiadta Vlad nevét a Cosmónak.
Az e-mailt lekicsinyítve megnézem Vlad naptárát, hogy
hol van.
Huh.
Az 1000 Ördögnél van, és ahol a napirendi pont van, ott
az én nevem szerepel.
A bátyjától kér párkapcsolati tanácsot?
Ez nem stimmel. Vlad csatolta az önéletrajzomat ehhez a
megbeszéléshez, valamint az alkalmazásom kódjának
linkjeit. Remélem, ezek nem kritikusak a kapcsolatunk
szempontjából.
Aztán bevillan.
Munkát szerez nekem.
Felpattanok a székéből, kirohanok az épületből, és
beugrom egy taxiba.
Ideje szembenézni 1000 ördöggel.
 Harminckettedik fejezet

Óvatosan lépek ki a liftből.

Nem.
Senki sem lő le.
Legalábbis még nem.
A Nerf-fegyverek raktárához robogok, és beszerzem a
megfelelő arzenált: két kézifegyvert, amelyeket az övembe
dugok, és egy kétkezes géppisztolyos szerkentyűt.
Ha ezen a helyen fogok dolgozni – és nem tudom, hogy
fogok-e –, be kell illeszkednem a furcsa kultúrájukba.
Ha ez azt jelenti, hogy lövöldözve kell eljutnom Vladig,
hát legyen.
A Nerf géppisztolyomat szorongatva kilépek a szobából,
és kiosonok a főszintre.
Egy narancssárga lövedék száguld az arcom felé, de
kitérek előle, és elzúg a fülem mellett.
– Szép volt! – mondja valaki.
Megpördülök, és golyót eresztek egy sörhasú vörös hajú
mellkasába. Halványan emlékszem rá a legutóbbi
látogatásomról.
Valaki kiugrik a jobb oldali kockából.
Kitérek a lövése elől, majd mellbe lövöm.
Egy másik személy ugrik ki egy fülkéből.
Egy oszlop mögé bújok, hogy elkerüljem a lövedéket.
Kikukkantok, hogy célba vegyem, majd térdre
rogyasztom az utolsó támadót.
Egy csomó lövedék csapódik az oszlopba.
 Kidugom a fejem, kiszúrom, hogy egy idősebb hölgy épp
felém tartva üríti ki a fegyverét, és karon lövöm.
Egy újabb adag lövedék, ami nem talál el.
Még egyszer kikukucskálok.
Egyik kócos fickó újratölti a fegyverét.
A nyakába lövök, majd a nagy tárgyalóterem melletti
oszlophoz sprintelek.
Az üvegen keresztül látom, hogy Vlad és Alex élénken
beszélgetnek, de nem vesznek észre.
Ami nem is baj.
Nekem amúgy sincs szükségem erősítésre.
Mély levegőt veszek, és kiszáguldok a rejtekhelyemről.
A következő pillanatok úgy zajlanak, mint egy lassított
felvétel a Mátrixban.
Kikerülök egy lövedéket, majd vállon találom a forrását.
Egy alacsonyan szálló lövedék fölött átugorva a földre
dobom üres géppisztolyomat, és még a levegőben
előhúzom a két kézifegyvert.
Bumm! Bumm!
Mindkét pisztollyal egyszerre lőve, eltalálok két embert,
akik útban vannak a tárgyalóterem felé, és megragadom az
ajtó kilincsét.
Egy egész felhőnyi Nerf-lövedék repül most felém, de én
már az üvegajtó mögött vagyok.
A lövedékek eltalálják az üveget, és hatástalanul a
padlóra esnek.
Győzelem!
– Fanny? – Vlad a zavarodottság és az elismerés
keverékével bámul rám. – Mit keresel itt? Hogy kerültél ide?
Leveszem a napszemüvegemet. – Kitaláltam a pin-
kódodat, és belenéztem a naptáradba. Elnézést a
korábbiakért. Elromlott a telefonom. Nem hagytalak
figyelmen kívül. A cikk miatt gondoltam... – elhallgatok, és
elkapom Alex lenyűgözött arckifejezését. – Nem érdekes!
Vlad arcán lassú mosoly terül szét. – Jó, hogy jöttél! Épp
rólad beszélgettünk.
Alex feláll. – Szia, Fanny! Jó újra látni téged! – Megrázza a
kezem. – Először a HR-esemmel akartalak megkerestetni, de
ha már itt vagy, hivatalosan is szeretnék ajánlatot tenni
neked egy fejlesztői állásra itt az 1000 Ördögnél.
Szóval, a tippem helyes volt.
Vlad szerez nekem egy másik állást.
És nem is akármilyen munkát.
Szoftverfejlesztés, pontosan az, amit csinálni akarok.
Az izgatottságom küzd a szégyenkezéssel. Mielőtt ez
tovább folytatódna, meg kell kérdeznem Alexet valami
fontosról. – Ez azért van, mert lefeküdtem az öcséddel?
Alex tágra nyílt szemekkel vet egy kérdő pillantást
Vladra. – Tényleg? Gondolom... gratulálok nektek??
Ha azt reméltem, hogy a közelmúlt eseményei
érzéketlenné tették az arcom elpirulási készségeit, nem volt
ilyen szerencsém. Szinte szadista lelkesedéssel vörösödnek
el, ahogy Vladra pillantok.
Talán olyasmit kotyogtam ki, amit nem kellett volna?
Vajon most még dühösebb lesz rám?
Az arca olvashatatlan, bár a szája egyik sarka mintha
megrándulna, vagy vidáman, vagy dühösen.
Alex megvakarja a tarkóját.
– Valójában, Fanny, már akkor fel akartalak venni,
miután megtaláltad azt a hibát a játékunkban, de Vlad és én
nem szipkázzuk el egymás embereit, így úgy gondoltam,
hogy nem lehet belőle semmi. Amikor elmondta, hogy
valami szórakoztatóbb és kihívást jelentő munkát keresel,
de tesztelés helyett a kódolás területén, kíváncsivá tett. És
mivel épp most mutatta meg a legutóbbi munkádat, nincs
kétségem afelől, hogy hasznos lehetsz itt. Jelenleg egy
szerepjátékon dolgozunk, ahol a felhasználók képeit
szeretnénk egy adatbázisban lévő, előre elkészített, rájuk
hasonlító karakterek arcával összevetni. Ismerősen hangzik?
Izgatottságom minden egyes szavával nő, és mire
befejezi, már csak bólogatni tudok...
– Alapvetően ezt csinálja az alkalmazásom. – A hangom
szinte szétrobban a lelkesedéstől. – Csak kicseréljük a
rajzfilmfigurákat a játék szereplőire.
Alex elmosolyodik. – Pontosan! Így máris belevághatsz a
dologba. Feltéve, hogy érdekel? – Az arckifejezése
komolyabbá válik. – Mielőtt döntenél, itt és most
kijelenthetem: Bármi történjék is közted és az öcsém között,
annak semmi köze nem lesz a munkádhoz. Ezt jogi nyelven
is megfogalmazhatom, ha akarod.
Olyan szélesen vigyorgok, hogy úgy érzem a fülemig ér.
– Ebben az esetben, a válaszom igen!
Kinyújtom a kezem, és kezet rázunk...
Vlad feláll. – Ő valójában úgy érti, hogy „talán”. Ahhoz,
hogy megszerezd, olyan dolgokkal kell lenyűgöznöd őt,
mint a fizetés és a juttatások.
Majdnem a homlokomra csapok. – Vladnak igaza van! A
tehetségem nem olcsó mulatság!
Alex elvigyorodik. – Biztos vagyok benne, hogy ki
tudunk találni valamit! Elvégre a Binary Birch az, akivel
versenyzünk. – Jóindulatúan rákacsint Vladra. – Például a
mi öltözködési szabályaink kevésbé szigorúak – a Mátrixos
öltözék pusztán fakultatív.
Ragyogó mosolyt villantok rá. – Köszönöm! Ez nagyon
izgalmas! Kérem a hivatalos ajánlatot! Most pedig, ha nem
bánod, beszélnem kell Vladdal. – Tétova mosolyt villantok
leendő korábbi munkaadómra. – Feltételezve, hogy akarsz
velem beszélni?
Vlad megcsóválja a fejét. – Beszélhetünk... feltéve, ha
megengeded, hogy főzzek neked egy általam választott
ebédet.
Ellenállok a késztetésnek, hogy fel-le ugrándozzak, mint
egy gyerek. – Megegyeztünk!
Miközben Alex kikísér bennünket az 1000 Ördög
épületéből, meghozom életem legkönnyebb döntését.
Hacsak nem jár hatalmas fizetéscsökkentéssel – és ezt
erősen kétlem –, elfogadom a munkát az 1000 Ördögben.
Videojátékok készítése minden játékosnak eszébe jut, amint
elkezdi a programozási órákat, és egy ilyen cég különösen
menőnek tűnik. Az 1000 Ördög kultúrája furcsa, a
fegyverekkel meg mindennel – de ez csak egy szórakoztató
kalandnak tűnik, nem pedig hátránynak.
Sőt, még ha lehetőséget is kapok arra, hogy otthonról
dolgozzak, akkor is itt fogok dolgozni az irodában.
– Hiányoztál – mondja Vlad, amikor a liftajtó becsukódik.
Felkapom a fejem, és minden gondolatomat elfelejtem az
állásajánlatról. – Te is hiányoztál! – mondom, és büszke
vagyok arra, hogy milyen nyugodt a hangom. – Sajnálom,
hogy...
– Nem! – Megfogja a kezemet, ujjai erősen és melegen
ölelik körül át az enyémet. – Nekem kellene bocsánatot
kérnem! Már akkor ki kellett volna rúgnom Britney-t,
miután meghekkelte azt a fickót az értékesítési osztályon.
Hallottál róla, ugye?
Hoppá! Azt hiszem, a hackelés is rajta van a tiltólistáján.
– Hallottad, amit korábban mondtam? Bejutottam a
számítógépedbe. És amikor bejutottam, láttam az e-mailt,
amit róla írtál. Sajnálom, hogy így behatoltam a
magánszférádba!
Megnyugtatóan megszorítja a kezemet.
– Kitaláltam a jelszavadat, és te is kitaláltad a PIN-
kódomat. Azt mondanám, kvittek vagyunk!
Meg akarom csókolni, de kinyílik a liftajtó, és az emberek
várakozóan néznek ránk, így kiszállunk.
A séta a limuzinig csak egy villámgyors pillanatig tart, és
végig úgy érzem, mintha a levegőben lebegnék. Beszállva
egymás mellé ülünk, és ő becsatolja a biztonsági övemet,
mintha ez normális dolog lenne – és én imádom.
– Hogy viselte a húgod ezt az egész cikk-katasztrófát? –
kérdezem, amikor a kocsi kilő.
Elmosolyodik. – Kiakadt a telefonja. Úgy véli, hogy a
botrányra való utalás a cikkben valójában segített. Lehet,
hogy igaza van. Az eredeti inkább úgy hangzott volna, mint
egy reklám.
Fúúú. – Szóval minden rendben lesz?
Vlad mosolya kiszélesedik. – Igen.
Az ajkamba harapok. – És te?
– Szintén minden rendben. Felvettem a kapcsolatot a
Cosmóval a cikk javításával kapcsolatban, és ki is javították.
– Előveszi a telefonját, és megmutatja a képernyőt.
Átfutom a cikket. A neve még mindig ott van, de már
nem minőségellenőrként hivatkoznak rám.
A cikk szerint Vlad barátnője vagyok.
A barátnője.
Én.
Ki akarok ugrani a kocsiból, és táncra perdülni a Times
Square közepén.
– Nem baj, ugye? – kérdezi, összevonva sötét
szemöldökét. – Úgy gondoltam, hogy...
 – Határzottan nem baj!! – A szavak elfojtva jönnek ki. –
De miért nem vetted rá őket, hogy vegyék ki a nevedet a
cikkből, ha már ott voltál?
Megvonja a vállát. – Nem akartam kockáztatni. Mi van,
ha a javítás csökkenti az érdeklődést Bella számára?
Ünnepélyesen bólintok. – Nagyon nemes! Feláldozni a
magánéletedet a húgodért!
A szája egyik sarka ironikusan elferdül. – Vagy ez, vagy
nincs akkora befolyásom a Cosmónál.
A limuzin megáll, és kinyitja nekem az ajtót.
Miközben belépünk az épületbe, mesél egy tengerimalac-
csordáról, amelyet az állam északi részén fedezett fel – egy
olyan helyről, ahol a tulajdonosok nagyszámú más
malackával engedhetik játszani a háziállataikat.
– Monkey és Oracle úgy tűntek, mintha élveznék az
együttlétet – magyarázza, miközben a liftben utazunk. –
Ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon nem
szeretnének-e még több szocializációt.
– Persze – mondom, amikor a lift kinyílik a lakásában.
– Tetszik az ötlet erről a csordáról. Egyszer majd
elvisszük őket oda.
Az tetszik a legjobban, hogy olyan terveket szövöget,
amelyekben én is benne vagyok.
Először a barátnője vagyok, most meg ez.
Már csak akkor érezném magam boldogabbnak, ha
meztelen lenne.
Hmm. Talán ez is megoldható?
– Szóval... – Leveszem a csizmámat. – Még sosem vezettél
körbe a lakásodon!
Átnyújt egy pár papucsot, ami történetesen pont az én
méretem, amitől úgy érzem magam, mint Hamupipőke.
 – Ezt a mulasztást azonnal orvosolni fogom! – Kinyitja az
ajtót a folyosón. – Ez az én hálószobám.
Sakk és matt. A hálószoba a célpont, amire szükségem
volt a gonosz tervemhez.
Amint bent vagyunk, hangosan becsukom az ajtót, hogy
felhívjam a figyelmét. Aztán, miközben néz, kicipzározom a
felsőmet.
Drakula azonnali érdeklődést mutat – ahogy Vlad is.
A szemei ragadozóan csillognak a lencséi mögött, ahogy
csökkenti a köztünk lévő távolságot.
– Ez a ruha az őrületbe kerget!
Odanyúlok, hogy kigomboljam az inggallérját.
– Ahogyan te is engem!
– Várj! – Elkapja a csuklómat. – Van valami, amit tudnod
kell!
– Ó? – Pillangók kaleidoszkópja rebegteti a szárnyait,
örvényt indítva el a gyomromban.
Vesz egy mély lélegzetet, arckifejezése először
bizonytalan, mióta ismerem. Halkan mondja: – Őrültségnek
fog hangzani, de még soha nem tapasztaltam ilyen
kapcsolatot senkivel. Az, ahogyan mi együtt vagyunk,
olyan, mint a legelegánsabb, hibamentes kód, ami
tökéletesen működik, amint befejezed a megírását.
Fannychka... – A hangja elkomorul. – Tudom, hogy csak
néhány napja találkoztunk, de...
– Te szeretsz engem! – bököm ki, és azonnal elpirulok.
Fogalmam sincs, honnan jött ez a merész kijelentés, de
abszurd módon biztos vagyok benne, hogy igazam van.
Elengedi a csuklómat, a szemében jókedv csillog.
– Ez valami amerikai szokás, hogy az ilyen dolgokat
félbeszakítják?
A már amúgy is hatalmas vörösségem, tovább mélyül.
 – Nagyon sajnálom! Mit is mondtál?
A tenyerébe fogja az arcomat, ahogy a múltkor is tette,
amikor azt mondta, hogy arcszőrzet nélkül is tetszenék
neki. A szemei a legtisztább, legmélyebb kékek, ahogy az
enyémbe néznek.
– Fanny Pack – mondja ünnepélyesen –, szeretlek!
Az örvény a gyomromban teljes értékű tornádóvá alakul,
amely egyre magasabbra pörög a mellkasomban, és a
legmelegebb, legédesebb ragyogással burkolja be a
szívemet.
– És én is szeretlek! – zihálom.
Közelebb hajol, és a legmélyebb, legszenvedélyesebb
csókban fonódnak össze az ajkaink. Az ajkak
összezáródnak, a nyelvek táncolnak, mi pedig az ágyhoz
botorkálunk, a ruháink varázsütésre lehullanak rólunk, és
ami ezután történik, azt csak egyetlen szóval lehet leírni.
Szeretkezés.
Órákkal később, ahogy teljesen kimerülten fekszünk,
titokban megcsípem magam, hogy megbizonyosodjak róla,
hogy ez tényleg megtörténik.
És igen..
Ez a valóság.
Megszereztem álmaim vámpírját, magát Vladot, a
Karóbahúzót.
Ki hitte volna?
És ha belegondolok... az egész egy szexjátékokkal teli
bőrönddel kezdődött.
 Epilógus

VLAD
Hat hónappal később Izlandon

Az asztalunkon egy tál különleges izlandi finomság van,

köztük erjesztett cápa és savanyított kosherék.
Nem lepődöm meg, hogy Fannychka bátran megkóstolt
itt minden egyes falatot, és ízlett is neki, még a szegény
koshere is – ezt az ételt én személy szerint kihagytam.
Ahogy ő cukkolva megfogalmazta, „férfiúi szolidaritásból”.
Az elmúlt hat hónapban a világ minden tájáról származó
finomságok ínyencévé vált – legalábbis azokévá, amelyeket
New Yorkban kapni lehet, és ezekből sok van.
A szexuális aktusok, pózok és játékok ismerője is lett,
legnagyobb megelégedésemre. Ha valaha is megunja a
játékfejlesztői munkát, fogadok, hogy megírhatná a
következő Káma Szútrát.
Ez az első hivatalos nyaralásunk, és eddig nagyon tetszett
neki – bár ez inkább a geotermikus medencéknek és az
idegen bolygókra emlékeztető tájaknak, mint az izlandi
konyhának köszönhető.
Kifejezéstelen arcot vágok, miközben nézem, ahogy issza
az almabort, bár az üveg köré fonódó ínycsiklandó
rózsaszín ajkak látványa szokás szerint az őrületbe kerget.
Van fogalma arról, hogy mire készülök?
Talán. Talán nem. Sosem lehet tudni. Nagyon ravasz tud
lenni.
 A környezetünket fürkészem, hátha találok valami
árulkodó nyomot.
Az étterem üvegtetője és falai annyira romantikus
hangulatot teremtenek, ami elárulhat engem. Látni lehet a
város fényeit a hegyről lefelé, valamint az éjszakai égboltot
odafent.
Emellett mi vagyunk itt az egyetlenek, így joggal
következtethet arra, hogy ez az én művem, és nem az
étterem szenved a vendéghiánytól.
Remélhetőleg a nem túl romantikus ételválaszték elég jó
félrevezetés volt.
Már csak az időjárás kellene, hogy együttműködjön. Az
előrejelzés jó volt, de ha nem, akkor mindig van holnap.
Azt akarom, hogy örökké emlékezzen erre.
Így hát beszélgetést folytatok, miközben eszünk, de
egyben várom a pillanatot is.
Ahogy az ilyen szerencsés alkalmakkor lenni szokott,
nem tehetek róla, de visszaemlékszem az együtt töltött
időnk néhány kiemelkedő pillanatára.
Amikor megláttam őt abban a Starbucksban, sápadt
bőrével és fekete hajával úgy nézett ki, mintha valamilyen
túlvilági-filmből lépett volna ki – ironikus, tekintve, hogy
még mindig sok vámpírviccet elsüt a rovásomra.
Akkor és ott tudtam, hogy akarom őt, és titokban
készítettem róla egy képet – újabb kis irónia, tekintve, hogy
ő is ugyanezt tette velem az alkalmazásával.
Amikor néhány perccel később belépett az irodámba, úgy
nézett ki, mintha attól tartana, hogy meg akarnám enni –
kannibál módon –, miközben az igazság az volt, hogy
egészen más, az irodába egyáltalán nem illő módon akartam
felfalni.
 Próbáltam profi maradni – ami nem volt könnyű feladat,
tekintve, hogy milyen projekt volt a terítéken –, de aztán
kapcsolatba lépett velem a játékkal kapcsolatos vészhelyzet
okán, és minden jó szándékom kiszállt az ablakon.
Megdöbbentett, hogy milyen védelmező érzelmeket váltott
ki belőlem. Egy részem tudta, hogy a legtöbb ember
humorosnak találná a helyzetét, de én túlságosan
aggódtam, hogy baja esik.
A dolgok akkor kezdtek még jobban elfajulni, amikor
elvittem őt az első ebédünkre, és kezdtem megtudni,
mennyi közös van bennünk. Mikor azt mondta, hogy
valami random srácon akarja kipróbálni a játékokat, már
legszívesebben darabokra téptem volna a fickót.
Aztán elkezdődött a tesztelés.
Drakula mindig kőkemény lesz, amikor erre gondolok –
beleértve most is. Még jó, hogy nem kell mostanában
felállnom, különben...
– Nézd, bébi, sarki fény! – Fanny az üvegtető felé mutat,
kék szemei csillognak az izgalomtól.
Elsiettem. Tényleg mozognom kell, erekció ide vagy oda.
Ez az a pillanat, amire vártam.
Fanny már alig várta, hogy láthassa ezt a csodát, és nem
hibáztatom érte. Gyerekként nem tudtam betelni azzal,
hogy ezt a jelenséget nézegessem Murmanszkban.
Tökéletes figyelemelterelés, így nem veszek tudomást a
nadrágomban lévő dudorról, és az égen látható gyönyörű
sarki fényről.
Mire visszanéz rám, már a helyemen vagyok.
Fél térdre ereszkedve, gyémántgyűrűvel a kezemben.
A gyűrű, amit a húgom és Ava segítettek kiválasztani –
persze mielőtt titoktartásra eskettem őket.
 – Bassza meg! – Fanny rám mered, pupillái érme
nagyságúak. – Mikor mentél le oda?
Úgy tűnik, erre nem számított.
Jó.
Figyelmen kívül hagyva a kérdést, belevágok a
mondandómba.
– Fanny Pack, először is szeretném megköszönni azt a sok
örömet, amit az életembe hoztál. – Tudom, hogy ez úgy
hangzik, mintha a szüleim egyik pohárköszöntője lenne, de
a szavak a szívemből jönnek, és a szeme fényes csillogása
mintha azt jelezné, hogy gazdára találnak. – Te voltál a
legfontosabb dolog a világomban az elmúlt hat hónapban.
Szeretlek, és te is szeretsz engem. Akarsz-e...
– Hozzád menni feleségül? – zihálja.
Elvigyorodom. Egyfajta hagyománnyá vált, hogy az ilyen
pillanatokban félbeszakít; akkor is ezt tette, amikor
megkértem, hogy költözzünk össze.
Szeretettel szorítom meg a kis kezét.
– Igazából ezt akartam mondani: Megtennéd, hogy a
történelem legboldogabb vámpírjává teszel, ha
megengednéd, hogy végre átváltoztassalak, hogy együtt
tölthessük az örökkévalóságot?
Szabad kezén széttárja az ujjait.
– Igen, kérlek! Mindig is szerettem volna szikrázni a
napfényben.
A szívem hevesen dobog a mellkasomban, felcsúsztatom
a gyűrűt az ujjára, ezzel hivatalossá téve a dolgot.
A mi nagy közös kalandunk most kezdődik.