A napsugár.

irta: Bede Jób.

I.
Egy fürge legény leszállott a létráról és a kalapácsot megforgatta a levegőben.
Így kiáltott aztán:
— Készen vagyunk! Istennek ajánlom!
Aztán a létrát a vállára fogta és tovament
Ezzel meg volt nyitva a nagy körúton az Ormer József boltja. Éppen nyár
közepe volt, amikor a bolt megnyílt. Az eseményt nem hirdették az újságok, sem
plakátok, sem reklámkocsik. Egy ember sem rúgott be valami banketten amiatt,
hogy egy új bolt nyílott s az a legény is, aki az imént a táblát felakasztotta,
mindössze öt krajcárt kapott pálinkára. Mert ez nem olyan nagy vállalkozása üzlet,
hanem csak egy kicsiny bazár-féle bolt volt. Ormer József az ajtóban állott. Görbe
hátúnak látszott, nem is szép embernek, a szakálla elől hosszabbra nőtt, úgy, hogy
felsimogathatta az ajkáig. Meg is tette néha és rágta, a mi keleti fajtájú embernél
gondolkozást jelent. Az orra hegyes volt. Sas orr ? kérdezik. Lehet, de nem
arisztokratikus. A szemei azonban élénk kifejezésű szemek voltak, afajta becsületes
szemek, melyekben a gondolatok láthatóan mozognak.
... A boltot telerakta mindenféle apró portékával. Hasznos cikkek váltakoztak
játékszerekkel. Kefék, olcsó cipők, színes abroncsu dolgok. Itt hat krajcáros
gyöngyfüzérek asztal- takarón; ott munkás-zubbonyon leányoknak való cifra szala-
gok, egy cigaretta tárca, egy trombita, egy tükör, pléh kato- nák, ing-gombok,
gyermek-órák, hímzett övék, papucsok, kis cimbalom, olló, zsebkés ... De ki tudná
mind összeírni : mily változatos tartalom tarkállik e három lépés hosszú és egy
lépés széles boltban, melynek az ajtaja is tele van akasztva felöltöztetett és meztelen
babákkal, kend kkel, egér- fogókkal. Minden van arra, hogy szükségest, vagy
kedveset mindenki találjon benne. Hamarjában nem is tudom máshoz hasonlítani a
kis boltban felhalmozott sokféleséget, mint annak az írónak az ágyához, mely be
van rendezve tréfára és tragédiára, komoly értekezésre és csípős versre, pletykára és
szenzációs fordulatú regényekre egyaránt, hogy a legkü- lönbözőbb kívánságoknak
is eleget tehessen.
Ormer József az ajtóban állott és nézte az utca renge- teg forgását, a rohanó
kocsikat, az éhes arcú és vad tekin- tetű embereket, meg az elégedetteket, akik
azonban egymást letaszítják az útról, csakhogy gyorsabban haladjanak. A por a
mellére szállott, a zaj elszédítette és remegés fogta el. Mit tehet ő, gyenge, egyedül
lévő ember, ebben a tömegben, hol tízen húszan összefogózkodva is alig mehetnek
előre ? Másnak nagy rokonsága van, aki viszi. Mások összeszövet- keznek együttes
erőre, mint a gépek, melyeket száz csavar forgat, mindegyik megnagyobbítva az
utána következőnek és a beléje fogózkodó keréknek az erejét. Ö azonban egyedül
áll. Kis pénze, amit falujában gyűjtött, mind itt van ebben a szűk boltban. Száz meg
száz ilyen bazár van e hatalmas városban, ki keresné éppen az övét ? Lehetséges,
hogy senki. Megtörténhetik, hogy ő itt állhat az ajtóban az idők végéig, senki be
nem jön; itt állhat, míg új portékái: a trombiták, babák, kések, a pléh-katonák
megrozsdásodnak, a szalagok, kendők, nyakravalók elporladnak és a nyomorúság őt
magát, a boltost is megeszi.
II.
A nap ekkor rátűzött a kis boltra és egy súgár felke- resett egy rézgyűrűt, mely
az ablaktáblára volt kiakasztva és a gyűrű közepébe üvegdarabka volt szorítva. A
napsugár megfogta az üveg szélét s ott játszadozott, olyanná ragyogtatva, mintha
gyémánt volna. Ejhaj! Otthon ilyen esetben ő víg legény volt. Az ilyen gyűrűt ő a
kezébe szokta fogni és forgatni a bolt elé gyűlő leányok előtt és tréfálkozni szokott,
a paraszt leányokhoz eképpen szólva:
— Hölgyeim, mélyen tisztelt kisasszonyok! ime itt van egy gyémánt gyűrű.
Tessék: fénylik, ragyog, az ember majd megvakúl tőle. Tessék, olyan gyémánt,
hogy az üveget is vágná, de sajnálja vágni, mert az üveg az ő — testvére.
E percben kacagást hallott mellette. Egy süldő leány, egy kócos, szőke hajú és
nedves kék szemű leányka állott előtte. A keblén a fehér batiszt blúz kinyílt egy
kicsit és úgy villant elő egy alabástrom darab és ahogy ajkai kacagásra nyíltak,
fehér fogai is ép úgy ragyogtak.
Szembe nézett Ormer Józseffel és rákacagott:
— Oh, maga kedves! — kiáltott teli hanggal a bol- tosra — hát mit beszél itt
magába ? Senkihez se beszél és mégis hallani lehet, hogy mit mond. Hogy adja hát
azt a gyűrűt no?
A jó kedve felvetette a boltosban is a tréfát.
— Magamnak beszélek — szólt — mert nincs akinek beszéljek, tisztelt
Nagysád !
A leány kecsesen bólintott:
 — Ó-ó—h ! tisztelt!! Nagysád !!! Ez jól esett nekem. Különben gyümölcsös
boltban vagyok Nellinek hívnak, itt van a gyümölcsös bolt, ni, az ötödik házban,
onnan sza- ladtam el. Akar egy nagyszerű barackot, tisztelt úr ? Tessék !
Amint fordult, a míg ruhájából elővette a barackot és ahogy a karját felemelte,
ez a mozdulata eszményi volt És előre nyújtva a gyümölcsöt, szőke fejét
félrehajtotta, hogy a vér egy kicsit fehér arcába szaladt. A napsúgár a gyűrű
üvegéről a leány arcára szökött és boldogságosan ragyogott. Az úton egy nagy
rózsacsokrot vittek. Ennek az illata ide furakodott a leány és a boltos közé.
A másik percben azonban már elszaladt. Magával vitte a barackot, igen, de a
rózsák illatát is mind. Egyet-kettőt nevetett még, útközben ismételgetve :
— Tisztelt nagysád ? Oh ! . . .
Másnap reggel Ormer virágokat hozott magával a boltba s a pléh-katonák, kis
hajók és a gyöngyös ővek közé odatűzött egy-egy szálat és kívül az ajtóra egész
csokrot. Vígan dalolt és vászonnal, meg bőrrel törűlgette az eladni való holmikat.
— Ha erre jönne ismét Nelli, hadd lássa, hogy csinos ez a bolt!
Más leányok és asszonyok is megállották, hogy a boltos csendes dalolását
hallották és a virágokat észrevették. Annyi nyomorúság van a világban, hogy ha egy
ilyen szegény embert jó kedvűnek látunk, kisebbnek érezzük a magunk baját is. A
kinek vásárolni valója volt, szívesen kereste fel az Ormer József boltját és ő
nevezetes lett arról, hogy mindig tréfálkozott, maga-magát kifigurázta és szépeket
mondott a nőknek. . . .
III.
Így múlt az idő, forgott a nagy kerék, mely a tűnő évek változásával most
boldogtalanságba veti a boldogokat, majd a kétségeseket viszi közel a szerencse
napjához. Ormer József már régen túl volt az aggódáson, hogy a nyomorúság
megöli. A kis bazárból apránként mindig széthordták a por- tékákat, sohasem
rozsdásodott meg és nem porladt szét egy sem. Minden hónapban új árúkat kellett
vásárolni. Előbb különösen a nőknek, varróleányoknak és munkásasszonyoknak
való cikkek fogytak, mert ők szerettek leginkább ide járni, a vidám, tréfálkozó,
sóhajtozó és udvarló boltoshoz. Nyomban követték őket nemsokára a férfiak, kik
apró ajándék tárgyakat kerestek szeretteiknek s eközben maguknak is vásároltak
egyet-mást, ami eszükbe jutott. Már lakk- cipős és selyem nyakkendős urakat is
lehetett itt látni. Utána szaladtak egy-egy csínos leánynak, aki erre tartott és be-
mentek, hogy szóba állhassanak velük. Némelyiknél sikerült a dolog s ebből
Ormainak is volt haszna, mert a kacér leányok megvétettek az új ismerőssel hol egy
ővet, hol egy nagy legyezőt. Gazdagodott a boltos, valóban gazdagodott és a
virágokra, melyeket a portékái közé szokott tűzdelni, bőven tellett.
Nelli okozta mindezt. A szőke, vidám kacagású, a min- dig derűs és friss Nelli
okozta, aki Ormer Józseftől már az első napon elűzte a gond árnyát és hangulatokat
keltett a szívében. Nelli máskor is ideszaladt. Mindennap átjött egy- szer-kétszer,
jobbra-balra mosolyogva, bólingatva az úton. Olykor meg is állott egy-egy jól
öltözött úrral, de a másik pillanatban már ott volt Ormer előtt és csevegett, illegette
magát. Az évek múltával kifejlett, gyönyörű, nagy leány lett belőle. A vállai
megteltek, csípőjének a ringása a vágyako- zásokat felkeltette és kék szemének
ártatlan tekintete gondolkozásra késztette az embereket. Ha mostanában is kinyílott
egy arasznyira keblén a batiszt ruha, reszketve néztek oda, akik mellette voltak.
Mindig sokan futottak utána, de Nelli elbújt a boltban, egy rózsát kiszedett
valamelyik pléh- katona mellől, leült egy kis székre és ott kellemeztette magát. Ah,
mily édes percek voltak A leány néha komoly és szentimentális volt és ilyeneket
mondott:
— Ha én elmennék, Ormer, mondja, ha én például meghalnék, búsúlna-e ?
Megsíratna ? De mit is kérdezem, hisz maga nem tud más lenni, mint vidám és
tréfás!
— De én Nelli ? — sóhajtott a boltos és a nyakát előre nyújtotta, hogy hegyes
szakálla lefelé nyúlott — én, Nelli, higyje el, ha maga nem lenne, elpúsztulnék.
Igen kacagtató volt, így háromrét görbülve. Hát a leány újból vidám lett,
trallallárom! csintalan nótákat dudo- rászott, ki tudja hol tanulta, csókokat intett és
elröpült. Mint egy nagy fehér virág, olyannak látszott a távolból.
Megváltozott egészen a világnak a színe. Úgy van az, hogy a mikor valaki csak
az élet ama nyomorúságától fél, hogy éhen fog elpusztulni, folytonosan rémképeket
lát az utca mozgásában, az emberek tolongásában, az igyekvésben és a harcban. De
ha már ettől a rettenetes gondtól nem kell félnie, más képek nyílnak meg előtte,
színek keletkeznek, melyeket eddig nem látott, jelek és események tolulnak elő, a
miket akkor észre sem vett, új izgalmak és új vágyakozások támadnak.
Ormer, ha este nyugodni tért, míg hazafelé ment és otthon is olyan egyedül
valónak érezte magát, mint egy kutya, a melyiknek nincs hogy hova csatlakozzék. A
faluja akácvirágos utcájának regényességét hozta magával ide a poros levegőbe, az
ifjúkori ábrándok szövődtek-e bele lelkébe, vagy minden emberben bennlakik e
meleg érzés, hogy társat találni vágyik? — bizonyosan így van.Mindenütt asze- rető
párokat látta, az enyelgő beszédekből zsibongott benne egy-egy hang, kívánatos női
testek táncoltak előtte, majd megbolondították, úgy vágyott, vágyott ... És mindből,
a rózsák közül, a sok tréfás hang, kacagás és játék közül rámosolygott az emlékében
Nelli. Az éj nyugtalan volt. A hold bevilágított az ablakon. Valahol csendes, síró
zene szólott. Hogyan lenne, a felől gondolkodott, ha egyszer megfogná a kezét,
átölelné a derekát és őt megcsókolná, de hogyan lenne ez ? Hisz Nelli kinevetné. Ha
kérné, hogy az ő élettársa legyen, az övé, akit még senki sem szeretett. Nelli az övé
legyen, ez dicső gondolat és megpróbálja.
A szegény boltos szebben öltözködött mindennap és többször volt komoly, ha
Nelli átjött. A leány mindent ész- revett. Ha új kabátja volt, már észrevette, de egy
új nyak- kendőt és akár egy gombot is. De nevetett és igy keserítette :
— Kedves úr, maga csinálhat amit akar, cifrázhatja magát, mint egy gróf, a nők
nem fogják szeretni. Csak én, kedves úr, én szeretem a maga becsületes hű szemét.
— Hát, Nelli? . . .
— Oh nem. Eljön az ideje magának kedves, csak szorgalmas legyen a boltban
és vidám meg tréfás legyen, hogy jól menjen a dolga.
IV.
Egyszer valóban nem jött Nelli. Egész nap nem jött. Hiába nézett Ormer a
gyümölcsbolt felé, ott se volt. Az utca kietlen, meg szín nélkül, meg hang nélkül
való volt. A rózsák elfonnyadtak, a fényes pléhkatonák, színes abroncsok, mosolygó
viaszbabák és üvegszemü gyűrűk között. Ormer várt, szaladt az ajtótól a szomszéd
házig és vissza. Másnap se jött és harmadnap se látta. A vásárlók bosszankodtak,
hogy egy szót se szól hozzájuk s azt se nézi: mit vesznek, mit fizetnek, mit nem.
Lassanként csak azok a leányok maradtak vevőknek, akik az ő boltjában
kötöttek volt ismeretségeket. Az egyik egy nagy, vörös, rekedt hangú leány, talán
egy hét múlva megszólította:
— Ormer úr, ön búsúl, mi? Pedig Nelli ezt nem teszi. Oh, Nellinek milyen
nagyszerű dolga van, milyen ruhái, milyen kalapjai vannak. Remek szerencséje lett.
Egy igen gazdag úr, tudja. Egy egész első emeletet vett neki és szinházi iskolába
járatja. Alkonyatkor együtt kocsikáznak. Miért nem megy egyszer az Andrássy-útra,
megláthatná, hogy igaz, a mit mondok.
így Ormer elment alkonyatkor az Andrássy-útra. Hát igaz volt. Nem értette,
miképpen lehetett, hogy Nelli már nem is ismeri őt. Ott állott egy féllépésnyire a
kocsitól, Nellivel szembe nézett, Nelli is ránézett, de nem látta. Mire gondolta hát
Nelli, hogy az ő ideje is eljön. Persze, ha szorgalmas lesz, pénzt gyüjt, ha olyan
nagy lakást fogadhat és szép ruhákat vehet. De kinek? Nellinek már nem. Valaki
másnak, a kivel találkozni fog még egyszer, ha a nap rásűt a boltra és a gyűrű
üvegkövét ragyogtatja és ő kiáll az ajtóba és mókázik :
— Hölgyeim, mélyen tisztelt kisasszonyok, ime itt van egy gyémántgyűrű . . .
Egész éjszaka járt-kelt. Meg sem hajnalodott, már ki- nyitotta a boltját és az
ajtóba állott. Nem suttogva, magának beszélt, hanem kiabált: „Hölgyeim, mélyen
tisztelt kisasszonyok, ime, itt van ..."
Csoportok állották körülötte. Ö sorra leszedegette a holmikat az ajtóról, a
gyűrűket, kendőket, babákat és dobta ki az utcára. Aztán előhozta a boltból a
gyöngyfüzéreket, zubbonyokat, szalagokat, trombitákat, cukrokat, pléhkatoná- kat,
órákat, öveket. Mind a mi ott volt, mind kidobálta és már elrekedt, de mindég
kiabált: „Hölgyeim, mélyen tisztelt kisasszonyok . . “
Az emberek eleinte kacagtak körűlötte. Néhányan azt mondták:
— Biztosan nagy nyereményt csinált s most örömében elajándékozza a kis
boltot.
De azután látták a dúlt arcát, kezének a reszketését, szemének vad tüzét és
hallgatva, rémülten nézték. A földön hevert már minden, szép csillogó portéka,
közbe-közbe egy- egy összetört rózsa és liliom a porban.
Ormer a nap felé fordult. Megfenyegette az öklével és összeesett.