Álomgyár

2021
Leonie-nak és Corinne-nak
Szeretettel a nagyitól, aki imád titeket
„Ha megértenünk lehetetlen is, kötelességünk megismerni,
mert ami megtörtént, megtörténhet újra.”

Primo Levi
 Prológus

Prága, 1930
Eva már hátratolta a zongoraszéket, és be akarta csúsztatni a
kottásfüzeteket a táskájába, amikor Novotny tanár úr felemelte a kezét, és
megállította.
– Még egy perc, drágám – tartotta fel a mutatóujját, a számot jelezve. –
Van itt nálam egy darab, amit szeretném, ha elvinnél.
Miközben a professzor a rendetlen kottahalmot túrta a zongora tetején,
Eva lopott pillantást vetett a fa faliórára. Fél ötre járt. Remélte, nem tart
sokáig. A konzervatóriumi próbaterem már sötétebb volt, mint az óra elején,
az árnyak megnyúltak a padlón. Gyerünk, gyerünk! A fehér
zongorabillentyűkre tette az ujját, hogy megnyugtassa magát a hűvös
érintéssel.
– Meg is van! – Novotny lihegett az erőfeszítéstől, mire meglett a
partitúra, amit keresett. – Hector Berlioz. Egy villanella: a Les Nuits d’Été
darabból, ez egy kevésbé ismert műve. – A tanár felkattintotta a lámpát,
kivilágítva a szobát.
– Egy villan…ella? – Bár Eva aggódott, hogy későre jár, mégis feltámadt
benne az érdeklődés.
Felállt, ahogy a tanár intett neki, hogy adja át a helyét a zongoránál, és
leült a hangszer mellé, hogy meghallgassa Novotny játékát.
– Igen. Egy nem vallásos, itáliai ének. – A tanár lehuppant a párnázott
zongoraszékre. – Ez a tavasz és a szerelem ünneplése. Tökéletes választás
egy fiatal lánynak. – A nyakában egy láncon lógó kerek, fekete keretes
szemüvegéért nyúlt, mintha fel akarná venni, aztán mégis újra leengedte. –
Jövőre lesz egy koncert a Rudolfinumban, Berlioz előtt tisztelegnek. Azt
gondoltam, hogy ez a villanella lehetne az első szóló előadásod.
Eva méltatlankodva beszívta a levegőt, de a tanár legyintett egyet felé.
– A gyerekversenyek nem számítanak.
 Gyerekversenyek! Eva kihúzta magát. Hát nem nyerte meg mindet? Még a
fiatal tehetségek rangos Dvo řák-díját is elhozta! Eszébe jutott, ahogy
felemelte a nehéz fémserleget, és újra hallotta a fejében a kitörő taps
crescendóját.
A tanár a kottatartó fémszegélyének támasztotta a lapokat.
– Játszok egy kicsit belőle neked. Lapozz, kérlek! – mondta, és feltette a
szemüvegét.
Eva elfoglalta a helyét a tanár mögött, próbált egy helyben állni, nem
akart modortalanul türelmetlennek látszani. De magában rimánkodott
Novotnynak, hogy csak pár hangot játsszon. Tudta, hogy azért követel tőle
ennyit a tanár, mert büszke rá, és ő mindent meg is tett, hogy a legjobbat
hozza ki magából, de a díszes óramutatók szerint már tíz perccel elmúlt fél
öt. Ma tényleg nem késhet el.
– Figyelj! Hallani fogod, ahogy a szerelmesek az erdőben sétálnak és
szamócát szednek.
Eva elpirult a „szerelmesek” szóra. Időnként Novotny úgy beszélt vele,
mintha a tanítványa nem tizenhat éves lenne, hanem jóval idősebb. De ahogy
a tanár játszani kezdett, a lány tényleg hallotta a léptek könnyed, ritmusos
hangját, és érezte az arcán a friss, tavaszi szellőt.
Átlesett Novotny válla felett. A professzor keskeny ujjai alatt a kottára
nyomtatott kósza hangjegyek melódiájává formálódtak. Csipkelődő, vidám
dallammá. Eva mindig embereknek látta a hangjegyeket. A nyolcadok – a
rövid hangok – sora kisfiúk csapata volt, akik a túlméretezett focicipőjükben
rohantak vékony lábukon, vagy Lú ˇcnicát táncoló néptáncosok egyenes sora
fekete cipőben, karjukkal összekapaszkodva. A nyolcadnál kétszer hosszabb
negyedek voltak a tanárok, ők szálfa egyenesen álltak az osztály előtt. És a
hosszú felek voltak a tábornokok, vigyázzba vezényelt hadseregükkel,
mozdulatlanul. De ha Eva hangjegy lett volna, akkor biztosan nagyon hosszú
lett volna: egy egész, erős és magányos, térrel és csenddel maga körül.
A tanár egy trillával befejezte a zongorázást, és átadta a lánynak a kottát.
– Akkor ez a lecke. Kezdd el ma este!
A hangok ott lebegtek a levegőben, mielőtt a dallam tavaszi ígéretét
ellepte volna a közeledő őszi alkony. A nap bizonyára még alacsonyabban
jár már. Eva gyomra összeugrott. A fejében allegro ritmus lüktetett.
A táskába hajította a partitúrát, és felvette a kabátját.
– Köszönöm, tanár úr! Gyakorolni fogok, egészen biztosan.
 – Legyen így. Azt akarom, hogy a következő órán már tökéletesen le tudd
játszani.
– Természetesen.
Eva már a kilincsre tette a kezét, a kifényesített felület síkos volt az ujjai
alatt. Újabb pillantást vetett az órára. Majdnem öt volt. A villanella tovább
tartott, mint gondolta. Rohannia kell, mint egy farkaskutyának.
– Viszlát, drága Eva!
– Viszontlátásra, tanár úr! És köszönöm az órát.
A tanár meghajolt, a felkapcsolt csillár fénye megvillant kopasz fején. Eva
elrohant.
Az elsötétedő utcákon futott, karja alatt a kottatáskával, égő mellel,
szaggatottan véve a levegőt. A sietség ellenére is be-bekúszott a
gondolataiba Berlioz dallama, és lépteit a Novotny tanár úr májfoltos keze
alatt életre kelő hangjegyek ritmusához igazította. Az erdőn át szaladna a
szerelmével, el a város börtönéből, élesen érzékelve a madarak hangját és a
szamóca édes illatát. Egy fiú lélegzetét érezné a nyakán, az ajkát az ajkán…
Ha nem lett volna amúgy is kipirulva, ekkor el is pirult volna, ahogy érezné
talán a testéhez simuló testet. Csak a Kotva ajtaja alól felé szálló átható
kávéillat emlékeztette rá, hol is jár épp. Ahogy elrohant a kávézó mellett,
látta, hogy árnyalakok emelik a csészéjüket a szájukhoz, gesztikulálnak
beszélgetés közben, vagy füstpamacsokat fújnak a cigarettájukkal, aminek a
vége vörösen parázslott a félhomályban. Milyen csodás lehet a barátokkal az
asztal körül üldögélni, ahelyett, hogy rohanna az ember, hogy időben
hazaérjen.
Eva a lenyugvó nap felé pislogott. Mutti mostanra már biztosan végzett a
munkával, a barhesz megsült, egy csipkés terítőn hűl épp, a vaskos, fonott
cipó héja fényes a rákent tojástól, és friss kenyér illata árad belőle. Az
asszony már felvette a szürke ruháját, a hajára könnyű kendőt terített, és
lement, hogy meggyújtsa a gyertyákat a korábbi suvickolás eredményeképp
csillogó ezüsttartóikban.
Ábá a fényes, fekete öltönyében és az imasálban teletölti a kidduspoharat
édes borral, és elpróbálja az áldást a leánygyermekre, amit majd később
elmond, meleg kezét Eva fejére téve.
Válj olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráhel és Lea,
Az Örökkévaló áldása kísérjen utadon,
Kegyelem és könyörületesség szálljon fejedre,
 Az Örökkévaló Jósága hozzon rád békességet.
Ha Ábának fiai lettek volna, arra kérte volna a Mindenhatót, hogy tegye
őket hasonlatossá Efrájimhoz és Menaséhez, a két testvérhez, akik békében
éltek egymással. De nem volt fia. Csak Eva. Az imádott, egyetlen gyermek.
A Moldva vízéről köd szállt fel, és Eva beszívta a párás levegőt, ahogy
végigsietett a járdán. Nem merte megkockáztatni, hogy megálljon rendesen
köhögni, próbálta felületesen lélegezve, futás közben megtisztítani a torkát.
Nem szokott hozzá a rohanáshoz. A leckéi általában időben véget értek,
úgyhogy a jól megvilágított utcákon sétált el a Josefov negyedig. De
közeledett a napnyugta, és a legrövidebb út a temetőn át vezetett hazafelé.
Izgatott mosso ritmusa lüktetett az ereiben. Megkockáztassa? Talán
bezárják a kaput alkonyatkor. Mutti mindig elmondta, hogy maradjon a
főutakon. Azok tele vannak járókelőkkel, akik mind hazafelé tartanak a
munkából. Hosszabb, de biztonságosabb. Eva mégis megállt a járdán, és
belesett a sírok között kanyargó ösvényre. Az ősi kövek szorosan egymás
mellett álltak, mintha a sírokat sietősen ásták volna ki, nem rendezett
sorokban, mint a modern temetkezési helyeken. Szél fütyült a fák lombjai
közt, rázta az ágakat. Hogy szíve vad dobogását lecsitítsa, Eva elképzelte,
ahogy egy csillogó, fekete Steinway zongorán játszik a Rudolfinumban a
homályban ülő közönségnek, akik elnémulnak a játékát élvezve.
Eva a sötét fémkapura tette a tenyerét, mire az lassan kitárult. Talán ez jel,
hogy menjen a temetőn át. Így be tudna hozni valamennyit a késésből.
Próbálta megint felidézni Berlioz dallamát, újra hallani a tavaszi trillákat
és elfeledni az őszi félelmeket, ahogy becsusszant a kapun. Alkonyodott,
nedvesek voltak a levelek a talpa alatt. Indák tapadtak a harisnyájára,
rugdosva tudott csak szabadulni tőlük. Ostoba ötlet lett volna a futás, a
sírkövek túl szorosan álltak egymás mellett, az ösvény túl kacskaringós volt.
De megszaporázta a lépteit, érzékei kiélesedtek a veszély tudatában.
A temetőben magas vadgesztenyefák és platánok fogták el a lemenő nap
sugarait. Mindkét oldalon sírkövek derengtek, rajtuk régi írás az ősi
betűkkel. Ábá egyszer azt mondta, hogy némelyik sírba akár tíz embert is
eltemettek, mindet egymás fölé, hogy spóroljanak a hellyel. Evát
gyapjúkabátjában is kirázta a hideg.
Félúton járt, amikor csizmadobogást hallott, harsány nevetést és éles
köhögést.
Megdermedt.
 – Ki az?
Nem válaszolt senki, de az árnyékban derengő sírok között meglátott egy
drapp egyenruhát. A vér affrettando lüktetett a fülében.
– Ki van ott? – kérdezte újra Eva, rekedt volt a hangja.
Egyenruhás alak lépett ki egy fa mögül. Fiatal volt, tizennyolc-tizenkilenc
éves lehetett, homlokába szőke tincs hullott.
– Hová-hová, ifjú hölgy? – A hangja gúnyos volt, kihívó.
Eva összehúzta magán a kabátját, próbált nem törődni a szíve
kalapálásával.
Egy újabb suhanc lépett elő. Aztán még egy. A lány megfordult. Két
másik jött mögötte. Öt fiatal egyenruhás vette körül, mind vörös karszalagot
viselt.
Ettől félt Mutti, amikor figyelmeztette Evát, hogy ne a temetőn át menjen?
Ő akkor komolyan bólintott, de magában elvetette az anyai tanácsot. Minden
szülő ilyeneket mond, nem igaz? Nyilván óvatos lesz. Bár az utóbbi időben
Eva kellemetlenül érezte magát, ha német fiúkat látott az utcasarkokon,
egymással sustorogva és a járókelőkre mutogatva. A Hitlerjugend mintha
mindenhol ott lenne manapság.
Rossz szándékú, jellegzetes egyenruhát viselő, fiatal férfiak gyűrűjébe
zárva Eva kétségbeesetten azt kívánta, bár megfogadta volna Mutti tanácsát,
és inkább nem törődött volna a késéssel. Nyál gyűlt össze a szájában, a torka
túlságosan száraz volt a nyeléshez.
A legelső fiú odalépett elé.
– Ne félj, csinoska!
Eva próbálta megőrizni a nyugalmát, szembefordult, igyekezett nem
mutatni a félelmét. De amikor kinyitotta a száját, hogy segítségért kiabáljon,
a fiú odakapott, és a lány szájára szorította a tenyerét.
Eva ijedt pillantással nézte a suhancokat.
A fiú szorítása enyhült, de közel tartotta a kezét Eva szájához, hátha az
újra kiabálni próbál.
A lány keze ökölbe szorult.
– Milyen szép kabát! – morogta a suhanc, és leengedte a kezét, hogy
végigsimítsa az anyagot.
Eva akaratlanul is megremegett, és beszívta a fiú savanyú leheletét.
A suhanc lassan kigombolta a szürke gombokat.
A többi, idősebb egyenruhás nézte, vártak.
 – Fogjátok le a karját!
Eva ellenállt, ahogy megpróbálták levenni róla a kabátot. De a mögötte
álló megmarkolta a csuklóját, és így tartotta, amíg lerántották róla a
ruhadarabot, és ledobták a földre.
A suhanc megint előrenyúlt. Finoman megérintette Eva arcát, aztán a lány
álla alá futottak az ujjai, a nyaka köré, a kis horpadásig a torka alatt.
Óvatosan feljebb tolta az aranyláncot, amit Eva mindig hordott. A lány
megbabonázva érezte magát, a rettegés ellenére.
– Milyen szép lánc… – Szinte suttogott.
El akarja lopni? Eva lenyúlt, és a vékony lánc alá bújtatta az ujját,
előhúzva azt a gallérja alól, hogy a fiú lássa az arany csillagmedált rajta,
amit általában eltakart a blúza.
A fiú gyengéden kivette a láncot Eva kezéből, egyesével felemelve a lány
ujjait, és a halványuló fény felé tartotta a medált.
A lánc megfeszült hátul Eva nyakán. Nem engedte ki a torkán a
fájdalomra előszökni készülő tiltakozást.
– Milyen érdekes! – A fiú tekintete Eva arcára tapadt, de a többiekhez
beszélt, akik tréfálkoztak és gúnyolódtak.
Megtört az átok. A fiú hirtelen elengedte a medált.
– Nem nekem való. – Megkeményedett az arca, ahogy ellökte magától
Evát. – A tiéd, Otto. – Megfordult, és intett a legkisebb fiúnak, hogy jöjjön
oda.
Eva olyan halkan fújta ki a régóta visszatartott levegőt, amennyire csak
tudta. Meg merje kockáztatni a menekülést? Az első fiú épp hátat fordított
neki, talán itt az esély. A lány leszegte a fejét, hogy átvágjon a résen.
De a kisebb suhancot előrébb lökték a gúnyolódó társai, a kör összezárult
a lány körül, elállták előle az utat.
A fiú odalépett hozzá. Sovány volt, olyan szőke hajjal, hogy az már szinte
fehérnek tűnt, a szempillái is olyan világosak voltak, hogy alig látszódtak.
Ha csak ez a fiú lett volna ott egyedül, Eva megvédhette volna magát.
Nem volt gyáva. Rugdosott és csapkodott és köpködött volna, amíg a suhanc
el nem engedi. De a gúnyolódó egyenruhások sorfala között esélye sem volt.
Maga mögé nyúlt, a sírkövek tetejét kotorta végig az ujjaival, valami
fegyvernek használhatót keresve. De nem talált a peremen egyetlen követ
sem, ha volt is ott, már rég eltűnt.
 – Gyerünk, Otto, nem félsz, ugye? – nógatta az Eva előtt álló kamaszt az
első fiú, aki hátrébb lépett, be a sorfalba.
– Igen, gyerünk, Otto, lefagy a tökünk!
A fiú nevetett, a furcsán kísérteties kacaj elárulta az idegességét.
Bár a fiúk németül beszéltek, Eva tökéletesen értette őket. Josefovban
minden család németül beszélt otthon. Összeszorult a gyomra, és
szaggatottan beszívta a hideg levegőt.
– Kérlek, ne bánts, várnak a szüleim! – A lány hangja vékony volt és
gyenge.
Miért nem tud fenyegetőnek hangzani? Talán a kamasz tisztek becsületére
apellálhatna. Úgy tűnt, habozik, esetleg meg tudná győzni. Ha látja, milyen
fontos Evának, hogy hazajusson, talán elengedi.
De ahogy a többiek hergelték és hujjogtak, fura mozdulatokat téve, a
kamasz fiú megadta magát a rekedt gúnyolódásnak. A szeme elkeskenyedett,
ajkát fenyegetőn összeszorította. Nyálat gyűjtött, és leköpte a lányt. Az
hagyta, hogy végigcsorogjon az arcán, túlságosan félt, nem merte letörölni.
A fiú megmarkolta a nyakláncot, az azonnal elszakadt, az aranylánc
leesett az őszi avarba. A csapat éljenzett.
Egy másik fiú egyetlen vad mozdulattal letépte Eva blúzát. Újabb
hujjogás.
Mind a lányt marcangolták, dühöngve letépték a szoknyáját és a
harisnyáját, feszült, izzadt képükön torzan villant meg a hold fénye, a
levegőt megülte sörszagú leheletük. Valami ocsmány kocsmadalt harsogtak
teli torokból, rémes kakofóniában áradtak a hangok.
Eva szorosan átkarolta magát, kétségbeesetten védte krémszínű
kombinéját. De valaki elrántotta a kezét, és letépte róla. A finom anyag, amit
Mutti kézzel hímzett, elszakadt a fiú keze alatt.
Hátralökték, lenyomták a kabátjára, a feje a puha bélésnek ütődött.
Aztán megint odaléptek a fiúk.
 Utána először egy bagoly hangja jutott el Eva tudatáig, gyászosan
huhogott bele a hideg levegőbe. Ujjaival a hideg földbe markolt, beszívta a
levelek dohos szagát. De saját teste vérbűze még ott volt. Sebes teste
összegömbölyödött, próbálta kizárni a fekete kipárolgást és a fiúk ideges
nevetésének emlékét.
Már rég elmúlt a sábáti áldás ideje. Eva aggódó szülei ott ülnek az üres
asztal felett, és újra meg újra felteszik a kérdést, hogy hova tűnhetett az ő
kötelességtudó lányuk, hiszen tudja, hogy minden rendes zsidónak haza kell
érnie napnyugtára ezen a legszentebb estén.
Első rész
1933–1939
 1

Hampstead, London
Pamela Will ágya alól is hallotta Hugh kiabálást. Még pár centit
előrenyújtotta a kezét, összerezzent a hónaljába hasító fájdalomtól, de
matató ujjai pont elérték a zoknit. Hátranyomta magát, kiszabadulva a
zoknival együtt az ágy lelógó középső eresztéke alól.
– Jövök! – Megrázta a zoknit. Mennyi por gyűlt össze! A fia alig négy
hétig volt otthon, és csak a jó ég tudja, hogy került ide ez a zokni. De
legalább most már megvan a pár. Felemelte a bőrönd tetejét, megkereste a
másik zoknit – Will sosem kereste meg magának –, a kettőt csinos labdába
tekerte, és besuvasztotta oldalra. – Kész a bőrönd, Hugh! – kiáltotta Pamela,
lenyomva a poggyász tetejét.
Léptek gyors dobogása közeledett a lépcsőn, és Hugh rontott be a
szobába.
– Will már a kocsiban van – mondta, ahogy felemelte a bőröndöt. –
Jesszus, Pamela! Mit tettél ebbe?
Pamela megfogta a poggyász másik fogantyúját, és követte a férjét a
földszintre.
– Az iskolában azt kérték, hogy vigye el a következő félévre a krikettütőt
meg a védőfelszerelést, emlékszel. Hogy tudjanak gyakorolni a fiúk.
El kellett vinniük Willt a Harrodsba krikettruháért. Pamela
elmosolyodott, ahogy felidézte, amint a fia kiront a próbafülkéből, úgy tesz,
mint aki dob egyet Hugh-nak, az meg ütő mozdulatot mímelt rá. Micsoda
szerencse, hogy Will Hugh erős, vékony alakját örökölte, és jól megy neki a
sport! Pamela betegre aggódta magát, amikor a fiú először ment el a
Cheambe, attól tartott, hogy ott majd bántják a többiek. De szerencsére Will
kivívta a társai és a tanárok tiszteletét a tehetségével a csapatsportokban,
könnyen beilleszkedett.
Nem volt egyszerű lecipelni a bőröndöt a lépcsőn, többször is Pamela
térdének ütődött. Remélte, hogy nem szakad ki a harisnyája. Hugh még
ennél is mérgesebb lenne, ha fel kellene szaladnia egy másik harisnyáért, de
szerencsére Pamela nem érezte azt a sokatmondó pattanást, amikor felhasad
a selyemszál. Amúgy a lábszárát is takarta a ruhája, nem látszódik semmi,
amíg áll. És nem is időznek az iskolánál, gyors ölelés, szigorúan könnyek
nélkül, és Will el is megy a barátaival, Pamela meg Hugh-val visszaindul az
autóhoz, és megkezdik csendes, szomorú útjukat hazafelé.
– Mit csinál amúgy Kitty? – kérdezte Hugh, ahogy átvette a bőrönd
súlyát az asszonytól, hogy kinyomakodjon vele az ajtón.
– Főz. Este Palliserék jönnek vacsorára, hiszen tudod.
Hugh gyakran hívott vendégeket azokra az estékre, amikor visszavitték
Willt az iskolába. Pamela már rég rájött, hogy a férje így akarja elterelni a
figyelmét arról, mennyire hiányzik a fiú.
– Akkor is kijöhetne segíteni.
– Semmi gond. – Pamela megint megmarkolta a fogantyút, és
végigmentek a csomaggal a kerti úton. – Már majdnem ott vagyunk.
Mindig is furán érezte magát, ha Kittyvel végeztetett el valamit. Tudta,
hogy inkább szolgálónak kellene kezelnie Kittyt, mint barátnak, de
egyszerűen nem érezte helyesnek, hogy egy másik nőnek parancsolgasson.
Gyerekkorában mind segítettek anyának. Egyáltalán nem volt annyi
pénzük, hogy szolgálót tartsanak. És még ha meg is engedhették volna
maguknak, azt mondták volna róluk, hogy mit urizálnak.
Pamela becsusszant a hátsó ülésre Will mellé, Hugh pedig becsapta az
ajtót. Az asszony átkarolta a fiút, az odabújt egy ölelésre. Pamela nyelt
egyet. Rettegett attól a pillanattól, amikor Will már nem öleli át többé, vagy
nem engedi, hogy sűrű, sötét haját simogassa. Még most is, ha a fiú nagyon
elfáradt, odabújt az anyjához a kanapén, meleg teste közel nyomult
Pamelához. Egyszer, amikor azt hitte, hogy az asszony nem látja, azon
kapta Willt, hogy a hüvelykujját szopja. Hugh ezért megbüntette volna,
mondván, micsoda szégyen, hogy egy ekkora fiú így viselkedik, de Pamela
úgy gondolta, hogy Willnek minden ilyesmit el kell nyomnia az iskolában,
amivel vigasztalná magát, úgyhogy nem baj, ha otthon kicsit visszamegy
gyerekbe.
Tizenegy éves volt, a kamaszkor határán. Talán mire legközelebb hazajön
húsvétra, magasabb lesz, és szélesebb. Most kell kihasználni a gyermeki
kedvességet. Alig két óra az út az iskoláig. Nem sokáig lesz már az övé
Will.
 A fiú elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, kicsit kibontakozva az
ölelésből, de nem tolta el magától Pamelát.
– Jól vagy? – kérdezte az asszony.
Will ránézett, és bólintott.
– Várod az új félévet?
– Inkább azt várom, hogy találkozzak Merrow-Jonesszal és Carterral…
és megmutassák, mit kaptak karácsonyra.
Nehéz lehet Willnek, hogy végig kell hallgatnia, mit kaptak a barátai így,
hogy az ő családja nem tartja a karácsonyt. Egy újabb probléma, ami azért
állt elő, mert nem a kvéker iskolába íratták be a gyereket. Pamela
megszorította Will vállát.
– Az jó. Gondolom, meg akarod mutatni nekik az új krikettruhádat.
Will az anyja kezére tette a kezét.
– Mindenkinek van krikettruhája, anya. De várom, hogy lemenjünk
edzeni a pályákra.
Pamela kipréselt magából egy mosolyt.
– Értem.
– Meg kell mutatnod majd, amit tanultál, ha legközelebb hazajössz –
szólt hátra Hugh a válla felett.
– Alig várom – felelte Will.
– Én is – tette hozzá Pamela. – Csak négy hét, és itt a következő szünet.
– Nem hiszem el, hogy kiszámoltad!
Pamela fia mosolygó, kipirult arcára nézett, a ragyogó szempárra. Persze
hogy számolta: a heteket, a napokat, az órákat. Egyfolytában ezt számolta.
Ahogy visszaértek Hampsteadbe, és Hugh leparkolt, Pamela felszaladt a
lépcsőn Will szobájába. Megcsapta az elnehezedett levegő, ahogy kinyitotta
az ajtót. Már érezni lehetett, hogy lezárt, elhagyatott lett a hely, szinte
mintha Will nem is aludt volna ott négy áldott hétig a szünetben. Pamela
odalépett az ágyhoz, felemelte fia régi, csíkos flanelpizsamáját, és gondosan
összehajtotta. Will már kinőtte. Újat kellett venni az iskolára a krikettruha
mellett ebből is.
Kitty biztos ki akarja mosni, és felvágni porrongynak. De Pamela még
nem fogja odaadni neki.
Nehezére esett, hogy bepúderezze az arcát, elfedve a könnycsíkot, és
elinduljon lefelé a lépcsőn, hogy megnézze, mit csinál Kitty. Napokkal
ezelőtt együtt tervezték meg az esti menüt: hamis teknőcleves, tejszínes
csirke, spenót, újkrumpli, körtebefőtt. Pamela direkt egyszerű vacsorát
akart. A lelke mélyén egy hang tiltakozott a luxus ellen, és amúgy is,
Palliserék épp anyagi nehézségekkel küszködtek. El kellett bocsátaniuk a
szakácsukat, már Josephine főzött. Pamela eléggé zavarban is volt, hogy
Hugh karrierje szárnyal, a barátaik meg küszködnek. Jó vacsorát akart
felszolgálni nekik, de úgy, hogy attól ne érezzék kellemetlenül magukat.
Kitty épp a levest kavargatta a tűzhelynél. Mögötte, a hatalmas
konyhaasztalon mély- és lapostányérok, levesestálak sorakoztak katonás
rendben. Egy félig megnyúzott csirke hevert mellettük egy kosár körte
mögött. Pamela idegesen körülnézett.
– Minden rendben, Kitty?
– Igen, asszonyom. Minden.
Pamela a csirkére pillantott.
– Talán a maradékból főzhetnél egy kis csontlevest. Az jó is lenne nekem
ebédre.
Otthon mindig így csinálták. Az édesanyja néha három napot is átvészelt
egyetlen csirkével. Még hatukra is megoldotta. Bár szerencsésnek
mondhatta magát az ember, ha az utolsó napon egy kis húsfoszlányt talált a
híg, zöldséges árpagyöngy között.
– Rendben, asszonyom. – Kitty eltekert egy gombot a tűzhelyen, mire a
leves bugyogása kicsit alábbhagyott.
– Segíthetek valamit?
Kitty körbenézett a makulátlan konyhában.
– Talán az ültetőkártyák… – mormogta.
– Persze. Megírom őket.
– Remek, asszonyom.
Pamela kiment a konyhából, a nappaliba indult, az ottani íróasztalon
tartotta a töltőtollát. A leves fölött mintha megkönnyebbült sóhaj hangzott
volna fel.
Később Pamela ott állt Hugh előtt, megkötötte a férfi fekete
nyakkendőjét, és azon kapta magát, hogy megint eltűnődik, mi lett a félénk
kvéker fiúból, akit a gyülekezetből ismert, micsoda sikeres, magabiztos
férfi áll itt előtte. Minél magasabbra jutott Hugh a ranglétrán a
Külügyminisztériumban, annál inkább mintha eltávolodott volna szerény
neveltetésétől, és ijesztő könnyedséggel egyre jobban elmerült az elegáns
életben, a drága ruhákban és ételekben. Mintha még élvezte is volna a
koncerteket és az operaelőadásokat, ahova muszáj volt elmenniük. És néha
Pamela kissé szégyenkezve úgy érezte, ő is élvezi.
Lesimította a kék selyemruhát, a tükörbe pillantva. Halvány színű,
egyszerű szabású ruha volt. Ékszert sosem viselt. Mégis a tükörképe sokkal
inkább emlékeztetett társaságbeli hölgyre, mint szerény, puritán
neveltetésben felnőtt lányra. Megfeszült ajkakkal Chanel parfümöt
cseppentett a nyakára. Vajon ilyen könnyen megváltoztatta a pénz Hugh-t és
őt? Pamela önkéntes munkát vállalt, német gyerekeknek gyűjtött ruhát és
ételt, ez szinte naponta emlékeztette, hogy sokan nem olyan szerencsések,
mint ő. Őszintén hitte, hogy minél nagyobbra nő Hugh befolyása, annál
többet tehetnek a szegény, üldözött családok megsegítéséért.
Vacsora közben pénzügyekről beszélgettek. Wall Street… az
aranystandard… a költségvetési reform. Pamela nehezen figyelt oda.
Túlságosan elfoglalta, hogy arra ügyeljen, nem túl sós-e a leves, vagy nem
főtt-e túl a krumpli. Hogy Kitty újratölti-e a vendégek borospoharát, és
Hugh nem iszik-e túl sokat. Mikor elkezdtek vendégeket hívni, hosszas
beszélgetéseket folytattak arról, hogy helyes-e alkoholt kínálni. Ez teljesen
ellentmondott a kvéker tanításoknak, de Hugh úgy érezte, nem helyezhetik
előtérbe a hitüket a vendégeikkel szemben, és Pamela végül vonakodva
belement. Manapság Hugh már minden aggály nélkül együtt ivott a
többiekkel.
Megkönnyebbülés volt, amikor Kitty behozta a férfiaknak a portóit, és
Pamela átkísérhette Josephine-t a szalonba kávézni.
Josephine csendes maradt a vacsora alatt, és Pamela szerette volna
beszédre bírni. Kitöltötte a kancsóból a gőzölgő kávét, és odanyújtotta a
csészét Josephine-nek.
– Nem javul a helyzet? – morogta.
Mostanra már vérévé vált, hogy a barátnője csiszolt kiejtésével szólaljon
meg: réges-rég elkopott a gyerekkori tájszólása. Újabb áldozat a hitelesség
oltárán. De Hugh meggyőzte, milyen fontos, hogy be tudjon illeszkedni.
Josephine a fejét rázta.
– Ha Philip nem talál még valami munkát hamarosan, akkor alighanem
szükségünk lesz a készleteidre, amiket a külföldi gyerekeknek gyűjtesz. –
Megremegett az ajka.
Pamela koppanva letette a kancsót, mire a kávé kilöttyent az asztalra.
Felitatta a zsebkendőjével.
 – Tudod, hogy segítünk, ahogy csak tudunk.
Josephine felsóhajtott.
– Igen, tudom. Csak furcsa, hogy ilyen sokat teszel a német gyerekekért,
miközben vannak éhező angol gyerekek is.
Pamela félig elfordult, hogy kávét töltsön magának.
– A kvékerek nem tesznek különbséget, hogy ki milyen nemzetiségű. Az
emberek egyenlők. Ha szükséget szenvednek, megpróbálunk segíteni.
– Nagyon dicséretes – morogta Josephine, a kávét kortyolgatva.
Pamela halványan elmosolyodott. Tudta, Palliserék elítélik, hogy német
gyerekeket támogat, de nem fogja feladni a jótékonysági munkáját. Senkiért
sem.
Szerencsére a beszélgetés hamarosan a saját gyerekeikre terelődött.
Josephine-nek és Philipnek is volt egy fia, James, egy évfolyammal járt
Will fölött a Cheambe. Jól jött, hogy ösztöndíjas volt, nem kellett
kivenniük. Néha együtt autóztak el az iskolába, bár a négyhetes szünet után
sosem, nem lett volna hely mindkét fiúnak az összes csomaggal együtt, amit
az új tanévre vittek.
Palliserék lányai még a Sarum Hallba jártak, bár egyre nehezebben
fizették a szülők a tandíjat. Pamela irigyelte Josephine-t, hogy reggel
elsétálhat az iskolába a lányokkal, és délután értük mehet. Milyen csodás
lehet, ha az ember gyereke minden este otthon vacsorázik, és be lehet
kukkantani a szobájába, meglesni, ahogy alszik, kócos haja szétterül a
párnán, hallgatni a lélegzését, megvigasztalni, ha rosszat álmodik. Pamela
igyekezett nem elképzelni, ahogy Will a szürke takaró alatt remeg, próbál
aludni a göröngyös matracon, a hideg hálóteremben. Úgy tűnt, minél
magasabb a tandíj, annál spártaibb az elhelyezés. De legalább ők maguk
döntöttek úgy, önszántukból, hogy elküldik Willt iskolába… azaz Hugh
döntött így. Milyen rémes lehetett azoknak a szegény német szülőknek, akik
azért küldték a gyerekeiket Angliába, hogy megvédjék őket az egyre
ellenségesebb országtól, és azon kell tűnődniük, vajon viszontlátják-e még
őket valaha.
Szerencsére a vendégek éjfélre elmentek. Pamela már majd megpusztult,
annyira vágyott rá, hogy levehesse a fűzőjét, és hálóingbe bújhasson. Leült
a toalettasztalhoz, és az arcát krémezte, miközben Hugh egy elég gyűrött
Timesszal zörgött az ágyban.
 – Josephine jól van? – kérdezte a férfi, a hangja az újság mögül érkezett
tompán.
– Azt hiszem. – Pamela nekiállt, hogy megfésülje a haját. Már nem
százszor húzta rajta végig a kefét, mint gyerekkorában, amikor még a
derekáig ért. Most rövidebbre vágatta, a hullámok az arcát keretezték. Csak
egy hete tetetett bele dauert, nem akarta kifésülni. Lerakta a kefét, és az
ujjaival felrázta a tincseket. – Azt hiszem, tényleg meg kellett húzniuk a
derékszíjat.
– Ezt mondta Philip is. Nem lehet könnyű szegény ördögnek.
– Igen. – Pamela bemászott az ágyba, Hugh újságja alá. – Bár irigylem
Josephine-t, amiért otthon vannak vele a lányok.
Hugh összehajtotta a Timest, és ledobta a földre. Átkarolta Pamelát, és
odahajtotta a fejét.
– Tudom, hogy borzasztóan hiányzik neked Will, édesem, de jó neki ott,
a Cheamben. A megfelelő gyerekek társaságában.
Pamela egészen kicsit elhúzódott.
– Megfelelő? A kvékerek a legmegfelelőbbek, Hugh. A Leighton Parkba
kell mennie a Cheam után. Fontos, hogy kvéker iskolába járjon.
Hugh elfordult, felrázta a párnáját, elengedte Pamelát.
– Palliserék remélik, hogy a Marlborough-ba küldhetik Jamest, ha kap
ösztöndíjat. Szerintem legalább megfontolnunk érdemes lenne.
Pamela a hátára fordult.
– Azt hittem, megállapodtunk. Te is szeretted a Leightont, nem?
– De, persze, csak az én apám nem a Külügyben dolgozott.
Pamela megérezte a portói szagát, ahogy Hugh kifújta a levegőt.
– Nem is aggódsz, hogy szem elől veszítjük a hitünket?
Hugh lehunyta a szemét. Olyan csendben volt, hogy Pamela már arra
gondolt, elaludt.
– Kvéker vagyok a szívemben – mondta. – Sokan vagyunk a
kormányban. Többet tehetünk, ha bent vagyunk.
Pamela visszafordult felé. De Hugh már halkan hortyogott. Ennek a
beszélgetésnek várnia kell.
 2

Eva utálta a textiltapétát. Utálta a műbársony mintát, amit évek alatt

fénytelenre koptattak a zsíros ujjak, a papír csiricsáré csillogását, a röhejes,
elegánsnak szánt formákat, ami csak előkelősködőnek hatott.
Mára az arany sávok szinte zöldnek látszottak a hajnali félhomályban,
epeszínűnek. Eva lehunyta a szemét, inkább hogy kirekessze a hálószoba
falainak kellemetlen látványát, mintsem hogy aludni próbáljon, ahhoz már
túl késő volt. Megint azt álmodta, három hosszú év után is rémségesen
élénken, és a fülében még ott visszhangzott az a hátborzongató nevetés.
Nem fog újra elaludni, bár Josef ott horkolt mellette, hatalmas orrából
vibrato horkantások törtek fel. Talán a hurut már ott bugyog az
orrjárataiban. Tegnap este úgy gondolta, hogy megfázott. Azaz „felső légúti
fertőzése” van, ahogy közölte Evával precíz tudós hangon. Josef nem kapott
el közönséges náthákat.
Néha Eva el sem hitte, mennyire megváltozott az élete a temetőbeli
éjszaka óta. Olyan nagyon más lett, mint az a naiv kislány, aki rohant haza a
zongoraóráról alig három évvel ezelőtt. Most már belesüppedt a házasságba
és a felelősségbe, egy jóval idősebb férj engedelmes felesége lett belőle.
Aligha képzelt ilyen jövőt magának. Az a rémséges éjszaka azonban
megváltoztatott mindent.
Eva lassan az oldalára fordult, ettől a mozdulattól felfordult a gyomra.
Folyósnak, alaktalannak érezte a beleit. Evett valamit előző este? Ja, igen.
A sűrű marhahúsleves gondolatára, amit fél napig főzött és kavargatott,
feltört a torkán az epe. Josefnek ízlett, cuppogva közölte Evával, hogy
remek szakácsnő, és hogy a vörös húsra szükség van a vasbevitel miatt. De
Eva csak egészen kicsi falatokat evett, annyit, hogy épp elvegye az elmúlt
napokban megjelent fémes ízt a szájából.
Lenyelte a hányingert, amit a vacsora felidézése okozott, és próbált
pihenni az ágyban. Talán attól majd jobban lesz. De már attól elszédült,
hogy megmozdult, végül a fa ágykeretnek támasztotta a fejét. Megint
lehunyta a szemét. Mivel nem az a típus, aki nem eszik, ha beteg, Josef
nyilván mindjárt kéri majd a reggelit. Evának lábujjhegyen ki kellene
mennie a fürdőszobába, lerángatni magáról a hosszú hálóinget, és addig
bűvölni a csapot, amíg csepegésnél valamivel több víz folyik belőle, hogy
gyorsan, állva lemossa magát, és visszasietve a hálóba elővegyen egy újabb
unalmas öltözéket – egy jellegtelen blúzt meg szoknyát –, amilyenekből a
ruhatára állt. Egyszerre úgy érezte, mintha smaragdszín selyem simogatná a
bőrét, a legfinomabb harisnya simulna a lábára, de elhessegette. Megígérte
magának, hogy nem gondol arra, mi lehetett volna. A felzaklató emlékeket
teljes egészében elnyomta.
Tovább hevert az ágytámlának támaszkodva, próbálta összeszedni magát
annyira, hogy szabadulni tudjon a fülében kísértő hangoktól, és közben
érzékelte, hogy Josef ébredezik mellette. A férfi megköszörülte a torkát egy
sorozat staccato köhögéssel, felköhögve némi váladékot, majd visszanyelte
egy mártír remegésével. Aztán morgó hangokat adott ki, kétségtelenül
szándékosan, hogy megriassza a lányt életveszélyes állapotával. Az aznapi
ébredezés még hosszabb volt, mint máskor.
– Jó reggelt, Josef! – mondta Eva.
– Jó reggelt! – felelte a férfi, a hangja tele volt önsajnálattal.
Nyilvánvalóan Evának az volt most a dolga, hogy érdeklődjön a férfi
hogyléte felől.
– Hogy vagy? – kérdezte kötelességtudón, a helyzet megkövetelte
aggodalmas hangon, amennyire csak képes volt rá.
Josef vékony ujjaival elsöpörte a homlokából az őszülő haját.
– Fogd meg a homlokom! – kérte panaszosan. – Azt hiszem,
belázasodtam.
Eva így tett. A tenyere megcsúszott a vékony izzadságrétegen.
– Talán, de elég fülledt itt a levegő.
Josef ragaszkodott a vastag, aranyszín függönyökhöz, amikor megvették
a lakást, mert az illett az ocsmány tapétához. Eva túl fáradt és közönyös
volt, hogy tiltakozzon. Még mindig csak tizenkilenc éves volt és már két
éve Josef felesége, bár ezt a két évet sokkal többnek érezte.
– Hozz egy lázmérőt, Liebling!
Eva utálta, hogy fel kell kelnie, de palástolnia kellett a rosszullétét a férje
előtt, különben Josef hozzáírja a gyomorrontást is a tüneteihez.
Elvánszorgott végig a folyosón a fürdőszobáig, kinyitotta a szekrényt,
elővette a lázmérőt, és visszament a beteghez. Ahogy lerázta a higanyszálat,
Josef elővett egy zsebkendőt a pizsamája zsebéből, és telefújta zöld
takonnyal, majd megvizsgálta a tartalmát. Eva gyomra felfordult. Épphogy
sikerült Josef színtelen ajkai közé nyomnia a lázmérőt, és elbotorkálnia
vissza a fürdőbe, ott felrántotta a vécé ülőkéjét, és a vécécsészébe hányta,
ami az előző esti vacsorából a gyomrában maradt.
Pár pillanatig ott maradt, a porcelán felett térdelve, amíg biztos nem volt
benne, hogy kiürült a gyomra. Aztán erőtlen lábára állva kiöblítette a száját,
és vizet fröcskölt az arcára, majd megint benyúlt a szekrénybe. Egy kis
doboz balzsamot vett elő. Ha azt mondja Josefnek, tartsa az orra alá, hogy
kitisztítsa az orrjáratokat, akkor nem fogja megérezni az esetleg átkúszó
hányásszagot.
Mikor visszament a hálóba, Josef oldalra billent fejjel feküdt, szeme
üvegessé vált a képzelt láztól, a szájából még mindig kiállt a lázmérő. Eva
kihúzta, a fény felé tartotta, és a higanyra hunyorított.
– Mennyi? – kérdezte Josef rekedten.
Eva felé fordult, elmosolyodott.
– Csak hőemelkedés. Ne aggódj!
– Tudtam! – Josef feje az ágykereten puffant. – Éreztem, hogy beteg
leszek. Annyira kikészítenek ezek a légúti fertőzések.
Eva összeszorított szájjal nyújtotta oda a férfinak a balzsamot.
– Hoznál nekem egy kis meleg citromlevet, Liebling? És esetleg az
újságot? Ha olvasok, az talán eltereli a gondolataimat a betegségről. – Egy-
egy orrlyuka alá tartotta a balzsamot remegő kézzel, aztán hangosan
szipogott. – Az Intézetet is értesítened kell. Kérdezd meg Paní Kratztól,
használhatod-e a telefonját. Mondd meg nekik, nem vagyok olyan
állapotban, hogy dolgozni menjek. Dr. Svoboda meg fogja érteni.
– Persze – préselt ki egy mosolyt Eva. – Eltarthat egy ideig. Le kell
mennem a piacra.
Elővett pár ruhát a szekrényből, miközben beszélt. Josefnek nem jutott
eszébe, hogy megkérdezze, miért nincs felöltözve, szerencsére túlságosan
elfoglalta a saját rosszulléte ahhoz, hogy észrevegye a lányét. Eva magára
húzott egy barna szoknyát és egy világoszöld blúzt, harisnyát, masszív cipőt
vett. Levette a kendőjét meg a vesszőkosarat az előszobában lógó kampóról
kifelé menet. Josef nem engedte, hogy pirosítót használjon, úgyhogy
semmivel sem leplezhette a sápadtságát. Csak remélte, hogy a tempós séta
majd némi színt visz az arcára.
– Viszlát, Josef! – kiáltotta, miközben kireteszelte a nehéz bejárati ajtót. –
Sietek, ahogy tudok.
– Igyekezz vissza, Liebling! – szólt a vaskos hang, majd némi drámai
köhögés következett.
Eva elindult az utcán, miután felhívta Josef kutatótársát a készséges
szomszédtól, és úgy érezte, erősebb, mint várta. Talán a friss levegő
felélénkítette. Furcsa volt, hogy egyik pillanatban ilyen nagyon rosszul érzi
magát, a másikban meg szinte kutya baja. Nem olyan volt ez, mint egy sima
gyomorrontás. Egyszerre, minden előzmény nélkül eszébe jutott egy
beszélgetés Muttival:
– Rémségesen rosszul voltam, amikor veled voltam terhes, Eva – mesélte
neki az asszony. – De az volt a fura, hogy amint kiürítettem a gyomrom,
máris jobban lettem. A végére szinte örültem a hányásnak.
Eva megállt útközben, dátumok száguldoztak a fejében. Pészách volt,
amikor utoljára betétet kellett vennie, emlékezett rá, hogy a görcsök
összerántották a méhét, ahogy ott ült Joseffel a szülei asztalánál, várva,
hogy Ábá elmondja a kiddust, miközben kitöltötte a bort. Eva az ujjain
számolt: pészách hat héttel ezelőtt volt. Lesimította a hasán a kabátot.
Lehet, hogy terhes? Az órájára pillantott. Még el sem kezdett vásárolni, és
vissza kell érnie Josefhez, de később, majd ha a férfi alszik, írhat Muttinak.
Anyja szerető aggodalmának gondolata, ahogy elképzelte, amint
felszikrázik a remény a barna szempárban, boldog buborékként lubickolt
Eva szívében. Annyira elfoglalta a rosszullét, meg volt győződve róla, hogy
elkapott valamit. De egy baba! Az csodálatos lenne. Egy új élet talán
kitörölhetné az emlékeket.
Ahogy a gyümölcsös standok előtt ment el a piacon, kiválasztotta a
legkövérebb, legvékonyabb héjú citromot Josef italába, és koronaérmék
után kotorászott a tárcájában – manapság már röhejes, mibe kerülnek a
dolgok –, Eva egy altatót komponált a fejében egy újszülöttnek, a karjában
tartotta, énekelt, és az új lehetőség reménnyel töltötte el.
Milyen mulatságos, hogy az ő siránkozó, középkorú férje, aki olyan
nagyon tényszerű, ha tudományról van szó, és teljességgel irracionális, ha a
saját egészségéről, apa lesz. Hogy hozták össze ezt a babát? Volt olyan,
hogy a kölcsönös szenvedély tüze lebírta Josef óvatosságát és Eva
rosszkedvét? Josef félretette a hipochondriáját, Eva a letargiát egy
éjszakányi zabolátlan vágy kedvéért? Biztos az az este volt, amikor az
absztinencia hivatalos végét ünnepelték. Evának rémlett is a bor, a
nevetés… Matatás a gombokkal és a cipzárakkal, összegabalyodott karok és
lábak, szokatlanul sürgető érzés…
A házassága nagyon nem olyan volt, mint amilyet képzelt magának fiatal
zongoristanövendékként, romantikáról álmodva, de Josef mindig kedves
volt vele, és a maga módján Eva gondját viselte. Ezért hálásnak kell lennie.
És ami Evával történt, arról nem Josef tehet.
Eva megpróbálta elképzelni, hogy nézne ki a gyerekük, és halványan
felkacagott a vörös képű csecsemő gondolatára Josef félrecsúszott, hímzett
kipájával a kis feje tetején. Vajon a gyerek is jó lenne tudományokban, mint
Josef, vagy zenész lenne, mint Eva? Talán, ha babájuk születne, Josef
megszabadulna a hipochondriától. Másrészt az is lehet, hogy ettől kétszer
annyit aggódna. Vajon mondja el neki? Ha tudná, hogy Eva terhes, minden
egyes falat tápértékét kielemezné, egyfolytában a gyerek súlyát és hosszát
számolgatná, talán még hányingere is lenne részvétből. A lány a hasára
szorította a tenyerét. Jobb, ha ezt a hírt megtartja magának egy ideig. Vár,
amíg dr. Aaronovich megerősíti a gyanúját. Bár valójában a tünetek túl
egyértelműek minden kétséghez.
Ahogy hazafelé sétált vissza az úton, beszívva a májusi levegőt, arra
gondolt, vajon ez a benne növekvő új élet végre nyugvópontra küldi-e a
múltat. Elhessegette Novotny tanár úr szemrehányó tekintetének emlékét,
amikor elmondta neki, hogy nem adja elő a villanellát a Rudolfinumban,
vagy bárhol máshol. Lenyelte a zsigeri fájdalmat, hogy nem bírt gyakorolni,
nem tudta élvezni, ahogy a hangjegyek életre kelnek erős ujjai alatt,
dallammá válnak a fülében, nem érezte többé a testében hullámzó örömöt,
ahogy játszott. De legjobban a szülei ijedtsége és szomorúsága sebezte meg
akkor Evát.
Próbáltak gyengéden bánni vele. Mutti órákat töltött azzal, hogy
húslevest főzött és kicsi süteményeket készített, apró falatokkal csábítgatva
a lányát, akinek a torka összezárult, és a gyomra csomóvá dermedt. Ábá
folyton esetlenül átölelte, de Eva látta a szülei arcán a zaklatottságot. Az ő
reményeik is összetörtek.
Egy évig volt szanatóriumban a Tátrában, gyógyult, testben és lélekben
egyaránt. Elterjedt a pletyka Josefovban, hogy Eva tuberkulózisban
betegedett meg. A szülei nem hallgattatták el ezt a szóbeszédet. De
hamarosan elköltöztek Pilzenbe. Hogy újrakezdjék. Bár az az érzés, hogy
vajon mi lehetett volna, Evával tartott oda is.
Az egyetlen, ami azokra az időkre emlékeztette, egy csodálatos dallam
volt csupán, amit komponált. Egy altató, igen, ami elcsitította összetört
lelkét. Gyakran gondolt rá még most is, felidézte, hogy megvigasztalja
magát.
Férjnél volt, még mielőtt észbe kapott volna. Nem álmai csinos
fiatalemberéhez ment hozzá egy hatalmas ünnepségen, ahol mindenki
táncolt és mulatott, hanem egy szinte temetői hangulatú szertartáson vette el
egy középkorú özvegy, Josef Kolischer.
– Hála az égnek, hogy Kolischer elveszi! – suttogta egyik éjjel apa
Muttinak, amikor azt hitte, Eva a szobájában van, de ő meghallotta. –
Nagyon jól teljesít az Intézetben, el fogja tudni tartani. És ami ennél is
fontosabb, már volt házas. Szomorú, hogy a felesége meghalt, mielőtt
gyermeket adhatott volna neki, de Eva fiatal és erős, családot építhetnek
együtt. És reméljük, idővel Eva is megszereti.
Megszeretni? Eva nem ismerte a szerelem érzését. Legtöbbször
dermedtnek érezte magát, élettelennek, Josef kedvessége ellenére is. Talán
majd szeretni fogja ezt a babát. Megint megsimogatta a hasát. Mire
megvette a citromot meg az aznapi újságot, könnyebb lett a szíve.
– Mi tartott ilyen sokáig? – Josef még mindig a párnáknak támaszkodva
ült. – Paní Kratz megengedte, hogy telefonálj az Intézetbe?
– Igen, nagyon kedves volt. – Eva átnyújtott a férfinak egy teáscsészényi
forró, mézes citromlevet. – Idd meg ezt, Josef! Hoztam aszpirint is. – Adott
neki pár krétafehér tablettát.
Josef a szájába dobta az aszpirint, hátrahajtotta a fejét, és megremegett,
ahogy nyelt egyet.
– Köszönöm, drágám! Annyira rosszul vagyok. Biztos vagyok benne,
hogy a férfiak erősebben érzik a fájdalmat, mint a nők.
Eva gyomra felfordult, megint elborította a hányinger.
– Biztos igazad van, drágám – felelte, és kisietett a fürdőszobába.
Miután evett egy kis száraz kenyeret, kicsit jobban érezte magát. Még
csak rá sem tudott nézni Mutti házi lekvárjára. Mire visszament a hálóba,
hogy megnézze, hogy van Josef, a férfi már az újság mögé bújt, csak a
nehéz lélegzés tanúskodott arról, hogy ott van még.
 – És most hogy vagy? – kérdezte Eva, és benyúlt az újság mögé, hogy
megtapogassa a férfi homlokát.
Nem érkezett válasz.
– Josef?
A papír megzörrent és lejjebb ereszkedett, megjelent Josef elgondolkodó
arca.
– Az a zsidógyűlölő Adolf Hitler megint beszédet mondott. Azt állítja,
hogy… – Megint megzörrent az újság, ahogy Josef a cikket kereste –, hogy
sosem próbál meg leigázni más népeket. – A férfi Evára nézett, átmenetileg
megfeledkezve a betegségéről. – Talán csak beszél, és nem tesz semmit.
Nem szeretnék túlzottan derűlátó lenni, de esetleg jobb a helyzet, mint
amitől tartottunk.
A márciusi beiktatás óta azon aggódtak, vajon mihez kezd majd az új
német kancellár az egyre növekvő hatalmával.
– Talán.
Ahogy Eva felvette Josef üres bögréjét, elhessegette a krémszínű
egyenruhák és vörös karszalagok képét. A gúnyos arcot és a világosszőke
hajat. Kirázta a hideg. Kizárt, hogy valaha bízzon a németekben.
Josef aggodalmas képet vágott.
Eva nem magyarázta meg a reakcióját. Részben, hogy elterelje Josef
figyelmét az aggodalmairól, de főleg mert a bűntudat hulláma emlékeztette
rá, hogy ez a baba Josefé is. Leereszkedett az ágyra a férje mellé,
gyengéden elvette tőle az újságot, a kezébe vette a férfi hideg kezét, és
elmondta neki a jó hírt.
 3

– Nem felejtetted el a főosztály bálját ötödikén, ugye, drágám? – kérdezte

Hugh reggeli közben, mikor egy újabb pirítósért nyúlt.
– Persze hogy nem – felelte Pamela, és egyszerre fűrészporrá változott a
szájában a pirítós.
– Elég nagyszabású esemény lesz. Vegyél fel valami olyasmit, ami illik
oda.
Pamela fájdalmasan nyelt egyet.
– Ne aggódj, nem hagylak cserben.
– Rendben. – Hugh felállt, és egy puszit nyomott Pamela fejére. –
Rohannom kell. Este találkozunk. – Kiment a szobából, még mindig a
pirítósát markolva.
Pamela szórakozottan visszamosolygott. De ahogy meghallotta a bejárati
ajtó csapódását, megtörölte a száját a szalvétájával, és felrohant az emeletre.
A mindenit! Ötödike már csak egy hét. El akart menni a kedves zsidó
varrónőhöz Golders Greenbe már évezredekkel ezelőtt, de annyira elfoglalta
a munka a menekültekkel, hogy elfelejtkezett róla. Egy kis púdert paskolt az
arcára, és parfümöt locsolt magára. Ez most megteszi, muszáj lesz.
Szerencsére már reggel felvette a tweedkosztüm szoknyáját. Ha magára
kapja a blézert is, elég elegáns lesz.
– Elmentem a varrónőhöz! – kiáltotta le Kittynek.
Testetlen hang válaszolt a konyhából.
– Jól teszi, Mrs. Denison.
Pamela felmarkolta a táskáját az előszobaasztalról, és kirontott az ajtón.
Ahogy a metrón ült, lihegve a megfeszített rohanástól, eszébe jutott, hogy
elfelejtett odatelefonálni indulás előtt. Most csak reménykedhet, hogy Mrs.
Brevda ráér majd. Mi a fenéért hagy mindent az utolsó pillanatra? Az ajkába
harapott, és körbenézett a szerelvényben. Két iskolás lány ült vele szemben,
a kezük mögött sutyorogtak. A mellettük ülő középkorú nő kalapja
leginkább gyümölcsöstálra emlékeztetett. Mindig, ha megmozdította a fejét,
meglebbent egy pár cseresznye. Pamela úgy tett, mint aki elnyom egy
ásítást, hogy elrejtse a nevetését, és megállapította, hogy ő meg kalap nélkül
jött el. Az volt az igazság, hogy untatták a ruhák, és még mindig
kellemetlenül érezte magát a szükségtelen cicomától. Határozottan nem
akarta cserben hagyni Hugh-t, de utált kiöltözni a különleges alkalmakra.
Annyival egyszerűbb lenne, ha Hugh egyedül menne ezekre, ő meg otthon
maradhatna kötni vagy olvasni. Pamela nem volt tipikus politikusfeleség. De
bárki volt is, el kellett játszania a szerepét.
A metró végigzakatolt a síneken, és remegve megállt. Szerencsére csak
egy megálló volt. Pamela kiszállt, kiment az aluljáróból, és a Golders Green
Roadon végigmenve elsétált Mrs. Brevda műhelyéig. Kinyitotta az ajtót,
ezzel megszólaltatva egy csengőt, és belépett a sötétségbe, ahol új textil és
varrógépolaj szaga terjengett. A varrónő hátul ült, mint mindig, tekintete egy
sötétzöld anyagra tapadt, amit épp a tű alatt tartott egy kézzel, miközben a
másikkal dühödten tekerte a varrógép kerekét.
Csak akkor állt meg, amikor Pamela köhintett, de előbb meggyőződött
róla, hogy a tű lent van, a helyén tartva az anyagot.
– Mrs. Denison, micsoda meglepetés!
Pamela elmosolyodott.
– Bocsánat, Mrs. Brevda! Telefonálnom kellett volna. De egy estélyi ruha
kellene nekem, sürgősen.
A varrónő a homlokát ráncolta.
– Milyen sürgősen?
Pamela megköszörülte a torkát.
– Jövő hét végére?
– Az több mint sürgős, de megnézem, mit tehetek. Van valami
elképzelése?
Pamela üres fejjel nézett körbe a kis műhelyben, tekintete egy irizáló, lila
selyemanyagra esett.
– Ez szép – mondta, és csodálva tapogatta az anyagot.
Lenyűgöző volt, de nem túl feltűnő. És csodásan festene a Whitehall
báltermének csillárjai alatt.
Mrs. Brevda felkelt, lehúzta az anyagot a polcról, és letette a
varróasztalra, kicsi porfelhőt kavarva ezzel. Megfogta az egyik végét, és
kihúzott úgy egy jardnyit.
– Jó választás, drágám. Srégen szabva csodás esése lenne. Mr. Denison le
sem bírja majd venni a szemét önről.
 Pamela nevetett.
– Ezt kétlem, de igen, az anyag szerintem is tökéletes. El tudja készíteni
időben, mit gondol?
– Hm. Szűk vagy bő szoknyával?
– Ó, szűkkel, azt hiszem.
– Jó. Az rövidebb idő. És, gondolom, ujjatlan legyen, ugye?
Pamela bólintott.
– De nem túl kihívó.
– Persze hogy nem.
Mrs. Brevda fogott egy papírlapot meg egy ceruzát az asztal túloldaláról,
és két vázlatot rajzolt. Az egyiknek mély dekoltázsa volt és húzott dereka,
Pamela szerint túl fiatalos lett volna neki. A másiknak mandarin gallérja volt
és kicsit rakott szoknyarésze.
Pamela a második rajzra mutatott.
– Erre szavazok.
A varrónő egy pipát tett a kiválasztott vázlat mellé, és beljebb terelte
Pamelát a sötét függöny mögé, az üzlet oldalában.
– Vegye le a kosztümöt, legyen szíves, jövök és méretet veszek.
Pamela így is tett. Mrs. Brevda belépett a fülkébe, és letekerte a
mérőszalagot, ami általában a nyakában lógott.
– Megvannak még a méretei múltkorról. Nézzük, változott-e bármi.
Pamela a billegő széken állt a kezdetleges próbafülkében, Mrs. Brevda
meg a mérőszalaggal méricskélt, és magában motyogva jegyzetelt. Pamela
derekára tekerte a szalagot.
– Még mindig nincs semmi pocak, amit el kellene rejteni, ugye?
Pamela elpirult.
– Will már tizennégy éves. És Hugh csak egy gyereket akart mindig.
Mrs. Brevda elrakta a mérőszalagot, és hátralépett.
– Milyen kár! Jön a háború, akinek fia van, aggódhat.
Kinyújtotta a kezét, és lesegítette Pamelát a székről.
Pamela lábából hirtelen kiszállt az erő.
– Azt gondolja, háború lesz, Mrs. Brevda?
– Nos, az ön férje dolgozik a Külügyben, de az itteniek azt gondolják,
hogy csak idő kérdése.
– Csak nem!
 Pamela hirtelen a székre rogyott. Mrs. Brevda megerősítette a legmélyebb,
titkolt félelmét. Talán túlságosan elégedetten fogadta el Hugh megnyugtató
szavait, hogy minden rendben lesz.
– Sokunknak maradtak rokonai Európában. Ez a Hitler őrült. Egy csomó
törvényt hozott a zsidók ellen. A népem már sehol sincs szívesen látva.
Prága olyan szép város – szipogott egyet a varrónő –, sokkal elegánsabb,
mint London. De örülök, hogy akkor jöttem ide, amikor. A zsidók most a
lehető leggyorsabban távoznak Csehszlovákiából és Németországból.
Pamela kipréselt magából egy mosolyt.
– Remélem, hogy itt szívesen fogadjuk őket.
Mrs. Brevda megint szipogott.
– Van, aki igen. De Hitlert kezdi elkapni a mohóság. Teljesen olyan, mint
az a Vilmos császár. Ha elkezd úgy bánni a világgal, mint a zsidókkal, akkor
arra a többi országnak válaszolnia kell.
Pamela remegve felállt.
– Sajnálom, hogy ilyen sérülékenynek érzi magát, Mrs. Brevda!
Azt kívánta, bár meg tudná nyugtatni a varrónőt, de talán Hugh is csak
elrejti előle az aggodalmait. Hála az égnek, hogy kvékerek is vannak a
kormányban! Ők biztosan helyesen cselekednek majd.
Mrs. Brevda biccentett.
– Hívom egy hét múlva.
Pamela elgondolkodva lépett ki a műhelyből.
Ahogy Hugh szakértő mozdulattal megpörgette a táncparketten, Pamela
elnyomta magában az elégedettséget, amit a selyemruha lobogását figyelve
érzett. Mrs. Brevda csodás munkát végzett. Az estélyi tökéletesen állt
Pamelán, nem volt túl szűk vagy túl kihívó, és nagyon kényelmes is lett.
Pamela abban a pillanatban látta, hogy tökéletes, amikor megfogta a varrónő
kritikusan méricskélő tekintete előtt a próbafülkében.
Egészen biztosan nem úgy érezzük magunkat, mint egy háborúra készülő
ország, gondolta Pamela, ahogy nézte, amint Hugh cigarettázva és nevetve
iszogat a kollégáival a Külügyminisztériumból. Mindenhol csodás
ruhakölteményeket viselő nőket látott maga körül, ragyogtak a lámpák
fényében, elegánsan siklottak. Az egész olyan volt, amint a formák és színek
áramlottak, mintha Will gyerekkori kaleidoszkópjába nézne bele.
Leültek, hogy kifújják magukat, Hugh egy arra haladó pincér tálcájáról
leemelt egy pohár pezsgőt, ügyet sem vetve Pamela elítélő pillantására.
 – Nem is mondtam eddig – szólalt meg –, hogy el kell mennem pár hét
múlva Csehszlovákiába, a Külügy elküld. Arra gondoltam, nincs-e kedved
velem tartani. Jó mulatság lehetne.
Pamela a jegygyűrűjét tekergette szórakozottan. Az Asprey-ban vették, és
ő mindig rettegett, hogy elveszíti. Fogalma sem volt, milyen lehet
Csehszlovákia, de talán jó lenne némi időt Hugh-val tölteni, ahelyett, hogy
otthon maradna, mint általában. Talán megkérhetne valakit, hogy vegye át a
munkáját a menekültekkel egy időre. És talán jó lenne, ha közelebbről látná,
mi folyik Európában. Annyira elmerült a londoni életben. Esetleg segíthetne
az embereknek ott, Csehszlovákiában.
– Rendben – felelte Pamela. – Remek ötlet!
Hugh előrehajolt, Pamela megérezte az alkohol szagát.
– És mondtam már, milyen gyönyörű vagy ma este?
Pamela ötlete volt a síelés. A fodrásznál ült a búra alatt, és a Harper’s
Bazaart lapozgatta, amit Madame Adrienne-től kapott. Mindenki tudta, hogy
a Madame igazából nem francia, de Pamela úgy döntött, inkább úgy tesz,
mint aki elhiszi. Sosem tudta volna olyan sűrűre és hullámosra megcsinálni a
haját, mint Adrienne, és ezekben a napokban Hugh boldogan állta a
számlákat. Időnként az asszony aggódott, hogy túl sok pénzt és időt fordít a
megjelenésére, de Hugh megnyugtatta, igenis feladata, hogy vonzó legyen,
az összes többi minisztériumi feleség is követi a legújabb divatot.
Pamela a régi cikkeket lapozgatta divatról és szépségápolásról, valami
érdekesebbet keresett, amikor egy reklám ragadta meg a figyelmét: egy nőt
ábrázolt lábszárközépig érő nadrágban és piros, norvégmintás pulóverben, a
havas hegyek előtt pózolt. Hetyke sapka volt a fején, kezében síbot, és
ragyogón mosolygott. „Idén télen Csehszlovákiában” – szólt a felirat a kép
alatt. Pamela egyszerre érezte, mennyire belefáradt az ólmos angol égboltba,
a rövid, sötét novemberi napokba, az otthoni egyhangú rutinba. Már a
jótékonysági munka is monotonná vált. Csak akkor kelt életre, ha Will
hazajött, de most, hogy a fiú átkerült a Marlborough-ba, a barátai gyakran
meghívták pár napos látogatásokra, ennyivel is kevesebb időt hagyva a
szüleivel. Hogy is versenyezhetnének a zajos, nevetéssel teli otthonokkal,
ahol testvérek töltötték meg az élettel teli házat, és mind boldogan elvitték
Willt teniszezni vagy táncolni?
Pamela minden erőfeszítése ellenére a téli szünet mindig csendesre
sikerült, csak hárman voltak. Nem is gondolt eddig túl sokat Hugh
javaslatára a csehszlovákiai utazásról. És ha összekötnék a külügyi hivatalos
utat némi sívakációval? Elképzelte, ahogy Will lefelé száguld a jeges lejtőn,
arca kipirul az izgalomtól, ő meg Hugh-val utána csúszik, óvatosabban,
mosolyogva a fiú lelkesedésén. Ez emlékezetes szünidő lenne.
Mikor az asszony aznap este felvetette az ötletet, Hugh meglepetten nézett
fel a leveséből.
– De nem is tudsz síelni! – felelte, majdnem kiáltva.
Pamela kettétörte a zsemléjét.
– Tudom, de gyerekkoromban korcsolyáztam. Nem lehet olyan nagyon
más.
Volt némi futó emléke arról, hogy merev lábakkal átkel egy befagyott
tavon, a lélegzete párafelhőként kavarog, a karjával mindenfelé csapkod.
Egy teljes délelőttig eltartott, hogy megtanulja behajlítani a térdét, hogy
csússzon, ne botorkáljon, hogy a kényszerű vigyort hagyja meglágyulni, a
befagyott nádast nézze inkább a tó túlsó oldalán, és ne bámuljon aggódva a
lába elé, miközben a fivérei nevetnek rajta. De megtanulta, és jó lett benne.
Az apja szerint volt érzéke a korcsolyához.
– A síelés egyáltalán nem olyan – mondta Hugh, és felvette a saját
zsemléjét. – Először is, egy hegyen kell átjutnod.
– Igen, tudom. De vehetnék órákat. – Pamela a levesbe mártotta a kanalát,
el- és felfelé, a tányér peremének az irányába tolta, ahogy Clementine
Churchilltől látta. – Vagy csak nézlek téged meg Willt. Ti biztosan jók
lesztek mindketten. Ha az ember arra gondol, mennyit rögbiztetek!
Hugh kihúzta magát. A hasa, ami kezdett az asztal felé gömbölyödni, vele
együtt kiegyenesedett.
Pamela mosolygott.
– És lefogadom, hogy Willnek egyből menni fog. Olyan jó lenne!
– Hmm. – Hugh megtörölte a száját a szalvétával. – Meggondolom.
 Két nap múlva Hugh váratlanul korábban jött haza a Whitehallból, és egy
stósz utazási prospektust dobott Pamela asztalára, aki épp Willnek írt levelet.
Pamela megfordult, és elmosolyodott, amikor meglátta a férfi diadalmas
arcát.
– A sívakáció! Mehetünk?
Érezte, hogy a testében futkos az izgatottság. Will odalesz!
Hugh vigyorgott.
– Olyan csendes nap volt az irodában, hogy azt gondoltam, kiveszem a
délutánt. Az állomásra menet az Inghams előtt vitt el az utam, úgyhogy
beugrottam pár ilyenért. – Előrehajolt, a prospektusok felé. – Te választasz!
– Ez csodás! Nagyon köszönöm, drágám! – Pamela csinos kupacba
rendezte a prospektusokat. – Befejezem a levelet Willnek, és meg is nézem.
– Rendben. – Hugh megfordult, és elindult kifelé a szobából, egy síelős
kanyarmozdulattal.
Pamela nevetve fogta meg a tollat. Utóirat, írta Will levelébe: Képzeld, mi
történt…
Két héttel később már ott is voltak a Krkonoše-hegyekben. A síterep
egyszerű volt, de megfelelő. Hugh rekordsebességgel végzett a feladatával
Prágában, ezalatt Pamela és Will megnézte a várat, a Károly-hidat, hajóztak
a folyón, és meghallgattak pár koncertet a Rudolfinumban. Aztán felültek a
síterepre tartó vonatra.
Mióta meglátta azt a képet a fodrászatban, Pamela gyakran elképzelte
magát, ahogy ott áll a hóban a ragyogó kék ég alatt, kezében síbottal, arcán
egészséges pírral. Most az egyszer Will nem emlegette, milyen ajándékokat
kapnak a barátai karácsonyra. A síeléstől ő lett az, akit a többiek irigyeltek.
Pamelába belehasított a bűntudat, hogy megengedhetik maguknak ezt a
luxust. De ha még többet dolgozik a menekültek megsegítésén, ha
hazaérnek, talán jóvátehetik ezt.
A valóság még jobb volt, mint a fotó. Minden egyes nap ragyogó kék és
rózsaszínes eget hozott, a fákon át-átragyogó fehér napfénnyel. Ebédidőre
még egy kicsit meg is enyhült az idő. Hugh megpróbálta meggyőzni
Pamelát, hogy maradjon a faházban, forró csokoládét iszogatva, vagy
induljon délutáni sétára, de az asszony elszántan nem akart kimaradni.
Valójában, ha őszintén bevallja, nem találta könnyűnek a síelést, de ezt nem
vallotta be. Nagyon nehéz volt átkelni a hegyen, és ő mindig lemaradt. Will
és Hugh ott vonultak elöl, olyan gyorsan tanultak, és úgy tűnt, minden
erőfeszítés nélkül megy nekik. A síléceik sosem akadtak össze, sosem
csúsztak ki oldalra, és nem kellett megállniuk kilihegni magukat, mint
Pamelának. Az edző és hegyi vezető, akit felfogadtak, kedves volt, mindig
megvárta az asszonyt, még akkor is, amikor a másik kettő nem törődött vele.
– Egyre jobb, Messzessz Deneeszon – mondta tört angolsággal,
hunyorogva az erős napsütésben. – Csak így tovább, már nincs sok hátra!
Délutánonként, a hosszas ebéd után a vendéglő teraszán, majd később
félúton a hegytető felé Will már a zablát harapdálta türelmetlenségében, és
ilyenkor már edző nélkül, egyedül síeltek. Az utolsó napon Hugh javasolta,
hogy másszanak feljebb, és csússzanak le végig.
– Biztos velünk akarsz jönni? – kérdezte Pamelát, Willre kacsintva. – Ki
akarjuk hozni ebből az utolsó napból, amit lehet. Holnap ilyenkor már ülünk
a vonaton. Lehet, hogy ez sok lenne neked.
Pamela nyelt egyet.
– Menni fog nekem is.
– Vigyázunk rád, anya – tette hozzá Will, átkarolva Pamelát.
De Pamela arra gondolt, hogy Will mintha kicsit zavarban lenne.
Elindult középen, kettejük között, olyan gyorsan csúsztatva a sílécét,
ahogy csak bírta.
Ahogy egyre feljebb jutottak a hegyen, tovább hűlt a levegő. Szél kapott a
dzsekijükbe, jeges fuvallat merevítette el Pamela fülét és orrhegyét. A feje
köré tekerte a sálját, az elejét felhúzta az arcára. Még így is belemart a szél,
próbált a torkába metszeni, megfagyasztani a lélegzetét. Nem merte kinyitni
a száját, hogy megszólaljon. Halványan odabiccentett Hugh-nak, amikor az
intett, hogy menjenek tovább. Megmarkolta a síbotokat. Elég nagy ostobaság
volt, hogy feljött velük a hegyre, csak a terhükre volt. Hugh és Will sokkal
jobban érezné magát nélküle, ha ő nem fogná vissza őket. De utálta, ha
kihagyták.
Megkockáztatott egy pillantást a meredek lejtőre, szinte kéklett, ahol nem
sütött rá a nap. Gyengének érezte a lábát, félelem szorította össze a gyomrát.
– Minden rendben? – Hugh Pamelára mosolygott.
Hogy tűnhet ennyire nyugodtnak és izgatottnak, miközben mind a biztos
halállal néznek szembe?
Pamela is próbálta mosolyra húzni a száját, de ahhoz túlságosan kiszáradt
a torka, hogy megszólaljon.
 Will már a lejtő tetején állt, egyik oldalról a másikra mozgatta a fejét, mint
aki a lecsúszást gyakorolja.
Hugh hátba bökte Pamelát, és ő előrébb csúsztatta a léceit a kemény
havon, derékszögben a lejtőre, erősen a hóba nyomva a botokat, nehogy
lecsússzon. Varázslatos módon mégis elindult előre.
– Ez az! – kiáltotta Hugh.
Pamela nem mert megfordulni, hogy visszaintsen. Nem tudott jobbra
nézni sem, a lejtő felé. Csak nézz előre egyenesen, mondta magának, ahogy
keresztben csúszott. Végül odaért Willhez. Alig bírta visszafogni magát,
hogy ne markolja meg a fiú karját.
– Készen állsz, anya? – Will arca a hideg ellenére is ragyogott.
Ahogy Hugh-nál, rajta sem lehetett nyomát sem látni semmiféle
félelemnek.
– Rendben, szerintem az lesz a legjobb, ha Will megy előre, különben
még türelmetlenkedne – mondta Hugh kicsit lihegve.
Will nevetett.
– De állj meg időnként, nézd meg, hol járunk! Pammie, te leszel középen,
én leszek a sereghajtó.
Pamela bólintott. Biztonságban lesz a két férfi között, ugye? Egy
pillanatra lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy ott vannak újra a faházban, a
kandalló előtt melengetik a lábukat, forró csokoládét kortyolgatnak, és
nevetgélnek az aznapi kalandokon. Azt kívánta, bár már itt tartanának. Hogy
ne kelljen átélnie a most következő pár órát. De az ő ötlete volt a síelés.
Tényleg nem foghatja vissza őket. Azt akarta, hogy Hugh és Will büszke
legyen rá, hogy Will azt mesélje az iskolában a többieknek, hogy milyen
bátor az anyukája. Mélyen, reszketegen beszívta a levegőt.
Will már nekiindult a lejtőnek, és simán kanyargott lefelé az első
szakaszon. Pamela hallotta a lécei halk surrogását, és látta, ahogy felveri az
apró hópamacsokat. A fiú haja egészen kicsit kilátszott a sapka alól, és
Pamela tudta, hogy az arca piros, a szeme ragyog. Elborította a büszkeség
rövid hulláma a rettegés ellenére is. Az ő csodálatos, rettenthetetlen fia.
Micsoda jövő áll előtte! Bár Pamela ellenállt a Marlborough-nak, ameddig
csak lehetett, be kellett vallania, hogy az iskola remek fiatalembert faragott
Willből: kedves volt és becsületes, keményen dolgozott. Egy kvéker fiú
összes erényével bírt.
– Gyerünk, Pammie! Egyszer el kell indulnod.
 Pamela lassan elfordította a fejét Hugh megjegyzésére. Még ez a kicsi
mozdulat is azzal fenyegetett, hogy kibillenti az egyensúlyából. Árnyalatnyit
megingott.
– Szúrd le a botod oldalra, és fordulj! – kiabálta Hugh, és olyan volt, mint
egy síoktató, csak akcentus nélkül.
Pamela elfordította a felsőtestét, a botja végét a kemény hónak szegezte,
hallotta a jég csikorgását közben, és úgy forgatta a léceit, hogy a lejtő felé
forduljanak. A lécek megcsúsztak a síkos jégen, Pamelának minden erejére
szüksége volt, hogy kiegyenesítse őket. Merev karja remegett az
erőfeszítéstől.
– Nagyon jó! Pont jól állsz. Indulj! – buzdította Hugh.
Lassan előretolta magát. Egyszerre a talaj elindult, és ő lefelé csúszott a
lejtőn.
– Fordulj! – jutott el a füléig Hugh hangja a távolból.
Forduljon? Ja, igen, persze. Belenyomta a jobb lécét a hóba, elhajolt,
ahogy az oktató számtalanszor tanította, és hagyta, hogy a bal léc kövesse a
másikat. Eleinte nem történt semmi, aztán egyszer csak Pamela elfordult, a
pálya széle felé száguldott. Belenyomta a hóba a bal lécet, megint
kanyarodott. Az ijesztő sebesség és az izmai feszültsége ellenére egy kicsit
fellelkesült. Síel! Rendesen siklik lefelé!
– Ügyes vagy, anya!
Pamela megengedte magának, hogy lefelé pillantson, ott állt előtte Will,
lazán a lejtőn, a botjaival csapkodva lazította a havat maga előtt, a léccel
tartotta magát.
Pamela reszketeg hóekébe tornázta a léceket, és rázkódva elhaladt Will
mellett, majd úgy tíz jarddal lejjebb megállt. Nem mert megfordulni, de
érezte, hogy Hugh odasuhan mellé, aztán Will is csatlakozik.
– Szép volt, Pammie! A legnehezebb részen túl is vagy.
Pamela bólintott, de még mindig lefelé nézett a hegyre. Volt pár profi síelő
fent, akik könnyedén kikerülték őket, de fekete foltok mozogtak lejjebb,
látszott, hogy hamarosan társaságuk is lesz.
– Készen állsz?
Will még csak nem is lihegett. De volt ideje pihenni. Pamela
legszívesebben beásta volna magát a hóba, levette volna a léceket, hogy
órákig aludjon, amíg fáradt teste magához tér. De minél előbb elindul, annál
hamarabb ér vissza a házba, sütkérezhet a tűz melegében és Hugh meg Will
büszkeségében, és magában megállapíthatja, hogy soha többé nem teszi ki
magát ilyesminek.
– Igen, menjünk – mondta.
Hugh elvigyorodott.
– Kezdesz rákapni.
Pamela nem válaszolt. Párhuzamosba erőltette a lábát, és megint
nekiindult a lejtőnek.
A párás nap melegétől a hó itt puhább volt, ahogy lefelé haladtak. Nem
csikorgott a jég a lécek alatt, és Pamela itt simábban siklott. Will csapását
követte, párhuzamos mintát rajzolt a hóba. Milyen csodálatos, hogy a fia
vezeti le a hegyről! Nézte maga előtt Will erős alakját. Máris férfiasabban
festett. A síelés jót tett neki nagyon, védelmezte Pamelát, el volt ragadtatva
anyja haladásától. Milyen csodálatos, hogy Will mindig ott lesz, és
gondoskodik majd róla!
Először a hangokra riadt meg. Figyelmeztető kiáltások harsantak, éles,
fájdalmas sikoly, aztán a pánik fojtott sírása. Pamela lenézett a lejtőre. Egy
gyerek elesett, és hangosan zokogott, furán feküdt a hóban, a lécei és a botok
feljebb hevertek a hegyoldalban. Will már túlment rajta, épp felfelé
lépkedett, hogy visszamenjen a gyerekhez segíteni. Két másik síelő,
kétségtelenül a gyerek szülei, szintén felfelé tartott, merev tartásuk
árulkodott aggodalmukról. Pamela irányt változtatott, a gyerek felé siklott,
de ahelyett, hogy lassult volna, ahogy akarta, egyre gyorsabban haladt.
Egyszerre már száguldott lefelé a lejtőn, és nem bírt megállni. Kiáltott
Willnek, de a fiú túl messze volt. És Hugh sem volt elég közel, hogy
segíthessen. Ha így halad, nekimegy a gyereknek.
A hóba nyomta a jobb lécet, irányt váltott, csupán pár méterrel elkerülve
az ütközést. De most meg egyenesen a pálya széle felé száguldott. Mit
tegyen? Sebesen haladt a pálya menti erdő felé. A hó itt jeges volt, a fák nem
engedték át a napot, ami kissé megolvaszthatta volna a havat. Pamela
ráfutott egy csúszós foltra, és egy fa felé csapódott. Próbált leülni, hogy
azzal lassítsa a léceket, de csak haladt tovább. A lába a fatörzsnek vágódott,
és ő elesett, kifulladva elterült a hóban.
Mielőtt a fájdalom kizárt volna minden tudatos gondolkodást, Pamela
először megkönnyebbülést érzett, hogy sikerült kikerülnie a gyereket. A
második gondolata meg az volt, milyen élénkpiros a vére a fehér havon.
 4

Az első cseh szavak, amelyeket Pamela megtanult, a fájdalomcsillapítók

nevei voltak. És gyakran használta is őket, főleg azt, hogy morfin. A lábáról
ott helyben megállapították, hogy eltört. Két helyi férfi érkezett fél órával
később egy szánnal, Hugh és Will segített gyengéden ráemelni Pamelát. De
így is üvöltött a fájdalomtól.
A mentő elvitte olyan húsz mérföldnyire, a legközelebbi kórházba, kínzó
döcögés volt ez a hegyi utakon, azzal együtt, hogy akkor már megkapta a
morfinját. Végtelen sokat várt a röntgenre, és egy tört angolsággal beszélő,
komor orvos közölte, hogy eltörte a sípcsontját. Szerencsére tiszta a törés,
miután begipszelik a lábát, nincs semmi tennivaló, csak várni, amíg
meggyógyul. Hat hét, mondta az orvos.
– Hat hét? – ismételte meg Pamela, és könny futotta el a szemét. – De a
férjemnek vissza kell mennie a munkahelyére, a fiamnak is kezdődik az
iskola. Nem mehetek el velük vonattal Angliába?
Az orvos vállat vont.
– Elmehet – mondta –, de jobb lenne, ha itt maradna.
Hugh bólintott.
– Biztos vagyok benne, hogy igaza van, Pammie. Nem akarod, hogy még
rosszabb legyen a helyzet. Utálom, hogy itt kell hagyjalak egyedül,
rémségesen fogsz hiányozni. De tudom, hogy itt biztonságban vagy, és
rendesen gondoskodnak rólad.
– És hogy boldogultok majd egyedül? – sírt Pamela.
Várta, mikor mondja ki Hugh, hogy „én megmondtam”, erre várt a
baleset óta, de meg kell hagyni, a férfi csendben maradt. Akárhogy is, azért
ott lebegett köztük Hugh neheztelése.
A férfi megszorította Pamela kezét.
– Nem szabad aggódnod, édesem. Kitty majd a gondomat viseli. És írunk
egymásnak. Észre sem veszed, és otthon leszel.
 Pamela szomorúan nézett Willre. A friss levegő pírja már eltűnt az
arcáról, sápadtabb volt, mint a szünidő előtt.
– Kihagyom a következő szüneted – mondta az asszony.
Will a keze hátával törölte meg a szemét.
– Írni fogok, anya. Mindennap. Megígérem.
– Nem kell mindennap, drágám. Ahhoz te túlságosan elfoglalt vagy.
– Mindennap – ismételte Will határozottan.
Pamela reszketeg mosolyt villantott a fiúra, aztán egymás után megölelte
Willt és Hugh-t, vigaszt találva Hugh erős vállán és Will szoros ölelésében.
Hugh ragyogva mosolygott, de Pamela így is látta, hogy az aggodalom
ráncokat szánt az arcára. Csak miután elmentek, akkor engedte el magát és
sírt rendesen. Nagyon hosszasan sírt.
Észre sem vette a szomszéd ágyban fekvő nőt, aki őt nézte szánakozva,
amíg a zokogás hüppögéssé nem szelídült. Valami olyasmit mondott a nő,
hogy „tak leto”.
Pamela bocsánatkérőn vállat vont.
– Angolul?
A nő bólintott, és saját magára mutatott.
– Ada – mondta.
Nyilván így hívják.
– Pamela – felelte, a szomszédja mozdulatát utánozva.
Ada elmosolyodott. Nagyjából egyidős lehetett Pamelával, de már
hiányzott pár foga, mint egy öregasszonynak. Pamela eltűnődött, vajon
valami balesetben estek-e ki. Mint Pamelának, neki is gipszben volt a lába.
Pamela nem tudta, ezután mit mondhatna. Érzékelte, hogy a nő még
mindig őt nézi, úgyhogy elfordította a fejét, hogy elkerülje a vizslató
tekintetet, és úgy tett, mint aki a környezetét vizsgálgatja, bár máris
túlságosan ismerősnek hatott. A kórterem egyszerű volt, de tiszta: tizenkét
vaságy sorakozott két szabályos sorban, mindegyiken rózsaszín takaró és
keményített, fehér lepedő. Egy idősebb asszony feküdt Pamelával szemben,
időnként fel-felnyögött, mint egy sebesült állat. Két középkorú nő foglalt el
két ágyat a szoba végében, az egyik kötött, a másik üres tekintettel bámult
maga elé. Pamela másik oldalán egy sápadt, hosszú hajú lány gömbölyödött
össze a takaró alatt, lehunyt szemmel. Pamela arra gondolt, vajon mi baja
lehet. A többi ágy üres volt.
 Valamivel később megjelent egy mosolygó, fiatal nővér. Végigment a
kórtermen, elpakolt, elsimított, ellenőrzött. Odaért Pamela ágyához.
Felemelte Pamela kezét, átfogta a csuklóját, és a ruhájára tűzött ezüstórát
figyelte, aztán kurtán bólintott, és továbbment Adához.
Pamela visszafeküdt a párnákra. A fájdalom első éles hulláma
alábbhagyott, vagy elcsitították a gyógyszerek. Csak lüktetést érzett, súlyt a
lába körül, és erős viszketést, amitől könny futotta el a szemét, mert nem
bírt enyhíteni rajta. Hat hét! Hogy töltse el ezt az időt? Ott volt nála egy
könyv, a Gyilkosság az Orient expresszen, Hugh-tól kapta nemrég, most ott
feküdt az éjjeliszekrényen, de Pamela próbálta kihúzni, hogy minél tovább
tartson, csak napi néhány oldalt akart olvasni, hogy ne fejezze be túl hamar.
Nem bízott benne, hogy a kórházban lehetne angol nyelvű könyv, és bár
Hugh megígérte, hogy küld magazinokat, mire azok megérkeznek, ő már
talán nem is lesz itt.
Próbált nem gondolni arra, hogy Will úgy pakolja be a bőröndjét az
iskolába, hogy senki sem találja meg a zokniját vagy hajtogatja össze a
ruháit. Kitty bizonyára segíteni fog neki, ahogy csak tud, de több dolga lesz
a háztartással, mint bármikor, így, hogy nem lesz ott Pamela, hogy kitalálja
a menüt és bevásárlólistákat írjon. Az asszony csak remélte, hogy Hugh
nem kiabál majd túl sokat szegény lánnyal. Komolyan, a férfinak fogalma
sincs, hogy bánjon Kittyvel. És a menekültekkel a munka? Hetekig
boldogulniuk kell Pamela nélkül a Drayton House-ban. Általában bejárt
oda, segített, pakolta a ruhákat, amiket a gyerekeknek küldtek. Néha oda-
odaszorított egy kicsi pulóvert az arcához, vagy felemelt egy csinos kis
ruhácskát, és elképzelte, ahogy azt egy lengyel vagy német gyerek viseli –
vigasztalóan melegnek érezte az anyagot. Gondosan összehajtotta, remélve,
hogy a gondosság beköltözik a szálakba. Pamela keze ökölbe szorult, a
takaróra csapott. Ez túl sok volt. És mindez azért, mert azt akarta, hogy Will
szünete jól teljen!
Érezte, hogy Ada megint őt bámulja. A nő motyogott valamit, nem
lehetett érteni. Pamela könnyes mosollyal nézett rá, Ada válaszul szomorú
képet vágott. Felnyalábolt egy táskát a földről, és egy ideig kotorászott
benne, végül megtalálta a kicsi csokoládészeletet. Leszedte róla a lila
csomagolást, kettétörte, és az egyik felét óvatosan áthajította Pamelának.
Ott landolt előtte. Pamela nevetett, és feltartotta a hüvelykujját. Ada is így
tett válaszképp. Mindketten beleharaptak a csokoládéba egyszerre, és
élvezettel összenéztek. Tényleg finom volt.
– ˇCo-ko-láda – mondta Ada.
Pamela elismételte a szót, igyekezve utánozni a másik kiejtését, aztán
elmondta ugyanazt angolul, Ada meg visszhangozta utána.
– Jó – mondta Pamela.
Ezután Ada az ágyra mutatott, a takarójára, a lepedőjére, a hálóingére.
Mindegyiket megnevezte cseh nyelven, Pamela elismételte, és elmondta
ugyanezeket angolul.
Pamela kezdett hozzászokni a cseh hangzókhoz. A lágy torokhangokhoz,
ahhoz, ahogy furcsán ejtették az „r”-t, félig görgetve, félig úgy, mint egy
összeszorított fogakkal kipréselt „j”-t. Tényleg nem volt könnyű, de ő sem
fogja hagyni magát. A lábára mutatott, és felemelte a szemöldökét.
– No-ha – mondta Ada.
– No-ha – ismételte Pamela. – Láb.
Elmondták a testrészek neveit, aztán kikérdezték egymást. Ebédidőre,
amikor a kocsi végigcsörömpölt a kórtermen, Pamela azon kapta magát,
hogy eltelt két óra. Két óra, ami alatt nem gondolt Hugh-ra vagy Willre,
vagy a rémes bosszúságra, hogy egy kórházi ágyhoz lett kötve. Ahogy a
krumplilevest kanalazta (bram-bo-rač-ka), és a fekete kenyeret rágcsálta
(tma-vý chléb), azt mondogatta magának, hogy valahogy majdcsak
elboldogul.
Úgy tűnt, Ada nem akarja folytatni a nyelvleckét ebéd után. A hálóingét
igazgatta, színtelen arcát dörzsölte, ujjával fésülgette a haját. Amikor
kitárult a kórterem ajtaja, és berohant két kisgyerek egy alacsony, fáradtnak
tűnő, kockás öltönyt viselő férfi kíséretében, Pamela már értette, miért.
Ada kitárta a karját, a fia és a lánya felugrott az ágyra, hogy köszönjön
neki.
– O-pat-rně! – szisszent fel a nő.
Összerezzent a fájdalomtól, világos volt, mit jelent ez a szó. A gyerekek
megdermedtek, aztán gyengéden anyjuk karjába bújtak.
Pamela nyelt egyet. Elfordította a fejét, amikor Ada férje a nő fölé hajolt
és megcsókolta. Talán ez a megfelelő idő, hogy belemerüljön az Agatha
Christie-krimibe.
Felvette a könyvet az éjjeliszekrényről, de alig pár oldal után egy gyerek
lélegzését érzékelte maga mellett, és halvány tejillatot érzett. A kislány ott
állt mellette, tátott szájjal bámulta Pamelát. Ő leeresztette a könyvet, és
elmosolyodott. A gyerek feltartott egy csapzott babát. Egyszerű vászonból
készült, nem volt rajta semmi, csak némi kócos gyapjúhaj, a szemet és a
szájat ráhímezték az arcára. Pamela komolyan kezet fogott a babával. A
gyerek kuncogott, és bedugta a babát Pamela takarója alá. Pamela úgy tett,
mintha keresné, mire a kislány még jobban nevetett. Végül egyszer csak
előkapta a babát a takaró alól, mint egy bűvész. A gyerek sötét szeme
felragyogott.
Ada mondott pár szót a lányának, aki erre kissé meggörnyedt, a válla
előreesett.
– Nem gond – intett Pamela a szomszédjának, jelezve, hogy szívesen
játszik a gyerekkel.
Ada hálásan bólintott, és tovább játszottak.
Mire a család elment, Ada elsápadt. Hátradőlt a párnájára, és lehunyta a
szemét.
Pamela megint felvette a könyvet. A nyelvleckék nyilván holnapra
maradnak. De legalább eltelt megint pár óra.
Mintha vöröshangyák vonultak volna végig Pamela bőrén, hajszálvékony
lábuk finom kaparászása olyan viszketőrohamokat okozott, hogy az asszony
legszívesebben letépte volna a gipszet, hogy a körmét a bőrébe vájja, és
addig vakarja, amíg nem vérzik. Hirtelen felébredt, a homloka nyirkos volt,
a szíve vadul vert. A kórterem falai mintha egyre szorosabban fogták volna
körbe. Lágy kék fény világította meg a többiek alvó alakját. Az idős nő már
nem nyögött, csak zihálva lélegzett. A levegőben fertőtlenítőszer párája és
meleg emberszag lebegett.
A terem végéből kopogás hallatszott, mint valami morzejel. Pamela
felemelte a fejét. Egy nagydarab nővér kopogott egy asztal mögött,
homlokát ráncolta, és dühödten kötött, a kórházi papírokon egy kövér
gyapjúgombolyag tornyosult előtte. Pamela látta, ahogy a holdfényben
megvillant a fém, elképzelte, hogy elmarja az egyik tűt, bedugja a gipsze
alá, és áldott megkönnyebbülésére megvakarja a lábát. Az ajkába harapott.
Még annyira sem tudott kikelni az ágyból, hogy kimenjen a mosdóba, egy
ágytálba végezte a szükségét, diszkréten elparavánozva.
Lehunyta a szemét, próbálta elképzelni, ahogy köt. Amikor terhes volt
Will-lel, órákon át kötötte neki a kis kabátkákat és cipőcskéket. Anya
megtanította rá. És ahogy a fiú felnőtt, jöttek a sálak meg a pomponos
sapkák, aztán amikor beköszöntött az iskolai egyenruha, és az igény, hogy ő
maga válassza ki a ruháit, Will már nem kért anyja saját készítésű
alkotásaiból.
Ada kislányának a babája jutott Pamela eszébe. Talán kimódolhatná,
hogy köthessen pár ruhát rá, ne legyen ilyen ócskán meztelen. Megérné, ha
láthatná a ragyogást a gyerek szemében, a széles, boldog mosolyt. És ezzel
valamelyest meg is köszönhetné Adának a kedvességét. Pamela lesimította
a lepedőjét, amilyen messze csak elért. Ez egyszer várta a következő napot.
Rengeteg gondos mutogatással és Pamela kitartó ragaszkodásával, hogy a
vakációra szánt koronákat előhalássza a tárcájából, végül eljutottak oda,
hogy Jan, Ada férje behozott egy kövér papírzacskót, és letette Pamela
ágyára a következő látogatásakor. Pamela kirázta a zacskó tartalmát: három
gombolyag gyapjú volt benne, a gyerekek alapszínei, piros, kék és zöld, és
három pár, különböző vastagságú kötőtű. Tökéletes! Ragyogó mosolyt
villantott Janra, és a táskájába nyúlt, hogy pénzt vegyen elő, de a férfi
megrázta a fejét. Pamela vállat vont, a mosolya megmaradt.
A kislány, akiről Pamela már tudta, hogy Agatának hívják, megint
elhozta a babáját. Pamela a babára mutatott, és a gyerek odavitte.
Mutogatással megbeszélték, hogy Agata kék sapkát, piros pulcsit és zöld
szoknyát szeretne neki. Agata figyelmes pillantásától kísérve Pamela fogott
némi kék gyapjúfonalat, és nekilátott a kötésnek. Ötven szem jó is lesz.
Sima kötéssel megcsinált pár sort, aztán fogyasztani kezdte. Talán egy
pompont is készíthet a tetejére. Annyira elmerült a kötésben, hogy eltartott
egy darabig, mire észrevette, hogy Agata ott kuporog mellette az ágyon, a
feje Pamela hasán. Mikor csinált ilyet Will? Mióta elkerült a Marlborough-
ba, az ölelések felületessé váltak, és csak akkor adott puszit, ha muszáj volt.
Pamela közelebb araszolt a kicsi, bizalommal teli gyerekhez, élvezte a
melegséget, és amennyire csak lehetett, próbált szinte alig megmozdulva
kötni, hogy ne zavarja Agatát.
Boldogan dédelgette volna a kisfiút is, de az ott maradt az anyukájánál.
Egy játékrepülőt tartott a kezében, azt bujtatta be Ada takarója alá, és
reptette fel újra. Pamela odamosolygott rá, de a gyerek nem nézett vissza.
Pamela cseh nyelvtudása napról napra fejlődött. Még mindig tanult
Adával, és most már Agata is próbálta tanítgatni. Gyakran odaült
Pamelához, miután beszélgetett az anyukájával, és nézte, ahogy az asszony
köt, közben kikérdezte az új szavakból. Még az orvosok és a nővérek is
beszálltak, magyaráztak tört angolságukkal, hogy épp mit csinálnak, aztán
csehre váltottak, és elismételtették Pamelával a szavaikat. Az asszony
szorgalmas tanítványnak bizonyult, és hamarosan megértette a
legszükségesebbeket.
Hamarosan egy kis halomnyi babaruha hevert Pamela éjjeliszekrényén.
Miután lenyisszantotta az utolsó zöld fonalat a kis szoknyáról, feltartotta
Adának, hogy az megcsodálja. Ada próbált mosolyogni, de nem sikerült
neki. Pamela ránézett. Túlságosan el volt foglalva az utóbbi napokban, nem
vette észre, hogy a szomszédja egyre soványabb, és a szeme tompa barna
árnyalatot öltött. A tálcáján, amit kedvetlenül tett félre ebéd után, ott volt
még egy fél tányér időközben megsűrűsödött leves, egy teljes karéj
kenyérrel. Pamela beszélni akart volna új barátnőjével, meg akarta
kérdezni, hogy van, de nem ismerte a szavakat. Legszívesebben megtörölte
volna Ada homlokát, és a kezébe fogta volna a kezét, de teljesen tehetetlen
volt így, felkötött lábbal. És mostanra Ada már lehunyta a szemét, melle
enyhén emelkedett és süllyedt, csak ez jelezte, hogy él.
Pamela felvette Will egyik levelét. A fiú megtartotta az ígéretét: vékony,
kék borítékok érkeztek angol postabélyegzővel pár naponta, többnyire
egyszerre több is néhány nap szünet után, a posta szeszélyének
köszönhetően. Ezt a levelet Pamela már elolvasta néhányszor, de nem
számított. Ahogy elmerült fia élettel teli beszámolójába a latinórákról és a
rögbiedzésekről, a kórház hangjai elhalkultak, mintha a saját, szeretett
gyereke követelte volna a figyelmét.
Pamela arra gondolt, milyen furcsa, hogy Adának nyelvórára támadt
kedve hajnali kettőkor. Aztán ahogy magához tért, látta, hogy a cseh
asszony nem hozzá beszél, hanem valami érthetetlent motyog álmában.
Nézte, ahogy a szomszédja a fejét csapkodja a párnán, és megrezzent,
ahogy Ada lábtartója tiltakozva felnyikordult. A zajongásra gyors léptekkel
érkezett az ügyeletes nővér, Ada homlokára tette a kezét, aztán elvett egy
paravánt a fal mellől, és Ada ágya köré nyitotta, eltakarva az asszonyt
Pamela aggódó tekintete elől. Egyedül maradt, úgy értelmezte a paraván
mögül érkező puffanásokat és zörgéseket, ahogy tudta. Jóval később aztán
elhúzták a paravánt, ezúttal gyengédebben, és Ada arca már nyugodtabbnak
tűnt.
De még mindig eszméletlen volt másnap reggel is, és amikor Pamela
meglátta a kékes elszíneződést Ada mellén, riadtan hívta a nővért. Megint
jött a paraván, ezúttal viharosabbak voltak a hangok. Végül a nővér
elsietett, és pár perccel később visszatért egy orvossal. Pamela hallgatta az
izgatott beszélgetést, de nem értette, miről lehet szó.
Orvosok és nővérek jöttek napközben Adához, injekciót, tablettákat,
eszközöket hoztak, de a paraván maradt a helyén. Pamela túlságosan
aggódott, hogy kössön vagy olvasson, csak bámult maga elé, és aggódva
hallgatta szomszédja szaggatott lélegzését, ha csend volt, vagy az orvosok
gyors szóváltását, ha ott voltak nála. Mi lehet Ada baja? Nagyon súlyosnak
tűnt. Pamela gyomra összeszorult, amikor jött egy-egy orvos, és hamarosan
a szíve mintha egyfolytában vadul dübörgött volna, mivel szüntelenül félt,
aggódott kedves betegtársáért.
Ebéd után bejött Jan a gyerekekkel. Jan elsápadt, amikor meglátta a
paravánt Ada ágya körül. Egy orvos lépett oda, és halkan mondott valamit a
férfinak, mire még riadtabb lett az arca. Végül Jan átkarolta a gyerekeket, és
Pamelához terelte őket. Pamela azonnal megértette, mit akar.
– Vigyázok rájuk – mondta, és intett Jannak, hogy menjen vissza a
feleségéhez.
Odahúzta Agatát az ágyba. A kislány elhozta a babáját, és elégedetten
segített Pamelának felöltöztetni az újonnan kötött ruhákba. A kisfiú, Tomas,
úgy állt ott, mint egy szobor, sötét szemének tekintete az anyja ágya előtti
paravánra tapadt, ami mögött most már az apja is eltűnt. Elhozta a
játékrepülőt, de nem próbálta meg reptetni.
A gyerekek maradtak, amíg besötétedett. Egy ápoló vacsorát hozott
Pamelának, kis füstölt húst lila káposztával meg krumpligombóccal, ezt
Pamela megosztotta Agatával, de Tomas nem volt hajlandó enni. Már nem
járkáltak orvosok és ápolók Ada ágyához. Csak az időnkénti ziháló lélegzet
hallatszott a paraván mögül. Végül már az sem. Mikor Jan gyászhörgése
hasított a levegőbe, Pamela magához ölelte Agatát. De Tomast nem érte el,
és nem volt annyi ereje, hogy átkarolja a gyerek remegő vállát. Ő is
reszketett az egész rémségtől.
Végül Jan kilépett a paraván mögül. A szeme vörös volt, soványabbnak
tűnt, mint máskor. Remegve odabiccentett Pamelának köszönetképp, és
behúzta a gyerekeket az ágyhoz, hogy utoljára elköszönjenek Adától, aztán
lassan kivezette őket a kórteremből.
Pamela hallgatta, ahogy felemelik Ada holttestét, hordágyra teszik, és
végigviszik a folyosón. Fájt a szíve az asszony szegény férjéért és
gyerekeiért, és az új barátért, akit elveszített.
És bár nagyon próbálta felidézni Will és Hugh egészséges, mosolygó
képét, ahogy őt várják a sípálya végében, amikor aludni próbált, semmi
mást nem látott maga előtt, csak Ada családjának lesújtott arcát.
Nem fogja elfelejteni őket sosem, gondolta.
 5

A kora reggel csak a kettejüké volt. Mirjam ötkor ébredt, ahogy általában.
Eva lábujjhegyen kióvakodott az ágyból, ott hagyta a horkoló Josefet,
elkészítette a tápszert a hideg konyhában, majd visszament, kivette a kislányt
a babaágyból, magához húzta, és melengette, miközben Mirjam mohón
evett, barna szemével Eva szemét keresve. A függönyt elhúzták, a szoba
árnyékos volt, a levegő elnehezedett a lélegzetektől. Mirjam így, közel
háromévesen már nehéz volt, de odabújt Evához úgy, mintha emlékezne
azokra az időkre, amikor még a teste része volt. Olyan gyorsan indult és
könnyen zajlott a szülés, hogy nem is volt idejük bábát hívatni. Miközben
Mutti segédkezett, Josef és Ábá kint beszélgettek és imádkoztak halkan. A
terhesség utolsó pár hónapjában Eva próbálta kirekeszteni a félelmet a
tudatából, a fájdalom és a rettegés emlékét, de nem kellett volna aggódnia.
Mirjam könnyen született, és utána Evába belehasított a csodálatos
boldogság, és azt akarta, bár örökké tartana.
Lenézett a szundikáló gyerekre. Őrület, hogy Mirjam álmában is tud enni,
kicsi, rózsaszín ajka a cumira tapadt, puha kis kezének ujjait Eva mellére
nyomta. Az enyém vagy, gondolta Eva. Sosem hagylak el. A félelem élesen
hasított belé, ahogy a tapintható feszültségre gondolt a zsidó negyedben. A
tavaly őszi nürnbergi törvények óta zsidók és árják már nem házasodhattak,
és a német zsidóktól elvették az állampolgárságukat. Pár család a Josefov
negyedből már Nagy-Britanniába menekült, de Josef szerint csak pánikoltak,
és legyintett rájuk.
De Eva még így is beleremegett, amikor nyáron Mirjamot tolta a
babakocsiban, és elment az újságosstand előtt, ahol Hitler képét látta: a
berlini olimpia házigazdájaként mosolygott. Van benne valami nyugtalanító,
állapította meg Eva. Talán az egyenruha… a temetőbeli este óta Evát
azonnal elborította a pánik, ha német egyenruhát látott. Igen, védené a
gyerekét az utolsó leheletéig.
 Mikor végre hazaért Angliába a Prágában töltött hosszú hetek után, Hugh
egyre arra kérte Pamelát, hogy ne erőltesse meg magát. Az asszony otthon
maradt, végigpihente a hűvös, nedves tavaszt, és ahogy eljött a nyár, hosszú
napokat töltött egy nyugágyban a kertben, olvasott, lehunyt szemmel feküdt
a napon, el-elszundikálva a méhek döngicsélésére, hagyta, hogy a jóindulatú
napsugarak a bőrén átszivárogva a csontjait melengessék.
Mikor kiengedték a kórházból, még hetekig érezte a karbolszappan és a
fertőtlenítő szagát, csak itt a kertben űzte el a muskátli fűszeres és a rózsa
édes illata. De Ada fehér arcának emlékét nehezebb volt elfedni.
Szeptemberre már vágyott rá, hogy visszatérjen a jótékonysági munkához.
Legalább csinálna valami hasznosat. Hugh ragaszkodott hozzá, hogy amikor
csak tudja, elvigye autóval a Drayton House-ba, ha meg nem tudta,
rendeljenek taxit. Pamela ügyelt rá, hogy hazaérjen, megfésülködjön, és
megcsipkedje kicsit az arcát, mielőtt Hugh megjönne. Nem akarta, hogy a
férfi lássa, milyen fáradt, vagy hogy mennyire fáj még a lába, ha rááll.
Pamelának még gyakran le kellett ülnie ruhaválogatás közben.
Ahogy teltek a napok, Pamela észrevette, hogy a reggeli harmat
hosszasabban megmarad a füvön, és a szeder feszes, zöld bogyói lassan
sötétedni és puhulni kezdenek a fáradt napsütésben. Egy ragyogó októberi
vasárnap, amikor Hugh elment a klubba, Pamela úgy döntött, elég jól van
már, hogy ellátogasson Whitechapelbe a szüleihez, ahogy azt már régóta
tervezte. Felszállt egy zsúfolt buszra, elment vele a főútig, aztán gyalog
indult dél felé, a Buckle Streetre. Bár lapos sarkú cipőt vett, még így is
nehezére esett, hogy ne sántítson. Megkönnyebbülés lesz, ha végre
felakaszthatja a kabátját anya sötét, keskeny előszobájában, és beterelik a
makulátlan szalonba teázni.
De az ő általában nyugodt anyukája most aggódva üdvözölte, tekintete
fel-le cikázott az utcán, majd bereteszelte az ajtót maguk mögött. Különös
volt. A szülei amúgy csak éjszakára zárták az ajtót.
 – Itt mindenkiben bízhatunk – mondogatta korábban anya. – Nem számít,
milyen szegény, senki sem lop a szomszédtól.
Volt, hogy hazajött a bevásárlásból, és csak akkor vette észre, hogy tárva-
nyitva hagyta az ajtót, de senki nem nyúlt semmihez.
Pamela anya után ment a konyhába. Itt világosabb volt, mint az
előszobában, jobban látta az asszony sápadt arcát, a ráncok új árkait a szeme
körül, lebiggyedő ajkát.
– Mi a baj, anya? Nem nézel ki jól.
Az asszony megmarkolta a vízforralót, és megtöltötte hideg vízzel, aztán a
fémen dobolva visszatette a tűzhelyre.
– Anya? – Pamela nem hagyta annyiban, hiába kezdett rá a kanna a
fütyülésre.
Anya a csészékkel és a kanalakkal csörgött, tálcára tette őket, és letakarta
egy kikeményített konyharuhával. A szekrénybe nyúlt, és elővett egy
vadászjelenettel díszített dobozt, benne Huntley & Palmers keksszel. Furcsa,
de úgy érezte, úgy kell kezelnie Pamelát, mint valami arisztokratát, mióta az
férjhez ment. A zsíros kenyér is pont elég jó volt neki, amíg még otthon élt.
Végre felforrt a víz. Anya megmelegítette a teáskannát, tealeveleket
kanalazott bele, a tálcára emelte, és rárakta a piros, kötött teamelegítőt az
illatos párát eregető edényre.
Bevitte a tálcát a szalonba, ott végre leült Pamela mellé, és a lánya
szemébe nézett.
– Az apád. Elment a Cable Streetre.
– A Cable Streetre? – Pamela a szájához kapta a kezét. Azonnal
megértette, miért aggódik az anyukája. – Ugye nincs köze a tiltakozáshoz?
Anya szótlanul bólintott.
Hugh már mondta neki, hogy Mosley meg a bandája ma az East Endre
vonul. Ha tudta volna, hogy Pamela azt tervezi, hogy meglátogatja a szüleit,
egészen biztosan óva intette volna. Pamela tudta, hogy tömeg lesz – az
izgalom a buszon szinte tapintható volt –, de azt gondolta, ilyen messze
északon biztonságban lesz. Vajon mi vitte rá az amúgy olyan nagyon józan
édesapját, hogy elmenjen oda?
– Hetek óta a fasisztákról morog – mesélte Pamela édesanyja. – Hogy
amit a zsidókról mond az a banda, az rémséges. Az East End nem fogja ezt
támogatni. Elbarikádozták az utcákat, hogy a feketeingesek ne tudjanak
bemenni.
 Pamela az anyja kezéért nyúlt. Mikor lett ilyen megereszkedett és
májfoltos a bőre?
– Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség megoldja. És apa nem épp
harcos.
– Nem, drágám. De nem is olyan, aki elfogadná az igazságtalanságot.
Pamela az ajkába harapott.
– Ment vele más is?
Anya bólintott.
– Pár öreg. Norman Townsgate és Ray Dunning.
– Az jó. Két józan ember. Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz.
Anya a legszebb kancsójáért nyúlt, és tejet töltött a csészékbe.
– Remélem, igazad lesz!
Pamela ott ült anyával, míg leszállt az alkonyat, a szalon félhomályára
árnyék borult, és csendes este lett. Már rég kifogytak a témából. Anyát alig-
alig érdekelte, mit csinál Will. Nem is kérdezett Hugh-ról. Pamela mesélt
arról, miket köt, hosszasan elmondta, mit olvasott, de végül belefáradt anya
egyszavas válaszaiba, és csendben maradt.
Már korábban begyújtott, és épp be akarta húzni a függönyöket,
megrezzenve, ahogy a lábára állt, mikor anya megállította.
– Muszáj, hogy apád hazajöjjön.
Pamela leroskadt megint a fotelba. A falat bámulta, teltek a percek.
Gyerekkorában órákat töltött el azzal, hogy gondosan kihímezze a kanapén
lógó házi áldást. „Boldogok a békességre igyekezők.” Máté 5:9. Még mindig
nehezen fordította lefelé a tekintetét, oda, ahol évekkel ezelőtt az a távirat
pihent.
Egy nyári reggelen hozta ki a fiú, aki részvétteli pillantással nézte, ahogy
ő remegő ujjakkal elvette a táviratot. A polcra tette, a kandalló fölé, és anya
tekintete azonnal megtalálta, amikor bejött a kinti fürdőből. De nem nyitotta
ki. Ez a feladat apának jutott, amikor megjött a munkából. De addigra anya
szeme már vörös volt, és nem próbált meg úgy tenni, mint aki elfoglalt. A
távirat megerősítette legnagyobb félelmüket a fiukról. Szegény Tommy
meghalt. Folyton gúnyolták, amiért nem volt hajlandó harcolni, ragaszkodott
a család kvéker hitéhez, végül megölték, miközben egy hordágyat cipelt.
Pamela szülei sosem szűntek meg gyászolni.
Amikor az óra hatot ütött, anya ragaszkodott hozzá, hogy Pamela induljon
el.
 – Lehet, hogy várnod kell a buszra, tudod. Elküldöm apát a Camperton
Streetre a telefonfülkéhez, ha hazaért, hogy hívjon fel. Nyomás, Hugh
aggódni fog.
Pamela kiment az előszobába, és a kabátjáért nyúlt. Hugh tényleg aggódni
fog, ha visszaért a klubból. Főleg, ha megtudja, hol járt a felesége. Pamela
megölelte az anyját, érzékelve, milyen keskeny lett a válla, milyen törékeny
az egész alakja. Tényleg magasabb volt, amikor utoljára találkoztak?
– Vigyázz magadra, anya! És ne aggódj!
Az asszony keskeny mosolyra húzta az ajkát, és kiterelte a lányát az ajtón.
– Hogy mit csináltál?
Pamela még sosem látta, hogy Hugh arca ilyen gyorsan váltott volna
rózsaszínből vörösre. Nem is mert a szemébe nézni.
– Nem mentem a Cable Street közelébe sem.
– De tudtál a menetről. Tudtad, hogy kitörhet az erőszak. Mi ütött beléd?
Pamela felemelte az állát.
– Azt gondoltam, hogy békés tüntetés lesz. Mindig azt mondod, hogy
Mosley vesztésre áll. Apa nem ment volna oda, ha tudja, hogy eldurvulhat a
helyzet.
Hugh szinte belehajított egy kanál cukrot a teájába, a fém hangosan
megcsendült a finom porcelánon. Szerencsére nem tört el.
– Ne haragudj, Pamela, de apád egy megtévesztett idealista. Én meg a
kormánynak dolgozom, talán emlékszel.
Letette a kanalat, hogy megigazítsa a nyakkendőjét.
– Egy adag forróvérű fasiszta egy zsidókból és munkáspártiakból álló
csapat ellen, ráadásképp még pár rendőr… Elkerülhetetlen, hogy baj legyen.
Pamela nehézkesen talpra kecmergett, és odalépett a kisasztalhoz, Hugh
mellé. Lesöpörte a cukorszemeket a mahagóni asztallapról a zsebkendőjébe,
amit összegyűrve a zsebébe tett.
– A feketeingesek tűrhetetlenül viselkedtek a zsidókkal. Tudod, hogy apa
pacifista, csak azért akart elmenni, hogy támogassa őket.
Hugh beleszürcsölt a teába.
– És ha kékre-zöldre verik? – nézett fel a csészéje felett. – Vagy valami
még rosszabb történik vele? Az segítene bárkin?
Pamela nagy levegőt vett.
– Néha ki kell állnunk azért, amiben hiszünk – mondta, majd a szalvétával
letörölte az izzadságot a homlokáról.
 – Apád öreg ember már, Pamela. Könnyű célpont. Mosley bandája meg
gátlástalan. Péppé verhették volna, átgázolhattak volna rajta azok a
rendőrök, börtönbe kerülhetett volna… Akkor mi lenne anyukáddal?
Pamela megpróbálta előrángatni a zsebéből a zsebkendőt. Végül sikerült
megtalálnia, és nem törődve a hóesésként hulló cukorral, a szája elé kapta.
– De mindegy – lágyult el Hugh hangja –, szerencsére minden rendben
volt ezúttal. Telefonált anyukád, mielőtt hazaértél. Apád biztonságban van,
egy kis karcolással megúszta. Maradt annyi józan esze, hogy elkerülje a
sűrűjét. Nyilvánvalóan nagyon megrázta, ami történt, de megmarad.
Pamela leroskadt egy fotelba.
– Hála Istennek!
Hugh odalépett, megsimogatta a felesége haját.
– Olyan nagy a nyugtalanság mostanában. Az érzelmek hulláma magasra
csap a legkisebb provokációra is.
– Az emberek alig-alig bírnak megélni – morogta Pamela.
– Nehéz idők. – Hugh visszament a helyére. – A Belügy összehívott egy
gyűlést, ezzel kezdünk holnap, hogy átrágjuk. Ez a sok forrongás Európában
szintén nem segít.
Pamela lehunyta a szemét. Kicsit elszédült.
– Tedd meg, amit tudsz, Hugh. Ne feledkezz meg a hitedről!
Hugh felemelte a csészéjét.
– Természetesen, megteszem. És mondd csak, maradt még egy kis tea?
 6

Ahogy Pamela a szájához emelte a tenyerét, hogy eltakarja az ásítást, egy

gombolyag kék gyapjú leesett az öléből. Az órára pillantott. Már éjfélre járt,
és Hugh még mindig nem jött meg. Általában telefonált, ha késett, de most
semmi. Pamela feltekerte a fonalat, beledöfte a tűket, és letette maga mellé a
kisasztalra. A cseh kórházban töltött hetek óta nem hagyta abba a kötést.
Egyre több és több babaruhára volt szükség a menekülteknek, és ez sokkal
jobb elfoglaltság volt, mint a Gyilkosság Mezopotámiában olvasgatása vagy
a teázás Josephine-nel.
De nem bírt tovább várni Hugh-ra. És be kell vallani, a férfi
figyelmeztette, hogy ez az utolsó kabinetülés jócskán bele fog nyúlni az
estébe. Eden és Chamberlain összeakaszkodtak, mint mindig.
– Az egyiküknek távoznia kell – mondta Hugh Pamelának reggeli közben.
– Csak idő kérdése.
Pamela már félig aludt, amikor a kavicsos úton kerekek csikorgása ütötte
meg a fülét, és ahogy fény villant a hálóban, felriadt. Hallotta Hugh fáradt
lépteit a lépcsőről, nézte, ahogy a férfi lehámozza magáról a ruháit és
lehajítja mindet a földre. Visszanyelte a megjegyzést, amikor Hugh az ágyba
csusszant, még az arcát sem mosta meg.
– Hugh?
– Hm? – Máris álomittas volt a hangja.
– Mi történt a kabinetülésen?
– Patthelyzet – motyogta Hugh, és azonnal elaludt.
Másnap reggeli közben a telefon éles csengése hallatszott. Kitty ment,
hogy felvegye, majd jelentette, hogy Hugh-t keresik. Hugh lerakta az
újságot, és kiment az előszobába. Pamela nagyon fülelt, hogy Kitty
edénycsörgése mögött kivegye, mit mond Hugh, de a férfi halkan beszélt.
Végül Hugh visszajött, és nehézkesen leült.
– Eden lemondott – közölte.
– Ó! – Pamela az ajtóra nézett, de a hangok alapján Kitty egy ideig még
nem volt várható. – Ez jó?
 Hugh megdörzsölte az orrnyergét.
– Azt hiszem, igen. Tiszta lesz az út Halifax előtt. Alázatosan elmegy
Grandihoz, és ez megállítja majd Hitlert.
Egy kép jelent meg Pamela előtt: egy távirat a kandallópárkányon, apja
remegő keze, anyja gyászos sírása, a több hónapnyi fájdalmas csend.
– El kell kerülnünk a háborút mindenáron – suttogta.
Hugh bólintott, miközben a zabkását kanalazta.
– Chamberlain rendes ember. Sokan támogatjuk. Nem jutunk el oda.
– Adja az ég!
Pamela próbálta megenni a zabkását, de az ujjai mintha nem tudták volna
megtartani a kanalat. Letette. Will most tizenhat. Már szóba került Oxford.
Csak négy évvel fiatalabb, mint amennyi Tommy volt, amikor egy
mesterlövész megölte. Milyen gyáva emberölés ez: lepuffantani valakit, aki
a holttesteket viszi el a csatatérről, hogy keresztényi módon temessék el
őket. Pamela a teába kortyolt, hogy visszaszorítsa a rátörő hányingert.
Hugh ránézett az asztal felett.
– Nem lesz háború – ismételte. – Willt nem fogják behívni. Minden csepp
véremmel harcolni fogok a békéért.
Pamela reszketegen elmosolyodott.
– Igen, tedd ezt.
De három héttel később Pamela a híreket hallgatta a rádión, amikor Hugh
hazaért. Lekuporodott az asszony mellé, megfogta a kezét, miközben
Chamberlain elítélte „az erő támogatta kényszer alkalmazását egy független
állam ellen, ezzel olyan helyzet előidézését, ami ellentmond ennek a
függetlenségnek”.
– Kudarcot vallott – mondta Pamela.
Hugh megmarkolta a felesége ujjait.
– Teljességgel semmibe vették. Franciaországot és az olaszokat is. Hitler
egyszerűen csak bemasírozott Ausztriába.
Pamela megtörölte a szemét a másik kezével.
– Akkor most mi lesz?
– Megteszünk mindent, hogy megvédjük Csehszlovákiát. Az lesz a
következő Hitler listáján.
Pamela Agata bizalommal teli arcára gondolt, Tomas bátor
próbálkozására, hogy férfi legyen, amikor nyilván nem akart mást, csak
sírni, mint egy gyerek, Jan kétségbeesésére, hogy egyszerre kell, hogy apja
és anyja legyen ennek a két gyereknek. A kórházi orvosok kedvességére
gondolt, a nővérek türelmére. Mind a szívükbe fogadták az elveszett, ijedt
angol nőt.
Hugh átkarolta Pamelát, ő pedig a férfi zakójába temette az arcát.
– Neville Chamberlain unokatestvére a Nagy Háborúban halt meg.
Lelőtték géppuskával. Elszánta magát, hogy biztonságban tartja a fiainkat,
kerül, amibe kerül. – Gyengéden megemelte Pamela állát. – Az az ember
annyira békepárti, mintha kvéker lenne!
Pamela gyengén elnevette magát.
– Fel a fejjel, kislány! – mondta Hugh biztatóan. – Neville arról beszél,
hogy szemtől szemben akar találkozni Hitlerrel. Egy-két kolléga el fogja
kísérni a Külügyből. Rávesszük azt az átkozottat, hogy gondolkodjon
józanul, és kész, ennyi lesz.
Pamela felmordult.
– Ezt mondtad Ausztriáról is.
– Elaludtunk, és ezt kihasználta. Nem fog többet megtörténni.
Pamela megmarkolta a férje kezét.
– Meg kell védened Csehszlovákiát!
Hugh megszorította Pamela ujjait.
– Meg fogjuk.
Pamela sóhajtva kikapcsolta a rádiót.

– Még egyszer, Mirjam! – Eva ott állt a lánya dundi alakja mögött, próbált
nem összerezzenni, ahogy a gyerek klimpírozott a zongorán. – Nem, hadd
mutassam meg! – Előrehajolt Mirjam válla felett, és lejátszotta a skálát. Még
ennyi idő után is az ujjai pontosan tudták a dolgukat. A hangok áradtak. –
Most te!
Mirjam kinyújtotta még kisgyermekre valló pufók ujjait.
– Nem érem el. – Hátrafordult Eva felé, az ajkát biggyesztette.
 – Akkor próbálkozz! – Eva gyengéden visszatette a lánya kezét a
billentyűkre. – Csakis a gyakorlással tanulják meg az izmaid. Ha
próbálkozol, minden nap egy kicsit többet tudsz majd. Én is így tanultam
meg.
Eva lenézett a saját kezére, a kidomborodó erekre, a házimunkától
kivörösödött bütykökre. Már Mirjam korában is hosszú és vékony ujjai
voltak. Szegény gyerek az apja tömzsi ujjait örökölte, nem anyja keskeny
muzsikuskezét.
Ahogy Mirjam megint félreütött, Eva maga elé bámult, arra gondolva, mi
lehetett volna belőle, ha… A szülei sosem unszolták, hogy gyakoroljon, ő
maga akarta. Igazából, ha bármire szükség volt, akkor arra, hogy leállítsák.
– Menj ki játszani, Eva! – könyörgött neki anno Mutti. – Ez nem
gyereknek való élet, hogy órákon át ülj a zongoránál. A Meyer gyerekek kint
vannak az utcán, fuss, játssz velük!
De Eva ilyenkor csak a fejét rázta, és visszament a billentyűkhöz, újra és
újra lejátszotta ugyanazt a darabot, amíg meg nem tanulta.
Mostanra már ünnepelt zongorista lenne, és a világon mindenhol
koncertezne? Alig-alig játszott az eset óta. A házassága első két évében
Joseffel nem is volt zongorájuk. Mikor meglett Mirjam, Eva meggyőzte
Josefet, hogy vegyen egy rendes darabot – bár többhavi fizetésébe került –,
abban a hiú reményben, hogy valóra válthatja az ambícióit a lányán
keresztül. Altatókat énekelt Mirjamnak, amióta csak megszületett a kislány,
és ha ő maga nem énekelt, akkor keresett valami megfelelő zenét a rádión,
hogy azt hallgassa, még a kora reggeli etetésnél is. A gyerek zenével nőtt fel.
Micsoda kár, hogy úgy tűnik, nincs érzéke a zongorázáshoz. Néha Eva
eltűnődött, ha lenne még egy gyereke, az vajon tehetségesebb lenne-e.
Amikor megkomponálta azt az altatót, még a szanatóriumban töltött
rémisztő hónapok alatt, a zeneírás fegyelme, a hangok ellenőrzése és
cserélgetése, amíg tökéletes nem lett a dallam, biztonságba ringatta Evát, aki
amúgy elhagyatottnak érezte magát. Gyakran gondolt a sárguló kéziratra, és
hogy vajon megtalálta-e valaki, valaki másnak az ujjai lejátszották-e a
dallamot, amit olyan sok szeretettel rakott össze. Valószínűleg ezt nem tudja
meg sosem.
A kövérkés kis lábak előre-hátra lengtek, ahogy Mirjam a zongoraszéken
ült, nem érte el a pedálokat. Lenyomta újra és újra a közép C-t, közben ujjat
váltott, amíg már úgy hangzott, mint egy tébolyodott harang.
 – Elég, Mirjam! – Hiába a haragos hang, Eva nem bírta ki, előrehajolt és
egy puszit nyomott hátul a kislány nyakára, a sötét haja alá. Még mindig ez
volt a kedvenc pontja. Volt valami a gyerekek tarkójában és nyakában,
mintha minden gyengéd ártatlanság oda sűrűsödne, meleg volt és édes.
Nyomott egy puszit Mirjam feje búbjára is. – Nyomás, menj játszani! Azt
hiszem, mára elég volt.
Mirjam lekászálódott a székről.
– Köszi, Mutti!
A kislány kiszaladt a szobából tömzsi kis lábain, nyilván egyenesen a
szobájába megy Liliért, alig várva, hogy a szájába vegye a hüvelykujját, és
megölelgesse a babát, mielőtt nekilát, hogy megfésülje vagy átöltöztesse.
Milyen furcsa, hogy órákat babázik, miközben öt perc zongora meg túl sok
neki.
Eva elfoglalta a lánya helyét a zongoraszéken, és szórakozottan lejátszotta
a Berlioz-villanella első pár ütemét. Sosem tanulta meg, hiába tett rá ígéretet
Novotny tanár úrnak, bár a refrén valahogy a fülében maradt. Arra gondolt,
hogy a dallam kísérteni fogja, arra a rémséges éjszakára emlékeztetve, de
furamód inkább vigasztalónak érezte. Az évek során a szerelemről szőtt
lányos ábrándjainak a jelképe lett. Álmai édes lovagjai, akik sosem jelentek
meg. Helyettük egy csapat bestiával találkozott, akik elrabolták az
ártatlanságát és a fiatalságát. Josef jó ember, a hipochondriájával együtt is.
De nem ő volt álmai hercege. Az csak a képzeletében létezik.
Felállt. Megígérte Josefnek, hogy főz egy kis csirkelevest a küszöbön álló
kórságok ellen, és a férfi hamarosan hazaér. Eva kiment a konyhába, kivette
az egész csirkét a kamrából, a fazékba tette, és leöntötte vízzel, mielőtt
feltette főni. Felvágja a hagymát meg a répát, amíg a víz felforr. Mutti régi
receptje mindig működött.
Eva szülei el voltak ragadtatva Mirjam érkezésétől, ezzel Eva majdnem
mintha jóvátette volna a múltat. Milyen kár, hogy nem laknak közelebb! De
havonta pár alkalommal eljöttek vonattal Prágába, mindig hoztak valami
ajándékot az unokájuknak: egy plüss Minnie egeret, miniatűr teáskészletet,
apró hintaszéket, amit Eva apja maga faragott. Ábá órákon át bújócskázott
Mirjammal, vagy hagyta, hogy a kislány felmásszon rá, és négykézláb
szállította a hátán.
– Milyen kár, hogy nincs több gyereketek – mondta Mutti, miközben
átadott egy újabb, kézzel kötött pulcsit.
 – Hát, én is egyedüli gyerek voltam – felelte Eva.
Mutti összeszorította az ajkát.
– Nem ez volt a szándékunk.
– A miénk sem!
Eva elhessegette a szőke, kicsi lány képét, aki mintha beszélni akart volna
vele. Olyan nagyon próbálta eltemetni az emlékeit.
Mutti átkarolta.
– Tudom, drágám. Nehéz idő volt ez neked. Adjunk hálát Adonájnak
Mirjamért.
És Eva a lányára mosolygott, ahogy az le-fel zökkent a nagyapja hátán.
– Igen, adjunk hálát – mondta.
Visszament a kamrába a zöldségekért, de csak répát talált. Na szép.
Nyilván elfogyott a hagyma. Le kell mennie a piacra érte.
Odament a lépcső aljába.
– Mirjam! Be kell mennünk a városba. Kérlek, gyere le gyorsan!
Eva várt pár másodpercet, de nem kapott választ, és lépteket sem hallott.
Felsóhajtott, és elindult felfelé a lépcsőn.
Mirjam a szobájában volt, Lilit ringatta, lehunyta a szemét, mint egy
szerető anyuka. Ismerős látvány volt. De olyasmit csinált, amitől Eva
megállt. Ahogy a babát dajkálta, tiszta, édes hangján dúdolt hozzá. A dallam,
ami a torkán feltört, a Berlioz-villanella volt. Tökéletesen énekelte.
Eva nyelt egyet. A lánya nem zongoristatehetség, ezt régóta tudta a lelke
mélyén. De talán nem vette észre, hogy énekestehetség rejtőzik benne.
– Mirjam – szólalt meg Eva gyengéden, és leguggolt a kislány előtt. –
Csoda szép dal, de el kell mennünk a piacra.
Mirjam homlokráncolva abbahagyta az éneklést.
– Muszáj? Itt akarok maradni.
Eva bólintott.
– Sajnos muszáj. – Kinyújtotta a kezét. – Nem hagyhatlak itt. De
énekelhetünk útközben.
Mirjam talpra kecmergett, az arcára kiült a neheztelés, és kiment Eva után
a szobából.
A tél lassan átadta a helyét a tavasznak, de csípős szél fújt még mindig az
arcukba, ahogy végigmentek az utcán. Eva élénkpiros és zöld mintás sálat
tekert Mirjam arcára, ezt is Mutti kötötte. Csak Mirjam sötét szeme látszott,
könnyezett a hidegben. Kesztyűs keze Evához csapódott, ahogy komolyan
trappolt mellette. Túl nehéz volt énekelni így, hogy el volt takarva az arcuk,
de talán később adhatnának egy kis koncertet Josefnek. Tetszene neki.
De így nem lesz meleg leves, mire hazaér, ha nem vesznek időben
hagymát. Eva megrángatta Mirjam kezét.
– Gyere, siessünk, drágám!
Mirjam megszaporázta apró lépteit.
A késői óra ellenére a piacon még nagy volt az élet. Eva beszívta az ecet
éles szagát, ahogy a savanyúságos hordók felé közeledtek. Az öreg paraszt
ott ült a sarokban, mint mindig, vastag, fehér papírlapokat szorongatva.
Mellette ott volt a felesége ragyogóan színes, hímzett ruhában, ölében
sárgálló kecskesajtkorongokkal.
– Anyu? – Mirjam kérdőn nézett Evára.
– Igen, szabad.
Mirjam levette a kesztyűjét, és kihalászta a legnagyobb darabot a
hordóból. A férfi mosolyogva tekerte be egy papírba, Eva pedig adott neki
húsz hellert. Aztán továbbmentek, miközben Mirjam boldogan majszolt.
Egy rézfúvós zenekar vidám zenét játszott a járdán, ahogy betértek a
piactérre. Az ecet szagát átvette a zöldségek földes aromája és némi enyhe
virágillat. Parasztok ültek székeken, vagy guggoltak a takarókra kirakott
terményeik előtt. Ahogy Eva végigsietett a soron Mirjammal, átnyomakodva
a hálós szatyrokat és vesszőkosarakat cipelő, pletykáló és alkudozó vásárlók
között, a fényes gyümölcsökre pillantott, a farekeszekben sorakozó piszkos
zöldségre, ami egyenesen a földekről került ide, a viaszos sajtokra, a
csokrokban lógó illatos zöldfűszerekre, a felhős szemű halak halmaira. A
legelső zöldségpultnál felvett pár nagy hagymát, barnás, papírszerű héjuk
Eva kezében maradt, ahogy odanyújtotta a gazda feleségének, aki tölcsért
tekert egy újságpapírból, és beledobta a hagymákat. Eva átnyújtott pár
érmét, és köszönetképp elmosolyodott. Aztán megmarkolta Mirjam kezét,
hogy siessenek haza.
De ahogy elindultak az utcán, ezúttal a hátukat csapkodó éles széllökések
kíséretében, Eva motorok hangját hallotta. Elfojtotta a piac zaját, a szél
zúgását és saját lélegzete szaggatott hangját is a hidegben. Az emberek
mindenhol felfelé néztek, eltakarva a szemüket a lenyugvó nap sugarai elől.
Eva követte a tekintetüket, és látta, hogy egy kicsi, jelzés nélküli repülő elő-
előbukkan a felhők közül, és fehér levélként papírlapok hullanak belőle. A
földre lökte Mirjamot, hasra vetette magát mellette, szorosan magához
szorította a gyereket, vadul vert a szíve, a szemét szorosan lehunyta.
Addig fel sem mert nézni, amíg a repülő zúgása távoli zsongássá nem
szelídült. Előtte egy idős asszonyt segítette talpra a hasonlóan idős férje. A
nő szatyra felszakadt, krumpli meg alma esett ki belőle, és gurult végig a
vízelvezető árkon. Eva maga felé fordította Mirjam kicsi arcát.
– Jól vagy?
Mirjam bólintott, bár olyan fehér volt a bőre, mint az égből hulló
papírlapok.
Eva gyengéden felemelte, és megfogta a zacskó hagymát, ami hál’
istennek nem veszett el.
Egy sötét öltönyös fiatalember lépett oda Eva mögé.
– Megsérült a kislánya?
– Nem, jól van, köszönöm.
Eva lesimította Mirjam haját, és a fejére tekerte a sálat. Az ujjai merevek
voltak, reszkettek. Érzékelte a távoli, gúnyos nevetést, és nyelt egyet, hogy
lerázza magáról az emléket.
– Mi történt? – kérdezte az öltönyöstől.
A férfi felnyúlt az út menti gesztenyefára. Egy, a repülőről ledobott
papírlap fennakadt a fa egyik alacsony ágán. Lerázta onnan. Egy röplap volt,
fekete tintával nyomták rá a szöveget. Sagen Sie in Prag, Hitler last Sie
grüßen. „Mondjátok meg Prágában az embereknek, hogy Hitler üdvözletét
küldi.”
A férfi a papírra köpött, és összegyűrte.
– Csak mert Ausztria lefeküdt neki, azt hiszi, kikezdhet velünk. – Megint
köpött. – Esélytelen!
Eva mély levegőt vett, hogy lecsitítsa az accelerando dübörgést a
mellében, és hazarángatta fáradt kislányát, amilyen gyorsan Mirjam apró
lábai bírták.
Amíg Mirjam nem ment el aludni, és ő nem tálalta fel az elkésett
csirkelevest, Eva nem beszélt Josefnek a röplapról. Mirjam megérezte anyja
idegességét hazafelé, és Eva nem akarta még jobban megijeszteni. Többször
is elő kellett adniuk a villanella-duettjüket, és hosszasan ölelgetni kellett
Lilit, hogy Mirjam eléggé megnyugodjon, és el tudjon aludni. De a röplap
fenyegető üzenete egész este Eva szívét markolta.
– Mit csináljunk, Josef? – kérdezte, miközben a férfi a levest szürcsölte.
 Eva gyomra túlságosan nyugtalan volt, hogy egyen.
– Semmit. Ez csak rémhírterjesztés.
– De egy repülő volt. Bombát is ledobhatott volna!
Josef letörölte a kezével a kifröccsent levest a szakálláról.
– Talán egy ideig itthon maradhatnátok Mirjammal. Csak amíg kiderül, mi
lesz.
Eva odanyújtott egy szalvétát a férfinak.
– De mit eszünk akkor? És Mirjamnak mozgásra van szüksége.
Josef megtörölte a szakállát, és összehajtotta a szalvétát.
– Majd idehozatjuk a bevásárlást a Carmelből. Tudom, hogy drága, de ha
kell, kell. És majd itt bent futkoshat Mirjam.
Eva bólintott.
– És többet zongorázhat. Azzal majd elfoglalja magát.
– Szegény gyerek! Túlzásba viszed.
Eva felcsattant, ahogy elvette Josef tányérját.
– De én kétszer ennyit gyakoroltam az ő korában!
– Tudom, Liebling. Mondtad. De Mirjamban nincs meg a te tehetséged.
– Vagy az elszántságom.
– Talán az sem. – Josef felsóhajtott és hátradőlt. – Talán valami mást
kellene megpróbálnod. Azt hiszem, szépen énekelt ma abban a kis duettben,
amit előadtatok.
Eva elmosolyodott az emlékre.
– Jó hangja van. Talán játszhatnék neki. – Felállt, kiment a konyhába.
– Hozz még levest, kérlek! – kanyargott Eva után Josef panaszos kérése. –
Azt hiszem, megint támad a légúti fertőzés.
Eva ment, megkavarta a csirkelevest, ami a tűzhelyen forrt. Közben
megvillantak előtte megint a délután emlékei. Az utcákon nagyobb volt a
forgalom a szokásosnál, tele volt zsidó menekültekkel, akik Németországból
jöttek Prágába. Az ember nagyobb eséllyel hallott német szót Josefov utcáin
manapság, mint csehet vagy jiddist. Eva megköszönte Adonájnak, hogy baj
nélkül hazajutottak Mirjammal. De vajon még meddig marad menedék az
otthonuk?
 Angliában tovább húzódtak az ügyek egész nyáron. A spekuláció és az
aggodalom nyara volt ez. Felhős, esős nyár hirtelen viharokkal, miközben az
ország visszafojtotta a lélegzetét. Júliusban mindenkinek gázálarcot utaltak
ki. Pamelát kirázta a hideg, ahogy elrakta őket a lépcső alatti szekrénybe.
Kora ősszel ment el Hugh Németországba Chamberlainnel.
– Chap még sosem repült – mondta akkor Pamelának. – Hatvankilenc
éves, és még nem ült repülőn. Remélem, nem kell majd fognom a kezét!
De komor arccal tért vissza.
– Chamberlain meggyőzte magát, hogy Hitler tiszteletre méltó ember. Azt
mondta, hogy a szavát adta neki.
– És az? – kérdezte Pamela, miközben Kittynek válogatta Hugh
szennyesét.
Hugh épp áthúzott a fején egy tiszta pulóvert, a ruha alól válaszolt.
– Elszánt ember, az biztos. Azt hiszem, vissza kell mennünk majd.
Igaza lett. Két héttel később Münchenbe utazott a miniszterelnökkel.
Másnap délután Pamela elment az Everyman moziba, hogy megnézze az
Amanda két élete című filmet, és meglátta Hugh vigyorgó képét a híradóban:
a férfi ott állt az elszántnak tűnő Chamberlain mögött, aki egyetértőn intett
Hitlernek.
– Szép volt! – mondta Pamela az előszobából, amikor megjött Hugh.
– Chamberlain biztos magában – felelte a férfi, és energikusan megtörölte
a lábát. – Azt mondta, „béke köszönt korunkra”.
– Béke. Hála Istennek! – Pamela odatartotta az arcát egy csókra.
– Hála Istennek! – visszhangozta Hugh.
Másnap Hitler csapatai átlépték a csehszlovák–német határt, és
bevonultak a Szudétavidékre.
 7

– Hahó, Mrs. Denison!

Pamela riadtan kihúzta magát, ahogy a bő ruhás, nagydarab nő
végiggördült a keskeny folyosón, a használt ruhákkal megpakolt asztalok
között.
– Van itt még egy adag önnek – lihegte Margery Weston. Egy újabb halom
ruhát csapott Pamela elé. – Most adta le valaki a bejáratnál. Fogalmam sincs,
ki volt, de úgy tűnik, jó állapotúak. – Előhúzott egy férfiinget a halomból.
Világoskék volt, úgy festett, mint amit alig-alig hordtak. – Kézelő kell rá.
Biztos találunk. – Margery fényes holdvilágképe felragyogott.
– Köszönöm, Mrs. Weston – mondta Pamela. – Át is nézem rögtön.
Margery bólintott, és sietett is tovább, végig a folyosón.
Pamela lenézett a gyerekpulóverre, amit épp a kezében tartott. Arra a
pulcsira emlékeztette, amit Willnek kötött évekkel ezelőtt: sötétzöld
gyapjúból világosszürke pöttyökkel. Megnyúlt a kötőtűn, és bőven túl nagy
lett, mire Pamela befejezte. De Will végül belenőtt.
Arra gondolt, milyen volt Will a legutolsó szünete alatt. Bár a szokásos
iskolai történetekkel traktálta a szüleit, és panaszkodott a sok leckére,
összességében csendesebb lett. Elgondolkodó. Hugh vacsora után rendre
megkínálta egy kis pohár portóival a fiát most, hogy már betöltötte a
tizenhatot, és ott maradtak kicsit az asztal mellett. Pamela általában bevitte a
nappaliba a kávéját, és próbált a könyvére figyelni, amíg a másik kettő
csatlakozott hozzá. Egyszer megkérdezte Hugh-tól, miről beszélgetnek
ilyenkor. „Férfidolgokról”, felelte a férje kacsintva, és Pamela kicsit
megbántva fordult el. Nem kérdezte meg többször.
Az arcához szorította a pulcsit. Mint a legtöbb itteni ruhának, kicsit dohos
szaga volt, de teljesen használható azért. Odatette a téli gyerekruhákhoz, és
maga elé húzta Margery Weston adagját. Most tényleg figyelnie kell.
Ebédre négy csinos stósz sorakozott Pamela előtt: pulóverek, kalapok,
ingek és nadrágok.
– Ebéd, hölgyeim! – csapta össze a két kezét Mrs. Weston.
 Pamela lesimította a szoknyáját, és a többiek után indult az ebédlőbe.
Általában elbeszélgettek a leves és a szendvics felett. Pamela elég jól
megismerte már a többieket, és mindig elpletykálgattak a családról. De a mai
nap más volt. Mind hallották a rádió aznap reggeli híreit, és Margery Weston
bejelentést tett.
– A németországi zsidók elleni támadások fokozódásával – dörögte – a
segítségnyújtást is fokoznunk kell.
Pamela körbenézett a teremben. Margery mellett Eileen Jackson ült,
egyszerű, becsületes arcát elfutotta a méreg, ahogy haragosan bólintott. A
kis Beth Seddon a kezébe temette az arcát. Pamela részvéttel telve nézett rá.
Hugh részletesen elmesélte, amikor tegnap késő este hazajött a külügyből.
Zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó otthonokat, iskolákat és üzleteket
rongáltak meg. Vagy száz zsidót megöltek. És még nem volt vége.
– Úgy döntöttem, Berlinbe repülök pár nap múlva – folytatta Margery. –
Beszélni akarok az ottani zsidó nőegylettel. Meg akarom tudni, mi folyik ott,
első kézből. Ha kell, megpróbálok kijuttatni gyerekeket.
Agata és Tomas jutott Pamela eszébe. Aggódott értük, mióta meghallotta,
hogy német csapatok szállták meg a Szudétavidéket. Most megint élesen
megjelent előtte Agata ragyogó kis szeme, és elképzelte Tomas lemondóan
nyugodt arcát. Hála istennek, hogy nem zsidók! Így talán jobbak az esélyeik.
– Segítek – ajánlotta, felemelve a kezét.
Margery odafordult.
– Köszönöm, Mrs. Denison – mondta. – Várjuk meg, amíg visszaérek
Németországból, és részletekkel is tudok szolgálni.
Pamela bólintott. Elege volt a kötögetésből, és hogy kitalálja, mit
vacsorázzon Hugh. A férfi elboldogult nélküle több héten át, amíg ő a prágai
kórházban feküdt. Pamela tenni akart valamit. A teste remegett a
visszafojtott energiától.
A következő bizottsági ülésre Margery már vissza is ért. Felállt, hogy
beszámoljon, a hangja határozottan, messzire szállt. Pamela arra gondolt, bár
neki lenne ennyi önbizalma.
– Nagyon sikeres utam volt – közölte, majd elhallgatott, hogy a
közönségre mosolyogjon. – A mi kis delegációnkat Wilfrid Israel fogadta, és
arra jutottunk, hogy az egyedül érkező gyerekeket be kell engedni Angliába.
Haladéktalanul elő is fogom ezt terjeszteni a miniszterelnöknek.
Egyetértő mormogás támadt a zsúfolásig telt teremben.
 – Kétszerezzük meg erőfeszítéseinket, támogassuk ezeket a gyerekeket! –
Margery lelépett a pulpitusról, bement a terembe, ahol a ruhát válogatták,
nyomában a tettre kész, lelkes önkéntesekkel.
De Chamberlain megtagadta a kérést.
– Biztos tudsz csinálni valamit – mondta Pamela.
Kissé túlzottan megdöntötte a kanalat, pár csepp leves a blúzára pottyant.
Felvette a szalvétát, és leitatta.
Hugh eltúlzott óvatossággal fogta meg a kanalat, és lassan végighúzta a
tányéron.
– Reggel megkeresem a zsidó-kvéker szövetséget. Hátha elküldhetünk
egy delegációt Hoare-hoz. Kikerülve Neville-t.
Pamela bólintott.
– Köszönöm, drágám. Muszáj tenni valamit. Azok a szegény gyerekek!
Hugh a zsemléért nyúlt.
– Szegény szülők is. Rémes. Nem lennék most zsidó.
– Én sem. – Pamela az ajkára szorította a szalvétát. – Tedd meg, amit
tudsz, Hugh! Ne feledd, ezért dolgozol a kormánynak. Hogy változtass.
Hugh tépett magának a zsemléből, és elgondolkodva rágni kezdett.

Eva késve ért a Wilson pályaudvarra. Mire megérkezett, a vonat már bent
állt a vágányok mellett, gőzt eregetve és fütyülve. Átnyomakodott az utasok
tömegén, fürkészve, hogy látja-e valahol Ábá jellegzetes srájmliját, a barna
szőrmekucsmát a fejkendők, kalapok és gyapjúsapkák között. De csak mire
már szinte kiürült a peron, akkor tűnt fel neki a felé csoszogó két ismerős
alak. Öregnek néznek ki, gondolta Eva. Ábá roskadozott a telepakolt táskák
alatt, egy-egy volt mindkét kezében, egy harmadik meg a hátán. És Mutti
úgy billegett mellette, mint egy matrjoska baba, mint aki egy teljes gardróbot
magára vett.
– De jó, hogy megjöttetek! – ölelte meg Eva a szüleit. – Mennyi csomag!
Azt hittem, csak egy hétre jöttök.
 Csak képzelte, hogy Ábá és Mutti összenézett?
Mutti nevetése kicsit idegesen cseng, állapította meg Eva.
– Nos, sosem tudom, mit vegyek fel purimra. Gondoltam, hozok több
ruhát, hogy legyen miből választani.
– Értem – mosolygott Eva, hogy letörölje Mutti arcáról az aggodalom
ráncait. – És Ábá, te is elhoztad az egész szekrényt?
Ábá vállat vont.
– Tolvajok vannak Pilsenben. Kiszagolják, ha elutazik valaki, és
kipakolják a házát. Főleg, ha zsidó. Az ember manapság nem lehet elég
óvatos. Káosz van, mióta Hitler elfoglalta a Szudétavidéket.
A kalauz belefújt a sípba, a vonat elpöfögött. Eva elvette Ábától az egyik
táskát, és összerezzent a súlytól.
– Borzalmas! – mondta.
Végigvezette a szüleit a sínek mellett, át a tömegen: egy nagy csoportnyi
gyerek állt középen. Furcsa volt, hogy ilyen sok kicsi volt ott szülők nélkül.
És csendben, mereven álltak. Vajon hova mehetnek, tűnődött el Eva. Minden
gyereknél táska vagy bőrönd volt, barna cetli lógott a nyakukban, mintha ők
maguk is csomagok lennének. Mirjamra gondolt, aki otthon, biztonságban
várja Joseffel együtt a nagyszüleit, és elborította a megkönnyebbülés, hogy
együtt vannak.
– Mirjam nagyon vár titeket – szólt hátra a válla felett.
A szülei csak nehezen tartották a lépést vele.
– És kinek öltözik be az ünnepre? – kérdezte Mutti.
– Eszter királyné lesz – felelte Eva. – Egy régi ágyneműből varrtam neki
jelmezt.
– Biztos gyönyörű lesz. – Mutti megállt, hogy kifújja magát.
– Menjünk haza, amilyen gyorsan csak tudunk – javasolta Eva.
Kimart a tiltakozó Ábá kezéből még egy táskát, karon fogta Muttit, és
elindultak hárman az utcán.
– Most, Mirjam! – suttogta Eva.
Mirjam felvette az öléből a cintányért, és összecsapta. A mellettük ülők
dobogtak vagy kereplőket tekertek, és a kislányra mosolyogtak, akinek fehér
ruháját aranyöv fogta össze, míg a fején bizonytalan, ferde aranykorona
pompázott. Amint elcsitult a zaj, a rabbi folytatta az olvasást. Eva
körbenézett a zsinagógában. Kúp alakú lámpák lógtak a plafonról, a fényük
felragyogott a gyerekek fejdíszein és a kifényesített menórákon. A ketoret
fűszerek halvány illata összevegyült a fényezőpaszta szagával. A megilá
ismerős szavai hullámoztak Eva feje felett.
„Akkor ezt mondta Hámán Ahasvérós királynak: Van egy nép, amely
elszórtan és elkülönülten él a népek között birodalmad minden
tartományában. Törvényeik különböznek minden más népétől, és a király
törvényeit sem tartják meg. Nem helyes, hogy nyugton hagyja őket a király.
Ha a király jónak látja, adja írásba, hogy el kell pusztítani őket.”
A szokásos sziszegés és pfujolás harsant, ahányszor kimondták Hámán
nevét, bár ezúttal Eva azt gondolta, hogy páran Hitler nevét suttogják. A
zsinagógában uralkodó ünnepi hangulat ellenére Evát kirázta a hideg.
Hámán el akarta pusztítani a zsidókat. Vajon megismétli magát a történelem?
Mutti ott ült mellette, élesen beszívta a levegőt.
Ábá és Josef elöl ültek, a férfiak között. Ábá kicsinek tűnt Josef mellett.
Mintha összement volna az idők során, és a Szudétavidék ügye óta egyre
több ráncot vájt az arcára az aggodalom. Mégis Josef is ugyanolyan
elégedett volt, mint Eva, hogy mind egy fedél alatt vannak az ünnepekre.
De sem Eva, sem Josef nem számított a bejelentésre. Eva feltálalta a
Hámán-táskákat, és Mirjam épp nyúlt, hogy elvegyen egy lekvárral töltött
süteményt, amikor Ábá megköszörülte a torkát, és megkérdezte, hogy
maradhatnának-e tovább, mint az eredetileg eltervezett egy hét.
– Persze, Ábá – felelte Eva, Josefre pillantva megerősítésért.
Josef egyetértőn biccentett, de az arca aggodalomról árulkodott.
– Mi a baj, kedves apósom? – kérdezte.
Ábá felsóhajtott, és megfogta Mutti kezét.
– Az az igazság, hogy már nem érezzük magunkat biztonságban
Pilsenben. Mintha a fél város átköltözött volna Prágába. Rosenbergéket és
Zeleznyéket letartóztatták. A temetőt feldúlták, a zsinagóga lesz a
következő, azt rebesgetik. – Elengedte Mutti kezét, ivott egy korty bort,
aztán újra a felesége kezéért nyúlt. – Vannak napok, amikor nincs víz, nincs
áram. Étel is egyre kevésbé…
Eva látta, hogy az apja szemét elfutja a könny, odarohant, hogy
megvigasztalja.
– Fogalmam sem volt, hogy ennyire rossz lett a helyzet – mondta. – Olyan
kevés hír jut el az utóbbi időben Prágába. Miért nem mondtad eddig?
Mutti a villát piszkálta.
 – Reménykedtünk, hogy majd jobb lesz. Kloud tábornoknak hónapokon át
sikerült visszaszorítania a németeket. Az időjárás is a mi oldalunkra állt.
Ennyi sár! – Muttit kirázta a hideg. – De az utóbbi időben romlott a helyzet.
Most, hogy sikerült kijutnunk purimra, azt gondoltuk, az lenne a legjobb, ha
maradnánk, amíg ez véget nem ér.
– Persze. – Eva megölelte Muttit. – Maradjatok velünk, ameddig csak
akartok. Itt biztonságban lesztek.
Eva látta, hogy az apja és a férje összenéz.
– Kolischer? – morogta Ábá.
Josef egy süteményért nyúlt.
– Az Intézetben végzett munkánk védettséget ad – mondta. – Itt
biztonságban lesztek, megvédünk titeket, Evának igaza van. Maradjatok,
kérlek, ameddig csak kell.
Eva mellett Mutti halkan felsóhajtott.
– Hácha elnök nem fog kiállni a zsidókért, ahogy Eszter nagybátyja tette –
mondta. – De az biztos, hogy itt kevésbé vagyunk védtelenek. – Felvett egy
Hámán-táskát, és az unokájához fordult. – És most, Mirjam, mesélj a
nagyinak Eszter királynőről!
Pár nap múlva Eva korán ébredt a szokásos rémálmából. Megrázta a fejét,
hogy elhessegesse az ideges nevetés hangját. Különös fény szűrődött a
hálóba, még a mintás tapéta is aranyos-fehéren ragyogott a szokásos beteges
sárga helyett. Felemelte a fejét a párnáról. Josef horkolt, mint mindig, ott,
mellette, de felébred, ha Eva kimászik az ágyból, hogy kiderítse, mi történt.
Ráadásul finom meleg volt a vastag, téli takaró alatt. Eva visszaereszkedett,
és a füléig húzta a paplant. Csak még tíz perc.
De ekkor jégen csikorgó csizmák hangját hallotta. Persze, nyilván
havazott éjszaka, ez a magyarázata a hálót betöltő, furcsa fénynek. A hó
ismerős volt, de a kintről beszűrődő zajok nem. Eva azonnal felült. Fojtott
hangok hallatszódtak a függönyön túlról: kiabálás, parancsok csattanása,
dobok ütemes pergése. Csapódás, ahogy Paní Kratz becsukta a
hálószobaablak zsalugáterét, és Eva arra gondolt, vajon nem kellene-e neki
is ezt tennie. Odalopózott lábujjhegyen az ablakhoz, tudomást sem véve
Josef álmos nyögéséről, és résnyire elhúzta a függönyt. A vékony csíkon át
kinézett az ablakon: vöröset, feketét és sárgát látott mindenhol. A német
zászló volt, ez lógott a szemközti lakás ablakából.
 – Eva? Mi történt? – Josef már felült, a szemüvege után tapogatózott az
éjjeliszekrényen.
Eva gyomra összeugrott. Szárazon nyelt egyet.
– Németek – suttogta. – Németek mindenhol.
Josef kipattant az ágyból.
A rádió körül gyűltek össze, miközben Josef a gombokat tekergette,
próbált valami emberi hangot kicsalni a zúgó masinából. Hácha elnök
remegő hangja töltötte be a szobát, ahogy bejelentette, hogy Prágát
megszállta a német hadsereg reggel fél hétkor. Nem ütköztek ellenállásba.
Eva az apja arcába nézett, szinte áttetsző volt a kora reggeli fényben. Látta
az erek vonalait, a mélyen ülő, barna szempárt. Öregember, gondolta.
Rémült öregember. Mutti a torka körül matatott, Josef újra és újra
végighúzta a kezét Mirjam haján, lesimítva a göndör tincseket, mintha ezen
múlna az élete. Mirjamnak volt annyi esze, hogy ne tiltakozzon.
Eva felállt. Nem bírta egy percig sem tovább hallgatni a rádiót.
– Készítek reggelit – mondta.
Bármit, amivel elfoglalja magát, amivel eteti a családját. Kenyér és lekvár,
igen, az majd kioldja a félelem csomóját a gyomrukban. Még van némi őrölt
kávé is a dobozban. Főz egy kávét: erőset, feketét, az jót tesz az idegeknek.
Talán a reggelitől jobb lesz minden. Eva kimenekült a konyhába.
Mire visszaért a megpakolt tálcával, Mutti, Josef és Mirjam ott térdelt Ábá
mellett, aki elmondta rájuk a védelmező áldást. Eva gyorsan letette a tálcát
az asztalra, és csatlakozott hozzájuk. Átkarolta Mirjamot, érezte a gyerek
testének melegét. Ábá hangja nyugodt volt és erős, rácáfolva a törékeny
testre.
– Borítsa békesség a napjainkat… Védelmezz minket… Tarts távol a
gonosztól, gördítsd el utunkból az akadályokat, bárhonnan jövünk, vezess
haza minket.
A közös „ámen” visszhangot vert a hűvös szobában.
Később Josef kimerészkedett ételért. Üres kézzel jött vissza. Azt mondta,
hogy a zöldségespultok még mindig le vannak ponyvázva, és a pár árus, aki
kiment ma a piacra, csendben állt az üres téren, és nézte, ahogy a német
katonák ledöntik Masaryk elnök szobrát. Elmesélte, hogy hangszórókat
szerelnek a villanypóznákra és a fákra, hogy német zászló lóg az ablakokból
végig az utcán.
 – Csak egyetlen cseh zászló volt – mondta Josef. – Egy villámhárítóról
lógott ferdén.
Az utcára hullott havat jéggé taposták, Josef megcsúszott párszor, ahogy
végigtopogott a járdán.
Eva adott neki egy csésze forró kávét. A férfi a meleg csészére szorította
fehér ujjait.
– Köszönöm, Liebling. Megfogtam párszor a mezüzét az ajtóban, mit
mondjak.
Eva nyelt egyet.
– Még mindig azt mondod, hogy nem lesz bajunk?
Josef letette a kávét.
– Azt hiszem, nem. Dr. Svobodával már hónapok óta dolgozunk ezen az új
szérumon. Az áttörés határán állunk. A nácik támogatják a munkánkat. Meg
fognak védeni minket.
– És az, ahogy Németországban bántak a zsidókkal? Az életüket féltik ott.
Nem gondolod, hogy el kellene mennünk? Elvinni a szüleimet is? – Eva
előtt megjelent, ahogy az anyja megint összeszedi a ruháit, és Ábá még több
csomagot cipel.
Josef ivott még egy korty kávét.
– Nem hagyhatom ott a munkámat az Intézetben. Várjunk, tartsunk ki,
nézzük meg, mi történik. Ilyenkor mindig kitör a pánik. Majd elcsitul, biztos
vagyok benne, hogy lesz valahogy.
Eva lehunyta a szemét. Tudta, hogy Josef keményen dolgozik, hogy
büszke arra, amit elért. A mostani kutatás jelentősége hatalmas volt: olyan
gyógyszert akarnak előállítani, ami legyőzné a fertőzések nagy részét, és
milliókat menthetne meg a szükségtelen haláltól. De Eva agya nem tudta
kizárni a motorbiciklik vibrato zúgását, az ijedt hangok kakofóniáját, a
hógolyók puffanását a fémen, amiket pár bátor, fiatal férfi dobált haragjában
az elhaladó tankokra, a díszlépésben masírozó katonák lépteinek dübörgését.
És a most látottak mögött ott voltak a mélyebb emlékek: a krémszínű
egyenruhák, a vörös karszalagok, a gúnyos nevetés…
Ábá lépett be a szobába.
– Adonáj megvédte Izrael népét a halál angyalától. Évszázadok óta védi a
népünket. Most is vigyáz ránk, megígérem.
Eva megölelte.
– Remélem, igazad van, Ábá.
 Eva nem tudta eldönteni, biztonságos-e, ha Mirjam visszamegy az
iskolába, de miután pár napig nem történt semmi, Josef ragaszkodott hozzá,
hogy vigye el a kislányt.
– Nem mondták, hogy ne. A nürnbergi törvények nem érvényesek itt. Ha
elkíséred oda és vissza, akkor biztos vagyok benne, hogy nem lesz baja. A
németek nem támadnak meg gyerekeket. Másrészt ez legalább elfoglalja.
Úgyhogy Eva elindult Mirjammal a csúszós járdán, próbálta nem meglátni
a német katonák csoportjait, a lámpavasakról lógó horogkereszteket. Finom
porhó esett, mindketten leszegték a fejüket, hogy ne az arcukba hulljanak a
kavargó pelyhek. Megkönnyebbülés volt, amikor beléptek az iskola meleg
ruhatárába, ott Eva letekerte a vastag sálat a kislány nyakáról, levette a
nedves kabátot, és felakasztotta száradni egy kampóra. De nem tudta nem
észrevenni, milyen sok kampó maradt üresen.
Lenyúlt, felborzolta Mirjam nedvességtől lelapult haját, és megtörölte a
gyerek kivörösödött orrát.
– Itt is vagyunk, Liebling – mondta, és kézen fogta Mirjamot.
Bevezette az osztályterembe, ahol a mosolygó tanítónő várta.
– Jó reggelt, Mirjam!
– Jó reggelt, Fräulein Munk! – Mirjam beült a padjába.
– Nincs ma túl sok gyerek – jegyezte meg Eva, körülnézve a teremben.
Látott pár számtanpéldát a táblán, nyilván ez a mai első feladat. Mint
mindig, kréta és régi könyvek szaga terjengett. De ételé nem. A gyerekek
nem ebédeltek az iskolában, délelőtti és délutáni beosztás volt. Egyes
szegény családoknál, ahol alig-alig engedhettek meg maguknak egy pár
cipőt, aki délelőtt járt iskolába, miután hazament, odaadta a cipőjét a
testvérének, így az délután viselhette.
– Nem. – A tanítónő összeszorította az ajkát. – Vannak olyan családok,
akik félnek elküldeni a gyerekeket. És… – Előrehajolt, és halkabban
folytatta. – Az a hír járja, hogy a Liebnitz ikrek elmentek Angliába.
– Egyedül?
Fräulein Munk bólintott.
– De nem aggódnak a szülők, hogy szétszakad a család?
A tanítónő vállat vont.
– Dehogynem, de legalább így a gyerekek biztonságban lesznek.
Josef magabiztos arca jelent meg Eva előtt.
– Ön szerint nagy a veszély, Fräulein?
 – Megteszünk mindent, hogy a gyerekek itt boldogok legyenek. A
vezetőség azt kérte, hogy folytassuk, ahogy eddig. De ha az én gyerekemről
lenne szó… – Elhallgatott, nézte, ahogy Mirjam felemeli a pad tetejét, és
kivesz egy stósznyi kisebb füzetet. – Nem tudom, mit tennék.
Eva is Mirjamot nézte. Mintha szurkálta volna valami a nyakát.
– Visszajövök egyre – mondta a tanítónőnek. Túl nehéznek érezte a
nyelvét, hogy kinyögje a szavakat. – Kérem, addig vigyázzon rá!
Fräulein Munk hátrébb lépett, ahogy két fiú rontott be a terembe.
– Lassabban, kérem szépen! – tartotta fel a kezét. A fiúk stacatto
hirtelenséggel megálltak, és kicsit lassítva mentek tovább a padjuk felé. A
tanítónő Eva felé fordult. – Persze – mondta.
Eva kiment a teremből.
Ahogy hazafelé lépkedett szaporán, eszébe jutott az a jelenet a Wilson
állomáson. Azok a gyerekek a csomagokkal és a barna címkékkel. Ezt
csinálták éppen? Angliába mentek? Allegro lüktetett a vér a fülében. Meg
kell beszélnie Joseffel.
Aznap este vacsoránál Josef hajthatatlan maradt.
– Velünk marad, Liebling. Nem egészséges hely az az Anglia. Az a sok
eső meg köd. Nem kislánynak való hely az.
– De a megszállt Prága biztosan jobb? Minden tele németekkel!
Eva megremegett az izzadó, nehéz testek emlékére, ahogy eszébe jutottak
a fájdalom rémisztő szúrásai, a mocsok, a jeges kétségbeesés. Érezte a régi
sajgást a medencéjében.
– Mindig mondom neked, tudós vagyok. Én észérvekkel és tényekkel
foglalkozom. Senki sem fenyegetett meg minket. Vagy a gyerekünket.
– De az nem titok, hogy Hitler gyűlöli a zsidókat – mondta Mutti, ahogy
belépett a konyhából, kezében egy tál krumplival. – Gondolj bele, mit tettek
már a németországiakkal.
Mindannyian olvasták az újságok tudósításait a zsidó boltok, zsinagógák
és otthonok feldúlásáról. Nemrégiben a zsidókat minden előzetes
figyelmeztetés nélkül kiköltöztették az otthonaikból, összetörték a rádióikat,
és most kijárási tilalom alatt voltak mind.
Josef felvette a kését és a villáját.
– Bizonyos zsidókkal, igen. De én nem jelentek fenyegetést. Én hasznos
vagyok a náciknak. Elégedettek a munkámmal. Mind biztonságban vagyunk,
amíg az Intézetben dolgozom.
 Ábá nem mondott semmit, csak a krumpliért nyúlva aggodalmasan
ráncolta a homlokát.
Másnap Eva ott álldogált az iskola kapuja előtt, miután leadta Mirjamot.
Általában összegyűltek itt az anyukák, elpletykáltak pár percet, mielőtt
hazaindultak volna, hogy nekilássanak a napi teendőiknek. Eva gyakorta
elkerülte őket – a pletyka untatta, és úgy érezte, ő ehhez nem tud hozzátenni
semmit –, de most ott lebzselt a többiek körül. Amint a beszélgetés kicsit
elcsendesült, Eva feltette a kérdést, amit fél éjszakán át fogalmazott.
– Hallottam, hogy a Liebnitz ikrek elmentek Angliába. Tudja valaki, hogy
jutottak ki?
Az egyik anyuka, egy nagydarab, zöld fejkendős nő, akinek nyafogó
kisgyerek kapaszkodott a lábába, megfordult.
– Azt hiszem, Frau Liebnitznek rokonai vannak Angliában. Felvette velük
a kapcsolatot, és ők meghívták a fiúkat. Nem lehetett könnyű döntés.
A többi nő, mint valami Smetana-opera kórusa, a fejét rázta, és együttérző
hangokat hallatott.
– Lehetetlen biztonságosan kijuttatni a gyerekeinket, ha nincs rokonunk?
– kérdezte Eva.
A nő vállat vont. A csoportban újra megindult a beszélgetés, és a
nagydarab asszony már szeretett volna csatlakozni a többiekhez.
De ahogy Eva hazafelé sétált, gyors léptek kopogását hallotta maga
mögött. Megfordult, Mirjam egyik barátjának az anyukája loholt mögötte,
Frau Golder, egy magas, örökösen aggodalmas arcú nő.
– Jó reggelt! – köszönt Eva.
A nő visszaköszönt, és körülnézett. Az utca elhagyatott volt. Csak egy
kiéhezettnek tűnő galamb kapirgált a csatornában ennivaló után.
Mindenesetre Frau Golder közelebb húzódott Evához, és suttogóra fogta a
hangját.
– Hallottam, hogy arról kérdezősködsz, hogy lehet elküldeni a gyerekeket.
– Igen – felelte Eva. – Nem bízom a németekben.
– Én sem – mondta Frau Golder. A táskájába nyúlt. – Van egy angol,
akihez elmehetsz. A Vorsilska utcában van az irodája. – Átnyújtott Evának
egy apróra összehajtogatott papírlapot. – Megkérdezheted tőle, elvinné-e
Mirjamot.
Ezekre a szavakra Evának jéggé dermedt a szíve. Pár kísérlet után sikerült
kinyitnia a papírt hirtelen elmerevedett ujjaival.
 – Köszönöm. – Megérintette a nő karját. – Te is elmész hozzá?
– Én nem vagyok zsidó, csak a férjem – felelte Frau Golder. – Nem
számítunk arra, hogy Eli veszélyben lenne. Bár egy ideig gondoltunk erre,
amikor valakitől megkaptam ezt a címet.
Eva bólintott. A zsidóságot anyai ágon határozták meg. A zsebébe dugta a
papírt.
– Majd elmesélem, mire jutottam.
A nő visszaindult az iskola felé.
 8

Másnap Eva elvitte Mirjamot az iskolába, aztán sietett a Vorsilska utcába.

Éjszaka fagyott, a tetők eljegesedtek, apró, kristálycukorszerű jégkavicsok
ültek a hasadékokban. Nem kellett megkérdeznie, melyik az angol férfi
irodája, a sor ott állt végig az utcán. Beállt a végébe egy nő mögé, aki egy
színes sálba tekert babát tartott a karján, és egy sötét hajú, nagyobbacska
gyerek kezét fogta. A nő üdvözlésképp Evára mosolygott.
– Milyen kicsik a gyerekeid! – mondta Eva.
A nő bólintott. Fekete hajfürtök szöktek ki a kendője alól, barna szeme
fagyos volt.
– Ezt a babát épp csak elválasztottam. Inka meg – mutatott a kisgyerekre
– hároméves.
– Nem aggódsz, hogy ilyen kicsi korban elkerülnek mellőled?
– De, aggódom, persze. – A nő az ajkába harapott.
Eva haragudott magára. Milyen ostoba kérdés volt ez!
– A férjemmel végtelen hosszan átbeszéltük ezt – folytatta a nő. –
Meghasad majd a szívem, ha elmennek – mondta ziháló mellel. – El sem
tudom képzelni nélkülük az életet. De ez legalább esélyt ad nekik. És
visszakapjuk őket nagyjából egy év múlva, ha majd elmennek a németek.
Eva az elszánt menetre gondolt, a tankokra, ahogy begördültek Prágába,
a rémisztő, díszlépéses sorokra, a hatalmas Adolf Hitler molinókra. Vajon
elmennek valaha a németek?
– Nagyon nehéz döntés lehetett – mondta végül.
– Borzasztó nehéz. – A nő tekintete üvegessé vált. – De helyes.
Éles szél süvöltött végig az utcán, felborzolta a nő kendőjét, és belekapott
a gyerek hajába. A kislány felsírt, az anya szórakozottan kisimította a
borzas fürtöket, és közelebb húzta a gyereket, a kabátja melegébe.
Eva elképzelte Mirjam édes arcát, hurkás lábát-karját, még mindig
érezhető babaillatát, és a szíve elnehezedett. Hogy élné túl a kislánya
elveszítését? De hogy élné túl az aggodalmat és a félelmet, ha itt tartja?
Borzasztó nehéz döntés volt, tényleg. De ezzel a nővel itt, előtte legalább
egyetértett a férje. Eva az egészet titokban tervelte el. Nem volt helyes,
hogy becsapta Josefet, ellentmondott a zsidó tanításnak. De a temetőbeli
éjszaka emléke nem múlt el. Eva arra gondolt, megpróbálkozik megint
Joseffel, megkísérli meggyőzni, hogy veszélyben vannak. De sosem tudta
elmondani neki azt a borzalmas esetet, amikor ő maga megtapasztalta a
németek kegyetlenségét. A szülei akkor nem tudták megmenteni Evát, de
neki mindenáron meg kell mentenie a gyerekét. Ez az egyetlen lehetséges
út.
Már tizenkettőre járt, amikor Eva a sor elejére ért. Az angolnak kedves
volt a tekintete a szarukeretes szemüveg mögött. Egy aktákkal és papírokkal
megpakolt hatalmas asztal mögött ült.
Eva leült, amikor intettek neki. Megadta Mirjam nevét és címét.
– Fénykép? – nézett fel a papírból a férfi.
Eva a melléhez kapta a kezét.
– Nincs – mondta. – Nem tudtam, hogy kell.
A férfi halkan felsóhajtott.
– Kell fotó – mondta, és letette a tollat. – Elküldjük a képeket Angliába,
tudja, és ott választanak, melyik gyereket fogadják be.
– Igen, persze.
El kell vinnie Mirjamot a fényképészhez a Staré Městóba holnap, iskola
után. És reménykedhet, hogy a lánya barna, göndör haja és ragyogó szeme
megtetszik majd egy angol családnak.
– Jöjjön vissza, amint tud – mondta az angol. – És egy kis pénzt is hoznia
kell.
– Pénzt?
Eva ostobának érezte magát. Miért nem gondolt erre? De Frau Golder
nem említette.
– A gyerek ellátásához kell hozzájárulni – magyarázta a férfi
bocsánatkérő tekintettel. – Sajnálom, de végesek a forrásaink.
– Igen, természetesen. – Eva felállt. – Visszajövök, amilyen gyorsan csak
lehetséges.
– Köszönöm, drágám. Közben Mirjam már ott lesz a listán. Amint
megvan a pénz és a fotó, beteszem az aktába. Aztán értesítem, ha egy
család őt kérte.
 Elővett egy gumibélyegzőt, egy tintapárnára nyomta, majd határozottan
lepecsételte az előtte fekvő papírt.
Eva nyelt egyet, megrázta a férfi kinyújtott kezét, és remegő lábbal
kiment a szobából.
Mikor aznap délután hazamentek Mirjammal, Mutti az ablakon nézett
kifelé, mint mindig. Mióta bejöttek a németek, Mutti mintha összeomlott
volna. Már nem göndörítette és rakta be a haját, csak hátracsatolta vagy
letakarta egy kendővel, még otthon is. A tekintete tompa volt, a bőre sápadt
és ernyedt. Eva megpróbálta elfoglalni az anyukáját, tényleg többet kellett
főzni így, hogy öten lettek, és néha egész nap sorban kellett állni ételért, de
akkor is voltak tétlen pillanatok, és Mutti ilyenkor magába fordult, és
kedvetlenség ült ki az arcára. Most is ez fogadta Evát.
– Mutti? – Eva elhúzta az asszonyt az ablaktól, és leültette a
konyhaasztalhoz, ahol Mirjam épp zajosan szürcsölt egy pohár tejet. – Arra
gondoltam, hogy készítenünk kellene még némi ruhát Mirjamnak. Olyan
gyorsan nő, és manapság már semmit sem lehet kapni a boltokban. –
Szigorú pillantást vetett Mirjamra, aki erre engedelmesen halkabban ivott. –
Tudnál esetleg segíteni? Annyival jobban varrsz, mint én.
Mutti mosolygott.
– Mindig is inkább a zongorán gyakoroltál, mint kézimunkáztál.
– Tudom. Talán hallgatnom kellett volna rád. – Ha nem lett volna ennyire
szenvedélye a zene, sosem járt volna a konzervatóriumba. A gyomra
összeugrott erre a gondolatra, mélyen, megnyugtatón beszívta a levegőt. A
németek vadak és kegyetlenek. Mirjamot mindenáron meg kell védeni!
Megrázta Mutti kezét. – Hadd használjam ki, hogy itt vagytok, amíg lehet!
Gondolkodhatnánk előre, varrhatnánk ruhákat Mirjamnak a következő évre
is. Akkor lenne neki elég, ha elfogyna a boltokból az anyag.
Mutti szeme kicsit felragyogott.
– Milyen remek ötlet! Vannak olyan ruháim, amikre nincs már
szükségem. Micsoda butaság volt tőlem, hogy ilyen sokat hoztam!
Átalakítok párat Mirjamnak. Ez így sokkal olcsóbb lesz.
Eva remélte, hogy Mutti ezt mondja majd. Az igazság az, hogy a boltok
kínálata máris szűkült. És Evának amúgy sem lett volna pénze arra, hogy
anyagot vásároljon. Főleg így, hogy ki kell fizetnie az utazási hozzájárulást.
Mikor Mutti elvonult, hogy átnézze a ruháit, Eva körbeportyázott a
lakásban. Honnan szerezhetne pénzt? Nem volt semmilyen ékszere, csak a
jegygyűrűje. Azt nem adhatja el, Josef megbántódna. De milyen más értéke
van? Odalépett a zongorához, leült a székre, a billentyűket tapogatta.
Mirjamnak nyilvánvalóan nincs érzéke vagy kedve hozzá. És egyértelmű,
hogy Eva nem fogja újrakezdeni régóta félbehagyott karrierjét. A zongora
több százezer koronába került. Holnap beszél a Thomann kereskedéssel,
megkérdezi, nem vennék-e vissza.
Josefre nagy benyomást fog tenni ez a takarékos lépés, mondhatja neki
azt, hogy Mirjamra kell a pénz. Nem is lenne hazugság. Bár Josef azt fogja
gondolni, hogy ruhára vagy játékra van szükség, nem az angliai kijutás
biztosítására. Eva kétségek között őrlődött, elmondja-e Josefnek, hogy el
akarja küldeni Mirjamot. A férfit annyira elvakította az Intézetben végzett
munkája, és olyan nagyon meg volt győződve róla, hogy Mirjam
biztonságban lenne Prágában. Ha tudott volna Eva rettenetes tapasztalatáról
a németekkel, azzal talán meg lehetett volna győzni, de ez azt is jelentené,
hogy Eva elárulja a titkot. És azt nem teheti.
– Ebből a régi kendőből csinos kis ruha lehetne – vélte Mutti, kilépve a
hálóból pár nappal később, a karján egy nagy, pirosas-narancsos, szögletes
anyaggal.
Eva elvette a kendőt, és kiterítette a régi, fa konyhaasztalra.
– Nem tudom, elég nagy-e ruhának – mondta. – Mirjam olyan gyorsan
nő. Talán egy szoknya inkább?
– Egy szoknya. Igen. – Mutti az ollóért nyúlt. – És esetleg egy sál a
maradékból.
– Megkérdezzem Paní Kratzot, kölcsön tudja-e adni a varrógépét? –
ajánlotta Eva. – Ez a sok kézi varrás nem jó a szemednek.
Mutti az ablak felé pillantott. A nap fénye homályosan sütött át a csipkés
függönyön, de egyértelműen világosabb volt, mint pár héttel ezelőtt. Végre
eljött a tavasz.
– Tökéletesen látok, ha odaülök – mondta. – Szeretek kézzel varrni.
Elfoglalom magam.
Eva felvette az anyagdarabokat, amiket Mutti levágott. Az egyik darab
keskeny volt és hosszú. Az ujjai köré tekerte. Foszlott a szélén, talán ha
kézzel beszegi, gyárthat belőle egy szalagot Mirjamnak. A kislány barna
fürtjei már a válla alá értek, és az iskolában össze kellett fogni a haját. De
esténként, amikor kibontotta, hagyta, hogy Eva megfésülje, miközben a tűz
mellett üldögélt. És Eva addig húzkodta rajta a kefét, amíg fényesen sima
nem lett minden fürt.
Eva érezte, hogy elborítja a félelem ismerős hulláma. Vajon van egy
asszony Angliában, aki szalagot köt majd Mirjam hajába, vagy addig fésüli,
amíg nem marad benne semmi gubanc? Megengedi majd neki, hogy a hazai
kis ruháit és szoknyáit hordja, az aprólékosan hímzett blúzokkal, vagy
megpróbál angol ruhákat erőltetni rá?
– Mi a baj? – kérdezte Mutti.
Eva azon kapta magát, hogy már percek óta tekergeti a kezére a szalagot.
– Minden rendben – mondta. – Kérsz egy kávét? Maradt egy kicsi, azt
hiszem.
Mutti a fejét rázta.
– Tedd el Ábának. Át lesz fagyva, mire hazaér.
Ábá mostanában napközben gyakran az utcán csatangolt, miután Josef
elment dolgozni, Mirjam meg iskolába. Evának fogalma sem volt, mit
csinálhat. Időnként hazajött, és a Kotvából hozott híreket. Újabb elsuttogott
történeteket, hogy a szegény németországi zsidókat elviszik teherautókkal,
elveszik a munkájukat, talán az életüket is. De Josef mindig megnyugtatta.
– Ez itt Prága, nem Berlin. Emlékezz: a vejed fontos kutatásban vesz
részt az Intézetben. A munkám megóv minket.
És Ábá erre válaszképp bólintott.
– És Adonáj is megóv minket. Bízunk benne – tette hozzá.
Szegény Ábá megtett mindent, hogy elfoglalja magát, ahogy Mutti is.
Eva szülei már majdnem egy hónapja voltak ott, és nem adták semmi jelét,
hogy készülnének hazatérni. Az ijesztő márciusi reggel óta elnyugodott a
helyzet, de nem volt kétséges, hogy Prága náci kézre került. A minap valaki
horogkeresztet tett Szent Vencel szobrára. Az utcakövekbe német tankok
vájtak mintát. Időről időre visszhangot vertek az ajtókon dörömbölő
ökölcsapások. A pirospozsgás parasztok arca a piacon sápadt lett, mint a hó.
– Meg is van. – Mutti fürge, ügyes ujjai már ki is szabták a négy darabot
a régi kendőből. Mereven felállt, és odalépett az ablakhoz, hogy befűzzön
egy tűt, hunyorogva a fényben. – Szegd csak be azt a szalagot, Eva! –
mondta. – Van még egy tű a tűpárnában. És rengeteg cérna a kosárban.
Eva a kis tűpárnafiguráért nyúlt, színes gombostűfejek álltak ki belőle, és
egy varrótű is. Eva kihúzta, és kivett egy piros fonalgombolyagot Mutti
kosarából.
 – Rendben. Van még egy órám, aztán mennem kell Mirjamért.
Letekert némi fonalat, elharapta, tudomást sem véve Mutti helytelenítő
homlokráncolásáról, és a fény felé tartotta a tűt, hogy át tudja csúsztatni a
fonalat a keskeny résen. Csomót kötött a másik végére, és nekiállt a
varrásnak.
– Akkor – kezdte Mutti, a saját varrását figyelve – ez az egész kézimunka
csak arra való, hogy elfoglaljam magam?
– Persze. És hogy meglegyenek Mirjamnak a ruhák a következő évre.
Mutti fürge ujjai fel-le öltögettek, sokkal gyorsabban, mint amire Eva
képes volt. Gyerekkorában túlságosan elfoglalta a kezét a zongora, hogy
nekiálljon varrni. Bár manapság leginkább a házimunka került a keze alá.
– És nem akarsz elmondani nekem semmit?
Eva megszúrta magát a tűvel. Egy kövér vércsepp jelent meg.
– Nem, dehogy, Mutti.
Mutti tovább varrt. Még mindig nem nézett Evára.
– Mert, tudod, ha azt tervezed, hogy elküldöd Mirjamot úgy, hogy ezt
nem beszéled meg Joseffel, az rémesen sértené a férjed tekintélyét.
– Tudom. De ha itt tartom, az meg Mirjam életét veszélyeztetheti. Melyik
a nagyobb bűn?
Eva letörölte a vérfoltot a szalaggal. Még szerencse, hogy eleve piros
volt.
Mutti letette a varrást, és elvette az anyagot Eva kezéből, a még mindig
vérző tűszúrásra tette a kezét a lánya ujján.
– Mondd el az igazat, Eva! – kérte csendesen.
Eva a másik kezével megtörölte a szemét.
– Beszéltem Joseffel arról, hogy küldjük el Mirjamot, próbáltam
meggyőzni. Ragaszkodik hozzá, hogy biztonságban van velünk. De én
tudom, mire képesek a németek.
Mutti a semmibe bámult, mintha újra lejátszana egy jelenetet a fejében.
– Rettenetes árat fizettél, amiért kockázatot vállaltál.
Eva bólintott, a fájdalom elnémította. Egy altatót hallott halványan a
fejében.
– Nem helyes, ha nem engedelmeskedsz a férjednek.
Eva megint bólintott.
– Tudom.
– De két helytelen nem tesz ki egy helyes döntést.
 Eva Muttira nézett.
– Azt tervezed, hogy elküldöd Mirjamot?
– Felkerült egy listára – suttogta Eva. – Egy angol férfi intézi. Adtam
neki pénzt meg egy fotót Mirjamról. Várom, hogy jelentkezzen, mikor egy
család befogadja.
Mutti újra felvette a varrást.
– Akkor, gondolom, jobb, ha sietünk ezekkel a ruhákkal.
 9

Pamela már régóta nem járt a Liverpool Street pályaudvaron. Mikor

síelni mentek, a St. Pancrasról indult a vonatuk. Nem mintha sok alkalma
lett volna akkor körülnézni, miközben Hugh hangosan hordár után kiabált,
Willnek meg pont akkor kellett vécére mennie, amikor már mindjárt indult
a vonat.
De ma Pamela korán érkezett. Megvette a peronjegyet egy mogorva
férfitól a kioszkban, és bement, úgy gondolta, vesz egy teát a kávézóban,
amíg befut Margery a többiekkel. De a hatalmas, ragyogó zsibongást látva
elfelejtette a tervet. Egy vonat várakozott a középső peronon, türelmetlenül
eregette a gőzt. Pamela hátrahajtotta a fejét, követte a fehér felhők útját
felfelé, ahogy lassan oszladoztak, míg végül a tető díszes fémberakásán
besütő napsugarakkal keveredve eltűntek. A pályaudvar hatalmas órájára
pillantott. Húsz perc múlva öt. Még bőven van ideje.
Újabb vonat érkezett. Az ajtók staccato csapódása belevegyült a
kakofóniába: a kalauz sípolt, a hordárok kocsijai csörömpöltek, mormogó
hangok hullámoztak. A pályaudvaroknak megvolt a maguk sajátos szaga:
gőz, korom és emberi kipárolgás keveréke. Várakozás izgalma dagadt
Pamela gyomrában.
Megpróbálta elképzelni a jelenetet a gyerekek szemével. Hála istennek,
sütött a nap, és még meleg volt. Rémes lenne hideg esőben megérkezni a
hosszú, nehéz út végén. Pamela hallotta, hogy a nácik, amennyire csak
lehet, megnehezítik a gyerekek dolgát. Nem engedték, hogy nyilvános
helyen köszönjenek el a szüleiktől, és Hollandián keresztül kellett
ideutazniuk, hogy ne „szennyezzenek” be német kikötőket. A csomagjaikat
gyakran kifosztották az értékek után kutató őrök. Ijesztő és megalázó
lehetett nekik. Pamela arra gondolt, vajon milyen állapotban érkeznek majd
meg. Margery azt mondta, hogy vannak köztük négyévesek is. Szegény
kicsi prücskök!
 Pamela megköszörülte a torkát, és elővette a púderjét. A pályaudvar forró
levegőjétől kicsit fénylett az arca, megpaskolta a púderpamaccsal. Alaposan
végiggondolta, mit vegyen fel. Nem akart előkelősködőnek vagy gazdagnak
tűnni. Az elrettenthetné a gyerekeket. Végül talált egy piros kosztümöt a
szekrénye mélyén. Nem hordta már pár éve, a szoknya valamivel hosszabb
volt, mint ahogy manapság divatos lett volna, de legalább a méret stimmelt.
Egy szolid szalmakalapot választott hozzá, ami nem takarta el túlzottan az
arcát. Fontos volt, hogy a gyerekek lássák, milyen szívesen, örömmel
fogadja őket.
Pamela megint a tükörbe pillantott, elpróbálta a legbarátságosabb
mosolyát. Aztán gyorsan visszatette a púdert a táskájába, mielőtt Margery
megláthatta volna. Nem lenne jó, ha hiúnak tűnne. Főleg nem ma, amikor
ilyen fontos szerepben képviseli a kvéker Barátokat.
Emberek hulláma lepte el hirtelen a peront. Nehéz volt kivenni az egyes
alakokat a kalapok alatt. Sok férfi viselt széles karimájú szalmakalapot,
voltak fiúk sapkában, nők csúcsos, rövid, hullámos karimájú fejfedőben.
Volt olyan, aki Pameláéhoz hasonló kalapot viselt. Az asszony eltűnődött,
vajon milyen ruha lesz a gyerekeken. Lesz olyan, akihez eljutott valami az
éveken át küldözgetett ruhacsomagokból? Elnyomott egy mosolyt, arra
gondolva, hogy egy kisfiú azt a vonatos, kék pulóvert hordja, amit azon a
nyáron kötött, amikor a balesetből lábadozott. És milyen csodás arra
gondolni, hogy Will leselejtezett ruhái közül megkaphattak valamit ezek a
gyerekek. De persze apróság volt ez ahhoz képest, amit elveszítettek.
Öt perc múlva öt, mutatta az állomás órája. Pamela a karja alá szorította a
táskáját, nehogy elhagyja a tolongásban, és a tömeg közé lépett, a kapuk
felé tartva. Élvezte, hogy névtelennek érezheti magát, a pályaudvar
lüktetéséhez tartozott inkább, nem a kívülálló bámészkodókhoz.
Margeryvel azt beszélték meg, hogy a kávézóban találkoznak. Már nincs
idő teára. De nem számít. Miért kényeztesse magát ilyesmivel, miközben
azok a szegény gyerekek valószínűleg órák óta étlen-szomjan utaznak?
Pamela remélte, hogy a befogadó családok laktató ételekkel várják őket.
Bár nincs az az étel, ami kárpótolhatná a gyerekeket a szüleik elvesztéséért.
Pamela a jegygyűrűjét tekergette. Kérlek, Uram, oldódjon meg ez a
zűrzavar Európában gyorsan! Kérlek, Uram, Chamberlain tartsa távol
tőlünk a háborút! Nem történhet meg újra.
 Will lelkes, fiatal arca villant fel előtte. Óvd meg a fiamat, imádkozott
némán Pamela. Aztán elhessegette a gondolatot, hogy azért fogadja a zsidó
gyerekeket, mert valamiféle abszurd egyezséget kötött magában, ami
szerint ez biztosítaná Will épségét. Nem, Pamela a Menekülteket és
Bevándorlókat Segítő Kvéker Barátok Egyletének képviseletében érkezett.
Dolga van itt. Margery Weston számít rá.
Öt óra lett, mire a kávézóba ért. Margery előrelépett, hogy púderes csókot
adjon az arcára, és bemutatta Pamelát két kollégájának: Patrick Smithnek,
egy becsületes arcú férfinak, aki az időjárás dacára fekete esőköpenybe
burkolózott, és egy barna, göndör hajú, fiatal nőnek – valamilyen Sarah –,
aki félénken Pamelára mosolygott.
Margery egy halom papírt suhogtatott.
– A vonat negyed hatkor érkezik. – A legfelső lapra pillantott. – Tízes
vágány, azt hiszem. Ott összeszedjük a gyerekeket, és elkísérjük őket a
tornacsarnokba, ahol találkoznak a nevelőszülőkkel.
Pamela és Sarah bólintott, de Patrick Smith a homlokát ráncolta, mintha
ez túl sok információ lenne neki egyszerre.
Margery nem törődött vele. Az órájára nézett, és előrelépett vaskos
félcipőjében.
– Rendben. Menjünk!
Nem számított, hányszor képzelte el Pamela ezt a jelenetet, akkor is
sokként érte, amikor meglátta a gyerekeket. Voltak tényleg nagyon kicsik is.
Egy kislányt nézett, aki a mellére szorított maci mögül lesett ki hatalmas,
sötét szemével. Mellette egy nagyobb kisfiú állt vastag kabátban és óriási
sálban. Pamela elképzelte, ahogy az aggódó anya a kislány kezébe nyomja a
macit, aztán elfordul, a fiúra tekeri a sálat, és bátran búcsút int nekik, feszes
mosolyt kényszerítve sápadt arcára. Nagyobbacska gyerekek álltak hátul,
ütött-kopott csomagokkal, idegesnek tűntek. Mindegyiknek barna címke
lógott a nyakában, és gázálarcot tartottak a kezükben. Pamela élesen
beszívta a levegőt. Nagy-Britanniában a megszállás csak távoli lehetőség
volt, Európa egyes részein meg a rémséges valóság.
Ők négyen elindultak az ötven természetellenesen csendes gyerekkel a
tornacsarnokba, beterelték őket a középen lógó, vastag elválasztó kötél
mögé. A kötél túloldalán álltak a befogadó szülők. Egy pillanatig Pamela
azt kívánta, bár ő is köztük lehetne, és a nyakát nyújtogatva nézné a
gyerekeket, azon tűnődve, vajon melyik kicsi kéz fogja majd meg az övét,
amikor hazafelé indul. De ehelyett csak alázatosan állt Margery mögött, aki
egyesével elharsogta a neveket a listáról.
Amikor egy gyereket szólítottak, néha kétszer is, mert nem értették
Margery kiejtésével a nevüket, ők előreléptek, a kötélnél találkoztak a
befogadó családdal, és csatlakoztak hozzájuk. Pamela a kötélhez lépett,
hogy segítsen. Néha két gyereket is hívtak egyszerre. De a macis kislányt
egy tweed kosztümös, ijesztő nő vitte magával, a bátyját meg egy fiatal
anyuka, aki egy csecsemőt tartott a karján. Pamela a tenyerébe mélyesztette
a körmét, hogy megállítsa magát, ne kiáltson fel, hogy ő elviszi mindkét
gyereket, bármit megtesz, csak ne válasszák el a két testvért. De tudta, hogy
Hugh nagyon is neheztelne, ha arra érne haza, hogy menekültek laknak a
házában, miközben Pamela nem is kérte ehhez a hozzájárulását. Ez a
beszélgetés még hátravan.
Pamela teljesen kimerült, mire visszaért Hampsteadbe. Félig-meddig arra
számított, hogy Hugh otthon lesz, de a férfi még nem ért vissza
Westminsterből, és aznap Kitty is csak délig dolgozott, úgyhogy hideg
vacsora várta őket a konyhában.
Pamela vigasztalanul vándorolt szobáról szobára. Kellemes volt a séta a
metrótól haza, estére sem hűlt le a levegő. De a ház fojtogató volt. Valahogy
sterilnek tűnt. Pamela elképzelte, ahogy végigmegy a kerti úton a bejáratig,
mindkét kezével egy-egy gyerek kezét fogja, és bekíséri a kisfiút Will régi
szobájába (azt még nem találta ki, mi lenne a szünetek alatt), és a kislányt a
vendégszobába, a fa ágytámlának támasztja a mackót. Leülteti a gyereket az
ágyra, megfésüli…
Ez röhejes, állapította meg. El kell foglalnia magát valamivel. Odament
az asztalához, és elővett pár papírlapot meg a töltőtollát. Mire Hugh
hazaért, már hat oldalt írt Willnek. Az már persze más kérdés, gondolta,
hogy Willt érdekli-e a tekervényesen részletes beszámoló a menekültek
fogadásáról. De az írástól legalább jobban érezte magát.
Miután megették a nappaliban a tálcáról a nem túl vidám hideg
csirkesalátát, Pamela elmondta Hugh-nak a délután történetének rövidített
változatát, majd kiment a konyhába kávét főzni. Ahogy a csészéket és a
kistányérokat vette elő, és várta, hogy felforrjon a víz, eldöntötte, hogy
felhozza, nem fogadhatnának-e be egy gyereket. Nem bírta tovább nézni,
ahogy mások tették, amit tehettek. Talán emlékeztethetné Hugh-t a
kvékerek felelősségére. Olyan sok helyük volt a házban, és olyan sokat
adhattak volna. Csak nem talál rá ürügyet, hogy ne tegye, ugye?
Letette a kis csészét a férfi mellé a kisasztalra.
– Nagyon nehéz volt ma délután – kezdte Pamela –, hogy láttam azokat a
szegény zsidó gyerekeket, akiket hazavittek, és tudtam, hogy én nem hozok
magammal egyet sem ide.
Hugh belekortyolt a kávéba, megállapította, hogy túl forró, és letette a
csészét.
Pamela felvette a saját csészéjét, óvatosan beleivott. Igyekezett nyugodt
hangon beszélni. Ha azt tudná érzékeltetni, hogy ez teljesen józan kérés,
Hugh talán könnyebben belemenne.
– Drágám… befogadhatunk egy gyereket? Olyan sok helyünk van, remek
otthona lehetne ez egy kisfiúnak vagy egy kislánynak.
Hugh a homlokát ráncolta.
– Pammie, pont elég dolgod van azzal, hogy rólam gondoskodsz… És
Willről, ha itt van. Másrészt tudom, hogy időnként még fáj a lábad. Nem
tudnál egy gyerek után rohangálni.
Pamela elcsüggedt. Hugh-nak igaza volt. A lába tényleg fájt időnként. De
ez semmiség! Akkor is készen áll rá, hogy ezzel együtt is tegye, amit tennie
kell. Eszébe jutott Agata testének súlya, ahogy a kislány nekidőlt a kórházi
ágyban, és ő beszívta édes, tejes illatát, nézte a ragyogó szempárt, hallgatta
a nevetését, miközben a rongybabával játszottak.
– Kérlek, Hugh! Többet kell tennem, hogy segítsek ezeken a gyerekeken.
Az emberek hatalmas áldozatokat vállalnak egész Angliában. Úgy nőttem
fel, hogy muszáj segíteni, nem üldögélhetek egész nap tétlenül. Kitty
elvégzi a házimunkát. És te meg olyan sok időt töltesz az irodában, drágám.
– Akkor dolgozz többet a jótékonysági egyleteknek!
Pamela ivott még egy korty kávét.
– Órákat töltöttem a Bloomsbury House-ban a kvéker Barátok Egyletnél.
De többet kell tennem. Aktívan ki kell vennem a részem. Mi kvékerek
vagyunk, Hugh. Segítünk az embereknek.
Hugh a fotel karfájából kilógó cérnát piszkálta.
– És mit gondolsz, mit próbálok elérni a Külügyben, Pammie? Minden
idegszálamat megfeszítve azon dolgozom, hogy ez az ország ne sodródjon
háborúba.
 – Tudom, drágám, és csodás munkát végzel. De ez te vagy. Nekem kell
tennem valamit.
Hugh felállt, felvette a csészéjét, és közben nyomott egy puszit Pamela
fejére.
– De ne egy gyereket, Pamela. Az túl sok lenne neked, mindazon felül,
ami már amúgy is van. Túl sok lenne nekünk.
A mozdulata kedves volt, de a hangja szilárdan csengett.
Megfellebbezhetetlenül. Fogta, kivitte a csészét meg a kistányért a
konyhába.
Pamela felsóhajtott, de legbelül még érzett némi reményt. Talán van,
amire megkaphatja Hugh beleegyezését. Hátradőlt a fotelben, keresztbe
tette a lábát, próbált nyugodtnak tűnni.
– Egy angol férfi dolgozik a gyerekek ideutaztatásán Csehszlovákiából –
mondta, amikor Hugh visszajött és leült.
– Igen, hallottam róla. Winton. Rendes fickó. Környékünkbeli.
– Igen. Azt hiszem, bróker. – Ez hatni fog Hugh-ra, gondolta Pamela. –
De szabadságra ment, és Prágába utazott, hogy gyerekeket mentsen.
– Nagyon dicséretes.
– Most visszajött Angliába, önkénteseket keres, akik elutaznának vele
Prágába, hogy még több gyereket hozzanak ide.
Hugh előrehajolt a székén.
– Ezzel nem azt akarod mondani, hogy menjek el vele, ugye?
– Nem, nem te. Én.
– Nem, az kizárt! Csehszlovákiát megszállták. Túlságosan veszélyes.
Ha nagyon lelkesnek tűnik, Hugh csak megmakacsolja magát.
– Drágám, muszáj többet tennem annál, hogy ruhákat válogatok a
menekülteknek.
– Kizárt!
Pamela megköszörülte a torkát.
– Margery Weston már elment párszor Németországba. A férje boldogan
elengedte.
Hugh felhorkant.
– Ha Margery férje lennék, én is boldogan elengedném pár hétre.
Pamela halványan elmosolyodott.
– Hogy boldogultál, amíg kórházban voltam?
– Rendben volt, azt hiszem. Kitty segített.
 – Pontosan. És akkor mennék, amikor Will nincs itt, nem hanyagolnám
el. – Pamela lesimította a szoknyáját.
– Csak a testemen át!
Pamela előrehajolt.
– Hugh, egész úton végig Nicholas Winton védelme alatt állnék. Te
magad mondtad, hogy rendes fickó. És jó kvékerként mennék oda. Tudod,
hogy a németek bíznak bennünk.
Hugh a körmeit vizsgálgatta.
– Ez igaz.
A Nagy Háborúban a „németimádó” nevet akasztották a kvékerekre, mert
a németek beengedték őket, és hagyták, hogy etessék a gyerekeket.
– Pontosan. Tudják, hogy békések a szándékaink. Ráadásul még mindig
tudok egy kicsit csehül. Hasznos lehet, hogy tudok beszélni a gyerekekkel.
Pamela el-eljárkált Mrs. Brevdához elég rendszeresen, mióta felépült a
balesetből. Ürügyként átalakíttatta a régi ruháit vagy újakat varratott, de
valójában a cseh nyelvet gyakorolta. Mrs. Brevda, úgy tűnt, boldogan
hagyta Pamelának, hogy ott üljön mellette, miközben ő varrt, és az
anyanyelvén beszélgetett vele. Pamela nem is tudta volna megmondani,
miért érezte szükségét, hogy tovább tanulja a cseh nyelvet. Le akarta
foglalni az agyát, és azt gondolta, ez majd egy napon hasznosnak
bizonyulhat. Talán ez volt az az alkalom, amire tudat alatt készült.
– Hmm… Megkérhetem Halifaxet, hogy küldjön veled valakit, azt
hiszem.
Pamela alig mert megszólalni.
– És nem lenne hosszú idő. Legfeljebb három nap. Alig hiányoznék
neked.
Hugh felállt.
– Remélem, nem fogod ezt megbánni, Pamela.
Pamela is állt már, a férfi vállára tette a kezét.
– Nem fogom.
– De nem fogadhatsz be gyereket! – közölte Hugh, és kivonult a
nappaliból.
Két héttel később Pamela a prágai vonaton ült, a megtermett, pocakos
Margery Weston mellé préselődve, aki mintha félóránként megevett volna
egy szendvicset. Eileen Jackson Margery másik oldalán ült, szemben pedig
Beth Seddon és két másik nő, akik a St. Pancrason szálltak fel. Mindkettő
elaludt, még mielőtt Pamela megkérdezhette volna a nevüket. A sarokban
egy sovány férfi foglalt helyet, szinte teljesen eltakarta a Times, amit
olvasott, csak a puhakalapja látszott ki, és a két vékony lába. Pamela
eltűnődött, vajon ő-e Halifax embere. Akárhogy is, nyilvánvalóan nem fog
megszólalni. És ahhoz nem tűnt elég délcegnek, hogy testőrként beváljon.
Zsírpapír zörgött, főtt tojás átható szaga töltötte be a kupét, és Margery
újabb szendviccsel kínálta meg Pamelát.
Pamela a fejét rázta, és próbált kipréselni egy mosolyt. Hogy ehet ennyit
ez a nő? Ő maga hozzá sem ért még a sonkás kiflihez, amit Kitty reggel a
kezébe nyomott.
– Vigyázol Mr. Denisonra, Kitty, ugye? – kérdezte Pamela, miközben
kinyitotta és újra becsukta az uzsonnástáskáját.
Kitty magabiztosan bólintott.
– Ne aggódjon, asszonyom! Észre sem fogja venni, hogy maga elment.
Pamela nyelt egyet. Azért remélte, hogy Hugh-nak hiányozni fog. De
legalább Will az iskolában van, és Hugh meg mintha egyre több időt töltene
a Külügyben manapság, hogy egyre közeledett a háború fenyegetése.
Futtában búcsúcsókot adott a férjének.
– Itthon leszek, még mielőtt feltűnne neked, hogy elmentem. És olyan jó
érzés, hogy végre mintha csinálnék valamit!
Hugh szipogott egyet.
– Az a sokórányi jótékonysági munkád nem elég?
A menekültek patakja már nem csordogált, hanem áradt Európából. Év
elején az Egylet átköltözött a Drayton House-ból a Bloomsbury House-ba.
A munka sokkal több lett. De Pamela még mindig úgy érezte, tehetne
többet is a gyerekek megsegítésére. Legutóbb csak a Liverpool Street
pályaudvarig jutott. Most elmegy egészen Csehszlovákiáig.
A párnázott támlának döntötte a fejét. Agata kis arca jelent meg előtte,
aztán Tomasé. Pamelának semmi oka sem volt arra gondolni, hogy zsidók
lennének, de akkor is egy megszállt országban éltek. Vajon hogy
boldogulhat Jan?
A gondolatai átkalandoztak azokra a menekültekre, akiket korábban
fogadott. Amennyire látta, jól beilleszkedtek Angliában, tanulták a nyelvet,
iskolába jártak. A gyerekek remekül alkalmazkodnak, bár nyilván
borzasztóan hiányozhatnak nekik a szülők. És a szülőknek is ők. Milyen
rémes! Ő maga nem bírta volna elviselni, ha nem láthatja Willt pár hetente.
De legalább Will biztonságban van. Ezek a szegény cseh gyerekek ki tudja,
milyen veszélyekkel néztek szembe már eddig is.
 10

Josef meglepetten látta, hogy öt terítéket tettek a vacsoraasztalra.

– Vendégünk lesz sábeszra? – kérdezte Evától.
– Nem – felelte Eva, és kinyúlt, hogy meggyújtsa a gyertyákat. – Azt
gondoltam, ma este Mirjam is velünk ehetne. Fent maradhatna sokáig
kivételesen, így, hogy ötéves lett. Itt az idő, hogy többet megtanuljon a
szokásainkról. – A lángok felett körözött a kezével, az arca felé terelve a
gyertyák fényét.
Josef bólintott.
– Akkor el tudnám mondani rá a leánygyermekek áldását.
Eva mosolygott, kicsit halványan, gondolta Josef.
– Reméltem is, hogy elmondod.
Josef elment, hogy bort töltsön a kidduspohárba, közben Eva az asztalra
tette a barheszt, és felkiabált a szüleinek.
Mirjammal jöttek le. Eva édesanyja kendőt tekert a gyerek fejére. Josef
elmosolyodott a sötét anyag keretezte kerek arcocskát látva. Mirjam
ragyogó szeme elkerekedett a kíváncsiságtól. Egy napon ugyanolyan szép
lesz, mint az anyukája, ebben Josef biztos volt. Szomorú, hogy nem
született több gyerekük, de Mirjam olyan hatalmas áldás az életükben.
Tényleg hálásnak kell lenniük ezért. Josef minden este köszönetet mondott
Adonájnak, hogy nem kellett elküldeniük a lányukat, mint ahogy pár
barátjuknak. Az intézetbeli munkája még mindig jól haladt, a nácik
nyilvánvalóan elégedettek voltak vele, bár az utóbbi időben valami új
projektet emlegettek, ami kicsit aggasztotta Josefet. A szérum a fejlesztés
utolsó szakaszában járt, de talán még el tudják húzni egy darabig. Várjon az
az új projekt, bármi legyen is.
Az egész család az asztal köré gyűlt, Josef belekezdett a Sálom Álechem
dalba, a többiek csatlakoztak. Eva biztos megtanította Mirjamnak a
szöveget: a gyerek tiszta hangja a többiekét elnyomva zengett, erősen és
magabiztosan. Josef Mirjamra mosolygott, és felállt, hogy a lánya fejére
tegye a tenyerét.
– Ügyes voltál, Mirjam! Nagyon szépen énekeltél. Most elmondom rád
az áldást. „Válj olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráhel és Lea…”
Ahogy kimondta az ismerős szavakat, valamiért Evára nézett. A felesége
ajka megremegett. Egy szalvétával törölgette a szemét. Josef befejezte az
áldást, és megkerülte az asztalt, hogy átkarolja Evát.
– Minden rendben, Liebling?
Eva megköszörülte a torkát.
– Persze. Olyan csodálatos volt, ahogy elmondtad az áldást Mirjamra. –
Megint az arcához emelte a szalvétát. – Majdnem elsírtam magam rajta!
Josef megcsókolta a feje búbját, érezte Eva testének melegét a fejkendőn
át.
– Olyan csodálatos kislány.
Eva bólintott. De az ajka csukva maradt.
Josef a kidduspohárért nyúlt.
Éjszaka egyszer mintha Eva visszatartott zokogásának hangját hallotta
volna, de amikor odahajolt, hogy beszéljen vele, már csak a mélyen alvók
lassú, mély lélegzését hallotta. Talán csak képzelte a hangokat. De nem
képzelte a felesége fáradt tekintetét másnap, remegő kezét, ahogy a zsemlét
tördelte, és darabonként a szájába tette, szórakozottan rágva, mintha
kartonpapírt enne.
– Eva, beteg leszel? Talán megfáztál tegnap abban a vékony ruhában?
Eva bizonytalanul elmosolyodott.
– Jól vagyok, drágám. Tényleg. – Mirjamhoz fordult. – Edd meg a
reggelidet, édesem! Erősnek kell maradnod.
Vajon Josef csak képzelte, hogy Eva és az édesanyja összenézett erre?
Tényleg kezd túl érzékeny lenni. Nyilván a munkahelyi szóbeszédek miatt.
Az nyugtalanította. Ivott gyorsan egy korty vizet – már rég kifogytak a
kávéból –, és felállt.
– Összekészülök, megyek a zsinagógába – mondta, és felment a
táleszéért. De amikor lejött, Eva még mindig ott ült az asztalnál.
– Te nem öltözöl át, Liebling?
Eva a fejét rázta.
– Igazad volt, Josef. Tényleg nem érzem jól magam. Menj csak
nélkülem! Mirjamot is itthon tartom. Muttinak nem könnyű egyedül
vigyázni rá.
Josef bólintott.
– Tudtam. Mindig tudom, mikor betegszel meg. – Megcsókolta Eva
arcát. – Vigyázz magadra, drágám! Megyek, szólok a szüleidnek, hogy
indulunk.
Eva bólintott.
– Adj egy puszit Mirjamnak is!
– Persze. – Josef Mirjamhoz lépett, és megölelte. – Vigyázz anyukádra,
kicsikém!
Eva arcára pillantott, ahogy kiment a szobából. Olyan fehér volt, mint
Josef laboratóriumi köpenye.
Amint Josef elment Muttival és Ábával, Eva felrohant az emeletre.
Lerángatott egy régi szövettáskát a szekrénye tetejéről, és belepakolta a
heteken át olyan nagy gonddal hímzett ruhákat. Mutti már elköszönt
Mirjamtól, mielőtt elindult a zsinagógába, bár vigyázott rá, hogy könnyedén
vegyen búcsút, nehogy Ábá vagy Josef gyanút fogjon. Evába fájdalom
hasított, ahogy anyja kézimunkáját nézte. A szülei reményvesztettek
lesznek az unokájuk nélkül, Josef reakcióját meg el sem tudta képzelni. De
azt mondogatta magának, hogy helyesen cselekszik. Egy adag pulcsit tett a
fehérneműre, és becsukta a táskát.
Amint magukra maradtak, Eva elmondta Mirjamnak, hogy a kislánynak
legyen ideje kicsit hozzászokni a gondolathoz. Próbálta kalandnak előadni a
gyerekre váró utazást, azt éreztetve, hogy hamarosan megint otthon lesz. És
közben imádkozott, hogy ez igaz legyen.
– Elvihetem Lilit? – kérdezte Mirjam, ahogy Eva után ment a hálóba.
– Persze, drágám. Lili majd vigyáz rád. – Eva leguggolt a lánya elé,
átkarolta. – Ha szomorúnak vagy magányosnak érzed magad, öleld meg
Lilit. És én is megölellek majd téged, a szívemben. – Nyelt egyet, egyszerre
túlságosan kiszáradt a szája, nem tudott beszélni.
Mirjam arca komoly maradt.
– Így lesz, anya.
– Gyere, Liebling! – fogta meg Eva a kislány kezét, és levezette a
lépcsőn.
Kinyitotta az ajtót, körülnézett, üres-e az utca. Elméletileg minden
szomszédjuk elment a zsinagógába. Sietve elindult Mirjammal.
 A nap már melegen sütött, a járda ragacsosan tapadt a cipőtalpukhoz. A
táska fogantyúja Eva kezébe vájt, és hamarosan csúszott a tenyere az
izzadságtól. Mirjam nyafogott, hogy nem bír ilyen gyorsan menni, mire Eva
egész kicsit lassított.
– Még milyen messze van, anya?
– Már nincs messze, és a vonaton szépen kipihenheted magad.
– Anya… – Mirjam egyszer csak megállt, Eva uralkodott magán, hogy ne
rángassa tovább magával.
– Mi a gond, Liebling?
– Az a vonat át fog kelni folyón is?
– Miért? Igen, valamikor átkel az Elbán.
– És nem fog beleesni? – Mirjam összekulcsolta a kezét a mellén.
Eva felnevetett.
– Ki mondott neked ilyesmit? A vonat egy hídon kel át a folyó felett.
Teljes biztonságban leszel.
Egy kis kéz megtalálta Eva kezét.
Elmentek útközben pár német mellett: cigarettát sodortak az utcasarkon,
fenyegető csoportokban gyülekeztek jellegzetes szürke egyenruhájukban és
csillogó, fekete csizmájukban, a járókelőket nézték, és közben lopva oda-
odaszóltak egymásnak. Mindenhol német zászlók lógtak. De senki sem
állította meg őket, hogy hova mennek. Jó ötlet volt, hogy nem mentek el a
zsinagógába, a németek feltételezték, hogy ilyenkor minden zsidó ott van.
Evát elfogta a bűntudat, hogy kihagyta az istentiszteletet, de ez a fortély
legalább védte őket valamelyest.
Nem mert futni, attól félve, hogy gyanút kelt, de a tiltakozó Mirjamot
maga után vonszolva sietett végig a kockaköves utcákon. A házak kétoldalt
mintha fenyegetően dőltek volna Eva felé. Mire a Wilson állomásra értek,
már hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenféle korú gyerek volt ott,
csomagokat cipeltek, és barna címke lógott a nyakukban. Télikabát, sál és
sapka volt rajtuk, jócskán túl voltak öltözve a nyári napon. Eva
átnyomakodott a tömegen, és egy piros kosztümös, mosolygó nőhöz vezette
Mirjamot, aki egy rögtönzött asztalnál ült a csődület szélén.
– A gyermek neve?
Eva meglepetésére csehül mondta ki az asszony a szavakat. Nem is volt
rossz a kiejtése sem, bár egyértelműen elárulta, hogy angol.
 – Mirjam Kolischer. – Eva szemhéja megrebbent, ezért gyorsan
megdörzsölte.
A nő az asztal fölé hajolt.
– Szia, Mirjam! Milyen szép baba! Őt hogy hívják?
– Lili – felelte Mirjam, és bizalommal telve mosolygott a nőre.
Milyen szép gesztus ez a britektől, hogy csehül beszélő segítőt küldenek.
Nem sok külföldi vette a fáradságot, hogy megtanulja a nyelvüket. Eva
tudott egy kicsit olaszul a zenei tanulmányai miatt, folyékonyan beszélt
németül, persze, ahogy csehül és héberül is, de angolul csak alig pár szót.
A nő egy hosszú listát tanulmányozott, és a vége felé megtalálta Mirjam
nevét.
– Mirjam, drágám – hajolt előre megint –, a Williams családhoz kerülsz
majd, Walesbe. Direkt téged választottak. Biztos vagyok benne, hogy
nagyon jól fogod ott érezni magad. – Evára nézett, kedvesen odabiccentett
neki, mire Eva szívének staccato kalapálása kicsit elcsitult.
Nem volt biztos benne, hol lehet Wales, de mintha rémlett volna a Brit-
szigetek térképéről, hogy nagyon messze fekszik Londontól. Szegény
Mirjam! Még egy hosszú vonatút.
Az angol nő felírt valamit egy barna cetlire, és odaadta Evának, hogy
kösse Mirjam nyakába. Mint valami csomag, gondolta Eva.
– Egyes vágány – mondta a nő, aztán megint elmosolyodott, és intett a
következő családnak, hogy lépjenek előre.
Eva átkísérte Mirjamot az egyes vágány kapuja mellett várakozó szülők
és gyerekek egyre nagyobb csoportjához. A legtöbb gyereknek az anyukája
és az apukája is ott volt. És gyakran egy-két testvér állt mellette. Nem sok
anyuka volt itt egyedül, egy gyerekkel. Eva megint arra gondolt, hogy talán
el kellett volna mondania Josefnek. De akkor a férfi feltétlenül leállította
volna. Talán, ha Mutti nem ért egyet vele, kétszer is meggondolja, de az
asszony támogatta Evát. Összeugrott a gyomra. Kilenc év telt el a
temetőbeli támadás óta, de Mutti azóta is érzi a gyermekét megvédeni
képtelen anya tehetetlen kétségbeesését. Vajon ezért bátorította, hogy küldje
biztonságos helyre Mirjamot? Szegény Mutti! Ő is eleget szenvedett.
Eva megint a gyerekekre nézett. Volt, amelyik sírt, az anyukájukba
kapaszkodtak. Mások idegesen tekintgettek körbe. Mirjam pufók kis arcán
döbbent kifejezés ült, szorosan fogta Eva kezét.
 Eva megint megdörzsölte a szemhéját. Úgy reszketett, mintha cérnát
kötöttek volna rá, amit egy láthatatlan kéz rángat. Nyelt egyet. Anglia
biztonságos. A kormány ott távol tartja Hitlert. Olyan izgatott volt, amikor
megjött az a levél, hál’ istennek akkor, amikor Josef épp munkában volt.
Tudatták Evával, hogy egy brit család jelentkezett Mirjamért. Ez volt a
helyes. A levél is megerősítette. És amúgy is csak pár hónapról van szó,
amíg ez az egész véget ér.
A korlátnál már nagyon megnőtt a tömeg. Eva védelmezőn húzta
magához Mirjamot, hogy ne nyomják össze a gyereket. A kis testet erősnek
és melegnek érezte maga mellett. Mirjam mögött egy zöld ruhás nő
leguggolva épp a lánya kabátját gombolta. Szegény gyerek! Már eleve
fülledt meleg volt a pályaudvaron, a forró gőztől csak fullasztóbb lett, de az
anya elszánta magát, hogy jó melegen felöltözteti a kislányt. Talán azt
gondolta, ezzel megóvja. A kislány mellett egy fiú ült egy bőröndön, ami
kicsit megroskadt a súly alatt. Egy magas, hosszú pajeszos és hatalmas
fekete szakállas férfival beszélt. A férfi lehajolt, megsimogatta a fia haját.
Eva lélegzete a torkában akadt. Olyan sok zsidó nem ment ma zsinagógába.
Mit mondanak majd erre a rabbik?
Néhány német katona a pályaudvaron lézengett, közömbös arccal,
kemény tekintettel bámulták a családokat. Eva vére megint meglódult az
ereiben. De volt, aki mintha feszengett volna ennyi aggodalom láttán, és
elfordult. Eva megint nyelt egyet. Olyan régóta ellenségnek tartotta a
németeket, hogy nehezen idézte az eszébe: ők is emberek.
Végül jött valaki, kinyitotta a kapukat, és a tömeg a várakozó vonat felé
áramlott. Eva körbenézett, nem lát-e ismerőst, de nem volt senki.
Egyszerre Mirjam előremutatott:
– Ott van Sammie! – kiáltotta.
Eva a gyerek ujját követte a tekintetével, és meglátott egy jócskán túl
nagy pulóverbe bújtatott fiút, az anyja kezét markolva, aggodalmas
pillantással tekintgetett körbe. Nagyjából Mirjammal egy korúnak tűnt.
– Egy iskolába jártok? – Eva még sosem látta ezt a gyereket.
– Igen. Csak ő A-s.
Milyen kár, hogy fiú, gondolta Eva. És nem is Mirjam osztálytársa. De
legalább valaki. Eva odavezette a lányát Sammie-hez és az anyukájához.
– Elnézést! – szólította meg. A nő felnézett. – A lányom azt mondja,
hogy ismerik egymást a fiával az iskolából.
 A nő bólintott. Barna, göndör haja volt és nyílt tekintete.
– Ülhetnének egymás mellé a vonaton.
– Persze! Szeretnéd, ugye, Sammie?
A kisfiú vállat vont, de megkönnyebbülés villant a szemében. Az anyja
kinyitotta a vagon ajtaját, és intett a két gyereknek, hogy szálljanak fel.
Sammie anyukája és Eva is felmászott a lépcsőn. Mirjam leült egy fényes
fapadra az ablak mellé, a lába épphogy leért a padlóig, Sammie letelepedett
vele szembe. Pár gyerek még a fenti hálós bőröndtartó rekeszbe is
felmászott. Eva letette Mirjam bőröndjét a kislány melletti ülésre,
kinyitotta, és kihúzta belőle Lilit. Mirjam megmarkolta a babát, és a mellére
ölelte. Eva a zsebébe nyúlt, előhalászott némi kenyeret és egy almát.
Rengeteget kellett ügyeskednie, hogy gyümölcsöt szerezzen, de elszánt
volt, hogy Mirjamnak muszáj valami finomat kapnia az útra. Lecsapta a
bőrönd fedelét, és felrakta a hálóba. Leült a kislánya mellé, és átkarolta.
– Nos, Mirjam. Akkor megvan minden, ami kell?
A gyerek bólintott, bizonytalan tekintettel.
– Oszd be a kenyeret! Lehet, hogy nem kapsz mást egy darabig. – Eva
próbált nyugodt hangon beszélni. – És emlékezz arra, amit mondtam. Ha
hiányzunk, öleld meg Lilit, és az olyan lesz, mintha minket is megölelnél. –
Könnyek gyűltek a szemébe. – Nem tart majd sokáig, édesem. – A könnyek
kicsordulással fenyegettek. – Itthon leszel, meglátod majd, milyen gyorsan.
– Egyik kezével a szeméhez nyúlt. – És gondolj bele, hogy megnősz
addigra!
Mirjam nem mondott semmit, csak az anyja vállába temette az arcát.
Füttyszó harsant.
– Mennünk kell! – Sammie anyukája Eva karjára tette a kezét.
Eva bólintott és felállt. Amúgy sem tudott beszélni. A másik nő mögött
leszállt a vagonból, becsukta az ajtót, aztán benézett az ablakon. Mirjam
magához szorította Lilit, Sammie a szendvicseit nézegette.
Egyszerre Mirjam elsírta magát, mélyen, rázkódva zokogott.
– Nem akarok elmenni! – kiáltotta. – Kérlek, ne küldj el, Mutti, veletek
akarok maradni!
Eva szíve összeszorult. Gondolkodás nélkül felrántotta az ajtót, beugrott
a kocsiba, felmarkolta a lányát, meg sem állt a bőröndért, és leugrott a
peronra, magához szorítva Mirjamot. Hazaviszi. Josefnek nem kell
megtudnia semmit. És talán végig a férfinak volt igaza, talán Mirjam
biztonságban lesz. Talán tovább élhetnek, normálisan.
Szorosan ölelte Mirjamot, mámorosan a tömör súlytól a karjában, és
szinte ájultan a megkönnyebbüléstől. De ahogy megfordult, és elindult a
vágányok mellett, meglátott egy csoport német katonát: dohányoztak és
nevettek. Egyszerre a vér affrettando lüktetett a fülében, a gyomra
összeugrott, még mielőtt felfogta volna, mit hall. Nem rémült meg ennyire a
temető óta. Kétségbeesett, hogy elhagyja Mirjamot, és szembe kell néznie a
nehezteléssel és a bűntudattal, amikor Josef ezt megtudja. De ez a mindent
elborító rémület új volt.
Rávette magát, hogy újra odanézzen. A katonák között egy fiatal,
világosszőke férfi állt. Lehet, hogy ő Otto, Eva kínzója a temetőből? Epe
tört fel a torkán, a szíve vadul dobogott. Ahogy a térde összecsuklott, és
Sammie anyukája a karját nyújtotta, hogy segítsen, Eva megint döntött.
Visszahajította Mirjamot a vonatkocsiba, lenyomta a padra, nem törődve a
kislány sikolyaival. Amikor jött a kalauz, hogy becsapja az ajtót, Eva
leugrott, elköszönni sem maradt ideje.
Ahogy a vonat kipöfögött a pályaudvarról, egyszerre hasított bele Evába
a megkönnyebbülés és az iszony. De Mirjam zaklatott zokogása egész
életében kísérteni fogja.
Csak amikor a katonák előtt ment el, kifelé a pályaudvarról, akkor merte
megkockáztatni, hogy rendesebben megnézze a világosszőke németet.
Egyáltalán nem Otto volt. Eva tévedett.
 11

A kalauz sípolt. Pamela kidugta a fejét az ablakon, hogy ellenőrizze,

minden gyerek biztonságban felszállt-e. Lejjebb a peronon egy síró gyereket
tuszkolt fel a láthatóan zaklatott anyja a kocsira. Milyen rémséges! Ahogy a
vonat elindult, Pamela végigsietett a folyosón, a kislányt kereste. Eközben
elkapta az anya tekintetét. Nem volt rá idő, hogy odakiáltson neki, minden
rendben lesz, még akkor sem, ha megtalálta volna a szavakat, de a
másodperc töredéke alatt, amíg a tekintetük összekapcsolódott, Pamela
igyekezett némán megnyugtatni a nőt, hogy vigyázni fog a gyerekére. Látta,
hogy a nő a mellette állóhoz fordul, átkarolják egymást. Nem is bírt
belegondolni, milyen nehéz lehet átadni a gyerekeiket. A jegygyűrűjét
tekergetve az ujján Willre gondolt, és némán hálát adott az Úrnak, hogy a fiú
biztonságban van.
Megtalálta a kislányt, a babájába temetve az arcát ült az ablaknál, a lába
nem ért le rendesen a padlóig. Egy nagyjából egyidős fiú ült vele szemben,
rendíthetetlenül majszolva egy darab fekete kenyeret. Egy pillanatra
Pamelának Margery Weston jutott az eszébe, aki kétségtelenül újabb
készleteket szerzett be, és jó étvággyal elfogyasztotta azt is. Milyen furcsa,
hogy bizonyos emberek a legelképesztőbb körülmények között is tudnak
enni. Ő maga egy morzsát sem bírt volna lenyelni.
Pamela óvatosan leült a kislány mellé. Hosszú haját valószínűleg
gondosan megfésülte az anyukája, most kócos lett ott, ahol az üléshez ért.
Pamela legszívesebben kisimította volna a tincseket, de nem akarta
megijeszteni a gyereket. Barna szemében már így is félelem sötétlett, az arca
sápadt volt, olyan öt-hat éves lehetett.
– Jsi v po řádku? – Jól vagy?, kérdezte Pamela.
Mrs. Brevda sok mindenre megtanította. Elég folyékonyan beszélte a cseh
nyelvet.
A kislány szomorúan bólintott.
– Jak se jmenuješ? – Hogy hívnak?
– Mirjam – érkezett a válasz suttogva.
 Pamela gyengéden megsimogatta a játék baba haját.
– Jaká hezká panenka! – Milyen szép baba!
Hál’ istennek ezt jól begyakorolta Agatával. Pamela előrenyúlt, megrázta
a baba kezét, ahogy Agata babájával is játszott a kórházban. A gyerek félig
elmosolyodott. Pamela intett neki, hogy adja oda a babát, és hamarosan már
bújócskát játszottak vele. Még a kisfiú is beszállt. Mire a vonat egy órával
később megállt, a gyerekek már nevettek is kicsit.
Pamela a vonat elejébe ment, hogy megnézze, miért álltak meg. Egy
állomáson vesztegeltek. Terezín, olvasta a táblán az asszony. Megkereste
Margeryt, aki egy almát markolva mutogatott egy egyenruhásnak. Apró
gyümölcsdarabok reppentek ki a száján.
– Pamela! Esetleg te tudsz segíteni.
– Megpróbálom. – Pamela előrelépett, és váltott pár mondatot a férfival. –
Láthatóan valamilyen fontos papír hiányzik. Nem mehetünk át anélkül
Németországba.
Margery felfújta az arcát.
– Jaj ne! Milyen bosszantó! Biztosítottak róla, hogy minden tökéletesen
rendben van.
Pamela az ajkába harapott. Olyan messzire kellett még eljutniuk, és máris
feltartóztatták őket, pedig még nem tartottak szinte sehol.
Margerynek nem volt más választása, vissza kellett küldeni Patrick Smitht
Prágába a szükséges papírokért. Pamela kinézett az ablakon, és látta, hogy a
fekete Ulster-kabátos alak önmaga fontosságának tudatában siet végig a
peronon, hogy elérje a visszafelé tartó vonatot. Talán Smith kompetensebb,
mint amilyennek tűnik.
Pamela örült, hogy visszatért Prágába, még ha csak ilyen rövid időre is. A
fájdalmas baleset és Ada halálának rémsége ellenére szép emlékeket őrzött
Csehszlovákiáról, az emberek melegségéről és kedvességéről, a táj
szépségéről… Még az étel is érdekes volt, bár nagyon különbözött a
Hampsteadben megszokottól. Leginkább az volt csodálatos, hogy úgy érezte,
tesz valamit. Pamelának is megvolt a maga szerepe: ő regisztrálta a
gyerekeket, átadta a barna címkéket, és próbálta vigasztalni a zaklatott
anyákat. Nagyon rég érezte már, hogy tényleg segít. Megint kvékernek érzi
magát, állapította meg. Végre-valahára a kompromisszum, sőt talán az
álszentség miatt érzett bűntudata kezdett alábbhagyni. Hugh tette a dolgát a
Külügyminisztériumban, ő meg menekülteken segít. Végre csapatként
dolgoznak együtt.
A vonatuk négy órát állt Terezín állomáson, más vonatok jöttek és mentek
közben. Négy órán át vigyázni kellett a gyerekekre, el kellett énekelnie
velük a „Hoppe, hoppe, Reiter”-t, amire láthatóan akárhányszor képesek
lettek volna, ügyelni rá, hogy ne egyék meg az összes ételüket, be kellett
takarni, aki elaludt, meg kellett vigasztalni, aki nyugtalankodott. És közben
folyamatosan hallgatni Margery dühös kirohanásait, és érezni, hogy az ő
vérnyomása is aggasztóan kúszik felfelé. Mire Patrick Smith végre visszatért
a fontos papírokkal, és a vonat újra elindult, Pamela frusztrált volt és
kimerült. Olyan sok időt kellett behozniuk.
A vonat zakatolása több gyereket altatott el, és végre Pamela is úgy érezte,
lazíthat kicsit. Pár órán át hegyeket és erdőket láttak az ablakból, mint
amikor a sívakációkor utaztak át Németországon. Az asszony már nem is
emlékezett, milyen gyönyörű ez az ország. Hogy lehetséges, hogy ilyen
nagyszerű, békés tájak ilyen békétlen népet neveltek? Adolf Hitler nagy
hatalmú ember, ehhez nem fér kétség. Hála Istennek, Chamberlain egyelőre
féken tartja, de Pamela látta a Wilson pályaudvaron az emberek arcán a
félelmet és az aggodalmat. A megszállás borzalmas lehet. Remélte, hogy
erre sosem kerül sor Angliában.
Amikor megálltak Kölnben, német egyenruhások szálltak fel a vonatra.
Pamela hallotta a csizmájuk dübörgését, ahogy végigmentek a folyosón.
Kinézett az ablakon. Náci zászlók lógtak a lámpavasakról: fekete
horogkereszt fehér körben. Hitler arcképét látta mindenhol. A levegőben
feszültség remegett.
Egyszerre felrántották a kupé ajtaját, és megjelent egy német, kicsit a
bejáratnak dőlve. Pamela szája azonnal kiszáradt, visszafojtotta a levegőt. A
katona Mirjamhoz lépett, és a baba felé intett.
– Ez itt mi?
Mirjam remegő kézzel odatartotta a babát. A férfi megmarkolta, és ki-be
lengette az ablakon, ujjával lobogtatva a baba kicsi ruháját fel-le.
– Segítség! – sikkantotta magas hangon, aztán nevetett egyet a saját
előadásán.
Mirjam kővé dermedt az iszonyattól.
A kisfiú az ülésén fészkelődött. Pamela a vállára tette a tenyerét, hogy a
helyén tartsa, és odalépett az ablakhoz.
 – Elég – mondta, amilyen hevesen csak merte. – Felizgatja a gyerekeket.
Fogalma sem volt, hogy a katona megértette-e a szavait, de a hangsúly
világos volt. A férfi vállat vont, visszahúzta a babát, és Mirjam ölébe dobta.
Pamela remélte, hogy ezután már békén hagyja őket, de ehelyett lerángatta a
gyerekek csomagját a felső tartóból. Ahogy a padlóra dobta őket, az egyik
kinyílt, látszódott a csinosan összehajtott ruhák halma.
A német kirántotta őket, és maga mögé hajította, összevissza landoltak
egymáson a szoknyák és a ruhák, némelyik azonos anyagból készült. Valami
megakadt Pamela torkán. Mirjam anyukája nyilván varrt a kislánynak.
Láthatóan arra számított, hogy egy ideig eltart az elválás. A katona újabb
adag holmit markolt fel a bőröndből, és lehajította a padlóra. Olyan hang
hallatszott, mintha valami összetört volna.
– Biztosíthatom, hogy itt minden rendben van – mondta Pamela.
A német tudomást sem vett róla.
Szalagként szorította össze Pamela mellét a harag.
– Elég! – kiáltotta. Odalépett a némethez, lecsapta a bőrönd tetejét, és
elhúzta előle a padlón. – Milyen ember az, aki védtelen gyerekeket
bántalmaz? Szégyellheti magát! – sziszegte, a lehető legtöbb mérget sűrítve
a hangjába.
Még ha a német nem is beszélt angolul, az asszony haragjához nem fért
kétség. Hadd támadja meg őt ez a katona, ha akarja – a puhakalapos nyilván
a védelmére kelne hamarosan –, de ezek a gyerekek itt rettegnek. Alig volt
bármilyen tulajdonuk. Hogy merészeli a csomagjukat fosztogatni?
A német savanyú képet vágott. Pamela kitartott. Hol a fenében lehet az a
puhakalapos?
– Tartsa távol magát ezektől a gyerekektől! Ez itt nem a maga holmija,
nem veheti el. – Hessentő mozdulatot tett. – Kifelé, ebben a minutumban!
A német szeme kidülledt. Belerúgott egyet a táskába, és kiment a kupéból.
Pamela lába egyszer csak elgyengült. Amikor letérdelt Mirjam előtt, az
legalább annyira azért történt, hogy ne essen össze, mint a gyerek
megvigasztalásáért.
– Gyere, édesem – mondta Pamela csehül. Szinte lehetetlennek érezte a
beszédet, annyira kiszáradt a szája. – Pakoljunk vissza a bőröndbe. – Újra
összehajtogatta a kislány ruháit, és gondosan visszatette a csomagba. Egy
törött keretű fénykép csusszant be az ülés alá. Felvette: egy mosolygó, zsidó
pár volt rajta, köztük a kislány. – Ne aggódj – mondta a gyereknek. – Ezt
majd megjavíttatjuk neked, ha Angliába érünk. – A gyerek nyelt egyet, és
szorosan magához ölelte a babáját.
Pamela visszaemelte a táskát a felső tartóba.
– Rendben lesztek?
Mirjam és a kisfiú bólintott.
Pamela átment a szomszéd kupéba, ott találta a férfit, akit vélhetően Lord
Halifax küldött, hogy tartsa szemmel az asszonyt. Még mindig az újságja
mögé bújt, a puhakalapja a helyén volt. A papír enyhén remegett a kezében.
Pamela a férfi elé állt csípőre tett kézzel, amíg az leengedte az újságot.
Sápadt volt, a homlokán izzadság csillogott.
– Azt hittem, azért jött, hogy segítsen – mondta az asszony.
A férfi nyelt egyet.
– Izé, bocsánat! Belemerültem ebbe. – Megtörölte a tenyerét a
nadrágjában. – Jól van?
– Most már igen. Egy tolvaj németnél több kell ahhoz, hogy engem
megijesszen. De elhitették velem, hogy maga azért jött, hogy megvédjen
minket.
– Hm. Igen. De úgy tűnt, maga ura a helyzetnek. Én inkább diplomata
vagyok, tudja, ha elszabadulna a helyzet.
Pamela az égre emelte a tekintetét, és kilépett a kupéból.
A táj aztán laposabb lett, szélmalmok között haladtak. A vonat csikorogva
fékezett. Pamela kinézett az ablakon, egy holland népviseletbe öltözött,
mosolygó lányt látott, egy tálcán ételt és italt tartott.
Margery jelent meg az ajtóban.
– Gyere, kísérjük le a gyerekeket! Nyújtóztassa ki mindenki a lábát. Úgy
tűnik, a helyiek készültek.
A gyerekek forró csokoládét ittak, amit lent kínálgattak, de volt, aki csak
bámulta a kenyeret.
– Ez nedves! – mondta egy vászonsapkás fiú, és fintorogva mélyesztette
bele a fogát a fehér tésztába.
Pamela nevetett.
– Nem, nem nedves – mondta a gyereknek. – Csak puha. Sosem láttál még
fehér kenyeret?
A fiú a fejét rázta.
– Angliában minden kenyér puha és fehér. Hamarosan hozzászoksz –
magyarázta Pamela.
 És nem ez lesz az egyetlen, amihez hozzá kell majd szoknia. Nem lesz ott
az anyukája, hogy este lefektesse, nem fog a szüleivel imádkozni, távol lesz
az otthonától, a falujától, a barátaitól. És ki tudja, meddig? Pamela csak
remélte, hogy a befogadók mind jó emberek. Egy pillanatra elképzelte,
ahogy egy kislányt lök a hintán a parkban, mesét olvas neki a kandalló előtt,
fogja a kezét, iskolába kíséri. De Hugh hajthatatlan volt. Nem fogadhatnak
be gyereket. De legalább most segít valamit.
Végül a Hook of Holland kompállomáson szálltak le a vonatról, és a
hajóra vezették a gyerekeket. Volt, amelyiken látszott a félelem, ahogy
meglátta, milyen hatalmas tengerjáró vár rájuk.
– Tartok tőle, hogy a legtöbb gyerek életében a legnagyobb vízi jármű,
amit látott, a folyami gőzös volt Pozsonyban – kuncogott Margery.
Pamela segített egy kisfiúnak felvenni a hátizsákot.
– Olyan sok újdonság történik velük ma – mondta. Kezdett besötétedni, a
tenger tintafekete árnyalatot öltött, a hajó szürke füstpamacsai világosabbak
voltak az égnél. A rakpart mellett hering és sós víz szaga szállt. – Gyerünk –
karolt át Pamela egy kislányt, aki a hüvelykujját szopta. – A hajón
különleges ágyak lesznek. Megmutatom.
Ahogy átkeltek a láthatatlan La Manche-csatornán, ami ringatózott és
hullámzott alattuk, a kabinokból éneklés hangja áradt. „Kde domov můj, kde
domov můj.” Hol van hazám, hol van hazám… A cseh nemzeti himnusz.
A vonat végül begördült a Liverpool Street pályaudvarra este kilenckor.
Pamela fürgén felállt, hogy segítsen a gyerekeknek levenni a csomagot, és
leemelje a kocsiból a kicsiket. Kétszer is vissza kellett mennie, egyszer,
hogy elhozzon egy otthagyott mackót, másodszor meg egy fent felejtett
pulóverért, de végül mind lent voltak, és elindultak a peronon. Mirjam mellé
lépett, aki maga után vonszolta a bőröndjét, észre sem véve, ahogy az pattog
és ugrál.
– Már nincs messze – mondta Pamela a kislánynak. – Hadd vigyem a
bőröndöd a lépcsőn!
Mirjam szinte alva járt, a szemét félig lehunyta, sötét fürtjei kócosan
keretezték az arcát. Pamela ott ment mögötte, hogy elkapja, ha a gyerek
megbotlana a lépcsőn.
Saját kimerültsége ellenére Pamelát eltöltötte a diadal. Több mint kétszáz
gyereket juttattak biztonságos helyre, talán megmentették az életüket.
Rémséges, hogy családok bomlottak fel, kicsi gyerekeket nevelnek
idegenek, miközben a szüleik sorvadoznak, ki tudja, meddig. De legalább
biztonságban voltak. Istennek hála Angliáért és Chamberlainért! És a
csodálatos Nicholas Wintonért, aki elindította ezt a mentési akciót.
A gyerekek szakadozott sorát követve Pamela bement egy hatalmas
terembe. Mostanra már ismerőssé vált a rutin. A befogadó családok a
nyakukat nyújtogatták, a cseh gyerekek félénkek és nyugtalanok voltak. A
párok összetalálkoztak, egyik a másik után. Végül csak hat gyerek maradt: öt
fiú és Mirjam. Pamela visszaemlékezett, ahogy az anyukája betuszkolta a
vagonba a Wilson állomáson. Szegény gyerek! Odalépett hozzá.
– Ne aggódj, biztos, hogy jön majd érted valaki – mondta neki csehül.
Egy rendőr kelt át a tömegen, és odalépett hozzájuk.
– Még maradt?
Pamela bólintott.
– Nem tudom, mi történhetett.
– Ennyi embernél már törvényszerű, hogy becsúszik valami gikszer –
vélte a rendőr. – Megmondom, hogy csináljuk. Várjunk még fél órát. Ha
senki sem jelentkezik addig sem értük, akkor kitalálok valami megoldást.
– Rendben. Köszönöm! – Pamela a többiekhez fordult. – Én tudok várni –
mondta. – Nincs értelme, hogy mind itt maradjunk.
– Ha biztos vagy benne…. – Margery megdörzsölte a hasát. – Nem
bánnám, mert tényleg alig várom, hogy valami rendes, angol ételt kapjak. A
szakácsomnak meghagytam, hogy a hazaérkezésemkor sült csirkével várjon.
Pamela halványan elmosolyodott.
– Majd hívlak, hogy ment.
– Legyen így, drágám. – Margery és a többiek már indultak is a kijárat
felé. – Köszönöm, hogy vállalod!
Pamela megint Mirjam és a fiúk felé fordult.
– Megtanítanátok rendesen a „Hoppe, hoppe, Reiter”-re, gyerekek?
Végül nem jött senki értük. Pamela megkönnyebbült, amikor újra
megjelent a rendőr.
– Van itt egy taxis, épp végez a műszakjával. Azt mondja, ő elviszi
magával a fiúkat haza, ha maga is így gondolja. A feleségével szívesen
segítenek, vigyáznak rájuk. – A rendőr ekkor nyilván megértette Pamela
aggodalmas arckifejezését. – Ne féljen – tette hozzá. – Jó helyen lesznek
nála a fiúk, évek óta ismerem, rendes fickó.
 – Nagyon kedves tőle – felelte Pamela. – Akkor én hazaviszem
magammal Mirjamot. Csak amíg megtudjuk, mi történt.
– Igen, asszonyom. – A rendőr megpöccintette a sapkáját, és a fiúk felé
intett. – Gyertek velem, srácok! Szerintem kilátásban van nektek némi hal
meg sült krumpli. – A fiúk nem érthették, de engedelmesen fogták a
hátizsákjukat meg a bőröndjüket, és elindultak a férfi mögött, ki a
pályaudvarról.
Pamela Mirjam felé nyújtotta a kezét.
– Gyere, drágám! Hampsteadbe megyünk.

Amint Josef kinyitotta az ajtót, és beterelte Eva szüleit, már tudta, hogy
valami nem stimmel. Az előszoba levegője valahogy rezzenéstelen lett. Hol
volt a sólet fűszeres illata, ami általában fogadta, ha hazatért? A gyomra
megkordult az istentisztelet vége felé, és elindult a nyála, amikor a lassan
sülő hagymára és krumplira gondolt, a bab és a gersli súlyára, a paprika
fűszerességére. Eva már nem tudott marhahúst venni, mégis valahogy
sikerült összehoznia anélkül is a remek ételt. De ma nem volt semmi.
Egyetlen hangot sem hallott. Talán Eva elaludt – tényleg nem nézett ki jól –,
de akkor hol lehet Mirjam?
Josef felment a lépcsőn az emeletre. Eva nem volt az ágyban. Az
ebédlőasztalnál ült, véreres szemmel, az arca áttetszőnek tűnt a déli nap
fényében. Idegesség kúszott fel Josef gerincén.
– Mi a baj, Eva? – Csak homályosan érzékelte, hogy az anyósa csettint
egyet a nyelvével mögötte, a melegítőlapot a tűzhelyre húzza, és felteszi rá a
fazék sóletet. – Eva?
Eva végre felemelte a fejét, és Josefre nézett. Ujjai között egy fényképet
szorongatott Mirjamról. Josef még sosem látta ezt a fotót. Talán egy
műteremben készült: Mirjam mosolya kicsit erőltetettnek tűnt, mintha túl
hosszasan kellett volna pózolnia. Milyen különös, hogy Eva nem mutatta
meg.
 – Hol van Mirjam? – kérdezte a férfi.
Eva hosszan, reszketegen beszívta a levegőt.
– Elment.
Valami megcsendült a tűzhelyen.
– Elment? Hova? – Josef leült a felesége mellé, kivette a képet az ujjai
közül, és a kezébe fogta a kezét.
Eva végre Josef szemébe nézett.
– Egy vonaton ül. Angliába megy.
– Az nem lehet! – A szavak kiszakadtak belőle, még mielőtt tudatosan
bármit megfogalmazhatott volna. – Mit tettél?!
Eva a szemhéját dörzsölte.
– Rajta volt egy listán. Lett helye. Ma reggel vittem le a Wilsonra.
– Miért volt rajta egy listán? Ki tette oda? – Josef elengedte Eva kezét, és
ököllel az asztalra csapott. – Mondtam neked, hogy tartsd itt!
– Tudom. Nem engedelmeskedtem neked. Nagyon sajnálom! De azt nem
sajnálom, hogy biztonságos helyre küldtem a gyerekemet. Ez lesz a legjobb
neki. Ebben biztos vagyok.
– Mi ütött beléd, Eva? – Ábá hangja nyugodtabb volt, de nem kevésbé
határozott. – Csak egyszerűen nem engedelmeskedsz a férjednek?
Eva odafordította könnyektől maszatos arcát.
– Sajnálom! De tudod, hogy nem lehet bízni a németekben. Mindenáron
biztonságban kellett tudnom a gyerekemet.
Josef felállt.
– A gyerekünket, Eva.
Mutti egyetlen szót sem szólt. Tudta? Már nem számított. Az számított,
hogy a felesége készakarva, nem törődve az ő utasításaival, felrakta a
szeretett lányát egy vonatra idegenekkel, és elküldte egy távoli országba
abban a téves hitben, hogy ezzel megvédi a veszélyektől. Mirjam itt volt
biztonságban, a családjával. Védte Josef munkája, a szeretetük. A férfi
felvette a fényképet az asztalról, az ujjai remegtek. Olyan kicsi még, olyan
sérülékeny. A bátor kis mosolyt nézte, a ragyogó, bizalommal teli szemet,
majd Mirjam homlokára nyomta az ajkát, és kövér, néma könnyek csorogtak
az arcán.
Második rész
1939–1944
 12

Bár tudta, hogy várható a bejelentés, mégis sokként érte. Pamela

átkarolta Mirjamot, aki a hüvelykujját szopta, és Willre nézett. A fiú
feltekerte a rádión a hangerőt, Chamberlain komor hangja áradt ki a
készülékből, bejelentette, hogy Nagy-Britannia és Németország háborúban
áll.
– Képzelhetik, milyen keserű csapás ez nekem, hogy a békéért folytatott
hosszas küzdelmem kudarcba fulladt – mondta a miniszterelnök. – És
mégsem hiszem, hogy többet vagy mást is tehettem volna, ami több sikerrel
járt volna a béke ügyéért.
Pamela elképzelte Hugh elkeseredett arcát, ahogy a rádió mellett ül az
irodájában. Olyan legyőzöttnek tűnt mostanában. A szeme alatt gyűltek a
táskák, az arca folyton sápadt volt a meleg, késő nyári napok ellenére.
Megtett mindent, amit csak tehetett, hogy megőrizze a békét. A kormány
szemet hunyt, amikor megszállták a Szudétavidéket, elmulasztott
Csehszlovákia segítségére kelni, amikor Hitler csapatai bevonultak Prágába,
hallgattak, hogy az oroszok ne szálljanak ki. De a lengyelországi csapással
már túl messzire mentek. Aznap reggel, jelentette be Chamberlain, a berlini
brit nagykövet végső figyelmeztetést adott át, amelynek értelmében, ha
tizenegy óráig nem vonják vissza a német csapatokat Lengyelországból, a
két ország hadban áll. Hitler némasága mindent elmondott. Chamberlainnek
nem maradt más választása.
A Marlborough-ban még nem kezdődött el a tanév, ezért ült ott velük
Will a szalonban, az arcát fehéren megvilágította az ablakon beáradó erős,
délelőtti napsütés. A nyarat azzal töltötte, hogy a barátainál teniszezett vagy
krikettezett, fiatalnak és egészségesnek nézett ki, ellentétben a szegény,
fáradt apjával. Ez lesz Will utolsó teljes éve a Marlborough-ban, jövő
nyáron érettségizik. Hugh nagyon azt akarta, hogy maradjon még egy évet,
és készüljön fel az oxfordi felvételire, de Will nem volt biztos benne, hogy
ezt akarja. Pamela nézte fia komoly arcát, ahogy az Chamberlain
bejelentését hallgatta. Will nagyon jól tudta, ez azt jelenti, hogy az apja
munkája kudarcba fulladt a Külügyben, de vajon csak képzelte volna az
izgalom villanását a fiú szemében?
Kicsit megremegett, és Mirjam felé fordult. Hála Istennek a kislány még
mindig itt volt velük: Williamsék pár nappal a gyerekcsoport érkezése után
írtak, hogy mégsem tudják fogadni. Mrs. Williams váratlanul teherbe esett,
és túl rosszul érezte magát, hogy még egy gyerekről gondoskodjon, így,
hogy ott voltak még a saját csemetéi is. Megkérték Wintont, hogy ne küldje
vissza nekik a pénzt, ez a legkevesebb, amit tehetnek, mondták. És Hugh
gyakori morgása ellenére, hogy rendes nevelőszülőket kellene keresniük
Mirjamnak, vagy el kellene küldeni Hinton Hallba, a whitchurchi cseh
iskolába a walesi határ mellé, eddig Pamelának sikerült elkerülnie minden
további lépést. És az volt a helyzet, hogy Hugh olyan sok időt töltött a
Whitehallban, hogy elment, mielőtt Mirjam felébredt, és akkor jött haza,
amikor a kislány már aludt. Azt a pár órát leszámítva, amit kiszakított rájuk
hétvégén, Hugh alig vett tudomást Mirjam létezéséről. És Pamela gyakran
úgy intézte, hogy Mirjam az ő szüleinél töltse a vasárnapot. Mirjam imádta
őket. Gyakran beszélt Pamelának Omáról és Opáról, az anyai nagyszüleiről.
Talán megnyugtatónak találta az idősek társaságát.
Nem szabad túlságosan kötődnie a kislányhoz, intette magát Pamela.
Könnyű lenne úgy kezelni, mintha lenne egy lánya, aki sosem volt. Amikor
férjhez ment, sok gyereket akart, mint az édesanyja. A saját gyerekkora
káoszban és nélkülözésben telt, de boldog volt. Ezt akarta megismételni. De
Hugh elszánta magát.
– Csak egy gyerek, Pammie. Akkor a legjobb neveltetést tudjuk
biztosítani neki. A családodnak egy fityinge sem volt. És nézd meg, mi lett
belőled, azóta próbálod ezt behozni.
Pamela erre összeszorította az ajkát, de Hugh-nak igaza volt. Éveken át
rettegett, hogy rosszul ejt valamit, vagy klotyót mond mosdó helyett. Hugh
egyetlen, dédelgetett gyerek volt, anyagi jólétben nevelkedett, társadalmilag
és iskoláit tekintve is megkapott mindent. Neki sosem kellett azon tűnődnie
az elegáns vacsorákon, hogy melyik villát kell használnia. És ugyanezt
biztosítani akarta a gyerekének is. Amikor Pamela fiút szült neki, el volt
ragadtatva – nem kellett újabb gyerekkel próbálkozni. Ő egy fiút akart,
ennyi. Pamela megtanulta elnyomni magában az aranyfürtös kislány képét,
vagy a sötét tincsekét. Kicsit szorosabban ölelte magához Mirjamot,
beszívta a Pears szappan halvány illatát. Talán úgy tehetne, mintha az övé
lenne ez a gyerek. Csak egy kicsit.
Amikor a bejelentés véget ért, Will kikapcsolta a rádiót.
– Szegény apa! – Csak ennyit mondott.
– Igen. – Pamela felállt, megzavarva ezzel Mirjamot. A kislány sötét
haján hagyta a kezét. – Annyira igyekezett. Mind annyira igyekeztek.
Will vállat vont.
– Akkor, háborúban állunk, úgy látom.
– Igen, gondolom. – Pamela megmerevedett, ahogy az ablakon túlról
hangos vijjogást hallottak. – Mi a fene? – Megmarkolta Mirjam kezét, intett
Willnek, hogy ne mozduljon. – Ugye nem lehetnek máris a németek?
Will pár pillanatig aggodalmas képet vágott, aztán amikor nem történt
semmi, megnyugodott.
– Biztosan a légvédelmi szirénákat tesztelik. Nem kell aggódni, anya.
Pamela a mellére szorította a kezét. Még mindig vadul galoppozott a
szíve. Akkor ez mostantól már mindig ilyen lesz? Folyamatos félelem és
pánik? Kiszámolt étel, a rettegés hulláma, mielőtt bekapcsolná a híreket, a
hamis derűlátás, a veszteség rémséges érzése? Az előző háborút idegen
földön vívták. És ha ezúttal a németek megszállják őket? Nagy-Britannia is
megszállás alá kerülhet. Pamela nyelt egyet. Milyen ironikus ez:
megmentette Mirjamot a veszélytől, hogy új kockázatnak tegye ki. Vajon
Mirjam és Will németként nőnek majd fel? Elhessegette maga elől a képet:
a fia náci egyenruhában, ahogy háborúzni kényszerítik. Vagy Mirjam,
ahogy soha többé nem láthatja a szüleit. Hugh és a pacifista kollégái
kudarcot vallottak, nem tudták távol tartani a háborút. De Pamela harcolni
fog minden erejével a gyerekei biztonságáért.
A telefon éles hangjától megint hevesebben kezdett dobogni a szíve.
Kitty léptei közeledtek a folyosón.
– Mr. Denison keresi, asszonyom – jelentette.
Pamela szívverése kicsit lelassult.
– Köszönöm, Kitty! – Willhez fordult. – Apa az. Kérlek, vigyázz kicsit
Mirjamra, jó?
– Persze. – Will az ölébe húzta a kislányt. – Akkor jól figyelj rám,
Mirjam! Mesélek neked valamit.
Bár Mirjam csak keveset értett angolul, úgy tűnt, szereti a fiú hangját
hallgatni, és élvezi, hogy hozzábújhat. Nyilvánvalóan rettenetesen
hiányoztak neki a szülei, még mindig minden éjjel Mutti után sírt, de
Pamela látta, hogy a gyerek lassan megnyugszik a társaságukban, főleg, ha
Will is ott van.
Mirjam a szájába dugta a hüvelykujját – Pamelának nem volt szíve
leszoktatni erről –, és Willnek dőlt. A fiú szórakozottan lesimította a kislány
tincseit, és Pamela gombócot érzett a torkában.
Nyugodtabbnak érezte magát, amikor felemelte a kagylót.
– Hugh?
– Gondolom, hallottad a híreket.
– Persze. Will tizenegy után rögtön bekapcsolta a rádiót.
– Szomorú nap ez. – Hugh hangja kásás volt.
– Az. Reméljük, gyorsan vége lesz.
– Ezt mondták az előző háborúnál is, emlékszel?
Pamela tényleg nem felejtette el. Vége lesz karácsonyra, mondták 1914-
ben. Hogyan tudhatta volna bárki, hogy négy rémséges éven át tart majd?
Ez a háború is ilyen lehet. Vagy akár hosszabb.
– Mikor jössz haza, Hugh?
– Fogalmam sincs. Vészhelyzeti kabinetülés van. Eltarthat egész éjjel.
– Értem. Később ki kell mennem a Liverpool Street pályaudvarra. Egy
újabb vonatnyi gyerek érkezik. Az eddigi legnagyobb csoport. Majd
megkérem Willt, hogy vigyázzon Mirjamra.
– Rendben. – Pamela hallotta, hogy valaki beszél Hugh-hoz a háttérben.
– Mennem kell. Jövök, ahogy tudok.
– Rendben, drágám. Nagyon szeretlek!
Hugh egy csókot cuppantott a telefonba, aztán megszakadt a vonal.
Pamela megnézte, Will Mirjammal van-e még, és csengetett Kittyért.
– Hozzon nekünk egy jó erős teát, Kitty, legyen szíves! És talán néhány
olyan mézeskalácsot, amit Mirjam úgy szeret.
– Igen, asszonyom. – Kitty a konyha felé indult.
Will kirakta a Kígyók és létrák társasjáték tábláját a padlóra, és elhevert
mellette, Mirjam törökülésben ült a szőnyegen. Mint általában, Lili ott ült
mellette. Pamelának sikerült olyan anyagot találnia, mint amilyenből
Mirjam szoknyáját varrták, és Kitty összedobott egy öltözéket belőle a
babának.
– Angolul számold a lépéseket! – mondta Will.
 – Egy-kettő-három – mondta Mirjam angolul, alig-alig érezhető
akcentussal.
– Jó.
Mirjam arca kipirult a meleg szobában, sötét haja csillogott a fényben.
Egy kicsit meghízott az elmúlt pár hétben, és máris erőteljesebbnek nézett
ki. A kislány, akim sosem volt, gondolta újra Pamela, és nézte, ahogy
Mirjam felmosolyog a kockát rázó Willre.
Kitty megjött a tálcával, letette a csészéket és a kistányérokat az asztalra.
Megremegett a keze, ahogy kitöltötte a teát. Én is elkészíthettem volna a
teát, gondolta magában Pamela. Vajon túl fenn hordja az orrát mostanában?
Próbált udvarias lenni Kittyvel, nem odavakkantani csak az utasításokat
egyetlen köszönöm nélkül, ahogy némelyik barátnője tette a szolgálókkal,
de az utóbbi időben annyi dolga volt Mirjammal és a cseh gyerekek
folyamatos érkezésével. És mindig több volt a teendő, ha Will is otthon
volt. Talán túl sok terhet pakolt Kittyre.
– Jöjjön, kedves, üljön le hozzánk! – mondta Pamela. – Igyon egy teát
velünk! Hozok még egy csészét.
– Jaj, nem lehet, asszonyom. Még az ebédet is be kell fejeznem.
– Ráér az, Kitty. Jöjjön csak!
– Igen – csatlakozott Will, felpattant, és elhajította a kockát. – Ez a
mézeskalács túlságosan sok nekünk. És Mirjam nem is kér úgysem. –
Kittyre kacsintott.
– De igen, kérek! – tiltakozott Mirjam, és ő is talpra ugrott.
Will nevetve nyújtott oda neki egy tányért.
– Akkor edd meg! Vagy megeszem a tiédet is.
Mirjam egy egész mézeskalácsot a szájába tömött, és kidülledő szemmel
nézett Willre.
De Pamela, aki elment, hogy csészét hozzon Kittynek, úgy hallotta,
mintha szipogna a szegény lány.
Gyorsan visszajött a konyhából, és töltött a teából.
– Tegyen bele cukrot is, drága, az jó a sokkra.
Kitty fogta a cukortartót, kivett egy púpos kanállal, és elgondolkodva a
teájába keverte.
Pamela előrehajolt.
– A háború miatt, Kitty?
 Milyen ostobán viselkedett! Annyira aggódott Willért és Mirjamért, hogy
elfelejtette: Kitty apját Ypres-nél ölték meg.
Kitty teájába egy könnycsepp pottyant.
Pamela adott neki egy zsebkendőt, és várt, amíg a lány megtörölte az
arcát és összeszedte magát. Pamela eleinte nem akart szolgálót, amikor
összeházasodtak Hugh-val. Anya segítség nélkül etette és öltöztette őt a
testvéreivel együtt, akkor ő miért ne lenne képes erre? Neheztelt Hugh-ra,
az igazat megvallva, hogy miatta kénytelen volt rázni a rongyot, csak mert a
férfi a Külügyben dolgozott. Végül pont az édesanyja volt az, aki
rávilágított úgy a kérdésre, hogy Pamela rögtön más fényben látta az
egészet.
– Jó fizetést adsz majd a lánynak, nem? És akkor hazaviheti a pénzt az
özvegy anyukájának, hatalmas segítség lesz ez a családnak.
Talán ez tényleg a segítség egy módja. És Pamelának több ideje jutott
Willre, amikor az hazajött, és később az Egyletre. De próbálta sosem
kihasználni Kittyt. Az nem lett volna helyes.
Átkarolta a lány vállát.
– Miért nem ugrasz haza, Kitty? Nézd meg, rendben van-e anyukád! Én
elboldogulok itt.
Kitty szeme vöröslött, de gyengén elmosolyodott.
– Köszönöm, asszonyom! Ha biztos, hogy megoldja itt, akkor elmennék.
– Jó. – Pamela ragyogva mosolygott, ahogy Kitty elsietett. – Will,
szerintem Mirjam már elég süteményt evett. – Mirjamnak morzsák
virítottak a szája körül, és nagyon elégedett képet vágott. – Folytassátok a
játékot, amíg befejezem és hozom az ebédet, jó?
Will bólintott, és lehajolt a kockáért.
– Gyerünk, Mirjam! Ma délután még meg akarlak tanítani krikettezni!
Pamela azon kapta magát, hogy nagyon várja az újabb gyerekek
érkezését a körülmények ellenére, amelyek idekényszerítették őket. Amióta
befogadták Mirjamot, Pamela nem járt Prágában, nem lett volna helyes
magára hagyni a gyereket… Már elhagyták a szülei, még akkor is, ha jó
okuk volt rá, és felzaklathatná, ha Pamela is eltűnne pár napra. Voltak más
önkéntesek, akik átvették az asszony helyét a vonaton, és többet tett most,
mint hogy szólt pár szót a gyerekekhez cseh nyelven. Néha azt kívánta, bár
ő lehetne Kitty, és gondoskodhatna otthon Mirjamról és Willről, de a vágy,
hogy segítsen azokon a szegény gyerekeken, erősebbnek bizonyult.
Továbbra is kiment minden csoport érkezésekor a Liverpool Street
pályaudvarra. Ez már a kilencedik volt, hetek óta tervezgették: kétszázötven
gyerek, az eddigi legtöbb. Milyen szívmelengető, hogy ilyen sokat meg
tudnak menteni – bár most, hogy Anglia háborúban állt, nem kínált olyan
biztonságot, mint amit eddig a szülőknek ígértek. De legalább nincsenek
megszállva. Egyelőre.
Pamela elővette a szekrényből a szokásos piros kosztümöt. Mostanra ez
lett az egyenruhája. Belebújt a barna félcipőbe, felrázta a haját. Rúzst nem
használt. Nem akarta, hogy idegennek lássák a gyerekek. Talán csak egy kis
púder, hogy ne csillogjon túlzottan az arca a pályaudvar párás levegőjétől.
Komoly teljesítmény volt ez, amit Nicholas Winton elért. Hirdetéseket
adott fel az újságokban, önkénteseket keresett, akik vállalják a cseh
gyerekek befogadását, és a britek feleltek a hívó szóra, helyet kerítettek az
otthonukban és melegséget a szívükben a szegény menekülteknek. Levelek
és csekkek áramlottak a lehetséges nevelőszülőktől. Ötven font sokaknak
háromhavi fizetést jelentett. És ezek az emberek nem tűntek mind
gazdagnak. Némelyiküknek hatalmas áldozatot jelenthetett ez az összeg, de
örömmel tették, jószívűen. Híres tartózkodásuk ellenére Pamela honfitársai
kedves emberek voltak. Egy pillanatra az asszony Ada kis családjára
gondolt. Ők is kedvesek voltak. Nem tudta kimenteni Agatát és Tomast,
nem tartotta velük a kapcsolatot, de Pamela élvezte a cseh nagylelkűséget
valamikor, és jó érzés volt, hogy valamiképp ezt viszonozhatja.
Ahogy felszállt a Liverpool Streetre tartó vonatra, egy kép jelent meg
előtte: Will és Mirjam, ahogy társasjátékot játszanak a nappali padlóján. Jó
volt Willnek, hogy lett egy húga, még akkor is, ha csak átmenetileg, és
Pamela örült, hogy most már ő személyesen is beszállt a menekültekért
végzett munkába. Így a többi nevelőszülő arcába nézhetett, tudva, hogy ő is
közéjük tartozik.
Párás volt a levegő a pályaudvaron. A kora szeptemberi nap könnyed
melege összevegyült a szokásos gőzpárával és a tömeggel. Pár kövér
galamb sétált Pamela előtt, morzsát kerestek. Kincsként becsült, szűkös
adagokat esznek majd, ha olyan megszorítások lesznek, mint az előző
háborúban. Pamela az éhségre emlékezve a hasára szorította a kezét. Az
iskolai szünetben négy embert etetett, ötöt, ha Kittyt is beleszámolta,
feltételezve, hogy nem megy el lőszergyárba dolgozni, ahogy legutóbb sok
lány. Egyszer ő maga is majdnem elcsábult, amikor látta, mennyit keresnek
a barátai. De a szülei megtiltották, hogy háborús eszközök gyártásában
vállaljon szerepet, még ha akarta volna, akkor sem, és mikor látta, hogy
ezek a barátai besárgulnak a TNT-től, tudta, hogy jól döntött.
Anya csodát tett, hogy végig etetni bírta őket a Nagy Háború alatt.
Felkelt ötkor, kenyeret sütött, ő maga hónapokig lemondott a cukorról,
hogy el tudja készíteni azt az almás süteményt, amit mind imádtak. Pamela
arra gondolt, vajon ő milyen áldozatokat hozhatna. Hugh rendben lesz. A
Külügyminisztériumban lesz elég étel, de talán elkérhetne anyától pár régi,
háborús receptet. Milyen kár, hogy nem vidéken élnek, ahol lenne helyük,
hogy megtermeljenek maguknak ezt-azt!
Az egyik galamb szárnyra kapott, a szürkésfehér derengés felé repült.
Talán érezte, hogy hamarosan messzebbre kell indulnia, hogy élelemre
leljen.
Mire Pamela a tornaterembe ért, már tömegével várakoztak ott a
nevelőszülők. Margery ott elnökölt elöl, egy hatalmas köteg telegépelt
papírral, a ceruzáját nyálazta, és kipipálta a neveket.
– Á, Pamela! Örülök, hogy itt vagy. Még nem tudunk semmit a vonatról.
Pamela az órájára pillantott. Két perc múlva öt. A prágai vonat akár több
órás késést is összeszedhetett egy ilyen hosszú úton.
– Szerinted a mai nyilatkozat változtat valamin?
Margery szaporán pislogott.
– Remélem, nem, drágám, de bennem is felmerült ez a gondolat. Lehet,
hogy egy darabig ez lesz az utolsó csoport.
Pamela bólintott.
– Hála Istennek, hogy ilyen sokakat ki tudtunk hozni eddig!
Margery a listájára pillantott.
– Hatszázhatvankilencet.
– Akkor majdnem ezer lesz, ha megérkezik a mai csoport – számolta ki
fejben Pamela.
– Csodálatos! Ezer megmentett kis lélek.
Pamelának egyszerre túl nagyra nőtt a gombóc a torkában, hogy
válaszolni tudjon.
Hatra még nyomát sem lehetett látni a vonatnak. Pamela bement a vasúti
irodába érdeklődni, de nem volt kapcsolatuk Prágával. Arra gondolt,
egyáltalán felszálltak-e a gyerekek a hajóra Hollandiában.
 – Bejelentést teszek – közölte Margery. – Azt javaslom a várakozóknak,
hogy menjenek, egyenek valamit, mi addig itt őrködünk.
– Jó ötlet – felelte Pamela. – Legalább a kávézótulajdonosok örülhetnek
Bishopsgate-ben.
Margery meglengette vaskos karját, hogy felhívja magára a tömeg
figyelmét.
Végül csak két nő maradt ott. Pamela odalépett hozzájuk. Nővéreknek
tűntek, mindkettőnek vékony szálú, ősz haja volt és rózsaszínes, fénylő
arca. Egyikük sem nagyon lehetett magasabb öt lábnál.
– Nem mennek el enni valamit? – kérdezte tőlük. – Nem hiszem, hogy
egyhamar befutna a vonat, és ha mégis, mi majd vigyázunk a gyerekekre,
amíg elviszik őket.
A két nő összenézett.
– Nem vagyunk éhesek – mondta az egyik, aki talán hangyányival
magasabb volt, mint a nővére.
– Szükség lesz az erejükre. Ez hosszú éjszaka lehet – dörögte Margery,
aki közben odaért hozzájuk, és még meghallotta az utolsó szavakat.
Megint az a pillantás.
– Megyek, iszom egy teát – mondta végül Pamela. – Azt hiszem, nyitva
van még a kávézó, és látjuk a beérkező vonatokat, ha az ablak mellé ülünk.
Nem tartanak velem? – Kinyújtotta a karját, és a kávézó felé mutatott.
– Talán egy csésze teára – morogta az egyik nővér.
De amikor a pulthoz értek, világossá vált, tényleg szó szerint értették,
hogy egy csésze tea, és azon megosztoznak.
Margery felhúzta a szemöldökét, ahogy az egyik nő az érméket kotorta
össze a tárcájában.
– Milyen különös!
Pamela nézte, ahogy az egyik nővér egymásra stószolja a fél- és
negyedpennys érméket a pulton, a másik meg a zsebeit túrja fel. Végül
összeszedték a pénzt, és Pamela meg Margery után mentek az asztalhoz az
értékes teával, amiből felváltva kortyoltak.
Pamela előrehajolt.
– De buta vagyok! – mondta. – Kávét akartam venni. Miért nem bírok
odafigyelni? – Eltolta maga elől a teáscsészét a nővérek felé. – Most már
nem vihetem vissza, de nem ittam bele. Valamelyikük elfogadná tőlem?
Újabb összenézés, aztán az egyik nő bólintott.
 Pamela visszament a pulthoz, vett egy kávét, és kért némi kekszet is az
asztalhoz.
– Remek ötlet! – dicsérte Margery, amikor egy pincérnő letette eléjük a
tányért. – Arra számítok, hogy hamarosan élelmezési megszorítások
jöhetnek. Talán érdemes lenne bespájzolni, amíg lehet.
Kivett pár kekszet.
Pamela összepréselte az ajkát, és a két nővér felé tolta a tányért.
Nyolcra még mindig nem ért oda a vonat. Kitartottak, az italaik mellett
üldögélve, ameddig csak tudtak, de a kulcscsörgés és a pénztárgép
csilingelése világossá tette, hogy a kávézót zárják. Visszaténferegtek az üres
tornaterembe, és állva beszélgettek a hűvösben.
Winnek és Dollynak hívták a két nővért. Aznap reggel utaztak fel
Devonból.
– Mikor megláttuk azt a hirdetést az újságban, a szívünk összeszorult,
ahogy a szegény gyerekekre gondoltunk – mesélte Dolly. – Nincs sok
pénzünk, de beváltottuk a takarékunkat, és így ki tudtuk fizetni a letétet
meg a vonatjegyet. – Akkor nem csoda, gondolta Pamela, hogy nem maradt
pénzük ennivalóra.
– Kiválasztottunk egy kislányt a fényképek alapján, amiket Mr.
Wintontól kaptunk – tette hozzá Win, és előkotort a táskájából egy fotót. –
Rebeccának hívják.
Dolly szeme elfelhősödött.
– Nem tudunk túl sokat adni neki. De szeretni fogjuk.
– Nagyon fogjuk szeretni – erősítette meg Win, megfogva a nővére kezét.
Pamela a két nőre mosolygott, váratlanul rekedtes hangon szólalt meg:
– Ez igazán csodálatos! – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy a
kislány, ha végre ideér, nagyon boldog lesz maguknál. – Margeryhez
fordult. – De nekem tényleg muszáj most mennem. Willre hagytam
Mirjamot, és nem lenne szép, ha ilyen hosszasan neki kellene vigyáznia rá.
És Hugh még órákig nem ér haza. Ma aztán végképp.
– Hogyne – mondta Margery. – Menj csak, drágám! Win és Dolly
hazajöhetnek velem. – Lesöpörte a két nővér tiltakozását. – Ugyan, csak
semmi kifogás! Ragaszkodom hozzá! A szakácsom csodás sült csirkét
készít ma vacsorára. És rengeteg helyünk van. – Pamela felé fordult. –
Értesítelek, ha bármit hallok, de most már nem tudom elképzelni, hogy a
gyerekek holnap reggel előtt ideérnének.
 A telefon egész este néma maradt. Pamela végül elment aludni éjfél
körül. Hugh valamikor hajnalban botorkált be.
– Milyen volt? – kérdezte az asszony álomittas ködben.
– Nyomasztó – felelte Hugh. – Neked?
– Nem jött meg a vonat Prágából. – Már élesedtek az érzékei, ahogy
feltámaszkodott a párnákra, és nézte, ahogy Hugh küszködik a zoknijával.
Szegény ember, olyan fáradt volt, hogy majdnem szétesett. – Utálom, hogy
ezzel kell zargassalak, drágám, de utánakérdeznél, mi történt?
Hugh felnyögött.
– A nyilatkozat! Egész nap szakadtak ránk az információk. De meglátom,
mit tehetek. Kétszázötven gyerek nem tűnhetett el csak úgy.
– Nem hát – felelte Pamela, és egyenesre öklözte a párnáját. – Biztos
vagyok benne, hogy minden rendben lesz.
De miért érezte a rettegés hullámát, ahogy megfordult, és aludni próbált?
 13

Josef az asztal fölé görnyedt, háttal Evának, töltőtolla a papírt szántotta.

– Szeretettel: Ábá és Mutti – mondta Eva a férfi hátának, miközben
annak még a kipája is szemrehányón ült a fején.
Josef abbahagyta az írást, hogy fejben lefordítsa a szavakat, aztán fekete
szarkalábakkal felvéste a papírra. Csendben átolvasta a levelet, aztán
odacsúsztatta az asztalon Evának, hogy írja alá. Még mindig nem fordult
meg. A fejét továbbra is lehorgasztotta.
Eva megint arra gondolt, bár tudna angolul, és ő maga írhatna
Mirjamnak. Hisz mi értelme az operai olasznak, ha a drága kislányodnak
kell elmondanod, mennyire szereted? Mirjam csak pár szót tudott írni-
olvasni csehül, amikor elment Angliába, és bár Mrs. Denison beszélt
valamicskét, és megnyugtatta őket, hogy használni is fogja ezt Mirjammal,
hogy a kislány ne felejtse el az anyanyelvét, mégis angolul tanultak az
iskolában. Úgyhogy Josefre maradt a tudós angoljával, ő írhatta Mirjam
leveleit. Eva csak diktálhatta, amit papírra vágyott vetni. Ugyan kétséges
volt, hogy Mirjam maga el tudja-e majd olvasni a levelet, hiszen nem régóta
járt csak iskolába. Valószínűleg majd Mrs. Denison olvassa fel neki.
Eva elvette a levelet Joseftől, és előhalászott egy borítékot. Legalább a
címet tudta fejből, és ezt ő maga is leírhatta: Templewood Avenue 32.,
Hampstead, London. Néhány csókot nyomott az aláírása alá, aztán
összehajtotta a papírt, és a borítékba csúsztatta. Már a papír is hiánycikk
lett. Az utolsó tíz lapnál tartottak. Josefnek apró betűkkel kellett írnia, és
rettegett, hogy ne hibázzon, mert az túl sok helyet foglalt volna. Eva az
előszobában hagyta a levelet, hogy majd később levigye a postára.
Josef még mindig az asztal fölé hajolt, elveszve a gondolataiban,
úgyhogy Eva kiosont a konyhába, ahol Mutti zöldséget szeletelt. Gyenge
napfény csillant meg ősz hajszálain. Mint mindig, Ábá az utcán mászkált.
Minden nappal kicsit öregebbnek tűnt, amikor hazaért.
Mutti feltartott egy megzöldült krumplit.
 – Elég gyászos állapotú. Többet vágok ki, mint amennyit meghagyok.
Eva megfogott egy megpuhult répát, és letépte a felső, páfrányszerű
leveleket a zöldség tetejéről.
– Ettől majd kicsit tartalmasabb lesz. És nem hámozom meg. Josef
mindig azt mondja, amúgy is több a tápérték a zöldség héjában, mint a
húsában.
– Jó ötlet. Vajon mit ehet Mirjam? Hallottam, hogy Angliában csak fehér
kenyér van.
Eva próbálta elképzelni, ahogy Mirjam egy elegáns angol
vacsoraasztalnál ül.
– A család elég gazdagnak tűnik. Szerintem ezüstkanállal eszi az üvegből
a lekvárt.
Mutti fáradt arca erre egy pillanatra felragyogott, aztán megint visszatért
a tompaság, ahogy folytatta a szeletelést.
Eva átkarolta anyja keskeny vállát.
– Josef írt még egy levelet.
– Beleírtátok, hogy pusziljuk?
– Persze.
– Remélem, eljut hozzá. Most, hogy Nagy-Britannia is belépett a
háborúba, sokkal nehezebb lesz a levelezés.
Mutti bólintott.
– Imádkozzunk, hogy megkapja. És hogy biztonságban legyen ott.
Eva az anyja vállára hajtotta a fejét, próbálta elhessegetni a bombák
sivításának és a gyerekek sikolyának hangjait, amik ezekben a napokban
kísértették.
– Helyesen cselekedtem, ugye, Mutti? Azt gondoltam, hogy biztos helyre
küldöm, most meg olyan érzés, mintha az oroszlán barlangjába vetettem
volna.
Mutti megsimogatta Eva haját.
– Nem tudhattad, hogy a németek Anglia ellen fordulnak. De az legalább
egy sziget, sokkal nehezebb megszállni. Biztos vagyok benne, hogy jobb,
mint a legtöbb európai ország.
– És még mindig nem tudom, megbocsát-e nekem Josef valaha –
sóhajtott Eva. – Én biztosan nem bocsátok meg magamnak.
Mutti gyengéden lehámozta magáról Evát, a tűzhelyhez lépett, és a
fazékba szórta a zöldséget.
 – Ábával minden este imádkozunk a mi kis unokánkért – mondta. –
Tudom, hogy Adonáj vigyáz rá.
– Remélem, igazad van. – Eva a szekrénybe nyúlt, hogy kivegye a
mélytányérokat, és meglátta Mirjam aprócska, rózsaszín tálkáját a
felnőtteké mellett. El akarta rejteni, de Mutti nem engedte.
– Azzal úgy tennénk, mintha sosem létezett volna – mondta. – Álljon
készen minden arra, amikor majd Mirjam hazajön.
Úgyhogy a gyerekszoba is ugyanolyan maradt, a plüssállatok ott
sorakoztak az ablakpárkányon, a sarokban ott állt a hintaszék, amit Ábá
készített, az ágy végében meg a játék teáskészlet. És vagy Eva, vagy Mutti
bement naponta, és tettek róla, hogy ne porosodjon semmi.
Mirjam nélkül az élet egyhangúvá vált. Nem volt izgalom, nem volt cél.
Nem mocorgott ott az öröm és a feladat, hogy egy gyereket kell felnevelnie,
és Eva már látta, milyen monotonná vált a felszín alatt az élete: főzés,
takarítás, mosás, vasalás, ebből állt a napja. És a háborús megszorítások
miatt ezek a feladatok jóval nehezebbé váltak. De Mirjam nélkül csak a
kötelesség maradt, elmúlt a játék, a mesék, a mulatság, ami nevetéssel
töltött meg mindent.
Valaha a zene adott célt Eva életének. Bár az is rutin volt, nagyon is
szigorú, de ott volt az új melódiák felfedezésének öröme, új minták, a
csendes elégedettség, amikor megtanult egy nehezebb darabot, a diadal,
amikor ezt megosztotta az elismerő közönséggel. Fogalmam sem volt,
milyen lesz az életem, gondolta Eva. Maradt még bármi, ami értelmet adna?
Talált egy ütött-kopott, régi angol nyelvkönyvet a Staré Město egyik
poros könyvesboltjában, és megpróbált angolul tanulni. De a könyv olyan
régi volt, és olyan nagyon távol állt Eva világától, hogy csak lassan tudott
haladni. Mi értelme lett volna megtanulni, hogyan mondja azt, „Elnézést, de
a postakocsit villámcsapás érte”, miközben Eva meg akarta kérdezni a
lányától, lettek-e barátai az iskolában, és hogy bánnak vele Denisonék, vagy
hiányzik-e neki a szegény apukája és anyukája. Olyan bosszantó volt!
Büntetésnek érezte, hogy Josefen keresztül tudnak csak kommunikálni. A
férfi szüntelenül emlékeztette Evát arra, hogy nem lett volna szabad a saját
feje után mennie, meg kellett volna beszélnie vele, mielőtt elküldi
Mirjamot… Bár Eva ragaszkodott ahhoz, hogy ő beszélt Joseffel, csak az
olyan csökönyösnek és naivnak bizonyult, hogy ezért tette azt, amit tett.
Heteken át fagyos volt a viszonyuk, Eva nem volt biztos benne, hogy még
felenged valaha.
De volt pár keserédes hír is. Összefutott Frau Golderral az utcán
valamikor, ettől az anyukától kapta meg Mr. Winton elérhetőségét, és az
asszony elmondta, hogy a gyerekek utolsó, Angliába készülő vonata sosem
hagyta el a pályaudvart. Ez rémséges lehetett szegény szülőknek, de Eva
önkéntelenül is megkönnyebbülést érzett, hogy már korábban elküldte
Mirjamot. Josef továbbra is forrongó neheztelése ellenére ő biztos volt
benne, hogy a lányát kevésbé fenyegeti veszély Angliában, mint Prágában,
hiába léptek az angolok háborúba a németekkel.
Miután megfőtt a leves, és Mutti felment lepihenni a szobájába, Eva
kiment az előszobába a kosaráért és a kabátjáért. Ha csak pár értékes percre
is, de kiléphet a házat uraló fájdalom és elítélés levegőjéből, egyedül lehet,
fellélegezhet, ez jót tenne neki.
– Lemegyek a postára – szólt oda Josefnek.
De a férfi ott tartotta.
– Hagyd csak, Liebling! Majd én leviszem később. Most beszélni
szeretnék veled.
Eva levette a kabátját. Csak nem újabb prédikálást kell végighallgatnia?
Nem volt elég, amit eddig mondott a férje? De ezúttal Josef nem Mirjamról
akart beszélni, hanem a munkájáról.
– A szérumkutatás véget ért, és új feladatot kaptam – mondta Evának, a
homlokát masszírozva.
– Ó?
Eva odahúzott egy széket, leült az asztalhoz, még mindig Mirjamra
gondolva. Remélte, hogy nem nyúlik hosszúra ez a beszélgetés. Az ebéd
egy óra múlva kész, és nem akarta megvárni a délutáni postát.
Josef az orrnyergét dörzsölte.
– Boldogan dolgoztam ezen. Tudtam, hogy életeket ment majd meg,
reményt ad az embereknek. Bár a nácik finanszírozták, mégis tiszta volt a
lelkiismeretem. És tudtam, hogy ezzel megóvom a családomat. – Oldalsó,
neheztelő pillantás következett.
Eva lassan beszívta a levegőt. Nem fogja hagyni, hogy provokálják.
– És most mi változott?
Josef levette a karóráját, és szinte önkéntelen mozdulattal piszkálni
kezdte. Nem nézett Evára.
 – Még mielőtt a háború elkezdődött, a nácik Pervitint gyártottak.
– Pervitint?
– Ez egy metamfetamin alapú kábítószer. Ébren tart. Eufóriát okoz.
Legyőzhetetlennek hiszi magát, aki beveszi. Ezt adták a csapatoknak,
amikor Hitler megszállta Lengyelországot. – Josef visszavette az óráját. –
Valószínűleg ettől lettek ilyen erősek.
Eva arcára éles kifejezés telepedett.
– Szóval a németek bekábítószerezve foglalták el Lengyelországot?
Josef bólintott.
– A rohadékok!
Erre Josef nem is reagált.
– Akkora siker volt, hogy a nácik hatalmas mennyiségben akarják
gyártani. Harmincötmillió tablettát akarnak.
– És te hogy jössz a képbe?
– Pillanatnyilag a gyártás drága és időigényes. Dr. Svobodával
megkaptuk a feladatot, hogy kutassunk gyorsabb és olcsóbb Pervitin-
gyártás lehetősége után.
– Nem, Josef, nem teheted! A németekben nem lehet bízni. Brutálisak,
embertelenek már amúgy is… – Eva visszaszorította a torkán feltörő epét –,
de ha kábítószert kapnak, sátániak lesznek!
Josef fáradt szemmel nézte a feleségét.
– Tudom, Liebling. De nem azt mondja a Tóra, hogy segítsünk az
ellenségnek?
– Igen, adjunk nekik kenyeret és vizet. „Mert elevenszenet gyűjtesz az ő
fejére.” De nem kell segíteni őket abban, hogy legyőzzenek minket. A Tóra
semmi ilyesmit nem mond.
Josef lehorgasztotta a fejét.
– Tudom. Szalmaszálakba kapaszkodom. Keresek valamit, hogy
megnyugtassam a lelkiismeretemet. De nemet kell mondanom, és szembe
kell néznem a következményekkel.
Eva megremegett. Ezek a következmények borzalmasak lehetnek. Talán
végül is jól tette, hogy elküldte Mirjamot.
– Tehetek valamit?
Josef megint levette az órát. Az ujjai köré tekerte a szíjat.
– Szó van valami munkáról a hidrogén-cianiddal. A nácik humánus
kártevőirtót keresnek. Rovarirtót, azt hiszem. Hogy így majd nő a
gabonatermelés eredményessége. – Josef kicsit mintha mellébeszélt volna.
– Hát ez biztos jó dolog – vélte Eva.
– Igen. Azt hiszem, egyébként nagyon mérgező. De ki tudjuk találni,
hogyan lehet biztonságosan dolgozni vele.
– Nos, akkor meg is van a válasz, nem?
Josef megint nem nézett a felesége szemébe.
– Igen. Meglátom, rá tudom-e venni őket, hogy erre a munkára osszanak
be.
Eva gyengéden kivette az órát a férfi kezéből.
– Megértem, milyen az, ha az embert kínozza a lelkiismeret-furdalás –
mondta. – Hidd el, heteken át kínlódtam magamban, amikor azt próbáltam
eldönteni, hogy elküldjem-e Mirjamot, vagy ne.
Josef megmerevedett.
– Ezért kellett volna megbeszélned velem.
– De te hajthatatlan voltál. Olyan nagyon biztos voltál benne, hogy a
munkád megvéd mindannyiunkat. – Eva Josef ujjaira tette a kezét. – És
most úgy tűnik, mind sérülékenyek vagyunk. Azt tettem, amit a legjobbnak
gondoltam, Josef.
Ezúttal a férfi nem fordult el, nem állt fel, nem vitatkozott. Csak ennyit
mondott, nagyon szomorúan:
– Tudom.
És ez valahogy jobban fájt, mint bármi.
 14

– Mirjam! Leveled jött!

Pamela kinyitotta Mirjam szobájának ajtaját, kiáradt az a
meghatározhatatlan kislányillat, ami olyan nagyon különbözött Will
szobájának fiús földességétől. Belesett az ajtón. A törtfehér viaszosvászon
ágytakarót gondosan lesimították, a kicsi, rózsaszín hajkefe és fésű, amit
Pamela vett a kislánynak, ott sorakozott a toalettasztalon, a len hálóing meg
csinosan összehajtogatva a vesszőből font széken, az ágy mellett. De
Mirjam nem volt ott. Pamela megállt, megnézte az ágy melletti kis
könyvhalmot: Nyúl Péter, Babar történetei és Az elvarázsolt erdő. Ezekből
olvasott fel Mirjamnak minden este, bár az utóbbi időben a kislány maga
olvasta el az első pár bekezdést, apró mutatóujja és lerágott körme a
szavakat követte, gondosan ejtve őket, alig érezhető akcentussal.
Hugh morgása, hogy Mirjamot a Hinton Hallba kellene küldeni, nem
vezetett sehova. Hivatalosan már majdnem egy éve háborúban álltak. A teát
már elkezdték jegyre adni, Kitty mélységes bánatára, de ezen kívül alig
változott az élet Hampsteadben. Hála Istennek a németek békén hagyták
őket eddig. Nem volt rá okuk, hogy elküldjék Mirjamot.
Mások kevésbé voltak szerencsések. Még mindig nem érkezett hír az
utolsó prágai vonatról. Win és Dolly könnyek közt visszautazott Devonba, a
szeretni vágyott gyerek nélkül, és a menekültegyletet vonakodva, de
feloszlatták – nem volt mit tenni így, hogy az európai utazást tényleg
megakadályozták. Hugh megpróbálta lenyomozni, hova kerültek a
gyerekek, de nem járt sikerrel.
– Senki sem tudja, mi történt velük. Csak balszerencse volt, hogy pont
aznap kellett volna elindulniuk, amikor bejelentették a háborút Anglia és
Németország között.
Pamela elszörnyedt. Nem számított, hogy több mint hatszáz gyereket már
megmentettek, a kétszázötven elvesztése örökre kísérteni fogja. Hála
Istennek Mirjam épségben ideért. Pamela próbált a kislányra
összpontosítani, és elnyomni magában a rémséges találgatásokat, hogy
vajon mi történhetett a többiekkel.
– Á, hát itt vagy! – Ahogy kinyitotta a konyhaajtót, meglátta Mirjamot.
Egy kisszéken ült, mellette a kissé viharvert Lili, mint általában, és
Kittynek segített mézeskalácsot sütni a konyhaasztalnál. Az arca kipirult,
pár mézeskalácsmorzsa a hosszú fonatokból kibújt hajszálakba ragadt. –
Kitty, ez a mi cukorjegyünkből van?
– Igen, asszonyom. Összegyűjtöttem. Egyikünk sem issza cukorral a
teáját, és Will úrfi meg Mr. Denison sincs itthon a maguk szokásos három
kanál cukrával… Nem mintha annyi tea lenne manapság. Sikerült
félretennem.
Pamela felnevetett.
– Értem, remek. És Mirjam odavan a mézeskalácsért. – Előrelépett, hogy
kirázza a ragacsos tésztát a gyerek hajából.
Mirjam pufók ujjaival a tésztát gyúrta, kilapította a belisztezett
asztallapon, és apró formákat vágott ki belőle egy tompa késsel. Kitty egy
nagy tálcát kent ki pár csepp kincset érő vajjal.
Pamela odahúzott egy széket.
– Kinyitod a leveledet, Mirjam?
Mirjam a fejét rázta, és tovább vágta a formákat.
– Gyerünk, kisasszony! – mondta Kitty. – Ez az adag már megy a sütőbe.
Elmarta Mirjam műveit az asztalról, nem törődve a gyerek tiltakozó
nyafogásával, és mindet a tálcára tette. Csak pár ragacsos golyó maradt.
Ahogy Kitty a tálcát csúsztatva a sütő felé fordult, Mirjam a szájába
pottyantott egy darabkát. A kis arca még jobban kipirult.
– Mossál kezet, Mirjam! – mondta Pamela.
Felemelte a székről a kislányt, és a csaphoz vitte. Egyik kezével a
derekához szorította, felemelt térdével támasztva alá a súlyt, a másikkal
kinyitotta a csapot, és Mirjam ujjait a víz alá nyomta. A mindenit, de nehéz
lett ez a gyerek! Olyan sokat nőtt az elmúlt pár hónapban. Pamela
megkönnyebbült nyögéssel letette a földre, és elment egy törülközőért.
Mirjam megint leült, Pamela odalépett hozzá, a törülközőt nyújtva, hogy
megszáríthassa a kezét. Kitty a maradék ragacsot kaparta le az asztalról, és
tálakat meg késeket pakolt a mosogatóba. A gyömbéres, édes illat első
hulláma áradni kezdett a sütőből.
 Pamela odaadta Mirjamnak a levelet, és ő kinyitotta csendben. Előhúzta
az egyetlen, vékony papírlapot a makulátlan kézírással, és odanyújtotta
Pamelának.
– Olvasd fel, légy szíves!
Mirjam egész jól elboldogult a könyvek nyomtatott betűivel, de apja sűrű
kézírása kifogott rajta. Még néha Pamela is nehezen betűzte ki.
– „Édes kislányom!” – kezdte. Megkönnyebbülés lesz, ha majd Mirjam
egyedül el tudja olvasni a leveleit. Nagyon nehéz volt visszatartania a
könnyeket, amikor a szülők zaklatottsága olyan egyértelmű volt a sorokból.
– „Remélem, jó kislány vagy, és nem zavarod Mr. és Mrs. Denisont.” –
Pamela Mirjamra nézett a papír felett. – Persze hogy nem zavarsz, ugye,
drágám?
Mirjam a fejét rázta, a copfok vadul repkedtek.
– „Mi nagyon elfoglaltak vagyunk itthon. Oma és Opa még mindig itt
van, puszilnak. Mutti rendesen etet minket, bár kevés az étel már a
boltokban. Én sokat dolgozom az Intézetben.”
Pamela tudta, hogy Mirjam apukája tudós. Vajon milyen kutatásban
dolgozhat most? De leginkább Eváért fájt Pamela szíve. Mirjam édesapja
láthatóan nem akarta aggasztani a lányát, de Prága már tizenhét hónapja állt
megszállás alatt. Az élelmiszerkészletek biztosan megcsappantak. Nagyon
nehéz lehet négy embert etetni. Mirjam sosem emlegetett semmiféle cseh
Kitty-félét, biztos, hogy Eva mindent maga csinál. Pamela előrenyúlt,
Mirjam füle mögé simított egy elszabadult tincset. Csak annyit tehet, hogy
rendesen gondját viseli a szerencsétlen nő gyerekének. És imádkozik az
Úrhoz, hogy Mirjam biztonságban térjen haza, ha majd eljön az idő.
Borzasztóan fog hiányozni, persze, de neki is van saját gyereke, nem
tarthatja meg másét.
A levél ezután csapongóvá vált. Kis hírdarabok a szomszédokról, a
zsinagógalátogatásokról, egy könyvről, amit az apa olvasott, a környék
macskájáról. Pamela elképzelte a szegény embert, ahogy elfogadható
részletek után kutat a fejében, amit megírhat a kislányának, miközben
leginkább csak azt írná, hogy „az élet borzalmas nélküled, rettenetesen
hiányzol”. Felolvasta a leánygyermekekre mondott áldást, amivel a levelek
rendre végződtek. Pamela már tudta kívülről.
Amikor befogadták Mirjamot, szóba került Hugh-val, hogy mit
kezdjenek a gyerek zsidó hitével. Margery mesélte, hogy valami rabbik
elmentek egyik nap Nicholas Wintonhoz, panaszt tettek, hogy a menekült
gyerekeket keresztény családok fogadják be. Winton erre tömören válaszolt.
– Ha maguknak jobb egy halott zsidó Prágában, mint egy élő egy
keresztény otthonban, az a maguk problémája, nem az enyém. – Nem
hallott róluk többé.
Pamela vigyázott rá, hogy ne tálaljon fel disznót, nem mintha túl gyakori
lett volna a sertéshús a boltokban, és Hugh-val elvitték Mirjamot egyik
vasárnap a kvéker találkozóra, nem sokkal az érkezése után, de a gyerek
végig fészkelődött az istentisztelet alatt, úgyhogy a következő héten inkább
otthon hagyták Kittyvel. Az is eszébe jutott, hogy megkéri Segalékat az
utcában, vigyék el magukkal Mirjamot a zsinagógába, de nem akart gondot
okozni nekik. Kolischerék nem említették a leveleikben, hogy szeretnék, ha
a gyerek vallási nevelésével foglalkoznának. Egy egész élethez képest nem
számított ez a pár hónap, és majd újra felveszi a fonalat a zsidóság
tanulásában, ha visszamegy Prágába. Ezzel be kell érniük.
Aznap éjjel Pamela nem tudott aludni. Amikor Hugh begördült kettő
körül, még ébren volt. Churchill vette át Chamberlain posztját májusban, és
a nap vagy az éjszaka bármelyik órájára képes volt megbeszéléseket
összehívni.
– Az az ember sosem pihen – nyögött Hugh. – Úgyhogy mi sem
pihenhetünk.
Perceken belül horkolt is.
Pamela olyan három körül szundikálhatott el, de egy különösen
fülhasogató hangra ébredt. A szoba megtelt zajjal. Pamela felegyenesedett,
fel akarta ébreszteni Hugh-t, amikor felfogta, hogy fényeket is lát. Hirtelen
villanások világították meg a szobát, aztán egyszerre eltűntek.
A sziréna vijjogni kezdett, Pamela gyomra összeszorult.
– Légiriadó! – kiáltotta. Hugh próbált a mély álomból a felszínre
kecmeregni. – Bombáznak minket! – Pamela szíve vadul vert a
mellkasában.
Hugh felegyenesedett, de Pamela már állt, a szekrényből halászta elő a
még tavaly ősszel összekészített dobozt a vészhelyzetekre: keksz volt
benne, egy elemlámpa, egy üveg víz és egy csomag kártya. Levette a
pongyoláját az ajtóra szerelt akasztóról, és Hugh-nak is odadobta az övét.
– Felkeltem Mirjamot. Kitty az anyukájánál van. – Szerencsére Will az
iskolában volt.
 Hugh bólintott, a haja kócos volt a félhomályban, az arca fáradt.
Pamela lábujjhegyen ment át Mirjam szobájába. Beléhasított a bűntudat,
ahogy meglátta a kislány sötét fürtjeit a párnán, meghallotta lélegzése
finom, ütemes hangját. A hüvelykujja a szájában volt, mint általában.
Pamela megsimította az arcát.
– Mirjam, drágám!
Semmi válasz.
Még hangosabban szólt a sziréna, lüktetve hasított a sötétségbe. Aztán
egy hatalmas robbanás dörrenése hallatszott. Pamela a karjába vette
Mirjamot, lerohant a földszintre, majd tovább a kétfordulónyi lépcsőn,
amilyen gyorsan csak tudott.
Hugh már lent volt a pincében, két régi fotelt hurcolt oda, három éve
selejtezték le őket.
– Add ide nekem a kislányt! – mondta, és Pamela átadta neki Mirjamot.
Hugh átfogta, és levetette magát az egyik fotelba, Mirjammal az ölében.
A gyerek összegömbölyödött, még mindig félig aludt, és dühödten szopta
az ujját. Pamela felszaladt, hogy összeszedje a dobozt, nem törődve Hugh
tiltakozásával, miszerint biztonságosabb lenne, ha maradna itt, ahol van.
Lehozta a dobozt a hálóból, és mikor újra lement, egy pillanatra megállt a
konyhaajtóban, de úgy döntött, nem áll neki teát főzni. Már épp eleget
késlekedett az óvóhelyre vonulással.
Mire másodszor leért, Hugh már hátrahajtott fejjel bámulta a plafont.
Mirjam mélyen aludt. Pamela kimarkolt egy takarót a dobozból, és egy kis
fészket épített belőle a padlón. Elvett egy párnát a másik fotelről, és a
takaróra tette. Aztán felnyalábolta Mirjamot Hugh öléből, és gyengéden
lefektette a rögtönzött ágyra. Mirjam mocorgott és fészkelődött kicsit, majd
megint elaludt. Pamela lassan kifújta a levegőt.
Lent a pincében csak tompán hallottak mindent, a bombák hangját
visszatartották a vaskos, Edward-korabeli falak. A villanybojler zúgott, a
vízvezeték nyikorgott mellettük. A levegő sűrű volt és rezzenéstelen, a
szoba nyirkos, mint egy barlang.
– Te tudod, meddig fog tartani? – suttogta Pamela.
Hugh vállat vont.
– Fogalmam sincs. Eddig könnyen megúsztuk. Valószínűleg most rajtunk
a sor.
 Arca sápadtsága rácáfolt a könnyed hangra. Pamela érezte, hogy száguld
az adrenalin az ereiben. Megint hálát adott Istennek, amiért Will az
iskolában volt.
Ahogy lehunyta a szemét, megjelent előtte egy kép: tizenévesen bámulta
a levegőben lebegő Zeppelint, ami rémesen zakatolt. Egy fiú dudálva
végigbiciklizett az utcán, figyelmeztetve az embereket a veszély
közeledésére. Ahogy Pamela kifelé bámult az ablakon, a Zeppelin lángra
kapott, mire óriási éljenzés harsant kint. A hatalmas lángok kivilágították az
éjszakai égboltot, mintha fényes nappal lenne. Aztán a nagy, fehér gömb
lassan zsugorodni kezdett, és lesüllyedt a földre. Pamela azóta utálta a tüzet.
Eltökélte, hogy kizárja a fejéből ezeket az emlékeket: Tommy barátainak
mohó, izgatott arcát, ahogy elmasíroztak a háborúba. Az anyák riadt és
értetlen tekintetét, amikor fiaik nem jöttek vissza. A halottakat. A gyászt.
Kérlek, Istenem, ne hagyd még egyszer!
Fészkelődött a fotelben. Így, párna nélkül a kemény támla a hátába
vágott. Hála istennek, hogy Mirjam alszik. Elképesztő, hogy a gyerek
ennyire ki tudja kapcsolni a külvilágot. Talán Prágában tanulta ezt. Pamela
arra gondolt, vajon miféle rémségeket láthatott ott Mirjam. Mit
mondanának a kislány szülei, ha tudnák, hogy most pont azokkal bújt egy
óvóhelyre a bombatámadás elől, akik felajánlották, hogy megvédik?
Pamela döntött.
– Hugh?
– Hm? – Hugh már félig lehunyta a szemét.
– Azt hiszem, igazad van. Nem engedhetjük, hogy Mirjam itt maradjon.
A németek heteken át folytathatják. Nem biztonságos. Felelőtlenség lenne,
és Mirjamot ránk bízták.
Hugh elszántan Pamela szemébe nézett.
– Hadd küldjem el a Hinton Hallba, ahogy javasoltad! Ott nem lesz
veszélyben. Csehek lesznek körülötte, olyanok, akik ismerik a nyelvét és a
kultúráját. A németek a városokat akarják elpusztítani.
Will ugyanezen okból biztonságban volt Marlborough-ban. Meg kell
majd mondaniuk neki, hogy ne jöjjön haza a következő szünetre.
Hugh bólintott.
– Meg kell szervezned az utazását.
– Reggel elintézem.
 Kint egy magas, fütyülő hangot néhány hangos dörrenés követett. Pamela
összerezzent, és megint fészkelődött a fotelben. Hosszú és rémes éjszaka
lesz ez.
 15

Eva vigasztalanul császkált a piactéren. Három éve volt, hogy lejött ide
Mirjammal, akkor még a rézfúvós zenekar játéka, az árusok harsogó
kiáltásai, a savanyúság és a hagyma szaga töltötte meg élettel a teret. Mára
saját maga kísértetévé vált. Ütött-kopott bódék, kifosztva az áruból, súlyukat
veszítve rezegtek a szélben, a fagerendáik kifakultak és elvástak. Pár dacos
árus lehelgette a kezét, hogy melegítse, miközben ütődött almával vagy
földkérges tarlórépával félig üres hordóik felett őrködtek. Egy szélroham
üres papírzacskót kergetett végig a földön.
Eva odament az egyik standhoz, megállt egy ládányi gumiszerű fehérrépa
előtt. Beletúrt a zöldséghalomba, hogy talán lejjebb frissebbet talál, nem
törődve az árus lesújtó pillantásával, és előhúzott pár szinte ehetőnek tűnő
darabot.
– Harminc heller – közölte a férfi, de nem nézett Eva szemébe.
– Ez elképesztő! Tessék. – Eva belepottyantott pár érmét a piszkos
tenyérbe. – Adok húszat, többet nem.
Az árus fenyegetően nézte, de bólintott. Eva betette a fehérrépát a
kosarába. Ha kap némi hagymát, főzhet ma este zöldséglevest. Húsra semmi
remény, de még volt egy kis só, az majd ad némi ízt.
De nem csak azért jött le ide, hogy zöldséget vegyen. Valójában
Mirjamnak keresett ajándékot. A lánya hamarosan hétéves lesz. Eva arra
vágyott, hogy egy babaházat vegyen neki apró, rózsaszín reluxákkal és
pöttöm faágyakkal. Hogy élvezné Mirjam, ha jól megnézegethetné az összes
szobát, felöltöztethetné a kicsiny babákat, leültethetné őket az asztalhoz,
hogy agyagból készült, miniatűr vacsorát egyenek, és nyaggathatná Muttit,
hogy segítsen neki babaruhát varrni. Eva szinte el is tudta képzelni a lánya
hangját, ahogy eljátssza a babák beszélgetését. Tavaly Ábá szerzett némi fát,
és csodálatos lovacskát faragott Mirjamnak. Mutti maradék anyagból varrta
meg a fejét és a kantárját, és Josef szerzett két apró kereket az aljára. De a
lovacska az egész évet Mirjam régi szobájának ajtaja mögött töltötte, várva a
lovast, aki nem érkezett meg sosem. Ha lenne is babaház, vajon mennyi az
esély rá, hogy Mirjam valaha hazajön, hogy a játékaival játsszon? Vajon még
elég kicsi lesz hozzá akkor, hogy ezt élvezze?
Eva egy kis pulthoz lépett a tér közepén. Hosszú sor állt előtte. Talán jött
valami új szállítmány. De ahogy közeledett, látta, hogy a jókora asztalra nem
ételt pakoltak ki, hanem mindenféle kacatot: csorba cserépedényeket,
csiricsáré nyakláncokat és pár penészes sarkú kis festményt.
El sem tudta képzelni, miért akarná bárki is ezeket, de úgy döntött, azért
kiállja a sort. Talán megveheti az egyik nyakláncot Mirjamnak. Ettől majd
felnőttebbnek érezheti magát. És talán egy ilyen kicsi valamit el is tudna
küldeni Angliába.
Mikor beállt a sor végére, az előtte álló középkorú, őszülő hajú,
mélybarna szemű nő hátrafordult és rámosolygott.
– Mit szemelt ki magának?
Eva visszamosolygott.
– A kislányomnak lesz nemsokára születésnapja. Azt gondoltam,
megveszem neki az egyik nyakláncot.
A nő a nyakát nyújtogatta, hogy megnézze a kirakott portékát.
– A zöld nagyon csinos.
– Igen. Reméljük, nem veszik meg előttem.
– Biztos talál valamit.
Eva vállat vont.
– Furcsa, hogy ez a legnépszerűbb stand most, hogy nincs mit enni.
A nő felnevetett.
– Igen. Pedig nem főzhet az ember ebédet porcelánból meg fémből. De
talán, ha szép tárgyak vesznek körül, az élet kicsit elviselhetőbb lesz.
– Talán.
De Evának nem volt szüksége tárgyakra. Csak a zene tette elviselhetővé
az életet. És nem sok volt abból sem, amióta eladta a zongorát.
A nő előrébb csoszogott, ahogy egy férfi távozott a sor elejéről egy ütött-
kopott könyvvel a kezében.
– Vajon honnan jön ez a sok minden? – tűnődött hangosan Eva.
– Ó, nem hallotta? Leginkább üres házakból. A zsidók házaiból, akiket
elvitt a transzport. Nem számít, milyen gondosan próbálják védeni a
házaikat, az emberek bejutnak, elvesznek mindent, ami megtetszik nekik, és
eladják.
Eva iszonyodva megdermedt.
 – Hogy lehetnek ilyen szívtelenek?
– Azok a zsidók nem jönnek vissza többé a dolgaikért. Miért ne
használják mások?
Hányinger szorította össze Eva testét. A nő felé biccentett.
– Vegye csak meg a nyakláncot – mondta. – Nekem túl díszes.
És gyorsan el is ment onnan, még mielőtt meghallhatta volna a választ.

Will ráírta a nevét a használt munkafüzetre az előszobai asztalon, kitárta a

nehéz bejárati ajtót, és sietősen végigment a kapuhoz vezető úton, majd ki a
Pewsey Roadra. Szerencsére nem volt messze a főutca, nem kellett buszra
szállnia a belvárosig. Kimenője volt délutánra, és akadt egy kis pénz is a
zsebében: gondosan összegyűjtötte a zsebpénzét, és elhatározta, hogy
születésnapi ajándékot vesz Mirjamnak. Tudta, hogy csak később lesz, de ha
a nagyobb terve megvalósul, akkor talán hónapokig nem látja a kislányt.
Megtanította römizni a vakáció alatt: talált egy pakli régi kártyát, és
Mirjam gyorsan belejött. Egyszer Will megkeverte a kártyát játék után, és
kirakott pár lapot az asztalra.
– Látod ezt a fekete alakzatot, Mirjam? Ez a pikk.
– Pekk – ismételte Mirjam.
– Nem, nem pekk, hanem pikk – formálta Will az „i” hangot hosszan és
gondosan.
– Pikk – mondta Mirjam, és vigyorgott.
– Ügyes!
Will elővett egy treffet, egy kőrt és pár kárót, gondosan ejtve a szavakat,
és válaszként megkapva a szinte tökéletes ismétléseket.
Anya azt mondogatta, hogy Mirjamnak muzsikusfüle van, és tényleg jól
hallott, nagyon jól haladt az angollal.
Will befordult a főutcára, az üzletsort nézte. Talán vehetne valami
társasjátékot neki. Valami okosabbat, mint egy pakli francia kártya. A
kislány szeretett Will-lel játszani, és így a szókincse is bővülne. Nagyjából a
főutca derekán találta meg a játékboltot, kinyitotta az ajtót, mire megszólalt
a vidám kis csengő, majd meghallotta a még vidámabb „Jó napot, uram!”
köszönést a boltostól, aki a pult mögött állva firkált valamit.
– Mit adhatok?
– Egy társasjátékot szeretnék. – Will körbenézett, látta az üres polcokat, a
könyvek kifakult borítóját, a porosnak tűnő puzzle-os dobozokat. – Ezek új
játékok, ugye?
A boltos nevetett, kicsit talán hamisan, vélte Will.
– Amennyire csak lehetséges, a legújabbak. Manapság nehéz játékot
beszerezni, ahogy minden mást is. És az embereket elfoglalja, hogy a
gyerekek gyomrát töltsék meg étellel, nem azzal törődnek, hogy új játékokat
vegyenek.
– Persze. – Will megköszörülte a torkát. – Akárhogy is, úgy látom, maga
árul társasjátékokat.
– Valóban. – A boltos kijött a pult mögül, és egy polchoz vezette a fiút,
amin pár doboz sorakozott: – Monopoly, Kígyók és létrák, Ki nevet a
végén?…
Will a homlokát ráncolta. A Monopoly túl bonyolult, és már volt otthon
Kígyók és létrák játék. De a Ki nevet a végén? jó mulatság lehet.
– Ezt kérem szépen – mondta, és óvatosan levette az élénk piros-sárga-
kék-zöld dobozt.
„6 éves kortól”, ez állt rajta. Tökéletes.
– Parancsoljon, uram! Egy shilling lesz.
Will átadott egy érmét. A férfi újságpapírba csomagolta a dobozt, és
odaadta Willnek. A fiú biccentett köszönetképp, és kilépett a boltból. Akkor
a maradék idejét most már azzal töltheti, hogy szerezzen némi medvecukrot
és epres nyalókát az édességes dobozába. Kölyökkora óta imádta ezeket. De
a nemrégiben meghozott döntés férfivá érleli.
Ha minden a tervei szerint alakul, többé nem megy vissza az iskolába.
 Mirjam a ragacsos édességbe mártotta a kanalát, elfordította, hogy a
lecsöpögő cseppeket is elkapja, és a kenyere fölé tartotta, míg a sűrű
folyadék arany tócsaként lecsorgott rá. Összehajtotta a kenyeret, és a szájába
tömte. A kenyér ízetlen volt, mint mindig, de ahogy a méz a nyelvét érte,
lehunyta a szemét, amint az édes íz csodás hulláma szétáradt benne.
– Gyerünk, Mirjam! – bökte meg Vera Mirjamot a hegyes könyökével.
Vera egy bőröndben menekült el Csehszlovákiából. A szülei hozták át a
határon. Talán a sok óra miatt, amíg vissza kellett tartania magát, most
szabadabban mozgatta a kezét-lábát. Mirjam vonakodva adta tovább a
csuprot, Vera belemártotta a kanalat.
A méz egészen a Buckingham-palotából jött.
– Milyen szerencsések vagytok, ugye? – kérdezte Pan ˇ Capek, az
igazgató. – Ez az argentin kormány ajándéka volt, de a király gyermekei
ragaszkodtak hozzá, hogy egyenesen továbbküldjék nektek.
Mirjam elképzelte az angol hercegnőket az aranykoronájukkal, a hosszú,
csillogó ruhájukban, ahogy becsomagolják a mézet, és elküldik a Hinton
Hallba. Milyen kedves tőlük!
Mirjam boldog volt, hogy cseh gyerekekkel járhatott egy iskolába,
csodálatos volt, hogy megint a saját nyelvét használhatja. Éjjel, a
hálóteremben suttogva elmesélték a történetüket. Az egyik kislány mesélt
Mirjamnak a kis Renéről, aki gyalog kelt át a Pireneusokon az anyukájával.
Egy határőr meglátta őket, és megölte az útitársaikat, de Rene anyukája azt
mondta, hogy feküdjenek mozdulatlanul, mintha kövek lennének. Később
mászva, bujkálva végül sikerült biztonságba jutniuk.
A legtöbb gyereknek megvolt a maga története a szökésről és a mentésről.
Mirjam tapasztalata igencsak hétköznapi volt a többiekéhez képest. De egy
idő után már nem beszéltek a múltról. A tanárok kedvesek voltak, az ágyak
puhák, az órák izgalmasak, és egy-egy ritka szülői levél érkezését
leszámítva, ami emlékeztette őket, mekkora szerencse, hogy ki tudtak jutni,
egyszerűen csak élvezték az együttlétet.
Mirjam próbálta elnyomni az aggodalmait Mutti és Ábá miatt. Még
mindig borzasztóan hiányoztak neki, de ezzel csakis úgy tudott megbirkózni,
ha nem gondolt túl sokat rájuk. Bár így, hogy az utóbbi időben nem kapott
levelet tőlük, mardosta az aggodalom, átjutva a gondosan felépített védelmi
vonalakon. Talán tévedésből Hampsteadbe küldték a levelet, és Mrs.
Denison elfelejtette továbbküldeni. Mirjam remélte, hogy hamarosan érkezik
valami.
Az első óra aznap ének volt, Mirjam kedvence. Azt rebesgették, hogy
nagyon fontos ember tesz majd látogatást náluk, és az üdvözlésére szánt cseh
dalokat gyakorolták.
– Szegény Beneš elnök, hogy így el kellett menekülnie a hazájából! –
mondta Paní ˇ Cerný, az énektanárnő, és hátradobta a kontyából kibújt
tincseket. – Az összes dalt muszáj gyönyörűen énekelnünk neki, hogy
felvidítsuk.
Mirjamnak ezt mondani sem kellett. Mutti megtanította rá, hogy mindig a
legszebben énekeljen, függetlenül attól, hogy bárki hallja-e. Beállt a
felsorakozó gyerekek közé a terem végébe, ügyelve rá, hogy a lehető
legtávolabb álljon Ester Hirschtől, aki úgy dübörgött éneklés helyett, mint
egy traktor.
Paní ˇ Cerný leült a zongorához, és megigazította a kottát a fém
kottatartón.
– Okolo Třeboně – kiáltotta, és lejátszott egy G-dúr akkordot.
Mirjam kihúzta magát, ahogy Mutti mondta, mély levegőt vett a hasába,
amíg azt nem érezte, hogy a mellkasa is hatalmasra dagad. Mutti már
megtanította neki ezt a dalt, jól ismerte. Az első hangok édesen és simán
csusszantak ki Mirjam torkán, mint a reggelire kapott méz. A két oldalán
álló Olga és Hana is gyönyörűen énekelt. Mirjam érezte Hans Becker
leheletét is a tarkóján, és a fiú hangja ott rezgett körülötte. Az ismerős
népdal dallama áradt, mint a tenger hulláma, és Mirjam úgy érezte, mintha
beburkolnák a meleg hangok. Ester távoli dörgését leszámítva jól adták elő a
dalt.
– Énekeljetek tovább!
Paní ˇ Cerný felállt a zongorától, és ellépdelt a gyerekek sora előtt,
félrehajtott fejjel, hogy mindenkit halljon, ahogy kíséret nélkül énekel.
Mikor Esterhez ért, összepréselte az ajkát, de nem mondott semmit. Mirjam
próbálta kiereszteni a hangját, ahogy a tanár közeledett. Paní ˇCerný megállt
a kislány előtt, a hajtincs megrebbent a hangok levegőjében, a tanárnő
elmosolyodott és továbbment.
Az óra végén Paní ˇCerný visszatartotta Mirjamot.
– Szeretnél szólót énekelni Beneš elnöknek?
– Igen, nagyon!
 A tanárnő nevetett.
– Jó kislány. Gyere vissza tanítás után gyakorolni!
Mirjam átölelte magát, ahogy kiment a teremből. Egy szóló az elnöknek!
Ez csodálatos! De a gyomra mélyén ürességet érzett. Bárcsak ott lenne a
családja is a közönség sorai között, amikor énekel, bár elkaphatná Mutti
tekintetét, megpillanthatná Ábá büszke mosolyát, nézhetné, ahogy Oma és
Opa a szavakat tátogva, ragyogva mosolyog! Ez lesz Mirjam első szólója, és
otthonról nem hallja majd senki. Le kell rajzolnia magát, ahogy énekel a
koncerten. Ha a család nem lehet itt, hogy élőben lássák, akkor majd így tesz
róla, hogy mindent elmeséljen nekik, hogy tudják, milyen volt.
Pár héten át Mirjam minden este gyakorolt, újra és újra átvette a dalt,
amíg minden egyes hang a helyére került, és tökéletes lett. Énekelt, ahogy a
réteken és mezőkön sétált az iskola körül, vagy a tóban úszkált, és
megtöltötte a levegőt a legédesebb hangokkal, amikre csak képes volt.
Énekelt a heti fürdő alatt, amit engedélyeztek nekik, élvezve, hogy a gőzzel
teli szoba falai visszaverik a hangját. Fejben újra és újra átvette a szöveget
elalvás előtt. Még ha Mutti nem is lehet ott, hogy hallja, akkor is büszkévé
teszi.
Mikor Mirjam előrelépett, hogy elénekelje a szólót, úgy érezte, mindjárt
összecsuklik alatta a lába. Már az is meglepte, hogy egyáltalán eljutott a
színpad szélére, és nem esett el, de ahogy Paní ˇ Cerný játszani kezdett, a
kislány megfeledkezett az idegességéről. A zene csupa öröm volt, és ő azt
akarta, hogy a hangja mindörökké kövesse, fel és le, könnyedén és
ragyogón, telis-tele boldogsággal. És amikor Mirjam meghallotta a tapsot,
látta, hogy a többiek is boldogok.
A koncert után meghívták, hogy üljön Beneš elnök mellé a tanáriban
felszolgált uzsonnán. Nyilvánvalóan az elnök ezt külön így kérte. Beneš
néhány hosszú hajtincsét hátul keresztbe fésülte a fején, elöl csak pihék
voltak, mint egy kisbabának. A bajszát ugyanolyan formára nyírta, mint Herr
Hitler a fotón, amit Mirjam látott, csak az övé őszes volt, nem fekete. Sűrű,
sötét szemöldöke volt, de barna szeme barátságosan villant.
– Hol tanultál meg így énekelni, drágám?
– Anyukám tanított.
Beneš elnök ivott egy korty teát.
– Anyukád is énekel?
– Nem, ő zongorázott. Mielőtt megszülettem.
 – Biztos nagyon hiányzik ő is, és apukád is.
Egy csepp barna tea az elnök bajszán akadt, a kézfejével letörölte.
– Igen. De gyakran írunk egymásnak. Csak… – Mirjam megtörölte a
tenyerét a szoknyájában. – Nem kaptam tőlük levelet már régóta.
Talán Ábát túlságosan elfoglalta a munka, vagy Mutti túl fáradt volt, mire
mindenkit megetetett. Mikor utoljára írt, Ábá elmesélte, hogy Š tastný, a
környék macskája vemhes, kiscicái lesznek. Már biztos megszülettek.
Beneš elnök kinézett az ablakon. Mikor visszafordult Mirjam felé,
szomorú volt az arca.
– Nagyon nehéz idők ezek a cseh népnek. Bár többet tudnék segíteni!
– El tudna menni a szüleimhez, megkérdezné őket, miért nem írtak a
kiscicákról?
Beneš felsóhajtott.
– Bár tudnék, de sajnos a németek nem engednek vissza Prágába. Itt kell
élnem Londonban a háború végéig. – Elhallgatott, ivott még egy korty teát. –
De ha szeretnéd, utánakérdezek. – Kigombolta a zakóját, és a belső zsebét
tapogatta, majd előhúzott egy ceruzát meg egy kis noteszt. – Írd fel a szüleid
nevét és címét – nyújtotta át Mirjamnak –, és meglátom, mit tehetek.
Mirjam elvette a füzetkét, és a térdén egyensúlyozva felírta gondosan,
hogy Josef és Eva Kolischer, Maiselova 18/a, Prága, I. kerület,
Csehszlovákia, és visszaadta.
Beneš elnök visszatette a ceruzát meg a noteszt a zsebébe, és a kislányra
mosolygott.
– Megteszem, ami tőlem telik, kis pacsirta.
Két héttel később megjött a születésnapi üdvözlőlap Mirjam szüleitől. Jól
voltak: ők is, a kiscicák is.

Pamela a sebtében leírt receptet a lisztesdoboznak támasztotta, és

végignézte a hozzávalók listáját.
– Karfiol, fehérrépa, sárgarépa…
 Szerencsére Kitty reggel járt a zöldségesnél, és hozott jócskán mindenből.
És hál’ istennek ezt nem adták még jegyre. Sok nő termesztett zöldséget
otthon, felásták a gyepet meg a virágágyásokat, és gyökérzöldségeket
ültettek, de Pamela nem volt biztos benne, hogy túl sok mindent be lehetne
takarítani a kis városi kertecskéből. Amíg a boltokban volt elég áru,
könnyebb volt megvenni, amire szükségük volt. Ültetett pár zöldfűszert az
ablakba, amin Hugh remekül szórakozott, de ez volt az egyetlen
próbálkozása az önellátásra. A csokor snidlingért nyúlt, amit épp az előbb
vágott le, beletemette az orrát, beszívva a friss, füves illatot. Legalább
valami olyan is lesz a pitében, amit ő termesztett.
Megint a papírra nézett, és nekiállt széttördelni a karfiolt, élvezve a
kellemes reccsenést, ahogy a zöldség szétvált. A rózsák úgy festettek, mint
aprócska, fehér fák, ahogy a konyharuhán hevertek. Fás szárú kísértetek.
Pamela már indult, hogy kidobja a szárakat, de megállította magát. Ne
pazarolj, ki tudja, mit hoz a jövő! Fogta a kést, és felvágta az egész
zöldséget.
Kittynek kimenője volt aznap délután, és Pamela úgy döntött,
meglepetésvacsorát főz Hugh-nak. Előző héten a Savoyban voltak az
amerikai nagykövettel, és a séf egy pitét szolgált fel nekik. Csodálatosan
finom volt: aprított karfiol, fehér- és sárgarépa valami különös, húsos
szószban. Miután Pamela megkérdezte, miből készült, megjelent
személyesen Monsieur Latry, hozta a sebtében leírt receptet, és egy
meghajlás kíséretében átadta Pamelának.
– És mitől lett ilyen csodás ízé a szósznak? – kérdezte az asszony. –
Brandy? Vörösbor?
A séf franciásan vállat vont, és az egyik hozzávalóra mutatott.
– Marmite – olvasta fel hangosan Pamela, mire Hugh felnevetett.
Pamela egyetlen hosszú spirálban meghámozott egy sárgarépát, és letette,
hogy majd felvágja később, amikor kell. Az utóbbi időben túl sok időt töltött
azzal, hogy kitalálja, mit írjon Willnek és Mirjamnak, összerakja a leveleket
úgy, hogy élete egyhangú rutinja gondtalannak és izgalmasnak tűnjön, vagy
el-elugrott a szüleihez, hogy megnézze, a folytonos légiriadók nem tépázták-
e meg túlzottan amúgy is érzékeny idegeiket. Nehéz volt a helyzet az East
Enden, a Whitechapel Roadra kellett menniük, az óvóhelyre, éjszakáról
éjszakára, és voltak olyan barátaik, akiknek találatot kapott a háza. Pamela
megpróbálta rávenni őket, hogy költözzenek át hozzájuk, legalább
átmenetileg – volt elég helyük, és a pincén sem kellett osztozniuk senkivel –,
de az apja hajthatatlan volt, hogy nem hagyja ott az otthonát, és Pamelának
volt annyi esze, hogy ne szálljon szembe a makacsságával.
Éjszakánként, mikor a sötétben feküdt, a fütyüléseket és a szirénákat
hallgatva, magában hosszú leveleket írt a családjának, végtelen köröket róva
gondolatban. Olyan fárasztóak voltak a szavak. Milyen megnyugtató volt
minden idegsejtjével arra összpontosítani, hogy hámoz, vág és kever. De
önzés a részéről, hogy itthon marad. A kvéker tanítás tiltotta, hogy fegyveres
szolgálatot vállaljon vagy részt vegyen közvetlenül a háborús
erőfeszítésekben. Kell találnia valamilyen másik munkát a menekültekkel,
ahol hasznát vehetik.
Pamela a szekrénybe nyúlt, félretolta a tejport, egy doboz szárított borsót,
egy zacskó sót, amíg az ujjait végre rákulcsolta a jellegzetes fekete üvegre.
Ez volt Will kedvence kiskorában. Kitty régebben vajas pirítósra kente neki,
és felvágta katonákra. Mire végzett, Will szája körül barnás karika díszelgett,
a lehelete élesztőszagú lett. Utálta, ha megtörölték a ronggyal, bárhogy
próbálta Pamela elterelni a figyelmét, mindig kiszúrta, és elhúzta a fejét az
utolsó pillanatban. Az asszony mindig becsempészett egy üveg Marmite-ot a
fiú iskolai csomagjába. Az utolsó alkalommal Will magával vitte Hugh
egyik borotváját is: alig várta, hogy belevesse magát a borotválkozás
szertartásába. Milyen furcsa, hogy egy férfi, aki egész gyerekkorában
menekül, nehogy megtöröljék az arcát, aztán azzal tölti egész felnőttkorát,
hogy a bőrét karistolja és fűrészeli, hogy minden egyes kósza borostát
kiirtson.
Will végül belement, hogy a Marlborough-ban marad még egy évet, és
felkészül Oxfordra. Minden szünetre hatalmas halom könyvvel tért vissza,
de Pamela nemegyszer rajtakapta, hogy a modellrepülőivel szöszöl ismétlés
helyett. Buzgón remélte, hogy a háború véget ér, még mielőtt Will
egyetemre menne.
Levett egy lábast a tűzhely feletti polcról, és félig megtöltötte vízzel, majd
beledobta a zöldséget néhány kanál Marmite kíséretében. Úgy tervezte,
elkészíti a tésztát, amíg ez itt megfő. Volt egy kis krumplipüré a kamrában,
megmaradt az előző esti vacsorából, úgyhogy csak össze kell keverni a
liszttel meg a zsírral, és kész.
Ujjbeggyel morzsolta a zsírt, ahogy gyerekkorában. „Jó tésztát hideg
kézzel lehet gyúrni”, mondogatta mindig anya, megtörölve kivörösödött
kezét, és intett Pamelának, hogy vegye át. A tésztagyúrásnak megvolt a
maga művészete, ahogy a tál felé kellett emelni a lisztet magasra, hogy
aláhullva levegős legyen, és a hüvelyk- és a mutatóujj között kellett
morzsolni a zsiradékot, amíg úgy nem festett, mint a prézli.
A zöldség már forrt, a pára belepte az ablakokat, földes aromával töltve
meg a konyhát. Kellemes volt itt. Pamela egy kés tompa élével lekaparta az
ujjait, hogy lepucolja róluk a ragacsos lisztet, és kinyúlt, hogy bekapcsolja a
rádiót. Az Andrews nővérek énekeltek, hangjuk elkeveredett a fővő étel
bugyogásával. Pamela a csap alá dugta a kezét, és ment, hogy kivegye a
kamrából a krumplipürét.
Először nem vette észre, hogy cseng a telefon, olyan sokféle zaj volt, de a
megérzése sugallatára kinyitotta a konyhaajtót, egy pillanatig hallgatózott,
aztán kirontott az előszobába, hogy felvegye a kagylót.
– Hampstead 4529 – mondta kissé kifulladva, és megtörölte a kezét a
kötényében, mintha a hívó láthatná, mennyire néz ki rendesen.
– Mrs. Denison?
– Én vagyok.
– Francis Heywood.
– Ó! – Az igazgató Will iskolájában. Miért telefonál vajon? Pamela
összeszedte magát. – Van valami gond?
– Csak meg akartam kérdezni, hogy ott van-e önökkel William.
Pamela gyomra összeugrott.
– Nem. Nincs az iskolában?
Szinte hallotta a vonal túlsó oldaláról a homlokráncolást.
– Nem találjuk ebéd óta. Nem ment el rögbiedzésre délután, és utána az
előkészítőre sem. A holmija ott van a kollégiumban, de maga William…
Úgy tűnik, eltűnt.
– Ó, jaj! – Pamela leküzdötte a feltörő hányingerét. – Felhívom a férjem,
hátha ő tud valamit.
– Kérem, hívja! Remélem, hamarosan újra beszélünk.
Tompa zúgás következett egy kattanás után. Pamela letette a kagylót.
Hugh kurtán szólt bele a telefonba, nyilvánvalóan idegesen, amiért
kihívatták a megbeszélésről. Ő sem tudott semmit.
– Valószínűleg valami fiús trükk – mondta. – Szólj, ha hallasz felőle!
– Persze – felelte Pamela, próbált szilárd hangon beszélni. – Azonnal
hívlak.
 Mr. Heywood titkárnője lényegében ugyanezt mondta. Pamela nehéz
szívvel tért vissza a főzéshez.

Csendben ették meg a pitét. Pamela tartott tőle, hogy már az a zaj, ahogy
Hugh a szájában forgatta a pitét némileg mártírképpel, is túl hangos, és nem
hallják meg a telefont vagy a csengőt. Az anyja jól mondta. Heywood hívása
után az idegességtől Pamela keze átforrósodott és izzadt, ezzel tönkre is tette
a tésztát, és bár kábán befejezte, a gondolatai máshol jártak. A végül
elkészült vacsora valami petyhüdt, édeskés étel lett, nem is hasonlított
Monsieur Latry híres ételkölteményének vajas roppanósságára. Nem mintha
ez még számított volna. Már csak az számított, hogy találják meg Willt.
Amint letette a telefont az igazgatóval, Pamela felhívta Will összes
barátjának az édesanyját egymás után, hátha ők tudnak valamit. Párszor
visszahívták az iskolát is, de senki nem tudott mondani semmit. Végül
bemásztak az ágyba, mereven feküdtek a sötétben, egyikük sem akarta
bevallani a másiknak, hogy nem tud aludni.
Hugh korán elment a Whitehallba. Ahogy a férfi a félhomályban az ingét
vette, Pamela látta az arcát, hogy sápadt a fáradtságtól, és rózsaszínes
homály árnyékolja a szemét.
– Amint hallok valamit, azonnal hívlak – mondta az asszony.
Hugh csak bólintott, belebújt a zakójába, és elment.
Pamela kikecmergett az ágyból, és az ablakhoz topogott. Túlságosan el
volt foglalva mással este, nem akasztotta be a ruháit, csak ledobta az
alkóvban a rekamiéra. Most fogta a halmot, és felvette a derékövét. Volt még
pár régi fűzője a fiókban, de alig-alig hordta őket. A ruhagyárak leálltak a
fűzőgyártással – kellett az acél a háborúhoz –, és amúgy is, a deréköv jóval
kényelmesebb volt. Különben azt is rebesgették, hogy hamarosan a gumit is
jegyre adják majd, talán ügyelnie kellene, hogy kitartsanak ezek itt. Pamela
harisnyát húzott, felvette a melltartóját, aztán áthúzta a fején a kombinét.
Végül felvette a zöld blúzt meg a szoknyát, és gyorsan begombolt mindent.
Nem kellett kisminkelnie magát, nem szándékozott elmenni sehova. Még ha
lett volna is autója, nem volt benzine, hogy elmenjen megkeresni Willt,
ahogy azt legszívesebben tette volna. Olyan tehetetlennek érezte magát így,
hogy otthon ült.
Kitty már megjött korábban, a konyhában talált rá, reggelit készített.
– Jó reggelt, Kitty!
– Jó reggelt, Mrs. Denison!
Pamela a még teli tányér pirítósra nézett.
– Mr. Denison nem kérte a reggelijét?
Kitty összepréselte az ajkát.
– Egy falatot sem. Csak ivott egy korty teát, és elrohant.
– Jaj!
Pamela lába mintha össze akart volna csuklani. Leült, és elmesélte, mi
történt Will-lel.
– Előkerül, ha megéhezik – biztatta Kitty, és töltött egy csésze teát
Pamelának, beletett egy púpos kanál cukrot a megcsappant készletükből. –
Bevigyem az étkezőbe?
Pamela megdörzsölte a szemét. Még mindig túl gyengének érezte a lábát,
hogy az elbírja a teste súlyát.
– Tudja, Kitty, azt hiszem, itt reggelizek.
Kitty az asszony elé csúsztatta a pirítóst.
– Helyes.
Csigalassúsággal telt az idő. Órákon át próbált írni Mirjamnak. Próbálta
letuszkolni a heringkrémes szendvicset a száraz torkán, kotorászott az
emlékei között, eszébe jut-e Will még valamilyen barátja, akinek felhívhatná
a szüleit, elment újra és újra a telefon mellett, bűvölte, hogy szólaljon meg.
Az érzelmei aggodalom és harag között csapongtak. Az oxfordi felvételi
vizsga elől szökött el? Vagy hogy elmenjen valahova egy lányhoz? Elveszett
volt, és félt? Hogy a fenébe teheti ezt velük?
Délután öt körül elaludt a nappaliban, kimerítette az egy éjszakán és
nappalon át tartó szüntelen aggódás. De azonnal felpattant a székből, amikor
kattant a bejárati ajtó. Még túl korán volt ahhoz, hogy Hugh legyen,
mindenki más kopogna. Lehet, hogy…? Kirontott az előszobába, és ott állt a
diadalmasnak tűnő Will, máris magasabb és szélesebb vállú, mint pár hete,
épp a hajába túrt, az arca kipirult, a szeme ragyogott.
 – Kitty! Itt van! – Pamela a válla felett vetette hátra a szavakat, aztán
szaladt, hogy megölelje a fiát, megmarkolja a tömör, meleg testet, beszívja a
hajolaj és a kölni megnyugtató illatát.
Kitty kirontott a konyhából a kezében egy tál szendviccsel.
– Jó estét, Will úrfi! Jól ráhozta a frászt a szüleire!
Will gyengéden elengedte Pamelát, és bólintott. Intett az asszonynak,
hogy menjen, üljenek le a nappaliban. Kitty a fiú elé tette a szendvicseket.
– Bocsáss meg, anya! – vett el egyet Will.
Pamela próbált haragosnak tűnni, de túl nagy megkönnyebbülést érzett.
– Az iskolából tegnap délután telefonáltak. Magunkon kívül voltunk már
az aggodalomtól.
– Tudom. Bocsánat. Nem mondhattam el előre, tudtam, hogy akkor
megpróbálnátok megállítani.
Fagyos hidegség indult el felfelé Pamela gerincén.
– Megállítani? Miben?
Will felsóhajtott, és letette a szendvicset.
– Boscombe Downban voltam. Tegnap este leléptem az iskolából. Egy
pajtában aludtam, aztán ma reggel bevonultam.
A szó Pamela agyába tapadt.
– Bevonultál?
Will bólintott.
– Bocsáss meg, anya. De beléptem a légierőhöz. Tegnap voltam orvosi
vizsgálaton, megfeleltem. – Nyelt egyet. – Pilótatanonc vagyok.
Pamela fülében lüktetett a vér.
– Nem! Will, azt nem lehet. Tudod, mit gondolunk a háborúról. És az
iskola? Mi lesz így Oxforddal?
– Az gyerekeknek való. – Will a szőnyeg szélét rugdosta. – Nem
maradhattam az iskolában, miközben velem egyidős fiúk harcolnak a
hazánkért. Tennem kellett valamit.
– Nem, nem kellett! Mi kvékerek vagyunk, Will. Ha tényleg tenni akarsz
valamit, menj, vezess mentőautót!
Will arca vörösen lángolt.
– Vagy cipeljek hordágyat, mint Tommy bácsi, hogy aztán végül
lelőjenek? Hát mit számít ez? Így legalább nem vagyok gyáva alak.
Pamela azonnal felpattant.
 – A bátyám nem volt gyáva! El tudod képzelni, mekkora bátorság az,
hogy megtagadd a fegyveres szolgálatot, miközben mindennap köpködnek
rád, és feldúlják a családod kertjét? Mikor az anyád ajtót nyit, és emberi
ürüléket talál az ajtaja előtt?
Will az orrnyergét dörzsölte.
– Sajnálom, igazad van. Tommy bácsi bátor volt. Mind azok vagytok. – Ő
is felállt, átkarolta Pamelát. – De nekem más az utam.
Pamela visszaroskadt a fotelbe, a tenyerébe temette az arcát beszéd
közben. Elszörnyedt, hogy Will harcolni akar, pedig egész életében a
béketeremtés értékére tanították.
– Várj csak, mi lesz, ha apád megtudja – mondta fáradtan.
 16

A fényesen kivilágított laboratóriumban Josef foltos, lyukas köpenyében

épp felállított egy gépet. Felsorakoztatott egy kémcsövet, egy fecskendőt és
egy pipettát a sötét, csiszolt fa laborpulton. A kémcső kicsit kigurult a
sorból, kiegyenesítette, és egy pillanatra megcsodálta a precízen szabályos
elrendezést. Elővett pár kerek fenekű lombikot a polcról maga mögül, és
letette párhuzamosan a többi eszközzel. Végül bezsírozott két gumidugót.
Fontos volt, hogy pontosan illeszkedjenek, Josef nem akarta, hogy kiszökjön
a gáz. A labort a szokásos hangok töltötték meg: a vegyifülke zúgása, a
vízcsövek gurgulázása, a keverőgépek zakatolása. Kizárták a külvilágot,
ismerős, biztonságos környezet vette körül a férfit.
Josef imádta a tudományt. Imádta a precizitást, imádta, hogy minden
idegszálával koncentrálnia kell, imádta, ahogy a gyakran agyzsibbasztó
türelmet és a kemény munkát felvillanyozó felfedezésekkel hálálta meg.
Mint most is. Hónapok ismétlődő, időrabló erőfeszítései után Josef majdnem
ott volt már.
Mióta Mirjam elment, egyre több és több időt töltött munkával. A
laborban ő irányított, ez az ő kísérlete volt, az ő kutatása. Még mindig nehéz
volt az együttlét Evával, bár mindketten igyekeztek, hogy túllépjenek a
megbántottságon és a bizalmatlanságon.
Mindennap újabb és újabb emberek tűntek el a zsidó negyedből. Néha, ha
nem tudott aludni, Josef kinézett az ablakon hajnalban, és látta, hogy egy
újabb család áll vigasztalanul a járdán, várják, hogy elvigye őket a teherautó.
Mindennap megjelentették a nevek listáját. És Josef mindennap vadul
pásztázta, hogy rajta van-e a nevük Evával. Egy időre megkönnyebbült,
hogy Mirjam Angliában van, legalább a napi rettegésből kimarad. De
mostanában az újságok tele voltak a Londont érő német légitámadások
híreivel. Josef csak remélte, hogy a bombázás nem érinti a vidéket. Egy
ideig nem kaptak levelet, bár a legutóbbi jórészt arról szólt, ahogy Mirjam
Beneš elnök előtt énekelt. Aggodalmai ellenére Josef beleborzongott a
büszkeségbe, hogy mások is felismerik a lánya tehetségét.
 Egy dugót tett a kifolyócsőbe, amit egy kerek fenekű lombikra tekert.
Aztán óvatosan kinyitott egy üveg szalmiákszeszt, és a lombikba öntött egy
keveset, majd a cső végét egy másik lombikhoz rögzítette. Meggyújtotta a
Bunsen-égőt, alacsonyra állította a lángot. Nem lenne értelme a túlzott
hőnek, akkor vízpára is keveredhetne az ammóniába.
Annyira lekötötte a munkája, hogy nem is hallotta meg, amikor nyílt az
ajtó. Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül, amikor dr. Svoboda már ott
állt mellette, nézte a bugyborékoló folyadékot, ahogy a gáz felszállt.
A kollégája felé fordult.
– Jó reggelt, doktor! – köszöntötte.
– Jó reggelt, Kolischer! Hogy megy?
– Csak egy kis ammónia, hogy lássam, lehet-e finomítani a folyamaton.
– Jó. – Dr. Svoboda letett egy köteg papírt az asztalra, és a lombikba
pillantott. – És azt gondolja, elő tud állítani hidrogén-cianidot a szükséges
mennyiségben?
Josef habozott.
– Mennyi kell belőle?
Svoboda Josef jobb füle mellett a semmibe bámult.
– Olyan tízezer tonna.
– Tízezer tonna? Rovarirtóból?
Továbbra sem nézett Josef szemébe.
– A nácik börtönökben akarják kipróbálni.
– Miért? – Josef megpróbálta elkapni kollégája tekintetét, hiába.
Dr. Svoboda kinyúlt, megsimította a legfelső lapot.
– A börtönök túlzsúfoltak, tele mindenféle élősködővel. Azt gondolták,
hogy a foglyok evakuálása után gázzal tisztítják meg a cellákat. Pár óra után,
amikor a gáz már eloszlott, visszavinnék őket az immár férgektől és
rovaroktól mentes börtönbe. Ez a tökéletes megoldás.
Josef gyors fejszámolást végzett.
– De ez még mindig nem jön ki. Jócskán túl sok gáz ez. Még ha túlzsúfolt
börtönökkel számolunk, akkor is.
Dr. Svoboda az ujjai végét bámulta.
– Nos, arról is beszéltek, hogy humánus módszer lehetne a marhák
leölésére.
– De miért nem lövik le inkább őket? Az sokkal biztonságosabb, nem
kerülhet méreg az ennivalóba.
 Dr. Svoboda vállat vont.
– Nem az a dolgunk, hogy kérdéseket tegyünk fel, Kolischer. Hanem hogy
végrehajtsuk, amit mondanak. Folytassa a kutatást, legyen szíves!
Csak amikor a kollégája kiment a laborból, Josef akkor látta, hogy a
papírhalom ott maradt az asztalon.{1}

A repülő végigszáguldott a kifutón, a motor süvöltött, Will nyelt egyet a

crescendótól és a nyomástól a fülében. Mikor a zaj szinte elviselhetetlenné
nőtt, az Albatross a levegőbe emelkedett, és meredeken felfelé tartott. A
futómű a törzsbe csukódott egy távoli puffanás kíséretében, és a motor
hangja zúgássá szelídült. Will hátradőlt az ülésen, és ellazította ökölbe
szorított kezét. Nevetséges, hogy ettől ilyen ideges, hiszen azért megy, hogy
elkezdje a pilótakiképzést. Csak eddig nem tudta, milyen zajosak ezek a
nagy gépek. Az Albatross hatalmas utasszállító volt, nagyon más lesz majd
minden egy együléses repülőben.
A támlára hajtotta a fejét megint, egyszerre fáradtnak érezte magát. Nem
is csak az előző pár nap sűrű programja miatt: pakolás, papírmunka, a
repülőút intézése Kanadába. Érzelmileg is elfáradt, hogy szembeszállt a
szüleivel. Apja borzasztó mérges volt. Hallani sem akart másról, mint hogy
Will tegye le az oxfordi vizsgát, még akkor is, ha halasztva tudná csak
elkezdeni, és elborzadt, hogy a fia úgy döntött, bevonul, ráadásul ezt meg
sem beszélte vele. Anya csendes volt, megbántott neheztelés áradt belőle:
hogy lehet, hogy pont Will, a kvéker fiú szembefordul a neveltetésével, a
hittel, ami mindannyiuknak olyan fontos. Neked fontos, anya, kérlek, ne
beszélj a nevemben, akarta mondani Will, de nem bírta volna elviselni az
erre megjelenő fájdalmat az anyja arcán.
Furcsa, de leginkább Mirjam rázta meg. Felmentek Shropshire-be
meglátogatni, mérföldeken át semmi más hang nem hallatszott, csak az
ablaktörlők ritmikus suhogása, ahogy átvágtak az eső áztatta vidéken, hogy
Will el tudjon búcsúzni, és átadja a születésnapi ajándékot. Mirjam nem
mondott semmit, csak átfogta Will derekát, és a fiú vállába temette az arcát.
Mikor Will elengedte, az ingét könnycsíkok áztatták. Hogy teheti ki ezt a
kislányt egy újabb elválás bánatának? De hogy élhetne békében magával, ha
nem járulna hozzá ő is a harchoz? A RAF olyan sok remek pilótát
elveszített, olyan sok bátor fiú adta az életét a hazáért, míg Will nem csinált
semmit, csak ült az asztalnál, és tanult. Úgyhogy aznap, amikor a légierő
küldötte eljött Marlborough-ba a tizenhat-tizenhét évesekhez, hogy
jelentkezzenek kiképzésre, Will rögtön csatlakozni akart. Csak a szülei
reakciójának gondolata tartotta vissza. De pár órát dobásokat gyakorolt
egyedül a pálya végében, és döntött. Az ellenérvek, a gyomrát összeszorító
rémséges félelem dacára biztos volt benne, hogy helyesen.
A motor már jóval halkabban dolgozott. Will körül beszélgettek a srácok,
nevetgéltek, csokoládét adtak körbe. Will szerencsés volt, hogy ablak
melletti ülést kapott. Úgy érezte, nem áll még készen a bajtársi közelségre,
és így volt ürügye, hogy kifelé bámuljon az ablakon. A mezők és utak
szövevénye már összezsugorodott, a fák mintha zöld prém pettyei lettek
volna, egy-egy időnként elhaladó jármű meg csak apró matchbox.
Hamarosan átkelnek a hatalmas Atlanti-óceánon, mérföldeken és
mérföldeken át tengert látnak maguk alatt, amíg Kanadába érnek. Will még
sosem járt Európán túl. Ami azt illeti, repülőn sem ült még, Csehszlovákiába
vonattal utaztak. A félelem görcse lassan engedni kezdett, az izgalom
buborékja vette át a helyét. Sajnálta anyát és apát, sajnálta, hogy
megbántotta és feldühítette őket, de hamarosan tizennyolc éves, az isten
szerelmére, elég idős, hogy ő maga gondolkodjon, hogy ledobja a
kiváltságos, védett élet láncait, és tegye a dolgát. Bizonyos értelemben most
kezdődik el az élete.
Kinyújtotta a lábát az előtte lévő szék alá, és elővette a zsebéből a leírást,
amit adtak: „Alapfokú pilótaképzés”, ez állt a kék borítón. Alatta egy
ragadozó külsejű bagoly volt, kitárt szárnyakkal. A könyv nem volt
vastagabb Will hüvelykujjánál.
Olyan nagy szükség volt új pilóták képzésére, hogy Nagy-Britannia már
nem győzte egyedül. Másrészt a legjobb oktatókra is a bevetéseken volt
szükség, nem terelgethettek ideges újoncokat. A fiúkat szétküldték a Brit
Nemzetközösség valamennyi államába kiképzésre. Jó is, hogy Kanadába
utazik, gondolta Will. Kell némi távolság a szüleitől. Különben még ideg-
összeroppanást kap, mielőtt bármi elkezdődne.
Felütötte a kiképzési kézikönyvet az első oldalon. Mire a gép Montrealba
ért, Will már csaknem minden szót tudott kívülről.
 17

Egy őszi napon, amikor Eva megjött a zsinagógából, egy papírzsákot

tartott a hóna alatt.
Mutti ölébe tette. Az asszony az ablaknál ülve ruhákat javított épp, a
halványuló délutáni nap könyörtelenül megvilágította fehér haját és mély
ráncait. Mutti bedugta a bal kezét Ábá egyik zoknijába, az anyag megnyúlt
az öklén, miközben jobb kezének ujjai fürgén bevarrtak egy lyukat. De
ahogy a lyuk bezárult, új szakadások tűntek fel az anyagon. Lehetetlen
feladat volt. A sarokban több volt a cérna, mint a gyapjú. Mutti fogott egy
ollót, hogy elvágja a cérnát, aztán gombócba tekerte a zoknit, és letette az
ablakpárkányon egyre növő halomra.
– Mit vettél nekem, édesem? – zörgette meg a papírzacskót. – Hámán-
táskát?
Eva a homlokát ráncolta.
– Sajnos nem. Attól tartok, újabb varrnivaló.
Mutti kinyitotta a zacskót, és kihúzott belőle egy sárga csillagot. Akkora
volt nagyjából, mint a tenyere, a szegélye fekete. Két háromszög egymáson.
„Jude”, állt rajta a felirat.
– Hát eljött ez a rémséges megaláztatás is.
Eva vállat vont, könnyed közönyt tettetve.
– Figyelmeztettek minket. – Ha hagyják, hogy az új szabály felzaklassa
őket, az újabb győzelmet jelentene a németeknek. Eva felidézte a haragját, és
csípőre tette a kezét. – El sem hiszem, hogy volt képük pénzt kérni ezekért.
Mutti a varródobozában kotorászott, sárga cérnát keresett.
– Hozd ide a kabátokat! – kérte. – Ezek a csillagok kitüntetések. Büszkén
hordjuk majd őket.
Eva bólintott, visszapislogva a hirtelen kicsorduló könnyeket.
– Igen, büszkén – visszhangozta.
Később este, miután megpróbálták, mint mindig, a lehető legtovább húzni
a híg leves elfogyasztását, Eva és Mutti leszedte az asztalt, Ábá és Josef meg
leültek, hogy meghallgassák a BBC híreit. Aztán Mutti folytatta a varrást, a
gyenge lámpa fényében hunyorogva, Eva meg elővette az írókészletét a
fiókból. Letekerte a töltőtolla kupakját, és kiterített egy kincset érő
papírlapot maga elé az asztalra.
Imádta Mirjam leveleit. Joseffel el voltak ragadtatva, amikor Mirjam arról
írt, ahogy Beneš elnök előtt énekelt, Eva olyan büszke volt, hogy lánya
tehetségét Angliában is felfedezték és gondozzák… újabb megerősítés, hogy
igaza volt, amikor elküldte. De ez lesz a legnehezebb levél, amit most meg
kell írnia. Túlságosan régóta leplezi Mirjam előtt a prágai élet valódi
nehézségeit. Túlságosan régóta diktált Josefnek hosszasan Š tastný
legújabb kiscicáiról, Oma fagyásairól vagy Opa reumájáról. Apró cafatokat
húzott elő szűkös életükből, amik nem riasztják meg túlságosan a
gyereküket. Hosszasan mesélt az élelmiszer-korlátozásokról, próbált úgy
tenni, mintha mulatságos lenne az új receptek kitalálása. De most eljött a
teljes őszinteség ideje. Mirjam talán soha többé nem hall felőlük, el kellett
mondani neki az igazat, tudnia kellett.
A levél nehéz üzenete ellenére is jó érzés volt Evának, hogy végre ő maga
írhat Mirjamnak. A kislányt az új iskolában csehül tanították írni-olvasni, bár
angolul jobban olvasott, hála a Denison család szorgalmának. A legtöbb
tanára cseh volt, és biztos vannak idősebb gyerekek is, akik fel tudják
olvasni neki ezt a levelet, ha kell. Talán egyikük majd fogja Mirjam kezét,
amikor az megérti a fájdalmas mondanivalót.
Eva a fogsorának támasztotta a töltőtoll végét még pár másodpercig, míg
kitalálta, hogy is lenne a legjobb elkezdeni, majd nekilátott az írásnak.
Édes Mirjam!
Sajnos nehéz híreket kell megírnom neked. Nagyon bátornak kell
lenned, és meg kell próbálnod megérteni, amit írok, mert nagyon-
nagyon fontos. Tartsd biztos helyen ezt a levelet, talán a kis
bőröndödben, vagy a párnád alatt, hogy újra meg újra el tudd olvasni.
Lehet, hogy meg kell mutatnod egy felnőttnek, ha nem hallasz rólam
egy ideig.
Ahogy tudod is, Ábá fontos munkát végez a prágai Tudományos
Intézetben. Egy új gyógyszer feltalálásában vett részt, ami több száz, több
ezer életet fog megmenteni. A nácik nagyon elégedettek voltak a munkájával,
és ez biztonságban tartott minket.
Néhány szomszédunk nem volt ilyen szerencsés.
 Eva letette a tollat, újra azt hallotta, ahogy a német katonák Paní Kratz
ajtaján dörömbölnek hajnalban, megint maga elé képzelte a szomszédjuk
elkeseredett, sápadt arcát, ahogy Eva ajtajához lépett, és megkérte,
vigyázzon az ékszereire meg a festményeire, míg ő visszatér; megint hallotta
a teherautó zötyögését, ahogy elvitte az idős asszonyt. Minden egyes nap
újabb és újabb embereket írtak ki transzportra. Senki sem tudta, hova viszik
őket. Azt pletykálták, hogy Lengyelországba. Minden egyes nap újabb és
újabb családok hagyták el Josefovot fegyveres kísérettel, a zsidó negyed
egyre üresebb és kihaltabb lett. Eva azt mondogatta magának, hogy ők védve
vannak szerencsétlen zsidó társaik sorsától, de Josef döntése szétoszlatta ezt
a biztonságot. Most már folyamatos félelemben éltek, hogy ők lesznek a
következők.
Eva mély levegőt vett, és folytatta a levelet.
Pár nappal ezelőtt apukádat megkérték, hogy találja ki, hogyan
lehetne egy bizonyos vegyszert hatalmas mennyiségben legyártani. Nem
lehet biztos benne, de attól fél, hogy ezt a szert arra használnák, hogy
embereket öljenek meg, köztük a mi népünket is. Nagyon nehéz döntést
kellett meghoznia. Nagyon forrón imádkozunk, és hisszük, hogy Ábá
helyesen cselekedett, amikor megtagadta, hogy ezen dolgozzon. Nem
akar részt venni olyasmiben, ami talán sátáni célt szolgál. De a nácik
alighanem meg fognak haragudni rá emiatt, és ez mindannyiunkat
veszélybe sodor.
Lehet, hogy el kell mennünk itthonról, valahol máshol kell élnünk
más zsidókkal együtt a háború végéig. Attól félek, hogy onnan nem
fogják megengedni, hogy írjunk neked, úgyhogy kérlek, ne aggódj, ha
nem hallasz rólunk egy ideig. Nagyon szeretünk, Mirjam, reménykedünk
és imádkozunk, hogy hamarosan újra együtt legyünk mind, otthon,
családként. Addig is nagyon bátornak és erősnek kell lenned! Emlékezz,
mit mondtam neked: ha szomorú vagy, ha aggódsz, csak öleld meg Lilit,
és én is megölellek téged itt, a szívemben.
Nagyon nagy szeretettel, édes kicsi lánykánk:
Ábá és Mutti
Eva gyorsan elfordította a fejét, hogy a könnycseppek nehogy a papírra
hulljanak. Mirjamot nagyon fel fogja zaklatni ez a levél, de a leveleiben
mesélt a kedves tanárokról és a barátságos gyerekekről a Hinton Hallban –
nyilvánvalóan boldog ott, és gondoskodnak róla. És ami a legfontosabb:
biztonságban van. Jó emberek veszik körül, akik majd megvigasztalják, és
elfoglalják valamivel. És nagyon sok gyerek lehet hasonló vagy még
rosszabb helyzetben.
Eva ökölbe szorította a kezét. Micsoda szörnyeteg ez az Adolf Hitler,
gyerekeket választ el a szüleiktől, széttépi a legszorosabb köteléket,
kiszolgáltatott emberekből árvákat és rabokat csinál! Joseffel végtelen
hosszan tanakodtak, hogyan menekülhetnének el Csehszlovákiából. De már
késő volt, a határokat rég lezárták, az életüket kockáztatták volna azzal, ha
kitudódik, hogy szökni készülnek. És Eva szülei túl öregek voltak, hogy
megküzdjenek a veszélyekkel. Nem volt más választásuk, maradtak, és
várták, mikor jelenik meg a nevük a transzportra kijelöltek között.
Eva érezte a vér staccato lüktetését a fülében. Csak idő kérdése, hogy el
kelljen hagyniuk Josefovot, és ő, optimista szavai ellenére, a lelke mélyén
attól félt, hogy nem látja többé Mirjamot.

Will hátrahúzta a botkormányt, és gyengéden gázt adott. Balra döntötte a

Tiger Moth oktatórepülő orrát, majd jobbra, miközben végiggurult a kifutón.
A kétfedelű gyorsított, és Will teljes gázt adva a kormánnyal egyenesben
tartotta. Mikor a Tiger elérte a hétszáz láb magasságot, kiegyenesítette, aztán
kicsit hátradőlt, és letörölte a homlokáról a vékony izzadságréteget. Ez volt a
hatodik repülése, és a felszállás kezdett lassan ösztönössé válni.
Maslen feltartotta a hüvelykujját, mire Will engedélyezett magának egy
vigyort. Eddig jó. De ahogy elfordította a fejét, hogy lenézzen egy miniatűr
juhnyájra maga alatt, a Tiger megbillent. Azonnal egyensúlyba hozta. A
Tigerről azt tartották, megmutatja, mi a különbség a jó és a remek pilóták
között. Remélte, hogy belőle ez utóbbi válik majd, de olyan sok mindenre
kellett figyelni. Például hogy ne hintáztassa a törzset. De a pilótaképzés
kétségtelenül veri a történelemmagolást az oxfordi vizsgára.
Maslen kapitány, Will kiképzője maga volt a megtestesült nyugodtság.
Ritkán lehetett máshogy látni, mint pipával a szájában. Az utolsó pillanatig
pöfékelt, aztán átadta valakinek a földi legénységből a pipát, mielőtt
bemászott a gépbe. Később kinyújtott kézzel érkezett a kifutóra, készen állva
rá, hogy máris folytassa a dohányzást. Az egyenruhájába annyira beitta
magát a dohányszag, hogy még a pilótafülke is megtelt a gazdag, édes
illattal.
Maslen sosem emelte fel a hangját. Minden utasítást kedvesen és lágy
hangon mondott el, az idegesség egyetlen jele a határozottság és a hangerő
árnyalatnyi erősödése volt. Egyszer, amikor Will elrontott egy felszállást,
lenézett, és látta, hogy a kiképzője bütykei fehérek, de ennyi volt.
– Megpróbálkozol egy hurokkal? – kérdezte könnyedén Maslen.
Will nyelt egyet.
– Igen!
A kiképző előrenyúlt, és megmarkolta a kormányt.
– Figyeld a szárnycsúcsokat!
Will kötelességtudón elfordította a fejét. A világ oldalra fordult.
Nevetett izgalmában, ahogy a horizont megpördült körülöttük, és a
ragyogó, őszi fákból égbolt lett. Rendesen fejjel lefelé repültek, és Will
rettegve bámult lefelé a dupla övben. A bőr megfeszült, ahogy tartotta. És ha
nem lenne alaposan becsatolva, vagy az öv kioldana a hurok közben? Még
mielőtt befejezhette volna ezt a gondolatot, újra egyenesen és fejjel felfelé
repültek. Még akkor is nevetett, amikor a világ már visszakerült a helyére.
 18

Prágában 1940 utolsó hónapja és a teljes 1941-es év kínos lassúsággal,

fájdalmasan araszolt előre, és már 1942 derekánál jártak. Egyre újabb
rendelkezéseket adtak ki. A zsidóknak tilos volt harminc kilométernél
messzebb utazniuk a lakóhelyüktől. Evát megint eltöltötte a hála, hogy
ilyen korán kijuttatta Mirjamot. Aztán a zsidók nem lehettek már
üzlettulajdonosok, nem mehettek étterembe, moziba, színházba,
édességboltba és fodrászüzletbe. Csak délután háromkor vásárolhattak be.
Mikor megjött a transzportra a behívás, már szinte megkönnyebbülés
volt, olyan régóta várták. Egy kora nyári napon Eva néhány éles
koppantásra ébredt, és az ezt követő rettegés hullámára. Josef még aludt,
úgyhogy Eva felvette a köntösét, lebotorkált a lépcsőn, és résnyire nyitotta a
bejárati ajtót. Először aggódott, hogy valaki netalántán meglátja
hálóruhában, de az előtte derengő sötét kabátos, szintén az ismerős sárga
csillagot viselő férfi képe elűzte a zavarát. Érezte saját izzadsága állatias
szagát. A férfi egy géppel teleírt papírlapot tartott a kezében.
– Itt írja alá, legyen szíves!
Eva kihozta a tollát, és remegő kézzel kaparta oda a nevét.
– Ne aggódjon! – lépett kicsit közelebb a férfi. Ráncokkal barázdált arca
volt, és kedves tekintete. – Nem viszik messzire. Csak Terezínbe.
Eva bólintott, a torka túlságosan kiszáradt, nem tudott megszólalni.
Terezín legalább még Csehszlovákia. De akkor is egy erőd. Ott áll a
tizennyolcadik század óta, amikor politikai foglyokat kínoztak ott.
Eva visszavánszorgott a lépcsőn, hogy felébressze Josefet, vadul dobogó
szívvel. Eva szülei is a listán voltak, hiába remélte, hogy idős korukra
tekintettel megkímélik őket. De úgy tűnt, a németek nem tesznek kivételt az
öregekkel sem, senki sem volt kivétel a kegyetlenségük alól.
Ahogy megállt a lépcsőpihenőnél, és megpróbálta összeszedni magát,
halk hortyogást hallott a szülei szobájából. Nyilván egymás mellett
fekszenek, az oldalukon, mint mindig, akár két kanál a fiókban, melegséget
és vigaszt találva egymás testében még alvás közben is.
Eva mély levegőt vett, és lábujjhegyen betipegett a hálójukba. Josef még
nem mozdult, a takaró alá bújva egyenletesen lélegzett. Az ágy lábánál egy
tömött táska állt. Eva hetekkel ezelőtt bepakolta a legszükségesebbeket:
hálózsákokat, meleg alsóneműt, erős cipőket, egy elsősegélykészletet
(ehhez Josef ragaszkodott), elemlámpákat, gyertyákat, noteszeket. Magukra
vesznek annyi ruhát, amennyit csak bírnak, a többit bepréselik a táskába.
Fejenként csak ötven kilót volt szabad vinniük. Ötven kiló egy élet összes
holmijából. Egyszerre eszébe jutott, amikor Mirjamnak akart születésnapi
ajándékot venni, és meglátta azt a standot a piacon, ahol egy felprédált
zsidó házból hozott zsákmányt árultak. Rémséges volt ráébredni, hogy amit
ők itt hagynak, az is könnyűszerrel ugyanerre a sorsra juthat.
Visszamászott az ágyba. Josef az oldalán feküdt, mint egy kifli. Eva pár
értékes pillanatra a férje testéhez simult, magába szívta a melegséget,
próbálta az emlékezetébe vésni a férfi bőrének és hajának illatát. Aztán
megsimogatta Josef hátát, hogy felébressze a hírrel, amitől az mindvégig
rettegett.
Reggel ötre mind a villamoson voltak – hátul, persze, mert elöl csak árják
ülhettek –, és a vásárváros felé tartottak. Ahogy beléptek, Eva orrát
megcsapta a klór szaga. Összevegyült hangokat hallott, és látta, hogy
aggódó emberek ülnek szoros csoportokban. Csecsemők és kisgyerekek
sírtak szünet nélkül. Egy idős asszony kitépte a műfogsorát a szájából, a
mellette portyázó katonák felé dobta, majd üresen tátongó szájával visított
feléjük.
A terem végében egy sor hordágyon alig-alig mozduló rongyhalmok
hevertek. Eva látott egy férfit, aki a bőröndjén ült, álla alatt egy hegedűvel,
és ugyanazt a szakaszt játszotta egy Beethoven-concertóból újra és újra D-
dúrban.
Hogy talál majd helyet egy ennyire zsúfolt teremben, ami teli van
emberekkel? A padlóra négyzeteket rajzoltak, nagyjából két méter lehetett
egy oldaluk. Eva, Josef és Eva szülei a négyezeteket követve járkáltak,
amíg megtalálták azt, amelyikre az ő transzportjuk számát írták. Egy
halomnyi mocskos matrac hevert nem messze. Elvettek kettőt, és leültek.
Mutti megpróbált asztalt eszkábálni a bőröndjeikből.
– Meddig kell itt lennünk? – kérdezte Josef.
 Eva vállat vont. Úgy tűnt, nem mozdul senki.
Mutti nézte, ahogy két kislány kart karba öltve cselleng a teremben. Az
egyiknek szalagot kötöttek a copfjába, a másiknak biliformára nyírták a
haját. Kicsit idősebbek voltak Mirjamnál.
– Báruch Hasém, hogy Mirjam Angliában van! – mondta Mutti, Eva
gondolatát visszhangozva.
Josef kinyúlt, és megfogta Eva kezét.
– Reméljük, hogy ott biztonságban van!
Eva kipréselt egy mosolyt.
– Vidéken van, drágám, tudod jól. Biztonságban van, és boldog.
Josef körbenézett a teremben: az embereket sorokba kényszerítették.
Előttük egy kipirosodott arcú anya egy síró gyereket rázogatott, komor
tekintetű katona figyelte őket. Josef egy pillanatra Eva vállába temette az
arcát.
– Bárcsak ne hallgattam volna a hülye lelkiismeretemre!
Eva végigsimított a férfi arcán.
– Mi más választásod lehetett volna? A végén úgyis elkaptak volna
minket.
– De ha hamarabb rájövök, ha nem lettem volna ilyen csökönyös marha a
munkámban, akkor talán elmenekülhettünk volna.
– De honnan tudhattad volna, mit terveznek a nácik? – Eva észre sem
vette, hogy megemelte a hangját.
Ábá, aki némán a Talmudot mondta fel magában, felnézett, és hangosan
folytatta.
– „Aki elpusztít egyetlen életet, bűnös, miképp ha az egész világot
pusztította volna el, és aki megment egyetlen egy életet, az az egész világot
menti meg.”
Szilárdan Josefre nézett.
– Köszönöm! – mondta Josef.
Mutti mindenkinek odanyújtott egy bádogcsajkát.
– Ebédre hívnak – mondta, és Ábába kapaszkodva talpra kecmergett.
– Ebédre? – kérdezett vissza Eva. – Még csak fél tizenegy van.
– Láttad már a sort? – kérdezte Mutti.
Eva követte anyja tekintetét. Hosszú, szakadozott sor kígyózott az épület
körül. Mindenki bádogcsajkát tartott a kezében. Volt, aki halkan
beszélgetett, mások üresen meredtek maguk elé. Főtt krumpli és csontlé
szaga szállt.
Már fél háromra járt, mire megkapták az adagjukat, és kimentek enni az
udvarra, igyekezve, hogy a mállott krumplidarabok és a híg lé a lehető
legtovább tartson, majd elöblítették a vízcső alatt a csajkájukat, és
bementek, próbáltak pihenni a gusztustalan, göröngyös matracokon,
miközben gyomrukat összeszorította a félelem, hogy vajon most mi vár
rájuk.
– Achtung, Achtung!
Eva kialvatlanságtól homályos tekintete előtt újabb sor jelent meg.
Ezúttal gyerekek. A németek mintha azt gondolták volna, hogy a nap vagy
az éjszaka bármelyik órájában felébreszthetik őket. Most tejet osztottak.
Legalább adtak valami táplálót a kicsiknek. Esélyük sem volt, hogy nagyra
és erősre nőjenek azon, amit az eltelt pár órában kaptak. Már ha egyáltalán
megengedik nekik, hogy felnőjenek. Eva felkönyökölt, és úgy nézett egy
anyja kezét szorongató gyereket, ahogy előrébb botorkált pár lépéssel, hogy
tartsa a sort. A gyerek haja a fejére tapadt, a tekintete tompa volt. Eva maga
elé képzelte Mirjamot, ahogy utoljára látta az állomáson. Rettegett és sírt,
igen, de legalább egészséges volt. És minden szempontból virult a Hinton
Hallban. Eva eltűnődött, vajon megkapta-e a kislány a levelét, és mit szólt
hozzá, ha igen. Lehunyta a szemét. Az a legjobb, ha nem gondol erre. Jobb,
ha biztos helyet tart fent neki ott belül, mélyen elrejtve. A szemhéja mögötti
meleg derengésben elképzelte, ahogy Mirjam teljes szívéből énekel Beneš
elnöknek, a hangja szárnyal, a szeme ragyog. A képre Eva ajka mosolyra
görbült.
Amikor Mirjam még kicsi volt, nagyon szeretett bemászni Eva
zongoraszéke alá, míg ő játszott. Néha, amikor Eva kinyújtotta a lábát, hogy
lenyomja a sostenuto pedált, érezte, ahogy Mirjam kicsi keze a cipőjét
simogatja, és hallotta, ahogy a gyerek összpontosítva, apró kortyokban
levegőket vesz. Máskor Mirjam felhúzta magát Eva lábába kapaszkodva, és
az anyja ölébe temette az arcát. És akkor Eva olyan finoman zongorázott
tovább, amennyire csak tudott, hogy ne zavarja a lányát.
Ahogy Eva lassan álomba szenderült, Mirjam gyönyörű hangjának
emléke ringatta el.
De azon az éjszakán Eva Ottóról álmodott. A zavaráról, az ideges
brutalitásáról, a furcsa nevetéséről; a teste súlyáról, ahogy a földhöz
szegezte, sörszagú leheletéről, nyirkos kezének markolásáról. Megint
hallotta a gúnyosan nevető fiúkat… Érezte, hogy elveszik a ruháit… a
Dávid-csillagos láncot. Összerezzenve riadt fel, a homlokát izzadság lepte
el, megtelt rettegéssel belül. Otto itt van? Vajon ezt jelzi az álom?
Eva felült, tekintete a termet pásztázta. Mindenhol emberek ébredeztek, a
szemüket dörzsölték, összehajtogatták a ruháikat, a csajkát keresték. Pár
német őr állt egy sarokban, őket nézte, de egyiküknek sem volt
világosszőke haja. Eva pulzusa lassult, érezte a biztos ritmust. Vett pár mély
levegőt, kezét a mellére szorította.
– Jól vagy, Eva? – kérdezte Mutti aggódó arccal.
– Igen, csak rosszat álmodtam.
– A szokásosat?
Eva bólintott. Ritkán beszéltek arról, ami a temetőben történt. De néha
Eva látta maga előtt a kiömlött bort a fehér csipkén, ahogy apa elejtette a
kidduspoharat, és hallotta Mutti rémült kiáltását, amikor meglátta a lány
széttépett ruháit és összevert testét. És ez az emlék keserű epével öntötte el
a száját. Újra és újra fel kellett idéznie azt az altatót, amit a szanatóriumban
komponált, amíg végre megnyugodott.
Reggel hatkor utasították őket, hogy várjanak kint az udvaron.
Összeszedték szűkös ingóságaikat – érkezéskor átadták az értékeiket, abban
a halvány reményben, hogy később még viszontlátnak belőle valamit –, és
várták a vonatot. A már amúgy is csendes tömeg elnémult, ahogy
megreccsent a hangszóró, és furcsán érzelemmentes hang szólalt meg.
– Jó reggelt! Reméljük, jól aludtatok.
Ábá grimaszolt.
– Örömmel jelenthetjük be, hogy hamarosan új helyre kerültök, olyan
földre, ahol nem kell tartanotok az üldöztetéstől, és új életet kezdhettek.
– Talán a tejjel-mézzel folyó földre? – morogta Ábá.
Mutti csitítgatta.
– Gondoskodni fognak rólatok. Jó sorotok lesz – folytatta a hang. –
Segíteni fogtok egy új város megalapításában ott, ahol majd szabadon
élhetnek a zsidók. Minden jó lesz.
Josef reménykedve nézett Evára.
– Ez igaz lehet? – suttogta.
Eva elfordította a fejét.
 Eva az ablaknál ült, kifelé nézett, ahogy a vonat a cseh vidéken pöfögött.
Sík volt a táj, mezők foltjai a zöld különböző árnyalataiban, a
határvonalakon nyárfákkal. Időnként egy-egy kanyargó folyó csillant meg a
nap fényében. Néha látott pár házat, az ablakban virító muskátlival. Egy
fehérre meszelt házikó előtt egy idős asszony locsolta a virágokat a
melegben. Eva arra vágyott, hadd cseréljen helyet vele, hadd töltse
gazolással és a növényei ápolásával a napjait, nézze, ahogy nőnek és
fejlődnek, kivárja a háború végét békében, névtelenül. Hogy is bánhatta az
unalmas, prágai napokat korábban? A mostani önmaga irigyelte a múlt
kiszámíthatóságát. Jobb, ha az embert az unalom zavarja, és nem a félelem
mardossa.
Josef kezéért nyúlt, de továbbra is kifelé bámult az ablakon. Kékesszürke
hegyek emelkedtek a távolban, a közelben habosan virágzott a
bodzasövény. A mezők szélén piros pipacsok sora kanyargott a halvány
gabonaszárak mellett.
Josef a kezébe szorította Eva kezét.
– Vajon milyen lehetett Mirjam útja Angliába?
Egyikük sem járt sosem külföldön.
– Gondolom, nagyon hasonló ehhez.
– Biztos sokat nőtt azóta – tette hozzá az Ábával szemben ülő Mutti. –
Szerintem már az egyik nagyobb szoknyát hordja abból, amit varrtunk neki.
Eva maga elé képzelte Mutti élénkpiros-narancs kendőjét, amit felvágtak,
és szoknyává alakítottak azon a régi tavaszon. Valószínűleg Mirjam már
kinőtte az összes szoknyát, bár ezt Eva nem szívesen mondta volna
Muttinak. Megpróbálta elképzelni a lányát angol ruhákban, de nem ment.
Vajon helyi népviseletet is hordanak? Shropshire a walesi határ közelében
fekszik, ugye? Eva látott egyszer egy képet egy walesi kislányról egy
könyvben. Talán Mirjam is olyan fura, fekete kalapot hord és kikeményített,
fehér kötényt. Vajon hosszú vagy rövid most a haja? Eva remélte, hogy a
kislány gondosan fésülködik. Talán még mindig használja azt a szalagot,
amit ő készített neki a hajába. Talán még megöleli Lilit, és rájuk gondol,
vagy már elveszítette azt a babát? Ha Mirjam válaszolt is az utolsó
levelükre, ők már nem kapták meg. Eva gyanította, hogy nem fogják
engedélyezni, hogy Terezínből írjon neki. Nem számít, mit mondtak a
hangszóróban, nem volt kétsége, hogy egy börtön felé tart.
 A kabátjára varrt sárga csillagot piszkálta. Muttinak igaza lett. Eleinte
szégyellte, hogy ezt kell hordania, és a kíváncsi, gúnyos vagy részvétteli
pillantások csak megerősítették ebben. De egy idő után megtanulta, hogy
mosolyogjon, amikor más zsidókat látott az utcán, mintha a csillag tényleg
kitüntetés lenne, ahogy Mutti mondta. Végül már úgy érezte, mintha mindig
is hordta volna.
Hangos kattanás hallatszott, nyílt a vagon ajtaja, megszakítva Eva
gondolatait, és megdobogtatva a szívét.
Belépett néhány SS.
– Achtung!
Mindenki vigyázzba állt. Egy szem cseresznye gurult végig a padlón, de
senki sem merte felvenni. Eva látta Mutti szemében a pánikot. Ábá kihúzta
magát, egyenes háttal állt, hogy bátornak tűnjön, de ettől csak még inkább
ijedt öregember benyomását keltette. Eva nem mert Josefre nézni.
Az SS-őrök mellett egy Ordner állt, egy zsidó fiú, akit arra
kényszerítettek, hogy a németeknek segítsen. A tekintete idegesen pásztázta
a vagont, és magában motyogott.
– Huszonnyolc nő, hat gyerek és huszonhat férfi – jelentette magas,
rekedtes hangon.
Egy SS végigmérte a gyereket, aztán a teljes vagont, és szó nélkül
kiment. A fiú utána.
Mind remegve leültek megint, és lassanként újra megindult a beszélgetés.
Eva a vagon sarkában ülő, kék fejkendős nőt nézte. A kosarát markolta, a
bütykei elfehéredtek a bőr alatt. A következő vagonból csattanás hallatszott,
a nő felpattant, hogy odarohanjon, de aztán a falnak dőlt.
– A fiam… – motyogta.
Pár perccel később visszajött a gyerek, az arca duzzadt volt és vörös.
Megszorította az anyja vállát.
– Elrontottam a számolást – mondta. – Ne aggódj, nem halok bele egy
pofonba.
A vonat továbbzakatolt.
Délre értek Terezínbe. A nap magasan járt, élesen sütött le a kék égből,
ahogy összeszedték a holmijukat és lekecmeregtek a vonatról. A fémsínek
forróságot árasztottak, Eva hátán izzadság csorgott. Hosszú ujjú blúz volt
rajta, és vastag pulóver a télikabát alatt. Röhejes volt egy ilyen nyári napon,
de tudta, hogy majd örülni fog ezeknek, ha hűvösre fordul az idő. Körülötte
mindenki hasonlóan öltözött, a lehető legtöbb ruhadarabot húzta magára,
hogy ne kelljen azokat is cipelni. Josef máris egy zsebkendővel törölgette a
homlokát.
Végigmentek a göröngyös úton, a házuk előtt álló gyerekek
megbámulták őket, mielőtt a szülők beterelték őket. Végül egy hatalmas
épülethez értek: a tizennyolcadik században építhették, valaha sárgára
festhették, de nagy foltokban lehullott már róla a vakolat, kilátszottak a
vörös téglák. Elhagyatottnak tűnt.
– Hogy lehet, hogy nincs itt senki? – suttogta Mutti. – Olyan sok
transzport érkezett ide. Hol vannak az emberek?
Eva felnézett az épület ablakaira. Némelyik be volt törve, a lyukakat
papírral vagy ronggyal tömték be. És a ragyogó napsütés ellenére látta az
ablaküvegnek nyomódó kísérteties arcokat. Páran intettek, de nem jött ki
senki.
– Ez a Sudetenland, a férfi körlet – magyarázta az egyik férfi, aki a
csomagkordét húzta. – Nem szabad kijönniük.
Eva két rémséges tényt is felfogott: az embereket bebörtönözve tartják az
épületben egy gyönyörű, nyári napon. És különválasztják a nőket meg a
férfiakat.
És valóban, ahogy a hálókörlet felé tartottak, egy hang reccsent:
– Férfiak balra, nők egyenesen!
Vér lüktetett Eva fülében. Akkor hát igaz. Hogy választhattak szét férjet
és feleséget, anyát és fiút, fivért és nővért? Milyen embertelen gondolkodás
juthatott erre? De nem volt mit tenni. Jobb volt méltósággal viselni, mint
őrjöngeni és dühöngeni céltalanul. Gyorsan Josef nyakára fonta a karját, és
az arcát az arcához szorította.
– Viszlát, drágám!
Josef megölelte, az arca belesápadt a sokkba. De a válla felett Eva látta,
ahogy Mutti Ábába kapaszkodva zokog, látta apja üres arcát, anyja
kétségbeesését. A szülei olyan sok mindent átéltek együtt, a házasságuk
segítette át őket ezeken, erőt adott. Hogy boldogulnak majd, ha elválasztják
őket?
 19

A bázison Will megpróbált levelet írni az otthoniaknak. Nehéz volt, hogy

mit is mondjon a szüleinek. Apa még mindig nagyon haragudott rá, anya
aggódott. Will felvette a tollat.
Greenham Common, 1942. június 13.
Drága Apa és Anya!
Remélem, mindketten jól vagytok. Hallottatok mostanában
Mirjamról? Kérlek titeket, adjátok át neki az üdvözletem, ha
legközelebb írtok neki.
Nem kell aggódni miattam, minden rendben van. Meg kell
mondanom, hogy imádok repülni. Imádok a felhők felett szállni. A tér és
a szabadság érzése óriási! Közelebb érzem magam Istenhez ott fent,
mint a kvéker találkozókon.
Anya örülni fog, hogy Istenre hivatkozik, állapította meg magában Will.
És ez igaz is volt. A fiú sosem értette, anya hogy társaloghat a
Mindenhatóval egy zsúfolt, emberekkel teli teremben, ahol a csendet
szipogások és köhögések zavarják. Will igyekezett, de mintha az imái
visszahullottak volna rá, nem tudtak volna áthatolni a mennyezeten.
De minden más volt, ha repült. Fent az égen, a vaskos gomolyfelhőkön
átnavigálva a Hurricane-t kiért a kék végtelenségbe, szárnyalt és forgott a
napsütötte csendben, magasabban még a pacsirtáknál és a sasoknál is – ott
Will tudta, hogy Isten jelen van. Milyen furcsa, hogy a háború közepén
ekkora békét érez.
Kicsit elhalványult az írás. Letekerte a toll tintatartályát, és megtöltötte az
asztalán álló Winsor & Newton üvegből. Kanyarított pár vonalat a
jegyzetpapírra, hogy lássa, rendesen jön-e a tinta, és folytatta a levelet.
Hamarosan eltávozást kapok, akkor megpróbálok hazamenni.
Mirjam Shropshire-ben marad az ünnepre? Csodás lenne, ha újra
látnám!
 Az első ontariói tréning után Willt visszavitték Angliába a Queen Mary
óceánjáróval, amerikai csapatokkal együtt. Egész éjjel ébren feküdt,
hegyezte a fülét, nem hallja-e a német tengeralattjárókat – azért az gúnyos
fintora lenne a sorsnak, ha egy RAF-pilóta úgy végezné, hogy
megtorpedózzák –, de gond nélkül átkeltek az óceánon. Egy röpke, kissé
fagyos otthoni látogatás után Will Greenham Common felé vette az útját
további, haladó kiképzésre.
Már hónapok óta repült át Németországba bevetésekre, de a szigorú
titoktartás miatt, és mivel nem akarta megijeszteni anyát, csak homályosan
számolt be arról, mit csinál. Az a legjobb, ha a csip-csup mindennapoknál
marad.
Jött néhány cseh pilóta egyik nap, a mi repülőszázadunkhoz
csatlakoztak. Elbeszélgettem velük egyik este a kantinban, főleg egy
Tomas Belinsky nevű sráccal. Kiskorában meghalt az anyukája, ők
kivándoroltak Lengyelországba az apjával és két lánytestvérével, ott
éltek a nagynénjüknél. Jól tették, mert nem engedték volna ki őket
Csehszlovákiából, miután azt megszállták a németek. Bevonult a
Franciaországban újraalakult PAF-hoz, és itt van már vagy két éve.
Nagyon jó srác, jó barátok lettünk, remélem, egyszer majd találkoztok
vele.
Sok-sok szeretettel:
Will

Fent északon, a Hinton Hallban Mirjam is levelet írt. Az ágyán kuporgott,

egy feltámasztott párnával a hátánál, gondosan eldöntött betűket rótt a
papírra, amit aznap reggel kuncsorgott ki a házfőnöknőtől. Denisonék
küldtek neki egy töltőtollat előző karácsonyra. Fontos volt, hogy szép tisztán
írjon, hogy a szülei lássák, milyen ügyes lett. Nem akart egyetlen maszatot
sem.
Drága Mutti és Ábá!
 Tudom, azt mondtátok, lehet, hogy egy ideig nem tudtok írni, de
aggódom értetek. Ábá biztos nagyon utálja, hogy nem dolgozhat az
Intézetben. Nagyon bátor volt, hogy szembeszállt a nácikkal! Minden
este imádkozom értetek. Bárcsak eljönne Beneš elnök, és segítene
nekem, hogy kapcsolatban maradhassunk! Folyton rátok gondolok, és
arra, hogy vagytok. Elköltöztetek? Ha igen, elkülditek a címeteket?
Nagyon remélem, hogy megkapjátok ezt a levelet! Nagyon örültem,
hogy te magad írtál nekem, Mutti! Bár ezt a levelet most angolul írom,
csehül is tudok olvasni. Szinte mindent értettem abból, amit írtál.
Hogy vannak a kiscicák? Már biztosan megnőttek. Bárcsak
láthatnám őket! És titeket! Annyira hiányoztok mind! Szombatonként
eljárhatunk Whitchurchbe. Múlt héten elbicikliztem oda egy
barátnőmmel, Olgával. Elmentünk megnézni a Dumbót, jó volt. Utána
elkölthettük a zsebpénzünket a Woolworthsben. Volt pár gyerek, aki
ajándékot vett az anyukájának. Annyira venni akartam neked valamit,
Mutti, de tudtam, hogy lehetetlen elküldeni. Végül egy gyerekfurulyát
meg édességet vettem. Azt gondoltam, megtanulhatnék játszani rajta, és
ezzel meglephetnélek. De nincs túl szép hangja, és tudom, hogy jobban
örülnél, ha zongoráznék.
Mirjam megállt, ahogy megjelent előtte a kósza emlék, amint Mutti
megpróbálja rávenni, hogy játsszon a régi zongorán a lakásukban.
Emlékezett rá, hogy olyan egyenes háttal kellett ülnie, hogy fájt. Mutti
vékony ujjai a vállába martak, ahogy a széken kuporgott. Mirjam hallotta,
ahogy a gyerekek kint játszottak. Nem volt igazság, hogy neki bent kellett
maradnia gyakorolni, miközben mások jól mulattak. De furcsamód sosem
érezte ezt az énekléssel.
Szorosan megmarkolta a tollát, és megint a papírra tette.
Örülök, hogy büszkék vagytok rám, amiért Beneš elnöknek
énekeltem. Kedves volt, és úgy tűnt, tetszik neki a szólóm. Továbbra is
járok Paní ˇ Cernýhez. Megtanított Smetanától a Píseňčeská dalra.
Ismeritek? Nagyon szép, és ha ezt hallom, mindig az otthonra gondolok.
Bár hallanátok, ahogy énekelem! Néha, ha az egyik koncertünkön
énekelünk, a közönséget nézem – leginkább tanárok és a többi diák
(akik nem tudnak énekelni!) –, és azt képzelem, ott állsz te is, Mutti,
engem hallgatsz félrebiccentett fejjel. Tudom, hogy a lelked mélyén
büszke lennél, de arra számítok, hogy kritizálnál is. Mindig is felhívtad
 a figyelmem a hibáimra, amikor zongoráztam. De tudom már, azért
tetted ezt, hogy jobb legyek. És jobb leszek, drága anyukám! Mindig
nagyon fogok igyekezni a kedvetekért.
Kérlek, próbáljatok meg írni nekem, még akkor is, ha – mint
mondjátok – nehéz most. Annyira aggódom értetek, főleg hogy Ábá
bajba került, de biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedett.
Úgy gondolom, hogy Ábá fordítja majd le neked ezt a levelet, sőt
talán Omának és Opának is. Sok puszi és nagy ölelés mindenkinek!
Nagyon-nagyon sok szeretettel:
Mirjam

Hampstead, 1942. június 22.

Drága Will!
Köszönöm az utolsó leveled. Olyan jó, hogy szakítottál rá időt, hogy
írj, miközben ilyen sok minden történik. Tegnap este meghallgattam
Winston Churchillt a rádión. Arról beszélt, hogy a levegőben harcolunk
Hitler ellen, amíg „Isten segítségével megtisztítjuk a földet az
árnyékától, és felszabadítjuk az embereket az igája alól”. Arra
gondoltam, ahogy te ott repülsz a többi hős fiúval együtt fent az égen.
Be kell vallanom, kicsordultak a könnyeim a bátorságod és az
elszántságod gondolatától. Tudom, hogy apával nem örültünk, amikor
fegyveres szolgálatra mentél. És még mindig ez a helyzet. De vegyesek
az érzéseim, és jó adag anyai büszkeség is van ott a félelem meg az
aggodalom mellett. Az meg csodálatos, hogy közel érzed magad
Istenhez fent az égen. Ne essen bajod, édes kisfiam!
Az új barátod, Tomas érdekesen hangzik. Arra gondolok, hogy még a
prágai kórházban megismerkedtem egy cseh fiúval. Őt is Tomasnak
hívták, és ritkán lehetett úgy látni, hogy ne lett volna a kezében a játék
repülője. Persze, hívd meg ide, ha van rá lehetőséged! Boldogan
megismerném.
Az élet Hampsteadben olyan, mint mindig. Amint tudod, apád szerint
Mr. Churchill nehéz ember, de ahogy tegnap hallgattam, lenyűgözött a
határozottsága és a hite. Talán, végül is, ő a megfelelő ember erre a
feladatra.
Kittynek nagyon kevés dolga van így, hogy te sem vagy itt, és Mirjam
sem. Ráállítottam, hogy takarítsa ki alaposan a szobádat. És persze
szegénykém órákat áll sorba ételért. A sajtot és a tojást is jegyre adják
már, vége a csodás, habos omletteknek. Helyette valami rémes tojásport
lehet kapni, nagyon nehéz főzni vele. Őszintén remélem, hogy eleget
kaptok enni! Inkább választanám a nélkülözést, mintsem hogy azt
tudjam meg, hogy éhezel.
Segítettem Collinséknak az utcából. Van egy veled egyidős lányuk,
Janice, talán emlékszel rá. Mindegy, a házuk találatot kapott a
legutóbbi bombázáskor. Nem volt otthon senki, hála az égnek, de pár
napig nálunk laktak, amíg nem találtak valami átmeneti szállást
maguknak. Beszéltem pár szomszéddal, és össze tudtunk szedni nekik
némi ruhát és a háztartásba ezt-azt. Ne aggódj a mi házunk miatt – az
olyan masszív, hogy bármit kibírna!
Apád továbbra is elfoglalt. Olyan keveset látom mostanában: korán
reggel elmegy, és késő este jön haza. A vasárnapi kvéker gyűlések után
meg csak aludna. Én elfoglalom magam, kötök, meg új ruhákat varrok
Mirjamnak. Olyan gyorsan nő, és manapság alig lehet gyerekruhát
kapni a boltokban. Sikerült némi új gyapjút szereznem Mrs. Arnoldtól,
kötök neked egy pulóvert. Áldás lesz arra gondolni, hogy segítek
melegen tartani téged a bevetéseken. Mrs. Arnold fia Franciaországban
van. Olyan nagyon aggódik érte. És emlékszel Josephine Palliser
lányaira? Mindketten bevonultak a női légierőhöz. Talán találkozol is
majd velük!
Mirjam gyakran ír, és azt hiszem, boldog Shropshire-ben, de egy
ideje már nem hallott a szülei felől. Nagyon aggasztó volt az utolsó
levelük. Úgy tűnik, szegény Mr. Kolischert felkérték, hogy valamiféle
vegyszert állítson elő a náciknak – tudós, talán emlékszel rá –, de ő
megtagadta, és most attól tartanak, hogy deportálják őket. Szegények!
Vajon mi történhetett velük? Nagyon nehéz lehet Mirjamnak, hogy a
családja ilyen messze van, ráadásul talán veszélyben. Hála az égnek,
mi mellette állhatunk – biztos vagyok benne, hogy a fivérének tart
téged.
Nos, mennem kell, Kitty már megkérdezte, mit főzzön vacsorára.
Apád mostanában odavan a Lord Woolton pitéért, talán megkérem,
süssön egyet. Apád szigorúan kikötötte, hogy én nem készíthetem el.
Vigyázz magadra, drága fiam, és írj, ha tudsz!
Sok szeretettel: Anya
 20

Még mindig nem jött levél Ábától és Muttitól. Mirjam alig mert a hallban
álló asztalra nézni, amikor lement reggelizni. Napról napra, amikor a fényes
fafelületre pillantott, kétségbeesetten remélte, hogy ott lesz egy boríték Ábá
szarkalábaival vagy talán Mutti kézírásával, hiszen a múltkor is ő írt. De
semmi sem várta. Pár lány továbbra is kapott leveleket, legtöbben próbálták
leplezni az örömüket, hogy hallanak a szüleik felől, miközben oly sok társuk
nem kapott semmit, és az asztalra készített levélhalom napról napra
zsugorodott.
Mirjam egyre jobban aggódott. Ha a szülei jól lennének, már hallott volna
felőlük. Nagyon bátor volt Ábától, hogy ellenszegült a náciknak, de ezzel
veszélybe sodort mindenkit. Időnként Mirjam levegőt sem kapott az
aggodalomtól.
A hallban álló állóórára nézett. A hatalmas, kovácsoltvas mutatók szerint
még csak fél nyolc volt. Mint általában, Mirjam korgó gyomorral, korán
ébredt. Még volt egy fél órája, amíg be kellett állnia az ebédlő előtt kanyargó
sorba a többnyire ragacsos kásáért és petyhüdt kenyérért. Kinyitotta a
bejárati ajtót, és kiment. Egy ideig senki sem fogja keresni.
A sötét kő- és fapadlós iskolai folyosó hűvöse után melegnek és
hívogatónak érezte a kinti levegőt. Mirjam végigment a kerti úton, és
elindult a mező felé. Mindig is inkább volt kint, mint bent. A nedves fűben
gázolva kizárta az agyából az aggodalmat, azt képzelte, otthon van, a cseh
vidéken, Muttival sétál a réten, miután egy napra eljöttek Prágából vonattal.
Érezte anyja hűvös kezét a kezében, látta élettel teli szemét, ahogy a
gyerekkorában megtanult operákról és szimfóniákról mesélt. Néha megkérte
Mirjamot, hogy énekeljen neki, és Mirjam eldúdolta a villanellát vagy az
Okolo Třebonět, azt a dalt, amit aztán előadott Beneš elnöknek. Milyen jó,
hogy már korábbról ismerte, és Mutti kritikus tekintete előtt gyakorolta!
Mutti biztosan nagyon büszke volt, amikor a szólóról írt levelet olvasta.
Egy pacsirta szólalt meg fent, Mirjam hátrahajtotta a fejét, úgy hallgatta,
lehunyta a szemét a máris élesen sütő nap fénye elől. Mutti egyszer eljátszott
neki egy átiratot zongorára Vaughan Williamstől, A leszálló pacsirta, ez volt
a címe, és Mirjam érezte, ahogy a trillák feltörnek a torkán, és kiáradnak a
nyári levegőbe.
A tóhoz sétált, nézte, ahogy a felszíne elsimul és fodrozódik a szellőben.
Egyszerre Ábá figyelmeztetése csengett a fülében. „Az úszás veszélyes,
Mirjam. Mindenféle kórokozót összeszedhet az ember. És megfázni is
könnyű, még egy meleg napon is.” De túl nagy volt a csábítás.
Mr. ˇCapek minden gyereket megtanított úszni előző nyáron, bár nem volt
szabad egyedül vízbe menniük. Mirjam körülnézett, látja-e valaki, majd
lerántotta az iskolai blúzt és szoknyát, labdává tekerte a zokniját és a cipőbe
gyűrte, majd a tóba gázolt bugyiban és alsótrikóban. Csodásan jéghideg volt
a víz, ahogy a lábát érte. Mirjam elrúgta magát a tófenéktől, nem törődött
vele, hogy a hideg először a vállába és a hátába mart, a felszínre érkezve
gyors csapásokkal úszni kezdett a túloldal felé, amíg már remegett a teste az
erőfeszítéstől. Mint mindig, a mozgás minden gondolatot kipucolt a fejéből.
Csak azt érezte, ahogy a víz a bőrének csapódik, miközben az úszása lassú,
egyenletes ritmust vett fel. Igen, ezen a nyári reggelen minden tele volt
melegséggel és reménnyel, és ha visszamegy, egy levél fogja várni a
szüleitől, és minden rendben lesz a világban. Egyszerre megjelent előtte a
kép: a fényes fán a sárga papír, és ezt jó előjelnek tekintette.
De miután sietve felvette a ruháit, és visszagyalogolt a mezőkön át, a nap
felé tartva a hajtincseit, hogy gyorsabban száradjanak, már teli ebédlő várta,
és egy tálkányi, gyorsan elhűlő kása, amit egy barátja kimentett neki, és
most ott árválkodott a szokásos helyén.
Semmi kétség, szidásra számíthat, amiért engedély nélkül kiment. De ami
még rosszabb volt: ahogy végigsietett a folyosón a testéhez tapadó, nedves
alsóneműben, látta, hogy még mindig nincs levél az asztalon sem Muttitól,
sem Ábától.
 Ezt csak úgy lehetett elviselni, ha az ember mélyen visszahúzódott
magába. Eva felidézte a zongorázás napjait, amikor hosszú, magányos
hangjegynek képzelte magát, amint tér és csend veszi körül. Gyerekkorában
saját szobája volt a házukban. Itt olvashatott, álmodozhatott, nem kellett
kérdésekre válaszolnia vagy alkalmi párbeszédekben részt vennie. Ez volt az
ő menedéke, a szentélye, ez táplálta és ez nyugtatta meg. Próbálta most
felidézni ezt az érzést. A belső világ reményeire és emlékeire
összpontosított, elhessegetve a hálóterem rémségeit – a vizelet szagát, a
mosdatlan testek kipárolgását, a romlott étel és a piszkos matracok bűzét, a
patkányok motoszkálását, a folyamatos viszketést a bolhák miatt –, és
megpróbált visszahúzódni egy világba, ami tiszta volt és teljes.
A temetőbeli támadás után is ezt tette sok évvel ezelőtt, felvette a
közönyösség álarcát. Hisz így mondta Ézsaiás próféta is: „ezért olyanná
tettem képemet, mint a kova, és tudtam, hogy szégyent nem vallok”.
De nehéz volt nem meghallani Mutti szaggatott légzését maga mellett.
Eva az anyja homlokára szorította a kezét: alig tíz centire volt az övétől,
olyan szorosan feküdtek a matracokon. Eva tenyerére izzadság tapadt. Mutti
mormogott álmában, a testéből áradt a forróság a zsúfolt hálóteremben. Eva
óvatosan a hátára fordult, a plafont bámulta. Ha Mutti nem lesz jobban
reggelre, el kell mennie az Elöljáróságra, hátha meg tudja győzni őket, hogy
nézze meg valaki, aki ért az orvosláshoz.
Elfordult, próbált nyugodt helyet találni a fejében. De elkerülte az álom.
Mutti meg sem mozdult, amikor a teremfelügyelő ébresztőt kiáltott, vagy
amikor Eva megpróbálta felébreszteni. Gyengéden kicsit odébb fordította az
idős asszonyt, hogy ne legyenek felfekvései, mire hasmenés csorgott hirtelen
az ágyra. Eva döbbenten és aggódva felitatta, ahogy tudta. Majd később be
kell csempésznie a lepedőt a mosodába. Csak minden harmadik héten
moshattak, és akkor is csak háromkilónyit. De nem maradhat így ez a
lepedő. Rémes szaga lenne, ráadásul terjesztené is a betegséget.
A matrac túlsó végéből levette az eszkábált tartó akasztójáról a ruháit,
lemászott a létráról, és egy kis vizet fröcskölt az arcába a mosdóállványról.
Nem lett volna értelme ennél többel próbálkozni, már így is hosszú sor állt
mögötte. A többiek reggeli után nézni indultak. Aztán Evának munkára kell
jelentkeznie. De ha kihagyja a reggelit, akkor talán elcsípheti Aaron
Rathsteint.
 Ahogy kiment a női barakkból, és átvágott az udvaron, mintha ismerős
arcot látott volna meg a távolban: gyérülő haj, kerek szemüveg, elszánt arc –
Gabriel Schmidt volt az, valamikori zongoratanár. Schmidt a prágai
konzervatóriumban tanított, és időnként magánórákat adott. Tényleg itt van
ő is Terezínben? Talán szólnia kellene neki. De nem mert odamenni.
Végigsietett a Park utcán leszegett fejjel, és beosont a Magdeburg barakkba,
ott, az Elöljáróság irodáinak épületében Aaron Rathstein ajtaján zörgetett.
– Igen!
Egy fáradt alak ült az asztal mögött. Előtte pár papír, amin mintha nevek
lettek volna. Eva nézte, ahogy a férfi kihúzott kettőt a listáról, néhány
másodpercig a semmibe bámult, majd hozzáírt még párat.
– Jó reggelt, uram!
A férfi letette a tollát, félretolta a papírokat.
– Jó reggelt, ifjú hölgy! Mi járatban nálam?
– Édesanyám miatt jöttem. Beteg. Ma reggel nem tudtam felkelteni.
Rathstein levette a szemüvegét, a szemét dörzsölte.
– Beteg? Beteg! Mindenki beteg. És akkor mit csináljak? Tudja, tegnap
hányan haltak meg?
Eva a fejét rázta.
– Több mint százan! Mindennap egyre több. Valószínűleg tífusz. A
legtöbb az. – Visszatette a szemüvegét, és leharapott egy darab fityegő bőrt a
hüvelykujjáról.
– Akkor mit javasol, mit tegyek?
A férfi felállt, a komódhoz lépett hátul, és kihúzott egy fiókot.
– Tessék… aszpirin. – Két tablettát pottyantott Eva kezébe. – Adja ezt oda
neki, ha felébred. Próbáljon tiszta vizet szerezni. Ez minden, amit adhatok. –
Intett Evának, hogy távozzon.
Eva a zsebébe csúsztatta a tablettákat. Rathstein faliórája szerint tíz perc
múlva hét. Hétre kell odaérnie a munkába. Megpróbálhat visszarohanni
ebédidőben – újabb kihagyott étkezés –, remélve, hogy Mutti átalussza a
délelőttöt.
Elsietett a mosodába, ide osztották be munkára Terezínbe érkezésekor.
Mielőtt lebetegedett, Mutti a varrodában dolgozott. Legalább valamennyire
élvezte, hogy olyat csinál, amihez ért. Evának nem volt sem tehetsége, sem
kedve a ruhamosáshoz. Ahogy benyomta a nehéz faajtót, a szokásos szag
üdvözölte: olcsó mosószer és koszos ágynemű elegye. A nagy gépek zúgása,
a vasalók sziszegése, a mángorlók csikorgása szinte fülsiketítő volt. Máris
viszketett a hónalja az izzadságtól. Felemelt egy adag szennyest az ajtóból,
letette a földre, és nekiállt, hogy szétválogassa.
Egy hatalmas, forró üstbe dobálta a ruhákat, amikor egy nő osont oda
mellé. Eva felismerte: Elsa volt a Dresden barakkból, egy másik
hálóteremből.
– Hallottad a pletykát? – kérdezte Elsa.
Sötét, göndör haja még inkább összeugrott a mosoda forró, párás
levegőjétől.
– Nem. Milyen pletykát?
A nő félig odafordította a fejét, Eva füléhez közelítette a száját.
– Újabb transzportok.
– Még több transzport!? Nem lehet! Minket már idehozott egy
transzport… Prágából. Ez nem elég?
– Nyilvánvalóan nem. Van egy nő a hálótermünkben, Ruth, ő már
megkapta, hogy elviszik a férjével és a két gyerekével. Ma éjjel össze kell
pakolniuk.
Eva fogott még két ruhadarabot, és bedobta az üstbe, mire felcsapott a
gőz. Megtörölte a homlokát a kézfejével.
– Hova mennek?
– Úgy tűnik, keletre. Egy másik táborba.
– Miért?
– Azt mondta, munkatáborba.
– Munkatáborba! – Eva majdnem felnevetett. – Ez itt nem az?
A nő vállat vont, és eloldalgott.
Eva tovább dobálta a ruhákat, de közben vadul száguldoztak a fejében a
gondolatok. És ha Terezín csak az út egyik állomása? És ha még ennél is
rosszabb jön? Hogy a fenébe fog kibírni Mutti még egy vonatutat az ő
állapotában? Beszélnie kell Joseffel.
Az ebédet is kihagyta, nem törődve a gyomrát mardosó éhséggel, és
visszarohant Muttihoz. Még mindig forró volt, a bőre sárgás árnyalatot vett
fel, de most legalább magánál volt.
– Eva… Annyira fáj a fejem!
Eva levett egy bádogcsajkát a mosdóállványról, a csap alá nyomta, majd
előkotorta a zsebéből a két aszpirint, és odanyújtotta Muttinak. Az asszony
csak nehezen tudta lenyelni, egyre öklendezett, Eva a hátát ütögette, és
próbált még több folyadékot belediktálni. Végül, miután még kétszer
megtöltötte a csapnál a csajkát, lecsúsztak a tabletták. Mutti kimerülten dőlt
végig a matracon.
Eva a hátizsákjába nyúlt tollért és papírért, és egy üzenetet körmölt
gyorsan Josefnek: megírta a férfinak, hogy Mutti beteg, és megkérdezte,
Josef hallott-e bármit a transzportokról. Összehajtogatta kicsire a papírt,
visszasietett a mosodába, és sikerült odaadnia az egyik küldöncnek, aki épp
újabb adag szennyest hozott.
– Kérem, vigye ezt a Sudetenland barakkba! – suttogta Eva.
A férfi bólintott, letekerte a csizmája sarkát, belecsúsztatta a lapot, az
öklével visszaütötte a sarkat a helyére, és indult.
Másnap ugyanez a titkos küldönc választ hozott Joseftől. „Elmondtam
Ábának. Muttinak tífusza lehet. Karanténba kell tenni. Beszélj egy őrrel!
Rettegnek a betegségtől. Elviszik anyukádat.”
Eva eltűnődött, vajon hogy hathatott szegény Ábára, hogy megtudta,
milyen beteg a szeretett felesége. Meg kell tennie mindent, amit csak tud,
hogy megmentse Muttit!
De hogy szerezzen engedélyt? Zsidók nem léphettek az SS körletébe, és
meglepően kevés őr mozgott az utcákon. Talán az Ústi barakkokbeli
válogatóraktárnál, ahol az elkobzott javakat szortírozzák… Elindult a
Bahnhofstrassén, végig a park mellett, amit már őszi falevelek szőnyege
borított, és átment az Egergassén a raktár felé.
Persze ott állt két német őr, egy halom felett trónoltak: bicskák, órák,
könyvek, még egy torta is volt benne. Ahogy Eva az épülethez ért, és
tisztábban látta a két alakot, a gyomra hirtelen összeugrott, és a lába majd
kiszaladt alóla. Nem lehet, ugye? Ez tényleg nem lehet, ennyi idő után! De
igen, az asztal fölé hajló egyik fejen világosszőke haj nőtt, és bár a haja még
nem volt csalhatatlan ismertetőjel, a hangja, meg ahogy tartotta magát, már
igen: Otto. Hogyhogy egy táborba került vele? Mintha tényleg összeesküdött
volna az egész világ, hogy Evát kínozza. Élesen beszívta a levegőt, és erővel
leállította teste remegését. A gyomra helyén feszülő csomóval nem tudott
mit kezdeni, ahogy a vér zúgásával sem a fülében, de azt megtehette és meg
is tette, hogy a hangja határozott maradt.
– Legyen szíves! – Eva próbált nyugodt, aggodalomtól mentes kifejezést
erőltetni az arcára.
 A két őr felnézett. Vajon Eva csak képzelte, vagy tényleg felismerés
villant Otto szemében? Maradt valami a tizenhat éves lányból a harmincas
nőben? Nem változott a hajszíne, és még mindig vékony volt – talán
soványabb, mint valaha a többévnyi élelmiszerhiánytól –, de itt, ez az Eva
fáradt volt és komor. Ha Otto fel is ismerte, gyorsan elhessegette. Megint
üres lett a tekintete.
– Igen?
– Édesanyám beteg. Azt gondoljuk, talán tífusz.
Hirtelen átsuhant valamilyen ellenérzés Otto arcán. Josefnek igaza volt, a
németek tényleg rettegnek a betegségtől. Elővett egy papírt, és rákörmölt
valamit.
– Vigye el ezt a Lange Strasséra a kórház főnővérének! Ő tudni fogja, mit
kell tenni.
Eva elvette a papírt, és már ment is, mielőtt összecsuklott volna a térde.
 21

A pirkadat első fényében kibotorkáltak. Az ég ólomszürke volt, a levegő

ősziesen csípős. Pára szállt Will szájából, ahogy a Hurricane felé sietett,
rohanás közben felcsatolta a sisakot, és magára húzta a mentőmellényt. A
földi legénység már elindította a motort, besegítették Willt.
Will ellenőrizte a műszerfalat, kigurult, és felszállt. Tomas ott ment
közvetlenül előtte, és már meredeken emelkedett. Will követte a röppályáját.
Minden incidens nélkül átkeltek a csatornán, és épp elérték az északi francia
partot, amikor egy hang harsant a rádióban:
– Ötvenezer lábnál ellenséges gépek délkelet felől. Huszonhatezer lábra. –
A pokolba! Ez nagyjából tízezer lábbal több volt, mint ami jól ment a
Hurricane-nek, de ha muszáj, akkor muszáj. Will gázt adott.
Gyorsan lepillantott, és oldalt fekete füstpamacsokat látott. Arrafelé
repült: a légvédelmi lövegek jelzései már ártalmatlanok voltak, de talán
megmutatják neki, hol járnak az ellenséges bombázók. Egyelőre semmi. Az
is lehet, hogy a légvédelem nem volt pontos.
Will feljebb emelkedett. Csodálatosak voltak itt fent a felhők. Fenséges
üllős felhők tornyosultak a végtelen, havas táj felett. Will csak egy aprócska
folt volt a bércek és kavargás között, a fehér halmok körül, a ragyogó kék ég
alatt.
Magasan Will felett a Fritzek füstkarikákat eregettek, az ezüstös ösvény
kígyóként tekergett mögöttük. Will tovább emelkedett, és ferde, fekete csíkot
látott jobb kéz felől. Bombázók. Feléjük fordult, és tüzelőállásba állította a
kilövőkart. Rövid volt a látótávolság, úgyhogy kinyitotta a fedelet,
megcsapta a fagyos szél, ami a lélegzetet is kiszorította volna belőle, ha nem
lett volna rajta oxigénmaszk. A sebesen közeledő bombázókat már fekete
pontok vették körül: Me 109-esek. Ezúttal ráhúznak. Will nem látta Tomast.
Ahogy támadtak, Will meglátta egy Dornier felső fegyverének
torkolattüzét: apró, fehér füstpamacsok szálltak a légcsavarszélben. A fülkét
elöntötte a lőpor szaga.
 Egyszerre három robbanás süvített a jobbján. Bombalöveg. Jobbra
kanyarodott egy másik Hurricane felett. Két újabb robbanást hallott, és
valami megütötte erősen a jobb lábát, de nem érzett fájdalmat. Forró
légáramlatok söpörtek végig a fülkén. A gyomra összeugrott, a Hurricane
forogni kezdett. Jobb lábát a kormányrúdnak nyomta teljes erővel. Semmi.
Újra megpróbálta. Megint semmi. A keze továbbra is előrenyomva tartotta a
kormányt, de még mindig ijesztő sebességgel forgott. És a gép gyorsan
süllyedt.
Katapultálnia kell. Hátrarántotta a tetőt, kikötötte valahogy az övét,
kihajolt, és eltolta magát a lábával a műszerfaltól. Nem történt semmit.
Visszaesett a fülkébe, letekerte magát az oxigénről, és megint megpróbálta.
Ezúttal azonnal kirepült, de előreesett, alig pár centire a propellertől. Az ég
riasztóan hintázott felette, aztán megállt. Megrántotta a kioldókarikát. Az
ejtőernyő kipattant Will lába alól, és erős rántást érzett. A kísérteties
csendben lebegett, olyan kétezer láb magasan. A Hurricane elszáguldott
mellette, pont alatta forgott egyenesen lefelé, aztán lángok törtek fel belőle.
Will leereszkedett az ernyőjével az ellenséges földre.

Pamela a fésülködőasztalnál ült, a haját kefélte. Már jó ideje nem

csináltatott dauert, és kissé kinyúltak a tincsei. Előrehajolt, felborzolta a
haját oldalt az ujjaival. Így már jobb. A kis fiókban kotorászva megkereste a
rózsaszín rúzst, ami úgy tetszett Hugh-nak. Kitty az anyukáját látogatta épp,
és Pamela elvállalta, hogy elmegy bevásárolni. Legalább nézzen ki valahogy,
ha már órákat állhat a sorban. Olvasott egy cikket egy magazinban, hogy egy
nő felelős azért, hogy ne adja alább bizonyos szintnél – ez az ő háborús
hozzájárulása –, bár Pamela el tudta képzelni, hogy akadhatna jobb is,
amivel segíteni lehetne másoknak.
Ahogy megint előrehajolt, hogy felkenje a rúzst, sötétkék-ezüst villanást
pillantott meg az ablakban, és hallotta a kerti kapu kattanását, majd a kerti
útról a kavics csikorgását. Felállt, hogy rendesen kinézzen. Egy táviratos fiú
állt az ajtó előtt, kezében egy borítékkal. Pamela lerohant a lépcsőn, a
gyomra csomóba ugrott, kitépte a sajnálkozó képet vágó fiú kezéből a
borítékot, aki csak annyit tudott suttogni, hogy „nincs válasz”, mielőtt az
asszony lába összecsuklott, és az utolsó lépcsőre omlott.
Vajon nyissa ki most, vagy várja meg, amíg Hugh hazaér? Egy másik
távirat képe villant fel előtte, ahogy ott hevert a kandallópárkányon. Egész
nap ott virított előttük, amíg hazaért az apja, aki kinyitotta, és megtört
hangon bejelentette Tommy halálát. Nem történhet meg újra. Édes Istenem,
nem lehet újra! Pamela mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, és a
boríték hajtókája alá csúsztatta a hüvelykujját.
Sajnálattal értesítjük, hogy fiuk, William Denison szolgálatteljesítés
közben eltűnt az 1942. július 3-i bevetésen. Jelen táviratot követi
levelünk, részletesebb információkkal.
Pamela a szavak után kapott, próbálta felfogni, mit jelentenek, aztán
leengedte a térdére a táviratot, és csak remegett megállíthatatlanul. Ó, Will!
Mi történt? Kérlek, legyél életben, drágám, kérlek, Uram! Az bármit
jelenthet, hogy szolgálatteljesítés közben eltűnt. Lehet, hogy hadifogoly…
hogy megsebesült… a tengerbe zuhant… Pamela lehunyta a szemét, és
némán imádkozott, hogy legyen életben a fia. Elbotorkált a telefonig, hogy
felhívja Will apját.
– Tudtam, hogy meg kellett volna állítanunk! – mondta Hugh a sokktól és
a gyásztól rekedten.
Hajnali kettőre járt, de nem lett volna értelme lefeküdni aludni. A félelem
és az aggodalom minden alvási kísérletet meghiúsított.
Pamela a karfára könyökölt, és a tenyerébe támasztotta a homlokát.
– De mit tehettünk volna? Már minden el volt döntve, mire visszajött
Boscombe Downból.
– Megkereshettem volna valami fejest a RAF-nál, elintézhettem volna,
hogy utasítsák el Will jelentkezését.
– És akkor szembenéztél volna a vádakkal, hogy protekcióval
próbálkozol? Még Winston sem tudta elkerülni, az ő unokaöccse is fogságba
esett Norvégiában.
– Giles Romilly újságíró volt, nem harci pilóta. Ő csak rosszkor volt rossz
helyen.
– Ahogy Will is.
 – Mintha már máshogy beszélnél. Azt hittem, borzasztóan haragszol rá,
amiért nem törődött a kvéker tanításokkal.
– Haragudtam is. Most is haragszom. De az anyja is vagyok. Will nem
akarta teljes szívvel ezt ez Oxbridge vizsgát. Sosem került volna be.
Túlságosan elfoglalta, hogy repülőkről olvasgasson, nem a tankönyveivel
foglalkozott. És akárhogy is, ha le is állítjuk a jelentkezését, ha
ragaszkodunk hozzá, hogy valami kevésbé veszélyes háborús feladatot
végezzen, talán akkor is az életét kockáztatta volna. Mint Tommy.
Hugh felállt, átkarolta az asszonyt.
– Sajnálom! Hatalmas sokk lehetett, hogy egyszer csak megint kaptál egy
táviratot.
Pamela a gyásztól némán bólintott.
– És nem tudjuk, mi történt Will-lel. Reggel körbekérdezek. Meglátom,
mit tehetek.
– Megkapjuk hamarosan a levelet. Akkor majd többet tudunk.
– Igen. Gyere! – nyújtotta ki a kezét Hugh. – Legalább próbáljunk meg
úgy tenni, mintha aludnánk.
Pamela fáradtan elindult a lépcsőn a férje után.
Másnap Pamela dermedten ült az asztalnál egy csésze teljesen kihűlt
teával, amikor kopogtattak. Az asszony felpattant, vadul vert a szíve, ahogy
az előszobába rohant, és látta, hogy Kitty beenged egy RAF-egyenruhás
fiatalembert. Egy pillanatig az asszony azt gondolta, talán Will az. De az
örömkiáltás a torkában ragadt. Ez a fiú egy fejjel alacsonyabb volt Willnél,
és más alkatú, törékenyebb.
Halványan elmosolyodott, és kinyújtott kézzel odalépett az asszonyhoz.
– Tomas – mutatkozott be.
Pamela ügyet sem vetett a kinyújtott kézre, előrenyúlt, és magához ölelte
a fiút, ujjait a dzseki vigasztaló, vastag gyapjúanyagába süllyesztve.
Megérezte a hajolaj és a kölni ismerős illatát.
– Mrs. Denison… Jöttem, amint tudtam.
Pamela intett Tomasnak, hogy menjenek be a nappaliba.
– Kérem, hozzon nekünk egy teát, Kitty! – mondta. – És amennyi
kenyeret meg vajat csak talál.
– Igen, asszonyom. – Kitty kisietett a konyhába.
Tomas leült. Levette a sapkáját, letette a földre, és a hajába túrt.
 Pamela is leereszkedett egy fotelba, próbált nem figyelni szíve vad
dobogására. Tudta, a jó modor követelményei szerint először el kell
mondania, mennyire örül, hogy megismerkedtek, mert Will sokat mesélt
róla… Érdeklődnie kell a másik hogyléte felől, a családjáról… De Pamela
csakis a fiáról akart hallani.
Tomas is tudta ezt.
– Láttam, ahogy Will gépe lezuhan – mondta.
Pamela úgy érezte, a szíve felfelé araszol a testében, leszorítva a nyelvét.
A fiúra bámult, némán biztatva, hogy folytassa.
– A Hurricane a földbe csapódott, és felrobbant.
Pamela a szája elé kapta a kezét, hogy visszatartsa a kitörő hányingert. A
teste egyetlen hosszú kiáltás volt.
– De nagyjából biztos vagyok benne, hogy Will katapultált. Láttam egy
fekete alakot lebegni, mielőtt a gép lezuhant.
Tomas esetlenül felállt, Pamela felé botorkált. Letérdelt az asszony
lábához, és megragadta a kezét.
– Jók az esélyek, Mrs. Denison. Tudom.
Pamela megérezte az erőt Tomas meleg ujjaiban. Lélegzetként támadt fel
benne a remény. Az arca nedves volt, de nem engedte el a fiú kezét.
– Köszönöm, Tomas – suttogta.
Végül megjött a levél. Will parancsnoka írta. Először méltatta a fiú
erényeit: a bátorságát, a nyíltságát, a sármját, még a hitét is. Megerősítette
Tomas történetét, hogy Will katapultált, sőt továbbment, kijelentette, a
körülmények ismeretében nincs okuk azt feltételezni, hogy meghalt. Ha
hadifogságba került, akkor azt a Vöröskereszt egy hónapon belül jelezni
fogja. Ha elmenekült, akkor nem fognak hallani róla, amíg vissza nem jut.
Mindkét eset reményre ad okot.
De Pamela megőrült a várakozástól. Collinséknak alighanem már elegük
lehetett belőle, olyan gyakran jelent meg ott, hogy érdeklődjön, minden
rendben van-e. De muszáj volt segítenie valakinek. Hugh legalább pár
zaklatott órára megfeledkezhetett az aggodalmáról a Külügyben. Voltak
napok, amikor Pamela azt kívánta, bár ő is a férjével mehetne.
Végül már könyörgött Hugh-nak, hogy engedje el a Hinton Hallba, hogy
meglátogassa Mirjamot.
– Személyesen kell elmondanom neki, mi történt Will-lel. Annyira szereti.
Hugh egyetértett.
 – Megpróbálok szervezni egy fuvart. Utálom, hogy erre használom a
pozíciómat, de szerintem ez most szükséghelyzet. – Aggódva ráncolta a
homlokát, ahogy Pamelára nézett.
Pamela tudta, hogy a haja élettelen, hogy tövig rágta a körmét. De mintha
semmi mást nem bírt volna tenni, mint hogy Willre gondolt. Vágyott rá,
hogy találkozzon Mirjammal, hogy megölelje a meleg kis testet, hogy egy
élő, lélegző gyereket tartson a karjai között. Semmi sem enyhítheti a
rémséget, hogy eltűnt a fia, de az segíteni fog, hogy találkozik Mirjammal.
Ebben biztos volt.
Két nappal később Pamela ott ült Hugh szolgálati Bentley-jében, és egy
állami sofőr vitte fel egészen Shropshire-ig. Meglepetésére a sofőr nő volt, a
légierő női haderejének egyenruhájában, intelligens, barna szemmel,
hátrafogott hajjal. Kate-nek hívták. Egy pillanatra Pamela eltűnődött, vajon
találkozott-e a lány Will-lel. Olyan csinos volt és fiatal, az asszony biztos
volt benne, hogy tetszett volna a fiának. De némi homlokráncolás után Kate
azt mondta, nem ismerős neki a név. Persze, kicsi volt rá az esély. Több
ezren szolgáltak a légierőnél. Pamela elhessegette a gondolatot, hogy Will
talán úgy halt meg, hogy sosem volt barátnője. Igen, teniszezgetett a
Marlborough-beli barátok húgaival, de sosem mutatott be otthon senkit.
Nem is várták tőle, még iskolás volt. Pamela kinézett az ablakon, bámulta a
zöld és barna mezők foltjait, a távoli hegyeket, az időnként megcsillanó
vizet. Élvezni fogja még valaha a tájat így, Will nélkül?
Végül a kocsi begördült a Hinton Hall elé. Kate sietve kinyitotta az ajtót
Pamelának, ő kihajtogatva elmerevedett testét felállt.
– Itt várok önre, asszonyom – mondta mosolyogva Kate.
– Ó, nem jön be? Eltarthat egy darabig, mire végzek. És biztos kaphat
bent egy csésze teát meg valami harapnivalót.
Kate a fejét rázta, elővett egy kulacsot meg pár szendvicset a
kesztyűtartóból.
– Ne aggódjon, megleszek.
Pamela bólintott, és végigment a kerti úton.
Azt gondolta, kiviszi sétálni Mirjamot a kertbe, és ott mondja meg neki a
híreket Willről, a boglárkákkal teli virágágyás mellett, miközben pacsirták
szállnak a fejük felett. De az igazgató, Mr. ˇCapek ragaszkodott hozzá, hogy
használják inkább az ő irodáját, egy apró, zsúfolt kis szobát, ahol krikett- és
lacrosse-ütők tornyosultak a sarokban. Mielőtt Mirjamért küldött,
megerősítette, hogy valóban nem jelentkeztek egy ideje Kolischerék, és
Mirjam nyilván aggódik, hogy nem érkezik tőlük levél.
Pamela nézte Mirjam beesett vállát és könnyes szemét, és elfogta a
bűntudat. Hogy pakolhat még egy veszteséget erre a szegény gyerekre csakis
a saját vigasza kedvéért, amikor az hónapok óta nem hallott a szüleiről?
Micsoda önzés ez, hogy meg akarta ölelni Mirjamot, de nem is gondolt a
kislány saját gyászára!
Próbált nyugodt és vidám hangon beszélni.
– Nem szabad aggódnod, drágám. Mr. Denisonnal nagyon bízunk benne
és hisszük, hogy Will haza fog jönni. Hamarosan itt lesz, majd meglátod. És
talán addigra a bombázások is alábbhagynak, és akkor te is visszajöhetsz.
Megint mind együtt leszünk!
– És a szüleim? – suttogta Mirjam.
Pamela felsóhajtott.
– Nagyon összevissza működik most mindenféle kommunikáció
Európában – mondta. Tényleg kezd úgy beszélni, mint Hugh? Átkarolta
Mirjamot. – Nagyon ijesztő lehet ez neked, de próbálj meg bátor lenni. Sose
add fel a reményt! – Arra gondolt, vajon nem saját magához is beszél-e,
legalább annyira, mint Mirjamhoz.
Mirjam bólintott, de úgy festett, mint aki nincs meggyőzve.
– Gyere, sétáljunk egyet!
Pamela elengedte a kislányt, ott ment mögötte a keskeny folyosón, de
megfogta a kezét, amikor kiléptek a meleg, nyári levegőre. Egy micisapkás,
rövid ujjú inget viselő kertész épp répát húzott ki a zöldségágyásból, kiáradt
a földes illat. Megbökte a sapkáját, ahogy elmentek mellette.
– Hogy megy az éneklés, Mirjam?
Mirjam arca felragyogott.
– Jól, köszönöm!
– Énekelsz nekem valamit? – Pamela szemét bántotta a napfény, de jó volt
kint a friss levegőn.
Mirjam halkan dúdolni kezdett. Vidám, népies dalnak tűnt.
– És szöveggel?
Mirjam hangja szárnyra kapott.
Mire megint beült a kocsiba, Pamela könnyebbnek érezte a szívét. Mr.
ˇCapek rendes embernek tűnt: erős volt és sportos, olyan más, mint a sovány,
tudósszerű igazgató Marlborough-ban… És Mirjam láthatóan sok barátot
szerzett az iskolában. Ha a kislány kétségbeesett volna a hírtől, amit Pamela
hozott, nagy lett volna a csábítás, hogy hazavigye magával Londonba, de
valójában jobb volt vállalni a kockázatot, hogy itt legyen zaklatott
Shropshire-ben, mintsem veszélynek kitenni Hampsteadben. Szegény
gyerek: még valaki eltűnt az életéből. Rettenetesen félhet, hogy nem kap hírt
a szüleiről.
Pamela nem bírta volna az egész visszautat azzal tölteni, hogy kibámul az
ablakon. Az ég már sötétedett, lilás felhők gyülekeztek a horizonton.
Hamarosan nem lehet majd látni semmit.
– Mondja, hogy került a légierőhöz? – kérdezte Kate-től, inkább
udvariasságból, mintsem őszinte érdeklődésből.
Kate ajka megrándult.
– Három fivérem szolgál a RAF-nál – felelte. – Nem akartam otthon
maradni és varrni, rájuk hagyni a mulatságot.
– Mulatságot? – meredt Pamela a lányra.
– Bocsánat. Kicsúszott számon, nem gondoltam végig. Biztos nagyon
aggódik a fiáért.
Pamela megmarkolta az ölében tartott barna kézitáska fogantyúját.
– Semmi gond. Szerintem Will valószínűleg tényleg jól mulatott. – Nyelt
egyet. – Mindig olyan élettelinek tűnt, amikor hazajött eltávozásra.
Kate bólintott.
– Pontosan. Dolgoztam a radarirányításnál, légvédelmi fegyvereket
teszteltem, még légvédelmi ballonokat is irányítottam. Persze, nem vagyunk
frontvonalban, de fontos munkát végzünk. – Megállt, átengedett egy
bicikliző öregembert. – Többnyire kimerült vagyok, de még sosem volt ilyen
pezsgő az életem.
Pamela elmosolyodott. Will is ezt érezte. Kinyitotta a táskáját, elővett egy
csomag mentolos selyemcukrot, és Kate-nek nyújtotta.
– Aggódik, hogy elalszom a volán mögött?
– Nem, Mirjamnak szántam. Imádja. De megfeledkeztem róla.
Pamela a támlának döntötte a fejét, szúrt a szeme.
– Több jut nekem – mondta Kate, de részvét villant a mosolyában.
– Akkor egészségére. – Pamela megint előrehajolt. – Tessék, ideteszem a
kézifékhez, hogy elérje.
– Köszönöm. – Kate a zacskóba túrt. – Ön talált valami háborús munkát,
Mrs. Denison?
 Pamela elmesélte a menekültegyletet.
– De mostanra már abba kellett hagynunk. A legtöbb Európába vezető
útvonal lezárult.
Kate elgondolkodva szopogatta a cukrot.
– Azt hallottam, hogy a Vöröskereszt önkénteseket keres. Talán az önnek
való lenne.
– Talán.
Pamela szórakozottan egy cukorkáért nyúlt, és a szájába pottyantotta.
Kate-nek igaza van, állapította meg. Olyan céltalan, amióta megszűnt a
munkája az Egyletnél. A kvéker alapelvek tiltották, hogy közvetlenül részt
vegyen a háborús erőfeszítésekben, és Hugh annyira ragaszkodott hozzá,
hogy Pamela maradjon otthon. De most, hogy Will eltűnt, kellett valami,
amire koncentrálhatott, amivel enyhíthette a feszült várakozást a hírekre.
Egyrészt túlságosan kimerültnek érezte magát, hogy bármit is csináljon,
másrészt tudta, hogy ez csak idegesség, nincs testi oka. És valamilyen fura
módon, ha segít másoknak a Vöröskeresztnél dolgozva, azzal mintha
Willnek is segítene. Kate-re mosolygott.
– Köszönöm. Utánanézek – mondta, és megint a támlára hajtotta a fejét,
ahogy az autó továbbsuhant az alkonyatban.
 22

Eva Ábával és Joseffel a sietve kiásott sír mellett állt Bohušovicében, a

temetőben, és próbálta visszapislogni a tekintetét elhomályosító
könnycseppeket, miközben Mutti holttestét a földbe eresztették. Ez volt az
utolsó temetések egyike. Már majdnem befejeződött a hatalmas, új
krematórium építése. Újabb sérelem a zsidóknak, akik irtóztak a holttestek
elégetésétől. Eva örült, hogy Muttinak rendes sírja lett, még így is, hogy
ennyivel korábban jött el érte a halál, mint kellett volna. A kimerültség és a
tífusz jóval idő előtt elvitte. Egy pillanatra Josef vállára hajtotta a fejét, aztán
maga mögé lesett. A mögöttük tornyosuló városfalak hosszú árnyékot
vetettek a fűre. Hűvös szél kapott Eva fejkendőjébe, és festette vörösre Ábá
nedves arcát. Eva az apja keze után nyúlt, megfogta.
– Nincs több szenvedés, édesem – suttogta Ábá.
Eva az apja arcára pillantott. De nem neki szóltak ezek a szavak. Az öreg
tekintete a sírra tapadt.
– Találkozunk a Gan Edenben.
Ábá előtt a párás napsütés nyalábjában két pillangó bonyolult táncot adott
elő tökéletes szimmetriában. Nem számított, milyen messzire kerültek
egymástól, a mozdulataik tökéletesen szinkronban maradtak.
Eva megszorította Ábá kezét. Arra gondolt, mennyire együttérzett vele
Mutti, miután megtámadták, a hosszú órákra, amikor az asszony Mirjamnak
varrt, a támogatására, amikor ő úgy döntött, Angliába küldi a gyereket,
amikor Mutti úgy tett, mintha nem lenne éhes, hogy Mirjamnak több jusson,
az önzetlenségére gondolt, még a végén, az utolsó betegség alatt is. Igen,
Mutti már a Gan Edenben jár.
Ahogy visszafelé tartott a barakkba, Eva a kis erődre pillantott. Egyszer
ide küldték szennyesért, és némi kanyarral ment fel, kiélvezve a ritka
lehetőséget, hogy friss levegőt szívhat. A hídon átkelve lenézett az árokba,
és meglátott egy halom formás, fényes kövecskét. Bárcsak most is
odamehetne, magához vehetne egyet, és rátehetné Mutti sírjára! Talán
legközelebb, ha megint felküldik az erődbe.
 Vállalja a kockázatot, írjon Mirjamnak? – tűnődött Eva. Súlyos büntetés
várt arra, aki megkísérelt levelet küldeni. Még januárban kilenc foglyot
felakasztottak, mert megpróbáltak írni az otthoniaknak. Másrészt, ha még
sikerülne is, nagyon valószínűtlen, hogy kijutna Angliáig. És miért is
zaklatná fel a kislányát a szeretett nagymamája halálhírével? Megtudja majd
úgyis.
Eva Josefre hagyta, hogy kísérje vissza az egyszerre törékenynek tűnő
Ábát a Sudetenland barakkba, ő meg visszament a hálótermébe a Dresden
épületbe. A közeli hozzátartozó halála miatt egy napra felmentést kapott a
mosodai munka alól, de a robot holnap újrakezdődik.

Pamela kinyitotta a fadobozt, és beletett egy rizspudingot az egyik

sarokba, egy heringkonzervet a másikba. Teafiltereket és kekszet pakolt
középre, míg a törékenyebb dolgokat – a csokoládét és a cigarettát – a
tetejére fektette. Aztán szorosan lecsukta a fedelet, címkét nyomott rá, és
átkötötte a csomagot egy madzaggal.
Jó érzés volt, hogy megint van mivel foglalkoznia most, hogy Collinsék
végre talpra álltak, és nem volt már szükségük rá. Még Hugh-nak is feltűnt,
hogy Pamelának a több feladat segít. Ezúttal ételt pakolt, nem ruhát, és
hadifoglyoknak küldték el, nem menekülteknek. Mint mindig, Pamela
eltűnődött, vajon eljut-e egy ilyen csomag Willhez. Elképzelte, ahogy a fiú
lerántja a madzagot, feltépi a doboz fedelét, mielőtt kimarja a csokoládét.
Azonnal megenné vajon az egészet, vagy apránként ízlelgetné? Will sosem
szokott rá a dohányzásra, de valószínűleg el tudná cserélni a cigarettát
további csokoládéra. És egy időre a krémes, édes íz kicsit elreptetné a fogság
rémségéből, felidézné védett és boldog gyerekkora emlékét. Pamela gyakran
bedobott egy-egy szelet Cadbury csokit a fiú uzsonnástáskájába.
– Ennyi, Mrs. D.? – Archie Higgins épp végigtolta a kézikocsit az
asztalok között, menet közben begyűjtve a dobozokat.
Pamela összerezzent. Tényleg csak egyetlenegy dobozt rakott össze?
 – Bocsánat, Archie! Vissza tudna jönni tíz perc múlva? Addigra kész
leszek párral.
– Persze. – Archie megbökte a sapkáját.
Kedves srác volt, nagyjából egyidős Will-lel. Ha a fia nem lett volna ilyen
önfejű, talán ő is segítene most dobozokat pakolni a Vöröskereszt
raktárában, nem nyomorultan senyvedne egy cellában. Pamela
összeszorította az ajkát. Nem szabad Willre gondolnia, sokkal jobb, ha
inkább elfoglalja magát. Egy doboz kakaóért nyúlt, és nekilátott, hogy
összeállítsa a következő csomagot.

Pár héttel később Eva szemtől szemben találkozott Gabriel Schmidttel.

Elsával épp kivitték a tiszta ruhát az SS legénységi klubba az egyik
hatalmas, fekete halottaskocsival, amivel Terezínben mindent szállítottak.
Egy csoport férfi jött szembe a veteményesek felől kapákkal és
gereblyékkel. Schmidt arcán mosoly ragyogott fel, és odaintette Evát egy
barakképület oldalának árnyékába.
– Eva Novak! – rikkantotta.
– Gabri. Egyszer, még régebben azt hittem, téged látlak, de nem voltam
biztos benne.
Eva a zenész ismerős szelíd arcába nézett. A konzervatóriumban kötöttek
közeli ismeretséget. Gabri jóval idősebb volt, csodás zeneszerző és
zongorista, bár ki kellett egészítenie a bevételét zongoraórák adásával is.
Egyszer duettet játszottak Novotny tanár úr vizsla tekintete előtt. Gabri
kedves volt és jószívű. Eva múltjának ez is egy szomorú fejezete volt, hogy
nem találkoztak többé. Milyen különös, hogy ezen a rémséges helyen futnak
össze újra.
– Eva, gyere már! – rázta meg Elsa a kordé fogantyúját, idegesen a
késlekedéstől.
Gabri felnézett. A kertészosztag már vagy húszméternyire járt.
 – Találkozzunk a Dresden udvaron este nyolckor. Mutatnom kell neked
valamit.
Eva elmosolyodott, és visszament Elsához, aki savanyú képpel rántott
egyet a kordén.

Este nyolcra teljesen besötétedett. A nyári hónapokban a fiúk az udvaron

fociztak, de most, hogy közeledett a tél, beszüntettek minden kinti játékot.
Eva felnézett, amikor Gabriel közeledett, lehelete fehér felhőként lebegett a
hideg levegőben. Száraz falevelek ropogtak a talpa alatt.
– Eva! – Melegen arcon csókolta Evát jobbról-balról, mire ő ösztönösen
körülnézett: hogy Josefet kereste-e a tekintete, vagy a németeket, azt nem
tudta volna megmondani. – Mi történt veled? Egyik percben még te voltál a
konzervatórium ragyogó, ifjú csillaga, aztán a következő pillanatban
eltűntél.
Eva egy bolhacsípést vakart a karján. Az egyiket a több százból.
– Úgy döntöttem, feladom a karrierem – mondta. – Férjhez mentem…
családom lett.
Gabriel bólintott, továbbra is Evát fürkészte a tekintete.
– A zenei élet nagy veszteségére.
Eva vállat vont.
– És te? Komponálsz még?
– Kicsit. Még itt is. – Körülnézett az udvaron, de nem mozdult sehol
semmi. Távoli zaj hallatszott az egyik hálóterem felől, és messzebb valaki
kiabált, de a közelben semmi. – Most van egy új projektem – folytatta, és
felragyogott a szeme a sötétben. – Gyere velem! – A parkon át vezette Evát,
túl a főutcán, be egy szobába a fiúk épületében. – Itt van a tornaterem.
Evának összeugrott a gyomra, ahogy körbenézett a barlangszerű
teremben, látta a vedlő falat, érezte az állott izzadságszagot. Az első
rémséges pillantás óta, amikor meglátta Ottót, kiélesedtek az érzékei.
Elképzelte, ahogy Otto a rácsok mögött leselkedik az árnyékban. Vagy, ami
még ennél is rosszabb lenne, beront egy csapatnyi fegyveres őr kíséretében,
hogy megbüntesse őket. Eva a mellére szorította a kezét, hogy lecsillapítsa a
szíve vad dobogását.
– Erre gyere! – intett Gabriel a visszhangos terem másik végéből, elővett
egy kis elemlámpát a zsebéből, és megvilágított a sarokban egy nagy
valamit. – Nézd!
A fénynyaláb egy ütött-kopott pianínót világított meg, amit belepett a por.
Nem volt lába.
Minden félelme ellenére Eva le volt nyűgözve.
– Hogy került ez ide?
– Valaki néhány hónappal ezelőtt megtalálta Sokolovnában, a
városhatáron épp túl. Pár éjszakával ezelőtt hozták ide titokban.
Odavezette Evát, leguggolt, és a sárgás billentyűkre tette a kezét, majd
leütött egy egyszerű A-dúr akkordot. Nem is volt rossz hangja. Talán valaki
felhangolta. Eva letérdelt a férfi mellé, és lenyomta a villanella első pár
hangját. Hogy miért pont ezt, fogalma sem volt, de Novotny tanár úr
árnyékát idézte oda melléjük, ahogy kritikusan hallgat, ajkán halvány
mosollyal. Egy pillanatra Eva odaképzelte magát a konzervatórium
próbatermébe, ahogy készül a koncertre a Rudolfinumban. Milyen ártatlan
gyermek volt még akkor. Fogalma sem volt róla, hogy egész hátralévő
életében árnyak elől menekül majd, és próbálja elnyomni magában a
rémséget, ami azzal fenyegeti, hogy elnyeli.
– Milyen gyönyörű dallam – jegyezte meg Gabriel.
Eva abbahagyta a játékot.
– Nem játszottam már régóta ezt a darabot. – Azóta nem, hogy eladta a
zongorát a lakásból, és ebből kifizette Mirjam útiköltségét Angliába. Amúgy
is meg kellett volna válnia tőle, zsidóknak nem lehetett semmilyen
hangszere. Eva felegyenesedett, kicsit lihegett, ahogy elszédült. – De ez
tilos, persze. – Megint körülnézett, hogy megnyugtassa magát, a terem üres.
Gabriel is felállt, kicsit lassabban.
– A németek itt meglepően lazán veszik a zenét – mondta. – Pár fogoly
kamarakórust szervezett.
– Tényleg? És ezt tudják a németek?
– Világossá tették, hogy szemet hunynak felette. Talán azt gondolják,
hogy ártalmatlan. – Gabriel arca élettel teli volt, ritka látvány az ilyesmi
Terezínben. Hogyhogy nem tudott róla, tűnődött el Eva. Túlságosan
elfoglalta, hogy Muttiért és Ábáért aggódjon – meg Josefért, ami azt illeti –,
és elvégezze a csigolyatörő munkát a mosodában, nem volt ideje kulturális
élmények után nézni. – De nagyobb terveim vannak – fordult Gabriel megint
a zongora felé. – Ha találok valakit, aki kipucolja és megjavítja ezt, akkor
játszanál nekünk?
Eva összekulcsolta a kezét a mellén.
– Teljesen kijöttem a gyakorlatból.
Nem koncertezett már vagy tizenkét éve. Az ujjai feldagadtak és
kivörösödtek a mosodában, a háta úgy fájt, hogy alig bírt felegyenesedni,
kimerült volt, és fájdalmasan gyászolt. A zongora egy másik időhöz
tartozott, másik élethez. Mégis érezte a csiklandó érzést az ujjaiban, ahogy
kinyújtotta a kezét, és lejátszott egy akkordot.
– Sokan vagyunk így ezzel. Majd visszajön. Könnyebb darabokkal
kezdünk. Még csak kísérletezünk.
– Miért akarod ezt? Segít elterelni a gondolataidat erről itt?
Gabriel felnevetett.
– Egy kicsit, igen. Talán olyan, mintha értelmet adna.
– És ez megéri a kockázatot?
Gabriel egy kört rajzolt a lábával a padlóra. Amikor felnézett, a tekintete
vadul megvillant.
– Azok a rohadt nácik azt hiszik, megtörhetnek minket. Megszégyenítenek
minket, robotoltatnak, míg összeesünk, elveszik tőlünk az emberség minden
apró szilánkját. De nem vehetik el a kreativitásunk. Vagy a lelkünk.
– Akkor a zene a remény?
– Remény… identitás… ellenállás. Örökség.
Eva Gabriel sápadt arcába nézett. Mély karikák sötétlettek a szeme alatt,
az arcáról szinte teljesen eltűnt a hús, a haja ritkásabb lett, mint Eva
emlékeiben volt. De a szemében ott csillogott a megtörhetetlen lélek.
– El sem hinnéd, mennyi muzsikus és énekes él itt: Gideon Klein, Pavel
Haas, Ada Hecht. Tudom, hogy együttműködve valami igazán nagyszerűt
alkothatnánk.
– Fogalmam sem volt, hogy Gideon is itt van. Meg Pavel. Távolról
ismerem őket. De hogy egy operaénekes is? Elképesztő!
Gabriel előrelépett, karon fogta Evát, és a kijárat felé világított az
elemlámpával.
 – És hogy egy ilyen kaliberű zongorista is van itt, mint te, ez is
elképesztő. Hiszek benne, hogy életünk legjobb előadása lehet ez.
Csatlakozol?
Eva a pianínóra pillantott. Azt gondolta, hogy ez a fejezet már lezárult az
életében. De akkoriban hitte, hogy van jövője feleségként és anyaként. Aztán
Mirjam elment Angliába – nem is látta már három éve –, Joseffel meg nem
élhetnek együtt férjként és feleségként. Gabrielnek igaza van. Ki tudja, mit
hoz a jövő? Egyre több pletyka keringett a keletre tartó transzportokról.
Nehezebb körülményekről. Talán halálról. Vajon csak arról szól az élet, hogy
túlélje az ember a monoton napokat, vagy hogy valami különlegeset hozzon
létre? A tűz csak parázslott Evában hosszasan, ám most kezdett újra lángra
kapni. Gabrielre vigyorgott.
– Benne vagyok! – mondta.

Másnap este, a szokásos híg céklalevesből és kemény zsömléből álló

vacsora után Eva elment egyedül a tornaterembe. Elege volt már, hogy a
többi nővel kártyázzon a hálóteremben, vagy kapkodva levelet írjon
Josefnek, azt remélve, hogy majd valaki, akinek van engedélye, átcsempészi
neki. Gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy beszéljen a férjével, bár látszólag a
németek hagyták, hogy a férfi és női muzsikusok szabadon találkozzanak.
Gabriel azt ajánlotta fel Evának, hogy élessze fel magában a szenvedélyt,
legyen valami nagyszabásúnak a részese. Hogy mondhatott volna nemet?
A hátizsákjában kotorászva elemlámpát keresett, és megállapította, hogy
ha a pianínó tetejére teszi, akkor épp megvilágítja a billentyűket. Eleinte
tartott tőle, hogy meghallják, amint ilyen későn játszik. De aztán eszébe
jutottak Gabriel szavai, miszerint a németek szemet hunynak a zenélés felett,
és megnyugodott.
Letérdelt, megpróbálkozott pár egyszerű dúr akkorddal, a billentyűknek
feszítve hajlékonyságukat vesztett ujjait. Aztán jött pár moll, majd néhány
arpeggio, és egy-egy kromatikus skála mindkét kezével. Mielőtt észbe kapott
volna, eltelt egy óra, és lüktettek az ujjai. Gyakorlás közben félig-meddig azt
várta, hogy benyit Mutti, és leszidja, amiért túlzásba esik, olyan élénken
idéződött fel benne a lánykora, de persze az ajtó csukva maradt, és a
sarokban motoszkáló egeret nem számítva egész este nem volt társasága.
Mielőtt talpra kecmergett, lejátszotta a villanellát. Gabrinak igaza volt,
visszajött minden. Talán végül a kórus hasznára lehet. Egy teljes órán át Eva
nem volt tudatában a poloskáknak, a mardosó éhségnek, a fájdalomnak,
hogy Mirjam nincs vele. És pont, ahogy Gabri ígérte, egész végig nem
zavarta meg senki.

Pamela letörölte a párát az ablakról, és kilesett. Többheti téli szürkeség

után fehér napfény világította meg a járdát, megcsillant a jeges felület, és
porcukorhalmok fedték a tetőket. Levette Hugh egyik régi sálját az előszobai
fogasról, a nyaka köré tekerte, és felgombolta a télikabátját. A fejébe húzott
egy régi posztókalapot, és a zsebébe túrt a téli kesztyűért. Habozott, nem
kellene-e felhozni a gumicsizmáját a pincéből, de arra jutott, hogy a félcipő
is elég lesz a meleg harisnyával.
Kellemes volt, hogy ott hagyhatta az örömtelen házat, és végigmehetett a
Templewood Avenue-n a Heathhez. Még az orrát vörösre csípő és a szemébe
könnyeket csaló hideg széllel együtt is jókedvre derítette az idő. Úgy érezte,
hetek után megint él, a bombasérüléseket szenvedett, bedeszkázott ablakú,
foltozott tetejű házak látványa ellenére. Elvben még mindig veszélyben
voltak, de Denisonék régi házának egyetlen téglája sem sérült meg.
Valahogy Pamela bűntudata csökkent volna, ha nem így lett volna. A szülei
sokkal inkább sérülékenyek voltak az East Enden, de így is megtagadták
Pamela egyre kétségbeesettebb kérését, hogy költözzenek át hozzájuk. Még
mindig nem érkezett hír Willről, és ki tudja, mi történhetett Mirjam
szüleivel. Nem érezte igazságosnak, hogy ő itt éli a biztonságos életét,
miközben mások olyan sokat szenvednek.
 Már látta a karók erdejét a távolban: pár hónappal ezelőtt futóbab
kapaszkodott rajtuk, de rég leszáradtak, csak a bambusz csontváz maradt
utánuk. Ahogy Pamela közelebb ért, friss ágyásokat látott fodros levelű
káposztával, szorosan zárt szívükön megült a pára. Parcellákat hasítottak itt
fent a Heathen pár éve, és most Pamelát elfogta a szokásos bűntudat, amiért
nem termel semmilyen élelmiszert a néhány cserép sárguló snidlingen kívül,
ami ott kókadozott az ablakpárkányán.
Odaköszönt a parcelláján kapáló férfinak, miközben egy kislány, talán a
férfi unokája, egy ásó végén kuporgó, szelíd vörösbegy felé araszolt, fehér
tenyerében kenyérmorzsát nyújtva a madár felé.
A férfi megbökte a kalapját.
– Szép napunk van ma – mondta.
Pamela elmosolyodott.
– Kicsit hűvös – jegyezte meg, és nézte, ahogy a férfi egy kendővel
megtörli a homlokát. – Bár elég meleg, ha az ember dolgozik, ha
megjegyezhetem.
– Így van. Örülök, hogy kivehetem a részem a háborús erőfeszítésekből.
Pamela bólintott.
– Elég nehéz volt itt a helyzet.
Csak múlt héten történt, hogy egy bomba belecsapott a West End Lane és
a Dennington sarkán egy esküvői ünnepség közepébe. Tíz embert ölt meg,
köztük két csecsemőt. Csak az aznap nősülni készülő fiatal katona apja élte
túl a családból. Címlapon hozta a Herald.
Vajon miért nem küldték vidékre a kislányt, tűnődött Pamela.
– Az unokája? – kérdezte a férfitól.
– Igen. A Blitz alatt elveszítettük az anyukáját. Az apja a Sivatagi
Patkányokkal harcol. Nem bírtunk elválni Joantól, úgyhogy itt tartottuk
magunk mellett.
– Nagyon nehéz lehet önöknek. Nekem eltűnt a fiam szolgálatteljesítés
közben. Bármit megadnék, hogy hazajöjjön.
A férfi arcára kiültek a részvét ráncai.
– Sajnálom!
Pamela megfordult, hogy elinduljon, de aztán meggondolta magát.
– Nehéz parcellát szerezni itt?
A férfi a kapa nyelére támaszkodott.
 – Általában igen, de egy ideje már mondogatom, hogy túl sok ez nekem.
Adok önnek egy kis területet, ha szeretné.
Pamela előtt hirtelen megjelent, ahogy az apjával répamagot vetnek, a
vékony, barna szálakat ott érezte a tenyerében. Mindennap ellenőrizte az
ágyást, amíg meg nem jelentek az első, bolyhos levelek. Aztán túl korán
húzta ki őket. Az apja nevetését hallotta az évek távolságából, ahogy a férfi a
maroknyi apró, sárga gyökeret nézte.
– Szeretném, igen, köszönöm.
– Most már hamarosan végzünk itt, de ha holnap visszajön ugyanekkor,
akkor kitaláljuk, hogy legyen.
– Köszönöm, jövök.
A férfi megint megbökte a sapkáját, ahogy Pamela elment, a testében ott
rezgett a várakozás, hogy hamarosan új tevékenységgel töltheti meg a
napjait.
A Heath szélét ugyan ágyások tarkították, de feljebb érintetlenek maradtak
a dús fűvel benőtt, ösvénnyel szabdalt mezők. Nem járt arra senki, Pamela
élvezte a magányos sétát. Jó érzés volt a téli napon gyalogolni, érezni, ahogy
lábának izmai hajolnak és megfeszülnek, és karját a friss ritmusra lóbálja.
Olyan sokáig kellett vigyáznia a síbaleset után, de most már alig-alig zavarta
a lába.
Ahogy továbbment, egy fiú árnyékát látta, ahogy a késő reggeli párában
rohan. Will egy sárkányt kapott a tizedik születésnapjára. Pamela és Hugh
egyik nap felvitte a gyereket a Heathre reptetni. Will Hugh kezét rángatta
bosszúsan, ahogy felmásztak a dombra addig a pontig, ami a
legeslegközelebb volt az áttetsző égbolthoz, és a fülükbe csapott a süvöltő
szél. Végül Hugh a vadul csapkodó sárkányt a fiú kezébe adta, és szólt, hogy
el ne engedje, fogja minden erejével. Kiengedte a zsinórt, méterről méterre,
míg Will már kiabált az erőfeszítéstől, hogy megfékezze a sárkányt.
– Rendben. Engedd el! – kiabálta Hugh.
Will elengedte, és a sárkány szárnyra kapott, felfelé repült a kavargó
levegőben.
Hugh meghúzta a zsinórt, majd utánaengedett, a sárkány az eget hasította.
Pamela nevetett, ahogy Will csupa öröm arcára pillantott, a fiú staccato
mozdulatain, ahogy felfelé fordított fejjel rohant, és boldogságában kiabált.
Arra gondolt, bár elhozta volna a kis Brownie fényképezőgépet, amit Hugh-
tól kapott, hogy megörökítse ezt a pillanatot. Így inkább megpróbálta az
emlékezetébe vésni. De elkerülhetetlen volt, hogy ahogy az élet ment
tovább, sok volt a dolga, úgy ez a jelenet is Pamela agyának mélyére
süllyedt. Egészen mostanáig.
Felhajtotta a gallérját, a szélnek szegült, próbálta előcsalogatni a kis kéz
emlékét a kezében, ahogy visszafelé indult, haza.
 23

Ez egyszer Eva elégedett volt a mosoda párás, ragacsos melegével. Kint

jégcsapok lógtak az ablakok felett, és fagyos szél korbácsolta a gettó utcáit.
A mosoda bűze ellenére, azzal együtt, hogy folyamatosan ontotta a párát az
összes üst, mégis megkönnyebbülés volt, hogy nem a hidegben kellett
dolgoznia. Mindig kesztyűt hordott mostanában, még az ágyban is a
jéghideg hálóteremben, csak munka közben nem. Rettenetes lenne, ha
elfagynának az ujjai, a fájdalmat még elviselné, de nem tudna többé úgy
játszani, megdagadt ujjakkal. A mosodabeli munka utáni puffadás legalább
rögtön enyhült, amint Eva kiment a hidegbe, a fagyás sokkal tovább tartana.
Az ajtó kitárult, hideg levegő áramlott be, Eva felnézett, és látta, hogy
Gabriel tart felé vigyorogva.
– Ahhoz mit szólnál, ha Az eladott menyasszony előadáson lépnél fel?
Eva a homlokát ráncolta.
– Azt hittem, Smetana be van tiltva.
Gabriel tovább vigyorgott.
– Ahogy Mendelssohn. És Mahler. És Schönberg, Offenbach…
– Akkor nem rémségesen kockázatos cseh operát játszani a nácik orra
előtt?
Gabriel úgy tett, mintha leütne egy diadalmas akkordot.
– Nem, ha maguk a nácik kifejezetten bátorítják. Szerintük ez
Freizeitgestaltung, szabadidős tevékenység. Ez nyilvánvalóan jó nekünk.
Eva a fejét rázta.
– A férjek és a feleségek nem élhetnek együtt, a fejadagunk nyomorult, és
addig dolgoztatnak, amíg össze nem esünk… De nyíltan találkozhatunk
zenélni?
– Ez a lényeg. Gyere le a Sudeten pincéjébe ma este. Ma lesz az első
próbánk.
Aznap este, a dohos pince félhomályában Eva rabok fáradt arcait vette ki.
Többnyire nők voltak, párat felismert a Dresden barakkból, a mosodából
vagy a konyháról. Truda Borger játszotta Ma řenkát, Franta Weissenstein
Jeníket, Bed řich Borges Kecalt és Jakob Goldring Vašeket. Gabriel
vezényelt. Intett Evának, hogy üljön le a pianínóhoz, amit újrahangoltak, és
új lábakat kapott ideszállítás előtt. Kottát nyújtott felé.
– Ezt elhoztad Terezínbe, mikor csak ötvenkilónyi poggyászt
engedélyeztek?
Gabriel bólintott.
– Rengeteg kottát hoztam. Sokkal több haszna van, mint a könyveknek és
a zokniknak. Egy csellista, akit ismerek, szétszedte a hangszerét, takaróba
tekerte a darabokat, hozott némi ragasztót meg csavarokat, és összeszerelte,
amikor ideért.
Eva érezte, hogy könnyek szúrják a szemét.
– Micsoda előrelátás – motyogta. – De Gabri, nem gyakoroltam.
Gabriel felnevetett.
– Más sem. Erre való a próba. – Rögtönzött karmesteri pálcájával az
asztalra koppintott. – Köszönöm mindenkinek, hogy eljött – mondta. –
Tudom, hogy fáradtak vagyunk, de azt gondoltam, egy kis Smetana
felvidíthat minket. Ő a mi kultúránk szíve. Úgyhogy, hölgyeim és uraim:
„Élet, élet, boldog élet”.
Elfordult, Evára nézett, aki engedelmesen lejátszotta a bevezető
akkordokat, sikerült hibátlanul összehoznia, mire meleg hanghullám
jutalmazta, ahogy a diadalmas, örömteli szavakat énekelték a Smetana-opera
első felvonásának elejéről. Nehéz volt uralkodnia az érzelmein, annyi
remény és bátorság zengett a dalban.
Ahogy leütötte az utolsó hangot, Eva a kórusra pillantott. Fiatal nőket
látott korán megráncosodva, lányokat kopott fejkendőkben és foltos
pulóverben, beesett szemű férfiakat, sovány, fáradt, kétségbeesett embereket.
De mindenki egyenesen állt, és úgy énekelt, ahogy csak bírt, a szemük
ragyogott, a szívük csordultig telt. Igen, cseh zsidók voltak, de még itt, ilyen
körülmények között, a legszégyenteljesebb helyzetben is büszkén és
diadalmasan énekelték. Élet, élet, boldog élet. Igen! Miért is ne?
 Pamela az ablaknál ült, bámult kifelé. Az utcai lámpák az előkertjük
végében sárgás fényt vetettek a járdára, a szemerkélő eső elfedte a szemközti
ház sövényét. Hamarosan el kell sötétíteni, és bebörtönözni magukat egy
újabb éjszakára.
Már korábban visszament a parcellához. A férfi olyan tíz négyzetlábnyi
területet jelölt ki neki.
– A magáé.
– Köszönöm – felelte Pamela, lehajolt, és felmarkolt némi homokos
földet. Kell szereznie némi trágyát. De a sárgarépa szépen fog itt nőni. Talán
a fehérrépa is. És talán krumplit is vethet még. Milyen csodálatos lenne, ha
sűrű levessel fogadhatná a hazatérő Mirjamot és Willt, amit a saját
termesztésű zöldségéből főzött! – Mennyivel tartozom? – kérdezte.
– Semmivel – felelte a férfi. – Majd adjon valamennyi terményt időnként.
Pamela nevetett.
– Megbeszéltük!
Az asszony az órájára nézett. Majdnem hat volt. Már rég feladta, hogy
otthon várja Hugh-t. Szegénynek biztosan elege lehet a melegített ételből.
Pamela kiment a konyhába, lehajolt a sütőhöz, és kivette a bárányragut, amit
Kitty korábban készített. Két tányérba merte, Hugh-ét letakarta egy
megfordított tállal, és félretette. Egy ideig még meleg marad, később majd
forralhat vizet, és beleállítja a tányért, hogy újramelegítse.
Pamela átvitte a saját adagját az ebédlőbe. Nem volt éhes – ritkán volt az
–, de akkor is végigcsinálta: szétfőtt zöldséget és apró húscafatokat üldözött
a villájával, és megpróbálta felkanalazni a híg szaftot. Krumplit kellett volna
főznie, hogy felvegye a szószt, de valahogy elcsúszott, nem maradt rá ideje.
Maradt egy kenyércsücsök. Azzal kell beérni.
De ahogy épp felállt, Hugh kulcsának a zörgését hallotta meg a zárban, az
üdvözlésére sietett.
 – Most az egyszer eljöttem előbb – mondta a férfi, és energikusan
megtörölte a cipőjét a lábtörlőben. – Van valami hír itthon?
– Nincs – rázta meg a fejét Pamela. – Nálad?
– Rohadt németek! El kellene küldeniük a hadifoglyok listáját, de
pillanatnyilag mintha nem jutna el ide semmi. Azt gondolná az ember, így,
hogy a Külügyben dolgozom, én hallok majd először a saját fiamról,
mégsem tudok semmit. Úgy tűnik, ha Will hadifogságba esett, akkor
kitöltetnek vele érkezéskor egy fogolykártya nevű iratot. Ha elkapták, ez lesz
az első, amit tudni fogunk róla.
Pamela gyomra összeugrott a csalódottságtól.
– Gondolom, türelmesnek kell lennünk. – Elvette Hugh kabátját, és
felakasztotta. – Kész a vacsora. Behozom a tiédet is.
– Remek.
Fogta Hugh tányérját a konyhában, és letette a magáéval szemben az
étkezőasztalra. Szórakozottan felemelte a kést és a villát. Egy újabb étkezés,
amikor úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, újabb kényszeredett
beszélgetéssel töltött este. Egyikük sem akart a mardosó félelemről beszélni.
És a rémséges előérzetről, ami minden nappal nőtt, hogy Will nem volt itt.

Az összegyűlt nők frissen mosott és vasalt ruhát viseltek. Már égett az

első gyertya, hosszú árnyékokat vetett a szobára, a teremfőnök a hanukia elé
lépett, és rázendített a dalra: „Maoz Cur Jesuáti…” Furcsa volt ez az éneklés,
hogy nem Ábá drága, ismerős hangját hallja.
Elszánták magukat, hogy megünneplik a hanukát Terezínben ebben az
évben. A női barakk egyik lakója „kölcsönvett” egy fehér terítőt, és egy
fogoly, aki valamikor asztalos volt, fából hanukiát faragott nekik. A konyhai
dolgozók korruptságának hála volt friss kenyér, sőt még sütemény is. És
mindenféle régi vacakból ajándékokat készítettek egymásnak. Eva
komponált egy kis dalt, és az utóbbi néhány estét azzal töltötte, hogy
gondosan lemásolta a kottát a Gabritól kapott papírokra, hogy később majd
ki tudja osztani. Még ha a barakktársai nem is tudtak kottát olvasni, Eva
tudta, hogy meghatja majd őket az erőfeszítése. Elégedett volt magával.
Nem komponált semmit a szanatórium óta.
Egyszerre izgatott suttogás támadt:
– Egy német jött be! – Az őrségbe állított társuk rohant fel lentről.
Valaki eloltotta a gyertyát, eltűntek az árnyékok. Eva magához ragadta a
hanukiát.
– Futás a szobátokba! – sziszegte a teremfőnök, mire a nők szétszóródtak.
– Csendben! Ne hallják meg!
Eva visszasietett a hálótermébe, behajította a gyertyatartót a matraca alá,
és levetette magát az ágyra, arccal előre, vadul verő szívvel. Az ajtót
felrántották, Eva nehéz csizmák dübörgését hallotta, érezte, hogy a bordái
összeszorulnak. Egy gyors pillantás oldalra megerősítette azt, amitől minden
egyes nap rettegett itt a táborban: Otto jött be. Még gyorsabban vert Eva
szíve, amíg már szinte egyetlen hosszú ütemmé olvadt a dobogás. Nézte,
ahogy Otto az asztalhoz lép, leül a padra, és kérdésekkel bombázza a
teremfőnököt. Miért van ilyen ünnepien megterítve? Honnan szerezték a
kenyeret?
Szegény nő valamiféle válaszokat nyögött. Hála az égnek, Eva elrejtette a
hanukiát, bár nem tartana sokáig, hogy Otto megtalálja, ha nagyon keresné.
Szerencsére a foglyok nem árultak el semmit.
Eva megint elrejtette az arcát, de így is hallotta, hogy a férfi a teremben
járkál. A nehéz lélegzet felé közeledett, már ott állt mellette, az ágyánál, őt
nézte. Még a takarónak nyomott orrával is érezte Otto szagát. Megint ott volt
a temetőben, a ruháját letépték, a testét püfölték és kínozták. Megacélozta
magát, hogy elviselje a támadást.
Otto a hajánál fogva felrántotta Eva fejét.
– Ébresztő, Csipkerózsika!
Eva a férfi szemébe nézett. A felismerés újabb rezzenése. Ezúttal
egyértelműbb. Eva azt kívánta, bár felmarkolhatná a gyertyatartót, és
kirohanhatna a teremből. Csak futna és futna, el Terezínből, el az összes
rémségtől. De sosem jut ki. Ezúttal szembe kell néznie a démonnal. A
teremben mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Eva tovább bámult Ottóra.
Otto egy pillanatra a szemébe nézett, valami elsuhant köztük, aztán
megremegett az ajka, és hátrébb lépett. Eva feje megint a takaróra esett,
hallgatta a távolodó lépteket, a vér lüktetését a fülében.
 Végül az őr jelentette, hogy Otto elhagyta az épületet. Behozták és
kiosztották az ajándékokat, megették a vacsorát. De a kenyér nehéz kőként
ülte meg Eva gyomrát. Ez a férfi sosem hagyja abba a kínzását?
Josefnek engedélye lett. Ez azt jelentette, hogy a tábor ügyeit intézve
szabadon jöhetett-mehetett. Evával is többet tudott találkozni. Egyik reggel
sikerült elmennie a mosodába, hogy beszéljen vele. Eva épp német
egyenruhákat vasalt. Forró gyapjú szaga terjengett.
– Hogy vagy, Liebling?
Eva felegyenesedett, hogy megcsókolja. Josef teljes arca megereszkedett
az utóbbi pár hónapban, a zakóját meg mintha egy nagyobb férfira szabták
volna. Az Evában élő mosónő legszívesebben kisimította volna a
gyűrődéseket, de a feleség csak arra vágyott, hogy Josef megint az az
erősebb, egészségesebb ember legyen, akihez hozzáment – hiába volt akkor
még hipochonder.
– Jól – vont vállat Eva. – Fáradtan, persze, de megvagyok.
Josef felsóhajtott.
– Ez mind a zene miatt van. Még mindenen felül azzal is fárasztod magad.
– Ez az egyetlen, ami erőt ad. Minden más csak lélekölő rabszolgaság.
– Beleértve engem is?
Eva a vasalóért nyúlt.
– Természetesen nem! De alig-alig találkozunk. Nem igazán vagyunk férj
és feleség mostanában.
– Nem. Inkább apáddal élek házasságban most, mint veled.
Eva felnevetett.
– Sajnálom, drágám. Tudom, hogy a gondját viseled, hálás is vagyok. De
mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy tudunk túlélni.
– És a zene a te módszered?
Eva megállt, hangok áramlása töltötte be a mellkasát.
– Igen, az enyém a zene. Nem hittem, hogy még valaha ekkora örömöt tud
majd okozni, de olyan magas itt a színvonal. Szerencsések vagyunk, hogy
ilyen csodás zenészek élnek Terezínben.
– Szerencsések? – Josef hangja keserűen csengett. – Hogy lehetne egy
ilyen helyen bármi is szerencsés?
– Talán a „szerencsés” nem jó szó, de furamód megint úgy érzem, hogy
élek.
– Velem nem érezted úgy, hogy élsz?
 – Dehogynem! – Eva észbe kapott, hogy hangozhatott, amit mondott. –
Szerettem… szeretek a feleséged lenni, nevelni Mirjamot, a szüleimmel
lenni… de mostanra minden megváltozott.
– Rémségesen megváltozott. És mindez az én hibám.
– Josef. Ezt már megbeszéltük. Mindannyian döntéseket hozunk. Én úgy
döntöttem, elküldöm Mirjamot, emlékszel. És ezzel együtt kellett élnem.
Josef esetlenül megveregette a felesége vállát.
– És ez volt a helyes döntés.
Eva bólintott. Az eladott menyasszony után arról beszéltek, hogy előadnak
egy gyermekoperát. Eva boldog lett volna, ha hallhatja Mirjamot énekelni,
dagadozna az anyai büszkeségtől a szólója alatt, ha megoszthatná vele a zene
boldogságát. De ez önző gondolat volt. Másrészt Mirjam Angliában is
lehetőséget kapott, énekelhetett. És annyival biztonságosabb volt ott. Eva
megtanulta elnyomni magában a fájdalmat, ami minden alkalommal
beléhasított, ha meglátott egy anyát egy Mirjam korú gyerekkel. Már
majdnem kilencéves. Ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülést is érzett,
hogy Mirjamnak nem kell szembenéznie Terezín napi rémségeivel.
– Igen, ez volt a helyes döntés – ismételte Eva.
– De aggódom érted – folytatta Josef. – Megbetegíted magad ezzel a sok
próbával.
Eva a fejét rázta.
– Felélesztenek. Mikor lefekszem aludni, zene szól a fülemben, dallam a
szívemben. Úgy ébredek, hogy várom a következő próbát. Segít
végigcsinálni a napot.
– Tudom. Csak ne hajtsd túl magad!
Evának eszébe jutott valami.
– Nem is csak a zenéről van szó. Aaron Rathstein felkér mindenkit, aki
valami különleges tudással bír, hogy tartson előadásokat. Te is beszélhetnél a
tudományról.
Josef kongón felnevetett.
– Mondjam el mindenkinek, hogy kell hidrogén-cianidot előállítani?
– Nem. Nyilván nem azt. De beszélhetnél a munkádról az antiszérummal.
Azt érdekesnek találnák. És azt akarom, hogy mindenki tudja, milyen remek
ember vagy.
– Talán. Ez jó ötlet. Köszönöm! Esetleg készítek pár jegyzetet ma este. –
Josef kiment a mosodából, még a búcsúcsókról is megfeledkezett.
 Eva megint felemelte a vasalót. Tudta, hogy Josef mulasztása csak
szórakozottság, nem a vonzalom hiányának jele. A javaslat, hogy tartson
tudományos előadásokat, megérintett valamit a férfiban, és Eva örült, hogy
van valami más, amire a férje gondolhat.
Mindkettejüknek megvolt a maga szenvedélye, Evának és Josefnek is, de
más terezíni házaspárokkal ellentétben, akik egyre sóvárogtak egymás iránt
és szenvedtek az elválástól, az ő szenvedélyük nem erről szólt. Evának a
zenétől gyorsult fel a pulzusa, attól ugrott majd’ ki a szíve a mellkasából, és
ez a lelkesedés a legváratlanabb helyen lángolt fel benne újra.

Fent a parcellán Pamela egyenesen tartotta a vasvillát, bele akarta nyomni

a fagyos talajba, de ahogy lefelé tolta, az élek a jeges felületnek feszültek,
alig-alig hagyva rajta bármi nyomot. Kirángatta a villát, mindkét oldalára
rálépett gumicsizmával, felemelkedett, majd teljes testsúlyával lenyomta.
Ezúttal a vasvilla pár centit a földbe mélyedt, de amikor Pamela lemászott
róla, azonnal elakadt.
– A francba! – Az asszony körülnézett, a ködös parcella csendes volt, rég
elhagyott zöldségszárak lepték el fehéren, a fák csontváza kirajzolódott az
árnyékos légben.
Pamela kirántotta a vasvillát a földből, ledobta, lihegve az erőfeszítéstől.
Letérdelt a fagyos talajra, lehúzta a kesztyűjét, és puszta kézzel karmolta a
földet, amíg végül egy kis marék kavicsot kapart ki pár göröngy kíséretében.
Fölösleges volt kertészkedéssel próbálkozni ilyen időben, Pamela ezt
tudta is, amint letörölte a párát az ablakról reggel, és kinézett a sűrű ködbe.
De nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a halottasházra emlékeztető
lakásban töltsön még egy napot, hallgatva, ahogy Kitty óvatosan lépked,
mint aki fél, nehogy zajt csapjon. Éreznie kellett a szél marását az arcán, a
fagyott földet az ujjain, a jeget a töredezett körmei alatt.
„Porból lettünk, porrá leszünk.” Tél volt, amikor Tommy meghalt. Ott
temették el, ahol elesett, a fronthoz közel, egy francia mezőn. A bajtársai
nyilván ásókkal és csákányokkal estek neki a talajnak, kikapartak egy sekély
gödröt a kemény sárban, folyamatosan figyelve a gépfegyverek kelepelését,
aztán leengedték Tommy testét, és földet szórtak rá. A háború után
tájékoztatták a szülőket, hogy átvitték a fiú testét egy katonai temetőbe.
Sosem mentek el oda.
– A szívünkben van – suttogta Pamela anyukája, és megtörölte az arcát. –
Ott őrizzük.
Pamela elhessegette a gondolatot, hogy Will csatlakozott volna
Tommyhoz Franciaországban, nagybácsi és unokaöcs együtt nyugszanak
ugyanott, idegen földön. A sarkára ült. Izzadság csípte a hónalját, égette az
arcát. Legalább kimelegedett. Remélte, hogy fel tudja ásni a talajt némi korai
vetésre, de nem tehetett ma többet. És várták a Vöröskeresztnél. Felvette a
kesztyűt, belenyomta a fagyos földtől koszos kezét, és elindult a még mindig
fehér utcákon.
A zárba csúsztatta a kulcsát, és már épp vette volna le a csizmáját, amikor
egy gyűrött, fehér kártyát látott meg a lábtörlőn. A szíve összeszorult. Végre
megjött a fogolykártya? Remegő kézzel vette fel. Will ismerős szarkalábait
látta, és egy német bélyegzőt. Valahol messze volt, egy Hammelburg nevű
helyen. „Töltse ki ezt a kártyát!” – ezt gépelték a lap tetejére. „Hadifogoly
vagyok Németországban”, ez állt alatta. Utána némi csekély információ
következett Will kézírásával: a neve, a rangja, az egysége. A „Sértetlen”
rubrika alá odaírta, hogy „Igen”. A „Sebesült” szót áthúzta. Alatta ez állt
gépelve: „Ne válaszoljon Hammelburgba, várja meg a további
információkat!”
Pamela a falnak dőlt, próbálta szilárdan fogni a kártyát. Hála Istennek!
Will jól van! Fogoly, de biztonságban van, és nyilvánvalóan nem esett baja.
Megvárja, amíg szíve őrült dübörgése kicsit csillapodik, és felhívja Hugh-t.

Az eladott menyasszony hatalmas sikert aratott. Nemcsak az előadás volt

rendkívül magas színvonalú, de az opera kissé felélesztette a foglyok
elveszett nemzeti büszkeségét is. Fájdalmas volt a múltra emlékezni, persze,
de valamit felkavart a szívükben, amitől valamelyest kihúzták magukat,
kicsit kevésbé ráncolták a homlokukat, és többet mosolyogtak. A zene
hatalmas orvosság volt.
Josef a közönség soraiban ült első este, Ábá mellett. Utána mindketten
megölelték Evát.
– Remek volt, drágám – mondta Josef.
– Úgy játszottál, mint lánykorodban – tette hozzá Ábá büszke mosollyal.
Eva fintorgott.
– Ezt kétlem. De csodálatos volt, hogy megint közönségnek játszom.
Josef bólintott, mint aki végre megértette.
Néha Eva úgy érezte, kicsit túl kemény Joseffel. A férfinak nem voltak
illúziói afelől, hogy Eva szerelemből ment volna hozzá, de az asszony
próbált gondoskodni a férjéről, próbálta boldoggá tenni. Nem érhetett fel
Josef első feleségével, aki tökéletes háziasszony volt, mielőtt idejekorán
elvitte a tüdőgyulladás. Josef elhivatott apja volt Mirjamnak, és amikor a
kislány még egészen kicsi volt, a prágai évek alatt Eva boldog volt. Josef
órákon át babákat gyártott a kislányának, megnevettette a bohóckodásával,
és látva, ahogy a férfi Mirjamot szerette, Eva is egyre jobban vonzódott
hozzá. De amikor Mirjam elment, és Joseffel hónapokon át éltek néma
szemrehányásban, úgy tűnt, kevés kötelék maradt köztük.
Eva elégedett volt, hogy Muttival osztozik a matracán, mielőtt az
lebetegedett, a fizikai elválás Joseftől könnyebbé tette a lelkit. Most két
másik nő aludt Mutti helyén. Minden egyes nap újabb foglyok érkeztek
Terezínbe, a gettó zsúfolásig megtelt. Néha, ha az ágyon feküdtek, egyszerre
kellett megfordulniuk, össze kellett hangolniuk a mozdulataikat, hogy a
lehető legkevesebb helyet foglalják el. Evának erről a szardíniák jutottak az
eszébe a konzervdobozban. Nem mintha az utóbbi időben evett volna
szardíniát.
Örült, hogy Josef a tanácsára hallgatva tudományos előadásokat kezdett
tartani. A férfi lelkesedése a témája iránt kissé csökkentette Eva bűntudatát a
próbákon töltött órák miatt. Josef alapos, sőt időnként pedáns előadó volt, de
sok tudós volt Terezínben, ők összegyűltek, hogy meghallgassák. A
népszerűség önbizalommal töltötte el. A maguk külön útját járva mindketten
fényre leltek a legsötétebb helyen.
 24

Egy este Az eladott menyasszony előadása után Gabriel megkérte Evát,

hogy maradjon kicsit.
– Szeretném, ha megismerkednél valakivel – mondta. A közönség sorai
felé nézett, és intett egy fiatal lánynak, aki a hátsó sorban várt. – Hana!
Gyere ide, légy szíves!
A lány végigment a székek között Evához. Valami megrebbent Eva
mellében, ahogy a kislányra nézett. Hana szőke volt, félénken mosolygott.
Idősebbnek tűnt Mirjamnál – tizenkét-tizenhárom éves lehetett –, de valami
mégis a lányára emlékeztette benne.
– Szia! – nyújtotta a kezét Eva.
A kislány szeme felragyogott.
– Nagyon tetszett a játéka – motyogta. – Mint egy csodás álom, amit újra-
és újraálmodna az ember.
Eva elmosolyodott Hana lelkesedésén.
– Azt hiszem, Ma řenka és Jeník duettjét fogom énekelni még álmomban
is.
Eva nevetett.
– Énekelsz?
– Kicsit. Jobb szeretek zongorázni.
– Én is ilyen voltam. Órákon át zongoráztam.
– Hallottam, hogy ön volt az egyik sztártanuló a konzervatóriumban.
– Te is odajártál?
Hana lehorgasztotta a fejét.
– Magánórákat vettem Schmidt tanár úrtól. Amíg nem tiltották meg a
zenélést.
– És most itt vagy Terezínben, ahol nincs betiltva a zene.
– Tudom. Minden itteni rémség ellenére csodálatos, hogy megint
koncertet hallhattam.
Eva felállt, átadta a zongoránál álló székét.
– Játssz nekem kicsit, Hana! – kérte halkan.
 Hana kissé mintha szégyenlősködött volna, de habozás nélkül leült. A
billentyűk fölé emelte a kezét, egy pillanatra a semmibe bámult, majd
játszani kezdett. Eleinte egyenesen ült, aztán, ahogy haladt a darabbal, egyik
vállát leengedve a zongora fölé hajolt, mintha megpróbálna egybeolvadni a
hangszerrel, olyan sok érzelmet és életet kicsalogatva és előrángatva a
billentyűkből, amennyit csak tudott.
Ahogy a szelíd altató dallama betöltötte a termet, Eva levegő után kapott,
és Gabriel a karjára tette a kezét támaszképp, miközben a vér vadul lüktetett
a fejében.
Hana befejezte.
– Jól vagy, Eva? – kérdezte Gabriel. – Mikor ettél utoljára?
– Nem, nem az éhség – suttogta Eva.
A szoba még mindig forgott, a szíve majd kiugrott a helyéről. A mellére
szorította a kezét.
Gabriel sietve hozott egy széket, Eva hálásan leült.
– Honnan ismered ezt a dalt? – kérdezte Hanától.
Hana Evára pillantott.
– Találtam valahol – felelte.
– Hol?
Gabriel védelmezőn Hana mellé lépett.
– Eva? Megijeszted a kislányt.
Eva nem törődött vele.
– Tudnom kell, hol találtad ezt – ismételte. – Rettenetesen fontos, el kell
mondanod nekem.
Hana lehorgasztotta a fejét.
– Otthon, a házban, ahol a szüleimmel éltem. Egy szekrényben.
– Nem lehet! – Eva már majdnem kiabált.
– De igen. – Könnycseppek csillantak meg Hana szemének a sarkában, az
arca rózsaszínűre pirult.
Gabriel megint Eva karjára tette a kezét.
– Eva. Ha Hana azt mondja, hogy egy szekrényben találta, akkor hinned
kell neki. Sosem hazudott nekem. Fáradt vagy, drágám, talán inkább máskor
kellene beszélgetnetek.
Eva legyintett egyet a szeme előtt. Gabrinak talán igaza van. A szíve még
mindig kalapált, és még mindig szédült, de a következtetés, amire jutott, az
egyetlen, amire juthatott, nyugtalanítóbb volt, mint bármi. Időre volt
szüksége, végig kellett gondolnia ezt. És talán meg kell próbálnia kettesben
beszélni Hanával.
– Sajnálom – suttogta, és kibotorkált a teremből.
Nem kellett hátranéznie, tudta, hogy Hana és Gabriel őt bámulják,
dermedten a döbbenettől.
Eva álmatlanul töltötte az éjszakát, a plafont bámulva, el sem jutottak
hozzá a környező sóhajok és matatások, az agya küzdött mindazzal, ami a
Hanával való találkozásból következett. A hálóterem mostanra még
zsúfoltabb lett, szinte hetente érkeztek az újabb emberszállítmányok, de Eva
ez egyszer nem is volt tudatában, hogy tömeg van, jeges hideg, és
folyamatosan viszket mindene a bolháktól. Csakis Hanára bírt gondolni.
Ahogy végzett a mosodai műszakkal, sietett a próbateremnek használt
pincébe, a Dresden barakkba. Egy másik zongorát hozattak Prágából, erre
cserélték le a pianínót, felállították a tornateremben több más hangszerrel
együtt. Nagyon szokatlan volt, hogy az élvezet kedvéért ilyesmit
engedélyezzenek a németek, miközben életük minden terén olyan szigorúak
voltak a megszorítások. Még csak épp belépett a folyosóra, amikor
meghallotta a zongora hangját. Ez biztosan Hana: az volt a szokása, hogy a
másodperc egy töredékéig várt, mielőtt belekezdett egy dallamba. Gabriel is
ezt csinálta, nyilván átadta a tanítványának. Szerencsére a lány nem a
tegnapi altatót játszotta. Igazából ez Az eladott menyasszony első, diadalmas
kórusa volt. Hibátlanul. Nyilván megtanulta.
Eva az ajtóban állt, nézte, ahogy Hana játszik. Napfény áradt be az
ablakon, megvilágítva a zongora tetején megülő port és a kislány meglepően
szőke hajának minden tincsét. Hana összpontosított, a szeme ragyogott a
figyelemtől, ajkán félmosoly játszott. Eva megint eltűnődött, vajon hol
találhatott rá ez a gyerek az altatóra.
Hana leállt, ahogy Eva a zongorához lépett. Ijedt pillantást vetett rá,
mintha attól tartana, hogy újrakezdődhetnek az előző napi kérdések. Ezúttal
gyengédebbnek kell lennie, ez fontos, állapította meg magában Eva.
Leguggolt a zongoraszék mellé.
– Gyönyörűen játszol, Hana!
Hana kipréselt egy halvány mosolyt.
– Köszönöm!
– Honnan tanultad meg ezt ilyen jól? Nincs is kottád.
– Schmidt tanár úr tanított meg rá. Már tudom kívülről.
 – Nehéz darab ez egy korodbeli gyereknek.
A kislány kihúzta magát.
– Tizenkét éves vagyok. Nyolc éve zongorázom.
– Az sok idő. És nem tudom elképzelni, hogy valaha ellógtad volna a
gyakorlást.
– Sosem. Igazából anyukám gyakran rám szól… rám szólt, hogy hagyjam
abba.
– Szólt?
Hana arca megmerevedett.
– A szüleim egy hónappal ezelőtt mentek el Terezínből. Az egyik
transzporttal.
– Szegény kicsikém! De te hogyhogy nem mentél velük?
Hana keze megremegett, a billentyűre tette, hogy megnyugtassa magát.
– Én is rajta voltam a listán, anyámmal együtt. De apám könyörgött a
parancsnoknak, hogy engem hagyjanak. – A kislány hangja rekedtre váltott.
– Felajánlotta, hogy elmegy helyettem…
Eva előrenyúlt, Hana kezére tette a kezét.
– Bátor ember.
Hana alig-alig moccant.
– A legbátrabb.
– És hallottál azóta felőlük?
Egyre többeket vittek keletre Terezínből, de valójában nem tudta senki, mi
vár ott rájuk, a pletykák ellenére sem.
– Anyukám azt mondta, megpróbál üzenni nekem, ha megérkeznek a
következő táborba, bár ez hatalmas kockázattal jár – felelte Hana. –
Megállapodtunk egy jelben. Nem számít, mit ír, ha a betűk jobbra dőlnek, az
azt jelenti, hogy ott jobbak a körülmények. Ha balra, akkor rosszabbak.
– És mi történt? – kérdezte Eva.
Hana egy gyűrött, viharvert levelezőlapot vett elő a zsebéből, megmutatta
Evának. „Mind jól vagyunk, boldogan élünk. Kellemes hely, jó itt az élet.” –
Ez állt rajta.
Az írás egyértelműen balra dőlt.
Hana túlságosan zaklatott volt, hogy Eva feltegye neki a kérdést, ami
egész éjjel kínozta, de beszélt Gabriellel a következő előadás előtt.
– Jól vagy, Eva? – kérdezte a férfi, és elrendezte a kottákat a zongorán.
Eva bólintott.
 – Megdöbbentem múltkor.
– Miért?
Eva pillanatnyi hallgatás után folytatta. Hogy mondhatná el Gabrinak az
igazat? Ráadásul össze is kell szednie magát az előadásra. A zenésztársai és
az énekesek joggal várhatják el tőle, hogy ne zaklassa fel magát.
– Én írtam azt az altatót, amit Hana játszott – mondta. – Sok-sok évvel
ezelőtt. Nem hittem, hogy bárki más tudott róla.
– Talán bent felejtettél egy példányt a konzervatóriumban.
Eva felemelte a már tökéletesen elrendezett kottákat, és belelapozott.
– Persze. Így kellett lennie – felelte, és visszatette a kottákat, próbálva
úrrá lenni a keze remegésén.
Gabriel meghajolt.
– Sok sikert ma estére! – mondta.
Eva a közönségre nézett.
– Köszönöm!
De tovább égette belül a kérdés. Gabriel megkérte, hogy tanítsa meg
Hanának Az eladott menyasszonyt, hogy legyen helyettes, ha Eva
megbetegszik vagy… vagy valami rosszabb történik. Eva órákat töltött a
kislánnyal, újra és újra átvették a darabot, kijavított egy futamot itt, egy
akkordot ott. Olyan kérlelhetetlen volt Hanával, mint sok évvel ezelőtt saját
magával. De Hana sosem panaszkodott, pedig biztosan rettenetesen kimerült
volt.
Egyik nap már végeztek a gyakorlással, és Hana még maradt egy kicsit
beszélgetni. A lélegzetük fehér páraként gomolygott a fagyos pincében.
Hana a kezére húzta a pulóvere ujját.
– Emlékszel még arra a dalra, amit az első találkozásunkkor játszottál? –
kérdezte Eva.
– Igen – felelte óvatos arckifejezéssel Hana.
– Meséld el még egyszer, hol találtad, kérlek!
– Anyukám szekrényében. Egyik nap nem volt otthon, én belázasodtam,
hazaküldtek az iskolából, és kerestem valamit, amikor megtaláltam.
– Mit kerestél?
Hana nem nézett Eva szemébe.
– A születési bizonyítványomat.
– Miért?
 – Sosem hasonlítottam a szüleimre. Nem voltak muzikálisak sem, mint én,
bár mindig zenélésre bátorítottak. Elég idősek voltak már, amikor én
megszülettem. Egy ideig arra gondoltam… talán örökbe fogadtak.
– És megtaláltad a születési bizonyítványt? – kérdezte Eva, ügyelve rá,
hogy a hangja szelíd maradjon.
– Nem. Nem találtam meg sosem. De megtaláltam az altató kottáját.
Megtanultam kívülről, hogy a szüleim ne tudják meg, hogy a személyes
dolgaik között kutattam a szekrényben és erre bukkantam. Gyakran játszom
magamnak, bár még mindig nem értem, miért tartottak ilyesmit maguknál,
tényleg nem voltak muzikálisak.
Eva egészen kicsit előrébb hajolt, a kislány felé.
– Hana, azért viselkedtem olyan furcsán aznap, mert én írtam ezt az
altatót. Nem látta soha senki.
– Akkor hogy került anyukám szekrényébe?
– Nem tudom. Egy kisbabának írtam. Egy olyan kisbabának, akit titokban
megszültem, és le kellett mondanom róla. – A szavak ott lógtak az egyszerre
megsűrűsödött levegőben. – Az egyetlen, amit adni tudtam a gyerekemnek,
ez az altató volt. Reméltem, ez majd megvigasztalja akkor is, amikor én nem
tudom.
Visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy Hana elfordult, és némán kinézett az
ablakon. Eva szíve a terem faliórájának ütemére vert.
Mikor Hana végre visszafordult, és Eva szemébe nézett, teljes megértés
látszott a tekintetében.
– Megvigasztalta, igen – suttogta, és fehér arca könnyektől csillogott.
Azon az éjszakán Eva megint a támadásról álmodott. A sörszagú leheletet
ott érezte az orrában, a síkos nyálat az arcán. A teste égett a kezektől, amik
megmarkolták, belé martak, húzták, a brutális lökések emlékétől. A fülében
ott csengtek a gúnyolódások. Ez a rémség ilyen gyönyörűséget hozhatott
létre? Nem volt esély sem igazságra.
Amikor végre hazaért aznap éjjel, sírva, sokkban, megkínozva, a szülei
kiszedték belőle, mi történt, és elborzadva összenéztek. Később Eva
befeküdt a kádba, Mutti gyengéden lemosta róla a vért, és egy törülközőt
tekert rá. Eva nem mozdult, amíg Mutti kristályibolyával kente be a sebeket,
de összegömbölyödött, mint egy gyerek, amikor végül ágyba tették.
Először észre sem vette, hogy elmaradtak a menstruációs görcsök, a
fejfájás minden más fájdalmat elnyomott. De amikor három hónappal
később még mindig nem jött meg a vérzése, lassan felfogta, hogy a szinte
folyamatos hányinger nem csak a sokktól van, és megosztotta Muttival a
rémséges gyanút. Dr. Parizek megerősítette, hogy terhes. A gyerek hat hónap
múlva várható, mondta.
Később Eva az ágyban fekve hallgatta szülei aggodalmas suttogását. El
tudta képzelni, miről lehet szó: hogy bír majd el Mutti a pletykával a kóser
hentesnél? És Ábá hogy viselné el a szóbeszédet a Kotva asztalai körül? És
mi lesz a zongorázással? A fellépéssel a Rudolfinumban? Hogy nevelhetne
fel egy gyereket, amikor ő maga is még gyerek?
Reggelre Muttinak lett egy javaslata.
– Működik egy szanatórium fent a Tátrában, az orvosok oda szokták
küldeni a TBC-seket. De van egy részleg a férjezetlen anyáknak is.
Utánakérdezünk, ha…
Eva bólintott, még mindig dermedten a sokktól. Két héttel később már a
vonaton ült. Egy év múlva hozzáment Josefhez.
Öt percig foghatta a babát. Az ő drága kislányát, akinek alig volt haja,
csak valami halvány, fehéres pihe a puha kis fején. Próbált fókuszálni kék
szemével. Mit akar mondani az anyukájának? Tudom, hogy szeretsz engem.
És most megint együtt vannak. Bár Hanát nyilvánvalóan mélyen lesújtotta
a gyász a szülei elvesztése miatt, lassanként mintha elfogadta volna, hogy
Eva a biológiai anyja. De Eva nem bírta elmondani neki, hogy erőszakból
született. Hanának olyan sok mindennel együtt kell élnie, ez már végképp a
padlóra küldhetné. Bár talán így, hogy az élete ilyen nehéz volt,
megkeményedett annyira, hogy elbírjon a rémségekkel, és ez azt jelenti,
hogy ezzel is el tudna bánni. Ki tudja, látja-e még valaha a szülőket, akik
felnevelték? De itt, Terezínben minden esély ellenére, a legvalószínűtlenebb
helyen mind közül, mindkét biológiai szülő újra megkerült.
Eva kezdett jó kapcsolatot kiépíteni Hanával. Annyira saját magára
emlékeztette a kislány ennyi idős korából, még a zongorázásuk is hasonló
stílusú volt. Hana szeretettel bánt Evával. De hogy mondhatná el neki Ottót?
A poloskák motoszkálását hallgatta, ahogy a falakon mászkáltak. Ezekben
a napokban ott voltak mindenhol. Eva nem mert felnézni a mennyezetre,
nehogy egy az arcába hulljon. Nehezen lehetett eldönteni, hol kezdődnek a
poloskák, és hol végződnek a bolhák. Mind támadni akart, beléfecskendezni
a mérgét, örökségként otthagyni a dühödt, piros kiütést.
 Reggelre Eva döntött. Beszélnie kell Ottóval, ha legközelebb találkoznak.
De azt még nem találta ki, hogyan vagy mikor lesz erre lehetősége.
Egyre több lett az élősködő. Minden újabb csoport újabb élősködőket is
hozott: már a tetvek is csatlakoztak a bolhákhoz meg a poloskákhoz.
Rengetegen voltak. Lehetetlen volt odafigyelni bármi másra, csak a
viszketés, az égő, szúró érzés maradt. Éjszaka visszhangzott a vakarózástól a
hálóterem, ahogy az emberek kétségbeesetten próbálták enyhíteni ezt az
érzést. Másnap a karuk és a lábuk csupa véres seb volt.
Egy reggel bejött egy csendőr a hálóterembe, és bejelentést tett:
– Mindenki menjen ki! Vigyétek magatokkal a holmitokat, és pár napra
költözzetek át a Hamburg barakkba. A Dresdent fertőtlenítjük.
Eva az ágy végébe nyúlt a táskájáért, és sietve beledobálta a ruháit, a
bádogcsajkát és a tányért, az evőeszközeit, Mirjam fotóját meg egy
elemlámpát. Nem sok több hónap Terezín után.
– Szerintem még ennél is jobb helyünk lesz – közölte Eva. – Nem
négycsillagos, hanem öt.
Nem nevetett senki.
Fél órán belül az épület üres volt. Ahogy végigmentek a folyosón a
Hamburg barakk felé, kezeslábast viselő férfiak mellett haladtak el, maszk
volt rajtuk, és hatalmas gáztartályokat cipeltek csövekkel. Evát kirázta a
hideg.
Harminc másik nővel együtt berendezkedtek egy teremben, ami pont
olyan lehangoló volt, mint az előző: háromemeletes priccsek, mocskos
matracok, egyetlen, csorba mosdó, nagyon kevés hely, semmi lehetőség az
elvonulásra.
– Zyklon–B lehet – mondta később Josef, amikor sikerült a konyhaépület
mellett találkozniuk. – Ennek a gyártásában akarták a segítségemet a nácik.
Talán meggondolták magukat, és csak élősködőket irtanak vele.
– Tényleg ezt gondolod? – húzta fel a szemöldökét Eva.
Josef egy kavicsot rugdosott maga előtt az ösvényen. A szeme beesett, a
tekintete tompa volt. Milyen furcsa, hogy az egykori prágai hipochonder
alig-alig beszél betegségről itt, Terezínben. A nehézségek mindenféle
bátorságot előhoznak.
– A tízezer tonna hatalmas mennyiség, még ennyi élősködő esetén is –
mondta.
– Azt hiszem, az a kérdés, milyen élősködőkről beszélünk – morogta Eva.
 Josef bólintott, arca fehér maszk volt.
Eva Hana levelezőlapjára gondolt, amit az örökbefogadó szüleitől kapott.
Mit tehetnek azokkal a foglyokkal Lengyelországban, ami ennyire
borzalmas? Bármi is az, mindenáron meg kell védenie a kislányt. Eva
megint eltűnődött a különös, szinte hihetetlen véletleneken, ahogy a sors
elhozta hozzá Hanát. Egy gyereket biztonságos helyre juttatott – még a
bombázások sújtotta Anglia is sokkal jobb volt, mint Terezín. Most meg kell
mentenie a másikat is.

Pár héttel később a Smetana-opera zsúfolásig megtelt előadásán Eva

meglátott egy árnyalakot a közönség hátsó soraiban: Otto. Pár másik német
őrrel együtt ott állt, nézték a darabot.
Szerencséje volt, a férfi még ott beszélgetett a többi egyenruhással a
végén. Eva gyorsan kicsusszant a zongora mögül, és Otto felé ment, úgy
érezte, a lábát mintha vattába burkolta volna, nem is érne a földhöz.
– Beszélhetnénk egy szót, uram?
Otto elpirult, a bajtársai gúnyosan nevettek és vaskos megjegyzéseket
tettek. Akkor nem keményedett meg annyira, hogy ne jöjjön zavarba? Ez jó
jel vajon?
Eva szíve vadul, kétségbeesetten kalapált, ahogy Otto gyorsan kivezette
az épületből. De így is sokan voltak körülöttük: áramlottak ki az emberek az
ajtón, zajosan tárgyalták az előadást. Evát egy pillanatra elfogta a büszkeség,
amikor meghallotta, ahogy valaki dicshimnuszokat zeng a játékáról.
– Esetleg ahol nincsenek ennyien? – kérte Ottót, és legszívesebben
visszanyelte volna ezeket a szavakat.
Tényleg becsalja az oroszlánt a ketrecbe, és magát is bezárja mellé?
A férfi bólintott, egy ajtó felé intett, és beterelte Evát.
Egy kis raktárba léptek be. Régi székek és asztalok álltak egymáson, egy
ütött-kopott petróleumkályha, egy doboz régi papír. Penész szaga terjengett.
Ketten voltak, de az, hogy ilyen közel állt Ottóhoz és nem volt ott senki más,
megrémisztette.
Eva nyelt egyet.
– Felismer engem, uram?
Otto közelebb lépett, és Eva arcába világított az elemlámpával. Eva
megint érezte a sörszagú leheletet, látta a telt ajkakat, a még mindig szőke
hajat, bár már sötétebb árnyalatot öltött. Nyomokban még mindig ott volt
kemény katonapáncélja alatt a zavart, agresszív fiú, aki megerőszakolta és a
gyereke apja lett.
Eva a falnak támasztotta a kezét, hogy megtartsa magát egyenesen.
– Hadd segítsek! – mondta. – A zsidó temető. 1930, Prága.
Otto megint elpirult.
– Mi volt ott?
– Egy csapat Hitlerjugenddel voltál ott. Én levágtam az utat hazafelé a
konzervatóriumból. Az egész csapat rám támadt. De te erőszakoltál meg.
Terhes lettem. A gyereket, egy kislányt, örökbe fogadták. De most itt van
Terezínben. Hana. Tizenkét éves.
Eva nézte, ahogy kiül a bűntudat, a hitetlenkedés, majd a tagadás zsilipe
Otto arcára.
Végül maradt a dacos védekezés, kemény tekintettel nézte Evát.
– Nem tudsz bizonyítani semmit. Lehet, hogy az egészet kitalálod.
– Lehet. És nem, nem tudom bizonyítani. De esküszöm az életemre, hogy
Hana a te gyereked.
Kintről kiáltás harsant, Otto mintha megriadt volna.
Evának meg kellett állítania, nem mehetett el. Akkor ez az egész
hiábavaló volt, csak még nagyobb veszélynek tette ki magát. Könyörgő
szemmel nézett a férfira.
– Hana a te lányod. Gyere, nézd meg egyik nap a kóruspróbát! Hallod
majd, hogy zongorázik. Az arcvonásai egyértelműen hasonlítanak, és
ugyanilyen szőke, mint te. Csodás zongorista, nagyon nagy tehetség.
Vajon Eva csak képzelte a villanásnyi büszkeséget Otto arcán, mielőtt
végleg bezárult volna?
– Nevetséges! Nyomás vissza a barakkodba! – Otto felrántotta a raktár
ajtaját, és szinte kilökte rajta Evát.
– Igenis – csusszant ki a férfi mellett Eva.
– És egy szót sem senkinek! – kiáltotta utána Otto.
 Eva visszasietett a Dresden barakkba. Pár nap után visszakerültek a régi
hálóterembe, és egy teljes áldott hétig nem kínozták őket az élősködők.
Vajon jól tette, hogy beszélt Ottóval, tűnődött Eva. Hatalmas kockázatot
vállalt ezzel, deportálhatják, magánzárkába kerülhet. Vagy még rosszabb…
De az elégedettség villanása a férfi arcán, amikor Hana zenei tehetségéről
beszélt, a nyomatékos kérés, hogy ne mondja el senkinek… Ezek reményre
adnak okot, nem? Eva megtette, amit egyelőre tehetett. Most már csak
reménykedhet, hogy Otto megvédi Hanát, ha eljön az idő.
Josef még mindig nem ismerte Eva szörnyű titkát. Amikor
összeházasodtak, Eva bevallotta, hogy már nem szűz, a férfi amúgy is rájött
volna erre a nászéjszakán. Tudta, hogy Evát megerőszakolták és ideg-
összeroppanása lett. De Mutti ragaszkodott hozzá, hogy ne beszéljenek a
babáról. Eva szülei mindent megtettek, hogy Josef elvegye a lányukat. Nem
akartak további kockázatokat vállalni. És Josef nem fordult el Evától, ahogy
azt talán más férfi tette volna. Josef elfogadta a lányt, és a maga módján jó
férje volt.
Amikor Eva teherbe esett, Mutti javasolta, hogy szüljön otthon.
Szerencsére Mirjam olyan gyorsan érkezett, hogy nem is volt idejük hívatni
a bábát, úgyhogy Mutti, a legnagyobb örömére, segédkezhetett egyetlen
unokája születésénél. És nem volt ott senki, aki rájöhetett volna, hogy Eva
már volt korábban is terhes. A titok rejtve maradt.
Pár héttel Az eladott menyasszony sikeres bemutatója után Gabriel
megkérdezte Evát, részt venne-e egy Brundibár produkcióban. Eva hallott
már erről a gyermekoperáról Prágában. Hans Krása és Adolf Hoffmeister
írta az Oktatási és Kultuszminisztérium pályázatára.
– De nem veszélyes Terezínben előadni egy darabot egy sátáni, bajszos
férfiról? – kérdezte.
Gabri nevetett.
– Az SS nyilvánvalóan nem tartja annak. Még utasították is Krását, hogy
írja át. Felkértem pár művészt, hogy rajzoljon nekünk néhány plakátot, hogy
meghirdethessük a meghallgatást, kirakjuk a gettóban. Az első kör
csütörtökön lesz.
Aznap este több mint ötven gyerek zsúfolódott be a tornaterembe, hogy
többet tudjanak meg az operaelőadásról. Gabri megkérte őket, hogy üljenek
le, és elmesélte, miről szól a darab.
 – A Brundibár két gyermek története – kezdte. – Aninka és Pepí ˇ cek a
nevük. Egy lányt keresünk Aninka, és egy fiút Pepíˇcek szerepére. Kell tudni
hozzá énekelni és játszani is. Az opera arról szól, hogy a gyerekek anyukája
megbetegszik. Az orvos azt mondja, tejet kell innia, attól jobban lesz, de a
családnak nincs rá pénze. Aninka és Pepíˇcek elhatározza, hogy segít rajta.
Egyik nap meglátnak egy kintornást, amint épp játszik. Az emberek pénzt
dobálnak a kalapjába. A gyerekek kitalálják, hogy pénzt kereshetnének
énekléssel, és a keresetükből vehetnének tejet. Úgyhogy odaállnak a
kintornás mellé, és énekelni kezdenek. Az emberek közelebb jönnek, hogy
meghallgassák a csodás éneküket. De a gonosz kintornás megpróbálja
elnyomni az éneket. Szerencsére egy veréb, egy macska és a város
gyermekei Aninka és Pepíˇcek segítségére sietnek. Mind egyre hangosabban
énekelnek, mint a kintornás, és végül nyernek. A gyerekek eleget keresnek,
hogy megvegyék a tejet az anyukájuknak, aki meg is gyógyul.
Eva a gyerekek arcát nézte, amíg Gabri a történetet mesélte. Némelyik
kicsi az ujját szopta. Egy copfos kislány az előtte ülő haját fonta. Volt, aki a
földet bámulta, volt, aki tátott szájjal meredt Gabrielre. De mind figyelmesen
hallgatták, és tapsoltak, amikor befejezte. Eva látta a férfi széles mosolyán,
milyen elégedett a gyerekek reakciójával.
– Játszd el, kérlek, a győzelmi dalt, Eva! Ötös csoportokban énekeltetjük
őket, és kiválasztjuk az ígéreteseket.
– És mi lesz azokkal, akiket elutasítunk? Nem lesznek szomorúak?
– Csak három szólószerep van. Akik nem tudnak énekelni, mehetnek a
kórusba. És aki hamis, azt meggyőzzük, hogy inkább segítsen díszletet
festeni.
Eva felnevetett.
– Rendben. Akkor hozd az első csapatot!
Gabriel csoportokba osztotta a gyerekeket, és az első ötöt odaküldte
Evához. Eva elénekelte nekik a győzelmi dalt, és megkérte őket, hogy
énekeljék vele. Egy tizenhárom év körüli fiúcska ígéretesnek tűnt, a többinek
Eva javasolta a kórust. Gabriel felírta a fiú nevét ceruzával, hogy esetleg
játszhatná Brundibárt, a gonosz kintornást.
Három csoporttal később találtak rá Pepí ˇ cekre: Hans, egy aprócska
legényke hatalmas hanggal biztatónak tűnt, mint aki el is tudja játszani a
szerepet. De egyetlen kislány sem volt alkalmas Aninkának. Vagy túl
magasak voltak, vagy túl félénkek, vagy nyilvánvalóan nem tudtak énekelni.
Mire az utolsó csoport sorra került, Eva már majdnem feladta a reményt.
Azonnal kiszúrta a három hamisan éneklőt. Miért van, hogy az ilyenek
mindig hangosabbak, mint a többi? Odaküldte hozzájuk Gabrielt, hogy
győzze meg őket a díszletfestés szépségeiről, és ott tartotta a maradék kettőt,
mindketten lányok voltak.
– Énekeljétek el újra, légy szíves! – kérte, és leütötte az első hangot.
Mindketten szépen énekeltek, de az idősebbiknek, egy csinos, kedves arcú
kislánynak különösen szép hangja volt, és a ritmust is ügyesen követte.
– Hogy hívnak, drágám?
A kislány kicsit elpirult.
– Erikának.
Eva próbálta elhessegetni a gondolatot, milyen csodás lehetne Mirjam
ebben a szerepben, vagy akár Hana is, bárhogy tiltakozik az éneklés ellen.
De ez a kislány itt tehetséges volt. Eva intett Gabrielnek.
– Azt hiszem, talán megtaláltuk a mi Aninkánkat – mondta.
Öt új nőt küldtek a hálótermükbe. Még öt testet bepréseltek a zsúfolásig
telt helyiségbe, ennyivel kevesebb hely lett az ágyakon. Eva néha úgy érezte,
nem tudja teleszívni levegővel a tüdejét, felületesen kellett lélegeznie,
különben nem jutott volna elég oxigénhez. Hamarosan a bolhák megint
csípni kezdtek, nyilván az újonnan érkezettek hozták őket magukkal.
Eva a fagyos sötétségben hevert, próbált a lehető legcsendesebben
vakarózni. Nem látta Ottót azóta. Nem tehetett mást, csak várhatott.
Megkezdődtek a Brundibár próbái, Hanával gyakorolta a zongorát. Minden
szabad pillanatukban együtt voltak, gyakoroltak. Eleinte Hana rá-
rákérdezett, ki az apja, de – talán mivel látta, hogy Eva nem szívesen beszél
erről – egy idő után abbahagyta a kérdezősködést. Nagyon érdekelték Eva
iskolás évei, a konzervatóriumi tanulmányai, és Eva boldogan újraélte a
múltat, bár kerülte annak az éjszakának a történetét a temetőben.
Cserébe Hana mesélt a szüleiről, akik felnevelték, és Eva megnyugodott,
hogy a kislánya boldog volt. Néha eszébe jutott, vajon hibáztatja-e a
nevelőszülőket, amiért elhallgatták előle az igazságot, de ha így is volt, Hana
nem mondta. Ahogy telt az idő, kevesebbet beszéltek, és többet zenéltek.
Eva még sosem érzett ilyen összhangot egyetlen másik zongoristával sem. A
zenével fejezték ki, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és Eva érezte,
hogy Hanának is ugyanúgy nagyon fontos az együtt töltött idő, mint neki.
 Josef panaszkodott, hogy még az együtt töltött, lopott pillanatok is egyre
fogyatkoznak, de megértette, tudta, milyen fontos Evának a zene. Eva
időnként el-eltűnődött, hogy bírta ilyen sokáig zongorázás nélkül, miután
férjhez ment. De otthona lett, férje, akinek a gondját kellett viselnie, és
később Mirjam is megérkezett. A zene mohó uraság volt: teljes
elkötelezettséget és összpontosítást kívánt. Hosszú éveken át önzetlen
gyakorlást. Fiatal lányként Eva örömmel készen állt erre. Imádott játszani, a
zenével fejezte ki az érzéseit, önmagát. Megtöltötte a lelkét. Hatalmas
jutalmat kapott a sok munkáért. De a támadás és az azt követő rosszullétek
megfosztották tehetsége minden örömétől. Sokáig a nyomorúsággal és a
fájdalommal kapcsolta össze magában a zongorát. Csak Terezínben, a lehető
legrémesebb körülmények között fedezte fel újra magának a korábbi
vonzalmat.
És mit jelentett neki most a zene? Nem maradt Evában már egy cseppnyi
hiúság sem. Már nem azért játszott a közönségnek, hogy a tehetségét
csodálják, hanem hogy elterelje a figyelmüket a szenvedésről, hogy
gyönyörű, békés helyre repítse őket, ha csak egy órácskára is, ahol minden
lehetséges, bármilyen levertek és kimerültek az egész napos munkától. De
még ennél is többről volt szó. Azzal, hogy előadták Az eladott menyasszonyt
vagy a Brundibárt, cseh kultúrájukat és zsidó szolidaritásukat fejezték ki.
Amikor Eva zongorázott és a kórus énekelt, a népük erejét mutatták meg,
amivel bármilyen támadást visszavernek. Ők voltak Mózes, Józsué, Gideon,
Eszter, a makkabeusok. Számra kevesen, semmiféle ranggal nem bírva, de
ők voltak Adonáj választott népe, védte őket az Ő szeretete, az Ő hatalma.
Sosem pusztíthatják el őket.
Ahogy Eva éberen feküdt, léptek dobogását hallotta a folyosóról.
Felrántották a hálóterem ajtaját, és felcsapták a mennyezeti lámpákat. A
transzport egyik őre jött be merev, fekete egyenruhában, haja hátratűzve,
arcán részvétnek nyomát sem lehetett látni. Mindenki azonnal felébredt, a
szívdobogás ritmusa gyorsult, az idegek pattanásig feszültek, lüktetett a vér
az erekben. Félelem suhant át Eva testén.
– Mindenki, akinek hármassal kezdődik a transzportszáma, reggelre
pakoljon össze! – recsegte a nő.
Végigvonult az ágyak körül, megnézte a foglyok táskákra írt számait, és
papírcetliket nyomott a kezükbe. Szörnyülködő nyögések töltötték meg a
termet.
 Eva hátradőlt az ágyon. Az ő száma hetessel kezdődött, ahogy Josefé és
Ábáé is. Egyelőre biztonságban voltak. De ahogy a rémült suttogásokat és a
kapkodó pakolás hangjait hallgatta, érezte a szobát beterítő rettegést, és
tudta, hogy egyszer majd rájuk kerül a sor. Kiterelik őket is a vonathoz, és
elviszik keletre. A betűk balra dőltek a levelezőlapon. Ott rosszabb lesz.
Ahogy lassan megnyugodott a szívverése, újra és újra elmondta magában,
muszáj elérnie, hogy Otto higgyen neki. Muszáj megmentenie Hanát!
De először el kell mondania neki, ki az apja. Amikor az első
próbálkozásait, hogy fogantatása felől kérdezősködjön, Eva elhárította,
nyilván arra jutott, hogy az anyjának egy nős férfival lehetett viszonya, és
ezért kellett örökbe adnia a gyerekét. Hogy a fenébe fedhetné fel Eva a
rémes igazságot? Megmondhatja Hanának, hogy megerőszakolták? És hogy
Hana apja egy német őr innen, a táborból! Hana el fog borzadni. De muszáj
megtudnia, szüksége van Otto védelmére, bármilyen rémségesek legyenek is
a fogantatása körülményei.
Eva megint a sötétben feküdt, és elpróbálta, mit mond majd Hanának.
Rettenetesen fontos volt, hogy megértse, amit kell.

Hugh arca szigorúbb volt, mint általában, amikor aznap este hazaért.
– Mi a baj? – kérdezte Pamela, ahogy odafordult a szokásos, sietős csókra.
A férfi egy újságot lóbált, Pamela odapillantott: The New Republic, ez állt
rajta.
– Ez amerikai, nem?
Hugh bólintott.
– Igen, lelkiismeretes emberek írják. Egy fickó írt egy cikket a zsidókról.
– A férfi bement az ebédlőbe, ahol már vacsorára volt terítve, eltolta az
alátéteket és az evőeszközöket az útból, és letette az újságot az asztalra.
Aztán ellapozott „A zsidók tömeges legyilkolása” cikkig. – Itt van!
Pamela odahozta a komódról a szemüvegtokját, és elővette az
olvasószemüvegét.
 „Vannak olyan rémségek, amit rendes emberek el sem tudnak hinni,
olyan hatalmas méretekben, hogy a civilizált világ hitetlenkedve hőköl
vissza. A legújabb beszámolók szerint a náci Európában a zsidók
módszeres kiirtása zajlik…”
Lassan kezdtek eljutni a tudatáig a szavak, epe tört fel a torkán.
– „Módszeres kiirtása”?
Hugh sápadtan nézett rá.
– Olvasd tovább!
„Megsemmisítő központokat működtetnek, ahol gázzal vagy
elektromos árammal pusztítják el a zsidókat. Különleges teherautókat
használnak, amikben a kipufogógáz szénmonoxidjától megfulladnak,
miközben a hullagödrökhöz viszik őket. Vannak olyan bányák, ahol
halálra dolgoztatják őket, vagy megmérgezi őket a fémek mérges gáza.
Élve égnek el a krematóriumokban vagy a szándékosan rájuk gyújtott
épületekben…”
Pamela torkán akadt a levegő.
– Mirjam szülei? – suttogta.
Hugh elpirult.
– Lehet. Olyan nehéz híreket kapni. Hetek óta nem hivatalos jelentések
érkeznek hozzánk, de most először írta le valaki nyilvánosan, mit tesznek a
zsidókkal.
– De ezt nem találhatta ki senki, ugye?
– Elég zavarodottnak kellene lenni hozzá. Azt mondom, megerősíti, amit
régóta gyanítunk. – Hugh egy ujjával a cikkre bökött. – Nyilvánvalóan ez a
Varian Fry rendes fickó.
– Hogy jutottál ehhez az újsághoz?
– Winant hozta be. – John Winant volt az amerikai nagykövet.
– Akkor Mirjam nem fogja megtudni?
– Nagyon remélem, hogy nem. Szegény gyerek! Kétlem, hogy az
amerikai újságok eljutnának Shropshire-be, és médiaembargó lesz, amíg
nem tudunk többet.
Pamela kihúzott egy széket, leült, mielőtt összecsuklott volna a lába.
– Hogy lesz akkor?
Hugh előhúzott egy másik széket, és leült az asszony mellé.
– Arról beszélnek, hogy beküldik a Vöröskeresztet az egyik táborba. A
nácik nem tilthatják ki őket.
 – A Vöröskeresztet? Talán én is…
Hugh Pamela kezére tette a kezét.
– Ne is gondolj rá, Pammie! Amúgy is a Nemzetközi Vöröskereszt lesz. A
briteket talán be sem vonják ebbe.
Pamela összeroskadt a székén.
– Értem. De legalább majd visszajutnak a hírek.
– Igen.
– És mi legyen Mirjammal?
– Semmi. Megtudja majd idejében. Várunk, amíg nincs valami
konkrétabb. Hadd élvezze még egy kicsit a gyerekkorát.
Pamela maga elé képzelte Mirjamot, ahogy utoljára látta. Letaglózták a
hírek Will eltűnéséről, és nyilvánvalóan nagyon aggódott, hogy még mindig
nem hallott a szülei felől, de amúgy napbarnított volt és egészséges. A
Hinton Hall-beli élet nyilvánvalóan jót tett neki.
– Nos, aligha lehet ezt átlagos gyerekkornak nevezni, de igazad van,
várjunk, és meglátjuk.
Hugh összehajtotta az újságot, és visszarendezte az asztalt. Pamela látta,
hogy közben remeg a keze. Biztos aggódik Mirjamért. Pamela is aggódott.
De úgy döntött, Hugh védelmében, nem osztja meg azt a gondolatot, ami túl
ijesztő volt, hogy megfogalmazza: ha a németek ilyen kegyetlenek a
zsidókkal, vajon hogy bánhatnak Will-lel?
 25

1942 tele átadta a helyét 1943 tavaszának, és még mindig nem küldték
őket tovább a transzporttal.
Hana tovább virágzott Eva zenei mentorálása alatt, és egyre közelebb
kerültek egymáshoz. Evának továbbra is fájt Mirjam elveszítése, minden
egyes nap gondolt a kislányra, próbálta elképzelni, épp mit csinálhat, de a
váratlan boldogság, hogy rátalált az elveszettnek hitt másik lányára,
kétségtelenül vigaszt nyújtott. Elmondta Hanának, hogy van egy húga, és
Hanát érdekelte minden Mirjamról szóló történet. Egyre melegebb lett az
idő, anya és lánya együtt üldögéltek kint, a tavaszi napfényben, és egyre
többet megtudtak egymásról. Hogy mindketten szeretik a sárgarépát, de
utálják a fehéret. Hogy majd szétveti őket az energia, amikor aludni kellene
menni, de alig bírnak reggel felkelni. Hana nevetés közben ugyanúgy
ráncolta az orrát, mint Eva. Az asszony úgy érezte, mintha rátalált volna
ifjúkori önmagára.
A Brundibár első előadásán Eva megpillantotta Ottót a közönség sorai
között. A rémséges megdöbbenés után, amikor megtudta, hogy a férfi itt,
Terezínben teljesít őrszolgálatot, eleinte rettegett, hogy összefut vele, de
aztán egyre kevésbé tűnt ijesztőnek. Segített, hogy elmondta neki, van egy
lánya, de az volt a lényeg, hogy meggyőzze: védje meg Hanát. Otto egy
csapatnyi SS-szel ült, nevettek és tapsoltak, miközben egy bajszos kisfiú,
bravúrosan alakítva a gonosz kintornást, próbálta megfosztani az ártatlan
gyermekeket a szabadságuktól. Otto és társai semmit sem értettek a darab
jelképeiből. Újabb kis győzelem Eva népének.
Gabriel következő terve még ennél is ambiciózusabb volt.
– Arra gondoltam, hogy adjuk elő Verdi Requiemét – mondta Evának. –
Hozok neked kottát, hogy elkezdhesd a gyakorlást.
– A Requiemet Verditől? Miért akarnánk pont azt előadni?
Gabri a távolba meredt, mintha a Dies Irae dübörgő akkordjai már a
fejében zakatolnának.
– Ez egy mise a halottakért.
 Evát kirázta a hideg.
– Vagyis értünk. Egy mise értünk. De mi zsidók vagyunk. Miért adnánk
elő katolikus misét?
Gabri vállat vont.
– Csodás darab.
Eva egy lépést tett a férfi felé.
– De nem csak erről van szó, ugye? Gyerünk, Gabri, mi az igazi
magyarázat?
– Guiseppe Verdi az igazságról és megtorlásról írta – felelte Gabriel. – A
„dies irae” azt jelenti, hogy a „harag napja”. Dies ila solvet saeclum in
favilla, azaz „Ama nap a harag napja, e világot lángba dobja”{2}. Magunkért
énekelhetnénk rekviemet. – Komoran elmosolyodott. – De ellenállás is lenne
ez. Rekviem a németekért, a Harmadik Birodalomért. – Megint elnézett Eva
válla felett, mintha az emlékeiben kutatna. – Judex ergo cum sedebit,
quidquid latet apparebit: nil inultum remanebit.
Eva felhúzta a szemöldökét.
– Ez mit jelent?
– „S ha a Bíró leül ottan, misem marad megtorlatlan”{3} – idézte Gabri.
Barna szeme ragyogott. – Elénekeljük a náciknak, amit nem mondhatunk
meg nekik.
Eva libabőrös lett.
– Értem – mondta.

Egy márciusi este Mirjam más lányokkal együtt Olga ágyánál tömörült a
félhomályos kollégiumban. A tanárok tudta nélkül Olga szert tett egy
rádióra, és rengeteg zúgás, kattogás, tekergetés után sikerült behoznia a BBC
világhíradót. A bemondó friss hangja megszólalt. Érzelemmentesen, tisztán
és pontosan elmondta, mi történik a zsidókkal a koncentrációs táborokban.
 – Éheztetik őket. Európa-szerte a nem zsidók adagjának egyharmadát
vagy egynegyedét kapják. Ennek elkerülhetetlen következménye a lassú
halál. Folynak a deportálások: zsidók százezreit zsúfolják be
marhavagonokba étel, víz, bármiféle higiéniai ellátás nélkül, és Európa-
szerte utaztatják őket. Amikor a vonat megérkezik, az utasok harmada már
nem él…
Mirjam megtámaszkodott a kezével az ágyon, miközben a világ
megbillent körülötte.
Az egyik lány, Monika elsírta magát, kövér könnycseppek gördültek le az
arcán.
– Tudtam – mondta Mirjam, lenyelve a torkán feltörő epét.
Ettől félt Mutti, amikor azt írta neki, hogy egy ideig lehet, hogy nem hall
majd felőle? Elborzasztotta a gondolat, hogy talán tudták, mi vár rájuk.
Mirjam gyanította, hogy ennek köze lehetett Ábá tudományos munkájához.
Büszke volt az apjára, amiért helyesen cselekedett, de borzasztóan aggódott,
hogy a lelkiismeretes kiállás az életükbe kerülhet.
– Szerinted még élnek? – suttogta Frida, egy magas, vékony lány Mirjam
hálóterméből.
Mirjam lehúzta a kardigánja ujját a kezére.
– Nem tudom – felelte. – De biztos éreznék valamit, ha már halottak
lennének. – Nem bírt sírni, nem bírt semmit sem érezni, csak valami furcsa
merevséget, mintha a teste csak üres héj lett volna. – Talán sikerült
elkerülniük a transzportokat. Talán csak valahol máshol laknak, és nem
tudnak írni nekünk.
– Mit tegyünk? – kérdezte Frida.
Mirjam a hálóterem elfüggönyözött ablakaira nézett. Kint a mezők és a
fák sötétségbe burkolóznak, a márciusi szél felborzolja a tó vizét és elhajlítja
a fűszálakat, a madarak hallgatnak a még csupasz fákon. Egy pillanatig
Mirjam arra gondolt, hogy megkeresi a száműzött elnököt, hátha az tudna
segíteni neki, de egy levél bejuttatása a szüleihez egészen más léptékű kérés
volt, mint kimenteni őket egy fogolytáborból. Bár a volt elnök viszonylagos
kényelemben élt Putney-ban, nem kellett szembenéznie a táborok
rémségeivel, ő is fogoly volt, akárcsak a többiek, és nem tehetett semmit
sem.
Mirjam Monika felé fordult, átkarolta, érezte a másik zihálását, a zokogást
a vállán. És ekkor végre neki is elindultak a könnyei.
 Amikor a kórus először gyűlt össze a hűvös, nedves levegőjű pincében,
Gabri egy kis beszédet mondott.
– Hálával eltelve emlékezünk Giuseppe Verdire, aki ezt a csodálatos
darabot komponálta – mondta. – De azt szeretném, ha mindenki emlékezne
valakire, akit szeretett és elveszített. Nekik is énekeljétek a rekviemet, a
szívetekben!
Eva lehunyta a szemét. Látta Muttit és Ábát, ahogy Prágába érkezésükkor
megölelték Mirjamot, látta Mirjam csillogó tekintetét, amikor megkapta
tőlük az ajándékokat, látta, ahogy mind együtt ülnek az asztal körül az utolsó
napon, a Sálom Aléchemet éneklik a gyertyafényben, Mirjam hangja tisztán
és fényesen száll a többieké felett. De elhessegette az emléket. A jelenre
kellett összpontosítania.
– És hol a kotta? – kérdezte valaki.
Gabri felsóhajtott.
– Nincs kotta. Csak egy példányom van. De megtanítom nektek. És tudni
fogjátok kívülről a szöveget. Így fel tudtok nézni éneklés közben, engem
figyelhettek, a karmestert, felszegett fejjel.
Eva a kórustagokra pillantott. Az ismerős, fehér arcokon ott ült a
kimerültség üressége. De elcsigázottságuk ellenére, a csontjukat mardosó
éhség ellenére egyetlen gyomor sem kordult meg, egyetlen száj sem nyílt
panaszra. Mintha a zene kilátása inkább lélekké változtatta volna őket a test
helyett. Egyetlen közös imává lettek a szabadulásért, a szabadságvágy
egységes kifejezésévé váltak.
Gabri intett Evának, hogy játsszon.
– Akkor most a Dies Irae-t – mondta. – “Ama nap a harag napja, e világot
lángba dobja.”
Éles hangja felharsant, ahogy az első pár ütemet énekelte. Aztán az
intésére a kórus is rázendített. Eleinte el-elhibázták a nehéz dallamot,
ráadásul a szövegre is figyelniük kellett. Még a próba végére sem volt
tökéletes. De Eva így is azt hallotta, hogy édes, őszinte, harmonikus hangok
áradnak az elcsigázott, tönkretett emberekből. És legfőképp a remény
hangját hallotta.

Will az asztal fölé görnyedve ült a keskeny padon. Próbálta húzni az időt,
hogy tovább tartson a híg leves, ami ott lötykölődött a bádogcsajkában.
Néha, ha szerencséje volt, a szakács valamivel több krumplit vagy
marharépát lapátolt bele a hosszú nyelű merőkanalával. Ilyenkor került
valami szilárd és puha Will szájába, és úgy érezte, teli a gyomra, még ha
csak rövid ideig is. De ma csak a felszínen megcsillanó zsírcseppek voltak a
sárgás löttyben, és egyetlen áttetsző hagymadarab úszkált a mélyén. A fiú a
szájában forgatta a hagymát, amilyen sokáig csak tudta, mielőtt leengedte a
torkán. Próbált nem gondolni Kitty almás süteményére vagy akár anya
próbálkozásaira a Lord Woolton pitével. Messze még, hogy újra érezhesse az
otthoni ízeket. Ha egyáltalán eljön valaha.
Felrántották az ebédlő ajtaját, foglyok hosszú sora csoszogott be. Will
üres tekintettel nézte őket, ahogy sorba álltak a vacsoráért, és döbbenten
meredtek a sovány adagjukra. Mint mindig, most is az arcokat pásztázta, lát-
e ismerőst, arra gondolt, vajon a bajtársai a légierőnél még szolgálnak-e,
fogságba esett-e közülük más is. Remélte, hogy Tomas jól van. Szinte
mintha a fivére lett volna a cseh fiú.
Majdnem megteltek az asztal körüli padok, amikor valaki megbökte Willt
a könyökével az újonnan érkezettek közül, ahogy átemelte a lábát, hogy
leüljön valahogy.
– Bocs!
– Ugyan. Kell egy kis manőverezés – felelte Will, és kezet nyújtott. –
William Denison. Isten hozott a Hammelburg poklában!
A katona Willre emelte véreres szemét. Hosszúkás, éles arca volt, a haját
egészen rövidre nyírták. Köszönetképp bólintott, és bemutatkozott. Ernest
Harper. A 16-os osztagban harcolt, és felderítő repülés közben lőtték le. Will
megadta magát, készen állt, hogy végighallgasson egy újabb történetet
elfogásról és bebörtönzésről. Ahogy telt az idő, az összes egyetlen homályos
mesévé olvadt. És a háború tovább dübörgött. Vajon részt vesz majd benne
még ő is?

Ahogy végigment a Templewood Roadon, Pamela érezte a hátán a

napsütést. Sokkal jobban melegített most, a blúza már a bőréhez tapadt, és
izzadságpatak csorgott le az arca oldalán. A hüvelykujjával letörölte. Megint
légiriadó volt éjjel. Hugh-val órákon át ültek a pincében, meg-megrezzentek
a bombák fütyülésére, a leomló falak robajára, amíg végre megszólalt a
riadó végét jelző sziréna, és felbotorkálhattak az ágyba. Pamela első dolga az
volt, hogy felhívja a szüleit; szerencsére jól voltak. Ezen a reggelen a szeme
csipás volt a fáradtságtól, és tompa fájdalom lüktetett a homloka mögött.
Őszintén remélte, hogy elmúlik, ha felér a Heathre, és a lágy szellő meg a
hatalmas égbolt némi energiával tölti majd el.
Ahogy a füves lejtőn lépkedett felfele, egy trillát hallott. Egy sárszalonka
szállt el mellette, íves szárnyával csapkodva, biztos vizet keresett. Ott látta
maga előtt a parcellákat: zöld mozaik a tavaszi napsütésben. Pár korán kelő
már az ágyásait ásta és kapálta. A halk hangok Pamela felé szálltak, még egy
kevés nevetésfoszlány is. Nem számított, milyen nehéz éjszaka állt
mögöttük, a kertészkedők másnap reggel itt voltak a parcelláikon.
Meglátta Ernie Smitht, az öreget, akitől a földjét kapta, épp a
szomszédjával beszélgetett. Pamela felé emelte a sapkáját, mire az asszony
elmosolyodott.
– Van valami hír a fiáról? – kérdezte Ernie.
Pamela az ajkába harapott.
– Nincs, amióta megjött a fogolykártya.
– Ne adja fel a reményt! Sosem lehet tudni.
– Így van.
 Pamela sietve a saját ágyásai felé tartott a parcella végébe. Nehéz volt
kitalálni, mit mondjon ezekben a napokban, jót akartak az emberek, de
fárasztó volt, hogy megpróbáljon bizakodónak tűnni, miközben
legszívesebben sikoltozott volna. De ezen a mai napon, a Heath balzsamos
levegőjében úgy érezte, hogy elszáll a rosszkedve.
Letérdelt a mostanra már jócskán megmelegedett homokos talajra, és
nekiállt, hogy a bicskájával kivésse a pitypangokat. Sorról sorra haladt
módszeresen, és az ágyások közti füves ösvényre dobálta a gazt, hogy majd
később összeszedi. Igen, fájt a háta, igen, még mindig nem kapott hírt
Willről, igen, semmi jel nem mutatott rá, hogy ez a rémséges háború valaha
véget érne, de a termények nőttek, a madarak szálltak az égen, és melegen
sütött a nap.
Idefelé jövet Pamela elment egy újságos mellett. Egy napsugár vetült a
hirdetőtáblára, megvilágítva a címet: „A RAF nagy erőkkel támadja
Stuttgartot”. A remény érzése vele maradt.
 26

Eva Hana mellett ült a zongoraszéken. Nyitva volt az ablak mögöttük, a

kora tavasz hangjai áradtak be rajta: a focilabda pattogása, egy távoli
kiabálás a parkból, a halottaskocsi örökös robaja, egy légy vad zümmögése.
A Lux Aeternán dolgoztak, a Requiem legnehezebb részén, és Hana
küszködött a váltásokkal. Eva újra és újra eljátszatta vele.
– Már majdnem jól csinálod – mondta neki. – Csak ne hagyd lemaradni a
kvartett szólót, rémes lesz, ha nem vagytok teljesen együtt.
Hana keze a billentyűk felett repkedett. Eva nézte a lánya arcát, ahogy
összpontosított. Sápadt volt, az orra körül pár szeplővel. A szája felett egy
anyajegy, a haja vonalában egy apró heg. Talán gyerekkori bárányhimlőből
maradt. Vajon az anyukája kalaminkenőcsöt és szódabikarbónát tett rá, mint
Eva Mirjamnak, amikor a kislány elkapta a betegséget? Vajon mit örökölt a
lány Ottótól, és mit tőle? Az nyilvánvaló volt, hogy a zenei tehetséget az
anyjának köszönheti, de a színei inkább az apjára emlékeztetnek. Nem sok
ilyen szőke gyerek akadt Terezínben.
Ezekben a napokban Eva gyakran megpillantotta Ottót, ahogy hátulról
hallgatja a próbát, vagy nézte, amint Hana gyakorolt, abban bízva, hogy nem
látják. Egyszer-egyszer, amikor Eva odanézett, látta Otto sóvárgó
arckifejezését. Talán kezdi elfogadni, hogy Hana az ő lánya?
A többi hasonló korú lánnyal együtt Hana is a Hauptstrassén lakott.
Néhány vezető próbált valamiféle oktatást szervezni minden napra, ezt
Programnak hívták. De Evának nem volt szemernyi kétsége sem, hogy a
zongoraleckék sokkal fontosabbak ennél.
Hana befejezte a darabot, várakozón nézett fel Evára.
– Újra! – mondta Eva.
Még egyszer a hangok áradása. De valami nem volt rendben.
Eva próbált rájönni, mi lehet a gond, amikor meglátta, hogy némelyik
billentyű nedves. Könnyek csorogtak Hana arcán.
– Mi a baj, Hana?
A lány mélyen, reszketve beszívta a levegőt.
 – Túl nehéz.
Eva döbbenten fordult a gyerek felé.
– Egészen mostanáig sosem hallottam ezt tőled. Csak gyakoroltál,
gyakoroltál, gyakoroltál, tudomásul vettél minden kritikát, sosem ismerted el
a vereséget… Bármilyen fáradt voltál, vagy akármilyen nehéz volt is a
darab. Most miért?
Hana megtörölte az arcát a kézfejével.
– Bocsánat! Nem tudom, mi ütött belém.
– Talán szükséged van egy kis szünetre.
Hana bólintott.
Eva a billentyűkre csukta a tetőt, és ott maradt a zongoraszéken, a gyerek
mellett ülve.
– Miért kell ezt játszanunk? Olyan nagyon szomorú.
– Tudom. De Schmidt úr szerint ezzel megmutatjuk a németeknek, hogy
nem adtuk fel. Ez is valamiféle ellenállás.
– Nem veszélyes?
Eva vállat vont.
– Talán. De itt minden veszélyes. – Elhallgatott egy pillanatra. – Tudod,
Hana, engem is bármikor berakhatnak egy transzportba és elvihetnek.
Hana bólintott.
– Engem is.
– Megteszek mindent, amit tudok, hogy ezt megakadályozzam.
– De hogyan?
Eva hetek óta el tudta kerülni Hana kérdéseit az apjáról. De most
kimondta az éjszakai hálóterem sötétjében gondosan elpróbált szavakat.
– Van itt egy férfi, egy német őr, aki, azt hiszem, talán megvéd téged.
– Miért tenne ilyet?
El kellett mondania az igazat a lányának, akármilyen keserű is az. Az idő
egyre fogyott. Eva Hana kezére simította a kezét.
– Mert ő az apád.
Hana arca olyan színű lett, mint a zongora világos billentyűi. Élesen
beszívta a levegőt, és elhúzta a kezét.
Eva nem próbált meg hozzáérni, miközben elmondta a rémséges történetet
a temetői támadásról, közben igyekezett távol tartani magától a fejébe
visszabotorkáló emlékeket.
Hana öklendezett, mint aki mindjárt elhányja magát.
 – Azt mondod nekem, hogy az apám egy német erőszaktevő?
Eva halványan bólintott.
– De az anyád meg cseh zsidó, és teljes szívéből szeret téged.
– Honnan tudod, hogy ő az apám? – A Hana arcára kiülő rémület és
gyanakvás Ottót juttatta Eva eszébe, de ezt nem merte kimondani.
– Tudom. Hidd el nekem.
Nem említette a nevetést. Az valahogy most röhejes lett volna. De semmi
kétsége sem volt, hogy Otto az. És a férfi különös pillantásaiból Eva
gyanította, hogy ő is kezdi ezt elismerni.
Hana összeroskadva ült a széken.
– Hana. Bármikor elküldhetnek Terezínből. Megteszek mindent, amit csak
tudok, hogy te itt maradj. A háború nem tarthat örökké. Már pletykálják,
hogy nem megy olyan jól a németeknek. Lehet, hogy pár hónap múlva vége.
Fiatal vagy. Újrakezdheted az életed.
Hana a zongora fedelére tette remegő kezét.
– Ha te itt vagy, amikor már engem elvittek, akkor azt akarom, hogy
játszd el a Verdit. Képes vagy rá. Amint kigyakoroljuk ezt a kis problémát a
váltásokkal.
– Tényleg ezt gondolod? – suttogta Hana.
Eva elámult a lányán. Hana rémülete és kimerültsége ellenére még mindig
ott pislákolt a kislányban az ambíció. Szüksége lesz erre a túléléshez. Ahhoz,
hogy jövőt építsen magának. Valamilyen jövőt a zene köré. Olyan jövőt,
amit Eva megtagadott magától tizenhat éves korában, és nagyon valószínű,
hogy ismét megtagadják tőle.
– Tényleg ezt gondolom, Hana, olyan jól játszol. Tehetséges vagy minden
mérce szerint. Egy tizenkét éveshez képest meg egyenesen briliáns! Jobb,
mint amilyen én voltam a te korodban.
Hana halványan elmosolyodott.
– Akkor többet fogok gyakorolni, mint bármikor. Büszke leszel rám.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani.
Eva felcsapta a zongora fedelét, és a billentyűkre tette az ujjait.
Lejátszotta Hana altatóját, a dallamot, amit a kisbabájának komponált,
beleadott minden szeretetet és gyengédséget, amit bírt.
 Eltelt a nyár. Novemberre Ábá egyre hanyatlott, a szemük előtt fogyott el.
Már nem lakott egy hálóteremben Joseffel, felrakták a tető alá a többi
gyengével és beteggel. Jéghideg volt itt télen és fullasztóan meleg nyáron. A
gettóban az öregek mindenkinél kevesebbet kaptak enni. Ennek
eredményeképp még inkább legyengültek, és a gyengeségük miatt nem
tudtak dolgozni. Ördögi kör volt ez.
Amikor egy fagyos téli napon Josef átment Evához a mosodába, az arca
sápadtabb volt a megszokottnál.
– Édesem. – Elhúzta Evát a bugyogó üsttől, és a vasalószoba viszonylagos
csendjébe vezette.
– Ábá, ugye?
Josef bólintott.
– Sajnálom, Eva! Azt mondta az orvos, hogy egyszerűen feladta a szíve.
Eva a kedves, megbízható Ábára gondolt, ahogy a kidduspohár felett állva
büszkén mosolygott a lányára, vagy ahogy átnyújtotta Muttinak a barheszt,
az arcán ott tükröződött a felesége iránt érzett szeretet majd negyven éven át.
Arra gondolt, milyen üresek lettek Ábá napjai Terezínben Mutti nélkül, a
rettegő arckifejezésére. Aztán valami motoszkálni kezdett legbelül. A szülei
elmentek. Bár Josef még itt volt, és csodálatos, hogy rátalált Hanára, Eva
mégis rémesen egyedül érezte magát. De ez talán önzés tőle. Ábá már békére
talált.
A kézfejével letörölte az arcáról a könnyeket.
– Örülök – mondta. – Végre véget ért a szenvedése.
Legalább nem kell ennél rosszabbakat is átélnie. Borzalmas, hogy itt
fejeződött be az élete, Terezínben, de az még rosszabb lett volna, ha felírják
a transzportra, és még ijesztőbb sors felé indítják el.
– Ott van anyukáddal a Gan Edenben.
Eva bólintott. Már nem voltak temetések. Minden halottat a
krematóriumok hatalmas kályhái nyeltek el, és kupacnyi hamu maradt csak
belőlük. Újabb megaláztatás a zsidóknak. De Ábának már nincs szüksége a
törékeny földi testére. Eva próbálta maga elé képzelni a szüleit fiatalon,
reménnyel telve, ahogy fogják egymás kezét és nevetnek. Megint együtt
voltak, távol minden fájdalomtól és félelemtől. Békére leltek.
Eva egy pillanatig Mirjamra gondolt, hogy mennyire felzaklatná mindkét
nagyszülőjének a halála, de nem volt mód rá, hogy tudassa vele. Hanának
nem fogja elmondani. Hana nem ismerte Ábát, sosem ment vele a
zsinagógába Eszter királynénak öltözve, sosem ette Mutti Hámán-táskáját.
Ez Mirjam gyásza volt, nem Hanáé.

Pár hónapja azon dolgoztak, hogy elhozzák a prágai vasútvonalat egészen

Terezínig. Josefet beosztották az építőbrigádba.
– Tudós vagyok, nem mérnök – morogta Evának, amikor sikerült pár
percre találkozniuk.
De nem számított, mi volt Terezín előtt. A heti előadásaitól eltekintve,
amikre változatlanul sokan jártak, Josef is csak ugyanolyan munkaerő volt,
mint bárki más.
Vállára tette a csákányt meg az ásót, és elvonult a vágányfektető
brigáddal. Olyan sokakat hoztak már ide Prágából, és még többet küldtek
tovább keletre, hogy Terezín szinte tranzittá vált. A vágányok lefektetése azt
jelentette, hogy megszűnt a csomagokat cipelő emberek zord menete az
állomástól a gettóig, mellettük a kordékkal, amikkel a túlságosan öregek
vagy túlságosan fiatalok holmiját vitték, akik maguk ezt nem bírták volna.
Ügyes megoldás volt, még ha az ide kirendelt foglyok szünet nélküli,
csonttörő munkájával járt is.
Josef felemelte a kalapácsát, és nekilátott, hogy beverje a szögeket a
vágányokhoz egyenletesen lerakott talpfákba. A talaj kezdett felengedni a tél
elmúltával, mindenhol zöld rügyeket és bimbókat látott. Madarak daloltak a
fákon. Nem számított, mennyien haltak meg a gettóban, a természet válasza
megérkezett a melegre és a napsütésre. Új évszak kezdődött.
 A mellette dolgozó, Ivor nevű barakktársa hangosan zihált, ahogy lesújtott
a csákánnyal, hogy feltörje maga előtt a köves talajt.
– Csodás zongorista a feleséged – mondta Josefnek két csapás között.
Josef körülnézett, hogy ellenőrizze, nem figyelik-e őket az őrök, letette a
kalapácsát, és remegve felállt.
– Igen. Már kamaszként koncertezett. Örülök, hogy itt újrakezdhette.
Ivor letette a csákányt a földre, és megdörzsölte a hátát.
– És remek tanár is. Az a Hana nevű kislány olyan szépen fejlődik.
Hallottam egyik nap, ahogy a Requiemet gyakorolta. Gyönyörűen játszott. –
Letörölte a homlokáról az izzadságréteget az ingujjával. – Kicsit hasonlít is a
feleségedre.
Josef Ivorra nézett.
– De Eva sötét hajú és szemű, Hana meg szőke.
– Ennél mélyebb a hasonlóság. Van mindkettejükben valami zárkózott
tartózkodás. Ahogy mindketten mozdulatlanná válnak, mielőtt játszani
kezdenek. Mintha elzárnák magukat.
Ivor költő volt, mielőtt rabszolga lett belőle Terezínben. Észrevette az
apró részleteket, és jól is fogalmazott.
– Nincs beszéd! Folytatódjon a munka! – Egy őr jött feléjük, arcára kiült a
vak düh.
Mindketten fogták a szerszámaikat, ástak és kalapáltak, ahogy csak bírtak.
Az őr rávert egyet-egyet a hátukra, ahogy elment mellettük, a két férfi
grimaszolt. De amikor a fájdalom alábbhagyott, és Josef másra is tudott
figyelni, mint a lükető sajgásra, az arca tűnődővé vált, ahogy Ivor szavain
morfondírozott. Vajon többről szólhat Eva és Hana egyre szorosabb
kapcsolata, mint azt eddig gondolta? Oktalan féltékenységet érzett Mirjam
nevében. Persze, örült, hogy a kislány biztonságban van, de Eva mintha
helyettesítette volna az elveszett gyerekét egy másikkal. A saját lányát
kellett volna tanítania ilyen lelkesen, nem valaki másét.
Josef dühösen meglendítette a kalapácsot, és Ivor meglepetten nézett fel,
amikor egy szög magasra repült.
 Már minden este a Verdi-darabon dolgoztak. Eva leült a zongora elé, Hana
mellételepedett, lapozott, figyelte Eva minden mozdulatát, ahogy az
lejátszotta azt a részt, amit Gabriel bejelentett. Időnként vissza kellett
tartania a könnyeit, amikor a meleg hangok feltámadtak körülötte, és az
egész napos munkával térdre kényszerített emberek betegen és
kétségbeesetten összeszedték az erejüket, egyenesen álltak, lapos hasukat
behúzva, mellüket kidüllesztve, és minden idegszálukkal énekeltek. Eva
ámult az emberi lélek rugalmasságán, ahogy egy reménytelen ember
mindent bele tudott adni ebbe.
Gabriel azt mondta korábban, hogy ez a tökéletes ellenállás maga, és
igaza volt. Ellenállás azokkal szemben, akik azt állították, hogy a zsidók
haszontalanok, reménytelenek, nincs rájuk szüksége az emberiségnek. Olyan
édesen és erősen énekeltek, ahogy az az embertől kitelhet, mindezekkel
szembeszegülve, azt mondva így, hogy senki sem pusztíthatja el Adonáj
népét – teljes szívükből énekeltek, dacoltak, elmondták a németeknek, akik
ezt észre sem vették, hogy a bűn fizetsége a halál. Az ijesztő szavakat
énekelték, ami meggyőzte őket, ha csak egy pillanatra is, hogy semmilyen
haragban született fegyver nem győzheti le őket. A testük hanyatlott, a
remény felmorzsolódott, de a lelkük élt és szabadon lebegett.
Ha Eva a Dies Irae kavargó hangjait játszotta, és hallotta, ahogy a kórus
azt énekli, hogy „misem marad megtorlatlan”, Otto arcát kalapálta, az ő
sorsa felől döntött az igaz bíró. És minden egyes alkalommal bűnösnek
találta a férfit.
 Befejezték a vágányokat. Josef úgy érezte, mintha az ő izzadságából és
véréből épült volna fel, legalább annyira, mint vasból és fából. Azonnal
megtelt a szárnyvonal: vonatok érkeztek Prágából, rettegő, fáradt foglyok
százait hozták, és százakkal indultak el újabb vonatok Terezínből –
soványabb, betegebb és egyre jobban rettegő emberekkel.
– Már csak idő kérdése – mondta Josef Evának. – Lejárt a szavatosságunk,
már nincs hasznunk. Hamarosan keletre megyünk.
Eva bólintott. Már transzportra küldtek mindenkit, akinek 5-össel
kezdődött a száma, és a 6-osok közepe táján tartottak. Josef volt a 768-as,
Eva a 769-es. Nyilvánvaló volt, hogy ők következnek.

Gabriel elhatározta, hogy a Requiem lesz a legjobb előadásuk. Minden

este éjszakába nyúlóan festették a díszleteket. Találtak pár fatáblát a
gettóban, és valaki becsempészett festéket. Az eredmény lenyűgöző lett:
sötét, komor háttér, hatalmas árnyékok, mennydörgő viharfelhők. És a
sarokban a nap vakító, fehér fénye, ahogy sugaraival a sötétségbe világít.
Eva minden erejével Hanát tanította. A lánynak végre ment már a Lux
Aeterna, és Eva büszke volt rá. A próbán időnként Hana játszott egy-egy
hosszabb részt, Eva ott ült mellette, lapozott, vagy tanácsokat és biztató
félmondatokat sugdosott. A keze alatt Hana kivirágzott, sokkal jobban
fejlődve és több tapasztalatot szerezve, mint ha a prágai konzervatóriumba
járt volna. Ha életben marad, virtuóz zongorista lesz. A zenész, aki lenni
akartam, gondolta Eva.
Nem beszéltek többet Ottóról. Eva gyanította, hogy Hana mélyre temette
magába az apja kilétének a kérdését, túl ocsmány volt ez ahhoz, hogy
szembenézzen vele. De legalább Eva elmondta neki. És csak remélte, hogy
Otto majd megvédi a lányát, ha eljön az idő.

Amikor Eva legközelebb találkozott Gabriellel, a férfi arca döbbent volt

és aggodalmas.
– Transzportot írtak ki az éjjel. Sokan elmentek azok közül, akiknek
hatossal kezdődik a száma – mondta a férfi. – Elvitték a kórus felét. Most mi
a fenét csináljak? – Beletúrt a hajába.
Eva keze is megremegett. Hana a 694-es volt.
– Hanát is elküldték? – suttogta.
– Nem. Hanát nem, ő egyelőre biztonságban van. De Erikát, Friedrichet,
Corrie-t… – sorolta Gabri az énekeseket.
Erika volt Aninka a gyermekoperában. Gyönyörű kislány, csodálatos
hanggal. És a többiek is olyan fiatalok voltak… Eva pislogott, ahogy
megjelent előtte a gyerekek édes arca. Megvigasztalta, hogy Hana nem volt
a transzportban, de lesújtotta, hogy ilyen sokakat elvittek. Mély levegőt vett.
– Rendben. Akkor új énekeseket és zenészeket tanítunk be. Már túl sokat
tettünk ebbe, hogy feladjuk.
Gabriel a tenyerébe temette az arcát.
– Hogy kezdjük elölről, újakkal? Hetekig tartott, mire a kórus tökéletesen
megtanulta.
– Nem tudom – felelte Eva. – De nem hagyhatjuk abba. Az olyan lenne,
mintha megadnánk magunkat a németeknek, sértené azoknak az emlékét,
akik elmentek. Mélyebbre kell ásnunk, mint eddig, és folytatnunk kell.
Gabriel lassan leengedte a kezét.
 – Igazad van – suttogta. – Azt akartam, hogy ez az előadás valamiféle
ellenállás legyen. Nem hagyjuk, hogy megállítsanak minket! – Hosszan
beszívta a levegőt. – Megkérem valamelyik díszletfestőt, hogy rajzoljon új
plakátokat. Folytatjuk!

Amikor Eva legközelebb látta Ottót, a férfi a válogatóraktáraknál

téblábolt, és cigarettát szívott. Kényszerítette magát, hogy odalépjen hozzá
és megálljon mellette, annak ellenére, hogy a szokásos nyirkos hányingert
érezte a jelenlétében. A német egyedül volt, és ez egyszer a raktárban sem
volt senki.
– A lányod csodálatos muzsikus – mondta a férfinak, ügyelve rá, hogy ne
remegjen a hangja.
Otto az arcába fújta a füstöt.
– Mondtam már: nincs rá bizonyítékod, hogy az én lányom. Lehet bárkié.
– Nem, bárkié nem lehet. Nézd meg a hajamat! Sötétbarna. Mindig is az
volt. Az egész családom sötét hajú. Hana haja sokkal inkább olyan, mint a
tiéd.
Otto felnevetett, rövid, hiénaszerű vihogással.
– Bármelyik árjának szétrakhattad a lábad.
Eva egyenesen a szemébe nézett.
– Vagy megerőszakolhatott egy árja. Szűz voltam. Egyetlen férfi ejthetett
csak teherbe.
Otto a másik lábára állt.
– Mondhatsz, amit akarsz. A te szavad áll az enyémmel szemben.
– Láttam, hogy nézted. Tudod, hogy a tiéd. Csak azt akarom tőled, hogy
védd meg a lányod. Tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Még
senki sem jött vissza keletről, ugye?
Otto elfordította a tekintetét, és úgy állt egyik lábáról a másikra, mint aki
zavarba jött.
 – Biztos vagyok benne, hogy a Harmadik Birodalom mindenki számára a
legjobb döntést hozza.
Férfiak szakadozott sora közeledett feléjük, kerti szerszámokat cipeltek.
Eva látta, hogy Otto kissé kihúzza magát, ahogy a foglyokat nézi.
– Ide! – kiáltotta. – Meg kell számolnom! – A sor engedelmesen felé
kanyarodott.
Eva összehúzta magán a kardigánját.
– A te lányod – suttogta. – Nem lehetett más az apja.
– Egy szót se többet! – sziszegte Otto, ahogy a férfiak közeledtek.
De mielőtt Eva sarkon fordult és elindult az úton, egy pillanatra látta,
hogy pánik suhan át Otto sápadt arcán.
Megint ott volt a temetőben. Itt voltak a fiúk, gúnyolódtak, mint mindig,
de ezúttal mindnél egy papír volt. Minden papíron egy szám állt. És
mindegyik szám ugyanaz volt: 769.
Összerezzenve felriadt, a szíve affrettando kalapált. Elemlámpa világított
a szemébe. Az elemlámpa mögött Helga Schmidt állt, az egyik német őr.
Egy gyűrött fecnit nyomott Eva kezébe.
– Beírtak a transzportba. Igyekezz!
Eva felült. Helga a papírra világított. „A transzport reggel 5 órakor indul.
Gyülekező a Marktplatzon.” Eva kimászott az ágyból, és nekiállt
összepakolni szegényes holmiját, miközben a szíve még mindig vadul
dübörgött. A léptek egyre halkuló hangját hallgatta, ahogy Helga kiment a
teremből, vissza a folyosón.
A Marktplatz felé közeledve Eva szinte azonnal meglátta Josefet. A férfi
meggörnyedt, az arcára kiült a folytonos hitetlenkedés, mintha még mindig
nem bírná felfogni, ami történik vele. Amikor meglátta Evát, kitárta a karját.
Eva odabotorkált.
– Legalább együtt vagyunk – morogta Josef.
Eva arcon csókolta a férfit, de ahogy átnézett Josef válla felett, kővé
dermedt. Egy csapat nagyobb lány között, Eva néma rémületére ott állt
Hana.
Eva kihámozta magát Josef karja közül, és odarohant a lányhoz.
– Te is?
Hana bólintott. Az arca hófehér volt, a tekintete üveges.
– Schmidt tanár úrnak másik zongoristát kell keresnie – mondta remegve.
– Nem! – kiáltotta Eva. – Nem fog!
 Tudatában volt, hogy Josef felkiált mögötte a meglepetéstől, érezte a
körülötte álló száz fogoly vizslató tekintetét, de nem számított. Semmi sem
számított, csak hogy Hana megmeneküljön.
Nem kellett messzire mennie, hogy megtalálja Ottót. A vonat már beállt,
Otto volt az egyik őr, aki arra ügyelt, hogy az emberek felszálljanak és
eléggé szorosan összepréselődjenek.
– Otto!
Otto felnézett a munkájából, a szeme elkeskenyedett.
– Hana! El akarják küldeni ezzel a vonattal. Tenned kell valamit! Kérlek!
Otto Evára meredt, az állkapcsa megfeszült. De abbahagyta, amit épp
csinált.
– Könyörgöm! Még ha nem is hiszel nekem, még ha nem is ismered el,
hogy a te gyereked, kérlek, értsd meg, hogy egy nagyszerű, tehetséges
művészt áldoznál fel. Hana istenáldotta tehetség. Ne foszd meg a világot a
lányod művészetétől!
Otto nem válaszolt. Motyogott valamit a többi őrnek, és elment.
Mire Josefre és Evára került a sor, hogy felszálljanak, Otto még nem ért
vissza. Eva leült Josef és egy lefelé konyuló bajszú és hasonlóan lefelé
görbülő szájú férfi közé, válla és combja beszorult a többiek mellé.
Nyújtózkodott, hogy kilásson az ablakon. Őrök kiabáltak, sípszó harsant,
rettegve mormogtak az emberek. Hol lehet Hana? És Otto?
A vonat elindult, Eva előrevetette magát, muszáj volt látnia. Elmentek egy
halom hátizsák mellett… kocsik… őrök… arcok és alakok homályosan… A
vonat gyorsított, a férfi előredőlt, Eva nem látott ki tőle. Felállt, nem törődve
a tiltakozó kiabálással, igyekezett megőrizni az egyensúlyát. Az ablakra
szorította az arcát, próbálta a peron mellett állók egyre zsugorodó csoportját
pásztázni, alig ötven méter múlva a vonat élesen jobbra kanyarodik, és
azután már nem láthat senkit… De pont mielőtt a vonat eltűnt volna, Eva
egészen biztos volt benne, hogy megpillantott két alakot: Ottót, komoran
mosolyogva, és Hanát, ahogy ott állt a férfi mellett döbbent arccal.
Eva visszarogyott az ülés durva deszkájára, nézte, ahogy a füst felszáll a
krematóriumból, felfelé gomolyogva összevegyül a vonat gőzével. Hana
biztonságban van, Hana biztonságban van, mondogatta magának újra és újra
a vonat zakatolásának ritmusára, ahogy az végigkattogott a síneken, amiket
Josef segített megépíteni. Eva a férje vállára hajtotta a fejét. Mirjam
Angliában van, kivirágzott Denisonék gondoskodó keze alatt. Máris ígéretes
tehetség az éneklésben. Talán egy napon egymásra találnak Hanával, és akár
fel is léphetnek együtt a Rudolfinumban. Eva mosolygott magában. Abszurd
álom volt, de segített elűzni a rémséget. Hagyta, hadd motoszkáljon a
fejében, ahogy a vonat tovább zakatolt egy helyre, amit a nácik szántak
nekik.
Harmadik rész
1944–1950
 27

Reggeli után Hana félretolta az ágya végében lógó, savanyú szagú ruhák
függönyét, és lefeküdt a matracra. Már be sem süppedt alatta, olyan sovány
lett. Felnézett a koszos mennyezetre. Legalább kevésbé voltak zsúfoltak a
hálótermek így, hogy ilyen sokan elmentek. De ettől valahogy még
rosszabb lett: hidegebb és magányosabb a tömeg préselése, az éjszakai
sóhajok és nyögések, a reménytelen emberek suttogása és mormogása
nélkül.
Nem hallott Eváról, mióta elvitték. És az egyetlen levelezőlapot
leszámítva az örökbefogadó szüleiről sem érkezett hír. Vajon élnek még
egyáltalán? Hana megtörölte az arcát a hüvelykujjával, és próbált nem
tudomást venni a félelem ismerős szorításáról, miközben ezredszer is
eltűnődött, vajon mi történhetett velük. Elhessegette Eva arcának emlékét,
ahogy őt nézte zongorázás közben. Hana csak gyakorolt és gyakorolt, csak
hogy elcsípje Eva megvillanó büszke mosolyát egy pillanatra, ha egy futam
különösen jól sikerült, vagy amikor a közönség lelkesen tapsolt a végén. És
az Eva előtti emlékek az anyjáról, akit először ismert, ahogy gondosan
Hana nyaka köré tekerte a gyapjúsálat, hogy ne fázzon meg iskolába menet,
az apja, amint elmondja rá a leánygyermekek áldását sábeszkor. Hana
elnyomta a feltörő sírást. Honnan kerítsen energiát, hogy továbbcsinálja?
Főleg ma, amikor úgy kellett eljátszania valamit, mintha az élete múlna
rajta.
Még júniusban a Nemzetközi Vöröskereszt delegációja látogatott el a
gettóba. Hanát megkérték, hogy lépjen fel a Requiem gálaelőadásán. Végig
maga mellé képzelte Evát, és minden egyes idegszálával az anyukája
emlékére játszott. Végül a közönség állva tapsolt, úgy ünnepelte.
A Vöröskereszt látogatása olyan sikeresnek bizonyult, hogy most filmet
forgatnak Terezínről. Az lesz a címe, hogy „A Führer várost adott a
zsidóknak”.
 – Gyerünk, Hana! – A teremfőnök egy halom ruhát dobott a lány ágyára.
– Fel kell öltöznöd. Tíz perc múlva kezdődik a forgatás.
Hana fáradtan felült, levette a szürke ruhát, amit már két éve hordott, a
hóna alatt foltos volt és jócskán túl rövid is. Átrángatta a fején a fehér blúzt,
halványan érezve az új, ropogós vászon illatát. Mióta már, hogy csakis régi
és mocsoktól megkeményedett ruhát hord? A blúz egy kicsit bő volt rá, de
puhának érezte a bőréhez érő anyagot, és bár az aznapi események
ellenséges tiltakozást váltottak ki belőle, kicsit élvezte ezt az érzést. Lassan
begombolta a gyöngyház gombokat. Egy hímzett szegélyű kék bajor
szoknya hevert az ágyán. Hana belelépett, felhúzta a lábán, és óvatosan
lemászott a létrán, a ruháját markolva, nehogy lecsússzon róla. Megállt a
foltos tükör előtt, és pár hajtással letekerte a szoknya derekát, amíg az
anyag elég vastag lett, hogy megtartsa. Kicsit rövid lett így, de egész
csinosan szétterült, és legalább nem csúszott le.
Halk füttyentést hallott a háta mögül. Inga gyengéden odébb tolta, hogy
megnézhesse magát ő is a térdig érő, élénkvörös gyapjúszövet ruhájában.
– Jól nézel ki.
Hana vállat vont.
– Te is.
Inga karon fogta.
– Gyere, csináljuk végig ezt a maszkabált!
Ragyogó színű krizantémokkal teli virágágyások mellett mentek el,
makulátlan gyep csillogott a késő nyári napsütésben. Az út végében
csapatnyi férfi állt új, lötyögő öltönyben, nők elegáns, háború előtti
ruhákban, sovány testük így még inkább összetöpörödöttnek látszott. A
gyerekek haját gondosan megfésülték, új szalagokat kötöttek a copfokba.
Egy magas, tokás férfi, sűrű, a homlokánál ritkuló hajjal a közeledő Hana
és Inga elé sietett.
– Pont jókor! Gyertek, üljetek ide, legyetek szívesek!
Egy élénk színekkel lefestett kávézó előtti asztalra mutatott, és odahúzott
két széket. Hana és Inga zavartan lekuporodtak. Valaki két csésze gőzölgő
pótkávét tett eléjük.
– Természetesnek kell látszanotok. Mosolyogjatok, nevessetek! –
Összeráncolt homloka rácáfolt könnyed szavaira.
Hana próbálta vigyorra húzni a száját, közben Inga magabiztosan
kuncogott.
 A rendező hátrált egy lépést, megint a homlokát ráncolta, azután
odarohant, hogy Hana karját az asztalra húzza, és Inga arcát Hana felé
fordítsa. Biccentett az operatőrnek, aki megnyomott valamit a gépén.
– Most! – mondta a rendező, és beletúrt a hajába. – Beszélgessetek! Nem
számít, mit mondtok, nem fog hallatszódni a filmben. De próbáljatok
valami szépre gondolni! Fontos, hogy úgy nézzetek ki, mint akik épp jól
érzik magukat.
Hana Ingára pillantott, aki alig észrevehetően megvonta a vállát.
Hana merevnek érezte a száját, ahogy a mosolyt erőltette. Mire
gondolhatna? Elhessegette Eva és a szülei arcát, és az előtte álló estére
összpontosított. A Brundibár különleges előadásán fog fellépni. Próbált
örömteli várakozással gondolni arra, ahogy a vidám hangok betöltik az új
hangversenytermet, elképzelte a tapsot és a gratulációkat a végén. Végre
ellazult az arca, és az öröme őszinte lett.
– Vége! – kiáltotta egy hang. A rendező vigyorgott. – Szép volt,
hölgyeim! Ez jól sikerült. Csináltunk egy közelit arról, Hana, ahogy a végén
mosolyogtál. Nagyon jó lett. – Hátrébb lépett, az egyik segédje elvette a
lányok csészéit, bár még nem itták meg a kávét. – Szabadok vagytok a
délutáni focis jelenetig – mondta.
Hana és Inga felkászálódott, komoran mosolyogtak.
A rendező a csapatnyi fogoly felé fordult, akik a felvételt nézték.
– Rendben. Nos, mindenki, felveszünk egy jelenetet, ahogy sorban álltok
a bank előtt. – A tömeg egy régi raktár elé sebtében emelt homlokzat felé
fordult, és próbáltak valahogy felsorakozni. – Sok-sok mosolyt és
beszélgetést kérek! – rendelkezett a férfi.
A foglyok tették, amit mondott, merev vigyorral és erőltetett nevetéssel
álltak a sorban, hogy értéktelen lágerpénzt kapjanak. A felvétel folytatódott.
– Legalább valami megtöri a megszokott unalmat – morogta Inga, ahogy
Hanával elindultak vissza a barakkba.
A színfalak mögött nem változott semmi: a hálótermek jéghidegek és
mocskosak maradtak, az étel – leszámítva azt, amit a kamerák kedvéért
kaptak, és el is vették, amint véget ért a felvétel – kevés és egyforma, a
poloskák meg a bolhák különbül étkeztek, mint a foglyok. És mindennap
fehér, kísérteties arcú emberekkel teli vonatok indultak keletre a
transzportokkal.
 Ahogy végigosontak a barakk folyosóján, egy német katonát láttak
kijönni a hálótermükből: Otto volt az. Inga a falhoz préselődve lehajtotta a
fejét. Mind megtanulták már rég, hogy jobb, ha nem hívják fel magukra a
figyelmet. Hana ott állt Inga mellett, de ahogy Otto elhaladt előtte,
rápillantott. A férfi odabiccentett neki. Amikor a lány az ágyához ért, látta,
hogy egy zsömle hever a szürke takarón egy kötegnyi kotta mellett. Felvette
a zsömlét, az orrához nyomta. Illatos volt, még melegen került ide a pékség
kemencéjéből.
– Támogatás? – kérdezte szárazon Inga.
Az elmúlt hónapok alatt Hana jó pár ajándékot kapott, de általában
egyedül volt, amikor megtalálta. Most először lett bárki tanúja Otto
nagylelkűségének.
Hana bólintott.
– Úgy tűnik, megkedvelt. – Kettétörte a zsemlét, és Ingának nyújtotta az
egyik felét.
Inga köszönetképp biccentett, és felhúzta a szemöldökét.
– És mit kap érte cserébe?
Hana elpirult.
– Semmit!
Felvette a kottát. Egy Chopin-etűd volt. Máris viszketett az ujja, hogy
lejátssza.
Inga zsömlével teli szájjal válaszolt.
– Azt várod tőlem, higgyem el, hogy egy német őr csak úgy ok nélkül
hoz neked ajándékokat?
– Rendben. A rajongóm. Tetszik neki, ahogy zongorázom.
Megint a felvont szemöldök.
– Privát meghallgatás, mi?
– Nem! – tiltakozott Hana. – Hagyd már, gyere, el kell készülnünk a
focimeccsre.
Felvett egy zsíros fésűt, és nekiállt, hogy átráncigálja a haján.
Inga kutató pillantást vetett rá, de nem szólt többet.
Egy hét alatt befejezték a filmet. Az utolsó vágás után egy nappal a
rendezőt és a teljes stábot szolgálatuk végeztével felrakták egy keletre tartó
vonatra. A színes bolthomlokzatok, a játszóterek, a remek étel mind eltűnt.
A boldog, kiabáló tömeg megtette a dolgát, meggyőzte a közönséget, hogy
minden rendben megy itt. A világ nem szerzett tudomást a szenvedésükről.
És Terezín maradt olyan, mint mindig, talán kicsit rosszabb is lett a
pillanatnyi megkönnyebbülés után.
A forgatás után nem sokkal vonatra tették Gabrielt és több más zenészt
meg zeneszerzőt, elvitték őket keletre. Terezínt szinte egyetlen csapással
megfosztották a zenei tehetségektől. Hana sosem hallott róluk többé.
De alig egy év múlva elkezdődtek a változások. Először csak a pletyka
volt:
– Jönnek az oroszok – suttogták az emberek a vízcsapnál.
– Visszavonulnak a németek – mondogatták egymásnak a konyha előtt
sorakozva.
– Majdnem vége a háborúnak – jelentették ki csendesen, ahogy munkába
indultak reggelenként.
A németek kezdtek eltünedezni. Egy reggel Hana az SS körlete előtt
ment el, és látta, hogy pár őr bőröndöket cipel ki, és furgonokra pakolja
őket. Kevesebb felügyelő volt a konyhában, kevesebb egyenruhás mozgott
az utcákon.
Két nap múlva Hana egy koncertre gyakorolt a zongoránál egyik este,
amikor Otto odalépett hozzá.
– Lehet, hogy már nem leszek itt sokáig – nézett a lányra a büszkeség és
a hitetlenkedés különös elegyével, ami az utóbbi időben jellemző lett rá. –
Nem áll jól a háború. Az oroszok előretörnek. Már felszabadítottak pár
tábort. Menj vissza Prágába, ha vége a háborúnak, és ott megkereslek.
Menjen vissza Prágába? Akármilyen boldogsággal töltötte el a szabadság
gondolata, Hana érezte, ahogy végigszáguld rajta a pánik. Hova menjen?
Tizennégy éves volt, de évek óta nem volt kapcsolata az örökbefogadó
szüleivel. Menjen vissza abba a házba, ahol Rubensteinékkel élt? Hogy
boldogul majd egyedül? A szíve vadul vert. Rémséges volt, amit Otto tett,
ezt Hana nem felejthette el sosem, megerőszakolta Evát és nem mentette ki
a keletre tartó transzportból. Ebből a szempontból egy szörnyeteg ez az
ember. De akkor is az apja… és őt igenis megmentette. Hana
legszívesebben arra kérte volna, hogy maradjon, védelmezze őt tovább.
Nem sok időt töltöttek együtt, mióta Otto kivetette Hanát a transzportból, de
a lány tudta, hogy a férfi ügyel rá a távolból. Az ajándékok egyre érkeztek,
Hana gondosan elrejtette őket Inga elől, attól félve, hogy kivételezéssel
gyanúsítják. Tudta jól, hogy Ottónak nem marad semmi hatalma, ha
bejönnek az oroszok, de talán megtartja az ígéretét, és megkeresi majd.
 – Köszönöm – suttogta zavartan.
Otto esetlenül bólintott, és elment.
Újak érkeztek a transzportokkal. Ezúttal nem rettegő, de viszonylag
egészséges prágai zsidók, hanem a keleti táborok foglyai. Hana látott egy
csoportot, amint épp lekászálódtak a vonatról, a férfiak arca beesett,
rongyok fedték csonttá fogyott testüket, az asszonyok szintén rongyokban,
borotvált fejjel; gyerekek olyan űzött arckifejezéssel, mint akik egy életnyi
borzalmat néztek végig. Hana dermedten bámulta őket. Elég rossz volt
Terezínben, de azért senki sem nézett ki így.
Aznap éjjel egy új lányt helyeztek a hálótermükbe. Hana mellett
gömbölyödött össze az ágyon, az arcára maszkként ült ki a kimerültség.
Hana vitt neki egy pohár vizet, a lány elkékült szájjal megitta, és halott
szemével Hanára nézett.
– Honnan jöttél? – kérdezte Hana suttogva.
– Auschwitzból.
– Auschwitz? Az Lengyelországban van?
A lány szinte láthatatlanul bólintott, mintha az is túlságosan fájdalmas
lenne, hogy megmozdítsa a fejét.
Hana szája egyszerre kiszáradt.
– Láttad a Rubenstein házaspárt? Vagy Eva és Josef Kolischert?
A lány feje megint megmozdult.
– Több tízezren voltunk.
Hana megfogta a kezét.
– Mit tettek veletek?
– Éheztettek… kínoztak… hagytak meghalni. De én szerencsés voltam.
Olyan sokakat küldtek a gázba.
Jeges hidegség kúszott fel Hana gerincén.
– Gázba?
– Azt mondták nekik, hogy zuhanyozni mennek. De nem jöttek vissza
többé. Láttam utána a holttesteket… – A lány lehunyta a szemét.
A szoba forgott Hana körül. Próbálta elhessegetni a képet, ahogy az anyja
összetöpörödött, borotvált fején megfeszül a bőr, a csontjai, mint a botok, a
tekintete üres a rémülettől…
Gyengéden simogatta a lány hátát, érezte a kiálló csigolyákat, a bőr éles
árkait.
 – Köszönöm, hogy elmondtad – szólalt meg, majd átmászott a saját
ágyára, és egész éjszaka próbálta elűzni a kísérteties alakokat, akik erőtlen
karjukkal kapaszkodtak belé, állatias sikolyukat, rothadó testük bűzét, a gáz
ártó felhőjét, hogy kiirtsa a rémséget, amint újra és újra átélte a szülei és
Eva halálát.
Másnap reggel egy hang sem jött a lány ágya felől. Hana odanézett. A
lány a hátán feküdt, a homlokára gyűltek a tetvek. Nyilvánvalóan meghalt.
És meg sem kérdeztem tőle, hogy hívják, állapította meg Hana.
Pár nappal később Hana különös csendre ébredt. Miért nem kiabálnak az
őrök, mint máskor? Miért nem csapódnak az ajtók, robajlanak a teherautók?
Miért nem nyögnek fel az emberek, ahogy szembe kell nézniük egy újabb
nappal, ami ugyanolyan, mint az előző? Hana felült, és körülnézett. A
többiek a teremben ugyanezt tették.
– Mi történik? – kérdezte.
Elsa, a teremfőnök már fel volt öltözve. Kinyitotta az ajtót, kiment a
folyosóra. Hana az egyre halkuló lépteket hallgatta. Hosszas csend
következett, mindenki várt, hogy megtudja, mi történt. Végül Elsa
visszajött.
– Nincs kint senki – mondta. – Mármint németek nincsenek.
Hana felkászálódott, felmarkolta a ruháit is. Sietve felöltözött, és intett
Ingának, hogy jöjjön vele. Együtt felderítették a barakkot, de csak
magukhoz hasonlóan döbbent foglyokat láttak, egyetlen őrt sem. Az üres
utcákon járkáltak, elmentek a konyhába, ahol a foglyok ételt vettek el
maguknak, látszólag nem félve a megtorlástól. Hana egy férfit látott maga
előtt: darabokat tépett a kenyérből, és a szájába tömte. Nagy volt a kísértés,
hogy ő is így tegyen, de úgy érezte, nem bírná a gyomra. Inkább elvett két
almát, egyet odaadott Ingának, a másikat meg óvatosan enni kezdte.
– Ez valami trükk? – kérdezte Inga. – Mit gondolsz, a németek épp
próbára tesznek minket? Elbújtak és megnézik, mit csinálunk? Talán, ha
elkapnak, amint fosztogatjuk a konyhát, előjönnek, és lelőnek mindenkit.
Hana a zsebébe nyomta az almát.
– Lehet, hogy igazad van – mondta. – De nemrég összefutottam egy
őrrel, aki azt mondta, hogy hamarosan elmegy innen. Azt is mondta, hogy
vesztésre áll a háború, és el kell menekülniük, mielőtt az oroszok ideérnek.
Inga elvigyorodott.
– Akkor hozzuk ki belőle, amit lehet!
 De másnap fegyverropogásra ébredtek.
– Maradjatok fekve! – mondta Elsa. – Bújjatok el a takarók alatt!
Hana elnyúlt az ágyban, és a fejére húzta a takarót. A takaró bűzlött, sötét
és fullasztó meleg volt alatta. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy
kimenjen a tavaszi napsütésbe, de még ez is jobb volt, mint az életét
kockáztatni.
Pár órával később, mialatt Hana igencsak örült, hogy a párnája alá dugta
azt az almát, nyilvánvalóan véget ért a lövöldözés.
– Öltözzünk fel! – mondta Elsa. – Szerintem talán most már ki lehet
menni, de legyünk óvatosak.
Mind megfogadták a tanácsát, és hamarosan kitódultak az ajtón. Hana
mély levegőt vett. A levegőben még ott lebegett a krematórium szaga, de
valami felemelő, virágos illatot érzett mögötte. A reményt, gondolta. De
hamarosan megint mintha újra lőttek volna. Visszarohantak az épületbe, és
a bejárat árnyékából nézték, ahogy két, német egyenruhát viselő férfi
végigrohan az utcán, és kézigránátot hajít a Lange strasse egyik épületére,
szemben velük. Inga Hana vállába temette az arcát, ahogy hangos robbanás
hallatszott, amit fájdalomkiáltások követtek. Nem merték megnézni, mi
történt. Visszamentek a hálóterembe, és a nap hátralévő részét meg az
éjszaka javát azzal töltötték, hogy az aknatűz és a fegyverek ropogását
hallgatták. Egyszer az egész épület megremegett egy becsapódó repesztől,
de a Hauptstrasse barakkjai sértetlenül megúszták.
– Nem lehet, hogy csak azért éltük túl ezt az egészet, hogy a nácik az
utolsó húzásukkal még megöljenek minket! – morogta Inga.
– El kell rejtőznünk – vélte Elsa. – Ez a németek és az oroszok harca.
Csak akkor ölnek meg minket, ha tűzvonalba kerülünk.
Hana bólintott, és megint a takaró alá bújt. Ha lejátssza a teljes
Requiemet a fejében, talán a harc véget ér, mire végez. Sokszor kísérte már
zongorán a kórust, mióta Eva elment. És az énekesek minden alkalommal
beleadtak mindent az ellenállásba. Apró győzelem volt ez, és a zene mindig
erőt adott.
De épp csak a Kyrie végéig jutott, amikor érezte, hogy megrázza valaki.
– Gyere! – mondta Inga. – Ezt látnod kell!
Inga az ágy végére hajolva kinézett az ablakon. Hana odamászott mellé.
Egy orosz tank ment végig az úton, az ágyúcsövön vörös zászló lobogott.
A lányok nézték, ahogy az emberek kiáramlanak a barakkokból. A hangjuk
felcsapott.
– Itt vannak az oroszok! Megmenekültünk!
Hana és Inga futva csatlakozott a többiekhez. Körülöttük mindenki
kiabált és ölelkezett, kenyércipókat adtak tovább, és bögrékben teát, lázasan
beszéltek, hátizsákokat és bőröndöket vonszoltak az utcára, rekedt
hangjukon a himnuszt énekelték. Végre, végre a háború befejeződött!
Szabadok voltak.
 28

Pamela egy ideje már nem járt a hétfői találkozón, de ahogy elment a
Barátok épülete előtt egyik nap, a boltba tartva, ebédidőben, valamiért fogta
magát, kinyitotta az utcáról nyíló egyszerű faajtót, és bement. Mint
általában, a székeket körben rendezték el az asztal körül. Felismert pár
embert – leginkább nőket, így, napközben. Az öreg Margaret Jones ott ült a
szokásos helyén, lehajtott fejjel, cserzett kezét imára kulcsolva. Pár székkel
odébb a fiatal nőt Pamela nem ismerte, sötétkék kosztüm volt rajta fekete
kalappal. Egyenesen ült, lehunyta a szemét, az arcára kiült a kín.
Pamela becsusszant az egyik székre a sorban, és letette maga mellé a
táskáját. Mély levegőt vett, és próbált Istenre koncentrálni. Próbálta kizárni
az óra tiktakolását, teret és csendet keresett a szoba sűrű levegőjében. Egy
ideig csak a barna ragyogást látta a szemhéja mögött. Aztán egyszerre
megjelent előtte Will. Sovány volt, sápadt, ritkás borosta nőtt az állán.
Egyenesen Pamela szemébe nézett.
– Hazajövök, anya – mondta. – Minden rendben.
Pamela szívből jövő imát rebegett, és kibotorkált az imateremből.

Amikor hazaért, Hugh már otthon volt, egy fotelban ült, kezében egy
pohárnyi borostyán színű ital.
– Hugh? Hogyhogy itthon? És ebédidőben iszol?
A férfi lerakta a poharat az asztalra, maga mellé, kitárta a karját, és az
ölébe húzta Pamelát.
– Vége – mondta fáradtan. – Winston nemsokára bejelenti a rádióban.
 – Hála Istennek! – felelte Pamela.
Átölelte Hugh nyakát, nedves arcát a férfiéhoz nyomta, hallgatta, ahogy a
pulzusuk egyszerre ver.
Valamivel később Hugh gyengéden kihámozta magát Pamela karjából, és
bekapcsolta a rádiót. Együtt hallgatták, ahogy felharsant Winston hangja.
– Megengedhetünk magunknak egy kis örvendezést, de egy pillanatra se
feledkezzünk meg az előttünk álló munkáról és küzdelemről!
Pamela érezte, ahogy az aggodalom súlya lehúzza Hugh vállát, látta a
kimerültséget a férfi ráncokkal barázdált arcán. Nem mesélte el neki, hogy
megjelent előtte Will, nem akarta táplálni a férfi reményeit. Inkább magához
ölelte a látomást, megtartotta. És tovább álmodott.

Már egy ideje rebesgették, úgyhogy nem érte meglepetésként Mirjamot,

amikor Mr. ˇ Capek lehívatta őket az aulába egyik délelőtt. Késő tavaszra
járt, az erdőben nyílt a harangvirág, bárányok szökdécseltek a mezőn,
medvehagyma illata szállt. A kifényesített faparkettán ültek, és hallgatták
Mr. Churchill robajló hangját a rádióban. Ahogy azt mondta, „a sátáni
ellenség már itt hever előttünk”, Mirjamnak egyszer csak eszébe jutott,
ahogy Mutti lerántotta a földre, amikor egy német gép repült el felettük,
papírok hullottak az égből, mint a falevelek. Látta Mutti ijedt arcát, érezte az
utcát elárasztó, szinte tapintható riadalmat. Mintha híradót nézne, megjelent
Mirjam előtt a Prágába díszlépésben bevonuló német katonák sora, hallotta a
rémület kiáltásait, látta a fáradtságot Ábá arcán. „Megengedhetünk
magunknak egy kis örvendezést” – folytatta Churchill. De hogy is
örülhetnének, amikor a legtöbben nem tudták, élnek-e vagy már meghaltak a
szüleik? Olga arcán ugyanaz az arckifejezés volt, mint amiképp Mirjam a
sajátját képzelte: aggodalom és némi optimizmus egyszerre. Az angol
miniszterelnöknek igaza volt: nem okozhatnak már több bajt a németek. De
ha a legnagyobb baj már megtörtént?
 Mr. ˇ Capek bejelentette, hogy aznap este egy kis ünnepséget tartanak az
aulában. Lesz sütemény, limonádé és fagylalt. De nem volt annyi finomság,
ami kárpótolhatta volna a gyerekeket a szülők folyamatos hiányáért.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte Olga, ahogy elindultak vissza az
osztályterembe.
Mirjam vállat vont.
– Várok, amíg hallok a szüleim felől.
– És ha nem hallasz?
– Számítok rá, hogy Denisonék meghívnak magukhoz, de még mindig
úgy érzem, Prága az otthonom. – Mirjam megtörölte az arcát a blúza ujjával.
– Nem tudom elhinni, hogy a családomból senki sem lesz ott többé.
– Én sem. Talán találhatunk olyan helyet, ahol együtt maradhatunk.
Kereshetünk valami munkát.
– Olga! Tizenegy évesek vagyunk. Nem engednék.
Olga Mirjamra villantotta szokásos, huncut mosolyát.
– Akkor, gondolom, itt kell maradnunk.
Mirjam kinyitotta az osztályterem ajtaját.
– Már ha tovább működik a Hinton Hall. Lehet, hogy bezárják így, hogy
véget ért a háború.
Leültek az asztalukhoz. Madame Lebrun elöl állt, kezében egy krétával,
pont ugyanúgy, mint amikor lehívatták őket.
– Legyenek szívesen folytatni, hölgyeim! – mondta. – A háború talán
véget ért, de a francia igék továbbra is várnak ránk.
Olga és Mirjam elővette a tankönyvet.

Pamela megigazította a kalapját, és keresztbe tette a karját. Még a nyári

éjszakán is hűvös volt a repülőtéren, a szél végigzúgott a lapos
buckinghamshire-i síkságon, az esőcseppek Pamela arcára verődtek, és
hangosan koppantak a bádogtetőn.
Hugh átkarolta.
 – Már nemsokára.
Pamela bólintott, a szíve máris vadul dobogott. Nem is tudta pontosan
megállapítani, hogy érzi magát – minden anya izgatott lenne és lelkes, hogy
újra láthatja a fiát három végtelen év után. Vágyott rá, hogy magához ölelje
Willt, hogy érezze a vigasztaló súlyát, hogy még egyszer abba a drága, fiús
arcba nézzen. De aggódott is. Mennyire változtatta meg a háború Willt? És
ami még rosszabb: mit tettek vele a fogolytáborban? Hála Istennek,
Németországban raboskodott, nem a Távol-Keleten. Ott még tartott a
háború, és kezdtek megjelenni a tudósítások a japánok kegyetlenkedéseiről a
hadifoglyokkal. Ahhoz képest a németek szinte humánusak voltak. De
Pamela nem dédelgetett illúziókat, hogy Will sérülés nélkül megúszhatta.
Távoli zúgás jelezte, hogy egy repülő közeledik. Pamela a kezével
árnyékolta a szemét a reptér éles fényeiben, amiket végre, hosszú idő után
fel lehetett kapcsolni, és a fekete égre pillantott.
– Látsz valamit? – kérdezte.
Hugh kicsit elfordította az asszony fejét nyugat felé, és kinyújtotta a
karját.
– Szerintem az ott a Dakota – mutatta.
Két vaskos fénynyaláb hasított a sötétségbe, és Pamela meglátta egy
repülőgép ezüstös körvonalait. A fia ott ül valahol abban a fémhengerben.
Valamiért az jelent meg előtte, ahogy Will síelt, amikor még régen
Csehszlovákiába utaztak: kipirulva, diadalmasan, boldogan. Még mindig
megvan az a piros arc, a ragyogó szempár? Vagy csak csoszogó hulla lett
belőle, mint azok a foglyok a Vöröskereszt felvételén? Kötélként szorította
Pamela mellét a félelem. Kinyúlt, megfogta Hugh kezét, mire a férfi
megnyugtatón megszorította.
A motorhang hangos dübörgéssé erősödött, ahogy a Dakota közeledett,
élesen a leszállópálya felé repülve, majd lehuppant az aszfalt fekete
felületére, és csikorogva fékezett.
Hugh és Pamela megvárta, míg odatolták a lépcsőt. Aztán nyílt az ajtó, és
egy csapatnyi sovány, szürke alak lépdelt lefelé.
– Ott van – mondta Pamela.
A második férfinak a sorban olyan sűrű haja volt, mint Willnek, és
valahogy ismerős volt, ahogy megrándult. Egy másik ismerős férfi jött
mögötte.
– Biztos?
 – Igen. – Mosolyogva nézett fel Hugh-ra. – Ez a mi fiunk.
Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rohanjon végig az aszfalton,
hogy átkarolja a fiút, magához ölelje, és ne engedje el soha többé. Az
oldalához szorította az öklét, és várt.
Amikor Will odaért, csendesen szólalt meg, az arca csüggedt maradt.
Pamelát megdöbbentette, amikor megérezte, milyen vékony lett a karja,
ahogy átölelte az anyját, és a vállába temette az arcát. Pamela végre
felnézett: ott állt előtte Will bajtársa, akit látott, amint mögötte szállt le a
gépről.
– Emlékszel Tomas barátomra – mondta Will. – Nem is tudtam, hogy ő is
fogságba esett, csak a repülőn találkoztunk.
– Mrs. Denison. Nagyon örvendek! – nyújtott kezet Tomas.
Pamela majdnem olyan melegen ölelte magához a fiút, mint Willt. Ha
Tomas nem vette volna a fáradságot, hogy elmenjen hozzá, miután látta Will
gépét lezuhanni, akkor még kevesebb remény maradt volna kapaszkodónak.
– Nálunk lakhat Tomas pár napig, anya? Amíg nem indulnak el a járatok
Lengyelországba.
– Persze. – Pamela Tomasra mosolygott. – Maradj, ameddig csak akarsz.
Ez a legkevesebb.
Ahogy Hugh-val az autóhoz vezették imádott fiukat és annak a barátját,
boldogság bugyogott Pamela szívében. Végre újrakezdődik az élete.
Amint hazaértek, Tomas ragaszkodott hozzá, hogy egyenesen aludni
megy, hiába tiltakozott Pamela, megnyugtatta, hogy majd reggel eszik.
Nyilvánvalóan tapintatból tette ezt. Pamela elkísérte Tomast a
vendégszobába, ahol szerencsére meg volt ágyazva, majd megmelegítette a
csirkelevest, amit Kitty Willnek hagyott kint, és egy tálcán bevitte a
nappaliba, ahol a fiú Hugh-val üldögélt.
– Sajnálom, drágám. Nem ezzel kellene fogadni egy hőst.
Will vékony, fehér ujjaival felvette a kanalat. Mintha még annak a súlya is
túl sok lett volna neki.
– Nem vagyok hős, anya, csak túlélő.
Pamela a fiú csontos vállára tette a kezét.
– Mindig hős leszel a szememben. Edd meg! Vissza kell nyerned az
erődet.
De Will felsóhajtott, és letette a kanalát. Úgy tűnt, nem tud nyelni.
 – A britek annyi ételt adtak, amennyit csak meg bírtunk enni – mondta. –
Volt olyan fickó, aki teletömte magát, aztán kínok között meghalt.
– Túl sok volt a gyomrának, amilyen állapotban volt, gondolom – csóválta
a fejét Hugh.
Will bólintott.
– Szerencsére én nem ettem sokat. – A hasára szorította a tenyerét. – De
érzékeny a gyomrom. Inkább nem tömöm magam.
– Persze-persze.
Pamela gyengéden kivette a kanalat Will kezéből, és letette az asztalra.
Legszívesebben sült marhaszeletet, pásztorpitét tett volna a fiú elé, hogy
anyai szeretettel, hitetlenkedve nézze, amint az egymás után pusztítja el az
újabb és újabb adag almás pitét, sodót, rizspudingot. Azt akarta, hogy Will
cuppogva repetát kérjen. De még ha elő is tudná teremteni a csodás ételeket,
ez a habozó, törékeny férfi nem enné meg. Olyan volt, mint egy sebesült
vadállat, akit vissza kell hozni az életbe. Először csak morzsákat kell kirakni
neki, amíg nem érzi magát elég erősnek, és nem bízik meg bennük annyira,
hogy megnyugodjon. Pamela örült, hogy előre szólt Hugh-nak, ne kérdezzen
túl sokat, ne érdeklődjön, hogy tervezi Will a jövőjét. Még csak ma jött
vissza. Túlságosan gyors és nyers lenne. Türelmesnek kell lenniük, ennyi.
– Örülök, hogy találkoztál Tomasszal, és idehoztad – mondta a fiúnak.
Will bólintott.
– Csodálatos volt, hogy ő is ott volt azon a repülőn. – Hátrahajtotta a fejét,
a szemét lehunyta. – Nem zavar, hogy itt lakik?
– Dehogy. Majd a gondotokat viselem. Új ember lesz, mire hazamegy.
Will ki sem nyitva a szemét halványan elmosolyodott.
Úgy döntöttek, Mirjamot egyelőre a Hinton Hallban hagyják. A benzint
még mindig jegyre adták, és amúgy is hamarosan kezdődik a nyári szünet.
Majd akkor hazahozzák. Az a szegény kislány épp a szülei és nagyszülei
vélhető halálával küzd, talán túl sok lenne, ha egy ennyire megváltozott
Willt látna viszont. Pamela remélte, hogy mire Mirjam hazajön, Will már
felépülőben lesz.
– Szerintem elmegyek aludni – mondta a fiú.
– Rendben, drágám.
Pamela ragaszkodott hozzá, hogy ő mossa ki az ágyneműt, és ő ágyazzon
meg Willnek. Egy levendulaágat csúsztatott a fiú párnája alá, hogy jól
aludjon, és sikerült új flanelpizsamát szereznie, bár valószínűleg túl nagy
lesz rá. Azt akarta, hogy Willt az otthon kényelme vegye körül, és törölje ki
a rémségeket a fejéből. A fiú hagyta, hogy Pamela jó éjt puszit adjon, Hugh
esetlenül hátba veregesse, majd felvonult, magukra hagyva a régi Willt
gyászoló szüleit.
Tomas még pár hét múlva is ott lakott velük. Will-lel sétálni mentek
mindennap: eleinte csak keveset, aztán ahogy mindketten erősödni kezdtek
Kitty főztjétől, elmerészkedtek a Heathre. Pamela látta, hogy az arcuk már
nem olyan halottsápadt, és a szemük is egyre jobban csillog. Talán a Heath
meggyógyítja a fiúkat, ahogy őt is meggyógyította.
– Örülök, hogy Tomas megismeri Mirjamot is – jegyezte meg Pamela,
mielőtt Hugh-val elindultak a kislányért. – Biztos vagy benne, hogy
meglesztek itt ketten, magatokban?
– Szerintem elboldogulunk, anya – felelte Will.
– Kitty majd vigyáz rátok, és van a kamrában rengeteg ennivaló.
– Nyomás! – terelte ki Will határozottan Pamelát az ajtón.
Az asszony Hugh után eredt a folyosón, miközben mintha
megkönnyebbült sóhajt hallott volna bentről.
Hugh hazafelé hajtott az angol vidéken, amikor Mirjam közölte, hogy nem
akar visszamenni Hinton Hallba.
– Tizenegy éves vagyok, elég idős, hogy egyedül hazamenjek
Csehszlovákiába.
– De kivel fogsz élni? – kérdezte gyengéden Pamela.
Nem jött biztos hír arról, hogy Mirjam szülei és nagyszülei meghaltak, de
évek óta nem érkezett tőlük levél. Pamela eltűnődött, vajon dédelget-e még
Mirjam reményt a lelke mélyén. De ha így is volt, nem ismerte el sosem.
Mirjam kinézett az ablakon, búzatáblákat perzselt a nap az út mentén.
– Nem tudom. Csak van valaki.
– Mintha azt mondtad volna, hogy anyukádnak nincs testvére.
A kislány bólintott.
– Nincs nagynénid vagy nagybácsid? Unokatestvéred?
Mirjam még mindig az ablakon bámult kifelé, ahogy megrázta a fejét.
– És apukád révén?
– Apukám jóval idősebb anyukámnál. A bátyja elesett a Nagy Háborúban.
Nem hiszem, hogy lett volna más. – Mirjam hangja elcsuklott, és Pamela
látta, hogy megremeg a válla.
Ahogy felnézett, elkapta a tükörben Hugh pillantását.
 – Kérd… meg… hogy… maradjon… – tátogta a tükör felé.
– Mirjam, édesem. – Pamela habozva Mirjam térdére tette a kezét. – Miért
nem maradsz nálunk egy darabig? Amíg rendeződnek a dolgok. Fejezd be az
iskolát. Járhatsz a South Hampsteadbe. Aztán meglátjuk, hogy állunk.
Sokkal biztosabb, ha Londonban várjuk meg a híreket a családodról. Tudom,
hogy a legrosszabbtól tartasz, de nem hallottunk még semmi biztosat.
Nagyon szeretnénk, ha velünk maradnál. Olyan vagy, mintha a saját lányunk
lennél.
Mirjam végre felé fordult, és szomorúan Pamelára mosolygott.
– Köszönöm – mondta. – Végiggondolhatom?
Pamela visszamosolygott.
– Persze.
Tomas hamarosan visszatért Lengyelországba. Mirjam egy szeptemberi
szombat reggel arra ébredt, hogy a szél a postaládát zörgeti, és csapódik a
hátsó ajtó. Kinézett az ablakon. Gyorsan úszó felhők sodródtak a ragyogó
kék égen. Felvette az új, barna pulóvert, amit Mrs. Denison vett neki, és
felhúzta a barna-fehér kockás nadrágot. Már több ruhát lehetett kapni a
boltokban. Mrs. Denison előző héten elvitte vásárolni, és Mirjam
kiválasztotta az öltözékét a Debenhamsben. Jó volt, hogy a saját ruháit
hordhatta, nem a South Hampstead iskola szúrós anyagú egyenruháját.
Lement a lépcsőn, be a konyhába. Will már ott volt, egy pirítóst majszolt.
A fiú a mellette tornyosuló halom felé intett.
– Kérsz? Kitty most csinálta.
– Igen.
Mirjam elvett egyet, és megkente Kitty lekvárjával. Will már erősebbnek
tűnt. A kislány megdöbbent, amikor először meglátta a fiút, olyan vékony és
sovány lett. Most már jobban hasonlított a régi Willre, bár még mindig ott ült
az arcán az az űzött kifejezés, amikor azt hitte, nem látja senki.
– Van kedved feljönni a Heathre később? – kérdezte Will. – Olyan szép az
idő.
Mirjam bólintott.
– Szívesen.
– Remek! Van számodra egy meglepetésem. Edd meg a reggelid, és
megmutatom.
Will kirontott a konyhából, kezében még egy szelet pirítóssal, és egy
rombusz alakú, élénkvörös, fakeretre feszített anyaggal tért vissza, amiről
hosszú zsinór lógott, amit egy kis bothoz kötöttek.
– Tudod, mi ez?
– Persze. Egy sárkány. Apukámmal reptettünk a Pet řín-hegyen
kiskoromban.
– Akkor most már túl nagy vagy a sárkányreptetéshez?
Mirjam vállat vont.
– Egy kicsit. De elmegyek veled, ha szeretnéd.
Will kiment az előszobába a kabátjáért. Leakasztotta Mirjam
gabardinkabátját, és odadobta a lánynak a szoba másik végébe.
– Remek, olyan szép nap van ma. Gyerünk!
Willnek igaza lett. Fent a Heathen a sárkány szárnyalt a kavargó szélben.
Mirjam, bár ez nem volt jellemző rá, hangosan nevetett. Will olyan
mulatságosan festett, ahogy fel-le rohangált, kiabált a sárkánynak, mintha
ember lenne. Amikor átadta Mirjamnak a zsinórt, a lány látta Will pirosra
gyúlt arcát és élettel teli szemét. Mosolyogva vette át a reptetést.
A sárkány hamarosan már csak egy táncoló, vörös folt volt a hatalmas,
ragyogó égen. Mirjam érezte az erejét és a szabadságát. Így érezte magát
Will a repülőn? Csodálatos volt ezt látni, ahogy a fiú ott állt mellette,
biztatóan kiabált, gyengéden irányította a lány kezét és nevetett a hibáin.
Hogy mehetne vissza Prágába és hagyhatná itt Willt?
Fent maradtak még nagyjából egy órát, majd Will bejelentette, hogy éhes,
és menjenek vissza ebédelni. Mirjam megrántotta a zsinórt, és gyorsan
feltekerte a botra, maga után húzva a vonakodó sárkányt. Végül sikerült
megszelídítenie, Will elvette tőle, és határozottan a mellére szorította, ahogy
elindultak visszafelé.
– Szuper volt! – mondta a fiúnak. – Köszönöm!
– Akkor nem vagy túl büszke ahhoz, hogy megint gyerek legyél?
Mirjam felhúzta a bal szemöldökét. Ezt a trükköt a Hinton Hallban
tanulta, és nagyon elégedett volt vele.
– Te sem.
Will nevetett.
– Annyival egyszerűbb volt minden, amikor még kicsik voltunk.
Mirjam felnevetett.
– Talán megpróbálhatnánk megint gyerekek lenni.
– Nem tekerhetjük vissza az órát, Mirjam. De élvezhetjük az életet. Vagy
bizonyos részeit.
 – Remélem, igazad van.
Will megszorította Mirjam vállát.
– Kérlek, ne menj vissza Csehszlovákiába! Maradj itt velünk. Veled az
ember önmaga lehet. Úgy hiányzik Tomas! Anya és apa úgy beszél velem,
mintha tojáshéjon lépkednének. Szükségem van a húgomra.
Húgom! Most először használta ezt a szót Will. Mirjam elmosolyodott.
– Rendben, maradok – mondta. – Most, hogy van egy bátyám, akire
vigyáznom kell.

Két héttel később Will Pamelával és Hugh-val ült a nappaliban. Pamela

épp egy pulóvert kötött Mirjamnak, Hugh egy pohár whiskyt tartott a
kezében.
– Egy gyors ital alvás előtt, Will?
Hugh felpattant, és a kredenchez lépett. Megfogta az egyik kristálypoharat
az ezüsttálcáról, és a whiskysüveg felé intett.
Will Pamelára pillantott.
– Nem kérek, apa, köszönöm!
Hugh vállat vont, és visszaült.
Pamelát elöntötte a szeretet a fia iránt. Nem tudta, Will elkezdett-e
alkoholt inni a háború alatt. Tulajdonképpen nem hibáztatná, ha így lett
volna. De legalább itthon tiszteletben tartotta Pamela elveit.
A Mirjammal tett séták újra élettel töltötték meg a fiút. És csodálatos,
hogy sikerült meggyőznie a kislányt, hogy maradjon. Az utóbbi időben a
fiuk boldogabbnak is tűnt. Hála Istennek kezdett visszatérni hozzájuk.
– Már döntöttél, mihez kezdesz? – kérdezte Hugh.
Pamela azt gondolta, megállapodtak, hogy nem beszélnek a jövőről, a
terveikről egy ideig. De talán Hugh annyira megkönnyebbült, hogy egy-egy
villanásra a régi Willt látta, hogy úgy döntött, eljött az idő.
Will a karfatakaróból kilógó cérnát piszkálta.
– Igen. Nagyon sokat gondolkoztam erről az elmúlt hetekben.
 – És?
Pamela azt gondolta, hogy Hugh kicsit mintha agresszíven viselkedne.
– Úgy döntöttem, maradok a RAF-nál.
– Micsoda?! – Hugh már félig felállt, a whisky meglódult a poharában.
– De a háborúnak vége – vélte Pamela. – Nyilván leszerelnek, ugye?
– Persze. De be akarok lépni a RAF-ba.
– Te harcolni akarsz? – borzadt el Pamela.
Will lesimította a karfa takaróját.
– Nem, anya. A békét akarom őrizni.
– De akkor is előfordulhat, hogy részt kell venned harcban. Lesznek más
háborúk, más konfliktusok – mondta Hugh.
Will hangja fáradt volt, mint aki már százszor elmagyarázta ezt.
– Még mindig kvéker vagyok. Még mindig hiszek a békében. Most még
inkább, mint valaha, a rémséges háború óta. De a pacifizmus erre nem
válasz. A Hitlerhez hasonló szörnyetegek ezt gyengeségnek veszik.
– De a németek senki mást nem engedtek be, csakis a kvékereket, mi
csináltuk szinte az összes humanitárius munkát. Itt és Európában.
Margery Weston el is ment egy csapatnyi önkéntessel Bergen-Belsenbe
rögtön azután, hogy a britek felszabadították a tábort. Hugh megtiltotta
Pamelának, hogy vele tartson, de az asszony heteken át segített a csomagok
összekészítésében.
– Természetesen a kvékerek csodálatos munkát végeztek, anya – nézett
Will melegen Pamelára. – És ez mindig is így lesz. Mind a ketten
ugyanabban hiszünk. Csak más a nézőpontunk, ennyi az egész.
Hugh megköszörülte a torkát.
– Szóval a RAF-nál akarsz maradni, hogy a békét hirdesd?
– Igen. Erőre van szükség elrettentésül.
– És nem hiszel abban, hogy újra háború lesz?
Pamela hallotta az aggodalmat a saját hangjában. Nem bírja ezt még
egyszer végigcsinálni.
– Nem – mosolygott megnyugtatóan a fiú. – Jó pilóta vagyok. Olvassátok
csak el a parancsnokom beszámolóját! Szeretek repülni, szeretem a
szabadság érzését ott fent, a felelősséget. Erre születtem.
Pamela összeszorította az ajkát.
– Nem értelek, Will.
– Tudom, anya, de tiszteld a döntésemet, kérlek. Nagyon kérlek!
Hugh felállt, hogy újratöltse a poharát. Pamela látta, hogy remeg a keze.
 29

– Ismerjük egymást?
Hana felnézett a szülei régi lakásának ajtajában álló nőre. Ősz haját
bedaueroltatta, arca éles volt. Részvétnek a nyomát sem lehetett látni ajka
keskeny vonalában.
– Hana Rubenstein vagyok. Itt laktam a háború előtt a szüleimmel, Hilda
és Kurt Rubensteinnel.
– És?
Az ajtó árnyalatnyival beljebb csúszott. Megkopott az évek során, de még
mindig ott volt a cseresznyepiros festék, amit Hana apja olyan nagy gonddal
kent rá.
Hana egy mély levegővel erőt gyűjtött, mintha egy hangverseny előtt
nyugtatná meg az idegeit.
– És mondja: miért élnek itt maguk a szüleim lakásában?
– Zsidók voltak?
Hana bólintott.
– Nos, nekik már nincs rá szükségük, nem igaz?
– Nincs. Meghaltak a háború alatt. De én élek, és itt akarok lakni.
Az ajtó még beljebb csukódott kicsit. Hana megpillantotta anyukája régi
fenyőkomódját a folyosó végében. Vajon a nappaliban még ott áll a
zongorája, tűnődött el magában. Vajon ez a nő Rubensteinék asztalánál ülve
vacsorázik, a pávás Epiag porcelánból, és a kék porceláncsészékből iszik?
Hana érezte, hogy ég az arca.
– Sajnálom. – A nő hangja nem úgy hangzott, mintha tényleg így lenne. –
Most én élek itt a családommal. Muszáj lesz másik helyet keresned.
– De ez az én lakásom! A mi dolgaink! – kiabált Hana. – Itt nőttem fel.
Apukám a fizetéséből vette meg, anyukám nagyon szerette.
Egyszerre élénken maga előtt látta az anyját, ahogy éjszakáról éjszakára
hímzi a kárpitot, finom karfavédőt horgol, amit most ez a nő tönkretesz a
zsíros kezével.
A nő vállat vont, és határozottan becsukta az ajtót.
 Hana előreugrott, a kemény fát verte az öklével, belerúgott párat, de az
ajtó zárva maradt.
Végül visszament az utcára, a fülében fortissimo lüktetett a vér, és
próbálta kitalálni, mihez kezdjen.
Kezdett későre járni. Hosszú árnyékok vetültek az útra. A boltosok már
zárták az ajtókat, húzták le a redőnyöket. Halványan zene hangja áramlott a
hűvösödő estében. Hana ösztönösen követte. Zongora szólt, Chopin. Vagy
talán Schubert. A konzervatórium sárga épülete ott derengett előtte,
masszívan, megnyugtatóan. Jártak ide diákok a háború alatt is? Órákat
vettek? Gyakoroltak? Nehéz volt elképzelni, hogy az élet a szokásos
medrében folyt itt tovább.
Nem találkozott Ottóval Terezín felszabadítása óta, fogalma sem volt,
hogy a férfi Prágába jött-e. És még ha itt is lenne, Hana nem tudta, mit
érezne, ha újra látná. Még mindig kíváncsi volt a féltestvérére, Mirjamra.
Eva olyan sokat mesélt róla. De korai lenne megkeresni, nem bírna több
változást elviselni az életében. Hana valami stabilitásra vágyott megint. És
számára ezt mindig is a zene adta meg.
Benyomta a konzervatórium nehéz ajtaját, és bement.
Egy nő ült bent egy asztal mögött, gépelt. Felemelte a fejét, ahogy Hana
belépett.
– Órára jöttél?
Hana a fejét rázta. Hogy is mondhatná meg ennek a nőnek, miért jött, ha
egyszer ő maga sem tudja?
– Régebben jártam ide órákra, még a háború előtt.
– Ki tanított, drágám? – A nő barna szeme kedvesen villant Hanára.
– Gabriel Schmidt.
– Akkor biztos nagyon tehetséges voltál. Ő volt a legjobb.
– A legjobb és a legbátrabb. – Hana visszapislogta a kiáramlani készülő
könnycseppeket.
A nő bólintott.
– Hallottam, mi történt vele. Olyan sok kiváló zenészt elveszítettünk. A
konzervatórium szinte már csak egy üres héj.
Hana elmesélte a terezíni előadásokat. A Brundibárt és a Requiemet.
A nő megtörölte az arcát a kézfejével.
– Ez Gabrira vall, hogy a zenét használja ellenállásra. Nagyon büszke
vagyok rá!
 Hana bólintott. A nő olyan rokonszenves volt, hogy azon kapta magát,
Eváról mesél neki.
– Eva Novak? Milyen ígéretes tehetség volt gyereknek!
– Én már Eva Kolischerként ismertem meg. Terezínben újra zongorázott,
csodálatosan. Csak próbálok az emlékéhez méltónak bizonyulni.
– Te is zongorázol?
– Igen, én vettem át tőle az előadásokat, amikor elvitték Auschwitzba.
A nő megszorította Hana kezét meleg ujjaival.
– Te szegény gyermek! És most hol laksz?
Hana elmesélte a kudarcba fulladt kísérletet a régi lakásukban.
A nő bólintott.
– Sajnos sok ilyen történetet hallottam, mint a tiéd. – Felnézett a faliórára,
letakarta az írógépet, és felállt. – Rendben, drágám. Van egy üres szoba
nálam, velem jössz.
Hana a nő után ment, meg sem próbálta feltartóztatni a könnyek árját.
Prágába lassan visszatért az élet. Az emberek visszajöttek az erdőből, ahol
bogyókon és a szemétből zsákmányolt romlott ételen éltek, a csillagok alatt
aludtak nyáron, télen meg a puszta kezükkel kotort odúkban. Mások a
börtönökből botorkáltak elő, Európán át csoszogtak végig a hosszú úton,
ahogy hazatértek a koncentrációs táborokból. Hana hallotta, hogy egy fiúnak
sebész operálta le a lábáról a facipőt, mert belenőtt a talpának a bőre. Látott
egy fiatal nőt, aki megcsókolta a földet Szent Vencel szobra előtt, aztán
elájult a kimerültségtől, hallott családokról, akik meglátogatták a barátaikat,
akikre az értékeiket bízták a háború idejére, a saját fotelükbe ültették, a saját
poharukból kínálták italokkal őket, miközben ezek a barátok letagadták,
hogy bármit kaptak volna megőrzésre.
Volt, aki rémséges történeteket suttogott halálról, vérről és gázról, mások
meg közölték, hogy a lefölözött tej meg a vajhiány nagyobb baj volt ennél.
Letépték a falakról a rózsaszín plakátokat a „Reich elleni vétségeket”
elkövető kivégzettek listájával. Néha egész családokat legyilkoltak, csak
mert zsidókat vagy szökött rabokat segítettek.
Hana hónapokon át zenével táplálta a lelkét, a kedves portásnőnél,
Irenánál töltötte az éjszakákat, nappal meg a konzervatóriumba járt. Senki
sem kért tőle pénzt az órákért.
– Te Eva Novak lánya vagy – mondta egy nap Irena, csodálattal a
hangjában. – Ő volt az egyik legígéretesebb tanítványunk. Te itt sosem fogsz
fizetni.
És Hana minden nappal egyre jobb lett, magabiztosabb, határozottabb.

Pamela leszállt a buszról, és elindult felfelé a Marylebone High Streeten.

Nem mondta meg Mirjamnak és Hugh-nak, hogy idejött. Fontos volt, hogy ő
egyedül kapja meg az információt. Akkor eldöntheti, hogyan mondja el.
Mivel nem voltak konkrét hírek, kerülték Mirjammal a témát, hogy mi
történhetett a szüleivel. Ha a kislány egyáltalán megemlítette őket, akkor
mindig múlt időben tette, de talán csak mert már olyan rég nem találkozott
velük. A prágai közös idők nyilván másik életnek tűnnek már. Vajon
reménykedik még? – tűnődött el Pamela.
Ahogy belépett a cseh Vöröskereszt központjába, megcsapta az áporodott
meleg. Zsúfolásig tele volt. Bárhova nézett, mindenhol aggódó tekinteteket
látott, fejkendős nőket elkeseredett arccal, botra támaszkodó öregeket,
ijedtnek tűnő, az anyukájuk kezét szorító gyerekeket. Pamela emlékezett rá,
milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy Will fogságba esett, és
együttérzett ezekkel a szegényekkel itt. A mormoló alapzajba a távíró vad
kattogása hasított, ahogy kikopogta az újabb halálos híreket.
Pisszegés támadt, amikor egy fiatal nő jelent meg a balkonon, remegő
kezében papírokkal. Lassan, határozott hangon olvasta a listát. Ahogy
kimondott egy nevet, gyász zokogása hallatszott a teremből. Pamela alig bírt
az egymásba kapaszkodó párokra nézni, ahogy sírtak, a gyerekekre, ahogy
az anyjuk kabátjába ordítottak, a kétségbeesett, gyászoló, sápadt arcokra.
A fiatal nő már nem volt olyan összeszedett. Minden név előtt mély
levegőt kellett vennie, hogy erőt gyűjtsön. Pamela látta, hogy felfelé fordítja
a tekintetét, mintha már nem bírná elviselni a rémséges bánatot, amit a
szavai okoznak. Milyen borzalmasan nehéz feladat ez!
Pamela Kate-re gondolt, a lányra, aki elvitte Hinton Hallba, amikor
elmondta Mirjamnak Will eltűnését. Még egy lány, akiből erős nő lett.
Különös, mit művel a háború az emberekkel. Micsoda tartalékra lehet lelni
bátorságból és elszántságból a legborzalmasabb nehézségek közepette.
– Eva és Josef Kolischer.
Pamela felfigyelt. Mirjam szülei. Igazolták a halálhírüket. Bár a lelke
mélyén ettől tartott, mégis bombaként robbant benne. És ezt a bombát fel
kell robbantania Mirjamnak is, amilyen gyengéden csak tudja. Várt, amíg az
„N” betűig jutottak, és amikor meghallotta, hogy „Esther és Samuel Novak”,
nehéz szívvel kioldalgott a teremből.
Amikor sorra került a brit Vöröskeresztnél, könyörgött a hivatalnoknak,
hogy mondjon többet, de ő csak azt ismételgette, hogy Kolischerék a
halottak listáján vannak, de hogy Terezínben ölték-e meg őket, vagy máshol,
azt ő nem tudja megmondani.

Pamela az ablaknál ült, amíg meg nem látta Mirjamot, amint sötétkék
blézerében, vállán a tömött táskával végigsétált az utcán. Az asszony
kinyitotta az ajtót, elvette Mirjam táskáját, felakasztotta a kislány blézerét, és
intett neki, hogy menjen be a nappaliba.
– Ülj le, drágám! – mondta. – El kell mondanom neked valamit.
De már látta Mirjam sápadt arcán, hogy a kislány gyanítja, milyen
megsemmisítő híreket kapott.
 30

Négy évvel később Mirjam a tükör előtt állt, és feltűzött egy brosst a
blézerére. Ez volt az egyetlen ékszere, Mrs. Denisontól kapta a tizenötödik
születésnapjára. Bár szépen csillogott, tudta, hogy nem valódiak a
drágakövek benne, csak üveg a smaragd, és az arany is csak füst. Akárhogy
is, az örökölt, barna kosztüm kicsit kevésbé lett esetlen így.
Bár a háború már rég véget ért, még mindig nehezen lehetett ruhát venni.
És ha nem is lett volna az, honnan lett volna pénze Mirjamnak új holmira?
Denisonék nagyon bőkezűek voltak vele – túlságosan is –, de senki sem
számított rá, hogy Mirjam ilyen sokáig itt lesz. 1939-ben még azt gondolták,
hogy a háború néhány év múlva véget ér, vagy legalább Beneš elnök
győzedelmesen visszatér Prágába, és visszaszerzi a várost. Mirjam
hónapokon át fantáziált arról, hogy megérkezik a Wilson pályaudvarra,
végigrohan a peronon a szüleihez és a nagyszüleihez, Ábá felkapja, Mutti
meg addig öleli, míg már majd megfullad, és egész úton hazafelé simogatják
és becézgetik. Ebből nem vált valóra semmi, a háború hat teljes éven át
tartott. És most az oroszok elfoglalták Prágát. Nyilvánvalóan ők is utálták a
zsidókat – már ha maradt még bárki, akit utálhattak.
Sosem kapott többé levelet a szüleitől vagy a nagyszüleitől. Mrs. Denison
hírei a cseh Vöröskereszttől csak megerősítették, amit Mirjam a lelke
mélyén már tudott. Mostantól hivatalosan is árva volt, nem maradt családja.
Denisonék ragaszkodtak hozzá, hogy Mirjam éljen ott velük továbbra is.
– Mintha mindig a lányom lettél volna – mondta Mrs. Denison. – Tegyük
ezt hivatalossá!
És Mirjam nem tudva, mi mást tehetne, beleegyezett, hogy marad, de csak
azzal a feltétellel, hogy tizenöt évesen abbahagyja az iskolát, és munkát
vállal. Ragaszkodott hozzá, hogy önálló keresete legyen.
Szerencsére épp megüresedett egy állás a Külügyminisztériumban. Ez volt
az első napja, Mr. Denisonnal együtt metróznak majd be.
– Készen vagy, Mirjam? – kiáltott fel a férfi.
– Máris!
 Lejött a lépcsőn, Mr. Denison az előszobában várta.
– Nagyon csinos, drágám – igazította meg a brosst Mrs. Denison. – Biztos
vagyok benne, hogy nagyon jól fog menni.
A titkársági munka elég távol állt a ragyogó zenei pályától, amiről Mirjam
valaha álmodott, de egyelőre be kellett érnie vele.
A tömött metró rángatott, elindult és megállt útban Westminster felé.
Mirjam Mr. Denison mellett ült, aki a Timest olvasta. Velük szemben egy sor
öltönyös férfi foglalt helyet, ők is a Timest olvasták. Még a lábukat is
ugyanúgy tették keresztbe. A nagyon is különböző fejüket leszámítva – az
egyik szemüveget viselt, a másiknak sűrű volt a haja, a harmadik
kopaszodott –, lehettek volna mind egyetlen emberről készült másolatok is
akár. Nőt nem látott sokat – csak pár sötétkék-arany iskolai egyenruhát
viselő lány szállt fel a Goodge Street állomáson, és egy szőrmébe burkolózó
nő, tökéletes harisnyában, gőgösen nézett el Mirjam válla felett, a mögötte
lévő reklámposztereket tanulmányozva. Mirjammal szemben is lógtak
reklámok, a nő feje felett: General Electric rádiók, Coca-Cola és Lucky
Strike cigaretta. Mirjam a képeket bámulta, és próbált olyan gőgösnek
látszani, mint a nő.
Mr. Denison irodája nem esett messze a metróállomástól. A férfi szótlanul
gyalogolt a járdán, talán már az előtte álló napon járt az esze, és Mirjam
igyekezett lépést tartani vele Mrs. Denison régi félcipőjében, ami kicsit nagy
volt rá, és csúszkált benne a lába. Hamarosan egy csodálatos, fehér
kőépülethez értek, hatalmas ablakai voltak, a tetőn szobrok álltak. Egy
fekete, fényes gombokkal díszített egyenruhában feszítő férfi kinyitotta az
ajtót, és Mirjam belépett Mr. Denison mögött. Az köszönetképp legyintett
egyet a Timesszal, és továbbment. A lány félénk mosollyal nézett a rosszalló
arcot vágó nőre a recepciós pultban, majd Mr. Denison nyomában átvágott a
márványoszlopokkal szegélyezett, mozaikpadlós termen. Felettük a díszes
mennyezetről ragyogó csillárok lógtak. Vörös szőnyeggel fedett lépcső
vezetett az emeletre. Mr. Denison kinyitotta a lift ajtaját, és elmosolyodott
Mirjam döbbent arcán. A lány még sosem látott ilyen gyönyörű épületet.
– Ne idegeskedj, Mirjam – mondta neki a férfi, ahogy a lift remegve
felfelé indult. – Mindenki nagyon kedves lesz.
Mirjam próbált kipréselni magából egy mosolyt, de az ajka hirtelen
kiszáradt, úgyhogy inkább csak bólintott. Amikor a liftkezelő kinyitotta az
ajtót és köszönésképp megbökte a sapkáját Mr. Denison felé, a férfi Mirjam
hátára tette a tenyerét, kivezette a liftből, majd végig a folyosón, bekopogott
egy faajtón, amin a „Tanácsosi Iroda” felirat állt egy aranytáblán, és intett,
hogy menjen be.
Egy középkorú nő állt fel, és üdvözölte Mr. Denisont. Bár a hivatalhoz
illő, komoly öltözéket viselt, mosolygó arca és sötétbarna, göndör fürtjei
miatt nyaktól felfelé barátságosabbnak tűnt.
– Jó reggelt, Mr. Denison! – mondta. – És biztos te vagy Mirjam.
A lány bólintott.
– Jó reggelt, Mrs. Ainsley! – felelte Mr. Denison. – Igen, ő Mirjam.
Rendben, akkor én megyek is. Találkozunk hatkor, Mirjam – hátrált ki az
ajtón.
Mrs. Ainsley elvette a lány kabátját és kalapját, egy asztalhoz vezette, és
nekiállt elmagyarázni a napi feladatokat.
Ebédidőre Mirjam már elmerevedett az unalomtól. Nem tudott sem
gépelni, sem gyorsírni, bár Denisonék felajánlották még régebben, hogy
kitaníttatják ezekre, ha érdekli, úgyhogy be kellett érnie az iktatással, a posta
válogatásával és üzenetek kézbesítésével. Mrs. Ainsley megígérte, hogy
délután megmutatja, hogy kell felvenni a telefont. Mirjam már alig várta.
Délután egy órakor közölték vele, hogy egyórás ebédszünetre mehet. Az
öt órával korábbi útvonalat követve kiment az utcára, a Whitehall fehér
fényébe. Mr. Denison azt mondta, hogy a klubjában ebédel, de Mirjam úgy
vélte, ő oda nem hivatalos. Elindult az úton a Westminster-híd felé, amikor
talált egy padot, leült, kinyitotta a zsírpapír csomagot, ami a táskájában
lapult, mióta megkapta Kittytől: sózott marha, savanyúság és vastag szelet
fehér kenyér. Mirjam még mindig vágyott a rendes kenyérre – az otthoni
fekete veknikre –, de a brit pékáruval töltött évek megedzették, és szinte már
ehetőnek érezte az angol kenyeret.
A hídon túl a folyóra pillantott. A Temze ragyogott a napfényben, néhány
hajó úszott rajta. Kora tavasz volt, a rakpartot magas platánok szegélyezték,
zöld levelük már kipattant. Irodisták – mint már ő is, gondolta Mirjam –
ültek a padokon, néhányan beszélgettek, mások olvastak. Talán holnap majd
hoz egy könyvet. Azzal elfoglalhatná magát, ha elég érdekes a történet,
akkor a délelőtt eltelne azzal, hogy arra gondol, vajon mi lehet a folytatás.
Megette a szendvicset, gondosan összehajtogatta a zsírpapírt, és elővett
egy almát a zsebéből.
 Bár a munka unalmas volt, egyáltalán nem volt ez rossz délelőtt. Mrs.
Ainsley kedves volt, és jól magyarázott – nem mintha bármelyik feladat
bonyolult lett volna. Időről időre látogatók nyitottak be az irodába: egy
űzöttnek tűnő magántitkár valamilyen papírokat kért tőlük, jött a teás, aki
mosogatólöttyre emlékeztető színű teát adott Mirjamnak egy csészében meg
némi vajas kekszet, és Hugh, aki mintha megfeledkezett volna arról, hogy
Mirjam is itt van, és megkérte Mrs. Ainsley-t, hogy foglaljon helyet neki egy
nürnbergi járatra három nap múlvára. Mirjam arra gondolt, vajon Pamela
tud-e erről az útról.
Megette az almát, odalépett a közeli szemeteshez, és beledobta a csutkát,
amiről gondosan lerágott mindent, ami ehető volt. A szendvics csomagolását
is kidobta. Az órájára pillantott. Még mindig maradt negyven perce. A
hídhoz sétált.
A túloldalon egy impozáns templom magasodott, halványan zene
szűrődött kifelé. Mirjam közelebb ment. Nyitva volt az ajtó, mellette az
állványon egy poszter déli koncerteket hirdetett. Ma, mint látta, Vivaldi
Négy évszak című darabját adták. Mirjam bement, és leült az egyik kemény
fapadra.
Gyönyörű, mozgalmas zene áramlott Mirjamban, érezte, hogy a szíve
kitárul. Elég kicsi volt a zenekar, alig fél tucat hegedű és brácsa, egy cselló,
egy nagybőgő és egy csembaló. Mirjam egy pillanatra eltűnődött, vajon mit
hozna ki ebből Mutti. Elképzelte, hogy az anyukája ott van vele Londonban,
és Chopint vagy Debussyt játszik egy déli koncerten. Mirjam nem tudta
elképzelni, hogy Eva Terezínben zenélhetett. Úgy halt meg, hogy nem
játszott többé. De támogatta, hogy Mirjam énekeljen. Büszke volt a lánya
Beneš elnöknek énekelt szólójára.
A templomfalra tett plakátokat nézte: mindenféle foglalkozást hirdettek,
és végül megtalálta a kórusét. Elővett egy kis noteszt meg egy tollat a
táskájából, és felírta a telefonszámot. Ebédidőben és kora este voltak a
próbák. Tökéletes. Talán találhat valamit, ami enyhítheti a napjai
egyhangúságát.
Visszafelé tartva az irodába Mirjam Vivaldi allegro ritmusára lépkedett.
 Négy hónappal később Mirjam szólót énekelt a déli előadáson Beethoven
Missa solemnisében. Mrs. Ainsley boldogan elengedte – Mirjam arra
gondolt, nem csak Mr. Denison kedvéért vették-e fel, mert egy ideje
gyanította, hogy Mrs. Ainsley alig-alig talál neki valami munkát.
Előlépett, amikor ő következett, a hangja a magasztos akkordok és
méltóságteljes ütemek felett szárnyalt. A barna szénakazal hajú karmester
Mirjamra mosolygott. A kórus mintha a zene fala lett volna mögötte,
melegen támogatta. Arra emlékeztette, amikor Beneš elnöknek énekelt a
Hinton Hallban, de a gyerekek édes hangja helyett ezek gazdag, érett, erős
énekhangok voltak. Ahogy Mirjam kiénekelte az utolsó hangot is, a
közönségre nézett – elég sok irodista gyűlt össze aznapra –, és meghajtotta a
fejét.
– Vettél valaha rendes énekórákat, Mirjam? – kérdezte Mr. Fellowes, a
karmester, amikor Mirjam a koncert után a holmiját szedte össze.
A lány megrázta a fejét.
– Nem. Anyukám tanított egy ideig, de ő zongorista volt. Aztán az iskolai
énektanár segített.
– Ismerek egy csodás énektanárt. Shirley Mountford. Az Operaház néhány
énekese is hozzá jár. Szeretnéd, ha megemlítenélek neki?
– Nagyon drága lenne?
Mirjam most már kapott egy kis fizetést, de ragaszkodott hozzá, hogy
hozzájáruljon Denisonék háztartásához, és próbált félretenni a jövőjére…
hozzon bármit is.
– Ha kivételes énekesről van szó, néha ingyen ad órákat. Mesélek neki
rólad.
– Nagyon köszönöm!
Csodálatos lenne, ha rendesen tanítaná valaki, gondolta Mirjam. Mr.
Fellowesra mosolygott, aki biccentett, mintha épp hatalmas megtiszteltetést
ajánlott volna fel a lánynak. Valószínűleg így is volt.
 Aznap délután az egész iroda Nürnbergről beszélt, ahol a náci háborús
bűnösök perét rendezték. Mr. Denison elfogadhatóan beszélt németül, így
párszor odarepült, és most megkérdezte Mirjamtól, vele tartana-e Will-lel
együtt, akit tanúként idéztek be a Hammelburgban töltött ideje ügyében.
– Nem kell jönnöd, ha nem akarsz – mondta Hugh. – Nagyon nehéz út
lehet ez neked.
Mirjam nyelt egyet. Hogy érezné magát egy olyanokkal teli teremben,
akik gyűlölik a zsidókat, akik talán felelősek a szülei haláláért? Képes lenne-
e nyugodtan ülni, miközben lüktetne a vér az ereiben és remegne a keze? De
a szüleinek meg a nagyszüleinek nem volt választása, át kellett élniük a
rémségeket. Mirjamot megóvták a háború nagyjától, most tartozott nekik
azzal, hogy bátor legyen.
Határozottan Mr. Denison szemébe nézett.
– El szeretnék menni – mondta.
Hugh visszamosolygott rá.
– Jó kislány – felelte csendesen.
Aznap este vacsoránál Mr. Denison elmesélte, milyen munka vár ott
Mirjamra.
– Leginkább jegyzetelni fogsz – mondta, miközben felszeletelte a
báránybordát. – Most a kisebb ügyeket tárgyaljuk. Elég bizonyítékot kell
összeszednünk a vádemeléshez. Willt is ki fogják kérdezni persze. Azt
gondoltam, segítene neki, ha lenne társasága a tárgyalás szüneteiben.
Mirjam a borsért nyúlt.
– Igyekezni fogok – felelte.
Már egy kicsit megtanult gyorsírni, eléggé ahhoz, hogy elboldoguljon,
hála a Pitman College egy tanfolyamának az Oxford Circusön, ahova
csütörtök délutánonként elengedték. A gyorsírás nehéz volt, de könnyebb,
mint a zene, és Miss Scott, a kimért, szigorú, sokat követelő tanárnő engedett
szokásos tartózkodásából, és azt mondta Mirjamnak, hogy jól halad.
Jó lesz újra Will-lel lenni kicsit. A rémséges nyár után, amikor a fiú
visszajött Németországból soványan és zaklatottan, Will a Brize Nortonba
került, ahol a központi pilótaiskolában dolgozott. Mirjam úgy tudta, még
mindig tartotta a kapcsolatot Tomasszal.
– Hogy akarhat pilótákat kiképezni azok után, amiket átélt? – tette fel a
kérdést Pamela.
 Will megint kikerekedett, az orrára visszatért a szokásos pír, és időnként
még boldognak is tűnt. Vajon van barátnője, tűnődött el Mirjam. Nem vitt
haza még soha senkit, Mirjam úgy tudta. Gyerekként arról álmodozott, hogy
feleségül megy majd egyszer Willhez, de túl nagy volt a korkülönbség, és
amúgy is inkább testvéries volt a kapcsolatuk. Remélte, hogy megint közel
kerülnek egymáshoz Nürnbergben. Az enyhítené az irtózatot, amit máris
érzett, hogy részt vesz a pereken.
Másnap Mrs. Ainsley egy hosszú listát adott neki német nevekkel.
– Mr. Denison azt kérte, hogy nézd ezt át, drágám – mondta. – Szeretnénk
tudni, melyik táborban dolgoztak, és mit követtek el.
– És hogy csináljam? – kérdezte Mirjam.
Mrs. Ainsley átadott neki egy köteg papírt.
– Itt az összes európai tábor. Csak nézd össze, hogy stimmelnek-e a nevek
meg a táborok.
Mirjam a papírokért nyúlt, és egymás mellé tolta a két stószt az asztalán.
Ez hosszú munka lesz, gondolta. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen sok
koncentrációs tábor működött Európában. Csak Csehszlovákiában volt tíz.
Olyan sokakat megöltek. Az mondták, nagyjából hatmillió zsidó nem élte túl
a háborút. Szúrták a könnyek a szemét, érezte a pánik ismerős hullámának
közeledését, ahogy a szülei és a nagyszülei halálára gondolt. Évek teltek el
azóta, és elég boldogan élt Angliában, de még mindig nyomasztotta a tudat,
hogy nem maradt vérrokona.
Felvette a tollat, megszorította remegő kezével, és megacélozva magát
nekilátott a rá váró feladatnak.
Az énektanárnő, Miss Mountford sovány volt, mint egy karó, hatalmas
keblekkel, mintha valaki a teste minden zsírcseppjét kiszívta és áttelepítette
volna a két hatalmas ikerhegyre. Talán kell némi zsírpárna, hogy az ember
kellő erővel énekeljen, gondolta Mirjam, lenézve saját, apró mellére. Már
tizennégy volt, mire Mrs. Denison megvette neki az első melltartót. És még
akkor is túl nagy volt rá. Lehet, hogy többet kellene ennie.
– Nos, Mirjam! – Miss Mountford a zongoránál állt, és leütött egy hangot.
– Lejátszok pár skálát, és kérlek, énekeld vissza a legjobban, ahogy csak
tudod.
C-dúrral kezdett, és odabiccentett Mirjamnak.
Mirjam csak két hangot énekelt, mielőtt Miss Mountford félbeszakította.
 – Vállakat hátra! – rendelkezett, és saját két vállát leszorította, mire elöl
hullámzott egyet a felsőteste. Mirjam elnyomta magában a nevetés feltörő
arpeggióját.
– És újra!
Mirjam kiegyenesítette a vállát, és nekifogott a skálázásnak.
Ezúttal három hangig jutott.
– Legato, kérlek!
Simábban énekelte ki a hangokat, és sikerült eljutnia a skála végéig.
Miss Mountford összeszorította az ajkát.
– A torkodba veszed a levegőt. Túl magasan, a gégébe. Lejjebb vedd! – A
tanárnő a mellére ütött, mire hatalmas remegés indult meg, Mirjam
köhögéssel palástolta a feltörő nevetést. – Mehet!
Mirjam megint elénekelte a skálát.
– Jobb. De túl feszesek az arcizmaid. – Miss Mountford eltúlzott rágó
mozdulatokat tett, és intett Mirjamnak, hogy csatlakozzon. – Most már
lazább. Újra!
Mirjam folytatta, próbálva nem megfeszíteni az állkapcsát.
– Kicsit hintázol. Állj mozdulatlanul!
A lány tette, amit a tanárnő mondott.
Mire Miss Mountford lecsapta a zongora fedelét, Mirjam megállapította,
hogy eltelt egy óra, és a tanárnő egyetlenegyszer sem dicsérte meg.
Nyilvánvalóan azt gondolja, hogy reménytelen eset, olyan sok volt a baj az
éneklésével. Talán csak szánalomból nem hagyta félbe az órát.
– Holnap ugyanekkor? – kérdezte Miss Mountford.
– Ó! – Mirjam megdöbbent.
Nemcsak hogy folytatni akarja a tanár az órákat, de ilyen hamar újra
hívatja.
Miss Mountford várakozón nézett rá.
– Igen. Köszönöm.
– Ma úgy láttam, nagy lehetőség rejlik benned. Dolgozz tovább
szorgalmasan, és jó leszel! – Kivonult a szobából, mint egy hajó fejszobra,
ott hagyva a meglepetéstől dermedt lányt.
 31

Két hét múlva Mirjam ott ült Mr. Denison és Will között egy páncélozott
autó hátsó ülésén, a bajor városka kockakövein hajtottak épp, úton a
nürnbergi perek utolsó tárgyalására. A legtöbb fő háborús bűnös ellen vádat
emeltek, és mostanra már elítélték őket: Ribbentropot, Frankot, Fricket,
Kaltenbrunnert, Keitelt, Seyss-Inquartot, Streichert és Rosenberget
felakasztották, Göring és Haussmann öngyilkos lett az ítélet végrehajtása
előtti éjszakán.
Mirjam kinézett az ablakon, a lebombázott házak után maradt
romhalmokra, és próbálta elképzelni a menetelő léptek hangját, az ujjongó
tömeget, az áradó zenét és a diadalmas Führert, ahogy a gyűlölet szavait
köpködi az őt hallgató világnak. Mirjam még meg sem született, amikor
Hitler hatalomra került, most a Führer halott volt, saját kezűleg vetett véget
az életének a föld alatti bunker mélyén. De még előtte elvette Mirjam
szüleinek és nagyszüleinek az életét. Mirjam hallott olyan történeteket, hogy
a zsidóknak énekelniük kellett, amikor bementek a gázkamrába, hogy több
gázt szívjanak be, és gyorsabban haljanak meg. Mutti vajon úgy végezte be
az életét, hogy a szeretett villanellája dallama áradt az ajkáról? A lány
elfordította a fejét, hogy Will ne lássa a könnyeit.
Biztos kiszökött valami hang a torkán, mert Mr. Denison odanyúlt, és
megfogta Mirjam kezét.
– Sajnálom, édesem! Ez az út nem lehet könnyű neked.
A lány bólintott. Kifelé menet párszor eszébe jutott, vajon jól döntött-e,
hogy eljött, de minden alkalommal megjelent előtte Ábá és Mutti arca, és
megerősítette az elhatározásában.
– Azért jöttem, hogy elvégezzem a feladatomat. Megteszem, amit tudok.
Mr. Denison Mirjamra mosolygott.
– Nem is vártam tőled ennél kevesebbet.
Will nagyon bátor volt a bíróság előtt, szálfa egyenesen állt a tanúk
emelvényén, tisztán és hangosan válaszolva a kérdésekre. Mirjam
összerezzent, ahogy jegyzetelt. Will nem mesélt eddig a rémséges ételről, a
magánzárkáról, a nehéz munkáról, bár a lelki és testi változásból nyilvánvaló
volt, milyen borzalmakat élt át. Mirjam azt is tudta, hogy a németek sokkal
jobban bántak az angol hadifoglyaikkal, mint a zsidókkal. A füzetbe bámult
maga elé, próbálta elhessegetni a képet, ahogy Mutti és Ábá borotvált fejjel,
lemeztelenítve belépnek az auschwitzi gázkamrába. Csak annyit tehet értük,
hogy olyan jó lesz, amilyen csak bír. Itt, Nürnbergben megtesz mindent, amit
csak tud, hogy segítsen Mr. Denisonnak, hogy megbüntessék az elkövetőket.
És utána annyit gyakorol majd, amíg már olyan szépen énekel, hogy a szülei
még a Gan Edenben is meghallják.

Hana a száját rágcsálta, ahogy az ágyon feküdt, Irena vendégszobájának

sárgás mennyezetét bámulva. Összerezzent, amikor megérezte a nyelvén a
fájdalmat és a fémes ízt.
Irena olyan nagyon kedves volt, a lakás kényelmes és tágas, de Hana nem
volt otthon itt. Már tíz éve nem volt otthona. És arra nyilvánvalóan semmi
esély, hogy visszaköltözzön oda, ahol Rubensteinékkel élt, hála a rémes, új
tulajdonosnőnek. De az emlékeket leszámítva az is csak tégla volt és
vakolat. Leginkább az fájt Hanának, hogy árvának érezte magát: mindenki,
akit szeretett, mindenki, aki szerette őt, meghalt: az anyja, az apja, Eva. Csak
a biológiai apja maradt életben, de vele sem találkozott Terezín óta. Talán
bujkált. Mostanáig.
Kisimította a markába gyűrt papírlapot, és a térdére tette, hogy elolvassa,
bár már kívülről tudta minden szavát. A brit Külügyminisztérium
emblémája, az oroszlán és az unikornis látszott a fejlécen. Tanúnak hívták
Hanát Nürnbergbe, Otto Blumsfeld tárgyalására.
Hagyta, hogy szétnyíljon a térde, a levél az ágyra hullott. Normális
körülmények között fel sem merült volna benne, hogy Nürnbergbe utazzon.
Hogy tanúskodhatna az apja ellen? De aztán meglátta a nevet a levél alján:
Hugh Denison. A férfinak kétségtelenül fogalma sem volt, kinek írt, csak
egy újabb terezíni túlélőnek küldték ki a papírt, aki tanúskodhat egy
alacsony rangú háborús bűnös ellen. De Hana pontosan tudta, ki Hugh
Denison. Véletlen egybeesésnek túl sok lett volna. Egészen biztosan az a
férfi, akinek a családjánál Eva elmondása szerint Mirjam élt Angliában. Eva
mesélt Mirjam leveleiről, az asszonyt megnyugtatta, hogy Denisonék saját
lányukként nevelik Mirjamot, és Mr. Denison jóindulatú, bár elfoglalt, Mrs.
Denison meg csupa szív.
Otto Blumsfelden kívül Mirjam Kolischer volt Hana egyetlen élő rokona,
a féltestvére. Úgyhogy vállalta a tanúskodást. Részben kíváncsiságból:
sosem járt még Csehszlovákia határain kívül, és az utóbbi időben
fullasztónak érezte Prágát, a Staroměstské náměstí házai olyan riasztóan
megdőltek, mintha előrebukva csapdába akarnák ejteni Hanát. A kicsorbult
kockaköveken folyton megbotlott, megakadt bennük a cipője, mintha le
akarnák szaggatni a lábáról.
Arra vágyott, hogy Prága egyre zsugorodjon a száguldó vonat ablakából, a
házak és templomok tornyai elmosódjanak, ahogy Hana kiszabadul a város
szorításából. De ennél is többről volt szó. A világ legsátánibb gonoszai
kerültek sorra Nürnbergben. Gyilkos gyilkos után állt fel a pulpitusra, és
megkapta a halálos vagy életfogytig tartó ítéletet. Volt, aki a saját keze által
halt meg. Hana nem tehetett semmit, hogy megmentse a családját, de talán
most tanúskodhat a gyilkosaik ellen a bíróságon.
És Mirjam miatt is. Ha sikerül találkoznia ezzel a Hugh Denisonnal, talán
beszélhet vele a fogadott lányáról. Talán a férfi meghívja Angliába, hogy
megismerkedjen Mirjammal. A remény kis buborékja támadt fel Hana
keblében, ahogy arra gondolt, megismerheti a féltestvérét. Hasonlítanak
vajon egymásra? Muzikális? És mit érezne Mirjam, ha tudná, hogy az
anyukájának, az anyukájuknak volt még egy gyereke?
Kockázatot vállalt, hogy elmegy Nürnbergbe, elfogadva, hogy fedezik az
utazása és a szállása költségeit, talán nem épp becsületesen, mert még nem
tudta eldönteni, képes lesz-e kiállni tanúskodni a bíróságon a vér szerinti
apja ellen, de a vágy, hogy többet tudjon Mirjamról, mindent legyőzött.
Hosszú volt a vonatút Nürnbergig a félig-meddig elpusztított falvakon át.
Rongyokba öltözött gyerekeket látott a romhalmokon, kétségbeesetten
bámészkodva. Foltos ruhákban asszonyok álltak meg munka közben a
tanyákon, megdörzsölték a hátukat, ahogy a vonat elszáguldott mellettük. De
ők legalább életben voltak. Mit csinálna most Eva, ha élne?
 A hátuk mögött hagyták a várost, a sín lassan felfelé kanyargott a
Böhmerwald hegyeinek vad szépségében, majd a bajor erdők mélye felé
tartott. A palackzöld lombok és barna törzsek, az erdők végtelensége álomba
ringatta Hanát az út végére. De felriadt, amikor a vonat végre beállt egy
állomásra, a gyomra összeszorult, a szíve gyorsabban vert, ahogy arra
gondolt, mi vár rá.
Miután bejelentkezett a kicsi, de tiszta szállodába, aminek a címét
elküldték a levélben, Hana eltöltött egy nyugtalan éjszakát, majd korán
megreggelizett, egyedül a hűvös ebédlőben. Furcsa volt, hogy egyedül eszik,
Terezínben soha senki nem volt egyedül, Prágában meg általában Irenával
beszélgetett, amíg megitták a kávéjukat a konyhában, és együtt indultak el a
konzervatóriumba. Ideges gondolatai ott keringtek körülötte a teremben.
Miért van itt? Még mindig nem döntötte el, kiáll-e a bíróság elé. A per csak
holnap kezdődik. Még volt egy kis ideje, hogy határozzon. De előbb meg
kell találnia Mr. Denisont.
Megkérdezte a komor képű portást, hol az angol konzulátus, ahol,
gondolta, megtalálhatja a férfit. Hála az égnek még mindig elég jól beszélt
németül, bár főleg a cseh nyelvet használta, mióta visszament Prágába. De a
konzulátuson egy másik portás, ezúttal kicsit kevésbé komor, közölte vele,
hogy Mr. Denison az Igazságügyi Hivatal épületében tartózkodik épp.
Még egy újabb órát gyalogolt, jó párszor rossz felé indult, végigtrappolt
az utcákon elhordott cipőjében, míg végül megérkezett egy téglaszín tetős,
sokablakos, hatalmas, régi épület elé. Felnézett a millió ablakra, arra
gondolt, vajon a német háborús bűnösök épp kifelé bámulnak-e rajtuk, ettől
kirázta a hideg, és elindult a bejárat felé. Egy katona állt őrt kint.
Szerencsére elhozta Mr. Denison levelét, az őr pár másodpercig azt bámulta,
miközben Hana visszafojtott lélegzettel várt, aztán beengedték. Ugyanez
megismétlődött bent egy másik katonával, végül egy hosszú folyosóra
vezették. A magas, gótikus mennyezet alatt egy szobába jutott, ahol egy
nagydarab férfi ült egy asztal mögött. Fáradt „szabad” érkezett válaszul a
katona kopogására.
– Mr. Denison?
A férfi felnézett. Piros volt az arca, hogy a fáradtságtól vagy az
idegességtől, azt Hana nem tudta, de kék szeme kedvesen csillogott. Ez az az
ember, aki befogadta a féltestvéremet, mondta magában Hana.
 A férfi kérdezett tőle valamit angolul, de a lány nem tudott válaszolni,
majd odabiccentett az őrnek, aki azonnal el is ment.
Hana mély levegőt vett, és legszebb németségével megszólalt, remélve,
hogy Mr. Denison megérti.
– Hana Rubenstein vagyok. Terezínben voltam a háború alatt. Ön felkért,
hogy tanúskodjak Otto Blumsfeld ellen.
A szoba sarkában mozgolódást látott, és Hana felfedezte, hogy van bent
még valaki: egy fiatal lány, olyan tizenöt éves körüli, vékony, sötét hajú, az
arca kissé aggodalmas. Egy félhomályos alkóvban ült, papírhalmok között,
olyan csendesen, hogy Hana mostanáig észre sem vette.
– Valóban – felelte Mr. Denison erős akcentussal, de németül. – Van
valami gond?
Hana bólintott.
– Otto Blumsfeld az őrünk volt. Az SS nagyon megnehezítette az
életünket Terezínben.
– Újabb ok, hogy tanúskodjon ellene.
Hana előrébb lépett.
– Nem vagyok biztos benne, hogy megtehetem. Rajta kellett volna lennem
az Auschwitzba tartó vonaton, de ő megmentett. Szinte bizonyosan az
életemet köszönhetem neki.
Gyors pillantást vetett a szoba végébe. A lány feszülten figyelt.
– Lehet, hogy téged megmentett, Hana, de nagyon sokakat küldött a
halálba. – Mr. Denison szavai józanul csengtek.
Hana szíve vadul kalapált. El akarta mondani Mr. Denisonnak, hogyan
döntött, és utána Mirjamra terelni a témát. Egyáltalán nem számított arra,
hogy ennyit elárul majd, de volt valami a férfi kutató tekintetében, a lány
csendjében, amitől Hana el akarta mondani az igazat.
– Nem olyan egyszerű ez, mint gondolja. Az a helyzet, hogy Otto
Blumsfeld az apám.
Mr. Denison talpra ugrott, megkerülte az asztalt, és Hanához lépett.
– Fogalmunk sem volt. Miért nem mondtad?
A lány is felállt, arcán irtózat keveredett részvéttel, bár nem jött közelebb.
Hana a padlót bámulta.
– Kettős érzés dúlt bennem. Gyűlölni akartam azért, amit anyámmal tett,
azt gondoltam, uralom az érzéseimet, kívül tudok maradni. – A tenyerébe
temette az arcát. – De most arra emlékszem, hogy mentett meg.
 Egy emlék jelent meg előtte, ahogy Otto mellette áll zavartan, miközben a
vonat elpöfög. A vonat, ami a halálba vitte Evát, és Hanát is el kellett volna
vinnie. Egy meleg kéz érintését érezte a vállán, a lány lépett oda hozzá az
alkóvból.
– Mit tett édesanyáddal? – kérdezte Mr. Denison.
Hana ökölbe szorított kezét némán az oldalához ütötte.
– 1930-ban a Hitlerjugend tagja volt. Megtámadta anyámat a zsidósága
miatt. Anyám teherbe esett…
Hana nem bírt többet mondani. Már érezte a feltámadó hányingert.
Mr. Denison visszament az asztalához, és nehézkesen leült. Motyogott
valamit angolul a lánynak, és Hana mintha azt látta volna, hogy
összenéznek. A szoba forogni kezdett, és ő előrenyúlt, hogy
megtámaszkodjon.
– Jól vagy?
Most a lány kérdezte. Csehül beszélt, különös.
– Mirjam, vidd ki Miss Rubensteint a mosdóba, kérlek! És utána nézzétek
át a papírokat, légy szíves!
Mirjam? Hana lábából kiszállt minden erő.
– Gyere velem, légy szíves! – mondta a lány.
Mély, tiszta hangja volt. De Hana tudatáig ez alig jutott el. Túlságosan
elfoglalta, hogy ezt a lányt Mirjamnak hívják, ismeri Mr. Denisont, és
tökéletesen beszél csehül. Nem volt más magyarázat. Ez a Mirjam a
féltestvére, nem lehet másképp.
Botorkálva indult utána a folyosón.

Mirjam a mosdóba kísérte, és kint várt, amíg Hana szárazon öklendezett,

majd kiöblítette a száját, és rendbe hozta magát a tükör előtt. Ezután egy
másik irodába vezette, még az elsőnél is kisebbe, és intett, hogy üljön le.
Előhúzott egy széket a szobát uraló nehéz diófa asztal mögül, és az asztalhoz
ült. Hana Mirjam arcát nézte. Vajon Evára emlékeztet az arckifejezése, vagy
csak képzeli? Hogy kérdezzen rá a gyanújára?
– Beszéled a cseh nyelvet – kezdte. – És zsidó neved van.
Mirjam bólintott. Egy köteg papírt húzott maga elé, és letekerte egy toll
tetejét.
– Prágában éltem, a zsidó negyedben a német megszállásig. Anyukámnak
sikerült Angliába csempésznie, azóta ott élek.
Minden stimmelt.
– Denisonéknál élsz? – kérdezett rá Hana.
– Igen! Honnan tudod? – A toll kupakja csörömpölve az asztalra esett.
Hana fészkelődött a széken.
– Mr. Denison nagyon gondoskodó veled.
Eszébe jutott, ahogy ott álltak szorosan egymás mellett a szobában,
Mirjam és a férfi. Ahogy apának és lányának kell.
– Igen, az. De nyilván van rá még okod, hogy erre gondoltál. – Mirjam
mélyen Hana szemébe nézett.
Hana hosszan, halkan kifújta a levegőt.
– Azt hiszem, találkoztam anyukáddal Terezínben.
– Anyukámmal? Igen, ott volt.
– Eva Kolischer? Zenész volt, ugye?
– Igen – suttogta Mirjam.
Hana Mirjam kezéért nyúlt, részben, hogy saját keze remegését valahogy
megállítsa, és azért is, hogy a másikat vigasztalja.
– Mikor Terezínben voltunk, az őrök engedélyezték a koncerteket. Azt
gondolták, ezzel majd elfoglaljuk magunkat. – Hana próbálta uralni a
hangját, hogy ne remegjen. Nem segítene, ha látszana, hogy ő maga is
zaklatott, bár közben érezte, hogy izzadságcseppek gurulnak végig a hátán. –
Én zongorista voltam… vagyok. Eva, az anyukád lett a tanárom.
Megtanította nekem Verdi Requiemét. Én voltam a helyettese, amikor a
németek felügyeletével koncerteztünk.
Mirjam nyelt egyet.
– És mikor elment Auschwitzba…?
– Átvettem a helyét. Csodálatos tanár volt. Csodálatos ember.
– Igen, az volt. – Mirjam pislogott párat.
Hana próbált a lehető leggyengédebben beszélni.
 – Mirjam, amikor elmeséltem Mr. Denisonnak, hogy anyámat
megtámadták, akkor Eváról beszéltem… az anyukámról. A mi anyukánkról.
– Nem vett tudomást az éles szisszenésről, ahogy Mirjam beszívta a levegőt,
a lány sötétkék szoknyájára meredt. Nem mert az arcába nézni. – A
temetőben erőszakolták meg, amikor levágta az utat hazafelé menet…
– Honnan tudod ezt? – Mirjam hangja rekedt volt.
– Amikor Terezínbe jött, felismerte az egyik őrt: Otto Blumsfeldet, ő volt
a valamikori támadója. Az erőszak éjszakáján esett teherbe. Én lettem a
következmény. Titokban megszült, és örökbe adott. Amikor megtudta, hogy
Auschwitzba küldik, megkérte Ottót, hogy vigyázzon rám.
Mirjam kirántotta a kezét Hana markából, és talpra ugrott.
– Bocsánat! Most mennem kell! – Az ajtó felé rohant, Hana hallotta a
cipője kopogásának staccato ritmusát a folyosóról.
Belesüppedt a fotelba. Mit tett?! Mirjam most már többé nem fog akarni
semmilyen kapcsolatot sem vele. Mi a fenéért fogadta el ezt a nürnbergi
idézést? Vissza kellett volna utasítania, ott maradni Prágában, és
megpróbálni összeszedni az életét. De Eva azt akarta volna, hogy a lányai
megismerjék egymást, nem? Hana a lelke mélyén valahogy elégedettséget is
érzett, hogy Mirjam már tudja az igazságot. Azt a lányt öt éven át Eva
nevelte, ölelte, csókolta, este ágyba tette, becézte… szerette. Hana közel
került Evához Terezínben, de sosem lesznek olyan emlékei, mint Mirjamnak.
És őt, az elsőszülöttet odaadták idegeneknek, akármilyen kedvesek voltak is,
miközben Mirjamnak jutott anyjuk összes szeretete.
Hosszan, remegve beszívta a levegőt. Nincs értelme a féltékenykedésnek.
Eva már nem él, Hana nem versenyezhet Mirjammal az anyjuk figyelméért.
Csak reménykedni tudott, hogy Mirjam még meg akarja ismerni őt.
Mindketten elveszítették az anyukájukat. Nem volt egymáson kívül
vérrokonuk, meg kell találnia a módját, hogy közelebb kerüljön hozzá.
Még mindig a fotelban ült, az elmúlt fél óra eseményein tűnődve, amikor
halkan kopogtak.
Hana a hüvelykujjával megtörölte az arcát.
– Szabad!
Mr. Denison jött be. Leült a székre, amiről Mirjam korábban felpattant.
– Mirjam borzasztó zaklatott – mondta. – Visszaküldtem a szállodába. A
fiam majd vigyáz rá.
 Tényleg vád csengett a hangjában? És volt abban valami, ahogy kimondta,
hogy „a fiam”, mintha a Denison család összezárt volna Hana előtt.
Mirjamnak volt egy mostohatestvére, aki vigyáz rá. És vigyáztak rá a háború
alatt is. Hanának meg csak egy férfi maradt, aki talán, csak talán az apja volt.
Nem válaszolt Mr. Denisonnak, még ha meg is találta volna a megfelelő
szavakat, nem bízott ehhez eléggé a hangjában.
– Drágám, abból, amit Mirjam elmondott, világos, hogy nehéz időket éltél
át. – Mr. Denison lihegett kicsit, hogy a megerőltetés vagy a zavar miatt, azt
Hana nem tudta, de legalább kedvesebben beszélt. – De Mirjamnak is
hatalmas sokk volt ez. – Elhallgatott, várta, hogy Hana megszólaljon.
– Sajnálom – préselte ki suttogva Hana.
– Mondj el nekem mindent! Az elejétől.
Mr. Denison kedves szemének tekintete Hanára tapadt, ahogy a lány
elmesélte a történetét. Hogy Rubensteinék örökbe fogadták, aztán Terezínbe
került, találkozott Evával, megtudta, hogy ő az anyja, a zene… és ahogy
Otto az utolsó pillanatban megmentette.
– Értem. Ez komoly dilemma.
Hana bólintott. Már szilárdabb volt a hangja.
– Az apám rémséges bűnt követett el, valószínűleg sok rémséges bűnt. De
megpróbált megvédeni engem.
Egy emlékfoszlány jelent meg előtte. Otto megkereste, amikor a
tornateremben gyakorolt egyedül, és egy szalvétába csomagolt, forró sült
krumplit adott neki. Hana gyorsan megette, a lisztes forróság égette a torkát,
közben a férfi őt nézte, mosolygott, és miután Hana megtörölte a kezét,
elvette tőle a szalvétát. Aztán kiment, miközben a lány tovább játszott, úgy
érezve, megtelt és átmelegedett belül.
– De nem mentette meg édesanyádat. És a több ezernyi embert sem,
akiket Auschwitzba vittek.
– Nem tagadhatta meg a parancsokat.
– Pedig alighanem így tett, hogy téged megmentsen.
– Gondolom.
Hana sosem tudta meg, megbüntették-e Ottót. Ő csak örült, hogy
megmenekült. Bár időnként elöntötte a bűntudat, amiért ő volt az egyetlen,
aki túlélte.
– A bűnök elkövetőinek számot kell adniuk a tetteikről, Hana.
– Tudom. De nem tanúskodom az apám ellen.
 Mr. Denison felsóhajtott.
– Kérlek, ezt gondold át nagyon alaposan! Ha te nem tanúskodsz,
előfordulhat, hogy Otto Blumsfeld egyszerűen csak kisétálhat. Tényleg azt
gondolod, hogy ez helyes lenne?
– Nem. Dehogy. De nem tudnék azzal együtt élni, ha segítenék halálra
ítélni.
– Nem fog halálbüntetést kapni, azt a főbűnösöknek tartják fent,
börtönbüntetésre számíthat. Mint a Terezínben fogságban tartott zsidók.
Hana a fejét rázta.
– Sajnálom, valaki mást kell keresnie. Nem tudom megtenni.
Összeszorult a gyomra, a hányinger újra fenyegetett. Mit kellene tennie?
Nem tudott kihez visszamenni.
– Rendben. – Mr. Denison felállt, esetlenül megveregette Hana kezét. –
Azért köszönöm, hogy eljöttél! Biztos vagyok benne, hogy Mirjam majd
beszélni akar veled. De szüksége van némi időre.
Hana összehozott válaszképp egy halvány mosolyt.
Fáradtan visszament a szállodai szobájába, szinte nem is észlelve a
megtett utat, annyira kitöltötte a gondolatait a találkozás Mirjammal. Úgy
feküdt le aludni, hogy meg volt győződve a döntése helyességéről. De
éjszaka Verdi Requiemjéből a Dies Irae-t hallotta a fejében. Ahogy Eva
eljátssza a viharos dallamot, és ott csengtek a fülében a kórus szavai: „S ha a
Bíró leül ottan, ami csak lappang, kipattan, misem marad megtorlatlan.” És a
sötétben egy rettegő lányt látott, akit körbevettek a sötét temetőben, és egy
rettegő asszony énekelt a gázkamra fullasztó levegőjében, amíg már nem
vett többé levegőt.
„Misem marad megtorlatlan”.

Mirjam a zsúfolt tárgyalóteremben ült. A padokat hivatalnokok és

újságírók töltötték meg, mindenki öltönyben volt, néhányan fejhallgatót
vettek. A levegőt megülte a feszültség. Végül egy magas, szőke férfit
vezettek be a vádlottak fegyveres őrökkel körülvett fülkéjébe. A harmincas
évei közepén járhatott, az arcát szeplők pettyezték, telt ajka megremegett a
félelemtől. Hana apja. És Mutti erőszaktevője. Eva akkor tizenhat éves volt,
szinte pontosan ugyanannyi, mint Mirjam most. Mirjam gyomra összeugrott,
a tenyerébe vájt a körmével.
Mr. Denison csalódott volt, de megadta magát.
– Hana lett volna az aduász – vélte. – A másik két tanú meghalt azóta. Be
kell érnünk az írásos vallomásokkal.
– Sajnálom – mondta Mirjam. – Lehet, hogy meg tudtam volna győzni, de
nem bírtam feldolgozni, amit Muttiról mondott.
– Persze hogy nem – szólalt meg Will. – Rettenetes sokk lehetett.
Mr. Denison kedvesen odabiccentett Mirjamnak.
De most, a félhomályos teremben, ahogy azt az embert bámulta, aki
megerőszakolta a rémült Evát és több ezer ember börtönőre lett, Mirjam azt
kívánta, bár ott maradt volna, bár beszélt volna Hanával. Csakis arra bírt
akkor gondolni, hogy az ő anyukája ott ült egy zongoraszéken egy
idegennel, aki állítólag a féltestvére, az ő anyukája várt türelmesen, amíg
Hana lejátszotta a skálákat, az ő anyukája adott tanácsokat Hanának,
játszatta el vele újra és újra a darabot, amíg az nem lett tökéletes. Hana volt
az, nem Mirjam, a hivatalos gyermek, akivel Mutti az utolsó, kincset érő
heteit töltötte, aki az utolsó csókot kapta tőle, az utolsó ölelést. Mirjam egész
éjszaka próbálta elűzni ezeket a fájdalmas képeket. Hogy a fenébe fogja ezt
elviselni?
Megértette a féltestvére lojalitását: ami őt illeti, Otto megmentette az
életét. De mi lesz Muttival? És Ábával? És Omával meg Opával, akik idő
előtt meghaltak? Nem is beszélve a többi zsidó családról. Nem lehet, hogy
szabadon távozzon innen!
Otto arca fehér volt, ahogy felolvasták a halott tanúk vallomásait. Mirjam
nézte a vadul körmölő újságírókat. Mellette Will előrehajolt, a homlokát
ráncolva, feszülten figyelt. Egy ideg remegett Mr. Denison arcán.
– Van még valami közlendőjük? – nézett kérdő tekintettel Lord Geoffrey
Lawrence, a bíróság elnöke az egyik ügyészre, aki megrázta a fejét.
Egyszerre mocorgás támadt, egy hivatalnok besietett a terembe, és valamit
az ügyész fülébe súgott.
Az ügyész felállt.
 – Elnézést, bíró úr, de lett mégis egy tanúnk. Engedélyt kaphat a
vallomástételre?
A bíró bólintott, és felírt valamit az előtte heverő jegyzettömbre.
Ahogy Mirjam felnézett, egy vékony, világos hajú, fiatal nőt látott belépni
a tanúk fülkéjébe egy törvényszolga kíséretében. Esküt tett. Mirjam pulzusa
meglódult.
Hana volt az.
 32

Hat hónappal később Hana épp egy újabb végeérhetetlen sorban állt –
ezúttal kenyérért –, és azon tűnődött, jól tette-e, hogy visszajött Prágába,
amikor Ottót elítélték, és nem próbálta meg meggyőzni Mirjamot, hogy
vigye magával Angliába. De az újonnan felfedezett féltestvére
nyilvánvalóan sokkos állapotban volt. És ott voltak még a zeneórák a
konzervatóriumban, nem beszélve a pár zongoratanítványról, akiket
szerzett, meg a szobájáról Irenánál. Túl sok volt ez ahhoz, hogy csak úgy
kockára tegye. És Mirjam nem fogadta tárt karokkal.
Hana melle elszorult. Neki is nehéz volt. Mirjam öt teljes éven át egyedül
a magáénak tudhatta Evát, miközben őt örökbe adták, ugyan olyanoknak,
akik imádták, de akkor is meg lett fosztva a saját anyukája szeretetétől. És
Mirjam békében élte át a háborút, miközben Hana ki volt téve Terezín
minden rémségének. Talán nehéz is lett volna együtt élni azzal a lánnyal,
aki minden előnyt megkapott, még így is, hogy mostanra mind a ketten
elveszítették az anyukájukat.
Hana még mindig kínlódott a döntése miatt, hogy tanúskodott Otto ellen.
Talán egész további életében küszködni fog a bűntudattal, amiért elárulta az
apját. Végül is a férfi megmentette Auschwitztól. És mintha büszkén nézett
volna rá, sőt talán némi szeretettel, amikor Hana zongorázott. Talán lehetett
volna valamilyen kapcsolatuk, ha Hana nem tesz ilyet. Sosem látogatta meg
Ottót a börtönben. Nem bírta volna elviselni a szemrehányást a
tekintetében.
Mintha látta volna egyszer Prágában, rögtön a háború után. Épp a
piactéren vágott át, vett némi halat vacsorára, amikor meglátott egy rongyos
alakot, aki zöldségért állt sorba. Valami a tartásában Ottóra emlékeztette a
lányt, bár nagyon messze volt már a valamikori büszke egyenruhástól a
gettóból. A férfi nem vette észre őt, úgyhogy továbbra is leszegett fejjel
megszaporázta a lépteit, és hazament. Összetett érzései voltak, nem tudta,
hova tegye őket… vagy hova tegye Ottót. De az, hogy tanúskodott az apja
ellen, megpecsételte Hana sorsát, és örökre lerombolta a kapcsolatukat.
Jeges hideg volt, éles szél rángatta a fejkendőjét. Szorosabbra kötötte, és
a kesztyűjébe lehelt, hogy megmelegítse a kezét. Egy nő topogott előtte. A
mellette álló, nyafogó, piros orrú kisgyerek szeméből folytak a könnyek.
Mióta azon a februári napon hatalomra kerültek a kommunisták, szegény
Beneš elnök kétségbeesetten, mindhiába próbálta egyben tartani az
országot, és mintha azóta folyton tél lett volna. Nehéz volt elhinni, hogy
alig öt évvel ezelőtt, amikor az oroszok felszabadították Terezínt, a foglyok
tárt karokkal fogadták őket. Pont ugyanazok tartották most fogva
mindannyiukat, akiknek egykor a szabadságukat köszönhették.
A kezét tornáztatta. Ez a hideg nem tesz jót neki. Amikor kinyújtotta az
ujjait a billentyűk fölé a konzervatórium gyakorlótermében, látta, milyen
fehérek és szinte élesek. Sokat kellett gyakorolnia, mire bemelegedtek és
hajlékonnyá váltak. Amikor elkezdte a zongoraórákat, Václav Husához
került, az egyik legjobb zongoratanárhoz az iskolában. Chopin-etűdöket
tanított neki. Pan Husa türelmes, bár szigorú tanár volt, és Hana tudta, hogy
szépen fejlődik.
Egy koncertre készült a Rudolfinumban. Az elsőre. Eva mesélt már a
koncertteremről, és Hana tudta, ő volt az oka, hogy az anyja végül nem
játszott ott. Borzasztó fontos volt, hogy a lehető legtökéletesebben
felkészüljön, és igazságot szolgáltasson Evának.
Hana végül látott egy listát az Auschwitzban meghaltakról. Rajta volt
Eva és Josef Kolischer is. Hana letörölte az arcát egyik elmerevedett
ujjával. Eva sosem fogja megtudni, hogy a zongorista lánya azt fogja
eljátszani az emlékére a Rudolfinumban, amivel valaha ő készült. De akkor
is, az anyukája kedvéért a legjobb tudása szerint játssza majd.
Két középkorú férfi állt Hana mögött a sorban. El-elkapott foszlányokat a
beszélgetésükből, de a jó modora miatt nem fordult hátra, hogy megnézze
őket. A legtöbb prágaihoz hasonlóan panaszkodtak az élelmiszerhiányra, a
végeérhetetlen sorokra, a szabadságuk korlátozására. Aztán olyan témára
váltottak, amitől megfagyott a vér Hana ereiben.
– Azok a rohadt zsidók, ráteszik a tolvaj kezüket a készleteinkre –
mondta az egyik. – El sem hiszem, hogy ennyien visszajöttek.
– Talán túl sok lyuk volt a gázkamrák falán – felelte a másik.
 Mindketten hahotáztak, és Hana nem bírta ki, metsző pillantást vetett
rájuk. Kettégörnyedtek, mint két bütykös varázsló, és rázkódtak a
nevetéstől.
Pántként szorította össze Hana mellét a harag. Hogy merészelik? Az
anyukájáról beszélnek… a nevelőszüleiről… a népéről. Mind a
legborzalmasabb halált halták. Hana ökölbe szorította a kezét, hogy ne
forduljon hátra újra. De még rosszabb következett.
– Hallottam, hogy énekeltették a nyomorult zsidókat, miközben
elgázosították őket.
– Szerinted lehetett dalt kérni?
Megint a hasukat fogva nevettek.
Izzó harag mardosta Hanát. És ezúttal nem tudta leállítani magát.
Megfordult.
– Mit mondtak? – kérdezte, hallotta a jeges élt a saját hangjában.
Az egyik férfi kissé szégyenkezve nézett a lányra, de a másik előrelépett,
odatolta az arcát a lányétól pár centire, sörszagú lehelete megtöltötte Hana
orrát.
– Zsidó vagy?
Hana próbálta nyugalomra inteni magát.
– Igen.
A férfi odaköpött elé.
– Akkor húzz a sor végére!
A másik is kiköpött.
Hana legszívesebben megmarkolta volna a kabátjukat, és a földre
hajította volna mindkettőt. Ütni akarta őket, amíg nem könyörögnek
kegyelemért. Azt akarta, hogy érezzék azt a félelmet és fájdalmat, amin
olyan könnyedén viccelődtek.
De ehelyett csak egyikről a másikra nézett, a lehető legtöbb haragot
sűrítve a tekintetébe.
– Ne aggódjanak! Nem kívánok önökkel egy pillanatig sem egy levegőt
szívni.
Megfordult, és elment, amilyen méltóságteljesen csak tudott, a belsejét
mardosó harag ellenére. Keresnie kell egy másik kenyérért álló sort.
De amikor a két férfi már nem láthatta, Hana lerakta üres kosarát a
földre, és a falnak támaszkodott, hogy ne essen össze. A biológiai apja azok
közé tartozott, akik szemet hunytak, amikor az embereket haláltáborokba
küldték. Otto kétszer árulta el Evát: egyszer a temetőben, és még egyszer,
amikor nem mentette meg Auschwitztól.
„Misem marad megtorlatlan…”
Igen, végül is jól döntött. Bárki, aki ilyen közönyösen végignézi mások
szenvedését, büntetést érdemel.
Lassan lehajolt a kosaráért. Az ilyen napokon nem is tudta, képes-e akár
még egy napig is Prágában maradni.
 33

Amikor Hana kinyitotta a konzervatórium ajtaját, azonnal érezte, hogy

feszült a légkör. Irena a szemét törölgette egy zsebkendővel, nem a szokásos
ragyogó mosollyal üdvözölte a lányt. És a barlangszerű előtér, amit általában
megtöltött a kiáltozás és a hangszerek hangja, most különösen néma volt.
– Mi a baj? – kérdezte Hana.
Irena megint az arcát törölgette, majd az öklébe gyűrte a zsebkendőt.
Körbenézett, majd suttogva válaszolt.
– Václav. Éjjel ott járt nála a titkosrendőrség. Börtönben van, tárgyalásra
vár.
Hana levegő után kapott. Václav Husa csodálatos zongorista volt és remek
tanár. De nem csinált titkot belőle, hogy utálja a kommunistákat. Hana
gyakran eltűnődött, nem túlzás-e ez a szókimondás, ahogy „szegény Beneš
elnököt” emlegette a kávéja felett a Kotvában, vagy hogy petíciót kellene
indítani, hogy iktassák be újra. Sosem tudhatta az ember, ki hallgatja. Azt
rebesgették, hogy otthonokat poloskáznak be, és bátorítják a besúgást, hogy
beárulják az emberek a honfitársaikat, és ha tiltakoznak, bebörtönzik őket. A
kommunisták elnyomása alatt sínylődő Prága szinte rosszabb volt, mint a
náci időkben.
– Szegény Pan Husa!
Irena bólintott.
– Mindenki megdöbbent. – A zsebkendő megint előkerült. – És ez persze
téged is érint, Hana. Nem lesz ma órád. Nem bánod, ha egyedül gyakorolsz?
– Dehogy.
Hana fejébe befészkelte magát a félelem, hogy vajon milyen sors vár
Václavra, és érezte, ahogy elborítja a pánik, hogy elveszítheti a tanárát.
Hogy zárhattak börtönbe egy ilyen tehetséges muzsikust? De ez a nácikat
sem állította meg. Szomorúan Irenára mosolygott, és elindult a folyosón.
Két héttel később Václavot hat hónap börtönbüntetésre ítélték. Nagyon
megviselheti, hogy bezárták. Hana nem tehetett semmit, csak tovább
gyakorolhatott, hogy meglepje a tanárt, milyen sokat haladt, amikor majd
végre kiengedik.
Közben új tanárt kapott. Ezúttal egy nőt: Milada Dedecek vette át Hanát.
Paní Dedecek magas volt és sovány, karvalyorral és apró, kritikus szemmel.
Keményen megdolgoztatta Hanát, és szűken mérte a dicséretet, de Hana
ösztönösen tudta, hogy új magasságokba emelkedett a játéka.
Nyárra megtanulta az összes Chopin-etűdöt, a hírhedt Op.10 No.2-es A-
mollt is, a kromatikus skálákkal. Amikor először gyakorolta ezt a darabot,
Paní Dedecek nézte, amint erőlködik, hogy a második lap alján az
ujjrepesztő sort lejátssza, és mosoly szaladt át az ajkán. Végül Hana
bosszúsan feladta, és leütött egy robajló akkordot, mielőtt lefejelte a
billentyűket.
– Lehetetlen! Sosem fog sikerülni.
Paní Dedecek felhúzta.
– Elég! – Felemelte Hana karját. – Először lazítanod kell.
Hana hagyta, hogy a csuklója ellazuljon, a keze leessen.
– Jó. Most tedd a billentyűkre, de ne feszítsd be!
Hana azt tette, amit a tanárnő mondott.
– Játszd le újra a kromatikus skálát, tartsd lazán a csuklódat!
Hana megint lejátszotta, és felnevetett megkönnyebbülésében.
– Na látod, hogy meg tudod csinálni.
Jól sikerült a koncert a Rudolfinumban. Hana következő óráján Paní
Dedecek egy javaslattal állt elő.
– Mit szólnál egy kis utazáshoz?
Hana gyomra izgatottan összeugrott. A nürnbergi utat leszámítva sosem
hagyta még el Csehszlovákiát.
– Boldogan!
– Remek! Áprilisban lesz egy koncert Londonban. Meghívtak, hogy
játsszak. – Paní Dedecek fel is lépett a zongoratanítás mellett. – Szeretnélek
a tanítványomként bemutatni. Eljátszhatnál egy etűdöt.
– De hogy jutunk el oda?
– Repülővel, természetesen. És szállodában laknánk. A koncert szervezői
állják a költségeimet.
Az izgalom, ami eltöltötte Hanát, hogy talán életében először repülhet,
csüggedésnek adta át a helyét.
– De mennyibe kerülne a repülőjegy? Nincs pénzem.
 Kapott fellépti díjat a koncertek után, és valami kis pénzt még a tanítással
is keresett, de ragaszkodott hozzá, hogy mindet Irenának adja a szállás és az
ellátás fejében. Olyan sokkal tartozott neki.
– Ne aggódj! Megérdeklődöm, nem terjed-e ki rád is a meghívás. Ha nem,
akkor majd a konzervatórium kifizeti a tartalékalapból. Hagyd ezt rám.
Hana alig tudta visszatartani a bugyborékoló örömöt, ahogy Irena lakása
felé tartott. Angliába megy! Talán újra találkozik Mirjammal, és rendesen
megismerkedik a féltestvérével. Írtak egymásnak azóta, lassan-lassan
megnyíltak, egyre közelebb kerültek, bár még mindig erőltetett és
bizonytalan volt a kommunikáció. Talán áprilisban már Václav is velük
tarthat.

Pamela mindig arra kérte Kittyt, hogy sült csirkét készítsen, ha Will
hazajött hétvégére, és ez a vasárnap sem volt kivétel. Ahogy az asztal körül
ültek a szaftos csirkével és Kitty csodás sült krumplijával megpakolt
tányérjaikkal, Pamela hevesen mormolt áment Hugh kissé sietős áldására.
Nem gondolta, hogy valaha megszokhatja ezt a boldogságot, hogy Will
otthon van. A fia minden látogatáskor erősebbnek és boldogabbnak tűnt.
Mirjam is életre kelt a jelenlétében, és az is egyértelmű volt, mennyire élvezi
Hugh a férfitársaságot. Pamela beérte azzal, hogy hallgathatta, ahogy
politikáról diskurálnak: Clement Attlee átvette a kormányzást Churchilltől a
háború után.
– Nem mond sokat, de egy forgószél az az ember – vélte Hugh.
Sokat dolgozott egy európai védelmi szövetség tervein és a folyamatos
harcon a kommunizmus térhódítása ellen. A háború ugyan véget ért, de az
utórezgések sok munkát adtak.
Ahogy Mirjam előrehajolt a szószos kancsóért, valami leesett az öléből a
padlóra.
Pamela lehajolt, és felvette. Egy kék boríték volt. Visszaadta Mirjamnak.
– Hanától jött levél? – kérdezte.
 Mirjam hálásan elmosolyodott.
– Igen! Épp mesélni akartam. Londonba jön egy koncertre.
Pamela nagyon izgatott lett, amikor Mirjam Nürnbergből hazatérve
elmesélte neki, hogy van egy féltestvére. Mirjam eleinte láthatóan sokkban
volt, de némi idő elteltével Pamela meggyőzte, hogy írjon Hanának, és
mostanra már rendszeresen váltottak leveleket. Az is segített, hogy Hana
tanúskodott Otto ellen. Pamela bele sem mert gondolni, mit érzett volna
Mirjam, ha nem így történik. Most, ahányszor Mirjam levelet kapott a
lánytól, Pamela kíváncsi volt minden hírre. És időről időre megemlítette,
hogy bármikor szívesen látják Hanát, akár lakhat is náluk, ha szeretné.
– Azt beszélik, hogy az oroszok lezárják a csehszlovák határt – mondta
Hugh.
Mirjam villája megállt a levegőben.
– És mi lesz Hanával? – suttogta.
Pamela Mirjam kezére tette a kezét.
– Ez borzalmas! Tennünk kell valamit, Hugh.
Hugh szószt locsolt a csirkére.
– Nem lesz könnyű – vélte. – Attlee elszánt, de nem ér fel Sztálinnal.
– De csak kijut Hana?
Hugh a villájára döfött egy krumplit.
– Sietnie kell.
– Nem tud! Áprilisban lesz a koncert.
– Akkor nem adok neki túl sok esélyt. – Hugh arca komor volt, és egy
ránc barázdálta a homlokát.
Mirjam letette a kését és a villáját, és megtörölte az arcát a szalvétával.
Will átkarolta. Pamela látta, hogy kiül az arcára a tervkovácsoló kifejezés.
– Ne aggódj, Mirjam! Tudom, úgy érzed, tartozol azzal az anyukádnak,
hogy megvédd Hanát. Kitaláljuk a módját, hogy kijusson.
Mirjam könnyes mosollyal nézett a fiúra.
 Egy héttel később egy csehszlovák bélyegzős levél érkezett Willnek a
bázisra. Mohón feltépte, megismerve Tomas jellegzetes kézírását. A szavak
ártalmatlanok voltak, nyilvánvalóan a cenzor nem látott bennük semmi
riasztót. De a RAF-pilótáknak megvolt a maguk titkos nyelve. És Will
tapasztalt szemének mindent elmondott Tomas levele, amit csak tudnia
kellett.
 34

Március vége volt. A levegő már kissé felmelegedett, az esték

megenyhültek. Nehéz tél állt mögöttük, de közeledett a tavasz.
Ahogy kinyitotta Irena lakásának ajtaját, Hana lerúgta a cipőjét és
felakasztotta a kabátját, az izgalom szikráját érezve a mellében. Egész nap
erre a pillanatra várt. Irena elment estére: egy barátjával vacsorázott,
úgyhogy Hana egyedül volt a lakásban. Nem mintha Irena bármikor
panaszkodott volna a zenére – sőt, Csajkovszkijt különösen szerette –, de
Hana lazábban érezte magát egyedül. Főzött magának egy csésze kávét,
vacsorára nem volt ideje, és addig tekergette a rádiót, amíg teljes hangerővel
bejött a koncertközvetítés. Csajkovszkij 2-es zongoraversenye szólt,
Moszkvából. Tatjana Nyikolajeva játszott, és Hana nagyon várta, hogy
meghallgassa.
Gyorsan felhörpintette a kávét, aztán leült Irena zongoraszékéhez, várta,
hogy a hegedűk és csellók megszólaltassák az első fenséges hangokat,
mielőtt a zongora is belekezd a dallamba. Emlékezetből mutogatta végig a
hangokat, ahogy Nyikolajeva játszott. Tehetséges zenész volt. Nemrég
megnyerte a nemzetközi Johann Sebastian Bach-versenyt, és nagy átéléssel
zongorázott. Hana kihúzta magát ültében, elképzelte, ahogy ő játszik ilyen
magabiztosan és szakértelemmel, és hamarosan elveszett a zenében.
Az első tétel épp véget ért, amikor Hana meghallotta a kopogást. A
staccato taktusok először összefolytak az üstdobok hangjával, de aztán már
egyértelmű volt, hogy nem is a rádiót hallja. Hana felugrott, elfordította az
óramutató járásával ellentétesen a gombot a készüléken, amíg már alig
hallatszott valami, és az előszobán átsietve az ajtóhoz lépett, halványan
észlelve a lépcsőházból beáradó szokásos főttkáposzta-szagot.
Egy komoly arcú, fiatal férfi állt előtte sötét öltönyben. Hanát meglátva
levette a kalapját, felfedve rövidre nyírt barna haját.
– Hana Rubenstein? – Gyengéd mosolyra görbült az ajka.
Hana szíve megdobbant.
 – Igen – suttogta, szinte túlságosan feszes szájjal ahhoz, hogy meg bírjon
szólalni.
– Tomas Belinsky vagyok. Minden rendben! Cseh vagyok.
Hana lassan kifújta a levegőt. És ha a férfi csak mondja ezt? A
titkosrendőrség bármire képes volt. Ráadásul csehek is jelentettek fel más
cseheket. Főleg, ha tudták róluk, hogy zsidók. Hana érezte a rettegés
markának a szorítását.
A férfi előrébb lépett, Hana beljebb hajtotta az ajtót.
– Nem akarok bemenni. Csak egy üzenetet szeretnék átadni.
Hana szeme elkerekedett.
– Bíznia kell bennem. Mond önnek valamit a William Denison név?
– Talán.
Ez valami csapda? Honnan ismeri ez az ember Mirjam bátyjának a nevét?
Olyan kedvesnek tűnt, ahogy ott állt.
A szeme sarkában ráncok virítottak, a mosolya barátságos volt. De a
Terezínben töltött idő megtanította a lánynak, hogy ne bízzon senkiben.
– Williammel repültem a RAF-nál a háború alatt.
– Értem.
– Van útlevele, ugye?
– Igen. – Milada segített Hanának elintézni az útlevelet az egy hónap
múlva esedékes koncert miatt.
– Will és az ön húga elintézték, hogy Angliába utazzon.
Mirjam mesélt Hanának Willről. Nem voltak igazából testvérek, de Hana
tudta, hogy közel állnak egymáshoz. Tényleg ők állhatnak emögött? És miért
akarják, hogy Angliába menjen? Hana hallott pletykákat, hogy mit
tervezhetnek a kommunisták, de nem volt biztos semmi sem.
– A kommunisták lezárják a határokat. Hamarosan senki sem hagyhatja
majd el Csehszlovákiát. – Tomas gyorsan körülnézett, és még halkabban
folytatta. – Ez egy nagyobb terv része. Hatalmas akció, hogy kimentsük a
cseh pilótákat és a családjaikat. Nincs sok időnk. Pakoljon össze egy
kistáskát… mintha rövidebb útra menne. Szálljon fel mielőbb a brnói
vonatra! Ott vegyen egy repülőjegyet Prágába. A járata péntek reggel hat óra
harmincöt perckor indul, március huszonnegyedikén.
– De ennek így semmi értelme! Miért utaznék órákat Szlovákia felé, csak
hogy aztán visszajöjjek Prágába? Meg pénzem sincs.
Tomas a zsebébe nyúlt, és elővett egy megtömött borítékot.
 – Már van.
Hana kinyitotta. Tele volt barna koronabankjegyekkel. Zsíros volt a
tapintásuk, nyilvánvalóan használtak voltak. Fogadja el? És ha ez csapda, és
letartóztatják lopásért? Csúsztak az ujjai az izzadságtól.
A férfi könyörgő tekintettel nézett rá.
– Bíznod kell bennem, Hana! – váltott át tegezésre. – Ez az egyetlen
esélyed, hogy valaha találkozz a testvéreddel.
Hana érezte, hogy könnycseppek szúrják a szemét.
– De honnan tudjam, bízhatok-e benned?
– Nem tudhatod. Vállalnod kell a kockázatot. – A férfi hátralesett a válla
felett, de a lépcsőház üres volt. – A húgod is üzent neked. Jelent ez neked
valamit, hogy „tedd meg Eváért”?
Hana még szorosabban markolta a borítékot, és próbált mosolyogni.
– Igen, jelent – felelte.
– Akkor sok szerencsét! – A férfi biccentett, aztán eltűnt, lement a
lépcsőn.
Mikor Irena aznap este hazaért, kipirulva a bortól és a beszélgetéstől,
Hana ébren várta.
– Hana! Hát nem alszol? És nem is gyújtottál lámpát.
Irena fel-alá járkálva a kis lakásban behúzta a függönyöket és villanyt
gyújtott. A koncert már rég véget ért, a rádióból csak a késő esti „hírműsor”
mormolása hallatszott. Nyilván kommunista propaganda. Kikapcsolta.
– Milyen volt a Csajkovszkij-közvetítés?
– Nem tudom. Csak az elejét hallottam.
Irena abbahagyta a pakolászást, és leült Hana mellé.
– Mi a baj? Olyan sápadt vagy.
Hana elmesélte Irenának, milyen látogatója volt. Elővette a borítékot a
kandallópárkányon álló óra mögül, és megmutatta, mi lapul benne.
– Atyaég! – kerekedett el Irena szeme.
– Mit tegyek?
– Hadd gondoljam végig! – Irena kisietett a konyhába, szekrényeket
nyitogatott. Sziszegve begyulladt a tűzhely, és a fazékba csorgó folyadék
hangja hallatszott. Pár perc múlva az asszony megjelent két bögre meleg
tejjel, az egyiket Hanának nyújtotta. – Kérsz bele egy kis vodkát?
A lány a fejét rázta.
Irena leült, elgondolkodva kortyolt.
 – Szerintem el kellene menned.
– Ezt gondolod?
– Tomas megmondta, hogy kockázatos, és kétségtelenül tényleg az. De
anyukád nevét is megemlítette. Meg a húgodét és az ő mostohatestvéréét.
– De ezeket bárhonnan megtudhatta.
– Lehet. De miért fáradna ezzel? Nyilvánvalóan, amikor Václavot
letartóztatták, egyszerűen csak kivitték, és bevágták egy furgonba. Semmi
fortély.
Hana nyelt egyet. Václav még mindig nem jött vissza.
– Talán nőknél máshogy megy.
– Talán. De te nem csináltál semmit az elmúlt négy évben, csak lehajtott
fejjel zongoráztál. Nem jelentesz senkire sem fenyegetést.
– Nem, de Milada azt akarja, hogy menjek el vele jövő hónapban
Londonba egy koncertre. Talán ez riasztotta a hatóságokat.
Irena lassan letette a bögréjét.
– Ha igaz, amit hallottam, akkor nem jutsz ki arra a koncertre, sőt
semmilyen másik külföldi koncertre sem. A látogatódnak igaza volt. Az
oroszok lezárják a határokat. Ez lehet az egyetlen esélyed, hogy kijuss.
Hana érezte, hogy a határozatlanság köde egyszer csak felszáll. Irenának
igaza van, állapította meg. Meg kell bíznia Tomasban. El kell hinnie, hogy
Mirjam és Will szervezte ezt az egészet. Megteszi, igen, Eváért, ahogy
Tomas mondta.
– Egy szót se senkinek! – állt fel a lány.
– Persze. – Irena megölelte. – De nagyon fogsz hiányozni!
Hana már másodszor érezte a könnyek szúrását ezen az estén.
– Hogy tudom ezt neked meghálálni? Megmentettél, amikor reménytelen
helyzetben voltam.
– Butaság! – felelte Irena. – Mi mást tehettem volna, gondoskodnom
kellett rólad. Anyád különben sosem bocsátott volna meg nekem. Olyan
tehetséges volt… – Az asszony a távolba révedt, aztán összeszedte magát. –
Menj csomagolni!
És Hana ment is.
 Mirjam épp egy hatalmas halom papírt iktatott, amikor megszólalt a
telefon. Átnyúlt az asztal felett, és felvette a kagylót.
– Whitehall, 4897-es mellék.
– Én vagyok az, Mirjam. Tudsz most beszélni?
– Will! – Mirjam körbepillantott a szobában, de ahogy azt tudta is, üres
volt, a többi titkárnő még nem ért vissza az ebédszünetről. – Igen, egyedül
vagyok. Úgy örülök, hogy felhívtál!
– Kösz, de nem társalogni akarok sajnos.
– Hanem? – Mirjam keze kinyúlt, firkantott valamit a jegyzetblokkra az
asztalon, közben a másik kezével fogta a kagylót.
– Jelentkezett Tomas. Elment Hanához, és beleegyezett a tervbe. – Will
már elmesélte Mirjamnak, hogy a volt RAF-pilóták nem dolgozhatnak
többet cseh gépeken, vélhetően azért, mert a háború alatt túl közeli
kapcsolatot építettek ki a Nyugattal. Elkobozták az útlevelüket, és
megfigyelés alatt tartotta őket a titkosrendőrség. Tomas azt mondta Willnek,
csak idő kérdése, hogy letartóztassák és kikérdezzék, vagy talán be is
börtönözzék. – Hana München mellett, Erdingben fog leszállni pénteken
reggel, nyolc után. Engedélyt kaptam a RAF-tól, hogy elrepüljek érte egy
kétfedelűvel, és hazahozzam.
– Ez csodálatos, Will! Egyenesen Hampsteadbe viszed?
– Ez a terv. De nem én, hanem te!
– Ó!
– A te féltestvéred. Velem kell jönnöd Németországba. Együtt csináljuk
végig.
Mirjam egy nagy felkiáltójelet rajzolt a jegyzetlapra.
– Benne vagyok! – felelte.
Mirjam gondosan kiválasztotta a megfelelő pillanatot. Várt, amíg Hugh
elindult dolgozni, nem tartott vele, mondván, hogy fáj a feje, és kiveszi
inkább a délelőttöt.
 – Szóljak Mrs. Ainsley-nek? – morogta Hugh.
– Igen, köszönöm. – Mirjam remélte, hogy a rá váró beszélgetés miatti
aggodalomtól elég sápadt, hogy meggyőzze Hugh-t a fejfájásról. –
Bemegyek később, ha jobban leszek.
Hugh bólintott, puszit nyomott Pamela feje búbjára, és végigvonult az
előszobán. Amint Mirjam meghallotta a bejárati ajtó csapódását, és
meggyőződött róla, hogy Kitty épp a konyhában mosogat, belekortyolt a
gyorsan hűlő teába, majd szándékosan elkapta Pamela tekintetét.
– Lehet, hogy el kell mennem egy-két napra – mondta.
– Igen? – Pamela szórakozottan rágcsálta tovább a pirítóst. – Hugh tudja?
– Nem. De Will igen.
– Will? – Pamela abbahagyta az evést.
– Kapcsolatban maradt Tomasszal. Emlékszik, hogy Mr. Denison azt
mondta a minap, hogy a kommunisták le fogják zárni a csehszlovák határt?
Nos, kiderült, hogy már csak nagyon kevés idő maradt.
Pamela nyelt egyet.
– Szegény Tomas!
Mirjam egyenesen a szemébe nézett.
– És szegény Hana.
– Igen, persze. Milyen rémes! Csapdába kerül ott. Nem úgy volt, hogy
hamarosan Londonban koncertezik?
– De igen. Az a helyzet… – Mirjam összesodorta a szalvéta sarkát. – Will
meg én… meg Tomas… segítünk neki kijutni.
– Jaj, ne! – Pamela felpattant. – Mit csináltok? El kell mondanom Hugh-
nak.
Mirjam gyomra görcsbe ugrott, felállt. Odament Pamela mellé, az asztalt
megkerülve, és átkarolta.
– Kérem, ne mondja el Mr. Denisonnak! Ha megtudná, mit tervezünk,
kénytelen lenne jelenteni. Ez veszélyeztethetné Tomas terveit. – Mirjam
elgondolkozott, mivel győzhetné meg Pamelát. – Veszélybe sodorhatná
Willt.
Pamela lassan visszaült.
– Csak azt ne! – suttogta.
Mirjam szívverése kicsit lelassult.
– Minden rendben lesz – mondta. – Gondosan állították össze a tervet. De
segítenie kell nekünk.
 Valamelyest visszatért a szín Pamela sápadt arcába.
– Igen?
– Fedeznie kell, amíg nem leszek itt. Kérem, mondja azt Mr. Denisonnak,
hogy Olga barátnőmet látogatom a Hinton Hallból, és nála leszek pár napig.
– Nem hazudhatok – felelte Pamela. – Te is tudod. De ha megkérdezi, azt
mondom, nem tudom, hova mentél. Ez igaz is lesz.
Mirjam bólintott.
– És még valami – tekerte csíkká újra a szalvétát. – Idehozom a
vendégemet…

Hana mereven ült, kisöpörte a haját a szeméből. A reptéri pad nem volt túl
kényelmes ágynak, de Terezín óta bárhol tudott aludni. A Tomastól kapott
pénzből valószínűleg megengedhette volna magának, hogy szállodában
aludjon egy éjszakát, de nem akarta megkockáztatni. Ki tudja, meddig kell
kihúznia ennyiből.
Előző este nyolc kilométert gyalogolt a brnói pályaudvartól a reptérig,
végig mellékutakon, attól félve, hogy valaki megállítja és átkutatja, vagy
felteszi a kérdést, mit keres kint egy ilyen fiatal lány egy nedves, márciusi
éjszakán. De csak egy öregembert látott egy biciklin, az rámosolygott, ahogy
feltekert a dombon.
Hana felnézett a reptéri órára: reggel 5:30. Ideje elmenni a mosdóba, hogy
felfrissítse magát, amennyire tudja. Irena odatelefonált már a
konzervatóriumból, és helyet foglalt a lánynak, Hana előző este fel is vette a
jegyét. Eddig jól ment minden.
Mire kijött a mosóból, tömeg gyűlt a kapu elé, a prágai gépet várták.
Beállt egy kerek, fejkendős asszony mögé, aki pár percenként ásított egyet,
és morgott valamit magában.
A nő körül rengeteg csomag hevert: két dagadtra tömött, harsányan
rózsamintás szövettáska, egy kopott, barna bőrönd és egy kissé furán festő
férfi aktatáska. Hana eltűnődött, vajon szóltak-e neki, hogy ne hozzon sok
csomagot. Furcsa volt, hogy értelmezték ezt az emberek. Három év terezíni
élet után, ahol összesen ötvenkilónyi holmit birtokolhattak, ráadásul azóta is
alig pár, feltétlenül szükséges dolgot vásárolt, a maga részéről rég
megtanulta, hogy kevés holmival éljen. Talán minden más lesz, ha eljut
Londonba.
A tömeg elindult előre, Hana elővette az útlevelét és a papírjait a
táskájából, próbálta megállítani a keze remegését. Amikor a pulthoz ért, a
hivatalnok pár másodpercig csak meredt rá, majd előrehajolt, hogy
megvizsgálja a papírokat. Nem sietett, minden sort gondosan elolvasott,
mielőtt visszaadta a paksamétát. Hana halvány mosolya viszonzatlan maradt.
A lány elindult az aszfalton, próbálva úgy festeni, mint aki mindennap így
utazik.
Kint gyenge napsütés próbálta megvilágítani az opálos eget. Élénk szél
fújt, Hana fülébe mart, és felborzolta az idősebb nők fejkendőit. Legtöbben
csak kistáskákat hoztak magukkal, de voltak páran, mint az az asszony is,
akit Hana korábban látott, akik rengeteg csomaggal küszködtek. Egy
várakozó steward lépett elő, hogy elvegye az asszony egyik táskáját, de
közben a homlokát ráncolta. Hana ekkor megpillantotta Tomast, aki elegáns
egyenruhában ült a gép orrában, és nem vett tudomást a lányról.
Megnyugtató volt azért, hogy így látja viszont.
Egy üléshez vezették a gép elejében. Egy sovány férfi ült már az ablak
mellett, kifelé nézett. Nem fordult meg, ahogy Hana helyet foglalt. Hana
bosszúsan nyugtázta, hogy a kövérkés asszony ott áll vele szemben a
folyosón, próbálja bepréselni a csomagját a felső rekeszbe. Megint a
helytelenítő arcot vágó steward sietett a segítségére, majd az asszony
lehuppant Hana mellé. A lány az ajkába harapott.
Végül a gép kigurult a kifutóra, és Hana már természetesebben vette a
levegőt. A repülő gyorsított, míg végül már visítottak a motorok. Robajlott
tőle a füle. Zörgést hallott, a mellette ülő nő mentolos cukorkát vett elő a
zsebéből, és Hanát is megkínálta, de az a fejét rázta.
– De vegyél csak egyet, drága, ettől majd enyhül a nyomás a füledben, ha
nyelsz.
Hana megfogadta a tanácsot. Mire a gép felszállt, valóban enyhült a
dobhártyája tompa feszülése.
Próbált lazítani, ahogy a motor zúgása is szelídült, de amikor pár perccel
később a repülő hirtelen balra billent, érezte, hogy rátör a hányinger.
Előrehajolt, kivette az előtte lévő ülés hátára szerelt zsebből a barna
papírzacskót. A repülő tele volt, de nem lehetett megmondani, ki az, aki
disszidálni készül, mint Hana, és ki a potenciális besúgó, sőt akár
titkosrendőr. Hana nyelt egy nagyot, aztán pár gyorsat egymás után,
egyrészt, hogy leküzdje a hányingert, másrészt, hogy zaklatott idegeit
megnyugtassa. Még mindig előrehajolva letörölte a homlokáról az
izzadságot, majd hátradőlt, a lehető legkevesebb mozgással. A hányinger
alábbhagyott.
Hogy elterelje a figyelmét, nézte, ahogy egy stewardess végigmegy a
sorok között, láthatóan minden probléma nélkül, és belép a pilótafülkébe. A
motor zúgása mellett Hana hallotta, ahogy kattanva elfordul egy zár. Megint
elöntötte a nyál a száját.
Mellette a kövér asszonyság már aludt, a fejét hátrahajtotta, tátott szájából
halk hortyogás tört fel. A lány másik oldalán ülő férfi alig-alig mozdult, de
Hana látta, hogy megfeszül az állkapcsa.
Aztán megint nyílt a pilótafülke ajtaja, és kilépett a stewardess.
Nyugodtan végigment a folyosón, az utasokat ellenőrizte. Hana arra gondolt,
vajon teljes egészében felfogta-e az utazás veszélyeit. De ha így is volt, arca
kifürkészhetetlen maradt.
Hana hátradőlt, és lehunyta a szemét, próbálta utánozni a stewardess
fegyelmezettségét. De a fejében csak az forgott, ahogy a titkosrendőrség arra
vár, hogy lecsapjon, és ő csak Adonájnak tudott könyörögni újra és újra,
hogy hadd érkezzen meg baj nélkül. Ez hosszú és feszült útnak ígérkezett.

Mirjam és Will a fák alatt állt az erdingi amerikai légi bázis szélén. A
kétfedelű, amivel Németországba érkeztek, ott parkolt előttük az aszfalton.
Will RAF-egyenruhában volt, Mirjam meleg nadrágot és pulcsit vett. Ennek
ellenére időről időre kirázta őket a hideg, legalább annyira a félelemtől és a
várakozástól, mint a hűvös időtől.
– Milyen ember Hana? – kérdezte Will.
 Mirjam felnézett a kora reggeli égboltra, a nap elbújt a sötét felhők
mögött, a hold ezüst sarlója még látszott. Will azt mondta, tökéletes az idő
Tomasnak a repülésre. Az orosz légtéren keresztül jön majd, és a repülő
kevésbé látszik a felhős égen. Az amerikai légibázis parancsnokát
értesítették az akcióról, és ő belement, hogy átengedi a cseh pilótákat, de így
is nagyon kockázatos volt. Mirjam megpróbálta felidézni Hanát, ahogy
Nürnbergben látta.
– Szőke, világosabb nálam. Talán csendesebb is. Nehéz eldönteni.
Will szomorúan a lányra mosolygott. Nemrégiben rászokott a pipázásra, a
leheletébe a dohány gazdag, édes illata keveredett. Az arca pirospozsgás
volt, sötét haja a homlokába hullott. Mirjam élvezte, hogy mellette ülhet a
repülőn, nézheti, ahogy olyan magabiztosan irányítja a műszereket.
Szereted? – kérdezte Hana egy levelében.
Dehogy – válaszolta Mirjam. – A bátyám. – De az igazat megvallva nehéz
volt olyat találni, aki felért volna Will-lel.
Will utasításai világosak voltak.
– Amint Tomas földet ér, úgy figyeld azt a gépet, mint egy sas, amíg azt
nem látod, hogy Hana leszáll! Akkor rohanj át oda, ragadd meg, és hozd ide
nekem! Én addigra beindítom a motort, és azonnal fel is szállunk. A
hatóságok tudnak a tervünkről, de akkor sem késlekedhetünk.
Mirjam a fülét hegyezte, mintha egy közeledő repülő halk robaját hallotta
volna. Felnézett. Semmit sem látott.
– Hallasz valamit? – kérdezte Willtől.
Will mozdulatlanul állt, ő is fülelt.
– Igen. A Dakota, úgy hallom.
Mirjam megint felnézett. Egy mozgó valamit látott a távolban. Ahogy
átrepült a felhőn, egy pillanatra megvillant a sziluettje, ezzel egy időben a
robaj is egyre hangosabb lett.
– Ezek ők, biztosan.
Nézték, ahogy a repülő közeledik, és hallották, ahogy a motor hangja
megváltozik, leszállásra készülnek. A kerekek az aszfaltnak pattantak, és a
gép végül megállt.
– Figyelsz? – kérdezte Will.
– Persze.
Mirjam nem látta, kik ülnek a pilótafülkében, de hamarosan leengedték a
lépcsőt, és leszállt pár utas. Volt, aki döbbentnek tűnt, amikor meglátta, hogy
nem Prágába érkeztek, mint várták, hanem egy ismeretlen, nyugat-
németországi repülőtérre. Mások határozottan elindultak a terminálépület
felé, arcukra kiült a megkönnyebbülés. Will mesélt a terv részleteiről idefelé
úton. Három repülőt hoznak, ezek elvben Prágába kellene, hogy
megérkezzenek valamilyen vidéki reptérről, de a volt RAF-pilóták eltérítik
őket, és Erdingbe repülnek velük. Azért választották Erdinget, mert
nagyjából olyan távolságra esett a kiindulási repülőterektől, mint Prága, nem
valószínű, hogy a mit sem sejtő utasok gyanút fogjanak így.
Számtalan veszély fenyegette az akció sikerét. Lehetett titkosrendőrség a
gépeken. Balul is elsülhetett a gép átvétele. A pilóták ellenállhatnak.
Egyetlen pánikoló utas is tönkretehet mindent. Mirjam gyomra még jobban
összeugrott, ahogy egyre többet tudott meg Willtől.
– De alaposan végiggondoltunk mindent – nyugtatta meg a lányt. –
Nyolcvanöt utas van összesen, ebből huszonhat akar Nyugatra szökni. A
pilóták nem utazhatnak egy gépen a családjukkal, ezért volt szükség három
repülőre. És a hármas eltérítésre. – Will letörölte a homlokáról az izzadságot
a dzsekije ujjával. – Csodás akció lesz ez, ha sikerül.
– Vagy rémséges tragédia, ha nem – tette hozzá Mirjam.
Will némán meredt maga elé.
– Will? – Mirjam megrángatta a fiú dzsekijének az ujját, a teste
megfeszült a balsejtelemtől. – Azt hiszem, ez az utolsó utas, és még mindig
nem látom Hanát.

Pamela aznap már századszor ment be abba a szobába. Éveken át ez volt a

vendégszoba, akkor használták, ha Willhez átjött egy-egy barátja, vagy az
egy-két alkalommal, amikor itt aludtak Pamela szülei, bár mostanság már
ragaszkodtak a saját ágyukhoz. Ez volt Tomas menedékhelye, amikor pár
hétig Denisonéknál lakott, miután kiszabadultak a hadifogságból. Pamela így
szeretett gondolni erre a szobácskára: mint menedékre.
 Lesimította a rózsaszín viaszosvászon ágytakarót, és megigazította a
toalettasztalkára készített kis hajkefét és fésűt. Még utólag eszébe jutott
valami: elugrott a Dickmanbe, vett egy üveg Yardley levendulavizet. Hana
éveket töltött a gettóban, és nyilván alig-alig akadnak luxuscikkek a
boltokban ott, amióta a kommunisták átvették a hatalmat. Pamela tett egy
levendulás szappant a fehérneműs fiókba is, és vette a bátorságot, vásárolt
pár alsóneműt, hogy Hanának legyen valami új holmija. Mirjam
ragaszkodott hozzá, hogy beakassza pár ruháját Hana szekrényébe,
lesöpörve Pamela ajánlatát, hogy vegyenek újakat.
– Nem is tudjuk a méretét. El tudom képzelni, hogy még mindig nagyon
sovány. És amúgy is remek mulatság lesz elvinni vásárolni, hogy ő válassza
ki a ruháit.
Pamela bólintott erre. Fel is kell kicsit hizlalniuk Hanát. Majd megkéri
Kittyt, hogy készítsen pudingot.
Amikor Will és Mirjam megkérdezte, lakhat-e náluk Hana legalább egy
ideig, amíg a saját lábára áll, akkor minden bizonytalanság nélkül igent
mondott. Mindig is úgy képzelte, tele lesz majd a háza gyerekekkel, bár
Hugh csak egyet akart. Nagyon szerették Willt, és csodálatos fiú volt
tényleg, még ha időnként kissé önfejű is, de Pamela arra vágyott, hogy
Willnek legyen testvére, és tudta, hogy a fiú is gyakran erről álmodozott.
Úgyhogy amikor befogadták Mirjamot, és ilyen közel kerültek egymáshoz
Will-lel, Pamela úgy érezte, végül csak megadta neki a hiányzó testvért. És
most itt lesz Hana is. Ugyanaz az anya szülte, mint Mirjamot, vérrokonok.
És mindketten tehetséges zenészek. Bármennyire is arra vágyott Pamela,
hogy egy újabb lányt vegyen a szárnyai alá, azért remélte, hogy Hana
érkezése nem zavar bele Will és Mirjam közeli kapcsolatába.
És ott volt még Hugh is. Ő először nem akarta Mirjamot, bár most már
rajongott a fogadott lányáért. Csodás volt látni, ahogy minden reggel
elindulnak együtt a munkába, beszélgetve és nevetgélve. De mit szól majd
ahhoz, hogy még egy lány odaköltözzön hozzájuk? Úgy, hogy nem is kérték
a beleegyezését? Nem is tudott az egész kijuttatási tervről semmit. Elborzadt
volna, ha tudja.
Pamela lehunyta a szemét, némán imádkozott magában. Kérlek, menjen
jól minden, könyörgött. Körbepillantott még egyszer a szobában, aztán
lement, hogy a vacsora után nézzen.
 Ahogy a gép leszállt Erdingben, Hana kinézett az ablakon, és jó pár harci
repülőt látott. Kék villámok és fehér csillagok virítottak rajtuk. Egy másik
Dakota állt előttük, valószínűleg a háromból egy másik gép előttük ért ide. A
Hana mellett ülő asszony felriadt.
– Prágában vagyunk? – kérdezte.
Hana nem kockáztathatta, hogy az igazat válaszolja.
– Gondolom – felelte.
A nő előrehajolt Hana felett, és lehajtotta a fejét, hogy kinézzen az
ablakon.
– Nem úgy fest, mint a Ruzyně reptér – állapította meg.
Hana fészkelődött, zavartan, hogy a nő vaskos teste ilyen közel nyomódott
hozzá.
– Mikor repült oda utoljára? – A fenébe, azt kellett volna mondani, hogy
„mikor repült ide”, de a nő mintha nem vette volna észre a nyelvbotlást.
– Tavaly.
– Akkor sok minden megváltozhatott – vont vállat Hana.
A nő meglepetten ráncolta a homlokát, és visszahúzódott a saját székébe.
Ahogy a kifutón gurultak végig, a stewardess megkérte az utasokat, hogy
maradjanak ülve a helyükön. Amikor elment Hana üléssora mellett, a lány
mellett ülő férfi hirtelen felállt, és végignyomakodott az ülések között.
– Árulás! – kiáltotta.
Egyszerre mindenki levegő után kapott. Hana szomszédja lebukott az ülés
mögé. Hana a karfát markoló kezére, kifehéredő bütykeire meredt.
A kiabáló férfi a pilótafülkéhez ért, és megrázta a még mindig zárt ajtót.
– Engedjenek be! – követelte. – Árulás!
Hana gyomra összeugrott, vér dobolt a fülében. Nem tudja ez az ember
megakadályozni a szökést, ha már eljutottak ide, ugye? Hirtelen futó léptek
dobogását hallotta. Négy katonazöld egyenruhás férfi sisakban és fegyverrel
rohant végig a folyosón.
 – Amerikai katonai rendőrség! – kiáltotta a legelső, majd megmarkolta a
hőbörgő férfi karját, a háta mögé rántotta, közben egy bajtársa a földre
küldte.
A másik két rendőr leterelte az utasokat a biztonságba.
– Gyorsan szálljanak le! Senkinek sem lesz baja. Münchenben vannak.
A férfi a földön vonaglott, tovább kiabált.
– Ne adjátok fel, elvtársak, ez árulás! Amíg itt vagyunk a gépen,
csehszlovák fennhatóság alatt vagyunk. Nem szabad leszállnotok! – Az
egyik rendőr befogta a száját.
Hana remegő lábbal leszállt, alig bírta el a kis táskáját. Egyszer csak
kivette a kezéből egy vékony, szélesen vigyorgó alak. Mirjam karolta át.
– Én vagyok az, Hana! Vége! Sikerült!
Hana próbált visszamosolyogni, de túlságosan tele volt a szíve, hogy
megszólaljon.
Mirjam kézen fogta, és az élénkzöld füvön át a kifutó széléhez vezette.
– Gyere Willhez! – mondta.
És Hana a féltestvére nyomában a kétfedelű géphez ment, ahol Will várta,
hogy hazavigye.
 Epilógus

1968
– Készen állsz? – suttogta Mirjam.
Hana bólintott. Oscar mondta, hogy tele van a nézőtér, bár amúgy is tudta
már. Ahogy dagadtak kint a hangok a függöny túloldalán, abból nyilvánvaló
volt, hogy több százan várják az előadás kezdetét. Hana hallotta a szokásos
zörgést a műsorfüzetekkel és a cukorkapapírokkal, az izgatott karattyolást, a
várakozás hullámzását. Szerette ezt a pillanatot, mielőtt felment a függöny.
Egész Csehszlovákiából eljöttek az emberek, hogy meghallgassák ezt a
koncertet, felbátorította őket a Prágai Tavasz. Nem fognak csalódni.
Egy pillanatra megragadta és megszorította Mirjam kezét. Eváért
zenélnek ma este.
– Ez lesz életünk előadása – suttogta. – Muttiért.
Mirjam mosolygott, pislogott párat. Nem lehet most sírni, nem lenne
értelme azok után, hogy ennyi ideig visszatartotta. Mély levegőt vett, és
rábólintott, amikor Oscar intett, hogy felhúzza a függönyt.
Ahogy a bársony felemelkedett, a közönség végre meglátta Hanát a
hatalmas koncertzongora mögött, mellette Mirjamot, és kitört a taps.
Mindkét nő fejet hajtott. És akkor Hana felemelte a kezét, lejátszotta az első
pár taktust a villanellából, Mirjam figyelte, várta, hogy mikor lépjen be az
énekkel.
Az anyukájuknak nem adatott meg sosem, hogy előadja a villanellát a
Rudolfinumban, de most a lányai megtették ezt helyette. És ha Hana még
virtuózabbul játszott, mint valaha, és Mirjam hangja még csodálatosabban
zengett, mint bármikor, az talán azért lehetett, mert ott volt velük lélekben
Eva, aki ámulva és boldogan hallgatta a lányait, és áldását adta rájuk. Végre
békében.
 A szerző jegyzete

Gyakran mondják, hogy a valóság képtelenebb történetekre képes, mint a

fantázia, és e regény kutatómunkái alatt jó pár valószínűtlen esetre
bukkantam: a cseh gyerekek százainak kimentése a nácik orra előtt
Londonba, amit egy tőzsdeügynök szervezett, egy koncentrációs tábor, ahol
engedélyezték a zsidóknak a koncertezést, és háromgépes eltérítés, ahogy a
valamikori cseh RAF-pilóták elszöktek a kommunista Prágából. Mégis
mindhárom megtörtént. És én azt tűztem ki célul, hogy olyan karaktereket
és történetet alkossak, amik ezeket összekötik.
Először akkor kezdett el érdekelni Nicholas Winton története, amikor
ráakadtam Esther Rantzen YouTube-videójára, amiben ennek a szerény
hősnek gratulál ötven évvel az utolsó Kindertransport elindulása után.
Winton nem tudta, hogy azok a felnőttek veszik körül, akikké a megmentett
cseh menekültek lettek. Szívbemarkoló kis videó, érdemes megnézni, itt
találják: (https://urlzs.com/2SFW). Innen indult a kutatásom a németek
megszállta Prága tárgyában, és ekkor olvastam a Terezínben történt
különleges esetekről (amit a németek Theresienstadtnak neveztek), ahol a
zsidók festhettek, énekelhettek, játszhattak hangszereken, előadásokat
tarthattak és színdarabokat adhattak elő. Verdi Requiemének az előadása
volt a legfigyelemreméltóbb, pusztító erővel bejelentve az istenítélet
eljövetelét a németek füle hallatára. Ahogy azt a köszönetnyilvánításaim
között is említem, készült egy DVD az eseményről, de itt is lehet látni,
nagyjából milyen lehetett: https://urlzs.com/Ut4Q.
Vera Gissing önéletrajzából tudom, hogy a Hinton Hallba járó gyerekek
tudtak arról, mit tesznek a zsidókkal: egy 1943-as márciusi rádióbejelentést
hallottak erről. Akárhogy igyekeztem, ennek a bejelentésnek nem találtam
meg a leiratát, úgyhogy vettem a bátorságot, és Varian Fry szavait vettem át
ebből a célból „A zsidók kiirtása” című cikkéből, amely 1942. december
22-én jelent meg a The New Republic hasábjain. A teljes cikk döbbenetes
olvasmány, itt találják: https://newrepublic.com/article/118800/first-
american-report-holocaust. Még ennél is döbbenetesebb az a tény, hogy a
szövetségesek már ekkor tudtak a haláltáborokról, és úgy tűnt, semmit sem
tettek ellenük.
Vera Gissing könyve sok információval szolgált nekem a cseh
menekültgyerekekről. Arról, hogy milyen lehetett Terezínben gyerekként
raboskodni, Helga Weiss Helga naplója címen megjelent beszámolójából
tudtam meg sokat.
Ajánlom még a Nicky’s Family című DVD-t, ha többet szeretnének tudni
Nicholas Wintonról.
Megtiszteltetés volt, hogy azokról írhattam, akik kreatív ragyogást vittek
a legsötétebb körülmények közé. Akik zenei, színházi, művészeti vagy
tervezői tehetséggel voltak megáldva, és ezt megosztották az akasztófa
árnyékában is.

{1} A nácik által üzemeltetett koncentrációs táborokban az emberek meggyilkolására

használt Zyklon–B – eredetileg Zyklon elnevezésű rovarölő készítmény – hatóanyaga a
hidrogén-cianid, amelynek megalkotásában a Nobel-díjas Fritz Haber zsidó származású német
kémikus is részt vett, még 1919-ben. A regénybeli Josef Kolischer alakját feltehetőleg ő
ihlette. (a szerk.)
{2} Babits Mihály fordítása.
{3} Babits Mihály fordítása.
 Köszönetnyilvánítások

Rengeteg embernek maradtam adósa, akik segítettek megírni nekem ezt a

könyvet: drukkerek és erkölcsi támaszok, szakértők, akiknek könyörtelenül
kihasználtam a tudását, hogy úgy tehessek, mintha tudnék valamit
tudományról, zenéről vagy orvoslásról. Minden becsúszott és a szövegben
maradt tévedésről én tehetek.
Álljon itt azok listája, akiknek külön is köszönetet szeretnék mondani:
Csodás ügynököm, Anne Williams.
A lenyűgöző Sherise Hobbs a Headline csodálatos szerkesztőcsapatából.
A bölcs és nagylelkű Stephanie Norgate és Jane Rusbridge.
Férjem, Paul (hogy vigyázott a józan eszemre!).
Laura és Richard, akik támogatták az anyukájukat.
Kate Lee és Jacqui Pack, mert hűségesek és lelkesek maradtak.
Helen és Dominic Bevan, Nick Smith, Jenny Alexander és Ceilidh
Botfield a zenei tudásukért. Különösen Dominic, aki olyan sokat segített,
amikor elmesélte, milyen volt elénekelni Verdi Requiemét.
Köszönöm a Defiant Requiem Alapítványnak, hogy elküldték nekem a
DVD-t.
Carolyn MacDonelltől megkaptam édesanyja memoárját az 1937-es
utazásról Németországból Angliába, tizenegy évesen, menekültként.
Köszönet Eva Kůželovának, amiért ilyen rengeteget tud a cseh
történelemről, és ilyen türelmesen tűrte a végtelen kérdezősködésem.
Köszönet Terrynek, a remek és nagy tudású terezíni idegenvezetőnek.
Dr. Dana Thompsonnak, aki orvosi információkkal segített.
Köszönöm nektek: Sue Greenhalgh, Libby Morgan, Dave és Jude
Thompson, Tessa és Drew Forsyth, Alex Burn, Anne Hudson, Julia Arthurs
és a Godalming College csapata, és különösen az angol tanszék. Köszönöm
a támogatást és a bátorítást!
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Mottó
Prológus
Első rész 1933-1939
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
Második rész 1939-1944
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
Harmadik rész 1944-1950
27
 28
29
30
31
32
33
34
Epilógus
A szerző jegyzete
Köszönetnyilvánítás
Copyright
 A mű eredeti címe:
Gill Thompson: The Child On Platform One
Headline Publishing Group, London 2019
Fordította: Moldova Júlia
Álomgyár, Budapest, 2021

ISBN 978 963 570 021 9

Minden jog fenntartva.