PÉTERFY GERGELY

A GOLYÓ,
amely megölte
Puskint
— regény —

KALLIGRAM
2019

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint

KALLIGRAM
2019

© Péterfy Gergely, 2019

ISBN 978 963 468 123 6

Simon fiamnak
 1. FEJEZET

Egy regény mindenkiben benne van.

Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami
különösség a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen.
Minden élet megkapja az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán
ez a lélek igazi halhatatlansága. Talán nem.
Velem is történt valami.
Megpróbálom elmondani.
Kristóf Instagram-storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak a
tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol
beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az
ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a
Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az
őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek
földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban.
Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált
német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó
gránátok.
A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán
géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan
kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba szaggatta térre. A szemközti
épület leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan
feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó
sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból.
Aztán egy gránátot is odadob.
Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből, és a
falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy
régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók
ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj
a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.
Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben
hazaindulni, és felhívtam apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott,
mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét, és még nem sikerült teljesen
összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-
menésemet egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul
érkezett, és csillapíthatatlanul tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg
nem mertem egyedül elindulni a sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg,
hogy amint összerakta a motort, elindul, addig meg örüljek a
vendégeskedésnek.
– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még bele a
recsegő telefonba, mielőtt Péter kivette volna a kezemből a kagylót.
Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen
megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.
Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták
elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés.
Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal
kisgyerekkorunk óta tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a
státuszon túlengedjenek. Az ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori,
amikor nem lehetett lemenni a strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk
Kristóffal egy vajas kiflit és egy méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás
Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált föl nekünk a nappaliban – semmit sem
vártam jobban, mint hogy meghalljam a lépteit a lépcsőn –, aztán
maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal kellett eltöltenünk Kristóf
szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú délutánban
elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett, otthon
megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy vagdalthús-
konzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom Herkulesváron, a
fenyegető unalom ellen a Duna-partra menekültem. Kihoztam a
csónakházból a horgászfelszerelést, és sötétedésig pecáztam, ha meg
tényleg egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam, és rajzolgattam
a csónakházban.
De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és a vajas
kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma
sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a
nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.
 – Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként. – Itt hagynak két
szörnyeteggel…!
Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok a szörnyetegek,
akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy
távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.
Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb tekintetben
egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát
nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az
alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és
kilókat adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között,
mint egy óriás, állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire,
de ez nem mindig sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek,
bosszúszomjas szülők jelezték az utamat, és apámnak gyakran kellett
bejárnia az iskolába mentegetőzni miattam.
Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga
szerette mondani. Viszont kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is
sokkal érettebb. Tizenegy évesen már mutált, és valakinek szólnia kellett
volna neki, hogy el kellene kezdenie borotválkozni, de én ezt sose mertem
megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy hagyni kell a többieket olyannak
lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a mázsás testemmel és a
pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így aztán én egyre
csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk mindkettőnket
eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a folyamatos
megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie, nekem
pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja
iránt éreztem.
Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított orangután,
piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig
Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchboxgyűjteménye
volt), és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető
lépcsőn. Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük
magunkra, amit az öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.
Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor
gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes
közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani –
pontosabban: túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig
szerette az apját, és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az
előadást, mindig újra és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött
a helyzet hiábavaló eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet
másnap az Akadémián tart, bemutatja a családja előtt –, és csak később,
sokkal később tudtam meg, hogy ezeknek az előadásoknak alig volt
közönsége, s nem is az Akadémián került rájuk sor, hanem egy homályos
különteremben egy pinceborozóban – bár kétségkívül nem messze az
Akadémiától.
Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az „előadás”, hát még, hogy
mi fán terem a „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás” és a többi homályos
értelmű és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek
Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még
rá lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem,
csak a vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi
kapcsolata nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári
idiótaságok, ne foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban
érdekeltek.
Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és – ha
már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre közelebb
kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja
a főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott
volt az előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a
helyzetet. Fél hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és
miközben odakint szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet.
Amíg Kristóf beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam
el, és az ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy
nézőtérré lehessen alakítani a termet.
Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra
sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek
bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen
világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a
lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint
a kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában, és máshogy, mint
szerte az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban
ismertem.
A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves, padlóig
érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a mennyezetig
könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok álltak:
antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok és
államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész,
Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek,
amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom
el akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú
asztal állt, amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak,
csak vasárnap alakult át ebédlőasztallá.
Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen szavakkal,
ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb borítókkal,
amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült elcsennem
egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban
éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A
ház minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a
sarkokban és a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű,
angyalszárnyaikat kifeszítő keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a
sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban lakó Minótaurosz, az epheszoszi
Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van, oroszlánfejű fáraók és lobogó
hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik között szőrös emberherékkel.
Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű nimfák és egy fal felé
fordított, zárható szekrénykében, amely az első pillantásra ártatlan
virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal, mint maga
az emberke. Őt csak ritkán tudtuk megcsodálni Kristóffal, ha sikerült
elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai
keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel- és közép-keleti és
mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes
volt megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz- vagy
bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.
Nálunk a Duna-parton vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón vagy
bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai
bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak,
csehszlovák, román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott
dohányzóasztalok, legfeljebb csicsás koloniál – ebben a házban viszont
minden régi volt, sötétbarna, hatalmas, díszletszerű, ijesztő és
megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a szekrények belsejében távoli országok
sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a teát angol csészéből ittuk, a
limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem volt új, pláne sértetlen,
minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült, karcos és régi. Úgy
irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a házba, és többnyire
mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne érjen el hozzájuk
a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták
rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra
érthetetlen nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem
albumokat lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből,
amelyben a világ összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak.
Kristóf kétségbeejtően tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához
televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem
ismerte a kedvenc együtteseimet, a kedvenc színészeimet és
bemondónőimet, nem lehetett megbeszélni vele a Mézga család legutóbbi
epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha a
Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak
ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak,
amikor arra biztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik
hasonlóak, mint én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha
egyáltalán kérdezte –, hogy mégiscsak Waldsteinéknél voltam.
Borzongatóan taszító, egyszersmind bizsergetően vonzó volt ez a
megátalkodott, különc másság, amelyhez körmük szakadtáig ragaszkodtak.
De a különösségek között Olga volt a legkülönösebb: de mint az istenekről
vagy a csillagokról, róla sem lehet, én legalábbis nem tudok higgadt
mondatokban beszámolni, csak a metaforák zaklatott, ditirambikus nyelvén
– amit majd később meg is teszek.
Ha már Olga nincs itt, legalább kihasználom az alkalmat, hogy a
helyébe ülhetek, mondtam magamnak, s miközben a faragott karfát
simogattam, arra gondoltam, hányszor bújtak meg az ujjai ezekben a
megfeketült barázdákban, s hogy a sejtjeit most elraktározom bőrömön.
Szégyenkezve néztem végig a testemen, amely színültig betöltötte a fotel
öblét, még túl is csordult rajta. A vállam alig fért be a támlák közé, a hasam
kétoldalt kitüremkedett a karfák alatt. Alig mertem megmoccanni, a fotel a
levegővételemre is kétségbeesetten nyöszörgött és reszketett. A vádlimnál
éreztem, ahogy az ülésrugók pattanásig feszítik a pántokat, bokámnál
ropogva préselődött a parkettába a vékony oroszlánláb. Az egész finom,
karcsú és érzékeny szerkezet kínlódott és nyöszörgött alattam, ami megint
csak arra figyelmeztetett, hogy a világot nem az én alkatomhoz tervezték.
Ha már a világ nincs tekintettel arra, aki vagyok, és nem hajlandó befogadni
a méreteim, legalább abban leljek élvezetet, hogy demonstrálom az erőm,
gondoltam kétségbeesett gonoszsággal, és még mélyebbre nyomakodtam a
fotelbe, egészen a reccsenésig. Boldogan pattantam fel, és ártatlan képpel
néztem Kristófra.
Kint dühöngött a vihar, esőpászmák korbácsoltak végig az
ablaktáblákon. Kristóf leengedte az ebédlő függönyeit, és beállította a
pulpituson a világítást. Épp sikerült végezni időre. Az előszobában ötöt
ütött az óra, és ahogy elhallgatott, Péter belépett a szalonba. Szürke,
halszálkás szövetzakó volt rajta, amely esztelen túlöltözésnek tűnt ebben a
melegben, sötétzöld nyakkendő, végiggombolt, barna mellény, szürke
nadrág és csillogóra fényezett bőr félcipő. A pulpitusra helyezte a
bőrmappát, kinyitotta, rendezgette a papírokat, lecsatolta a karóráját, a
mappa mellé helyezte, megigazította a mandzsettáját, és megköszörülte a
torkát.
– Hölgyeim és Uraim! – kezdte megemelt, szinte szószékhez illően
kántáló hangon. Mi zavartan egymásra néztünk. Péter felpillantott a
papírból, nyilván hatásszünetet tartott, de amit látott, annyira nem
emlékeztethetett hölgyekre és urakra, hogy zavartan köhentett egyet, és
visszanézett a papírjába. Tompább hangon folytatta.
– A mai előadásom Wilamowitz-Moellendorff szellemének szentelem.
Annak az Ulrich von Wilamowitz-Moellendorffnak, aki a múltat, ha szabad
ilyen bizarr képpel élnem, kiszabadította a múltból. Aki újra közénk hozta
az antikvitás szellemét, de nem mint múzeumi tárgyat, hanem mint eleven,
tevékeny hajtóerőt. Mint egy üde kamaszlány szellemét, aki ráébreszt
minket… aki ráébreszt minket arra…
Péter elakadt, tanácstalanul nézett föl a papírjaiból. Egy pillanatra
mintha megingott volna. Kristóf felugrott, és töltött neki egy pohár vizet.
Péter remegő kézzel megitta, kicsit megnyugodott. Csodálkozva nézett
körül, mintha elfelejtette volna, hol van. Mereven, szinte dermedten állt egy
darabig, aztán amikor észrevett Olga helyén, elkerekedett a szeme. Egy
pillanatig úgy tűnt, fel akar kiáltani, aztán eszébe juthatott, hogy kerülök
oda, elszégyellhette magát, mert rámordult Kristófra, hogy ne álldogáljon
már ott. Kérdően néztem barátomra: valami útmutatásra vártam volna,
hogyan viselkedjek, nehogy felingereljem az öregurat, de hiába próbáltam
elkapni a pillantását, nem nézett felém. Közben Péter újrarendezte a
papírjait, és egy darabig lehunyt szemmel folytatta.
Az antikvitás, ez a sudár gyermek, végigvonul jelenünk bástyafokán,
mint egy kedves lény szelleme, akit önhibánkból örökre elveszítettünk. De
nem úgy, mint Helsingőrben: ez a szellem nem szólít fel senkit bosszúra,
mert nem volt ideje megöregedni. Mai előadásom témája a metamorfózis:
amely nemcsak Ovidius csodálatos és titokzatos költeményének
mozgatórugója, hanem, ha úgy tetszik, a mitológia legfontosabb strukturális
eleme. Az átváltozás, vagy keresztény kifejezéssel élve: a csoda minden
transzcendentális történet hajtóereje, a világ istenséggel átitatottságának
egyetlen bizonyítéka. Emberek ezekben a történetekben égi dolgokká,
növényekké, hegyekké, folyamokká, szelekké, hangokká és persze állatokká
változnak, olykor megtartva valamennyit emberi morfológiájukból, hogy az
átváltozás ténye még szembetűnőbb legyen.
Péter itt hosszú hatásszünetet tartott, felváltva hol rám, hol Kristófra
nézett. Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől, mert úgy éreztem, nem tudok
elég értelmesen visszanézni, pedig nemcsak a helyzet, az ünnepélyes
külsőségek, Péter fölénk magasodó alakja, hanem a szavak különös
csengése s a mondatok ritmusából áradó ütemes logika is lenyűgözött, s úgy
éreztem, olyasmibe avatódom véletlenül bele, amire életkoromnál és
szellemi felkészültségemnél fogva is éretlen vagyok. Péter azonban úgy
tűnt, elégedett a hallgatóság reakciójával.
– Akkor nézzünk meg néhány diát – folytatta, és intett Kristófnak.
Kristóf engedelmesen felugrott, és bekapcsolta a diavetítőt. Péter betette a
sínbe a diakosarat, és betolta az első képet.
A vetítővásznon egy finoman faragott szobrocska izzott fel, a mellette
álló mértékjelző szerint alig tizenöt centi magas. Vékony karok, behajlított
bal láb, a jobb váll ellentétesen, előre mozdul. Kis, hegyes mellek, a fejtetőn
kerek konty.
Íme, a Pannon Isis – folytatta Péter – a herkulesvári késő-római
temetőből. A romanizált eraviscus-azalus művészet különösen megkapó
példája. A sír egy fiatal lány maradványait rejtette. A törékeny bájú szobrot,
melyen még látszanak az aranyozás nyomai, a hozzátartozók nyilván abban
a reményben tették a halott mellé, hogy biztosítsák vele az átváltozást,
amely a halálból az örök életbe vezet. A metamorfózis a létezés egyetlen
értelme, az egyetlen biztosíték arra, hogy a világ nem a halál és a nemlét
birodalma. A metamorfózis ugyanakkor a létezés legszorongatóbb
perspektívája: az önkényes istenség szeszélyének kiszámíthatatlan jelenléte,
amely örökké azzal fenyegeti az emberi létet, hogy bármikor elveheti
önazonosságát. Ugyanakkor…
 Kristóf mozgásából, amit mintha lassított felvételen néztem volna,
megértettem, hogy nagy baj van. Szinte úszott a levegőben, ahogy a
nagyapja pulpitusához ugrott, és még az utolsó pillanatban sikerült elkapnia
az öreget, mielőtt hátrazuhantában beverte volna a fejét. Fuldokló
zokogóroham jött rá Péterre, zihálva okádta magából a könnyet és a nyálat.
– Gyorsan, gyorsan! Hozz vizet! – kiáltotta Kristóf.
Kimentem a konyhába, vizet töltöttem. Aztán kiöntöttem, megint
töltöttem. Járkáltam a pohárral egy kört, húztam az időt. Átkoztam a vihart
meg apámat és a roncs UAZ-t, hogy még mindig itt kell lennem, ebben a
kínosan megemészthetetlen szituációban. Aztán amikor visszamentem az
ebédlőbe a vízzel, kiderült, hogy a szituáció még kínosabb és
megemészthetetlenebb, mint ahogy indult.
Péter a földön feküdt, öklével és sarkával egyszerre verte a padlót.
– Miért…!? Miért…?! Miért…!?
Ezt kiabálta ütemesen, egyre rekedtebben, de szűnni nem akaró
intenzitással, és közben egyszerre fuldoklott, zokogott és hörgött.
Ott álltunk fölötte, minden bizarrságunkkal együtt mégiscsak két
gyerek, alig kiskamasz, és fogalmunk sem volt, mit kellene csinálnunk.
Kristóf megpróbálkozott a vízzel, de Péter – nem szándékosan, csak mert
egyfolytában hadonászott – kiütötte a kezéből. A víz Péterre ömlött, a pohár
elrepült, és szilánkokra tört.
– Segíts már! Segíts! – kiáltott Kristóf, ezért aztán – pedig nagyon nem
volt kedvem – kénytelen voltam az öreg mellé térdelni. Megfogtam a
kalimpáló bal kezét, de nem mertem erősen leszorítani, mert ahogy
megéreztem a vékony csontocskákat a petyhüdt hús alatt, az volt a
félelmem, hogy egy roppantással eltöröm.
Nem tudom, mi történt volna, ha végül nem érkezik meg apám. Bár
később nem beszéltünk az esetről Kristóffal, az ő tekintetén is láttam a
rémületet – pedig neki igazán lehetett már gyakorlata az ilyen helyzetekben.
Apám esővíztől csöpögő, sárga viharkabátban állt meg felettünk, hatalmas
lapáttenyereivel kiragadta alólunk Pétert, felemelte és megrázta.
– Mit művel maga itt ezekkel a gyerekekkel, professzor…?!
Könnyedén emelte magasba Pétert, és mire a talpára állította, az
öregember arcvonásai elrendeződtek. Csodálkozva és szégyenkezve nézett
apámra.
– Hol a fésűje? Igazítsa meg magát! – parancsolt rá apám.
 Péter a zakója zsebébe nyúlt, lassan előhúzta a fésűjét, és
engedelmesen hátrafésülte a haját.
 2. FEJEZET

Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a

folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt
lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg
Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor
kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan
volt, mikor jönnek le a Duna-partra. Néha nem bírtam tovább a várakozást,
felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten,
amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a
vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem.
Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a
napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már
azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam
magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a
szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan
futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam
egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba,
köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel
vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott
várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam
az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a
krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg
megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai
mellől.
Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és nem
fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A
partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejutni (az erdészet és a vízügy
autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha
eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha
mégis átcsapott egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva
próbáltuk átvészelni, ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy
szakadt a nyakunkba a víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki
átkozódva, kosarakat, napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De
az ilyen hirtelen időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre
emlékszem, amikor Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a
többiek a fák alatt várták, hogy elálljon.
Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk ki
délutánonként napernyőkkel, élelmiszeres-kosarakkal, jégbe hűtött
italokkal, mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy
kanyart, mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a
pataktorkolat alatt jó száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony
vízállásnál vakító, fehér foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri
füzek sötétjéből. A fehér homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A
Duna közepe táján volt egy homokzátony, alacsony vízállásnál ez is
kibukkant, megtelt sirályokkal és gémekkel, e két fehér vonal között lassan,
langyosan áramlott a víz. A túlsó parton a Börzsöny fekete sziklái
emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe vágott úton teherautók robogtak,
és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy tehervonat. De ez a túlparti
komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte tengerparti
szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a homokos
parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő főúttal
– ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a világról,
amelyben éltünk.
A régi fürdőépületeket addigra megint befutotta a vadszőlő, az
oszlopokra elvadult rózsák kapaszkodtak. A terméskőből épült öltöző előtt
volt az ovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak „táncparkettnek”
neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske közepén a
nevezetes, eozin delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette a nap, szinte
hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a füzek
árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna az
óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt,
képzeletemben ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban
sorakozó szobrok neveivel, közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora
reggel kiszaladtam hozzá, hogy biztos legyek benne, még mindig ott van:
ráálltam zsírosan fénylő testére, és talpammal végigtapogattam a farkától az
orráig.
Ez volt néhány éven át féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan
közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzádörgölőzhettem,
és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság
kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött.
Megvolt az esélyem, hogy ha hozzáérek, véletlennek látszódjék, vagy a
szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett
célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború
anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy
hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel
kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel
hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól
féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna.
Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vöröses rózsaszín
ábra. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel
hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek,
folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba
vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság
kérdése lenne, belé merek-e hatolni.
A másik vágyam az volt, hogy a háta mögé húzódva, a hátához
simulva kuporoghassak órákig, pontosabban, ha lehet, a végtelenségig,
anélkül, hogy észrevenne. Többször megkíséreltem, hogy lesből, mint az
indiánok, mögé kússzak, egészen addig, amíg már szinte hozzáérek, és
aztán észrevétlenné merevedve, lélegzetemet visszafojtva addig húzhassam
az időt ebben a paradicsomi állapotban, ameddig csak lehetséges. De ez
csak egy-kétszer sikerült, és akkor is csak másodpercekre. Az én
testméreteimmel az észrevétlen kúszás eleve reménytelen kísérlet volt,
mintha egy rinocérosz akarna elbújni a konyhakertben. Nem törődve
azonban azzal, hogy a környezet észrevett, és gúnyos utálkozással követi,
ahogy kísérletemen ügyködöm, csak arra ügyeltem, hogy Olga ne figyeljen
fel a mesterkedésemre. Ha oldalt fordította a fejét, gyorsan arrébb
hengeredtem a homokban, aztán vissza, egészen addig, ameddig közel,
kéznyújtásnyira nem kerültem hozzá: akkor aztán megpróbáltam centiről
centire olyan közel fészkelődni, amely illetlen közelségével már veszélyes
borzongást váltott ki bennem. Élvezettel nyújtottam a másodperceket,
ahogy a teste közelségébe araszolok a forró, Duna-szagú homokban. A
lelepleződés persze elkerülhetetlen volt, de addig nem másodpercekben,
hanem századmásodpercekben érzékeltem az időt: mintha egyszerre látnám
Olga hátának összes pihéjét, amelyek a nyakszirtje táján megsűrűsödnek,
kis V alakú jelet képeznek, amely a gerinc dudoros vonalára mutat; a bőr
alatt úgy sejlettek át a csigolyák, mint a gyöngysor a selyem alatt. A bőrét
vízcseppek és a rászáradt homok fehér foltjai borították, és ahogy még
közelebb hajoltam, a homokfoltok további részletekre bomlottak,
kagylómorzsalékot, apró rovarok testrészeit, halpikkelyek törmelékét,
fekete, barna, vörös és fehér kristályszemcsék ezreit pillantottam meg, s e
Duna-parti föveny legkülönösebb összetevőit, a négy- vagy hatszögletű,
apró aranylapkákat, amelyek egészen rátapadtak a bőrre, és akkor sem
jöttek le egyszerűen, ha az ember megmártózott a folyóban. Ha elég sokat
lehetnénk lenn a parton Olgával, gondoltam, akkor néhány nap alatt
hézagtalanul beborítaná a bőrünket ez az aranyfüst.
Ennél közelebb nem lehetett Olga hátához hatolni. Vagy ő érezte meg
a jelenlétem, hátrafordult, megcibálta a fülem, és jól megcsiklandozott,
vagy a helyzet bizarrságát nem bírta tovább a parton lévők közül valaki, és
úgy tett, mintha véletlenül belém botlott volna, miközben belém rúgott; de
volt, hogy labda ütődött a fejemnek, vagy megdobtak vizes
homokbombával. De a boldogságomat ezzel már nem tudták elrontani, mert
én addigra nagyrészt megszereztem magamnak, amit akartam.
Szinte semmi másra nem emlékszem, mint esztelen vonzódásomra és
kitartó kísérletezésemre, hogy Olga testének közelébe jussak. Az anyja
iránti érzéseimet Kristóf nem volt hajlandó észrevenni, talán tényleg azért,
mert nem érdekelte, talán azért, mert így nőttünk fel, és ez tűnhetett
természetesnek. Ott a Duna-parton ebből biztos, hogy nem keletkezett
közöttünk semmilyen feszültség, és ahogy ismerem a gyerekek játékát,
nagyon is el tudom képzelni, hogyan is zajlott ez akkoriban: rohanás,
üvöltés, ugrálás a vízben, várépítés Kristóffal, egy sikló foglyul ejtése,
gyors roham Olga testi közelségébe, aztán vissza a vízbe, homokvár, sikló,
kagylógyűjtés, iszapdobálás, ujjongás, amikor feltűnik egy zöld őrnaszád
vagy egy turistahajó, fejes a hullámokba és pancsolás.
Csakhogy az egészből én mégiscsak leginkább Olga testére
emlékszem.
Ha nem kúsztam, és vadabb kedvem volt, mint egy nagy, kerek sajt,
gurultam Olga után ide-oda, hogy valahogy hozzáütődhessek,
nekiborulhassak, beleütközhessek a combjába. Mindent megtettem, hogy a
közelében lehessek, minden alkalmat kihasználtam, hogy hozzáérhessek,
egyfolytában a lába előtt hemperegtem, mint egy kölyök víziló.
Természetes lett volna, ha Olgának elege lesz ebből az állandó
szenvedélykitörésből, és arrébb taszít, vagy megkéri apámat, ne engedje,
hogy egyfolytában körülötte lábatlankodjak; ő azonban mindig kacagva
fogadta a jelenlétem, megpaskolta a hátam, megrángatta a fülem,
megcsiklandozta a hasamon a hájat, dundi kismedvének nevezett, és néha a
hóna alá kapott, és megszorongatott. Talán csak azért tette ezt, mert tudta,
hogy nincs anyám, és úgy érezte, nekem is jár egy adagnyi női szeretet.
Persze ezt akkoriban kitörő boldogsággal úgy éltem meg: viszontszeret. És
ez az ujjongó öröm jelentéktelenné tett minden megaláztatást, amit el kellett
érte szenvednem.
Nem tudom megmondani, mikor szerettem bele Olgába. Nincs konkrét
időpont, sem konkrét emlék. Olyan, mintha eleve ezzel a szerelemmel
születtem volna – amire még mindig félve használom a szerelem szót,
hiszen annyira különbözik a költők és a filmek hirtelen fellobbanó,
viharszerű érzelmeitől. Ebből sejtem, hogy valószínűleg akkor szerethettem
bele, amikor először megpillantottam, valamikor egészen kiskoromban,
talán még csecsemőként. Erre az első alkalomra nem emlékszem.
Amikortól emlékszem, ott mindig az is benne van az emlékben, hogy
szeretem. Lehet, hogy előbb volt a szerelem, mint Olga, és akkor minden
hiábavaló. Nem mintha egyébként nem volna az.
Ha Olgára gondoltam, megteltem örömmel. Este, lefekvéskor már azt
terveztem, hogy milyen jó lesz másnap is megpillantani. Elképzeltem, hogy
amikor megérkezem Kristófékhoz, és az útkanyarulatban feltűnik a borókák
és fenyők takarásából a félköríves szalon hatalmas ablakaival a ház, amely
fölé a gigászi cédrus borul, Olga elém siet, hogy üdvözöljön. A kert illata, a
könyvek, a bőrbútorok, a rézcsillárok és a brokátfüggönyök nehéz lehelete
már ott volt előre az orromban. Mikor beléptem a kertkapun, még mindig
nem adtam fel a reményt, a zihálással és a légszomjjal mit sem törődve
rohantam fel a lépcsősoron, hátha már az ajtóban áll, és várja a pillanatot,
hogy egymás szemébe nézzünk; persze nem ő nyitott ajtót, hanem Ferenc,
de még akkor sem csüggedtem el, mert még mindig volt egy ajtó, amely a
könyvtárszobán vezetett át, ott még mindig várhat, ha akar. És ha nem vár,
az csak a véletlen vagy valamilyen borzalom következménye lehet. És
akkor jöttek a fantáziák az Olgát fogságban tartó óriásról, emberfejű,
oroszlántestű szörnyről, asszonytestű, kígyófarkú tengeri lényekről, akik ott
laktak vele a házban. Kentaurok vették a hátukra, és elvágtattak vele,
elragadta a kecskeszarvú Pán vagy az álló faszú Priaposz.
Álmodozásaimban Olgát mentettem ki a legkülönfélébb veszélyekből,
szörnyeteg karmából, szakadék felé száguldó szekérből, zuhanó repülőből,
száguldó, jeges folyóból. Fáradhatatlan voltam az újabb és újabb veszélyek
kitalálásában, melyekbe az ellenséges világ Olgát sodorja. Amikor a Duna-
parton ott voltam a közelében, sokszor már a nyelvem hegyén volt, hogy
elmeséljem neki, miket úszott meg a jóvoltomból; aztán ahogy egyre
közelebb jutottam, hogy a szavak tényleg kiröppenjenek belőlem a
valóságos világba, a végén mindig visszakoztam. Attól tartottam, hogy
Olga úgy tenne, mintha nem értené: biztos voltam benne, hogy kénytelen
megfelelni az idegen és ellenséges világ játékszabályainak, ahol a képzelet
valósága csak nevetség tárgya lehet. Így tovább gyűjtögettem magamban
hőstetteim emlékét és az újra és újra megmentett Olga elképzelt háláját.
Néha éjszaka arra riadtam fel, hogy ott áll az ágyam mellett. Fel kellett
kapcsolnom a villanyt, hogy megbizonyosodjam arról, amit úgyis tudtam: a
szobám üres, csak apám horkol a szomszéd szobában.
Ezekben a képzelődésekben nem találtam semmi furcsát, és egy
pillanatig sem jutott eszembe, hogy nem természetes dolog, amit érzek.
Elvégre én éreztem, és ennél nem lehet valami természetesebb. Barátságom
Kristóf iránt ebből az érzésből következett, és megmaradt bennem
mindvégig. Még ma is megvan. Egyszerűen nem tudtam rajta változtatni,
még akkor sem, amikor szerettem volna. Ha az univerzumot Olgán belül
képzelem el, akkor mindenestül szeretem. Ha rajta kívül, semmi közöm
hozzá. Önmagammal ugyanez a helyzet. Ezért mondom, hogy az univerzum
neve Olga: de, mint ígértem, a himnusszal majd csak később állok elő.
 3. FEJEZET

Gyerekkoromban persze semmit sem tudtam Olgáról, nem tudtam, mi

történt vele, és miben él, mi jár a fejében, és merrefelé tart. Nem is
gondoltam, hogy meg kellene tudnom róla valamit, ahogy egy angyaltól
sem kérdi meg az ember, hogy mit vacsorázott. Most, hogy innen-onnan
összerakom a – persze korántsem teljes – képet arról az időről, amikor még
nem ismertem Olgát, ceruzavázlatra telik. De ez talán nem is baj. Lehet,
hogy tényleg csak a vonalak az igazán fontosak ebben az előtörténetben: a
vonalak és az összefüggések. A színek ráérnek később.
Olga 1943-ban született, egy februári hajnalon, amikor Péter már
negyvenhét elmúlt, és esze ágában se volt, hogy nyugalmas tudományos
karrierjét szerelemmel, házassággal és gyerekricsajjal zavarja meg, vagy
ahogy akkoriban gondolhatta: döntse romba. Túl sok tanulmányt szentelt a
sztoa intelmeinek, amelyek a gondolkodni és értelmes életet élni vágyót
óvják a családalapítástól és a nőkkel való foglalatoskodástól, semhogy
megalapozatlan, ösztönös berzenkedés legyen a nőtlenség oka. A rituális
férfiközösségek történetének kutatásához is alighanem ugyanez az
életszemlélet vonzotta, az eleusziszi misztériumoktól Szent Benedek
reguláin át a szabadkőműves rítusokig rajzolta meg az ívet, amelyre
rémképeit felfűzhette. Ataraxia, apokhé, lathe biószasz – a fogalmi rendszer
sarokköveit fényesre koptatta félelme és irtózata a zűrzavaros és
kiszámíthatatlan külvilágtól, amelynek más dolga sincs, mint hogy
összezavarjon és felborítson minden tervszerűen kiszámított életpályát.
Olyan védett és hagyományokkal körülbástyázott közegben nevelkedett,
ahol az évszázadok értékeit látszólag nem fenyegette az idő: a szentképek
és az ódon könyvek gerincei, a barokk könyvszekrények és a vasárnapi
orgonaszó békésen megfért az új divattal és a modernek bizarr ízlésével,
amelyet a szülei lekicsinylő, udvarias mosoly kíséretében, de mégiscsak
befogadtak.
Kassa főterére néző nagy, világos lakásában, huszonötezer könyv
között, Platón és Arisztotelész, Goethe és Beethoven portréinak
kereszttüzében joggal érezhette azt, hogy jól halad a kultúrtörténet nagy
titkainak megfejtésében; 1941-re és ’42-re a naptára (Kristóffal
végignéztük) tele volt berlini, bécsi és római meghívásokkal (’37-ben és
’38-ban még főleg Londonba és Párizsba utazott). ’39-ben egy időre ugyan
megcsappant tudományos ténykedésének intenzitása, de csak azért, mert
túlságosan sok idejét vette igénybe a költözködés: eladta a Pasaréti úti villát
egy későbbi nyilas kormánytagnak (az eladás körülményeinek komikus
epizódja mitológiai előjelnek bizonyult: a vevő belegabalyodott a súlyos
függönyzsinórba, amely mint egy óriáskígyó tekeredett rá – a háború után
tényleg felakasztották, és a villa egy ÁVH-s tiszt birtokába került, akivel
aztán a hetvenes években apám hatalmas ultipartikat vívott a nagymarosi
Duna-parton, a hajóállomás melletti kocsma teraszán); majd fogta a pénzt,
és megvásárolta Kassán ugyanazt a lakást, amelyben felnőtt, s amelyben az
ősei évszázadok óta élték a szász városi polgárok látszólag nyugalmas és
egyenletesen szorgos életét.
Kassán minden idejét lekötötte a tanítás és a készülés az előadásaira,
meg persze a rengeteg utazás, de azért arra szakított időt, hogy hétvégente
ellátogasson a kuplerájba. Minden vasárnap kiment a szülei sírjához, és
elmélázva sétált egyet a gót betűs sírkövek között. Életében szinte militáris
volt a rendszeresség: minden másodpercét beosztotta, mint a római
hadsereg a légiósét vagy a regula a bencés szerzetesét. Társasági életet
nemigen élt. Számára inkább csak díszlet volt a város: a művelt és
választékos élvezetekkel tölthető élet kulisszája. Waldstein Péterről ebben
az időben mindenki azt hitte, hogy a keresztény értelmiség oszlopa lesz.
Egyre érkeztek a meghívók a katolikus nőegyesületektől, szellemi és faji
önvédelmi köröktől, amelyekben előadásokra kérték fel; némelyik nem
átallta előre a szájába is rágni, mit akarnak hallani tőle: a zsidó mételytől
megszabadult keresztény szellem újrafeltámadásának magasztalását. Péter
mélységesen viszolygott ettől az alantas és zsákmányéhes eszmétől – ő
tényleg polgár volt, a humanizmus emlőin nevelkedett, és a rituális
férfiközösségek kutatása nem jelentette azt, hogy ne hitt volna mélységes
átéléssel a szabadság, egyenlőség és testvériség szentháromságában. A
megvadult és habzó nyállal acsarkodó külvilág támadásait – melyek ellen
bőséges szellemi munícióval rendelkezett – eleinte udvarias, aztán egyre
ridegebb levelekben utasította vissza. Egyszer mégis bekeveredett egy
katolikus értelmiségi gyűlésre – a temetőből jövet belebotlott az utcán
gyülekező pomádés tömegbe, és néhány egyetemi kollégája egyszerűen
karon ragadta –, ahol P. Fehér Mátyás püspöki könyvtáros Diadalmas élet
címen tartott előadást a keresztény szellem feltámadásáról: Péter a tömény
zsidózástól megundorodva kicsörtetett a teremből, a neve bekerült a
titkosrendőrségi listákba. Következő római előadását az egyetem lemondta.
Talán itt keletkezett az a rés az elmélettel és gyakorlattal egyformán jól
megtámogatott falon, amelyen Stella be tudott végül férkőzni az erődbe.
Stella talán a 19. századi regényirodalomból tanulta, hogyan kell
cselszövéssel férjet fogni, talán volt valamilyen nemzedékről nemzedékre
öröklődő asszonyi praktika, mindenesetre úgy tűnik, hosszadalmas és
tudatosan felépített manőversorozat végeredménye lett Péter házassága,
majd Olga születése. Péter egyetemi előadásain ’42 tavaszán, a szemeszter
elején tűnt fel a lebilincselően vonzó, ám a tudomány berkeiben addig nem
különösebben sokat forgolódott Stella. 22 éves, dohányzik, fest és ír, zenét
szerez és meg akar tanulni arámit olvasni. Péter számára ebben nem volt
semmi különös, elvégre a világ legtermészetesebb dolga, hogy az emberek
életcélja (a többi holt nyelv mellett) az arámi elsajátítása. Úgyhogy – ha
hihetünk apám elbeszélésének, amely Péterrel folytatott hosszú Duna-parti
beszélgetések summázata – sem különösebben unottan, sem különösebben
izgatottan, inkább csak udvariasan igent mondott, amivel mindjárt fel is
hergelte Stellát, aki arra számított, hogy a pályája zenitje felé közelítő tudós
ettől a tudásvágytól elérzékenyülve azonnal a tenyerén hordozza majd,
ahonnan már csak néhány apró lépés a hálószoba és a házasság. És innen
kezdődött, amit Stella sose gondolt volna: arámit kezdett tanulni Pétertől.
Péter minden magyarázó kedve és pedagógiai ambíciója Stellára ömlött, aki
az arámi nyelvet és az egész ókori Keletet szívből gyűlölte, és irtózatos
erőfeszítésébe került, hogy úgy tegyen, mintha érdekelné, és azért már
tudna róla ezt-azt. De persze okos nő volt, és feltalálta magát. Később
minden egyes elsajátított betűért külön bosszút állt.
Az egész manőver oka nem kedvtelés vagy unaloműzés volt, hanem
véres, megalázó kényszer. Stella apja, aki ’42 óta a keleti fronton
tartózkodott, akkorra már rég elherdálta a család egész vagyonát – hogy
mire és hogyan, az megint csak kideríthetetlen. Mondjuk azt, ami a
legkevésbé valószínű: eljótékonykodta. Stella nem vallhatta be, hogy az
arámi írásjelekkel borított fotókópiák fölött néha alig tud állva maradni,
annyira szédül az éhségtől; ruházata, ékszerei és szépítkezőszerei a család
utolsónak megmaradt vagyontárgyai voltak, s az utolsó tőke Stella
szépsége. Az egyházi hivatal vezetője és a hadkerület parancsnokhelyettese
is a szeretője volt, de valami démoni szerencsétlenség folytán senki sem
akarta feleségül venni. Talán titokban mindenki, aki csak egy kicsit is
tapasztaltabb volt, érezte, mennyire nagy szüksége lenne rá. A körülmények
azonban bármennyire is groteszken komikusak, Stella kétségbeesése
valóságos, elég ehhez csak egy pillanatra megfordítani a képet.
Senkinek sem sikerült később megtudnia, hogyan történt a fogantatás,
és ez a többi körülménnyel együtt hagy némi bizonytalanságot Olga
származását illetően: bár ezt a bizonytalanságot a Péter és közte fennálló
nyilvánvaló hasonlóság – ugyanaz a határozott, előreugró áll, a lendületes
orr, magas homlok – többnyire megnyugtatóan eloszlatta. A
legvalószínűbb, hogy Péter tanszéki szobájában történt a dolog, Schiller és
Wagner szemei előtt: később ezek a voyeur büsztök végig vele maradtak,
egészen az utolsó pillanatig.
1944. március 19-én az 58. különleges hadtest Rozsnyó felől elfoglalta
Kassát, kisebb helyőrséget hagyott hátra, és robogott tovább Miskolc felé.
A város a Kárpátalját és Északkelet-Magyarországot tömörítő 1. műveleti
zóna és a hozzá tartozó 8. csendőrkerület központja lett. A jövő tervei felől
nézve a település stratégiailag fontos: közel fekszik a lengyel határhoz,
vasúti csomópont, és közúton is jól megközelíthető. Az Adolf Eichmann és
Ferenczy László vezette magyar különítmény már év elején részletesen
megtervezte a szállítás logisztikáját, amikor az 1. műveleti zóna
zsidótlanításának menetéről tárgyaltak. Eichmann Rudolf Hösst, az
auschwitzi táborparancsnokot is Kassára rendelte, hogy ez az alapos ember
személyesen győződjön meg a város áteresztőképességéről. Höss vérebe
társaságában érkezett, és elégedettségét fejezte ki. Amint megjelentek a
Felvidéki Újságban a felhívások, amelyek „erkölcsös keresztény
családokat” kerestek a gazdátlanul maradt zsidó üzletek átvételére – az
egykori tulajdonosok a téglagyárban vártak a bevagonírozásra, vagy
(számot vetve a jövővel) követtek el csoportos öngyilkosságot –, a keleti
front már összeomlott, csak ezt Magyarországon néhány beavatotton kívül
még senki sem tudta.
De a városban még az ősz folyamán is bujkáltak zsidók, és hirtelen a
keresztény szellemről is kiderült, hogy – ha csak egyetlen gyertyaláng
képében is, de – őriz még valamit Krisztus fényéből. Ez a gyertyaláng a
domonkos kolostor altemplomának befalazott hátsó sekrestyéjében égett,
ahová Zerkovitz, egy szőke, pattanásos kispap – akit később a kommunisták
agyonvernek – az utolsó pillanatban mégiscsak beengedte a tizenhét
könyörgőt – igaz, csak akkor, amikor odakint a csendőrök már azzal
fenyegettek, hogy betörik a kaput. Zerkovitz is Péter tanítványa volt, együtt
szervezték meg, hogy elbújtatják az üldözötteket, akik korábbi
búvóhelyeiken már nem maradhattak. Stella épp nem volt otthon, Olgát az
ölében cipelte Péter, úgy szedte össze hajnalban az embereket. Talán egy fél
percen múlt, hogy nem tudott kisurranni a templomból a csendőrök
érkezése előtt: nem maradt más választás, mint hogy elrejtőzzön a zsidókkal
a rejtekhelyen. A kijáratot a házkutatás idejére a pápai címerrel takarták el,
és csak másnap falazták be, egyetlen nyílást hagyva a kandalló belsejéből,
amely éppen akkora volt, hogy befért rajta az élelem és ki a tizenkilenc
ember ürülékével teli edény. Ez október tizenkettedikén történt, délután. A
következő hónap formátlan gomolygásként maradt meg Olga
emlékezetében. Emberek suttognak a sötétben, bűzlő, fonnyadó testek
gomolyognak egymáson – ez az alvilágjárás az első emléke a világról. Mint
a jégkorszak ősemberei, heteket töltöttek a föld mélyének sötétjében,
egymás testszagába, egymás látomásaiba gabalyodva, hogy néha már azt
sem tudták, mi a sajátjuk testből és lélekből.
Ebben a rettegő sötétben született meg Olgában a tudat, és a mítoszok
logikája szerint ez a kezdeti alvilágjárása a történet későbbi szakaszában,
magasabb szinten még az ellenkezőjére kellene forduljon. Talán Péter is
ebben reménykedett, amikor úgy döntött, hogy nem egyszerűen csak
megtűri maga mellett a kislányt, hanem az anya szerepét is megpróbálja
számára eljátszani – amikor újra kijutottak a napfényre, és vakon
tébláboltak a feldúlt lakásban, Stella már nem volt a városban, sorsáról
pedig ellentmondásos értesülések keringtek.
Péter Budapest füstölgő romjai közt cipelte magával az első egyetemi
órákra Olgát, ha felnyekergett, otthagyta a holt nyelveket, ringatta, énekelt
neki. A meneküléskor sikerült kimentenie könyvtára egy részét, és amikor
’47 telén a másik része is megérkezett – rejtélyes módon túlélte a
püspökség pincéjében a veszélyt, hogy orosz katonák melegedjenek a
tüzénél, és a csehszlovák állam sem tartott rá igényt –, az Attila úti kis lakás
zsúfolt raktárrá változott, ahol a kislány a könyvtornyok és -hegyek között
játszott egymagában, amíg Péter az íróasztala fölé görnyedve dolgozott
nagymonográfiáján a szerzetesi regulák geneziséről és sztoikus eredetéről:
az idők szava iránt nem sok érzéket mutatott. Lángvágók fénye vibrált a
mennyezeten, darabolták a katonák a Vérmezőn feltorlódott tankroncsokat,
a kislány annyira megszokta ezt a fényjelenséget, hogy amikor abbamaradt,
hosszú éjszakákon át sírdogált a sötétben, és az apja akármivel
próbálkozott, nem volt képes megvigasztalódni. Amikor a kommunisták
átvették a hatalmat, Pétert annyira elborították az apai (és anyai) teendők,
hogy észre se vette, hogy a névtábláját eltüntették az ajtóról, és még
napokig ott téblábolt a tanszéken, hóna alatt az arámi szövegek
fotókópiáival; egy együttérző portás határozott közbelépése kellett ahhoz,
hogy az államvédelem ne szándékos provokációnak értelmezze a
figyelmetlenséget. Ugyanakkor azt sem vette észre, hogy azok a nők, akik
segítő szándékkal bukkannak fel körülötte, igazából nem is a kislánya iránt
érdeklődnek: ahogy eltűnt a közelből, Olgát belökték az üres kamrába, vagy
átpasszolták a szomszédhoz, és mentek a dolguk után. A kislány hamar
rájött, hogy a világ sokkal bonyolultabb hely, semhogy egyszerűen el
lehetne mesélni – Péter csak évtizedekkel később tudta meg, hogy a
pesztrák, akiket a múlt nagy mitológiai asszonyalakjaihoz hasonlított –
ezzel elhintve bennük azt a hamis reményt, hogy már csak egy hajszál
választja el az udvarlástól –, igazából számító, gonosz kurvák. Olga szerette
később így jellemezni apja barátnőit, akikből végül egyik sem lett a
mostohája.
Péter szerzett annyi barátot és tisztelőt addigi karrierje alatt, hogy ne
maradjon teljesen magára. Az ugyan hamar kiderült, hogy korábbi
munkájának folytatása senkit sem érdekel, de az Akadémiai Kiadó rábízott
néhány fordítást, amelyekből egyelőre úgy-ahogy megéltek. A görög
atomisták fordításával a neve bekerült a pártiskolák gyorstalpalóinak
tankönyveibe, és ettől elöntötte a remény, hogy nagy egyháztörténeti
monográfiája is megjelenhet még. A szelíd célozgatás nem volt elég, a
főszerkesztő végül üvöltve dobta ki a kéziratot az ablakon az utcára. Hiába
volt még otthon belőle két indigómásolat, Péter napokig gyűjtögette a
környéken a lapokat, lakásokba kérezkedett be, pincéket kutatott át, de
persze így sem lett meg az egész hiánytalanul. Hihetetlen, hogy milyen
konok naivitással nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy a világ
keleti felét ólomlapokkal borította be az idő: Olgának esténként mitológiai
történeteket olvasott föl, és a kislány képzeletét megtöltötte az évezredek
különös keveréklényeivel. Az új korszak mítoszai és nyelve már ezen a
ponton vereséget szenvedett, és Olga mindörökre lekésett arról, hogy saját
világában otthonra leljen. Latin versikék, középkori himnuszok, görög
pentameterek és arámi varázsigék kavarogtak a fejében, miközben körülötte
a világ úttörődalokat énekelt, és sistergő, távoli rádióadókon új zenékre
vadászott. Az Attila úti lakás így vált Prospero szigetévé, miközben a
külvilág csak karnyújtásnyira volt.
Olga első valódi emléke – amelynek hús- és vérszaga van, kiterjedése
és lüktetése – ebből az időből származott. Az Attila úti lakás könyvoszlopai
között – miközben a lángvágók fényét már elfelejtette – egy napon újabb
égi jelenés tűnt fel. Ragyogó színű ruhákban, illatfelhőbe burkoltan,
strasszok sziporkáit szórva maga körül Stella állt meg a kislány fölött, és
ölébe kapva felsikított: leányom! Egyhetes vonatozás után érkezett
Párizsból hárombőröndnyi ruhával: ez volt az összes vagyona. Örök rejtély,
hogy sikerült átjönnie az ellenséges övezetből, és hogy miként tudta
elkerülni az államvédelem érdeklődését: mindenesetre egy hét sem telt bele,
már öltöztető volt a Néphadsereg Színházában, ahová Olgát mindennap
magával cipelte. Péter sztoikus önfegyelemmel vette tudomásul, hogy Stella
ismét felbukkant az életében; igyekezett úgy tenni, mintha ez semmin sem
változtatna. Stellának ez a szótlanság tökéletesen megfelelt: Olga
évtizedekkel később megkérdezte az apját, miért van az, hogy
gyerekkorából semmi olyan emléket nem őriz, hogy a szülei beszélgettek
volna. Csak Péter komor hallgatásából értette meg, hogy tényleg ez volt a
valóság: egészen elkerülhetetlen helyzeteket leszámítva egyetlen szót sem
szóltak egymáshoz.
Olga számára az anyja birtokbavétele – később majd így emlékszik –
inkább hiányt jelentett: most értette meg, hogy öt évig micsoda
kisemmizettségben élt. Bár ez a felfoghatatlanul hangos, feltűnő és illatos
angyal mintha a kezdet kezdetétől az elpusztítására törne, egyetlen jó szót
sem kapott tőle, csak szapulást és szitkokat. Elsősorban azt, hogy nem szép.
A próbák szünetében, amikor a színészek a büfében vedelték a konyakot,
Stella felállította Olgát a sminkasztalra, szemben a tükörrel, és odaszólította
maguk köré a többi öltöztetőt és sminkest.
– Hát most nézzétek meg! Hát ez borzasztó! Akárhogy fésülöm a
haját, semmi sem áll jól! Mit keres itt például ez a forgó?
A füle túl nagy, az orra túl hosszú, a szája túl keskeny, a karja nem elég
formás, a hangja nem elég bájos, hamisan énekel, mért trappolsz, mért
kalimpálsz a lábaddal, mért csámcsogsz, mért csoszogsz, ne dudorássz, ne
piszkáld az orrod, ne bandzsíts, mert úgy maradsz. Onnan a magasból, a
szőke hajzuhatag és a csörgő nyakláncok és harangozó fülbevalók
Olümposzáról percenként érkezett valami jeges villám. Péter csak később
értette meg, esténként mért sündörög oda hozzá a kislány, mért kérezkedik
az ölébe, és mért kérdezgeti, hogy apa, ugye szép vagyok? Nem mert
egyértelmű igennel válaszolni, nehogy valami illetlenséget kövessen el: erre
a helyzetre nem talált magában utasítást.
Péter életében ekkor bukkant fel a herkulesvári villa.
Az államosítás zűrzavarában valahol valaki egy hivatali asztalnál úgy
döntött, hogy Braun Antal tapolcai ruha-nagykereskedő art deco villája,
ahol öreg napjait kamarazenéléssel akarta tölteni, de ebben a történelem és
személyesen Rudolf Höss megakadályozta, mégsem téeszraktár lesz, hanem
a Nemzeti Múzeumhoz kerül. Ide telepítik a múzeum gipszmásolat-
gyűjteményét és a könyvtár vallástörténeti könyveit. Már csak egy
megfelelő muzeológus hiányzott. Péternek talán sosem jutott volna eszébe
ez a megoldás, ha nem éppen ekkor állítja választás elé Stella: vagy a
könyvek, vagy ő. Úgy választotta a könyveket, hogy nyíltan Stelláról sem
kellett lemondania. A Braun-ház berendezésével, a könyvtár áttelepítésével
– amelyhez hozzácsapta saját köteteit is – eltelt 1950 második fele. Heti két
napot töltött csak Budapesten, ennyi épp elegendő volt, hogy Olgában
fenntartsa a szépségébe vetett hit utolsó, aprócska szikráit. Olga addigra
már szinte teljesen az anyja bábja lett: fodros ruhácskákban illegette magát
a Körúton, selypegve majszolta a süteményt a cukrászdában, kívülről tudott
egy csomó párbeszédet a Micimackóból, és egyre rondábbnak látta magát.
Később ezt a gyerekkori átváltozását szívesen és nagy átéléssel parodizálta,
mintha mindig újra és újra meg kellene merítkeznie ebben az
öngyűlöletben.
Az Attila úti lakás az év végén egyetlen hatalmas geológiai
átváltozással megszabadult a könyv- és képhegyektől. Olga megszokott
ösvényei, titkos sarkai, az évek alatt otthonává vált könyvgerincek eltűntek
a térből. Kiderült, hogy alattuk a parketta jókora darabokban hiányos,
máshol meg tele van bombaszilánkkal. Csiszoltatni nem volt mivel és kivel,
a bombaszilánkokat kipiszkálták, a folytonossági hiányokat kiöntötték
gipsszel, aztán került valahonnan néhány kanna háború előtti német
csónaklakk, azzal öntötték fel az egészet. Stella a színházból kölcsönzött
néhány ostromtépte brokátot, molyrágta drapériát, hogy visszaállítson
valamit a régi kassai ház hangulatából, abból az időből, amikor az apja még
nem kótyavetyélte el. A függönyöktől nehéz színházszag, parfüm, izzadság
és por keveréke töltötte meg a lakást.
Olgára egyre kevésbé figyelt, néha ottfelejtette a színházban, a
cukrászdában, nélküle szállt fel a villamosra, miközben a kislányt a tömeg
távolabb sodorta az ajtóból; de olyan is volt, hogy egyszerűen reggel
elfelejtette magával vinni. Olga hamar rájött, hogy felesleges sírnia vagy
durcálva hallgatással büntetni, az anyjáról minden lepereg, de hiába
próbálkozott, képtelen volt tájékozódni a városban. Minden igyekezetét
latba vetette, hogy biztos tájékozódási pontokat keressen a térben, de ezek a
biztos pontok iszamossá váltak, eltűntek, ellebegtek, mintha folyamatos
forgószínpad venné körül, ahol ördögi gyorsasággal cserélgetik a
díszleteket. De csökönyös volt, és nem adta fel, újra és újra megpróbált az
ottfelejtettségből hazatalálni, miközben egyre reménytelenebb
gyártelepekre, külvárosokba és erdőkbe keveredett. Hol rendőrök hozták
haza, hol feldúlt családanyák, de egyszer két napot töltött a rákoscsabai
vasútállomáson, mire valaki felfigyelt rá, és rendőrt hívott. Az, hogy a tér
nem barátja, hogy a dolgok szemérmetlenül megváltoztatják a külsejüket, és
nem hajlandóak megragadni az emlékezetében, még jobban önmaga ellen
fordította. Ellopkodta az anyja cigarettáit, és hajnalonta kiült a lépcsőházba,
és fújta a füstöt.
Péter ezekben a hónapokban az Esztergomba tartó távolsági buszon,
fáradt kofák és mogorva ingázók közt szorongva hátizsákban és vulkánfíber
bőröndökben hordta ki a Braun-villába a könyvtárat és a gipszmásolatokat.
Nagy kegy volt, ha néha-néha sikerült kikönyörögnie a múzeum kínlódva
pöfögő ponyvás teherautóját, hogy legalább a nagyméretű gipszeket ne az
ölében, a buszon kelljen cipelnie. Mürón Diszkoszvetőjét – igaz, csak
kicsinyített mását – egészen Visegrádig tartotta az ölében, ahol aztán
rendőrt hívtak rá, és műkincslopás vádjával az egész éjszakát egy fűtetlen
fogdában kellett töltenie, de a feletteseit ez sem hatotta meg: a teherautók a
népgazdaság magasabb rendű céljait szolgálják, nem lehet ilyen csip-csup
ügyekben kivonni őket a kommunizmus építésének szolgálatából.
Ugyanakkor igyekeznie kellett, hogy határidőre elkészüljön a feladattal,
mert sejtette, hogy az egyetlen esélye, ha nem vonja magára felettesei
haragját, és feltűnés nélkül el tud bújni az ellenséges külvilág elől. Így aztán
hónapok is elteltek a napi többszöri ide-oda ingázással, és már késő ősz
volt, amikor szembesült a ténnyel, hogy Olga egész napokat elcsavarog, s
hogy az anyjának kisebb gondja is nagyobb annál, hol-merre hagyta.
Először érezte azt, hogy elönti valami ellenállhatatlan düh. Stellát nem
merte kérdőre vonni – később sokat átkozta is magát ezért a gyávaságért –,
inkább cselekedett: maga mellé vette a kislányt. Hajnalban felébresztette,
tejeskávét dugott az orra alá, aztán a kora reggeli villamoson eldöcögtek a
múzeumig, telepakoltak könyvekkel néhány bőröndöt és hátizsákot, és
felszálltak a távolsági buszra. Olga úszott a boldogságban, amiért valaki
hasznosnak és értékesnek találja, amit csinál, és boldogan tipegett az apja
mögött a hátán bőrkötéses patrisztikai chrestomathiákkal tömött
hátizsákkal. Átfagyva érkeztek meg a villába a deres novemberben, Péter
begyújtotta a gázrezsó összes rózsáját, hogy valamennyire bemelegedjen a
konyha, és a hideg könyvtárteremből félóránként tíz percre a konyhába
húzódtak melegedni, amíg ki nem derült, hogy a Braun-villa a kor egyik
legkorszerűbb és legrafináltabb fűtésrendszerét rejti, csak éppen a pompás,
svéd kazánt, amelyből lég- és padlófűtéscsövek tucatjai ágaznak el, még
soha nem üzemelték be. Úgy várakozott a pincében, mint egy szolgálatkész
dzsinn, akinek életre keltéséhez elfelejtették a varázsszót. A múzeum
költségvetéséből bőven utaltak a vidéki intézményeknek szenet, amit már
rég ki is hoztak és rég le is lapátoltak a pincébe; a széncsúszkán a koloncok
egyenesen a kazán adagolójába kerültek, s nem is kell mást tenni, mint
megtalálni a szörnyet bekapcsoló gombot. Egy egész délelőtt tébláboltak
tanácstalanul a kezelőpanel előtt, amikor aztán Péter nagy levegőt vett, és
meghúzta a legnagyobb kart, amely felkínálkozott. Halk szisszenés
hallatszott, morgás, majd sóhajtozás, a gigászi fémszerkezet finoman
megrázkódott, épphogy csak azt nem mondta, hogy „mit kívánsz, kedves
gazdám?”. Fél óra múlva az egész házban kellemes, száraz meleg áradt
szét, a könyvek és a szobrok boldogan engedték ki magukból a hideg
őszben testükbe szívódott párát. És bár kint ködös november vége volt,
hirtelen a világ ettől a melegtől megtelt valami biztató ragyogással. Olga
akkor érezte úgy, hogy a ház befogadta, s nyilván a ház sem érezhetett
másként.
Péter azokat a meséket mondta el neki, amelyeket maga is a legjobban
szeretett: a mitológia történeteit. Héraklész munkáit, Orfeusz alvilágjárását,
Odüsszeusz kalandjait, Ovidius átváltozástörténeteit. Olga az istenektől,
szerelmektől és keveréklényektől felvillanyozódva megújult izgalommal
várta, hogy megérkezzenek, apja varázsszavai kalanddá változtatták a
megszokott, hosszú baktatást a sáros Kossuth utcán, fel a házig. Vígan
köszöngetett a helyieknek, mintha a varázslat ezekből a rosszkedvű,
mogorva falusiakból is üde félisteneket teremtett volna. A mágikusan
csengő, érthetetlen szavak bizsergető mesevilággá változtatták az amúgy is
egyre elvarázsoltabbá váló Braun-villát. A könyvespolcok előtt álló
gipszmásolatok egy összefüggő történet különböző epizódjait jelenítették
meg, néha pedig különálló történetmozaikokra estek szét Olga
fantáziájában: a megnyúzott Marszüasz összebarátkozott az öreg
Héraklésszel, és együtt udvaroltak Aphroditénak. A hosszú buszozások alatt
Péter elmesélte Olgának az összes történetet, amit csak tudott, aztán a
kedvenccé vált történeteket újra és újra el kellett mondania. Az egyre
keményedő hidegben a távolsági busz ablakára vastag páraréteg rakódott,
Péter a gyanakodva pislogó utasokkal mit sem törődve ebbe rajzolta bele az
ujjával a mitológiai hősök görög neveit meg a bonyolult leszármazási
ábrákat.
Egy decemberi reggelen, ahogy a szokott útvonalukon haladtak a villa
felé, egy ház alapozásánál vitatkozó csoportosulásba botlottak. A falusiak
épp traktorral és drótkötéllel rángattak ki a földből egy kődarabot, amely
akadályozta a csatornaásást. A kő feltűnően szabályosnak látszott, és ahogy
kifordult a földből, egyből látszott, hogy nem közönséges szikla: oldalát
vésetek és betűk borították. Péternek nem sok idő kellett, hogy rájöjjön, egy
római Hercules-oltár bújt elő a földből. Mivel egyben nem tudták
teherautóra dobni, már hozták is a szerszámokat, hogy széttörjék, Péter csak
hosszas könyörgéssel tudta lebeszélni őket. Néhány nap múlva sikerült a
múzeumtól kierőszakolnia egy teherautót, és a lelet így szerencsésen az
esztergomi kőtárba került.
Amikor csak az idő megengedte, de néha akkor is, amikor nem,
minden héten legalább egyszer felmentek Olgával a falu közepén álló,
gazzal és elvadult gyümölcsfákkal borított dombra, amelyből itt-ott kiállt
néhány félköríves bástyarom, az egykori római erőd, Castra ad Herculem
maradványai. Innen végig lehetett tekinteni az egész drámai szcenáriót,
ahogy a Duna az egyre keskenyedő völgybe hatolva áttör végül a
Dunakanyar sziklaerődjén. Péter olyan dramaturgiában tudta előadni ezt a
geológiai gigantomachiát, hogy Olgába örökre belevésődött: a világ
szüntelen, kozmikus háború színhelye, ahol nincsenek jók és rosszak, csak
egymásnak feszülő ellenerők, s a folyó Akhilleusza, bár legyőzi a hegyek
Trójáját, de végül valahol odébb és később ő is vesztesként távozik egy
másik csatatérről, ahol nálánál is hatalmasabb erőkkel találkozott, és így
tovább, a végtelenségig. Így a villa szobrai, a domb, a hegyek és a folyó
mind-mind életre kelt, és szereplővé vált a végtelen történetben.
A szorgos rómaiak, akiknek később az évek folyamán oly sok tárgya
bukkant elő imitt-amott a földből, így kapták meg a hely valóságának
zálogát. Ők, az ő egykori pénzeik, törött edényeik és faragott köveik
szavatolták Olga számára, hogy Herkulesvár nem teljesen a képzelet
birodalma, másolattár, ami csak másodlagos rangú, lefokozott valóság lehet
a soha nem látott eredeti, pontosabban: eredetik mögött. Herkulesvár
dombja lett a térben az első, és mint később kiderült, az utolsó biztos pont,
amely bár tévelyegni hagyott, de mint a végtelenbe függesztett egyetlen
biztos pont, messziről mindig biztonságot sugárzott felé.
Csak nemrég telepítették ki a svábokat, sok ház üresen állt, másokba
épp most hurcolkodtak be az idetelepítettek. A kis falusi házak összebújtak
a rómaiak erőddombja körül, amelynek köveiből felépültek: volt ebben
valami riadt lelkiismeret-furdalás. A barbár odúk úgy állták körül a másfél
évezrede legyőzött óriást, mintha még most sem tudnának vele mit kezdeni.
A hegyek felé nyíló utcákban kisebb-nagyobb villák álltak: a század elején
épült nyaralók, mint a Braun-ház, nyugalmas öregség reményében épített
álomházikók a megfáradt városiaknak. A Braun-ház utcája egy völgy
torkolatában állt: a hegyek felé egyre szűkült a tér a hegyoldalak között,
mígnem vízmosássá változott, és eltűnt az erdő fái alatt.
Péter öntudatlan természetességgel rendezte be hivatali szobáját
egykori kassai háza mintájára. Itt is látszott egy templomtorony – igaz, nem
gótikus, nem is túl magas, de minden délben kongott benne a harang. A
szomszéd ház fala ugyanúgy okkersárga volt, mint Kassán, még
gesztenyefa is akadt, igaz, csenevész, és egy betonkerítés félig eltakarta, de
mégiscsak azt ígérte, hogy májusban majd megtelik fehér gyertyácskákkal.
Az íróasztal, még ha nem is volt egy nemes darab, ugyanúgy az ablak előtt
állt, rajta a tárgyak, a levélnehezék, a lámpa, a földgömb mind az egykori
kassai asztalról vándoroltak át. A polcról Goethe és Beethoven ugyanazzal
a megbocsátó derűvel nézte az egymást kergető napokat, mint Kassán, és ez
segített megerősíteni az illúziót, hogy idő igazából nem is létezik, vagy ha
létezik is, érdemesebb figyelmen kívül hagyni.
Péter, ahogy apámnak később fogalmazott az egyik Duna-parti sétán,
igazából sohasem hagyta el Kassát, s így aztán amikor leült a herkulesvári
íróasztalhoz az ablak elé, valójában a kassai íróasztalához ült le. Az elméje
megmaradt szülővárosában, és a valóságos látványt csak annyiban becsülte,
amennyiben néhány ponton képes volt arra, hogy az egykori látványra
emlékeztessen.
Ezt a perspektívát Olgába is korán belenevelte.
Leültette a kislányt maga mellé, és mintha a látvány épp a szemei előtt
jelenne meg, elmesélte, mi történt ilyenkor Kassán az utcán abban az
időben, amikor az íróasztala még a főtérre néző szobában állt. Aztán az
idézőjel lassan eltűnt, a jelen elolvadt, és a múlt hömpölyögve elöntötte a
Braun-házat. Most nyit a kávéház a sarkon, a rendházban most kezdődik a
reggeli ima, a Kassai Napló szerkesztőségében most szedik a délutáni
kiadást. A Sörház utcában Klaus most süti a kenyeret, elefántcsont fejes
botjával előtipeg Hedvig, a bolond asszony, és megcsapkodja a járókelőket.
Péternek mindig volt arra hajlama, hogy a beszélgetőtársairól
megfeledkezve belemerüljön valamilyen témába, és kívülállók számára
bosszantóan elkalandozzon, így aztán ezek a reggeli víziók – Olga később
sokszor emlegette fel iróniával – előbb-utóbb vettek egy éles kanyart, és
belekanyarodtak valamilyen Pétert foglalkoztató történeti vagy filológiai
problémába. Ilyenkor a képzeletbeli Kassa is eltűnt, és a kislány ott ült
udvariasan unatkozva az íróasztal üveglapján Beethoven gipszfeje mellett,
és alapos bevezetést kapott a középkori szerzetesi könyvtárak rendszerébe
és a kódexmásolási módszerekből fakadó filológiai problémákba.
Így alakult ki lassan az élet rendje. Reggel fél hétkor keltek, Péter
elment a boltba zsemléért, ha nagy ritkán volt zsemle, azt hozott, ha nem
volt, akkor kenyeret, de akkor is azt mondta, zsemlét. Átkozódott, hogy
milyen világ az, ahol olyan alapvető dolog, mint a zsemle, eltűnik. Mért
pont a zsemle? Mi a baja a kommunistáknak a zsemlével? A zsemlét a
prolik meg a parasztok is szeretik. Ugyanúgy lisztből van. Hát akkor meg
miért? Direkt, hogy rosszkedvet okozzanak? Talán a zsemle a
péksütemények osztályellensége? Vagy a péksütemények kispolgári
csökevénye? Mitől materialistább és dialektikusabb a kenyér? Olga nem
nagyon értette, mi a baj a kenyérrel, de nagyon élvezte, ahogy az apja,
amikor kidühöngte magát, elmesélte, milyen zsemlét evett ’37-ben
Velencében a Hotel Bessarion Canale Grandéra néző éttermében – tejes
volt, lágy, egy csöppnyit karamellás ízű, az alján ropogós mákszemek –,
vagy Berlinben ’34-ben egy kis kávézóban Friedenauban a
Canalettostrassén milyen felejthetetlen volt az a foszlós, füstös ízű,
aranybarna zsemle, amelyet Loreley hajának hívtak, s amelyet ha eltört az
ember, kiderült, hogy a belsejében a tészta hármas fonatban fut körbe. Így
már a kenyér is máshogy esett. Megkávéztak – Olga persze csak
malátakávét kapott –, és újságot olvastak. Péternek megvolt több
évfolyamnyi Frankfurter Zeitung a húszas évek végéről, amelyeket
gondosan eltett és dobozokban magával hozott Kassáról, mintha előre tudta
volna, hogy az új barbárságban szükség lesz valami időkontinuumra a
múltból, amellyel le lehet fedni a jelent. A postás – öreg hadirokkant, aki
még Isonzónál kapott légnyomást – hajlandó volt rá, hogy némi apró és
alkalmanként egy-egy kupica pálinka fejében minden reggel a postaládába
helyezze azt a lapszámot, amit Péter – az esetleges sérüléseket elkerülendő
selyempapírba csomagolva – előző este átadott neki. A kis csalás közös
titka lassan közelebb hozta őket, „Zeitung!” – rikkantotta be a postás
reggelenként, és vidáman csengetett a bicikli csengőjével. Így Péter minden
reggel felölthette a bordó selyem házikabátját, amelyet Aix-en-Provence-
ban vett 1934-ben, amikor egy napfényes hónapot az ottani egyetemen
töltött, s ha sütött a nap, fütyörészve, ha esett, átkozódva bontogatta az
esernyőt, kibattyogott a kertkapuhoz, és kivette a friss újságot, mintha
sejtelme sem lenne, mit hoztak össze aznap a világ minden tájára
szerteküldött, szorgalmas és tanult német tudósítók. Megszagolta az
újságot, mintha friss volna, épp csak a vonatszag ütötte volna meg egy
kicsit, amely idáig hozta hajnal óta a Majna partjáról. Elégedetten nézegette
a gót betűs fejlécet, és mire visszaért a házba, gyorsan és izgatottan átfutotta
az első oldal főcímeit. A kávézásnál aztán szertartásosan olvasókeretre
helyezte a lapokat, és a végéről, a halálozási rovattól kezdve egy fél órán át
olvasgatta. Olga ezalatt a Kassai Napló hétvégi számaiból válogathatott,
mert azokban volt mese és rejtvény. De a lényeg a csendes újságolvasás
volt, amelyet nem esett nehezére megtanulnia, a szertartás komolysága és
emelkedettsége, úgy érezte, kivételessé és különlegessé teszi őket.
Kezdettől fogva pontosan érezte azt, amit Péter nem volt hajlandó
bevallani: hogy ők is, akárcsak Stella, színházat játszanak. Ezért volt
egyáltalán elviselhető: mert el lehetett játszani.
 4. FEJEZET

Olga a földszint keleti oldalán kapott szobát – ezt Braun Antal eredetileg
alighanem dohányzónak szánta, mert a mennyezetét is faburkolat fedte. Az
ablak a szomszéd veteményeskertjére nézett. A veteményeskert után
következett a téeszistálló épülete, s a mögött a Duna felé épphogy csak
kilátszott a rómaiak erődjének dombja. Naponta legalább két órát olvass –
mondta Péter. Ennél az asztalnál, amely ablak előtt áll. Minden embernek
kell legyen íróasztala. Minden íróasztalnak ablak előtt a helye. Aki fal elé
teszi, vagy őrült, vagy rabszolga. Ne legyen függöny! Nem baj, ha belátnak.
A paraszt azt fogja mondani, aki olvas, az naplopó. A proli azt fogja
mondani, aki olvas, az ellenség. Ne foglalkozz ezzel! Az olvasásnál nincs
fontosabb, az olvasás emel emberré. Az olvasás tesz erényessé és bölccsé,
vagy legalábbis lehetővé teszi azt. A paraszt és a proli csak annak tulajdonít
értéket, amiből közvetlen haszna van, meg tudja inni vagy enni, vagy
rögtön pénzre cserélheti. Az olvasás nem ilyen. Az olvasás haszna, mint a
bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát,
hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben,
ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben. Soha ne
csinálj olyat, amiből közvetlen hasznot látsz. A polgár hosszú távra tervez.
Ilyeneket mondott Olgának, aki az egészből akkor még nem sokat értett,
inkább csak a szavak zenéjét, az öröklétbe kívánkozó mondatok ívét,
amelyek, mint a rakéták, égbe emelkedő csíkot húztak maguk után a
képzeletében. De ült engedelmesen az ablak előtti asztalánál, nézegette a
vaskos albumokban a görög vázákon ágáló meztelen férfiakat és
szemérmetlen emberheréikkel ágaskodó kentaurokat, és engedelmesen
elolvasta a napi penzumot, amelyet Péter szabott meg, hol Berzsenyit, hol
Horatiust, hol Molière-t, hol Adyt. Kint a veteményeskertben a szomszéd
hajlongott izzadó háttal a répaágyások fölött, s a kislány gőgösen nézett
kifelé rá a könyvhegyei mögül. Később sokszor mesélte szégyenkezve,
milyen hatalmasnak érezte ettől magát. De legalább ez is szerep volt, s így
felmentést kapott a morál alól.
Péter érezte, hogy abban, amit és ahogy tesz, van valami esetlen és
groteszk. Azzal pedig pontosan tisztában volt, hogy mindaz, amit Olgának
elmond, egy olyan világ üzenete, amely végérvényesen eltűnni látszik.
Mindaz, ami számára gyerekként természetes volt, és a levegővel szívta
magába, Olga számára természetellenes és gyökértelen lesz egy olyan
világban, amely a nácizmus poklát váltó szovjet hódítás idegmérgeivel volt
tele. Tudta, hogy Olgának még sokáig nem mondhatja el az igazságot: hogy
amint a nácizmus hulláját elkaparták, máris ott volt a következő szörnyeteg,
a kommunizmus, amely ugyanúgy a független és gondolkodó életmód
elpusztítására tör, mint a fasiszták. De nem tehette ki a lányát és önmagát
annak a veszélynek, hogy egy óvatlan, ártatlanul elkottyantott mondat miatt
a jövő maradék esélye is megsemmisüljön; nem sodorhatta veszélybe a
nehezen megszerzett hídfőt, és nem feketíthette be előre Olga jövőjét.
Mégsem tudott mást tenni, mint azt adni, ami szerinte az élet egyetlen
értéke volt: remegett azért, hogy az anyátlan kislánynak fogódzót,
önbizalmat adjon. Így tanulta meg Olga az élet polgári rendjét, amikor már
se polgár, se rend nem volt abban a világban, amelybe született, s amely a
polgárban ellenséget, ha nem egyenesen nácit látott.
De azért maradt néhány mozdíthatatlan evidencia. Mindjárt például Le
Mans. Le Mans látképe aranyozott keretben függött az ablaktól jobbra,
Titus diadalívének metszete alatt és a trieri Porta Nigra látképe fölött. Le
Mans kormosnak és viharvertnek tűnő házai egy római városfalra épültek
rá, mintha a lakók elfelejtették volna, hogy erődöt kezdtek építeni, a
megkezdett bástyafalakat egy elvarázsolt látomásban kis házakként fejezték
be. Vagy mintha egy városkát az égből véletlenül ráejtettek volna egy
erődre. Mint egy mitológiai keveréklény, oroszlánnal kezdődött és
madárként fejeződött be. A régi bástyák tetején, egybeépülve a nagy
kövekből rótt fallal, lakóházak magasodtak, a rogyadozó háztetőből rozzant
kémények bújtak elő. A bástyák kémlelőnyílásain virágládákkal teli
erkélyek függtek, a falrésekből fácskák sarjadtak elő. A romlás és álom e
különös keveredése fölé gótikus templom csipkézett tornya magasodott.
Péter minden évben legalább egyszer elmesélte, miért nevezetes ez a
kép. Ezekre a kis szónoklatokra általában akkor került sor, amikor a
rendszer pribékjei a szokottnál is jobban megalázták, vagy azzal
fenyegették, hogy elveszik tőle a lányát. Nézz ki az ablakon, és nézd meg
azt a dombot! – mondta Olgának. Azon a dombon, amelyet most gaz és
elvadult gyümölcsös borít, egy ugyanilyen várost láthatnál, mint ez itt a
képen. Nézd ezeket a falakat, a tornyokat, a kaput: azon a dombon
ezerhétszáz éve még egy ugyanilyen fal futott körbe, védte a házakat. Bent
templomok voltak, kutak, műhelyek és könyvtárak, a lakások falait freskók
díszítették. Miért tűnt el mégis ez itt és mért maradt az meg ott? Mert itt
nincs állandóság. Itt nemzedékről nemzedékre feldúlják a világot az
ellenséges erők, melyek vagy belülről, vagy kívülről érkeznek. Ott a lakók,
még ha meg is fogyatkoztak, tovább lakták a várost. A Jupiter-templom
köveiből gótikus katedrálist építettek, beépítették a tornyot a házukba,
tovább használták, amit lehetett. A pergamenből kódex lett, a kódexből
nyomtatott könyv, de a könyvtár a helyén maradt. Ez Európa. Az állandóság
és a folyamatosság. Mindig erre gondolj, amikor arra a dombra nézel.
„Európa, egy-két-há, Európa, egy-két-há, Európa, Európa”,
mondogatta magában Olga, miközben iskolába sietett, anélkül, hogy
különösebben értette volna a szó jelentését, vagy kezdeni tudott volna
valamit az Atlanti-óceán és az Ural között elterülő, zöld és barna foltokból
álló ábrával, amely az emlékezetében élt. De a szó tetszett neki, és érezte,
hogy az apja számára a dolognak nagy jelentősége van, olyasmi, mint
Zeusznak, a középkornak vagy a kódexeknek, úgyhogy reménykedve
őrizgette magában, hátha majd egyszer megérti a jelentőségét. ’51 ősze volt,
az első iskolaév. Herkulesváron hamar kezdődött az ősz, októberben már
zúzmarás volt a kert, és kesztyűt kellett húznia, hogy el ne gémberedjenek
az ujjai, mire legyalogolt a főútig. Hamar kiderült, hogy az első elemiben
nincs sok minden tanulnivalója: olvasni már tavaly megtanult a reggeli
újságolvasásokkal, a számok világa meg, bár érdektelen volt, de legalább
evidens. Ez azonban a tanítók és az osztálytársak szemében nem jelentett
számára előnyt, sőt. Állandó gúnyolódások céltáblája lett, gyüttmentnek,
értelmiségi majomnak, okostojásnak és könyvmolynak csúfolták.
Egyszerűen nem értette, miért nem kapja meg a világtól azt a figyelmet és
megbecsülést, amit az apjától, nem értette, de az érzés legalább ismerős
volt: a világ, úgy tűnik, ugyanúgy viselkedik vele, mint az anyja: amint
megteremti, magára hagyja, amint újra befogadja, már el is taszítja.
Péter sokáig nem értette, mi történt a lányával, miért olyan zavarodott,
miért szótlan, és miért panaszkodik reggelente hasfájásról. Kihívta hozzá az
orvost, de az csak annyit tudott mondani, hogy nem lát testi elváltozást, s
hogy a kislány nyilván csak szimulál, hogy ne kelljen iskolába járnia. Olgát,
de Pétert is mélységesen sértette ez a feltételezés, és ez közelebb hozta őket:
a kislány egy reggel el merte mondani, hogy az iskolában gúnyolják, amiért
már tudja a tananyagot. Péternek ekkor három lehetősége maradt: először
is, hogy bemegy az iskolába, és mindenkit rendreutasít, ezzel Olgát még
nagyobb utálat céltáblájává teszi, és eléri, hogy őt magát pedig ne hetente
hívják be a rendőrőrsre, ahol a hadnagy két-három órát váratja, mielőtt
merő szórakozásból ordibál vele fél órát, hanem mehet egyenesen a
börtönbe; másodszor, rábírja Olgát, hogy tettesse butábbnak magát, mint
amilyen – ezzel elvéve tőle az önbizalom motorjának üzemanyagát, vagy
harmadikként az, hogy felvértezi a hitvány és alacsonyrendű külvilág elleni
további, kétségbeesetten megerősített páncélzattal. Természetesen ezt a
legutolsót választotta. Így tanulta meg Olga a tanulatlanok rendszeres és
szisztematikus megvetését. Először is azt, hogy hogyan lássa őket
nevetségesnek, másodszor, hogy hogyan merjen rajtuk nevetni. Merthogy
abszolút nevetségesek. Mint egy csapat majom, akik egyfolytában vagy
püfölik, vagy babusgatják egymást. De legfőképpen püfölik. A polgár nem
vesz részt ebben. A polgár nem gyűlölködik, és nem is rajong. Minden
szélsőségtől tartózkodik. A szélsőséges érzelmek a parasztoknak meg a
proliknak valók, ütik-vágják vagy nyalják-falják egymást. A polgár életét az
önfegyelem és az önmérséklet határozza meg, és legesleginkább az uralom
minden fölött, ami ösztönös. A polgár nem cselekszik ösztönösen, kizárólag
meggyőződésből, világnézetével összhangban. A világnézetét gondosan
építi fel, és naponta ellenőrzi, tényleg helyes-e. Ha helyesnek találja,
cselekedhet. Ha nem, vonuljon vissza, olvasson, és javítsa ki a
világnézetben tátongó rést.
Nézd meg ezeket a falusiakat: állandóan meg vannak valakire sértve!
Ebből áll az életük, az örökös sértődésből. Akármelyikkel beszédbe
elegyedsz, egy perc múlva már azt hallgatod, hogy ki az ellensége, ki
sértette meg őt halálosan, ki sértegeti folyamatosan. Állandóan duzzognak,
a fejük már kora ifjúságukra eltorzul az állandó duzzogástól. Csupa
lebiggyedt, sértett ajak, felfújt pofazacskó. Állandóan túlteng bennük az
ego, az én, én, én, mást se hallasz egy kocsmában, én, én, én. Minél többet
isznak, annál inkább én, én, én. Az én a polgár legfőbb ellensége. Az én
mindig követel valamit, állandóan zabálna, verekedne és babusgatna és
babusgattatná magát. Mint a giliszták, amelyek elöl beszívják a sarat, hátul
meg kifossák, az én is állandóan követel magába valami mocskot. A polgár
azzal foglalkozik, amit megtanult, azon jár az esze, amihez ért, valamelyik
tudományon, a jogon, a történelmen, a természettudományokon, az
építészeten vagy persze a pénzen, ha van hozzá esze. Nekem sose volt.
Átadja magát valamelyik univerzáliának, és az univerzálisban él. Nem
hagyja, hogy ott rikoltozzon és fetrengjen benne ez az állati, rózsaszín
féreg, ez az ego-giliszta.
És ezek állandóan ellenséget keresnek.
Abban a pillanatban, ha olyasvalakivel találkoznak, aki különbözik
tőlük, úgy érzik, megtalálták ezt az ellenséget, akin vadállati egójuknak
győzedelmeskedni kell. Akit be kell sározni, össze kell kenni mocsokkal,
hogy emészthetővé tegyék és megegyék. Egyetlen fegyver van ellenük: a
nevetés. Mert az ego maga a halálos komolyság. Mindenki, akit egója hajt,
majd belehal a komolyságba. Ki kell nevetni, és azzal összetöröd. Mert épp
azt veszed benne semmibe, amit ő a mindenségnek érez: az egót. Saját
egónkkal szemben is ez az egyetlen fegyver: önmagunk kinevetése. Aki
önmagán nevetni tud, az a legszabadabb. Aki nem, az örök rabszolga.
Nevetni magadon olyan, mintha a kék, tiszta égbolton repülnél, mint amikor
álmodban repülsz. Nem nevetni olyan, mint egy örök magánzárka
sötétjében viaskodni a démonaiddal.
Péter egészen félelmetes és lenyűgöző volt ilyenkor. Az arca kipirult, a
szeme megtelt eksztatikus fénnyel. A jobb kezét felemelte magyarázás
közben, és lendületes félköröket írt le vele, miközben a kézfejét lefelé
szorította, és ez a kéz és kar ilyenkor olyan volt, mint egy külön lény, egy
plusz fej. Néha úgy tűnt Olgának, hogy a száj helyett ez a kéz beszél. Meg
balett is volt amellett, hogy színház: nemcsak a kéz mozgott, Péter a térdét
is meg-megroggyantotta, és hol jobbra, hol balra lépkedett. A kislány
ámulva csodálta, és a keze már szinte lendült, hogy megtapsolja, ahogy az
anyjával a színházban megszokta. Megtelt erővel és önbizalommal. Péter
lassan jött csak rá, hogy az egyetemi előadásainak energiáit csoportosította
át az Olgának előadott szónoklatokra. De hogy más energiák is mozognak a
világban, amelyek a sorsukat befolyásolják, még így sem lehetett titok.
Esztergomból egy nagy hasú, pirospozsgás esperes érkezett egy
szótlan, sápadt kispap kíséretében, megtekintették a könyvtárat, az esperes
leemelt néhány kötetet, és néhány idézettel meggyőzte Pétert, hogy járatos a
patrisztikában.
– Van itt néhány ritka kötet, nyilván jönnek majd olvasók. Majd
küldök néhány asztalt székkel és banklámpával – mondta, miközben
barackot nyomott Olga fejére, aki beegyensúlyozta kistálcán a kávékat. – Jó
lenne, ha elbeszélgetne majd az olvasókkal. Elég néhány rövid feljegyzés,
ami a lényeget illeti.
Péter csészéje nagyot koppant a lakkozott asztalon. Az esperes
csodálkozva nézett föl.
– Tisztázzunk valamit. A legfontosabb, hogy az egyház túléljen. Ehhez
most be kell hódolni az államnak. Egyáltalán, hisz maga Istenben…?
– Melyikben…? – kérdezett vissza Péter.
Erre az esperes csészéje koppant le az asztalon.
Két hét múlva megérkeztek az asztalok és a banklámpák, és minden
hétfőn megjelent a szótlan, sápadt kispap, kitöltött egy katalóguscédulát,
Péter annak rendje és módja szerint kihozta neki a könyvet, amely fölött
aztán a kispap egész délutánig elüldögélt.
Mindezt apám és Kristóf beszámolóiból szedem össze, meg amit még
hozzágondolok: de van, ahová még a képzeletem sem tud behatolni. Stella
cselekedeteiről és gondolatairól például nem maradt fenn ebből az időből
hiteles beszámoló. Egyetlen Stellától származó levél áll rendelkezésre, az is
tizenkét évvel későbbről, és az a levél sem tartalmaz üres közhelyeken kívül
semmi érdemlegeset. Talán egyetlen mondatot lehet belőle erre az időszakra
vonatkoztatni, bár ez is elég sablonízű: „Higgyétek el, én nem akartam
semmi rosszat.” Sok aggályt szándék és tett, morál és cselekvés viszonyáról
ez a mondat nem árul el, de arra mindenképpen rávilágít, hogy az alatt az
idő alatt, amikor Péter kimenekítette Olgát az anyja hanyagságából, és szép
lassan kiköltöztek Herkulesvárra, Stella miért nem tiltakozott az ellen, hogy
alig visszaszerzett lányát ismét el kell veszítenie. Talán eleve sem Olga
maga volt a cél, inkább csak ürügy volt, vagy lehetőség arra, hogy
megvethesse a lábát Budapesten, bár az anyai érzések a maguk
tisztaságában is fellobbanhattak időnként, s talán az is ehhez tartozott, hogy
felismerte: képtelen anyaként és felelősen viselkedni. Kemény szembenézés
lehetett, és miután kimondta önmaga fölött az ítéletet, nem sokat
teketóriázott. Kivételes bátorság kellhetett ehhez. Kár, hogy nem maradt
semmi abból a párbeszédből, amit önmagával folytatott. De a dolog amúgy
is inkább következményeiben érdekes, abban, milyen nyomokat hagyott
Olgában az anyahiány, s hogy ennek milyen konzekvenciái lettek a
későbbiekben. Amit biztosan tudok apámtól, az annyi, hogy Péter egyszer
erőt vett magán, és leült Stellával beszélgetni arról, hogy mit akar, és most
tulajdonképpen mi is közöttük a helyzet. Pétert ismerve – már amennyire
öregember korában alkalmam volt megismerni – a hangneme biztos nem
lehetett különösebben számonkérő. Óvatosan annyit mondott – apám
legalábbis így mesélte –, hogy egy kislánynak anyára van szüksége, és ő el
tudja intézni a múzeumnál, hogy Stella valamilyen címszóval a Braun-
házba kerüljön múzeumi alkalmazottnak, és ott a vidéki nyugalomban
alkalmuk nyílna Olgát felnevelni, és esetleg végre tényleg megismerni
egymást, ha már a sors ilyen sajátos utat választott arra, hogy összeterelje
őket. Túl sok emberismeretről ez a felvetés – már ha valóban így hangozott
el – tényleg nem árulkodik, Péter meg is kapta a nyakába, ami elvárható
volt, hogy mit képzel, hogy őt, mármint Stellát majd eldugja egy isten háta
mögötti faluba, parasztok közé, különben is az ő, Péter felelőssége a gyerek,
akit Stella egyáltalán nem is akart. Menjen a rohadt könyveivel együtt a
pokol fenekére, és vigye a ronda lányát is oda, ahova való, a parasztokhoz.
Stella tele lehetett keserűséggel és önváddal. Akármilyen erősnek is
mutatkozott, mégiscsak egyedül volt egy férfiak uralta világban egy olyan
férjjel, aki az élet gyakorlati oldala, nyüzsgés, barátkozás, öltözködés és
mulatozás iránt semmilyen érdeklődést nem mutatott, és nem óhajtott a
világi tülekedésben a nyertesek közé tartozni. Szép és életvágyó nőként
nem sok fantáziát láthatott abban, hogy a fővárostól messze, egy
múzeumban rendezze be az életét. 1952 januárjában a Néphadsereg
Színháza berlini vendégszereplésre indult a Kurázsi mamával. Stella a turné
végét sem várta meg, az első adandó alkalommal átszökött az amerikai
zónába – hogy milyen körülmények között hajtotta végre ezt a korántsem
kockázatmentes vállalkozást, arról nem maradt hír. Egy év múlva már
Amerikában volt, onnan írta az első levelet. Tíz év múlva egyszer telefonált
is, épp Olga vette fel, Stella első kérdése az volt, hogy milyen ruha van
rajtad? Olga habogott valamit, mert nem tudta igazán leírni azt a
ruhadarabot, ami rajta volt, de már jött is a következő kérdés: remélem, nem
vagy több ötven kilónál! Egyél sok joghurtot, lehet azt most nálatok kapni?!
 5. FEJEZET

1952 őszére a hivatalokban Braun Antal herkulesvári villájáról, amely

immár a Magyar Nemzeti Múzeum Vallásügyi Szakkönyvtára és
Gipszmásolattára hangzatos nevet viselte, mindenki megfeledkezett. Az
„Egyháztörténeti” jelzőt az utolsó pillanatban sikerült lecseréltetnie
Péternek egy pártfogójával, aki belátta, hogy a szó túlságosan feltűnően
virítana az újraírt, kommunista nyelvben, és a végén még valaki
elkezdhetne akadékoskodni, hogy mégis miféle felforgató tevékenységet
folytatnak ott, ahol az egyház neve nyíltan szerepel. Míg a létrehozás
másfél éve alatt havonta megjelent valami megbízott és fekete fejléces
nyomtatványokat töltött ki és íratott alá Péterrel, ’52 őszére a látogatások
teljesen elmaradtak, és az őrszobán egyszer csak egy unatkozó tizedes
közölte Péterrel, hogy nem kell többet jönnie. Herkulesváron hirtelen csönd
lett, Péternek úgy tűnt, néhány napig a madarak sem szólaltak meg. Ebbe a
csendbe érkezett Baltazár, aki Péter egykori iskolatársa volt, és valahogy
hírét vette, hogy földije Herkulesváron húzta meg magát. Most tért vissza a
szovjet hadifogságból, amiből egy évet a Krím-félszigeten, Kercsben, az
egykori boszporuszi királyság fővárosában raboskodott. Baltazár
hórihorgas, beesett mellű ember volt, keskeny arccal és elegáns sasorral. Az
arca összhatását csak az rontotta el, hogy a szája és a sasorr között
túlságosan kicsi volt a távolság, így az orr szinte belelógott a szájba. Olga
meg is állapította, hogy úgy néz ki, mint Nerva császár. Baltazár
gyanútlanul megkérdezte, hogy ezt meg honnan veszi, mire a kislány
odavonszolta a gipszmásolat elé. Mintha csak önmagával állna szemben,
csak Nerva némileg testesebb volt a tógájában meg a díszpáncéljában,
amelyen a legyőzhetetlen Napisten, Sol Invictus szimbólumai pompáztak.
– Ő biztos nem volt hadifogolytáborban – mondta Olga, és látva a férfi
letaglózottságát, elégedetten elvonult. Innentől kezdve Baltazár nagy
tisztelettel fordult Olgához. Viszonyukat egyedül az zavarta, hogy a férfinak
rettenetes, elviselhetetlen szájszaga volt, aminek elfedésére ugyan mindig a
zsebében tartott egy üvegcse mentolos szájvizet, amiből sűrűn
kortyolgatott, de ez nem sokat használt. Pétert nem különösebben érdekelte
a dolog, azzal ütötte el, hogy ő egyetemi pályafutása alatt annyi rossz
leheletű emberrel találkozott, hogy immunis lett rá, de amikor Olga egyszer
öklendezve fordította el a fejét, Baltazár elhatározta, hogy megosztja vele a
titkát. Kivette a műfogsorát, kitátotta a száját, és megkérte a kislányt, hogy
nézzen be a torkába. Olga engedelmeskedett, és rémülten hőkölt hátra. A
férfi torkában a szénnél is feketébb semmit pillantotta meg, mintha Baltazár
minden belső szervét, úgy, ahogy van, az egész belsejét eltüntette volna
valami katasztrófa. Mintha az égbolt legfeketébb részét nézné egy hold
nélküli éjszakán.
– A fogság miatt van. A sok marharépa. És a vérhas kimarta a belsőm
– magyarázta a férfi, és Olga onnantól kezdett afféle varázslóként tekinteni
Baltazárra, aki közeli és belsőséges viszonyt ápol olyan különleges
fogalmakkal, mint az űr és a semmi, és a szájában magára a kénköves
pokolra nyílik kapu.
Baltazár a téeszben kapott munkát, nem is messze, a tehenészetben. Az
édes tej- és trágyaszagban felszedett néhány kilót, és az arca is kisimult. A
tehénszaros gumicsizmában, amelyben vékony lábszárai még a hízás
ellenére is szánalmasan lötyögtek, vígan hordta a tejjel teli vödröket,
miközben elméleteit csiszolgatta a barokk festészetről, és ügyet sem vetett a
tehenészasszonyok gúnyolódására, akik sehogy sem tudtak megbékülni
azzal, hogy egyfolytában jókedvű, miközben ők minden tehenekkel eltöltött
pillanatot gyűlölnek. Hogy megvédje magát a vezetőség állandó
gyanakvásával szemben, minden reggel betanulta a Szabad Nép
vezércikkét, és akármit kérdeztek tőle, a második mondatnál már rá is
kanyarodott a politikai lózungokra, így nem tűnt sem teljesen bolondnak,
sem teljesen normálisnak. A faluvégi cigányokkal hamar összebarátkozott,
így már mindenki érteni vélte, mért hordja olyan félrecsapva a kalapját.
Vasárnaponként lesurrant a faluvégre, és csak másnap reggelre került elő
pálinka- és asszonyszagúan, boldogan dudorászva.
Pétert felvillanyozta Baltazár jelenléte. Az elmúlt években minden
erejével arra koncentrált, hogy Olgának biztonságos környezetet teremtsen
és berendezze a herkulesvári bázist, ahová visszahúzódhat az ellenséges
időkben. De a belsejében végtelen fáradtságot és reménytelenséget érzett: ő
ötvenhat, Olga kilenc. Minden férfi felmenője meghalt 65 éves koráig – épp
csak meg fogja érni, amikor a lánya 18 lesz. A világ, amelyben addig is élni
fognak, sötét, komor és reménytelen, minden érték és szépség a múltban
maradt, vagy elérhetetlen távolságra van, egy másik világrendben.
Baltazárral a nagy könyvtárterem gipszszobrai között sétálva –
peripatetikusan, ahogy nevezték – suttogva elemezték, lehetséges-e
elméletileg, hogy Európa keleti felén bármilyen nagy művészet
létrejöhessen, és arra jutottak, hogy nem: ami érdemleges létrejöhet, az csak
az államilag támogatott, rendszerhű dilettantizmus ellenében jöhet létre,
ráadásul az is csak akkor, ha úgy tesz, mintha a nyugati, szabad világban
keletkezett volna. Így mindenképpen másodlagos lesz, utánzat, és legfeljebb
azzal a pikantériával dicsekedhet majd, hogy eleve lemondott arról, hogy
győztes és uralkodó művészet legyen. És ettől eleve torz lesz egy kicsit.
Arra nem is gondolhatott, hogy megpróbál disszidálni. Semmi esélye
sem volt, hogy útlevelet vagy pláne ösztöndíj-lehetőséget kapjon, még ha
meg is hívná bárki régi egyetemi kapcsolatai közül odakintről, úgysem
engednék elhagyni az országot – vagy ha egészen véletlenül mégis, Olgát
nyilván itt kellene hagynia túszul. Határzáron átmászni, aknamezőn kúszni
egy gyerekkel az oldalán pedig nem az ő műfaja. Meg azzal is számot
kellett vetnie, hogy hiába magyarázza Olgának, milyen sötét körülöttük a
világ, egy gyerek számára mindig terem világosság. Azt pedig nem is
gondolta, hogy Olga az egész sötétségből egyedül annyit lát, amennyit ők
láttatni akarnak vele.
Baltazár Nápolyban és Velencében tanult művészettörténetet, így most
a reggeli virtuális város, amely Olga képzeletében Péter Kassa-történetei
nyomán megjelent, kiegészült a lagúnák és a sikátorok világával,
múzeumok termeivel és tengerparti szállodák napozóágyaival. Őseik
örökségét Velencében herdáló arisztokraták, Nápoly kiskocsmáiban
szakmájuk komor részleteit feltáró bérgyilkosok, álmodozó gondolások,
dalos kedvű pékek, hibbant amerikai turisták és a Vezúv tufájából Pompeji
csodáit kotorászó régészek történeteivel egészültek ki a reggelei. A sivár
herkulesvári valóság helyett így Olga mindennap olyan
élménymennyiséggel feltöltve indult iskolába, hogy a feje csak úgy zúgott a
rengeteg megemésztenivalótól, és a képzelete nem is volt mindig elég, hogy
a sok történetnek helyet adjon: a mogorva kis patak, amely
gumiabroncsokkal és zöldséghulladékkal teli medrében folydogált a falu
közepén, megtelt gondolákkal és vaporettókkal, a Börzsönyből a Vezúv
füstje szállt, a meglepett falusiakkal pedig Olga minden teketóriázás nélkül
folytatta azokat a párbeszédeket, amelyeket képzeletében az apja és
Baltazár meséiből megismert alakokkal kezdett. Mindenki elkönyvelte
habókosnak, és furcsa módon így már nem is idegenkedtek tőle annyira, az
asszonyok süteményt nyomtak a kezébe, és küldtek vele az apjának egy-egy
szelet szalonnát, arasznyi kolbászt.
Az iskolából az első útja mindig Baltazárhoz, a tehenészetbe vitt, ahol
egy nagy bögre langyos tej várta, és friss vaj, amiben megtunkolhatott egy
darab kenyeret. Baltazár örök derűje itt újra feltöltötte lendülettel. Kedvenc
helye mégis az öltöző volt, ahol ilyenkor a tehenészasszonyok már a rádió
körül csoportosultak, hogy kisírhassák a bánatukat egy-egy újabb érzelmes
magyar nótán. Ez az izzadság-, húgy- és trágyaszagú, könnyes asszonyi kör,
ahol semmi más nem számított, csak a szerelmi bánat és az új szerelem
reménye, amelyben annak ellenére hittek, hogy nyilvánvalóan semmi
esélyük nem volt rá, egészen elvarázsolta. A vastag karú, nagy mellű
parasztasszonyok ölbe vették, csókolgatták, és miközben kisírták magukat,
megfésülgették, ilyenre-olyanra fonták a copfját, és ha szakadás
mutatkozott a harisnyáján vagy a ruháján, gyorsan megstoppolták.
Alig tavaszodott még, amikor Baltazár szobácskájába, amit egy hosszú
parasztház végében bérelt, és alig volt nagyobb, mint egy disznóól,
beköltözött Baltazár húga két gyerekkel, egy Ilona nevű kislánnyal, aki csak
fél évvel volt fiatalabb, mint Olga, és egy hatéves kisfiúval, aki az Iván
nevet viselte. A gyerekek taknyosak voltak, és köhögtek, az asszony olyan
sovány volt, hogy a bordái kilógtak, Baltazár pedig annyira látványosan
alkalmatlan volt arra a feladatra, hogy gondot viseljen rájuk, hogy Péter
inkább maga látott neki fát hasogatni, Olga pedig sepregetett, és kimosta a
ruháikat. Napközben a Braun-házban melegedtek, de éjszakára nem
maradhattak náluk, szigorú szabály volt, herkulesvári tartózkodásuk
feltétele, hogy a szobákat nem adhatják bérbe, és nem is szállásolhatnak el
odabent senkit.
Szegénységük olyan bibliai és olyan tűrhetetlen volt, hogy a
tehenészasszonyok addig lármáztak, amíg ki nem utaltak nekik a tanácsnál
egy rendes szobát: a ház, ahová egy háborús özvegy albérlőiként
beköltözhettek, a domboldalra tartó utcácskában állt, egészen közel a
Braun-házhoz. Olga repesett az örömtől, hogy végre játszótársakat kap, és
csak sokkal később jött rá, hogy miért érzett a jövevények iránt az első
pillanattól vonzalmat: ugyanolyan idegenek voltak Herkulesváron, mint ők
az apjával. Eddig Csepelen éltek, mindkét gyerek ott született. Az apa
végigharcolta és túlélte a világháborút, visszatért a Don-kanyarból, postás
lett, míg egyik napról a másikra össze nem kezdte keverni a leveleket,
Kovácsékhoz Szabóék levelét dobta, Nagyék gyásztáviratát Kisséknek vitte
ki. Amikor a központban kérdőre vonták, elájult, három napig feküdt
eszméletlenül, és amikor magához tért, szúró, elviselhetetlen fejfájásra
panaszkodott, majd törni-zúzni kezdett maga körül, és az oroszokat szidta.
Lefogták, mentőt hívtak, de mielőtt a mentő megérkezett volna, sikerült
megkaparintania egy bicskát, és felvágta a nyaki ütőerét.
Az asszonyt Virágnak hívták, Olga eleinte azt hitte, így becézik, aztán
Péter magyarázta el – persze a maga módján –, hogy ilyen név is van, ott
van például a római Flora, aki virágistenség, nem is beszélve a germán
Freyáról, aki a nevében ugyan nem hordozza a szót közvetlenül, de lépte
nyomán virágok nyílnak, macskák húzta fogaton jár, és aranyhajából
szirmok hullanak. Ez utóbbira Virág biztos, hogy nem emlékeztetett.
Olgának nehezére esett a mitológiai elődökkel összekapcsolni a fonnyadt,
sápadt, kesehajú, szótlan asszonykát, aki többnyire a tornácon üldögélt egy
sámlin, és némán bámult maga elé. Csak akkor mutatott érzelmet, ha a
gyerekei feltűntek a közelében. A lányát, ha csak tehette, ölelgette és
puszilgatta, az ölébe vonta és addig babusgatta, amíg a kislány végül meg
nem elégelte, és ki nem szabadította magát valahogy. Ha azonban a kis Iván
került az útjába, minden lehető módon kimutatta az utálatát. A kisfiú
megszokhatta, hogy ha melegséget keresve az anyjához próbál bújni,
hidegen ellökik, rosszabb esetben meg még bele is rúgnak, mert már csak
ritkán próbálkozott vele. Durva volt, tatáros vágású, szűk szeme idegesen
járt ide-oda, és ha egy élőlény került a kezei közé, béka, madárfióka,
kismacska, azt lassú kínhalállal megölte. Baltazár humanizmusán azonban
ez a gyermeki gonoszság nem tudott kifogni: a kisfiút magával cipelte a
tehenészetbe, és egész nap mesékkel szórakoztatta, amelyekben a gonosz
mindig pórul jár és a jó mindig győzedelmeskedik. A kísérletnek akkor lett
vége, amikor a tehenek elkezdtek véreset tejelni, míg Iván le nem bukott,
hogy miközben a meséket hallgatja, a tehenek között sündörög, és orvul
tőgyön döfködi őket egy ollóval.
Baltazár remegő szájjal rohant Péterhez, hogy elmesélje a
borzalmakat. Péter, akit a helyzet afféle pátriárkává emelt, úgy döntött,
hogy a kisfiút nem lehet hagyni a rossz hajlamai mentén elvadulni, hanem
hathatós ellenintézkedésekre van szükség. Attól a naptól fogva Baltazár
minden reggel elvitte a gyereket a Braun-házba. Leültették egy asztalhoz,
Péter pedig elé helyezett egy hatalmas albumot, tele az itáliai reneszánsz
mesterek legjobb képeivel. Szemmel tartották, hogy nem tesz-e kárt a
könyvben, de úgy látszik, Ivánból csak az élőlények váltottak ki gyilkos
ösztönt, mert a képeket nem bántotta. Mozdulatlanul meredt a könyvre, nem
is igazán látszott, hogy felfog-e belőle valamit. Egy óra múlva
megkegyelmeztek neki, kapott egy szelet csokoládét, és mehetett játszani.
Másnap újra. Sokáig nem történt semmi. A gyerek ült a könyv fölött,
Baltazár meg Péter a szobrok hallgatóságától körülvéve beszélgetett,
kutatott az íróasztalra kiteregetett jegyzetlapok között, egy óra múlva a
gyerek megkapta a csokoládét, Baltazár indult a tehenészetbe, Péter pedig
cikázott tovább a könyvtár kötetei között, hol innen, hol onnan kapva le
egyet, hogy elméleteinek elágazásaihoz alátámasztást nyerjen. Ez így ment
néhány hétig. Péter és Baltazár testvériesen elfelezték a csokoládé
költségeit, sőt, Iván jutalomadagját még egy pohár kakaóval is megfejelték.
Aztán egy hónap után bekövetkezett, amiben reménykedtek: vitájukba
mélyülve egyszer csak meghallották a könyv lapjának finom suhogását.
Kilestek a szoborerdőből, és tanúi lehettek, ahogy a kisfiú szűk, tatár
szemével elmélyült érdeklődéssel bámulja az elé táruló látványt. Igaz, hogy
ez Pietro di Giovanni d’Ambrogio Szent Bartolomeo megkorbácsolása
című képe volt, de akkor is.
Néhány hét múlva Virág könnyesen, kétségbeesetten rontott be
Péterhez.
– Miért javította meg? Így már nem tudom rendesen gyűlölni!
Pétert már épp elöntötte volna a harag, amikor a hidegben ellilult,
haragtól remegő asszonyka zokogva omlott a lábához a küszöbre. Péter
bevonszolta, a kanapéra fektette, betakarta, és végighallgathatta a
lázálomból feltörő, borzalmas vallomást, hogyan erőszakolták heteken át az
orosz katonák, a félőrült önkívületben töltött hónapokban hogyan késte le
az időt, ameddig még el lehetett volna a porontyot vetetni, és a frontról
visszatért férj hogyan hibbant bele csendesen a tudatba, hogy a feleségét
meggyalázták, s most még a kis félorosz fattyút is fel kell nevelnie.
– És akkor mért nevezte el Ivánnak?
– Bosszúból – felelte hüppögve az asszony, és ezzel a vallomással a
történet sok évre nyugvópontra jutott.
Egy évvel később Olga és Ilona, Iván nővére már elválaszthatatlan
barátnők voltak. Együtt jártak iskolába, és együtt kergették kétségbeesésbe
a tanítót avval, hogy mindenre tudták a választ, és ezt nem is hallgatták el.
Ilona nagy növésű, erős lány volt, fél fejjel magasabb is, mint Olga, és
villámgyors pofonokat kevert le a fiúknak, amikor azok megpróbáltak
gúnyt űzni belőlük. Így hamar megtanultak félni tőlük, és otthon se mertek
panaszkodni rájuk, mert mégiscsak szégyen lett volna bevallani, hogy egy
lány verte kékre-zöldre a fejüket. Bátorságuk tudata annyi erőt adott nekik,
hogy 1954 nyarán ők voltak az elsők, akik újra birtokba vették a Duna-parti
fürdőhelyet, amely hosszú évek óta gazdátlanul és kihasználatlanul
gazosodott.
A fürdőhely, ahol majd én is eltöltöm életem legfontosabb éveit,
szépen kiépített, mediterrán stílusú épületegyüttes volt, egy kabinsor, egy
bárpult mozaikkal kirakott, kör alakú tánctérrel, melynek közepén az eozin
Zsolnay-delfin pompázott, hosszú filagóriasor, melynek oszlopaira
valamikor nemes rózsák kapaszkodtak, s ahol a vadszőlő árnyékában
lehetett eltölteni a forró déli órákat. Tartozott hozzá még egy kör alakú
raktárépület, ahol valamikor a napozóágyakat és a napernyőket tartották, és
egy csónakház csörlős csónakleeresztővel és stéggel.
A fürdőhelyet a harmincas évek végén építtette Braun Antal és néhány
környékbeli gazdag család, akik ide jártak nyaralni: Lippaiék, a Tátrai
család Basaharcról, Visegrádról Stahrembergék és Klotzék, meg még
néhány sváb és zsidó família, akik kisebb pénzekkel vagy építőanyaggal
szálltak be a vállalkozásba. A fürdőt néhány évig boldogan használták is, a
Duna valóságos tengerparttá változott, hétvégenként késő éjszakáig játszott
a dzsesszzenekar, amely még egy igazi brazil dobossal is büszkélkedhetett,
és külön megállónak iktatta be a strandot több sétahajójárat is. Ilyenkor a
part megtelt mulatni vágyó turistákkal, a parti lampionsor szemben a komor
hegyekkel igazán impozáns látványt nyújtott a nyári éjszakákon. Ahogy
súlyosbodott a háború és erősödtek a nácik, egyre kevesebb ok volt
jókedvre: az egykori építtetők eltűntek a koncentrációs táborok és a
munkaszolgálat poklában, más részük pedig a háború után, a svábok
kitelepítésével enyészett el a Duna mellől. A falusiak úgy tekintettek a
folyóra, mint szükséges rosszra, eszükbe nem jutott, hogy fürdésre
használják, a turisták és a sétahajók elmaradtak, nyaralni pedig hosszú
éveken át senkinek nem volt sem kedve, sem ideje, sem pedig bátorsága.
A falusiaknak azonban más okuk is volt arra, hogy kerüljék a
fürdőhelyet.
 1944. október 2-án egy átvonuló német konvojban felrobbant egy
lőszerszállító teherautó. A robbanás öt méter mély krátert vágott az útba,
megölt tizenöt német katonát, kilencet megnyomorított, elsöpört négy
parasztházat kilenc lakóval, hét-nyolc kutyát és macskát,
megszámlálhatatlan tyúkot és nyulat, valamint a távírópózna tetejéről egy
gólyafészket, amelyben azonban már nem voltak gólyák, mivel már egy
hónappal korábban jó ösztönnel Afrikába költöztek. A németek nem hittek
a véletlenekben, abban is biztosak voltak, hogy ők maguk sosem hibáznak,
így nem gondolhattak másra, mint hogy partizánok keze van a dologban.
Mivel sebtiben senkit sem sikerült a robbantással összefüggésbe hozni,
összeszedtek a faluból húsz embert, és bejelentették, ha hajnalig nem adják
a kezükre a tetteseket, valamennyit kivégzik. Ekkor még maguk a
partizánok sem tudtak róla, hogy elkövettek volna valamit, nem is
jelentkezett senki, így aztán a kivégzést a németek a filagória oszlopainál
pontban reggel hatkor vezényszóra végrehajtották. A holttesteket leöntötték
benzinnel és elégették, a maradványokat a csónakházban talált kielboatokon
a folyó közepébe húzták és elsüllyesztették, majd, mint akik jól végezték a
dolguk, továbbvonultak Budapest felé. A golyónyomok azonban, amelyek
körül néhol még ott feketéllett a kifröccsent vér, még akkor is ott voltak az
oszlopokon, amikor Ilona és Olga hosszú évek után először seperte le az
avart és a koszt az eozindelfinről.
A két lány a Braun-ház padlásán talált régi újságokban lapozgatva elég
fényképet látott tengerparton ejtőző sztárokról ahhoz, hogy tudják, hogyan
kell ilyen helyeken viselkedni. Kiterítették a pokrócukat a selymes
fövenyen, a raktár sarkából előhoztak egy szakadozott napernyőt,
szalmakalapot és napszemüveget biggyesztettek az orrukra, szalmaszálat
dugtak a szörpöspohárba, és élvezték a napsütést. A Dunakanyar rég nem
látott ilyesmit, izzadva küszködő vonatok, érccel és kővel teli uszályok
töltötték be hosszú éveken át a tájat, az öröm és az önfeledtség, még ha volt
is, elrejtőzött a rosszul világított szobákba. A dolog annyira szokatlan volt,
hogy hamar híre szaladt, a gáton egyre több biciklis jött-ment, hogy a saját
szemével láthassa a szokatlan jelenséget. Nemcsak szokatlannak tűnt,
hanem ideológiailag is gyanúsnak. Nem az iskolában lenne a helye ezeknek
a gyerekeknek? Ha meg hétvége van, nincs valami tennivaló a ház körül?
És egyáltalán. Ez a tétlen napozás és az élet öncélú élvezete veszélyesen
burzsoá valaminek tűnt. Baltazár csípős megjegyzéseket kapott a
tehenészetben, Pétert pedig behívatta a párttitkár, hogy közölje, a szocialista
ember erkölcseivel nem egyezik, amit a lányok művelnek.
– A napozásra gondol? – kérdezte Péter.
A párttitkár torkát köszörülve ingatta a fejét.
– A fürdőruha a baj talán? Állami boltban vásároltam Esztergomban.
A párttitkár erre is kénytelen volt nemet mondani.
– Akkor megmondaná, hogy mi a gond?
A párttitkár összehúzott szemöldökkel, kétségbeesetten gondolkodott,
aztán nagy nehezen kinyögte.
– A napszemüveg.
Onnantól kezdve a lányok napszemüveg nélkül napoztak, de az
ütközetet nyilvánvalóan megnyerték. És mivel a következő nyáron a helyi
vegyesboltban is feltűnt az első napszemüveg-szállítmány, ez az érv is
megdőlt.
1953 tavaszán egy hajnalban három teherautó állt meg a Braun-háztól
nem messze, Baltazár utcájának végén. A hajnali szürkületben nem lehetett
látni, mi történik, de amikor feljött a nap, és a teherautók elporoztak, egy
halom bútor, egy nagy rakat könyvesdoboz és néhány vászonnal letakart
festmény társaságában egy különös társaság ácsorgott a félig beomlott,
lakatlan parasztház előtt. A négy ember – negyvenes évei elején járó
házaspár és két serdülő gyerek – olyan sápadt volt, és olyan tanácstalan,
mintha valami sötét üreg lökte volna ki őket hirtelen a napvilágra. Fura
hacukák lógtak rajtuk, a férfin egy kopott, de valamikor elegáns
szőrmebunda és széles karimájú fekete sombrero, az asszonyon hatalmas
kalap beszürkült művirágcsokorral a tetején és egy földet seprő irhakabát, a
fiún valami bajor vadászzeke-féleség csontgombokkal és bőrrel szegett
gallérral, a lányon pedig – miért, miért nem – egy bolyhos, rózsaszín
fürdőköpeny, amelyen a „Hotel Ambassador, Lausanne” felirat virított
arany betűkkel. Vánszorogva, erőtlenül hordták be a holmikat az omladozó
házba. Amikor Baltazár odasietett segíteni, ernyedten elutasították, de volt
annyi ideje, hogy szemügyre vegye az egyik képet, amelyről lehúzták a
védővásznat, hogy a kitört ablakot betakarják vele.
– Egy Batthyány Gyula…! – kiáltott fel őszinte elragadtatással, majd
egy másik képhez rohant, és lerántotta róla a vásznat.
– Bálint Endre!
És őszinte lelkesedéssel rohant volna tovább, képtől képig, de a bizarr
társaság néma szomorúsága észhez térítette. Zavartan elköszönt, és Péterhez
szaladt, hogy elmesélje, mit látott.
Nemsokára megjelent két államvédelmis katona, de nem csináltak
semmit, csak őrt álltak. Amikor a család behurcolkodott, a katonák még
akkor is ott strázsáltak pár napig, aztán nyomuk veszett, csak egy nagy
kupac cigarettacsikk maradt utánuk az utcán. A faluban megindult a
szóbeszéd, de biztosat senki sem tudott: akik közel álltak a tanácshoz és a
párttitkárhoz, azoknak sem kötöttek az orrára semmit. A ház körül pedig
nem volt semmi mozgás, a jövevények ki sem léptek az utcára. Néhány nap
múlva megjelent néhány építőmunkás, rendbe rakták a tetőt, aztán
elmentek. Olga és Ilona fantáziáját megragadta a titokzatos jövevények
érkezése, nem mulasztottak el egyetlen lehetőséget sem, amikor
kémkedhettek vagy leskelődhettek utánuk. Felmásztak a szomszédos,
elvadult telken álló diófára, és beleskelődtek az udvarra, Ilona még egy
messzelátót is szerzett, de semmi lényegeset nem sikerült megtudniuk. A
hiányzó információ végül váratlan forrásból érkezett: a Szabad Európa,
amit Baltazár csak egészen titokban, a hátsó fészerben mert hallgatni, az
egyik nap alapos tudósítást közölt az évek óta suttogva emlegetett és most
titokban megszüntetett internálótáborokról. Felolvasták a halottak hosszú
névsorát, és a túlélőkét is, akiket az ország eldugott zugaiba
kényszerlakhelyre telepítettek. A körülmények és a jövevények állapota is
stimmelt, már csak a nevek hiányoztak: végül a filológia segített. A
Budapesti Napló aukciós híreinek és a Budapesti Szalon 1938-as
katalógusának összevetéséből végül kijött a végeredmény, hogy a
Paulovicsok lettek a szomszédaik.
Albert, az apa a negyvenes évek egyik legjobb repülőgépmérnöke volt,
tíz évet húzott le a nagy német repülőgépgyáraknál, majd a háború
kitörésekor hazajött hevesi birtokára, amit addig az anyja igazgatott,
feleségül vette gyerekkori szerelmét, egy helybeli parasztlányt, és
nekilátott, hogy megépítse a legtökéletesebb repülőgépet, amely valaha a
Föld légkörébe kapaszkodott. Csak a becsvágy hajtotta. A munkát a
legnagyobb titokban folytatta, és 1944 tavaszára fejezte be, felszállni
azonban csak egyszer merészkedett, mivel féltette a gépét a vadászgépektől
és a német légvédelemtől. De azt a repülést! Marcell fiának ünnepi
alkalmakkor, a rogyadozó parasztház hátsó kamrájába húzódva levetítette
azt a nyolc milliméteres filmet, amit az első felszállásról forgatott: a repülő
felfoghatatlan sebességgel hagyja hátra a földet, a dombok és a hegyek
kontúrtalan sávokká folynak össze, a felhőkön robbanásnyi gyorsasággal
áttörve felragyog a nap, és a bolygó lassan gömbbé zsugorodik. Mikor
lefutott a film, a csattogva pörgő orsó zaja mellett szótlanul ültek tovább.
Aztán Albert így fejezte be a misét:
– A Titán. Még egyszer felszállunk. Még egyszer!
Albert akkor döntött úgy, hogy inkább elsüllyeszti a gépet, mint hogy
az oroszok kezére jusson, amikor kiderült, hogy a szovjet légi fölény miatt
már nem tud családostul kirepülni a keletről közeledő front hatósugara alól,
mert az üzemanyaga valahol Győr fölött kifogyna, ha egyáltalán sikerül
visszatérni a sztratoszférából, és nem robbannak fel valahol az űr határán. A
Horgos-éri mocsárról, amely elnyelte a Titánt, az a legenda járta a
környéken, hogy épségben őriz meg minden élőlényt, amelyet elnyel, sőt, a
régi századokban néhány évtized után még megfiatalodva és megszépülve
vissza is küldte a földre azokat, akik az újjászületés hitétől vezérelve önként
beleugrottak. A legenda bizonyítéka Matteo volt, egy boldogtalan,
szerelmes talján a 18. századból, pontosabban Matteo feje, amely zavaros
formalinban ázott egy üveghengerben, amelyet kétfelől hermetikusan lezárt
egy-egy szőlőindamintás ólomkorong. A nevezetes családi ereklye megjárta
Paulovicsékkal a hortobágyi kitelepítést a Bálint Endrékkel és Batthyány
Gyulákkal együtt, és most ott állt a parasztház alacsony mennyezetéhez
szorulva a dísztelen ruhásszekrény tetején. Matteo egyik szeme csukva volt,
a másik nyitva, és ebben a szemben olyan élénkkék írisz pompázott, hogy
az ember nemigen állta meg, hogy közel ne pipiskedjen, és meg ne
vizsgálja, hogy eredeti-e. Hedvig, Marcell húga szerint a másik szeme barna
volt, de azt a szemét csak az ő kedvéért nyitja ki, ha kettesben maradnak.
Olga emlékezetében a kislány előadásában maradt meg Matteo története:
ezt Hedvig szerette teátrális külsőségek között előadni, gyertyafénynél,
amely alulról világította meg az arcot.
Matteo házitanító volt a Paulovics-kastélyban, és beleszerelmesedett a
szépséges grófkisasszonyba, aki kerek perec közölte vele, hogy rondának
találja, és hallani sem akar róla, meg egyáltalán. Mivel akkor a parasztok
között már évszázadok óta tartotta magát a legenda a varázserejű mocsárról,
Matteo végső elkeseredettségében úgy gondolta, hogy szerencsét próbál: ha
hazugság a legenda, legalább örökre véget vet nyomorult életének.
Belegyalogolt a mocsárba, amely annak rendje és módja szerint el is nyelte,
cupp. Három nap múlva aztán megjelent a kastélyban, a termete délceg lett,
a tekintete merész, az arca pedig csábítóan szép, mint Apollóé. A
grófkisasszony azonnal bele is szeretett, és engedett a csábításának, hogy
éjfélkor lemenjen találkozni vele a kertbe. Hedvig ennél a résznél eltakarta
a gyertyát, hogy a fej még titokzatosabb fényben ússzon, és úgy mondta,
hogy vágta át a szörnyeteggé vált férfi a grófkisasszony nyakát. A bűnös
nem is próbált menekülni, harmadnapra meg is volt az ítélet, amelyet
Matteo kacagva fogadott. Ő már megjárta, mondta, a másik oldalt, így hát
nevetve néz a halál szemébe. A bakó csak harmadjára tudta levágni a fejét,
és a két mellécsúszott vágás most is ott látható a tarkón.
 6. FEJEZET

Baltazár Péterrel egyszerre értesült a húga sorsáról, és a történet annyira

felkavarta, hogy képtelen volt a napokat ivás nélkül elviselni. Már egyetemi
éveiben, nápolyi ösztöndíjas korában is volt egy alkoholista periódusa, de a
démon hosszú évtizedeken át nem tért vissza. Hiába értek el a kis Ivánnál
káprázatos pedagógiai sikert, ez nem volt elég, hogy ellensúlyozza a
bánatot és haragot, amit a húga sorsa miatt érzett, és onnantól kezdve
mindig volt a belső zsebében egy kis üveg pálinka, amibe bele-belekortyolt,
hogy elzsibbassza magát. Péter barátságuk rangjához méltatlannak tartotta,
hogy felhánytorgassa neki a rossz szokást, így aztán némán eltűrte, hogy
Baltazár napról napra önsajnálóbb és patetikusabb. Ennek az önsajnálatnak
azonban voltak pozitív hozadékai is.
Baltazár egy nap kétségbeesetten állított be Péterhez.
– Minden, amiről beszélünk, eltűnik. Senki se fog ránk emlékezni.
Sose lesznek könyveink. Sose beszélünk konferenciákon. Nincsenek
tanítványaink. Halálra vagyunk ítélve.
Péter elgondolkodott. Erről a heves szellemi élettel teli években nem
volt idejük töprengeni. Sebtében összeszedték, hogy nagyjából mennyi
mindenről beszélgettek vallástörténeti vitáik során, és a hevenyészett
számításból akkora mennyiség jött ki, hogy elrémültek.
– Francia vagy német tudósok ebből egy könyvsorozatnyi levelezést
írnak.
Innentől határozták el, hogy nem elégednek meg a verbalitással,
hanem minden kérdést írásban vetnek fel és írásban is válaszolnak meg
egymásnak, s amit később szóban hozzátesznek, azt is leírják. Így kezdődött
1953-ban a levelezésük, ami aztán évtizedekig folytatódott, s amiből egy
válogatás meg is jelent 2016-ban a Kalligramnál.
 A postás szerepére persze Olga és Ilona boldogan jelentkezett. Olga
már iskola előtt átvitte Péter hajnali levelét Baltazárnak, aki egy lefordított
tejesvödröt penderített maga elé írópultnak, és szélsebesen megírta a választ
egyenletes, szálkás betűivel, így Olgának még épp iskolakezdés előtt
sikerült vissza is vinnie Péternek. De ha a levél alaposabb töprengést
igényelt, maradt iskola utánra a kézbesítés, ami Ilonára várt. Reggel
ugyanakkor Ilona is átvitte Baltazár hajnalban gyártott levelét Péternek,
akitől a válasz ugyanígy, vagy már rögtön, vagy délután érkezett. A két
házat alig kétszáz méter választotta el, a lányok mindig úgy időzítették,
hogy félúton találkozzanak.
A délután és az este a peripatetikus vitáé volt: Péter és Baltazár a
gipszszobrok között keringve fejtegette elméleteit néha a legnagyobb
egyetértésben, lelkendezve, egymás érveit alátámasztva és megerősítve, hol
pedig acsarkodó vitákba gabalyodva. 1954 telén két teljes hónapig nem
beszéltek egymással, alig leveleztek, azokban is inkább csak személyes
sértettségüknek és csalódottságuknak adtak hangot. Aztán a tavasz erre is
meghozta az enyhülést, győzött a barátság, és Ilona meg Olga megint
naponta többször rohanhatott háztól házig a levelekkel, melyeket Péter is,
és Baltazár is egy-egy nagy mappában gyűjtött, és dátum és téma szerint is
katalogizált. Előfordult, hogy eszükbe jutott egy múltkori levélhez valami
jobb érv, frappánsabb hivatkozás, vagy emlékezetükben felrémlett egy
rosszul megválasztott jelző, tévesen idézett forrás. Olyankor átmentek
egymáshoz, kikeresték és gondosan átírták a szükséges részt, vagy ha erre
az eredeti nagyobb károsodása nélkül nem lett volna lehetőség, külön
papírcsíkot ragasztottak hozzá, és azon ejtették meg a javítást.
Reménnyel öntötte el őket, hogy gondolataik nem vesznek el, hanem a
jövőnek, remélhetően egyenesen az örökkévalóságnak dolgoznak. Kedvenc
történelmi hőseik azok az ellenséges időkben háttérbe szorított, de a
reménytelen helyzettel dacoló, a sors képébe hahotázó kultúrhéroszok
lettek, akikben olyannyira bővelkedik Európa. A tomisi száműzetésében
verselő Ovidius, börtönben filozofáló Boethius, a kádban felvágott erekkel
eposzát szavaló Lucanus, a Kufsteinben saját vérével levelet körmölő
Kazinczy. Ez az állandó, felfokozott szellemi izgalom Olgát és Ilonát is
folyamatos lázban tartotta, a levelek hozásával-vivésével, az időnként
elkapott, megfejthetetlenül magasröptű félmondatokkal minden nap nyert
valami ünnepi fényt. Ez az állandó kultusz, amelyben Péter és Baltazár
napjai teltek, rájuk is kisugárzott. Maguk köré gyűjtötték a Paulovics-
gyerekeket, akik lassan kezdtek felengedni a kábulatból, Ivánt, aki
rajzmappával a hóna alatt járt mindenfelé, és rajzolgatta a természet csodáit,
meg még néhány falusi gyereket, akik nem szégyelltek csatlakozni a
száműzött és kitaszított, különös társasághoz, és a romokkal és pecsétes
római téglákkal teleszórt dombon bonyolult rituálékat mutattak be különféle
kitalált isteneknek, akiket a szüleik meséiből és saját fantáziájuk képeiből
gyúrtak.
A kultikus társaság hamarosan nevet is kapott: ők lettek a Szereniszek,
a Titkos Herkulesvári Lovagrend. Olga úgy mesélte a többieknek, hogy
álmot látott, amelyben egy sejtelmes hang ezt a szót suttogta a fülébe.
Alapító okiratot is gyártottak, megperzselték, átitatták olvasztott gyertyával,
hogy pergamennek tűnjék, és elrejtették egy omladozó boltívben, amely a
domb északi kiszögellésében, egy galagonyabokor mögött rejtőzött. A
Szereniszek az elesettek védelmezői és a gyengék istápolói – ez volt az
alapító okirat lényege, és nem telhetett el nap, hogy a társaság ne hajtson
végre valami jelentős jócselekedetet.
A lovagrend legfőbb pártfogója és titkaik védelmezője Hermina néni
lett. Hermina néni három nagy ládányi csodálatos sárgadinnye- és
fügelekvár és édes likőrök társaságában érkezett Paulovicsékhoz. Távoli
nagynéni volt, aki lehúzta a kemény éveket a családjával az alföldi
kitelepítésben, ahonnan egyedül ő tért vissza élve: a többieket nem a
rendszer gonoszsága vitte el, sokkal inkább a betegség, az alkohol és az
öngyilkosság perverz kultusza, amely a családjában minden második
embert menetrendszerűen utolért. Hermina matuzsálemi korban volt,
körömszakadtáig ragaszkodott a legendához, hogy anyjára akkor jött rá a
szülés, amikor meghallotta a sortüzet, amely kioltotta Batthyány Lajos
miniszterelnök életét. A százöt év még az ő matuzsálemi öregségéhez
mérten is soknak tűnt, a történetről ennek ellenére nem volt hajlandó
lemondani. Így azon már senki sem csodálkozott, amikor elmesélte, hogyan
táncolt Ferenc Józseffel a bécsi Operában, vagy milyen illetlenséget súgott
a fülébe Jókai Mór, akit mindig modortalan fráterként jellemzett, de azért ha
nagy szertartásosan megmutatta a féltve őrzött dedikált példányokat,
amelyekbe az ősz mester saját kezűleg írta malacságait, kacarászva fülig
pirult. Hermina nemcsak macska- és kutyakölykök és madárfiókák
mentésében segített a Szereniszeknek, hanem kötelezővé tette, hogy minden
használaton kívüli holmit elvigyenek a faluvégi cigányoknak. Ilona sírva
kijelentette, hogy márpedig ő nem megy oda, mert a tehenészasszonyok
megmondták, hogy a cigányok gyereket esznek, Hermina néni visítva
felkacagott, kézen fogta Olgát és Ilonát, és egy szatyor ruhával és némi
ételmaradékkal lesétált velük a patak melletti putrisorra. Gyermekemnek és
fiamnak szólítva őket, elbeszélgetett a cigányokkal, miközben kiosztogatta
a ruhákat. A szemétkupacok között játszó, szurtos gyerekek látványa
beleégett Olgába, éjszakánként felriadt, és rémülten nézett ki a kertbe, nem
másznak-e át a kertkapun.
Hermina néni a strand újraélesztésében is a legfőbb pártfogójukká vált.
Utazóládáinak mélyéből, ahonnan eddig a dedikált Jókaikon kívül csak a
varázslatos ízű dinnye- és fügelekvárok emelkedtek elő, hogy egy-egy
kávéskanál erejéig minden gyerek megízlelhesse a mennyországot –
merthogy Hermina néni ennél lejjebb nem adta lekvárjának rangját –, most
káprázatos napernyők kerültek elő. Ezektől aztán a vonulás a vízpartra
kapott valami bizarr, karneváli hangulatot. Hermina néni indulás előtt
titokzatos arccal intett neki, és egy gyűszűnyi, vastag falú, rózsaszín
üvegpohárba töltött egy cseppnyit féltve őrzött édes likőrjeiből: a forró,
édes alkohol és a gyümölcsaroma a nyári napsütésben olyannak tűnt,
mintha a napfény maga vált volna itallá. Szinte lebegve értek le a Duna-
partra.
Olga számára volt abban valami félelmetes, ahogy színes csoportjuk
elhaladt a szürke munkásruhába öltözött, szomorú parasztok között, akik
nem győzték rosszallóan csóválni a fejüket a gyüttmentek bogarain.
Hermina azonban gyorsan átlépett ezeken a szakadékokon. Elhatározta,
hogy újratelepíti a filagóriánál a rózsalugast, amelyből már csak néhány
vadrózsává visszavedlett, szúrós bokor tenyészett. Bezörgetett a házakba,
hogy friss szemeket szerezzen, hosszasan konzultált az asszonyokkal, akik
még emlékeztek a rózsaoltás mesterfogásaira, és egész ősszel ott
szorgoskodott a gyerekekkel a parton a golyó lyuggatta oszlopoknál. Mert
az hamar kiderült, hogy a falusiak sosem fognak mást látni a Duna-parti
építményben, mint kivégzőhelyet, és ha csak tehetik, messzire elkerülik.
Olga és a gyerekek azonban nem sokat törődtek ezzel az ellentmondással.
Vígan tolták a trágyával teli talicskákat, és Hermina vezényletével felásták
végig az egész partot, tavasszal pedig boldogan rohangáltak tőtől tőig, és
minden nap új izgalmat hozott, amikor újabb és újabb rügyek bújtak elő az
oltványokból.
Hermina szerint minden betegség, tévképzet, elmebaj és gonosz ösztön
legjobb ellenfele a napfény. Bővelkedett a tanmesékben, amelyek a tételét
bizonyították. Eleve ott volt a családja, akik közül szerinte csak azok lettek
öngyilkosok, akik nem napoztak eleget. Nagybátyja, Horthy szárnysegédje
’19-ben foglyul ejtett egy tucat kommunistát, és mindenképpen ki akarta
őket végeztetni, de ahogy a kivégzőosztag és a kivégzésre várakozók ott
ácsorogtak a harsogó napfényben, egyszerre mindenkinek elment a kedve a
gyilkolászástól: a kommunisták kaptak néhány pofont, és hazamehettek, az
úri társaság pedig cigányt rendelt, és borozni kezdett a napon. Egyet
azonban Hermina néni sem tagadhatott: a nap már máshogy süt, mint annak
előtte. Bizonyítékképpen ládái mélyéről elővarázsolt néhány arany sujtásos
fényképalbumot, és megmutatta a gyerekeknek a képeket, amelyek az előző
században készültek, s Olgának is be kellett vallania, hogy az öregasszony
igazat beszél. Az árnyékok élesebbek voltak, a vizek felszíne ragyogóbb, az
ég tisztább, a hegyek kontúrjai feszesebbek, a tájak mélysége delejesebb.
– Sebaj – biztatta őket Hermina –, napozzatok többet, és akkor
helyrebillen a dolog.
De talán ő sem bízott abban, amit mondott.
Nyárra a rózsák megeredtek, felfutottak az oszlopokra, amelyek tetején
a visszavágott és megfiatalított vadszőlő zöldellt. Hermina vezényletével
körben lesarlózták a gyomot, és kikapálták a karvastagságú ártéri füzeket,
amelyek az elhagyatottság éveiben elkezdték visszafoglalni a partot. Idilli
és csalogató lett a fürdőhely, az evezősök csodálkozva kormányoztak a
parthoz, ahogy meglátták, néhányan a túlpartról is átjöttek, és elismeréssel
nézegették a költői látványt. Egyedül a falusiak nem jöttek sohasem: néha a
gáton feltűnt egy-egy biciklis alak, állt egy darabig mogorván, aztán
továbbment.
A gyerekek Duna-parti kalandjáról Péternek csak felületes fogalmai
voltak; Olga ugyan mindig hosszasan és alaposan elmesélte, mit haladtak a
fürdőhely csinosításával, de Péter az egészet bólogatva eleresztette a füle
mellett. Ő – ellentétben Herminával – nem szerette különösebben a
napfényt, csak a szobából nézve, mint tájképet. Kalap és felöltő nélkül soha
nem is lépett ki az utcára, rövid ujjú inget, pláne szabadban trikót sohasem
viselt, és a gyerekek hiába rágták a fülét, nem volt hajlandó velük lemenni a
partig. Arra pedig, hogy fürdőnadrágban szaladgáljon a gyerekekkel a
homokban, gondolni sem lehetett: egyszer Ilona felvetette a dolgot
Olgának, akit rögtön el is fogott a nevethetnék – addig bele sem gondolt,
milyen éles kontúrok határolják az apja világát. De ellenpróbaképpen egy
reggelinél azért előadta az ötletet, nagy ravaszul pislogva, vajas kenyér
mögé rejtve visszafojthatatlan kuncogását: cserébe olyan pillantást kapott, s
napokig olyan hideg gyanakvást és jeges sértettséget, amely ráébresztette,
hogy ezek a kontúrok nemcsak élesek, hanem rendkívül sérülékenyek is.
Így végül mindketten megelégedtek azzal, ami a másiknak még kényelmes
volt – Olga nem beszélt többet a dologról, Péter pedig nem tiltotta el attól,
amiben érthetetlen és idegen módon, de mégiscsak kedvét leli. Ráadásul
bízott is a lányában annyira, hogy tudja, a csínytevésekben nem fog túllépni
az elnézhető határán.
A ’44-es mészárlásról sem Péter, sem Baltazár, sem a gyerekek nem
tudtak: a falu csöndje lezárta a múltat, vagy legalábbis idegeneket nem
engedett oda. A lappangó titokra akkor derült valamennyi fény, amikor
1955 májusában egy füstöt okádó teherautóról építőbrigád kászálódott le a
csónakház mögött, a fűzfák alatt, és azonmód munkához is láttak: felástak
néhány négyzetmétert, jó darabon leverték a falról a vakolatot, betont
kevertek, és maltert. A csodálkozva odasereglő gyerekek kérdéseire nem
válaszoltak, de Olga addig erősködött, amíg neki elárulták, hogy emlékmű
készül, és jobb lesz, ha nem lábatlankodnak itt, mert az egész partot lezárják
az ünnepség miatt.
Olga izgatottan szaladt haza a hírrel, de Péter csak vonogatta a vállát.
Régóta nem követte, mi történik a valóságnak hazudott látszatvilágban, a
napilapok közül még mindig csak a Frankfurter Zeitung húszas évek végi
évfolyamait járatta, amelyekben mitologikus ciklikussággal ismétlődtek
ugyanazok a hírek. Baltazár fejébe viszont szöget ütött a dolog, mivel ő
Szabad Európát is hallgatott, és a látszatvilághoz a tehenészasszonyok
révén közelebb állt. Utána akart kérdezősködni, mi történik, de az
asszonyok zavartan összenéztek, és a gumicsizmájukat bámulták. Ebből
Baltazár arra következtetett, hogy itt valószínűleg valami olyasmi lappang,
ami a szó klasszikus értelmében nem is titok, csak a falusiak nyelvében
nincsenek rá szavak, s ezért a csend különféle árnyalataival kommunikálnak
róla. Épp levelet írt Péternek a jelenség archaikus valláspszichológiai
összefüggéseiről, amikor katonai egységek lepték el a falut.
Vasárnap délelőtt volt, az egyenruhás iskolásokat kiterelték a Duna-
partra. Szótlanul, lehajtott fejjel követte őket a falusiak ünneplőbe öltözött
csoportja. Olga ekkor értette meg, miért küldték őket Ivánnal, Ilonával és a
Paulovics gyerekekkel haza az utóbbi héten mindennap korábban: valami
olyasmi készült, amihez nincs és nem lehet közük. Aztán kiderült, hogy a
falusiak és az iskolások is csak élő díszletnek kellenek, hogy a politika
színjátékához asszisztáljanak. Az emléktábla, amelyet két állítólagos
partizán jelenlétében a megyei pártelnök avatott fel a fényképezőgépek
kattogása közepette, az 1944-ben a német fasiszta megszállók által itt
kivégzett partizánoknak állított emléket. A falusiak értetlenül hallgatták az
állítólagos egykori bajtársak emlékbeszédeit, aztán amikor az iskolások a
Bella, ciao magyar verzióját kezdték énekelni, lassan morgolódni kezdtek.
– Húszan voltak! – kiabált be végül egy fuldokló hangú asszony, de két
fekete kabátos alak azonnal kirángatta és betuszkolta egy autóba.
Az emléktábla mindenesetre ott maradt, és Olga és Ilona néha
borzongva olvasta végig a hidegen és idegenül csengő hivatalos szöveget.
Sejtették, hogy magyarul van, de a nagy részét nem értették: Péter és
Baltazár gondoskodtak arról, hogy az új rendszer nyelve ne verjen gyökeret
az elméjükben, s ha az iskolában hallották is véletlenül, gyorsan és
utálkozva elfelejtsék. De azt még mindig senki sem tudta, vagy ha
homályosan sejtette is, de nem találta rá a szavakat, mit keresnek az
oszlopokon a szilánkos peremű, csillag alakú üregek és a barnásvörös
foltok, amelyek a mészkő porózus felületébe kapaszkodtak.

1956 tavaszán új fiú érkezett az osztályba. Megátalkodottan szótlan volt, a

tekintete, ha nagy néha felemelte, szinte égetett. Sűrű, fekete haja volt, amit
felnőttesen hátrafésült, erős, hegyes álla és korához képest markánsan
kiugró ádámcsutkája, amely lüktetve liftezett fel-alá, mintha a haragját
kellene állandóan visszanyelnie. Tekintete sárga volt, mint a tigrisnek, az
íriszében fekete és aranyszínű sávok vibráltak. Káli Józsefnek hívták, és
Olga azon vette észre magát, hogy a gyomrát forró, édes zsibbadás járja át,
valahányszor meghallja ezt a nevet. Ha a fiú bejött az osztályba, és
szótlanul, sajátságosan lustán, ugyanakkor kecsesen a hátsó padba vonult,
hogy aztán kimozdíthatatlanul ott töltse az egész napot, Olga képtelen volt
levenni róla a pillantását, állandóan hátra kellett fordulnia. Ilona, aki
könnyebben és szabadabban használta a szavakat, mint Péter és Olga, már a
harmadik napon kijelentette.
– Anyám, borogass, te szerelmes vagy!
Olga hevesen tiltakozott, de azt be kellett látnia, hogy valami tényleg
történt vele. Az állapota még furcsábbá változott, amikor a tanító
elkottyantotta az igazságot. Néhány nyughatatlan osztálytárs nekiállt
kötekedni Káli Józseffel, de rögtön olyan orrost kaptak, hogy elöntötte őket
a vér. A tanító hazaküldte az új fiút, aztán ünnepélyesen bejelentette az
osztálynak, amit eddig titkoltak.
– Gyilkos gyereke. Az apját hamarosan kivégzik, az állam ide
költöztette a rokonokhoz.
Aztán, kis tétovázás után, fejét vakargatva hozzátette.
– Vigyázzatok vele!
Káli József innentől kezdve olyan lett Olga számára, mint egy
mitológiai lény, mint apja történeteinek főszereplői. A fájdalom és a düh, a
kirekesztettség és a sértett igazságérzet tényleg kiemelte a hétköznapi
emberek közül. Apja közelgő halálával, szépsége rendkívüliségével,
érinthetetlenségével és megszólíthatatlanságával az égiek sorsában
osztozott. Ilona viszont sehogy sem értette, a barátnője mit talál benne
annyira vonzónak. Erőnek erejével próbálta rávenni magát, hogy
ugyanolyan delejezőnek találja, és hogy tényleg megpillantsa benne azokat
a tulajdonságokat, amelyekkel Olga lángoló szavai felruházták, de
akárhogyan erőlködött, nem mozdult meg a lelkében semmi. Félt és
undorodott tőle. De nem maradhatott alul. Sőt: úgy érezte, belekényszerült
egy versenybe, amelyben kénytelen lesz győzni, különben összeroppan
saját értéktelenségének tudatától. Nem tétovázhatott sokat, mert Olga
lelkesedése napról napra nőtt, és lassan már nem is tudott másról beszélni –
a vallástörténet és a görög mítoszok szókincsét keverve a szerelem
dadogásával –, mint Káli Józsefről.
A helyi parasztfiúk eleve kiestek a jelöltek közül: lehettek akármilyen
szép és helyes kölykök, az, hogy egy másik világhoz tartoznak, máshogy
beszélnek és más gondjaik vannak, mint nekik, kizárta őket. Egyetlen
közülük való, szóba jöhető gyüttment maradt, Paulovics Marcell.
A sápadt, réveteg tekintetű, lebiggyedt ajkú fiú az elmúlt években saját
fájdalmas fantáziavilágában élt. A kitelepítéskor ért megaláztatások
gyógyíthatatlan sebet hagytak a lelkében, és abban kétségtelenül hasonlított
Káli Józsefhez, hogy öntudatlanul ő is bosszút forralt. A vagyonból egy
töredéknyit meghagytak nekik a hatóságok, a festményeket, amelyek
érkezésükkor kiváltották Baltazár csodálatát, a könyvtár egy részét, néhány
bútort és persze Matteót, Hedvig kedvencét. Ezekhez került még néhány
tárgy, amelyeket a kastélyból a parasztok kimentettek az oroszok elől. Az
öreg Paulovics hónapokon át járta a vidéket, és bekopogott régi földbérlői,
cselédei házába, akik többnyire szívesen, elérzékenyülve fogadták. Hol egy
pipatórium került elő, hol egy páncéling, egy portré valamelyik ősről, egy
bojtos papucs, egy teniszütő, egy fényképészeti kézikönyv. A repülő még
mindig ott pihent a Horgos-érnél a mocsárban. Albert kiment az öreg
feketenyárfáktól körbeölelt tavacskához, elszívott egy cigarettát, és
távoztakor hármat dobbantott a földön, így üzenve Titánnak, hogy tartson
ki.
Egy ízben a régi lovászától visszakapta egyik kedvenc olvasmányát, a
Flugzeugbau und Luftfahrt hiánytalan sorozatát, amely egy tetőgerenda
mögött vészelte át a legsötétebb éveket. A könyvek Marcellre valóságos
kábítószerként hatottak. Naponta órákat töltött a lapozgatásukkal, tanítás
alatt titokban propellereket, csillagmotorokat, vezérsíkokat és fékszárnyakat
rajzolgatott nagy műgonddal és alapossággal, precíz figyelmet fordítva az
alkatrészek és díszítések valósághűségére. Ebbe a rituális mániába hasított
bele Ilona első szerelmes levele, amit álmatlan éjszakákon át fogalmazott és
egy óvatlan pillanatban a fiú rajzai közé csempészett. Látta, amikor Marcell
megtalálja a levelet, átfutja, az aláíráshoz érve megdöbben, és lassan
körülnéz. Még időben sikerült elillannia, mielőtt a fiú észrevette volna,
hogy figyeli. Az iskola léckerítése mögül leste, ahogy Marcell többször
egymás után elolvassa a levelet, értetlenül körülnéz, és megint elolvassa. De
akárhogy fürkészte, akármilyen alapossággal, az öröm legkisebb jelét sem
sikerült megpillantania rajta. Ettől dühös lett, és mélységesen megsértődött
– de az akció már elég volt ahhoz, hogy másnap a szerelem ugyanolyan
nyelvén áradozzon a fiúról Olgának, ahogy a barátnője Káli Józsefről.
Baltazár egyre többet ivott. Már nem elégedett meg azzal, hogy a
laposüvegébe időnként belekortyolt, egyre több időt töltött a kocsmában, a
falu iszákosaival és a jövő-menő idegenekkel. Néha napokra eltűnt a
cigánytelepen, már az a hír járta, hogy elvett egy cigánylányt, és gyereke is
született. Ha visszatért a kocsmába, és nekiszegezték a kérdést, csak
titokzatosan hallgatott, aztán másra terelte a beszélgetést. Ha kellően sokat
ivott, olyan lelkesedéssel tudott érvelni a barokk festészet ellen vagy éppen
mellette, hogy még azok is megbabonázva hallgatták, akik egyetlen szavát
sem értették. Itt ütközött bele egy feldúlt idegenbe, akit az elmúlt két
napban étlen-szomjan tartottak a rendőrőrsön, mert gyanúsnak találták,
hogy térképekkel a kezében az erőddombon járkál. Pedig ő itt olyasmit
talált – magyarázta –, ami örökre megváltoztatja mindazt, amit a magyar
múltról gondoltunk, és beigazolja azt a sejtést – amit csak kevesen és
halkan mertek eddig megfogalmazni –, hogy ez a magyar haza sokkal több,
mint amit ellenségei mutatni és érezni hagynak belőle. Baltazár taszítónak
találta az idegen fanatizmusát, lassú, monoton beszédét és konokul
előreszegezett tekintetét, de amikor megmutatta a térképeit, az ellenszenvet
legyűrte az érdeklődés.
A férfit Noszlopi Németh Péternek hívták, becsületes szakmájára
nézve sportújságíró volt, és leginkább a kard- és tőrvívást kedvelte,
amelyben kimondottan szaktekintélynek számított. Több olimpiára elkísérte
a magyar csapatot, legutóbb Helsinkibe, írt a tárgyban két könyvet is, de
aztán valahogy ráunt az egészre. Negyvenéves korában elolvasott néhány
könyvet a hunokról, és szöget ütött a fejébe, hogyhogy nem látni semerre a
nagy Budapesten egyetlen istenverte hun romot sem, amikor pedig, lám-
lám, Kézai és Anonymus is – akik azért mégsem voltak akárkik – azt írják,
hogy Attila nagy építményeket hagyott hátra Óbudán. Ő ott lakik a San
Marco utcában, de ezekből egyet sem látott.
Egy nagy, kísérteties pontossággal rendszerezett mappában 16–17.
századi metszetek és katonai térképek másolatai sorakoztak, néhány
fotókópia Kézai Simon és Anonymus krónikáiból s néhány homályos légi
fotó a Dunakanyarról, amelyek valami turisztikai albumból származtak – ez
utóbbiak voltak azok, amelyek nem hagyták nyugodni a rendőrök
fantáziáját. A térképek tele voltak bekarikázott helynevekkel, nyilakkal,
sűrű, apró betűs jegyzetekkel, amelyek további nyilakkal újabb
jegyzetekhez vezettek. Baltazár, ahogy az ábrákban megpillantotta a
monomániás és zaklatott elme egyértelmű jelét, úgy érezte, ebből a
történetből nem hagyhatja ki Pétert, meghívta tehát Noszlopit a Braun-
házba, hogy ott nyugodtabb és méltóbb körülmények között folytassák a
beszélgetést.
Így aztán Noszlopi a római császárok és mitológiai hősök
gipszszobraitól körülállt asztalnál fejtette ki az elméletét, amely rengeteg
apró filológiai érvet és a Habsburgok évszázados csalárdságát premisszául
véve oda konkludált, hogy az egész magyar történetírás tévedett, és Attila
városa, azaz Ős-Buda nem másutt, mint éppen itt állt, vagy az erőddombon,
vagy beljebb a hegyekben, pusztulását pedig az elnyomó idegen népek,
jelesül a törökök és a németek okozták, akik még az írmagját is ki akarták
irtani annak a – nép körében még haloványan pislákoló – ősi emlékezetnek,
hogy valamikor Magyarország, azaz Sicambria volt a világ közepe, minden
tudományok feltalálóhelye és a birodalmak birodalma.
Péter és Baltazár, tisztelve a szent hevületet, óvatosan azért
közbevetették, hogy a gesták szerzői hat-hétszáz évvel éltek Attila után,
amikorra már mindaz, ami a római idők végén történt, a legendák ködébe
veszett, és a modern tudomány a forrásokat még nem rostálta meg, de
Noszlopi minden érvet lesöpört azzal, hogy a régi emberek mindent jobban
tudtak, és a tudás úgyis generációról generációra csak fogyatkozik a
világból. Ős-Buda vára itt állt. Attila itt lakott, itt jártak a Nibelungok, itt
Barbarossa Frigyes, itt van Árpád eltemetve, punktum.
Nem vitatkoztak vele tovább. Baltazár a tehenészasszonyok
segítségével kijárta, hogy Noszlopi kaphasson egy szobát két házzal feljebb
az utcában, átellenben Paulovicsékkal, egész a pataknál, amerre a gestákban
öröklődött topográfia szerint az egykori Fehéregyházának és a Vért-
mezőnek, tehát Árpád sírjának kellett lennie. Az egykori vívásszakértő
egészen meghatódott ennyi kedvességtől, és biztosította Baltazárt és Pétert,
hogy rövidesen megjelenő, korszakos művében a köszönetnyilvánítások
között első helyen fog megemlékezni róluk. Hetekig elő sem bújt a környék
erdeiből, térképeivel és jegyzeteivel felszerelkezve már kora hajnalban
útnak indult, és késő este ért csak haza különös alakú kövekkel, török kori
pipatöredékekkel, római cserepekkel, középkori edénydarabkákkal és
világháborús töltényhüvelyekkel tömött bőrtáskájával meg egy hátizsákkal,
amelyben gombákat és ehető gyökereket gyűjtött, mert annyi pénze sem
volt, hogy egy halkonzervet vásároljon magának.
Egyik nap egy konyharuhába csomagolt szalonnát talált az
ablakpárkányán; másnap egy üveg tejet, aztán egy csokoládét, hol ezt, hol
azt. Megköszönte Baltazárnak és Péternek a jótékonyságot, de biztosította
őket, hogy ő remekül elvan a gyökereken, hozzászokott a spanyol
polgárháborúban. Mikor kiderült, hogy mégsem ők állnak az emberbaráti
tettek mögött, elhatározta, hogy kilesi a titkos jótevőt: úgy tett, mintha
elindult volna felszerelésével az erdőben, de meghúzódott egy bokor
rejtekén. Így kapta el Ivánt, aki a Szereniszek megbízásából épp egy tányér
bablevest egyensúlyozott a párkányra. Kiderült, hogy Olgának a Káli József
iránt érzett rajongás szüneteiben feltűnt a magányos megszállott ordító
szegénysége, és a gyerekekkel megszervezték, hogy hol egyikük, hol
másikuk csen el otthonról valamit, amivel kisegíthetik. Mikor Ivánból
minden részletet kiszedett, Noszlopi nem állta meg, hogy a tatárszemű
fiúnak el ne mesélje a hatalmas vállalkozást, amelyen dolgozik. Közben
megették a levest és hozzá a tegnapi ajándékot, egy szál kolbászt. Iván
ekkor már tizedik évében járt, és a rajztudománya az elmúlt években
meghökkentően professzionálissá fejlődött. Olyan élethűséggel tudta
visszaadni a természet tárgyait, füveket, virágokat, köveket, sziklákat és
fákat, hogy azzal kiváltotta Péterék őszinte csodálatát. Mivel ő sem járt
sehova mappa nélkül, akárcsak Noszlopi, hamar felismerték egymásban a
rokonlelket: innentől vált Ős-Buda keresésében Iván a megszállott mester
tanítványává. Azt kapta feladatul, hogy minden egyes tárgyat alaposan
lerajzoljon, beszámozzon és egy polcrendszerbe, amelyet egy használaton
kívül helyezett tyúkólból alakítottak ki, külön fiókba rendezzen. Ez lesz
majd valamikor a bizonyítékok jól felépített tára, amelytől még a
leghitetlenebb akadékoskodóknak is eláll a szavuk. Ivánra átragadt
Noszlopi lelkesedése, és olyan alapossággal rajzolta le az utolsó
cserépmorzsát és jelentéktelen vasdarabot is, mintha ezzel a világ
megmentésében segédkezne, és napról napra álmatlanabb és nyugtalanabb
lett, ahogy Noszlopi egyre közelebb került ahhoz, hogy azonosítsa Árpád
sírját, és kezdetét vegye a végső, mindent eldöntő ásatás.
A hó egészen márciusig megmaradt, és amikor olvadni kezdett volna,
a hegyoldalon lánctalpas gépek tűntek föl, amelyek tövestől markolták ki a
fákat, és hatalmas lapátjaikkal napok alatt utat vágtak a hegyeken át le
egészen a 11-es útig, aztán tovább, át a földeken a Dunáig. A Duna-parton,
a fürdőhelytől alig másfél kilométernyire darus hajó horgonyzott le, és
egymás után emelte partra a betongerendákat, miközben markolók láttak
neki kiharapni a partot: kikötő épült.
Évek óta járt a hír, hogy bauxit van a környékbeli hegyekben, és hogy
rövidesen bányát épít az állam, egyesek már a pontos helyét is tudni vélték,
de évekig nem történt semmi, és mindenki hozzászokott a gondolathoz,
hogy minden marad a régiben. Így aztán az átmenet nélkül rájuk szakadt
építkezés mindenkit meglepetésszerűen ért. Az északi domb mögött
barakkokat húztak fel, buszok érkeztek, és rövidesen szabolcsi és hajdúsági
beszédű munkások árasztották el a falut. Baltazár szerint, aki a
tehenészasszonyok révén jól értesült volt a falu és az elöljáróság dolgairól,
még maga a párttitkár sem tudta, hogy kerül egyik napról a másikra oda az
a rengeteg ember, sőt, maguk a munkások sem tudták, hová helyezték át
őket az ország keleti végéből. Egyikük sem járt még korábban a
lakóhelyétől távol, és ezek a lapos vidékhez szokott emberek csodálkozva
meregették a szemüket a szemben magasodó Börzsönyre és szent
borzadállyal messzire elkerülték a kora tavaszi fagyban feketén és jegesen
száguldó Dunát. A kocsma annyira tele volt, hogy a fél közönség kiszorult
az utcára, a boltból pedig egy nap alatt kifogyott minden áru.
 A munkások tömegét új jelenségek sokasága követte. A
buszmegállónál, amely az újonnan épített út kereszteződésében létesült, és
az Ipartelep nevet viselte, hamarosan újabb kocsma épült. Ugyanabból a
barnára pácolt deszkából ácsolták, mint a barakkokat, homlokzatán az „1.
sz. italbolt” felirat díszlett, és még egy kis kerthelyiség is csatlakozott
hozzá. A kerthelyiséget felszórták fehér murvával, és beállítottak nyolc
zöldre festett bádogasztalt: mintha mindig is ott álltak volna. Följebb egy
bolt nyílt, amelynek kirakata is volt, slag, gumikesztyű és egy zöld nyelű
gereblye állt benne, a bolt mellett pedig egy trafik nőtt ki a földből,
amelyben olyasmiket lehetett kapni, amiket a környéken addig senki sem
látott: tollakat, amelyek átlátszó műanyag végébe apró képecskéket
illesztettek, ezek előtt valami sűrű olajban apró alakok mozogtak fel-le,
attól függően, hogyan forgatta az ember a tollat; tacskó formájú pléh
cigarettatartót, amelynek meg kellett nyomni a lábát, és akkor a nyelvére
gördült egy szál cigaretta; apró fémrepülőket, amelyek szárnyait vörös
csillag díszítette, és domborított, fehér zománccal bevont névtáblákat,
amelyekre kérésre a trafikos hibátlan kalligráfiával felfestette a megrendelő
nevét.
Herkulesvár felbolydult. A háború vége óta egyformán teltek a napok.
A város és a világ ugyanabba a végtelen messzeségbe került, ahonnan
Herkulesvártól mindig is volt: a római helyőrség katonái sem gondolhattak
többet Rómára, mint a falu lakói Budapestre. A téeszagitátorok hamar
végeztek, elég volt néhány egykori nagygazdát véresre verni, és máris
szaladt mindenki aláírni, hogy mindenét beadja a közösbe. A gyüttmentek
érkezése, Péter és Olga, Baltazárék vagy a Paulovicsok, akiket az új
rendszer kitaszított, és épphogy csak meghagyta a puszta életüket – azt is
távol minden olyan helytől, ahol hatással lehetnének a közösségre –, a
dolgok menetén semmit sem változtatott. A bányával viszont megváltozott
a tér, újraalakultak a hangsúlyok és az erőviszonyok. A falu és az erőddomb
hirtelen kisebbnek és sérülékenyebbnek tűnt, és Olga most először érezte
úgy, hogy a sűrűn egymásba nőtt fenyőfák és a tető fölé magasodó cédrus,
amelyek körbevették a Braun-házat, és amelyeket annyira utált, amiért évről
évre egyre reménytelenebbül takarják el a kilátást, kapóra jönnek, hogy
elrejtsék őket a külvilág elől.
Az első meleg, májusi hétvégén, amikor együtt mentek le a partra,
hogy megkezdjék a nyári szezont, és a fehér házfalnak támaszkodva egy
csapat melós cigarettázva figyelte, ahogy elvonulnak előttük napernyőikkel
és matracaikkal, Hermina gyanakodva szimatolt bele a levegőbe.
– Prolik – mondta megvetően.
Koppanva hullott a szó a kövezetre.
Káli József apját addigra már kivégezték. Senki sem mondta ki, sem a
tanító, sem a gyerekek, és nem érkezett semmilyen kézzelfogható híradás,
de lehetett érezni, hogy megtörtént a borzalom. Úgy izzott a fiú körül a
levegő, hogy el lehetett kábulni benne. A hallgatása még beszédesebb lett,
és a szemében még nyugtalanítóbb fények gyúltak. Éjszakánként Olga arra
ébredt, hogy a fiú egészen közel van hozzá: az arcán érezte forró, vadállati
leheletét. Lámpát gyújtott, és átrohant az apjához, aki hasára ejtett
mappával aludt a könyvhalmoktól zsúfolt kisszobában. Nem merte
felébreszteni, csak lélegzet-visszafojtva állt az ajtóban, ameddig a valóság
vissza nem engedte magába, és újra el merte hinni, hogy ebben a világban
van. Hallgatta egy darabig az apja lélegzését, aztán lábujjhegyen átment a
szalonba a római császárok és mitológiai hősök gipszszobrai közé, és
kisgyerekkorának e pártfogó lényei között keresett menedéket. Az apja
sokszor ott találta reggel alva a padlón az öreg Herkules lábai előtt, mint
egy kismacskát.
Olga érzelmeinek hevessége Ilonát is a cselekvés felé lökte. Már egy
fél éve nagylány volt, s a Marcell utáni vadászat hónapjaiban hétről hétre
keményebb és duzzadtabb lett a melle, mintha soha nem akarná abbahagyni
a növekedést. Megvárta a fiút az utca végén, s ahogy Marcell kilépett a
kertkapun, követni kezdte a tekintetével, és nem vette le róla a szemét akkor
sem, amikor a fiú behúzott nyakkal, zavartan elsietett előtte, egészen addig,
amíg vissza-visszanézve el nem tűnt végül az utca kanyarulatában a hídnál.
Marcell teljes lelkével a repülőgépek varázsában élt, és nem tudott mit
kezdeni Ilona viselkedésével. Mielőtt kilépett volna az utcára, óvatosan
kilesett, hogy nem várja-e valahol a lány kígyóbűvölő tekintettel, de Ilona
olyan ügyesen értett a rejtőzködéshez, hogy mindig sikerült rászednie. A fiú
megalázva, behúzott nyakkal menekült az éles, gunyoros tekintet és az
egyre gömbölyödő mellek elől, és egyre értetlenebb, zavartabb lett. Ilona
föl nem foghatta, miért nem sikerül a fiút elbűvölnie, és miért van az, hogy
akárhogy erőlteti a lelkét és az agyát, mégsem érez semmit azokból a belső
viharokból, amelyekről Olga naponta mesélt.
Az idegenek érkezése viszont átformálta az erőviszonyokat. Egyre
látványosabb nőiességének Marcellen kívül szinte mindenki megadta a
kellő figyelmet: az utcán lófráló fiatal férfiak, akik csapatosan, fütyörészve,
újdonságra lesve járták a falut, és minden nőnek utánafordultak, nem
győztek füttyögni utána. De ahogy egyre többen jártak az utcán, Ilona
módszere kezdett veszíteni a hatékonyságából: a sikere ellehetetlenítette
harcmodorát. Ahhoz a nézéshez, amit ő vetett be Marcell ellen, magányos
utca kellett. Lassan vált üldözőből üldözötté, anélkül, hogy észrevette
volna. Így történhetett meg, hogy Marcell egyszer csak nem sietett tovább,
hanem megfordult, odalépett Ilonához, és azt mondta.
– Szeretlek.
Ilona elfintorította az orrát.
– Te hülye vagy.
És most ő volt az, aki sarkon fordult, és behúzott nyakkal elsietett.
Noszlopi Németh Péter egész nap a markolók és földgyaluk nyomában
járt. Lelkét egészen elsorvasztotta a pánik, hogy a tudatlanság tort ül a
bölcsességen, és az igazi értékek iránt érzéketlen század elpusztítja a
legszentebb és legfontosabb hagyatékot, amit eddig jótékonyan őrzött a sors
és az elődök tévedése. A kéziratát már tavasszal elküldte az Akadémiának,
és folyamatosan levelekkel és telefonokkal bombázta az illetékeseket, hogy
tegyenek már végre valamit, de azok a fülük botját sem mozgatták.
Noszlopi ezért meg volt győződve róla, hogy magára maradt a vállára
roskadt történelmi küldetéssel, és kész volt az életét is feláldozni, hogy
megmentse a pusztulástól Árpád sírját és Ős-Budavár egyéb, földben
rejtőző emlékeit. Eleinte elzavarták a gépek mellől, még rendőrt is hívtak
rá, de valahogy mindenkinek megesett rajta a szíve, és hagyták, hogy tisztes
távolságból ott bogarászhasson a feltúrt földhalmok és ároknyi
keréknyomok között. Ha vége volt az iskolának, mappájával és kihegyezett
ceruzáktól duzzadó tolltartójával Iván is csatlakozott hozzá, hogy mindent
azonnal dokumentálhassanak. A reszkető, közös izgalom, szerzett nekik
valami érinthetetlenséget. A munkagépek arrébb gördültek, a csákányos
munkások csendben eloldalogtak az útjukból. Hiába volt azonban a
legalaposabb és legodaadóbb a keresés, néhány cseréptöredéken, törött
bronzon, vasdróton és patkószegen kívül nem bújt elő a földből semmi
érdemleges. Noszlopi esténként Péter és Baltazár társaságában
kétségbeesetten tanulmányozta a térképeit, amelyeken egyre kisebbre
zsugorodott az a terület, ahol még esetleg ott lehet a sír, de az okfejtései
egyre nagyobb logikai hézagokat hagytak, amelyeket csak egyre
kétségbeesettebb képtelenségekkel lehetett áthidalni. Péter és Baltazár
ásítozva nézett össze a feje fölött. Olga nem értette, miért nem mondják
meg neki az igazat. Bántotta az igazságérzetét, hogy ez a szerencsétlen
ember, aki sebesre dörzsölte hüvelykujjával a halántékát az örökös
tépelődésben, és kurta, hófehér kezecskéi voltak, mint egy manónak, az
életét teszi fel valami olyasmire, amiről Péter és Baltazár nyilvánvalóan
tudja, hogy ostobaság. Amikor Noszlopi csüggedten hazakullogott, Olga
nekiesett apjának, aki épp lefekvés előtti hársfateáját kortyolgatta, és azt
követelte tőle, hogy ne hagyja tovább pácolódni azt a szegény embert. Péter
meglepődött, nem várt épp a lányától ilyen támadást.
– Csak a legvégső, elkerülhetetlen pillanatban illik embertársaink
figyelmét felhívni, hogy a vesztükbe rohannak. Elvégre mindannyian
ugyanúgy teszünk, és végelemzésben egyikünk sem sokkal okosabb.
– Te tudod, és Baltazár is tudja, hogy nincs ott, amit keres!
– Az udvariasság a legtöbb, amit egymásért tehetünk. Ez óvja meg a
méltóságunkat. Az udvariatlanság a legnagyobb bűn.
Olga erre már nem tudott mit mondani.
Már didergősek voltak a reggelek, de Noszlopi vékony kabátjában
vacogva még mindig ott botorkált a földgyalu mellett. Az utolsó terület,
amelyet a külszíni fejtés megsemmisíteni készült, vörössel színezve mutatta
a térképén, hogy arra terül el Fehéregyháza és a Vért-mező, ahol a krónikák
tanúsága szerint Árpádot eltemették. A földgyalu vaslapátja tonnás
sziklákat forgatott ki a földből, melyek egyike sem viselte magán emberkéz
jegyét: a teremtés sáros, formátlan koloncai voltak, melyek évezredekig
gonoszul meglapultak a föld alatt. Már lement a nap, és közeledett a
munkaidő vége, amikor a földgyalu vezetője csodálkozva – mások szerint
inkább rémülten – felkiáltott.
– A jó édesanyját!
A gép szuszogva, remegve torpant meg, aztán csikorogva hátratolatott,
és kormos gázolajfüstöt pöffentve megállt. A földből egy ormótlan fej,
sáros szemüregek, hatalmas szemfogak és egy gigászi agyar meredt elő.
Noszlopi a kiáltást hallva reménykedve rohant oda, átbukdácsolva a sáros
göröngyökön, nyomában az izgalomtól fuldokló Iván. Aztán Noszlopi
megállt, térdre rogyott, és tragikus mozdulattal a fejéhez kapott. Végtelen
kétségbeeséssel mondta ki a Teremtés elleni alighanem legrövidebb
vádbeszédet, amely aztán évtizedekre szállóigévé vált Herkulesváron.
– Csak egy kurva mamut!
 1956. október 23-án Herkulesvár a Szabad Európából értesült arról,
hogy Budapesten a tüntetőkre lőttek, és halottak fekszenek az utcákon.
Baltazár lelkesedésében azonnal forradalmi hangulatba itta magát, és
átrohant Péterhez, hogy elújságolja a küszöbönálló világtörténelmi
fordulatot. Péter az utóbbi időben egyre kevesebb megértést tanúsított a
világ iránt, és csak a vállát vonogatta.
– Biztos csak álmodtad.
De Baltazár nem tágított. Addig unszolta Pétert, amíg bele nem
egyezett, hogy átmegy vele a hátsó kamrába, és együtt meghallgatják, mit
mond a rádió. Baltazár nem bírt a lelkesedésével, fel-felugrált, és átölelte
Pétert, aki szelíden eltolta magától.
– Még nem válaszoltál az Ízisz-kultuszos levelemre – figyelmeztette
Baltazárt, és hazasétált.
Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már régen
nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal
hordta a Frankfurter Zeitungot, nem akart tágítani a kapuból. A tekintetét
követve Péter is a házfalra nézett, ahol vörös festékkel, hevenyészett
betűkkel sebtében pingált felirat állt:

ZSIDÓ

Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már legalább tizenkét
éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját tudomása szerint
egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki akarhatott itt
üzenni, és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi gyűlölet, és ki a
célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés parasztok között
megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt korábban semmi
jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy bármilyen
eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem tudtak
felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon
harsogása vetett véget a töprengésnek.
A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön magyar
zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen
iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és
csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi
állt fel a platóra, kezében hangosbeszélő.
 – Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat!
Csatlakozzatok a forradalomhoz!
A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra.
Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy
kancsó bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat
intézett a falu népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók
beindították a motort, és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját
elhagyva elindultak Pest felé. A második teherautón Olga döbbenten
ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán izzott, mint a tigrisé. Kitárt
karokkal, önkéntelenül is futni kezdett a teherautó után, és a könnyein át,
amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből, úgy látta, mintha Káli József
is integetne neki.
November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter tétovázott
egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb
darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő
körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem
adhat felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak
íróasztala Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is
készen állt.
Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött,
hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi
rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint
elmehet majd egy normális operába, és egy igazi kávéházban kikérhet egy
igazi melange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a
likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra
hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a
mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az
oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap.
Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel
sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a
lányával együtt.
Marcell az indulás előtti estén minden bátorságát összeszedve átment
Ilonához. A ház már aludt. A fiú megkocogtatta az ablakot, de nem jött
semmi válasz. Égette a szégyen és a bizonytalanság: legrosszabb rémálma
volt, hogy előront a kapatos Baltazár, és kineveti, de második-harmadik
zörgetésre sem mozdult semmi; pedig Ilona ébren volt, és azt latolgatta
magában, mi lesz a kellemetlenebb: ha Marcell tényleg addig zörög,
ameddig felébred a környék, vagy ha vállalja, hogy szembenézzen a
zűrzavarral, amit keltett. Végül emellett döntött. Kinyitotta az ablakot, és
ásítást tettetve kibámult az utcára, mintha sejtelme se volna, mi várja. A fiú
zihálva szegezte neki a kérdést.
– Szeretsz te engem?
Ilona vett egy mély levegőt, aztán még egyet, aztán elkezdte rázni
belülről valami, ami csak bugyogott és zakatolt kifele a száján. Olyan
nevetőgörcsöt kapott, ami órákig nem csillapodott, majd hullámokban még
heteken át vissza-visszatért, és néha arra ébredt éjszakánként, hogy
hangosan röhög, amivel az egész házat felkölti.
Marcell összeszorított ajakkal, sápadtan szállt fel a teherautóra.
Hermina néni hátba is vágta.
– Mit lógatod az orrod? Megyünk a Práterba!
És miközben a teherautó kikanyarodott a főútra, és elindult nyugat
felé, bele is kezdett egy történetbe egy távoli unokaöccséről, aki elkártyázta
a vagyonát, és cirkuszi kikiáltóként végezte a bécsi vidámparkban.
Péter és Baltazár röviden, szertartás nélkül búcsúzott. Egyértelmű volt,
hogy Baltazár maradni fog: a kocsma, a tehenészasszonyok, összetört és
évről évre soványabb húga, aki hallani sem akart róla, hogy bárhova
mozduljon, mind arra predesztinálták, hogy megalkudjon a sorssal. Péter
megígérte, hogy amint valahol megveti a lábát, az első dolga lesz, hogy
kiadót találjon a levelezésüknek, s így Baltazár is azt érezhette, nem teltek
hiába az évek. Olga engedelmesen pakolt, még utoljára kitakarította a
szobáját, de a lelke mélyén pontosan tudta, hogy nem akar elmenni. Olyan
szófogadó és mézesmázos volt az apjával, hogy Péternek fel kellett volna
tűnjön: a lányából most Stella álságos hangja szól, de túlságosan feldúlt és
ideges volt hozzá, hogy belső viharain kívül másra is odafigyeljen. Mert sok
ellentétes érv csapott össze benne: a hazaszeretet a lánya jövője iránt érzett
felelősséggel, a jövőtől való félelem a gyűlölt, de megszokott jelennel, az
emberi nem iránt érzett megvetés a pislákoló reménnyel és az önváddal,
hogy nem a többség rossz, hanem egyes-egyedül ő maga; és végül ott volt a
mitikus rettegés, hogy az egyszer már megismételt, Herkulesváron
újjáépített Kassát disszidálásával örökre elveszíti. De végül megacélozta
magát: Olga jövője mindennél fontosabb, s csak a nyugati világban kaphat
megfelelő táptalajt ahhoz, hogy szárba szökkenhessen. Mi várna itt rá?
Menjen muzeológusnak vagy könyvtárosnak, hogy elbújhasson a
bárdolatlanság pöffeszkedése, az ideológia hörcsögei elől? Legyen lompos
családanya, akinek a világa csak a mosásig és az esti meséig terjed? Nem.
Járjon csak Münchenben vagy Stuttgartban vagy Párizsban egyetemre, és
dönthessen utána szabadon, mit kezd az életével. Igen, irány Nyugat.
Mire végzett a töprengéssel, hajnal lett. A teherautó csörömpölő
motorral állt az utca elején. Szemerkélt az eső, varjak károgtak, annyira
pocsékul nézett ki a világ, mintha a teremtés egy rosszkedvű demiurgosz
fércműve lenne. Virág Noszlopi ölébe ültette Ivánt, és a kezükbe nyomott
egy-egy almát: mindketten megszeppentek az asszony kérlelhetetlen
határozottságától. Iván talán többet értett a helyzetből, mint a férfi – utolsó
lendülettel lerajzolta az utcát, a házak körvonalát, a Braun-házat a mellette
magasodó cédrussal, a háttérben húzódó hegyeket, és a képet a platóról az
anyja kezébe nyomta. Virág az eső elől a ruhája alá dugta a papírt, hogy el
ne ázzon, és visszasietett a házba. Döngve csapta magára az ajtót.
Olga és Péter karikás szemekkel nézett egymásra, megfogták a
bőröndjeiket, bezárták a házat és elindultak az utca vége felé, ahol már
türelmetlenül nyomta a dudát a sofőr. Péter megtorpant és visszaszaladt:
ellenőrizte, hogy tényleg úgy és ott van a távozása indokait feltáró levél és a
részletes leltár, ahol hagyta: az asztal közepén – de nem történt csoda, nem
történt meg, amiben reménykedett, hogy egyszer csak felébred ebből a
rémálomból. Másodszor is alaposan és körültekintően zárta be a házat, és
még egy utolsó pillantást vetett a vérvörös betűkre: ZSIDÓ. A teherautó
követelőzően dudált, egyre türelmetlenebbül, szinte hisztérikusan, mintha
egy állat visítana, amely szabadulni akar. Olgának úgy tűnt, végtelen hosszú
ez a visítás, mintha egy hosszú, sötét alagút mélyéből szólna, egy fekete
labirintusból, ahova nem vezet vezérfonal. Péter kapaszkodott fel először,
és fel akarta húzni magával Olgát. Kinyújtotta a kezét, már majdnem
megérintette a lánya kezét, amikor megérezte a villamos kisülést: mintha
egy jeges villám szúrt volna a tenyerébe Olga ujjából. A lány váratlanul
hátralépett. A teherautó kiengedte a kéziféket. Olga visszarántotta a kezét.
– Megőrültél?
Péter felkiáltott, de a lánya szemében meglátta azt az
összetéveszthetetlen, hibbant fényt, amit maga sosem ismert, de a
tanítványai révén már volt alkalma feltérképezni. Nem értette, hogyhogy
nem vette észre, hogy a lánya szerelmes lett. Meg egyáltalán, hány éves is?
És ki az a fiú…?
A teherautó elindult, aztán Péter kiáltására megállt. Odabentről
szitkozódva dobálták utánuk a holmijukat a többiek. Siettek: a hírek szerint
már nem sokáig lesz nyitva a határ.
 7. FEJEZET

Eddig tart beszámolóm mitológiai része: az az idő, amelyben még nem

voltam jelen. 1963-ban megszülettem, innentől az idő az enyém, vagy az
enyém is (de mégis inkább csak az enyém, hiszen a saját emlékeimen senki
mással nem kell osztoznom, bármennyire is szeretném néha); emlékszem a
szagokra, a fényekre, a tárgyakra, hallom, hogyan szólt a rádió, hogyan
zakatolt a vonat, érzem a szagot, ahogy dízelfüstöt ereget az autóbusz, és
érzem, milyen volt a motorcsónakban apám ölében ülni, miközben ár ellen
vágtunk át Zebegény felé. Ez az idő már a saját tulajdonom, a csak nekem
tartogatott távlat, a camera obscura, amelyben önmagam állíthatom be
főalaknak a táj kifeszített perspektívavonalainak metszéspontjában vagy
épp – és sokkal inkább – valahol a bal szélen az előtérbe, egy félprofilban
üldögélő, látszólag nemtörődöm alakként, aki mégis és szükségképpen
maga az elbeszélő, a tanú, mint egy Brueghel-kép pocakos parasztja, aki
Ikarosz zuhanása közben szalonnázik, a hitelesítő pecsét, az idő
borostyánjába zárt nagy fejű, potrohos bogár.
És a zenékre is emlékszem. Apám gondosan rendszerezett szalagtára
szerint az év első száma a Sugar Shack volt a Jimmy Gilmer and The
Fireballstól, a legnevezetesebb a Surfin’ U.S.A., a The Beach Boys azóta is
halhatatlan slágere. Aztán ott volt még a The End of the World Skeeter
Davistől: nyilván a többit is fel tudnám sorolni, ha átmennék apám
szalagtárába, de most lusta vagyok hozzá. Apám szerint a Surfin’ U.S.A volt
a kedvencem, ahogy meghallottam, hevesen kalimpálni kezdtem, és ha
kikapcsolták, addig ordítottam, ameddig újra fel nem tették – a lüktető,
feltétlen és arcátlan életöröm úgy bugyborékolt körülöttem, mint a
pezsgőfürdő.
De nem is ez a dátum a legfontosabb: az életem nem a születésemmel
kezdődött. A legfontosabb 1967 júniusának közepe, 16. vagy 17., amikor
először érintette meg a talpam a herkulesvári fürdőhely fövenyét, és először
kerültem Olga közelébe, először hallottam a hangját, először bújtam a
testéhez, először csimpaszkodtam a hajába, és először kuporodtam a háta
mögé, hogy értelmet találjak a létezésemnek – hogy ez az értelem aztán
örökre meghatározza az életem. Apám, a dokumentálás megszállottja nem
gondolhatott arra, mennyire fontos lesz nekem a dátum, így csak annyit
tudok, amennyit a képet tartalmazó filmtekercs gondosan katalogizált
negatívja elárul: 1967 júniusa. Mivel a 32 kockás fekete-fehér Kodak
filmen ez a 17. kép, és apám átlagban naponta egy képet csinált, nem
járhatok messze a pontos dátumtól.
1966-ban vette meg a vízparti telket – akkor parcellázták fel jó két
kilométer hosszan a partot, és az ismerősi hálózatokon hamar végigfutott a
hír. Faterom ekkor a Magyar Rádió műszaki főigazgatója volt, és a Magyar
Rádióamatőrök Szövetségének elnöke, megbecsült helye volt a
társadalomban, bár ő ezt így sose mondta volna, ennél finnyásabb volt,
sosem pöffeszkedett és terpeszkedett el a rendszer kínálta lehetőségekben,
látványos távolságot tartott a pártemberektől és minden közösségi
nyüzsgéstől, pletykától, szövetkezéstől, machinálástól és ügyeskedéstől, és
a rádiózáson kívül egyetlen igazi szenvedélye volt: az evezés. Ezért kapva
kapott az alkalmon, hogy vízparti telke lehet, és végre elhozhatja a
kielboatját és a versenykajakját a Római-partról, ahová utált lejárni, mert
állandóan belebotlott valakibe, aki fontoskodni vagy pletykálkodni akart.
Apám ilyenkor nem alakoskodott, sértően mogorva tudott lenni, így
lassacskán elkezdett fogyni körülötte a levegő – de ezzel együtt a kezdődő
öregedés épp kapóra jött. Minden afelé mutatott, hogy egy vízparti telek,
ahol senkivel sem kell szószátyárkodnia, a legkézenfekvőbb megoldás arra,
hogy ne kelljen szóba állnia olyanokkal, akikkel csak goromba tudna lenni.
Különös egybeesés, hogy a szovjet laktanyát ugyanebben az időben
kezdték építeni. A faluban – amely ekkor félig már inkább város volt az
északi lakóteleppel és a gyár poros csarnokaival – átmeneti hisztériát
okozott, amikor megjelentek a katonai konvojok. Kitört a pánik, hogy
megint forradalom van, az asszonyok kezüket tördelve jajveszékeltek az
utcán, aztán amikor mégsem esett egyetlen lövés sem, minden
elcsendesedett, csak a földgyaluk és a markolók dohogása hallatszott az
építkezés felől.
A laktanya már az év végére elkészült, a tiszti lakásoknak saját kis
lakótelepet építettek a Szovjetunióból hozott panelekből, amelyek még
hitványabbak voltak, mint a magyar gyártású építőanyag, és az
illesztésükkel is kevesebbet bíbelődtek. Az erkélyek ferdén álltak, a
karvastagságú illesztési hibákból kifolyt a bitumen, az ablakkeretek festése
már tavaszra lepattogzott. Odabent saját kis állam épült, külön boltokkal,
iskolával, játszótérrel a gyerekeknek. Felváltva hallatszott ki zongoraszó,
tangóharmonika és vezényszavak. Legendák terjedtek arról, micsoda barbár
szigor uralkodik odabenn, a renitenseket azonnal tarkón lövik, a
dezertálókra kínhalál vár, és a tisztek részegen verik a feleségeiket. Aztán
Herkulesvár lassan megtalálta a módját, hogy kiegyezzen a helyzettel:
rövidesen beindult egyfajta óvatos cserekereskedelem, pálinkáért benzint
lehetett venni, Bécsből csempészett farmernadrágért pedig orosz színes
televíziót. A katonai konvojok évente kétszer-háromszor megindultak, a
félelmetes, sötétzöld gépkaraván éjszaka hangosan dübörgött végig a
főúton.
Mivel a telkünket a Duna áradása fenyegette, apám lábas házat
terveztetett, amit villámgyorsan fel is húztak, ’67 nyarára már készen volt.
Alul, a lábak között kapott helyet a csónaktároló, fönt volt két szoba,
fölöttük pedig egy tetőtér, amelynek ablakaiból csodálatos kilátás nyílt a
Börzsönyre. A következő évben hozzáépült a csónakleeresztő és a stég, és
odafönt, a ház oldalában egy mesterséges dombon – bár, mint később
kiderült, még így sem elég magasan – a műhely, ahol a rádióit szerelgette.
Az archívuma és az értékes műszerek Zuglóban maradtak, úgy vélte, ott
mégiscsak biztonságosabb helyen lesznek, mint egy nyaralóban.
Hétvégente jártunk le, tavasztól késő őszig. Egyetlenegyszer, 1968-ban
a szilvesztert is ott töltöttük, talán azért, mert azon a télen halt meg anyám,
és apám képtelen volt elviselni a zuglói lakást, ahol haláltusája zajlott. 17
éves koromban egy egész telet húztam le kint egy olajradiátor és az angol
szótár társaságában, és azt gondoltam, hogy hiszek Istenben; húszéves
koromban pedig kiköltöztem, és egy hónapig onnan jártam be az
egyetemre. De a legfontosabb, hogy gyerekkorom ritmusát a budapesti
hétköznapok és a herkulesvári hétvégék szabták meg, még pontosabban: a
reménykedéssel töltött, fullasztó hétköznapok és a bizseregve várt hétvége,
amikor végre megint Olga közelében lehetek. Csak a telek voltak
elviselhetetlenek, amikor apám a leghevesebb könyörgésemre sem volt
hajlandó kivinni engem Herkulesvárra – de a tavaszok, nyarak és őszök
egyötödét a közelében tölthettem, a nyarat pedig egyvégtében, mindenestül.
Ezek a nyarak engedtek legközelebb Olgához, ezek a nyarak mindenestül
Olgával voltak tele.
1967. június 16-án (vagy 17-én) foglaltuk el a Duna-parti házat: azon a
tekercsen, amelyen a nevezetes napon exponált fénykép is szerepel, az első
kép a festőszerszámaikkal levonuló munkásokról készült, akiket apám
busás borravalóval jutalmazhatott, mert kezükben a pemzlikkel és
vödrökkel szélesen vigyorognak. A következő napokon nagytakarítás, aztán
a bútorok érkeznek, búcsú a Római-parttól, utánfutón a kielboat, apám
sörrel a kezében, ahogy először foglalja el a helyét a nyugágyban a teraszon
(ezt a képet nyilván anyám készítette, ferde is a horizont), apám vízre emeli
a kielboatot, anyám a parti füzesben, harangszoknyában, egy fatörzsnek
támaszkodva áll. Aztán következik a nevezetes nap, az első Duna-parti kép
a strandon.
Ezen a képen a sekély, part menti vízben futok, magasra fröccsen
előttem a vízpermet, a szájam tágra nyitva, fejem hátraszegve, nyilván a
boldogságtól ordítok. A combomon és a hasamon reng a háj, mint egy
barokk puttón. Elmosódott kontúrokkal áll mögöttem Olga, kezében
csecsemővel, akiből csak egy fehér gyerekkalap és egy lábfej látszik – ez
Kristóf. Olga a lencsébe néz, mosolyog, nyilván hatalmas ricsajt csaptam,
és hátulról nézve sem nyújthattam akármilyen látványt – a képen teljesen
meztelen vagyok, ami egy négyéves gyerektől abban az időben is
természetes, a fotós meg az apám, így nincs senkinek mit a szemére vetni.
A képet balról a strand filagóriája határolja, amelyen dúsan tenyésznek a
rózsák. Jobbra a Duna nyúlik el végtelenül, mintha maga az óceán lenne, s
csak a kép jobb sarkában feketéllik fel a Börzsöny meredek bazaltfala, a
Remete-hegy. Világok határán, elemek ütközési pontján, lét és képzelet,
mágia és reménytelenség, öröklét és mulandóság határán találkoztam vele
először, a vizet érintve, a feltámadás mámorával, mint egy őskeresztény a
szent víz partján, mint egy beavatott a rítus másnapján. Ilyen ez az első
fotó, így hozta a véletlen, így van berendezve a világ.
Itt találkoztam először Kristóffal, ezzel az Olgához tartozó tárggyal.
Nagyon is szándékosan mondom így, ilyen embertelenül. Kristóf számomra
sosem létezett Olga nélkül, és együtt töltött időnk egyetlen percében sem
képviselte pusztán saját magát: a szememben mindig Olgára utaló jel, Olgát
helyettesítő szimbólum maradt. Nem kettős szerep volt ez, hanem
öntudatlan, kettős jelentés: ahogy egy szó nem tudja magáról, hogy egy
másikat is jelent, öntudatlan ártatlanságában Kristóf sem jött rá soha arra,
hogy kettős jelentésben szerepel az életemben, tehát bizonyos értelemben
mégiscsak félreértés.
Először talán azt is hittem, hogy Olga testének része: egy darab illatos,
kacagó hús, amelybe belecsimpaszkodok, hozzátapadhatok, mint Olga többi
testrészéhez, és mint amely ugyanúgy viszonozza vágyam, mint Olga, aki
ilyenkor paskolt, csikizett, két ujjal összefogva megcsípte a hájam, kese kis
hajamba borzolt, nyakamba trombitált, és meghúzkodta a fülem. Apám
meséli, hogy én voltam Kristóf legjobb pesztrája. Ha leültettek mellé, a kis
test elkezdett rám csimpaszkodni, két éles kis szemfogát belém vájta,
nyálával összekent, én csiklandozni kezdtem, és órákig elvoltunk ezzel az
eleven gomolygással, mint két, napon fénylő kígyócska. Az első nyár
emlékei tényleg ezek: a testemmel összeforró másik test, az önfeledt
lubickolás a testben, amelyben Olga és Kristóf még egyek voltak, talán még
önmaguk számára is. Emlékszem még egy laza, könnyű anyagú
gumilabdára, amelynek tapintásában volt valami bőrszerű, valami eleven.
Ha víz érte, annyira csúszott, hogy lehetetlen volt megragadni, de ha
kiszáradt a napon, könnyű volt beleakaszkodni még az én kezemmel is ebbe
az emberszerű bőrbe, és akkor a labda is része lett testeink játékának. Hol
én kergettem a labdát, hol a labda engem. Ha odaszorítottam hozzá az
arcom, éreztem a párolgó műanyagszagot, amelyet molekulánként izzasztott
ki a gumiból a napfény, és az élettelen anyag lassú haldoklásának illata
mámorral töltött el, egyre többet és többet akartam érezni belőle:
ellentétében is mélységesen azonos volt Olga bőrének édes, fűszeres
kipárolgásával, s így egyszerre volt jelen a Duna-parton Erósz és
Thanatosz.
Az első év nyarának többi fotója nem sokat árul el a Duna-partról.
Apám inkább a környéket fotózta, a bányát, a gyárat, a kikötő bővítését, és
főleg a lakótelepi építkezéseket, amelyek lassan körülölelték a régi
Herkulesvárt. Egyetlen képen szerepelek még ebből a nyárból, anyámmal
ülünk egy vonatfülkében – talán nagynénémhez utazunk Veszprémbe. A
fekete-fehér képen is átüt a fülke bútorzatának fáradt zöldje és a fülkét
díszítő, üveglap alá csavarozott fotók fakó kontrasztjai. És van még egy kép
nyár végéről, amin ugyan nem vagyok rajta, de alighanem benne vagyok –
és ez a lehetőség még izgalmasabb, mintha csak egyenesen
belevigyorognék a kamerába.
Ezen a képen a Waldstein-ház szerepel, kelet felől, az utcáról fotózva.
Apám, vagyis a lencse háta mögött áll az erőddomb, és szembe vele, a ház
mögött jobb felé az utca, ahol Baltazár és Paulovicsék laktak, és az utca
végén a völgy, amerre Noszlopi Árpád sírját kereste. A fényeken jól látszik,
hogy délután van, öt vagy hat óra, ha színes lenne a kép, jól látszana az az
arany fény, amely csak a délutáni Waldstein-ház körül volt megfigyelhető –
én legalábbis sehol máshol nem láttam hasonlót. Emlékszem erre a
délutánra – persze az is lehet, hogy nem pontosan erre emlékszem, hanem
sok hasonlóból rakosgatja őket össze az emlékezetem, amely mindenképpen
meg akar felelni annak az izgalomnak, ami elfog, amikor erre a fotóra
nézek.
Ez volt az első alkalom, hogy a Waldstein-házban jártam – kár, hogy
nem emlékszem rá. Pontosabban mondva: lehet, hogy emlékszem, de annyi
későbbi ott-tartózkodásom emléke rakódott rá erre az elsőre, hogy már nem
lehet kivakarni a rászáradt rétegek alól. De talán a későbbi emlékekből lehet
következtetni az elveszett legkorábbiakra. Ezekben a későbbi emlékekben a
legdöntőbb az a pillanat, ahogy megnyílik a ház ajtaja, és feltárul a
szalonba, a szobrok közé vezető lépcső. A félhomályban a falakon fekete
keretbe foglalt rézmetszetek függenek, titokzatos, megfejthetetlen képek,
amelyeken sosem látott ruhákba öltözött emberek sosem látott épületek
között megfejthetetlen dolgokat művelnek. Mintha egy olyan univerzumba
lépne az ember, ahol a külvilág szabályai megszűnnek, és életbe lép egy
magasabb szintű törvénykezés, egy tökéletesebb, de legalábbis
kiszámíthatatlanabb világ szokásrendje és rítusai, amelyek a külvilág felől
érkezve megfejthetetlenek. Miért vannak más ruhákban? Miért más a
hajuk? Miért hordanak kardot, lándzsát? Mik ezek a rovátkolt, törött
oszlopok körülöttük? Milyen házak ezek, milyen fák, milyen hegyek és
milyen folyók? Miféle világ ez? Semmilyen támpont nem kínálkozik,
amelyben meg lehetne kapaszkodni: a külvilágból hozott ismeretekből
egyik sem használható ahhoz, hogy megértsem, mi történik idebenn, hogy
kik ezek az emberek a falakon, és mit akarnak. Lépésről lépésre, lépcsőről
lépcsőre vesztette el az ember a maga mögött hagyott külvilágot, és
akárcsak az elalvás pillanatában, befelé menet már sosem találta meg azt a
pontot, mikor vesztette el az eszméletét, csak hazafelé, a valóságba
visszahullva rémlett fel, hogy volt egy varázsütés, amikor átbillent az egyik
világból a másikba.
Csak évtizedekkel később mertem tudatosítani és néven nevezni, hogy
mi is az, amit látok: balra az első képen Orpheusz és Eurüdiké mítoszát, azt
a pillanatot, amikor Orpheusz épp hátra fog fordulni, hogy ezzel megszegje
az alvilág urának parancsát, és örökre elveszítse majdnem visszanyert
szerelmét. Ezzel a képpel szemben Kharón ladikja kelt át épp a Styxen. A
komor, öreg révész szenvtelenül bámul maga elé, miközben átkormányozza
hajóját a túlvilágra, ahol a parton a vértelen, áttetsző lelkek sokasága
tolong. A következő képen Sziszüphosz görgette felfelé a sziklát, minden
izma görcsösre feszült, mintha ki akarna robbanni; és ezzel szemben állt az
a kép, amely a legmélyebben beleégett az emlékezetembe, és később olyan
sokszor visszatért. Ezen a metszeten, melyre a szalonajtó üvegablakaiból
már több fény esett, Odüsszeusz áll halott anyja előtt az alvilágban. Az anya
– nem töpörödött öregasszony, hanem ereje teljében ábrázolt, erős nő –
kérlelve nyújtja a karjait a fia felé, mintha azért könyörögne, hogy vigye őt
ki innen; Odüsszeusz oldalvást áll, kezét érintésre emelve – érintésre, amely
sosem érheti el tárgyát, érintésre, amely előre tudja, hogy sikertelen marad,
mert lehetetlent akar; mert mindkettő, a napfényre visszavágyó halott lélek
és az anyja után vágyó eleven olyasmit akar, amit Hádész törvényei nem
engednek. Nincs visszatérés az alvilágból. A következő képen Kronosz falta
épp egyik gyerekét: egy barlang előterében a gonosz apa kiguvadt szemmel
csócsálta a félig elnyelt csecsemőt, mögötte a kétségbeesett Rhea ült
tehetetlenül egy sziklán. Szemben a kentaurok és a lapithák verekedtek
részegen, ivókupákkal és korsókkal püfölve egymást, fölöttük Ariadné
nyújtotta át Thészeusznak a fonalat, amely kivezeti majd a labirintusból.
Gyerekként semmit nem értettem ezekből a képekből, csak a
borzongás, a magasabb rendű lét közelében érzett kábulat vett erőt rajtam,
amikor végigjártam az utat a Waldstein-ház lépcsőjén befelé, s utána kifelé,
Herkulesvár poros napfényébe. Újra és újra vágytam arra, hogy
megpillantsam őket, és újra és újra elfogott a félelem, amikor tényleg ott
álltam előttük. Azon az első napon sem lehetett ez másképp, amikor Péter
hívta meg apámat, hogy tegyünk látogatást náluk. Annyi bizonyos, hogy
apámmal arrafelé sétáltunk alkonyatkor – a nyakában vitt,
belekapaszkodtam bozontos sörényébe – Péter pedig meglátott minket, és
beinvitált. Apám akkor már ősz volt, tehát anyám akkor már nem élt. Csak
ő hívott Karlnak, de onnantól már én is így hívtam magam, és apám is
kezdett rászokni, tehát akkor már Karl voltam, bármit is jelentsen ez. Apám
megcsodálhatta Péter múzeumát, alapos idegenvezetést kaphatott a
gipszmásolatok és az egyházi könyvek univerzumában, amelyek nem
különösebben érdekelték; én pedig nyilván azt tettem, amit ekkor még
félelem nélkül megtehettem: csüggtem Olgán. De lehet, hogy egészen más
és egészen máshogyan történt. Annyi biztos, hogy hirtelen valamitől
üvölteni kezdtem. A fejem egészen ellilult, a tüdőm zihált, a torkomból
pedig inkább állati, mint emberi üvöltés szakadt fel. Ezek apám szavai, nem
kezeskedem értük. Nem tudom egészen pontosan megmondani, mit értett
apám inkább állati, mint emberi alatt, arra pedig végképp nem emlékszem,
mi váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Lehet, hogy a körülöttem magasodó
római császárok, a halottfehér testek vagy talán egy a falon függő képek
közül – a kecskelábú Pán, egy megnyúzott Marszüasz, egy Gorgófővel
díszített pajzs, Hektór Akhilleusz harci kocsija mögé kötözött holtteste –
nem, nem, nem tudom. Apám leöntött hideg vízzel, paskolt, fejre fordított,
de az ordítást csak nem hagytam abba. Végül felkapott, és a ház homályos
szülőcsatornáján át kirohant velem az utcára, hogy orvost kerítsen, de
ahogy kiértünk a napfényre, azonnal abba is hagytam az ordítást, és
hüppögve lenyugodtam. A történet nekem érthetetlen és gyanús, de
apámnak nem volt oka, hogy hazudjon nekem, pláne, hogy épp egy ilyen
történet kiötlésével vezessen félre. Soha később nem éreztem olyan
késztetést a Waldstein-házban, hogy ordítanom kéne – ezért ez az epizód
megfejthetetlen marad. Ugyanolyan megfejthetetlen, mint az a tény, hogy
csak egészen későn jöttem rá arra, hogy Ferenc Kristóf apja, és hogy Ferenc
és Olga férj és feleség, tehát Olga mintegy Ferenc tulajdona, érintésének
jogos birtokosa.
És ebben a rendszerben én csak tolvaj, szélhámos, csaló, bitorló,
szentségtörő és betolakodó lehetek – gondolhattam volna, ha azt gondoltam
volna, amit most. De csak a dühre emlékszem.
Ferenc Budapesten dolgozott, ezért a herkulesvári nyarakon csak
hétvégén tűnt fel, és akkor is csak ritkán. Vékony, fehér bőre hamar leégett,
törékeny, nyurga teste nem bírta a víz hidegének és a partföveny
forróságának szélsőségeit, ha le is jött a partra, sosem vette le a
szalmakalapját, könnyű vászonnadrágot hordott, és rövid ujjú inget, a
nyakáról pedig még a legnagyobb forróságban sem tűnt el a selyemsál.
Zakója zsebében, melyet a vállára vetve hordozott magával, mint egy
hátizsákot, mindig volt olvasnivaló, amelyet az eozindelfinnel díszített
táncteret körítő félfalra ülve könnyedén elővett, majd szemüvegét –
drótkeretes, kerek szemüveg, mint Szerb Antalé – az orrnyergén feltolva
olvasni kezdett. Les Temps Modernes, ez volt a borítóra írva, úgy égtek az
emlékezetembe a betűk, mint a billog. Directeur Jean-Paul Sartre.
 Ezek a különös szavak is azt a megfoghatatlan vágyat táplálták
bennem, amit Olga iránt éreztem; ezt a megfoghatatlan vágyat pedig, amely
úgy bukkant fel életem első pillanataiban, mint egy természeti erő, a
fájdalmasan elérhetetlen, kétségbeejtően távoli idegenség éltette, amely az
első pillanattól kezdve magával ragadott, amint összetalálkoztam a
Waldstein-ház lakóival.

Mire én Herkulesvárra kerültem, Olga kijárta a könyvtár-német szakot.

Csak úgy történhetett, ahogy elképzelem: egy szeptemberi vasárnap arra
ébredt, hiába erőlteti az agyát, nem tudja képzeletében felidézni Káli József
sárga tigrisszemeit. A Bartók Béla úton csörömpölve ment a villamos, az
ablakaiból vetülő fény játéka végigvonult a mennyezeten. Ilona gyakorlaton
volt vidéken, a lakás túlsó felében, ahol főbérlők laktak, csend volt.
Péter havonta-kéthavonta meglátogatta Olgát, és kínosan vigyázott,
nehogy olyan programba rángassák bele, amiért át kell mennie Pestre. A
legtöbb, amit hajlandó volt megtenni, hogy felment a Gellért-hegyre, és
onnan nézett át a füstködben fuldokló túlpartra. A lakótelepek karéja lassan
kezdte körülölelni a várost. A háború és a forradalom vágta hézagokba
betolultak a szovjet betonépületek szürke tömbjei, amelyekből szürke arcú,
kesehajú emberek szabadultak az utcákra. A lendületből, az üdeségből, az
erőből és a megújulásból, amelyet az új kor hirdetett, nem látszott semmi:
hanyatlás volt, talán éppen olyan, amilyennek Péter látta. Ez már nem az a
város, ahol ő élni képes: az utcákon mogorva, rosszarcú emberek járnak,
pincekocsmákból tántorognak fel a szürkeségbe, a romos házak közé, ahol
szarszag és olcsó ételek bűzlő párája lebeg. Utálta Budát. És utálta Pestet:
de Pestet jobban.
– A kommunisták egyhez értenek – mondta Olgának –, hogy hogyan
kell a belvárosból is külvárost csinálni.
Olga nem merte bevallani az apjának, hogy erőt vett rajta a gyerekkori
tájékozódási képtelenség. Néha órákig bolyongott a Gellért-hegyen, mire
megtalálta a levezető utat, és kétségbeesetten próbálta memorizálni a
Körútról nyíló mellékutcák sorrendjét, de a térben végül ez sem segített; ha
a Múzeum körútra akart jutni az Oktogonról, biztos, hogy előbb kellett
tennie egy végtelennek tűnő kerülőt a Hősök tere felé. Ennek az örök
eltévedésnek azonban izgalma is volt: mintha mindig egy újabb és újabb
idegen városba érkezne. Ebben az állandó feszültségben nem volt igazán
ideje elgondolkodni azon, hogy vajon szereti-e Budapestet. Ilona viszont
nem titkolta, mennyire boldog, hogy a háta mögött hagyhatta végre
Herkulesvárt és az esztergomi gimnáziumot. Egyetlen lehetőséget sem
hagyott ki, amit a város szórakozásban, táncban és életörömben kínált,
minden héten új pasival randevúzott, és a legkitartóbb vásárlója volt a
csempészett ruháknak, táskáknak, sapkáknak, kendőknek és
harisnyanadrágoknak, amelyeket titkos lakásokon lehetett beszerezni. A
címek szájról szájra terjedtek, aztán az utolsó pillanatban megváltoztak,
talán, hogy csak tényleg azokhoz jusson el, akikre tartozik; de így is
megesett, hogy egy-egy razzia közepébe csöppent, ahonnan végül mindig ki
tudta magát magyarázni ártatlan őzikeszemeivel. Már az első félévben
elcsábította az irodalomtörténet öregedő és mogorva professzorát, akiből
sikerült önmagából kivetkőzött, szerelmes kamaszt varázsolnia, aki olyan
esetlen szóvirágokkal tűzdelt, pornográf leveleket írogatott neki, hogy
Olgával néha hajnalig visítva röhögtek, amint újra és újra végigolvasták.
Viszont a professzor szerelme védelmet nyújtott számára az egyetemen, és
az előnyökből Olgának is jutott, még ha nem is akarta, vagy sokszor nem is
vette észre.
Az első évtől rászegeződött egy újabb égő szempár. Először egy
előadáson érezte meg a tarkóján a különös energiát, mintha egy izzó
cigarettát tartanának a bőre fölött. A magyar és esztétika szakosokkal közös
volt ez az óra, és sok olyan évfolyamtárssal is találkoztak itt, akiket még
sosem láttak, mert különböző időpontra estek az óráik. Olga önkéntelenül is
hátrafordult, és egy fekete szemöldökű, vastag ajkú fiút pillantott meg két
sorral feljebb. A fiút felvillanyozta, hogy észrevették, mocorogni kezdett,
aztán hevesen jelentkezett, és félbeszakította az előadót.
– Professzor elvtárs! Idéznék Mao Vörös Könyvéből! „A mai világban
mindennemű kultúra, illetve irodalom és művészet egy meghatározott
osztályhoz és egy meghatározott politikai irányvonalhoz tartozik. A
valóságban nem létezik öncélú művészet, osztályok felett álló művészet, a
politikával párhuzamos, vagy attól független művészet. A proletár irodalom
és művészet része a proletariátus egész forradalmi ügyének, vagy – mint
Lenin mondotta – »kerék és csavar« a forradalom egész
mechanizmusában.” Gondolja, Professzor elvtárs, hogy Gyöngyösi, Balassi,
Rimay vagy éppen az ön kedvence, Nyéki Vörös Mátyás, úgymond,
művészete alkalmas arra, hogy a mi forradalmi gondolkodásunkat táplálja?
 A professzor elvörösödött, és Balassi forradalmi baloldaliságáról
kezdett handabandázni valamit. Olga fel sem mert nézni zavarában.
A fiút Zöldi Gábornak hívták, és sehova sem ment egy lépést a Vörös
Könyv nélkül. Olvasott volt, és vágott az esze, nem akadt, aki vitában
felvehette volna vele a versenyt, egyre többen és többen vették körül,
valóságos tanítványi, rajongói sokaság. Zöldi Gábor azonban egyszer sem
mulasztotta el, hogy ha Olga felbukkant, oda ne siessen hozzá, és ne
kezdeményezzen vele beszélgetést. Olga bármilyen semmitmondó
udvariasságot mondott, abban rögtön talált valamit, amit
osztályszempontból vagy a forradalmi ideológia nevében helyteleníteni
lehetett. Hamar kiszagolta Olga polgári eredetét, és amikor sikerült
kiszednie belőle, hogy épp Thomas Mannt olvas, rögtön nekiesett azzal,
hogy Adorno és Horkheimer szerint a bérmunka, az elkölthető források és
az egyén által betölthetetlen szabadidő háromszögében a társadalom tagjai
pusztán csak passzív, autoriter és elszórakoztatásra vágyó fogyasztók
lehetnek – akiket a „kultúripar” tömegesen termelt ideológiái szabadon
manipulálhatnak és alakíthatnak, s hogy Thomas Mann, bár látszólag
kacérkodott baloldali ideológiákkal, valójában a polgári hamis tudatnak
esett áldozatul, s csal másokat is a csapdájába, most éppen Olga
személyében, aki ideológiai képzetlensége okán – amit a munkásosztály
nyelvén akár butaságnak is nevezhetünk (és ez nem sértő, hiszen az igazság
sosem lehet sértő, bölcsészként ez az első, amit meg kell tanulnunk) –
könnyen elcsábul a látszatoknak. Bezzeg Johannes R. Becher! És pláne
Brecht! Az igazi német irodalom az NDK-ban születik újjá, Bonn dekadens
szatellitkultúrája rövidesen nevetség tárgya lesz csupán.
És miután ezt elmondta, Zöldi Gábor olyan csillogó, okos szemmel
nézett, hogy Olga azt érezte, mindjárt a nyakába ugrik, és nyom a boglyas
hajára egy puszit. De aztán mégse tette.
Hétvégente menekült haza az apjához Herkulesvárra. Ilona hiába
próbálta meggyőzni, hogy gyerekkoruk díszlete dögunalom, és nincs ott
semmi, csak „retardált vidékiek” és a megunt rokonok, ő már péntek
délután felszállt a buszra, és egyre nagyobb megnyugvást érzett, ahogy a
megszokott megállók nevei egyre közelebb vitték az apjához. A megszokott
hangok, Herkulesvár gyerekkori illata és az útkanyarulatban feltűnő ház
pedig újra visszavitte a gyerekkor idejébe.
Péter minden héten új előadással várta. Igazából most találta meg élete
második kiteljesedését, és sokszor úgy érezte, mintha az első, ifjúkori,
katedrán töltött korszaka csak felkészülés, előgyakorlat lett volna ehhez az
egyetlen, igazi, méltó feladathoz. Egész hetét az előadásaira készülve
töltötte, amelyekbe tudása minden kincsét belefoglalta. Néha Olga tudtán
kívül még Budapestre is beutazott, hogy utánanézzen valaminek a
Széchényi Könyvtárban. Mivel semmilyen tematika nem kötötte, szabadon
csapongott a témák között, és péntek este már torkában dobogó szívvel
várta, hogy Olga tényleg megérkezik-e; visszafogottan üdvözölték egymást,
Péter este még egyszer, aztán hajnalban megébredve megint átolvasta-
javítgatta az előadása szövegét, és szombat délelőtt tízkor sor került a nagy
előadásra. Így született az Odüsszeusz és Szent Pál: kíváncsiság és empátia
az európai kultúrában; az Orpheusz és Dante: alvilág és léttapasztalat;
valamint személyes kedvencem, a Mágia és ráció. Alighanem az a remény
hajtotta, hogy így mindent elmondhat a lányának, amit mindig is el szeretett
volna, de amiből úgy érezte, hogy morzsányit tudott csak átadni eddig; azt
remélte, hogy elmondhatja a kultúra és a vallások nagy építményeinek
működését úgy, ahogy az ideológiával mérgezett budapesti egyetemen már
rég nem tudja elmondani senki. Úgy érezte, visszatér ifjúkori ereje és
tudásszomja, és úgy érezte, hogy ez az utolsó és az egyetlen, még meglévő
átadási pont, ahol az igazi tudást át lehet csúsztatni a jövőbe. Mivel
reménye sem lehetett arra, hogy tanulmányai vagy könyvei jelenjenek meg,
úgy döntött, hogy minden tudását Olgára bízza. Az előadások végeztével
átnyújtotta a gépelt szöveget, amelyet az áthúzások, betoldások, ábrák
valóságos hieroglifaerdővé változtattak, és – joggal mondhatom, mert
láttam belőlük néhányat – szinte olvashatatlanná tettek.
Olga már a buszpályaudvaron betért a restibe, hogy megigyon egy
fröccsöt. A gyerekkorában kortyolt, Hermina néni-féle illatos likőrök édes
bódulatát is megtalálta benne, de talált még valamit, ami új volt, és nem
emlékeztetett semmiben a gyerekkorra: a lélek megnövekedését. A
romváros, amelyben élt, a háború és a forradalom golyónyomaitól
lyuggatott falak, a húgyfoltos, szürke járdák, a kínba csavarodott fatörzsek,
a tompa szemek, az érzéketlen és hisztérikus tömeg, amely körülvette, és
amelybe csak ritkán csempészett valami derűt és értelmet egy-egy szikrázó
Stendhal-mondat, Baudelaire-sor, önmagát felszámoló Nietzsche-aforizma,
a gyomorból felgomolygó forró áramlástól egyszerre virágba borult,
kiszínesedett, az arcok történetek lenyomataivá váltak, és a világ megtelt
mély értelmű jelekkel. Elég volt végignéznie útitársain, hogy úgy érezze,
gazdag és sokrétű szöveget olvas.
 A varázslat kitartott egészen a buszút végéig. Ahogy Herkulesváron
leszállt, és elsétált a kocsma előtt, rögtön akadt valaki, aki beinvitálja.
Többnyire Baltazár, aki még gömbölyű pókhasával, pipaszár lábaival és
szederjes arcával is őrzött valamit egykori eleganciájából, és mindig
felcsillant a szeme, ha Olga megkönyörült rajta, és a főváros aktuális
kiállításairól mesélt neki; lelkesen végighallgatta, és alig várta, hogy
rágyújthasson monológjára, amelyben szétszapulta a modernséget a
fogantatásától kezdve egészen a haláláig – mert most már csak saját halálát
túlélt hulla, amelybe csak az ideológia és a tehetségtelenség pumpál némi
művért. De ha véletlenül Baltazár nem is volt ott, a régi osztálytársak,
akikből húszéves korukra megannyi öregasszony és hiányos fogazatú,
ráncos öregember lett, megbocsátóan megölelték, vagy kezet csókoltak
neki, nem tudván, hogyan viselkedjenek ezzel az örök idegennel, akinek
titkát nem sikerült megfejteniük. És az újabb italok újragyújtották bent a
máglyát, amely bevilágította körülötte a világot: apja előadásai olyan erővel
hatottak rá, mintha Péter mindannyiszor az univerzum titkait borítaná a lába
elé. És amikor vasárnap este vissza kellett térnie Budapestre, fekete
hullámokban nyomta maga alá a depresszió.
Nem tudta a várost másképp látni, mint ahogy az apja látni tanította.
Mindenütt pusztulást, szétesést és rohadást látott, ahol mások otthont,
reményt, szépséget és derűt. Nem értette, hogy lehet boldognak lenni a
diktatúra és a halál díszletei között, egy megszállt országban, ahol az utakon
szovjet katonai konvojok vonulnak, a világ szellemi áramlatait feltartja a
kommunista ideológia által emelt cenzúrafal, ahol nincsenek kávéházak, és
a tereket közlekedési csomóponttá fokozták le, ahelyett, hogy vendéglők
asztalaival volnának tele. Hogy lehet boldognak lenni egy olyan városban,
ahonnan kiirtották a polgárokat, és a helyükre a városi életet nem értő,
vidéki embereket telepítettek, akik magukkal hozták a mogorva
elkülönülés, behúzódás, gyanakvás és a minden idegentől való ősi
berzenkedés barbár, alföldi rítusait. Minden, amit az apjától tanult arról,
hogy mi az emberhez méltó élet, az emberhez méltó társadalom, az
emberhez méltó város, és milyenek az emberhez méltó emberek, szöges
ellentétben állt azzal, amit maga körül látott. Most értette meg, mit jelent a
gyerekkori íróasztala fölé biggyesztett kép Le Mans-ról, mit jelentenek apja
történetei a városokról, amelyek a mediterrán kereskedőszellemet észak
kelta extremitásával egyesítik, ahol a piazza találkozik a gótikával, az
odüsszeuszi felfedező szellem játékossága a krisztusi szeretet
komolyságával. És azt is most értette meg, mit jelent átélni azt, amiről az
apja és Baltazár fojtott hangon annyit beszélgetett a Braun-ház
ebédlőasztalánál: hogy az orosz néplélek és a kommunista ideológia,
amelyet az iparosított tömegtársadalom gépembereire szabtak, hogyan
semmisíti meg az európai tradíciót, amely magyar földön amúgy is
vékonyka gyökeret tudott csak ereszteni.
És ekkor határozta el, hogy helyrehozza a gyerekkori hibát, és
disszidálni fog. Éjszakákat álmodozott arról, hogyan viszi majd magával az
apját, szögesdróton, aknamezőn át, hogy aztán kacagva hagyják maguk
mögött a szovjet gyarmatvilágot. Letelepednek Párizsban vagy egy belga
kisvárosban, ő könyvtáros lesz, vagy beáll egy gazdaságba kertésznek,
újságíró lesz, fotóriporter, aki a háborúk nyomában jár, mindegy, és az apja
egész nap írja majd a tanulmányait, a könyveit kiadják, aztán katedrát kap
egy jó nevű egyetemen, tanítványai körében sétál a parkban a tó körül,
nyolcvanéves korára emlékkönyvet ad ki tiszteletére az egyetem, és
kitünteti a király. Ő majd unokákat szül neki, egy tengerre néző házba, ahol
vacsoravendég lesz egy volt miniszterelnök.
Ha megosztotta ezeket a gondolatait Ilonával, a barátnője visítva
röhögött rajta.
– Nem kefélsz eleget – mondta, és mélyen beleszívott a cigarettájába.
– Gyere, elviszlek fodrászhoz. A Majakovszkijban a Géza egy zseni.
De mivel Olga csak vonogatta a vállát, Ilona megragadta a kezét, maga
felé fordította, és a szemébe nézett.
– Na, nézd, Muki. Az öregeink a múltban élnek. Nem értik ezt a
világot. Mi az, ami itt neked hiányzik? Hát bánt téged itt valaki? Nem
vettek fel az egyetemre? Nem az állam fizeti a tanulmányaidat? Inkább
élnél a tőke rabszolgájaként egy hazug, képmutató, hanyatló társadalomban,
amelyet felemészt az elidegenedés és a drog? Ahol a bankok gazdagodnak
csak rajtad, ahol a fogyasztói társadalom hamis látszata…
– Te lefeküdtél Zöldivel…!? – kérdezte csodálkozva Olga.
– Jujjjj… de el ne mondd senkinek… tudod, milyen görbe fütyije van?
Így kanyarodik, mint egy kifli!
Ezen aztán elkuncogtak. Aztán Ilona melltartóban kiállt az ablakba,
rágyújtott, és a csodálkozva felpillantó férfiakra pöccintette a hamut.
– Csak tudod, hogy mi zavar egy kicsit? – nézett vissza a szobába. –
Hogy zsidó.
 Olga elhűlt. Nem múlt el hónap, hogy az apja újra és újra el ne mesélte
volna neki a kassai domonkosok altemplomában befalazva töltött
hónapokat, amellyel az apjának tizenhét életet sikerült megmentenie; ezek
az elbeszélések mindig újra és újra felelevenítették és bebetonozták benne
azokat a homályos képeket, amelyeket az emlékezete őrzött, a feketén
suhanó árnyakat, a sötéttől és a rettegéstől megbolondultak zavaros
monológjait, és végül a legélesebb, kristálytiszta emlék: ahogy a beomló
falon beárad a napfény, és a szerzetesek sürgetve kirángatják őket a
felvilágba. A „zsidó” elbeszélésről elbeszélésre otthonosabban és
meghittebben hangzott, mintha egy rég látott családtagról, távoli rokonokról
lenne szó: a hidegség és gyanakvás, ahogy Ilona kiejtette, élesen szúrt a
lelkébe. Ilona nem vette észre a változást, kipöccintette a csikket az
ablakon, még egyszer kidüllesztette a mellét, aztán visszahevert a kanapéra.
Olgát nem hagyta nyugodni ez a Zöldi-dolog, a féltékenység és a
kudarc érzése felébresztette a kábulatból és a fásultságból, amelyben első
két budapesti évét töltötte. A fiúra gondolva még azt a forróságot is
megérezte a gyomrában, amit Káli József tigrisszemei gyújtottak benne
annak idején. Egyre többször hagyta, hogy Gábor kísérgesse a folyosókon
két szeminárium között – ő maga úgyis eltévedt volna –, és a fiú nem szűnő
lelkesedéssel magyarázta Adornót, Marcusét és Sartre-t, csupa olyan,
Magyarországon kiadatlan és tiltott szerzőt, akiknek a műveihez a
külügyben dolgozó apja révén hozzáfért. Gábor ezekben a kiselőadásokban
olyan szellemi világokba vezette be, amelyekről korábban fogalma sem
volt, és esténként órákat kutatott a könyvtárban, hogy valahogy az idézett
szerzők nyomára bukkanjon, de a cenzúra gondoskodott arról, hogy
semmilyen újszerű gondolat ne jusson át Kádár János országába, és a
könyvtárak mélyén csak másod-harmadvonalbeli szovjet és keletnémet
bértollnokok Nyugat-ellenes vitairataiban találta meg e szerzők nyomait, de
ott sem volt tőlük egyetlen eredeti mondat sem.
Aztán egy házibulin, a vizsgaidőszak vége felé, amikor már nagyjából
mindenki túl volt a vizsgák nehezén, a fiú eleget ivott ahhoz, hogy közelebb
merjen húzódni Olgához. Bár beszédben heves és élénk volt, a testi
közelségtől elfogta valami félszegség, amitől Olgának még
rokonszenvesebbé vált. Már ő is ivott, és ettől az izzadt, alkoholszagú, forró
férfitest tétova érintése még izgalmasabb lett. Gábor magához vett egy üveg
Lánchíd brandyt, és felajánlotta Olgának, hogy hazakíséri: az egyetem
folyosóin az elmúlt hetekben olyan biztos kézzel vezette szemináriumtól
szemináriumig, hogy Olga boldogan mondott igent. A Margit hídon mentek
át Budára, aztán a rakparti sétányra kanyarodtak. Ahogy egyre sűrűbben
kortyolgatta a brandyt, Gábor beszéde egyre szétesőbb, egyre
összefüggéstelenebb lett, csak a szeme ragyogott egyre élénkebben, és a
gesztusai váltak egyre szélesebbé: Olga távolabb húzódott tőle, nehogy egy
heves kézmozdulat orron találja. A Lánchíd kőoroszlánjainál Olga már
elvesztette a fonalat, aztán lassan megértette, hogy a fiú kilépett a baloldali
filozófia és a Vörös Könyv erőteréből, és éppen az apjáról beszél. Lassú
hullámokban tört fel Gáborból a megvetés és a gyűlölet:
monológfoszlányokban vitatkozott az apjával, és mintha Olga már ott sem
lenne, néha belebokszolt a levegőbe; a Gellért-hegy tövéhez érve már
dühöngve átkozta az apját, és zokogva, fújtatva ütötte a rakpart kő
mellvédjét.
– Megnyomorítottál, te zsarnok állat! Hát, nem érted, hogy
megnyomorítottál…!!!??? Megöllek!!!!
És véres öklével csak ütötte, ütötte a követ.
Olga ösztönösen futni kezdett, futott a Duna mentén, végig a
rakparton, túl a Petőfi hídon, ahol egy zsombékos nádas közepén találta
magát, és fogalma sem volt, merre induljon tovább. Jobbra egy kis tó vize
csillogott a holdfényben, békák kuruttyoltak a júniusi hajnalban. A tó
közepén egy csónak ringott, amelyben nem ült senki. Sárosan, cipőjét
vesztve, napkelte után ért haza, miután kétszer is körbejárta a Móricz
Zsigmond körteret, mielőtt felismerte volna, merre jár.
 8. FEJEZET

Az őszi félévben Gábor nem jelent meg az egyetemen: a hírek szerint a

szüleit Párizsba helyezték, ahová elvitték magukkal. Az egyetem üresnek
tűnt, Olga hirtelen minden tanulnivalót érdektelennek és unalmasnak talált.
Egy délutáni szeminárium után Kővári professzor behívta a szobájába egy
József Attila-kézirat ürügyén, de a kézirat valahogy nem került elő, és Olga
azon kapta magát, hogy fásultan tűri, hogy a professzor a combját
markolássza. Mintha a víz mélyéből bukkant volna föl, hirtelen nagy
levegőt vett, felpattant a székről, és kirohant a szobából. A folyosón állók
értetlenül bámulták a zajos jelenetet. Otthon kérdőre vonta Ilonát, aki
vállvonogatva bevallotta, hogy már egy hónapja „leépítette” Kővárit.
– Öregségszaga van – vetette oda.
Aztán bevallotta, azt hallotta, Kővárit rövidesen kirúgják, „lejárt
lemez”, ráadásul aláírt valami nyilatkozatot, amit a Szabad Európa is
beolvasott, és a pártban ezért kimondták rá a „kilövési engedélyt”. Az új
szófordulatokon csodálkozó Olgának Ilona végül nagy nehezen, de a szája
szegletében bujkáló büszkeséggel suttogta el, hogy már nyár közepén
összejött az egyetem párttitkárával, aki rövidesen ott fogja hagyni érte a
feleségét. Olga óvatosságra akarta inteni, de ahogy összerakódtak a fejében
a mondatok, megérezte, milyen alantasan öreges, vénkisasszonyos
siránkozásnak fog hatni, amint kimondja őket, így inkább hallgatott. Ilona
egy fényképet vett elő, amelyen a párttitkár a feleségével és két gyerekével
áll a Halászbástyán. Az egész estét azzal töltötték, hogy Ilona a feleség
külsejét pontról pontra, a szandálból kikandikáló lábujjaitól az utolsó
hajtincséig, a gyöngysorától a táskája pántjáig szétcikizte és végiggyalázta,
míg végül megnyugodva állapította meg, hogy a világ legszánalmasabb,
legrondább, legellenszenvesebb teremtényével szemben nem lesz nehéz
dolga. Aztán sor került a gyerekekre, akik iránt Ilona még kevesebb
kíméletet mutatott: a lányról végül megállapította, azon kívül, hogy ronda,
ikszlábú, lapos seggű és eláll a füle, még nyilvánvalóan gyengeelméjű is, a
fiú pedig buzi lesz, és gyilkos, és egyik lába rövidebb, mint a másik. Olga
tett egy szerény ellenvetést, erre olyan zuhatagot kapott a nyakába, hogy
alig bírt magához térni a csodálkozásból és a megszégyenülésből. Az
elvakult féltékenység és gyűlölet olyannyira kifordította magából Ilonát,
hogy Olga először meg kellett nyugtassa, valósággal vissza kellett
udvarolnia magát a bizalmába, és utána már csak engedelmesen helyeselt
neki, és közben ámulva figyelte, a rivalizálóösztön hogyan szorítja ki
barátnője elméjéből a józan ítélőképesség utolsó logikai műveleteit is.
Rémülten vette észre magán, hogy képtelen más felől megítélni a helyzetet,
mint apja fogalmaival: a partikuláris, az ösztön csap össze az ésszel, az
univerzálissal és a humánummal, és az ösztön, az ego győzedelmeskedik.
Megborzongott, mintha megint apja lábánál kuporogna a Braun-ház
szalonjában, és csak inná, inná a félisten megszentelt szavait, de most
mindez a saját elméjében van, egy miniatűr világban, amelynek
középpontja változatlanul a római szobrok gipszmásolataitól körbeállt
hosszú ebédlőasztal. És ezt, úgy látszik, már sosem fogja tudni kitessékelni
a fejéből.
Késő ősz volt, amikor a Petőfi hídon a kora esti szélben egy
puhakalapot és hosszú, csapkodó szárnyú ballonkabátot viselő fiú jött vele
szembe. Szép zakója volt, bordó sálja, különös óvatossággal járt, mintha
egyszerre kímélné saját testét és a földet, amelyre lép – szinte
bocsánatkérően tette le egymás után a lábait. A szája telt volt, és apró, a
keze, amellyel összefogta magán a ballont, hogy szét ne fújja a szél, szinte
áttetszően finom és keskeny, mint egy gótikus királyszobornak. A mozgása,
az arcbőre tisztasága, a ruhái mind azt mutatták, hogy nem magyar: minden
ízében kitűnt a rossz szappanoktól és tompa borotváktól kopott arcbőrű, a
viseltes, egyformán rosszul szabott nagyipari ruhákban döcögve, tétován
járó, embertársai pillantását kerülő vagy épp hetykén a másik arcába
bámuló budapestiek közül. Először Olga szemébe nézett, aztán zavartan
elkapta a tekintetét. Fanyar fenyő- és citrusillat maradt utána, amíg a híd
alól felgomolygó dohos Duna-szag maga alá nem gyűrte.
Olga napokon át ezt az illatot kereste a városban. Néha úgy érezte,
hogy megvan, ez az, mindjárt itt lesz a különös fiú is: a fanyar illatot érezte
egy reggel a hatos villamoson, elöl, a vezetőt az utasoktól elválasztó
barnára festett rácsnak támaszkodva; másnap délután a Margitszigeten egy
platánfa alatt; harmadnap egy kapualjban a Múzeum körúton, ahová
lehajolt, mert elejtette a kézitükrét; negyednap pedig otthon, a saját
fürdőszobájukban. Ebből jött rá, hogy az elméje becsapja, és talán soha nem
fogja újra látni az elegáns idegent. Ettől a gondolattól kétségbeesett, és
naponta többször átsétált a Petőfi hídon, hátha újra szembetalálkoznak. De a
csoda elmaradt, és unatkozva hallgatta a konyhában Ilona szerelmi
küzdelmeinek aznapi folytatását.
Az egyik napon, ahogy a villamoson bámult kifele az ablakon, leült
vele szemben a fiú. Mindketten annyira meglepődtek, hogy kis híján
másodszor is – és ekkor talán örökre – elveszítették egymást, de a ravasz
sors a villamos vészfékezésével a fiút Olga ölébe lökte, és azután már
elkerülhetetlen volt a beszélgetés. Már aznap este találkoztak, és mindketten
látták a másik szemében, hogy menthetetlenül össze fognak tartozni. Hamar
kiderült az elegáns ruhák titka is: az egyetem beadta Ferenc egy épülettervét
egy teljesen reménytelennek tűnő nemzetközi pályázatra, ahol addig-addig
nyert újabb és újabb fordulókat, hogy végül meghívták fél évre Párizsba: az
egyetem végül fogcsikorgatva megadta az engedélyt az utazásra, és az
utolsó pillanatban a Belügyminisztériumban csak átvehette az útlevelét, és
taxival, rohanva még épp elérte a vonatot. A rendszer mindent elkövetett,
hogy megkeserítse a diadalát, és belehugyozzon az örömébe – de végül
csak eltöltött fél évet Párizs mámorítóan vidám és pezsgő egyetemi
életében. Nemrég ért vissza, és még alig tért magához a depresszióból.
Hetente hívják be újabb és újabb kihallgatásokra a rendőrségre, és
huszadszor íratják vele össze a listát, hogy kikkel találkozott odakint.
– Ferenc! Ferenc! Ferenc! – mondogatta magában Olga a
konyhaasztalnál, miközben úgy tett, mintha Ilona monológját hallgatná,
mely megállíthatatlanul ömlött és ömlött. Éjfélre elfogyott a Bécsből
csempészett whisky, amit Ilona a párttitkártól kapott, és Olga édes, zsibbadt
álmodozásban lebegett hajnalig.
A következő mámoros hónapok a Vérmezőre néző, Maros utcai
műteremlakásban teltek, amelynek turáni motívumokkal díszített
mestergerendájára Ferenc apja két évvel azelőtt kötötte fel magát. Jól
látszott a kopás, amit a haláltusa közben himbálózó kötél a festésen hagyott,
úgy meredt, mint egy felkiáltójel. A műteremben semmi sem változhatott:
Ferenc úgy dolgozott a tervezőasztalon, hogy egy üveglap alatt közben ott
lapultak az apa selyempapírral letakart rajzai. A fájdalom fenségébe
burkolózó anya szikár testével és hatalmas fejével, melyből, mint egy
egyiptomi fáraómúmián, éles és száraz sasorr meredt elő, dohányfüstöt
eregetve néha átvonult a színen, megsimogatta Olgát, és megkérdezte, kér-e
diólikőrt. Furcsa volt innen, a magasból nézni a Vérmezőt, gyerekkorában a
másik szögből, az Attila út felől ismerte meg, amikor végtelennek tetsző
éjszakákon darabolták lángvágóval a tankroncsokat a katonák. Most derűs,
nyári zöldben pompáztak a fák, és az erkélyről, diólikőrrel teli, metszett
üvegpohárkával a kézben olyannak tűnt a világ, mint amiben érdemes élni.
Vagy legalábbis meg lehet feledkezni arról, hogy nem érdemes.
Péter rezignáltan fogadta, hogy a lánya immár véglegesen nem az övé.
Önkéntelen fantáziaképekben gondolt csak néha bele, hogy a lánya egyszer
majd férjhez megy, unokákat szül, de ezekben a víziókban nem Herkulesvár
volt a helyszín, nem is Budapest, hanem valami német városka, ahol a
főteret fachwerkes házak veszik körül, Bamberg, vagy inkább Nabburg.
Aztán eszébe jutott, hogy ezek az ifjúkorában beutazott városok talán már
nem is állnak, szétbombázták őket a Szövetségesek, ez megzavarta.
Álmodozásai nagy részében nem számolt a háborúval, a nácikkal, a
kommunistákkal, az oroszokkal. Józanságra és önfegyelemre intette magát,
és megpróbált mindent reálisan végiggondolni. De ahogy az álmait térben
és történelmi valóságban is el kellett helyeznie itthon, a rosszkedve még
mélyebb lett. Mintha egy visszavonhatatlan ítélet hosszú, száraz jogi
szövegét kellene olvasnia egész hátralévő életében. Éjszakánként nem
tudott elaludni, kínozta a lelkiismeret-furdalás, hogy annak idején, azon a
novemberi hajnalon 1956-ban miért hagyta, hogy a lánya döntsön helyette;
minél tovább elemezte a helyzetet, annál inkább arra jutott, hogy nem tud
mit kezdeni a szerelemmel és az emberi ösztönökkel; ismeretlen nyelv volt,
amelyhez nincs se szótár, se nyelvtan; leírása csak helyettesítés, metafora,
körülírás; aki benn van, nem tud értelmesen beszélni, aki értelmesen tud
beszélni, már nincs benne – ezt később sokszor elmondta a Duna-parti séták
alatt apámnak. Ez a gomolygás, amely belülről fojtja meg a szellemet és a
lelket, mint egy alattomos tűzvész füstje, amely a nedves szalmában
harapózik előre, annyira érthetetlen és ismeretlen volt számára, hogy amint
megpillantotta, azonnal cselekvésképtelenné vált. Így állt Olga előtt akkor,
amikor a lány szemében meglátta az alattomos tüzet: ez az erő nagyobb
volt, mint gondolkodásának nehéz latolgatással kivívott axiómái, nagyobb,
mint amit az ész előállítani képes: amint szembekerült vele, letette előtte a
fegyvert. Csak azt nem értette, miért?
 Ugyanakkor megrémült, amikor azt látta, hogy Olga is hasonlóan
gondolkodhat. Viszolygás fogta el arra a feltételezésre, hogy a lánya azt
hiheti: nehezére esik elfogadni, hogy egy idegen férfi oldalán látja. A
zavara még nagyobb lett, amikor rájött, Olga észrevette, hogy Shakespeare
Viharját olvasgatja. Elhatározta, hogy olyan hideg és kemény lesz,
amennyire csak tőle telik, nehogy érzelmi elbizonytalanodáson lehessen
kapni. Olga persze épp ebből jött rá, hogy az apjában milyen
zavarodottságot okozott, hogy Ferenc megjelent az életében – és ettől
hirtelen ő is úgy érezte, mintha örökre elvesztették volna egymást. Ez a
különös és értelmetlen gyász heteken keresztül megülte a házat. És mintha
tényleg titkos terv szerint működne a világ, egyszer csak furcsa, kísérteties
hangon megszólalt a telefon, mintha maga a készülék is tudatni akarná,
hogy nem akármilyen hívást fog közvetíteni. Már egy éve bevezették a
házba, de eddig csak kétszer csörrent meg, egyszer a múzeumból hívták
Pétert, hogy ellenőrizzék, tényleg működik-e a vonal, egyszer pedig az
éjszaka közepén telefonált valaki, de a kagylóban csak kattogás, recsegés és
valami ziháláshoz hasonló hang hallatszott, mintha a háttérben deszkát
fűrészelne valaki. Most élesen, vészjóslóan visszhangzott a csörömpölés a
házban. Péter odarohant, felvette, aztán percekig csak tátogva állt, eltartva a
fülétől a kagylót, amelybe csilingelve kacagott bele egy női hang. Olga
kikapta az apja kezéből a telefont, belehallózott, és azonnal megkapta a
később sokszor idézett, örök emlékű kérdést:
– Szivikém, anyád vagyok, remélem, nem vagy több ötven kilónál!
És amikor zavartan, nem is igazán tudva, mit beszél, kibökte, hogy
csak negyvenhét kiló, az anyjából megindult a szóáradat. Először arról
beszélt, hogy mennyi mindent vásárolt ma ELÉ-ben – Olga azt se tudta, ez
milyen város lehet –, aztán bevallotta, hogy egy vasa sincs, rákos, és
hónapjai vannak csak hátra. A lelkendező dicsekvés szopránjából olyan
rafinált színpadiassággal váltott a tragikus altba, hogy Olga képtelen volt
eldönteni, hogy az anyja igazat mond-e, vagy csak konfabulál, de miközben
ezen törte a fejét, a vonal váratlanul megszakadt. Döbbenten néztek
egymásra az apjával: egyikük sem tudott megszólalni. Ferenc ekkorra ért be
a kertből, ahol a diófa alatt az államvizsgájára készült, és a levegőt megülő
tanácstalanságból hirtelen megérezte a két ember mélységes,
szétszakíthatatlan összetartozását. Nem mutatta ki, mennyire elkeserítette ez
a felismerés.
 Pedig látszólag olyan természetességgel illeszkedett be a Waldstein-
ház (neki már Waldstein-ház volt, és a kedvéért lassan Olga is kezdte így
nevezni) hétköznapjaiba, mintha mindig is idetartozott volna. Sokat és
okosan kérdezett Pétertől, aki igyekezett a lehető legkörültekintőbb
alapossággal válaszolni. Ez az udvarias, egymást kerülgető, komolykodó
beszélgetés mulattatta Olgát, szerette a két férfit hallgatni, ahogy eszmét
cserélnek a római építészet fejlődéséről, a Pont du Gard boltíveiről, vagy
hogy Pablo Casals mért nyög gordonkázás közben. Mintha Ferenc mindig is
része lett volna az életüknek. Csak Baltazár nem volt teljesen megelégedve
vele, mert hiába kapacitálta, egyetlen pohárka italt sem tudott
belekönyörögni.
Mire Ferenc Herkulesvárra érkezett, a Waldstein-ház utcája – amelyet
1949-től Vörös Hadsereg útjának hívtak, és csak az öreg falusiak nevezték
még mindig a régi nevén Völgy utcának (amit 1989-ben visszakap, de ezt
már ezek az öregek nem érik meg) – külön kis univerzummá változott.
Paulovicsékhoz további rokonok költöztek, két unokatestvér, akik annak
ellenére, hogy nem is ugyanarról az ágról származtak – az egyik anyai, a
másik apai ágon állt rokonságban velük –, ugyanazt a bánatos,
mandulavágású szemet viselték, és ugyanazt a madárcsőrszerű ajkat, mint
Albert és Marcell – aki disszidálása óta Hermina néni felügyelete alatt a
hírek szerint elvégezte a gimnáziumot Burg Kastlben, és most
repülőmérnöki karra járt Münchenben. Az apja, Albert, ha kérték, ha nem,
elővette a tárcáját, és megmutatta a fia fényképét, amin Marcell egy
embernagyságú légcsavarnak támaszkodik, a hóna alatt tervrajzok
göngyölegeivel, és dacosan néz a jövőbe. Az utca másik oldalán Virág és
Ilona Iván fényképével vágott vissza, aki Koppenhágában nemrég fejezte be
a Királyi Képzőművészeti Akadémiát, és New Yorkban készült kiállításra.
A hosszú haj és a szakáll alatt nehéz volt felismerni az egykori, tatárszemű
fiút. Péter elégedett volt, hogy Baltazárral annak idején nem spórolták meg
a művészetterápiát, és kedvetlenül vette tudomásul Noszlopi halálhírét,
amelyet Iván egy odavetett félmondatban tudatott Ilonával. Az ilyen apró
hírek mutatták legpontosabban, mekkora léptekkel telik az idő, és milyen
beláthatatlan terek feszülnek az apró mondatok mögött.
Az unokatestvérek a drága és sokoldalú polgári nevelést, amelyben a
zongora- és a hegedűtudás egyformán szerepelt, most úgy kamatoztatták,
hogy esküvőkön zenéltek, ha valaki nagyon ki akart lógni a sorból, és nem
cigányzenére akarta éppen ropni. Dániel és Dezső repertoárjában fájdalmas,
lassú tangóktól a dzsesszen át a nápolyi kocsmazenéig mindenféle zenei
csemege szerepelt, de az igazi vonzerejüket az jelentette, hogy
meghökkentő élethűséggel tudták utánozni Amerika új zenéjét, Presleyt,
Buddy Hollyt, Chuck Berryt – és ha arra gondolok, hogy a Surfin’ U.S.A.-t
is lenyomták éjfél után, amikor az erkölcsök és a pártfegyelem lazulása már
ezt is megengedhetőnek tartotta, elfacsarodik a szívem, hogy csak egyszer
hallottam őket zenélni – és akkor sem ezt játszották. Viszont a vidám
gitárpengés egyre gyakrabban hangozott fel Virág háza felől, éjszakánként
pedig hangos volt a völgy a szerelmes nyögésektől, morgástól és visítástól.
A kert nyárra megtelt virágokkal, amelyek talán ettől a kései szerelemtől
dúsan burjánzani kezdtek a korábban kopár, poros udvaron. Ilona
féltékenyen szimatolt a házban: az anyja, mint egy megszeppent kamasz,
közelebb húzódott Dezsőhöz, aki feltette a lábát az asztalra, és cigarettára
gyújtott.
Stella hívása után nem lehetett odázni a dolgot; Olga addig unszolta
Pétert, amíg elő nem szedte az asszony régi képeit, pontosabban: azt a
kupacot, amely a háború után Párizsból magával hozott és az emigrációba
magával nem vitt bőröndjében lapult néhány divatlap, egy kopott kígyóbőr
cipő és néhány fehérnemű társaságában. Olga nem is tudott ezekről a
fényképekről, Péter pedig attól félt, hogy a fiatalok most azt hiszik, ez az ő
titkos gyűjteménye, amit magányában nézegetni szokott, ezért megint
félreértéstől és zavartól izzott a levegő. De Olgának nem volt ideje erre
figyelni. Szívébe facsarodott a felismerés, hogy az anyja ezerszer szebb nő
nála: lopva Ferencre pillantott, és féltékenység fogta el, ahogy észrevette a
szemében az őszinte csodálatot, amivel a fényképeken mosolygó, ragyogó
szépséget nézi.
Stella tényleg a legszebb hónapjait élhette a felszabadult Párizsban. A
képeken hol amerikai katonák gyűrűjében mosolygott, hol hanyagul egy
padra támaszkodott a Champs-Élysées-n, kendőben állt a Montmartre-on,
fényes lakkretiküllel a Sacré-Cœur előtt. Tökéletes homokóraalakja volt,
széles, kerek csípővel, feszülő mellekkel és olyan erotikus szájjal, amilyet
csak a divatlapok címlapjain csücsörítő színésznőkön látni. Olga most
szembesült azzal, az anyja mennyire gyönyörű nő volt, és elszégyellte
magát, hogy ezt nyilván nem véletlenül felejtette el. Lelkiismeret-furdalást
érzett, amiért az apjával soha nem beszéltek Stelláról: mintha nem is
létezett volna. Azt viszont már nehezen tudta magában megválaszolni, ez a
hallgatás melyiküknek állt inkább érdekében. Azt sejtette, hogy Péter sosem
szerette Stellát, és csak az apai felelősségérzet tartja vissza attól, hogy
beszéljen előtte arról, mennyire megveti, vagy legalábbis mennyire
méltatlannak találja azt a sok rúgást, amit a sors e nőn keresztül kiosztott
neki; az évtizedes hallgatásra viszont mégiscsak az lehetett az egyetlen ok,
hogy ő maga, Olga nem akart az anyjáról hallani. És csak most, a fotókat
nézegetve értette meg, amit eddig nem tudott magáról: hogy mennyire
gyógyíthatatlanul féltékeny az anyjára.
Ijedelmében az íróasztala titkos rekeszében őrzött édes likőrhöz
folyamodott, amit még Hermina néni hagyományozott rá. De a várt édes
zsibbadás helyett csak a fájdalma mélyült, egészen addig, hogy az anyja
iránt érzett féltékenysége mélyén megpillantotta a gyerekkori
elhagyatottság fájdalmát, és ebben a pillanatban biztos lett benne, hogy az
anyja nem hazudott: meg fog halni, vagy talán már meg is halt, abban a
pillanatban, ahogy a telefonhívás megszakadt. Ettől a rémülettől megint a
likőrhöz menekült, amelyben Hermina néni gyógyfüvei megérlelhettek
valami bolondító esszenciát, mert éjszaka Péter furcsa, ütemes gajdolásra
ébredt. Először azt hitte, az utcán dalolászik egy hajnalban hazabotorkáló
iszákos, aztán rájött, hogy a hang a házból jön. Felkelt, kinyitotta az ajtót,
hallgatózott, aztán elindult a folyosón, és Olga szobája előtt megállva
végighallgathatta, ahogy a lánya különös fejhangon, mintha valami vajákos
ráolvasást kántálna, irtózatos, pokoli rágalmakat vág Ferenc fejéhez:
Hermina néni kémiája átszakított valami membránt, amely mögött elzárva
gyülemlett ez a sötét anyag, félelmek, sérelmek és szorongások seprője,
nehézfémekkel szennyezett iszapja, amely most egyszerre kiömlött.
Ferencet átkozta, vagy saját magát, nem lehetett pontosan kivenni.
Hogy ő sosem szerette Ferencet, Ferenc sem őt, gyűlöli, bosszút fog rajta
állni, minden percét megkeseríti. Az élet gyűlöletes, meg kell halni, most
azonnal. Az élet csodálatos, csak Ferenc fertőzi meg; Ferenc csodálatos,
csak ő maga, Olga a gyalázatos. Egy senki, egy féreg, egy élőhalott.
Végül lassan elhalkult a monológja. Nyilván elaludt. Péter döbbenten
állt, nem mert moccanni. Hallotta, ahogy odabent Ferenc fel-alá járkál,
ablakot nyit, aztán rágyújt, aztán megint rágyújt, és ujjaival dobol az
ablakpárkányon. Aztán nyekken az ágykeret, ahogy leül, kattan az éjjeli
lámpa kapcsolója, ahogy eloltja. Péter centiméterenként, lábujjhegyen osont
vissza a szobájába, és reggelig töprengve virrasztott a szalonban, Róma
császárai és az antik képzelet mitológia hősei között.
 Reggel mindhárman sápadtak voltak. Ferenc egészen áttetszővé
aszalódott az éjjel, Olga szégyenkezve hallgatott. Csak halványan
emlékezett arra, hogy összevissza beszélt, de fogalma sem volt, miket
mondhatott. Reggel Ferenc megnyugtatta, hogy minden rendben, adott neki
fejfájás-csillapítót, félóránként megitatott vele egy pohár vizet. Ferenc is, és
Olga is Pétert faggatta, hogy mi baja, nem érzi-e rosszul magát. Péternek
annyira elege lett, hogy végül felpattant, faképnél hagyta őket, és átsétált
Baltazárhoz.
Fél év mámoros szerelem után jött ez a sötét epizód, és csaknem véget
is vetett a kapcsolatuknak; Olga egyre kevésbé bírta a lelkiismeret-furdalást
és a bizonytalanságot, hogy vajon miket vághatott Ferenc fejéhez – de nem
merte megkérdezni a fiút, nehogy valami még nagyobb bajt okozzon azzal,
hogy feleleveníti azt az éjszakát. Hátha Ferenc már el is felejtette…? De
néha olyan furcsán nézett rá a fiú, miközben azt gondolta, hogy Olga nem
látja, olyan furcsán és fürkészően, mintha azon töprengene, vajon tényleg
ismeri-e ezt a nőt, vajon ez az ember tényleg az-e, akinek mondja magát…?
És ilyenkor Olga is megijedt önmagától, megijedt attól a lehetőségtől, hogy
ő maga sem tudja, mi lappang benne, miféle másik én.
Aztán, ahogy lenni szokott, ezt a válságot is egy még nagyobb válság
oldotta meg.
Ilona egy nap bőgve, csapkodva állított haza, és azonnal elkezdett
tányérokat törni. Olga nagy nehezen kiszedte belőle, hogy a párttitkárt
behívatták a pártbizottságba, és eligazították, hogy takarodjon vissza a
feleségéhez. Ennek már három napja, azóta nem hívja, a telefont nem veszi
fel, a titkárnője pedig, amikor Ilona az irodában próbálkozott, egyszerűen
kidobta. Az isten verje meg az összes kommunistát!
Az esküvőre a herkulesvári plébániatemplomban került sor, a lagzira
pedig a kultúrház nagytermében, ahol Dániel és Dezső, akiknek a
dobfelszerelésén aranyozott D&D felirat csillogott, éjfél után Chuck Berryt
és Buddy Hollyt játszottak, kicsit kapatosan pedig, hosszas unszolásra,
végül Ferenc is előadta a Le Déserteur-t Boris Viantól, amit titokban már
hetekkel korábban begyakoroltatott a két zenésszel. A dalt senki sem
ismerte Olgán kívül, akivel viszont annyit dúdolták az elmúlt évben
közösen, hogy szerelmük valóságos himnuszává vált. Ferenc annyira finom
volt, annyira elegáns, és törékenységében is annyira férfias, hogy Olga úgy
érezte, megtörtént vele a csoda, a világegyetem egy kivételes pillanatig csak
rájuk figyelt. Ilona megállta, hogy ne gonoszkodjon, hatalmas tortával
érkezett, amelyre csokoládéval felírta a fontosabb rendhagyó francia igéket.
Olga már terhes volt Kristóffal, amikor hármasban Kassára utaztak.
Péterre jellemző, kétségbeesett ötlet volt, pénz híján szimbolikus
nászajándék, amivel a család legértékesebb kincsét akarta átnyújtani: a
múltat. Hónapokon át rohangált a hivatalokba, hogy sikerüljön útlevélhez
jutni, végül a múzeumigazgató intézte el, hogy a kassai múzeum hivatalos
levélben, állami kiküldetésként kérje Péter kiutazását, amihez már könnyen
került útlevél a fiataloknak is. Akik mindennek érezték magukat, csak
fiataloknak nem: Olga többször rosszul lett a bűzlő, és kétségbeejtő
lassúsággal vánszorgó vonaton, Ferenc pedig már az út elején elcsapta a
gyomrát egy húsos szendviccsel, amit a peronon vett indulás előtt.
Miközben ők bent ájuldoztak a kupéban, ahol egy vidám falusi társaság
kártyázott, rántott csirkét evett zsírpapírból, és hozzá vesszőfonatos
demizsonból kortyolgatták a házi bort, Péter a folyosón állt a lehúzott
ablaknál, és az elsuhanó, nyomorúságos falucskákat bámulva próbálta
felidézni ifjúkora utazásait. A háború vége óta nem járt Budapesttől keletre,
és most szédülve gondolt bele, hogy talán Buda volt az utolsó pont a
glóbuszon, ahol a könyvtárakban és a múzeumokban ott vannak még azok a
könyvek és tárgyak, a lakásokban a kották és zongorák, a kalapok,
nyakkendők és zakók, a latin közmondások és az art deco karosszék,
teológia és összhangzattan, amelyek Európát jelentik, és most már tovább,
kelet felé, ha Kassán se talál semmit, körbe kellene utazni a fél bolygót,
mire Amerika nyugati partján úgy érezheti, újra otthon van, az övéi közt.
A határon az ellenőrzés goromba volt, és megalázó. Tornyosnémetiben
órákig kellett állni a peronon a bőröndjeikkel, amelyeket végül az utolsó
fogkeféig kiforgattak, egyenként rázogatva ki a ruhákat, nem rejtőzik-e
köztük valami illegális. Pétert kétszer is kifaggatták, hogy kiféle-miféle,
milyen doktor, és mi az utazása célja. A „múzeum” szóra gyanakodva
forgatták az útlevelét, és belevilágítottak a szemébe elemlámpával. A
csehszlovák határőrök, akiket valahonnan Morvaországból vezényelhettek
ide, nem titkolt gyűlölettel lökdösték vissza a magyarokat a vonatra, és a
szerelvény még két órát várt, mire – ismét kínos lassúsággal – elindult
Kassa felé.
Ahogy megpillantotta az ismerős hegyeket, amelyeket több mint húsz
éve csak az őket helyettesítő Börzsöny körvonalaiba látott bele, Pétert
gyermeki izgalom fogta el. Még mozgott a vonat, amikor leugrott róla, és
csak utána kapott észbe, hogy Olga és Ferenc még le se szálltak. Gyorsan
hebegett valami kifogást, és megnyugodva azon, hogy a fiataloknak kisebb
gondjuk is nagyobb annál, semhogy az ő önfeledtségén megsértődjenek,
kézen ragadta őket, és vonszolni kezdte a belváros felé.
A városon mintha egy kozmikus vihar söpört volna végig, amelynek
minden percébe száz év elmúlás sűrűsödött össze, a falak megszürkültek, az
ablakkeretek kirohadtak, a tetők kormosan, rosszkedvűen néztek a
gyárfüsttől fakó égboltra. A dóm úgy állt a főtér közepén, mint egy kiégett
fáklya, bent fonnyadtan szólt az orgona. Az utcákon évtizedes mocsok, a
kapualjakban kikopott a vakolat, mintha direkt verték volna le. A homályos
kirakatüvegek mögött a boltokban bűz volt, és egérszag, valami hitvány
csokoládén s meggykompóton kívül mást nem is lehetett kapni. A főtér
egykor gazdag polgárházaiban most népes cigánycsaládok laktak: kövérek
voltak, és gyanakvóak, mintha nem bíznának a hosszú távú győzelemben. A
csehszlovák kommunizmus általuk akart bosszút állni a magyarokon is, a
németeken is, és rájuk bízta, hogy szétszedjék a város polgári szövetét: a
nemtelen feladat megalázta és dühössé tette őket. Péter akkor értette meg
igazán, mi történt a szülővárosával, amikor a gyerekkori reflexszel nyújtotta
a zsebéből a szendvics maradékát a feléje tipegő galambnak: a galamb
gyanakodva megállt néhány lépésre, a szemét nem vette le a táplálékról, de
egy tapodtat sem jött közelebb. Ahogy Péter közelebb lépett hozzá,
rémülten arrébb rebbent. Gyerekkorában természetes volt, hogy a galamb
ilyenkor a karjára szállt, vagy egészen a lábához merészkedett. Az elmúlt
évtizedek gyűlölete megtanította őket félni az emberektől: megtanulták,
hogy az étel legfeljebb csalétek lehet, és a bizalom jutalma a rúgás vagy a
feléjük dobott kő.
Egykori lakásának ablakai végig be voltak deszkázva. A főbejáratot
elfalazták, az egykori házmesterlakásból trafik lett, talán annak a hátsó
bejáratán át lehetett csak bejutni a házba. Az emeleti lakás, ahol valamikor
egy papírgyáros lakott három vörös, szeplős lányával, az élet halvány jeleit
mutatta. Egy virágládában senyvedő muskátli hullatta a szirmait, egy nyitott
ablak mögül egy rádióból cseh táncdal szólt. „Ah, tá láska nebeská…” –
szállt a dal a sétatér fölött.
 9. FEJEZET

Kristóf 1967. január 9-én született, idő előtt, talán azért, mert a Maros utcai
költözködés a vártnál több izgalommal járt. A szeme – Olga így mesélte –
kibújása pillanatától nyitva volt, és dacosan nézegette a világot, ahová most
tartoznia kell. Éjszakánként keveset sírt, és hagyta, hogy az apja helytálljon
élete első munkahelyén, a Városépítési Tervezővállalatnál, ahol kezdőknek
való munkát kapott, statikai számításokat az épülő óbudai lakótelephez.
Olga már rég nem gondolt a disszidálásra: elég volt, hogy esténként Boris
Vian-lemezeket hallgattak, Stendhalt olvastak, és a Les Temps Modernes-t,
amit a cenzúra kegyesen minden hónapban átengedett a határon. Kiléptek
az erkélyre, és kinéztek a télből lassan kikászálódó Vérmezőre, ahol ekkor a
kedvükért udvariasan megállt az idő, vagy legalábbis nem mutatta, hogy
múlik. Hirtelen nem volt fontos, hol élnek, vagyis nem volt fontos, hogy a
világ kevéssé szerencsés részén élnek: hirtelen saját univerzumuk lett, ahol
a saját törvényeik voltak érvényben.
Olga is megérezte az erejét, amikor harmadjára már nem kérte többet,
hogy ne hamuzzon a kiságyba, hanem egyszerűen kivette az anyósa
szájából a cigarettát, amikor az a kiságy fölé hajolt.
– Ezt ebben a szobában most befejeztük.
Ezzel kicsit megnőtt a tekintélye.
Csináltatott magának egy névtáblát, nem műanyagból, ahogy a mester
ajánlotta a kis pinceműhelyben, amelyet meg-megremegtetett a Déli
pályaudvar vonatforgalma, hanem rézből, és nem modern betűtípust kért,
hanem kalligrafikus kurzívot.
– A nagymamájának lesz? – elégedetlenkedett az öreg mester.
– Itt szeretnék megöregedni – válaszolta Olga, és csak kifele jövet
borzongott bele, milyen komolyan gondolja, amit mondott.
 Éjszaka lopva felkelt, elővette a kamrából a kis kalapácsot, és a négy,
gombostűnyi rézszöggel, amelyeket a mester selyempapírba csomagolva
mellékelt, felszegezte a névtábláját az ajtóra. Megsértődött, amikor reggel
senki sem vette észre a változást.
Ahogy a babakocsit tologatta a budai Vár oldalában, egyszerre
maguktól elé kanyarodtak az utak, és úgy érezte, akár behunyt szemmel is
hazatalál: joggal hihette, hogy a démonok megadták magukat, és kénytelen-
kelletlen visszahúzódtak az alvilágba. Aranykor köszöntött be, anélkül,
hogy alkohol kellett volna hozzá: a világ megtelt fénnyel és értelemmel.
Ebbe az aranykorba érkeztem én 1967 nyarán, amikor először roppant meg
a fogam alatt a herkulesvári homok a kivégzettek oszlopainál, és először
értem Olga testéhez, hogy örökre e mágia rabja maradjak, és örökre erőt
vegyen rajtam az érzés, amely azóta is meghatározza az életem: a
csodálkozás, hogy mekkora szerencsében részesültem. A szavak, amelyeket
leírok, mind csak helyettesítések, ezernyi hullámhosszra forgácsolt
színárnyalatai az egyetlen, forró, központi fénynek, amelynek Olga a neve.
Számomra bőven elég, ha csak ezt az egy szót kimondom: itt viszont szét
kell morzsolnom elemi részeire.
Az időm nagy része várakozással telt. Vártam arra, hogy elmúljon a tél
és a tavasz, hogy nyár legyen, és újra Olga közelében lehessek. Ha már
végre ott voltam, és nyár volt, sokszor már hajnalban felkeltem, és
türelmetlenül vártam, hogy reggel legyen, felébredjen apám, és
kimehessünk a Duna-partra, ahol megint órákig vártam, ide-oda rohangálva
a part és a töltés között, hogy Olgáék leérjenek végre. Apám csobbant
egyet, nyomott a fejemre egy barackot, és hazament, én meg várakoztam
tovább, sokszor órákon át. Megéheztem, hazarohantam, kentem egy
szendvicset, és rohantam vissza, ostorozva magam a
fegyelmezetlenségemért, amiért otthagytam az őrhelyem – ó, biztos épp
csak leugrottak egy pillanatra, és már el is mentek! Aztán a sóvárogva,
epekedve, összeszorult gyomorral töltött tengernyi időért, a hosszú telekért
és tavaszokért, az álmatlan hajnalokért és türelmetlen reggelekért bőven
kárpótoltak a pillanatok, amikor végre tényleg birtokba vehettem Olgát és
Kristófot, akit, mondom, egy testrészének éreztem, egy darabnak a húsából
és a bőréből – még az illata is olyan volt, mint az anyjáé.
És aztán hétvégente megjelent Ferenc, akinek a lényétől a part megtelt
feszélyező ünnepélyességgel, amitől nem szállt el ugyan a jókedv, de
meglassult valami: a hangerő lehalkult, a mozdulatoknak kisebb lett az íve,
mintha tiszteletére letekerték volna az univerzumban a hangerőt. Sosem jött
be a vízbe, a zakóját is ritkán vette le, és egész végig olyan odaadással
olvasott a parton, a lábait olyan eleganciával vetette át egymáson, és a
könyökét olyan költői finomsággal támasztotta meg a combján, hogy mi,
többiek hirtelen modortalan léhaságnak éreztük a pancsolást, a napozást és
az ordítva rohangálást, amivel egyébként a napjainkat töltöttük.
Ferenc és Olga házasságát mindenki dicsérte. Nehéz lehetett nem
csodálattal nézni rájuk. Akárhány fényképet is nézek – apám képein
többnyire csak véletlenül, a háttérben vannak rajta, tehát még azt se lehet
mondani, hogy az örökkévalóságnak pózoltak volna –, lerí rendkívüli
hasonlóságuk. Mindketten vékonyak, törékenyek, finomak és – tudom,
hogy ezt már mondtam Ferencről, de itt is ez a legjobb szó – gótikusak.
Mindkettőjüket körbelengte az a fajta emelkedett idegenség, amely
olvasmányaikból, zenei ízlésükből, a francia kultúra iránti rajongásukból
átjárta őket. Olgát Ferenc viszonylagos gyakorlatiassága viszont nem hozta
közelebb a hétköznapi valósághoz, sőt, érzelmi biztonsága és anyasága még
szilárdabb anyagú burkot vont köré, amelybe egyre kevesebb minden hatolt
át a külvilágból. Nemcsak gótikusak voltak így, hanem egyenesen
meseszerűek és regényesek, mintha saját legendájuk szereplői lennének.
Illusztrációk egy különös könyvből.
Az apró kis rítusok ezt a kivételes harmóniát még szeretni valóbbá
tették: ezt Péter később úgy jellemezte apámnak, hogy jobb, ha az ember az
életét eleve úgy intézi, hogy először összetöri cserepekre, aztán a hátralevő
időben ragasztgatja. Az egy nyugodt és átlátható életprogram. De úgy élni,
hogy közben végig egy színültig vízzel teli üvegtartályt egyensúlyozol a
kezedben – az bizony reménytelen. Igaz, ez az üvegtartály, amit ők
egyensúlyoztak, nem volt mindenki számára látható. Sokan csak annyit
tapasztaltunk az egészből, hogy kivételesen szerencsés egymásra találásuk
mindenki mást kizár a világukból, mintha egy ugyanolyan, de párhuzamos
vagy tükörkép-univerzumban élnének. Csak különös mozgásuk utalt arra,
hogy valami nehezet tartanak a kezükben.
Exkluzivitásuk különleges szimbóluma volt az autójuk, egy valódi
Peugeot. Ferenc nem sokkal az esküvő után egy autóbolond rokontól kapta,
aki már túl öregnek érezte magát ahhoz, hogy vezessen – attól tartott, még a
végén baja esne az imádott járművének, és egyedül Ferenc precizitásában és
óvatosságában bízott. Egyet kért: havonta egyszer tíz percet hadd tölthessen
el az autóban. Az 1968-as tengerkék, kerek lámpás 404-es olyan feltűnően
kilógott a ronda, kínkeservvel pöfögő, unalmas kommunista autók közül,
mint falusi korcsok közül egy agár: elegáns volt, gyors, halk, engedelmes és
intelligens. Igazából majdnem pont olyan volt, mint Ferenc az emberek
között – mintha olvasta volna a Les Temps Modernes valamennyi számát,
ugyanakkor vágykeltő volt, mint Olga: az ő külön világuk repülő szőnyege
volt, hármuk birodalmának szimbóluma, ahol Kristóffal részesei lehettek
önnön kivételességük ünnepének. Egy ilyen autóból kifelé nézni erre a
világra mégiscsak azt jelentette: úgy vagyok itt, hogy nem vagyok része a
szutyoknak. Még a kerekei is máshogy érintkeztek az aszfalttal, akkor is
meg lehetett különböztetni a hangját a többi autóétól, ha csak üresben gurult
a Waldstein-ház előtt. Olyan volt ez az autó – Olga nyilván így érezhette –,
mintha egyenesen Le Mans küldte volna: egy elegáns, a nagyvilágban jártas
nagykövet, aki tengerkék öltönyében várakozik, ameddig el nem jön a
megfelelő pillanat, hogy bejelentsen valami korszakalkotóan fontosat. A
kárpitjából áradó illatban egy távoli, jobb, értelmesebb, emberibb világ
fűszerei érződtek, kezelőgombjainak feliratai, a kilométerórán a számok –
amelyek csillagászati végsebességet ígértek –, a krómozott élek és peremek
annyira idegenek voltak mindentől, amit a mi bezárt, fülledt, rohadó kis
világunkban látni lehetett, annyira zavarba ejtően pazarló luxust sugároztak,
hogy az ember megtelt vágyakozással, hogy oda vándoroljon, ahonnan ez a
különös lény származik, és megtelt szégyennel, hogy vajon nem érzi-e
magát megalázóan rosszul ebben a dohos, bárdolatlan kompániában egy
ilyen, jobb társasághoz szokott idegen.
Olga iránti rajongásom egy része rávetült az autóra is. Estefelé, amikor
már remény se volt, hogy Olgát láthatom, mert a partra délután már ritkán
jöttek le, és épp nem hívtak meg a házba sem magukhoz, sokszor
sündörögtem arra, hogy legalább az autó illatát beszívhassam,
végigsimíthassak különlegesen selymes és fényes lakkborításán, közel
hajolva elmerülhessek a tengerkék festék varázslatos árnyalatában. Bárhol
kerestem magam körül, otthon, könyvekben, gombfestékben, zsírkrétában
ezt a színt, sehol sem találtam: a tengerkéknek ez a világostürkiz árnyalatát
mintha szántszándékkal elzárták volna a Kelet lakói elől, mintha
szemlélésében lenne valami veszélyesen erkölcstelen, kockázatosan
rendszerellenes. Hiába kísérleteztem, hogy kékekkel, zöldekkel és
fehérekkel kevergetve előállítsam a színt, kudarcot vallottam. Pedig semmit
sem szerettem volna jobban, mint hogy egészen körülvegyen ez a türkiz,
ilyen falak vegyenek körül egy ilyenre festett házban, ilyen tengerkék
ruhában járjak, elegánsan ránézve néha karórám tengerkék számlapjára.
Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy ha ez lehetetlen is, legalább egy
körömnyi darabot birtokolhassak ebből a színből, mindig magamnál
tarthassam, és akkor csodálhassam, amikor csak akarom; elfogott az ördögi
vágy, hogy lepattintsak egy darabot a festékből, mintha egy szálkára
vágynék Krisztus keresztjéből.
Heteken át töprengtem, hogyan tudnám kivitelezni észrevétlenül a
lopást: rossz, kidobott lábosok zománcán kísérleteztem, felfeszegettem a
centrifuga alározsdásodott festését, hogy mennyire enged a szeg hegyének,
vagy ha elkezdem fogóval feszegetni. Zsebemben szeggel és fogóval
sündörögtem az autó körül, próbálgattam magamban az érzést, milyen
volna, ha most megtenném – vajon kibírnám-e, hogy kárt teszek ebben a
tökéletes, érzékeny műremekben. Nem roppannék-e össze a bűntudat súlya
alatt? Éjszakánként rémálmok törtek rám: az autó megelevenedett, és mint
haragvó királynő, számonkérte rajtam pártütésem tervét, a torkán vérző
sebre mutatva. Úgy éreztem, vagy örökre le kell mondanom arról, hogy
megszerzem a kincset, vagy most már tényleg dűlőre kell vinnem a dolgot.
Nyár végi, ködös reggel volt, a szívemre már ráült a szorongás, hogy
rövidesen ránk tör az ősz, jön az iskola, és én megint hónapokig nem fogom
látni Olgát. A zsebembe raktam a szeget és a fogót, és a kora reggeli
hűvösben borzongva indultam a Waldstein-ház felé. Ahogy közeledtem,
úgy váltam egyre érzéketlenebbé, és boldogan tapasztaltam, hogy a döntés
meghozatala milyen jegessé tett: legalább attól nem kellett félnem, hogy
saját lelkiismeretem akadályoz meg a vállalkozásban.
Nem tudom, másoknak milyen megpillantani Istent, de velem ekkor
megtörtént. Már messziről érzékeltem, hogy valami szokatlan történt: bár
még a pontos részleteket nem láthattam, a valóság szerkezetében az
érzékeim már megsejtették a visszavonhatatlan változást. És amikor
közelebb értem: megpillantottam Őt.
Az autó első sárvédőjénél tenyérnyi, ronda roncsolás éktelenkedett.
Talán egy arra járó munkagépből csapódott neki valami kilógó vasdarab,
talán egy szekér oldala tett benne kárt, nem tudom, de az ijesztően tátongó
seb alatt a földön ott hevert egy tucatnyi kisebb-nagyobb lepattant
festéklapocska: annyi kincs, amennyit legvadabb vágyaimban sem
reméltem. Gyorsan körülnéztem, nem lát-e senki, lehajoltam, felmarkoltam,
amennyit csak tudtam, aztán rohantam haza, és bezárkóztam a csónakházba,
hogy szemrevételezzem a szerzeményeimet: tizenhét darab, csodálatosan
élénk színű festékdarab volt, a legnagyobb akkora, mint egy ötforintos, a
legkisebb alig körömnyi. Onnantól semmit sem éreztem többet
lehetetlennek, és úgy tekintettem a világra, mint szolgára, amely néha
ugyan szabadnapos, vagy rakoncátlankodik, de alapvetően
engedelmességgel tartozik nekem.
Évről évre, nyárról nyárra egyre nagyobb lettem: úgy nőttem és
terebélyesedtem, mintha a test azt hinné, csak úgy tud segíteni a benne dúló
sóvárgásnak, ha fenyegetően és megtámadhatatlanul nagyra nő, hogy
megvédje ezt a benne sarjadó, sérülékeny és ritka csírát. Ahogy rohantam,
repültek körülöttem szanaszét a gyerekek, akiket a rémült anyák nem
kaptak el még időben az utamból. És ahogy egyre nagyobb és követelőzőbb
lettem, úgy lettek testi támadásaim egyre terhesebbek, egyre
fájdalmasabbak és nyilván egyre visszataszítóbbak, amivel óhatatlanul
magamra szabadítottam a haragot is, nemcsak a viszolygást, amiről már
beszéltem korábban.
Egy alkalommal – még tudatlanul vagy legalábbis feledékenyen saját
méreteimet illetően – annyira rámásztam Olgára, hogy véletlenül
felborítottam, és Kristófot – aki ekkor talán két- vagy hároméves lehetett –
leejtette a homokba. Kristófnak nem lett semmi baja az ijedtségen kívül, de
nagy volt a sírás meg a riadalom, hirtelen felnőttek sereglettek körém.
Ferenc ekkor életében először abbahagyta az olvasást, letette maga mellé a
Les Temps Modernes-t, felállt, odajött, és – mivel én még mindig Olgához
akartam bújni – szelíden odébb akart taszítani a családjától. De vagy azért,
mert túl nehéz voltam, és nem tudott megmozdítani, vagy azért, hogy
elkerüljön valami még súlyosabb attakot a körém sereglett és engem
viszolyogva szidalmazó felnőttek részéről, akik megbüntetésem követelték,
végül fülön fogott, és mint a malacot, elkezdett arrébb vonszolni. Közben
motyogott is valamit, talán épp bocsánatot kért. Nem értettem, mi baja van
velem, azt sem értettem, mi bajuk van velem a többieknek, csak a
megalázó, égető fájdalmat éreztem a fülemben, és a perzselő vágyat, hogy
Olga közelében lehessek. Végül Baltazár mentett meg: hatalmas hasára
köldökig húzott fekete klottgatyájában egyszer csak ott termett, és szelíden
kifejtett Ferenc ujjainak szorításából, savanyú alkoholszagot árasztó
testéhez vont, és arrébb terelt, mint egy kábult állatot. Még hosszú évekkel
később is, amikor már csaknem felnőtt voltam, és korbácsoló szégyent
éreztem, ha visszagondoltam kisgyerekkorom fékevesztett zabolátlanságára,
sokszor megállított a kocsma előtt, és elmesélte, hogyan mentett meg a
mogorva felnőttek haragjától.
– Olyan voltál, mint a kis Héraklész a titánok között – mondta. – Mint
a Tintoretto képen. Ercole tra i giganti. Micsoda fények! Micsoda
kontrasztok! Azok a kék köpenyek és vörös izmok! Mestermű! Egyszer
majd elviszlek Nápolyba, és megnézed velem!
Megaláztatásomat hamar elfelejtettem, és rövidesen újult lendülettel
vetettem magam Olgára. Ott feküdtem mögötte a homokban, úgy forogva,
hogy minél nagyobb felületen érhessek a bőréhez, vagy a hátamon
lovagoltattam és kacagtattam Kristófot, aki a hajamba kapaszkodva
követelte, hogy gyorsabban, még gyorsabban ügessek alatta. És épp a
sebességből származott a baj: nem vettem észre, hogy nagy
igyekezetemben, hogy megfeleljek lovasom vágyainak, egy part menti
fűzfa alacsonyra lógó ágai lesodorják a hátamról Kristófot, aki nyekkenve
terül el a földön, és visítva a szeméhez kap. A szemének ugyan nem lett
semmi baja azon kívül, hogy belecsapott a fűzfalevél, Ferenc persze megint
ott termett, hogy megmentse; én viszont úgy éreztem, ez egyedül az én
feladatom, amit nem vehet el tőlem senki. Nem tudom, miféle bátorságot
szedtem össze magamban, de nekiszaladtam Ferencnek, és feldöntöttem.
Cincogó hangot adott, mint egy rajzfilmbeli kisegér, és nyekkenve eltűnt az
ölnyi sás között. Amikor sárosan, kalapja vesztetten, vajszínű zakóját
törölgetve, kibomlott sállal előkecmergett, olyan ellenállhatatlanul
komikusnak találtam, hogy nem tudtam visszafojtani a nevetésem.
Ami ekkor izzott fel a szemében, az viszont már tényleg a gyűlölet
volt. Innentől lehettünk volna halálos ellenségek, ha Ferenc képes lett volna
tartósan haragudni – de ő nem tudott. Csak én.
Egy másik nyáron – tényleg nem emlékszem pontosan, melyiken –
apámnak valami dolga volt szombat reggel, és ezért csak későn, tíz felé
értünk ki Herkulesvárra. Máskor már reggel nyolctól ott nyüzsögtem a
parton, most meg türelmetlenül nyüstöltem apámat, hogy siessen. Kint
akartam lenni már a Duna-parton, és megint az volt a kényszerképzetem,
hogy lekések valami halaszthatatlanul fontos pillanatot apám totojázása
miatt. Ő remekül mulatott rajtam, és hátradobott nekem egy Sportszeletet,
hogy fogjam már be a szám, de most a csokoládéval sem tudott levenni a
lábamról, tovább hisztiztem neki. Erre elege lett, és végre tényleg elkezdte
előzgetni a cammogó teherautókat. Ritkán voltam neki olyan hálás, mint
akkor, pedig ide-oda ütődtem a hátsó ülésen, és hányingerem lett az
imbolygástól. Ahogy a házhoz értünk, kiugrottam az autóból, futás közben
váltottam fürdőruhára, rohantam át a rövidebb úton, a csalánoson,
összecsípve, tele karcolással értem ki a partra, mint egy kis vadember, és
szemem elé tárult az elviselhetetlen látvány: Ferenc Olga mellett ült,
átkarolta a vállát, és fejét olyan szerelmesen hajtotta a nyakára, hogy engem
azonnal elöntött a kétségbeesett, féltékeny kín. Csak egy pillanatra
torpantam meg, ahogy elértem a csalános szélét, aztán újra rohanni
kezdtem, és hátulról rávetettem magam Ferencre. Visító, izzadt
gombolyagként gurultunk ide-oda a földön. Csak sokára sikerült
szétválasztania minket a többieknek, és valaki nagy nehezen apámat is
előrángatta a rádióstúdiója mélyéről, és sikerült rávennie, hogy kijöjjön
értem a partra. Ölben vitt haza, miközben zokogtam, és néhány napig nem
engedett ki a házból, hogy észhez térjek.
Ahogy növekedtem, egyre több megaláztatás ért. A nagykamaszok
elgáncsoltak, amikor a bolt felé caplattam az utcán; az eladónők kinevettek,
és még csak nem is a hátam mögött tették, hanem nyíltan előttem,
miközben a parizerből a legfonnyadtabb, zöldülő szeleteket pakolták be
nekem a zsírpapírba. A turisták, akik emlékplakettekkel kiszegecselt
túrabotjaikkal, népdalokat énekelve kanyarodtak be a faluba a hegyek felől,
rémülten átmentek az út másik oldalára, amikor megláttak. Az
iskoláscsoportok busza nemegyszer megállt az út szélén, hogy a gyerekek
alaposan kivihoghassák magukat rajtam.
De a megalázásban főleg egy Áron nevű szakállas fickó jeleskedett,
aki valamikor a hetvenes évek közepén jelent meg Herkulesváron. Az első
perctől kezdve kipécézett magának, és nem telt el nap, hogy ne kaptam
volna tőle valami fájó szúrást. De míg a többiek csak a szörnyszülöttet
gúnyolták bennem, végtére is jogosan, az óriáskölyköt, aki méretei ellenére
egy gyáva nyúl, Áron gyűlöletének nem volt semmilyen ártatlanul ösztönös,
öntudatlan jellege. Áron ideologikusan, elméletileg gyűlölt és
szisztematikusan, tervszerűen gúnyolt, mintha ezzel valami szunnyadó,
lassan éledező képességének udvarolna.
Furcsa szavakat használt a gúnyolásomra. Nem daginak, pacának,
dagadéknak, hájfejnek csúfolt, mint a többiek – ezeket a szavakat már
jórészt fel sem vettem, meg se rezdültem a hallattukra –, hanem
szarházinak, nyikhajnak, kis nyomorultnak nevezett, és komoly fejtörést
okozott nekem e szavakkal. Ezekben a szavakban nem volt semmi utalás
testi furcsaságomra, a nagy fejemre, a hatalmas testemre, de volt bennük
valami alattomos sziszegés, ami kerüli a nyílt támadást, és ellenségessége
okát nem hajlandó nyíltan megnevezni. Ettől még gyilkosabbak, még
félelmetesebbek voltak a szavak. Megfejtésükre azonban ekkor még nem
jött el az idő.
Áron eleinte csak hétvégenként bérelt egy hátsó szobát egy
parasztházban, aztán megvett egy üresen álló pajtát, és valami műteremfélét
alakított ki belőle magának. Mindenkinek művészként mutatkozott be a
környéken – mesélte később apám –, de a konkrétabb érdeklődésre zavaros
válaszokat adott. Hol egy saját pásztorbotfaragással állt elő, azt állítva,
hogy népi fafaragó, hol egy bőrkötéses füzetet mutogatott, és akkor már
bőrdíszműves volt. Aztán festőállvánnyal járta a környéket, és a táj
szépségéről lelkendezett. Mindenről tudott valamit, néhány dologról
meglepően sokat, néhányról meglepően keveset. Pétert az első pillanattól
körülvette a rajongásával. Sokáig mozdulatlanul hevert piros törölközőjén a
parton, olykor órákon át nem is adott semmilyen életjelt, de amint
megjelent Péter, felpattant, és várta a pillanatot, hogy megszólíthassa.
Hűséges, barna kutyaszemével lelkesen követte minden lépését, aztán
ahogy látta, hogy egy pillanatra egyedül marad, odasietett hozzá, és feltett
valamilyen kérdést, amiről azt sejtette, hogy Péter szívesen kezd róla
fejtegetésbe. És többnyire nem is tévedett. Lelkes tanítványpillantással
csüggött az öregember szavain, és mindig jó ponton, ügyes ritmusérzékkel
tett fel többnyire releváns kérdéseket. Néha viszont érthetetlenül
tájékozatlan volt. Amikor Péter arról magyarázott, hogyan vontatták a
római uszályokat, és hogy ennek milyen jelei vannak a börzsönyi hegyoldal
szikláin, csodálkozva megkérdezte, hogy lehetséges ez, mikor itt nem is
éltek rómaiak, elvégre azok, ha nem téved, Olaszországban laktak. Péter
udvariasan elsiklott az ijesztő tudatlanság fölött, és segítőkészen
figyelmeztette, hogy Tiberius 13-ban, még császárrá emelése előtt foglalta
el Pannóniát, s hogy 446-ban Aetius szerződésben adta át Attilának, így
aztán a római uralom 433 éven át tartott, amely tetemes idő, ha
belegondolunk, hogy…
– Oh! Tényleg? Ez milyen érdekes…! – mondta erre Áron, és
előhúzott a táskájából egy írólaptömböt, és jegyzetelt bele néhány szót.
Majd ugyanolyan lelkesedéssel tette fel további kérdéseit, mint korábban.
Péter később úgy jellemezte apámnak, hogy Áronban volt valami
éhség. Csillapíthatatlan sóvárgás, tudásvágy, szeretetvágy és uralkodhatnék
különös keveréke, amelynek valódi jelentőségével első pillanatban senki
sem lehetett tisztában, talán legkevésbé Áron maga. De minden későbbi
következmény ebből az éhségből fakadt.
Ahogy belépett a Waldstein-ház kapuján, mindenről áradozó dicséretbe
kezdett. Megdicsérte a rózsákat, a lépcsőt, a kilincset, a postaládát,
megdicsérte a lábtörlőt, a csengőzsinórt, a korlátot. Pontosan jellemezte a
ház art deco stílusjegyeit, és hozott is két nagyon pontos párhuzamot, egyet
Balatonboglárról, egyet pedig Plauenből, Szászország e déli zugából, és
rögtön hozzáfűzte, hogy a város egyébként csipkeművességéről híres, bár
mostanában az NDK-s gépi csipkék sokat rontottak az értékén. A folyosót
borító metszetekért eksztatikusan lelkesedni kezdett, Péternek hoznia kellett
egy pohár vizet, hogy lecsillapítsa a rátörő izzadásrohamot. A meztelen
kisplasztikákon meglepődött, illetlennek találta a férfiheréjű kentaurt.
Priaposzt ezek után Péter meg sem merte mutatni neki. Felhörpintette a
vizet, hálás kutyaszemeit Péterre függesztette, aztán tovább folytatta a
lelkesedést. Amikor megpillantotta a római császárok és görög mitológiai
hősök, az olimposzi istenek és a latin történelem néma falanxát, valóságos
himnusz tört föl belőle, amellyel egészen meghatotta Pétert. A polgári
tradíció valóságos Atlantisza ez a ház, amely elsüllyedve a tudatlanság
óceánjában még őrzi a szépség és a humánum értékeit – mondta, aztán
tovább szőtte a platóni hasonlatot, az alexandriai könyvtárhoz hasonlította,
amely feldúlásáig őrizte az antik világ kincseit, amíg I. Omár kalifa 640-ben
el nem rendelte a felgyújtását, mondván, hogy ami nincs benne a Koránban,
bűnös, ami pedig benne van, felesleges. Amikor Péter megdicsérte, hogy
milyen jól utánaolvasott az antik kultúrának, szerényen elpirult, és úgy tűnt,
lányos zavarában egészen elveszti maga alól a talajt.
De aztán megtalálta, és a beszéde lassan más irányt vett. Elkezdett arra
célozgatni, hogy a polgári tradíció, elmúlásában bármilyen fájdalmasan
szép is, mégiscsak egy hamis látszatot teremtett, ráadásul olyan originális és
őserőtől duzzadó kultúrákat pusztított el, mint a középkorban még virágzó
népi tradíciók. Van még német népművészet? Vagyis germán? Vagy gall?
Nincsen. Mindenütt ugyanaz az unalmas barokk, klasszicizmus,
biedermeier és empire. Ahogy a római is elpusztította az igazán eredeti és
izgalmas népi kultúrákat, mint a kelta vagy a trák vagy éppen a pannon.
Mert ezek a művészi formák, amelyek ebben a szalonban is pompáznak – a
függönybojtoktól Hadrianus babérkoszorújáig –, mégiscsak elfáradt
panelek, kiürült, jelentés nélküli frázisok, mint az összhangzattanban az
egyszerű harmóniasorok. A kultúra popzenéje, sőt, rosszabb, a kultúra
polbeatje. Milyen más, milyen romlatlan, milyen eredeti ezzel szemben a
népművészet! Mennyivel mélyebb emberség, tapasztalat, hit, életöröm árad
egy – a maga természetességében talán bumfordi – erdélyi lassúból, mint
egy Mozart-szonáta mesterkélt melankóliájából, rizsporos műkönnyeiből!
Péter zavartan hümmögött, nem volt kedve ellentmondani, de lassan
kezdett elbizonytalanodni. Úgy érezte, a szeretetével az imént őt fülig
körbenyálazó idegen most valami alattomos cselt tervez, és jégre akarja
vonszolni őt, hogy ott orvul lékbe lökje. De ahogy egyre tovább és tovább
mondta, hogy mennyire mérgező ez az üres csalétek, amit a feudalizmussal
összekacsintó gátlástalan kizsákmányolás humanizmusnak csúfolva
fügefalevélnek használ, vagy még inkább álfalnak, amely mögött
gátlástalanul kiélheti emberellenes ösztöneit, elpusztított népeket,
kizsigerelt földet, megnyomorított természetet, jövőjüktől megfosztott
generációkat hagyva maga után, amit még mindig képes kultúrának,
civilizációnak, morálnak és demokráciának hazudni, Péter nem bírta
tovább, és ellene vetette, hogy a civilizáció mindig formák, formulák és
eljárások kérdése, akárcsak a nyelv vagy a viselkedési szabályok vagy a
vallások, és vannak kifinomult és bonyolult formák, és vannak
kifinomulatlanok és hézagosak, ennyi a különbség. A kisgyerek, amikor
magányában a kiságyban a rongyába kapaszkodik, az egy nagyon egyszerű
vallás, egyszerű formákkal, a katolikus teológia építménye viszont egy
összetett és hiperbonyolult vallás bonyolult formákkal.
Áron nem vette észre a Péter érvelésébe rejtett csapdát, és miközben
azt kezdte fejtegetni, hogy a civilizáció lényege mégiscsak abban áll, hogy
otthon érezze magát benne az ember, Péter megnyugodott, hogy a
kutyaszemű idegen mégsem olyan veszélyesen éles eszű, mint mutatni
szeretné magát. Ezért egykedvűen meghallgatta a további érvelést arról,
hogy egyedül a népművészet az, ami otthonná teszi a világot, mert csak a
népművészetben jelenik meg egy nép identitása, önkifejezése és lelkének
igazi lenyomata – aztán megköszönte a beszélgetést, megajándékozta Áront
Septimius Severus aranysolidusának gipszmásolatával, és kikísérte a kapun.
Áron egyre több időt töltött Herkulesváron, egy év múlva pedig
végképp kiköltözött. Ha tehette volna, nyilván minden idejét a Waldstein-
házban tölti, de így is elüldögélt velük fél napokat. Néha már ebédre
beállított – igaz, sosem üres kézzel, hol egy üveg bort hozott, hol egy rúd
szalámit, hol ezt, hol azt –, és sokszor még vacsora után is ott maradt.
Ahogy Péter lassan elhúzódott előle, úgy közeledett egyre jobban
Ferenchez, akivel hamarosan – ahogy Áron nevezte – „kebelbarátokká”
váltak. Ferencnek imponált Áron vitalitása, életkedve, csapongó
érdeklődése és impulzív meglátásai, és mivel ő maga pepecselő, alaposan,
tétován gondolkodó ember volt, jókat szórakozott Áron szellemi
bakugrásain.
Áron minden porcikája folyamatos mozgásba volt. Ha állt, akkor sem
állt igazán. Dobbantgatott közben, ide-oda ingott, a keze fel-le járt, bele-
beletúrt a hajába, ropogtatta az ujjait, és beszélt, folyamatosan beszélt, ha
meg véletlenül elhallgatott, akkor az arcizma járt pulzálva, mint egy
második szív. A fürdőhelyen egyszer csak rávetette magát Ferencre, mint
egyik óvodás a másikra. Feldöntötte és meghempergette a fűben.
Mindannyian azt hittük, hogy Ferenc leporolja magát, és valami feddést
dünnyögve visszaül a helyére olvasni, de legnagyobb meglepetésünkre
Ferenc felugrott, meredten megállt, mint egy támadásra készülő őzbak, és
most ő vetette rá magát Áronra. Mint két összegabalyodott állatka,
hemperegtek a fűben. Többen odarohantak segíteni – Áront akarta persze
mindenki lefogni –, de aztán a lendület abbamaradt. Meghallottuk, ahogy a
fűben fetrengő két alak egyszerre nevet. Nevet, és hemperegve birkózik.
Ferenc Áron mögé került, karját a másik kezével tartva fojtószorításba fogta
a nyakát. Áron próbált kiszabadulni, de Ferenc ügyesen kerülte ki az
ellentámadásokat. Végül áron elvörösödött fejjel, kidagadó szemekkel
nyüszítette.
– Elég! Megfulladok!
Ferenc erre elengedte. De Áron persze, ahogy levegőt kapott, már
lesben is állt, elkapta Ferenc lábát, feldöntötte, aztán igyekezett két vállra
fektetni, de Ferenc mozgékonyabb volt, kicsúszott a szorításból, és elkezdte
hátracsavarni Áron karját. De ehhez nem volt elég ereje, Áron könnyedén
kiszabadult.
Mivel Ferenc érdeklődése az utóbbi időben szintén a népművészet és a
népi építészet felé fordult, nyakukba vették Nógrádot, és a még fellelhető,
hagyományos technikákkal épült házakat fényképezték. Boris Viant lassan
kezdték kiszorítani a lemezjátszóról a népzenei lemezek, amelyeket Áron
tucatjával hordott Ferencnek. Áron minél többet érvelt a polgári kultúra
formái ellen, annál mélyebben és lelkesebben ásta bele magát mindenbe,
ami népi, és ettől az izmosodó identitástól napról napra erősebb és
magabiztosabb lett. Ha a Duna-parton fiatalok a táskarádiójukon tánczenét
hallgattak, nemcsak felszólította őket, hogy kapcsolják le, hanem erkölcsi-
esztétikai prédikációt is tartott hozzá. Valahonnan szerzett egy csángó inget,
és le nem vette volna magáról. A nyakában lószőrből font nyakék lógott. A
cigarettatárcája fából volt, és népi faragások díszítették. Kezdett erdélyi
szavakat használni, „s”-t mondott „és” helyett, szakállát leborotválva csak a
bajuszát hagyta meg, hiába nem állt jól neki. Télen kucsmát hordott, és
Erdélyből csempészett pálinkát ivott.
Olgától viszont tartózkodott. Csak ritkán szólt hozzá, és mindig
nagyon ügyelt rá, hogy ne maradjon vele kettesben. Kívülállók számára
viszont – mint például apám előtt – nyilvánvaló volt, hogy majd’ eleped
azért, hogy sikert arasson nála. Hamar kiszagolta, hogy Olga egész lényét
maga alá gyűrte az anyaság és a férje iránti szerelem, mely érzelmek fölött
békés Jupiterként Péter iránti rajongása őrködik, ezért nagyon ügyelt rá,
hogy ha Péter épp nem volt ott, akkor Pétert, ha Ferenc nem volt ott,
Ferencet, ha pedig épp Kristóf nem volt jelent, mert végre elaludt, Kristófot
dicsérje. Ráadásul volt egy különös képessége: megérezte a körülötte lévő
emberek titkos bánatát, betegségét, és valami oldalfüggöny résén olykor
rálátott a jövőre is.
– Azonnal hívd fel Olgát! Higgy nekem, valami nincs rendben vele! –
mondta egy nógrádi kiránduláson sápadtan, remegő szájjal. Ferenc nem
nagyon értette, de abbahagyta a fényképezést, kénytelen-kelletlen bement a
postára, felhívatta a herkulesvári számot, aztán döbbenten nézett a
kebelbarátjára.
– Mi történt? Mi baj? – kérdezte mohó kíváncsisággal Áron, zihálva és
lihegve a mámorító érzéstől, hogy a világ forró ütőerét tartja a kezeiben.
– Kificamította a bokáját. Tíz perce sincs.
– Éreztem, ugye megmondtam, hogy éreztem…?!
Nem lehetett eldönteni, kivel azonosult inkább, Péterrel, Ferenccel,
Olgával, a házzal vagy mindezekkel együttvéve. Néha olyan volt, mintha
Olga helyét akarná elfoglalni, Péterből mohó éhséggel szippantotta ki az
egész neveltetést, az összes alapmondatot, amelyekkel Olga nevelését és
világlátását megalapozta. Mániájává vált Le Mans, mindent elolvasott róla,
amihez csak hozzá lehetett férni, és állandóan a jegyzettömbjében hordott
róla egy képecskét, nem pontosan ugyanazt, mint amely Olga falán függött,
mert azt – legnagyobb bánatára – nem sikerült megtalálnia, hanem egy
másikat, de ugyanúgy a 18. századból. Olga annyira elmerült Kristófban és
Ferenc csodálatában, mámora annyira teljes volt, hogy igazából ügyet sem
vetett Áron sündörgésére. De amikor a fürdőhelyen véletlenül arra lett
figyelmes, hogy Áron egy idegennek ugyanazokkal a szavakkal jellemzi Le
Mans jelentőségét, mint Péter jellemezte neki valamikor, és ugyanazokkal a
mozdulatokkal mutogat a távolban magasodó, kopár dombra, ahol nem
valósult meg az – ó, Kelet átka! –, ami Nyugaton, hirtelen nagyot dobbant a
szíve. Mintha elloptak volna tőle valamit. Pánikszerűen azonnal Kristófot
kezdte keresni, mintha a vehemens idegen a gyerekét rabolta volna el, aztán
amikor rájött, hogy Kristóf ott építi a homokvárat a lábai előtt, borzongva
csodálkozott el magán, milyen furcsa játékot űz vele az ösztön. Mintha ő
maga nem is lenne a saját tulajdona. És mintha ebben az eltulajdonításban
Áron is bűnrészes lenne. Utálat fogta el, és elhatározta, hogy el fogja
zavarni a háztól a betolakodót.
De akkor már késő volt.
Áron csak azért szívott fel mindent, a családi történetektől az
ideológiákon át a sejtésekig, hogy hosszú és alapos munkával lerombolja
magában az érvényüket, és cáfolatot keressen rájuk. A világtörténelem,
amelyet Herkulesvárra érkezésekor még marxista modell szerint
értelmezett, kizsákmányoltak és kizsákmányolók harcaként, lassanként más
magyarázatot kapott, most már önazonosak és identitásnélküliek,
boldogulásukat kereső népek és rájuk telepedő, identitás nélküli birodalmak
és diaszpórák küzdelmének látszott. Ehhez jött a mezőgazdaság és
kereskedelem ellentéte, és mindennek tetejébe persze a pénz. A csere és a
mezőgazdaság a világot megtartó, önazonos, békés népek, a kereskedelem
és a pénz a szipolyozó, pusztító diaszpórák eszköze. Lépésről lépésre haladt
előre az ideológiája kimunkálásában, az ellentmondások és a képtelenségek
egy pillanatra sem zavarták. Olyan sokszor érezte meg az emberek
rezdüléseit, annyiszor igazolódott be, hogy tényleg látja a jövőt, hogy meg
volt róla győződve: ami az eszébe jut, szükségképpen igaz is. Ő az
univerzum centruma, belőle áradnak szét az energiák. A nép lelke, amely
benne izzik, benne egyesül a kollektívum energiája, és aki ezzel nem
azonosul, igazságának nem hódol be, az a nép ellensége. Ő a szakrális
király, ő a sámán.
Ezeket a gondolatait akkor még nem osztotta meg Péterrel és Olgával:
Ferencnek célozgatott rá, de ez Ferencnek sok volt: népi építészet még igen,
misztikum már nem. Ekkor kezdtek Áron körül feltünedezni különféle
figurák, akik belekerültek a bűvkörébe, s akik aztán később kellemetlen
mellékszerepet játszottak Kristóf életében.
 10. FEJEZET

Ez a fordulat nagyjából abban az időben történt, amikor összeverekedtünk

Ferenccel – Kristóf nyolcéves volt, én pedig tizenkettő. Naivságom utolsó
nyarát éltem: még öntudatlanul hajtott a tűz, de már közel volt az idő,
amikor kívülről szemléltem magam, és szörnyülködve csodálkozom rá arra,
ami voltam. Leszakadtam önmagamról, kettéváltam, és onnantól kívülről
vagyok kénytelen ezt a lényt figyelnem, aki a nevemmel azonos. De nem
csak velem történt meg az elkerülhetetlen: 1975-ben mindannyian
kettéhasadtunk.
Soha nem gyűlöltem annyira Ferencet, mint azokban a napokban. Már
ki se volt kedvem menni a partra, elkúsztam a stégig, onnan leskelődtem,
mint egy víziló. Hiába volt birtokomban a tengerkék Peugeot-ból a
doboznyi festékdarab, ha Olgából semmi sem volt az enyém. Isten pedig
egyelőre – legalábbis személyében – nem mutatkozott.
1975. július 17-én egész nap rosszkedvem volt. Bent ültem a
csónakházban, és Ludas Matyit olvastam. Apámnak megvolt az összes
évfolyam, ha nem volt kedvem semmihez, elővettem valamelyik régi
számot, és igyekeztem úgy tenni, mintha tavaly és tavalyelőtt már nem
olvastam volna el ugyanezeket a poénokat. Esős idő volt, hideg, csapkodták
a csónakház oldalát a fűzfák ágai a szélben. Egyetlen poénon sem bírtam
nevetni.
Apám fent volt a barlangjában – így nevezte a garázst, ahol ha nem a
rádióin bütykölt, vagy nem valamelyik rádióamatőrrel beszélgetett, aki a
világ valamelyik másik sarkán egy ugyanilyen készülék előtt ült, akkor az
UAZ-t szerelgette, amelyből hol az olaj ömlött, hol a víz, hol mindkettő
egyszerre. Esténként olajos kézzel, szutykosan, elégedetten mászott elő,
röviden közölte az aznapi eredményt – „megköszörültem a hengerfejet”;
„tiszta szutyok volt a karburátor”; „szétszedtem az egészet, de kiderült,
hogy csak a gyertya volt” – aztán – már szigorúan sötétedés után – csobbant
egyet a csónakház mellett a Dunában. Az volt a magyarázata, hogy a Duna
csak este adja ki igazán a selymességét és az illatát, mint egy szép szerető –
de én tudtam, hogy csak hatalmas, megereszkedett testét szégyelli. De most
ebben a szemét, hideg időben persze nem jött le.
Autó fékezett fönt az útnál a kapu előtt, hangosan csapkodták az ajtót,
trappolás, kiabálás – aztán hallottam, ahogy beindul apám UAZ-a, és
murvát fröcskölve nagy gázzal elindul. Felmentem megnézni, mi van, de
csak tárva-nyitva hagyott garázst és a szélben lengő kapuszárnyakat
találtam. El nem tudtam képzelni, mi történhetett, apám mániákusan zárt
mindig mindent, és mindig kétszer visszament ellenőrizni, hogy tényleg
elzárta-e a villanyt és a gázt. Becsuktam a ház ajtaját, és visszamentem
Ludas Matyit olvasni. Hajnalban ébredtem föl, arccal az asztalra borulva.
Az újság tiszta nyál. Apám akkor zárta be a garázsajtót, és jött lefelé a kerti
úton. Láthatta, hogy ég a csónakházban a villany. Baljóslatúan lassúkat
lépett, és mintha a léptei súlya is megnőtt volna. Holtsápadtan állt meg az
ajtóban.
– Jöjjön, Karl, késő van.
Kérdeztem, mi történt, de csak némán ingatta a fejét.
– Ne törődjön vele, Karl. Nem a maga dolga – mondta, a szobámba
terelt, és lekapcsolta rám a villanyt.
Néhány nap kellett, mire minden részletet megtudtam.
Ferencnek valami dolga akadt egy építkezési helyszínen, reggel be
kellett mennie Pestre, és csak este nyolc után tudott visszaindulni
Herkulesvárra a zuhogó esőben. A Dömös utáni kanyarban egy teherautó ki
akart kerülni egy útra dőlt fát, későn látta meg az esőfüggöny mögött a
szemből érkező autót, és már hiába rántotta félre a kormányt. A Peugeot
jobb oldalát találta telibe, Ferenc autója megpördült az úton, és
nekicsapódott egy út menti fának. Valószínűleg már az első ütközéstől
kitörte a nyakát, a második csattanás csak arra volt jó, hogy a kocsi bal
oldalát is szétzúzza, és egy benyomuló lemez levágja Ferenc lábát. Ha a
nyaktörés nem ölte volna meg, elvérzik a roncsok közé szorulva.
Péter apámmal még a mentők és tűzoltók előtt érkezett. Háromnegyed
kilenckor – mint később kiderült, percekkel a baleset előtt – dörömböltek a
Waldstein-ház ajtaján. Péter ment le ajtót nyitni, és hátrahőkölt a látványtól:
az ajtóban anyaszült meztelen állt Áron, csapzottan, csuromvizesen, ágaktól
összekarcolva, szemébe lógó hajában falevelek, a lába sáros és véres.
Mintha töviserdőn át rohant volna órákon keresztül.
– Induljon, most, azonnal! Az úton! Dömösnél! Az úton!
Péter ösztönös mozdulattal emelte le a fogasról az esőkabátját, és
Áronra akarta teríteni, de az ellökte a kezét.
– Menjen már!
Péter érezte, hogy nem tréfától van szó: a jelenés az ajtóban annyira
démoni volt, annyira másvilági, hogy meg sem fordult a fejében, hogy ne
engedelmeskedjen. Leállított a főúton egy autót, apámnál kiszállt, és együtt
mentek tovább – ezt a csapkodást hallottam akkor éjjel a csónakházból.
Nagyjából amikor elindultak, akkor történhetett meg a baleset. Mikor Péter
visszaért a házhoz, Áron még mindig ott ült meztelenül, csonttá merevedve
a lépcsőn. Csak reggelre tűnt el, talán a kelő nap sugarai melegítették fel
annyira, hogy meg tudjon mozdulni. Amikor Olga sikolyai betöltötték a
házat, mindenesetre már nem volt ott.
Másnap apám vontatta be a roncsot az UAZ-zal, és mivel a Waldstein-
ház kertjében nem volt hely, lerakta hozzánk a kert végébe. Fogtam a
cukorkásdobozt, amelybe a tengerkék festéklapocskákat rejtettem, és
visszaborítottam mindet a roncsba. Majd megölt a lelkiismeret-furdalás,
hogy a festék utáni vágyam okozta a balesetet. Aztán rájöttem, hogy nem,
nem az. Az okozta, hogy el akartam tüntetni az utamból Ferencet, s a világ,
a hisztis szolga végül csak a kedvemre tett.
Itt kezdődött Olga második sötét éjszakája, hosszú vándorlása a
Siralom Völgyében, ahová nem süt be nap, és ahonnan nem látszik a
remény. Naponta kijött az orvos, adott injekcióban nyugtatót, ami
tompította ugyan a fájdalmat, de reményt nem adott. Olga úgy érezte, a
lelke gyökerestül szakadt ki belőle, nem maradt semmi tartalék, amely
ahhoz lett volna elegendő, hogy továbblökje az életben, vagy legalább egy
pislákoló fényt vessen a sötétben. Úgy érezte, komor éjszakai sivatagon
lökdösik át a napok, az apja, a fia, az orvos, Ilona, Baltazár, a ház és a világ,
amelyben mindez elhelyezkedik. Üres és értelmetlen lett minden, és ebben
az ürességben az volt a legijesztőbb, hogy Kristófot is magával sodorta. Ha
a fiára gondolt, Ferencre is gondolnia kellett, s ha Ferencre gondolt, csak a
hiányra gondolt, csak a fekete, lüktető ürességet érezte.
Péter vékony és száraz lett, mint egy gipszszobor, napja nagy részében
az ablakban állt, ha Olga nyugtalankodni kezdett, az ágyához ült, és fogta a
kezét. Hiába mondta el újra és újra Olgának, hogy még előtte az egész élet,
és minden jóra fordul, ő sem hitte el saját szavait. Még az volt a legjobb,
amikor Olga vagy magába zuhanva, katatón némaságban bámult maga elé,
vagy sikítva zokogott: a legszörnyűbb az volt, amikor úgy tűnt, néhány
pillanatra megfeledkezik arról, mi történt, és elkezdett tenni-venni. Akkor
látszott leginkább, milyen kizárt, hogy valaha is normálisan menjenek még
egyszer a dolgok a házban.
Kristófot átköltöztették Baltazár húgához, aki Dezsővel erre az időre
udvariasan mérsékelni próbálta magánéletük intenzitását, de a fiú még így
is arra ébredt hajnalonta, hogy döng a ház a rakoncátlan szerelmespár
fantáziadús párzásától. A hangok hol a kertből jöttek, hol a padlásról, hol a
kút mellől, hol a pincegádorból, mintha éjszakára koboldok lepnék el a
házat. Reggelente Kristóf nem mert a szemükbe nézni, mert attól tartott, azt
gondolhatják róla, hogy hallgatózott: nem igazán tudta, honnan eredtek az
éjszakai zajok, otthon a Waldstein-házban csendesebben, vértelenebbül
csordogált az élet.
Apám a lelkemre kötötte, hogy törődjek sokat vele, de felesleges volt
mondania, magamtól sem cselekedtem volna másképp. Már korán reggel ott
álltam a különleges pacsuliillatban úszó ház előtt, amelynek kertjében
töméntelen mennyiségben burjánoztak a virágok, becsengettem, aztán
vártam, hogy Kristóf elkészüljön. A gyásztól és a riadalomtól hirtelen
megnőtt, és vékonyabb lett. Nagy lett a szeme, előreugrott az álla, a kezei
céltalanul kalimpáltak, ha meg leült, rázta a lábát, és állandóan ropogtatta
az ujjait. Rossz volt nézni. Az apja temetésére is én kísértem el, és a hátsó
sorban meghúzódva rémülten figyeltem, hogy járja vitustáncát a hitvány,
kölcsönkért öltönyből kilógó kéz és láb. Olga csak az utolsó pillanatban
érkezett, Péter és apám támogatta: láthatóan nem volt magánál, nyilván
annyi nyugtató kapott, hogy talán nem is tudta, hol van.
Apám azt javasolta, tanítsam Kristófot nyugalmas dolgokra, levittem
magamhoz a csónakházba, és naphosszat horgásztunk. Ha rájött a lábrázás,
kentem neki egy löncshúsos zsemlét, attól valamennyire lecsillapodott.
Esős napokon kitettem elé egy stósz Ludas Matyit, én erőltetetten
hahotáztam a magaméin, és közben szorongva lestem, ahogy ő mozdulatlan
arcizmokkal tanulmányozza a sajátjait.
– Ezt nem értem – nézett föl időnként; akkor odaálltam mellé, és
elmagyaráztam a viccet. Bólogatott, de nem nevetett.
Egész nyáron reménykedtem, hogy Olga meggyógyul, és lejön a
Duna-partra, de csalódnom kellett. Egyetlenegyszer sem jött ki a házból, és
a temetés után többet a zokogását sem lehetett kihallani, hiába ácsorogtam
az utcán. Aztán eljött az ősz, visszaköltöztünk a Vizafogóra, és csak néhány
hétvégén mentünk vissza Herkulesvárra, mert apámnak valami nagy
munkája akadt.
Nekem azokban a hónapokban hullott le a hályog a szememről. Ahogy
az őszi estéken Olgáról gondolkodtam, és mániákus precizitással újra és
újra felidéztem azokat az emlékeimet, amikor a legközelebb jutottam a
testéhez; ahogy újra végigjátszottam gondolatban a legsikerültebb
rejtőzködéseimet, amikor úgy tudtam elbújni az iszap alatt vagy a sás
között, hogy nem vett észre, és szinte rám lépett – egyre jobban
nyugtalanítottak megaláztatásaim, kigúnyoltatásaim emlékei. Napról napra
vették át Olga emlékeinek helyét, egyre kínosabban gyötörtek, aztán tél
vége felé már nem is tudtam másra gondolni, mint arra, milyen utálkozás,
milyen ellenszenv vett körül. Ültem az ablaknál, néztem a Duna fölött a
februári hóesést, amelyből csak néha bukkant elő a margitszigeti víztorony
fekete sziluettje, és arra gondoltam, hogy megölöm magam, de legalábbis
sose megyek többet Herkulesvárra. Nem értettem, hogy lehettem ennyire
ostoba, ennyire szánalmas, ennyire viszolyogtató. Gusztustalan
szörnyetegnek éreztem magam. Rémálmaimban most nem a tengerkék
Peugeot jelent meg, hanem Ferenc. A Duna-parton pillantottam meg, épp
fürdeni készült – meg is lepődtem, hova tűnt a zakója meg a nadrágja –,
odaléptem mellé, és ahogy rám nézett, már ugrottam is hátra, mert az arca
helyén fekete kátránypapír volt, ami eltakarta egészen a mellkasáig. Saját
ordításomra ébredtem fel.
Nem bírtam szabadulni a lelkiismeret-furdalástól, de néha éreztem
valami démoni csodálatot is önmagam iránt. Ha ekkora az erőm,
gondoltam, hogy képes vagyok egy ember halálát okozni csak azzal, hogy
erősen rá gondolok, biztos sikerülni fog a mutatvány más dolgokkal is.
Napokon át koncentráltam arra, hogy eltűnjön az asztalomról a műanyag
késtok, amelyből elvesztettem nyáron a vékony pengéjű tőrt, de nem történt
semmi. A fa sem pusztult ki tavaszra az erkélyünk alatt, pedig annak is a
halálán fantáziáltam. Ez aztán valamennyire megnyugtatott. Lehetséges,
vontam le a következtetést, hogy Ferenc nélkülem, az én gondolataim ereje
nélkül is meghalt volna.
Mire a következő nyáron megkezdtem a vakációt Herkulesváron, már
más ember voltam.
 Kristóf addigra már visszaköltözött a Waldstein-házba, és
valamennyire Olga is talpra állt. Szépsége, amelyet most már kívülről
láttam – pontosabban: már magamat is láttam, ahogy Olga szépségét
figyelem –, ugyanolyan élesen és fájdalmasan hatott rám, mint korábban, de
a fájdalomhoz most már társult valami éber figyelem, amely mindig
beszámolt nekem arról, éppen hol tartok a tapasztalásban. Már nem
merültem el önfeledten a megmagyarázhatatlan vonzalomban, hanem saját
elbeszélőmmé és olvasómmá léptem elő egy történetben, amelynek
szereplője és formálója is voltam egyszerre. Fájdalmas szakítás volt ez az
önfeledt vademberrel, aki tizenkét éven át voltam. Pedig ez a vad, őszinte
fickó volt a legjobb barátom.
Talán ezért kellett a helyére választanom Kristófot.
Az a nyár hozott közel minket igazán. A megváltozott helyzet
megnyitotta nekem a Waldstein-ház kapuját, és Kristóf is szabadabban
mozoghatott. Ferenc halála hirtelen jelentéktelenné tette a korábban
felnagyított problémákat: Péter már nem figyelmeztette Kristófot minden
reggel, hogy térdnél mélyebbre ne menjen a vízbe, és Olga sem rohant
állandóan mögötte, hogy megóvja a veszélyektől. Így a veszélyek is
kevésbé leselkedtek rá. A csalánok, tövisek, fűben lapuló törött
üvegcserepek, a homokban megbúvó éles kagylóhéjak egyszerre eltűntek
körülötte, és a világ szelídebb, simább és barátságosabb lett vele. Mint
később kiderült: erre a jóindulatra tényleg nagy szüksége volt.
Elkezdődtek hosszú délutánjaink, amelyeket hol a Waldstein-házban,
hol nálunk a Duna-parton töltöttünk. Nálam főleg horgásztunk: én sneciket
fogtam a sekély vízben kis úszós bottal, Kristóf pedig a fenekező botot
figyelte, amelyen az élő csali a mélyben járó rablóhalakra várt.
– Kapás van! Kapás van! – kiáltott izgatottan, felrántotta a botot, és ha
megakadt a hal, ügyesen kivezette a partig, ahol én már vártam a hosszú
nyelű merítőszákkal. Fogtunk így angolnát, kecsegét, de főleg balint és
süllőt, sajttal felcsalizott bottal pedig márnát és dévérkeszeget. Este
felvittük apámhoz a zsákmányt.
– Ezt, kérem szépen, szalonnával fogom… Na, mondja már a szót!
– Irdalni.
Apám csettintett a szájával, és végigsimított a hal fénylő testén. Az
utóbbi időben egyre jobban rákapott a főzésre, néha arra értem be este a
házba, hogy egy egész, zajos kompániát etet gulyáslevessel vagy töltött
káposztával.
 Amikor elkészült a hal, Kristóffal felvittük a Waldstein-házba a felét,
olykor az egészet, mert apám nagy lendületében néha annyi mindent főzött,
hogy ránk rohadt a fél hűtő. Péter hálás volt az ételküldeményekért, Ferenc
halála óta megállt a házban az élet, Olgától senki se várta, hogy konyhára
álljon. Péter a hét felében rántottán, cserkészkolbászon élt, meg Baltazár
borzalmas kotyvalékain, amelyeket nagy lelkesen hozott át, de rajta kívül
senki sem volt képes megenni, úgyhogy mindig a kukában végezték. A hét
elejére elfogyott a főtt étel, amit Ilona vasárnap elkészített nekik.
Hűségesen, minden héten kijött Olgához, és az egész vasárnapját vele
töltötte. Kimosott, kitakarított, és megállás nélkül beszélt Olgához, hátha
valamivel felvidítja. Péter Baltazárral a szózuhatag elől a padlásszobába
húzódott, amelyet eddig csak lomtárnak használtak, de Péter az utóbbi
időben kezdett behurcolkodni ide: azt gondolta, kell majd lent a hely az
unokáknak. Felvitte a legkedvesebb könyveit és tárgyait, és néha a kis
díványon itt is aludt, vagy ha nem aludt, hallgatta a tetőn szaladgáló
menyéteket. Ilona ízetlen, elkapkodott főztjét Péter ímmel-ámmal eszegette,
de apám fantáziadús ételei egészen fellelkesítették. Az ételek kezdték el
őket egyre közelebb hozni, és így kezdődtek el a beszélgetéseik, amelyek az
ételek és a gyerekkori ízek felől lassan átkanyarogtak a családtörténetekre,
és végül befonták a jelent. Baltazár amúgy is egyre többször maradozott el:
teljes szenvedéllyel merült el az életben a cigányok között, és hosszú utakra
kelt velük az ország különféle zugaiba. Művészettörténeti tudása kapóra
jött, amikor a parasztoktól a háború alatt szétlopkodott kastélybútort,
képeket, lámpákat, szobrokat vásároltak: a falusiak szívesebben tárgyaltak
az üzletről vele, a fehér emberrel, mint a cigányokkal, és Baltazár olyan
unott képpel tudta kacatnak nevezni a 18. századi komódot, amelyről tudta,
hogy Bécsben egy vagyonért fog elkelni, hogy pár forintocskáért sikerült
velük nyélbe ütni az üzletet. A cigányoktól néha egész zsáknyi
csecsebecsével állított be a Waldstein-házba, dezodorokat hozott,
szappanokat, dobozos kólát, illatos cigarettát, műanyag szatyrokat, amelyek
oldalán popsztárok képe virított – csupa olyan dolgot, amilyet azelőtt
Herkulesváron csak elvétve lehetett látni, vagy ha lehetett, akkor csak
rohadó szemétként. Ezekben az években a Duna a májusi zöldárral egyre
több színes műanyag tárgyat hozott magával, amelyet a parasztok
csodálkozva felvettek a partról, és hazavittek. A legnagyobb becsben a
dezodorosflakonok álltak, nemcsak azért, mert szép, üde színekben
pompáztak, hanem mert némelyikben még maradt egy-két szisszentésnyi
illat, amelyet a lányok magukra fújhattak, mielőtt felszálltak a
munkásbuszra. A cigányok üzletének beindulásával viszont ezekhez a drága
és elérhetetlen csecsebecsékhez már csempészáruként is hozzá lehetett
jutni, igaz, drága pénzért.
Ha esett az eső, Kristóffal behúzódtunk a szobájába vagy nálam a
csónakházba, és olvastunk. Én rákaptam apám krimijeire, Kristóf pedig a
Waldstein-házból hozott magával olvasnivalót – a nagyapja gyerekkori
könyveit a kassai könyvtárából, olyan könyveket, amilyeneket én még csak
nem is láttam soha. Ha nem értett valamit, óvatosan megvárta, ameddig
felpillantok, vagy leteszem a könyvet, odajött hozzám, rámutatott a sorra,
aztán figyelemmel hallgatta a magyarázatot. Sosem elégedett meg az első
válasszal, mindig újra és újra mögékérdezett.
– Értem – mondta aztán, különös, fókuszálatlan tekintettel.
Az apjáról viszont soha nem beszéltünk.
Olga egy évig nem lépett ki a házból. Annak az egy évnek az
elbeszélésére viszont nincs nyelv, nincsenek mondatok. Ahogy a szerelmet,
úgy a gyászt is csak a metaforák eksztatikus poézisével lehet elmesélni, az
egyformán múló, alvilági napok komor időtlenségébe nem vezet
mondatösvény. Péter ez ellen az időtlenség ellen azt tette, amit egész
életében is tett: előadásokat tartott Olgának. Seneca Vigasztalásokjának
magyarázatával kezdte, de aztán a második nap rájött, hogy a halált
emlegetni sajátosan ízléstelen ebben a helyzetben, így aztán inkább
Rabelais-t olvasott neki, Ronsard-t, Aranyt, Heltait. Végigolvasta neki az
Anyegint és a Don Juant, aztán jöttek a Tolsztojok. Olga feküdt az ágyon,
vagy dermedten ült a kanapén, és eleinte egyetlen arcizma sem mutatta,
hogy a felolvasás eljutna a tudatáig. De Péter olyan szenvedéllyel, olyan
színészi átéléssel olvasott, hogy Olgában lassan megtört a jég. Késő ősszel
bekopogott Péter szobájába.
– Olvasol nekem?
Péter hagyott csapot-papot és rohant, olvasott hosszú órákon át, csak
egy pohár vízért szaladt ki, amikor nagyon kiszáradt a szája.
Ez alatt az év alatt különös változások történtek, amelyek csak később
kezdték feltárni az igazi természetüket. De az első figyelmeztető jel már az
első napon megmutatkozott. Ahogy Olga kilépett a Waldstein-ház kapuján –
tikkasztóan forró délelőtt volt, semmi sem utalt az egy évvel korábbi július
tizenhetedikére –, az útkereszteződésben kialakított terecskén, ahol a
turistaösvényeket jelző tábla tövébe néhány éve egy virágládát és két padot
állított föl a téesz, hogy a kirándulók megpihenhessenek, négy munkás
reggelizett; krémsajtot nyomtak zsemlére, és sört ittak hozzá. A vasajtó
nyikordulására mindannyian felé fordultak, és az egyik szempárban Olga
döbbenten fedezte fel Káli József tigristekintetét. A fény már tompa volt, és
közönyös, fáradt, kifejezéstelen arcból nézett rá, de kétségkívül ő volt az,
Káli József. Egyikük sem mutatta, hogy megismerték egymást, de Olga úgy
ment végig az utcán, mint aki tüzet visz a hátán. A boltban megvette, amit
elhatározott, és azt is, ami csak most jutott eszébe: egy kis üveg sütőrumot.
Hazafelé a templom mögött megállt, és gyorsan megitta. Mire visszaért a
házhoz, Káli József már nem volt ott, csak az eldobált krémsajtos tubusok
mutatták, hogy amit az előbb látott, nem káprázat volt. A belseje úgy égett,
mint a máglya: a Grassalkovich-sárga templomfal aranyfénnyel izzott
fölötte. Úgy ment haza, mint aki aranyhídon lépked: úgy érezte, az idő
előkészített számára valami változást.
Áron a gyász sötét hónapjai alatt nem nagyon mutatkozott – mintha
azzal, hogy előre látta a tragédiát, maga is bűnrészes lenne benne.
Bűntudata természete nyilván különbözött az enyémtől – elvégre én tényleg
el is akartam pusztítani Ferencet. De ha nagyon elővett emiatt a
lelkiismeret-furdalás, mindig segítségül jött az a gondolat, amit apám
sulykolt belém, hogy a világ szükségszerűségek és véletlenek egyvelege, és
a misztika hókuszpókuszai csak kétségbeesett kísérletek arra, hogy valami
jelentőséget tulajdonítsunk egyébként teljesen jelentéktelen önmagunknak.
Ilyenkor aztán néhány napig én is lelkes materialista és kommunista voltam,
amíg át nem billentem a másik oldalra, a peches demiurgosz szerepébe, aki
ijedten bámulja összetört agyagszobrocskáit.
Áron először egy év múlva jelent meg ismét a Waldstein-háznál, és
ajánlkozott, hogy levágja a sövényt. Ez korábban Péter feladata volt,
minden évben be is öltözött kertészruhába, kesztyűt húzott, és
napszemüveget, nehogy egy felcsapódó ágtól megsérüljön, és a hatalmas,
fanyelű sövényvágó ollóval nekiesett a túllógó ágaknak. Idén fel sem tűnt
neki, hogy elmulasztotta a kötelező szertartást, mint ahogy az sem tűnt föl,
hogy a házat elöntötte a por és a rendetlenség. Az elmúlt évtizedekben
Olgával, aztán Ferenccel tartották rendben a házat, és havonta eljött a
téeszből egy asszony, aki végigtakarította a fürdőt, a csempét, az ablakokat,
lemosta az ajtókat és kifényezte a kilincseket, de az asszony lebénult a fél
lábára, és senki nem gondoskodott új takarítóról. Amikor Áron
megjegyezte, hogy micsoda por és kosz van itt, Péter csodálkozva nézett
körül.
– Jé, észre sem vettem.
Áron másnapra szerzett takarítónőt, a munkát maga ellenőrizte, ahol
hibát talált, ott újratakaríttatott, üvöltözött a holtfáradt, csatakosra izzadt
asszonnyal, ameddig az meg nem unta, és bele nem vágta a felmosórongyot
a vödörbe, hogy az csak úgy loccsant.
– Parancsolgassál te a kurva nénikédnek – vágta oda, sarkon fordult, és
ott hagyta őket a felfordulás közepén. Erre Áron látott neki, és azon
átkozódva, hogy a kommunisták mennyire tönkretették a parasztság
hagyományos munkaszeretetét, végül egy tragikus színész gesztusával
bejelentette:
– A ház újra tiszta!
Amikor észrevette, hogy Péter és Olga hidegételeken élnek – ahogy
beállt az ősz, Ilona nem tudott többet kijárni hétvégente, mi is
visszaszorultunk Pestre, így Baltazár vette át mindannyiunk tisztjét, és
kevergette szörnyű kotyvalékait, amelyeket beleégetett a lábasokba és
fekete kéreggé hevített a serpenyőkben –, Áron dohogni kezdett Péternek,
hogy ez azért mégsincs rendjén, hogy Olga messzire kerüli a konyhát, egy
nőnek vannak kötelességei is; ha nekiállna főzni, délelőtt krumplit meg
hagymát pucolna, felásná a kertet, gyomlálna a veteményben, befőzné a
meggyet, az élet természetes rendje hamarabb begyógyítaná a lelki sebeit.
A gyász legjobb ellenszere a munka, ezt a régi parasztemberek persze még
tudták; csak ebben az elidegenedett világban teszi idegroncsokká az
embereket a gyász; még a végén valami pszichológushoz fordul, aki zsidó
furfangokkal végképp megbolondítja. A másik pedig persze a gyerek. A nő
élete csak gyerekkel teljes, az, hogy Kristóf most nincs itt, látszatra jó
megoldás, de valójában életre szóló nyomokat fog hagyni a kölykön. Egy
gyereknek anya kell, ha már apja nincs, még inkább. Egy gyereknek anya
kell, egy anyának gyerek kell, ez a lüktető, forró szimbiózis az élet
alapképlete, az emberlét vízmolekulája. Majd ő mindenben segít.
Áron milliméterről milliméterre jutott közelebb Olgához. A közeledést
Kristóf felől kezdte. Hosszan ecsetelte, milyen veszély leselkedik egy fiúra,
ha nem kap tekintélyt, erős kezet, világos célokat és főleg: szilárd
napirendet. Évekig volt nevelőtanár a dégi árvaházban, rengeteg ilyen
gyereket látott, és Olgát hol az elkallódott gyerekek rémtörténeteivel
riogatta, hol a sikertörténetekkel nyugtatta. Olgát továbbra is kerülte, de
amikor végül sikerült Pétert rábeszélnie, hogy Kristófot költöztessék vissza,
rányitott a szobájában. Olga a fotelben ült, és Stendhalt olvasott. Már
megivott két pohár diólikőrt, a világ aranyvonatként száguldott el mellette.
Áron nem köntörfalazott.
– Milyen színű legyen Kristóf szobája?
Olga nem nézett fel a könyvből, csak a fejét billentette oldalra.
– Zöld – mondta aztán. – Jót tesz az idegeknek.
– Az nem egy férfias szín – vágta rá Áron.
Olga kinézett az ablakon, és nem válaszolt.
Áron kerített szobafestőt, felcsiszoltatta a parkettát, újramázoltatott
ajtót-ablakot. Péterrel együtt nyitották ki Kristóf előtt a szoba ajtaját. A fal
kék volt.
– Hajrá, kisöreg! – mondta Áron, és hátba vágta Kristófot. – Jó lesz
minden, ha jól viselkedsz. Tisztelet, ezt jegyezd meg. Tisztelet. Ez a
legfontosabb. A hun harcosok leszármazottja vagy. Legalábbis
valamennyire. A hunokat, tudod, hogy hívták? Isten ostora. És mért? Mert
az elpuhult Nyugatnak jól odabasztak. Elverték az egész bagázst. Sose
felejtsd el, hogy te a hunok örököse vagy. Rettegjenek tőled. Rettegjenek
csak! Tanulják meg, hogy nem valami nyavalyás szláv vagy, szolganép,
vagy taknyos, lúdtalpas zsidó, hun vagy, és ez kötelez! Szóval mi vagy?
Halljam!
Kristóf nem merte bevallani, hogy a szoba színétől hányinger fogja el,
ha csak tehette, kiült a kertbe, esős időben meg a hallban a lépcsőn ülve
olvasott. Általában itt találtam azokon a napokon, amikor átmentem hozzá,
és innen parancsoltak be minket a kék szobába, hogy ne zavarjuk Pétert
előadása gyakorlásában. Miközben mi a padlón hasalva lökdöstük a
matchboxokat, Péter fel-alá járkált a gipszszobrok között, és a kezében
készenlétben tartva a ceruzáját, deklamálta előadása szövegét a sűrűn
telegépelt papírról. Az volt az elmélete, hogy csak a felolvasott szöveg a
szöveg, némán olvasva sosem jön ki egy mondat igazi jelentése. Újra és
újra nekiszaladt egy-egy oldalnak, megtorpant benne, újra elolvasta,
cserélgette a szórendeket, ide-oda pakolta a tagmondatokat, amíg elégedett
nem lett a végeredménnyel, mi pedig közben odafönn a kék
gyerekszobában próbáltunk úgy tenni, mintha ez az érthetetlen, komikusan
repetitív kántálás nem venné el a kedvünket mindenfajta játéktól. Rémülten
figyeltem a Waldstein-házban zajló változásokat, és vártam a lehetőséget,
amikor megpillanthatom végre Olgát. Áron azonban kevés időt adott a
tétlenségre. Focilabdával állított be, és néhány lendületes, csattanós lövést
vitt be a Waldstein-ház falára.
– Gyerünk! – mondta Kristófnak. – Ez majd felráz egy kicsit! Na,
gyere, cselezz!
Rám nézett és elfintorította a száját.
– Te maradsz.
Kristófnak nem nagyon volt kedve kint rohangálni a melegben, de
Áron összevont szemöldökkel kijelentette:
– Mától délelőtt-délután egy óra foci!
Olga lassan kitámolygott az ajtón, és hunyorogva állt a napfényben.
Remegve húzódtam az ajtófélfa mögé, hogy biztonságos fedezékből
csodálhassam.
– Hogy megnőttél, kisfiam! – csodálkozott rá Kristóf nyurga lábaira,
amelyek a fehér sportzokniban és a fekete futballcipőben ijesztően
vékonynak tűntek.
Áron jól cselezett, kurta, izmos lábai voltak, elég lent volt a súlypontja,
ezért túlsúlya ellenére is könnyen fordult, villámgyorsan lelopta Kristóf
lábáról a labdát. A tétova lövéseket könnyedén megfogta, és még véletlenül
sem hagyott becsúszni egyetlen kegyelemgólt sem. Végtelen elégedett volt
a teljesítményével, csettintgetett a nyelvével, megtapsolta magát, hujjogott.
– Úgy lősz, mint egy lány. Támadd már meg azt a labdát, mintha egy
fejet rúgnál le!
Mikor visszamentek a házba, elégedetten mutatta Péternek, milyen jól
leizzadt Kristóf. Péter hümmögve bólogatott; ő a testedzés egyetlen módját
tekintette elfogadhatónak, a sétát – amit maga sétapálcával minden ebéd
után szorgalmasan teljesített is, miután rituálisan megsimogatta a kertben
magasodó cédrus törzsét. Amikor este Kristóf megint a lépcsőn olvasott az
előszobalámpa fényében, Péter odalépett hozzá, és megfogta a vállát.
– Jó dolog a sport, de… de nem lehet öncél. A görög kalokagathia egy
kivételes kor kivételes kultúrájának érdekes eszméje; a keresztény aszkézis
is szép dolog a maga módján, de tévedés azt hinni, hogy a testi erő, akár
úgy, hogy görög módra több, akár úgy, hogy keresztény módra kevesebb,
másoknál jobbá tesz. Amúgy meg ne felejtsük el a hét görög bölcs egyik
legelfelejtettebbjét, a pryénei Biaszt. Az ő igazsága, akárcsak a többi görög
bölcsé, ugyanott állt a delphoi jósda feliratai között, csak mindenki szereti
elhallgatni a kellemetlen igazságot, amely a feliraton szerepelt: „Az
emberek többsége rossz.” Ezzel mindig számolni kell. Csak egészen
kivételes helyzetekben, egészen kivételes társadalmakban kerülnek
többségbe rövid ideig a jók. De az emberi világ, Kristóf, alapvetően
reménytelen. Ezért nem is érdemes részt venni benne, vissza kell húzódni a
jó és a szépség falai mögé, a tudományba és a művészetbe. Sajnos a
szerelem nem ad menekvést, még ha ideig-óriáig úgy is érzi az ember.
Úgyhogy emlékezz a pryénei Biaszra!
A szónoklatból, amelynek a felét nem értette, Kristóf először érezte
azt, hogy a nagyapja felnőttnek tekinti. A Waldstein-házban ez nem lehetett
másként.
Áron rábeszélte Olgát, hogy néha jöjjön ki, és nézze végig, hogy
fociznak Kristóffal; annyit sikerült elérnie, hogy Olga a nyitott ablakból
néhány percig fáradt mosollyal nézte őket. Ilyenkor Kristóf is úgy érezte, az
anyja kedvéért jobb, ha úgy tesz, mintha élvezné a dolgot. Kristóf azonban
arra nem volt kapható – és ez nyilván ösztönös reakció volt, nem tudatos
megfontolás –, hogy valódi szövetségre lépjen Áronnal. Áron ugyanúgy,
eleve gyűlölte őt, ahogy ő a férfit – ez már az első szavakból kiderült, az
első focileckéknél pedig bizonyítottá vált.
Amikor Áron úgy képzelte, valamennyire sikerült megnyugtatnia
Olgát a fia felől, és amikor úgy érezte, hogy eleget beszélt neki arról, hogy
Kristófot kézbe vette, és nem lesz a fiúval semmi baj, új hadműveletbe
kezdett. Olga nem maradhatott tovább otthon betegen, leszázalékoltatni
nem akarta magát – úgy érezte, ezzel örök szégyenpecsétet üttetne magára
–, ezért sürgető volt, hogy valami munkahelyet találjanak neki. Végső
megoldásnak ott volt a lehetőség, hogy a múzeum veszi fel valami névleges
állásba, és továbbra is maradhat a Waldstein-házban, de az életösztön
utolsó, pislákoló fénye kifelé hívta, a világba, emberek közé. Így aztán
Péter abbahagyta a tapogatózást a feletteseinél, akik közül amúgy is egyre
kevesebben voltak azok, akik még emlékeztek arra, miért is Waldstein Péter
a vallástörténeti könyvtár és gipszmásolattár igazgatója. Péter azzal a
homályos rettegéssel indult vissza Herkulesvárra, hogy bármikor kitehetik a
Braun-házból. Álmatlanul hánykolódott heteken át, és megint kétségbeesett
terveket kezdett szőni arról, hogyan nyalábolja fel Olgát, és hogyan
szöknek át Ausztriába. Aztán egy októberi napon Áron leültette őket a
nappaliban, és az arcán visszafogott ünnepélyességgel bejelentette, hogy a
Braun-ház felét tanácsi lakássá nyilvánították, amelynek Péter és Olga a
lakója a szokásos jogokkal; a Nemzeti Múzeum a szalon és a könyvtár
fölött gyakorol tulajdonjogot, a telek két helyrajzi számra kerül, az épület
elméletben két ingatlanná válik, a gyakorlatban azonban nem változik
semmi. A látszat kedvéért ajánlatos még egy postaládát kitenni, de igazán
ennyi az egész. A hivatalos pecsétektől roskadozó paksamétát fejedelmi
mozdulattal tette le az asztalra Péter elé, akit a megkönnyebbülés mellett
azonnal elfogott egy másik érzés is: a rabságé. Olga hálás, megtört
pillantást vetett Áronra, és nem kerülte el Péter figyelmét a mozdulat,
amellyel a hatalmas, szőrös kéz közeledését viszonozta.
Nemigen lehetett tudni, hogy intézte el Áron ezeket a tényleg nehezen
elintézhető dolgokat, amelyek Péter és Olga számára az ellenséges és
ismeretlen külvilág sötét rítusai közé tartoztak, ahol – Péter mindig így
jellemezte – a rendszer embereivel a rendszer nyelvén kell érintkezni, akik
elvtársnak szólítják egymást, és a törleszkedéstől és a félelemtől mindenki
elhízott, és büdöset verejtékezik. Péter olyan mélyen belenevelte Olgába a
megvetést ez iránt az embertípus iránt és mindennel szemben, ami az állam
és a hivatal felől érkezik – timeo danaos et dona ferentes –, hogy Áron
sértődötten konstatálta, hogy az ajándéka nem okoz olyan örömöt,
amekkorát elképzelt magának. De ezt ekkor még taktikusan eltitkolta, és
bosszúját eltette a jövőre.
Pétert 1976 végén keresték meg az Akadémiáról, hogy szeretnék, ha
előadásokat tartana az ókori vallások tárgykörében. Valaki valahol elolvasta
néhány fiatalkori cikkét, és érdekesnek találta, esetleg a titkosszolgálat
akarta megtesztelni, milyen erők mozognak ezen a területen, vagy
mindkettő, vagy egyik sem – ezt ma már nehéz lenne kideríteni,
mindenesetre Péter kapott az alkalmon, és még az sem szegte kedvét,
amikor az utolsó pillanatban közölték vele, hogy az előadásaira nem az
Akadémia épületében fog sor kerülni, hanem egy vendéglő különtermében.
Péter már nem is remélte a sorstól, hogy valaha kíváncsi lesz a gondolataira
valaki a saját lányán kívül, és olyan izgalom és lámpaláz fogta el, amilyet
fiatalkorában sosem érzett. Izgatottan tervezgette Baltazárral, mi a teendő.
Baltazár már annyira lemondott minden tudományos ambícióról, hogy
hidegen hagyta Péter lelkesedése: sem örömöt, sem féltékenységet nem
váltott ki belőle. Fejébe csapta cigánykalapját, vastag aranygyűrűket húzott
az ujjára, és barátjával többször beutazott Pestre, és körbesétált az
Akadémiát övező utcákon. Péter távolról méregette az épületet, és be kellett
látnia, hogy ’49 óta, amióta kiseprűzték az egyetemről, a dolgok
visszavonhatatlanul megváltoztak. Egyetlen ismerős arcot sem látott kijönni
az Akadémia kapuján, és a világ, amely körülötte hullámzott, annyira
ismeretlen és annyira idegen volt, hogy néhány napig biztos volt benne,
hogy visszamondja a felkérést.
– Ószeres! Cipőt, ruhát, mindent veszek!!!! – hangzott fel a kurjantás
az utcán. Baltazár azonnal ott is termett a kordénál, és szemügyre vette a
portékát, gyorsan megalkudott egy kisméretű képkeretre, amit elsüllyesztett
sokrétű ruházata valamelyik zsebében. Péter kedvetlenül várta, hogy
végezzen, és szótlanul indultak haza. Baltazár megivott gyorsan négy
fröccsöt a Deák téri buszpályaudvaron, a buszon pedig elaludt.
Herkulesváron józanul ébredt, és indult is a kocsmába, miután megölelte
Pétert.
– Bozontos a tarkód. Sose felejtsd el leborotválni. Ha bozontos a tarkó,
közel a halál.
Péter elszégyellte magát. Kassán minden hétfőn borbélyhoz járt, a haja
mindig rendezett volt: a Waldstein-házban Olga vette át ezt a feladatot, akit
megtanított a borotvával bánni, legutóbb pedig Ilona nyírta meg tavaly
ősszel. A fürdőszobatükör előtt rémülten vette szemügyre az elszőrösödött
vadembert, akivé változott, mióta a lánya a gyászában kiesett a házi fodrász
feladatköréből. Kisollóval esett neki a hajának, aztán a kézitükre
segítségével addig mesterkedett, ameddig hozzávetőlegesen egyenes
vonalban le nem tudta borotválni a tarkóját is. Megvágta magát, sziszegve
szorította a sebre a timsót. Éjszaka nyugtalanul töprengett az esélyeiről.
Ahogy az indokait lajstromozta – ahogy mindig szokta, amikor egy elméleti
vagy erkölcsi problémát kellett megoldani, papíron listázta a lehetséges
érveket –, addig-addig kutatott magában az okok után, hogy végül
kénytelen volt szembenézni egy bekarikázott fogalommal: GYÁVASÁG. És
ebből egy nyíl vezetett ide: VERESÉG.
Már elmúlt éjfél, néma csend volt a házban, és Péter dühöngve kellett
bevallja magának, hogy tényleg vereséget szenvedtek, ő is, Olga is, és
Baltazár is. Gyengék, erőtlenek, tehetetlenek, áldozatul estek saját
gyávaságuknak, amely ellenséges sors képében támadt rájuk.
Legszívesebben felrohant volna Olgához, hogy felrázza, hogy a szemébe
kiáltsa, hogy térjen magához, teljen meg erővel, és csináljon valamit,
legalább ő csináljon valamit, fogja meg a fiát, és meneküljön el innen. Mint
annak idején, amikor az iskolában gúnyolták Olgát, megint elöntötte a
kétségbeesés, hogy meg kell mentenie. De most ehhez a második
mentőakcióhoz hiányoztak a szavak. Mit tett rosszul? Mit nem mondott el
eléggé? Mit nem tett meg, hogy megakadályozza a tragédiát? Mit kellett
volna máshogy csinálnia, hogy Olga ne roskadjon bele Ferenc
elvesztésébe? Sőt: mit kellett volna tennie, hogy Ferenc ne vesszen el? Mit
kellett volna tennie, hogy a világ ne jusson oda, ahova jutott? A kérdések
egyre tágasabbak voltak, és egyre kozmikusabbak. És miközben ezeken
tépelődött, egyre inkább úgy érezte, mintha egy szakadék szélén állna,
amelybe mindjárt beleszédül. Szégyenkezett, amiért néha látszólag
indokolatlanul dührohamok törnek ki rajta, és hisztérikus sírás, de nem volt
elég ereje, hogy féken tartsa az indulatait. Néha napokig goromba volt
mindenkivel, és csak átkozódás jött ki a száján. Bármerre nézett előre, akár
magára, akár Olgára gondolt, csak végtelen, reménytelen, sziklás mélységet
látott.
– Kristóf! Kristófot kell megmentenem! – villant belé a felismerés, és
el is határozta, hogy alaposan utánanéz a fiúnak.
Péter másnap behívta magához Kristófot a padlásszobába, ahol az
utóbbi két évben egészen berendezkedett. Lassan felhozogatta a kedvenc
tárgyait, a legkedvesebb képeket, apja és anyja esküvői fényképét, amely
Simon Lázár műtermében készült Kassán; az apja első világháborús
katonasapkáját; a kardbojtot, amelyet anyai ükapja a világosi fegyverletétel
napján viselt; az utazásai alatt vásárolt képeslapokat rejtő albumokat és egy
nagy ládát, amely mindenféle családi rekvizitumot rejtett, némelyikről már
azt sem tudta pontosan, micsoda.
Röviden érdeklődött Kristóf iskolai előmeneteléről – csodálkozva vette
tudomásul, hogy már negyedikes, és hogy nem Herkulesvárra jár
általánosba, mint az anyja, hanem egy kis csapat helyi gyerekkel együtt
bebuszozik Esztergomba –, azután elővett egy albumot.
– Nézd meg – mondta – ezeket a meztelen embereket!
Kinyitotta a Bosch-albumot a paradicsomot ábrázoló hármasoltárnál.
– Miért meztelen itt mindenki?
Kristóf nem mert válaszolni, mert tudta, hogy Péter anélkül is folytatni
fogja.
– Mert ez a szerzetesi állapot tökéletessége. A tudás almájának
elfogyasztása előtti állapot visszaállítása. Az igazi férfiközösség mer
meztelen lenni, együtt fürdeni a forrásban a meztelen nővel, mert a tudatát
tisztára törölte, az emlékezetéből kiégette a sátán suttogó szavait. Ez a
boldogság egyetlen lehetséges útja. Mindenki a pokolban ég, aki belelép az
élet körforgásába. Aki nemz, elveszett. Aki nemz, és még együtt is él a
családdal, kétszeresen elveszett. Aki nemz, és együtt él a családdal, és még
szeretőt is tart, aki képtelen kilépni a promiszkuitásból és a lélek állandó
hevítésének démoni körforgásából, háromszorosan elveszett. Ezért jött rá az
emberiség, hogy egyetlen megoldás van: a szerzetesi szüzesség, ahol fivér
és nővér a testi vágyak nélkül képes élni paradicsomi egyszerűségben, és a
szüzességen keresztül elkövetett kollektív öngyilkosság. Ha az emberiség
csak egyetlen nemzedékre képes lenne megállni a szaporodást, felhagyni a
háborúkkal, testvéri szeretetben együtt megöregedni, majd meghalni, míg
az utolsó ember el nem pusztul – ez lenne a legszebb és legméltóbb
befejezése ennek a pokoli történetnek. A rituális férfiközösségek, akár
Kübelé önmagukat kiherélő papjaiból, akár Jézus vagy Buddha követőiből
állnak, abban a felismerésben osztoznak, hogy a családokra és
nemzetségekre tördelt emberi közösségek a biztos halál felé kormányozzák
az emberiséget. Egyedül a földi paradicsom ősállapotának visszaállítása
mentheti meg a világot. Mert a paradicsomban az ember egyetlen feladata a
játék: verselés, kergetőzés, pancsolás. Elmélkedés, séta, olvasás. Egyszóval
a játék.
Megszeppenve pillantottak egymásra, mint két gyerek, akik valami
rossz fát tettek a tűzre. Lent döndült az ajtó, felhangzott Áron csörtetése.
– Foci!!!! – kiáltotta.
Péter lassan felállt, és kinyitotta az ajtót.
– Most visszaadlak a világnak. Vigyázz magadra!
Kristóf azt várta volna, hogy a nagyapja elzavarja Áront. Azt remélte,
hogy Péter kinyitja az ajtót, és jó hangosan lekiabál, hogy elég, hogy ennyi,
Kristófot nem érdekli a foci, menjen Áron a bőrlabdájával máshova; de
most, ahogy egymásra pillantottak, az öregember szemében ugyanazt a
riadalmat pillantotta meg, mint amit önmagában érzett. Ahogy Péter később
apámnak fogalmazott: ebben a pillanatban értette meg ő is, hogy az
erőszaknak mindenki gyerekként esik áldozatul; pontosabban: az erőszak
mindenkit gyerekké tesz, aki elszenvedi.
Kristóf, amikor megértette, hogy a nagyapjától nem fog segítséget
kapni, mielőtt még Áron elindult volna a padlásszobába vezető lépcsőn,
leszaladt az emeletre. Sikerült úgy ráfordulnia a folyosóra, mintha a
fürdőszobából jött volna elő. Áron gyanakodva ugrott elé a félhomályban.
– Hol voltál?
– Vécén – válaszolt elhaló hangon.
– Beszélj magyarul – sziszegte Áron, és beleszimatolt a levegőbe. –
Mondd, hogy szarni voltam. Tehát hol voltál?
 – Szarni voltam.
– Ez a beszéd.
Olga Áron iránti kezdeti érzéseit nehéz rekonstruálni. Talán csak azért
került a bűvkörébe, ahogyan Péter látta a dolgot: mert egyszerűen gyenge
volt ellenállni. Áron maga volt a színtiszta akarat, amely talán önmaga nem
tudja, miért is törekszik arra, amire törekszik, de ez nem veszi kedvét, sőt: a
kételyek hiánya még erősebbé teszi. Kettőssége is ebből fakadhatott: éhség
és vágy dúlt benne minden iránt, ami a Waldstein-házat jelentette, fel akarta
habzsolni, benne akart fürödni, mindenestül azonosulni akart vele, de épp
ezért nem tudta megtartani és építeni. Mint a barbár, aki végre ott áll az
áhított római város közepén, végül csak egyet tud tenni vele: miután
kirabolta, felgyújtja, és megy a következőhöz.
De az is lehet, hogy Ferenc elvesztése valami mást is elindított
Olgában. Csoda lett volna, ha nem úgy érzi, a tragédiáért ő is felelős. A
kozmikus felelősség furcsa betegségét magától értetődően vette át az
apjától, ehhez nem kellettek szavak és magyarázatok: ha a világ elromlott
körülötte, akkor biztos volt benne, hogy ez a romlás belőle következik. A
rossz pedig furcsa dolog: egyszerre tesz rigolyássá és felelőtlenné. Az
Áronból áradó tűz férfienergiáinak állandó izzása felkelthette Olgában azt a
fajta egyszerű és kendőzetlen vágyat, amelyet eddig eltakart a Ferenc iránti
rizsporos rajongás, a könyvekből tanult szerelem és az ijedtség Káli József
tigrisszemétől: a halál árnyékában megkívánhatta a szex brutalitását, a
nyers erő és az áldozati lét szédítő és mámorító örvényét. Áron parancsai,
szabályai, dörmögő hangja, amely megrezgette az ablaktáblákat, a
szemében parázsló rejtélyes tűz és emberi ésszel kikövetkeztethetetlen
sejtései a világ összefüggéseiről megragadták és a halál széléről
visszarántották Olgát az életbe. Áronban megvolt az az őserő, amely
meggyőzően képes leegyszerűsíteni a dolgokat, és a feloldhatatlan
ellentmondásokból képes egyszerű vagy-vagyokat faragni. És megvolt
benne az a tűz, amely az utolsó pillanatban visszaforrasztotta Olgát az
életbe. Kristóf most már a Waldstein-házban is ugyanazokra a kéjes
hörgésekre, horkanásokra, sikolyokra, ütemes dübörgésre, kergetőzésre
ébredt, mint amire Virág és Dezső házikójában: mintha egy egész
menazséria lepné el éjszakára a házat. Az egész cirkuszban volt Kristóf
számára valami szégyenletes, valami alantas, olyasmi, ami csak az olyan
kellemetlen testszagú embereknél fordulhat elő, mint Dezső vagy Áron.
Már tudott ahhoz eleget a szexről, hogy sejtse, miről van szó, mégsem tudta
kikapcsolni magában a veszélyérzetet: egy-egy hangosabb dobbanásnál
felugrott az ágyból, és az ajtóhoz lépett, hogy ha kell, az anyja segítségére
siessen.
Péter ugyanezeket a hangokat hallgatva, töprengve ült a
padlásszobájában. Most fogta fel a jelentőségét annak, hogy Ferenc idején
mennyire csendes volt a ház. A finom, törékeny, cingár fiúban alighanem
olyan gyéren folydogált az életerő, ami kevés esélyt adott arra, hogy Olga
erős és szép nőnek érezhesse magát. Elfogta a bűntudat, amiért talán ő volt
az, aki miatt Olga eleve gyenge és törékeny férfit választott, s most a
természet ezen a téves választáson kétszeres bosszút áll. A hódítást
gyengeségük és vereségük szükségszerű következményének tekintette. A
Duna-part különösen alkalmas hely volt arra, hogy apámnak
végigelemezze, hogyan vált a Waldstein-ház római tartományból barbár
szállásterületté. Itt a Limesen, mondta, ahol Róma, a rend, az ész és a derű
birodalma négy évszázadig nézett farkasszemet az elpusztítására törő,
vérszomjas anarchiával, ahol csak a düh, az éhség gomolygott, mint a
Börzsöny fölött feltorlódó zivatarfelhők, újra és újra megtörténik ugyanaz:
felépül a rend, erejét veszti, aztán megsemmisül; Róma újra és újra felépül,
újra és újra elgyengül, és a barbárok újra és újra szétrabolják és
lerombolják. Rómát mindig ugyanaz a képlet sodorja a pusztulás szélére:
mivel a barbársággal néz farkasszemet, túl sok gondot fordít saját
értékeinek kidolgozására és túl sokat időzik az emlékeinél. Míg a
barbároknál minden generáció elölről kezdi: mindegyik úgy érzi, vele
kezdődött a világ. Az emlékezet nehéz munkája nem veszi el az időt a
cselekvéstől, a rítus hiánya pedig szabad utat enged az erőszaknak. Úgy
hullámzik itt az idő, árapályának olyan járása van, amely évszázadról
évszázadra színre viszi ezt az antik sorstragédiát, és a nemzedékek mindig
úgy csodálkoznak el rajta, mintha nagyapáik nem ugyanezt nézték volna
végig.
Apám nem nagyon vitatkozott Péterrel világnézeti kérdéseken, mert
nemigen akadt min vitatkozniuk. Ahogy mondani szokás, meggyőződéses
kommunista volt. 1958-ban, Nagy Imre kivégzésének hírére ugyan
visszaadta a párttagkönyvét (1956-ban kellett volna, mondogatta később),
de aztán ’61-ben visszahozták neki, és akkor többet már nem foglalkozott a
dologgal. Harmincévesen szökött át az oroszokhoz két másik rádióssal
együtt, végigharcolta a háborút, május 9-ei fegyverletétel híre a cottbusi
rádiótorony tetején érte – épp addigra sikerült helyrepofozni a menekülő
németek által felrobbantott bázist –, hazajött, és minden idejét a rádióadók
újraépítésével töltötte. A nácikat éppúgy utálta, mint Sztálint, de hajlott arra
a megbocsátó érvelésre, amelybe olyan sokan beleestek – hogy a
szocializmus építéséhez szükségképpen hozzátartoznak a gyerekbetegségek
és a kezdeti hibák, amelyekért azonban a jövő áldásai bőséggel kárpótolni
fognak mindenkit. Minden hónapban elégedetten sorolta, hány
rádiókészülékkel van több most az országban, mint előző hónapban, és
élvezettel, alaposan, bár kissé szellemtelenül fényképezte az épülő új
gyárakat és lakótelepeket. Nem volt különösebben hívő alkat, és sokat
szentségelt, amikor nem lehetett valami alkatrészhez hozzájutni, vagy
akadékoskodtak vele a hivatalban. Jó lenne ez az egész – mondogatta –,
csak az oroszok nélkül kellett volna megcsinálni. Náluk végül mindenből
füstölt hal és rohadt uborka lesz.
– Figyeljen, elképzeltem a jövőt! – kapott el néha, leültetett, és
belekezdett kedvenc fantáziájába arról, hogy fognak kinézni a kilencvenes,
kétezres évek, amikor én annyi idős leszek, mint most ő. Az emberek az
agyukba ültetett diódákkal, gondolatátvitel segítségével kommunikálnak,
mint megannyi csodálatos, eleven rádióállomás, és e jövőbeli diódák
képesek lesznek átfordítani az emberi nyelveket egymásba: mindenki a
maga anyanyelvén kapja meg majd az idegenek gondolatait. És ezért béke
költözik majd a szívekbe, és megszűnnek a háborúk: a gondolatátvitel
lehetetlenné teszi a hazugságot, és színről színre látjuk majd egymást.
 11. FEJEZET

Kristófnak naponta egy órát kellett focizni, hétvégente délelőtt és délután is,
aztán ehhez jött a fafaragás és a különböző szerszámok használatának
gyakorlása. Visszatért a régi átok, amely pár évig békén hagyta – nem
tudott úgy szerszámhoz érni, hogy ne vágta volna meg magát. Áron
azonban nem ismert kegyelmet. Ahányszor Kristóf megdöfte magát
vésővel, a körmét elreszelte ráspollyal, becsípte a hüvelyk- és mutatóujj
közötti bőrt a harapófogó fokával, a bűnös szerszámot újra kézbe kellett
vennie, és újabb rovátkákat kellett faragnia a pásztorbotba. Amikor lejárt a
kötelező foci- és szerszámidő, akkor sem lehetett rögtön szabad: rendet
kellett tennie a szobájában, be kellett vetnie az ágyát, össze kellett hajtania
a ruháit. Áron fél óra múlva bement ellenőrizni, és mindig talált
hiányosságot. Vagy ha nem talált, csinált. Feltúrta a ruhákat, összegyűrte a
lepedőt, kiborította a szőnyegre a fiókok tartalmát.
– Most már elég szarul érzed magad?
Kristóf nem mert sem felnézni, sem válaszolni.
– Egy férfi rettegjen. Az teszi erőssé – váltott általános bölcsességekre
Áron, talán, hogy el ne árulja magát.
Kristóf pedig újra elpakolta a fiókot, újravetette az ágyat,
újrahajtogatta a szekrényben a ruhákat.
Sokszor érkeztem bele abba a nyomasztó csendbe, amely megülte a
házat egy-egy ilyen nevelési aktus után. Miközben arra vágytam, hogy
megpillantsam Olgát, vagy legalább a lépteit meghalljam odaföntről, lassan
a torkom köré fonódott a jeges szorítás. Az a fajta csend volt ilyenkor a
Waldstein-házban, amelyben kényszerből hallgatnak, nem jókedvükben:
zsibbasztó volt az első levegővételtől, mintha mérgek lebegnének a
levegőben. Áron megtiltotta Kristófnak, hogy kijöjjön a szobából, Péter
nem mert lejönni a padlásról, Olga pedig kábán hevert a szobájában – vagy
már a könyvtárban volt. A takarítónő, akit Áron szerzett, valami új
vegyszerrel mosta végig a házat, amitől maró, érdes szag áradt a padlóból,
mint a kórházban.
Leültem a lépcsőre a gyermekeit felfaló Kronosz alá, és vártam, hogy
leteljen Kristóf büntetése. Egy idő után le kellett mondanom arról, hogy
Olgát is megpillanthatom. Ritkán volt úgy, hogy tényleg egy óra volt az az
egy óra, Áron élvezettel dobott rá még egy negyedórát vagy akár felet.
Lehet, az is inspirálta, hogy ott várok a barátomra, és élvezetet okozott neki,
hogy egyszerre kettőnktől lophat időt, egyszerre kettőnkön demonstrálhatja
a hatalmát. Lent a lépcsőn ülve hallottam, ahogy megáll fönt Kristóf
szobája előtt.
– Ha azt hiszed, most már kijöhetsz, nagyon tévedsz, kisöreg.
– Mikor mehetek ki?
– Majd megtudod.
Ezek voltak a legidegőrlőbb percek. Ráadásul csak lassan jöttem rá,
hogy mi zajlik a szemem előtt. Apámban néha felment a pumpa, évente
egyszer-kétszer előfordult, hogy ezért-azért nagy dérrel-dúrral
szobafogságra vetett, de tudtam, hogy pillanatok alatt elpárolog a haragja.
Az udvariasság kedvéért ültem negyedórát a szobámban, aztán, mintha mi
sem történt volna, mentem a dolgomra apám szeme láttára. De ezt a
módszeres, élvezettel gyakorolt önkényt még soha nem tapasztaltam, és azt
hittem, csak a regényekben létezik. Ültem a lépcsőn, számoltam a perceket,
forrt bennem a düh a zsarnokság és az igazságtalanság ellen, de nem
tehettem semmit. Tehettem volna azt, amit az ösztöneim súgtak,
otthagyhattam volna csapot-papot, de ahogy eldöntöttem, hogy jó, akkor én
most megyek, és rátettem a kezem a kilincsre, elfogott a lelkiismeret-
furdalás Olga és Kristóf miatt. Ha cselekvő szereplő nem lehetek a
történetükben, legyek legalább tanú, gondoltam, és vártam tovább a lépcsőn
ülve, hogy Kristóf végre kiszabaduljon.
A hetvenes évek végén egyre ritkábban jártam a fürdőhelyre. Sorra
épültek a környéken a nyaralók, új emberek özönlötték el a Duna-partot,
lakókocsik és sátrak foglalták el a gyepet, szemét és bűz öntött el mindent.
Egész nyáron zúgtak a motorcsónakok, a víz zavaros volt, és
szivárványosan fénylett az olajfilmtől. A lakótelepek karéja egyre
nagyobbra nőtt az egykori falu körül, amit a peremen lakók újabban
belvárosnak, a bent lakók ófalunak neveztek. Felépült egy toronyház az
ófaluban is, talán éppen azon a helyen, ahol annak idején a német teherautó
felrobbant. Olga új férje, Áron oldalán csak ritkán tűnt fel a parton, Kristóf
szinte sose lépte át a gát vonalát, egyedül Péter és apám ragaszkodott az
alkonyi sétához, amelyhez az utóbbi években hozzászoktak. Felfedezték
egymásban azt a fajta ellentétet, amely üdévé teszi a beszélgetést, de még
nem lehetetleníti el: lassan szenvedélyükké vált, hogy egymás tükrében
nézzenek rá saját életükre. Nyaranta és hétvégéken feljártam a Waldstein-
házba, amely egyre jobban és jobban a bűvkörébe kerített. Olga ekkor már
számot vethetett azzal, hogy nincs ereje harcba szállni a világ gigászi
erőivel, ezt a harcot mindenestül a komor és sötét férjre bízta, aki konokul
és kompromisszumok nélkül zúzta maga körül az univerzumot, abban a
biztos tudatban, hogy a Jó felkent és hivatott harcosa, kiválasztott, akinek a
szellemvilág nem véletlenül sugdossa a fülébe a titkait.
Olga naponta lesétált a szellemváros romjait rejtő domb mellett a sárga
buszhoz, ment három megállót az Újtelepig, és a szürke kockaházak között
felsétált a könyvtárba. Feltűzte a kontyát, amely épp ekkoriban kezdett
végképp kimenni a divatból, elfoglalta a helyét az íróasztal mögött, és
fogadta az olvasókat, akik sokszor már nyitás előtt ott várták az ajtó előtt.
Varázsa az épp csak kamaszodóktól az aggastyánokig minden férfira
hatással volt, és sokan kizárólag azért jártak a könyvtárba, hogy a közelében
lehessenek. Voltak, akik ajándékokkal kedveskedtek neki, virágot hoztak,
bonbont, kézitükröt, fülbevalót, a legtöbben azonban azt választották,
aminek a legjobban örült: verset írtak hozzá. Az ajándékokat elrejtette az
íróasztala fiókjába, és soha többet nem nézett rájuk. Lassacskán mindenki
megértette, hogy Olga meghódíthatatlan, de ez senki kedvét nem vette el
attól, hogy naponta legalább egy pillantást vessen rá; sokan csak megálltak
a nagy üvegablak előtt munkából hazatérve, és megkocogtatták az ablakot.
A kétdecis töményesüveget eleinte a fiók mélyén tartotta törölközőbe
tekerve, hogy ne adjon hangot, amikor megmozdul, de ezt aztán túl
veszélyesnek találta, és később a lexikonos polcoknál rejtette el a vaskos
kötetek mögött, amelyeket soha nem vett le a polcról senki. Több
rejtekhelye is volt, hogy ha elkezd gomolyogni felé a sötétség, még időben
odaérjen valamelyikhez, és gyorsan megigya az életmentő kortyot. Az
alkohol keskeny üveghidat épített a napok fortyogó pokla fölött, amelyen át
lehetett kelni a reggelből az éjszakába. De ha valamiért nem sikerült italhoz
jutnia, és az üveghíd szétrepedt a lába alatt, belezuhant a szorongás és a
halálfélelem sötétjébe. Az eksztázis és a félelem egyszerre volt ott a
tekintetében, ez még vonzóbbá, még ellenállhatatlanabbá tette, amitől a
férfiak öntudatlanul is ott zsibongtak a közelében, hogy reménytelenül
szerelmesek lehessenek éveken, évtizedeken át.
Nekem fájdalmas volt nézni ezt a rajzást, főleg úgy, hogy én is csak
egy voltam a csodálói közül. Bár a régi ismeretségre és a fiához fűződő
barátságra tekintettel mindig külön figyelemmel és hangsúlyosabb
kedvességgel fogadott, a tekintete rögtön siklott a következőre, ahogy
leadtam a rendelőcédulám a kis fadobozba, amelyet elém helyezett.
Igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy minél több hírt vihessek a ház és
közte. Mielőtt Kristófhoz mentem volna, felbuszoztam a könyvtárba, hogy
megkérdezzem, üzen-e valamit, a Waldstein-házból pedig rohantam a
könyvtárba, ha sikerült valamit kicsikarnom Péterből vagy Kristófból, amit
Olgának üzentek. A legjelentéktelenebb szavakat is úgy hoztam-vittem,
mintha kincsek lennének rám bízva, lábakat tapostam, testeket borítottam,
hogy minél hamarabb odaérjek.
Fontoskodásom Áron megvető undorral figyelte, és a rendíthetetlenül
cinikus, távolságtartó fölényességet, amellyel Kristóffal bánt, rám is
kiterjesztette. Nem hagyott ki alkalmat, hogy ne döfjön belém valami
megalázó megjegyzést. Amikor Olgához rohantam, mert Péter egy könyvet
kért estére, ami nem volt meg az otthoni könyvtárban, és nagy
igyekezetemben elcsúsztam a lépcsőn, gúnyos mosollyal végignézte, ahogy
feltápászkodom.
– Mire majd megtanulod kitörölni a segged, a lépcsőzés is menni fog.
Elindult, aztán visszafordult.
– Hány lova volt a hun harcosnak?
Megvontam a vállam, hogy nem tudom.
– Na, gondolhattam volna. A kommunista apád mért is tanítaná neked
az ősök hagyományait. A hun harcosnak négy lova volt. Egy, amin ült, a
futó. Egy, a karasu, ami arra kellet, ha kifárad a futó, vagy kilövik a lovas
alól. A harmadik az aranyas, ez vitte a zsákmányt, és a negyedik volt a
legfontosabb. Ezt úgy hívták, hogy az aberturul. Sokan azt hiszik, hogy a
turul szóval van összefüggésben, pedig dehogy! Oh, a tudatlanok! Az
aberturul azt jelenti: a szellemló. A szellemló akkor kapott szerepet, ha a
harcost megölték. Akkor a hadsegéd, a kocsogu, ráültette az álcát, a lovas
pontos mását, egy szalmabábot. Az aberturul pedig, mintha a lovasnak
semmi baja sem esett volna, újra az ellenség felé vágtatott. Ezzel a
hadicsellel nyerték meg a hunok a catalaunumi csatát. Ha pedig az aberturul
elpusztult, hét rabszolgát áldoztak fel mellé a sírba. A szellemló, amely
legyőzi Európát!
Az egész olyan volt, mint egy paródia, de Áron halálos komolysággal
és némi elérzékenyült pátosszal mondta végig. Én zavartan bólogattam,
mint aki megértette a tanítást.
A megaláztatástól égve értem oda Olgához, és dühömben elfelejtettem,
mi volt az a könyv, amit Péter kért. Így bekövetkezett, amitől legjobban
rettegtem: Olga egyszerűen hazatelefonált, és megkérdezte az apját, mire
van szüksége. Semmi sem buktathatta volna le kellemetlenebbül, mennyire
felesleges vagyok a küldönc szerepében.
Nekem ezzel a veszéllyel csak nyaranta és év közben néhány hétvégén
kellett szembenéznem, de Kristóf folyamatosan ebben élt, és a harag a
mostohaapja iránt hónapról hónapra nagyobb lett benne. Péter, ha csak
tehette, magához vette a toronyszobába, és ha Áron épp a fiún akarta
kitölteni a világ állapota miatti dühét, néha sikerült valamilyen ürüggyel
kimentenie. De a kötelező futballkínzások így sem maradtak el, és Kristóf
napirendjébe Áron egyre több kötelező elemet illesztett, amelyek fokról
fokra vették el a szabadságát. A leckéjét mindennap be kellett mutatnia, és
Áron sosem titkolta az undorát, hogy holmi leckeellenőrzéssel kell töltenie
az időt. Úgy tette kötelezővé, hogy egyszersmind jelezte, mennyire
feleslegesnek és viszolyogtatónak tartja. Undorral piszkálta Kristóf füzeteit,
és fintorogva pöckölte őket vissza a fiú elé az asztalon. A viselkedésében
nemcsak a mostohagyerek iránti megvetés tükröződött, hanem a falusi
gyerek mohó öröme is amiatt, hogy végre visszaadhatja a világnak azt a
tartozást, amit gyerekkori megaláztatásaiban felhalmozott: a rituálisan és
kötelezően alázta meg a fiatalabbat az idősebb természet adta előjogán.
Hétvégente Kristófnak kötelező volt végignéznie Áronnal egy meccset – a
fekete-fehér képernyőn köpködő, hosszú hajú focisták rugdosták egymást.
Ha Áron felfedezte Kristófon az unalom jeleit, felírt neki egy fekete pontot
a hallban a falra felrajzszögezett táblázatba. Fekete pont járt, ha koszos volt
a cipő, ha nem volt kihegyezve a ceruza, ha nem volt elgereblyézve az
udvar. Ehhez idővel felzárkózott a nem teljesített vagy nem kellő
lelkesedéssel teljesített zongoralecke miatt kiosztott fekete pont. Öt fekete
pont fél nap szobafogságot jelentett vasárnapra, és Kristóf bárhogyan is
igyekezett, hogy az egyetlen napot, amelyen szabad lehet, megtartsa
magának, a fekete pontok kíméletlenül egyre csak gyűltek és gyűltek. Így
azokban az órákban, amikor Áron nem volt a közelben, féktelen
szabadságvágy tört ki rajta. A világ hirtelen széppé és élvezhetővé vált, a
nagyapjával szabadon jártak-keltek a házban. Ilyenkor érezték meg igazán,
Áron atmoszférája milyen súlyos nyomás alatt tartja őket: hirtelen a lélegzet
is szabadabbá vált, és a színek is üdébbek lettek, ahogy kitette a lábát.
Egyik ilyen alkalommal, amikor Áron két napra elutazott, hogy
szülőfalujában átvegyen valami örökséget, Kristófot annyira elfogta a
boldogság felelőtlensége, hogy a bőr futball-labdát, amelyet Áron oly nagy
becsben tartott, egy konyhakéssel kiszúrta; aztán amikor látta, hogy omlik
jelentéktelen, petyhüdt bőrdarabbá a gyűlölt tárgy, tovább folytatta a
döfködést, egészen addig, ameddig apró cafatokra nem nyiszálta. Tavaszi
délután volt, a langyos levegőt átjárta az éledező föld és a rügyek illata.
Kristóf boldogan állt a legyilkolt labda fölött, és csak ekkor vette észre,
hogy az anyja a nyitott ablakban áll az emeleten, és meredten nézi az
áldozati rítust. Kristóf úgy érezte, egyek az anyjával a pillanat tanulságában,
és rámosolygott. Olga nem mosolygott vissza; a tekintete üvegessé vált.
– Meg foglak mondani apádnak.
Kristóf úgy érezte, jégcsap hatol keresztül a testén, keresztül a
gyomrán, fel az agyáig. A titkos remény, hogy az anyjával közösek a
szenvedésben, és az ösztönös hit, hogy az anyja mindenáron meg fogja
védeni az ellenséggel szemben, szétrepedt és szétszakadt odabenn. Később
mindig úgy emlékezett erre a pillanatra, hogy ekkor hagyta ott örökre
minden morál és erkölcsi megfontolás.
Amikor Áron visszatért, egész nap rettegve hallgatózott, az anyja
vajon milyen pillanatot választ, hogy elárulja őt a férfinak. A szobájuk elé
osont, az ablakuk alá settenkedett, próbálta Áron tekintetéből kilesni, vajon
tudja-e már. Aztán megkerülte a házat, és megnézte a cédrus mögött a
helyet, ahová a legyilkolt labdát elásta. Rájött, hogy ott Áron túl könnyen
felfedezheti, kiásta, és kirohant vele az utcára, és elrejtette egy kukában.
Aztán hazaérve fürkészte a férfi arcát. Képtelen volt eldönteni, hogy az a
gyűlölet és megvetés, amivel a férfi ránéz, nagyobb-e, mint tegnap vagy
tegnapelőtt. Aznap Áron fáradt volt, így elmaradt a kötelező futball, másnap
reggel iskolaidő volt, amikor elkövetkezett a kötelező délutáni időpont,
Kristóf eldöntötte, hogy akármi lesz, férfiként néz szembe a sorssal. Az
ablakpárkányra, a virágláda mögé tette a konyhakést, amivel a labdát
megölte, és alaposan végiggondolta, hogy ha Áron meg akarja büntetni,
hogy kapja onnan elő, és hogyan döfi bele a férfiba.
 Áron bement a fészerbe a labdáért, Kristóf pedig elhelyezkedett az
ablakpárkány alatt, készen arra, hogy kellő időben majd hozzáférjen a
késhez. A fészerből csörömpölés és átkozódás hallatszott, aztán Áron
dühtől vörösen, a hajából pókhálókat seperve lépett elő.
– Azok a kurva cigányok! Tudtam, hogy bejárnak!
Miközben a következő hetekben a délutánt foci helyett azzal töltötték,
hogy Áronnal kétsoros szögesdróttal magasították meg a kerítést, és
lecserélték a kertkapun a zárat, Kristóf kínzó megbánást és szorongást
érzett, amiért azt hitte, hogy az anyja elárulhatja őt. Virágot hordott neki a
rétről, és kereste az alkalmat, hogy minél többet lehessen mellette, ha Áron
épp nem lökte el onnan. Kristófban ez a lelkiismeret-furdalás érlelte meg az
elhatározást, hogy megkéri az anyját: hagyja ott Áront. Hónapokig gyűjtötte
a bátorságát, hogy odaálljon elé, és mielőtt végül elszánta volna magát a
döntő lépésre, megkérdezte Pétert, hogy mit és hogyan tegyen.
Péter nem mert nyíltan cselekedni Áron terrorja ellen, de a fintorai, a
sóhajai, a zsémbelése, valahányszor felharsant a házban Áron parancsszava,
egyértelművé tették Kristóf számára, hogy a nagyapja kinek a pártját fogja.
Így aztán nem vállalt túl nagy kockázatot, amikor megkérdezte az
öregembert, vajon oda merjen-e állni az anyja elé egy ilyen kéréssel. Péter
elrévedve nézett ki az ablakon.
– Udvariatlanság, ezért más helyzetben ellenezném. De belátom, hogy
nem tehetsz mást, meg kell próbálnod. Mindenképpen meg kell tenned. Ha
másért nem, magad miatt.
További hetek teltek el, mialatt Kristóf a bátorságot gyűjtötte, és
megtervezte a helyzetet, és hogy mit hogyan mond majd. Mindenképpen
olyan időpontot kellett találnia, amikor Áron nincs a közelben. A
legnagyobb fejtörést azonban az okozta, vajon bízhat-e az anyjában. Mivel
sose védte meg Áronnal szemben, Kristóf joggal tartott attól, hogy ridegen
elutasítja majd; de mivel a múltkor meg mégsem árulta el a labda elleni
merényletét, azt remélte, hogy Áronnal szemben mégiscsak egymásra
találnak. Végső soron azt remélte, hogy az anyja őt szereti jobban, nem a
férjét, és hogy az igazság és a jóság mégiscsak győzelmet arat. Az emeletre
vezető lépcsőn olvasott a fiait felfaló Kronosz képe alatt, amikor Olga
hazaért a könyvtárból. Kristóf nem is érzékelte a szándékot: mintha egy
idegen erő cselekedne benne, az anyja elé állt, és kimondta a hónapok óta
érlelt mondatot.
– Hagyd el Áront!
 Egészen közel volt az anyja arca, Kristóf érezte a leheletéből áradó
édes likőrszagot. Olga szeme fókuszálatlanná vált, és elüvegesedett.
Kihúzta magát, és a fejét Áronra jellemző mozdulattal szegte fel.
– Apád abszolút csak jót akar. Szégyellhetnéd magad. Soha nem merj
többet ilyet mondani nekem!
– Nem az apám.
– Majd kíváncsi leszek, ezt neki is a szemébe mered-e mondani.
Az árulás mindkettejük számára véglegessé és visszavonhatatlanná
vált. Kristófot már nem érdekelte, az anyja most még Áronnak is elárulja-e.
Nyugodtan aludt, és reggel nem érte meglepetésként, amikor Áron
szoborarccal megállt a szobája ajtajában, és megtette a bejelentést.
– Délután megverlek. Majd megtanulod, hogy minket tisztelni kell.
Eltelt az iskolai délelőtt, elkezdődött a délután. Kristóf a szobájában
ült, nézett kifelé az ablakon, és azt figyelte magában, vajon fél-e. Néha félt,
néha nem félt. Amikor elkezdett félni, óvatosan ellopakodott a félelem
szakadékának széléig, és a morzsalékos sziklaperemen térdelve lenézett,
mennyire mély. A szakadék minden egyes próbálkozásnál egyre mélyebb
volt, és Kristóf egyre nagyobb rettegéssel nézett bele: közvetlenül nem is a
félelmet érzékelte, hanem a félelmet a félelemtől. Úgy érezte, ha ennyire
lehetséges félni, jobb, ha inkább meghal: nem alázódhat meg ennyire
önmaga előtt. A félelem minden hullámánál egyre hidegebb és hidegebb lett
a lelke. Kár volt, gondolta, ennyire ragaszkodni bizonyos dolgokhoz. Saját
testéhez, a bekuckózáshoz a takaró alatt, a nyári szélben megmerítkezéshez.
Kár volt ragaszkodni önmagához, ha egy nagyobb erő, amelyet nem tud
legyőzni, fájdalmat okozhat a testnek, amely létezésének egyetlen biztos
edénye. Akkor az edényre sincs szükség, felesleges. Ha ez a hely is
bizonytalan, ha ezt az egyetlen bizonyosságot is el lehet venni tőle, a világ
léte értelmetlen, és megérett a pusztulásra. Nincs szeretet, nincs tisztelet,
nincs hűség és nincs isten.
Áron a verést tudományos alapossággal és nem titkolt kíváncsisággal
hajtotta végre. Kristófnak le kellett húznia a nadrágját, majd az
alsónadrágját, hasra kellett feküdnie az ágyon, majd Áron súlyos katonai
nadrágszíjával húszat vert a meztelen bőrre. Kristóf nem is a fájdalmat
érezte a legerősebbnek, hanem a bőr forrósodását, azt a sosem érzett
folyamatot, ahogy a bőr kitágul, megtelik vérrel, és tüzes, lüktető hurkákká
puffad. A rettegés attól, hogy a teste valami más, idegen formává vált, mint
megszokott kuckója és menedéke, megajándékozta egy különös
tapasztalattal: lehetséges kilépni a testből és mindenből, ami a testhez
tartozik, a szeretetből, a függésből, a félelemből. Lehetséges az elmét
kiemelni a testből egyetlen távoli, fénylő pontba, amelyhez már nem
tartozik lélek. Lehetséges úgy létezni, hogy semmi sem fáj, mert semmihez
nincs köze. Ha egy-egy másodpercre sikerül, mért ne sikerülhetne
hosszabban is?
– Majd megtanulod, nyomorult, hogy engem tisztelni kell!
Áron lihegve fejezte be a verést, de nem ment ki a szobából. Kristóf
egy idő után úgy érezte, rosszabb, ha meztelen, vöröslő seggel fekszik, mint
ha feltápászkodik, és felhúzza a nadrágját. Mire végzett a mozdulattal, Áron
kiment a szobából, becsapva maga mögött az ajtót: Kristóf biztos volt
benne, hogy az egész értelme Áron számára leginkább ez volt: nézni a
megalázott levetkőzést és felöltözést. Csak később jutott eszébe, hogy végül
csak elfelejtette a férfi arcába vágni a mondatot, hogy „nem vagy az apám”
– de ennek az apró koreográfiai hibának akkor már nem tulajdonított
jelentőséget.
Ezt az egészet, az anyja árulásával és a verésekkel együtt, Kristóf csak
évekkel később mesélte el nekem, amikor Péter már tényleg a végét járta, és
– mint aztán kiderült – már csak az utolsó, tolsztoji epizód volt hátra, a
Nagy Futás, még ha ez Péter életében nem is sikeredett térben olyan
méretesre, mint az orosz gróf emlékezetes bolyongása a halál felé.
Amikor Péter megbizonyosodott arról, hogy Olga végérvényesen és
visszavonhatatlanul Áron kezei közé került, és levonta a helyzet tanulságát
– amelynek a vallástörténet számára is emlékezetes lenyomata a Kentaur,
avagy a nő mint áldozat az antik mitológiában –, igyekezett még
szorosabbra fonni a szövetséget Kristóffal. Úgy gondolta, Olga számára az
lenne a legnagyobb csapás, ha azt kellene éreznie, hogy elvesztette a fia
szeretetét. A bonyolult hatalmi játszmában úgy okoskodott, hogy ha sikerül
Kristóf indulatait mérsékelnie, a kamasz haragja nem fenyeget robbanással.
Ezért minden indulatban csatlakozott Kristófhoz, ami Áron ellen irányult,
és minden indulatban ellenszegült vele, ami Olga ellen támadt a fiúban. És
hogy a lelkében dúló fekete indulatokat, a megalázottság és a bosszúvágy
mérges keverékét csökkentse, igyekezett egyre jobban bevezetni a
szellemvilágba: megkérte, hogy felolvashassa neki készülő előadásait, és a
kézirat indigómásolatát a fiú kezébe nyomta, hogy abból ellenőrizze, nem
vétett-e hibát olvasás közben. Szándékosan helyesírási hibákat vétett, vagy
elírt olyan neveket, amelyekről tudta, hogy a fiú számára ismertek, hogy
Kristófnak sikerélménye lehessen, amikor rájuk talál. Vagy apróbb kutatási
feladatokkal bízta meg.
– Hirtelen nem jut eszembe, Boiótiában mi volt Héraklész mellékneve.
Megnézed a Pauly-Wissowában?
És Kristóf boldogan ugrott, megkereste a végtelen lexikonfolyamban a
megfelelő kötetet, és bár csak kapirgálta még a németet, addig bogarászott,
ameddig rá nem akadt a válaszra.
Áron azonban hamar rájött, miben mesterkedik Péter, és a Kristóf
védelmében tett hadműveleteit egyértelműen ellenségesnek találta. Nyilván
attól tartott, hogy ha Péternek sikerül magához édesgetnie még jobban a
fiút, az előbb-utóbb Olgára is hatással lesz. Nem engedhette az alakuló
ellenpártot megerősödni, meg esztelenül, vadul akarta és szerette Olgát.
Pétert a kertben kapta el.
– Mit akar, Papa? Mit akar? Egy puhányt akar nevelni az unokájából?
Egy lépcsőházi nejlongyereket, egy neurotikus úrifiút, aki összetojja magát,
ha valaki mérgesen néz rá? Kristóf a mi felelősségünk Olgával! Ne szóljon
bele a dolgomba!
Péter nem szokta meg, hogy modortalan, indulatos figurák támadnak
neki, zavarba jött, leginkább attól, hogy dühében remegni kezdett a keze.
– Megsérted a méltóságát! Nem lehet megsérteni valaki méltóságát!
– Méltóság…?! – kapta fel zavartan a szót Áron, és egy darabig
pörgette a nyelvén, mint egy forró húsdarabot. – Miféle méltóság? Egy
gyereknek mióta van méltósága? Kaptam volna apámtól olyat, ha a
méltóságommal jövök, hogy leesik a fejem!
Péter válaszolni akart, de ekkor nyikordult a kertkapu, és Olga lépett
be rajta. Ránézett a két, vörös fejjel, felhúzott vállal egymással szemben
álló férfira, elsápadt és megtántorodott. Péter ugrott először, de Áron
gyorsabb volt, félrelökte, és átkarolta Olgát.
– Ezt műveli…! – sziszegte még oda Péternek.
Pétert azonban leginkább a támadás határtalan modortalansága alázta
meg. Apám sokszor idézte később, milyen felháborodással mesélte el neki
az egyik Duna-parti sétán Péter a kerti epizódot. Eljátszotta Áron mozgását,
zavarát, ahogy nem tud mit kezdeni azzal a fogalommal, hogy méltóság,
aztán a teátrális ugrást az elesni készülő Olgához. Aztán Péter olyan terepre
merészkedett, amely számára is tökéletesen ismeretlen volt; mintha a
plebejus indulat, amely Áronban dohogott, öregségére felmentette volna a
megszokott formák kötelezettségei alól.
 – Tudod, ki ez…?! – fogta meg apám karját. – Tudod, mi…?! Ez csak
egy szaros, frusztrált paraszt.
Apámnak nagyon nem volt ínyére ez a magyarázat Áron viselkedésére
– ahogy nekem fejtegette: akármilyen eszes és művelt volt Péter, itt csak
előjöttek az osztálykorlátai, a városi polgár gőgje megakadályozta, hogy
egy olyan bonyolult és ösztönös lényt, mint Áron, kellő körültekintéssel
ítéljen meg. De talán akkor Pétert már egyáltalán nem az érdekelte, hogy
valamit körültekintéssel és kellő megfontoltsággal minősítsen. Apám úgy
emlékezett, ez a beszélgetés 1981 júniusában zajlott le közöttük. Piramis-
koncertre jártam, és LGT-re, miután apámnak sikerült Bécsből beszereznie
egy farmert, amibe belefértem. Akkor már én voltam az „Óriás”, bármerre
mentem a városban, innen is, onnan is rám köszöntek. Testem mérete,
amely gyerekkoromban csak szorongás és megaláztatás forrása volt, kezdett
a javamra dolgozni legalább abban, hogy feltűnő voltam, és nehezen
felejthető. De valahányszor egyedül maradtam a gondolataimmal,
képzeletben Herkulesváron találtam magam, a Waldstein-házban.
Érettségire készültem, különórákra jártam, és tanultam éjjel-nappal, még
hétvégente sem volt időm kimenni. Amikor jeles érettségivel és a katonai
szolgálat alóli felmentésemet igazoló egészségügyi okmánnyal a zsebemben
végre megint eljutottam a Waldstein-házba, az események már jórészt
lezajlottak.
A múzeumok átszervezésével a könyvtár nagy részét Pannonhalmára
vitték át: a megüresedett polcokat Péter könyvei vették át, amelyek eddig
tornyokban álltak a padlásszobában és a ház különféle pontjain.
Érzékenyebb veszteség volt, amikor kiderült, hogy a szobrok egy részét is
visszaviszik Budapestre: a két sor helyett egysorosra fogyatkozott
falanxban néztek szembe a változni készülő idővel Róma császárai és a
mitológia hősei. Péter megrendülten és kíváncsian vette tudomásul, hogy
elkezdődött az, amiben beköltözésük pillanatától biztos volt – a dolgok ott
kezdenek lebomlani, ahol elkezdődtek. Csak azt nem lehetett tudni, merre
terjed tovább a szakadás.
Kristóf egyre távolabb került attól a világtól, amelyben én éltem, és
amelyben egyre jobban éreztem magam. A Waldstein-házon kívüli világ
tilalmas terület volt, amelyre Péter, Olga és Áron más és más indokból, de
egyforma ellenségességgel és gyanakvással tekintett, és így mind a három a
maga módján zárta el Kristófot attól, hogy ebbe a világba belemerüljön.
Péter a külvilágban tudatlanságot, ostobaságot és otrombaságot látott,
amelytől meg kell óvnia Kristófot; Áron az ősi szakralitástól elfordult
profán csőcseléket, Olga pedig rettegett minden idegentől, nehogy valaki
belepillanthasson a valóságába. Épp elég harc volt, hogy rejtőzködési
taktikáit kialakítsa házon belül – nem tudta volna elviselni, ha egy külső
szem tükrében kell önmagukra néznie.
Péter makacsul tartotta magát ahhoz, hogy a kommunisták sajtóját,
rádióját és tévéjét kizárja az életéből, és ezt az elzárkózást alaposan
belenevelte Olgába és Kristófba is. Mióta az öreg postás meghalt,
felhagyott a Frankfurter Zeitung olvasásával, különben is már kívülről tudta
az összes évfolyamot a tőzsdehírekkel és a halálozási rovattal együtt. Az
egyetlen kapocs a külvilág felé Baltazár volt, aki a cigányokkal bejárta az
országot, fantasztikus holmikkal tért haza, asszonyok és gyerekek csüngtek
rajta, és számtalan zsebéből mindenkinek előhalászott valami ajándékot.
Amikor egyszer barátja hónapok óta nem jelentkezett, Pétert elfogta az
aggodalom: lement a cigánytelepre, hogy megkeresse, és meglepődött,
milyen messzire terjeszkedtek már a házikók a patak két partján. A
szeméthegyek között a patak olajfoltos, zavaros vizében gumiabroncsokon
és építési törmeléken ugrálva gyerekek játszottak. Amikor meglátták a
bizarr öregurat, megszeppenve elhallgattak. Péter elképedt, mennyire
megváltozott Herkulesvár az elmúlt évtizedekben: ebből a szögből a
templom mellett magasodó toronyház szinte kitakarta a római erőd
dombját, a lakótelepek karéja a gyárfüsttől opálos levegőben távoli
hegységnek tűnt.
A távolból, a szovjet laktanya felől katonai induló hangfoszlányait
hozta a szél. Elindult a viskók között, és Baltazárról kérdezősködött: a
cigányok úgy tudták, hogy valahova Dunántúlra indult a többiekkel, csak a
hónap végére várják őket vissza. Csalódottan indult haza, azzal a
bizonytalan felismeréssel, hogy elmulasztott az utóbbi két évtizedben
körülnézni a világban, és ettől most minden még feldolgozhatatlanabbul
idegen lett. Visszamenekült a padlásszobájába, és bekapcsolta a rádiót.
Halkan mindig ott zümmögött Bécs, Párizs vagy London, de ’56 óta minden
híradást került, amelyben Magyarországról volt szó. Képzelete elzárta előle
azt az időt, amely mellőzöttsége és félreállítása óta eltelt, és mindörökre
lehorgonyzott az 1948 előtti vizeken: a Szovjet Birodalom határain túli
világ híreit, a történelem nagy, lassú hömpölygését viszont szenvedélyes
érdeklődéssel követte, hogy elméleteinek helyességét újra és újra
ellenőrizhesse, s hogy kérdőre vonhassa tézisei igazságait.
 Délutánonként, amikor Kristóf túljutott az Áron által kirótt kötelező
feladatokon, és a nagyapja szobájába menekült, ahol viszonylagos védelmet
talált a házat átjáró nyomasztó atmoszféra elől, Péter lefordította neki a
híreket, miután megígértette vele, hogy sem az iskolában, sem a
barátoknak, sem sehol máshol nem beszél róla. A cinkosság tökéletesen
működött közöttük, és így Kristóf lassan többet tudott meg az afganisztáni
háborúról, az olajválságról, a párizsi opera repertoárjáról és olyan
szerzőkről, akiket a vasfüggöny mögött olvasnak, mint arról a világról,
amely szürke unalmával körülötte porosodott. A padlásszoba egy másik
világ volt, egy másik univerzum: kapu egy másik világra, és zárvány a
múltból: egy időgép, amely képes volt a múltba és a jövőbe is repíteni – bár
hogy mi a jövő, arról megoszlottak a vélemények. A padlásszobában más
nyelv volt használatban, mint odakint, más szabályok voltak érvényben, és
más látszott a világból, mint néhány méterrel távolabbról. Péter sötét ítéletét
ugyanúgy elmondta Kristófnak, ahogy annak idején Olgának is. De kassai
tárgyai, a kassai lakás könyvtárának könyvei, a levélnehezékek, szobrok,
lámpabúrák és képek egy Kristóf számára ismeretlen és örökre elmerült
világ megmenekedett rekvizitumai voltak. Olyan izgalmas volt
megtapogatni őket, mintha holdkőzetet tartana a kezében: mindaz, ami a
születése előtt történt – és még inkább az anyja születése előtt –, olyan
mágikus időmélységben volt tőle, hogy a létezését is alig lehetett elhinni.
Borzongva nyitotta ki a könyveket, és szagolt a lapok mélyébe, ahol elzárva
még mindig volt valami abból az illatból, ami Péter egykori lakásában
uralkodott. Odatartotta a könyvet Péter orra alá, mire az öregember
bólintott.
– Igen, igen! Ez a könyv a szoba északi sarkában volt, ahová a
földszinti fűszerüzletből mindig feláramlott a majoránna és a bazsalikom
illata.
Péter ugyanúgy, mint a lányának, Kristófnak is napról napra elmesélte,
hogy ugyanebben az időben Kassán mi volt a rend, hogyan szabályozta az
életet a sok évszázad alatt kialakult rítusok sora. Nála azonban máshová
helyezte a hangsúlyokat, mint a lányánál. Így lassan Kristófnak is
személyes ismerősei lettek azok a kassai figurák, akik már Olga
gyerekkorában is nagyobb elevenséggel töltötték meg képzelt létükkel a
teret, mint a valóságban odakint tántorgó és szitkozódó herkulesváriak. A
különbség annyi volt, hogy Péter most harmincöt évvel öregebb volt, lassan
matuzsálemi korba lépett, és a történetei időnként szétszakadoztak,
elfoszlottak. Elkezdett egy mondatot egy karakterrel, és mire kikeveredett
egy közbeiktatott zárójelből, már egy másik karakter lett a főszereplő, így e
történetekben különös keveréklények szerepeltek, hímnős, félig aggastyán,
félig gyerek figurák, a kassai lét afféle esszenciája egy ember-khiméra
alakjába sűrítve. De egyre több harag gomolygott benne, és olykor
váratlanul zokogógörcs fogta el, ami egészen a hisztériáig tudott fokozódni.
Hosszú, prófétai dörgedelmekben ábrázolta Kristófnak, mivé változott
a világ. Az emberek vaddisznókká változtak, csak rájuk kell nézni,
bármerre mész az utcán, nem emberek jönnek szembe, hanem vaddisznók.
Az emberek ebben a rendszerben antropológiailag is átalakultak, a nyakuk
meg a fejük kezd el hízni, nem a hasuk meg a hátuk, az úgynevezett
szocialista ember leginkább egy hatalmas, hájas fejből áll, amelyből ostoba,
gonosz, apró szempár csillog elő, épp, mint a vaddisznóknál. A másik,
rendszerhez igazodott testrész az orr. Mivel egész életükben rejtőzködnek,
rettegnek, és csak rövid, agresszív támadások erejéig törnek elő a
kukoricásból, ahol az életük idejének nagy részét csámcsogással és
turkálással töltik, a látásuk egészen visszafejlődött, és nem alkalmas többé
arra, hogy nagy messzeségbe, tágas tájba lásson bele, összefüggéseket
lásson meg, távoli igazságokra tekintsen rá. Mivel túlélésük azon múlik,
milyen gyorsan tudják kiszagolni és megtalálni a táplálékot, a létezésük
mindenestül az orruk függvénye; és ahhoz, hogy legyen idejük megenni,
amit kiszagoltak, tudniuk kell, mennyire van még az ellenség, hogy milyen
gyorsan zabáljanak. Ezért nőnek ezek az otromba, szőrös, zsíros, húsos
ormányok ezekre az elhájasodott nyakakra és pofákra. Na és aztán a nyelv,
amely elvesztette gazdagságát és sokrétűségét, a röfögésre egyszerűsödött,
röf és röf-röf, esetleg röf-röf-röf, ennyit tudnak, de inkább ezt se mondják,
mert nincs még ennyi mondandójuk sem, ha degeszre zabálták magukat,
csak fújtatnak egyet az ormányukon.
Albumokat vett le a könyvespolcról, Cranachot, Hieronymus Boscht,
és a Krisztus megfeszítésén ügyködő római katonák vagy a pokol lángok
marta tájain fetrengő félig állat, félig ember bűnösök portréin folytatta
tovább a magyarázatait. Milyen tomboló, milyen gyilkos emberismeret,
milyen kíméletlen szarkazmus és irónia vezeti a festő ecsetjét, ahogy az
emberi bűnök legmélyébe hatol, a harag, a kéjsóvárság, a kapzsiság, a
falánkság, a restség, a röfögő lustaság és a sziszegő gyűlölködés micsoda
pompás panoptikuma ez a sok eltorzult fej. A kereszténység legnagyobb
vívmánya, hogy végtelen gazdagságban élesítette ki az emberi érzékeket a
bűnök felismerésére. Ahová egykor a görög művészet az emberi szépséget
és erényt állította, oda a keresztény művészetben csak az isteni test hiánya
fér – mert a test maga legfeljebb Ádám és Éva esetében ép, az Isten teste
csupa seb, lyuk, vérző üreg, megkínzott és lüktető ízület, kiürült erek,
sápadt hullabőr, lila, puffadó porhüvely – és az emberek, akik körülveszik a
megkínzott testet, csupa bűnben fetrengő torzkép. Micsoda kegyetlen,
túlfejlett, hisztérikus igazságérzet és milyen kevés megértés az emberi
létezés rövid évtizedei iránt! Az ítélet már az előtt készen van az emberről,
mielőtt az bármit, jót vagy rosszat tehetett volna; a krisztusi megváltás és
bűnbocsánat tana csak fügefalevél ezen a morális bestialitáson. A
kereszténység legfőbb szenvedélye utálkozni az emberi bűnök felett, és a
gyermeki ártatlanság álcája mögött is megpillantani a kéjre sóvárgó testet és
a gonosztettre sóvárgó ösztönöket. Az egyház teste szinte önként kínálkozik
fel arra, hogy ezt a bűnpotenciált valóságossá tegye. A művészetet a
keresztény vallás szükségképpen perverzzé teszi, hiszen központi motívuma
egy vérző, megkínzott hulla. Nem titkolhatja a festő, milyen élvezetet lel a
szadizmus ábrázolásában, milyen bűnös élvezettel merül el a
hullagyalázásban: a keresztény művészet a kannibalizmus és a hullaszex
szublimációja. Ez a kikényszerített perverzió, amelybe a művészek
belekényszerültek, megtanította őket megvetni és meggyűlölni az embert:
amelyikükben volt ép erkölcsi érzék, nyilván nem tehetett mást, mint hogy
önmaga gyűlöletét, amelyet a permanens perverzió miatt érzett, mások ellen
fordította. Az antiszemitizmus ennek az öngyűlöletnek a folyománya: a
Krisztus halálán örvendező, gonosz zsidó karakterisztikája az
öngyűlöletben fuldokló művész egyetlen menekülési útja az önfelmentés
felé.
Ezekkel a monológokkal Péter Kristófban tovább növelte a gőgöt és a
megvetést embertársai iránt, amit már amúgy is elkezdett benne felnevelni a
megaláztatása miatti bosszúvágy és a tehetetlensége miatt érzett harag a
világgal szemben. Ráadásul miközben a Cranach, Brueghel, Dürer képein
tobzódó torz arcokat nézték, ugyan egyikük sem mondta ki nyíltan, de
mindketten érezték, hogy a másik is tudja: voltaképp Áron fizimiskáján
szörnyülködnek és gúnyolódnak.
Az utóbbi időben Áronból tényleg előbújt valami vaddisznószerű. Jó
pár kilót felszedett, meg is kopaszodott, a nyaka elhízott és megvastagodott,
az állkapcsán megcsomósodtak az izmok, és az orra is – Kristóf legalábbis
Péter magyarázatai után már nem tudta máshogyan látni – kezdett
disznóformát ölteni. Dühöngve csörtetett a házban, és akármilyen halkan is
duruzsolt a lakkozott faburkolatú Orionból Bécs, felordított a padlás felé,
hogy halkítsák le az agyrohasztó idegen vartyogást. Szerelmi életükből
Olgával nem csináltak titkot, Áron néha meztelenül csörtetett végig a
házon. Péter a ház több pontján is füldugókat tartott készenlétben, hogy ne
kelljen hallania Olga nyögdécselését és Áron hörgését.
Néhány év alatt az anyja iránt érzett harag, az árulása miatt
felgyülemlett indulat Kristófban bűntudatba fordult át. Olga
megfellebbezhetetlen tekintéllyel képviselte az anyakirálynő előjogait és
fenségét, és Áronnak osztotta a királyi rangot és pallosjogot. Egyértelműen
kinyilvánította, hogy ő is, Péter is, és Kristóf is Áron uralma alá tartozik, és
mindenben Áronnak van döntő szava a házban. Olyan alázattal és
önfeladással beszélt Áronhoz és Áronról, hogy Kristófban egyre kevesebb
bátorság maradt, hogy a férfi előjogait megkérdőjelezze. Ráadásul olyan
kevéssé ismerte a külvilágot, hogy valahányszor felmerült benne a
kalandvágy, hogy megszökjön, hogy a szemükbe kiáltsa a saját igazságát, és
rájuk vágja az ajtót, elvette az erejét a félelem. Minél többször gondolt arra
a pillanatra, amikor az anyját megkérte, hogy hagyja ott Áront, annál
nagyobb szégyen öntötte el, és nem tudta szétválasztani, melyik fáj jobban,
a saját merészsége vagy az anyjától elszenvedett visszautasítás. Attól félt,
soha többet nem tud nyugton élni, percenként eszébe fog jutni ez a szégyen.
Így napról napra gyengült, és lassan Áronnal szemben is elvesztette az
áldozat jogos haragját és erkölcsi fölényét. Az újabb veréseket már úgy élte
át, hogy maga is elhitte: megérdemli őket.
A nagyapja belenevelt addigra annyi kritikai szellemet, hogy tudta:
mindenképpen rá kell kérdeznie magában, mi van akkor, ha a helyzet
valójában úgy áll, hogy ő a rossz, Áron pedig tényleg jót akar. Miközben
magányosan kóborolt az építési törmelék borította Duna-parton, szemben a
Börzsöny sziklás tömbjével, amely feketén magasodott az ezüstös folyó
fölé, magával ragadta ez az új szempont, és ahogy elgondolta utóbbi éveit,
néha sikerült önmagát kívülről látnia. Egy gunyoros, pökhendi,
nemtörődöm emberkét látott, aki sem anyját, sem érte fáradozó nevelőapját
nem szereti, az iskolából rossz jegyeket hoz, bármire kérik, húzza a száját,
ügyetlen a fociban, és – úgy általában véve – tényleg semmi haszna a
földön. Létezése egyetlen értelme abban merül ki, hogy fáradságot és
örökös fejfájást okoz a szüleinek. Mindezek tetejébe olyan titkos bűnöket is
ápol a lelkében, amelyeket senki sem sejt rajta kívül: például képtelen
felidézni az emlékezetében édesapja arcát vagy egyetlenegy gyerekkori
emléket, amit együtt éltek át; és minthogy a saját emlékezetéről van szó, a
radírt nem mozgathatta idegen kéz: az emlékezetéből ő maga törölte azokat
az időket, mégpedig azért, mert eredendően, lelke mélyéig romlott és
bűnös. Hát hogyne érdemelne verést pont egy olyan embertől, aki számára a
legfontosabb érték az emlékezet?
Amikor Áron legközelebb megverte, a kivörösödő, rózsás hurkákká
dagadó bőr fájdalma mögött megérezte azt az örömöt, amit a bűnért
megbűnhődő lator érezhet, amikor biztos lehet abban, hogy a büntetés
elszenvedésével végre megszabadul lelkiismerete terhétől. Kapóra jött,
hogy Áron újabb kínzásként azt eszelte ki, hogy egy kis önarcképet
ajándékoz magáról Kristófnak. A szépiaárnyalatú fotó gyerekkorában
készült róla, és valamilyen megyei lapban jelent meg, az „Így él a dolgozó
parasztság” vagy valami hasonló című rovatban. Falujáró szociológusok
véletlenül találták meg éppen őt, amint a család komondorával az apai ház
előtt áll hülye kis sapkával a fején, csorbán vigyorogva. A mellette
hűségesen ülő kutya magasabb nála. A kép aztán üveg alá került, és
fakeretbe, Áron ide-oda teszegette a szobájukban, és sokat és kedvtelve
beszélt arról, ez a kép mennyire jellemzi az örök reményben és az
időtlenség igazságában élő vidéki magyarságot: a reménytelenséggel dacoló
zsigeri derűt, a természettel harmóniában élő ember bizodalmát a világ
rendjében, a jóakaratot és a kőkemény elszántságot, hogy megvédje a maga
jussát és igazát. Olga, aki másféle műelemzésekhez szokott, gyámoltalanul
bólogatott, mert valóban nehéz is lett volna megtagadni a szimpátiát attól az
ártatlanul mosolygó, sapkás kis embertől és a mellette magasodó bozontos
kutyafejtől, amelyből csak egy nedvesen csillogó kis nyelv jelezte, hogy
egyáltalán élőlény, és nem egy kupac kutyaszőr.
Kristófnak azonban igazi kínszenvedést okozott a kép. Az íróasztalán
kellett tartania, egyenesen a szeme előtt, mint valami oltárképet, és Áron azt
találta ki, hogy ha Kristóf, úgymond, rosszul viselkedik, akkor be kell
fordítania a fal felé, csak két nap jó viselkedés után fordíthatja vissza, hogy
a gyerek Áron mosolyában részesülhessen. Kristóf számára a
leggyötrelmesebb és legmegalázóbb az egészben az volt, hogy érezte, a
férfi az ő szeretetéért küzd, de ezt a küzdelmet képtelen máshogy vívni,
mint a gyűlölet és a harag eszközeivel. Ez a magából kivetkőzött
szeretetvágy jobban megalázta, mint a verés és az abból fakadó öngyűlölet,
és amit végül hosszas kutakodással a dolgok legmélyén megpillantott: a
megbűnhődött vétkes titkos kéje, amit a verésben talál. De ez a titkos kéj
legalább elválasztotta Árontól: magányos öröm volt, titkos eksztázis. De
erre a rövid boldogságra viharos gyorsasággal érkezett a megalázottság
tehetetlen dühe. Áron észrevehette, hogy Kristóf egyetlen dologra vágyik:
hogy ne kelljen vele időt töltenie, ezért kéjjel nyújtotta az együtt töltött időt
órákká. Újra és újra nekiszaladt a küzdelemnek, hogy elnyerje Kristóf
szeretetét, de sose mulasztotta el látványosan jelezni, ez a küzdelem
mennyire terhére van. Ezen órák alatt, amelyeket a kertben vagy a
presszóban, egy pohár jaffa mellett kellett Áronnal töltenie – amikor,
úgymond, „férfi módra” beültek ketten a kocsmába, és Áron egymás után
gurította le a söröket, Kristóf hosszú számsorokat szorzott össze fejben,
vagy bonyolult összetett, feltételes mondatokat fordítgatott magában
németre, hogy ezzel teremtsen az elméjében egy zugot, amelyben
elmenekülhet a kényszerű jelenlét elől: úgy vett részt a beszélgetésben
Áronnal, hogy a férfi közben nem sejthette, hogy valójában a világ egy
egészen más részében tartózkodik. Szerencsére ritkán várt választ
Kristóftól, mert főleg azzal volt elfoglalva, hogy kifejtse az elméleteit a
világról, a múltról és a jövőről.
Áront ebben az időben egyre inkább csak a sámánok érdekelték.
Éjszakánként kínzó látomások gyötörték, dúlva-fúlva, csörömpölve járkált a
házban, amíg mindenki fel nem ébredt, és végig nem hallgatta, milyen
jövőbe avatták be a szellemek. Látta a világ végét: a Hold zuhanni kezd a
Föld felé, egészen hatalmas lesz, ahogy közeledik, a kráterek éles peremein
megcsillan az óceánokból visszaverődő napfény, aztán bang, iszonyú
robbanás, és minden megsemmisül. Sápadtan, verejtékező homlokkal,
kikerekedett szemekkel magyarázta, hogyan pusztul ki az emberiség, aztán
nagy nehezen hajnal fele megnyugodott. De mivel a látomások újra és újra
visszatértek, meggyőződése lett, hogy a jövő üzen neki, s hogy az
üzenetnek egy értelme van: neki azon kell dolgoznia, hogy megmeneküljön
az emberiség, s a megmenekülésnek egy útja van: az erkölcsi tisztaság. A
megtisztulást pedig önmagunkon kell kezdeni, mert csak egy megtisztult
ember tisztíthat meg másokat.
Baltazárt fellökte, amikor az öregember fekete, széles karimás
kalapjában be akart jönni az ajtón. Csecsebecsékkel megrakodva, teli
nejlonszatyorral érkezett, hogy a csiricsáré csempészárukkal felvidítsa
Olgát. Áron beletúrt a szatyorba, kivette a dezodort, undorral, távolról
megszagolta.
 – A rohadt nyugatiak ezzel mérgezik az embereket! Most olvastam egy
szovjet tanulmányt, amely fehéren-feketén kimutatja, hogy direkt
kábítószert kevernek ezekbe a szarokba, hogy meghülyítsék vele az
ifjúságot!
Baltazár sértetten vette ki a kezéből a palackot.
– Csáresz tu labengeszku kár – mondta mosolyogva, barackot nyomott
Áron fejére, és felsietett Péter szobájába. Péter lázasan dolgozott. Az utóbbi
időben messzire kalandoztak a gondolatai, a vallástörténettől lóugrásokban
távolodott, és a legkülönfélébb korszakok legkülönfélébb történetei
foglalkoztatták. Mivel nem kötötte egyetemi rendszeresség, kutatási terv,
szabadon csapongott, és arról írt, ami éppen eszébe jutott. Legutóbbi
mániája Puskin volt. Lenyűgözőnek találta, hogy a legnagyobb orosz költőt,
akiben ráadásul negyedrész afrikai vér csörgedezett, épp egy pomádés
bonviván, egy felelőtlen szoknyavadász, egy diplomáciai zsúrfiú golyója
terítette le.
– Vajon d’Anthès direkt lőtte ágyékon Puskint? – kérdezte Baltazárt. A
hórihorgas öregember nagy köpenyében, széles kalapjában betöltötte a
szobát. Édes, drága parfümillatot árasztott, és rágógumit rágott. A mentol
illata keveredett a virágok és citrusfélék bonyolult elegyével.
– Szíven akarta lőni, csak lefelé hordott a pisztolya – mondta.
– Nem hinném. Elvileg Puskinnak lehetett oka, hogy tökön lője őt,
elvégre úgy tudta, afférja volt a feleségével. A párbaj előtt ezt közölhette is
vele. Bosszúból d’Anthès eleve a tökére célozhatott. Ő volt a katona, neki
volt esélye arra, hogy tényleg oda talál, ahová céloz.
– Nem tudom. Már régóta nem foglalkoztatnak ilyen kérdések –
mondta Baltazár, és letette a csecsebecsékkel tömött szatyrot.
– Ezt majd adogasd oda Olgának.
Péter biccentett, anélkül, hogy odafordult volna az íróasztaltól.
– Nem jövök többet – mondta Baltazár.
Péter erre megfordult. Barátja a fénynek háttal állt, az alkonyi nap
betűzött az ajtó nyílásán. Csak egy fekete sziluett látszott belőle.
– Elmegyünk a többiekkel.
– Hova? – kérdezte döbbenten Péter.
– Nem tudom.
Péter a pillanat ünnepélyességéhez illően felállt, de mire hátratolta a
széket, a barátja már lefelé sietett a lépcsőn. Illetlenségnek találta, hogy
utánasiessen. Áron káromkodott odalent: a sietve távozó vendég elfelejtette
maga után becsukni az ajtót.
Áron az utóbbi időben egyre közelebb került a szovjet
tanulmányokhoz: a párt a szárnya alá vette az előadásait, amelyekkel a
farmerviselés, a nejlonharisnya, a szemfesték és a popzene káros hatásait
fejtegette. Az előadásaival kultúrházról kultúrházra járt, és társulatával
dramatizálva színre vitte, hogyan teszik tönkre a Nyugat mérgei az
ifjúságot. A közeledésből az lett, hogy végül felvették a pártba, igaz, ezt
akkor nem verte nagydobra, apám is csak véletlenül tudta meg. A
Waldstein-házban nem hangoztathatta a befogadtatása miatti örömét, de a
hanghordozása mélyebb lett, és valahogy mintha magasabbá is tette volna
hatalma megnövekedése egy-két centivel. Úgy tudott a nála magasabb
Kristófra nézni, mintha a fiú lenne az alacsonyabb.
Esténként leültette maga mellé, és kinyitotta kedvenc könyvét. Attila, a
hunok királya. Nagyalakú könyv volt sok képpel, amelyek a hunok
hétköznapjait ábrázolták: hunok a lovaikkal, hunok fehér lovat áldoznak,
hun sámán szertartás közben, a hun jurta belseje. Volt egy kép, amelyet
különösen szeretett: a hun család. Ezt mindig sokáig kellett Kristófnak
néznie, hogy jól az emlékezetébe véshesse. A képen a férfiak törökülésben
üldögéltek a jurta közepén, előttük gőzölgő tálakon nagy húsok. Mögöttük
lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel álltak az asszonyok, még hátrább pedig
szíjra fűzve a kövér, hosszú hajú római és görög foglyok, térdelve, imára
kulcsolt kézzel, olyan arckifejezéssel, amely egyszerre fejezte ki
gyávaságukat és készségüket arra, hogy azonnal elárulják a hazájukat és
istenüket nyomorult életükért cserébe. Áron nem győzött csodálkozni a kép
sugallta harmónián. Micsoda rend! A férfi és a női princípium milyen mély
értelmű egyensúlya! Milyen szánalmas a legyőzött, elpuhult Nyugat, és a
győztes hunok arcán milyen időtlen bölcsesség ül!
Kristófnak hosszan és alaposan kellett néznie a képet, és Áron után
kellett mondani a képhez fűzött magyarázatot. Az elméje és a lelke
egyetlen, szűköcske kiutat talált, amelyen el tudott menekülni az erőszak
elől, ez az egyik hun asszony arca volt. A kép jobb szélén állt, elkülönülve a
többiektől, mintha valamiért megsértődött volna. A rajzolónak valahogy
nem sikerült azt az egyenmongol arcot rajzolnia, mint a többieknek, volt
benne valami furcsa durcásság, sértődött dac, mintha nem értene egyet
azzal, ami a szobában zajlik. A kép nézése közben Kristóf sokféle
magyarázatot talált ki arra, mi foglalkoztathatja azt a nőt: talán
legszívesebben azonnal kivégeztetné a rabokat, talán mérget kevert az
ételbe, és várja a hatást, talán egyedül az ő férje nincs jelen. Néha annyira
elmerült ezekben a fantáziákban, hogy kivívta Áron dicséretét, amiért a
kellő elmélyültséggel tanulmányozza a képet.
Áron annyit gondolkodott a hunokon, hogy belesajdult a feje. Vajon
mit ettek a hunok, ha hegyeken vonultak keresztül? Vajon a napot tisztelték
jobban, vagy a holdat? Milyen lehetett hunnak lenni? Hogy gondolt a hun
önmagára? Vajon a hun asszony miként gondolt az urára? Vajon a hun
jövendőmondók előre látták-e a magyarokat, és személyesen őt, amint a
távoli jövőben rajtuk, hun jövendőmondókon gondolkodik? Ha igen, akkor
ez a két időpillanat ugyanaz a pillanat-e?
Úgy érezte, a hunokon gondolkodni erkölcsi felelőssége: a sértett
igazságérzet, amely a lelke mélyén dolgozott, egyedül a hunokban talált
megértésre, cserébe a hunok ellátták őt gőggel és haraggal. Minden, az
egész modern világ lakótelepeivel, autóival, parfümjeivel, szappanjaival,
miniszoknyáival, zenéjével, festészetével és irodalmával a hunok ellensége
volt, akik azt hagyták neki, Áronnak örökbe, hogy vigye ismét győzelemre
az ügyüket.
Áron felvitte magával Kristófot a dombra teliholdkor, amikor a
Dunakanyart sejtelmes fénnyel világította meg a rideg, ezüst fény, a „Lun”,
ahogy szerinte a hunok nevezték.
– Nézd csak meg ezt a tájat! Képzeld csak el, ahogy kelet felől
feltűnnek a fáklyák: végig a dombokon Kismarosnál, a Börzsöny
magaslatain, ameddig csak a szem ellát, megtelik a táj a lovasok fáklyáival.
Itt a másik parton a gőgös Római Birodalom a maguk elrohadt erkölcseivel,
leigázott népek jajszavából összeharácsolt aranyukkal, évezredek óta
gyakorolt harcmodorukkal, kipróbált vezényszavaikkal, hamis isteneikkel,
akiknek ezer-, kétezer, háromezer éves zagyva imáikkal hülyeségeket
gajdoltak, és ettől azt hitték, hogy legyőzhetetlenek!
Akkor már főállásban az óbudai kultúrházban dolgozott, és
drámaszakkört vezetett, az Aberturult, amelynek célja nem elsősorban
darabok előadásában, hanem a közösen átélt misztikus élményekben állt. A
hétvégi sakkszakkörök, horgolókörök, filatéliaklubok egy idő után
fellázadtak az állandó huhogás, hörgés és dobolással kísért kántálás ellen,
így Áron jobbnak látta, ha leghűségesebb szakköröseivel hétvégente inkább
Herkulesváron folytatja a gyakorlatokat. Így lett a római császárok és
mitológiai hősök gipszszobraitól körülállt szalon sámánszertartások
helyszíne. Amikor eljött a nyár, a szertartások a kertre is kiterjedtek: Áron
vezetésével a szakkör máglyát rakott, majd amikor a máglya leégett,
szétterítették a parazsat, és sámándobok dübörgése közben gyalogoltak
végig az izzó szőnyegen, anélkül, hogy megégették volna magukat. A
szertartásokat alapos önvizsgálat követte, minden résztvevő feltúrta a lelkét,
hogy talál-e még benne bűnt, világi salakot, amely megakadályozza, hogy a
szellemvilág tisztaságába merüljön, fényében megfürödjön. Ha bűnre
találtak magukban, azt hosszan bevallották és kiteregették egymás előtt,
míg végül sírva meg nem bocsátottak egymásnak. Megvetették a divatot,
nem hordtak farmert, nem dezodorálták magukat, és nem hallgattak
popzenét: gyolcsban jártak, és NDK-s Jézus-szandálban, cókmókjaikat
pedig erdélyi szütyőkben hordozták.
 12. FEJEZET

Az erkölcsi megtisztulás egyre inkább Áron rögeszméjévé vált, és egyre

több helyen pillantotta meg a világban a bűnt. Ez az idő egybeesett avval,
amikor Olga vonzereje egyre nagyobb és nagyobb lett, és már nemcsak
Herkulesvárról, hanem Esztergomból, Szentendréről, Dobogókőről is jártak
rajongók, akikhez eljutott a híre. A könyvtárban telt ház volt, sorban álltak a
férfiak, kamaszok és öregemberek, családapák és megrögzött agglegények,
hogy a közelébe juthassanak, hogy kapjanak néhány kedves szót.
Kisugárzása olyan fájdalmasan édes volt, hogy leveleikben és verseikben
többen öngyilkossággal próbálták zsarolni, és egy kamasz még a kést is
megmutatta, amivel szíven fogja döfni magát. Olga szabadkozva és szelíd
megbocsátással fogadta ezeket a közeledéseket; az alkoholtól elérhetetlen,
éteri magasságban lebegett, mint egy szivárvány, és misztikusan
megfejthetetlen válaszokat adott. A könyvek szereplőiről és íróiról úgy
beszélt, mintha mind a személyes ismerősei lennének, akikkel épp az előbb
váltott néhány baráti szót a konyhában, és bármikor előléphetnek az egyik
polc mögül. Aki beszélt vele, úgy érezte, hogy minden perce, amit eddig
nem olvasással töltött, kidobott idő volt.
Áron féltékenysége akkor lobbant fel, amikor felismerte, hogy az a sok
fürkésző tekintet, amely Herkulesváron kíséri, nem személyes varázsának
szól, hanem az ellenséges férfiak próbálják ellesni a titkát, mivel fűzheti
vajon magához Olgát. Hirtelen esett le a szeméről a hályog, és rájött, hogy
az a sok olvasó, aki Olga körül tolong a könyvtárban, valójában nem a
könyvek miatt van ott. Váratlan időpontokban jelent meg Olga
munkahelyén, villogó szemmel nézett körül a behúzott nyakú
nyugdíjasokon és kamaszokon. Aztán jobbnak látta, ha szárnysegédjeit,
Ürögdit és Tomaseket küldi maga helyett. A két gyolcsruhás, Jézus-
szandálos figura úgy tett, mintha olvasgatna, de közben árgus szemekkel
figyelték, kivel áll szóba Olga, estére pedig kész jelentést tettek le mesterük
asztalára. Olgának esténként kimerítően részletes vallomásokban kellett
feltárnia, kik és mit mondtak neki; a dilettáns szerelmes verseket Áron
hahotázva, gúnyolódva olvasta végig, aztán elégette, a hitvány kis
ajándékokat Olgának kellett a szemétbe dobálnia. Ha Olga vallomása nem
egyezett a szárnysegédek jelentésével, Áron inkvizítori kíméletlenséggel
csapott le az ellentmondásra, és hazug csalónak nevezve pocskondiázta
Olgát. A sminkkészletét elszedte és összetörte, a dezodorjait lángoló
vádbeszédek kíséretében dobta a szemétbe. A munkatársak és az olvasók
szeme láttára kutatta ki a munkahelyi fiókját, kiforgatta a zsebeit, a táskáit.
A likőrösüvegek akkor már a lexikonok mögött rejtőztek, néha már Olga
sem tudta, melyik mögött, így azok szerencsésen megúszták a házkutatást,
lassan pedig a parfümösüvegek is odavándoroltak, Olga csak titokban fújta
be néha magát, hazamenetel előtt pedig lemosakodott szappannal. Majd’
elsüllyedt szégyenében és megalázottságában, és egyre nagyobb adagokban
egyre többet ivott. Minden energiáját igénybe vette, hogy eltitkolja a
részegségét, és egyre nagyobb hálát érzett Áron iránt, amiért nem hagyja,
hogy végképp lezuhanjon a reménytelen mélységbe. Hálás volt neki, amiért
ilyen féltékeny, és hálás volt a környezetének is, amiért nem titkolják,
mennyire sajnálják, hogy egy ilyen dúvad mellett kell élnie. Ezeket az
ellentéteket angyali türelemmel békítette ki, és mindenhez, megaláztatáshoz
és sajnálathoz ugyanazzal a szelídséggel mosolygott.
Áron viszont egyre jobban belelovalta magát a féltékenységbe: nem
elégedett meg azzal, hogy a jelenben üldözi vetélytársait, egyre többet
faggatta Olgát Ferencről. Olgának részletesen, újra és újra el kellett
mesélnie a megismerkedésük első percétől a halál pillanatáig minden
mozzanatot, és Áron egyre több megvető és becsmérlő kommentárt fűzött
ezekhez a történetekhez. Ferenc minden egykori szavában és tettében talált
kivetnivalót, építészetét pedig a nemzeti hagyomány megbecstelenítésének,
egyenesen tömeggyilkosságnak minősítette. Fortyogva szidta a Bauhaust,
az ideológiától fűtött építészetet és az egyenlőség eszméjét, amely nem
veszi figyelembe a született tehetség előjogát, és a nemességet pusztán
születési véletlennek tekinti, anélkül, hogy megértené a család és a szellem
évszázados összekapcsolódásából keletkező spirituális többletet.
Frankofíliájuk hazaárulás volt a szemében, amely egyszerre köpi szembe
Rákóczi fejedelmet és a román elnyomás alatt sínylődő székely testvéreket.
A Peugeot a fogyasztói kultúra előtti gerinctelen és nevetséges hajbókolás,
Kristóf első éveinek nevelési elvei a perverz liberalizmus férfiatlan, puhány
iskolája. Péter akkor értette meg, milyen messzire jutottak a dolgok, amikor
Olga szótlanul a kezébe nyomta a fényképalbumot, amelyben Ferenccel
közös éveik fotói sorakoztak. Így került ez is a padlásszobába, a családi
ereklyéket rejtő ládába a kardbojtok, sapkák, keresztelőedények és
céhjelvények közé. Péter megvárta a pillanatot, amikor Áron nincs a
házban, és kérdőre vonta a lányát, aki Áron szavaival felelt.
– Meg kell szabadulnom a bűnös múltamtól. A bűn megvallása
megtisztít.
Péter viszolyogva hallotta meg a lánya szavaiban Stella hamis,
színészkedő hangsúlyait, és mélységesen elszomorodott.
Kristóf ezekből a dolgokból kevésről értesült, lassan sikerült
kicsusszannia Áron szorításából, akit lekötött a féltékenység és a
drámaszakkör, és egy idő után egyszerűen úgy tűnt, elfelejtette a hétvégi
focikínzásokat. Kristóf számára a gimnázium viszonylagos szabadságot és
menedéket adott, a különórák és a szakkörök lehetővé tették, hogy csak
egészen későn keveredjen haza. Olyan hirtelen nőtt meg, hogy valahányszor
bejött a kapun és feljött a lépcsőn, vagy a fejét, vagy a vállát biztosan
beverte valahova. A padlásszobában duruzsolt az Österreich Eins, de
mindenen Áron sötét, nyomasztó atmoszférája lebegett, amely azonnal
fojtogatni kezdte, ahogy belépett az ajtón. A megmaradt szobrok fehér
kísértetként fogadták a sámánmaszkokkal, szibériai dobokkal és mongol
szőnyegekkel teleaggatott szalonban. Igyekezett zajtalanul felosonni a
szobájába, nehogy magára vonja valamivel Áron vagy az anyja figyelmét.
Reggel már a félhatos busszal elindult, de ha hallotta, hogy Áron a
konyhában csörömpöl, inkább nem is reggelizett, inkább kibírta a buszon a
szédült émelygést, és csak Szentendrén rohant be a boltba zsemléért és
tejért. Hétvégente, ha én is ott voltam, hozzám menekült, de így sem
kerülhette el, hogy néha bele ne fusson a drámaszakkörbe, akik
ellenségesen és dacosan néztek a szemébe. Irigyelték, hogy ő alanyi jogon
inkább gyereke Áronnak, mint ők, és megvetették, hogy ő, ellentétben
velük, nem rajong a mesterükért. Áron két szárnysegédje, Ürögdi és
Tomasek azt kapta feladatul, hogy Kristófot beédesgessék az Aberturulba.
Tomasek hirtelenszőke, puhány testű fickó volt, olyan piros arccal és
duzzadt pontyajkakkal, mintha minden reggel bucira verte volna valaki.
Ürögdi langaléta volt, fekete hajú és álmos. Áron gyakran mérgelődött vele,
amikor próba alatt elszunyókált.
 Ha Kristóf otthon volt, bekopogtak a szobájába, és megpróbáltak vele
haverkodni, ahogy ők mondták. Ürögdi volt az ideológus, aki elméleti
vitákat gerjesztett, és mindig az ujján számolta az érveket, Tomasek pedig
jófej srácként definiálta önmagát, aki nem veti meg a kulturált szórakozást
sem. Igyekeztek Kristófot meggyőzni a szakrális világ fontosságáról és a
modern világ hanyatlásának szükségszerűségéről. Súlyos nyomás alatt
dolgozhattak, mert amikor Kristóf unottan lerázta őket, ijedten néztek
egymásra: rettegtek Áron haragjától.
Egy vasárnapi szeánsz után, amikor órákig doboltak és révültek a
szalonban, Áron behívta magukhoz, leültette középre egy párnára, és
előadásba kezdett a gyökereit vesztett, természettől elszakadt és
hagyományok nélküli modern ember tragédiájáról. Aztán átadta a szót
Tomaseknek, aki kifejtette, milyen a nemzeti identitásáról elfeledkező
tömegember; majd Ürögdi következett egy álmos makogással a hanyatló
kapitalizmusról és a popzenétől és drogtól elzüllött nyugati emberről.
Kristóf csak negyedóra után ébredt rá, hogy ő az az ember, akiről Áron
beszél, ő a faj egy példánya, akit nevelőapja épp a teremtés utolsó
állomásaként jellemez. A sátán utolsó kísérlete az emberiség megrontására
a modernitás, magyarázta. A városi, lakótelepi ember, akit gépek vesznek
körül, s akit csak a parizer és a fagyasztott spenót és a sör megszerzése
érdekel, aki elfelejtette, hogy a teremtés a hagyomány által, a népdalokból
szól hozzánk, s ha egy nemzedék elfelejti ezt a hagyományt továbbadni, a
sátán műve beteljesedik. Ne legyetek olyanok, mint ő! – mutatott Kristófra,
és a mindentudás büszkeségétől feszülő tanítványok gyűlölködő
megvetéssel bámultak a fiúra, aki nem értette, mi köze épp neki a
lakótelepekhez.
A harag magányossá és érdekessé tette. Egyre többször történt meg,
hogy a nők nyíltan kifejezték, mennyire szívesen megismernék. Ugyanaz
történt vele, mint az előszobában függő metszeten Odüsszeusszal: ahogy
sikerült kiúsznia a tengerből a phaiákok szigetén, és ott állt meztelenül,
hínárral és tajtékkal borítva, a istennő ellenállhatatlan vonzerőt öntött rá,
hogy a kéjes vágy vonaglásával igázza le Nauszikaát; hogy a lány ne tudjon
szabadulni az izzó sóvárgástól, hogy magába fogadhassa a sorsüldözött
férfit. Kristóf sokáig nem merte észrevenni, hogy a sors nem úgy kínál
megoldást a gondjaira, hogy a korábbiakat felszámolná: egyszerűen
felkínálja, hogy ne találja őket többet érdekesnek. Olyan mélységesen
undorodott önmagától, hogy képtelen volt elhinni, hogy bárki is vonzónak
találja. Minél inkább bizonygatta magának, hogy anyja árulása és a
mostohaapja felé áradó undora jogtalan, nem tudta magából kilökni a
mérges tövist, amit e két, fölé magasodó, őt hatalmában tartó felnőtt
önkénye döfött belé.
A Vitai testvérek a gimnázium híres szépségei voltak, az idősebb,
Helga állítólag az igazgató fejét is elcsavarta, vagy fordítva, a dolgot aztán
a szülők is megtudták, az apa fényes délelőtt csinált botrányt, még pofon is
esett. Senki nem tudott semmi biztosat, de a hír elegendő volt, hogy a két
lányt még titokzatosabb bűvkörrel vonja be. Helgának mély hangja volt, és
Kristóf mindig megborzongott, ha meghallotta a folyosón, olyan volt,
mintha személyesen őhozzá szólna, mindig összerezzent és hátrafordult, ha
meghallotta, aztán szégyenkezve ismerte fel, hogy megint lépre ment. A
kisebbik lány, Vera nem volt annyira harsány, és szépségében volt valami
kígyószerű vonaglás. Mindenhova fiúk egész hada kísérte, mint egy
hercegnőt. Kristóf soha nem közeledett hozzájuk, mint ahogy senki máshoz
sem. Nem talált közös témát a többiekkel: ha a többi fiú fociról kezdett
beszélni, undor fogta el, a zenéket és az együtteseket nem ismerte,
legfeljebb Cranachról és Boschról tudott volna beszélgetni, de olyat meg
nem talált a környezetében, aki ismerte volna ezeket a neveket. Úgy érezte,
senkiben nincs annyi sértettség és harag, mint benne, és így ezek váltak a
legfontosabb kincseivé. Ezért aztán nem is értette, mi és miért történik,
amikor Vera odalépett hozzá.
– Van nálunk szombaton egy buli. Nem ezekkel a hülyékkel, normális
figurák lesznek. Már hogy ott, érted. Helga nagyon örülne, ha eljönnél.
Vera kíváncsian és cinikusan nézett, a szája széle rángott egy kicsit,
amikor ezeket a hülyéket említette. Megelőlegezte ezzel Kristóf helyeslését,
mintha természetes lenne, hogy evidens köztük az egyetértés. Kristóf
beleborzongott, annyira hamisnak érezte a lány hangsúlyait. Azt is
furcsának találta, hogy miért nem maga Helga hívja meg, mért a húgát
használja küldöncnek. Vera észrevette a zavarát.
– Oké, akkor hatkor – mondta, elhadarta a címet, és ott hagyta
Kristófot.
A Bükkös-patak partján álló ház, amely kopott homlokzatával festőien
illeszkedett a templomtornyok közé, tele volt művészekkel. Egy sarokban,
egy állólámpával finoman megvilágított karosszékben egy öreg színész
roskadozott vörösborral a kezében. A konyhában élénken vitatkoztak,
mindenki dohányzott. Vera hangja a kert felől hallatszott, Kristóf arra
indult. A kertajtóban futott bele Helgába, aki rögtön a nyakába ugrott.
– Tudtam, hogy eljössz – dörmögte a fülébe azon a felfoghatatlanul
mély hangján, és ettől Kristófot megint elfogta valami kényelmetlen
kiszolgáltatottság. Végigsimította a fiú hátát, és sejtelmesen visszanézett,
mielőtt eltűnt volna a konyha forgatagában.
Kristóf Verát keresve kiment a kertbe – elvégre mégiscsak ő hívta meg
–, de a lány a fügefa tövében egy kőpadon ülve csókolózott egy ősz hajú,
vastag hátú férfival, akinek széles, csecsen öv volt a derekán. Kristóf
zavartan visszament a házba. Nem ismert senkit, csak néhány arc rémlett
látásból a szentendrei utcákról. Lassú zene ment a lemezjátszón, a nagy,
drága hangfalakból morgott a basszus.
– King Crimson. Szereted? – dörmögött a fülébe Helga, és hátulról
átkarolta. Kristófnak nem volt ideje belemerülni, mennyire kibillenti megint
ez a hang. A lány táncolni kezdett vele, ő cammogva követte a ritmust. Erre
nem számított: mit akar tőle, gimnazistától ez a nő, aki akkor már a
Képzőre járt?
Helga a félhomályon át magával húzta az emeletre, ahol a falakat
plafonig érő könyvespolcok borították. Kristóf ugyanazt az
antikváriumszagot érezte, mint a Waldstein-házban. Átmentek egy sötét
folyosón, aztán Helga kinyitott egy ajtót: a tetőtéri szoba ablakai a
szentendrei háztetőkre néztek. A szoba sarkában a festőállvány vásznán
kék, örvénylő foltok derengtek. Nyers olajfestékszag volt. Helga
meggyújtott egy indiai füstölőt, és magával húzta Kristófot az ágyra. A
fekete-fehér csíkos erdélyi cserge még a nadrágon át is szúrt. Kristóf úgy
érezte, nem tehet mást, és megcsókolta a lányt. Benyúlt a pólója alá, és
megfogta a mellét, amely egészen kicsi volt, csak a mellbimbói meredtek
keményen. Helga nyögdécselt, és most már nem volt olyan mély a hangja.
Minél tovább fogta a mellét, Kristófnak annál kevésbé volt kedve folytatni,
de nem akart csalódást okozni, és benyúlt a lány nadrágjába, ahol forró
lucsokba ért az ujja. Helga egy darabig hagyta, aztán kihúzta a fiú kezét, és
felült. A hangja megint mély volt.
– Te nagyon furcsa fiú vagy.
Hosszan nézett Kristóf szemébe, és a fiú érezte, hogy ettől a nézéstől
lassan minden érdeklődése elpárolog.
– Cigizel?
– Nem.
 Helga felállt az ágyról, feltúrt a könyvespolc tetejére, és egy doboz
Milde Sorte-t vett le. Kinyitotta az ablakot, gyufát vett elő a festőállvány
mögül, és rágyújtott.
– Le fogok innen lépni. Művészként – mutatott a készülő, kék
örvényre – itt nincs perspektíva.
Kristóf feszengett. A képre mutatott.
– Szép. Olyan… mágikus.
Helga megvonta a vállát.
– De minek… hogy ötvenéves koromra lógjon egy képem a
Műcsarnokban…?!
– Lemegyek inni – mondta Kristóf, és kiment a szobából.
Ahogy kilépett a folyosóra, megint megzavarta a könyvszag, és talán
ezért, talán másért egy másik folyosón találta magát, mint amin keresztül az
előbb Helga szobájába jutottak. A folyosó végén egy ajtó alól fénycsík
vetült a zöld szőnyegre. Odabentről rádió duruzsolása hallatszott. Kristóf
már a kilincsre tette a kezét, amikor rájött, hogy a bécsi rádió hírei szólnak.
Bizonytalanul érezte magát, szédülni kezdett. Levette a kezét a kilincsről, és
hátrébb lépett, de ekkor az ajtó kivágódott, és a könyvhegyekkel tömött
háttér előtt valami bordó házikabátban egy magas, szikár öregúr állt vele
szemben.
A folyosón hátrálva értette meg, miért érezte magát végig olyan
különösen a Vitai lányok közelében; most értette meg, hogy a történet,
amelyben egyedüli főszereplőnek gondolta magát, nem csak vele esett meg,
szerte a városban, az országban élnek ilyen toronyszobákban, hátsó kis
sufnikban, gangos bérházak cselédszobáiban nagyapák régi könyvek között,
gőgös megvetéssel a világgal szemben, az utódokra örökítve gesztusaikat és
hangsúlyaikat, amelyek erről a különállásról tanúskodnak. A Vitai lányok
hangsúlyaiban, beszédjük dallamában ugyanaz az algoritmus dolgozott,
mint a nagyapja és az anyja nyelvében: olyan zene, amit csak belülről lehet
felismerni, kívülállók számára hallhatatlan. Kristóf megrémült arra a
gondolatra, hogy a legkifinomultabb és legiskolázottabb érzéke épp az,
amellyel ezt felismeri: a szenvelgés hangsúlyait és gesztusait, a szenvelgés
és a pátosz, a titkos erkölcsi fölény koreográfiáját. Megrémült arra a
gondolatra, hogy életideje csak arra volt jó, hogy megtanulja messziről
megérezni a magány szagát, hogy menekülhessen tőle. Hányinger
kerülgette, a szája elé kapta a kezét, és az ujján, amit még mindig a lány
testének nedve borított, megérezte a vérfertőzés mérgező illatát.
 Egyre vadabb és kezelhetetlenebb lett. Mikor ősszel újra eljutottam a
Waldstein-házba, hogy reménytelen szenvedélyemnek hódolva ismét Olga
közelében lehessek, már egy haragtól megzavarodott, gyűlölettől izzó
emberrel találkoztam. Az arcát szakáll borította, tövig rágta a körmeit. Az
összecsomózódott horgászzsinórt dühöngve vágta a sarokba, föl-alá járkált
mögöttem a stégen, miközben a bot végét figyeltem, nincs-e kapás.
– Nem szoktál azon gondolkodni, hogy megölsz valakit?
Ekkor, 1987 őszén határoztam el, megmondom Olgának, hogy
szeretem. 24 éves voltam, és úgy éreztem, nincs vesztegetni való időm.
Olga 44 éves volt, és még soha nem láttam ennyire szépnek. Hosszan
vitatkoztam önmagammal, megpróbáltam magam lebeszélni arról, amit
tenni készültem. Érveim bőséggel álltak rendelkezésre. Egy, Olgának
sejtelme sincs, hogy mit érzek iránta, és az a szimpátia, amit azért táplál
felém, mert látott felnőni, és elnézte nekem gyerekkori
gusztustalanságaimat, egyetlen pillanat alatt semmivé válna, ahogy – most
már magasabb, felnőtt szinten – újrakezdeném. Kettő, Olga életébe semmi
sem hiányzik kevésbé, mint a halott férj emléke és egy eleven dúvad mellé
épp egy szerető; három: még ha hiányozna is, a korkülönbség rémületes.
Négy: kockára teszem, hogy a jövőben egyáltalán a közelébe juthassak, és
valószínűleg örökre búcsút kell mondanom a Waldstein-háznak. Öt: az
egész, úgy, ahogy van, képtelenség. Többször is végigvettem magamban az
öt pontot, mire rájöttem, hogy ott van a hatodik is, a legsúlyosabb: hogy
kétméteres, másfél mázsás óriás vagyok, hatalmas, ragyás fejjel, aki
számára reménytelen, hogy szimpátiára találjon a nőknél.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy meg fogom próbálni.
Végigvettem a lehetőségeket. Nincs értelme levelet írni, hiszen azzal
csak kutyaszorítóba húznám magam. Ha nem válaszol, azt egyszerre
vehetem igennek és nemnek is, és csak álmatlanságba és tépelődésbe
taszítanám önmagam. Ha válaszol, és nemet mond, egy életen át
átkozhatom magam gyávaságomért, hogy nem álltam oda szemtől szembe,
nem lettem része a pillanatnak, amikor ítéletet mond felettem: ha igent
mond, azt el fogja mondani majd szóban is, de elveszem a pillanat
értékének több mint a felét, ha nem az egészet. Legjobb lesz tehát, ha nem
vacakolok, hanem odaállok elé, és megmondom neki, hogy szeretem.
Szeptemberben minden hétvégét Herkulesváron töltöttem. A
csónakházban már hideg volt, nagykabátban ültem a stégnél, és néztem a
Dunát. Az a tudat, hogy Olga alig néhány kilométerre tőlem a könyvtárban
ül a könyvkiadó pultnál, tehát elvileg bármikor, akár a következő fél órában
is odaállhatok elé, és kimondhatom neki, ami két évtizede éltet, olyan
izgalmat okozott, hogy a szívem a torkomban dobogott, és alig kaptam
levegőt. Alaposan végiggondoltam mindent, hogy megyek fel a vízparti
úton, hogy megyek át a gáton, keresztül a házak között, fel a 11-esen, végig
a Széchenyi úton, túl a templomon, el a toronyház mellett, hogy
kanyarodok a lakótelep felé, ahonnan már látszik a művelődési ház sárga
tömbje. Hogyan állok majd meg ott, és tartok egy végső, döntő
haditanácsot, mielőtt végleg megtenném, amit olyan régóta tervezek.
Október első hétvégéjén elszántam magam, de a gátnál egy hirtelen
lezúduló eső az utamat állta. Olyan hevesen zuhogott, hogy mire hazaértem,
az udvart valóságos sárfolyam borította: a vasárnapom aztán azzal telt, hogy
kiszabadítsam a hordalék alól apám kerti szerszámait. A természeti csapást
nem vettem a sors jelének: az orvosira jártam, sebésznek készültem, és
kényesen vigyáztam arra, hogy racionális maradjak. A következő hétvégén
eljutottam a könyvtár közelébe, láttam az utcára néző, nagy üvegtáblák
mögött a polcokat a neonfényben, és ekkor szembesültem azzal, hogy a
vállalkozásom legnagyobb része mégiscsak a valóságban fog zajlani. Amit
annyiszor elpróbáltam képzeletben, a valóság színpadán, pillanatokkal
azelőtt, hogy ráléptem volna, hirtelen annyira abszurdnak tűnt, hogy
elgyávulva leültem a buszmegállóban. Néztem egy darabig a korai
alkonyatban hazatérő, cekkeres-szatyros háziasszonyokat, aztán, átkozva
magam gyávaságomért, hazasétáltam. Éjszaka álmatlanul forgolódtam, és
rájöttem, mit csináltam rosszul: annyit töprengtem, annyit vívódtam, hogy
épp csak arra nem gondoltam, hogy valódi tárgyak között, a világ valódi
díszleteiben, a saját hangomon, önmagam képviseletében, a saját testem
egészével kell helytállnom – és pillanatnyilag mindez egyszerre túl soknak
tűnt. Úgy döntöttem, fokozatosan fogok előrehatolni ebben az idegen
közegben, ezért a következő héten elhatároztam, nem kínzom magam azzal,
hogy egyből arra készüljek, hogy megmondom Olgának: szeretem; elég
lesz, ha bemegyek a könyvtárba, és a közelében vagyok. Kiveszek egy
könyvet, váltok vele pár szót, igyekszem jó benyomást kelteni. A
legnehezebb, amit ez alatt szoknom kell: hogy amire készülök, nem a
képzeletemben, hanem a valóságban fog végbemenni.
A következő hétvégén már kora délután ott voltam a könyvtárban.
Minden igyekezetem össze kellett szednem, hogy palástolni tudjam,
mennyire zaklatott vagyok. Ahogy Olga előtt álltam, átkoztam magam,
miért nem tudtam várni még egy kicsit az elhatározással, hogy döntésre
viszem a dolgot; irigyeltem egykori önmagam, aki izgatottan, de bűntudat
nélkül tudott odaállni elé. Most, hogy nem mondtam ki a szót, amit
hónapok óta forgattam a nyelvemen, úgy éreztem, mintha becsapnám a
titkolózással. Mintha gonoszat forralnék, zsákmányra lesnék, a fák között
ólálkodnék rejtőzve, míg ő a napon áll.
Olga, úgy láttam, megörült nekem. Barna blúz volt rajta, amin arany
virágok indáztak. Nem kellett behunynom a szemem, hogy fel tudjam
idézni a ruha alatt a bőr minden egyes négyzetcentiméterét: pontosan
emlékeztem minden kis anyajegyre, párnára, redőre, a váll ívére, a
kulcscsont hajlatára. Zihálni kezdtem, uralkodni kellett magamon, hogy
fújtatásom ne legyen feltűnő. Úgy tettem, mintha a cipőfűzőmmel nem
lenne valami rendben, és miután ismét kiegyenesedtem, már nyugodtan
kifújhattam magam. Alig volt rajta smink, talán csak a szempilláját festette
ki. A kezét szinte lehúzta a fekete gyűrű, amit Áron valami meteorvasból
kovácsoltatott a szülőfalujában hun motívumok alapján. Észrevette, hogy a
gyűrűt nézem. Mosolya elkínzottsága talán csak nekem tűnt fel.
Megéreztem az alkohol szagát, ahogy megszólalt.
– Nem nagyon vannak orvosi könyveink, Karl.
Biztosítottam róla, hogy nem orvosi könyvet keresek, csak beugrottam,
hogy megnézzek egy címszót a Révaiban, és megkönnyebbülten
hátraoldalogtam a lexikonokhoz, találomra leemeltem egy kötetet, és
lapozgatni kezdtem. Telefonközpont. „A Föld legnagy
távbeszélőközpontjai: New York 1072632, Chicagó 638650, London
364494, Berlin 357062, Páris 185600 állomással. Az 1924-ik évi statisztika
szerint Csonka-Magyarországban 924 távbeszélőközpont van…”
Az alkoholszag árulta el, hogy Olga mögöttem áll. Megfordultam,
majdnem elejtettem a könyvet. Most, hogy nem a kis pulpitusán állt,
hirtelen olyan aprónak tűnt, hogy megrémültem, mi lesz, ha véletlenül
elszédülök, és ráborulok.
– Nem tudod, mi lehet Kristóffal…? – kérdezte. – Olyan furcsa
mostanában.
Nem akartam megrémíteni, és Kristófot sem akartam elárulni, ezért azt
hazudtam, hogy Kristófnak szerintem semmi baja, remekül van, tele
ambícióval. Olga hálásan nézett rám.
– Akkor jó. Ugye megmondanád, ha valami baj lenne?
 Ümmögtem valami igenfélét, és mélységesen elszégyelltem magam.
Ez a szegény anya végig azt hitte, azért vagyok olyan izgatott, mert
Kristófról szeretnék beszélni vele.
A karomra tette a kezét.
– Hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy vigyázol a fiamra.
Nem tudom, mi alázhatott volna meg jobban. Gyalázatos rosszkedvvel
gyalogoltam haza, és néhány hétig annyira gyűlöltem Kristófot, hogy azon
töprengtem, legjobb volna, ha Herkulesvárnak soha többet még csak a
közelébe sem mennék.
Késő ősz volt, mire valahogy helyrejöttem. Közeledtek a vizsgáim,
sokat kellett tanulnom a szemináriumokra, be kellett hoznom az ellógott
gyakorlatokat. Korán lehullott a hó, a latyakban elmerült a város. A
Nagyvárad teret feltúrták, rosszkedvűen kerülgettem a gödröket, ahogy az
egyetemre mentem. Áldottam jó sorsomat, amiért megakadályozott abban,
hogy eláruljam az érzéseim Olgának. Rémülten gondoltam bele, mi lenne
most, ha netán igent mond; hol találkoznánk, és hogyan? Én járnék le
Herkulesvárra valami titkos találkahelyre? Ő járna fel hozzám valami
kölcsönlakásba? Külvárosi presszókban, vidéki városokban
találkozgatnánk? Mindezt Kristóf, Áron és Péter háta mögött? Kérdéseim
abszurditása ráébresztett, hogy jobban vágyakozom Olga után, mint valaha,
de a bátorságom, hogy vágyaim valóra váltásáért tegyek valamit, kevesebb,
mint bármikor. Megkerülhetetlen maradt tehát a kérdés, mi van, ha az egész
csak érzékcsalódás, gyökér nélküli, makacs mánia, mint a dallamtapadás
vagy egy visszatérő álom? Egy anya nélkül maradt kisgyerek vágya az
anyatest után, blablablabla, egyszerű és átlagos pszichológiai kórkép,
banális, kiábrándítóan hétköznapi kis lelki betegség, amelyre könnyen
lehetne gyógymódot találni.
Meg kellett tudnom, mennyire igazi, mennyire valóságos az, amit Olga
iránt érzek, ezért elhatároztam, hogy kísérletezni fogok magamon, és
próbára teszem emberi lényem, amely hordoz, vagy akit hordozok, nem
tudom. Amióta az eszemet tudtam, az Olga iránt érzett szenvedéllyel
azonosítottam önmagam: ha más iránt is tudok szenvedélyt érezni, azt az
önmagamnak hívott valamit máshol kell keresnem, gondoltam.
Akkor már nem voltam szűz, apám egyik barátnője gondoskodott
arról, hogy a természet nagy titka ne maradjon kipróbálatlanul. A háttérben
nyilván apám mozgatta a szálakat a maga bölcs és illúziótlan módján,
elképzelem, ahogy szex után fekszik a nővel az ágyban, iszik egy korty
konyakot, rágyújt, és azt kérdezi:
– Nagyon ellenedre volna, ha beavatnád a fiam…?
Elképzelem, ahogy Kati azzal a buta mopszlifejével ránéz, a tekintete
egy pillanatra elmélázik, aztán közönyösen bólint.
– Persze. Miért is ne.
– Majd ne meséld el – mondhatta még apám, mielőtt kiitta a konyakját.
Kati talán ezért kérdezett ki részletes alapossággal önkielégítési stratégiám
titkairól, amit felszabadult önutálattal el is meséltem neki; élvezhette, hogy
többet tud rólam apámnál; vagy csak hajtotta valami tompa perverzió. De
amikor arról próbált faggatni, milyen nők vannak még apám életében (azon
a hármon kívül, akiket személyesen ismert), hirtelen sikerült önuralmat
parancsolnom magamra, és befogtam a számat. Sértetten csapta rám az
ajtót. Sajnálom, hogy sose mondtuk ki apámmal, hogy volt egy közös nőnk.
Jól szólt volna ez a mondat egy herkulesvári estében a stégen.
A kényszerű és keserű önismeret következő állomása egy Hámán Kató
úti, omladozó bérház hatodik emeletén érkezett el, amikor émelyegve és
rókázva hajoltam át a gang korlátján. A nigériai lány párducmintás
hálóingben átkozódott mögöttem, és kétségbeesetten próbálta nyugtatni a
folyosóra kitóduló szomszédokat: semmitől sem rettegett jobban, mint hogy
rendőri ügybe keveredjen. Harmadéves volt, alattam járt az orvosin, szerény
ösztöndíját prostitúcióból egészítette ki, és öntudatosan vigyázott arra, hogy
csak gazdag arab és dél-amerikai fiúk körében mutatkozzon: talán éppen
ezért éreztem úgy, hogy megfelelő alany lesz a kísérletemhez. Gyönyörű
volt, cinikus és rideg, nekem pedig volt pénzem. A félhomályos szobában
két izzó folt világított, a cigarettája parazsa és a vaginája nedves rózsaszínje
a tömött göndör fanszőrzet háromszögében. Kéjgázt szívtunk, és az édes
zsibbadásban csak arról vettem észre, hogy kimondtam a szót: szeretem,
hogy röhögve, lábával a levegőben kalimpálva vetette magát hátra az
ágyon. Bennem úgy gomolygott fel a hányinger, hogy el sem értem az
ajtóig: végighánytam a fehér szőnyeget, a folyosót, és a gang jeges korlátján
áthajolva öklendeztem a belső udvar kopár ecetfáira. A tabutöréstől napokig
alig kaptam levegőt, a nyelvem megdagadva lötyögött a számban, mint egy
döglött állat. Akkor is csak hümmögni tudtam, amikor apám felhívott
Herkulesvárról, hogy azonnal induljak, mert baj van.
 13. FEJEZET

Péter már 91 éves volt, és semmit sem vesztett szellemi képességeiből.

Matuzsálemi korára visszatért a szerzetesi közösségek történetének
vizsgálatához. Elővette régi tanulmányait, és bosszankodva javítgatta
ifjúkori naivitásainak nyomait. Gyermeki büszkeséggel töltötte el, hogy
semmit sem felejtett; néha még arra is emlékezett, egy-egy mondat
hányadik oldalon volt a hatvan-hetven éve olvasott könyvben. Az elméje
gyorsan és akadálytalanul működött: most érezte életében először, hogy a
gondolatait nem képes beszennyezni semmilyen külső, e világi mocsok.
Olyan szabadon tudott gondolkodni, mint még soha, és ahogy néhány óra
szellemi lebegés után visszatértek a gondolatai a jelenbe, erőlködnie kellett,
hogy visszaidézze szokásos aggodalmait Olga és Kristóf sorsa miatt; de
ezek a ballasztok se húzták le sokáig, elfoszlottak, elszakadtak a kötelek,
amelyek lehúzták az elméjét, és az újra elszabadult, és szabadon cikázott az
egyháztörténet végtelen szövegtengerében. Az elszórt adatok, bizonytalan
összefüggésű szöveghelyek, távoli utalások hálója egyetlen lüktető, eleven
képpé állt össze az elméjében, és egyszerre látta az őskeresztény
közösségek és a 19. századi jezsuiták, a kora középkori albigensek és keleti
bogumilok gondolkodási és rituális rendszerét mint egy tökéletes, térbeli
kristályszerkezetet. Évezredek ágas-bogas egyháztörténete olyan
pofonegyszerűnek tűnt, olyan természetesnek és evidensnek, hogy nem
értette, mi tűnt ezen annyira bonyolultnak negyven-ötven évvel korábban.
Egész ősszel tartott ez a lendület, novemberre úgy érezte, végre le tudja írni
az egészet. Felpattant a díványáról, felírt egy-egy mondatot, de aztán
elégedetlenül satírozta át: a nyelv, amellyel ezt a sziporkázó kristályábrát
leírni próbálta, homályosnak és természetellenesnek tűnt. Most úgy látszott,
épp hogy semmi sem jut rendesen eszébe. Megpróbálta franciául, majd
németül: a kép valamennyire tisztult, a nyelv mögött már felsejlettek a
tiszta ábra vonalai, de az eredmény még messze volt a tökéletestől. Rájött,
hogy mindent összevissza kevert, és a hibátlan emlékezet csak illúzió volt:
már akkora volt benne a felejtés, hogy nem tudta ellenőrizni a memóriája
hibáit. Végül már csak kötőszavakat és állítmányokat mert leírni. Egy
reggel arra ébredt, hogy latin mondatok zúgnak a fejében: az ősi nyelv
feszes vázszerkezete, ablativusos ízületei olyan könnyedén öltötték
magukra a gondolatait, hogy könnybe lábadt a szeme a hálától; kétheti lázas
dolgozás és száz oldal után ébredt csak rá, hogy a munka, amit így végez,
tökéletesen értelmetlen.
Egy hajnalban arra ébredt, hogy ellenállhatatlanul kíván egy ízt.
Szomjúság volt ez, de nem a víz után: összetapadt a szája, az ajka
cserepesen égett. De hiába kutatott az emlékezetében, nem bírt kapaszkodót
találni, mi ez az egyszerre savanyú és édes, keserű és tompa, lágy zamat,
amire vágyik. Felöltözködött, hogy átmegy Baltazárhoz, hátha együtt többre
jutnak, de mire leért a szobájából, rájött, hogy Baltazár már nincs a
városban. Dühöngött magára, hogy felejthette el, hogy a barátja már évek
óta eltűnt, és az előszobatükör előtt hangosan szidta a rozoga vénembert,
akivé lett. Olga épp ekkor indult a könyvtárba, duruzsolva megnyugtatta az
apját, és visszakísérte a szobájába. A reggel megivott édes bortól puha,
vattás kábulatban lebegett, és nem vette észre, hogy az apja nyugtalansága
most szélsőségesebb és zakatolóbb a szokásosnál. Kint a kertben ekkor
szólaltak meg a sámándobok, Áron és tanítványai hun imát ismételgetve
jártak körbe-körbe az udvaron. Ürögdi verte a nagydobot, Tomasek kürtöt
fújt. Minden negyedik ütemre dobbantottak, amire az ablaktáblák
megrezdültek a padlásszobában. Péter ekkor úgy érezte, egy kicsivel
közelebb jutott a megoldáshoz; az ízhez, amely az emlékezet és a feledés
szakadékának peremén imbolygott, most egy kép is társult.
Ősz van, egy kőlépcsőn ül hosszú kabátban.
Fúj a szél, és távolról gyerekzsivaj hallatszik. Ahogy a kép megtelt
hangokkal, Péter lassan felismerte, hogy egy olasz gyerekdalt hall, és ahogy
lassan életre kelt az emlék, látta magát, ahogy a Santa Maria in Trastevere
lépcsőjén ül, kezében egy darab kecskesajttal, amit az imént vett egy koszos
kis boltban egy szűk utcában a Tevere partján. Akkor már az egész napra
emlékezett: a vatikáni könyvtárban töltötte a napot a 787-es második nikaiai
zsinat dokumentumait olvasva. Délutánra már égett a szeme és fájt a válla,
ideje volt kinyújtóztatni a tagjait. Az alkonyatban sétálni indult, lesétált a
folyóparton, és bekanyarodott a Trastevere utcáira. A zajos, szurtos,
kirobbanó életerővel teli városnegyedben hagyta, hogy vigye a lába utcáról
utcára. Az édes, szemérmetlen sajtszag csábította a félreeső sikátorba. A
ház falába épített római domborműtöredéken bacchánsnők ünnepi menete
vonult, a nők kezében fenyőtoboz és fügeág. Táncoló szatír karja lendül a
magasba. A boltban két megtermett asszony pakolta a sajtokat,
összekuncogtak, amikor Péter belépett. Amikor elárulta, hogy német, ez
megint hangos kacajra fakasztotta őket. Nagy, rengő fenekükkel fordultak
felé, és a válluk fölött, kuncogva néztek fel rá. Péter zavartan mutatott a
kecskesajtra, már az utcára lépve kibontotta a papírból és harapni kezdte. A
Santa Maria in Trastevere arany homlokzata alá érve a délutáni napsütésben
eksztatikus boldogság fogta el, úgy érezte, bármikor képes lenne felrepülni,
eggyé válva a fénnyel, mint Simon mágus, aki valamikor itt röpködött
Róma felett: nyilván őt is ez a különös pszichológiai tünemény győzte meg
arról, hogy képes úrrá lenni a nehézkedésen. Leült a lépcsőn, lassan
majszolta a sajtot, és élvezte a testében gomolygó, felfoghatatlan
mennyiségű boldogságot. Most, hatvan évvel később a Braun-ház
padlásszobájában, amelynek ablakai meg-megrezdültek a sámándobok és a
lépések keltette lökéshullámoktól, újra elöntötte ennek a távoli
boldogságnak a visszfénye. Sápadt, gyenge kis boldogság volt, de
megtöltötte erővel, könnyűnek és erősnek érezte magát. Felöltözött, kilépett
a házból, és a nyirkos novemberben elindult a buszmegálló felé. Gondolta,
bemegy Visegrádra, ott van egy nagy élelmiszerbolt, hátha kapni ott olyan
sajtot, amelynek az íze a nyelvén égett. A buszon egy sápadt, hidegtől
kipirosodott orrú diáklány át akarta adni a helyét, de Péter büszkén
utasította vissza. Élvezte, ahogy a Duna menti úton a busz megdől vele a
kanyarokban. Szemerkélt az eső, a busz ablakaira vastag pára csapódott,
ugyanúgy, mint amikor Olgával darabonként hordták ki a könyveket és a
szobrokat Budapestről. Mielőtt kiszállt volna, még gyorsan belerajzolt a
párába egy hullámvonalat.
A boltban gyanakodva fogadták. A pultban, ahol a koszos üveg mögött
zöldes szélű, felpöndörödött párizsiszeletek és egy darab trappista
árválkodott, sokáig nem mutatkozott eladó. Aztán a raktárból előmászott
egy álmos arcú, durcás asszony.
– Mi tetszik…?
Amikor Péter kinyögte, hogy kecskesajtot szeretne, az asszony szeme
elkerekedett.
– Micsodát…?!
 – Kecskesajtot.
– Olyan sajt nincsen.
És a másik eladóra nézett, aki időközben szintén előbújt a raktárból. A
homlokára tett mutatóujjal jelezte neki, hogy az öreg, aki nem létező sajtot
kér, nyilván bedilizett. A másik eladó idős asszony volt, szánakozva nézett
Péterre.
– Tessék szépen hazamenni, bácsika.
Péter leforrázva oldalgott ki a boltból. Nem értette, mit ronthatott el.
Tévedett volna? Becsapta az emlékezete? Mégsem kecskesajtot evett a
Trasteverén? Vagy nincs is kecskesajt? Nem is létezik?
Az elméje gondos szolgaként halmozta elé a bizonyítékokat, és
hirtelen minden alkalom eszébe jutott, amikor kecskesajtot evett; Grazban,
1920-ban a Brunngasséban, miután kijött a patrisztikaszemináriumról, ahol
Hitvalló Szent Maximosz Mystagogiáját olvasták; 1923-ban Nabburgban, a
Naab partján egy napfényes vasárnap délelőtt, miközben a folyóban
kamaszlányok pancsoltak; Barcelonában, a Tánger és a d’Álaba sarkán
1936. július 16-án, épp egy nappal azelőtt, hogy kitört volna a
polgárháború; Milano, Via Flavio Baracchini; Le Havre, Paris, Saint
Michele; Drezda, Coventry, Porto és Buda, már a háború után, a Krisztinán,
miközben Olga egy kiskutyát simogatott az utcán. Egymás után zuhantak rá
az emlékek, míg végül dühösen megtorpant, visszafordult, benyitott a
boltba, és bekiáltott:
– Ostoba prolik, igenis létezik kecskesajt!
Helyrebillent önbizalommal ment vissza a buszmegállóba. Még
erősebb lett benne a vágy a rég érzett íz után, és úgy döntött, addig megy,
ameddig meg nem találja valahol. A buszon kezdtek megmutatkozni a
kibillenés első jelei. A Szentendre felé döcögő bamba falusi
nyugdíjasoknak dühösen előadta, milyen sérelem érte az imént a visegrádi
boltban, de együttérző helyeslés helyett itt is értetlenséget kapott. Amikor
kiderült, hogy közülük még senki sem evett kecskesajtot, és általános a
vélekedés, hogy ilyesmi nem létezik, követelte a sofőrtől, hogy álljon meg
azonnal, mert ki akar szállni. A sofőr erre persze nem volt hajlandó, így
csak a következő megállónál tudott leszállni, épp a leányfalui közértnél. Itt
már eleve ellenségesen rontott rá az eladókra, és vizsgáztatni próbálta őket
a fromage de Brie, a camembert és a coulommiers különbségeiről, de a
komikusan gyanús idegen szavaktól a bolt alkalmazottai nevetőgörcsöt
kaptak, és kituszkolták az öreget az utcára. Gőgös sértettséggel indult
gyalog boltot keresni; botrányt csinált egy gazdaboltban, egy kocsmában és
egy építőanyag-üzletben, ahol virágmintás csehszlovák falicsempét és
fosszínű bolgár linóleumot árultak. Egyre dühösebben, egyre
kétségbeesettebben és egyre ékesszólóbban követelte a nagyvilág sajtfajtáit,
de persze mindenütt úgy néztek rá, mintha a Marsról érkezett volna. Végül
egy kis élelmiszerboltban Szentendre elején vett egy darab trappistát.
Lement a Duna-partra, leült egy padra, és kedvetlenül majszolta a
vegyszerízű tejipari masszát, amely semmi rokonságot nem mutatott a
trasteverei kecskesajttal. Itt találták meg másnap reggel lilára merevedve.
Azon az éjszakán halt meg, amelyet én a nigériai lány Hámán Kató úti
lakásán töltöttem.
 14. FEJEZET

Kristóf a Vitai lányoknál átélt reveláció igazi következményeivel akkor

szembesült, amikor belegabalyodott élete első komoly szerelmi történetébe.
Akkor már Ilonánál lakott, miután az asszony felismerte, hogy nem
lesz saját gyereke, és még megpróbált az érzésből gyorsan, mielőtt
mindennek vége lenne, elkapni és kifacsarni valamit. Könnyen lehetett
volna az Olga és közte dúló ősi rivalizálás folytatásának tekinteni Kristóf
elrablását, ahogy Ilona ironikusan nevezte, hogy ezzel a szómágiával
hárítsa el maga fölül a kozmikus gyanút, és a belőle következő mitológiai
bosszút, amelynek fenyegető rémképe időről időre lelkiismeretfurdalás-
rohamokba kergette. De ezeket a depresszív periódusokat anyai
aggodalomnak tudta álcázni, és ilyenkor szeretett arról beszélni Kristóffal,
hogyan kellene megmenteni Olgát Áron és az alkohol karmai közül. Nem
vette észre, hogy Kristóf olyan mélyen temette el magában az anyja iránti
szeretetet az Áron agressziója okozta földcsuszamlás alá, hogy semmilyen
emberbaráti igyekezet nem elég a kiásásához. Bosszantotta, hogy Kristóf
nem kap jobban a dolgon.
– Na és Áron persze csalja is.
Örömmel töltötte el, hogy a fiú erre a hírre legalább elsápad. Amikor
az anyja legközelebb telefonált, már nem tudta ugyanazzal a türelemmel
végighallgatni, mint az elmúlt hosszú hónapokban, és egyre többször
szakította félbe a monológjait, amelyek az eksztatikus verselemzések és a
dünnyögő, depressziós motyogás között hullámoztak. És mintha Olga
tudtán kívül is bosszút akarna állni ezért a figyelmetlenségért, egyre
többször hívta alkalmatlan időpontokban: amikor épp indult, és már
kabátban állt az ajtóban, amikor a fürdőszobában volt, vagy amikor
boldognak és reménnyel telinek érezte magát néhány pillanatra. Olga
szenvedése ilyenkor újra és újra visszarántotta a mélybe.
 Kristóf akkor már biztos volt abban, hogy történelem–német szakra
megy, és a világban dübörgő változások azzal kecsegtettek, hogy a
dolognak még praktikus haszna is lesz azon túl, hogy el lehet ütni vele az
időt. Megérteni és feltárni a történelem összefüggéseit, ez mindennél
izgalmasabb és kalandosabb vállalkozásnak tűnt, elvégre maga a történelem
mutatkozott épp kacéran a legváltozékonyabb oldaláról. Ilona teljes
lendülettel vetette magát a politikába, és hirtelen rájött, hogy keresztény
gyökerei fontosabbak, mint liberálisnak gondolt meggyőződései. Lelkesen
járt az MDF pártgyűléseire, a politikusokat személyes ismerőseiként,
keresztnevükön emlegette, és esténként órákig telefonált „Lajossal”,
„Józseffel”, „Zsoltival” és a többiekkel. A szókincse megtelt politikai
szakkifejezésekkel, mint bázisdemokrácia, fékek és ellensúlyok rendszere,
civilkurázsi meg hasonlók, és rövidesen ott ült mindenféle kerekasztalok
körül, és a tévében nyilatkozott. Ilyenkor más emberré vált, hosszan,
fontoskodva ejtette a szavakat, meresztgette a szemét, és a mondatok végére
gyakran odabiggyesztett egy-egy meredeken emelkedő „…ja?”
kérdőszócskát, mintha frissen érkezett volna vissza nyugatnémet
emigrációból. Amikor kiderült, hogy képviselőjelölt lesz, egymást érték a
lakásban a hajnalig tartó megbeszélések. Nyugatról a kommunizmus
összeomlásának hírére egymás után érkeztek a különböző ajándékok és
segélyszállítmányok. Lajos, a reszketeg fejű, vörös képű iskolaigazgató egy
este háborogva állított be.
– Nézd meg ezeket a rohadt kapitalistákat, ide küldik nekünk a romlott
szart. Tessék, csontszárazra aszalódott sajt és keserűre zöldült olaj! De kár,
hogy ebből most nem lehet sajtóbotrányt csinálni!
És egy kilónyi parmezánt és egy karton szűz olívaolajat tett le
undorodva az asztalra.
Kristóf visszahúzódott a kisszobába, és kitartóan készült az érettségire.
Most életében először úgy érezte, hogy igazi feladata van, amelyben
minden rajta áll. Minden pontra szüksége volt, hogy bekerüljön Budapesten
az egyetemre, hogy ne kelljen valami vidéki város kollégiumában eltöltenie
az elkövetkező öt évet, és legfőképp, hogy megszabadulhasson Árontól. Az
elmúlt években kétszer is elhasalt, gyűlölt bejárni a gimnáziumba, ahol
utálták a tanárok, és a volt osztálytársai, akik mellől kibukott, megvetően
elfordultak tőle. Végül sikerült kiharcolnia, hogy magántanuló lehessen.
Áron fogcsikorgatva, dühöngve szerzett neki valami névleges állást egy
kultúrházban, hogy megússza a közveszélyes munkakerülés vádját. De már
sokan így is azt suttogták, hogy lecsúszott, és nincs jövője. Ahogy hajnalig
ült a tankönyvek között, és kínozta magát, hogy még ezt, meg még azt is
megtanulja, lassan felszabadult az elmúlt hónapok nyomása alól. Már
hajnalodott, amikor kinyitotta az ablakot, és teli tüdővel belélegezte a kora
tavaszi levegőt. Azt hitte, már sose fog tudni szabadon lélegezni, de most
lassan kezdte elhinni, hogy gyökeret verhet egy új életben.
A Péter halála utáni hónapokban a Waldstein-ház levegője annyira
elviselhetetlenné vált, hogy Kristóf tényleg, szó szerint majdnem
megfulladt. Éjszakánként arra riadt, hogy nem kap levegőt, mintha betonlap
lenne a mellkasán. Hiába nyitott ablakot, nem szabadult fel a tüdeje. A
hatalmas cédrus ágai szinte benyúltak az ablakon fűszeres, himalájai
illatukkal, de ez sem segített. Kristóf kapkodta a levegőt, szédült.
Kilopakodott a folyosóra. Áron szobájában még égett a villany, a férfi
hajnalig fent volt, és sámándobok, sámánköpenyek és szibériai sziklarajzok
összefüggéseiben kereste az ősi idők tiszta igazságának üzenetét. A
lemezjátszón halk dünnyögéssel eredeti sámánénekek szóltak egy recsegős,
szovjet bakelitlemezről. Olga a szobájában horkolt. Esténként az
öntudatlanságig itta magát, reggelenként pedig hótisztára törölt
emlékezettel, sápadtan várta a feltámadást. Engedelmesen beszedte a
gyógyszereket, amelyeket Áron elérakott, gépiesen felöltözködött, és
elsétált a könyvtárba, ahol kegyelemből megtarthatott egy félállást.
Kristóf a nyikorgó falépcső szélén lépkedve próbált nesztelenül
felosonni a nagyapja szobájába, ahol a tüdeje végre valamennyire
felszabadulhatott. Behúzta maga mögött az ajtót, felkapcsolta az asztalon az
olvasólámpát, és bekapcsolta a rádiót. Az öreg, csöves Orion lassan
melegedett be, zöld varázsszeme felizzott, és puhán megszólalt az
Österreich Eins: Beethoven: 3. zongoraverseny. Kristóf lassan lélegzett, és
lélegzetvételről lélegzetvételre érezte, ahogy a mellkasára nehezedő
betonlap elvékonyodik. A lassú tétel kezdődött. Kristóf az asztalon heverő
kézirathalom tetejéről leemelt egy feltépett borítékot. A levél a leningrádi
Puskin Múzeumtól érkezett még a nyáron, három hónappal Péter halála
előtt. A borítékból egy fénykép csúszott az asztallapra. A fiú közelebb húzta
a lámpát, hogy jobban szemügyre vehesse a képet. Alaktalan, szürke
anyagcsomónak tűnt, mint egy felnagyított morzsa vagy egy
agyonbányászott hegység, egy meteordarab vagy agyonkorrodált
fémtöredék. A formátlanságból lassan bontakozott ki az értelmezhető
látvány kerete: az anyagdarab valami bársonyfélén feküdt, amilyenre az
ékszerészek helyezik a kirakatban a gyűrűt. A kép margóit Péter jegyzetei
borították. „Ez a valóság. Csak az elme teremt szépséget és egészet. A világ
szánalmas törmelékből áll.” „Nem hiába nevezi a világot Alexandriai
Philón mmm-nek, Szent Ágoston xxx-nek. Kurva életbe, nem jut eszembe!
Utánanézni!". „Georges-Charles d’Anthès lövése nem véletlen: a gonosz
végül mindig emberi arcot ölt. A szellem szembesül az anyaggal.
Démonológia!” Megfordította a képet. A hátlapon Péter betűivel ez állt: „A
golyó, amely megölte Puskint”. Kristóf ismét megvizsgálta a képet, és most
már képes volt értelmezni, mit lát: a költő ágyékcsontjába csapódott
ólomgolyó cafatosra lapult roncsa látszott a képen, a felpöndörödött
széleket fehér korrózióréteg borította, az árkok mélyét sötét, fekete anyag,
talán alvadt, ólommal oxidált vér. Az ólom szétterült szárnyai közé egy apró
csontdarab ékelődött, szinte már eggyé forrt vele. Az időnek azt a pillanatát
őrizte, amikor – egy töredékmásodperccel azután, hogy 1837. február 8-án,
reggel fél hétkor a Fekete-folyónál Georges-Charles de Heeckeren d’Anthès
párbajpisztolyának csövén kiröppent – belecsapódott Puskin
medencecsontjába.
Kristóf áttúrta az asztalon heverő papírokat, de nem talált sem
Puskinról, sem a világ törmelékességéről, sem Philónról, sem Szent
Ágostonról semmit. Péter csak tervezhette a tanulmányt, talán szégyellte a
kamaszosan nagyívű témát, talán nem volt abban biztos, végül mit is akar
kihozni az egészből. Kristóf magához vette a képet, lekapcsolta a rádiót,
leoltotta a villanyt, és visszalopakodott a szobájába. De már könnyebben
lélegzett. Mindenesetre az orvos, akit márciusban Ilona szerzett, néhány
héttel később meggyőzte Olgát és Áront, hogy Kristófnak folyamatos
kezelésre van szüksége, amit csak Budapesten kaphat meg – így aztán a
negyedik gimnáziumot már Pesten, Ilonánál kezdhette meg. És bár a légzési
nehézségek néhány hónap alatt megszűntek, ugyanez az orvos kiállította az
asztmáról az igazolást, így egy külvárosi kultúrházban a sorozáson eltöltött
nap után Kristóf boldogan lobogtathatta meg a végleges felmentését igazoló
iratot.
– Már csak a pártban kell elsimítanom a dolgot, ja? – dohogott Ilona
idegesen. – Nem tudom, mit mondok, ha ez kiderül a honvédelmi
bizottságban…
Aztán észrevette a fiú zavarát, és gyorsan puszit nyomott a homlokára.
A nyár ismét összehozott minket. Ez volt az az időszak, amikor Kristóf
tényleg csak arra kellett, hogy Olgát helyettesítse, vallottam be magamnak
kétségbeesett és önkínzó gonoszsággal. Többször Olgának szólítottam, de
nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem tulajdonítana jelentőséget a
nyelvbotlásnak. Kínzó késztetést éreztem, hogy Olgáról, csakis Olgáról
beszélgessek vele, de többnyire sikerült legyőznöm a vágyat. Így aztán
semmitmondó hülyeségekről beszéltem neki, bonctermi történetekkel,
bizarr orvosi esetekkel szórakoztattam. Amikor pedig elkalandozott a
figyelme, és úgy éreztem, a legkevésbé leszek kiszolgáltatott és
megalázható, gyorsan beszúrtam a kérdést.
– Jóanyáddal mi van…?
Kristóf megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs.
Nem vette észre, milyen röntgenszemmel kutatom minden
arcrezdülését, amely elárulhatna valami részletet, valami apróságot,
amelybe képzeletem kapaszkodhatna. De nem hazudott: tényleg nem tudott
semmit. Olga telefonhívásai a katatón gyász mechanikusan ismétlődő
fájdalmával voltak tele, és semmitmondó részletekkel a kert állapotáról:
mindjárt virágzik a pünkösdi rózsa, elvirágzott a pünkösdi rózsa.
Kigyomláltam a liliomot, csupa gyom megint a liliom. És persze Áron:
hogy ki se látszik a munkából, szibériai sámántalálkozóra készül; hogy a
tanítványaival rövidesen bemutatják az új darabot; hogy új sámándobot
varrt, ezúttal kecskebőrből, amelynek fémes, csengő hangja van, és hogy
imát mondatott az apja lelki üdvéért.
– Miféle imát? – kapta föl a meghökkentő mondatra Kristóf a fejét.
– Hát milyet, katolikusat – válaszolta Olga, mintha a világ
legtermészetesebb dolgáról beszélne.
E beszélgetésnek éppen fültanúja voltam, és igyekeztem leplezni, hogy
szenvedélyesen szívom magamba az összes hangfoszlányt, amely a
telefonkagyló műanyagán át kiszivárog. Semmi másra nem vágytam
jobban, mint hogy megtudjam, mi van Olgával, hogyan viseli a gyászt.
Mióta az utolsó információs kapocs is megszűnt, és Péter nem számolt be
állapotáról a Duna-parti sétákon apámnak, ilyen morzsányi hírekből éltem.
Így maradt a tervezgetés: mindennap új ürügyet találtam ki, mivel fogok
beállítani a Waldstein-házba, és a nap végére mindig elvetettem: mindegyik
egyformán mesterkéltnek és átlátszónak tűnt, és semmitől sem rettegtem
jobban, mint hogy az érzéseim lelepleződnek. Napról napra egyre kevesebb
önbizalommal és egyre nagyobb önutálattal vártam, hogy valami nagyobb
erő, a véletlen vagy a szükségszerűség megoldja helyettem a dolgot. De
hiába vártam, és lassan elfogott a reménytelenség.
Apám gyanakodva figyelte nyugtalanságom. Nyilván az járt az
eszében, hogy egy barátnő jót tenne nekem, de túl durvának és esetlennek
találhatta, hogy erre nyíltan felhívja a figyelmem. Én meg kegyetlen
kedvemben voltam, és nem könnyítettem meg a dolgát. Kivettem egy
albérletet, és arra hivatkozva, hogy tanulnom kell, hetekig felé se néztem. A
Nagy Imre temetésére gyülekező tömegben futottunk össze legközelebb az
Oktogonnál. Röntgenszemmel azonnal észrevette, hogy nem a temetés
miatt járok erre, és én is láttam rajta, hogy el akarja oszlatni a félreértést,
hogy ő a tüntetésre igyekezne. Ezért bölcsen behúzott egy vendéglőbe a
fasor sarkán, és konyakot rendelt. A Hősök terén elkezdődtek a beszédek.
Koccintottunk.
– Ne higgye, Karl, hogy bármi is változni fog. Akik tegnap szar alakok
voltak, holnap is szar alakok lesznek, és mivel ők vannak többségben,
mindig elszarják a világot. Nem érdemes illúziókat kergetni. Jobb ez így,
hogy harminc év múlva majd azt meséli, hogy miközben a tömeg kint
beszopta a politikusok hülyeségét, maga az apjával piált, és a nőkről
beszélgettek.
– Még semmit sem mondott a nőkről.
– Attól maga még így fogja mesélni.
Késő estig ittunk, és taxival mentünk haza. A nőkről meg végül
tényleg nem esett szó.
A nyár hátralevő részét azzal töltöttem, hogy végigmutogattam
Kristófnak Budapestet. Mindig tudtam, hogy keveset tud a világról, ami
körülveszi, pontosabban szólva: az a tengernyi ismeret, ami összegyűlt
benne, legnagyobb részt a herkulesvári ház szalonjára és könyvtárára
vonatkozik, mégis meglepett, mennyire idegenül járkál a városban. A
Kádár-kor szürkeségéből épp kilábaló város olyan volt, mint egy nagy
kirakodóvásár: a boltok naponta váltottak bérlőt, ahol tegnap még kínai
cipőt árultak, holnap már jugoszláv italokat lehetett kapni. Virult a
csempészet és a hamis áruk dömpingje, de ezt igazából senki se bánta:
végre színek jelentek meg az utcákon, színes ruhák, színes kirakatok. Az
asztalok negyven év száműzetés után a pinceborozókból és a homályos
kispresszókból kiköltöztek az utcára. Tétován ültünk ezeknél az
asztaloknál, mintha utcán ülni még mindig egyet jelentene a
munkakerüléssel vagy a részegséggel. Ez a tér eddig a rendőré volt, és a
támolygó proletáré – most hirtelen kiderült, hogy élvezeti cikk, csak eddig
ügyesen eltagadták a város elől. Kristóf olyan idegenül mozgott ebben a
világban, mintha egy külföldit vezetnék körbe, akinek mindent külön el kell
magyarázni, és minden, számomra megszokott részleten fennakad. A
napjaink többnyire mégis valamelyik pinceborozóban végződtek: Kristófot
Budapestből leginkább ezek nyűgözték le. Hosszú órákat tudott állni a
pultnál, hallgatva az öreg alkoholisták dünnyögését. Én halálra untam
magam, és legszívesebben otthagytam volna egyedül, ha nem dolgozott
volna bennem az irracionális remény, hogy az idő, amit Kristóffal töltök,
bizonyos fokig mégiscsak Olgával telik. A részegség pedig fűtötte
lelkiismeret-furdalásomat, és bőven volt időm, hogy ostorozzam és
gyűlöljem magam, amiért gyáván itt ténfergek Budapesten, ahelyett, hogy
összeszedném magam, és kiragadnám Olgát Áron karmai közül.
Egyre több időt töltöttem kurvákkal. Egymás után nyíltak a városban a
titkos és kevésbé titkos kuplerájok, és én egyre kevésbé tudtam ellenállni a
vágynak. Néha arra gondoltam, Olgát büntetem avval, hogy naponta új nőt
vásárolok magamnak; néha arra, így állok bosszút a világon – amit elvesz
tőlem a testem rútsága, azt idegen test megvásárlásával törlesztem. A dolog
öngyűlöletemnek is jót tett: minden ízében elítéltem a prostitúciót és a beteg
társadalmat, amely lehetővé teszi; lelkesen látogattam a feminista
fórumokat, és amikor csak maradt pénzem a kupleráj után, adományokat
juttattam a prostituáltak rehabilitálását és a bántalmazott nők önálló
életkezdését segítő alapítványnak. Csávába került a liberalizmusom, de
képtelen voltam álszent lenni, így inkább elfogadtam, hogy ezzel az
ellentmondással kell élnem: minél inkább szeretem Olgát, annál távolabb
kerül; minél inkább fogy a lehetőség, hogy a közelében legyek, annál
nagyobb szükségem van testekre, amelyeket behabzsolhatok. Élvezettel
éleztem ki ezeket az ellentéteket, amelyek recsegve feszültek egymásnak,
mint egy Shakespeare-szonettben.
Vasárnaponként Ilona elhívott magukhoz ebédelni. Szabadkozott, hogy
csak mélyhűtött pizzával és fagyasztott rántott hússal tud kínálni, de látszott
rajta, hogy a szabadkozást nem gondolja komolyan: az egész csak díszlet
ahhoz, hogy előadhassa, mennyire elfoglalt a párt miatt, amely már régen
széthullott volna, ha ő nem tartja egyben, mert például a múltkor is a
„Lajos” meg a „Gyuri” összeveszett valami semmiségen, és ha ő nem békíti
ki őket fáradságos aprómunkával, már kész lenne a pártszakadás. Bólogatva
hallgattuk Kristóffal a véget nem érő történeteket a kommunista ügynökök
aknamunkájáról, a rivális pártok sátáni gonoszságáról és arról, hogy melyik
politikust melyik maffiózó pénzeli, és melyiknek ki a szeretője. A
legnagyobb bosszúsága azonban az SZDSZ volt, amely a leghangosabban
követelte, hogy hozzák nyilvánosságra az ügynökaktákat, és a volt
kommunista besúgókat állítsák bíróság elé, de legalábbis tiltsák el a
közügyektől.
– Nem értenek ezek az izgága zsidók semmit. Nem értik, milyen
bonyolultak ezek a dolgok. Mit érnének el vele? Meghurcolnak pár
nyomorult, tönkretett életű embert.
Kristóffal csendben összenéztünk: mindketten sejtettük, hogy Ilona
nem pusztán elméleti szinten aggódik, az igazi ok Lajos, akinek a kockás
zakója most is ott lógott az előszobában, és akivel ősszel egy hónapos
tanulmányútra készültek Brüsszelbe, az Európai Parlamentbe, s akinek
nyilván bőven akadt mit takargatnia az elmúlt harmincévnyi iskolaigazgatói
pályájából. De persze eszembe sem jutott haragudni Ilonára: akárcsak
Kristóf, nekem ő is Olga metaforája volt, szófordulataiban, hangsúlyaiban
megmaradt benne az Olgával együtt töltött ifjúkor, amit hiába vett körül az
idő borostyánköve, nekem így is elevennek tűnt. Ez a hang végig ott szólt
gyerekkoromban Herkulesváron, csak épp nem politikáról beszélt. Ha ebéd
közben behunytam egy-egy pillanatra a szemem, miközben Ilonát
hallgattam, a herkulesvári Duna-parton éreztem magam, mintha ott
feküdnék a felnőttek mellett a fűben, fél füllel a beszélgetésüket hallgatva,
de igazából minden idegszálammal arra figyelnék, mikor hallom meg végre
a távolból Olga nevetését. Pillanatok alatt vissza tudtam változni gyerekké.
Éreztem a Duna iszapszagát és a fű nyers illatát a fejem alatt, az ujjaim
végén éreztem a homokszemcséket. Éreztem, ahogy a fürdőnadrág gumija
alá szorult homok kidörzsölte a derekam, égett a horzsolás az
izzadságomtól. Ha kinyitom a szemem, azonnal felpattanok, és rohanni
kezdek a gát felé, hátha megpillantom Olgáékat az úton. Elfogott a
torokszorító izgalom. Szédültem.
– Főzzek egy kávét? – lökött oldalba Ilona, ha túl sokáig elmerültem
az emlékekben. Így az ebédek végeztével felment vérnyomással, zúgó füllel
ültem az asztalnál, és átkoztam magam gyerekes gyengeségemért, hogy
megint álmodozással töltöttem az időt, és ahhoz képest, hogy Olgáról
szerettem volna beszélni, az órák megint hiába teltek.
Egy ebéd után, már nyár vége felé Ilona félrehúzott az előszobába.
– Van ennek a gyereknek barátnője…?
 Néhány néma másodpercnek el kellett telnie, mire rájöttem, hogy a
„gyerek” alatt Kristófot érti. Bevallottam, hogy fogalmam sincs – és tényleg
nem volt. Valahogy eszembe sem jutott ezen gondolkodni, és meglepve
konstatáltam, hogy ilyesmiről Kristóffal már tényleg nagyon régen nem
beszéltünk.
– Mért nem viszed el magaddal egyetemi bulikra? Annyi szép lány jár
az orvosira. Rendes lányok, nem olyan álnok, sznob libák, mint akikkel a
bölcsészkaron találkozni fog.
Nem akartam csalódást okozni Ilonának – hátha még Olga fülébe jut –,
ezért augusztus végén, nem törődve a tiltakozásával, nyakon fogtam
Kristófot, és elcipeltem magammal egy egyetemi buliba. Azt hittem,
halálosan unatkozni fogok, aztán mégsem így lett: sorra jöttek oda a lányok
az évfolyamról, hogy megkérdezzék, honnan való ez a srác. Csak lassan
esett le, hogy komolyan azt hiszik, hogy egy külföldi barátom, és elkezdtem
sportot űzni abból, hogy levizsgáztassam az évfolyamtársaimat, milyen
sztereotípiák élnek bennük. Kristófon egész jó ruhák voltak, a nyugatról
érkező segélyszállítmányok között bőven akadt használt, de jó minőségű
holmi, amelynek nagy része Ilonánál kötött ki, elhízva sem volt, a haját is
vágatta, úgyhogy ketten hollandnak, hárman dánnak, öten pedig svédnek
nézték, de volt, aki arra tippelt, hogy uruguayi, egy meg, hogy ausztrál.
Azon sem csodálkoztam, hogy az este végén, mire hazaindultam, az
évfolyam legjobb csajával csókolózott a bár sarkában. Hiába derült ki róla,
hogy nem külföldi, a idegenség erotikus varázsa akkor is körülötte maradt.
– Na, mi volt? – kérdeztem kedélyeskedve a telefonban másnap.
– Megdugtam – mondta különösebb lelkesedés nélkül.
– És jártok…?
– Olyan unalmas, mint egy üres hűtőszekrény – válaszolta, és le akarta
zárni a beszélgetést, de én nem hagytam, és belekérdeztem, mégis, mi olyan
unalmas a lányban, akiért a fél orvosi odavan.
– Okos, mindenre van válasza, egyenes, őszinte, jófej. Egyszóval,
semmi érdekes nincs benne.
A válasz értelmét csak ősszel fogtam fel, amikor mindannyiunk
története különös, bár utólag nézve tökéletesen sorsszerű fordulatot vett.
 15. FEJEZET

Augusztusban sokat utaztam, és egy időre szem elől tévesztettem Kristófot.

Voltam egy hetet Párizsban, lementem egy hétre Madridba és Lisszabonba,
aztán tíz napot Londonban töltöttem. Különös lebegésben teltek az első
hetek: mintha hígabb lenne a levegő, és kisebb a légellenállás, vagy a
gravitációban mutatkoznának anomáliák, könnyebben esett a lépés,
befogadóbbak voltak a testemmel az utcák. Akárhova mentem, kávéházba,
múzeumba, vagy csak sétáltam a városban, mindenütt ez a lebegés, mintha
kábítószer lenne a levegőben, mint Áron dühödt látomásaiban. Ráálltam
egy utcai mérlegre, de a súlyomban nem látszott változás. Arra gondoltam,
hogy ez az idegenség varázsa lesz: annyira új minden körülöttem, az arcok,
a házak, az illatok, az ételek, az épületek, a nyelv, hogy ez tart állandó
lelkesültségben, ettől vagyok ilyen euforikus. Figyeltem magam, hátha
elcsípem az érzés titkát. Aztán egy este, amikor az Alfama egyik
kávéházában ültem, és lopva végignéztem a körülöttem ülő embereken,
hirtelen megértettem, mi történik.
Senki sem nézett rám.
Láthatatlan voltam.
Hazámban megszoktam, hogy megbámulnak. Szinte senki nem
mulasztotta el, hogy jó alaposan meg ne nézzen magának, közben oldalba
bökte a társát, hogy felhívja rám a figyelmet. Csak a legdrágább vagy
legértelmiségibb helyeken tudta megállni a pincérlány, hogy ne árulja el az
arckifejezése, mennyire taszítónak talál. Csak ott számíthattam befogadó
légkörre, ahol ismertek: az egyetemen már alig keltettem feltűnést. A
gyakorlatokon hamar kiderült, hogy a betegeknél nem jelent hátrány a
rútságom: a betegséghez és a halálfélelemhez képest az én rútságom inkább
előnyt jelentett: nem kellett szégyellniük magukat előttem. Inkább
elfogadták a gyógyulást egy rút orvostól, mint az angyaltól a halált.
 Megszoktam ezt a helyzetet, mint Kelet-Európa annyi más
trampliságát és bárdolatlanságát és az egész társadalmat átjáró eredendő
neveletlenséget. Öngyűlöletem ez a világ táplálta, és ez a világ tette
lehetővé, hogy Olga lehessen a legfontosabb dolog az életemben. Ha
egészen pontosan meg kellene neveznem, inkább azt mondom, hálás voltam
Kelet-Európának, amiért megteremtette ezt a helyzetet. A hibából és a
torzból, a romlottból és gonoszból, a trampliból és a barbárból így sarjadt ez
a szerelem, mint a halálból a főnix.
Nyugaton viszont senki sem bámult meg, és senki sem éreztette velem,
hogy szörnyetegnek lát. Semleges udvariassággal fogadtak a szállodában, a
boltban, udvariasan mosolyogva néztek rám a múzeumban a
jegypénztárnál, a metrón, kuplerájban és a templomban. Csak a gyerekek és
a kelet-európai turistacsoportok reagáltak rám úgy, ahogy azt
Magyarországon megszoktam, és ilyenkor megcsapott némi öngyűlölettel
keveredett honvágy. De többnyire úgy éreztem magam, mint aki tényleg
láthatatlanná vált: egészen szokatlan volt ez az újfajta létezés, mintha
lehetőséget nyújtana arra, hogy új életet kezdjek, újrafogalmazva önmagam.
Néhány napig jólesett ledobni a terhet. Jólesett törölni az identitásom, a
rútságom bélyegét, amely meghatározta az életem, amely megmondta, ki
vagyok, amely megismételhetetlenné tett: jólesett törölni a saját történetem.
Fel kellett tennem a kérdést, hogy akarok-e élni ezzel a lehetőséggel,
és ehhez mélyre kellett néznem önmagamban, átvizsgálva, igazán mit is
érzek. Napokon át figyeltem a birtokomban lévő ént, mintha egy
különlegesen ritka és óvatos állatot akarnék csapdába ejteni: annyira
elkábított a felületes felszabadultság, amelyet láthatatlanságom okozott,
hogy joggal feltételezhettem: amit valójában érzek, megijedt és elrejtőzött a
sötétben. De akárcsak az ilyen ritka állatok, ez az igazi érzés is jól értett a
rejtőzködéshez, és sikerrel hasonult a környezethez: belesimult a
láthatatlanság mámorát és a láthatóság öngyűlöletét elválasztó
alkonyzónába, anélkül, hogy sikerült volna lépre csalnom, tetten érnem és
foglyul ejtenem. Ahogy véget ért a nyár, és elkezdődött mindkettőnk
számára az egyetem, az izgatott öröm, a torkomban dobogó szív
egyértelműen jelezte, hogy visszatértem a saját közegembe. Szinte
lelkiismeret-furdalást okozott, hogy néhány hónapig e nélkül az érzés
nélkül éltem. Mintha a Holdról tértem volna vissza, meglepett, de
megtöltött erővel a brutális gravitáció. Néhány hétig csak roskadoztam saját
súlyom alatt, amelytől elszoktam.
 Kristóffal ritkán találkoztunk.
Én igyekeztem – igaz, hasztalanul – nem Olgára gondolni, Kristóf
pedig belevetette magát az egyetemi élet forgatagába. Türelmesen végigülte
az előadásokat és a szemináriumokat, próbálta magában elnyomni a
motoszkáló elégedetlenséget: ő valami revelációt várt, szembetalálkozást az
Igazsággal, a történelem lényegével, ehelyett évszámokat magolt, és régi
kéziratok megfejtése fölött görnyedt.
A Moszkva téren vágott keresztül egy novemberi délután, amikor egy
padon észrevett egy hajléktalan asszonyt. Szatyraival gőgös elégedettséggel
ült két férfi sorstársa között, és szipkából cigarettázott. Ahogy Kristóf
közelebb ért, érezte, ahogy az asszony fixírozza: a zsebéből aprót vett elő,
odalépett, és nyújtotta a kezét. Az asszony merően nézett rá, és nem
mozdult. A jobb oldalán a férfi aludt, a bal oldali ébren volt, és csodálkozva
nézte a jelenetet: nem értette, a nő miért nem fogadja el a pénzt, de nem is
mert maga érte nyúlni. Kristóf visszavette a kezét, visszadugta a zsebébe a
pénzt, és zavartan továbbment: csak a villamoson döbbent rá, hogy a
nagyanyja volt az asszony a padon, akit az apja halála óta nem látott. Csak a
családi emlékezetből tudta, hogy a baleset után az asszony átkozódva
tagadta meg őt és Olgát, és a gyerekkorából egyetlen közös emléket sem
tudott előhúzni kettejükről. Másnap ugyanabban az időben megint a
Moszkva térre ment, hátha ott találja, de a padon már mások ültek. Egy
rövid ideig eljátszott a gondolattal, hogy megkeresi a nagyanyját – már
annyi idő eltelt, hátha változott benne valami; aztán arra gondolt, mi van, ha
ezzel csak belefúr a már kihűlt lávafelszínbe, és felspriccel valami forró,
kaotikus anyag; töprengett, hogyan lehetne egy ilyen beszélgetést
elkezdeni, ő, az elátkozott fél, hogyan is kezdjen bele. Még ha sikerülne is a
fúrás és sikerülne is túlélni az égési sebeket, mi történne utána…? Van neki
ideje egy homeless öregasszonyra?
November végén az Ókori Kelet előadáson, miközben a professzor a
zikkuratokról, tornyokról és az ógörögben mosszünoikosznak nevezett,
tornyokban lakó népről beszélt, nagyot dördült az ajtó: egy későn jövő
diáklány vágta be maga mögött. A professzor abbahagyta a mondókáját a
táblánál, és hunyorogva fordult az ajtó felé. A lány nem zavartatta magát,
felment a lépcsőn, szemügyre vette a szabad helyeket, megtetszett neki egy
a sor belsejében, mindenkit felállított, mert máshogy nem fért be a
táskájától és a kabátjától. Zörögve, csattogva szabadult meg a holmiktól, és
egy pillanatra megfordult, mielőtt leült volna. Éles sasorra volt, és keskeny
szája: volt benne valami ragadozószerűség. Kristófnak bevillant valami
távoli emlék: úgy érezte, látta már ezt az arcot, csak nem tudta felidézni,
hol, de biztos volt abban, hogy valami fontos, jelentőségteles pillanatban.
– Ülj már le! – kiáltotta valaki hátulról, amire kitört a sorokban a
nevetés. A lány zavartan nézett körbe, és szintén nevetni kezdett, mintha
nem is ő lenne a derültség tárgya. A professzor abbahagyta az írást a
táblánál, és hunyorogva a terem felé fordult: ő végképp nem értette, mi
történik mögötte.
Az előadás után Kristóf megpróbált a lány közelébe kerülni, de nem
jutott ki idejében az ajtón: mire végig tudott nézni a folyosón, a lány már
eltűnt. A következő napokban sokat ácsorgott a büfében, üldögélt a porta
melletti padon, de nem sikerült a nyomára bukkannia. Közben arról
győzködte magát, hogy ez az egész dolog a régi emlékkel nem is olyan
lényeges, nem kellene ezért ekkora felhajtást csinálni. És ahogy egyre
többet töprengett, honnan lehet ismerős a lány, az emlék egyre
halványabbnak tűnt. Csak akkor kapta el az emlék szálait megint, amikor
egy reggel egyenesen egymásba ütköztek folyosón.
Az arc ugyanaz volt, de most mintha egy egészen más ember viselné,
mint aki az előadáson esetlenkedett. A vonások most nem voltak élesek,
eltűnt belőlük minden ragadozómadár-szerűség. Most lágy volt, és édesen
egzotikus: a haja egészen kékesfekete, keletiesen húzott szemét még
hosszabbá tette a kontúr, a szája pedig, amely múltkor élesnek és
csőrszerűnek tűnt, most lágy volt, és húsos. Mintha csak a testvére lenne
annak, akit korábban látott. Kristóf zavartan konstatálta, hogy a lány
magasabb nála. Önkéntelenül is lábujjhegyre emelkedett.
December elején, ahogy elkezdődött a vizsgaidőszak, Kristóf felhívott,
hogy szeretné, ha elkísérném Herkulesvárra. Megdermedtem: régóta nem
jártam a Waldstein-házban, és kezdtem megszokni, hogy az az egész világ,
Olgástul-mindenestül, csak vágykép és emlék. Néhány kivételes hónapig
sikerült úgy kezelnem az egész történetet, mintha egy nemrég olvasott,
felkavaró könyvből maradt volna vissza emléknek. Nem gondoltam volna,
hogy ez az önáltatás milyen erős védőfallal vett körül: most, hogy
Herkulesvár újra megjelenni készült a valóságban, egyszerre pőrének és
kiszolgáltatottnak éreztem magam. De persze igent mondtam, még mielőtt
megkérdeztem volna, mire megy ki az egész. Így őszintén meglepettnek
tűnhettem, amikor Ilona lakása előtt Kristóf Líviával együtt szállt be a
kocsimba. Az első benyomásom csak sok évvel később mertem elmesélni
Kristófnak, és akkor is csak szordínósan. A lány, akit akkor
megpillantottam, nem is csúnya volt: inkább félelmetes. A száját
összeszorította, mintha a következő pillanatban valami megsemmisítő
vádbeszédet készülne intézni a világ ellen. Nem köszönt nekem, és úgy
tűnt, meg van sértődve, amiért hátra kell ülnie. Kristóf zavarában egyik
cigarettára gyújtott a másik után. Gondoltam, jobb, ha egyelőre nem
kérdezősködöm, így bekapcsoltam a rádiót, és ahogy az ismerős
kanyarokban vezettem az autót Herkulesvár felé, tudtam, hogy igazolódott a
legrosszabb félelmem: Kristóf tényleg villámhárítónak hozott magukkal.
Lopva bele-belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy megpróbáljak a lány
viselkedéséből valamit megérteni, de minden egyes alkalommal elkapta a
pillantásom: nem volt kedvem elmosolyodni ezen, pedig talán arra lett
volna szükség.
Az utca képe az utóbbi években durván megváltozott. Az úttestet
kiszélesítették, a kiszélesítéshez kisajátították a kerítések előtt sorakozó
kiskerteket és virágágyásokat. Az elöregedett cseresznye- és körtefák
helyére, amelyek korábban nyaranta a hullott gyümölcsök erjedő illatával
töltötték meg az utcát, akácokat ültettek, amelyek egészen május közepéig
nem bontották ki a leveleiket. Ettől minden még szürkébbnek tűnt. Az út
most már nem ért véget a völgyben, átvágták a hegyet a bánya felé, és az
úton egész nap dübörögtek a teherautók. A felkavarodó por ráült a
háztetőkre, a kerti bútorokra, a növények leveleire, bekúszott az ajtó- és
ablakréseken, belekeveredett az ételekbe, és meg-megroppant a házi
süteményekben. A cédrus utca fölé nyúló, hatalmas kezein is ott ült ez a
por, amelyet még az eső sem volt képes leáztatni.
Bár a lépcsőházban a falakon még mindig ott függtek a mitológiai
metszetek, amelyek alatt annyi szorongó órát töltöttem el gyerekkoromban,
a szalon és az egész ház teljesen átalakult. A könyvtár helyén a falakat
körben elfoglalták a közép-keleti és mongol relikviák, jurtaszőnyegek,
sámándobok, mindenféle lószerszámok, süvegek, nemezcsizmák,
kumiszivó edények, csengettyűs, csiricsáré köpenyek és ingek, hajlott
pengéjű tőrök és megfejthetetlen funkciójú tárgyak. A gipszszobrok
tanácstalanul álldogáltak ebben a megváltozott világban. Az art deco csillárt
is kicserélték valami koszlott bőr lámpabúrára, amely sejtelmesen fakó
fénnyel világította meg ezt a kísérteties kiállítást. Áron elkínzott, lángoló
pillantásából azonnal egyértelmű volt, hogy egy mániákus elmével állok
szemben. Meglepett a szenvedélyesség, ahogy a nyakamba ugrott.
 – Doktor úr! Isten hozott a sátramban!
Figyelmeztettem, hogy még időbe telik, mire tényleg megszerzem a
doktori címet, és gyógyítani fogok, így sikerült elkerülnöm, hogy utat
kelljen engednem a dühömnek, amiért a Waldstein-házat sátornak nevezte –
de a haragom magam előtt is eltúlzottnak tűnt. Elvégre nem voltam
birtokon belül, a birtok csak az emlékeimben létezett. Szégyen öntött el,
amiért a helyzet középpontjába képzeltem magam. Áron nevetgélt, mintha
valami találó élcet sütött volna el, és pálinkát hozott elő „egyenesen a
szülőfalujából”, ahol olyan pálinkát főznek, „hogy attól még a halott is
visszatér”. Már a szájamhoz emeltem az italt, amikor Olga belépett az
egykori szalonba – és kicsin múlt, hogy el nem ejtettem a poharat.
A gyász sokféle arcát ismertem már: apám egyetlen éjszaka alatt
megőszült, amikor meghalt anyám. Láttam Olgát összetörten Ferenc halála
után, és láttam a kórházi gyakorlataim során számtalan hozzátartozót
szembesülni szerettük elvesztésével – de ilyen átalakulást még nem láttam.
Olga megfiatalodott. Meghízott egy kicsit, az arca kisimult, a haja
vesztett ugyan óarany szőkeségéből, most szalmaszínű volt, tompa fényű,
de dús és erős. A szemében valami éles, metsző fény villant, amikor
meglátott. Ha nem ismertem volna az idők kezdetétől, azt gondoltam volna,
készült erre a találkozásra. Hogy egyenesen engem várt, a kedvemért simult
ki és fiatalodott meg ennyire. Gyönyörű és zavarba ejtő volt. Egész
lényemben megrendültem, és gyorsan felhajtottam a méregerős, a
közepesnél valamivel hitványabb pálinkát. Elöntötte a könny a szemem.
– Na ugye megmondtam, doki, hogy odáig leszel – csapott hátba
kuncogva Áron, és már töltötte is a poharamba a következőt, én pedig
gondolkodás nélkül kiittam: Olga átalakulása a szalon átalakulásával és a
Kristóf mellett frissen feltűnt nővel együtt már túl sok volt egy napra a
változásból.
Csak homályosan emlékszem, hogy Kristóffal együtt végigmutattuk
Líviának a házat: a lány mindent „cukinak” és „helyesnek” talált, meg volt
még néhány hasonló szava, amitől hányinger fogott el. Péter szobájába
viszont nem lehetett bekönyörögni: megállt az ajtóban, mintha őrt álló
szellemek lángpallossal zárnák el előle az utat, és egy tapodtat sem volt
hajlandó beljebb lépni. De legalább ezalatt alkalmam nyílt alaposan
szemügyre venni a szobát, ahol az öregember halála óta semmi sem
változott.
 – Egérfészek! Denevérodú! Bagolyvár! Ki kellene takarítani legalább,
de Olga nem engedi, igaz, Olga? Hol vagy, Olga?
Mindannyian tudtuk, hogy Olga nem jött föl velünk az emeletre, nem
válaszoltunk. Az arcom sütötte bal felől a Kristófban izzó harag. Nyilván
Áron is megérezte, hogy Kristófban forr a düh, ezért gyorsan elillant arra
hivatkozva, hogy előkeríti „az asszonyt”. Mintha egy üvöltő hangszórót
kapcsoltak volna ki a fülem mellett. Minél előbb le akartam menekülni a
Duna-parti házba, de Kristóf megrántotta a karom.
– Most nem hagyhatsz itt – súgta a fülembe, és én éreztem a hangján a
visszafogott, fortyogó dühöt. Mintha Lívia jelenléte átalakította volna az
erőviszonyokat, Olga anyai ereje már nem volt elég ahhoz, hogy
visszatartsa Kristóf Áronnal szembeni haragját. A tektonikus mozgásokból
Lívia is megérezhetett valamit, mert elkezdte rágni Kristóf fülét, hogy
menjenek inkább haza: még bőven elérik az utolsó buszt, ha nekem nincs
kedvem visszamenni Budapestre. Én meg nem tudtam eldönteni, mit
akarjak – vonzott a lehetőség, hogy végigszenvedjem az éjszakát a fűtetlen,
Duna-parti házban, és alkalmam legyen eltöprengeni a különös
változásokon, amelyeket ma megtapasztaltam. Végül Kristóf úgy döntött,
hogy maradnak – talán benne is hasonló gondolatok mozogtak. Volt valami
ijesztő elszántság az arcán, mintha a végére akarna járni valaminek.
Elkövettem a hibát, hogy kihasználva egy óvatlan pillanatot, félrehúztam
Líviát, és gyorsan a fülébe akartam súgni, hogy vigyázzon, nehogy Kristóf
valami meggondolatlanságot csináljon: de ő valami megmagyarázhatatlan
tapintatlansággal elrántotta a fejét. Úgy tett, mintha attól félt volna, hogy
titokban le akarom smárolni. Elöntött a szégyen és a düh, de nem volt sem
időm, sem lehetőségem, hogy válaszoljak a sértésre. Vöröslő fejjel,
fülemben zakatoló pulzussal tántorogtam be a szalonba.
Még végig kellett hallgatnom egy zavaros eszmefuttatást a közelgő
nemzethalálról: a pravoszláv krisztusi szellem, még ha átmenetileg a
kommunizmus álruhájába bújva is, megóvta nemzetünket attól, hogy a
gonosz, álságos és istentelen Nyugat karmai között lelje halálát; most
azonban, hogy a pénz hatalma legyőzte a Kelet igazságát, a hun szakrális
örökség utolsó őrzője, Magyarország halálra van ítélve. A fogyasztás, a
bankok, a boldogság hamis illúziója és a demokrácia mákonya a sátán
utolsó hadjárata a Nagy Szellem ellen, aki a Szent Koronában lakik. Ne
csodálkozzunk, ha rövidesen valami bűnténynek álcázva elrabolják
hazánkból a Világszentség utolsó ereklyéjét, hogy szabadkőműves
rituáléval semmisítsék meg. Az Aberturul mostani előadása mágikus
küldetés: miközben színpadra viszi ezt a példátlan bűntényt, az
időkontinuum kibillentésével meg is akadályozza, hogy a valóságban
megtörténjen.
Azzal mindannyiunknak átnyújtott egy-egy díszes, valódi bőrre
nyomtatott, rovásírással és mindenféle ákombákommal telezsúfolt meghívót
a darab díszbemutatójára, egyenesen az első sorba.
Zúgó fejjel menekültem le a fűtetlen házba: bekapcsoltam az
olajradiátort, magamra csavartam három takarót, és néztem a holdfényben
az olajfényű, fagyosan sikló Dunát az ablakomból. Reménytelen volt
alvással kísérletezni. Azon töprengtem, amit az utolsó pillanatban láttam a
Waldstein-házban, mielőtt behúztam volna magam mögött az ajtót. Kristóf
még felhívott a szobájába néhány percre – az egész csak ürügy volt, hogy a
jelenlétemmel megakadályozzak valami katasztrófát –, és amikor lejöttem a
lépcsőn, és levettem a kabátom a fogasról, beláttam az egykori szalonba:
Áron épp vacsorához készülődött. Törökülésben ült egy alacsony asztalka
előtt, amelyen gőzölgő agyagedények álltak. Mögötte pedig ott állt
összekulcsolt kezekkel, engedelmesen lehajtott fejjel Olga – talpig mongol
népviseletben. A döbbenettől levegőhöz sem jutottam, és talán a kelleténél
hosszabban bámultam be az ajtórésen, mindenesetre Olgának volt módja
arra, hogy rám emelje megmagyarázhatatlanul megfiatalodott, lázadó
tekintetét.
 16. FEJEZET

Olga átalakulása akkor kezdődött, amikor ráébredt, hogy nem képes tovább
elviselni a pusztítást, amit Áron az apja örökségében végez. A gyász első
hónapjaiban, amíg kábán ténfergett a másnaposságból a részegségbe, egyik
kínkeservvel kibírt napból a másikba, csak homályosan érzékelte, hogy mi
történik körülötte. Aztán az ablakból látta, ahogy a szalon utolsó szobrait
pokrócba csavarva teherautóra rakják, és úgy érezte, ha most még az ő
elvesztésüket is át kell élnie, biztosan belehal. Lerohant az udvarra, és a
teherautó elé vetette magát. Áron nem akart botrányt, némán intett a
sofőröknek, hogy vissza az egész – így a pokrócba csavart kivégzettek
visszatérhettek a szalonba, pedig Áron már nyilván arra készült, hogy végre
teljesen átveszi a szimbólumok felett az uralmat.
Ez volt az a pillanat, mondta később Olga, amikor felébredt.
Még csak legbelül, egészen mélyen, kívülről láthatatlanul, de
felébredt. Már jogos büntetésként élte meg, amikor Kristóf Ilonához
költözött. Elfogadta, hogy ez is az ár része, amit fizetnie kell a kábulatban
töltött évtizedekért. Nem tiltakozott, nem csinált jelenetet, nem
követelőzött. Tudomásul vette, hogy elvesztette a fiát, és csodálkozva
figyelte magát, valahányszor a telefonért nyúlt, hogy felhívja. Hallotta,
ahogy panaszkodik neki, érezte, ahogy ráönti Kristófra minden fájdalmát és
csalódottságát, de belül ott volt az a felébredt én, aki figyelte ezt az
ösztönből cselekvő, fájdalomban fetrengő emberi lényt, akiben lakott.
Elfogadta, hogy ez a lény nem tud másképpen cselekedni; elfogadta, hogy
ez egyelőre az egyetlen szerep, amelyben megnyilvánulhat, ez az egyetlen
szöveg, amit felmondhat, ez a szcéna van, ez a színpad, ez a közönség, ez a
nap. De azt is tudta, hogy egyszer csak eljön az idő, amikor átveheti az
uralmat önmaga fölött. És ettől ujjongóan szabadnak érezte magát.
Legalábbis így képzelem.
 Ez az új, ez a felébredt lény akkor cselekedett először Olgában, amikor
egyik reggel meglátta, ahogy Áron fűrésszel és fejszével készülődik a
cédrus tövében. Péternek korábban évről évre sikerült megvédelmeznie ezt
a kivételes és elegáns vendéget, akit még Braun Antal invitált a kertbe. A
cédrus ötven év alatt lendületes ágszárnyaival magasan a Waldstein-ház
teteje fölé lendült, és eluralta az ófalu látképét. Hatalmas, szellős
árnyékával beborította a kertet, a szélben elegánsan muzsikált, és parfümös,
himalájai illatával távoli világok sejtésével töltötte meg a levegőt. Áron
évről évre kijelentette, hogy kivágja a cédrust, Péter pedig évről évre nemet
mondott. Amikor egyszer Áron munkásokat hozatott, akik már ráspolyozták
is a motorfűrész éleit, Péter megtette, amit ritkán tett életében, lerohant a
kertbe, és átkozódva elzavarta őket. A cédrus, amely hirtelen Olga és
Kristóf helyett is dacolni kezdett Áronnal, hirtelen háborújuk frontvonalába
került.
– Ne már, papa. Hát ez egy betolakodó, egy gonosz idegen! –
háborgott Áron. – Lát maga a hegyekben cédrust? Vagy a Duna-parton? Ez
egy gonosz, invazív faj: most még csak egy van, de száz év múlva elszórja
a magját, és talán már száz lesz belőle, aztán ezer, és itt áll majd a magyar,
és nem ismer a saját hazájára!
De a cédrus Áron gyűlöletét főképp a haszontalanságával vívta ki: az ő
számára csak az volt a fa, ami gyümölcsöt hozott. Szorgalmasan teleültette
a kertet a szülőfalujából hozott facsemetékkel, amelyeket minden évben
gondosan megtrágyázott, körbeásott, metszegetett, és mindig részletesen
elmondta a vízióját a jövőről, amikor majd Olga ősszel kendőt köt,
gumicsizmát húz, és nekilát a befőzésnek. Majd fortyognak a rézüstök a
szilvalekvárral, rotyog a birsalma, amelybe diógerezdegeket is öntenek
bőven; alma kétféle lesz, kompót szegfűszeggel és fahéjas lekvár egy kis
citromhéjjal; lesz meggy, cseresznye és persze körte, nyári meg kemény,
későn érő, hamvas, eltenni télire. Majd énekelnek, miközben befőznek, és
majd pogány módra kancatejjel szenteli meg az edényeket, hogy télire
megóvja őket a rontástól. És akkor végre ebben a kietlen, ízléstelen házban
is olyan illat lesz, mint a gyerekkorában falun.
Ám a gigászi cédrus egyre nagyobb árnyékot vetett, és a gyümölcsfák
nem növekedtek a megfelelő tempóban, termés is gyéren mutatkozott. A
nagy ütközés után Áron nem próbálkozott többet Péternél, csak morgott és
átkozódott magában az ablak mögött, amikor az apósa a cédrus törzsét
simogatta; most azonban, hogy eljött újra a tavasz, úgy döntött, hogy nem
vár tovább, hanem végre megadja a gyümölcsfáinak a fényt, amely jár
nekik. Megköpte a tenyerét, átköszönt a szomszédnak, aki csodálkozva
pillantott föl a krumpliágyások közül, megragadta a fűrészt, a fa törzsébe
csapta, hogy a fogak megragadjanak a kéregben, és húzogatni kezdte.
Kibuggyant a fehér, gyantától ragacsos forgács. Áron ekkor egy ütést érzett
a hátán – éles, tompa fájdalom hasított a lapockájába. Elengedte a fűrészt,
megfordult. Olga állt mögötte, kezében a baltával: a fokáról épp most
fordította az élére. A szemében – és ez volt a legkülönösebb – nem őrült,
hanem vidám fény égett, mint aki roppant jól szórakozik a saját viccén.
– Belevágom a fejedbe…! – rikkantotta vidáman.
Áron a szomszéd felé sandított, aki abbahagyta az ásást, és az
ásónyélre támaszkodva, kíváncsian várta a folytatást. Olga még mindig a
magasba tartotta a baltát. Áron kiemelte a cédrus törzséből a fűrészt.
– Rosszak az idegeid, asszony. Majd odabent megbeszéljük.
Olga ekkor mondta ki a mondatot, ami aztán az egész ófalut bejárta.
– Nem beszélünk meg semmit. Te fent alszol, én lent.
Így kezdődött Olga ébredése – amivel minden visszavonhatatlanul
megváltozott. És az idők, mintha elirigyelték volna a mi világunk
változását, hajlamosabbnak mutatkoztak a látványos fordulatokra. Marcell,
akiről a legutolsó értesülés az volt, amikor Hermina néni elküldte a
diadalmas képet az óriás propellerrel, azóta az Airbus német részlegének
tervezési igazgatóhelyettese lett, és amint megszűnt a vasfüggöny, és már
csak idő kérdése volt, hogy kivonuljanak a szovjet csapatok,
talajradarokkal, kamionokkal, darukkal és egy egész kutatócsapattal
megjelent a Horgos-éri mocsárnál, hogy megkeresse az apja repülőjét.
A felvonulást alapos előkészítés előzte meg: Marcell először Ilonánál
puhatolózott, hogy a kapcsolatai révén segítsen utánanézni, nem fenyegeti-e
veszély, ha Magyarországra jön. A szüleit és nővérét elemésztő rendszerben
nem volt hajlandó megbízni, és még az amúgy tényleg veszélytelen Nyugat-
Németországban is folyamatosan kommunista titkosügynököktől rettegett.
A félelem egészen indokolatlan paranoiává nőtt, nem mert metrón vagy
buszon utazni, testőröket tartott, páncélozott BMW-t vett, és csak
előrecsomagolt nagyáruházi élelmiszereket volt hajlandó fogyasztani.
Német feleségétől, akivel a 70-es évek végén egy aviatikai konferencián
ismerkedett meg, két év után elvált – az asszony nem volt képes elviselni
Marcell állandó gyanakvását, amelyet óhatatlanul rá is kiterjesztett.
 Ilona megbocsátó mosollyal, bár bosszankodva végezte el a megbízást,
és Lajos révén beszerzett valami papírt, amely megerősíti, hogy Marcell
ellen nincs folyamatban semmilyen eljárás. A lényeggel azonban megvárta
a személyes találkozást, és az aktát, amely Marcell gimnáziumi tanárának
feljegyzéseit tartalmazta, aki a diákjairól és tanárairól szorgalmas
jelentéseket írt, a Gellért szálló kávézójában adta át 1989 januárjában. Ilona
meglepődött, Marcell milyen másféleképp él az emlékezetében, és
miközben a férfi mohón lapozgatta a megsárgult, vegyszerszagú
paksamétát, mohón végigtanulmányozta minden arcvonását, és
megállapította, hogy vagy az ő emlékezete csal, mint egy megbolondult
optika, vagy ez itt nem az az ember, akire ő gyerekkorából emlékezik.
Marcell felpillantott az aktából, Ilona szemébe nézett, és remegő hangon
megkérdezte.
– Honnan tudjam, hogy ez eredeti?
– Miért ne lenne eredeti…?
– Én 1958. november 12-én nem kiabáltam azt a folyosón, hogy:
„Állva szarok, állva szarok, minden komcsi büdös farok…”
– Miért, mit kiabáltál…? – kérdezte Ilona kuncogva. Marcell elpirult,
és becsukta a dossziét.
A mocsarat azóta nagyrészt lecsapolták, a vadon helyére mértanilag
szabályos nyárfaerdőt telepítettek. Albert az utolsó pillanatig minden évben
meglátogatta a Horgost, bár a felesége halála után már nehézkes volt
tolószékkel kievickélnie. A rokonságtól küldött márkákat gyűjtögette, hogy
meg tudja ilyenkor fizetni a segítséget meg a taxit. A földutak megváltoztak
időközben, arrébb tolódtak, eltűntek, a vízelvezető árkok, gátak
építményeinek rengetegében az utolsó években már csak találomra
kóborolt. A földrajzi változásokat azonban nagy igyekezettel dokumentálta,
fényképezett, és minden változást berajzolt egy térképre, így biztos lehetett
benne, hogy eljön a pillanat, amikor a Titán kiemelkedik a mocsárból – még
ha ő ezt nem is fogja megérni. Albert 1979-es halála után a dosszié Hedvig
kopár panellakásában hányódott, de rejtélyes módon sikerült elkerülnie az
elkótyavetyéltetést – talán egyetlen ócskás sem látott benne fantáziát.
Marcell szelíd erőszakkal, suttogva és udvariasan beszélő, de vasmarkú
testőreinek segítségével parancsolta be Hedviget a páncélozott BMW-be,
ami meg sem állt vele egy bázeli szanatóriumig, miközben a férfi feltúrta a
húga panellakásának minden kosztól ragacsos szegletét, hogy összeszedje,
ami az apja után megmaradt, de a mappán kívül csak Matteo formalinba
áztatott feje volt a lakásban, aki egyik szemét még mindig zárva tartotta,
meg néhány molyrágta zakó és nyakkendő, amelyekre még gyerekkorából,
a hortobágyi kitelepítésből emlékezett. A repülő tervrajzai, az összes
műszaki dokumentáció elkallódott, amit Marcell sehogy sem mert bevallani
a támogatóinak. Meg biztos is volt benne, hogy a titokzatos mocsár, ősei
földje legalább kegyes volt vele annyira, mint Matteóval, és megőrizte épen
a repülőt. Megbízottai már a minisztériumokban tárgyaltak, maga az Airbus
vezére is nyilatkozott a német sajtónak, hogy nagy fantáziát lát a
vasfüggöny mögül kiszabadult országok, elsősorban Magyarország mérnöki
tudásában – bár a kérdést, hogy milyen konkrét befektetéseket terveznek,
elegánsan kikerülte.
Ilonát egyre kínosabban érintette az ügy. Lajost gyanús emberek
környékezték meg, akik nem rejtették véka alá, hogy ha egy nyugati
fegyvergyártó beteszi a lábát Magyarországra, megvannak az eszközeik,
amelyekkel kellemetlen perceket tudnak okozni bárkinek, akinek csak
akarnak. Lajos minden sármját igyekezett bevetni, hogy meggyőzze Ilonát,
le kellene állítani a barátját, ameddig még nem késő.
De persze már késő volt.
Hetekig kutatták a környéket fémkeresőkkel, talajradarokkal, és
mindennel, amit a német technika ilyen esetekre kitalált, és a kutatás végére
több méretes föld alatti fémtárgyat is kimutattak. A negyvenes évek
közepén készült térképek adatai nem egyeztek az aktuális felmérésekkel, a
táj is megváltozott, ezért a munkagépek végül szinte találomra kezdtek ásni.
Az első lelet egy földbe süllyedt traktor volt, a második tizenöt lehegesztett
fémhordó, amelyekből valamilyen sav szivárgott, és a közeli vegyi üzem
mellékterméke lehetett, végül a második héten megtalálták a Titánt.
Tényleg a mocsárból megmaradt zsombékos tóban hevert, nem is túl
mélyen. A farkából, mint utóbb kiderült, egész végig ki is állt egy darab,
csak a felismerhetetlenségig elborította a moszat és a madárürülék, mivel a
darvak és a kócsagok ezt a kiemelkedést használták pihenőnek. A
munkagépek kimarkolták a földet, a kráterforma mélyedésből a daru lassan
emelni kezdte a gépet a farkára erősített drótkötélnél fogva, a fotósok
villogtatni kezdték a vakukat – hogy végül Marcell ingerült pisszegésére
zavartan leengedjék a fényképezőgépeket. Mint valami döglött denevér,
himbálózott a burkolatát vesztett, korhadt fémváz a kora tavaszi, zsendülő
fák között.
 Marcell kételkedni kezdett benne, hogy a gyerekkori emlékei
egyáltalán megtörténtek-e, de kételyeivel nem volt kihez forduljon. Az
évtizedek óta dédelgetett álom egyetlen pillanat alatt omlott össze, és a férfi
kétségbeesésében nem tudta, hogy kit vádoljon: az apját, aki talán becsapta,
vagy saját emlékezetét, amely biztosan. Paranoiájában hajlott arra a
gondolatra, hogy az oroszok valamikor titokban kilopták a mocsárból az
igazi Titánt, és kicserélték egy roncsra, de erről a verzióról Ilona hamar
lebeszélte.
– De a film… a filmen olyan tökéletes volt. Hatalmas. Csillogott, mint
egy űrhajó, felment a sztratoszférába. Láttam. Apámmal hetente
megnéztük. Így kellett történnie.
– A gyerekkorunkban minden szebb volt – válaszolta Ilona. – Nézd
csak – mutatta korán májfoltosodó kézfejét. – Öregszem.
Marcell még váltott néhány levelet Helga bázeli kezelőorvosával, akit
megkért, faggassa ki a húgát, hogy mire emlékszik a repülőről. Az orvos
lelkiismeretesen eleget tett a megbízásnak, és elküldte a Helgával folytatott
beszélgetéseinek leiratát, amelyeket néha nehéz volt kibogozni, mert Helga
németje alaposan erodálódott az évtizedek alatt, a beszédét teletűzdelte
magyar szavakkal, amelyeket az orvos a legjobb tudása szerint próbált
visszaadni, többnyire sikertelenül. De azért csak ki lehetett hámozni a
lényeget: Helga emlékei szerint az apjuknak volt egy kedvenc filmje valami
repülőről, amit gyerekkorukban sokszor végig kellett nézniük, de hogy a
valóságban volt-e repülés, arra nem emlékezett. Legközelebb, amikor Ilona
és Marcell találkoztak a Gellértben, a férfi komoran bámult a whiskyjébe.
– Nem érdekel. Akkor is megcsinálom. Megmutatom ezeknek.
És a kezével tett valami olyan mozdulatot a levegőben, amelyről nem
lehetett eldönteni, kikre gondol: emberekre vagy égiekre.
– Össze kell hoznod a barátaiddal. Segíthetek nektek a CDU-ban.
Ilona elbizonytalanodott, hogy biztosan tudja-e, mi az a CDU, de azért
lelkesen bólintott.
Ugyanekkor történt, hogy néhány lelkes amatőr történész, egy újságíró
és egy fotós ellátogatott Herkulesvárra, és Noszlopi Németh Péter után
érdeklődött. Az önkormányzatnál senki sem tudott semmit, ezért bementek
a kocsmába, ahol rögtön belebotlottak Baltazár néhány régi ivócimborájába,
de lehet, hogy ezek már a régi ivócimborák unokái voltak, mindenesetre
ugyanúgy néztek ki, valahogy tartósította vagy mumifikálta őket az alkohol,
és emlékezetük romjaiból nagy nehezen előkaparták, hogy tényleg jött-ment
itt néhány évig egy ilyen nevű ember. Ők javasolták, hogy ha valahol, hát a
Waldstein-házban biztosan többet tudnak a dologról, ott lakott a híres tudós,
Waldstein Péter. Milyen híres tudós? – néztek egymásra az amatőr
történészek. A kocsmai emberek megsértődtek, Pétert büszkeségükként
tartották számon, s biztosak voltak benne, hogy a nagyvilág is így érez.
Áron fogpiszkálót forgatva a szájában végighallgatta a társaságot,
aztán becsapta előttük az ajtót. Olga a könyvtárban volt. Bezörgettek a
környező házakba, míg végül eljutottak Virághoz, aki a felfoghatatlanul
dúsan burjánzó virágoskert közepén az elmúlt évtizedekben semmit sem
változott. A heves szerelmi élet, amit azóta is éltek Dezsővel, fiatalon és
feszesen tartotta. Ő aztán bőbeszédű volt, beinvitálta a társaságot, hosszan
mesélt Noszlopiról, végül megmutatta nekik a pajtát, ahol a falnál még
mindig ott sorakoztak az Iván által rendszerezett régiségek, és egy dobozból
a fia rajzai is előkerültek. Az amatőr történészek egyik ámulatból a másikba
estek, az újságíró jegyzetelt, a fotós fotózott, mindenki érezte, hogy valami
nagy és fontos esemény részese. Ahogy elmentek, Virág felhívta a lányát,
és elújságolta, milyen illusztris vendégei voltak, Ilona pedig pánikba esett,
hogy az egész a politikai ellenfelek műve, és más célja sem volt, mint hogy
naiv anyját jól kifaggassák, és kompromittáló történeteket gyűjtsenek róla.
Összeszidta Virágot, aki végül sírva kért bocsánatot. Ilona egész héten nem
bírt aludni, de félelmeit nem merte megosztani senkivel, főleg Lajossal
nem: mi van, ha végül az egészet az ő nyakába varrják, ha tényleg botrány
lesz?
Ilona felpaprikázva vonta kérdőre Kristófot.
– Én csak azt kérdezem, hol vagytok ti ilyenkor, történészek?
– Mert…? – nézett fel Kristóf álmosan a kenyérkenésből.
– Hol van ebből a cikkből a nagybátyám meg nagyapád?
Kristóf nem vette észre, milyen megkönnyebbülés bujkál Ilona
hangjában, s hogy a felháborodás Baltazár és Péter miatt mennyire
megjátszott. Máson járt az esze.
– Elköltözöm, Ilona. Összeköltözöm Líviával.
– Megbuggyantál? És miből fogtok élni?
– Az apja nyitott egy diszkontot.
– Miféle diszkontot?
– Élelmiszerdiszkontot.
– Te meghülyültél. Menjél, rúgjál be!
És letett az asztalra négy ötszázast.
 Ilona azonban nem tudhatta, hogy már minden el van rendezve.
A garázsdiszkont a Fiumei, akkor még Mező Imre úton volt, szó
szerint egy garázsban. Lívia apja még a nyolcvanas évek elején vette a
társasházi lakást, amelynek erkélyéről a Teleki térre és a temetőre lehetett
látni. Büszke volt erre a kilátásra, és úgy mutogatta, mint egy egzotikus
képeslapot.
– A mögött van a Gellért-hegy – mutatott egy kopár tűzfalra, és
büszkén kihúzta magát. Szélesre hízott feje volt, és lányosan formás, piros
ajkai.
A nyolcvanas évek elején nutriatenyésztésből szedte meg magát, a
felesége pedig szorgalmasan járta Jugoszláviát és Törökországot,
csempészte az alkoholt meg a bundát, amiket aztán ismerősi körben
csacsogva eladogatott. A pilisi téesz melléküzemágaként fokhagymaolajat
préseltek, a családi házban gázcseretelep működött. Minden lehetőséget
megragadtak, hogy akár csak egy fillérrel is többet keressenek. Az
asszonynak vörösre festett, magasra tupírozott haja volt, vastag lába és duci,
puha keze. Orosztanár volt a helyi iskolában, és imádott arról beszélni,
hogyan buktatja meg a nebulókat. Volt benne valami édesen hamis: szép
rókaszemeivel huncutul hunyorgott, amikor apró gonoszkodásait mesélte,
és imádta eljátszani a diákjait, főleg a cigány gyerekeket. Azokon nem bírt
eleget nevetni. Szeretett a férjére panaszkodni, hogy milyen lusta, mennyire
horkol, milyen feledékeny, néha látványos műveszekedéseket generált, de
esténként a legnagyobb egyetértésben számolták át a pénzt. Nem titkolták,
hogy voltak álmaik, amelyeket nem sikerült beteljesíteni: a férj valamikor
balett-táncosnak készült, míg egy jeges tócsa és egy szilánkos bokatörés
véget nem vetett a karriernek, az asszony pedig színésznő szeretett volna
lenni, de a sokadik próbálkozásra sem vették fel.
– Én csak egy gumicsizmás téeszparaszt felesége vagyok – szerette
mondogatni az évek alatt tökéletesre csiszolt, drámai hangsúllyal.
Líviából viszont városi lányt és úrinőt akartak faragni, és erre semmi
pénz nem sajnáltak. Lívia zeneiskolába járt, tudott zongorázni, balettozni is
elkezdett, de aztán arról lebeszélték, mondván, rosszat tesz az ízületeknek.
Kívülről tudta az Arany-balladákat, a János Vitézt, a Toldit, a francia
forradalom eseményeit lényegében napról napra. Amikor úgy döntött, a
történelem szakot leadja, és felveszi a pszichológiát, a szülők hevesen
tiltakoztak, miután a szomszédok, nem tudván, mit jelent a szó,
sokatmondóan összenéztek, mintha Lívia a városban valami hivatalos
illetlenséget tanulna, amely szükségképpen vetkőzést és kurválkodást jelent.
Végül belenyugodtak, és inkább azt füllentették, hogy a lányuk orvosnak
tanul.
A helynek a Fiumei úton ugyanakkor mitikus jelentősége is volt. A
tócsa, amely gonosz jegével megtörte Béla karrierjét, ott várt rá az út másik
oldalán, a temető téglafalának tövében, amikor egyszer rég egy temetésre
sietett. Úgy érezte, nem hagyhatja annyiban, hogy a sors épp itt űzött aljas
tréfát vele, és legalább azzal törleszt valamit az ellenfélnek, hogy a lánya
karrierjét innen indítja el. Mélyen hitt ebben a misztikus összefüggésben.
Amikor kiderült, hogy sem Lívia, sem Kristóf nem akar egyelőre házasodni,
de ennek ellenére ragaszkodnak az összeköltözéshez, a szülők azt a kikötést
tették, hogy Pilisen nem mutatkozhatnak kézen fogva, a házban külön
szobában alszanak, és az albérletet maguk fizetik. Lehet játszani a hippit, de
annak ára van. Arról el lehet feledkezni, hogy majd a Fiumei úti lakásba
költöznek. Ez járt volna Líviának – de kettejüknek nem. Ha akarnak
dolgozni, ott a garázsdiszkont. Béla vállalta, hogy hetente feltölti áruval, a
bevétel felét megtarthatják. Az adót, papírmunkát meg a többit bízzák rá.
Béla ellentmondásos figura volt. Ha a Fiumei úton beszélt vele az
ember – mesélte később Kristóf –, egészen normálisnak tűnt. Értelmesen
hozzá tudott szólni a politikai változásokhoz, képben volt a történelemmel,
olvasott újságot. A hatvanas évektől MSZMP-tag volt, de az utódpártba már
nem állt be. Szidta őket, mint a bokrot, főleg, amiért hagyják szétverni a
téeszeket. Az oroszokról nagy tisztelettel beszélt. Néha Kristóffal zárás után
bent maradtak a garázsdiszkontban, kinyitottak egy-egy üveg sört, és
elbeszélgettek. Béla beavatta néhány titokba, mesélt katonaéveiről, nőkről,
arról, hogyan túrták ki még a hetvenes években a helyi téesz vezetéséből, és
hogyan lett mégis gazdag ember. Élvezettel kérdezgette Kristófot különféle
történelmi személyiségek magánéletéről, amelyekről a fiú tényleg sokat
tudott. Bélát főleg Napóleon, Hitler és Sztálin érdekelte. Nem győzte
hangsúlyozni, hogy ezeket az embereket zseninek tartja. Szeretett
párhuzamot vonni a saját élete és a történelem nagy diktátorai között: neki
is alacsony sorból kellett felküzdenie magát, és ellenséges környezetben
sikerült magasra jutnia. Ilyenkor szeretett kiállni a sörrel a diszkont elé,
cigarettára gyújtott, és a tűzfalra mutatva elismételte: innen látszik a
Gellért-hegy. Kristóf szégyellte magát, amiért nevethetnékje támad, mert
szimpátiát érzett az elhízott, bicegő kis ember iránt, aki félrészegen olyan
titáni magabiztossággal tudott megtelni, mintha a világ tengelyét forgatná.
 Ha azonban Pilisen kellett vele szót érteni, akkor már nem volt olyan
egyszerű a dolog. Pilisen Béla másik emberré változott. Az arca
méltóságteljes és szigorú kifejezést öltött, mintha betonba lenne öntve,
lassan és kimérten beszélt, és sem Kristóf, sem Lívia nem tegezhette, mint a
városban, hanem magázni kellett, akárcsak Tamarát. Esténként együtt ültek
a tévé előtt, Kristóf az egyik szélen, Lívia a másikon, középütt a két szülő.
Előttük fonott demizsonban bor. Béla hamar elaludt, hátrabillent fejjel
horkolni kezdett, Tamara pedig a fiatalokra kacsintott, hogy lám, neki
milyen szenvedéseket kell kiállnia. Aztán ki-ki ment a saját szobájába:
Lívia az emeleti lányszobába, a szülők a földszinten a hálóba, Kristóf pedig
a szuterénbe, a vendégszobába, a kazánház mellé. Hallgatta a kazán
szuszogását, és azon gondolkodott, milyen bizarr és komikus ez a változás,
amelyen Béla és Tamara átesik, amint Pesten vannak, s amelyben Lívia nem
talált semmi kivetnivalót. Pilisen ráadásul minden alárendelődött annak,
hogy mit szólnak a szomszédok, márpedig a pilisi szomszédok sötét,
begyöpösödött, álszent és ostoba véglények voltak – legalábbis Tamara a
Fiumei úton így jellemezte őket.
– Monsztri! – mondta kacsintva, olyan magabiztossággal, mintha ez a
szó csak oroszul létezne.
Béla apránként vezette be Kristófot az üzlet kényes részébe. Évekig
említést sem tett róla, hogy bármi fekete lenne a dologban:
nagykereskedőktől hozta az árut, látszólag minden számla rendben volt.
Aztán Kristóf a pilisi ház pincéjében véletlenül rátalált néhány láda
cigarettára. Valószínűleg Béla rendezte úgy a dolgot, hogy belebotoljon, bár
ezt később mindig letagadta. Aztán lassanként a bizalmába avatta alkohol-
és számlaügyekben is. Már évek óta elég nagyban csinálta az üzletet, a
nagyon veszélyes helyzetektől és emberektől azonban rutinosan távol
tartotta magát. Az egészet úgy tudta előadni, mint valami gyerekcsínyt vagy
legalábbis felnőtt játékot, amely nem veszélyes senkire, és a konyhára is
bőven hoz pénzt.
– Amúgy megőrülnék az unalomtól – mondogatta kacsintva.
A dolog kapóra jött Kristófnak. Valósággal lubickolt ebben az új
világban. Olyan szenvedéllyel dobta le magáról a nyelvet, amelyet a
Waldstein-házban megtanult, és amely falat emelt közé és a világ közé,
amelyben élnie kellett volna, mint Héraklész a Waldstein-házban lógó
metszeten a Nesszosz vérébe áztatott inget. Valahányszor bement az
egyetemre, elfogta valami bizonytalanság. Nézte a rozsdás Wartburgokkal,
fénytelenre kopott Škodákkal közlekedő tanárait, akik utoljára a hatvanas
években vettek maguknak új zakót, és úgy érezte, visszafele csúszik az
időben. Hiába haladt kiválóan a tanulmányaiban, nem érzett örömöt. Egyre
többet vélt megérteni a történelem működéséből, élvezte, ahogy
gondolatban fel tud idézni egy-egy századot, mint egy háromdimenziós,
hatalmas installációt, amelyben térképek, arcképek, csaták lefolyása,
gazdasági folyamatok számai és emberi sorsok sűrű szövedéke fénylik,
mindez mégis a Waldstein-ház falain belül maradt. Bármit is csinált, úgy
érezte, még mindig a Péterrel átélt beszélgetéseket folytatja, és minden, ami
az egyetemen történik, a Waldstein-ház szalonjában történik, sápadt
gipszszobrok tekintete előtt, akik egy halott világ gyakorlatát kérik számon
a késői utódokon; abban a szalonban, amelyet legerősebben mégiscsak
anyja szenvedésének falakon átható fájdalma tölt meg. A történettudomány
minden adata, az összes kép, az összes sor, amely a könyvekben állt, ezzel a
szenvedéssel és Péter aggodalmával, páni félelmével, apai szeretetének
kínjával volt tele. Kristóf úgy érezte, ismét nem kap levegőt, de a
garázsdiszkontban, olcsó sörrel és Ukrajnából csempészett cigarettával a
kezében, ahogy beleszagolt a Fiumei út mérges kipufogógázokkal és a
rohadó romváros penészszagával átitatott levegőjébe, amelyet
megfűszerezett a temetőben burjánzó örökzöldek csipetnyi citrusillata, úgy
tűnt, megint felszabadul a tüdeje. Egyre többet keresett, ahogy lassan
megtanulta, hogyan kell pénzt csinálni a csempészáruval és a fiktív
számlákkal. Mindig akadt valami pályázat, amelyet Béla kapcsolataival
meg lehetett csapolni, és mindig akadt valaki az adóhivatalban, aki
kenőpénzért hajlandó volt elsikálni a dolgokat. Egyre kevesebb élvezetet
talált abban, hogy a napjait olvasással töltse, szegénységre panaszkodó
évfolyamtársaira kezdett megvetéssel nézni.
Lívia féltékenysége is szórakoztatta.
A lány szerelmük első hónapjaiban uralkodni tudott magán, és nem
engedte szabadjára azt a tengernyi indulatot, ami feszítette. Ő látta azt, amit
Kristóf nem: látta, mennyi lány feni a fiúra a fogát, és azt is érezte, ahogy
megfagy körülötte a levegő, amikor először elterjedt az egyetemen, hogy
járnak. Kristóf esetlen idegensége a történelem szakon ugyanolyan vonzerőt
gyakorolt a lányokra, mint az orvosin, és az öltözködése itt is garantálta
számára azt a rejtélyes exkluzivitást. Senki sem tudta, hogy Ilona és Lajos
meg még néhány bennfentes a pártból előszeretettel fölözi le a nyugati
ruhaszállítmányokat, Kristóf pedig nem tulajdonított jelentőséget ennek a
mozzanatnak. Úgy járkált ezekben az álruhákban, hogy tudatában sem volt,
milyen varázst adnak neki.
Kár, hogy Lívia gondolatairól és motivációiról csak nagyon keveset
tudok: annyira bizalmatlan volt irántam, vagy ahogy ő megfogalmazta
Kristófnak: annyira rondának talált, hogy soha nem sikerült belőle egyetlen
őszinte szót sem kihúznom. Ha véletlenül kettesben maradtunk egy rövid
időre, leplezetlen aggodalom fogta el, én pedig soha többet nem bíztam
benne a Waldstein-házban történtek után. Hebegve kereste a beszédtémákat,
hogy ne legyen annyira feltűnő, mennyire fél tőlem. Én nem bántódtam
meg, hozzászoktam már a dologhoz, ismertem a tekintetekben a bujkáló
rémületet – Lívia azonban annyiban volt más, mint a budapestiek és a
herkulesváriak, hogy nem egyszerűen rondának és bizarrnak talált, hanem
tényleg, őszintén és zsigerből félt tőlem: az ő világában csak a nyers
őszinteség vagy a képmutatás létezett, velem szemben azonban egyiket sem
tudta alkalmazni, így visszaváltozott gyerekké.
Így aztán minden, amit róla elmondhatok, csak másodkézből,
elsősorban Kristóftól származik.
Az első féltékenységi jelenet még az összeköltözésük előtt történt.
Kristóf kölcsönkért egy jegyzetet egy csoporttársnőjétől, aki minden
előadáson ott volt, és minden apróságot villámgyorsan, hajszálvékony, de
jól olvasható írásával lejegyzetelt, és többször felajánlotta a fiúnak, hogy
tanuljanak együtt a könyvtárban, de ezt Kristóf konzekvensen
visszautasította. A lányt Nórának hívták, és egy egykor jeles, bár már csak
saját romjaként vegetáló történész lánya volt. Valahonnan megtudta, hogy
Kristóf nagyapja Waldstein Péter – ez az információ ott keringett a
tanszéken, és néha felbukkant –, és innentől kezdve úgy viselkedett vele,
mintha gyerekkoruktól fogva ismernék egymást. Az ő hangja is mély volt,
mint a Vitai Helgának, nagyon magas volt, ezért mindig kicsit meghajolva,
félrebillentett fejjel beszélt. Szép, széles, nagy szája volt, szenvedélyesen
szívta a cigarettáit. Úgy nyújtotta át a jegyzetet, mint egy királynő a
térdszalagrendet – aztán villant egyet a tekintete. Kristóf érezte, hogy
valami furcsa történik a háta mögött, megfordult, és még épp sikerült
megpillantania Líviát, ahogy eltűnik a folyosó kanyarulatában. Nóra nem
tudta titkolni elégedettségét.
– Talán jobb lesz, ha most utánamész – mondta leereszkedő, anyai
hangon, amitől Kristófban meglendült valami ösztönös ellenszenv.
 A Váci utcán érte utol Líviát. Megérintette a vállát, de a lány dühösen
kirántotta magát a keze alól, és ment, szinte futott tovább a hetes busz
megállója felé.
– De most mi van? Mi rosszat csináltam?
Elmentek egészen a Bosnyák térig: ahogy a lány felállt, hogy
leszálljon, Kristóf is felállt – erre a lány visszaült. Ha a fiú mellé akart ülni,
sziszegve arrébb lökte. Leszálltak a Bosnyák téren, hideg szél fújt, esett az
eső.
– Most mi a baj…? Nem értem! – próbálkozott Kristóf.
– Az elég baj, ha nem érted – sziszegett Lívia, és hátat fordított.
Kristóf megpróbálta maga felé fordítani, de a lány bokán rúgta.
– Segítségért fogok sikítani!
Kristóf érezte, hogy ha a büszkeségére hallgat, hátat fordít, és ott
hagyja a lányt a megállóban, de az egész jelenetben mégis vonzotta valami.
Soha nem látott még ilyen vulkanikus dühöt, ilyen magába fordult haragot.
Lívia ajka lebiggyedt, a haja kócosan, vizesen lógott az arcába. Ijesztően
csúnya volt, és Kristófba hirtelen villant a felismerés, miért tűnt az arca
ismerősnek. Most, hogy dühében elmerülve állt, döbbenten ismerte fel
benne a hun lányt, akibe a képzelete menekült, valahányszor Áron arra
kényszerítette, hogy A hun család című képet nézze. A felismeréstől
megfordult vele a világ.
Lívia az eset után még hetekig kínozta Kristófot, aki a felismerés
hatására végre úgy érezte, már időtlen idők óta ismeri. Képtelen
történeteket talált ki arról, hogy Nórával hol és hogyan csalja őt titokban, de
Kristófban ezek a fantáziák úgy jelentek meg, mint azoknak a fantáziáknak
a tükörképei, amelyeket ő talált ki annak idején a hun lányról. Éppen ezért
hol az őrületbe kergette, hol szórakoztatta ez a pulzáló, eszeveszett
féltékenység, amely egyszerre volt valóságos és álomszerű. Ha már nem
bírta tovább a folyamatos vádakat, üvöltve rávágta a lányra az ajtót, de
aztán egy-két óra múlva megmagyarázta magának, hogy ez vele jár a
szerelemmel, és visszament. Lívia megszelídülve, bocsánatkérő arccal ült a
konyhában. Készített vacsorát, bűnbánóan Kristóf mellé húzódott. Szapulni
kezdte önmagát, bocsánatot kért, megígérte, hogy küzdeni fog a
féltékenysége ellen, és ő alapjában nem is féltékeny, csak hát ez a lány, ez a
Nóra, elképesztő, ahogy viselkedik; a múltkor is gúnyosan elmosolyodva
fordított hátat neki, amit biztosan nem tenne, ha nem lenne rá valami alapos
oka.
 Kristóf csendben ette a resztelt májat, és várta, mi következik. Lívia
felpattant, nekitámaszkodott a mosogatónak. A szemében megint felgyúltak
a különös fények.
– Nem merne velem így viselkedni, ha te nem adtál volna rá okot.
– Milyen okot…?
A lány keményen összeszorította az ajkát. Aztán csak nem bírta
magában tartani.
– Nyilván lefekszel vele, azt.
És már megint ott voltak, ahol délelőtt. A lány tehetetlen dühe sokszor
odáig fokozódott, hogy ütni kezdte Kristófot, aki döbbenten és tehetetlenül
figyelte ezt az átváltozást; ám újra és újra meg tudott bocsátani neki, amikor
néhány óra múlva meg azt látta, hogy mennyire szégyenkezik, és mennyire
vágyik arra, hogy a fiú megbocsásson. Megbocsátott, aztán megint
elszörnyülködött egy újabb rohamon.
Ha színházba mentek, vagy moziba, számíthatott rá, hogy előbb-utóbb
Lívia meggyanúsítja valakivel. Elég volt, ha valaki mögötte állt a sorban,
ugyanolyan süteményt vett a büfében, vagy kinézett az ablakon, amelyen az
előbb ők, már gördült is a lavina, és először csak kis adagokban,
kavicsonként koppant, aztán már sziklánként dübörgött lefelé, és temette
maga alá az estét. Kristóf már sportot űzött abból, hogy megpróbálja
megtippelni, kit pécéz ki Lívia; még azt is megkockáztatta, hogy tényleg
megbámult valakit, aki tetszett neki, utánafordult, vagy szemezett vele: nem
tudott mit kezdeni a tanulsággal, hogy Lívia ezeket a kontaktusokat sosem
vette észre, és még csak véletlenül sem kezdett féltékenykedni olyan nőre,
aki tényleg izgatóan hatott Kristófra. Folyamatos tárgya volt Lívia
pszichológiai vizsgálódásainak, és a lány nagy kreativitással, a tanult
fogalmakat buzgón beépítve elemezte, milyen traumái vannak, milyen lelki
alkat, mire gondolhat éppen, mit jelent számára az apja halála, az agresszív
nevelőapa és a rezervátumi lét, amelybe a Waldstein-házban belenőtt. A
lány megállapításai olyan messze voltak mindattól, amit Kristóf önmagáról
gondolt, mintha nem is arról az emberről lenne szó, akit önmagának szokott
tekinteni. De sosem merte elárulni a lánynak, hogy mellétrafált, annyira
lefoglalta Líviát az öröm, hogy megfejtett valamit. Kristóf úgy érezte, nincs
joga ahhoz, hogy elvegye tőle a sikerélményt, még ha teljesen tárgytalan is;
néha pedig elfogta a bizonytalanság, hogy talán mégis a lánynak van igaza,
a pszichológiai fogalmai magasrendűbbek és erősebbek annál, amit ő
önmagáról tudhat, és lehetséges, hogy tényleg Lívia ismeri az igazságot, ő
pedig tévedésben él. Ez a folyamatos bizonytalanság megakadályozta, hogy
megmondja a lánynak azt, amit a legvalószínűbbnek tartott, vagy, ami
majdnem egyenértékű lehetett volna ezzel, hogy egyszerűen otthagyja.
Ráadásul e közös tanulás alatt Kristófot mindig lenyűgözte a Líviában
égő tudásvágy és ambíció. Hajnalig hallgatta, ahogy a lány álmodozik a
jövőről, karrierről, könyvekről, amelyeket írni fog, és előadásokról,
amelyeket a világ nagy egyetemein tart majd, és minél képtelenebbül
hangzottak ezek az álmok, annál jobban félteni kezdte Kristóf a lányt a
bukástól, attól a pillanattól, amikor szembesülnie kell azzal, hogy a tervei
kivitelezhetetlenek, elérhetetlenek.
Ugyanez tartotta vissza az utazástól: nem merte, vagy inkább: képtelen
volt magára hagyni a lányt hosszabb ideig. Szimbiózisuk egyre szorosabb
és szétszakíthatatlanabb lett, miközben visszafordíthatatlanul félreismerték
egymást. Egyikük sem látott bele a másikba, és kölcsönösen mást
feltételeztek egymásról. Elutaztak Rómába, Kristóf alapos tervet készített,
hogy mit fognak megnézni, de Lívia nem tudott elszakadni a
tanulnivalóktól: bent ült a szállodai szobában, olvasta a
gyerekpszichológiát, és a légkondicionálóra panaszkodott. Kristóf
magányosan járta a műemlékeket, rossz lelkiismerettel, amiért magára
hagyta Líviát, miközben dühös is volt rá, amiért képtelen kilépni a
ketrecéből. De annyira megszokta az állandó kommunikációt, hogy a
magányos műélvezet nem okozott kellő örömöt; este igyekezett minden
percéről számot adva beszámolni a napjáról, nehogy valami felébressze a
lány féltékenységét. Az egy hónapos berlini ösztöndíjról inkább két hét után
hazautazott. Egyre jobban vonzotta, hogy bejárja a világot, hogy
Magyarországtól távol éljen, de Líviával lehetetlen vállalkozásnak tűnt
elszakadni a Kárpát-medencétől. Ha felvetette a tervet, Lívia értetlenül
bámult rá: de mit csinálnának ők külföldön, és minek…? Már itt is mindent
lehet kapni, a határok nyitva vannak, majd elmennek nyaralni, ha kedvük
lesz hozzá. Ezzel a kígyó a farkába harapott.
Én finoman céloztam rá, hogy szakítson vele. Próbáltam érvelni, hogy
az ilyen alkat nem áll meg a féltékenységnél, lesznek itt még súlyosabb
paranoiák is, és jobban teszi, ha még azelőtt kereket old, mielőtt a dolgok
rosszabbra fordulnak, de nem lehetett meggyőzni. Azt mondta, annyira
szerelmes, hogy képtelen lenne otthagyni. A féltékenysége meg nem más,
mint a szerelme bizonyítéka. Lívia nyilván bizonytalan itt a fővárosban,
Pilis mégiscsak falu, egy ilyen nagyvárosi bestia, mint mondjuk Nóra,
nyilván remekül szórakozik azon, hogy megtiporhatja egy vidéki lány
egóját.
– Te is vidéki vagy, bazmeg.
– Nem. Én Waldstein-házi vagyok.
Szégyenkezve hallgattam el: Kristófnak igaza volt. A Waldstein-ház a
világ minden egyéb pontjától és különösen Magyarország minden ízétől és
szegletétől különbözött. Épp ez volt az, ami gyógyíthatatlanul megsebzett
engem is.
 17. FEJEZET

Apám egyre többször kérdezgetett arról, nem óhajtok-e megnősülni; örülne

már egy unokának, vagy kettőnek, még megtanítaná őket evezni, mielőtt
késő lenne. Olyan hosszan beszélt nekem a régi dunai csónakázásokról,
mintha nem együtt vettünk volna részt bennük. Csak lassan értettem meg,
hogy apám visszavonhatatlanul megöregedett.
– Na és hogy vannak a daganatai…?! – rikkantotta néha eltúlzott
jókedvvel a telefonba, amiből rögtön sejtettem, hogy retteg valamitől.
Óvatosan kikérdeztem, mellőzve minden orvosi szakkifejezést, igyekeztem
olyan szórakozottan ásítani közben, hogy ne vegye észre, valójában
vizsgálat zajlik. És ő is úgy tett, mintha csak fecsegne, de azért
végigmondta az összes apró tünetét. Mindig hálás tudtam lenni az
intelligenciájáért.
– Ne szórakozzon, Karl, kutya bajom. Úgy hugyozok, mint egy csődör
– jelentette ki végül, és lecsapta a telefont, mintha én zaklattam volna.
Bejártam Skandináviát, és újra elfogott az édes csábítás, hogy
megszabaduljak rútságom bélyegétől: most azonban már előre készültem a
súlytalanságra, és jól megkapaszkodtam, nehogy elszálljak. Keveredett a
lebegés mámorához valami fémes íz a szájban, amit a regényekben
leginkább előérzetnek neveznek. Oslóban a Kirkegata egyik kirakatában
megpillantottam egy plakátot. A név ismerős volt: Ivan Levay.
Gyerekkoromban hallottam utoljára Ilonától az öccse nevét, amikor
lelkendezve mutatta a Duna-parton, milyen magasra jutott az öccse:
Sydney-től New Yorkig, Nyugat-Berlintől Mexikóvárosig mindenhol volt
kiállítása. A fagyott disznóvérből formázott klasszikus szobrokban nem volt
nehéz felismernem a Waldstein-ház szalonjának falanxát. Kétszer is
felszálltam a villamosra, hogy kimegyek Ljabruba, ahol egy hűtőházban
várták a szobrok, hogy a közönség szeme előtt lassan elolvadjanak, de
mindkétszer megfutamodtam. Amikor hazajöttem, a gravitáció mélyebbre
rántott, mint előző alkalommal: napokig csak ültem a lakásban, és nem
bírtam kimenni az utcára. Kényelmetlenül idegennek éreztem magam,
mintha a két világ közé szorultam volna. Fél év is eltelt, mire újra
összeszedtem a bátorságom, kivettem egy hetet a kórházban, és egy kedd
délelőtt lementem Herkulesvárra.
Arra fogtam a dolgot, hogy ki akarom próbálni végre rendesen az új
autóm, de ahogy a nagy Volvo puhán megdőlt a kanyarokban, szomorúan
vettem tudomásul, hogy már megint nem érdekel valami, amivel
kényeztetni akartam magam. Nevetséges ripacsnak éreztem magam, és
annyira dühös lettem, hogy elhatároztam, az első dolgom lesz eladni az
autót áron alul valami ellenszenves neppernek. Hátha az, ha pazarlással és
felelőtlenséggel vádolhatom magam, eltereli a gondolataimat Olgáról. Azt
már előre eldöntöttem, hogy nem fogok az új kocsival felmenni a
Waldstein-házhoz. Nem is tudom, mitől tartottam jobban: hogy Olga
megmosolyog gyerekes hiúságom miatt, vagy rájön, hogy az egész csak a
menekülésről szól. Megálltam tehát otthon, még belerúgtam a sárvédőbe – a
kemény acélnak meg se kottyant –, és gyalog mentem föl a rég látott
utcákon. Kristóf nélkül nem volt okom bekopogni hozzájuk. Értelmetlen
lett volna úgy tenni, mintha csak egy baráti csevejre akarnék beugrani.
Inkább kitettem magam a véletlennek: ha akar, Olga majd úgyis észrevesz,
vagy a jelenlétemből ott marad valami kisugárzás, amit megérez majd.
Csendes délelőtt volt. A gyárat nemrég leállították, a teherautó-
forgalom megszűnt, az utca olyan üresen ásított, mint egy friss
bombakráter. A Waldstein-házban semmi sem mozdult, mintha senki sem
lenne otthon. Kétszer is elmentem előtte, aztán tettem egy kört a völgy felé,
hogy ne legyen feltűnő, ahogy a bejáratnál ácsorgok – bár ezt inkább csak
magam előtt akartam eljátszani, élő ember nem járt arra, akinek gyanússá
válhatott volna a viselkedésem. Egy macska mászott elő egy kerítés
vaspálcái között a járdára, megállt, rám nézett, ásított, aztán lassú léptekkel
átporoszkált az úttesten.
Amikor harmadszor is megálltam a ház előtt, nem bírtam a
türelmetlenségemmel, és rátettem a kezem a kertkapu kilincsére. Furcsa
volt újraélni ezt a gyerekkori mozdulatot: az akantuszlevelet formázó
vaskilincs érintésétől egy pillanat alatt visszarepültem az időben. Még a régi
herkulesvári nyár illata is megcsapta az orrom. Ostobaság, szidalmaztam
magam. Szenvelgés, nyálas kéjelgés saját fájdalmadban. Kétmázsás
szörnyeteg vagy, reggeltől estig rákos belek között turkálsz, döntesz életről
és halálról, mintha bármit is tudnál bármelyikről is. Élvezed a hatalmad,
amikor jeges hangon közölsz halálos ítéleteket. Szélhámos vagy, sarlatán.
Undorodom tőled. Gyűlöllek, Karl!
Az utolsó szavakat már hangosan mondtam ki, talán túl hangosan.
– Ugyan-ugyan, Karl…
Megpördültem.
Olga állt mögöttem. Kíváncsian, szinte metsző érdeklődéssel pillantott
rám a felfoghatatlanul megfiatalodott szem; én pedig számot vetettem azzal,
hogy visszavonhatatlanul lelepleződött második legnagyobb titkom, a
legnagyobb titkom védvonala: az öngyűlöletem. Nem bírtam állni Olga
tekintetét. Rákvörös lehettem, minden ízemben reszkettem. Olga, megértve
a helyzetem, oldalra állt, és hagyott utat, hogy kitörjek a kertkapu öbléből,
ahová beszorultam. Futva menekültem végig az utcán, otthon zokogva
hasaltam végig a padlón. Úgy éreztem, meg akarok halni. Legszívesebben
beköltöztem volna a Pasaréti úti kuplerájba; tucatjával habzsoltam a
testeket, de éhségemet ez sem tudta jóllakatni. Faltam a pinát.
Aztán megcsömörlöttem, elöntött az undor, és öngyűlöletemet
gyógyítani visszahúzódtam a lakásba, és csak dolgozni jártam be. Néhány
héttel később telefon ébresztett hajnalban. A képlékenység
bizonytalansággal töltött el. A műtétet szórakozottan csináltam végig, ettem
valamit a büfében. Újra megközelítettem az emléket, és megint
felbosszantott, hogy nem önt el tőle a szégyen.
Apám is hülye volt valahogy, mikor este felhívott, vicceket mesélt, és
erőlködve hahotázott a saját béna poénjain. Behívtak kilencre egy
halaszthatatlan műtétre, főztem egy kávét, fél szemmel néztem a híradót.
Annyi szenzációt ontott magából a tévé, hogy már nem volt hírértéke.
Csengett a telefon, Kristóf szólt bele.
– Ott vagy?
– Persze.
– Anyám otthagyta Áront.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Halló! Karl! Megkukultál? Mondom, anyám felköltözött
nagyanyámhoz a Vérmezőre.
Később mindig az jutott eszembe, mennyi mindent elmulasztottam azokban
az években. Péter halála elzárta a Waldstein-ház felől áramló híreket, csak a
képzeletemre tudtam hagyatkozni, meg a kósza pletykákra, amelyek
Ilonától és Kristóftól szállingóztak. De már évek óta inkább a képzeletem
teremtette a bennem élő Olgát, nem az információk és a tapasztalat. A
képzelet teremtette közelség lehetőséget adott arra, hogy térben olyan távol
tartsam magam tőle, amennyire csak lehet; amúgy is úgy voltam vele, hogy
Herkulesvár másik világ, most azonban eljött az idő, hogy kénytelen voltam
számot vetni a dolgokkal – vagy még pontosabban: a dolgok kezdtek
számot vetni velem.
Áron egy hónapra Mongóliába és Kazahsztánba utazott. Sikerült
valami nemzetközi kutatásba bekapcsolódnia, amihez az is hozzájárulhatott,
hogy a politikai változások közepette még többet számított a lelkesedés,
mint a tényleges teljesítmény. Áron sokat remélt ettől az úttól, vérmes
reményei egészen az ősmagyarok maradékainak felderítéséig terjedtek, és
még néhány újságcikkbe is sikerült bekerülnie. Nyilván ez is
közrejátszhatott abban, hogy jövőbe látó képessége egy időre cserben
hagyta; az áltudományos lelkesedés eltompította az érzékeit a valóság iránt.
Az események alakulásához az is hozzájárulhatott, hogy Olga
megfiatalodását a maga érdemének tudta be. Úgy érezte, hogy az a finom
taktika, amellyel a tiltás helyett inkább a helyes, a természet rendjével
összhangban álló életmód alkalmazásával akarta meggyógyítani Olgát,
végre tényleg sikerrel járt. Büszkén ült diadalt a pszichológia, a pszichiátria
és az alkohológia fölött; szart sem értenek ezek az emberi lélekhez,
mondogatta; egyetlen dolog segíthet, az ima, a meditáció és a szellemvilág
segítsége: a materializmus megannyi furfangos találmánya nem több, mint
szélhámosság, amely ideig-óráig képes az átmeneti eredmények álcája
mögé bújni, de a természet úgysem hagyja magát, és előbb-utóbb a modern
világ, a technikai civilizáció és az „úgynevezett” orvostudomány minden
harácsoló hamissága és bankárcsalása lelepleződik. Ha nagyon cinikus
akarok lenni, egyetlen dologgal nem számolt, azzal, amiben egyedül hitt: a
csodával.
Olga később mindent elmondott Ilonának. Titokban hónapok óta
többször is találkozott Klárával, az első anyósával. Az asszony már
kilencven felé járt, és ugyanúgy ott bolyongott a szatyraival a
Városmajorban, mint amikor öt évvel korábban Kristóf találkozott vele. A
lakásába néha feljárt, de nem nagyon tudott bejutni a feltorlódott
mérhetetlen mennyiségű szemét és kacat miatt: közvetlenül az ajtó mögött
készített magának vackot, és azon húzta meg néha magát. A lakók többször
feljelentették az elviselhetetlen bűz miatt, de Klára mindig megtalálta a jogi
kibúvót, amivel a rendőröket meghátrálásra tudta kényszeríteni. Minden
hatóság jól ismerte már a környéken, és a rendőrőrsön külön dossziét kapott
bolond feljelentéseinek gyűjteménye. A feljelentésekben alapos és
részletekbe menő, meghökkentően valósághű leírásokat adott, hogyan ettek
fehér öltönyös férfiak emberhúst a városmajori templomban, vagy egy
ember hogyan temetett el a Moszkva téren egy lovat. Az új miniszterelnök
felesége hiénákat tart, amelyek panaszos üvöltésükkel felverik a város
nyugalmát; egy csoport japán éjszaka tengeralattjárót bocsátott útra a
Margitszigetről, céljuk a folyó elterelése Ausztriába. Inkább abszurd
novellák voltak ezek, és Klára, miután a feljelentéseit megtette, nem is
nagyon reklamált utánuk: vagy elfelejtette, vagy tényleg csak ennyi volt a
célja, ez a minimális közönség és nyilvánosság, és hogy bosszút állhat az
államgépezeten legalább annyira, hogy ezt a néhány szem homokot
beszórja a fogaskerekei közé.
Klára Olgát először a régi gyűlölettel fogadta. Azonnal megismerte,
bár akkor már csaknem húsz éve nem találkoztak. Klára a városmajori
templom oldalfalánál ült egy padon, két beton virágláda között; kétoldalt a
padon hatalmas szatyrai álltak mint egy-egy bástya. A lábánál az aktuális
lovag hortyogott, a feje mellett literes borosüveg. Klára dohányzott, nézte a
füstöt, ahogy a napfényben felszáll a templom oldalfalánál lüktető meleg
feláramlásban.
– Ha azt mondod, hogy megöregedtem, felébresztem ezt itt – rúgott az
előtte fekvő testbe. – Kés van nála.
Olga megállt a földön fekvő ember előtt: csak úgy tudott volna
közelebb jutni Klárához, ha átlép rajta.
– Lépj rá nyugodtan – mondta az asszony, és elpöccintette a csikket. –
Én is úgy szoktam.
Aztán mintha valami repülésből érkezne vissza a földre, hirtelen
hideggé vált tekintettel nézett Olgára.
– Akarsz is valamit, vagy csak erre kószáltál?
Mielőtt Olga válaszolhatott volna, még hidegebbre fókuszált a
tekintete.
– Vittem neki múlt hétfőn virágot. Farkasrétről loptam.
 Olga átlépett az alvó testen, és leült a pad szélére, ahol volt még egy
tenyérnyi hely a szatyorbástya és a beton virágláda között. Nem vette
számításba, hogy innen nem lát rá Klárára. Előrehajolt, aztán inkább megint
felállt.
– Nálad szeretnék lakni.
Ez olyan pont volt, amely kívül esett azon a térképen, ahol Klára
eltájékozódott. Meglepődött.
– Nem lehet.
– De hát egyedül laksz.
Klára megingatta a fejét.
– Ott valaki más lakik.
– De hát ki…?
Klára lassan emelte Olgára a tekintetét. Most nézett először igazán a
szemébe.
– Aki valamikor voltam.
Olga elszégyellte magát, és visszautazott Herkulesvárra. De nem adta
fel, és jövő héten újra megkereste Klárát. Minden erejével távol tartotta
magától a gondolatot, hogy Ilona, Kristóf és én is a városban vagyunk; úgy
akarta érezni magát, mint aki egy vadidegen városba tévedt. Az újonnan
megtalált erő magabiztossá és céltudatossá tette. Most nem kérlelt, hanem
elmesélte Klárának, hogyan él a férjével. Elmondott az asszonynak az
alkoholizmustól a mongol népviseleten át a szobrok meggyalázásáig
mindent. Élesen beszélt, és kegyetlen volt önmagával. Klára csak akkor
emelte fel türelmetlenül a kezét, amikor Olga rátért arra, hogyan verte és
alázta Áron Kristófot.
– Róla nem akarok hallani. Róla nem.
És átnyújtotta a kulcsot.
Olga remegve állt meg a lakás előtt, ahol valamikor annyira boldog
volt. Az ajtón ugyanaz a három névtábla állt, mint amikor Ferenccel
ideköltöztek: Ferenc apjáé, majd Ferencé, legalul Kláráé. Közelebb hajolt
az ajtóhoz, és megpillantotta a négy szegnyomot, amit annak idején
lázadásból kitett névtáblája hagyott. Az apró lyukak látványa erővel töltötte
meg. Ez is ő volt, tényleg ő volt. Nem lázálom volt a múlt. Mintha minden
csak tegnap történt volna, mintha még mindent helyre lehetne hozni.
Beillesztette a kulcsot, nagy levegőt vett, elfordította, és benyitott.
Hátralépett.
 A bűz, mint egy bokszzsák, lendült ki az ajtón. A félhomályban a
zacskó- és dobozhegyek mögött alig látszottak a bútorok. A szája elé kapta
a kabátujját, azon keresztül lélegezve tört utat. Az évtizedes szeméthegy
ragacsos masszává tömörült, beleragadt, csúszkált benne. Tíz percbe telt,
mire felküzdötte magát az emeletre, és kinyithatta végre a teraszajtót.
Beáradt a tavaszi Vérmező illata. A budai Vár fölött egy szivárványcsíkos
léggömb lebegett. A Déli pályaudvaron a hangosbemondó a Balaton felé
induló személyvonat megállóit sorolta. Ekkor tört rá a zokogás.
A következő heteket takarítással töltötte. Amikor a környező házak
kukáiban és a környék utcai szemeteseiben sem maradt hely, buszra meg
villamosra szállt a szatyrokkal, és a város különböző pontjain dobta ki a
szemetet. Koszos volt, a keze ragadt a mocsoktól, a hajába beleragadt a
zsíros por, de nem törődött vele. A buszon régi évfolyamtársaira ismert,
idegen, öregedő emberek voltak. A Nyugati téren egy régi tanárába botlott a
francia tanszékről: az öreg nyelvész, a késő latin, az ófrancia és az okcitán
nyelv tudósa szakadt kabátban, apró léptekkel, félvakon tipegett a
tömegben. Olga mögé szegődött, követte egy darabig. Az öregember
megállt egy bolt előtt, toporgott, morgott valamit, aztán visszafordult arra,
amerről jött. Olga kidobta a szatyrokat egy építkezés konténerébe, egy
pillanatig gondolkodott, hogy megszólítsa-e az öreget, aztán inkább
visszaszállt a villamosra, és folytatta a lakásban a munkát.
A legtöbb kínja a padlóval akadt. A szatyrok aljáról szivárgó
maradékok mélyen beleivódtak a parkettába, a lakk sok helyen nem bírta a
bomló anyagot, átrohadt, megfeketedett. A fürdőszobában a kád falán ujjnyi
ragacs ült, a mosógép és a centrifuga egyetlen tömbbe rozsdásodott. Az
ablakok illesztéseiből kipergett a gitt, az üveglapokat csak a szegek
tartották, ahogy végigsöpört egy szélroham a Vérmezőn, úgy zörgött az
összes ablaktábla, mintha ártó szellemek rugdosnák odakintről. Ahogy
végzett a kosszal, televásárolta a lakást virágokkal. Főleg futókat vett,
viaszvirágot, gyertyavirágot, golgotavirágot. A növények a fényes terekben
hamar kiengedték az indáikat, megkapaszkodtak a turáni motívumokkal
díszített fagerendákban, és zöld álmennyezetté fonódtak.
Egyszer visszautazott Herkulesvárra. Leült a szalonban, ahol a mongol
népviseletbe öltözött római szobrok sztoikus öniróniával tűrték
megaláztatásukat. Felrohant az apja szobájába, megfogdosott néhány
tárgyat, megmelegítette a kezében a Beethoven-fejet, zihálva kiállt egy
pánikrohamot. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a szobájába, és
belehúzzon a likőrösüvegbe. Ettől eltökéltnek és erősnek érezte magát.
Felhívta Kristófot az új albérletében, önfegyelmet erőltetve magára. Próbált
a régi hangon, panaszosan beszélni, nehogy Kristóf megsejtsen valamit –
bár utólag nehezen tudta magának megmagyarázni ezt a színészkedést,
amelyben riadtan ismerte meg az anyja mesterkélt hangsúlyait. Most, hogy
tiszta tudattal beszélt a fiával, a válaszai közömbösségében, a hangja unott
távolságtartásában megérezte, milyen mélységig lerombolta az elmúlt
másfél évtized a viszonyukat. Egy sértett, csalódott embert hallott a
telefonban, akit csak egy cérnaszálnyi kötelességtudat tart vissza attól, hogy
letegye a kagylót, és soha többet ne vegye föl neki. Tudta, hogy dühöt
kellene érezzen Áron iránt, de csak magára tudott haragudni. Minden
pillanat eszébe jutott, amikor a tekintete a fia segítségért könyörgő
pillantásával találkozott, és most pontosan emlékezett arra az érzésre, ahogy
minden egyes ilyen pillanatban hátrahanyatlott inkább a részeg kábulat
simogató selyempaplanjai közé, hogy ne kelljen vállalnia azt, amire úgysem
lenne képes: hogy ne kelljen úgy döntenie, hogy szabad akar lenni.
Megacélozta magát, hogy ez az elkerülhetetlen szembenézés ne vegye
el az erejét. Egy pillanatra büszkeség öntötte el, hogy ekkora önvád részese
lehet.
Ahogy közeledett Áron visszatérésének időpontja, Olga egyre
kétségbeesettebben és dühödtebben takarított, mintha az, hogy elkészül a
lakással, garantálna valami visszavonhatatlant. Klára némaságával tüntetett.
Csak ritkán jelent meg a lakásban, akkor is csak az előszoba közepéig
jutott, ahol a vacka volt az elmúlt években. A tér, úgy tűnt, számára eddig
tart ebben a lakásban. Néha csak a lebegő dohányfüst és a parkettán
tüntetően eltaposott cigarettacsikk jelezte, hogy ott volt.
Áron visszatérésének napján Olga kiült a teraszra a tavaszi napfénybe,
és órákig nem mozdult. Hallgatta, ahogy zúg alatta a város, ahogy
elzakatolnak a pályaudvarról a vonatok a Gellért-hegyi alagút felé. Ferencre
gondolt, vékony, finom kezére, ahogy a tervezőasztal fölé hajolt, és
leheletfinom vonalakat rajzolt a pauszra. Lassan jutott ebből a gondolatból a
leheletfinom ceruzavonalat követve Kristófhoz. Fájdalom hasított a
méhébe. Kinyitotta a szemét. Kínzó, fullasztó nyugtalanság fogta el. A
lázas takarításban sikerült távol tartania magától a kísértést, hogy
megkeresse a fiát, de most, hogy elkészült, az előző hetekben bűntudatból
és szembenézésből épített struktúra repedezni kezdett. Mintha a tavaszi nap
is hozzájárulna, melegével olvasztani kezdte.
 Lerohant a Déli pályaudvar aluljárójába, hogy felhívja Kristófot.
Kláránál már évek óta ki volt kapcsolva a telefon, eddig még nem jutott
ideje arra, hogy visszaköttesse. Alig talált aprót, amit talált, benyelte a
telefon. Az amfiteátrumszerű téren a csempészett árukat kínáló kínai árus
deszkabódéjának leszakadt nejlonborítását csattogtatta a szél.
– Mennyi? – mutatott Olga a csillogó üvegekben sorakozó szeszekre.
A kínai árus ránézett, majd a legolcsóbb sorra mutatott. Olga akkor
vette észre, hogy ki van írva az ár. Százassal fizetett, markába fogta az
aprót, az italt – pálinka volt, címkéjén vörös alapon sárga kínai írásjelek
vibráltak – a kabátja zsebébe tette. Keresett egy zárható telefonfülkét,
levette a kagylót, megvárta a vonalat, bedobta a pénzt. A belseje izzott és
lüktetett. Letette a kagylót, a pénz engedelmesen visszapottyant. Elővette a
zsebéből a pálinkát. A címkét lángot okádó sárkány díszítette. Letekerte a
kupakot, belehúzott az üvegbe. Pacsuliízű, kesernyés szesz volt. Várt egy
percet, hogy leérjen az ital. A fájdalom lassan eltompult odabenn. Levette a
kagylót, megint bedobta a pénzt, és felhívta Kristóf számát.
Lívia vette fel.
Még sosem beszéltek telefonon.
– Most nincs itt… Mondjak neki valamit?
– Nem, köszönöm. Majd hívom.
– Nem üzensz semmit?
– Nem.
– Majd mondom neki, hogy hívtad.
Lívia hangjában valami gunyorosságot érzett. Úgy érezte,
kiszolgáltatta magát. Megköszörülte a torkát.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
Lívia letette a telefont, Olga szorongva hallgatta a búgó vonalat. Ezt
eddig nem vette számításba. Semmit sem gondolt végig higgadtan, nem
készített tervet, de most azt érezte, a lány hangja váratlanul arcul csapja.
Nem gondolta, hogy közte és a fia között hirtelen emelkedik egy ilyen fal
is. A benne élő kép szerint Kristóf felé szabad volt az út, egyedül a saját
bűneinek romhalmazán kell majd áttörnie. Most megrémült, hogy Kristóf
nem egyszerűen elhidegült tőle, hanem még el is rabolta valaki. A
szabadságát úgy képzelte, hogy Áront örökre elfelejti, mindennel megbékül,
a békülést Kristóffal, Klárával és Ferenc halálával kezdi, megbékül apja
halálával, Ilonával és végül talán saját magával is. Most, hogy az első
lépésnél meg kellett torpannia, úgy érezte, szakadék szélén tántorog, és
bármikor magával ránthatja a mélység.
Nem így tervezte, de most felhívta Ilonát, aki felsikított az örömtől, és
megígérte, hogy azonnal meglátogatja, ahogy véget ér a frakcióülés.
– Tudod, ezek az izgága zsidók nem férnek a bőrükbe, és a Józsi
nagyon ideges…!
Olga visszament a lakásba. Már hűvös volt, becsukta a teraszajtót.
Kivette a kabátja zsebéből a kínai pálinkát, kiöntötte a vécébe, az üveget
kidobta. Megivott egy, majd még egy pohár vizet, leült a fotelba, amelyből
még mindig áradt az átható szemét- és rothadásszag, és figyelte, ahogy
felgomolyog a belsejéből a szorongás. Figyelte, mint egy kígyót, hogy
nyakon tudja kapni. Eldöntötte, hogy nem fog lemenni alkoholért,
akármennyire szenved majd. Igyekezett arra gondolni, ahogy Áron keresi a
házban, ahogy telefonálgat. Felkuncogott, amikor eszébe jutott, milyen
ostoba arcot fog vágni. Végigvette a terveit. Állást keres valamelyik
könyvtárban vagy középiskolában, berendezi a padlásteret, kirángatja
Klárát a félhajléktalanságból, vasárnaponként ebéddel várja a fiát és Líviát,
moziba fog járni Ilonával. Fodrászhoz megy, új ruhákat vesz. Máshogy fog
öltözködni. Normális cipőket vásárol. Felkeresi a régi évfolyamtársait.
Múzeumokba fog járni, és koncertekre. Magántanítványokat fogad
franciából. Újra és újra végigvette a pontokat, ellenőrizte, hogy reálisak-e.
Mindegyiket újra és újra kivitelezhetőnek, pofonegyszerűnek találta. Aztán
megint Áronra gondolt, ahogy dúlva-fúlva csörtet a házban.
Kétségbeesetten telefonálgat, vöröslő fejjel átkozódik. Elbotlik a
küszöbben, beveri az ajtófélfába a fejét, meghal. Hangosan felkacagott.
De – mint később kiderült – alaposan tévedett.
Áron, ahogy megérkezett, sejtette, hogy mi történt. Ha a jövőbe látást
el is tompította a sok siker, értette, mi mehetett végbe Olgában. Belátta,
hogy túl kevés volt, amit eddig tett, és leszűrte a tanulságot: a szellemvilág
még túlságosan gyenge az anyag erőivel szemben, és még sok munkára lesz
szüksége, amíg kiszakíthatja Olgát az anyag és a romlott világ karmaiból.
Fellélegzett, hogy mindaz, amit eddig gondolt, igaz volt, összhangban állt
az univerzum és a természet törvényeivel; büszkeség öntötte el, hogy már
megint semmiben sem tévedett. Felhívta Ilonát, nagyon szerényen és
udvariasan elmondta, hogy tisztában van vele, mi történt. Remek
színészként nem esett nehezére, hogy hitelesen adja elő a monológját:
minden az ő hibája. Érezte, ahogy ettől a vallomástól Ilona ellenkezése és
bizalmatlansága percről percre olvad.
– Bravó, Áron. Örülök, hogy látod a hibáidat. Beszélni fogok Olgával,
és majd néhány nap múlva felhívlak. A javulás útjára léptél, csak így
tovább.
 18. FEJEZET

Ahogy megtudtam Kristóftól, hogy Olga Pestre költözött, hívtam egy taxit,
elvitettem magam a Pasaréti úti kuplerájba, és felvittem az első prostit, akit
megláttam. Nagy szemű, vékony kis lány volt fekete mellbimbókkal.
Csodálkozott a szenvedélyességemen, de nem mutatta, hogy fájdalmat
okoztam neki. Inkább kíváncsian nézett rám, miközben törölgette magát.
– Ejsze, megcsaltak, s most bosszút állasz – mondta székelyföldi
akcentussal.
Az anamnézis úgy volt téves, hogy közben telibe is talált valamit.
Tényleg úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Már csaknem elfogadtam
a sorstól a játékot, hogy szerelmem tárgyát örök elérhetetlenségben tartja,
erre meg gondol egyet, és – ha nem is tálcán, de – felkínálja nekem.
Lépéskényszerbe hoz, amiben még sosem kellett lennem. Eddig jól –
rosszul persze, de mégis – elvoltam a halogatással, a küzdelemmel, az
önutálattal, magam átkozásával és gyűlöletével. Ha most nem cselekszem,
már gyűlölni sem gyűlölhetem: semminek kell tekintenem önmagam.
Még azon a héten sor került az első ebédre a Városmajorban. Olga
töltött húst készített, párolt káposztát, paradicsomlevest, és vett négy
krémest a Márvány utcában a cukrászdából. Boldog volt, hogy piacra és
boltba járhat. A cukrászdában elbeszélgetett az eladólánnyal, nevettek.
Lívia és Kristóf zavartan ült le a terített asztalhoz. Kristóf nem merte
szóvá tenni az átható szemétszagot, de Lívia fintorgatta az orrát. Olga észbe
kapott, és kinyitotta az ablakot. Részletesen elmesélte, milyen küzdelmet
folytatott a szemétheggyel, és szabadkozott, hogy ő már nem érzi a szagot,
annyira megszokta. Kell még néhány hét meg néhány alapos felmosás, mire
kiszellőzik. Kristóf elszégyellte magát.
– Miért nem szóltál? Segítettünk volna.
 Olga sejtelmesen mosolygott. Igazából ezt várta, hogy megfordíthassa
a helyzetet, amelyben eddigi élete telt. Most ő volt az erős, ő cselekedett, ő
kezdeményezett, ő tehette meg az első lépéseket.
– Milyen a hús?
– Isteni – dicsérte meg Kristóf, és Líviára nézett, hogy ő is mondjon
valamit. A lány arcán különös grimasz ült, mintha belülről mardosná
valami.
– Anyukám köményt is rak bele. Meg tojást.
– De így is nagyon finom.
– Persze… persze, finom, csak anyukám rak bele köményt meg tojást
is.
Kristóf feszült lett, lopva az anyjára nézett, de Olgán nem látszott a
megbántódás semmilyen jele. Kibontotta a négy krémest.
– Ki lesz a negyedik? – kérdezte Lívia, de a hangsúlyon Kristóf
megérezte a benne fortyogó dühöt. Összeszorult a gyomra. Csak fél füllel
hallotta, ahogy az anyja elmagyarázza, hogy alakult a viszony Klára és
köztük. Félt a lánytól, és nem tudta, merről várja a támadást. Miután
végeztek az ebéddel, Olga az utolsó krémest tányérra rakta, villát és
szalvétát tett mellé.
– Vigyétek le Klárának. A templom körül lesz valahol.
– Milyen szép az anya-fiú kapcsolat – sziszegte Lívia, amikor kiléptek
az ajtón.
Kristóf megremegett. Veszélyt szimatolt. Próbálta elterelni a dolgot.
– Anyámmal bonyolult volt eddig. Majd most jobb lesz.
– Nem akarsz esetleg ideköltözni…?
Kristóf hátán végigszaladt a hideg a metsző iróniától.
– Most mi bajod van…?
– Nekem!? Nekem semmi. Mi bajom lenne…!? Ne légy már
nevetséges. Majd megetted a szemeddel anyádat.
Kristóf megtorpant.
– Hogy mi!?
– Ne aggódj, teljesen átlagos jelenség, a fiúk gyakran szerelmesek az
anyjukba. De rendszerint kisiskoláskor végére elmúlik.
– Te nem vagy normális.
– Én nem vagyok normális? És már meg is dugtad, vagy csak
tervezed…?!
 Kristóf érezte, hogy nem tud parancsolni a kezének. A járdához vágta
a tányért. A villa csörömpölve pattant ki az úttestre.
– Jaj de kis ideges lettél, mucus… Menjél fel anyuhoz, majd ő
megnyugtat!
A lány szeme különös fényben égett. Kifele bandzsított. Kristóf érezte,
hogy ha még valamit mond, meg fogja ütni. Futni kezdett az aluljáró felé.
Még hallotta maga mögött Lívia hangját.
– Fuss csak el az igazság elől. Szánalmas vagy!
Kristóf késő estig bolyongott az utcákon. Fortyogott benne az értetlen,
sértett düh. Megfogadta, hogy szakít Líviával, eltervezte, hogyan pakol
össze, hogy jelenti be a dolgot Ilonánál – a lakáskulcs egyébként még
mindig nála volt, Ilona bölcsen ragaszkodott ahhoz, hogy ne adja vissza.
Kocsmáról kocsmára járt, mindenhonnan eljött egy-két ital után, mielőtt
még szóba kellett volna elegyedni valakivel. Gondolkodni akart, meg akarta
érteni Líviát, de akárhonnan kereste a megértéshez az utat, elakadt. Lívia
nyilvánvalóan őrült, és az őrültségben nincs megértenivaló – magyarázta
magának. Ugyanakkor egy másik érzés is dolgozott benne: sértett volt,
amiért a természet elveszi tőle a lányt. Féltékeny volt erre a fekete,
gomolygó erőre, amely elbitorolja előle az emberi lényt, amely belebújik,
átveszi felette az irányítást, és a szeretett emberi lelket lecseréli egy pokoli,
kancsal démonra.
Már éjszaka volt, amikor megérkezett Ilona lakásához. Fent még égett
a villany. Az utcán Marcell páncélozott BMW-je parkolt, a testőre
cigarettázva támaszkodott a hátsó ajtónak. Kristóf bement a lépcsőházba,
felment a lakásig, előkereste a kulcsot. Nem volt részeg, de lüktetett
körülötte a világ. Elképzelte, ahogy holnap majd összepakol Líviánál,
pontról pontra újra végigvette tervét, de ijedten vette észre, hogy a terv
mögül eltűnt a határozottság, mintha egy olyan hídon kellene átkelnie,
amely alól leomlottak a pillérek. És mintha a part fele rohanna, kereste
magában a dühöt, az értetlen csalódottságot, a halálos sértettséget,
megpróbálta maga elé idézni Lívia eltorzult arcát, de nem járt sikerrel. A
haragból nem maradt semmi, csak valami kosz a lelkén.
Kivette a zárból a kulcsot, a lépcsőházi vaskorláthoz támasztotta a
homlokát. Már nem tudott haraggal gondolni Líviára. Minden porcikája
visszahúzta a lányhoz. Lelkiismeret-furdalás tört rá, amely ellen hiába
sorakoztatott fel érveket. Kényelmetlenül érezte magát, mintha bűnt
követett volna el, lopott volna, és most bujkálnia kéne. A harag, amely
eddig megnövesztette az énjét, most, hogy elpárolgott, csak valami bűzlő
üreget hagyott maga után. Szorongott. Felelősnek érezte magát a
történtekért. Talán tényleg nincs rendben, ahogy az anyjához viszonyul.
Vagy az nincs rendben, ahogy az anyja viszonyul őhozzá. Valami nincs
rendben, valami alapvetően, a gyökerénél elromlott. Vissza kell mennie
Líviához.
Lesietett az utcára, elment a fekete BMW mellett – a sofőr arcát zöldes
fénnyel világította meg a rádiótelefon kijelzőjének fénye –, és felszállt az
éjszakai buszra. Sápadt, fáradt, rosszul öltözött pestiek döcögtek a csattogva
és csörömpölve száguldó csuklós Ikaruson. Dízelfüstszag áradt be a szakadt
harmonikaburkolaton. Kristóf fejéből kiment az alkohol, elveszettnek és
elárvultnak érezte magát, mint egy állatkölyök. A buszról leszállva már
futott; elfulladva ért fel a negyedikre. Óvatosan illesztette a kulcsot a zárba,
lábujjhegyen osont be.
Lívia az ágyon gubbasztott, háttal a bekapcsolt tévének. Kristóf
odament hozzá, átkarolta. Félt, hogy Lívia agresszív lesz, de a lány nem
reagált, magában dudorászott. Keményen átkulcsolta a térdeit, nem lehetett
kibontani. Kristóf szorosan ölelte, nagy nehezen sikerült lefektetnie. Párnát
tett a feje alá. A lány a szájába vette a hüvelykujját, mint egy csecsemő, és
ringatni kezdte magát. Kristóf kétségbeesetten ölelte.
Másnap korán reggel csengett a telefon. Kristóf zúgó fejjel vette fel.
Lívia még aludt. Kristóf csak belehallózott a kagylóba, és behúzta magával
az egész készüléket a fürdőszobába. Óvatosan becsukta az ajtót, és csak
utána vette a füléhez a kagylót.
Olga volt. A hangja vidáman csengett.
– Olyan gyönyörűen süt a nap, nincs kedved ma sétálni egyet velem a
Várban?
Kristóf nyelt egyet. Az anyja bizakodó és telt hangja, mint egy
varázslat, felidézte gyerekkora idejét. Még a herkulesvári reggel illatát is
érezte, ahogy Péter kávéja sisteregve folyik a pohárba a csőrös olasz
kávéfőzőből. A szalonból a szobrok hűvös, túlvilági illata árad, tavaszi
fények játszanak a függönyön, és a túlparton a Börzsöny tövében vonat
zakatol. Péterrel és Ferenccel beszélt Olga ezen a boldog, lelkes
diáklányhangon.
– Persze – suttogta a telefonba Kristóf. – Hánykor?
– Hogy vannak ma az óráid?
– Kettőtől ráérek.
 – A Mikó utcánál várlak!
Kristóf óvatosan, hangtalanul tette le a kagylót, hallgatózott, hogy
Lívia felébredt-e. Nem hallott zajt, óvatosan kinyitotta az ajtót, és
visszatette a helyére a telefont. A zsinórt megigazította. Lefeküdt a lány
mellé az ágyba. Visszatartotta a lélegzetét. Nem tudta eldönteni, hogy Lívia
tényleg alszik-e még, vagy csak tetteti. Visszaaludt, és arra ébredt, hogy
Lívia reggelit készít.
– Az ágyba kéred?
– Nem, odamegyek.
Megreggeliztek. Kristóf lopva a lányra sandított, hogy elkapjon egy
árulkodó jelet, de Lívia most nyugodtnak tűnt. Együtt indultak az
egyetemre. Délben a menzán találkoztak. Kristóf majdnem kibökte, hova
megy délután, aztán inkább hazudott valamit. Líviának a szeme se rebbent.
Olga új ruhában, frissen festett, új hajjal várta a fiát a sarkon. Törékeny
volt, és finom. Nem sértődött meg rajta, hogy Kristóf egyik újdonságból
sem vett észre semmit. Csodálkozva figyelte, hogy ez a felnőtt ember,
akiről hiába tudja, hogy a fia, de akit mégsem ismer igazán, milyen zavartan
lépked mellette. Elmesélte neki, milyen sokszor tolta erre babakocsiban,
amikor Ferenccel itt laktak, és hogy milyen engedelmes lett vele akkor a
korábban kiismerhetetlen város. A tanulmányi eredményeiről kérdezte
Kristófot, aztán a Tóth Árpád sétányon egy padon nagy levegőt vett, és
nekikezdett annak, amiért az egész találkozást megszervezte: bocsánatot
kért az alkoholizmusáért. Kristóf zavartan hallgatta a monológot, és az
alattuk lüktető kormos, omladozó várost nézte. Kényelmetlenül érezte
magát. Úgy érezte, ez sok neki: mindezt nem akarja tudni. Az anyjától meg
végképp nem. Amikor Olga Áronról kezdett beszélni, idegesen felugrott a
padról.
– Kérlek, ne légy türelmetlen hozzám.
– Nem vagyok türelmetlen.
Olga nagyot nyelt. Megértette a leckét. Nem is számított arra, hogy a
dolgok hamar fognak menni. Úgy érezte, van ereje és türelme.
– Add meg nekem a lehetőséget, hogy visszataláljak az életbe. Csak te
vagy nekem.
– Persze.
– Ebédeljünk együtt hetente. Csak egyszer. Én fizetek.
– Oké.
Szótlanul sétáltak lefelé a Moszkva térre.
 Kristóf kellemetlen közérzete nem múlt el sem másnap, sem
harmadnap. A hétvégét Pilisen töltötte Líviáéknál, segített Bélának
kitakarítani a garázst. Az apósa megmutatta neki féltve őrzött titkát, a
lambéria mögötti titkos rekeszt tele italokkal.
– Itt megbillented, érted, itt fönt, és akkor ott lent kipattan. Na,
mutasd!
Kristófnak elsőre sikerült, erre inni kellett.
– Ide járok le, ha az asszony már nagyon pampog, hogy ne igyak –
mondta együttérzést keresően. – Minden férfinak kell egy magányos zug.
Az apám, amikor ilyen korban volt, mint most én, felköltözött a présházba.
Hetente egyszer felment anyám, feltakarított, vitt ételt, kapott két pofont,
vagy hármat, és mindketten boldogok voltak. Én megelégszem ennyivel.
Este Béla nővérénél akadt valami tennivaló Monoron. Béla megkérte
Líviát, hogy legyen a sofőr, mert ő már túl sokat ivott. Kristófnak tanulnia
kellett, otthon maradt a padlásszobában. Tamara lent motoszkált a
nappaliban, kapcsolgatta a tévécsatornákat, cserélgette a videóban a
kazettákat. Átkozódott. Kristóf lement, hogy megnézze, mit segíthet.
– Á, csak állandóan beakad az a szar – mutatott a videóra. – Kérsz
valamit inni?
Kristóf nem akart udvariatlan lenni. Az asszony magának dinnyelikőrt
töltött, a fiúnak whiskyt. Kipirult volt, indokolatlanul fel-felnevetett. Kristóf
kiitta a whiskyt, indult volna vissza az emeletre, amikor Tamara egy széket
tolt a koloniálszekrény elé.
– Ha arra felállsz, és felnyúlsz, találsz egy fémdobozt. Vedd le, kérlek.
Kristóf teljesítette a kérést, felállt a székre. Tamara odaállt mellé.
Kristóf leadta neki a dobozt.
– Na, gyere – ült le az asszony a kanapéra. – Mutatok valamit.
A fémdobozból egy köteg mappa került elő, a mappákon évszámok,
1974, 1975, 1976, egészen 1982-ig. A mappákban gyerekrajzok.
– Na, most megmutatom neked az egész sztorit. Felkészültél?
Tamara úgy nézett rá, mintha már előre tudnia kéne, mi következik.
Volt a tekintetében valami pajkos incselkedés.
– Előtte azért igyunk.
Teletöltötte a poharakat, és rögtön ki is itta a magáét. Édes
diólikőrillatot lehelt.
– Na – mondta. – Ez itt az óvoda. Ez ugye – vett elő egy teljesen
jelentéktelen, átlagos ákombákomot – rendben van. Ilyet rajzol az ember
hatévesen, ha csak nem Leonardo da Vinci. Lívia, ugye, nem az, mint
tudjuk.
Lenézés volt a hangjában.
– Madár, házikó, virág, madár, királylány, erdő, virág, házikó. Na és
most figyelj!
Felvette a mappát az ölébe, kivette a következő rajzot, maga felé
fordította, a melléhez szorította, aztán hirtelen Kristóf felé fordította. A
rajzon egy torz, khiméraszerű lény egy véres gyereket tartott a szájában.
– Nem értem – mondta Kristóf. – Cica a kölykével?
Tamara sorra vette elő rémisztőbbnél rémisztőbb rajzokat. Véres
fogak, kifolyt szemek.
– Mi történt akkor…? – kérdezte Kristóf, de már el is szégyellte magát
az előbbi béna poénja miatt. A kérdés túlságosan orvosira sikerült. Tamara
összehúzta a szemöldökét.
– Semmi nem történt. Éltünk, mint bárki más. Rendesen. Én
feláldoztam magam, mindent, az álmaim, a testem, szolgáltam a férjem meg
a lányom, és akkor egyszer csak…
Kristóf úgy érezte, mintha egy mozifilmet nézne. Kívülről látta magát,
ahogy féloldalasan az asszony felé fordul a kanapén. Megpróbált olyan
természetesen viselkedni, ahogy csak a színészi képességeitől kitelt. Az
asszony teletöltötte a poharát. Megrázta a haját. Mély levegőt vett.
– Jó, rendben, volt egy szeretőm – mondta, és most kibújt belőle a
színésznő, aki lehetett volna. – Volt egy szeretőm. Ha azt kérdezed, miért,
azt mondom, nem tudom. Csak. Játékból. Mert kellett. Mert érezni akartam,
hogy élek. Megvetsz?
– Dehogy…!
Kristóf kínosan érezte magát, beljebb húzódott a kanapén.
– És akkor… és akkor egyszer csak a lányod megbolondul. Képzeld
magad a helyembe. Milyen röhejes. Isten büntetése? Materialisták vagyunk,
ugye, na de mégis mit gondoljon az ember? Miért pont akkor? Miért pont
velem történik ez?
Kristófban megmozdult a harag. A poharáért nyúlt, kiitta.
– Hogyhogy megbolondult…?
– Az óvodában harapta a többieket, ha bezárták, hogy ne tegyen kárt a
többiben, visított, hogy meg lehetett tőle őrülni. Akkor persze el kellett
hoznom, itt ordított nekem egész nap. Nem is ordított, nem ez a jó szó,
vinnyogott és hörgött, mint egy kis sátánfajzat.
 Tamara elfordult, és kitörölte a szeméből a könnyeit. Amikor
visszafordult, megint maga volt a tragika a nagyjelenete csúcspontján. A
mellét kifeszítette, a hangja élesen csengett.
– Hát hogy tartson így az ember szeretőt…!? És hogy éljen így egy
faluban? Mit szólnak a szomszédok, hogy egész nap visít a gyereked…?
Kristóf úgy érezte, legjobb lenne, ha megfojtaná az asszonyt. De
inkább halkan azt kérdezte.
– És mit tetszettek tenni…?
– Az apja szerzett valami szigetelőanyagokat meg tripla üveget az
ablakra, meg lentre a nagy hifit. Úgy már nem hallatszott semmi.

A következő héten Kristóf szorongva várta a keddet, amikorra megbeszélte

az anyjával a közös ebédet. Igyekezett Líviát szeretettel elhalmozni. Tamara
monológja annyira megrázta, hogy még jobban beleszeretett a lányba. Úgy
érezte, mindent ért: a féltékenységet, a pszichológia szakot, a
hangulatingadozást, a szülőkhöz fűződő hisztérikus viszonyt. Ha megvan a
lehetősége, hogy magaslati pontról tekintsen a tájra, amelyben ők a ködben
bolyonganak, inkább segítenie kellett volna, nem ítélkezni. Átkozta magát,
hogy nem volt még figyelmesebb, még odaadóbb, és megfogadta, mindent
elkövet, hogy Lívia kigyógyulhasson lelki betegségeiből. Keddre már
egészen biztos volt abban, hogy Lívia semmit sem sejt az anyjával tervezett
találkozóról. Könnyedén vetette oda.
– Három körül jövök…
Kinyitotta az ajtót, be akarta húzni maga mögött, de valami nem
engedte. Visszafordult. Lívia szikrázó szemmel állt az ajtóban.
– Hova mész?
– Tudod, a szakdolgozati szeminárium!
– Ha most elmész, sose gyere vissza.
– Szemináriumra megyek, ne hülyülj már.
– Undorító perverz. Mész baszni anyáddal! – visította.
A lépcsőházban nyílt egy ajtó, valakik jöttek-mentek. Kristóf
visszalépett a lakásba, és behúzta maga mögött az ajtót. Irtózott az
udvariatlanságtól és a neveletlenségtől.
Az őrjöngés egész nap folytatódott. Lívia pokoli vádbeszédet tartott
Kristóf felett, aki megpróbált uralkodni az indulatain, és nyugtatgatni a
lányt. A felső lakásból lekopogtak, valaki be is csengetett.
 – Kuss legyen…! – üvöltöttek fel az utcáról.
Valahányszor Kristóf el akart indulni, Lívia elállta az ajtót.
– Tessék, üss meg, üss meg nyugodtan! Úgyis azt akarod, látom!
Engedd csak nyugodtan szabadon magadban az állatot!
És ütni kezdte a fiút.
Csengett a telefon, Kristóf fel akarta venni. Lívia kikapta a kezéből és
földhöz vágta.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy ezen szoktatok sutyorogni…?
És felvette és a falhoz vágta a készüléket.
Olga ezalatt megérkezett a vendéglőbe, az ablakhoz ült, ahonnan
rálátott a bejáratra, nehogy elszalassza a pillanatot, amikor Kristóf belép.
Kért egy Fantát, és végigolvasta az étlapot. A grillezett csirkemell mellett
döntött. Kinézett az ablakon a szeles, áprilisi utcára, újra végiggondolta, mit
fog majd a fiának mondani. Amikor már eltelt negyedóra, megkérdezte a
pincért, mennyi az idő, hátha az ő órája siet. Fél óra múlva türelmetlenül
felállt, és kilépett az utcára körülnézni. Az áprilisi szél nagyot taszított rajta,
összeborzolta a haját. Visszalépett a vendéglőbe, zavartan újra az asztalához
ült. Az ebédelő vendégek gyanakodva nézték, a pincér lesajnáló mosollyal a
szája szögletében lépett hozzá.
– Tetszik még kérni valamit…?
Kért még egy Fantát, gyorsan megitta, fizetett, és elrohant keresni egy
telefonfülkét. Biztos volt benne, hogy Kristófot valami baj érte, elütötte az
autó, felborult a busz, lábát törte, leütötték és kirabolták, és vérző fejjel,
ájultan fekszik egy kuka mögött a Teleki téren. Az albérletet hívta: telefon
kicsengett néhányat, aztán a vonal foglaltat jelzett. Olga szorongva
visszarohant az étterembe.
– Nem volt itt senki? Nem keresett valaki…? Egy fiú, magas,
vékony…
A pincér maró gúnnyal a tekintetében mérte végig.
– Nem hinném – mondta, és hátat fordított.
 19. FEJEZET

A lakás megszabadult a rothadásszagtól: Olga szép lassan megtöltötte

virágokkal, a futónövények boldogan terjeszkedtek a napfényes, tágas
térben. Olga lassan megértette, hogy nem számíthat a fiára; pontosabban:
nem számíthat önmagára abban az anyaszerepben, ahogy terveiben
felépítette. Nehéz felmérni a csalódás igazi mélységét, és hogy mi minden
kavargott benne, mennyi önvád, büszkeség, szeretetvágy és önutálat
keveredett össze. Azzal már nem is ért rá törődni, hogy Kristóf az eset után
csak másnap jelentkezett. Ő addigra Ilonán keresztül már kinyomozta
Tamaráék telefonszámát, ahonnan egy undokul rövid és kioktató
félmondatból megtudta, hogy Kristóffal nincsen semmi baj – vagy
legalábbis kórházban biztosan nincsen. Az ebédekkel többet nem
próbálkozott. Felhívta még néhányszor az albérletet, egyszer Lívia vette fel,
és ijesztően mézesmázos volt, másnap Kristóf, aki tompán, távoli hangon
válaszolgatott, mint egy robot, aztán megint Lívia, aki a változatosság
kedvéért undok volt, és gunyoros. Arról érdeklődött, talált-e már Olga
munkahelyet, és hozzátette, hogy megérti, ha nem, elvégre ötven fölött már
nem könnyű elhelyezkedni vidékiként. A legmegvetőbb hangsúlyt a
„vidéki” szóba keverte, mintha világéletében ki se mozdult volna a
Nagykörúton kívülre. Olgának kedve lett volna belevisítani a telefonban,
hogy mit képzelsz magadról, te parasztkurva, de végül nem tette meg, csak
Klárának mesélte el a parkban, mennyire a nyelve hegyén volt.
– Majd legközelebb megmondod neki – nyugtatta meg az öregasszony.
– Amúgy meg nem értem, miért akarsz annyira munkát találni. Nem
elvagyunk így együtt?
A két szakállas homeless, akik a szemben lévő padon ültek, hevesen
bólogattak.
 De Olga persze nem adta föl, sorra kereste meg a régi évfolyamtársait,
leveleket írt, telefonált (kijárta, hogy megint legyen telefon a lakásban),
bejárt gimnáziumokba és könyvtárakba, de sehol sem biztatták. Majd
visszahívják, majd írnak, majd jöjjön be augusztusban. Talán túlságosan
kétségbeesettnek tűnt, túlságosan reményvesztettnek, vagy csak mindenütt
érzéketlen és ostoba alakokba futott bele. Ezek a formális, rideg
találkozások szilánkonként faragták le az önbizalmát. Közben pedig egyre
csak azon járt az esze, mennyire nagyot vétkezhetett Kristóf ellen, hogy
ennyire elutasította.
Klára megsejthetett valamit, mert egy kora nyári délután azt mondta
neki:
– Szép kis pár lettünk, gyerekem. Mindketten elvesztettük a fiunkat.
Amikor Kristóf vázlatosan elmondta, mi történt közte, Lívia és Olga
között, engem elfogott a rettegés. Nevetségesen pőrének tűntem magam
előtt: biztos voltam benne, hogy a dolgok nem alakulhatnak derűsen, most
mégis úgy fogadtam a hírt, mintha én lettem volna az, aki a szakadék
szélére tuszkolta a helyzetet.
Mióta Olga felköltözött Pestre, minden erőmmel azon voltam, hogy
távol tartsam magam tőle, de ekkor úgy éreztem, ezzel a taktikámmal is
vereséget szenvedtem. Nagy levegőt vettem, és elautóztam a Vérmezőhöz.
Kristóf elbeszéléséből tudtam, hol van a lakás, le is tudtam parkolni
átellenben a kapuval. Újságot készítettem a kezem ügyébe, hogy fel tudjam
kapni az arcom elé, amikor megpillantom Olgát. Röhögtem saját
szánalmasságomon. Aztán amikor néhány óra múlva tényleg kilépett az
ajtón, természetesen elfelejtettem az újság mögé rejtőzni. De Olga úgy ment
el az autó mellett, mintha nem is létezne körülötte a világ. Fókuszálatlan
tekintettel, gépiesen, összetörten.
Így kezdődött, hogy követni kezdtem Olgát. Néha gyalog mentem
utána, néha buszra vagy villamosra szálltam. Eleinte csak a délelőtti és kora
délutáni, zsúfolt órákban mertem követni, mert attól féltem, hogy különben
úgyis lebuknék. Aztán történt néhány olyan helyzet, amikor azt hittem,
észrevett – hirtelen hátrafordult, én meg ott álltam takarás nélkül néhány
méterrel mögötte, vagy bekanyarodott egy utcába, és mire odaértem,
meggondolta magát, hirtelen visszafordult, és majdnem belém ütközött – de
rá kellett jönnöm, hogy nem ismer meg. Vagy ha megismer, nem mutatja.
Mintha láthatatlan lennék, vagy mintha ő gondolná magáról, hogy
láthatatlan. Esetleg mindketten azok vagyunk.
 Azt hittem, hamar kiismerem az útvonalait, de néhány hét után rá
kellett ébrednem, hogy tévedtem. A határozott célpontok hamar elfogytak:
eleinte még felkeresett néhány gimnáziumot és könyvtárat, de néhány hét
után már csak bolyongott a városban: úgy tűnt, nem tart semerre, nem akar
bemenni sehová. Felszállt valami járműre, elment valameddig, leszállt,
sétált néhány utcát, és megint felszállt valamire. Megállt egy parkban, leült
egy padra, elácsorgott egy homlokzat előtt. Néha meg napokig ki sem
mozdult a lakásból, és én hiába várakoztam. Aztán napokig haza se ment,
egész éjszaka az utcákon kóborolt. Végigjártuk a Váci utat a Nyugatitól
egészen Újpest határáig, végigmentünk a Kőbányai úton a kihalt
ipartelepekig. Mentünk végtelen gyárkerítések mentén, a Rákos szemét
borította partján, végig a rakpartokon Pesten és Budán, a Hegyvidék
kacskaringós utcáin, Csepel kietlen lakótelepfalanxai tövében, Mátyásföld
és Sashalom kispolgári házikói közt, a csömöri HÉV töltése mellett, a Déli
vasúti híd vasszerkezetén. Láttuk a napfelkeltét Budafok iparvágányai
mellől, a teliholdat Békásmegyer kockaházai fölött, mentünk havazásban a
Gellért-hegy szikláin és esőben a Margitsziget platánjai alatt. Tavaszból
nyár lett, nyárból ősz – Olga egyre vékonyabb lett, egyre élesebb, egyre
apróbb és gyorsabb léptekkel járta a várost.
Ha nem voltam éppen a nyomában, éjszakánként felriadtam, és
elöntött a szorongás: mi van, ha veszélybe kerül, és én nem vagyok a
közelében? Felöltöztem, autóba ültem, és elmentem a házához, és ha láttam,
hogy nem ég fent a villany, nekiindultam az utcáknak, hátha meglátom
valahol. Néha egész nap autóztam a városban, mire megtaláltam. Ment
előretolt fejjel, görnyedt háttal, akár esett, akár fújt, akár tűzött a nap, akár
csillagtalan és ködös volt az éjszaka. Akik látták, azt képzelhették, valami
határozott céllal siet ennyire, egy találkozóra igyekszik, késésben van,
gyógyszerért siet a patikába, egy rokon elé a buszpályaudvarra, benne van a
világ rendjében, ahol időpontok vannak, határidők, tervek és célok
szövevénye, házszámok, munkahelyek, tömegközlekedés, boltok, kórházak,
patikák: senki sem tudta rajtam kívül, hogy ő az egyetlen, akinek a város
csak díszlet és metafora; csak én tudtam, hogy Olga számára Budapest a
labirintus, ahol az alkohol bikafejű szörnyét keresi.
A kötekedők, a részegek, a bandában csatangoló külvárosi tinik
babonás félelemmel kerülték: senki sem látott benne zsákmányt, senki sem
merte gúnyolni, senki nem állta el az útját – inkább ők tartottak tőle. Üres
eltökéltségéből, gyors lépteiből pont a társadalom legalján élők sejtették
meg, hogy itt valami megnevezhetetlen történik, ami kívül esik minden
törvényen és szabályon. Amit Olga csinált, törvénytelenebb és
félelmetesebb volt, mint amiről ők a legmerészebb elvakultságukban
fantáziálni mertek.
Hétről hétre egyre fáradtabb voltam, dekoncentráltan, szürkén
ténferegtem a kórházban. Kénytelen voltam szabadságot kivenni, mielőtt
valami helyrehozhatatlan történik. Néhány napnyi magány elég volt ahhoz,
hogy megbizonyosodjak arról, amit már korábban is sejtettem: igazából arra
várok, hogy Olgát valami véletlen eltüntesse az életemből, csak éppen
megszállottan ragaszkodom saját ártatlanságom és büntetlenségem
illúziójához. A kényszerű szembenézésből – bár elkerülhetetlen volt, hogy
elkövetkezik – nem elégedtem meg a szokásos öngyűlölettel. Más tervet
kellett kieszelnem.
Ilona is egyre többször látogatta meg Olgát, és bárhogy próbáltam
rejtőzködni, elkerülhetetlen volt, hogy lebukjak. A hátsó üveget kocogtatta
meg, miközben egy mellékutca sarkán parkoltam. Riadtan fordultam hátra –
ő akkor már ott állt mellettem az ajtónál. Incselkedve mosolyodott el azon,
hogy sikerült átvernie, miközben lehúztam az ablakot.
– Te meg mire vársz itt…?
Hebegtem valamit, belezavarodtam. Élvezettel figyelte, ahogy
elvörösödöm.
– Üzensz valamit Olgának? Épp hozzá megyek.
Kézcsókomat küldtem neki, miközben majd megfulladtam a
köhögéstől. Látva kínlódásomat, megkegyelmezett, és mosolyogva elindult
Olgáék háza felé. Csak ekkor jutott eszembe, hogy elmulasztottam
eljátszani: fogalmam sincs, Olga hol lakik. Bekapcsoltam a rádiót,
felhangosítottam valami dübörgő zenét, ordítottam, és a kormányba vertem
a fejem.
Ilona hetente meglátogatta Olgát. Mióta a pártja vereséget szenvedett,
és „a zsidók összefogtak a kommunistákkal” – ahogy Kristófnak
mondogatta, hirtelen nem tudott mit kezdeni a rászakadt szabadidővel és
tettvággyal. Észre se vette, milyen fájdalmat okoz Olgának azzal, hogy
részletesen elmeséli, hogyan kerültek össze Marcell-lel: a gyerekkori
szerelmi történetek felelevenítése még kontúrosabbá tette Olga számára,
milyen reménytelenül félresiklott az élete.
– Gyere le hozzánk hétvégére! Marcell visszaszerezte a régi
kastélyukat meg a földeket, te el nem tudod képzelni, milyen isteni dolog
vadászni! Múltkor lőttem egy fácánt!
És eljátszotta, hogy emeli a vállához a puskát. De akárhogy mórikálta
magát, nem sikerült Olgát jókedvre derítenie. Csak nagy nehezen tudta
kipréselni belőle, hogy mi történt Kristóf és közte. Dühöngve, hevesen
cigarettázva járkált fel-alá a lakásban.
– Tudod, milyen barmok a férfiak. Kristófnak is a saját bőrén kell
megtanulnia, milyen egy szörnyeteg nő. Amúgy meg… miért nem szedsz
fel valakit? Hagyd békén Kristófot, majd visszajön hozzád, ha akar!
De Olga egyre csak tiltakozott és vonakodott, aztán elfogta a
nyugtalanság. Felpattant, türelmetlenül járkált a lakásban, és Ilona hiába
próbálta otthon tartani, nekiindult a városnak. Néha meg sem fésülködött,
festéket se tett a szemére, ilyenkor Ilona szitkozódva rohant utána, és az
utcán nyomta a kezébe a fésűt, vagy megfogta, és maga tette rendbe a haját.
Egy darabig követte, aztán elfáradva legyintett, és hazament. Belátta, hogy
nem lehet mindennap vele, annak meg nincs értelme, hogy ha meglátogatja,
mást sem csinál, mint korholja. De a próbálkozást nem adta fel, hónapokon
át járt hozzá, és próbálta győzködni, hogy menjen társaságba. Azt már nem
merte felajánlani, hogy munkát talál neki. Olga egyre ziláltabban nézett ki,
egyre jobban látszott rajta a kétségbeesés és a zavarodottság. De én egyre
szebbnek és szebbnek láttam.
1998 végén esett teherbe Lívia. Kristóf addigra belátta: rab lett – ennek
beismerésével nem takarékoskodott, elmondta több találkozásunk
alkalmával is, nem is különösebben önkínzóan, inkább a tudós
tárgyilagosságával. Alapos és hosszú érvelést dolgozott ki, amely számos
ponton persze ostobaságnak tűnt, de a főbb pontjait nem vitattam. Lívia
szenvedélyes, önpusztító féltékenysége mágikus vonzerővel hatott rá, és
felnövelt benne valami elkeseredett felelősségérzetet. Ráadásul a lány egyre
rosszabb állapotba került, Kristóf szempontjából – vagy még távolabbról
mondom: barátom sorsa szempontjából – egyre veszélyesebbe. A
féltékenységi rohamok után egyre összetörtebb és kiszolgáltatottabb lett, és
néha vinnyogó bűntudattal vetette magát Kristóf lábai elé. Büszkesége
tisztán látó pillanataiban sem engedte bevallani, hogy a féltékenysége
alaptalan és irracionális, de a bűntudata elárulta, hogy legbelül mit gondol.
Vagy inkább – és ezek Kristóf szavai – mi gondolódik benne. És éppen ez a
kínlódó lelkiismeret-furdalás volt az, ami miatt Kristóf egyre mélyebbre és
mélyebbre csúszott a mocsárba. Beszélni a dologról, értelmesen, „mint két
egyetemet végzett ember” – ez azonban képtelenség volt. Amint Kristóf
arra tett kísérletet, hogy kiemeljék az őrjöngés és a szenvedés
dimenziójából a történetüket, beleütközött a büszkeség Szküllájába és a
rejtőzködés Kharübdiszébe. Akármilyen finoman, akárhány orvosi
műszóval próbálta kiemelni a sötétből a kettejüket pusztító poklot,
megsokszorozta a pokol erejét. Nem volt képes olyan mondatot találni,
amely nem pont az ellenkező hatást váltotta volna ki, mint amiért kieszelte.
– Nagyon szeretlek, és nem akarok veszekedni, de azt azért ugye
tudod, hogy a tegnapi féltékenység megint alaptalan volt…?
– Én nem vagyok féltékeny.
És közben bűntudattól izzó szemmel nézett Kristófra, amelyben
nyilvánvalóan ott volt a könyörgés, hogy bocsásson meg, hogy ne beszéljen
róla, hogy meg se történt az egész; és ott izzott benne a fenyegetés, hogy
bár nem történt meg, és persze evidens, hogy csak a megbocsátásban
végződhet ez is, ha Kristóf tovább feszegeti a dolog alaptalanságát és
irracionalitását, vagyis ha arra fog továbbra is célozgatni, hogy ő, Lívia
beteg, nem a valóságban él, rémeket lát, akkor akár újra is kezdődhet az
egész – most már jogos büntetésképpen. Ráadásul ennek a pokolnak már
olyan hosszú története volt, hogy nem lehetett a tisztázást csak úgy
elkezdeni. Hiába került át az alaptalan gyanú hónapról hónapra másra, ha
Kristóf egyet megemlített, jött vele a többi is. Lívia számára ez a dantei
bűnlajstrom lehetőséget adott, hogy a legutóbbi esettől – ha az tényleg
megbukott a legelemibb szembesítésben a valósággal – mindig vissza tudott
hátrálni egy korábbi történethez, amely jóllehet akkor ugyancsak
valótlannak és alaptalannak bizonyult, de két esettel kapcsolatban Kristóf
már nem süthette rá a konfabuláció gyanúját, mert ez egyet jelentett volna
azzal, hogy őrültnek nevezi, amire ismét készen állt a fegyvertár.
Különleges diktatúra volt, amely elől nem lehetett menekülni: nem volt
olyan viselkedési modell, amellyel meg lehetett úszni a büntetést. Látszólag
persze csak egyetlen szabály létezett: ne állj szóba az ellenséggel, amelyhez
könnyen lehetett is volna alkalmazkodni, és látszólag, egy külső választási
megfigyelő szemével ebben a szabályban nem is akadt semmi kivetnivaló.
A rendszer azonban nem válogatott képzelet és valóság, álom és realitás,
paranoia és igazság között, igazából kísérletet sem tett rá; így végül a
képzelet lépett a valóság helyébe, és a jogos ösztönök és a szerelmi etika
helyét a paranoia és a hamis vád barbár rituáléja vette át.
Kristóf inkább megtanulta kezelni saját indulatait, és minél vadabb
támadások érték a lánytól, annál megértőbb és önfeláldozóbb lett. Olyan
szenvedéllyel vetette magát ebbe a vezeklésbe, mintha a bűn eleve adott lett
volna az életében – és ebben a gesztusban volt valami mitikus evidencia.
Egyre jobban eluralkodott benne a gondolat, hogy tulajdonképpen két Lívia
van: az egyik, amelyik kedves, okos, igyekvő, akit szeret, akivel jó lenni,
akire gondol, amikor a féltékenységi jelenetek utáni elhidegülésből lassan
visszaereszkedik a földre, mintha az űrből ejtenék vissza egy kapszulában; a
másik pedig a féltékenység szörnyetege, akiből az eszét vesztett gyanú, a
gyilkos vádak rohadó pöcegödre fröcsög, aki mindent beszennyez maga
körül gyilkos nyállal.
Akármennyit kísérletezett a gondolattal, hogy elhagyja Líviát, mindig
oda lyukadt ki, hogy ehhez nincs benne elegendő erő. Hiába próbálna
elmenni, úgyis visszatérne: a féltékenységi jeleneteket követő elhidegülések
után olyan hamar engedett fel benne a harag, hogy a legalaposabb
önvizsgálattal sem tudott másra következtetni, mint hogy a lányhoz valami
sorsszerűség köti. Egyre kevesebb csodálkozással figyelte magában, ahogy
a sértett önérzet, a megbántott férfiasság, az alaptalanul megvádolt ember
megalázottsága először szilárd fallá magasodik, várfokon álló erőddé
tömörül, amelybe a lélek örökre vissza akar vonulni, aztán a szilárd
elhatározás, amely a várat felépítette, fokozatosan elbomlik, elgyávul, és a
kövek kötőanyaga szétmállik, mígnem az egész vár leomlik, és kövenként a
völgybe pereg. Bármekkora is legyen a sértettség, bármilyen szilárd az
elhatározás, hogy többet nem teszi ki magát ilyennek, Líviát csak néhány
rövid órán át tudta gyilkos, ellenséges szörnyetegnek látni; néhány óra után
a lány benne élő képe visszaváltozott a másik, a szeretett Líviává, és nem
volt képes rájönni, hogyan és ki cserélhette ki benne a kettőt a belső
tabernákulumban. Sértett állapotában órákon át ismételgette benne a
megbántott, megtiport önérzet a rágalmakat, amelyeket a lány őrjöngésében
ráfröcsögött; aztán ez a furcsa belső malom az ismételgetéssel szépen szét is
darálta, semmivé őrölte őket, és néhány óra múlva, mikor a belső Lívia-kép
kicserélése is megtörtént, már hiába próbálta felidézni az emlékezetébe
égett szavakat, amelyek nemrég még izzó fájdalmat okoztak.
És éppen ez, a sorsszerűség volt az a pont, ahol a gondolatmenete
nekem a legjobban sántított, de persze tisztában voltam vele, hogy ilyen
lelki szerkezet mellett hiába figyelmeztetem a szabadság elsőbbségének
kötelezettségére. Ha minden porcikája rabságot kíván, nem szabad a
felszabadításával kísérletezni. Egyet tehettem: figyelmeztettem arra, hogy
ami ismétlődő és monoton az emberben, az mindig a pusztító őrület jele. De
ezzel csak azt értem el, hogy egyre kevesebbet és egyre szűkszavúbban
mesélt csak az életükről, és minden találkozásunk azzal kezdődött, hogy
már előre szabadkozott. „Tudom, hogy erről mit gondolsz, de…”
A terhesség hónapjai alatt Kristóf igyekezett a legodaadóbb társ lenni:
minden lehetséges időt Lívia mellett töltött, és elhalmozta különféle
figyelmességekkel. Csak titokban, önmaga előtt is szégyenkezve merte
bevallani, jeges rémülettel tölti el, hogy gyereke lesz. Aztán ettől persze
lelkiismeret-furdalása lett, és belelovalta magát a lelkesedésbe – végre
megszabadul a gyerekkor összes terhétől, felnőtté válik, kiteljesedik az
élete. Segíthet felnőni egy embernek, megvalósíthatja a nevelési
eszményeket, amelyeket megtanult; lesz egy barátja, akivel újraélheti saját
gyerekkora összes tapasztalatát, akit óvhat, védelmezhet, akivel játszhat és
nevethet. Elővette az albumot, amelyben gyerekkori fényképei sorakoztak –
csodálkozva vette észre, hogy ezt is Ilona állította össze –, és egyre
aprólékosabbra színezte magában a képet a jövendő apaszerepről.
Aztán néha eszelős menekülési vágy fogta el. Elképzelte magát
egyedül egy lakásban, ahol nem kell Lívia féltékenységétől rettegnie, és
nem kell rámerednie erre az érthetetlen és feldolgozhatatlan sorsfordulatra.
Ahol naponta új nővel lehetne dugni. Amit úgy rendezhetne be, ahogy csak
akar, ahova akkor megy haza, amikor csak akar. Nekiállhatna a
demokráciaelméleti könyvnek, amelyet már évek óta tervezett, nem kellene
az idejét népszerűsítő tudományos cikkek körmölésével töltenie.
Befejezhetné nagyapjával a síron túli négykezest, és megírhatná végre Péter
helyett a tanulmányt a golyóról, amely megölte Puskint. Pályázhatna
külföldi ösztöndíjakat. Elmehetne Olaszországba vagy Portugáliába. Dél-
olasz lányokat kefélne, reggel a Nápolyi-öböl partján sétálna, miközben
mögötte pipál a Vezúv. Néha olyan messzire szaladt előre az álmodozásban,
hogy tényleg elfelejtette mindkét Líviát. Döbbenten torpant meg ilyenkor,
mert a tudata úgy viselkedett, mintha Lívia képével legelőször találkozna. A
fantázia képes volt rá, hogy a lány emlékét, aki épp a gyerekével volt
terhes, mindenestől kitörölje az emlékezetéből, majd új ismeretségként
csodálkozzon rá. És ilyenkor mindig újra és újra elfogta az a borzongató
felismerés, hogy ez az arc csak a már korábban ismert arcnak a másolata; a
hun asszony a könyvből – és ebben az értelemben mégiscsak Áron
birodalmába tartozik. Ilyenkor megcsapta az orrát a Waldstein-ház szaga, és
ettől végtelenül rossz kedve lett, mintha ideggáz mérgezné meg. Nem
értette, miért akar benne valami folyamatosan igenelni. Miért a nem az
erősebb? Miért akar önként rabságba esni?
Aztán visszalengett vele az inga, és elfogta a szomorúság, amiért azon
fantáziál, hogy Lívia nélkül él. Ahogy egyre többször nyílt meg előtte ez a
fantáziaszakadék, amelybe belevethette magát, a felelőtlen repülések után
egyre rosszabbul és rosszabbul érezte magát. Nem tudta eldönteni, mi okoz
nagyobb levertséget: az a tudat, hogy állhatatlan és ingatag lélek lakik
benne, amely lehetetlenné teszi, hogy bármilyen szilárd evidenciába
belekapaszkodjon, vagy az, hogy kénytelen bevallani magának, hogy a
gyerek közelgő születése miatt már esélye sincs arra, hogy Lívia és az általa
okozott szenvedés és eufória nélkül éljen. Akárhogy nézett körül azokon az
embereken, akikhez szoros érzelem fűzte, mindenütt csak ezeket a démoni
kettősségeket látta: apja jótékony szelleme mellett ott lebegett Áron ártó
démona, az anyja a gyerekkori angyal és az öntudatlan, morálját vesztett
alkoholista kettős képében jelent meg, Péter a szellem éteri magasságaiban
lebegett, de ahogy el akarta érni, hisztérikusan rikácsolni kezdett, mint egy
öreg papagáj, Lívia pedig a megtört kislány és a féltékeny fúria janusi
alakjában mutatkozott.
– Egyedül te vagy, Karl, aki rendben van. Nem leszünk buzik…? –
kérdezte egyszer röhögve, amikor erről beszéltünk.
– Vagy szerzetesek. Lehet, hogy az lenne mindkettőnknek az egyetlen
megoldás – válaszoltam, és röhögtem én is, bár belül azt éreztem, hogy
váratlanul és szinte véletlenül valami nagyon fontosat mondtam ki.
Ilona előtt természetesen nem lehetett titkolózni. Marcell-lel valamin
összezördültek, egy időre visszaköltözött Budapestre.
– Nézz rám, gyerekem – fogta meg Kristóf vállát, amikor a fiú egy
délelőtt felment hozzá a régi szobájába.
Kristóf kelletlenül fordult szembe az asszonnyal.
– Na, mostan az van, hogy te vagy csajozol, vagy pedig terhes a
feleséged. Vagy mindkettő.
Kristóf ösztönösen összeborzongott a „csajozás” szóra.
– Gyerekünk lesz – vallotta be, és lesütötte a szemét.
– Az sose baj – vonogatta a vállát Ilona. – Majd felnevelik Lívia
szülei.
Kristófot mélyen megsértette ez a mondat.
– Majd felnevelem én – mondta olyan öntudatos hangsúllyal, hogy
Ilona meglepetten nézett fel rá. A szemében csúfondáros kétkedés bujkált.
 – Jaj, jaj, jaj! Le ne harapja a fejemet, kedves apuka…!
Tamara nem titkolta, hogy elhamarkodottnak tekinti a dolgot, és nem
sok jövőt jósol a kapcsolatnak.
– Igazán vigyázhattál volna – vonta félre Kristófot, és lefele mutatott, a
sliccére. – Lívia éretlen az anyaságra.
Béla is hidegen viselkedett velük, épphogy kipakolta az árut, már ült is
vissza a kisbuszba. Végül nagy nehezen sikerült Kristófnak kiszednie az
igazságot: a szomszédok megjegyzéseket tettek, hogy Lívia úgy esett
teherbe, hogy még férjhez sem ment. Az utcán az emberek gúnyos
megjegyzéseket tesznek rájuk, múltkor Tamara a boltban kis híján
összeverekedett egy asszonnyal, aki a pénztárnál jó hangosan, hogy az
egész közért hallja, megjegyezte, hogy aki házasságon kívül esik teherbe,
mind kurva. Tamara nem hagyta annyiban a dolgot, rákérdezett, hogy ugye
nem az ő lányára érti a dolgot, erre nagy hallgatás lett, és mindenki csak
magában pukkadozott a röhögéstől, mígnem az egyik polc mögött, egészen
pontosan a kenyerespultnál valaki elrikkantotta magát, hogy „pesti kurva”,
erre az egész boltban kitört a nevetés, Tamara pedig megalázottan és sírva
rohant ki az utcára.

Az esküvőn Tamara és Béla nem csinált titkot abból, hogy ez elsősorban az

ő ünnepük. Végre lehetőségük nyílt, hogy a szomszédok és a falu népe előtt
kimutassák fölényüket: a lányuk nemcsak a pesti egyetemre jutott fel, még
pestihez is megy férjhez – Kristóf herkulesvári származásáról mélyen
hallgattak. Tamara háromféle ruhát is csináltatott magának, Béla pedig újra
és újra átvariálta, milyen sorrendben milyen borokat fog felszolgáltatni.
Hosszas tanakodás után úgy döntöttek, Béla megy el Olgához követségbe.
Kristóftól eddig csak általánosságokat tudtak meg róla, Lívia pedig sosem
titkolta az anyja előtt, hogy Olga alkoholista és bolond. Áronról Kristóf
következetesen hallgatott, Lívia pedig csak annyit mondott, hogy „valami
kattant amatőr színész”. Ez felkeltette Tamara érdeklődését, de végül
Kristófnak sikerült lebeszélnie, hogy elmenjen egy előadásra.
Ilona készséggel együttműködött a szervezésben, és igyekezett
megjelölni egy olyan időpontot, amikor Olga biztosan nem bolyong az
utcákon. Az időpontot kétszer is módosítani kellett, mert Olga mégsem
került elő, Béla öltönyben, gallérjába tűzött virággal ült a fotelben, és várta,
hogy Ilona felhívja, hogy indulhat. Az első kísérlet így sem sikerült. Dugó
volt az Üllőin befelé, útlezárás a Döbrentei téren. Ilona kétszer is sms-ezett
neki, hogy igyekezzen jobban, mert nem tudja tovább Olgát otthon tartani,
de két órába telt, mire beért a Déli pályaudvarhoz. Ahogy leparkolt a
Városmajor utcában, Ilonát pillantotta meg, aki türelmetlenül integetve
szaladt a kocsihoz, és az utca vége felé mutogatott. Az autóból kiszállva
még épp megpillantotta Olgát, ahogy befordul a sarkon: sietős, vékony
árnyként suhant a délutáni napsütésben.
– Nem lesz ez így jó – mondta Ilona. – Mennyi időd van…?
Béla megvonta a vállát.
Másnap korán reggel Béla megérkezett – igaz, virágot most már nem
tűzött a gomblyukába –, és türelmetlenül várta Ilonával együtt, hogy Olga
hazajöjjön. Ilona eredeti terve az volt, hogy Olgát még indulás előtt
elkapják, de reggel aztán kiderült, hogy tegnap óta lent bolyong valahol a
nyári éjszakában. Volt esély rá, hogy délelőtt megjelenik, bár ezt sosem
lehetett tudni biztosan. Mindenesetre úgy döntöttek, hogy adnak a dolognak
egy esélyt. Kölcsönösen szórakoztatónak találták egymás társaságát, bár
később Ilona megjegyezte Kristófnak, hogy Béla „túlságosan vidéki”.
Délben már nagyon éhesek voltak, Béla felajánlotta, hogy lemegy valami
ennivalóért, Ilona elmondta, hol van a sarkon a hamburgeres. Béla beállt a
sorba, végignézte a kifüggesztett árakat, fütyörészve végignézett a
napfényes utcán – és meglátta.
Olga az Alkotás úton jött lefelé, aztán váratlanul átvágott a
villamossíneken a pályaudvar felé a tülkölő és csikorogva fékező autók
között. Béla kilépett a sorból, és utánaindult. Az aluljáróban érte utol, és
rögtön megszólította, aztán zavarában röviden elmondta a mondókáját, amit
már annyit gyakorolt. Olga nem mutatta jelét, hogy észrevette volna, ment
tovább, csak akkor pisszegett türelmetlenül, amikor Béla a lába elé
szerencsétlenkedett. Béla ismét zavarba jött, eszébe jutott, hogy nem
mutatkozott be, kezet nyújtott. Olga röviden odanyújtotta a magáét, de
aközben sem állt meg. Amikor a lakáshoz értek, Béla már lihegett, Ilona,
amikor Olga belépett, azt hitte, a férfi még valahol ételért áll sorba, bezárta
az ajtót, csak a sértett dörömbölésre nyitotta ki megint. Amikor Olga
megértette, hogy valami összeesküvés-féle zajlik ellene, gyorsan
végiglocsolta a virágokat, és nem volt hajlandó sem igent, sem nemet
mondani a végső kérdésre: hogy ott lesz-e az esküvőn. Egyáltalán semmit
nem mondott, végzett a locsolással, bement a fürdőszobába, átöltözött és
visszament az utcára. Ilona és Béla némán néztek egymásra.
 Világos volt, hogy a feladat Ilonára vár, így aztán már az esküvő előtti
napon beköltözött Olgához, és nem engedte megszökni. Felöltöztette, taxiba
tuszkolta és elvitte Pilisre, ahol a művelődési ház hideg neonfényben úszó
rendezvénytermében végül tényleg sor került az esküvőre. Én a vőfély
szerepében igyekeztem annyi viccet elsütni apám régi Ludas Matyijaiból,
amennyi csak elfért a jegyzetlapjaimon, és közben megpróbáltam elfojtani a
hangomban a remegést. Lívia egy darabig szelíden szégyenkezett
gömbölyödő hasa miatt, és lehajtott fejjel fogadta a rokonai otromba
vicceit. Tamara folyamatosan szemmel tartotta a férjét, de ez Bélát nem
akadályozta meg abban, hogy már éjfél előtt le ne részegedjen, és végig ne
ölelgesse a társaságot, „édes barátjának”, „drága rokonának” nevezve
mindenkit. Ez engedte szabadon Lívia haragját, aki végül berántotta az
apját a konyhai lengőajtón, és zokogógörcsben ráborította minden
elkeseredettségét: hogy undorító részegségével elrontotta az esküvőjét,
megszégyenítette a barátai előtt, és már megint, és már hányadszor kell
végignéznie ugyanazt a megalázó jelenetet, ahogy magából kivetkőzve
bolondot csinál magából. Béla rettenetesen szégyenkezett, elsírta magát
megalázottságában, és megesküdött a lányának, hogy most azonnal
abbahagyja az ivást. De amikor Lívia legyintve faképnél hagyta, persze
egyből kacsintva intett a pincérnek, hogy hozzon neki egy dupla whiskyt. Ő
is sejtette, hogy Líviának nem az ő olykor tényleg szertelen jókedvével van
baja, hanem, „a világgal”, „a lelkével” – illetve, ahogy Kristófnak
emlegetni szokta, akinek a kedvéért elolvasott néhány társadalomelméleti
cikket, „a nemi szerepekkel”.
A helyi zenekar flitteres mellényben lakodalmas rockot játszott,
Kristóf és Lívia évfolyamtársai, akik csak hellyel-közzel ismerték ezeket a
vidéki zenéket, Iggy Popot és Massive Attacket követeltek, végül maguk
kezdtek el énekelni, hogy elnyomják a magyarnótázást.
Én igyekeztem egész este Olga közelében maradni. Szobormereven ült
Ilona és Tamara között. A kapatos rokonok megpróbáltak kedélyesen szóba
állni vele, hogy aztán leforrázva, értetlen szemeket meresztve pattanjanak le
róla – utána a függöny mögött mutogatták egymásnak, a halántékuknak
tartott mutatóujjukat forgatva, hogy bolond. És kívülről úgy tűnhetett, hogy
a szó nyárspolgári értelmében leginkább ezzel a szóval írható le a
viselkedése. Akárcsak végtelen és kiszámíthatatlan vándorlásai Budapest
utcáin, itteni viselkedése is nélkülözött minden praktikus, hétköznapi
érthetőséget. Ha úgy tetszik, céltalan volt, és értelmetlen, a rokonság
szempontjából persze egyszersmind bántó és bosszantó. Aki azonban
ismerte a Waldstein-házat – és én ismertem –, az tudhatta, hogy nem erről
van szó. Olga akármennyit vándorolt Budapesten az elmúlt években, hiába
végezte el itt az egyetemet, hiába olvasta el könyvek ezreit, soha és most
sem tudta elhagyni a Waldstein-ház falait, sem az időből nem tudott kilépni,
amikor az apjával boldog volt: ha úgy tetszik, Ilona és Kristóf sejtette, én
azonban minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Olga körül még mindig
ezerkilencszázötvenvalahány van, és a tér, ahol tartózkodik, az a Waldstein-
ház szalonja, ahol elvarázsoltan, repeső boldogságban lebegve hallgatja az
apja mágikus szavait a római szobrok gipszmásolatai között. Ehhez képest
tényleg csekélység volt, hogy udvariatlanul viselkedik, nem válaszol az
otromba tréfákra, és nem támad táncolhatnékja a trampli slágerekre. Befelé
figyelt, és nem volt ideje arra, hogy ezt a figyelmet a külvilág ingerei felé
megossza. De azért a külvilág néha áthatolt ezen a belső lézerpajzson.
– Miket énekelnek ezek az emberek…? – kérdezte őszinte
tanácstalansággal Ilonát.
Ilona elkacagta magát.
– Esküszöl, hogy nem ismered?
– Az ablakokból szóltak ilyen zenék. Meg a tehenészasszonyoknál.
Ilona észrevétlenül csempészte ki Olgát.
 20. FEJEZET

Ugyanezen a hétvégén került sor Herkulesváron a Duna-parti emlékmű

felavatására, amely immár nem az állítólagos partizánoknak állított
emléket, hanem a kommunizmus áldozatainak szentelt Trianon-emlékművé
változott. Afféle félhivatalos akció volt, egy bajtársi társaság, néhány
osztrák legényegylet, valami homályos hátterű történészi bizottság, a
Kommunizmus Áldozatainak Szövetsége meg még néhány hosszú és költői
nevű szervezet állt névleg a dolog mögött. A kormány nyíltan nem
képviseltette magát, de nem is akadályozta meg, hogy a neonácik azt
csináljanak, amit akarnak.
Persze hogy a dologban Áron keze is benne volt. Beválasztották
Herkulesvár kulturális bizottságába, ahol túl nagy falatnak ítélték, hogy
Noszlopi kutatásait felelevenítve azonnal ásatásokat kezdjenek, egyelőre
megelégedtek azzal, hogy tisztázzák végre a közösség lelki békéjét
évtizedek óta nyugtalanító ügyet – ami nem is annyira a robbanás egyre
halványuló emlékezete volt, mint inkább a Duna-parti emlékmű
megértésének kísérlete. Áron ügyesen titkolta, hogy a robbanásról először
hall, rutinosan füllentette, hogy régóta foglalkoztatja a dolog, hogy
kiderítse, mi és hogyan történt. Felkereste a falu öregjeit, és hosszú
interjúkat készített velük, de a robbanás ügyében nem sikerült egyértelmű
információkhoz jutnia. Senkit nem talált, aki magára a robbanásra
emlékezett volna. Hiába próbálta a legöregebbeket megszorongatni, eléjük
tolva a születési anyakönyvi adataikat, amely egyértelműen bizonyította,
hogy a robbanás idején tíz-húsz évesek voltak, valahogy nem akart
megmozdulni az emlékezet; épp akkor ezért vagy azért nem voltak ott; ott
voltak, de nem emlékeznek semmire, csak nagy kiabálásra és szaladgálásra;
hallottak valami robbanásfélét, de csak messziről, mert fent voltak az erdőn,
ebédet vittek a nagyapjuknak, lent voltak a pincében. Legtöbben az ötvenes
években állított emlékmű megnyitóünnepségére emlékeztek, amelyen
gyerekként részt kellett venniük. Áron már üvöltözött a parasztokkal,
hülyézte őket, amiért képtelenek emlékezni egy robbanásra, amely letarolta
a fél falut, de a dühöngés sem vezetett eredményre. Csak még jobban
megkukult mindenki. Végül maga Áron állt neki, és írt egy zavaros
beszédet a hős magyar honvédekről, akik itt, Herkulesváron kis híján
megállították a szovjet előrenyomulást, és kis híján megmentették Nagy-
Magyarországot. Az események elbeszélésén gyorsan átsiklott, aztán
hosszan beszélt a kommunista terror által megnyomorított magyar
néplélekről, a Magyarország szűz testét szaggató latorállamokról és a hős
magyar hadseregről, amely körömszakadtáig ellenállt a kommunista
hordáknak. A beszédet felolvasta az értetlen úri közönségnek és az
árpádsávos zászlók alatt gyülekező neonáciknak, végül felavatták a sarló-
kalapácsot csőrével szaggató turult.
Kristófnak egyre több gondja akadt az alkoholszállítmányokkal, a
szülésre is az utolsó percben érkezett vissza Szabadkáról. Tamara és Béla
már bent voltak Líviánál. Tamara a saját gátmetszését mesélte, Béla forgatta
a szemeit, amikor Kristóf belépett.
– Ez nem a mi fülünknek való…
Intett a fiúnak, hogy majd menjen utána, és kiment a szobából. Kristóf
leült Lívia mellé az ágyra. A lány lassan nézett föl rá.
– Nem tudom, mit kezdek egy fiúval… én kislányt szerettem volna.
Aki olyan, mint én.
Kristóf gyomrát jeges rémület szorította össze.
– A kisfiúk is nagyon aranyosak.
– Undorító agresszívak – mondta Lívia lebiggyedt szájjal, és a fal felé
fordult. Tamara együttérzően tette a kezét Kristóféra.
A nővér meghozta a gyereket valami vizsgálatról, és Kristóf kezébe
adta. A gyerek aludt. Apró orra egészen olyan formájú volt, mint Tamaráé.
– Dávid! – mondta Kristóf, és megpuszilta a gyerek arcát.
Meghökkent, hogy milyen üresen kong a név a szobában. Megint kimondta,
és most olyan volt, mintha egy marék homokot akarna megtartani: érezte,
ahogy darabokra hullik a jelentése.
– Nem tetszik a neve…? – kérdezte Tamara aggodalmasan.
– Dehogynem. Szuper név – mondta Kristóf, és Tamara kezébe adta a
fiút. Közben azon gondolkodott, mi az az idegenség, amit érez.
Nyugtalanította a Dávid név. Eddig nem gondolt bele, mi fog történni,
amikor egy világba érkező új emberi lény tényleg megkapja ezt a nevet.
Majd így kell önmagára gondoljon. Majd erre a névre lendül a magasba a
keze a névsorolvasáson. Ez lesz a monogramjában. Ez lesz belehímezve az
alsónadrágjába. Ez lesz belegravírozva a szívecskés nyakláncba, amit majd
egy túlbuzgó barátnőtől kap. Ez lesz az ellenőrzőjén. A személyi
igazolványán. Az útlevelében. Ez áll majd a sírkövén. Kristóf
megborzongott.
A gyerek felsírt. Tamara csitítva ringatni kezdte. Lívia fájdalmában
sziszegve a fal felé fordult.
– Hallgattasd már el – mordult az anyjára. Tamara kétségbeesetten
nézett Kristófra. Kristóf lesütötte a szemét.
– Lemegyek Bélához – mondta, és kilépett a szobából.
Bélát a kávéautomatánál találta. A piros műanyag széken ült, és
cigarettázott. Ahogy meglátta Kristófot, felderült a tekintete.
– Hagyni kell őket. Majd elrendezgetik a dolgot.
Kristóf vett egy kávét az automatából, és leült az apósa mellé. Béla a
belső zsebéből egy vastag borítékot vett elő.
– A szállítólevelek és a számlák.
Kristóf eltette a borítékot, és beleivott a kávéjába. Béla a vállára tette a
kezét.
– Visszaigényeljük szépen az áfát, aztán dobjuk a céget. Az ügyvéd
gyerek mennyit kér?
– Kétszázötvenezret.
Béla ingatta a fejét.
– Az sok. A vecsési haverom százból megcsinálja.
– De ez profi szerződés lesz.
– Kit érdekel a profi szerződés? Csak vigye el valami hajléktalan a
céget, aztán alászolgája.
Kristóf megvonta a vállát. Neki mindegy volt.
Az egyetem utolsó éveit unatkozva, kelletlenül végezte el, ímmel-
ámmal megírta a szakdolgozatát a balti államok függetlenné válásáról,
aztán hétről hétre megírta a népszerűsítő cikkeit történelmi magazinokba.
Rezzenéstelenül lopott anyagokat a netről, lefordította őket, kicsit
felcserélte a bekezdéseket, és megvolt a másnapra leadandó szöveg.
Ügyesen fogalmazott, és néha egészen meghökkentő mondatok jutottak
eszébe, nem értette, honnan. A szerkesztői elégedettek voltak vele. A pénz
azonban ahhoz képest, amit a számlákkal, a hamis cigarettával meg az
alkohollal lehetett keresni, persze eltörpült. Néha elolvastam a cikkeit, és ha
megkérdezte a véleményem, mindig őszintén elmondtam, hogy felületesnek
tartom, amit csinál. Egyetértett velem, bár mindig hozzátette, hogy nem
érdeklik a „nagy összefüggések”, és nem érez semmi kedvet, hogy
beszálljon a tülekedésbe, ami ahhoz kellene, hogy a szakmában fontossá
tegye magát. Persze megkérdeztem, hogy akkor mi az, ami érdekli.
– A Doom – röhögött. – Ismered?
Bevallottam, hogy nem ismerem. A számítógépet csak munkához
használtam, nem érdekeltek a játékok. Erre lelkesen mesélni kezdett a
pályákról, a szintekről, a fegyverekről, alig lehetett leállítani. Csillogó
szemmel mondta és mondta, én meg azon töprengtem, vajon viccel-e, vagy
tényleg komolyan gondolja. De nem viccelt.
Kutatásai egyetlen megrendítő eredménye az volt, amikor a levéltárban
valami tétova sugallatra rákeresett a nagyapja nevére, és kézhez kapott egy
méretes dossziét, amely egy „Római” fedőnevű ügynök jelentéseit
tartalmazta. A mániákus alaposságú jelentések beszámoltak Péter
hétköznapjairól, és nem feledkeztek meg arról sem, hogy Szabad Európát
hallgat, lekicsinylően nyilatkozik az államhatalomról, és ötvenhatban
disszidálni akart – a jelentések mögött nem volt nehéz felismerni Baltazárt.
Hálás voltam az öregnek, aki azóta, hogy utoljára jelentkezett a Waldstein-
házban, semmilyen hírt nem adott magáról, és nyilván már a kilencvenes
években maga mögött hagyta egy spanyol vagy holland temetőben a
cigánykaraván: sok apróságot tudtam meg a jelentéseiből a Waldstein-ház
hétköznapjairól és Olga gyerekkoráról, amelyek mind hiányoztak apám
beszámolóiból. Ráadásul tőle származott az 1944-es robbanás egyetlen
hitelesnek tűnő elbeszélése: a cigányok között maradhatott fenn a
torzításmentes verzió. De úgy látszik, ez az egész már csak engem érdekelt:
hiába biztattam Kristófot, hogy lásson neki, és legalább ezzel foglalkozzon
alaposabban, csak vonogatta a vállát. Bár az is igaz, hogy a körülmények
sem nagyon hagyták dolgozni. Lívia a szülés után egyre rosszabb állapotba
került. A gyerek idegesítette, és a kezdeti idegenkedés attól, hogy fiút szült,
nem akart alábbhagyni.
– Nézd, milyen agresszívan szopik – mutatta a mellére tapadt gyereket
Kristófnak undorodó arccal. – Mint egy kis állat.
Kristóf nézte Dávidot, ahogy mohó önfeledtségben szivattyúzza
magába a tejet, ahogy az állkapcsa hevesen dolgozik.
– Ilyenkor az ember még állat – próbálta menteni a menthetőt.
 – De ez akkor is undorító.
Kristóf nem tudta, mit tegyen. A gyerekkel szembeni ellenszenv sok
energiát elvett Lívia féltékenységi rohamaiból, és ez némi lélegzethez
juttatta. Ennek végső soron hálás volt. Ugyanakkor új dilemma jelentkezett:
a féltékenységgel szemben már megtanult védekezni, a helyzetet férj-
feleségből át tudta fordítani ápoló-ápolt viszonyba, és így az önérzetét a
dührohamok érintetlenül hagyták, mert elrejthette a nem létező, de legalább
eljátszható szakmaiság és objektivitás mögé. De a gyerekkel szembeni
sértések egyenesen a szívébe hatoltak, amiből meglepetten, bár nem
hitetlenkedve fedezte fel, hogy az apai szeretet ösztöne bekapcsolt odabent,
mint abban a réges-régi pillanatban, amikor a Braun-ház kazánján Péter
megtalálta az életadó gombot. De azt is megértette, hogy a gyereket ért
támadások ellen nem lehet kifejleszteni sem intellektuális, sem ösztönös
védelmet: az fáj, mint egy tőrdöfés, és felébreszti a legyűrhetetlen, zsigeri
agressziót, amelyet csak ideig-óráig lehet visszanyomni azzal a tudattal,
hogy Lívia elmebeteg. A gyereknek ezt még vagy húsz évig nem fogja
tudni elmagyarázni, hogy ő maga védhesse meg önmagát az anyja
kígyómarásai ellen, addig kénytelen beállni a tűzvonalba, és felvenni Lívia
ellen a harcot. Egyszóval: egyetlen tapodtat sem haladt előre azzal, hogy
nagy műgonddal és bonyolult intellektuális érveléssel immunissá tette
magát a féltékenység ellen.
Tanácstalan volt.
Ebből az irányból nem is számított támadásra, azt gondolta, a gyerek
inkább jót fog tenni Líviának, betölt valami űrt, lehetőleg talán éppen azt,
ahonnan a féltékenység lökéshullámai a felszínre törnek. Hogy
lelepleződött, mennyire sarlatán volt ez az analógiás konyhapszichológia,
nem győzte átkozni magát a nagyképű magabiztosságért, amellyel
evidenciának vette, hogy a reményei egybeesnek a lélektan törvényeivel,
vagy ha azzal nem is, legalább Lívia törvényenkívüliségével. És már csak
dühöngeni tudott azon is, milyen ostobán vette törvényszerűnek, hogy egy
nőnek a gyerek szükségszerűen jót tesz. Gondolta volna inkább azt, amit
érzett: hogy a világra jönni szükségszerűen rossz.
Ahogy a gyerek ráunt a szopásra, kivette Lívia kezéből, és fel-alá sétált
vele a lakásban. Arra gondolt, hogy a gyereknek éreznie kell az
ellenszenvet, amit az anyja sugároz felé, és ettől nyilván szenved vagy
szorong. Hátha azzal, hogy szeretettel tartja az ölében, ellentételezni tudja a
sötét energiát. Hátha védőpajzsot tud vonni köré. Győzködte magát, hogy a
dolog rendbe fog jönni, nem lehet, hogy nem jön rendbe. Aztán
kétségbeesett, és mindent tragikusan látott. Lívia kijelentette, hogy
szüksége van az alvásra, így az éjszakai ügyeletet Kristóf vállalta. A gyerek
minden éjszaka felsírt, mintha valami megrémítené, Kristóf kivette a
kiságyból, és ringatva fel-alá járt vele a lakásban. Ahogy a kisfiú elaludt a
karján, óvatosan megpróbálta visszavarázsolni az ágyba, lassan, centiről
centire engedte el, de ahogy letette, és hátrálni kezdett a kiságytól, a gyerek
összerándult és felvisított.
– Képtelen vagy elhallgattatni azt a kurva gyereket? – üvöltött Lívia.
Kristóf erre megint felvette a gyereket, és megint sétált vele. Aztán
amikor nagy nehezen elaludt, kiment az erkélyre, elszívott egy jointot, aztán
rávetette magát a játékra, ameddig kora hajnalban megint fel nem sírt
Dávid. A virtuális világ felfokozott veszélyei között sikerült elfeledkeznie a
lassan gyilkoló ellenséges világról, amelyben élt. Ha megcsömörlött a
digitális vérfürdőtől, elég volt néhány perc fülhallgató és monitor nélkül,
azon a rövid idősávon, mint egy vékony deszkán, átszaladt a szakadékon, és
boldogan vetette vissza magát a Doomba.
Tamara osztozott Kristóf aggodalmában. Minél többet igyekezett
átvenni a gyerek körüli teendőkből, és azzal nyugtatgatta Kristófot, hogy
neki se volt az elején egyszerű, a szülés nagyon megviseli az anyát,
érzelmileg hozzá kell szokni a gyerek gondolatához. De aztán minden
rendben lesz. Lassan, duruzsolva beszélt, mint egy természetgyógyász.
Kristóf ideges lett.
– De hát te is csak úgy bírtad ki, hogy szeretőd lett.
Tamara úgy nézett rá, mintha nem értené, mit mond. Valószínűleg egy
pillanatig tényleg nem is értette, annyira belelovalta magát a szerepébe,
amibe a szerető most épp nem volt beleírva.
Olgához kéthetente átvitték a gyereket. Ilona ebben a szervezésben
már határozottabb volt, napokkal korábban igyekezett elkapni Olgát, hogy
figyelmeztesse a közelgő időpontra. Marcell munkát kapott a gazdasági
minisztériumban, így az idejük nagy részét megint a városban töltötték. A
találkozót azonban így sem sikerült mindig összehozni, Kristóf néha órákat
várt az anyjára a gyerekkel, aki érdeklődéssel nézegette a lakást elöntő dús
vegetációt. Ha meg sikerült Olgával együtt lenni, abban is volt valami
félelmetes. Némasága, amelyhez úgy-ahogy mindenki hozzászokott az
utóbbi években, megint felkavaró és érthetetlen lett, ahogy szótlanul a
kezében tartotta az unokáját. Ebben az új szerepben megint külön meg
kellett magukban indokolni, mért fogadják el a szótlanságát. Talán csak én
voltam, aki belátta, hogy az egyetlen, amit Olga választhatott, a vezeklés a
némaságban.
Lívia az első két alkalommal Kristóf könyörgésére eljött a Maros
utcába, gúnyos mosollyal a száján hallgatott, csak akkor ugrott fel
látványosan, amikor Kristóf az anyja kezébe adta a gyereket. Akkor addig
állt Olga mellett, ameddig Kristóf vissza nem vette az ölébe Dávidot.
– Anyám kicsit bolond, de nem veszélyes – próbálta később Kristóf
csitítani a helyzetet, de ez csak olaj volt a tűzre.
– Akkor mért nem nevelitek együtt? Olyan szép család lennétek
hárman.
És ez megint úgy hatott, mint egy késszúrás.
Fél év után Ilona végül nem bírta tovább, és rákérdezett, hogy minden
rendben van-e: Kristóf pedig mindent bevallott neki. Az asszonyt nem érte
meglepetésként a dolog.
– Ettől a nőtől el kellene venni a gyerekét – jelentette ki, de erre
Kristóf megint megrémült, és mentegetni kezdte Líviát. Ilona lemondóan
nézte Kristóf küszködését.
– Persze, persze. Próbálj meg mindent. Mást nem tehetsz. Majd rendbe
jön minden. Elvégre alapvetően minden rendben van.
Kristóf végtelen hálát érzett Ilona iránt, amikor a mondat elhangzása
utáni csöndbe mindketten cinikusan belenevettek.
Olga élessé vált, metszővé. A rengeteg gyaloglás szikárrá tette, az
arcbőre a sok napfénytől és levegőtől megváltozott, erősebbé, sötétebbé
vált. Lett benne valami a nomádok nyughatatlanságából, a szeme örökké a
távolt kémlelte. Már nem is beszélgetett, csak ült nyugtalanul, és térdét
rázva, ujjaival a karfán dobolva tűrte, hogy Ilonából áradjon a szó. Ilona
számára egyértelmű volt a diagnózis: megbolondult.
– Legalább innál! Egy kis sör, tessék! Ez nem árt!
De Olga undorral húzta el a száját.
Ilona megrakta a hűtőt jobbnál jobb sörökkel, amelyek persze végül
mind a városmajori templom környékének hajléktalanjainál kötöttek ki.
Társaságot szervezett a lakásba Olga régi évfolyamtársaival, partiszervizzel
hozatott hidegtálakat, pincér töltögette a pezsgőt, de Olgát ezzel sem
lehetett megfogni. Idegenül állt a szoba közepén, miközben Ilona idétlen
születésnapi köszöntőjét hallgatta, aztán titokban kisurrant az ajtón, és
eltűnt a város forgatagában.
 Ilona végül megbeszélte Marcell-lel, hogy cselhez folyamodnak. Egy
téli délutánon rosszullétet színlelt, a szívéhez kapott, odaadta Olgának a
mobiltelefonját, hogy hívjon mentőt. Olga persze nem tudta kezelni a
mobilt, így Ilona hívta végül a számot – lent már csak erre vártak az
odaszervezett ismerősök egy valóságos mentőautóval. Néhány perc múlva
már csengettek is, hordágyra rakták Ilonát, aki könyörgött Olgának, hogy
kísérje el. Együtt szálltak be a mentőautóba. A kórházban aztán Olgát egy
orvos udvariasan egy szobába invitálta, hogy várjon ott, amíg
megvizsgálják a barátnőjét. Az orvos becsukta rá az ajtót, Olga hallotta,
ahogy a kulcs kívülről megfordul a zárban. Gyanakodva pattant föl, de már
be is lépett egy másik ajtón egy pszichiáter, aki megnyugtatta, hogy
Ilonával minden rendben. Lassan, gépiesen beszélt, a barátságukról faggatta
Olgát, aki egyre gyanakvóbban válaszolgatott. Két ápoló lépett be, szelíden
megragadták, miközben a pszichiáter egy injekciós tűvel közeledett felé.
Másnap egy kórteremben ébredt.
Ilona ült az ágyánál, angyali arccal mosolygott. Megsimogatta Olga
homlokát. Ő is lassan, duruzsolva beszélt, mint előző nap az orvos. Olga
lassan értette meg, hogy becsapták. Lassan gomolygott föl a gyomrából az
üvöltés. Ilonának csak arra volt ideje, hogy hátraugorjon, így Olga nem
tudta kikaparni a szemét; de abban már nem tudta megakadályozni, hogy
feltépje az ajtót, és kirohanjon a folyosóra. A nyomába eredő ápolókat már
ő intette le.
Olga hazáig rohant hálóingben. Nem volt nála kulcs, a parkban,
Kláránál keresett segítséget. Boldogan ragadta meg a felé nyújtott
boroskannát, öntötte a szájába a bort, ami végigfolyt a száján, a nyakán,
végig a testén, és a lába szárán csöpögött le a murvára.
Ezután más értelmet nyert, hogy követem Olgát.
Megfigyelőből tettestárs lettem.
Ekkor jöttem rá, hogy a kaotikus útvonalak egyetlen célt szolgáltak:
hogy ne menjen be egyetlen kocsmába sem. A végtelen nomád
öngyógyítást egyetlen ösztönös logika vezérelte: úgy gyógyulni ki, hogy
nem zuhan vissza Áron karjaiba. Az őrült, városi vezeklésnek ez volt a
stratégiája: úgy ejteni útba minél több kocsmát, hogy mindegyik mellett
megerősítheti magában a szent célt: márpedig ide sem megy be.
Nyilván démoni örömöt érezhetett, amikor megfordította a szakrális
gyakorlatot.
 Soha nem láttam ilyen reménytelennek Budapestet. Fullasztó, poros
volt a nyár, az izzó utcákat kutyaszar- és csatornaszag töltötte meg. A
levegő alig mozdult, a tikkasztó hőség bekúszott a kövek közé, a föld alá,
mintha egy tüzes kígyó akarná lehűteni magát. A golyó lyuggatta,
omladozó épületek szürke labirintusában követtem kocsmáról kocsmára
Olgát. Megálltam a kapukban, villanypóznák, hirdetőoszlopok mögé
húzódtam, vagy leparkoltam az autómmal a bejárat közelében. Mindenütt
csak egy-két italt ivott, kisfröccsöt vagy egy-egy pohár sört: nem várta meg,
ameddig szóba kell állni valakivel. Legtöbbször csak lesietett a lépcsőn a
dohos üregekbe, ahol a város szegényei ittak, felhajtotta a kisfröccsöt,
fizetett, és már indult is fel a fényre. Kilépett az utcára, és hunyorogva
megállt, az arcát beletartotta a napba, amely a háztetők között betűzött a
poros utcára, aztán megindult, és ment, ameddig el nem ért a következő
kocsmáig. Ha túl hosszú volt az út, megállt egy közértben vagy trafikban,
vett egy féldecis töményet és felhajtotta.
Minél bizonytalanabbul, minél inkább imbolyogva járt, annál közelebb
lopództam hozzá. Legbelül arra vágytam, hogy egy utcasarkon összeesik, és
felkaphatom; hogy elalszik egy padon, ahonnan berakhatom a kocsiba és
hazavihetem, de ha elkapott a kísértés, mindig figyelmeztettem magam,
hogy a szabadságnál nincs magasabb érték, és Olga, ha valamikor, most
tényleg szabad, még ha ehhez a szabadsághoz az alkohol alvilágán át vezet
is az út. Ezért csak árnyékként kísértem végig a városon; ha elaludt egy
padon, ott őrködtem mögötte, ameddig fel nem ébredt, és tovább nem
indult. Betegszabadságra mentem, hogy vele lehessek, az árnyékává váltam.
Ott ültem a fejénél a pestlőrinci buszmegállókban, a Népliget padjain, a
Soroksári út zúgó autófolyama mellett, a Nyugati téri aluljáró nyilvános
telefonfülkéinél, a Bécsi út kapualjaiban. Amikor ébredezni kezdett,
távolabb húzódtam, és onnan figyeltem, amíg összeszedi magát, és
továbbindul. Eljött az ősz, egyre hidegebbek lettek az éjszakák.
A Szondi utca egyik bűzlő pincekocsmájánál végül nem bírtam
tovább. A szűk lépcsőn összegörnyedve másztam le a nedves, áporodott
félhomályba. A megfeketedett lambériából áradt az olcsó borok savanyú
bűze. A csempeszilánkokkal kirakott padló ragadt a mocsoktól.
– Karl…!!! Végre! Hazaviszel…?
Az autóban rám dőlt. Sütött a teste melege. Úgy autóztunk át a
városon, mint egy igazi szerelmespár. Ölben vittem fel a Maros utcai
lakásba, teleengedtem neki a kádat, levetkőztettem és lefürdettem. Végre
végigtapogathattam teste minden négyzetcentiméterét, amelyet
gyerekkorom óta annyiszor elképzeltem, hogy pontosabb kép élt bennem
róla, mint önmagamról. Lefektettem az ágyra. Nem is vágyat éreztem,
hanem lebegő eksztázist, mintha fényből volnék, vagy lávából. Egy bolygó
érezheti így magát, mikor a napja körül formálódni kezd, vagy a méh,
amikor berepül a virágrengetegbe. Létezésem középpontjában voltam, a
pulzáló abszolútumban.
Ott feküdt előttem kinyitva a test, amelynek minden apró jelét olyan
pontosan ismertem. Felém nyújtotta a karját, a vaginája nedvesen fénylett, a
szemén kéjes pára. Közelebb léptem hozzá, éreztem az illatát. Minden ott
volt előttem, aminek a vágya addig éltetett. Belehullhattam volna a boldog
tökéletességbe, a megsemmisítő mámorba.
De nem tehettem mást, mint hogy hátrálni kezdtem.
Az ajtóig követett az egyre kétségbeesettebb, megalázott tekintet: az
ajtóban hátat fordítottam, és lerohantam az utcára. És futottam, futottam a
városban a nyirkos, őszi hajnalban a ragacsos utcákon, ameddig össze nem
estem.
Áron már másnap ott volt Olgáért: megint egy látomás vezérelte. Ezt
onnan tudtam meg, hogy az egész esetből született aztán egy színházi
előadás, amit sok évvel később merő önkínzásból végignéztem a YouTube-
on. Ebből a következőképpen rekonstruálható a történet. Áron először a
lakásban kereste Olgát, nem is vesződött csengetéssel vagy kopogással,
berúgta az ajtót, felforgatott mindent. Amikor nem találta, lerohant az
utcára, benézett minden kapualjba, betört a pincékbe, behajolt az autók alá.
Aztán a Városmajorban kóborolva végül elborzadva csodálkozott rá a
paradicsomi szcénára: Olga kócosan, tátott szájjal, önfeledten aludt Klára
homelessei között egy szakadt és húgyfoltos hálózsákon az elszórt
borospalackok között. Áron a vállára kapta az öntudatlan testet, és gyalog
elindult vele a Moszkva tér felé. Végigvitte a Margit körúton, a híd alatt
lement a rakpartra, és az autóutat határoló vaskorlát melletti keskeny járdán
gyalogolt tovább vele észak felé. Az autósok dudáltak, megálltak, végül egy
rendőrautó is lelassított mellettük. Áron odakacsintott az ablakon kihajoló
tisztnek.
– Bepiált kicsit az asszony, hazaviszem.
– Csak a baj van velük…!
– Nekem mondja…?!
 A rendőrnek ennyi elég is volt, kacsintott, sok sikert kívánt, és
továbbment.
Áron egész nap le sem tette a válláról Olgát. Amikor Szentendrénél
megpróbálta talpra állítani, Olga kábán ingott egy darabig – a tekintete
semmit nem árult el arról, hogy felismerné Áront –, aztán dőlni kezdett,
mint egy farönk. Ha a férfi el nem kapja, arccal csattant volna a betonra.
Áron vizet ivott egy kék közkútnál, újra felvette a vállára a feleségét, és
továbbindult vele. Ekkor már délután volt. A 11-es út forgatagából letért a
Duna-partra, a folyót szegélyező fűzfák között vitte tovább az ernyedt
testet, ameddig be nem sötétedett – akkor visszament a főút mellé, ahol a
lámpák világították be az utat. Nem evett, csak vizet ivott újabb és újabb
kutaknál. A fájdalomtól úgy érezte, a másik, a vállát nyomó test, tehetetlen
szobor, egybeolvad, törmelékként összekeveredik a saját testével. Egyre
beljebb és beljebb akart hatolni ebbe a kínba. A lábát feltörte a cipő, lerúgta
magáról, és mezítláb ment tovább. Ahogy elfogytak a települések, a felhős
éjszakában vaksötétben, lábával tapogatva az utat gyalogolt tovább
Herkulesvár felé. A hajnal Visegrádnál érte. Olga alig hallhatóan
dünnyögött valamit a vállán: Áron nem tudhatta pontosan, hányféle emlék
rakódott össze Olga fejében erről az útról, a Duna mellett futó út minden
kanyarulatáról, minden épületről, dombhátról, a táj minden alakzatáról
hányféle tapasztalat rétege rakódott le az emlékezetében. Csak azt érezte,
hogy ebben az önsanyargató vezeklésben valami új közösség kezdődik
kettejük életében.
Vérző lábbal, remegő tagokkal, öregemberként érkezett meg a reggeli
napsütésben a Waldstein-házba. Orvost nem hívott, házi főzésű
gyógykenőcseivel maga látta el a sebeit. Olgát megfürdette, ágyba fektette,
kiskanállal apránként megetette és megitatta. Olga, mint egy szellem,
közönyös mosollyal a semmibe bámulva feküdt az ágyon.
Ekkorra már biztos voltam benne, hogy Olga az enyém lesz, akármit is
jelentsen a szerelmi nyelv bizarr birtokos névmása; mert abban még a nyelv
sem kételkedett bennem, hogy én a kezdettől fogva Olgáé vagyok.
Úgyhogy ha van valami esztelen, irracionális bizonyossága ezeknek az
éveknek, amelyekről majd most beszámolok, az éppen ez: az
összetartozásunk bizonyosságába vetett hit, a hit szükségszerű
megbicsaklásaival. A cselekvésről a szó világi értelmében lemondtam, mint
ahogy önmagamnak is búcsút intettem. A cselekvésre képes lényt
eltemettem magamban.
 Dühödt, marcangoló szexuális éhség tört rám.
Naponta vásároltam magamnak lányokat, akikkel nem tudtam olyan
hidegen és megvetéssel bánni, ahogy azt vágyaim diktálták volna, sem
olyan emberséggel, ahogy a világnézetem. Sokat kísérleteztem azon, hogy
feloldjam magamban az ellentmondásokat. Rendben van, Karl, hogy nem
lehetséges úgy élned, ahogy a szíved legmélyében élő kép kényszerítené,
önmagad vagy az akadálya. Megkaptad a legfőbb ajándékot életed közepén,
és elutasítottad. Két magyarázat lehetséges: vagy egész sorsod efelé tartott,
hogy megkapd és ne fogadd el, vagy a történetnek magasabb szinten is van
értelme: azáltal, hogy elutasítottad, épp hogy közelebb jutottál hozzá. Most
már közel engedheted magadhoz Olga képét, mert nem kell rettegned attól,
hogy beszennyezed. Meg tudtad állni a döntő pillanatban, hogy a
birtoklással lerombold. Lehetséges lenne-e élned azzal az emlékkel, hogy
magadévá tetted a testét? A birtoklás, amelynek szavaival beszélhetnél róla,
nem tenné-e tönkre a benned élő képet, amely gyerekkorod óta épül? Vissza
tudnál-e gondolni borzongva Olga testének érintésére a Duna-parton? Fel
tudnád-e idézni a testén megcsillanó homokszemeket? Nem pusztult volna-
e el azonnal minden emlék, amint ugyanazt tetted volna vele, mint a
kurváiddal? Nem ölted volna-e meg magadban a gyereket? És akkor nem
csak a magányos, visszataszító óriás maradt volna-e a helyében, akiben nem
maradt semmi szeretni való?
Lehetséges lenne-e úgy az élet, hogy onnantól együtt élsz vele? Ugye
hogy nem.
Maga a legteljesebb abszurditás.
Ameddig Olga fel nem kínálkozott nekem, reménykedhettem abban,
hogy valami keskeny mezsgyén mégiscsak elsurran ez a dolog; hogy
Szkülla és Kharübdisz között lehetséges az átkelés. Most, hogy lelkem
legbelsőbb, leghatalmasabb erői arra kényszerítettek, hogy ne fogadjam el a
felkínált ajándékot, eloldoztam magam ettől a lehetetlen és reménytelen
vágytól. Eloldoztam magam, megszabadultam. Most kezdődik csak igazán
a viszonyom Olgával: abszolút szabad lettem. Következésképpen akár meg
is halhatok.
Ha viszont meghalni is képtelen vagyok, ez csak egyet bizonyíthat: a
kép továbbhajt előre egy ismeretlen és kiszámíthatatlan végpont felé.
– Egyszóval vallásos lettél – mondta Kristóf bosszantó felületességgel,
amikor beszélni próbáltam neki erről a különleges tapasztalatról. Olgát
persze kihagytam a beszámolóból, és a neve helyett olyan szavakat
használtam, mint „idea”, „igazság”, „teljesség”, „abszolútum” – sőt,
egyszer, alighanem nyelvbotlásból, azt, hogy „isten”. Ezért nem is volt
jogalapom arra, hogy olyan hevességgel utasítsam vissza a vallásosság
vádját, amennyire szerettem volna. Ha Isten az lenne, akibe mindannyian
szerelmesek vagyunk, akkor boldogok lennénk-e, ha egy emberrel kell
együtt élnünk? – kérdeztem inkább, de erre már csak legyintett. Erre
vártam: hogy sikerüljön elütnünk valami hétköznapi fölényeskedéssel a
dolog élét.
Apámmal együtt néztük végig a szeptember 11-ei terrortámadást.
Visszerektől bogos lábát feltette a dohányzóasztalra. Amikor a második gép
is becsapódott, kinyitottunk még egy üveg whiskyt.
– Új világ jön, de valamiért nem sajnálom, hogy nem kell részt
vennem benne – mondta, miközben koccintottunk. – Azon gondolkodom,
hogy veszek egy kutyát. Melyik kutya él a legtovább…?
– A kistestűek. Talán a beagle. Vagy a csivava.
– Csivavát nem. Akkor inkább beagle. Tudod, hogy fogom hívni?
– Herkules.
– Lófaszt. Survivor. Olyan kutyát akarok, amelyről biztosan tudom,
hogy túlél engem.
Felhívtam Kristófot, hogy megbeszéljük a történelmet: úgy éreztem,
nem múlhat úgy el ez a nap, hogy nem hallom a hangját – de nem vette fel a
telefont. Csak másnap hívott vissza. A hangja zavart volt, egy darabig
hebegett-habogott, és nem kellett hozzá sok idő, hogy bevallja: egy csajnál
töltötte a napot.
– Ha Lívia kérdezi, mondod neki, hogy nálad aludtam?
– Még sosem aludtál nálam. De persze.
– Szeretnéd, ha nálad aludnék?
– Na, menj a francba!
Addigra már megtörtént a változás, amely pedig nem tűnt
elkerülhetetlennek. Mégis, a reménytelen beszorítottságból úgy kezdett
kiszabadulni, hogy nem kellett hozzá összetákolnia széthulló jellemét, és
nem kellett fájdalmas döntéseket hoznia. Később úgy fogalmazott:
megoldotta helyette az evolúció – és ebben volt valami cinikus igazság,
még ha a metaforák homályos nyelve mögé bújt is. A gyerek miatti
aggodalom és felelősségérzet, a sértett apai ösztön, a hamis vádak özöne,
amelyekkel megtanult dacolni, és az elmeorvosi, avagy vulkanológusi
hozzáállás, amellyel megtanult óvatosan közeledni az emberi ösztönökhöz,
és még az előtt el tudott hajolni egy közelgő lávakilövellés elől, hogy maga
a kilövellés megtörtént volna, felruházta őt valami ellenállhatatlan
vonzerővel. Ez volt a bér, amit a természet hajlandó volt megfizetni cserébe
azért, hogy nem pusztította el teremtményét, Líviát, hanem megpróbálta a
terhét saját maga cipelni. Ez az esetre a leghasználhatóbb magyarázatom.
De talán egyszerűen csak mélységesen elege lett Líviából, és a
környezetében levő nők megérezték a könnyen megszerezhető férfit. De az
is lehet, hogy valami egészen más oka volt, amelyről fogalmam sincsen.
Mint a tengerből kilépő Odüsszeusz, mágikus hatással volt minden
Nauszikaára. Az összes labda felé gurult.
Lívia egyre kevésbé volt képes törődni a gyerekkel. Minden energiáját
igénybe vette, hogy felkészüljön a szakvizsgára. Dühöngve, sírva járt fel-
alá a jegyzeteivel a lakásban.
– Nem bírom így megjegyezni ezt a kurva tételt, nem érted!? Nem
bírom így megjegyezni!
Kristóf fogta, és megint felkerekedett a gyerekkel. Visszament a
játszótérre, ahonnan csak az előbb jöttek fel. Dávid csodálkozott, hogy újra
elindulnak. Kicsit nyávogott az anyja után, de Kristóf hamar leszerelte
azzal, hogy most egyedül is felkapaszkodhat a mászóvárra. A játszótéren
már ott voltak az anyukák, akikkel jól ismerték egymást. Nem fukarkodtak
a pikírt megjegyzésekkel, hogy a gyerek megint az anyja nélkül érkezik. A
legnagyszájúbb, festett vörös hajú kismama, Rita Kristóf mellé keveredett,
ahogy a férfi a játszóvár tartóoszlopába kapaszkodva figyelt, hogy le ne
essen Dávid, miközben a pókhálószerű építmény csúcsa felé evickél. Rita
kislánya fél évvel fiatalabb volt, csendben homokozott a rózsaszín
lapátjával a napernyő alatt.
– Betehetnénk nekik egy rajzfilmet. Luca imádja az Aladdint.
– Az Dávidnak is bejön.
Miközben Jázmin hercegnő és Aladdin repülőszőnyegen száguldottak
Bagdad felett, ők az amerikai konyha pultja mögött keféltek, mert Rita
mindvégig szemmel akarta tartani a gyerekét, nehogy valami baja legyen.
Kristófnak még szex közben is maradt energiája elcsodálkozni az anyai
ösztön mindenhatóságán.
Már alkonyodott, mire hazaértek a gyerekkel. Lívia a
személyiségpszichológiai vizsgaanyagot darálta sápadtan, mint egy
alvajáró. Kristóf még magán érezte Rita illatát, de valami hazárd
elkeseredettséggel odament hozzá, és megcsókolta. Lívia semmit nem vett
észre. Kristófot elfogta a lelkiismeret-furdalás, hogy akkor meg miért pont
az anyjával nem mert több időt tölteni, mikor a valóság ennyire nem számít.
Akkor akár meg is tehette volna, amire az anyja annyira vágyott. Hirtelen
öntötte el a harag.
– Haragszol rám? – kérdezte a gyerek a fürdőkádból az apja arcát
fürkészve.
– Dehogy, manó. Te vagy a legjobb srác.
A régi évfolyamtársaik meghívták őket egy egyetemi nosztalgiabulira
Mátraszentimrére. Az egyetem vendégházát sikerült kibérelni egy jelképes
összegért. Kristóf kelletlenül vette tudomásul, hogy már olyan régen
mögöttük van az egyetem, hogy nosztalgiabulit kell tartani. A levelezés
nagy része arról szólt, ki hova teszi közben a gyerekét, melyik családnál
van olyan nagymama, aki több gyereket is vállal, bébiszitterek és nörszök
címeit cserélgették. Dávidot Tamaráékhoz vitték, onnan mentek tovább a
Mátrába. Kristóf álmos volt, egész éjszaka játszott a gépen. Líviát
lefoglalták az új munkahely izgalmai, egész úton a munkatársaival
kibontakozó konfliktusairól mesélt Kristófnak. Kovacsics, az intézetvezető
kerek perec közölte, hogy csak kényszermegoldásból választották ki éppen
őt – ebben talán csak taktika van, hogy próbára tegye, talán tényleg az az
ordító aljasság, aminek látszik. Kristóf nyugtatni próbálta. Lívia
elhallgatott. Lehúzta az ablakot, üvöltve áradt be a szél.
– Felhúznád?
– Annyira hasogat a fejem. Kell a friss levegő.
Felhúzta az ablakot, aztán megint le, aztán megint fel. Nyugtalanul
fészkelődött.
– Remélem, Nórának nem lesz pofája odatolni a képét.
Kristóf megrezzent. Villámgyorsan pörgött az agya, hogy kiutat
találjon. Nóra olyan mérhetetlen távolságba süllyedt szenvedélyes
cigarettázásával és félrebillentett fejével az időben, hogy Kristófnak úgy
kellett erőnek erejével kihúznia az iszapból. Megdöbbentette, hogy a
feleségében milyen kitartóan megmaradnak a múlt sérelmei. Ha neki most
hirtelen el kellett volna mondania egy esetet sérelmei sorából, egyre sem
tudott volna emlékezni. És ebben is volt valami félelmetes.
– Szerintem ezzel a Kovacsiccsal egyszerűen az van, hogy tetszel neki
– mondta elterelésképpen, hogy Lívia meg ne sejtse, hogy épp valami oda
nem tartozón gondolkodik.
 Lívia kapott a szón, hevesen Kovacsicsról kezdett beszélni. Kristóf
fellélegzett. Megálltak egy benzinkútnál. A vécében Kristóf sms-t írt
Ritának. Mms-ben érkezett a válasz, a pixeles képen nedvesen csillogott a
szoknya alatt sebtében félrehúzott bugyi pántjára ráomló rózsaszín hús.
Kristóf memorizálta, majd gyorsan kitörölte. Lehalkította a telefont, hogy
ha Ritának kedve lenne megint üzenni, Lívia nehogy meghallja. De akár
pittyeghetett is volna a telefon, Lívia egész úton olyan szenvedéllyel beszélt
az új munkahelyről, hogy nem hallotta volna meg.
Mire megérkeztek, a társaság nagy része már ott volt. A nyolcvanas
években épült üdülő kopott hálótermét a diákszállók áporodott szaga ülte
meg. A penészes zuhanyzóban csöpögött a csap. Lívia fintorgott, amikor
ledobták a csomagjaikat.
– Mindegy – mondta aztán –, mire lefekszünk, úgyis részegek leszünk.
Kristóf megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy Nóra nem jött el.
Megpróbáltak felmenni az épület mögött magasodó kilátótoronyba, de a
második lépcsőfordulónál egy lelakatolt rácsos ajtó állta útjukat. „VESZÉLY”
– hirdette a kopott táblán a vörös felirat. Tekertek a többiekkel egy cigit,
miközben Lívia a régi évfolyamtársnőivel felment napozni a teraszra.
Körbejárt a házi pálinka, ültek a lépcsőn a kora őszi napsütésben. Ekkor
Kristóf fülét megütötte az ismerős, mély hang. Felugrott a helyéről.
– Helga!
– Bazmeg – dörmögte a nő, és hátrébb lépett. – Téged ismerlek.
Pár szóval tisztázták a részleteket, a szentendrei házibulit az előző
évezredben. Kiderült, hogy Helga már ősrégen abbahagyta a festészetet, és
lovardája van a szomszéd faluban. Tetőtől talpig tele volt tetoválva,
bőrszandált hordott.
– Tudsz lovagolni…? – kérdezte démoni hangsúllyal. Kristóf
ösztönösen a terasz felé pillantott, miközben bevallotta, hogy még sosem ült
lóháton.
– Nős vagy, mi…? – kérdezte Helga hibátlan ösztönnel.
Közben elkészült az ebéd, a napozóteraszról lejött Lívia. Helga egy
másik asztalnál evett, néha összeakadt a pillantása Kristóféval. Líviát
teljesen lefoglalta, hogy megossza a tapasztalatait az új munkahelyéről a
többiekkel; mindannyian egyetértettek abban, hogy kisgyerekekkel milyen
kilátástalan harc karriert építeni. Kristóf lopva ellenőrizte a telefonját, de
nem érkezett veszélyes üzenet. Megállta, hogy írjon Ritának.
 Ebéd után a társaság egy része sétálni ment, Kristóf az utolsó
pillanatban inkább a házban maradt a többiekkel. Lívia nem erőltette, hogy
menjen velük, sőt, jókedvűen hátba vágta a fiút.
– Idd le magad nyugodtan!
Kristóf tovább pálinkázott a rég nem látott évfolyamtársakkal, és
megérezte, hogy rezeg a telefon a zsebében. Odébb ment, hogy megnézze,
nem akarta, hogy egy kapatos cimbora esetleg megpillantson valami
kockázatosat. Érdektelen üzenet volt, a telefontársaság figyelmeztette, hogy
ideje befizetni a telefonszámlát. Reflexből majdnem ezt az üzenetet is
kitörölte. Ahogy ment visszafelé a többiekhez, meghallotta a háta mögött az
összetéveszthetetlen dörmögést.
– Nem megyünk fel a kilátóba?
– Zárva van.
– Már akinek…! – vett elő Helga egy kulcscsomót a zsebéből.
Helga szenvedélyes volt, és hangos; harapott és karmolt. Kristóf a
részegségén át is érezte, hogy az egész környék Helga boldog hörgésétől
hangos. A Mátra szürkületbe burkolózó magaslatai fölött ezzel a visító,
vonagló testtel olyan vadállati szabadságot érzett – mesélte később –,
amilyet soha életében.
Gyorsan szedelőzködött, szinte menekült le a toronyból.
– Félsz a szobacicádtól…? – kérdezte Helga incselkedő megvetéssel,
és ettől Kristófban megint elszabadult egy adag vadság. Lívia egyszerre
idegenné vált, egyszerre szakadtak el a kötelékek, amelyek eddig hozzá
fűzték. Amikor visszaért a többiekhez, akik a tábortűzhöz hasogatták a fát,
mosolyogva állta a gyanakvó és irigy oldalpillantásokat. Nyilván mindent
hallottak a toronyból. Amikor Lívia a többiekkel visszaérkezett a sétából,
már alkonyodott. Valakik felfedezték, hogy a kilátóba vezető ajtó nyitva
van, fáklyákat gyújtottak odafenn, és részegen ordibáltak. Kristóf igyekezett
magát részegebbnek mutatni a valóságosnál. Menekült Lívia elől. Helga a
tábortűznél mögé lépett, a nyakába lehelt, és a rövidnadrágja szárán
benyúlva megfogta a tökét.
– Olyat csinálok neked, hogy belehalsz.
Kristóf, mintha kötélen vezetnék, ment a sötétben Helga után. Úgy
lépett ki a tűz fényköréből, hogy nem is ellenőrizte, Lívia meglátta-e. Így
aztán nem csodálkozott, hogy amikor kinyitotta a szemét, Lívia már ott állt
fölöttük. Úgy érezte, még sose látta ezt az arcot. Helga egy kéjes morgással
vette tudomásul, hogy legyőzte a vetélytársnőt, és száját törölgetve lépett
arrébb. Kristóf nem futott Lívia után, így csak a hirtelen kitört sikoltozásból
sejthette, hogy történt, végre történt valami. Mire a kilátó lábához ért, a
testet, amelyet szinte kettévágott a betonalap pereme, valaki már letakarta
egy pokróccal.
 21. FEJEZET

Kristóf Instagram-storyját néztem reggel: az ablakból hegyekre látni a

tompa, tavaszi napsütésben. Az utcán motort bőget valaki, a háttérben
spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat a szomszédból. Az íróasztal az
ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a
Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az
őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek
földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban.
Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált
német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó
gránátok.
A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán
géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan
tökéletes kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba szaggatta térre.
Szemközt, az egykori parókia leszakadt emeletének gerendái között német
sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac
mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta
biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.
Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből, és a
falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy
régi filmen. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók
ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj
a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt. Aztán a kép
elmegy a monitorról, Kristóf, immár ő maga, nem a digitális avatar, az
erkélyhez megy, kinyitja az ajtót, és kilép: a háztetők mögött a párában
feltűnik az óceán.
Küldtem egy szmájlit, csak hogy tudja, látom, vele vagyok, nem
tűntem el – és közben azon gondolkodtam, hogy ebben a rövid snittben
mennyi minden benne van. Olyan sok minden rakódott benne egymásra,
amit csak Kristóf meg én érthettünk – de az is lehet, hogy csak én –, hogy
egészen beleszédültem, mennyi rétege van a jelentésnek. Meg mennyire
mélyen ott van ez a történet bennem, és mennyire tervszerű és következetes
volt az utolsó tíz év, az utolsó felvonás, amelyet közösen rendeztünk és
néztünk végig, vagy hogy pontosabb legyek, és hűségesebb a képhez:
mennyire következetes és tervszerű az utolsó pálya, amelyen együtt
multiplayereztünk.
Akkor már én is kint voltam a harctéren: nem pixelek között, hanem a
saját, megszokott játékomban, amelyben annyiszor végigmentem már az
összes pályán, anélkül, hogy a végére értem volna. Az utolsó pálya még
hátravolt, de hiányzott hozzá a kulcs: egy rejtekajtó, egy fel nem vett
fegyver, egy elintézetlen feladat, egy kihasználatlan skill. Valami újat kellett
kitalálnom.
Egyre jobban nyomasztott az emlék, ahogy megfutamodtam Olga elől:
a napjaimat úgy kellett berendeznem, hogy minden pillanatra jusson valami,
ami lefoglalhatja a gondolataim, nehogy véletlenül feladat nélkül maradva
szembetaláljam magam a kudarc emlékével. A legjobban nem attól féltem,
hogy gondolatban újra kell élnem, ahogy feltárul előttem Olga teste, én
pedig nem használom ki az alkalmat, hogy végre egyesülhessek vele; nem
is az, amikor elmenekülök, ahogy kirohanok az ajtón, le az utcára, végig a
városon. Ezeket még úgy-ahogy, óvatosan és távolról meg mertem érinteni,
mintha távcsővel néznék rájuk, mint egy távoli városra, amelyet eltakar a
novemberi köd. A legijesztőbb emlék, ha úgy tetszik, a parancsnoki bunker
a rommá lőtt város mélyén, amelyhez nem mertem közel menni, nem is az
én emlékem volt, csak egy feltételezett valóság: az a pillanat, amikor Olga
megérti, hogy hiába kínálkozott fel nekem. Úgy éreztem, belepusztulnék, ha
bele kellene gondolnom, mit érzett akkor, amikor felfogta, hogy vesztett,
véglegesen, visszavonhatatlanul elbukott mindent, hogy tovább már semmi
esélye; amikor rájött, hogy értéktelen, hogy kacat, hogy nevetséges, hogy
reménytelenül és visszavonhatatlanul magányos; amikor bele kellene
gondolnom, hogy csalódott bennem; amikor bele kell gondolnom abba,
hogyan jelenhettem meg a gondolataiban én, a csaló, az áruló, az idegen.
Egyre halványodott a magyarázat, amely évekig felmentett a
lelkiismeret-furdalás alól: egyre kevésbé tudtam hinni abban, hogy azért
menekültem el Olga teste elől, mert meg akartam őrizni a szerelem
éteriségét. Évről évre érthetetlenebbnek tűnt, miért akartam ragaszkodni a
gyerekkor nemtelenségéhez, és egyre pőrébben és leplezetlenebbül állt
előttem a magyarázat: gyávaságból. Könnyebb lett volna, ha azt
mondhatom magamnak, nincs mit tenni, impotens vagyok. Esténként annyi
altatót vettem be, amennyi biztosan kiütött reggelig, reggel azonnal a
munkába vetettem magam, amely egész estig kitartott, estére gondoskodtam
magamnak nőről fél üveg whiskyvel, utána altató és alvás. A munkamániás,
gyógyszerfüggő, félalkoholista orvos, aki kurvákkal tölti be az űrt, mert
képtelen párkapcsolatra, annyira nem illett liberális elveimhez, hogy az
öngyűlölet egészen a torkomig ért, hiába fizettem be egy fél vagyont a
prostituáltak rehabilitációját segítő alapítványnak.
Függésem Olgától képzeletbeli volt, vagy legalábbis mások számára
láthatatlan, amelyet senki sem tekinthetett át teljes abszurditásában; élénken
és hevesen reagáltam minden helyzetre, amelyben jogtalanságot, elnyomást,
kiszolgáltatottságot és embertelenséget tapasztaltam. De persze evvel a
liberális indulattal is csínján kellett bánnom: mindig lesben álltam, hogy
figyelmeztessem önmagam, mennyire megengedhetetlenül képmutató,
kétszínű és álságos vagyok. Titkolt életem két pólusán egy-egy esztelen
szenvedély áll: az egyik, amely Olgához fűz, a másik, amely a kurvákhoz,
az egyik az elérhetetlen, a másik a fillérekből megkapható szerelemhez.
Minél elérhetetlenebb az egyik, annál mocskosabb kell legyen a másik.
Minél nagyobb fájdalmat okoz, hogy nem érem el Olgát, annál nagyobb
fájdalmat kell okoznom annak, akit elérek. Ó, nagyon alaposan ismertem
már magamban ezt különös örökmozgót, ezt a folyton dohogó gépet, amely
előrelökött az időben.
Ha az igazságérzetemnek megfelelő világban kellett volna élnem, csak
az öngyilkosságot választhattam volna mint az egyetlen etikus megoldást.
Így stikában mindig módom nyílt, hogy egymás ellen kijátsszam a két
összeegyeztethetetlen szenvedélyt. Sikerült úgy ostoroznom az emberi
méltóság megsértését, hogy magam naponta szügyig merültem el benne.
Kristófban egyszerre szemlélhettem Olga elérhetetlenségét úgy, hogy
közben mégis testi valóságában mellette lehettem, és élhettem ki
abolicionista szenvedélyemet, amelyet nem élhettem ki azokon, akiket én
használtam rabszolgaként – vagy legalábbis mindkettő töredékét. A túlfűtött
kazánból, ami vagyok, ezen a két apró szelepen szivárgott el az a parányi
túlfeszültség, ami elodázta a robbanást.
Minden lelki betegség oka a lustaság, mert a lusta állandóan csak
önmagán töpreng – jutott eszembe apám aranyköpése, és igyekeztem annyit
dolgozni és annyira keveset gondolni önmagamra, amennyire csak
lehetséges volt. Úgy kerülgettem önmagam, hogy már ez is kezdett játékhoz
hasonlítani. De egy idő után be kellett magamnak vallanom, hogy az
állandó menekülés iszonyatosan fárasztó munka, mintha folyamatosan
túlélőtúrán lennék étel és ital nélkül egy szál vadászkéssel a dzsungelben.
Lassan kiütköztek a fáradtság letagadhatatlan jelei: a szívem összevissza
zakatolt, rohamokban tört rám az izzadás, a remegés és a szorongás.
Elfogyott a levegőm, szédültem, a rosszullét a legváratlanabb pillanatokban
tört rám, a mozgólépcsőn, a plázában, a kórházban, a liftben. Volt, hogy
vészvillogóval kellett megállnom a forgalom közepén, mert attól féltem,
hogy elájulok, és balesetet okozok. Egyre több gyógyszert szedtem, és
minden este megfogadtam magamnak, hogy ez volt az utolsó meneküléssel
töltött nap – aztán másnap reggel minden folytatódott tovább.
Elvállaltam egy egyetemi állást Stuttgartban, háziorvosokat tanítottam
az egyetemi továbbképzésén. Minden hónapban kirepültem egy hétre, és
megint elfogott a vágy, hogy örökre magam mögött hagyjam Kelet-Európát.
Ahogy megláttam a repülőből az Alpok karéját, amely körülveszi a várost,
úgy éreztem, megszabadulok mindentől, ami Magyarországhoz köt.
Szabadnak és könnyűnek éreztem magam, és ha szépnek nem is, legalább
ismét láthatatlannak: a nyugati világ udvariassága megint megóvott attól,
hogy percenként rá kelljen ébrednem, mennyire taszító vagyok
embertársaimnak.
Boldogan fedeztem fel újra az egyetemi életet.
Megtartottam az óráim, konzultáltam a hallgatókkal, beszélgettem a
kollégákkal, mintha ez lenne a létem egyedüli értelme. Összekötött
bennünket az egyértelmű értékrendből származó világos cél:
megszabadítani a szenvedéstől az embert, és sok pénzt keresni. A
végigdolgozott napok végén felkínálkozott a lehetőség, hogy úgy gondoljak
önmagamra, mintha nem lenne az egész belsőm egyetlen izzó seb. Lejártam
a kocsmákba, reggel élvezettel lapoztam végig az újságokat a kávéházban,
és örültem, hogy sem az angolom, sem a németem nem kopott meg
észrevehetően. Hosszú percekig el tudtam merengeni, csak úgy bele a
semmibe, nézve az utcán a sokféle nyelven beszélő, sokféle bőrszínű
embert, akik bizakodva és mosolyogva igyekeztek a jövőjük felé, és nem
kellett attól tartanom, hogy belezuhanok a kútba, legurulok lelkem
sötétjébe. Ha csak ezekre az ajándék, könnyű percekre, de
belepillanthattam, milyen lehetne a létezés, ha sosem történik meg a
herkulesvári találkozás. Átfutott a fejemen, hogy nevet változtatok, és
örökre eltűnök a szemük elől, elfelejtem Herkulesvárt, és soha többet nem
gondolok Olgára. Felsejlett egy olyan jövő, amelyben már nem hiányozna a
zaklatott kétségbeesés, nem hiányozna az elodázhatatlan felismerés, hogy
létezni mennyire abszurd és reménytelen.
Kísérletezni kezdtem önmagamon. Hagytam, hogy elárasszon az
elképzelt jövő felől áradó fény, és próbára tettem az imaginált időt, vajon
tényleg képes lesz-e olyan derűs és félisteni lenni, mint egy napsütötte
tengerpart, és nem fenyeget-e, hogy a képeslapi idill szertefoszlik, és
kibomlik mögötte a valóság bomba tépte romvárosa. Rögzítettem magam a
jövőben, és lassan közelítettem meg gondolatban Olgát, fedezékről
fedezékre haladtam felé. Apámmal kezdtem a gondolatkísérletet, aki épp
most viheti le sétálni a kutyáját, amelyről úgy tudja, túl fogja élni őt.
Survivor boldogan totyog mellette, amíg apám fanyar mosollyal konstatálja,
hogy a parkban ő az utolsó a generációjából a kutyasétáltatók közül. Ez a
kép nem fájt. Még az sem fájt, ha belegondoltam, mit fog érezni apám, ha
nem vagyok ott, amikor meghal. Valószínűleg úgy érezné, jól tettem, hogy
volt erőm új életet kezdeni. Kristóf – Kristóf úgysem ért semmit. Menekülő
ember, ösztönei rabja és keserűségének rabszolgája: a maximum, amit
elvárhatnék tőle, hogy hol szeret, hol pedig gyűlöl, attól függően, milyen
napja van: nem hiányozna egy percet sem. Gondolatban beautóztam
Herkulesvárra, elhaladtam a házunk mellett, felkanyarodtam a hegyek felé,
és megálltam a Waldstein-ház előtt. Kiszálltam, megálltam a kapu előtt, és
megéreztem az illatot, amely gyerekkoromban ilyen nyári délelőttökön a
ház nyitott ablakain az utcára áradt, a gipszszobrok és a régi könyvek, a
falépcsők és a falakon függő képek illatát, Olga jelenlétének ígéretét – és
nem tudtam beljebb lépni. Napról napra tovább kísérleteztem, tovább
kérleltem és erőltettem a képzeletem, hogy el tudjon jutni Olgáig, de a kép
megállt a Waldstein-ház kapujában, és nem mozdult tovább.
Tanácstalan voltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy végül is
bolondság az egész: ha bizonyítékra vágyom, miért is nem elégszem meg
azzal, amit érzek, miért kell nekem még erősebb, még cáfolhatatlanabb,
ráadásul misztikus tapasztalat? Nem vagyok Áron, hogy a jövőbe lássak –
vettem elő a leghatásosabb érvet. Ez végre józanítóan hatott, és segített
véget vetni a gyermeteg kísérletezésnek. Ha elfogott a vágy, hogy utazást
tegyek a fantáziám mélyére, elég volt előkapnom ezt az elidegenítő érvet, és
azonnal lehűtötte a szenvedélyem.
 Egész ősszel kint maradtam Stuttgartban, és lassanként, óvatosan
haladva, a reményt keverve az önfegyelemmel, az öngyűlöletet a
magamnak tett hízelgésekkel – néha előre két lépést, egyet hátra, néha
fordítva –, sikerült megnyugtatnom magam. Lassan kitapostam odabent egy
egészen széles teret, amelyen biztosan mozogtam – ellenállhatatlanul
vonzónak kezdtem találni a perspektívát, hogy lehetséges lesz békében élni
önmagammal. Néha egészen váratlanul és indokolatlanul, csak úgy elöntött
a boldogság, valami édes és langyos hullám, mintha tényleg azon a
tengerparton feküdnék behunyt szemmel, és hagynám, hogy a hullámok
végignyaldossanak a testemen. Ebben a boldogságban immár nem függtem
senkitől. Megvettem a Spiegelt, leültem a kávéházban, kértem egy
Camparit, és úgy éreztem, letudtam a kontraktust, és sikerült kikeverednem
a munkákból, mint az öreg Héraklésznek. Ha közeledett a rosszullét,
megkapaszkodtam a peremén, minden erőmmel küzdöttem, nehogy
lehúzzon, és apránként egyre ritkábban kapott el az örvény.
Puhatolóztam az egyetemnél, lenne-e esélyem, hogy végleg vagy
legalábbis huzamosabb időre ott maradjak. Ha kényszerűségből Pesten
voltam, beletemetkeztem a munkába, és megemeltem a gyógyszeradagom.
Nem engedtem a kísértésnek, hogy Herkulesvár közelébe menjek, és –
csodák csodája – tényleg meg is tudtam állni. Néha már azt gondoltam,
mindaz, amit szerelemnek éltem meg, méreg volt, amely mostanra szívódott
fel, gonosz varázslat, amely most ért véget, érzékcsalódás, amely
szertefoszlott. Mekkora szerencsém van, hogy gyávaságom – amelyet a
kábaság ezen éveiben nem átallottam előrelátásnak, ösztönös bölcsességnek
hinni – megakadályozott abban, hogy engedjek Olga csábításának. Mit
kezdenék most, a rossz döntés rabjaként egy öregedő asszonnyal? Hogy
tűrném el a hisztériáit, a nyavalyáit? Mit kezdenék az alkoholizmusával?
Hogy telnének a napjaim? Mi töltené ki az órákat és a perceket? Egész nap
kefélnénk? Fognám a kezét, és ülnék mellette? Vasárnaponként átjönne
ebédelni Kristóf? Ilona és Marcell meghívna minket a kastélyukba
vadászni? Akárhonnan is néztem rá az életre, amelyet élhettünk volna, csak
képtelenségeket, reménytelenül bizarr helyzeteket és boldogtalanságot
találtam. Még van húsz, na, oké, tizenöt jó évem – gondoltam, és kértem
még egy Camparit.
Megbarátkoztam azzal, hogy nem érthetem teljesen önmagam. Hiába
tudom a történetíró hűségével feljegyezni a cselekedeteimet, az még a tettek
okaira nem ad magyarázatot. De ismeretük és szemlélésük legalább elüti az
időt – gondoltam, és nekiláttam, hogy összegyűjtsem, ami az elmúlt
évtizedekből megmaradt. Ha Pesten voltam, végignéztem apám katalogizált
fotóit, végighallgattam a zenéket, amelyeket évről évre eltett a
gyűjteményébe. Újra rákapott a fotózásra, amitől egy időre elvette a kedvét,
hogy a digitális gépekkel nehezen barátkozott; de aztán rájött a dolog ízére,
és belátta, hogy a memóriakártyákat ugyanúgy katalogizálhatja, mint a
filmnegatívokat. Survivor társaságában újra elment a helyekre, amelyeket a
hatvanas-hetvenes években végigfotózott. Ezt a képgyűjteményt nevezte
„Második sorozatnak”, de valamiért mindig tartózkodott attól, hogy a
korábban készült fotókat „Első sorozatnak” nevezze. Így továbbra is azok
maradtak „a fotók”. Elém tette a páros képeket a herkulesvári lakótelepről,
az építésről készült fekete-fehér képeket, ahol földhányások, frissen ültetett
facsemeték és vígan cigarettázó munkások mögött magasodnak az új
panelek, és a múlt heti képeket, amelyeken a fák már eltakarják a
homlokzatokat, a párhuzamosokat és merőlegeseket lapos szögek, ferde
síkok vették át, hasadékok nyíltak a falakon, az illesztési hibákból
kicsordult a bitumen, a repedésekben gyökeret vertek a gyorsan kapaszkodó
ecetfák, gödrök és feltörekvő gyökerek gyűrték össze a járdát. Nagy
élvezetét lelte a romlás regisztrálásában, a rothadt ablakkeretek, az
elrozsdásodott utcalámpák, a szétvert játszóterek, az utcán rohadó,
kibelezett autóroncsok egészen lázba hozták, mintha ezekkel valami
mágiával a saját öregedését halogatná.
– Nézd, máris milyen régi. Omlik szét az egész. Pedig mintha csak
most épült volna. Még itt van az orromban a szaga, ahogy öntik az alapot.
Ugyanebben az időben történt, hogy Olga természetgyógyász-szalont
nyitott a Waldstein-házban az egykori garázsban. Úgy érkeztek a vásárlók
Herkulesvár régi belvárosának peremére, a lakótelepek és korhadó ipari
épületek karéjában álló rejtélyes házhoz, mint a remény utolsó szigetére. A
Waldstein-ház, amelyet addigra tetőig befutott a vadszőlő, a titokzatos kert,
a szalon hatalmas ablakai mind erősítették a varázslónői aurát. Aki belépett
a kertkapun, úgy érezhette, hogy egy másik univerzumba érkezett, amely
mentes a kint dübörgő poros, szürke és reménytelen világ nyavalyáitól,
ösvényt nyit a természettel harmóniában élő, manókkal, koboldokkal,
jótékony szellemekkel, suhogó faóriásokkal és ősi tudással teli régmúltba.
Herkulesvár öregjei, ha homályosan is, de még emlékeztek Péterre és
Baltazárra, akik, úgy rémlett, maguk is valamiféle elvarázsolt tudósok
voltak, akik magasztos és titokzatos dolgokkal foglalkoztak – ez a suttogó
emlékezet, amely szájról szájra terjedt, tovább növelte Olga tekintélyét.
Olga ki sem látszott a tennivalóból. Főleg a kristályterápiája volt
népszerű. Rózsakvarcokkal, ametisztekkel, azuritokkal, szerpentinekkel és a
világ mindenféle tarkabarka ásványával, sólámpákkal és álomfogókkal teli
boltjában egymást érték a gyógyulni vágyók, akiket mindig megkínált
teával, és elkápráztatta őket azzal, hogy hónapok után is emlékezett családi
viszonyaikra és betegségük kacskaringós kórtörténetére. Megtanult
meggyőzően beszélni az új energetikai hatásokról és frekvenciáról,
információs tartományokról, a szervezet elektromágneses teréről, amit az
ősi indiaiak csak csakrának neveztek. Szibillai hangon, igéző tekintetét a
beteg szemébe fúrva beszélt a Föld elektromágneses vonalairól, a kristályok
energetikai hatásmechanizmusáról, a multidimenzionális szinten ható és
kialakuló szinkronizációs kapcsolatteremtési folyamatról. Vásárlói kéjesen
összerándultak az olyan szavakra, mint sejtintelligencia, kristályrezonancia
és bioenergetikai csereinformáció. Citrint, tigrisszemet, topázt, sárga
turmalint, borostyánt, sárga jáspist és egy gyerekökölnyi malachitot kell
helyeznie az egymást követő napokon a napfonatra, azaz solar plexusra,
mondta, és a vevő már nyitotta is a pénztárcáját, és egy kilónyi színes kővel
ment haza.
Az alkoholt immár nem titokban, hitvány töményitalokban vette
magához, hanem visszatért a színes likőrökhöz, amilyenekkel Hermina néni
kínálta meg gyerekkorában. A különféle gyógynövényázatok, tinktúrák,
esszenciák és cseppek ugyanúgy a bolt kínálatához tartoztak, ezeket
gyakran a gyógyító ásványokkal kellett kombinálni, hogy el lehessen érni a
megfelelő hatást. Olga hol ebből a tinktúrából cseppentett, hol amabból.
Egy korty kakukkfüves szegfűszeg a vénákra, egy korty macskagyökér
lándzsás útifűvel és babérgyökérrel a májra. A sokféle íz, a sokféle szó, a
hozzájuk tartozó könyvek, amelyek megtöltötték ezt a színes, szagos és
ízekkel teli világot gazdag keresztreferenciákkal, folyamatos, izgatott
lebegésben tartották. Szomjazó intelligenciáját csillapította ez a bonyolult
társasjáték, és elszórakoztatták az emberek, akik boldogan és felszólítás
nélkül osztották meg vele a titkaikat. Ha nagy ritkán beesett egy-egy
olvasottabb ember, Olga rajongással vetette bele magát az irodalmi
beszélgetésbe, amely tökéletes zenei szövetet alkotott a képzeletében a
tinktúrák és a varázskövek világával: elég titkot és megfejthetetlen ígéretet
tartalmaztak ahhoz, hogy megkapaszkodhasson bennük az élményre vágyó
képzelet és a megfejtésekre szomjazó elme.
Leglelkesebb vásárlója persze Ilona volt, aki mindent megtett, hogy
népszerűsítse a barátnője boltját. Őszintén büszke volt rá, hogy végre a saját
lábára állt, és függetlenítette magát. Kellően széles baráti köre volt ahhoz,
hogy a népszerűsítésnek eredménye is legyen, így aztán persze a bolt
forgalmának fellendülését magának tulajdonította, amelyet onnantól csak „a
mi boltunk”-ként emlegetett. Marcell-lel vettek egy nagy házat a
Rózsadombon, mivel a megnövekedett gyárhoz szükség volt arra, hogy
hatásosabban tudjanak reprezentálni. Ilona nem titkolta a büszkeségét, hogy
a szalonjukban híres zenészek adnak koncertet, és kacskaringós
vezetéknevű arisztokraták ruccannak át Ausztriából, hogy megegyenek egy
szarvasgombás libamájat „az ő Tomikájától”, egy Michelin-csillagos séftől.
Új istene támadt, „Viktor”, akiért szűnni nem akaró lelkesedéssel
lobogott. Leült Olga mellé, és a telefonján végigmutogatta a „nagyszerű
fiatalember” legutóbbi beszédeit. Néhány hatásosabb részt újra és újra
visszajátszott, ha Olga figyelme elkalandozott, a gyerekkori barátság jogán
megragadta a tarkójánál, és visszairányította a tekintetét a képernyőre. De
egyébként majdnem minden olyan volt, mint gyerekkorukban: alkonyatkor
Olga néha kitette a boltra a „rögtön jövök” táblát, és Ilonával felsétáltak a
rómaiak városát rejtő dombra, leültek a romos boltívre, ahová annak idején
a Szereniszek alapító okiratát rejtették, és csendben elszívtak egy-egy
cigarettát.

Később vettem csak észre, hogy az az épület a lakótelep déli, erdő felé eső
peremén, ahová Kristóf a gyerekével beköltözött, apám „Második sorozat”-
ában nem szerepel, az első sorozat (vagyis a fényképek) között viszont
többször is: apám az alapozást és a félkész épületet is lefotózta, majd a kész
épületet egy évvel később, amikor már beköltöztek a lakók, és a második
emeleti saroklakás ablakát virágmintás függöny takarta el. Ilyen alapos
embertől a hiba nem lehet véletlen, gondoltam, de a dolognak akkor még
nem tulajdonítottam jelentőséget.
Évek óta beszélték, hogy az üresen álló egykori szovjet laktanyában
elindul valami egyetemi kar, de a hírt senki sem vette igazán komolyan.
Nehéz volt elképzelni, hogy ki akarna egyáltalán az alig vegetáló, omladozó
gyár és a reménytelenségbe süppedt lakótelep szomszédságában egyetemre
járni, ráadásul épp egy korábbi szovjet laktanyába. Herkulesvár messze
esett a kultúra még olyan viszonylag jelentéktelen központjától is, mint
Esztergom, Budapestről pedig csak busszal lehetett megközelíteni, úgyhogy
minden józan mérlegelés szerint a hír csak kacsa lehetett.
Aztán egy napon mégiscsak elkezdődött az építkezés. Teherautók
érkeztek, munkásokat szállító buszok, de most nem barakkok épültek, mint
a lakótelep megkezdésekor, hanem leraktak egy sor konténerházat az
egykori gyakorlótéren a felrepedezett, gyomos betonra, meg egy sor
műanyag vécét és zuhanykabint. A munkások nagy ujjongások közepette
hegesztették le a laktanyakapuról a vörös csillagot – ez lett a „Második
sorozat” legerősebb, legszimbolikusabb képe, amivel aztán apám az
újságokba is bekerült, és a maga archaikus nyelvén elmondhatta, milyen
mulatságos, amikor egy társadalmi osztály arcul köpi önmagát. Az
építkezés gyorsan haladt, őszre már készen volt a kari épület és két
kollégium, és a kormányzat repedésein keresztül még egy kezdő
évfolyamnyi diákot is sikerült összeszedni, akik nem fértek be a többi
egyetemre, és hajlandónak mutatkoztak részt venni egy ilyen kalandban.
Kristófot egykori heraldikaszeminárium-vezetője hívta fel, Földvári,
akinek már a nevére sem emlékezett. Földvári távolról kezdte a
magyarázatot: az ő nagyapja és Kristóf nagyapja együtt jártak Grazban az
egyetemre, ezt ő annak idején, amikor Kristófot tanította, nem is
tudatosította, de most, hogy az apja életművének kutatásába kezdett,
megtalálta ezt az adatot meg néhány szívélyes, már-már baráti hangnemű
levelet. Ez a távoli, családi ismeretség adja az apropót ahhoz, hogy felhívja
Kristófot, és megkérdezze, nem volna-e kedve tanársegédnek jönni az általa
vezetendő tanszékre. Kicsit még minden a feje tetején áll, még minden
kaotikus, de a miniszterrel személyesen egyeztetett arról, hogy megvan az
engedély, és meglesz a pénz is. Hunvald, a dékán ráadásul irodalmár,
garantált az egyetem független, humán karaktere. Fortes fortuna adiuvat…!
– fejezte be latin mondással a monológját, ezzel is jelezve, hogy itt nem
holmi kalandról, hanem a tudomány legnemesebb ügyének képviseletéről
van szó, a dolog mozgatója nem pénz, és nem karrier, hanem a nemes
ügyben magukra öltött lovagi páncél.
Kristóf nézte, ahogy Dávid a kanapén ül, és a márvány dohányzóasztal
pereméhez ver egy műanyag teherautót.
– Nyomorult élet, nyomorult lélek! Nyomorult élet, nyomorult lélek! –
ismételgette a kisfiú. Kristóf behúzta a szobaajtót.
 – És mikortól kellene kezdeni?
– Mikortól, mikortól, hát tegnaptól. Az önkormányzat felajánlott
néhány lakást, ha gyorsan kapcsolunk, még le is csaphatsz egyre. Tarde
venientibus ossa!
Kristóf megremegett az újabb latin közmondásra, és dadogva igent
mondott. Homályosan érezte, hogy nem egyértelműen angyali érintés,
amikor a túlvilágról valaki így utánanyúl, mint most Péter a régi barátja fián
keresztül, de nem volt más választása.
Reménytelenül beszorult Budapesten az egyre rosszabb idegállapotú
gyerekkel. Hiába hordta gyerekpszichológushoz, a kisfiúból újra és újra
kezelhetetlen dührohamok törtek elő, ilyenkor tört-zúzott, és démoni
mondókákat talált ki, amitől az egész olyan volt, min egy D kategóriás
horrorfilm. Kristóf még jól emlékezett arra, gyerekkorunkban milyen
gyógyítóan hatott ránk a Duna közelsége, a fürdőhely, a csónakház, a
homokföveny, néhányszor meg is próbálkozott azzal, hogy Dávidot levigye
a partra.
A fürdőhely beszorult az újonnan épült házak közé. Az eozindelfin
már csak részben volt meg: valakik felfeszegették és ellopták a Zsolnay
csempék nagy részét. A turult összefestékszórózták, a Nagy-Magyarország-
térkép szürkén porosodott a kör alakú csónakház oldalában. A bozótban,
amely lassan elnyelte az épületet, sitthalmok magasodtak. Felszakadt
műanyag zsákokból ömlött ki a szemét, a vízen olajfilm úszott. A filagória
rózsái, amelyeket Hermina néni visszanemesített, már régen visszavadultak,
és sűrű, tövises szövedékükkel elrejtették a golyónyomokat, melyekből az
idő alighanem kimosta már a vérfoltokat. A fiú magába gubózott, kuporgott
a horgászszéken, és hiába mesélte neki Kristóf a legfordulatosabb
horgászkalandokat, nem volt hajlandó botot venni a kezébe. Jobb híján ő
látott tehát hozzá, miközben Dávid egyre csak ismételgette.
– Gyűlölöm a halat, gyűlölöm a botot, gyűlölöm a Dunát, gyűlölöm a
hegyet. Gyűlölöm a halat, gyűlölöm a botot, gyűlölöm a Dunát, gyűlölöm a
hegyet.
És közben előre-hátra ingatta magát a horgászszéken.
Kristóf letette a botot, odament Dávidhoz, és megölelte. Akárhogy
lökdöste is el a fiú, egyre tovább ölelte, míg nagy nehezen elhallgatott a
borzalmas mondóka, és Dávid lassan megnyugodott.
Kristófnak a pénz miatt is szüksége volt az állásra, bármennyire
csekély volt is a kilátásba helyezett fizetés. Lívia halála után a közös
üzletnek is vége szakadt Bélával, a tartalékait pedig hamar felélte. Vett egy
új autót, megvette a létező legerősebb számítógépet, és igyekezett annyi
kényeztetést juttatni magának, amennyit csak lehetséges. A herkulesvári
lakás mégis olyan volt, mintha egy idegen bolygón állna: gyerekkorában ez
a lakótelep volt a rájuk terpeszkedő államrend szimbóluma, amelyet Péter
és Áron a maga szemszögéből, a maga szavaival kárhoztatott és átkozott:
most, hogy az ellenség területén kapott új otthont, legalább ebben a
tekintetben biztosan tudhatta, hol van: az idegenek földjén. Ebben egyszerre
volt benne a gyógyulás ígérete és az eltévedés veszélye.
A lakást új bútorokkal rendezte be, minden korábbit ott hagyott az
albérletben, kezdjenek vele Béláék, amit akarnak. Csak a könyveit, az
íróasztalát és a dísztárgyait hozta el, meg a pszichológus javaslatára Dávid
bútorait, hogy a gyereket ne érje olyan drasztikusan a változás. Aztán rájött,
hogy ezek a bútorok őt viszont halálosan zavarják, így aztán lassanként
kicserélgette őket.
A Puskin életét kioltó golyó képe most is főhelyre került, az íróasztal
közepére. Ha az asztalhoz ült, a kép mögött a bánya felé vezető elhagyatott
betonút és a Herkulesvár fölé magasodó hegyek látszottak.
– Eddig itt néz ki a legjobban, nem? – mutatott a látványra, amikor a
költözés után először skype-oltunk.
Nem tudtam mit válaszolni. A formátlan, szürke anyagdarab
jelenlétében volt valami kényelmetlenül idegen, zavaróan bizarr és
provokatív. Mostantól nem lehetett úgy nézni rá, mint korábban, most már
olyan volt, mintha a Lívia életét kioltó betonperem képét tette volna ki az
asztalára. Egy metafora, amely egy indexet helyettesít. Túl sok jelentés
keveredik benne, ezért lehet zavaró – mondta kicsit pökhendien.
Figyelmeztettem, hogy nemcsak ő érti a szemiotikai bikkfanyelvet.
Elszégyellte magát.
– Földvári nem tanít ebben a félévben, minden óráját nekem kell
megtartanom. Az előadásait meg leküldi videokazettán.
Nem hittem a fülemnek, de a dolog tényleg így történt. Ahogy
elkezdődött a félév, minden Kristóf nyakába szakadt, a proszemináriumok,
bevezető órák, a szemináriumok. Ráadásul Hunvald, a dékán a második
héten leült vele egy ebédre, és nekiszegezte a kérdést.
– Te ugye von Haus aus értesz a vallástörténethez?
Kristóf közölte, hogy nem ért, talán épp a nagyapja miatt valahogy ezt
a dolgot mindig eltartotta magától. Hunvald megsodorgatta
bagolyszemöldökét.
– Nem baj. Nézd, nem érdemes kertelni, aki ide jön tanulni, az a
resztli. Tök mindegy, mit mondasz nekik, úgysem érdekli őket. Nyolcvan
százalékuk csaj, akiknek nem ment a matek, de diplomát várnak tőlük a
szüleik. Úgyse lesz más belőlük, mint vidéki háziasszony, a diploma meg
csak arra kell, hogy anyuék kitegyék a vitrinbe a porcelán táncosnő mellé.
Ez itt nem a Harvard.
Kristóf nézte a szovjet laktanya tiszti kantinjából átalakított tanári
ebédlő mennyezetén a levert ötágú stukkócsillag kontúrját, amely átütött a
friss festésen, és tudta, hogy erre is igent fog mondani.
– Valami pénz azért jó volna…
– Van egy alapítvány, majd abban kapsz valami kamu megbízást.
Számlaképes vagy?
Kristóf elmosolyodott, de nem árulta el Hunvaldnak: az, hogy
számlaképes, nem kifejezés.
Reggelenként elvitte Dávidot az óvodába, bement megtartani az
órákat, délután felvette a gyereket, berakott neki valami rajzfilmet, fogott
egy karton sört, leült a számítógép elé, és hajnalig játszott. Újra és újra
végigjárta a Medal of Honor világháborús helyszíneit. A virtuális világ
mágikus erővel hatott rá: úgy szüntette meg a valóságos világot körülötte,
hogy a kereteit meghagyta: mintha egy képkeretbe egy másikat lehetne
illeszteni, amely minden tekintetben megfelel az ízlésének és a vágyainak.
Ebben az univerzumban maradt, csak az elrontott és halandó világ tartalma
cserélődött ki az örök harc és örök feltámadás hőseposzával. Ha
elálmosodott, úgy bújt be Dávid mellé az ágyba, hogy magán hagyta a
fülhallgatót, hogy ne kelljen kiszakadni a Normandiában fújó örök szél és a
távolban kelepelő géppuskasorozatok zenéjéből. Amikor Dávid elaludt,
elszívott egy jointot, és megállt a Destroyed Village-ben. Néha nem is
játszott, olyan pályát keresett, ahová nem jelentkeztek be játékosok, és ide-
oda járkált a rommá lőtt normandiai falu fachwerkes házai között. A
valóság egyetlen pontján sem érezte magát ennyire biztonságban, mint
ebben a rommá lőtt, ködös digitális faluban.
A tanári kar álláshalmozókból, a nagyobb egyetemekről ezért-azért
kikopott másod-harmadvonalbeli figurákból, egykori ügynökökből és
párttitkárokból állt – akik jobbnak látták, ha elosonnak valami eldugott
helyre –, és Kristófhoz hasonló, ELTE-n végzett fiatalokból. Velük
akarhatták legitimálni az új egyetemi formációt, amely lényege szerint
néhány öreg bölény túlélését szolgálta, és kétségkívül volt annyi haszna,
hogy az oda járó diákok addig sem munkanélküli segélyen éltek, és
legalább valahol javítottak valami statisztikán. A tanárok nagy része épp
csak lebuszozott Pestről, vagy összeálltak egy-egy autóval, reggel lejöttek,
délután visszamentek. Mindenki igyekezett gyorsan lezavarni az órákat,
aztán rohant vissza a fővárosba. Nem csináltak titkot abból, mennyire
lenézik Herkulesvárt: se egy rendes könyvtár, se egy rendes kávézó, nincs
színház, mozi, és az egész hely szürke és reménytelen.
Néhányan nem átallották a Földvári-módszert választani, és tényleg
leküldték az év elején az előadásaikat videokazettán, amit persze a
hallgatóknak eszük ágában sem volt megnézni, mentek helyette kocsmázni.
A vizsgán Földvári is megelégedett egy közepesen nehéz tesztsorral,
amelynek a megoldókulcsát jó előre kiszivárogtatta néhány bizalmasán
keresztül, így senkinek nem volt érdeke botrányt csinálni az egyetem
eszméjét nevetségessé tevő szélhámosságból. A kreditet mindenki
megkapta, órára nem kellett járni, mindenki elégedett volt. A laktanya
egykori harckocsihangárjában hamar felépült néhány élelmes diák és
befektetésre vágyó tanár összefogásával a Tanker, az egyetemi kocsma. A
diákok, akik többnyire vidéki városok alsó középosztályából érkeztek, zenei
ízlésben kitartottak a hetvenes éveknél, így aztán a Tanker a harmadrangú
tribute-zenekarok és a kiöregedett, Kádár-kori rockbandák kultuszhelye lett,
nyári és őszi rockfesztiválok helyszíne, és Herkulesvár neve összeforrt vele.
A campus nyáron fesztiválhelyszínné változott, sátortenger öntötte el.
– A nyugati egyetemeken jazz, lounge és alternatív, itt pedig kőkori,
háromakkordos rock. Lehetne-e szebben és rövidebben elmondani, mit
jelent az, hogy Kelet-Európa? – dühöngött Kristóf, amikor ősszel a
fesztiválról hívott fel Skype-on.
Havonta egyszer felvitte a Waldstein-házba a fiát. Hosszú lelki
masszírozásra volt szükség előtte, Dávid nagy élvezettel makacsolta meg
magát, ha valamin észrevette, hogy az apjának fontos.
– Tamara nagymamát jobban szeretem – mondta kertelés nélkül.
– Olga nagymamát is nagyon szereted.
– Tamara nagymama mindig ad sütit.
– Olga nagymama is adott sütit.
Dávid kicsit elgondolkodott.
– De Olga nagymamát nem szeretem.
Erre Kristófnak meg már nem volt érve.
 Olga úgy készült ezekre a látogatásokra, mint egy színházi előadásra.
Már kora reggel nekilátott, hajat festett, megcsinálta a körmét, sminkelt,
többször átöltözött. Úgy akart megjelenni a Waldstein-ház színpadán, hogy
visszavonhatatlanul nemes emléket hagyjon a fiában és az unokájában.
Ugyanakkor nem akarta tönkretenni a helyzet spontaneitását. Mindig
eljátszotta, mintha csak véletlenül öltözött volna éppen úgy, és épp
véletlenül jött volna pont a fodrásztól. Hagyta magát, hogy beletaláljon az
anyja által ráhagyott szerepbe. Felemelt állal, kihúzott derékkal ült az
asztalnál, és úgy kevergette a teát, mint egy királyné. Dávid félve húzódott
az asztal alá, és nem volt hajlandó elengedni az apja lábát, Olga még a
színes köveivel sem tudta onnan elcsalogatni, amelyet a fiókokból
kirakosgatott az asztalra.
– Nézd, pedig milyen gyönyörű – vett elő egy tojásformára csiszolt,
sárga és fekete sávokkal mintázott követ. – Tudod, hogy hívják ezt?
Tigrisszem!
Dávid a szótól még jobban megijedt, így Olga inkább Kristófnak
mutogatta a gyűjteményét. Hosszan, csodálkozva tudta bámulni a
kristályokat, mintha megtestesült jelentések volnának, egyértelmű üzenetek
egy angyali, tiszta nyelvből.
– Nézd… milyen csodálatos. Mindegyik tartalmazza a saját ellentétét
is. A tigrisszem a nap aranyát és az éjszaka sötétjét. A rózsakvarc az
ártatlanság rózsaszínjét és a bűn töréseit és szakadásait. A karneol a hús
lüktetését és a fagyos jég élettelen szilánkjait. Költészet és mágia, a nyelv
homálya nélkül, időtlen, tiszta abszolútum.
Áron ritkán csörtetett bele ezekbe a fájdalmasan reménytelen
szertartásokba, és többnyire hamar távozott, miután újra, századjára is
elmondott valami tanulságos tudnivalót a hunok háza tájáról. Egyszer
azonban kézen ragadta Kristófot, és felvonszolta Péter szobájába.
– Figyelj, nagy dolgok vannak készülőben. Tudod, én nagyon
szerettem nagyapádat. Derék ember volt. Jelentéktelen tudós, aki
alapvetően téves szögből szemlélte a világot, de szerettem. Nyilván nem
véletlenül nem kellett még a kommunistáknak sem az akadémiájukba, de
nem tagadom, hogy sokat tanultam tőle. Ezt-azt legalábbis. De volt neki
egy hallatlanul fontos és jelentős tudós barátja, Noszlopi Németh Péter. Az
egy igazi szellemóriás, gondolom, ezt az egyetemen ti jobban tudjátok.
Amikor Kristóf bevallotta, hogy fogalma sincs, ki Noszlopi Németh
Péter, Áron elképedt. Látszott rajta, hogy nem akar frontálisan Kristófra
támadni. Oldalt lépett, letámaszkodott Péter íróasztalára, és hamiskás
felsőbbrendűséggel, ájtatos szánakozással nézett rá.
– Megértem, hogy a rengeteg világtörténelemtől, holokauszttól meg
marxizmustól nem jut rá időtök. De a világ változások előtt áll. Újra a
fontos dolgok kerülnek előtérbe. Megint a természetes lesz a természetes.
Most te is még időben meggondolhatod magad. Kezdj el ezzel a nagyszerű
emberrel foglalkozni! Nem túlzok, óriási karrier áll előtted, ha meghallod
az idők szavát! Én most is csak jót akarok neked!
Kristófot meglepte Áron hevülete: most úgy tűnt, ez a kaotikus ember
végre tényleg akar valamit. Az undort, amit a nagyapja emlékén hejehujázó
mostohaapja kiváltott, mégsem tudta titkolni. Áron megérezte, merre kell
folytatnia.
– Egyébként segíthetnél átnézni nagyapád firkálmányait, hátha
találunk bennük valami értékeset Noszlopiról. Te nem nagyon
emlékezhetsz, de nagyapád itt mindenfélét írogatott.
Kristóf látta a férfi szemén, hogy szívesen kötekedne. Jól ismerte ezt a
késelős, hetyke pillantását, és a régi rutinnal tért ki előle.
– Tényleg nem emlékszem. Még túl kicsi voltam.
– Áh, belenéztem, zűrzavaros kacat. Na, azért ha van időd, kukkants
bele, hátha mégiscsak lesz aranyrög a sárban!
Kristóf minél előbb le akart lépni, de érezte, hogy Áron még nem
végzett. Átfutott rajta, hogy ennek ellenére valami tennivalóra hivatkozva
otthagyja, de eszébe jutott, hogy a sértettséget Áron Olgán torolhatja meg,
ezért inkább maradt. Kristóf pálinkát töltött.
– Én mindig szerettelek. Sajátomként – mondta olyan teatralitással,
amelyen érződött a műgond, ahogy természetessé temperálja a hangját. –
Sose bántottalak. Pedig talán szigorúbban kellett volna fogjalak. Isten tudja.
De én képtelen vagyok a szigorra. Lágyszívű ember vagyok.
Eljátszotta, hogy meghatódik magától, de közben sunyin, laposan
nézett fel. A gesztus alatta maradt a szintnek, hogy kötekedésnek lehetett
volna érteni. De ez csak egy villanás volt: megint olyan arcot vágott, mint
egy ábrándozó öregúr, aki elmereng élete folyásán. Kristófot választás elé
állította a helyzet: vagy most ellentmond, és a szemébe vágja az igazságot,
vagy meghagyja Áront a szerepében. Ha ellentmond, azzal besétál Áron
utcájába, és az ő szabályai szerint kell majd játsszon; Áron nyilván készen
áll a begyakorolt felháborodással arra az esetre, ha támadna. Első vonalban
nyilván azt mondaná, hogy Kristóf hazudik, képzelődik; ő sosem volt
erőszakos és sosem verte meg. Kristóf most egy pillanatig sajnálta, hogy
sosem gyakorolta magát a színészi mesterségben. Milyen jó lenne, ha volna
tartalékban egy olyan hangsúlya a hozzá tartozó arckifejezéssel, amellyel
úgy lehetne kimondani, hogy köszönöm, Áron, amiért ilyen jó apám voltál,
hogy az ellenkezőjét jelentse. Aztán inkább csak megitta a pálinkát, és
elköszönt. Amikor hazaért, alig várta, hogy visszatérhessen a normandiai
harctérre, az egyetlen helyre, ahol biztonságban érezte magát. Feltette a
fülhallgatót, maximumra tekerte a hangerőt, befeküdt egy
mesterlövészpuskával a romos templomtoronyba a falu főterén, és várta az
ellenséget.
 22. FEJEZET

Rita többször telefonált, és néhány hosszú hétvégét Herkulesváron töltött a

lányával. Kitartóan játszotta a szerepet, hogy Lívia halálával egyértelműen
és zökkenőmentesen foglalja el Kristóf oldalán a feleség helyét. Kristófnak
mesepalotát, királyt-királynét rajzoltatott a kislányával, akit valamiért
következetesen csak „Angyalkának” nevezett. Lelkesen és nagy kuplerájt
csinálva főzött, borzalmas végeredménnyel. Kristóf hétről hétre kábán
megadta magát Rita ostromának és a kislány félszeg támadási kísérleteinek,
aki néha összenézett az anyjával, majd akadozó nyelvvel „apának” nevezte
a férfit, aztán elpirulva visszaszaladt az anyjához, aki dicsérőleg simogatta
meg a fejét. Csak nagy nehezen sikerült Rita értésére adnia, hogy nem akar
tőle semmit. Rita összeomlott, egész nap zokogott, a zokogás Angyalkára is
átragadt. Kristóf összenézett Dáviddal, és kis híján elnevették magukat.
– Nem is bírok hozzád nyúlni, Rita. Mért teszel úgy, mintha minden
rendben lenne?
De a lány nem tágított: ragaszkodott ahhoz, hogy minden rendben van
közöttük, ők egymásnak lettek teremtve, és Kristófot csak a gyász viseli
meg – ami egyébként természetes folyamat. Ő lenne megsértve Lívia
nevében, ha azonnal és gond nélkül ott folytatná vele a szexet, ahol Líviával
abbahagyta. Kristóf nem akarta mondani, hogy Líviával már évek óta csak
alig volt szex, inkább meghagyta a lányt a hiedelmében.
Amikor a gyerekek aludtak, Rita elővette rózsaszín dildóját, és
magányosan elégítette ki magát Kristóf előtt az ágyon. Mintha egy
pornófilmben szerepelne, hánykolódott, dobálta magát, kéjesen nyögött;
aztán amikor nem sikerült Kristófból vágyat előcsiholnia, megint
keservesen sírni kezdett. Amikor rájött, hogy Kristóf tényleg nem akar tőle
semmit, gyűlölködő leveleket írt, amelyben a legenyhébb állítás volt az,
hogy Kristóf buzi. A szidalmak, a megvetés, a sértett gőg fájdalmas,
tragikomikus tűzijátékát Kristóf később udvariasan elégette, nehogy
véletlenül idegen kezekbe kerüljön. Néhány hónapig éjszakánként még
beesett egy-egy gyalázkodó üzenet különféle e-mail-címekről, aztán lassan
lecsengett a dolog. A szakítás alkalmat teremtett Kristófnak, hogy még több
időt töltsön a játékaival és az ivással.
Dávidot havonta egyszer levitte Pilisre Lívia szüleihez. A szülők
ismerték a részleteket, miután Kristóf egy őszinteségi rohamában mindent
bevallott nekik. Tamara üvöltve lökte ki az ajtón a téli éjszakába. Béla
szótlanul vitte utána a kabátját a kocsihoz. Nem nézett rá, amikor
átnyújtotta. Azóta az volt a szokás, hogy szombat reggel Kristóf leparkolt a
benzinkútnál, ahol Dávid átszállt Béla autójába, aki elvitte a gyereket.
Vasárnap este ugyanígy kapta vissza. Ezért volt meglepő, amikor Béla egy
reggel felhívta telefonon.
– Van egy kis gond a legutóbbi céggel. Nem telefontéma.
A következő találkozáskor Béla átült Kristóf autójába. Sápadt volt, a
szeme egészen összeszűkült.
– Kaptál idézést…?
– Nem.
– Akkor majd fogsz.
Ki akart szállni az autóból, de Kristóf elkapta a karját, és
visszarántotta.
– Miről van szó…?
Béla erre nagy nehezen elmondta, hogy a legutóbbi közös cégük
megbukott az adóhivatalnál. Kristóf nem értette.
– De hát azt már eladtuk, nem…?
– Nem az a baj. Nem csak azok a számlák voltak.
– Hanem…?
Béla elvörösödött.
– A te hibád az egész. Mert annyi pénzt kellett rátok költeni…!
Kristóf elképedt.
– Mit csináltál…?
Kiderült, hogy Béla egy tucat számlakönyvet vásárolt a cég
bélyegzőjével és Kristóf papírjaival, és komoly üzletet bonyolított a neve
alatt a fiktív számlákkal. A cégre felvett egy rakás pályázati pénzt, a
vállalásokból pedig nem valósított meg semmit. Tökélyre fejlesztette
Kristóf kézírásának utánzását, annyira, hogy Kristóf sem tudta
megkülönböztetni a sajátjától – ez annak idején még jól is jött.
 – Honnan tudod, hogy baj van…? – kérdezte elszorult torokkal
Kristóf.
– Fülest kaptam.
Egy hónap múlva tényleg megjött az idézés: Kristóf eltette a papírt, és
igyekezett az egészet elfelejteni; már csak két nap volt a határidőig, amikor
a papír megint a kezébe akadt. Feltúrta a lakást, hogy megtalálja a régi
cégpapírokat, és felhívta Bélát, hogy adja oda a többi számlakönyvet, ami
még nála van. Sebtében átnézte, és azonnal tisztában volt vele, mekkora
bajban van. Irreális összegek szerepeltek a könyvekben összevissza,
ráadásul egy csomó olyan tevékenységi kört érintettek, amelyekhez a
cégnek nem is volt jogosultsága. Az adónyomozók tárgyilagosan, hidegen
faggatták, nyilvánvaló volt, hogy egy csomó cég megbukott azok közül,
amelyek Bélától számlákat vásároltak. Kristóf jobb híján tettette a hülyét. Ő
egy fellegekben járó bölcsész, fogalma sincs a pénzügyekről, kényszerből
csinálta a céget, nem tudta, hogy milyen következményekkel jár, nem
emlékszik, miért adta a számlákat, azt hitte, neki ezt kell tennie, ha egy
másik cégtől valaki ezt kéri, különben is, ez az egész könyvelés neki kínai.
A nyomozók hitetlenkedve nézték. Az egyikük, egy ötvenes, nagymamásan
gondoskodó nő megsajnálta.
– Miért nem kérdezett meg valakit, aki ért hozzá? Tudja, milyen nagy
veszélybe sodorta magát? Bűnözőkkel került kapcsolatba!
Kristóf belül elröhögte magát, milyen egyszerű dolga van a nőkkel. De
a másik nyomozó, egy savanyú, pengeszájú férfi nem kegyelmezett.
– Ezt úgy hívják, hogy számlagyár. Ilyet jóhiszeműen vagy
tudatlanságból senki sem csinál.
Az egyik Tanker Fesztiválon kábán téblábolt a vendégek között,
bizonytalanul érezte magát. A tanácstalansága feltűnő lehetett, egy sörpad
mellől egy nő integetett felé. Látásból ismerte, a szabad bölcsészeti
tanszéken tanított. Magas volt, katonásan felnyírt frizurát viselt, és fekete
keretes szögletes szemüveget hordott. Mindig nagy mintás, virágos
ruhákban járt, most is egy ilyen volt rajta, halványsárga lilával. Olyan volt a
bőrszerkós rockerek között, mint egy művirág. Kristóf Lívia halála óta nem
nyúlt nőhöz, most is elfogta valami kényelmetlen bűntudat, de nem akart
udvariatlan lenni. Leült mellé. A nő odanyújtotta a kezét.
– Fogadjunk, hogy nem tudod, hogy hívnak – mondta kicsit kötekedő
hangon.
Kristóf szégyenkezve mosolygott rá.
 – Dóra vagyok. Fuga Dóra. Hogy van a fiad? Dávid, ugye?
Kristóf csodálkozott, hogy a nő ennyi mindent tud róla. Engedelmesen
válaszolt.
– Bébiszitter vigyáz rá.
Dóra érdekesen formálta a szavakat: kereken, nagy szájmozgással
artikulált, minden hangot akkurátusan és tökéletesen kimondott, mintha egy
beszédtechnikai oktatófilmet nézne az ember.
– Nagyon szépen beszélsz – dicsérte meg Kristóf.
– Kazinczy-díjas vagyok. Jaj, ennyire látszik…?
A tettetett szégyenkezésbe jó adag önelégültséget sikerült beletennie.
Kristófot másnap egy doboz bonbon várta a tanszéken, harmadnap egy üveg
vörösbor.
– Pompás egy dög, mi…?! – kérdezte Drabos, az igazgató, amikor
Kristóf bement a járandóságáért a Fejlődő Herkulesvárért Alapítványhoz.
Először nem értette, Drabos kiről beszél.
– Jaj, ne mondd már, mindenki tudja, hogy a Dórára hajtasz!
Kristóf meghökkent, ezt eddig nem tudta magáról. Eltette a borítékot,
amelyet Drabos átlökött neki az íróasztal lapján a bőrfoteléből.
– Több van benned, mint egy egyetemi tanár. Nem unatkozol?
Kristóf közlékeny hangulatban volt.
– Igyekszem megtalálni, ami feldob.
Két hónap múlva már heti egy délutánt az alapítványnál töltött: az
egyetem kutatóintézetei kiterjedt pénzügyi kapcsolatokkal rendelkeztek
cégekkel és önkormányzatokkal, meg mindenféle külföldi szervezettel.
Kristóf hamar rájött, hogy mit várnak tőle: a magánzsebekbe csordogáló
pénzeknek kellett helyet találni a hivatalos programokban, ezért Kristóf
szervezésében egymást érték a városban a konferenciák, tanácskozások, és
nagyon drága kiadványok készültek névleg hatalmas példányszámban.
Dóra kitartó volt. Néhány héttel később, amikor Kristóf az óvodából
jött ki Dáviddal, lefékezett mellettük. Lehúzta az ablakot.
– Gondoltam, elmehetnénk együtt a McDonald’sba.
– Nekem is van egy fiam – mesélte titokzatos hangon, miközben a
sajtburgert majszolták.
– Hány éves? – kérdezte Dávid mohó érdeklődéssel.
– Hát, sajnos már egy kicsit idősebb nálad – mondta Dóra. – Tizenhat.
Képzeld, van egy motorja…!
 Dávid szeme felcsillant, és onnantól kezdve, amíg haza nem indultak,
a motorról faggatta a nőt, aki minden technikai kérdésre meglepő
felkészültséggel válaszolt. Csodálatos artikulációval csilingeltek a szájában
az olyan szavak, mint a lökettérfogat és a viszkozitás. Volt a modorában
valami csacsogó közvetlenség, ami különös ellentétben állt tökéletes
beszédtechnikájával, eltúlzott helyességgel formált szavaival. Beszélgetés
közben többször hátba csapta Kristófot, mintha régi osztálytársak vagy
unokatestvérek lennének, Dávidnak pedig barackot nyomott a fejére.
Minden második mondatába beleszőtte: „Na, majd amikor eljössz hozzánk,
meglátod.”
Néhány nappal később bement Kristófhoz a tanszékre. Feldúltnak
látszott.
– Főznél nekem egy kávét?
Leült Kristóf székére, és otthonosan arrébb tolt néhány szemináriumi
dolgozatot. Levette a szemüvegét, megtörölte szipogva az orrát.
– Mi a baj? – kérdezte Kristóf, miközben feltette a kávét.
– Semmi. Túlélem – legyintett Dóra fontoskodó titokzatossággal.
Most, hogy nem volt rajta a szemüveg, Kristóf elcsodálkozott rajta, milyen
gyönyörű szeme van. Aranybarna, hatalmas szemek zöld szikrákkal, és
olyan kristálytiszta fehérjével, mintha soha nem érte volna se dohányfüst, se
pollen, se alkohol.
– Na de mégis – mondta Kristóf. – Hátha tudok valamiben segíteni.
Dóra elnevette magát. Legyintett, és ez megint bosszantóan
fontoskodónak tűnt. Kristófot kezdte idegesíteni a helyzet.
– Na jó, elmondom – vette vissza a szemüvegét a nő, és mély levegőt
vett. – Csal a férjem. Ezt persze már régóta tudom. Nem nagy ügy. Egy
házasságban előfordul. De a dolog újabban szintet lépett. Az ágyunkban
kefélnek. El tudod ezt képzelni? Hogy nekem kell mosnom az
ágyneműjüket? Megalázó. Egyszerűen megalázó. Nem tudom, mit képzel,
hogy a kurváját majd a testvéremnek fogadom…?
A „testvérem” szó eleje döccent, amiből Kristóf megsejtette, hogy első
reflexből Dóra „lányommá”-t akart mondani. Levette megint a szemüvegét.
A gyönyörű szemből záporoztak a könnyek, anélkül, hogy akár egyetlen
piros erecske elfelhőzte volna a szemfehérjét. Kristóf most értette meg, a nő
mekkora energiát fordíthat rá, hogy fiatalabbnak látsszon a koránál.
Elmondta, hogy a férje rendőr, hogy évek óta hozzá sem nyúl, és az
egész házasságot csak a gyerek miatt tartják fenn. Jó ember amúgy, de hát
mégiscsak rendőr. Egyszerű fiú, aki nem is akar többet az élettől,
leszámítva… – Dóra sokáig kereste a szót, és úgy ejtette ki, mikor
megtalálta, mintha rózsaszín buborékot engedne ki a szájból – kopulációt.
Semmi magasabb rendű cél nem érdekli. Pedig hát… az ember hozza ki
magából a maximumot, nem…?
Kristóf bólintott, bár nem egészen értette, mire megy ki az egész.
Cserébe viszont elmondta, hogy a felesége meghalt – a halál okaként
ugyanúgy agydaganatot hazudott Dórának, ahogy a gyereknek és
mindenkinek a környezetében. Miközben beszélt, Dóra olyan megfeszített
figyelemmel vizsgálta minden arcvonását, mintha itt a piros, hol a pirost
játszanának.
– Milyen szörnyű, ilyen fiatalon… – mondta, amikor megtalálta a
golyót.
Dóra tényleg megrendültnek tűnt. Kristóf megvonta a vállát. Nagyon
beletanult az utóbbi években, hogyan játssza el az özvegyet. A bűntudat
bizonyos szögből gyásznak látszott, és ezt ösztönösen kihasználta.
Szüksége volt a szimpátiára, segített elfelejtenie, hogy voltaképp mire is
kellene gondolnia. Néha meglepődve kapta rajta magát, hogy miközben a
fiatalon, agydaganatban elhunyt asszony özvegyét játssza, hajlamos maga is
elhinni, hogy a dolog tényleg úgy történt, ahogy hazudja. Néha már a
kórházi szobára, az agóniára, a halál apró körülményeire is emlékezni vélt:
ezek a képzelt részletek olyan lendülettel növekedtek az emlékezetében,
mint a ráksejtek az egészséges szövetben.
Dóra nagyon figyelt, és óvatosan lépkedett az aknamezőn. Mindig csak
egy kicsit hatolt előre. Meghívta őket a salakmotorversenyre, ahol a fia,
Ákos is indult.
– A férjem úgyse jönne el, nem érdekli a fia.
– Miért…?
– Egy önző, beképzelt pöcs, egy anyuci kedvence.
Kristóf nem akart többet kérdezni. Dávid lelkesen drukkolt Dóra
fiának, és amikor csak harmadiknak ért célba, őszintén elkeseredett. A
verseny után Dóra bemutatta őket egymásnak. Mielőtt kezet nyújtottak
volna, Ákos épp levette a dzsekijét, a pólója felcsúszott a hátán, kivillantak
a gót betűk, „Blut und Ehre”. Kristóf megrezdült.
– Hagyományőrző a fiad…? – kérdezte később Dórát, úgy, hogy ne
kelljen kimondania a „náci” szót.
 – Jaj, magukra pingálnak ezek a gyerekek minden hülyeséget. Azt se
tudják, mit jelent.
Kristóf nem akarta tovább élezni a dolgot, inkább nem mondott
semmit.
– A múltkor, azt hiszem, láttam a mamádat. A szeme pont olyan, mint
a tiéd. Kicsit furcsán viselkedett. Egészséges?
– Alkoholista.
– Vagy úgy. Sajnálom.
– Már megszoktam. Szerintem ő is.
– Ne légy gonosz. Segítened kéne neki.
Kristóf találva érezte magát, ezért elmesélte az asszonynak, hogy
tehetetlen az ügyben: az anyja mindenestül Áron hatalmában van, aki olyan
falakat épített köré, amelyeken lehetetlen áthatolni. Ahogy beszélt, egyre
kevésbé érezte meggyőzőnek magát, ezért aztán zavartan elhallgatott. Dóra
azonban nem akart ellentmondani. Megsimogatta Kristóf vállát, aki ezért
hirtelen olyan mély hálát érzett, hogy megfogta és megcsókolta a nő kezét.
Rájött, hogy már évek óta egyetlen szót sem ejtett az anyjáról, ezért amit
kimondott, hirtelen számára is újdonságként hatott, amibe kénytelen volt
belegondolni. Bizonytalanság fogta el, és egy pillanatra az egész döntést,
hogy visszatért Herkulesvárra – még ha nem is ugyanabba a világba,
amelyből származott, hanem egy másik és nagyon is különböző
szegmensébe –, végzetes balfogásnak tűnt. De nem adott időt magának a
gondolkodásra. Igyekezett arra koncentrálni, hogy minél több szeretetet
adjon Dávidnak, és minél biztonságosabb világot építsen köré. Dóra jó
érzékkel szimatolta ki, milyen erők mozgatják a férfit. Mindenben a kedvét
kereste. Ötleteket adott, hogy rendezze be a lakást, finom falatokat vitt neki
valóban mesteri konyhájáról, és mindennap új ruhában jelent meg.
– Hogy lehet, hogy sosem látlak kétszer ugyanabban a ruhában…?
– Ó, és még mennyi titkom van, amit nem tudsz…! – mondta Dóra
titokzatos pajkossággal, és megint felragyogtak azok a csodálatos szemei.
Óvatos volt, tapintatos, és mindig nagyon pontosan megérezte, ha
Kristófnak túl sok volt valami, vagy túl heves a tempó. Dávidra mindig
szentelt időt. Játékokat hozott neki, és mindenben igyekezett úgy
viselkedni, hogy a gyerek szimpatikusnak találja. Dávidon azonban nem
lehetett kifogni.
– Úgyse leszel az anyukám…! – mondta neki hidegen. Kristóf érezte,
hogy az asszony most azt várja, hogy rendreutasítsa Dávidot – de nem tette
meg. Érezte a gyerek szavaiban a szenvedést, amely újra begyújtotta benne
a bűntudat máglyáit. Dóra azonban egyáltalán nem mutatta, hogy
megsértődött volna. Titokban rákacsintott a zavartan hallgató Kristófra, és
közelebb hajolt Dávidhoz.
– Tudom, hogy nem lehetek az anyukád, és hidd el, nagyon sajnálom.
Képzeld, te sem lehetsz a kisfiam. Szerintem ez is kár, mert szerintem
nagyon jófej srác vagy. De azért barátok lehetünk. Nézd csak…!
A táskájából egy játék motorbicikli-modellt vett elő. Mintha eleve erre
a helyzetre készítette volna oda.
– Aztaaaaa…..!!!! – kiáltott fel Dávid, és a motor után kapott. – Egy
Yamaha V-Max!
– 1198 köbcenti… – mondta Dóra.
– 16 szelepes! – folytatta Dávid.
– Na, leszünk barátok…? – kérdezte a nő, és elhúzta az ajándékot a
gyerek kezétől.
– Naná – kapott megint a motor után a fiú.
Így, apró figyelmességekkel, nagy odafigyeléssel sikerült Dávidot
megszelídítenie. Kristóf el volt ámulva. Egyszer csak azon vette észre
magát, hogy valahányszor találkoznak, a gyerek Dóra ölébe mászik, és nem
tágít az utolsó pillanatig. Néha már szabályosan udvarolt neki. Két kezébe
fogta a nő arcát, és hosszan a szemébe nézett, ahogy valami filmben látta.
– Szerintem te nagyon szép vagy…! – mondta.
Dóra elpirult, és szemérmesen Kristófra pillantott. Kristóf elkapta a
pillantását.
Kristóf biztosra vette, hogy az életét bizonytalan ideig abban a
büntetőtáborban kell élnie, amit a herkulesvári lakótelep jelentett a labilis
idegrendszerű gyerekkel összezárva. Belátta az ellentmondást, hogy
miközben megpróbálja a gyerek sebeit begyógyítani, igényli is, hogy
szenvedésével az anyja ellen elkövetett bűnre emlékeztesse, ebből az
ellentmondásból nem talált kiutat, ezért igyekezett elfelejteni. Akárcsak a
Lívia halálára kieszelt hazugság, amely a nyilvánosság előtt garantálta a
feddhetetlenségét, Dávid vadsága is őt igazolta, és felé terelte a szimpátia
áramlatait. Az óvónők, az anyukák, a játszótéren alkalmanként feltűnő
nagyszülők vagy kimondva, vagy viselkedésükkel biztosították arról, hogy
együttéreznek vele: ez azonban csak fájdalomcsillapítónak volt jó, amely
hamar elvesztette a hatását. Dóra megjelenése viszont a varázslat erejével
hatott Dávidra: határozottsága, áttetsző egyszerűsége, magabiztos
mozdulatai olyan határokat szabtak a szertelen fájdalomnak, amelyben a
gyerek hamar elkezdte jól érezni magát. Kristóf csodálattal figyelte ezt az
átalakulást, és engedett az unszolásának, amikor Dávid arra kérte, hogy
találkozzanak a nővel.
– Dórát akarom! Dórát akarom! – mondogatta ütemesen, és az óvónők
kacsintva összenéztek.
– Na, apuka, mikor látjuk végre mi is azt a Dórát?!
Az egyik hétvégén Dóra elvitte Dávidot egy gyerekzsúrra, amit a
barátnői szerveztek. Becsengetett Kristófhoz. Feldúltnak látszott, vizet kért.
– Azt hiszem, beadom a válópert – vágta le magát a kanapéra. –
Elegem van a megaláztatásból. Megbeszéltem a fiammal a dolgot, ő azt
mondta, neki az a fontos, hogy én boldog legyek. Köszönöm neked, hogy
segítettél meghozni ezt a nehéz döntést!
Kristóf kezére tette a magáét. Kristóf zavarba jött: úgy emlékezett,
sosem beszéltek a nővel a válásáról. De homályosan egy másik érzés is
megmozdult benne: úgy érezte, tartozik valamivel Dórának. Valami mégis
visszatartotta attól, hogy megragadja az alkalmat, és megdugja a nőt, aki
mélyen kigombolt dekoltázzsal, hibátlan sminkben ült mellette a kanapén.
Túl egyszerű volt a dolog, túl egyértelmű, túl kézenfekvő. Eszébe jutott
Lívia vad, önkontroll nélküli arckifejezése, és hirtelen minden szárba
szökkent szimpátiája elfonnyadt. De Dóra különleges érzékkel lépett közbe.
– Te csak ne félj semmit. Minden rendben lesz. Bízd rám magad –
suttogta a szenvedély tökéletesre épített hangsúlyaival, és letérdelt elé.
Kristófban nem maradt elég erő, hogy visszautasítsa. Dóra csodálatosan
szopott, és közben felnézett Kristófra azzal a megmagyarázhatatlanul
kristálytiszta szemmel.
Dóra a debreceni egyetemről jött át, miután a férje valami komoly
galibába keveredett az ottani kapitányságon. Dóra szerint korrupcióval
vádolták, amit nem sikerült bizonyítani, de a dolog elég volt ahhoz, hogy a
városban ellehetetlenüljön. A házasságuk már akkor is romokban hevert, de
az önáltatás és a kegyes hazugság, hogy mindezt a gyerekért teszik, egyben
tartotta a tákolmányt. Ezt a magyarázatot az asszony többször is elmondta
Kristófnak, nagyjából ugyanazokkal a szavakkal, mintha egy betanult
monológot mondana fel, és sose mulasztotta el hozzátenni, hogy a férje
„egy egyszerű gyerek”. De hát fiatal volt, támaszt keresett… elszúrta. Aztán
már jött is a gyerek, nem tervezetten, de végül úgy döntöttek, megtartják.
Időközben nagyon más emberek lettek – nem is érti, eleve hogy kerülhettek
össze.
Dóra az orosz–magyar szakon évfolyamelsőként végzett. Előszeretettel
idézett filozófusokat, bár mindig hozzátette, hogy filozófiából csak a Foxi-
Maxit végezte el, és ő volt az egyetemen az utolsó KISZ-titkár. De az
egészből csak a filozófia érdekelte, tette hozzá. Főleg Hegel és az ő
Világszelleme. Mindig sokkal izgalmasabbnak találta, mint a marxizmust.
Szeretett ezekről a témákról beszélgetést kezdeményezni, miután felismerte,
hogy Kristófot egyáltalán nem érdekli, sőt, egy kicsit bosszantja is a
filozófiai diszkurzus.
– Ó, tudom, tudom, te csak a történeteket szereted a történelemből. De
mi mozgatja az egészet? Mi rejlik az események mögött? Hogyan
ismétlődnek a jelenségek? Ezt csak a filozófia képes feltárni…
Mindig egy csöppnyi önirónia mögé rejtett büszkeséggel mondta el,
hogy ő oszlatta fel az egyetemi KISZ-alapszervezetet, és ő szerelte le az
ajtóról a névtáblát – amit ott tartott az íróasztalán piros keretben.
– A nővérem ’88-ban disszidált, én meg KISZ-titkár lettem. Nálunk
családi hagyomány, hogy nem halljuk meg az idők szavát. Ez is egyfajta
filozófia.
Nyelvészeti tudományos tevékenysége elsősorban a szép magyar
beszéd témakörét érintette, megspékelve némi hangtani általánossággal. Írt
néhány publikációt az előbbi tárgyában, ezek nem terjedtek túl az idevágó
szakirodalom szolgai felmondásán. Egyetlen erénye a bőséges statisztikai
adatbázisok készítése volt, ebben verhetetlenül alaposnak bizonyult, és a
statisztikáit remekbe szabott függvényekben tudta ábrázolni – ezekből jó
néhányat átvettek a fontosabb tankönyvek. Ha az idézettségéről és a cikkei
fogadtatásáról beszélt, vagy arról, miről fog előadást tartani a következő
szegedi vagy pécsi konferencián, a beszédtechnikája még élesebbé, még
kidolgozottabbá vált. Óriási szája, kristálytiszta fogai és megejtően
rózsaszín nyelve olyan káprázatos összhangban dolgoztak azon, hogy a
legtisztább á-kat és é-ket, a legfelhőtlenebb sz-eket és h-kat létrehozzák,
mintha az egész humán kreatúra ennek az egyetlen szervnek a fenntartásáért
jött volna létre.
Megpályázta és elnyerte a dékáni állást, és szüntelenül hajtotta
Kristófot, hogy használja ki a kínálkozó lehetőségeket a szakmai
előmenetelre. Ideje lenne megírni a PhD-dolgozatát, ideje lenne többet
publikálni. Miután Kristóf többször elmondta, mennyire viszolyog az
esküvőktől, minden csinnadratta nélkül, anyakönyvvezetőnél házasodtak
össze, ami után a „Nagy-Magyarország” nevű étteremben vacsoráztak a
gyerekekkel és Dóra anyjával, aki feszülten, szótlanul piszkálta a cordon
bleu-t. Ákoska összesúgott a kopaszra borotvált pincérfiúval, akinek 88 volt
a tarkójára tetoválva. A falakon felvidéki és erdélyi városok látképei
függtek, és számtalan Nagy-Magyarország-térkép. A kedvetlen
cigányzenekar magyar nótát játszott. Dóra anyja a vacsora végeztével
vissza is utazott Debrecenbe, miután megajándékozta őket százezer forinttal
és egy herendi hamutartóval. Dóra nem bírta ki, és megjegyezte, hogy
egyikük sem dohányzik. Olgának és Áronnak nem szóltak, bár Dóra
megkísérelt ezen a fronton is beavatkozni, és hosszan győzködte Kristófot,
hogy ideje lenne elengednie a haragot – aztán amikor látta, hogy ebben az
állóháborúban nincs esély előremozdulásra, feladta.
 23. FEJEZET

Hónapról hónapra derűsebb hangulatban voltam. Kivettem egy nagyobb

lakást, vettem néhány jó bútort, jártam az antikváriumokat, és tucatszámra
vásároltam a könyveket. Módszeresen elkezdtem magam leszoktatni a
tévézésről, és felfüggesztettem a Facebook-accountom. Igyekeztem olyan
keveset érintkezni Magyarországgal, amilyen keveset csak lehetett. Két
rendszeres kapcsolattartáson nem változtattam: hetente felhívtam apámat,
és havonta skype-oltunk egy órát Kristóffal.
Óvatosan és kísérletezve, de hétről hétre csökkentettem a
gyógyszeradagom. Ha úgy éreztem, túlságosan előreszaladtam, újra többet
szedtem be, aztán két hét múlva megint visszavettem. A fulladások és a
pánikrohamok lassanként megszűntek. Már szorongás nélkül végig mertem
menni egy széles utcán, és nem féltem az egyedülléttől. Miközben a
fotelben ülve olvastam, néha finoman próbára tettem magam, vajon
megrezdülök-e, ha gondolatban megközelítem Herkulesvárt, de úgy
siklottam át fölötte, olyan könnyedén, mint egy tó jegén a mélybe zárt
facsonkok fölött. Tudtam, hogy Herkulesvár és Herkulesvárban Olga ott
van a mélyben, de ez nem okozott fájdalmat, nem váltott ki szédülést.
Könnyen találtam vissza a könyvbe, és együtt tudtam lélegezni a
karakterekkel. Olyan áttetsző és zavartalan volt az elmém, mint egy
kristálytiszta hármashangzat. A szívem lassan, egyenletesen vert. A
mondatokból messzire láttam, és megérteni véltem a szövegek sűrű belső
hálózatát. Az intenzív kultúrterápiától, akárcsak Ivánban annak idején a
Waldstein-házban a gyilkos ösztön, bennem is csökkent a vágy: elég volt
hétvégente elmenni a kuplerájba, ahol magyar és román lányok között
válogattam. Nem árultam el nekik, hogy nem vagyok német, és élveztem,
hogy úgy társalognak egymás között, mintha nem érteném.
– Jön mán a Hulk, nézzed!
 – Are o pulă groasă ca o sticlă de bere…!
Fél év múlva elérkezett a pillanat, amikor nem szedtem be több
gyógyszert: az utolsó pirulát sokáig egyensúlyoztam a nyelvemen, mielőtt
kiköptem. Néha megálltam, és lesből figyeltem önmagam, de nem találtam
semmi gyanúsat – tényleg egészséges voltam, és derűs. Az előadásaim
egyre jobbak voltak: megtanultam még élvezetesebben, még színesebben
beszélni, teleszőttem az órákat viccekkel és apró történetekkel. Amikor
végigtekintettem az előadón, csillogó tekinteteket láttam. Kíváncsiak voltak
rám, és tiszteltek.
A nyári szemeszter végén, a családorvosoknak tartott továbbképzés
befejezése után egy magas, határozott kézfogású nő lépett oda hozzám.
Elújságolta, hogy az anyja 56-os magyar, és bár ő nem sok mindenre
emlékszik a magyar nyelvből, de vasárnaponként még gyakran esznek
otthon töltött paprikát és hortobágyi palacsintát. Tavaly megözvegyült, a
férjét szívroham vitte el. Ő húsz éve Bad Cannstattban körorvos, szívesen
meginna velem egy kávét valamikor, ha kedvem van. Csak lassan értettem
meg, hogy az asszony udvarol nekem, és burkoltan arra hívja fel a
figyelmem, hogy ajtó-ablak nyitva van. Egy pillanatra megfordult velem a
világ, de elkerült a rosszullét. Kétségtelenül nagyot ütött rajtam ez a
fordulat, ijedtemben összehúztam magam, és néhány hétig nem nagyon
bújtam elő a lakásomból. Egy időre a gyógyszerekhez is visszatértem,
biztos, ami biztos. De egyre kevésbé hagyott nyugton a gondolat, hogy egy
művelt, elegáns, gusztusos nő kitüntet a figyelmével, amely végre nem a
pénzemnek vagy a társadalmi státuszomnak szól, elvégre egyenrangúak
vagyunk. A harmadik hétre már illetlenül hosszú idő telt el, összeszedtem a
bátorságomat, felhívtam, és olyan laza és fesztelen hangon, ami csak tellett
tőlem, emlékeztettem a megbeszélésünkre. A hangja kedvesen csengett a
telefonban, nyoma sem volt benne a neheztelésnek. Tényleg elmentünk
kávézni, két nappal később pedig vacsorázni. Az alkalomra új öltönyt és új
cipőt vettem, sokáig és kétségek között válogattam a nyakkendők között, és
végül egy szolidan elegáns parfümöt is magamra fújtam. Vicsorogtam
magamra a tükörben, próbáltam felébreszteni magamban a démonokat,
cicáztam a veszéllyel – de a démonok unottan a füle botjukat se mozgatták,
mintha már el is feledkeztek volna rólam. A vacsorán brillíroztam,
történeteket meséltem, amelyek nem is értem, honnan jutottak eszembe,
bölcseket mondtam, de öniróniával, közvetlen voltam, mégis tartózkodó
maradtam, és elegáns. Elisa kicsit többet ivott, mint én, a szeme csillogott,
az ajka megtelt élettel, a mélyen kivágott ruha szabadon hagyta a vállait,
édes, illatos pára áradt a nyakából. Amíg a taxihoz kísértem, finoman rám
támaszkodott, és én élvezettel kerültem el a csókolózást búcsúzásnál, hogy
eltegyem a legközelebbi alkalomra, mint egy drága bonbont.
Hétvégére kirándulást beszéltünk meg Wilhelmába. Szombat volt, nyár
közepe, az égen bárányfelhők úsztak. Tetterősen, könnyű lélekkel ébredtem,
és arra gondoltam, kipróbálom az új, tükörreflexes fényképezőgépet,
amellyel a múlt héten megleptem magam. Néhány tökéletes portré sokat
lendítene az esélyeimen. Estére talán átmegyünk Elisával Tübingenbe,
kiveszünk egy szobát, vagy felmegyünk a hegyekbe, majd meglátjuk. Talán
neki már kész terve van, talán majd én improvizálok. Ahogy a napot
tervezgettem, boldogan lebegtem az álom és az ébrenlét határán,
keresztülpulzálva a finom hártyán, amely a kettőt elválasztja: a pillangó
érezheti így magát egy billegő fűszál végén. Az utcán iskolai csapat vonult
végig, gyerekzsivaj és trombitaszó hallatszott, ami végleg felébresztett. Ki
akartam kelni az ágyból, de nem sikerült megmozdulni. Újra
nekiveselkedtem, hogy a lábam letegyem a padlóra, de a tagjaim nem
voltak hajlandóak engedelmeskedni. Mintha nem is lenne testem. Először
azt gondoltam, nyilván mégsem ébredtem fel, ez is álom, de majd mindjárt
jön az ébredés, amely visszahelyez a megszokott, bár éppen nagyon is új
világba. Addig is aludjunk. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam.
Semmi változás. Napsütés, bárányfelhők, az iskolás csapat zsivajgása egyre
távolodik. És nem mozdulnak a tagjaim.
Lassan lopakodott elő az árnyék, ahogy a tudatom lassan összerakta a
helyzetet, és meg kellett értenem, hogy már percek óta ébren vagyok.
Biztos elzsibbadtam – gondoltam, és megpróbáltam megmozdítani a karom,
először a balt, aztán a jobbat. Újabb kudarc. Gondolatban végigmentem a
testemen, és érzékeltem a teret, érzékeltem a testem mint szobrot, de nem
érkezett a végtagjaimból visszajelzés: mintha a nyakamtól lefelé hangtalan
és koromsötét űrben merültem volna el. Nem kellett sok idő, hogy
kimondjam belül a szót: megbénultam. Viszont akárhogy gondolkodtam,
nem bírtam megérteni, mi történhetett. Hiába túrtam az emlékezetemben,
semmi olyan orvosi összefüggést nem találtam, amely megmagyarázhatta
volna ezt a hirtelen katasztrófát. Az elmém még egy darabig eljátszott a
lehetőséggel, hogy ez mégsem a valóság, elvégre lehetetlen és
megmagyarázhatatlan, de mire delet harangoztak, végül feladta a
küzdelmet. A telefon ott volt mellettem az éjjeliszekrényen, de hiába hívott
Elisa, nem tudtam felvenni. Még kétszer rám csöngetett délután, aztán
estére elhallgatott: nyilván úgy gondolhatta, az utolsó pillanatban úgy
döntöttem, mégse tetszik nekem, és mint afféle modortalan kelet-európai
inkább sunnyogok.
Innen kezdődött a kétnapos utazás a saját belső világomban, ami
közben többször majdnem szomjan haltam, magam alá piszkítottam, mint
egy csecsemő, és hiába próbáltam bemenekülni az öntudatlanságba,
szikrázóan józan és éber maradtam, mintha egy nálam hatalmasabb erő úgy
döntött volna, hogy most már nem enged, ameddig nem vagyok hajlandó
szembesülni az igazsággal. Néha hajlamosnak éreztem magam, hogy
megértsem, ez a nálam hatalmasabb erő én vagyok, néha azonban úgy tűnt,
valami külső, idegen démon, aki foglyul ejtett. Körmöm szakadtáig
ragaszkodtam volna alig visszanyert szabadságomhoz, miközben a démon,
aki megbénított, ott vitatkozott és üvöltözött velem, hogy lássam be végre,
mekkorát tévedtem.
Kegyetlen vallató volt: ami érzékelést elvett a testemtől, azt
megsokszorozva pumpálta bele a lélek fájdalmába. Úgy szorongtam és
rettegtem, amilyen fájdalomról korábban sejtelmem sem volt: ha ki tudott
volna jönni hang a torkomon, végig ordítottam volna. Szomjas voltam, a
nyelvem, mint egy száraz fadarab, zörgött a számban. Éreztem a bűzt, ami
körülvesz, láttam az éjszakát és a nappalt és megint az éjszakát, miközben a
belső idő egyetlen villanásban kimerevített végtelen maradt. Tudtam, hogy
mit világít meg ez a villanás, hiába is tagadtam volna tovább: tudtam, és a
démon is tudta, hogy meg kell szereznem Olgát, különben elpusztulok.
Hétfőn délelőtt tízkor talált rám a takarító: a mentő hamar megérkezett,
kórházba vittek, lefürdettek, végigvizsgáltak minden lehetséges eszközzel,
és egy hét múlva közölték, amit már úgyis tudtam: a bajom nem testi
természetű, vagy legalábbis a tudomány mai állása szerint nem
magyarázható testi elváltozásokkal: nincs semmilyen fertőzésem, az
idegrendszerem ép. Átszállítottak a pszichiátriára, ahol elkezdődött egy
hosszú huzavona az alapos és megértő kollégákkal, akik nem voltak
hajlandóak elhinni: pontosan tudom, mi a bajom, nem kell külön tesztek
millióival bizonyítani a disszociatív zavart.
Apám feltétlenül ki akart jönni hozzám, de nagy nehezen sikerült
lebeszélni, miután rémtörténeteket meséltem neki a magyarországi
kutyapanziókról. Igyekeztem a helyzetet olyan jelentéktelennek lefesteni,
amennyire csak lehetséges volt. Kristóf nem hívott: de hát neki is volt elég
baja.
Dórával közösen vettek egy házat, amellyel húsz évre eladósodtak. A
ház a lakótelep peremén állt egy újonnan nyitott, családi házas utcában, de
lényegében a lakótelep része maradt. Azon tanakodtak, Kristóf íróasztala
melyik ablaknál álljon, annál, amelyik az egykori laktanya őrtornyára néz,
vagy amelyik a másik ház oldalára, a gyártelep felé. Dóra egyértelműen az
utóbbira mutatott.
– A torony, attól tartok, rossz emlékeket ébreszt benned.
Hirtelen megfagyott körülöttük a levegő. Kristófot úgy érte a
felfedezés, mint egy orvul a tarkóra mért ütés. Biztos volt benne, hogy
ebből az irányból védve van. Dóra érezte, kolosszális hibát vétett azzal,
hogy elszólta magát, és először azzal próbálkozott, hogy kidumálja magát a
dologból.
– Nyilván voltál katona, ki szeretne egy ilyen élménnyel a háta mögött
egy laktanyára nézni…?
– A volt férjed nézett utánam…?
Dóra bűntudatos arcot vágott.
– Nem… Igen… De esküszöm, nem volt bennem semmi rossz
szándék…
Kristóf lement az utcára. A lakótelep, amelyet azt utóbbi években
lassan az otthonának kezdett tekinteni, hirtelen elviselhetetlenül idegenné
vált. Dávid iskolában volt, a Waldstein-ház pedig, bár térben közel,
messzebb esett annál, semhogy el lehetett volna érni. Megállt az iskola
kerítésénél, és nézte, ahogy a fiú ordítva rohangál a többiekkel, utolér egy
gyereket, a hajánál fogva lerántja a földre, és ütni kezdi. A tanítók az épület
sarkánál cigiztek, nem látták, mi történik. Kristóf nem akarta leleplezni
magát. Elsietett.
A költözés mindkettejükben változásokat indított el, amelyeket eleinte
nem is vettek észre. Dóra az új helyzetben közelebb került Kristófhoz,
Dávidtól viszont távolabb. Hónapról hónapra egyre több megjegyzése és
gesztusa volt, amelyekkel éket vert közéjük. Úgy érezte, kötelessége rendet
rakni ebben az eltorzult és egészségtelen apa-fiú kapcsolatban. És itt az
ideje, hogy kiűzze Lívia szellemét.
– Az apja vagy, nem a barátja – mondta, valahányszor Kristóf és Dávid
együtt játszottak a gépen.
– Én ugyanúgy szeretek játszani, ahogy ő.
 – Egy apának inkább tekintélyt kellene mutatnia, nem gondolod?
Kristóf lenyelte a haragját: nem volt képes belekezdeni elmagyarázni,
milyen hidegrázást kap erre a szóra. Áront, úgy, ahogy van, csak vázlatosan
mesélte el Dórának, és valahányszor gondolatban érintenie kellett volna,
úgy hatott rá a belső találkozás a mostohaapjával, mintha egy árammal
töltött kerítéshez ért volna. Szikrázva, füstölve pattant le róla. Ezért Dóra
nem is tudott fogalmat alkotni arról, mikor lép aknára, miközben a
hadjáratán operál, Kristóf pedig eleve nem könnyíthette meg a dolgát. Dóra
úgy érezte, gyalázatosan egyedül hagyták ebben a helyzetben, ahol képtelen
tájékozódni. A bizonytalanság keserűvé tette. Hagyta, hogy Kristóf a ház
alagsorában berendezzen egy játékszobát maga és Dávid számára. A
szomszéd helyiségben Ákos rendezhette be saját birodalmát horogkeresztes
zászlóval, Hitler-portréval, ócskapiacon vásárolt vaskeresztekkel és egy
német rohamsisakkal, amelyet a barátaival találtak az erdőben. A Medal of
Honor normandiai partraszállása egyszerre dübörgött a neonáci
rockzenével, Dóra pedig magányosan írta odafenn dékáni beszédét. Egy
vasárnap reggel szürke kosztümöt vett, aztán lecserélte egy feketére. Sokáig
forgolódott a tükör előtt. Kristófnak nem volt kedve hozzászólni, ezért Dóra
rákérdezett.
– Na, hogy nézek ki…?
– Miért…?
– Templomba megyünk.
– Hova…?!
Dóra úgy tett, mintha a kérdés el sem hangzott volna. Ákos is
elkészült, kínosan feszengett az öltönyében. Az anyja benyálazott tenyérrel
lelapogatta a haján a kiálló tincset. Kristóf megfordult a széken.
– De mi nem szoktunk templomba járni.
– Én szoktam. Régebben. Már hiányzott.
Kristóf felpattant a számítógép mellől. Dóra dacosan nézett rá a
kristálytiszta pillantásával. A fekete kosztümben, lesimított hajjal, smink
nélkül mintha egy másik nő lett volna. Haragosan toppantott.
– Ebben a házban az ember lassan nem csinálhassa, amit akar?
Aztán amikor észrevette, hogy nem vigyázott a nyelvére, tarkóig
pirult, hátat fordított, és rávágta Kristófra az ajtót.
Az egyetem előtti parkolóban egy reggel megkocogtatta a kocsija ablakát
egy férfi. A fényképekről Kristóf egyből felismerte Dóra exférjét. A férfi
megkérdezte, hogy beülhet-e mellé egy pillanatra. Szerényen
bemutatkozott. Mint apa az apával szeretne beszélni Kristóffal – mondta.
Savanyú másnaposságszagot árasztott, az ujjai sárgák voltak a
dohányzástól.
– Ákoskáról lenne szó.
– Figyelek.
A férfi elmesélte, hogy a volt rendőr barátai már sokadszor simítják el
a kedvéért az ügyet, de nem lehet a dolgot a végtelenségig elsikálni. Ákos a
barátaival kijárkál cigányokat verni a Mozsarasba. Múltkor úgy megvertek
egy lányt, hogy műteni kellett. Eltörték egy férfi kezét, egy másikat
viperával ütlegeltek. A „cigók” nem tettek feljelentést, tartanak a
rendőröktől, de még lehet baj a dologból. Ha az anyja megtudja, egy világ
omlik össze benne. Megpróbálna-e Kristóf egy kicsit odafigyelni a
gyerekre? Mint apa az apától kéri a segítséget. Kristóf megígérte, hogy
megteszi, ami tőle telik.
– Azzal a karrierista kurvával meg vigyázz! – szólt még vissza a férfi,
amikor kiszállt az autóból.
Két éven át nem történt a cég ügyében semmi: Kristófot néha éjszaka
elfogta a szorongás, de másnapra úgy ébredt, hogy sikerült a tudata
peremére száműzni a dolgot. Amikor megérkezett az újabb idézés, pánikba
esett. Dórának nem szólt, egyenesen Draboshoz ment, a Fejlődő
Herkulesvárért Alapítványhoz. Drabos időt kért: utánanéz, hol áll a dolog,
de az bele fog telni néhány napba. Miközben fontossága tudatában,
önelégülten beszélt ügyészségi kapcsolatairól, betűzött rá az ablakon
keresztül a napfény. Kristófot a megkomponált kép ráébresztette, hogy a
sorsa véglegesen olyan emberek kezébe került, akikhez semmi köze
sincsen. Éjszaka behúzódott a Destroyed Village-ben az örök normandiai
őszbe, és csak sokára vette észre a képernyőn a sziluettet, hogy Dóra ott áll
mögötte. Úgy tett, mintha nem venné észre: a nő megfordult, és kiment
szobából.
Hónapról hónapra haladt előre a Dávid ellen indított hadjáratban.
Minden helyzetben kimutatta, hogy irtózik tőle: napról napra egyre többet.
– Olyan büdöset szarik ez a gyerek, nincs a belének valami baja…? –
lengette tettetett fulladozással a fürdőszobaajtót, amikor Dávid kijött. Dávid
már becsukta maga után a szobája ajtaját, de attól még meghallotta, amit
Dóra mondott. A nő úgy kiabálta a mondatot, hogy közben úgy tett, mintha
suttogna, és csak Kristófnak címezné. Dávid, akit váratlanul ért a támadás,
persze nem késlekedett a válasszal. Kivágta az ajtót.
– A tied rohad!
Ez ürügyet szolgáltatott Dórának, hogy megsértődjön, és azt követelje
Kristóftól, hogy büntesse meg a gyereket. Amikor Kristóf azt mondta, hogy
szerinte a sértő az volt, amit ő mondott, és Dávid joggal kapta fel a vizet, az
asszony már kész volt a válasszal. Mintha csak erre az ellenvetésre várt
volna.
– A gyereked tiszteletlen és neveletlen. Egész nap hallgatózik, ha nem
vetted volna észre. És különben is, nem neki szólt, amit mondtam. Ami
ráadásul tény. Jó lenne, ha inkább elvinnéd gasztroenterológushoz. És ha
megnevelnéd.
Már nem artikulált olyan szépen. Ha indulatba jött, a hangzói
összefolytak, elkásásodtak, a magánhangzók korábban egyenletesen
csillogó felszíne alól kibukkantak a diftongusok, mint amikor kiszárad a
tavacska, és kibukkan a szeméttel borított tómeder.
Kristófot egyre jobban égette a fájdalom, Dóra pedig napról napra
kétségbeesettebb lett. Dékáni státuszában mindenki tisztelte és
engedelmeskedett neki, új, keresztény imidzsével megerősítette a pozícióit
a minisztérium felé, büszke volt taktikai érzékére. Dáviddal és Kristóffal
szemben viszont úgy érezte, elvesztette minden eszközét. Tehetetlen
haragjában napról napra többet támadta Dávidot. Az eszközei egyesítették a
szelíd agresszió, a lépre csalás, az álcázás és a leplezett provokáció
módszereit. Olyan hibrid taktikával dolgozott, amellyel mindig meg tudta
őrizni ártatlansága látszatát. Megkérdezte Dávidot, hogy mi volt az
iskolában, Dávid válaszolt ezt vagy azt, majd válasz közben elfordult a
gyerektől, úgy, hogy Kristóf jól lássa, és undorral fintorgott. A gyerek nem
láthatta az arckifejezést, csak Kristóf.
– Mi a bajod azzal, amit mond…?
– Nekem…? – kérdezett vissza megjátszott ártatlansággal Dóra: a
hangsúly épp annyi meglepődést tartalmazott, hogy még kilátszódjék alóla
az irónia.
– De hát pofákat vágtál… – lépett Dórához Kristóf, és suttogott,
nehogy Dávid meghallja.
– Te rémeket látsz. Menj orvoshoz – vágta rá megvetően a nő.
 Kristóf lemenekült Dáviddal a játékszobába, és ott tanult vele.
Igyekezett stabilnak és erősnek látszani. Azon vette észre magát, hogy a
világ összefüggéseit magyarázza, a történelem hatóerőit, a világegyetem
kialakulását. Szégyenkezve hagyta abba az előadást, miután látta, hogy
Dávid unatkozva kapargatja az asztalt. Elhalmozta a gyereket a szeretetével.
Mesét olvasott neki, moziba hordta a nemrég épült plázába, és lassan azt
vette észre, hogy többet van vele Dórától távol, mint amennyi időt a nővel
tölt. Hiába vádolta magát józan pillanataiban azzal, hogy elhanyagolta a
feleségét, képtelen volt kibújni a sértett apa szerepéből, nehogy Dávid úgy
érezze, elárulta őt. Így egyre démonibbnak látta Dórát, és egyre kevesebb
megértést tanúsított iránta.
– Most már törődhetnél a másik gyerekeddel is – mondta Dóra, amikor
Kristóf hazaérkezett Dáviddal. Olyan gyilkos hangsúllyal tudta kiejteni,
hogy a mondat mindjárt azt jelentette, hogy a francnak foglalkozik
egyáltalán Dáviddal. Dávid bármit csinált, azon kifogásolnivalót talált,
Ákos hibáit viszont rendre kimagyarázta valamivel. Ha Dávid ötöst hozott
az iskolából, akkor biztos puskázott, egyébként is alattomos, hazug jellem,
aki folyamatosan átveri az apját; ha Ákos lebukott, hogy puskázott, akkor
ártatlan, naiv gyerek volt, aki nem elég romlott ahhoz, hogy tökéletesen
álcázni tudja magát. Kristóf eleinte felháborodottan védelmébe vette a fiát,
aztán rájött, hogy ezzel csak még rosszabbat tesz neki. Dóra bosszúból
Dávid önérzetét kezdte szurkálni. Amikor megjöttek a fodrásztól, már
készen állt a dicsérettel.
– Hát, jó a hajad, csak talán kicsit nőies.
Amikor a fiú sértett önérzetében dührohamot kapott, sápítozva
panaszkodott Kristófnak, hogy a gyereke kezelhetetlen és gonosz.
Az anyja hadjáratában Ákos mérsékelt lelkesedéssel vett részt. Mikor
Kristóf elkapta egy beszélgetésre, és elmondta neki, hogy a rendőrség a
nyomukban van, és előbb-utóbb rá fognak fázni, csak azt a választ kapta,
hogy foglalkozzon a saját dolgával, ne játssza itt az apucit. Nem igazán
foglalkoztatta sem az anyja, sem Kristóf, sem Dávid. Az apja iránt sem
mutatott nagy érdeklődést, egyedül a neonáci zenekarok, a fehér faji
felsőbbrendűséget hirdető weboldalak és rasszista YouTube-videók
érdekelték, meg persze a motorok. A világába nem nagyon engedett
betekintést, egyedül Dávidnak hagyta néha, hogy nézze, miközben motort
szerel a garázsban. Nagy kitüntetés volt, hogy ő adogathatta a
franciakulcsokat. Amikor el akarta vinni motorozni, Kristóf ezt határozottan
megtiltotta: onnan a férfi még kisebb lett a szemében. Inkább lustaságból,
mint nemeslelkűségből maradt ki az anyja machinációiból, és úgy tett,
mintha sem Dávid, sem Kristóf nem létezne. Ha közösen ültek az asztalnál,
kizárólag az anyjához beszélt, anélkül, hogy ránézett volna a többiekre, ha
valamelyikük véletlenül mégis mondott valamit, úgy tett, mintha semmi
sem hangzott volna el. Dóra eleinte megpróbálkozott azzal, hogy Ákos előtt
az apjának nevezze Kristófot, de a fiú ezeket a próbálkozásokat gunyorosan
lepöccintette magáról. Amióta elmúlt tizennyolc éves, a felspécizett robogót
lecserélte egy fekete Honda túramotorra, és azon töltötte minden idejét.
Dóra és Kristóf épp bekanyarodtak a kerti kapun, amikor a barátaival
motorra kaptak: nem volt idejük a reflektorfényben időben elrejteni a
baseballütőket és viperákat. Dóra lehúzta az ablakot.
– Azokkal mit akartok…?
– Mikkel…?
– Láttam, mit tettél a dzsekid alá.
– Csak sportolunk, anyu!
– Ahelyett, hogy az érettségire készülnétek…!
– Már felkészültünk, Dóra néni! – mondta valamelyik kuncogva.
Dóra kiugrott az autóból.
– Néni az anyád…!
A többiek felröhögtek.
– Megyünk edzeni…!
És a motorokat felbőgetve kikanyarodtak a nyitott kapun. Kristófnak
nem volt kedve közbelépni. Dóra csak csóválta a fejét.
– Jaj, ezek a gyerekek…. Mikor nő már be a fejük lágya…
Kristóf egyre kevésbé tudta elviselni a helyzet feszültségét. Úgy
érezte, nem tudja megvédeni Dávidot. A lelke mélyén ugyanazt az
ingamozgást kezdte érezni, amit Líviával: valahányszor Dóra megtámadta a
fiát, elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak, fogja a gyereket, és elmegy
innen, mindegy, hová, csak el. Aztán elbizonytalanodott az igazában.
Elvégre tényleg lehet, hogy elfogult a fiával, és nem veszi észre, miket
művel a háta mögött. Lehetséges, nagyon is lehetséges, hogy Dórának van
igaza, és Dávid tényleg álságos, sunyi, hazug és alattomos.
Tépelődve ült az íróasztalánál, tekert egy spanglit, és nézte a Puskin
életét kioltó formátlan ólomdarab képét. Milyen végtelenül nem érdekel –
gondolta. Semmi sem érdekel, mert semmi sem elég érdekes. Ha bármi
érdekes lenne, már kedvem lett volna írni róla; nem én vagyok a hibás,
hogy semmit sem csináltam, hanem a létezés, amely ilyen modortalanul
üres és unalmas.
Szinte hallotta, ahogy a lelkében suhogva leng az inga. Dávidon
töprengett, hogy az egyetlen esélye, hogy jó ember váljék belőle, ha hagyja,
hogy alávetődjön Dóra nevelésének, aki kíméletlenül megköveteli a rendet,
a fegyelmet és az egyenességet. Ráadásul az is ott van, hogy őt, amikor
Dávidot félti, ugyanúgy egy ösztön tartja fogva, mint Dórát, amikor a saját
gyereke hibáit nem veszi észre. Talán az egyetlen esély az épkézláb életre,
ha kijavítják egymás hibáit, amit a szülői ösztön okozta kölcsönös vakság
idéz elő. Néhány napig megmaradt ebben a lelkiállapotban, amíg egy újabb
attak nem érte Dávidot: akkor átlendült a másik irányba az inga, és megint
elöntötte a keserűség és a harag: egyszerre gyűlölni kezdte Dórát,
idegennek érezte, és elhatározta, hogy fogja magát, és kereket old.
Drabos jelentkezett, hogy hírei vannak. Az irodában most nem sütött
rá a nap, hideg, esős volt az idő. Kristóf kábán, másnaposan itta a kávét.
Érezte, hogy Drabos csak udvariasságból nem teszi szóvá, milyen szarul
néz ki. Röviden társalogtak a családjaik hogylétéről, aztán Drabos
belevágott. Démonfeje elmosódott pacaként imbolygott a szürke
félhomályban.
– Még nincs vádemelés, de a dolog hamarosan nyomozóknál lesz –
mondta zsolozsmázó hangon. – Nem is értem, hogy keveredhettél
ilyesmibe.
Kristóf meglepődött, nem számított épp Drabostól moralizálásra.
– A két APEH-ost kellene megkínálni egy komolyabb összeggel.
Akkora a kavar abban az ügyben, hogy el lehet ásni a te cuccodat
feltűnésmentesen. Nem te vagy abban a történetben a nagy hal.
A hosszú és körülményes egyeztetés után végül a Lurdy-ház
parkolójában adtak egymásnak találkozót a nyomozókkal. Kristóf leparkolt
a megadott autó mellett. Az anyáskodó asszony ült át mellé az anyósülésre,
a savanyú arcú társa a másik autóban maradt, anélkül, hogy Kristófra nézett
volna. A nő fájdalmasan édes parfümillatot árasztott, a száján élénkpiros
rúzs. Kétségbeesett kihívás sugárzott belőle. Búgott a hangja, amikor
Kristóf átadta a borítékot.
– Ígérje meg, hogy ilyen hülyeséget többet nem csinál…!
Kristóf megígérte.
– A pályázati összegekkel nem tudok mit kezdeni. Kérvényezzen
halasztást a visszafizetésre. Ha tanácsra volna szüksége cégügyben, engem
hívjon. A biztonság kedvéért odaadom a névjegyem. Mindig van megoldás.
Remegő kézzel nyújtotta át a kártyát. Kristófot egy pillanatra elkapta a
kísértés, hogy megfogja a kezet: aztán csak eltette a névjegyet. Az asszony
még egy pillanatig nem mozdult, mintha várna valamire, tekintetét elfutotta
a pára, és sóhajtva kiszállt.
Hajnalban csengettek, Kristóf kábán nyitott ajtót. Amikor meglátta a
két rendőrt, az első reflexe az volt, hogy elrohan, kiugrik az erkélyen át az
utcára, és elmenekül a sötétben. Az ösztöne gyorsabban kész volt a tervvel,
mint hogy a tudata felfogta volna, mi történik. Zihálva kiáltott be Dóráért a
lakásba, amikor kiderült, hogy a rendőrök a nőt keresik. Fejben már futott.
Amikor kiderült, hogy Ákoskáról van szó, szinte ujjongott örömében. A
rendőrök csak annyit mondtak, hogy a fiú kórházban van, megsérült. Dórát,
aki nyüszített fájdalmában, a rendőrautóba ültették, Kristóf a saját
kocsijával ment utánuk. Ákost gépekre kötve találták: a feje céklaszínű
dudorokból állt, a végtagjain gipsz. Kómában volt, mesterségesen kellett
lélegeztetni. A lépét és az egyik veséjét már kivették, a másik veséjének
még adtak némi esélyt.
Mint később kiderült, szeretett motorja egy döntő pillanatban cserben
hagyta. A többiekkel sikeresen végrehajtották az akciót, összevertek néhány
cigányt, akit az utcán találtak, és amikor vasrudakkal, csákányokkal
közeledni kezdett a feldühödött tömeg, szokás szerint kereket akartak
oldani, de Ákos motorja megmakacsolta magát. Át akart ülni az egyik
harcostárs mögé, de az jobbnak látta, ha időben elmenekül, így Ákos ott
maradt egyedül a bosszúszomjas cigányokkal – köztük talán Baltazár déd-
és ükunokái –, akik már régóta fenték a fogukat arra, hogy elkapnak végre
egy neonácit. Csak a véletlennek köszönhette, hogy nem verték agyon: egy
kósza rendőrjárőr véletlenül kanyarodott arra, és néhány levegőbe leadott
lövéssel sikerült szétkergetni a lihegő, vérrel telefröcskölt tömeget.
Dóra egyetlen nap alatt megőszült. Kitette az asztalra Ákoska
gyerekkori fotóit, melléjük a többszörös koponyatörés, gerinctörés,
combcsonttörés, péppé zúzott térdek, berepedt tüdő, szétzúzott belső
szervek röntgenképeit, és mindennap órákig ott ült fölöttük, miközben rázta
a száraz zokogás. Mindenért Kristófot és Dávidot hibáztatta. Kristófot
leginkább azért, hogy nem mondta el neki az információt, amit az exférjétől
megtudott, Dávidot pedig, amiért a nevelésére fordított figyelem elvette az
időt a saját gyerekétől. Kristóf egy hónapig állta az ostromot, míg egy
délután arra ért haza, hogy Dávid belülről eltorlaszolta a szobáját, és üvölt,
hogy Dóra meg akarja ölni. A nő véresre karmolt arccal, sikítva esett
Kristófnak.
– A kölyköd meg akart ölni! A kis szörnyeteg egy gyilkos!
Kristóf csak többórányi könyörgés után tudott bejutni Dávid
szobájába, akkor is csak azzal az ígérettel, hogy most azonnal csomagolnak,
és elmennek innen. Tamaráék fagyosan, de kötelességtudóan fogadták az
unokájukat, és elhelyezték Lívia egykori szobájában. Kristófban nem volt
erő, hogy tiltakozzon, Dávid pedig fel se nagyon fogta, mi történik. A
következő iskolaévet már a helyi iskolában kezdte el. A szobát addigra
újrafestették.
 24. FEJEZET

Apám halálánál tényleg nem voltam ott: a tévé előtt érte a vendég,
miközben valamelyik kedvenc sorozatát nézte. Reggel talált rá az ápoló.
Whisky volt mellette, és egy gondosan eloltott szivar. Nem tettem
szemrehányást magamnak: mint Lázár a sírból, épphogy csak
visszatámolyogtam az életbe, váltottuk egymást, ahogy én visszatértem, ő
távozott. A forgóajtóban találkoztunk. Végig úgy tudta, hogy rendbe jöttem,
jól vagyok, és tanítok az egyetemen: Kristóf is segített, hogy fenntartsuk a
kegyes látszatot. Kristóf előtt is enyhébbnek festettem le a helyzetet, nem
mondtam el, hogy disszociatív zavarom van. Kutya bajom – füllentettem –,
egy kis idegösszeroppanás a sok munka miatt, meg életközépi pánik,
semmiség, rövidesen helyrejövök, és meglátogatom őket Herkulesváron.
Egy pillanatra Dóra is beintegetett a képbe, hogy köszöntse a férje régi
barátját, és megint megcsapott Kelet-Európa, amikor megláttam rajta, hogy
nem tudja palástolni a viszolygását, ahogy meglátja az arcom. Egy északi
népmesében a tündérek varázsát csak az oldja föl, ha az áldozat el tudja
dúdolni visszafelé a dallamot, amellyel elvarázsolták: én is így bontottam
vissza kövenként a szabadságom épületét. Egy geológiai folyamat
lassúságával másztam vissza az életbe, cseppenként vájta át a sziklát a
magamnak tett ígéret, hogy visszatérek Olgához: nem volt más kiút, és csak
azért ostoroztam magam, hogy egy pillanatig is elhihettem, létezik
számomra másik élet. A nyárból ősz lett, aztán tél: a gyógyszerektől még
jobban elhíztam, kocsonyás lettem, és áttetsző, mint az axolotl. De a
belátás, hogy Olga nélkül nincs életem, lassan feloldotta a démoni gúzst,
amely megkötött. Bevallottam magamnak a bűnt, amit elkövettem:
elmulasztottam, hogy megmentsem az embert, akit sem férfi szerelme, sem
a fiúi szeretet nem menthetett meg. Aki sem nem anya, sem nem feleség,
sem nem gyerek, de még fel sem nőhetett, bár megöregedett már. Akit a
szomjúság gyötör, anélkül, hogy bármi esélye is lenne arra, hogy a szomját
gyógyítsa; aki sóvárog, anélkül, hogy meg tudná mondani, mi a vágya, aki
halálosan elfáradt, anélkül, hogy meg tudná mondani, mit csinált, aki
eltévedt, anélkül, hogy tudná, merre akart volna menni. Elmenekültem a
szenvedő Krisztus elől, aki előttünk megjelent. Az abszolútum elől, amely
megtestesítette számomra a létezés képtelenségét, amely… Na, mondtam,
hogy csak a misztika és a költészet nyelve képes arra, hogy – ha csak
képekben és hasonlatokban is, de – valamit érzékeltessen Olgából.
Két hónapot töltöttem fizikoterápiával, mire az izmaim újra képesek
lettek hordozni a testem súlyát. Mire kitavaszodott, készen álltam arra, hogy
visszatérjek Herkulesvárra. Apám urnája ott várt a lakásban. A temetés után
nem tudtam végrehajtani a tervem, hogy Survivort ott hagyom a
menhelyen: egyszerűen nem vitt rá a lélek, elhoztam inkább magammal.
Hátha engem nem él túl.
Kristóf ritkán járt a Waldstein-házba, egy-két havonta vette rá magát,
hogy meglátogassa az anyját egy-egy kurta teázásra. Utána mindig
mérhetetlenül rosszkedvű lett, és napokig nem tudott mást csinálni, mint a
képernyőre ragadva gyilkolni a virtuális világban. A bolt balzsamillatában
Olga gyógyteát főzött neki, ezt megitták úgy, hogy a társalgás közben
semmiképp se érintsen semmit, ami bármelyikük érzékenységét sértené.
Péter udvariasságideálját távol a világtól, amelyben értelme lett volna,
beteges bizantinizmusig fejlesztették. Olyan bántóan semmitmondó
általánosságokat mondtak egymásnak, ami már megalázó volt.
– Ezt kaptam Árontól a hetvenedik születésnapomra – mutatta Olga
büszkén a nyakláncát. Kristóf udvariasan közelebb hajolt, és dicsérően
ümmögött. Cserébe elővette a telefonját, és megmutogatta a legutóbbi
fényképeit Dávidról.
Olga nem tudott Lívia halálának igazi körülményeiről, és a házasságuk
sötét oldaláról is csak annyi információja volt, amennyit kitalálhatott abból,
hogy Lívia megakadályozta a közeledést közte és a fia között, bár ezt a
történetet is inkább a saját bűntudatán keresztül értelmezte, magára véve a
terhet amiatt, hogy a fia csak felületesen és formálisan áll vele szóba. Dóra
történetét Kristóf még körvonalaiban is csak hézagosan osztotta meg vele.
Olga bizonytalan megnyugvással figyelte, hogy a fia valamiféle nyugalmat
erőltet magára, amely ösztöne sugallata szerint csak elodáz, nem pedig
megakadályoz valami robbanást. A köztük felépült hivatalos és formális
viszony lehetővé tette, hogy orvosi komolysággal fogja meg a fia csuklóját.
 – Holdkő és hematit – közölte a diagnózist. Kikereste a tárlóból a
kövek legszebb példányait, és Kristóf markába zárta. Még rajta tartotta
Kristóf bezárt öklén a kezét egy darabig, és a fia homályosan érteni vélte,
hogy ezek a szavak csak helyettesítőként hangzottak el nagyobb, tágasabb,
nyelvbe bele sem illeszthető tartalmak helyett. Olga leheletéből ánizs- és
fahéjtinktúra édesen alkoholos párája áradt. Mosolyogva szabadkozott,
hogy az anyja igazán tudhatná, mennyire nem hisz ezekben a dolgokban, de
azért zsebre tette a köveket. Olgának a szeretet ilyen apró alamizsnája is
elég volt.
Az utóbbi évben elhízott, ettől a szeme beszűkült, és az arca szélesebb
lett. A haját egy ideje már nem festette – Áronnak sikerült megnyernie a
csatát, amelyet már évek óta folytatott a kozmetikai ipar és a hamis
szépségideálok ellen. De azért gondosan sminkelt, és imádott parfümjeivel
naponta többször illatfelhőbe burkolta magát. Nagy erőfeszítésébe került
titkolni, hogy egyre nehezebben mozog, és néha szédülés fogja el, és
olyankor pár pillanatig nem tudja, hol van. Amikor visszatért a rövid
kábulatból, mindig rácsodálkozott, milyen szép boltban ül, milyen
káprázatosan gyönyörű, színpompás kövek között. De mindez csak néhány
rövid pillanat volt: a beszélgetőtárs észre sem vette, hogy Olga két mondat
között megjárta a végtelen utat, amely előbb ért véget, mint hogy
elkezdődött volna, mégis egy örökkévalóságig tartott, mint Mohamed
mennyei utazása. Kristóf mégis észrevette az anyja tekintetében a
pillanatokra felizzó, idegen fényt, és végül nem merte elmondani, hogy a
zsebében már ott lapul a repülőjegy Montevideóba.
A bolt lehetőséget nyújtott, hogy elkerülje Áront, akinek amúgy is
minden energiáját igénybe vette a Noszlopi-életmű feltárása. Tengernyi
levelet írt az egykori sportújságíró rokonainak, hogy felkutassa az életmű
lappangó kincseit. Meg volt arról győződve, hogy a magyar tudományosság
legnagyszerűbb elméjével van dolga, akit a kommunisták és a nyomukba
lépő liberálisok a zsidó világ-összeesküvéssel és a szabadkőművesekkel
szövetkezve agyonhallgatnak és igyekeznek száműzni a nemzeti
emlékezetből. Haragos levelekkel és fenyegető beadványokkal ostromolta
az Akadémiát, amelyekben azt követelte, hogy vessenek véget a
kommunisták aknamunkájának, és nyissanak utat ahhoz, hogy a nép
megismerhesse valódi múltját, és azokat, akik voltak olyan bátrak, hogy
„szembedacolva az elnyomással”, vállalták az igazság feltárását. Az
Akadémia udvarias levélben válaszolt, és felhívta a figyelmet arra, hogy
Noszlopi munkássága fantáziadús és termékeny munka az irodalom terén,
de történészi erényeket nem tud felmutatni. Erre Áron dührohamot kapott,
és teleírta a szélsőjobboldali portálokat Akadémia-ellenes vádbeszédekkel.
Fenyegetőzött, hogy ha majd végre a magyar nép a saját kezébe veszi a
sorsát, az ilyen áruló szervezetekkel, mint az Akadémia és az egész
„úgynevezett Tudomány”, le fognak számolni, és az árulók megkapják
méltó büntetésüket. Hetente járt az önkormányzat nyakára, hogy adjanak
pénzt arra, hogy berendezze a Noszlopi-emlékházat. Az emlékház nemcsak
a nagy tudós emlékét ápolja, hanem magyarságkutató központként is
működik majd, amelynek legfőbb célja az lesz, hogy megtalálja Ó-
Budavárt, Árpád sírját és a hun–magyar rokonságot végre „napvilágra
bocsássa”, és hogy visszaadja végre a nemzet önbecsülését, amelyet
ellenségei „oly mélyre tapostak”.
Előadásai, amelyeket az egykori szalonban tartott, egyre népszerűbbek
lettek. A Fejlődő Herkulesvárért Alapítvány a szárnya alá vette a projektet,
amelynek a helyi tévé is külön adásidőt biztosított. Áron lázas
lelkesültséggel és szónoki hévvel ecsetelte Noszlopi hősies és magányos
erőfeszítéseit, ahogy pénz, támogatás, eszközök nélkül, családi életet és
karriert feláldozva tíz körmével kaparta az agyagot, hogy megtalálja a
legszentebb sírt és az ősi várost. Nem kellett sokáig várni arra, hogy a
történetből színdarabot is eszkábáljon, melynek címe nemes egyszerűséggel
Noszlopi lett. Kristóf Olga kérésére megnézte az előadást – pontosan érezte
Olga hangsúlyaiból, mikor érkezik el az a pillanat, amikor az anyja
védelmében bizonyos engedményeket kell tennie Áronnak. Az előadásra a
szabadtéri színpaddá alakított kertben került sor. Természetesen Áron
játszotta Noszlopit, a gonosz kommunista akadémikust pedig Tomasek,
akinek az egyértelműség kedvéért nagy kampóorrot ragasztottak. Ürögdi
alakította az elnyomott magyar népet, aki sokáig küzd a lelkiismeretével,
mert nem akar elmozdulni országos ügyekért a családja mellől, nagy
nehezen végül mégiscsak „Az Igazság Embere”, az üldözött Noszlopi
oldalára áll, és együtt találják meg Ó-Budavárt és Árpád sírját, és győzik le
a gonoszt. Az előadás Tomasek jajszavával ért véget. A közönség állva
tapsolt, a végén elénekelték a Himnuszt, végül még egy lelkész is felugrott a
színpadra a közönség soraiból, és sebtében megáldotta az egybegyűlteket.
Az előadás után Ürögdi Kristóf mögé furakodott, hogy a fülébe
sziszeghessen.
– Végetek lesz. Most mi jövünk.
Ilona hétről hétre egyre kedvetlenebbül ténfergett az üzletben. Olga a
rosszkedvére bíbor jáspist és aranyberillt ajánlott, de még ezek a mágikus
kövek sem használtak. Egy vasárnap Marcell is eljött: volt bennük valami
szomorú ünnepélyesség.
– Újra együtt a Szereniszek – mondta Marcell. – És még Noszlopi is itt
van.
De ezen már nem volt kedvük nevetni. Marcell megköszörülte a torkát.
Miután összehozott számtalan üzletet a párt körüli vállalkozók számára
svájci, osztrák és bajor cégekkel, egy hétfő reggelen megjelent a budai
irodában két felnyírt hajú fiatalember méregdrága öltönyben, amelyek,
hogy, hogy nem, egy számmal nagyobbak voltak a kelleténél. Az ingnyakuk
is lötyögött, mintha mindketten egy-egy óriásról rabolták volna el a ruhát.
Narancssárga nyakkendőt viseltek. Döbbenten nézegették Matteo
formalinban ázó fejét, aki még mindig egykedvűen vicsorgott bele a
mozdulatlan időbe, és vonogatták a válluk, hogy a régi korok emberei
milyen furcsa babonákban tudtak hinni. De ki tudja! Lehet, hogy nekik volt
igazuk… Ki tudná a mai világban megmondani, hogy mi a biztos és mi a
bizonytalan. Kellemesen eltársalogtak még Marcell-lel, aztán elővettek egy
szerződéstervezetet azzal, hogy szeretnék, ha elolvasná. Marcell megígérte,
hogy holnapra átnézi, de a fiatalemberek kijelentették, hogy a dolog sürgős,
most kellene dűlőre jutni. Marcell kért egy kis időt, feltette teknőckeretes
szemüvegét, amit a fontos papírok elolvasására tartogatott, majd tíz perc
múlva szédülve, üvöltve állt fel az asztaltól, és kikergette az irodájából a
fickókat, akik lötyögő öltönyükben komótosan távoztak. A szerződés arról
szólt, hogy egy – nem is feltűnően alacsony – áron Marcell átruházza a
cégét a megjelölt részvénytársaságra, és lemond minden tisztségről, amit a
cégben képvisel. Egy záradék arról is rendelkezett, hogy Ilona is lemond
felügyelőbizottsági tagságáról.
Kerülőúton érkezett a fenyegetés: nagyon megkeseredik az élete, ha
makacskodik. Ezt már egyszer végigcsináltatták vele ebben az országban:
másodszor már nem volt hozzá kedve.
– Rájöttem valamire – mondta Marcell a boltban –, a kommunisták
egyetlenegy dolgot csináltak meg alaposan: megtanították a magyarokat
lopni. Tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amihez tényleg értettek:
elvenni a másét. A nácik megtanították őket gyűlölni: ők meg ebben voltak
jók. Most szökött szárba a vetés: kikelt a gyűlölködő tolvajok
sárkányfogveteménye.
 – Csalódtam a politikában. Visszamegyünk Németországba – vallotta
be végül Ilona Olgának, és egy kicsit megint torokból ejtette a „r”-t, mint
politikuskorában.
– De te nem is ott éltél! – vágta rá rögtön Olga.
Ilona elszégyellte magát. Olyan sokszor képzelte el, hogy Marcell-lel
együtt telt az élete, hogy már inkább ezt érezte valóságnak. De Olga előtt
nem akarta megjátszani magát.
– Ötvenhatban kellett volna elmenni.
És nyakig vörösödve pillantott Marcellra. A férfi inkább
megrendültnek látszott, mint sértettnek. Megfogta Ilona kezét. Olgának
eszébe jutott Káli József tigristekintete, és megborzongott. Az idő hirtelen
tapinthatóvá vált, és úgy érezte magát, mint a mesék lapos Földjének
peremére eljutó utazó, aki a semmibe lógatja a lábát.
– Igen. Én rontottam el.
Braun Antal tapolcai ruha-nagykereskedő minden bizonnyal
elcsodálkozott volna, ha meglátja, hogy az emlékház megnyitásának napján
Noszlopi hatalmas arcképe betakarja egykori nyaralója egész homlokzatát.
A cédrust Áron az alkalomra készülődve kivágatta, arra hivatkozva, hogy
veszélyezteti a ház biztonságát: ha egy szélroham véletlenül kidöntené,
könnyen összezúzhatná a tetőt. A gipszszobrokat, amelyek eddig
engedelmesen viselték a barbár ruhákat, hajnalban elvitette, hogy egyetlen
idegen se zavarja a családias együttlétet; Olgának már fel sem tűnt a hiány.
Az illusztris állami vendégek drága, fekete autói elfoglalták az utcát. A
minisztériumtól egy államtitkár érkezett, bár Áron miniszteri megnyitóról
álmodozott, végül nem sikerült összehoznia. A beszédek, amelyek nem
szűkölködtek hazafias szólamokban és retorikai fordulatokban,
egybehangzóan kiemelték Noszlopi hazafiságának, keresztény hitének és
tudományos nagyságának szétválaszthatatlanságát. Aki nem hisz Jézusban,
szellemileg sem nőhet nagyra. Talán épp abban a percben, amikor Kristóf
repülője felszállt Uruguay felé, valami püspök füstölőt lóbálva megáldotta
az emlékházat, s az ünnepség végén, mielőtt a Himnuszt elénekelték volna,
az egybegyűltek megtekinthették Áron és társulata Noszlopi című előadását,
mely – az eseményről tudósító rádiók, televíziók és portálok egybehangzó
beszámolója szerint – fergeteges siker volt.
Olga reggel óta úgy érezte, hogy nem tud egyenesen állni. Akárhogy
egyensúlyozott, az volt a félelme, hogy ferdén tartja magát. Megpróbált
visszahúzódni az apja szobájába, de Áron utánaküldte Ürögdit, aki suttogó
üvöltéssel visszaparancsolta az ünnepségre. Olga nem akart botrányt
csinálni, és inkább engedelmeskedett. Mióta kimondta Ilonának, hirtelen
tudatára ébredt, hogy már hosszú évek óta készen áll ezzel a megfejtéssel:
el kellett volna menni. Olyan erővel jutottak eszébe régi fantáziái arról,
ahogy az apjával egy tengerparti házban élnek, hogy hirtelen nem találta,
merre kell induljon a szalon felé. Jobbra fordult, és egy ismeretlen folyosón
találta magát. Felment egy lépcsőn, amely idegenül nyikorgott. Benyitott
egy ajtón, egy szobába jutott, amelynek falait íjak, lószerszámok, tarka
szőnyegek, dobok, csörgők és emberi csontok borították. Megrémült, hogy
most utoljára, immár visszavonhatatlanul és örökre eltévedt.
Én már ott vártam az ajtóban.
Végigültem az egész ceremóniát, és most végre összeszedtem a
bátorságom, hogy megkeressem a házban, amelynek minden zugát olyan
pontosan ismertem. Nem tudom, az idő tette-e, vagy az alkohol, de Olga
olyan fénytelen tekintettel nézett rám, mintha nem is ismerne meg. De még
kétségtelenül önmaga volt, ugyanaz az Olga, aki ötven éve. Nyár volt, és
hiába alakult át a ház, az a régi Waldstein-illat nem változott. Hátráltam a
folyosón, kiléptem az utcára, lesétáltam a házunkhoz. Kinyitottam egy
löncshúskonzervet, kentem egy szendvicset, aztán lementem Survivorral a
Duna-partra, befeküdtem a sekély vízbe, mint a víziló, hogy csak a szemem
látszódjék ki, és miközben a lüke kis beagle ugatva kergette a hullámokat,
én vártam, hogy az út kanyarulatában felbukkanjon Olga.
TARTALOM

1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
 Kiadta a Pesti Kalligram Kft.,
Elektronikus kiadás, 2019

Felelős kiadó Mészáros Sándor

Szerkesztette Mészáros Sándor
A borítót és a kötetet Hrapka Tibor tervezte

Elektronikus könyv Nagy Lajos

ISBN 978-963-468-123-6

Felhasznált betűtípus
Noto Serif – SIL Open Font License
 Table of Contents
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
Tartalom