DANIELLE STEEL

 
Családi album
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: Family Album
Published by Dell Publishing a division
of Bántam Doubleday Dell
Publishing Group, Inc., New York
Copyright ^ 1 985 by Benitreto Publications, Ud.
Fordította Szaffkó Péter
A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája
Hungarian edition
^ by Maecenas Könyvkiadó, 2002
Hungarian translation
^ by Szaffkó Péter, 2002
*
 
A családomnak:
Szeretettel Beatrixnek, Trevornak, Toddnak,
Nicholasnak, Samanthának, Victoriának,
Vanessának és megkülönböztetett szeretettel...
tiszta szívemből... Johnnak.
d.s.
Az Ur családot ád a magára maradtnak"- mily vigasztaló
sza-
vak ezek a Bibliából!..." Családot, amelyet a vérség, a
köteles-
ség, a szükség, vagy a vágy tart össze... és olykor, ha
valakinek
szerencséje van, a szeretet. A család olyan szó, amelynek a
je-
lentésében benne van a biztonság, a sziklaszilárd alap, az a
hely, ahová hazamehetünk, amelyben felnőhetünk...
amelyből
kirepülhetünk, de mégis emlékszünk rá és belekapaszkodha-
tunk... mert amit ott hallottunk, örökre megmarad a
fülünkben
és a szívünkben... az emlékek színes szoborként egy életre
be-
lénk vésődnek, apró, csillogó színű szilánkokból, amelyek
né-
melyike ugyan haloványabb, sőt néha egészen elhalványul,
olyannyira, hogy már-már elfelejtjük... ám teljesen sohasem
merülnek feledésbe. Ez az a hely, ahol elkezdődik az
életünk,
és ott szeretnénk, ha véget érne... ez az, amit olyan kemény
munkával építünk fel magunknak, és az elemei, mint
építőkoc-
kák, az égig érnek... A család... micsoda képeket varázsol
elő...
micsoda emlékeket... micsoda álmokat!
 
Prológus
1983
A nap olyan vakítóan sütött, hogy szinte mindenki
hunyorgott,
pedig még csak délelőtt tizenegy óra volt. A legenyhébb
szellő
is összeborzolta a nők haját. Olyan gyönyörű nap volt, hogy
csaknem mámorossá tette az elképesztő csend, és semmi
mást
nem lehetett hallani, csak a madarak halk csiripelését, egy-
egy
hirtelen rikácsolást, és mindent beborított a virágok illata...
a
mohaszőnyegbe ágyazott gyöngyvirágoké, a gardéniáké és
csipkevirágoké. De mindebből Ward Thayer semmit sem
látott
és bizonyára semmit sem hallott. Néhány percig csukva volt
a
szeme, és amikor kinyitotta, hosszú időn át bámult a
semmibe,
és színtelen arcával úgy nézett ki, mint aki a halálból jött
visz-
sza, nem is hasonlított arra, amilyennek ismerték... az
elmúlt
negyven évben. Azon a napon Ward Thayerben nem volt
sem-
mi magával ragadó vagy izgalmas, de még jóképűnek sem
volt
mondható. Teljesen mozdulatlanul állt a vakító napfényben,
tekintete a semmibe révedt, aztán újra becsukta a szemét,
ta-
lán egy kicsit túl szorosan is, és egy pillanatig úgy tűnt,
hogy
nem is akarja újra kinyitni, mint ahogy már ő sem nyitja ki
so-
ha többé.
A távolban motyogva megszólalt egy hang, valamit mon-
dott, de nem hangzott többnek, mint a virágok körül dongó
ro-
varok zümmögése. És ő nem érzett semmit. Semmit. Miért?
Mi-
ért nem érez semmit, kérdezte magában. Talán nem érzett
semmit sem iránta? Az egész csak hazugság volt? Hirtelen
ré-
mület fogta el... nem tudta felidézni az arcát... a frizuráját...
a
szeme színét... Olyan durva mozdulattal nyitotta ki a
szemét,
mintha erős szorításból rántotta volna ki a kezét, vagy
mintha
a bőréről szakított volna le valami régen odaragadt anyagot.
A napfény egy pillanatra el is vakította, csupán egy
fénycsíkot
látott, és miközben egy darázs lustán körbedongta, érezte a
vi-
rágok illatát, majd hallotta, hogy a lelkész az ő nevét
mondja:
Faye
Price Thayer. Balra tőle valami tompán kattant, majd egy
fényképezőgép vakuja villant a szemébe, miközben a
mellette
álló nő megszorította a karját.
Miután a szeme ismét alkalmazkodni tudott a fényhez, ráné-
zett a nőre, és akkor minden eszébe jutott. Minden, amit
elfe-
lejtett, ott tükröződött a lánya szemében. A fiatal nő nagyon
hasonlított az anyjára, és mégis milyen különbözőek voltak!
Soha többé nem lesz még egy olyan nő, mint Faye Thayer.
Ezt
mindenki tudta, és ő tudta a legjobban. Nézte a mellette álló
csinos szőke nőt, miközben mindenre újra emlékezett, és
ma-
gában azt kívánta, bár vele lehetne Faye.
A lánya egyenesen és nyugodtan állt mellette. Egyszerűbb
volt, mint Faye. Sima szőke haja szorosan kontyba volt
fonva,
és a mellette álló komoly kinézetű férfi gyakran
megérintette a
karját. Most már egyedül voltak, mindannyian, mindegyikük
külön-külön, de mégis egy nagyobb egész részeként, és
mind-
egyikükben volt valamennyi Faye-ből... és belőle is.
Hát valóban elment? Oly lehetetlennek tűnt, miközben las-
san csordogált a könny az arcán, és egy tucatnyi fotós
ugrott
elő, hogy megörökítsék a fájdalmát, és címlapokon
kürtölhes-
sék majd világgá. Faye Price Thayer bánatos özvegye. Most
már, a halálban, teljesen Faye-hez tartozik, mint ahogy az
élet-
ben is hozzá tartozott. És mindegyikőjük. A lányai, a fia, a
munkatársai, a barátai, akik most mind ott álltak, hogy
leróják
kegyeletüket az előtt az asszony előtt, aki soha többé nem
jön
vissza.
A család ott állt mel lette az első sorban. A lánya, Vanessa
és
fiatal, szemüveges férje, mellette pedig Vanessa
ikertestvére, a
vörös hajú és csillogó arcú Valerie tökéletes fekete
selyemru-
hában, amelyben lélegzetelállítóan csinos volt, és nem
lehetett
nem észrevenni benne a sikeres nőt, az oldalán egy
hasonlóan
lenyűgöző fiatalemberrel.
Olyan gyönyörű párt alkottak, hogy öröm volt nézni őket, és
Wardnak hízelgett, hogy Val mennyire hasonlít Faye-re.
Eddig
nem is igazán vette észre, de most jól látta... És ott volt
Lionel,
aki ugyancsak nagyon hasonlított az anyjára, bár nem olyan
feltűnően. Magas, jóképű, szőke, érzéki, elegáns és finom
vo-
nású fiatalember volt, de ugyanakkor büszke is. Ward
tekinte-
te a távolba révedt, és azokra gondolt, akiket ismert és
szere-
tett... Gregoryre és Johnra, az elvesztett fivérre és a drága
barát-
ra. Az is eszébe ötlött, hogy a felesége milyen jól ismerte
Lionelt, talán mindenkinél jobban. jobban ismerte őt, mint
az
önmagát... és legalább olyan jól, amennyire ő ismerte Anne-
t,
aki most ott állt mellette és csinosabb volt, mint korábban,
sok-
kal magabiztosabb s még mindig nagyon fiatal, szemben
azzal
az ősz hajú férfival, aki a kezét fogta.
Végül is ott voltak mindannyian. Eljöttek, hogy leróják ke-
gyeletüket mindannak, ami Faye volt. A színésznőnek, a ren-
dezőnek, a legendának, a feleségnek, az anyának, a
barátnak.
Voltak, akik irigyelték és voltak, akikkel túl keményen bánt
és
akiktől túl sokat követelt. A családja tudta ezt a legjobban.
Na-
gyon sokat várt el tőlük, de ő is sokat adott
viszonzásképpen,
önmagával is rendkívül keményen bánt. Miközben nézte a
többieket, Ward mindenre emlékezett, egészen az első
perctől
fogva, amikor először találkoztak Guadalcanalon. Most pedig
itt állnak, egy emberöltő múltán, és mindenki úgy emlékezik
rá, amilyen egykoron volt, amilyennek ők látták. A csillogó
Los
Angeles-i napfényben szinte tengerként hullámzott az arcok
sokasága. Egész Hollywood eljött a temetésére. Még egy
vég-
ső tiszteletadás, egy utolsó mosoly, egy legördülő
könnycsepp...
Ward végignézte a családot, amelyet Faye-jel együtt
teremtet-
tek; mindegyikük olyan erős és olyan szép... amilyen ő volt.
Milyen büszke lenne, ha most láthatná őket, gondolta,
miköz-
ben ismét könnyek szöktek a szemébe... és ők is milyen
büsz-
kék Faye-re... végül is. Sok időbe tellett... és most már nincs
többé... szinte hihetetlennek tűnt, hogy mintha csak tegnap
lett volna... hogy Párizsban jártak... Dél-Franciaországban...
New Yorkban... Guadalcanalon.
*
Guadalcanal
1943
1.
A dzsungelban olyan nyomasztó volt a hőség, hogy a
pusztán
egy helyben állás is olyan érzés volt, mintha az ember sűrű
le-
vegőben úszna. Érezni lehetett a hőséget, szagolni és
tapinta-
ni, de a férfiak csak nyomultak előre, hogy láthassák őt...
hogy
közelebb kerüljenek hozzá... hogy minél többet lássanak.
Vál-
laikkal szorosan egymásnak feszültek, ahogy ott ültek török-
ülésben egymás mellett a földön. Elöl, jóval távolabb tőlük,
összecsukható székeken ültek, de már órákkal korábban el-
fogytak a székek. A férfiak naplemente óta ültek a helyükön,
a
nagy melegtől verejtékezve, és vártak. Úgy tűnt, mintha
már
száz éve ülnének a sűrű guadalcanali dzsungelban, de ez
sen-
kit sem zavart. Évekig is képesek lettek volna itt várni, csak
hogy láthassák őt. Mert itt most ő jelentett számukra
mindent... az anyákat... a nővéreket... a nőket... a barátnő-
ket, akiket hátrahagytak... a nőket... A nőt. Miután besötéte-
dett, szinte hallani lehetett a morajt, ahogy ott ültek, dohá-
nyoztak, nyakukon és arcukon csíkokban folyt a verejték, az
arcuk fénylett, az egyenruhájuk hozzátapadt a testükhöz, és
mind nagyon fiatalok voltak, szinte még gyerekek... pedig
már
nem voltak azok. Férfiak voltak.
1943-ra már hosszabb ideje tartózkodtak itt, mint amennyi-
re vissza tudtak emlékezni, és mindenki azt szerette volna
tud-
ni, hogy mikor fog véget érni a háború, vagy hogy véget ér-
e
valaha. De ma este senki sem gondolt a háborúra, csak az
őr-
ségben levőknek kellett azzal foglalkozniuk. A legtöbben,
akik
itt várakoztak, valamilyen módon megvásárolták maguknak
ezt az estét, bármivel, amivel rendelkeztek, legyen az
csokolá-
dé, cigaretta, készpénz... vagy bármi... csak láthassák őt...
bármit megtettek volna, hogy láthassák Faye Price-t.
Amikor a zenekar elkezdett játszani, a levegő nem is annyi-
ra sűrű, mint inkább fülledt volt, a hőség pedig már nem
nyo-
masztó, hanem érzéki, és a férfiak érezték, hogy a testüket
olyan izgalom keríti hatalmába, amilyenben már nagyon
rég-
óta nem volt részük. Nem pusztán vágyat éreztek iránta, ez
va-
lami mélyebb és gyengédebb volt, valami olyasmi, amitől
ta-
lán meg is ijedtek volna, ha túl sokáig tart. Érezték az első
hul-
lámait, ahogy ott vártak és vártak... s amikor a klarinét
hangja
felvisított, erősebben kezdett verni a szívük. A zene
belehasí-
tott a gyomrokba, úgy, hogy szinte már fájt, és mindegyik
férfi
lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul figyelt. A sötétbe
borult
színpad üres volt, majd egyszer csak homályosan
meglátták,
vagy legalábbis azt hitték, de nem lehettek benne teljesen
biz-
tosak, mert csak egy kicsiny reflektor kísérte őt a távolban.
Megvilágította a lábát, aztán valami ezüst csillant fel, egy
távo-
li szikra, mint egy hullócsillag a nyári égbolton... a teste
csillo-
gása, miközben közeledett feléjük, fájdalmasan
összeszorítot-
ta a gyomrukat, aztán hirtelen ott állt előttük.
Szemkápráztató
tökéletesség ezüstlamé ruhában. Hallani lehetett az őt
bámuló
férfiak sóhajtását, amelyben vágy, eksztázis és fájdalom
keve-
redett egyszerre. Az elbűvölő ezüst színű ruhában olyan volt
a
bőre, mint a leghalványabb rózsaszín bársony, hosszú szőke
haja, amit leengedve viselt, az érett őszibarack színében
pom-
pázott. A szeme ragyogott, a szája mosolygott, két kezét
felé-
jük tárta, miközben énekelt, és a hangja mélyebb volt, mint
bármely nőé, akire csak gondolni tudtak. Ő maga pedig
szebb
volt, mint bármelyik nő, akit valaha is ismertek. Ütemesen
mozgott, és a ruhája alól kivillant elragadó teste, hosszú
comb-
jainak tökéletes formája.
- Ó, Istenem! - suttogta egy hang a hátsó sorban, és körülöt-
te száz ifjú férfi mosolygott.
Mindannyian ugyanígy éreztek iránta, már évek óta. Nem
akarták elhinni, amikor közölték velük, hogy náluk is fellép.
Ehhez hasonló turnékon bejárta már a fél világot. járt a
Csen-
des-óceánon, Európában, az Államokban. Pearl Harbor után
egy évvel hatalmába kerítette a bűntudat, és már több, mint
egy éve hol itt, hol ott lépett fel. Nemrég abbahagyta a
turné-
zást, hogy még egy filmben szerepeljen, de most újra úton
volt... és ma este itt van... velük.
Miközben énekelt, a hangja egyre szomorúbb lett, és azok a
férfiak, akik elöl ültek, látták, hogy a nyakán lüktet az ütőér.
Élt... emberi lény volt... és ha fel tudtak volna nyúlni a
rögtön-
zött színpadra, meg is érinthették volna... érezhették volna
a
bőre illatát. Ettől még odaadóbban nézték, és úgy tűnt,
mintha
éneklés közben Faye minden férfinak a szemébe nézne,
senki-
nek sem okozva csalódást.
Huszonhárom éves korára Faye Price élő legendává vált
Hollywoodban. Tizenkilenc éves volt, amikor az első filmje
el-
készült, és ez egy csapásra meghozta neki a sikert.
Lélegzetel-
állítóan szép volt, és átkozottul jó abban, amit csinált. A
hang-
ja lágy és selymes volt, a haja úgy csillogott, mint az
aranyló
búzakalász, zöld szeme smaragdként villant meg szobor
szép-
ségű arcán. De nem az arcvonásai, nem a hangja és nem is
a
lágyan ívelt csípőjét és telt keblét meghazudtoló hosszú, vé-
kony alakja, nem bőrének finomsága kápráztatta el az egész
világot, hanem a bensőjéből áradó melegség, a szemében
csil-
logó tűz és a hangjában bujkáló nevetés, amikor nem
énekelt.
Vagyis nő volt, a szó legszebb és legnemesebb értelmében.
Olyanvalaki volt, akit a férfiak szerettek volna magukhoz
ölel-
ni, a nők megcsodálni, a gyerekek pedig imádattal nézni.
Olyan anyagból gyúrták, mint az álombeli hercegnőket. A
kö-
zépiskola elvégzése után egy pennsylvaniai kisvárosból New
Yorkba ment és fotómodell lett. Hat hónap múlva több pénzt
keresett, mint bármelyik lány a városban. A fotósok mind
imádták, az arca minden magazin címlapján látható volt az
egész országban, de Faye titokban bevallotta a barátainak,
hogy unatkozik. Azt hajtogatta, hogy szinte semmi dolga,
csak
ott kell állnia. Próbálta elmagyarázni, de a többi lány úgy né-
zett rá, mintha elment volna az esze. Aztán két férfi
felismerte
benne az igazi énjét. Az a férfi, aki később az ügynöke lett
és
Sam Warman, a producer, aki azonnal ráérzett, ha
kincsesbá-
nyát szimatolt. Látta Faye képeit a magazinok címlapján, és
úgy gondolta, hogy csinos, de csak a személyes
találkozáskor
döbbent rá, hogy valójában milyen csodálatos. Az, ahogyan
mozgott, ahogyan nézett, amikor beszélt hozzá, a hangja...
és
Warman azonnal tudta, hogy ez a lány nem azt akarja, hogy
lefektessék. Nem keresett senkit sem, legalábbis önmagán
kí-
vül senkit, ezt Sam ösztönösen megérezte. És minden, amit
Abe, az ügynöke mondott róla, igaz volt. Faye csodálatos
volt.
Különleges. Egy igazi sztár. Amit Faye Price akart, azt
önmagá-
ból akarta kihozni. Kihívásra várt, keményen akart dolgozni,
ki
akart próbálni bármit, amit engednek neki... és Sam ezt meg
is
tette. Megadta neki azt az esélyt, amire a lány vágyott. Abe-
et
nem volt nehéz rábeszélni. Sam elvitte Faye-t Hollywoodba,
és
adott neki egy filmszerepet. Kis szerep volt, ami előre meg
volt
írva, és nem volt különösebben nagy kihívás. De Faye-nek
va-
lahogy sikerült azonosulnia az íróval, aki néha nyíltan is
beval-
lotta, hogy teljesen megőrjíti, de a lány mindent kihozott a
sze-
repből, amit akart, és az nagyon-nagyon jó volt; jót tett a
film-
nek, és jót tett Faye-nek. A szerep kicsi volt, de merész, és
Faye
Price játéka olyan sugárzó, hogy az embereknek elakadt a
lé-
legzetük. Volt valami varázslatos benne, félig kislány, félig
nő
volt, a pajkos tündérből szirénné vált, majd vissza, játszott
az
emberi érzelmek teljes skáláján, néha csupán arcmimikáját
és
hihetetlenül szép, zöld szemét híva segítségül. Ez a szerep
két
másikat hozott neki, a negyedik filmért pedig megkapta az
Os-
car-díjat. Négy évvel az első szerepe után már hét filmet
tud-
hatott maga mögött, és az ötödikben kiderült, hogy Faye
éne-
kelni is tud. És most éppen ezt tette, szívvel-lélekkel énekelt
a
katonáknak a fél világot bejárva. Mindenét odaadta ezeknek
a
katonáknak, a szívét-lelkét és egész életét, ahogy általában
tet-
te, ha bármibe belefogott. Faye Price nem ismert
félmegoldást,
és huszonhárom évesen már senki sem tekintette "kislány"-
nak, tetőtől talpig nő volt. És azok a férfiak, akik most
nézték őt
a színpadon, jól tudták ezt róla. Faye Price-t látni mozogni,
hallani énekelni élőben olyan érzés volt, amilyet Isten terve-
zett el, amikor megalkotta a nőt. Ő volt a végtelenség... a
mindenség... és ma este mindegyik férfi, aki nézte őt,
szerette
volna megérinteni, csak egy pillanatra... mindenki arra vá-
gyott, hogy Faye karjaiban lehessen, miközben gyengéden
megcsókolja és selymes szőke haját simogatja... mindenki
szerette volna nyakán érezni a leheletét... hallani, ahogy
gyen-
géden sóhajtozik. Az egyik katona hirtelen felnyögött, a
társai
pedig nagyot nevettek rajta. Öt azonban ez egy cseppet
sem
érdekelte.
-A szentségit... hát nem fantasztikus? - A fiú szeme olyan
tágra nyílt, mint egy karácsonyfa alatt álló gyermeké; a
többiek
pedig nevettek körülötte. Hosszú ideig teljes csendben
hallgat-
ták Faye-t, de az első félóra után nem bírták tovább.
Ordítoz-
tak, fütyültek, sóhajtoztak, kiabáltak. Amikor az utolsó dal
vé-
get ért, olyan sokáig és olyan hangosan ordítottak, hogy
Faye
még vagy öt-hat dalt elénekelt nekik, és bár ezt ők nem
láthat-
ták, amikor lement a színpadról, Faye Price szeme megtelt
könnyekkel. Olyan kevés kellett nekik, néhány dal, egy ezüst
színű ruha, egy kivillanó láb, egy burkolt célzás a nőiségre,
amit ezer férfinak nyújthatott az éjszakai dzsungelban,
ötezer
mérföldre az otthonuktól. És ki tudja, hányan maradnak
közü-
lük életben, hogy hazatérjenek? Ha erre gondolt, Faye-nek
It mindig összeszorult a szíve. Ezért jött ide, ezért érezte,
hogy
ezt meg kell tennie értük. És a turnékon töltött hónapok
alatt
sokkal inkább megengedte magának, hogy csábító
szirénnek
P- lássák, mint odahaza. Los Angelesben inkább meghalt
volna
mint hogy a combja tövéig felvágott ruhát vegyen fel, de ha
itt
ez kellett, márpedig ez nyilvánvaló volt, akkor ő ezt nyújtja
ne-
kik. Mi rossz van abban, ha a színpad biztonságából egy kis
nő színlelt gyönyörűséget kínál nekik?
- Miss Price! - Faye gyorsan megfordult, amikor a színpad-
ról lefelé jövet megszólította a hadtestparancsnok egyik
szárnysegédje. Még mindig hallani lehetett, ahogy a férfiak
kó-
rusban üvöltöttek érte, és még ilyen közelről is alig hallotta
a
szárnysegéd hangját.
-Tessék? - Faye élénknek és felvillanyozottnak tűnt. Az ar-
cán és a nyakán verejték csillogott, és a szárnysegéd arra
gon-
dolt, hogy ő a legszebb nő, akit valaha is látott. Nem az volt
a
lényeg, hogy tökéletesek voltak a vonásai, hanem hogy az
em-
ber szerette volna kinyújtani a kezét és megérinteni...
magá-
hoz ölelni... mert valami olyasmi sugárzott a lányból, amit
az-
előtt még sohasem érzett, legalábbis ilyen erősen még nem.
Valamiféle varázslatos ragyogás, olyan érzékiség, ami arra
késztette az embert, hogy meg akarja csókolni anélkül, hogy
egyszer is megkérdezné a nevét. Faye már éppen ott akarta
hagyni, hogy visszamenjen a színpadra azokhoz, akik könyö-
rögtek érte, de a szárnysegéd ösztönösen előrenyúlt, és
meg-
érintette a karját. Úgy érezte, mintha minden felgyorsult
volna
benne, aztán ostobának érezte magát a reakciója miatt.
Nevet-
séges. Végül is ki ez a nő? Csak egy felcicomázott és
kisminkelt
filmsztár, és ha minden olyan meggyőzőnek hat vele
kapcso-
latban, az csak azért van, mert jobban űzi a mesterségét,
mint
a többiek. Az egész csak illúzió, nem?... De amikor
találkozott
a tekintete Faye-ével és ő rámosolygott, tudta, hogy nem
az.
Abban a nőben, aki ott állt előtte, nem volt semmi hamis.
Pon-
tosan az volt, akinek látszott. -Vissza kell mennem oda -
kiál-
totta Faye gondosan artikulálva és a hangzavar irányába
mutat-
va, mire a szárnysegéd bólintott, és ő is kiabálva közölte
mon-
dandóját:
- A hadtestparancsnok szeretné, ha vele vacsorázna.
- Köszönöm. - Faye rámosolygott a fiatalemberre, majd
visszament a színpadra, hogy még egy félórával
megajándé-
kozza az embereket. Ezúttal olyan dalokat énekelt nekik,
ame-
lyek mulattatták őket, kettőbe még be is kapcsolódtak,
aztán
egy balladával fejezte be, amely mindenki számára
torokszorí-
tó volt. Amikor elköszönt tőlük, a tekintetével szinte
mindenkit
magához ölelt, olyan volt, mint a lefekvés előtti csók az
édes-
anyjuktól... a feleségüktől... az otthoni lányoktól... - Jó éjsza-
kát, barátaim!... Isten áldjon benneteket! - A hangja fátyolos
volt, aztán a hangzavarból hirtelen teljes csend lett. Szinte
sen-
ki nem szólt egy szót sem, amikor felálltak a helyükről, és
elin-
dultak lefeküdni. Faye szavai még órákig ott csengtek a
fülük-
ben. Sikoltoztak és tapsoltak, de mire elköszönt tőlük, ők
már
fel voltak rá készülve. Most már csak arra vágytak, hogy
vissza-
menjenek a barakkjukba és Faye-re gondoljanak, miközben
a
dalok ott zsongnak a fejükben... és emlékeznek az arcára...
a
kezére... a lábára... a szájára, ami mintha megcsókolta volna
őket, aztán kacajra fakadt, majd megint komolyra fordult.
Mindannyian megőrizték azt a tekintetet, amellyel elköszönt
tőlük. Hónapokig fognak emlékezni rá. Most ez volt minde-
nük. És Faye ezt jól tudta. Ez volt az ő ajándéka nekik.
-Micsoda nő! - Ezeket a szavakat egy vastag nyakú őr-
mester mondta, akihez sehogy sem illettek. De ezen senki
sem csodálkozott. Faye Price mindegyikükből valamilyen
meglepő dolgot csalt elő. A merészségüket, a szívüket, a re-
ményeiket.
- Igen... - visszhangzott már vagy ezredjére aznap este
azoknak a szájából, akik látták őt, azok pedig, akik nem
láthat-
ták, mert őrségben kellett lenniük, igyekeztek úgy tenni,
mint-
ha nem éreznék magukat becsapottnak. Aztán a végén nem
is
kellett színlelniük. Faye kérése szokatlan volt, de gyorsan
ele-
get tettek neki, és a hadtestparancsnok nyilvánvalóan
megle-
pődött, amikor hallott róla. De utasította a szárnysegédjét,
hogy
vigye őt körbe. Faye engedélyt kért arra, hogy
végigmehessen
a bázison, hogy találkozhasson azokkal, akik őrségben
voltak
aznap este. Éjfélre mindenkivel kezet fogott. Így aztán azok,
akik nem látták a műsorát, kárpótlásul személyesen
találkoz-
hattak vele, belenézhettek hihetetlenül szép zöld szemébe,
érezhették a feléjük nyújtott hűvös kezét, miközben sután
mo-
solyogtak a szavain. A végén mindenki úgy érezte, hogy
Faye
különleges ember... azok, akik hallották énekelni és azok is,
akiket személyesen látogatott meg az előadás után. Sokan
hir-
telen sajnálni kezdték, hogy nem voltak őrségben, mert
akkor
őket is meglátogatta volna Faye Price. De összességében
min-
denki elégedett volt. Fél egykor Faye odafordult a
szárnysegéd-
hez, aki végigvezette a bázison, és valami melegséget és
barát-
ságos érzést látott a tekintetében. Az elején a fiatalember
nem
így nézett rá. De Faye lassanként megnyerte magának, mint
ahogy szokás szerint mindenkit. A fiatal férfi egész este
szere-
tett volna mondani neki valamit ezzel kapcsolatban, de
sohasen
adódott rá megfelelő alkalom. Eleinte igencsak kétkedve
fogadta a Hollywoodból érkező, hűvös Miss Faye Price-t...
mit
gondol magáról, ki ő, hogy idejön Guadalcanalra nagyképűs-
ködni az emberek előtt? Elég sok mindenen keresztülmentek
már, és mindent láttak. Túlélték a midway-szigeteki és a
korall-
tengeri csatát meg azokat a borzalmas tengeri ütközeteket,
amelyek segítségével sikerült elfoglalni és megtartani
Guadal-
canal szigetét. Mit tud ő erről, gondolta magában Ward
Thayer,
amikor először ránézett Faye Price-ra. De a mellette töltött
né-
hány óra után kezdte őt másképp látni. A lány tele volt
együtt-
érzéssel. Ward ezt olvasta ki a szeméből. Ha valaki figyelte,
ahogy Faye az emberek szemébe nézett, teljesen
megfeledkez-
ve saját bájairól és valami olyasmit nyújtva nekik, amit még
so-
hasem éreztek, akkor nem lehetett nem törődni vele. Volt
ben-
ne valami melegség és odaadás, ami még tovább fokozta
egyébként is hihetetlen érzéki vonzerejét. Az ifjú hadnagy
ezernyi dolgot szeretett volna elmondani neki az este folya-
mán, de úgy tűnt, hogy Faye csak akkor vett róla tudomást,
mi-
után végigjárták a bázist. Ekkor fáradt mosollyal odafordult
hozzá, és Ward egy percig úgy érezte, hogy meg kell
érintenie
a lány karját, mintha csak arról akart volna meggyőződni,
hogy
valóságos-e. Már-már szerette volna megvigasztalni. Faye-
nek
nagyon hosszú és nehéz estéje volt. De aztán megint
eszébe
jutott, hogy milyen hosszú és nehéz év állt mögöttük...
vagyis
két év.
- Gondolja, hogy a parancsnoka meg fog tudni bocsátani
nekem, ha ma nem vacsorázom vele? - Faye fáradtan
elmoso-
lyodott.
- Lehet, hogy megszakad a szíve, de életben marad. - Va-
lójában a hadnagy tudta, hogy egy-két órával korábban a
hadtestparancsnoknak két tábornokkal kellett találkoznia,
akik aznap este érkeztek helikopteren egy titkos éjszakai
megbeszélésre. Mindenképpen magára kellett volna hagynia
Faye-t. -Azt hiszem, nagyon hálás lesz azért, amit az embe-
rekért tett.
- Nekem ez nagyon sokat jelent - mondta a lány szelíden,
miközben leült egy nagy fehér sziklára, és utolsó állomásuk
óta először felnézett a hadnagyra. Volt valami varázslatos a
szemében, Ward pedig furcsa szorítást érzett a gyomrában,
amikor lenézett rá. Szinte fájó volt ránézni, mert olyan
érzése-
ket kavart fel benne, amiket szeretett volna otthon hagyni
az
Államokban. Itt ennek nem volt helye, nem volt rá idő, és
nem
volt kivel megosztani az érzéseket. Itt csak öldöklés, szeren-
csétlenség, veszteség és néha indulatok voltak, de a
gyengé-
debb érzések túl nagy fájdalmat okoztak. Ward elfordította a
fejét. Magas, jóképű, szőke férfi volt széles vállakkal és
mélyen
ülő kék szemekkel, de Faye most csak erős vállát és
búzaszínű
haját látta. Szerette volna megérinteni. Olyan sok volt itt a
fáj-
dalom, mindannyian olyan átkozottul magányosak és
szomo-
rúak és fiatalok voltak... s mégis csupán egy kis
melegségtől,
egy érintéstől, egy kézfogástól életre keltek és nevettek és
énekeltek... Faye ezt szerette ezeken a turnékon,
bármennyire
is fárasztóak voltak. Mintha új életet lehelt volna ezekbe a
fér-
fiakba, még ebbe a fiatal hadnagyba is, aki olyan magas és
olyan büszke volt, hogy amikor visszafordult, láthatóan
véde-
kezett vagy legalábbis megpróbált védekezni, mindaz ellen,
amit érzett, de végül mégsem sikerült teljesen kirekesztenie
magából. - Tudja annak ellenére, hogy az egész estét
magával
töltöttem - szólalt meg Faye, és ismét rámosolygott a
hadnagy-
ra - azt sem tudom, hogy hívják. - Csak a rangját tudta, mert
valójában nem mutatták be őket egymásnak.
- A nevem Thayer. Ward Thayer. - Ez a név valamire emlé-
keztette Faye-t, de nem tudta az okát, és nem is igazán
érdekel-
te. A hadnagy rámosolygott, és a tekintetében volt valami
cini-
kus. Az elmúlt évben túl sok mindenen ment keresztül, és a
lány ezt megérezte benne. - Éhes, Míss Price? Bizonyára
majd
éhen hal már. -Többórás volt az előadás, aztán még legalább
három óráig tartott, míg végigjárta a bázist és beszélgetett
az
emberekkel. Faye szégyenlősen elmosolyodva bólintott.
- igen. Gondolja, hogy be kéne kopogtatnunk a hadtestpa-
rancsnok ajtaján és megkérdezni, maradt-e valami? - Ezen
mindketten jót nevettek.
- Azt hiszem, találok én önnek valamit, de máshol. - Ward
megnézte az óráját, miközben Faye figyelte. Mi olyan
különös
ebben a férfiban? Volt benne valami, ami újra meg újra arra
késztette őt, hogy kinyújtsa felé a kezét, hogy megkérdezze,
ki
ő valójában, hogy minél többet megtudjon róla. Volt valami,
amit tudni nem, de érezni lehetett vele kapcsolatban. A had-
nagy azonban most rámosolygott Faye-re, és újra fiatalnak
lát-
szott. - Nagyon-nagy sértésnek venné, ha benéznénk a
kony-
hára? Fogadok, hogy találok önnek valami igazi ételt, ha
bele-
egyezik.
A lány kecsesen felemelte a kezét.
- Egy szendvics nagyszerű lenne.
- Akkor lássuk, mit tehetünk! - Visszamentek a dzsiphez,
gyorsan elhajtottak a Quonset-barakkhoz, ahol a katonákra
főztek, és húsz perccel később Faye Price már egy hosszú
tá-
bori asztalnál ült, előtte egy tányér forró pörkölttel. Ha rajta
állt, egy ilyen forró dzsungelbeli éjszakán nem ezt
választotta
volna, de annyira éhes volt és olyan hosszúra nyúlt az este,
hogy a gőzölgő kotyvalék szinte kifejezetten jó ízű volt, és
Ward Thayer is vele evett. - Mintha csak a Plazá-ban
lennénk,
ugye?-Cinikus mosolyával nézett a lányra, aki elnevette
magát.
-Többé-kevésbé... azzal a különbséggel, hogy ez nem fasírt
- incselkedett Faye, Ward pedig egy grimaszt vágott.
- Jaj, csak ezt a szót ne mondja ki! Ha a szakács meghalla-
ná, még hálás is lenne önnek. - Mindketten újra nevettek, és
Faye-nek hirtelen eszébe jutottak az otthoni diákbálok utáni
éj-
féli vacsorák, amitől még jobban elkezdett nevetni, a férfi
pe-
dig kacsintott egyet, amikor ránézett. - Örülök, hogy jól érzi
magát. Ezen a helyen már több, mint egy éve nem találtam
semmi vicceset. - De Ward most boldogabbnak látszott,
élvez-
te a lány társaságát. Miközben a pörköltjét eszegette, Faye
meg
is mondta neki:
- Tudja... ez pont olyan, mint a diákbulik után... amikor
hajnali ötkor reggeliztünk valami étkezdében... ez most
olyas-
mi, nem? - Körbenézett az élesen megvilágított teremben,
mi-
közben Ward követte a tekintetét, aztán újra az arcát nézte.
- Hol nőtt fel? - Most már szinte barátoknak számítottak.
Órák óta együtt voltak, és a háborús zónában különös
jelentő-
sége volt az együttlétnek. Itt minden más volt. Gyorsabb,
sze-
mélyesebb, intenzívebb. Itt lehetett olyanokat kérdezni,
ami-
ket máshol soha nem kérdezett volna meg az ember; és
lehe-
tett úgy közeledni, ahogy máskor nem lett volna mersze.
Faye komolyan válaszolt.
- Pennsylvaniában.
- Szeretett ott élni?
- Nem nagyon. Borzasztó szegények voltunk. Csak arra
vágytam, hogy lelépjek onnan, amit meg is tettem, amint
befe-
jeztem a középiskolát.
Ward elmosolyodott. Nehéz volt elképzelni a lányt szegé-
nyen bárhol a világon, és különösen egy kisvárosban.
- És ön? Ön hova valósi, hadnagy?
- Szólítson Wardnak! Vagy már megint elfelejtette a neve-
met? - Faye elpirult a férfi ugratására. - Los Angelesben
nőttem
fel. - Úgy tűnt, hogy erről nem szívesen beszélt, és Faye
nem
nagyon értette, miért.
- Visszamegy a... ezután? - Faye gyűlölte a "háború" szót, és
mostanra már Ward is ugyanígy érzett. Már eddig is túl
sokba
került neki, nagyon sokba, és voltak olyan sebei, amelyek
soha
nem fognak begyógyulni, még akkor is, ha ezeket más nem
lát-
hatta. De Faye ösztönösen tudta, hogy vannak ilyen sebei.
- Igen, azt hiszem.
- Ott élnek a rokonai? - Kíváncsi volt erre a szomorú, cini-
kus, jóképű fiatalemberre, aki nem akarta elárulni a titkait,
mi-
alatt elfogyasztották a pörköltjüket ebben a ronda, erősen
meg-
világított kantinban Guadalcanal szigetén. Az ablakokon
merev
sötétítőlemezek voltak, amitől olyan érzése volt az
embernek,
hogy nincsenek is ablakok.
-Mindkét rokonom meghalt. - Rezzenéstelen tekintettel
nézett Faye-re, és a szemében valami örökre kihunyt. Már
túl
sokszor mondta ki ezt a szót.
- Sajnálom.
- Valójában nem álltunk szoros kapcsolatban. Mégis... -
Faye ismét a hadnagy szemét fürkészte, miközben felállt. -
Kér
még egy kis pörköltet vagy inkább valami egzotikust
desszert
gyanánt? Azt mondják, van itt valahol egy almás pite
eldugva.
- A férfi szeme mosolygott, a lány pedig felnevetett.
- Köszönöm, nem kérek. Ilyen ruhában nincs hely almás pi-
tére. -Végignézett ezüstlamé ruháján, és órák óta most
először
Ward is megnézte. Már megszokta, hogy Faye így nézett ki.
Persze más volt, mint Kathy... teljesen más ebben a
megvilágí-
tásban... és ráadásul látszott rajta a kimerültség...
Ward egy pillanatra eltűnt, aztán visszajött egy kis gyü-
mölcstállal és egy pohár jeges teával. Ez sokkal nagyobb
érték
volt itt, mint a bor, mert jeget szinte lehetetlen volt
készíteni.
De Ward megtöltötte a poharat a drága jégkockákkal, és a
lány
elég régóta turnézott ahhoz, hogy tudja, ez milyen ritka
aján-
dék. Nagy élvezettel ízlelgette a hideg ital minden cseppjét,
miközben néhányan bejöttek, majd kimentek és
leplezetlenül
megbámulták őt. Azonban ez egy cseppet se zavarta, hozzá
volt szokva. Időnként rájuk mosolygott, de utána mindig
visz-
szafordította a tekintetét a hadnagyra. Néha el kellett
fojtania
egy apró ásítást, mire Ward úgy tett, mintha összecsuklana,
és
megrázta a fejét. Sokat kötekedett, de volt benne valami
vic-
ces. És ugyanakkor valami szomorú is.
- Furcsa, de a nők mindig ezt csinálják, miután velem
beszél-
tek. Mindig elaltatom őket.
Faye nevetett, és kortyolt egyet a teából.
- Ha maga is hajnali négy óra óta fenn lenne, akkor maga is
ásítana. Gondolom, maguk katonák itt délig az ágyban
heve-
résznek. -Tudta, hogy ez nem igaz, de tetszett neki, hogy
ugrat-
hatja a hadnagyot, amitől annak kicsit alábbhagyott a
szomorú-
sága, és a lány ösztönösen érezte, hogy szüksége van erre.
- Miért csinálja ezt, Faye? - Ward hirtelen bátorságot meri-
tett ahhoz, hogy a keresztnevén szólítsa, és bár nem tudta,
mi-
ért, olyan jó érzés volt kimondani, és a lány láthatóan nem
bánta. Legalábbis nem szólt miatta.
- Azt hiszem, ez valamiféle szükséglet... hogy visszafizes-
sem azt a sok jó dolgot, amit én kaptam az élettől. Soha
nem
éreztem igazán azt, hogy megérdemlem. És az életben
minden
tartozást ki kell egyenlíteni. - Ez úgy hangzott, mintha Kathy
mondta volna, és a férfi szeme majdnem könnyes lett. Ő
soha-
sem érezte annak a szükségét, hogy kiegyenlítse a
"tartozása-
it", hogy bárkinek is vissza kellene fizetnie valamit azért,
ami-
ért szerencsés volt. És most már egyébként sem érezte
magát
szerencsésnek. Azóta nem, hogy...
- Miért van az, hogy a nők mindig úgy érzik, ki kell egyen-
líteniük a tartozásaikat?
- Ennek semmi köze a nőkhöz. Néhány férfi ugyanígy van
vele. Maga nem érzi úgy, hogy szívesen tenne valami jót
má-
soknak, ha valami jó történik magával?
Ward tekintete megkeményedett, amikor a lányra nézett.
- Már átkozottul hosszú ideje semmi jó nem történt velem...
legalábbis, amióta itt vagyok.
- De még mindig él, nem? - Faye hangja halk volt, de a te-
kintete mélyen belefúródott Wardéba.
- Néha az nem elég.
- De igen. Egy ilyen helyen ezért igen hálásnak kell lenni.
Csak nézzen körül minden nap... nézze meg azokat a fiúkat,
akik megsebesültek, megrokkantak, nyomorékká váltak...
azo-
kat, akik soha többé nem fognak hazamenni... - Faye
hangjá-
ban volt valami, ami szíven ütötte a férfit, és négy hónap
óta
először sírás fojtogatta.
- Próbálok nem gondolni erre.
- Pedig talán ezt kellene tennie. Talán akkor örülne annak,
hogy még életben van. - Faye szerette volna kinyújtani a
kezét
és megérinteni azt a helyet, amely annyira fájt: Azon
tűnődött,
vajon mi lehet az a fájdalom, amikor Ward lassan felállt.
- Engem már semmi sem érdekel, Faye. Életben maradok
vagy meghalok, mindegy nekem is, és mindenki másnak is.
- Ilyen szörnyűséget nem szabad mondani. - Faye meglepő-
dött, talán még sértve is érezte magát, ahogy a férfira
nézett. -
Mi lehet az, ami ilyen érzéseket vált ki magából?
Hosszú ideig nézte Faye-t, szótlanul könyörögve
önmagának,
hogy ne mondjon semmi többet, és hirtelen azt kívánta,
bárcsak
a lány elmenne. De csak bámult rá, és hirtelen arra gondolt,
mit
számít, hogy kinek mondja el. Nem mindegy most már?
- Hat hónappal ezelőtt megnősültem, feleségül vettem egy
katonai ápolónőt, és két hónap múlva egy rohadt japán
bom-
ba megölte. Ezek után egy kicsit nehéz jól érezni magam
ezen
a helyen. Érti már?
Faye leforrázva ült a helyén, aztán lassan bólogatni kezdett.
Szóval ez az oka. Ezért látta a férfi szemében az ürességet.
Azon tűnődött, vajon mindig ilyen marad-e, vagy egyszer
majd
újra megtalálja az életkedvét. Valamikor. Talán.
- Sajnálom, Ward. - Ennél többet nem lehetett mondani.
Sok ilyen történetet hallott, némelyik még rosszabb is volt.
De
ez a hadnagy számára nem jelentett vigaszt.
- Sajnálom. - Ward lassan elmosolyodott. Semmi értelme a
baját Faye fejére zúdítani. Nem az ő hibája volt. Különben is
teljesen más volt, mint a felesége. Kathy nyugodt és
egyszerű
volt, és ő rettenetesen szerelmes volt belé. Ez a nő pedig
maga
a szépség és ragyogás, az utolsó porcikájáig evilági. - Sajná-
lom. Nem akartam ilyesmivel traktálni. Ezer meg ezer
hasonló
történetet lehet itt hallani. - Faye jól tudta ezt, és a
legtöbbet
már hallotta is, de ettől még nem volt könnyebb
megemészte-
ni. Szörnyen sajnálta Wardot, és miközben lassan követte őt
vissza a dzsiphez, örült, hogy végül is nem a
hadtestparancs-
nokkal vacsorázott, amit meg is mondott a hadnagynak,
ami-
kor az odafordult hozzá azzal a félmosollyal, ami valahogy
imponált neki, sokkal jobban, mint bármilyen mosoly Holly-
woodban, legalábbis az elmúlt egy-két évben.
- Kedves, hogy ezt mondja.
Faye szerette volna megfogni a férfi kezét, de nem merte.
Most nem Faye Price, az énekesnő volt, hanem
magánember.
- Komolyan gondoltam, Ward.
-Miért? Nem kell engem sajnálnia, Faye. Már nagyfiú va-
gyok. Tudok magamra vigyázni. Hosszú ideje azt teszem. -
De
a lány ennél többet látott benne. Azt látta, amit Kathy is
látott,
meg még annál is többet. Tudta, hogy Wardnak mennyire fáj
az
egész, hogy mennyire magányos, és hogy mennyire
megrázta
a csinos kis ápolónő... a felesége halála... mindössze két hó-
nappal az esküvőjük után, mind a mai napig, pedig nem is
mondta el neki a keserű részleteket, mialatt visszavitte
ahhoz a
sátorhoz, ahol a szállása volt. - Még mindig az a
véleményem,
hogy átkozottul kedves öntől, hogy eljött ide a fiúk kedvéért.
- Köszönöm.
A hadnagy leállította a dzsipet, és hosszú ideig ültek egy-
mást nézve, mert mindkettőjüknek sok mondanivalója lett
vol-
na, de itt azt nem lehetett elmondani. Mikor is kezdi el az
em-
ber? És hogyan fog hozzá? Ward olvasott arról, hogy évekkel
azelőtt Faye-nek viszonya volt Gable-lel, és azon tűnődött,
va-
jon véget ért-e már. A lánynak pedig az járt a fejében, vajon
Ward meddig fog még sóvárogni az ápolónő után, akit
annyi-
ra szeretett.
- Köszönöm a vacsorát - mondta aztán szégyenlős mosoly-
lyal, Ward pedig felnevetett, amikor kinyitotta neki az ajtót.
-Mondtam önnek, hogy pont olyan, mint a menza...
- Legközelebb kipróbálom a fasírtot. - Megint viccelődtek,
úgy tűnt, ez az egyetlen járható út a számukra, de amikor
Ward
odakísérte Faye-t a sátor bejáratához és felhajtotta neki az
ajtó-
ként szolgáló sátorlapot, a szemében mintha valami több
lett
volna, valami nyugodt, mély és eleven, olyasmi, ami néhány
órával azelőtt még hiányzott.
- Sajnálom, hogy ezt elmondtam önnek. Nem akartam a
problémáimmal terhelni. - Kinyújtotta a kezét és megfogta
Faye karját, aki ránézett.
- Miért nem, Ward? Mi rossz van abban? Ki van itt más, aki-
vel beszélgethet?
- Mi nem beszélünk ilyen dolgokról - vonta meg a vállát a
férfi. - Különben is mindenki tudta. - És ekkor hirtelen ismét
szemébe tolultak a könnyek, ami ellen addig hadakozott,
majd
el akart fordulni, de Faye megragadta a karját és
visszahúzta.
-Jól van, Ward... nyugodjon meg... - És a következő pilla-
natban már szorosan magához ölelte, és mind a ketten
sírtak.
Ward a halott feleségéért, Faye egy lányért, akit nem is
ismer
és azokért az emberekért, akik meghaltak, és akik majd
meg
fognak halni jóval azután, hogy ő már hazament. Sírtak a
gyöt-
relmekért, a veszteségekért és az elkerülhetetlen
szenvedése-
kért, aztán Ward ránézett Faye-re, és gyengéden
megsimította a
selymes haját. Ővolt a legszebb nő, akit valaha is látott, és
fur-
csának találta, hogy még csak bűntudata sincs azért, hogy
ilyet
gondolt. Talán Kathy megértené... talán most már nem is
számít... soha többé nem jön vissza hozzá... soha többé nen
ölelheti át és nem érintheti meg... és valószínűleg Faye-t sen
fogja többé látni. Ezt is tudta, és azt kívánta, bárcsak
lefeküd-
hetne vele. Most. Mielőtt ő vagy a lány meghal, vagy mielőtt
kihunyna az a szikra, ami most félreérthetetlenül fellobbant
bennük.
Faye lassan leült a szoba egyetlen székére, és felnézett
Wardra, aki leült a hálózsákra. Szótlanul fogták egymás
kezét,
a kimondatlan, de belül érzett szavak örökkévalósága
telepe-
dett rájuk, miközben a dzsungel valahol a távolban
ébredezni
kezdett.
- Soha nem fogom elfelejteni önt, Faye Price. Remélem, ezt
tudja.
- Én sem. Gondolni fogok magára ideát... Tudom, hogy
amikor csak magára gondolok, minden rendben lesz. - És
Faye
hitt is benne, hogy így lesz. Ilyenfajta lány volt, a hírnév, a
ra-
gyogás és az ezüstlamé ruha ellenére. Magában "kosztüm"-
nek nevezte, és nem is jelentett számára annál többet. Ez
volt
benne a szép.
- Lehet, hogy egyszer meglepem, és meglátogatom önt a
filmstúdióban, amikor hazamegyek.
- Tegye meg, Ward Thayer! - Faye hangja nyugodt és határo-
zott volt, a szeme még a sírás után is gyönyörű.
- Nem fog kidobatni? - A férfit láthatóan szórakoztatta ez a
gondolat, de Faye ingerült lett.
- Persze, hogy nem!
- Tudja, lehet, hogy megpróbálom.
- Jó - mondta Faye megint mosolyogva, és Ward látta, hogy
nagyon kimerült. Nagyon sokat kiadott magából aznap este.
A
többieknek és neki is. És már elmúlt négy óra. Alig két óra
múl-
va újra talpon kell lennie, hogy továbbutazzon és megtartsa
a
következő előadását. Már hónapok óta megállás nélkül
dolgo-
zott. Két hónapja turnézott, előtte pedig - egyetlen
szabadnap
nélkül - három hónapig dolgozott az addigi legnagyobb film-
jén. És ha visszamegy, egy újabb film vár rá. Nagy sztár
volt,
nagyszerű karrierrel, de itt most ez mintha nem számított
vol-
na. Csupán egy csinos lány volt óriási szívvel, és ha lett
volna
még egy kis idő, akkor Ward könnyen beleszerethetett
volna.
Szinte sajnálkozva felállt, megfogta a lány kezét és a szájá-
hoz emelte.
- Köszönöm, Faye... köszönöm ezt az estét.
Faye hagyta, hogy a hadnagy hosszan fogja a kezét, miköz-
ben egymás szemébe néztek.
- Egyszer még újra találkozni fogunk. - Ward nem volt eb-
ben olyan biztos, de hinni akart benne. Aztán a pillanat
súlya
már túl sok volt neki, és könnyítenie kellett rajta. - Fogadok,
hogy minden fickónak ezt mondja.
Faye nevetett és felállt, miközben a férfi lassan a sátor
kijára-
ta felé indult.
- Maga egy lehetetlen alak, Ward Thayer.
Ward megfordult és visszanézett rá.
- Maga se jobb nálam, Mrs. Price. - Legbelül Wardnak most
már ő csak Faye volt, nehezen tudta felidézni, hogy még mi
minden... Faye Price... a filmcsillag... a színésznő... az éne-
kesnő... egy fontos személyiség ... neki most már csak Faye,
legalábbis ma éjjel. Aztán az arca lassan elkomolyodott. -
Lát-
tom még újra, mielőtt elmegy? - Hirtelen most ez fontos volt
neki, mint ahogy a lánynak is, fontosabb, mint azt Ward
gon-
dolta. Faye is látni akarta őt távozása előtt.
Esetleg ihatnánk egy csésze kávét holnap reggel, mielőtt
elszabadul a pokol. - Faye tudta, hogy a zenekar
valószínűleg
egész éjjel fent lesz, nagy bulit csapva a katonákkal vagy az
ápolónői személyzettel vagy leginkább mindkét társasággal,
és
énekelnek meg játszanak a zenekar hangszerein. Ez
minden-
hol így szokott lenni, amerre járt, de szükség volt arra, hogy
el-
engedjék magukat, és nem nagyon törődtek azzal, hogy az
egész éjszakát ébren töltik. A feketeleves mindig másnap
kö-
vetkezett, amikor fel kellett készülni a távozásra, és akkor
hir-
telen két órán keresztül minden a feje tetejére állt, mielőtt
be-
szálltak a repülőgépbe, amellyel a következő bázisra
mentek.
Faye szinte minden nap átélte ezt, aztán amikor végre fent
vol-
tak a gépen, mindenki aludt a következő állomáshelyig, és a
varázslat megint kezdődött elölről. Indulás előtt Faye-nek
sok
teendője volt, segítenie kellett a bepakolásban, de talán...
lesz
egy szabad perce Ward számára... - Megkeresem majd.
- A közelben leszek.
De amikor másnap reggel hétkor Faye csatlakozott a többi-
ekhez a kantinban, a hadnagy nem volt ott. A
hadtestparancs-
noknak szüksége volt rá, és már majdnem kilenc óra volt,
ami-
kor Ward megtalálta Faye-t, aki a többiekkel együtt várta,
hogy
a gép motorja bemelegedjen. A lány szemében némi
ijedtség
látszott, amit Ward hízelgőnek tartott, amikor lefékezett a
dzsipjével és kiugrott, hogy beszéljen vele.
- Sajnálom, Faye... a parancsnok... - A propellerek zaja el-
nyomta a hangját, és a rendező izgatottan utasításokat
oszto-
gatott a körülötte ácsorgó csoport tagjainak.
- Semmi baj... - mondta Faye, és ragyogó arccal rámosoly-
gott Wardra, de a hadnagy látta, hogy nagyon fáradt.
Nemigen
aludhatott többet két óránál, ő maga pedig annak a felét, de
ő
hozzá volt szokva. A lány élénkvörös kezeslábasban volt és
hozzá telitalpú szandálban, amin Ward elmosolyodott. A leg-
újabb divat Guadalcanalon... aztán hirtelen Kathy arca
rémlett
fel, és megint érezte a jól ismert fájdalmat. A tekintetük
talál-
kozott, amikor valaki messziről Faye nevét kiáltotta. - Men-
nem kell...
- Tudom. - Mindketten kiabáltak a nagy zűrzavarban.
Ward egy pillanatra megfogta Faye kezét, és megszorította.
Szerette volna megcsókolni, de nem merte.
- Találkozunk a stúdióban!
- Tessék? - Faye vigasztalan volt, mert a katonák közötti tur-
néi során még senki sem érintette őt meg úgy, ahogy ez a
férfi.
- Azt mondtam... találkozunk a stúdióban!
Faye rámosolygott, és hirtelen arra gondolt, fogja-e még lát-
ni valaha.
- Vigyázzon magára!
- Persze. - Erre itt nem volt garancia. Senkinek sem. Még
Faye-nek sem. Lelőhetik a gépét útban a következő
állomásra.
Ezt mindenki elfogadta, tisztában voltak vele mindaddig,
amíg
valaki, aki számított nekik, meg nem sebesült... egy pajtás,
egy
szobatárs, egy barát... Kathy... Ward újra elhessegette a
képét
a gondolataiból. - Maga is vigyázzon magára! - Mit lehet
mon-
dani eg" olyan nőnek, mint Faye? - Sok szerencsét! - Faye-
nek
erre nem volt nagy szüksége, már mindent megkapott. Vagy
ta-
lán mégsem? Ward azon tűnődött, vajon van-e férfi az életé-
ben, de most már túl késő volt megkérdezni. Faye elindult a
többiekkel, miközben hátrafordult és integetett. A
hadtestpa-
rancsnok váratlanul megjelent, hogy még egyszer
köszönetet
mondjon Faye-nek, és a hadnagy látta, hogy kezet fog vele.
Az-
tán Faye már a repülőgépen volt, az ajtóban egy pillanatra
megállt, hogy integessen neki, és a vörös kezeslábas eltűnt
az
életéből, talán örökre, gondolta Ward. Valószínűleg soha töb-
bé nem fogja látni. Kicsi az esélye, hogy még egyszer
találkoz-
zanak, gondolta magában, ahogy a lány is ugyanezt
gondolta.
Faye azon kapta magát, hogy nézi Wardot odalent, és azon
töprengett, hogy miért volt rá ez a férfi olyan nagy hatással.
Ta-
lán ideje volt már hazamenni, vagy talán azok a férfiak,
akik-
kel a turnékon találkozott, kezdtek tetszeni neki, márpedig
ez
veszélyes dolog... de most nem erről volt szó... ez valami
más
volt vele kapcsolatban... valami olyasmi, amit még sohasem
érzett azelőtt. De most nem engedhette meg magának
ezeket
az érzéseket. Az a férfi számára egy idegen, mondta
magában
és neki élnie kell a saját életét. Azt az életet, amelynek
Ward
nem része, hiszen a háborúban harcol. Neki pedig volt elég
sa-
ját háborúja... a turnékon... Hollywoodban... Viszontlátásra,
Ward Thayer, suttogta magában... sok szerencsét... Aztán
hát-
radőlt és lehunyta a szemét, miközben a gép felszállt... de a
férfi arca napokig kísértette... azok a mélykék szemek..
hóna-
pokba tellett, mire Faye teljesen ki tudta verni a fejéből. És
nem
gondolt rá. Végre.
 
Hollywood
1945
 
2.
A beállított jelenetben mindenki teljes csendben várt, és
érezni
lehetett a feszültséget a levegőben. Csaknem négy hónapot
vár-
tak erre a pillanatra, és most, hogy elérkezett, mindannyian
sze-
rették volna megállítani, megakadályozni, hogy bekövetkez-
zen, hogy majd egy másik napon legyen ez a pillanat. Azon
bű-
vös filmforgatások egyike volt ez, amely alatt szinte minden
simán ment, tartós barátságok szövődtek, mindenki imádta
a
főszerepet játszó sztárt, és kis híján az összes nő szerelmes
volt
a rendezőbe. A főszerepet Christopher Arnold játszotta, és
min-
denki azt mondta, hogy ő Hollywood legjobb férfi színésze.
Nem volt nehéz észrevenni, hiszen teljesen profi volt. Most
pe-
dig mindenki Faye-t figyelte, az utolsó jelenetben, ahogy
köny-
nyes szemmel halkan beszél. Olyan csend volt, hogy még a
légy zümmögését is hallani lehetett, aztán Faye Price
utoljára
kisétált a színről, lehorgasztott fővel, miközben igazi
könnyek
csorogtak az arcán. Arnold teljesen megsemmisülve nézte,
ahogy távozik... ennyi volt... az utolsó jelenet... vége.
- Ennyi! - kiáltotta egy hang, amit végtelennek tűnő csend,
majd egy váratlan sikoly követett, aztán hirtelen mindenki
kia-
bálni, nevetni, ölelkezni és sírni kezdett. Az egész stáb
pezsgőt
kapott, és a forgatás hamarosan hangos partivá alakult át,
ahol
mindenki egyszerre beszélt, minden jót kívántak
egymásnak,
és senkinek sem akaródzott elmenni. Christopher Arnold
erő-
teljes mozdulattal megölelte Faye-t, aztán egy kicsit elhúzó-
dott, hogy a szemébe nézzen, miközben még mindig a
karjai-
ban tartotta.
- Öröm volt veled dolgozni, Faye.
- Számomra is. - Hosszan, egyetértőleg egymásra moso-
lyogtak. Egyszer már volt kapcsolatuk, úgy három évvel
koráb-
ban, és Faye emiatt habozott is, hogy részt vegyen-e a
filmben.
De minden nagyon szépen alakult. Arnold tökéletes
úriember
volt az elejétől a végéig, és az egyetlen utalás a régi
kapcsola-
tukra az volt, hogy az első napon Arnold tekintetében egy
ki-
csit több látszott annál, hogy egyszerűen csak felismerte. A
filmforgatás három hónapja alatt ez soha nem akadályozta a
munkáju kat.
Arnold szívélyesen rámosolygott Faye-re, miközben levette
a kezét róla.
-Most majd megint hiányozni fogsz. Pedig azt hittem, már
túlvagyok rajta. - Erre mindketten nevettek egyet.
- Én is. - A lány végignézett a stáb többi tagján, akik igen jól
érezték magukat, és látta, hogy a rendező szenvedélyesen
megcsókolja a díszlettervezőt, aki történetesen a felesége is
volt. Faye örömmel dolgozott mindkettőjükkel. - És most mit
fogsz csinálni, Chris?
-Egy hét múlva New Yorkba megyek, aztán elhajózok Fran-
ciaországba. Szeretnék néhány napot a Riviérán tölteni, mi-
előtt véget érne a nyár. Mindenki azt mondja, hogy még túl
ko-
rai Franciaországba menni, de mit veszíthetek? Úgy hallom,
semmi sem változott, kivéve azt, hogy még mindig
jegyrend-
szer van. - Egy pillanatra kackiásnak tűnt, ahogy
rákacsintott
Faye-re. Húsz évvel idősebb volt nála, de a különbség nem
tűnt többnek tíznél. Valószínűleg ő volt a legcsinosabb férfi,
és
ezt tudta is. -Van kedved velem jönni? - Bármennyire is von-
zó volt, a lánynak már nem imponált.
- Kösz, nem. - Kedvesen rámosolygott Arnoldra, aztán meg-
fenyegette a mutatóujjával. -Arnold, ne kezdd már megint!
Az
egész forgatás alatt rendesen viselkedtél.
-Természetesen, hiszen dolgoztunk. De ez most más.
-Szóval erről van szó? - Szeretett volna mondani valamit,
amivel felbosszanthatja Arnoldot, de a körülöttük zajló
zűrza-
var hirtelen a tetőfokára hágott, majd egy fiú szaladt oda a
díszletek közé és valamit kiabált, amit Faye nem értett. Egy
pil-
lanatra sokak arcán ijedtség jelent meg, aztán
megdöbbenés,
és végül sírni kezdtek, de ő még mindig nem hallotta; hogy
mi
történt. Izgatottan rángatta Chris Arnold kabátujját, és
ijedten
kérdezte: - Mit mondott a fiú...? Mit...? - Chris éppen beszél-
getett valakivel, aki a jobbján állt, miközben Faye erőlködött,
hogy a hangzavarból kivegyen valamit.
- Ó, Istenem!... - Arnold meglepetten Faye felé fordult.
Aztán gondolkodás nélkül újra szorosan átölelte a lányt, aki
hallotta, hogy remeg a hangja, amikor megszólalt: - Vége
van, Faye... vége van a háborúnak! A japánok megadták
ma-
gukat. - Európában csupán néhány hónapja fejeződött be a
háború, és most az egésznek vége. Könnyek szöktek Faye
szemébe, és sírva viszonozta Arnold ölelését. Ekkorra már
az
egész stáb sírt és nevetett, mások is csatlakoztak hozzájuk,
és
újabb pezsgőket bontottak. Most már mindenki kiabált.
-Vége van! Vége van! - De már nem csak a filmnek... a
háborúnak is.
Óráknak tűnt, mire Faye elindult Beverly Hills-i házába, és
már egyáltalán nem érzett szomorúságot a forgatás
befejezése
miatt. Teljesen hatalmába kerítette az az öröm, hogy vége a
há-
borúnak. Csodálatos érzés volt. Huszonegy éves volt, amikor
Pearl Harbort lebombázták, most pedig huszonöt éves,
felnőtt
nő, karrierje csúcsán.
Bizonyára ez a csúcs; mondogatta magának minden évben.
Nem tudta elképzelni, hogy ettől mi lehetne még jobb. Hogy
is
lehetne? És mégis lehetett. A szerepei egyre jobbak, egyre
na-
gyobbak és egyre fontosabbak lettek, a dicséretek egyre
bősé-
gesebbek, és minden évben hihetetlen mértékben nőtt a
gázsi-
ja. Az egyedüli rossz dolog az volt, hogy a szülei meghaltak.
Nagyon elszomorította, hogy már nem élvezhetik a sikereit.
Mindketten az előző évben haltak meg. Az édesapja rákban,
az
édesanyja pedig egy autóbalesetben egy jeges
pennsylvaniai
úton Youngstown közelében. Az édesapja halála után
szerette
volna, ha az édesanyja eljön Kaliforniába, hogy együtt lakja-
nak, de ő nem akarta feladni az otthonát. Így aztán most
már
senkije sem maradt. A Grove City-beli kis házat az előző
évben
eladta. Testvérei sem voltak. Leszámítva azt a hűséges
házas-
párt, akik a Beverly Hills-i házában dolgoztak neki, Faye
Price
teljesen egyedül volt. Igaz, hogy ritkán érezte magát
magányos-
nak, mert ahhoz túl sokan voltak körülötte. Élvezte a
munkáját
és a barátai társaságát. De mégis furcsa volt, hogy nincs
család-
ja. Nem volt senki, akihez "tartozott" volna. Még mindig el-
el-
csodálkozott azon, hogy ilyen sikert tudhatott magáénak, és
hogy az élete ilyen rövid idő alatt milyen fényűző lett. Még
huszonegy éves korában is, amikor kitört a háború, egészen
más volt az élete. De most, a két évvel korábbi,
hadszíntéren
tett utolsó turnéja óta, a dolgok megállapodtak. Házat vett
ma-
gának, két év alatt hat filmet készített, és bár tervezte, hogy
újabb turnéra indul, arra már nem maradt ideje. Az élet
mintha
premierek, fényképezkedések és sajtófogadások végtelen
sorá-
ból állt volna, és amikor éppen nem ilyesmivel volt
elfoglalva,
akkor hajnali ötkor kelt és indult forgatni. A következő film
for-
gatása öt hét múlva kezdődik, ezért lefekvés előtt minden
este
órákon át olvasta a forgatókönyvet, és most, hogy befejezte
a
legutóbbi film forgatását, valóban hozzákezdhetett a
munká-
hoz. Az új filmért biztosan Oscar-díjatfog kapni, ezt mondta
az
ügynöke. De Faye mindig csak nevetett, amikor ezt
mondta...
nevetséges dolog... bár már egyet kapott, és két másik
alkalom-
mal jelölték rá. De Abe kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez
most
nagy dobás lesz, és Faye hitt neki. Furcsa módon Abe
egyfajta
apapótlék lett a számára.
A Summit Drive-on jobbra fordult a kocsijával, elhaladt a
Pickfair és a Chaplins üzletek mellett, és pillanatok alatt
odaért
a házához, ahol a kapuőr, aki az egész napot a bódéjában
töl-
tötte, hogy kinyissa a kaput a szállítóknak, a barátoknak és
Faye-nek, széles mosollyal odaszaladt hozzá.
-Jó napja volt, Miss Price? - kérdezte az öreg, ősz hajú fér-
fi, aki hálás volt az állásért. Már több, mint egy éve
dolgozott
neki.
-Jó bizony, Bob. Hallotta az újságot? - A férfi értetlenül bá-
mult. -Vége van a háborúnak! - Faye-nek sugárzott az arca,
a
férfi pedig sírva fakadt. Már ahhoz is túl öreg volt, hogy az
el-
ső világháborúban részt vegyen, de egyetlen fiát ott
vesztette
el. Most pedig, ebben a háborúban, minden nap arra a fájda-
lomra gondolt, amit a feleségével éreztek akkoriban.
- Biztos benne, asszonyom?
- Teljesen. Vége van. - Faye megrázta az öreg kezét.
- Hála Istennek! - A férfi hangja remegett, és elfordította a
fejét, hogy letörölje a könnyeit. De nem kért elnézést,
amikor
visszafordult és belenézett a szép kis arcba. - Hála Istennek!
-
Faye szerette volna megcsókolni azért, amit mindketten
érez-
tek, de csak elmosolyodott és megvárta, hogy az öreg
lassan
kinyissa a hatalmas sárgaréz kaput, amit mindig ragyogó fé-
nyesre tisztított.
- Köszönöm, Bob.
-Jó éjszakát, Miss Price! - A kapus késő este be szokott
menni a házba, hogy az inassal és a szobalánnyal együtt va-
csorázzon, de Faye olyankor nem szokott vele találkozni,
csak másnap reggel, amikor újra kihajtott a kapun. Ha pedig
úgy döntött, hogy otthon marad, akkor egyáltalán nem is
lát-
ta. Az öreg csak nappal dolgozott, éjjel pedig Arthur fuvaroz-
ta a lányt, aki olyankor maga nyitotta ki a kaput a saját kul-
csával. Általában azonban Faye maga szeretett vezetni. Vett
magának egy gyönyörű, mélykék színű, felhajtható tetejű
Lincoln Continentalt, és Los Angelesben szívesen furikázott
egymaga. Kivéve éjszaka, amikor Arthur szállította őt a
Rolls-
Royce-szal. Először ijesztőnek tűnt megvenni, de olyan gyö-
nyörű autó volt, hogy képtelen volt ellenállni. És még mindig
volt benne egy kis izgatottság, amikor beleült, és érezte a
kel-
lemes bőrszagot, a lába alatt pedig a vastag szürke szőnye-
get. Még a fa is egészen különleges volt ebben a csodálatos
autóban, aztán végül úgy döntött, hogy egye fene. Huszonöt
évesen már nem jött úgy zavarba a sikertől, mint korábban.
Joga van hozzá, "többé-kevésbé", incselkedett magában, és
senkinek sem árt vele. Nem volt senkije sem, akire
költhetett
volna, és átkozottul sok pénze volt. Nem is igen tudta, mit
csináljon vele. Valamennyit befektetett az ügynöke tanácsá-
ra, de a többi mind arra várt, hogy elköltse, csakhogy ő sok-
kal kevésbé szórta a pénzt, mint a sztárok nagy többsége. A
legtöbben smaragdot és gyémántot viseltek tetőtől talpig,
mert diadémokat nem tudtak vásárolni, hogy abban
parádéz-
zanak mások filmbemutatóin, meg cobolyprémes kabátban,
hermelinben és csincsillaprémben. Faye visszafogottabban
öltözködött és viselkedett, bár neki is volt néhány gyönyörű
ruhája, amiket szeretett meg egy-két szép bundája. Volt egy
fehérrókaszőrmés kabátja, amit imádott, és amikor egy
hideg
estén jól beleburkolózott, úgy nézett ki, mint egy páratlan
szépségű szőke eszkimó. Éppen az előző télen volt rajta
New
Yorkban, és hallotta is, hogy akik elmentek mellette, mind
megcsodálták rajta. Volt egy csokoládébarna cobolyprém
bundája, amit Franciaországban vett, meg egy másik, amely
finom vidrából készült, csak úgy a "hétköznapokra", gondol-
ta magában elmosolyodva... "Az én hétköznapi vidrám"
szórakoztatta magát, miközben Lincolnjával megérkezett a
ház elé. Milyen sokat változott az élete kislánykora óta! Min-
dig szeretett volna egy második pár cipőt, hogy "kiöltözhes-
sen", de a szülei akkoriban nagyon szegények voltak. A gaz-
dasági válság miatt igen hosszú ideig egyiküknek sem akadt
állása. Az édesapja alkalmi munkákat vállalt, és mindent
gyűlölt az életében. Az édesanyja végül talált egy titkárnői
ál-
lást, de Faye-nek minden kilátástalannak tűnt. Ezért is
találta
a mozit olyan varázslatosnak. Tökéletes menedék volt jó pár
órára. Minden pennyt félretett, amit csak tudott, és amikor
te-
hette, beült a sötét nézőtérre, hogy tátott szájjal bámulja,
amit látott. Lehet, hogy titkon ez járt a fejében, amikor el-
ment New Yorkba, hogy modellkedjen... most pedig itt sétált
felfelé a három rózsaszínű márványlépcsőn saját Beverly
Hills-i házába, miközben egy komoly arcú angol inas ajtót
nyitott neki, és akarata ellenére rámosolygott. Nem tudott
el-
lenállni az "ifjú kisasszony"-nak, ahogy a feleségének szokta
emlegetni, ha kettesben voltak. Mindketten egyetértettek
ab-
ban, hogy Faye volt a legkedvesebb munkaadójuk, akivel
va-
laha is dolguk volt, és kétségtelenül a legfiatalabb. Mind-
emellett soha nem vált rabjává a "hollywoodi stílusnak",
ahogy ők nevezték. Nem szédült meg különösebben attól,
hogy híres lett, és mindig kedves, udvarias és figyelmes volt
velük. Öröm volt a házat rendben tartani, és nem volt sok a
tennivaló. Faye ritkán adott partikat, legtöbbször dolgozott,
úgyhogy csak annyi volt a dolguk, hogy minden tiszta le-
gyen, a dolgok szép rendben menjenek, és ezt a feladatot
Arthur és Elizabeth nagy örömmel teljesítette.
- Jó napot, Arthur!
-Miss Price - szólalt meg a férfi, aki most különösen pe-
dánsnak látszott - ez igen kitűnő hír, nemde? - Helyesen fel-
tételezte, hogy Faye már hallotta, és amikor úrnője sugárzó
arccal ránézett, meg is bizonyosodott róla.
- Bizony az. - Faye tudta, hogy Arthuréknak nem volt fiuk,
aki miatt aggódniuk kellett volna, de Angliában voltak roko-
naik, akiket nagyon érzékenyen érintett a háború, és a férfi
mindig figyelemmel kísérte a sorsukat. A királyi légi
haderőről
pedig úgy beszélt, mint valami Istenhez hasonlatos dologról.
Időnként beszélgettek a csendes-óceániai hadszíntérről, de
most már nem volt háború, amiről beszélhettek volna.
Miköz-
ben bement a dolgozószobájába és leült kis angol íróasztalá-
hoz, hogy kibontsa a leveleit, Faye azon tűnődött, vajon há-
nyan maradtak életben azok közül a katonák közül, akiket
lá-
tott, és hányan vesztek oda azok közül, akikkel kezet fogott.
Könnyes lett a szeme erre a gondolatra, és megfordult, hogy
kinézzen a tökéletesen rendben tartott kertre és a kicsit
távo-
labb lévő medence partján álló házikóra. Milyen nehéz el-
képzelni azt a szörnyű pusztítást, ami odaát történt, a
lerom-
bolt országokat és az odaveszett embereket. Azon
töprengett,
mint máskor is, hogy vajon Ward köztük van-e. Soha nem
hal-
lott felőle, de az elmúlt évek alatt nem tudta teljesen
elfelejte-
ni. Amikor rágondolt, gyakran bűntudat fogta el, hogy miért
nem folytatta a turnékat, de soha nem volt rá ideje. Soha.
Az
utóbbi időben. Amióta a szülei meghaltak és a karrierje
telje-
sen lefoglalta.
Visszafordult az íróasztalhoz, végignézte az ügynökétől ér-
kezett levélhalmazt, elrendezte a számlákat, s eközben
igye-
kezett kiverni a fejéből a múltból felvillanó arcokat, de a
mun-
káján kívül mostanában nagyon kevés dolog foglalkoztatta.
Egy éve komoly kapcsolatba került egy rendezővel, aki
kétszer
olyan idős volt, mint ő, aztán rájött, hogy inkább a rendező
munkájába volt szerelmes, mint a férfiba. Szerette hallgatni,
hogy mit csinál, de egy idő után abban sem volt semmi
izgal-
mas, úgyhogy végül elváltak útjaik, és azóta nem volt
komoly
férfi az életében. Soha nem keveredett bele a szokásos
holly-
woodi szerelmi ügyekbe, és olyan férfival nem is kezdett
kap-
csolatot, aki nem érdekelte igazán komolyan. Az ideje nagy
ré-
szét egyedül töltötte, és amennyire lehetett, kerülte a
nyilvá-
nosságot. Ahhoz képest, hogy híres színésznő volt, nagyon
nyugodt életet élt, de ügynökének és egyben barátjának,
Abe-
nek, aki megrótta azért, hogy túlságosan sokat "bujkál",
váltig
azt mondogatta, hogy csak úgy tud ilyen keményen
dolgozni,
ha otthon marad tanulni és a szerepeire készülni; pontosan
ezt
tervezte a következő öt hétre, bármennyire is unszolta Abe,
hogy menjen társaságba, hadd lássák, és szórakozzon a
kollé-
gáival.
Ehelyett azonban megígérte, hogy néhány napot San Fran-
ciscóban fog eltölteni a barátnőjénél, egy idősebb
színésznő-
nél, akivel a pályája elején barátkozott össze. Hazafelé
pedig
azt tervezte, hogy megáll Pebble Beachben és meglátogatja
az
ottani barátait. Azután hajlandó volt egy hétvégét
Hearstékkel
eltölteni hatalmas birtokukon, amely tele volt vadállatokkal
és
egy állatkert is volt rajta, aztán hazamegy egy kicsit
pihenni,
kikapcsolódni, tanulni és olvasni. Semmit sem szeretett job-
ban, mint feküdni a medence partján, miközben süti a nap,
ér-
zi a virágok illatát és hallgatja a méhek döngicsélését. Már a
gondolattól is lehunyta a szemét, és így nem vette észre,
hogy
Arthur halkan bejött a szobába. Hallotta, hogy egy kicsit
távo-
labb tőle megköszörüli a torkát, amire kinyitotta a szemét.
Arthurt sohasem lehetett hallani, ha közeledett. A
méretéhez
és a korához képest macskaszerű eleganciával járt. Most is
ott
állt tőle két-három méter távolságra frakkban, a hozzáillő
nad-
rágban, keménygallérban, gondosan kikeményített ingben
és
nyakkendőben, a kezében pedig egy ezüsttálcán egy csésze
te-
át tartott. A porceláncsészét maga Faye vásárolta Limoges-
ban,
és nagyon kedvelte. Hófehér színű volt, itt-ott egy kis kék vi-
rágmintával, mintha csak utólag festették volna rá.
Miközben
Arthur letette a csészét az íróasztalra a New Yorkban
vásárolt,
de még a háború előtti Olaszországban készült egyik fehér
vá-
szonszalvéta kíséretében, Faye látta, hogy Elizabeth ma is
be-
küldött neki egy kis süteményt. Általában nem nagyon fo-
gyasztott édességet, de most még öt hete volt a
legközelebbi
forgatásig, úgyhogy miért ne ehetne belőle? Rámosolygott
Arthurra, aki meghajolt és szótlanul kiment a szobából,
miköz-
ben a lány tekintete végigszaladt a kedvenc tárgyain: a
polco-
kon, amelyek tele voltak régi és új könyvekkel, köztük egy-
két
igen értékes ritkasággal is, a virágokkal teli vázákon, a
szobro-
kon, amelyeket néhány éve kezdett el gyűjtögetni, a sűrű vi-
rágmintával díszített, fáradtrózsaszín és halványkék színű
aubussoni szőnyegen, a nagy gonddal kiválogatott angol
búto-
rokon, az ezüstneműkön, amelyeket Arthur mindig fényesre
pucolt. A dolgozószobából látta a hallban függő gyönyörű
francia kristálycsillárt, az angol asztallal és Chippendale szé-
kekkel berendezett ebédlőt és egy másik távolabbi csillárt.
Olyan otthona volt, amely mindig örömmel töltötte el, de
nemcsak a benne lévő dolgok szépsége miatt, hanem azért
is,
mert pont az ellentétje volt annak az elszomorító
szegénység-
nek, amelyben felnőtt. Ettől még jobban értékelt minden
egyes
tárgyat, az ezüst gyertyatartóktól a csipkés asztalterítőn át
a
csillogó antik darabokig. Egytől egyig mind az eddig elért
eredményeit jelképezték.
Volt egy elegáns nappali is, rózsaszín márványból készült
kandallóval és finoman megmunkált francia székekkel. Faye
szívesen keverte az angol stílust a franciával, és a néhány
mo-
dern műtárgy mellett volt két régi impresszionista
festménye is,
amelyeket egy nagyon-nagyon kedves barátjától kapott. Az
emeletre egy kicsi, de elegáns lépcső vezetett fel. Odafent
Faye
hálószobájának a falát mindenütt tükrök és fehér selymek
bo-
rították, ahogyan azt kislánykorában a filmek hatására
elkép-
zelte. Az ágyán egy fehérróka-takaró volt, a heverőn
szőrme-
párnák, az ülődíványon fehér szőrme, a fehér
márványkandal-
ló pedig ugyanolyan volt, mint a csupa tükör öltözőjében. A
fürdőszobát is fehér márvánnyal és fehér csempével rakták
te-
le. Volt még egy kisebb nappali szoba is, amit gyakran
használt
késő esténként, amikor a szerepét tanulta vagy levelet írt
vala-
melyik barátnőjének. Ennyiből állt a ház, egy apró, tökéletes
gyöngyszem. Faye-nek éppen megfelelő méretű volt. A sze-
mélyzet a földszinten a konyha mögött lakott, kivéve Bobot,
a
kapuőrt, akinek a lakása a hatalmas garázs fölött volt. A
ház-
hoz tartozott egy elég nagy kiterjedésű kert, a medence egy
kis
házikóval és egy bárral, valamint öltözők a barátok és barát-
nők részére. Faye-nek itt mindene megvolt, egy önálló világ,
ahogy gyakran mondogatta. Szinte utált bárhová elmenni,
és
már-már megbánta, hogy elígérkezett San Franciscóba a
követ-
kező hétre, hogy meglátogassa a barátnőjét.
Amikor azonban már ott volt, nagyon jól érezte magát nála.
Harriet Fielding a Broadway híres színésznője volt évekkel
ko-
rábban, és Faye rendkívüli módon tisztelte. Harriet sok min-
denre megtanította, és most is az új szerepéről beszélgetett
ve-
le. Kétségkívül nagy kihívás lesz. Azt mondták, hogy a fősze-
replő férfi nehéz ember, és a primadonna mindenki szerint a
legrosszabb fajtából való volt. Faye még soha nem dolgozott
együtt a főszereplővel, és nem is nagyon várta. Remélte,
hogy
nem tévedett, amikor elvállalta a szerepet, de Harriet meg-
nyugtatta, hogy jól tette. A szerep a szokásosnál
tartalmasabb
volt és nagyobb színészi tudás kellett hozzá, mint bármelyik-
hez, amelyeket addig eljátszott.
- Éppen ez riaszt vissza! - Faye együtt nevetett öreg
barátnő-
jével, miközben az öblöt nézték. - Mi lesz, ha nagyot bukok
vele? - Olyan volt, mintha megint lett volna édesanyja,
akivel
beszélgethet, pedig Harriet teljesen más volt, mint Faye
anyja.
Harrietnek kifinomultabb volt a stílusa, gyakorlatiasabb volt
és többet tudott a lány munkájáról. Margaret Price valójában
soha nem értette meg sem azt, amit a lánya csinált, sem
pedig
azt a világot, amelybe belekerült, de azért nagyon büszke
volt
rá. Mindenkinek elhencegett vele, és Faye-t meghatotta,
ami-
kor rájött, hogy az édesanyja milyen komolyan vette, hogy
ha-
zalátogat. De most már nem volt hová hazamenni, és
senkije
sem maradt a szülővárosában. Ott volt neki viszont Harriet,
aki
nagyon sokat jelentett a számára. - Komolyan kérdezem: mi
lesz, ha szörnyen játszom?
- Először is: jól fogod csinálni. Másodszor pedig, ha meg-
buksz, és ez időnként mindannyiunkkal előfordul, akkor ösz-
szeszeded magad és újra megpróbálod, és a következő alka-
lommal jobb leszel. Valószínűleg sokkal jobb. De mi bajod
van? Te még soha nem voltál gyáva, Faye Price. - Harriet
inge-
rültnek tűnt, de Faye tudta, hogy csak szerepet játszik. - Vé-
gezd el a házi feladatodat, és akkor minden rendben lesz!
- Remélem, igazad van. - Az idős hölgy válaszképpen rá-
mordult, Faye pedig elmosolyodott. Harrietből mindig olyan
nagy megnyugvás áradt. Öt napon keresztül rótták egymás
mellett San Francisco utcáit és beszélgettek mindenről, az
élet-
ről, a háborúról, a pályájukról, a férfiakról. Az asszony azon
kevesek egyike volt, akivel valóban beszélgetett. Rendkívül
rit-
ka teremtés volt, és Faye mindig is hálás volt azért, hogy
meg-
ismerhette.
Amikor a férfiakról kezdtek beszélgetni, Harriet, már nem
először, megkérdezte tőle, hogy miért nem állapodik már
meg
valamelyik férfinál.
- Azt hiszem, egyik sem az igazi.
- Némelyik biztosan az. - Fürkésző tekintettel vizsgálta
Faye arcát. - Félsz valamitől?
- Lehet. De tényleg úgy gondolom, hogy egyik sem volt az
igazi. Mindent megkapok tőlük, amit csak akarok: orchideá-
kat, gardéniákat, pezsgőt, egzotikus estéket, csodálatos
éjsza-
kákat, rendkívüli partikra való bejutást, sőt néhány esetben
még drága ajándékokat is, de én tulajdonképpen soha nem
ilyenekre vágytam. Ezek valahogy nem tűnnek igazinak.
Soha
nem is tűntek annak.
- Hála Istennek! - Ez volt az egyik oka annak, hogy Harriet
szerette Faye-t. - Persze, hogy nem igaziak. Te mindig elég
okos voltál ahhoz, hogy ezt meglásd. De vannak más férfiak
is
Los Angelesben, nem csak szélhámosok, csalók és
playboyok.
- De mind a ketten tudták, hogy a lány külalakja és hírneve
csak úgy vonzotta hozzá azokat, akiket Harriet csak úgy
neve-
zett, hogy a "sziporkázó szélhámosok".
-Talán csak nincs időm arra, hogy találkozzak az igazival.
De az volt a furcsa ebben, hogy Faye nem is tudta elképzel-
ni magáról, hogy megállapodik bármelyiknél is, legyen az
akár
Gable. Ő olyan valakire vágyott, aki egy kicsit finomabb
válto-
zata azoknak a férfiaknak, akiket még otthon, Grove Cityben
ismert. Olyasvalakire, aki téli reggeleken elsepri a havat,
maga
vágja ki a fenyőfát a gyerekeknek, hosszú sétákat tesz vele,
vagy ott ül mellette a kandallónál, vagy nyáron egy tóparton
sétálnak... Valakire, akivel beszélgetni tud... aki mindennél,
még a munkájánál is előbbre helyezi őt és a gyerekeket...
nem
pedig olyanra, aki arra vár, hogy egy filmcsillaghoz kösse a
szekerét, és valakinek az új filmjében valami nagy szerepet
kapjon. Amikor erre gondolt, újból eszébe jutott az új filmje,
és megint kérdezett Harriettől valami apróságot a
szerepével
kapcsolatban és arról a technikáról, ahogy el akarta játszani.
Szeretett kísérletezni a szerepeiben, mindig kreatív volt.
Mind-
addig, amíg nincs családja, a legkevesebb, amit tehet, hogy
minden energiáját a munkájába fekteti, és eddig ezt igen
nagy
sikerrel tette, ahogy azt az egész világ tudta. De Harrietet
még
mindig elszomorította, hogy Faye életében nem bukkant fel
az
igazi férfi. Érezte, hogy az olyan új erőket szabadítana fel
ben-
ne, amelyek most még szunnyadnak, olyan erőket, amelyek
még gazdagabbá tennék őt nőként és színésznőként
egyaránt.
- Kérlek, gyere el, és nézz meg a forgatáson! - Könyörgő te-
kintettel fordult Harriethez, aki mintha egy gyermeket látott
volna maga előtt. De az idős hölgy lágyan elmosolyodott, és
megrázta a fejét.
-Tudod, hogy mennyire gyűlölöm azt a helyet, Faye.
- De szükségem van rád. -Volt valami magányos a tekinte-
tében, amit Harriet most látott először, és bátorítólag
megpas-
kolta fiatal barátnője karját.
- Nekem is szükségem van rád mint barátnőre. De színész-
nőként nincs szükséged az én tanácsomra. Benned, Faye,
több
a tehetség, mint amennyi valaha is volt bennem összesen.
Minden jól fog menni. Én tudom. És ha ott lennék a
forgatáson,
azzal csak elvonnám a figyelmedet. - Hosszú idő óta ez volt
az első alkalom, hogy Faye-nek erkölcsi támogatásra volt
szük-
sége a filmhez, és még akkor is bizonytalanság töltötte el,
ami-
kor - a tervezettnél később - elhagyta San Franciscót, és
útnak
indult a tengerpart mentén a Hearsték által szerényen csak
"Casá"-nak nevezett birtokra. Egész úton azon kapta magát,
hogy Harriet járt a fejében.
Valamiért, amit ő maga sem értett, magányosabbnak érezte
magát, mint az elmúlt évek alatt. Hiányzott neki Harríet, a
ré-
gi otthona Pennsylvaniában, a szülei. Hosszú évek óta
először
úgy érezte, mintha valami hiányozna az életéből, de
elképzel-
ni sem tudta, hogy mi. Próbálta meggyőzni magát, hogy ez
csak az új szerep miatti idegességből fakad, de többről volt
szó. Akkoriban nem volt férfi az életében, sőt már hosszú
ide-
je nem volt, és Harrietjól mondta, tényleg kár, hogy nem
álla-
podott meg. De ki mellett? Egyetlen arcot sem tudott
felidézni,
amelyik imponált volna neki; nem volt senki, akihez
örömmel
sietett volna haza, és a Hearst-birtokon tartott partik még a
szokásosnál is üresebbnek tűntek. Rengeteg vendég volt, és
ahogy lenni szokott, sokan próbálták szórakoztatni, de
hirtelen
úgy tetszett, mintha semmi értelme nem lenne az életének
meg azoknak az embereknek, akiket ismert és újonnan
megis-
mert. Csak a munkájának volt értelme, és csak két ember
érde-
kelte, Harriet Fielding, aki ötszáz mérfölddel arrébb lakott,
és
az ügynöke, Abe Abramson.
Végül, miután öt napon át szünet nélkül mosolygott, meg-
könnyebbülve indult vissza Los Angelesbe. Amikor megérke-
zett, a saját kulcsával nyitotta ki magának az ajtót, felment
hó-
fehér hálószobájába, és hetek óta újra boldognak érezte ma-
gát. Csodálatos volt otthon lenni. Neki ez jobban tetszett,
mint
Hearsték hatalmas birtoka, és boldog mosollyal nyúlt végig
a
fehérrókatakarón, miközben lerúgta a cipőjét, bámulta a
szép
kis csillárt a plafonon, és izgatottan járt az agya az új
szerepén.
Most megint jól érezte magát. És mi lenne, ha nem lenne
férfi
az életében? Ott van a munkája, ami nagyon-nagyon
boldog-
gá tette.
A következő hónapban éjjel-nappal tanult, minden sort meg-
tanult a szövegkönyvből, a maga és a többiek szerepét egy-
aránt. Kipróbált különféle apró részleteket, egész napokat
töl-
tött el azzal, hogy fel-alá járt a földszinten, miközben
fennhan-
gon beszélt, elpróbálta a jeleneteket, és megpróbált azzá a
nővé válni, akit el kellett játszania. A filmben az őrületbe
kerge-
ti az a férfi, akihez férjhez megy. Végül a férfi elveszi tőle a
gye-
reküket, ő pedig öngyilkosságot kísérel meg, aztán
megpróbál-
ja megölni a férjét, és lassanként rájön, hogy mit tett vele a
fér-
fi. A végén mindent bebizonyít, visszakapja a gyermeket, és
megöli a férjét. De még az az erőszakos és bosszúszomjas
utol-
só jelenet is rettenetesen fontos volt Faye számára. Vajon
elve-
szíti ezzel a közönség rokonszenvét? Vagy még jobban
fogják
szeretni? Egyáltalán törődnek majd ezzel? Meg tudja majd
nyerni a szívüket? Számára ez volt a legfontosabb. És azon
a
reggelen, amikor a forgatás elkezdődött, Faye pontosan
érkezett
a stúdióba, kezében egy vörös alligátorbőr aktatáskával,
amit
mindig magánál hordott, benne a szövegkönyve, egy
hozzáillő
neszesszerrel és egy táskával együtt. Ez utóbbiban olyan
dolgo-
kattartott, amelyek mindig nála voltak a forgatások
alkalmával.
Nyugodt, magabiztos léptekkel bevonult az öltözőjébe, ami
néhány embernek nagyon tetszett, másokat viszont, akik
nem
tudtak versenyezni vele, felbőszített. Alapvetően és mindent
összevetve, Faye Price profi volt és maximalista. De
másoktól
csak annyit kívánt, amennyit önmagától is mindig elvárt.
A stúdióból egy lány volt kijefölve, akinek Faye-ről kellett
gondoskodnia, a ruháit és az öltözőjét kellett rendben
tartania.
Néhány sztár saját öltöztetővel dolgozott, de Faye nem
tudta
volna Elizabeth-t itt elképzelni, úgyhogy őt mindig otthon
hagyta. A stúdió által biztosított nők tökéletesen
megfeleltek
neki. Ezúttal egy kellemes külsejű fekete lányt adtak mellé,
aki
már dolgozott neki korábban. Rendkívül ügyes volt, és Faye-
nek tetszettek a véleményei és a megjegyzései. Jól vágott
az
esze, és már hosszú évek óta dolgozott a stúdióban. Úgy
tudott
történeteket mesélni, hogy Faye halálra nevette magát
rajtuk.
Így aztán azon a reggelen mindketten örültek egymásnak. A
lány kiakasztotta Faye új ruháit, kikészítette a sminkeket, de
az
aktatáskához nem nyúlt, mert egyszer már elkövette ezt a
hibát
és emlékezett rá, hogy Faye nem szerette, ha hozzányúlnak
a
szövegkönyvéhez. Felszolgált egy csésze kávét pontosan
annyi
tejjel, ahogy ő szerette, hétkor pedig, amikor megérkezett a
fodrász, hogy elkészítse Faye frizuráját, hozott egy szelet
pirí-
tóst és egy lágy tojást. Közismert volt, hogy Pearl csodákra
ké-
pes a forgatásokon, és hogy különlegesen bánt a
"sztárjaival",
de Faye ezt soha nem használta ki, és ez tetszett a lánynak.
- Pearl, te teljesen elkényeztetsz engem - mondta Faye há-
lás tekintettel, miközben a fodrász hozzáfogott a frizurája
elké-
szítéséhez.
- Ez a dolog lényege, Miss Price. - Pearlnek ragyogott az ar-
ca. Szeretett együtt dolgozni ezzel a színésznővel: Ő volt az
egyik legjobb, és imádott beszélni róla a barátnőinek. Faye-
ben volt valami leírhatatlan méltóság, de ugyanakkor
meleg-
ség és szel lemesség is, sőt - és erre Pearl elmosolyodott
magá-
ban - észbontóan jó a lába.
Két óra múlva elkészült a frizurája, pontosan úgy, ahogy elő
volt írva, és Faye felvette a szerephez készült sötétkék
ruhát. A
sminkje a rendezői utasításnak megfelelő volt, és máris ott
áll
a kulisszák mögött. Elkezdődött a szokásos izgalom. Tologat-
ták a kamerákat, a közelben ácsorogtak a naplóvezető
lányok,
a rendező a világosítókkal értekezett, és csaknem
mindegyik
színész megérkezett, kivéve a másik főszereplőt. Faye
hallot-
ta, hogy egyesek azt suttogják, "szokás szerint", és azon
tűnő-
dött, vajon mindig így dolgozik-e, majd egy csendes sóhajjal
diszkréten leült egy székre. Na kell, majd olyan jelenetet
vesznek fel, amelyben nincs benne a másik főszereplő, de
nem volt jó jel az elkövetkezendő hónapokra, ha már az első
napon elkésik. Faye nézte a lábán az öreges kék cipőt, amit
a
jelmeztervező választott ki neki, amikor hirtelen olyan
érzése
támadt, mintha valaki figyelné. Felnézett és egy rendkívül
jó-
képű, szőke hajú és kék szemű férfi napbarnította arcát látta
maga előtt. Azt hitte, hogy az egyik színész a filmből és
talán
köszönni akar neki, mielőtt elkezdődik a forgatás. Rámosoly-
gott a fiatalemberre, de ő nem mosolygott vissza.
- Ugye, nem emlékszik rám, Faye? - Egy másodperc alatt
Faye-ben olyan szégyenérzet futott végig, amilyet akkor
érez
egy nő, ha olyan férfival találkozik, aki mintha ismerné őt,
de
ő egyáltalán nem emlékszik rá. Ismerem én ezt a férfit?
Elfelej-
tettem volna az arcát? Lehetséges ez?... de biztosan nem
ko-
moly... A férfi csak állt és nézte Faye-t, olyan elszántsággal,
hogy szinte ijesztő volt. Valahol a tudata legmélyén
derengett
valami, de nem tudta hova tenni a férfit. Talán játszott vele
va-
lamiben? - Azt hiszem, semmi oka sincs arra, hogy emlékez-
zen rám. - A hangja nyugodt és visszafogott volt, a tekintete
nagyon komoly, mintha csalódott lett volna, hogy Faye nem
is-
merte fel azonnal, amitől a lány egyre kényelmetlenebbül
érezte magát. - Két évvel ezelőtt találkoztunk
Guadalcanalon.
Fellépett nálunk, és én voltam a hadtestparancsnok
szárnyse-
gédje.
- Úristen! - Faye szeme tágra nyílt... és hirtelen minden
eszébe jutott... az a vonzó arc, a hosszú beszélgetésük, a
fia-
tal ápolónő, akit a férfi feleségül vett, és aki meghalt...
Bámul-
ták egymást, miközben visszatértek az emlékeik. Hogyan is
fe-
lejthette el? Hónapokon át kísértette az arca. De soha nem
szá-
mított arra, hogy újra látni fogja.
Felállt, kezet nyújtott a férfinak, ő pedig elmosolyodott. Na-
gyon sokat töprengett azon, vajon megismeri-e majd Faye.
- Üdvözlöm itthon, hadnagy úr!
A férfi katonásan tisztelgett, mint akkor régen, majd egy ki-
csit meghajolt, és a szemébe visszatért a huncutság.
- Már őrnagy vagyok, de köszönöm.
- Bocsásson meg! - Faye megkönnyebbült, hogy életben lát-
ja. -Jól van?
- Természetesen. - A férfi olyan gyorsan válaszolt, hogy az
szinte gyanús volt, de elég jól nézett ki, sőt ahogy jobban
meg-
nézte, látta, hogy kifejezetten lenyűgöző. Aztán eszébe
jutott,
hogy hol vannak, eszébe jutott a film, amit el kellene
kezdeni,
ha a színésztársa megérkezne.
- mit csinál itt?
- Én Los Angelesben élek. Emlékszik? Mondtam... - A férfi
mosolygott. - És azt is mondtam, hogy egyszer beugrok
önhöz
a stúdióba. - Faye válaszképpen elmosolyodott. - Én
általában
megtartom az ígéreteimet, Míss Price. - Ezt könnyű volt
elhin-
ni róla. jobban nézett ki, mint ahogy a lány emlékezett rá.
Volt
benne valami merészség és ugyanakkor visszafogottság is.
Mint egy csodálatos csődör, amelyet szorosra fogott gyeplőn
tartanak. Tudta, hogy már huszonnyolc éves lehet, és eltűnt
be-
lőle a kisfiús megjelenés. Minden porcikájában igazi férfi
volt.
De neki közben máson is járt az esze... például a színészen,
aki még mindig nem érkezett meg.
- Hogy az ördögbe jutott ide be, Ward? - Faye még emléke-
zett a nevére. Kedvesen mosolygott, miközben feltette a
kér-
dést.
A huncutság megint visszatért a férfi szemébe, és széles
mo-
sollyal válaszolt:
-Megkentem néhány embert, mondtam nekik, hogy az ön
egyik régi barátja vagyok... a háború... kitüntetések...
Guadal-
canal... tudja, a szokásos. - Faye most már nevetett. Képes
volt
fizetni, hogy bejusson, de miért? - Mondtam, hogy
szeretném
újra látni. - De Ward azt nem mondta el, milyen gyakran
gon-
dolt a lányra az elmúlt két évben. Miliószor akart neki
levelet
írni, de nem merte megtenni. Mi van, ha kidobják a
"rajongói
leveleit", és különben is, hova írhatott volna neki? Faye
Price,
Hollywood, Egyesült Államok? Úgy döntött, megvárja, hogy
hazatérjen, ha egyáltalán megéri, és voltak olyan idők,
amikor
nem volt biztos benne. Sokszor, nagyon sokszor. De most itt
van. Olyan volt, mint egy álom, hogy most itt állt, nézte
Faye-
Pricet, hallgatta, ahogy beszél hozzá. Álmaiban jól
emlékezett a
hangjára, arra a mély, érzéki hangra, amely két éven át ott
csengett a fülében.
- És mikor jött vissza?
Ward ismét szélesen mosolygott. Úgy döntött, hogy őszinte
lesz hozzá.
- Tegnap. Akkor is eljöhettem volna, de néhány dolgot el
kellett intéznem először. - El kellett mennie az ügyvédeihez,
papírokat kitölteni a ház miatt, amit még mindig túl nagynak
talált. Egy szállodában szállt meg. .
- Akkor, ha jól értem, minden rendben van. - Faye hirtelen
nagy örömet érzett, hogy itt van Ward, örült, hogy él, örült,
hogy hazajött. Mintha ő lett volna az egyetlen élő példája
azoknak, akikkel találkozott a turnéi során. Úgy állt előtte
mint valami távoli álomban, valaki, akivel két éve találkozott
a
dzsungelban... és most itt van, nincs rajta egyenruha, éppen
olyan, mint mindenki más, kivéve, hogy van benne valami
kü-
lönleges, amivel még sohasem találkozott.
Aztán hirtelen megérkezett a másik sztár, és minden
felboly-
dult a kulisszák mögött; a rendező elkezdett mindenkivel
ordi-
bálni, és Faye-nek el kellett kezdenie az első jelenetet a
fősze-
replő színésszel.
-Jobb lesz, ha most elmegy, Ward. Mennem kell dolgozni.
- Életében először most érezte azt, hogy a munkája és egy
fér-
fi között őrlődik.
- Nem nézhetném?
- Most nem. Az első nap mindenkinek nagyon nehéz. Majd
néhány hét múlva, amikor már egy kicsit megnyugodtunk. -
Wardnak ez tetszett. Mindkettőjüknek tetszett... "néhány hét
múlva"... mintha előttük állna az egész élet és közös jövőjük
lenne. Ki ez a férfi?, kérdezte magában Faye, miközben
Ward
elszántan figyelte az arcát. Végül is csak egy idegen.
- Együtt vacsorázunk ma este? - Ward suttogva mondta eze-
ket a szavakat az elsötétedő kulisszák között, mire a lány
akart
valamit mondani, de csak megrázta a fejét, a rendező pedig
új-
ra kiabálni kezdett, és amikor Ward ismét meg akart
szólalni, a
lány intett neki, hogy hallgasson. Találkozott a tekintetük, és
Faye érezte a férfi erejét. Végigharcolta a háborút, hazajött,
el-
veszítette az első feleségét, és eljött, hogy találkozzon vele.
Ta-
lán csak ennyit kell tudnia róla. Legalábbis egyelőre.
- Rendben van - suttogta, és Ward megkérdezte, hol lakik?
Faye mosolygott, gyorsan leírta a címét, miközben zavarban
volt, hogy a férfi látni fogja, milyen fényűzően él. Közel sem
volt olyan fényűző, mint amilyen lehetett volna, de az
őrnagy
mércéjéhez képest biztosan meglepő lesz. Átnyújtotta a
papír-
cetlit, mosolyogva intett Wardnak, hogy menjen el, és öt
perc-
cel később már kapta is a rendezői utasításokat és
bemutattá
a férfi főszereplőnek, aki erős testalkatú, kihívó és jóképű
volt.
De néhány órányi közös munka után Faye rájött, hogy
valami
hiányzik belőle. Melegség... vonzerő... később, amikor az öl-
tözőben kettesben voltak Pearllel, megpróbálta kifejteni.
- Igen, tudom, mire gondol, Miss Price. Két dolog hiányzik
belőle: a szív és az ész. - Erre Faye felnevetett és tudta,
hogy
Pearlnek igaza van. Az volt vele a baj, hogy nem volt valami
gyorsfelfogású. Ezenkívül nagyon öntelt volt, ami egy idő
után
igen fárasztó. Inasok, titkárnők és kisegítők egész hada
ügyelt
arra, hogy mindene meglegyen a cigarettától a ginig.
Amikor
befejezték az aznapi munkát, a lány észrevette, hogy szinte
le-
vetkőzteti a tekintetével. Aztán vacsorázni hívta.
- Sajnálom, Vance. Ma este foglalt vagyok. - A színész sze-
me úgy csillogott, mint a karácsonyfaégő, és Faye szerette
vol-
na fenékbe rúgni magát. Ha semmilyen elfoglaltsága nem
len-
ne az elkövetkezendő tíz évben, akkor sem menne el vele
va-
csorázni.
- És holnap este?
Megrázta a fejét, és szó nélkül otthagyta a férfit. Nem lesz
könnyű együtt dolgozni Vance Saint George-dzsal, de voltak
olyan pillanatok, amikor Faye úgy gondolta; hogy egészen
jól
csinálja.
De valójában nem is rá gondolt, amikor aznap este visszasi-
etett az öltözőjébe. Már hat óra volt, és tizenkét órát töltött
a
kulisszák között, bár ehhez hozzá volt szokva. Miután átöltö-
zött, elköszönt Pearltől és sietve a kocsijához ment a
parkoló-
ba. Amilyen gyorsan csak tudott, Beverly Hillsbe hajtott. Bob
még a kapunál volt, amikor megérkezett, és amikor
beenged-
te, máris szaladt, a kocsit elöl hagyva, még arra sem szánt
időt,
hogy felhajtsa a tetejét. Újra az órájára nézett: Ward nyolc
órát
suttogott, és már háromnegyed hét volt.
Arthur ajtót nyitott neki, ő pedig rohant fel a lépcsőn.
- Kér egy pohár sherryt, kisasszony? - szólt utána Arthur, mi-
re Faye egy pillanatra megállt a lépcsőn azzal a mosollyal,
amely mindig megmelengette a férfi szívét. Odáig volt Faye-
ért, sokkal jobban, mint azt Elizabethnek bevallotta volna.
- Nyolcra várok valakit egy italra.
- Igenis, kisasszony. Felküldjem Elizabeth-t, hogy előkészít-
se a fürdőjét? Kivételesen ő is felviheti a sherryt. - Arthur
tud-
ta, hogy időnként mennyire kimerül úrnője a forgatáson, de
ma este még fáradtnak sem látszott.
- Köszönöm, nem kell:
- A vendéget a nappaliban fogadja, kisasszony? - Ez költői
kérdés volt, mert Arthur tudta, hogy igen, és meg is
lepődött,
amikor a lány megrázta a fejét.
- Nem, Arthur, a dolgozószobámba vezesse fel, legyen szí-
ves. - Még egyszer rámosolygott Arthurra, aztán eltűnt,
miköz-
ben átkozódott magában, hogy miért nem a városban
találko-
zik Warddal. Olyan nevetséges eljátszani vele a filmsztárt...
Szegény fiú. De legalább túlélte a háborút. Ez a fontos,
mond-
ta magában, miközben beszaladt az öltözőszobájába és
kinyi-
totta az összes ruhásszekrényt, majd a fürdőszobába
rohant,
hogy megengedje a fürdővizet. Elővett egy egyszerű fehér
se-
lyemruhát, ami tökéletesen illett hozzá és nem volt
túlságosan
hivalkodó. Volt hozzá egy szürke selyemkabát, amihez kivá-
lasztott egy ezüst fülbevalót az ékszeres dobozából; aztán
oda-
készített egy szürke selyem báli cipőt és egy szürke és fehér
se-
lyemtáskát. Ezek így együtt egy kicsit elegánsabbak lettek,
mint gondolta, de nem akarta megsérteni a férfit azzal,
hogy
túlságosan hétköznapi öltözékben legyen. Végül is Ward
tudta,
hogy ki ő. A probléma az volt, hogy ő nem tudott semmit a
fér-
firól. Faye egy pillanatra megállt, elbambult, és Wardra gon-
dolt, mialatt elzárta a csapot. Végül is ki az a Ward Thayer?
Ez
jó kérdés.
 
3.
Pontosan öt perccel nyolc előtt Faye a dolgozószobájában
volt,
és várta Wardot. A fehér selyemruha volt rajta, a hozzávaló
szürke kabát pedig az egyik szék támláján hevert. Idegesen
járt
fel s alá a szobában, még mindig azon sajnálkozva, hogy
miért
nem valahol máshol találkozik vele, de nagyon váratlanul
érte,
hogy az őrnagy csak úgy megjelent a forgatáson azok után,
hogy két éve találkoztak Guadalcanal szigetén. Milyen
furcsa
az élet! Most megint itt van, együtt fognak vacsorázni,
miköz-
ben Faye szíve hevesen dobogott, és el kellett ismernie,
hogy
izgatottság fogta el miatta. Ward nagyon vonzó férfi volt, és
volt benne egy kis titokzatosság is.
A kapucsengő felrázta gondolataiból. Arthur kiment ajtót
nyitni, Faye pedig vett egy nagy levegőt, és megpróbálta
össze-
szedni magát. Aztán hirtelen újra ott látta maga előtt azokat
a
sötétkék szemeket, és olyan életöröm futott rajta végig,
amit
már évek óta nem érzett. Pusztán attól, hogy meglátta a
férfit,
olyan érzése támadt, mintha hullámvasúton ülne. Igyekezett
hűvös maradni, amikor itallal kínálta, és észrevette, hogy
mi-
lyen jól nézett ki Ward civil ruhában. Egyszerű csíkos szürke
öltönyt viselt, de a zakó tökéletesen állt a vállán, és most
még
magasabbnak tűnt, mint azelőtt. Faye egy kicsit még mindig
furcsán érezte magát, hogy itt van vele ez a katona a
háború-
ból, aminek már vége van. De végül is kedves gesztus volt
tő-
le, és ha nem lenne bennük semmi közös, akkor nem
kellene
vele találkoznia. Még mindig tetszett neki, hogy a férfi kenő-
pénzt használt ahhoz, hogy láthassa őt, és volt valami vonzó
benne. De ezt már akkor is érezte, amikor találkozott vele
Guadalcanalon.
- Kérem, üljön le! - Kínos csend telepedett közéjük, és ami-
kor Faye azon igyekezett, hogy mondjon neki valamit, észre-
vette, hogy Ward mosolyog. Látható élvezettel nézett körül,
és
úgy tűnt, hogy a szoba minden apró részletét megfigyelte, a
kis
szobrokat, az aubussoni szőnyeget, még fel is állt, hogy
köze-
lebbről szemügyre vegye a ritka könyvgyűjteményt, amelyet
a
lány réges-régen egy aukción vásárolt, és a szemében
megcsil-
lant valami.
- Hol szerezte ezeket, Faye?
- Egy aukción néhány évvel ezelőtt. Azok ott mind első ki-
adások, és nagyon büszke vagyok rájuk. - Tulajdonképpen
mindenre büszke volt, amije csak volt. Mindenért keményen
megdolgozott, és ettől még értékesebbek voltak a számára.
-Megengedi, hogy levegyem őket? - Ward a vállán ke-
resztül nézett hátra, és mintha megkönnyebbült volna, ami-
kor bejött Arthur és egy ezüsttálcán hozta az italukat. Faye-
nek egy gint tonikkal, neki pedig whiskyt jéggel, azokban a
szép kristálypoharakban, amelyeket a lány New Yorkban
vett
a Tiffanynál.
- Természetesen, nézze csak meg. - A helyéről figyelte a fér-
fit, aki óvatosan leemelt két könyvet, az egyiket letette, a
mási-
kat pedig kinyitotta, és vizsgálgatta az előzéklapot és a régi
bőrkötésű kiadás utolsó lapjait. Faye látta, hogy Ward moso-
lyog, aztán elégedetten ránéz.
-Jól gondoltam. Ezek a nagyapáméi voltak. Bárhol megis-
merném őket. - Széles mosoly ült ki az arcára, majd
odanyúj-
totta az egyik könyvet Faye-nek, és rámutatott egy érdekes,
ké-
zi bélyegzővel készült jelzésre a borító belső oldalán. - Ezt
mindegyik könyvébe beletette. Nekem is van belőlük egy jó
pár. - A férfi szavai ismét eszébe juttatták Faye-nek, hogy
mi-
lyen keveset tud róla, és megpróbált belőle minél többet ki-
húzni, miközben iszogattak és cseverésztek. De Ward
mindvé-
gig rejtélyes maradt; beszélt arról, hogy a nagyapját
érdekelték
a hajók, hogy a nyarakat Hawaiin töltötte, és a lány csak
annyit
tudott meg tőle, hogy az édesanyja ott született. Az apjáról
nem sokat beszélt, és Faye-nek nem sikerült többet
megtudnia.
- És ön, Faye, ön keletről jött ide, ugye? - Ward mindig rá te-
relte a beszélgetés fonalát, mintha az ő életének a részletei
lé-
nyegtelenek lennének. Mintha csak elhatározta volna, hogy
a
lány számára megmarad titokzatosnak. A vonzó, délceg
test-
tartású férfiban volt valami szörnyen világias gondolkodás-
mód, és Faye egyre jobban szeretett volna többet megtudni
ró-
la. Vacsora közben ki kell faggatnia. Ward nyugodtan
szemlél-
te Faye-t, és a tekintetéből elismerés áradt.
- Pennsylvaniából jöttem, de úgy érzem, mintha mindig itt
éltem volna.
Ward nevetett.
-Azt hiszem, Hollywood ilyen hatással van az emberekre.
Nehéz elképzelni másféle életet. - Aztán nemet mondott a
má-
sodik italra, ránézett az órájára, majd felállt és a lány
kabátjá-
ért nyúlt. - Azt hiszem, mennünk kell. Kílencre foglaltam asz-
talt. - Faye borzasztóan kíváncsi volt, hogy hol, de nem mert
tolakodni, hanem inkább hagyta, hogy felsegítse rá a
kabátot.
Miközben lassan lementek a hallba, a férfi még egyszer
körbe-
nézett. - Gyönyörű dolgai vannak, Faye. - Úgy tűnt, hogy
érté-
kelte az ott látott tárgyak szépségét és történetét. Csak azt
nem
tudta, hogy Faye-nek miért jelentett olyan sokat az otthona,
nem tudott arról a szegénységről, ami azelőtt volt.
- Köszönöm, mind magam gyűjtöttem össze.
- Az remek dolog lehet. - De Faye számára ez több volt,
mint remek. Annek idején ez jelentett neki mindent. Most
már
a tárgyak kevésbé voltak fontosak az életében, kevésbé
tűntek
valóságosnak. Most már nagyobb biztonságban érezte
magát.
Találkozott a tekintetük, és Ward kinyitotta neki az ajtót,
mielőtt Arthur segíthetett volna nekik. A férfi rámosolygott
az
angol komornyikra, és rezzenéstelenül állta rosszalló
pillantá-
sát. Arthur szerint nem helyénvaló, hogy a fiatalember
maga
nyitotta ki az ajtót, de Ward arca vidámnak és gondtalannak
tűnt, amikor kiléptek a házból. Odakint meleg és illatos volt
a
levegő, és az őrnagy könnyedén leszaladt a lépcsőn az autó-
jához, amelyet a ház előtt parkolt le. Élénkpiros Ford kabrio
volt, itt-ott egy-egy horpadással, de volt benne valami
vagány,
ami tetszett Faye-nek.
- Milyen remek kocsija van, Ward.
- Köszönöm. Ma estére kaptam kölcsön. - Ami igaz volt,
tényleg kölcsönözte. - Az enyém még mindig ékeken áll a
ga-
rázsban, de remélem, hogy még fogom tudni használni.
Faye nem kérdezte meg, hogy milyen kocsija van, hanem
beült a kis Fordba, mialatt a férfi nyitva tartotta neki az
ajtót.
Az autó könnyen beindult és gurultak a kapu felé, ahol már
Arthur várta őket, hogy kinyissa nekik, aztán Ward
barátságos
integetés közepette gyorsan kihajtott az útra.
- Szörnyen komoly inasa van, asszonyom - mondta széles
vigyorral, Faye pedig elmosolyodott. Arthur és Elizabeth
olyan
jók voltak hozzá, hogy a világ minden kincséért sem
cserélte
volna fel mással őket.
- Azt hiszem, el vagyok kényeztetve. - Egy kicsit zavarba
jött, de a férfi rámosolygott.
- Nincs abban semmi rossz, Faye. Élvezze csak.
- Élvezem is - bökte ki a lány, és elpirult, amikor a szél egy
csomóban a vállára fújta sűrű szőke haját, aztán mind a
ketten
nevettek azon, ahogy megpróbálta leszorítani.
- Felhúzzam a tetőt? - kérdezte Ward, amikor a belváros fe-
lé tartottak.
-Ne, nem kell... nincs semmi bajom... - És nem is volt
semmi baja. Élvezte a száguldást a férfi mellett. Volt valami
csodálatosan régimódi abban, amit csináltak. Mint egy
szom-
bat esti randevú annak idején Grove Cityben. Egyáltalán
nem
úgy érezte magát mellette, mint egy filmsztár. Egyszerűen
csak
úgy, mint egy lány, és ez tetszett neki, jobban is, mint
gondol-
ta. Csak azért aggódott, hogy másnap reggel ötkor fel
kellett
kelnie, és nem szeretett volna nagyon sokáig kimaradni.
Ward megállt a kocsival a Ciro előtt az üzleti negyedben, és
könnyed mozdulattal kiugrott, amikor közeledett felé a
portás.
Magas, jóképű fekete férfi volt, és amikor meglátta Wardot,
fel-
derült az arca.
- Mr. Thayer! Hát itthon van?
- Itthon bizony, John, és higgye el, hogy nem volt könnyű! -
Hosszan és hevesen megszorították egymás kezét,
mosolyog-
tak, aztán a fekete férfi, aki idősebb volt Wardnál, rémülten
nézte az autót.
- Mr. Thayer, mi történt a kocsijával?
- A háború idejére ékekkel kitámasztottam. Remélem, a jö-
vő héten már újra azzal fogok járni.
- Hála Istennek... már azt hittem, eladta ezért a roncsért. -
Faye meglepődött ezen a durva megjegyzésen, akárcsak
azon,
hogy a Ciró-nál ilyen jól ismerték Wardot, de ez még inkább
így volt, amikor bementek. A főpincér csaknem sírt, amikor
ke-
zet rázott Warddal és gratulált a hazatéréséhez, és úgy tűnt,
hogy a pincérek egytől egyig ismerték, mert mind
odamentek
hozzá üdvözölni. A legjobb asztalt kapták, és miután
megren-
delték az italokat, a férfi elvitte táncolni.
- Ön itt a legcsinosabb lány, Faye. - Lágy hangon suttogott a
fülébe, és a derekát tartó karjaiból határozott erő áradt.
Faye nevetve felnézett rá.
- Nem is kell megkérdeznem, szokott-e ide járni.
Ward nevetett a megjegyzésén, és ügyesen megforgatta a
lányt. Ő volt a legudvariasabb partner, akit Faye valaha is is-
mert, és egyre kíváncsibb lett, hogy kicsoda ez a férfi. Csak
egy
fiatal Los Angeles-i playboy? Valami fontos személyiség?
Vagy
egy színész, akinek a nevét sosem hallotta a háború előtt?
Az
elég nyilvánvaló volt, hogy Ward Thayer "valaki", és ő komo-
lyan eltűnődött azon, hogy ki lehet. Nem azért, mert valamit
akart tőle, hanem mert furcsa volt randevúra menni
valakivel,
akit alig ismert, és akivel csak egy távoli helyen találkozott
kü-
lönös körülmények között.
- Valami azt súgja, ön titkolózik előttem, Mr. Thayer.
A férfi csak nevetett és a fejét rázta.
- Egyáltalán nem.
- Akkor rendben van. Kicsoda ön?
- Azt már tudja, hiszen megmondtam. Ward Thayer Los An-
gelesből. - Elhadarta a rangját és a nyilvántartási számát, és
ak-
kor megint mind a ketten nevettek.
- Ez nekem semmit nem mond, és ezt ön is tudja. És tudja
mit? - Egy kicsit elhúzódott tőle, hogy újra a szemébe
nézzen.
- Még élvezi is, igaz? Bolondot csinál belőlem, megjátssza a
ti-
tokzatos férfit. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy a
város-
ban mindenki ismeri önt, Ward Thayer, csak én nem.
- Nem, csak a pincérek... ez az: pincér voltam. - De
ahogy ezt kimondta, a bejáratnál nagy hangzavar támadt,
és
egy tűzvörös hajú nő jött be a terembe feszesen a testéhez
si-
muló ruhában. Rita Hayworth volt, aki mint mindig, csinos
férjével együtt járt ide. Ő és Orson Welles nagyokat táncol-
tak, hogy a férfi felvághasson Ritával, és nem volt nehéz
ész-
revenni, hogy miért volt rá olyan büszke. Faye rögtön azt
gon-
dolta, hogy ő a legmutatósabb és legszebb nő, akit valaha is
látott. Már látta őt egyszer-kétszer, igaz, csak messziről, és
amikor most elment mellette, a lélegzete is elállt, annyira
el-
ámult. Aztán, mintha csak a nő meghallotta volna,
döbbenten
megállt, és gyorsan megfordult. Faye dühében elvörösödött,
és már éppen bocsánatot akart kérni, amikor Rita Hayworth
hirtelen szinte közéjük ugrott. A következő pillanatban már
csak annyit látott; hogy a partnerét elhúzták tőle, és Ward
és
Rita szorosan átölelték egymást a táncparketten. Orson né-
hány lépéssel távolabb állt, és érdeklődéssel figyelte őket és
Faye-t, Rita pedig sikoltozott örömében, miközben elhúzó-
dott Wardtól.
- Uramisten, Ward, sikerült! Te nyavalyás kölyök, ennyi
éven keresztül, azt sem tudtuk, hogy élsz-e, vagy
meghaltál.
Mindenki kérdezte tőlem, és én nem tudtam, hogy mit
mond-
jak nekik... - Újból átölelte a férfit, lehunyta a szemét, és
olyan mosoly jelent meg az arcán, amelytől minden felnőtt
fér-
fi majd elepedt, Faye pedig rémült csodálkozással figyelte a
je-
lenetet. Rita észre sem vette őt, annyira megörült Wardnak.
-
Légy üdvözölve itthon, te rossz fiú! - Szélesen mosolygott,
egy
pillantást vetett Faye-re, aztán, mint aki rájött valamire,
bólin-
tott és érdeklődéssel fordult vissza Wardhoz. - Aha, értem...
incselkedett a férfival. -Tudja már valaki ezt a legújabb
plety-
kát, Mr. Thayer?
- Ugyan már, Rita, az isten szerelmére... még csak két nap-
ja vagyok itthon.
- Gyors munka volt. - Rita újra rávigyorgott, aztán moso-
lyogva Faye-hez fordult. - Örülök, hogy újra látlak. - Udvarias
és üres szavak. A két nő soha nem volt baráti viszonyban
egy-
mással. - Vigyázz jól a barátomra! - Rita megpaskolta a férfi
arcát, aztán visszament Welles-hez, aki távolról mosolyogva
szalutált nekik. Amikor a pár elindult a terem másik végén
lé-
vő asztalukhoz, Faye majd felrobbant a dühtől. Ward
visszakí-
sérte a helyükre, és amikor kortyolt egyet az italából, a lány
megragadta a másik karját.
Rendben van, őrnagy. Most már elég volt. Elő az igazság-
gal! -Tettetett dühvel figyelte Wardot, aki felnevetett, amikor
letette a poharát az asztalra. - Mielőtt még komplett
bohócot
csinálnék magamból, követelem, hogy magyarázza meg, mi
az ördög folyik itt. Kicsoda maga? Színész? Rendező?
Gengsz-
ter, vagy valamikor magáé volt ez a hely? - Mind a ketten
ne-
vettek, és a férfi jobban élvezte a játékot, mint Faje.
- Mit szólna egy gigolóhoz? Az jó, nem?
- Ugyan már, ez hülyeség! A fenébe is, gyerünk, mondja
már meg! Először is, honnan ismeri ilyen jól Rita Hayworth-
öt?
- Együtt teniszeztem a férjével. De valójában itt találkoztam
velük először.
- Mint pincér, igaz? - Faye-t most már szórakoztatta a téma.
- Mint az ismeretlen katona, akivel Guadalcanalon
találkozott, te-
le életkedvvel. De ő majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy
minél többet megtudjon róla. Kényszerítette, hogy nézzen a
szemébe, és megpróbált nem nevetni. - Most már elég volt.
Én
sajnálom magát, hogy elvisz vacsorázni, zavarban vagyok,
mert látnia kell a házamat, közben pedig sokkal több embert
ismer, mint én.
- Én nem így tudom, csinos hölgy.
- Ó, valóban? - Faye elpirult, és idegesen hátradobta a haját.
- Mi van Gable-lel? - A lány arca még vörösebb lett.
-Ne higgyen el mindent, amit az újságokban olvas!
- Csak egy részüket. De ezt az egyik jó barátomtól hallot-
tam.
- Évek óta nem láttam. - Igyekezett közömbösnek látszani,
Ward pedig túlságosan úriember volt ahhoz, hogy tovább fe-
szegesse a dolgot. Faye hirtelen megint a szemébe nézett. -
De
a fenébe is, ne próbáljon meg félrevezetni! Mondja meg,
hogy
ki maga!
Ward nem válaszolt. Megrendelte a vacsorát mindkettőjük-
nek, egy pohár pezsgő kíséretében tósztot mondott Faye-re,
aztán egész este csak ugratta, majd amikor végül a nyitott
Fordban ültek a lány házának bejárata előtt, őszinte
arckifeje-
zéssel megfogta Faye kezét. - Komolyan mondom, hogy
állás-
talan katonatiszt vagyok. Nincs állásom, és mielőtt
elmentem,
akkor sem volt. Nincs lakásom, mert feladtam, amikor behív-
tak. A Ciró-ban azért ismernek, mert nagyon sokat jártam
oda
a háború előtt. Nem akarok úgy tenni, mintha fontos
személy
lennék. Nem vagyok az. Ön a sztár, én pedig megőrülök ma-
gáért, amióta először találkoztunk. Hazudnék, ha megjátsza-
nám, hogy valaki más vagyok. Pontosan az vagyok, akinek
ön
gondol: Ward Thayer... egy férfi, akinek nincs otthona, nincs
lakása, és kölcsönautóval jár.
Faye gyengéden rámosolygott. Ha így is van, egy cseppet
sem érdekelte. Évek óta nem volt ilyen kellemes estéje.
Élvez-
te Ward társaságát. Jó eszű, vidám és csinos férfi volt. Úgy
tán-
colt, mint egy álom, és volt benne valami férfiasan gyengéd
és
izgalmas. Olyan dolgokban volt jártas, amelyekre ő gondolni
sem mert, és egészen más volt, mint bármelyik férfi, akiket
az
elmúlt évek során ismert. Nem az a hollywoodi felületesség
jellemezte, ami olyan gyakori volt errefelé, pedig láthatóan
mindenki ismerte.
- Nagyon jól éreztem magam, akárki is maga. - Majdnem
két óra volt, és Faye gondolni sem akart arra, hogy milyen
fá-
radt lesz reggel. Alig három óra múlva fel kell kelnie.
- Akkor holnap este? - kérdezte Ward reménykedő tekintet-
tel, és amikor elmosolyodott, hirtelen nagyon fiatalnak tűnt,
de
a lány megrázta a fejét.
- Nem lehet, Ward. Dolgozó nő vagyok. Minden reggel há-
romnegyed ötkor kell felkelnem.
- Meddig?
- Amíg be nem fejezzük a filmet.
Ward bánatos képet vágott. Lehet, hogy Faye mégsem érez-
te olyan jól magát. Pedig az után, hogy két évig csak róla
álmo-
dott, azt szerette volna, ha igazán jól érzi magát, amikor
vele
van. Minden este szerette volna elvinni vacsorázni, és úgy
le-
venni a lábáról, ahogyan még senki sem. Nem akart a
partvo-
nalon türelmesen várakozni, amíg a lány befejezi a
forgatást.
- A fenébe is, nem fogok olyan sokáig várni! Mit szólna
hozzá, ha holnap éjjel jól kialudná magát, és azután megint
elmennénk valahová? - Ward ránézett az órájára. - És legkö-
zelebb nem tartom fenn ilyen sokáig. Észre sem vettem,
hogy
ennyire elszaladt az idő. - Pillantása a lány tekintetét
kereste,
a hangja mély és gyengéd volt. - Én csodálatosan éreztem
magam, Faye. - Fülig szerelmes volt bele, pedig alig ismerte.
De az elmúlt két évben csak róla álmodott, mint egy rajongó
kölyök, és megfogadta magának, hogy megkeresi Faye-t,
ami-
kor hazamegy. És most, miután megtette, nem fogja
elenged-
ni addig, amíg a lány teljesen bele nem szeret. És amit Ward
Thayer akart, azt el is érte. Majdnem mindig. De ezt Faye
nem
T tudhatta.
Nem tudott ellenállni az őrnagy esdeklő tekintetének.
- Rendben van. De éjfélre haza kell hoznia, különben olyan
leszek, mint a mosogatórongy. Megegyeztünk?
- Szúrja át a szívemet, Hamupipőke... - Ward nézte Faye-t,
epekedve, hogy megcsókolja, de nem merte. Túl hamar lett
volna. Nem akarta, hogy a lány számára ez ugyanolyan
rande-
vú legyen, mint a többi, amikor valaki csak azért fogdossa
ösz-
sze, mert nagy sztár. Neki sokkal többet jelentett ennél. Ki-
szállt az autóból, körbement, hogy kinyissa az ajtót Faye-
nek,
aki könnyedén kiszállt a férfi kezébe kapaszkodva.
- Nagyon szép este volt. Köszönöm. - Ránézett Wardra, aki
kísérte a rózsaszínű márványlépcsőkön. Nagy kísértést ér-
zett arra, hogy behívja egy italra, de akkor egyáltalán nem
fog
aludni, márpedig neki szüksége volt néhány órás alvásra a
for-
gatás előtt. Ward ott állt az ajtóban, nézte őt, és úgy érezte
ma-
gát, mint egy fiú a szomszédból, majd ajkával gyengéden
vé-
gigsúrolta a feje búbját, miközben egyik kezével megemelte
az
állát, hogy még egyszer belenézhessen azokba a szédítő,
sma-
ragdzöld szemekbe.
Hiányozni fog a következő két napon.
Faye bólintott.
Nekem is hiányozni fog, Ward... - Éppen úgy, mint elein-
te Guadalcanal után. Találkozásaik után a férfi úgy
befészkelte
magát a szívébe, mint még senki más azelőtt. Meg is
rémülhe-
tett volna ettől, de túlságosan jól érezte magát ahhoz, hogy
megrémüljön. Különösen Ward Thayertől.
Másnap reggel Faye pontosan ott volt a forgatáson, és Pearl
vitt
neki három csésze jó erős feketekávét.
- Lehet, hogy kettő! egész nap égnek fog állni a hajam.
- igen, aranyoskám, de ha nem issza meg mindet, akkor
még a végén valamelyik szerelmi jelenet közepén elalszik
an-
nak a nagy darab fajankónak a karjai között.
- Az egyébként is előfordulhat. - A két nő nagyot nevetett.
Már a forgatás második napján kiderült, hogy egyikőjük sem
tartotta sokra Faye partnerét. Megint késve érkezett és
nagyon
bunkó módon viselkedett. Túl meleg volt az öltözőjében, és
amikor ventilátorokat vittek be, akkor meg azért
elégedetlen-
kedett, hogy huzat van. Nem tetszett neki sem a mellé
rendelt
fodrász, sem a maszkmester, és még akkor is panaszkodott
a
világításra meg a ruháira, amikor a rendező
kétségbeesésében
ebédidőt rendelt el. Mire a lány visszament az öltözőjébe,
Pearl már odakészítette neki az aznapi újságot. Hedda
Hopper
rovatából mindenre fény derült, amit előző este szeretett
volna
megtudni. Figyelmesen elolvasta a szöveget, aztán egy
darabig
csak bámulta a szavakat, mintha meg akarná emészteni,
mi-
alatt Pearl állva figyelte, vajon mi járhat a fejében.
"...A Thayer Hajógyár millióinak playboy örököse, Ward
Cunningham Thayer IV szerencsésen hazaérkezett a háború-
ból, és mint megtudtuk, tegnap este újra felbukkant a
törzshe-
lyén, a Ciró-ban, ahol meleg fogadtatásban részesítette Rita
Hayworth és férjecskéje. Egy gyönyörűséges új hölgyet is
lát-
hattunk az oldalán, Faye Price-t, aki egy Oscarral és
számtalan
jóképű udvarlóval büszkélkedhet, akik egyike, mint
mindany-
nyian tudjuk, a kedvencünk (és az önöké is). El is tűnődtünk
azon, vajon a magányos özvegy visszatér-e, hogy ezúttal
töb-
bet kapjon, de úgy tűnik, Thayer van előnyösebb
helyzetben.
Ez gyors munka volt, Ward. Még csak három napja van
itthon.
Mellesleg Faye egy új filmen dolgozik Vance Saint George-
dzsal és Louis Bernstein rendezővel, akinek nem lesz
könnyű
dolga ezzel a párosítással. De tegyük hozzá, hogy nem Faye
miatt... szóval, sok szerencsét, Ward! Tulajdonképpen sok
sze-
rencsét mindkettőjüknek! És hogy megszólalnak-e majd az
es-
küvői harangok kettejüknek? Majd meglátjuk!..."
- Ezek aztán gyorsan dolgoznak, mi? - Faye rámosolygott
Pearlre, féligjókedvűen, félig nyugtalankodva... "a Thayer
Ha-
jógyár millióinak playboy örököse."... Most már felismerte a
nevet, bár semmi sem jutott eszébe róla. Playboy örököse..
nem volt biztos abban, hogy ez tetszik neki. Nem szerette
vol-
na, ha a férfi azt gondolja, hogy a pénze érdekli, de újabb
ro-
vátka sem kívánt lenni egy megrögzött playboy trófeáján.
Hir-
telen kevésbé tűnt vonzónak számára, mint az előző este,
egy
kicsit kevésbé átlagosnak, kevésbé "igazi"-nak érezte. Vég-
eredményben nem olyan volt, mint a Grove City-beli férfiak.
Sőt, teljesen más volt. A dolog jobban bosszantotta Faye-t,
mint amennyire elismerte volna, és mindössze egyszeri
említés
után Pearl megértette a célzást, és többé nem is hozta
szóba.
Különben is nehéz nap volt. Vance Saint George egész nap
kellemetlenkedett, és amikor hat órakor mindannyian
távoztak
a kulisszák közül, Faye nagyon kimerült volt. A sminkjét le
sem
törölte, csak belebújt egy vörösesbarna bőszárú nadrágba,
ma-
gára kapott egy bézs színű kasmírpulóvert, leengedte arany-
szőke haját, és éppen amikor beindította a Lincoln Continen-
talt, hátulról kitartó tülkölést hallott. Belenézett a
visszapillan-
tó tükörbe, amelyben meglátta az ismerős piros kocsit, és
egy
nagyot sóhajtott. Nem volt kedve senkivel sem beszélgetni,
kü-
lönösen nem egy "millíomos playboy"-jal. Dolgozó lány volt,
az előző éjszaka két órát aludt, és most egyedül akart lenni,
még Ward Thayer társaságára sem vágyott. Mindegy, hogy
mennyire vonzó férfi, neki a saját életét kell élnie. És
különben
is csak egy "playboy".
Ward kiugrott a kis piros kocsiból, becsapta az ajtaját, és fe-
hértubarózsákkal, gardéniákkal és egy üveg pezsgővel
felfegy-
verkezve széles mosollyal odaszaladt Faye-hez, aki azonban
a
fejét rázta és erőltetetten mosolygott vissza.
-Nincs más dolga, Mr. Thayer, mint hogy szegény színész-
nők után futkosson, akik egész nap dolgoznak?
-Figyeljen ide, Hamupipőke! Ne izgassa fel magát! Tudom,
hogy hullafáradt. Csak arra gondoltam, ezek talán felvidítják
hazafelé menet... hacsak nem tudom elrabolni a Beverly
Hills
Hotel-ba egy italra... van rá valami esély? - Úgy nézett ki,
mint
egy reménykedő kisfiú.
-Mellesleg ki a maga sajtóügynöke? - A lány haragosnak
tűnt, Ward pedig aggódva nézett rá.
- Azt hiszem, ez Rita műve. Sajnálom: nagyon bántja a
dolog? - Nem volt titok, hogy Hedda Hopper nem kedvelte
Orson Wellest, de Ritát igen. No meg Wardot is, de a lány
ezt
nem tudta.
Faye elmosolyodott. Lehetetlen volt haragudni Wardra. Any-
nyiraegyenes és nyíltszívű volt, és annyira nyilvánvalóan
örült
neki, hogy kénytelen volt belátni, még úgy is rettenetesen
von-
zó a számára, hogy tudja róla, hogy playboy. Elképesztően
vonzó ez a férfi. Már Guadalcanalon is az volt. És itt, igazán
elemében, még megnyerőbbnek érezte. Sugárzott belőle a
bi-
zalom és a férfias vonzerő, amivel szemben Faye egyáltalán
nem maradt közömbös.
- Legalább most már tudom, hogy ki maga.
Ward széles mosollyal megrántotta a vállát.
- Maga is tudja, hogy annak a sok hülyeségnek nem sok ér-
telme van, és nem is igazán pontos. - Nem tett megjegyzést
a
cikkben említett "udvarlókra", de olyan tekintettel
mosolygott
Faye-re, hogy annak megbizsergett tőle a szíve. Ward
nagyon
értett ehhez. - Kövessük a javaslatukat, Faye? - A férfi
szemé-
ben valami furcsa tűz csillant meg, de a lány még nem
ismerte
annyira, hogy el tudja dönteni, vajon most komolyan beszél
vagy csak játszik.
- Mi volt az? - Faye olyan fáradt volt, hogy gondolkodni sem
tudott, Ward pedig a szemét fürkészte, miközben válaszolt a
kérdésére.
- Tudja, az esküvői harangokról szóló rész... okozhatnánk
neki egy jó nagy meglepetést és összeházasodhatnánk.
-Micsoda nagyszerű ötlet-gúnyolódott Faye, miközben rá-
nézett az órájára és összeráncolta a homlokát. - Lássuk
csak...
öt perc múlva fél hét... mit szólna ma este nyolc órához,
akkor
már a reggeli újságokban benne is lehetne.
- Nagyszerű! - Ward átszaladt a kocsi másik oldalára, és
mielőtt még Faye tiltakozhatott volna, beugrott mellé. -
Rend-
ben van, akkor menjünk, kislány! -Természetes mozdulattal
hátradőlt az ülésen és rávigyorgott a lányra, aki hirtelen
élvez-
ni kezdte a dolgot. Elfelejtkezett arról, hogy mennyire
fáradt.
Valójában örült, hogy láthatja a férfit. jobban, mint szerette
volna.
- Azt akarja mondani, hogy én vezessek? Miféle esküvő ez?
- Olvasta az újságokat. Azt írták, hogy playboy vagyok. A
playboyok pedig nem vezetnek, hanem furikázzák őket.
- Azok a gigolók. Az nem ugyanaz, Ward Thayer. - Mind a
ketten nevettek, Ward pedig közelebb húzódott Faye-hez,
akit
ez nem zavart.
- Miért ne lehetne egy playboyt is furikázni? Fáradt vagyok.
Nehéz napom volt ma. Három barátommal ebédeltem
együtt,
és négy üveg pezsgőt ittunk meg.
- Vérzik a szívem magáért, maga lusta disznó. Én reggel hat
óra óta dolgozom, maga pedig egész nap csak pezsgőt
ivott! -
Faye megpróbált dühösnek látszani, de nem tudta megállni,
hogy ne nevessen, miközben egy hatalmas limuzin érkezett
melléjük Vance Saint George-ért.
- Az kell önnek, Faye. Ward majdnem komolyan beszélt,
de a lány csak nevetett rajta.
- Egy olyan kocsi? Ne vicceljen! Én szeretek magam vezetni.
- Az nem illik egy igazi hölgyhöz. - Mesterkélt komolyság-
gal nézett Faye-re. - Ezenkívül nem illik egy playboy áldoza-
tához.
- Szóval én a maga áldozata vagyok?
-Remélhetőleg az lesz. - Ward megnézte az óráját, aztán
újra a lányra pillantott. - Szóval hánykor esküszünk meg?
Azt
mondta, nyolckor... úgyhogy jó lenne igyekezni... vagy in-
kább ugorjunk be valahová egy italra?
Faye megrázta a fejét, de most kevésbé volt meggyőző,
mint
korábban.
-Nem, én inkább hazamennék, Mr. Thayer. Ne felejtse el,
hogy én dolgozó lány vagyok, és történetesen nagyon
fáradt.
El sem tudom képzelni, hogy mitől. Valószínűleg tízkor fe-
küdt le tegnap este.
Nem. - Faye keresztbe fonta a karját, és rámosolygott
Wardra. - Randevúm volt egy milliomós playboyjal. - Most
hogy nyilvánosságra került a dolog, mindketten jól szórakoz-
tak rajta. Az egész teljesen abszurdnak tűnt, mintha
megtréfál-
ták volna mindkettőjüket, és egyikük sem volt hajlandó
komo-
lyabban venni az ügyet.
- Nem, az nem lehet! - Ward igyekezett döbbentnek látsza-
ni. - Kivel .
-Nem emlékszem a nevére.
- Kedves volt?
Többé-kevésbé. Persze szörnyű hazudozó, de hát ezek
mind ilyenek.
És jóképű?
Faye egyenesen Ward szemébe nézett.
- Nagyon.
Úgy látszik, elkapta tőle, most ön is hazudik. Na menjünk,
van néhány barátom, akiket meg kell ismernie. - Átkarolta a
vállát.-Menjünkés igyunkmegvalamit! Megígérem, hogy
este korán hazaviszem.
Nem lehet, Ward. Elalszom az asztalnál.
- Ne aggódjon, majd megcsípem.
Komolyan mondta, hogy találkozzunk a barátaival? -
Faye-nek ehhez most semmi kedve nem volt. Egy dolgot
szere-
tett volna: hazamenni. Volt néhány új rész a szövegében,
ame-
lyet meg kellett tanulnia, és mivel Saint George igen gyen-
gén játszott, úgy érezte, hogy neki kötelessége helyette is
ke-
ményen dolgozni. Különben az egész film csapnivaló lesz.
Ward megrázta a fejét.
- Csak vicceltem a barátokkal kapcsolatban. Kettesben
leszünk. Szívesen elvinném hozzám, ha eljönne, de nincs
laká-
som. - Felnevetett. - Ez egy kicsit bonyolítja a dolgot.
- Hát igen.
- Úgy volt, hogy a szüleim házában fogok lakni, de az egész
le van zárva, és veszettül nagy. A Beverly Hills Hotel-ban
bére-
lek egy apartmant, amíg találok valamit, ami tetszik,
úgyhogy
attól tartok, pillanatnyilag csak a hotel bárjába tudom
meglep-
ni. - Nagyon illetlen lett volna meghívni Faye-t egy italra az
apartmanjába, és meg sem fordult a fejében, hogy ezt
javasol-
ja. Faye nem az a fajta lány, függetlenül attól, hogy milyen
si-
keres filmsztár és hogy hány udvarlója volt már. Még mindig
érezni lehetett rajta, hogy jó nevelésben részesült fiatalkorá-
ban, és neki ez így tetszett. És az újságok nem trafáltak
nagyon
mellé, hogy mik a szándékai. - Szóval, mi a válasza? Egy
óra és utána hazaviszem. Rendben?
-Jól van, jól van... uramisten, Ward Thayer, maga nagyon
keményen alkudozik, örülök, hogy nem magának dolgozok.
- Ó, kis cinegém - mondta Ward, miközben megcsípte Faye
állát - azt is meg lehet oldani. Na, csússzon ide át, majd én
vezetek. - Kiugrott a kocsiból, és beült a kormány mögé.
- És a kocsiját itt hagyja?
- Majd fogok egy taxit és visszajövök érte, miután
hazavittem.
- Nem okoz ez túl nagy gondot magának?
Ward jókedvűen nézett rá.
- Egyáltalán nem, kicsim. Dőljön nyugodtan hátra és pihen-
jen, amíg odaérünk a szállodához. Fáradtnak látszik. - Faye-
nek tetszett a férfi hangja, a tekintete... az érintése, amikor
a
vállára tette a kezét... útközben félig becsukott szemmel fi-
gyelte. - Hogy megy a munka?
- Vance Saint George szörnyen kellemetlen alak. Nem is
tudom, hogy jutott el idáig. - Ward tudta, de nem szólt egy
szót
sem. Vance lefeküdt mindenkivel, aki élt, legyen az férfi
vagy
nő, és mindenkitől szívességet kért a városban, de egyszer
majd
rá fog fázni.
-Jó színész?
-Jó lenne, ha nem a huzattal törődne meg a sminkjével, ha
a változatosság kedvéért egyszer megtanulná a szövegét.
Na-
gyon nehéz vele dolgozni, mert soha nincs felkészülve, ami
többórás lemaradást jelent. - Faye feljebb ült és kinézett a
ko-
csiból, amikor közeledtek a szállodához.
- Azt hal lottam, hogy ön rettenetesen érti a dolgát, Miss
Price. - Ward csodálattal nézett rá.
Faye elmosolyodott.
- Ki mondta ezt?
- Ma ebédnél találkoztam Louis B. Mayerrel. Azt mondta,
ön a legjobb színésznő a városban, és én egyetértettem
vele.
- Maga aztán tudja! - nevette el magát Faye. - Négy évig itt-
hon sem volt. A legjobb filmjeimet nem is látta. -
Mesterkélten
szipákolt, a férfi pedig nevetett. Nagyon boldognak érezte
ma-
gát Faye mellett. Boldogabbnak, mint bármikor az elmúlt
évek
során.
- Ez igaz, de ne felejtse el, hogy láttam önt Guadalcanalon.
- Gyengéden rápillantott a lányra, és megérintette a kezét. -
Hány ember büszkélkedhet ezzel? - Hirtelen mind a ketten
együtt nevettek, mert eszükbe jutott a több ezer katona,
akiket Faye
szórakoztatott. - Jól van na, mindegy... - Odahajtott a rózsa-
színű szálloda épülete elé és kiugrott a kocsiból, amikor az
egyik ajtónálló szaladt oda segíteni, aki udvariasan
tisztelgett
és Ward nevét motyogta. Kinyitotta az ajtót Faye-nek, aki ki-
szállt az autóból és a nadrágjára nézett.
- Ebben bemehetek?
- Faye Price? - mondta Ward széles mosollyal. - Ön fürdő-
ruhában is bemehetne, és még a lába nyomát is megcsókol-
nák.
-Tényleg megtennék? - kérdezte Faye mosolyogva. -Vagy
csak azért, mert Ward Thayerrel vagyok?
- Micsoda sületlenségeket tud mondani! - De szokás szerint
a főpincér a legjobb asztalhoz vezette őket. Ezúttal három
em-
ber kért autogramot tőle, és mire egy órával később
távoztak a
szállodából, Faye nagy bánatára valaki értesítette a sajtót,
és
közvetlenül az arcukba villant egy vaku, amikor kilép-
tek.
- A fenébe! Utálom ezt! - Faye bosszús volt, amikor beme-
nekültek az autójukba, mert egy fényképész végig követte.
-Miért nem hagynak bennünket békén? Miért kell ebből
nagy ügyet csinálniuk? - Szerette a visszavonultságot, és
hasonló dolog történt már vele. Ráadásul Warddal még
nincs is viszonya. Ez volt a második randevújuk.
Ön nagy hírnek számít, kislány. Ezen nem lehet segíteni. -
Ward egy pillanatra eltűnődött azon, vajon Faye ellenzi-e,
hogy összehozzák vele, talán van valakije? Eddig nem is
gon-
dolt erre, pedig teljesen normális lenne. És mialatt
hazafuva-
rozta a lányt, óvatosan szóba is hozta.
- Ugye... ugye, ez a dolog nem fog önnek galibát okozni?
- Aggódó tekintettel várt, a lány pedig felnevetett, ami-
kor meglátta az aggodalmat a szemében.
- Nem úgy, ahogy gondolja. Csak nem szeretem, ha kitálal-
ják, hogy mit csinálok a magánéletemben. - A lány még
min-
dig bosszúsnak és fáradtnak látszott.
- Akkor titokban kell tartanunk, hogy hová megyünk. - Faye
egyetértőleg bólintott, de másnap este mind a ketten
megfeled-
keztek a fogadalmukról, amikor Ward a saját kocsijával ment
érte, egy külön rendelésre készült Duesenberggel, amit még
a
háború előtt vett, majd ékekre helyezte a garázsában. Erre
az
autóra célzott a Ciro portása, és Faye most már értette,
hogy
miért. Ez volt a leggyönyörűbb autó, amit valaha is látott.
Aznap este Ward a Mocambó-ba vitte Faye-t, ahol Charlie
Morrison, az ősz hajú tulajdonos odaszaladt hozzá és majd-
nem megcsókolta, amikor Ward megölelte és megszorította
a
karját. Mint mindenki más, Morrison is kitörő örömmel
fogad-
ta a szerencsés hazatérését, és egy újabb hatalmas
pezsgős-
üveg került elő, mialatt Faye körülnézett a helyiségben,
hogy
lássa, kik vannak ott. Természetesen már járt itt korábban,
és ez
volt a legelragadóbb hely a városban: az egyik fal tele volt
rit-
ka élő madarakkal, amelyek össze-vissza repkedtek,
miközben
a párok táncoltak, és híres filmsztárok jöttek-mentek, mint
ahogy most ők ketten is.
- Nem hiszem, hogy a ma esti jelenlétünk észrevétlen ma-
rad. Tudja, lehet, hogy Charlie maga fogja felhívni az újságo-
kat. - Ward aggódó tekintettel beszélt. - Nagyon haragszik,
Faye? - Sejtette, hogy a lány nem volt elragadtatva az
aznapi
Los Angeles-i Times negyedik oldalán megjelent fényképtől,
amely éppen akkor örökítette meg őket, amikor előző este
ki-
jöttek a Beverly Hills Hotel-ból és Faye kocsijába
menekültek.
De a lány csak mosolygott.
- Nekem van egy olyan érzésem, Ward, hogy maga nem
tudja, hogyan kell láthatatlannak lenni. - Mindketten tudták,
hogy ez igaz. - És hogy egészen őszinte legyek, azt hiszem
nem is érdekel. Egyikünknek sincs semmi titkolnivalója. Jó
lett
volna kettesben maradni, de úgy látszik, nekünk nem ilyen
la-
pot osztottak. - Faye sokat gondolkodott ezen az előző éjjel,
és
úgy döntött, vigye el az ördög, nincs mit titkolniuk.
- Ezelőtt nem sokat aggódtam emiatt - mondta Ward, mi-
közben kortyolt egyet a pezsgőből. Mindig literszámra itta a
pezsgőt, mintha az lett volna az ismertetőjele. - Ilyen az
élet.
- Legalábbis, ha az ember egy hajógyár vagyonának az örö-
köse, gondolta magában a lány, és egy külön rendelésre ké-
szült Duesenberget vezet... Aztán váratlanul elnevette
magát.
- Mit tudtam én, amikor Guadalcanalon találkoztam egy
kedves fiatal hadnaggyal, hogy velejéig romlott, éjjel-nappal
a
szórakozóhelyeket járja, és hordószámra issza a pezsgőt ...
ugratta a férfit, akit ez cseppet sem bosszantott, mert
teljesen
igaz volt, bár ennél azért sokkal több volt Wardban.
Bizonyos
értelemben tudta, hogy a háború jót tett neki. Az a négy év
éle-
te legnehezebb időszaka volt, de be tudta bizonyítani
önmagá-
nak, hogy csaknem mindent túl tud élni, a nehézségeket, a
ve-
szélyt, a szörnyűségeket és a kényelmetlenségeket. Az alatt
a
négy év alatt soha nem próbált előnyt szerezni a
kapcsolatai-
ból vagy a nevéből, pedig voltak olyanok, akik tudták, hogy
ki-
csoda.
Aztán ott volt az a lány, akit elvett feleségül. Először azt
gondolta, hogy soha nem fogja kiheverni a halálát. Olyan
valóság volt az, amivel azelőtt soha nem kellett szembesül-
nie, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Most pedig ott
volt a varázslatos és lenyűgöző Faye, a maga kifinomult va-
rázsérzékével és óriási tehetségével. Ward örült annak,
hogy a lány először nem tudta, ki ő. Talán másképp érzett
volna iránta, ha tudta volna, azt gondolhatta volna, hogy ko-
molytalan ember. Időnként az is volt, mert szeretett szóra-
kozni. De képes volt a komolyságra is, ahogy azt a lány is
kezdte felfedezni. Legalább olyan sokszínű volt, mint Faye.
Együtt pedig remek párt alkottak. Mindketten azért
szerették
a másikat, amilyen, és nem azért, amije volt. Sok
tekintetben
összeillettek, ahogy azt Hedda Hopper és Louella Parsons
hamar észrevették.
-Mik a céljai az életben, Miss Price? - incselkedett vele
Ward, amikor már a negyedik pohár pezsgőjüket fogyasztot-
ták. Rajta meg sem látszott az ital hatása, de Faye tudta,
hogy
most már vissza kell fognia magát, különben be fog rúgni,
az
pedig még nem fordult elő vele. - Mit szeretne csinálni tíz év
múlva? - A kérdése komolynak tűnt, Faye pedig összehúzta
a
szemöldökét, amikor ránézett. Érdekes kérdés volt.
- Komolyan kérdezi?
Természetesen.
-Nem tudom. Amikor ilyesmiken gondolkodom, mindig
ké tlehetőséget látok, mintha két út állna előttem, amelyek
két
teljesen más irányba vezetnek, és még nem tudom,
melyiken
fogok elindulni.
- És hová vezet az a két út? - Wardot kíváncsivá tették a
lány
szavai. Tulajdonképpen most már mindenre kíváncsi volt
vele
kapcsolatban, sokkal kíváncsibb, mint azelőtt.
- Az egyik út jelenti számomra mindezt - mondta Faye kör-
benézve a helyiségen - ezeket az embereket, helyeket,
dolgo-
kat... a karrieremet... még több filmet... még nagyobb hírne-
vet. -Teljesen őszinte volt Wardhoz. - Még többet
ugyanabból,
gondolom. - A hangja elcsuklott.
- És a másik út? - A férfi gyengéden megfogta a kezét. - Az
hová vezet, Faye? - A helyiség elhomályosult körülöttük, és
a
lány Ward szemébe nézett. Volt benne valami, amit nagyon
akart, csak még nem volt biztos abban, hogy mi az. - A
másik
út...?
- Az egészen máshová vezet... férjhez menni... gyerekeket
szülni... egy olyan élet, amely teljesen távol áll mindettől...
in-
kább ahhoz hasonlít, amilyen kislánykoromban volt. Azt már
nem igazán tudom elképzelni, de tudom, hogy a lehetőség
fennáll, ha azt akarom választani. De azt nagyon nehéz
meg-
tenni. - Nyílt tekintettel nézett a férfi szemébe.
- Nem gondolja, hogy esetleg mindkettő lehetséges?
Faye megrázta a fejét.
- Azt nagyon kétlem. A kettő nem illik össze. Nézze meg,
hogyan dolgozom! Ötkor kelek, hatkor már nem vagyok ott-
hon. Este hét vagy nyolc előtt nem jutok haza. Ki az a férfi,
aki
ezt el tudná viselni? Az elmúlt évek során sok hollywoodi há-
zasságot láttam létrejönni és tönkremenni. Mindnyájan
tudjuk,
hogy milyen az. Én pedig nem arra vágyom, ha egyszer
megál-
lapodok.
- Mit szeretne, Faye... ha egyszer majd megállapodik?
A lány rámosolygott Wardra. Furcsa beszélgetés volt ez a
harmadik randevújukon. De kezdte úgy érezni, hogy már jól
ismeri a férfit. Három nap alatt háromszor találkoztak, és
vala-
mikor régen valami különös dolog történt velük Guadalcana-
lon. Mintha valami béklyó kötötte volna össze őket akkor,
ami
szép csendben egyre szorosabb lett az évek során, és ez a
bék-
lyó most is ott volt rajtuk, egyre közelebb hozva őket
egymás-
hoz, olyan szoros közelségbe, ami nem következhetett volna
be csupán attól, hogy egyszer találkoztak. Újra a férfi
szavain
elmélkedett.
- Azt hiszem, állandóságot szeretnék, olyan házasságot,
amely hosszú évekig tart egy olyanvalakivel, akit szeretek
és
tisztelek, és persze gyerekekkel.
- Hány gyerekkel? - Ward rávigyorgott a lányra, aki ismét
elnevette magát.
- Ó, legalább tizenkettővel - felelte incselkedve.
- Tizenkettővel... te jó Isten... mit szólna öthöz vagy hathoz?
- Az is jó lenne.
- Szerintem ez nagyon jól hangzik.
- Szerintem is, de még nem tudom elképzelni - mondta
Faye sóhajtva.
- Ennyire fontos önnek a karrierje?
- Nem tudom. Hat éve keményen dolgozom érte. Lehet,
hogy nehéz lenne feladni... vagy talán nem is. - Hirtelen fel-
nevetett. - Elég az olyan filmekből, amilyenben most is
dolgo-
zom, és lehet, hogy csak így abbahagynám - csettintett
egyet
az ujjával, aztán a férfi ismét megfogta a kezét.
- Szeretném, ha egy nap abbahagynád az egészet. - Az ar-
ca hirtelen olyan komoly lett, hogy Faye szinte megijedt.
- Miért?
- Mert szeretlek, és tetszik nekem a második út, amelyet
felvázoltál. Az a beteljesülés. Az első út a magányosság útja.
De azt hiszem, ezt már te is tudod. - A lány eltűnődve bólin-
tott és Wardot fürkészte. Most megkéri a kezét? Az nem le-
het. Nem tudta, hogy mit mondjon, csak lassan visszahúzta
a kezét.
- Ward, még éppen csak hogy hazajöttél. Most minden
másnak tűnik neked. Egy darabig nagyon érzelmes leszel...
Szerette volna elbátortalanítani a férfit. Ezt kell tennie. Ward
túlságosan gyorsan cselekszik... de hát az ég szerelmére,
alig
ismeri őt; ugyanakkor olyan érzés volt, mintha ez egy soha
vissza nem térő alkalom lenne, és mindketten még mindig
an-
nak a bűvöletében voltak, hogy a férfi túlélte a háborút. A
há-
ború bűvölete még mindig ott lebegett közöttük, pedig itt
már
minden igazi volt. És nagyon különleges.
Ward újra magához húzta Faye kezét, és megcsókolta az uj-
ja hegyét.
Komolyan beszélek, Faye. Még soha életemben nem érez-
tem így. És ezt abban a pillanatban éreztem, amikor
Guadalca-
lon találkoztunk. De akkor csak annyit tudtam, hogy más-
nap meg is halhatok. Ám nem haltam meg, itthon vagyok,
és te
vagy a leghihetetlenebb nő, akit valaha is ismertem..
Hogy mondhatsz ilyet? - A lány idegesnek látszott, Ward
pedig szerette volna a karjaiba fogni, de nem merte, az
étterem
közepén nem, mert valószínűleg a fényképészek a közelben
tartózkodnak, és mindenkivel tudatni akarják, amit láttak. -
Nem
ismersz engem, Ward. Két órán keresztül láttál, amikor Gua-
dalcanalon műsort adtam... azután beszéltünk egy félórát...
Amióta pedig hazajöttél, mindössze kétszer találkoztunk. -
Szerette volna elbátortalanítani a férfit most, amikor még
nem
késő, bár azt nem egészen tudta, hogy miért. Csak valahogy
ez
az egész olyan gyorsan történik, ám ennek ellenére valami
megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, mintha
nyu-
godtan kisétálhatna Warddal az éjszakába kézen fogva, és
minden rendben lenne életük hátralévő részére. De a dolgok
nem így történnek. Vagy igen? Az nem lehet... vagy talán
mégis... talán ez az az "igazi dolog", amiről mindenki beszél.
-Túl korai még, Ward.
-Túl korai mihez? - A férfi tekintete kimért volt. -Túl korai
kijelenteni, hogy szeretlek? Nos, lehet, hogy az. De az a
hely-
zet, Faye, hogy szeretlek. Évek óta szeretlek.
- Akkor az csak egy illúzió.
- Nem. Nem az. Te pontosan az vagy, akinek elgondoltalak.
Okos vagy, realista és gyakorlatias. Szerény, melegszívű, vi-
dám és gyönyörű. Egy cseppet sem törődsz azzal, hogy mit
mond rólad a sajtó. Ami pedig téged illet, szereted, amit csi-
nálsz, és keményen dolgozol. Te vagy a legtisztességesebb
nő,
akivel valaha találkoztam, és ami még ennél is fontosabb,
amit
csinálsz, azt jól csinálod, ami az előbbiek miatt van... és ha
nem viszlek ki innen, és nem csókollak meg öt percen belül,
akkor meg fogok őrülni, úgyhogy fogd be a szád, Faye Price,
vagy pedig itt helyben csókollak meg!
Faye tekintete aggódó volt, de nem tudta megállni, hogy ne
nevesse el magát.
- És mi lesz, ha majd rájössz, hogy utálsz engem?
- Miért utálnálak?
- Valószínűleg vannak olyan szokásaim, amelyeket ki nem
állhatsz. Ward, hidd el nekem, hogy még nem ismersz. És én
sem ismerlek téged.
- Rendben van. Akkor meg fogjuk ismerni egymást. - A férfi
ugyan már kiterítette a lapjait, de nem bánta. -Viszont rád
fo-
gok tapadni, és addig zaklatlak, amíg igent nem mondasz. -
Teljesen elégedett volt azzal, amit elmondott, így aztán
felhaj-
totta a pezsgőjét, majd letette a poharat az asztalra, és a
lány
szemébe nézett. - Beleegyezel?
- Számítana valamit, ha nemet mondanék?
- Egy cseppet sem. - Ward arcán az a mosoly jelent meg,
amit Faye már annyira megkedvelt, és mélykék szemében
megvillant a szokásos huncutság. Nehéz volt neki ellenállni,
és a lány nem is volt biztos abban, hogy akar-e. Csak azt
akar-
ta, hogy mind a ketten józanok legyenek. Volt már más
férfiak-
kal románca ezelőtt, bár kétségkívül egyik sem volt olyan,
mint
Ward. De ő nem akart azok közé a nők közé tartozni, akikről
állandóan írtak a sajtóban, hogy most ebbe szerelmes, azzal
jegyezte el magát, aztán a végén arra megy ki a játék, hogy
úgy
kihasználják őket, mint a kivénhedt öreg hollywoodi szajhá-
kat. Faye még mindig adott az ilyen dolgokra, és ez volt az
egyik tulajdonsága, amit a férfi szeretett benne.
Tulajdonkép-
pen Ward meg volt győződve arról, hogy mindent szeret
Faye-
ben, és a lány gyanította, hogy ő is ugyanúgy érez iránta,
de
még nem akarta beadni a derekát, három nap után
semmikép-
pen sem.
- Lehetetlen alak vagy.
-Tudom. - Ward láthatóan elégedett volt magával, aztán
hirtelen nyugtalan tekintettel Faye-hez fordult. - Zavar, hogy
nem dolgozom? -Talán erről van szó, lehet, hogy ez zavarja
a
lányt.
- Nem, ha megengedheted magadnak, hogy ne dolgozz,
akkor azt hiszem, nem. De mondd, Ward, nem unatkozol? -
Faye kíváncsi lett, vajon mit csinál a férfi a szabad idejével.
Ő
olyan keményen dolgozott már évek óta, hogy el sem tudta
képzelni, hogy valaki csak teniszezik meg ebédelni jár.
Számá-
ra ez dög unalmasnak tűnt, de Wardot láthatóan nem tette
bol-
ogtalanná.
- Faye! - A férfi hátradőlt, és a szemébe nézett. - Én szere-
tem az életemet. Kölyökkorom óta jól éreztem magam. És
ami-
kor az apám meghalt, megfogadtam, hogy én soha nem
fogom
halálra dolgozni magam úgy, mint ő. Negyvenhat éves volt,
amikor meghalt szívrohamban. Az édesanyám
negyvenhárom
volt. Azt hiszem, ő az apám iránti aggódásba halt bele. Soha
nem volt egy percük sem arra, amit szerettek volna, soha
nem
érezték jól magukat, és a fenébe is, soha nem volt rám
idejük.
És én megesküdtem magamnak, hogy ha majd egyszer
gyere-
keim lesznek, sőt addig is, soha nem fogok úgy élni. Semmi
ér-
telme. Ha akarnám, akkor sem tudnám elkölteni azt a
rengeteg
pénzt, hogy durván fogalmazzak. - Amit egyébként ritkán
tett,
ahogy Faye is tudta, de Ward most őszinte volt hozzá, és ő
be-
csülte érte. Egy kicsit legalább beleláthatott. - A nagyapám
ugyanazt a marhaságot csinálta, ötvenhat éves korában halt
meg a túlhajszoltságtól. És akkor mi van? Kit érdekel, hogy
mi-
lyen keményen dolgoztál, miután meghaltál? Én élvezni aka-
rom az életet, amíg itt vagyok, és élvezem is. Mondjanak ró-
lam bármit is. Nevezzenek, aminek akarnak. Nem fogok
nenyvenöt éves koromban holtan összeesni infarktusban, és
nem akarom, hogy a feleségem és a gyerekeim számára
idegen
ember legyek. Én ott leszek, és velük együtt fogom élvezni
az
életet, ismerni akarom őket, és azt akarom, hogy ők is
ismerje-
nek engem. Én soha nem ismertem az apámat, Faye.
Számom-
ra idegen volt. Akárcsak te, én is úgy látom, hogy az életben
két út van. Az egyik az az élet, amelyet ők éltek és amit én
nem
akarok, a másik pedig az, ahogy most élek, és ez így nekem
tö-
kéletesen megfelel. És nagyon remélem, hogy ez egy
cseppet
sem zavar téged. - Belenézett Faye szemébe, és egy nagyot
só-
hajtott. - Persze, ha akarod, bármikor tudok keríteni magam-
nak egy állást.
Faye döbbenten nézett rá, mielőtt válaszolt volna. Nagyon
komolyan beszélt erről a dologról. De hogyan lehetséges ez
három nap után?
- Miattam nem kell állást keresned, Ward. Milyen jogon
kérhetnék tőled ilyet? - És ha a férfi megengedheti magának
ezt az életformát, akkor miért kellene változtatnia? Senkinek
sem ártott azzal, ahogyan élt. Ránézett Wardra. - Nem
tudom
elhinni, hogy ilyen komolyan beszélsz erről. - A tekintetük
egy
darabig összefonódott, majd a férfi biccentett a fejével, és
szót-
lanul kivezette a táncparkettre, ahol hosszú ideig táncoltak
anélkül, hogy megszólaltak volna. Amikor pedig
visszakísérte
a lányt az asztalukhoz, figyelte őt és azon tűnődött, vajon
fel
idegesítette-e, de nagyon remélte, hogy nem.
- Faye, jól vagy? - A lány nagyon elgondolkodott, ő pedig
aggódott, hogy nem ijesztette-e meg azzal, hogy elmondta,
amit gondolt.
- Nem tudom. - Faye őszintén nézett Wardra. - Azt hiszem,
nagyon meglepett, amit mondtál.
- Akkor jó. - Átkarolta Faye vállát és megszorította, miköz-
ben újra megcsodálta tengerészkék szatén hát nélküli
ruháját.
Remekül értett ahhoz, hogy finom érzékiséggel öltözködjön
ami nagyon tetszett a férfinak, és mindent megtett volna
azért
hogy ruhákat, ékszereket és bundákat vehessen neki.
Az est hátralevő részében könnyebb témákról beszélgettek.
Faye igyekezett úgy tenni, mintha a férfi még nem öntötte
vol-
na ki a szívét, Ward pedig még boldogabb lett annak tudatá-
ban, hogy a lány most már tudta, mit érez iránta. Vacsora
után
hazavitte Faye-t, aki ezúttal behívta egy pohár konyakra,
bár
egy kicsit félt tőle. Most már ismerte a férfi gondolatait, és
arra
gondolt, nem veszélyes-e beengedni őt a házába. Aztán
ami-
kor italt töltött neki, jót nevetett saját magán. A fenébe is,
nem
fogja megerőszakolni. Átnyújtotta a poharat Wardnak, aki
nem
értette, hogy min mosolyog.
- Olyan szép vagy, Faye... még annál is szebb, mint amire
emlékszem.
- Vizsgáltasd meg a szemedet! - Ward dicsérő szavai néha
zavarba ejtették, mert túlzóak voltak, és látszott a
szemében
hogy mennyire csodálja őt. A férfi gondtalan, boldog ember
volt, aki eddig még ritkán csalódott, és jelenleg semmi
problé-
mája sem volt, sőt látszott rajta, hogy szerelmes. - Holnap
mit
fogsz csinálni? - Csak azért kérdezte ezt, hogy mondjon
vala-
mit, mire Ward nevetett egyet.
Faye nevetett a férfi szavain, és a fejét rázta, mialatt letette
a
poharat az asztalra.
-Te tényleg nagyon el vagy kényeztetve, barátom. Legalább
egyikünknek dolgoznia kell. Én nem tudnék csak úgy utaz-
gatni összevissza a világban.
- Miért nem?
A stúdió nem engedne el. Ez után a film után az ügynö-
köm meg fogja hosszabbítani a szerződésemet, és biztos va-
gyok benne, hogy egy jó darabig még ellátnak munkával.
Ward szeme hirtelen felcsillant.
- Azt akarod mondani, hogy ez után a film után lejár a szer-
ződésed? - Faye biccentett a fejével, és mosolygott a férfi
reak-
cióján. - Halleluja, bébi! Akkor miért nem veszel ki egy év
szabadságot?
- Megőrültél? Azzal az erővel abba is hagyhatom az egészet.
Azt nem tehetem.
-Nem látom be, hogy miért ne tehetnéd. Az isten szerelmé-
re, te vagy az egyik legnagyobb sztárjuk. Nem tudod
elképzel-
ni, hogy egy évet kihagysz, és utána ugyanott folytatod,
ahol
abbahagytad.
-Csak azt tudom, hogy mit nem fogok csinálni. Nem fo-
gok dolgozni. - Bizonyos értelemben Ward minden szégyen-
kezés nélkül beszélt erről, és ez mulattatta Faye-t. A
vacsorá-
nál valójában már mindent elmondott erről a témáról, de ez
teljesen úgy hangzott, mintha büszke lenne arra, hogy nem
dolgozik. Még az sem zavarta, ha "milliomos playboy"-nak
nevezték. - Olyan jó lenne, ha most éppen nem filmeznél,
Faye. Akkor most elmehetnénk, és egy kicsit kikapcsolódhat-
nánk. - A lány el tudta képzelni, milyen galibába keveredné-
nek. Lustálkodás a tengerparton, egész napos költekezés a
boltokban, esetleg egy-két kirándulás. El kellett ismernie,
hogy a lehetőség már-már vonzó volt, de erről egyelőre még
álmodni sem mert. - Szeretnélek elvinni valamelyik este az
Avalon Bay-i kaszinóba, de az éjszakát a Catalina-szigeten
kellene töltenünk. Gondolom, nincs egy szabad hétvégéd
sem, vagy igen?
Faye szomorúan rázta a fejét.
- Amíg el nem készül a film, addig nincs. - Mosolyogva
mézte Wardot, miközben élvezte a konyak mámorító illatát
és
arra gondolt, mennyi vidám dolog vár még rájuk.
Rengeteg hely van, ahová szeretnélek elvinni... Párizs...
Velence... Cannes... Most hogy vége a háborúnak, bárhová.
- Ilyet egy percig se gondolj, Faye Price! Nyugodtan elme-
hetsz, és akkor mész vissza, amikor csak akarsz.
- Az nagyon kockázatos lenne. A karrieremmel nem tudnék
így játszadozni.
Ward komoly tekintettel fürkészte Faye arcát. A dolgok sok-
kal gyorsabban zajlanak, mint azt bármelyikőjük várta
volna.
- Megint a két út közti választásról van szó, igaz, Faye?..
Valójában melyik utat akarod járni? A régit? Vagy a másikat,
amelyikről beszéltünk... házasság és gyerekek...
állandóság..
és egy biztos élet... - A lány elsétált az ablakhoz és kinézett
a
kertbe, de nem szólt semmit, és amikor megfordult, könnyes
volt a szeme. De ami még rosszabb, mérgesnek látszott, és
a
férfi megijedt.
- Azt akarom, hogy hagyd ezt abba, Ward.
- Mit hagyjak abba? - Nem akarta felbosszantani Faye-t, és
nagyon meglepődött a reakcióján.
- Ne gyötörj engem ezzel az ostobasággal! Alig ismerjük
egymást. Idegenek vagyunk. Annek alapján, amit tudok
rólad, a
jövő héten már valami kis színésznővel fogsz szaladgálni,
vagy
Rita Hayworth-szel, vagy valaki mással. Úgy dolgoztam,
mint
egy állat, hogy oda jussak, ahol most vagyok, és még nem
va-
gyok képes lemondani róla. Talán soha nem is leszek. De
egy
biztos, nem fogok lemondani róla egy olyan félőrült,
háborúból
visszatért katona kedvéért, aki azt hiszi, hogy két éve
szerelmes
belém, mert egy kicsit beszélgetett velem, amikor ott
turnéz-
tam. Az ember ezért nem dobja sutba az egész életét, Ward
Thayer. És engem egy cseppet sem érdekel, hogy milyen
gazdag
vagy, és milyen gondtalan, meg hogy életedben még egy
napot
sem dolgoztál. Én viszont annál inkább. Tizennyolc éves
korom
óta minden nap dolgoztam, és most nem áll szándékomban
ab-
bahagyni. Eljutottam ide, és itt is maradok egészen addig,
amíg
nem érzem úgy, hogy biztonságban elmehetek. - Ward érde-
kesnek találta a szót, amit Faye választott...
"biztonságban"..
és igaza volt. Keményen megdolgozott azért, hogy idáig
eljus-
son, és most hogy itt van, őrültség lenne sutba vágni az
egészet.
De ő majd idővel bebizonyítja neki, hogy mindent komolyan
gondolt, amit mondott... ha a lány meghallgatja. - Nem aka-
rom ezt a dolgot többször hallani. - Most már könnyek
csordo-
gáltak az arcán. - Ha látni akarsz, az rendben van. Vigyél el
va-
csorázni, táncolj velem, nevettess meg, de ne kérd tőlem
azt,
hogy adjam fel a karrieremet egy idegenért, még akkor
sem, ha
esetleg kedvellek és komolyan veszlek...
Elkezdett zokogni és ismét hátat fordított a férfinak, miköz-
ben remegett a válla az ízléses, Trigére márkájú estélyi ruha
alatt. Ward gyorsan odament hozzá, hátulról átkarolta és
szo-
rosan magához ölelte, az arcát pedig belefúrta Faye selymes
hajába.
-Mellettem mindig biztonságban leszel, bébí... mindig...
megígérem. De értem, amit mondasz. Nem akartalak meg-
ijeszteni. Csak annyira izgatott lettem... nem tudtam
magam-
ba fojtani. - Lassan maga felé fordította, és majd
megszakadt a
szíve, amikor látta, hogy csupa könny a szeme. - Ó, faye...
Magához szorította, aztán száját az ajkára forrasztotta, és a
lány ahelyett, hogy elhúzódott volna, minden porcikájával
hozzásimult, Szüksége volt Ward vigasztalására, szüksége
volt
arra a valamire, amit megérzett benne, és úgy kívánta, mint
még senkit azelőtt.
Hosszan csókolóztak, ami szinte óráknak tűnt. A férfi simo-
gatta Faye hátát, csókolta a száját, az arcát, a szemét, a
lány
szorosan átölelte Ward nyakát, és miközben csókolta,
kezébe
fogta az arcát és érezte, hogy elszáll belőle a félelem és a
düh,
ami még percekkel azelőtt az egész fényét átjárta.
Belehabaro-
dott ebbe a férfiba, bár azt még nem tudta, hogy miért.
Talán
elhitte, amit mondott neki, hogy mellette mindig
biztonságban
lesz... mert olyan biztonságot ígért neki, amelyben még
soha-
nem volt része. Sem a szüleivel a gazdasági válság idején,
sem
amikor egyedül volt, sem akkor, amikor más férfiakkal volt,
akiket ismert. És ez nemcsak a pénz miatt volt, hanem a
külse-
je, az életstílusa és a magabiztossága miatt, mert Ward meg
volt győződve arról, hogy egy tökéletes és gondtalan
világban
él. Az is nyilvánvaló volt, hogy imádta Faye-t. Egy órával ké-
sőbb szinte erőszakkal kellett elválniuk egymástól, nehogy
olyasmi történjen, amit még egyikük sem akart. Ward tudta,
hogy a lány még nem készült fel rá, és soha nem bocsátotta
volna meg magának, ha lerohanja. Ezért kénytelen volt
elmen-
ni, nehogy elveszítse a fejét. Pedig szerette volna magáévá
ten-
ni Faye-t ott, a dolgozószoba padlóján, a kandalló előtt, vagy
odafent a hófehér selyemmel díszített hálószobában, a
fürdő-
kádban... vagy a lépcsőn... akárhol... egész testével kívánta
a
lányt, de tudta, hogy ilyen hamar nem kaphatja meg.
Amikor
másnap este ismét találkoztak, még édesebb volt a
szenvedés,
az ajkuk egy pillanat alatt egybeforrt, s egy órán keresz-
tül ültek a Duesenbergben a kapun kívül, és úgy
csókolóztak,
mint két tinédzser, aztán nagyokat nevettek, miközben a
Biltmore Bowl-ba igyekeztek.
A Biltmore-ban nagy parti zajlott, és a fotósok teljesen oda-
voltak, amikor meglátták őket. Ezúttal azonban Faye nem
ódzkodott. Négy nap alatt rájött, hogy Ward Thayer elől nem
képes elmenekülni. Azt nem tudta, hogy mi lesz a
románcuk-
ból, de többé nem hadakozott ellene. A partira a földig érő
fe-
hér rókaprém kabátját vette fel, alatta pedig egy fehér-
fekete
szaténruha volt. Amikor egymásba karolva megjelentek,
Faye
egyszerűen lenyűgöző volt. Egy gyors pillantást vetett a
férfira,
aki rámosolygott, éppen akkor, amikor odaértek a fényképé-
szek, akik számára igazi nagy nap volt az est hátralevő
része.
De ahogy Ward ígérte, aznap korán hazavitte a lányt, akit
már
kezdtek kimeríteni a hosszú éjszakázások. De Vance Saint
George minden nap olyan későn érkezett a forgatásra, hogy
Faye rendszerint tudott egy kicsit szundikálni.
-Jól érezted magad? - kérdezte Ward a lánytól, aki hazafe-
lé menet a vállára hajtotta a fejét. - Szerintem egészen jó
par-
ti volt. - A rendezvény célja egy új film reklámozása volt, és
minden előkelőség megjelent.
- Szerintem is jó volt. - Faye most már sokkal jobban ked-
velte az esti kimaradásokat, mint eleinte. - De ha nem
kellene
ezt az átkozott filmet forgatnom, akkor tényleg jól is
érezném
magam.
Ward felnevetett, és meghúzta Faye egyik aranyszőke
fürtjét.
- Látod, ezért mondtam neked valamelyik nap, hogy ne
újítsd meg a szerződésedet. Ez vidám élet, nem?
- Könnyű megszokni. De én dolgozó lány vagyok, Ward. -
Megpróbált rosszalló tekintetet vetni a férfira, de
mindketten
csak elnevették magukat.
- Te választottál így, de bármikor dönthetsz másképpen is. -
Jelentőségteljes pillantást vetett Faye-re, aki erre nem
mondott
semmit. Aztán amikor odaértek a házához, újra
szenvedélye-
sen megcsókolta Wardot, akinek ezúttal igen nagy
erőfeszíté-
sébe került, hogy ne vigye fel a lányt a lépcsőn. - Akkor me-
gyek - mondta fájdalmasan kétségbeesett hangon, Faye
pedig
még egyszer megcsókolta az ajtóban. Ez a gyönyörűséges
gyötrődés már hetek óta tartott, amikor, egy hónapnyi
együttjá-
rás után, egy októberi vasárnap délután a lány kertjében
sétál-
tak, s a háborúról és más témákról beszélgettek. Faye-nek
sza-
bad délutánja volt a forgatásról, Arthur és Elizabeth pedig
ki-
menőt kaptak a hétvégére. A béke és nyugalom érzése
lengte
körül őket, miközben sétálgattak. Faye mesélt Wardnak a
gyer-
mekkoráról, a szüleiről, arról, hogy milyen kétségbeesetten
szeretett volna elmenni Pennsylvaniából, milyen izgatott
volt
kezdetben, amikor New Yorkban dolgozott modellként, aztán
az unalomról, amiről bevallotta, hogy még mostanában is
gyakran érzi.
- Úgy érzem, mintha valami többet is tudnék tenni... az
eszemmel... nem csak az arcommal és a szerepeimmel.
Nem
szeretném, ha egész életemben csak más emberek
szövegeit
kellene kívülről megtanulnom.
Ez érdekes vallomás volt, ami felkeltette Ward
kíváncsiságát.
-Mit szeretnél inkább csinálni, Faye? Írni? - Most legalább
kettesben voltak. A lánynak nem kellett sietni dolgozni vagy
haza a munkából, Arthur nem álldogált az ajtóban egy
tálcával
a kezében, és partira sem készültek. Ki voltak éhezve arra,
hogy magukban lehessenek, és Faye felajánlotta, hogy
aznap
ő főz vacsorát. Csodálatos délutánjuk volt, lustálkodtak a
nedence szélén, aztán sétáltak a kertben. - Szeretnél írni
egy
forgatókönyvet? - kérdezte Ward a lány felé fordulva, és
elmo-
solyodott az arckifejezése láttán. Faye megrémült a
gondolattól
és hevesen rázta a fejét.
Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
Akkor mit szeretnél csinálni.
- Rendezni... majd egyszer... - Sóvárgó szavait alig lehetett
hallani. Ez igen nagyra törő cél volt tőle, hiszen Ward
egyetlen
nőről sem tudott, aki filmet rendezett volna.
-Gondolod, hogy megengednék neked?
Faye elmosolyodott, és megrázta a fejét.
-Kétlem. Senki sem hiszi el, hogy egy nő rendezni tudna.
De biztos, hogy meg tudnám csinálni. Néha, amikor
mostaná-
ban figyelem Saint George-ot a forgatáson; legszívesebben
fel-
ordítanék, mert tudom, mit kellene csinálnia... hogyan ren-
dezném én a jelenetét. milyen utasításokat adnék neki. Any-
nyira ostoba fickó, olyan egyszerű érzésekre kell lefordítani
neki a dolgokat, amelyeket fel is tud fogni, és hidd el -
nézett
fájdalmas tekintettel Wardra és közben a szemét forgatta -
át-
kozottul kevés olyan van.
A férfi elmosolyodott és leszakított egy vörös rózsát, hogy
Faye hajába tűzze.
- Mondtam már neked, hogy csodálatos vagy?
- Legalább egy órája nem. - Faye hálásan rámosolygott. -Te
elkényeztetsz engem, tudod-e? Soha senki sem volt hozzám
olyan jó, mint te. - őszintén boldognak látszott, és Ward nem
tudta megállni, hogy ne ugrassa. Mindkettőjükben volt
valami
nagyvonalúság, amit élveztek.
Még Gable sem?
-Ezt hagyd abba! - Faye vágott egy grimaszt és elszaladt
Ward mellett, aki utánaeredt, majd amikor utolérte, elkapta,
és
csókolózni kezdtek a lugasban. Aztán hírtelen
mindkettőjüket
kéjesen hatalmába kerítette a vágy, és a férfi úgy érezte,
hogy
soha többé nem tudja levenni se a kezét, se az ajkát Faye
tes-
téről. Szinte fájt, amikor végül kiszakította magát a lány
ölelé-
séből.
- Tudod, ez nem könnyű - mondta aztán szenvedő hangon,
amikor lassan visszasétáltak a házhoz, Faye pedig bólintott.
Neki sem volt könnyű. De most nem akart hibát elkövetni. A
férfi első perctől fogva nyíltan bevallotta a szándékát, és túl
ve-
szélyes lett volna játszani vele. Ward mindent magának
akart:
a karrierjét, a testét, a gyermekeit, az életét. Azt akarta,
hogy
mindent adjon fel érte... és időnként Faye el is csábult ettől.
Nemrégiben meg is mondta az ügynökének, hogy nem kell
el-
kapkodni a következő szerződését, bár szerinte ez őrült gon-
dolat. De a lány azt mondta, időre van szüksége, hogy egy
ki-
csit gondolkodjon, és egyre nehezebb volt gondolkodnia,
ami-
kor Ward ott volt a közelében.
- Te is megőrjítesz engem, ugye, tudod? - suttogta Faye,
amikor felmentek a rózsaszín márványlépcsőn és bementek
a
dolgozószobájába, ami most nagyon sivárnak, fülledtnek és
túlságosan hivatalosnak tűnt. Készített maguknak egy teát,
az-
tán azt javasolta, hogy menjenek fel az emeleti nappaliba. A
szoba kicsi, meleg és kellemes volt, s bár igazában nem volt
rá
szükség, Ward begyújtott a kandallóba. A tűz szépen égett,
és
egymás mellett ülve gyönyörködtek benne. -Van egy
ötletem
egy nagyszerű filmhez. - Faye hangjából semmi izgatottság
nem érződött, és nem volt benne biztos, hogy egyáltalán
meg
akarja-e csinálni. Az igazat megvallva, az ügynöke elég mér-
ges volt a határozatlansága miatt.
- Ki játszik benne?
- Még senki, de aki benne lesz, az óriási lehetőséget kap.
- Szeretnéd megcsinálni? - Ward nem csattant fel, csak kér-
dezett, de Faye sokáig várt a válasszal, miközben a tüzet bá-
multa.
- Nem is tudom. - Ránézett a férfira, és ettől nyugalom és az
élettel való megelégedettség érzése áradt szét benne. -
Mellet-
ted nagyon ellustulok, Ward.
- És az miért baj? - Odadörgölte az arcát Faye nyakához és
elkezdte csókolni, közben pedig az egyik kezével lazán simo-
gatni kezdte a mellét. Faye finoman megfogta Ward kezét,
hogy félretolja, de túlságosan jó érzés volt. Semmi kedve
nem
volt eltolni magától a férfit, és ez így volt, amióta csak
találkoz-
tak, de mégis bölcsebbnek tűnt... okosabbnak... aztán
hirtelen
csak a férfi forró simogatását érezte, az ajkuk összeforrt, és
mindkettőjükben olyan tűz lobbant fel, amit nehéz lett volna
kioltani. Úgy tűnt, hogy levegőt sem vettek, miközben a
lány
szoknyája lassan felcsúszott a térdére, és Ward keze a
combját
simogatta. Faye egész teste beleremegett a simogatásba,
de ak-
kor hirtelen a férfi elhúzódott tőle. Zihálva és szenvedő
tekin-
tettel ránézett Faye-re, és a tenyerébe fogta az arcát. -
Faye...
nem bírom ki... el kell mennem... - Ward most már nem tud-
ta visszafogni magát, túlságosan kívánta a lányt, és már
nagyon
régóta. Könnyes szemmel nézte, aztán csak úgy még
egyszer
megcsókolta, de az a pillanat megpecsételte a jövőjüket.
Ab-
ból, ahogy Faye megcsókolta, Ward megértette, hogy a lány
nem akarja, hogy elmenjen. Faye szótlanul felállt, átvezette
kedvesét csodálatos fehér hálószobájába, és habozás nélkül
ráfektette a fehér rókaprémmel letakart ágyra. Miközben
Ward
szinte falta a lány testét és suttogott neki, lehámozta róla a
ru-
hát; Faye pedig finom mozdulatokkal őt szabadította meg a
ru-
hájától. Néhány perccel később ott feküdtek egymás mellett
meztelenül a sűrű fehér szőrmébe burkolózva, aztán a
testük
hirtelen újra egymásba gabalyodott, és most már egyikük
sem
gondolt arra, hogy ellenálljon vagy érzékenykedjen. Faye
Ward
nevét kiáltotta a testét elárasztó szenvedély hevében, Ward
pe-
dig beleolvadt Faye-be, és egyre fokozódó izgalmát már
sem-
mi sem állíthatta meg. Teljesen átadták magukat annak az
ér-
zésnek, ami a legtisztább szenvedély volt, amit valaha is
érez-
tek. Amikor végül Faye szótlanul feküdt a férfi karjaiban, a
simogatóan lágy fehér szőrmetakarón, Ward olyan
szerelmes
tekintettel nézte; amilyet azelőtt soha nem ismert.
- Faye, én jobban szeretlek téged, mint az életemet.
-Ne mondj ilyet... - A férfi szenvedélye időnként megré-
misztette, annyira szerette... de mí lesz, ha egyszer véget
ér?
Azt nem bírta volna elviselni. Ezt már most tudta.
-Miért ne? Ez az igazság.
- Én is szeretlek - mondta Faye egyértelmű mosollyal, mi-
re Ward odahajolt hozzá, hogy megint megcsókolja, és egé-
szen elcsodálkozott, hogy a teste milyen gyorsan kívánja
megint a lányt, és hogy Faye is mohó vággyal bújik hozzá.
Órákon át szeretkeztek, mintha semmi sem lett volna elég
ahhoz, hogy bepótolják azokat az éveket, amikor egymás
nélkül kellett boldogulniuk. Mintha túlságosan sokáig vártak
volna erre.
- És most mi lesz, szerelmem? - kérdezte Ward éjfélkor az
ágy szélén ülve, miközben Faye komótosan felkelt, kinyújtó-
zott és rámosolygott arra a férfira, akit olyan
szenvedélyesen
szeretett.
- Mit szólnál hozzá, ha megfürödnénk? - Aztán hirtelen
eszébe jutott valami, és rémült tekintettel a szája elé kapta
a
kezét. - Szentisten! Elfelejtettem neked vacsorát adni.
- Nem. - A férfi ismét magához húzta. - Ez teljesen megfe-
lel nekem. - Faye egy kicsit elpirult, Ward pedig kisimította a
lány hosszú szőke haját az arcából, aztán követte a hófehér
márvánnyal díszített fürdőszobába. Teletöltötték a kádat
meleg
vízzel, együtt beszálltak, és a férfi a lábával csiklandozta
Faye
intim testrészeit, mialatt harapdálta a lábujjait. - Kérdeztem
valamit az előbb.
A lány enyhén összehúzta a szemöldökét, mert nem emlé-
kezett a kérdésre.
- Mit kérdeztél?
- Azt kérdeztem, hogy most mi lesz.
Faye titokzatosan mosolygott.
- Én pedig azt mondtam, fürödjünk meg.
- Ravasz válasz. De tudod, hogy mire gondolok. Én nem
csak viszonyt akarok veled, Faye. - Ward tekintete egy kicsit
aggódó volt, de ugyanakkor rettenetesen boldog is az
ágyban
töltött este miatt. - Bár meg kell mondanom, hogy ez igen
csá-
bító lehetőség. De, azt hiszem, te ennél többet érdemelsz. -
A
lány nem válaszolt. Csak nézett kedvesére, és a szíve egyre
he-
vesebben vert. - Feleségül jön hozzám, Miss Price?
- Nem. - Faye hirtelen felállt, Ward pedig döbbenten nézett
rá. Kurtán visszautasította őt, miközben kilépett a kádból.
- Hová mész?
Faye, akinek meztelen szépsége lenyűgöző volt a hófehér
márvány fürdőszoba közepén, odafordult a férfihoz.
- Nem akarom a gyerekeimnek azt mesélni, hogy az apjuk
a fürdőkádban kérte meg a kezemet. Hogy mondhatnék
nekik
ilyesmit? - Ward elkezdett nevetni.
- Semmi gond. - Ezzel kiugrott a kádból, felkapta Faye-t, és
úgy csuromvizesen ráültette a hófehér szőrme ágytakaróra,
az-
tán letérdelt a lábaihoz és szemmel látható imádattal a
szemé-
be nézett. - Hozzám jössz-e feleségül, szerelmem?
Faye hamiskásan és boldog arccal vágott egy grimaszt, de
ugyanakkor meg is ijedt attól, amit csinált. De tudta, hogy
már
nincs más választása. És nem csak azért, mert ágyba bújt
vele.
Inkább azért, mert a "másik utat" akarta... a jó életet...
házas-
ságot és gyerekeket Wardtól... és mellette elég bátor volt
ah-
hoz, hogy megtegye. Számára ez azt jelentette, hogy
mindent
fel kell adnia, de nem bánta.
- Igen .- suttogta a lehető leghalkabban, és Ward hevesen
szájon csókolta, mielőtt még meggondolhatta volna magát.
Amikor abbahagyták a csókolózást, hogy levegőt vegyenek,
mindketten boldogan és izgatottan nevettek.
- Komolyan mondod, Faye? - Ward biztos akart lenni ben-
ne... tudnia kellett... mielőtt teljesen elvesztené a fejét, és
sze-
relmese lábai elé teszi az egész világot.
- Igen. Igen... igen.:. igen... igen!
-Szeretlek, Faye! Ó, istenem, nagyon szeretlek! - Ward
nagy erővel magához szorította a lányt, aki hangosan neve-
tett. Soha életében nem volt még ilyen boldog. Aztán Ward,
összekócolt szőke hajával és zafírkék szemével egyszer csak
vigyorogva Faye-re nézett. - Hadd kérdezzek valamit! A gye-
rekeidnek meg kell mondanod, hogy mi volt rajtad, amikor
megkértem a kezedet? Mert ha igen, akkor nagy bajban van,
Mrs. Thayer.
- Uramisten!... Erre nem is gondoltam. - Faye nevetett Ward
ölelésében, és egy perc múlva ismét az ágyon feküdtek.
Órákig
tartott, amíg újra bekerültek a fürdőkádba, amelybe megint
1 forró vizet kellett engedni. Ekkor már majdnem hajnali
négy
óra volt, és Faye tudta, hogy munkába menet előtt már nem
fog
aludni. Ehelyett még egy órát ültek a kádban, beszélgettek
a
^ terveikről, az életükről, a titkaikról és arról, hogy mikor
fogják
bejelenteni az esküvőjüket. Jókat kuncogtak azon, hogy min-
denki hogy meg fog lepődni, de nem azon, hogy összeháza-
sodnak, hanem hogy Faye abbahagyja a pályafutását.
Amikor
ezt Faye kimondta, remegés futott rajta végig, de inkább az
iz-
galomtól, mint az ijedtségtől. Aztán rájött, hogy titokban, a
lel-
ke mélyén, már sokszor gondolt erre. Mindig is tudta, hogy
Ward mit akar tőle, és hogy milyen sokat akar adni neki.
Sem-
mit sem bánt meg és gyanította, hogy később sem fogja
meg-
bánni. Mert mit ad fel? A pályáját, amit szeretett, de amiben
el-
ért a csúcsra. Kapott egy Oscart, rengeteg elismerésben volt
ré-
sze, és készített több, mint egy tucat érdekes filmet. Itt volt
az
ideje, hogy kiszálljon. Volt egy másik élete is, amire jobban
vá-
gyott, mint a filmkészítésre. Hátradőlt a kádban,
rámosolygott
leendő férjére, miközben olyasmit érzett, amit azelőtt még
so-
ha. Bizalmat, békességet és bizonyosságot arról, hogy jól
vá-
lasztott.
- Biztos vagy benne, hogy nem fogod megbánni? - kérdez-
te Ward némi aggodalommal, de mindenekelőtt boldogan.
Még aznap délután szeretett volna elindulni házat nézni
vele,
de a lány figyelmeztette, hogy még legalább egy hónapig
dol-
goznia kell.
-Soha nem fogom megbánni. - Faye teljesen biztos volt
benne.
-Szerinted mikor fejezitek be a filmet?
-Szerintem december elsejére, ha Saint George nem csinál
túl nagy hülyeséget.
- Akkor december tizenötödikén lesz az esküvőnk. Hova
megyünk nászútra? Mexikóba? Hawaiira? Európába? Hova
szeretnél menni? - Ward arca ragyogott, Faye szívét pedig
majd szétvetette a szerelem, amit iránta érzett.
- Hogy lehet olyan szerencsém, hogy végül is megtalálta-
lak? - Faye még soha életében nem volt olyan boldog, mint
most. Vele.
- Én vagyok a szerencsés.
Megcsókolták egymást, kelletlenül kiszálltak a kádból, és
néhány perc múlva Faye már lent is volt az alsó szinten.
Kávét
főzött és felvitte, az üres csészéket pedig szándékosan a
nap-
paliban hagyta, amikor elmentek. Ward vitte el munkába a
Duesenberggel, és egész úton szinte kiabáltak örömükben.
A következő két hónap nehéznek ígérkezett mindkettőjük
szá-
mára, de rengeteg lesz a tennivalójuk... rengeteg dolog vár
rájuk... és sok mindent meg kellett tervezni a jövőjükhöz.
 
Beverl y Hills
1946-1952
5.
Az esküvő a hollywoodi presbiteriánus templomban volt,
Hollywood Boulevard közelében lévő North Gower Street-en.
A padsorok között lassan végigvonuló Faye-en különleges
szép; apró gyöngyökkel díszített, vajszínű szaténruha volt..
Kimért eleganciával, emelt fővel haladt előre, a fején
ugyanolyan
apró gyöngyökkel kirakott vajszínű szaténkoronával, miköz-
ben hallani lehetett a körülötte lebegő, több méternek tűnő
fá-
tyol suhogását. A haja olyan volt, mintha aranyzsinórok
bújtak
volna elő a gyönggyel kirakott korona alól, a nyakát pedig
tel-
jesen befedte egy gyémánttal kirakott vastag nyaklánc.
Nász-
ajándékba kapta Wardtól, anyai nagyanyjának ez volt az
egyik
kedvenc darabja.
Faye ügynöke karján vonult be a templomba, és Hariet
Fielding volt a koszorúslánya, sokak tiltakozása ellenére.
Faye legyőzte az ellenzőket, és öreg barátnője ott állt
mellette
könnyes szemekkel, amikor Abe átadta őt Wardnak az oltár
előtt. Az ifjú pár sugárzó arccal nézett egymásra, és
szebbek
voltak, mint bármelyik szerelmes pár egy mozifilmben.
Aztán,
amikor karonfogva kiléptek a templomból, több százan
vártak,
hogy minden jót kívánjanak nekik. A rajongók marokszámra
dobálták a rózsaszirmokat, a fiatal lányok sikongattak Faye
aú-
togramjáért, a nők sírtak, és még a férfiak is elérzékenyülve
mosolyogtak, miközben figyelték őket. Az ifjú pár eltűnt
aztán a
Duesenbergben, amelyet Ward néhány héttel azelőtt vett az
esküvő alkalmából, amolyan nászajándékként magának és
menyasszonyának, aztán elhajtottak a Biltmore-ban
rendezett
fogadásra, ahol már várta őket Abe, Harriet és négyszáz
meg-
hívott vendég. Faye életében ez volt a legszebb nap, és a
sajtó-
nak is volt alkalma tucatjával készíteni a fényképeket.
De három héttel később még többet írtak róluk az újságok-
ban, amikor visszatértek acapulcói nászútjukról. Faye
bejelen-
tette azt, amit két hónappal korábban eldöntött, csak addig
bölcsen hallgatott róla, és még Abe is megdöbbent, amikor
meg-
mondta neki. Az aznap esti címlapok röviden mindent el-
mondtak: "Faye Price visszavonul milliomos férje kedvéért.
Elég nyers megfogalmazás volt, és a dolgot egy kicsit el is
tú-
lozták, de lényegében ez volt Faye döntése, bár nem
annyira
Ward "milliói" miatt, ami persze azt jelentette, hogy nem
kel-
lett dolgoznia, hanem inkább azért, mert úgy érezte, hogy
el-
érte, amit akart, és most már minden idejét a férjének és
leen-
dő gyermekeinek kívánta szentelni. Ward pedig egyáltalán
nem bánta, hogy Faye így döntött. Élvezte, hogy teljesen az
övé, hogy délig heverészhetnek az ágyban, bármikor szeret-
kezhetnek, tálcáról reggelizhetnek a szobájukban, sőt
ebédel-
hetnek is, ha úgy akarják, egész este táncolhatnak a Ciró-
ban
vagy a barátaiknál. Ward imádta a közös vásárlásokat, és
hogy
mesésen szép új ruhákat vehetett neki a már addig is
bőséges
ruhatárába. Faye három szőrmekabátja szegényesnek tűnt
azokhoz a csodákhoz képest, amiket a férje vett neki: két
vala-
melyest eltérő színű és stílusú, földig érő cobolyprém
kabátot,
egy álomszép ezüstrókát, egy vörösrókát és egy ezüst színű
mosómedvét. Minden elképzelhető szőrmekabátja volt már
és
annyi ékszere, ami egy egész életre elegendő volt. Alig telt
el
nap anélkül, hogy a férfi el ne tűnt volna egy-két órára, hogy
aztán egy szőrmeboltból, egy áruházból vagy egy
ékszerüzlet-
ből származó dobozzal térjen vissza. Mintha minden nap ka-
rácsony lett volna, és Faye-t lenyűgözte Ward
nagyvonalúsága
és szerelme, amivel nap, mint nap elárasztotta.
-Most már hagyd abba, Ward! - mondta nevetve, miköz-
ben gyönyörű meztelen testén, amit a férje annyira imádott,
semmi más nem volt, csak az új vörösróka kabát és a
nyakán
egy új, hatalmas gyöngyökből álló nyaklánc.
- Miért? - kérdezte Ward, és boldog arccal s a kezében egy
pohár pezsgővel leült. Úgy tűnt, hogy literszámra issza, de
so-
ha nem volt tőle részeg, úgyhogy az asszony nem igazán
törő-
dött vele. Most is kedvesen rámosolygott.
- Nem kell ezt csinálnod. Én egy szalmakunyhóban is sze-
retnélek, még akkor is, ha újságpapírral kellene
takaróznunk.
-Micsoda förtelmes gondolat. - mondta Ward grimaszt
vágva, majd amikor Faye hosszú, kecses lábára nézett,
kacsin-
tott egyet. - Ha jobban meggondolom... fantasztikusan
néznél
ki, ha csak a sportoldal lenne rajtad és semmi más.
-Te bolond! - Odaszaladt a férfihoz, hogy újra megcsókol-
ja, az pedig az ölébe ültette és letette a poharát. - Ward,
tény-
leg megengedheted magadnak mindezt? Nem kellene ennyi
pénzt költenünk, ha egyikünk sem dolgozik. - Faye-nek még
mindig volt egy kis lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy már
nem dolgozik, de olyan isteni volt minden idejét Warddal töl-
teni, hogy valójában egyáltalán nem hiányzott neki a
filmezés.
Ahogy a visszavonulásakor elmondta a sajtónak: már
mindent
elért. De most aggódó tekintettel nézett a férjére. Egy egész
va-
gyont költött rá az elmúlt három hónapban, amióta
összeháza-
sodtak.
- Drágám, tízszer ennyit is költhetünk. - Ez igen nagyvonalú
gondolat volt, bár az ügyvédeitől nem egészen ezt hallotta.
De
Ward tudta, hogy milyen konzervatívok. Érzéketlenek voltak,
nem volt stílusuk, nem volt érzékük a romantikához.
Idegesítet-
te, amikor hallgatnia kellett kisstílű figyelmeztetéseiket,
hogy
óvatosabbnak kellene lennie. Jól tudta, hogy mekkora
vagyona
van, és bőven futotta még egy kis szórakozásra. Legalábbis
egy
darabig még megengedhette magának a költekezést, aztán
majd megállapodnak egy "értelmesebb" életformánál, és
egyi-
küknek sem kell majd dolgoznia. Huszonnyolc évesen külön-
ben sem volt kedve hozzáfogni. Túlságosan sokat
szórakozott,
mint azelőtt is mindig, de most az élete Faye-jel maga a
tökély
volt. - Hová szeretnél menni ma este vacsorázni?
- Nem tudom... - Faye nem szívesen vallotta be, de imádtaa
a Cocoanut Grove giccsesen egzotikus dekorációját, a
pálma-
fákat és a távolban egymás mellett elhaladó fehér hajók
képe-
it. Mindig olyan érzése volt, mintha elhajóztak volna
valamer-
re, a pálmafák pedig halványan Guadalcanalra
emlékeztették,
ahol először találkoztak. - Menjünk a Grove-ba, vagy te talán
már unod?
Ward ismét nevetett, aztán odahívta a főkomornyikot, hogy
foglaljon nekik asztalt. Egy sereg új embert alkalmaztak a
ház
rendben tartására.
Végül a férfi úgy döntött, hogy nem költöznek be a szülei
régi hatalmas házába. Inkább vett Faye-nek egy gyönyörí
szép új birtokot, amely valamikor a némafilmek egyik király-
nőjéé volt. A telket akár parknak is lehetett nevezni, mert
volt
rajta egy tó hattyúkkal, néhány tüneményes szökőkút,
hosszú
sétányok és egy ház, ami egy francia vidéki kastélyhoz
hason-
lított. Abban kényelmesen elférhetett tíz gyerek, mert a férfi
mindig azzal fenyegetődzött, hogy annyit akar. Az új házba
elszállították a szép antik bútorokat Faye házából, amelye
szinte még aznap megvettek, hogy eladásra meghirdették,
az-
tán Ward szüleinek a házából kiválogatták a nekik legkedve-
sebb darabokat, a többit pedig együtt vették Beverly Hills-i
aukciókon és régiségboltokban. Így az új házat szinte
teljesen
berendezték. A férfi pedig arról beszélt, hogy piacra dobja a
szülei házát. Az ő ízlésükhöz túl nagy, sötét és régimódi volt,
és semmi értelme sem volt tovább megőrizni. Ward
ügyvédei
korábban mindig arra biztatták, hogy egy darabig tartsa
meg,
hátha szüksége lesz rá, ha majd megnősül, és különben is
ér-
zelmi szálak fűzték hozzá, de most már nyilvánvalóvá vált,
hogy soha nem fognak benne lakni. Az ügyvédei pedig
noszo-
gatták, hogy adja el. Azt akarták, hogy fektesse be a pénzt
va-
lamibe, ami több jövedelmet hoz neki és a feleségének, bár
Wardot ez nem nagyon izgatta.
Aznap délután sétáltak egyet a kertben, aztán leültek a kis
ta-
vacska partján csókolózni és beszélgetni. Egyszerűen nem
tud-
ták megunni egymást. Csodálatos napok voltak ezek,
amikor
beszélgettek arról, hogy eladják Ward szüleinek a házát meg
sok más dologról is. Az asszony álmodozó tekintettel
felnézett
a férjére, amikor Arthur két pohár pezsgőt hozott nekik egy
tál-
cán. Faye boldog volt, mert Ward megengedte, hogy
megtartsa
Arthurt és Elizabeth-t, akiknek láthatóan tetszett az új
életfor-
ma. Arthur a legtöbbször egyetértett új urával, bár
tagadhatat-
lan, hogy Ward időnként úgy viselkedett, mint egy ostoba
kö-
lyök. Egy alkalommal még egy hintót is vett négy fehér lóval
Faye-nek, hogy azon kocsikázzanak körbe a birtokon, a
garázs-
ban pedig hat fényes autó állt, amelyeket ál landóan
suvickolt a
két sofőr egyike. Ilyenfajta életmódot Faye még sohasem
látott
azelőtt, arról nem is beszélve, hogy sohasem volt része
ilyesmi-
ken, és ezért időnként lelkiismeret-furdalása volt miatta. De
Ward mindent olyan élvezetté tudott formálni, hogy az
egész
már nem is tűnt olyan rossznak, inkább csak
szórakoztatónak,
és a napok oly gyorsan repültek el, hogy Faye észre sem
vette.
- Te nem iszod a pezsgődet - mondta Ward és Faye-re mo-
solygott, aki soha nem volt még ilyen gyönyörű, mint most,
még a karrierje csúcsán sem. Felszedett egy pár kilót, az
arca
rózsás volt, a szeme olyan csillogó zöld, amilyet a férfi még
so-
hasem látott, különösen napfényben. Szeretett csókolózni
Faye-jel a kertben... a hálószobában... amikor kocsiba száll-
tak. Szeretett vele csókolózni bármikor és bárhol. Imádta a
fe-
leségét, az asszony pedig majd megőrült érte.
De ami ennél is fontosabb, Faye elégedett volt, és ez
látszott
is az arcán, amikor férjére nézett és visszautasította a
pezsgőt.
- Inkább egy limonádét innék.
- Pfuj! - Ward nagyon savanyú képet vágott, mire Faye ne-
vetett, aztán kézen fogva lassan visszasétáltak a házba,
hogy
ráérősen szeretkezzenek egyet, mielőtt megfürdenek és
kiöl-
töznek az estére. Idilli életük volt, és Faye a maga módján
tud-
ta, hogy ezek a napok soha nem térnek vissza. Egy nap
majd
gyerekeik lesznek, akiknek fel kell nőniük, és nem tölthetik
az
egész életüket azzal, hogy játszanak. De amíg megtehették,
addig csupa élvezet volt, és ettől úgy tűnt, mintha örökké
nász-
úton lennének.
Aznap este a Grove-ban Ward adott neki egy pompás gyű-
rűt, amelyben három óriási körte alakú smaragd volt, és a
nő-
nek még a lélegzete is elállt, amikor meglátta.
- Ward! Te jó ég... na de... - A férje szerette, ha meglepő-
dik, és örül azoknak a dolgoknak, amiket vett neki.
- Ezt a harmadik hófordulónk alkalmából kaptad, buta kis-
lány. - Aznap volt harmadik hónapja, hogy összeházasodtak,
és
ezek a hónapok voltak a legboldogabbak Faye és Ward
életé-
ben. Egyetlenegy gondjuk sem volt, ami miatt aggódniuk
kellett
volna. Felhúzta a gyűrűt felesége ujjára, aztán órákon át
táncol-
tak, de amikor visszamentek az asztalukhoz, észrevette,
hogy
Faye egy kicsit fáradtnak látszik. Az utóbbi időben későig
kima-
radtak, sőt ez már néhány hónapja van így, ismerte be
magának
Ward enyhe mosollyal, de most először vette észre, hogy ez
meg is látszik az asszonyon. -Jól érzed magad, kicsim?
- Jól - mondta Faye mosolyogva, de nagyon keveset evett,
inni meg egyáltalán nem ivott semmit, tizenegykor pedig el-
kezdett ásítani, ami igen szokatlan volt tőle.
- Hát, úgy látom, eddig tartott. Vége a nászútnak - mondta
Ward tettetett elkeseredéssel. - Kezdelek untatni.
- Nem, hogy mondhatsz ilyet... ne haragudj, drágám... én
csak...
- Tudom... semmi baj. Ne próbálj meg magyarázkodni!
Hazafelé menet Ward kíméletlenül szekálta Faye-t, és
miután
a fürdőszobában levetkőzött és fogat mosott, arra ért be a
háló-
szobába, hogy az asszony már mélyen alszik, csábító rózsa-
szín hálóingjében elnyúlva a hatalmas franciaágyon. Hiába
próbálta felébreszteni, Faye mit sem tudott a külvilágról.
Más-
nap reggel aztán kiderüft, hogy miért. Miután felébredt és
elfo-
gyasztotta a reggelijét, hirtelen nagyon rosszul lett. Ward
elő-
ször látta Faye-t betegen, ezért teljesen pánikba esett, és
min-
denképpen hívni akarta az orvost felesége minden
tiltakozása
ellenére.
- Az isten szerelmére... ez csak egy megfázás vagy valami
hasonló. Ezért nem rángathatod ide azt a szegény embert.
Jól
vagyok. - De ezt csak úgy mondta.
- A fenéket vagy jól! Teljesen sápadt vagy. Úgyhogy feküdj
le és maradj ágyban, amíg megérkezik az orvos! - De amikor
az orvos megérkezett, ő semmi okát nem látta annak, hogy
Mrs. Thayer ágyban maradjon, hacsak nem áll szándékában
még nyolc hónapot ott tölteni. Számításai szerint a baba no-
vemberben volt várható. - Kisbaba? Kisbaba! A mi
kisbabánk!
- Ward teljesen magán kívül volt az izgalomtól és a
megköny-
nyebbüléstől, Faye pedig jókat nevetett rajta, amikor
körbetán-
colta a szobát az orvos távozása után. Pillanatok alatt
felesége
mellett termett, és könyörögve kérte, mondja meg, hogy mit
szeretne, mire lenne szüksége, vagy mit tehetne azért, hogy
jobban érezze magát. Faye nagyon örült, hogy terhes lett és
Ward így reagált rá. És persze amint elterjedt a hír, tele
voltak vele az újságok. "A visszavonult filmcsillag gyermeket
vár. Közös életükben semmi sem maradhatott sokáig
titokban,
De ezt Ward úgysem tudta volna magában tartani. Elmondta
mindenkinek, aki meghallgatta, és úgy bánt Faye-jel, mint a
legbecsesebb üvegpohárral. Ha azelőtt ajándékokkal
halmoz-
ta el, az semmi sem volt ahhoz képest, ami most
következett.
Faye-nek már nem volt elég fiókja és ékszeres doboza,
amely-
ben tarthatta volna azokat az iszonyatosan drága
csecsebecsé-
ket, amelyeket a férfi vásárolt neki.
-Ward, most már hagyd abba! Már nincs helyem hova ten-
ni ezeket.
- Akkor majd építünk egy kis házikót csak az ékszereidnek.
-Kajánul vigyorgott, és Faye minden zsörtölődése hiába volt.
Ha a férje nem ékszert vett neki, akkor vett babakocsit és
póni-
fogatot, vidraszőrből készült hálózsákot és játékmackót, sőt
még egy igazi körhintát is építtetett a birtokon. Faye-nek
meg-
engedte, hogy lassan körbeforogjon rajta októberben,
amikor
kisétált a kertbe, hogy megnézze.
Az első néhány émelygős hónap után nagyszerűen érezte
magát, és csak arra panaszkodott, hogy olyan nagynak
tűnik,
mint egy léggömb, amely fel akar szállni.
-Csak egy kosarat kellene a sarkamhoz erősíteni, és kölcsö-
nözhetnének Los Angeles fölötti városnézéshez - mondta
egyik nap a barátnőjének, de Ward teljesen felháborodott
ezen. Szerinte Faye gyönyörű volt, még így teltebb
formában
is, és állandóan izgatott volt, alig bírta kivárni a hátralévő
egy
hónapot. Már előre lefoglalták a helyet a legjobb kórházban,
és a legmenőbb orvos viselte gondját.
- A kedvesemnek és a gyerekemnek mindenből a legjobb
jár-szokta mondogatni, amikor megpróbálta pezsgővel kínál-
ni Faye-t, de ő egyáltalán nem kívánta, és időnként azt
szeret-
te volna, ha Ward sem inna. Nem azért, mintha berúgott
volna
attól, amit megivott, hanem azért, mert ha ivott, akkor
nagyon
sokat ivott, szinte egész nap, este pedig ha elmentek
valahová
whiskyvel folytatta. De Faye utált panaszkodni. A férfi
minden
tekintetben annyira jó volt hozzá, hogyan is ellenezhetne
egy
ilyen kis apróságot? Tudta, hogy Ward jót akart, amikor
előre-
küldetett a kórházba egy karton pezsgőt a kedvenc
márkájuk-
ból, hogy készenlétben legyen, amikor eljön a nagy pillanat.
- Remélem, hidegen tartják majd. - Westcottnak, a főkomor-
nyiknak meghagyta, hogy hívja fel a kórházat és mondja el
ne-
kik pontosan, hogyan kell lehűteni, amin Faye jót nevetett.
- Az a gyanúm, szerelmem, hogy van néhány olyan dolog,
ami jobban érdekli őket. - De azért az a kórház, ahová Faye-
nek kellett mennie, hozzá volt szokva az ilyen kérésekhez.
Az
összes híres filmcsillag ott szülte a gyerekeit.
- El sem tudom képzelni, hogy mik lehetnek azok - mondta
Ward. - Mi lehet annál fontosabb, mint hogy hidegen tartsák
a
pezsgőt a szerelmemnek?
- Ó, én azért el tudok képzelni egynéhány dolgot... - A te-
kintetében minden válasz benne volt, amit a férfi tudni
akart,
aztán gyengéden átölelte és csókolóztak, ahogy mindig
szok-
tak. Ward nagyon vágyott Faye-re, még most is, de az orvos
azt
mondta, hogy már nem szeretkezhetnek. Az asszony is alig
bírta kivárni, hogy újra megtehessék. A várakozás egy örök
valóságnak tűnt, pedig Ward minden éjszaka megsimogatta
kerek pocakját, és még azt is szerelmesen tette, miközben
ret-
tenetesen kívánta.
- Ez majdnem olyan rossz, mint amilyen akkor volt, mielőtt
legelőször szeretkeztünk, panaszkodott Ward fanyar mosoly-
lyal, amikor egyik késő este kikászálódott az ágyból és
töltött
magának egy pohár pezsgőt. Faye-nek a számítások szerint
há-
rom nap múlva kellett szülnie, de az orvos figyelmeztette
őket,
hogy a baba néhány hetet is késhet. Az első gyerekeknél ez
gyakori, úgyhogy fel voltak készülve a kései érkezésre, és
már
kezdték úgy érezni, hogy soha nem jön el az a nap.
- Nagyon sajnálom, szerelmem. - Faye fáradtnak tűnt,
az utóbbi néhány napban mindenféle mozgás kimerítette.
az-
nap délután még a kertben sem volt kedve sétálni, és
amikor
a férje elmondta neki, hogy vett egy kis pónit, még ezzel a
hírrel sem lehetett rávenni, hogy kimenjen. - Egyszerűen
csak
átkozottul fáradt vagyok. - A fáradtságra való hivatkozással
aznap este még vacsorázni sem akaródzott neki. Délután
négykor le is dőlt, és még éjjel kettőkor is az ágyban feküdt,
mint egy óriási rózsaszín selyem léggömb a nyaka körül Ma-
rabutollakkal.
- Kérsz egy kis pezsgőt, kicsim? Talán jobban alszol tőle?
De Faye csak a fejét rázta, nagyon fájt a háta, és néhány
órája
egyfolytában hányingere volt. Mindezek tetejébe még olyan
érzése is volt, hogy a nátha ledönti a lábáról.
- Szerintem már semmi sem segít azon, hogy aludni tudjak.
- Talán egy dolog lehetne az, vetette fel egy kicsit később
kéj-
sóváran, de az meg volt tiltva nekik.
- Valószínűleg újra terhes leszel mielőtt még kijönnél a
kórházból. Nem hiszem, hogy a baba születése után több,
mintegy óráig kibírom nélküled.
Az asszony elnevette magát.
- Annek legalább előre lehet örülni. - A kilenc hónap alatt
Faye most először látszott szomorúnak, mire Ward
gyengéden
megcsókolta, majd elindult lekapcsolni a villanyt. Hirtelen
azonban éles kiáltást hallott az ágy felől, és amikor
megfordult,
látta, hogy felesége arca eltorzul a fájdalomtól, ami
ugyanolyan
hirtelen eltűnt, és csak döbbenten nézték egymást.
-Mi volt ez?
- Nem tudom biztosan. - Faye elolvasott egy pár könyvet,
de még mindig nem volt tisztában azzal, hogy honnan tudja
pontosan, mikor kezdődik el a vajúdás. Az utóbbi hetekben
mindenki arra figyelmeztette, hogy nagyon sok a csalóka
jel,
úgyhogy mindketten tudták, ez bizonyára még nem "az
igazi".
De a fájdalom határozottan éles volt, és a férfi úgy döntött,
ég-
ve hagyja a villanyt, hogy lássa, megtörténik-e újra. De
mivel
húsz percen keresztül nem történt semmi, le akarta
kapcsolni
a villanyt, ám ekkor Faye újból felkiáltott, sőt ezúttal még
ver-
gődött is az ágyban, és amikor a férfi közelebb ment hozzá,
észrevette, hogy csupa verejték az arca.
- Hívom az orvost - mondta Ward, és érezte, hogy hevesen
ver a szíve és izzad a tenyere. Faye hirtelen nagyon
sápadtnak
és nagyon rémültnek tűnt.
- Ne butáskodj, drágám! Jól vagyok. Nem rángathatjuk ide
azt a szegény embert minden este egy hónapon át. Még né-
hány hétig biztosan nem szülök meg.
- De már csak három nap van hátra.
- Igen, de ő is azt mondta, hogy valószínűleg késni fog. Pró-
báljunk meg pihenni és várjunk reggelig.
- Hagyjam égve a villanyt? - Faye megrázta a fejét, így Ward
lekapcsolta és nagyon óvatosan befeküdt az ágyba, mintha
at-
tól félt volna, hogy ha erősebben megmozgatja, akkor ott
hely-
ben szétpukkan és megszüli a babát. Faye kuncogott egyet
a
sötétben, aztán hirtelen elakadt a lélegzete, megfogta Ward
kezét és megszorította. Szinte kapkodott a levegő után,
amikor
szűnni kezdett a fájás, majd amikor elmúlt, felült az ágyban.
- Ward ... - Férje teljesen mozdulatlanul feküdt, azon töp-
rengve, hogy mit csináljon, mert Faye hangja szinte a
velejéig
hatolt. Úgy érezte, hogy a felesége teljesen védtelen és
rémült,
ezért ösztönösen magához ölelte.
- Kicsim, hívjuk ki az orvost.
-Tényleg hülyén érzem magam, hogy ilyen későn zavarjuk.
- Ez a dolga. - De Faye ragaszkodott hozzá, hogy várjanak
reggelig, és majd akkor meglátják, hogy mi a helyzet. De
hét
órakor Ward már nem kételkedett. Ez most már az igazi.
Egy-
általán nem érdekelte, hogy hányan figyelmeztették őket a
megtévesztő előjelekre, a fájások már ötpercenként jöttek,
és
Faye-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne sikítson
minden
egyes fájásnál, ami végighatolt benne. A férfi
kétségbeesésé-
ben kiment a szobából, és felhívta az orvosukat. Úgy tűnt,
hogy az orvos elégedett volt azzal, amit hallott, és azt
javasol-
ta, hogy Ward azonnal vigye be a feleségét.
- Innentől fogva valószínűleg egy kis időbe fog telni, Mr.
Thayer, de jó lenne, ha behozná őt a kórházba.
- Tud neki adni valami fájdalomcsillapítót? - kérdezte Ward,
aki kétségbe esett, miután látta, hogy Faye mennyit
szenvedett
az elmúlt öt órában.
- Majd ha látom, többet tudok mondani. - Az orvos válasza
diplomatikus volt.
- Ez meg mi a fenétjelent? Az ég szerelmére, már alig tud
ural-
kodni magán... adnia kell neki valamit... - Maga Ward is
majd
meghalt egy italért, de ezúttal valami erősebbért, mint a
pezsgő.
- Mindent megteszünk érte, Mr. Thayer. Kérem, nyugodjon
meg és hozza be, amilyen hamar csak lehet!
- Tíz percen belül ott leszek, de lehet, hogy öt.
Az orvos nem mondott semmit, de ő maga még legalább
egy
óráig nem szándékozott bemenni a kórházba. Előbb le
kellett
zuhanyoznia, meg kellett borotválkoznia, az újságolvasást
sem fejezte még be. Elég jártas volt szülészeti ügyekben ah-
hoz, hogy tudja, Faye még órákig, sőt lehet, hogy egy napig
nem fog megszülni, úgyhogy semmi értelme nem volt bero-
hanni a kórházba, bármennyire is pánikba esett az ifjú apa.
Majd ha megérkezik, elmondja neki a megfelelő dolgokat,
azután meg a nővérek majd sakkban tartják. Egy héttel
azelőtt
az egyik férfi erőszakkal benyomult a szülőszobába, de a
biz-
tonsági emberek kivonszolták onnan és megfenyegették,
hogy
lecsukatják, ha nem viselkedik rendesen. De Ward Thayer
ese-
tében nem kellett számolni ilyesmivel.
És az orvos örült, hogy ő vezetheti le Faye Price Thayer szü-
lését, ami újabb dicsőség a számára.
Ward azonban teljesen megrémült, amikor visszament a
szobájukba és azt látta, hogy az asszony egy víztócsa fölött
guggol a hófehér márvány fürdőszoba padlóján, és az arcán
ijedtség és félelem tükröződött.
- Elfolyt a magzatvíz. - Faye hangja a szokásosnál fátyolo-
sabb volt, a szeme tágra nyílt.
-Szent Isten! Hívok egy mentőt. - De Faye elnevette magát
és a kád szélére ült.
- Ugyan már! Semmi bajom - mondta, de egyáltalán nem
úgy nézett ki, mint aki jól van, inkább ijedtnek látszott, csak-
nem annyira, mint a férfi. - Mit mondott az orvos?
- Azt, hogy rögtön vigyelek be.
- Nos - mondta Faye a férje szemébe nézve - mondok va-
lamit. Szerintem ez már az igazi. - Most már egy kicsit nyu-
godtabbnak látszott, Ward pedig átkarolta és besegítette a
gardróbszobába. - Mit vegyek fel? - Faye csak bámulta a nyi-
tott ruhásszekrényt, mire a férfi felsóhajtott.
- Ó, az ég szerelmére, Faye... teljesen mindegy... csak igye-
kezz. Vegyél fel egy pongyolát.
- Ne bolondozz, Ward! És mi van, ha fotósok is lesznek ott?
- A férfi ránézett és elmosolyodott.
- Ne törődj vele! Igyekezz! - Kivett egy ruhát a szekrényből,
ráadta Faye-re, és gyengéden lesegítette a lépcsőn. Ölbe
akar-
ta venni, de az asszony ragaszkodott hozzá, hogy a saját
lábán
megy. Tíz perc múlva óvatosan beszállt a Duesenbergbe,
ráült
egy adag törülközőre, a lába köré pedig egy cobolyprém
taka-
rótcsavartak. Újabb tíz perc múlva a sofőr odagördült a
kórház
elé, és Ward segített Faye-nek kiszállni az autóból, akit
azon-
nal tolószékbe ültettek és elvittek, a férfi pedig a következő
hat
órát azzal töltötte, hogy fel s alá járkált a folyosón. Kérte,
hogy
beszélhessen az orvossal, ha megérkezik, de hiába. Hajnali
fél három volt, amikor végül meglátta a folyosó másik végén
közeledni műtőssapkában, kék köpenyben és az álla alá
leen-
gedett sebészmaszkban, és amikor odaért, előrenyújtott
kézzel
üdvözölte.
-Gratulálok, hatalmas, szép kisfia van! - Az orvos mosoly-
gott, Ward pedig döbbenten nézett, mintha nem egészen
erre
számított volna azok után, hogy órákon át félőrülten járt fel
s
alá a folyosón. Most már könnyen megértette azt a férfit,
akiről
az orvos mesélte, hogy berontott a szülőszobába. Ő úgy
érez-
te, hogy még egy félórát már nem bírt volna ki. - Három kiló
és nyolcvan deka, és a felesége is jól van.
- Láthatnám? - Ward úgy érezte, hogy minden ereje elszállt.
Nagyon megkönnyebbült, hogy vége van, hogy Faye is és a
ba-
ba is jól vannak.
- Egy pár óra mulva. Most még alszik. Tudja, kemény dolog
egy ilyen kisembert a világra hozni. - Az orvos ismét mosoly-
gott. Nem akarta elmondani, hogy Faye-nek milyen nehéz
szü-
lése volt, hogy milyen közel álltak ahhoz, hogy császármet-
szést hajtsanak végre. De addig nem akarta elaltatni, amíg
a
baba feje ki nem bújt. Az utolsó pillanatig vártak, és mihelyt
a
kisfiú megszületett, Faye-t elaltatták. Így könnyebb volt
össze-
varrni, és az asszonynak most már semmi oka nem volt
arra,
hogy ébren legyen.
- Köszönöm, doktor úr. - Ward megszorította az orvos kezét
és szinte kirohant a kórházból. Otthon volt az ajándék, amit
Tiffanyban vásárolt Faye-nek, egy óriási gyémánt melltű
hozzá-
való karkötővel és nyaklánccal egy kék bársonydobozkába.
Be akarta hozni és odaadni neki, de ami még ennél is
fontosabb
volt, innia kellett valamit. Az igazat megvallva, majd
meghalt
egy italért. Egészen hazáig unszolta a sofőrt, hogy hajtson,
ami-
lyen gyorsan csak tud, és szinte beszáguldott a házba.
Micsoda
rendkívüli nap volt! Miután felhajtott egy dupla whiskyt, leült
és
elengedte magát, vett egy nagy levegőt, és ekkor kezdte
felfog-
ni, hogy fia született. Annyira boldog volt, hogy szerette
volna
világgá kiáltani a háztetőről, és alig várta már, hogy
láthassa a
feleségét. Miután felhajtotta az italát, rögtön töltött egy
másikat,
aztán felsietett az emeletre, hogy megnézze a Faye-nek
szánt
ajándékot. Tudta, hogy örömet fog neki szerezni, de ami
még
lényegesebb volt, a felesége is örömet szerzett neki... egy
kis-
babával!... Egy fiúval!... Az első gyermekével. Mialatt Ward
le-
zuhanyozott, megborotválkozott és felöltözött, hogy vissza-
menjen Faye-hez a kórházba, arra gondolt, hogy mi mindent
fog majd csinálni a fiával, hogy hová fognak utazni, hogy
mennyit fognak rosszalkodni. Az ő apja soha nem volt
hajlan-
dó foglalkozni vele, de közte és a fia között minden egészen
másképp lesz. Ők teniszezni meg pólózni fognak,
mélytengeri
halászatra mennek a Csendes-óceán déli részére, együtt
fognak
utazgatni, és remekül fogják tölteni az időt. Sugárzott a
boldog-
ságtól, amikor hajnali ötkor visszaért a kórházba, és
megkérte
az ápolónőt, hogy vigye be a pezsgőt Faye szobájába. De
ami-
kor lábujjhegyen belépett, az asszony még mindig kábultan
szunyókált az ágyban. Kinyitotta a szemét, és úgy tűnt,
mintha
először meg sem ismerné a férfit. Aztán elmosolyodott, és
sá-
padt arcát csillogó keretbe foglalta vörösesszőke haja.
Szinte
lé-
giesnek tűnt, ahogy álmosan nézte a férjét.
- Szia... fiunk vagy lányunk van? - A hangja elcsuklott, is-
mét becsukta a szemét, mire Ward megcsókolta az arcát, és
a
fülébe suttogott.
- Azt akarod mondani, hogy meg se mondták neked? - kér-
dezte Ward döbbenten, miközben az ápolónő csendben el-
hagyta a szobát. Faye a fejét rázta. - Fiú! Egy kisfiú! - Az
asz-
szony álmosan rámosolygott, és visszautasította a pezsgőt.
Nem volt ereje felülni, és még mindig nagyon sápadtnak
tűnt,
bár az ápolónők azt bizonygatták, hogy minden rendben
van.
Vard sokáig ült Faye kezét fogva. - Nagyon... nehéz volt, ki-
csim? - Nehezen találta a megfelelő szavakat, mert Faye
sze-
méből azt olvasta ki, hogy szörnyű volt, de ő hősiesen csak
a
fejét rázta. - Láttad már? Kihez hasonlít?
- Nem tudom... még nem láttam... remélem, hozzád ha-
sonlít. - Ward hagyta, hogy újra elaludjon. Megmutatta az
ajándékot, amit vett neki, és Faye illendő módon meg is
lepő-
dött, de láthatóan nem volt egészen magánál. A férfi
sejtette,
hogy nagy fájdalmai lehettek, csak nem akarta neki
bevallani.
Lábujjhegyen lement a földszintre, hogy megnézze a fiát,
akit
az egyik ápolónő mutatott meg a csecsemőszoba
üvegablakán
keresztül. A baba nem rá, hanem inkább Faye-re hasonlított,
hatalmas, gömbőlyded és gyönyörű csecsemő volt,
piheszerű
haja olyan szőke volt, mint az anyjáé. Miközben Ward gyö-
nyörködött benne, a baba egészségesen felsírt, ő pedig úgy
érezte, hogy soha életében még nem volt ilyen büszke.
Ezzel
az érzéssel viharzott ki a kórházból és ült be a kocsijába. A
Ciró-ba ment ebédelni, tudván, hogy ott az összes
barátjával
találkozni fog. El is dicsekedett mindenkinek, szivarokat
oszto-
gatott, és teljesen berúgott a pezsgőtől, miközben a
felesége a
kórházi szobájában aludt és próbálta elfelejteni, hogy milyen
szörnyű volt a szülés.
Faye alig egy hét múlva elhagyhatta a kórházat, és mire ha-
zament, kezdett régi önmagához hasonlítani. Ő akart a
babá-
val foglalkozni, de Ward meggyőzte, hogy az nem jó megol-
dás, mert még sokat kell pihennie. Fogadtak egy ápolónőt,
aki
besegített, amíg Faye visszanyerte az erejét, de két hét
múlva
már talpon is volt, legtöbbször a kicsivel a karján, és Ward
sze-
rint szebb volt, mint valaha.
A gyereknek a Lionel nevet adták, és karácsonykor keresz-
telték meg ugyanabban a templomban, ahol megesküdtek.
- Ő a legszebb karácsonyi ajándék - mondta Ward, és bol-
dogságtól ragyogó arccal nézte a fiát, akit hazafelé végig a
kar-
jában tartott, Faye pedig jót nevetett. Lionel már csaknem
két
hónapos volt. - Gyönyörű gyerek, és nagyon hasonlít
hozzád,
kicsim.
- Nagyon édes, bárkire is hasonlít - mondta Faye és boldog
arccal nézte az alvó kisgyermeket, aki alig sírt a szertartás
alatt.
Amikor hazaértek, a kicsi felébredt, és egyáltalán nem
zavarta,
hogy kézről kézre adják.. Mindenki meg akarta nézni. Holly-
wood egész krémje ott volt, az összes híres filmsztár,
producer,
rendező Faye korábbi életéből és Ward társaságbeli barátai.
Lenyűgöző volt a névsor, és a hollywoodi kollégák mind
azzal
ugratták Faye-t, hogy érdemes volt "ennyiért" feladni a
karrier-
jét?..
- És most már mindig csak gyerekeket fogsz szülni, Faye?
Ő azt válaszolta, hogy igen, Ward pedig ott állt mellette és
ra-
gyogott az arca a boldogságtól. Büszke volt Faye-re és
Lionelre, és egész nap folyt a pezsgő. Aznap este elmentek
tán-
colni a Biltmore Bowl-ba. Faye nagyszerűen felépült. Vissza-
nyerte régi alakját és jól érezte magát. Ward szerint sose
volt
még szebb, és a fotósok is ezen a véleményen voltak.
- Akkor most már megismételhetjük? - incselkedett Ward,
de Faye nem volt biztos abban, hogy felkészült rá. Még
mindig
kísértette az az emlék, hogy milyen fájdalmas volt, de
ugyan-
akkor teljesen odáig volt Lionelért. Most már úgy gondolta
másodjára talán nem is lesz olyan szörnyű, bár néhány hete
még a gondolatától is irtózott volna. - Mit szólnál egy
második
nászúthoz Mexikóban? - kérdezte Ward, Faye-nek pedig tet-
szett az ötlet. Nem sokkal újév után el is utaztak, és
csodálatos
három hetet töltöttek Acapulcóban. Számos barátjukkal
talál-
koztak, de legtöbbször csak kettesben voltak, sőt egy
alkalom-
mal még egy jachtot is béreltek, és két napig gondtalanul
hor-
gásztak. Tökéletes nyaralás volt, és még inkább az lehetett
vol-
na, ha az utolsó héten Faye nem érezte volna rosszul magát.
A
halra, a hőségre és a napra fogta, más okot el sem tudott
kép-
zelni. De amikor hazamentek, a férje ragaszkodott hozzá,
hogy
menjen el az orvoshoz kivizsgálásra, és amikor meg is tette,
az
asszony nagyon meglepődött. Megint terhes volt.
Ward teljesen izgalomba jött, akárcsak Faye. Az elejétől fog-
va pontosan ezt akarták mind a ketten, és ezúttal mindenki
kí-
méletlenül kötekedett velük.
- Thayer, nem tudnád békén hagyni azt a szegény lányt?
Mi bajotok van? Még annyi ideig sem hagyod magára, amig
megfésülködik? - De mindketten nagyon boldogok voltak, és
ezúttal csaknem az utolsó percig szeretkeztek, mit sem
törőd-
ve az orvos tanácsával. Ward azt mondta, ha a felesége
min-
den tíz hónapból kilencben terhes lesz, akkor ő nem fogja
megtartóztatni magát, s többnyire úgy is történt. Faye
ötnapi
késéssel kezdte meg a vajúdást, és most könnyebb volt.
Köny-
nyebben felismerte a vajúdás tüneteit, amelyek egy forró
szep-
temberi délutánon jelentkeztek először. A fájások olyan
gyor-
san és erőszakosan indultak meg, hogy alig volt idejük
beérni
a kórházba, közben pedig Faye összeszorított fogakkal és
ököl-
be szorított kézzel igyekezett legyűrni a fájdalmát. A baba
ke-
vesebb mint két óra alatt megszületett, és amikor Ward
késő
este láthatta a feleségét, ezúttal nem volt annyira ideges
attól,
hogy álmos volt. Most egy zafír fülbevalót vett neki egy
hozzá-
illő harminckarátos gyűrűvel. Ez a baba is fiú volt, akit
Gregorynak neveztek el, és Faye ismét nagyon hamar
felépült.
De ezúttal megfogadta, hogy egy kicsit óvatosabb lesz, leg-
alábbis "egy darabig".
Amikor a kicsi három hónapos lett, Faye és Ward Európába
hajóztak a Queen Elizabeth fedélzetén egy kellemes és
hosszú
vakációra. Magukkal vitték az ápolónőt és mind a két kisfiút,
akiknek külön luxuskabinjuk volt a hajón és hatalmas lakosz-
tályuk minden városban, ahol csak megfordultak:
Londonban,
Párizsban, Münchenben és Rómában. Még Cannes-ba is el-
mentek néhány napra márciusban, amikor nagyon kellemes
volt az időjárás, majd visszamentek Párizsba és onnan haza.
Csodálatos utazás volt mindannyiuk számára, és Faye
határta-
lanul boldog volt a férjével és a két fiával. Egyszer-egyszer
megállították, hogy autogramot kérjenek tőle, de ez egyre
rit-
kábban fordult elő. Az emberek már nem nagyon tudták,
hogy
ki ő. Még mindig nagyon szép volt, de valahogy egy kicsit
másképpen nézett ki. Talán anyásabb lett, és kevésbé volt
elbű-
völő, amikor Warddal esténként elmentek valahová. De Faye
tökéletesen elégedett volt azzal, hogy nadrágot és pulóvert
vi-
selt, aranyszőke hajára kendőt kötött, és így sétált a két
fiával.
Ennél tökéletesebb életet elképzelni sem tudott volna, Ward
pedig láthatóan büszke volt rájuk.
Amikor visszatértek, mindent rendben találtak, de Holly-
woodban nagyon csúnya pletykák keringtek. Hónapokkal az-
előtt megjelent a hollywoodi feketelista, és számtalan
színész,
rendező, író és más ember, akiket jól ismertek, elvesztették
az
állásukat. Hirtelen mindenki használni kezdte a "komcsi"
szót,
mindenki mindenkire mutogatott, még a régi barátokra is.
Sok
ember számára szomorú időszak volt ez, és Faye bizonyos
ér-
telemben örült, hogy többé már nem részese ennek az
egész-
nek. A legszomorúbb az volt, hogy a feketelistára kerültek
hir-
telen elveszítették a barátaikat, és munkát sem kaptak
senkitől.
Az emberek féltek velük mutatkozni.
A Warner Bros. hatalmas plakátokat helyezett el a stúdiók
környékén, amelyeken az állt, hogy "Jó filmeket jó
állampolgá-
rokkal", ami mindenkivel tudatta, melyik oldalon állnak.
Az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bi-
zottság már tíz éve működött, de korábban egyáltalán nem
vet-
ték komolyan a munkájukat, úgyhogy amikor 1947
októberé-
ben a "hollywoodi tízeket" börtönbüntetésre ítélték a
vallomá-
sok megtagadása miatt, mintha az egész város felbolydult
volna. Faye szomorúan hallotta a régi barátokról keringő
törté-
neteket, azokról az emberekről, akiket mindannyian jól
ismer-
tek. 1948-ra az összes tehetséges embernek, akiket
mindenki
annyira szeretett, el kellett hagyniuk Hollywoodot és
vízveze-
ték-szerelőként, ácsként vagy valami hasonló állásban
tenget-
ték az életüket. A hollywoodi karrierjüknek vége szakadt, és
Faye mindig fájdalmas arccal beszélt erről a férjének.
-Örülök, hogy már nem vagyok benne. Sosem gondoltam
volna, hogy ilyen undorító lesz.
Ward fürkésző tekintettel nézte feleségét. El kellett
ismernie,
hogy az asszony látszólag nagyon elégedett volt a jelenlegi
életformájával, de ő néha azon tűnődött, vajon nem
hiányoz-
nak-e neki a filmvilágban eltöltött régi szép idők.
- Biztos vagy benne, kicsim, hogy nem hiányzik?
- Egy cseppet sem, szerelmem. - De Ward észrevette, hogy
az utóbbi időben Faye egy kicsit nyugtalan volt, mintha
valami
többet szeretett volna csinálni. Önkéntes munkát vállalt egy
helyi kórházban, és rengeteg időt töltött a fiaival. Lionel már
majdnem kétéves volt, Gregory tíz hónapos, tündéri,
mosoly-
gós, göndör hajú kisbaba. De Faye akkor volt a
legboldogabb,
amikor Greg egyéves születésnapja előtt néhány nappal
beje-
lentette a férjének, hogy ismét terhes.
Ezúttal azonban minden nehezebb volt. Kezdetektől fogva
kevésbé érezte jól magát, és sokkal fáradtabb volt. Soha
nem
volt kedve elmenni sehová, és Ward megfigyelte, hogy most
sokkal kövérebb lett. Bár a többi testrésze a szokásosnál
sová-
nyabb volt, a hasa szinte azonnal óriásira nőtt, és
karácsonykor
az orvos már azt is gyanította, hogy miért. Alaposan
megvizs-
gálta Faye-t, és amikor végzett, rámosolygott.
- Azt hiszem, Faye, hogy a húsvéti nyuszi nagy meglepetést
tartogat az ön számára, feltéve, hogy várni fog addig.
- És mi lesz az a meglepetés? - kérdezte az asszony, aki úgy
érezte, hogy alig tud megmoccanni, pedig még három
hónap
volt hátra.
- Az a gyanúm, bár csak halványan, hogy talán ikrei lesz-
nek. - Faye ijedten bámult az orvosra, mert ez a lehetőség
még
csak meg sem fordult a fejében. Csak arra gondolt, hogy a
ko-
rábbiakhoz képest most fáradtabb. De ha jobban
belegondolt,
most a pocakja is sokkal nagyobb volt.
- Biztos benne?
- Nem. Később majd csinálunk egy röntgenfelvételt, a szü-
léskor pedig biztosan fogjuk tudni. - És meg is tudták. Két
gyö-
nyörű kislány bújt ki belőle, kilencperces különbséggel, és
Ward annyira magánkívül volt, amikor meglátta a két pici
kis-
lányt, hogy teljesen megvadult. Egy pár rubinból és
gyémánt-
ból készült karkötőt vett ajándékba, két rubingyűrűvel és
egy
gyémánt és rubin fülbevalóval, mindenből egy párat. Még
Greg és Lionel is meglepődött, amikor egy helyett két
kisbabá-
val mentek haza.
-Mindkettőtöknek egy-egy - mondta Ward, és mindkét fiú
ölébe óvatosan belehelyezett egy-egy parányi rózsaszín cso-
magot, Az ikrek mindenkinél nagy sikert arattak. Nem voltak
egypetéjűek, de akár azok is lehettek volna, annyira
egyformák
voltak. Az idősebbnek, aki hihetetlenül hasonlított Faye-re, a
Vanessa nevet adták. Ugyanolyan zöld szeme, szőke haja és
tökéletes arca volt kicsiben, de mégis ő volt a nyugodtabb.
A fi-
atalabbik kislány volt az, aki a leghangosabban kiabált,
amikor
enni akart, és ő mosolyodott el először. Valerie-nek is ugyan-
olyan tökéletes arcvonásai voltak és hatalmas zöld szeme,
de a
haja születésétől fogva lángvörös volt, és az egyénisége is
ah-
hoz passzolt.
- Uramisten, honnan szedte ezt? - kérdezte Ward rémülten,
amikor Valerie vörös haja elkezdett nőni, de ahogy idősebb
lett, a haja és mindene egyre szebb lett. Feltűnően szép
kislány
volt, és az emberek gyakran megbámulták. Faye időnként
ag-
gódott, hogy Valerie teljesen háttérbe szorítja ikertestvérét.
Vanessa sokkal nyugodtabb volt, és úgy tűnt, megelégedett
az-
zal, hogy imádott húgának az árnyékában éljen. Vanessa is
szép gyerek volt, de sokkal csendesebb, légiesebb, imádta a
képeskönyveket nézegetni vagy azt, ahogy Valerie kínozza a
fiúkat. Lionel mindig is különösen türelmes volt hozzá, reg
viszont meg-megcibálta a vörös haját. Ha másra nem is volt
jó,
arra igen, hogy Valerie nagyon fiatalon megtanulta az
önvéde-
lem mesterségét. De összességében a gyerekek jól
megvoltak
egymással, és az emberek azt mondták, hogy ők a legszebb
testvérek, akiket valaha is láttak. Két gyönyörű kislány, akik
a
birtok kertjében totyogtak és a pónival játszottak, amelyet
az
apjuk vett néhány évvel azelőtt, a két fiú pedig ott ugrált
körü-
löttük, fára másztak és vidáman szaggatták apró darabokra
csodálatos selyemingeiket.
Most már mindannyian élvezték a körhintát, a pónifogatot
és az összes játékot, amelyet az édesapjuk vásárolt nekik: Ő
pedig imádott velük játszani. Harminckét éves volt, de
mintha
még mindig gyerek lett volna, Faye pedig nagyon elégedett
volt
a családjával. Már nem akart több gyereket, és Ward is
megállt
négynél, bár gyakran ugratta feleségét, hogy ő tízet akar.
Faye
azonban csak a szemét forgatta, amikor szóba hozta. Már
így
is rengeteg dolga volt, és mindegyikkel szeretett foglalkozni.
Csodálatos vakációik voltak, mert Ward vett egy házat Palm
Springsben, és a tél egy részét mindig ott töltötték. Faye
szíve-
sen ment el a férjével New Yorkba, hogy meglátogassák
ottani
barátaikat. Minden szempontból nagyszerű életük volt,
össze
sem lehetett hasonlítani az asszony ifjúkori szegénységével,
és
gyermekkori magányosságával.
Ward szép lassan mindent elmondott magáról. Gyerekkorá-
ban a "szegény kis gazdag csemete" életét élte. Anyagi
érte-
lemben mindene megvolt, de a szülei sohasem voltak
körülöt-
te. Az édesapja állandóan dolgozott, az édesanyja pedig el-
volt foglalva különféle bizottságokkal, amelyekben önkéntes
munkát vállalt, és időnként hosszabb időre elutaztak, de a
fiu-
kat mindig otthon hagyták. Ezért Ward megesküdött, hogy ő
sohasem fogja ezt tenni a családjával. A négy gyereket min-
denhová magukkal vitték, a Palm Springs-i hétvégekre, az
uta-
zásokra, még Mexikóba is. Mindketten élvezték a gyerekek
tár-
saságát, ők pedig sütkéreztek a rájuk irányuló figyelemben.
Persze mindegyikük a maga módján. Lionel inkább csendes,
figyelmes és komoly volt, s közel állt Faye-hez. A
komolysága
néha idegesítette Wardot, mert nem volt olyan mozgékony,
mint Greg, aki órákon keresztül futballozott apjával. Greg
na-
gyon hasonlított Ward gyerekkori önmagához, könnyelmű,
ki-
sportolt, gondtalan fiú volt... vagyis inkább ahhoz, amilyen
le-
hetett volna, ha ővele is ennyit foglalkoztak volna. Valerie
pe-
dig egyre csak szebb lett: Ő volt a négy gyerek közül a
legkövetelődzőbb, és pontosan tisztában volt a bájaival.
Talán
éppen ezért Vanessa viszont soha nem kért semmit. Valerie
el-
vette a babáit, a játékait, a kedvenc ruháit, Vanessa pedig
úgy
tett, mintha észre sem venné: Örömmel mondott le bármiről
az ikertestvére kedvéért. Őt egészen más dolgok érdekelték,
az
édesanyja tekintete, egy kedves szó az apjától, egy
állatkerti
séta, hogy megfoghatja Lionel kezét és a maga titkos
álomvilá-
ga, miközben végiglapozott egy képeskönyvet vagy az eget
szemlélte egy fa alá leheveredve. Ő volt a család
álmodozója.
Órákon át képes volt feküdni a fűben, és néha egy kis
dalocs-
kát énekelt magának, mialatt az anyja mosolyogva nézte.
- Én is ilyen voltam ennyi idős koromban, mint ő - mond-
ta Faye halkan Wardnak, aki rápillantott a csinos kis szép
lányra.
- És akkoriban miről álmodoztál, szerelmem? - Megcsókol-
ta felesége nyakát, és sugárzó tekintettel megfogta a kezét.
- Arról, hogy filmsztár leszel?
- Igen, néha, de akkor már sokkal idősebb voltam. - A kis
Vanessa még azt sem tudta, mi az a film.
Ward boldogan mosolygott a feleségére.
- És mostanában miről álmodozol? - kérdezte, és nagyon
boldog volt mellette. Faye minden magányosságától
megszaba-
dította, és ami igazán fontos volt a számára, a feleségének
min-
dig jó kedve volt. Az ő szülei mintha sohasem érezték volna
jól
magukat. Amennyire Ward meg tudta ítélni, az édesapja
csak
dolgozott, az édesanyja pedig állandóan el volt foglalva a
jóté-
konykodásokkal. Meg is fogadta magában, hogy ő nem fog
úgy
élni, Élvezni akarta az életet. A szülei mindketten fiatalon
hal-
takmeg, anélkül, hogy valaha is boldogok lettek volna. Ward
és
Faye esetében ez nem így volt. Ők nagyon jól érezték
magukat.
megint ránézett a feleségére, aki olyan békés és gyönyörű
volt,
mint egy festmény, miközben a feltett kérdésen töprengett.
-Rólad álmodozom, szerelmem... meg a gyerekekről. Min-
denem megvan, amire vágyok... még több is.
- Akkor jó. Szeretném, ha mindig így lenne - mondta Ward,
s minden szót komolyan gondolt, miközben nőttek a gyere-
kek és telt az idő.
A férfi időnként még mindig túl sok pezsgőt ivott, de olyan-
kor is ártalmatlan és jókedvű volt, Faye pedig, annak
ellenére,
hogy férje néha nagyon gyerekesen viselkedett,
rettenetesen
imádta, hogy annyira szeret szórakozni és egy kicsit túl
sokat
inni. Nincs abban semmi rossz.
Az ügyvédek újabban egyre gyakrabban meglátogatták
Wardot a szülei háza ügyében, de Faye nem is foglalkozott
ve-
le. Elvégre az ő pénze volt, maga pedig eléggé el volt
foglalva
Lionellel, Gregoryvel, Vanessával és Vallel. De amikor az
ikrek
kétévesek lettek, az asszony észrevette, hogy Ward egyre
töb-
bet iszik, és már nem annyira pezsgőt, hanem inkább
whiskyt,
ami aggasztotta.
-Valami baj van, édesem?
- A, dehogy! - mondta a férfi mosolyogva és közömbösséget
színlelve, de a tekintetéből valami félelem áradt, és Faye
azon
tűnődött, vajon mitől. Ward azonban egyre csak azt
hajtogatta,
hogy nincs semmi baj; jóllehet az ügyvédek továbbra is
gyak-
ran jöttek és telefonáltak. Aztán egy idő után megint
lényegte-
lennek tűnt az egész. Az egyik éjjel megfeledkeztek a
korábbi
döntésükről, és 1951 áprilisában, az Oscar-díj átadási
ünnep-
ség után a szenvedély hevében megfeledkeztek az
elővigyáza-
tosságról, májusra pedig Faye biztosan tudta, hogy terhes.
-Megint? - kérdezte Ward meglepetten, de egyáltalán nem
bosszankodva, bár ezúttal kevésbé tűnt izgatottnak. Túl sok
min-
den foglalkoztatta akkoriban, csak Faye-nek nem beszélt
róla.
-Haragszol rám? - kérdezte az asszony aggódva, de Ward
széles mosollyal magához ölelte.
- Csak akkor, ha nem az enyém, buta kislány. Már hogy
haragudnék? Hogyan is haragudhatnék rád?
- Gondolom, öt gyerek az nagyon sok... - Faye maga is
vegyes érzelmekkel állt ehhez a kérdéshez. A család olyan
töké-
letes volt így. - És ha megint ikreim lesznek...
- Akkor hat lesz! Nekem semmi bajom vele. Még az is lehet,
hogy egyszer megvalósítjuk az eredeti tervünket, és tíz
gyere-
künk lesz. - De amikor ezt kimondta, mind a négy gyerek
be-
szaladt a szobába és izgatottan kiabáltak, egymásba
gabalyod-
tak, nevettek, ordítoztak, ráncigálták egymás haját, és Faye
a
fejük fölött kiabált oda Wardnak:
- Isten őrizz! - A férfi elmosolyodott, és minden rendben
volt. Januárban megszületett Anne Ward Thayer, aki az öt
kö-
zül a legkisebb súllyal jött a világra, és olyan aprónak és
töré-
kenynek tűnt, hogy az ember még megfogni is félt. Az az
igaz-
ság, hogy annyira pici és gyenge volt, hogy Ward nem volt
haj-
landó ölbe venni, de láthatóan örült neki. Ezúttal egy
hatalmas
smaragd nyakláncot vásárolt a feleségének, de valahogy
most
nem volt annyira feldobva, mint korábban, Faye pedig azzal
nyugtatta magát, hogy a férfi nem rendelhet oda egy rezes
ban-
dát az ötödik gyerekük születése alkalmából. De azért
rosszul
esett neki, hogy nem örült jobban.
Néhány napon belül aztán Faye megtudta az okát. Az ügy-
védek most már meg sem próbáltak Warddal beszélni,
hanem
közvetlenül őt keresték fel, mert úgy érezték, eljött az ideje,
hogy ő is megtudja, miről van szó... Hét évvel a háború után
a
Thayer Hajógyárban már négy éve semmi hasznot nem
termel-
tek. Évek óta deficittel működött, mert hiába könyörögtek
Wardnak, hogy szenteljen neki egy kis figyelmet, csökkentse
a
termelés volumenét, és nézzen szembe a tényekkel. Azt
szeret-
ték volna, ha bemegy dolgozni az irodájába, ahogy annak
ide-
jén az apja tette. De Ward kerek perec visszautasította a
kérést.
Ehelyett egyáltalán nem foglalkozott az ügyvédek kéréseivel
és nem csak a gyárat hagyta tönkremenni, de közben a
szülei
birtokát is elkótyavetyélte. Egyre csak azt hajtogatta, hogy
nem
fogja tönkretenni az életét azzal, hogy éjjel-nappal dolgozik.
Minden idejét a családjával akarta tölteni. Így aztán nem
ma-
radt semmije, sőt ez az állapot már két éve tartott.
Miközben
Faye döbbenten és szótlanul hallgatta az ügyvédeket,
hirtelen
eszébe jutott az az idő, amikor Ward kezdett gondterhelt
len-
ni, aggódott és egyre többet ivott, de neki soha nem
mondott
semmit. Az utóbbi két évet pedig, anélkül, hogy egy szót
szólt volna a feleségének, "üres zsebbel" kellett végigcsinál-
nia. Egy centje sem maradt, csak hatalmas adósságai,
amelye-
ket a költekező életmód miatt felhalmozott. Faye Price
Thayer
csak ült és hallgatta, amit mondtak, az arca elsápadt, a
vonásai
megfeszültek, a homlokát összeráncolta, és úgy nézett ki,
mint
akit sokk ért. És bizonyos értelemben ez így is volt. Szinte
bot-
ladozva ment ki a szobából, miután az ügyvédek elmentek.
Amikor Ward aznap késő délután hazaért, Faye-t ott találta a
könyvtárban egy széken ülve és csendben őt várva.
-Szia, kicsim. Mit csinálsz idelenn ilyen korán? Nem kelle-
ne pihenned? - Pihenni? Pihenni? Hogy pihenhetne, amikor
nem maradt egy centjük sem, amikor valamilyen állás után
kell néznie? Már csak adósságaik voltak, és amikor Wardra
emelte a tekintetét, a férfi tudta, hogy valami rettenetes
dolog
történt. - Faye?... Drágám, mi baj van? - Az asszony
szeméből
könnycseppek csordultak ki, és azt sem tudta, hogy fogjon
hozzá. A könnycseppek legördültek az arcán, aztán
elkezdett
zokogni. Hogy tudta Ward végigjátszani ezt a színjátékot? Mi
járhatott a fejében? Faye-nek eszébe jutott a sok ékszer,
amit a
férje vásárolt, az autók, a bundák, a Palm Springs-i ház, a
pólófogat... szinte végeláthatatlan volt... és Isten tudja,
mek-
kora volt az adósságuk. - Drágám, mi baj van? - Ward
letérdelt
Faye mellé, aki sokáig nem tudta abbahagyni a zokogást, de
végül vett egy nagy levegőt; és gyengéden megérintette
Ward
arcát. Hogy tudná gyűlölni ezt a férfit? Egészen mostanáig
nem
nézett szembe azzal a ténnyel, hogy a férje valójában egy
gyermek, aki úgy tesz, mintha felnőtt lenne. Harmincöt
évesen
éretlenebb volt, mint a hatéves kisfiuk. Lionel már most
gya-
korlatias és megfontolt volt... de Ward... Ward... Faye szemé-
ben egy végéhez közeledő élet szomorúsága látszott,
amikor
megpróbált megnyugodni, és elkezdte mesélni, amit aznap
délután megtudott.
- Bill Gentry és Lawson Burford jártak itt ma, Ward. - Sem-
mi fenyegetés nem volt a hangjában, csupán szomorúság a
férje és mindnyájuk miatt. A férfi azonnal ideges lett. Sarkon
fordult, odament a bárpulthoz, és töltött magának egy jó
erős
italt. Mostanáig egész nap jó kedve volt. A vállán keresztül
rá-
nézett a feleségére, és a tekintetét fürkészte.
- Ne hagyd, hogy azok ketten felidegesítsenek, Faye. Mind-
ketten csak kellemetlenkednek. Mit akartak?
- Azt hiszem, jobb belátásra akartak bírni téged.
- Mit akarsz ezzel mondani? - Idegesen figyelte feleségét,
majd leült egy székre. - Mit mondtak?
- Mindent elmondtak, Ward! - A férfi elsápadt, ugyanúgy,
mint néhány órával korábban Faye. - Elmondták, hogy egy
cented sem maradt. A hajógyárat be kell zárni, ezt a házat
pe-
dig el kell adni, hogy kifizessük az adósságokat... minden
meg
fog változni, Ward. Fel kell ébrednünk ebből a tündérvilágból
és nem szabad úgy tennünk, mintha minket elkerülnének
azok
a dolgok, amelyek mindenki másnak az életét befolyásolják.
Köztük és mások között csak az volt a különbség, hogy Ward
még soha életében nem dolgozott, és öt gyereket kellett
eltar-
taniuk. Faye azt kívánta, bárcsak tudta volna, hogy ez lesz.
ak-
kor nem szülte volna meg az utolsó gyereket. Nem érzett
bűn-
bánatot ettől a gondolattól, annak ellenére, hogy a kisbaba
na-
gyon édes volt. Most a saját életük forgott kockán, és a lelke
mélyén nagyon jól tudta, hogy a férje egy lépést sem fog
tenni
az ügy érdekében. Ward nem volt rá képes, de Faye igen.
És, ha
a férfi nem tudja kihúzni őket a slamasztikából, akkor majd ő
megteszi, és ez volt a dolog lényege. - Ward... ezt meg kell
beszélnünk...
Ward felugrott a székéből és hosszú léptekkel végigment a
szobán.
- Majd máskor, Faye, most fáradt vagyok. - Az asszony
felpattant, mit sem törődve azzal, hogy még mindig nagyon
gyengének érezte magát. Ezt most el kellett felejteni. Ez
olyan luxus, amit többé nem engedhetnek meg maguknak.
- A fenébe, Ward! Figyelj rám! Meddig akarod még ezt ját-
szani velem? Amíg börtönbe nem csuknak az adósságaid
mi-
att? Amíg ki nem dobnak bennünket ebből a házból? Lawson
és Bill szerint nincs egy árva centünk sem. De legalábbis
csak
átkozottul kevés. - Az ügyvédek kíméletlenül őszinték voltak
hozzá. Mindenüket el kell adniuk ahhoz, hogy kifizethessék
az adósságaikat. És azután mi lesz? Ezt kérdezgette magától
Faye.
Ward megállt és a felesége szemébe nézett.
- És szerinted mit csináljak, Faye? Kezdjem eladni az autói-
mat? Küldjem el dolgozni a gyerekeket? - A férfi rémültnek
lát-
szott. Összeomlott a világ körülötte, és másmilyen
életformára
egyáltalán nem volt felkészülve.
- Szembe kell néznünk a valósággal, bármilyen ijesztő is
mondta Faye, lassan odament Wardhoz, szemében lobogó
zöld tűzzel, de nem volt dühös rá. Egész délután ezen
gondol-
kodott, és megértette, hogy a férje milyen helyzetbe került,
de
ezentúl nem fogja megengedni neki, hogy tovább színleljen.
Szembe kell néznie az elkerülhetetlen változásokkal. - Vala-
mit tennünk kell, Ward.
- Például mit? - A férfi úgy huppant bele egy székbe, mint
egy leeresztett léggömb. Már ő is gondolkodott ezen, de
sem-
milyen megoldást nem látott. Talán tévedett, amikor
eltitkolta
Faye elől, de hogy mondhatta el neki, hogy milyen kétség-
beejtő a helyzet. Nem volt hozzá szíve. Úgyhogy ehelyett
mindig vett neki egy új ékszert, ami azért volt ostobaság,
mert
ő is tudta, hogy ezek a dolgok nem igazán érdekelték a nőt.
Szerette a gyerekeket meg őt... mert szereti őt Faye, vagy
nem? Emiatt félt mindig elmondani neki. Mi lesz, ha
faképnél
hagyja? Annek még a gondolatát sem tudta elviselni. És
most
végre a felesége szemébe nézett, és reményt látott benne.
Mégsem fogja elhagyni, s ettől hirtelen könnybe lábadt a
sze-
me, letérdelt Faye elé, az ölébe temette az arcát, és elsírta
ma-
gát azon, amit tett. Az asszony szinte órákon át simogatta a
haját, és halkan suttogott neki, s amikor Ward végre abba-
hagyta a sírást, Faye még mindig ott volt. Tehát nem fogja
el-
hagyni, legalábbis még nem, de azt sem fogja hagyni, hogy
a
férfi homokba dugja a fejét.
- Ward, el kell adnunk a házat.
-De akkor hova megyünk? - A hangja olyan volt, mint egy
yedt gyereké, de Faye elmosolyodott.
-Majd valami más helyre. Elbocsátjuk a személyzetet, elad-
juk a legtöbb drága dolgot, a könyvritkaságokat, a
bundáimat és
az ékszereimet- mondta Faye, de fájt belegondolnia, mert
min-
dent Wardtól kapott, és mindegyik darab az életük
valamilyen
fontos eseményére emlékeztette. Fájt a szíve értük, de azt is
tud-
ta, hogy az ékszerek nagyon sokat érnek, és ebben a
helyzetben
nem tarthatják meg. - Szerinted milyen nagy az adósság?
- Nem tudom. - Ward mélyen belefúrta az arcát Faye comb-
jai közé, de az gyengéden felemelte és odahúzta magához.
-Meg kell tudnunk. Együtt. Együtt vagyunk benne, drágám,
de ki kell belőle kászálódnunk.
-Tényleg azt hiszed, hogy meg tudjuk csinálni? - Szörnyű
volt szembenézni az igazsággal, még akkor is, ha a felesége
ott
volt mellette.
- Biztos vagyok benne. - Legalábbis ezt mondta, de Faye
már semmiben sem volt biztos.
Ward megkönnyebbült Faye szavaitól. Egyszer-kétszer elő-
fordult, hogy két láda pezsgő között az öngyilkosságra is
gon-
dolt. Pontosan tudta, hogy mennyire gyenge jellem. Teljesen
felkészületlen volt arra, amivel most szembe kellett néznie,
és
egyedül képtelen lett volna rá. De vele sem volt sokkal
könnyebb. Faye rávette, hogy másnap együtt menjenek el
az
ügyvédekhez. Az orvos ugyan azt mondta neki, hogy még
ne
menjen sehova, de most ez nem érdekelte. Az ötödik gyerek
után már nem volt úgy meghatódva a dologtól, mint az első
al-
kalommal, és nem akarta hagyni, hogy a férje kibújjon a
fele-
lősség alól. Egész idő alatt ott állt Ward mellett, de ebben
az értelemben kíméletlen volt. Mindkettőjüknek szembe
kellett
nézni a dologgal, és meg is tették. Az ügyvédek szerint h
árom
és fél millió dollár adósságuk volt. Faye majdnem elájult,
ami-
kor meghallotta, Ward arca pedig hirtelen halálsápadt lett,
az
ügyvédek elmagyarázták, hogy mindent el kell adniuk, és ha
egy kis szerencséjük van, akkor marad belőle valamennyi,
amit befektethetnek, csak most már abból nem tudnak
megél-
ni úgy, mint addig tették. Bill Gentry nyomatékosan Wardra
nézett, amikor mondta, hogy dolgozniuk kell, de egyiküknek
mindenképpen. Megkérdezték, hogy Faye vissza akar-e térni
a
filmezéshez, de hét év telt el az utolsó filmje óta, már senki
sem kért tőle autogramot, és az újságok sem írtak róla úgy,
mint régen. Harminckét évesen még nyugodtan
visszatérhet-
ne, ha akarna, de az már nem lenne ugyanaz, és Faye-nek
egyébként sem ez járt a fejében. Más elképzelése volt, ami
gondolatban könnyűnek tűnt.
- Mi a helyzet a hajógyárral? - A nő kérdései értelmesek és
egyenesek voltak, Ward pedig megkönnyebbült, hogy nem
ne-
ki kell kérdeznie. Nagyon kínosan érezte magát, és
rettenete-
sen kívánt egy italt, miközben Faye egyre csak kérdezett. Az
ügyvédek pedig nagyon határozottak voltak.
- Csődeljárást kell indítani.
- És a házunk? Maguk szerint mennyit kaphatunk érte?
- Ha találnak valakit, aki beleszeret, akkor egy félmilliót.
Reálisan nézve annál valószínűleg kevesebbet.
- Rendben van, ez kezdetnek elmegy... aztán van egy há-
zunk Palm Springsben... - Faye előhúzott egy listát a táskájá-
ból. Előző éjjel, amikor Ward lefeküdt, készített egy listát
min-
denről, amijük csak volt, még a kutyájukat is belevette. Ki-
számolta, hogy egy kis szerencsével ötmillió dollárt
kaphatnak
mindazért, amijük volt. De legalább négyet.
- És utána mi lesz? - kérdezte Ward, és most először nézett
keserű arccal Faye-re. - Rongyokban fogjuk járatni a
gyereke-
ket, és az utcára megyünk koldulni? Valahol laknunk kell
Faye! Szükségünk van cselédekre, ruhákra, autókra.
Az asszony a fejét rázta.
- Autóra. Nem autókra. És ha nem engedhetjük meg ma-
gunknak, akkor majd busszal járunk. - A férfi arcán hirtelen
megjelent valami, amitől Faye megijedt. Az villant át az
agyán,
vajon a férje képes lesz-e együtt élni a változásokkal. De
kény-
telen volt, nem volt más választása, és majd ő segít neki. Az
egyetlen dolog, amiről ő nem volt hajlandó lemondani,
Ward volt.
Két óra elteltével az ügyvédek felálltak és kezet fogtak
velük,
de Ward még mindig savanyú arcot vágott. Az elmúlt két óra
alatt mintha tíz évet öregedett volna, és hazafelé egész
úton
egy szót sem szólt a Duesenbergben. Majdnem könnyek
szök-
tek a szemébe, amikor rádöbbent, hogy talán ez az utolsó
al-
kalom, amikor benne ülnek.
Bementek a házba, ahol már várta őket a dajka. A kis Anne
llázas volt. A dajka szerint Valtól kapta el a náthát, és
nagyon
aggódott. Faye zaklatottan a telefonhoz ment és kihívta az
or-
vost, de a kislányt nem vette ki a dajka kezéből, sőt később,
amikor az újra oda akarta adni neki, csak zavartan intett, és
rá
nem jellemző udvariatlansággal csak annyit mondott:
-Most nincs időm. - Más dolgok jártak a fejében. Ezek a
más dolgok" a jelenlegi életforma átalakítását jelentették.
Ma-
ga a gondolat is kimerítő volt, hogy mennyi teendő vár rá.
De
meg kellett tenni, és neki kellett megtennie. Ward nem
tudott
volna megbirkózni vele. Neki kellett mindent végigcsinálnia,
és a férje hálás volt, amikor másnap hozzá is fogott. Felhívta
az
összes ingatlanügynökséget a városban, és megbeszélte
velük
az időpontokat, amikor megnézhetik a házat. Telefonált az
ügyvédeknek is, időpontot egyeztetett néhány
régiségkereske-
dővel, és elkezdte összeírni, hogy mit tartsanak meg és mit
ad-
janak el. Másnap délben Ward elképedve nézte Faye-t,
ahogy
ott ült az íróasztalánál, akár egy üzletasszony, az arcán
szigo-
rú tekintettel, ő maga pedig a fejét rázta, mert teljesen kiké-
szült ettől a dologtól.
Faye ránézett a férjére, még mindig szigorú arccal, de az
nem neki szólt.
-Mit csinálsz ma?
- A klubban ebédelek. - Ez is olyasmi volt, amiről majd le kell
mondani, beleértve az összes klubtagságot, de Faye most
még
nem szólt semmit. Csak bólintott, Ward pedig pillanatok
alatt el-
tűnt a szobából. Hat órakor ment haza, és nagyon jó
hangulat-
ban volt. Egész délután ostáblát játszott, és az egyik
barátjától ki-
lencszáz dollárt nyert. És mi lett volna, ha veszít? - gondolta
ma-
gában Faye, de a férjének nem mondott semmit, hanem
szótlanul felment az emeletre. Nem akarta, hogy Ward
játsszon
az ikrekkel, mert tudta, hogy részeg, és amiatt sem, amit
megtu-
dott róla. Pedig annyi tennivalója volt. Másnap el kellett
kezde-
ni elbocsátani a személyzetet... még az autókat is el kellett
ad-
ni... és miután itt mindennel végeztek, hátra volt még a
Palm
Springs-i ház. Könnyek szöktek a szemébe, amikor mindezt
vé-
giggondolta, de nem annyira a sajnálkozás miatt, hanem
inkább
az egésznek a terhe miatt, márpedig a teher teljes
egészében az
ő vállát nyomta. És ezen nem lehetett segíteni. Olyan volt,
mint
egy rémálom vagy egy nagyon furcsa álom. Mindössze
huszon-
négy óra leforgása alatt az egész életük darabokra hullott,
szinte
bele sem mert gondolni. Ha megteszi, valószínűleg sikított
vol-
na. Milyen különös, hogy néhány napja még egész máson
járt
az esze... megszületett a legújabb kisbaba... újabb
fantasztikus
ajándékot kapott Wardtól. Arra gondoltak, hogy néhány
napot
Palm Springsben töltenek... és most hirtelen mindennek
vége...
örökre vége. Teljesen hihetetlen volt. Miközben nehéz
szívvel
ment fel a lépcsőn, azon töprengve, hogy mit csináljanak, a
daj-
ka, mint már oly sokszor aznap, megint megállította. De
Faye-
nek most nem volt ideje a kisbabára. Túl sok minden zajlott
egy-
szerre. A fehér ruhás asszony állt a lépcső tetején,
vészjóslóan
nézve Faye-t, egyik kezében egy cumisüveggel, miközben
szo-
rosan magához ölelte az újszülöttet, aki egy rózsaszín,
hímzéses
plédbe volt bebugyolálva.
- Lenne szíves megetetni a kisbabát, Mrs. Thayer? -Az előke-
lő brit dajka ellenséges pillantást vetett Faye-re, vagy
legalábbis
ő most annak látta, ha arra gondolt, hogy mennyi a fizetése,
és
hogy egész nap próbálta felkelteni benne a bűntudatot.
-Most nem tudom, Mrs. Mc Queen. Sajnálom... - mondta
Faye, és elfordult, mert úgy érezte, hogy a bűntudat késként
hatol a szívébe. - Túl fáradt vagyok hozzá... - De nem erről
volt szó. Végig akarta nézni az ékszereit, mielőtt Ward is fel-
megy az emeletre. Másnapra találkozót beszélt meg Frances
Kleinnel, és ma még el kellett döntenie, hogy miket akar
nekik
eladni. Tudta, hogy tőlük tisztességes árat kap az
ékszerekért.
Most már nem volt visszaút... és a pici kis törékeny Anne-re
sem volt idő. - Talán majd holnap este - motyogta, mialatt a
szobája felé igyekezett, kerülve a dajka tekintetét.
Könnyebb
volt, ha nem látta a gyereket, aki nem is olyan régen bújt
elő a
méhéből. És egy-két héttel azelőtt nem is tudott másra
gondol-
ni. De most már nem így van... most nem... Könnyes
szemek-
kel sietve bement a szobájába, és bezárta az ajtót. Mrs.
Mc Queen nézte, ahogy az összetört asszony elmegy
mellette,
megrázta a fejét, és elindult a gyerekszoba felé.
 
6.
A Christie's februárban szállította el a bútorokat. Elvitték az
összes jelentős régiséget, azt a hat szép antik
porcelánkészle-
tet, amelyeket Faye és Ward az elmúlt hét év során
vásároltak,
az összes kristálycsillárt és a perzsaszőnyegeket. Szinte
min-
dent, még a legszükségesebb tárgyakat is. Faye úgy intézte
a
dolgot, hogy a gyerekek Palm Springsben legyenek a
dajkával,
és Wardot is rávette, hogy menjen el.
-Megpróbálsz megszabadulni tőlem? - kérdezte a férje, és
baljóslatúan méregette szokásos pezsgőspohara fölött, ami
mintha mindig a kezében lett volna, azzal a különbséggel,
hogy mostanában a poharak nagyobbak voltak.
-Tudod jól, hogy miért van erre szükség - mondta Faye, és
nagyot sóhajtva leült Ward mellé. Egész nap a bútorokat
cím-
kézte. Piros cédulát tett mindenre, amit eladtak, kéket pedig
arra, ami maradt, és az bizony nem volt sok. Mindent el
akart
adni, ami értékes volt. Az egyszerűbb dolgokat is tudják
majd
használni, ha elköltöznek. Mindenki számára nagyon lehan-
goló volt, de meg kellett tenni. Ward nagyon utálta ezeket a
szavakat, de Faye könyörtelen volt. Mindent megtett, hogy
se-
gítsen a férjének, de azt nem engedte, hogy akár magának,
akár neki tovább hazudjon. Most már az asszony tárgyalt az
ügyvédekkel, és amikor magára maradt, aggódott. Tudta,
hogy
amit tesz, az valami láthatatlan módon megfosztja Wardot
fér-
fi mivoltától. De mi mást tehetett volna? Hagyja, hogy
tovább-
ra is hazugságban éljen? Hogy még több adósságot halmoz-
zon fel? Ennek még a gondolatától is összerezzent. Számára
az tűnt jobbnak, ha most szembenéznek a valósággal, és
majd
azután kezdik el felépíteni az új életüket. Még mindig elég fi-
atalok voltak. Ott voltak egymásnak, és ott voltak a
gyerekek
is. Időnként azért Faye is annyira megrémült, mint Ward.
Olyan volt, mintha egy meredek sziklán másznának, de a nő
csak ritkán nézett hátra. Ez is olyan luxus volt, amit többé
nem
engedhettek meg maguknak. -Tegnap eladtam a körhintát. -
Most már ez volt az egyetlen téma, amiről beszéltek, hogy
mit
adtak el és mit nem. A ház azonban még mindig nem kelt el,
és Faye kezdett nyugtalankodni. - Egy szálloda vette meg,
elég jó áron.
- Az nagyszerű! - mondta Ward és hirtelen felállt, hogy új-
ra megtöltse a poharát. - A gyerekek biztosan odáig lesznek
et-
től a hírtől.
- Nem tehetek róla... - De te tehettél volna, gondolta ma-
gában Faye, aztán gyorsan elhessegette magától ezeket a
sza-
vakat. Nem az ő hibája volt, hogy mindenüket elveszítették.
De a férjét sem akarta hibáztatni érte, mert ő semmilyen
más-
fajta életformát nem ismert. Senki sem tanította meg arra,
hogy felelősséggel tartozunk a tetteinkért. És mindig
csodála-
tosan viselkedett vele. Annek ellenére, ami történt, Faye
még
mindig szerette ezt a férfit, bár néha nehezére esett, hogy
ne
őt okolja a történtekért. Olyan sokáig tartott ez a színlelés
és
önbecsapás... legalább, ha tudta volna... Észrevette, hogy a
férje, kezében egy pohárral elkeseredett tekintettel bámulja.
Egy pillanatra, de csak egy röpke pillanatra, elképzelte,
hogy
fog kinézni Ward öregemberként. Többnyire még mindig kis-
fiús kinézete volt, nagyon jóképű, jó kedélyű és gondtalan fi-
atalember, de az utóbbi két hónapban hirtelen mintha a
vállai-
ra szakadt volna a világ minden problémája, és ettől
öregebb-
nek látszott. Még egy pár ősz hajszálat is észrevett a szőke
tincsek között és néhány ráncot a szeme alatt. - Ward... -
Rá-
nézett a férjére, és azon tűnődött, mit tehetne azért, hogy
eny-
hítse a fájdalmát, hogy mindketten könnyebben tudjanak
együttélni az igazsággal. De mindkettőjük agyában ott zaka-
toltak a kérdések és a rettegések. Hova megyünk innen? Mit
fogunk most csinálni? Mi történik, ha megveszik a házat?
- Bárcsak ne rángattalak volna bele ebbe az egészbe!
mondta Ward, és miközben leült, sajnálta önmagát, és
bűntu-
data volt Faye-jel szemben. - Nem volt jogom ahhoz, hogy
fe-
leségül vegyelek. - De rettenetesen kívánta és nagyon-nagy
szüksége volt rá, különösen a háború után és azok után,
hogy
az első felesége két hónappal az esküvőjük után meghalt...
És
Faye rendkívüli nő volt. Még most is az. Ez tette még
nehezeb-
ben elviselhetővé a dolgot, és a férfi haragudott magára
azért
amit az asszonnyal tett.
Faye lassan odament Wardhoz, és ráült a szék karfájára. So-
ványabb volt, mint Anne születése előtt, és valójában évek
óta
nem volt ilyen vékony. De az utóbbi időben keményen
dolgo-
zott, hajnalban kelt, dobozokat csomagolt és ezernyi dolgot
szortírozott szét: Maga végezte a házimunka egy részét, a
két
megmaradt cseléd egyikével. A nagyszámú személyzetből
csak két nőt tartottak meg, akik főztek és takarítottak, azt a
nőt,
aki már hat éve, Lionel születése óta a gyerekekre vigyá-
zott, és azt a dajkát, akit Anne mellé fogadtak fel. Faye azt
ter-
vezte, hogy a későbbiekben további kettőt elbocsátanak, de
egyelőre szüksége volt rájuk; hogy segítsenek a pakolásban
és
a ház kiürítésében. A többieket már régebben szélnek
eresztet-
ték. A Faye-nél töltött sokéves szolgálat után Arthur és Eliza-
beth könnyek között távozott vagy hat hete. Mindkét sofőrt
el-
küldték, akárcsak a komornyikot és egy fél tucat
cselédlányt.
Végül lehet, hogy senkire sem lesz szükségük; ha találnak
egy
olyan házat, amely elég kicsi. De Faye ezzel még nem
foglal-
kozott, először el kellett adnia a jelenlegit. Ward pedig
hagyta,
hogy mindent egyedül csináljon.
-Nem szeretnél inkább elválni? - kérdezte Ward, kezében
pohárral.
-Nem-felelte Faye világosan és elég hangosan a félig üres
szobában. - Én nem. Ha jól emlékszem, azt fogadtuk,
"jóban-
rosszban", és ha most a dolgok rosszul állnak, akkor
rendben
van, ilyen az élet.
- Ilyen az élet? A szőnyegeket eladtuk a lábunk alól, a tetőt
a fejünk fölül, az ügyvédeink adnak kölcsönt, hogy enni tud-
junk és ki tudjuk fizetni a cselédeket, és te ezt az egészet
elin-
tézed egy vállrándítással? És mégis mit gondolsz, miből
fogunk
enni ezután? -Töltött magának egy italt, Faye-nek pedig
nagy
erőfeszítésébe került, hogy ne szóljon rá. De remélte, Ward
majd abba fogja hagyni, és hogy minden visszatér a
normális
kerékvágásba. Majd valamikor. Talán.
-Majd kitalálunk valamit, Ward. Mi mást tehetnénk?
- Nem tudom. Gondolom, te vissza akarsz menni a filmhez,
csakhogy már nem vagy mai csirke, tudod? - Abból, ahogy a
férfi elnyelte a szavakat, Faye rögtön tudta, hogy már
részeg,
ezért fel sem vette, amit mondott.
- Azt én is tudom, Ward - mondta fájdalmasan nyugodt
hangon. Már ő maga is hetek óta ezen gondolkodott. - Majd
kialakul valami.
-Kinek? Nekem? - Ward fenyegetően közelebb hajolt
Faye-hez, ami szokatlan volt tőle. De mindketten olyan fe-
szültségben éltek, hogy minden lehetséges volt. - A francba!
Még soha életemben nem dolgoztam. Szerinted mit fogok
csinálni? Beállok a Sakshoz, és cipőket fogok eladni a barát-
nőidnek?
- Kérlek, Ward... - Elfordult, hogy a férfi ne lássa meg sze-
mében a könnyeket, de ő megragadta a karját és
erőszakosan
visszafordította. - Gyerünk, mondd el a terveidet, Miss Való-
ság! Te vagy annyira odáig azért, hogy szembenézzünk
ezzel
az egésszel! A fene egye meg, ha nem léptél volna közbe,
ak-
kor még mindig ugyanúgy élnénk, ahogy azelőtt. - Szóval er-
ről van szó, Ward őt hibáztatja, nem pedig saját magát,
vagy
csak szeretné, ha így lenne. Jól ismerte a férjét, de ez nem
aka-
dályozta meg abban, hogy odavágjon neki.
-Ha ugyanúgy élnénk, akkor nem négymillió adósságunk
lenne, hanem öt.
- Uramisten! Úgy beszélsz, mint az a két vészmadár,
Gentry meg Burford. Azoknak fingjuk sincs semmiről. És ha
adósságban élünk, akkor mi van? - Ward ezt már kiabálva
mondta és arrébb ment. - Rendes életünk volt, nem? - Dühö-
sen nézte az asszonyt a szoba másik végéből, de ez a düh
nem Faye-nek szólt, hanem önmagának. Az asszony
azonban
hirtelen kiabálni kezdett.
- De a mindenségit, az hazugság volt! Csak idő kérdése volt,
hogy mikor árverezik el a házunkat és az összes bútorunkat.
Ward keserűen nevetett.
- Ó, értem. És szerinted most mi történik?
- Mi magunk adjuk el, Ward! És ha szerencsénk van, akkor
a végén meg marad is egy kis pénzünk. Pénz, amit
befektethe-
tünk, ha észnél vagyunk, és talán abból egy darabig meg is
él-
hetünk. És tudod, mit mondok neked? Az egészben csak az
számít, hogy még mindig együtt vagyunk, és itt vannak
nekünk
a gyerekeink.
De Ward ezt már nem akarta meghallgatni. Kirohant a szo-
bából és úgy becsapta az ajtót, hogy az egész szoba
belereme-
gett. Faye keze még egy félóra múlva is remegett, de
folytatta a
csomagolást. Három héttel később eladták a házat. Gyászos
nap volt ez a számukra, de ez volt az egyetlen megoldás.
Ke-
vesebbet kaptak a házért, mint amennyit reméltek, de a
vevők
tudták, hogy kényszerhelyzetben vannak, és a ház különben
sem mutatott olyan jól, mint valamikor. A kertészeket már
ré-
gen elengedték és a telek lepusztult állapotban volt, a
körhin-
ta helyén ronda lyukakkal. Az igazán szép bútorokat már
elvit-
ték, és a hatalmas szobák nagyon csupasznak tűntek a
csillá-
rok és a függönyök nélkül. Negyedmillió dollárt kaptak egy
ismert színésztől és a feleségétől. A férfi nem volt
különöseb-
ben kedves Faye-hez, Warddal pedig egyáltalán nem is talál-
koztak. Peckesen végigjárták a házat, időnként egy-egy
meg-
jegyzést tettek az ingatlanügynöküknek, mintha Faye ott
sem
lett volna. Másnap megjött az ajánlat, és egy hétig
tárgyaltak,
amíg sikerült felvinni az árat annyira, amennyit végül
kaptak.
Burford, Gentry és Faye mind győzködték Wardot, hogy
egyez-
zen bele. Azt hangsúlyozták, hogy nincs más választása,
mire
végül a férfi kétségbeesésében beleegyezett, ő maga írta
alá az
ajánlatot, aztán bezárkózott a dolgozószobájába két üveg
pezsgővel és egy kis ginnel. Ült és bámulta a szülei
fényképeit
a falon, és csendben sírt, miközben az apja életére gondolt
és
arra az életre, ami most rá várt. Faye nem is látta késő
estig,
amikor végre felment a szobájukba. Amikor belépett, az asz-
szony nem mert hozzá szólni, csak nézte az arcát, és
majdnem
sírva fakadt. Az egész korábbi életformája most ért véget,
és
hirtelen aggódni kezdett miatta, vajon képes lesz-e túlélni
ezt
a változást. Ő már volt szegény azelőtt, bár kétségtelenül
nem
sokáig, de még mindig emlékezett arra, hogy milyen is az.
Szá-
mára azonban nem volt olyan ijesztő, mint a férje számára.
Ugyanakkor úgy érezte, mintha hónapok óta csak rohanna,
és
nem tudta, képes lesz-e valaha is megállni, képesek
lesznek-e
újra egymásra találni. Ez volt Faye életében a legszörnyűbb
rémálom, és az idilli pillanatok egyszer s mindenkorra elmúl-
tak. Ami megmaradt, az a sokkoló valóság, Ward tettének
tra-
gikus eredménye és hátralévő életük szomorú
kilátástalansága.
De nem volt hajlandó beletörődni és hagyni, hogy a férfi
felad-
ja, és reménytelen alkoholista váljék belőle.
Ward csak állt és nézte a feleségét, mintha a gondolataiban
próbálna olvasni, aztán mélyen lesújtva bement a szobába
és
leült.
- Ne haragudj, hogy olyan hülyén viselkedtem, Faye! - Az
asszony érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, amikor
megpróbált mosolyogni.
- Mindannyiunk számára nehéz idők ezek.
- De az egész az én hibám... ez a legrosszabb benne. Nem
vagyok biztos abban, hogy megváltoztathattam volna a
dolgo-
kat, de egy kicsit késleltethettem volna.
-Nem tudtál volna feléleszteni egy haldokló iparágat,
Ward, bármennyire is akartad volna. Ezért nem
hibáztathatod
magad. - Faye megvonta a vál lát, és leült az ágy szélére. -
Ami
pedig a többit illeti... -szomorúan rámosolygott a férjére,
egy
darabig nagyon klassz volt...
- Mi lesz, ha éhezni fogunk? - kérdezte Ward, és úgy nézett,
mintegy rémült kisfiú. Egy olyan embertől, aki éveken át
hitel-
ből élt, ez nagyon meglepő kérdés volt. De aznap este ő is
vég-
re végiggondolta a dolgokat és egy dologra rájött, bármilyen
dühös is volt, mégpedig arra, hogy rettenetesen nagy
szüksége
van a feleségére. És Faye most sem hagyta cserben.
Az asszony nagyon nyugodtnak látszott, miközben beszélt,
sokkal nyugodtabbnak, mint ahogyan érezte. De valamit
adni
akart Wardnak, amiről tudta, hogy nincs neki. Hitet.
Bizalmat.
Ez volt a legjobb, amit most tehetett érte. Számára ezt
jelentet-
te az, hogy a felesége.,- Nem fogunk éhezni, Ward. Te meg
én
megbirkózunk ezzel. Én még sohasem éheztem, pedig
egyszer-
kétszer nagyon közel álltam hozzá. - Fáradtan rámosolygott.
Az egész teste sajgott a pakolástól és a cipekedéstől.
- De nem voltatok heten.
- Nem. - Hetek óta most először nézett gyengéden a férjére.
- De én boldog vagyok, hogy heten vagyunk.
- Ezt komolyan mondod, Faye? - Néhány órával ezelőtt a
férfi kijózanodott a saját gyötrődésétől. Aznap este nem
lehe-
tett részeg, és most nagyon örült ennek. - Nem félsz attól,
hogy mindannyian a te szoknyádba kapaszkodunk, de legin-
kább én, mert én jobban félek, mint a gyerekek? - Faye oda-
ment hozzá és megérintette sűrű, homokszőke haját.
Különös
volt, mennyire hasonlított Gregoryre, és hogy mennyire egy-
formák voltak, bár időnként Ward inkább tűnt kisfiúnak, mint
Gregory.
- Minden rendbe jön, Ward... Megígérem. - Suttogva be-
szélt, miközben megpuszilta a férje feje búbját, és amikor a
férfi felnézett rá, könnyek csorogtak az arcán és egy nagyot
nyelt, hogy elfojtsa a sírást.
- Most már segíteni fogok neked, kicsim. Megígérem.
Mindent megteszek, amit csak tudok... - Faye bólogatott,
mire
Ward magához húzta az arcát, és nagyon hosszú idő után
elő-
ször szájon csókolta, majd néhány perccel később követte
az
ágyba, de ott nem történt semmi. Már hosszú ideje nem
történt
semmi. Mindketten túl sok mindennel voltak elfoglalva. De
legalább a szeretet még mindig megvolt, igaz, egy kicsit
meg-
kopott, de nem múlt el. Ennyi maradt nekik, minden mást
el-
vittek.
Májusban költöztek ki a házból, és mindketten csendben sír-
tak. Tudták, hogy egy olyan világot és életformát hagynak
ma-
guk mögött, amely soha többé nem jön vissza. Lionel és
Gregory is sírtak. Ők már elég idősek voltak ahhoz, hogy
meg-
értsék, örökre elmennek ebből a házból. Ez volt az ő
gyerekko-
ri otthonuk, ami gyönyörű, biztonságos és barátságos volt. A
szüleik szemében pedig valami ijesztőt láttak. Valahogy
hirte-
len minden megváltozott, de hogy ez mit is jelentett, azt
nem
tudták pontosan. Úgy tűnt, hogy a költözés csak Vanessát és
Valt nem rázta meg különösebben. Még csak háromévesek
voltak, és nem nagyon bánták a dolgot, bár azt azért
érezték,
hogy mindenki feszültebb a szokásosnál. De ők inkább izgal-
masnak találták, hogy mindannyian a Palm Springs-i házba
mennek.
Ward vitte a családot az egyetlen kocsiban, amely megma-
radt. Egy régi Chrysler furgon volt, amelyet a költözés miatt
tar-
tottak meg, de most megfelelt a célnak. Az összes
Duesenber-
get, Faye Bentley kupéját és a Cadillacet is eladták a
többivel
együtt.
Faye és Ward úgy érezték, mintha a fiatalságuktól búcsúz-
tak volna örökre. A Palm Springs-i házat júniusra kellett
kiüri-
teniük. De addig a néhány hétig legalább volt egy hely, ahol
a
gyerekeket hagyhatták. Faye kapott néhány ajánlatot
kibérel-
hető házakra, a bútorokat pedig addig egy raktárban
tárolták.
Úgy volt, hogy az asszony lemegy a családdal Palm Springs-
be, aztán visszamegy Los Angelesbe, hogy kiválasszon egy
házat, mialatt a férje felügyeli a Palm Springs-i ház kipakolá-
sát. Ward ragaszkodott hozzá, hogy ez a legkevesebb, amit
megtehet, hiszen a felesége egyedül intézte a Los Angeles-i
ház eladását. Faye-nek ezúttal nem kellett csomagolással
fog-
lalkoznia, csak az volt a dolga, hogy találjon egy rendes há-
zat, ahol ellakhatnak. Faye azonban tudta, hogy nem lesz
könnyű. Miután eladták a hajógyárat, a Beverly Hills-i házu-
kat, az összes bútorukat, a műtárgyaikat,
könyvritkaságaikat,
autóikat és a Palm Springs-i házukat mindenestől, éppen
csak
annyi pénzük volt, hogy kifizessék az adósságukat, és a
mara-
dék ötvenötezerből, ha okosan fektetik be, talán össze
tudnak
kaparni annyit, hogy valahogy megéljenek. Bérelni akartak
egy házat, és az asszony bízott benne, hogy talál valami ol-
csót. Miután berendezkednek, és ősszel a gyerekek vissza-
mennek az iskolába, Faye nekiáll valamilyen állást keresni.
persze Ward is azt mondta, hogy ő is dolgozni fog, de Faye
jobban bízott a maga képességeiben és neki könnyebben
ment a munka. Ő már dolgozott azelőtt is, és bár már har-
minckét éves volt, semmiképpen sem volt öreg, főként
ahhoz
nem, amit csinálni akart. És mivel Lionel első osztályos lesz,
Greg elkezdi az óvodát, az ikrek pedig bölcsődébe kerülnek,
rengeteg szabad ideje lesz. Csak a dajkát tartotta meg,
hogy fi-
gyeljen a gyerekekre és a kisbabára, végezze el a
házimunkát
és főzzön nekik. A kis Anne még csak négy hónapos volt, és
nem sok gondot okozott. A legjobb időszak volt ahhoz, hogy
újra dolgozni mehessen. De miközben Palm Springs felé ha-
ladtak, Faye megint bűntudatot érzett a kis Anne miatt. A
töb-
biek ilyen idős korukban nagyon sok időt töltöttek vele, de
most egyetlen szabad perce sem jut Anne-re, pedig szinte
alig
látta, amióta megszületett. A katasztrófa azonban olyan
várat-
lanul következett be a kicsi születése után, hogy még
gondo-
latban is csak néha-néha tudott vele foglalkozni, annyi min-
den más járt a fejében. Ward időnként odapislantott Faye-re,
és amikor látta, hogy gondterhelt az arca, megsimogatta a
ke-
zét. Megígérte neki, hogy ha Palm Springsbe érnek,
keveseb-
bet fog inni, és Faye nagyon bízott abban, hogy be is tartja a
szavát. Az ottani ház jóval kisebb volt, és a gyerekek hama-
rabb észrevennék, ha mindig részeg lenne. Mindamellett
volt
elég dolga, és a felesége remélte, hogy jobban le lesz
foglalva.
Faye két nap múlva vonattal visszament Los Angelesbe, és
hollywoodi Roosevelt Hotelban vett ki egy kis szobát, amikor
megérkezett. Azok a házak, amelyeket megnézett,
kimondha-
tatlanul lehangolóak voltak. Csúnya volt a környék, a hátsó
kert és a szobák is kicsik és rondák voltak. Végiglapozta a
pa-
pírjait, felhívta az összes ügynökséget, és végül, amikor már
teljesen el volt keseredve, talált egy házat, amely nem volt
olyan csúnya, mint a többi, és elég nagynak is tűnt. Négy
nagy-
méretű hálószoba volt benne egy szinten. Már korábban
elha-
tározta, hogy a fiúkat és az ikreket egy szobába teszi, a
dajka
egy szobában lesz Anne-nel, a negyedikben pedig ő és Ward
fog lakni. A földszinten volt egy nagy, bár kicsit sötét, olcsó
ta-
pétával dekorált nappali, egy évek óta nem működő
kandalló-
val, egy ebédlő, amely a kis kopár kertre nézett és egy
óriási
ódivatú konyha, amelyben elfért egy jó nagy ebédlőasztal.
Az
biztos, hogy itt a gyerekek közelebb lesznek hozzá, mint ko-
rábban, és Faye próbálta győzködni magát, hogy jó lesz ez
ne-
kik; és hogy Ward nem fogja utálni és nem fog tiltakozni
elle-
ne, a gyerekek sem fognak sírni, amikor meglátják ezeket a
si-
vár szobákat. Az egészben a bérleti díj összege volt a
legjobb,
amelyet ki tudtak fizetni. A ház a Monterey Park nevű
lakóne-
gyedben volt, jó messzire a Beverly Hills-i otthonuktól. Nem
volt értelme senkit sem áltatni a házzal kapcsolatban, és
ami-
kor visszament Palm Springsbe, Faye meg sem próbálta. Azt
mondta nekik, hogy ez "egy darabig" lesz így, hogy jó kis
ka-
land lesz, hogy mindenkinek részt kell venni a
házimunkában
és szép kis virágokat ültethetnek a kertben. Amikor egyedül
maradtak, Ward a felesége szemébe nézett és kertelés
nélkül
megkérdezte, amitől az asszony előre félt:
- Valójában mennyire rossz, Faye?
Faye vett egy nagy levegőt. Az egyetlen, amit tehetett, hogy
megmondja az igazat. Úgyis hamarosan megtudja. Semmi
ér-
telme nem volt hazudni neki.
- Ahhoz képest, amink volt? - Ward bólintott. - Nyomasztó,
De ha nem ahhoz viszonyítunk, ha meg tudjuk tenni, hogy
egy
darabig nem gondolunk rá, akkor nem olyan rossz.
Nemrégen
festették ki, és viszonylag tisztának mondható. Az a kevés
bú-
tor, ami megmaradt, be fog férni. Függönyökkel meg szép
virá-
gokkal szebbétudjukvarázsolni. És-folytatta, miközben meg-
próbálta nem észrevenni férje arcán a lesújtó tekintetet -
leg-
alább mi itt vagyunk egymásnak. Minden rendben lesz.
Rámosolygott Wardra, de ő elfordult.
- Mindig ezt hajtogatod. - Most megint dühös volt a felesé-
gére, mintha az ő hibája lett volna. És Faye titokban kezdte
azt
hinni, hogy valóban az ő hibája. Talán nem kellett volna eről-
tetnie, hogy Ward szembesüljön ezzel az egésszel. Talán
hagy-
nia kellett volna, hogy továbbra is adósságban éljenek mind-
addig, amíg minden össze nem omlik. De előbb-utóbb úgyis
szembe kellett volna nézni ezzel az egésszel... vagy nem?
Már
nem tudta, hogy mi a helyes válasz. De Ward legalább
megtar-
totta a szavát, mindent összecsomagolt a Palm Springs-i
ház-
ban, és csak akkor kezdett el inni, amikor ő visszatért. A férfi
tudta, hogy Faye átveszi a dolgok irányítását, és addig
pihen-
het. Legalább egy darabig... amíg elköltöznek.
Amikor lezárták a házat és az egész család Los Angeles fe-
lé tartott egy kedd délután, olyan volt, mintha legalább száz
fok lett volna. Faye már elért némi haladást a Monterey
Park-i
házban, mielőtt újra csatlakozott volna hozzájuk Palm
Springsben. Amit tudott, egyedül kicsomagolt, mindenkinek
a
szobájába kiakasztott egy képet, a vázákba virágokat helye-
zett és tiszta ágyneműt húzott fel. Minden tőle telhetőt
meg-
tett azért, hogy otthonossá tegye a házat. Amikor
megérkez-
tek, a gyerekek rögtön kíváncsiskodni kezdtek, mint a kisku-
tyák, akik körbeszaglásszák az új otthonukat, és nagyon
örültek, amikor rátaláltak a szobáikra, a játékaikra és az
ágyacskáikra, miközben az anyjuk reménykedve figyelte
őket.
Ward azonban úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, amikor
belépett a sötét és csúnya faburkolatos nappaliba. Egy szót
sem szólt, miközben Faye az arcát fürkészte, de sírás
fojtogat-
ta. Összehúzott szemmel kinézett a kertbe, végigjártatta a
te-
kintetét a nappali szobán, ahol észrevett egy asztalt,
amelyet
az egyik emeleti dolgozószobában tartottak; majd
ösztönösen
felnézett, mintha azt remélte volna, hogy meglátja az
ismerős
csillárt, amelyet hónapokkal azelőtt már eladtak, aztán
meg-
rázta a fejét és ránézett Faye-re. Még soha életében nem
látott
ilyet. Valójában még soha nem járt ilyen szegényes házban,
és
ez nagyon érzékenyen érintette.
- Ennyit erről. Remélem, legalább olcsó volt. - Ismét bűntu-
datot érzett amiatt, amit a családjával tett.
Faye szeméből gyengédség áradt, ahogy ott álltak
egymással
szemben az új otthonukban.
- Nem fogunk itt lakni örökké, Ward. - Ugyanezt mondta
magának évekkel ezelőtt, amikor annyira szeretett volna
elme-
nekülni szülei otthonának szegénysége elől. De az sokkal
rosszabb volt, mint ez. És ez sem fog örökké tartani. Ezúttal
tel-
jesen biztos volt benne. Valahogy ki fognak mászni ebből a
helyzetből.
Ward szomorúan még egyszer körülnézett.
- Azt hiszem, ebből nem tudok többet elviselni. - Ettől Faye,
hónapok óta most először, úgy érezte, hogy szétveti a düh,
és
amikor megszólalt, ordított.
- Ward Thayer! Ebben a családban mindenki beéri ezzel,
úgyhogy jobb lesz, ha te is azt teszed. Nem tudom neked
visz-
szaforgatni az idő kerekét. Nem tudok úgy tenni, mintha ez
a
régi otthonunk lenne. De most ez az otthonunk, a miénk, az
enyém, a gyerekeké és a tied is! - Remegve nézte Wardot,
aki
viszonozta a tekintetét. Faye eltökélte, hogy beéri ezzel,
amiért
a férfi nagyon tisztelte, de ő nem volt biztos benne, hogy
lesz
hozzá elég ereje, és amikor aznap este lefeküdt, majdnem
biz-
tos volt abban, hogy nem. A szoba dohszagú volt, mintha a
ge-
rendák éveken át nedvesek lettek volna, és az egész házban
ez
a szag érződött. A függönyök, amelyeket Faye feltett, annak
idején a cselédek szobáiban voltak, és egyáltalán nem
illettek
ide. Wardnak olyan érzése volt, mintha cselédek lettek volna
a
saját otthonukban, és az egész egy hihetetlen, szürrealista,
po-
csék álomnak tűnt. De mégis az övék volt és valóságos, és
az
asszony tudta, hogy be kell érniük ennyivel.
Ward odafordult Faye-hez, hogy valamit mondjon neki,
hogy bocsánatot kérjen tőle, de ő már mélyen aludt, olyan
ki-
csire összehúzva magát, mint egy kismacska, mint egy
rémült
kisgyermek, és a férfi azon tűnődött, vajon ő is fél-e. Ő
maga
az utóbbi időben szinte egyfolytában félt, még az ivás sem
se-
gített, és azon gondolkodott, vajon mi fog történni az életük
hátralevő részében. Vajon örökké így lesz? Egyelőre többet
nem engedhetnek meg maguknak, de vajon lesz-e még
olyan
idő, amikor igen? Faye azt mondta, hogy ez csak egy
ugródesz-
ka, átmeneti hely, hogy egyszer majd elköltöznek, de mikor,
hogyan és hová? Ward még legvadabb álmában sem tudta
el-
képzelni, ahogy ott feküdt a ronda, dohos, halványzöldre
fes-
tett hálószobában.
 
Holl ywood. . .
1952-1957
 
Már hat év telt el azóta, hogy az ügynöke volt, és Faye
reszkető
kézzel tárcsázott. Könnyen elképzelhető, hogy már régen
visz-
szavonult, vagy hogy nincs ideje vele beszélni. Amikor
Lionel
megszületett, felhívta őt és megpróbálta meggyőzni, hogy
tér-
jen vissza a szakmába, mielőtt túl késő lenne. Most már
bizto-
san késő, hiszen már hat éve, hogy feladta a karrierjét. Úgy-
hogy Faye nem azért hívta fel, hogy egykori ügynöke el-
mondja neki, csupán a tanácsára volt szüksége.
Szeptemberig
várt, mert akkor már mindegyik gyerek visszatért az
iskolába,
ahogy tervezték, kivéve persze Anne-t. Ward elment a régi
ba-
rátaival találkozni, hogy állást szerezzen, ahogy ő mondta,
de
úgy tűnt, hogy a legtöbbször csak hosszú ebédeket költött el
kedvenc éttermeiben és klubjaiban, "kapcsolatokat
építgetve",
szokta mondani a feleségének, amikor hazament. Lehet,
hogy
valóban azt tette, de ez már évek óta így zajlott, és semmi
sem
lett belőle, mint ahogy ebből a telefonbeszélgetésből sem,
ha
az ügynök nem fog vele szóba állni. Faye imádkozott magá-
ban, hogy ne így legyen, miközben bemondta a nevét a
titkár-
nőnek. Végtelen hosszú csend következett, mialatt tartani
kel-
lett a vonalat, aztán egyszer csak hirtelen megszólalt...
Akár-
csak a régi szép időkben.
- Uramisten?... Egy hang a távoli múltból. Hát maga még él?
- A férfi hangja úgy mennydörgött Faye fülében, mint annak
idején, és zavartan elnevette magát. - Tényleg maga az,
Faye
Price? - Az asszony most egy kicsit bánta, hogy nem találko-
zott vele gyakrabban az elmúlt évek során, de annyira elvolt
foglalva Warddal meg a gyerekekkel, és Hollywood egy
másik
élet részének számított.
- Igen, én vagyok, ugyanaz a Faye, Price, csak már van né-
hány ősz hajszálam is.
- Azon lehet segíteni, bár nem hiszem, hogy ezért hívott
volna. Minek köszönhetem ezt a megtisztelő meglepetést?
Megvan már a tíz gyerek? - Abe ugyanolyan barátságosnak
hangzott, mint korábban, és Faye-t meghatotta, hogy még
min-
dig van ideje arra, hogy vele beszélgessen. Valamikor
nagyon
jó barátok voltak. Kezdetektől fogva Abe volt az ügynöke,
aki
egy időre eltűnt az életéből, és most megint az ő ajtaján ko-
pogtat. Csak mosolygott azon, amit a férfi kérdezett.
- Nincs tíz, Abe, csak öt van. Még csak félúton járok.
- Úristen, teljesen megőrültek! De én ezt már akkor láttam a
szemében, és ezért mondtam le magáról. De amíg itt volt
köz-
tünk, Faye, nagyszerű volt. És még sokkal tovább is
maradha-
tott volna. - Faye nem feltétlenül értett vele egyet, de azért
jól-
esett hallani. Egy nap valószínűleg leáldozott volna a
csillagja,
mert ez mindenkivel így van. Ward azonban megmentette
et-
től, de most... Faye-nek minden bátorságát össze kellett
szed-
nie, hogy elmondja Abe-nek, miért hívta, bár ő valószínűleg
már akkor sejtette, amikor meghallotta a nevét. Ő is
ugyanúgy
olvasta az újságokat, mint mindenki más, és hallott róla,
hogy
milyen nagy bajba kerültek Warddal. Eladták a házat,
elárve-
rezték a műkincseket, bezárták a hajógyárat. Gyors zuhanás
volt, ami sok ügyfelével előfordult már. De ettől Abe-nek
nem
változott meg a véleménye azokról az emberekről, akiket
sze-
retett, és most nagyon sajnálta Faye-t, aki ott állt pénz
nélkül,
egy olyan férjjel, aki életében még egy napot sem dolgozott,
miközben öt gyermeket kellett felnevelnie.
-Szoktak hiányozni a régi idők, Faye?
Faye mindig őszinte volt Abe-hez.
- Az igazat megvallva, nem. - Legalábbis mostanáig nem,
de most is valami más járt a fejében.
- Gondolom, semmire sincs ideje az öt gyerek mellett - je-
gyezte meg Abe. De Faye-nek most újra dolgoznia kellett,
amit
a férfi nagyon is jól tudott, és úgy döntött, hogy rátér a
lényeg-
re, ne kelljen Faye-nek térden csúszva könyörögnie.
-Szóval minek köszönhetem a megtiszteltetést és az örö-
met, hogy felhívott, Mrs. Thayer? - Persze sejtette... egy
szín-
házi szerep kellene vagy egy kisebb filmszerep. Jól ismerte
Faye-t és tudta, hogy nem fogja tőle a csillagos eget kérni.
- Egy szívességet szeretnék kérni, Abe.
-Ki vele! - Mindig közvetlen volt hozzá, és ha tud, akkor
most is segíteni fog neki.
-Találkozhatnánk valamikor? - A hangja úgy hangzott a te-
lefonban, mint egy naiváé, Abe pedig elmosolyodott.
- Hát persze, Faye. Mikor tud jönni?
- Holnap?
A férfi meglepődött, hogy ilyen gyorsan akar vele találkozni.
Akkor bizonyára nagyon kétségbe vannak esve.
- Rendben van. Együtt ebédelünk a Brown Derby-ben.
- Az csodálatos lesz- mondta Faye, és egy röpke pillanatig
úgy érezte, hogy vágyik a régi szép időkre. Évek óta nem is
gondolt rá. Aztán amikor letette a kagylót, titkolt mosollyal
ment az emeletre. Csak azon imádkozott, Abe nehogy azt
mondja, hogy elment az esze. De amikor másnap
találkoztak,
a férfi semmi ilyesmit nem mondott, csak ült és szótlanul
gon-
dolkodott azon, amit Faye kérdezett tőle. Megdöbbenéssel
hallgatta a részleteket arról, hogy mi történt velük, és hogy
je-
lenleg a Monterey Parkban élnek. Az nagyon messze volt
attól,
ahol elkezdték, pontosabban fényévekre, de úgy tűnt, hogy
az
asszony állta a sarat. Faye mindig is igen talpraesett lány
volt
és elég okos ahhoz, hogy megvalósítsa azt, amit kigondol.
Abe csak azon töprengett, hogy ad-e valaki esélyt neki.
- Valahol olvastam, hogy ida Lupino rendezett egy filmet a
Warner Brothers számára.
-Tudom, Faye. De nem mindenki fogja megadni magának
ezt a lehetőséget. -Abe őszinte akart lenni. - Csak kevés
ilyen
van. - Aztán megkérdezte: - És mit szól mindehhez a férje?
Faye vett egy nagy levegőt, és az ügynöke szemébe nézett.
Abe nem sokat változott az elmúlt évek alatt. Még mindig
kö-
vér, ősz hajú, éles eszű és igényes volt, de ugyanakkor
kedves
és talpig becsületes. És ami a legjobb volt, Faye rögtön
érezte,
hogy még mindig a barátja. Ha tud, akkor segíteni fog.
- Még nem tudja. Úgy gondoltam, hogy előbb magával be-
szélek, Abe.
- Gondolja, ellenezni fogja, hogy visszajöjjön Hollywoodba?
- Így nem. Ha megpróbálnék újra játszani, akkor talán. De
az az igazság, hogy már túl öreg vagyok, és túl régen abba-
hagytam.
- Harminckét éves korban ilyet mondani tiszta marhaság.
Maga még egyáltalán nem öreg, de ennyi év után nehéz
lenne
visszatérni. Az emberek felejtenek, a fiataloknak pedig meg-
vannak a mostani sztárjaik. Tudja - mondta Abe, miközben
hátradőlt és elgondolkodva nagyot szívott a szivarjából, mi-
előtt a desszerthez hozzáfogott volna - a maga ötlete sokkal
jobban tetszik. Ha el tudja adni valamelyik stúdiónak, az iga-
zán nagy szám lenne.
- Megpróbálja?
Abe a szivarjával Faye-re bökött.
- Arra kér, hogy megint az ügynöke legyek, Faye?
- Igen. - Elkapta Abe tekintetét, aki elmosolyodott.
- Akkor elfogadom. Körbeszaglászok és meglátom, mit te-
hetek. - De Faye nagyon jól ismerte Abe-et. Tudta, hogy min-
den követ meg fog mozgatni, hogy találjon a számára
valamit,
és ha mégsem találna semmit, az azért lesz, mert
semmilyen
lehetőség sincs. És az asszonynak igaza volt. Abe hat hétig
nem jelentkezett, de amikor felhívta, arra kérte, hogy
menjen
be hozzá. Faye nem mert kérdezősködni a telefonban.
Busszal
elment a Monterey Parkból Hollywoodba, egész úton
idegesen
fészkelődve, aztán amikor megérkezett, felszaladt a lépcsőn
Abe irodájáig. Mire odaért, egészen kifulladt, de még mindig
szép volt, állapította meg magában a férfi, amikor Faye
leült.
Csodálatos vörös selyemruha és egy könnyű fekete
gyapjúka-
bát volt rajta. Megtartotta néhány ruháját a régi időkből, és
re-
mekül nézett ki. Szinte remegett, amikor Abe az arcát
fürkész-
te, és az íróasztalon keresztül megfogta a kezét. A férfi
tudta,
hogy Faye mennyire izgul.
- Nos?
-Nyugodjon meg! Semmi rendkívüli, de kezdetnek nem
rossz. Talán. Feltéve, hogy tetszik magának. Egy
segédrendezői
állásról van szó az MGM-nél, nevetséges fizetésért. De a
bará-
tomnak, Dore Scharynek tetszett az ötlet. Szeretné látni,
hogy
mit lehet kihozni a dologból. Azt is tudja, hogy Lupino mit
csi-
nál a Warner Brothersnél. Tetszik neki az ötlet, hogy az ő
stáb-
jában is legyen egy nő. - Schary régóta arról volt nevezetes,
hogy ő volt a leghaladóbb gondolkozású stúdióvezető, bár
egyben a legfiatalabb is.
-Meg fogja tudni állapítani, hogy érek-e valamit, ha valaki
másnak dolgozom? - kérdezte Faye egy kicsit aggódva, de
ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy senki sem fogja
megen-
gedni neki, hogy azonnal egyedül rendezzen.. Ezt ő is jól
tudta.
Abe egyetértőleg bólogatott.
- A rendezőnek szerződése van, de Dore tudja, hogy nem
vált be. Ha ez a film csak félig-meddig lesz elfogadható,
akkor
az a maga hibája lesz. A fickó annyira lusta és olyan sokat
iszik,
hogy alig lesz ott a forgatáson, tehát maga szabad kezet
kap. Vi-
szont nem kap sok pénzt, és a dicsőség sem lesz a magáé.
Az
majd a következő filmnél lesz meg, ha most jól dolgozik.
Faye bólintott.
- És jó film lehet belőle?
- Magán múlik. - Abe megint őszinte volt, röviden elmond-
ta a cselekményt és hogy kik játszanak a filmben. - Faye, itt
a
lehetőség, és magának éppen ez kell. Ha komolyan
gondolja,
akkor szerintem meg kell próbálnia. Mit veszíthet vele?
- Azt hiszem, semmit - válaszolta Faye Abe-et fürkészve, mi-
közben végiggondolta mindazt, amit mondott, és tetszett
neki a
dolog. - Mikor kellene kezdeni? - Időre volt szüksége, hogy
ta-
nulmányozhassa a forgatókönyvet, de szinte látta, hogy
Abe-nek
elszorult a torka. A férfi tudta, hogy ő hogyan szeret
dolgozni,
hogy milyen alapos és szorgalmas. Zavartan elmosolyodott.
- A jövő héten.
Faye vágott egy grimaszt, és nagyot sóhajtott.
- Úristen! - Így arra sem lesz ideje, hogy Warddal elfogad-
tassa az elképzelését. De ezt akarta csinálni, mert csak
ehhez
értett, bár azt még pontosan nem tudta, hogyan is kell
csinálni,
de azt igen, hogy mindenképpen meg akarja próbálni. Titok-
ban már hónapok óta ezen törte a fejét. Mélyen belenézett
ABE
Abramson szemébe, és bólintott. - Elfogadom.
- Azt még nem mondtam, hogy mennyit fizetnek.
- Akkor is elfogadom.
Abe megmondta, hogy mennyi lesz a fizetése, ami mindket-
tőjük szerint nevetséges összeg volt, de a lényeg az, hogy
Faye
kap egy lehetőséget.
- Minden nap reggel hatkor ott kell lennie a forgatáson, sőt,
ha kell, korábban is. Lehet, hogy este nyolcig vagy kilencig
kel
dolgoznia. Nem tudom, hogy fog boldogulni a gyerekekkel
De talán a férje besegíthetne - mondta Abe, bár ezt nem
tudta
róla elképzelni. Ward nem az a fajta férfi volt. Túlságosan
hoz-
zászokott ahhoz, hogy egy sereg ember van körülötte, akik
mindenben kiszolgálják, és Abe-nek fogalma sem volt arról,
hogy mostanában mennyit segített a feleségének.
- Van egy asszony, aki segít nekem.
- Akkor jó - mondta Abe, és felállt. Olyan volt, mint a régi
szép időkben... majdnem... egy kicsit hasonló... Faye
elmoso-
lyodott.
- Köszönöm, Abe.
- Nincs mit. - A tekintetéből érezni lehetett, hogy sajnálja
Faye-t, de tisztelte is. Ki fog evickélni a bajból. Egyszerűen
ilyen lány volt. - Ha tud, jöjjön vissza holnap, és aláírjuk a
szerződést. - Ez egy újabb hosszú buszozást jelentett a
város-
ba, de az semmi ahhoz képest, hogy most majd minden nap
végig kell utaznia a városon kelettől nyugatig, Culver Citybe
és
az MGM-hez. De ezért az állásért vagy Abe kedvéért
üvegcse-
repeken is képes lett volna végiggyalogolni. Tudta, hogy Abe
tíz százalékot kap az ő fizetéséből, és az a tíz százalék neki
csak aprópénz volt, de különösebben nem érdekelte. Mint
ahogy Faye-t sem, mert fel volt villanyozva.
Munkát kapott! Szerette volna világgá kürtölni, amikor sza-
ladt le a lépcsőn. Egész úton mosolygott magában a buszon,
és
úgy rontott be a házba, ahogy a gyerekei szoktak. Ward a
nap-
paliban ült, láthatóan egy újabb baráti pezsgős ebéd hatása
alatt, de Faye az ölébe huppant, és átkarolta a nyakát.
- Találd ki, mi újság!
- Ha azt mondod, hogy megint terhes vagy, megölöm ma-
gam... de csak azután, hogy téged megöltelek! - mondta ne-
vetve, de Faye a fejét rázta, és olyan elégedettség ült ki az
ar-
cára, amilyet a férje még nem is látott rajta.
- Nem. Még egyet tippelhetsz.
- Feladom. - A szeme vörös volt, a nyelve egy kicsit akado-
zott, de Faye-t most ez nem érdekelte.
- Állást kaptam! - Ward megdöbbent, de az asszony folytat-
ta.-Segédrendező leszek egy filmben a jövő héttől az MGM-
nél.-Ward olyan hirtelen pattant fel, hogy Faye-nek négykéz-
lábra kellett ereszkednie, hogy ne zuhanjon le a padlóra, mi-
közben a férfi ránézett.
- Elment az eszed? Mi a fenének csináltad ezt? Ezért voltál
oda? Munkát kerestél? -Teljesen rémült arcot vágott, Faye
pe-
dig azon tűnődött, vajon Ward hogyan képzeli el, hogy
eltart-
sák magukat. A kötvényekbe fektetett ötvenötezer aligha
ele-
gendő két felnőtt, öt gyerek és egy alkalmazott
eltartásához. -
Mi a fenének kellett ilyet csinálnod? - A férfi kiabált, a gyere-
kek pedig a lépcsőről figyelték őket.
- Az egyikünknek dolgoznia kell, Ward.
- Mondtam neked, hogy minden nap építem a kapcsolatokat.
- Remek. Akkor hamarosan neked is lesz valamilyen állá-
sod. De addig én ezt akarom csinálni. Fantasztikus
tapasztala-
tot szerezhetek vele.
- Mihez? Vissza akarsz menni Hollywoodba?
- Csak ilyen formában, nem úgy, mint a régi időkben. -
Faye-nek erőlködnie kellett, hogy nyugodt maradjon a
hangja,
és őszinte akart lenni Wardhoz. Szerette volna, ha a
gyerekek
felmennek az emeletre, és nem bámulnák őket, de amikor
in-
tett nekik, meg sem moccantak. Az apjuk pedig egyáltalán
nem figyelt rájuk, mint ahogy máskor sem mostanában. -
Azt
hiszem, ezt kettesben kellene megbeszélnünk.
- A fene egye meg! Most fogjuk megbeszélni. - Ahogy dü-
hös lett, mintha csúnyább is lett volna. - Miért nem
kérdeztél
meg engem, mielőtt belefogtál?
- Váratlanul jött.
- Mikor? - Wardból úgy záporoztak a szavak, mintha köve-
ket hajigálna.
- Ma.
- Remek. Akkor mondd meg nekik, hogy meggondoltad ma-
gad. Nem érdekel az állás.
Hirtelen Faye-ben megpattant valami, és érezte, hogy szét-
árad benne a düh.
- Miért tennék ilyesmit, Ward? Nekem kell ez az állás. Egy-
általán nem érdekel, hogy milyen rosszul fizetnek, vagy
hogy
te mit gondolsz. Ezt akarom csinálni, és egy nap még örülni
fogsz neki. Valakinek tennie kell azért, hogy kievickéljünk
eb-
ből a slamasztikából - mondta Faye, de rögtön meg is bánta.
- És te lennél az? Erről van szó?
- Talán igen. - Akár folytathatta is, a bajt már úgyis
elkövette.
- Remek. - Ward villámló tekintettel nézett rá, miközben
felkapta a zakóját a szék támlájáról. - Akkor rám már nincs
is
szükséged, igaz?
- De igen... - Csakhogy mire ezt kimondta, a férfi mögött
becsapódott az ajtó, Valerie és Vanessa sírni kezdtek,
Gregory
pedig szomorúan nézett az édesanyjára.
- Vissza fog jönni?
- Persze - felelte Faye, és elindult felfelé a lépcsőn a gyere-
kekhez, de hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Miért
kell
Wardnak mindent megnehezítenie? Miért kell mindig
mindent
magára vennie? Biztosan azért, mert túl sokat ivott,
nyugtatgat-
ta magát egy nagyot sóhajtva, miközben megpuszilta
Lionelt,
összeborzolta Greg haját, aztán lehajolt, hogy ölbe vegye a
két
kislányt. Elég erős volt ahhoz, hogy mindkettőt felemelje.
Sok
mindenhez elég erős volt. Talán Wardnak éppen ez a baja.
Nem akart tudomást venni róla, és Faye-nek egyre inkább
ne-
hezére esett, hogy eltitkolja előle. Szerette volna
megkérdezni
a férjét, miért csinálja ezt vele, de úgyis tudta rá a választ.
Ward nem volt képes megemészteni a velük történteket, és
vagy Faye-t, vagy önmagát kellett hibáztatnia. Bármelyiket
is
választotta, az asszony itta meg a levét. Mint ahogy aznap
éj-
jel is, amikor hajnali négy óráig volt ébren, várva, hogy Ward
hazajöjjön és közben azon imádkozott, nehogy összetörje a
kocsit és önmagát. Negyed ötkor érkezett meg, bűzlött a
gin-
től, és alig tudott bemászni az ágyba az elsötétített
szobában.
Semmi értelme nem lett volna beszélni vele. Faye úgy
döntött,
hogy majd reggel elmondja neki a tervét. De amikor
megtette
a férfinak nem nagyon tetszett.
- Az ég szerelmére, hallgass meg! -Ward annyira másnapos
volt, hogy alig látott, Faye-nek pedig sietnie kellett, hogy
beér-
jen Abe irodájába aláírni a szerződést, és magához venni a
for-
gatókönyvet.
- Nem akarom meghallgatni ezt a baromságot. Ugyanolyan
őrült vagy, mint én voltam annak idején. Az egész csak
ábrán-
dozás. Ostoba vagy. Semmivel sem tudsz többet a
rendezésről,
mint én, márpedig nekem halvány fogalmam sincs róla,
mondta Ward dühösen.
- Nekem sincs, de meg fogom tanulni. Éppen ez a lényeg eb-
ben az állásban, és talán a következőben... vagy talán a
követ-
kező tíz filmben, majd meglátjuk. De ezután legalább
valamit
tudni fogok róla, és ezért nem őrültség, amit most
elmondtam.
- Egy lószart.
-ide figyelj, Ward! A producerek olyan emberek, akiknek
rengeteg kapcsolatuk van, akik ismernek olyanokat, akiknek
pénzük van. A producereknek nincs egy fillérük sem, még az
sem kell, hogy tetszen nekik a film, bár az segít, ha úgy
tesz-
nek, mintha tetszene. Ők a közvetítők. Ők hozzák össze az
üz-
letet. Kell neked ennél jobb állás? Nézd meg azokat az
embe-
reket, akiket ismersz. Néhány barátod örömmel fektetné be
a
pénzét filmekbe, hogy egy kicsit közelebb kerüljön Holly-
woodhoz. És egy nap, ha jól csináljuk, együtt
dolgozhatnánk.
Te leszel a producer, én pedig a rendező. - Ward úgy nézett
Faye-re, mintha megbolondult volna.
- Miért nem jelentkezel egy kabaréba? Teljesen elment az
eszed, és bolondot csinálsz magadból. - Faye végül
elhúzódott
Wardtól, akinek még nem kellett a remény. Még el sem
tudta
képzelni a lehetőségeket. De Faye már látta maga előtt,
csak az
kell, hogy a férje felemelje a fenekét és próbálja meg. Magá-
hoz vette a kabátját és a táskáját, s ránézett.
- Nevess ki, ha akarsz, Ward Thayer. De egyszer még be fo-
god ismerni, hogy igazam volt. És ha majd egy nap képes le-
szel arra, hogy újra férfiként viselkedj, talán még ki is
próbál-
hatod az ötletemet. Nem olyan nagy őrültség, mint ahogy te
hiszed. Gondolkozz el ezen, ha van egy kis időd két ital kö-
zött. - Ezzel kiment a szobából, és becsukta az ajtót.
A következő két hónap alatt alig találkoztak. A férfi még mé-
lyen aludt, amikor Faye elindult a buszhoz, amellyel minden
nap munkába ment. Négy óra után nem sokkal kellett
elindul-
nia, és egy örökkévalóságig tartott az út a buszon az MGM-
ig.
Este mire hazaért, rendszerint elmúlt tíz óra, a gyerekek
már
régen aludtak, Ward pedig többnyire még nem volt otthon.
Faye sosem kérdezte meg tőle, hogy hol járt éjszaka, csak
vett
egy forró fürdőt, bekapott valamit, belenézett a
forgatókönyv-
be, aztán beesett az ágyba, másnap reggel pedig kezdődött
minden elölről. Ettől bárki kikészült volna, de Faye nem adta
fel. A rendezőnek, akinek dolgozott, semmi nem tetszett,
amit
csinált, és nagyon megnehezítette az életét, amikor jelen
volt a
forgatáson, de szerencsére szinte sosem volt ott. Faye-t
pedig
egy cseppet sem érdekelte, hogy miért nem volt ott, mert
vala-
miféle varázslat kötötte össze őt a színészekkel, akiktől
olyas-
mit kapott, amit senki más nem. Ez meglátszott a
mindennapi
munkában; de leginkább az elkészült kópiában, amelyet
végül
is megmutattak Dore Scharynek. Január végén Abe felhívta
Faye-t telefonon. Ez egy héttel a forgatás befejezése után
tör-
tént, amikor Faye arra ment haza, hogy ezúttal Ward több
nap-
ra elment. Azt üzente a dajkával, hogy Mexikóba megy
"meg-
látogatni a barátait", és Faye semmit sem hallott felőle. Az
üze-
net hallatán a hátán hideg futott végig, de igyekezett
meggyőzni
magát, hogy minden rendben van, és megpróbált a
gyerekekre
koncentrálni, akiket alig látott, amióta elkezdett dolgozni. A
gyerekekkel való foglalkozás azonban megint félbeszakadt,
ez-
úttal Abe miatt, aki az egyik délelőtt éppen akkor telefonált,
amikor Anne-nel játszott.
- Faye? - zengett a vonal másik végén az ismerős hang, és
Faye elmosolyodott.
- Igen, Abe.
- Jó hírem van. - Faye-nek elakadt a lélegzete. istenem, bár-
csak tetszene nekik a munkája! Majd meghalt a
kíváncsiságtól,
úgy várta a hírt. - Schary azt mondja, hogy maga
szenzációs.
- Ó, Istenem... - mondta Faye, és könny szökött a szemébe.
- Szeretne még egy esélyt adni magának.
- Akkor már egyedül dolgozhatok?
- Nem. Újra segédrendezőként, de több fizetésért. És ezút-
tal olyasvalakivel dolgozhat, aki jó szakember. Szerinte
sokat
fog tanulni tőle. - Abe mondott egy nevet, amitől Faye-nek
el-
akadt a lélegzete. Évekkel ezelőtt őt is rendezte, és tudta,
hogy
amit Dore Schary mondott, az igaz: sokat fog tanulni attól az
embertől. Csakhogy ő maga szeretett volna filmet rendezni.
De tudta, hogy most még türelmesnek kell lennie. Ezt
mondo-
gatta magában, miközben Abe röviden ismertette az új
ajánla-
tot, ami nagyon jól hangzott. - Mit szól hozzá?
- A válaszom igen. - Mindenképpen szükségük volt a pénz-
re, és isten tudja, Ward merre járt. Ez a mexikói kiruccanás
va-
lóban az utolsó csepp volt a pohárban, és Faye elhatározta,
hogy ha hazajön, meg is fogja mondani neki. Ezt is meg sok
minden mást. Szerette volna elmondani neki ezt az új
ajánla-
tot is, ami csodálatos volt, és nem volt senki, akinek
beszélhe-
tett volna róla. Rettenetesen egyedül érezte magát a férje
nél-
kül. - Mikor kell kezdenem?
- Hat hét múlva.
- Az jó. Akkor még egy kicsit együtt lehetek a gyerekekkel.
Abe-nek feltűnt, hogy Faye már hosszú ideje nem is beszélt
Wardról, de ezen egyáltalán nem csodálkozott. Egy lyukas
ga-
rast sem adott volna azért, hogy a házasságuk túléli ezt az
idő-
szakot. Abból a kevésből, amit Faye elmondott, elég
nyilvánva-
ló volt, hogy Ward nem tudott alkalmazkodni a
körülmények-
hez, és Faye előbb-utóbb újra talpra áll és el fogja őt hagyni.
Ez
teljesen egyértelműnek tűnt, vagy legalábbis Abe így
gondolta,
mert soha nem értette meg igazán, hogy Faye milyen
erősen
kötődött a férjéhez. Miután feladta a karrierjét a férfi és a
gye-
rekek kedvéért, rokonai és közeli barátai pedig nem nagyon
voltak, éveken keresztül csak Ward létezett a számára, és ez
még most is így volt. Szüksége volt rá, mint ahogy Wardnak
is
a feleségére, vagy legalábbis Faye ezt gondolta. Így aztán
igen-
csak meglepődött Wardon, amikor visszatért Mexikóból. Le
volt barnulva, egészségesnek és jókedvűnek látszott, a
szájá-
ban egy hosszú, vékony kubai szivar lógott, a kezében egy
kro-
kodilbőrből készült bőröndöt tartott, és az egyik régi fehér
vá-
szonöltönye volt rajta. Faye-nek olyan érzése volt, mintha
még
a Duesenberg is odakint állna a ház előtt, csak ki kellene
néz-
nie az ablakon, hogy meglássa. A férfi egy kicsit zavarba
jött,
amikor meglátta Faye-t, mert arra számított, hogy ilyen
későn
már biztosan alszik. Jócskán elmúlt éjfél, de még mindig az
új
forgatókönyvet tanulmányozta.
- Jól utaztál? - kérdezte Faye, aki mindazt a magányosságot
és fájdalmat, amit férje elutazása óta érzett, rideg hangjával
palástolta. Túl büszke volt ahhoz, hogy ezt a tudomására
hoz-
za... egyelőre.
- Igen... Ne haragudj, hogy nem írtam...
- Gondolom, nem volt rá időd: - Ward arcán megjelent va-
lami, amitől Faye hirtelen nagyon dühös lett. Amikor
megszó-
lalt, csípős hangja tele volt dühvel és keserűséggel. A férje
még
csak bocsánatot sem kér azért, hogy elment. Erre pillanatok
alatt rájött, és érezte az okát is. - Kivel voltál ott?
- Néhány régi barátommal - felelte Ward, miközben letette
a bőröndjét, és leült vele szemben az ágy másik oldalára.
Tud-
ta, hogy ez egy kicsit kínosabb helyzet lesz, mint amilyenre
számított.
- Milyen érdekes! Furcsa, hogy említést sem tettél róla, mi-
előtt elmentél.
- Nagyon váratlanul jött - mondta Ward, és a szemében né-
mi rosszindulat csillant meg. -Te meg nagyon el voltál
foglalva
a filmeddel. - Szóval erről van szó. Így állt bosszút azért,
mert
neki sikerültállást találnia, míg neki nem, amit persze Faye
na-
gyon jól tudott, csak nem tartotta tisztességesnek a férje
részéről.
- Értem. Így persze egészen más a helyzet. Ha legközelebb
elmész három hétre, esetleg megpróbálhatnál felhívni a
mun-
kahelyemen. Meg fogsz lepődni, hogy milyen könnyen el
lehet
érni telefonon.
- Ezt nem tudtam - felelte a férfi, és napbarnította arca egy-
re sápadtabb lett.
- Persze. - Faye mélyen belenézett Ward szemébe és tudta,
hogy mi az igazság. Csak azt nem tudta, hogy miként
szembe-
sítse vele. A másnapi újságok azonban besegítettek neki.
Min-
dent megírtak. Nem kellett mást tennie, mint odahajítania a
la-
pot a férfi elé az ágyra. - Elég jó sajtóügynököd van, és
gondo-
lom, az utazási ügynököd is az. De ugyanezt nem
mondhatom
el a nőkkel kapcsolatos ízlésedről és arról, hogy kit
választasz
magad mellé egy utazáshoz. - Faye olyan görcsöt érzett a
gyomrában, hogy azt hitte, ott azonnal belehal. De esze
ágá-
ban sem volt kimutatni. Nem akarta, hogy a férje megtudja,
milyen fájdalmat okozott neki ezzel a flörttel. Ugyanakkor
azt
is tudta, hogy Ward ilyen módon próbált megbirkózni azzal,
ami történt vele, így igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy
még mindig ahhoz a világhoz tartozik, amelyet elveszített.
De
bármennyire is erőlködött, számukra annak már vége... ha
csak nem köt újabb házasságot azzal a világgal.
Wardnak elállt a lélegzete is, amikor elolvasta a cikket:
tönkrement milliomos, Ward Thayer IV és Maisie Abernathi
napokon belül visszatérnek Mexikóból. Három hete Mis.
Abernathie jachtján sütkéreznek San Diego közelében, mi-
után Mexikóban meglátogatták a barátaikat, és nagyokat
hor-
gásztak. Mindketten nagyon boldogok, és mindenki azt talál-
gatja, vajon mi történt Ward Thayer visszavonult filmsztár
feleségével..." - Faye életében először gyűlöletet és félelmet
sugárzó tekintettel nézett a férjére.
- Megmondhatod nekik, hogy elválok. Nem lesz több cím-
lapsztori, de te meg Miss Abernathie legalább azt tehettek,
amit akartok. Szerinted ez a megoldás arra, ami velünk tör-
tént? Olyan emberekkel flangálni, mint ő? Te szemét! Hányni
tudnék tőletek. - Miss Abernathie egy elpuhult milliomoscse-
mete volt, aki már csaknem minden férfival lefeküdt, akit is-
mertek... "kivéve engem", szokta mondani Ward. De most
már ő is felkerült a listára.
Faye kivonult a hálószobából, becsapta maga mögött az aj-
tót, és amikor a férfi lement a földszintre, látta, hogy Faye
már
elment, hogy a négy gyereket elvigye az iskolába. Hetek óta
szinte minden idejét velük töltötte, hogy bepótolja azokat a
heteket, amikor reggeltől estig dolgozott és majd dolgozni
fog.
Munka közben rettenetesen hiányoztak neki, de nem ők
jártak
a fejében, amikor visszament a házba és ott találta férjét a
nap-
paliban, aki őt várta egy kék selyemköntösben, amelyet
évek-
kel azelőtt Párizsban vett.
- Beszélnem kell veled - mondta Ward, de egészen megré-
mült, amikor az asszony szó nélkül elviharzott mellette,
hogy
felmenjen a lépcsőn. Faye úgy döntött, hogy a városi
könyvtár-
ba megy olvasni.
- Nincs mit mondanom neked. Oda mész, ahova akarsz. Ke-
resek magamnak egy ügyvédet, és majd ő felhívja
Burfordot. -
Már kezdte meggyőzni magát arról, hogy a férje számára
Maisie
Abernathie nemcsak valóságos, hanem végleges kapcsolat
is.
- Gondolod, hogy ez ilyen egyszerű? - kérdezte Ward és el-
kapta felesége karját, amikor elment mellette anélkül, hogy
rá-
nézett volna. De ekkor Faye mélyen a szemébe nézett, és a
férfi szinte megrémült tőle. Még soha életében nem látott
ilyen
megvető tekintetet, az érzést pedig nem is ismerte, és
szinte
megszakadt a szíve, amikor rájött, hogy mit is művelt. -
Figyelj
ide, Faye... az egész csak egy ostoba ballépés volt.
Egyszerűen
el kellett mennem innen... a gyerekek állandóan visítoztak...
te nem voltál itthon... a ház nyomasztó... már nem bírtam
el-
viselni.
- Helyes. Akkor most már végleg megszabadulhatsz min-
dentől. Maisie-vel visszaköltözhetsz Beverly Hillsbe. Biztosan
boldogan befogad téged.
- Milyen minőségben? - kérdezte Ward keserűen. - Sofőr-
ként? A franc egye meg az egészet! Én nem találok
semmilyen
állást, te pedig állandóan dolgozol. Honnan a fenéből
tudhat-
nád, hogy mit érzek? Nem tudom elviselni ezt az életformát.
Engem nem erre neveltek... Nem tudom... - Elengedte Faye
karját, ő pedig közönyösen nézett az arcába. Ezúttal a férfi
túl
messzire ment. Az ivást, az önsajnálatot, a munkára való
kép-
telenségét, az elherdált pénzt titkoló hazugságokat mind
meg
tudta bocsátani, de ezt nem. Ez volt az utolsó csepp a
pohár-
ban. De Ward szánalmas arcot vágott. - Nem tehetek róla.
Te
erősebb vagy, mint én. Benned van valami, ami belőlem hi-
ányzik. De nem tudom, mi az.
- Úgy hívják, hogy tartás. Benned is megvan, csak ki kelle-
ne próbálnod, és abba kellene hagynod az ivást, hogy talpra
tudj állni.
- Lehet, hogy nem tudom megtenni. Ez megfordult már a fe-
jedben? Mert nekem igen. Sőt, minden nap ez járt az eszem-
ben, mielőtt elmentem. És talán ez a legjobb, amit tehetek.
- Mi? - Faye értetlenül nézett, de érezte, hogy újra valami
rettegés fut végig rajta.
Ward furcsa mód nyugodtabbnak tűnt, mintha tudta volna,
hogy mit kell tennie.
- Hát az, hogy kilépek az életedből, Faye.
- Most? Mondhatom, szép dolog. - Faye nagyon megijedt,
mert nem akarta elveszíteni a férjét. Még mindig szerette.
Csak
ő és a gyerekek számítottak valamit neki az életben. - Hogy
te-
hetsz ilyet velünk? - Könnyes lett a szeme, Ward pedig
igyeke-
zett nem ránézni, mint ahogy az elmúlt hetekben is
igyekezett
nem gondolni rá. Már nem tudta elviselni a bűntudatot.
Mindaz,
ami történt, az ő hibája volt, és sehogy sem tudott rajta
segíteni.
Semmit sem tudott nyújtani Faye-nek, aki látszólag jól
elboldo-
gult egyedül is. Legalábbis ő ezzel áltatta magát, és most is
ezt
mondta neki anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Ha meg-
teszi, akkor láthatta volna benne a gyötrődést, amikor
ránézett.
- Ward, mi történik velünk? - A hangja fátyolos és rekedt
volt,
mire a férfi nagy sóhajtással odament az ablakhoz, hogy
kinéz-
zen a szomszéd semmilyen látványt nem nyújtó festetlen
házá-
ra és az udvaron lévő szemétre:
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy eltűnjek innen, keressek ma-
gamnak egy állást, te pedig felejtsd el, hogy valaha is
találkoz-
tunk.
- Öt gyerekkel? - Faye legszívesebben nevetett volna, de in-
kább sírni volt kedve. - Őket is el akarod felejteni? - Hitetlen-
kedve nézte férje tarkóját. Ez nem történhet meg velük, de
úgy
látszik, mégis. Olyan volt az egész, mint egy rémálom vagy
egy csapnivaló forgatókönyv.
- Majd küldök, amit tudok - mondta Ward, és lassan meg-
fordult, hogy felesége szemébe nézzen a szoba másik
végéből.
- Maisie miatt teszed ezt? Komolyan vele akarsz élni? - Ne-
héz volt elhinni, de most már bármi megtörténhet. Talán
annyi-
ra kétségbeesetten vágyódik a régi életforma után, és
Maisie
kétségtelenül annak a része. De Ward a fejét rázta.
- Nem erről van szó. Csak azt hiszem, egy időre el kell men-
nem innen. - Szinte elkeseredve mondta mindezt. - Úgy ér-
zem, magadra kellene hagyjalak, hogy egy új életet
építhess
fel magadnak. Valószínűleg hozzá tudnál menni valamelyik
si-
keres filmsztárhoz.
- Ha ezt akartam volna, akkor már évekkel ezelőtt megte-
szem. De nem ezt akartam, nekem te kellettél.
- És most? - A férfi évek óta most először érzett magában
egy kis bátorságot. Ennél már csak jobb lehet. Ha valóban
el-
vesztette Faye-t, akkor már nincs több vesztenivalója.
Az asszony szomorúan nézte Wardot.
- Én már nem tudok rajtad eligazodni. Nem értem, hogy
tudtál vele elmenni Mexikóba. Talán az a legjobb, ha vissza-
mész hozzá. - Ezek csak amolyan odavetett szavak voltak,
de
a férfi komolyan vette.
- Talán meg is teszem - mondta, majd nagy léptekkel felira-
modott a lépcsőn, aztán Faye hallotta, hogy nagy dérrel-
durral
128
csapkod odafent a hálószobában és összecsomagol. Ő meg
ült a konyhában üres tekintettel bámulva egy kávéscsé-
szébe, miközben az elmúlt hét évre gondolt és keservesen
zo-
kogott egészen addig, amíg indulnia kellett a gyerekekért az
is-
kolába. Mire hazaértek, Ward elment. A gyerekek nem is
tudták, hogy
otthon járt, úgyhogy nem kellett magyarázkodnia. Aznap
este ő
készítette a vacsorát nekik, de a sült hús odaégett, a főtt
krumpli
nyers maradt, a spenót pedig odakozmált. Nem volt a
legjobb
formában, de legalább megpróbálta. Egész este csak arra
tudott
gondolni, hogy hol lehet a férje. Bizonyára Maisie
Abernathie-
vel, és azon tűnődött, vajon jól tette-e, hogy úgy nekiesett.
Az-
nap este az ágyban végiggondolta az egész életüket,
Guadalca-
naltól kezdve az együtt töltött szép időket... a
gyöngédséget, az
álmokat, s miközben majd megszakadt a szíve Ward miatt,
elsír-
ta magát és addig sírt, míg végül el nem aludt.
 
9.
A második film, amellyel Faye dolgozott, sokkal nehezebb
volt, mint az első, mert a rendező állandóan jelen volt, sokat
követelt tőle, utasítgatta és kritizálta, amit csinált. Voltak
olyan
pillanatok, amikor legszívesebben megfojtotta volna, de
ami-
kor mindennek vége lett, nagyon ritka és különleges
ajándékot
kapott tőle. A rendező, aki minden fogásra megtanította,
amire
Faye-nek igazán szüksége volt, hogy megismerje az új
szakmá-
ját, mindig a lehető legtöbbet kívánta tőle, sőt még azon túl
is,
de időnként hagyta, hogy ő vegye a kezébe az irányítást,
az-
tán helyreigazította, amit kellett. Mire befejezték a filmet,
Faye
többet tanult tőle, mint amennyit tíz év alatt mástól
tanulhatott
volna, és ezért nagyon hálás volt neki. Mielőtt a forgatás
utol-
só napján a rendező végleg távozott volna, nagyon
megdicsér-
te Faye-t, akinek erre könnyek szöktek a szemébe.
- Mit mondott? - kérdezte suttogva az egyik díszletezőmun-
kás, mire az asszony elmosolyodott.
- Azt mondta, szeretne megint velem dolgozni, de tudja,
hogy nem lehet, mert legközelebb a saját filmemet fogom
ren-
dezni. - Faye egy nagyot sóhajtott, és figyelte a színészeket,
akik ölelkezve és puszilkozva ünnepelték a kemény munka
végét. - Remélem, igaza lesz. - És igaza lett. Két hónappal
ké-
sőbb Abe felajánlotta neki az első rendezői munkát, ismét
csak az MGM-nél, ahol már senkinek sem volt az assziszten-
se. Dore Scharytől megkapta a nagy lehetőséget, és élni
tudott
vele.
- Gratulálok, Faye.
- Köszönöm, Abe.
- Nagyon megszolgáltál rá. - Az új filmet ősszel kezdik for-
gatni. Óriási kihívás volt, és Faye nagyon örült. Akkorra a
gye-
rekeknek megint iskolába kell járniuk. Lionel másodikba
megy, Greg elsőbe, az ikrek utolsó évüket töltik az
óvodában,
Anne pedig, aki mindig ott sertepertélt a többiek mögött, és
bár
próbált velük lépést tartani, valahogy mindig lemaradt, még
nem volt kétéves. Faye állandóan tervezgette, hogy több
időt
fog vele tölteni, de sehogy sem volt rá elég ideje. A többiek
igényt tartottak rá, most pedig néhány hónapon keresztül a
for-
gatókönyvvel kell foglalkoznia, aztán meg a filmet kell
elkészí-
teni. Nehéz volt mindent abbahagyni és megint egy
kisbabával
tölteni az időt. Anne más volt, mint a többiek, nemcsak
azért,
mert fiatalabb volt, hanem azért is, mert sokkal nehezebben
lehetett vele kommunikálni. Végül is könnyebb volt a
dajkára
bízni, aki imádta, és Lionelre, aki mindig is nagyon
vonzódott
hozzá.
Faye teljesen izgalomban volt a film miatt, amiben nagyon
nagy lehetőséget látott, de szinte egyfolytában még mindig
Ward járt az eszében és az, hogy hol lehet. Amióta elment,
semmit sem tudtak róla. Egyszer olvasott róla Louella
Parsons
cikkében, de abból nem tudott meg semmit. Viszont
legalább
Maisie Abernathie nevét sem említette meg.
Ilyen körülmények között a film egyfajta elfoglaltságot jelen-
tett Faye-nek, aki az előző film befejezése óta mindenáron le
akarta magát foglalni. Néhány hónapja megszerezte egy
ügy-
véd nevét Abe-től, de valahogy soha nem jutott hozzá, hogy
felhívja, pedig megfogadta magának, hogy beszélni fog
vele.
Valami azonban mindig közbejött, az emlékek pedig újra
meg
újra megrohanták.
Aztán egy júliusi napon Ward váratlanul megjelent az ajtó-
ban. A gyerekek a ház mögött játszottak a kertben, amelyet
kö-
zösen ültettek teli virágokkal, és ahová a dajka egy hintát is
fel-
szerelt a gyerekek számára, akik nagyon büszkék voltak a
tel-
jesítményükre és az ügyességükre. És akkor egyszer csak
ott
állt Ward fehér vászonöltönyben, kék ingben, és vonzóbbnak
tűnt, mint valaha. Faye egy pillanatig úgy érezte, mintha
újra
feléledne benne a régi, jól ismert vonzódás, de gyorsan
emlé-
keztette magát arra, hogy a férje faképnél hagyta és csak a
jóis-
ten tudja, hogy éppen kivel van viszonya. Szinte elpirult,
ami-
kor meglátta a férfit, és lesütötte a szemét, mielőtt újra
ránézett.
- Tessék?
- Bemehetek?
-Minek? - Faye idegesen bámulta Wardot, aki látszólag fe-
szengett, de elég nyilvánvaló volt, hogy addig nem fog
elmen-
ni, amíg ő be nem engedi, hogy beszélhessen vele. -
Felizgat-
ja a gyerekeket, ha meglátnak itt. - Épp mostanában
kezdtek
leszokni arról, hogy érdeklődjenek az apjuk felől, és anyjuk
feltételezte, hogy úgyis újra el fog tűnni.
- Már majdnem négy hónapja nem láttam a gyerekeimet.
Nem köszönhetnék nekik legalább? - Mialatt Faye a válaszon
gondolkodott, észrevette, hogy a férfi lefogyott, és ettől
fiata-
labbnak látszott. De nem akarta beismerni magának, hogy
mennyire jóképű. Semmi értelme újra beleszeretni. - Nos? -
Ward nem tágított, ő pedig végül hátralépett és kinyitotta a
szúnyoghálós ajtót, hogy beengedje. - Hát itt semmi sem
vál-
tozott - mondta a férfi tényszerűen, ami azonnal felbosszan-
totta Faye-t.
- Gondolom, megint Beverly Hillsben laksz - mondta éles
hangon, ami késként hatolt Ward szívébe, pontosan úgy,
ahogy Faye akarta. Amikor elment, nagyon csúnyán
megbán-
totta, és valószínűleg most csak azért jött vissza, hogy újra
kí-
nozza. Rögtön a legrosszabbat feltételezte.
Ward nyugodt arccal fordult felé.
- Nem Beverly Hillsben lakom, Faye. Tényleg azt hiszed,
hogy itt tudnálak hagyni benneteket egy ilyen helyen,
miköz-
ben én Beverly Hillsben laknék? - A férfi elképedt arccal né-
zett, Faye pedig csak bámult rá. Pontosan ilyesmit tételezett
fel
róla.
- Nem tudom, Ward, hogy mire lennél képes. - Nem na-
gyon törődött azzal, hogy milyen csekkek érkeznek tőle, de
jól
megvoltak a csekély befektetésükből származó
jövedelemből
és a fizetéséből. Ami azt illeti, elgondolkodott azon, hogy va-
jon Ward miből élt az elmúlt néhány hónapban, de nem állt
szándékában megkérdezni.
Ekkor beszaladtak a gyerekek. Lionel először meglepetten
megállt az ajtóban, amikor meglátta, hogy ott az apjuk,
aztán
tágra nyílt szemekkel elindult felé. De amikor Greg is
meglátta
az apját, elviharzott Lionel mellett, és Ward karjába vetette
magát. Az ikrek követték a példáját, miközben a kis Anne
csak
állt, és nézte a számára ismeretlen férfit. Ő nem emlékezett
rá,
és kinyújtott kezekkel anyjára nézett, hogy vegye fel. Faye
fel-
emelte a kislányt, aztán csak nézte, ahogy a többi négy
gyerek
nevetgélve és sikongatva belecsimpaszkodik Wardba, aki
csik-
landozta őket. Egyedül Lionel tűnt egy kicsit óvatosabbnak,
és
időről időre anyjára nézett, mintha szeretné tudni, hogy mit
szól hozzá.
- Rendben van, Lionel - mondta Faye lágy hangon. - Nyu-
godtan játszhatsz apuval. - De a fiú nem csatlakozott a
többi-
ekhez, csak figyelte őket. Végül aztán apjuk rávette a
gyereke-
ket, hogy mosakodjanak meg, mert elviszi őket egy hambur-
gerre meg egy fagylaltra.
- Nem haragszol érte? - kérdezte Ward, amikor a gyerekek
felszaladtak az emeletre.
- Nem - mondta Faye, a férfi arcát fürkészve. - Nem harag-
szom. - Idegesnek látszott, ahogy ott állt a férjével
szemben,
de Ward is az volt. Négy hónap hosszú idő. Mintha megint
idegenek lettek volna egymásnak.
- Dolgozom, Faye. - Ward ezt olyan hangsúllyal mondta,
mintha trombitaszóra számított volna, az asszony pedig
igye-
kezett nem mosolyogni rajta.
- Ó,igen?
- Egy bankban. Nem valami fontos állás. Az apám egyik ba-
rátja ajánlotta fel. Egy íróasztal mögött ülök egész héten, a
hét
végén pedig felveszem a fizetésemet. - Meglepett képet vá-
gott, mintha arra számított volna, hogy sokkal fájdalmasabb
lesz ezt kimondania.
- Ó, igen?
- A fenébe! Semmit sem tudsz mondani? - Megint mérges
volt Faye-re. Újabban nagyon nehezen lehetett a kedvében
jár-
ni, pedig soha nem volt ilyen. Talán annak, hogy vissza
kellett
mennie dolgozni, ez volt az ára. Ward tudta, Hogy Faye nem
csak egy íróasztal mögött ült egész nap, hogy péntekenként
fel-
vehesse a fizetését. Vett egy nagy levegőt, és újra
próbálkozott.
- Dolgozol mostanában? - Persze tudta, hogy a válasz nem,
mert akkor nem lehetett volna itthon, hogy a gyerekekkel
ját-
szon, vagy legalábbis nem így volt, amikor még ő is itt
lakott.
- Nem, még egy hónapig nem dolgozom. Most már a saját
filmemet fogom rendezni - bökte ki Faye, de mindjárt meg is
bánta, hogy többet mondott a kelleténél. Wardnak már
semmi
köze sincs ahhoz, hogy ő mit csinál, de azért jólesett
elmonda-
ni neki. Mindig szeretett neki mindent elmondani.
- Az remek. - Úgy tűnt, mintha Ward egy helyben toporog-
na, mint aki nem tudja, hogy mit mondjon. - Vannak benne
sztárok is?
- Néhány.
Ward meggyújtott egy cigarettát. Azelőtt sohasem dohány-
zott.
- Még nem keresett az ügyvéded.
- Nem volt rá időm, hogy foglalkozzam vele - vágta rá Faye,
de ez nem volt egészen igaz. Ward nem tudhatta, hogy már
né-
hány hónapja szabadságon volt. - Majd keresni fog.
Aztán nagy zajjal megérkeztek a gyerekek. A négy időseb-
bet vitte ebédelni, és betessékelte őket az új kocsijába, egy
1949-es Fordba. Gyakorlatilag teljesen újnak látszott, Ward
pedig mentegetőzve nézett a feleségére. - Hát nem egy
Due-
senberg, de munkába járni megfelel. - Faye szerette volna
el-
mondani, hogy ő még mindig busszal jár. A furgon az előző
hónapban végleg lerobbant, így aztán semmilyen járművük
nem maradt. - Nem jössz el velünk ebédelni, Faye?
Faye már majdnem nemet mondott, de a gyerekek olyan
hangosan kezdték kérlelni, hogy egyszerűbb volt igent
monda-
ni és velük menni. Ráadásul egy kicsit kíváncsi is volt arra,
hogy Ward merre járt, mit csinál most és hol lakik. Az is
eszé-
be jutott, hogy vajon még mindig tart-e a kapcsolata Maisie
Abernathie-vel, de egészen addig próbálta győzködni
magát,
hogy ez már őt nem is érdekli, amíg meg nem látta, hogy a
pin-
cérnő hogyan nézett a férjére, mire aztán el is pirult. Ward
még
mindig nagyon jóképű fiatal férfi volt, akit láthatóan sokkal
jobban végigmértek a nők, mint amennyire őt a férfiak.
Persze
ő még most is hordta a jegygyűrűjét, és bárhová ment,
mindig
öt gyereket cipelt magával.
-Csodálatosak- mondta elismerőleg Ward hazafele menet
a négy gyerekre célozva, akik egymást lökdösték a sötétkék
Ford hátsó ülésén. - Szépen neveled őket.
- Az ég szerelmére, Ward, azért nem tíz éve mentél el!
- Néha pedig úgy érzem. - Egy darabig csendben volt, aztán
ránézett Faye-re, amikor egy piros lámpánál megálltak. - Na-
gyon hiányoztok nekem mindannyian.
Az asszony majdnem rávágta, hogy te is hiányzol nekünk,
de erőt vett magán, hogy ne szóljon semmit, és
meglepődött,
amikor érezte, hogy Ward megfogja a kezét.
- Azóta is nagyon sajnálom, amit tettem, ha ez egyáltalán
számít valamit. - Ezt olyan halkan mondta, hogy a gyerekek
nem hallották meg, de akkora ramazurit csaptak, hogy
külön-
ben sem hallhatták volna. - És soha többet nem csináltam
olyat. Egyetlen nővel sem voltam sehol, amióta elmentem a
házunkból. - Az a szó, hogy a "házunkból", amellyel arra a
szörnyű helyre utalt, nagyon furcsán hangzott az ő szájából,
és
ettől Faye szeme könnybe lábadt. - Szeretlek, Faye. - Az asz-
szony négy hónapja várta ezeket a szavakat, és most
ösztönö-
sen átölelte a férjét. Ekkorra már odaértek a házhoz, és a
gye-
rekek kikászálódtak a kocsiból. Az apjuk mondta nekik, hogy
menjenek be, mindjárt megy ő is utánuk. - Kicsim... jobban
szeretlek, mint azt el tudnád képzelni.
- Én is szeretlek - mondta Faye, s hirtelen elkezdett sír-
ni, majd elhúzódott és feldúlt tekintettel belenézett Ward
szemébe. - Olyan szörnyű volt nélküled...
- Nekem ugyanolyan szörnyű volt. Azt hittem, meghalok
nélküled és a gyerekek nélkül. Hirtelen rájöttem, hogy
mennyi
mindenünk van, még a régi életformánk meg egy nagy ház
nél-
kül is ...
- Nekünk az nem kell - mondta Faye szipogva, majd elmo-
solyodott. - De rád szükségünk van.
- Nem annyira, mint amennyire nekem van szükségem rád.
Faye Thayer. - Ward habozott egy kicsit. - Vagy megint Faye
Price vagy?
Az asszony könnyes szemmel nevetett.
- Szó sincs róla! - Ekkor vette észre, hogy Ward is viseli a
jegygyűrűt. Csaknem ugyanebben a pillanatban Greg kiabált
ki apjának a házból.
- Megyek, kisfiam! Egy pillanat! - kiáltott neki vissza Ward.
Még annyi mindent szeretett volna elmondani, de közben
Faye
gyorsan kiszállt a kocsiból.
- Menj csak! Nekik is hiányoztál.
- Fele annyira sem, mint amennyire ők nekem - mondta a
férfi, majd kétségbeesett tekintettel megragadta felesége
karját
és hozzátette: - Faye, kérlek... megpróbálhatnánk még egy-
szer? Bármit megteszek, amit csak akarsz. Amióta
elmentem,
nem iszom. Rájöttem, hogy mekkora balfácán voltam. Vacak
állásom van, de az is valami... Faye... - Könnyes lett a szeme
és többé már nem tudta magában tartani az érzéseit.
Lehajtot-
ta a fejét és elkezdett sírni, aztán egy kis idő múlva nyílt
tekin-
tettel Faye szemébe nézett. - Nem tudtam, mit kezdjek ma-
gammal, amikor elkezdtél dolgozni. Úgy éreztem, mintha
már
nem lennék férfi... mintha soha nem is lettem volna az... de
is-
tenemre mondom, Faye, nem akarlak elveszíteni... kérlek
Faye... kérlek... - Magához ölelte az asszonyt, aki úgy érezte,
mintha a szíve újra hazatalált volna. Soha nem adta fel
igazán
a reményt Warddal kapcsolatban. Abban sem volt biztos,
hogy
bármikor képes lenne rá. Férje vállára hajtotta fejét, és
megint
patakzottak a könnyei.
- Egy darabig annyira gyűlöltelek... vagy legalábbis szeret-
telek volna gyűlölni...
- Én is gyűlölni akartalak, de tudtam, hogy én vagyok a
hibás.
- Lehet, hogy én is az voltam. Talán nem volt igazam, ami-
kor visszamentem dolgozni, de fogalmam sem volt, hogy mi
mást tehetnék.
Ward megrázta a fejét.
- Igazad volt - mondta, aztán könnyes szemmel rámosoly-
gott Faye-re - te meg az az őrült ötleted arról, hogy egyszer
producert csinálsz belőlem... - szeretetteljes mosollyal nézte
a
feleségét. Micsoda remek asszony, ő pedig milyen
szerencsés;
hogy ismét a karjaiban tarthatja, még ha csak egy-két óráig
is.
Faye azonban rázta a fejét.
- Nem volt őrült ötlet. Meg lehet csinálni, Ward. Én minden-
re meg tudlak tanítani, amit tudnod kell. Ott lehetsz
mellettem
a mostani film forgatásán - mondta reménykedve, de ezúttal
Ward rázta meg a fejét.
- Nem lehet. Most már dolgozó ember vagyok. Napi nyolc
óra meg ilyesmi.
Faye felnevetett.
- Rendben van, de egyszer még lehet belőled producer, ha
akarod.
Ward nagyot sóhajtott, és egyik kezével átkarolta a
feleségét.
- Ez nekem ábrándozásnak tűnik, kedves pártfogóm.
- Lehet, hogy nem az - mondta Faye, és miközben nézte
Wardot, azon tűnődött, vajon mit hoz nekik még az élet.
Most
legalább újra hazahozta neki a férjét.
-Megpróbáljuk még egyszer?... Vagyis... pontosabban,
adsz-e nekem még egy esélyt, Faye?
Az asszony hosszan és szigorúan végigmérte, aztán mosoly
jelent meg az arcán. Bölcsességből, csalódottságból és
fájda-
lomból gyúrt mosoly. Többé már nem volt fiatal lány. Az élet
soha többé nem lesz olyan, mint amilyen néhány évvel
azelőtt
volt. Az egész világ a feje tetejére állt körülötte, de ő mégis
túl-
élte. Ez a férfi pedig most azt kéri tőle, hogy megint ott
álljon
mellette azok után, hogy megbántotta, elhagyta, csúnyán
be-
csapta és elárulta. De a szíve legmélyén tudta, hogy ez a
férfi
a barátja, hogy szereti, és ő is viszontszereti, és mindig is
sze-
retni fogja. Wardnak nem ugyanolyanok voltak az ösztönei,
mint
neki, és közel sem volt úgy felvértezve a túlélésre. De talán
egymás mellett, kéz a kézben... talán... esetleg... valójában
azonban biztos volt benne. Ami pedig még többet jelentett,
biztos volt Wardban.
- Szeretlek, Ward - mondta neki mosolyogva, és hirtelen
megint fiatalnak érezte magát. Az eltelt néhány hónap
nélküle
szinte végeláthatatlannak tűnt. Nem szerette volna még
egy-
szer átélni. Bármit képes túlélni, még a szegénységet is, de
ezt
nem.
Ward ekkor megcsókolta, miközben a gyerekek nézték őket,
aztán mind nevetni kezdtek, Greggel az élen, aki rájuk
muta-
tott, mire ők is elnevették magukat. Az élet újra édes volt,
mint
valamikor régen, csak most még édesebb. Mindketten
megjár-
ták a poklot, akárcsak annak idején Guadalcanalon. De
végül
is megnyerték a háborút. Az élet pedig kezdődhetett újra,
Mindnyájuk számára.
 
10.
Ward felmondta a Hollywood nyugati részén bérelt
bútorozott
szobáját, amelybe nem ment vissza többé, és
visszaköltözött a
Monterey Park-i ronda házba, amelyet annyira utált, de
ezúttal
észre sem vette, hogy milyen barátságtalan. Inkább
csodálatos-
nak találta, amikor felcipelte a bőröndjeit az emeletre.
Három meseszép hetük volt, amíg a gyerekek ismét vissza-
mentek az iskolába és Faye elkezdte forgatni az új filmjét.
Ward ragaszkodott hozzá, hogy Faye autóval járjon
munkába,
ő pedig busszal közlekedett, és az asszony nagyon hálás
volt
érte, mert így legalább egy órát nyert minden reggel. A férfi
kedvesebb volt hozzá, mint azelőtt bármikor. És ha most
nem
is kapott tőle smaragd fülbevalókat és rubin melltűket,
estén-
ként saját kezűleg készített vacsorával várta otthon, vagy
ha fi-
zetést kapott, kisebb ajándékokat vett neki, egy könyvet,
rádi-
ót vagy egy meleg pulóvert, amit a forgatáson viselhetett.
Ami-
kor ő olyan fáradt volt, hogy sírni tudott Volna, Ward jó
alaposan megmasszírozta, és a maga vásárolta fürdőolajjal
for-
ró fürdőt készített neki. Annyira jó volt hozzá, hogy Faye
néha
sírni szeretett volna. Hónapról hónapra bizonyította, hogy
mennyire szereti, amit ő ugyanúgy viszonzott. Így régi
életük
romjaiból egy erősebb kapcsolat kelt életre, és a nehéz idők
szép lassan feledésbe merültek. Ennek ellenére nagyon
ritkán
merték felidézni azokat a napokat, mert mindkettőjük
számára
nagyon fájdalmasak voltak.
Faye-nek sok szempontból tetszett az új életforma. Az első
rendezése nagyon jól sikerült, így 1954-ben három film elké-
szítésével bízták meg, amelyek mindegyike tele volt
sztárok-
kal, és mind nagy kasszasiker lett. Megint kezdett ismertté
vál-
ni Hollywoodban, de ezúttal nem a szépsége vagy
nagyszerű
alakításai miatt, hanem mint ügyes és tehetséges rendező,
aki
nagy hatással volt a színészekre. Ahogy Abe Abramson
szokta
mondani, Faye egy kősziklából is szívfacsaró történetet
tudott
formálni, és Dore Schary csak egyetérteni tudott ezzel.
Mind-
ketten büszkék voltak rá, és amikor 1955-ben megérkezett
az
első ajánlat, Faye benyújtotta azt a követelését, amire évek
óta
várt. Amióta Ward visszatért hozzá, folyamatosan tanítgatta,
és
Tudta, hogy most már készen áll az új feladatra. Abe majd
le-
esett a székéről, amikor Faye elmondta neki a feltételeit.
- És azt akarja, hogy ezt mondjam el Dore-nak? - kérdezte
Abe elképedve. Az a fickó semmit nem ért a filmhez, és csak
arra tudott gondolni, hogy Faye-nek teljesen elment az esze.
Már azt is őrültségnek tartotta, amikor visszafogadta
Wardot.
Ez volt az első alkalom, hogy nem értett egyet Faye-jel, de
so-
ha nem mondta meg neki, hogy mit gondolt. Eddig még
nem,
de most igen. - Magának elment az esze! Egy ilyen
szerződést
nem fognak aláírni. Semmi tapasztalata nincsen. Faye, a
férje
harmincnyolc éves, és annyit sem tud a producerségről,
mint
az én kutyám.
- Elég nagy disznóság ilyet mondani, de egyáltalán nem ér-
dekel, hogy maga mit gondol. Az elmúlt két évben
megtanult
egy-két dolgot a pénzügyekről, jól vág az esze, és van
néhány
befolyásos barátja. - De ami ennél is fontosabb, időközben
végre Ward felnőtt, és ő rendkívül büszke volt rá.
- Faye, ezt én nem tudom eladni nekik. - Abe ebben telje-
sen biztos volt.
- Akkor engem sem tud eladni, Abe. Márpedig nekem ezek
afeltételeim. - Megingathatatlan volt, a férfi pedig szerette
vol-
na megfojtani.
- Nagy hibát követ el. Mindent tönkkre fog tenni. Ha ezt
most
elrontja, akkor soha senki nem fog magával kezdeni.
Átkozottul
jól tudja, milyen nehéz volt először női rendezőként
elfogadtat-
ni. És most mindenki csak arra vár, hogy mikor bukik egy
na-
gyot. Senki nem fog magának olyan esélyt adni, mint Dore
tet-
te, még egyszer nem... - Abe kifogyott az érveiből, Faye
pedig
felemelte az egyik kezét, amelyen semmi mást, csak a
jegygyű-
rűt viselte, amit az esküvője óta nem húzott le az ujjáról. Az
összes többi ékszert, amelyeket Wardtól kapott, már régen
el-
adták. Már nem is hiányoztak, mert egy másik élethez, egy
má-
sik korszakhoz tartoztak.
- Ezt én nagyon jól tudom, Abe. És maga is tudja, hogy én
mit szeretnék. - Faye felállt és ránézett az ügynökére. - Ha
megpróbálja, meg tudja csinálni. Csak magától függ. De ne-
kem ezek a feltételeim. - Abe legszívesebben az ajtóhoz vá-
gott volna valamit, amikor az asszony elment.
De csak akkor lepődött meg igazán, amikor az MGM elfo-
gadta Faye feltételeit.
- Azok még őrültebbek, mint maga, Faye.
- Miért, igent mondtak? - Úgy meglepődött, hogy majd ösz-
szeroppantotta a telefonkagylót.
- A következő hónapban kell kezdeni. Legalábbis Wardnak.
Ő kezdi, aztán maga következik, amikor már sínen lesz a
film.
Előbb a producer, aztán a rendező, mindketten saját irodát
kapnak az MGM-ben. -Abe még mindig nem tudta felfogni,
és
egyre csak ingatta a fejét az íróasztala mögött. - Sok szeren-
csét... és ide figyeljen, jobb lesz, ha mielőbb ideloholnak és
aláírják a szerződéseket, mielőtt a megrendelőknek megjön
az
eszük, és meggondolják magukat.
- Még ma délután bemegyünk.
- Rendben van - dörmögte Abe. És amikor bementek az iro-
dába, Faye megint büszke volt Wardra.
Szörnyű dolog ilyet mondani, de a nehéz idők jót tettek
Wardnak. Mostanra volt benne valami lenyugodott érettség;
hozzáillő intelligenciával. Abe-nek az volt a benyomása,
talán
végül mégis sikerülni fog neki, és tudta, hogy Faye
mindenben
segíteni fogja. A beszélgetésük végén Abe mindkettőjükkel
ke-
zet rázott, Faye-t arcon csókolta és minden jót kívánt nekik,
de
amikor elmentek, ismét csóválta a fejét. Sosem lehet tudni..
talán lehetséges... talán mégis...
A film óriási kasszasiker lett, amitől beindult a karrierjük, és
évente két-három filmet készítettek. 1956-ban végre
eljutottak
odáig, hogy kiköltözhettek abból a házból, amelyet Ward
any-
nyira utált, bár most már egyikőjüknek sem volt ideje arra,
hogy különösebben foglalkozzanak vele. Két évig egy másik
házat béreltek. Aztán 1957-ben, öt évvel azután, hogy
elmen-
tek onnan, ismét visszaköltöztek Beverly Hillsbe. Nem olyan
grandiózus körülmények közé, mint annak idején, de a
csinos
és szépen karbantartott háznak volt két kertje, egy elöl és
egy
hátul, öt hálószobája, egy szerény méretű úszómedencéje,
és
még egy otthoni irodát is be tudtak rendezni benne. A
gyereke-
ket teljesen lenyűgözte az új ház, Abe Abramson pedig
nagyon
örült a sikerüknek. De ő közel sem volt olyan boldog, mint
Ward és Faye Thayer. Sikerültvisszajutniuk. Olyan volt,
mintha
a háborúból tértek volna vissza, és most már teljes erővel a
pá-
lyájuknak éltek, hogy az életük ilyen szép maradjon, és
annak
minden percét sokkal jobban értékelték.
 
Újra Beverl y Hillsben
1964-1983
 
11.
Ward MGM-beli irodájából a kilátás nem volt különösebben
érdekes, így csak közömbösen bámult ki az ablakon, miköz-
ben diktált. Amikor Faye belépett az irodába, az ajtóból
figyel-
te a férje arcát, és magában mosolygott. Ward még
negyven-
hét évesen is ugyanolyan jóképű volt, mint húsz évvel
azelőtt.
Sőt, talán most még jobban nézett ki, mert a haja teljesen
ősz
volt, de a szeme ugyanolyan csodálatosan kék maradt, mint
fiatalabb korában. Az arcán ráncok jelentek meg, de még
min-
dig magas, szikár és izmos volt. A kezében egy ceruzát mor-
zsolgatott, mialatt a diktálandó szöveget formálgatta. A
követ-
kező filmjükről volt szó, amelynek a forgatásához három hét
múlva kellett hozzákezdeniük, ezúttal majdnem pontosan
be-
tartva a kitűzött határidőt. Ebben a dologban félelmetes
volt. A
Ward Thayer Productions filmjeit mindig időben fejezték be,
és
várható volt, hogy mindig időben is kezdik el. És jaj volt an-
nak, aki ebben nem volt Ward partnere, mert soha többet
nem
kapott megbízást tőle. Az elmúlt tíz évben nagyon sokat
meg-
tanult. Faye-nek igaza volt, zseniális producer lett belőle,
messze felülmúlva az előzetes várakozásokat. Megtanulta,
hogy jó előre el kell készíteni a teljes költségvetést, és olyan
forrásokból szerzett befektethető pénzeket, hogy attól
minden-
ki elképedt. Eleinte csak a barátait csapolta meg, de aztán
na-
gyon ügyesen beletanult abba, hogy anyagi forrásokat
szerez-
zen különféle cégektől, ügyelve arra, hogy ne mindig ugyan-
azok fektessenek be. Ahogy Abe Abramson megjegyezte,
Ward
"még a madarakat is le tudta csalogatni a fákról", és ezt újra
meg újra bebizonyította. Az első években ő meg Faye késő
éj-
szakákig fent voltak, hogy együtt dolgozzák ki a részleteket.
De az első hat film után a férfi teljesen egyedül végezte a
dol-
gát, Faye pedig csak a rendezéssel foglalkozott. Ward
mindent
elrendezett, mire ő hozzákezdett a forgatáshoz, és egymás
után gyártották a sikerfilmeket. Gyakran nevezték őket
Holly-
wood Aranycsapatának. És bár nekik is voltak bukásaik, a
leg-
többször nem tudtak rosszat produkálni.
Faye átkozottul büszke volt a férjére. És ez már jó ideje így
volt. Ward felhagyott az ivással, és nem volt más nő az
életé-
ben azóta a régi incidens óta, amikor 1953-ban egy darabig
különéltek. Ward keményen és nagyon jól dolgozott, Faye
pe-
dig boldog volt mellette. Talán még annál is boldogabb, mint
azokban a mesébe illő ifjúkori éveikben, amelyek számára
ma már nem is tűntek igazinak, és a férfi is csak nagy ritkán
beszélt róluk. Faye tudta, hogy még mindig hiányzott neki
az
az élet, az utazások, a birtok, a rengeteg szolga... a Duesen-
bergek... de most is jól éltek. Semmi panaszuk nem lehetett.
Élvezték a munkájukat, és a gyerekek már majdnem
felnőttek.
Faye szótlanul rámosolygott a férjére, és az órájára nézett.
Mindjárt félbe kell szakítania. És mintha Ward megérezte
vol-
na a jelenlétét, hirtelen megfordult és visszamosolygott. A
te-
kintetük találkozott, és annyi év után is úgy tudtak
egymásra
nézni, hogy mindenki irigyelte érte őket. Volt valami különös
a
szerelmükben, amely még mindig lángoló volt, és az összes
barátjuk irigykedett rájuk. Az életük nem volt mentes a
fájdal-
maktól, de bőven kijutott nekik a jóból is.
- Köszönöm, Angéla, a többit mi befejezzük mára - mond-
ta Ward, majd felállt és odament a feleségéhez, hogy
megcsó-
kolja. - Mennünk kell? - kérdezte, miközben egy puszit nyo-
mott Faye arcára, aki rámosolygott. Évek óta ugyanazt az
arc-
szeszt használta, amelynek az illata egyértelműen jelezte,
hogy ott járt. Ha az asszony becsukta a szemét, erről még
min-
dig a régi szép emlékek jutottak az eszébe, de erre most
nem
volt idő. Lionelnek aznap volt a ballagási ünnepsége a
Beverly
Hills Gimnáziumban. Fél órán belül oda kellett érniük, és
köz-
ben még a gyerekekért is haza kellett menni.
Faye ránézett elegáns zafírból és aranyból készült Piaget-
órájára, amelyet egy éve kapott a férjétől.
- Szerintem indulnunk kell. A srácok már biztosan hisztiznek.
- A, nem - mondta Ward vigyorogva, miközben felkapta a
zakóját és követte Faye-t - csak Valerie. - Erre mindketten el-
nevették magukat. Jól ismerték a gyerekeiket, vagy
legalábbis
úgy gondolták. Valerie volt a legérzékenyebb, a leglelkesebb
és a legingerlékenyebb, akinek rossz természete hisztis
köve-
telőzésekkel párosult. A legtöbbször igazán illett hozzá a vö-
rös haj, és tökéletes ellentétje volt engedékeny nővérének.
Greg is tele volt energiával, de ő egészen másra használta
fel,
először kizárólag a sportra, aztán a lányokra. Aztán ott volt
még Anne, a "láthatatlan gyermek", ahogy néha Faye
nevezte.
Ideje nagy részét a szobájában töltötte, ahol verseket
olvasott
vagy írt. Úgy tűnt, mintha mindig külön lett volna a többiek-
től, és ez a kezdetektől fogva így volt. Csak akkor mutatta
egy
másik arcát, amikor Lionellel volt, mert akkor nevetett,
vicce-
lődött és incselkedett. Ha azonban a többiek nagyon rászáll-
tak, azonnal visszavonult. Faye-nek az volt a benyomása,
mintha mindig azt kérdezné a többiektől, hogy "Hol van
Anne?", de ők néha még ezt is elfelejtették megkérdezni.
Ne-
héz volt kiismerni Anne-t, és Faye nem is nagyon volt biztos
abban, hogy ő ismeri, ami elég furcsán hangzik, ha az
ember-
nek a saját gyerekéről van szó, de Anne esetében ez
teljesen
helyénvaló megállapítás volt.
Ward és Faye a liftet várták az MGM épületében. Most már
saját irodaegyüttesük volt, amelyben az összes helyiséget
fino-
man kidolgozott fehér, királykék és króm színek díszítették.
Faye maga alakította át az egészet két éve, amikor a Thayer
Productions részvénytársaság hivatalosan is irodát nyitott az
MGM épületében. Korábban csak ideiglenes helyük volt ott,
majd később irodát béreltek majdnem a város másik végén
ami azt jelentette, hogy a fél életüket autóban töltötték,
hogy
rendszeresen találkozni tudjanak az MGM munkatársaival.
Most már azonban függetlenek voltak, és a cégük az MGM
egyik alvállalkozója lett kétévente megújítandó
szerződéssel.
Így aztán egyrészt a saját filmjeiket forgatták, másrészt
pedig
azokat, amelyekre megbízást kaptak az MGM-től. Ez a
helyzet
nagyon ideális volt, és Ward örömmel nyugtázta a dolgok
ilyen
alakulását, bár magában azt gondolta, hogy mindez a
felesé-
gének volt köszönhető. Ezt mondogatta magában, sőt
egyszer
Faye-nek is bevallotta, aki azonban hevesen tiltakozott
ellene,
mondván, hogy lebecsüli önmagát. És ez igaz is volt, mert
úgy
gondolta, hogy sokkal inkább az asszony volt a sztár, és ő
min-
dent jobban irányított. Az évek során mindenkit megismert
a
szakmában, és a kollégái mind tisztelték. Most már azonban
Ward munkáját is kellőképpen méltányolták, akár bevallotta
magának, akár nem, és Faye szerette volna, ha végre már a
fér-
je is elhinné. Nehéz volt meggyőzni arról, hogy mennyire
fon-
tos, mert még mindig hiányzott belőle a magabiztosság.
Ugyanakkor ez része volt annak a vonzerőnek, annak a
kisfiús
naivitásnak, amely mindmáig jellemezte, és amitől még
min-
dig olyan kedves fiatalembernek tűnt.
Az autójuk, egy fekete, nyitható tetejű Cadillac, amelyet két
éve vettek, a parkolóban várt rájuk. Volt egy nagy furgonjuk
is
arra az alkalomra, ha a gyerekekkel együtt mentek
valahová,
Faye-nek pedig egy kis sötétzöld Jaguárja, amit nagyon
szere-
tett vezetni. De mindezek ellenére néha úgy tűnt, hogy
nincs
elég kocsijuk. Amióta Lionel és Greg is tudott vezetni,
állandó-
an azon veszekedtek, hogy melyikük viheti el a furgont.
Lionel
előtt ugyan még titok volt, de a mai nappal ez a probléma
meg
fog oldódni. Összevont érettségi és születésnapi
ajándékként
vettek neki egy legújabb típusú, élénkpiros, nyitható tetejű
kis
Mustangot, amelynek a belső borítása fehér, a kárpitja
pedig
piros volt. Faye még Wardnál is izgatottabb volt, amikor
előző
este elhozták és eldugták a szomszéd garázsában. Alig
várták,
hogy a Polo Lounge-bel i ünnepi ebéd után átadhassák az új
autót a fiuknak, akinek estére partit is szerveztek.
-Szinte hihetetlen, nem? - kérdezte Faye útközben a férjére
pillantva, és az emlékek hatására elmosolyodott. -
Tizennyolc
éves lesz ... befejezte a középiskolát ... pedig mintha csak
teg-
nap lett volna, hogy megtanult járni, nem? - A szavai a régi
idők emlékét idézték fel, és vezetés közben Ward a
gondolata-
iba merült. Tizenkét éve egyszer s mindenkorra minden
meg-
változott, és néha még most is elszomorodott, ha eszébe
jutott.
Olyan nagyszerű volt az az élet, de a mostani is az, és az a
ré-
gi már nem is tűnt valóságnak. Az a világ elmúlt. Ránézett
Faye-re és megszólalt:
-Tudod, te azóta sem változtál semmit- mondta, és a mo-
solyából elismerés áradt. Faye még mindig szép volt, a haja
szinte ugyanolyan hamvasszőke maradt, s mivel az ősz
hajszá-
lakat befestette, azokat nem lehetett látni. Negyvennégy
éve-
sen az alakja még mindig remek volt, a bőre puha és bárso-
nyos, zöld szemében pedig még mindig lángolt a tűz. Ward
most már jócskán idősebbnek látszott Faye-nél, de ezt az
ősz
haj tette. Szőke haja korán megőszült, de jól állt neki. Igen
erő-
sen elütött fiatalos arcától, és az asszony gyakran gondolta
úgy,
hogy így még jobban tetszik neki. Valahogy érettebbnek
tűnt.
Odahajolt hozzá, és megpuszilta a nyakát.
- Olyan édesen tudsz hazudni, szerelmem. Én minden év-
ben öregebbnek látszom, de te még mindig remekül nézel
ki.
Ward zavartan kuncogott, és odahúzta magához Faye-t.
-Tudod, hogy te még harminc év múlva is cuki leszel? Ve-
zetés közben megpuszilod a nyakamat... talán még
közelebb
is húzol magadhoz... és a hátsó ülésen levágunk egy gyors
nu-
merát... - Faye elnevette magát az ötleten, Ward pedig rápil-
lantott hosszú, kecses nyakára, amelyet mindig is annyira
imá-
dott, és amelyen csodálatos módon még mindig nem voltak
ráncok. Gyakran gondolt arra, hogy Faye-nek színésznőként
kellett volna megmaradnia a filmszakmában. Még mindig
gyö-
nyörű volt, és rengeteget tudott erről a szakmáról. A
férjének
minden alkalommal ez jutott az eszébe, amikor látta
rendezni,
de ahhoz is átkozottul jól értett. Nagyon kevés olyan dolog
volt, amihez Faye Thayer nem értett. Amikor erre rájött,
nagyon
zavarta, de most már büszke volt rá. Faye egyike volt
azoknak
az embereknek, akik sok mindent tudtak jól csinálni. A
furcsa
az volt, hogy ez rá is vonatkozott, bár ő erre nem jött rá, ta-
gadta is volna, mint ahogy gyakran meg is tette, amikor az
asszony szóba hozta. Neki nem volt olyan önbizalma, még
most sem, és hiányzott belőle az a lendület vagy az a
határo-
zottság, amelynek a segítségével Faye bármibe belefogott
ab-
ban a biztos tudatban, hogy meg tudja csinálni.
Faye újra ránézett a Piaget-órájára.
- Késésben vagyunk? - Ward összeráncolta a homlokát,
amikor ránézett. Nem akart csalódást okozni Líonelnek.
ugyan nem volt olyan közeli kapcsolatban, mint Greggel,
azért
mégiscsak ő volt a legidősebb fia és ez az ő nagy napja lesz,
amikor majd meglátja az autót... gondolta, és megint
elmoso-
lyodott.
- Még nem késtünk el, de akkor mit mosolyogsz? - kérdez-
te Faye kíváncsian.
- Csak arra gondoltam, hogy milyen képet fog vágni Li, ami-
kor meglátja az autót.
- Úristen, be fog pisilni! - mondta Faye kuncogva, Vard
pedig mosolygott. Az anyja teljesen odáig volt ezért a fiáért,
és néha úgy vélte, hogy talán túlzásba is vitte, és
túlságosan
óvta mindentől. Soha nem engedte meg Lionelnek, hogy
olyan fizikai kockázatokat vállaljon, mint Greg, vagy hogy
annyi mindent kipróbáljon. Faye mindig azt mondta, hogy
Lionel nem olyan erős, mint Greg, és hogy nem képes olyan
erős csapásokat elviselni sem érzelmileg, sem másként.
Ward nem volt ebben olyan biztos. Talán szívósabb lett
volna,
ha az anyja lehetőséget ad neki. Más vonatkozásban pedig,
nagyon hasonlított Faye-hez, mert ugyanolyan békésen ma-
kacs volt, ugyanolyan határozottan tudta, hogy mit akar, és
mi legyen is annak az ára, és ugyanolyan magabiztosság
jelle-
mezte. Még külsőleg is hasonlított hozzá, olyannyira,
hogyha
az ember egy kicsit hunyorogva nézte őket, akár ikreknek is
elmehettek volna, lelki dolgokban pedig teljesen egyformák
voltak, néha mindenki más kizárásával. Ha Ward őszinte
akart volna lenni önmagához, időnként féltékeny lett volna a
fiára. Amikor Lionel felnőtt, Faye rendkívül közel került hoz-
zá, és bizalmas viszonyukból mindenkit kirekesztettek, külö-
nösen Wardnt, aki ezért neheztelt is. Lionel mindig udvarias
és kedves volt hozzá, de soha nem kereste különösebben a
társaságát, és sehova nem ment el vele. Nem úgy, mint
Greg,
aki tizenhat éve, vagy legalábbis amióta járni tudott,
minden
este, amikor Ward hazaért, azonnal a nyakába ugrott. De
még az is előfordult, hogy ha későn éjjel érkezett meg, Greg
ott aludt a helyén a franciaágyon. Ilyenkor valami nagyon
fon-
tos dolgot szeretett volna elmondani az apjának, és tudta,
hogy biztosan felébred, ha hazajönnek a szülei. Gregnek ő
volt a mindene, és Ward kénytelen volt belátni, hogy ezt a
szenvedélyes odaadást semmi sem múlhatja felül, de éppen
ezért volt számára nehéz megbirkóznia Lionel szégyenlősen
visszahúzódó természetével. De miért is kellene ilyesmivel
próbálkozni, amikor ott van neki Greg, aki állandóan a sarká-
ban lóhol. Persze tudta jól, hogy a legidősebb fiának is tarto-
zik valamivel. Csak azt nem tudta pontosan, hogy mivel.
Az autó is Faye ötlete volt. Lionel azzal sokkal könnyebben
tud az egyetemre járni és a nyári munkáját végezni. A Van
Cleef Arpels ékszerüzletben dolgozott a Rodeo Drive-on,
ahol
apróbb megbízásokat és feladatokat kellett ellátnia, ami
rette-
netesen tetszett neki. Ward nem ilyen munkát szánt volna
ne-
ki, és Greg biztosan utált volna ilyesmit csinálni, de Lionel
ma-
ga szerezte meg az állást, frissen vágott hajjal és a legjobb
öl-
tönyében ment el az elbeszélgetésre, ahol fiatal kora
ellenére
igen jó benyomást tett a munkaadókra, vagy talán tudták,
hogy
kik a szülei. Mindenesetre megkapta az állást, és amikor
aznap
este bejelentette a hírt a családnak, egészen kivételesen
szinte
olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek, nem pedig a
visszafo-
gott és érett nagyfiú. Greg teljesen elképedt, az ikreket
pedig
nem izgatta különösebben a dolog. Faye azonban rendkívül
boldog volt, mert tudta, hogy Lionel mennyire akarta azt az
ál-
lást, és hogy minden segítség nélkül szerezte meg
magának.
Wardot is unszolta, hogy gratuláljon neki, amit meg is tett,
bár
ő egyáltalán nem volt tőle odáig.
- Biztos, hogy nem akarsz inkább augusztusban Montanába
menni Greggel? - kérdezte Ward. Greg hathetes munkát
vállalt
egy mezőgazdasági telepen, előtte pedig az iskola
szervezésé-
ben egy csoporttal táborozásra készült a Yellowstone
Parkban,
de ez pontosan az a fajta dolog volt, amit a legidősebb fiú a
legjobban utált.
- Itt sokkal jobban fogom érezni magam, apa. Komolyan...
- Zöld szemét olyan tágra nyitotta, mint Faye szokta, mert
hir-
telen megijedt, hogy nem engedik elvállalnia azt az állást,
amelyért olyan keményen harcolt... de az apja gyorsan
lemon-
dott a további győzködésről, amikor látta a fiú tekintetét.
- Csak gondoltam, megkérdezem.
- Köszönöm, apa - mondta Lionel, és gyorsan visszavonult
szobája magányába. Néhány évvel korábban Ward hozzáépí-
tett a házhoz, megszüntették a vendégszobát, a
házvezetőnő
a garázs fölötti kis szobában lakott, de így mindegyik
gyerek-
nek saját szobája volt, még az ikreknek is, akik nagyon örül-
tek, hogy végre külön alhattak, bár eleinte ezt nem akarták
beismerni.
A Roxbury Drive-on Ward és Faye befordultak a kocsibeállo-
ba, és az ikrek már várták őket a ház előtti gyepen. Vanessa
fe-
hér vászonruhában volt, hosszú szőke hajában egy kék
szalag-
gal. Uj szandál volt a lábán, a kezében pedig egy fehér
szalma-
táska, és mindkét szülőnek rögtön az járt a fejében, hogy
milyen
csinos kislány, akárcsak Val, csak ő sokkal feltűnőbb volt
élénkzöld ruhájában, amely olyan rövid volt, hogy szinte
kilát-
szott alóla a bugyija. A ruha hátul mélyen ki volt vágva és
töké-
letesen sejttette Val érzéki alakját, aki ikertestvérével
ellentét-
ben, egyáltalán nem tizenöt évesnek látszott. Gyakran
használt
sminket, festette a körmeit, és most is magas sarkú cipőt
viselt,
mire Faye sóhajtott egyet és Wardra pillantott, amikor
megálltak.
- Már megint... a mi kis hableányunk megint kirittyentette
magát...
Ward jóindulatúan mosolygott, és megsimogatta a felesége
kezét.
- Hagyd csak, kicsim! Ma ne veszekedj vele!
- Szeretném, ha lemosná az arcáról azt a sok vackot, mielőtt
elindulunk.
Ward fürkésző tekintettel rápislantott Faye-re, még mindig a
kocsiban ülve, aztán elnevette magát.
- Mondd azt az embereknek, hogy az unokahúgod. - Aztán
kedvesen ránézett a feleségére. - Igazi szépség lesz belőle.
- Addigra már túl öreg és szenilis leszek ahhoz, hogy érté-
kelni tudjam.
- Hagyd csak, kicsim! - Ward mindig ezt mondta. Minden-
re ez volt a válasza, kivéve persze Lionelt. Neki mindent el
kel-
lett mondani, őt rendre kellett utasítani és rávenni arra,
hogy
alkalmazkodjon. Az apja mindent elvárt tőle. Faye szerint
min-
dig túl sokat is. Ward képtelen volt megérteni, hogy Lionel
mennyire más volt, mennyire kreatív, mennyire érzékeny,
és,
hogy teljesen mások voltak az igényei. De Val... ő egészen
más volt... önfejű, követelőző és mindenben vitatkozó. Két-
ségtelenül ő volt a legnehezebben kezelhető gyerekük...
vagy
talán Anne, aki állandóan félrehúzódott... Faye néha nem
tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb. De amikor kiszállt
az
autóból, Vanessa ugrándozva odament hozzá a rá jellemző
tiszta tekintettel és könnyed mosollyal, és Faye úgy döntött,
hogy aznap a könnyebbik utat választja. Ez volt az egysze-
rűbb. Mondta neki, hogy milyen csinos, átkarolta és megpu-
szilta az arcát.
- A bátyád nagyon büszke lesz rád.
- A csodaországbeli Alizra gondolsz? - kérdezte Val, aki
odasétált, és majd felrobbant a méregtől, amikor észrevette,
hogy az édesanyja átkarolta az ikertestvérét és megpuszilta
az
arcát. - Nem gondolod, hogy egy kicsit öreg már ehhez az
öl-
tözékhez? -Valerie mindenben a menő dolgokat szerette, el-
lentétben Vanessával, aki pedig úgy nézett ki, mint maga az
ár-
tatlanság. Amikor Valerie közelebb ment, Faye észrevette,
hogy a szemhéján egy vastag fekete csík van, amitől
nagyon
szörnyen nézett ki.
-Kicsim, vegyél le egy kicsit a sminkedből, mielőtt elin-
dulunk. Túl korán van még ehhez, nem? - Könnyebb volt a
napszakra hivatkozni, mint Valerie korára. Faye szerint a ti-
zenöt év egy kicsit korainak tűnt ahhoz, hogy valakinek
Cleopatra-szemei legyenek, és ezt a stílust egyébként sem
szerette soha. Valerie azonban nem követte sem az anyja,
sem az apja ízlését. Neki mindenről megvolt a saját elképze-
lése, és Isten tudja, honnan szedte azokat, de az biztos,
hogy nem tőlünk, merengett sokszor magában Faye. Valerie
teljesen úgy nézett ki, mintha egy tizenévesekről szóló hol-
lywoodi filmből lépett volna ki, a lehető legrosszabb és leg-
szélsőségesebb vonásokkal tarkítva, amitől az anyja sikítani
tudott volna. De most igyekezett nyugodt maradni, miköz-
ben Val ott állt előtte, és szemmel láthatóan esze ágában
sem volt szót fogadni.
- Nagyon sokáig tartott, mire elkészültem vele, anya. És
most már nem akarom leszedni. - Csak azt felejtette el
hozzá-
tenni, hogy "ha megengeded", és Faye nem is volt biztos
ben-
ne, hogy egyáltalán képes lett volna rá.
- Kicsim, légy okos! Egy kicsit túlzásba vitted.
- Ki mondta?
- Gyerünk már, tökmag, szedd le azt a szart magadról! -
mondta Greg, aki közben kijött a házból. Khaki színű bő nad-
rágot, sötétkék inget és nyakkendőt viselt, amely igencsak
fél-
recsúszott és olyan volt, mintha éveken át az ágy alatt
hevert
volna. A cipője teljesen kopott volt, és a frizurája sem
egészen
úgy állt, ahogy szerette volna. De annak ellenére, hogy az
öl-
tözködési stílusa szöges ellentétben állt az apja sokkal kelle-
mesebb megjelenésével, kétségtelenül kiköpött hasonmása
volt, és Faye elmosolyodott, amikor Greg Valerie-re nézve
egy
vállrándítással megjegyezte: - Tényleg hülyén néz ki. - Ettől
azonban Val csak még dühösebb lett.
- Semmi közöd hozzá... te különben is csak egy bunkó fo-
cista vagy.
- Figyelj, valamit azért mondanék neked. Én nem járnék
olyan lánnyal, akinek ilyen trutymó van az arcán. - Greg
végig-
mérte Valt, és látszott rajta, hogy nem tetszik neki. - És a
ruhád
is túl szűk, majd kipattannak belőle a cicijeid. -Val egy kicsit
el-
pirult, de mindjárt dühös is lett. Ő pontosan ezt akarta, de
azt
nem, hogy az utálatos bátyja felhívja rá a figyelmet. - Úgy
nézel
ki benne, mint egy ringyó. - Ezt teljesen közömbös hangon
mondta, de Valnek szinte fennakadt a szeme és nekiesett
Greg-
nek, éppen akkor, amikor Ward kijött a házból és rájuk
kiabált!
- Hé, ti ketten! Viselkedjetek rendesen! Ma ballag el a bá-
tyátok.
- Ringyónak nevezett! - mondta Valerie dühösen, miköz-
ben Vanessa unottan nézte őket. Mindig ezt csinálták, és
Vanessa titkon tudta, hogy a bátyjának van igaza, de ennek
semmilyen hatása nem volt Valerie-re. Annyira makacs és
ön-
fejű volt, hogy úgyis azt fogja csinálni, amit akar, vagy pedig
az egész napjukat tönkreteszi. Legalább ezerszer
eljátszották
már ezt vele.
- Ugye, apa, hogy úgy néz ki? - kérdezte Greg, miközben
igyekezett kivédeni Valerie dühödt csapkodását, és a
közelben
álló Faye hallotta, hogy a gyűrött sötétkék ing elszakadt.
- Hagyjátok abba! - mondta, de semmi értelme nem volt
pedig nagyon ki tudott borulni, amikor így viselkedtek.
Általá-
ban akkor szokták ezt csinálni, amikor egy rossz nap után
hul-
lafáradtan ment haza a forgatásról. Elmúltak azok az idők,
amikor a kandalló mellett békésen meséket olvasott nekik,
de
a legtöbbször amúgy sem volt otthon. Az elmúlt évek során,
babysitterek meg a dajkák vették át az ő helyét, és néha az
volt
az érzése, hogy így kell megfizetnie érte. Voltak olyan
idősza-
kok, amikor a gyerekek teljesen kezelhetetlenné váltak, mint
most is. De Ward közbelépett, elkapta Val karját és olyan
hatá-
rozott hangon beszélt hozzá, amitől megnyugodott.
- Valerie, menj be és mosd le az arcodat! - A szavai egyér-
telműek voltak, vitának helye nem volt, és Val tétovázott,
mi-
közben az apja ránézett az órájára. - Öt perc múlva indulunk
veled vagy nélküled, de úgy gondolom, neked is ott kell len-
ned. - Ezzel hátat fordított a lánynak és odafordult Faye-hez.
Hol van Anne? Nincs a szobájában. - Faye sem tudott többet
mint ő, hiszen vele együtt jöttek haza az irodából.
- Amikor felhívtam, ott volt. Vanessa? Nem tudod, hova
ment?
Vanessa megrándította a vállát. Lehetetlen volt nyomon kö-
vetni azt a gyereket, mert csak jött-ment, senkivel nem
beszélt,
legtöbbször csak olvasott a szobájában.
- Azt hittem, fenn van a szobájában.
Greg egy pillanatra elgondolkodott.
- Azt hiszem, láttam, amikor átment az utcán.
- Hova? - Ward kezdte elveszíteni a türelmét. A helyzet vé-
szesen hasonlított azokra az elviselhetetlen családi nyaralá-
sokra, amikor olyan helyekre utazgattak, mint Yosemite,
egé-
szen addig, amíg végre mindannyiukat elküldhették
táborozni,
és volt egy kis nyugalmuk. Nem mintha nem szerette volna
a
családját, sőt épp ellenkezőleg, de voltak olyan időszakok,
amikor a gyerekek teljesen megőrjítették, és ez most olyan
volt. - Láttad, hogy hova ment? - kérdezte, miközben
észrevet-
te, hogy Val bement a házba, remélhetőleg azért, hogy
lemos-
sa a smink egy részét, sőt talán hogy átöltözzön, ami
túlságo-
san hiú ábrándnak tűnt, és az is volt. Még mindig Anne-t
keres-
ték, amikor Valerie újra felbukkant, de a szemhéján lévő
fekete
festéknek alig a fele tűnt el, a ruha pedig ugyanaz maradt. -
Valerie, nem tudod, hova ment Anne? - kérdezte dühös
tekin-
tettel, mint aki mindjárt ölni fog.
- De tudom. Clarksékhoz ment. - Ilyen egyszerű. Amikor ki-
derül. Az a gyerek mindig elveszett. Wardnak eszébe jutott,
amikor a New York-i Macy áruházban három órán keresztül
eszeveszetten kereste, míg végül a bérelt limuzinjuk hátsó
ülé-
sén találta meg, ahol mélyen aludt.
- Megtennéd, hogy átszaladsz érte? - kérdezte Ward és lát-
ta, hogy a nagymenő szépségkirálynő legszívesebben
nemet
mondana, de amikor Val ránézett az apjára, nem mert ellen-
kezni. Bólintott és átszaladt az utca másik oldalára,
miközben
az apró miniszoknya rátapadt formás fenekére. Erőltetett
mo-
sollyal ránézett Faye-re. - Ilyen öltözékben akár le is
tartóztat-
hatnák.
Faye is elmosolyodott.
- Megyek és beindítom az autót. - A szeme sarkából látta,
hogy Valerie visszakíséri a legkisebb lányukat a másik
oldalról.
A többiekhez képest neki volt a legmegfelelőbb öltözéke:
egy
szépen vasalt és megfelelő hosszúságú csinos kis rózsaszín
ingruha. A haja tisztán ragyogott, a szeme csillogott, piros
ci-
pője szépen ki volt fényesítve. Öröm volt ránézni, nem úgy,
mint a kihívóan öltözködő nővérére. Bemászott a furgon leg-
hátsó ülésére, nem azért, mert mindenkire haragudott,
hanem
mert ott szeretett ülni.
- Mit csináltál odaát? - kérdezte Greg, amikor beszállt az
autóba és leült Anne elé a két iker közé. Anne egyedül ült
há-
tul, bár rendszerint Lionel vagy Vanessa szokott mellette
ülni.
Mindenki tudta, hogy Vallel nem nagyon állhatták egymást
és
Greggel sem voltak túl jóban. Lionelt imádta, meg Vanessát,
aki
gondoskodott róla, ha nem volt otthon senki. Erre
rendszerint
Faye szokta megkérni Vanessát.
- Valamit meg akartam nézni. - Ennél többet nem mondott
Anne, de látta... a ballagási ajándékot... a gyönyörű kis piros
Mustangot... és nagyon örült neki. Egy szót sem szólt az
egész
úton. Azt akarta, hogy meglepetés legyen, és amikor
kiszálltak
az iskolánál, Faye azon tűnődött, vajon Anne tudja-e. De ő
nem szólt semmit, csak szótlanul követte a többieket a
díszte-
rembe, és leült az utolsó sorban. Ez élete egyik
legboldogabb
napja volt, de sajnálta is magát. Tudta, hogy ősszel Lionel a
barátaival a UCLA campusán fog lakni egy bérelt lakásban,
Anya szerint még túl fiatal volt ehhez, de apa azt mondta,
hogy jót fog tenni neki. Anne tudta, hogy ezt csak azért
mond-
ta, mert féltékeny volt Lionelre, aki túl közel állt anyához.
DE
most el fog menni. El sem tudta képzelni, hogyan fogja kibír-
ni nélküle. Li volt az egyetlen, akivel beszélgetni tudott. És
ez
mindig így volt. Li gondoskodott róla, még az uzsonnáját is
el-
készítette neki iskolába menet előtt, és a szendvicsébe
mindig
olyan dolgokat rakott, amiket szeretett, nem pedig valami
ki-
száradt felvágottat vagy maradék sajtot. Mert Vanessa vagy
Valerie azt rakott volna bele. De Lionel olyan szendvicseket
készített, amelyekben tojássaláta, sült hús, csirke vagy
pulyka
volt. Könyveket hozott neki, amiket szeretett olvasni. Este
ké-
sőig beszélgetett vele, elmagyarázta neki, hogyan kell
megol-
dani a matekfeladatot. Ő volt a legjobb barátja. Mindig is az
volt... Esténként, amikor anya és apa dolgoztak, még be is
ta-
karta. Anne számára Lionel testesítette meg az anyát meg
az
apát, sokkal inkább, mint a szülei valaha is. És amikor Li hir-
telen megjelent a színpadon fehér négyszögletű kalapban és
fehér talárban, Anne szeme könnyes lett. Olyan volt, mintha
a
bátyja megházasodna... majdnem... bizonyos értelemben
legalább olyan rossz. Lionel egy új élettel lép frigyre, és ha-
marosan elhagyja őt.
Grég irigykedve nézte bátyját, és azt kívánta, bárcsak ő bal-
lagna most, ha egyáltalán eljut odáig. A jegyei nem voltak
túl
jók
az alsóbb osztályokban, de megígérte apának, hogy a
követke-
ző évben javítani fog... szerencsés flótás... egyetemre fog
járni,
bár ő nem sokra tartotta ezt a választást. Szerinte a UCLA
bárgyú
intézmény volt. Ő valami olyan helyre szeretett volna
menni,
mint a Georgiai Műszaki Egyetem, ahol híres futballsztár
lehet-
ne, bár az apja beszélt neki valami Yale nevű helyről, hogy
oda
kellene bejutnia, és persze ott is futballozhatna... ettől még
a
nyál is összefutott a szájában... na és a lányok...
Valerie egy fiút figyelt, aki a harmadik sorban ült. Néhány
hete lionel elhozta magukhoz, és ő volt a legcsinosabb srác,
akit valaha is látott. Sima koromfekete hajú, fekete szemű,
ma-
gas, szép bőrű fiú volt, aki csodálatosan táncolt. Egy buta
fel-
sőbbéves lánnyal járt együtt, de Val tudta, hogy ő sokkal
job-
ban néz ki, mint az az ostoba liba, csak legalább egyszer-
két-
szer beszélhetne vele... de persze Lionel nem fog neki
segíteni. Ő soha nem hozta össze senkivel. Aztán ott volt
John
Wells, Greg legjobb barátja. Aranyos volt, de nagyon félénk.
Ha Valerie beszélt vele, mindig elpirult. De előbb-utóbb
úgyis
el fog menni a UCLA-re. Az nagy szám lenne, ha sikerülne
megcsípnie egy egyetemistát, de egyelőre még csak három
másodikos fiút tudott meghódítani a saját évfolyamából, ám
mind a három tutyimutyi alak volt, és mindegyik csak a
cicijét
akarta megfogdosni. A többit egy egyetemistának
tartogatta!
Olyannak, mint az a srác a harmadik sorban...
Vanessa az ikertestvérét figyelte, és szinte olvasott a gondo-
lataiban. Túlságosan jól ismerte. Még azt is tudta, melyik fiút
szeretné megszerezni. Nagyon szomorú volt, hogy a nővére
ennyire fiúmániás, és ez már hetedikes kora óta tartott.
Vanes-
sának is tetszettek a fiúk, de ő nem volt annyira odáig
értük;
sokkal jobban érdekelte a versírás és az olvasás. A fiúkat
meg-
nézte, de még nem talált magának valót. Időnként azon töp-
rengett, hogy Valerie vajon kipróbálta-e már, de remélte,
hogy
nem. Tönkretenné az életét, ha megtenné. Persze van
tablet-
ta... de ahhoz nem lehetett hozzájutni tizennyolc éves kor
előtt, hacsak nem menyasszony. Tudta, hogy az egyik elsős
lánynak sikerült tablettát szereznie, mert azt hazudta, hogy
huszonegy éves, de ő ilyesmire képtelen lett volna, és nem
is
állt szándékában megtenni.
Faye nagyon megkönnyebbült volna, ha olvasni tud a gon-
dolataiban. Ő is aggódott ezek miatt a dolgok miatt. De
most
nem Gregre vagy Anne-re vagy az ikrekre gondolt, hanem
tel-
jes egészében a legidősebb fiára koncentrált, aki szép,
magas
és ártatlan volt, ahogy ott állt és énekelte az iskola
indulóját,
kezében a bizonyítvánnyal, miközben a napfény beszűrődött
a terembe. Nézte a fiát, és tudta, hogy ez a pillanat soha
nem
fog megismétlődni, soha többé nem lesz ilyen fiatal és ilyen
tiszta. Most kezdődik el számára az élet, és ő annyi minden
jót kívánt neki, hogy könnybe lábadt a szeme, mire Ward
csendesen odanyújtotta neki a zsebkendőjét. Faye
odafordult
hozzá, és édes-keserű mosollyal ránézett. Annyi mindent
megéltek már, és mindannyian olyan drágák voltak Faye
számára... különösen Ward... meg ez a fiú... akit szeretett
volna megóvni mindenféle fájdalomtól... a csalódásoktól és
a
szomorúságoktól. A férje ösztönösen átkarolta a vállát, és
kö-
zelebb húzta magához. Ő is büszke volt a fiára, de ő
egészen
más dolgokat szánt neki.
- Annyira édes - suttogta Faye Wardnak. Lionel neki még
mindig kisfiú volt.
A férfi suttogva válaszolt.
- Olyan, mint egy férfi. -Vagy legalábbis azt remélte, hogy
egy nap az lesz. Egyelőre még mindig volt benne valami
eny-
hén nőies vonás, és Ward azon tűnődött, vajon ez
megmarad-
e benne. Annyira hasonlított Faye-re... és amikor éppen erre
gondolt, észrevette, hogy Lionel kinéz a közönség soraiba és
addig keresgél, míg meg nem találja anyját, és mindketten
egy-
forma szeretettel nézték egymást, minden másról megfeled-
kezve. Ward szerette volna újra magához húzni Faye-t,
mind-
kettőjük érdekében, de pillanatnyilag megközelíthetetlenek
voltak. Mindig voltak olyan közös dolgaik, amelyekhez senki
sem tudott hozzáférni.
- Csodálatos fiú.
Ward duplán örült annak, hogy Lionel ősszel elköltözik. A
fiúnak szüksége volt arra, hogy elszakadjon az anyjától. És
eb-
ben még biztosabb volt akkor, amikor a ceremónia után
Lionel
odaszaladt, hogy jó szorosan megölelje Faye-t. A többi fiú
ott
állt körülöttük, az esetlenül álldogáló lányokat kézen fogva.
- Szabad vagyok, anya! Már nem vagyok iskolás! - Csak az
anyját bámulta, aki egészen izgatott volt.
- Gratulálok, kicsim! - Faye megpuszilta az arcát, Ward pe-
dig megszorította a kezét.
- Gratulálok, fiam.
Egy darabig még lődörögtek, aztán elmentek ebédelni a
Beverly Hills Hotelban lévő Polo Lounge-ba. És ahogy Anne
elő-
re tudta, odafelé menet Lionel mellette ült a hátsó ülésen.
Senki
sem tartotta furcsának. Évek óta ott szoktak ülni, mint
ahogy
Faye és Greg elöl ültek, az ikrek pedig középen.
Az étteremben a társaság ugyanaz volt, mint máskor ebéd-
időben, nagymenők selyemruhában, aranyláncokkal és mini-
szoknyában, rendezők, írók és filmsztárok, egyesek autogra-
mokat kértek, a telefont egyik asztaltól a másikig cipelték,
mert az emberek azt akarták, hogy a többiek is lássák,
milyen
fontos hívásokat várnak. Egy alkalommal Faye kiment és fel-
hívta Lionelt, hogy gratuláljon neki, mire mindenki jót neve-
tett, csak Ward nem. Időnként Faye és Lionel úgy
viselkedett,
mint két szerető. De a lármás társaság jól érezte magát.
Ebéd
után mindannyian hazamentek, és úsztak egyet a medencé-
ben. Eljött a gyerekek néhány barátja is, úgyhogy nem
vették
észre, amikor a szülők titokban kisurrantak és átmentek
Clarksékhoz. Ward majdnem egészen a medencéig vezette
a
kocsit, miközben eszeveszetten dudált, Faye pedig
hangosan
nevetett. Egy törülközőn ült az első ülésen vizes fürdőruhá-
ban, és a gyerekek csak bámultak, mert először semmit sem
értettek az egészből, kivéve azt, hogy a szüleik biztosan
megbolondultak. Aztán Ward kiugrott az autóból, odament a
fiához és átnyújtotta neki a kulcsokat, mire Lionel szeme
könnyes lett, majd átölelte az apja nyakát, és egyszerre sírt
és
nevetett.
- Azt akarod mondani, hogy ez az enyém?
-Minden jót, fiam! - Ward szemében is könny csillogott.
Meghatotta a fia öröme, és olyan különleges pillanat volt ez,
ami soha többet nem ismétlődhet meg. Lionel egy hatalmas
si-
kollyal újra átölelte az apját, mialatt a medence széléről
Anne
figyelte és ragyogott az arca a boldogságtól.
Lionel mindenkit betessékelt az autóba, Ward és Faye pedig
hátrébb álltak, amíg a gyerekek beszálltak a lehúzott tetejű
csodába és egymás ölébe ültek a hátsó ülésen.
-Csak óvatosan, Li! - figyelmeztette Faye Lionelt, de Ward
megfogta a kezét és még hátrébb húzta.
- Hagyd csak, kicsim. Minden rendben lesz.
Aztán mielőtt beindította volna az autót, Lionel egy pillanat-
ra, csak egy lélegzetvételnyi pillanatra, belenézett az apja
sze-
mébe, úgy, ahogy talán először nézett rá, és a két férfi
egyszer-
re elmosolyodott. Ennél szebb köszönetre nem is volt
szükség.
Amikor elhajtottak az autóval, Ward úgy érezte, mintha
életé-
ben először, végre, kapcsolatot tudott volna teremteni a
fiával.
 
12.
Aznap estére vagy száz vendéget hívtak, többnyire gyereke-
ket, hogy megünnepeljék Lionel ballagását egy kerti
partival.
Ward és Faye egy rockzenekart is beszervezett, akik a hátsó
udvarban felállított sátorban játszottak. Ez volt évek óta a
leg-
nagyobb parti, amit szerveztek, és az egész család
izgatottan
várta az eseményt. Greg egy gyűrött csíkos pólót és farmert
vi-
selt. Szőke haja nemigen látott fésűt, és mezítláb volt. Faye
már éppen vissza akarta küldeni a szobájába, de Greg hirte-
len eltűnt, és amikor Faye szólt Wardnak, ő azt mondta, amit
máskor szokott:
- Hagyd, kicsim, jól van így!
Faye rosszallóan nézett a férjére.
- Ahhoz képest, hogy annak idején naponta háromszor
váltottál inget és fehér öltönyben jártál, nem nagyok az
elvárása-
id a fiaddal szemben.
- Lehet, hogy éppen azért. Az húsz évvel ezelőtt volt. Az
emberek ma már nem úgy élnek, Faye, és már akkor is
divat-
jamúlt volt. Tulajdonképpen őslények voltunk, bár igaz, sze-
rencsés őslények. Gregnek sokkal fontosabb dolgok járnak a
fejében.
- Mint például? A futball? A lányok? Vagy a tengerpart?
Faye többet várt Gregtől, valami olyasmit, amit Lionel csinál,
De úgy tűnt, hogy Ward jobban örült a focista gyereküknek,
mint az intellektuálisabb beállítottságú fiuknak. Faye szerint,
ennek semmi értelme nem volt, és mindig igazságtalannak
tar-
totta, hogy olyan keveset várt el Gregtől, miközben
egyáltalán
nem értékelte Lionel eredményeit, de ezt a dolgot egyetlen
es-
te alatt nem lehetett elintézni. Ez a nézeteltérés mindig meg
volt köztük, néha még kiabáltak is, de aznap különleges nap
volt, és az asszony nem akart veszekedni. Furcsa volt, hogy
na-
gyon ritkán veszekedtek, de időnként hevesen vitatkoztak a
gyerekek miatt és még kemény szavakat is mondtak
egymás-
nak... különösen Lionellel kapcsolatban... de ma este ne.
Csak ma este ne, gondolta magában Faye, és inkább úgy
dön-
tött, hogy beadja a derekát Greget illetően.
- Rendben van... nem érdekes...
- Hadd érezze jól magát ma este! Olyan mindegy, hogy mi
van rajta.
- Remélem, ugyanez a véleményed Valról is - mondta Faye,
de mindkettőjüknek igen nehezére esett, hogy ne szóljanak
neki semmit. Egy testhez simuló fehér bőr miniruhát viselt,
amelynek az alja rojtos volt, hozzáillő cipővel, amit
nyilvánva-
lóan valamelyik barátnőjétől kért kölcsön.
Ward odahajolt a feleségéhez és a fülébe súgott, miközben
töltött neki egy italt a bárpultnál:
- Melyik sarkon dolgozik a barátnője? Nem mondta? - Faye
elnevette magát és megrázta a fejét. Már olyan régóta
voltak ti-
zenéves gyerekei, hogy szinte semmin sem lepődött meg. Jó
felkészülést jelentett ahhoz, hogy bánni tudjon a
színészekkel
az MGM-ben, akik közül egy se volt lehetetlenebb, nehezeb-
ben kezelhető, kiszámíthatatlanabb és vitatkozósabb, mint
bármelyik tinédzser, pedig sokan megpróbálták.
- Azt hiszem, szegény Vanessa megpróbálja ellensúlyozni
Val szélsőségességét - mondta Ward. Vanessán egy
rózsaszín
és fehér ünneplőruha volt, ami sokkal inkább illett egy
tízéves
kislányhoz, a lábán rózsaszín balettcipő, a frizurája pedig
megint az Aliz Csodaországban stílusát követte. A két lány
en-
nél jobban nem is különbözhetett volna egymástól, és Faye
gyanította, hogy ez nem véletlen. Aztán újra végigjártatta
te-
kintetét a gyerekeken. Lionel világosbarna nyári öltönyében
nagyon csinos volt, a világoskék csíkos ing és az apja
nyakken-
dője még némi méltóságot is kölcsönzött neki, miközben
egy-
folytában azon igyekezett, hogy felnőttnek látsszon, még az
új
autója is ott parkolt feltűnően a ház előtti füvön. Greg a
gyűrött
pólójában... Valerie a fehér bőrruhájában... Vanessa a kislá-
nyos öltözékében... kétségtelenül mindegyikük egy
egyéniség
volt. Erről azonban Faye-nek eszébe jutott valami, és
ránézett
férjére a pohár fölött, amit éppen odanyújtott neki:
- Anne-t láttad? -
- Nemrég még ott volt a medence mellett néhány barátnő-
jével. Ne izgulj miatta! Lionel vigyáz rá. - Ez mindig így volt,
de a mai nap az ő nagy napja volt, és Ward egyszer még
félre
is nézett, amikor észrevette, hogy tölt magának egy pohár
fe-
hérbort. Meg kellett engednie, hogy a fiú egy kicsit
elengedje
magát a változatosság kedvéért, és ha holtrészegre issza
ma-
gát a ballagási buliján, mi baj lehetne belőle? Legfeljebb egy
kis csorba esik makulátlan jellemén, de az is csak jót tehet
ne-
ki. Wardnak csak annyit kellett tennie, hogy valamivel
elterel-
je felesége figyelmét, hogy ne figyelje állandóan Lionelt, és
az
első adandó alkalommal elvitte táncolni. Valerie
szörnyülköd-
ve nézte őket, Vanessa jól mulatott, aztán egy idő után
Lionel
odament, és ő maga is táncolt az anyjával. Ward körbe-
körbe
járt, hogy beszélgessen egy kicsit a barátaival és ügyeljen
ar-
ra, hogy a gyerekek nehogy túlzásba vigyék a dolgokat.
Néhá-
nyan már jó alaposan beittak, de azok mind egykorúak
voltak
lionellel, és nekik is ez volt a ballagási partijuk. Ward úgy
érezte, hogy joguk van egy kicsit őrjöngeni, feltéve, hogy
nem
ők vezetnek hazafelé, és ezért szigorú parancsot adott a
par-
kolóőröknek. Senki sem kaphatja meg a kocsija kulcsait, ha
it-
tas állapotban van, s ez felnőttre és gyerekre egyaránt
vonat-
kozott.
Ward észrevette, hogy Anne a medence szélén ül, és John
Wellsszel, Greg legjobb barátjával beszélget. Aranyos fiú
volt,
aki Gregnek a lába nyomát is megcsókolta, és Ward
gyanítot-
ta, hogy Anne-nek nagyon tetszik, de nem nagyon
számíthatott
arra, hogy a fiú viszonozza az érzelmeit, tekintettel arra,
hogy
ő még csak tizenkét éves volt. Még nőnie kellett, bár Lionel
mindig úgy bánt vele, mintha már felnőtt lett volna, és
fantasz-
tikus, hogy néha milyen érett tudott lenni. Sokkal inkább,
mint
az ikrek, sőt néha még Greget is felülmúlta. Ward azon tűnő-
dött, vajon miket mond Johnnak, de Anne olyan ijedős és fé-
lénk volt, hogy most nem akart odamenni, attól tartva, hogy
el-
ijeszti, pedig láthatóan jól érezte magát. Egy kicsivel később
látta, hogy Lionel is csatlakozott hozzájuk, és John
mosolyog-
va ránézett legalább olyan csodálattal, mint ahogy őt nézte
Anne... micsoda gyerekek... mosolygott magában Ward,
majd
elindult, hogy Faye-t kiszabadítsa a szomszédok és barátok
gyűrűjéből. Még most is úgy gondolta, hogy az asszony bár-
melyik jelen lévő lánynál csinosabb, és ez a szemében is lát-
szott, amikor átkarolta a derekát.
- Van kedved táncolni? - Megkocogtatta felesége vállát, ő
pedig elnevette magát, amikor meglátta.
- Persze, hogy van.
A zenekar jól játszott, és a gyerekek mind pompásan érez-
ték magukat. Anne pedig nagyon élvezte Lionel és John
társa-
ságát. Mindketten felnőttként kezelték, amit a többiek nem
szoktak megtenni. Korához képest magas volt, és
ugyanolyan
érett őszibarack színű haja volt, mint Faye-nek
fiatalkorában.
Egyszer majd szép lány lesz belőle, de soha nem érezte an-
nak magát. Szerinte ő nem volt olyan csinos, mint Faye
vagy
olyan mutatós, mint Val, Vanessáról pedig úgy vélte, hogy
kü-
lönleges, de nem feltűnő szépség. Ám Lionel mindig azt
mondta neki, hogy ő néz ki közülük a legjobban, mire ő azt
válaszolta, hogy ez marhaság. Rámutatott a bütykös térdére
meg, ahogy ő nevezte, a "cérnavékony, furi hajára", ami pu-
ha szőrmeként fogta keretbe az arcát. A mellei még éppen
csak elkezdtek nőni, és nagyon furcsán érezte magát
miattuk.
Valójában mindennel kapcsolatban furcsán érezte magát, ki-
véve amikor Lionellel volt, mert mellette minden csodála-
tosnak tűnt.
- Hogy tetszik az új autód? - kérdezte John mosolyogva a
barátja bátyjától, miközben titkon megcsodálta, milyen
precí-
zen van megkötve a nyakkendője. Nagyon tetszett neki,
ahogy
Lionel öltözködött, de ezt sohasem merte volna neki
megmon-
dani.
- Viccelsz? - vigyorgott Lionel kisfiúsan. - Megőrülök érte.
Alig várom, hogy holnap reggel megfuttassam egy kicsit. -
Rá-
mosolygott Greg barátjára. John már évek óta járt hozzájuk,
és
Lionel nagyon kedvelte. Érdekesebb volt, mint Greg legtöbb
focista haverja, bár erre véletlenül jött rá egyszer, amikor
úgy
beszélgetett Johrinal, hogy Greg nem volt otthon. John a leg-
többször igyekezett olyannak tűnni, mint a többiek, de
Lionel
jól megérezte, hogy ez csak álca, mert sokkal többről volt
szó,
mint a fociról, a pályáról meg hasonlókról, amik iránt John
nem is igazán érdeklődött. - A jövő héten kezdek dolgozni,
és
nagyszerű lesz, hogy a saját autómmal járhatok.
- Hol fogsz dolgozni? - érdeklődött John, Anne pedig figyel-
te a beszélgetést, de nem szólt semmit, mint ahogy máskor
sem. Csak hallgatta a bátyját és figyelte John arcát, akiről
azt
gondolta, hogy gyönyörű a szeme.
- A Van Cleef Arpelsnél. Az egy ékszerüzlet Beverly Hills-
ben. - Lionel úgy érezte, hogy meg kell magyaráznia. Greg
ba-
rátainak fogalmuk sem lett volna arról, hogy mi az.
De John nevetett, Anne pedig, miközben figyelte, elmoso-
lyodott.
- Azt ismerem. Az édesanyám mindig oda jár. Szép cuccaik
vannak. - Lionel meg is lepődött, meg örült is. John nem kez-
dett el fanyalogni azon, hogy Lionel ott fog dolgozni. - Elég
jó
helynek tűnik.
- Az. Már nagyon várom. - Lionel arca ragyogott, és megint
az autó felé pislantott. - Pláne most.
- Ősszel pedig a UCLA. Szerencsés vagy, Li. Én már halálra
unom magam a suliban.
- Már nem tart sokáig. Csak egy éved van hátra.
- Egy örökkévalóságnak tűnik - sóhajtott John, Lionel pedig
mosolygott.
- És aztán mi lesz?
- Még nem tudom. - Ebben nem volt semmi szokatlan. A
legtöbb barátja sem tudta.
- Én filmművészetet fogok tanulni.
- Az csodálatos.
Lionel szerényen megvonta a vállát. Tizennégy éves kora
óta
sorra nyerte a díjakat fotózással, két éve pedig elkezdte a
fil-
mezést. Fel volt készülve mindenre, amit a UCLA adhatott
ne-
kí, és már izgatottan várta, hogy oda járhasson, annak
ellené-
re, amiket az apja mondott. Ő azt akarta, hogy egy keleti
küz-
dősporttal foglalkozó iskolába menjen. A jegyei megvoltak
hozzá, de az a dolog egyáltalán nem érdekelte. Ezt a
vonalat
inkább meghagyja Gregnek.
Barátságos mosollyal ránézett Johnra.
- Majd látogass meg valamikor suliidőben! Egy kicsit körül-
nézel, mielőtt eldöntöd, hogy mit akarsz csinálni.
- Nagyon szívesen - mondta John és mélyen Lionel szemé-
be nézett, aztán egy pillanatra a tekintetük összeforrt, majd
John gyorsan elfordult és egy perccel később kiszúrta
Greget.
Úgy tűnt, hogy most már nagyon mehetnékje támadt, Lionel
pedig táncolni hívta Anne-t, aki elpirult és visszautasította
az
ajánlatot, de miután Lionel hosszasan kérlelte, beadta a
dere-
kát, és követte a bátyját a táncparkettre.
- Mi az? - kérdezte a fiú, aki Vallel együtt sétált be a házba,
majd követte a lányt a nappaliba, és feltett szándéka volt,
hogy
egy kicsit kalamol Val szoknyája alatt, ami nem tűnt túl
nehéz
feladatnak. De az italszekrény közelében az egyik polcon a
szeme megakadt egy irigylésre méltó tárgyon. - Ez az, amire
gondolok? - kérdezte lenyűgözve. Ez volt az első ház, amely-
ben ilyet látott a valóságban, bár mindenki tudta, hogy sok
ilyen hely volt Los Angelesben.
- Igen. Na és? Nagy dolog.
- Az hát. - A fiú áhítattal nézte, aztán kinyújtotta a kezét és
megérintette, hogy elmondhassa az apjának, amikor
értejön.-
Kié? Anyukádé vagy apukádé?
Úgy tűnt, mintha Valnek nehezére esne válaszolni.
- Anyué. Kérsz egy sört, Loey? - Aztán a fiú majdnem elájult.
Volt még egy. Kettő is volt nekik!
- Uramisten! Kettő is van neki! Miért kapta?
- Az isten szerelmére! Nem emlékszem. Kérsz sört, vagy
sem?
- Igen. Kérek. Persze. - De a fiút jobban érdekelte, hogy mi-
ért kapta Val anyja az Oscar-díjakat. Majd meg fogja
kérdezni
az apja is meg az anyja is, de Valnek nem nagyon
akaródzott
beszélni róla. -Valamikor színésznő volt, ugye? -Tudta, hogy
most rendez. Ezt mindenki tudta. Val apja pedig producer
volt
az MGM-nél. Valerie azonban szinte soha nem beszélt erről.
Sokkal jobban érdekelték a fiúk meg az ital. Legalábbis ez a
hír
járta róla, és a fiú szinte teljesen belátott a fehér bőrszoknya
alá, ahogy a lány leült. De valójában csak hosszú combjának
belső felét látta.
- Szívtál már füvet? - Még soha, de ezt nem akarta beismer-
ni. Tizenöt és fél éves volt, és az idén ismerkedett meg
Vallel az
iskolában, de még sehova sem vitte el. Nem volt hozzá mer-
sze. Val gyönyörű volt és szörnyen érett.
- Igen. Egyszer. - Aztán csak nem tudta leküzdeni a kíváncsi-
ságát. Újra meg kellett kérdeznie. - Beszéljünk az
anyukádról!
Ezt nem kellett volna. Val felugrott a helyéről, és a szeme
szikrákat szórt.
- Nem, ne beszéljünk róla!
-Jól van na, ne húzd fel úgy magad! Csak kíváncsi vagyok,
annyi az egész.
Val megvető pillantást vetett Loeyra, miközben elindult az
ajtó felé és hátranézett.
- Akkor kérdezd meg őt, te szemét! - És miután meglódítot-
a vörös sörényét, eltűnt, Loey pedig kétségbeesetten
bámulta
az ajtót és maga elé motyogott.
- A francba!
- Ó! - Greg kukkantott be az ajtón, hogy megnézze, ki van
bent, mire Loey elpirult és felugrott.
- Elnézést... csak leültem egy kicsit... mindjárt kimegyek.
- Semmi gond. Én is itt szoktam megpihenni. Maradj nyu-
godtan - mondta Greg vigyorogva, aztán eltűnt, hogy egy
fe-
kete hajú lány nyomába eredjen oly pedig visszament a
kertbe. Aznap késő este mindannyian a medencében kötöt-
tek ki, ruhában, fürdőruhában, öltönyben, estélyi ruhában
tornacipőben, mezítláb és utcai cipőben. Remekül érezték
magukat és hajnali három óra volt, amikor az utolsó vendég
is elment: Lionel a szüleivel együtt ment fel az emeletre, és
mindhárman nagyokat ásítottak, mire Faye elnevette magát.
- Belevaló társaság vagyunk... de azért jó kis parti volt,
nem?
- A legjobb - mondta Lionel mosolyogva, és egy puszival kí-
vánt jó éjszakát az édesanyjának. Amikor leült az ágya
szélére
frottír fürdőköpenyében, amit azért vett fel, hogy eltakarja a
fürdőnadrágját, egy darabig csak ült és a falat bámulta,
végig-
gondolva az egész napot... a diplomát... a fehér talárt... az
autót... a barátait... meg a zenét... és furcsa módon azon
kap-
ta magát, hogy Johnra gondol, és hogy milyen kedves srác.
Még némelyik barátjánál is jobban tetszett neki.
 
13.
A ballagási buli utáni reggel ugyanolyan munkanap volt
Faye
és Ward számára, mint bármelyik másik. A gyerekek
alhattak
délig; de nekik kilencre bent kellett lenniük a stúdióban. Ha-
marosan kezdődött a következő filmjük forgatása, és mind-
kettőjük íróasztalán halomban álltak az elintézendő ügyek.
Mindig óriási fegyelemre volt szükségük, hogy folytassák a
munkát, akármilyen fáradtak is voltak, különösen amikor
Faye már rendezett. Olyankor már reggel hat előtt a stúdió-
ban szokott lenni, gyakran korábban odaért, mint a színé-
szek. De neki ott kellett lennie, hogy beszívja a stúdió leve-
gőjét, hogy ráhangolódjon. Tulajdonképpen a forgatások
alatt mindig nehezére esett hazamenni, és néha bent is ma-
radt. Időnként az egyik öltözőben töltötte az éjszakát, ott
evett, aludt és a forgatókönyvet bújta, hogy teljesen a
részé-
vé váljon, egészen addig, amíg mindegyik szereplőt annyira
meg nem ismerte, hogy szinte új életre kelt bennük. Ettől
volt
olyan nagy igényű a színészekkel szemben, akikkel együtt
dolgozott, de olyan fegyelemre tanította meg őket, amit
soha
nem felejtettek el, és Hollywoodban a legtöbb színész nagy
tisztelettel beszélt Faye Thayerről. A tehetsége ritka
adomány
volt, és sokkal boldogabb volt, mint amikor színésznőként
játszott. Ezt a beteljesülést kereste, és Ward imádta, amikor
látta a szemében a csillogást, azt a csillogást, amely csak
ak-
kor jött elő, amikor a munkájára gondolt. Néha egy kicsit
irigykedett rá, mert ő is szerette, amit csinált, de nem
ugyan-
azzal az eltökéltséggel, nem ugyanazzal a hévvel, amit a fe-
lesége érezhetett. Faye az egész lelkét beleadta a
munkájába
És Ward most erre gondolt. Néhány hét múlva bele fognak
merülni az új filmjükbe, de mindketten úgy vélték, hogy ez
lesz a legjobb, amit valaha is csináltak. Mindketten
rendkívü-
li izgalommal várták, és Faye nemegyszer elmondta, meny-
nyire sajnálja, hogy Abe Abramson már nem él. Nagyon tet-
szett volna neki ez a film. Csakhogy egy pár évvel korábban
meghalt. Azt még megérte, hogy lássa a sikereiket, hogy
Faye
megkapta a második Oscart, ezúttal rendezésért. De aztán
meghalt, és Faye-nek néha nagyon hiányzott, akárcsak
most.
Hátradőlt az ülésen, ránézett Wardra, és az előző éjszakára
gondolt.
- Örülök, hogy a gyerekek jól érezték magukat.
- Én is jól éreztem magam - mondta a férfi mosolyogva, de
rettenetesen másnapos volt, ami mostanában nagyon ritkán
fordult elő. Gyakran eltűnődött, hogyan tudott annak idején
olyan sokat inni. Most már nem bírta úgy, mint régen, leg-
alábbis szörnyű következmények nélkül nem. Fiatalság...
mo-
solygott magában... rengeteg dolog megváltozott, amikor
megnőtt az évek száma és megőszült a haja... más dolgok
vi-
szont nem változtak. A másnaposság ellenére aznap reggel
szeretkeztek, miután Ward kijött a zuhany alól. Ettől mindig
jól kezdődött a napja, és gyengéden most is megsimogatta
a
felesége combját. - Még mindig meg tudsz bolondítani, ugye
tudod...
Faye enyhén elpirult és látszott, hogy jólesett neki a meg-
jegyzés. Még mindig szerelmes volt a férjébe. Már
tizenkilenc
éve, de még több is, ha beleszámoljuk azt az időt is, amikor
43-ban először találkoztak Guadalcanalon... akkor már hu-
szonegy éve...
- Ez, tudod, kölcsönös.
- Az jó - mondta Ward elgondolkodva, miközben beállt az
MGM parkolójába. A kapuőr mosolygott és beintegetett
nekik
az ablakon. Igazítani lehetne az órát hozzájuk, gondolta
magában... kedves emberek... a gyerekeik is kedvesek... és
keményen dolgoznak. Ezt el kellett ismerni róluk. -Talán egy
ajtót kellene vágatnunk az irodáink közé, és be kéne zárni az
én ajtómat.
- Nekem tetszik az ötlet - suttogta Faye Ward fülébe és paj-
kosan beleharapott a nyakába, mielőtt kiszállt volna. - Mit
kell
ma intézned, szívem?
- Nem olyan túl sok mindent. Azt hiszem, minden el van
rendezve. És neked?
- Találkozóm van három színésszel - mondta Faye, és meg-
nevezte őket. - Azt hiszem, alaposan el kell velük beszélget-
nem, mielőtt belekezdünk a munkába, hogy mindenki fel le-
gyen készülve. Hogy mindannyian tudják, mit akarunk
kihoz-
ni az egészből. - Ez a film volt az eddigi legnagyobb kihívás
Faye számára. Négy katonáról szólt a második világháború-
ban, és ebben az értelemben nem volt könnyed és vidám
film.
Kegyetlen és fájdalmas volt, amitől felfordul az ember
gyomra,
ezért a legtöbb stúdióvezető férfi rendezőt kért volna fel, de
Dore Schary még mindig bízott Faye-ben, ő pedig nem fog
szé-
gyent hozni rá. Vagy akár Wardra, akinek, hírnevük ellenére
nem volt könnyű összeszednie a pénzt ehhez a filmhez. Az
emberek ugyanis attól féltek, hogy senki sem akar
nyomasztó
filmet nézni. Az előző évi Kennedy-gyilkosság után mindenki
vidám kikapcsolódásra vágyott, nem pedig komoly filmekre,
de a forgatókönyv elolvasása után Ward és Faye rögtön
egyet-
értettek abban, hogy ez kell nekik. A film nagyszerű volt, a
for-
gatókönyv csodálatos, akárcsak az eredeti könyv, és Faye
úgy
döntött, hogy pontosan annak alapján fogja megrendezni.
Ezt
Ward is tudta, de azt is, hogy az asszony mennyire ideges
volt
a film miatt.
- Tudod, hogy minden rendben lesz - mondta Ward moso-
lyogva, amikor Faye irodájának az ajtaja előtt álltak. Ezzel
mindketten tisztában voltak, de a férfi tudta, hogy szüksége
van az ő biztatására, amit Faye válasza meg is erősített.
- Halálosan félek.
- Tudom. Nyugodj meg, és élvezd a dolgot! - De Faye ezt
soha nem tudta megtenni, amíg a filmet el nem kezdték,
akkor
viszont még a szokásosnál is jobban belevetette magát.
Éjfél
vagy egy óra előtt sose ért haza, hajnali ötkor már elment,
és
gyakran bent is maradt éjszakára. Ward tudta, hogy ez
hóna-
pokig így fog menni, és megígérte a feleségének, hogy
szem-
mel tartja a gyerekeket, amit meg is próbált. Faye mindig
így
dolgozott: amikor rendezett, teljes mértékben belemerült,
mi-
után pedig befejezte, semmi mást nem csinált, csak ingeket
hajtogatott, ruhát mosott és mindenkit ő fuvarozott
mindenho-
va. Erre különösen büszke volt, de most még a gyerekekre is
alig-alig gondolt.
Az egyik nap Ward későn este visszament a stúdióba, hogy
hazavigye Faye-t, mert nem akarta, hogy olyan fáradtan
vagy
a munkájába temetkezve vezessen. Attól félt, hogy neki-
megy valamelyik fának út közben, ezért inkább érte ment.
Az asszony úgy huppant bele az első ülésbe, mint egy kis
rongybaba, amikor a férje odahajolt hozzá és megpuszilta
az arcát. Faye álmosan kinyitotta az egyik szemét és rámo-
solygott.
- Lehet, hogy ezt nem élem túl... - mondta mély és rekedt
hangon. Egész nap literszámra itta a kávét, megállás nélkül
beszélt, hogy bíztassa a színészeit, és minél többet hozzon
ki belőlük, akik nem is okoztak neki csalódást.
- Remek lesz, kicsim. Egész héten át figyeltem az aznapi fel-
vételeket.
- És mi a véleményed? - kérdezte Faye, aki maga is látta a
jeleneteket, de ő mindig csak azt látta, ami rossz volt,
sosem
azt, ami jó, bár az utolsó két napon már látott egy
reménysu-
garat. A színészek, akárcsak ő, keményen dolgoztak, hogy
minden tudásukat beleadják. - Gondolod, hogy sikerülni fog?
- kérdezte ijedten. A férje véleményére többet adott, mint
bár-
ki máséra, és vakon bízott benne.
- Olyan jól fog sikerülni, hogy még a Holdon is hallani fog-
nak róla. És megint Oscart fogsz érte kapni.
- Az engem nem érdekel. Csak azt akarom, hogy jó legyen
a film. Szeretném, ha büszkék lehetnénk rá.
- Azok leszünk. - Ward ebben biztos volt, és ő mindig büsz-
ke volt a feleségére, ahogy az is őrá. Nagyon sokat változott
ahhoz képest, hogy harmincöt éves koráig egyetlen napot
sem
dolgozott. Kész csoda volt, amit magával művelt, és Faye
ezt
soha nem tévesztette szem elől. Nagyon büszke volt a
férjére,
sokkal büszkébb, mint ahogy Ward sejtette. Sokkal, de
sokkal
büszkébb.
Faye hátradőlt az ülésen.
- Hogy vannak a gyerekek?
-Jól. - Faye-nek most nem volt szüksége arra, hogy bosz-
szantó dolgokat meséljen neki. A takarítónő azzal
fenyegető-
zött, hogy felmond, Anne és Val nagyon komolyan össze-
vesztek, Greg meghúzta az autót, de ezek olyan apró
problé-
mák voltak, amelyeket le tudott rendezni. Ennek ellenére
mindig hálás volt, amikor Faye befejezte a forgatást és
vissza-
ért a háztartásba. Ward gyakran elcsodálkozott azon, hogy
az asszony hogyan bírta elviselni a mindennapi
súrlódásokat.
Ő mindig kiborult tőlük, bár ezt nem mondta el neki. - Mind-
egyikük le van foglalva. Az ikrek egész nap
babysitterkedtek,
Greg pedig a jövő héten indul a telepre. - Hála istennek, tet-
tehozzá magában. Legalább egy kicsit nyugalmasabb lesz
az
élet, nem fog állandóan csörögni a telefon, nem-lesz ajtó-
csapkodás, és Greg barátai nem fognak labdafogást
gyakorol-
ni a kedvenc vázájukkal. - Lionelt meg ritkán látjuk, amióta
dolgozik.
- Tetszik neki a munka? - kérdezte Faye, és kinyitotta a sze-
mét. Ő maga szerette volna megkérdezni Lioneltől, de hetek
óta nem találkozott vele.
- Azt hiszem, igen. Legalábbis eddig még nem panaszko-
dott.
- Az nem jelent semmit. Li sosem panaszkodik. - Aztán
Faye-nek eszébe jutott valami más. -Valami programot kel-
lett volna szerveznem Anne-nek. Nem gondoltam, hogy
ilyen hamar elkezdjük. - De a pénzek befolytak, a helyszín
pedig szabad volt. Minden a helyére került, és az eredeti
idő-
pont, szeptember vége helyett júniusban kezdték a
forgatást.
Ez szokatlan volt, de Faye nem akart bonyodalmat okozni
az-
zal, hogy azt mondja, ő még nem áll készen a munkára.
Csakhogy ez azt jelentette, hogy a nyarat nem töltheti
együtt
a gyerekeivel, ami nehezítette a dolgokat, Anne pedig kerek
perec visszautasította, hogy táborba menjen. - Mit csinál
egész nap?
- Jól el van. Mrs. ohnson vigyáz rá, amíg hazaérek. Ott van-
nak a barátnői, és a medence közelében töltik az egész
napot.
Mondtam nekik, hogy a jövő héten elviszem őket Disney-
landbe.
- Te egy angyal vagy! - mondta Faye egyszerre ásítva és
mosolyogva, aztán besétáltak a házba. A lányok még fent
vol-
tak. Val haja tele volt óriási hajcsavarókkal, és olyan bikini
volt rajta, amelytől Faye-nek elakadt volna a lélegzete, ha
lett
volna hozzá ereje. Azért megjegyezte magában, hogy
másnap
reggel beszélni fog vele, ha lesz rá ideje és találkoznak. A lá-
nyok zenét hallgattak a nappaliban, Vanessa pedig egy
háló-
ingben telefonon beszélgetett az egyik barátjával, ügyet
sem
vetve arra a zajra, amit Valerie csinált.
- Anne hol van? - kérdezte Faye Valtól, aki megrándította a
vállát és közben a dal szövegét énekelte. A kérdést még
egy-
szer fel kellett tenni, hogy válaszoljon rá:
- Szerintem fent van.
- Már alszik?
- Biztosan - mondta Valerie, de Vanessa a fejét rázta. Rejté-
lyes módon képes volt egyszerre több beszélgetésre is
figyelni
és gyakran meg is tette. Faye felment az emeletre, hogy jó
éj-
szakát kívánjon a legkisebbik lányának. A konyhában kifüg-
gesztett üzenetekből tudta, hogy Greg elment a barátaival,
Lionel pedig együtt vacsorázott néhány munkatársával, így
mindenkiről tudni lehetett, hogy hol van. Szerette tudni,
merre
járnak a gyerekei, és forgatás alatt gyakran aggódott
miattuk.
Az apjuk sokkal könnyebben megengedte, hogy azt csinálja-
nak, amit akartak, de Faye szerette volna, ha egy kicsit
szoro-
sabbra fogná a gyeplőt, amit Ward sohasem tett meg. Meg
is
őrült volna, ha az otthoni dolgok intézése mellett még ezt is
meg kellett volna tennie.
Faye csendben kinyitotta az ajtót, és bár miközben felfelé
ment a lépcsőn, megesküdött volna, hogy fényt látott kiszű-
rődni a szobából, most teljesen sötét volt. Anne összekuco-
rodva feküdt az ágyán, háttal az ajtónak. Faye egy darabig
állt
az ajtóban, aztán odament és gyengéden megsimogatta a
kis-
lány haját.
- Jó éjt, kicsim - suttogta, majd lehajolt, hogy megpuszilja
az arcát. Behúzta maga mögött az ajtót, aztán Warddal
együtt bement a saját szobájába, miközben egyfolytában a
filmről beszélt, majd egy forró fürdőt vett, mielőtt lefeküdt
volna. Néhány perc múlva hallotta, hogy a lányok is feljön-
nek, megkocogtatták az ajtaját és nagy hangon jó éjszakát
kí-
vántak. Azt már nem látta, hogy Vanessa bement a húga
szo-
bájába, ahol megint égett a villany és Anne az Elfújta a szél-
t
olvasta.
- Láttad anyut? - kérdezte Vanessa Anne arcát fürkészve, És
valami különöset látott a szemében, valami titokzatosat és
tá-
volit, ami szinte mindig ott volt, kivéve, amikor Li mellette
volt.
Anne megrázta a fejét. - Hogyhogy? - Anne nem akarta
beval-
lani, hogy lekapcsolta a villanyf és úgy tett, mintha aludt
vol-
na, de Vanessa sejtette. - Lapítottál, mi? - Anne hosszú ideig
habozott, aztán megrándította a vállát. - Miért?
- Fáradt voltam.
- Baromság! - Vanessa mérges volt. Dühítő és nagyon jel-
lemző volt. - És nem is szép dolog. Ahogy megérkezett,
rögtön
téged kérdezett. - Anne arca meg sem rándult, és a
tekintete is
üres volt: - Szerintem ez ronda volt tőled. - Vanessa megfor-
dult és elindult kifelé a szobából, de amikor az ajtóhoz ért,
Anne hangja megállította.
- Nincs semmi mondanivalóm neki. -Vanessa végigmérte,
és kiment az ajtón. Ő nem értette meg azt az igazságot,
amit
Lionel olyan jól meglátott. Anne attól félt, hogy az anyjának
nincs számára semmi mondanivalója. Soha nem is volt.
Soha
nem volt körülötte, amikor még kicsi volt. Mindig csak
dajkák,
babysitterek, házvezetőnők meg a testvérei voltak vele,
amikor
az anyja dolgozott, vagy elment valahova, vagy valami mást
csinált. Mindig "fáradt" volt, vagy "valami járt a fejében",
vagy
"el kellett olvasnia a forgatókönyvet", vagy "apával kellett
be-
szélnie". Miről lehetne most beszélgetni? Hogy ki vagy? Ki
va-
gyok én? Könnyebb volt Lionellel beszélgetni és kerülni az
anyját... mint ahogy az anyja kerülte őt olyan sokáig. Most
kel-
lett megfizetnie érte.
Faye még mélyen bele volt temetkezve a forgatásba, amikor
Lionel négy barátjával együtt beköltözött egy bérelt lakásba,
és órákra kezdett járni a UCLA-n. A következő héten
beugrott
a forgatásra, hogy lássa az anyját. Türelmesen várt, hogy
szü-
net legyen. Mindig szerette nézni, ahogy dolgozik, aztán vé-
gül egy óra múlva, miután háromszor újra felvették
ugyanazt
a kimerítő jelenetet, Faye mindenkit elengedett ebédelni, és
neglátta a fiát. Addig annyira belemerült a munkába, hogy
észre sem vette, amikor Lionel megérkezett. Most azonban
arca felragyogott az örömtől, és odasietett hozzá; hogy kö-
szönjön neki.
- Hogy mennek a dolgok, édesem? Milyen a lakás meg az
egyetem? - Faye úgy érezte, mintha évek óta nem látta
volna,
és hirtelen hiányérzet fogta el mindegyik gyereke, de
különö-
sen Lionel miatt. Még arra sem volt ideje, hogy teljesen
átérez-
ze a távolléte miatti űrt. Hozzá volt szokva, hogy mindig ott
volt körülötte, csodálatos beszélgetéseikhez, most pedig el-
ment. De annyira lefoglalta a munka, hogy még nem ért rá
ész-
revenni. - Tetszik?
Lionel arcára lelkesedés ült ki.
- Nagyon klassz, és a srácok is elég rendesek. Hála istennek,
egyik sem olyan, mint Greg- mondta a fia vigyorogva, Faye
pe-
dig elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Greg
szobájában
milyen felfordulás szokott lenni. Semmi sem változott.
- Voltál már otthon, amióta elköltöztél?
- Csak egyszer-kétszer ugrottam haza néhány cuccért. Be-
széltem apával, és azt mondta, jól vagy.
- Igen.
- Remek volt- mondta Lionel, és a fejével a színpad felé in-
tett, és az anyja örült a megjegyzésnek. Akárcsak az apja, ő
is
felismerte a sikerfilmeket. Faye nagyon belemerült az apró
részletekbe, amitől nem látta egyben az egészet, és ők
ebben
jobbak voltak. Ők kívül tudtak maradni, és így másképpen
lát-
ták a filmet. - Nagyszerű jelenet volt.
Faye elmosolyodott.
- Egy hete dolgozunk rajta - bólintott, miközben a nagy
sztár, akinek éppen befejezték a jelenetét, odalépett
hozzájuk.
Ő legalább olyan maximalista volt, mint Faye, és szívesen
dol-
goztak együtt. Ez a második közös filmjük volt, és Faye
nagyon
elégedett volt vele. Ő volt Hollywood legfrissebb sztárja,
Paul
Steele, aki előtt nagy jövő állt, és most leült az asszony
mellé.
- Mi a véleményed?
- Szerintem végül megcsináltuk.
- Szerintem is. - Steele örült, hogy Faye-nek is ez a vélemé-
nye. - Tegnap nagyon aggódtam. Nem gondoltam, hogy
vala-
ha is meg fogom tudni jól csinálni ezt a jelenetet. Tegnap
egész
éjjel fent voltam és próbáltam. - Mint mindig, Faye-t most is
le-
nyűgözte Steele.
- Látszott is. Köszönöm, Paul. Ez az a hozzáállás, amitől si-
kerül. - Csak az volt a baj, hogy átkozottul kevés színész volt
hajlandó így dolgozni. De Steele ilyen volt. Amikor felállt, rá-
mosolygott Lionelre.
- Te biztosan Faye fia vagy. - Az emberek mindig rájöttek,
Faye meg Lionel pedig nevettek.
- Hogy jött rá?
Steele rásandított Lionelre.
- Ó, lássuk csak... a hajad... az orrod... a szemed... Figyelj,
kölyök, ha ugyanolyan frizurád meg ruhád lenne, mint neki
akkor ikrek is lehetnétek.
- Nem hiszem, hogy helyeselném - nevetett Faye. - Sőt, ki
is mondom, hogy nem.
- Hát ennyit erről - mondta Paul, és ő is nevetett.
- Nagyon tetszett az utolsó jelenete, Mr. Steele. - Lionel na-
gyon tisztelte a színészt, akinek jólesett a megjegyzés.
- Köszönöm. - Faye formálisan is bemutatta őket egymás-
nak, és Paul kezet fogott a fiúval. - Az édesanyád a legkemé-
nyebb rendező a városban, de annyira jó, hogy megéri a sok
könnyet és verejtéket.
-Hűha! Micsoda bókok! - Mindhárman jót nevettek, Faye
pedig az órájára nézett. - Uraim, van körülbelül egy óránk.
Meghívhatom mindkettőjüket egy ebédre az étkezdébe?
Paul rettenetes arcot vágott.
- Úristen, ne kínozz tovább! Ennél jobb nincs? Legyetek az
én vendégeim! A kocsim itt áll a stúdió előtt. - De
mindannyi-
an tudták, hogy a stúdión kívül nem nagyon volt semmi a
kör-
nyéken, és idejük sem volt sok. - Rendben van, megadom
ma-
gam. Adjunk egyet a gyomorrontásnak!
- Annyira azért nem rossz - próbált meg Faye védekezni, de
hiába. Paul és Lionel hangosan kinyilvánították ellenvélemé-
nyüket, miközben mindhárman elindultak az étkezde felé:
Paul megkérdezte, hogy Lionel iskolába jár-e, mire ő
elmond-
ta, hogy éppen most kezdte az egyetemet a UCLA-n, ahol
film
szakra jár.
- Én is oda jártam. Sikerült már rájönnöd, hogy tetszik-e?
-Nagyon jónak tűnik-vigyorgott Lionel boldogan, Paul pe-
dig jól szórakozott. Lionel nagyon fiatal volt, de az ebéd köz-
beni beszélgetésből kiderült, hogy értelmes fiú. Okos és
érzé-
keny volt, sokat tudott a választott pályájáról, és egészen
bele-
merült a Paullal való beszélgetésbe, amikor Faye közölte,
hogy
vissza kell menniük. Amikor visszaértek, Lionel ott lézengett,
és próbálta magába szívni a hely légkörét. Paul meghívta az
öl-
tözőjébe, ahol újra feltette a sminket, és a stúdió fodrásza
egy
másik frizurát készített neki. Steele a következő jelenetben
ha-
difoglyot játszott, és Lionel rettenetesen szeretett volna ott
ma-
radni, de vissza kellett mennie az egyetemre. Aznap még
há-
rom órája volt.
-Kár. Jó volt veled beszélgetni - Mondta Paul, és őszinte
mosollyal nézte Lionelt. Sajnálta, hogy a fiúnak el kellett
men-
nie. Megkedvelte... talán túlságosan is... de nem állt szándé-
kában kimutatni, mert tisztelte Faye-t és a fiát is. Nem
szokott
senkit sem megrontani, a szüzek pedig nem voltak az
esetei.
De Paul meglepetésére Lionel ragaszkodott hozzá, hogy újra
találkozzanak.
- Szeretnék visszajönni és további részeket megnézni. A hét-
végén van egy szabad délutánom. - Reménykedve nézett
Steele-re, mint a Télapót váró kisgyermek, Paul pedig nem
tud-
ta eldönteni, hogy Lionel a film miatt olyan izgatott, vagy
vala-
mi más az oka. Úgyhogy óvatos volt. -Talán akkor
visszajöhet-
nék. - Lionel Paul szemébe nézett, aki most már nem tudta,
hogy egy fiút vagy egy férfit lát maga előtt.
- Édesanyádtól függ. Ő irányítja a forgatást, és nekem is ő a
főnököm.
Mindketten elnevették magukat, Lionel pedig egyetértőleg
folytatta:
- Majd megkérdezem tőle, hogy mi a véleménye. - Paul egy
pillanatra megijedt, hogy Faye azt fogja gondolni, ő hívta a
fiút; nem titkolta a másságát. - Akkor viszlát pénteken,
remé-
lem... - Lionel reménykedő tekintettel nézte Pault, aki elfor-
dult. Nem akart semmit sem kezdeményezni... de megtör-
tént... és ez nem volt helyénvaló... ez a fiú Faye Thayer fia
volt... Úristen, milyen bonyolult tud lenni az élet olykor! Mi-
után Lionel elment, rágyújtott egy marihuánás cigire,
remélve,
hogy attól megnyugszik, de csak még jobban vágyódott
utána.
Amikor visszament a forgatásra, szinte fájdalmas vágyó-
dást és magányt érzett legbelül, ami a játékán is érződött.
Ez-
úttal elsőre sikerült felvenni a jelenetet, ami szinte példátlan
győzelem volt, és Faye gratulált neki. De Paul nagyon hűvös
volt hozzá, az asszony pedig nem értette. Ő semmi rosszat
nem talált abban, hogy kedves volt Lionelhez. Jól ismerte
Pault ahhoz, hogy tudja, nincs mitől félnie. Rendes ember
volt, és bármit is csinált a szabad idejében, a fiát nem hasz-
nálná ki. Ebben biztos volt, és egyáltalán nem volt ideges,
amikor Lionel pénteken ismét megjelent a forgatáson. Ami-
kor kisebb volt, akkor is gyakran eljött megnézni, hogyan
dolgozik. Az utóbbi időben nem volt annyi ideje, de nem volt
titok, hogy Lionel imádta a filmezést. Most pedig ezt a szak-
mát tanulta. Tulajdonképpen Faye még örült is annak, hogy
Lionel ott volt, és bár eleinte nem mutatta ki, Paul Steele ha-
sonlóképpen érzett.
- Helló, Paul! - mondta Lionel egy kicsit bizonytalankodva
és ahogy kimondta, arra gondolt, nem kellett volna-e Mr.
Steele-nek szólítania. Paul huszonnyolc éves volt, de a szak-
mában nagy tiszteletnek örvendett. Lionel tizennyolc volt,
és
mellette kölyöknek érezte magát.
- Szia - köszönt oda Paul hanyagul, amikor elhaladt mellet-
te, útban valakinek az öltözőjébe, miközben azon
imádkozott
magában, hogy ne találkozzanak újra. De késő délután, ami-
kor szünetet tartottak, Faye megkínálta egy pohár borral.
Lionel ott álldogált, láthatóan lenyűgözve, és Paul nem tudta
megállni, hogy ne mosolyogjon rá.
- Örülök, hogy újra látlak, Lionel. Hogy megy a suli? - Talán
ha azzal áltatja magát, hogy Lionel még gyerek, akkor köny-
nyebb lesz. De semmi nem volt könnyű, amikor belenézett a
szemébe. Lehetetlen volt ellenállni neki. Nagyon hasonlított
Faye-ére, csak sötétebb, ellenállhatatlanabb és valahogy
szo-
morúbb és bölcsebb volt, mintha valami szörnyű titkot
hordo-
zottvolna magában. És Paul ösztönösen megérezte, mi az a
ti-
tok. Ennyi idős korában ugyanilyen titka volt neki is. Az
ember
teljesen egyedül érezte magát ebben a világban, amíg
valaki ki
nem nyújtotta felé a kezét. Addig csak egy pokolban élő
magá-
nyos torzszülött volt, állandóan rettegve a saját
gondolataitól
és attól, hogy mit fognak gondolni mások, ha megtudják. -
Mi
a véleményed a mai felvételekről? - Semmi értelme nem
volt
gyerekként kezelni. Lionel férfi volt. Ezt mindketten tudták.
Paul mélyen a szemébe nézett.
- Szerintem nagyon-nagyon jó volt.
- Szeretnéd megnézni velem a mai részeket? - Paul mindig
szerette megnézni a felvett jeleneteket, hogy ki tudja
javítani a
hibáit. A munkája szempontjából ez nagyon fontos volt,
Lionel
pedig el volt ragadtatva, hogy Paul egy ilyen különleges
világ-
ba hívja őt. A szeme tágra nyílt, Paul és Faye nevettek. -
Nos,
ide figyelj, ha így fogod nézni, akkor nem engedem meg.
Tisz-
tában kell lenned azzal, hogy amit látni fogsz, annak a nagy
része vacak. Zavarba ejtően vacak, de ebből tanulunk.
- Nagyon szeretném megnézni.
Körülbelül hatig nézték a filmrészleteket, és amikor leültek a
helyükre és lekapcsolták a villanyt, Paul érezte, hogy Lionel
lá-
ba véletlenül hozzáért a térdéhez. Izgalmas remegés futott
vé-
gig rajta, aminek szinte fájt ellenállni. De óvatosan arrébb
húz-
ta a lábát, és rávette magát, hogy a filmvászonra
összpontosít-
sa minden figyelmét. Miután újra felkapcsolták a villanyt,
Lionellel megbeszélték, hogy mit láttak, és elképesztő volt,
hogy mindkettőjüknek ugyanaz volt a véleményük a
jelenetek-
ről. A fiú fantasztikusan értett a filmhez; használta az eszét
és
a megérzéseit, és különös érzéke volt a stílushoz és a
techniká-
boz. Persze ez nem volt túl meglepő, hiszen ebben nőtt fel.
En-
nek ellenére Paul le volt nyűgözve. Rettenetesen szeretett
vol-
na még tovább beszélgetni vele, amikor Faye indulni
készült.
Aznap korán el kellett mennie. Számára a fél nyolc a délután
közepe volt, és jókedvűen nézte a két férfit, ahogy megállás
nélkül csevegtek.
- Kicsim, kocsival jöttél? - kérdezte Faye, és nagyon fáradt-
nak látszott. Haza kellett mennie és leeresztenie egy ilyen
fá-
rasztó hét után, és másnap reggel egy újabb jelenetet
kellett
felvenni. Hajnali három előtt kellett felkelnie.
- Igen, anyu. Kocsival jöttem.
- Jó. Akkor ti csak beszélgessétek ki magatokat. Az öregasz-
szony azonban most hazamegy. Alig állok a lábamon, annyi-
ra kimerültem. Jó éjt, uraim! - Megpuszilta Lionel arcát,
Paulnak intett búcsúzóul, aztán indult kifelé a kocsijához.
Ward már hamarabb hazament, hogy együtt vacsorázzon a
gyerekekkel.
Paul teljesen elképedt, amikor megnézte az óráját. Majd-
nem kilenc óra volt, és ők maradtak utolsónak a helyszínen.
Ebéd óta nem evett semmit, és a beszélgetés során az is
kide-
rült, hogy Lionel sem. Mi rossz van abban, ha bekapnak
vala-
mit valahol?
- Megeszünk egy hamburgert, Lionel? Már biztosan kopoga
szemed az éhségtől. - Ez elég ártatlannak tűnő kérdés volt,
Faye fia pedig örülni látszott.
- Nagyon szívesen, ha nincs más dolga. - Zavarbaejtően fi-
atal és szerény volt, mire Paul elmosolyodott, átkarolta
Lionel
vállát és kimentek a kocsikhoz. Senki sem volt a
közelükben,
úgyhogy nem kellett mellébeszélni.
- Hidd el nekem, hogy hetek, sőt hónapok óta ez a beszél-
getés volt a legklasszabb dolog ...
- Nagyon kedves, hogy ezt mondja - felelte Lionel Paulra
mosolyogva, miközben odaértek az autókhoz. A férfi egy
me-
tálszínű Porschéval közlekedett, Lionel pedig a piros
Mustang-
jával jött, amelyre nagyon büszke volt.
- Micsoda klassz autó!
- A ballagásomra kaptam júniusban.
- Ez aztán az ajándék! - Paul el volt ámulva. Lionel korában
ő hetvenöt dollárért vett magának egy csotrogányt, de neki
nem
Ward és Faye Thayer voltak a szülei, és nem is Beverly
Hillsben
élt. Buffalóból jött Kaliforniába huszonkét éves korában, és
az-
óta csodálatos élete volt, különösen az utóbbi két-három
évben,
A karrierje üstökösként ívelt felfelé, először egy hollywoodi
pro-
ducerrel kialakult váratlan románcnak köszönhetően. De az-
után mindent a saját erejéből és tehetségével ért el. Ez
tagadha-
tatlan volt, és csak kevesen vonták kétségbe. Akármit is
gondolt
az ember Paul Steele-ről, az biztos, hogy átkozottul jó
színész
volt. És a legtöbben, akik együtt dolgoztak vele, nem is
mondtak
róla csúnya dolgokat. Rendes ember volt, jól lehetett vele
dol-
gozni, a legtöbbször félrevonult, de ha valaki jobban
megismer-
te, kellemes társaságnak bizonyult. Két film forgatása között
időnként vad dolgokat művelt, rengeteg füvet szívott, még
egy
kis kokaint is, stimulánsokat szedett, és azt pletykálták,
hogy
nagy orgiákat rendezett a házában, perverz szexszel
tarkítva, de
soha senkit nem használt ki, senkit sem sértett meg, és
mivel
olyan keményen dolgozott, csinálnia kellett valamit, hogy
kien-
gedje a fölös energiát, végtére is még mindig fiatal volt.
Paul a Sunset utcai Hamburger Hamlet-be vitte Lionelt, aho-
va egymást követve vezettek óvatosan. Valamiért féltette a
fiút.
Nem akarta, hogy baja essen, sem fizikailag, sem más
értelem-
ben. jobban kedvelte őt, mint bárki mást egy jó ideje.
Átkozot-
tul nagy kár, hogy csak tizennyolc éves. Rohadt nagy pech.
Ve-
szettül szép volt és rohadtul fiatal. Le sem tudta venni róla a
tekintetét evés közben. Aztán ott álltak kint, Lionel azt sem
tudta, hogyan köszönje meg a megtiszteltetést meg a
hambur-
gert, miközben Paul rettenetesen szerette volna meghívni
ma-
gához, de attól félt, hogy nagyon hülyén hangzana. Ezért
aztán
csak álltak, mindketten feszengve, miközben Paul Lionelt
für-
készte. Szerette volna tudni, vajon Lionel mit tudott
önmagá-
ról, de még ő maga sem volt biztos benne. Ha a fiú tudná,
ak-
kor más lenne, de ha még nem is gyanítja... Paul már
ránézés-
re biztos volt benne, de vajon mit tud Lionel? Aztán, ahogy
ott
álltak a parkolóban, Paul hirtelen úgy érezte, hogy bátran
bele
kell vágnia. Lehet, hogy a végén még meg is kérdezi tőle.
Le-
het, hogy tévedett. Talán még barátok is lehetnek. De így
nem
engedhette el a fiút... még nem... most még nem... ennyire,
hamar nem.
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem volna kedved eljön-
ni hozzám egy italra? - Szinte zavarban volt, amíg kimondta
ezeket a szavakat, de Lionel szeme csillogott az örömtől.
- De, örömmel. -Talán mégis tudta... Paul majd megőrült,
hogy megtudja az igazat, mert semmit sem lehetett sejteni.
- Malibuban lakom. Megint jössz utánam vagy inkább itt
hagyod az autódat? Később vissza tudlak hozni.
- Az túl bonyolult lenne, nem? - Malibu egy órányira volt.
- Egyáltalán. Soha nem fekszem le túl korán. És lehet, hogy
ma éjjel le sem fekszem. Holnap reggel négykor forgatunk,
és
hajnalban jobban tudok dolgozni, ha nem fekszem le.
- Itt biztonságban lesz az autóm? - Körülnéztek, és úgy
döntöttek, hogy igen. A hamburgeres egész éjjel nyitva volt,
úgyhogy jöttek-mentek az emberek, és ilyen körülmények
kö-
zött senki sem merné feltörni. Miután ezt eldöntötték, Lionel
beült a Porsche utasülésére, és azonnal úgy érezte magát,
mintha a mennybe szállt volna. Mintha egy másik világba
ke-
rült volna, olyan érzés volt a fekete bőrülésen, a műszerfal
olyan volt, mint egy repülőgépé, aztán egyetlen váltással
elin-
dultak. Paul bekapcsolta a rádiót, amelyben éppen Roger
Mil-
ler a "King of the Road" című dalt énekelte. Szinte érzéki él-
mény volt az út Malibuig. Paul majd megveszett egy marihu-
ánás cigiért, de nem akart füvet szívni a fiú előtt, és egy
kicsit
attól is tartott, hogy mit tenne, ha elszívna egyet, úgyhogy
in-
kább visszafogta magát. A nem túl hosszú ut alatt időnként
beszéltek valamiről, aztán hallgatták a zenét és mire odaér-
tek a tengerparti házhoz, Lionel teljesen feloldódott új
barátja
társaságában.
Paul kinyitotta az ajtót, bementek, és a háznak ugyanolyan
hangulata volt, mint a környezetének. Halvány fényű
megvilá-
gítás mellett lehetett látni az óceánt, a nappali tele volt
kana-
pékkal és finom párnákkal, hatalmas növényekkel és
süllyesz-
tett lámpákkal, amelyek megvilágították azt a néhány
műtár-
gyat, amelyeket Paul kedvelt. Volt benne egy csinos bárrész,
egy fal tele könyvekkel és egy sztereóberendezés, amely
mint-
ha az egész világot lágy muzsikával töltötte volna be,
amikor
Lionel leült és körülnézett. Paul ledobta a bőrdzsekijét az
egyik
kanapéra, mindkettőjüknek töltött egy pohár fehérbort, és
leült
vendége mellé.
- Nos - kérdezte mosolyogva - tetszik? - Be kel lett vallania,
hogy büszke volt rá. Ahhoz képest, hogy egy buffalói
szegény
fiú volt, igen sokra vitte, és nagyon boldog volt itt.
- Uramisten... ez gyönyörű...
- Az, ugye? - Paul nem ellenkezett. Ki lehetett látni a tenger-
partra és a tengerre. Mintha az egész világ a lábaik előtt
hevert
volna, és amikor megitták a borukat, Paul azt javasolta,
hogy
sétáljanak egyet. Imádott késő este a parton sétálni, és még
csak tizenegy óra volt. Lerúgta a cipőjét, Lionel is követte
pél-
dáját, aztán kimentek a puha fehér homokra, és a fiú arra
gon-
dolt, hogy még soha nem volt ilyen boldog. Valami olyasmit
érzett, amit azelőtt még soha, és mindig ezt érezte, ha errea
férfira ránézett. És ez összezavarta. Egy idő után
elhallgatott,
amikor visszafele mentek, Paul megállt és leült a homokba.
Nézte az óceánt, aztán Lionelt, és hirtelen megeredt a
nyelve.
- Össze vagy zavarodva, ugye, Li? - Hal lotta, hogy az anyja
így
hívja, és azon tűnődött, vajon zavarja-e a fiút ez a
bizalmasko-
dás, de úgy tűnt, hogy nem, mert bólintott, s szinte meg-
könnyebbülés volt a számára bevallani, hogy mit érzett ez
iránt a férfi iránt, aki a barátja lett.
- Igen... - Lionel őszinte akart lenni Paullal, mert akkor ta-
lán ő maga is megértheti, hogy mit érez. Egyszerre nagyon
öregnek és nagyon fiatalnak érezte magát. - Össze vagyok
za-
varodva.
- Valamikor én is így éreztem. Mielőtt ide jöttem Buffalóba.
- Nagyot sóhajtott. - Nagyon utáltam azt a helyet.
Lionel elmosolyodott.
- Biztosan egészen más, mint itt. - Mindketten nevettek,
amikor abbahagyták, Paul ránézett a fiúra.
- Őszinte akarok lenni hozzád. Meleg vagyok. - Paul hir-
telen megrémült. Mi lesz, ha Lionel megutálja ezért?
Mi lesz, ha felugrik és elszalad?... Évek óta most először félt
egy
ilyenfajta visszautasítástól, és ez megrémítette. Olyan volt,
mintha egy óriásit lépett volna hátrafelé... vissza
Buffalóba...
amikor tavasszal beleszeretett Mr. Hoolihanbe a baseball-
edzéseken, és képtelen volt bármit is mondani... csak nézte
őtazuhany alatt, és kétségbeesetten szerette volna
megérin-
teni az arcát... a kezét... a lábát... megérinteni bárhol... leg-
inkább ott... Rémült szemekkel fordult Lionel felé. -Tudod,
hogy az mit jelent?
- Persze, hogy tudom.
- Nem csak azt jelenti, hogy homoszexuális vagyok. Gon-
dolom, megérted. Úgy értem, ismered azt a különös magá-
nyosságot, amit ez egy férfinak jelent? - Paul egész lelke
tük-
röződött a szemében, Lionel pedig bólogatott, miközben le
sem vette a szemét róla. - Azt hiszem, te tudod, Lionel... Azt
hiszem, te ugyanazokat a dolgokat érzed, amiket én.
Igazam
van?
A fiú arcán könnyek csorogtak, miközben hevesen bóloga-
tott, aztán hirtelen nem bírt tovább azokba a szemekbe
nézni,
a tenyerébe hajtotta az arcát, és elkezdett sírni. Ezernyi év
ma-
gányossága tört fel belőle, amikor Paul átölelte és addig
tartot-
ta, amíg abba nem hagyta, aztán felemelte Lionel állát,
hogy
ismét a szemébe nézzen.
- Beléd szerettem, és nem tudom, hogy mit csináljak vele. -
Soha nem érezte még magát ilyen szabadnak. Csodálatos
ér-
zés volt ezt bevallani, Lionel pedig úgy érezte, hogy az
egész
teste lángol. Hirtelen olyan dolgokat értett meg önmagával
kapcsolatban, amiket soha nem tudott megmagyarázni...
olyan dolgokat, amikről tudni sem akart... vagy amikre gon-
dolni sem mert... és most, hogy ennek a férfinak a szemébe
nézett, mindent tudott. - Még szűz vagy, ugye?
Lionel bólintott és amikor megszólalt, rekedt volt a hangja.
- Igen, az vagyok. - Ő is beleszeretett Paulba, de még nem
tudta, hogyan kell ezt elmondani. Imádkozott magában,
hogy
képes legyen rá, hogy Paul ne küldje el... hogy mindig,
mindig vele maradhasson...
- Lefeküdtél már lánnyal? - Lionel szótlanul megrázta a fe-
jét. Ebből tudta. Soha nem is vágyott rá. Soha. Egyszerűen
hi-
ányzott belőle az az érzés. - Én sem - mondta Paul, majd só-
hajtott, és hátradőlt a homokba, gyengéden megfogta
Lionel
kezét, és újra meg újra megcsókolta a fiú tenyerét. -Talán
így
könnyebb. A választást már régen elvégezték helyettünk. Én
mindig ezt gondoltam a hozzánk hasonló férfiakról. Tudom,
hogy nekünk semmi közünk nincs ehhez a választáshoz, és
hogy már akkor bennünk van, amikor kisfiúk vagyunk. Azt
hiszem, én már akkor tudtam, csak féltem tudomásul venni.
Lionel most már bátrabb volt.
- Én is... csak féltem, hogy valaki rá fog jönni... megtudja és
belelát a gondolataimba... az öcsém egy abszolút
sportember
és az apám azt akarta, hogy én is olyan legyek. De én nem
vol-
tam rá képes... egyszerűen nem... - Megint könnyes lett a
sze-
me, Paul pedig szorosan fogta a kezét.
- Sejti valaki a családodban?
Lionel hevesen rázta a fejét.
- Mostanáig tulajdonképpen még magamnak sem vallottam
be. - De most már tudta. Biztosan tudta. És így akarta.
Paullal
és senki mással. Egész életében rá várt, és most már nem
akar-
ta elveszíteni.
De a férfi nagy gonddal figyelte.
- Biztos vagy benne; hogy most már készen állsz arra, hogy
bevalljad? Innen már nem lehet visszafordulni. Nem gondol-
hatod meg magad... gondolom, néhányan megteszik,
olyankor mindig az jut eszembe, hogy vajon mennyire meg-
győződésből teszik... nem tudom... - Ránézett Lionelre, mi-
közben feküdtek egymás mellett a homokban. Paul
felkönyö-
költ, onnan nézett le a fiúra, és mérföldekre nem járt arra
sen-
ki. A házak apró ékszerekként csillogtak mögöttük, mintha
ezernyi jegygyűrűt ajánlott volna fel neki... vagy egy koro-
nát... - Semmi olyat nem akarok tenni, amire nem vagy
felké-
szülve.
- Készen állok... tudom, hogy készen állok, Paul... mosta-
náig olyan magányos voltam... ne hagyj megint magamra...
Paul átölelte és magához szorította, és nem bírta tovább.
He-
lyesen cselekedett. Felajánlotta neki, hogy válasszon. Soha
senkit nem használt ki, és nem állt szándékában most
elkezde-
ni ezzel a fiúval.
- Gyere, menjünk haza! - mondta, elegánsan felállt a ho-
mokból és kinyújtotta a kezét Lionel felé, aki könnyedén fel-
ugrott, és gondtalan mosollyal követte Pault hazáig kézen
fogva, és közben egyre élénkebben beszélgettek. Lionel hir-
telen úgy érezte, mintha egy mázsás kő esett volna le a
szívvé-
ről. Most már tudta, hogy ki és mi, hogy milyen utat akar jár-
ni, és minden rendben volt. Már nem is volt olyan ijesztő.
Néhány perccel később odaértek a házhoz, bementek és fel-
frissültnek érezték magukat az esti levegőtől. Paul töltött
ma-
guknak még egy pohár bort, belekortyolt a sajátjába, meg-
gyújtotta a tüzet a kandallóban, aztán eltűnt egy másik szo-
bában, magára hagyva Lionelt a gondolataival és a borával.
Amikor visszajött, a világítás tompább lett, a szobában sötét
volt, égett a tűz, és ott állt a szoba közepén meztelenül,
Lionelt invitálva. Nem szólt egy szót sem, Lionel pedig nem
habozott, felállt és követte Pault.
 
5.
Paul hajnali négy órakor vitte vissza Lionelt a
hamburgeresnél
hagyott autójához. Álltak a parkolóban, és nézték egymást.
Furcsa volt ide visszajönni. Annyi minden történt azóta,
hogy
ott ettek. Fantasztikus volt. Lionel úgy érezte, mintha
szárnyai
nőttek volna. Ez volt élete legszebb éjszakája, és olyan meg-
könnyebbülést érzett, amilyet addig még soha. Végre
tisztába
jött önmagával, és mindezt Paulnak köszönheti... ami még
an-
nál is fontosabb volt, hogy Paul tette széppé az egészet.
Lionel
pedig nem tudta, most hogyan is köszönje meg neki.
- Nem tudom, mit mondjak... hogyan köszönjem meg ne-
ked... - mondta aztán, egyik lábáról a másikra álfva, és szé-
gyenlősen mosolygott a barátjára.
- Ne is törődj vele! Találkozzunk ma este?
Lionel alig kapott levegőt, és megint érezte a testét elöntő
iz-
galmat. Nem tudta, micsoda hihetetlen élmény lesz, de
Paullal
egyértelműen az volt.
-Igen, nagyon örülnék neki.
Paul összehúzta a szemét, és azon gondolkodott, hol talál-
kozhatnának.
- Mit szólnál hozzá, ha megint itt találkoznánk nyolckor?
Csak várj itt a kocsiban, aztán jössz utánam a házhoz. Ha
nem
leszek nagyon kifacsarva, akkor készítünk valami vacsorát,
vagy megállunk valahol. Jó lesz így? - Általában nem így szo-
kott udvarolni, de most késő estig kellett dolgoznia a filmen.
- Remekül hangzik - mondta Lionel ragyogó arccal, aztán
álmosan ásított egyet, miközben Paul nevetett és
megigazgatta
a haját.
- Menj haza és aludj egyet... te szerencsés fiú. Én egész nap
belefogok szakadni a munkába.
Lionel megértően nézett rá.
- Mondd meg anyunak, hogy üdvözlöm! - Aztán hirtelen
megrémült attól, amit mondott.
Paul elnevette magát.
- Nem hiszem, hogy most ez jó ötlet lenne. -Vagy akármi-
kor. Fogalma sem volt arról, hogy Faye miként reagálna, ha
megtudná, hogy a legidősebb fia meleg. Ha megkérdezi,
majd azt mondom neki, hogy ettünk egy hamburgert, aztán
te
hazamentél, jó?
Lionel bólogatott. Mi lesz, ha elszólja magát? Mi lesz, ha ő
maga mond valamit valakinek? Ijesztő volt a gondolat, vagy
mégsem?... Előbb-utóbb meg kell tudniuk az embereknek.
Nem akart egész életében bujkálva élni. Másfelől azonban
egyelőre senkinek sem akarta elmondani... még nem... azt
akarta, hogy ez az ő és Paul titka legyen.
Akkor viszlát... - Szerette volna kinyújtani a kezét és meg
csókolni a férfit ott a parkolóban, de nem merte megtenni.
Paul
azonban tekintetével gyengéden megsimogatta az arcát.
- Vigyázz magadra... és pihend ki magad, szerelmem.
Lionel érezte szavaiban a szerelmet, és összeszorult a szíve,
amikor Paul elment. Integetett a távozó metálszürke Porsche
után, aztán gondolataival magára maradva beült a
kocsijába.
Aznap alig tudta kivárni az estét, és amikor elérkezett, ott
vá-
rakozott a kocsijában tiszta ingben és pulóverben,
kifogástalan
antilopbőr nadrágban, szépen megformált frizurával, az
arcán
egy új márkájú arcszesszel, amit aznap délután vásárolt
magá-
nak. Paul azonnal észrevette az alapos készülődés jeleit,
amint
kiszállt a kocsijából, és meghatódott. Neki még arra sem
volt
ideje, hogy lezuhanyozzon, miután befejezték a forgatást,
de
nem akart elkésni. Megölelték egymást, és lehetett látni,
hogy
a fiú nagyon örül a találkozásnak. Nagyon jó hangulatban
volt.
- Hogy ment a napod, Paul?
- Remekül. Hála neked - mondta a férfi hálásan mosolyog-
va, a fiú arca pedig ragyogott. - Tudtam az egész
szövegemet,
szélsebesen végigmentünk az összes jeleneten, de hülyére
dolgoztuk magunkat. - Paul végignézett magán. Még mindig
a
filmbeli ruha volt rajta, de senki nem szólt neki, amikor
eljött.
- Menjünk haza, hogy megmosakodjak és átöltözzek.
szerette volna elvinni Lionelt a kedvenc melegbárjába
vacso-
rázni vagy legalább egy italra, de még nem jött el az az idő,
hogy bevezesse a fiút a melegek világába. Ösztönösen meg-
érezte, hogy Lionel még nem áll készen erre. Azt akarta,
hogy
a kapcsolatuk különleges legyen, valami, ami csak
kettőjüket
érinti. Hajlandó volt egy darabig azt a játékot játszani, hogy
csak a fiúval legyen, és a szokásos barátaival nem
találkozik.
Lionel megint úgy döntött, hogy beül Paul kocsijába, és
útköz-
ben Malibu felé megálltak egy piacnál. Vettek hat doboz
sört, egy kis bort, salátához valót, egy zacskó friss
gyümölcsöt
és két steaket. Elegendő volt két fő számára, és lionel azt
mondta, hogy tud főzni.
Kiderült, hogy a fiú egyáltalán nem túlzott, és amikor Paul
kilépett a zuhany alól egy szál törülközőben, Lionel
mosolyog-
va átnyújtott neki egy pohár bort.
- A vacsora öt perc múlva készen lesz.
- Remek. Mindjárt éhen halok. - De aztán letette a poharat,
és megcsókolta Lionelt. Amikor szétváltak, a tekintetük
eggyé
forrott és a fiú szíve hevesen dobogott. - Nagyon hiányoztál
ma.
- Te is nekem.
A törülköző lassan lecsúszott a férfi derekáról, és miközben
a fiú mohón matatott a nadrágszíjával, Paul a fülébe
suttogott.
- Nem fog megégni a steak, ha egy kicsit még várunk vele?
Nem mintha igazán érdekelte volna... most semmi sem
érde-
kelte, csak ez a fiatal test... Lionel az egyik legizgatóbb
szere-
tője volt hosszú idő óta. Hihetetlenül lelkes és ártatlan volt,
minden porcikája édes és jó illatú, a teste fiatal és kemény.
Paul letolta róla a bőrnadrágot addig, amíg meg nem találta,
amit keresett, Lionel pedig nagyokat sóhajtott, amikor a
szája
birtokba vette. Pillanatok alatt összegabalyodva hevertek a
nedves padlón, megfeledkezve a vacsoráról, testük forró
szen-
vedélybe burkolózva.
 
6.
A kapcsolat egész ősszel tartott, és Lionel soha életében
még
nem volt ilyen boldog. Jól tanult az egyetemen, Paul pedig
még
mindig Thayerék filmjén dolgozott. Lionel időnként benézett
a
forgatásra, de nehéz volt színlelni, amikor Paul is ott volt.
Eről-
ködnie kellett, hogy ne nézzen rá, és attól félt, hogy az
édes-
anyja mindenre rá fog jönni.
- Tudod, ő sem tud mindent - ugratta egyszer Paul. - Még
ha az anyukád is. És szerintem elfogadná, ha megtudná.
Lionel felsóhajtott.
- Én is úgy gondolom... - De eszébe jutott Ward... - Apa
biztosan nem. Soha nem értené meg.
Paul egyetértőleg bólintott.
- Azt hiszem, ebben igazad van. Az apáknak nehéz elfogad-
niuk a fiaikat.
- A te szüleid tudták rólad?
Paul megrázta a fejét.
- Még most sem tudják. És még elég fiatal vagyok ahhoz,
hogy elfogadják, hogy itt egyedül élek. De tíz év múlva
bizto-
san rám fognak szállni.
- Lehet, hogy addigra megnősülsz és öt gyereked lesz.
Mindketten jót nevettek ezen a képtelen ötleten. Pault
egyáltalán
nem vonzotta ez a lehetőség. Semmilyen biszexuális
vonzódása
nem volt. A nők soha nem tudták felizgatni. Lionel azonban
igen. A legtöbb éjszakát szeretkezéssel töltötték a hatalmas
ágy-
ban vagy a kandalló előtti kanapén... vagy a padlón... vagy
a
tengerparton. A kapcsolatuk teljesen érzéki és erotikus volt,
és
mindketten bármivel fel tudták izgatni egymást. Lionelnek
most
már volt kulcsa a malibui házhoz, és néha egyenesen az
egye-
temről odament, vagy hazament a saját lakásába és
Malibuban
találkozott Paullal, amikor végzett a munkával. De hónapok
óta
nem töltött egyetlen éjszakát sem a saját lakásában, és a
szoba
társai minden alkalmat megragadtak, hogy ugrassák.
- Oké, Thayer... Ki az a csaj? Hogy hívják? Mikor láthatjuk?
Vagy olyan könnyűvérű hölgyről van szó, akit rejtegetsz a
ba-
rátaid elől, és állandóan csak keféled?
- Nagyon vicces. - Lionel megpróbálta lerázni őket magá-
ról, elviselte a viccelődéseiket, a csodálatukat, a
féltékenyke-
déseiket, miközben arra gondolt, vajon mit szólnának, ha
megtudnák az igazságot. De a választ is tudta. Rohadt
szemét
kis buzinak neveznék, és valószínűleg kidobnák a lakásból.
- Elmondtad valamelyik barátodnak? - kérdezte tőle Paul
egyik éjjel, amikor meztelenül feküdtek a kandalló előtt
szeret-
kezés után.
Lionel a fejét rázta.
- Nem. - Csak azokra a fiúkra tudott gondolni, akikkel
együtt lakott. Tipikus elsős izomemberek voltak, vagy fiatal
ér-
telmiségiek, akik mind azért sóvárogtak, hogy valakit
lefektes-
senek és mindent megtettek ezért. A nemi életük sokkal
kevésb-
bé volt aktív, mint Lionelé, de az is egészen más jellegű
volt.
Teljesen kiakadtak volna, ha most látták volna őt. Ennek
elle-
nére nagyon boldog volt így. Gyengéden ránézett Paulra, aki
fi-
gyelmesen fürkészte az arcát, mintha megpróbálna a
gondola-
taiban olvasni.
- Egész életedben bujkálni fogsz, Li? Az szar dolog. Én is so-
káig azt tettem.
- Még nem vagyok felkészülve arra, hogy nyíltan bevalljam.
- Tudom. - Paul pedig nem erőltette. Soha nem vitte el Lio-
nelt sehova, pedig a fiú gyönyörű volt és a barátai mind
meg-
haltak volna az irigységtől, de nem akarta, hogy kítudódjon.
Ha egyszer elvinné valahová, csak idő kérdése lenne, hogy
rá-
jöjjenek, ki is az a fiú. Faye Thayer fia... és akkor
elszabadulna
a pokol. Paul mindkettőjüket meg akarta ettől óvni, és ezt
látta
a legokosabb dolognak mindkettőjük szempontjából. Különö-
sen Paul szempontjából, akinek a karrierje kerülhetne
veszély-
be, ha Faye vagy Ward bedühödne, ha megtudnák, az pedig
könnyen előfordulhat. Végül is a fiú még csak tizennyolc
éves
volt, ő meg már huszonkilenc. Igazi botrány lehetne belőle,
és
az neki sem tenne jót. A főnöke még mindig különféle
színésznőkkel hozta kapcsolatba a nevét, amikor csak
tehette.
Az embereknek ez sokat számított. Senki sem akarta azt
halla-
ni, hogy az ideáljuk meleg.
A Hálaadás ünnepét Lionel a családjával töltötte, de vala-
hogy kívülállónak, felnőttnek, furcsának és másnak érezte
ma-
gát közöttük. Miközben hallgatta őket, rájött, hogy nem tud
velük miről beszélgetni. Greg gyerekesen viselkedett, a
lányok
meg mintha egy másik világból érkeztek volna. A szüleivel
nem tudott miről beszélni, és csak Anne-t tudta elviselni, mi-
közben arra várt, hogy vége legyen a napnak. Nagyon meg-
könnyebbült, amikor vacsora után végre eljöhetett és
vissza-
nehetett Paulhoz. A szüleinek azt mondta, hogy a barátaival
a
Lake Tahoe-hoz megy, pedig Paullal töltötte a hétvégét. A
férfi-
nak már csak néhány hete volt hátra a forgatásból, úgyhogy
mindketten jól érezték magukat.
Amikor elérkezett a karácsony, úgy tűnt, mintha csak né-
hány nap telt volna el ősz óta. Amint megkezdődött a téli
szü-
net az egyetemen, Lionel megvette a karácsonyi
ajándékokat,
és az egyik nap beugrott a forgatásra, miközben Paul az
öltö-
zőjében volt.
Lionel sehol nem találta a szüleit, ezért besurrant a kis szo-
bába, amelyet már nagyon jól ismert, és belevetette magát
egy
székbe. Paul egy marihuánás cigit szívott, és őt is
megkínálta,
de ő soha nem talált benne élvezetet. Gyorsan szívott egyet
belőle, aztán visszaadta. Mindketten hátradőltek és
mosolyog-
tak egymásra, Paul pedig megfogta a fiú combját. - Ha nem
itt
lennénk, nagyon jó ötletem lenne. - Nevettek. Olyan közel
áll-
takegymáshoz, hogy néha teljesen megfeledkeztek arról,
hogy
titkolózniuk kell. Paul előrehajolt, és megcsókolta Lionelt.
Egyikük sem hallotta meg sem az ajtónyitást, sem a
lépteket,
de Lionel biztos volt benne, hogy egy visszafojtott sikolyt
hal-
lott, mire elhúzódott Paultól, és meglátta Faye-t, aki ott állt
ré-
mülettől fagyos arccal és könnyes szemmel. Lionel azonnal
felugrott, aztán lassan Paul is felállt, és csak nézték
egymást.
- Anya, kérlek... - Lionel kinyújtotta felé a kezét, és közben
neki is könnyek szöktek a szemébe. Úgy érezte, mintha kést
döfött volna az édesanyja szívébe, de meg sem moccantak.
faye csak nézte őket, aztán belehuppant az egyik székbe.
Úgy
érezte, hogy kiszaladnak alóla a lábai.
- Nem tudom, mit mondjak. Mióta tart ez a dolog? - Hol a
fiára, hol Paulra nézett.
Lionel szólalt meg elsőként, mindkét kezét leengedve és a
vesztesek tekintetével.
- Néhány hónapja... Sajnálom, anya:.. - Elkezdett sírni,
Paulnak pedig majd megszakadt a szíve érte. Odament
Lionel
mellé, és ránézett Faye-re. Tartozott a fiúnak annyival, hogy
most mellé áll, de tudta, hogy nagy árat fizethet érte. Az
asz-
szony tönkreteheti a karrierjét, ha úgy dönt... tiszta őrültség
volt a fiával viszonyt kezdeni, és most már meg is bánta,
csak
hogy ez már túlságosan késő volt. A baj megtörtént.
- Faye. Senkinek sem esett semmi baja. És senki sem tudja.
Sehova nem jártunk. - Paul tudta, hogy ez
megkönnyebbülést
jelent Faye-nek, aki most ráemelte a tekintetét.
- Ez a te ötleted volt, Paul? - Szerette volna megölni, de va-
lami belülről azt súgta; hogy téved, hogy ez nem teljesen a
férfi hibája. Szomorú tekintettel nézte fia könnyáztatta
arcát.
- Lionel... ez... volt már ilyen korábban is? - Faye nem tud-
ta pontosan, hogy mit kérdezzen, vagy hogy van-e joga
egyál-
talán kérdezni. Lionel felnőtt férfi, és ha Paul lány lett volna,
akkor vajon érdeklődött volna a részletek iránt? De
magának a
viszonynak a ténye megrémisztette. Nagyon keveset tudott
a
homoszexualitásról, és még annál is kevesebbet szeretett
vol-
na tudni. Hollywoodban rengeteg meleg férfi volt, de őt
nem érdekelték olyan részletek, hogy ki kivel mit csinál, és
most hirtelen itt állt előtte a fia... a fia éppen megcsókolt
egy
férfit... Faye letörölte arcáról a könnyeket, ismét ránézett
mind-
kettőjükre, miközben Lionel egy nagyot sóhajtott, és leült
vele
szemben egy székre.
- Anya, ez volt az első alkalom... úgy értem, Paullal. Nem
az ő hibája. Én mindig ilyen voltam. Azt hiszem, mélyen a
szí-
vemben évek óta tisztában voltam vele, csak nem tudtam,
hogy mit tegyek, és ő... - Lionel elakadt, és szinte hálás
tekin-
tettel Paulra pillantott, mire Faye úgy érezte, hogy mindjárt
rosszul lesz. - ...ő vezetett be ebbe az egészbe nagyon
gyen-
géden... és nem tehetek róla. Ilyen vagyok. Lehet, hogy
nem ezt akartad, és lehet, hogy soha többé nem leszel
képes... - elcsuklott a hangja - ...szeretni engem... de remé-
lem, hogy talán még igen... - Odament Faye-hez, átölelte a
nyakát és beletemette az arcát a ruhájába. Paul szeme is
köny-
nyes lett, amikor elfordult. Soha nem került még ilyen
helyzet-
be, még a saját családjában sem. Aztán Lionel megint
ránézett
Faye-re. - Szeretlek, anya... mindig is szerettelek... és
mindig
szeretni foglak... de Pault is szeretem... - Ez volt életének
leg-
érettebb pillanata, és talán soha többé nem kell ilyen érett
fel-
nőttnek lennie. De most ki kellett állnia önmagáért,
bármilyen
fájdalmat is okoz ezzel az anyjának. Faye átölelte Lionelt és
szorosan magához szorította, puszilgatta a haját, aztán a te-
nyerébe fogta a fia arcát, és szigorúan ránézett. Számára
neki ugyanaz a kisfiú volt, mint az elmúlt tizennyolc év
során, és
ugyanúgy szerette.
- Én úgy szeretlek téged, ahogy vagy, Lionel Thayer. És min-
dig szeretni foglak. Ezt ne felejtsd el! - Mélyen belenézett a
fia
szemébe. - Bármi történjen veled, és bármit csinálsz, én
min-
dig ott leszek melletted. - Aztán Paulhoz fordult, miközben
Lionel a könnyein keresztül mosolygott. - Csak azt akarom,
hogy boldogok legyetek. És ha nektek ez az életetek, akkor
el-
fogadom. De szeretném, ha okosak és óvatosak lennétek
ab-
ban, hogy mit csináltok, kivel találkoztok és hogy bántok
egy-
mással. Nehéz életet választottatok magatoknak, és efelől
ne
legyen semmi kétségetek. - Lionel ezt már eddig is sejtette,
de
Paullal kevésbé volt nehéz, és még mindig könnyebb volt,
mint
amikor önmaga előtt is titkolni próbálta az elmúlt évek
során.
faye könnyes szemmel fia barátjára nézett.
- Én csak egy dolgot kérek tőled. Senkinek ne szólj róla. Ne
tedd tönkre az életét. Lehet, hogy egyszer meggondolja
magát,
és add meg neki ezt a lehetőséget. - Paul szótlanul bólintott.
faye most a fiához fordult. - És apádnak ne szólj erről egy
szót
sem. Ő nem fogja megérteni.
Lionel láthatóan nagyot nyelt.
- Tudom, hogy nem... Én... Én el sem tudom hinni, hogy
ilyen nagyszerű vagy, anya... - Letörölte a könnyeket az ar-
cáról, Faye pedig most már mosolygott.
- Mert nagyon szeretlek téged. És az apád is szeret. - Szo-
ban sóhajtott egyet, miközben a két férfit nézte. Ezt bár-
kinek nehéz lett volna megérteni. Mindketten jóképűek,
erősek és fiatalok voltak. Borzasztó veszteség volt, bárki
mit is mondjon, és Faye soha nem tudta elképzelni, hogy
az boldog élet lehet. A fia számára semmi esetre sem. - Az
apád soha nem fogja megérteni, bármennyire is szeret té-
ged. - Aztán jött a legnagyobb csapás: - Meg fog szakadni a
szíve.
Lionel szinte fuldokolva mondta:
Tudom.
 
17.
Újév után öt nappal fejezték be a forgatást, és a záróbuli a
leg-
jobb volt, amelyen Paul valaha is részt vett. Nagy esemény
volt,
ami szinte egész éjjel tartott, és a végén szokás szerint
minden-
ki ölelkezve és csókolózva távozott. Paul számára
mindenkép-
pen nagy megkönnyebbülés volt. Bármennyire is megértő
volt
Faye, az utolsó néhány hétben igen nehéz volt vele
dolgozni, és
tudta, hogy a feszültség a munkája minőségén is
meglátszott,
bár a legfontosabb jelenetek már régen dobozba kerültek.
Gyanította, hogy az asszony is érezte a feszültséget, és
gyak-
ran idegesen azon tépelődött, mint már korábban is, hogy
kap-e
újra szerepet tőle. Nagyon szeretett vele dolgozni, de úgy
érezte, mintha ezúttal elárulta volna Faye-t. És talán úgy is
volt.
Talán ott kellett volna hagynia a fiút, de olyan átkozottul
szép
volt, olyan friss és olyan fiatal, és meggyőzte magát arról,
hogy
beleszeretett Lionelbe. Most már másképp látta a helyzetet.
Lionel aranyos fiú volt, de túlságosan fiatal volt hozzá. Ter-
mészetes és naiv fiúból tíz év múlva csodálatos férfi lehet,
de
egyelőre nem volt benne annyi, amennyi Paulnak elegendő
volna. Néha úgy érezte magát, mintha az apja lett volna, hi-
ányolta a régi barátait is, a meleghelyeket, a partikat és or-
giákat, amelyekre korábban időről időre eljárt, hogy
levezesse
a fölösleges energiáját. Szörnyen eseménytelen élet volt
min-
den este otthon ülni és a kandalló tüzét bámulni. A szex az
jó
volt, különösen az utóbbi időben egy kis stimuláns
segítségé-
vel. De tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani. Nála sohasem
tartott sokáig. Aztán pedig együtt kell élnie a bűntudattal.
Az
élet néha átkozottul bonyolult volt, gondolta magában,
amikor
hazafelé vezetett, de amikor ott találta Lionelt, aki úgy
feküdt
az ágyon, mint egy alvó kiskutya, összekucorodva,
visszakozott attól, hogy véget vessen a kapcsolatnak.
Csendben kibújt a ruhájából, leült az ágy szélére,
végighúzta
az ujját Lionel hosszú lábán, aki még aludt, aztán felriadt és
ki-
nyitotta az egyik szemét.
- Olyan vagy, mint egy alvó herceg... - suttogta Paul a
sötétített szobában, amelyet csak a tengerpartról beszűrődő
holdfény világított meg, Lionel pedig elmosolyodott és álmo-
san kinyújtotta felé a kezét. Ez több, mint amit bárki
kívánhat,
gondolta magában Paul, miközben átadta magát a
testgyönyö-
reinek, és másnap reggel sokáig aludtak. Aztán egy nagyot
sé-
táltak a tengerparton. A séta után hosszasan beszélgettek
az
életről. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor Paul megint rá-
jött, hogy Lionel mennyire fiatal. Sajátos mosolyával
ránézett a
fiúra, aki zavarba jött.
- Ugye, te még gyereknek tartasz engem?
- Nem. - De most hazudott. Tényleg azt gondolta.
- Nos, már nem vagyok gyerek, és sok mindent láttam már.
Paul elnevette magát, erre Lionel még dühösebb lett,
aminek
a vége megint nagy veszekedés lett és aznap este a fiú
haza-
ment a saját lakásába. Amikor bebújt az ágyába, hetek óta
elő-
ször egyedül, azon elmélkedett, vajon minden másképp
lesz-e
most, hogy a barátja nem dolgozik. Ő állandóan szabad lesz,
de neki egyetemre kell járnia. Szorgalmas tanuló volt a
Pauilal
való viszonya ellenére.
Néhány hét alatt aztán kiderült, hogy az új helyzet egy kicsit
bonyolultabbá vált. Paul általában nyugtalan volt,
forgatókönyve-
ketolvasott és próbálta eldönteni, hogy milyen szerepet
vállaljon
legközelebb. Még mindig ideges volt Faye miatt, tavaszra
pedig
elege lett ebből az iskolásfiús szerelemből. Egyszerűen nem
nyúj-
tott neki eleget. Már hat hónapja tartott, ami neki nagyon
hosszú
Idő volt. Lionel pedig megérezte ezt, mielőtt a férfi bármit is
mon-
dott volna neki. Mindkettőjük számára fájdalmas volt,
amikor vé-
get ért, de Lionel végül előrukkolt vele Paulnak. Nem tudta
to-
vább elviselni a négyszemközti feszült csendeket, és a
malibui
ház hirtelen mindkettőjük számára nyomasztóvá vált.
- Vége van, ugye, Paul? - kérdezte Lionel, aki már nem lát-
szott annyira fiatalnak, pedig az volt, gondolta magában
Paul.
Még tizenkilenc sem volt. Úristen! Tizenegy év volt közöttük.
És éppen most találkozott egy negyvenkét éves férfival, aki
be-
leszeretett. Paulnak még soha nem volt nála idősebb
szeretője
és szeretett volna egy kis időt eltölteni vele. De amíg Lionel
ott
ült a nyakán, addig nem lehetett. Ránézett a fiúra, és nem
bán-
ta meg, amit tettek. Eltűnődött, hogy vajon Lionel
megbánta-e,
de az elmúlt hónapokban nem úgy nézett ki. Megtalálta a
he-
lyét a világban. Boldog volt, a jegyei pedig kiválóak. Úgy
tűnt,
hogy megtalálta önmagát. Talán végül is megérte. Paul
szomo-
rúan rámosolygott. Itt volt az ideje, hogy őszinte legyen és
pontot tegyen a végére.
- Lehet, hogy úgy van, barátom. Az élet néha ilyen. És jól
megvoltunk egymással, nem?
Lionel bólintott, és szomorú arcot vágott. Nem akarta, hogy
vége legyen. De egy ideje már nem volt olyan jó, kivéve az
ágyban. Ott mindig jó volt, de mindketten egészségesek és
fia-
talok voltak, ezért semmi ok nem volt arra, hogy ne úgy le-
gyen. Most viszont tudni akarta az igazat.
-Van valakid?
Paul őszinte volt hozzá.
- Még nincs.
- De hamarosan lesz?
- Nem tudom. És nem is ez a lényeg. - Paul felállt és körbe-
járta a szobát. - Csak azt tudom, hogy egy kis időre
szeretnék
szabad lenni. - Visszafordult, és ránézett Lionelre. - Ez nem
olyan, mint a másik világ, Li. Az emberek nem lesznek
szerel-
mesek, nem házasodnak össze és nem élnek boldogan, míg
meg nem halnak tizenhárom gyerekkel együtt. A
magunkfajtá-
jának sokkal nehezebb. Igen ritkán fordul elő, hogy az
emberek
sokáig együtt maradnak. Előfordul persze, de a legtöbbször
egy éjszakán át tart, esetleg egy-két napig vagy egy hétig,
vagy
ha szerencséd van, akkor hat hónapig, mint a mi
esetünkben...
aztán nincs hová menni és ennyi.
- Ez nem igazán jó - mondta Lionel felháborodottan. - Én
ennél többet akarok.
Paul elmosolyodott. Ő elég jól ismerte ezt az életformát.
- Sok szerencsét! Lehet, hogy lesz olyan is, de az esetek
többségében nem.
- Miért nem?
Paul megrántotta a vállát.
-Talán mert az nem a mi stílusunk. Túlzottan érdekel ben-
nünket a jó külalak, a szép test, egy feszes kis segg, egy
fiatal test, mint a tied.. és mindannyian tudjuk, hogy
egyszer
elmúlik a fiatalságunk. - Paul már kezdte is érezni. Néha
irigy-
kedett Lionelre, amitől gonosz tudott lenni vele. De a mellett
az idősebb férfi mellett szépnek és fiatalnak érezte magát,
mint
Lionel őmellette.
- Most mit akarsz csinálni?
- Nem tudom. Talán elutazom egy kis időre.
Lionel bólintott.
- Azért láthatlak majd néha?
- Persze... - Aztán ránézett a fiúra. - Nekem csodálatos
volt, Lionel... Remélem, te is tudod.
De Lionel sokkal mélyebbre hatoló tekintettel nézett Paulra.
- Én soha nem foglak elfelejteni, Paul... soha... egész éle-
temben... - Odament Paulhoz, és megcsókolták egymást.
Lionel aznap éjszakára még ott maradt. De másnap reggel
hazavitte a kocsiján, és anélkül, hogy szóba került volna
Lionel tudta, hogy nem fogja újra látni. Legalábbis hosszú
ide-
ig nem.
 
8.
1965 júniusában az egész Thayer család a Beverly Hills-i
Gimnázium dísztermének első sorában ült, pontosan úgy,
mint egy évvel korábban. Ezúttal Greg ballagott el, és
jellem-
ző módon az eseménynek nem volt olyan ünnepi jellege,
mint Lionel ballagása esetén. Ezúttal Faye nem sírt, bár ő is
és
Ward is nagyon meghatódtak, és Lionel is ott volt közöttük
igazi felnőttként egy vadonatúj öltönyben. A második évét
kezdte meg a UCLA-n, és nagyon szerette csinálni. Az ikrek
is
sokkal érettebbek voltak, mint tizenöt éves korukban.
Valerie
már nem akart úgy kinézni, mint egy kis festett ribanc; piros
miniszoknya és magas sarkú cipő volt rajta egy piros-fehér
blúzzal, amelyet Faye vásárolt neki New Yorkban, a vállán
egy
piros lakkbőr válltáska lógott. A megjelenésében még
mindig
volt valami meglepően érett. Érzéki alakja, az ezúttal fino-
mabb sminkje és lélegzetelállítóan vörös haja, amely a ruhá-
ján kívül mindent elhomályosított. Valójában nagyon csinos
volt, vagy az lett volna egy Beverly Hills-i koktélpartin. Dél-
előtt kilenckor egy középiskola dísztermében azonban egy
ki-
csit túlöltözöttnek tűnt, de ehhez már mindenki hozzá volt
szokva.
- Hálát adok Istennek ezekért az apró figyelmességekért -
súgta oda Faye a férjének, amikor beszálltak az autóba,
Ward
pedig jókedvűen mosolygott. A család nem volt mindennapi
és mindnyájan kezdtek felnőni. Anne is egyre érettebb lett.
Megnőttek a mellei és szépen kikerekedett a csípője, már ti-
zenhárom éves volt, és szerencsére az idén nem veszett el,
mi-
előtt az ünnepségre indultak. De Greg ballagási ajándéka
nem
volt meglepetés. Annyit nyüstölte a szüleit érte, hogy az
apja
beadta a derekát, és nagy feneket kerítve a dolognak, egy
hét-
tel korábban átadta Gregnek. Egy sárga, elhúzhatós tetejű
Corvette Stingray volt az ajándék, és ha egyáltalán
lehetséges,
Gregmég Lionelnél is jobban odáig volt tőle. Valójában ez
kü-
lönlegesebb autó volt, mint Lionel piros Mustangja, de ez
Vard ötlete volt. Greg fel s alá furikázott benne az
utcájukban,
aztán eltűnt, hogy néhány barátját elvigye kocsikázni. Az
apja
biztos volt benne, hogy egy órán belül vagy összetöri az
autót,
vagy le fogják tartóztatni, de valahogy mindnyájan
megúszták.
Greg kilenc barátjával jött vissza, akik kurjongattak és sikon-
tak, ahogy végigszáguldtak az utcán és befordultak a ko-
csibeállóba, aztán a ház előtt mindannyian kiszálltak, és
egye-
nesen a medencébe vették az útjukat. Ward közben azon el-
mélkedett, vajon nem követett-e el végzetes hibát. Gregben
semmi sem volt Lionel nyugalmából, és az apja azon
imádko-
zott, hogy normálisan vezessen majd, amikor elkezdi
tanulmá-
nyait az Alabamai Egyetemen. Kapott egy futball-
ösztöndíjat,
és már alig várta, hogy ott lehessen. Még egy hónapra
vissza
kellett mennie Montanába a telepen dolgozni. De augusztus-
ban aztán mennie kellett, hogy elkezdje a futballedzéseket a
csapattal és a híres, "Medve" nevű edzővel. Ward nagyon
vár-
ta már, hogy odarepülhessen és lássa fiát az első meccsén.
Faye tudta, hogy a férje ezt elég gyakran meg fogja tenni az
el-
ső évben, de őt nem zavarta. Megígérte, hogy ő is elmegy,
ami-
kor tud, bár ősszel egy filmet kellett megcsinálniuk, az új év
elején pedig egy másikba belekezdeniük, de megteszi, amit
lehet.
Nézték, amint Greg átvette az érettségi bizonyítványát,
ahogy Lionel tette egy évvel korábban, de Greg csak maflán
vigyorgott, nem úgy, mint jobb kiállású bátyja tette annak
ide-
jén. Integetett a családjának és a barátainak, aztán visszaült
a
helyére, széles vállaival szinte félrelökve a mellette ülőket.
Az
iskolában ő volt a nagy hős, aki futball-ösztöndíjat nyert, és
az
apja olyan büszke volt, hogy látni is alig látott. Mindenkinek
elmondta, akivel csak találkozott, és szinte szemrehányóan
nézett Lionelre, aki éppen egy próbafilmet készített a
balettről
és a táncról. Kétségtelenül más volt, mint a kisebbik fia, de
legalább jól tanult az egyetemen. Faye pedig gyakran
ebédelt
együtt Lionellel, akinek nem sok szabad ideje volt. Egy
másik
nagy filmterv anyagát állította össze, és nagyon sok minden
járt a fejében. De úgy tűnt, hogy minden rendben van.
Legalább egyik gyerekük sem őrült meg a "Szeretkezz, ne
há-
borúzz" jelszót hirdető marhaságtól, és nem szedtek kábító-
szert, bár Ward gyakran figyelmeztette Faye-t, hogy tartsa
szemmel Valt. Az a lány átkozottul csábító volt és hajlamos
volt nála idősebb fiúkkal lófrálni. Májusban egy olyan alakkal
állított be, aki elismerte, hogy huszonnégy éves, és Ward
na-
gyon gyorsan véget vetett ennek a románcnak. De
tagadhatat-
lan, hogy Valerie-t nehéz volt kezelni. Minden családban van
egy ilyen, szokták mondani neki, és az ő esetükben ez ő
volt. De mindeddig, a vad öltözék, a smink és az idősebbfiúk
ellenére úgy tűnt, hogy megmaradt egyfajta illendőség
határa-
in belül.
A Greg tiszteletére rendezett parti gyökeresen eltért Lionelé-
től, amely egy évvel azelőtt volt. Éjfélre nem csak hogy min-
denki teljesen részeg volt a sörtől, de a legtöbben
meztelenül
fürdőztek a medencében. Faye mindegyiküket ki akarta
dobni,
de Ward erősködött és azt mondta neki, hogy hagyják őket
szórakozni. Azt akarta, hogy Anne-t és az ikreket küldjék el
aludni, de Faye azt mondta, hogy az lehetetlen. Vagy véget
vet-
nek az egész partinak, vagy hagyják, hogy minden menjen
to-
vább, de nem sokkal két óra után a rendőrség döntött
helyet-
tük. Azt mondták, hogy halkítsák le a zenét és legyenek
csen-
desebbek. Az utcában mindegyik szomszéd panaszkodott,
különösen a szomszédos házaspár, amikor egy tucat jól
meg-
termett fiatalember jelent meg a ház előtti füves részen és a
csupasz feneküket mutogatták nekik, mielőtt beugráltak
volna
a medencébe. Ward úgy gondolta, hogy az egész csak egy
jó
vicc, de neki általában minden tetszett, amit Greg csinált.
Faye-nek ez sokkal kevésbé tetszett. Lionel partiján
semmiféle
panasz nem volt az elmúlt évben. Mire a rendőrség
megérke-
zett, Greg egy kanapén hevert meztelen altestén egy szál
törül-
közőben, egyik kezével átkarolva a barátnőjét. Mindketten
tel-
jesen részegek voltak és aludtak. Egyikőjük sem ébredt fel,
amikor a vendégek elmentek, azt hajtogatva, hogy milyen
nagyszerű parti volt.
Amikor az utolsó vendég is elment, Lionel és John Wells
még mindig a medencétől egy kicsit távolabb üldögéltek
egy
kényelmes kétszemélyes kerti hintában egy fa alatt. Az
UCLA-
ről beszélgettek, és Lionel elmondta, hogy melyik órákat
sze-
rette a legjobban, és mesélt a filmes terveiről. Johnnak
teljesült
sokéves vágya, és most őt is felvették oda.
A hinta lassan himbálózott előre és hátra, miközben az ar-
rébb mulatozó fiatalokat nézték.
- Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy a bölcsészkar-
ra megyek - mondta John. Hivatalosan még mindig Greg
legjobb barátja volt, de az elmúlt évben egyre kevesebb időt
töltöttek együtt. Még John is benne volt a futballcsapatban,
de őt sokkal kevésbé érdekelte, mint Greget, és most
nagyon
megkönnyebbült, hogy megszabadult tőle. Soha többet nem
akart futballozni, bármennyire is jól ment neki. Greg szerint
teljesen hülye volt. Felajánlottak neki egy ösztöndíjat a
Georgiai Műszaki Egyetemen, de ő visszautasította. Ezek
után a barátságuk nem volt már olyan szoros. Greg egysze-
rűen nem értette meg, hogy John miért hagyott ki egy ilyen
lehetőséget. Utálkozva és hitetlenkedve nézte gyermekkori
barátját, és valahányszor mostanában találkoztak, John úgy
érezte, mintha újra meg újra el kellene magyaráznia, mintha
valami megbocsáthatatlan bűnt követett volna el. És Greg
szemében így is volt. De Lionelt ez nem érdekelte. Mindig is
kedvelte Johnt.
- Jó a bölcsészkaruk. És persze remek dráma tanszékük is
van. - Lionel tudta, hogy még nem választott magának
szakot.
- Nem hiszem, hogy az az én stílusom lenne - mondta John
szégyenlősen mosolyogva az idősebbik fiúra, akit mindig na-
gyon csodált.
- Jövőre a campuson fogsz lakni?
John egy darabig tétovázott.
- Még nem tudom. Anyukám szerint kollégiumban kellene
laknom, amire nem nagyon vágyom. Inkább otthon laknék.
Lionel egy darabig elgondolkodott, miközben hintáztak.
- Azt hiszem, az egyik szobatársam elköltözik. - Elgondol-
kodva nézte Johnt, azon elmélkedve, hogyan illeszkedne be
a
társaságba. Még nagyon fiatal, de rendes srác volt. Nem do-
hányzott, nem ivott, nem csapott nagy hűhót, egyszóval
nem
olyan volt, mint Greg. Nagyon hasonlított Li szobatársaira,
őket pedig általában kedvelte. Elég szép rendben tartották a
lakást, kettőjüknek volt barátnője, akik sokszor ott aludtak,
de
senkit sem zavartak, Lionel pedig úgy jött és ment, ahogy a
kedve tartotta. Most már senki sem kérdezgetett tőle túl
sokat.
Néha azon gondolkodott, vajon tudták-e, de senki nem szólt
semmit, és senki sem kérdezősködött. Jó társaság volt, és
John
Wells megfelelne ötödik tagnak. - Esetleg érdekel a dolog? A
bérleti díj elég alacsony. - Ránézett a fiúra. - A szüleid mit
szólnának hozzá, ha az első évben a campuson kívül laknál?
Tulajdonképpen az utca másik oldalán van, de nem kollégi-
um. - Lionel széles mosolyra húzta a száját, ahogy Faye
szok-
ta. Ebben az évben lett kisfiúból felnőtt férfi, és szép
fiatalem-
berré formálódott. Az emberek gyakran megbámulták az ut-
cán elegáns testtartása, hosszú lába, nagy zöld szeme és
aranyszőke haja miatt. Ha akarja, filmekben is
szerepelhetett
volna, de a kamerának az az oldala soha nem vonzotta.
Ráné-
zett Johnra, aki valamilyen bizsergést érzett belül. - Szóval
mit gondolsz?
John szeme izgatottan felcsillant, amikor Lionelre nézett.
- Hű de jó lenne egy ilyen helyet találni! Holnap az lesz az
első dolgom, hogy megkérdezem tőlük.
Lionel mosolygott.
- Nem kell úgy sietni. Majd szólok a többieknek, hogy vol-
na egy érdeklődő. Szerintem most még senki sem
foglalkozik
vele.
- És mennyibe kerül? Apa biztosan tudni akarja. - John szü-
lei jómódúak voltak, de beosztóak. Öt gyerek közül John volt
a legidősebb, és a következő négy évben a többi négy is
egye-
temre fog menni, akárcsak Thayeréknél, bár Lionel apja
kevésb-
bé aggódott, mint Johné. Ward persze minden évben két-há-
rom sikeres filmre számíthatott, míg John apja nem.
Plasztikai
sebész volt Beverly Hillsben, az anyuka pedig
lakberendezési
munkákat vállalt, ha volt ideje. És remekül nézett ki. Az
előző
évben felvarratta a ráncait, néhány évvel azelőtt kisebbre
vet-
ték az orrát, és majd a mellét is megnagyobbíttatja. Így is
na-
gyon mutatós volt fürdőruhában. John húgai is igen csinosak
voltak, legalábbis ő úgy látta. Greg már kettőjükkel is járt
együtt, egyikük pedig már évek óta szemezgetett Lionellel,
de
ő semmi érdeklődést nem mutatott. John jól tudta, hogy
miért.
- Egy főre számítva a bérleti díj csak hatvanhat dollár, John.
Ez egy ötszobás ház Westwoodban, és a háztulajdonosnő
nem
nagyon foglalkozik velünk. Úszómedence nincs, és csak két
autó fér el a garázsban. Egy jó nagy hálószobád lenne, ami
az
utcára néz, és a fürdőszoba közös két sráccal. A szobában
egy
ágy és egy íróasztal van. A többiről neked kell
gondoskodnod,
hacsak Thompson nem akarja eladni neked a cuccait.
Keletre
megy a Yale-re a következő két évre.
- Az igen! - John szeme csillogott az izgatottságtól. - Ezt
megbeszélem apával!
Lionel elmosolyodott.
- Holnap eljössz és megnézed? Ezen a nyáron csak ketten
fogunk ott lakni, amitől a bérleti díj egy kicsit húzósabb lesz,
de túl bonyolult lenne visszaköltözni ide - mondta Lionel vál-
lat vonva és elgondolkodva - és nem is tudom... így köny-
nyebb, ha már egyszer elköltözött az ember, azt hiszem,
nehéz
lenne megint hazajönni. - Különösen az ő esetében, annyi
mindent kérdeznének, amivel most nem kellett bajlódnia. És
tetszett neki ez a szabadság. Most, hogy csak az egyik fiú
ma-
rad ott a nyárra, szinte olyan lesz, mintha a sajátjában
lakna.
Nagyon várta már.
- Igen, tudom... akkor holnap elmehetek megnézni? - Más-
nap szombat és Lionelnek nem volt semmi dolga. Csak
sokáig
akart aludni reggel, aztán kimosni néhány cuccot. Estére
ugyan meghívták egy partira, de egész nap szabad volt.
persze.
- Kilenckor?
John úgy nézett, mint egy ötéves kisgyerek, aki a Télapót
vár-
ja, Lionel pedig elnevette magát.
- Mi lenne, ha délben jönnél?
- Remek. - Aztán kiszálltak a hintából, és Lionel hazavitte
Johnt a kocsijával. Miután a fiú kiszállt a miniatűr francia
kas-
télynál Bel-Airben, ahol laktak, és amely előtt előírásszerűen
ott parkolt egy Cadillac meg egy Mercedes, Lionel lassan ha-
zavezetett és közben Johnra gondolt. Érzett valamit, amit
nem
tagadhatott le, de nem tudta, hogy ebben az esetben ez he-
lyénvaló dolog-e. Gyanította, hogy nem, és nem állt
szándéká-
ban kihasználni a fiút. Az albérletet őszintén ajánlotta fel
neki.
Nem akarta becsapni Johnt, de be kellett vallania magának,
hogy ha olyan közel lesz hozzá, akkor az nehézségeket
okoz-
hat, vagy... és miközben ilyen gondolatok forogtak a fejében
és megérkezett a ház elé, amelyben négy másik társával
együtt
lakott, hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon Paul is ilyesmit
ér-
zett-e vele kapcsolatban. Volt valami furcsa felelősségérzet
ab-
ban, hogy közeledjen-e az ember olyasvalaki felé, mint John
különösen, ha az az első alkalom... és Lionel gyanította,
hogy
az... Aztán szinte megrázta magát. Miket gondol? Mi van, ha
John egyáltalán nem is így érez? Őrültség lenne közeledni
hozzá. Többször is figyelmeztette magát erre, miközben
meg-
mosta a fogát, majd lefeküdt. Tiszta őrület, hogy ilyeneket
gon-
dol, mondta magában, ahogy feküdt a sötétben és
megpróbált
nem gondolni rá. De újra meg újra megjelent előtte John
ártat-
lan arca... erős lába... széles válla... keskeny csípője... érez-
te, hogy kezd felizgulni pusztán attól, hogy rá gondol...
Nem! - mondta fennhangon a sötétben, majd megfordult,
ösz-
tönösen simogatva magát, miközben próbálta kiverni a
fejéből .
Johnt, de hiába. Az egész teste reszketett a vágytól, amikor
fel-
idézte, ahogy John aznap este beugrott a medencébe...
Azon
az éjszakán végig róla álmodott... szaladtak a
tengerparton...
Úsztak egy mély trópusi tengerben... megcsókolta... ott
feküdt
mellette... Reggel szörnyű fájdalommal ébredt, ami nem
akart
elmúlni, ezért elővette a biciklijét, és még mielőtt bárki
feléb-
redt volna, hosszú túrára indult, egész úton sürgetve az
időt,
hogy minél előbb dél legyen, s közben megígérte magának,
hogy azt fogja mondani Johnnak, hogy a szobát már valaki
másnak kiadták. Ez volt az egyetlen kiút. Telefonon is felhív-
hatta volna, de nem akarta. Majd megmondja neki, amikor
délben megérkezik... igen, megmondja... ez a legjobb
megol-
dás... a szemébe mondani... ez az egyetlen megoldás.
 
9.
Amikor Greg felébredt a ballagási bulija utáni reggelen,
élete
legszörnyűbb másnaposságát élte át, pedig már volt benne
ré-
sze egy párszor. A feje zúgott, a gyomra émelygett. Az
éjszaka
folyamán kétszer is felébredt és hányt, egyszer éppen
a szoba padlójára sikerült. Azt hitte, menten meghal, amikor
ti-
zenegy órakor megpróbált felkelni. De az apja látta, hogy
letá-
molygott a lépcsőn és adott neki egy bögre feketekávét, egy
pi-
rítóst meg egy pohár paradicsomlevet benne egy nyers
tojással.
Ahogy ránézett, rögtön hányingere lett, de az apja
erősködött,
hogy hajtsa fel.
- Végy erőt magadon, fiam! jót fog tenni - mondta, és lát-
szott, hogy tapasztalatból beszél, Greg pedig bízott benne,
úgyhogy összeszedte magát, és nagyon elcsodálkozott,
amikor
egy kicsit később sokkal jobban érezte magát. Ward adott
ne-
ki két aszpirint a fejfájására, amit a fiú be is vett, és délre
már
egészen emberinek érezte magát, amikor a medence
mellett
feküdt kinyújtózva. Rápillantott Valre, aki csábító testét egy
olyan bikinibe bújtatta, amelyet Faye nem engedett neki
visel-
ni, ha mások is voltak a közelben, de családon belül elment.
Alig volt több egy szál madzagnál, de Gregnek el kellett
ismer-
nie, hogy remekül nézett ki rajta.
- Klassz parti volt, ugye, húgi?
- Igen. -Val kinyitotta az egyik szemét, és ránézett Gregre.
- Te meg jól berúgtál.
Greg közömbösen nézett.
- Anya meg apa dühösek voltak?
- Azt hiszem, anya az lett volna, de apa folyton azt hajtogat-
ta neki, hogy ez a ballagási bulid - mondta Val széles
mosoly-
lyal. Ő is megivott jó pár üveg sört, és a zene is jó volt.
Renge-
tegettáncoltak, mielőtt kidőltek.
- Majd nézd meg, ha rád kerül a sor. Te biztosan be fogsz
pörögni.
- Legközelebb én következem. - Leszámítva azt a tényt,
hogy Vanessával kell megosztania. Ezt utálta abban, hogy
ikrek
voltak, mert mindig mindent meg kellett osztani valaki
mással.
faye pedig soha nem értette meg, hogy ő önálló akart lenni,
mindent maga akart csinálni, és azt szerette volna, ha saját
ba-
rátai lennének. Mindig úgy kezelték őket, mintha egyek
lenné-
nek, Valerie pedig egész életében harcolt ellene,
hangoztatva,
hogy mennyire nem egyformák. De még mindig senki sem
ér-
tette meg őt, és ez mindent elrontott. De már nem sokáig
lesz
így. Már csak két évet kellett otthon töltenie, aztán
elköltözik.
Vanessa azt mondta, hogy keletre megy egyetemre, de ő
pon-
tosan tudta, hogy mit akar csinálni. Színi iskolába akart
járni.
Nem az UCLA dráma tanszékére, hanem az igaziba, olyanba,
ahová a színészek jártak két munka között, és ő is először
munkátfog keresni. Saját lakása lesz, és nem fogja az idejét
ar-
ra pazarolni, hogy egyetemre járjon. Kinek van arra
szüksége?
Színésznő lesz, és még az anyjánál is nagyobb színésznő.
Évekkel ezelőtt kitűzte magának ezt a célt, és azóta sem
tért el
ettől a szándékától.
- Mitől vagy olyan feszült? - kérdezte Greg, miközben néz-
te Valt, aki elgondolkodott és vészjóslóan ráncolta a homlo-
kát. Akkor szokott így nézni, amikor valami szerencsétlen fa-
jankót akart becserkészni, akitől begerjedt. De most csak
hát-
ralökte hosszú vörös haját, és megrántotta a vállát.
Senkinek
sem mondta el, hogy mit tervez. Csak megnehezítené a
saját
helyzetét. Greg megpróbálná rábeszélni, hogy foglalkozzon
gyógyászattal vagy legyen akrobata, esetleg szerezzen
vala-
hol egy semmirevaló atlétikai ösztöndíjat, Vanessa megpró-
bálná rávenni, hogy menjen vele együtt keletre tanulni,
Lionelnek meg valami más hülye ötlete lenne, például, hogy
menjen az UCLA-re, mert ő is oda jár. Anya prédikálna a
tanu-
lásról, apa elmondaná, hogy milyen rosszat tesz a bőrének a
smink, Anne pedig úgy nézne rá, mintha valami hóbortos
alak
lenne. Mindnyájukat túlságosan jól ismerte tizenhat év
együttlét után.
- Csak a tegnap estére gondoltam - hazudta Val, mire Greg
visszadőlt napozni.
- Igen... ez volt a legjobb. - Ekkor eszébe jutott, hogy meg
kérdezze, mi történt a barátnőjével.
- Apa hazavitte. Majdnem hányt a kocsiban - mondta Val
grimaszt vágva, aztán nevetett.
- Úristen, nekem nem szólt egy szót sem.
- Még szerencse, hogy nem valamelyikünk volt az,
biztos gutaütést kapott volna. - Mindketten jót nevettek,
ami-
kor Anne útban a hinta felé, kezében egy könyvvel, felbuk-
kant.
- Hova mész, tökmag? - kérdezte Greg, amikor az erős nap-
fénytől hunyorogva ránézett, és észrevette, hogy milyen jó
alakja volt így fürdőruhában. A dereka mintha óránként kar-
csúsodott volna, úgyhogy Greg a két kezével átérte volna,és
majdnem olyan nagy mellei voltak, mint Valnek. A kis húguk
kezdett felnőtté válni, de ő az a fajta gyerek volt, akinek
erről
nem lehetett beszélni. Ő volt köztük a legvisszafogottabb,és
soha nem adta jelét annak, hogy különösebben szerette
volna
bármelyiküket is, leszámítva persze Lionelt. Gregnek úgy
tűnt,
hogy amióta a bátyjuk elköltözött, Anne alig szólalt meg.
Hova mész, kölyök? - ismételte meg a kérdést, amikor Anne
kifejezéstelen arccal elhaladt mellettük. Soha nem volt sok
mondanivalója Gregnek. Sosem szerette a sportot, Greg
barát-
nőit pedig ostobáknak tartotta. A legtöbbet pedig Vallel
vesze-
kedett, aki most is rosszindulatúan nézett rá. Arra gondolt,
hogy húga fürdőruhája gyanúsan hasonlít az ő egyik
fürdőru-
hájára, de nem volt benne teljesen biztos, Anne pedig
érezte
magán a nővére fürkésző tekintetét.
- Sehova - mondta Anne, és többet egy szót sem szólt, mi-
közben a könyvét magához szorítva otthagyta őket. Amikor
el-
ment, Greg odasúgta Valnek:
- Furcsa egy kölyök, nem?
- Igen, azt hiszem. - De őt ez nem érdekelte. Közben rájött,
hogy a fürdőruha nem az övé volt. Az övén nem volt oldalt
sár-
ga csík.
- De azért sokat nőtt. Láttad azokat a ciciket? - kérdezte ne-
vetve Greg; - Majdnem olyan nagyok, mint a tieíd.
- Igen? Es akkor mi van? - Val behúzta a már egyébként is
lapos hasát, amikor felállt és kidüllesztette a mellét. - Külön-
ben is rövid a lába. - És egyáltalán nem hasonlított
egyikőjükre
sem. Anne nem volt olyan vonzó, mint a másik négy. De
most
Val megnézte a saját lábát, és megpróbálta eldönteni, hogy
eleget barnult-e aznap. Ha túl sokat napozik, akkor leéghet,
bár ő jobban bírta a napot, mint a legtöbb vörös hajú.
Észrevet-
te, hogy Greg már kezdett leégni. -Jobb lesz, ha vigyázol.
Na-
gyon piros vagy.
-Majd mindjárt bemegyek. John azt mondta, hogy beugrik,
ésbe akarok menni a városba, hogy vegyek tartalék
szőnyege-
ket a kocsimba.
- Mi van Joannal? - Ő volt az a kis szőke, akit előző este az
apjuknak kellett hazakísérnie. Val szerint neki voltak a
legna-
gyobb cicijei. Szinte már visszataszítóak voltak, és a sulíban
mindenki azt mondta, hogy könnyen ágyba lehet vinni. Ez
pe-
digtökéletesen megfelelt Gregnek.
- Ma este találkozom vele. - Két hónapja volt viszonyuk,
azóta, hogy Greg megkapta az ösztöndíjat az Alabamai
Egye-
temre.
- Johnt is magaddal viszed? -Val tudta, hogy Johnnak nem
volt barátnője, és mindig abban reménykedett, hogy neki
fog
udvarolni, de Greg soha nem tett rá célzást, mint ahogy
John
sem.
- Nem. Azt mondta, hogy neki más programja van. - Ráné-
zett Valre. - Miért? Tetszik neked, kishúgi? - Greg tudta a leg-
szemtelenebbül ugratni Valt, és az elmúlt évek során
némelyik
veszekedésük már-már életveszélyes volt. A lány mindig
bele-
esett a csapdába, akárcsak most.
- A frászt! Csak kérdeztem. Nekem is randim van. - Megint
hazudott.
- kivel? - Greg jobban ismerte a húgát ennél.
- Semmi közöd hozzá.
- Én is így gondoltam. -Vigyorogva visszafeküdt, Val
szerette volna megfojtani, mialatt Anne szótlanul figyelte
távoli búvóhelyéről, a régi hintából. - Nincs neked senkivel
randid, te nagyokos.
- Hogy a fenébe ne lenne? Jack Barnesszal van randim.
- Baromság. Ő Linda Hall-lal jár.
- Nos - Val arca tűzpiros volt, de nem a naptól, és Anne
messziről meg tudta állapítani, hogy most éppen hazudik.
sokkal jobban ismerte a többieket, mint azok őt. Lehet, hogy
átveri őt.
Greg felállt és fürkésző tekintettel nézte a húgát.
- Hacsak nem fekszel le te is ugyanúgy, mint ő, kishúgocs-
kám. És ha már ez szóba került, régóta szerettem volna
tőled
megkérdezni, hogy... te már lefeküdtél valakivel?
Val arca olyan vörös volt, mintha meggyulladt volna.
- Menj a francba! - mondta, majd felpattant és beviharzott a
házba, Greg pedig megint nagyot nevetett és visszafeküdt
na-
pozni. Belevaló csaj volt az ő kishúga, ezt több barátja is
mond-
ta neki, akiknek az öccseik randiztak már Vallel. De úgy
tűnt,
hogy mindenre hajlandó volt, csak a lényegre nem. Greg
tudta,
hogy Val még szűz, legalábbis így gondolta, és azt is tudta,
hogy hazudott Jack Barnesről. Sejtette, hogy bele van zúgva
John Wellsbe, de Johnt soha nem érdekelte, és ennek ő is
örült.
Az ő ízléséhez Val egy kicsit túl kihívó volt, és különben sem
volt John esete. Ő a csendesebb és kevésbé feltűnő lányokat
kedvelte. Még mindig elég szégyenlős volt, és Greg
majdnem
biztos volt abban, hogy még soha nem csinálta. Szegény
srác.
Jobb lesz, ha igyekszik egy kicsit. Valószínűleg ő volt az
egyet-
len srác az osztályban, aki még nem nyúlkált egyetlen
lánynak
sem a szoknyája alatt, legalábbis ezt mondták róla. Greg
szá-
mára pedig kezdett kínos lenni, hogy ilyen barátja van. A
franc-
ba is, az emberek még azt fogják gondolni, hogy John buzi,
ami még rosszabb, ha együtt látják őket, akkor róla is
ugyanazt
fogják mondani. De erre elmosolyodott. Most, hogy Joannal
...
ilyen viszonyban van, ez a veszély nem forgott fenn.
- Öregem, ez klassz hely- mondta John, amikor körülnézett
a westwoodi házban, és úgy el volt ragadtatva, mintha a
ver-
sailles-i kastélyt látná, vagy egy hollywoodi díszletet, nem
pe-
dig egy lerobbant diáktanyát az UCLA közelében. - Apa
szerint
a bérleti díj olcsó. Anya egy kicsit aggódott, hogy miért nem
in-
kább kollégiumban fogok lakni, de apa azt mondta, hogy
amíg
te itt vagy, addig tudsz rám vigyázni. - John elpirult, mert
egy
kicsit hülyén hangzott, amit mondott. - Úgy értem...
- Semmi baj. - Lionel minden erejével azon volt, hogy el-
nyomja magában az előző éjszakai álmát, és olyan furcsa ér-
zése volt, mintha újraélt volna egy olyan filmet, amelyet
már
látott, csak most ő játszotta Paul szerepét. Egyfajta déjá vu
volt
ez, és egész idő alatt nem tudott megszabadulni a
gondolattól,
amíg körbevezette Johnt. Lionel szobája Johnéval szemben
lenne, de biztos volt benne, hogy ha hajlandó lenne átadni
az
egyetlen szobát, amelynek saját fürdőszobája volt, akkor a
John melletti szobába költözhetne. A többiek ölní is képesek
lennének az ő szobájáért, ő pedig hajlandó lett volna
átenged-
ni, ha, de gyorsan kiverte a fejéből ezt a gondolatot, és
rávet-
te magát, hogy Johnra figyeljen és arra, hogy mit mutat
meg,
neki. - A garázsban van egy mosógép. Hetekig senki sem
hasz-
nálja, aztán mindenki egyszerre szeretne mosni benne -
mondta Lionel mosolyogva.
- Anya azt mondta, hogy hazavihetem a mosnivalómat. -
lionel nem tudta megállni, hogy ne gondoljon arra, mennyi-
re más volt John, mint Greg, amiben az volt a legfurcsább,
hogy barátok voltak, persze úgy, hogy már tizenhárom éve
ugyanabba a suliba jártak. Lionelnek volt egy olyan érzése,
hogy a barátságuk inkább megszokás volt, és ha John bele-
gondolt volna, akkor bizonyára igazat ad neki. Az elmúlt né-
hány évben, és különösen az utóbbi hónapokban, Johnnak
és Gregnek nem sok közös dolga akadt. Mintha semmiben
sem értettek volna egyet, kezdve a futball-ösztöndíjtól egé-
szen az osztály kurvájáig, akivel Gregnek viszonya volt.
John ki nem állhatta a lányt, aminek következtében egyre
kevesebbet találkozott Greggel. Több időt töltött egyedül, és
szinte megkönnyebbülés volt Lionellel beszélgetni, aki értel-
mes volt, és aki ugyanarra az egyetemre járt, ahová ő ké-
szült. -Tényleg nagyon tetszik ez a hely, Lí. Nagyszerű. -
Akár istálló is lehetett volna, John akkor is beleszeretett vol-
vna. Olyan felnőttes volt, olyan egyetemistás meg olyan
fran-
kó, és megnyugtató volt a tudat, hogy Lionel is ott lesz. Félt
új iskolába kerülni, és irtózott a kollégium gondolatától
azok után, hogy tizennyolc évig otthon lakott a négy húgá-
val. Minden annyira idegen lesz neki, de úgy, hogy Lionel is
ott lesz, nem lesz az.
- Akarsz itt lakni a nyáron, John? Vagy majd ősszel költözöl
be, amikor elkezdődik az egyetem? - Lionel érezte, hogy
heve-
sen ver a szíve, és nagyon haragudott magára. Mi változik
meg, ha a fiú beköltözik? Hagyd békén, szerette volna
hango-
san ordítani, és hirtelen nagyon megbánta, hogy felajánlotta
Johnnak ezt a lehetőséget. Csak megnehezítette a saját
dolgát.
Hülye ötlet volt, de most már nem lehetett visszakozni, és
már
két srácnak is elmondta délelőtt, mielőtt John megérkezett,
akik nagyon örültek, hogy Lionel talált valakit. Megmentette
őket attól, hogy hirdetést adjanak fel vagy a barátaik
körében
érdeklődjenek.
- Beköltözhetnék a jövő héten?
Lionel egy pillanatra meglepődött.
- Olyan hamar?
- Jaj, nem... - John idegesen elpirult- ...ha nem alkalmas
nektek, akkor nem. Csak gondoltam, hogy mivel kedden lesz
elseje, a bérleti díj szempontjából egyszerűbb lenne... és
nyáron a Robinsonnál fogok dolgozni. Amíg dolgozom, itt
lakhatnék. - A Robinson egy áruház volt, és ez Lionelt halvá-
nyan arra emlékeztette, amikor ő a Van Cleef & Arpelsnél
dol-
gozott. Nagyon tetszett neki és sajnálta, hogy nem
dolgozha-
tott megint ott, de ebben az évben a filmmel akart
foglalkoz-
ni. Annek több értelme volt számára, és ha szerencséje van,
akkor még creditet is kaphat érte az egyetemen, ha jól
sikerül
a munkája.
- Nem, nem... igazad van, John. Erre nem gondoltam, a
szoba meg amúgy is üres. Csak azt hittem, akarsz még egy
ki-
csit gondolkodni rajta... - Már késő volt, felajánlotta a szobát
Johnnak, neki pedig kellett. Viselnie kell a következményét
annak, amit tett, bármilyen árat is kell fizetnie érte.
- Nem kell rajta gondolkodnom, Li. Szerintem a szoba re-
mek. - A francba! Lionel bámulta a magas, fekete hajú John-
t,
akinek tökéletes teste emléke egész éjjel kínozta, és nem
tu-
dott mit mondani.
- Rendben van. Megmondom a srácoknak. Nagyon fognak
örülni. Sok gondot megtakarítunk nekik. - Aztán hogy meg
báljon a legjobb színben feltűnni, hozzátette: - Segítsek köl-
tözni?
- Nem akarlak terhelni vele... Arra gondoltam, hogy köl-
csönkérem apa kocsiját, és néhány dolgot elhozok holnap.
- Majd én érted megyek. - John arca megint úgy ragyogott,
mint egy kisgyermeké.
- Nagyon rendes tőled, Li. Biztos, hogy nem okoz neked ne-
hézséget?
- Egyáltalán nem.
- Anya azt mondta; hogy tud adni egy ágytakarót, néhány
lámpát meg egy pár más dolgot.
- Remek. - Lionel érezte, hogy majd kiugrik a szíve, majd
amikor John csodálattal nézett rá, azon elmélkedett, hogy
mi-
be keverte magát.
-Meghívhatlak vacsorára ma este, Li, hogy megköszönjem
neked ezt az egészet?
Lionel hirtelen zavarba jött a fiú őszinteségétől, és nagyon
meghatódott.
- Ugyan már, John. Arra nincs semmi szükség. Örülök, hogy
így alakult. - De valójában egyáltalán nem örült. Félt. Mi
lesz,
ha nem fog tudni uralkodni magán? Ha valami hülyeséget
csi-
nál? Ha John rájön, hogy meleg? De hirtelen megérezte a fiú
kezét a karján, és bizsergés szaladt végig a hátán. Szerette
vol-
na megkérni Johnt, hogy ne érjen hozzá még egyszer, de
biz-
tosan azt gondolná, hogy meghülyült.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked, Li. Ez teljesen
új élet lesz a számomra. - Nagy megkönnyebbülés volt
végre
elkerülni a Beverly Hills-i Gimnáziumban lévő srácok közül.
Már nem érezte magát közéjük valónak. Már évek óta úgy
érezte, és nagyon sokáig titkolta. Most pedig új életet
kezdhet
egy új helyen. Nem kell majd annyira erőlködnie meg
hallgat-
nia a sportőrülteket, vagy menekülnie a lányok elől, vagy
úgy
tennie, mintha szombat esténként ő is részeg lenne... még
az
öltöző is lidércnyomássá vált a számára... az a sok fiú... az a
sok sportőrült... még Greg is... sőt, különösen Greg... és köz-
ben tudta, hogy mennyire más, mint a többiek. De Lionel
mel-
lett nem érezte úgy, mintha valami baj lenne vele. Ó
annyira
nyugodt és megértő volt, mindig kellemesen érezte magát a
társaságában. Még ha sosem fogja látni Lionelt az új házban
akkor is jó tudni, hogy egyszer-egyszer ott lesz, hogy az
útjaik
keresztezik egymást, hogy néha beszélhet vele. Belenézett
lionel szemébe, és a megkönnyebbüléstől sírni tudott volna.
-
li, én annyira utáltam az iskolát. Alig vártam, hogy elkerüljek
onnan.
Lionel meglepődött.
- Azt hittem, John, hogy szerettél oda járni. Te nagy futball-
sztár vagy. - Bementek a konyhába, és Lionel odanyújtott
egy
kólát Johnnak, aki szívesen elfogadta. Külön örült annak,
hogy nem sör volt. Ha Greg adta volna, akkor biztosan az
lett
volna.
Az utolsó évben kifejezetten utáltam. Egyszerűen rosszul
vagyok attól a baromságtól. - Kortyolt egyet a kólából, és
meg-
könnyebbülten sóhajtott. Tényleg teljesen új élet kezdődött.
-
Minden percet utáltam, amit azzal az átkozott
futballcsapattal
töltöttem.
Lionel megrökönyödött.
- Miért?
- Nem tudom. Egyszerűen sose érdekelt. Azt hiszem, jó vol-
tam, de nem érdekelt igazán. Tudod, amikor elvesztettek
egy
meccset, sírtak az öltözőben. Néha még az edző is sírt. Mint-
ha olyan sokat számított volna. Pedig az egész arról szól,
hogy
egy csomó nagydarab fickó egymást püföli a pályán. Ez
engem
nem tudott lázba hozni.
- Akkor miért játszottál?
- Az apám sokat adott rá. Ő is futballozott az egyetemen,
mielőtt az orvosira ment. És mindig azzal viccelődött,
hogyha
szétverik az arcomat, akkor ingyen rendbe hozza. - John
sava-
nyú pofát vágott a gondolattól is. - Ez nem nagyon fokozta
az
érdeklődésemet. - Lassan elmosolyodott. - Itt olyan, mintha
álmodnék.
Lionel is elmosolyodott.
- Örülök, hogy tetszik a szoba. Jó lesz, ha te is itt leszel kö-
zöttünk, bár én nem sokat leszek itthon. De ha bármiben
segíthetek...
- Már eddig is sokat tettél, Li.
És ahogy ígérte, Lionel másnap elment Johnért, lehúzta a kis
piros Mustang tetejét, és háromszor fordult, hogy segítsen
el-
költöztetni John cuccait. Rengetegnek tűnt, amit odavittek,
de
John csodát művelt, és vasárnap este Lionel rá sem ismert a
szobára. Csak megállt az ajtóban és bámult.
- Úristen, mit műveltél? - Szövetanyagot tűzött fel az egyik
falra, növényeket lógatott le a plafonról, egyszerű
függönyöket
tett fel és még egy szép festményt is az ágy fölé. Két lámpa
adott kellemes tényt, a másik falon pedig poszterek lógtak.
Úgy nézett ki a szoba, mint a magazinokban, és még egy kis
fehér borjúbőr szőnyeg is volt a padlón. - Ezt az anyukád csi-
nálta? - Lionel tudta, hogy lakberendező, azt pedig nem
tudta
elképzelni, hogy John egymaga csinálta mindezt néhány óra
leforgása alatt. Még gyümölcsöskosarak is voltak
ugyanolyan
anyaggal bevonva, mint a falon lévő, bennük képes újságok
és
olyan párnák, amelyek egy ablakfülke benyomását
keltetcék.
Egy kis édenkertnek nézett ki az egész, Lionel pedig teljesen
le
volt nyűgözve, amimeg is látszott rajta.
- Én csináltam - mondta John, örömmel nyugtázva Lionel
megdöbbenését. Mindenki azt mondta, hogy van érzéke a
lak-
berendezéshez, mindig képes volt egy szobát néhány óra
alatt
átalakítani, bármilyen anyagot felhasználva, ami a keze
ügyé-
be került. Még az édesanyja is azt mondta, hogy csinálnia
kel-
lene valamit ezzel a veleszületett tehetséggel, és mint
mondta,
ezen a területen sokkal jobb volt, mint ő. Neki hónapokba
tel-
lett, mire elérte azt a hatást, amit eltervezett. - Szeretek
ilyes-
mit csinálni.
- Talán egyszer az én szobámat is átvarázsolhatnád. Még
mindig úgy néz ki, mint egy börtöncella, pedig már egy éve
la-
kom benne.
John elnevette magát.
- Bármikor. - Aztán körülnézett. - Az az igazság, hogy van
még két fölösleges virágom, és meg akartalak kérdezni,
hogy
nincs-e rájuk szükséged.
Lionel rámosolygott Johnra.
- De. Csak attól tartok, hogy amint belépek a szobámba, el
is pusztulnának. Semmi érzékem nincs a zöld dolgokhoz.
- Majd én ápolom őket helyetted. Amikor az enyémeket lo-
csolom, meglocsolom a tieidet is. - Egymásra mosolyogtak,
Lionel pedig ránézett az órájára. Hét óra volt.
- Nem akarsz megenni egy hamburgert? - Ezek a szavak
megint déjá vu érzést keltettek Lionelben, és Pault juttatták
az
eszébe. Még hátborzongatóbb volt, amikor John igent
mondott
és azt javasolta, hogy arra a helyre menjenek, ahova Paullal
mentek az első alkalommal. Ettől Lionel szótlan és
rosszkedvű
lett, amikor elkezdtek enni. Arra az első estére gondolt,
amikor
Paullal Malibuba mentek. Hónapok óta nem hallott felőle, de
egyszer látta, amikor a Rodeo Drive-on elment mellette egy
bézs és barna színű Rolls Royce, és az anyósülésen ott ült
Paul,
a kormánynál pedig egy idősebb férfi. És miközben
Lionel figyelte őket, élénk beszélgetés zajlott közöttük, Paul
pedig nevetett valamin, amit az idősebbik férfi mondott.
Most
pedig megint itt van, Johnnal... az öccse legjobb barátjával.
kissé furcsa érzés volt. Aztán még annál is furcsább volt,
amikor
visszamentek a most már közösen bérelt házba. A másik két
tanuló, akik ott laktak, aznap este a barátnőiknél aludtak, a
többi-
ek pedig még a tanév végén kiköltöztek.
- Köszönöm a vacsorát- mondta John mosolyogva, amikor
kényelmesen elnyújtóztak a nappaliban, Lionel pedig feltett
egy lemezt. A szoba legnagyobb lámpájában két égő kíégett
és így akaratlanul is halvány fény derengett. John
meggyújtott
egy gyertyát a dohányzóasztalon és körbenézett. - Erre a
szo-
bára is ráférne egy kis átalakítás.
Lionel elnevette magát.
- Úgy látom, pillanatok alatt rendbe rakod ezt a házat, de
azt hiszem, a többi srác egy kicsit el fog kedvetleníteni.
Amikor
itt vannak, ez a hely olyan, mintha valaki egy bombát
dobott
volna be az ablakon.
John is nevetett.
- A húgaim szobái is olyanok. - Az arca elkomolyodott.-
Soha nem laktam még együtt férfival, kivéve persze az
apámat.
Ahhoz vagyok szokva, hogy állandóan lányok vannak
körülöt-
tem, úgyhogy itt most először furcsa lesz. - Aztán
elmosolyo-
dott. - Ez biztosan hülyén hangzik neked.
- Nem, egyáltalán nem. Nekem is három húgom van.
- De neked ott volt Greg is. Én mindig nagyon közel voltam
az anyukámhoz és a lányokhoz. Biztosan fognak hiányozni
egy darabig.
- Jó kis edzés annyi nővel együtt élni arra az időre, amikor
majd megnősülsz. - Lionel megint elmosolyodott, és azon
gon-
dolkodott: Vajon most teszteli Johnt? De ez nem
tisztességes,
mondta magában. John még kölyök... de ugyanannyi idős,
mint
amennyi ő volt, amikor Paullal találkozott... persze Paul
sokkal
tapasztaltabb volt... most pedig ő a tapasztaltabb. Nem
annyira
mint Paul volt, de ennél a fiúnál mindenképpen
tapasztaltabb.
De hol kezdi el az ember? Hogyan kérdez meg ilyesmit az
em-
ber valakitől? Megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mit
mon-
dott neki Paul, de nem jutott eszébe semmi... arra
emlékezett,
hogy hosszú sétára mentek a tengerparton... és Paul valami
olyasmit kérdezett tőle, hogy össze volt-e zavarodva. Itt
azonban
nem volt tengerpart, és John egyáltalán nem úgy tűnt neki,
mint
aki össze lett volna zavarodva. Egy kicsit félénk volt, és
koránt
sem olyan nagyszájú, mint Greg, de boldog, kellemes
fiatalem-
ber volt... de Lionel nem emlékezett arra, hogy valaha is
látta
volna Johnt komoly kapcsolatban állni egy lánnyal.
Egy darabig még tovább beszélgettek, végül Lionel felállt és
azt mondta, hogy elmegy zuhanyozni. John azt felelte, hogy
ő
is azt fogja tenni. Tíz perccel később John kopogott a
fürdőszo-
ba ajtaján és elnézést kért, bekiabálva a zuhanyozóba, ahol
Lionel állt és megpróbált nem gondolni rá, miközben a zuha-
tagként ráomló forró víz tisztára mosta a gondolatait és a
testét.
- Ne haragudj, Li... van egy kis samponod? Fn elfelejtettem
hozni.
- Tessék? - Lionel félrehúzta a függönyt, hogy jobban hallja.
És meglátta Johnt, ahogy ott állt meztelenül, mindössze egy
tö-
rülközővel a dereka körül. Érezte, hogy megremeg a teste,
és
visszahúzta a zuhanyfüggönyt, hogy John ne lássa.
- Azt kérdeztem, hogy van-e samponod?
- Persze. - Lionel már használta, és a haja vizes és tiszta
volt.
- Tessék. - Odanyújtotta Johnnak, aki megköszönte és moso-
lyogva eltűnt, majd egy kis idő múlva visszatért, ismét a
törül-
közőben, a haja nedves és sötét volt, a teste feszült az
izmoktól,
amelyeket a futballedzéseken szerzett, Lionel pedig
meztelenül
járkált a szobában pakolászva és dúdorászva. A rádió be
volt
kapcsolva, Lennon és Mc Cartney éppen a "Yesterday"-t
énekel-
ték, amikor John visszaadta neki a sampont.
- Kösz. - John álldogált az ajtóban, Lionel pedig elfordult és
azt kívánta, hogy menjen ki. Nem akart semmit sem
kezdemé-
nyezni, és nem akarta, hogy bárkinek baja essen. Az ő élete
az
övé volt, és senkit sem akart beleráncigálni, de akkor
hirtelen
megérezte John kezét a hátán, és az olyan érzés volt,
mintha a
testét áramütés érte volna. Gyötrelmes lesz, ha ez a fiú itt
lesz
körülötte, és el kell rejtenie előle a titkát. Anélkül, hogy
meg-
fordult volna, a falon lévő szegről lekapott egy frottírköntöst,
nagy nehezen belebújt, majd megfordult, de még soha nem
lá-
tott a Johnénál szebb arcot, amelyre kiült a szomorúság, a
fáj-
dalom és a becsületesség. Az arcúk csak néhány
centiméter-
nyire volt egymástól, amikor John ránézett. - Mondanom kell
valamit neked, Li. Már korábban is meg kellett volna monda-
nom. - Szenvedés sugárzott a fiú szeméből, Lionelnek pedig
vérzett érte a szíve, miközben arra gondolt, vajon,mi lehet
az.
-Valami baj van?
A fiatalabbik fiú bólintott és leült az ágy szélére, majd szo-
morúan Lionelre emelte a tekintetét.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom, mielőtt ideköl-
töztem, de attól féltem, hogy te nem... hogy pipa leszel. -
Rá-
nézett Lionelre, ijedten, de őszinte szemekkel. Máris rátért a
lé-
nyegre. - Azt hiszem, tudnod kell, hogy meleg vagyok. -
Olyan
arcot vágott, mintha éppen azt vallotta volna be, hogy
megölte
a legjobb barátját, Lionelnek meg majd leesett az álla, úgy
meglepődött. Milyen egyszerű volt az egész! Milyen bátor
volt
John, hogy elmondta, anélkül, hogy tudta volna, ő hogyan
fog
reagálni. Megesett a szíve a fiún, leült mellé az ágyra és el-
kezdett nevetni. Addig nevetett, amíg könnyek potyogtak a
sze-
méből, John pedig idegesen nézte. Talán Lionel hisztérikus,
talán azt gondolta, ez annyira undorító, hogy az már ne-
vetséges. John megkönnyebbült, amikor Lionel végre abba
tud-
ta hagyni a nevetést annyira, hogy megszólaljon, aztán
majd le-
esett az ágyról, amikor Lionel a vállára tette a kezét.
- Ha te tudnád, hogy mi minden járt a fejemben, amióta
beköltöztél... csak gyötrődtem... - Látszott, hogy John nem
ér-
tette. -Tudod, én is az vagyok.
- Te meleg vagy? - John teljesen megdöbbent, Lionel pedig
újra elkezdett nevetni. - Te tényleg az vagy? De hát sose
gon-
doltam volna... - Pedig ez nem volt igaz, mert az elmúlt év
so-
rán, kialakult közöttük egyfajta halvány, bizonytalan
kapcsolat,
de egyikük sem merte elfogadni azt a lehetőséget, hogy a
má-
sik megérti. Két órán keresztül beszélgettek róla Lionel
ágyán
fekve, végre barátokként. Lionel mesélt neki Paulról. John
pedig
bevallotta két rövid és szörnyű afférját. Egyik esetben sem
volt
szó szerelemről, csupán szörnyű, kínzó, önmarcangoló és
bűn-
tudattal terhelt kielégülés volt, az egyik a tanárával történt,
aki
megfenyegette, hogy megöli, ha elmondja, a másik pedig
egy
idegennel, egy idősebb férfival, aki az utcán szedte fel.
egyetlen dolog, amire a két eset jó volt, hogy megtudta
belőle,
kicsoda. Már hosszú ideje sejtette, de mindig úgy gondolta,
hogy az lenne a legrosszabb dolog, ami történhetne vele.
Akkor
olyan emberek, mint Greg Thayer, soha az életben nem
állná-
nak többé szóba vele. De Lionel más volt, ő megértette az
egé-
szet, és most megértően nézett a fiatalabb fiúra, a maga
tizenkilenc éves szemszögéből. John egy dologra volt
kíváncsi.
- Greg tudja?
Lionel azonnal megrázta a fejét.
- Csak anya. Tavaly rájött. - Elmondta Johnnak, hogyan tör-
tént, és még mindig fájt, ha arra gondolt, hogy mennyire
sok-
kolta a dolog Faye-t, de azóta is csodálatosan viselkedett,
meg-
értő és együttérző volt, elfogadta olyannak, amilyen volt.-
Na-
gyon szerencsés az, akinek ilyen édesanyja van. - Faye
jócskán
meghaladta a reményeit és az álmait.
- Nem hiszem, hogy az anyukám el tudná fogadni... Apa
pedig... - Szinte összegörnyedt még a gondolatától is. - Min-
dig azt akarta, hogy sportember legyek. Az ő kedvéért
futbal-
loztam, miközben állandóan arra gondoltam, hogy emiatt ki-
veretem az összes fogamat, úgyhogy gyűlöltem a focit,
nagyon
gyűlöltem. - Könnyes lett a szeme, ahogy a barátjára nézett.
Csak miatta csináltam.
- Én nem voltam olyan jó, mint te. De apa Gregbe vetette
minden reményét.. Mindig hagytam, hogy ő vigye a labdát,
hogy úgy mondjam. - Gyengéden rámosolygott új barátjára,
akit már évek óta ismert. - Bizonyos értelemben ettől egy
kicsit
könnyebb lett a dolgom, de azt hiszem, megfizettem érte.
Az
apám sohasem fogadott el engem. És ha megtudná... bele
is
halna. - Sok éve hordozták magukban a bűntudatot azért,
amik nem voltak, amik nem lehettek, az elmúlt évben pedig
azért, amit megtettek. Időnként ezt már túl sok volt
elviselni.
Most, amikor Lionel erre gondolt, belenézett John szemébe.
Te tudtad rólam?
- Azt hiszem, nem. Bár néha nagyon szerettem volna.
Őszinte tekintettel rámosolygott, mire mindketten jót
nevettek
és Lionel beletúrt John nedves fekete hajába.
- Te kis szar alak! Miért nem mondtál valamit?
- Azért, hogy beverd a pofámat, vagy hívd a zsarukat, vagy
ami még rosszabb... hogy elmond Gregnek? - Beleremegett
a
gondolatba is, aztán eszébe jutott valami más. A srácok eb-
ben a házban mind melegek?
Lionel gyorsan megrázta a fejét.
- Egyik sem az, és ebben teljesen biztos vagyok. Az ember
megérzi azokról, akikkel együtt lakik. És mindegyikhez elég
rendszeresen járnak.lányok.
- És rólad tudják?
Lionel szúrósan nézett Johnra.
- Vigyázok rá, hogy ne is sejtsék, és jobb, ha te is azt teszed,
különben mindkettőnket ki fognak dobni.
Lionel megint arra gondolt, hogy át kellene költöznie abba a
szobába, amelyhez ugyanaz a fürdőszoba járt, mint
Johnéhoz,
de elvetette a gondolatot és inkább ránézett a fiúra, aki
kereszt-
be feküdt az ágyán, aztán hirtelen érezte, hogy
megkönnyeb-
bülés és vágyakozás fut végig rajta, majd eszébe jutott az
elő-
ző éjszakai álma. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse
Johnt,
aki hátradőlt az ágyon és várta Li ajkának és kezének
érintését,
hogy fiatal teste remegjen az izgalomtól és megkívánja őt.
Lionel szája hamarosan megtalálta John testét, a nyelve
forró
tűztáncot járt a combján, miközben John nagyokat sóhajtott
és
lionel kezében valami olyat fedezett fel, amit azelőtt soha
nem tapasztalt. Ezúttal nem kellett titkolózni, nem kellett
félni,
nem kellett zavarba jönni attól a szerelemtől, amellyel
Lionel
elhalmozta a következő néhány órán át, mígnem kielégülten
és békésen feküdtek egymás karjaiban és aludtak.
Mindketten
megtaláltak valamit, amit már nagyon hosszú ideje
kerestek,
anélkül, hogy tudták volna.
 
20.
Az őszi félév eseménytelenül kezdődött. Lionel és John soha
nem voltak még boldogabbak, és a házban senki sem tudta
ró-
luk. Lionel átköltözött a másik szobába, még mielőtt a
többiek
visszatértek volna a nyári programjukról, és az új elrendezés
tökéletesen működött. John és Lionel is bezárkóztak este, és
senki sem tudta, hogy ki kinek az ágyában töltötte az
éjszakát,
miközben lábujjhegyen jártak egyik szobából a másikba,
késő
éjszakáig suttogva beszélgettek és az eksztázisból feltörő
nyö-
géseiket igyekeztek elfojtani. Nagyritkán, amikor a többiek
nem voltak otthon, mert a barátnőiknél aludtak, vagy síelni
mentek egy hosszú hétvégére, megengedhettek maguknak
egy
kicsivel több szabadságot. De nagyon vigyáztak, hogy senki
meg ne tudja, és Lionel még az anyjának sem szólt egy szót
sem. Csak annyit mondott neki, hogy az egyetemen minden
rendben van. Nem traktálta romantikus hírekkel, Faye pedig
nem kíváncsiskodott, bár Líonel boldogságtól sugárzó
arcáról
ítélve sejtette, hogy van valakije. Csak abban reménykedett,
hogy rendes ember, aki nem teszi majd boldogtalanná a
fiát.
Amennyit a homoszexuálisokról hallott, abból azt szűrte le,
hogy gyakori a boldogtalanság, a szabad szerelem és a
hűtlen-
ség, egyáltalán nem olyanfajta élet volt, amit a legidősebb
fiá-
nak kívánt volna. De azt is tudta, hogy számára nincs más
vá-
lasztás, és elfogadta. Novemberben aztán meghívta Lionelt
a
legújabb filmjük bemutatójára. Lionel örömmel elfogadta a
meghívást, és Faye egyáltalán nem csodálkozott, hogy John
Wells is megjelent a premieren. Tudta, hogy a fiú
ugyanabban
a házban bérelt szobát, ahol Lionel, és hogy ő is a UCL-ra
járt, de az este végén, amikor az ikrekkel meg egy csomó
üz-
lettárssal és baráttal elmentek vacsorázni és pezsgőzni a
Chasen-be, hirtelen úgy érezte; mintha valami intim
kapcsola-
tot vélt volna felfedezni a két fiu tekintetében, ahogy
egymás-
ra néztek. Nem volt benne egészen biztos, de valamit
megér-
zett, és arra gondolt, hogy John sokkal érettebbnek látszott,
mint júniusban, mintha az utóbbi néhány hónap alatt
rengete-
get nőtt volna. Faye gyanakodott, de persze senkinek nem
szólt
semmit, és nagyon elképedt, amikor aznap este a férje
kérde-
zősködni kezdett, miközben levetkőztek. Faye lelkesen
beszélt
neki a filmről, a közönség reagálásáról, a kedvező kritikáról,
amikre számítottak, aztán teljesen elcsodálkozott, amikor
Ward, akin még rajta volt a nadrág, de a felsőteste meztelen
volt, aggódó tekintettel félbeszakította:
- Gondolod, hogy John Wells meleg?
- John? - kérdezte Faye meglepetten, de a lelke mélyén tud-
ta, hogy csak az időt húzza. - Istenem, Ward, hogy képzel-
hetsz ilyet... persze hogy nem az, de miért?
- Nem tudom. Valahogy most másnak tűnik nekem. - Nem
vettél észre rajta valamit ma este?
- Nem - fül lentette Faye.
Hát nem tudom... - Ward lassan odament a szekrényhez
és beakasztotta a zakóját, miközben a tekintete még mindig
aggodalmaskodó volt. Csak olyan furcsa érzésem van vele
kapcsolatban. - Faye úgy érezte, hogy megfagy a vér az
erei-
ben. Azon tűnődött, vajon a férje is ugyanarra gyanakszik a
fiukkal kapcsolatban. És mint ahogy Lionel, ő sem volt biztos
abban, hogy Ward túlélné; ha megtudná az igazat, bár lehet,
hogy egyszer majd kénytelen lenne elfogadni. Addig
azonban
Faye úgy döntött, hogy titkolja előle az igazságot. - Lehet,
hogy meg kellene említenem Lionelnek... Lehet, hogy hülyé-
nek gondolna, de ha igazam van, akkor egyszer még hálás
lesz
érte. Greg szerint valami baja volt, amikor visszautasította a
Georgiai Műszaki Főiskola ösztöndíját. Talán igaza volt. - Szá-
mukra ez volt az igazi mérce, Faye nagy bánatára.
Hirtelen bosszús lett.
- Csak azért, mert nem akar futballozni, az nem jelenti azt,
hogy meleg, az isten szerelmére! Talán más dolgok érdeklik.
- Soha nem lehet lányokkal látni. - Lionelt sem látták együtt
lányokkal, de ezt Faye most nem akarta megemlíteni. Tudta,
hogy Ward úgy gondolta, a fiuk megtartja magának a
szerelmi
ügyeit. Azt nem feltételezte, hogy fiúkkal van kapcsolata
csak
azért, mert nem látta a lányokat. De az asszony ezt sem
említet-
te meg.
- Szerintem igazságtalan vagy. Az isten szerelmére, ez
olyan,
mint a boszorkányüldözés.
- Csak nem akarom, hogy Lionel valami hülye buzival lak-
jon együtt úgy, hogy nem is tud róla.
- Szerintem elég érett már ahhoz, hogy magától is rájöjjön.
- Ha valóban úgy van.
- Lehet, hogy nem. Annyira bele van merülve azokba az
őrültfilmjeibe. Néha az az érzésem, hogy teljesen
beleveszett
a saját világába. - Hát legalább ennyit észrevett a
legidősebb
fiával kapcsolatban, gondolta magában Faye.
- Fantasztikusan kreatív fiú - válaszolta, mert szerette vol-
na férje figyelmét elterelni a témáról. És be kellett vallania
magának is, hogy aznap este volt valami különös Lionelben.
De ösztönösen úgy érezte, hogy meg kell védenie. Volt egy
olyan gyanúja, hogy viszonya van Johnnal. Csak Lionel még
nem látszott annak, ami volt, John pedig már kezdett annak
látszani, és rengeteget beszélt a lakberendezésről és a bel-
sőtervezésről. Talán itt volt az ideje, hogy beszéljen róla
lionellel. - Szívem, láttad Li legutóbbi filmjét. Szerintem na-
gyon szép.
Ward sóhajtott egyet, és alsónadrágban leült az ágy szélére.
Még mindig szép férfi volt, és negyvennyolc évesen is
ugyan-
olyan jókötésű volt, mint a fiai. - Magunk között szólva, Faye,
az nem az én stílusom.
- Ez egy egészen új hullám, szívem.
- Akkor sem értem.
Faye rámosolygott a férjére. Nagyon jól értett ahhoz, amit
csinált, de igen ritkán volt nyitott az új dolgok iránt. Egy
halom
pénzt gyűjtött össze felesége filmjeihez, de semmilyen új és
íz-
galmas filmművészeti irányzat nem érdekelte. Kifejezetten
utálta az az évi Cannes-i Filmfesztivált. Persze az Oscar-díjat
nagyon szerette, és csalódás volt a számára, amikor Faye
nem
kapott újabbat. Vigasztalásul vett neki egy gyönyörű
smaragd-
gyűrűt, amiről Faye-nek az 1952 előtti időszak jutott eszébe,
amikor minden megváltozott az életükben. - Esélyt kellene
ad-
nod Lí filmjeinek, szerelmem. Egyszer még hihetetlenüll
nagy
meglepetést fog neked okozni, és díjat fog nyerni azokkal a
fu-
ra kis filmekkel. - Meg volt győződve erről, de Wardot ez
nem
hatotta meg.
- Úgy legyen! Beszéltél ma Greggel? Azt mondta, felhív
megbeszélni, hogy a hétvégén menjünk el hozzá.
- Nem, nem telefonált, és nem is vagyok biztos benne, hogy
el tudok menni. A következő három hétben minden nap
talál-
koznom kell a forgatókönyvíróval.
- Ez biztos?
- Többé-kevésbé. Miért nem kéred meg Lionelt, hogy veled
menjen?
Ward egy darabig habozott, de végül megtette, és amint
megkérdezte, hogy elmenne-e vele, rögtön meg is ragadta
az
alkalmat arra, hogy szóba hozza Johnt.
- Li, nem gondolod, hogy homokos?
Lionel kifejezéstelen arcot erőltetett magára. Utálta ezt a
szót, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne fakadjon ki
barátja védelmében.
- Az ég szerelmére, miből gondolsz ilyesmit?
Ward elmosolyodott.
- Most pont olyan arcot vágsz, mint édesanyád. - A fiú
gyorsan elkomolyodott. - Nem tudom. Valahogy most olyan
másnak tűnt nekem, és egész idő alatt lakásdíszítésről
beszélt.
- Ez nevetséges. Attól még nem meleg.
- Nem, de ha férfiak után futkos, akkor az lehet. Vigyázz,
nehogy rád hajtson! És ha észreveszel rajta valami furcsát,
dobd ki abból a házból. Nem tartozol neki semmivel sem.
Lionelnek életében először kellett visszafognia magát,
nehogy
megüsse az apját, de sikerült látszólag nyugodtnak
maradnia,
amíg a szülei házában volt, ám visszafelé végig
nyolcvanmér-
földes sebességgel száguldott, és legszívesebben megölt
volnaa
valakit, leginkább az apját. Amikor hazaért, bevágta a
bejárati
ajtót, majd egy perccel később ugyanazt tette a szobája
ajtajá-
val, amit azonnal kulcsra zárt. Ez azon ritka pillanatok
egyike
volt, amikor a szobatársai magából kikeltnek látták, és
mindenki meg volt rökönyödve. Egy idő múlva John is
bement a
szobájába és ő is bezárkózott. Aztán gyorsan átment a két
szo-
bát összekötő fürdőszobán.
- Mi baj van, szerelmem? - Lionel szikrázó tekintettel ráné-
zett, és be kellett látnia, hogy a fiún egyre inkább látszott,
hogy
meleg. Izmos fizikuma ellenére az arca valahogy sima és
szőr-
telen volt, másképpen viselte a frizuráját, az öltözéke szinte
túl
tökéletes, túl elegáns és túl nett volt, de Lionel szerette.
Szeret-
te a tehetségét, a melegszívűségét, az előzékenységét, a
testét
és a lelkét, egyszóval mindent szeretett benne, és ha lány
lett
volna, akkor már régen eljegyezte volna, és senki sem
csodál-
kozott volna rajta. De nem lány volt, s ezért mindenki homo-
kosnak nevezte. - Mi a baj? - John csendben leült egy székre,
és várta, hogy Lionel kipakoljon.
- Semmi. Nem akarok róla beszélni.
John szótlanul nézte a plafont, aztán ismét a barátjára pil-
lantott.
- Ez hülyeség. Miért nem könnyítesz a lelkeden? - Aztán
hirtelen megsejtette, hogy a dolog vele kapcsolatos. -
Valami
olyat csináltam, amivel felidegesítettelek, Li? - A tekintete
olyan aggódó és fájdalmas volt, hogy Lionel odament hozzá,
és megsimogatta az arcát.
- Nem... semmi köze nincs hozzád... - Pedig volt, de Líonel
nem tudta, hogy mondja el neki. - Semmi különös. Csak az
apám nagyon felhúzott.
- Mondott valamit rólunk? - John helyesen érzékelte, hogy
Ward nagyon fürkész tekintettel vizsgálgatta valamelyik
este. -
Gyanakszik?
lionel szeretett volna homályosan fogalmazni, de John túlsá-
gosan kíváncsi volt.
- Lehet, de azt hiszem, csak tapogatódzik.
- És te mit mondtál? - kérdezte John gondterhelten. Mi van,
ha mondott valamit Wellséknek? Annyi titkolnivalójuk volt.
Mi
van, ha letartóztattatják, vagy kirúgatják, vagy szörnyű volt
még rágondolni is, de Lionel megpuszilta a nyakát, és
nyugta-
tóan beszélt hozzá. Tudta, hogy John nagyon aggódik.
- Nyugodj meg! Csak beszél a levegőbe, de nem tud
semmit.
John szeme könnyes lett.
- Akarod, hogy elköltözzek?
- Nem! - Lionel szinte ordítva mondta ki a szót. - Csak ha
én is megyek. De nem kell megtennünk.
- Gondolod, hogy beszélni fog apámmal?
- Ne képzelődjél állandóan! Csak mondott valami hülyesé-
get, ami felhúzott, és kész. Az még nem a világ vége. - De
hogy megnyugtassa az apját, Lionel elment vele
Alabamába,
hogy megnézze Greg futballmeccsét, és ez volt élete
legunal-
masabb hétvégéje. Legalább annyira utálta a futballt, mint
John, és Greggel semmiről sem tudott beszélni. De még
ennél
is rosszabb volt az, hogy hosszú, kínos csendben ült az apja
mellett, aki teljesen magánkívül volt, amikor a csapat egyik
sztárja megsérült, és az edző Greget állította be a helyére,
és
így éppen annyi ideje volt, hogy az utolsó két és fél percben
gólt tudott szerezni, amivel megnyerték a meccset. Lionel
megpróbált úgy tenni, mintha ő is ugyanolyan izgatott lett
vol-
na, mint az apja, de egyszerűen nem ment. Így aztán óriási
megkönnyebbülés volt a számára, amikor végre
hazarepülhet-
tek, miközben végig a filmjéről beszélt, és megpróbálta
elma-
gyarázni az apjának, hogy min dolgozik. De mint ahogy
Greg
meccse alatt, Lionel úgy érezte, hogy ezzel az erővel akár a
Holdon is lehetne; az apja ugyanolyan közömbösséggel hall-
gatta a legújabb avantgárd filmjéről szóló beszámolót.
- Tényleg azt hiszed, hogy ilyesmivel majd pénzt tudsz ke-
resni? - Lionel elképedve nézett rá, mert ez mint cél soha
nem
jutott az eszébe. Uj technikákkal próbálkoztak, és igyekezett
a
filmes kifejezésmódot a legvégsőkig kitágítani. Ki a fenét
érde-
kelt, hogy pénzt keressen a filmmel? Annál ez sokkal fonto-
sabb volt, és zavart értetlenséggel néztek egymásra,
miközben
mindketten meg voltak győződve arról, hogy a másik a bo-
lond, bár egyformán érezték azt a nyomasztó kényszert,
hogy
úgy kell tenniük, mintha tisztelnék egymás véleményét.
Ször-
nyű teher volt ez a számukra, így nagyon
megkönnyebbültek,
amikor meglátták Faye-t, aki várta őket a kijáratnál. Ward
meg-
állás nélkül arról beszélt, hogy milyen szenzációs volt Greg
gólja, és teljesen összetört, amikor megtudta, hogy Faye
nem
nézte a meccset a tévében. Lionel közben úgy nézett rá,
mint-
ha egy perccel sem bírná tovább. Faye jót nevetett
magában,
mert mind a kettőt nagyon jól ismerte és tudta, hogy
mennyire
különbözőek. De mindkettőjüket egyformán szerette,
akárcsak
a másik fiát és a lányait is. Egyszerűen csak nagyon
különböző-
ek voltak, akiknek mind másra volt szükségük tőle.
Először hazavitte a férjét, aztán azt mondta, hogy elviszi
Líonelt, és amikor visszajön, még lesz idejük meginni egy
italt. Így lehetősége nyílt néhány percet beszélgetnie a
fiával
és egy kicsit vigasztalni az unalmas hétvége miatt.
- Szörnyű volt, kicsim? - kérdezte mosolyogva, ahogy nézte
Lionel arcát, aki egy nagy sóhajjal hátradőlt az ülésen, az
apja kiszállt a kocsiból. Soha nem érezte még ennyire kime-
rültnek magát.
-Még annál is rosszabb. Olyan volt, mintha egy másik boly-
gón lettem volna és egész hétvégén az ő nyelvükön
próbáltam
volna beszélni. - Faye azon tűnődött, vajon csak a sport
okoz-
ta unalomról van-e szó, vagy arról, hogy Lionel belefáradt
ab-
ba, hogy végig úgy kellett tennie, mintha nem lenne
homosze-
xuális, de nem kérdezte meg tőle.
- Te szegény. És Greg hogy viselkedett?
- Mint máskor. - Nem kellett többet mondania, Faye jól tud-
ta, hogy milyen kevés közös volt bennük. Néha nehéz volt
el-
hinni, hogy mind a kettő az ő fia. Aztán megkérdezte
Lioneltől,
ami miatt az egész hétvégén aggódott.
- Apád kérdezett Johnról?
Lionel arca feszült lett, és előrehajolt.
- Nem. Miért? Neked mondott valamit? - Az anyja tekinte-
tét fürkészte, és még mindig nem vallott be neki semmit, de
tudta, hogy ő anélkül is tudja, hogy megmondaná neki, bár
ab-
ban nem volt biztos, hogy mire gondolt. Úgy érezte, hogy az
anyja szerint veszélyes játékot játszanak, és bizonyos
értelem-
ben igaza volt.
- Szerintem óvatosnak kellene lenned, Li.
- Az vagyok, anya. - Ez nagyon naívnak hangzott, és Faye
megsajnálta.
- Szerelmes vagy bele? - Először tette fel ezt a kérdést, Lio-
nel pedig komoly tekintettel bólintott.
- Igen.
- Akkor légy óvatos, mindkettőtök érdekében! Wellsék tud-
ják Johnról? - Lionel megrázta a fejét.
Fayetestétfurcsa félelem járta át, miközben egyedül vezetett
haza. Egy napon minden ki fog derülni, és valaki szenvedni
fog... talán sokan is... John, Lionel... Wellsék... Ward... John
és a családja nem nagyon érdekelte, bár kedvelte őket... de
rettegve gondolt arra, hogyan fog reagálni Ward... és
Lionel...
Arra gondolt, hogy a fia talán képes lesz elviselni a botrányt.
Egyre érettebb volt, és ha nem is tudatosan, de arra készült,
hogy egyszer szembenézzen ezzel a dologgal, nemcsak az
ap-
ja, hanem mindenki előtt. Nem az a fajta ember volt, aki
egész
életében bujkálni akart. De Faye nem tudta; hogy a férje ho-
gyan fogja túlélni ezt a csapást. Valami biztosan elszakad
ben-
ne, és ez megrémisztette Faye-t. De semmit sem tehetett.
Lionel megígérte, hogy óvatos lesz.
Eközben Lionel éppen bezárta a szobája ajtaját, és csend-
ben megcsókolta Johnt, majd nagyot sóhajtva elmondta
neki,
hogy mennyire egyedül érezte magát a hétvégén.
 
21.
Karácsonykor Lionel hazament a családjához a hagyomá-
nyos karácsonyi vacsorára. Greg néhány napot otthon
töltött,
de korán vissza kellett mennie egy újabb meccs miatt,
amelyre az apja is el akarta kísérni. Azután pedig következik
a Szuper Kupa. Ward azt akarta, hogy Lionel is velük
menjen,
de ő kitartott amellett, hogy már mást tervezett be, ami
bosz-
szantotta Wardot, de Faye mindenkinek a figyelmét magára
vonta egy óriási pulykával meg a pezsgővel. Valerie egy
kicsit
túl sokat ivott, és mindenki Valt ugratta. Uj frizurájával és új
ruhájában kifejezetten gyönyörű volt. Életében először volt
szerelmes, egy olyan fiúba, akivel néhány héttel azelőtt is-
merkedett meg egy iskolai bulin, és mintha hirtelen felnőtt
volna. Még Anne is nagyot változott ebben az évben. Az el
múlt néhány hónap alatt kivirágzott, olyan magas volt, mint
az ikrek, és bár még mindig nem volt az igazi, már nagyon
közel állt hozzá. Liónel mindenkit emlékeztetett rá, hogy a
kishúguk két hét múlva tizennégy éves lesz, felköszöntötte,
Anne pedig elpirult. Vacsora után Lionel és Anne a kandalló
előtt ültek és beszélgettek. Mostanában Lionel ritkábban lát-
ta, mint ahogy szerette volna, nem is annyira azért, mert
már
nem otthon lakott, hanem inkább a filmjei miatt, de nyilván-
való volt, hogy még mindig nagyon szerette a kishúgát, és
ez
az érzés kölcsönös volt. Aztán a fiú nagy meglepetésére
Anne
John iránt érdeklődött, a szemében olyan különös
tekintettel,
mintha bele lett volna esve, mire Lionel elcsodálkozott, hogy
ezt
addig hogy nem vette észre. De Anne mindig is túlzottan tit-
kolódzó és visszahúzódó volt, így semmi meglepő nem volt
abban, hogy nem tűnt fel neki.
- Jól van. Azt hiszem, az egyetem is jól megy neki. Nem ta-
lálkozom vele gyakran.
- De még ugyanabban a házban lakik, ahol te, ugye? Vala-
melyik nap találkoztam Sally Wellsszel, és ő azt mondta,
hogy
John szeret ott lenni. - Sally Wells egyidős volt Anne-nel, de
sokkal érettebb volt, és Lionel titokban azt remélte, hogy
Sally
nem jött rá semmire és nem beszélt róla Anne-nek, ami
való-
színűleg úgy is volt. Anne szeméből még mindig sugárzott
az
ártatlanság és a remény.
- Igen, még mindig ott lakik.
- Nagyon régóta nem láttam. - Sóvárogva nézett Lionelra,
amitől ő legszívesebben elnevette volna magát, olyan édes
volt
a húga tekintete, de nem szólt semmit.
- Majd megmondom neki, hogy üdvözlöd. - Anne bólintott,
közben pedig bejöttek a többiek. Ward meggyújtotta a tüzet,
és mindenki nagyon örült az ajándékának, a szülők pedig fi-
gyelték a gyerekeket és mosolyogtak. Jó évük volt.
Lionel ment el elsőként, mint ahogy John is Wellséktől.
A többi fiú hazament az ünnepekre. Az egész ház az övéké
volt, így most nem kellett bezárkózniuk a szobáikba.
Csodála-
tos érzés volt, hogy elengedhették magukat és nem kellett
szín-
lelniük. Nagy erőfeszítésükbe tellett mindig óvatosnak lenni,
különösen Johnnak, aki napról napra láthatóan egyre jobban
elnőiesedett. Most telerakhatta az egész házat virágokkal,
és
minden délután hosszú órákat tölthetett az ágyban Lioneilel,
aki az ünnepekre felfüggesztette a filmjét. A két fiú hosszú
sé-
tákat tett, rengeteget beszélgettek, aztán hazamentek főzni
és
forró puncsot vagy fehérbort inni a kandalló előtt.
Szinte olyan volt, mintha már teljesen felnőttek lettek volna,
viccelődött John, olyannyira, hogy még a bejárati ajtót sem
zárták be, és így nem hallották meg, amikor karácsony más-
napján Lionel apja bement a házba. Ward azért ugrott be
hoz-
zájuk, hogy megpróbálja rábeszélni Lionelt, menjen el vele
és
nézze meg Greg meccsét, aztán hárman együtt menjenek el
a
szuper Kupára. De amikor a kopogtatására senki sem
válaszolt
és szó nélkül belépett az ajtón, mindez ki is ment a fejéből,
mert meglátta a két fiút a kandalló előtt, teljesen felöltözve,
de
Johnt lionel ölébe hajtott fejjel, Lít pedig egy kicsit
félredőlve,
amint éppen kedves szavakat suttogott a barátja fülébe.
Ward
megállt és szinte állati hangon nyögött valamit, mire a két
fiú
felugrott, Lionel pedig falfehér lett. Még fel sem álltak
egészen,
amikor Ward gondolkodás nélkül rárontott Johnra, és
dühében
jóalaposan behúzott neki, amitől a fiúnak azonnal eleredt az
orra vére, aztán a fiát vette célba, de Lí elkapta az apja
kezét és
megállította, mielőtt elérte volna az arcát. A szeme megtelt
könnyel, az apja pedig a dühtől sírva fakadt és trágár
szavakat
üvöltött:
- Te kis rohadék... te ringyó...! - A szavakat Johnnak szán-
ta, de a fia felé ordította, miközben a méreg és a könnyek
szin-
te teljesen elvakították. Nem akarta elhinni, amit látott.
Szeret-
te volna, ha visszacsinálnák, ha azt mondanák, hogy nem
igaz, de az volt, és most már nem volt mit titkolni. Lionel
telje-
sen kimerültnek érezte magát, miközben igyekezett távol
tarta-
ni magától az apja kezét, John pedig elkezdett sírni.
Rémálom-
jelenet volt, de Lionel megpróbált nyugodt maradni.
Úgy érezte, hogy most az egész élete forog kockán, és
mindent
meg kell magyaráznia az apjának. Talán meg fogja érteni...
Minden erejét össze kell szednie, hogy elmagyarázza,
mennyi-
re más volt egész életében, mint Greg és mint a többiek,
hogy milyen érzései voltak... és még az arcán lecsorduló
könnyeket sem érezte, sőt azt a pofont sem, amit Wardtól
ka-
pott, miután sikerült kiszabadítania a kezét.
- Apa, kérlek... beszélnem kell veled... én...
- Nem akarok hallani semmit se! - mondta Ward tetőtől tal-
pig reszketve, Lionel pedig attól félt, hogy szívrohamot kap.
Soha többet nem akarlak látni! Ti rohadt kis buzik! - Nézte
mindkettőjüket. - Te kis genyó! - Aztán Lionelre nézett. -
Nem
vagy többé a fiam, te kis hülye homokos! Soha többé nem
akarlak látni a házamban. Egy cent támogatást sem kapsz
tő-
lem. Innentől fogva kitöröltelek az életemből, világos? És
tartsd
magad távol a családomtól! - Zokogott és üvöltött, aztán
me-
gint fenyegetően John felé fordult. Egy pillanat alatt minden
ál-
ma szertehullott. A legidősebb fia homokos. Ez több volt,
mint
amit el tudott viselni, rosszabb annál is, mint amikor évekkel
azelőtt az egész vagyonát elveszítette, vagy nem sokkal
utána
majdnem a feleségét is... az ő szemében ez rosszabb volt a
ha-
lálnál. Olyan veszteség, amit soha nem fog megérteni, és
ami-
ért bizonyos értelemben magát okolta, bár ezt maga sem
vette
észre. -Végeztem veled, világos? - Lionel szótlanul bólintott,
Ward pedig, miközben tántorogva elindult az ajtó felé, ame-
lyen néhány perccel azelőtt lépett be, tapogatózva és botla-
dozva ment le a lépcsőn. Túl nagy volt a megrázkódtatás.
Egye-
nesen a legközelebbi kocsmába ment, ahol egymás után
lehajtott négy whiskyt, este nyolckor pedig Faye aggódó
hangon
felhívta Lionelt. Nem szívesen zavarta, de valami nem volt
rendjén. Hat órára vendégeket vártak, és Ward még nem ért
haza. Azt mondták, hogy korán elment a stúdióból, és Faye
el-
sem tudta képzelni, hogy hova mehetett.
- Kicsim, beszéltél ma apával? - Lionel még mindig alig
tudott megszólalni. John órák óta zokogott a kanapén, telje-
sen megrémülve attól, ami elhangzott, a végeredményt
pedig
attól félve, hogy Ward a szüleinek is el fogja mondani. Lionel
meg-
próbálta nyugtatgatni, rávette, hogy a feldagadt arcára és
az
orrára jeges pakolást tegyen, s közben olyan kínzó fájdalmat
érzett a szívében, amit most senki sem tudott csillapítani. A
hangja még akkor is remegett, amikor felvette a telefont,
először bele sem tudott szólni. És akkor Faye, hirtelen jéggé-
dermedve, megérezte, hogy valami baj van. - Li... kicsim! -
Te
vagy?
- Én... igen... én... - A szavai érthetetlenek voltak és
egyszer csak elkezdett ő is sírni, mire John felült és
rácsodálko-
zott Lionelre. Eddig olyan nyugodt és erős volt, most meg
hir-
telen összeomlott. - Anya... én... én nem...
- Úristen! -Valami szörnyű dolog történt vele... talán Ward-
nak valami baja esett, és Lionelt hívták fel. Érezte, hogy
össze-
szorult a torka. - Nyugodj meg! Jól van... mondd el, mi tör-
tént. .
- Apa... eljött... - Lionel érezte, hogy sírás fojtogatja, és
nem sokáig tudja visszatartani. - Apa... én... - És ekkor már
faye tudta.
- Meglátott Johnnal együtt? - Faye a legrosszabbra gondolt,
hogy ágyban találta őket, és majdnem elájúlt a gondolattól.
Ő
maga sem örült volna egy ilyen jelenetnek, bármennyire is
megértő volt a fiával szemben. Lionel pedig nem volt abban
az
állapotban, hogy el tudta volna mondani pontosan, mit is
látott
az apja.
Mindössze egyetlen szót tudott kipréselni magából, aztán
ráborult a telefonra.
- Igen... - Percekbe tellett, míg újra meg tudott szólalni. -
Azt mondta, soha többé nem akar látni... hogy nem vagyok
többé a fia...
- Úristen!... Nyugodj meg, kicsim. Tudod, hogy egyik sem
igaz, és majd idővel magához tér. -Több, mint egy órán át
be-
szélt Lionellel, miután a vendégek néhány koktél után
elmen-
tek. Felajánlotta, hogy átmegy hozzájuk, hogy
beszélgessenek,
de a fia egyedül akart lenni Johnnal, és ez Faye-nek is jobb
volt. Otthon akart lenni, amikor Ward hazaér.
Amikor végre megérkezett, Faye elképedve látta, hogy mi-
lyen állapotban van. Az első kocsma után még jó néhányba
betévedt, és most részegen tántorgott, de még mindig
emléke-
zett rá, hogy látta Lionelt és Johnt, és arra, amit megtudott
ró-
luk. Gyűlölettel és kétségbeesetten nézett a feleségére, és
mindjárt lerohanta.
- Te tudtad, igaz?
Faye nem akart neki hazudni, de azt sem akarta, hogy a
férje
úgy érezze, éveken át összejátszott a fiával, hogy eltitkolják
előle.
- Johnra gyanakodtam.
- A kurva életbe azzal a kis szeméttel... - Ward Faye felé
fordult, aki észrevette, hogy véres az ínge. Az utolsó
kocsmá-
ból kifelé jövet elesett és elvágta a kezét, mondta, de az
asszonyt nem engedte közelebb magához. - Szerintem te
tud-
tad a fiunkról... vagy most már a lányunknak nevezzem? -
Bűzlött az alkoholtól, Faye pedig hátraesett, amikor
odament
hozzá és megragadta a karját. - Ez ő, és te tudtad? Tudtad?
- Ward, nekünk akkor is a fiunk, akármit is csinál. Rendes
ember és jó fiú... nem az ő hibája, hogy ilyen.
- Akkor kinek a hibája? Az enyém? -Tulajdonképpen emiatt
aggódott. Miért lett Lionelből ez? Kocsmáról kocsmára járva
ezen gyötrődött, de egyik válasz sem tetszett neki, ami
eszébe
jutott... hagyta, hogy főként Faye nevelje... ő maga nem
töltött
vele elég időt... elriasztotta magától... nem szerette őt
eléggé... mindig Greg volt a kedvence... csak úgy tolultak
agyába a szemrehányások, de mindnek ugyanaz lett a
vége: a
fia homokos. Hol tanulta el? Hogyan történt? Hogyan
történhe-
tett ez meg vele? Ez személyes támadás volt saját férfi
mivolta
ellen... a fia buzi... egész lelkét tűzként égették ezek a
szavak,
aztán megint könnyes szemmel a feleségére nézett.
- Ne hibáztasd magad, Ward! - Faye átkarolta a férjét és
odasegítette az ágyukhoz, ahol leültek egymás mellé, és a
férfi
egész súlyával nekidőlt.
- Nem az én hibám - mondta Ward egy ijedt gyermek nyö-
szörgő hangján, és Faye megsajnálta. Ő is feltette magának
ugyanazokat a kérdéseket egy évvel azelőtt, de a férje
számá-
ra talán nehezebb volt. Mindig tudta, hogy az lesz. Ward
nem
volt olyan erős, mint ő, nem volt annyira biztos önmagában
vagy abban, amit a gyerekeknek nyújtott.
- Ez senkinek sem a hibája, sem az enyém, sem a tiéd,
nem is az övé, de még csak Johné sem. Egyszerűen ilyen.
Tartozunk neki annyival, hogy ezt elfogadjuk. - De ahogy ezt
mondta, Ward eltolta magától, dülöngélve felállt, miközben
addig szorította az asszony karját, amíg az a fájdalomtól fel-
szisszent.
- Soha nem fogom elfogadni. Soha! Megértetted? Én
megmondtam. Többé nem a fiam.
- Ó, dehogynem! - Most már Faye is dühös volt, és kitépte a
karját Ward markából. - Ő a mi fiunk, és mindegy, hogy nyo-
morék vagy sánta, rokkant vagy sűketnéma, szellemileg
vissza-
maradott vagy gyilkos, vagy bármi más ... és hála az
istennek,
hogy csak homoszexuális, és nem valami más. Amíg
meghalok
vagy ő meghal, nekem ő a fiam marad, és neked is az, akár
tet-
szik, akár nem, akár elfogadod, akár nem. - Most már ő is
sírt,
Ward pedig megdöbbent a szavain és azon a szenvedé-
lyen, amivel elmondta. - Nem űzheted ki az életedből sem
az
enyémből. Nem megy sehova sem. Ő a mi fiunk, és
istenemre
mondom, Ward Thayer, jobb lesz, ha elfogadod olyannak,
amilyen, különben mehetsz a pokolba. Nem fogom megen-
gedni, hogy még több szenvedést okozzál annak a fiúnak,
mint
amin már eddig is keresztülment. Elég nehéz neki így is.
A férfi szeme szikrákat szórt, ahogy Faye-re nézett.
- Ezért olyan, amilyen. Mert egész életében megvédted.
Mindig kifogásokat kerestél neki, és a szoknyád alá
rejtetted.
- Leült egy székre és megint elkezdett sírni. - Most pedig a
te
szoknyádat viseli, a francba is. Még szerencse, hogy nem
női
ruhában járkál. - Az a mód, ahogyan a fiáról beszélt, olyan
mélyen szíven ütötte Faye-t, hogy magasba emelte a kezét
és
jóerősen pofon vágta a férjét, aki meg sem mozdult. Csak
né-
zett rá olyan hideg és szigorú tekintettel, hogy az asszony
megrettent tőle. - Soha többé nem akarom látni ebben a
ház-
ban. És ha idejön, én magam fogom kidobni. Megmondtam
neki, és most neked is mondom. Mindenkivel tudatni fogom,
és ha bárkinek nem tetszik, akkor az nyugodtan elmehet.
Lionel Thayer többé nem létezik. Világos? - Faye meg sem
tu-
dott szólalni a méregtől, és legszívesebben a puszta kezével
megölte volna Wardot. Életében most először, még azok
után
is, ami korábban történt velük, először sajnálta, hogy felesé-
gül ment hozzá, és meg is mondta, mielőtt becsapta volna
maga mögött az ajtót.
Aznap éjjel Lionel szobájában aludt, és másnap a reggelinél
Ward megint összetörte a szívét. Úgy tűnt, mintha éveket
öre-
gedett volna egyetlen éjszaka alatt, és Faye-nek eszébe
jutott,
amit Lionelnek mondott korábban. Akkor attól félt, hogy
Ward
belehal az igazságba, és most úgy tűnt, mintha ez be is
követ-
kezhetne, de mire befejezték a reggelit, azt kívánta, bárcsak
úgy lenne. Ward szótlanul megivott egy csésze kávét, nézte
az
újságot, anélkül, hogy hozzányúlt volna, aztán tompa,
érzéket-
len hangon szólt mindenkihez. Furcsa módon azon ritka
alkal-
mak egyike volt, amikor hónapok óta először mindannyian
együtt reggeliztek. Greg hazajött egy napra, mielőtt
visszament
volna a nagy meccsre, az ikrek is fent voltak, Anne pedig
nem
sokkal utánuk jött le. Most pedig mindannyian ott ültek, és
néz-
tékaz apjukat, aki elmondta nekik, hogy az ő szemében
Lionel
attól a naptól fogva nem létezik, mert homoszexuális és
viszo-
nya van John Wellsszel. A lányok csak ültek és rémülten
néztek
rá, Vanessa elkezdett sírni, Greg pedig úgy nézett, mint aki
mindjárt elhányja magát. Felugrott és ráordított az apjára,
mi-
közben Faye belekapaszkodott a székébe.
- Ez hazugság! - Inkább a régi barátja védelmében mondta,
nem annyira a bátyja miatt, aki valahogy idegen volt a
számá-
ra. - Ez nem igaz! - Az apja úgy nézett rá, mint aki szeretné
pofon vágni, de csak rámutatott a székére.
- Ülj le és fogd be a szád! Igaz. Tegnap rajtakaptam őket. -
Anne arca falfehérré vált, Faye pedig úgy érezte, mintha az
egész családját, sőt az egész életét lerombolták volna.
Gyűlölte
Wardot, amiért ezt tette velük, és elsősorban az elsőszülött
gye-
rekükkel. - Lionelnek többé semmi keresnivalója nincs ebben
a
házban. Számomra nem létezik. Világos? Mindnyájatoknak
megtiltom, hogy találkozzatok vele, és ha megtudom, hogy
mégis találkoztatok, akkor ti is mehettek isten hírével.
Megvo-
nom tőle a támogatásomat, soha többé nem találkozom és
nem
beszélek vele. Mindenki megértette? - Mindannyian
kifejezés-
telen arccal bólintottak, de könny csillogott a szemükben,
az-
tán Ward elment. Beszállt az autójába és elhajtott Bob és
Mary
Wellshez, miközben Faye továbbra is ott ült az asztalnál és
néz-
te a gyerekeket, azok pedig őt. Greg sírással küszködött, és
azon gondolkodott, vajon mit fognak mondani a barátai, ha
megtudják. Ez volt a legrosszabb, amit el tudott képzelni,
legszívesebben meghalt volna. Legfőképpen John Wellst
szeret-
te volna megölni, azt a sunyi kis ganét... tudhatta volna,
amikor
nem fogadta el az ösztöndíjat... rohadt buzeráns... ökölbe
szo-
rította a kezét és tanácstalanul nézett a többiekre, mialatt
Vanessa anyja tekintetét kereste.
- Anya, neked is ez a véleményed? - kérdezte. Semmi értel-
me nem volt megkérdezni, hogy igaz-e, bármennyire is hihe-
tetlen volt. Az apjuk azt mondta, hogy rajtakapta őket, és
en-
nél rosszabbat el sem tudtak volna képzelni. Rejtélyesnek,
ijesztőnek és szörnyűnek tűnt, és mindannyian obszcén
aktu-
sokat képzeltek el magukban, nem pedig két fiút a kandalló
előtt, amint az egyik a másik ölébe hajtja a fejét. De az
egész
teljesen világos volt, és nem volt min vitatkozni.
Faye végignézett a gyerekeken, aztán megint Vanessa felé
fordult. Visszafogott és nyugodt hangon beszélt, s arra
gondolt,
hogy még soha nem érzett ekkora fájdalmat. Ward mindent
le-
rombolt, amit ő közel húsz év alatt felépített. Mi lesz
ezekkel a gyerekekkel? Mit fognak gondolni Lionelről? Ma-
gukról? Az apjukról, aki száműzte a legidősebb bátyjukat az
életükből, és az anyjukról, aki hagyta, hogy ezt tegye?...
Mondania kellett valamit. A pokolba Warddal! - Nem. Én nem
ér-
tek egyet. Szeretem Lionelt, ahogy mindig is szerettem, és
ha ő
neki ilyen érzelmei vannak és az, ami, attól még rendes és
be-
csületes ember, és mindegy, hogy szexuálisan melyik
nemhez
vonzódik..: - Ideje volt őszintének lenni a gyerekekhez. Én
mindig mellette fogok állni. És azt szeretném, ha ezt
mindany-
nyian tudnátok. Bármit is csináltok, bárhová mentek, bármi-
lyen hibát is követtek el és bármi lesz is belőletek, jó vagy
rossz, tetszik nekem, vagy sem, én mindig az édesanyátok
ma-
radok és a barátotok leszek. Hozzám mindig eljöhettek.
A szívemben, az életemben és az otthonomban mindig lesz
hely
számotokra. - Aztán odament hozzájuk és egyenként
megpu-
szilta őket, mind a négyet, akik sírtak a bátyjuk miatt, a
csaló-
dás miatt, amit éreztek, és a leleplezett titok okozta sokk
miatt.
Még nem teljesen látták át az egészet, de az édesanyjuk
mon-
danivalója érthető volt.
- Gondolod, hogy apa meggondolja magát? - kérdezte Val
fojtott hangon, és senki sem vette észre, hogy Anne közben
el-
tűnt.
- Nem tudom. Majd beszélek vele. Talán idővel majd magá-
hoz tér, de most még nem képes felfogni.
- Hát én sem - mondta Greg, öklével rácsapott az asztalra
és felállt. - Szerintem ez a legundorítóbb dolog, amit valaha
is
hallottam.
- Az, hogy mit érzel, Greg, a te dolgod. Engem egyáltalán
nem érdekel, hogy mit csináltak. Amíg senkinek sem
ártanak,
és amíg így állnak a dolgok, én olyannak fogadom el őket,
amilyenek. - Belenézett a fia szemébe, és látta, hogy milyen
messzire kerültek egymástól. Túlságosan hasonlított Wardra.
A gondolatait megtartotta magának, és most a szívét is
bezár-
ta. Felszaladt a lépcsőn, becsapta a szobája ajtaját, és Faye
csak ekkor vette észre, hogy Anne eltűnt. Tudta, mekkora
csa-
pás érte, és úgy döntött, hogy felmegy hozzá és beszél vele,
de az ajtaja zárva volt és a kopogtatásra nem válaszolt. Az
ik-
rek is visszavonultak a szobáikba, és az egész család úgy vi-
selkedett, mintha valaki meghalt volna. Egy kicsit később
Faye
felhívta Lionelt, addigra már a fiúk is tudták, hogy Ward járt
Wellséknél.
Mindannyian őrjöngtek, Bob és Mary Wells felhívták a fiu-
kat. Patakzottak a könnyek, és a telefonhívás után John
kiment
a fürdőszobába hányni. De mindenféle kiabálás, ordítozás és
szemrehányás ellenére, a Wells szülők közölték Johnnal,
hogy
azért ő még mindig a fiuk, és egyáltalán nem osztják Ward
Thayer véleményét, még mindig szeretik és Lionelt is
elfogad-
ják. Erre Faye-nek könnyek szöktek a szemébe, és titokban
még örült is egy kicsit, amikor Lionel elmesélte neki, hogy
Bob
Wells kidobta Wardot a házukból.
Délután Faye elment meglátogatni a két fiút. Azt akarta,
hogy Ward tudja, mennyire kiáll a fia mellett. Anya és fia
hosz-
szú ideig álltak egymást átölelve, aztán Faye megfordult és
Johnt is megölelte. Nem volt könnyű elfogadni, a fia
helyében
biztosan nem ezt választotta volna, de ez most már
mindegy.
Mondta Lionelnek, hogy mindig szívesen látja otthon, füg-
getlenül attól, hogy mit mondott az apja, és hogy mostantól
fogva ő fogja támogatni a tanulását és a megélhetését. Ha
apja meg akarja szakítani vele a kapcsolatot, az az ő dolga
rá mindig számíthat. Ő vállalja érte a felelősséget, mire
Lionel
elkezdett sírni és megígérte, hogy szerez magának egy
állást,
hogy el tudja tartani magát. John is úgy döntött, bár a szülei
közölték vele, hogy továbbra is támogatják a tanulását, és
sem-
mi sem fog megváltozni.
De Ward továbbra is ragaszkodott az álláspontjához, mi-
kor este hazaért. Egész napra eltűnt, és Faye már a
tekinteté-
ből meg tudta állapítani, hogy egész nap ivott. Vacsoránál
mindenkit emlékeztetett rá, hogy Lionel többé nem teheti
be
a lábát az ő házába, hogy számára meghalt, de miközben
ezeket mondta, Anne felpattant és gyűlölettől izzó
tekintettel
az apjára nézett.
- Ülj le! - Ez volt az első alkalom, hogy durván beszélt ve-
le, de Anne, mindenki meglepetésére, szembeszállt vele. Ez
olyan pillanat lesz a családban, amit sokáig nem fognak
elfe-
lejteni.
- Nem ülök le. Rosszul vagyok tőled!
Ward odament hozzá és megfogta a kezét, hogy
visszaültesse
a székbe, de Anne hozzá sem nyúlt az ételhez, aztán a
vacsora
végén felállt, ránézett az apjára és kimért hangon
megszólalt:
- Ő jobb ember nálad.
- Akkor takarodj a házamból.
- El is megyek! - Anne belevágta a szalvétáját érintetlen tá-
nyérjába, és felment a szobájába. Egy pár perc múlva hallot-
ták, hogy Greg autója elindult. Nehezen tudta elviselni az
egész helyzetet, Vanessa és Valerie pedig aggódva néztek
egy-
másra. Mindketten meg voltak ijedve Anne miatt, és hogy ez
mit fog kiváltani belőle.
Aznap este Anne kilopakodott a házból és autóstoppal el-
ment Lionelékhez. Csengetett, aztán kopogott, és látta hogy
ég a villany a felső szinten, de senki nem nyitott ajtót. Akkor
át-
ment a sarkon álló telefonfülkébe és tárcsázott, de senki
sem
vette fel. A fiúk hallották, hogy csörög a telefon, de
nyugodtan
ültek a nappaliban. Az elmúlt huszonnégy óra olyan
rémálom-
ba illő volt, hogy többet már nem tudtak volna elviselni.
John
szerint talán ki kellene nyitni az ajtót, de Lionel nem értett
ve-
le egyet.
- Ha valamelyik srác korábban jött haza, akkor neki van
kulcsa. Ez biztosan megint az apám részegen. - Elég sok
mindenen estek már át. Ebben mindketten egyetértettek.
Még az ablakon sem néztek ki, hogy lássák, ki az. Odakint
pedig Anne kihalászott egy ceruzát a kabátzsebéből és a
szemetesben lévő újságból letépett egy darabkát, amire
ráír-
ta az üzenetét: "Szeretlek, Lí. Mindig szeretni foglak. Anne.
Könnyes lett a szeme. Szerette volna látni Lionelt, mielőtt el-
megy, de talán most már mindegy... a papírdarabkát be-
csúsztatta a postaládába. Elég, ha Lionel ennyit tud. Anne
nem szerette volna, ha azt gondolja róla, hogy ő is ellene
fordult. Tudnia kell, hogy soha nem tenné meg. De most már
nem tudta elviselni ezt a helyzetet. Amióta Lionel elköltö-
zött, Anne elviselhetetlennek érezte az életet, és most még
csak rosszabb lesz. Soha többé nem fogja látni a bátyját.
Csak egy választása maradt, és Anne meglepődött, hogy mi-
lyen nagy megkönnyebbülést érzett.
Aznap éjjel, amikor mindannyian aludtak, Anne csendben
összepakolt egy váltás ruhát, aztán kimászott a hálószobája
ablakán, ugyanúgy, mint amikor elment Lionelhez. A ház
olda-
lán voltak olyan helyek, ahová könnyű volt lépni. Már koráb-
ban is használta azokat, nem is egyszer. Tornacipőben és
far-
merban, hosszú szőke haját egy meleg csuklya alá fogva
szép
csendben lemászott. Tudta, hogy északon hideg lesz. A kis
tás-
kájában minden fontos dolga benne volt. Amikor elhagyta a
házat, vissza se nézett. Egyáltalán nem érdekelte senki,
mint
ahogy vele sem törődött senki. Végigment az úton, és
gyalog
bement Los Angelesbe, aztán autóstoppal elindult északra.
Egészen meglepődött, hogy milyen könnyen ment. Az első
so-
főrnek azt mondta, hogy Berkeleybe megy, és a karácsonyi
ün-
nepek után vissza kell jönnie. A férfi nem kérdezett tőle
sem-
mit, csak elvitte Bakersfieldig, ahol letette.
Addigra Faye megtalálta Anne levelét. Nyitva hagyta az ajta-
ját, a levél pedig az ágyon volt.
"Most már ketten vagyunk, akiktől megszabadultál, apa.
Viszlát, Anne." Senki másnak egyetlen szót sem üzent. Faye-
neksem, akinek majdnem megállt a szívverése, amikor
megta-
lálta a levelet Anne ágyán. Azonnal hívták a rendőrséget.
Faye
felhívta Lionelt is, aki addigra szintén megtalálta a
papírdarab-
kát. Ez volt Faye életének legborzasztóbb időszaka, és azon
tű-
nődött, vajon képes lesz-e túlélni, mialatt várta, hogy
megér-
kezzenek a rendőrök. Ward magába zuhanva ült egy
székben
a nappaliban, kezében tartva a levelet.
- Nem mehetett messzire. Biztosan a barátainál van.
De Valerie eloszlatta a reményt.
- Nincsenek barátai. - Szomorú megállapítás volt ez Anne-
val
kapcsolatban, de mindenki tudta, hogy igaz. Az egyetlen
Lionel volt, akit az apja elűzött otthonról. Faye néma
dühvel figyelte férjét, amikor megszólalt a csengő. Megérke-
zett a rendőrség. Az asszony azon imádkozott, hogy
megtalál-
ják Anne-t, mielőtt valami történne vele. Nem lehetett tudni,
hogy hova ment, és már több órája annak; hogy elindult.
 
22.
Az első autós után, aki felvette, majd lerakta Bakersfieldhen.
Anne-nek néhány órát kellett várnia a következő fuvarra.
Azzal egyenesen Fremontig jutott, ahonnan aztán megint
könnyű volt továbbmenni. Tizenkilenc órába tellett az út San
Franciscóig, de Anne meglepődött, hogy összességében mi-
lyen könnyen haladt előre, és hogy mindenki milyen rendes
volt hozzá. Azt gondolták róla, hogy ő is egyetemista, vagy
ahogy ketten is viccesen megjegyezték, "hippi kislány".
Egyi-
kőjük sem sejtette, hogy néhány hét híján még csak
tizennégy
éves volt. Amikor megérkezett San Franciscóba, végigsétált
a
Haight Streeten és úgy érezte, mintha a járda arannyal lett
vol-
na burkolva. Mindenfelé fiatalok voltak, élénk színű, házilag
készített ruhákban. Kopaszra nyírt Hara Krishnások jöttek-
mentek narancssárga hosszú lepelben, a farmernadrágos
fiúk
derékig érő hajat viseltek, a lányok hajában pedig virágok
dí-
szelegtek. Mindenki boldognak és elégedettnek tűnt. Az
embe-
rek ennivalóval kínálták egymást, valaki pedig ingyen LSD-t
akart adni Anne-nek, aki szégyenlősen elmosolyodott és
nem
fogadta el.
- Hogy hívnak? - kérdezte valaki, ő pedig suttogva válaszol-
ta: - Anne-nek. - Ez volt az a hely, amelyre évek óta vágyott,
és ahol nem voltak ott azok az idegenek, akik a rokonai
voltak,
és akiket annyira utált. Bizonyos értelemben örült, hogy így
alakultak a dolgok. Lionelnek most már ott volt John, és
talán
majd neki is lesz valakije. Lionel tudni fogja, hogy bármi is
tör-
tént, ő szereti, ami pedig a többieket illeti... az nem
érdekelte.
Remélte, hogy soha többé nem látja őket. Miközben észak
fe-
lé haladt, nagyon komolyan fontolgatta magában, hogy meg
változtatja a nevét, de amikor a Haight és Ashbury Streeten
jár-
kált, rájött, hogy senkit sem érdekel a neve. Voltak olyanok,
akik még nála is fiatalabbnak látszottak, és senki sem sejti,
hogy idejött. Senkinek nem mondott semmit. És egy Anne
ne-
vű lány ugyanolyan névtelen, mint bárki más. Egyszerű
jelen-
ség volt, a haja átlagos szőke, nem olyan aranyszőke, mint
Vanessáé és nem is olyan lángvörös, mint Valé. Az ikrek
nemigen tudnának elbújni azzal a hajjal, még ha akarnának
sem. De tudta, hogy ő igen. Bármilyen tömegbe be tud
olvad-
ni. Otthon is azt tette éveken át. Senki sem tudta, mikor volt
otthon, mikor érkezett meg vagy mikor ment el, és
hozzászo-
kott, hogy mindenki azt kérdezi: "Hol van Anne?", és
ugyanezt
itt is könnyen meg tudja tenni.
- Éhes vagy, testvér? - Anne felnézett, és egy fehér lepedő-
nek látszó dologba burkolózott lányt látott maga előtt, a
fején
egy rongyos, bíborvörös csuklyával. A lány rámosolygott, és
egy szelet répatortát nyújtott felé. Anne arra gyanakodott,
hogy
LSD vagy valamilyen más drog lehet benne, a lány pedig
ész-
revette, hogy habozik. -Tiszta. Úgy látom, te új vagy itt.
- Igen.
A répatortás lány tizenhat éves volt, és hét hónapja jött el
Philadelphiából egy május végi napon. A szülei még nem ta-
láltak rá, pedig látta a hirdetésüket a "Személyí hírek" rovat-
ban, de nem volt kedve válaszolni rá. Volt egy pap, aki járta
az
utcákat és tanácsokat osztogatott, s azt is felajánlotta, hogy
kapcsolatba lép a szüleikkel, ha akarják. De nem sokan
akad-
takolyanok, akik igényt tartottak rá. És Daphne nem
tartozott
közéjük. - A nevem Daff. Van hol aludnod ma éjjel?
Anne némi habozás után megrázta a fejét.
- Még nincs.
- A Walleren van egy hely. Addig maradhatsz ott, amíg
akarsz. Csak segítened kell takarítani meg bizonyos
napokon
főzni. - Nemrég két májgyulladásos esetük is volt, de arról
nem szólt Daphne. Kívülről minden szépnek és szeretetre
mél-
tónak látszott. A patkányokról, a tetvekről és a
túladagolásba
belehalt gyerekekről senki sem beszélt egy újonnan megtért
testvérrel. És különben is ilyesmi máshol is megtörténik,
nem?
Különleges pillanat volt ez a történelemben. A béke, a
szeretet
és az öröm időszaka. A szeretethullámé, amely
ellensúlyozza
az értelmetlen halált Vietnamban. Az idő mindannyiuk
számá-
ra megállt, és nem létezett más, csak az itt és a most, a
szere-
tet és a béke, és az ilyen barátok. Daphne gyengéden
megpu-
szilta Anne arcát, kézen fogta és elvezette a Waller Street-i
házhoz.
Durván harminc-negyven ember lakott ott, legtöbben szi-
várványszínű indiánöltözékben, bár voltak olyanok is, akik
foltos farmert viseltek vagy tollakkal és flitterekkel kirakott
ru-
hát. Anne jelentéktelen kis verébnek érezte magát a farmer-
nadrágjában és régi barna garbójában, amit az utazásra fel-
vett, de az egyik lány, aki fogadta őket a bejáratnál,
felajánlot-
ta, hogy ad neki egy ruhát kölcsön. Csupán pár percbe telt,
és
Anne máris egy kopottas rózsaszín selyemruhában találta
ma-
gát, amely egy Dividasero Street-i olcsó boitból származott.
A
lábára gumipapucsot húzott, kifonta a haját és két virágot
tű-
zött bele. Délutánra teljesen úgy érezte magát és úgy
nézett
ki, mint a többiek. Indián ételt ettek, valaki kenyeret sütött,
még néhányat szívott is valaki füves cigijéből, aztán
lefeküdt
a hálózsákjába, és teljesen jóllakottnak, melegnek és elége-
dettnek érezte magát. Körülnézett új barátai között, és
olyan
melegséget és együvé tartozást érzett, amilyet még soha.
Tud-
ta, hogy itt boldog lesz. Ez teljesen más életforma, mint a
Beverly Hills-i házban volt, itt távol lesz az apja dühödt kije-
lentéseitől Lionelt illetően... az ottani emberek hitszegései-
től... Gregory ostobaságaitól... az ikrek önző viselkedésé-
től... attól a nőtől, aki az anyjának vallja magát, amit soha
nem tudott megérteni... most már ide tartozott. Ide, a
Waller
Street-i házba, az új barátaihoz.
Amikor megérkezése után három nappal beavatták, a
szertartás megfelelőnek, helyesnek és szeretetteljesnek
tűnt. A
szeretet legmagasabb rendű aktusa volt egy tömjénes
szobá-
ban, ahol melegen lobogott a tűz a kandallóban, és a
halluci-
nációkon keresztül hol a mennyben, hol a pokolban járt. Tud-
ta, hogy ha felébred, teljesen más ember lesz. Így mondták
neki, mielőtt megette a gombát, majd egy kockacukorba ke-
vert parányi LSD tablettát. Eltartott egy darabig, amíg hatni
kezdett, de amikor megtörtént, barátságos szellemek vették
körül és egy szoba tele olyan emberekkel, akiket ismert. Ké-
sőbb pókok, denevérek és más szörnyű dolgok is megjelen-
tek, de a többiek fogták a kezét, mialatt ő üvöltött és
sikolto-
zott, aztán amikor érezte, hogy egész testét fájdalom gyötri,
dalokat énekeltek neki és úgy ringatták, ahogy az édesanyja
soha... Még Lionel sem tett vele ilyesmit... Négykézláb
végig-
kúszott egy sivatagon, aztán végül egy bűvös erdőbe
érkezett,
amely tele volt tündérekkel, és érezte magán a kezüket és a
szellemek megint énekeltek hozzá. És akkor azok az arcok,
amelyek egész éjjel ott lebegtek fölötte, és arra vártak,
hogy
Anne megszabaduijon korábbi élete bűneitől, most
elindultak
felé. Most már megtisztulva úgy érezte, hogy
közéjüktartozik.
A gonosz szellemeket megölték, eltávoztak belőle, és most
már tiszta volt... jöhetett az igazi szertartás. Gyengéden
lefej-
tették róla a ruháját, a testét bekenték olajjal, és mindenki
gyengéden masszírozta finom testét... azon az éjjelen Anne
hosszú utat járt be és némely testrésze fájt, de a nők
gyengé-
den simogatták, hogy előkészítsék, szép lassan belehatolva
és
kifeszítve, amikor sikoltott. Először küzdött ellenük, de na-
gyon kedvesen suttogtak hozzá, és most már a zenét is
hallot-
ta. Itattak vele valami meleget, még több olajat öntöttek rá,
miközben két őrangyala finoman simogatta legintimebb
test-
részét, ő pedig rángatózott a kezük alatt és kínjában és örö-
mében sikoltozott. Aztán jöttek az új fivérei, a szellemek,
akik
most már hozzá tartoztak, hogy átvegyék azoknak a helyét,
akik távoztak belőle, és mindnyájan letérdeltek mellé,
miköz-
ben a nővérei halkan dúdoltak. Egyenként behatoltak a
testé-
be, miközben a zene egyre hangosabb lett és a feje fölött a
magasban madarak szálltak... Időnként nyilalló fájdalom ha-
tolt át rajta, majd örömmámorban úszott, aztán újra meg
újra
belehatoltak, hol fogták, hol elengedték, mígnem a nővérek
visszatértek, csókolgatni kezdték, és a kezük olyan mélyre
ha-
tolt benne, hogy már semmit sem érzett és semmit sem hal-
lott. A zene elhallgatott. A szobában sötét volt. A régi élete
vé-
getért. Megmozdult, és azon tűnődött, vajon csak álom volt-
eaz egész, de amikor felült és körülnézett, látta, hogy ott
van
mindenki és rá vár. Nagyon hosszú időre ment el, és csodál-
kozott, hogy milyen sokan voltak körülötte. De mindenkit
fel-
ismert, és sírva kinyújtotta a kezét, mire a többiek
odamentek
hozzá és átölelték. A nővé avatás szertartása véget ért, és
most
már ő is a nővérek közé tartozott. Jutalomként adtak neki
még
egy LSD tablettát, és most már közülük valóként szárnyalt
ve-
lük együtt fehér ruhájában. És amikor a nővérek és a fivérek
ismét odamentek hozzá, most már ő is közéjük tartozott, és
ő
ismegcsókolta őket... ugyanúgy simogatta a nővéreit, mint
ők
tették vele. Elmagyarázták neki, hogy most már ez az ő
privi-
légiuma is, ami az egymás iránti szeretet kifejezése volt. A
következő néhány hétben gyakran kellett részt vennie a
szer-
tartásokban, és amikor egy új arc bukkant fel a Waller Stree-
en, ő, Napraforgó üdvözölte a jövevényt virággal
egybefűzött
szőke hajjal és kedves mosollyal... Napraforgó, aki valamikor
Anne volt... Leginkább LSD-n élt, és még soha nem volt ilyen
boldog egész életében. Aztán három hónappal azután, hogy
közéjük érkezett, az egyik fivér magához vette. Holdnak hív-
ták, magas, vékony és szép férfi volt, ezüstös színű hajjal és
barátságos tekintettel. Minden este magával vitte az ágyba
és
elringatta, ami Napsugarat valahogy Lionelre emlékeztette.
Mindenhova vele ment, és Hold gyakran odafordult hozzá és
titokzatosan elmosolyodott.
- Napraforgó... gyere ide... - Napraforgó pedig tudta, hogy
mivel kedveskedhet neki, ő tudta legjobban, hogyan kell
elké-
szíteni neki a meleg herbaitalt, mikor kell neki drog, és
mikor
kell simogatni a testét. Most már, ha új jövevények érkeztek
és
elkezdték a szertartást, Napraforgó volt az első, aki
odament a
nővérekhez, gyengéden rájuk öntötte a meleg olajat,
üdvözöl-
te őket a családjukban, és fürge ujjaival előkészítette őket a
család többi tagja számára. Hold mindig nagyon büszke volt
rá, és emiatt plusz tablettákat adott neki. Különös, hogy
milyen
más volt ez az élet, mint korábban. Tele volt ragyogó
színekkel
és olyan emberekkel, akiket szeretett, és akik őt is
szerették.
Semmi sem maradt meg csúf és magányos korábbi életéből.
Mindenkit elfelejtett. Aztán amikor tavasszal Hold
megfogtaa
pocakját és azt mondta neki, hogy gyereke lesz és többé
nem
vehet részt a szertartásokon, sírva fakadt.
- Ne sírj, szerelmem... sokkal nagyobb szertartásra kell fel-
készülnöd. Mindannyian ott leszünk veled, amikor ez a kis
holdsugár felbukkan ebben a világban, hogy hozzád menjen,
de addig... - Csökkentette az LSD-adagokat, de azt megen-
gedte, hogy annyi marihuánát szívjon, amennyit csak akar.
Aztán csak nevetett rajta, amikor Napraforgó étvágya
megnőtt
tőle. Éppen csak meglátszott rajta, hogy kisbabát vár,
amikor
egy alkalommal a Haight Streeten sétált és meglátott egy
arcot
amelyről tudta, hogy elmúlt életében ismerte, de nem volt
benne biztos, hogy ki az. Elgondolkodva érkezett vissza
Hold-
hoz a Waller Street-i házba.
- Láttam valakit, akit ismerek.
Holdat ez különösebben nem izgatta. Mindannyian láttak
olyanokat, akiket valamikor ismertek, a lelkükben vagy szí-
vükben, és néha még konkrétabban is. Az ő felesége és
gyer-
meke egy csónakbalesetben halt meg nem sokkal azelőtt,
hogy
egy nap otthagyta a bostoni házát és ide jött. Lelki szeme
nagyon gyakran látta őket, különösen a szertartások
alkalmá-
val. Úgyhogy egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy
Napraforgó látott valakit, akit ismert. Ez annak a jele volt,
hogy
magasabb régiókba emelkedett, és ő örült neki. Ez a gyerek,
aki részben az övé volt, még magasabbra fogja emelni,
mielőtt
megérkezik.
- Ki volt az, gyermekem?
- Nem tudom. Nem emlékszem a nevére. - Hold megen-
gedte, hogy kivételesen bevegyen egy LSD tablettát, amit
egy-
re ritkábban kapott. Napraforgó Jézus nevét emlegette, de a
férfi biztos volt benne, hogy nem az volt, akit látott.
Hold rámosolygott a lányra. Később majd kap több gombát
meg LSD-t, de a baba miatt tisztának kell maradnia, csak
any-
nyit szedhet, amennyitől még tisztán lát. Most nem
szárnyalhat
túl magasra, mert a gyermek megrémülhet. És ez a
gyermek vé-
gül is mindannyiuké. Mindannyian részesei voltak, a fivérek
és
a nővérek egyaránt. Hold teljesen biztos volt abban, hogy az
első éjszaka során fogant, amikor Napraforgó volt a
szertartás
középpontja. A gyermek különösen áldott lesz, és amikor ezt
megemlítette, Napraforgónak egyszer csak világosan
felötlött a
John név, és hirtelen eszébe jutott, kit látott.
 
23.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Lionel hitetlenkedve. John
már kétszer megtette ezt vele. Három hónapja, hogy abba-
hagyták az egyetemet, mindenki nagy bánatára, és San
Fran-
ciscóba mentek, hogy megkeressék Anne-t. Ward nem volt
hajlandó meghallgatni Faye-t, Bob Wells pedig attól félt,
hogy
ezcsak ürügy arra, hogy abbahagyják az egyetemet,
elmenje-
nek San Franciscóba, és ott csatlakozzanak a szabadon élő
melegekhez.
De lionel egyre csak azt hajtogatta, hogy Anne biztosan oda
ment. Nagyszerű búvóhely volt az otthonról megszökött
gye-
rekek számára, és bár ezt a szüleinek nem mondta el, biztos
volt benne, hogy a szökevények évekig is eléldegélhetnek
ott
anélkül, hogy megtalálnák vagy feladnák őket. Ezrével
laktak
ott apró lakásokba zsúfolódva, mint a heringek, a Haight és
Ashbury Street környékén, színesre festett házakban,
amelyek
tele voltak virágokkal, szőnyegekkel, tömjénnel, droggal és
há-
lózsákokkal. Egyszeri és megismételhetetlen volt az a hely
és
azaz időszak, és Lionel ösztönösen érezte, hogy Anne is
közé-
jük tartozik. Az első perctől fogva érezte, ahogy
megérkeztek.
Csak az volt a kérdés, hogy megtalálják-e. Johnnal együtt
hó-
napok óta sikertelenül fésülték át az utcákat, és már nem
ma-
radtsok idejük hátra. Megígérték, hogy júniusra
visszamennek
az egyetemre, hogy a nyári szemeszterben pótolják a
lemara-
dásukat.
- Ha három hónap alatt nem találjátok meg - mondta nekik
Bob Wells - akkor hagyjátok abba. Annál tovább nem érde-
nes keresni. Lehet, hogy New Yorkba, Hawaiira vagy
Kanadá-
ba ment. - De Lionel tudta, hogy Bob Wells tévedett. Anne
iztosan ide jött, hogy megtalálja azt a szeretetet, amiről úgy
érezte, hogy tőlük sohasem kapta meg. John is egyetértett
vele,
és most biztos volt benne, hogy látta őt kábultan sétálni az
Ashbury Street közelében, egy bíborszínű lepedőbe
burkolóz-
va, a haján virágkoronával és olyan üveges tekintettel, hogy
John azon tűnődött, vajon egyáltalán látta-e őt. De egy pilla-
natra, egy röpke pillanatra, biztos volt benne, hogy Anne
felis-
merte őt, aztán megint eltűnt. Követte egy régi, lerobbant
há-
zig, amelyben láthatóan egy drogosokból és szökevényekből
álló egész kolónia lakott. Az utcán is érezni lehetett a
belülről
áradó tömjénfüstöt, és legalább huszan ültek a lépcsőn
indián
dalt énekelve és egymás kezét fogva, dúdolva és halkan
nevet-
gélve, s közben integettek a barátaiknak. Amikor Anne
odaért
a lépcsőhöz, úgy szétváltak, mint a Vörös-tenger, hogy utat
adjanak neki. Felsegítették a lépcsőn a bejáratig, ahol egy
ősz
hajú férfi várt rá, majd bevitte a házba, miközben John
figyelte.
Ez volt a legfurcsább látvány, amit valaha is látott, és meg-
próbálta leírni Lionelnek, hogyan nézett ki Anne.
- Elismerem, ez nagyon úgy hangzik, hogy ő lehet. - De
a többiekre is igaz volt, akikre eddig John rábukkant.
Minden-
nap elváltak és végigjárták a Haight-Ashbury negyedet,
hogy
megtalálják Anne-t. Ha ott volt, akkor szinte lehetetlen,
hogy
ne találták volna meg. Este visszamentek a szállodai
szobába,
amelyet abból a pénzből béreltek, amit Faye adott a fiának.
Rendszerint valahol csendben elfogyasztottak egy
hamburgert
és egyetlen melegbárba sem mentek be. Mindvégig
kettesben
voltak. Reggel pedig kezdték az egészet,előlről. A
szeretetnek
olyan erőfeszítése volt ez, amelyhez foghatót Faye nem
ismert.
Néhányszor ő is odarepült, hogy segítsen nekik a
keresésben,
de végül Lionel elmagyarázta neki, hogy ő csak hátráltatja
őket. Kiállt a hippik közé, kikeményített fehér blúzban,
minimális ékszerrel, ami még így is sok volt, a farmerja
pedig
feltűnően tiszta. Pontosan látszott rajta, hogy kicsoda, egy
Beverli
Hills-i kis szökevény anyja, aki a gyermekét keresi, és ettől
mindenki úgy menekült előle, mint a patkányok a
süllyedőha-
jóról. Végül Lionel kerek perec megmondta neki: - Anya,
menj
haza, majd felhívunk, ha látunk valamit. Megígérem. - faye
visszament, hogy folytassa a filmjét. Unszolta a férjét, hogy
ez-
úttal szerezzen egy társproducert, mert nagyon sokat ivott,
és
egyre rosszabbul álltak a dolgaik. Ward még mindig nem
volt
hajlandó szóba állni kitagadott fiával. Amikor Lionel felhívta
Faye-t, hogy elmondja neki, mit láttak a Haight-Ashbury ne-
gyedben, abban a pillanatban, hogy Ward meghallotta a
hang-
ját, lecsapta a kagylót. Ilyen körülmények között Lionelnek
na-
gyon nehéz volt az anyjával kommunikálnia, Faye pedig
nagyon dühös volt. Egy idő után beszereltetett egy külön
telefont,
amelyen a fia hívhatta. De észrevette, hogy a gyerekek is
kerül-
ték Lionelt, mert féltek attól, hogy mit fog csinálni az apjuk,
ha
beszélnek vele. Az ikrek soha nem vették fel azt a telefont,
amelyen Lionel szokta hívni az anyjukat, mintha Ward meg-
tudná, ha beszélnének vele. Szó szerint vették, amit az
apjuk
mondott, így Lionelt mindenki magára hagyta, csak Faye
nem,
aki most talán jobban szerette, mint azelőtt -
együttérzésből, a
saját magányossága miatt, és mert mindenáron meg akarta
ta-
lálni Anne-t. Amilyen gyakran csak tudott, beszélt Mary
Wells-
szel, és nagyon hálás volt neki azért, hogy John is segített
ne-
kik. Wellsék nagyon megértőn fogadták el a helyzetet.
Szeret-
ték a fiukat, és az övét is elfogadták. Ez sokkal több volt,
mint
amit Wardról elmondhatott, aki szóba sem állt Wellsékkel
az-
óta, hogy azon a bizonyos reggelen, amikor közölte velük a
hírt, Bob Wells kidobta őt a házából.
Ward és Faye között sem volt már ugyanolyan a kapcsolat.
De ez Annak ellenére, hogy Anne elszökött, Ward Greggel
együtt el-
ment a Szuper Kupára. Azt hajtogatta, hogy a rendőrség
előbb-
utóbb úgyis megtalálja Anne-t, és ha visszahozzák, akkor
meg
fogja büntetni és a következő tíz évben szobafogságra fogja
ítélni, ha ez kell ahhoz, hogy megjöjjön a jobbik esze. De
úgy
tűnt, hogy már nem volt képes több problémával
megbirkózni,
úgyhogy elment Greggel, és nagyon jól szórakozott a Szuper
Kupán. Igencsak meglepődött, amikor hazatérése után meg-
tudta, hogy a rendőrségnek nem sikerült megtalálnia Anne-
t,
és a rákövetkező hetekben éjjelente fel-alá járkált és
azonnal
lecsapott a telefonra, ha megcsörrent. Végül megértette,
hogy a
dolog komolyra fordult, a rendőrség pedig nyíltan
megmond-
ta, lehetséges, hogy a lányuk már halott, vagy ha él is, soha
nem fogják megtalálni. Mintha egyszerre két gyereküket
vesz-
tették volna el, és Faye tudta, hogy ebből már nem fognak
fel-
épülni. Beletemetkezett a munkájába, hogy valamelyest
csök-
kentse a fájdalmát, de hiába, és amikor csak tehette, az
ikrek-
kel töltötte minden szabad idejét. De ezt ők is érezték.
Vanessa
nyugodtabb volt, mint valaha, első nagy románca nem
sokkal
azután, hogy elkezdődött, el is múlt, és még Valerie is
vissza-
fogottabb lett. Szinte alig viselt már sminket, és nagyon
ritkán
ment el. A miniszoknyáí egyre kevésbé voltak szándékosan
ki-
rívóak, és megnőtt a ruhatára is. Mintha mindannyian arra
vár-
tak volna, hogy valami olyasmit halljanak, amit soha többé
nem kell hallaniuk, és ahogy múltak a napok, Faye egyre
job-
ban attól félt, hogy a legkisebb gyermeke halott.
Elkezdett templomba járni, amit már évek óta nem csinált,
és Wardnak nem szólt egy szót sem, amikor egész éjszaka
nem
ment haza. Eleinte éjjel egykor vagy kettőkor járt haza,
amikor
minden bár bezárt, és nem volt nehéz megállapítani, hogy
merre járt, de egy idő után egyáltalán nem ment haza.
Amikor
először fordult elő, Faye szinte biztos volt benne, hogy meg-
halt. De amikor másnap reggel hatkor lábujjhegyen belopó-
dzott, hóna alatt az újsággal, úgy nézett ki, hogy Faye meg-
ijedt. Nem volt részeg, sem másnapos, egyáltalán nem
magya-
rázkodott, és Faye-nek hirtelen eszébe jutott egy név,
amelyre
már évek óta nem is gondolt... Maisie Abernathie...
eszébeju-
tott, amikor tizennégy évvel azelőtt öt napra elment vele
Mexi-
kóba. Faye tudta, hogy nyilvánvalóan nem ugyanarról a
lány-
ról van szó, de a férfi arckifejezése ugyanaz volt ...
ugyanúgy
kerülte a tekintetét, ő pedig teljesen elhúzódott tőle. Ward
egy-
re kevesebbszer járt haza, de az asszonyt annyira
megbénítot-
ta a fájdalom és a tragédia, hogy már semmit sem érzett.
Már
nagyon közel állt ahhoz, hogy beleőrüljön. A napjait
betöltöt-
te a munka, az éjszakáit a bűntudat, közben pedig mindent
megtett az ikrekért, amit csak tudott, de néhány röpke
hónap
alatt az egész családjuk széthullott.
Egy idő után hallotta a pletykákat az MGM-ben. Wardnak
viszonya volt az egyik jelentős TV-műsor sztárjával, és a
plety-
kák szerint a kapcsolat komoly volt. Faye csak azon drukkolt,
hogy ne írjanak róla az újságokban, hogy ne kelljen
magyaráz-
kodnia a lányoknak. Volt elég baja anélkül is, és éppen
akkor,
amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, Lionel
telefo-
nált. Aznap délután Johnnal együtt elmentek és követték azt
a
lányt, akiről John úgy vélte, hogy Anne, és most már ő is
biztos
volt benne. Teljesen be volt lőve és kába volt, egy kicsit
kövé-
rebb, mint korábban, és egy bíborszínű szárinak látszó ruha-
darab volt körécsavarva, de mindketten biztosak voltak
abban,
hogy ő Anne.
Faye arcán könnyek csorogtak, miközben hallgatta a fiát.
- Egészen biztos vagy benne?
Lionel azt mondta, hogy majdnem teljesen, amennyire az
ember biztos lehet ilyesmiben. A lánynak annyira kába volt
a
tekintete és úgy be volt bugyolálva abba a furcsa
ruhadarabba,
miközben fura szektájának tagjai körbevették, hogy
lehetetlen
volt olyan közel kerülni hozzá, hogy teljességgel
megbizonyo-
sodjanak róla. Ez nem olyan, mint amikor valaki elkiáltja
"Anne" nevét és arra visszainteget. Nem szeretett volna
újabb
reményeket táplálni az édesanyjában, hogy aztán megint
csa-
lódnia kelijen. - Nem vagyunk benne teljesen biztosak anya.
Csak azt akartuk megkérdezni, hogy szerinted most mit te-
gyünk.
- A rendőrségen azt mondták, hogy hívjuk fel őket.
- És mi van, ha az a lány valaki más?
- Ez nyilván bármikor előfordulhat. Lehet, hogy kiderül ró-
la, hogy ő is olyan szökevény, akit amúgy is keresnek. Azt
mondták, nyugodtan hívjuk fel őket, ha sejtjük, hogy hol van
és van ott egy Paul Brown nevű atya, aki minden gyereket
is-
mer arrafelé. Mindig ő segít nekik. - A fiúk tudták, hogy kiről
van szó, és megegyeztek, hogy szólnak neki is, meg a
rendőr-
ségnek is. - Odarepüljek ma este? - kérdezte Faye. A munka
végeztével, éjszakára semmi dolga nem volt. Wardot
sohasem
látta. Nem játszotta meg magát, hogy éjszakára hazamegy,
és
úgy tűnt, arra várt, hogy Faye hozza szóba a témát, de neki
most nem volt ereje hozzá. Azon tűnődött, hogy igaz-e a
plety-
ka, hogy tényleg komoly-e a kapcsolat. Annyi év után szinte
lehetetlennek tűnt, hogy elváljanak, de most valahogy
nagyon
valószínűnek tűnt... csak találnák meg Anne-t... és előbb
Lionel menjen vissza az egyetemre... aztán majd foglalkozik
Ward viszonyával... meg a válással... Aznap éjfélkor megszó-
lalt a Lionelnek fenntartott telefon, és Faye tudta, hogy csak
ő
lehet. Ward újabban sohasem telefonált, ha nem ment haza,
és
ő egyébként is a szokásos vonalon hívná.
Faye felemelte a kagylót, és nagy levegőt vett.
- Li?
- A rendőrség szerint is ő az. Ma megmutattuk Anne-t ne-
kik. Van vagy egy fél tucat beépített zsaru, akik a drog után
szaglásznak és a szökevényeket keresik. Beszélni akarnak
Brown atyával is. Úgy tűnik, hogy most Napraforgónak hív-
ják. Az atya tudja, ki az. De szerinte nem olyan fiatal, mint
Anne. - Anne most tizennégy és fél éves lenne, de mindig
idő-
sebbnek nézett ki a koránál, ahogy azt mindenki tudta, és
ez
különösen az utóbbi időben volt így. Lionel azt nem mondta
el Faye-nek, amit Brown atyától megtudott, vagyis hogy
Anne
egy olyan szektában élt, amelynek furcsa szexuális és
erotikus
szokásaik voltak, beleértve a csoportos szexet is. Többször
is
letartóztatták már őket, de lehetetlen volt bizonyítani, hogy
mi történt, vagy hogy bármelyikük is kiskorú lett volna. Min-
denki azt állította, hogy elmúlt tizennyolc éves, és nehéz
volt
az ellenkezőjét bizonyítani. Az atya azt is elmondta, hogy az
LSD komoly szerepet játszik a rítusaikban, akárcsak a "mági-
kus gombák" vagy az égetett agavébor. És az egészben az
volt
a legrosszabb, hogy az a lány, akit követtek, gyereket várt.
De
ezt Lionel még nem merte megmondani az anyjának. Ha
mégsem ő az a lány, akkor semmi értelme, hogy emiatt ag-
gódjon. - Anya, te mit gondolsz, tartóztassák le, vagy csak
kérdezzék ki? - Még sosem jártak ennyire közel a megoldás-
hoz, és Faye-nek összeszorult a szíve, ha a gyerekére
gondolt.
Öt hónapja nem látta Anne-t, és csak Isten tudja, mi történt
vele annyi idő alatt. Bele sem mert gondolni, és igyekezett
ar-
ra összpontosítani, amit Lionel mondott.
- Nem lehet, hogy csak elhozzák, hogy közelebbről meg-
nézhessétek?
Lionel sóhajtott. Egész nap ezt fontolgatták a rendőrségen.
- Ha valóban Anne, akkor lehet, de ha nem, és az a lány
nem szökött el otthonról és nem is kiskorú, akkor
beperelheti
őket jogtalan letartóztatásért. A legtöbb hippi nem teszi
meg,
de a rendőrök nagyon óvatosak. Azt hiszem, néhányszor
már
megégették a kezüket. - Lionel olyan kimerültnek hangzott,
hogy Faye megsajnálta, és nagyot sóhajtott. Vissza akarta
kap-
ni Anne-t, bármi áron.
- Mondd meg nekik, kicsim, hogy tegyenek, amit jónak lát-
nak. Tudnunk kell, hogy ő-e az.
Lionel bólintott a vonal másik végén.
- Holnap reggel tízkor találkozom a beépített fickókkal. .
Megfigyelés alá veszik a házat, és újra követni fogják. Ha tu-
dunk vele beszélni, akkor megtesszük. Ha nem, akkor
letartóz-
tatják kábítószerszedésért vagy valami hasonlóért.
Faye hangján hallatszott, hogy megdöbbent.
- Kábítózik?
Lionel egy darabig habozott, és Johnra nézett. Mindkettőjük-
nek elegük volt már a Haight-Ashbury negyedből, a koszból,
a
drogból, a szar alakokból, az átverésekből, a kölykökből.
Már-
már fel akarták adni, de most... ha mégis ő lenne... -Igen,
anya.
Úgy tűnik, igen. Ha valóban ő Anne. Nem néz ki valami jól.
- Megsebesült? - Olyan szenvedés hallatszott Faye hangjá-
ból, hogy Lionelnek majd megszakadt a szíve.
- Nem. Csak lebeg. És elég furcsa helyen lakik. Valamiféle
keleti szektában.
- Uramisten! ... - Lehet, hogy leborotválta a haját. Faye el
sem tudta képzelni. Az egész helytől rosszul volt, amikor ko-
rábban odament, hogy segítsen Lionelnek és Johnnak
keresni
Anne-t. Valójában megkönnyebbült, amikor elküldték onnan.
De most vissza akart menni. Hirtelen az az érzése támadt,
hogy ezúttal ő lesz az a lány, és ő is ott akart lenni. Még
min-
dig látta maga előtt, hogy milyen volt, amikor megszületett.
Nehéz volt elhinni, hogy már annyi idő eltelt azóta.
- Holnap majd felhívunk, anya. Amint tudunk valamit.
- Egész nap bent leszek az irodámban. - Aztán hozzátette:
- Foglaljak helyet a délutáni gépre? Csak a biztonság
kedvéért?
Lionel elmosolyodott a telefon mellett.
- Csak tarts ki! Mindenképpen felhívlak, akár ő Anne, akár
nem.
- Köszönöm, kicsim. - Ő volt a legdrágább fiú, akit egy
anya magának akarhat, és ehhez képest mit számít az, hogy
meleg. Neki jobb fia volt Lionel, mint Greg valaha is, bár
mindkettőjüket szerette. De Gregből hiányzott Lionel érzé-
kenysége. Ő sosem hagyta volna abba az iskolát három hó-
napra, hogy megkeresse Anne-t. Sőt, amikor húsvétkor
haza-
ment, akkor azt mondta, hogy szerinte Lionel megőrült. De
Ward azonnal ránézett Gregre a tiltott név hallatán, és Faye-
nek uralkodnia kellett magán, hogy ne mondjon oda valamit
neki Greg előtt. Már mindent elviselt, amit csak tudott, és
talán
megkönnyebbülés lesz, ha elválik Wardtól. De most nem tu-
dott erre gondolni. Csak Anne járt a fejében.
Sokáig ébren volt még a telefonbeszélgetés után, és Anne-
re
gondolt, amikor még kislány volt, a furcsaságokra, amiket
mondott, arra; hogy milyen gyakran elbújt, és hogy
mennyire
ragaszkodott Lionelhez. Faye most már tudta, hogy nem
sze-
rencsés időben született, de erről senki sem tehetett.
Csupán
néhány hetes volt még, amikor bekövetkezett a katasztrófa,
és
Faye-nek teljesen egyedül kellett eladnia a házat, a
régisége-
ket, az ékszereket, mindannyiukat el kellett költöztetnie
abba
a borzasztó kis Monterey Park-i házba, miközben Ward el-
hagyta őket, és Faye egymaga próbálta meg eltartani a
csalá-
dot. Anne bizonyos értelemben elveszett ebben a
zűrzavarban.
A többiek elég idősek voltak már ahhoz, hogy ne legyen rá
olyan nagy szükségük, és korábban minden idejét velük
töltöt-
te. De Anne-nel nem... Anne-re soha nem volt ideje... azóta
is
egyfolytában dolgozott, és Anne valahogy úszott az árral.
Faye-nek most eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor, hó-
napokkal Anne születése után, a dajka odament hozzá, és
megkérdezte, hogy meg akarja-e fogni a gyereket, vagy
meg-
etetni a második üvegből, de Faye mindig azt mondta, hogy
"Most nem... nem érek-rá". Újra meg újra lerázta magáról,
és
ennek Anne fizette meg az árát. Hogyan lehet elmondani
egy
ilyen gyereknek, hogy tényleg törődött vele, mindig is
törődött
vele, de egyszerűen nem volt rá ideje... milyen joga van
vala-
kinek egy gyerekhez, ha soha nincsen rá ideje? De amikor
megfogant, az életük olyan könnyed volt, és mindig
mindenre
volt ideje. Rossz időzítés, rossz sors... rossz anya,
ismételgette
magában újra meg újra a hatalmas üres ágyon fekve, miköz-
ben a lányára gondolt, és arra, hogy vajon túl késő-e már,
hogy
Anne egész életében gyűlölni fogja-e. Rá kellett jönnie, hogy
ez megtörténhet. Bizonyos dolgokat soha többé nem lehet
megjavítani, mint például az ő kapcsolatát Warddal... és
ezzel
a gyermekével... Ward és Lionel kapcsolatát... Úgy tűnt,
hogy
a családotösszetartó anyag az elmúlt néhány hónap alatt
javít-
hatatlanul elszakadt, és ez nehéz kőként nyomta a lelkét,
ami-
kor reggel hatkor egyetlen percnyi alvás nélkül felkelt. De
most-
már nem tudott aludni, mert az járt a fejében, hogy az a
lány,
akit Lionel látott, Anne volt-e.
Felkelt, lezuhanyozott és felöltözött, megvárta, amíg az ik-
rek elmentek az iskolába, aztán bement az MGM-be, az
irodá-
jába. Meglepte, hogy Ward a külsőségekre sem adott többé.
Nem hívta fel telefonon, és nem próbálta meg
megmagyaráz-
ni, hogy hol töltötte az éjszakát. Időnként hazament, de
Faye
nem kérdezett tőle semmit. Most, amikor a férje hazament,
Faye Greg szobájában aludt, és nem is szóltak egymáshoz.
Faye egy pillanatra látta Wardot, amikor a délelőtt folyamán
végigment a folyosón, de nem szólt neki semmit. Még nem
akart neki mondani semmit sem Anne-ről. Semmi értelme
nem lett volna, amíg nem volt biztos abban, hogy megtalál-
ták, és még egyelőre nem tartottak ott. Egészen addig,
amíg
nem sokkal déli tizenkét óra után megszólalt a telefonja, és
majdnem elállt a szívverése. A titkárnője mondta, hogy
Lionel
van a vonalban, Faye pedig gyorsan megnyomta a gombot a
telefonján.
- Li?
- Minden rendben van, anya, nyugodj meg! - Lionel tetőtől-
talpig reszketett, de nem akarta, hogy az anyja megtudja.
Na-
gyon rázós volt kihozni onnan a húgát, de a rendőrség
mindent
elintézett, senki sem sérült meg, még Anne sem. Egy kicsit
kába
volt, de még csak fel sem volt háborodva, hogy elhozták,
bár az
öreg pasi igen. Egy bottal megfenyegette őket, és azt
mondta:
hogy Isten meg fogja őket büntetni, amiért el lopták a
gyermekét.
De Anne hagyta, hogy elvigyék, rámosolygott Lionelre, és
fel-
tűnt, hogy most már felismerte. Ugyanakkor nagyon be volt
lő-
ve, és lehetséges, hogy amikor kijózanodik, rettenetesen be
lesz
pörögve. Erre is fel voltak készülve. A rendőrök hozzá voltak
szokva, és egy doktor is készenlétben állt.
Faye visszafojtotta a lélegzetét, aztán beleszólt a telefonba.
- Anne az? - Becsukta a szemét.
- Igen, anya, ő az. És jól van. Többé-kevésbé... - De végre
legalább megtalálták. Líonel megint ránézett Johnra. Az
utóbbi
hónapokban olyan kapcsolat alakult ki közöttük, amiről tud-
ták, hogy egész életükben megmarad. Olyan volt, mintha
ösz-
szeházasodtak volna. De Lionel igyekezett a vonal másik vé-
gén várakozó édesanyjára koncentrálni. - Jól van, anya. Mi
itt
vagyunk a rendőrökkel együtt a Bryant Streeten, és
hajlandók
Anne-t átadni nekem, ha te úgy akarod. Egy-két napon
belül,
haza tudom vinni, mire sikerül visszaállnia.
- Visszaállnia mire? - Lionelnek rengeteg mondanivalója
volt az anyjának, amit most még nem mondhatott el neki.
Leg-
alábbis telefonon nem. Előbb fel kell készíteni.
- Tudod, anya, sokáig volt távol tőlünk. Egy kis időre van
szüksége, amíg visszaáll a normális életre. Az elmúlt néhány
hónapban egészen másfajta életet élt. - Lionel kereste a leg-
jobb módját annak, hogy elmondja, és nagyon remélte,
hogy
Faye nem hallott még olyan történeteket, amilyeneket a
rend-
őrök meséltek neki. Jól ismerték a szektát és a
szertartásaikat
Is. Faye belehalna, ha megtudná, hogy a lánya min ment ke-
resztül, bár Anne egyáltalán nem látszott megviseltnek.
Való-
jában Lionel úgy vélte, hogy boldogabbnak tűnt, mint évek
óta bármikor, és valószínűleg közel sem lesz olyan boldog,
amikor otthagyja őket. A rendőrségen felmerült az a lehető-
ség, hogy vádat emeljenek ellene kábítószer-fogyasztásért,
de
mivel tizennégy éves volt és valószínűleg kényszerítették,
úgy
döntöttek, hogy nem erőltetik a vádemelést. Tudni akarták,
hogy a Thayer család vádat kíván-e emelni a szekta tagjai
el-
len a lányuk erőszakos elrablásáért, vagy elcsábításáért,
Lionel
pedig úgy gondolta, hogy ezt a szüleinek kell eldönteniük.
Faye még mindig azt próbálta megfejteni, amit Lionel mon-
dott neki.
- Kábítószert szed?
Lionel habozott, de az igazat csak meg kellett mondani.
- Azt hiszem, igen.
- Kemény drogokat? Mint például a heroin... - Faye elsá-
padt. Ha így áll a helyzet, akkor Anne életének vége, mert a
heroinról nem tudnak leszokni az emberek, de Lionel
gyorsan
igyekezett megnyugtatni.
-Nem, nem! Inkább marihuánát, meg talán LSD-t és hallu-
cinogén anyagokat. - Lionel már nagyon kitanulta ezeket, és
Faye felsóhajtott.
- A rendőrség fogva tartja?
- Nem. Arra gondoltam, hogy elviszem a szállodai szobánk-
ba, ahol megfürödhet és magához térhet...
- A következő géppel odarepülök.
Lionel összeszorította a fogát. Mindenképpen szerette volna
Anne-t rendbe hozni, mielőtt Faye megérkezik, és a
"követke-
zőgép" esetén nem lesz rá elég ideje. Ráadásul volt még
vala-
mi, amit Faye-nek tudnia kellett, amit nem volt nehéz észre-
venni. - Anya, van még valami, amit tudnod kell... - Faye
ösz-
tönösen megérezte, hogy van valami, amit Lionel még nem
mondott el. Anne megsérült... valami történt...
- Anya? -Mit kell tudnom?
- Anne terhes.
- Szent isten! - Ekkor már Faye sírva fakadt. - De még csak
tizennégy éves.
- Tudom. És sajnálom, anya.
- És a fiút elkapták?
Lionelnek nem volt szíve elmondani, hogy a gyereknek va-
lószínűleg nem "egy fiú" az apja, hanem a szekta harminc-
egynéhány férfi tagja. Ehelyett inkább egy kicsit
mellébeszélt
és azt mondta, hogy ezt rá kell hagyniuk Anne-re, de ezek
után Faye nehezen tudta összeszedni magát, és gyorsan
leje-
gyezte a noteszába, hogy "Felhívni dr. Smythe-ot", aki majd
elintézi az abortuszt. Ő kezelte egy évvel azelőtt az egyik
fílmsztárját, és ha egy Anne korú gyereket nem vállalna el,
ak-
kor elviszi Londonba vagy Tokióba. Anne-nek ezt nem kell
vé-
gig csinálnia. Bizonyára megerőszakolták. Valahogy az a
gon-
dolat, hogy Anne terhes volt, szörnyűségesebbnek tűnt,
mint
ez az egész gyászos ügy, és Faye arra gondolt, hogy
hálásnak
kell lennie azért, hogy egyáltalán megtalálták a lányát. Még
akkor is sírt, amikor letette a kagylót, és egy pár pillanatig a
te-
nyerébe temette az arcát, aztán vett egy nagy levegőt,
kifújta
az orrát, és egyenes testtartással elindult a folyosón, hogy
be-
széljen Warddal. Meg kellett neki mondania. Anne az ő gye-
reke is volt, bármilyen kevés közös is maradt bennük
mostan--
ra. Faye néha azon tűnődött, hogyan fogják megosztani az
üz-
leti ügyeiket. Eddig ugyanúgy folytatták, ahogy korábban,
de
ez sem tarthatott örökké. Most, hogy megtalálták Anne-t,
Lionel is haza fog jönni. És neki ezúttal szembe kellett
néznie
a férjével. Megállt Ward irodája előtt, mire a titkárnő
idegesen
fel- ugrott.
- Mr. Thayer bent van? - Faye tudta, hogy ott van. Éppen né-
hány perccel korábban látta.
A titkárnő idegesen nézett rá, kiejtette a ceruzát a kezéből,
aztán megpróbálta kerülni a tekintetét.
- Nem... nincs bent...
- Hazudik. - Faye nem volt olyan hangulatban, hogy osto-
baságokat hallgasson. - Történetesen tudom, hogy bent van
-
Ez csak megérzés volt, de bejött.
- Nem... vagyis, igen... de azt kérte, hogy ne zavarják.
- Megint az irodai kanapéján kefél? - kérdezte Faye lángo-
ló tekintettel. Pontosan tudta, hogy mi zajlik az irodáikban.
Wardnak aztán volt bőr a képén.
- Nem tudtam, hogy ilyen sokat használjuk a szereposztó
díványt.
- Elindult az irodaajtaja felé, a titkárnő pedig még a
lélegzetét is
visszafojtotta,
amikor Faye odafordult hozzá. - Ne aggódjon, majd meg-
mondom neki, hogy én voltam az erősebb. - Ezzel kinyitotta
az ajtót és belépett. A szeme elé táruló jelenet viszonylag
nyu-
godt volt. Ward és Carol Robbins, a Gyere velem! című, dél-
utáni szappanopera sztárja felöltözve ültek és beszélgettek
az
íróasztalnál, de Ward fogta a nő kezét és minden jel arra
utalt,
hogy szoros kapcsolat van közöttük. A szőke nő elég csinos
volt, hosszú lábakkal és hatalmas cicikkel. A filmben ápoló-
nőt játszott, és a férfiak imádták, amikor a köpenyén megfe-
szültek a gombok. Faye azonban egyenesen Ward szemébe
nézett, aki elengedte a lány kezét, és idegesen figyelte a
fele-
ségét. Faye úgy tett, mintha a nő ott sem lett volna, és csak
a
férjére nézett.
- Megtalálták Anne-t. Gondoltam, szeretnéd tudni.
Ward szeme tágra nyílt, és látszott rajta, hogy komolyan ag-
gódott. Egy pillanatra teljesen megfeledkezett az előtte ülő
lányról és csak a feleségét nézte.
- És jól van?
- Igen. - Nem akarta megmondani neki sem a drogot, sem a
terhességet. Nem akarta, hogy Carol megtudja. Ebédidőre
egész Hollywood tudná. - Jól van.
- Ki találta meg? A rendőrség?
Faye megrázta a fejét.
- Lionel. - Diadalmas tekintettel figyelte, ahogy Ward arca
megfeszül. - Két óra múlva odarepülök. Ha lehet, még ma
es-
te hazahozom. Holnap benézhetsz, hogy találkozz vele, mi-
után kialudta magát.
Ward csodálkozott azon, amit Faye mondott.
- Van valami oka annak, hogy ne ma este menjek?
Faye keserűen elmosolyodott ezen, aztán végül odapillan-
tott a férfival szemben ülő dúskeblű lányra.
- Az tőled függ. Szerintem holnap sokkal több időd lesz. -
Újra Wardra emelte a tekintetét, aki elpirult a homlokába
hul-
ló ősz haja alatt, és ahogy nézte, Faye megállapította, hogy
nagyon sokat öregedett az utóbbi fél évben. Hamarosan
ötven
lesz, de sokkal idősebbnek látszott. Nagyokat mulatozott ez-
zel a lánnyal és keményen ivott, ráadásul előtte kétszer is
sok-
kot kapott. Ez mind megbosszulta magát, de az asszony
egy-
általán nem sajnálta. Ő is megöregedett, de Ward nem tett
ér-
te semmit. Elhagyta, és ennél a lánynál keresett
vigasztalást.
Már-már sajnálta, hogy nem követte ő is férje példáját,
de túlságosan aggódott Lionel és Anne miatt. Eddig nem na-
gyon lelte volna örömét egy ilyen kapcsolatban. Most azon-
ban már rengeteg ideje lesz, és negyvenhat évesen még
nem
kell lehúzni a rolót. Megvető tekintettel hozzátette: - Ha
meg-
érkeztünk, majd megmondom Anne-nek, hogy hívjon fel, ha
beszélni akar veled. - Ward szinte megrémült felesége hang-
színétől, a tekintetétől, és idegesen pillantott oda a begyes
kis
szőkére, amikor Faye kiment az irodából és becsukta maga
mögött az ajtót. Odakint a titkárnő apró darabkákra
szaggatott
egy papír zsebkendőt, mert arra számított, hogy ha a főnöke
kijön, akkor menten megöli, de Faye teljesen nyugodtnak
lát-
szott, amikor megjelent, biccentett egyet neki, és sietve
eltűnt
a folyosón. Egy óra múlva a repülőtéren kellett lennie, és
ép-
pen egy fogkefét dobott bele a táskájába, amikor
beviharzott
Ward.
- Mégis mit akart jelenteni az a sok ökörség? -Vörös volt az
arca, és Faye nem tudhatta, hogy a férje hazaküldte Carolt,
aki
sírva távozott, és azzal vádolta a férfit, hogy dobni akarja,
ami
egyébként komolyan megfordult a fejében. Ward még
mindig
úgy fogta fel, hogy Faye a felesége, bár ő mintha erről
megfe-
ledkezett volna. Az a viszony ráadásul csak úgy "heccből"
kezdődött, de az utóbbi néhány hétben valahogy már nem
tudta irányítani.
Faye közömbös tekintettel nézett rá, aminek egy része meg-
játszás volt, a másik része viszont valódi.
- Nincs időm most beszélgetni. Háromkor indul a gépem.
- Jó. Akkor majd beszélünk a gépen. Veled megyek.
- Nincs szükségem a segítségedre. - Az asszony tekintete
hűvös, Wardé szomorú volt.
- Sose volt. De ő az én gyerekem is. - Faye egy pillanatig
nem tudott mit válaszolni.
Végül ráemelte a tekintetét Wardra, és képtelen volt
ellenáll-
ni annak a kényszernek, hogy ő is megbántsa valamivel,
mert
a férfi olyan sokat bántotta az utóbbi időben.
- A barátnődet is hozod?
Ward Faye szemébe nézett.
- Erről majd beszélnünk kell. - Ezt az asszony is tudta, bo-
lintott, de nem egészen ugyanarra gondoltak.
- Előbb el akartam rendezni a dolgokat Anne-nel és Lio-
nellel, mielőtt arra sort kerítenénk. De gondolom, egy pár
hé-
ten belül minden visszatér a normális kerékvágásba, ahogy
régen volt. Majd akkor lesz időm arra, hogy beszéljek az
ügyvéddel.
- Már döntöttél? - Ward csalódottnak látszott, de nem volt
meglepődve. Semmit nem tett annak érdekében, hogy
megakadályozza, és most már minden bizonnyal túl késő.
Úgy érezte, hogy legyőzte az élet. A házassága felbomlott,
fia homokos, a lánya elszökött tőlük, és Isten tudja, mi
történt
vele azóta. Kétségbeejtő volt mindebbe belegondolni, de
úgy
tűnt, hogy ez Faye-t nem befolyásolta. Fantasztikus nő volt.
So-
ha nem csaptak össze a feje fölött a hullámok. Csak úszott
elő-
re, amíg újra el nem érte a partot, és most is úgy tűnt, hogy
ki-
evickélt. Ward ennek nagyon örült. - Sajnálom, hogy idáig
ju-
tottunk.
Faye halkan beszélt, miközben felállt. Indulni készült.
- Én is. És feltételezem, hogy te vagy az, aki döntött. Már fel
sem hívsz, hogy kifogásokat keress. Nem jársz haza. Csodá-
lom, hogy még nem vitted el a ruháidat. Minden este úgy
me-
gyek haza, hogy biztosan elvitted a cuccaidat.
- Még nem jutottam el odáig, Faye.
- Nem értem, hogy mondhatsz ilyet. Lényegében elhagytál,
még csak annyi fáradságot sem veszel, hogy magyarázatot
adjál. -
Valahogy nem volt időszerű veszekedni éppen most, amikor
megtalálták Anne-t. Üvölteniük kellene a megkönnyebbülés-
től, csak hát túl sok keserűség halmozódott már fel
közöttük.
És nagyon régóta kerülték egymást.
- Nem tudtam, hogy mit mondjak neked, Faye.
- Persze. Egyszerűen csak kisétáltál az életünkből.
Ward tudta, hogy ez így igaz, és már másodjára tette meg,
de neki nem volt annyi ereje, mint Faye-nek. Carol pedig ép-
pen az útjába akadt, és ettől megint férfinak érezte magát.
Ez
enyhítette azt a csapást, hogy a fia meleg... most már nem
fog-
ja rontani az ő hitelét... ő rendben volt... csak eközben átgá-
zolt a feleségén. Most már látta. De hogyan tudná neki meg-
magyarázni? Nem volt rá semmiféle mód, Faye pedig
elindult
mellette az ajtó felé.
- Majd felhívlak, ha megjöttünk.
Ward zavartan nézett rá.
- Én is foglaltattam helyet a háromórás gépre. Gondoltam,
azzal mész.
- Semmi értelme, hogy mind a ketten odamenjünk. - Tényleg
nem akart vele menni. Volt elég gondja így is, különösen
mivel
Lionel azt mondta, hogy Anne kábítózik, és a terhességtől is
a
lehető leghamarabb meg kell szabadulniuk. Ilyen körülmé-
nyek között egyáltalán nincs szüksége arra, hogy Ward
kifogá-
sait hallgassa arról, hogy milyen gazember volt. Most nem
akarta ezt hallgatni. Nem volt alkalmas az időpont.
ingerülten
nézett a férjére, aki könyörgő pillantást vetett rá.
- Öt hónapja nem láttam, Faye.
- Akkor nem tudsz még egy napot várni? - Ward nem moz-
dult a helyéről, Faye pedig ránézett és sóhajtott egyet. Csak
meg-
nehezíti a dolgát. Hirtelen aztán feladta. - Na jó. Lent vár az
au-
tó. - Megfordult és kiment az ajtón, a férfi pedig elindult
utána.
A repülőtérre menet az asszony nem szólt egy szót sem, és
nyil-
vánvaló volt, hogy a férjének sem volt kedve beszélgetni. A
re-
pülőgépen nem egymás mellé szólt a jegyük, és amikor a
be-
szállókártyát kiállító férfi szívességből megpróbálta
átrendezni a
körülöttük ülő utasokat, az asszony azt mondta, hogy nem
kell.
Amikor külön-külön beszálltak a gépbe, Wardnak semmi
kétsé-
ge sem lehetett afelől, hogy a házassága zátonyra futott. Az
egészben az volt a legkínosabb, hogy a másik nő semmit
sem je-
lentett a számára. Csak arra volt jó, hogy megerősítse a
férfiassá-
gát és enyhítse a fájdalmát, de most már késő volt nekiállni
ma-
gyarázkodni. Faye beleegyezett, hogy ő is beszálljon a
taxiba,
amivel Lionel szállodájába ment, de nyíltan belenézett a
szemé-
be és elmondta a játékszabályokat.
- Szeretnék egy-két dolgot tisztázni, Ward. Az a két fiú öt
hónapot áldozott fel az életéből, hogy megtalálják Anne-t.
Ab-
bahagyták az egyetemet, és minden nap őt keresték. Ha a
rendőrségre hagytuk volna, akkor még ma sem tudnánk,
hogy
hol van. Úgyhogy ha egyetlen rossz szót mersz szólni hozzá-
juk, soha többet nem találkozom veled, és az utolsó centig
be-
perellek, hogy kvittek legyünk. Ha tisztességes válópert
akarsz,
barátom, akkor viselkedj rendesen a fiaddal és John
Wellsszel
Világos? - Faye tekintete kőkemény volt, Wardéban pedig
ugyanaz a szomorúság ült; amit egész nap lehetett látni
benne.
Úgy nézett ki, mint egy kivert kutya, de a fenébe is, az ő
hibá-
ja volt, gondolta magában Faye.
- És ha nem akarok tisztességes válópert?
- Akkor ne is próbálj meg velem jönni a városba, Ward. -
Faye felemelte a kezét, hogy leintsen egy taxit, de a férje,
aki
nagyon kétségbeesett volt, jobban visszarántotta, mint
ahogy
akarta.
- Nem arra gondoltam. Miért vagy olyan biztos benne, hogy
én válni akarok? Egyelőre még nem egyeztem bele. Arról
még
egy szót sem szóltam.
Faye keserűen elnevette magát.
- Ne legyél nevetséges. Az utóbbi négy hónapban alig látta-
lak, egyszer sem jöttél haza, és azt várod, hogy továbbra is
há-
zasok legyünk? Te nagyobb bolondnak nézel engem, mint
ami-
lyen vagyok. - Mindamellett a férfi olyan károkat okozott,
amelyeket valószínűleg soha nem lehet már helyrehozni.
- Nem te vagy a bolond, Faye, hanem én.
- Ebben teljesen egyetértünk. De most sem a hely, sem az
idő nem alkalmas arra, hogy ezt megbeszéljük. - Faye
mérhe-
tetlen haraggal nézett rá. - Tényleg nem tudom, mi a
fenének
jöttél velem.
- Hogy lássam Anne-t... és hogy beszéljek veled.. Faye,
olyan régóta...
- Nem az én hibám.
- Tudom. Az enyém. - Teljes mértékben hajlandó volt magá-
ra vállalni a felelősséget. Mintha hirtelen megjött volna az
esze. Csak már túl késő volt. Mindkettőjük számára.
Faye szkeptikusan nézte a férjét.
- Mi történt, a kis szappanoperás nővérkéd kiadta az utadat
ma délelőtt, amikor bementem az irodádba?
- Nem. Az igazság az, hogy én adtam ki az ő útját. - Töb-
bé-kevésbé. Carol dühöngve távozott, mert Ward elmondta,
hogy San Franciscóba megy Faye-jel és hozzátette, hogy
majd
beszélnek a dologról, ha visszajön. Mindenképpen meg akar-
ta mondani neki, hogy köztük vége mindennek, akár elválik
tőle Faye, akár nem. Carol huszonkét éves volt, és Ward
kezd-
te magát nevetségesnek érezni mellette. Úgyhogy vége.
Osto-
ba és őrült lépés volt, de akkor éppen arra volt szüksége.
Most
pedig Faye-re. Most már tudta, hogy mindig is így volt, de a
fe-
lesége annyira bezárkózott a fájdalmába, hogy képtelen volt
hozzáférni. Egy darabig semmit sem tudtak nyújtani
egymás-
nak, de most mégis szeretett volna egy újabb lehetőséget...
ha
legalább Faye meghallgatná, de annak semmi jelét sem
mutat-
ta. Leintett egy taxit, kinyitotta az ajtaját, és ránézett a
férjére.
- Akkor jössz, Ward?
- Hallottad, amit mondtam? Azt mondtam, hogy azzal a
lánnyal vége.
- Egy cseppet sem érdekel.
- Jó. Csak hogy tudd; hogyan állunk.
- Hogy te is tudd, Ward, hogy hogyan állunk, köztünk
mindennek vége. Befejeztük. Finito. Ennyi volt. Elég világos -
Faye bemondta a címet a sofőrnek, és hátradőlt az ülésen.
- Én pedig nem értek veled egyet.
Faye annyira dühös volt, hogy legszívesebben behúzott vol-
na neki egyet, de türtőztetnie kellett magát. Igyekezett
halkan
beszélni, hogy a sofőr ne hallja meg, és folytatta a
veszekedést.
- Hihetetlen, hogy milyen vastag bőr van a pofádon. Egy fél
éven keresztül felénk se nézel, le se szarsz engem, s közben
bolondot csinálsz magadból egy nálad harminc évvel
fiatalabb
lánnyal, most pedig nagylelkűen úgy döntesz, hogy vissza-
jössz. Hát tudod mit, menj a francba, Ward Thayer! El
akarok
válni. - Faye látta, hogy a taxisofőr belenézett a
visszapillantó
tükörbe, de Ward észre sem vette.
A férjed akarok maradni.
- Te gazember.
- Tudom, hogy az vagyok. De húsz éve vagyunk házasok, és
én nem akarok elmenni.
- Miért nem? Öt hónappal ezelőtt semmi gondod nem volt
azzal, hogy elmenjél. - De mindketten tudták, hogy miért. A
Lionel okozta megrázkódtatás túl sok volt neki. Faye
mindigis
tudta, hogy az lesz, és most valamiféle együttérzés támadt
fel
benne.
- Tudod jól, hogy miért volt.
- Az nem ok arra, hogy faképnél hagyjál engem.
- Nem tudtam másképpen bebizonyítani, hogy még mindig
férfi vagyok.
- Ez elég siralmas kifogás.
- De történetesen igaz. - Ward kinézett az autóból, aztán
vissza Faye-re. - Soha nem fogod megtudni, hogy az mit
jelen-
tett nekem.
- És most? Megint meg fogod büntetni érte?
- Hálás vagyok neki, hogy megtalálta Anne-t. - De a hang
önmagáért beszélt.
- De soha nem fogsz neki megbocsátani, igaz?
- Soha nem tudom elfelejteni, hogy mi lett belőle.
- De a fiad, Ward. És az enyém is.
- A te eseted más.
- Lehet. De akkor is szeretem. Rendkívüli fiatalember,
Ward felsóhajtott.
- Tudom... és már azt sem tudom, hogy mit érzek. Olyan
sok bajt okoztam és össze voltam zavarodva, hogy nem
köny-
nyű eligazodni... és ott van még Anne is... - Faye összehúzta
a szemöldökét és arra gondolt, amit Lionel mondott. Azon
tű-
nődött, hogy figyelmeztesse-e Wardot, hogy nem lesz-e
nagy megrázkódtatás neki.
Hónapok óta most először szólt hozzá gyengéden:
- Lionel szerint Anne kábítózik. - Ward azonnal ijedt tekin-
tettel nézett Faye-re.
- Mit szed?
- Még nem tudja biztosan. Marihuánát, LSD-t...
- Gondolom, rosszabb is lehetne...
- Igen, az is - folytatta Faye. - Terhes is. - Ward lehunyta a
szemét, aztán kinyitotta, és ránézett a feleségére.
- Mi történt velünk az elmúlt fél évben? Az egész rohadt éle-
tünk széthullott.
Az asszony gyengéden elmosolyodott. A férje igazat mon-
dott. De idővel majd megint összerakják, és kimásznak eb-
böl. Volt már ilyen az életükben. Ward nézte Faye-t, és meg-
fogta a kezét.
- Mind a ketten megjártuk a poklot. - Faye nem mondott el-
lent, és nem húzta el a kezét sem. Szükségük volt
egymásra,
legalább a következő néhány órában, és az asszony végül is
örült, hogy eljött vele a férje. Még akkor is, ha soha többé
nem
látják egymást ezután.
A taxi nekilódult a városnak, miközben ők ketten szótlanul
ültek, gondolataikba merülve és a kislányukra gondolva.
 
24.
Nem sokkal öt óra után érkeztek meg a San Marco Hotel-ba,
amely egy szerény kis szálloda volt a Dívisadero Street
közelé-
ben. Itt lakott John és Lionel már több, mint négy hónapja.
Faye egy pillantást vetett az épületre, mielőtt sietve
belépett,
Ward pedig szorosan mögötte. Legutóbbi látogatása alapján
Faye emlékezett rá, hogy a fiúk szobája a harmadik
emeleten
volt, és gyorsan el is indult a lépcsőhöz, mielőtt még a
recep-
ciós bármit is szólhatott volna. Most nem akart senkivel sem
beszélgetni. Anne-t akarta látni. Még azt is elfelejtette, hogy
ott
voltvele Ward, amikor halkan bekopogott. Egy perccel
később
Lionel jelent meg az ajtóban. Kinézett a kémlelőnyíláson;
egy
darabig habozott, aztán kinyitotta az ajtót. Onnan, ahol állt,
Faye azonnal meglátta a mozdulatlan alakot, amely ott
feküdt
bent háttal neki. Lionel fürdőköpenye volt rajta, a haja
hosszú-
ra nőtt, a lába csupasz volt. Faye egy pillanatig azt hitte,
hogy
alszik, de a lány lassan megfordult, hogy megnézze, ki az.
Az
arcát könnyek áztatták, a szeme körül, amely óriásnak tűnt
a
hirtelen megnyúlt arcon, fekete karikák látszodtak. Faye
azon-
nal hátrahőkölt, de nem akarta, hogy meglássák rajta. Anne
teljesen megváltozott az öt hónap alatt, amíg odavolt. Sová-
nyabb lett, felnőttebbnek látszott, és az arckifejezése
annyira
más volt, hogy Faye nem volt biztos abban, hogy felismerte-
e
volna. Arra gondolt, hogy fényképről biztosan nem, és hálás
volt, hogy Johnnak sikerült.
- Szia, kicsim - mondta Faye, miközben lassan az ágy felé
indult, és szinte félt, hogy el ne riassza, mint egy megsérült
kis
madarat, mire Anne halkan felnyögött, még jobban
összehúzta
magát és visszafordult. Kezdett kimenni belőle a
hallucinogé-
nek hatása, amelyeket oly sokáig szedett, Lionel és John
pedig
naarancslével itatták és csokoládéval etették, hogy ne
gyengül-
jön le. Nem sokkal korábban beletukmáltak egy hamburgert,
amit hoztak neki. Miután megette, azonnal ki is hányta, de
most már jobban nézett ki, legalábbis John és Li úgy vélte,
mert
látták, milyen volt, amikor a rendőrség néhány órával
azelőtt el-
kapta, és Lionelnek összeszorult a szíve, ha arra gondolt,
hogy
mi lett volna, ha az édesanyjuk akkor látta volna Anne-t. A
szü-
lei felé fordult és megijesztette Faye tekintete, az apjára
pedig
nem mert nyíltan ránézni. Most először látta őt azóta a
szörnyű
nap óta, amikor rájuk nyitott. De legalább eljött, ha nem is
mi-
atta, akkor Anne miatt.
- Anya, nem érzi magát túl jól - mondta Lionel Fajenek
halkan. Anne meg sem fordult, amikor John odanyújtott neki
egy újabb csokoládét, csak reszkető kézzel elvette.
Egyszerre
érezte, hogy éhes és hányingere van, és nem akart itt lenni.
Szeretett volna visszamenni hozzájuk... a Haight Streetre.
Holdhoz... a szertartáshoz... mert ő oda tartozott... Könnyek
fojtogatták a torkát, amikor megpróbált lenyelni egy darab
csokit, aztán visszafeküdt és becsukta a szemét.
- Beteg? - Úgy beszéltek róla, mintha ott sem lett volna.
Lionelnek pedig semmi kedve nem volt mindent
elmagyarázni.
- Csak kezd elmenni a hatása azoknak a dolgoknak, amiket
szedett. Néhány napon belül rendbe jön.
- Hazavihetjük ma este? - Faye nagyon szerette volna haza-
vinni, megnézetni azzal az orvossal, aki éveken keresztül
gon-
doskodott róla, aztán dr. Smythe-dal, mielőtt még túl késő
len-
ne elrendezni azt a dolgot. Még nem látta Anne-t szemből,
és
nem tudta, hogy mennyire előrehaladott állapotban van, és
feltételezte, hogy még nincs túl késő. Lionel azonban
megráz-
ta a fejét válaszul a kérdésére, Faye pedig összeráncolta a
homlokát.
- Szerintem még nincs olyan állapotban, hogy utazzon,
anya. Hadd szokjon hozzá még egy-két napig.
- Mihez? - kérdezte Faye megdöbbenve. - Hozzánk?
Ward most először lépett közelebb, és kerülte a fia tekinte-
tét, miközben hozzá beszélt.
- Orvos látta már? - Lionel a fejét rázta. - Szerintem meg
kellene vizsgálni. - Lassan odament az ágyhoz és ránézett a
legkisebb gyermekére. Még mindig mindene piszkos volt, a
szeme óriási és vörös a sok sírástól. Óvatosan leült mellé,
meg-
simogatta a haját, és érezte, hogy neki is könnyek tolulnak a
szemébe. Mitől jutott ez a gyerek idáig? Hogy szökhetett
meg
tőlük? - Olyan jó újra látni téged, Anne. - A lány nem húzta
vissza a kezét, de úgy figyelte az apját, mint egy ijedt kis
állat-
ka. Aztán Ward lassan végigpásztázta a lány végtagjait,
félúton
megállt, aztán folytatta. Próbálta nem kimutatni a
megdöbbe-
nést, amit érzett. Már nagyon késő volt tenni valamit ellene.
242
Kétségbeesett tekintettel Faye felé fordult, aztán felállt és
Lio-
nelre nézett. - Ismersz valamilyen orvost a városban?
- A rendőrségen adtak egy nevet. Úgy gondolták, hogy min-
denképpen meg kell vizsgálni Anne-t. Es veled meg anyával
is
beszélni akarnak. - Ward bólintott, legalább beszélni képes
volt a fiával, de Johnra nem tudott nézni. A szoba egyetlen
ágya, egy franciaágy, amelyen most Anne feküdt, és amely
nem is látszott olyan nagyon szélesnek, önmagáért beszélt,
de
Ward megpróbált nem gondolni rá. Egy tragédia elég
egyszer-
re, és beszélni akart a rendőrökkel. Elővette a tollát és leje-
gyezte azoknak a nevét, akik segítettek megtalálni Anne-t,
kü-
lönösen azét a kettőét, akik idehozták. Lionel azt mondta,
majd ők minden részletet elmesélnek, és Ward
megremegett a
gondolattól, hogy mit fog hallani. De tudta; hogy előbb-
utóbb
úgyis mindent meg kell tudniuk.
Faye is odament és leült Anne mellé az ágyra, ahogy Ward
tette, de ezúttal a lány összerezzent. Olyan volt, mintha egy
nagyon beteg kislányuk lett volna és meglátogatnák a
kórház-
ban. Faye Anne-re szegezte a tekintetét, aki elkezdett sírni.
- Menj innen... Nem akarok itt lenni...
- Tudom, kicsim... de hamarosan mindannyian hazame-
gyünk... a saját házadba... és a saját ágyadba...
- Vissza akarok menni Holdhoz és a barátaimhoz - zokogta
Anne. Tizennégy éves lány volt, de úgy beszélt, mint egy öt-
éves, Faye nem kérdezte meg, hogy ki az a Hold.
Feltételezte,
hogy ő a gyerek apja. És amikor ez végigfutott az agyán,
rápil-
lantott Anne hasára, azt gondolva, hogy még bizonyára
lapos,
de amikor meglátta, hogy már gömbölyödik, a rémülettől el-
akadt a lélegzete. Tapasztalatból tudta, hogy négy vagy öt
hó-
napos lehet. Úgy döntött, hogy azonnal megkérdezi, Ward
bosszúságára. Ő még nem akarta szóba hozni. Lionelnek
igaza volt, Anne-nek időre volt szüksége, hogy visszaszokjon
hozzájuk. Nagyon messzire került tőlük, és nagyon hosszú
ideig volt távol.
Hány hónapos terhes vagy, Anne? - Faye szerette volna,
hogy a kérdése gyengédnek hangozzék, de amint kimondta,
rögtön tudta, hogy nem az. Idegesen, élesen és durván
hang-
zott, Lionel pedig kétségbeesetten figyelte őket.
- Nem tudom, hogy hány hónapos terhes vagyok válaszol-
ta Anne becsukott szemmel. Nem volt hajlandó az anyjára
nézni. Gyűlölte. Mint mindig. És most mégjobban gyűlölte.
Az
ő hibája volt, hogy elhozták, és hogy nem mehet vissza.
Mindent-
mindent tönkretett a családban azzal, hogy irányítgatta.
És mindent az ő szája íze szerint kellett csinálni. De ezút-
tal nem úgy lesz. Vihetik bárhová, ő újra meg fog szökni.
Most
már tudta, hogy milyen könnyű.
- Orvosnál még nem voltál? - kérdezte Faye megdöbbenve.
Anne, még mindig csukott szemmel, megrázta a fejét. Aztán
lassan kinyitotta a szemét.
- A barátaim gondomat viselték.
- Mióta nincs menstruációd? - Mintha csak a rendőrökkel
beszélgetne, csak még annál is rosszabb, gondolta
magában
Anne. Ők legalább nem kérdeztek ilyeneket. És tudta, hogy
nem kell válaszolnia az anyjának. De mindig válaszolt. Faye
már csak ilyen volt. Mintha mindenkitől azt várta volna,
hogy
azt tegye, amit ő mond. És Anne azt tette.
- Amióta eljöttem otthonról. - Faye jól tudta, hogy annak öt
hónapja, és ettől összeszorult a szíve. Akkor tehát nem
sokkal
azután történt, hogy elment.
- Tudod, hogy ki az apja? - Szörnyen kegyetlen dolog volt
ezt ilyen hamar megkérdezni, és Lionel rápillantott Wardra,
mintha azt kívánta volna, szóljon rá az anyjukra, hogy
nekér-
dezzen ilyeneket. Anne nem volt még felkészülve arra, hogy
sürgessék, és attól félt, hogy megint elszökik, mielőtt még
ha-
zavinnék. És akkor talán már soha nem találják meg. Lionel
et-
től félt, de Anne csak mosolygott az emlékek hatására.
- Igen.
- Hold?
Anne megvonta a vállát. Faye egyáltalán nem volt felkészül-
ve arra, amit hallott.
- Igen. Mindegyikük.
Faye-nek elállt a lélegzete. Ez nem lehet igaz. Itt valami
borzasztó tévedés van.
- Mindegyikük? - Értetlenül bámult a gyerekére, aki már
nem volt gyerek. Nő lett belőle, eltorzított, megtört nő,
többé már nem egy kicsi lány, hiszen a saját gyermekét
várta. Az-
tán hirtelen Faye megértett mindent, és a tekintete megtelt
ré-
mülettel.
- Azt akarod mondani, hogy az egész kommuna nemzette
ezt a gyereket?
- Igen - mondta Anne, és kedvesen ránézett az anyjára.
Most először felült, mire a szoba elkezdett vele forogni.
Lionelre nézett segélykérően. A bátyja odament hozzá és
segí-
tett neki, amíg John odanyújtott egy pohár narancslevet.
Mind a
ketten valami ilyesmire gyanakodtak abból, amit a rendőrök
mondtak nekik, de Faye és Ward nem voltak rá felkészülve.
Most, hogy Anne felült, még inkább látszott rajta a
terhesség,
mint amikor feküdt.
Most Wardon volt a sor, aki belegondolt abba, hogy mi tör-
tént az ő ártatlan kis gyermekével. Határozottan ránézett
Lionelre, és tudomást sem vett Anne-ről.
- Most azonnal felhívom azokat a nyomozókat. - Minden
vágya az volt, hogy börtönben lássa azokat a gazembereket,
és
fayecsendben sírt, miközben kimentek a szobából. Amikor
le-
értek a földszintre, belekapaszkodott Wardba, és egyáltalán
nem érdekelte, hogy ki nézi őket.
- Úristen, Ward, soha nem lesz már olyan, mint volt. - A férfi
legalább annyira félt, mint ő, de nem akarta kimutatni. Most
ő
fog segíteni Faye-nek, mint ahogy ő segített neki akkor
régen,
amikor olyan karrierrel ajándékozta meg, amilyet ő maga
soha-
sem talált volna, és mindenre megtanította egészen addig,
amíg
a saját lábára tudott állni. Mindent meg fog tenni, amit csak
le-
het, és ha az asszony azok után is el akar válni, akkor ő
méltó-
sággal tudomásul fogja venni. Faye-nek joga volt hozzá,
azok
után, amit ő tett vele. Még mindig remegett, amikor a fiára
és
Johnra nézett, de most nem engedhette meg magának,
hogy ar-
ra gondoljon. Mindkettőjüknek fel kell hagyniuk azzal, hogy
önmagukat vádolják, ő Lionel homoszexualitása miatt, Faye
pe-
dig amiatt, ami Anne-nel történt. Ward tudta, hogy
mindketten
tele voltak bűntudattal, de mire jó az? Egyik gyereknek sem
tett
jót.- Rendbe fog jönni, Faye. - Ward azt kívánta, bárcsak hin-
nitudna a saját szavaiban, de mindenekelőtt a feleségét
akarta
meggyőzni.
- Meg kell szabadulnia attól a gyerektől. Azoktól a drogok-
tól, amiket szedett, isten tudja, mi lenne belőle. Csak egy
ve-
getáló lény.
- Valószínűleg. Gondolod, hogy túl késő van már az abor-
tuszhoz? - kérdezte Ward és reménykedve nézett a feleségé-
re, aki keserűen elmosolyodott, miközben a szeme könnyes
volt.
Láttad őt, Ward? Legalább öt hónapos terhes. - Faye-nek
hirtelen átvillant az agyán, hogy talán már akkor terhes volt,
mikor elment otthonról. Ezt nem nagyon tartotta valószínű-
nek, bár most már semmit sem lehet biztosan tudni Anne-
ről.
Egyenesen a Bryant Street-i rendőrségre mentek, ahol az
emeleten volt az ifjúsági csoport. Úgy tűnt, hogy több száz
ba-
lesettel kellett mostanában foglalkozniuk. A gyerekek az
Államok minden részéből tömegesen vándoroltak ide
a Haiight-Ashbury környékére. Néhányukkal sokkal rosszabb
dolgok történtek annál, hogy elveszítették a szüzességüket,
mert voltak, akiknek az életükbe került ez a kaland. Sok
törté-
netszállingózott olyan tizenegy évesekről, akik túladagolták
a
heroint vagy LSD hatása alatt kiugrottak az ablakon.
Tizenhá-
rom, tizennégy és tizenöt éves fiatalok szültek törvénytelen
gyermekeket kapualjakban, miközben a barátaik énekeltek.
Egy lány éppen hat héttel azelőtt vérzett el, akihez senki
sem
hívott mentőt. Miközben hallgatták a rendőröket, Faye hálát
adott az égnek, hogy ők legalább megtalálták a lányukat.
Igye-
kezett kemény maradni, amikor arról a szektáról meséltek
ne-
kik, akikkel Anne együtt élt. Miután végighallgatta a
rendőrö-
ket, legszívesebben mindet megölte volna, Ward pedig
ragasz-
kodott ahhoz, hogy az egész szektát zárják börtönbe, ám a
rendőrök nem tudtak biztató dolgokat mondani. Nehéz lett
volna mindannyiuk ellen vádat emelni, az pedig, hogy egy
egész szektát vádoljanak egyetlen lány ellen elkövetett
erősza-
kos nemi közösüléssel, teljesen lehetetlen volt. És különben
is,
hiányzik ez Anne-nek? Nem egyszerűbb, ha hazaviszik, sze-
reznek neki egy jó pszichiátert, és hagyják, hogy elfelejtse
az
egészet ahelyett, hogy kiteszik egy hosszú tárgyalásnak,
amelyre egy-két év múlva vagy még később kerülne sor, és
amelyet valószínűleg meg sem nyernének? A kölykök
addigra
eltűnnek, és a családjuk, amelyek legtöbbje gazdag és
befolyá-
sos, óvadékot tenne le értük. Úgyhogy az egésznek semmi
ér-
telme nem lenne. Egy-két év múlva az egész csak egy távoli
rémálomnak fog tűnni, mondták a rendőrök. Rémálomnak,
amit Anne hamar el fog felejteni.
- És mi legyen a terhességével? Mi a helyzet Holddal? - Kér-
dezte Faye. Erre azt válaszolták, hogy semmi konkrétumot
nem
lehet bizonyítani ellene. Senkit sem tartott ott akarata
ellenére,
és a szekta egyetlen tagja sem vallana ellene. Azt is
kétségbe
vonták, hogy maga Anne megtenné-e, és később rájöttek,
hogy
a rendőröknek igazuk volt. Anne megmagyarázhatatlan
szerel-
met érzett a férfi iránt, és senkinek sem volt hajlandó
beszélni
róla, még Lionelnek sem. Ward és Faye végül egyetértettek
ab-
ban, hogy reménytelen az ügy. Bármilyen rosszul is állt a
hely-
zet, a rendőrségnek igaza volt. A legjobb lesz, ha hazaviszik
Anne-t, kerítenek mellé egy orvost, hagyják, hogy
nyugodtan
megszülje torzszülött gyermekét, és felejtse el az egészet,
fel-
téve, hogy hajlandó lesz rá. Lionel szerint idővel
hajlandólesz,
John pedig nem szólt semmit. Még mindig rettegett Ward
Thayertől, és attól félt, hogy megint elveszti a fejét és
megveri
őt, bár Lionel megesküdött neki, hogy azt még egyszer nem
fogja hagyni. Ward azonban semmi jelét nem mutatta
Annak,
hogy elveszítené a fejét, kivéve amikor Holdról vagy
valame-
lyik szektatagról beszélt. A dühe teljesen ellenük irányult,
John
nagy megkönnyebbülésére.
Éjszaka felváltva vigyáztak Anne-re, másnap reggel pedig a
hazamenetelről beszélgettek, miközben John Anne mellett
ült.
Faye mindenáron azt akarta, hogy vigyék haza Anne-t, és ha
lehet, vigyék be egy kórházba, de Lionel úgy vélekedett,
hogy
jobb lenne várni egy pár napot. Anne most már elég szépen
ki-
tisztult, de rendkívül paranoiás volt. Lionel szerint még
néhány
napra szüksége volt, hogy átálljon. Ward Faye-jel értett
egyet,
de nem tudta elképzelni, hogy egy utasszállító gépen vígyék
haza ebben a zilált és zavart állapotban. Végül sikerült
komp-
romisszumra jutniuk. Ward felhívta az MGM-et és
megrendel-
te a stúdió repülőgépét mindannyiuk számára. A
megegyezés
szerint a gép aznap hatra készen állt; hogy San Franciscóból
hazaszállítsa őket Los Angelesbe. Ward előtte még egyszer
ta-
lálkozni akart a rendőrökkel, aztán beszélt az ügyvédjével,
aki
lényegében egyetértett velük. Nem tettek feljelentést, és
dél-
után fél ötkor bebugyolálták Anne-t egy fürdőköpenybe,
ame-
lyet a Union Streeten vett neki Faye, és taxival kimentek a
re-
pülőtérre, miközben Anne végigzokogta az utat. Mind a né-
gyen úgy érezték magukat, mintha emberrablók lettek
volna,
mivel a fiatal taxisofőr nagyon mérgesen nézett rájuk. Alig
szóltak egy szót, és mivel Anne-nek nem volt ereje járni,
Ward
vitte fel a repülőgépre, ahol felszállás után, két napja
először,
ivott egy jó erős italt, a két fiú meg Faye pedig egy pohár
bort.
Mindenki számára nehéz utazás volt, ráadásul Lionel meg
John végig feszültek voltak Ward miatt, aki valójában nem is
szólt hozzájuk. Amikor csak lehetett, Faye-nek beszélt és
hagy-
ta, hogy ő adja tovább az üzenetet, mintha attól félt volna,
hogy megfertőződik, ha közvetlenül a fiúkhoz beszél. Amikor
az MGM limuzinja letette őket a házuknál és továbbment
Thayerék otthonához, John egy nagyot sóhajtott a megköny-
nyebbüléstől.
- Egyszerűen nem tudom, mit mondjak neki - mondta, és
vett egy nagy lélegzetet, aztán bocsánatkérően Líonelre
nézett,
aki tökéletesen megértette.
- Ne legyen semmilyen rossz érzésed. Nekem sincs. De ő is
kellemetlenül érzi magát, amikor velünk van. - Kínos
fegyver-
zünet volt ez, és ő biztos volt benne, hogy az apja nem gon-
dolta meg magát, és nem fogja visszavonni azt az
utasítását,
hogy a család nem érintkezhet velük. Lionel nem érezte;
hogy
bármennyivel is szívesebben látott vendég lenne a családi
ott-
honban, mint három vagy négy hónappal korábban, és igaza
volt.
- Úgy viselkedik, mintha a homoszexualitás fertőző beteg-
ség lenne, és attól félne, hogy elkapja.
Lionel elvigyorodott. Jó volt otthon lenni, de legalábbis így
gondolta. Faye továbbra is fizette az albérletüket, és a
szoba-
társaikat sem látták már január óta, amikor abbahagyták az
egyetemet. De sem Lionel szüleinek a házába, sem Wellsék-
hez nem mehettek. John szülei kiborultak volna az Anne-nel
kapcsolatos történetektől. Úgyhogy hónapok óta először
szé-
pen felsétáltak a lépcsőn az otthonukba, hogy minél előbb
ki-
pakolhassanak és berendezkedjenek.
Mind a ketten arról beszéltek, hogy néhány hét múlva elkez-
dik a nyári szemesztert. Most már visszatérhettek a
normális
életbe, bármi legyen is az, de időközben elfelejtették, hogy
mi-
lyen volt megjátszani magukat és bujkálni. Aztán amikor
hirte-
len beléptek a nappali szobába, amely tele volt első- és
másod-
éves fiúkkal, akik sörözgettek, hirtelen eszükbe jutott a sok
szenvedés, amelyet már elfelejtettek a hotelban töltött öt
hónap
alatt, amíg Anne-t keresték. Megint el kellett kezdeniük
bujkál-
ni, és ettől mindketten rosszkedvűek lettek, miközben
elrakták
a cuccaikat. Lionel bement John szobájába, és egymásra
néz-
tek. Hirtelen mind a ketten arra gondoltak, vajon mindenki
tud-
ja-e. Úgy gondolták, hogy elég egyértelmű, de Lionelt már
nem
is nagyon izgatta a dolog. Igen, meleg volt. Igen, szerelmes
volt
Johnba. Szinte támadóállást vett fel, amikor kiment a
konyhába
és elővett magának egy sört, de senki nem szólt semmit.
Azok
pedig, akik tudták, örültek, hogy megtalálta Anne-t. Az egyik
srácnak is volt egy húga, aki tizenkét évesen megszökött, és
még nem találtak rá. A szülei attól féltek, hogy meghalt, a
báty-
ja viszont meg volt győződve arról, hogy ő is San
Franciscóbaa
van. Egy darabig erről beszélgettek, Lionel pedig arra
gondolt,
hogy a fiúnak olyan furcsa a tekintete, mintha szeretne
valamit
kérdezni, de nem meri megtenni.
Közben a Thayer házban mindenki lehangolt volt. Az ikrek
teljesen megdöbbentek, mikor az apjuk bevitte Anne-t. Nem
gondolták volna, hogy olyan rosszul fog kinézni, és amikor
Anne remegő lábakkal felállt és meglátták domború
pocakját,
Vanessa szabályosan felsikoltott, Valerie pedig nem akart
hin-
ni a szemének.
- És most mit fog csinálni? - kérdezték később még az
este, Faye pedig még soha életében nem érezte magát ilyen
fá-
radtnak. A kérdésre maga sem tudta a választ.
Másnap elvitték Anne-t az orvoshoz, és megkönnyebbülten
hallották, hogy nemi erőszakra utaló jeleket nem találtak.
Bármit is tett, azt önszántából tette, és nem volt rajta
semmilyen
nyom vagy sebhely. Becslése szerint a babának októberben
kellett megszületnie, és azt javasolta, hogy utána hat hétig
pihenjen. Ha a baba időben megszületik, akkor a következő
év-
ben nyugodtan visszamehet az iskolába a karácsonyi
szünidő
után. Éppen egy évet veszít majd a szökésétől számítva, és
a
gyerekszülés után befejezheti a nyolcadik osztályt, a
következő
évben pedig mehet középiskolába. Az egész nagyon szépen
hangzott, miközben Anne csak bámult rájuk, és még az
orvos
jelenlétében Faye szóba hozta azt, amiről korábban beszélt
ve-
le. Természetesen túl késő volt az abortuszhoz, ami a
legköny-
nyebb megoldás lett volna Anne számára, feltéve, hogy ő is
be-
leegyezne, de erről Faye gondoskodott volna. Nem lehetett
tud-
ni, hogy mennyi drogot szedett, amíóta teherbe esett, vagy
hogy milyen hatásuk volt. De még ha emiatt a gyerek
valami-
rendellenességgel is születne meg, rengeteg olyan
gyermektelen házaspár volt, akik boldogan fogadnák
örökbe,
akár kisebb fogyatékosságával együtt is. A Haight-Ashbury
kör-
nyékén kialakult szubkultúra igazi ingyenes szolgáltatás volt
a
számukra. Kisbabák tucatjait fogadták örökbe olyan
kislányok-
tól, akik néhány évvel azelőtt soha nem estek volna
teherbe.
Többnyire középosztálybeli lányok voltak, akik hasonszőrű fi-
úkkal feküdtek le az újdonsült kommunákban. Aztán amikor
a
kicsik megszülettek, nem akarták őket megtartani.
Néhányan
persze igen, de a többségük nem. Szabadok akartak lenni,
él-
vezni akarták a napfényes, békés és szerelmes napokat, a
fele-
lősségterhe nélkül. Az orvos pedig nagyon szívesen segít
nekik,
és mondta ő maga. Csak Los Angelesben négy házaspárról
tud,
akik nagyon szerettek volna egy gyereket. Mindnyájuk nagy-
szerű otthont biztosítana a kicsinek, és Anne-nek ez
megváltás
lenne. Visszatérhetne a tizennégy éves lányok világába, és
elfe-
lejtheti, hogy valaha is megtörtént. Faye és az orvos
mosolyog-
tak, Anne pedig nézte őket rémülten, miközben igyekezett
erőt
venni magán, hogy ne sikoltson.
- El akarjátok adni a kisbabámat? - Anne elkezdett sírni,
Faye pedig megpróbálta átölelni, de a lány lerázta magáról.
-
soha nem fogok ilyet tenni! Soha! Hallod?
De Faye-nek semmi kétsége sem volt a dolog felől. Kénysze-
ríteni fogja a lányát, hogy mondjon le a gyerekről. Semmi
szüksége arra, hogy egy fogyatékos gyereket hurcolásszon
egész életén keresztül, aki mindig arra a rémálomra fogja
em-
lékeztetni, amelyet mindannyian el akartak felejteni.
Egyálta-
lán nem volt rá szüksége. Faye és az orvos sokatmondó
tekin-
tetet váltottak egymással. Négy és fél hónapjuk volt arra,
hogy
meggyőzzék arról, ami neki is a legjobb lesz.
Később majd mást fogsz gondolni erről, Anne. Örülni
fogsz, hogy lemondtál róla. És különben is lehet, hogy nem
lesz normális. - Faye próbált közömbös hangon beszélni, de
belül nagyon félt. Mi lesz, ha megint megszökik? Ha
ragaszko-
dik ahhoz, hogy megtartsa a gyereket? Úgy tűnt, hogy a
rém-
álom nem akart véget érni, és Anne egész úton hazafelé a
ko-
csi hátsó részébe húzódott és nézett kifelé az ablakon,
miköz-
ben könnyek csorogtak az arcán. Amikor Faye megállt az
autóval a házuk előtt, megpróbálta megfogni Anne kezét, de
ő
elhúzta, és nem volt hajlandó ránézni. - Kicsim, nem
tarthatod
meg azt a gyereket. Tönkreteszi az életedet. - Faye egészen
biztos volt ebben, és tudta, hogy Ward is egyetért vele.
- A tíedet vagy apáét? - Anne most ránézett az édesanyjára.
- Egyszerűen idegesít, hogy felcsináltak, erről van szó. És
sze-
retnéd megsemmisíteni a bizonyítékot. De mit csinálsz
velem
a következő négy hónapban? Bezársz a garázsba?
Csinálhatsz,
amit akarsz, de a gyerekemet nem veheted el tőlem. -
Kiugrott
az autóból és elszaladt, Faye pedig ideges lett és elkezdett
kia-
bálni utána. Az utóbbi néhány nap túl sok volt neki.
Valójában
az utóbbi néhány hónap.
- De igen. Mindent megtehetünk, amit akarunk. Még tizen-
öt éves sem vagy. - Haragudott magára, amiért ezt mondta.
Délutánra Anne megint eltűnt. De ezúttal csak Lionelékhez
ment, ahol zokogva mindent elmesélt nekik.
- Nem engedem meg, hogy elvegyék tőlem... Nem fogom
megengedni... Nem! - Még ő maga is inkább gyereknek lát-
szott, és nehéz volt elképzelni, hogy neki lesz kisbabája.
A Haight negyedben bizonyos értelemben felnőtt, még
máshol
nagyon fiatal volt. Lionel nem tudta, hogyan mondja meg
ne-
ki, hogy ő is egyetért az édesanyjukkal. Mint ahogy John-al
Előző éjszaka beszéltek erről, amikor az ágyban feküdtek és
suttogtak egymásnak, hogy a többi fiú ne hallja meg őket:
Sok-
kal jobb volt a szállodában, de most már szembe kellett
nézni-
ük a valósággal, nem úgy, mint Anne-nek.
- Hugicám - mondta Lionel együttérzően nézve Anne-re
miközben gyengéden megfogta a kezét. Ilyenkor pontosan
olyan volt a tekintete, mint az anyjuké, de Anne nem akarta
észrevenni a kettőjük közötti hasonlóságot. Ha megtette vol-
na, akkor talán kevésbé szerette volna a bátyját, mivel a
Faye-hez való hasonlósága volt az az egyetlen dolog Lionel-
ben, ami miatt egy kicsit közelebb állt Wardhoz, bár
mostaná-
ban már nem. - Lehet, hogy igazuk van. Tudod, szörnyen
nagy felelősség lenne, és nem igazán tisztességes anyára
és
apára hárítani.
Anne erre még nem is gondolt.
- Akkor keresek magamnak egy állást, és majd én eltartom.
- És ki fog rá vigyázni, amíg dolgozol? Érted már, hogy mire
gondolok? Hugicám, te még tizenöt éves sem vagy...
Anne elkezdett sírni.
- Te is úgy beszélsz már, mint ők... - Pedig korábban nem így
volt. De tőle sem tudta elviselni, és kétségbeesett tekintetet
vetett
Lionelre. - Li, ez az én babám... Nem tudok lemondani róla.
- Majd lesz még több gyereked.
- És akkor? - Anne teljesen megrökönyödött. - Mi lett volna,
ha téged odaadtak volna valakinek, mert egyszer majd
meg-
születek én?
Lionel nem tudta megállni, hogy ne nevessen ezen a pél-
dán, és gyengéden ránézett Anne-re.
- Szerintem el kellene ezen gondolkodnod. Nem kell még
most azonnal döntened.
Legalább ebbe beleegyezett Anne, de amikor hazaért, nagy
veszekedésbe keveredett Vallel, aki azt követelte, hogy
amikor
a barátai meglátogatják, Anne maradjon bent a házban.
- Rajtam fog röhögni az egész iskola, ha megtudják, hogy
felcsináltak. És mivel egy év múlva te is oda fogsz járni,
gondo-
lom, nem akarod, hogy mindenki megtudja.
Faye megszidta Valt, amiért olyan fölöslegesen durva volt
Anne-nel, de akkor már késő volt. Vacsora után bement a
szo-
bájába, összecsomagolt, és tíz órakor megint ott állt
Lionelék
nappalijában.
- Nem tudok velük együtt élni. - Elmondta, hogy miért,
Lionel pedig csak sóhajtott. Tudta, hogy milyen nehéz
időszak
r a húga életében, de nem tudott rajta segíteni. Éjszakára
át-
adta neki az ágyát, és azt mondta, hogy majd másnap
megbe-
szélik. Aztán felhívta az anyját és megmondta neki, hogy
Anne
nála van, Anne már felhívta Wardot, és Lionelnek az volt a
be-
nyomása, hogy az apja otthon tölti az éjszakát, de nem
kérdez-
te meg. A szobatársainak azt mondta, hogy a földön fog
alud-
ni, de persze Johnnal aludt, és figyelmeztette Anne-t, hogy
vi-
gyázzon arra, mit mond, mert a szobatársai nem tudják,
hogy
melegek. Másnap, amikor hármasban elmentek sétálni,
Lionel
zavarba jött Anne kérdéseitől, de igyekezett őszinte lenni
hoz-
zá.-Te és John minden éjjel együtt alusztok?
Lionel mondani akart valamit, de meggondolta magát.
- Igen. Együtt alszunk.
- Mint férj és feleség?
Lionel látta a szeme sarkából, hogy John elpirult.
- Olyasmi.
- Furcsa. - Anne hangjában nem volt semmi rosszindulatú,
Lionel pedig elnevette magát.
- Gondolom, az. De hát ez van.
- Nem tudom, hogy az emberek miért borulnak ki ettől
annyira. Mint például apa. Ha szeretitek egymást, akkor mit
számít az, hogy mik vagytok, vagyis hogy férfi meg nő, vagy
két lány, vagy két fiú? - Lionel pontosan arra gondolt, amit
Anne láthatott a kommunában meg amit a rendőrök
mondtak.
Most már bizonyára Anne-nek is voltak homoszexuális élmé-
nyei, de nem akarta megkérdezni tőle. Különben is azok a
ká-
bítószer hatása alatt lehettek meg valószínűleg egy nagy
cso-
port részeként, a szekta gyakorlatából kiindulva. De Lionel
nem akart ilyesmiket kérdezni. Lehet, hogy nem is
emlékezett
arra, hogy miket csinált. Az teljesen más volt, mint ami őt és
Johnt összekötötte, mert az igazi szerelmi kapcsolat volt. Rá-
nézett Anne-re, aki furcsa módon hol nőnek, hol gyereknek
látszott.
- Nem mindenki látja ezt így, Anne. Néhány ember számá-
ra ijesztő.
- Miért?
- Mert eltér a normáktól.
Anne sóhajtott egyet.
- Mint az, hogy én tizennégy évesen terhes vagyok?
-Talán. - Ez kemény dió volt. Erről azonban Lionelnek
eszébe jutott, hogy mit is kezdjenek Anne-nel. Johnnal átbe-
szélték a fél éjszakát, és támadt egy ötletük. Lionel már
koráb-
ban beszélt erről Faye-jel. Bizonyos értelemben ez a szüleik-
nek is könnyebbséget jelenthet.
Természetesen Lionelnek igaza volt. Mindig is jó megérzé-
sei voltak, és ezúttal sem tévedett. Ward otthon töltötte az
éj-
szakát. Ő vette fel a kagylót, de nem szólt bele egy szót
sem,
újra visszaállt az az állapot, amikor szerinte Lionel már nem
létezett a család részére. Most, hogy megtalálták Anne-t,
me-
gint kiközösíthetik Lionelt, vagy legalábbis Ward megteheti.
Átadta a kagylót Faye-nek, aki, miután befejezte a beszélge-
tést, elmondta neki az elképzelésüket.
- Lionel azt akarja tudni, mit szólnánk hozzá, ha az egye-
tem közelében kibérelnének egy lakást, és Anne is velük
lakna,
amíg megszületik a baba. Aztán pedig kiköltözhet, hazajöhet
ide, és majd keresnek egy albérlőt a szobájába. Mi a
vélemé-
nyed? - Figyelmesen nézte a férjét, miközben a kávét itták.
Bi-
zonyos mértékig jó volt, hogy Ward visszajött, még ha csak
egy vagy két éjszakára is. Mégis némi támaszt jelentett neki
ezekben a nehéz időkben. Ward a homlokát ráncolta, miköz-
ben Lionel javaslatán gondolkodott.
- El tudod képzelni, hogy minek lesz kitéve azok mellett?-
Még a gondolatától is rosszul volt, Faye pedig azonnal
vissza-
vágott.
- El tudod képzelni, hogy Anne mit csinált abban az undo-
rító kommunában, Ward? Legyünk már őszinték ebben a do-
logban!
- Jól van, jól van. Nem kell belemenni a részletekbe. - Gon-
dolni sem akart ilyesmikre a kislányával kapcsolatban: De
azt
sem akarta, hogy Lionellel és Johnnal lakjon együtt valami
buzitanyán. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy Anne
nem hajlandó hazamenni hozzájuk, és ez a megoldás egy
idő-
re megkönnyítheti az életüket. Most már csak az ikrek laktak
otthon. Ők viszont mindig odavoltak a barátaikkal,
különösen
Val. Ránézett a feleségére. - Hadd gondolkodjam egy kicsit.
Még mindig nem volt biztos benne, hogy tetszik neki az öt-
let, de minél többet gondolkodott rajta, annál inkább be
kellett
látnia, hogy nem is olyan rossz elképzelés. A fiúk nagyon
meg-
könnyebbültek, amikor Faye elmondta nekik. Ők maguk is
rá-
jöttek, hogy lehetetlen volt együtt élni a régi házban a
többiek-
kel, mert egyikük sem akart többé színlelni. Lionel húszéves
volt, és nem akarta tovább titkolni, hogy meleg, mint ahogy
John sem.
Faye segített nekik albérletet keresni, és találtak is egy kis
méretű, de kellemes lakást Westwoodban, amely nem is volt
nagyon messze attól, ahol a barátaik laktak. Faye
felajánlotta,
hogy segít nekik berendezni, de John néhány nap alatt
szinte
csodát művelt vele azokból, amik a keze ügyébe kerültek,
és
Faye nem hitt a szemének, hogy milyen szép lett. John több
méter halványszürke flanell- és rózsaszín selyemanyagot
vett,
teljesen átalakította az egész lakást, a falakat textillel vonta
be,
áthúzta a két heverőt, amelyet ötven dollárért vettek egy
ga-
rázsbeli végkiárusításon, talált néhány metszetet félreeső
kis
utcákban, és rendbe hozta a növényeket, amelyek már
teljesen
reménytelennek tűntek. A végén úgy nézett ki a lakás,
mintha
hivatásos lakberendező alakította volna át, és John
rettenete-
sen örült Faye dicsérő szavainak. Az édesanyja még
büszkébb
voltrá, és vett nekik egy tükröt a kandalló fölé. Nagyon
sajnál-
ta szegény kis Anne-t, és hálát adott azért, hogy nem az ő
egyik
lányával történt ilyesmi.
Anne soha életében nem volt még olyan boldog, mint a fiúk-
kal. Ő takarította a lakást. Még a kommunánál is jobb volt,
mondta az egyik este, amikor John megtanította neki,
hogyan
kell elkészíteni a sült kacsát. John fantasztikus szakács volt,
és
minden este ő főzte a vacsorát. Lionel visszament az
egyetem-
re filmezést tanulni a nyári szemeszterben, hogy őszre
bepó-
tolja a lemaradását. John viszont nagy lépésre szánta el
magát.
Tudta, hogy nem akar a UCLA-n tanulni. Végleg kimaradt az
egyetemről, és egy jól ismert Beverly Hills-i
lakberendezőhöz
ment dolgozni. A fickó teljesen odáig volt érte, fárasztó volt
minden nap visszautasítani a próbálkozásait, de a
lakberende-
zési tapasztalat, amit ott szerzett, óriási volt. Elismerésben
nem
részesült, de ő végzett minden munkát, és imádta azokat a
la-
kásokat, amelyekben dolgozott, s esténként mindig
beszámolt
a munkájáról Lionelnek és Anne-nek. Júliusban kapta meg az
állást, és a főnöke augusztus vége felé végre vette a lapot,
és
békén hagyta. John beszélt neki Lionelről és arról, hogy a
kap-
csolatuk komoly, mire az idősebb férfi csak nevetett,
tudván,
hogy az csak idő kérdése.
- Kölykök - mondta nevetve. De igen meg volt elégedve
John munkájával, úgyhogy békén hagyta.
Faye időnként benézett a fiúkhoz. Ward hazaköltözött, és
megpróbálták megint rendbe hozni a dolgokat. Faye
beszélge-
tett erről Lionellel, amikor kettesben voltak, de Anne-nel
nem, és megkérdezte, hogy sikerült-e már valamit elérniük
Anne-nél abban az ügyben, hogy mondjon le a gyerekről,
ami-
kor megszületik. Már kevesebb, mint két hónap volt hátra,
sajnos
szegény kislány nagyon meghízott. Nehezen viselte a
hőséget,
és a lakásban nem volt légkondicionáló, de John
mindegyikük-
nek vett egy ventilátort. Ragaszkodott hozzá, hogy a
bérlőpénz
felét ő fizesse, hiszen neki most már volt állása, Lionel az
egyetemre járt. Faye egészen meghatódott attól, hogy
milyen
keményen dolgozott és hogy milyen szépen gondoskodott
mindannyiukról. Az egyik nap gyengéden ránézett a fiára.
- Ugye boldog vagy, Li? - Fontos volt Faye számára, hogy
tudja. Lionel nagyon sokat jelentett neki. Johnt is kedvelte,
mint mindig is, de azóta, hogy segített megkeresni Anne-t,
még
jobban megszerette.
- Igen, anya, az vagyok. - Remek emberré formálódott, még
akkor is, ha nem az lett belőle, amire ő és Ward számított.
De lehet, hogy az végül is semmit sem számít. Időnként egy
kérdés merült fel benne ezzel kapcsolatban, de Warddal
még
mindig lehetetlen volt erről beszélni.
- Örülök neki. És mi van Anne-nel? Le fog mondani a gye-
rekről? - Az orvos ismert egy házaspárt, akiket feltétlenül
érde-
kelt a gyerek. A nő harminchat éves, a férfi negyvenkettő
volt,
de
mindketten terméketlenek, és az ügynökségen azt mondták,
hogy túl idősek ahhoz, hogy gyereket fogadjanak örökbe. A
nő
zsidó, a férfi katolikus volt, és ilyen helyzetben semmi remé-
nyük sem maradt, kivéve ezt a megoldást. Az sem érdekelte
őket, hogy a gyermeknek esetleg valamilyen
fogyatékossága
lehet a drogok miatt. Teljesen elszántak voltak, és állították,
hogy mindenképpen szeretni fogják a kis jövevényt.
Szeptem-
berben Faye ragaszkodott ahhoz, hogy Anne legalább
találkoz-
zon velük, adjon nekik egy esélyt. A házaspár nagyon
ideges
és nagyon kedves volt, és szinte könyörögtek a kislánynak,
hogy adja nekik örökbe a kisbabáját. Megígérték neki, hogy
néha meglátogathatja, bár az orvos és az ügyvédjük ezt
elle-
nezte. Az ilyesmi bizonyos esetekben szörnyű incidensekhez
vezetett, egyszer még gyermekrabláshoz is, miután a
papírokat
is aláírták. A házaspár azt mondta, hogy jobb a végleges
elvá-
lás, de ők mindenbe beleegyeznének. Az asszonynak
csillogó
fekete haja és gyönyörű barna szeme, jó alakja és éles esze
volt. New yorkból származó ügyvéd volt, a férje pedig
szemor-
vos, aki arcra hasonlított Anne-hez. Még az is lehet, hogy a
gyerek hasonlítana hozzájuk, ha egyáltalán Anne-re fog ha-
sonlítani és nem a kommuna többi tagjára, gondolta
magában
faye. Tündéri emberek voltak, és ő nagyon sajnálta őket.
- Hogy lehet az, hogy nem lehet gyerekük? - kérdezte
Anne, amikor elindultak az autóval, hogy az anyja
visszavigye
Lionelékhez.
- Nem kérdeztem. Csak azt tudom, hogy nem lehet nekik. -
De azért imádkozott, hogy Anne normálisan viselkedjen.
Szerette volna, ha Ward is beszélne vele, de ő elutazott. Kö-
nyörgött Faye-nek, hogy menjen vele, mert úgy gondolta,
hogy
szükségük van egy "nászútra", ahogy ő mondta, most, hogy
megint együtt vannak. Faye-nek nagyon jólesett a
meghívás, de
nem érezte volna jól magát, ha elutazott volna, mielőtt a
gye-
rek megszületik. Hátha valami történik vele, hátha korán
meg-
szül, ami az orvos szerint tinédzsereknél gyakran előfordul...
És az orvos arra is figyelmeztette, hogy a tizenéveseknek a
leg-
nehezebb a szülés, még a Faye korában lévő nőkhöz képest
is,
amin nagyon elcsodálkozott. Már negyvenhat éves volt, és a
gyerekszülés meg sem fordult a fejében. De megrémült,
hogy
Anne-nek nehéz lesz megszülnie, ezért nem akart elutazni
Warddal. A filmek között mindig volt egy kis szabad idejük,
de
most annyi időt szeretett volna Anne-nel tölteni, amennyit
csak
tudott. Helyette Ward Greget vitte magával Európába. Faye
úgy
gondolta, hogy mindkettőjüknek jót fog tenni egy kis
távollét.
Mire a babának meg kellett születnie, Anne semmibe sem
egyezett bele. Olyan nagy volt a hasa, mintha ikreket várt
vol-
na, Lionel pedig rettenetesen sajnálta. Úgy tűnt, mintha
állan-
dóan fájdalmai lettek volna, és Lionel sejtette, hogy félt.
Egyál-
talán nem hibáztatta érte, ő maga is félt volna. Csak abban
re-
ménykedett, hogy otthon lesz, amikor megindul a szülés. Ha
nem, akkor John megígérte, hogy taxival hazamegy a
munkahe-
lyéről és beviszi a kórházba. Sokkal könnyebb volt őt elérni,
mint Lionelt. Anne teljesen bele volt bolondulva abba, hogy
ott-
hon akar szülni, ahogy a kommunában tették, de ezt
elvetették,
Faye pedig megígértette velük, hogy azonnal fel fogják
hívni.
Lionel megígérte, de Anne könyörgött neki, hogy ne tegye
meg.
- El fogja lopni a kisbabámat, Li. - Nagy kék szemével kö-
nyörgött Lionelnek, akinek megesett rajta a szíve. Anne
most-
már állandóan és mindentől félt.
- Semmi olyat nem fog csinálni. Csak ott akar lenni veled.
És senki sem fogja ellopni a gyereket. Neked kell döntened.
De Lionel még mindig megpróbálta befolyásolni. Úgy gon-
dolta, hogy az édesanyjának igaza van. Tizennégy és fél
éve-
sen nem volt szüksége arra, hogy egy gyerek terhét magára
vegye. Szinte még ő maga is kisgyerek volt. És Lionel még
job-
ban megbizonyosodott erről azon az éjszakán, amikor Anne-
nek elkezdődtek a fájásai. Pánikba esett, bezárta magát a
szo-
bájába, hisztérikusan zokogott, miközben a fiúk felváltva fe-
nyegetőztek azzal, hogy betörik az ajtót. Egy idő múlva
aztán,
miközben Lionel hízelegve beszélt Anne-hez, John kiment a
tetőre, bemászott az ablakon és belülről kinyitotta az ajtót,
hogy beengedje Lionelt. Anne magzatvize már egy órája el-
folyt, és a fájások egyre komolyabbak voltak. Anne beleka-
paszkodott a bátyjába és zokogott, s minden fájásnál jól
meg-
szorította a nyakát.
- Ó, Li, annyira félek... annyira félek... - Senki sem mond-
ta meg neki, hogy ennyire fog fájni. A kórházba menet a
kocsi-
ban végig nyöszörgött, a körmeit belevájta a bátyja kezébe
és
nem volt hajlandó az ápolónővel menni. Belekapaszkodott
Lionelbe és könyörgött neki, hogy maradjon vele, de amikor
megjelent az orvos, azt mondta neki, hogy legyen jó kislány,
aztán két ápolónő tolókocsiban elvitte, mialatt sikoltozott.
Lionel láthatóan zaklatott volt, John pedig holtsápadt, mi-
közben az idősebb férfival beszélgettek.
- Nem tudna adni neki valami nyugtatót?
- Sajnos, nem lehet. Lelassíthatja a szülést. Fiatal még és
utána el fogja felejteni az egészet. - Ezt elég nehéz volt
elhin-
ni, de az orvos rokonszenvesen mosolygott rájuk. - Nehéz az
ilyen korú lányoknak, mert nincsenek igazán felkésülve a
gyerekszülésre, sem fizikailag, sem lelkileg. De mi segítünk
neki, és minden rendben lesz. - Lionel nem volt ebben
annyi-
ra biztos. Még mindig hallotta Anne kiabálását a folyosó
végé-
ről, és azon töprengett, hogy ott legyen-e mellette.
Hívja már az édesanyját? - Li idegesen megrázta a fejét.
Éjjel tizen-
egy óra volt, és nem tudta, hogy a szülei alszanak-e már. De
azt is tudta, hogy Faye nagyon dühös lesz, ha nem telefonál
neki, úgyhogy remegő kézzel tárcsázta a régi otthona
számát.
Ward vette fel a kagylót, és Lionel azonnal beleszólt.
- Itt vagyok a kórházban Anne-nel.
Ward nem pazarolta az időt arra, hogy átadja a kagylót
Faye-nek, hanem maga válaszolt Lionelnek. - Mindjárt ott le-
szünk. - És úgy is volt. Tíz percen belül mindketten ott
voltak a
UCLA klinikáján, egy kicsit gyűrötten, de teljesen ébren. Az
or-
vos kivételesen megengedte, hogy Faye Anne mellett
legyen,
legalábbis addig, amíg a vajúdóban van. Egyikük sem tudta,
hogy mennyi ideig fog tartani. Még az orvos sem, pedig
általá-
ban ő elég jól meg tudta jósolni, de mivel tinédzserről volt
szó,
semmi sem volt biztos, azonnal is túl lehet az egészen, de
há-
rom napig is eltarthat. Anne jól tágult, de minden lépésnél
hosszú órákig megállt, könyörgött, hogy engedjék el,
adjanak
neki gyógyszert vagy valamit, miközben szorította az anyja
ke-
zét, megpróbált felkelni az ágyból, aztán visszazuhant a
fájda-
lomtól, és könyörgött a nővéreknek, hogy engedjék el. Ez
volt
a legrosszabb dolog, amit Faye egész életében látott, és
soha
nem érezte még magát ennyire tehetetlennek. Sehogy sem
tu-
dott segíteni a gyermekének, és csak egyszer ment ki, hogy
mondjon valamit Wardnak. Azt akarta, hogy másnap reggel
hívja fel az ügyvédet arra az esetre, ha Anne beleegyezne
ab-
ba, hogy lemond a gyerekről, miután megszült. Azonnal alá
kell íratni vele a papírokat. Hat hónap múlva újra át kell
majd
néz-
ni, hogy véglegesítsék, de addigra a gyerek már nem lesz
Anne-nél, és remélhetőleg ismét normális életet élhet. Ward
megígérte, hogy másnap reggel telefonál az ügyvédnek,
Faye
pedig azt tanácsolta neki, hogy menjen haza. Órákig is
eltart-
hat, és a három férfi egyetértett. Ward hazavitte Lionelt és
Johnt, de nem nagyon beszélgetett velük, a két fiú pedig fel-
ment az emeletre. Meglepetten látták, hogy hajnali négy
óra,
és aznap éjjel Lionel egy szemet sem aludt. Titokban kikelt
az
ágyból és többször is felhívta a kórházat, de semmi új hír
nem
volt Anne-ről. Még mindig a vajúdóban volt, és a gyerek
még
nem született meg. Még másnap délután is ott volt, amikor
John hazament a munkából, Lionel pedig még mindig a tele-
fon mellett ült. Hat óra volt, és John nagyon csodálkozott.
- Szent isten, még mindig nem szülte meg a babát? - El sem
tudta képzelni, hogy ilyen sokáig tartson. Anne előző este
nyolc körül kezdett el vajúdni, és már akkor szörnyű
fájdalmai
voltak, amikor beértek a kórházba. - És jól van?
Lionel sápadt volt. Úgy érezte, hogy már legalább ezerszer
felhívta a kórházat, még néhány órára be is ment, de az
édes-
anyja nem akart kimenni hozzá beszélgetni. Nem akarta ma-
gára hagyni Anne-t. Lionel észrevette, hogy egy házaspár
ide-
gesen várakozik a váróteremben Thayerék ügyvédjével és
jól
sejtette, hogy kik ők. Talán még jobban izgultak a kisbaba
megszületése miatt, mint maguk Thayerék. Az orvos szerint
most már csak néhány óráról volt szó. Egész délután látták
a
kisbaba fejét, és Anne felkészült a kinyomására, de az még
egy
kis időbe tellett. Ha pedig este nyolcig-kilencig nincs
előreha-
ladás, akkor császármetszésre lesz szükség.
- Hála istennek - mondta John, és egyiküknek sem volt ét-
vágya. Túlzottan aggódtak Anne miatt. Hétkor Lionel hív
taxit, hogy visszamenjen a kórházba.
- Ott akarok lenni.
John bólintott.
- Én is megyek. - Öt hónapot töltöttek azzal, hogy megtalál-
ják Anne-t, másik ötöt pedig egy házban éltek le vele ezek
után John úgy érezte, mintha neki is a kishúga lett volna, és
a
ház üres volt nélküle, a ruhái, a könyvei és a mindenfelé
szét-
szórt lemezei nélkül. Egyszer megfenyegette Anne-t, hogy
megbünteti, ha nem szedi össze a ruháit, mire a lány csak
ne-
vetett és azzal ugratta, hogy telekürtöli az egész
környezetét,
hogy a fiú homokos. Most viszont John rettenetesen sajnálta
Anne-t. Úgy hangzott az egész, mint valami szörnyű
megpró-
báltatás, és amikor nem sokkal kilenc óra után John m látta
Faye Thayer arcát, kezdett valami fogalma lenni arról, hogy
min kell keresztülmennie a gyereknek.
- Nem tudják kivenni - jelentette Faye Wardnak, aki épp
csak visszament a kórházba. - Az orvos pedig nem akar
császármetszést Anne kora miatt, csak ha feltétlenül
szüksé-
ges. - De amit Anne-nek át kellett élnie, az rosszabb volt
min-
dennél, amit Faye valaha is látott. Sikoltozott és könyörgött,
a fájdalomtól félig önkívületbe esett.. Sehogyan sem
lehetett se-
gíteni rajta, és a rémálom még két órán át folytatódott,
amikor
Anne könyörgött, hogy öljék meg... vagy a kisbabát... tehet-
nek bármit... aztán végül kibújt a fejecske, és miközben a
kis-
fiú többi testrésze lassan követte, gonoszul utat törve
magának
és iszonyú kínokat okozva az anyjának, mindnyájan
megértet-
ték, hogy miért volt akkora szenvedés Anne számára. A
csecse-
mő óriási volt, kicsivel több, mint öt kiló, és Faye ennél na-
gyobb büntetést el sem tudott képzelni Anne törékeny tes-
te számára. Úgy tűnt, mintha minden férfi, aki érintkezett
vele,
hozzáadott volna valamennyit a gyerekhez, aki teljesen
kifej-
lődött állapotban bújt elő, mindegyiküket ötvözve magában.
Faye csak állt és könnyes szemmel nézte a kisfiút, ami
annak a
fájdalomnak szólt, amelyet az ifjú jövevény az anyjának oko-
zott és annak az életnek, amely többé nem lesz része az
övé-
kének.
Néhány órával korábban Anne beleegyezett, hogy lemond a
gyerekről. Akkor mindenbe beleegyezett volna. Most az
orvos
elaltatta, így Anne nem is látta a gyerekét, nem látta, hogy
mi-
lyen óriási volt, és nem érezte, amikor összevarrták. Faye
csendben kiment a szülőszobából, miközben nagyon
sajnálta
a lányát, akinek annyi fájdalmat kellett elszenvednie, aki
soha
nem fogja elfelejteni ezt az élményt és soha nem fogja
ismerni
a gyerekét. Nem úgy, mint az övé, aki annyi örömet és
fájdal-
maat okozott neki a hosszú évek során, de egyiket sem
bánta
meg. Most pedig le kell mondani az első unokájáról, akit
soha
töb-
bbé nem fog látni. A babát belerakták egy műanyag
kosárba,
elvitték a csecsemőosztályra, hogy megfürdessék és
odaadják
valaki másnak.
Fél órával később, amikor a szülők elhagyták a kórházat,
Faye látta a fekete hajú asszonyt, aki könnyes arccal és
szerető
tekintettel fogta a kisfiút. Tizennégy évet vártak rá, és
elfogad-
ták úgy, ahogy van, anélkül, hogy tudták volna, ki az apja,
hogy milyen károkat okozhattak neki a kábítószerek. Fel-
tétel nélküli szeretettel fogadták be, Faye pedig szorosan
oda-
ment Wardhoz, amikor kiléptek az utcára, és nagyot szívott
az
éjszakai levegőből. Az orvos azt mondta, hogy Anne több
órán
át fog aludni. Hála istennek, most már adtak neki
nyugtatókat,
s aznap éjjel, amikor Faye lefeküdt, Ward karjában zokogott.
- Olyan szörnyű volt... olyan rettenetesen sikítozott... -
Most már teljes szívéből zokogott. Szinte elviselhetetlen volt
Anne-t látni, de most már vége. Mindannyiuk számára.
Kivéve
azt a házaspárt, akihez Anne gyereke került. Számukra még
csak most kezdődött minden.
 
25.
Egy hétig tartották bent a kórházban Anne-t, hogy mind
fizikai-
lag, mind lelkileg begyógyuljanak a sebei. Az orvos azt
mond-
ta Faye-nek, hogy idővel mindegyik be fog gyógyulni.
Válium-
mal és demerollal csökkentették a fájdalmait. A baba feje
mi-
at tcsúnyán szétrepedt, mert olyan nagy volt. De ami ennél
is
fontosabb, mindannyian tudták, hogy komoly lelki
sérüléseket
szenvedett. Minden nap ment hozzá egy pszichiáter, aki be-
szélt hozzá, de Anne nem szólt egy szót sem, csak feküdt az
ágyon és a plafont vagy a falat bámulta, és a férfi egy óra
eltel-
tével minden nap elment. Anne senkinek sem mondott sem-
mit, se Faye-nek, se Wardnak, se az ikreknek, de még lionel-
nek és Johnnak sem, akik gondosan ügyeltek arra, hogy
olyan-
kor menjenek be hozzá, amikor a szülei meglátogatták.
lionel
vitt neki egy hatalmas kitömött macit, azt remélve, hogy az
nem fogja elvesztett gyermekére emlékeztetni. A kisbaba
há-
rom nappal a születése után hagyta el a kórházat. A szülők
egy
elegáns Dior márkájú kék-fehér kelengyében és két kis
takaró-
ban vitték el, amelyeket az új nagymama varrt. Anne-nek
küld-
tek egy hatalmas virágcsokrot, de ő odaadta valaki másnak.
Nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse rájuk. Gyűlölte
magát
azért, amit tett, de az ébredése utáni első órákban olyan
vaca-
kul érezte magát, hogy soha többé nem akarta látni a
kisbabá-
ját. Csak most, miután már elvitték, szerette volna látni az
arcát,
legalább egyszer... hogy emlékezhessen rá... és ettől
könnyes
lett a szeme. Mindenki azt mondta, hogy helyesen
cselekedett,
de ő mindnyájukat gyűlölte, legfőképpen saját magát, és
ami-
kor ezt elmondta Lionelnek, Johnt sírás fojtogatta. Ha az ő
hú-
ga lett volna, akkor képes lett volna meghalni érte, és most
megpróbálta felvidítani. Még ha a viccei egy kicsit durvák is
voltak, tiszta szívből jöttek. Szörnyen sajnálta Anne-t.
- Bármikor átalakíthatjuk a szobádat feketére. A boltban van
egy nagy darab fekete kordbársonyom... az ablakokra tehe-
tünk fekete tüllfüggönyöket, egy-két helyre meg kibiggyesz-
tünk néhány kis fekete pókot. - John művészi ábrázattal
rápil-
lantott Anne-re, aki egy hete most először elnevette magát,
amikor haza kellett mennie, akkor Faye és Ward mentek
érte.
Aznap még korábban a szülők, de legalábbis Faye, beszéltek
Lionellel és elmondták, hogy most már hazaviszik Anne-t.
Lionel meg John nyugodtan kiadhatják a szobát egy barát-
nak, vagy azt csinálhatnak vele, amit akarnak. A célt
elérték.
Anne-nek most már haza kellett mennie, hogy újrakezel-
lük az életét.
Anne még jobban elkeseredett, amikor ezt megtudta, de
nem volt ereje vitatkozni. A következő néhány hétben ült a
szobájában, legtöbbször nem evett semmit, az ikreket
elküldte
a pokolba, ha benéztek hozzá, hogy köszönjenek neki.
kétségtelenül ritkán fordult elő, bár Vanessa tényleg
többször is
próbálkozott. Próbált közelebb kerülni Anne-hez lemezekkel
meg
könyvekkel és egyszer-kétszer még virágcsokrokkal is.
Anne határozottan ellenállt minden olyan kísérletnek, hogy
ajándékokkal levegyék a lábáról. Mindenki előtt bezárta a
szí-
vét. Hálaadás ünnepén vett részt először újra a családi
vacso-
rán. Lionel érthető okokból nem volt ott, mint ahogy Greg
sem, akinek valamilyen fontos meccse volt, úgyhogy Anne,
amilyen gyorsan csak lehetett, visszavonult a szobájába.
Nem
tudott miről beszélgetni velük, még Vanessával sem, aki
pedig
nagyon igyekezett, és anyjával sem, akinek a szemében
még
mindig látszott a szenvedés. Anne mindnyájukat gyűlölte.
Csak a gyerekére tudott gondolni, akiről le kellett mondania.
Éppen öthetes volt. Azon gondolkodott, vajon egész
életében
emlékezni fog-e arra, hogy pontosan hány éves. Már
majdnem
le tudott ülni, és az már valami, mondta neki Lionel, amikor
benézett hozzá, mert tudta, hogy az apjuk nincs otthon.
Ward
tisztában volt azzal, hogy Lionel meg fogja látogatni Anne-t,
denem szólt semmit, csak úgy irányította a dolgokat, hogy
ne
kelljen vele vagy Johnnal találkoznia. Még mindig nem gon-
dolta meg magát, és amikor karácsonykor Faye könyörgött
ne-
ki, hogy hadd hívja meg Lionelt az ünnepi vacsorára, a férfi
hajthatatlan maradt.
- Én állást foglaltam, és ahhoz kívánom tartani magam.
Nem tudom elfogadni az ő életformáját, és azt akarom, hogy
az egész család tudja, Faye. - Hajthatatlan volt, pedig Faye
éjel-nappal vitatkozott vele erről. Ward sem volt mindig egy
uent. Nemegyszer elárulta őt. De a férje kikelt magából,
hogy
hogy meri összehasonlítani az ő heteroszexuális
meggondolat-
lanságát Lionel homoszexualitásával.
- Csak arra szeretnék rámutatni, hogy te is ember vagy.
- De ő homokos, a fenébe is! - Még mindig sírni szeretett
volna, ha rágondolt.
- Meleg.
- Beteg, és nem akarom látni a házamban. Megértetted már
végre?
Semmi értelme sem volt. Egy fikarcnyit sem változott a
hely-
zet. Faye néha már-már sajnálta, hogy Ward visszament
hozzá.
A házasságuk semmiképpen sem lesz már olyan, mint
régen,
és Lionel ügye ebben egyáltalán nem segített. Állandó
forrása
volt a köztük lévő súrlódásoknak és elkeseredéseknek.
Szeren-
csére hozzáfogtak egy újabb filmhez, és Faye legtöbbször
nem
volt otthon. Ezért hálás volt Lionelnek, hogy időnként
benézett
hozzájuk. Valakinek beszélgetnie kellett Anne-nel, aki
szörnyű
megpróbáltatáson ment keresztül, és Lionelnek mindig
sikerült
szóra bírnia. Ugyanakkor nagyon rosszallotta, hogy be kell
zárnia Lionel előtt az ajtót, amiért gyűlölte a férjét, és most
is
dühösen nézett rá. Mégis, miközben haragudott rá, még
min-
dig érezte, hogy szereti. Ward Thayer olyan régóta
jelentette
számára az egész világot, hogy akár bűnös, akár szent, nem
tudta elképzelni az életét nélküle.
Így aztán karácsony estéjén Lionel nem volt ott, és amint a
család felállt az asztaltól, Anne elment hozzájuk. Wellsék el-
nézést kértek, hogy nem hívták meg Lionelt, bár a fiukat
szívesen látták volna, de valahogy a szeretőjével együtt
túlságosan
nyilvánvaló lett volna, még az ő számukra is. Úgyhogy John
és
Lionel kettesben ünnepelték a karácsonyt. Vacsora után
nem
csak Anne csatlakozott hozzájuk, hanem John néhány
helyi barátja meg Li egyik meleg barátja az egyetemről.
Anne egy tucat meleg férfi között találta magát, de egyálta-
lán nem érezte, hogy kínos lett volna. Sokkal jobban érezte
magát közöttük, mint a családja többi tagjával. Egyre inkább
visszanyerte eredeti énjét. Leadta az összes felesleget, amit
fel-
szedett, és a szeme is csillogóbb lett. Idősebbnek látszott a
ko-
ránál, és sokkal érettebbnek. Néhány hét múlva lesz tizenöt
éves, és hamarosan visszamegy a régi iskolájába, hogy
befe-
jezze a nyolcadik osztályt. Nagyon félt tőle. Másfél évvel
volt
idősebb mindenkinél, de Lionel azt mondta, hogy csak
szorít-
sa össze a fogát és menjen, és bizonyos értelemben Anne
mi-
atta volt hajlandó megtenni.
A fiúk megengedték, hogy igyon egy fél pohár pezsgőt.
Anne
egy kicsivel kilenc utánig maradt náluk. Az összegyűjtött
pén-
zéből vett a bátyjának egy kasmírsálat, Johnnak pedig egy
gyö-
nyörű ezüsttol lat a Tiffanyban. Ők voltak az egyetlen
barátai,
a családja, akik számítottak neki. John vitte haza Anne-t a
használt VW bogárhátújával, Lionel pedig otthon maradt a
vendégekkel. Anne tudta, hogy a buli még órákig fog
tartani,
de Lionel azt akarta, hogy hazamenjen. Szerinte nem neki
va-
lók az ilyen bulik, mert néha eléggé szabadszájúak voltak,és
nem mindegyik barátjuk viselkedett olyan diszkréten, mint
Lionel és John. Anne megölelte a bátyját, amikor elment,
John-
nak pedig puszit adott az arcára, amikor kiszállt az autóból.
- Boldog karácsonyt, kislány! - mondta John, és rámosoly-
gott.
- Neked is - válaszolta Anne, majd gyorsan megölelte, kiug-
rott a kocsiból, és szaladt fel a szobájába, hogy felpróbálja
az
ajándékokat. A bátyjától egy gyönyörű, finom rózsaszín
Anger-
rapulóvert kapott egy hozzá illő kendővel, Johntól pedig, egy
kis gyöngy fülbevalót. Alig várta, hogy felvehesse, és amikor
megtette, illegette magát a tükör előtt és boldogan
mosolygott.
Annyira örült az ajándékainak, hogy észre sem vette, amikor
nővére bement a szobába. Val volt az, aki nézte, ahogy gyö-
nyörködik magában. Val ideges volt, és nagyon rossz kedvű.
Greg azt ígérte neki, hogy őt is magával viszi a baráti
társasá-
gával, de az utolsó pillanatban visszakozott. Vanessának
randija volt az egyik komoly udvarlójával, így Val otthon
rosto-
kolhatott. Még a szüleik is elmentek a barátaikhoz egy
ítalra,
csak ők ketten maradtak otthon. Val nézte Anne-t.
- Honnan van a pulóvered meg a kendőd? Szerette volna
felpróbálni, de tudta, hogy Anne soha nem ajánlaná fel.
Vanessa ruháit bármikor kölcsönvehette, de Anne többnyire
zárva tartotta a szobáját, és soha nem ajánlott fel nekik
sem-
mit, és nem is kért tőlük semmit. Teljesen magába zárkózott,
mint mindig, de most talán még jobban.
- Lioneltől kaptam.
- Még mindig egymás kedvencei vagytok.
Anne-t sértette a megjegyzés, de nem látszott meg rajta.
Mint ahogy máskor sem. Remekül tudta eltitkolni az
érzelme-
it. Világéletében azt tette.
- Nem mintha te és ő bármikor közel lettetek volna egymás-
hoz. - Ez egy felnőtthöz illő megjegyzés volt, és Valerie-t
meg-
lepte a kijelentés őszintesége.
- Mi köze van annak bármihez is? Ő a bátyám, nem?
Akkor néha tehetnél érte valamit.
- Én nem érdeklem őt. Bele van pistulva a buzi barátaiba:
Takarodj a szobámból! - mondta Anne, és fenyegetően el-
Indult Val felé, aki hátralépett. Voltak olyan pillanatok,
amikor
megijedt Anne tekintetétől.
- Oké,.oké, ne kapd fel a vizet!
- Takarodj a szobámból, te kis kurva! - De most nagyon
rosszat mondott. Val szinte kővé meredt, és gonoszul nézett
Anne-re.
- Én a te helyedben nem mondanék ilyeneket. Nem én va-
gyok az, akit felcsináltak, és el kellett adni a kölykét.
Ezt már Anne nem tudta elviselni. Meg akarta ütni Valt, de
nem találta el, a nővére pedig elkapta a karját és nekivágta
az
ajtónak. Hangos reccsenés hallatszott, és mind a ketten
rémül-
ten néztek, miközben Anne kiszabadította a karját és
mégegy-
szer ütött. Ezúttal nem vétette el. Ököl lel Val arcába vágott,
az-
tán a karját fogva ránézett. - Ha legközelebb így beszélsz
velem
megöllek, te kis szemét, megértetted? - Val olyan fájdalmas
pontot érintett, hogy Anne képes is lett volna beváltania az
ígé-
retét, de ekkor megjelent Faye és Ward. Látták Val arcát és
hogy Anne fájdalmasan a karját markolássza, amiből nem
volt
nehéz rájönni, hogy veszekedtek. Mindkettőt leszidták,
aztán
Ward jeges pakolást készített mind a két lánynak, de Faye
ra-
gaszkodott hozzá, hogy Anne-t vigyék be a kórházba
megrön
genezni a karját. Kiderült, hogy nagyon csúnyán
meghúzódott,
de nem tört el, és bekötötték. Éjfélre ismét otthon voltak, de
alig léptek be az ajtón, amikor megszólalt a telefon. Mary
Wells telefonált teljesen hisztérikus hangon. Faye először
nem
is értette, hogy mit mondott... valami tűzről beszélt... meg,
karácsonyfáról... aztán hideg futott végig a hátán... vajon az
ő
házukban vagy Johnéknál? Faye elkezdett kiabálni a
telefonba,
hogy megpróbálja megtudni, mi történt, de végül Bob vette
át
a kagylót. Nem is takargatta, hogy sír, miközben Ward
felvette
a másik kagylót, és egyszerre hallották, amit mondott.
- A fiúk karácsonyfája meggyulladt. Bekapcsolva hagyták az
égőket, amikor lefeküdtek. John... - Bob alig tudta folytatni,
és
Wardék hal lották, hogy a felesége ott zokog mögötte, és
vala-
honnan a távolból, nagyon messziről karácsonyi dal hallat-
szott. Barátok voltak náluk, amikor megkapták a hírt, és
senki-
nek sem jutott eszébe kikapcsolni a zenét. - John meghalt.
- Uramisten... nem... és Li? - suttogta Faye,
Ward pedig lehunyta a szemét.
- Csúnyán megégett, de életben van. Gondoltuk szólunk
nektek... Most hívtak bennünket... a rendőrség azt mondta:
- Faye nem tudta tovább hallgatni, lehuppant egy székre,
Anne
pedig rémülten nézte. Mindenki megfeledkezett róla, ő
pedig
csak nézte az anyját.
- Mi történt?
- Baleset történt. Li megégett. - Faye alig tudta felfogni az
egészet, és zihálva vette a levegőt. Egy pillanatra azt hitte,
hogy kö-
zölni fogják vele, hogy Li meghalt... de John volt az... John,
szegény fiú...
- Mi történt?- kérdezte Anne most már kiabálva, mire az ik-
rek megjelentek a lépcső tetején. Faye hitetlenkedve nézte
a lá-
nyokat. Az nem lehet. Csupán néhány órája beszélt vele.
- Nem tudom... Li és John karácsonyfája meggyulladt és
John meghalt... Lionelt kórházba vitték... - Miközben a lá-
nyok sírtak, Faye felpattant, Vanessa ösztönösen magához
ölel-
te Anne-t, aki nem tiltakozott. Faye odafordult Wardhoz, aki
csendesen sírt, mialatt újra elővette a kocsikulcsát. Egy perc
múlva már el is mentek, Anne pedig lefeküdt a kanapéra és
sírt, miközben Vanessa egyik kezével a haját simogatta, a
má-
sikkal Val kezét fogta.
A kórházban a szülők megtudták, hogy Lionel súlyos égési
sérüléseket szenvedett a karján és a lábán. Egyfolytában
zoko-
gott, mialatt megpróbálta elmagyarázni Faye-nek, hogy my
tör-
tént.
- Anya, én megpróbáltam... próbáltam... Ó, istenem, anya...
de a füst olyan sűrű volt... nem kaptam levegőt... - Miközben
mindketten zokogtak, Lionel elmesélte, hogy mekkora füst
volt, hogy miként próbálta meg Johnt szájon keresztüli léle-
geztetéssel magához téríteni, miután kihúzta a házból, de
már
túl késő volt, és ő is alig kapott levegőt. Amikor a tűzoltók
megérkeztek, ő elájult és a kórházban tért magához, ahol az
egyik nővér véletlenül kibökte, hogy John belehalt a
füstmér-
gezésbe. - Soha nem fogom magamnak megbocsátani,
anya...
az én hibám volt... elfelejtettem kikapcsolni az égőket a
fán...
- Megint hatalmába kerítette a hatalmas veszteség, és
miköz-
ben Faye ott ült mellette, vele együtt sírt, nyugtatgatta, és
amennyire a kötések és a kenőcsök engedték, magához
ölel-
te, úgy tűnt, hogy Lionel semmit sem hall az egészből.
Annyi-
ra magánkívül volt John halála miatt, hogy még az égési fáj-
dalmakat sem érezte. Ward ott állt mellettük tehetetlenül,
nézte, ahogy Faye és a fia együtt sírnak, és hónapok óta elő-
ször valamit érzett a fia iránt. Gyengéden ránézett, és
hirtelen
eszébe jutott, hogy milyen is volt régen... szaladgált a fü-
vön... a régi házuknál játszott a pónifogattal, mielőtt minden
megváltozott volna... és most ez ugyanaz a fiú volt, csak
köz-
ben férfi lett belőle, és már nem értették meg egymást. De
er-
re nehéz volt gondolni most, amikor itt feküdt az ágyon és
sírt,
hadonászott a bekötözött karjával, és végül Ward a karjaiba
vette és szorosan magához ölelte, miközben potyogtak a
könnyei. Faye nézte őket, s fájó szívvel gondolt arra, hogy
mi
történt Johnnal... és bűntudata volt, amiért hálát adott azért,
hogy nem az ő fiával történt.
 
26.
A temetés lesújtó esemény volt. Faye számára ez volt a
legfáj-
dalmasabb dolog az életében. Mary Wells hiszterikusan sírt,
de Bob még nála is hangosabban. John négy húga úgy
nézett
ki, mintha sokk érte volna őket. Amikor leengedték a
koporsót,
Mary rá akarta magát vetni, és úgy kellett visszafogni.
Lionel is
ott állt soványan és sápadtan egy fekete öltönyben,
amelyről
Faye nem is tudott, és azt hitte, mindjárt elájul. Hirtelen
döb-
benten vette észre, hogy azon a kezén, amelyik nem volt
be-
kötve, Lionel egy vékony arany jegygyűrűt viselt. Faye nem
tudta, vajon Ward látta-e már, de miközben nézte a fia
arcát, ő
tudta, hogy mit jelent, és hogy mit jelentett neki John. Ez
volt
Lionel addigi életében a legnagyobb tragédia, és
valószínűleg
a legrosszabb, amit valaha el kell viselnie.
Anne olyan közel állt Lionelhez, amennyire csak tudott, mi-
közben csendesen sírt a zsebkendőjébe és figyelte a bátyját,
hogy jól van-e. Az pedig nem volt kérdéses, hogy mi lesz ez-
után. Ward és Faye az előző este megbeszélték, hogy Lionel
egy kis időre hazamegy. A temetés után ő és Ward
elmennek
sétálni. Greg szinte azonnal eltűnt, ahogy hazaértek a
temetés-
ről. Élete nagy részében John a barátja volt, de most nem
érzett
különösebben nagy fájdalmat.
- Mit mondhatnék? - mondta Valnek vállrándítva a temetés
után. - A srác egy hülye buzi volt. - De valamikor a barátja is
volt, és Valerie emlékezett rá, hogy ő mennyire bele volt
esve
Johnba, de hiába. Most már mindnyájan tudták, hogy miért.
Faye titokban szemmel tartotta Anne-t, aki az elmúlt hó--
napokban sok mindenen ment keresztül, de úgy tűnt, hogy
most
rendbe jött... nem úgy, mint Lionel, aki esetlenül lépkedett
az
apja mellett, és képtelen volt másra gondolni, mint arra,
hogy
miként küzdött a lángok ellen, és hogy nem sikerült odajutni
Johnhoz. A John halálát követő három napban újra meg újra
végiggondolta az egészet. Soha nem teheti meg, hogy
elfelejt-
se... soha... minden az ő hibája volt... elfelejtette kikapcsolni
a karácsonyfaégőket, amikor lefeküdtek... túl sok bort
ittak...
és azok az átkozott kis rohadt pislogó lámpák... miért nem
ju-
tott az eszébe... az ő hibája volt... ezzel az erővel puszta
kéz-
zel is megölhette volna Johnt.
Ugyanezt elmondta az apjának is. Sok mindenben eltértek
egymástól Warddal, de valakinek el kellett mondania. azt
sze-
rette volna tudni, vajon John szülei őt okolják-e.
- Tudod, muszáj nekik. - Lionel megtört tekintettel nézett
az apjára, és Ward úgy érezte, hogy a szíve meglágyult a fia
iránt,
akit annyira próbált meggyűlölni az elmúlt év során. Most az
egyik meghalt, és véget kellett vetni a dolognak. Faye-nek
igaza volt. Szerencsések voltak, hogy nem Li halt meg. Ezek
a
ve-
le töltött percek ajándéknak számítottak.
- Az elmúlt évben sok mindenért benneteket okoltunk, de
nem volt igazunk - mondta Ward nagyot sóhajtva, és az út
menti fákat nézte, amelyek mellett elsétáltak. Az könnyebb
volt, mint a fia szemébe nézni, amit majdnem pontosan egy
éve nem tett meg, még azután sem, hogy Li és John
megmen-
tették Anne-t. - Nem értettem meg, hogy mitől lettél az aki
vagy. Azt hittem, az én hibám volt, ezért rajtad töltöttem ki
a
bosszúmat... és tévedtem... - Ránézett Lionelre és látta,
hogy
a fiú arcán lassan csorognak lefelé a könnyek, akárcsak az
övén. -Tévedtem, amikor magamat hibáztattam, mint ahogy
te
istévedsz, ha most magadat hibáztatod. Te semmit sem
tehet-
tél, Li... - Megálltak, és Ward megfogta Lionel kezét. -Tudom,
hogy biztosan mindent megpróbáltál - mondta, és elcsuklott
a
hangja. -Tudom, hogy mennyire szeretted Johnt. - Nem akar-
ta, de tudta. Aztán odahúzta magához Lionelt, az arcuk
össze-
ért, a mellkasukon érezték a másik szívdobogását, és
egymás
vállára hullajtották a könnyeiket. Lionel ránézett az apjára,
és
megint olyan volt, mint kisfiúkorában.
- Apa, én megpróbáltam... tényleg... de nem tudtam elég
gyorsan kihozni... - Heves zokogásban tört ki, Ward pedig
szorosan magához ölelte, mintha védelmezné, hogy baja ne
essék.
- Tudom, fiam... tudom, hogy megpróbáltad... - Nem lett
volna értelme azt mondani, hogy rendben van. John
számára so-
ha többé nem lesz rendben. Lionel pedig úgy érezte, hogy
ebből
soha nem fog felépülni. Ezt a veszteséget senki sem fogja
elfelej-
teni, olyan lecke volt, amelyért drága árat kellett fizetni.
Amikor visszamentek a házba, a többiek már várták őket.
Aznap este csendben költötték el a vacsorát, aztán
mindenki
visszavonult a saját szobájába. Lionelnek szinte mindene el-
pusztult a tűzben, kivéve azt a néhány dolgot, amit a szülei
há-
zában felejtett, néhány ékszert, amelyek elfeketedtek a
füst-
ben, de nem vesztek el, valamint az autóját, amely most a
ház
előtt parkolt. Most a régi szobájában aludt. Faye szótlanul
be-
vásárolt neki a következő három napban, és vett néhány
dol-
got, amiről tudta, hogy szüksége lesz rá, és a fia hálás volt
ér-
te, Ward is kölcsönadott neki ezt-azt, és a két férfi több időt
töltött együtt, mint amennyit hosszú ideje összesen.
Greg visszament az egyetemre, és a születésnapján Anne is
újra iskolába ment, egy év óta először. Nehéz és fájdalmas
volt
számára, de ezt kellett tennie. Legalább elterelte a gondola-
tait. Néhány hét múlva Lionel karjáról is levették a kötést. A
se-
bek még megvoltak, és mindenki láthatta, nem úgy, mint
azo-
kat, amelyek a lelke mélyén húzódtak meg. Senki nem
hozta
szóba, hogy nem ment vissza az egyetemre, de még nem
volt
rá felkészülve.
Mindnyájuknak nagy meglepetést okozott, amikor egyik
nap Wardot elhívta ebédelni. Ültek egymással szemben a
Polo
Lounge-ban, és Lionel sokkal idősebbnek látszott a koránál,
miközben Ward szótlanul figyelte. Most sem értette jobban a
fia életmódját, mint azelőtt, és sajnálta, hogy ezt az utat vá-
lasztotta, de most már tisztelte is érte. Tetszett neki Lionel
ér-
tékrendszere, a nézetei és az érvelése, de annál nagyobb
csa-
lódást érzett, amikor Lionel közölte vele, hogy nem megy
visz-
sza az egyetemre.
- Rengeteget gondolkodtam rajta, apa, és azt akartam, hogy
te tudd meg elsőként.
- De miért? Már csak másfél éved van hátra. Az nem olyan
sok. Most csak ki vagy borulva. - Legalábbis azt remélte,
hogy
az az oka. De Lionel megrázta a fejét.
- Nem tudok visszamenni, apa. Én már nem tartozom oda.
Ajánlatot kaptam, hogy dolgozzak egy filmen, és most
aztaka-
rom csinálni.
- Aztán mi lesz? Három hónap múlva befejezed, és majd
munka nélkül leszel? - Ward jól ismerte ezt az üzletágat.
- Pont úgy, mint te. Igaz, apa? - viccelődött Lionel.
Ward elmosolyodott, de ennek ellenére nem örült a hírnek,
bár tisztelte Lionelben, hogy úgy beszélt vele, mint férfi a
férfival. - Egyszerűen elegem van az egyetemből. Ki akarom
pró-
bálni magamat.
- Még csak húszéves vagy. Minek úgy sietni? - De mindket-
ten tudták, hogy korához képest már sok mindent megélt,
rész-
ben John miatt. Szenvedett és elvesztett valakit, akit nagyon
szeretett. Nem tudott újra gyerek lenni, bármennyire is
szeret-
te volna Ward, és bár nem akarta beismerni, ezt ő is tudta.
John
halála mindenkit megváltoztatott, s ez tette lehetővé, hogy
új-
ra közel kerüljön a fiához. De Lionel már nem lesz olyan
fiatal
és gondtalan, mint amilyen azelőtt volt. Lehet, hogy igaza
van,
hogy otthagyja az egyetemet, de azért Ward nagyon
sajnálta.
Sajnálom, fiam, hogy így döntöttél.
- Tudtam, hogy sajnálni fogod, apa.
- Ki ajánlotta fel az állást?
Lionel elvigyorodott.
- A Fox. - Persze, a konkurrencia. Ward elnevette magát, a
szívéhez kapott, mintha meglőtték volna.
- Micsoda csapás! Bárcsak kimaradnál ebből az átkozott
üzletből. - Ward ezt komolyan mondta, de Lionel megvonta
a
vál lát.
- Te meg anya látszólag nagyon szeretitek.
- És néha rendesen bele is fáradunk. - Egy ideje már ez volt
az érzése és rá akarta beszélni Faye-t, hogy utazzon el vele
va-
lahova. Éppen befejezett egy filmet, és egy darabig szabad
lesz, tehát most nincsenek kifogások. Amikor ránézett
Lionel-
re, Wardnak hirtelen egy ötlete támadt. - Ugye nem akarsz
azonnal elköltözni?
- Arra gondoltam, hogy a napokban összepakolok és kere-
sek magamnak egy lakást. Nem akarok az utatokban lenni.
-Szó sincs róla. - Ward bocsánatkérően rámosolygott Lio-
nelre, és eszébe jutott, milyen durva volt vele korábban. -
Haj-
landó volnál még egy hónapig maradni és vigyázni a
lányokra?
- Persze - mondta Lionel meglepődve. - De miért?
- El akarom vinni anyátokat. Szüksége van egykis kikapcso-
lódásra, és nekem is. - Amióta kilenc hónapja
visszaköltözött,
öt percet sem tölthettek együtt, úgyhogy éppen itt volt az
ide-
je, hogy elutazzanak valahova. Lionel elmosolyodott.
- Örömmel megteszem, apa. Az utazás mindkettőtöknek jót
tenne.
Ward mosolygós arccal hagyta el az éttermet. Megint bará-
tok lettek. Olyan barátok, amilyenek azelőtt sem voltak. Két
egyenrangú férfi... bármilyen furcsának is tűnt. Aznap este
Ward elmondta Faye-nek a terveit.
- És nem akarok semmiféle ellenérvet hallani. Nincs kifo-
gás. Egy szót sem akarok hallani a munkáról, vagy a
gyerekek-
ről, vagy a színészekről, akikkel a forgatókönyvről kell
beszél-
ned. Két hét múlva elindulunk. - Még aznap délután megren-
delte a jegyeket. Az úti cél Párizs, Róma és Svájc volt, és
ahelyett, hogy vitatkozott volna, Faye szeme felcsillant.
- Komolyan mondod?
- Igen. És ha nem jössz jószántadból, akkor elrabollak. Há-
rom, esetleg négy hétig leszünk oda. - Délután titokban
meg-
nézte az asszony határidőnaplóját és tudta, hogy annyi ideig
távollehet.
Faye aznap este könnyedebb léptekkel követte a lépcsőn fel-
felé Wardot, és a hálóingében piruettezett, miközben a férfi
Párizzsal és Rómával ugratta.
- Túl régen csináltunk már ilyesmit, Faye.
- Tudom - mondta az asszony, majd leült az ágyra és nézte
Wardot. Egyszer-kétszer már majdnem elveszítették
egymást,
majdnem két gyermeket is... egy lányt... meg egy fiút... le-
mondtak egy unokáról, és a fiuk szerelme is meghalt.
Egyikő-
jüknek sem volt ez könnyű időszak. És ha bárki egy évvel
ko-
rábban azt kérdezte volna tőle, hogy megmenthető-e még a
házasságuk, akkor azt mondta volna, hogy nem. De most,
mikor nézte Wardot, tudta, hogy még mindig szereti ezt a
fér-
fit, minden hibájával együtt, a viszonyai ellenére, és azok
után,
hogy elhagyta, még a fiára zúdított haragja ellenére is.
Szeret-
te Ward Thayert. Évek óta szerette, és valószínűleg szeretni
is
fogja, Huszonkét év után kevés illúziója maradt vele kapcso-
latban, de olyannak szerette, amilyen volt. És aznap éjjel,
ami-
kor bebújtak az ágyba, úgy szeretkeztek, ahogy sok-sok
évvel
azelőtt.
 
27.
Párizs elragadó volt azon a tavaszon, amikor végigsétáltak a
Szajna partján, bementek a Les Halles-ba hagymalevest
enni,
kószáltak a Champs Élysées-n, benéztek a Diorba, a
fouquet-
ban ebédeltek és vagy a Maxim-ban, vagy a Brasserie Lipp-
ben vacsoráztak. Beültek a Café Flore-ba és a Deux Magots-
ba,
ahol sajtot és bort fogyasztottak, s közben nevetgéltek,
ölellkez-
tek és csókolóztak. Pontosan olyan volt, amilyet Ward
szeretett
volna, egy második nászút, egy olyan hely, ahol
elfelejthették az
elmúlt egy-két év minden szomorúságát, a gyerekeket, a
filme-
ket, a kötelezettségeket, és amikor Lausanne-ba értek, a
Leman-ban ülve Faye kinézett az ablakon, majd
rámosolygott
Wardra.
- Tudod, örülök, hogy feleségül mentem hozzád - mondta
tárgyilagos hangon, miközben a kávéját kortyolta és
croissant-t
evett, mire a férfi elnevette magát.
- Ennek nagyon örülök. Mi vitt rá erre a döntésre?
- Hát - kezdte Faye elgondolkodva és elnézett a tó felett,
mert kedves ember vagy. Néha csúnyán összekuszálod a
dol-
gokat, de elég okos és tisztességes vagy ahhoz, hogy ahhoz
visszafordulj, és rendbe hozd, amit elrontottál. - Faye
Lionelre
gondolt, és nagyon örült annak, hogy Ward és a fiú megint
ba-
rátok lettek. De a férje viszonyaira is célzott.
- Nagyon igyekszem. De nem vagyok olyan okos, mint te
néha, Faye.
- Marhaság.
- Úgy beszélsz, mint Val - mondta Ward rosszalló tekintet-
tel, az asszony pedig nevetett.
- Hát én sem vagyok okosabb nálad. Csak néha csökönyö-
sebb.
- Bennem nem mindig van meg az a kitartás, ami benned
megvan. Néha szeretnék elszaladni. - Eddig kétszer
megtette,
de a felesége mindig visszafogadta, amiért ő nagyon hálás
volt.
De amit Faye ezután mondott, azon nagyon meglepődött.
- Tudod, néha én is szeretnék elszaladni. De aztán amiatt
aggódok, hogy mi lenne, ha megtenném... ki vigyázna
vajon-
Anne-re... Vanessára... Gregre... Lionelre... - Rámosolygott
a férjére. - És rád. Valahogy olyan átkozottul önző vagyok,
hogy
arra gondolok, semmi sem működne megfelelően, ha
elmen-
nék, ami persze nem igaz, de ez tartja bennem a lelket.
- Örülök - mondta Ward mosolyogva, és megfogta Faye
kezét. Ennyi év után is szerelmesek voltak egymásba. - Mert
igazad van. Semmi sem működne rendesen, ha te eltűnnél,
és én
nagyon örülök, hogy soha nem tetted meg.
- Lehet, hogy egyszer megteszem. Lelépek és vad szerelmi
viszonyt kezdek egy díszlettologatóval. - Elnevette magát
erre
agondolatra, de a férfi nem mulatott rajta.
- Néhányszor aggódtam is ilyesmi miatt. Van néhány szí-
nész, akinek nem nagyon örülök, hogy veled dolgozik. -
Ward
első alkalommal vallotta ezt be, Faye-nek pedig jólesett a
meg-
jegyzés.
- Én mindig jól viselkedem.
- Tudom. Ezért próbálok rád annyira vigyázni.
- Ó, tényleg? - Játékosan meghúzta férje fülét, aki viszont
megcsókolta, aztán egy kicsivel később bementek, és
teljesen
megfeledkeztek a Lac Leman-ról és az Alpokról, a
gyerekeikről
és a karrierjükről. A fennmaradó néhány napban, amíg még
külföldön voltak, csak egymásra gondoltak, és mind a ketten
sajnálták, amikor felszálltak a hazafelé induló repülőgépre. -
Ugye szép vakációnk volt, szerelmem?
- Igen - felelte Ward mosolyogva, mire Faye belekarolt, és a
vállára hajtotta a fejét.
- Szeretném, ha egész életemben csak ezt csinálnánk.
-A, nem - nevetett Ward - te abba teljesen beleőrülnél. A
jövő héten már nyakig benne leszel az új filmedben, azt
fogod
hajtogatni, hogy senkivel sem lehet normálisan dolgozni,
hogy
egyik jelmez sem stimmel, büdös a díszlet, nem jók a
helyszí-
ne és senki sem tudja a szerepét. Gyökerestől fogod kitépni
a gyönyörű szőke hajadat. És ha ez nem lenne, akkor halálra
unnád magad... igaz? - Faye jót nevetett azon, milyen
ponto-
san megfogalmazta, hogy miként dolgozik.
Nos, lehet, hogy még nem jutottam el odáig, hogy vissza-
vonuljak, de egyszer majd...
Majd szólj, ha tudod, hogy mikor.
- Szólni fogok. - És Faye tekintete azt sugallta, mintha tud-
ná, hogy mikor.
De Wardnak igaza volt. Az élet úgy zajlott, ahogy ő leírta:
Faye teljesen bedilizett, a legjobb sztárjával állandó
nehézsé-
gei voltak, két másik színész kábítószerezett, egy harmadik
be-
rugott a forgatáson és minden ebéd után részegen jelent
meg,
A teljes díszlet leégett, a szakszervezetek pedig azzal fenye-
getőztek, hogy sztrájkolni fognak. Az élet visszatért a
normális
kerékvágásba, de az utazás után mindketten újjáéledtek.
Lionel ügyesen kézben tartotta a lányokat, mire visszaértek.
úgy tűnt, hogy Anne beilleszkedett az iskolába, az ikrek töb-
bé kevésbé rendesen viselkedtek, Gregről jókat hallottak.
Lionel ismét elköltözött, talált magának egy helyet, és bár
Faye
tudta, hogy John nélkül nagyon magányos lesz, úgy
gondolta,
hogy jót fog tenni neki az új helyzet. A Foxnak dolgozott egy
filmen, és amikor telefonált, azt mondta, hogy jól halad.
Egye-
dül az volt a probléma, hogy Anne oda akart költözni Lionel-
hez. Lionel lebeszélte róla, mondván, hogy Anne most már
nem tartozik hozzá, hogy mindkettőjüknek a saját életüket
kell
élniük, hogy egy darabig jó volt együtt, de most már nem
lehet.
Most Anne-nek az a dolga, hogy új életet építsen fel
magának
az iskolában, szerezzen új barátokat, vagy ha úgy gondolja,
elevenítse fel a régi barátságait. Most már a szüleihez
tartozik,
mondta Lionel.
Egy szombat délután költözött el otthonról, miközben
Anne könnyes szemekkel nézte, a nap további részét pedig
a
szobájában töltötte. Másnap azonban az egyik barátnőjével
moziba ment, és Faye arra a következtetésre jutott, hogy
van
remény. Anne hosszú ideje nem is említette a terhességét,
nem beszélt a kisbabáról, akiről lemondott, és Faye abban
re-
ménykedett, hogy talán elfelejti az egészet, ha az
egyáltalán
lehetséges.
Faye maga is próbálta elfelejteni, amikor belevetette magát
a
filmjébe, és csak az Oscar-díj átadási ünnepség alkalmával
tar-
tott szünetet, amely abban az évben a Santa Monica-i Civic
Auditorium-ban volt. Rávette Lionelt és az ikreket, hogy
men-
jenek el a gálára. Úgy gondolta, hogy Anne még túl fiatal,
úgy-
hogy ő otthon maradt teljesen egyedül, és mint mindig,
most
sem volt hajlandó megnézni a díjkiosztást a tévében.
Faye nem gondolt arra, hogy nyerni fog, és aznap este öltöz-
ködés közben egyfolytában arról beszélt Wardnak, hogy ne-
vetséges belelovallni magát az embernek, mert már
úgysem je-
lentett semmit az Oscar-díj... nem olyan volt, mint
fiatalkorá-
ban... amikor színésznő volt... amikor először kapta meg.
- És végül is - mondta férjére nézve, aki éppen egy gyöngy
nyakláncot kapcsolt be a nyakán - már kettőt nyertem.
- Kis hencegő - ugratta Ward, Faye pedig elpirult.
- Nem úgy gondoltam. - Elragadóan nézett ki fekete bár-
sonyruhájában, amely jól kiadta még mindig kemény és
töké-
letesen gömbölyded melleit, a férfi pedig benyúlt a ruhája
alá,
mire Faye elhessegette. Tökéletesen akart kinézni aznap
este.
Mindenki gyönyörű és fiatal lesz, ő meg már negyvenhét
éves
volt... negyvenhét... hogy szaladt el ilyen gyorsan az idő?
Mintha csak tavaly lett volna huszonkettő... meg huszonöt,
amikor őrülten szerelmes volt Ward Thayerbe... és minden
es-
te a Mocambó-ban táncoltak. Álmodozó pillantást vetett
Ward-
ra, a múltra emlékezve, mire a férfi gyengéden megpuszilta
a
nyakát.
- Gyönyörű vagy ma este, szerelmem. És szerintem nyerni
fogsz.
- Ne mondd ezt! - Gondolni sem akart rá. De minden olyan
csodálatos volt közöttük, amióta visszajöttek az utazásból.
Egyfajta idilli állapotban voltak, amiből néha mindenki mást
kizártak, de az asszony egyáltalán nem bánta. Szeretett
kettes-
ben lenni a férjével, annak ellenére, hogy imádta a
gyerekeit.
De néha szükség volt arra, hogy csak kettesben legyenek.
Ami-
kor elindultak otthonról az ikrekkel, akik hosszú ruhát
viseltek,
nyakukban az anyjuktól kölcsönkapott gyöngysorral, Faye
lát-
ta, hogy Anne a szobájában áll, és odament hozzá
elköszönni.
Úgy nézett ki, mint egy eltévedt magányos gyermek, és
Faye
sajnálta, hogy őt nem vitték magukkal, de olyan fiatal volt
még, csak tizenöt... és különben is hétfő este volt, mondta
Wardnak. Anne-nek másnap iskolába kellett mennie. Ennek
ellenére szemrehányást tett magának, amiért nem viszik őt
is
magukkal.
- Jó éjszakát, kicsim. - Idegesen megpuszilta Anne-t, aki fel-
nézett rá azzal a zavart tekintettel, amellyel mintha mindig
azt
kérdezte volna, hogy ki vagy te. Faye abban bízott, hogy
azok
után, hogy végig ott volt mellette a szüléskor, barátok
lesznek,
de nem így alakult. Anne titokban az anyját hibáztatta azért,
hogy le kellett mondania a gyermekéről, és amint hazaértek
a
kórházból, az ajtók újra becsukódtak Nem lehetett közelebb
kerülni hozzá. Kivéve persze Líonelt. Ő volt az apja és az
any-
nya egy személyben.
- Sok szerencsét, anya - szaladt ki Anne száján, amikor el-
nentek, aztán kiment a konyhába, hogy egyen valamit.
Útközben vették fel Lionelt, aki nagyon elegáns volt apja
egyik régi szmokingjában, és Faye Jaguárjának hátsó ülésén
cseverészett az ikrekkel, Ward pedig egész úton arra
panasz-
kodott, hogy nem megy rendesen az autó, és nem érti, mit
csináltvele Faye. Ez is olyan feszült este volt, amikor az em-
ber úgy tesz, mintha nem arra gondolna, ami valójában a fe-
jében jár. A gálán mindenki ott volt, Richard Burton és Liz
Taylor, aki öklömnyi nagyságú gyémántot viselt, és mindket-
tőt a Nem félünk a farkastól című filmben nyújtott alakításuk
miattjelölték. A Redgrave-nővérek is megjelentek, és szintén
mindkettőtjelölték... aztán Audrey Hepburn, Leslie Caron és
Mel Ferrer. Faye-t a legjobb rendezői díjra jelölték Antoine
tebouch-sal, Mike Nicholsszal és másokkal együtt. Anouk
Aimee, Ida Kaminska, a Redgrave-testvérek és Liz Taylor a
legjobb színésznői címért versengtek. Scofield, Arkin,
Burton,
Caine és Mc Queen a legjobb színészi alakításért. A
műsorve-
zető Bob Hope mindenkit jól szórakoztatott, aztán hirtelen
mintha Faye nevét szólították volna... megint ő lett a legjobb
rendező, és könnyes szemmel repült a színpad felé, még
min-
dig ajkán érezve Ward csókját. Aztán egyszer csak ott állt a
közönséget nézve, kezében szorongatva az arany szobrocs-
kát, pontosan ugyanúgy; mint réges-régen, amikor először
nyert 1942-ben a legjobb színésznőként... mintha már ezer
éve lett volna, vagy csak tegnap este... huszonöt éve... De a
borzongás ugyanaz volt.
- Köszönöm... mindnyájatoknak... a férjemnek, a csalá-
domnak, a munkatársaimnak, a barátaimnak... köszönöm!
Csillogó szemekkel lejött a színpadról, és alig emlékezett az
este hátralévő részére.
Végül hajnali kettőkor értek haza, és Faye tudta, hogy az ik-
rek számára ez túl késői időpont, de különleges este volt.
Moulin Rouge-ból felhívták Anne-t, de nem vette fel a kagy-
lót. Val szerint már biztosan aludt, de Lionel jobban ismerte
a
húgát. Ő így zárta ki őket a saját világából, ezzel vágott
vissza
azért, hogy nem vitték el magukkal. És mint ahogy az anyja,
Lionel is tudta, hogy hibát követtek el azzal, hogy otthon-
hagyták.
Hazafelé menet Lionelt letették a lakásánál, aki újra megpu-
szilta az édesanyját. Az ikrek különös módon végig
hallgattak
az úton. Vanessa félig aludt, Val pedig egész este nem szólt
semmit. Forrt benne a méreg az anyja sikere miatt. Lionel és
Vanessa tisztában voltak vele, de Faye mintha nem vette
volna
észre, hogy a lány mennyire féltékeny rá.
- Jól éreztétek magatokat, lányok? - fordult oda hozzájuk az
autóban, miközben az Oscarra gondolt, amit kapott. Elvitték,
hogy belevéssék a nevét, de még mindig olyan érzés volt,
mintha ott lenne a kezében. Teljesen hihetetlennek tűnt,
hogy
megint megtörtént vele. Most már három volt belőle.
Ragyogó
arccal nézett Valre, és meglepetten látta, hogy van valami
hű-
vös a lány tekintetében, valami, amit eddig még soha nem
lá-
tott ilyen tisztán. Ezúttal nem egyszerűen düh volt, hanem
fél-
tékenység.
- Elég jó volt. Biztosan nagyon elégedett vagy magaddal.
Ezek nem voltak kedves szavak, és senki sem hallotta belő-
lük azt, amit Faye, de Val pontosan neki szánta, és szíven ta-
lálta.
- Szerintem nagyon izgalmas, mindig az.
Val megrándította a vállát, miközben az anyjára nézett.
- Azt hallottam, hogy néha szimpátia alapján osztják ki.
Ez a megjegyzés annyira felháborító volt, hogy Faye
kinevette.
- Nem hiszem, hogy annyira lejárt volna már az én időm,
bár soha nem lehet tudni. - És persze igaz volt, mert néha
egyik évben kihagytak valakit,aztán a következőben
bepótol-
ták, bár tagadták, hogy ez így működött volna, de mindenki
érezte, hogy van benne valami. - Szerinted ez az volt, Val? -
kérdezte, lánya tekintetét fürkészve. - Szimpátia?
- Ki tudja? - Val közömbösen megrándította a vállát, és
megint kinézett az ablakon, miközben megérkeztek a ház
elé.
Bosszantotta, hogy Faye megint díjat nyert, és nem is
titkolta.
Ő szállt ki elsőként az autóból, felment a szobájába,
bezárkó-
zott, és soha többet nem beszélt az Oscarról, még Anne-nek
sem másnap. Vagy amikor a barátai említették az iskolában
és
gratuláltak neki, ami furcsa volt, mert neki semmi köze sem
volt hozzá és egyébként is mit érdekelte őt. Úgyhogy csak
megvonta a vállát és azt mondta: - Igen, na és? Nagy dolog.
-
Aztán átváltott valami olyan témára, ami érdekelte őt, mint
például a Supremes együttes. Elege volt abból, hogy
mindenki
Faye Thayerről beszélt. Nem is volt olyan nagymenő. Majd
egyszer mindnyájuknak meg fogja mutatni, hogy olyan szí-
nésznő lesz belőle, aki mellett Faye Price Thayer elbújhat.
Már
csak néhány hónapja volt addig, hogy elmehessen innen és
megmutassa nekik. Már alig várta. Majd ő megmutatja! A
po-
kolba anyával... három Oscar? És akkor mi van?
Az ikrek két hónappal azután érettségiztek, hogy Faye meg-
kapta az Oscar-díjat. Greg hazajött a nyárra, és éppen
időben
ahhoz, hogy részt vegyen a ballagási ünnepségen a régi
iskolá-
jában.
Ebben az évben a szemek szárazon maradtak. Az ünnep-
ség közepe táján Ward odahajolt Faye-hez, és azt mondta:
- Az az érzésem, hogy mi már diplomát is kaphatnánk. -
Faye halkan kuncogott, és a szemét forgatta. Wardnak igaza
volt, mert négy év múlva megint itt lesznek, Anne miatt.
Úgy
tűnt, hogy soha nem lesz vége. Két év múlva pedig Greg fog
végezni az Alabamaí Egyetemen. Úgy tűnt, mintha a fél éle-
tüket azzal töltötték volna, hogy fiatalokat nézegetnek tógá-
ban és négyszögletű kalapban felsorakozva. De megható
volt, amikor az ikrek átvették a bizonyítványukat; annak
elle-
nére, hogy már sokszor láttak ilyet. A tóga alatt mindketten
egyszerű fehér ruhát viseltek. Vanessáé teljesen sima volt
ma-
gas nyakkal és hímzett gallérral, Valerie-é egy kicsit túl ele-
gáns organdi nagyon szexi magas sarkú cipővel. De nem a
cipő volt a legnagyobb probléma, amiben Faye nem értett
ve-
le egyet. Valerie határozottan megtagadta, hogy bármilyen
egyetemre jelentkezzen akár keleten, akár nyugaton. Fotó-
modellként és színésznőként akart dolgozni és szabad idejé-
ben színésztanodába járni, de nem a UCLA dráma tanszéké-
re, hanem olyanba, ahova "igazi színészek" járnak kétforga-
tás között, hogy csiszolják a tudásukat. Biztos volt benne,
hogy egy osztályba fog járni Dustir Hoffmannel meg Robert
Redforddal, mint ahogy arról is meg volt győződve, hogy
megváltja a világot, mindazok ellenére, amiket a szülei
mondtak neki.
Heves vitákat folytattak erről az elmúlt néhány hónapban
és Val makacsabb volt mindenkinél. Kétségbeesésében
Ward
azt mondta, hogy ha nem megy egyetemre, nem fogja
támo-
gatni, de ez tökéletesen megfelelt Valerie-nek. Valaki mesélt
neki egy színésznőtanyáról Nyugat-Hollywoodban, ahol
havonta
száztizennyolc dollárért kaphat egy ágyat valamelyik szobá-
ban, ahol többen is vannak. Két színésznő szappanoperába
kapott állást, az egyik pornófilmekben dolgozott, bár Valerie
erről nem beszélt a szüleinek, az egyik tavaly nagy sztár lett
egy horrorfílmben, és volt négy másik, akik rendszeresen
modellkedtek. Faye-nek ez úgy hangzott, mint egy
bordélyház
és ezt meg is mondta a lányának, de az ikrek már majdnem
ti-
zennyolc évesek voltak, és Valerie állandóan emlékeztette
őket
erre. Ezt a vitát a szülők nem tudták megnyerni. Tudták,
hogy
egy héttel később Valerie elköltözik. Vanessa pontosan azt
tet-
te, amit eltervezett. Több egyetemre is beadta a
jelentkezését
az ország keleti részébe, mindenhová fel is vették, és ősszel
megkezdi tanulmányait a Barnard College-ban. Úgy
tervezte,
hogy június végéig otthon marad, aztán New Yorkba megy
két
hónapot dolgozni az egyetem előtt. Egy könyvkiadónál
kapott
recepciós állást, és nagyon izgatott volt miatta, Eközben
Greg
Európába készült a barátaival. Csak Anne maradt otthon.
Meg-
próbálták rábeszélni, hogy menjen el egy táborba, de azt
haj-
togatta, hogy túl öreg hozzá, és Lionellel akart kempingezni
egy-két hétig, de ő egy új Fox-filmen dolgozott, és nem volt
ideje. Ward és Faye is egy nagyszabású filmbe fogtak bele.
Az
Oscar-díj óta még nagyobb mennyiségben kapták az
ajánlato-
kat, mint azelőtt. A következő évre Faye három filmet vállalt
egymás után, és semmi szabad ideje nem maradt. Ward
meg-
említette, hogy milyen jól tették, hogy annak idején
elutaztak
Európába, és az asszony egyetértett vele.
Az ikrek ballagási bulija volt a legzajosabb, és Faye kimerül-
ten nézett férjére, amikor hajnali négykor az utolsó vendég
tá-
vozott.
- Lehet, hogy kezdünk ehhez már öregek lenni.
- Csak a magad nevében beszélj! A magam részéről úgy
látom, hogy a mai tizenhét évesek sokkal vonzóbbak, mint a
régiek.
- Nana, vigyázz magadra! - mondta Faye, és az ujjával
megfenyegette Wardot. Ötkor kellett elindulnia a munkába.
Egy nagyjelenetet akart beállítani, Ward pedig Lionellel és
Anne-nel tölti majd a napot. Valnek randevúja volt, Vanessá-
nak pedig megvoltak a maga tervei. Isten tudja, Greg merre
volt vagy kivel, de biztosan összefüggött a sporttal, a sörrel
vagy a lányokkal, és úgy tűnt, hogy viszonylag jól tudott vi-
gyázni magára, úgyhogy Faye jókedvűen ment dolgozni.
Aztán
a nyár nagyon hamar elszaladt. Valerie beköltözött abba a
la-
kásba, amelyik annyira tetszett neki, és amelyben éppen
akkor
kilenc lány lakott. Hatalmas ház volt, de az ágyak felén nem
volt még ágynemű sem. A konyhában hat üveg vodka, két
cit-
rom és három üveg szóda volt, de a hűtőben semmi
ennivaló.
Valerie alig látta a többi lányt. Élték a saját életüket, voltak
ud-
varlóik, néhányuknak még telefonja is volt, és Val soha
életé-
ben nem volt még boldogabb, amit el is mondott
Vanessának,
mielőtt elment.
- Pontosan ez az, amit mindig is szerettem volna.
- És mi van a színészsulival?- kérdezte Vanessa, azon tű-
nődve, hogy lehet az, hogy ugyanabból a méhből
származnak,
ugyanazt az életet élték ugyanabban a házban. Két ember
nem
is lehetettvolna náluk különbözőbb.
Val megvonta a vállát.
- Még nem volt időm beiratkozni. Állandóan meghallgatá-
sokra járok. - De augusztusban rámosolygott a szerencse.
Vanessa már rég elment, New Yorkban szállt meg a
Barbizon-
ban, és egy munkatársával lakást keresett magának. A
Parker
kiadónál elég unalmas volt a munka, mert csak telefonokra
kellett válaszolnia, de nagyon várta már az egyetemet.
Egyik
késő este Valerie felhívta, hogy elmondja neki, kapott egy
sta-
tisztaszerepet egy horrorfilmben.
- Ugye nagyszerű?
Hajnali három óra volt, Vanessa ásított, de nem akarta el-
kedvetleníteni Valt. Örült neki, hogy felhívta.
- Mit kell csinálnod?
- Végigmegyek a színen, miközben vér folyik a szememből,
az orromból és a fülemből.
Vanessa türtőztette magát.
- Ez nagyszerű. Mikor kezdesz?
- A jövő héten.
- Remek. Anyának már mondtad?
- Még nem volt rá időm. Majd a hét során valamikor felhí-
vom. - De mind a ketten sejtették, hogy az anyjuk nem na-
gyon lesz odáig a dologtól, bár ezt egyikük sem mondta ki.
Faye soha nem értett meg semmit, amit Val csinált, vagy
leg-
alábbis ő így érezte, és soha nem örült neki, mint ahogy
való-
színűleg ennek se nagyon. Pedig ő is kicsiben kezdte. A
fené-
be is, egy éven keresztül szappanopera-reklámokban szere-
pelt, mielőtt felfedezték. És akkor rögtön bekerült egy
filmbe:
mondta Val Vanessának, aki nem akarta arra emlékeztetni a
testvérét, hogy az édesanyjuknak soha nem kellett
végigmen-
nie a színen vérző szemmel, orral és füllel. - Milyen az állá-
sod, Van? - Val nagylelkű hangulatban volt, mert rendszerint
nem nagyon törődött senkivel, csak önmagával, amit a
nővére
nagyon is jól tudott.
- Elmegy - mondta, és megint ásított. -Valójában elég unal-
mas. De megismerkedtem egy lánnyal Connecticutból, és
úgy
gondoltuk, hogy megpróbálunk találni egy jó helyet a
Colum-
bia Egyetem közelében. Ő is oda fog járni.
- Val hangján már lehetett hallani, hogy unja a dolgot
és úgy döntött, hogy leteszi a kagylót. - Majd hívlak, hogyha
lesz újság.
- Kösz. Vigyázz magadra! - Furcsa módon közel is álltak
egymáshoz, meg nem is, valahogy kötődtek egymáshoz, bár
semmi közös nem volt bennük. Olyan kötelék volt ez,
amelyet
Vanessa mindig érzett, de soha nem értette egészen.
Irigyelte
azokat a lánytestvéreket, akik olyan közel álltak egymáshoz.
egyik lánytestvérével sem volt túl közeli kapcsolatban, és
min-
dig szeretett volna egy olyan nővért, akivel beszélgethetne,
megoszthatná a titkait, és ez tetszett meg neki a
connecticuti
lányban.
Kaliforniában Anne is hasonlóképpen járt. Az egyik nap a
Rodeo Drive-on sétálva észrevett egy lányt, aki fagylaltot
evett
és egy élénk rózsaszín táskát lóbált a karján. Úgy nézett ki,
mint egy magazinreklám, és rámosolygott Anne-re. Anne
szép-
nek találta a lányt, aztán egy órával később újra látta,
amikor a
Daisy-ben ebédelt egyedül, és Anne bement egy
hamburgerre.
Az anyja adott neki pénzt két pár új cipőre, és a Rodeo
Drive-
on kószált, nézve, ahogy az emberek sétálnak a ragyogó
nap-
sütésben. Nagyon meleg nap volt, de kellemesen fújt a szél,
és
Anne egyszer csak ott ült egy asztalnál szemben a rózsaszín
táskás lánnyal. Megint egymásra mosolyogtak, és a lány
kön-
nyed stílusában megszólította Anne-t. -Majdnem derékig érő
barna haja volt és nagy barna szeme, Anne szerint
tizennyolc
év körüli lehetett, de később meglepetten vette tudomásul,
hogy csaknem pontosan napra egyidősek.
- Szia. Gail vagyok.
- Én meg Anne. - Ami őt illette, a beszélgetés itt akár véget
is értvolna, de Gailnek rengeteg mondanivalója volt.
Elmond-
ta neki, hogy a Giorgióban látott egy klassz fehér
bőrszoknyát,
ami teljesen puha volt, és remek cipőik is vannak. Anne-nek
nagyon tetszettek azok a boltok, ahol vásárolt, és
megemlítet-
te a lánynak azt a cipőt, amelyet egy kicsit odébb látott az
ut-
cában. Beszélgettek a Beatlesről, Elvyssről, a dzsesszről,
végül
az iskolánál lyukadtak ki.
- Én jövőre a Westlake-be megyek- mondta Gail nem nagy
lelkesedéssel, de Anne nagyot nézett.
- Tényleg? Én is! - Újabb kellemes egybeesés volt a koruk
után. Gail őszintén elmondta neki, hogy mumpsza volt,
aztán
anorexiás lázrohama, úgyhogy összességében egy évet
kiha-
gyott az iskolából. Most tizenöt éves volt, és így egy évet ké-
sett, mondta vállrándítva, és Anne úgy érezte, mintha
először
életében szerencséje lenne.
Ő is őszinte volt Gailhez, egy bizonyos határig, mert volt
néhány dolog, amit soha senkinek sem akart elmondani,
mint
például a kisbabát, akiről lemondott, de így is maradt még
jó
pár dolog.
Egy évet kihagytam az iskolából, és én is kések egy évet.
- Ez csodálatos! - Gail teljesen fel volt dobva, Anne pedig
vigyorgott. Eddig soha senki nem reagált így, és ő azonnal
tud-
ta, hogy kedvelni fogja ezt a lányt. Készen állt a barátságra.
Kü-
lönben is unatkozott egész nap egyedül az úszómedencéjük
mellett. Talán Gailnek lesz kedve időnként elmenni hozzá. -
Mit csináltál, amikor nem jártál suliba? - kérdezte Gail, aki el
volt bűvölve kalandos életű új barátnőjétől, Anne pedig igye-
zett közömbös arcot vágni.
- Elmentem a Haight-Ashbury negyedbe, és ott voltam egy
darabig.
Gail szeme tágra nyílt.
- Tényleg? Az igen! Drogot is szedtél?
Anne egy pillanatig habozott, majd megrázta a fejét.
- Az nem olyan jó cucc. -Tudta, hogy nem így van, de azt
istudta, hogy milyen árat fizetett érte, és úgy gondolta,
hogy
ennek a lánynak fogalma sincs arról az életről. Tiszta,
rendes,
csinos és jólöltözött volt, csak egy kicsit elkényeztetett.
Olyan
volt, mint akit néhány ember zsidó amerikai hercegnőnek
tar-
tott, és Anne-nek ez imponált. A régi iskolájában mindegyik
lány nagyon unalmas volt, és gyakorlatilag senki sem
beszél-
getett vele, amióta visszajött a Haight negyedből, de ez a
lány
egyáltalán nem hasonlított rájuk. Gailnek volt stílusa, jól né-
zett ki, és nyilvánvalóan nagyszerű egyéniség. Azonnal
meg-
kedvelték egymást. Mire befejezték az ebédet, nagyokat vi-
hogtak és remekül érezték magukat, a főpincér pedig dühös
pillantásokat vetett rájuk, amiért két asztalt is elfoglaltak, és
végül Gail azt javasolta, hogy sétáljanak vissza a Rodeo
Drive-on.
- Ha akarod, megmutatom neked a cipőt a Giorgióban.
Anne még jobban le volt nyűgözve, amikor megtudta, hogy
Gailnek folyószámlája volt ott, és mindenki azon volt, hogy
segítsenek neki a vásárlásban. Általában, ha ilyen helyekre
gyerekek tévedtek be, az eladók igyekeztek minél előbb
meg-
szabadulni tőlük, de Gailtől nem. Mindenki a nevén szólítot-
ta, még egy kólával is megkínálták Anne-t a büfében. Nagy-
szerűen érezték magukat annak ellenére, hogy Gailnek
végül
is nem tetszett annyira a cipő, és amikor elmentek, megint
kuncogtak.
- Megmutatom neked azt a cipőt, ahol én voltam. - Anne
számára ez volt a legjobb szórakozás évek óta, sőt
valószínű-
leg mindent egybevéve. A két lány jól megértette egymást,
és
remekül töltötték a délutánt, más dolguk nem lévén. - Az
anyukád biztosan sok cuccot vesz a Giorgióban, hogy ilyen
kedvesek.
Gail egy darabig hallgatott, csak bámult maga elé, aztán rá-
nézett Anne-re.
- Az édesanyám két évvel ezelőtt rákban meghalt. Harminc-
nyolc éves volt. - Olyan megrázó szavak voltak ezek, hogy
Anne csak szótlanul nézte Gailt. Ez volt a legrosszabb dolog
amit életében hallott, bizonyos értelemben sokkal rosszabb,
mint bármi, ami eddig történt vele. Még ha ő és Faye nem is
voltak olyan közeli kapcsolatban és időnként gyűlölte is őt,
az,
hogy ilyen módon haljon meg, szörnyű lenne, és Gail szemé-
ben még most is látta a fájdalmat.
- Testvéreid vannak?
- Nincsenek. Csak az apukám. - Őszinte tekintettel nézett
Anne-re, mialatt továbbsétáltak. - Gondolom, ezért
kényeztet
el engem. Mert most már csak én vagyok neki. Én
megpróbá-
lom nem kihasználni ezt a helyzetet, de néha nehéz mondta
Gail mosolyogva, és Anne észrevette, hogy az arca csupa
szeplő. - Én szeretek a magam feje után menni, ő pedig na-
gyon ideges, ha sírok.
Anne nevetett.
- Szegény ember.
- A te szüleid milyenek?
Anne még beszélni sem szeretett róluk, de miután Gail an-
nyi bizalmas dolgot elmondott neki, nem lett volna
tisztessé-
ges, ha nem mond semmit.
- Elmennek.
- Kijössz velük?
Anne megrándította a vállát. Az igazság az, hogy soha nem
jött
ki velük.
- Néha. Nem voltak nagyon odáig, amikor leléptem.
- És most megbíznak benned?
- Azt hiszem, igen.
- Megtennéd még egyszer? - Gail kíváncsi volt az új barát-
nőjére.
De Anne megrázta a fejét.
- Nem, nem tenném meg.
- Neked vannak testvéreid? - Közben odaértek a cipőbolt-
hoz és bementek, Anne pedig bólintott.
- Két bátyám és két nővérem van.
- Az igen! - Gail elragadóan mosolygott. Ha akarja, gyerek-
színész is lehetett volna, de az édesapja túlságosan
aggódott
miatta. - Szerencsés vagy!
- Gondolod te! - Anne másképp gondolta, és a szemét for-
gatta.
- És milyenek?
- Az idősebbik bátyám, Lionel klassz. Nemsokára huszon-
egy lesz. - De azt nem mondta el Gailnek, hogy meleg. - Ő is
abbahagyta az egyetemet, és most a Foxnál filmezik. - Ezt
úgy
mondta, mint egy profi, és Gail megint le volt nyűgözve. - A
másik bátyám sportember, és az Alabamai Egyetemre jár
egy
futball-ösztöndíjjal. Ebben az évben lesz elsős. A nővéreim
meg ikrek. Az egyikük most ment el keletre a Barnard
College-
ba, a másik pedig itt akar színésznő lenni.
- Hűha! Az klassz.
- Lionel... vele mindig jóban voltunk... a többiek... hát...
megint megvonta a vállát, és egy csapással elintézte őket -
furcsák. - Róla is ezt mondták, de őt nem érdekelte,
mit mondanak róla. Most már van egy új barátnője.
Gail vett magának két pár egyforma cipőt, csak különböző
színűt. Egy pár perccel később ránézett az órájára.
- Apa négyre jön értem a Beverly Wílshire-hez. Elvigyünk
valahová?
Anne habozott. Otthonról taxival jött el, de jó lenne egyet
kocsikázni.
- Gondolod, hogy nem lenne probléma?
- Egyáltalán nem. Szeret ilyesmit csinálni. - Idegeneket furi-
kázni? Anne nevetett. Gail bizonyos fokig naiv volt, de Anne-
nek ez is tetszett benne. Átmentek a Wilshire Boulevard-
on,és
megálltak a luxushotel előtt, hogy megvárják az autót, és
ami-
kor megjelent, Anne egészen odáig volt. Gail apja egy
kétszí-
nű szürke Rolls Royce-ban ült, és Gail lelkesen integetett
neki,
amikor megállt. Anne először azt gondolta, hogy csak
viccből
csinálja, a luxusautó miatt. De a testes, széles vállú férfi, aki
nagyon hasonlított a lányához, odahajolt és kinyitotta az
ajtót,
mire Gail beugrott és intett Anne-nek, hogy szálljon be,
aztán
gyorsan elmagyarázta a helyzetet. - Szia, apa. Van egy új
ba-
rátnőm. Jövőre ő is ugyanabba a suliba fog járni, mint én. - A
férfit egyáltalán nem zavarta, hogy Anne is beszállt, és
barátsá-
gosan kezet fogott vele. Nem volt jóképű, de kedves arcú,
álla-
pította meg magában Anne. Bill Steinnek hívták, és Anne
kivet-
te a szavaiból, hogy ügyvédként dolgozott a szórakoztató
ipar-
ban, és biztos volt benne, hogy tudná, kik a szülei, úgyhogy
a
vezetéknevét nem mondta meg. Csak annyit, hogy Anne.
Gail apja elvitte őket a Sunset Boulevardon lévő Will Wrighe-
ba fagylaltozni. Azt mondta, hogy aznap estére meglepetése
van a lánya számára. Vacsorázni mennek a Trader Uic-be az-
tán meg néhány barátjukkal moziba. A legjobb az volt az
egészben, hogy a film Ward és Faye filmje volt, de Anne
csak
annyit mondott, hogy ő már látta, és szerinte nagyon jó,
aztán
másról beszélgettek. Anne egész idő alatt úgy érezte, hogy
Gail apja állandóan őt figyeli, mintha megpróbálna rájönni,
hogy kicsoda, vagy még inkább, hogy megpróbálja szóra
bírni.
Az volt a furcsa, hogy Anne olyan biztonságban és jól érezte
magát mellette, ami vele ritkán fordult elő. Amikor
hazavitték
szomorú volt, hogy elmennek, és miközben nézte a távozó
szürke Rolls Royce-ot, arra vágyott, hogy újra lássa Gailt.
Ha-
zafelé menet megadta neki a telefonszámát, és Gail
megígérte,
hogy másnap fel fogja hívni, és átmegy hozzá úszni egyet.
Anne alig várta már. Azon tűnődött, hogy vajon Mr. Steinn
fog-
ja-e elhozni. Meglepetten látta, amikor bement a házba,
hogy
az édesapja már otthon van, de amikor ránézett az órára,
látta,
hogy már hat óra.
- Szia, kicsim - köszönt neki Ward, ráemelve a tekintetét a
pohárról, amelybe éppen bort töltött magának. Faye még
nem
volt otthon, és még egy pár órát várni kellett a vacsoráig.
Ward
pihenni akart, megnézni a híradót, esetleg úszni egyet és el-
szopogatni egy pohár bort. Mostanában már nem ivott
sokat,
csak egy kis bort. Elcsodálkozott, hogy Anne mennyire
jóked-
vű, és el sem tudta képzelni, hogy mitől. Általában most is
leg-
többször a szobájában bújt meg. - Mit csináltál ma?
Anne hosszasan nézte az apját, aztán megvonta a vállát.
- Semmi különöset. - Aztán szokása szerint felment a lép-
csőn és bezárta a szobája ajtaját, de ezúttal mosolyogva és
az
új barátnőjére gondolva.
 
29.
A Barbizon for Women kellemes otthont biztosított Vanessa
számára, amióta New Yorkba érkezett. A 63. Street és a
Lexing-
con Avenue kereszteződésében található épületben csak
nők
laktak, a környék szép volt, és volt egy úszómedencéjük és
a
földszinten egy kávézó. Vanessa minden igényét
kielégítette,
bár nem sok időt töltött el ott. Louise Matthison is ott lakott.
A
hétvégeken Long Islandbe jártak olyan emberekhez, akiket
Louise ismert, és végül találtak egy lakást, amelybe
beköltöz-
tek. A West Side-on, a 115. Streeten volt, és Vanessa tudta,
hogy a szülei rosszul lettek volna, ha látják a környéket. De
kö-
zel volt a Columbiához, és minden srác ott lakott.
Vanessának
nem tetszett annyira, mint a Barbizon, de itt nagyobb volt a
szabadság. Egy hónappal a tanév kezdete előtt költöztek be,
és
felváltva intézték a bevásárlást és a házimunkákat.
Éppen Vanessán volt a sor az egyik nap, amikor mindkét ke-
zében szatyrokat cipelve igyekezett fel a lépcsőn. Volt
ugyan
egy ősrégi lift, de az sohasem működött, és különben is attól
félt, hogy egyszer benneragad. Könnyebb volt
felvánszorogni a
harmadik emeletre, de azon az augusztusi forró délutánon,
amikor munka után ment felfelé a lépcsőn, észrevette, hogy
valaki figyeli. Magas, vörösesbarna hajú, kellemes arcú férfi
volt, pólóban és rövidnadrágban, és az egyik kezében egy
kö-
teg papír volt, miközben nézte Vanessát.
- Segíthetek? -Vanessa felnézett rá és már-már nemet akart
mondani, de tetszett neki a megjelenése. Volt benne valami
tárgyilagosság és intelligencia, ami mindig imponált
Vanessá-
nak. Az a fajta férfi volt, akivel szeretett volna találkozni a
Parkernál, amikor elvállalta az állást. De soha nem futott
össze
olyanokkal, akik felkeltették volna az érdeklődését, ezt a
fiatal-
embert pedig valahogy nagyon vonzónak találta. Nem tudta
pontosan, hogy mi tette azzá, talán a nála lévő papírköteg.
Úgy tűnt, mintha egy kézirat lett volna, és a lány nem járt
messze az igazságtól. Pontosan az, mondta a férfi, miközben
Vanessa letette az ajtajuk előtt a kajával teli szatyrokat. -
Most
költöztél ide? - Még sohasem látta Vanessát, pedig már évek
óta ott lakott. Akkor költözött oda, amikor beiratkozott az
isko-
lába, amit tavaly be is fejezett. Csak még lusta volt
kiköltözni.
Túl sok papírt kellett volna összepakolni. Egy filozófiai
témájú
disszertációhoz végzett kutatásokat, és egy színdarabot is
akart
írni, de most, hogy meglátta ezt a karcsú, hosszú szőke hajú
lányt, erről teljesen megfeledkezett. Vanessa válaszképpen
bó-
lintott a kérdésre, és kihalászta a kulcsát a szatyorból.
- Két hete költöztem ide a barátnőmmel.
- A következő hónapban kezded az iskolát? - A férfi ismer-
te ezt a típust. Évek óta randizott ilyenekkel. 1962 óta járt a
Columbiára, és öt év hosszú idő, valójában majdnem hat!
Vanessa mosolyogva nézett vissza rá. Az utóbbi időben az
emberek mindig idősebbnek gondolták, mint amennyi volt.
Kellemes változás volt ez ahhoz képest, hogy éveken, át, azt
gondolták róla, hogy kevésbé értelmes és fiatalabb, mint az
ikertestvére.
- Nem. Még csak most kezdem az egyetemet, de köszönöm
a bókot.
A férfi őszinte tekintettel elmosolyodott. Szép foga és vonzó
mosolya volt.
- Nincs mit. Remélem, még találkozunk.
- Köszönöm, hogy segíteni akartál.
A férfi hangos léptekkel lement a lépcsőn, kezében a papír-
köteggel, és Vanessa hallotta, hogy a második emeleten
becsa-
pódott egy ajtó. Este elmesélte Louise-nak, aki szélesen
elmo-
solygott, miközben becsavarta a haját a másnapi munkához.
- Aranyosnak tűnik. Szerinted hány éves?
- Nem tudom. Gondolom, öreg. Azt mondta, hogy a dis-
szertációján dolgozik, és egy kézirat volt nála.
- Lehet, hogy csak nagyzolt.
- Nem hiszem. Biztosan közel van a huszonöthöz. - Louise
érdeklődése máris alábbhagyott. Most lett tizennyolc éves
és a
tizenkilencet is öregnek tartotta. A huszonöt évesek még
csak
nem is szórakoztatóak. Az első adandó alkalommal ágyba
akar-
nak bújni, és Louise még nem volt felkészülve az ilyesmire.
Aztán kiderült, hogy Vanessának igaza volt, vagy legalábbis
nagyon közel járt az igazsághoz. A férfi huszonnégy éves
volt,
és az egyik vasárnap este megint találkoztak, amikor a
lányok
az egy quogue-i hétvégéről jöttek haza.
Zsonglőrmutatványokat
végeztek a bőröndökkel és a teniszütőkkel, Louíse hatalmas
kalapjával és Van fényképezőgépével, amikor kiszálltak a
taxi-
ból, amely egyenesen a Penn Stationról hozta haza őket. A
fi-
atalember az utca másik oldalán parkolta le ütött-kopott
MG-
jét, és onnan nézte őket. Úgy vélte, hogy Vanessának
nagyon
jó a lába a rövidnadrágban és szandálban. Nagyon
hasonlított
Yvette Mimieux-re, egészen a pisze orráig, és csodálatos
zöld
szeme volt, amit már akkor a lépcsőn észrevett. Lassú
léptek-
kel átment az úttesten, ismét pólóban és rövidnadrágban, a
lá-
bán pedig papucscipő volt zokni nélkül.
- Sziasztok! - Még nem mutatkoztak be egymásnak, ezért
nem tudta Vanessa nevét, de felajánlotta, hogy segít nekik
fel-
vinni a csomagokat. Felkapta a teniszütőket, mind a két
kezé-
be egy-egy bőröndöt fogott, és még a saját táskáját is vitte,
ami szintén nem volt egy apró darab, Vanessa pedig
esetlenül
igyekezett neki segíteni meg köszönetet mondani, amikor
mindent lehajigáltak az ajtajuk előtt és a férfi ránézett. - Jó
sok cuccot cipeltek magatokkal. - Aztán halkan odasúgta ne-
Ki, amikor Louise belépett a lakásba: - Lejössz hozzám egy
pohár borra? - Vanessa nagy kísértést érzett, de úgy
gondolta,
hogy a fiú nagyon gyors tempót diktál. Nem szokott férfiak
la-
kásába járni, és egyébként sem tudta, hogy kicsoda. Akár a
bostoni fojtogató is lehetett volna, de a férfi mintha olvasott
volna a gondolataiban. - Esküszöm, nem foglak megerősza-
kolni, Hacsak nem egyezel bele. - Elismerő tekintettel végig-
mérte Wanessát, és azon gondolkodott, vajon hány éves
lehet.
Körülbelül huszonegynek nézett ki, de azt mondta, hogy
még
csak most kezdi az egyetemet. Esetleg húsz, legfeljebb
tizen-
kilenc. Nyugodt, békés természetűnek látszott, és az a fajta
egészséges szőke szépség volt, aki ímponált neki. Nagyon
szeretett volna összejönni vele.
Ahelyett, hogy lement volna vele az ő lakásába, Vanessa be-
hívta hozzájuk, hogy a szobatársával és vele igyon meg egy
bort. A fiú nem igazán ezt akarta, de mivel nem volt más vá-
lasztása, nagylelkűen elfogadta a meghívást, berakta a
mara-
dék cuccot az előszobába, bezárta az ajtót és körülnézett,
hogyhogyan rendezkedtek be a lányok. Minden
halványsárgá-
ra volt festve, voltak benne növények és magazinok, egy
cso-
mó nádpálma, néhány indiai metszet, és az egyik falon egy
ha-
talmas családi fénykép lógott. Egy jó nagy társaság egy
úszó-
medence közelében. Úgy tűnt, hogy Kaliforniában készült,
és
megkérdezte, hogy kik azok, mire hirtelen felismerte Vant,
aki
Valerie mellett állt, a másik oldalán pedig Lionel.
- Ez az én családom - mondta Vanessa egyszerűen, és a
fiatalember nem kérdezte tovább; hogy kik, de ekkor Louise
hirtelen elnevette magát, miközben egy dobozos sörrel a
kezé-
ben odament.
- Nem kérdezed meg, hogy ki az anyukája?
Vanessa a haja tövéig elpirult, és legszívesebben megölte
volna a barátnőjét. Utált erről beszélni, de Louise teljesen
odáig volt, amikor rájött, hogy Vanessa édesanyja Faye
Thayer. Az
összes filmjét látta, beleértve azt is, amelyben évekkel
azelőtt
még színésznőként játszott.
- Rendben van - mondta a magas, vörösesbarna hajú fiatal-
ember, és előzékeny mosollyal Vanessa felé fordult. - Ki az
édesanyád?
- Dracula, és a tied?
- Aranyos.
- Kérsz még egy sört?
- Igen. - A fiúnak tetszett, ahogy Vanessa szeme járt, miköz-
ben mosolygott, és most már kíváncsi volt, úgyhogy
mégegy-
szer megnézte a fényképet. Volt valami ismerős bennük, de
semmi különösebb nem jutott eszébe róluk, ezért
Vanessára nézett. - Szóval megmondod, vagy találjam ki?
- Jól van, nem olyan nagy dolog. Az anyukám Faye Thayer.
Egyszerűbb volt túllenni rajta, mint megjátszani a
szégyenlőst.
Számára nem volt igazán fontos, és harmadikos kora óta
nem
szokott beszélni róla. Tulajdonképpen megtanulta, az a leg-
jobb, ha a legtöbbször befogja a száját. Nem volt könnyű
híres ember gyerekének lenni, különösen olyannak nem, aki
már három Oscar-díjat is nyert. Valahogy ilyenkor többet
vár-
nak el az embertől, vagy rögtön kritizálni kezdenek. Vanessa
pedig azt szerette, ha szép nyugodtan zajlik az élet. A fiú ös-
szehúzott szemmel ránézett, és közben bólogatott.
- Nagyon érdekes. Tetszenek a filmjei. Némelyik.
- Nekem is - mondta Vanessa mosolyogva. Ez a srác leg-
alább nem esett mindjárt hasra, mint mások szoktak. - Mit
mondtál, hogy is hívnak? - A fiú tulajdonképpen még nem
mu-
tatkozott be. Az egész olyan véletlen volt, ahogy segített
nekik
felvinni a cuccaikat.
- Jason Stuart a nevem - mondta mosolyogva. Vanessa egy-
általán nem lepődött meg tőle. A barátnője viszont annál in-
kább. Jason újra a fényképre nézett. - Kik a többi srácok?
- A bátyáim és a húgaim.
- Egész kis tömeg. - Jason el volt ámulva. Ő egyetlen gyer-
mek volt, és a nagy családokhoz soha nem vonzódott
igazán.
Úgy szerette az életét, ahogy volt. A szülei idősebbek voltak
New Hampshire-be vonultak vissza, és egyszer majd minden
az övé lesz, nem mintha az olyan sok lett volna. Az apja
ügy-
véd volt, jelenleg vidéki praxissal, de már nem nagyon érde-
kelte, és csak annyit dolgozott, amennyit muszáj volt.
Valami-
kor Jason úgy gondolta, hogy ő is a jogi pályára megy, de
ami-
kor komolyabban belegondolt, rájött, hogy az írás jobban
vonzza. A disszertációja után egy színdarabot fog írni,
mondta
Vanessának a harmadik sör közben. Nem mintha annyira
sze-
retett volna inni, de meg lehetett fulladni a hőségtől. Egy
ilyen
nap után úgy tűnt, mintha az egész épület egy nagy kályha
lett
volna, úgyhogy amikor Louise elment lefeküdni, kimentek
egy
kicsit a levegőre: Egy darabig a Riverside Drive-on sétáltak,
mi-
közben Jason New Englandről mesélt Vanessának, ő pedig
Beverly Hillsről.
- Szerintem két külön világ, nem gondolod? - kérdezte
Jason megint mosolyogva. Vanessa korához képest érettnek
tűnt, nyugodtnak és szerénynek. Egy kis idő múlva
elnevette
magát, és megemlítette az ikertestvérét.
- Mi is két külön világ vagyunk. ŐÖT csak az érdekli, hogy
nagy sztár legyen. Most kapott egy szerepet egy
horrorfilmben,
amelyben vér fog folyni a füléből. - Jason vágott egy
grimaszt,
s jót nevettek. - Én szeretnék egyszer egy forgatókönyvet
írni,
de nincs annyi pénz, amennyiért szerepet vállalnék. - Aztán
minden különösebb ok nélkül Lionelre gondolt, és az volt az
érzése, hogy kedvelné ezt a férfit és Jasonnek is tetszene
líonel. Mind a ketten őszinték, természetesek és okosak vol-
tak, - A bátyám is filmeket készít.
- Bizonyára jó kis csapatot alkottok.
- Azt hiszem, igen. Én már megszoktam. De most már
mindenki a maga útját járja, csak egy testvérünk maradt
ott-
hon. - A szegény kis Anne, aki megszökött otthonról, és aki-
nek le kellett mondania a gyerekéről. Vanessa néha sajnálta,
bár most sem értette meg jobban, mint bármikor máskor.
Mindannyian olyan távolinak tűntek most, mintha egy másik
világnak lettek volna a részei. Azon tűnődött, vajon mikor
lesznek megint mind együtt, vagy hogy lesz-e még olyan.
Pil-
lanatnyilag nagyon valószínűtlennek tűnt, bár megígérte a
szüleinek, hogy karácsonyra megpróbál hazamenni. De ki
tudja, mi történik még addig, vagy hogy hol lesz Lionel Val
vagy Greg.
Szereted a családodat?
Van, akit igen. - Különösebb ok nélkül őszinte volt Jason-
höz de semmi oka nem volt arra, hogy ne legyen az,
mindad-
dig, amíg nem mond el neki túl sokat, például Lionelről vagy
Anne-ről, de az nem állt szándékában. - Van, akivel közeleb-
bi kapcsolatban állok, mint a többiekkel. Az idősebbik
bátyám
viszont klassz srác. - Egyre jobban kezdte tisztelni azért,
hogy
merte vállalni önmagát. Tudta, hogy mennyi nehézségen
kel-
lett keresztülmennie.
- Hány éves?
- Huszonegy és Lionelnek hívják, a másik bátyám Greg, aki
húszéves, aztán van az ikertestvérem, Val; nyilvánvalóan ti-
zennyolc éves, Anne pedig tizenöt.
- Hát az öregeid nemigen vesztegették az idejüket mond-
ta Jason mosolyogva, Vanessa pedig viszonozta a mosolyát,
amikor a folyó mentén lassan hazafelé indultak. Jason
elkísér-
te az ajtóig. - Holnap együtt ebédelünk?
- Nem lehet. Dolgoznom kell.
- Be tudok menni a belvárosba - mondta Jason, bár nem na-
gyon tetszett neki az ötlet. Otthon akart maradni írni, de
Vanes-
sa nagyon megtetszett neki.
- Nem okoz neked túl nagy gondot?
- De igen - válaszolt Jason őszintén. - De tetszel nekem.
Egy-két órát tudok szakítani.
- Kösz - mondta Vanessa és otthagyta.
Másnap Jason a Parker kiadó recepciójánál találkozott
Vanessával, elmentek egy nagyot sétálni, aztán ettek egy
avo-
kádószendvicset az egyik reformétteremben, amelyet Jason
is-
mert. Érdekes volt vele beszélgetni, mert bizonyos
értelemben
komolyan vette magát, és szerinte Vanessának is azt kellett
tennie. Úgy vélte, hogy a forgatókönyvírás hülyeség, és azt
ja-
vasolta, inkább próbáljon meg egy komoly színdarabot írni.
- Miért? Azért, mert te azt akarod csinálni? Tudod, nem min-
den film hülyeség. - Jasonnek tetszett az, ahogy Vanessa
szem-
beszállt vele, és meghívta aznap estére vacsorázni is, de a
lány
nem fogadta el. - Megígértem, hogy találkozom Louise né-
hány barátjával. - Jason rettenetesen szeretett volna vele
men-
ni, de ezt nem árulta el. Azon töprengett, vajon van-e férfi a
dologban, és volt is. De a srác Louise udvarlója volt. Csak
Vanessa nem akarta, hogy túlságosan lelkesnek tűnjön.
Pedig
neki legalább annyira tetszett a fiú, mint ő Jasonnek. Aznap
egész este rá gondolt, miközben a Houston Streeten
spagettit
és kagylót ettek, és hosszú óráknak tűnt, mire visszamentek
a
lakásukba. Amikor hazaértek, Vanessa észrevette hogy
Jasonnél még ég a lámpa. Töprengeni kezdett, hogy vajon ír,
vagy csak tesz-vesz, ezért nagy dérrel-dúrral ment fel a lép-
csőn, jól bevágta az ajtót, remélve, hogy Jason benéz hozzá-
juk. De két napig nem jelentkezett. Úgy döntött, hogy
felveszi
a pléhpofát, de amikor kereste volna Vanessát, ő már
elutazott
a hétvégére. A következő hét közepéig nem is találkoztak,
amikor Jason meglátta, hogy Vanessa jön haza a munkából
fá-
radtan és kimelegedve a hosszú buszozás után.
- Hogy vagy? - kérdezte Jason mosolyogva, és Vanessa arca
felderült.
- Elég jól. Hogy haladsz a darabbal?
- Egy sort sem írtam: Egész héten azon az átkozott
disszertá-
ción dolgoztam. - Ősszel pedig egy fiúiskolában lesz kisegítő
tanár, hogy egy kis pénzt keressen. Nem nagyon hozta
lázba a
dolog, de amellett rengeteg ideje lesz írni, és most ez volt a
leg-
fontosabb a számára. Vanessát lenyűgözte, hogy a fiú
mennyire
komolyan veszi a dolgokat. Jason sok mindent vett
komolyan,
de Vanessa iránti vonzalma is egyre komolyabb lett.
Ezúttal amikor randevúra hívta, Vanessa ráért. Egy kis olasz
étterembe mentek a város északi részében, jó sok vörösbort
it-
tak és majdnem hajnali egy óráig beszélgettek, aztán szép
las-
san hazasétáltak, miközben Vanessa időnként hátrafele
pillant-
gatott, nagyon remélve, hogy nem fogják megtámadni őket.
Még nem szokta meg New Yorkot, és kétségtelenül nem volt
barátságos környék. Jason azonban átfogta a vállát erős
kezé-
vel, megérezve, hogy fél, és ettől Vanessa biztonságban
érezte
magát. Lassan felmentek a lépcsőn, és a fiú mintha
habozott
volna egy kicsit a második emeleten, de Vanessa elindult a
kö-
vetkező lépcsőfordulón, mire Jason gyengéden megérintette
a
karját. - Nem akarsz bejönni egy italra? - Vanessa eleget
ivott,
és sejtette, hogy Jasonnek mi járt a fejében. Majdnem
hajnali
két óra volt, és ha most bemegy hozzá, akkor beleegyezik.
Egyelőre azonban még nem állt készen arra, hogy ily módon
elkötelezze magát akárkinek, még ha Jasonról is volt szó,
akit
nagyon kedvelt.
Ma este nem, Jason, de kösz. - A férfi csalódottnak lát-
szott, miközben elkísérte az ajtóig és amikor bement a
lakás-
ba, Vanessa ugyanolyan csalódottnak érezte magát.
Életében
először tényleg vágyott valakire. Mindig szívesen
szórakozott
fiúkkal, de azért nem olyan volt, mint Val. Neki nem volt
szük-
sége hódításokra vagy arra, hogy majd meghaljon valakiért.
Voltak olyan fiúk, akiket kedvelt, de annyira nagyon senkit
sem. Mostanáig. A testén hirtelen végigfutó ismeretlen izga-
lomból érezte, hogy szeretne lefeküdni vele.
A következő napokban próbálta lefoglalni magát. Elment
szórakozni Louise-zal és a barátaival, sőt még a Parker-beli
fő-
nökével is elment ebédelni, akin látta, hogy bolondul érte,
de
még azt sem tudta elviselni, amikor megfogta a karját. Csak
arra a második emeleti, magas, vörösesbarna hajú fiúra
tudott
gondolni, amikor este hazament, és szinte megkönnyebbült,
amikor a hétvégén összefutottak. Vanessa éppen a
mosodába
ment a cuccaival. Louise megint Quogue-ba ment, és a
válto-
zatosság kedvéért egyedül volt otthon. De Jasonnek nem
mondta meg. Nem akarta bátorítani.
- Hogy vagy, kislány? - Jason mindig próbálta érzékeltetni
vele; hogy milyen fiatal, és hogy szégyellje magát amiatt,
hogy
nem fekszik le vele. És Vanessa szégyellte is magát, de nem
mutatta ki.
- Jól. Hogy állsz a darabbal?
- Elmegy. Egy kicsit meleg volt a munkához. - Vanessa látta,
hogy a fiú lebarnult, valószínűleg a tetőn napozott egy
kicsit. A
szülei szerették volna, ha hazamegy New Hampshire-be egy
pár napra, de ő jobban szerette New Yorkot. Odahaza
átkozot-
tul unalmas volt az élet, és most még eggyel több vonzerő
tar-
totta a városban. Jason szinte érezte, hogy mindene lüktet
at-
tól, hogy egy épületben van Vanessával. Hosszú ideje senki
sem tudta így felizgatni, és már csaknem haragudott érte.
Emi-
att egy kicsit udvariatlanul szólt hozzá. -Viszlát, kislány. -
Elég
nyilvánvaló volt, hogy Vanessa hova megy, így ki tudta
számoln-
ni, hogy mennyi ideig lesz oda, és amikor egy órával később
meghallotta a lépteit a lépcsőházban, gyorsan kinyitotta az
aj-
taját. És jól sejtette. Vanessa jött fel a lépcsőn egy szatyor
tisz-
ta ruhával, és amikor meghallotta, hogy kinyíllik az ajtó,
oda-
fordult Jasonhöz.
- Szia. Akarsz ebédelni? - Kérdezte a fiú és
Vanessa érezte, hogy megdobban a szíve, amikor a tekinte-
tük találkozott, és az járt a fejében, hogy vajon Jason csak
arra
gondol, vagy többre is.
- Én... jó... igen... - Nem merte megint visszautasítani,
mert attól félt, hogy többé nem fogja megkérdezni. Nem
könnyű ilyen fiatalon először New Yorkban lenni, és még ne-
hezebb volt, ha az ember lánya szűz, a férfi pedig idősebb
és
huszonnégy éves. Követte Jasont a lakásba, az ajtó mellé
dobta a szatyrát, és örült, hogy a fehérneműit alulra tette,
ahonnan nem eshetnek ki, és a fiú nem láthatja meg.
Jason tonhalas szendvicset készített mindkettőjüknek, hi-
deg limonádéval, amit Vanessa szeretett. Csodálkozott,
hogy
Jason milyen nyugodt volt, miközben ültek és beszélgettek,
egy zacskóból chipset rágcsáltak.
- Tetszik neked New York? - Vanessa érezte, hogy Jason te-
kintete szinte belefúródik, és nagyon oda kellett figyelni a
sza-
vaira. Valami nagyon mélyreható dolog történt köztük, de
fur-
csa módon Vanessa nem ijedt meg tőle. Úgy érezte, mintha
le-
begne Jason gondolatainak a hullámain. Aznap délután ziva-
tarra lehetett számítani, de számukra csak az a világ
létezett,
ami ott volt a szobában, kettejük között.
- Nagyon tetszik New York.
- Miért? - Jason tekintete szinte Vanessa lelkébe hatolt,
mintha keresne valakit vagy valamit, amit magával hozott.
- Még nem tudom. Csak örülök, hogy itt vagyok.
- Én is. - Jason hangja halk és érzéki volt, Vanessa pedig
érezte, hogy egyre közelebb kerül hozzá, és nem vette
észre,
hogy a fiú odahúzta magához, miközben a kezét a combjára
tette, elkezdte simogatni és masszírozni a testét, majd
hirtelen
ajka a szájára tapadt, a keze a mellét kereste. Vanessa lába
kö-
zött fellobbant a vágy, amint Jason ujjai ügyesen arra a
tájékra
tévedtek, és amikor hátradőltek a heverőn, a lányban egyre
fo-
kozódott az izgalom. Aztán hirtelen arra kérte Jasont, hogy
hagyja abba. A férfi meglepődött és felült, majd ránézett a
még
mindig fekvő Vanessára.
- Kérlek, ne... -Jason senkit sem erőszakolt még meg, és
nem
is állt szándékában ilyesmit tenni. Szinte sértettnek érezte
ma-
gát, és nem értette, hogy mi történt, amikor Vanessa szeme
meg-
telt könnyel. - Én még nem... még sohasem... - Pedig
nagyon
kívánta Jasont, aki szorosan magához ölelte. Vanessa érezte
a fiú
melegét és bőrének édes illatát, ami olyan volt, mint a
citromil-
lat, és bár nem tudta biztosan, hogy szappantól vagy
kölnitől
származik, nagyon tetszett neki az illata, mint ahogy Jason
is, aki
most gyengéd pillantást vetett rá, miután mindent értett, és
ettől
mégjobban kívánta a lányt.
- Én nem tudtam... - mondta Jason egy kicsit odébb húzód-
va, hogy Vanessa levegőt tudjon venni és gondolkozzon.
Nem
akarta lerohanni. Most, az első alkalommal nem. - Inkább
vár-
nál még egy kicsit? -Vanessa zavarba jött Jason
őszinteségétől;
de lassan megrázta a fejét. Egyáltalán nem akart várni, és
egy
kis idő múlva Jason odavitte őt az ágyhoz, mint egy kis
rongy-
babát, gyengéden letette, lefejtette róla a ruháit, a
rövidnadrá-
got, az ujjatlan blúzt, a bugyit és a melltartót. Vanessa
szinte
kislánynak érezte magát Jason keze alatt, aki bebújt mellé
az
ágyba, majd miközben levetkőzött, elfordult, nehogy meg-
ijessze a lányt. Nagyon figyelmes volt, mindenre gondolt,
min-
denhol simogatta, Vanessa pedig ott feküdt az ágyban vele
együtt eksztázisban, amikor a zivatar és a villámlás
megérke-
zett, és nem tudta, hogy a vihar valóságos volt, vagy csak
an-
nak a része, amit Jason miatt érzett. Aztán amikor
kimerültek,
ottfeküdtek egymás mellett, miközben az esőcseppek
kopog-
tak az ablaküvegen, és Vanessa rámosolygott Jasonre. A
lepedő
véres lett, de a fiú nem törődött vele. Újra meg újra Vanessa
nevét suttogta, tenyerébe fogta az arcát és csókolta a
testét,
az-
tán újra befészkelte magát a két lába közé, és addig játszott
a
nyelvével, amíg Vanessa felsikoltott, mire Jason újra
beléhatolt.
Ezúttal a vihar nem az égben zengett, hanem Vanessa
fejében,
mialatt önkívületében Jason nevét kiáltotta és érezte, hogy
az egész teste lebeg a férfi erős karjaiban.
 
30.
Felvétel! - A rendező tizenegyedszer kiabálta ezt.
Valerie-nek pedig át kellett szaladnia a színen, miközben
piros-
festék folyt a füléből, az arcán és az orrából. Minden egyes
al-
kalommal le kellett mosnia, hogy újrakezdhessék. Ez volt a
legunalmasabb dolog, amit valaha is csinált, de ezután nagy
sztár lesz... ő tudta... valaki majd felfedezi... és akkor majd
Richard Burtonnel, Gregory Packkel vagy Robert Redforddal
fog együtt játszani... még Dustin Hoffman sem lenne rossz.
A rendező tizenkilencedjére ordította, hogy "Felvétel", és
Valerie újra megcsinálta. A festék belefolyt a hajába és
kiabált
a maszkmesterrel, hogy nem jó az összetétele.
Aztán amikor a rendező megint azt kiáltotta, hogy "Ennyi,
Faye lábujjhegyen kiment a forgatásról. Valerie soha nem
tud-
ta meg, hogy ott volt, Faye pedig zavarban volt miatta.
Pocsék
kis szerep volt, amit meg is mondott Wardnak aznap
délután.
Tulajdonképpen még annál is rosszabb volt, egyszerűen
kínos.
- Bárcsak inkább valami rendes dolgot csinálna, például is-
kolába járna.
- Lehet, hogy lesz belőle valaki, Faye. Belőled is lett.
- Az ég szerelmére, az harminc évvel ezelőtt történt, köz-
ben minden megváltozott. Semmit nem tud a színészetről.
- Honnan lehet azt tudni egy ilyen szerepnél? - Ward
próbált korrekt lenni, és úgy vélte, hogy Faye túlzottan
kíméletlen.
- Akkor úgy mondom, hogy még a színpadon sem tud vé-
gigmenni.
- És te tudnál, ha festékpirulákat dugnának az orrodba és
a füledbe? Személy szerint én úgy gondolom, hogy egészen
jópofa.
- Szerintem meg teljesen bolond.
De Valerie rögtön kapott egy hasonló szerepet, amitől telje-
sen fel volt dobva, bár Faye aggódott miatta. Próbálta
finoman
megkérdezni Valtól, hogy szeret-e ilyen filmeket csinálni, de
Valerie ezt sértésnek vette, és a tekintetéből gyűlölet áradt,
amikor válaszolt.
- Te szappannal meg gabonapehellyel kezdted, én meg
vérrel, de alapjában véve a kettő ugyanaz. És egyszer, ha
aka-
rom, én is olyan leszek, mint te. - Ez igen nagyratörő terv
volt,
és miközben Ward hallgatta a két nő szócsatáját,
megsajnálta
Valt. Annyira kétségbeesetten akart versenyezni Faye-jel,
hogy
közben időnként teljesen elfelejtette önmagát adni: Nem
úgy,
mint Anne, aki az utóbbi hónapokban végre magára talált.
Nyugodtabbnak és érettebbnek tűnt, és az új iskoláját is
látha-
tóan kedvelte. Volt egy új barátnője, akivel szinte állandóan
együtt volt, egy egyedüli gyermek, akinek pár éve halt meg
az
édesanyja, és a két lány mindenhova együtt járt. Az apa
ma-
jomszeretettel csüngött a gyermekén, és szívesen fuvarozta
őket mindenhová, elvitte őket mindenféle bemutatóra és
sporteseményre, felvette őket és letette. Ward és Faye
számá-
ra ez áldás volt. A legutóbbi Oscar-díj óta semmi szabad ide-
jük nem volt. Hálásak voltak Bill Steinnak, hogy ennyire
gondját viselte Anne-nek. Ward futólag ismerte Billt,
egyszer-
kétszer keresztezték egymás útját, de mindig szigorúan
baráti
légkörben. Kedves embernek tűnt, és ha elkényeztette a
gyer-
mekét, az teljesen érthető volt, hiszen csak ő volt neki,
amióta
meghalt a felesége. Nem volt senkije, akit kényeztethetett
vol-
na, kivéve most már Anne-t és persze Gailt.
Mindig szép dolgokat adott Anne-nek, például egy pulóvert,
amikor Gailnek is vett egyet, egy kis piros Gucci-táskát,
vagy
egyik nap, amikor esett az eső, a Giorgiónál vett neki egy
sár-
ga esernyőt, és soha nem várt érte viszonzást tőle.
Egyszerűen
csak megérezte, hogy milyen magányos Anne, és hogy a
szülei
milyen kevés időt töltöttek vele. Boldoggá tette, hogy apró
dol-
gokkal kedveskedhetett neki ugyanúgy, mint Gailnek.
- Maga olyan kedves hozzám, Bill. - Ő engedte meg, hogy
így hívja, sőt valójában többször is kérte, hogy Billnek
szólítsa,
amit végül Anne meg is tett, bár még mindig szégyenlős
volt
egy kicsit vele.
- Miért ne lennék? Te is kedves ember vagy, Anne. Nagyon
örülünk a társaságodnak.
- Mindkettőjüket nagyon szeretem. - Szeretetre éhes kis
lelkéből törtek fel ezek a szavak, és Billnek időnként
megesett
a szíve rajta. Gyanította, hogy valami bánat bujkál benne,
amiről senki sem tudott, és ő sem tudta, hogy mi az, de
min-
ig látszott a szemén, bármekkora szeretettel is árasztották
el.
Tudta, hogy vagy két éve elszökött a hippik közé, és arra
gon-
dolt, vajon ott történt-e valami. Egyszer megkérdezte Gailt,
ő sem tudta.
- Soha nem beszél róla, apa. Nem tudom... Szerintem
a szülei nem túl kedvesek hozzá.
- Azt is sejtettem. - Mindig őszinte volt Gailhez.
- Nem mintha rosszak lennének hozzá vagy ilyesmik. Sajnos
soha nincsenek otthon. Senki sincs otthon. A bátyjai meg a
nő-
vérei mind felnőttek és elmentek, ő mindig egyedül van a
ház-
vezetőnővel. - Legtöbbször még a vacsorát is egyedül
fogyasz-
totta el, de mostanra már hozzászokott.
- Hát most már nem kell egyedül lennie. - Steinék a hónuk
alá vették, Anne pedig sütkérezett a tőlük kapott szeretet
mele-
gében. Olyan volt, mint egy nyíló kis virág, és Bill szerette
néz-
ni, ahogy Gaillel játszanak. Néha együtt csinálták meg a
házi-
feladatot, vagy csak ültek és beszélgettek, néha beugrottak
a
medencébe, és órákon át kuncogtak valamilyen saját viccü-
kön. Az élet rövid, ezt akkor megtanulta, amikor a felesége
meghalt, és egy nap őrá gondolt, miközben Anne-nel a me-
dence szélén ült. Meleg őszi nap volt, Gail pedig éppen be-
ment a házba, hogy hozzon valami ennivalót.
- Néha olyan komolynak látszol, Anne. - Anne most már
nem érezte magát feszélyezettnek a férfi mellett, és nem
ijedt
meg attól, amit mondott, bár eleinte nagyon félt, hogy
olyasmit
fog kérdezni, amiről senkinek sem akar beszélni. - Mire gon-
dolsz olyankor?
- Különböző dolgokra. - A bátyám barátjára, aki meghalt,
a kisbabára, akiről lemondtam... Még csak tizenöt éves volt,
de
már szellemek kísértették, de erről semmit sem mondott
Billnek.
- A Haight negyedben töltött napokra? - Bill már korábban
is meg akarta ezt kérdezni, és most Anne nem szaladt el
előle.
Találkozott a tekintetük, és Bill látott valamit a lány
szemében,
amitől majd meghasadt a szíve. Olyan fájdalmat takargat
ma-
gában, amihez senki sem tud hozzáférni, de Bill azt remélte,
egyszer neki sikerülni fog. Anne olyan volt neki, mint a
máso-
dik lánya, és maga is elcsodálkozott, hogy milyen közel
került
hozzájuk néhány hónap alatt. Mély és kölcsönös kapcsolat
alakult ki közöttük. Lionelen és Johnon kívül ők voltak az el-
sők, akik törődtek vele, akiknek számított, vagy legalábbis
Anne így érezte.
- Olyasmi... - Aztán maga is meglepődött, hogy jobban ki-
tárulkozott Billnek, mint tervezte. - Egyszer lemondtam vala-
miről, ami nagyon fontos volt nekem... és néha arra
gondolok,
bár már semmin sem változtat. - Könnyek szöktek a
szemébe,
mire Bill megfogta Anne kezét, s közben az ő szeme is kön-
nyes lett.
- Én nem lemondtam valamiről, hanem elveszítettem vala-
kit, akit nagyon szerettem. Talán ez majdnem ugyanaz a
dolog.
Valamiféle veszteség. Lehet, hogy még rosszabb, ha az
ember
maga mond le róla. - Bill arra gondolt, hogy Anne olyan
vala-
kiről beszél, akit szeretett, és eltűnődött, hogy aki ilyen
fiatal,
hogy tud ennyire megfontolt lenni. Meg sem fordult a
fejében,
hogy Anne a gyerekéről mondott le. Ő is és Gail is olyan
ártat-
lannak tűntek neki, és igyekezett ezt az érzést fenntartani.
De
Anne tekintetében olyan bölcsességet vett észre, amely
jóval
túlmutatott a korán.
- Szörnyű lehetett magának, amikor meghalt a felesége.
- Az volt. - Bill meglepődött, hogy milyen könnyen ki tudta
mondani ezeket a szavakat. De Anne nagyon megértőnek
tűnt,
ahogy ültek a medence szélén kézen fogva, mint régi jó
bará-
tok. Ez volt a legrosszabb egész életemben.
- Velem is ugyanígy történt. - Anne hirtelen késztetést érzett
arra, hogy beszéljen neki a kisbabáról, akiről lemondott, de
at-
tól félt, hogy akkor soha többé nem engedi Gailt a közelébe.
Vannak dolgok, amelyekről jobb nem beszélni, és inkább el-
hallgatott.
- Szörnyű volt, kicsim?
- Még annál is rosszabb. - Anne-nek minden nap azon járt
az esze, vajon most hol lehet a fia, és hogy helyesen
cseleke-
dett-e. Lehet, hogy beteg vagy meghalt, vagy a drogok,
amiket
szedett, végül is hatással voltak rá, bár a születésekor
semmi
jel sem utalt rá, azt mondták... Tekintete találkozott Billével,
aki szomorúan nézett rá.
- Sajnálom, Anne. - Szorosan fogta a kezét, Anne pedig me-
legséget és biztonságot érzett mellette, aztán egy kis idő
múl-
va Gail megérkezett az ebéddel. Úgy látta, hogy Anne egy
ki-
csit lehangolt, de ez máskor is előfordult vele. Anne már
csak
ilyen volt, és az édesapja szemében semmi különöset nem
vett
észre. Pedig Bill ezek után nagyon sokat nézte Anne-t, amit
ő
időnként észre is vett, amikor egymás mellett ültek, aztán
egy
nap, amikor várták, hogy Gail hazajöjjön az egyik barátnőjé-
től, Anne-nek alkalma nyílt beszélni vele. Egy kicsit
hamarabb
érkezett, mint ahogy megbeszélte Gaillel, a férfi pedig
éppen
akkor jött ki a zuhany alól egy szál fürdőköpenyben. Miután
Bill hellyel kínálta, Anne kényelmesen leült a nappaliban és
egy
magazint kezdett nézegetni, de amikor észrevette, hogy a
férfi figyeli, letette a magazint és érezte, hogy hirtelen feltör
belőle minden, amit olyan sokáig elfojtott magában. Szó nél-
kül felállt és odament Billhez, aki átölelte és szenvedélyesen
megcsókolta, aztán minden akaraterejét összeszedve eltolta
magát a lánytól. - Ó, istenem, Anne, nagyon sajnálom... nem
is tudom, hogy mi... - De nem tudta folytatni, mert Anne újra
megcsókolta, Bill pedig teljesen elámult. Ösztönösen meg-
érezte, hogy Anne már nem kezdő ebben a dologban, és
ami-
kor a lány a fürdőköpenye alá csúsztatta a kezét, tudta,
hogy
Anne-nek olyan titkai vannak, amelyekről senki sem tudott.
Gyengéden elvette onnan Anne kezét, és megpuszilta az
ujja-
it. Bill teste rettenetesen vágyakozott utána, és Anne olyan
csá-
bítóan simogatta, hogy majd beleőrült, de nem annyira,
hogy,
hagyta volna, hogy valami őrültséget csináljon. Az ő
szemében
Anne még mindig gyerek volt. Persze tudta, hogy ebben
téved.
Tizenöt éves lány volt, talán tizenhat, és mégis... - Ezt meg
kell
beszélnünk - mondta és leült mellé a kanapéra, odafordult
hozzá, szorosan összehúzta a fürdőköpenyét és ránézett
Anne-
re. - Nem tudom, mi történt velem.
- Én tudom. - Anne olyan gyengéden mondta ezeket a sza-
vakat, hogy Bill azt hitte, álmodik. - Szerelmes vagyok
beléd,
Bill. - Ez volt az igazság, tényleg szerelmes volt, akárcsak a
férfi. Tiszta őrültség volt a részükről. Bill negyvenkilenc éves
volt, Anne tizenöt. Ez így nincs jól... igaz? - kérdezte
magában
Bill, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek. Újra
megcsókolta
Anne-t. Fájdalmasan kínozták a szenvedély hullámai,
amelyek
végigfutottak rajta, aztán megfogta a lány kezét.
én is szeretlek téged, de nem engedem, hogy megtörtén-
jen. - A hangjából szenvedés hallatszott ki, Anne szeme
pedig
könnyes lett. Megijedt, hogy Bill el fogja küldeni. Lehet, hogy
örökre. Azt pedig nem tudta volna elviselni. Már eddig is túl
sokat veszített az életében.
- Miért nem? Mi rossz van abban? Másokkal is megtörtént.
- De nem ilyen korkülönbséggel. - Harmincnégy év volt
köztük, és Anne még kiskorú volt. Talán, ha Anne
huszonkettő,
ő pedig negyvenöt éves lenne, és nem a legjobb
barátnőjének
lenne az apja, de Anne hevesen rázta a fejét. Nem volt
hajlan-
dó elveszíteni Billt. Egyszerűen nem. Már így is túl sokat
veszí-
tett rövidke életében, és nem fogja őt is elveszíteni, akármit
is
mond.
- Ez nem igaz. Olyanokkal is előfordul, mint mí.
Bill rámosolygott Anne-re. Olyan őszinte és olyan édes volt,
hogy ettől még jobban szerette. Most döbbent rá igazán.
- Engem az sem érdekelne, ha százéves lenne. Szeretem
magát. Ez minden. Nem fogok lemondani magáról. - A melo-
drámába illő helyzettől Billnek megint mosolyognia kellett,
és
szájon csókolta Anne-t, hogy elhallgattassa. Az ajka édes
volt,
a bőre pedig olyan finom, mintha bársonyt simogatott volna.
De ez akkor sincs rendjén. Formai szempontból ez nemi erő-
szak lenne, akkor is, ha Anne beleegyezne. Bill ezt tudta, és
rá-
nézett a lányra.
- Csináltad már, Anne? De őszintén. Nem fogok meghara-
gudni. - Billnek finom eszközei voltak ahhoz, hogy kicsalo-
gassa az igazságot, és Anne-nek soha nem esett nehezére,
hogy őszinte legyen Billhez.
Anne többé-kevésbé tudta, hogy mire gondol Bill. Mind a
ketten hálásak voltak Gailnek, hogy késett.
- Így nem. Amikor a Haight negyedben éltem... - Nagyon
nehéz lesz ezt megmagyarázni Billnek, de most már el
akarta
mondani. - Én... - kezdte Anne, és egy szörnyű nagyot sóhaj-
tott, Bill pedig már megbánta, hogy megkérdezte.
- Anne, semmit nem kell elmondanod, amit nem akarsz.
- De azt akarom, hogy tudd. - Próbálta rövidre fogni és ob-
jektíven előadni, de mégis az egész szörnyen hangzott a
saját
számára is. - Egy kommunában laktam és LSD-t szedtem.
Mást is, de főleg azt, meg égetett agavébort... egy csomó
ser-
kentőszert. A csoportnak, akikkel együtt éltem, furcsa
szoká-
sai voltak...
Bill elszörnyülködött.
- Megerőszakoltak?
Anne lassan rázta a fejét, de nem vette le a tekintetét
Billről,
mert mindenáron őszinte akart lenni hozzá.
- Azért tettem, mert úgy akartam... és azt hiszem, minden-
kivel csináltam. Nem sok mindenre emlékszem. Olyan volt,
mintha önkívületi állapotban lettem volna, és már nem
tudom,
mi volt a valóság és mi az álom... de amikor a szüleim
vissza-
hoztak, öt hónapos terhes voltam. Tizenhárom hónappal ez-
előtt szültem egy kisbabát. - Anne most már tudta, hogy
arra a
dátumra örök életében emlékezni fog. Azt is meg tudta
volna
mondani Billnek, hogy tizenhárom hónap és hány nap telt el
azóta. Pontosan öt. - A szüleim pedig rávettek, hogy
mondjak
le róla. Fiú volt, de soha nem láttam. Az volt a legrosszabb
do-
log az életemben. - Azt nem tudta elmondani Billnek, hogy
min ment keresztül. - Az, hogy lemondtam róla, életem
legna-
gyobb hibája volt. Soha nem fogom magamnak
megbocsátani.
Minden nap azt kérdezem magamtól, hogy hol van és hogy
jól
van-e.
- Kicsim, az egész életedet tönkretette volna - mondta Bill,
az egyik kezével gyengéden megsimogatta Anne arcát, mi-
közben kimondhatatlanul sajnálta, amiért ilyen fájdalmakon
kellett keresztülesnie. Egészen más volt, mint Gail. Sokat
látott
már az életből. A korához képest túl sokat is.
- A szüleim is ezt mondták - sóhajtotta Anne. - Szerintem,
nem volt igazuk.
- Mit csinálnál most egy kisbabával?
- Gondoskodnék róla... mint ahogy a másik anyja teszi...
Anne szeme megtelt könnyel, Bill pedig magához ölelte. -
So-
ha nem lett volna szabad lemondanom róla. - Bill szerette
vol-
na azt mondani, hogy majd lesz tőle egy másik kisbabája,
de
ez borzasztóan hangzott volna, közben pedig meghallották,
hogy Gail nyitja az ajtót. Bill csendben elhúzódott Anne-től
még egy utolsó pillantást vetve rá, egy utolsó simogatással,
a
vágy kínzó fájdalmával, aztán szorosabban összefogta a
fürdő-
köpenyét, és mindketten mosolyogva üdvözölték Gailt.
A következő két hónapban Anne, amikor csak tehette, talál-
kozott vele, csak hogy beszélgessenek, együtt sétáljanak és
ki-
cseréljék a gondolataikat. Gail semmit sem tudott az
egészről
és Anne nagyon remélte, hogy soha nem is fogja megtudni.
Til-
tott gyümölcs volt mindkettőjük számára, mégsem tudtak
ellen-
állni egymásnak. Most már nagyon-nagy szükségük volt
egy-
másra. Bill is a bizalmába fogadta Anne-t. A kapcsolatuk
tiszta
volt, de túl sokáig nem bírták volna ki, úgyhogy amikor Gail
nagymamája meghívta unokáját a karácsonyi vakációra,
kidol-
gozták a tervüket. Anne azt fogja mondani a szüleinek, hogy
Steinéknél tölti a szünidőt. Így karácsonytól egészen addig,
amíg Gail vissza nem jön a nagymamájától, Anne Billel lesz.
Mindezt időben és jó előre megtervezték, akár egy nászutat.
 
3.
Louise már régen rájött, hogy mi folyik a szobatársa és a
máso-
dik emeleten lakó férfi között. Nem ellenezte a kapcsolatot,
bár szerinte a férfi túl öreg volt Vanhez. Aki huszonnégy
éves,
az már meglett férfi. Sajnálta, hogy Vanessát nem látja
gyak-
rabban, de neki is megvoltak a barátai, és a Barnard College
bőven ellátta őket olvasnivalóval, projektekkel, házi
feladatok-
kal és vizsgákkal. Gyorsan teltek-múltak a hónapok, és
szinte
hihetetlennek tűnt, hogy már közeledett a karácsonyi
szűnidő.
Hideg és csípős volt az időjárás, és nem sokkal a Hálaadás-
ün-
nepe után leesett az első hó.
Vanessát ez teljesen lenyűgözte, és Jasonnel jót hógolyóz-
tak a Riverside Parkban. Mindig annyi dolguk akadt,
megnézték a Cloisterst, a Metropolitant, a Guggenheim Mú-
zeumot, a Modern Művészet Múzeumát, operába, balettre és
koncertekre jártak a Carnegie Hallba, és még ehhez jött
Jason
sajátos vonzódása az Off Broadway iránt. Jason igen intenzív
kulturális életet élt, és most már Vanessát is magával vitte.
Amióta New Yorkba érkezett, Vanessa nem volt moziban,
csak
néhány régi filmet látott Jasonnel a Modern Művészet
Múzeu-
mában. Jason továbbra is ellenezte a mozit, és amíg
Vanessa a
vizsgákra tanult, ő a disszertációján dolgozott. Vanessának
valahogy tetszett a férfi komolysága és tiszta életfilozófiája.
Számára ettől nem merevnek tűnt, hanem még szeretniva-
lóbbnak.
- Nagyon fogsz hiányozni a szünidőben - mondta Vanessa,
miközben a kanapén feküdt az ölében egy könyvvel, és
ráné-
zett Jasonre. Roppant komolynak látszott szemüvegben, de
most mosolyogva pillantott oda Vanre a szemüvege fölött.
- Biztosan nagy megkönnyebbülés lesz visszamenni Mű-
anyagországba - mert ő így nevezte Los Angelest - minden
nap moziba mehetsz a barátaiddal, és tacót meg sült
krumplit
ehetsz, amiktől szintén iszonyodott- mielőtt visszajössz ide.
-Vanessa csak nevetett azon, hogy Jason milyennek látta
Los
Angelest. Szerinte ott mindenki csak rohangált összevissza,
a
kezükben hamburgerrel, tacóval meg pizzával, a hajukban
hajcsavarókkal, rokit táncolnak, és vacak filmeket néznek.
At-
tól meg még jobban nevethetnékje támadt, ha arra gondolt,
hogy mit szólna Jason Valhez, aki most éppen egy újabb hor-
rorfilmben szerepelt, csak ezúttal zöld iszapba burkolva, ami
aligha felelt meg annak, amit Jason jó filmnek tartott. De
azért
jó lesz megint mindenkivel találkozni. Néha Vanessa úgy vél-
te, hogy Jason túlságosan komolyan veszi magát, de azért
él-
vezte a kapcsolatukat, és igazat mondott. Hiányozni fog
neki a
szünidőben.
- És te mit fogsz csinálni? -Jason még mindig nem döntötte
el azóta, hogy utoljára beszéltek róla. Vanessa szerint haza
kel-
lett volna mennie, de Jason nem volt odáig az ötlettől.
Vanessa
megfigyelte, hogy a szülei sohasem telefonálnak Jasonnek,
és
ő is ritkán beszélt róluk. Ő is ritkán hívta fel a szüleit, de
azért
még mindig úgy érezte, hogy közel áll hozzájuk. De amikor
most felnézett, látta, hogy Jason rámosolyog. Volt egy
gyengéd
énje is, amit a lány különösen szeretett benne, és most is
ezt
látta rajta. Kinyújtotta Jason felé a kezét az íróasztalon
keresz-
tül, ő pedig megcsókolta és elmosolyodott.
- Tudod, te is fogsz nekem hiányozni. És valószínűleg hetek-
befogtelni, amíg újra egyenesbe hozlak.
- Egyszer majd el kell jönnöd velem Kaliforniába. -De most
még egyikük sem volt felkészülve rá. Vanessa családja
ijesztő-
nek hangzott Jason számára, és a lány is félt Jasont
hazavinni
magával. Az azt jelentené, hogy komoly a kapcsolat, vagy
leg-
alábbis a szülei azt hinnék, pedig nem volt az. Csak egy
szerény
kis első románc volt. Vanessa ennél többet nem várt tőle,
vagy
legalábbis ezzel nyugtatta magát. - Majd felhívlak, Jase.
Pontosan ugyanezeket a szavakat mondta neki, amikor de-
cember 23-án a repülőtéren álltak. Jason úgy döntött, hogy
nem megy haza, hanem inkább dolgozik a disszertációján,
ami Vanessának nagyon magányos időtöltésnek tűnt. De a
fiú
azt mondta, hogy jól ellesz, Vanessa pedig megígérte, hogy
minden nap felhívja. Jason hosszan és szenvedélyesen meg-
csókolta, mielőtt felszállt volna a gépre, aztán a hatalmas
ezüstmadár gyomrában eltűnt a levegőben, ő pedig zsebre-
dugta a kezét, körbetekerte a sálat a nyakán, és kiment a
hideg
levegőre. Megint havazott. Szinte megijedt attól, hogy
mennyi-
re beleszeretett Vanessába. Ő csak egy futó kalandot akart,
még az is tetszett neki, hogy ugyanabban az épületben
laktak.
De ennek most semmi köze sem volt ahhoz, amit érzett.
Min-
dent szeretett Vanessában, azt, hogy komoly, intelligens,
gyö-
nyörű és kedves volt, és az ágyban is csodálatos. Amikor
haza-
érve kinyitotta az ajtót, úgy nézett ki a lakás, mint egy
sírkam-
ra. Leült az íróasztalához, és maga elé bámult. Talán lehet,
hogy mégis haza kellett volna mennie. De ez mindig
nyomasz-
tó volt a számára. A kisvárosi élet nagyon korlátozott volt, a
szülei mindig dédelgették, amit már nem bírt elviselni. Bár-
mennyire is szerette őket, szabad akart lenni. Aztán az apja
túl
sokat is ivott. Az édesanyja megöregedett, és tudta, hogy ez
rettenetesen nyomasztaná, úgyhogy jobban érezte magát
egyedül New Yorkban. Szinte képtelenség lett volna
elmagya-
rázni ezt Vanessának, mielőtt elment, mert az ő családja
egé-
szen más volt. A lány tulajdonképpen örömmel ment haza.
És
hallotta is a hangján, amikor aznap este felhívta. Szinte
azon-
nal telefonált, ahogy leszállt a gépről.
- Nos, mi újság Műanyagországban? - Jason megpróbált
kevésbé mogorvának hangzani, mint amilyen hangulatban
volt,
Vanessa pedig elnevette magát.
- Még mindig ugyanolyan. Kivéve azt, hogy te nem vagy
és ez az egyetlen baj vele. -Vanessa imádta Los Angelest, de
most már New Yorkot is megszerette. Jason miatt. - Legköze-
lebb el kell jönnöd. -Jason szinte megrázkódott a
gondolattól.
Nem tudna elviselni egy olyan befolyásos és kifinomult
csalá-
dot, amely teljesen a mozi világában él. Elképzelte,
amint magas sarkú, aranylamé cipőben reggelit készít, és
ettől
elnevette magát, mialatt Vannel beszélt.
- Hogy van az ikertestvéred?
- Még nem találkoztam vele. Arra gondoltam, hogy bené-
zek hozzá ma este. Itt még csak nyolc óra van.
- Ez azért van, mert ott nem ismerik az órát - cukkolódott
Jaason, és közben az arca fiatalnak és szomorúnak látszott.
A
következő két hét elviselhetetlen lesz. - Add át neki az
üdvöz-
letemet! -Többször is beszéltek telefonon, és Val nagyon
jópo-
fának hangzott, bár teljesen más volt, mint Van.
- Átadom.
-Majd szóljál, ha bezöldült. - Valerie mesélt neki a zöld
iszapos filmről, Jason pedig kíméletlenül ugratta miatta,
mond-
ván, hogy ez tipikus Hollywood, és valószínűleg ennél többre
nem is képesek. Csak az volt a bökkenő, hogy Vanessa ezt
zo-
kon vette, mert az édesanyja készített néhány szép filmet
az
életében, amelyek egyszer majd biztosan bekerülnek a Mo-
dern Művészet Múzeumába. Még mindig csak tizennyolc
éves
volt, és ők voltak a családja, Jason pedig ezután jobban
vigyá-
zott a megjegyzéseire. De biztosan elszörnyülködne,
gondolta
magában Vanessa, ha látná, hogy Val milyen helyen lakik.
Vanessa kölcsönkérte az apja autóját, és azzal ment el arra
a helyre, ahol Val legalább tizenkét másik lánnyal együtt la-
kott. Vanessa még soha életében nem látott akkora
felfordulást
és koszt, mint ott. A nappaliban romlott ételmaradékok
bűzlöt-
tek, isten tudja mióta, mindegyik szobában bevetetlen
ágyak
voltak, némelyikre még lepedőt sem húztak, a padlón egy
üres
cequillás üveg hevert, a fürdőszoba tele volt aggatva
mindenfé-
le formájú és színű harisnyákkal, és mindent átjárt a túl sok
parfüm avas szaga. Val pedig ott ült ennek az egésznek a
kel-
lős közepén, miközben a körmeit festette és Vanessának
me-
sélte a filmbeli szerepét.
- És akkor kimászok ebből a mocsárból... kinyújtom a ke-
zem, így, miközben illusztrálta, majdnem levert egy lámpát-
aztán sikítok... - Ezt is bemutatta, mire Vanessa befogta a
fülét.
Ez órákon keresztül így ment, de Vanessának
tulajdonképpen
tetszett a dolog, és szélesen rámosolygott a testvérére. Jó
volt
újra látni, még ezen a helyen is.
- Az elmúlt néhány hónapban egészen jól kitanultad ezeket.
Val nevetett.
- Minden nap rengeteget gyakorolok.
Vanessa megint körülnézett.
- Hogy tudod elviselni ezt a helyet? -Tudta, hogy ő ebben a
bűzben, koszban és rendetlenségben és ezek között a
lányok
között két nap alatt megőrülne, de úgy tűnt, hogy Valerie
egy-
általán nem törődött vele, sőt kifejezetten boldognak érezte
ott
magát, sokkal boldogabbnak, mint amilyen otthon volt, és
a testvérének is elmondta.
- Itt azt csinálok, amit akarok.
- És ebbe mi tartozik bele? -Vanessa kíváncsi volt rá, hogy
az elmúlt három hónap alatt miben sántikált. Val tudott
Jasonról, bár Vanessa nem mondott részleteket a
kapcsolatuk-
ról, és most sem állt szándékában. - Sikerült valakinek
össze-
törnöd a szívét, amióta elmentem?
Valerie megvonta a vállát. Több férfi is volt az életében, egy-
akit komolyan vett és három, akivel lefeküdt, de tudta, hogy
a
testvére megbotránkozna rajta, úgyhogy nem mondott
semmit.
Neki meg úgysem sokat számított. Egy kis drog, egy kis pia,
egy
fantasztikus dugás valamelyik fiú lakásán vagy egy bérelt
szo-
bában. Annyi minden történt Hollywoodban, hogy nem
olyan nagy dolog benne lenni. A lakásban a fogamzásgátlót
úgy
adogatták körbe, mint az ebéd utáni mentolos cukorkát.
Vala-
hol a házban mindig volt egy nyitott doboz, és valaki
mondta
neki, hogy ne kevergesse a fajtákat, de így is működött a
dolog.
És ha mégis becsúszna valami, akkor könnyen meg tudna
sza-
badulni tőle. Ő nem volt olyan ostoba, mint a kishúga, Anne.
- És veled mi van? - Dobta vissza a labdát Valerie, miközben
hozzáfogott a másik kezén lévő körmeihez. -Milyen az a
srác,
akivel állandóan együtt vagy?
- Jason? - kérdezte Vanessa ártatlanságot mímelve, de Val
felnevetett.
- Nem. King Kong. Jópofa?
- Az én ízlésem szerint az, de a tied szerint biztosan nem.
- Ezek szerint nyúlszája és dongalába van, de aranyos és
szerinted komoly.
- Többé-kevésbé. A Ph. D. disszertációján dolgozik.
Vanessa hangjából érezni lehetett, hogy büszke Jasonre,
Valerie pedig ránézett. Szerinte szörnyű ficko lehetett, utálta
az értelmiségieket, és csak a hollywoodi típusokat kedvelte,
különösen akinek hosszú haja volt, kigombolt inget hordott
és
úgy nézett ki, mint egy kaliforniai selyemfiú.
Gyanakodva nézett Vanessára.
- Hány éves az a srác?
- Huszonnégy.
- Szerinted el akar venni feleségül? - Ezt Val szörnyűnek ta-
lálta, de Vanessa gyorsan megrázta a fejét.
- Nem az a típus, és én sem vagyok az. Be akarom fejezni
az egyetemet, és vissza akarok jönni ide forgatókönyveket
ír-
ni. - Jasonnel állandóan vitatkoztak ezen. Szerinte Vanessa
sokkal tehetségesebb, minthogy ilyen "szemeteket" írjon, de
a
lány azt hajtogatta, hogy némelyik film nagyon jó. - Ez most
így jó.
- Hát csak arra vigyázz, hogy fel ne csináljon. Szeded a tab-
lettát? - Vanessa zavarba jött a testvére nyílt modorától, és
megrázta a fejét. Még azt sem vallotta be, hogy lefeküdt
vele,
de Val jobban ismerte őt bárkinél. - Nem szeded? -Valerie
tel-
jesen ki volt akadva a testvére naivitásán.
- Jason vigyáz. - Vanessa paprikavörös lett, Valerie pedig
felnevetett, amikor az egyik lány egy piros szatén
fügefalevél
bugyiban átsétált a szobán. Amikor eltűnt, Vanessa megint
Valhez fordult. - Anya látta már ezt a helyet? - Nem tudta el-
képzelni, hogy látta volna, különben két órán belül biztosan
elvitte volna innen, ha nem hamarabb.
- Csak egyszer. Elég jól kitakarítottunk, mielőtt jött. És aznap
senki sem volt itt.
- Hála istennek! Ezért levenné a fejedet, barátom. - Persze
ez körülbelül mindenre igaz volt, amit mostanában Val csi-
nált, a kis kokainszippantásoktól kezdve a hasissal
megtöltött
pipákig meg azoktól a férfiaktól, akikkel kísérletezett a
horror-
filmekben játszott szerepeivel. Ahogy keserűen megjegyezte
Vannek: - Azt akarja, hogy egyáltalán ne szórakozzak. - Vala-
ki éppen most ajánlott fel neki egy szerepet egy pornófilm-
ben, de ő visszautasította. Nagyon megijedt, hogy az anyja
megtudja. De amikor Vanessa hazafelé vezetett, az volt az
ér-
zése, hogy Valerie rossz irányba halad. Egyáltalán nem lehe-
tett ellenőrizni, pedig még csak tizennyolc éves volt. De
elég
jól ismerte ahhoz, hogy azt is tudja, nem lehet megállítani.
Vadul rohant lefelé a lejtőn, és egyszer valahol majd megáll.
Vanessa csak abban reménykedett, hogy útközben nem esik
baja.
- Hogy érezted magad Valnél? - kérdezte az apja, amikor
Vanessa megérkezett, és valami olyasmit olvasott ki a
szemé-
ből, amit úgysem mondott volna el neki.
- Jól.
Aztán azt kérdezte:
- Mennyire pocsék az a hely? - Fogalmuk sem volt róla,
hogy valójában milyen pocsék volt. De Vanessa azon
tűnődött,
vajon mennyit tudnak a többi dologról. Hollywood kisváros
volt, és ha Val lefeküdt valakivel; akkor ők valószínűleg
hallot-
tak róla.
Nem annyira rossz. Csak egy csomó lány rohangál össze-
vissza rendetlenséget csinálva, és a koszos edényeket
otthagy-
ják a padlón. - Ez volt a legkevesebb, de csak ennyit mert
el-
mondani az apjának. Próbálta jobbnak lefestení, mint
amilyen
valójában volt, de csak Valerie kedvéért. - Csak az itthoni
szo-
báink felnagyított mása.
- Annyira rossz? - kérdezte Ward nevetve, és közölte Vanes-
sával, hogy Greg másnap hazajön. Egy kis idő múlva aztán
megérkezett Anne, a szemében olyan csillogással, amilyet
Vanessa azelőtt még sose látott.
- Szia, kölyök! - Vanessa felállt, megpuszilta kishúgát és
megesküdött volna, hogy a hajában egy férfi arcszeszének
az
illatát érezte, de nem volt benne egészen biztos. A kis Anne
kezd felnőni. A vakáció után lesz tizenhat, és Vanessa megfi-
gyelte, hogy egyre szebb lett: A ruhája rövid volt, a lába
hos-
szú és karcsú, gyönyörű piros cipő volt a lábán és egy
szalag a
hajában. Vanessa mosolygott a három hónap alatt átalakult
külsőn. Annyi idősnek nézett ki, mint Vanessa. - Mikor nőttél
ekkorát? - Ward is gyönyörködve nézte. Az utóbbi hónapok-
ban Anne nagyon szépen megállapodott, és az új
iskolájában
új barátokat is szerzett. Különösen Gail Steint, aki szörnyen
kedves lánynak látszott, még akkor is, ha egy kicsit el volt
ké-
nyeztetve. Na és mi van akkor, ha Vuitton-táskát meg
Jourdan-
cipőket hordott, attól még rendes, tisztességes, jóravaló
kislány
volt, és az apja szépen gondját viselte. Kellemes változás
volt
ez ahhoz képest, ami a Haight negyedben történt, és Faye
meg ő is hálásak voltak érte.
Anne nem sok időt vesztegetett velük, hanem gyorsan
eltűnt
a szobájában. Ugyanazt tette karácsonyeste is, miután
megva-
csoráztak, de már mindenki hozzá volt szokva. Anne évek
óta
a szobájában bújt meg, de akkor este csomagolt. Másnap át-
költözik Billhez a vakációra.
 
32.
Anne már hetekkel korábban elmesélte az édesanyjának,
hogy
Gail meghívta hozzájuk, hogy ott töltse a tíz napot, amikor
kezdődik az iskola, .amit Faye eleinte ellenzett. De Anne na-
gyon ravaszul kihasználta Faye anyai ösztöneit, mondta,
hogy Gail egyedüli gyerek, még édesanyja sincsen, aki vele
le-
hetne. Az anyukája halála óta pedig különösen nehezek szá-
mára az ünnepek. Végül is Faye bekapta a csalít.
- Csak néhány mérföldre lakik innen, Anne. Miértnem jöt-
tök ide mind a ketten? Miért kell neked náluk aludni?
- Itt túl nagy a felfordulás. Meg különben is, te meg apa soha
nem vagytok itthon. Akkor meg nem mindegy? - Anne
szemé-
ben rémület látszott, és ezt Ward is észrevette. Nem akarta,
hogy a lányuk megint ellenük forduljon. Volt belőle elég
részük
kétéve. Talán jobb, ha ilyen kis dologban beadják a
derekukat.
- Hadd menjen, kicsim. Nincs abban semmi rossz. Gail ap-
ja úgy rátelepszik a lányára, mint kotlós a tojására. Jól
ellesz-
nek együtt. És ha akarod, bármikor hazajöhet.
- Lesz ott még más valaki is? - kérdezte Faye, aki soha sen-
kiben sem bízott, különösen, ha a gyerekeiről volt szó, és ez-
úttal igaza is volt.
- Csak a takarítónő és a szakácsnő. - Billnek volt egy kerté-
sze is, de Anne tudta, hogy ő nem számít. De valójában a
töb-
bi sem, mert a két nő azonnal szabadságra ment, amikor Bill
feltette Gailt a repülőgépre, hogy New Yorkba menjen a
nagy-
mamájához. Ezt azonban Faye nem tudhatta. És amikor
Anne
elindult otthonról, a kis bőröndje tele volt a legcsinosabb
ruhá-
ival és a legfodrosabb hálóingeivel, köztük az a két új is,
ame-
lyeket erre az alkalomra vásárolt. Miután mindenki elment,
hí-
vott egy taxit és hagyott egy üzenetet, amelyen ez állt: "3-
án
jövök. Gailnél vagyok." Tíz perccel később a taxi
megérkezett
Bel-Airbe a Charing Cross Roadra, és Anne szíve hevesen
vert.
Bill a nappaliban várta. Gail néhány órával korábban ment
el,
és a bejárónők sem voltak már ott. Végre kettesben
lehettek.
Hónapok óta készítgették ezt a tervet, és most hirtelen
mind-
ketten megrémültek. Bill egész délelőtt azt kérdezgette
magá-
ban, hogy megőrült-e. Gyakorlatilag erőszakot követ el egy
tizenöt éves lányon, és már régen eldöntötte magában,
hogy
amint megérkezik, azonnal hazaviszi a lányt.
Ezt próbálta elmagyarázni Anne-nek, amikor a kényelmes
nappaliban ültek. A padlón egy tigrisbőr volt, a falon pedig
az
elmúlt években Gailről készített fotók lógtak. Gail az első
osztályban... Gail furi kalapban... a négyéves Gail fagylaltot
eszik... de Bill most Anne-re szegezte a tekintetét, és
egymáson
kívül semmit sem láttak a szobában. Anne is csak azt a férfit
lát-
ta, akit olyan odaadóan szeretett, és aki most el akarja
küldeni.
- Miért kell elmennem?... Miért? Hetek óta ezt terveztük.
- De ez nem helyes dolog, Anne. Én egy idős ember vagyok.
Te pedig egy tizenöt éves kislány. - Egész éjjel ez járt a
fejében
miközben forgolódott az ágyban, és végül megjött a józan
esze.
Most már nem engedi, hogy Anne megváltoztassa az ő
döntését.
- Majdnem tizenhat vagyok. - Anne szemében könny csillo-
gott, Bill pedig elmosolyodott, miközben hátrasimította a
lány
haját. De ez az apró érintés újra felkeltette benne az
izgalmat.
Ez volt a legédesebb tíltott gyümölcs, és Anne egy órát sem
maradhat tovább, különben nem tud felelősséget vállalni
azért, amit tenni fog. Nagyon is jól ismerte magát, és még
so-
ha senki iránt nem érzett ilyet. Az élet kegyetlen tréfája volt,
hogy éppen egy tizenöt éves kislánnyal kellett ennek
megtör-
ténnie. - Már nem vagyok szűz sem, Bill - mondta Anne szo-
morúan és megtört tekintettel. Annyira szerette a férfit.
Csak rá
volt szüksége. ŐÖ volt a jutalom az összes magányosság
érte
fájdalomért, amelyben korábban része volt.
- Ez mellékes, kicsim. Azok az élmények nem számítanak.
Azok drog hatása alatt történtek, és végig hallucináltál. Nem
is
kell többé rájuk gondolnod. Az már mind a múlté. Ez most
nem olyan, mintha arról kellene döntened, hogy viszonyt
kez-
desz-e egy férfival. Ez olyasmi, amit egyikünk sem képes so-
káig eltitkolni. És akkor mit csinálunk? Valakinek baja lesz
be-
lőle, és én nem akarom, hogy te legyél az. - Azt nem
mondta,
hogy ő is lehetne, hogy börtönbe kerülhet azért, mert
lefekszik
vele, ha Anne szülei rájönnek. És az könnyen előfordulhat,
bármennyire is körültekintően terveztek meg mindent. Anne
azt
mondta Gailnek, hogy ne hívja fel otthon telefonon, mert
úgy
sem tud beszélgetni vele, amikor az összes bátyja meg
nővére
otthon van a vakáció alatt. Majd ő felhívja Gailt minden nap,
hogy neki ne kelljen telefonálnia. Úgyhogy mindenre gondol-
tak, és most a férfi összetörte Anne szívét. Őt nem
érdekelte,
hogy baja esik, vagy hogy meghal, csak együtt lehessen
vele.
Szomorú és bánatos szemekkel nézett Billre.
- Ha most elküldesz, akkor megint megszököm. Csak teér-
ted élek, Bill.
Szörnyű dolog ilyesmit kimondani, és Billnek majd megha-
sadt a szíve. Anne annyi mindenen ment keresztül és
annyira
fiatal, de bizonyos értelemben igaza volt, sokkal érettebnek
tűnt a hasonló korú lányoknál, Gailnél pedig mindenképpen.
De ugyanakkor sok rossz dolog is történt vele. A Haigh
Ashbury negyed, a kommuna, a megszült gyermek, a
szüleivel
való problémái. Nem lenne tisztességes újabb fájdalmat
okoz-
ni neki, de ez most az ő javát szolgálja, gondolta magában
Bill,
amikor felállt és gyengéden megfogta Anne kezét. Ő maga
akarta hazavinni, de Anne nem mozdult. Csak ült és nézett
megtört tekintettel.
- Kicsim, kérlek... nem maradhatsz itt...
- Miért nem?
Bill visszaült mellé a kanapéra. Nem tud ennél tovább hada-
kozni ellene, és ha nem megy el hamarosan... ez nem
tisztes-
séges vele szemben... végül is..csak egy férfi volt.
- Mert túlságosan szeretlek. - Gyengéden a karjaiba vette
Anne-t és megcsókolta, azzal a szándékkal, hogy utána min-
denképpen hazaviszi. De szilárd elhatározása kezdett olva-
dozni, amikor Anne nyelve forró lávaként hatolt be a
szájába,
és ösztönösen a lába közé nyúlt. Minden héten egyre meré-
szebbek lettek, akárhányszor kettesben maradtak. - Nagyon
kívánlak, kicsim... - suttogta rekedt hangon Bill Anne nyakát
csókolva - de nem lehet... kérlek...
- De lehet - suttogta válaszképpen Anne, miközben hátra-
dőlt a kanapén és magával húzta Billt, amitől minden érve
kez-
dett szertefoszlaní... talán csak most az egyszer... csak egy-
szer... aztán soha többet nem teszik meg... Aztán hirtelen
me-
gint kijózanodott, és elhúzódott Anne-től. Közben remegett a
lába, de megrázta a fejét és megmakacsolta magát.
- Nem. Ezt nem teszem meg veled, Anne.
- Teljes szívemből szeretlek - mondta a lány egy ijedt kis-
csirke tekintetével.
- És én is téged. Kivárom a következő két évet miattad, ha
ezt kell tennünk. És akkor elveszlek feleségül. De nem
fogom
tönkretenni az életedet.
Anne hirtelen elnevette magát egy nagyon fiatal lány ka-
cagásával, és megpuszilta Bill arcát.
- Annyira szeretlek! Tényleg elvennél engem feleségül? -
Elképedt, meglepődött, örült, és boldogabbnak érezte ma-
gát, mint hosszú ideje bármikor.
- Igen - mondta Bill gyengéden rámosolyogva. Az eltelt
egy óra igen nehéz volt mindkettőjük számára, de Billnek
volt a nehezebb, mert egész éjszaka nem aludt. De amit
mondott, azt komolyan gondolta. Már azelőtt is megfordult a
fejében. Még arra is gondolt, hogy egyszer talán majd Gail is
beleegyezik. Más férfiak is vettek el feleségül olyan
lányokat,
akik fele annyi idősek voltak, mint ők. Nem ez a
legrosszabb,
amit tehet az életben. - Mármint ha odáig vagy azért, hogy
elvegyelek. Két év múlva te tizennyolc éves leszel, én pedig
ötvenegy.
- Szerintem ez jól hangzik - vigyorgott Anne.
- És mi lesz, amikor te harminc leszel én meg hatvanhárom?
- Most próbára tette Anne-t, és figyelte a szemét. A
házassági
ajánlata komoly volt. Semmit sem akart ennél jobban, és
sem-
mi sem szólt az ellen, hogy miért ne lehetnének mind a
ketten
boldogok. Szeretett volna gondoskodni Anne-ről, és meg
akar-
ta óvni őt a szomorúságtól az élete hátralevő részében.
Ösztö-
nösen megérezte, hogy a szülei igen keveset tettek érte a
szü-
letése óta, de mindenképpen kevesebbet, mint amennyit ő
tett
Gailért. Gail persze egyedüli gyermek volt, Anne pedig öt
kö-
zül a legkisebb, és abból, amit hallott, úgy tudta, hogy igen
ne-
héz időszakban született. Ennek ellenére ez nem kifogás.
Az élete hátralevő részét azzal akarta tölteni, hogy ezért
kárpótol-
ja Anne-t. Hogy mindenért kárpótolja. Még a kisbabáért is,
aki-
ről le kellett mondania.
- Részemről semmi gond -válaszolta Anne a korkülönbség-
re vonatkozó második kérdésre, és egyáltalán nem látszott
meglepettnek. -Tudod, én is tudok számolni. Amikor én hat-
vanéves leszek, te kilencvenhárom. És te mit szólsz ehhez?
Biztos vagy benne, hogy majd akkor nem akarsz valaki fiata-
labbat? - Most Anne ugratta a férfit, amin mind a ketten jót
ne-
vettek, Bill pedig kezdett megnyugodni. Rémálomba illő dél-
előttje volt, tele félelemmel és bűntudattal, de most megint
azt
a könnyedséget érezte, amit azelőtt máskor is, bár még
soha
nem kérte meg a kezét.
- Akkor ebben megállapodtunk? Jegyesek vagyunk? - kér-
dezte Bill mosolyogva, Anne pedig viszonozta a mosolyát, és
odahajolt, hogy ismét megcsókolja.
- Jegyesek vagyunk, és tiszta szívemből szeretlek. - Bill vá-
laszképpen olyan gyengéden csókolta meg Anne-t, hogy a
tes-
tük szinte egybeolvadt, mire Billnek emlékeztetnie kellett
ma-
gát arra, hogy elhúzódjon, de már nem nagyon akart... és ha
egyszer úgyis feleségül veszi... akkor is helytelen lenne
most...
csak egyszer?... mintegy megpecsételni az esküjüket, hátra-
dőlt, belenézett Anne szemébe, miközben tudta, hogy már
nem
tud világosan gondolkodni.
- Teljesen megőrülö tőled, tudod-e?
- Örülök neki. - Ezt úgy mondta, mint egy felnőtt nő, és mé-
lyen Bill szemébe nézett. - Maradhatok egy darabig?
Abban nem volt semmi rossz. Korábban is előfordult már,
amikor Gailnek más dolga volt, a bejárónők pedig
szabadságon
voltak a hétvégén. A különbség csak az volt, hogy akkor
tudták,
hogy előbb-utóbb mindenki visszajön, de most teljesen
egye-
dül voltak. Bill felajánlotta, hogy felmelegíti a medence
vizét,
hogy ússzanak egyet, amit Anne jó ötletnek talált. Nem is
kín-
lódott a fürdőruhával, hanem csak úgy ruhátlanul beleugrott
a
medencébe a trambulinról, miközben Bill nézte. Gyönyörű
lány volt, bár a családban ezt még mintha senki sem vette
vol-
na észre. Ő csak a csendes "kis Anne" volt, aki mindig a
szobá-
jában bújt meg. Most azonban nem bujkált, s amikor Bill le-
dobta a ruháit és utánaugrott, delfinként úsztak a víz alatt,
az-
tán magasra lendültek, elkapták egymás derekát, Bill
magához húzta Anne-t. Már nem bírta tovább. Rettenetesen
kí-
vánta. A testük összeért és úgy maradtak, Bill simogatta
Anne
hátát és nyakát, és miközben gyengéden csókolta, kivezette
a
medencéből, bebugyolálta egy törülközőbe és bevitte a
házba.
Már nem volt miről beszélni. Billnek már nem volt ereje
tovább
vitatkozni, Anne pedig úgy nézett ki, mint egy törékeny
herceg-
nő, amikor végigfektette az ágyon és rámosolygott. Bill
teste
még mindig sportos volt, az izmai kemények, a lába erős.
Szép
gyerekeink lesznek majd, gondolta magában, de most nem
kis-
babák jártak a fejében. Csak Anne-re gondolt, mialatt
minden
porcikáját simogatta, csókolta és a nyelvével végigjárta.
Vala-
honnan a távolból Anne-nek felrémlett valamiféle szerelem,
amilyet azelőtt soha nem ismert, és gyengéden simogatta
Billt
egészen addig, amíg már nem bírta tovább, és a testük
eggyé
vált. Anne egész teste élvezettel ágaskodott Bilf érintésére,
az-
tán úgy érezték, mintha órákon át táncoltak és repültek
volna
az ég felé.
 
33.
Az együtt töltött napok mindkettőjük számára a legszebbek
voltak. Ezúttal nem volt se drog, se hallucinogén, se
szemfény-
vesztés, csak Bill meg a gyengédség és szépség, amivel
meg-
ajándékozta, és az élvezet, amit ő tudott a férfinak nyújtani.
Tíz
napon keresztül megengedték maguknak, hogy
megfeledkez-
zenek arról, milyen nehéz lesz a következő két év.
Megmarad-
tak a ház és a telek határaín belül, de futottak és játszottak,
ze-
nét hallgattak, és aznap este, amelyet a nászéjszakájuknak
ne-
vezett, Anne adott Billnek egy pohár pezsgőt, de csak
egyet.
Nagyot fürödtek a fürdőkádban, a férfi felolvasott Anne-nek,
este a kandalló előtt megfésülte a haját és úgy szerette őt,
ahogy még soha senki sem szerette azelőtt. Az a fajta apai
sze-
retet volt, amelyet Gail iránt érzett, de megerősítve azzal,
amellyel valamikor a feleségét halmozta el, és amelyet évek
óta senkivel sem tudott megosztani. Egész lelkét nyújtotta
át
Anne-nek, aki ugyanazt tette vele. A lány még soha
életében
nem volt ennél boldogabb. És sírt az utolsó közös estéjükön.
Minden nap lelkiismeretesen felhívta Gailt, aki beszámolt ar-
ról, hogy milyen jól érzi magát New Yorkban. De Anne soha
nem telefonált haza. Otthon tudták, hogy jól van, és azt is,
hogy hol van. Fogalmuk sem volt arról, hogy Anne mit
művelt,
de most már ez az ő titka volt, és ezzel kell együtt élniük a
kö-
vetkező két évben.
- Mi lesz, ha Gail rájön? - kérdezte Anne, amikor az ágyban
feküdtek. Az utóbbi tíz nap alatt alig hordott ruhát,
állandóan
szeretkeztek, és Bill képtelen volt betelni vele. Tíz nap alatt
többet szeretkezett, mint az elmúlt tíz évben. Sóhajtott
egyet,
és azon gondolkodott, amit a lány kérdezett.
- Nem tudom. Gondolom, először meg lesz botránkozva,
de idővel el fogja fogadni. Szerintem az lenne a legjobb, ha
legalább egy évig még nem tudná meg, mert addigra már
idő-
sebb és érettebb lesz, és akkor könnyebben el tudja majd
fo-
gadni, hogy mit érzünk. - Anne egyetértőleg bólintott. Csak-
nem mindenben egyetértett Billel. - Azt hiszem, az a
legfonto-
sabb, hogy azt is megtudja, a mi szerelmünknek ő is
részese,
hogy nem zárjuk őt ki belőle. Én ugyanúgy szeretem őt,
ahogy
eddig. De most már téged is szeretlek. Jogom van egyszer
újra
megnősülnöm, végül is... persze lehet, hogy egy kicsit majd
meglepődik azon, hogy éppen az egyik barátnőjéről van
szó,-
Anne egy pillanatra elképzelte magát fehér fátyolban Gaillel,
mint koszorúslánnyal együtt, és elmosolyodott. Szép álom
volt, de még mindig nagyon-nagyon távolinaktűnt. Kétév
alatt
sok minden történhet.
Ezt ő tudta a legjobban. Mesélt Billnek Lionelről és Johnról,
arról, hogy melegek voltak, hogy a kisbaba születéséig befo-
gadták őt, és hogy milyen kedvesek voltak... aztán hogy
John
meghalt a tűzben, és hogy Li azóta is mennyire le van
sújtva.
Már egy éve történt az egész, és még mindig nem ugyanaz,
aki
volt. Egyedül élt, és a munkahelyét leszámítva, nem járt
seho-
va sem. Időnként elvitte Anne-t ebédelni, de annyira szótlan
szokott lenni, hogy megrémítette. Bill meg tudta érteni,
amiről
Anne beszélt. Ő is ugyanúgy érzett, amikor a felesége
meghalt,
de neki legalább ott volt Gail, aki fel tudta vidítani. Kezdte
úgy
érezni, hogy most már mindent tud Anne-ről, ismeri az
összes
titkát és félelmét, tudja, miként érez Faye iránt, és hogy a
meg-
győződése szerint a szülei sohasem szerették, ami miatt na-
gyon sajnálta.
- Nagyon óvatosnak kell lennünk, kicsim. Nemcsak Gaillel,
hanem mindenkivel.
- Tudom. Eddig is megtartottam a titkaimat. - Titokzatosan
nézett, mire Bill elnevette magát és megcsókolta Anne mell-
bimbóját, amely azonnal megkeményedett.
- Remélem, nem így.
- Nem - mosolygott Anne, és néhány perc múlva újra
szeretkeztek. Billnek most már nem is volt bűntudata
miatta.
Soha nem fog lemondani Anne-ről. Mellette fog állni egész
életében, és ezt meg is ígérte neki, amikor másnap délután
ha-
zavitte. Mind a ketten fáradtnak látszottak, egész éjjel nem
aludtak, hogy szeretkezhessenek és beszélgethessenek. Bill-
nek két óra múlva kellett Gailért menni a repülőtérre, és
aznap
este a bejárónők is visszajönnek. A tündérmesébe illő nászút
véget ért, és most már nagyon óvatosan kell előrehaladniuk,
kéz a kézben, afelé az élet felé, amely két év múlva vár
rájuk.
De újra lesznek még ilyen pillanatok, mint ez volt.
Folytathat-
ják a vakációk alatt, ellopott hétvégeken, itt-ott egy-egy
éjsza-
ka. Bill ezt megígérte Anne-nek, akinek a szeme még mindig
csillogott a szerelemtől, amikor megérkezett a házukhoz, ke-
zében a bőröndjével. Megállt, és hallgatta a Rolls Royce
berre-
gését, amikor elindult.
- Nagyon fáradtnak látszol - mondta neki az édesanyja, aki
végigmérte, amikor belépett az ajtón. Aznap nem volt
forgatás.
Vasárnap délután volt, és Faye Anne szemét nézte. De
egészen
boldognak látszott. -Jól érezted magad, kicsim?
- Megjárta...
-Valószínűleg egyetlen hosszú pizsamás parti volt - je-
gyezte meg Ward mosolyogva. - Nem tudom, hogy milyenek
ezek a mai lányok, de mintha soha nem akarnának
felöltözni.
- Anne mosolygott és eltűnt a szobájában anélkül, hogy egy
szót szólt volna, de amikor Vanessa rápillantott, ő valamivel
többet látott meg benne, mint a szülei, ám nem tudta
ponto-
san, mi az. Egy kicsit aggódott miatta, és mindenképpen be-
szélni akart vele, mielőtt elmegy. De nem volt rá idő.
Másnap
Anne iskolába ment. Vanessa még meg akarta látogatni né-
hány barátnőjét, másnap este pedig be kellett csomagolnia,
aztán elment anélkül, hogy megtudta volna, mitől csillogott
úgy Anne szeme.
 
34.
Mindenki visszatért a saját életéhez, Val a horrorfilmjeihez,
az
időnkénti drogszedéshez és ahhoz a szokásához, hogy új
férfit
vigyen az ágyába, amikor csak teheti, Vanessa pedig vissza-
nent az egyetemre New Yorkba. Gregnek gondjai voltak a je-
gyeivel, de volt rá remény, hogy javítson rajtuk, Anne
viszont
senkinek semmi gondot nem okozott. A legtöbb idejét a
barát-
nőjénél töltötte, de ehhez mostanra már mindenki hozzászo-
kott. Soha nem látták. Tizenhat éves lett, de szinte egyetlen
szabad estéje sem volt, amikor a családjával
megünnepelhet-
tékvolna. A születésnapja alkalmából Gail és az apja elvitték
Anne-t ünnepelni, de Faye semmi kivetnivalót nem talált
ben-
ne. Steinék nagyon jók voltak Anne-hez, és Faye mondta
lányának, hogy időnként vegyen valami ajándékot Gailnek
an-
nak jeléül, hogy értékeli a kedvességüket.
Februárban Lionel felhívta Faye-t a stúdióban és megkérdez-
te, hogy együtt ebédelhetnének-e hármasban, Warddal
együtt.
Ez szokatlan volt Lioneltől, és Faye azt remélte, hogy ez
vala-
mi jó hírt fog jelenteni, például egy izgalmas filmet vagy
munkahelyváltozást, esetleg bejelenti, hogy visszamegy az
egyetemre. De egyikőjük sem volt felkészülve arra, amit
ezek helyett közölt velük.
Egy kicsit habozott, mintha attól félt volna, hogy fájó érzést
okoz nekik, és Ward azonnal rosszul érezte magát. Lehet-
hogy azt akarja közölni velük, hogy beleszeretett egy újabb
férfiba, ő pedig hallani sem akart róla. De Lionel gyorsan
bele-
vágott, nem volt mit szépíteni rajta:
- Behívtak. - A szülők elhűlve bámultak. Ennek most
volt itt az ideje. Vietnamban dúlt a háború. Ward rémültnek
látszott. Bármennyire is szerette a hazáját, nem akarta
egyik fi-
át sem feláldozni egy olyan háborúban, amely bűzlött, egy
olyan helyen, amely egy cseppet sem érdekelte, Faye-nek
pe-
dig majd leesett az álla, amikor először meghallotta.
- Mondd meg nekik, hogy meleg vagy! - Ez volt az első al-
kalom, hogy Ward használta ezt a szót, Lionel pedig elmoso-
lyodott és megrázta a fejét.
- Apa, azt nem tehetem meg.
- Ne legyél szégyenlős, az isten szerelmére! Megmented
az életedet. - Pontosan ezért mondta Gregnek, hogy javítsa
ki
a jegyeit. Még az hiányzott, hogy kirúgják az egyetemről és
el-
küldjék Vietnamba! De Lionelnek tökéletes mentsége volt,
mi-
atta nem aggódott. - Legyen eszed, fiam! Vagy tedd ezt,
vagy
menj Kanadába.
- Én nem akarok elszökni, apa. Egyszerűen nem lenne he-
lyes.
- Miért nem, az isten szerelmére? - Ward rácsapott az ét-
kezde asztalára, de senki sem nézett oda. Annyi minden tör-
tént és olyan nagy zaj volt mindenfelé, hogy senki nem vett
észre senkit, bármilyen ruha volt rajtuk, bármit csináltak
vagy
mondtak. Ha valaki meztelenül besétált volna, teljes erőből
or-
dítozva, akkor mindenki arra gondolt volna, hogy valamilyen
szerepet próbál. De Ward komolyan beszélt Lionellel. - Meg
kell úsznod, Li. Nem akarom, hogy elmenj.
Faye szemében könny csillogott, miközben a két férfit hall-
gatta.
- Én sem akarom, kicsim.
- Tudom, anya. - Gyengéden megfogta az édesanyja kezét.
- Én sem örülök neki, de úgy érzem, hogy nincs más
választá-
som. Tegnap beszéltem velük, és szerintem tudják, hogy
hova
tartozom, tudnak a filmes hátteremről is, és azt szeretnék,
ha a
filmmel kapcsolatban csinálnék valamit. - Ward és Faye
meg-
könnyebbültek.
- Tudod, hogy hol?
Lionel vett egy nagy levegőt.
- Valószínűleg egy évig Vietnamban, utána esetleg még egy
évet Európában.
- Uramisten! -Ward elfehéredett, Faye pedig elkezdett sírni,
és következett két gyászos hét, amikor Lionel elrendezte az
életét, felmondta a lakását, otthagyta az állását, és néhány
napra hazaköltözött a szüleihez, mielőtt elindult az újoncki-
képző táborba. Faye és Ward nagyon örültek, hogy vele
lehet-
tek, és minden nap korán hazamentek a munkából. De az
utolsó este nagyon nehéz volt. Mindenki sírt, amikor búcsút
vettek tőle. Másnap reggel hatkor pedig, amikor
megérkezett a
taxi, mindannyian ott álltak az ajtóban, Faye Ward karjaiba
csuklott és zokogott. Attól félt, hogy soha többé nem fogja
lát-
ni, és miközben tartotta, Ward is ugyanolyan hevesen sírt.
Mindannyiuk számára szívfájdító időszak volt ez, és amikor
Anne és Bill elmentek egy hosszú sétára, Anne elmondta
Billnek azt, amit a szülei nem mertek kimondani, hogy
Lionel
még mindig nem heverte ki John halálát és lehet, hogy azért
megy Vietnamba, hogy meghaljon. Ez nagyon megdöbbentő
gondolat volt.
- Biztos vagyok benne, kicsim, hogy ez nem így van. Csak
azt teszi, amit szerinte tennie kell. Tudod, én is megjártam
már
egy háborút. Nem ölnek meg mindenkit. És ha filmezni fog,
akkor biztos vagyok benne, hogy biztonságban lesz. - Ez
azért
nem volt egészen igaz. Ő is tudta, hogy azokat a srácokat
gyakran eltalálják, mert alacsonyan repülnek, hogy a
legjobb
felvételeket tudják elkészíteni. De imádkozott magában,
hogy
Líonelnek legyen esze, és hogy Anne Lionel lelkiállapotáról
szóló diagnózisa téves legyen. De Ward és Faye is féltek
titok-
ban ettől.
Egyedül Val volt biztos abban, hogy Lionellel nem lesz sem-
mi baj. Teljesen el volt foglalva a maga életével, és nem sok
ideje maradt arra, hogy másra gondoljon. Szerepet kapott
egy
szörnyekről szóló filmben, amelyet Róma mellett forgattak.
A
stáb nemzetközi volt, az egész filmet szinkronizálták, de Val-
nek egyébként sem volt szövege benne. Számos régi sztár
dol-
gozott a filmben, mind olyan, aki többször megbukott és
rég-
óta nem volt munkája.
- Hát nem nagyszerű? - kérdezte Vanessától, amikor felhív-
ta, hogy New Yorkon keresztül fog utazni. Csak egy
éjszakára
marad ott, de legalább elszórakoznak egy kicsit. Vanessa
meg-
hívta magához, hogy ismerkedjen meg a "barátjával".
Valerie nagy sebbel-lobbal leszállt a repülőgépről egy piros
bőrszoknyában és bíborvörös harisnyanadrágban,
ugyanolyan
színű szőrmekabátban és antilopbőr csizmában, amely úgy
né-
zett ki, mint egy neon fényreklám. A pulóver, amit viselt,
majd-
nem a derekáig ki volt vágva, és a haja még mindig ugyan
olyan
hosszú és zilált volt, mint régebben. Amikor Vanessa hirtelen
rápillantott Jason visszafogott fűzöld és szénszürke színű
ruhá-
jára, köhögni kezdett és arra gondolt, hogy talán
ostobaságot
csinált.
- Úristen! Ezt komolyan gondolja? - suttogta Jason Vannek,
....
de Valerie szépsége tagadhatatlan volt, még akkor is, ha az
öl-
tözéke nevetséges volt, mire Vanessa szélesen
elmosolyodott.
- Műanyagország a maga teljében.
Valerie Vanessa karjaiba vetette magát, és Jasont
egyenesen
túlzottan kedvesen csókolta meg ahhoz képest, hogy először
találkoztak. A parfümje igen erős volt, és amikor
megpuszilták
egymást, Vanessa érezte a marihuána illatát a hajában.
Aznap
este Greenwich Village-be mentek egy kis dzsesszt
hallgatni,
aztán hazamentek és Jason lakásában beszélgettek hajnali
négy óráig. A fiú tequilát töltött, amíg el nem fogyott,
Valerie
pedig elővett egy doboz füves cigarettát.
- Vegyetek! - Valerie szakszerűen rágyújtott, miközben
Jason figyelt, majd követte a példáját, Vanessa pedig
habozott.
Még csak egyszer próbálta ki, de nem volt róla túl jó
vélemé-
nye. - Ugyan már, nővérkém, ne legyél olyan régimódi. Va-
nessa azért szívta, mert jó heccnek tartotta, és állította,
hogy
semmi hatása sincs, kivéve, hogy egy idő után mindnyájan
a te-
lefonkönyvet lapozgatták egy egész éjjel nyitva tartó
pizzéri-
lyát keresve, aztán végül inkább teljesen kiürítették Louise
és
Van hűtőszekrényét, miközben nevettek és viháncoltak,
Jason
pedig Valt bámulta. Nem tudta magát túltenni azon, hogy
mennyire különbözött Vantől, és még másnap is csak
bámulta,
amikor újra repülőre szállt, ezúttal egy iszapzöld
bőrkosztüm-
ben, amelyet a szülei még sohasem láttak. A ruhatára nagy
ré-
szét a vele együtt lakó lányoktól vette kölcsön az utazásra,
akiket egyáltalán nem zavart a dolog. Különben sem tudta
már
senki, hogy melyik cucc kié, és Valerie csak egy pár hétre
ment
el, hacsak nem kap további munkát ott a helyszínen.
- Pá-pá, srácok! Vigyázzatok magatokra! - Aztán rákacsin-
tott Vanre. - Jó fickó.
- Kösz. - Megpuszilták egymást, Jason pedig integetett
Valerie-nek, amikor beszállt a gépbe. Jason úgy érezte
magát,
mintha két napon keresztül forgószélben lett volna.
- Hogy a fenébe lett ilyen, amikor te egészen más vagy? -
Egyszerűen nem értette, Van meg csak nevetett rajta. Jason
úgy
nézett ki, mint akit sokk ért.
- Nem tudom. Azt hiszem, mindannyian másak vagyunk,
hiába tartozunk egy családba.
- Nagyon úgy tűnik.
- Elcserélnél Vallel? -Vanessa mindig ettől félt. Valerie sok-
kal látványosabb volt meg kihívó, a füves cigijével, a laza er-
kölcseivel meg a zilált vörös hajával. Vanessának volt egy
olyan érzése, hogy Valerie örömmel lefeküdt volna Jasonnel,
ha ő egyedül hagyja őket, de túlságosan jól ismerte a
nővérét,
és erre nagyon vigyázott. Nagyon sok udvarlóját veszítette
már
el az évek során ahhoz, hogy valaha is még egyszer rá
merjen
bízni egy férfit, de ennek ellenére nem neheztelt rá. Val egy-
szerűen ilyen volt, és neki ez már semmit sem számított.
- Még nem - válaszolta Jason, aki igencsak megnyugodott,
hogy az ikrek közül a szelídebbel találkozott.
De amikor néhány hónappal később Vanessa előállt egy ja-
vaslattal, akkor egyáltalán nem látszott nyugodtnak. A
kapcso-
latuk szépen folytatódott. Vanessa még be is költözött hozzá
a
második emeletre, Louise pedig pillanatok alatt talált egy
másik
szobatársat magának. Abban állapodtak meg, hogy ha
Vanessa
szülei telefonálnak, akkor fedezni fogják, leszaladnak, beko-
pognak az ajtón, ő pedig felszalad és beszél velük. De
nagyon
ritkán telefonáltak. Ha pedig New Yorkba mennének, akkor
Vanessa visszaköltözik egy pár napra, de eddig erre még
nem
került sor. A szülei nagyon el voltak foglalva a legújabb
filmjük-
kel, Lionel még mindig Vietnamban volt; de csodával
határos
módon egyelőre minden remekül ment, Valerie pedig még
min-
dig nem jött vissza Rómából. Kapott egy újabb apró
szerepet,
ezúttal egy vadnyugati filmben, ami újdonság volt a
számára,
aztán néhány alkalommal modellt is állt Milánóban, mesélte
a
telefonban, de azt nem mondta el Faye-nek, hogy
ruhátlanul.
De akárhogyan is alakult a helyzet, a gyerekek szerteszét él-
tek a világban, egyedül Anne volt még Los Angelesben.
Ward
szeretett volna egy házat kibérelni a Lake Tahoe-n két hétre,
és
tudni akarta, hogy Van velük megy-e. Lionel hazajön szabad-
ságra, Greg addigra befejezi a nyári munkáját, Val
megígérte,
hogy addigra hazaér Rómából, Anne pedig azt mondta, hogy
elmegy, ha Gailt is magával viheti. Ward ígéretet akart
kicsalni
Vanessából, aki viszont szerette volna magával vinni Jasont
aki megrémült a gondolattól.
- Műanyagországba? Két hétre?
- Ugyan már, addigra befejezed a disszertációdat, és a Lake
Tahoe igazán klassz hely. Azonkívül pedig szeretném, ha
meg-
ismernéd a szüleimet. - Jason pontosan ettől félt. Úgy
képzel-
te, hogy mindenki olyan, mint Val, és az ellenség fel fogja
fal-
ni őt. egy kisvárosi srác volt, és nem tudott védekezni elle-
nük. - Valt már ismered, úgyhogy nem lesz mindenki idegen
a
számodra.
- Úristen! - Jason mindent megtett, hogy lebeszélje Vanes-
sát a következő két hétben, de ő hajthatatlan volt. Vanessa
nyá-
ri munkát vállalt egy belvárosi könyvesboltban, és minden-
nap, amikor hazament, mindig ezzel zaklatta. - Nem beszél-
hetnénk valami másról? Robert Kennedyt megölték, a
politika
az egész országban bűzlik, a bátyád Vietnamban van.
Muszáj
neked most a vakációról beszélned?
- Igen. -Vanessa tudta, hogy Jason fél, de el sem tudta kép-
zelni, hogy mitől. Az ő szemében a családja ártalmatlan
társa-
ság volt. - Addig fogunk beszélni róla, amíg bele nem
egyezel,
hogy velem jössz.
- A francba! -Jason azért kiabált vele, mert valóban nagyon
szerette. - Rendben van; elmegyek.
- Úristen, olyan nehéz volt eldönteni? - Mindössze két hó-
napba telt. Amikor Vanessa felhívta a szüleit, rajtuk volt a
sor,
hogy elcsodálkozzanak. Anne-en kívül, aki vinni akarta Gailt,
a barátnőjét, Vanessa volt az első, aki azt kérte, hogy
magával
Vihessen "Valakit".
- Ki az, kicsim? - Faye igyekezett könnyed hangon beszél-
ni, de összehúzott szemöldökkel ült az MGM-beli íróasztal
mögött. Hirtelen megijedt, hogy a fiú esetleg nem elég ren-
des, vagy hogy nem igazán Vanessa érdekeit nézi. Honnan
tudja, hogy a fickó rendes, vagy sem, hiszen Vanessa még
mindig olyan naiv volt. Egy hete összefutott Valerie-vel, aki
egy fura alakkal volt együtt, talán fodrász lehetett, és olyan
részeg volt, hogy gyakorlatilag Valnek kellett állva tartani.
Kénytelen lesz azzal a lánnyal beszélni. Amióta visszajött
Rómából, teljesen becsavarodott, és Faye olyan pletykákat
hallott, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki, különösen
azokról, akikkel Val egy társaságban volt. Persze ő maga is
tudta, hogy Valt csaknem lehetetlen kordában tartani. Most
megint Vanessára gondolt és a titokzatos barátjára, akit ma-
gával akart hozni, és tudta, hogy Vanessa ízlése a férfiakat
il-
letően sokkal egyszerűbb, mint Valerie-é. Faye-nek fogalma
sem volt arról, hogy Ward mit fog hozzá szólni, bár a ház,
amit kibéreltek, elég nagy volt. Volt benne vagy tizenkét há-
lószoba, és pontosan a tó partján épült. Tulajdonképpen
Faye
nagyon jó ötletnek tartotta a kirándulást, és nagyszerű lesz
megint újra látni mindenkit. - Szóval ki az a fiú? Ő is a Co-
lumbiára jár? - Nem akarta szekálni Vanessát, de számára
biztosan úgy hangzott.
-Már nem. Most fejezi be a doktoriját.
- Hát hány éves? - kérdezte Faye most már mérgesen.
-Hatvanöt. -Vanessa nem tudta megállni, hogy ne vicce-
lődjön, de az anyja nem nevetett rajta. - Ugyan már, anya.
Nyugodj meg. Csak huszonöt éves. De miért?
- Nem túl öreg egy kicsit hozzád? - Igyekezett nyugodt han-
gon beszélni, de nem sok sikerrel.
- Én nem vettem észre. Még mindig elég jól tud járni. Tud
táncolni... biciklizni...
- Ne viccelődj velem. Komoly a dolog? Miért akarod ma-
gaddal hozni? Milyen szoros kapcsolatban állsz vele? - A kér-
dések úgy záporoztak, hogy Vanessa meg sem tudta
válaszolni
őket, és nagyon örült, hogy olyankor telefonált, amikor Jason
nem volt otthon.
- Nem, nem komoly a kapcsolat. Csak egy jó barátom.
- Együtt élek vele, anya... Ettől biztosan fel lenne dobva. -
Valtól kérdezz ilyeneket, engem meg hagyjál békén. - Miért
kell mindig neki tartania a hátát? Állandóan ezt csinálták ve-
le. Hagyták, hogy a fiúk azt csináljanak, amit akarnak, Valt
nem tudták kézben tartani, Anne nem beszélt velük, pedig
gyanította, hogy mindannyiuknak sokkal mélyebb titkaik
vol-
tak, mint neki. Az elmúlt három évben Greg mindent
megdu-
gott, amin szoknya volt, isten tudja, hogy Val éppen most
mit
csinál, és Anne-nek is nagyon titokzatos volt a tekintete...
de a szülei nem rájuk figyeltek, hanem rá, mert ő rendesen
viselkedett velük. Ez így nem tisztességes. De a következő
kérdésnél szíven ütötte az édesanyja hangjában megbújó
gyengédség.
- Szerelmes vagy bele, kicsim?
Vanessa habozott.
- Nem tudom. Csak nagyon kedvelem, és úgy gondoltam,
hogy jól kijönne mindenkivel.
- Ő az udvarlód?
Vanessa elmosolyodott ezen a kifejezésen, és most újra ba-
rátok voltak Faye-jel.
- Többé-kevésbé, azt hiszem.
- Akkor majd beszélek apáddal és meglátjuk, hogy ő mit
szól hozzá. - De persze Ward sokkal kevesebbet kérdezett,
rá-
bólintott, aztán azt mondta neki, hogy nyugodjon meg, amit
könnyű vott mondani. Faye-nek öt gyerekre kellett figyelnie,
mert neki még mindig azok voltak.
 
35.
Mindannyian külön-külön érkeztek meg a Lake Tahoe-ra.
Ward néhány napot Faye-jel akart kettesben eltölteni, és a
ház,
amelyet kibéreltek, jobb volt, mint amire számítottak. Mind-
egyik saroknál volt egy torony, a földszinten egy hatalmas
nap-
pali, a faburkolatú ebédlőben pedig egy tizennyolc
személyes
ebédlőasztal meg egy hatalmas kandalló. A felső szinten
tizen-
két hálószoba volt, több, mint amire szükségük volt. A
beren-
dezés rusztikus és kényelmes, mindenhol steppelt
ágytakarók-
kal, szarvasagancsokkal és ónedényekkel. A padló tele volt
in-
dián kosarakkal és medvebőrökkel, és amikor megérkeztek,
Ward megjegyezte magában, hogy pontosan ilyenre
számított.
Beköltöztek abba a lakosztályba, amely nyilvánvalóan a
házi-
gazdáé volt, amelyhez egy hatalmas ódivatú fürdőszoba és
gardróbszoba is tartozott. Másnap kézen fogva ültek és
néztek
ki az ablakon a tóra, miközben a több, mint egy évvel
azelőtti
svájci vakációjukra emlékeztek.
Faye elmélázva gondolkodott, majd odafordult Wardhez
és azt mondta:
- Egyszer szeretnék visszavonulni egy ilyen helyre.
- Uramisten! Te? - kérdezte Ward mosolyogva. Annál lehe-
tetlenebb dolgot el sem tudott képzelni, mint hogy az ő gyö-
nyörű, világi és elegáns felesége, három Oscar-díj nyertese,
a
világ legjelentősebb rendezőnője és egyfajta iskolateremtő,
fel-
adjon mindent, és a következő negyven évet azzal töltse,
hogy
egy tavat bámul. Végül is még csak negyvennyolc éves volt.
-
Három nap alatt teljesen beleőrülnél, ha nem hamarabb.
- Ez nem igaz, szívem. Egyszer majd előállok azzal, hogy
abbahagyom az egészet. - Nem sok olyan dolog volt, amit
még nem csinált meg és amit még el szeretett volna érni.
Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy szeretné abbahagyni.
Már
több, mint tizenöt éve rendezett, és ez már elég hosszú idő
volt. Ward csodálkozott, hogy Faye milyen komolynak tűnik.
- Túl fiatal vagy ahhoz, hogy visszavonulj, drágám. Mit csi--
nálnál?
Az asszony elmosolyodott és hozzádörgölőzött.
- Egész nap ágyban lennék veled.
- Nekem ez tetszik. Ha ez jár a fejedben, akkor talán vissza-
vonulhatnál. - Aztán ő is elmosolyodott, és az előttük álló
két
hétre gondolt. - Gondolod, hogy túl fogod élni a két hetet a
porontyokkal? - Ward már nagyon várta, különösen a
Lionellel
és Greggel való találkozást. Évek óta nem vakációzott a
fiaival,
és nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy
Lionelnek
nem esett semmi baja Vietnamban. Még a szeme is könnyes
lett, amikor két nappal később Li kiszállt a bérelt autójából.
Ő
érkezett elsőként, és az apja szorosan magához ölelte. -
Uramisten, mintha megnőttél volna és le lennél barnulva, fi-
am! - Úgy látta, hogy remekül néz ki. És mintha Lionel egy
csapásra felnőtt volna. Huszonkét évesen öt vagy hat évvel
idősebbnek látszott, és Ward örömmel vette észre, hogy
egyál-
talán nem úgy nézett ki, mint egy meleg. Azon tűnődött,
vajon
nem gondolta-e meg magát, de az túl nagy elvárás lett
volna,
és amikor aznap este később tett rá egy célzást, Lionel csak
ne-
vetett. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy barátokként
be-
szélgettek. Ward azonban nagyra tartotta azokat a filmeket,
amelyeket Vietnamban készített és azt, hogy állandó
veszély-
ben forgott.
- Nem, apa - mondta Lionel kedvesen, barátságos tekintet-
tel. - Nem "gondoltam meg" magam. - Ward zavarba jött,
Lionel pedig mosolygott. - Ez nem így működik. De ha arra
gondolsz, John óta nem volt senkim. - Hirtelen
elkomolyodott,
amikor az elvesztett barátjára gondolt. Másfél éve történt,
de
még mindig nagyon hiányzott neki. Bizonyos szempontból
Vi-
r etnamban könnyebb volt. Nem kellett látnia azokat a
helyeket,
amelyekre együtt jártak. Teljesen új élete lett. Az apja
azonban
azt is látta, hogy milyen fájdalmas a számára.
Kellemes másfél napot töltöttek el együtt, mielőtt a többiek
megérkeztek. Először Jason és Vanessa New Yorkból. Renóig
repülővel mentek, ott autót béreltek, és késő délután
érkeztek
meg a házhoz. Vanessa kiszállt, nyújtózott egyet, Jason
pedig
körülnézett és elcsodálkozott, hogy milyen szép minden.
Ami-
kor Lionel odament hozzájuk, hogy üdvözölje őket, Jason
meglepődött. Azonnal látta, hogy meleg, és azon tűnődött,
va-
jon Van miért nem mondta el neki.
- Szia. - A tekintete barátságos volt, és egy kicsit hasonlított
Vanre. - Lionel Thayer vagyok.
- Jason Stuart. - A két férfi kezet rázott, és mindketten meg-
jegyezték, hogy milyen szép ez a hely. Csodálatos kilátás
nyílt
a tóra, és egy perccel később a szülők közeledtek a partról
für-
dőruhában. Wardnál volt egy horgászbot, de semmilyen
látha-
tó eredmény, Faye-en pedig, aki egész úton cukkolta a
férjét,
egy fekete fürdőruha volt, amely jól kiadta még mindig szép
alakját. Most már Jason láthatta, hogy mi az igazi
hasonlóság.
Lionel pontosan úgy nézett ki, mint Faye. És bár soha nem
val-
lotta volna be Vanessának, nagy hatást tett rá a Faye-jel
való ta-
lálkozás. Gyönyörű és intelligens volt, és a szeméből
sugárzott
az értelem. Mindenkit megnevettetett és mély szexi hangja
volt. Jason úgy vélte, hogy ő az egyik legérdekesebb nő,
akivel
valaha is találkozott, amikor aznap este belemerültek a
beszél-
getésbe. Faye kikérdezte Jasont a dolgozatáról, a terveiről,
az
elképzeléseiről, és a férfi hirtelen rájött, milyen nehéz
lehetet
mellette felnőni. Olyan átkozottul szép és okos volt, hogy le-
hetetlen lett volna versenyre kelni vele, és ez magyarázatott
adott arra, hogy Vanessa miért volt olyan csendes és
visszafo-
gott, és hogy az ikertestvére miért lett olyan fékevesztett.
Van
nyilván egyáltalán nem akart versengeni, hanem inkább élte
a
maga csendes kis életét, Valnek viszont minden porcikája
láza-
dozott, de olyan formában, amivel biztosan nem győzhetett.
Megpróbált feltűnőbb és szebb lenni, mint az anyja, és a
saját
területén akarta legyőzni, aminek csak vereség lehetett a
vége.
Lionel is a filmet választotta, de egészen másképpen, és
most
már Jason kíváncsi volt a másik két testvérre is. Greg
érkezett
következőként, és egyfolytában a futballról, sörivásról és
csa-
jozásról beszélt. Szinte kimerítő volt egy szobában lenni
vele,
de valahányszor Jason látta, hogy Ward Greggel beszélget,
észrevette, hogy felcsillant a szeme. Ő volt az imádott fia,
az ő
hőse, az igazi sportember. Nagyjából el tudta képzelni, hogy
mekkora fájdalmat okozhatott mindez Lionelnek. Egyszer-
két-
szer megpróbált beszélgetni Greggel még aznap, amikor
meg-
érkezett, de neki nem sok mondanivalója volt, és mintha
min-
dig valami máson járt volna az esze.
Aztán végül megérkezett Val és Anne. Val addig maradt a
vá-
rosban, ameddig csak lehetett, és beleegyezett, hogy
magával
viszi a húgát, bár még egyáltalán nem volt kedve elmenni a
vá-
rosból. Éppen egy új horrorfilmhez kerestek szereplőket, és
ő
nem akart kimaradni, de tudta, hogy két hét múlva lesz egy
újabb válogatás. Most már ezek a szerepek a specialitásává
váltak, és nem érdekelte, hogy a barátai csúfolódtak vele
miat-
ta. Szinte állandóan dolgozott, és rendszeres jövedelme
volt.
- Na gyerünk- hangzott a buzdítás, amikor mindenki együtt
volt, és Lionel leoltotta a villanyt a nappaliban - lássuk, Val,
hogy milyen az a híres Valerie Thayer-sikítás! - Már
számtalan
ilyen szerepe volt, és mindenki kérlelte, miközben ő csak ne-
vetett, aztán felállt a sötétben, borzalmas pofát vágott és
meg-
eresztett egy hosszú, fülsiketítő sikítást. Annyira meggyőző
volt, hogy mindannyian rémülten figyelték, először arra gon-
dolva, hogy megfullad, aztán azért, mert rájöttek, hogy mit
csi-
nál. Az ő kedvükért tette, és mintha soha nem akarta volna
ab-
bahagyni, aztán hirtelen összeesett, mint egy darab rongy. A
közönség teljesen odáig volt, mindenki tapsolt és éljenzett,
a
leghangosabban Jason. Ő meg Van délután elmentek
kenuzni
Valerie-vel, aki hihetetlenül szórakoztató volt. Jason nagyon
hamar az egyik legodaadóbb rajongója lett. És annak
bizonyí-
tékául, hogy ez az érzés kölcsönös, Valerie szép csendben
egy
békát nyújtott oda neki, amikor visszafele mentek a házba.
Jason elugrott, Van felsikoltott, Val pedig azt mondta, hogy
mindketten nevetségesek.
- Ugyan már, én egyszerre kétszázzal dolgoztam együtt,
amikor Rómában forgattunk. - Erre mind a hárman elkezdtek
nevetni, és egymást kergetve rohantak vissza a házig. Olyan
volt, mintha megint gyerekek lettek volna. Aznap Lionel,
Ward
és Greg horgászni mentek és néhány pisztránggal tértek
vissza.
Meg akarták győzni Faye-t, hogy süsse meg nekik, de az as-
szony azt mondta, hogy ez az ő dolguk. Lionel úgy látta,
hogy
Greg egy kicsit csendesebb a szokásosnál, és azon tűnődött,
vajon valami problémája van-e. De összességében mindenki
nagyon jól érezte magát. Faye a tóparton töltötte a délutánt
Anne-nel. Nem volt kedve kenuzni Jasonnel és az ikrekkel,
sem horgászni a fiúkkal, de abban sem volt biztos, hogy
Anne-
nel együtt akar napozni a tóparton. De Anne-nek nem volt
Semmi dolga, úgyhogy csatlakozott hozzá és egy könyvet
olva-
sott. Végül a barátnője, Gail úgy döntött, hogy nem megy
vele.
Nem akart betolakodni a családi összejövetelbe, hanem in-
kább elment az édesapjával San Franciscóba, amitől Anne
megint magányosnak érezte magát. A nap során írt egy
levelet
és csendben visszavonult a szobájába, és Faye észrevette,
hogy
telefonál. Sejtette, hogy ebben a korban nem szívesen
hagyja
ott a barátnőjét és a családi kiruccanásért sincs nagyon
odáig,
de az mindnyájuknak jót tesz. A második hétre mindannyian
kipihentek és szép barnák lettek. Ward és Jason remekül
össze-
barátkoztak, az ikrek évek óta nem érezték ilyen jól
magukat
egymással, és végül úgy tűnt, hogy Greg is megnyugodott.
Anne-nek is jó kedve volt, és az egyik nap hosszú sétát tett
Vanessával, amikor Jason bevitte Faye-t a városba. Vanessa
rá-
pillantott Anne-re, és megint arra gondolt, hogy milyen
érett-
nek látszik. Tizenhat és fél éves volt, de a tapasztalatok a
korá-
nál jóval érettebbé tették.
- Tetszik a barátod - mondta Anne, amiről Vanessának eszé-
be jutott, hogy mindig milyen visszafogott volt a húga.
- Jason? Nekem is. Rendes srác.
- Szerintem ő is nagyon kedvel téged. - Mindketten bólo-
gattak, mert elég nyilvánvaló volt, és most már a családot is
megkedvelte. Pedig nagyon meg volt rémülve attól, hogyan
fogják fogadni. Végül aztán bevallotta, hogy úgy képzelte,
hogy
olyan lesz az egész, mint egy sorakozó meg hogy mindenki
kérdezgetni fogja, de ehelyett mindenkinek megvolt a maga
gyenge pontja vagy különcsége. És mindenki tetszett neki,
még
a szégyenlős kis Anne is, aki kíváncsian nézett a nővérére.
Gondolod, hogy feleségül fog venni? - Vanessa tudta, hogy
mindenkinek ez járt a fejében, de ő még csak tizenkilenc
éves
volt, és egyelőre még gondolni sem akart ilyesmire. Néhány
évig még nem.
- Soha nem beszélünk róla.
- Miért nem? - kérdezte Anne csodálkozva.
- Rengeteg a dolgom. Be akarom fejezni az egyetemet...
csinálni a saját dolgaimat... megpróbálok írni...
- Az még évekbe telhet.
- Nekem nem sürgős.
- Szerintem neki igen. Sokkal idősebb, mint te. Ez zavar té-
ged, Van? - Arra gondolt, vajon mit szólna a nővére ahhoz a
harminchárom évhez, ami közte és Bill között volt. A köztük
lévő korkülönbség ahhoz képest semmi.
- Néha. De miért kérdezed?
- Csak kíváncsiságból. - Leültek egy sziklára, és belelógat-
ták a lábukat egy kis patakba. Anne álmodozó szemekkel
bá-
multa a vizet, Vanessa pedig valami olyasmit látott meg a
sze-
mében, ami elgondolkodtatta, vajon mi jár a húga fejében?
Csak három év volt köztük, de néha tíznél is többnek tűnt,
mintha Anne lett volna az idősebb, mintha ő már többet élt
volna és mintha túl sok fájdalmat kellett volna elszenvednie.
Most odafordult Vanessához, mintha olvasott volna a
gondola-
taiban. - Én a te helyedben hozzámennék, Van. - Anne idős-
nek és bölcsnek látszott, Vanessa pedig mosolygott.
- Miért?
- Mert lehet, hogy nem találsz még egy ilyen rendes fiút,
mint ő. Egy jó ember mindent megér.
- Úgy gondolod? - kérdezte Vanessa, és ránézett Anne-ra.
Megint valami megmagyarázhatatlant látott a szemében, és
hirtelen megérezte, hogy egy férfi van az életében, s talán
ko-
moly is. Anne esetében ezt elég nehéz megmondani. Mindig
olyan keveset adott ki magából, de volt benne valami
plusz, amit a többi fiatal lány nem tudott, és elfordította a
fejét,
mintha azt akarta volna, hogy Vanessa ne lásson a
gondolatai-
ba. - És veled mi van? Van valaki az életedben?-Vanessa
meg-
próbált könnyednek és természetesnek tűnni, de Anne
azonnal
megvonta a vállát, talán egy kicsit túl gyorsan is.
- Nem, semmi különös.
- Egyáltalán senki?
- Senki.
Van tudta, hogy Anne hazudik, de semmit sem tudott mon-
dani, aztán végül újra felhúzták a papucsaikat és
visszasétál-
tak, de egyik nap csak megemlítette Linek. Ő nagyon jól
ismer-
te Anne-t.
- Szerintem Anne-nek van valakije.
- Miből gondolod? - Lionel már nem tudott annyit kishúga
ügyeiről. Hat hónapot töltött Vietnamban, és Anne már nem
volt olyan bizalmas hozzá.
- Csak megérzés... Nem tudnám megmondani, hogy
miért... de valahogy másmilyen lett... - Vanessa nem tudott
semmi kézzelfoghatót, a bátyja meg csak nevetett és
belené-
zett a szemébe.
- És veled mi van, hugicám? Mennyire komoly a kapcsola-
tod ezzel a sráccal? -Vanessa eltűnődött, hogy vajon
minden-
ki meg fogja ezt kérdezni, mielőtt elmegy, aztán szélesen el-
mosolyodott.
- Nyugi. Anne ma ugyanezt kérdezte tőlem. Mondtam neki,
hogy ez csak úgy van. - Nagyjából őszinte volt Lionelhez.
Honnan tudhatná, hogy mit hoz a jövő?
- Kár. Szerintem rendes.
Vanessa ránézett a bátyjára és vigyorogva hosszú idő óta
először viccelődött vele:
- Nem kapod meg, ő az enyém.
ionel pattintott egyet az ujjaival, és szintén vigyorgott
egyet:
- A francba!
Greg éppen akkor ért oda hozzájuk, és először Lionelre,
majd Vanre nézett.
- Mi a helyzet? - De Vanessa nem magyarázta el neki. Mon-
dottvalami közömbös dolgot, aztán elment, hogy
megkeresse
sokat emlegetett és nyilvánvalóan népszerű barátját. Val
társa-
ságában talált rá, aki kíméletlenül ugratta amiatt, hogy
milyen
józan életű. Ward és Faye a verandán ültek és boroztak,
Anne
valahol bent volt a házban, és megint telefonált.
- Valószínűleg Gailnek - mondta Faye mosolyogva Ward-
nak, aki megvonta a vállát. Minden rendben volt. Nem kell
kí-
váncsiskodni. Most láthatták a gyerekeket reggeltől estig, és
boldogan mondta, hogy mindegyiket szereti. Nem
mindegyik-
ből lett az, amit szeretett volna. Lionelt illetően
természetesen
más reményei voltak, és szívesebben vette volna, ha Valerie
egyetemre járna a sikítozás helyett, de Anne visszatért a
nor-
mális kerékvágásba, Vanessa biztosan jól érezte magát,
Greg
meg igazi sztár volt. Bár nem akkora, amilyenre Ward
gondolta,
amit be is vallott Lionelnek egy meghitt pillanatban, amikor
a
tópart közelében ültek egy farönkön és nézték a
naplementét.
Lionelnek végül sikerült megtudnia, hogy Greg miért
aggódott,
amióta csak megérkezett. Úgy tört elő belőle, mint ahogy az
elszakadt zacskóból hullik ki a zöldség.
- Egyszerűen nem tudom, mit mondjak apának, Li... ha ki-
rúgnak a csapatból... - Behunyta a szemét, és képtelen volt
befejezni a gondolatot, de Lionel nagyon gyászos arcot
vágott.
Szörnyű csalódás lesz Wardnak, de most sokkal többről volt
szó, amit Lionel nagyon is jól tudott. Nap, mint nap látott
olyan srácokat, mint Greg, akik a földön feküdtek a golyó
ütöt-
te lyukakon kifordult belekkel a kamerája előtt.
- Mi a fenének kellett ilyen ostobaságot csinálnod? - Ta-
vasszal rajtakapták Greget, amikor doppingszert ivott, és
nem
engedték játszani, amiről Ward nem tudott, így azt gondolta,
hogy megsérült a fia lába. De a jegyei olyan gyengék voltak,
hogy annak is fennállt a lehetősége, hogy vissza sem
engedik
a csapatba.
- Úristen, akár ki is rúghattak volna az egyetemről! - Mond-
ta Greg könnyes szemmel, de jólesett végre beszélni róla.
He-
tek óta kínozta ez a tudat.
Lionel gondolkodás nélkül megragadta Greg karját, mé-
lyen a szemébe nézett.
- Nem hagyhatod, hogy az megtörténjen. Vissza kell men-
ned és ha kell, a nyelved is lógjon a munkától, hogy jobb je-
gyeket szerezz. Keríts magadnak egy tanárt, ha kell, tegyél
meg
bármit... - Lionel tudta, hogy miről beszél, Gregnek pedig fo-
galma sem volt arról, hogy mi történik odaát. De ennek
ellené-
re félt.
Greg teljesen kétségbeesetten nézett a bátyjára.
- Lehet, hogy csalnom kell.
Lionel sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.
- Nem kell csalnod, te hatökör. - Mintha megint gyerekek
lettek volna, de legalább jólesett a bizalom. Valójában ők
nem voltak igazi barátok, különösen azóta nem, hogy
elkezd-
tek felnőni és Lionel érezte a másságát. Azóta pedig pláne
nem,
hogy Greg megtudta róla az igazat. De furcsa módon most
mégis Lionelhez fordult. Napok óta beszélni akart vele.
Jasont
nem ismerte elég jól, az apjának nem mondhatta el, és
valaki-
nek el kellett mondania, hogy mi történik vele. Lionel
azonban
most már dühösen nézett rá. - Te seggfej, ha csalsz, akkor
egé-
szen biztosan kirúgnak. Mindent a könyvekből kell
megtanul-
nod. Mert ha nem, és kirúgnak, akkor olyan gyorsan
elküldenek
Vietnamba, hogy a lábad sem éri a földet. Te pontosan olyan
vagy, amilyeneket akarnak. Fiatal, egészséges, erős és
ostoba.
- Kösz.
- Komolyan beszélek. És amikor azt mondom, hogy ostoba,
akkor több mindenre értem. Vagyis nem vagy elég öreg
ahhoz
hogy ha odakerülsz a dzsungelba, akkor a feleséged meg a
gyerekeid miatt aggódj. Csak néznéd, ahogy a társaid
meghal-
nak, mire elhatározod, hogy odamész és megölöd Charlie
Kongot. Ráadásul egészséges és fiatal vagy... - Lionel szeme
könnybe lábadt. - Én minden nap látok olyan kölyköket meg-
halni, mint te. - Gyűlölte, hogy vissza kell mennie, de
néhány
héten belül muszáj, és Greg most már nagyobb tisztelettel
né-
zett rá. Valahogy életben maradt, férfi lett belőle, már ha
annak
lehet nevezni. Greg még mindig nem értette, hogy Lionel
mi-
ért lett az, ami, de hallgatott rá. Tudta, hogy a bátyjának
igaza
van, ő pedig halálra volt rémülve.
- Vissza kell kerülnöm abba a csapatba.
- Csak szerezzél jó jegyeket, hogy ne rúgjanak ki az egye-
temről.
- Megpróbálom, Li. Esküszöm.
- Jó - mondta Lionel és összeborzolta Greg haját, mint
ahogy gyerekkorukban szokta, aztán a két fiú mosolyogva
néz-
te a naplementét. Greg átkarolta a bátyja vállát, amiről
eszébe
jutottak a táborban töltött napok.
- Pedig akkor nagyon utáltalak - mondta Greg, és mindket-
ten jót nevettek az emlékeken. - Valt meg Vant meg
különösen.
- Aztán megint elkezdett nevetni. - Azt hiszem, akkoriban
mindenkit utáltam. Mindnyájatokra féltékeny voltam. Szeret-
tem volna egyedüli gyerek lenni.
- Bizonyos értelemben az voltál. Mindig te álltál legköze-
lebb apához. - Greg bólintott, és nem tagadta.
- De akkor én ezt nem tudtam. - Gregnek nagyon tetszett,
hogy Lionel ilyen filozofikusan beszél a dologról. Az utóbbi
években már zavarta, hogy annyira közel állt az apjához, így
aztán gyorsan témát váltott. - De Anne-t legalább soha nem
utáltam.
Lionel elmosolyodott.
- Egyikünk sem. Túl kicsi volt ahhoz, hogy utáljuk. - Most
már
azonban nem volt kicsi. Teljesen felnőtt, vagy majdnem
teljesen.
Anne pedig éppen akkor tette le a telefont, miután megint
Billel beszélt. Nagyon szenvedett nélküle, és napjában
három-
szor-négyszer felhívta "R" beszélgetéssel. Mindenki
észrevet-
te, de mindenki azt gondolta, hogy Gailnek telefonál. Csak
Vanessa gondolta úgy továbbra is, hogy férfi van a
dologban,
de semmilyen mód nem volt arra, hogy kiderítse, és
senkinek
sem beszélt róla.
Mindent egybevetve, mindannyian nagyon jól érezték ma-
gukat. Az utolsó estén Valerie a szobája ajtaja mellett ült a
padlón, Jasonre és Vanre várva. Minden este hallotta, hogy
Vanessa sietve végigmegy a folyosón Jason szobájába,
amikor aznap este is észrevette a szobája előtt elhaladó lép-
tek kopogását, várt két percet, aztán odaszaladt és
bekopog-
tatott Jason ajtaján. Előbb egy kuncogást, aztán egy
visszafoly-
tott sikolyt hallott, majd baritonhangján megszólalt Jason:
- Gyere be! -Valerie belépett a szobába, szerelmes tekin-
tettel elindult Jason felé, aki nagyotnézett, aztán Val rávetet-
te magát az ágyra, csaknem agyonnyomva a testvérét, aki
fel-
sikoltott. Aztán hirtelen mind a ketten rájöttek, hogy Valerie
meg akarta viccelni őket, és miután jót nevettek, késő éjsza-
káig beszélgettek. Végül elmentek megkeresni Lionelt és
Greget, mindannyian lementek a földszintre, és a hűtőláda
kifosztása után sörözni kezdtek. Tökéletes befejezése volt
egy
tökéletes vakációnak, és amikor másnap mindenki ment a
maga dolgára, mindannyian magukkal vitték ennek a jól si-
került kiruccanásnak az emlékét.
 
36.
Vanessa egészen meglepődött, amikor sikerült rávennie
Jasont,
hogy egy pár napot Los Angelesben töltsenek, de miután
már
találkozott a lány családjával és megismerte őket, semmi
félni
valója nem volt tőlük, és kíváncsi volt arra a helyre, amiről
olyan hosszú ideje nagyon rossz véleménye volt. Mindjárt
két napba egyezett bele, Valerie pedig gondoskodott róla,
hogy remekül érezze magát. Elvitte Jasont mindenhová,
min-
den stúdióba, minden partira, minden "bennfentes"
étterem-
be, mindegyik forgatásra. Vanessa még soha életében nem
lá-
tott annyit Hollywoodból, mint amennyit az alatt a két nap
alatt.
Faye és Ward újra hozzáfogtak egy új film beindításához,
Anne pedig visszatért a saját életébe. Lionel visszarepült
Viet-
namba Hawaiion és Guamon keresztül. Két nap után
Vanessa
és Jason is visszarepült New Yorkba, és mindenki ott
folytatta,
ahol abbahagyta.
Vanessa visszament a Barnardba, hogy folytassa tanulmá-
nyait a másodéven, Greg pedig Alabamába negyedévesnek.
De nem sokáig volt az. Amikor visszament, megtudta, hogy
kitették a csapatból, és miután egy hétig részeg volt, hogy
ki-
heverje ezt a nagy csapást, két fontos vizsgát elmulasztott,
amelyeket még az előző évről halasztott el. Október 15-én
pedig behívatták a dékáni hivatalba, és "megkérték, hogy
tá-
vozzon". Nagyon sajnálták, hogy egy ilyen ügyes fiúval
törté-
nik ilyesmi. Azt javasolták, hogy menjen haza és gondolkod-
jon el a dologról a tanév hátralévő részében, és ha majd ké-
szen áll arra, hogy rendesen folytassa, örömmel várják
vissza.
De hat héttel később, miután behúzott farokkal hazament és
apja szemében látta, hogy összetörte a szívét; a
hadsereghez
egészen más ügyben hívták be. Besorozták, ami biztos
behívó
volt Vietnamba.
Egyik nap egész délután csak ült otthon maga elé bámulva,
és még akkor is ott ült, amikor Anne hazaérkezett.
Mostanában
egyre későbben járt haza, mert mindig elment Gaillel hozzá-
juk megcsinálni a házi feladatot, aztán amikor Bill hazament
a
munkából, ő vitte haza a kocsiján. Így volt néhány percük
egy-
másra, és ez olyan szokássá vált, amelyhez Anne teljesen
hoz-
zászokott. Általában amikor este visszament a Thayer-
házba,
nem volt otthon senki, csak a bejárónő. De mivel Greg haza-
költözött, egy kicsit megváltoztak a dolgok.
Anne bement a házba és meglátta Greget, aki úgy ült ott,
mintha halott lenne. Anne megállt és ránézett. A bátyja csak
mosolygott rá, mint aki nem is látja.
- Mi van veled? - kérdezte Anne, aki soha nem állt közel
hozzá, de sajnálta, amiért kirúgták az egyetemről. Tudta,
hogy
milyen sokat jelentett neki a futballcsapat, és amióta
hazajött
teljesen levert volt, de most még rosszabbul nézett ki, ami
azt
jelenti, hogy valami súlyos dolognak kellett történnie.
Greg rémült tekintettel ránézett Anne-re.
- Megkaptam a behívómat.
- Jaj, ne ... - Anne leült vele szemben, mert azonnal megér-
tette, hogy ez mit jelent. Elég baj volt az, hogy Lionel ott
van.
Még akkor is ott ültek és beszélgettek, amikor Faye és Ward
megérkezett. Nekik még jó kedvük volt. Jól haladtak a
dolgok,
a stáb szépen kezdett kialakulni. De ahogy beléptek, Ward
megállt és rájuk nézett. Rögtön látta Greg arcán, hogy
valami
baj van, és attól félt, hogy Lionelről van szó.
- Rossz hír? - Olyan gyorsan tette fel a kérdést, ahogy csak
tudta, hogy minél előbb tudjanak rá válaszolni.
Greg bólintott.
- Igen. - Szó nélkül odanyújtotta apjának a behívót, aki mi-
után elolvasta, belehuppant egy székbe, aztán odaadta a
leve-
let Faye-nek. Csak arra vágytak, hogy Lionel ottani
tartózkodá-
sa véget érjen, és akkor most Greg miatt is aggódhatnak.
Nem
volt tisztességes dolog, hogy mind a két fiuk ott legyen.
Faye a férjére nézett.
- Nincs valami törvény ez ellen? - Ward megrázta a fejét. A
behívó szerint három nap múlva Gregnek jelentkeznie
kellett.
Nem nagyon vesztegették az idejüket, és már december 1.
volt. Ward megint Kanadára gondolt. De Lionel nem akart
oda-
menni. Mintha Vietnam jobb lett volna arra, hogy az életét
kockáztassa, de a másik fia számára nem. Világos volt, hogy
mennie kell.
A behívónak megfelelően Greg december 4-én jelentkezett
Fort Ordban, ahonnan a Georgia-beli Fort Benningbe küldték
hathetes újonckiképzésre. Még karácsonyra sem engedték
ha-
za; így nagyon sivár ünnepük volt abban az évben. Val egy
ba-
ráti társasággal Mexikóba ment, Vanessa végül Jasonnel
haza-
ment New Hampshire-be, Greg a kiképzésen volt, Anne
pedig
mindent megtett, hogy elmehessen otthonról. Ebben az
évben
is ugyanazt a tervet dolgozták ki Billel, és mivel ő néhány
hé-
ten belül tizenhét éves lesz, már csak egy évet kell várni,
mon-
dogatták egymásnak állandóan.
Greget január 28-án indították útnak, és egyenesen Saigon-
ba küldték, ahonnan a Saigontól északra lévő Bien Hoa légi
tá-
maszpontra ment. Még arra sem volt ideje, hogy Lionellel
kap-
csolatba lépjen, akinek már csak három hetet kellett
leszolgál-
nia. Lionelt azután Németországba küldték, amit már
nagyon
várt. Elege volt ebből a véget nem érő, büdös háborúból...
ha
túléli. Átkozottul sok ismerőse halt meg egy nappal azelőtt,
hogy hazamehettek volna. Szinte a lélegzetét is
visszatartotta,
amíg a gépe le nem szállt Los Angelesben, de addig nem
nyu-
godott meg. De azt is tudta, hogy Greg Vietnamban van,
ezért
többször megpróbált érintkezésbe lépni vele, de hiába. A
hadosztályparancsnoka azonnal elküldte az összes friss
újon-
cot a harci zónába, miután megérkeztek Bien Hoába. Pokoli
fogadtatásban részesültek Vietnamban.
Greg pontosan két hétig maradt ott. Február 13-án a hadse-
reg 1. számú alakulata több akciót is végrehajtott,
rakétatáma-
dást intézett a vietkongok ellen, amely elpusztított két falut,
és
több éjszakán keresztül foglyokat ejtettek. Gregnek ez volt
az
első találkozása a vérrel, a halállal és a győzelemmel. Azt,
aki
a kiképzésen a legjobb barátja lett, hasba lőtték, de az orvo-
sok azt mondták, hogy fel fog gyógyulni. Az egyetlen jó
dolog
az egészben az volt, hogy hazamehetett. Több tucatnyian
meghaltak, heten eltűntek, ami mindenkit megijesztett,
Greg-
nek magának is alkalma volt lelőni két asszonyt és egy
kutyát,
amit egyszerre talált ijesztőnek és felvillanyozónak. Olyan
volt, mintha labdával a kezében átszaladt volna a
gólvonalon:
Hajnali ötkor, amikor a dzsungel kezdett életre kelni és min-
denfelé madarak rikoltoztak, Greget néhány társával együtt
előreküldték, és akkor aknára lépett. Még a testét sem
lehetett
hazavinni. Eltűnt egy vérfelhőben, miközben a társai nézték
és magukon vitték a vérét, amikor visszarohantak a táborba.
Ott betámolyogtak, ketten csúnyán megsérültek, és
mindan-
nyian meg voltak döbbenve. Lionel még aznap megtudta a
hírt. Üres tekintettel bámulta a szavakat a papíron, amelyet
valaki átadott neki. Sajnálattal közöljük. Gregory Wardthayer
ma aknára lépett. Bevetés közben elesett. Aztán csak a had-
osztályparancsnok neve szerepelt. Lionel hátán ugyanolyan
borzongás futott végig, mint amikor John arcát nézte a
házuk
előtt a tűzoltók megérkezésekor. Greget sohasem szerette
annyira, mint Johnt. Senkit nem fog már úgy szeretni, mint
őt.
De Greg a testvére volt, és most meghalt. Belegondolt, hogy
az apja milyen fájdalmat fog érezni, ha megtudja a hírt, és
kínzó gyötrelem futott végig rajta.
- A gazember! - kiáltotta hangosan, miután kiment a szállo-
dából, aztán nekidőlt a falnak és sírt, amíg valaki oda nem
ment és el nem húzta a faltól. Rendes srác volt, még ha
tudták
is róla az emberek, hogy meleg. De senkinek sem ártott.
Most
mindannyian sajnálták. Tudták, hogy aznap meghalt az
öccse.
Valaki látta a tűzvonalból érkezett táviratot, és a hírek
gyorsan
terjedtek Saigonban. Mindenki tudott mindent. Két fiú egész
éjjel fent maradt Lionellel, aki csak ivott és sírt. Másnap
reggel
pedig feltették a repülőre. Egy évet kibírt Vietnamban, több,
mint négyszáz kisfilmet készített, amelyeket az Egyesült
Álla-
mokban mutattak be, sokat közülük az egész világon
lehetett
látni a híradókban. Az öccse pedig csak tizenkilenc napig
volt
ott, aztán meghalt. Ez nem volt igazságos, de azon a helyen
semmi sem volt az, sem a patkányok, sem a betegség vagy
a
mindenfelé üvöltöző sebesült gyerekek.
Lionel kiszállt a repülőgépből Los Angelesben, és úgy nézett
ki, mint aki sokkot kapott. Soha többé nem fogja látni az öc-
csét. Háromhetes szabadságot kapott Németország előtt, és
ahogy később visszaemlékezett, valaki kocsival hazavitte.
Pon-
tosan úgy érezte magát, mint amikor John meghalt, pedig
an-
nak már két éve... egészen pontosan huszonhat hónapja...
És most megint ugyanazt a tompa fájdalmat érezte.
Csengetett, mert nem volt nála kulcs, és az apja jelent meg
az ajtóban. Előző este kapták meg a hírt. Mindenki otthon
volt,
kivéve Vanessát, aki aznap kellett, hogy megérkezzen.
Temetés nem lesz, mert a holttestet nem küldték haza. Nem
tudtak mit küldeni, csak a táviratukat. Lionel állt és bámulta
az
apját, miközben az fájdalmasan felsóhajtott, aztán egymás
nyakába borultak, egyrészt megkönnyebbülve, hogy
legalább
Lionel életben maradt, másrészt pedig fájdalmukban, hogy
el-
vesztették Greget. Egy idő után Ward elengedte a fiát, aztán
hosszú ideig együtt sírtak. Lionel úgy tartotta a karjaiban az
apját, mint egy kisgyereket, aki siratta a fiút, akit annyira
szere-
tett, mert benne volt minden reménysége, az ő
futballsztárjá-
ban. De most elment. És nem volt mit hazaküldeni. Semmit
sem. Csak az emléke maradt meg nekik.
A hollywoodi Első Presbiteriánus Templomban tartottak
gyászszertartást az emlékére. Az összes középiskolai tanára
ott
volt. Miközben Ward ült, keserűen arra gondolt, hogy ha
azok
a szemetek Alabamában benne hagyták volna a csapatban,
vagy legalább nem rúgták volna ki, akkor még most is élne.
De
a gyűlölet nem segített semmit. Greg hibája volt, hogy
megbu-
kott. De kinek a hibája volt az, hogy meghalt? Valaki
biztosan
hibás érte, nem? A tiszteletes tovább mormogott, mondta
Greg
nevét, és minden olyan hamisnak tűnt. Aztán kint álltak a
templom előtt, és fogadták a részvétnyilvánításokat. Nehéz
volt elhinni, hogy Greg meghalt, hogy sóha többé nem
fogják
látni. Ward minden pillanatban Lionelre nézett, mintha arról
akart volna megbizonyosodni, hogy legalább ő még mindig
ott
van. Meg a lányok is ott voltak. De már soha nem lesz
ugyan-
olyan. Az egyikük elment. Örökre.
 
37
Néhány nappal a gyászszertartás után Vanessa visszament
New Yorkba, Val pedig visszaköltözött a saját lakásába. Li az
ideje nagy részét egyedül töltötte a házban. A szülei és a
húga
soha nem voltak otthon. Faye és Ward dolgoztak, Anne
iskolá-
ba járt, Lionelt pedig valami rettenetes erő mindig Greg
szobá-
ja felé vonzotta. Eszébe jutottak azok a napok, amikor Greg
és
John barátok voltak, és most mindketten meghaltak...
megint
együtt vannak valahol. Az egész annyira igazságtalannak
tűnt,
és legszívesebben állandóan üvöltött volna.
Egyszer-kétszer elment kocsikázni, hogy egy kicsit a leve-
gőn legyen. A régi Mustangja még most is a garázsban volt.
Ott-
hagyta, amikor elment Vietnamba. Greg autója is ott
parkolt,
de azt nem akarta vezetni. Szent dolog volt, és ha csak
ráné-
zett, megfájdult a szíve.
Egy héttel azelőtt, hogy indulnia kellett Németországba, az
egyik délután elment autózni, és úgy döntött, hogy valahol
megáll egy hamburgerre, mielőtt hazamegy. Mintha hetek
óta most először érezte volna, hogy éhes, és amikor
leparkolt
és elindult az étterembe, észrevett egy kétszínű szürke Rolls
Royce-ot, amit mintha már látott volna valahol, de nem em-
lékezett rá, hogy hol, és nem is érdekelte különösebben. Le-
ült a pulthoz, rendelt egy hamburgert meg egy kólát, aztán
belenézett a vele szemben lévő tükörbe, és hirtelen kiegye-
nesedett. A tükörben meglátta, hogy mögötte ott ült a legki-
sebb húga egy sokkal idősebb férfival. Fogták egymás
kezét,
és éppen csókolóztak. Anne egy turmixot ivott, a férfi pedig
úgy nézett rá, mintha viccelődne vele. Nevettek, aztán
Lionel
látta, hogy megint csókolóznak. Lionel elborzadt, mert a
férfi
olyan idősnek látszott, mint az apjuk. Szerette volna jobban
megnézni magának, de nem mert megfordulni. Aztán hirte-
len eszébe jutott, ki az a férfi. A barátnőjének az apja... hogy
is hívják?... Sally?... Jane?... Gail! Ez az!
Amikor a pár elindult, az idős férfi átkarolta a kislányt, és
még egyszer megcsókolták egymást. Odakint, anélkül, hogy
észrevették volna Lionelt, hosszú ideig ültek a kocsiban,
Lionel
pedig látta, hogy megint összeér az ajkuk, aztán végül
elhajtot-
tak. Ő meg csak bámult, a hamburgeréről teljesen
megfeledke-
zett, és az étvágya is elmúlt. Letette a pénzt a pultra, és
gyor-
san hazament. Amikor megérkezett, Anne már fent volt a
szo-
bájában, az ajtaja be volt zárva, s közben megérkezett Faye
és
Ward. Lionel olyan képet vágott, mintha szellemeket látott
vol-
na, de egyikük sem nézett ki valami jól mostanában, még
min-
dig gyászolták Greget. Ward úgy érezte, hogy hirtelen
megöre-
gedett, és úgy is nézett ki. Ötvenöt éves korában az egyik
leg-
nagyobb reménysége meghalt, Faye pedig fáradt és sápadt
volt.
Lionel azonban mindegyiküknél rosszabbul nézett ki, amit az
anyja azonnal észrevett, ahogy belépett. Lionel nem tudta
ma-
gában eldönteni, hogy elmondja nekik, vagy sem. Elég sok
gondjuk volt így is, de azt sem szerette volna, ha Anne
megint
bajba keveredik. Mindnyájan átestek már ezen, különösen
Anne, és semmi szüksége sem volt rá még egyszer.
- Valami baj van, szívem? - kérdezte Faye gyengéden, ami-
kor Lionel leült a nappaliban. Akkoriban persze minden baj
volt. Ward kétségbeesetten nézte a fiát, és végül Lionel úgy
döntött, hogy nem lenne tisztességes elmondani. Majd
először
ő beszél a férfival... de mi lesz, ha Anne megint megszökik?
Most pedig ő nem tud itthon maradni, hogy segítsen nekik.
Nem tudja Johnnal együtt öt hónapon keresztül keresni a
húgát. Nem volt vesztegetnivaló idő. Vett egy mély levegőt,
hátradőlt a székén, ránézett a szüleire, aztán felállt és
becsuk-
ta az ajtót. Amikor megfordult és ismét rájuk nézett,
mindket-
ten látták, hogy valami baj van. - Mi történt, Li? - Faye
rémült
tekintettel nézte a fiát. Valakinek baja esett? Vanessának
New
Yorkban?... Valnek a forgatáson?... Vagy Anne-nek?...
Lionel úgy döntött, hogy azonnal rátér a lényegre.
- Anne-ről van szó. Ma délután együtt láttam valakivel...
A gyomra is felfordult, ha rágondolt. Az a férfi az apjuknál is
idősebb. És el tudta képzelni, hogy mit csinál Anne-nel.
- Gaillel? - Faye most már egyre idegesebb lett. Nem na-
gyon ellenőrizték Anne barátságát. Úgy tűnt, hogy Gaillel
min-
den rendben van, az apja is nagyon kedvesnek látszott, és a
lá--
nyok ugyanabba az iskolába jártak. De amit Lionel ezután
mondott, attól Faye teljesen elképedt.
- Nem Gaillel, hanem az apjával. Egy hamburgeresnél vol-
tak, ahova én is betévedtem, és ott csókolóztak és fogták
egy-
más kezét. - Ward olyan arcot vágott, mintha behúztak
volna
neki egyet. Ő már nem képes több mindent elviselni. Faye
pe-
dig hitetlenkedve nézett.
- De hát az lehetetlen! Biztos vagy benne, hogy Anne-t lát-
tad? - Lionel lassan bólintott. Kétség sem fért hozzá. - Hogy
lehetséges ez?
- Talán Anne-től kellene megkérdezned.
Faye-nek szinte a szívverése is leállt, amikor arra gondolt,
hogy hányszor volt odaát Anne, és soha nem kérdeztek
sem-
mit. Mi van, ha Gail nem is volt otthon? Vagy ami még ros-
szabb, ha ő is... ha az a férfi valójában beteg... Faye
elkezdett
sírni. Több csapást már nem tudtak elviselni, és különösen
nem
Anne-nel-kapcsolatban. Isten tudja, milyen kapcsolatba
került
azzal a férfival. Faye azonnal felugrott. - Most mindjárt ide
hí-
vom. - De Ward megfogta a karját.
- Talán először mindannyiunknak meg kellene nyugod-
nunk. Lehet, hogy az egész egy nagy tévedés. Talán Lionelt
félreértette, amit látott. - Bocsánatkérőn nézett a fiára, de
szerette volna, ha nem igaz, amit hallott. Nem tudna még
egy
tragédiát elviselni, és csak isten tudja, hogy most miben
sán-
tikál az a gyerek. Tizenhét éves. Most nehezebb kordában
tartani, mint amikor tizennégy éves volt, pedig akkor sem
volt könnyű.
Faye határozott tekintettel a férje felé fordult.
- Szerintem beszélnünk kellene vele.
- Rendben van. Akkor beszélj vele, de ne vádold. - Faye-
ben a lehető legjobb szándék munkált, amikor bekopogott
Anne ajtaján, de abban a pillanatban, hogy meglátta az
anyja
arcát, Anne tudta, hogy valami nagy baj történt, és amikor
kö-
vette a nappaliba, elképedt, hogy a bátyja is ott van.
- Szia, Li! - De senki sem volt barátságos, még Lionel sem,
aki biccentett a fejével, de Ward gyorsan magához ragadta
a
kezdeményezést.
- Anne, máris a lényegre térünk, és senki sem akar vádas-
kodni, csak azt akarjuk tudni, hogy mi történik. A te
érdeked-
ben. - Anne egy tragédia előszelét érezte a szavaiból, de ke-
ményen tartotta magát, és a szeméből semmit sem lehetett
ki-
olvasni. Csak fürkészte az arcokat. El sem tudta képzelni,
hogy
Lionel esetleg meglátta őket, éppen ő árulná el, de tévedett.
Anne szerint a bátyja elárulta. És soha nem fog neki
megbocsá-
tani, mondta később magában. - A bátyád úgy gondolja,
hogy
talán téged látott ma valahol. Lehet, hogy ott sem voltál,
kicsim
- mondta Ward, és a lelke legmélyén azért imádkozott, hogy
úgy legyen. Nem akarta, hogy ilyesmivel kelljen
foglalkoznia,
szembeszállnia egy vele egykorú férfival és nemi erőszakkal
vádolni, mert egy tizenhét éves lány esetében ez az. - Egy
hamburgeresnél látott - folytatta, majd odafordult a fiához. -
Hol is van az a hely, fiam? - Lionel megmondta a címet,
Anne
pedig úgy érezte, hogy megáll a szívverése. - De a lényeg
az,
hogy egy férfival látott.
- Na és? Gail apja meghívott egy turmixra hazafelé jövet. -
Dühösen a bátyja felé fordult, és nagyon szép volt. Már nem
gyerek volt, hanem egy felnőtt nő. Lionel furcsa módon
aznap
délután jött rá. Ez mindenre magyarázatot ad az elmúlt évet
il-
letően, hogy miért tudott olyan könnyen beilleszkedni az új
is-
kolába, és hogy miért nem volt sohasem otthon. - Nagyon
piszkos fantáziád van - vágta oda Anne Lionelnek.
- Csókolóztál vele.
Anne dühösen nézett a testvérére, aki egyszer már meg-
mentette az életét.
- Akkor legalább nem vagyok meleg. - Ez elég gonosz
megjegyzés volt, de Lionelt nem érdekelte. Szó nélkül meg-
ragadta a húga karját, miközben a szülei rémülten figyelték.
- Harminc évvel idősebb, mint te vagy, Anne!
- Egészen pontosan harminchárommal -vágott vissza Anne
lángoló szemekkel. A pokolba mindannyiukkal! Most már
úgysem tehetnek vele semmit. Túl késő volt. Ő már Billhez
tar-
tozott. És mindig hozzá fog tartozni. Aztán támadásba
lendült.
- Egy cseppet sem érdekel, hogy mit gondoltok. Egyikőtök
sem
volt rendes hozzám az elmúlt évek során - egy pillanatig ha-
bozott, aztán a bátyjára pillantva folytatta - kivéve téged, de
az már régen volt. De ti - mérte végig a szüleit gyűlölködő
te-
kintettel - ti sohasem voltatok velem. Ő több időt töltött ve-
lem az elmúlt két évben, mint ti az egész életemben, mert
min-
dig csak a filmjeitekkel meg az üzlettel voltatok elfoglalva, a
házaséletetekkel meg a barátaitokkal. Azt sem tudtátok,
hogy
ki vagyok... és én sem. Nos, most már tudom, és azóta
tudom,
amióta megismertem Billt és Gailt.
- Szóval szerelmi háromszög? - Lionel is tudott gonoszkodó
megjegyzést tenni, miközben a szüleik csak néztek.
- Nem, szó sincs róla. Gail nem tud semmit.
- Hála istennek. Te bolond vagy, Anne. Egy öregember szaj-
hája vagy. Ez semmiben sem különbözik attól, amit a Haight
negyedben csináltál, csak az a különbség, hogy ott
hallucino-
géneket is szedtél. Egy öregember kurvája lettél! - Ott is
volt
egy idősebb férfi, Hold. Anne még mindig emlékezett rá. De
ez
egyáltalán nem olyan volt. És ekkor Anne nekiesett a
bátyjának.
Kiszabadította a karját és meg akarta ütni Lionelt, aki
azonban
újra elkapta a karját, mielőtt még elérte volna az arcát.
Ward és
Faye szinte egyszerre ugrottak fel, és Faye rájuk kiabált.
- Hagyjátok abba! Ez undorító. Az isten szerelmére, mind a
ketten hagyjátok abba!
- Mit akarsz vele tenni, anya? - kérdezte Lionel dühösen. A
húga megint elszarta az életét. Miért kellett neki mindig ezt
tennie? De Anne hajthatatlan volt.
- Felőlem fel is fordulhattok. Tíz hónap múlva tizennyolc
éves leszek, és akkor semmit sem tehettek velem. Addig
kínoz-
hattok, amennyit akartok, még azt is megtilthatjátok, hogy
ta-
lálkozzam vele. De tíz hónap múlva, és ezt jól jegyezzétek
meg, hozzámegyek feleségül.
- Neked elment az eszed, ha azt hiszed, hogy feleségül fog
venni. Te csak arra kellesz neki, hogy megdugjon. - Az volt a
furcsa, hogy Lionelnek jól esett kiabálni Anne-nel, mintha a
sorssal kiabálna, amely végzett Johnnal és Greggel.
Legalább
kiengedhette magából az érzései egy részét, de emellett
dühös
volt a húgára.
-Ti nem ismeritek Bill Steint. - Anne nyugodt, kimért mó-
don mondta ezeket a szavakat, miközben Faye figyelte az
ar-
cát, és hirtelen megrémült. Anne komolyan beszél arról a
férfi-
ról, és Faye nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:
- Ugye nem vagy megint terhes?
Anne gyűlölettel nézett az anyjára.
- Nem, nem vagyok az. Egyszer már megtanultam a leckét.
Elég kemény volt. - Ezzel mindenki egyetértett. Ekkor Ward
merev tekintettel és összeráncolt homlokkal megszólalt.
- Szeretném, ha tudnád, hogy ahhoz a férfihoz sem tíz hó-
nap, sem tíz év múlva nem fogsz feleségül menni, mert én
most felhívom az ügyvédemet és a rendőrséget, és vádat
eme-
lek ellene.
- Miért? Azért, mert szeret? - kérdezte Anne gúnyos tekinte-
tet vetve az apjára. Egyik szülőjét sem tisztelte. Semmit
sem
tettek érte, és úgy érezte, hogy ő semmit sem jelent nekik.
Ta-
lán csak azért mérgesek, mert valaki szereti őt, gondolta
magá-
ban. De az apja folytatta az elképzelését.
- Erőszakos nemi közösülésnek számít; ha valaki lefekszik
egy korodbeli lánnyal, Anne. - Ward kimért hangon beszélt. -
Ezért börtönbe kerülhet.
- Én el lenetek fogok vallani - mondta Anne, és pánikba
esett.
- Az nem változtat semmin.
Anne hirtelen megijedt Bill miatt. Mi van, ha az apjának iga-
za van? Miért nem mondta ezt neki Bill soha? Most meg kell
védenie. Kétségbeesetten nézett az apjára. - Tegyetek
velem
amit akartok, de őt ne bántsátok! - Faye-t szinte sokkolták
ezek
a szavak. Anne-nek annyira fontos az a férfi, hogy hajlandó
lenne feláldozni magát érte. Ijesztő volt arra gondolni, hogy
annyira szereti, és mi van akkor, ha ők tévednek? De az
lehe-
tetlen. Nyilván nagyon csúnyán kihasználta a lányukat. De
Faye odafordult a férjéhez.
- Először beszéljünk vele, aztán meglátjuk, hogy ő mit
mond. Ha megígéri, hogy soha többet nem találkozik vele,
ak-
kor talán egyszerűbb, ha nem indítunk ellene semmiféle jogi
eljárást. -Wardot nehéz volt meggyőzni, de Faye-nek végül
si-
került. Rávették Anne-t, hogy hívja fel Billt és mondja meg
ne-
ki, hogy azonnal jöjjön oda. Azt is meg kellett mondania,
hogy
miért, és a férfi hallotta a telefonban, hogy Anne sír.
Amikor Bill Stein belépett a házba, egy rögtönzött bíróság
várt
rá. Ward engedte be, és nagyon türtőztetnie kellett magát,
hogy
ne essen neki ott rögtön. Lionel ott állt mellette. Bill azonnal
fel-
ismerte az összes szereplőt, különösen Faye-t. Egyedül jött
és lát-
ta, hogy a szoba túlsó végén Anne hiszterikusan zokog.
Azonnal
odament hozzá, megsimogatta a haját, letörölte a
könnyeket az
arcáról, és akkor vette észre, hogy mindenki őt nézi.
Bill nem keresett kifogásokat. Mindent beismert. Teljesen
együttérzett Warddal, hiszen neki is ugyanolyan korú lánya
volt, de megpróbált néhány dolgot elmondani Anne-ről is.
Ar-
ról, hogy milyen magányos volt, hogy milyen mély nyomot
ha-
gyott benne a gyerekéről való lemondás, és hogy milyen
bűn-
tudata volt a Haight-Ashbury negyedben történtek miatt.
Elma-
gyarázta, hogy a szülők látszólagos közömbössége egészen
Anne kislánykoráig nyúlik vissza, és hogy úgy érezte, egész
életében elutasították. Önmagának semmilyen kifogást nem
keresett, csak elmondta nekik, hogy kicsoda Anne Thayer, a
szülei pedig csak ültek és rádöbbentek, hogy mennyire
idegen
volt számukra a lányuk. Ez az ismeretlen gyermek, aki egy
idő
után őket is elutasította, rátalált Bill Steinra és mindent tőle
várt, aki magányában gondoskodni kezdett róla. Talán
helyte-
len volt, ismerte be könnyes szemmel, de őszintén tette.
Pon-
tosan ugyanazt ismételte meg, amit Anne mondott nekik,
bár
egy kicsit kedvesebb hangnemben. Azt tervezte, hogy közel
egy év múlva feleségül veszi Anne-t a szülők
beleegyezésével
vagy anélkül, sőt Gail véleményétől is függetlenül, ha majd
megtudja. jobban szeretné, ha mindenki minden jót kívánna
nekik, de már elég hosszú ideje tart ez az állapot, és ha
meg-
tehetné, hamarabb is feleségül venné. Anne nyugodtan
folytat-
hatja az iskolát, azt tehet, amit csak akar, de amikor
elérkezik
a tizennyolcadik születésnapja, ő várni fogja, akár
találkozhat
vele addig, akár nem.
Miközben mindezeket nyugodt hangon elmondta, Anne su-
gárzó arccal ült és nézte Billt. Nem hagyta cserben, és
bármit
hajlandó volt kockáztatni érte. Pontosan olyan volt, mint
ami-
lyennek mindig is elképzelte, a családja pedig döbbenten
hall-
gatott, legfőképpen Ward, aki ránézett erre az átlagos
külsejű
férfira, és nem értette, hogy mit lát benne a lánya. Nem volt
szép vagy fiatal, se jóképű, se kellemes ember. Valójában
telje-
sen átlagos volt és egyszerű megjelenésű. De valami
olyasmit
nyújtott a lányuknak, amit ők soha nem voltak képesek
megad-
ni. És akár tetszett nekik, akár nem, Anne boldognak
látszott
mellette. Most ott ült és szótlanul sütkérezett szerelme
napsu-
garában. Tényleg nem nagyon törődtek azzal, hogy mi
történik
velük ez alatt az egy év alatt. Mindketten hajlandók voltak
vár-
ni, és egyértelmű volt, hogy azután mik a terveik. Hirtelen a
szülők is elhitték, hogy össze fognak házasodni. Nem
lehetett
tenni semmit sem ellene, bármennyire is úgy tűnt, hogy
hely-
telen az egész, hogy óriási köztük a korkülönbség, vagy
hogy
szerintük Anne teljesen bolond.
Miután Bill Stein elment és kioktatták Anne-t, Ward és Faye
szép csendben beszélgettek a szobájukban. Nem tudták,
hogy
mit kezdjenek Billel, és Anne-nek azt mondták, hogy még
nem
tudják, feljelentik-e, vagy sem. Bill hazament, hogy őszintén
bevalljon mindent Gailnek, és bármikor örömmel áll a
rendel-
kezésükre. Még csak nem is kért bocsánatot tőlük. Kétévi
sze-
relem után úgy érezte, hogy nem nagyon van miért
bocsánatot
kérnie. Nem bántotta Anne-t, nem hagyta el, nem használta
ki,
és semmi rosszat sem tett vele. Anne már majdnem
tizennyolc
éves volt, és a szerelmeseknek most már egyáltalán nem
tűnt
olyan botrányosnak az egész. Bill gyanította, hogy Gail
először
meg lesz botránkozva, de túlteszi magát rajta. És Anne-nek
és
Billnek megvolt a maguk élete. Mindketten elég világosan
el-
mondták mindenkinek.
- Mi a véleményed? - kérdezte Faye, aki egy székben ült és
Wardot nézte, aki még mindig nem tudott rájönni, hogy mit
lát
Anne abban a férfiban. És még csak tizenhét éves volt.
Rejtély.
- Szerintem átkozottul ostoba.
Faye felsóhajtott. Ez rosszabb volt, mint némelyik filmje.
- Szerintem is, de ez a mi véleményünk, és nem az övé.
- Nyilván. - Ward leült a feleségével szemben, és megfogta
a kezét. - Hogy keverednek bele ilyen dolgokba? Lionelnek
olyan hajlamai vannak, amit nem tudok megérteni, Val
odáig
van azokért az őrült szerepekért, Vanessa együtt él New
York-
ban azzal a fiúval és azt hiszi, hogy mi nem tudunk róla. -
Faye
elmosolyodott, mert erről már beszélgettek korábban.
Vanessa
azt gondolta, hogy nagyon egzotikus és rendkívüli jelenség,
és
ez annyira nyilvánvaló volt, hogy mindenki tudta, mi
történik,
de valójában senkit sem zavart. Van húszéves volt, Jason
pedig
rendes fiú. - Most meg itt van Anne azzal az öreg férfival...
Szent ég, Faye, harminchárom évvel idősebb, mint Anne. -
Még mindig nem tudta felfogni.
- Tudom. És még csak nem is szép - mosolyodott el Faye. -
Ha olyanvalaki lenne, aki úgy néz ki, mint te, akkor legalább
megérteném. - Ward még ötvenkét évesen is ugyanolyan
jóké-
pű volt, mint húsz évvel azelőtt, bár másképpen. De még
most
is magas, szikár és elegáns volt, akárcsak Faye. Az a férfi
egyik
sem volt. Nehéz volt megállapítani, hogy mi volt benne a
von-
zó, kivéve azt, hogy kedves szeme volt, és hogy nagyon
szeret-
te Anne-t. Faye ránézett a férjére. - Bele kell egyeznünk
ebbe,
Ward? - Faye nem jogilag értette, hanem gyakorlati
szempont-
ból a következő tíz hónapra.
- Nem látom be, hogy miért kellene.
- Talán úgy lenne a jobb. Hiszen úgysem tehetünk ellene
semmit. - Ezt újra meg újra megtanulták Lionelnél... Valnél...
Vanessánál... és most Anne-nél. Mindegyikük azt tette, amit
akart... kivéve szegény Greget. Ward ránézett a feleségére.
- Azt akarod mondani, egyezzünk bele, hogy nyíltan foly-
tassák a viszonyukat? - kérdezte döbbenten. - Még csak
tizen-
hét éves! - De mind a ketten tudták, hogy belül, a lelke mé-
lyén; annál sokkal idősebb volt, mert sok mindenen ment
már
keresztül, és az megedzette.
- Már legalább egy éve úgyis azt teszi.
Ward összeráncolta a homlokát.
- Mitől lettél hirtelen ilyen engedékeny?
Faye fáradtan elmosolyodott.
- Talán csak öregebb lettem.
- Meg bölcsebb - mondta Ward, és megcsókolta. - Szeret-
lek, kicsim.
- Én is szeretlek téged. - Megegyeztek abban, hogy egy pár
napig még gondolkodnak a dolgon, és aznap este Lionellel
va-
csoráztak. Anne fent maradt a szobájában, és senki sem un-
szolta, hogy lejöjjön.
Elég feszült légkörben éltek amúgy is, úgyhogy végül úgy
döntöttek, beadják a derekukat. Arra kérték Anne-t, hogy le-
gyen diszkrét, ne legyen szóbeszéd tárgya a városban. Bill
Steint viszonylag jól ismerték a szórakoztatóiparban.
Elismert
ügyvéd volt, néhány neves ügyféllel, és Anne szülei biztosak
voltak abban, hogy neki sem hiányzik a nyilvánosság. Az
elkép-
zelés az volt, hogy a dolgot tartsák olyan titokban,
amennyire
csak lehet, aztán - ahogy tervezték - az év elején
házasodjanak
össze. Bill vett Anne-nek egy óriási eljegyzési gyűrűt,
amelyet
csak akkor viselt, ha vele ment el valahova. Körte alakú
drága-
kő volt benne, amit Anne csak húsvéti tojásnak nevezett. Tíz
és
fél karátos volt, és nagyon zavarban volt, amikor a
barátnőjének
megmutatta. Gail különben nagyon rendes volt velük.
Először
nagyon megdöbbentette a hír, de mindkettőjüket nagyon
sze-
rette. Sok boldogságot kívánt nekik, és mind a két lány úgy
dön-
tött, hogy elmennek egy nyári iskolába, hogy még
karácsony
előtt leérettségizhessenek. Így Anne-nek nem kellett
visszamen-
nie az iskolába, miután férjhez ment. Gail pedig úgy
gondolta,
hogy egy kis időre magukra hagyja őket. Azonkívül eleinte
amúgy is kellemetlen lenne velük együtt lakni. Így aztán
New
Yorkba akart menni a Parsons divattervező iskolába.
Lionel még akkor is mérges volt Anne-re, amikor elment Né-
metországba. Ő nem tudta elfogadni a férfit, bármit is
mondtak
a többiek.
- Könnyen megúsztad, ha kíváncsi vagy a véleményemre -
mondta neki azon a napon, amikor elment, Anne pedig
hűvös
arccal nézte a bátyját. Soha nem fogja megbocsátani, hogy
be-
árulta, mondta Lionelnek.
- Te igazán alkalmas vagy arra, hogy másokról ítélkezzél.
- Az, hogy meleg vagyok, nem jelenti azt, hogy baj van az
agyammal, Anne.
- Nem. De lehet, hogy a szíveddel igen.
Amikor elment, Lionel már-már azon tűnődött, vajon igaza
van-e Anne-nek. Vietnam óta már semmivel kapcsolatban
sem
érzett úgy, mint korábban. Túl sok embert látott meghalni,
túl
sok embert veszített el, akiket kedvelt... és két olyat, akit
na-
gyon szeretett... Johnt és Greget. Nehéz volt elképzelni,
hogy
újra szeretni fog valakit. Valójában nem vágyott rá, és
titokban
arra gondolt, vajon nem ezért van-e, hogy haragszik Anne-
re.
Nem tudta megérteni Anne szerelmét, mert az övé - John
iránt - már nagyon régen elmúlt, és soha többé nem tér
vissza,
miközben Anne előtt még ott állt az egész élet, tele
reménnyel,
izgalommal és olyan csillogással, mint amilyen a hatalmas
el-
jegyzési gyűrűje volt.
 
38.
1970. január 18-án Anne Thayer és Bill Stein a Hollywood
Boulevard-on levő Izrael Templomban álltak, miközben a
csa-
ládtagjaik és néhány barátjuk nézte őket. Anne még ennyit
sem akart, de Bill azért unszolta.
- Könnyebb lesz a szüleidnek, kicsim, ha tervezhetnek
valami kis ünnepséget. - De Anne-t nem érdekelte. Csak-
nem két éve már úgy érezte magát, mintha Bill felesége lett
volna, és most már nem volt szüksége csinnadrattára. Gail
szerint ez butaság volt tőle. Anne teljesen más volt, mint a
vele egykorúak. Nem akart esküvőt, se menyasszonyi ruhát,
se fátylat.
Ez nagyon sivár, gondolta magában Faye, amikor visszagon-
dolt a saját esküvője pompájára. Anne sima, hosszú nyakú
és
rövid ujjú fehér gyapjúruhában volt, egyszerű kivágott cipő-
ben, a haja egyetlen szalaggal volt összefogva, benne egy
fá-
tyolvirággal, de csokor nem volt nála. Egyszerűen és cicoma
nélkül ment hozzá Billhez, nem viselt ékszert, csak azt a
hatal-
mas eljegyzési gyűrűt, amelyet tőle kapott. A jegygyűrű is
egy
széles gyémántgyűrű volt. Anne olyan ártatlannak és
fiatalnak
látszott, hogy szinte nem illettek hozzá a gyűrűk. De ő ebből
semmit sem vett észre. Csak Billt látta. Első találkozásuk óta
csak ezt akarta, és most az apjába karolva odalépett mellé,
Ward pedig hátralépett, miközben megint azt érezte, hogy
mennyire nem ismerték Anne-t tizennyolc éven keresztül.
Mintha túl gyorsan siklott volna végig az életükön, túl csend-
ben, a mindig zárt ajtója mögé bújva. Hirtelen úgy tűnt
Wardnak, mintha Anne egész gyerekkorából csak arra emlé-
kezne: "Hol van Anne?"
A háznál rendeztek egy szerény ebédet, mert Anne csak
ennyibe egyezett bele. Mindenütt virágok voltak, és remek
volt
a pezsgő. Faye nyugodt és visszafogott volt zöld
selyemkosz-
tümjében, amely jól kiemelte a szemét. De valahogy nem
érezte, hogy ő a menyasszony édesanyja. Az egész
valahogy
úgy tűnt, mintha mindannyian valamilyen játékban vettek
vol-
na részt, aztán idővel majd Gail hazamegy az apukájával.
De
amikor este elindultak a szürke Rolls Royce-szal, Anne is
velük
ment, aki búcsúzáskor megpuszilta a szüleit. Faye
rettenetesen
szerette volna megkérdezni, hogy biztosan ezt akarta-e, de
amikor meglátta a lánya szemét, abban semmi kételyt nem
lá-
tott. Teljesen átadta magát annak a férfinak, akit szeretett,
és
asszony lett belőle.
Gail a szokásosnál visszafogottabb volt, de azért örült a ket-
tejük boldogságának. Mind a két lány egy pár héttel
korábban
leérettségizett, és most hármasban New Yorkba repültek.
Gail
a Parsons divattervező iskolába készült, és abban a
Barbizon-
ban fog lakni, ahol valamikor Vanessa is. Amikor elbúcsúztak
Gailtől, Bill és Anne továbbrepültek San Juanba, onnan St.
Thomasba és St. Martin's-ba, hogy végül St. Croix-ban
kösse-
nek ki. Néhány hétre mentek, és nem siettek visszamenni.
Volt
néhány ékszerész, akinek az áruit Bill meg akarta mutatni
Anne-nek. Harry Winston, David Webb és még egy páran,
aki-
ket kedvelt, és volt még más vásárolnivalójuk is. - Bergdorf,
Bendel, Bloomingdale - skandálta a két lány egybehangzóan
akkor este.
- Túlságosan elkényeztetsz! - mosolygott Anne, és megpu-
szilta Bill nyakát, mert ő semmi mást nem akart tőle, mint a
szerelmét, és szeretett volna néhány kis apróságot vásárolni
Gailnek is.
- Nos, Mrs. Stein, hogy tetszik? - kérdezte Bill Anne-re mo-
solyogva, amikor este ott feküdtek az ágyon, két év óta
most
először legálisan.
- Csodálatos érzés - felelte Anne nevetve, mint egy kislány,
és a hajában még mindig ott volt a szalag. De most már egy
csipkés hálóing volt rajta, amely Val nászajándéka volt, bár
teljesen nyilvánvaló volt, hogy helyteleníti a házasságukat.
Senki sem helyeselte, de ami még több, senki sem értette
meg.
Soha nem is voltak rá képesek... kivéve Lit... valamikor
réges-
régen. Ő viszont nem volt ott az esküvőn. Még mindig Né-
metországban állomásozott, arra várva, hogy néhány hét
múl-
va leszereljék. Van is ott volt New Yorkban, jócskán benne a
harmadévben, de Anne-t ez különösebben nem érdekelte,
mert neki csak Billre volt szüksége. Mint mindig, most is bol-
dogan nézett rá, miközben a múlton merengett. Mintha
abból
semmi sem lett volna valóság, csak az, ami most volt. - Úgy
érzem, mintha egész életemben a te feleséged lettem
volna. -
Az volt a furcsa benne, hogy Bill ugyanezt érezte.
- Én is. - A barátai persze mind megjegyzéseket tettek. Egy
idő után aztán úgy tettek, mintha megértenék. Sokan
megvere-
gették a vállát, hátba verdesték, titokban rákacsintgattak. -
Csecsemőrablás, öregfiú? - Mindannyian irigyelték, és néhá-
nyan csúnya dolgokat is mondtak a háta mögött, de Billt
nem
érdekelte. Ő vigyázni fog az ő kis gyöngyszemére, amíg
csak
él, Anne pedig bizakodó szemekkel nézett rá, mert ő tudta,
hogy úgy lesz.
Egymást átölelve aludtak azon az éjszakán, és hálásak vol-
tak a sorsnak, hogy azt tehették, amit akartak.
Kényelmesen
megreggeliztek Gaillel, délután mindannyian
becsomagoltak,
és ahogy tervezték, elrepültek New Yorkba. Anne-nek
egyszer
eszébe jutott, hogy fel kellene hívni a szüleit, hogy elköszön-
jön tőlük, de valahogy nem került rá sor. Úgy sincs
mondaniva-
lója nekik, mondta Billnek, amikor a repülőgép felszállt.
- Nagyon keményen bánsz velük, szerelmem. Ők mindent
megtettek, amit tudtak. Csak soha nem értettek meg téged.
-
Anne szemében ez volt az év legfinomabb kijelentése. Elra-
bolták tőle a gyermekét, azzal fenyegetőztek, hogy
feljelentik
Billt, átsétáltak rajta, elmentek mellette, és teljesen
tönkretet-
ték volna az életét, ha nem lett volna Bill. Hálásan nézett a
férjére, aki "a lányaival" utazott, ahogy Bill nevezte őket.
Anne ült középen, és amíg Bill szundított egyet, a lányok be-
szélgettek egy kicsit. Nagyon várták már azt a két napot,
amit
New Yorkban fognak együtt tölteni, mielőtt Gail beköltözik a
Barbizon-ba, Anne-ék pedig folytatják a nászútjukat. Addig
együtt fognak megszállni a Pierre-ben.
A következő két napban semmi mást nem csináltak, csak
vásároltak. Anne még soha életében nem látott annyi szép
dolgot, csak az édesanyja filmjeiben. Bill vett Gailnek egy
gyönyörű, sportos szabású kis vidrakabátot hozzá illő kalap-
pal. Azt mondta neki, szüksége lesz rá, hogy ne fázzon. Az-
tán Gail kapott még néhány síruhát, egy új sílécet, egy fél
tu-
cat ruhát a Bendelből, hat pár Gucci-cipőt és egy arany kar-
kötőt, amely rettenetesen megtetszett neki a Cartier-ban.
Anne-nek is annyira tetszett, hogy Bill őt is meglepte
eggyel.
De az ifjú menyasszony még más dolgokat is kapott, egy
esti
viseletre szolgáló hosszú vidrakabátot, egy rövidet nappali
használatra, ruhákat, kosztümöket, blúzokat és szoknyákat,
rengeteg cipőt, egy olasz csizmát, egy smaragdgyűrűt, egy
gyönyörű gyémánt hajtűt, egy hatalmas gyöngy fülbevalót,
ami megtetszett neki a Van Cleefben és még két arany
karkö-
tőt, amelyeket megcsodált az üzletben. Az utolsó napon ka-
pott még Billtől David Webbnél egy aranytömbből megfor-
mált oroszlánt, amely egy kis bárányt ölelt át, és olyan gyö-
nyörű volt, hogy mindenki csak bámulta, ahogy Anne karján
himbálózott.
- Mit kezdjek ezekkel? - kérdezte Anne, miközben fehérne-
műben peckesen járt fel s alá a szállodai szobában, kezével
odabökve a mindenfelé kiaggatott gyönyörű szőrmékre és
ru-
hákra, cipősdobozokra, szőrmekalapokra, és még a
bőröndjé-
ben is volt egy fél tucat ékszeresdoboz. Szinte zavarba ejtő
volt,
de persze Bill is nagyon élvezte. Magának is vett egy pár
dolgot,
például egy bélelt esőkabátot meg egy új aranyórát, de
sokkal
inkább Anne-nek akart vásárolni. Még Gail is élvezte a
dolgot.
Az elmúlt évek során annyi szép dolgot kapott az apjától,
hogy
semmit sem irigyelt Anne-től. Különben szinte testvérek
voltak,
és az édesapja bármit megvásárolna neki, amit kér, sőt
most ta-
lán még inkább. Bill túlságosan nagylelkű volt, mondta neki
mind a két lány az utolsó közös estéjükön, amelynek minden
percét élvezték. Vanessának majdnem kiesett a szeme,
amikor
Jasonnel együtt találkoztak Anne-nel és Billel egy italra az
Oak
Room-ban, és Anne elegánsan végigsétált a helyiségen egy
jó
szabású piros nadrágban és egy krémszínű blúzban, a
karján
egy piros Hermés alligátortáskával, és a vidrakabátban,
amelyet
még New Yorkban is megbámultak az emberek. Amikor
Anne
közeledett az asztalhoz, csillogtak rajta a gyémántok, a
Webb-
féle karkötő teljes fényében pompázott a karján, akárcsak a
két
rubin a fülében. Anne olyan csinos és szép tartású volt,
hogy
Vanessa alig akarta elhinni, hogy ez ugyanaz a lány.
- Anne? - Szinte leesett az álla, amikor ránézett a húgára.
Most is egyszerű szalaggal volt átkötve a haja, és az arcát
sző-
ke hajfürtök foglalták keretbe, a sminkje is egyszerű és
ízléses
volt, de minden, amit viselt, az ékszerektől a csizmáig, olyan
volt, mintha a Uogue-ból vették volna. Vanessa el sem tudta
képzelni Anne-t ilyennek, csak nevetett és leült. Látta, hogy
Jasonre is nagy hatással van a húga.
- Rengeteget vásároltunk - mondta Anne ugyanolyan halk
hangon, mint máskor, és gyorsan egy szégyenlős pillantást
ve-
tett Billre, aki elnevette magát. -Túlságosan elkényeztet
engem.
- Azt látom.
Anne egy Dubonnet-t rendelt, az volt az egyetlen ital, amit
szeretett, Jason és Vanessa pedig már megrendelték a whis-
kyjüket. Bill martinit ivottjégkockával, Gail fehérbort, és
barát-
ságosan elbeszélgettek néhány jelentéktelen dologról. A
fiata-
lok felidézték a csaknem két évvel azelőtti Lake Tahoe-i
vaká-
ciójukat, Anne pedig Jason állása felől érdeklődött. Jason
tökéletesen időzített mindent. Néhány héttel azután kapta
meg
a doktori címet, hogy huszonhat éves lett. Nyolc éve
sikeresen
megúszta a behívást, most pedig állást kapott a New York-i
Egyetemen, ahol irodalmat fog tanítani. A tanítás nem
nagyon
vonzotta, de már egy éve azt csinálta. Még mindig dolgozott
a
színdarabján, de nem sokat haladt vele.
- Próbálom rávenni Vanessát, hogy írjuk együtt, de ő nem
áll kötélnek. .
- Alig tudom tartani a lépést az egyetemen - magyarázta
Vanessa Billnek, akit kellemes embernek és atyáskodónak
tar-
tott. Vanessának még egy éve volt hátra az egyetemből.
Most
csak erre tudott gondolni. Szerette volna befejezni, és
valami-
lyen állást találni. Hajlott arra, hogy New Yorkban maradjon,
de Anne gyanította, hogy ez Jason miatt van. Már két és fél
éve
éltek együtt, és Vanessa azon tűnődött, vajon Jason elveszi-
e
valaha feleségül. Gail ugyanezt kérdezte a vacsora után, de
Anne csak a vállát vonogatta elgondolkodva. Nem igazán ér-
tette a kapcsolatukat, az volt az érzése, hogy csak egymás
mel-
lett élnek, és mindketten a maguk karrierjét építgetik. Nem
vágytak arra, hogy örökre összekössék az életüket, mi több,
nem volt rá szükségük. És egyik sem beszélt soha
gyerekekről.
Mindig csak a munkájukat emlegették, az állásukat, az írást
és
Jason színdarabját.
- Számomra nagyon unalmasan hangzik - mondta Gail
vállrándítva - de legalább helyes srác. - Az volt, de nem az a
típus, aki Anne-nek tetszett. Szerinte Bill volt a leghelyesebb
férfi a világon. Amikor este hazafele mentek a taxiban,
Vanessa
ingatta a fejét, mialatt Jasonnek erről beszélt.
- Én egyáltalán nem értem azt a kölyköt. Gyakorlatilag még
gyerek, de hozzámegy ahhoz az öregemberhez, és nyakig
gyé-
mántban meg egy vidrakabátban szaladgál vele mindenfelé.
- Lehet, hogy azok a dolgok fontosak neki - mondta Jason,
aki ugyancsak nem értette a dolgot, de mindig úgy vélte,
hogy Anne kedves kislány. Nem annyira intelligens és érde-
kes, mint Van, de ezt nehéz volt megállapítani. Anne még
annyira fiatal és visszahúzódó volt, hogy nem lehetett
igazán
tudni, milyen is.
De Vanessa megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy neki azok fontosak. Szerintem őt egy-
általán nem érdeklik az olyan dolgok. Bill egyszerűen min-
dent meg akar adni neki, ő meg valószínűleg azért veszi fel
azokat, mert a kedvében akar járni. -Vanessának ebben iga-
za volt, erről az oldaláról elég jól ismerte a húgát. A család-
ban egyedül Val volt az, aki szerette volna ezt a csillogást és
a
szőrméket, meg Greg is jó életet szeretett volna magának,
ha
életben maradt volna, de a többieknek egyszerűbb ízlésük
volt, most már a szüleiknek is, szemben a korábbi
életformá-
jukkal. De ennek már hosszú évek óta semmi jelentősége
sem
volt a számukra, és ezt Van tudta. - Csak azt nem tudom,
hogy
mit eszik azon az öreg férfin.
-Van, Bill szörnyen rendes vele, és nem csak anyagi érte-
lemben. Állandóan a kedvében jár. Ha Anne szomjas, mielőtt
megszólalna, már a kezében a pohár víz, ha fáradt, Bill
haza-
viszi, ha unatkozik, akkor elviszi táncolni, vagy Európába,
vagy a barátaihoz... ezt nem lehet felülmúlni. - Jason rámo-
solygott a lányra, akit szeretett, és hirtelen azt kívánta,
bárcsak
többet tehetne érte. - Egy férfi az ő korában ilyen dolgokra
gondol, mert már nincs más dolga - mondta viccelődve,
mire
Vanessa elnevette magát.
- Ez nem kifogás. Azt akarod mondani, hogy én nem fogok
kapni tojás méretű gyémántgyűrűt?
Jason komoly arccal ránézett Vanessára, amikor beléptek a
házba.
- Szeretnél egyszer egy olyat, Van?
- Nem. - A válasz határozott volt, és Van biztos volt benne.
Ő mást várt az élettől. Egy olyan férfit, mint Jason. Talán
majd
gyerekeket, nyolc-tíz év múlva. Ilyesmiket.
- Mit szeretnél?
Vanessa elgondolkodva megvonta a vállát, és ledobta a ka-
bátját egy székre.
- Talán, hogy egyszer megjelenjen egy könyvem... és jó
kritikákat... - Másra nem tudott gondolni, azt pedig nem
mondhatta meg neki, hogy őt akarja meg egy-két gyereket.
Túl
korai volt még erre gondolni, nemhogy beszélni róla.
- Ez minden? - kérdezte Jason csalódottan.
Vanessa rámosolygott, és egy kicsit lágyabb hangon hozzá-
tette:
- Talán téged is.
- Ez már most megvan.
Vanessa leült a kanapéra, Jason pedig tüzet gyújtott. Kényel-
mesen elvoltak itt. Mindenfelé könyvek és papírok
sorakoztak,
a padlón még mindig ott volt kiterítve a vasárnapi Times,
amelynek a lapjait a lábukkal jócskán összekeverték, Jason
szemüvege pedig az íróasztalon hevert.
- Tényleg csak ennyit szeretnék, Jase.
Jason arca felderült.
- Neked aztán nagyon egyszerű ízlésed van, kedvesem. -
Magához ölelte Vanessát, aztán megkérdezte: - Komolyan
mondtad a könyvet?
- Remélem. Majd ha befejeztem az egyetemet, és állást ka-
pok.
Jason felsóhajtott.
- Átkozottul nehéz dolog az írás. - Ő aztán igazán tudta. -
Még mindig úgy gondolom, hogy együtt kellene írnunk egy
színdarabot. - Reménykedve nézett Vanessára, aki
elmosolyo-
dott. Jason mindig úgy érezte, hogy a kettejük stílusa jó
keve-
rék lenne.
- Talán majd egyszer. - Megcsókolták egymást, Jason pedig
hátradöntötte Vant, és benyúlt a blúza alá. Itt minden sokkal
egyszerűbb volt, mint Bill és Anne szobájában a Pierre-ben.
Anne egy marabutollal díszített pongyolában feküdt a
szatén
ágytakarón, miközben Bill nyelve lassú mozdulatokkal
haladt
felfelé a combján, és a halvány fényben megcsillantak a
gyé-
mántok, amikor odaért, ahol a legjobban szerette. Anne na-
gyot sóhajtva begörbítette a hátát, hogy Bill lehúzhassa róla
a
pongyolát, ami lassan lehullott a padlóra. De az érzések
ugyanazok voltak. A szerelem, a vágy és az egymás iránti
oda-
adás jóban és rosszban egyaránt. Tornacipőben vagy
marabu-
tollal, de teljesen ugyanaz volt.
 
39.
Májusban Bill és Anne egy pár napra visszamentek New
York-
ba. Anne találkozni akart Gaillel, Billnek pedig üzleti ügye
volt ott. Megint a Pierre-ben szálltak meg, és Bill elvitte
Anne-
t a kedvenc ékszerüzletébe, mert ragaszkodott hozzá, hogy
vegyen neki valami új dolgot. Az idő nagyon szép volt. Anne
vett magának egy gyönyörű fehér ruhát és egy kabátot a
Bendelben, és abban ment a Cőte Basque-ba, ahol a férjével
ebédeltek. Bill nagyon büszke volt rá, amikor belépett az
étte-
rembe. Anne még mindig nem volt teljesen tisztában
önmagá-
val, és úgy közeledett az asztalához, mint egy őzike, észre
sem véve, hogy ki figyel i, mert ő csak a férje mosolygó
szemét
látta. De Bill valami mást is látott, ugyanazt az üres, ideges
te-
kintetet, ami már hónapok óta jellemezte. Remélte, hogy
ha-
marosan megtörténik, és tudta, hogy miért olyan fontos
Anne-
nek. Ő is akart kisbabát, de nem annyira szenvedélyesen,
mint Anne.
- Milyen volt a Bendel?
- Elég jó. - Anne néha még mindig úgy beszélt, mint egy
gyerek, bár már nem látszott annak. A haját leengedve
hordta,
és Billnek volt egy nőismerőse Los Angelesben, aki
megtanítot-
ta Anne-t a sminkelésre, s most inkább huszonöt évesnek
lát-
szott, nem pedig tizennyolcnak. Gail is észrevette, és
nyilván-
valóan helyeselte. Neki is volt egy új barátja, és most már
sze-
rette New Yorkot. Bill ragaszkodott hozzá, hogy a Barbizon-
ban
lakjon, de Gail azzal fenyegetőzött, hogy őszre kiköltözik és
szerez magának egy lakást, és Anne-nek kellett meggyőznie
Billt. - Ezt ma vettem - mondta Anne szépen kimanikűrözött
kezével rámutatva a ruhára és a kabátra, és Bill észrevette,
hogy rajta van az az új gyöngysor, amelyet Hongkongban
vett
neki. A gyöngyök óriásiak voltak, mintha nem is lennének
iga-
ziak. -Tetszik?
- Nagyon - válaszolta Bill, és gyengéden megcsókolta Anne
ajkát, a pincér pedig felvette az italrendelést. Bill bort kért,
Anne Perrier-t, és mind a ketten könnyű ebédet
fogyasztottak.
Anne nagyon szerette a vagdalthús-gombócot a Cőte
Basque-
ban, Bill pedig spenótsalátát evett steakkel. Nem igazán
méltá-
nyolták a remek konyhát, de Billnek még egy
megbeszélésre
kellett mennie, Anne pedig először a Bloomingdale-be
készült,
aztán Gaillel volt találkozója az iskolánál.
Bill néha azon töprengett, hogy nem kellene-e Anne-nek is
iskolába járnia. Mást is kellene tennie, nem csak a körmeit
manikűrözni, vásárolni járni, és esténként arra várni, hogy ő
hazaérjen. Nem elég, ha minden nap csak hőmérőzi magát.
Ki kellene találnia valami mást, de Bill nem merte szóba
hoz-
ni. Folyton nyugtatgatta Anne-t, hogy hamarosan
bekövetke-
zik. Mind a kettőjüknek volt már egy gyereke, ezért tudták,
hogy képesek rá, csak idő kérdése, és az orvos is ezt
mondta
nekik. - Felhívtad már a nővéredet, kicsim? - Anne enyhén
megrázta a fejét, miközben a süteménnyel babrált, amelyet
a
tálcáról vett el. - Miért nem? - Anne még mindig kerülte a
családját, még Lionelt is, akiről Bill tudta, hogy Anne valami-
kor nagyon szerette. Úgy tűnt, mintha most már teljesen ki
akarta volna zárni őket az életéből. Ott volt neki Bill, másra
pedig nem volt szüksége, de a férfi szerint ez nem volt
helyes.
A szíve szakadna meg, ha Gail tenné vele ezt, bár tudta,
hogy
Thayerék soha nem álltak olyan közel Anne-hez, mint ő
Gailhez.
Anne megvonta a vállát.
- Amikor a múlt héten beszéltem anyával, akkor azt mond-
ta, hogy Vannek sok vizsgája van. - Nyilván nem is akarta
fel-
hívni a nővérét. Valerie-t pedig sohasem hívta fel Los
Angeles-
ben, hónapok óta nem beszélt vele.
- Attól még felhívhatod. Biztosan van annyi ideje, hogy
megigyunk vele valamit.
- Majd ma este felhívom. - De Bill már tudta, hogy nem
fogja megtenni. Csak heverészik majd, gondolkodik, számol
előre és hátra... tizennégy nap innentől számítva... aztán
amikor másnap reggel hajnalban felébred, megint
hőmérőzni
fog. Szerette volna, ha abbahagyná és megnyugodna.
Annyira
ideges volt már miatta, hogy kezdett lefogyni. Bill arra gon-
dolt, hogy júliusban elviszi Európába kikapcsolódni, és sze-
rette volna, ha Gail is velük menne, de ő kapott egy nyári ál-
lást Pauline Trigére-nél, úgyhogy nem volt hajlandó sehova
sem menni.
- Mit szólsz hozzá, kicsim? - A Madison Avenue-n sétál-
tak arrafelé, ahol Billnek találkozója volt, és közben meg-
próbálta felkelteni Anne érdeklődését az európai utazás
iránt. Valamiben érdekeltté kellett tenni. Mert mi lesz, ha so-
ha nem lesz gyerek, vagy éveket kell várni rá? Anne
mégsem
töltheti az egész életét azzal, hogy arra vár, és ez a dolog
már különben is kezdte egy kicsit beárnyékolni az addigi
boldogságukat. Anne csak arra tudott gondolni, néha csak
arról beszélt, mintha így visszakaphatná azt a gyereket, aki-
ről lemondott. Bill nem merte neki megmondani, hogy azt
már soha többé nem lehet, mint ahogy a feleségét sem kap-
hatja már soha vissza. Még mindig ugyanúgy szerette Anne-
t, de most már minden más volt, és néha-néha Bill megint
érezte a felesége után maradt fájó űrt, mint ahogy Anne is
mindig sajnálni fogja elvesztett gyermekét. Örökre magá-
nyos űrt fog érezni miatta, amit senki sem tölthet be, sem a
férje, sem a többi gyereke. Bill gyengéden Anne-re nézett. -
St. Tropez jó hely lenne. Csónakot is bérelhetnénk. - Anne
ekkor elmosolyodott, hiszen Bill annyi mindent tett érte, és
ezt nagyon jól tudta.
- Az klassz lenne. És ne haragudj, hogy ilyen lehetetlen va-
gyok. Azt hiszem, mind a ketten tudjuk az okát.
- Igen, tudjuk. - Bill megállt a Madison Avenue-n, és meg-
fogta Anne karját. - Hagynod kell, hogy a természet
eldöntse,
amikor eljön az ideje, és különben is, a próbálkozás nem is
olyan rossz dolog, igaz?
- Igaz - mondta Anne mosolyogva. De Bill még most is em-
lékezett rá, hogy milyen keservesen sírt a legutóbbi
menstruá-
ciójakor és arra, hogy milyen dühös jelenet lett abból, hogy
Faye-t hibáztatta mindenért. Mert ha ő nem avatkozott
volna
bele, akkor most Anne-nek lehetne egy három és fél éves
fia,
mire Bill egy kicsit megsértődött... - Szóval azt akarod? - kér-
dezte Bill, Anne pedig kiabálva válaszolt: - Igen, azt! - Bill
nagyon sajnálta, sőt még azt is felvetette, hogy fogadjanak
örökbe egy hároméves fiút, de Anne Billtől szeretett volna
gyereket. Azt akarta, hogy megint "saját gyereke" legyen.
Ér-
telmetlen lett volna elmagyarázni neki, hogy azt, akiről le-
mondott, már nem tudja pótolni. De Anne határozottan
Billtől
akart gyereket, ha lehet, azonnal. Az anyja is gyanította ezt,
amikor egyik nap együtt ebédeltek, és Anne fátyolos
tekintete
Faye-t vádolta csakúgy, mint a régi időkben. Anne soha nem
bocsátott meg Faye-nek, és valószínűleg soha nem is fog.
Ott a Madison Avenue-n Anne szomorúan nézett Billre.
- Gondolod, hogy egyáltalán lesz valaha gyerekünk? - Ja-
nuár óta milliószor feltette ezt a kérdést, pedig még csak
négy hónapja házasodtak össze. Addig védekeztek, ami per-
sze nem Anne-nek volt köszönhető, és Bill többször is emlé-
keztette rá. Bill azonban tudta, hogy Anne miért nem akart
védekezni. Megint ugyanarról volt szó. Kétségbeesetten
akart
egy gyereket, hogy betöltse az űrt, hogy most másképpen
enyhítse a múlt fájdalmát. Soha nem bocsátotta meg magá-
nak, hogy lemondott a gyerekéről, sem az anyjának, hogy
rávette...
- Igen, kicsim, lesz. Hat hónap múlva úgy fogsz kinézni,
mint egy bálna, és majd mondod nekem, hogy milyen ször-
nyen és kényelmetlenül érzed magad, és még utálni is fogsz
miatta. - Ezen mind a ketten jót nevettek, aztán Bill megcsó-
kolta és elindult a találkozóra, Anne pedig bevette magát a
Bloomingdale-be, ahol fájó szívvel nézte a babaruhákat.
Csak egy pillanatra megállt a polcok mellett, és sóvárogva
megtapogatta a kis ruhácskákat. Szeretett volna venni vala-
mit, hogy szerencsét hozzon, de aztán attól félt, hogy ahe-
lyett megint rosszat fog jelenteni. Eszébe jutott, hogy
amikor
terhes volt, vett egy pici rózsaszín cipőt. Teljesen meg volt
győződve róla, hogy kislánya lesz, ugratták is miatta Lionel
meg John.
Az emlék még mindig keserű volt, és miközben sétált, szin-
te fájt, amikor Johnra gondolt. Vajon Lionel hogy van? Mosta-
nában ritkán beszélgettek. Amióta Lionel elmondta a
szüleik-
nek, hogy Billel látta, megváltoztak a dolgok, és úgy érezte,
hogy már semmi mondanivalója sincs a bátyja számára.
Utol-
jára azt hallotta róla, hogy állást keresett valamelyik stúdió-
ban, mert nagyon szeretett volna visszakerülni a filmhez.
Anne sóhajtott, és beszállt a lefelé haladó liftbe. Mindenütt
színkavalkád ötlött az ember szemébe, selyemvirágok, lakk-
bőr táskák, csillogó antilopbőr övek a szivárvány minden ár-
nyalatában. Anne nem tudott nekik ellenállni, és több
szatyor-
nyi cuccal tért haza, amelyek nagy részéről tudta, hogy
soha
nem fogja hordani, szemben azzal a gyémánt karkötővel,
amelyet Bill akkor este vett neki, hogy enyhítse a fájdalmát.
Bill tudta, hogy Anne nagyon boldogtalan volt amiatt, hogy
még nem esett teherbe. De azt is tudta, hogy előbb-utóbb
be-
következik. Az orvos is azt mondta, hogy Anne fiatal és
egész-
séges, csak túlságosan görcsösen próbálkozik. Bill megint
el-
ismételte ugyanezt egy héttel a St. Tropez-i utazásuk előtt.
- Csak nyugodj meg, és ne is gondolj rá! - De Billnek kön-
nyű volt ezt mondani. Ötvenegy éves volt, és megtanulta,
hogy az élethez bölcs nyugalom kell.
A lelke mélyén még mindig feldúlt volt, de az alatt a három
hét alatt, amelyet a St. Tropez-i tengerparton töltöttek, Anne
olyan boldognak látszott, mint talán még soha. Farmerban
meg
vászoncipőben, bikiniben meg élénk színű gyapjúingekben
járt, szőke haját pedig, amelyet a nap még világosabbra szí-
vott, szabadon leengedte. Szép lány volt, és napról napra
szebb lett. Bill örömmel látta, hogy még egy kis súlyt is
felsze-
dett magára, és amikor elmentek Cannes-ba vásárolni, a
szo-
kásos méret már nem volt jó neki, egy számmal nagyobbra
volt
szüksége. Bill viccelődött is vele, amikor megint nehezen
tud-
ta felhúzni a cipzárt a farmernadrágján. Mondta is Anne-nek,
hogy kezd elhízni, de azt a bizonyos kérdést nem merte
felten-
ni neki. Párizsban Bill már biztos volt benne, amikor Anne túl
fáradt volt ahhoz, hogy végigsétáljanak a Szajna-parton, út-
közben elaludt, amikor ebédelni mentek a Coq Hardi-ba, és
elsápadt, amikor Dubonnet-t ajánlott neki. Nem szólt neki
egy
szót sem, csak úgy óvta, mint tyúkanyó a kiscsirkéit, aztán
amikor visszamentek Los Angelesbe, emlékeztette rá, hogy
már egy hónapja, amióta elmentek St. Tropez-ba, nem jött
meg
neki. Hat hónapja most először fordult elő, hogy Anne nem
is
gondolt rá, és hirtelen leesett az álla, amikor fejben gyors
szá-
mítást végzett, aztán idegesen rávigyorgott a férjére.
- Gondolod...? - Ki sem merte mondani, amit gondolt,
pedig gyengéden rámosolygott. Nem is telt olyan sok időbe.
Hat hónap végül is nem olyan hosszú idő, csak Anne-nek
volt
az, aki annyira szeretett volna teherbe esni.
- Igen, kicsim, gondolom. Már néhány hete erre gondolok,
de nem akartam táplálni benned a reményeket, ezért inkább
nem szóltam. - Anne vísított egyet és átölelte Bill nyakát, aki
megpróbálta lecsillapítani, - Várjunk, amíg teljesen biztosat
tudunk, és majd akkor ünnepelünk.
Másnap Anne elment elvégeztetni a terhességi tesztet, és
amikor délután lélegzet-visszafojtva felhívta őket az
eredmény
miatt, közölték vele, hogy pozitív. Anne annyira
meglepődött,
hogy csak ült és bámulta a telefont, és amikor a férje haza-
ment, még akkor is kábult volt, Bill pedig nagyot kurjantott
örömében. Amikor Anne fürdőruhában járkált, Bill megfigyel-
te, hogy egy kicsit már meg is változott az alakja. Nem volt
olyan szögletes, mint általában, hanem mindenütt
lágyabbnak
és kerekebbnek tűnt.
- Én... én... én... - Anne annyira izgatott volt, hogy örömé-
ben táncra perdült, Bill pedig elvitte a Beverly Hills Hotel-be,
hogy megünnepeljék a jó hírt, de Anne azonnal elaludt, mi-
közben Bill elkezdett álmodozni a születendő babáról, Ő
teljesen beleélte magát, és azon gondolkodott, hogy a
vendég-
szobát átalakítják gyerekszobának. A garázs fölé építhetnek
még egy cselédszobát, ahol elhelyezhetik a házvezetőnőt...
A
dajkát pedig abban a szobában, amelyik most a
házvezetőnő-
jéé... miközben Anne aludt, Bill agya egész éjjel járt. Másnap
hazament ebédelni, hogy lássa, hogy van Anne, és hogy
ünne-
peljenek. A házaséletükre ez semmilyen hatással nem volt.
Anne soha életében nem volt még boldogabb. Egyfolytában
"kisfiukról" beszélt, mintha csak fiú lehetne, hogy pótolja
azt, aki már nincs... akkorra már majdnem négyéves lesz,
amit
Bill is tudott...
A szeptemberi Munka ünnepe előtti hétvégét csendesen a
barátaikkal töltötték. Az emberek kezdték megszokni Anne-
t,
és bár mindenki irigyelte Billt, már nem tettek olyan sok
csípős
megjegyzést, mint régebben. Anne is felnőttebbnek tűnt
már,
mint kilenc hónappal korábban. Most pedig a terhesség még
bizonyos érettséget is kölcsönzött neki.
Azt tervezték, hogy a következő néhány hétre elmennek
New Yorkba meglátogatni Gailt, és az orvos azt mondta,
Anne
nyugodtan utazhat, de egy nappal az utazás előtt halvány
foltok
jelentek meg Anne-en, Bill pedig ágyba fektette, hogy
pihenjen.
Anne megrémült, hogy mitől vannak a foltok, de az orvos
meg-
nyugtatta, hogy ez mindig előfordul. A legtöbb nőn foltok
jelen-
nek meg az első hónapokban, és az semmi rosszat nem
jelent,
de amikor három nap után sem múltak el, Bill is kezdett
aggód-
ni. Elhívott egy másik orvost, akit ismert, de ő is ugyanazt
mondta. Anne azonban furcsán sápadt volt napbarnította
színe
ellenére, legfőképpen az ijedtségtől. Alig kelt fel az ágyból
egész nap, csak a fürdőszobába ment ki, Bill pedig minden
nap
hazajárt ebédelni, hogy lássa, hogy van, és általában
korábban
befejezte a munkáját. Az orvosok azt mondták, hogy várniuk
kell, aztán majd meglátják, de egyik sem aggódott egészen
ad-
dig, amíg Anne egy héten keresztül állandóan vérzett, és az
egyik este szörnyű görcsei voltak. Rémülten ébredt fel, és
meg-
ragadta Bill karját. Olyan fájdalmai voltak, hogy alig tudott
megszólalni, és úgy érezte, mintha egy forró vas fúródna
végig
a testén, egyenesen a lába közé és a dereka felé nyomulva.
Bill
felhívta az orvost, idegesen betekerte Anne-t egy pokrócba,
és
bevitte a kórházba. Anne szeme kitágult a rémülettől, és
szoro-
san fogta Bill kezét, amikor az intenzív osztályon feküdt. Kö-
nyörgött neki, hogy ne hagyja magára, az orvos pedig
megen-
gedte, hogy ott maradjon, de nem volt valami kellemes
látvány.
Anne-nek szörnyű fájdalmai voltak, bőségesen vérzett, és
két
órán belül elveszítette a babát, amelyet olyan
kétségbeesetten
szeretett volna, miközben Bill karjaiban zokogott.
Anne-t elvitték, hogy küretet hajtsanak végre rajta, és ami-
kor a szobájában felébredt, Bill megint ott volt, szemében
fájdalomtól sújtott aggodalommal, miközben fogta Anne ke-
zét. Az orvos szerint nem volt magyarázat arra, ami történt,
egyszerűen van olyan, hogy a beteg magzatot a test kilöki
magából. Szerinte így volt a legjobb. De Anne heteken ke-
resztül vigasztalhatatlan volt, és otthon feküdt az ágyban.
Azt mondták, hogy felkelhet, de semmi kedve sem volt hoz-
zá. Hét és fél kilót lefogyott, szörnyen nézett ki, és nem volt
hajlandó senkivel sem beszélgetni, sehova sem menni. Idő-
vel Faye kerülő úton megtudta, hogy mi történt. Lionel fel-
hívta Anne-t, hogy mi újság, mire Bill elmondta neki, Lionel
pedig felhívta Faye-t, aki szerette volna Anne-től megtudni,
hogy hogy van, de Anne senkivel sem hajlandó beszélni,
mondta Bill kétségbeesetten. Azt pedig kerek perec elutasí-
totta, hogy az anyja meglátogassa. Amikor Bill szóba hozta
Faye-t, Anne azonnal hiszterikusan reagált, és megint ordíto-
zott, hogy az egész az ő hibája, mert ha nem kényszerítette
volna arra, hogy lemondjon a másik gyerekéről, akkor most
vele lenne. Mindenkit gyűlölt, időnként még Billt is, akinek
végül novemberben sikerült rávennie arra, hogy megint el-
utazzon vele vagy elmenjenek valahova. Gail egészen kibo-
rult, amikor meglátta, hogy Anne milyen nyúzott, amikor vé-
gül Billel elment New Yorkba.
- Szörnyen néz ki.
-Tudom. - Bill egyfolytában aggódott miatta, de semmit
sem tehetett azonkívül, hogy megpróbálta újra teherbe
ejteni,
de ahhoz kellett egy kis idő. - Nagyon a szívére vette. - Már
két hónapja történt, és Anne soha nem beszélt róla, de nem
volt nehéz észrevenni rajta, hogy mennyire tönkretette az
elve-
télés, és még azok az ékszerek sem tudták felvidítani,
amelye-
ket Billtől kapott. Semminek sem tudott örülni. Még a St.
Moritz-i utazásnak sem karácsony táján.
Végül januárban kezdett magához térni. Szörnyű idősza-
kot élt át, az orvos által jósolt hathetes depresszió három
hó-
napra nyúlt ki, de most már legalább nagyjából túl volt rajta.
Visszatért a régi kerékvágásba, újra járt vásárolni és
megláto-
gatta a barátait. Ismét gyakrabban hívta fel Gailt New York-
ban, megint elkezdte hőmérőzni magát, ami két röpke
hónap
alatt meg is hozta a gyümölcsét. Valentin-napon tudta meg,
hogy terhes, de ez a baba csak hat hétig bírta, és március
ele-
jén, két héttel azután, hogy a terhességi teszt pozitív volt, őt
is elveszítette. Bill felkészült rá, hogy Anne megint min fog
keresztülmenni, de ezúttal nyugodtabb volt. Csendes és
visszahúzódó lett, alig említette a dolgot, és bizonyos érte-
lemben ez Billt még jobban aggasztotta. Szívesebben látta
volna, ha egyfolytában sír, mert akkor legalább kiadta volna
magából. Ehelyett a tekintetében azt látta, mintha valami
örökre becsukódott és meghalt volna benne. Anne végleg
fél-
rerakta a lázgörbéit, eldobta a hőmérőjét, és arról beszélt,
hogy a vendégszobát át kellene rendezni zöld vagy kék szí-
nűre. Billnek most még jobban fájt a szíve, mint azelőtt, de
semmit sem tehetett. Egyik késő este Anne bevallotta a
sötét-
ben, hogy szerinte azért történhetett így, mert néhány évvel
azelőtt kábítószereket szedett. De Bill emlékeztette rá, hogy
annak már öt éve, és biztosan semmi köze sincs ehhez a do-
loghoz. Anne azonban kitartott a bűntudat és a megbánás
mellett, és táplálta magában az elhagyott gyermek emlékét.
Egyértelműen elhitte, hogy neki már nem lehet gyereke, Bill
pedig nem mert vele vitatkozni. Szörnyű, kimondhatatlan
nyomás nehezedett rá, amikor szeretkeztek, de most már
leg-
alább Anne nem mérte állandóan a hőmérsékletét. Ez is
egy-
fajta megkönnyebbülés volt.
Anne továbbra is úgy kerülte a szüleit, mint a leprásokat,
kü-
lönösen Faye-t, de Bill időnként hírt hozott felőlük. Azt
hallot-
ta, hogy valami nagyszabású filmre készülődnek, és egy
sztárt
keresnek.
- Lehet, hogy Valnek adják a szerepet - mondta egyik nap,
hogy elterelje Anne gondolatait, amikor a medence mellett
ebédeltek. Ha gyerekkel nem is ajándékozta meg Bill, emlé-
keztette magát Anne, szép életet és boldogságot kapott
tőle.
Úgy szerette, ahogy azelőtt senki. És úgy érezte, hogy ő
vallott
kudarcot a férjével szemben, mert nem tudott neki gyereket
szülni. Bill azonban ezzel nem foglalkozott annyit, amennyit
Anne, aki nagyot nevetett azon az ötleten, hogy Val bekerül
a
szülei filmjébe.
- Csak akkor, ha horrorfilmet készítenek, és olyan sztárra
van szükségük, aki fantasztikusan tud sikítani. - Elmesélte
ne-
ki, hogy milyen Val híres sikítása, Bill pedig nevetve
hallgatta.
Anne most hamarabb túljutott a nehezén, amitől a férfi
meg-
könnyebbült.
De az az ötlet, amit a feleségének említett, nem is volt
olyan
légből kapott, mint amilyennek tűnt. Faye és Ward
irodájában
százával hevertek a szakmai önéletrajzok, a padlón pedig
egy
másik halom elutasító levél. Mindenkit végiggondoltak már,
de egyik sem volt megfelelő a szerepre. Uj, friss és szép
vala-
kit szerettek volna. Olyat, aki igazinak tűnt. Ward pedig
ugyan-
azzal az ötlettel a fejében ránézett Faye-re, csak ő komolyan
gondolta.
- És Val? - Faye egy nagyot sóhajtott. - Nem hiszem, hogy
ez jó ötlet. - A filmjeibe soha nem tette bele egyik gyerekét
sem. Két évtizede következetesen különválasztotta a két
vilá-
got, és ez azzal a veszéllyel járna, hogy összeütközésbe
kerül-
nek. Azonkívül Val nem volt könnyű eset, és ritkán értették
meg egymást. Továbbá, Valnek semmi tapasztalata nem
volt
minőségi filmekkel. De mégis, micsoda ajándék lenne ez
neki.
- Nem tudom, Ward...
- Már mindenki mást végiggondoltunk a városban. És ha-
csak nem akarsz Európában vagy New Yorkban keresni
valakit,
akkor az ismeretlenek között kell keresgélnünk. Miért nem
próbáljuk meg?
- És mi lesz, ha nem jön be?
- Akkor kirúgod.
- A saját gyerekemet? - kérdezte Faye döbbenten.
-Szerintem nem kerül rá sor. - Ward nem adta fel az el-
képzelését. - Ez az egész életét megváltoztathatná, Faye.
Le-
het, hogy ez az az esély, amire szüksége van. Az az igazság,
hogy a tehetsége megvan hozzá, csak nem a megfelelő kö-
zegben van.
Faye szomorúan nézett Wardra.
- Úgy beszélsz, mintha az ügynöke lennél. Ward, ne tedd
ezt velem! Ő nem jó erre a szerepre. - Ez nem volt igaz, de
könnyebb lett volna, ha az.
- Miért mondod ezt? - Felemelt egy bekeretezett fényképet
az íróasztaláról, és odanyújtotta Faye-nek. - Pontosan úgy
néz
ki, mint akire szükséged van, nem?
Faye rámosolygott a férjére.
- Rendben van. Feladom. - De most boldogabbnak látszott,
mint hosszú ideje bármikor. Válaszképpen Ward is
elmosolyo-
dott. Büszke volt rá, és mind a ketten tudták, hogy nem lesz
könnyű. Meggyőződése volt, hogy ez a helyes, és a maga
ré-
széről mindent meg akart tenni, hogy segítsen nekik.
És valóban igaza volt. Val pontosan úgy nézett ki, mint ami-
lyen sztárt Faye elképzelt, de micsoda kihívás lesz a saját lá-
nyával együtt dolgozni. Másfelől viszont egy életre szóló
esély
lehet. Val számára mindenképpen.
Faye mosolyogva felállt, Ward pedig odament hozzá.
- Fantasztikus vagy, ugye, tudod? - mondta, Faye pedig bá-
natosan nézett rá.
- Csak ezt mondd meg majd a lányodnak is.
- Hogy mit csináljak? - ordított Val az ügynökével a tele-
fonban. Éppen otthon ült és a körmét manikűrözte, azon el-
mélkedve, hogy este elmenjen-e enni valahova, vagy sem.
Szokás szerint a hűtő üres volt, és a lányok közül hárman
azt
mondták, hogy hazafelé megállnak a Chícken Delight-ban,
de neki semmi kedve nem volt elmenni. Elege volt azokból a
férfiakból is, akikkel az utóbbi időben találkozott. Mindegyik
csak azt akarta, hogy lefeküdjön vele. Egy idő után azonban
mind ugyanolyan volt. Hat éve veszítette el a szüzességét,
és
már nem is emlékezett mindegyik férfira, akivel lefeküdt.
- Menjen el meghallgatásra Faye Thayerhez - ismételte meg
az ügynöke.
Val elkezdett nevetni.
Tudja egyáltalán, hogy kit hívott fel? - Az ügynök nyilván
tévedett. - Én val Thayer vagyok. - Szerette volna
hozzátenni,
hogy "maga balfasz", de visszafogta magát. A héten kellett
meghallgatásra mennie egy újabb szerep miatt egy kábító-
szerről szóló filmben. Nem volt nagy szerep, de abból ki tud-
ja fizetni a lakbért, és valami munkát ad neki. Még nem volt
hajlandó beismerni, hogy vereséget szenvedett. Négy éve
fil-
mezett, és tudta, hogy egyszer kap egy nagy lehetőséget,
de
nem azt, hogy az anyjához menjen meghallgatásra. Ez volt
a
legviccesebb dolog, amit hónapok óta hallott.
- Komolyan beszélek, Val. Az édesanyja irodájából hívtak fel.
- Magának elment az esze - mondta Val, és letette a köröm-
lakkot. - Ez valami vicc, ugye? Oké, ha-ha-ha. Szóval miért
hí-
vott fel?
- Már mondtam, hogy miért. - Az ügynök kezdett kétségbe
esni. Faye Thayer irodájából nem minden nap hívták fel, és
ő
maga is ideges volt. Egy kis ügynöksége volt a Sunset
Stripen,
és színészeket, színésznőket meg modelleket közvetített ki
ol-
csó filmekhez, horrorfilmekhez, lágy pornóhoz meg élő top-
less show-khoz. Faye nagyon dühös volt, amikor Val őhozzá
jelentkezett be: - Val, az édesanyja komolyan beszélt. Azt
akarják, hogy holnap kilenckor legyen ott.
- Minek? -Val érezte, hogy izzadni kezd a hónalja. Miért.az
ügynökét hívták fel, miért nem őt?
- Improvizálnia kell: - Az ügynök szerette volna elhozni a
forgatókönyvet, hogy éjszaka Val áttanulmányozhassa, de
ar-
ra nemet mondtak, legalábbis a titkárnő, aki közölte vele,
hogy Mrs. Thayer nincs bent. Valnek másnap reggel
kilenckor
kell megjelennie, ez minden. Érdekli a dolog, vagy sem? Az
ügynök természetesen kapott rajta, de most Valt kellett
meg-
győznie.
- És mit kell előadnom?
- Csak annyit tudok, hogy egy szerepről van szó az új film-
jében. - Ez volt a legfurcsább dolog, amit Val valaha is hal-
lott, és végül beleegyezett, hogy másnap ott lesz, de nem
tudta megállni, hogy aznap este ne telefonáljon haza. Mint
kiderült, a szülei nem voltak otthon, és bizonyára a házveze-
tőnő is elment valahova, mert senki sem vette fel a telefont.
Val elszomorodott, mert régebben olyan sokan voltak
otthon,
most meg már mindenki elment. Faye ugyanezt érezte, ami-
kor késő este hazaértek. De Val aznap este csak arra a rejté-
lyes szerepre tudott gondolni, amit másnap meg kell próbál-
nia. Alig aludt egész éjszaka, és már reggel hatkor fent volt,
megmosta és megszárította a haját, kisminkelte az arcát és
újra ellenőrizte a körmeit. Úgy döntött, hogy egyszerű
fekete
ruhát vesz fel, hátha valami komoly dologról van szó. Egy ki-
csit elegáns volt a reggel kilenc órához képest, és a ruhája
nagyon mélyen kivágott, de a melle hamvas és kerek volt, a
lába pedig szép hosszú. Bármilyen más meghallgatáshoz ezt
az öltözéket viselte volna, és úgy döntött, hogy Faye Thayer
kedvéért sem vesz fel mást. Mialatt a stúdió felé igyekezett
az
autójával, próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez is
ugyan-
olyan meghallgatás, mint a többi. De amikor kinyitotta az aj-
tót, remegett a keze, és olyan sok időbe tellett kiigazítania a
sminkjét és elkészítenie a frizuráját, hogy egy fél órával ké-
sőbb érkezett meg. A titkárnő rosszallóan nézett rá, és
amikor
Val belépett az irodába, látta, hogy Faye megnézi az óráját,
aztán rápillant a dekoltázsára, de mosolyogva nézett a
lányá-
ra, és ő is ugyanolyan ideges volt, mint Val. Ward és két férfi
a szoba másik részében ültek és csendesen beszélgettek.
Kö-
rös-körül asztalok voltak, tele színésznők fényképeivel, ame-
lyeket nézegettek. Egyszer felnéztek, és látta, hogy az apja
rákacsint. De most az édesanyjára kellett figyelnie. Az édes-
anyjára, arra a nőre, akire mindig orrolt, aki végül felkínálja
neki a nagy lehetőséget.
- Szia, Valerie! - Faye hangja gyengéd volt, a modora sok-
kal hivatalosabb, mint amihez a lánya hozzá volt szokva.
Mintha szavak nélkül próbált volna valamit mondani Valnek
és minden erejével bátorítani akarta volna. És miközben
Faye
figyelte, Valerie kezdett megnyugodni. Igyekezett nem gon-
dolni az átkozott három Oscarra, csak az előtte álló
szerepre.
Hirtelen ez jelentett neki mindent. Még soha nem kapott
iga-
zi lehetőséget, de tisztában volt azzal, hogy tud játszani, és
ha
belehal, akkor is megcsinálja. Faye Thayer figyelte az arcát,
végigmérte minden porcikáját, és magában minden jót
kívánt
és drukkolt neki. - Szeretnénk, ha elpróbálnál nekünk egy
szerepet, Val. - Miközben ezt mondta, átnyújtotta neki a for-
gatókönyvet.
- Az ügynököm is ezt mondta. Milyen szerepről van szó?
- Egy fiatal nő, aki...- Faye részletesen ismertette a szerepet,
és Val megint azon tűnődött, vajon miért őt hívta ide.
Szerette
volna megkérdezni az édesanyjától, de úgy döntött, hogy
nem
szól semmit.
- Kérhetek egy pár percet, hogy átnézzem? - kérdezte Val
feszült tekintettel. Mindig is rettenetesen féltékeny volt az
any-
jára, a külsejére, a sikerére, a színésznői karrierjére, amelyet
fi-
atal lány korában otthagyott. És most itt áll, és neki kell
játsza-
nia. Ez volt eddigi pályafutása legfurcsább fejleménye.
Aztán
az édesanyja bólintott. Val észrevette, hogy Faye kezdett
öre-
gedni. Csak ötvenegy éves volt, de az utóbbi néhány év na-
gyon meglátszott rajta.
Val hirtelen nagyon akarta a szerepet, a világon mindennél
jobban akarta. Szerette volna megmutatni az anyjának,
hogy
tud szerepelni. Tudta, hogy Faye szerint nem, és azon
elmélke-
dett, vajon kinek az ötlete volt, hogy lehetőséget adjanak
neki.
Valószínűleg apáé.
- Menj át a másik szobába, és tíz perc múlva gyere vissza -
mondta Faye meleg hangon és aggódó tekintettel. Mi lesz,
ha
nem tudja megcsinálni? Val világosan megértette az anyja
fé-
lelmét. Ez az az oldala volt, amelyet a gyerekei sohasem lát-
hattak, a tökéletes profié, a rendezőé, aki teljes odaadást és
szívvel-lélekkel végzett munkát várt el, a nőé, aki egész
életét
a munkájának szentelte. Hirtelen Val felfogta az egészet,
rájött,
hogy ki is az anyja, hogy mit csinál, hogy milyen igényes tud
lenni. De ő nem ijedt meg. Biztos volt benne, hogy
teljesíteni
tudja a feladatot. Szinte átlényegült, mialatt a szöveget
tanul-
mányozta, megérezte a szerepet, és beleélte magát. És
amikor
visszament az irodába, teljesen más lány lett belőle. Ward
és a
többi férfi ránézett, és figyelték, ahogy játszik. Nem olvasta
a
szöveget. Dühöngött és őrjöngött, miközben beszélt, és egy-
szer sem nézett bele a szövegbe. Wardnak majd
megszakadt
érte a szíve. Tudta, hogy milyen keményen dolgozott, és
hogy
mennyire akarja ezt a szerepet. Amikor Val befejezte, Faye
ar-
cán az öröm és a büszkeség könnyei csorogtak. Hosszan
egy-
más szemébe néztek, mire hirtelen Val is elkezdett sírni,
aztán
átölelték egymást, nevettek és sírtak, Ward pedig csak
nézte
őket. Aztán végül, a könnyei közt nevetve, Val ránézett a
szü-
leire:
- Nos? Megkapom?
- Hogy a fenébe ne! - vágta rá Faye azonnal, és majd el-
ájult, amikor meghallotta Val híres sikítását:
- Halleluja!
 
41.
Val májusban kezdett el forgatni a filmben, és még soha
életé-
ben nem dolgozott olyan keményen. Az édesanyja és
minden-
ki más is agyondolgozták magukat, Faye mindenkitől a
maxi-
mumot várta el. Hosszú és fárasztó órákon át dolgoztak, és
Faye Valtól is a lehető legtöbbet követelte meg. De ez
semmi-
vel sem volt több, mint amit önmagától vagy a többi
színésztől
kért. Ő így dolgozott, és ezért voltak a munkái olyan jók,
ezért
nyerte meg azokat az Oscarokat, amelyek miatt Val mindig
or-
rolt rá. De most nem. Imádta a szerepét. Esténként alig
tudott
hazavánszorogni, és a legtöbb napot sírással fejezte be a
forga-
táson. Huszonkét éves volt, de még soha életében nem
dolgo-
zott ilyen keményen, és nem volt biztos benne, hogy még
egy-
szer valaha fog-e. Ha igen, akkor azért, mert ő akarja. Soha
többet senki sem fog tőle ilyen sokat követelni... és nem fog
neki ennyi mindent megtanítani... ezt is tudta. Boldog,
büszke
és hálás volt.
Már három hete forgatott, amikor a vele együtt dolgozó
sztár, George Waterston felajánlotta, hogy hazaviszi. Valerie
már látta őt Hollywood környékén, és tudta, hogy nem na-
gyon örült, amikor meghallotta, hogy kivel fog
együttjátszani.
Waterston igazi nagy sztárt szeretett volna, és Faye-nek ko-
moly erőfeszítésébe került, míg meggyőzte, hogy adjon egy
esélyt Valnek. Abban állapodtak meg, hogy ha nem lesz jó,
akkor elküldik. Val mindent tudott a forgatás alatti mende-
mondákból, és akkor is tudta, amikor belenézett Waterston
szemébe. Azon tűnődött, vajon az ellensége vagy a barátja,
aztán rájött, hogy valójában nem is érdekli. Túl fáradt volt
hozzá, és valóban jól jött, hogy hazaviszi. Val autója hetek
óta
a szervizben volt, és taxival járt munkába. Úgyhogy hálásan
nézett a férfira.
- Igen... kösz... -Valnek annyi energiája sem volt, hogy be-
szélgessen hazafelé, miután megmondta a címet. Teljesen
megrémült, amikor Waterston felébresztette a ház előtt.
Hirte-
len összerezzent, amikor a férfi megérintette a karját, aztán
szégyenkezve ránézett: - Elaludtam?
- Gondolom, már nem vagyok olyan érdekes, mint régeb-
ben. - George-nak barna haja és kék szeme volt, és erős, ki-
csit markáns arca. Harmincöt éves volt, ami miatt Val felné-
zett rá. Ez is részét képezte annak az álomnak, amely most
már valóra vált, hogy egyszer ezzel a férfival egy filmben
sze-
repelhessen. Az emberek már kezdték mondogatni, hogy Val
az anyja miatt kapta meg a szerepet. De ő nem törődött
vele.
Majd be fogja bizonyítani nekik, hogy mindannyian
tévedtek.
Mindenkinek eláll majd a lélegzete Jane Dare-től, akit a film-
ben ő alakít, de most bocsánatkérő tekintettel nézett Water-
stonra.
- Nagyon sajnálom... Annyira fáradt vagyok...
- Amikor az első filmemet csináltam Faye-jel, én is ilyen
voltam. Egyszer még a volán mögött is elaludtam, és akkor
éb-
redtem fel, amikor majdnem nekimentem egy fának. A
végén
már vezetni sem mertem. De ő olyat tud kihozni-az
emberből,
amit senki más nem, egy darabot a lelkedből... a szívedből...
és mire az egésznek vége, már nem is kell kiszednie
belőled.
Te magad akarod odaadni neki. - Val pontosan ezt kezdte
érezni, az édesanyja iránti szeretet és tisztelet új érzéseinek
egész skálájával együtt.
- Tudom... és még mindig nem akarom elhinni, hogy ne-
kem adta ezt a szerepet. - Nyílt tekintettel nézett
Waterstonra.
- Soha nem tetszett neki semmi, amit azelőtt csináltam. Úgy
értem, elég sok szerepem volt más filmekben, de ilyen nagy
még nem. - George ezt már tudta, és hetek óta először
megsaj-
nálta a lányt. Eleinte egyáltalán nem szerette. Úgy nézett ki,
mint egy kis lotyó, és úgy látta, hogy Faye kivételezik vele,
de
aztán rájött, hogy tévedett. Most pedig látta, hogy szegény
kö-
lyök nagyon félt. Biztosan pokoli rossz lehetett az anyjának
dolgozni, ráadásul egy ilyen sztár mellett. Val gyerekként
ke-
rült a profik közé, döbbent rá George, és valami egészen új
dolgot érzett iránta.
- Annak idején engem is halálra rémisztett - mondta nevet-
ve. Val már nem nézett ki olyan közönségesnek, mint
eleinte.
Mostanában már nagyon ritkán sminkelte ki magát, és
melegí-
tőben meg farmerban járt. Semmi értelme nem volt kivágott
vagy elegáns ruhát felvennie, mert ahogy megérkezett,
azon-
nal le kellett vennie, és máris kezdte beleélni magát Jane
Dore
szerepébe, aki teljesen más volt, mint Val. - Az édesanyád
egészen más ember, Val. - Most először szólította a
keresztne-
vén, mire a lány rámosolygott.
- Tudod, a forgatás alatt teljesen elfelejtem, hogy az anyu-
kám. Csak egy nő, aki kiabál velem, és annyira feldühít,
hogy
néha szeretném megölni.
- Az jó - helyeselt George, aki jól ismerte Faye-t, és tudta,
hogy ő is úgy érzett. - Pontosan ezt akarja.
Val sóhajtott egyet, és nagyon kényelmesen érezte magát a
jókora autóban. Fehér, elhúzhatós tetejű Cadiliac volt piros
ülésekkel. Valnek ahhoz is alig volt ereje, hogy kinyissa az
aj-
tót, amikor megérkeztek, és egy kicsit idegesen odafordult
George-hoz. - Bejössz egy italra? Nem tudom, milyen
enniva-
ló van, az is lehet, hogy semmi. De hozathatunk egy pizzát,
ha
gondolod.
- És mi lenne, ha elmennénk valahová pizzát enni? -
George ránézett a Rolex órájára, aztán újra Valre pillantott. -
Egy órán belül vissza tudlak hozni. Ma este még át akarom
venni a holnapi jelenetet. - Aztán eszébe jutott valami. -
Nem
akarod, hogy együtt próbáljuk el a jelenetet?
Val hitetlenkedve nézett a férfira. Ez nem lehet igaz. Hogy ő
együtt tanulja a szöveget George Waterstonnal ahhoz a film-
hez, amelyben együtt játszanak? Ez biztosan csak egy álom.
Úgy döntött, hogy gyorsan válaszol neki, mielőtt elmúlik az
álom. - Nagyon szívesen, George. Ha nem alszom el megint.
- George felnevetett, és be is tartotta a szavát. Útközben
gyor-
san megettek egy pizzát, elmentek a Beverly Hills-i házába,
és
két órán keresztül olvasták a szövegüket, különböző intoná-
ciókkal, különféle hangulatokkal próbálkozva, mígnem
megta-
lálták a legmegfelelőbbet. Valnek ugyanaz az érzése volt,
mint
a drámaórákon, amelyeket nagyon szeretett, kivéve, hogy
ez
most igazi volt. Pontban tíz órakor pedig George hazavitte.
Másnapra mind a kettőjüknek ki kellett aludniuk magukat.
George integetett Valnek, miközben bement a házba, úgy
érezve, mintha a mennyországban járna. Ezt az örömet nem
kaphatta meg sem egy kölyöktől, sem egy strici kinézetű
fickó-
tól. Val azon elmélkedett, vajon miért nem találkozott még
so-
ha olyan férfival, mint George. Aztán jót nevetett magán. A
vi-
lágon élő nők fele szeretne egy ilyen férfival találkozni, ő pe-
dig minden nap vele dolgozik.
A forgatás elég jól haladt, és Val többször is együtt dolgozott
George-dzsal az ő házában. Szívesen elvitte volna magához
is,
de ott túl nagy felfordulás volt. A férfi azt mondta, hogy ki
kel-
lene költöznie onnan és egy rendes helyre mennie. Szinte
olyan volt hozzá, mintha a bátyja lett volna, bemutatta a
bará-
tainak, és megtanította neki, hogyan kell viselkedni a holly-
woodi magas körökben. - Borzasztó lehet egy ilyen helyen
lakni, Val. - George most már mindent mondhatott neki.
Nap-
pal tizenkét órát dolgoztak együtt, esténként pedig két-
három
órán át próbáltak. - Az emberek azt fogják gondolni, hogy
sze-
gény vagy, Val. - Pontosan ez volt a helyzet éveken
keresztül,
egészen a mostani állapotig.
- Ennél jobbat nem engedhettem meg magamnak. - Val az
igazat mondta, mire George elcsodálkozott. Thayerék
egyértel-
műen a fontos emberek közé tartoztak Hollywoodban, és
fur-
csa volt, hogy nem támogatták a lányukat. Ezt meg is
mondta
Valnek, aki a fejét ingatta. Az nem az ő stílusa volt. - Semmit
sem kértem tőlük évek óta. Amióta elköltöztem otthonról.
- Makacs kislány vagy, mi? - mondta a férfi mosolyogva, és
Val észrevette, hogy az utóbbi időben közelebb kerültek
egy-
máshoz. Kezdett George-ra támaszkodni. Talán túlságosan
is,
figyelmeztette magát. A film, amelyen dolgoztak,
képzeletbeli
világ volt, és előbb-utóbb véget fog érni. De George mellett
olyan könnyen feloldódott, mert nagyon barátságos és
meleg-
szívű volt, és nagyon sokat tudott. Még egy tizennégy éves
fia is
volt, akit Val kedvelt. George tizennyolc éves korában
megnő-
sült, huszonegy évesen elvált, a felesége pedig hozzáment
Tom
Grieves-hez, a híres baseballjátékoshoz. Hétvégeken és
néha
szerda esténként találkozott a fiával, és néhányszor
megkérte
Valt, hogy legyen velük. Val nagyon jól kijött a fiúval, akit
Dannek hívtak. George elmondta Valnek, hogy sok gyereket
szeretne, de soha nem nősült meg újra, bár Val hallotta a
város-
ban terjengő pletykákat, hogy több filmcsillaggal is
együttélt.
Június elején történt, hogy először bekerültek az újságokba.
Faye is látta, és megmutatta Wardnak, mielőtt elindultak
dolgozni.
- Remélem, nem szűri össze vele a levet.
- Miért? - Ward gyanította, hogy már megtörtént, és ő min-
dig is kedvelte George-ot. Szerinte ő volt az egyik legrende-
sebb férfi a városban.
De Faye más szempontból nézte a dolgokat. Amikor forga-
tott, neki csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt.
- Elvonja a figyelmét a munkáról.
- Lehet, hogy nem. George tud neki mit tanítani. - Faye va-
lamit motyogott, amit nem lehetett érteni, aztán elindultak.
Faye szokása szerint aggódott Val miatt. Wardnak
természete-
sen igaza volt, a lányuk óriási volt a szerepében, bár nem
akart túl sokat mondani neki, nehogy elbízza magát. Szinte
sajnálta, hogy néhány hét múlva mindannyiuknak Vanessa
diplomaosztójára kell menniük. Forgatás közben nem szere-
tett összejárni a színészeivel, de ebben az esetben nem
lehe-
tett megkerülni. Szeretett volna minél távolabb maradni
Valtól, és remélte, hogy a lánya meg fogja érteni. Egyre job-
ban szerette a gyerekét, de most ő a rendezője is. Ez pedig
fontosabb volt. Jelenleg.
Amikor George meghallotta, hogy Val New Yorkba megy, ő
is vele akart menni.
- Tavaly óta nem jártam ott. És lehet, hogy Dan is szívesen
jönne. - A kapcsolatuk a lehető legfurcsább volt. Szinte min-
denhová együtt jártak, de ő még hozzá sem ért a lányhoz.
Val
sajnálta is a dolgot, de nem akarta elrontani a
kapcsolatukat,
és egyre jobb barátok lettek. - Elvihetném magammal.
Rend-
szerint a Carlyle-ban szállok meg.
- Azt hiszem, anya a Pierre-ben száll meg a bátyámmal; a
húgommal és a sógorommal. - Ezt Bill javasolta nekik, Faye
pedig rábízta a szobafoglalást. Lassanként
összebarátkoztak,
és Ward néha teniszezett vele.
George-nak támadt egy ötlete.
- Mi lenne, ha te is velünk szállnál meg a Carlyle-ban? Faye
úgysem akar túl sokat a közeledben lenni.
Val ezt tudta, és az apja el is magyarázta neki, úgyhogy
George ajánlata tökéletes volt.
- Sohasem beszélget a színészeivel. Azt mondja, az össze-
zavarja. Egyszerre csak egy személyiséggel tud foglalkozni.
Most pedig te az ő fejében Jane Dore vagy, Valerie Thayert
vagy George Waterstont látni sem akarja. George figuráját
Samnek hívták, és Val bólintott, hogy most már megértette.
És
tetszett neki az az ötlet, hogy velük együtt szálljon meg a
Carlyle-ban.
- Biztos vagy benne, hogy Dannyt nem fogja zavarni, ha én
is ott leszek?
- Persze, hogy nem. Teljesen odáig van érted. - Kétségtele-
nül úgy tűnt, amikor hármasban utaztak New Yorkba az első
osztályon. George több autogramot is adott, miközben Val
és
Danny nézték, aztán egy idő után elkezdtek vele viccelődni,
és könyörögtek, hogy nekik is adjon. Val kártyázott Dannel,
amíg George aludt, és együtt nézték a filmet; miközben bő-
szen bökdösték egymást a könyökükkel. George egyik
korábbi
filmje volt.
New Yorkban egy limuzin várt rájuk a repülőtéren, amely
egyenesen a Carlyle-ba vitte őket, ahol George egy
háromszo-
bás lakosztályt foglaltatott le. Volt benne egy kis főzőkonyha
meg egy zongora, valamint egy tágas nappali, amely a
parkra
nézett. A lakosztály a harmincnegyedik emeleten volt, és
Dannynek rettenetesen tetszett minden. Azonnal
megrendel-
ték a szobaszervizt, és aznap este a legelegánsabb
étteremben
vacsoráztak.
- Nos, kölyök - mondta halk hangon George később, ami-
kor a bárban ültek, miután Danny felment a szobába - az
egész világ tudni fogja, hogy viszonyod van velem.
Gondolod,
hogy ezt el tudod viselni? - Valerie nevetett, és azt mondta,
hogy igen, pedig az volt a röhej, hogy csak barátok voltak.
Va-
lamivel később Bobby Shortot hallgatták, aki csodát művelt
a
zongorán, aztán felmentek a szobájukba. Val tudta, hogy a
család többi tagja akkorra már szintén New Yorkba ért, és
más-
nap reggel Vanessa felhívta, hogy vele szeretne ebédelni.
Na-
gyon izgatta Val filmje, és mindent tudni akart róla. Előző
este
a szüleikkel vacsorázott, de az anyja nem mondott semmit.
- És most mindent el kell mondanod.
- Oké. George-ot is magammal vihetem az ebédre? - Úgy
érezte, hogy nem lenne helyes, ha magára hagyná őt meg a
fiát, de Vanessa nem értette.
- Milyen George-ot?
- George Waterstont. - Valerie ezt olyan természetesen
mondta, hogy Vanessa majdnem leesett a székről a vonal
má-
sik végén.
- Most ugratsz? Itt van veled?
- Aha. Vele meg a fiával együtt jöttem. Úgy gondolta, hogy
jó lesz egy pár napig kikapcsolódni itt, amíg én a
diplomaosz-
tódon vagyok. Erről jut eszembe, hogy gratulálok! Most már
legalább az egyikünk tanult ember! -Vanessát most
egyáltalán
nem érdekelte a végzettsége.
- George Waterston! Val, nem hiszem el! - Eltakarta a kagy-
lót a kezével, és elmondta a hírt Jasonnek, majd utána
hango-
san suttogva megkérdezte Valtól: - Együtt jártok?
- Nem. Csak barátok vagyunk. - De Vanessa egy szót sem
hitt el az egészből, mondta is Jasonnek, miután letette a
tele-
font. Ha egészen New Yorkig eljött vele, akkor az biztosan
több, mint barátság.
- Azt nem lehet tudni. Ti ott Műanyagországban fura embe-
rek vagytok. Én mindig mondtam neked. - Aztán Jason
rámo-
solygott Vanessára. A következő héten elköltöznek innen.
Ta-
láltak egy padlásszobát a Sohóban, és már alig várták, hogy
beköltözhessenek. Megígérték, hogy megmutatják Wardnak
és
Faye-nek, és most már nem kellett színlelniük, hogy Vanessa
hol lakik. Jasonnel élt együtt, és továbbra is vele fog élni.
Faye
megkérdezte Vant az előző este, remélve, hogy talán
házassá-
got terveznek, de úgy tűnt, hogy nincsenek ilyen
szándékaik.
Amikor visszamentek a Pierre-be, és kettesben maradtak,
Jason
szemére vetette Vannek, hogy kínozza az anyját. - Szegény
asszony, annyira szeretné, ha jó híred lenne. Legalább elje-
gyezhetnénk egymást.
- Az mindent elrontana.
-Te nem vagy normális.
- Nem hát. Nekem nincs szükségem papírra ahhoz, hogy
veled legyek. Először még egy csomó dolgot el kell
végeznünk
együtt - emlékeztette a színdarabjára, az ő könyvére, és
még
állást is kellett keresnie. De Jason már befejezte a tanulást,
és
szeretett volna megállapodni. Vanessának viszont nem volt
sürgős. Még mindig túl fiatal volt ahhoz, hogy örökre annak
érezze magát. De az sürgős volt, hogy találkozzon Valerie
ba-
rátjával.
Megbeszélték, hogy a PJ Clark-ban fognak együtt ebédelni,
és pontban egy órakor Valerie, George Waterston meg a fia,
Dan megérkeztek az étterembe. George farmert és pólót
viselt,
a lábán Gucci-cipő volt zokni nélkül. Danny olyan volt, mint
bármelyik más kissrác, kék ingjében és világosbarna
nadrágjá-
ban. Mostanában szeretett kiöltözni, különösen amióta
egyre
jobban érdekelték a lányok. Teljesen meg volt bolondulva
Valerie-ért, aki piros bőrruhában jelent meg. Vanessa
azonban
csak George-ot bámulta, és gyakorlatilag csorgott a nyála.
Valerie ugratta is érte az ebéd alatt. Jason meg George
pillana-
tok alatt összebarátkoztak, Jason megállás nélkül a sportról
be-
szélt Dannek, akinek megígérte, hogy kiviszi egy Yankee
meccsre, mielőtt visszamennek Kaliforniába. Teljesen rokon-
lelkű társaságot alkottak, és Vanessa megfigyelte, milyen
sokat
változott az ikertestvére. Nyugodtabb, magabiztosabb,
vissza-
fogottabb és csendesebb lett, és nehéz volt elhinni, hogy
nem
szerelmes ebbe a férfiba. Pedig nagyon úgy látszott, hogy
az
bele van esve Valerie-be. Aztán beszélgettek egy kicsit a
film-
ről. Valerie még mindig nem akarta elhinni, hogy ő kapta
meg
a főszerepet, miközben elmesélte az édesanyjánál a
borzasztó
meghallgatást, és hogy mennyire meg volt rémülve.
- Az a nő mindig halálra rémisztett. -Valerie életében most
először ismerte ezt be, Vanessa pedig csodálkozva nézett
rá.
Val tényleg megváltozott: Mintha hirtelen felnőtt volna és
megtalálta volna önmagát, és így Van sokkal jobban
szerette,
mint évekkel korábban.
- Én mindig azt hittem, hogy féltékeny vagy rá, de azt nem
tudtam, hogy féltél tőle.
- Azt hiszem, mind a kettő igaz - sóhajtotta Val, és rámo-
solygott George-ra. - Még most is majd betojok tőle munka
közben, de most már nem haragszom rá. Látom, hogy
milyen
keményen dolgozik. Azt hiszem, mindent megérdemelt,
amit
kapott. De eddig ezt magamnak sem vallottam be.
- Le vagyok nyűgözve - mondta neki halkan Vanessa, a két
férfi pedig egymásra pillantott. Képtelenség volt elhinni,
hogy
ez a két lány ikertestvér. Vanessa kifejezetten csendes és
intel-
lektuális volt, aki egészen más területen vágyott a sikerre.
Még
Los Angelesbe sem akart visszamenni. Az élete Jasonnel
együtt New Yorkhoz kötődött, itt voltak a barátai és a
könyvki-
adói világ, amelybe szeretett volna betörni. Már nem is be-
szélt forgatókönyvírásról, csak a könyvéről. Ugyanakkor a
vö-
rös hajú és ragyogó külsejű Valerie a filmvilágba tartozott,
de
a legjobb hollywoodi filmekébe, nem pedig a fércművek vilá-
gába. Anélkül, hogy észrevette volna, az egész megjelenése
megváltozott az elmúlt két hónap alatt. A sikítások és a zöld
iszap időszaka végképp elmúlt. És az ember érezte benne
egy
nagy sztár kisugárzását. Faye is megérezte. Ugyanaz a kisu-
gárzás volt, ami annak idején az övé. Vagy nagyon hasonló.
Másnap a diplomaosztó ünnepségen Faye csendben végig-
jártatta a tekintetét a gyerekein. A Bill mellett ülő Anne
kifogás-
talanul nézett ki drága ruháiban, a fülében csillogó apró
gyé-
mántokkal, Valerie hihetetlenül szép volt, bár úgy tűnt, hogy
ezzel nincs tisztában, ami végül is nagyszerű volt, Lionel
pedig
két év óta most látszott a legboldogabbnak. Faye-nek az járt
a
fejében, hogy vajon van-e újabb férfi az életében, de nem
akarta megkérdezni, mint ahogy természetesen Ward sem.
Az
ő dolga, hogy mit csinál, elvégre már huszonöt éves, és elfo-
gadták úgy, ahogy van, mint mindenki mást, bár Faye tudta,
hogy ez nem mindig kölcsönös. Tisztában volt azzal, hogy
Anne még mindig dühös rá a gyereke miatt, akiről le kellett
mondania... Val még mindig féltékeny az ő sikereire...
Vanes-
sa messzire eltávolodott tőle... Lionelnek megvolt a maga
élete... szegény Greg pedig már nincs többé. Most
különösen
hiányzott neki, mint máskor is, hiányzott a kócos haja, a
sport
iránti rajongása, a lányok, akik után mindig futkosott.
Wardhoz
közelebb állt, mint hozzá, de neki is a fia volt, és
szorosabban
belekarolt a férjébe, mert tudta, hogy ő is Gregre gondol, és
ez
mindkettőjüknek fájdalmas volt.
Délután azonban csak nevettek és mosolyogtak, amikor a
Plazá-ba mentek ünnepelni. Faye egy fehér virágokkal
díszített
asztalt rendelt az Edward-teremben, és Vanessa szóhoz sem
tu-
dott jutni a meglepetéstől, amikor Ward átadta neki az
ajándé-
kukat. Hosszan és keményen vitáztak róla, aztán végül úgy
döntöttek, hogy Jasont is bevonják. Lényegében ezzel az
aján-
dékkal kifejezték, hogy elfogadják Vanessa életformáját. Két
Európába szóló repülőjegyet adtak neki, egy jelentős
összegű
csekk kíséretében, amely biztosítja ottani szórakozásukat,
és a
legjobb szállodákban foglaltak nekik szobát. Mesés utazás
lesz
mindkettőjük számára, és Faye örömmel hallotta, hogy
Jason is
el tud menni, miután a következő héten a Sohóba költöznek.
Feladta az állását, hogy teljes gőzzel a színdarabján tudjon
dolgozni.
- Nos, ez egy darabig megoldja a kettőtök problémáját -
mondta Ward mosolyogva. Még mindig szerette volna, ha
összeházasodnak, de ez nem volt benne a pakliban. Leg-
alábbis egyelőre nem. Sokat töprengett George Waterstonon
és Valerie-n is. George a fiával töltötte a délutánt, de Ward
tisztában volt azzal, hogy Valerie velük együtt lakik, és na-
gyon kíváncsi lett volna, hogy milyen mélységű a kapcsola-
tuk, de egész nap egy szót sem szólt róla. Aztán persze ott
volt
még Bill és Anne. Bill láthatóan nagyon jól kijött a társaság
többi tagjával. Anne meghívta Gailt, aki Lionel mellett ült és
vele csevegett. Rajongott a divattervező iskoláért, és
nagyon
várta már az az évi nyári munkát, amit Bill Blassnál fog
végez-
ni. Lionel meg lelkesen beszélt a filmjéről, amin éppen
dolgo-
zott. Mindenki boldog volt.
Melengeti az ember szívét, ha rájuk néz - mondta az as-
szony, amikor szép lassan visszasétáltak a Pierre-be. Aztán
hirtelen belekarolt a férjébe, félrehúzta és megszólított egy
férfit, aki egy egyfogatú kétkerekű kocsi mellett állt, és a kö-
vetkező pillanatban Faye már fogta is a gyeplőt és
körbekocsi-
kázták a Central Parkot. Még mindig szerelmes volt a
férjébe.
- Meg kell mondanom, hogy jó kiss csapatunk van - jegyez-
te meg a férfi, aki még egyszer gondolatban végignézte
őket,
miközben végigcsörtettek a parkon, és Faye egyetértett
vele.
Valnek nem sok mindent mondott, és bízott benne, hogy
George majd elmagyarázza neki. Ő már jól ismerte a
munka-
módszereit. - De azért te csinosabb vagy, kicsim, mint
bárme-
lyikük.
- Ó, szerelmem! - mondta Faye, és megcsókolta Wardot,
majd elmosolyodott. - Most már tudom, hogy tényleg olyan
bolond vagy, mint amilyennek gondoltalak.
- Csak érted bolondulok. - Ismét megcsókolta, aztán hosz-
szan fogták egymás kezét, boldogan gondolva egymásra és
az
életükre. Nagyon hosszú utat tettek meg egymás oldalán.
 
42.
- Elmenjünk vacsorázni, kicsim? - Anne, aki a szállodai
ágyon feküdt, megrázta a fejét. Végül is elég jól sikerült,
pedig
nem nagyon akart eljönni, de Bill azt mondta, hogy muszáj,
és
ez jó alkalom volt arra, hogy találkozzanak Gaillel. Végül a
ve-
le való találkozás győzte meg Anne-t. Bill még azt is
felvetette,
hogy menjenek Európába úgy, hogy útközben megállnak
New
Yorkban, de Anne-nek nem volt hozzá kedve, mert megint
fá-
radékony volt. Hónapok óta állt fenn ez az állapot,
lényegében
az első elvetélés óta. Anne valójában nem nagyon billent
vis-
sza a normális kerékvágásba, ami aggasztotta Billt.
- Rendeljünk valamit a szobaszerviztől, és együnk itt -
mondta Anne, aki tudta, hogy Gail Lionellel megy valahova.
Nagyon élvezte Lionel társaságát, és sok meleg barátja is
volt,
Anne viszont nem akart csatlakozni hozzájuk. Úgy gondolta,
hogy unatkoznának Billel. jason és Vanessa ünnepelnek,
Valnek ott volt a filmsztár barátja, a szüleivel pedig nem
akart
találkozni. Egyszer egy nap bőven elég belőlük. De Bill
szerint
hülyeség volt elpazarolni egy estét New Yorkban.
- Biztos vagy benne?
-Tényleg nincs kedvem elmenni.
- Rosszul érzed magad? - Billnek az jutott eszébe, amikor
Gail édesanyja először lett rosszul, és azt akarta, hogy Anne
menjen el megint az orvoshoz.
De amikor a következő héten visszamentek Kaliforniába,
Anne nem állt kötélnek.
- Nem kell orvoshoz mennem. Jól érzem magam. - Makacs
tekintettel nézett Billre, aki ezúttal nem volt hajlandó beadni
a
derekát. Bizonyos dolgok nagyon fontosak voltak a számára,
és ezek közül Anne volt a legfontosabb. Soha nem akarta
elve-
szíteni.
- Egyáltalán nem érzed jól magad. Nagyon rosszul vagy.
Még New Yorkban sem vagy hajlandó eljönni velem
valahová.
- Anne a szobaszervizzel megrendelte a vacsorát, aztán
azon-
nal el is aludt, és csaknem minden este ugyanezt tette.
Billnek
az volt az érzése, hogy egész nap alszik. - Ha nem kérsz idő-
pontot az orvostól, Anne, akkor majd én elintézem. - És
végül
úgy is tett. Megbeszélte az időpontot, azt mondta a
feleségé-
nek, érte megy, hogy együtt ebédeljenek, de Beverly Hillsbe
mentek az orvoshoz. Anne nagyon dühös volt.
- Hazudtál! - Ez is azon ritka alkalmak egyike volt, amikor
Anne kiabált vele, de Bill szépen bevezette a rendelőbe,
mint
egy kislányt, ő pedig ferdén nézett mindkét férfira. Az orvos
azonban nem talált semmit. A mirigyei rendben voltak, a
tüde-
je tiszta volt, a vérsejtek számával sem volt baj, aztán
anélkül,
hogy egy szót szólt volna, támadt egy ötlete. A karjából vett
vérből tesztet készített, és még aznap este felhívta Billt az
ered-
mény miatt, aki teljesen elcsodálkozott, amikor meghallotta.
Izgatott lett és megijedt. Anne megint terhes volt. Ezúttal
Bill-
nek meg sem fordult a fejében. És nagyon félt attól, hogy
Anne-
nek megint végig kell élnie egy nagy csapást.
- Csak hagyja, hadd csináljon mindent úgy, mint most. A
teste tudja, mire van szüksége. Rengeteg pihenésre van
szüksé-
ge, kiváló ételekre és a lehető legkevesebb stresszre. Hadd
fe-
küdjön néhány hónapon keresztül, és akkor minden rendben
lesz. - Bill bólintott, és átment a másik szobába, hogy
megbe-
széljék a dolgot. Anne éppen tévét nézett, és azon
gondolko-
dott; hogy felhívja Gailt, Bill pedig mosolyogva biztatta.
- Szerintem is fel kellene hívnod, kicsim.
- Hogyhogy?
- Hogy elmond neki az újságot.
- Milyen újságot? - kérdezte Anne értetlenül.
Bill odahajolt hozzá, és gyengéden szájon csókolta.
- Azt, hogy megint terhes vagy.
Anne tágra nyílt szemekkel nézte Billt.
- Én? Ki mondta ezt?
- Épp most beszéltem az orvossal. Ő hívott fel. Nem is
mondta, hogy elvégzi a tesztet, de a lényeg, hogy terhes
vagy.
- Igen? - Anne meglepetten nézett, aztán hirtelen Bill nya-
kába ugrott, és a könnyeivel küszködött. - Ó, Bill... - Már ki
sem merte mondani. Gailnek sem mondta el. Senkinek sem
szólt róla, amíg a baljóslatú három hónap le nem telt, de
ezút-
tal minden rendben ment. Szeptemberre az orvos már nem
is
aggodalmaskodott, a gyereknek pedig februárban kellett
meg-
születnie, valószínűleg Valentin-napon. Anne másik
gyermeke
akkorra lesz öt és fél éves, bár ezt egyikőjük sem említette.
Csak erről a gyerekről beszéltek, és Bill tudta, hogy Anne
mennyire szeretné. Ezért aztán úgy bánt vele, mintha Anne
hí-
mes tojásokon lépkedne. Nem utaztak sehova sem, még ott-
honról is alig mentek el, Anne állandóan pihent, Bill pedig
még jobban kényeztette, mint azelőtt.
Faye néhányszor felhívta Anne-t, és mondta neki, nagyon
bízik abban, hogy minden jól fog menni, de a lánya tartózko-
dónak tűnt a telefonban. Ő meg az anyja egyszer már végig-
élték ugyanezt korábban, és Anne emlékezett rá, hogy Faye
mekkora nyomást gyakorolt rá. Most pedig nem akart vele
be-
szélgetni, mert mindig az jutott eszébe róla. Még Lionellel
sem szeretett beszélni, mert ő meg mindig arra
emlékeztette,
amikor ott lakott vele és Johnnal, és várta az elsőszülött
kisba-
báját.
Gail, amilyen gyakran csak lehetett, felhívta őket telefonon,
és kérdezte, hogy mennyit hízott Anne, aki csak nevetett, és
azt mondta, hogy rengeteget. Amikor Val egyik nap látta őt
a
Rodeo Drive-on, nevetve egyetértett vele. Akkor már
novem-
ber volt, és egy hónapja befejezték a filmet. Éjjel-nappal
vág-
ták, mert Faye azt akarta, hogy a karácsonyi szünetben
kerül-
jön forgalomba. Addigra már mindenki rengeteg időt
áldozott
rá, de azt akarták, hogy jelöljék az Oscarra, úgyhogy még az
év vége előtt be kellett mutatni. Amikor Anne összefutott
Vallel, észrevette, hogy George Waterston a járda mellett
par-
kol, és várja a nővérét. Nem tudta elképzelni, hogy még
min-
dig "csak barátok", ahogy Val mondogatta. Egy viszont
biztos
volt, Val még szebb lett, mint azelőtt, és éppen egy ruhát
ment
venni a Giorgióba az aznap esti partira. Anne pedig azért
ment
be, hogy vegyen magának néhány cuccot az ünnepekre. Bill
szerette volna, ha egy kicsit elmennek otthonról, de Anne
min-
denét kihízta, még a kismamaruháit is.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Val, és az érdeklődés
őszintének tűnt. Mindannyian tudták, hogy a kisbaba milyen
sokat jelent neki és miért. Anne elnevette magát. Élvezte a
ter-
hességét a kellemetlenségek ellenére is.
- Kövérnek érzem magam.
- Remekül nézel ki.
- Köszönöm. És veletek mi van? - Csak ritkán beszéltek te-
lefonon. Nehéz volt elhinniük, hogy valamikor ugyanabban a
házban nőttek fel. Persze valójában nem. Val csak
mostanában
lett felnőtt, Anne pedig Bill mellett.
- Kaptam ajánlatot egy újabb szerepre.
- De nem anyánál, ugye?
Val gyorsan megrázta a fejét. Az anyjával végzett munka
olyan élmény volt, amelyet soha nem fog elfelejteni, és
mindig
hálás lesz érte, de ilyen hamar nem akart újra vele dolgozni.
A legtöbb színész, aki Faye-jel dolgozott, ezt mondta, még
George is. - Háromévente egyszer elég belőle - vélekedett,
és
Val úgy vélte, igaza van. - Nem, valaki másnál. - Val meg-
mondta a rendező meg a színészek nevét, amire Anne
csettin-
tett. - Még nem döntöttem. Van még néhány másik szerep
is,
amit elvállalhatok. - Val karrierje ötévi sikoltozás után "egy
csapásra" beindult. Anne pedig nagyon örült neki, és este el
is
mondta Billnek.
- Egy nap még ő lesz a legkapósabb színésznő Holly-
woodban. Éppen úgy, mint annak idején az anyukátok. -
Most már könnyen lehetett ebben hinni, mert Val tehetséges
és szép volt, és érezni lehetett benne a siker előszelét. Már
akkor látni lehetett rajta, hogy nem akárki, amikor kiszállt
egy autóból, nem úgy, mint korábban, amikor testhez feszü-
lő fekete ruhában és flitteres magas sarkú cipőben jelent
meg
délelőtt tízkor. Nagyon hosszú utat tett meg azóta, és Anne
szerint George volt az oka annak a boldogságnak, amelyet
Val szemében látott.
- Szerintem több van köztük, mint barátság, nem gondolod?
- kérdezte Anne, miközben megpróbált kényelmesen elhe-
lyezkedni egy széken, de addig nem sikerült, amíg Bill nem
tett a háta mögé néhány párnát, Anne pedig egy csókkal
mon-
dott köszönetet érte.
- Én is úgy gondolom. De szerintem okosak, hogy nem be-
szélnek róla. George ismert sztár, és nincs szükségük arra,
hogy fájjon a fejük a nyilvánosság miatt.
Tulajdonképpen mindenki előtt titkolták, még Dan előtt is,
ameddig csak tudták. De egy idő után meg kel lett neki
monda-
niuk, mert Val velük együtt élt Beverly Hillsben egy
gyönyörű
házban, amelyet végig falak és vastag fák vettek körül. Még
a
paparazzók sem kaptak rájuk, pedig már három hónapja tar-
tott a kapcsolatuk. Val még soha életében nem volt ilyen
bol-
dog. Amikor visszajöttek New Yorkból, és újra elkezdtek dol-
gozni a filmen, mintha valami megváltozott volna köztük.
Annyira közel kerültek egymáshoz, hogy tudták, mikor vesz
le-
vegőt a másik és mikor tart szünetet. Olyan volt, mintha
csoda
történt volna a forgatáson: Ezt Faye is érezte, és teljesen
odáig
volt tőle.
Nem avatkozott be a kapcsolatukba, csak hagyta, hogy ala-
kuljon magától, és augusztusban, amikor Dan elment az
anyukájához, Val szép csendben beköltözött George-hoz.
Amikor Danny visszajött, megmagyarázták neki, és George
még házasságról is beszélt, bár ez egyikőjüknek sem volt
sür-
gős. Időre volt szükségük, hogy biztosak legyenek a dolguk-
ban. Val biztos volt benne, hogy előbb-utóbb eldől a kérdés,
de most már mindketten fel voltak rá készülve. Valójában
már
várták.
- Gondolod, hogy képes lennél örökké itt élni egy öregem-
berrel és egy kisfiúval? - kérdezte George Val nyakát megpu-
szilva azon a napon, amikor a lány összefutott Anne-nel, és
el-
mondta neki, milyen kövér lett.
- Ez az életforma nagyon jól hangzik... természetesen -
mondta Val olyan sóvárgó tekintettel, ami még George-ot is
meggyőzte - bár ez a hely nem olyan szép, mint ahol
laktam,
mielőtt ide költöztem volna.
George felüvöltött és beletúrt Val zilált vörös hajába.
- Arra a bordélyházra gondolsz, amely tele volt vén tyúkok-
kal? Csodálom, hogy nem tartóztattak le csupán azért, hogy
ott
laktál!
- George, hogy mondhatsz ilyet!
- Ez az igazság! - Val végül a szüleinek is elmondta, hogy
együtt él George-dzsal, és nagy megkönnyebbüléssel látta,
hogy tetszik nekik a dolog. Most már felnőtt nő volt, de vala-
hogy még mindig számított neki a véleményük, különösen
most, hogy Faye-jel együtt dolgozhatott. Ujfajta tisztelet
ébredt
benne iránta attól, amit látott, és életében először úgy
érezte,
mintha az édesanyja is tisztelné őt. Még abban is segített
neki,
hogy egy új ügynököt találjon magának, és a forgatás után
az
egyik nap hosszan elbeszélgettek.
- Val, nagyon-nagyon jó színésznő vagy. Tudod, az apád
mindvégig így gondolta. Mondta nekem. El kell ismernem,
hogy nekem voltak kétségeim, de a legjobbak közé tartozol,
és
nagyon sokra viszed még. - Ezek a szavak mindennél többet
jelentettek Valnek, és el sem tudta hinni, hogy mindezt Faye
Thayer mondta neki.
- Tudod, valamikor gyűlöltelek. - Szörnyű dolog volt ezt ki-
mondani, és amikor megtette, könnyes lett a szeme. -
Nagyon
féltékeny voltam rád és azokra az átkozott Oscar-díjakra a
nappaliban.
- Azok semmit sem jelentenek, Val - mondta Faye lágy han-
gon, de Valerie megrázta a fejét. -Ti öten, akik olyan
csodála-
tos emberek vagytok, ti jelentitek nekem az Oscar-díjakat.
- Valamikor én is azt mondtam, hogy nem számítanak, de
nem így van. Azt jelentik, hogy nagyon keményen dolgoztál
és
hogy mindig nagyon jól csináltad. És csodálatos vagy,
anya...
tényleg te vagy a legjobb. - Aztán mindketten elkezdtek
sírni,
szorosan átölelték egymást, és Valt még mindig meghatotta
a
beszélgetés emléke. Végre kibékült vele. Sokáig tartott, de
megtörtént. És azt remélte, hogy egyszer Anne is eljut idáig.
Addig nem tűnik el a felhő a homlokáról, amíg meg nem
törté-
nik, és ezt George-nak is elmondta, aki több volt számára,
mint csupán szerető. Ő volt a legjobb barátja is.
- Tudod, én egy kicsit irigylem a sógorodat - mondta
George, amikor a kandalló előtt feküdtek kinyújtózva aznap
este, Val pedig csodálkozva nézett rá.
- Billt? Miért? Neked mindened megvan, ami neki, sőt még
több is. Ezenkívül - tette hozzá széles mosollyal - itt vagyok
neked. Mit akarsz még?
- Persze - válaszolta George mosolyogva, de a tekintetében
valami vágyakozás volt, amit Val addig még nem látott.
George
nyugodt ember volt, olyan értékes vonásokkal, amelyek tet-
szettek Valnek, ideálokkal, amelyeket könnyű volt tisztelni,
és
kiegyensúlyozott életformával, ami nagyon szokatlan dolog
volt egy olyan hollywoodi bálvány esetén, amilyen ő volt. -
Irigylem tőle azt a kölyköt.
- A kisbabát? -Val teljesen elképedt a férfi szavain, mert ő
igen ritkán gondolt gyerekre. Gondolta, hogy egyszer majd
neki is lesz, de majd csak hosszú idő után. Fontos volt
számá-
ra a karríerje, és még csak most indult el a csúcs felé. Közel
sem volt még felkészülve arra, hogy hátat fordítson a
szakmá-
nak, mint ahogy az anyja tette majdnem az ő korában. Faye
huszonöt éves volt, amikor visszavonult, Val pedig majdnem
huszonhárom. -Tényleg szeretnél egy kisbabát, George? - Ő
is a karrierje csúcsán volt. Mindkettőjük számára nehéz lett
volna, bár az ötlet Valnek is tetszett, de csak egy későbbi
idő-
pontban.
-Talán nem most, de valamikor hamarosan.
- Mennyire hamarosan? - Val a hasára fordult, tenyerébe
fogta az arcát, és aggódó tekintettel nézte a férfit.
- Mit szólnál a jövő héthez? - George csak viccelt, és jót ne-
vetett Val aggódó tekintetén. - Nem tudom, egy vagy két év
múlva. De valamikor megint nagyon szeretném. - Dan
kedves
fiú volt, és Val is kedvelte.
- Az ellen semmi kifogásom.
- Jó - mondta George jókedvűen, és valamivel később, a
kandalló előtt, levetkőztette Valt, és valami próbáról beszélt
miközben szeretkeztek.
- Hogy érzed magad, kicsim? - kérdezte Bill aggályoskodva,
mire Anne elnevette magát.
- Te hogy éreznéd magad, ha akkora lennél, mint én? Sza-
rul. Nem tudok mozogni, nem tudok lélegezni. Ha
lefekszem;
akkor megfojt a kölyök, ha felülök, akkor meg görcseim van-
nak. - Február 9-e volt, és már csak öt nap volt a kiírt
dátumig
és minden panaszkodás ellenére úgy tűnt, hogy Anne élvezi
a
helyzetet. Annyira akarta a kisbabát, hogy tulajdonképpen
egyáltalán nem érdekelte, hogy mennyire meghízott vagy
hogy
mennyi kellemetlenséggel járt a terhesség. Csak arra
vágyott,
hogy a karjaiba vehesse, és végre meglássa a kis arcát. Még
mindig úgy gondolta, hogy fiú lesz, de Bill titokban egy kis-
lányban reménykedett. Azt mondta, hogy jobban hozzászo-
kott a lányokhoz.
- Elmenjünk valahová enni? - Anne nevetett és a fejét rázta.
Semmi sem ment már rá, még a cipői sem, és csak három
ron-
da ruhát tudott hordani. Egy idő után már nem járt a
Giorgióba
ruhákat venni, mert nem volt kedve elmenni, és az utóbbi
idő-
ben nem is járt sehova sem. Túlságosan szerette a
kényelmet
ahhoz, hogy kimozduljon. Csupán a házban szeretett körbe-
körbe járni mezítláb és a lehető leglazább ruhadarabokban,
legfőképpen hálóingben. Aznap este, miután ettek egy kis
le-
vest és egy kis adag pudíngot, elmentek sétálni egyet a
környé-
ken, de már az is túl sok volt neki. Nagyokat lihegett és
fújta-
tott, és az egyik ház közelében le kellett ülnie egy hatalmas
kő-
re. Bill már azon gondolkodott, hogy ne menjen-e haza a
kocsiért, hogy hazavigye, de ő bizonygatta, hogy el tud
menni
gyalog. Annyira gyengének és olyan óriásinak látszott, hogy
Bill rettenetesen sajnálta, de úgy tűnt, hogy Anne elfogadta
az
adott helyzetet, sőt másnap reggel felkelt és elkészítette a
reg-
gelit a férjének, mielőtt az munkába indult. Tele volt
energiával
és valami olyasmit mondott, hogy még egyszer kitakarítja a
gyerekszobát, ami Bill szerint felesleges volt, de Anne
hajtha-
tatlannak tűnt, amikor megpróbálta lebeszélni róla. Aztán
ami-
kor Bill elindult, Anne nekiállt porszívózni, de a férfi annyira
aggódott miatta, hogy még ebéd előtt hazaugrott. Mikor
haza-
ért, Anne nyugodtan feküdt az ágyon, kezében egy
stopperórá-
val, a fájásokat számolgatva, miközben a Lamaze-féle léleg-
zést végezte, amit erre az alkalomra tanult meg. Zavart
tekin-
tettel ránézett Billre, aki odasietett mellé.
- Megkezdődött?
Anne békésen mosolygott.
- Biztos akartam lenni benne, mielőtt hazarángatnálak a
munkából vagy az ebédről.
Bill hirtelen ideges lett, amikor kivette Anne kezéből a stop-
perórát.
- Nem kellett volna kiporszívóznod a gyerekszobát.
Anne erre csak nevetett.
- Tudod, valamikor meg kell szülnöm ezt a gyereket. - Már
csak négy napja volt a kiírt dátumig. Bill lemondta az
ebédjét,
és kihívta Anne-hez az orvost, aztán közölte a titkárnőjével,
hogy aznap már nem megy vissza. De bárhogyan is
próbálko-
zott, egyelőre nem tudta rávenni Anne-t, hogy bemenjenek
a
kórházba. Az orvos is azt mondta, hogy várhat még egy
kicsit,
de Bill nagyon félt, nehogy túl sokáig maradjanak otthon.
Anne még elég élénken emlékezett a legutóbbi élményére,
amikor napokat kellett várnia a baba születésére. Semmi
oka
nem volt a sietségre, és a szabályos légzés segített a
fájdalom
csökkentésében. Bill készített neki egy kis csésze levest, és
ott
ült csendben a hálószobában, Anne pedig időnként felállt és
járt egyet. Aztán négy órakor zavartan és összeráncolt
homlok-
kal Billre nézett. Már nem tudott sem felállni, sem beszélni a
fájások miatt. Tudta, hogy elérkezett az idő. Bill sietve
bement
a gardróbszobába Anne táskájáért, majd igyekezett vissza.
Amikor Anne átöltözött, a magzatvíz elfolyt a fehér márván-
nyal kirakott fürdőszoba padlóján, aztán a fájások hirtelen
olyan kíméletlenek és gyorsak lettek, hogy már a légzés
sem
sokat segített. Bill majdnem pánikba esett, de Anne
megpró-
bálta megnyugtatni, miközben a férje segített neki
öltözködni.
Ám a fájások egyre gyorsabban és gyorsabban jöttek.
- Mondtam neked, hogy nem kellett volna ilyen sokáig vár-
nunk - motyogta Bill rémülten. Mi lesz, ha itt szüli meg? Mi
lesz, ha meghal a baba...
- Jól van - mondta Anne, és megpróbált mosolyogni Billre,
aki megpuszilta a fejét. Végül valahogy sikerült
ráerőszakolni a
ruhát, mire Bill felkapta Anne-t és mezítláb kivitte az
autóhoz.
- Cipő is kell - mondta Anne majdnem nevetve, de ahhoz túl
nagyok voltak a fájások. Ehelyett inkább belecsípett Billbe,
aki
visszaszaladt az egyetlen szandálért, amelyet mostanában
vi-
selt, aztán elindult a Sinai Cédrusokról elnevezett kórházba,
rendesen beletaposva a gázpedálba, és még a lámpáknál is
alig állt meg. A Rolls Royce-ot Bill még sohasem használta
mentőautónak, de most nagyon kétségbe volt esve. Anne
min-
den egyes fájásnál felszisszent, és azt mondta, hogy érzi a
ba-
ba fejét. Bill még a kocsiajtót is nyitva hagyta, úgy sietett be
a
kórházba Anne-nel, majd az egyik nővér ment ki, hogy
bezár-
ja helyette, miközben Anne zihált és próbált lélegezni, Bill
meg igyekezett neki segíteni, aztán lehívatták az orvost.
Nem
volt idő arra, hogy a szülészeti osztályra vigyék, úgyhogy
Anne
félig sírva feküdt a gurulós hordágyon a műtőben.
- Érzem a fejét... ó, istenem... Bill... - A nyomás elviselhe-
tetlen volt, és Anne úgy érezte, mintha egy tekegolyó
akarná
szétrepeszteni, miközben kétségbeesetten nézett a férjére,
aki
minden egyes fájáskor összerezzent. Az első gyermeke
szüle-
tését nem látta, akkoriban még az nem volt szokás, és nem
volt
biztos benne, hogy képes lesz végignézni. Egyáltalán nem
volt
odáig, hogy lássa Anne szenvedését, de a nővér azt
mondta,
hogy már túl késő van ahhoz, hogy beadjanak neki valamit.
Anne elmesélte, hogy milyen nehéz volt számára az első
szü-
lés, és Bill nem akarta, hogy megint ugyanaz történjen, de
Anne most félig ült, a nővér pedig azt mondta Billnek, hogy
fogja meg a felesége vállát, aki közben keservesen nyögött.
- Most már nyomhatsz, Anne - mondta a nővér, mintha már
évek óta barátnők lennének. - Gyerünk... amilyen erősen
csak
tudod! - Anne arca belevörösödött, és Bill érezte, hogy min-
den erejét összeszedve erőlködik, és amikor abbahagyta,
sírt.
- Nagyon fáj... nem tudom... nem tudom... ó, istenem..
Bill... Ez a fájdalom! - Aztán hirtelen újra nyomni kezdett, és
már ott volt az orvos sapkában, kesztyűben és köpenyben.
Gyorsan fogott egy eszközt, és segített Anne-nek, hogy
helyet
csináljon a baba fejének, amely diadalmasan előbújt a
követ-
kező nyomásnál. A kisfiú az intenzív osztályon született
meg,
miközben az apja nézte. Riadt tekintete volt, és Bill szerint
elő-
ször kék volt, de pillanatokon belül rózsaszínű lett, és
mérge-
sen felsírt, miközben Anne egyszerre sírt és nevetett, Bill
pedig
megcsókolta az arcát meg a kezét, és azt mondta, hogy
gyö-
nyörű. - Csodálatos...! Csodálatos...! - Anne csak ezt tudta
is-
mételgetni újra meg újra, miközben hol Billre, hol a babára
né-
zett, aki egy kórházi takaróba volt becsavarva, amely túl
nagy
volt neki, ő pedig karjaiban tartotta az újszülöttet. Az első
gyermekét nem látta, ezzel pedig nem tudott betelni. Azt
állí-
totta, hogy pontosan úgy néz ki, mint az apja, majd egy
kicsi-
vel később feltolták az emeleten lévő szülészeti osztályra,
Bill
pedig büszkén ott sétált mellette.
- Legközelebb megköszönném, ha rögtön bejönne, és nem a
bejáratnál kellene levezetnem a szülést - mondta az orvos
szi-
gorúságot színlelve, amin mindannyian nevettek. Bill
rettenete-
sen megkönnyebbült. Az egész olyan fájdalmasnak tűnt, és
na-
gyon féltette Anne-t. Most viszont ott feküdt nevetve és
moso-
lyogva, a kisbabával a karjában. Még annyi időre sem akarta
odaadni, hogy elvigyék a csecsemőosztályra megfürdetni,
de a
nővérke csak rábeszélte. Egy kis idő múlva őt is
megmosdatták,
aztán Bill felhívta Gailt, aki elsírta magát, amikor
meghallotta a
hírt. Anne azt akarta; hogy ő legyen a keresztanya, csak
hogy
még jobban összezavarja a dolgokat. Aztán Bill arra kérte
Anne-t, hogy aludjon egy kicsit, de az örömtől képtelen volt
rá.
Végre megszületett a kisbaba, akit annyira akart, és érezte
a szí-
vében azt a melegséget, amelyre oly hosszú ideje vágyott.
Alig
bírta kivárni, hogy visszavigyék a kisfiát a
csecsemőosztályról,
úgyhogy csengetett a nővérnek, aki mosolyogva hozta is a
ró-
zsaszín bőrű, tiszta kisbabát. Ráhelyezte Anne mellére, és
meg-
mutatta neki, hogy mit kell tennie, miközben Bill könnyes
szemmel nézte őket. Soha életében nem látott még ilyen
szép
jelenetet, és tudta, hogy egész életében emlékezni fog rá.
Anne aznap este felhívta Valerie-t, Jasont meg Vant és
Lionelt, végül pedig a szüleit, bár előbb egy kicsit habozott,
de
mindenki nagyon boldog volt a hírtől. A kisfiút
Maximiliannek
nevezték el, és úgy gondolták, hogy majd Max Steinnak
fogják
hívni. Faye nagyon boldog volt Anne miatt. Nagyon jól tudta,
hogy mennyire akarta ezt a gyereket. Amikor másnap
megláto-
gatta, egy kicsit tétovázva ment be hozzá, és egy hatalmas
ma-
cit vitt Maxnek, Anne-nek pedig egy ágykabátot.
Ugyanolyan
volt, mint amilyet ő viselt a kórházban, amikor Lionel
született.
- Gyönyörű vagy, kicsim.
- Köszönöm, anya. - De mindig volt köztük egy szakadék,
amit nem lehetett áthidalni, egy helyrehozhatatlan törés,
amit
Bill is érzett, amikor visszament a kórházba otthonról, ahol
el-
lenőrizte, hogy minden úgy legyen, ahogy Anne szerette
vol-
na. Másnap már mehetett is haza.
Aztán bevitték Maxet, és mindenki ámuldozott, Faye pedig
egyetértett abban, hogy Billre hasonlít. Val és George is
beug-
rottak, mire a nővérek majd elájultak. Most már azonban
nem
csak George-tól kértek autogramot, hanem Valtól is. A
filmjük
hatalmas siker volt, és Val plakátjai az egész városban
látható-
ak voltak. Mindenki ismerte. Faye pedig mosolyogva
hátradőlt
és nézte, ahogy a két lánya beszélget. Val nevetett valamin,
amit Anne mondott, pedig csak arról beszélt neki, hogy
milyen
az, ha az embernek gyereke van, s közben Bill meg George
ámulva nézték a kis Maxet.
Másnap Bill büszkén vitte haza őket, és Maxet elhelyezték
a szobájában. Boldognak és elégedettnek látszott, és
rengete-
get szopott. Bill kivett néhány nap szabadságot, hogy velük
le-
hessen.
- Tudod - mondta Anne a férjének boldogan néhány nappal
azután, hogy hazamentek - újra megtenném. - Bill rábámult
Anne-re, és felsóhajtott. Ő nem volt benne biztos, hogy még
egyszer végigcsinálná. Még mindig nagy hatással volt rá az
a
nagy fájdalom, amin Anne-nek keresztül kellett mennie,
még
akkor is, ha csak rövid ideig tartott. Számára nem is tűnt
olyan
rövidnek, és nem szerette volna, ha Anne-nek még egyszer
át
kellene élnie ilyesmit.
- Komolyan mondod? - kérdezte döbbenten.
- Igen. - Anne ránézett a kisbabára, aki kényelmesen be-
fészkelte magát a melléhez, és rámosolygott Billre. - Tudod,
megtenném. - A férfi rájött, hogy ez az ára annak, ha
valakinek
huszonkét éves felesége van, mire odahajolt; és előbb Anne-
t,
majd Maxet puszilta meg.
- Te vagy a főnök.
Anne nevetett, és most másmilyen volt a tekintete. Ő nem
er-
re gondolt. A múlt fájdalma még nem tűnt el teljesen, és
most
már tudta, hogy soha nem is fog. De már volt valaki más,
akit
szerethetett. Soha nem fogja megtudni, hogy hol van a
másik
gyereke, milyen most és milyen lesz, amikor felnő, hacsak
meg
nem keresi. Örökre eltűnt az életéből, visszavonhatatlanul
elve-
szett, de most már továbbléphet. A fájdalom végre
elhalványult,
és többé nem volt sajgó. Most már itt van neki Max... és
Bill....
és még ha nem is lesz több gyerekük, gondolta magában,
akkor
is boldog, hogy ők vannak neki. Így is elég volt.
 
44.
Az Oscar-díjak átadásának estéjén Anne aggódó tekintettel
for-
dult oda Billhez, és megkérdezte, hogy kövér-e. Halványkék
és
arany színű ruhát viselt, a karján, a fülén és a nyakán
zafírok és
gyémántok lógtak; és Bill szerint még soha nem volt ilyen
szép. Nem volt olyan sovány, mint valamikor, és eltűnt róla
a
kimerültséget tükröző tekintet. Békésnek és elégedettnek
lát-
szott, és minden ragyogott körülötte.
- jobban nézel ki, mint bármelyik filmsztár - mondta Bill,
mialatt felsegítette rá a fehér vidrakabátot, és kisiettek a
kocsi-
hoz. Nem akartak elkésni. Megígérték, hogy elmennek Faye-
ért
és Wardért, és elviszik őket. Valerie külön ment Geor e-
dzsal,
Lionel pedig azt mondta, hogy majd ott találkoznak. S
amikor
a Music Centerben mindannyian összegyűltek, határozottan
feltűnő társaságot alkottak, a férfiak fekete nyakkendővel, a
nők
ékszerekkel díszített estélyi ruhákban, és mindannyian egy
ki-
csit hasonlítottak egymásra, nem az öltözékükben, hanem a
vonzerejükben. Valerie-n egy káprázatos smaragdzöld ruha
volt, a frizurája magasra nyúló fejdísz, a fülében pedig az
Anne-
től kölcsönvett smaragdok csillogtak. Faye ragyogóan nézett
ki
a Norellnél vásárolt halványszürke ruhájában. Fantasztikus
tár-
saság voltak. New Yorkban pedig Vanessa farmerban ült
felhú-
zott lábbal a televízió előtt Jasonnel együtt, és nagyon
szeretett
volna ott lenni.
- El sem tudod képzelni, Jase, hogy milyen izgalmas. -
Vanessa szeme felcsillant, amikor ismerős arcokat látott, és
kü-
lönösen, amikor a kamera újra meg újra Valerie arcát
mutatta.
Ebben az évben Jason is érezte az izgalmat. Korábban soha-
sem érdekelték igazán az Oscar-díjak, és mielőtt Vanessával
megismerkedett, soha nem nézte a díjátadást. De most
mind a
ketten felkészültek arra, hogy az egész estét a tévé előtt
töltik.
Végigülték az unalmas részeket, a speciális effektusokért, az
emberi jogokért való harcért, a hangtechnikáért, a forgató-
könyvekért és a filmzenékért járó díjak átadását.
Ebben a műsorrészben Clint Eastwood volt a házigazda,
mert Charlton Heston defekt miatt késett. A legjobb
rendezői
díjat ebben az évben Faye egyik barátja kapta, és bár
George-
ot is jelölték, nem ő lett a befutó, és egyik filmjük sem
nyert.
Ezután azonban Faye bemutatása következett, aki a
következő
díjat adta át. - A legjobb színésznő - mondta Faye
nyomatéko-
san, majd gyorsan elhadarta azoknak a nevét, akiket az
akadé-
mia jelölt. Miközben Van és Jason nézték a képernyőn
megje-
lenő feszült arcokat, a lány mozdulatlanul ült, szorosan
fogva
barátja kezét, és amikor Faye odanézett rájuk a képernyőről,
mindketten lélegzet-visszafojtva vártak.
- A győztes... Valerie Thayer a Miracle című filmben nyúj-
tott alakításáért. - A Sohó-beli padlásszobából feltörő
sikításo-
kat talán még Los Angelesben is meghallották, amikor
Vanessa
a hír hallatán örömében táncra perdült. Sikítozott és sírva
fa-
kadt, Jason az ágyat csapkodta, miközben az egész zacskó
pat-
togatott kukoricát kiszórta a földre, Hollywoodban pedig
Valerie is felsikoltott. Egyenesen futva elindult a színpad
felé,
miután még egy utolsó pillantást vetett George-ra, s közben
ezernyi kamera fényképezte, egy csókot dobott felé, aztán
odaállt az édesanyja mellé a színpadra. Átadták neki az
Oscar-
díjat, Faye pedig szégyenkezés nélkül hagyta, hogy
csorogja-
nak a könnyek az arcán. Egy pillanatra odaállt a mikrofon
elé,
és ennyit mondott: - Nem is tudják, hogy ez a lány mennyire
megérdemli ezt a díjat. A legelvetemültebb rendezővel
kellett
együtt dolgoznia. - Aztán, miközben mindenki nevetett,
hátra-
lépett, átölelte Valt, aki egyfolytában sírt, mindenkinek
köszö-
netet mondott azért, amit érte tettek, majd még jobban
zokog-
va próbálta megköszönni Faye-nek.
- Nagyon régen, életet adott nekem, most pedig - alig tudta
folytatni - még többet. Megtanított a kemény munkára...
hogy
a legjobbat hozzam ki magamból... és tőle kaptam életem
leg-
nagyobb esélyét. Köszönöm, anya. - Az egész közönség
fátyo-
los szemmel mosolygott, mialatt Val a feje fölé emelte az
Oscart. - ...és neked is köszönöm, apa, amiért hittél ben-
nem... meg Lionelnek, Vanessának és Anne-nek, akik elvisel-
tek az évek során... - Elcsuklott a hangja, de erőlködve
tovább
folytatta: - ...meg Gregnek, akit mindannyian szeretünk...
Aztán örömmámorban úszva lement a színpadról, és George
karjaiba vetette magát. Ez volt az utolsó díj, ami után
mindnyá-
jan elmentek ünnepelni. Val az első adandó alkalommal fel-
hívta Vanessát és Jasont, és mindenki beszélt velük, bár
senki
semmi értelmeset sem tudott mondani. Mindenki megölelte
Valt és kiabáltak, megcsókolták George-ot, szinte összerop-
pantották Valt, s Ward és Faye sem maradt ki az ölelésekből.
Még Anne is szinte magánkívül volt az örömtől később a
Chasen-ben, Lionelhez pedig csatlakozott az új barátja,
akivel
néhány évvel korábban George együtt játszott és nagyon
ked-
velte, és kiválóan beilleszkedett a társaságba. Körülbelül
annyi
idős volt, mint George, és látszott, hogy jól ismerik egymást
Lionellel. Faye ekkor jött rá, hogy ez a férfi az oka annak,
amit
Lionel szemében látott. John halála óta most először látta
ezt a
tekintetet, és nagyon örült neki. Mindenkinek nagyon örült.
Természetesen Valnek... Anne-nek a kisbaba miatt... Linak...
Vannek... mindegyikőjük rendben volt. Aznap este igencsak
meglepte Wardot azzal, amit már néhány éve nem hallott
tőle.
- Mit szólnál hozzá, öregfiú, ha rövidesen visszavonulnánk?
- Már megint? - kérdezte nevetve Ward. - Azt hiszem, rájöt-
tem. Valahányszor nem kapod meg az Oscart, te mindig
vissza
akarsz vonulni. Erről van szó, szerelmem? - Faye elnevette
ma-
gát, és megrázta a fejét. Annyira boldog volt Val sikere
miatt,
hogy semmit sem irigyelt tőle. Teljesen megérdemelte.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne! - Leült az ágyra, és kikap-
csolta a gyöngysorát. Ez volt az első ajándék, amelyet
Wardtól
kapott, és az egyetlen, amelyet nem adott el, amikor
évekkel
azelőtt tönkrementek. Azóta is nagyon drága kincs volt
számá-
ra, akárcsak a férje és egész közös életük. De most már
készen
állt arra, hogy változtasson az életén. Hosszú ideje tudta. -
Azt
hiszem, szerelmem, mindent elvégeztem, amit akartam.
Leg-
alábbis szakmailag.
- Ez szörnyű - mondta Ward idegesen. - Hogy mondhatsz
ilyet a te korodban?
Faye elnevette magát, és még most is annyira szép volt,
hogy
a férje időnként csak csodálkozott.
- Ötvenkét éves vagyok, ötvenhat filmet készítettem, öt gye-
rekem van meg egy unokám - a másikat nem volt hajlandó
be-
leszámolni, mert ő mindannyiuk számára örökre elveszett öt
évvel azelőtt - van egy férjem, akit imádok, és rengeteg
bará-
tot szereztem. Röviden; ennyi volt, emberek. Azt hiszem,
most
már csak élvezni akarom az életet. Mindegyik gyerekünk
rend-
ben van; boldognak tűnnek, a magunk részéről mindent
meg-
tettünk. Ez az a pillanat, drágám, amikor a filmvásznon
megje-
lenik a "Vége" felirat. - Rámosolygott Wardra, aki életükben
először most érezte úgy, hogy komolyan mondja.
- És mit fogsz csinálni, ha visszavonulsz?
- Nem tudom... talán elmegyünk egy évre Dél-Franciaor-
szágba. Elmegyünk valahova pihenni. Nincs semmi dolgunk.
-
Faye-nek egyik forgatókönyv sem tetszett azok közül,
amelye-
ket az utóbbi időben látott, és talán éppen erre várt, Val
Oscar-
díjára, hogy visszavonulhasson. Volt valami kellemes abban,
hogy ezzel a filmmel vonuljon vissza, azzal, amely egy csa-
pásra elindította Val karrierjét. Olyan ez, mint egyfajta örök-
ség, amit a gyerekére hagyhat, egy különleges ajándék.
- Megírhatnád az emlékirataimat - ugratta Ward.
- Majd te megírod. Én a magamét sem akarom megírni.
- Pedig kellene. - Kétségtelenül gazdag életük volt. Ward fi-
gyelmesen nézte a feleségét. Hosszú, izgalmas estéjük volt,
és
lehet, hogy Faye mégsem gondolta komolyan, amit
mondott,
bár ő gyanította, hogy ennek kicsi a valószínűsége. -
Gondol-
kodjunk ezen még egy kicsit, és majd meglátjuk, hogy egy-
két
hónap múlva is ugyanígy érzed-e. Én azt teszem, amit te
akarsz. - Majdnem ötvenhat éves volt, és semmi kifogása
nem
lenne az ellen, hogy Dél-Franciaországban pihengessenek.
Va-
lójában nagyon tetszett neki az ötlet, úgy hangzott, mint a
régi
szép idők, amit most már meg is engedhetnek maguknak,
bár
már nem pazarolták úgy a pénzt, mint annak idején. Senki
sem. - Gondolkodjunk rajta.
Amikor újra beszéltek róla, úgy döntöttek, hogy júniusban
indulnak. Azt tervezték, hogy először kipróbálnak egy évet,
aztán meglátják, hogy érzik magukat. Béreltek egy házat
négy
hónapra Dél-Franciaországban, aztán hat hónapra egy
lakást
Párizsban. Faye ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt elmennek,
mindegyik gyerekét látni akarja. A Lionellel kapcsolatos gya-
núja beigazolódott, mert ez az új férfi az életében nagyon
fon-
tos volt neki. Jó partnernak találta, és együtt laktak Beverly
Hillsben. Az a férfi volt, akivel az Oscar-díj átadásának
estéjén
találkozott, és Faye nagyon megkedvelte.
Valerie teljesen belemerült egy új szerepre való készülésbe,
és George-dzsal arról beszéltek, hogy még abban az évben
összeházasodnak, miután a férfi befejezi az új filmjét. Faye
megígértette a lányával, hogy Franciaországba mennek
nászút-
ra. Val kijelentette, hogy nem akarnak nagy hűhót csapni a
do-
logból, csak szép csendben összeházasodnak, de utána
Fran-
ciaországba mennek nászútra, és valószínűleg Dannyt is
ma-
gukkal viszik. Anne meglátogatása sokkal nehezebb volt,
mert
Faye mindig nehezen tudott vele szót érteni, de az egyik
dél-
után elment hozzá, és azt látta, hogy boldogan babázik a
kicsi
Maxszel. Faye szerint Anne nem nézett ki valami jól, és
amikor
az iránt érdeklődött, hogy miért, Anne bevallotta, hogy
megint
terhes, amin Faye nagyon meglepődött.
- Nem lesz ez túlságosan hamar?
Anne rámosolygott az anyjára. Milyen gyorsan felejtenek!
- Li és Greg között csak tíz hónap volt. - Erre Faye is elne-
vette magát. Ez igaz. Az ember azt akarja, hogy a gyerekei
másmilyenek legyenek, boldogabbak, nagyobb
biztonságban
éljenek és mindig okosan döntsenek, pedig ők csak a felét
tet-
ték meg annak, amit ő maga, de már el is felejtette... Val
szí-
nésznő lett... Anne szenvedélyesen vágyott egy nagy
család-
ra... a többieket mind másfelé vetette a sors, de ők is
maguk-
kal vittek valamit a szüleikből. Greg pontosan olyan lett
volna,
mint Ward fiatalkorában, ha megélte volna... és itt van
Anne,
aki ugyancsak megismétli azt, ami már megtörtént.
- Igazad van. - A tekintetük találkozott, de most egészen
másként néztek egymásra, mint azelőtt hosszú időn
keresztül.
Mintha Anne végre szembenézett volna vele, mintha
szüksége
lett volna rá, mielőtt Faye elmegy. Talán soha többet nem
lesz
ilyen alkalom. Soha nem lehet tudni. - Anne... én... - Faye
nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Húsz évet kellett
megmagya-
rázni... vagy talán ötöt... ami felért egy örökkévalósággal is,
ennyi ideje nem tudott a gyereke közelébe férkőzni, akit
pedig
szeretett, és most nem akarta elszalasztani a lehetőséget. -
Sok
hibát követtem el veled szemben. Azt hiszem, ez egyikünk
számára sem titok, igaz?
Anne nyílt tekintettel nézett rá, kezében a gyermekével, de
a szemében most nem volt harag.
- Azt hiszem, nem könnyítettem meg a dolgodat... Soha
nem értettelek meg.
- Én sem téged. Az volt a legnagyobb hibám, hogy soha
nem volt időm. Ha egy vagy két évvel korábban születtél
vol-
na... - De ki tudta volna azt megváltoztatni? Ma már az
törté-
nelemnek számított. Mint ahogy mindaz, ami Anne-nel tör-
tént... a Haight negyed... a terhesség... a gyerek, akiről le-
mondott. Ismét találkozott a tekintetük, és Faye úgy döntött,
hogy kimondja, ami a szívét nyomta. Odanyúlt és megfogta
Anne szabad kezét. - Anne, sajnálom, ami a másik babával
történt... tévedtem... akkor tényleg azt hittem, hogy
helyesen
cselekszünk... - Mindkettőjük szeme megtelt könnyel, miköz-
ben Max Anne karján pihent. -Tévedtem.
Anne megrázta a fejét, és könnycseppek gördültek le az
arcán.
- Azt hiszem, nem... Azt hiszem, akkor nem volt más vá-
lasztásom... tizennégy éves voltam...
- De soha nem tetted túl rajta magad. - Faye most már
tudta.
- De elfogadtam. Akkor az volt a helyes. Néha ez a legtöbb,
amit tehet az ember. - Aztán átkarolta az édesanyját, és
Max-
szel együtt magához szorította. Mintha azt mondta volna:
"Megbocsátok neked azért, amit tettél", de ami még fonto-
sabb, önmagának is megbocsátott. Így most már élhet
tovább.
Amikor később kikísérte Faye-t az autójához, ismét
megfogta a
kezét. - Hiányozni fogsz, anya.
-Te is nekem. - Mindnyájan hiányozni fognak neki, de re-
mélte, hogy mindegyikük meglátogatja őket
Franciaországban.
Végül is valamikor egyikőjük sem volt része az életének,
úgy-
hogy most már el kell engednie őket. Végre elfogadták, és ő
is
elfogadta őket. Mindnyájukat.
Franciaország felé menet megálltak New Yorkban, és meglá-
togatták Jasont és Vant, akik boldogan éltek a
padlásszobájuk-
ban. Jason írta a színdarabját, Vanessa pedig egy kiadónál
dol-
gozott, és esténként a könyvét írta. Nem esett szó
házasságról,
de arra sem utalt semmi, hogy valamelyikük el akarna
menni.
Amikor Franciaország felé repültek, Faye rámosolygott
Wardra.
- Mindannyian különlegesek, nem?
- Akárcsak te. - Mint mindig, Ward most is büszke volt a fe-
leségére. Már harminc éve az volt... azóta, hogy először
talál-
koztak Guadalcanalon... bárcsak akkor tudta volna azt, amit
most... hogy milyen teljes életet élt vele. Meg is mondta
Faye-
nek, aki emlékeztette rá, hogy még nincs vége, mire a férfi
megcsókolta, és koccintottak a pezsgővel, amit éppen akkor
vitt oda nekik a stewardess, miközben egy nő nagyon nézte
Faye-t, és odasúgott valamit a férjének, akivel együtt
utazott..
pont úgy néz ki, mint az egyik híres filmsztár, akit harminc
éve
nagyon szerettem... a férfi pedig elmosolyodott. A
feleségénel
mindenki hasonlított valakire. Faye meg Ward csendben to-
vább beszélgettek, és tervezgették a franciaországi éveiket,
amikből végül szép lassan tíz lett.
Nem is egészen értették, hogy repülhet az idő olyan gyor-
san. A gyerekek jöttek-mentek. Valerie férjhez ment George-
hoz, és lett egy gyerekük, egy kislány, akinek a Faye nevet
ad-
ták. Anne-nek még négy gyereke született, és mindenki
azzal
ugratta, hogy neki is olyan lustának kellett volna lennie,
mint
az édesanyjuknak, és ikreket kellett volna szülnie.
Vanessának
három könyve jelent meg, Jason még mindig színdarabokat
írt, de az Off Off Broadwayről továbblépett az Off Broadway-
re, és Faye örömmel állapította meg, hogy milyen nagyszerű
darabjai vannak, amikor az egyiket látta New Yorkban.
Valerie
még egyszer nyert egy Oscart, majd végül George is.
Mindenkinek jól ment a sora, és tizenegy évi külföldi tartóz-
kodás után Faye hatvannégy éves korában egyik éjjel
álmában
csendben elhunyt. Cap Ferratban töltötték az őszt egy
gyönyö-
rű villában, amelyet egy nap a gyerekeikre akartak hagyni.
Tö-
kéletes hely a pihenésre mindegyikük számára.
Most pedig hazajött mindannyiukhoz, miközben Ward tel-
jesen le volt taglózva. Hatvanhét éves volt, és a felesége
jelen-
tette számára az életet huszonöt éves kora óta...
negyvenkét
éven át... Ő hozta haza a holttestét Hollywoodba, arra a
hely-
re, amelyet annyira szeretett egykor, és amelyet oly sokszor
meghódított mint színésznő, mint rendező, mint nő... mint a
felesége... Wardnak eszébe jutottak azok a szörnyű évek,
ami-
kor mindenét elveszítette, és Faye hihetetlen bátorsággal
mind-
annyiukat összetartotta, elindult egy új pályán, miközben
min-
denkiről gondoskodott, és segített neki újra lábra állni...
Emlé-
kezett az azelőtti évekre is... meg arra, ami utána
következett,
amikor egymás után gyártották a filmeket az MGM-nél...
ami-
kor lehetőséget kínált Valnek... csak azokra az évekre nem
tu-
dott már visszaemlékezni, amikor Faye nem élt mellette. Az
le-
hetetlen volt. Nem lehet igaz... és nem is volt igaz... De mos
mégis az. Egyedül maradt, Faye elment. Anne és Bill
kimentek
elé a repülőtérre, és szerencsére a gyerekeket otthon
hagyták.
Figyelték, amikor leengedték a koporsót a repülőgép
testéből,
miközben a szél szétzilálta Anne haját, aki az esti
szürkületben
nagyon hasonlított Faye-re. Harmincegy éves volt, és az
édes-
anyja nincs többé... Apjára emelte a tekintetét, és szótlanul
megfogta a kezét. Billel megbeszélték az előző este, hogy
eny-
nyit legalább fel tudnak ajánlani neki. A Beverly Hills-i házuk
mögött építettek egy kis vendégházat, és jó lenne, ha oda
men-
ne lakni. Ward és Faye már régen eladták a házukat Beverly
Hillsben. Évek óta nem laktak benne. Anne ránézett az
édes-
apjára, Bill pedig figyelte őket.
- Gyere, apa, menjünk haza!
Most először Ward hirtelen öregnek látszott. Nem akarta el-
hinni, hogy Faye meghalt. Anne pedig azt szerette volna, ha
pi-
henne egy kicsit. Rengeteg tennivalójuk volt, a temetési
szertar-
tás két nap múlva lesz abban a templomban, ahol
megesküd-
tek, aztán következik Forest Lawn. Természetesen mindenki
ott
lesz... mindenki, aki valaha is valakinek számított...
mindenki,
kivéve Faye Thayert... de a családja ott lesz. Mindannyian.
Ward pedig... nehéz volt elképzelni az életet Faye nélkül.
Egy-
általán nem is tudta elképzelni, és amikor elindultak bele az
éj-
szakába, mögöttük a Faye-t szállító halottaskocsival, az
arcán
csendben csorogtak a könnyek... bárhol el tudta képzelni
Faye-t,
ha lehunyta a szemét... akkor még mindig ott volt vele, mint
ahogy mindig ott lesz mindenkivel... az idők végezetéig. A
filmjei tovább élnek... akárcsak az emléke... a szeretete, és
mindenekelőtt a családja, annak minden tagja, akikre
hatással
volt, akik mind részei voltak az életének, mint ahogy ő is
részé-
vé vált az övékének.
Vége
 
Tájékoztatjuk Kedves Olvasóinkat, hogy Danielle Steel
Family Album című regénye 1989-ben Szerelmem, Holly
Wood
1994-ben Családi album, 1995-ben és 1997-ben pedig
Halhatatlan szeretet címen jelent meg Veszprémi György
fordításában, a Primo Kiadó gondozásában.
 
A regényt a Maecenas Könyvkiadó részére Szaffkó Pé
fordította újra.
Maecenas Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály
Szedés, tördelés: Alinea Kft.
Nyomás, kötés: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 22,32 (A/5) ív
ISBN 963-203-068-0
9 789632 030685
 
_