4.

A polip és a tintahal

A középső világban, az ég alatt terült el egy tenger. Itt élt a polip, és hogy, hogy nem, éppen
esküvőre készülődött. Számolgatta is éppen a lábain, hogy hány rokona van. A vendégek közt volt
már a vízi sün, a kagyló, a vízicsiga, és a vízi csillag. De olyan lázasan készülődött, hogy valahogy
a tintahalat elfelejtette meghívni.
Ahogy az valamire való rendes lakodalomban lenni szokott, szükség volt ennivalóra a
vendégseregnek. Nem hiányzott hát a polip házából sem a sok finom étek. Volt ott algatorta,
hínárgombóc, de még békalencse leves is.
Már majdnem minden megvolt a lakodalomhoz. Szerzett a kagylótól gyűrűre valót is a
menyasszonyának, egy-egy igazgyöngyöt annak minden lábára. Mivel az köztudott, hogy az
ékszerek öltöztetnek, a polip arájára más ruha nem is nagyon kellett. De a polipnak az ünneplő
ruhája, az bizony hiányzott. Hej, pedig a fülébe rágta  annak a fránya vízipóknak , hogy  csak
vigyázva mossa  az ünnepi ruháját! A nyolc-ballábas addig addig mosogatta, hogy végül elszakadt.
Búslakodott magába a polip, és közben erősen gondolkodott, mi tévő legyen. Forgatta  nagy szemeit
jobbra, balra, hátha kieszel valamit, mégsem jutott semmi okosságra. Közben már majdnem
kezdődött is a menyegző, szakadt ruhában azonban mégsem állhatott az oltár elé, világ csúfjára. Így
továbbra is nagy búsan bandukolt, mikor előtoppant a tintahal.
-Kedves hogy meglátogattál, rokon! - mondta neki a polip. De az ajándék ráér később, mert most
dolgom van.
- Majd adok én neked ajándékot, te pimasz!-vágott vissza mérgesen a tintahal, és beterítette fekete
tintájával a polipot. A kagyló meglátta ezt és így szólt:
- Látod, mind a sors kezében vagyunk! Bizony senki nem választhatja meg a sorsát!
A polip mosolyogva mondta: -Bizony így van!
Azzal most már vidáman megülte a lakodalmát.
(Kee toulaalt népmesék)