Allah & Éva

Betsy Udink
Nyitott Könyvműhely (2008)

Címke: Riportok, Iszlám

Riportokttt Iszlámttt

Betsy Udink 2002 és 2005 között Pakisztánban élt. Az ottani mollák

szerint az iszlám az egyetlen vallás a világon, mely valódi jogokat
biztosít a nőknek. Udink vizsgálni kezdte a kérdést, de jogok helyett
becsületgyilkosságok százaira bukkant. És megannyi további
szörnyűségre, melyek korántsem a nők ideális helyzetére utalnak.
Az Allah és Éva bepillantást nyújt annak az országnak a
hétköznapjaiba, melyről általában csak „Öt nőt élve elástak
Pakisztánban” típusú hírekből hallunk. Udink alaposan körülnéz a
világ egyetlen iszlám köztársaságában, találkozik büszke, talpig
kendőkbe burkolt muzulmán nőkkel, elmegy egy börtön női
barakkjába, ahol embertelen körülmények közt tartják a
mondvacsinált indokokkal letartóztatott nőket, találkozik emberekkel,
akik az egyik veséjükkel fizetik meg tartozásukat.
BETSY UDINK

ALLAH & ÉVA

Az iszlám és a nők
 Ezt a könyvet
Sophie-nak ajánlom
 GYILKOSSÁG KARACSIBAN
Az üveghez kell nyomnom az orromat, hogy lássam, mi van
odabent. Nem valami sok. Az ajtó előtt összecsukható korlát, melyről
pattogzik a festék. Egy íróasztal, rajta piros telefon és egy nyitott
ásványvizes palack. A recepció felé vezető ajtók nyitva vannak, de
innen nem látom, mi van mögöttük. A falakon nem lógnak poszterek,
sem naptárak, az ajtón nincs feltüntetve név. Az íróasztal mögött
sorakozó szekrények polcai üresek. Mindent vastagon borít a por.
Kilenc hónappal ezelőtt, egy délelőtt az irodában tartózkodó kilenc
emberből hetet hidegvérrel meggyilkoltak. A nyolcadik, akit fejen
talált a golyó, túlélte a támadást, a kilencediknek a haja szála sem
görbült. Mind a kilencen keresztények voltak. Az irodában volt az
Idara e Amno Insaf, vagyis a Bizottság a Békéért és Igazságért
nevű, a pakisztáni protestáns és római katolikus egyház által
közösen alapított szervezet székhelye. Hét hónapon belül ez volt
Pakisztánban a negyedik keresztények elleni merénylet, amely több
halálos áldozatot is követelt.
Egész délelőtt tárcsáztam Peter John páter és Arnold páter
telefonszámát, akik mindketten az Idarának dolgoztak, de a
lövöldözés idején épp nem tartózkodtak az irodában. Egyikük sem
vette fel a telefont. Ezért úgy döntöttem, magam megyek el az
Idarához, és vagy megvárom valamelyiküket, vagy megtudom egy
munkatársuktól, hogyan érhetném el őket.
A Bizottság a Békéért és Igazságért volt irodája a Rimpla
Plazában, a Karacsi szívében álló, négyutcányi hosszúságban és
szélességben elterülő, több tucat bejárattal rendelkező, hatalmas
üzlet- és irodaközpontban található. A földszinten kis boltok,
műhelyek, éttermek és (iszlám) imaközpontok sorakoznak. Amikor
érdeklődöm, kiderül, hogy senki sem tudja, mi az az Idara e Amno
Insaf. Ám amikor elmagyarázom, hogy azt a helyet keresem, ahol
nemrégiben meggyilkoltak hét keresztényt, a törökülésben a földön
üldögélő férfiak fáradtan legyintenek, és fejükkel intve a Rimpla
Plaza egy másik szárnyába irányítanak. Ezután egy darabig
küldözgetnek egyik bejárattól a másikig. Minden egyes ajtó mögött
újabb, műhelyekből és apró irodákból álló összevisszaság fogad.
Végül egy piciny, falmélyedésnél sem nagyobb boltokból álló,
nyüzsgő útvesztőben kötök ki, ahol jóformán minden autókkal
kapcsolatos árucikk megtalálható; minden falfülkében külön
üzletvezető és számos kifutófiú dolgozik, a boltok profilja pedig
nyolc-tíz fülkénként változik: az egyik sor üzleteiben csak
kormánykereket árulnak, a másikban kizárólag napfénytetőt, a
harmadikban visszapillantót, a következőben oldalsó tükröt, arrébb
üléshuzatot, amott pedig a legkülönfélébb antennákat. Valaki
megmutatja a lift felé vezető utat: szűk, bűzös, kivilágítatlan
folyosókon jutok el egy lépcsőig, mely a második emeletre vezet,
ahol állítólag a lift található. A lépcső tetejére érve csak
betonoszlopokat látok, és egy komor, befejezetlenül álló emeletet,
ahol autók parkolnak. Sötét, csöndes és elhagyatott rész. Aztán
néhány oszlop mögött, az egyik sarokban felfedezek egy ajtót,
mellette egy négyszögletes, piros gombot. A lift rángatózva,
csigalassúsággal visz fel a következő emeletre.
Az Idara-dolgozókat kivégző gyilkosok észrevétlenül eltűntek a
merénylet után. Egyetlen tanú sem jelentkezett. A Rimpla Plazában
rendezett vérfürdő előtt három hónappal az Idara elnökével
kegyetlen módon végeztek a város egy másik pontján: a tettesek a
székéhez kötözték, leragasztották a száját, majd méreginjekciót
fecskendeztek a karjába.
A következő emeletre érve először egy rozoga széken ülő férfit
pillantok meg, akinek válláról súlyos gépfegyver lóg. A legnagyobb
pakisztáni őrző-védő cég sötétkék egyenruháját viseli. A folyosókon
emberek járnak: férfiak és nők, akik valamelyik itteni, kicsiny
irodában dolgoznak, itallal és étellel megrakott tálcákat cipelő fiúk,
ügyeiket intéző, aláírásokra vadászó emberek. Az őr a koszos
ajtóhoz kísér, mely mögött ott áll a poros íróasztal, rajta a telefon.
Első pillantásra nyilvánvaló, hogy ebben az irodában már jó ideje
senki sem dolgozik a békéért és az igazságért. Nagyon furcsa, hogy
a sok boltban, a megannyi irodában dolgozó és ügyes-bajos
dolgaikat intéző ember közül senki sem látott vagy hallott semmit a
vérfürdő reggelén. Fél tíz és háromnegyed tíz között, vagyis a
délelőtt kellős közepén történt a támadás. Igaz, Karacsi lakosainak
ez még hajnali időpont. Általában tizenegykor kezdenek, amit mindig
is furcsálltam, mert a munkaidejük így épp a nap legforróbb
szakaszára esik. Ez szerintem tökéletesen ellentétes az önérdekkel,
ami végtére is minden ember elsődleges szempontja.
Az Idara harminc éven át küzdött azokért az emberekért, akiket
Pakisztánban nem vesznek emberszámba: a kitaszítottakért, a
tisztátalanokért, a jobbágysorban tengődőkért és a pakisztáni
keresztények nagy részéért, akik három, négy generációval
korábban vették fel vallásukat, azokban az időkben, amikor
hindusztáni páriaként éltek. Ennek ellenére máig páriák maradtak,
olyan személyek, akiknek Pakisztánban valójában nincs helyük.
Az Idara sokat harcolt azért, hogy az állam megszüntesse az
istenkáromlásról szóló törvényeket, melyeknek számos ártatlan
keresztény és muzulmán esett már áldozatul, és állandóan
rettegésben tartják a kisebbségeket. Peter John és Arnold atya
vezető szerepet játszott a szervezetben. Arnold atya gyakran tűnt fel
robogóján Karacsi szemétszállítói vagy épp a déli Szindh tartomány
jobbágyai között.
Újra tárcsázom Peter John atya számát. Végre felveszi valaki a
telefont. Az atyával szeretnék beszélni, mondom, a gyilkosságokról
és a lehetséges elkövetőkről. Sajnos nem lehet, válaszolja az illető,
mert beteg. A „Rimpla Plaza-beli események” óta, ahogyan ő nevezi.
És Arnold atya? Vele sem tudok beszélni, magyarázza, mert Arnold
atya az események után Ausztráliába utazott, ahol már régen
megkapta az állampolgárságot. A legjobb, ha Zafar Iqballal, a Dar el
Kush, egy fogyatékos gyerekekkel foglalkozó iskola igazgatójával
beszélek. Kapok egy mobilszámot.
Tárcsázok, majd megtudom, hogy Zafar úr már nincs az irodában,
hazament egy távoli külső kerületben lévő lakásába. Azt mondja,
veszélyes lenne, ha kimennék hozzá, ráadásul sohasem találnám
meg. A sofőr sem, akit felbéreltem a mai napra. De mivel szívesen
áll rendelkezésemre, ma délután négykor bekísér az iskolába, mely
a Holy Trinity Church, egy protestáns templom területén található.
Szabad óráimat arra használom, hogy meglehetősen céltalanul
végigvitetem magam a városon. Karacsiban nincsenek
turistalátványosságok; a britek idejéből itt maradt néhány régebbi
épület omladozik, a tengerpart koszos és büdös. A város úgy
burjánzott szét, mint egy daganat, semmiféle tervezés nem előzte
meg az építkezéseket. Csúf, harmadik világbeli metropolisz, rossz
minőségű, porladozó cementelemekből épített házakkal, nyitott
csatornarendszerrel, akadozó áramellátással és félelmetes
ivóvízhiánnyal. Ráadásul túlságosan sokan (a legutóbbi becslések
szerint tizennégymillióan) nyüzsögnek benne, megannyi
koldusszegény, a nélkülözéstől sápadt és beteg ember. De Karacsi
egyben a luxusjachtok, az üzletbirodalmak, a divatbemutatók, a
pakisztáni popzene, a Mercedesek, a Jaguarok és a dekadencia
városa is. Itt van az ország egyetlen nemzetközi kikötője. Bezárjuk
kis, fehér Hondám ajtajait, felhúzzuk az ablakokat, én beülök hátra,
és éberen figyelek, nem kerül-e mellénk olyan motorkerékpár, amely
utast szállít. Errefelé az ilyen utasok követik el a legtöbb
gyilkosságot. A motoros vezet, a mögötte ülő tüzel. Bizonyos iszlám
ünnepnapokon kifejezetten tiltják az utasok szállítását motoron. A
szunnita és síita pakisztániak közti gyűlölet az ünnepnapokon éri el
csúcspontját, kizárólag azért, mert a két csoportnak más a felfogása
a tizenöt évszázaddal ezelőtt élt arab Mohamed követéséről.
Mindkét muzulmán csoport szentül hiszi, hogy a másik muzulmán
csoportnak nincs joga élni a pakisztáni iszlám köztársaságban,
melyet 1947-ben azért alapítottak, hogy az indiai szubkontinens
összes iszlám hitű lakosának hazája legyen.
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Karacsi Pakisztán
legveszélyesebb városa. A bűnözők azt csinálnak, amit akarnak,
tombol a polgárháború a síiták és a szunniták között, gyakoriak a
nyugatiak elleni öngyilkos merényletek. Karacsiban bujkálnak
Oszama bin Laden főemberei. Pakisztániak rejtegetik őket – bár
sokukat elfogták végül, és most Guantanamón vannak, ám ez nem a
pakisztáni hatóságok, hanem az amerikai FBI érdeme.
Engem, hogy őszinte legyek, ezek a történetek a bűnözésről és „a
világ terrorista-fővárosáról” nem izgatnak különösebben. Úgy értem,
nem töltenek el félelemmel. Pedig tudok félni: félek a ráktól vagy
attól, hogy a barátaim cserbenhagynak, nem félek viszont az
emberrablástól vagy a merényletektől. Egyszerűen úgy gondolom,
velem nem történhet ilyesmi. Nem vállalok buta kockázatot. Azt
hiszem, az arcomról sugárzik, hogy a legjobbat akarom a világnak.
Középkorú nő vagyok, egyedül utazom, célpontként tökéletesen
értéktelen vagyok. Ha megsebesít vagy megöl, az egy terroristának
semmiféle dicsőséget nem jelent. Egyébként pedig nem is
gondolkozom a dolgon. Egyszerűen blokkoltam magamban a
veszéllyel kapcsolatos gondolatokat. Bizonyos ügyekben nem árt, ha
az ember szemellenzőt visel, máskülönben elviselhetetlenné válna
az élet.
Amint megállunk egy piros lámpánál, az autót azonnal körbeveszik
a koldusok. Egy lapos, fakerekű kis kocsin fiatal fiú száguldozik az
autók között. Kezében két fakocka, azokkal hajtja magát előre az
aszfalton. A lába vékony, mint egy gémé, két kis lábfeje kifordulva
himbálózik. Megkopogtatja a kocsiajtót, de látni nem látom. A másik
oldalon egy fiú a magasba tartja a kezét, legalábbis azt, ami maradt
belőle. Valamilyen rettenetes betegség felzabálta az ujjait. Már csak
a két mutatóujja van meg, ezekkel előbb rám, majd a szájára mutat.
A sofőr úgy tesz, mintha nem is látná a gyerekeket.
A következő kereszteződés: egy tízévesnél nem idősebb kislány,
karján csecsemővel; a kocsi másik oldalán egy elfátyolozott hajú
transzvesztita.
Újabb kereszteződés: féllábú férfi, hiányzó lába csonkjával egy
faágra támaszkodik; a másik ajtónál egy teljesen elfátyolozott nő.
Egy pakisztáni barátnőm szerint a koldulást egy maffia irányítja,
bandák, melyek megvásárolják a gyerekeket – nyomorékokat, vagy
egészségeseket, akiket aztán maguk nyomorítanak meg. Egy koldus
nem koldulhat csak úgy bármelyik kereszteződésben. Az összes
valamirevaló helyet a bandák ellenőrzik, akik részesedést követelnek
maguknak az alamizsnákból. A barátnőm, aki orvos, és egy
szegénykórházban dolgozik, épp ezt tartja a legszörnyűbbnek:
szerencsétlenek, nem elég, hogy nyomorognak, de még ki is
zsákmányolják őket. Nem azt mondja, hogy hagyni kell őket dolgozni
a mindennapi betevőért, hanem azt, hogy minden muzulmán
kötelessége segíteni a szegényeket. Férjével, egy bankárral együtt
szervezetet alapított, mely kimenekíti a gyerekeket az utcáról, és
taníttatja őket. Közben nem fukarkodik az adományokkal: nemrég
egy szegény lánynak adott pénzt, hogy az össze tudja állítani a
kelengyéjét, és meg tudjon házasodni; de támogatja egy mecset
ingyenkonyháját is, mely ételt oszt a nincsteleneknek.
A PSO (Pakistan State Oil) reklámtáblája: sárga kabrió, a kormány
mögött fiatal nő ül, a haja lobog, a dupattája is lobog – ez az a
hosszú kendő, amit minden pakisztáni nő visel a vállára vetve vagy a
hajára borítva. Vajon kit céloz meg ez a hirdetés ebben az
országban, ahol nagyon kevés nő vezet autót, és ahol a forróság, a
kosz és a bűnözés miatt egyébként sem lehet nyitott tetejű kocsiban
utazni? Vagy valójában a férfiak a célcsoport? Egy ilyen szabad,
független nő vajon szexinek számít? Egyetlen itteni férfi sem
engedné meg a feleségének vagy a lányának, hogy így furikázzon
az utcákon. Mégis, ennek a nőnek a haja nyilván minden férfi
számára ellenállhatatlan: ebben a társadalomban az számít rendes
és jó asszonynak, aki elrejti a haját, mert az iszlám szerint a haj oly
mértékben felizgatja a férfiakat, hogy látványa hatására bármire
képessé válnak. A hirdetőtáblákon mindenütt hatalmas és hosszú
hajkoronákat látni: a samponnál ez még érthető, de itt az olcsó
kártyás telefonálást, a teát és a mosogatószert is így népszerűsítik.
Pesavárban a fundamentalista pártok 2002-es választási győzelme
óta tilos a fedetlen hajú nők ábrázolása, sőt az összes olyan
reklámtáblát eltávolítják, melyeken női modell szerepel.
Egy útszéli szemétdombon döglött ló hever, bal első és hátsó lába
dermedten mered az ég felé.
Újabb reklámtábla: a hadzsi autót vezet. A hadzsi olyasvalaki, aki
már elzarándokolt Mekkába.
Férfiak vonulnak az út szélén; hennával vörösre festették a
hajukat, a szakállukat és a szamaraikat.
Újabb szemétdomb: salvar kamizban guggoló férfiak – a salvar
kamiz a pakisztáni férfiak és nők hagyományos viselete: bő nadrág,
fölötte hosszú és széles ing vagy ruha –, térdük szélesre tárva,
sátorként a fejük fölé boruló ingben, háttal az útnak. Épp nagy-
illetve kisdolgukat végzik, közben feszülten nézik a lábuk közét, hogy
lássák, mi az eredmény. Ugyanezt nők és lányok sosem csinálják.
Ők kénytelenek megvárni, míg besötétedik, olyankor mennek ki a
földekre, vagy guggolnak le egy csatorna szélén. Karacsi
szemétgyűjtői nemsokára puszta kézzel turkálnak ezekben a
szemét- és ürülékhalmokban. Az Idara többek közt épp az ő, a
szemetesek jogaiért harcol. Kesztyű nélkül dolgoznak, lábukon
csupán vékony nejlonpapucsot viselnek. Havi háromezer rúpiát
(körülbelül negyvenöt eurót) keresnek, amiből havonta ötszáz rúpiát
le kell adniuk bizonyos hivatalnokoknak, hogy megtarthassák
értékes állásukat.
Az utcákon nyüzsögnek a motorizált riksák; durrogva, mocskos
füstöt okádva közlekednek. A vezetőik mind ugyanabban a pózban
kuporognak a kocsit hajtó kis motorbiciklin: kezükkel lazán tartják a
kormányt, mezítláb vannak, egyik térdüket magasra húzzák, másik
lábuk a motor nyergén pihen.
Elhaladunk a Bones and Joints Hospital, majd a Blood Donation
Camp mellett, elhagyunk egy Kentucky Fried Chickent, egy
McDonald’st és egy Pizza Hutot. Elsuhanunk a Karachi Psychiatric
Hospital bejárata előtt, ahol egy tábla tanúsága szerint a különféle
függőségekkel, szexuális problémákkal és a természetfölöttivel
küszködőket kezelik. Egy Benson and Hedges fényreklám. Utána
egy Happy Teeth Dental Surgery, majd pedig egy Bismillah Medical
Centre („Egészségügyi Központ Allah Nevében”) feliratú tábla tűnik
fel.
Teszünk egy kis kitérőt a Quaid-e-Azam, vagyis a Nagy Vezér
Mauzóleuma felé; Mohammed Ali Dzsinna volt Pakisztán építésze,
aki úgy vélte, hogy az indiai szubkontinens muzulmánjainak külön
államot kell alapítaniuk, ahol, lerázván a hindu igát, békében és
jólétben élhetnek együtt. Maga Dzsinna egyébként alig gyakorolta
vallását: szerette az alkoholt, evett sonkát és szó szerint halálra
dohányozta magát. Mindig kifogástalanul volt borotválva, és
szabónál varratott, angol öltönyökben járt. Angolul jobban tudott,
mint urduul, melyet az új ország hivatalos nyelvévé tettek. Dzsinna
gőgös, autoriter ember volt, ellenséges és lenéző a két hindu hős,
Dzsavaharlal Nehru és Mahatma Gandhi irányában, akik ugyancsak
sokat küzdöttek a függetlenségért a britek ellen az akkor még
egészében Indiának nevezett területen. Még soha nem láttam olyan
fényképet, melyen Dzsinna mosolygott volna. Ő és Muzulmán
Ligájának követői a britek távozása után nem kívántak az általuk
Hindusztánnak nevezett országban élni, melyben a muzulmánok
kisebbséget alkottak volna. Ezen a hindukkal és „Hindusztánnal”
szembeni ellenérzésen alapszik egész Pakisztán. Csak a Quaid-e-
Azam egy évvel a függetlenség kivívása után bekövetkezett
halálakor törtek felszínre a viták, a viszályok és a belháborúk arról a
kérdésről, mi legyen Pakisztán az „anti-indiaiságon” kívül:
muzulmánok országa vagy iszlám nemzet. Dzsinna az előbbi híve
volt: olyan szekularizált államot képzelt el, melyben a muzulmánok a
hinduk általi diszkrimináció nélkül élhetnek. Ám az évek során a
vallásos pártok iszlám államot kreáltak az országból. Es nem érik be
ennyivel: végső céljuk, hogy Pakisztánban a saria, az iszlám
jogrendszer legyen érvényes. Befolyásuk növekedésével a
kisebbségek, vagyis azok a nem muzulmánok, akik 1947-ben India
helyett Pakisztánt választották, mára teljességgel marginalizálódtak.
A hinduk, a szikhek, a parszik, a keresztények: ezek a csoportok
együttesen sem teszik ki a teljes népesség három százalékát, apró
cseppként úsznak az iszlám óceánban. Bizonyítandó, hogy a mai
törvények és szabályok a Haza Atyja ideáinak elárulását jelentik,
ezek a csoportok, hasonlóan a liberális muzulmánokhoz, gyakran
idézik Quaid egyik híres, a függetlenség kikiáltása után mondott
beszédét. A vezető akkor így szólt az új pakisztániakhoz:
„Pakisztánban mindenki szabadon látogathatja templomait,
mecsetjeit vagy bármilyen helyet, ahol vallását kívánja gyakorolni.
Tartozzék valaki bármely valláshoz, kaszthoz vagy felekezethez, az
államnak ebbe a kérdésbe semmiféle beleszólása nincsen. Államunk
születésekor elvetünk mindenfajta megkülönböztetést, mindenfajta
különbségtételt a különféle társadalmi csoportok, kasztok vagy
felekezetek között. Azon alapvető elv alapján építjük fel
társadalmunkat, hogy ebben az országban mindannyian polgárok
vagyunk, egy és ugyanazon haza polgárai.” Mára ez az üzenet a
Nagy Vezetőhöz hasonlóan a fehérmárvány díszsírba temetve
fekszik Pakisztán egykori első, napjainkban gyűlölettől és vallási
ellenállásoktól szétszabdalt fővárosában.

Amikor a portás beenged a fogyatékos gyerekek iskolájába, az

irodában már ott vár Zafar Iqbal, egy barátságos, nyílt tekintetű
ember, és egy másik férfi, akit Iqbal Alan Lobóként mutat be. Utóbbi
mindjárt magához ragadja a szót, és elmondja, rettentően fontosnak
tartja, hogy tényszerűen tájékoztasson az Idara ellen elkövetett
terrortámadásokról. Karacsi római katolikus püspökének
megbízásából vesz részt azon bizottság munkájában, melyet a
merénylet körülményeinek kivizsgálására állítottak fel. Zafar Iqbal a
Pakisztáni Egyházat képviseli ugyanezen testületben; ez az Egyház
az anglikánok, a metodisták, a lutheránusok és a presbiteriánusok
közös szervezete.
Amikor sorolni kezdi a tényeket, sajnos kiderül, hogy azok komoly
ellentmondásban vannak egymással, vagy nem is tények, csupán
spekulációk, találgatások, összeesküvés-elméletek.
Ő, Alan Lobo persze a legnagyobb jóindulattal sorolja őket, szó
sincs róla, hogy megpróbálna félrevezetni. Ezt már ismerem:
Pakisztánban gyakran folytatok efféle beszélgetéseket. Ami a
szívükön, az a szájukon, minden kérdésre választ adnak, félelem
nélkül képviselik véleményüket, kedvesek és végtelenül
segítőkészek, és tényleg mindent megtennének, hogy kielégítsék a
kíváncsiságomat. Te jó ég, ezek ám a barátságos emberek,
gondolom ilyenkor beszélgetőtársaimat hallgatva. Olyan nyíltak.
Ilyesmivel ritkán találkozik az ember a Közel-Keleten.
Csakhogy a végén általában kiderül, hogy az egész történet egy
összefüggéstelen massza, melyben lehetetlen kiigazodni, én pedig
már azt sem tudom, mire voltam kíváncsi, vagy mit akartam
megtudni eredetileg. Talán a hollandok és pakisztániak közti
kommunikációs zavarról van szó? Nosza, tovább kérdezősködöm,
újra és újra visszatérek a kiindulópontra. De ez sem segít, csak
egyre jobban belegabalyodom az ezernyi „tény” szőtte, kusza
hálóba.
Kérdésemre, miszerint tudják-e, ki követte el a gyilkosságokat,
illetve ki áll mögöttük, Alan Lobo rövid előadásba kezd arról, mit
mondott közvetlenül karácsony előtt Karacsi rendőrfőkapitánya a
családtagokkal folytatott egyik beszélgetése során a nyomozás
állásáról. „A rendőrkapitány közölte – mondja Lobo –, hogy a
merényletnek biztosan nem lehetett köze a keresztények közti
bármilyen belső nézeteltéréshez, hanem egyértelmű, hogy vagy
vallási fanatikusok, vagy valamelyik terroristacsoport áll a bűntett
mögött, mely meg akarta félemlíteni a pakisztáni kisebbségeket, és
rossz hírét akarta kelteni a kormánynak a világban. Persze semmi
újat nem mondott, mindezzel már a kezdetektől tisztában voltunk.”
Erre megkérdezem: „Milyen nézeteltérésről beszélt a főkapitány?”
Már magam is olvastam korábban a pakisztáni egyházon belüli
viszályokról, de úgy véltem, Zafar és Lobo talán más megvilágításba
helyezheti az ügyet. Alan Lobo szerint nevetséges, hogy a
rendőrség ilyen hosszú ideig – három hónapig – időzött az egyik
protestáns egyházon belüli apró szakadásnál. „Felfújták az ügyet.”
Zafar hozzáteszi: „Bolhából csináltak elefántot.” Alan Lobo és Zafar,
mint mondják, nem tudják elmagyarázni, pontosan miről van szó,
szerintük semmiség az egész, és a belső viszálykodás már rég
megszűnt, majd hozzáteszik, jobb, ha nem is hánytorgatjuk fel
ezeket a régi dolgokat. Éppen ezért kénytelen vagyok arra
szorítkozni, ami nem sokkal a merénylet után az angol nyelvű Dawn
című lapban jelent meg az esetről.
Az újság szerint az Idara elnökének májusi meggyilkolása, majd a
későbbi vérfürdő a Rimpla Plazában lévő irodában a pakisztáni
egyházon belüli konfliktus következménye volt, mely a Szent András
Egyházközség tulajdonában álló egyik földterület miatt robbant ki. Az
anglikán egyházon belül, egy bizonyos Ejaz Inajat vezetése alatt álló
csoport üzleti célokra kívánja felhasználni a területet: eladnák, vagy
valamilyen módon hasznosítanák. Egy másik csoport, Daniel Sadiq,
Szindh és Beludzsisztán anglikán püspökének irányításával,
azonban ezt ellenzi. Korábban Ejaz Inajat volt Szindh és
Beludzsisztán püspöke, ám Daniel Sadiq pert indított ellene,
mondván, Inajat csalással győzött a választáson. A bíróság neki
adott igazat, és az Idara munkatársainak meggyilkolása évében
Sadiq foglalta el a püspöki széket.
De fogjuk rövidre: Karacsi legmagasabb rangú rendőrtisztje
karácsonykor mindkét felet felmentette a további vádak alól.
Feljegyzéseimben nem találok Zafartól származó idézeteket. Az
egész beszélgetést Lobóval folytattam. Visszatekintve emlékszem,
hogy Zafar mindvégig méltóságteljesen és barátságos
arckifejezéssel ült körünkben, és olykor kiegészítette Lobo
mondandóját, de még véletlenül sem javította ki, és mindig
megvárta, míg a másik befejezi, amit elkezdett.
Pakisztánban előbb-utóbb minden a terrorizmusról, a szekták
erőszakoskodásáról, Afganisztánról és Indiáról, valamint a nehézkes
demokratikus fejlődésről szóló beszélgetés elvezet az ISI-hez, az
Inter Services Intelligence-hez, vagyis a pakisztáni
titkosszolgálathoz. Ha valaki nem tud valamit, vagy képtelen
megérteni egy ügyet, sohasem azt mondja, hogy „nem tudom”; végül
mindent azzal magyaráznak, hogy biztosan az ISI áll mögötte.
Mintha kettős társadalomban élnének: egy láthatóban, melyben az
emberek viszonylag normális életet élnek, maguk hozzák meg
döntéseiket, és tisztában vannak vele, mi a jó nekik; valamint egy
láthatatlan, földalatti társadalomban, melyben az ISI az úr, ők
mozgatják a szálakat, és, mint valami ördög, manipulálják a
többieket, előcsalva gonosz hajlamaikat, melyek létezéséről talán ők
maguk sem tudtak korábban.
Alan Lobo viszonylag hamar elárulja, hogy talán a titkosszolgálat
áll a dolog mögött. Éspedig, ő legalábbis úgy véli, nem a
nagyfőnökök, hanem bizonyos kisebb sejtek, melyek annak idején a
táliboknak is segédkezet nyújtottak – olyan sejtek, amelyekre még
maga Musharraf elnök sincs befolyással. Sötét alakok, akik Oszama
bin Ladent bújtatják valahol Pakisztánban. Az egyébként igaz, hogy
az ISI támogatta a tálibokat, hogy ők szították a kasmíri lázadást, és
számos mocskos ügy résztvevői. A BBC korábbi iszlámábádi
tudósítója, Owen Bennet Jones így ír Pakistan, Eye of the Storm
című könyvében: „A muzulmán militáns csoportok nagy részét,
melyeket Musharraf elnök most minden erejével igyekszik letörni,
épp az ISI kreálta. Nem világos, hogy az elnök mennyire tartja
kézben az ISI-n belüli radikálisabb elemek irányítását.”
„Ha megnézzük – mondja Alan Lobo –, milyen profi módon
követték el a gyilkosságokat, az ember hajlamos arra gondolni, hogy
ez nem néhány elszánt fanatikus műve.” A lövöldözés inkább
kivégzésre emlékeztetett. Az áldozatokat megkötözték, majd egytől
egyig fejbe lőtték őket – mindegyiket egyetlen golyóval gyilkolták
meg. A fegyverek hangtompítóval voltak felszerelve: a Rimpla
Plazában senki sem hallotta a lövéseket. Ez profi munka, márpedig
erre, véli Alan Lobo, kizárólag a titkosszolgálat tagjai képesek. „A
muzulmán fanatikusok – mondja – egészen másképp csinálják.
Felrobbantják az egész kócerájt meg saját magukat, vagy vaktában
lövöldöznek, és kézigránátokat dobálnak.” Ugyanabban az évben
több ilyen támadásra is sor került más keresztény célpontok ellen.
Virágvasárnap Iszlámábád protestáns templomában robbantotta fel
magát egy fiatalember, hat hívőt rántva magával a halálba. Taxila
presbiteriánus kórházában a támadók kézigránátokat vágtak az
ápolónők közé. Murré keresztény iskolájában néhány merénylő
mindenkit elintézett, aki az útjába került. Az Idarában ezzel szemben
nyoma sem volt káosznak; a tettesek gondosan megtervezték, majd
akkurátusan kivitelezték a gyilkosságokat. Az említett három
merénylet elkövetőit később elfogták vagy megölték. Mindannyian a
Jaish-e-Mohammed, egy iszlám szervezet tagjai voltak, mely eleinte
kasmíri indiaiak ellen követett el merényleteket, ám később
áthelyezte a hangsúlyt a pakisztáni keresztények és az országban
tartózkodó nyugatiak pusztítására.
Kérdésemre, vajon mi motiválja a titokzatos „sejteket”, Alan Lobo
csak vállat von. „Tulajdonképpen bármi – feleli kisvártatva. – Talán
az, hogy bizonyos elemek el akarják űzni a keresztényeket
Pakisztánból. De állhatnak az események mögött olyan Musharraf-
ellenes erők is, melyek rossz színben akarják feltüntetni a kormányt,
miközben bebizonyítják, hogy a katonai rezsim képtelen megvédeni
saját alattvalóit.”
Ez utóbbi magyarázat lényegében egybevág a
belügyminiszterével. Még alig hűltek ki a holttestek, amikor ő már
kijelentette, hogy a támadás mögött a RAW, az indiai titkosszolgálat
áll. Kizárt, hogy pakisztániak ilyen gyalázatos cselekedetet
követnének el, magyarázta. Hiszen nekik eszükbe sem jutna
keresztényeket ölni. Elég végiggondolni, végső soron ki jár jól az
efféle gyilkosságokkal. Úgy bizony, India hindu kormányának semmi
sem drága, hogy rossz színben tüntesse fel a világ előtt Pakisztánt,
mely a terrorizmus elleni nemzetközi harc egyik zászlóvivője.
A pakisztáni egyház hivatalosan nem felelős a gyilkosságokért –
legalábbis ezt mondta a rendőrfőkapitány. Ám egy bizonyos
keresztényt már a nyomozás első pillanatától gyanúsítottak: Robin
Pirandittát, az Idara küldöncét. Nem a tett elkövetésével, hanem
bűnrészességgel vádolják, mondván, tudnia kell, kik követték el a
merényletet, hiszen jól ismeri őket, sőt még az iroda térképét is ő
adta nekik.
Pirandittának, aki a vérfürdő idején szintén az irodában
tartózkodott, a haja szála sem görbült meg. „Robint – mondja Alan
Lobo – a családtagok nagy része első számú gyanúsítottként kezeli.”
Ő és Zafar Iqbal úgy vélik, hogy Robin ártatlan, és feletteseik is
hisznek ebben. Robin Pirandittának, mondja Lobo, nagyon alacsony
az IQ-ja. „Kissé retardált, de a légynek sem tudna ártani.” Alan Lobo
ugyanakkor tökéletesen megérti, hogy a rokonok őt gyanúsítják:
„Felteszik a kérdést: hogy lehet, hogy őt életben hagyták? Nos, ezt
senki sem tudja. Robin Piranditta mindenesetre megesküdött, hogy
semmi köze az ügyhöz.”
Robin nem tartózkodott az irodában, amikor a tettesek odaértek,
mert elment tejet vásárolni a teához. Amikor visszaért, látta, mi folyik
az irodában, és az ijedségtől elájult. Negyed tizenegykor tért
magához, háromnegyed órával az után, hogy az elkövetők
megjelentek az irodában, és nyomban hívta Zafart. A kiérkező
rendőrök azonnal magukkal vitték.
Robint huszonhét napon át tartották fogva, „majdnem négy hétig,
és közben folyamatosan kínozták”, mondja Alan Lobo. A rendőrség
el akarta érni, hogy ismerje el bűnrészességét, és árulja el, kik voltak
az elkövetők. „Robint botokkal és bambusz rudakkal verték – meséli
–, majd fellógatták fejjel lefelé. Jégtömbökön kellett aludnia.
Elektrosokkot kapott, és telenyomták benzinnel.” Ez irtózatos kínzás
lehetett. A Karacsiban folytatott beszélgetés után nem sokkal
olvastam egy cikket a Dawnban egy taxisofőrről, akit Ravalpindiben
ugyanilyen módszerekkel vettek kezelésbe a rendőrök. A férfi
nagyon súlyos állapotba került, végül a kórházban kötött ki. Az
orvosi jelentésből kiderült, hogy a rendőrök benzint töltöttek a
végbelébe, amitől a hólyagja is szétment, és többé nem tudja
elvégezni a dolgát. A taxisofőr elviselhetetlen fájdalmakat élt át.
Olyanokat, amilyeneket Robin Piranditta is átélt, vagy él át talán még
ma is.
 Alan Lobo azt mondta: „A rendőrség szó szerint halálra rémítette
Robint. Már beszélni sem mer róla, mit látott az Idarában. Kiverték
belőle, amit tudott. Hát nem nevetséges – folytatja –, hogy a
rendőrség épp a szemtanúból próbál meg bűnbakot csinálni? Így
akarják takargatni, hogy mind a mai napig képtelenek voltak
megtalálni a valódi tetteseket.”
A rendőrség akkor is elég bizarrul viselkedett, amikor Robint a bíró
rendelkezésére szabadon bocsátották. A tárgyalóterem előtt vártak
rá, galléron ragadták, ütötték-verték, majd lerángatták a lépcsőn, és
egy rendőrségi buszba tuszkolták. A rendőrség fellépését több fotós
is megörökítette, a képek megjelentek a másnapi (angol nyelvű)
lapokban. Miközben a bíróság folyosóin vonszolták, Robin
elkeseredetten üvöltött: „Könyörgöm, ne engedjétek, hogy
elvigyenek! Ezek azok, akik kínoztak!”
A karacsi rendőrség rendkívül rossz hírnévnek örvend. A tisztek
csak azokkal barátságosak, akik fizetnek nekik – ezek védelmet
kapnak tőlük. A többiekkel viszont azt csinálnak, amit akarnak; és
csak nagyon ritkán marasztalják el őket érte. Nemrégiben például
karacsi rendőrök megerőszakoltak egy tizenkét éves szabótanonc
fiút. A tanúk beszámolója szerint az egyenruhások magukkal
vonszolták áldozatukat egy üresen álló épületbe. Ott szép sorban
megerőszakolták. Hazaérve a fiú a kínok és a szégyen hatására
bezárkózott a fürdőszobába, petróleummal leöntötte, aztán
meggyújtotta magát. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe, de előtte még
sikerült vallomást tennie, de hiába, semmi sem történt, a rendőrök
ellen még csak eljárás sem indult.
Karacsiban nem ritka, hogy rendőrbandák törnek be az esküvői
mulatságokra, és ellopják a vendégek ékszereit és a
nászajándékokat. Más rendőrbandák az utakra specializálódtak:
megállítják a motorosokat, taxisokat, bicikliseket, és valamilyen
mondvacsinált indokkal bírságot szabnak ki rájuk, ami persze a saját
zsebükbe vándorol. A buszok, kisbuszok és teherautók tulajdonosai
minden hónapban védelmi pénzt fizetnek a rendőrségnek – ha nem
teszik, nem közlekedhetnek az utakon. A parkokban az andalgó
párokra vadásznak, akiket, ha nincs náluk a házassági anyakönyvi
kivonatuk, ugyancsak megbüntetnek. Egyszóval a szektás és
politikai erőszak mellett a rendőrség is mindent megtesz, hogy még
veszélyesebbé tegye a várost. Robin második letartóztatásának
ügyében azonban kivételes módon a rendőrök húzták a rövidebbet,
és el kellett engedniük a fiút. A házát azért még őrzik.
„Nem tudjuk, a rendőrség mit akart elérni Robin megkínzásával –
mondja Alan Lobo. – Lehet, hogy a bűnrészességét akarták
beismertetni vele, de az sem elképzelhetetlen, hogy épp a
hallgatásra akarták rávenni, nehogy azonosítsa a gyilkosokat.” Alan
Lobo összeesküvés-elméletei közt ugyanis az is szerepel, hogy a
rendőrség és a titkosszolgálat összejátszanak, együtt akarják
hallgatásra kényszeríteni Robint, aki így sosem tudja elmondani, kik
voltak a gyilkosok, és valójában ki küldte őket.
Az ügynek van még egy tanúja, egy másik Idara-munkatárs, akit
szintén Robinnak hívnak: a huszonkilenc éves Robin Sarif. Őt a
többi áldozathoz hasonlóan megkötözték és fejbe lőtték. A golyó
levitte a koponyája egy részét. Alan Lobo, aki az elsők között ért a
helyszínre a gyilkosságok után, látta Robin Sarif agyát a fején
keletkezett lyukon át. „Véres volt, és remegett” – emlékszik. Robin
Sarifra a fürdőszoba padlóján fekve talált rá. Állapota kritikus volt, és
eleinte úgy tűnt, nem éli túl a lövést. De aztán magához tért a
kómából, bár úgy nézett ki, szinte teljesen béna marad. Számos
műtét és az intenzív fizikoterápia után azonban csodálatos módon
tökéletesen felépült, épp csak a jobb lábát húzza egy picit. „Robin
Sarif kezelésének költségeit – mondja Alan Lobo – az utolsó fillérig
Karacsi fundamentalista polgármestere fizette.”
Azon a bizonyos reggelen az egyik gyilkos fél tízkor jelentkezett
Robin Sarifnál, az Idara recepciósánál. Arnold pátert kereste, akit,
úgy tűnt, ismer. A páter még nem volt bent az irodában, Robin Sarif
úgy tudta, öt percen belül megérkezik. Felismerni vélte a látogatót:
emlékei szerint a férfi egy betiltott muszlim csoport tagja, aki egyszer
régebben járt már náluk, és egy, az istenkáromlást tiltó törvényről
szóló, újságkivágásokból készített könyvecskét hozott. De nem volt
biztos benne. Öt perccel később a férfi két társával tért vissza,
mindhárman farmert és trikót viseltek. Ekkor már nem érdeklődtek
Arnold páter után, hanem szó nélkül rongyot nyomtak Robin arcába,
amitől azonnal elvesztette az eszméletét. Csak napokkal később, a
kórházban tért magához, a koponyáján jókora lyukkal.
Alan Lobo rám néz, úgy kérdezi: „Vajon Arnold páterre utaztak?
És amikor látták, hogy nem érkezik meg, bosszút álltak a többi Idara-
dolgozón? Vagy eleve azzal a szándékkal jöttek, hogy vérfürdőt
rendeznek?”
Most már értem, miért tartózkodik Arnold páter a gyilkosságok óta
Ausztráliában. Amíg el nem fogják a tetteseket, Pakisztánban nem
érezhetné biztonságban magát. Arnold pátert már korábban is
megfenyegették. Persze mindenkit, aki az Idarának dolgozik,
folyamatosan fenyegetnek és üldöznek, ez afféle munkaköri
kockázat. Feudális földesurak, muszlim fanatikusok, városi
bürokraták: csak néhány azon csoportok közül, melyek szemben
állnak az Idarával és az általa végzett szociális tevékenységgel,
márpedig egyik említett csoport sem riad vissza az erőszak
alkalmazásától.
„Kik követték el a merényletet?” Ez a kérdés folyamatosan ott
motoszkál Alan Lobo fejében. Van egy sejtése, amelyről eddig nem
beszélt, amit megtart magának, mert az egyház nem hisz benne, ő
viszont igen, úgyhogy kivételesen elmondja. Elmélete a pakisztáni
társadalom peremére visz; olyan emberek kerülnek szóba, akik,
akárcsak a keresztények, a szemétszállítók és a jobbágyok,
társadalmon és törvényen kívülinek számítanak. Olyan emberek,
akiket bárki üldözhet, elfoghat vagy épp megölhet. Azokról a
pakisztáni muzulmánokról van szó, akik a kormány döntése alapján
nem nevezhetik muzulmánnak magukat. Ők azt vallják, hogy egykori
vezetőjük, egy bizonyos Gohar Sahi volt a Mahdi – vagyis a „jó útra
vezérelt” –, aki a világ vége után uralkodni fog minden felett, és
visszavezeti a muzulmánokat a tiszta iszlámhoz. Gohar Sahinak el
kellett menekülnie Pakisztánból. Angliában telepedett le, ahol egy
évvel ezelőtt szívroham következtében hunyt el. A hivatalos iszlám
világban senki sem ismeri el megváltóként; épp ellenkezőleg: hazug
hittagadónak tekintik, akinek minden követőjét el kell tüntetni a föld
színéről. A közfelfogás szerint ugyanis bemocskolják az iszlámot, és
istenkáromlást követnek el. A pakisztáni keresztények is sokat
szenvednek a blaszfémiavádak miatt. Az Idara épp ezért, több más
mellett, kampányt folytatott az istenkáromlásról szóló törvények
megszüntetéséért.
Egyszer, meséli Alan Lobo, Gohar Sahi hívei tüntetést tartottak
Karacsiban az istenkáromlásról szóló törvények ellen. Az Idarát is
felkérték, hogy vegyen részt a demonstráción annak ellenére, hogy a
szolidaritás, ha létezik egyáltalán, igencsak gyenge az Idara és a
Mahdi követői között, hiszen végső soron, magyarázza Lobo, ők is
keresztényellenesek. Arnold páter és Aslam Martin, az Idara
társadalmi tevékenységének főkoordinátora ennek ellenére
csatlakozott a felvonuláshoz, amely nem tartott sokáig, mert a
rendőrség azonnal letartóztatta és börtönbe zárta az összes
résztvevőt. Ám Arnold pátert és Aslam Martint néhány óra múlva
szabadon engedték. Alan Lobo szerint a mahdisták úgy érezték,
elárulták őket, és úgy gondolták, a keresztények egy követ fújnak a
hatóságokkal. Az ő híveiket ugyanis továbbra is benntartották, majd
vádat emeltek ellenük. „Egy biztos: megharagudtak, amiért az Idara
nem kívánt teljes erőből együttműködni velük a blaszfémiatörvények
elleni küzdelemben – magyarázza Alan Lobo. – Márpedig mi tényleg
nem akartunk ilyen partnerekkel együttműködni.”
Ez némileg érthető: Pakisztánban még a keresztényeket is jobban
elfogadják, mint az iszlám hittagadókat. A keresztények könnyen
eljátszhatnak a feléjük irányuló minimális rokonszenvet, ha holmi
eretnekekkel szűrnék össze a levet – Gohar Sahi híveivel vagy az
ahmadikkal, egy hasonlóan üldözött csoportosulással.
Alan Lobo szerint nem kizárt, hogy a mahdisták meg akarták
leckéztetni a keresztényeket. Hiszen Arnold páter után érdeklődtek,
aki szerencsére épp nem tartózkodott az irodában. Az áldozatok
között azonban ott volt Aslam Martin. Arnold és Martin volt az a két
férfi, akiket nem sokkal a mahdistákkal való szolidaritásuk
kinyilvánítása után szabadlábra helyeztek. Az úgynevezett Mahdinak
egyébként ma már nincs túl sok követője Pakisztánban. A legtöbben
visszatértek a hagyományos iszlámhoz, sokukat pedig lelőtték vagy
börtönbe zárták. A maradék gyakorlatilag illegalitásban éli életét, és
véleményem szerint képtelenség, hogy elegendő fegyelemmel és
gyakorlattal rendelkeznének egy ilyen profi gyilkosság
kivitelezéséhez.
 „Nos – mondja Lobo –, ebben van valami. Ezért gondolom én is
inkább úgy, hogy a titkosszolgálat keze van a dologban.”
És kezdődik minden elölről, a beszélgetés egyre kaotikusabb, a
spekulációk egyre vadabbak lesznek.
Amikor becsukom a jegyzetfüzetemet, Alan Lobo megkér, várjak
még egy kicsit: előkeresi az áldozatok fotóit. Aztán átnyújtja a volt
munkatársak személyi aktáiban szereplő igazolványképeket.
Intelligens, kedves emberek, mind ingben, nyakkendőben. Alan
elmondja, azért adja a fényképeket, hogy legyen valamilyen
benyomásom az áldozatokról, és hogy emléket állítson mindannak a
jónak, amit tettek, a munkájuknak, ami oly tragikus véget ért.
Akárki követte is el ezt a szörnyűséget, a Pakisztánban számos
merényletet elkövető, tetteikkel a nyugatiak és a keresztények
megfélemlítésére törekvő muszlim terroristák boldogok lehetnek,
hiszen az Idara Rimpla Plaza-beli irodája bezárt. Az Idara összes
iskolázott munkatársa halott. Azóta a rendőrség a szervezet teljes
adminisztrációját lefoglalta, az Idarának minden adatát át kellett
adnia, mintha legalábbis ők követték volna el a gyilkosságokat.
Az Idara beszüntette tevékenységét. Többé nem vásárol ki
jobbágyokat, nem vesz védőkesztyűt a szemétszállítóknak, és nem
hallatja hangját a blaszfémiatörvények ügyében.
 HAPPY BIRTHDAY, DEAR PROPHET!
Dr. Andrew Francis püspök egy kis feszülettel játszadozik. Ő maga
nem is veszi észre. Egy hosszú láncon tologatja ujjaival Jézust ide-
oda, éppúgy, ahogy a kislányok játszadoznak a láncukkal, amikor
nagyon elbátortalanodnak, vagy épp elmélyülnek valamiben. Dr.
Francis a Dél-Pandzsáb tartományban lévő milliós nagyváros,
Multán püspöke. Sétálgatunk a hivatalosan püspöki palotának
nevezett épület kertjében, mely a valóságban egy egyszerű, komor
lakóház egy irodával és egy katedrálissal, bár egyszerűsége miatt ez
utóbbi sem igazán méltó az elnevezésre. Megjegyzem, milyen szép
itt: a fehérre meszelt épületek, a festett homlokzatok, a felsöpört
utak, a templom kék cserepei. „És a kert – folytatom –, szinte olyan,
mint egy park.” Gyönyörködve nézem a magas pálmákat, a
legforróbb évszakban is harsogóan zöld füvet, a kacsákat, a
mókusokat és a pávákat. A püspök erre egy időre békén hagyja
Jézust: a páva a kedvenc állata.
Három évvel ezelőtt helyezték Multánba. „Szemétdomb volt itt,
hatalmas felfordulás, mint egész Pakisztánban” – magyarázza
Andrew püspök, aki úgy véli, az embereket az ország koszossága,
közömbössége és erkölcstelensége teszi olyanná, amilyenek.
Megbetegíti, elbutítja őket. Keresztényként szeretné megmutatni,
hogy másként is lehet élni. Jobban. Úgy, hogy az ember törődik a
környezetével, kifesti és tisztán tartja a házát, kötelességtudóan
viselkedik, betartja, amit megbeszél másokkal, és ha piszkos a keze,
megmossa.
Dr. Andrew Francis az első generációs hazai római katolikus
püspökök egyike. A pakisztáni egyház vezetése a legutóbbi időkig
idegenek kezében volt: európaiakéban és az egykori portugál
gyarmatról, Goából érkezett indiaiakéban (Goában a tizenhatodik és
tizenhetedik században erőszakkal térítették meg az őslakosokat).
Andrew püspök egy észak-pandzsábi faluból származik, a karacsi
szemináriumban, majd Németországban és Rómában tanult. II.
János Pál pápa bízta meg a multáni egyházmegyében élő
kétszázezer római katolikus lélek gondozásával, „az úgynevezett
Korán Belt, vagyis koráni övezet kellős közepén – mondja –,
melyben hemzsegnek a doktriner, fanatikusok muszlimok.”
A püspöki palotához tartozó terület szélén, az Indus vörös
agyagjából felhúzott iskola közelében gyerekek kriketteznek. A kapu
mellé, közvetlenül a templom elé a prelátus egy Mother Mary grottát
építtetett: a szobor sápadt, világoskék lepelbe öltöztetett európai
Máriát ábrázol, amint szent transzban ül a barlang előtt. A multáni
katolikusok a grotta előtt helyezik el kéréseiket és vágyaikat, és
idejárnak, hogy kiöntsék a szívüket. Talán a lourdes-i barlang
másolata, nem tudom, még sosem jártam Lourdes-ban.
Megkérdezem Andrew püspöktől, de ő megint Jézust húzgálja ide-
oda, miközben utasításokat oszt mögöttünk sétáló titkárának. A
szintén velünk lépdelő fiatal pakisztáni nő – aki egyébként a püspök
tanácsadója általános iskolai kérdésekben – szintén nem tudja, mi
az, hogy Lourdes, vagy csak nem érti, amit beszélek. Miután
elmagyarázom, kijelenti, hogy még sosem hallott Lourdes-ról, de azt
tudja, hogy Pakisztánban sajnos még senkinek sem jelent meg a
Szűzanya. A pápa viszont járt az országban. „Még régen, Ziaul Hakk
idejében mondott misét a karacsi stadionban” – árulja el.
Nehéz magamra vonni a püspök figyelmét. Nem mintha
távolságtartó vagy hűvös lenne, épp ellenkezőleg, minden erejével
azon van, hogy elégedett legyek, rendre megragadja a könyökömet,
mintha még hangsúlyosabbá akarná tenni a mondandóját, vagy
jelezni kívánná, hogy közte és köztem valamilyen speciális kapcsolat
van. Nem lehet rossz néven venni, hogy ide-oda csapong, hiszen
nagyon nagy teher nyomja a vállát.
Problémái szinte beláthatatlanok: a pakisztáni keresztények
nyolcvanöt százaléka analfabéta; a keresztény lányokat gyakran
elrabolják, az iszlám hit felvételére kényszerítik, majd erőszakkal
hozzáadják egy muzulmánhoz; továbbá ott a számos keresztények
elleni vád, miszerint káromolják az iszlámot, és megsértik a Koránt
vagy a Prófétát – ez utóbbiakért Pakisztánban halálbüntetés jár.
Aztán ott van a rettenetes szegénység, melyben a pakisztáni
keresztények élnek; és végül, de nem utolsósorban gyakori, hogy a
korrupt politikusok vagy rendőrök egyszerűen elveszik a keresztény
parasztok földjeit. Mindeközben a püspöknek muszáj kapcsolatot
tartania Multán muszlim elitjével. Nyájának létfontosságú, hogy szót
értsen a muzulmán vallási vezetőkkel, épp ezért tudnia kell, hogyan
beszélhet velük, hogyan érheti el, hogy kordában tartsák a
fanatikusaikat, hogyan eszközölheti ki, hogy az úgynevezett megtért
lányokat visszaadják a szüleiknek; ha igazán ügyes, azt is meg tudja
oldani, hogy a két közösség egymás közt oldja meg az
istenkáromlással kapcsolatos eseteket, mielőtt azok egy bíró elé
kerülnének, s halálbüntetéssel végződnének.
Épp a multáni muzulmánok vezetőit várjuk, miközben fel-le
sétálunk a kertben. Holnap van Mohamed próféta születésnapjának
ünnepe, és Andrew püspök ez alkalomból meghívta a muszlim
vallási vezetőket egy high tea-re. Érkezik az egyik asszisztens, szól,
hogy megérkeztek a vendégek. A püspök lesimítgatja a derekát
körbefogó, lila övet, majd elrendezgeti a nyakában lógó feszületet,
hogy a lánc két szára félhold alakban helyezkedjen el a bíbor
anyagon. Azután megigazítja gyérülő, feketére festett haján az
ugyancsak bíborból varrt kis papi sapkát. (Pakisztánban kevés az
ősz hajú férfi: mind feketére vagy hennavörösre festi a haját. A
szakácsom ugyanúgy, mint az ország elnöke, a muszlim vagy épp a
keresztény papok.) Miután végzett, a püspök karon fog, és úgy
lépdelünk, mintha valami táncmulatságba igyekeznénk.
A kis terem tele van. Elöl három férfi áll, hosszú szakállukból,
csupasz felsőajkukból és borotvált fejükből ítélve muzulmánok. A
legfiatalabb Dzsinna-sapkát visel, vagyis magas, fekete, meg nem
született bárány szőréből készült kepit, olyat, amilyet a haza atyja,
Mohammed Ali Dzsinna hordott egykor. Odakint negyvennégy fok
van, a szobában nagy zajjal jégideg levegőt fúj a légkondicionáló.
A püspök és a muzulmánok szálem alejkummal és alejkum
szálemmel köszöntik egymást, majd kezet nyújtanak azon a
rokonszenves módon, ahogyan a pakisztániak szokták: előbb két
kézzel megfogják a feléjük nyújtott kezet, felsőtestükkel enyhén
meghajolnak, majd jobb kezüket a szívükre helyezik. Az egyházi
méltóság és vendégei a színpadon álló fotelekben telepednek le, a
Nemzeti Bizottság a Vallási Párbeszédért feliratú molinó alatt. Ez
egy olyan párbeszéd, jut eszembe, mely elsősorban az elnyomott fél
számára fontos. A keresztényeknek ebben az országban esélyük
sincs a mindent uraló vallással szemben. Pakisztán törvényei nem a
keresztény felfogáson vagy etikán nyugszanak, hanem kizárólag a
muszlimokén, a Koránon és a szunnán, azaz Mohamed próféta
mondásain és bölcsességein. Párbeszéd Jézus és Mohamed
követői között? A valódi muszlimok szemében az iszlám az egyetlen
lehetséges vallás az egész emberiség számára. Szerintük a
keresztények tanulékonyak ugyan, de makacsul ragaszkodnak
rögeszméikhez, és nem akarják elfogadni Mohamedet mint a
próféták pecsétjét, vagyis mint a legutolsó prófétát. De ezen a
délutánon, Mohamed születésnapjának ünnepén, majd később, az
este folyamán lejátszódó váratlan történések során a római katolikus
egyházi méltóság tartja szilárdan kézben az események irányítását.
Őexcellenciája, dr. Andrew Francis nem holmi ostoba bárány
Koránországban, aki hagyja, hogy a hatalmas iszlám vallási vezetők
az orránál fogva vezessék. Ma ő a főszereplő!
A Nemzeti Bizottság keresztény titkára az urdu bibliából olvas fel
az ünnepség kezdetén: a szeretethimnuszt, Pál korinthusiakhoz írt
első levelének tizenharmadik fejezetét. Közben Andrew püspök a
fülembe súgja, hogy a három muzulmán méltóság az MMA
képviselője, egy hat fundamentalista pártból álló konglomerátumé,
mely az előző évben komoly győzelmet aratott a nemzeti és
tartományi választásokon. Az NWFP-ben, a North West Frontier
Province-ben az MMA kormányoz. Pillanatok alatt be is vezették a
sariát, betiltották a zenét és a filmeket, valamint a nyugatias
öltözködést, és az imaóra idején leáll a tömegközlekedés. „Kicsinyes
alakok” – súgja a püspök.
Amikor végignézek a termen, az egyik oldalon csak férfiakat látok:
szakállas, izzadó férfiakat, akik mind pakisztáni öltözetet, salvar
kamizt viselnek. „Multán összes sajtótermékének képviseletében van
itt valaki” – mondja a püspök. Pakisztánban számtalan kisebb-
nagyobb lap jelenik meg angol és urdu nyelven, illetve a különféle
nyelvjárásokban.
A terem másik oldalán csupa kedves arcot látok. Felismerem a
fiúkat, akik az imént odakint kriketteztek. Ott vannak az iskola tanárai
és a Caritas, egy, a multáni egyházmegyét támogató, német
segélyszervezet pakisztáni munkatársai. Ezen az oldalon a férfiak
közt nők is ülnek, akik ugyanolyan munkát végeznek, mint amazok.
Mindenki fedetlen fővel ül.
Különböző beszédek követik egymást. A maulanák, a muzulmán
vallási vezetők olyasmikkel hozakodnak elő, amiknek semmi köze a
mai ünnephez. Egyre hangosabban harsogják, micsoda romlást
hozott a világra Amerika és a zsidók. Andrew püspök a fülembe
súgva fordítja szavaikat. A szónokok egyre harsányabban dicsőítik
az iszlámot, mely csupa jót akar a keresztényeknek, és a
legtoleránsabban áll a vallásukhoz; lelkesen éltetik dr. Andrew
Francis püspökhöz fűződő barátságukat. „Ó, már megint a régi
lemez az iszlám csodás voltáról – suttogja a püspök. – A
kereszténységről persze egyetlen kedves szavuk sincs.”
A multáni sajtóegyesület alacsony, borotválatlan elnöke csupa folt
salvar kamizban perdül a mikrofon elé, és megköszöni
őméltóságának, dr. Andrew-nak, hogy a sajtót is meghívta eme jeles
és történelmi eseményre. A püspök, a multáni maulanák és holland
vendégünk jelenléte, mondja, a vallási testvériség szép példája. A
ma’amsahih (ez én vagyok: az úr felesége) majd elmesélheti
Hollandiában, hogy a pakisztáni muszlimok milyen jól bánnak a
velük élő keresztényekkel.
Zárásképp a katolikus prelátus emelkedik szólásra, és a világ
összes muzulmánját köszönti a próféta születésnapja alkalmából.
Szűnni nem akaró dicshimnuszt zeng a multáni vallási párbeszédről.
Ámen!
A püspök személyesen nyújt át a színpadon ülőknek egy-egy
édesen illatozó, piros dobozt, egy apró születésnapi ajándékot.
Aztán integet, hogy a tortát helyezzék az asztalra, mely a színpadon
áll. A születésnapi torta egy jókora, kerek mandulasütemény. A
püspök elrendezget bennünket az asztal körül, mintha virágokat
válogatna: két muzulmán a jobb oldalra, én és a Dzsinna-sapkás
muszlim balra. A kamerák vakuznak és zümmögnek. Andrew püspök
hatalmas késsel a kezében áll a torta fölött. Aztán belemélyeszti, de
nem vágja át, hanem felszólít bennünket, hogy helyezzük a kezünket
az övére: vágjuk fel mind az öten, nagy vallási és nemzetek közti
egyetértésben. Jó sokáig állunk így kimerevedve, mire minden fotós
megörökíti a pillanatot. A püspök számára ez az est leglényegesebb
pillanata, én viszont feszengek, mert még véletlenül sem akarom
elrontani a két monoteista vallás közti nagy kiegyezést azzal, hogy
kezemet véletlenül valamelyik muzulmán kezéhez érintem. Az est
elején nem voltak hajlandók kezet fogni velem. Most viszont bajban
vagyok, mert a muzulmánok vastag ujjai mellett nem marad hely az
enyémnek. Végül mégis találok egy apró szabad részt. Hiszen
nekem is részt kell vennem a szülinapos próféta tortájának
felszeletelésében! Nem akarom elrontani a pillanatot, mert tudom, a
püspöknek milyen sokat jelent ez a fotózás.
Mosolyt erőltetek az arcomra. Együtt nézünk a kamerákba, s
közben fogjuk a kést. Ekkor a püspök hirtelen dalra fakad.
Csodálatos, már-már profi tenorja van. „Happy birthday to you,
happy birthday to you, happy birthday, dear Prophet, happy birthday
to you!” Aztán a terem felé fordulva kiáltja: „All together now!” A
keresztények vidáman bekapcsolódnak, a muzulmánok tétován
követik őket. Az ortodox iszlám felfogás szerint születésnapot
ünnepelni nem illendő, sem a gyerekekét, sem a felnőttekét, de még
Mohamed prófétáét sem. Szívük szerint ezt az egész próféta-
születésnapozást betiltanák, ahogy Szaúd-Arábiában már meg is
tették.
A maulanákat magával ragadja a pillanat ünnepélyessége, a nagy
együtténeklés vagy a püspök egész termet betöltő, gyönyörű hangja.
Látom, hogy ajkuk szavakat formál, és halkan ugyan, de ők is
bekapcsolódnak: „Happy birthday, dear Pro-ho-phet, happy birthday
to you-ou.” Vakuk, kamerák zümmögése. „És még egyszer!” – kiáltja
újfent Andrew püspök, mire az ünneplők harmadszor is
rázendítenek.
Ezzel még nem ér véget az ünnepség. A színpadon szőnyegeket
terítenek le Mekka irányába. A maulanák lehajolnak, felállnak, térdre
borulnak, homlokukkal a földet érintik. A püspök mögöttük áll, két
kezét összefonva a hasán, lehunyt szemmel, imát motyogva.
Fohásza lezárásaképpen komótosan keresztet vet. Előbb van kész,
mint a muszlim papok, úgyhogy kifejezéstelen arccal maga elé
bámulva megvárja, míg amazok is végeznek.
A vendégek csámcsogva és szürcsölve fogyasztják a finom teát.
Őméltósága és a muzulmán vezetők a kalapos férfin élcelődnek.
Mint kiderül, ő kilépett az MMA-ból, és nemrég csatlakozott a
kormánypárthoz. Az egyik muszlim pap vigyorogva jegyzi meg: „Ma
Musharrafot támogatja, de ha holnap visszatér a külföldi
száműzetésből Benazir Bhutto vagy Navaz Sarif, és nyernek, ő
nyomban csatlakozik hozzájuk!” Ezen aztán mindannyian jó nagyot
nevetünk.
Ám pillanatok alatt alábbhagy a muzulmánok jókedve, amikor a
püspök vázolja az este további részére vonatkozó terveit. A város
legnagyobb kórházába készül, hogy meglátogasson három
muzulmán parasztot, három testvért. Tegnapelőtt este kiszúrták a
szemüket, ám hogy ki volt az elkövető, azt a nagy csámcsogásban,
szürcsölésben, és a maulanák riadt felhördülése miatt nem tudom
kivenni. Amikor érdeklődöm, milyen szemkiszúrásról van szó, a
püspök válasz helyett csak annyit mond, ismerjem be, hogy jól
kibabrált a muszlimokkal. Ő az egyetlen lelkipásztor az egész
kompániában, akinek eszébe jutott, hogy meglátogassa a primitív
erőszak áldozatait és vigaszt nyújtson nekik. „Gondolja – suttogja a
fülembe –, hogy ezeknek a muzulmánoknak valaha is eszébe jutna,
hogy virágot vigyenek a kórházba egy szegény, rongyos
kereszténynek?”
A maulanák nagy tanácskozásba kezdenek. A keresztény épp
arra készül, hogy az egész világ szeme előtt valami nagy jó
cselekedetet vigyen véghez. Ebből aztán igazán nem maradhatnak
ki ők sem! Megszületik a döntés: jönnek velünk.

A püspök megengedi, hogy elkísérjem. Beszállunk egy rozoga

Volkswagen kisbuszba, melynek ablakait mélyvörös függönyök
takarják. Két maulana egy kis koreai kocsival követ minket. A
harmadik robogóra pattan. Úgy száguldozunk a sűrű, esti multáni
forgalomban, mintha az áldozatok nem a kórházban várnának ránk,
hanem épp most vinnénk őket oda magunkkal a kocsiban, hogy
amennyiben lehetséges, még megmentsék az életüket. A koreai
kocsi a VW busz lökhárítójára tapad, a robogós muszlim vadul
szlalomozik az autók és a sok ezer többi kismotor között.
Félóra múlva egy lerobbant, elhanyagolt épülethez érünk, az
ablakok betörve, szemét, kóbor kutyák és macskák mindenütt, a
járdán egész családok ülnek bebocsátásra várva. Ez Multán állami
kórháza: ezer ágyával az egyik legnagyobb Pakisztánban.
Kiszállunk, és a magas, karcsú, sportos püspök már el is tűnik az
épület halljában. A hat lift közül egyik sem működik. Ám a főpap lift
nélkül is ismeri a járást. Irány a lépcső, én követem, mögöttünk a
prelátusi titkár lohol. Ő cipeli a három nagy csokor, celofánba burkolt
kardvirágot. A kövér és alacsony maulanák szuszogva, fújtatva
vonszolják fel magukat a lépcsőn. A kitört ablakokon át a sivatag
beköltözött a lépcsőházba. Átszáguldunk egy hallon: a padlót homok
és szemét borítja. Ezután berontunk egy legalább ötvenágyas
kórterembe. A sajtó – mind ott voltak az iménti születésnapi
mulatságon – már vár ránk.
Az ablakokra szerelt szúnyoghálók foszlányokban lógnak. A
férfiszemészeten vagyunk. A teremben forróság. Nyílt sebek,
rothadó hús szaga tölti meg a helyiséget. Az ágyak körül
családtagok tesznek-vesznek, táskáikból fazekakat húznak elő. Az
emberek guggolva bámulnak maguk elé. A püspök ügyel, hogy végig
mellette maradjak; a könyökömnél fogva diszkréten irányít.
Mindenütt rozsdás infúziós állványok meredeznek.
A sajtósok hada mutatja, hol fekszenek a kiszúrt szemű férfiak.
Három keskeny, rozoga ágy egymás mellett, rajtuk szürke vagy
inkább csatornazöld lepedő, melyeket láthatóan még sohasem
mostak ki – elképzelni is rossz, mi minden került rájuk az évek
során. A három testvér, Basir, Naszir és Mohamed Ramazan
munkaruhában fekszik az ágyakon. Arcukat sűrű borosta fedi, fejük,
kezük koszos, lábukon bőrkeményedés. Mindhármuk szeme csukva.
Egyikük mosdatlan kezével épp vérző, gennyedző szemét
vakargatja. Egyébként hang nélkül, mozdulatlanul fekszenek a
hátukon. Fiaik, bácsikáik, egyéb férfi családtagjaik pisszenés nélkül
ülnek körülöttük. Nők nem léphetnek be a férfikórterembe, kivéve
engem; rám úgy tekintenek, mint tiszteletbeli férfira.
Andrew püspök az egyik áldozat hasára helyez egy virágcsokrot,
majd a férfi kezét a csokor szárára fűzi. Szól, hogy álljak mellé.
Mellém, nagyjából az ágy lábához állnak a muzulmán papok. A
kamerák újra vadul vakuzni és zümmögni kezdenek. A fényképészek
utasítanak bennünket, hogy hajoljunk egyszerre az ágy fölé, majd
lekapják mérhetetlen együttérzésünk megható megnyilvánulását.
Megismétlődik a tortás jelenet, csak most nem a kés nyelére, hanem
a csokor szárára kell tennünk a kezünket. A püspök másik kezét
kenetteljesen a férfi homlokára helyezi, majd hangosan elimádkozza
a Miatyánkot urduul, közben a muszlimok a mellük előtt tartott kézzel
küldik fohászaikat az ég felé. Csak az első beteggel, a legidősebb
testvérrel váltanak néhány szót, a másik kettőnél egyetlen szó nélkül
játszódik le a jelenet.
A legidősebb testvér szipogva meséli el, mi történt. Épp arattak,
amikor rájuk rontott a klánjuk egy másik ágának tizennégy tagja, és
elvitték őket a falujukba. Ott verték és rugdosták őket. Szemükbe
valamilyen hegyes tárgyat, kést vagy csavarhúzót döftek. A látogató
családtagok nem szólnak semmit, csak kifejezéstelen tekintettel
bámulnak maguk elé; arcukról sem harag, sem undor nem olvasható
le.
Megkérdem a püspököt, mit követett el ez a három szerencsétlen,
hogy ilyen rettenetes, embertelen módon intézték el őket. Nem
válaszol, csak megjegyzi: „Itt úgy bánnak egymással az emberek,
mint a vadállatok. Még a civilizációhoz vezető út első lépéseit sem
tették meg.” Aztán felhúzza a vállát, mintha azt mondaná: látja,
nekem meg ezekkel a barbárokkal kell küszködnöm.
Ám a kegyetlenül megkínzott testvérekről szóló történet váratlanul
egészen más színezetet kap. A sajtószövetség elnöke, aki ma
délután oly szép dicshimnuszt adott elő rólam, a püspökről és a
maulanákról, folyamatosan a közelemben van. Aztán a kezembe
csúsztat egy papírt, rajta a neve és a címe. Legközelebbi multáni
látogatásomkor, ígéri, megmutatja majd a muszlim szentek sírjait,
Multán fő nevezetességét. Mindig ott terem, amikor fénykép készül
rólam. Mindenben a segítségemre lesz, duruzsolja a fülembe.
Megkérdem: „Ki követ el ilyen rettenetes őrültséget? Ki szúrja ki csak
úgy három másik ember szemét?” Mire a válasz: „Nos, a három
testvér vitában állt a család egy másik ágával egy darab föld miatt.”
Erre eszembe jut, hogy Pakisztánban minden gyilkosság és erőszak
hátterében két ok áll: vagy a vallás, vagy a földek birtoklása.
Inkvizíció és feudalizmus: ez a kettő Pakisztán pestise.
 Mint kiderül, tizenhat éve a másik ág egy tagja kiszúrta a most a
piszkos kórházi ágyakon fekvő Ramazan testvérek családjához
tartozó egyik férfi szemét. Erre a Ramazanok elkapták a másik ág
két férfi tagját, most pedig az akkor rövidebbet húzó család állt
bosszút a Ramazan-klánon. Dél-Pandzsábban, amit a püspök
„koránövezetnek” nevez, még az ősrégi szemet szemért, fogat fogért
elv alapján élnek az emberek.
A próféta születésnapjának ünnepe táján sokat szerepeltünk az
újságokban, a püspök, a maulanák és én. Mint olvastam, olyanokat
mondtunk, hogy mélységesen elítéljük a barbár szemkiszúrásokat,
és kifejtettük, hogy ha minden ember hűen követné Isten vagy Allah
tanításait, többé ilyen szörnyűségek sohasem fordulnának elő.
 A PRÓFÉTA MEGSÉRTETT SZAKÁLLA
Dr. Andrew Francisszel egy héttel multáni utazásom előtt
találkoztam először. Ez Lahoréban történt, a Centre for Legal Aid,
Assistance and Settlement (CLAAS) nevű keresztény emberjogi
szervezet irodájában, melynek a püspök az elnöke. Szervezete jogi
tanácsadást nyújt a pakisztáni blaszfémiatörvények áldozatainak. A
lahorei Apna Gahban, egy krízisotthon-féleségben a püspök és
emberei olyan keresztény lányokat szállásolnak el, akik eljöttek
otthonról. Mindannyian ugyanazon mentek keresztül: szomszédjuk,
távoli családtagjuk vagy földjük tulajdonosa arra kényszerítette őket,
hogy menjenek feleségül egy muszlimhoz, és térjenek át muzulmán
hitre. Ha sikerül megszökniük férjük családjától, onnantól fogva
semmiféle jog nem illeti meg őket. A szüleiknél, akik keresztények,
nem lakhatnak: törvény szerint muzulmánok, és a keresztények,
legyen szó akár vér szerinti gyermekükről, nem közösködhetnek
muzulmánokkal. Ha azonban a szökött lányoknak már van
gyermekük, akit szeretnének megtartani, már ismét kereszténynek
számítanak. A következmények ugyanazok: a gyerek muzulmán,
hiszen az apja is az, így keresztény anyjuk nem lehet a gyámja.
Az otthonban megerőszakolt lányokat is elhelyeznek. Legyen szó
keresztényekről vagy muszlimokról, Pakisztánban ugyanaz az
erkölcsi szabály érvényesül: az erőszak áldozatainak többé nincs
helyük sem a családban, sem a falujukban. Akár erőszakkal, akár
önként, de házasságon kívüli szexuális életet éltek, ami
megbocsáthatatlan szégyennek számít; szó szerint halálos bűnnek.
De ha nem is öli meg őket a családjuk, egészen biztos, hogy utcára
kerülnek szállás és élelem nélkül. A prostitúció mellett az egyetlen
alternatíva az Apna Gah.
Andrew püspök épp Faiszálábádból, a Lahorétól nyugatra fekvő
nagy textilvárosból érkezett. Előző nap részt vett a John Joseph
tisztelendő öngyilkossága alkalmából tartott megemlékezésen; John
Joseph volt az első római katolikus pandzsábi pap, aki a
püspökségig vitte. Ő vezette a faiszálábádi egyházmegyét.
Emberjogi aktivista volt, aki mindig a legelesettebbekért állt ki, és
elszántan küzdött a kirekesztő iszlám törvények ellen. Kétség sem
férhet hozzá, hogy a pakisztáni keresztények legnagyobb hőse;
„értünk halt meg”, mondják gyászoló hívei. Ha valaki, minden
bizonnyal ő lehet Pakisztán első katolikus szentje. A sírjai – kettő
van, az egyik a faiszálábádi katedrálisban, ahol a teste nyugszik, a
másik pedig a szülőfalujában, ahol véres ruháit őrzik – mára
zarándokhellyé váltak, ahová hívők ezrei járnak, s kérik az elhunytat,
hogy szóljon egy-két jó szót az érdekükben odafönt.
John Joseph püspök élete utolsó tíz évét az istenkáromlásról
szóló, más néven blaszfémiatörvények elleni harcnak szentelte.
Eredménytelenül.
A blaszfémiatörvényeket 1985 és 1988 között csatolta a
büntetőtörvénykönyvhöz a fundamentalista diktátor, Ziaul Hakk, és
azóta sem nyúlt hozzájuk senki, még az elnézőbb, szekuláris
muszlimok, mint Benazir Bhutto vagy Pervez Musharraf sem. A
törvények – három van belőlük – lényege a következő: akire az a
gyanú vetül, hogy káromolja a Próféta nevét vagy a Koránt,
automatikusan halálbüntetésre ítéltetik. Pakisztánban meglehetősen
könnyű dolog istenkáromlással vádolni és vesztőhelyre juttatni
valakit. Az áldozatok általában keresztények, de olykor muszlimok is
– az a közös bennük, hogy jóformán mindannyian az alsóbb
néprétegekhez tartoznak. Általában az egyik nincstelen nyomorult
mártja be a másikat – illetve csak a muszlim nincstelen tehet ilyet,
csak ő érezheti sértve magát és prófétáját, a keresztények nem
tehetik szóvá, ha valaki Istent, Isten fiát vagy épp Máriát gyalázza.
Az istenkáromlással való gyanúsítás mára az egyik
legcélravezetőbb és legegyszerűbb módszerré vált mások állásának,
házának vagy földjének megkaparintására, esetleg az ellenlábasok
politikai karrierjének megtörésére.
John Joseph öngyilkosságára Faiszálábádban hétezer keresztény
emlékezett. Közben Pandzsáb tartomány más katolikus
templomaiban is gyászmiséket tartottak. A rendőrség egész utcákat
és negyedeket zárt le. „Pakisztánban léteznek olyan militáns
muszlimok – mesélte nekem Andrew püspök –, akik a
blaszfémiatörvények kritikáját a próféta gyalázásának tekintik.”
1998. május 6-án John Joseph a Faiszálábádtól délre fekvő,
Szavihal nevű város bíróságának épülete előtt főbe lőtte magát.
Nem egészen egy héttel korábban ugyanazon épületben a bíróság a
próféta megsértése miatt halálra ítélte a huszonhat éves,
félanalfabéta fiatalembert, Ajub Maszihot.
Ajub Maszih egy Szavihal környéki faluban lakott. Szomszédja,
egy muszlim keresetet nyújtott be ellene. Állítása szerint a
fiatalember Salman Rushdie Sátáni versek című regényét dicsérte, a
prófétát pedig „Mohamed bácsinak” nevezte. Ajub tagadta a
vádakat. A szomszéd, állította, már régen szemet vetett a lakására
és kis földjére. Eddig azonban sehogy sem tudta megszerezni tőle.
Ezért most kitalálta, hogy Ajub gúnyolta a prófétát. Ennél
egyszerűbb módszer nem is létezik a másik kisemmizésére. Ajub két
évet ült börtönben, mielőtt egyáltalán foglalkozni kezdtek az ügyével.
Aztán halálra ítélték. Néhány nappal később püspöke, aki nagyon
sokat tett a fiú tisztázásáért, öngyilkosságot követett el. A főpap
abban bízott, hogy tette országos, sőt nemzetközi felháborodást
okoz, és a világ nyomást gyakorol majd Iszlámábádra, amely végre
eltörli az istenkáromlásról szóló törvényeket. Hiú remény volt. „A
püspök halála után az istenkáromlásos ügyek száma rohamosan
nőtt” – árulja el Andrew Francis.
A püspök halála Pandzsáb-szerte zavargásokat robbantott ki; a
keresztények tehetetlen dühkitörései aztán a blaszfémiatörvények
újabb megsértéséhez, és újabb bírósági ügyekhez vezettek. Az
egyik tüntetésen leesett a falról egy kis trafik világító cégtáblája, az
arra járó fiúk megtaposták a földön, amivel „istenkáromló
cselekményt” követtek el. A táblán ugyanis – egy cigarettareklám
mellett – a Koránból vett két idézet is szerepelt, így a tábla földre
dobása és megtaposása halálbüntetést vont maga után. A
negyvenöt éves Rajah Masihot (a keresztények többségét Masihnak
hívják, ami Messiást jelent), a hat gyermeket nevelő utcaseprőt is
elfogták, amikor az üzlet mellett állva – egyébként ott lakott – nézte,
amint a tábla a földre hull. Később életfogytiglani börtönre ítélték.
Három évvel John Joseph püspök öngyilkossága után a lahorei
bíróság megerősítette Ajub halálbüntetését. Csak akkor mentették
fel, amikor ügye végre az iszlámábádi legfelsőbb bíróság elé került.
Ajub Masih újra szabad ember volt. Csakhogy közben a szomszédja
elfoglalta a házát és a földjét, és átíratta a nevére, a rabtársai
többször is megpróbálták megölni, a családját elüldözték a
falujukból, a szélsőséges muszlimok pedig törvényen kívülinek
nyilvánították, akit bárki megölhet. Ajub Masih ilyen körülmények
között nem élhetett tovább Pakisztánban. Andrew püspök és a
CLAAS segítségével menedékjogot kapott az Egyesült Államokban,
ahol ottani katolikusok veszik majd a szárnyaik alá. De Amerika is
rémálom lesz számára: írni-olvasni alig tud, egy pandzsábi
nyelvjáráson kívül más nyelven nem beszél, semmiféle képzettsége
nincs, és a családja sem lesz ott vele. A szülei öregek és gyengék,
dolgozni már nem tudnak, másik fiukat nyomorékra verték Ajub
letartóztatásakor, így ő sem tud a szülőkről gondoskodni. Abból kell
megélniük, amit a nem éppen gazdag pakisztáni katolikus egyház
olykor juttat nekik.
John Josephtől Andrew Francis vette át a fáklyát, aki, ha nem is
olyan kemény, mint elődje, azért megállja a helyét. Egyetlen komoly
eredményről tud beszámolni, ha az istenkáromlásról szóló törvények
kerülnek szóba, mely Pervez Musharrafnak, a nyugat (iszlám)
terrorizmussal szembeni szövetségesének nevéhez fűződik: míg
korábban minden ilyen ügyben automatikusan halálbüntetés járt az
„elkövetőnek”, ma már börtönbüntetés is lehet az ítélet. A
fundamentalista jogtudósok természetesen ellenzik a döntést. A
blaszfémiatörvények, érvelnek, az iszlám törvényhez tartoznak,
márpedig az nem ismeri az életfogytiglani szabadságvesztés
fogalmát, kizárólag a halálbüntetést. És ami az iszlám törvényekben
áll, az szent, hiszen az magától Allahtól származik; az emberek nem
bírálhatják felül Allah szavát.
A CLAAS lahorei irodájában a püspök a blaszfémiatörvények
néhány egyéb áldozatával találkozik. Köztük van Rasida Bibi, egy
apró, majdnem szénfekete, rendkívül félős és csendes asszony.
Haját és arcát teljesen eltakarja dupattája. Ő Rajah Masih felesége,
akit, emlékszünk, a reklámtábla megszentségtelenítéséért ítéltek el.
Férje letartóztatása után Rasidának hat gyermekével együtt el kellett
költöznie otthonról: a helyi muszlimok pokollá tették az életét.
Gyerekei közül csak ketten találtak munkát: egyikük
kerékpárszerelő, a másik kifutófiú lett. Rasida néha kap pénzt a
CLAAS-tól, hogy élelmiszert vásárolhasson.
 Egy másik áldozat, Rasid Masih megmutatja a saját, és testvére,
Szelim vadonatúj útlevelét; zöld könyvecske, a borítóján fehér betűs
felirat: Islamic Republic of Pakistan. A két testvér katolikus, és
menekülniük kell. Szelim bujkálni fog, míg biztonságban el nem
hagyhatják az országot. Az Egyesült Államokban kaptak
menedékjogot, és most, miután az útlevelük rendben elkészült, már
megvásárolhatják repülőjegyeiket, majd nemsokára távozhatnak az
országból. Négy évig ültek előzetesben istenkáromlás vádjával, négy
éven át vártak a tárgyalásukra. Végül felmentették őket, de négy év
elveszett az életükből. És még mennyi minden! Falujukba nem
térhetnek vissza: ott az ítélettől függetlenül istenkáromlóként
tekintenek rájuk, márpedig az ilyen emberek megölése minden
muszlim kötelessége. Az ő előéletükkel útlevelet szerezni sem volt
egyszerű. De az egyház „barátainak” és a megfelelő hivatalnokok
zsebébe csúsztatott tömött borítékoknak hála, az ilyen ügyek
Pakisztánban valamiképpen mégiscsak elintézhetők.
Rasid testes, magas, ősz hajú és nagy bajuszú férfi. Szelimmel
együtt egy kis fűszerüzletet vezetett a falujukban. Noha egyszerű
ember, meglepően tájékozott és művelt, angolul is meglehetősen jól
beszél. Andrew püspök szerint valószínűleg épp tudása és
műveltsége lehetett szálka a többi falubeli szemében, és ezért
vádolták meg istenkáromlással a testvérével együtt. A muszlimok,
magyarázza a püspök, gyakran képtelenek elviselni, ha egy
keresztény valamiben jobb náluk.
Rasid és Szelim letartóztatásának előzménye egy fagylalt volt. A
fagylaltárus kocsijával csilingelve, csörömpölve vonult végig a falu
főutcáján. Szelim megállította, és kért egy gombóc fagylaltot. Mire az
árus így szólt: „Hozd ide a kanaladat meg egy tányért, én a
magaméval nem szolgálok ki keresztényeket.” Erre odalépett a
széles vállú Rasid, és megkérdezte: „Miért nem árulsz fagylaltot a
keresztényeknek?” Veszekedni kezdtek, és Rasid állítása szerint az
árus végül ütlegelni kezdte őket. Rasid és Szelim visszaütött.
Néhány nappal később a rendőrség jött értük: a prófétára tett
káromló megjegyzéseik miatt perelték be őket.
Rasid és Szelim mindvégig tagadták a vádakat. A perben a tanúk
nem tudták bizonyítani, hogy a testvérek elkövették volna az
istenkáromlást, így szabadlábra helyezték őket. Közben a családjaik
már rég elköltöztek a faluból. A faluban lévő kis darab földjüket, mely
mindig anyagi biztonságot jelentett számukra, elvették a muszlimok,
ahogyan a házukat és a boltjukat is. „Az ellenünk megfogalmazott
vádak után így sem, úgy sem tudtuk volna eladni őket – vigasztalja
magát Rasid. – Senkinek sem jut eszébe, hogy pénzt adjon egy
istenkáromlónak, függetlenül attól, hogy a bíró kimondta, szó sem
volt istenkáromlásról.” Megígérték nekik, hogy amint munkát találnak
Amerikában, családjuk azonnal követheti őket.
A két testvér még egész könnyen megúszta. Néhány hónappal
korábban Lahoréban egy férfit, akit épp felmentett a bíróság az
istenkáromlás vádja alól, a nyílt utcán, a bíróság épülete előtt lőttek
agyon. Egy évvel azelőtt egy férfi, akit ugyancsak felmentettek,
hazatért pandzsábi falujába. Amint betette a lábát a településre, egy
muzulmán pap által feltüzelt, megvadult tömeg azonnal meglincselte.
Korábban egy fanatikus muszlim egy bírót gyilkolt meg, mert az egy
másik hasonló ügyben felmentette a vádlottat. Ugyanebben az
időben az istenkáromlás miatt halálra ítélt Juszaf Alit ölte meg egy
cellatársa, egy dzsihádista, akit azért ítéltek el, mert hat évvel
korábban feladatának érezte, hogy meggyilkoljon egy – szerinte –
hitehagyott muzulmánt. A gyilkos családja Juszaf Ali megölése után
kegyelmet kért a férfinak, hiszen jó cselekedetet vitt véghez azzal,
hogy elpusztította az istenkáromló Alit – érveltek.
2002. november 5-én a Pesavártól nem messze fekvő Novsera
környékén egy rendőr halálra vert egy férfit azért, mert előzőleg
valakitől azt hallotta, hogy az gúnyt űzött a Koránból; igaz, utólag
már senki sem emlékezett, mit is mondott vagy tett pontosan.
Musharraf elnök a New York-i World Trade Center elleni merénylet
után ígéretet tett, hogy megreformálja az istenkáromlásról szóló
törvényeket. Ezzel meg akarta előzni, hogy az, aki megvádol valakit,
személyes hasznot húzzon a megvádolt személy elítéléséből. A terv
szerint a jövőben egy egyszerű civil nem vádolhatott volna meg
valakit – ezt csak alapos vizsgálat után az ügyész tehette volna meg.
Ám még ez a szerény változtatás sem valósulhatott meg a
fundamentalista pártok harsány és dühödt ellenállása miatt. A terv
hamvába holt. A jövőben, a politikai életben egyre nagyobb szerepet
betöltő fundamentalistákkal bizonyára nem várható a helyzet
javulása.
„A függetlenség 1947-es kikiáltása és az első blaszfémiatörvények
1985-ös bevezetése között – mondja Andrew Francis – egyetlen
keresztényt sem ítéltek el az iszlám hit megsértése miatt. Azóta
viszont tömegével születnek az ítéletek.”
Az istenkáromlásról szóló törvények jelzik Pakisztán egyre
aggasztóbb fejletlenségét, a társadalmi állapotok rohamos romlását.
A keresztények, akik a muszlimokhoz és a hindukhoz hasonlóan
őslakosok az országban, egyre inkább nemkívánatosak az Iszlám
Köztársaságban, nem tekintik őket „valódi pakisztáninak”, saját
hazájukban nem védik őket törvények, íratlan szabály, hogy a
hadseregben nem tölthetnek be magas pozíciót, ahogyan az
oktatásban sem juthatnak professzori rangig. Ugyanez vonatkozik a
még mindig Pakisztánban élő, maroknyi hindura és szikhre. A 145
milliós országban bizonyos népcsoportoknak nem is engedik, hogy
részt vegyenek a társadalom jobbításában, a fejlődés
elősegítésében.
Az istenkáromlásról szóló törvények nemcsak a keresztényeket
sújtják, hanem egyes muszlimokat is, például az ahmadikat. Az
ahmadik muzulmánnak tekintik magukat, de a többségtől eltérően
abban hisznek, hogy nem Mohamed volt az utolsó próféta. Már azzal
törvényen kívül helyezik saját magukat, hogy magukat muzulmánnak
nevezik, a többséghez hasonlóan mecsetben imádkoznak, és a
Koránt tekintik szent könyvüknek. Az alkotmányban is szerepel,
hogy az ahmadik nem tekinthetők muzulmánnak. Márpedig a
magukat muzulmánnak nevező nem muzulmánokat az állam üldözi,
a rájuk vadászó dzsihádisták pedig lehetőség szerint megölik őket.
Nemrég az egyik fundamentalista vezető bizonyítékkal állt elő annak
alátámasztására, miért nem lehetnek muzulmánok az ahmadik. A
szekta alapítója, állította a fundamentalista vezető, annak idején azt
mondta, hogy beszélt az angyalokkal. És hogy milyen nyelven?
Angolul, derül ki a szektaalapító régi történeteiből. Márpedig ez a
fundamentalista vezér szerint maga a csalás bizonyítéka: hiszen
mindenki tudja, hogy Allah és angyalai kizárólag arabul beszélnek.
 Az összes blaszfémiával kapcsolatos ügy közül a legelképesztőbb
dr. Junnasz Sejk, egy középosztálybeli muzulmán esete. Dr. Sejk
orvos, és a ravalpindi Homeopátiái Egyetem tanára. 2001 nyarán
halálra ítélték istenkáromlásért egy olyan esztelen, a logikával és a
történelmi tényekkel szemben álló érvelés alapján, amelyen
legszívesebben kacagna az ember, ha a pakisztáni állam nem
gondolná véresen komolyan a dolgot.
A vád szerint dr. Sejk egy óráján a következő sértéseket
fogalmazta meg: Mohamed próféta negyvenéves kora előtt nem volt
muszlim (hiszen csak ez után kapott kinyilatkoztatásokat); a próféta
negyvenéves kora előtt nem volt körülmetélve; a próféta szüleit nem
muzulmánként temették el, mivel azelőtt meghaltak, hogy fiuk
megkapta volna a kinyilatkoztatásokat.
Fanatikusok egy csoportja, akik az egyik diáktól értesültek a
doktor szavairól, úgy ítélték meg, hogy bemocskolta a próféta nevét.
Miközben dr. Sejk szavai teljesen egyértelműen igazak: Mohamed
nem lehetett muszlim, amikor az iszlám még nem is létezett; az
iszlám ugyanis az után született, hogy Mohamed valamiféle
transzban találkozott az arkangyallal, aki – természetesen arabul –
lediktálta neki az egész Koránt.
Dr. Sejk azt is mondta, hogy Mohamed, mielőtt muszlimmá vált,
nem távolította el testszőrzetét. Létezhet őrültebb indok, amiért egy
állam el akarja venni egy polgára életét, mint az, hogy az illető
állítása szerint egy ezerötszáz évvel korábban élt ember bizonyos
korában nem epilálta a fanszőrzetét?
A CLAAS minden évben megjelentet egy kiadványt, melyben
felsorolják az aktuális istenkáromlásos ügyeket. Alább álljon néhány
közülük a teljesség igénye nélkül.
Karacsiban börtönbe zártak egy textilgyárost, mert lepedőire a
próféta nevét nyomtatta.
Szellemileg súlyosan sérült férfiak és nők azért nyomorognak
túlzsúfolt cellákban, mert Istennek vagy a Prófétának képzelik
magukat. Akad persze olyan őrült is, aki azt hangoztatja, hogy ő
Jézus, de ez nem büntetendő cselekedet.
Egy férfit letartóztattak istenkáromlás miatt, mert egyszer ráült egy
falinaptárra, melyről később kiderült, hogy a Koránból vett idézeteket
tartalmaz.
Egy iskolai takarítót azért vettek őrizetbe, mert eltépett néhány, a
földön heverő papírt, melyeken, mint később kiderült, ugyancsak
Korán-idézetek szerepeltek.
Az istenkáromlásos vádakat politikai ellenfelek kiiktatására is
használják. Ha valaki csak kiejti a próféta vagy Korán szót,
megnézheti magát. Rukszána Bunjad, Mianváli önkormányzati
képviselőnője, és kerülete, a Pandzsáb és a North West Frontier
Province határán fekvő terület ismert emberjogi aktivistája egyszer a
következőt találta mondani egy előadásában a pakisztáni
demokráciáról: „Ha azt szeretnénk, hogy hazánkban valaha gyökeret
eresszen a demokrácia, legalább annyira kell tisztelnünk az
alkotmányt, mint a Szentírást.” Szavaival telibe talált.
A termet betöltötték a felháborodott bekiabálások, melyek az azon
a vidéken befolyással rendelkező fundamentalista párt, a JUP
tagjaitól származtak: micsoda dolog, üvöltötték a hallgatóság dühödt
tagjai, hogy Rukszána egy lapon említi az emberek által készített
törvénykönyvet az Allah által diktált könyvvel!
Rukszána erre riadtan védekezett, hogy ő muzulmán, és hisz
Mohamed utolsó prófétaságában valamint a Szent Koránban, mint
az iszlám egyetlen igaz könyvében. Senkit nem állt szándékában
megsérteni, magyarázta, de ha mégis megtörtént, azért őszintén
elnézést kér. Megbocsátás helyett fundamentalisták egy csoportja
feljelentette. Nagy szerencséjére annyit megengedtek neki, hogy, nő
lévén, ne a börtönben, hanem házi őrizetben várhassa ki a
tárgyalást. Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatja el a házát: a rendelet
nyomatékosításaképpen az alpolgármester összetrombitált egy
sajtótájékoztatót, melyen bejelentette, hogy létrehozott egy brigádot,
mely minden egyes utcán megjelenő istenkáromlót (így
természetesen Rukszánát is) helyben kivégezhet.
A Rukszánaval szembeni fellépésben kétségkívül szerepet játszott
az a támadás is, melyet az aktivistanő nem sokkal korábban az
alpolgármester ellen indított. A férfi a lakók tiltakozása ellenére
különféle vállalkozók segítségével egy új utat fektetett le Mianváli
egyik negyedében. Ennek érdekében házakat, üzleteket, műhelyeket
ürítettek ki, majd tettek a földdel egyenlővé. A lakók és az
üzlettulajdonosok semmiféle kárpótlást nem kaptak, senkit sem
érdekelt, hol találnak maguknak új lakást, illetve új boltot, műhelyet.
Rukszána fellépett az igazságtalanság ellen, és még a polgármestert
is megnyerte támogatóként. Hogy utóbbi hogyan viszonyul a
blaszfémiatörvényekhez, azt nem tudni.
A rémisztő istenkáromlásos ügyekben a muszlimoknak még a
keresztényeknél is kilátástalanabb szerep jut. A fundamentalisták
szemében ugyanis a keresztényeknek talán még jut hely ezen a
világon – maga a Korán is kimondja, hogy a keresztények olyan
emberek, akik még nem látták meg az iszlám fényességét –, de az
istenkáromló és kitért muszlimokkal szemben nem ismernek
kegyelmet. Erre, állítják, maga a próféta szólította fel őket. Ráadásul
a keresztények a CLAAS-on keresztül ügyvédekhez, mégpedig
keresztény ügyvédekhez juthatnak, akik nagy jártasságra tettek szert
az istenkáromlással kapcsolatos ügyekben. A muszlimokat
ugyanakkor nem segítik specialisták az ellenük folyó eljárások során.
Nem sokkal azután, hogy Lahoréban és Multánban találkoztam
Andrew püspökkel, e-mailt kaptam tőle, melyben megírta egy észak-
pandzsábi nő, Irsad Bibi történetét. Irsad egy boltban szóváltásba
keveredett egy maulanával, egy muzulmán pappal. A férfi azonnal
átrohant a rendőrségre, és jegyzőkönyvet vetetett fel, melyben azt
állította, hogy a nő a veszekedés hevében sértő szavakat mondott a
szakállára. Mivel az ő szakálla egészen pontosan a próféta
útmutatásai szerint van nyírva, ez olyan, mintha Irsad Bibi magát
Mohamedet és az ő szentséges szakállát sértette volna meg.
A tárgyaláson Irsad Bibit három keresztény ügyvéd védte. A
maulanát egy csoport fundamentalista kísérte el. Ez utóbbiak
dühödten követelték a bíróságtól, hogy azonnal indítson tárgyalást a
nő újabb istenkáromlásával kapcsolatban is: nem elég, hogy Bibi
gyalázta a próféta szakállát, még azzal is megsérti és megalázza az
egész iszlám világot, hogy muzulmán létére keresztény ügyvédek
védik. A muszlimok közti ügyekbe, állították, a keresztényeknek nem
lehet beleszólásuk. A keresztény ügyvédek erre, tudván, hogy
Pakisztánban úgysincs esélyük a muszlimokkal szemben, a
tiszteletdíjukat is veszve hagyva elhagyták a tárgyalótermet.
Távozásuk előtt azt javasolták védencüknek, kérjen bocsánatot a
paptól, és ajánljon fel pénzbeli kártérítést. A nő így is tett, mire a pap
visszavonta a feljelentést.
Egész Pakisztánban csupán két muzulmán ügyvéd akad, aki
elmeri vállalni az istenkáromlásos ügyek muszlim vádlottjainak
védelmét; mindketten nők, ráadásul testvérek: Aszma Jehangir és
Hina Jilani. Hosszú évek óta tagjai a Human Rights Commission of
Pakistan elnökségének. Végül a két nővér vállalta el Rukszána
védelmét is.
Akármi lesz is a vége, akár elmarasztaló, akár felmentő ítélet
születik, Rukszána örökre elfelejtheti politikai karrierjét, és szociális
munkát sem igen végezhet többé: a zelóták mindig lesnek majd rá,
mikor döfhetnek tőrt a szívébe. (Dr. Junnasz Sejket időközben
felmentette a legfelsőbb bíróság. A bíró a bizonyítékok hiányára
hivatkozott.)
 IGAZSÁGTALANSÁG DEREKÁBÁDBAN
Majdnem ötven fok van, amikor hirtelen letérünk a Multán felől
jövő aszfaltútról, és közvetlenül az Indus előtt behajtunk a sivatagba,
egy keréknyomot követve. A homok vakítóan fehér. Itt nem olyan
kopár a sivatag, mint Szaúd-Arábiában: a homok egyhangúságát
mindenfelé csenevész növények törik meg. De ezek sötétzöldje
valahogyan még kietlenebbé teszi a sivatagot: a növények az
embereket és az állatokat is mérgezik.
Úgy tíz kilométer után kocsink heves rázkódásba kezd a mélyen
kivájt keréknyomban, és megérkezünk egy kis porfészekbe. Néhány
viskó. Egy-két kecske. Néhány gyermek, hajuk rasztába ragadt
össze a homoktól és a kosztól. Ez a Derekábádot alkotó kilenc kis
házcsoport egyike, melyet alapítójáról, a pakisztáni páterről, Derek
Miszkvitáról neveztek el.
Derek páter a nemzetgyűlés tagja volt, és a pakisztáni
keresztények jogaiért küzdött; a keresztények száma becslések
szerint 13 millió fő a teljes lakosság 147 milliójához képest. Derek
páter harminc évvel ezelőtt kapta meg ezt a sivatagdarabot az akkori
autokrata miniszterelnöktől, Zulfikar Ali Bhuttótól. A páter
szerzeményén településeket hozott létre a pakisztáni társadalom
legszegényebb és legelesettebb tagjai, a római katolikus
földművesek és huhrák (utcaseprők) számára; utóbbiak azok a
férfiak, nők és gyermekek, akik az utcák és terek seprését, a
szemétszállítást, az elpusztult állatok eltakarítását és az emberi
ürülék összeszedését végzik.
Ezek az emberek már akkor társadalmon kívülinek számítottak,
amikor dédszüleik még hinduk voltak. A 19. század végén és a 20.
század elején tömegesen térítették meg őket többek közt holland és
flamand kapucinus misszionáriusok, ám ez mit sem változtatott
helyzetükön. Derek páter hitte, hogy sikerülhet véget vetnie a
kasztok, osztályok és társadalmi csoportok közti elkülönülésnek,
amit mindaddig sem az iszlám, sem a kereszténység nem tudott
megszüntetni. Sivatagi területeit egyenlő méretű parcellákra
osztotta, és odahívta az utcaseprőket és a nincstelen földműveseket,
hogy tegyék termővé és műveljék meg a földet. Nagylelkű barátja,
Bhutto azt ígérte neki, hogy, ha az új lakók tíz éven át ingyen
művelik a földeket, tulajdonossá válhatnak.
A pakisztáni iszlám társadalom számkivetettjei százszámra
özönlöttek a később Derekábádnak keresztelt területre. Általában
csak a rajtuk lévő ruhát, egy matracot és egy lábost hoztak
magukkal. Gyalog vagy rozoga szamárfogaton érkeztek, reménnyel
telve. Szebb életről álmodoztak. Arról, hogy nemsokára saját földjük
lesz. Olyanok voltak, mint Steinbeck Érik a gyümölcs című
regényének szereplői, akiket az éhség és a szegénység Kaliforniába
űzött, hogy ott földművesek és narancstermesztők legyenek. Saját
kis házról, apró földről és iskolákról álmodoztak. Az Érik a gyümölcs
szereplőinek nem sikerült. És a Derekábádba érkező
szerencsétleneknek sem.
Az itt élők mind a mai napig ugyanúgy tengődnek, ugyanolyan
jogfosztottan élnek, mint őseik. Derek páter elmenekült az országból,
miután Bhuttót felakasztotta ellenlábasa, a militáns fundamentalista
diktátor, Ziaul Hakk. Az ötezer telepesből mára ezren maradtak.
A még itt tengődők közül néhányan összegyűltek az egyik
házcsoport egyetlen fája alatt, a templom előtt, mely olyan picike,
mint egy kerti fészer egy holland kisvárosban. Mesélnek a kutakról,
amelyeket ástak, a gabonáról, amit vetettek. De a talajvíz rossz
minőségű, ráadásul egyre csökken a szintje, és az esők is
elmaradnak. Egyre rosszabb a termés. A vetőmagra, a szivattyúkat
hajtó üzemanyagra és a műtrágyára felvett kölcsönök egyre csak
gyarapodnak.
Ám a legrosszabb, mondják, mégiscsak az, hogy a pakisztáni
állam átverte őket. A föld sosem került a tulajdonukba.
Egyszerűen ellopták alóluk. A környék politikusai és gazdag
üzletemberei megvesztegették a hivatalnokokat, és nemes
egyszerűséggel a saját nevükre íratták a területeket. Hogy miért volt
szükségük erre a földre, azt az itt lakók sem tudják. Feltételezésük
szerint a területekre kormányzati kölcsönöket kapnak, hogy
művelhetővé tegyék őket, amit persze sosem fognak megtenni. Csak
a kölcsönre fáj a foguk, amelyet, köszönhetően befolyásos
barátaiknak, sohasem kell majd visszafizetniük.
 Ez a legtisztább korrupció. Nemcsak a derekábádi parasztokat
teszi tönkre, lassan egész Pakisztán végét jelentheti. A földrablók
megvették a rendőrséget, amely megakadályozza a parasztokat,
hogy betakarítsák a termést. Aki mégis megpróbálja, azt a rendőrség
tolvajként kezeli, mondván, a föld nem a parasztok tulajdona, hiszen
erről semmiféle papírt nem tudnak mutatni.
A parasztok panaszkodnak: „Ha nem tudjuk eladni a gabonát,
képtelenek leszünk visszafizetni a kölcsöneinket.” Miközben
Pakisztánban mindig a jobbágyok és szegényparasztok húzzák a
rövidebbet, épp ők azok, akiken kegyetlenül behajtják a
tartozásaikat. Az egyik paraszt sírva meséli, hogy nemrég hetekig
tartották fogva egy cellában. A rendőrök addig verték, míg eltört a
lába. Egy társát, aki megpróbálta eladni a termést, a rendőrség
szintén elfogta, és még a kislánya temetésére sem engedték haza. A
kislányt veszett kutya harapta meg, rettenetes halált halt.
A parasztok dühödten hadarva vágnak egymás szavába, amikor
valaki megemlíti a rendőrök keresztényekkel szembeni hozzáállását.
Ezerszer hallották már: „Keresztények vagytok, márpedig a
keresztényeknek semmi keresnivalója nincs Pakisztánban.
Takarodjatok ebből a faluból!”
Hinduként páriák voltak, keresztényként ugyanolyan páriák a saját
hazájukban: az ország, ahol évszázadok óta élnek, egyszerűen
kiköpi őket magából.
Akármit tesznek, egész életükben, örökre társadalmon kívüliek
maradnak.
 MINDENKI DZSIHÁDISTA
Noori úr azt mondja, mind dzsihádisták vagyunk. Ő maga biztosan
az; de szerinte én is az vagyok. Mindketten a pakisztáni
keresztényeket sújtó szegénység, analfabetizmus és diszkrimináció
elleni szent háborúban harcolunk, és küzdünk a gyermekmunka
ellen. Noori úr még fiatal, úgy harminchárom éves lehet, és ő a
Pakisztáni Szociális, Jóléti és Emberjogi Tanács szijalkoti
részlegének vezetője. Foglalkozására nézve egyébként ékszerész.
Szijalkotban gyártják a világ futball-labdáinak háromnegyedét,
valamint a legtöbb sebészeti eszközt. A város az északi
Pandzsábban van, épp a pakisztáni-indiai határon. Noori úr
korábban egy madraszában, azaz korániskolában tanult, és kívülről
tudja a szent könyvet. Később egyszerű középiskolában folytatta
tanulmányait. Saját szórakoztatására más vallások
tanulmányozásával is foglalkozik. Az iszlámban és a
kereszténységben, mondja, egyetlen ember boldogsága az egész
emberiség boldogságát jelenti. Más szóval: ha meg akarjuk
változtatni a világot, mindenekelőtt magunkat kell megváltoztatnunk.
Noori úr teljesen levesz a lábamról. Hogy lehet Pakisztánnak
ennyire rossz híre a világban, amikor ilyen csodálatos emberek
élnek benne? Noori úr csupa jó szándék, és, mint a jó emberek
általában, az „élni és élni hagyni” elv híve. Természetesen nagyon
megrendíti a dolgozó gyermekek sorsa. Szijalkotban több ezer
gyerek dolgozik. Bőr focilabdákat varrnak, orvosi eszközöket
készítenek. A gyerekmunka, véli Noori úr, egyszerre kínos és
égbekiáltó jelenség. Szijalkot 1998-ban elvesztette az Adidas
megrendelését a franciaországi vébé labdáinak gyártására, nemrég
pedig az amerikai óriáscég, a Johnson and Johnson vont vissza egy
hatalmas, orvosi műszerek gyártásáról szóló megbízást. Az ok
mindkét esetben ugyanaz volt: a gyártók nem tudtak garanciát
vállalni arra, hogy nem dolgoztatnak gyerekmunkásokat.
Az elnökség mind a kilenc tagja velünk tart, amikor Noori úr és én
meglátogatjuk azon 272 szijalkoti falu egyikét, melyek részt vesznek
egy nagy projektben; ennek célja, hogy öt éven belül az összes ott
élő gyerek bekerüljön az oktatási rendszerbe. Noori úr és szervezete
meg van győződve arról, hogy minél több gyerek tanul, annál kisebb
lesz a szegénység és annál kevesebb a gyerekmunka.
Az iskolába csak fiúk járnak. Az iskolaépület kicsi, a termeknek
nincs ablaka, nincs bennük villanyvilágítás, sem padok. Az épületet
már évek óta nem használják. Az iskolásfiúk az udvaron ülnek,
háromlábú állványokon álló táblák körül, egy hatalmas fa
koronájának árnyékában. A fa alatt most ott ül az iskola tizenkét tagú
vezetősége is: ők a projekt lelke. Mind tekintélyes férfiak a faluban,
akik a tanév kezdetén házról házra járva győzködik a szülőket, hogy
jobb, ha iskolába küldik gyermekeiket, mint ha dolgoztatnák őket. Ha
egy gyerek kimarad az iskolából, két nap múlva mozgósítják az
elnökséget, hogy visszacsalogassák az elcsatangolt diákot.
Igencsak meglepő, hogy Pakisztánban, ahol mindennek ára van, az
iskolavezetőség kizárólag meggyőzéssel, nem pedig pénzzel operál.
Előretolnak három tizenkét éves fiút. Lehajtott fejjel, suttogva
mesélik, hogy már nem volt kedvük iskolába járni. Egyikük elment
focilabdát varrni, a másik egy autószerelő-műhelybe, a harmadik a
szabóhoz. De minden áldott nap megjelent a munkahelyükön valaki
az iskola vezetőségéből, és elmagyarázta nekik, hogy később,
kezükben az általános iskolai bizonyítvánnyal sokkal jobban fizetett
állást találhatnak majd maguknak.
A projekt három évvel ezelőtti beindulása óta az öt és hét év
közötti gyerekek majdnem száz százaléka jár iskolába, mondja Noori
úr. Az idősebbek között az iskolaelhagyók arányát ötvenről
harmincnyolc százalékra szorították vissza. A tervek szerint három
év múlva egyetlen gyermek sem hagyja majd abba idő előtt az
iskolát. Erre komoly remények vannak, véli Noori úr, mert a
faluközösség magáénak érzi az ügyet, és manapság úgy küzdenek
az analfabetizmus és a gyermekmunka ellen, mint a legelszántabb
dzsihádisták.
 SZEX ÉS DROG PESAVÁRBAN
Lassan vége a monszunidőszaknak. A pesavári börtön sötét, női
részlegében nedves és fojtóan forró a levegő. Gulnaz a döngölt
padlón ül, hátát a barakk magas kapujának vetve. Arcbőre
hamuszürke. Meredten nézi az ocsmány falakról pattogzó meszet.
Gulnaz még gyerek volt, amikor hozzáment egy hozzá hasonlóan
tanulatlan cipészhez. Sok gyereket szült a férfinak, de csak három
maradt életben. Gulnaz nem számolta, hány évig tartott a
házasságuk, de elég sokáig, mígnem egy szép napon a cipész ki
nem űzte a házából. „Kitagadlak!”, kiáltotta háromszor, ami az iszlám
szabályai szerint azt jelenti, hogy elvált az asszonytól. A nő soha
többé nem láthatta a gyerekeit, és ahányszor megpróbált a
közelükbe férkőzni, volt férje elkergette, szidalmazta vagy alaposan
megverte.
Gulnaz egyik bácsikája, igaz, nem szívesen, de szorított egy kis
helyet az asszonynak a házában. Csak kolonc volt a férfi nyakán,
egy újabb éhes száj, ráadásul nem csekély veszélyt jelentett a
háziakra nézve: egy kitagadott asszony olyan, mint egy robbanásra
váró bomba. Szenvedélyessége és a benne tomboló vágy komolyan
csorbíthatja a család tekintélyét, és jelentősen csökkentheti a
kiházasítandó leánygyermekek házasságpiaci értékét.
Végül nagybátyja egyik ismerőse hajlandó volt magához venni
Gulnazt második feleségnek. Tulajdonképpen szolga lett, aki csak
élelmet és ruhát kapott urától, aki cserébe akkor és annyit
szeretkezhetett vele, amikor és amennyit csak akart.
Gulnaz nemsokára gyermeket szült második férjének, egy
kislányt. Erre hirtelen újra megjelent a színen a cipész. Volt feleségét
zinával, azaz házasságtöréssel vádolta, és azt állította, hogy még
nem váltak el. És kell-e ékesebb bizonyíték az asszony
házasságtörésére, mint a gyermek, akinek épp most adott életet? A
cipész feljelentette az asszonyt, Gulnazt pedig letartóztatták. A
hudúd-rendeletek alapján vették őrizetbe: ezek a dekrétumok a
Koránban szereplő, tizennégy évszázados szabályokon alapulnak.
Az úgynevezett, egyébként a pakisztáni törvények közé is felvett
hudúd-rendeletek a házasságtörő vagy bujálkodó asszonyt
korbácsütésekkel büntetik. Egy ideje a korbácsolás megszűnt,
úgyhogy a házasságtörő asszonyokra hosszú börtönbüntetés vár.
A dekrétumokat 1979-ben Ziaul Hakk, a rettenetes
tábornokdiktátor vezette be újra Pakisztánban. Ő találta ki, hogy
Pakisztánból iszlám államot csinál. Jellemző az iszlám és az állam
összeolvasztására, hogy a folyamat mindig a nők és a kisebbségek
elnyomásával kezdődik. Az ostorozást nem alkalmazzák, de a zina
alapján elítélt nők komoly börtönbüntetésre számíthatnak.
A mohamedán törvények szerint a nők és a kisebbségek mind
alárendelt embernek számítanak. A nő státusza rendkívül
egyszerűen megfogalmazható: először az apja, majd házastársa
tulajdona. A pakisztáni iszlám köztársaságban olyannyira megvetik
és lenézik a nőket, hogy egy bosszúvágyó férj vagy apa minden
további nélkül hosszú évekre börtönbe zárathatja feleségét vagy
lányát a zina alapján.
Gulnaz nem érti, milyen bűnt követett el. A cipész kitagadta.
Réges-rég lejárt az előírt három hónap várakozási idő, amikor
újraházasodott. Ám a pakisztáni polgári törvények szerint Gulnaz
hivatalosan még mindig férje házastársa volt. A törvény kimondja,
hogy a válás csak akkor érvényes, amikor a férj bejelenti felesége
kitagadását az anyakönyvi hivatalban. A törvényben nem szerepel
határidő ennek megtételére. Csak annyi van benne: amint
lehetséges. Érthetetlen rendelkezés, mely teljes mértékben a férj
kénye-kedvére bízza a házasság lezárásának módját és idejét. Sem
Gulnaz, sem a nagybátyja, sem annak barátja nem gondolt arra,
hogy utánanézzen, vajon a férj hivatalosan is érvényesíttette-e a
válást, miután elküldte feleségét. Nem túl iskolázott emberek, alig-
alig értik az őket körülvevő világot. A cipész viszont bosszúszomjas
ember. Nem elég, hogy nem vétette nyilvántartásba a válást, volt
feleségét még börtönbe is juttatta a hudúd-törvények alapján,
melyek szerint az asszony a bigámia és a házasságtörés bűnét is
elkövette.
Engedélyt kaptam a hatóságoktól, hogy egy napot egy női
barakkban töltsek. Rengeteg formanyomtatványt kellett kitöltenem,
aláíratnom, lepecsételtetnem hozzá, de végül alig két hónapot kellett
várnom, hogy bejuthassak a börtönbe. Úgy értesültem, hogy a
Pesavárban, ebben a pakisztáni-afganisztáni határon lévő városban
raboskodók nagy része kábítószerügyletek miatt tölti büntetését. Ám
mint kiderült, ez csak a férfi rabokra vonatkozik. Az itt őrzött nők
zöme „könnyű erkölcsei” miatt került ide. Afzaal Bibit, akivel hosszan
beszélgettem, a zina miatt csukták le. A zsúfolt barakkban nyomorgó
hetvennyolc nő közül hetven a zina, házasságtörés vagy
erkölcstelen viselkedés miatt ül. A legtöbb esetben a férjük vagy a
tulajdon édesapjuk jelentette fel őket.
Afzaal Bibi ujjai nagyok, szélesek és izmosak, olyanok, mint a
pakisztáni hentesek és halárusok ujjai, akik boltjukban a tőke fölé
kuporodva ülnek, ujjaik közt jókora szablyával, mellyel a húst és a
halat filézik.
Afzaal Bibi harminchárom napja volt házas, amikor történt „valami”
közte és a férje testvére közt. Aznap estére az egész falu értesült a
dologról. Letartóztatták, és hét év börtönre valamint húszezer rúpia
pénzbírságra ítélték. Pénze nincs, a bírságot nem tudja kifizetni,
ezért még tovább kell börtönben maradnia. Sógora szabadlábon
van. Férje újraházasodott, és azóta van egy kislánya. Mindenki, a
férje és a fiútestvérei is azt mondták, hogy büntetése letöltése után
hazamehet. De neki eszében sincs, tudja, hogy a férje megölné, ha
visszatérne. „Nálunk ez a szokás” – magyarázza.
Gulnaz továbbra is kifejezéstelen arccal mered a falról pergő
mészre. Elengedi a füle mellett a barakkban ülő többi nő történeteit.
Immár négy éve és három hónapja ül törökülésben a pesavári börtön
döngölt padlóján. Kizárólag azért, mert férje nem tudta elfogadni,
hogy hozzáment valaki máshoz, és a pakisztáni törvények szerint
ezért lehetősége van bosszút állni gyermekei anyján.
A nő csak ül és vár. Várja, hogy ügye sorra kerüljön. A négy év
három hónap csupán az előzetes letartóztatás ideje. Még soha senki
nem vette a fáradságot, hogy számon tartsa, hány éves, vagy hogy
mennyi ideig volt házas, de a börtönben töltött napjaikról pontos
nyilvántartást vezetnek. A börtön női részlegének vezetője azért
számolja olyan lelkiismeretesen „kuncsaftjai” nála töltött napjait, mert
ez fontos a költségvetés szempontjából. Gulnaz minden ott töltött
napja után három rúpiát kap, ami jóformán még a rab ellátására sem
elegendő.
 Az igazgatónő velem együtt hallgatja Gulnaz kérdéseimre
elmotyogott, halk válaszait. Egyenruhát visel: világoskék blúzt
sötétkék, hosszú szoknyával. Haját sötét, a nyakában szorosan
megkötött kendő fedi. Az igazgatónő enyhén hájas hasára font
kézzel áll mellettem. Derekán széles öv, melyről jókora kulcscsomó
lóg. Folyamatosan vigyorog rám. Ez a vigyor azt üzeni, hogy Gulnaz
történetét mindenképpen érdemes némi kétkedéssel fogadni, hisz
tudjuk mindketten, hogy senkit sem vádolnak meg ok nélkül
erkölcstelen viselkedéssel. Az igazgatónő egyébként rendkívül
kedves hölgy: állandó állása van a börtönben, igen sokra vitte a
szakmájában, a férje pedig matematikaprofesszor a pesavári
egyetemen. Megkérdi, tudok-e neki számítógépeket szerezni, vagy
ha nem, el tudom-e intézni, hogy a holland kormány küldjön pénzt új
számítógépekre.
Az igazgatónő néha szúrós pillantást vet egy csoport valamivel
távolabb ülő nőre. Nyugtalanok. Integetnek a két őr felé, akik fejüket
ingatva nézik őket, jelezve, hogy figyelnek. Fejcsóválásuk egyaránt
jelenthet igent és nemet. Az izgatott társaság középpontja Nafisza. A
kisgyermeket, akit szoptatott, annak édesanyjával együtt ma reggel
átvitték a haripuri intézetbe, mely mintegy kétórányi autóútra fekszik
innen.
Nafiszát néhány hónappal korábban tartóztatták le, amiért heroint
árult. Azt állítja, nem ő, hanem a férje a hibás. A férfi ópiumfüggő,
nem dolgozik, őt gyakran megveri, megrugdossa, falhoz csapja, és
arra kényszeríti, hogy heroint áruljon. Az így megkeresett pénzből
ópiumot vesz magának. Miután Nafiszát elfogták, a férfit is
letartóztatták. Egy távoli börtönben ül, Ravalpindiben, ahol nem jut
ópiumhoz, így rettenetesen szenved az elvonási tünetektől.
Nafisza tulajdonképpen már két gyermeket is elvesztett a
börtönben. Először a saját kislányát, akit itt, ebben a barakkban
hozott világra, ám az újszülött néhány óra után meghalt. Ma pedig
„nevelt gyermekét” veszítette el. Sír. Hiányzik neki a gyerek. A teje
nélkül meg fog halni. A gyerek anyjának nincs teje, ezért szoptatta
eddig Nafisza. Beteg és alultáplált baba volt, de a nő tejének hála
szépen fejlődni kezdett.
 Nafisza könyörög az őröknek és az igazgatónőnek, hogy hozzák
vissza a gyereket. A többi nő együtt siránkozik vele. Kegyetlenség,
mondják, hogy a gyereket is elküldik Haripurba az anyjával. Itt, a
pesavári börtönben Nafisza gondoskodhatott volna a babáról, aki
szépen felcseperedhetett volna a barakkban élő többi gyerekkel. Így
viszont mindenki rosszul jár, és a gyerek még meg is halhat a végén.
Az igazgatónő széttárja a kezét: felsőbb utasításra hivatkozik. Ő
csak megkapta a parancsot, a börtönbusz begördült az udvarra,
nincs mit tenni; az anya és a gyerek élete Allah kezében van.

A barakkban tizenhét kisgyerek lakik. Vannak, akik az anyjukkal

együtt „vonultak be” a börtönbe, mások már itt születtek. A kicsik
meztelenül szaladgálnak az épületben. Pelenka nincs, nadrág is alig.
Miután elvégzik a dolgukat, az ürülék ott marad a földön. Néhány
gyerek ide-oda rohangál. Mások a barakk közepén, a döngölt padlón
alszanak, aki arra jár, egyszerűen átlép rajtuk. A többiek pedig
közönyösen ülnek anyjuk mellett, tompán, kábán, mintha ópiummal
kevert étellel etetnék őket. Fejük körül legyek döngenek, olykor
megpihennek az arcukon. Meg sem rezdülnek. Senki sem figyel
rájuk, ők pedig nem igénylik senki figyelmét. Nem játszanak velük,
nem gügyögnek, beszélnek hozzájuk. Nem másznak senki ölébe,
nem nyújtják a magasba a karjukat, hogy vegye fel őket valaki.
Gulnaz családja nem egyezett bele, hogy a kislányát is magával
vigye a börtönbe. A gyerek Gulnaz első férjének új feleségénél lakik,
részt vesz a házimunkában és dolgozik a földeken.
A Gulnaz mögötti kapun nincs ajtó. Vasrácsok zárják el a
helyiséget a külvilágtól. A forróság, a por, a darazsak, a téli hideg, a
szél, az eső, a bolhák, az egerek akadálytalanul juthatnak be a
barakkba. Ahogy a patkányok is. Gulnaz helye az egyik legrosszabb
az egész barakkban. Semmivel sem tudja lezárni a nyílást, nem
csak ajtó, de függöny vagy legalább némi régi újság sincs kéznél.
Gulnaznak eddig nem sikerült feljebb verekednie magát, valami
olyan priccsre, ami úgy-ahogy védve van az esőtől, a portól, a
hőségtől. Nincs semmije, amivel részt vehetne a börtönön belüli
cserekereskedelemben. De már rég nem izgatja magát emiatt.
Gulnaz csak ül zsibbasztó törökülésben. Nem vesz részt a varró és
hímző foglalkozásokon, melyeket egy jótékonysági alapítvány
szervez néhány hetenként. Nem érdeklik a higiéniáról és a
gyereknevelésről szóló előadások sem.
Gulnaz csak nagyon ritkán áll fel. Állandó fejfájásra és ízületi
fájdalmakra panaszkodik. Ha valamire szüksége van a
nejlonzacskóban tárolt holmijai közül, csak előrehajol, és kiveszi
magának. A ruháit is ülve mossa. Salvar kamizát, dupattáját és a
régi ruhákból tépett rongyokat, melyeket betét helyett használ, a
jótékonysági szervezettől kapott szappannal mossa. A
börtönigazgatóság nem juttat szappant a raboknak, ez már nem fér
bele a napi háromrúpiás költségvetésbe. A barakkban lakó összes
nő és gyerek rühes.
Gulnaz csak ül és vár. Várja, hogy jöjjön a busz, ami majd elviszi a
bíróságra, ahol talán megmondják neki, hogyan döntöttek további
sorsa felől.
Gulnaz nem ismer ügyvédet. Azt sem tudja, hogyan kell keresni
olyat. Olyan embereket sem ismer, akik vennék a fáradságot, hogy
keressenek neki egyet. De ha keresnének is, biztosan nem fizetnék
ki neki a tetemes ügyvédi díjat. Az igazgatónő mindeddig sem
magától, sem felsőbb utasításra nem ültette fel a buszra Gulnazt,
hogy elküldje a bíróságra, ahol végre történhetne valami az
ügyében. A pakisztáni jogrendszer, mint az összes közintézmény és
gyakorlatilag az egész állam, romokban hever.

Egy öreg nő egész nap körülöttem sertepertél. Ráncos arcával,

mélyen ülő, táskás szemével és kontyával úgy fest, mint egy
klasszikus ómama. Ősz haját hennával festi, amitől olyan, mint
valami afrikai nő. Nem figyel sem Afzaal Bibi, sem Nafisza, sem
Gulnaz történetére. Csak arra vár, hogy elkaphasson, és
rábeszélhessen, menjek el a bíróhoz, és magyarázzam el neki, hogy
ő is, és a lánya, Szumajra is ártatlan. Folyamatosan követ, szorítja a
karomat. Néha elkapja a pillantásomat, ilyenkor alázatosan és
fájdalmasan néz, mint egy jól képzett koldus. A lánya mindvégig
egyetlen hang nélkül, gépiesen követ bennünket.
Amikor végre úgy látja, hogy eljött az idő, valóságos kiselőadást
rögtönöz. Ő egy összeesküvés áldozata, mondja. Az egész
pakisztáni rendőrség rá és a családjára vadászik. Szinte üvöltve
magyaráz. Ő és a lánya Pesavárból Multánba tartottak a buszon,
hogy bevásároljanak Szumajra esküvőjére, amikor rendőrök
tartóztatták fel őket. Minden utast leszállítottak, majd átkutatták az
egész buszt. Az ő ülésük alatt több csomag hasist találtak. Pedig ő
még életében nem is látott hasist. A rendőrök tették oda a
csomagokat, mondja, csak azért, hogy legyen ürügyük elfogni.
Fogalma sincs, minek köszönheti a rendőrség érdeklődését. Soha
életében nem követett el semmit.
Az igazgatónő közbevág, és megkérdi, miért utaztak nyolcszáz
kilométert a kelengyéért. Pesavár egész Dél-Ázsia legnagyobb
csempészközpontja, ahol minden sokkal olcsóbban beszerezhető,
mint Multánban. „Miért, talán meg van tiltva, hogy az ember, ha akar,
Multánba utazzon?” – védekezik az idős asszony. Multánban sokkal
jobb anyagokat lehet kapni az esküvői ruhához, mint Pesavárban,
magyarázza.
Az asszonynak és lányának jó hely jutott a barakkban, a sarokban,
a zárt fal mellett. Felcsavart matracaik mellett több nejlonzacskó
sorakozik, mint a többieknél. A zacskók dugig vannak étellel, teával,
cukorral, tejjel, édességgel. Ennyi áruval nagyon könnyen tudnak
kereskedni, szolgáltatásokat venni maguknak. Még egy szénnel teli
vödrük is van, melyen főzni szoktak. A látogatási napokon mindig
meglátogatja őket a családjuk.
Az idős nő és lánya a sarkukba invitálnak. A nő beletúr a blúzába,
és a dekoltázsából egy feltekert papírokat rejtő kis nejlonzacskót húz
elő. A kezembe nyomja a dokumentumokat. A zacskóban a személyi
igazolványa, a házassági szerződése, a bírósági idézés, egy
ügyvédi értesítő és papír zsebkendő rejtőzik. Ha elítélik őket, ő is és
a lánya is harmincöt évet kaphat, minden egyes kiló hasisért egyet.
Sírva és könyörögve magyarázza, hogy mint európai ember talán
meggyőzhetem a hatóságokat, és akkor szabadon engedik őt és a
lányát. Közben a dupattája sarkával száraz szemét törölgeti.
A nőtől nem messze magas agyagedény áll, letakarva egy
óntállal. A tálon ónkupa, lánccal az edényhez erősítve. Egy rab lép
az edényhez a kisfiával. A nyakánál fogja a gyereket, nem a
kezénél, mintha egy fadarabot vinne magával. A kisfiú szája körül
világosabb a bőr, mint a teste egyéb részein; inkább szürke, mint
sápadt. Úgy néz ki, mintha fázna, és sohasem tudná rendesen
kialudni magát. Ugyanez jellemző a barakkban lévő összes
gyerekre. Mind az alultápláltság és a vérszegénység tüneteit
mutatják. Az anyák sincsenek sokkal jobb állapotban.

A pesavári börtönt az angolok építették 1850-ben. A barakkokat

harminckét rabnak tervezték. A női barakkokba csak később
alakítottak ki három latrinát, melyeket függönyökkel takarnak el, ám
ezek nem állják útját a szagnak.
Nem Gulnazé a legrosszabb hely a barakkban. A legszörnyűbb
hely a latrinák mellett van. Ott egy rendkívül kövér nő fekszik,
oldalára fordulva. Széles csípőjétől és gömbölyű vállától nem látom
az arcát. Közelebb lépek, és látom, hogy afrikai. A neve Mirjam.
Huszonnégy éves, és Bissau-Guineából jött. Mint elmondja,
üzletasszony, aki azért jött Pesavárba, hogy nagy tételben
vásároljon játékszereket. Arról, mondja, nem hallott korábban, hogy
Pesavár ilyen közel fekszik az afganisztáni mákültetvényekhez.
Miután végzett a beszerzésekkel, és az árut konténerekbe
pakoltatta, megjelent a hotelszobájában néhány idegen, akik
megkérdezték, hajlandó lenne-e elvinni még néhány plüssállatot
bissau-guineai ismerőseiknek. Hát persze, miért is ne, mondta ő. A
plüssállatokat berakta az egyik bőröndjébe, és másnap hazaindult. A
reptéren kipakoltatták az összes csomagját, és felvágták a
plüssállatok hasát, melyekből csak úgy ömlött ki a heroin.
Mirjamot két hete tartóztatták le, s azóta a barakk padlójára terített
matracon fekszik, az oldalára fordulva, egyik kezét az arca alá téve.
Nem tudja megmondani, hány kiló heroin volt a plüssállatokban. Azt
sem tudja, kik voltak azok a férfiak, akik az állatokat adták neki.
Ahogyan azt sem, Pakisztánban hány év jár heroincsempészésért.
Úgy viselkedik, mintha nem is volna köze ehhez az egészhez.
Mirjam egyetlen szót sem ért abból, amit rabtársai és az őrök
beszélnek. Félrehúzódik, és egész nap, egész éjjel csak fekszik és
alszik.
Szamia Mirjamhoz hasonlóan egész nap a matracán hever. Tíz
héttel ezelőtt szülte meg a kisfiát idebent a börtönben. A gyerek ott
fekszik mellette, rongyokba bugyolálva. Úgy szorítja magához, mint
valami csomagot. Amikor egymás után lefejti a rétegeket, végül egy
kis lárva tűnik elő; a csecsemő arca szürke, száraz, szeme beesett,
fején gyűrött, fehér kis megkötős sapka. Alig hallhatóan nyöszörög.
Mintha Szamia belenyugodott volna, hogy a kisfia nem húzhatja itt
sokáig.
Szamiát férje, a kisfiú édesapja juttatta börtönbe házasságtörés
miatt. A nő úgy véli, nem az ő hibája, ami történt. Hanem egy
tizenhat éves fiúé, aki levelet küldött neki. Azt írta, szerelmes belé. Ő
sosem válaszolt neki. A férje, az apja és a testvérei ennek ellenére
azt mondták, hogy ő a hibás, ő tehet róla, hogy a fiú megírta neki azt
a levelet. Ribancnak, szajhának nevezték, aki kihívóan és
szégyentelenül elcsábította azt a fiút, hiszen egy férfi másképpen
sosem írna ilyen levelet egy házas asszonynak. Szamia azért
imádkozik, hogy a férje vegye újra magához. Vagy hogy legalább
egyszer látogassa meg a fiát a börtönben. Az anyja és az anyósa
talán szívesen bejönne. Legalábbis ezt szeretné hinni. De a család
nyilván nem engedi őket, mert úgy vélik, hogy vele, Szamiával
mindig csak baj van. A bátyjai meg fogják ölni, amint kiteszi a lábát a
börtönből. Megmondták neki. Szamia gondolni sem mer rá, mi lesz
később.
Zertuna tizennégy éves, és akárcsak Szamia, ő sem mer azon
töprengeni, vajon mi lesz vele, ha kikerül a börtönből. Zertuna is
naphosszat a padlóra terített matracon fekszik. Az ő kisfia kéthetes,
és szintén a börtönben született; Abdul Dzsamalnak nevezte el.
Abdul Dzsamal édesapja Zertuna egyik unokatestvére, egyébként
házasember. Zertunát a saját apja jelentette fel, amikor terhes lett. A
bíró öt év börtönbüntetésre ítélte. A gyerek a tiltott szex bizonyítéka.
A lány megígérte az apjának, hogy hozzámegy az unokabátyjához,
és második felesége lesz. Akkor talán nem kell leülnie a büntetést.
Az unokatestvér először azt mondta, hogy ha fiú, hajlandó elvenni
Zertunát. De amikor kiderült, a lány fiút szült, a férfi visszakozott, és
azt mondta, előbb kéri a gyereket, aztán majd meglátják. Zertuna
közönyös arccal mesél. Láthatóan már nem is érdekli, másnap, vagy
öt év múlva szabadul. A testvérei vagy a nagybátyjai úgyis miszlikbe
aprítják. Abdul Dzsamal egy hűtlen asszony fia. Páriaként fog
felnőni. Soha egyetlen szeretetteljes pillantásban sem lesz része.
Élete első két hetében Zertuna egyetlenegyszer sem simogatta vagy
dédelgette.
Nadzsiba egy évvel fiatalabb Zertunánál, és őt is az apja jelentette
fel. Egészen közel kell hajolnom hozzá, hogy értsem, mit beszél.
Arcán a remény szikráját sem látni. Lesüti fekete szemét. Az egyik
vállát kicsit feljebb tartja a másiknál, mintha készen állna, hogy
felfogja vele a fejére, vállára, gerincére záporozó ütéseket. Csak az
tartja így magát, akit egész életében bántalmaztak. Kizárólag a
hallgatás fala mögött talál menedéket, melyet az évek alatt felhúzott
maga köré. Nadzsiba világéletében az apja, a testvérei és a
nagybátyjai tulajdona volt, és ez nem is változik meg soha.
Egyetlenegyszer tett valamit saját akaratából, az apja ellenében,
mire azonnal börtönbe került. Az apja meg is ölhette volna. Nem
lepődött volna meg senki.
Zavaros történetéből a következőt lehet kihámozni: családja
Afganisztánból származik, jelenleg Pesavárban élnek. Lánytestvéreit
az apja rendszeresen elküldte Pakisztán más városaiba, azok pedig
mindig pénzzel és ékszerekkel megrakodva tértek vissza. A
tizenhárom éves Nadzsibát szintén prostituáltnak szánták. Csakhogy
ő beleszeretett egy fiúba, és elszökött vele. A rendőrség fogta el
őket a lány apjának bejelentése alapján. Az apja azt mondta a
fiúnak, hogy feleségül kell vennie a lányát. Cserébe akkora összeget
követelt tőle, amekkorát számításai szerint Nadzsiba prostituáltként
kereshetett volna. A fiú és annak szülei nemet mondtak. A fiút, aki
szintén a börtönben kötött ki, a családja kiváltotta. Nadzsiba bent
maradt. Azóta hét év börtönre ítélték. Apja szerint ez méltó büntetés
a lánya engedetlenségéért. Remek üzletet csinálhatott volna a
szüzességéből, eladhatta volna egy gazdag pakisztáninak, aki itteni
szokás szerint néhány évig megtartotta volna Nadzsibát szeretőnek,
az apát pedig gazdagon megjutalmazta volna.
Norénnak, Nadzsibával ellentétben, be sem áll a szája. Ő is fiatal,
alig tizenhét éves. Ravalpindiben lakik, és egy romantikus nevű,
húszéves taxisofőrbe, Noor Halimba szerelmes. A fiú a North West
Frontier Province-ból származik. A lány szülei tiltották, hogy
találkozzanak, ám Norén ellenszegült az akaratuknak. A két fiatal
úgy döntött, Pesavárba mennek, és összeházasodnak. Útközben a
rendőrség megállította a buszt, amelyen utaztak, leszállították és
kihallgatták őket. Megkérdezték, egy pandzsáb leány miért utazik
egy pahtán fiúval. A rendőrök ezután minden különösebb ok nélkül
összeverték a fiút, és mindkettejüket bezárták a pesavári börtönbe.
Immár két hónapja vannak itt. Norénnak azóta semmilyen
kapcsolata nincs a fiúval. Ennek ellenére változatlanul azt tervezi,
hogy hozzámegy feleségül. De erről szó sem lehet, jelentette ki a
lány bátyja, aki hajlandó lenne kiváltani testvérét a börtönből, de
csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem találkozik Noor
Halimmal.
Norén szünet nélküli locsogását Gulnaz meg sem hallja. Az alig
hallhatóan motyogó Nadzsiba mondandója sem érdekli. Ahhoz sincs
kedve, hogy felkeljen. Csak ül, és bámulja a falról pergő meszet.
Valaki – hogy ki, arra már nem emlékszik – elárulta Gulnaznak,
hogy a második férje is börtönbe került. Nem a házasságuk és a
gyerek miatt, hanem mert drogárusításon érték. A nő azt is hallotta,
hogy a cipész aláírta a válási papírokat. Ám ez az ő ügyében már
nem oszt, nem szoroz. Teherbe esett a második férjétől akkor,
amikor még lefeküdniük sem lett volna szabad egymással. A zina
vádját nem vonták vissza. Addig itt kell maradnia a pesavári börtön
női barakkjában, míg a bíró ki nem mondja, milyen büntetést kap a
bűnéért, amiről nem is tudta, hogy elkövette.
 A BECSÜLET NEVÉBEN
Még soha nem volt olyan gyönyörű kertem, mint itt,
Iszlámábádban. Pálmafák, rózsák, ezernyi virág: a zöld, a vörös, a
sárga, a fehér és a lila tobzódó ünnepe, a háttérben a Himalája
utolsó nyúlványaival, a Margalla-dombokkal. Mindennap a kertben
reggelizem, asztalom megpakolva pakisztáni joghurttal, pakisztáni
mangóval, cseresznyével, barackkal, mandarinnal, frissen sült,
palacsinta vékonyságú pakisztáni kenyérrel, itteni nevén csapatival,
és édes pakisztáni mézzel. Az étel mellé minden reggel oda van
készítve nekem négy remek angol nyelvű újság: a The Nation, a
Dawn, a The News és a Daily Times. És szinte minden reggel
felfordul a gyomrom reggelizés közben, amikor a lapokban a karo
kariról, vagyis a becsületgyilkosságról olvasok; rosszul vagyok attól,
mennyire nem akarnak és tudnak tenni a pakisztáni politikusok a
nőkkel szembeni tömeges erőszak ellen. Most épp egy hírhedt karo
kari ügy fejleményeivel vannak tele a lapok.
A karo kari kifejezés Szindh tartományból származik. A karo
befeketített férfit, a kari befeketített nőt jelent, a karo kari pedig egy
férfi és egy nő, egy fiú és egy leány közti tiltott viszonyra utal, de
jelenti magát az ilyen viszony kapcsán automatikusan megjelenő
becsületgyilkosságot is.
Nemrégiben minden újság tele volt az Afsén Muszarat ellen
elkövetett becsületgyilkossággal. Afsén egy huszonegy éves lány
volt, a multáni egyetemen tanult informatikát. Tehetős családból
származott, a multáni Szahu-klánból. Apjának ügyvédi irodája volt,
és a család minden tagja, még a lányok is, egyetemet végeztek, a
fiúk közül pedig többen katonai akadémiára jártak. A klán komoly
politikai befolyással rendelkezik Multán környékén; többen közülük
polgármesterek, egyikük egyenesen az iszlámábádi szövetségi
kormány miniszteri posztjáig vitte. Ám a magas képzettség és a
szociológiai ismeretek nem jelentenek akadályt, ha arról van szó,
hogy valakinek kedve szottyan egy kis becsületgyilkosságra.
Afsén beleszeretett egy diáktársába, a huszonnégy éves
Hasszánba, aki anyai ágon sokadik unokatestvére volt. Úgy tervezte,
hozzámegy a fiúhoz. Nagyapja, apja és apjának testvérei ellenezték
a házasságot. Hasszán klánja egy másik multáni politikai blokkhoz
tartozott, és ami még fontosabb, Afsén nagyapja, Allahditta Szahu
nem akarta, hogy birtokai egy része Afsén örökségeként Hasszán
családjának tulajdonába kerüljön, bármilyen csekély területekről van
is szó. Minden vagyonát fiainak és unokáinak kívánta megtartani. A
család már rég kiszemelt Afsénnek egy pilótát a hadseregből, aki a
lányhoz hasonlóan, Allahditta Szahu unokája volt, és hozzá is adták.
Ám a házasság néhány nap után tönkrement, és Afsén visszatért
szülei házába. Erre a nagypapa máris bemutatta új férjjelöltjét: egy
másik unokáját. Afsén azonban a sarkára állt, és kijelentette, hogy ő
csakis Hasszánhoz hajlandó hozzámenni.
A lányt erre száműzték abba a faluba, ahonnan a család
eredetileg származott, és ahol máig több házat és földet birtokolnak.
Bezárták egy házba, senkivel sem érintkezhetett. De Afsén régi
dadája, mint Rómeó és Júlia történetében, titokban közvetített a két
fiatal szerelmes között. Azt tervezgették, hogyan szökhetnének meg
együtt. Végül Ravalpindibe menekültek, de a Szahu-klán hamar
rájuk talált. Afsén elhitte családja ígéreteit: azt mondták neki,
visszaköltözhet a multáni szülői házba, és haja szála sem görbül.
Amint hazaköltözött, apja és nagyapja újabb férjjelölttel kezdték
traktálni. De a lány ragaszkodott Hasszánhoz. Másnap – épp véget
ért a ramadán, és mindenki az eid ul-fitret, azaz a cukorünnepet
ünnepelte – a nagyapa összehívta fiait és fiúunokáit. Azok hamar
átlátták a helyzetet: Afsén engedetlen, zabolátlan leány, aki nem
hallgat senkire, és hagyja, hogy megbolondítsa ez a romantikus
szerelem, fittyet hány annak minden káros következményére. A
szerelmes leányok aláássák a klán érdekeit, kedvük szerint
cselekszenek, nincsenek tekintettel senkire, engedetlenek és
megsértik a család férfi tagjainak tisztességét. A férfiak karivá
nyilvánították a lányt, amivel egyúttal a büntetését is kimondták:
haladéktalanul el kell távolítani, el kell lehetetleníteni, és még az
emlékét is el kell törölni. A novemberi ünnepek alatt Afsén apja,
nagyapja és nagybátyjai meggyilkolták a lányt a szülői házban. A
szerencsétlen lány így bűnhődött azért, amiért nem volt hajlandó
lemondani szerelméről.
 Becsületgyilkosságra nem szokás felbérelni valakit, ezt mindenki a
családon belül intézi. A család az ügyész, a bíró és a hóhér
egyszerre. A becsületgyilkosság valójában a szervezett bűnözés
kategóriájába tartozik, mert az elkövető mindig mások segítségével
és egyetértésével cselekszik. Mindig a férfi rokonok jelentkeznek
hóhérnak, és mindig együtt hajtják végre az „ítéletet”. Hiszen ők
azok, akiket elárultak. Ők azok, akiket átvertek. Az ő tekintélyük
csorbult. Az ő becsületükbe gázoltak bele, kegyetlenül. Egyszerűen
képtelenek elviselni a kari rettenetes engedetlenségét. Látják a rájuk
mutató ujjakat, hallják a gúnyos megjegyzéseket: nézzétek, ezek a
férfiak nem uraik asszonyaiknak! Elviselhetetlen!
Egy igazi férfi maga öli meg engedetlen női rokonát – ahogy az
igazi férfi a kecske, a teve vagy a kos torkát is maga vágja át az eid
ul-adhah, az iszlám ünnep reggelén. Aki ad magára, nem bérel
mészárost: a vérnek ott kell elfolynia a konyhapadlón, a ház kövein,
mert csak így mossa el a házhoz tapadt bűnöket. A világ csak úgy
tudja meg, ki az úr a háznál, ha a családfő maga öli le, akit le kell
ölnie.
A nagyapa és a fiúk rúgták, ütötték-verték Afsént irtózatos
dühükben. Aztán a nagyapa megelégelte a dolgot, és megfojtotta a
lányt a saját dupattájával.
A halál még nem jelenti a büntetés végét. A kariknak örökké a
pokolban kell égniük. A holttestet tilos temetőben eltemetni,
egyszerűen bedobják egy gödörbe vagy a folyóba, az összes, a
holtat Allah kegyelmébe ajánló rituálé nélkül. Nem mossák meg, és
nem csavarják finom gyolcsba a holttestet. Senki sem mond imát. Az
anyának, a nővéreknek, a nagynéniknek is megtiltják, hogy
gyászoljanak. A karik büntetése arra is jó, hogy a többi nőt kordában
tartsa: állandó félelemben élnek, nehogy hasonlóan járjanak.
Tökéletes terror, a férfiak kifinomult terrorrendszere.

Az angol nyelvű lapok napról napra részletesen beszámoltak az

„Afsén-ügy” fejleményeiről. A Human Rights Commission of Pakistan
értesült a lány haláláról, és mivel mindjárt sejtette, hogy Afsén nem
természetes halált halt, vizsgálatot indított. A rendőrkapitány igen
előrelátó kifogással rázta le a multáni HRCP-munkatársat.
Amennyiben becsületgyilkosságról van szó, mondta, a tettesek
kétségtelenül „heves és váratlan provokációra” hivatkoznak majd,
amely a pakisztáni törvények szerint enyhítő körülménynek számít,
és szinte minden hasonló esetben ezt alkalmazzák. Ez annyit jelent,
hogy szegény férfit oly mértékben megsértették és
megszégyenítették, hogy képtelen volt fékezni dühét; nem csoda, ha
ebben a felfokozott idegállapotban gyilkosságra ragadtatta magát. A
büntetés ilyenkor rendszerint igen enyhe: egy, legfeljebb két hónap
börtön.
A HRCP azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és
nyilvánosságra hozta az esetet. Kikényszerítették a boncolást. Afsén
családja ezt „a holttest megbecstelenítésének” tartotta, és nem
akarta elárulni, hol temették el a lányt. A sírt ennek ellenére
megtalálták, de a család ekkor megtagadta a holttest azonosítását.
Végül találtak valakit, az önkormányzat egyik női dolgozóját, aki
ruházata alapján hajlandó volt azonosítani a holttestet.
Mint kiderült, Afsént szó szerint agyonverték. Arca felismerhetetlen
volt, nyakán fojtogatás nyomai látszottak. Karját és lábát mély sebek
borították, gerincét eltörték.
A vizsgálat azonban megrekedt, sehogy sem találták az
elkövetőket. A sajtó súlyos büntetést és sürgős intézkedést követelt.
A rendőrség, hangoztatták, korrupt és tehetetlen, a politika
közönyös. A sajtóhadjárat olyan heves lett, hogy végül az ország
elnöke, maga Musharraf volt kénytelen foglalkozni a lány ügyével.
Parancsot adott a hadsereg multáni vezetőjének, hogy fogja el, és
állítsa bíróság elé a tetteseket.
Musharraf beavatkozása után azonnal letartóztatták a nagyapát,
Allahditta Szahut, ám egy nap múlva már újra szabad volt.
Azóta síri csönd honol az Afsén-ügy körül. Tárgyalás nem várható,
véli a Daily Times. Allahditta Szahu klánja pénzzel és befolyással
elérte, hogy az ügyet hivatalos szinten elaltassák. És ami a
legfontosabb, előrángatták a pakisztáni alkotmány idevágó iszlám
szellemiségű rendelkezéseit. Ezek szerint a nagyapát és a többi
bűnöst nem lehet elítélni, mert a lány apja megbocsátott nekik.
Folytatom az olvasást. Megnézem a The Newsban, mit írnak a
hasonló „közös megegyezéses” esetekről. A pakisztáni törvényben
van két, a Koránból származó rendelkezés, melyek lényegében
feljogosítanak a bizonyos erkölcsi határokat átlépő nők
meggyilkolására. Az egyik rendelkezés a kviszaszon, azaz a
bosszún, az ótestamentumi „szemet szemért, fogat fogért” elvén
alapszik, míg a másik a dijaton, vagyis a vérdíjon. A közös
megegyezés egy fontos eleme, a megbocsátás is a kviszasz
kategóriájába tartozik.
Megbocsátás: az emberiség egyik legnagyobb erénye, oly
csodálatos, hogy az ember képes a könyörületre! Persze az iszlám
törvényben azért nem pont így fest a dolog. A becsületgyilkosságok,
például Afsén esetében a megbocsátás nem az áldozatnak szól,
nem az ő bűneit bocsátják meg; célja kizárólag a gyilkos vagy
gyilkosok tisztára mosása. A vali, a felügyelő, vagyis az áldozat
gyámja és első örököse jogosult a közös megegyezésre és a
megbocsátásra. Afsén valija az apja, aki élt is a lehetőséggel, hogy
megbocsásson lánya gyilkosainak, azaz a saját apjának és
testvéreinek. Az apa lánya helyett saját apja és a család többi férfi
tagja mellé állt, akiknek így sohasem kell felelniük tettükért, sosem
kerülnek börtönbe a lány meggyilkolásáért.
Az iszlám rendelkezések következtében az ilyen gyilkosságok a
családok, klánok és törzsek belügyei lettek. A család dönti el, hogy
megöl egy karit vagy karót, vagy sem. A kivégzés után a család lép
fel bíróként, ő menti fel a hóhért, és adott esetben a család dönti el
azt is, kell-e vérdíjat fizetnie a gyilkosnak az áldozat örökösei
számára. Ez a rendszer az államot kikapcsolta a folyamatból, attól
tökéletesen függetlenül működik.

Kertészünk, Habib, gyönyörű virágcsokrot tesz az asztalra. Habib

sem olvasni, sem írni nem tud, és beszélni is alig, mert nagyon
erősen dadog. De a színekhez neki van a legjobb érzéke az összes
férfi közül, akit ismerek. Csodálatosan rendben tartja a kertet,
virágokat ültet és nevel.
Folytatom az újságolvasást. Jönnek az újabb történetek nők
legyilkolásáról. Szindh tartományban, Larkána környékén megvadult
falubelijei levágták a tizenhat éves Samsa két kezét. Ezután
késekkel halálra szurkálták. A lány holttestét a csatornába dobták.
 A dráma az esküvőjén történt. Samsa táncolt, és egy fiú játékosan
megfogta a karját. Samsa egyik nagybátyja, a vőlegénye apja egy
erkélyről nézte a jelenetet, és úgy találta, hogy a lány a kelleténél
kissé tovább hagyta a fiúnak, hogy fogja a karját. A nagybácsi erre
odarohant a lányhoz, és az útközben felszedett kővel fejbe verte. A
fiú közben kereket oldott. Samsa egy nagynénje házába menekült
üldözői, leendő apósa és a közben hozzá csatlakozó nagybácsik és
unokatestvérek elől. A férfiak eszelős módjára estek neki,
bambuszbotokkal és kövekkel verték. Egyikük rá is lőtt, de a golyó
célt tévesztett. A férfiak folytatták a verést, majd levágták a lány
kezeit. Az egész falu, a teljes násznép látta a jelenetet, de senki sem
avatkozott közbe. Samsa holttestét behajították a csatornába, és a
víz magával vitte.
Kisvártatva összeült a jirga, vagyis a falu öregjeinek tanácsa.
Megállapították: a fiatalember azzal, hogy megfogta a leány karját,
kiprovokálta a gyilkosságot, és ilyen módon felelős a lány haláláért.
A gyilkosságot elkövető férfiak a fiú cselekedete miatt dühödtek fel
annyira, hogy elvesztették az önuralmukat, és végül önnön
tulajdonuk, azaz Samsa elpusztítására ragadtatták magukat.
Büntetésként arra kötelezték a fiatalembert, hogy Samsa apjának
650 ezer rúpia bánatpénzt fizessen.
A Herald című havilapban olvasható egy hír egy első pillantásra
álmosnak tűnő, Szindh-beli kis városkáról, melyben egy férfi
agyonlőtte hatvanéves édesanyját és negyvenöt éves unokahúgát.
Az előzmény az volt, hogy a férfi falubelijei látták a két nőt, amint egy
környékbeli városban nem a családhoz tartozó férfiakkal
beszélgettek. A Herald tudósítója így írja le, milyen látvány fogadta a
házikóban, melyben a meggyilkolt asszony lakott: „A helyiség tele
van faragatlan alakokkal, akik elégedetten csapnak egymás
tenyerébe, miután megmentették a falu becsületét. – Jól elkaptuk azt
a két nőt. Nekünk már az is elég, ha egy nő gyanúba keveredik. Már
ezzel megsértik a tisztességünket – mondja a hatvanéves asszony
férje, és valósággal sugárzik a büszkeségtől.”
A tudósító szerint a helyiségben tolongó férfiak nem valódi apák,
férjek és testvérek, hanem ketyegő időzített bombák, melyek
uralkodnak feleségeik fölött, és senkinek egy szava sem lehet
ellenük.
A férfiak nők fölötti, vitathatatlan hatalmáról ír a Dawn című
napilap is: „Egy család öt férfi tagja, nem messze a Ravi folyótól
felhúzott a fára egy harmincnyolc éves nőt és annak húszéves
lányát. Miután meghaltak, holttestüket a folyóba dobták. A férfiak
azért ragadtatták magukat erre a tettre, mert úgy vélték, a két nőnek
viszonya volt más férfiakkal.”
A Dawn szerint a falusi tanács és azok szemében, akik úgy
gondolják, hogy a család hírnevének megóvásáért semmilyen ár
sem drága, az ilyen gyilkosságok nem is számítanak gyilkosságnak.
A gyilkos jogosan jár el, mivel az ő becsületébe gázoltak bele, és az
ő tulajdona veszett el. Arról, hogy épp ő maga pusztította el azt, nem
tehet; hiszen viselkedésével, bűnével maga az áldozat késztette erre
az esztelen cselekedetre, önmaga megkárosítására.
Egy másik havilap, a Newsline Sazia és Hasszán esetéről számol
be. Sazia tizenkilenc éves diáklány volt, Hasszán pedig a szomszéd
család sofőrje. Mindkettejükkel brutális módon végeztek. Sazia és
Hasszán szerelmesek voltak egymásba. Titokban összeházasodtak,
aztán elszöktek hazulról. A lány a Szindh-beli kaseli törzshöz
tartozott, míg Hasszán a szolangik törzséhez, akiket az előbbiek
alsóbbrendű embereknek tekintenek. A kaselik aggjai legott
összeültek, hogy megbeszéljék, milyen büntetést érdemel Sazia
szörnyű tette elkövetéséért: nem elég, hogy engedély nélkül férjhez
ment, ráadásul egy alsóbb kasztból származó férfit választott.
A párt nemsokára megtalálták, és akárcsak Afsénnnal és az ő
Hasszánjával, elhitették velük, hogy megbocsátottak nekik, így
nyugodtan hazatérhetnek. Amikor Sazia és Hasszán másnap reggel
autójukkal begurultak a faluba, megállították őket, és mindkettejüket
kirángatták a kocsiból. A felfegyverkezett férfiak összeverték őket.
Az alig ötven méterre lévő rendőrőrs ezen a kora reggelen zárva
volt, egyetlen rendőr sem járt a környéken. Saziát és Hasszánt
belökték egy kocsiba, és egy házba szállították őket. A következő
három órában kínozták, késekkel szurkálták őket. Támadóik chilit és
sót szórtak a sebeikbe. Sazia egyik szemét kiszúrták. Mindkettejük
lábát és karját eltörték. A „megbecstelenített” kaseli férfiak botokat
és késeket dugtak Hasszán végbelébe. Nemi szervére benzint
öntöttek. A ház előtt hatalmas tömeg verődött össze, hátha sikerül
bekukucskálniuk, és csak hallgatták az ifjú házaspár üvöltését és
sikoltozását anélkül, hogy bárki közbeavatkozott volna. Dél körül
Hasszánt és Saziát is beemelték egy autóba, majd elvitték őket egy
közeli vízfolyáshoz, ahol végre egy-egy lövéssel megszabadították
őket szenvedéseiktől.
Sazia családja otthagyta a lány holttestét, ahol gyilkosai végeztek
vele. Egy kari nem méltó arra, hogy eltemessék, legfeljebb arra,
hogy testét vadállatok tépjék szét. Ám a vadállatokat megelőzték az
újságírók, akik lefényképezték a két hullát, a fotókkal illusztrálva
kimerítő tudósításukat a rettenetes gyilkosságról. Pompás
kertemben ülve nézem a szörnyű képeket, és érzem, hogy lábamból
kiszalad az erő.
De még arra sincs időm, hogy magamhoz térjek, máris újabb
esettel találom szemben magam. Ez is Larkánában történt. A
huszonkét éves Fahmida férje és annak testvérei kiszúrták a lány
szemét, aztán levágták a lábujjait. Az ok: állítólag látták egy
fiatalemberrel. Miután megkínozták, fejszékkel verték agyon.
Egy Csakvál környéki faluban unokabátyja meggyilkolta a
húszéves Zulakhan Bibit. Az ok: korábban látta egy férfi
társaságában.
Szukkúrban egy tizenkilenc éves fiút és egy tizennyolc éves lányt
mészároltak le a lány fiútestvérei, mert titkos viszonyt folytattak.
Mianváli környékén három tizennyolc és huszonkét év közötti
unokahúgukat egy héten át kínozták unokabátyjaik. Hogy miért? A
három lány engedély nélkül bement a közeli városba. Az iszonyatos
hét után a lányokat egy csatorna partjára vitték, s ott feldarabolták
őket. Maradványaikat a vízbe dobták.
Tahira egy évvel ezelőtt engedély nélkül hozzáment a
szerelméhez. Bátyjai ölték meg.
A kairpuri Nur Katunt – a várost korábban említettük egy
gyilkosság kapcsán – a férje karinak nyilvánította, és megölte. Nur
lediplomázott, a szindhi egyetemen volt kutatóasszisztens,
szabadidejében verseket írt, és az önkormányzati testületbe is
beválasztották. Nem akart hozzámenni a családja által kiszemelt
férfihoz, de végül rákényszerítették a házasságot. A férfi, aki
korábban ugyanazon az egyetemen tanult, úgy érezte, az asszony
megalázta: talán nem elég jó neki? Megverte, a falhoz vágta, arcába
terpentint öntött. Nur szülei házába menekült, de azok nem engedték
be. A férjénél a helye, szóltak ki neki a zárt ajtó mögül. A két család
közt egyezség köttetett, melyet nem kívántak felbontani. Később
megjelent a férj, aki kijelentette, hogy az asszony magában okozott
kárt, aztán oldószert locsolt a saját arcába, hogy sajnáltathassa
magát. Nur végül Kairpur polgármesternőjénél talált menedéket. Úgy
döntöttek, a tanács elé viszik a nők elleni erőszak ügyét. Ez elég volt
Nur férjének, hogy feleségét karinak nyilvánítsa, és megölje.

Az utóbbi, Pakisztánban töltött években összeállítottam egy

mappát, melyben összegyűjtöttem a pakisztáni lapok nők elleni
bűntettekről szóló cikkeit. A mappa itt fekszik előttem a bőségesen
megrakott reggelizőasztalon. Szép vastag dosszié. Ha akarnám, a
benne szereplő hírekből egy egész könyvet írhatnék. A karo kari
esetek száma végtelen. Egyedül Szindh tartományban évi négyszáz
ilyen gyilkosságot követnek el – sőt, valószínűleg még ennél is
többet. A lapok négyszáz konkrét esetről számolnak be, de ennél
sokkal több is lehet.
A mappámban csak töredéke fér el azoknak a gaztetteknek,
melyeket Pakisztánban, ebben a lakói által a Tiszták Országának
nevezett országban követnek el. Csak a jéghegy csúcsa, amit a
tudósítók Pakisztán erényes népe elé tárnak. A gyilkosságokat
tízsoros hírekben leltározzák. Az ilyen kis cikkekből annyi hemzseg a
lapokban, hogy nincs olyan újságolvasó, aki elsiklana felettük.
Felsorolásszerűen közlik a helyet, az időt, az okot. Az illetékesek
vadul kongatják a vészharangot a gyilkosságok félelmetesen magas
száma miatt. De ilyen mennyiségben és tálalásban nem hatnak a
hírek: olyanok, mint a közúti balesetekről szóló jelentések.
Elolvassa, majd pillanatok alatt elfelejti őket az ember. Mindig a régi
nóta: ismétlődő szörnyűségek, újabb és újabb áldozatok. Mit tehet
az ember: közúti balesetek voltak és lesznek. Mit tehet az ember: a
becsületgyilkosságok is mindig voltak és lesznek. Sorjáznak a nevek
az újságokban, de a nevek mögött nem jelennek meg személyek.
 A progresszív nők komoly reményeket fűztek Musharraf elnök
évekkel ezelőtti egyik kijelentéséhez, amikor a tábornok deklarálta,
hogy ezentúl a nemzetgyűlés helyeinek húsz százalékát nőknek kell
elfoglalniuk. Eleinte engem is lenyűgözött, évente hány konferenciát
és workshopot rendez a pakisztáni kormányzat a
becsületgyilkosságról, a kiházasításról és a nők elleni, családon
belüli erőszakról. Ám három év múlva láttam, hogy ez a sok
rendezvény kizárólag a világ megnyugtatására szolgál, arra, hogy a
külvilág elhiggye, a pakisztáni politikusok és vezetők keményen
harcolnak a nők jogaiért. A valóságban azonban mind a pakisztáni
nőket, mind a külföldieket, akiktől a különféle segélyeket kapják, az
orruknál fogva vezetik. Pakisztánban töltött éveim alatt jottányit sem
változott az ottani nők helyzete, akiknek az élete ugyanolyan
veszélyes és félelmetes, mint bármikor korábban.
Önmagában azzal, ha a nőknek meghatározott számú helyet
adnak a parlamentben, még nem lesz jobb a helyzetük. A
képviselőket kinevezik, nincsenek választóik, akik visszahívhatják
vagy számon kérhetik őket. Semmilyen teljesítményt nem kell
felmutatniuk, hogy újraválasszák őket, és az elnyomott nők érdekeit
sem kell feltétlenül képviselniük. A női képviselők csak egy vitatott
rendszer kirakatfigurái. Nem Pakisztán háttérbe szorított,
kiskorúságban tartott asszonyait képviselik, hanem sógoraik,
bátyjaik, atyáik, hites uraik és nagybátyjaik érdekeit; javarészt a
magasabb osztályokból származnak, földesurak és nagyiparosok
családtagjai.
A választott női képviselők esetében sem sokkal jobb a helyzet.
Azon férfiak „pótlékaiként” ülnek a parlamenti padokban, akik
valamilyen okból nem lehetnek képviselők – nincs egyetemi
végzettségük vagy valamilyen korrupciós ügy vádlottjai
(Pakisztánban a szabályok szerint ez a két tényező az akadálya a
parlamentbe kerülésnek). A választások során világosan kiderül, mi
az induló nők szerepe: annyi csupán, hogy melegen tartsák a széket
a férjüknek, apjuknak, bácsikájuknak. A választási plakátokon is a
férfi arcképe szerepel, ő jár választási gyűlésekre. Volt szerencsém
közelről is látni ezt. Egy ismerős nő foglalta el a férje, a volt
külügyminiszter helyét a parlamentben. A férfi közben elment az
egyetemre, hogy végre lediplomázzon, majd a következő
választások után visszaüljön az addig a felesége által elfoglalt
székbe.
A női képviselők nagy része, akár kinevezték, akár választották
őket, két év múltán már arra sem igen veszi a fáradságot, hogy
Iszlámábádba utazzon a parlamenti ülésekre. Pedig igencsak
szükség lett volna rájuk például akkor, amikor Minó Bandara
beterjesztette törvényjavaslatát a karo kari ellen, de cserbenhagyták
képviselőtársukat. A nemzetgyűlés elnöke meg sem adta a szót
Bandarának, és egyetlen nő sem tartózkodott a teremben, hogy
kiálljon mellette. Amint kinyitotta a száját, az elnök lekapcsolta
Bandára mikrofonját. Ő a terem zaját túlkiabálva próbált szóhoz jutni,
mire a mezőgazdasági és élelmiszerügyi miniszter, egy Szindh-beli
nagybirtokos visszakiabált neki, mondván, a karo kariról teljesen
fölösleges a parlamentben tárgyalni. „A karo kari – üvöltötte –
országunk egy jó hagyománya, mely gyorsan feloldja a társadalmi
feszültségeket.” Ez a miniszter egyébként odahaza maga ítélkezik
„alattvalói”, a földjeit megművelő parasztok fölött, akik lényegében
nem mások, mint egyszerű jobbágyok. Amikor a miniszter
körzetében meggyilkolnak valakit, és a gyanúsított nem akar vallani,
forró parázson kell járnia. Ha nem hólyagosodik fel a talpa,
szabadon engedik, mert ez bizonyítja, hogy nem ő követte el a
gyilkosságot. Ha hólyagos a lába, felakasztják.
Egy másik miniszter, maga is földesúr, a Newsline című
magazinban állt ki a becsületgyilkosságok mellett: „Ha egy férfi a
feleségét, az anyját, a húgát vagy a lányát kompromittáló helyzetben
találja más férfival, elveszti az eszét, és megöli az asszonyt. Még a
Koránban is benne van, hogy ha egy nő megcsalja urát, és ennek
négy férfi a tanúja, akkor a nőt halálra kell kövezni. Magát a karo
karit az iszlám sem helyesli, de az isten szerelmére, mutassanak
egy férfit, aki nem veszti el a fejét, ha a felesége becsapja,
megcsalja. Ha egy férfi ilyet hall vagy lát, érthető módon dühös lesz.
Az állatvilágban sem viselik el a hímek, ha egy másik hím elveszi
tőlük a nőstényt.”
Kicsivel később a nemzetgyűlés elnöke raportra hívta Bandarát. A
szobában ott ült Bandara pártjának, a kormányzópártnak a többi
tagja is. Nem köntörfalaztak, hanem felszólították képviselőtársukat,
hogy vonja vissza javaslatát, és soha többé ne vesse fel a témát. Ők
is elmagyarázták, hogy a becsületgyilkosság ősi hagyomány,
márpedig a képviselők azért ülnek a parlamentben, hogy őrködjenek
az ország hagyományai fölött. Senkinek nincs joga, tették hozzá,
hogy elvegye a néptől a tradícióit.
A női politikusok a társadalmi fenyegetések hatására nemritkán
kénytelenek visszavonulni bizonyos vitákból, melyeket a nők
helyzetével kapcsolatban kezdeményeznek. Nemrég paradicsomi
kertemben az egyik reggeli lapban Naszém Akhtar Buttról olvastam.
Az özvegy, hét gyereket nevelő képviselőnő egy kis falu tanácsában
dolgozott. Sokat tett a szegényekért, és saját erejéből komoly
tekintélyt szerzett magának a faluban, amiért a helyi földesúr
igencsak megorrolt rá. A parlamenti választások előtt Akhtar arra
biztatta az embereket, hogy egy olyan jelöltre szavazzanak, akit a
földesúr nem támogatott. Ráadásul a mecset hangszóróin keresztül
bemondatta, hogy pénzgyűjtést kezd a faluban, a befolyó összegből
pedig szerény imahelyet szeretne kialakítani a temetőben. Felkérte a
földesurat is, hogy segítsen neki. Ám az pénz helyett a fiaival
érkezett a mecsetbe, botokkal és fegyverekkel felszerelkezve. A
fegyverek agyával és a botokkal összeverték a nőt, ruháit letépték,
majd félmeztelenül vonszolták végig a falu utcáin. Az egész falu
látta, mit művelnek, de senki sem mert közbeavatkozni. Naszém
csak négy nappal később mert jelentkezni a közeli város
kórházában. A földesúr fiai oda is utánamentek, és halálosan
megfenyegették. A nő soha többé nem tért vissza a helyi tanácsba.
Emlékszem a The News publicistájának írására, melyben kifejti,
hogy az országban uralkodó barbár szokások a feudalizmusra, a
törzsiségre és a földbirtokosok hatalmára vezethetők vissza. „Tegyük
fel – írta –, hogy valami csoda folytán eltűnik a politikai iszlám, békét
kötünk Indiával, megoldódik a kasmíri kérdés és a beludzsisztáni
felkelések ügye. Mi maradna? Az alapprobléma: a földesurak totális
hatalma.”
Újabb történet jut eszembe, egy újságcikk a negyvenöt éves
Mumtaz Mairól, aki egy Multán környéki faluban élt. A falutanács
büntetést szabott ki a nőre, mert állítólag viszonyt folytatott egy
férfival. A tanács tagjai megkorbácsolták, szemöldökét és haját
leborotválták, és félmeztelenül végigvonszolták a falu utcáin. A
szeretőjét, Musztafát arra kötelezték, hogy hároméves kislányát
ajánlja fel menyasszonyként Mumtaz férjének és négyéves
kisfiúknak. Mumtazt kitaszították a családjából. Musztafának ezen
kívül egy ökröt és egy darab földet kellett adnia Mumtaz apósának.
A The Nationben a következőt olvastam egy földesúr korlátlan
hatalmáról. Az eset egy Szargodha környéki faluban játszódott le. Az
önkényúr nyilvános megbecstelenítésre ítélte egyik szolgálólányát. A
lány bűne az volt, hogy azt mondta, beteg, ezért nem tud dolgozni. A
férfi letépte szolgája ruháit, és félmeztelenül végigkergette a
bazáron. Aztán levette a cipőjét, és ráparancsolt a lányra, hogy
abból igyon vizet az egész falu szeme láttára. Végül kijelentette,
reméli, ez mindenki kedvét elveszi a hazudozástól.
Nem csak a primitív, barbár földesurak, a jirgák, azaz a falusi
tanácsok is gyakran ítélnek el szerencsétleneket. A News írt le egy
esetet, melyben egy jirga egy két évvel korábban egy falubeli lánnyal
elszökött fiú családját ítélte el. A pár időközben összeházasodott. A
jirga úgy határozott, hogy a fiú családja ajánljon fel feleségül két
kislányt a lány családjának, hiszen a fiú ellopta a család tulajdonát
képező, idősebb leányt, amit valamiképpen kompenzálni kell. A fiú
családja azonban nem akart lemondani két kislányáról. Erre a másik
család férfi tagjai az éjszaka közepén betörtek a házukba,
meggyilkolták a hetvenéves nagyapát, a nagyanyát, két lányt és
három kislányt (akik közül kettő az alku részét képezte volna)
valamint egy kéthetes kisfiút.
Megmentették családjuk becsületét.
Egy másik mappába gyűjtöm az olyan cikkeket, melyek a
földesurak és a törzsi vezetők egy másik szokásáról szólnak: a
lányok, sokszor egész kis lányok ajándékozásáról, mellyel
valamilyen vitás ügyet intéznek el. Pathani Bibi tizenegy éves volt,
amikor nagyapja odaadta egy hatvanéves férfinak, akinek tartozott
125 ezer rúpiával, de pénzben nem tudott törleszteni. A férfi
elfogadta a lányt a pénz helyett, ám az ifjú ara nyolc nap házasság
után megszökött. A faluban azonnal összeült a jirga. Úgy döntöttek,
hogy Pathaninak még aznap vissza kell térnie férje házába. Apját
túszul ejtették. Választhatott: vagy visszafizeti a nagyapa által
felhalmozott adósságot, vagy visszaviszi a lányt törvényes férjéhez.
Fizetni nem tudott, ezért az utóbbi megoldást választotta.
A lányok adásvétele él és virul, és nagy valószínűséggel még
hosszú éveken, évtizedeken keresztül virulni fog. Változásnak
nyoma sincs.
Egy másik eset: egy Szindh-beli faluban egy férfi meggyilkolta a
szomszédját, mert nem tudott aludni annak kutyájától. Az áldozat
családja jóvátételt követelt. Az ügyet egymás közt intézték el, sem a
rendőrséget, sem a bíróságot nem vonták be. A két család a
következő kártérítésben egyezett meg: a gyilkos hatéves kislányát
feleségül adják az áldozat nyolcéves kisöccséhez. A kislány tizenegy
éves nővérét pedig az áldozat negyvenhat éves apja kapta meg. A
gyilkos ezzel megúszta a büntetést, igaz, annak árán, hogy a két
lány élete végképp tönkrement. Az így eladott lányok gyakorlatilag
halottnak tekinthetők, új családjuk ugyanis rosszabbul bánik velük,
mint az állatokkal. Számukra egy ilyen csereügylet olyan, mintha
élve elásnák őket.
Gyakoriak az olyan hírek is, melyek arról szólnak, hogy egy
erőszakolási ügyben „csereerőszakkal” fizetnek az áldozat
családjának. Valahol Pandzsáb tartományban egy fiú
megerőszakolta a szomszédban lakó nyolcéves kislányt. A fiút
elkapták, a falu öregjei összeültek, hogy eldöntsék, mi a teendő. Az
azonnali kártérítés mellett döntöttek, szemet szemért, fogat fogért: a
megerőszakolt kislány apja megerőszakolhatta az elkövető fiú
anyját. Amit az azonnal meg is tett.
Ugyancsak elképesztő történet a két, kettő illetve nyolcéves
kislányé, akik egyik unokabátyjuk „illetlen” viselkedése miatt
bűnhődtek. A fiú csúnyán viselkedett egy lánnyal. A falusi tanács úgy
ítélkezett, a fiú adjon két leányt a megbántott lány családjának. Ám a
fiúnak még nem voltak gyerekei. Nővérének viszont volt két kislánya,
végül őket adták oda jóvátételként. A kétéves kislányt a „felperes”
negyvenöt éves apja vette feleségül, míg hétéves nővérét az áldozat
nyolcéves kisöccse. A határozat szerint a két kislány első
menstruációjáig a szüleivel maradhatott. Ez után képessé válnak
gyereket szülni, tehát férjük mellett van a helyük.
 Aztán ott van a négyéves Haszina esete, akit egy hatvanéves
férfihoz adtak feleségül. A lány anyját a férje, Haszina apja kitette
otthonról. Előzőleg ugyanis az apa magához vett egy második
feleséget, ami ellen az első asszony tiltakozni próbált. A férj, mint
kiderült, úgy tudta beszerezni második feleségét, hogy kölcsönt vett
fel, amit aztán négyéves kislányával törlesztett.

Klasszikus „női téma”, amelyről azonban a pakisztáni lapok alig-

alig cikkeznek, az eltűnt nők problémája. A Tiszták Országában
legalább nyolcmillió nővel van kevesebb, mint kellene, ami
egyértelműen a nők diszkriminációjának következménye. Mivel a
sajtóban nem sokat lehet olvasni erről, felkerestem dr. Zeba Sathart,
a Népesedési Hivatal igazgatónőjét, akit kollégái nemzetközi
viszonylatban is az egyik legjobb demográfusnak tartanak. Az
igazgatónő véleménye szerint Pakisztánban relatíve több nő és
leány hal meg, mint férfi vagy fiú. A világ országainak többségében
nagyobb számban élnek nők, mint férfiak. A nők várható élettartama
a világon mindenhol magasabb, mint a férfiaké, még olyan szegény
országokban is, mint Mauritánia, ahol a nők átlagosan ötven, míg a
férfiak csupán negyvenhat évig élnek. Pakisztán viszont a
legveszélyesebb ország a nők számára.
Pakisztánban sok-sok millió nő „nincs meg”: olyanok, akik meg
sem születtek, mert már magzatként elhajtották őket, vagy
megszülettek, de születésük után rögtön végeztek velük, esetleg a
diszkrimináció vagy egyéb kegyetlenkedések következtében később
haltak meg. Egész Délkelet-Ázsiában, melynek Pakisztán is részét
képezi, hasonló a helyzet. Becslések szerint hatvan-és
kilencvenmillió között van az a szám, amennyivel kevesebb a nő,
mint kellene. Ez egyben azt is jelenti, hogy a régióban hatvan-
kilencvenmillióval több a férfi, mint kellene, akik nők híján nem
tudnak családot alapítani.
Pakisztánban még annál is több „eltűnt nő” van, mint Kínában,
abban az országban, ahol a hírhedt „egy gyerek” politika és a
fiúgyerekek népszerűsége ugyancsak komolyan megbillentette a
nemek közti egyensúlyt. A férfiak és nők közti kiegyensúlyozatlan
arányokat dr. Zeba nagyrészt annak tulajdonítja, hogy a lányokkal
születésük után, illetve életük első éveiben sokkal rosszabbul
bánnak, mint a fiúkkal. „A lányokat itt nemigen ölik meg, vagy, mint a
preiszlám időkben, nem ássák el őket élve, egyszerűen nem
foglalkoznak velük” – magyarázza a szakember.
Demográfusként dr. Zeba Sathar a férfiak és nők világát, az iszlám
és a földesurak törvényeit számok és statisztikák tükrében látja. A
pakisztáni nőknek, mondja, csupán 29 százaléka tud írni és olvasni,
míg a férfiaknál ez az arány 57 százalék. Egész Dél-Ázsiában itt a
legmagasabb a szülés közbeni elhalálozás aránya, ami leginkább a
nők gyakori teherbe esésének következménye. A pakisztáni nők
gyakrabban szülnek, mint a környező országokban, mert a férfiak
minél több fiú utódot akarnak. A statisztika szerint százezerből
ötezer nő hal meg a szülőágyon.
A pakisztáni egészségügy a legrosszabb egész Dél-Ázsiában.
Vidéken nincsenek rendelők, kórházak, vagy ha mégis, nincsenek
bennük ápolónők, orvosról nem is beszélve. Az ország nagy
részében nincsenek nőgyógyászok vagy olyan sebészek, akik
császármetszést tudnának végezni. A várandós nőket semmilyen
formában nem gondozzák, nem kapnak extra vitaminokat, sem
különleges, a gyermek és az anya fejlődését segítő ételeket. Itt nem
szokás figyelemmel kísérni a magzat növekedését. „Arról még nem
is beszéltem, ennek mi az előzménye – mondja dr. Zeba iszlámábádi
irodájában. – A pakisztáni nők iszonyatos hátránnyal kezdik
termékeny éveiket. Leányként mindig utoljára kaptak enni a családi
étkezéseknél, ha megbetegedtek, utoljára őket vitték orvoshoz, a
legjobb falatokat mindig a fiúk és a férfiak kapták. A várandós nők 95
százaléka vérszegénységben szenved. Hogyan szülhetnének így
egészséges gyerekeket?”
De még nincs vége: „Pakisztánban a nem megfelelő higiéniai
körülmények miatt szinte az összes gyereknek folyamatosan
hasmenése van. Öt év alatt ugyanolyan mértékben fordul elő
hasmenés a fiúk és a lányok között. Mégis húsz százalékkal több
lány hal meg emiatt. A fiúkat ugyanis hamarabb elviszik orvoshoz,
gyógyszereket adnak nekik, míg a lányokat szinte egyáltalán nem is
kezelik.”
 A számok és statisztikák feministát faragtak dr. Zebából.
Irodájában a falon plakát lóg, mely egy vérben úszó asszonyt
ábrázol, alatta a felirat: „Repeal the Hudood Ordinances”, vagyis
szüntessük meg a hudúd-rendeleteket. Egy másik plakát, melyen
egy földön fekvő, halott nő látható, a „No compounding on honour
killing” követelést hirdeti, vagyis hogy a becsületgyilkosságokat ne
lehessen közös megegyezéssel elintézni.
Dr. Zeba: „A sok, egymást szinte évente követő terhesség még
jobban legyengíti az egyébként is alultáplált asszonyokat. A nők
rossz egészségi állapota miatt jócskán a normális alatti súllyal
születnek a gyerekek. Ennek nyilvánvalóan következményei lesznek
a gyerekek egészségi állapotára és például az agyuk fejlődésére
nézve. Egy szegényebb pakisztáni nő, ha terhes, ha nem, nagyjából
napi 5-700 kalóriát juttat a szervezetébe. Az Unicef által
megállapított minimum 2250 kalória lenne. Ez egy ördögi kör: az
alultáplált nők alultáplált gyerekeket szülnek, akiknek később
ugyancsak alultáplált és fejletlen gyerekeik születnek.”
Dr. Zeba a számokból és statisztikákból arra a következtetésre jut,
hogy a pakisztáni családokban egy lány mellé legalább két
fiúgyermeket akarnak. Az eltűnt nők paradoxonja ijesztő: az
asszonyok annyiszor esnek teherbe, ahányszor csak lehetséges,
hogy produkálni tudják a kívánt számú fiúgyereket. Ez a nemi
diszkrimináció nem kis részben felelős azért, hogy a koldusszegény
országban robbanásszerű a népességnövekedés.
A jobb módú rétegekben kisebbek a családok, de a fiúkat ott is
egyértelműen előnyben részesítik. Az ideális család két-három fiúból
és egy lányból áll.
Jómagam mindig úgy gondolkodtam, hogy minél kevesebb a nő,
és minél több a férfi, idővel annál jobb lesz a nők helyzete, hiszen
szükség van rájuk, és így előbb-utóbb a jogaikat is kikényszeríthetik.
Úgy képzeltem, hogy a pakisztáni nőknek nemsokára elég lesz
csettinteniük, és mindent megkapnak, amit csak akarnak. Ám amióta
elolvastam Valerie Hudson és Andrea den Boer Bare Branches,
Security Implications of Asia’s Surplus Male Population című
könyvét, már tudom, hogy a dél-ázsiai és kínai nőkre még rosszabb
sors vár, mint amilyet most kell elszenvedniük.
 A szerzők szerint a férfiak és a nők számának tekintetében nem
érvényesül a piaci gondolkodás. Az igaz, hogy minél kevesebb a nő,
annál nagyobb a túlkínálat férfiakból. Ezzel növekszik a nők iránti
kereslet. Ámde: „Minél kevesebb a nő – véli a szerzőpáros –, annál
jobban kizsákmányolják őket. Egyre többször kell teherbe esniük,
hogy produkálni tudják a megfelelő számú fiúgyereket. A nők
fogyása azt is jelenti, hogy egyre nő körükben az analfabetizmus, és
egyre kevésbé tudnak részt venni az ország gazdasági életében.”
Rossz hír azoknak, akik a fejlődő országok összes társadalmi
nyavalyájának megoldását az oktatásban látják: Kínában például
szinte minden lány jár iskolába, a nők nagy része dolgozik, ám
minden évben több millió lánymagzat esik abortusz áldozatául, mert
hiába az oktatás és a valamivel nagyobb nyitottság a világra, a
szülők fiút akarnak, és kész. Kínában időközben 111 millióval több a
férfi, mint a nő. Hihetetlen szám, több, mint Hollandia, Belgium és
Németország lakossága együttvéve.
India jobban képzett és gazdagabb köreiben még egyenetlenebb a
gyerekek nemek szerinti megoszlása, mint a szegények között. Aki
megengedheti magának, elmegy egy laboratóriumba, hogy
megállapíttassa a gyerek nemét, és ha az anya véletlenül lányt hord
a szíve alatt, az orvos máris készen áll a műtétre.
Elképzelni is rossz, mi lesz, ha Pakisztánban is kialakul az
indiaihoz hasonló, tehetősebb középréteg.
A sok millió hiányzó nő Dél-Ázsiában és Kínában, és az ebből
következő hatalmas túlkínálat férfiakból a szerzőpáros szerint egyre
erőszakosabb társadalmak kialakulásához vezet. Azok a férfiak, akik
nem jutnak feleséghez, hajlamosabbak az antiszociális viselkedésre,
mint nős társaik. „A női partner nélküli férfi veszélyes. Nem szívesen
élnénk olyan országban, ahol annyi a magányos, szegénységben
élő férfi.”
Az olyan társadalmak, melyekben túl sok a férfi, a szerzők szerint
csak diktatórikus vezetéssel tarthatók kordában, mely könyörtelenül
elnyomja az országban felbukkanó erőszak legenyhébb formáit is.
Egy férfiak uralta országban nem lehet szó demokráciáról, mert egy
ilyen országban rengeteg a belső konfliktus, a szektás erőszak, a
kisebbségekkel szembeni boszorkányüldözés. India és Pakisztán
már ezen az úton jár: az állandó belső konfliktusok mellett a két
ország folyamatosan a háború árnyékában él a megoldhatatlannak
tűnő kasmíri kérdés miatt.
 OTTHONI ERŐSZAK
A nők elleni erőszak témájának Pakisztánban számtalan
rajzversenyt, regényt, újságcikket, konferenciát és workshopot
szentelnek. Ezekben feltűnnek az állandó témák: újra és újra
megjelennek a levágott orrok s fülek, a kiszúrt szemek, a nők
arcának megcsonkítása sósavval, hajuk és szemöldökük
leborotválása, a csoportos erőszakolások, melyeket az áldozat
valamelyik családtagja által elkövetett bűn megtorlásaként
alkalmaznak, a helytelenül viselkedő húgok, unokanővérek
megfojtása és lelövése, menyek élve elégetése. A levonható
tanulság mindig ugyanaz: az erőszak oka a szegénység és az
oktatás hiánya. Változatlanul tartja magát az optimista nézet, mely
szerint az oktatás hatékonyságának javítása és a felvilágosítás
előbb-utóbb meghozza gyümölcsét.
Szombaton Ravalpindiben, Iszlámábád nagyobb, szegényebb és
veszélyesebb testvérvárosában volt szerencsém látni valamit abból,
egyesek hogyan akarják tudatosítani a nők elleni erőszak
problémáját a társadalomban. A Progresszív Nőszövetség tartott
gyűlést egy kis, szorosan egymás mellé épített, szegényes lakótelepi
házak közé ékelődő udvarban. A rendezvény címe egy
narancssárga és vörös lángokkal díszített transzparensen volt
kifüggesztve. A résztvevők általános és középiskolásokból, valamint
a Homeopátia Akadémia hallgatóiból kerültek ki. A kis udvar bűzlött
a macskapisitől; a tér szélén, közvetlenül a házak mellett nyitott
csatorna futott. A fiúk és lányok másfél órán át csendben hallgatták
az előadásokat, csöppet sem emlékeztetve a hasonló
rendezvényeken magukkal nem bíró, rendetlenkedő holland
gyerekekre.
Ravalpindi polgármestere, egy negyvenes, fess, feszes öltönyt
viselő férfi a mikrofonhoz lépve közölte, legszívesebben
személyesen törné össze azon férfiak csontjait, akik nőket
bántalmaznak. Ha rajta múlna, jelentette ki, a lányoknak és
asszonyoknak nem kellene félniük feljelentést tenni, amiért
inzultálják őket. Úgy véli, a politika dolga, hogy elérje, a társadalom
tisztelettel bánjon a nőkkel.
 A polgármester beszéde után a diákok ismertették, hogyan
működik a nők elleni erőszak. Rövid előadásaikban bemutatták a
pakisztáni családok mindennapjait, jóval nagyobb színészi
tehetséggel, mint a helyi szappanoperák színészei. Egy fiú egy férfit
alakított, aki nem akar dolgozni, s bottal veri a feleségét, amiért az
túl kevés hozományt hozott a házasságba. „A barátaim csúfolnak: jól
becsaptak ezzel az ócska hozománnyal, még egy nyamvadt robogót
sem kaptál!”
Mire a „felesége”: „Atyám pénzért adott el neked, te vénember,
amikor még egészen pici lány voltam.”
A férj: „Nem szültél nekem fiút.”
A feleség: „Ez Isten akarata!”
A férj: „Micsoda, feleselni mersz?” Azzal kegyetlenül összeveri az
asszonyt.
A nő nagy nehezen feltápászkodik, és a közönség felé fordulva
kérdi: „Vajon a vallásom szerint valóban joga van ahhoz, hogy ezt
tegye velem?”
A második darab végén az előzőleg férje által egy kendővel
megfojtott nő feláll, és így szól: „Nők, védekezzetek! Védjétek meg
magatokat a férfiak által alkalmazott erőszakkal szemben!”
A következő darabban egy aljas anyós és aljas sógornők
szerepelnek. Úgy kezelik új családtagjukat, mint valami rabszolgát:
ütik-rúgják, a végén felgyújtják.
Odabent, a Progresszív Nőszövetség székházában kiállítás
látható a diákok rajzaiból. Rettenetes képek, melyeken apák szúrják
le saját lányukat, anyósok és sógornők rezzenéstelen arccal nézik
végig menyük élve elégetését.
A gyűlés végén egy újságíró megkérdezi, én is úgy vélem-e, hogy
a nők pakisztáni elnyomása végeredményben a Világbank és az
IMF, a Nemzetközi Valutaalap hibája. Készített egy tanulmányt,
magyarázza, melynek az a végkövetkeztetése, hogy ez a két
szervezet felelős a nők elégetéséért, kizsákmányolásáért és a
becsületgyilkosságokért, mivel nekik áll érdekükben, hogy
konzerválják a mai állapotokat. Ahelyett, hogy a segélyeket
egyenesen a nőknek juttatnák, a hivatalos szerveknek adják őket.
Ezeket pedig – ezt mindenki tudja, mondja az újságíró – korrupt
földesurak és katonák irányítják, akik az összes pénzt zsebre teszik.
Az újságíró nyilvánvalóan nem tanult a diákok előadásából: nem érti,
hogy az erőszak okait nem a határokon túl, hanem a pakisztáni
háztartások zárt ajtói mögött kell keresni.
 AZ IDEÁLIS MUZULMÁN NŐ
A pakisztáni fundamentalisták fővárosa, a North West Frontier
Province-ban (NWFP) lévő Pesavár kongresszusi központjának
egyik termében ülök, ahol ötszáz fejkendős, lefátyolozott nő tanul
épp arról, milyen az ideális muzulmán nő. Az International Muslim
Women Union, az IMWU egynapos konferenciáján vagyok, melynek
címe: A család, a társadalom sarokköve. Előzőleg felhívtam a
rendezvény szervezőit, hogy megkérdezzem, részt vehetek-e a
konferencián. Másnap egyikük személyesen kézbesítette nekem a
meghívót.
Mellükön jókora, színes rozettát viselő nők – kampányok idején az
Egyesült Államokban látni ilyet politikusokon – kísérik helyükre az
érkezőket, és mindenkit „nővéremnek” szólítanak. Engem is, itt én is
„nővér” vagyok, pedig kabátot és nadrágot viselek, amit itt
férfiöltözéknek tekintenek, ráadásul a hajam is fedetlen. Az összes
többi résztvevő fátylat visel. Pakisztánban már rég nem vita tárgya,
kell-e, lehet-e fejkendőt viselni; itt az a kérdés, a nőknek elég-e a
hajukat és a nyakukat letakarniuk, vagy tetőtől talpig kendőbe kell-e
burkolózniuk.
Burkát viszont nem látok: a kék-fehér lepel, lyuggatott rostéllyal a
szem előtt, talán túl népies, túl közönséges a termet megtöltő
fundamentalista elitnek; a régimódi, a nőket teljesen eltakaró
ruhadarabot inkább Afganisztán és az NWFP alsóbb
néposztályaihoz tartozó nők hordják. A muszlim fundamentalisták
női elitcsapatában nem dívik ez a viselet, ahogyan a szaúdi nőkön
gyakran látható fekete abbaja sem. Itt szinte mindenki úgynevezett
manteau-t, vagyis hosszú, szürke vagy sötétkék kabátot visel,
mellyel Törökország, Irán, Szíria, Irak, Egyiptom és Pakisztán
tehetősebb, muzulmán női köreiben találkozhatunk.
Én nem viselek manteau-t. Valószínűleg magukban elátkoznak
öltözetem „férfiassága” miatt, és még egyszer ruhám szabása miatt
is, mely túl sokat mutat az alakomból. Hát még ha férficipő lenne
rajtam – most túl meleg van hozzá, de télen zárt,
cowboycsizmaszerű cipőt szoktam hordani –, bizony háromszorosan
átkozott lennék. A Gift for Muslim Women című könyvben a szerző,
egy maulana, bizonyos Ashiq Elahi Madani felidéz egy hadíszt:
Ajesa, a próféta kedvenc asszonya hallotta, hogy egy környékbeli nő
férfiszandált hord, és ezt elmesélte Allah Követének. A Próféta
azonnal megátkozta az asszonyt, amiért utánozza a férfiak
öltözködését.
Az ideális fundamentalista nőknek szóló illemtankönyvekben
számos, a Prófétától származó és a mai korhoz igazított
figyelmeztetés szerepel az úgynevezett férfiöltözékek viseléséről.
Isten Követe például kimondta: „Allah átka lesz a férfiakon, akik a
nőket utánozzák, és Allah átka lesz a nőkön, akik a férfiakat
utánozzák.”
Ennek ellenére a teremben egyetlen nő sem viselkedik velem úgy,
mintha fél lábbal máris a pokolban lennék. Mindenki végtelenül
kedves. A hoszteszek előkelő helyre, az első sorba ültetnek le. Az
Unió teljesen lefátyolozott főtitkárhelyettese, dr. Kausar Ferdoz
külön, név szerint köszönt a pódiumról. Dr. Ferdoz a Dzsama’at-e-
Islami, az egyik legnagyobb pakisztáni fundamentalista párt egyetlen
női szenátora. Gyakran jelenik meg a pakisztáni televízióban
lefátyolozva, úgyhogy valójában még nemigen láttam, tehát csak
feltételezem, hogy ő az. Persze a szavai alapján könnyű felismerni,
mert mindig ugyanazt mondja: az iszlám jó a nőknek, a nyugati
nőket kizsákmányolják, prostituálják, rabszolgasorban tartják. A
szenátusban dr. Ferdoz leszavazta a kormány javaslatát, mely arról
szólt, hogy a becsületgyilkosságokért kiszabható büntetést tizennégy
évről huszonötre emeljék. Az indítvány dr. Ferdoz szerint a saria
megsértése lett volna. A kormány javaslata ugyanis, vélte a
képviselőnő, hosszú távon arra irányult, hogy titokban kiiktassa a
törvényből a kviszaszt és a dijatot. Erről pedig szó sem lehet, hiszen
ezeket maga Allah fektette le a szúra al-baqa 178. versében,
márpedig az ember nem változtathat Allah akaratán. Ráadásul az
egész törvénymódosítási javaslat célja az volt, hogy a családot, mint
a társadalom sarokkövét, meggyengítse. A kormány, mondta dr.
Ferdoz, a nemzetközi emberi jogi szervezetek szekerét tolja. „Egy
kulturális háború közepén vagyunk. A nyugati országok
folyamatosan kritizálják a jogokat, melyeket az iszlám adott a
nőknek. Közben egyetlen cél vezérli őket: le akarják rombolni a
civilizációnkat.” A becsületgyilkosságok áldozataira dr. Ferdoz egy
szót sem pazarolt.
A teremben a hátam mögött ül a közönség: minden sorban
hosszú, bő, ólomszürke leplekbe burkolózó nők, hajukon,
homlokukon, arcuk előtt szürke fátyol és a mellükig lógó, ugyancsak
szürke kendő, melyet alváskor biztosítótűkkel erősítenek a
fejkendőhöz. A szemnél alig van egy kis rés, épp csak kilátni rajta.
Szinte minden nő szemüveget visel, és a lencsék mögött több a
textil, mint a szem.
Azon töprengek, vajon most miért takaróznak be ennyire a
teremben lévők. Hiszen egymás közt vagyunk, mi, nők. A muzulmán
nőknek csak olyankor kell elrejteniük magukat, amikor férfiakkal
találkoznak, hiszen azok roppant mód tűzbe jönnek a fedetlen arcok
és hajkoronák látványától. Ám amikor a színpadon egy csoport
iskolás lány befejezi a pakisztáni himnusz éneklését, mindent
megértek. A teremben ülők tapsolni kezdenek. Egyszer csak
előugrik egy apró, izgága figura. Vörös, bolyhos szakálla van,
hosszú kabátot és fehér turbánt visel, utóbbi úgy fest csöpp fején,
mint egy óriási vízimalom; vállát az iszlám színében pompázó sál
fedi.
Férfi a teremben!
Ekkor további férfiakat is észreveszek. Szorosan egymás mellett
ülnek a terem egy távolabbi sarkában. Kamerák és
fényképezőgépek vannak náluk, mikrofonok, jegyzetfüzetek. Az a
szép az egészben, hogy a média férfi munkatársai az NWFP
területén hivatalosan már nem látogathatnak női eseményeket. A
tartomány fundamentalista kormányának egyik első intézkedése az
volt, hogy megtiltották, hogy férfi újságírók tudósítsanak a női
sporteseményekről.
A teremben zúg a taps. „Elég! – kiabálja a nagy turbános
maulana. – Elég a tapsolásból! A tapsikolás nem méltó az
iszlámhoz. Egy muzulmán nem tapsol. Egy muzulmán inkább így
kiált: Allah akbar!”
A férfi bemutatja, hogyan kell kiabálni, s közben, mint egykor a
marxista forradalmárok, ökölbe szorított kezével a levegőt püföli.
Allah akbar! Allah akbar, üvöltik-kiáltják a nők elragadtatva. A
maulana megint előkiabál, aztán újra, míg tényleg az összes nő vele
skandálja, hogy hatalmas az Isten.
Ekkor az IMWU főtitkára, dr. Ehszan Abdullah ragadja magához a
szót. Az arcát szabadon hagyta, de a haját, a nyakát és a fülét ő is
eltakarta. „A Nemzetközi Iszlám Női Unió célja – mondja –, hogy a
nőkből ideális muzulmánt faragjon.” Hogy milyen az ideális
muzulmán nő? Legelőször is anya. „Mi, muzulmánok – mondja dr.
Ehszan – a lehető leghamarabb kiházasítjuk lányainkat. Az iszlám
azt parancsolja a lányoknak, hogy pubertáskorba lépésük után a
lehető leghamarabb házasodjanak meg.” Pontosabban: mindjárt az
első menstruáció után, ami némelyik lánynál tizenöt-tizenhat évesen
következik be, de olyan is van, aki már kilencévesen menstruál. Az
első menstruáció átlagosan tizenhárom éves korban történik. Dr.
Ehszan szerint a fiatalon házasodás azért is jó, mert így el lehet
kerülni a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot. Az iszlám
ugyanis, teszi hozzá, tiltja a fogamzásgátló szerek használatát. „Az
iszlám elveti a családtervezést – folytatja. – A népesedéspolitika a
nyugat merénylete az iszlám ellen. A muzulmánok tudják, hogy Allah
minden csecsemőről gondoskodik.” Dr. Ehszan újra a Koránból idéz:
„Ne öld meg gyermeked, csak mert félsz, hogy éhezni fog. Meglásd,
táplálom őt, ahogyan téged is táplállak.” A főtitkár asszony szerint az
iszlám azt parancsolja az embereknek, hogy sokasodjanak. „A
szegénység – mondja – nem ok, hogy korlátozzuk a születések
számát. A népesedéspolitika nem oldja meg a társadalmi és
gazdasági problémákat, ezekre ugyanis egyetlen ember sem tudja a
megoldást. Allah dönti el, hogy az ember gazdag lesz vagy
szegény.”
Hallgatom, és azon gondolkodom, vajon dr. Ehszan milyen
tudományágban szerezte magas fokozatát.
A hallgatóság közben amúgy muzulmánosan időnként felkiált:
Allah akbar!
Szudáni nő lép a pódiumra, és átveszi a mikrofont dr. Ehszantól.
Gulsoom Abdul Quasim szintén a nők iszlámban betöltött helyének
dicséretét zengi: „Tudatlan és gonosz nyugatiak mondják csupán,
hogy az iszlám nők nem dolgozhatnak otthonukon kívül. Egy iszlám
nő nyugodtan lehet orvos vagy jogász – mondja Gulsoom –, de
teherautó-sofőr vagy építőmunkás is, ha ahhoz támad kedve. A
Korán és Mohamed próféta (béke legyen vele) sehol sem tesznek
említést arról, hogy a nők nem dolgozhatnak. Egy nő bármilyen
foglalkozást űzhet, egy kikötéssel: azt nem teheti férfiak
társaságában. Egy nő akkor lehet teherautó-sofőr, ha az összes
többi sofőr is nő, meg a pakolómunkások és az összes többi
munkatárs. Máskülönben nem lehet az. Mert a férfi és női teherautó-
sofőrök közt bizony történhet egy s más. Mindenki tudja, hogy az
úgynevezett kollegialitás légkörében az erkölcs könnyen csorbát
szenved. Ugyanígy egy nő dolgozhat orvosként, de csak olyan
kórházban, ahol minden orvos és minden beteg nő. Ezt tanítja az
iszlám. Leányiskolában tanítsanak női tanárok, legyen női pedellus.
Ezt szabad, és ez jó is.”
Csakhogy állást találni ennek ellenére nem egyszerű, ha nőnek
született az ember. Gulsoom elmagyarázza, mi a bökkenő: az előző
felszólaló már utalt arra, milyen fontos, hogy minél több gyerek
szülessék, és a sok terhesség, a szoptatás, a gyerekekkel járó
rengeteg fáradság igencsak megnehezíti a nő dolgát, ha munkát
akar vállalni. „És azzal sem árt számolni, hogy az anyaság akár
negyvenöt éves korunkig fő foglalkozásunk lehet” – figyelmeztet
Gulsoom.
„De nem is szükséges dolgoznunk, hogy kenyeret keressünk –
folytatja. – Egy muszlim férfinak kötelessége gondoskodni a
feleségéről.” Ez volna az iszlám nőbarátságának bizonyítéka?
Allah akbar!
„Egy lány megtagadhatja, hogy hozzámenjen a neki kiszemelt
férfihoz. Ha nem szól semmit, vagy igent mond, az azt jelenti, hogy
házasodni kíván. Ha viszont nem akar hozzámenni a férfihoz, elég,
ha határozottan nemet mond. Ám ez nem jelenti azt, hogy hagyjuk, a
leány hadd válassza ki maga a férjét. Ahhoz ugyanis az kell, hogy
férfiak közt forgolódjék, kapcsolatba kerüljön velük, fiatal fiúkkal
társalogjon. Márpedig az iszlám ezt szigorúan tiltja. A Korán azt
mondja, hogy a nőnek is bele kell egyeznie a házasságba: joga van
egyetérteni vagy ellenezni a családja választását. A muszlimok azért
a leghatalmasabbak a világon, mert pontosan tudják, mi a jó és mi a
rossz.”
 A maulana és a hallgatóság egy emberként kiált: Allah akbar!
Gulsoom szavai eszembe juttatják a The Wife of Thanvi című
könyv házasságról szóló fejezeteit. Ebben többek közt ez szerepel:
„A legsikerültebb házasság az, mely a család idősebb tagjainak
tanácsára köttetik. Bár az iszlám megadja a jogot a nőknek, hogy
beleegyezzenek, vagy épp elvessék családjuk döntését, az a nő, aki
atyja, bátyjai vagy gyámja áldása és beleegyezése nélkül házasodik,
szégyentelen és gyűlöletes tettet hajt végre. Az a felnőtt, teljesen
beszámítható és önálló nő, aki maga köti házassági szerződését,
bűnt követ el. A saria ezt nem engedélyezi.” A szerző itt utal a
próféta egyik hadíszára, mely arra hívja fel a figyelmet, milyen
veszélyes letérni az útról. „Ne végy el nőt családtagjai jelenléte
nélkül, csak gyámja jelenlétében vedd el.” Allah követe helyteleníti,
ha egy nő maga választja ki a férjét. „Az ilyen nő nem erkölcsös. Egy
okos férfi nem kezd ilyen nővel, mert az ilyen nő nem ismer
szégyent, nem ismer illemet.”
A pesavári konferencián közben folytatódik a nyugat ostorozása.
Hallgatva a könyörtelen és humortalan muszlim nők felszólalásait, az
ember úgy érzi magát, mintha egy mubahala közepébe csöppent
volna. A mubahala ősi szokás, afféle hitpárbaj. Ha például egy
muszlim és egy keresztény vitatkozik, ki-ki a maga igazát védve,
lehet, hogy a muszlim „párbajra” hívja ellenfelét; az a fél, akit a
másik nem tudott meggyőzni hite igazáról, átkot kérhet a „vesztes”
fejére. Muszlimok és keresztények között gyakran zajlottak ilyen
viták Brit-Indiában.
A mubahalán részt vevő muszlimok rendszerint szép szavakkal
dicsérték a Korán szépségét és igazát. Hangsúlyozták, hogy a Korán
Allah kinyilatkoztatása. Bizonyítékként a Korán azon verseit citálták,
melyekben a Teremtés Ura maga jelenti ki, hogy a könyvben
található szavak az ő saját szavai, melyekkel örök időkre
kinyilatkoztatta az igazságot. A mohamedánok többek közt az ilyen
párbajok révén a többi vallás alaptalanságának bizonyításában is
nagy rutinra tettek szert.
A keresztények és a muszlimok között ma már igen ritka az ilyen
párbaj. Manapság inkább az iszlám és a felvilágosodás közt zajlik a
vita, igaz, a muszlimok ritkán hívnak meg vitapartnert. Én legalábbis
egy olyan vitát sem láttam Pakisztánban, melyben fundamentalisták
és a felvilágosodás hívei vettek volna részt; olyan emberek, akik a
tudomány vívmányaiban, a toleranciában, a racionalizmusban, a
párbeszéd fontosságában hisznek. A mubahala mára egyszereplős
párbajjá vált, melyben dühödt, harcos muszlimok bizonygatják, hogy
Allah hatalma eltiporja és összemorzsolja a racionalitást.

A színpadon félkörben ülnek a díszvendégek, a bel- és külföldi

felszólalók. Középen két trónszerű ülőalkalmatosság. Ezek egyelőre
üresek. A színpadon rengeteg a szín: sárga, zöld, rózsaszín, vörös,
fekete. Egy nő talpig fehérbe öltözött: fehér manteau van rajta, fehér
kendő, fehér, nyitott cipő. Arcát fehér kendő takarja, a szemrés előtt
jókora, aranykeretes szemüveg, mögötte látszik, hogy viselője festi
magát. Buggyos, fehér nadrágja szegélye ugyancsak fehér, ruhája
ujját fehér hímzések díszítik. Jobb csuklóján elegáns óra. Körmei
bordóra lakkozva. Nyilvánvalóan fontos ember: a többi nő a
székéhez járul, papírokat tesznek elé, a fülébe sugdosnak. Lágy
mozdulattal magához int egy „nővért”, és valamit mond neki, aki
aztán odamegy az egyik vendéghez, és átadja az üzenetet. A fehér
ruhás nő olykor felemelkedik, és kecsesen végigvonul a pódiumon,
hogy megtárgyaljon valamit valamelyik külföldi vendéggel. Amikor
visszaül a helyére, látom, hogy lábfeje szép, sima, világos,
majdhogynem elragadó. Egyre jobban érdekel ez a nő. Egész lénye
azt sugározza, hogy ő a főnök, miközben díszes ruhája, lakkozott
körme és ékszerei igencsak kihívóan hatnak ebben a szigorúan
fundamentalista társaságban.

A beszédekből hamar kiderül: a konferencia elsődleges célja nem

az, hogy javítson a lakosság alsóbb, szegényebb rétegeiben élő,
gyakran analfabéta és rossz egészségi állapotú muszlim nők
helyzetén. Ez nyilvánvalóan a politikai iszlám összejövetele, nem
holmi társadalmi ügyekkel foglalkozó konferencia. A politikai iszlám
egyik fő jellemzője bármiféle szociális és gazdaságpolitika tökéletes
hiánya. Iszlám fundamentalistáktól még sohasem hallottam ötleteket
arra vonatkozóan, hogyan lehetne küzdeni a környezetszennyezés,
a jogtalanságok, a feudalizmus és korrupció miatti kizsákmányolás
és elmaradottság, a fél világot letaroló fertőző betegségek vagy a
szegények és gazdagok közt tátongó óriási szakadék növekedése
ellen. Ha mégis foglalkoznak ezen témákkal, beérik annyival, hogy
mindenért a Nyugat, a zsidók és a hinduk felelősek, a muszlimok
pedig ördögi összeesküvések vétlen áldozatai csupán. Az
iszlamisták identitásának egyik alapja a Nyugattal szembeni
önmeghatározás. Magukat és vallásukat felsőbbrendűnek tekintik, a
nyugati világot pedig lenézik erkölcstelensége és bűnös volta miatt.
A fundamentalisták szerint a Nyugat aláásta az iszlám morális és
etikai alapjait. Ez azért történhetett meg, mert a Nyugat a világ nagy
részének ura lett, többek közt a korábbi szultánok és kalifák
elűzésével. A muszlimoknak most az a feladatuk, hogy
visszaszerezzék a politikai hatalmat, legalább az általuk lakott
területeken. Az iszlám csak ott bontakozhat ki igazán, csak ott
bizonyíthatja mindenhatóságát, érvelnek, ahol a politikai hatalom is a
muszlimok kezében van. A fundamentalisták ebből azt a
következtetést vonják le, hogy minél előbb kezükbe kell
kaparintaniuk az irányítást. Az összes többi probléma, például a
szegénység, magától megoldódik majd, amint az iszlamisták
kezében lesz minden állami intézmény.
A politikai hatalom megszerzéséért mindent és mindenkit
bevetnek. A nő helye tulajdonképpen otthon van, de ha a mozgalom
erejét kell bizonyítani, még a nők is felmehetnek a színpadra,
szerepelhetnek a tévében, népszerűsíthetik a szent ügyet, és
kimehetnek tüntetni az utcára Amerika és a cionisták ellen. Egyetlen
pakisztáni rendőrt sem vinne rá a lélek, hogy parancsot adjon
embereinek a kedves, erkölcsös, lefátyolozott muszlim nők
oszlatására, pláne gumibotozására.
Amint minden hatalom a fundamentalisták kezében lesz,
mindenkinek jut majd fizetés, a feudalizmus és a korrupció pedig úgy
olvad el, mint hó a napsütésben, vélik az iszlamisták. Gazdasági és
szociális ügyekről ilyenformán ma még fölösleges beszélni. A
szegények és a kiszolgáltatottak még egy kis türelmet kénytelenek
tanúsítani, meg kell várniuk, míg a fundamentalisták átveszik a
hatalmat, ám akkor egy csapásra elszáll minden gondjuk. Ez
éppolyan utópia, mint a proletárdiktatúra, amely, hirdették a
kommunisták, magától véget vet a bűnözésnek.
A politikai iszlám, a marxizmushoz hasonlóan, nem maradhat fenn
sokáig. Újabb és újabb generációk nem hihetnek abban az
ígéretben, hogy ha az ember rendületlenül viseli a fátylat, a bő
nadrágot, a szakállat és a kendőt, abból előbb-utóbb tiszta ivóvíz,
elegendő és tápláló étel, egészségügyi ellátás, munkalehetőség és
mindenki számára elérhető oktatás terem, nem is beszélve a
korrupció megszűnéséről. Épp azért, mert a politikai iszlám
semmilyen gyakorlati megoldást nem nyújt az emberiség gazdasági,
társadalmi és egyéb problémáira, idővel mindenképpen veszíteni fog
vonzerejéből.
De addig még el kell viselnünk obskúrusságát, a nőket és a
kisebbségeket érintő diszkriminációját, és a terrorizmus eszközeivel
folytatott dzsihádot.
A pakisztáni muszlim fundamentalisták főideológusa, az 1979-ben
meghalt maulana, Szajjid Abu’l Mavdudi az egyiptomi Szajjid Kutbbal
közösen a mai fundamentalisták legjelentősebb ösztönzője és
példaképe; nemcsak helyben, hanem Hollandiában és a többi
európai országban is. Mavdudi kizárólag erkölcsi terminusokban
látta a világot. Úgy vélte, Amerika és Európa morális és etikai
betegséget terjeszt: a járvány okozója pedig nem más, mint a női
emancipáció. Mavdudi szerint az engedelmesség Allah egyik
alapvető szabálya, mely a világ összes problémáját megoldja az
éhínségtől a pornográfiáig. Az embernek nincs választási
lehetősége, nem döntheti el, engedelmes akar lenni vagy
engedetlen. Az ember Isten alárendeltje, és sosem térhet le az
engedelmesség ösvényéről. Ugyanígy azt sem döntheti el, milyen
életet él, és nem teheti meg, hogy néha igen, máskor viszont nem
követi Isten parancsait. Mavdudi úgy vélte, hogy az Isten felé
tanúsított abszolút engedelmesség az egészséges társadalom
alapja. „Az iszlám – írta – Allahnak való teljes alávetettséget,
odaadást és engedelmességet követel. Az iszlám csak akkor lesz
újra hatalmas, problémáink csak akkor oldódnak meg
végérvényesen, ha ezt ismét szem előtt tartjuk.”
 A nyugati női jogok aláássák az iszlámot, mert ellenkeznek
Mohamed próféta tanításával. Mavdudi felfogása szerint a nők
emancipációja az egész iszlám kultúrát aláássa és – itt jókorát ugrik
– ennek következményeként csökkent a muszlimok gazdasági
befolyása, elvesztve vezető helyét a világban.
A Korán, a hadísz, és ebből adódóan a fundamentalisták
elképesztően sokat foglalkoznak a nővel és a férfi-nő kapcsolattal.
Az ortodox és fundamentalista muszlimoknak szóló használati
utasításban a nők életének minden egyes mozzanatára vonatkozóan
szerepelnek útmutatások: hogyan fürödjön, hogyan vágja a körmét,
a haját, miért ne szaggassa meg ruháit és ne siránkozzon, amikor
meghal valakije, mikor ne imádkozzon a mecsetben, és mit tegyen
menstruációkor. A menstruáció a vallásos muszlimok rémálma:
tisztátalan, undorító, sötét vér! Úristen, de szörnyű! Akár a
meztelenség. Legyen akár csak az alkar egy apró, kilátszó része, a
vallásos muzulmán remegni kezd a félelemtől. A fedetlen női bőrben
rejlő veszélyek felfoghatatlanok.
Az iszjámábádi rezsim nagyrészt a fundamentalisták befolyása
alatt áll. Az is lehet, hogy a vallásos pártok taktikus támogatása
nélkül nem is maradhatna a helyén. Ezért a kormány, mely a
Felvilágosult Mérsékeltség szlogent írta zászlajára, rendre részt
vállal az erkölcsök védelméért vívott harcban. A pakisztáni
kultuszminisztérium súlyos pénzbüntetésre ítélte a Míra nevű
filmcsillagot, amiért az egy indiai film egyik jelenetében megcsókolta
indiai partnerét. „Míra tette szemben áll az iszlám morállal és
etikával” – jelentette ki a pakisztáni információs miniszter, akit az
urdu pletykalapok szinte hetente hoznak hírbe különféle kis
filmcsillagocskákkal. Míra további büntetése, hogy soha többé nem
szerepelhet indiai filmben.

Rendben: az iszlamisták egyik legfontosabb dolga, hogy távol

tartsák egymástól a két nemet. De itt, a pesavári
konferenciaközpontban megint félrevezetnek. Lám, ott egy sor férfi
jön be a terembe, egytől egyik fundamentalista hatalmasságok: az
NWFP kormányának miniszterei és magas rangú tisztviselői.
Felmennek a pódiumra, és üdvözlik a székeiken ülő fundamentalista
hölgyeket; kézfogásról persze szó sem lehet. Helyette szívükre tett
kézzel biccentenek. Egymásra nézni szintén nem illik, ezért a férfiak
tekintete inkább a nők jól eltakart melle magasságában állapodik
meg. A férfiak leülnek a félkör közepén álló trónusokra. Még
szerencse, hogy a közönségben ülő nők letakarták magukat. A
férfiak épp szemben ülnek velük, és ki tudja, miféle pajzán
gondolataik támadnának, ha a teremben lévő nők arcát nem fedné
kendő.
A legfeltűnőbb férfi egyben a legfontosabb is. Akram Khan
Durrani, az NWFP főminisztere. Mellette foglal helyet a szociális és
nőügyekért felelős miniszter. De hogy ők ketten férfiként mit
keresnek itt, egyelőre nem világos a számomra.
Akram Khan Durrani kormánya kizárólag a Muttahida Majlis-i-
Amal, az MMA, vagyis az Egyesült Akciófront, egy hat
fundamentalista pártból alakult szövetség tagjaiból áll. Az MMA-hoz
tartozó egyes csoportok eleinte nem akartak belemenni az
együttműködésbe Durranival, mivel nem volt szakálla. Ma
Durraninak van a legszebb nagy, fehér körszakálla az összes
fundamentalista közül. Hófehér szakállával, ősz hajával, fekete
szemöldökével és villámló barna szemével némileg a korábbi
évszázadok miniatűrjeiről ismert indiai hercegekre emlékeztet.
Múlt nyáron Durrani és szakállas, turbános kollégái valósággal
sugároztak a boldogságtól a pesavári parlamentben. Olyan üdvözült
pillantásokat váltottak, mintha Isten épp abban a pillanatban küldött
volna neki egy fiút. Gulab jamunt, vagyis sült tejgolyócskákat és
beszan barfít, borsóból készült falatkákat nyomtak egymás kacagó
szájába. A terem túlfelén tetőtől talpig letakart nők estek egymás
nyakába, s zokogtak a boldogságtól. Igen! Az iszlamisták
megcsinálták! Az iszlám legyőzte a Nyugatot! Az NWFP parlamentje
épp akkor fogadta el a sariát a tartomány törvényének.
Kilenc hónappal korábban az MMA nyerte a tartományi
választásokat. Rögvest neki is láttak az NWFP „tálibosításának”.
Semmilyen új intézkedést nem hoztak, viszont számos korábbit
visszavontak. Egy kis csokorra való ezek közül: buszokon tilos a
zenelejátszás. Betiltották a zenekarok, tánccsoportok és
hangszerkészítők tevékenységét. A fiú diákok nem járhatnak
iskolába ingben és nadrágban: mindenki köteles salvar kamizt
viselni. A mindenféle általános műveltségre fittyet hányó maulanák
azt hiszik, a salvar kamiz hagyományos iszlám viselet, de fogalmuk
sincs, hogy eredetileg a párszik viselték. A párszik, vagy más néven
zarathusztriánusok akkor hordták, amikor a mohamedán hadseregek
elől Perzsiából az indiai szubkontinensre menekültek, ahol végül
mégiscsak utolérték őket a muzulmánok. Az NWFP-ben a lányok az
iskolában kötelesek kendőt hordani. A mozikat bezárták. A
sárkányeregetés, mely kedvelt és elterjedt szórakozás
Afganisztántól Indiáig, ugyancsak tilos: állítólag hindu szokás. A
szilveszter ünneplése tilos. Az oktatás többé nem koedukált. Férfi
edző nem foglalkozhat női sportolókkal, és férfiak nem is vehetnek
részt nézőként női sporteseményeken.
Az NWFP-ben férfi nem végezhet ultrahangos vizsgálatot, sem
EKG-t női betegen. Férfi orvos nem vizsgálhat női pácienst. Az MMA
elborzad a lehetőségtől, hogy a rendelőben egy férfi és egy nő
egyszerre legyen jelen. A fundamentalista szövetség tartományi
főtitkára így magyarázta a tilalmat: „Úgy véljük, egy EKG-t vagy
ultrahangvizsgálatot végző orvos szexuális örömöt találhat egy női
páciens testében. Akadnak nők, akik épp az ilyen alkalmakat
használják ki, hogy elcsábítsák az őket vizsgáló orvost. Tilalmunknak
hála az iszlám magasztos értékei és a szent próféta tanítása újra
megjelenhetnek a mindennapi életben.”
A női páciensek férfi orvosok vagy egészségügyi dolgozók által
végzett vizsgálatának tilalma nemcsak az élőkre, hanem a holtakra
is vonatkozik. Boncolást csak női boncolóorvos végezhet. E szabály
magyarázata a következőképpen hangzik: „A holttestet meztelenül
fektetik a boncasztalra, miközben a férfi munkatársaknak szabad
bejárása van a terembe. Egyes orvosok mintát vesznek a holttest
vaginájából. Ez botrányos! Ez nemcsak a holttest meggyalázása, de
az elhunyt nő hozzátartozóit is sérti. A nők férfiak által végzett
boncolása ráadásul tökéletesen ellenkezik az iszlám
parancsolataival.”
Durrani és társai további intézkedések meghozatalára is
készülnek. Ezek még véletlenül sem a terrorizmus megfékezését,
vízkészletek felhalmozását, utak és elektromos hálózat kiépítését
vagy ezekhez hasonló dolgokat céloznak meg; fontosabbnak tartják,
hogy az apjuk vagy fiútestvérük engedélye nélkül megházasodó
asszonyok házasságát mielőbb iszlámellenesnek ítéljék és
felbonthassák. Az a leány, aki maga választ párt magának, érvel
Durrani, szabadon és mindenféle ellenőrzés nélkül érintkezik fiúkkal,
ami egészen biztosan katasztrófához vezet.
Az MMA azt is tervezi, hogy lecseréli a Mohamed Dzsinnah
arcképével díszített bankjegyeket. Az iszlám nem tűri az
emberábrázolást. Ezenfelül a fundamentalisták a szekularizációpárti
Dzsinnah-val sosem ápoltak túl jó kapcsolatokat.
A koránszövegeket tartalmazó papírokat ezentúl tilos
újrafelhasználni.
Az MMA idővel be akarja tiltani az összes biztosítást, hiszen az is
iszlámellenes. Végtére is Allah dönti el, kivel, mikor, mi történik, az
ember nem üzletelhet az isteni elrendeléssel.
Végül az MMA be akarja zárni az összes börtönt, és el kívánja
bocsátani az összes muszlim hivatalnokot, aki nem imádkozik
legalább naponta ötször. A listához a fundamentalista nők is
hozzátették a maguk kívánságait: azt követelik, legyenek csak nőket
oktató egyetemek és iskolák, vegyék ki a tankönyvekből az összes
„nem iszlám” utalást, és az állami kórházakban zárják be a
születésszabályozási osztályokat.

A fehér ruhás nő a mikrofonhoz lép. A fényképészek és

operatőrök letapossák egymást, hogy felvételt készíthessenek róla.
Honnan tudják, ki rejtőzik a fehér kendő alatt? És honnan tudják
majd a nézők és az olvasók, akik csak egy talpig fehérbe burkolt, arc
nélküli embert látnak? Megkérdezem a mellettem ülőt, kit
tisztelhetünk a titokzatos szónokban, mire az a fülembe súgja, hogy
az illető nem más, mint dr. Szamia Rahil Qazi. Aha, őt ismerem.
Egyszer találkoztunk egy női parlamenti képviselőknek tartott
rendezvényen. Akkor is kendővel takarta az arcát, de bemutatkozott,
így tudtam, kivel beszélek.
Dr. Rahil Qazi Hussain Ahmad lánya, az emíré, ahogy a JI, a
Jama’at-e-Islami, az egykor Mavdudi maulana által alapított párt
hívei nevezik. Dr. Rahil a nemzetgyűlés egyik nők számára
fenntartott mandátumának birtokosa. Az MMA női képviselőinek
egyike sem választott képviselő, pártjuk ugyanis megtiltotta nekik,
hogy induljanak a választásokon. Ez ellenkezne az iszlám
szellemiségével. Ám amikor a választások után kiderült, hogy
számukra is fenntartottak képviselői helyeket, az MMA úgy döntött,
nem hagyja ki a lehetőséget, és gyorsan kinevezte prominens tagjai
lányait, nővéreit, nagynénjeit és unokahúgait a pártot megillető
helyekre. Dr. Kausarhoz hasonlóan dr. Rahil is gyakran feltűnik a
televízióban, hogy bemutassa, hogyan gondolkoznak a nők
társadalomban betöltött szerepéről a fundamentalisták.
Dr. Rahil első találkozásunkkor rendkívül szívélyesen viselkedett.
Telefonszámot cseréltünk, és meghívott, látogassam meg lahorei
otthonában. Ez december végén történt; amikor elváltunk, úgy
köszönt el: insallah, kellemes karácsonyt. Ám az újabb találkozásból
nem lett semmi. Amióta apját, Qazi Hussaint kitiltották Hollandiából
és Belgiumból, nem érintkeztünk egymással.
Qazi Hussaint az Arab-Európai Liga, egy Hollandiában és
Belgiumban működő kétes szervezet kérte fel egy előadás-
sorozatra. Mindig is a tálibok hű támogatója volt, üdvözölte az
afganisztáni óriás Buddha-szobrok megsemmisítését, Oszama bin
Laden nagy csodálója, úgy véli, a kafirok, vagyis a hitetlenek ellen
dzsihádot kell folytatni, és az iszlám keresetlen kifejezéseit
alkalmazza a Nyugattal és a zsidókkal szemben.
A nevéhez fűződő legnagyobb őrültség mégsem ezek közül kerül
ki: arra buzdít, hogy hívei diszkriminálják, sőt lehetőség szerint
likvidálják két, a hazájában működő, ellenlábas muszlim csoport
tagjait, az ahmadikat és a békés, humanista izmailikat, Aga Kán
követőit. Qazi Hussain szerint ugyanis ők nem tiszta muzulmánok.
Ha lehetőségük lenne rá, ő és hívei az utolsó emberig elüldöznék a
két csoport követőit a Tiszták Országából.
Nem tudom, Qazi Hussain Hollandiából és Belgiumból való
kitiltásában szerepet játszott-e az is, hogy pártja tagjai al-Kaida-
tagokat bújtattak. Oszama bin Laden egyik fő segítőjét, Halid Sejk
Mohamedet Ravalpindiben találták meg, Qazi Hussain pártjának
egyik női tagjánál. Nem sokkal korábban Karacsiban tartóztattak le
két prominens al-Kaida-vezetőt, akik szintén a párt tagjainál
rejtőztek.
Halid Sejk letartóztatása után egy héttel Qazi Hussain Karacsiban,
ahogy ő nevezte, Million Men Marchot szervezett, melyen százezer
ember vett részt. Több száz eltakart arcú nő is ott menetelt a sorban,
persze hátul, a férfiak mögött. Kisfiaikat a magasba emelve
kiáltoztak: al-dzsihád, al-dzsihád! Ezzel mintegy a dzsihádmozgalom
rendelkezésére bocsátották gyermekeiket, hogy később Halid Sejk
követői legyenek, a 2001. szeptember 11-ei New York-i és
washingtoni merényletek kitervelőié. Qazi Hussain pártjának egyik
vezetője így tüzelte a demonstrálókat: „Minden muszlim kötelessége,
hogy rejtekhelyet biztosítson azoknak, akiknek szükségük van rá!”
Dr. Rahil, Qazi Hussain lánya a demonstráció napján ezt mondta a
televízióban: „Senki sem tudja bizonyítani, hogy azon ház
tulajdonosnője, ahol Halid Sejk bujkált, a JI tagja. Ezt csak azért
terjesztik, hogy befeketítsék a pártunkat.” Azt állította továbbá, hogy
Halid Sejk Mohamed már jó ideje az FBI és a pakisztáni
titkosszolgálat markában volt, akiknek most kapóra jött, hogy
elővegyék, nehézségeket okozva ezzel atyja pártjának.
A pakisztáni kormány soha nem hozott intézkedést a párt ellen az
al-Kaida-tagok rejtegetése vagy a másként gondolkozók elleni
erőszakra való felbujtás miatt.
A fundamentalisták folyóiratában, a Jasaratban keményen
kritizálták Hágát és Brüsszelt, amiért kiutasítottak egy olyan
nagyszerű és Pakisztánban széles körben tisztelt férfiút, mint Qazi
Hussain Ahmad. Az egészet a zsidó lobbi nyakába varrták. Belgium
és Hollandia, írták, a Pentagon bérencei, és a belga és holland
kormány komolyan megsértette második legnagyobb vallásuk, az
iszlám követőit.
A pakisztáni liberális sajtó másként tálalta az esetet. Ezek a lapok
üdvözölték Qazi Hussain „megrendszabályozását”. „Végre – írta
vezércikkében a Daily Times –, Belgium és Hollandia
jelentőségteljes üzenetet küldött. A pakisztáni vallási vezetőkre
Európában egyre inkább úgy tekintenek, mint az ott élő muszlimokat
bujtogató, a főként szegényebb csoportokat befolyásoló
provokátorokra. Qazi pakisztáni lapokban megjelent, nyugatot
gyalázó kijelentései egészen biztosan nem járultak hozzá ahhoz,
hogy enyhítsék Európa gyanakvását a muzulmánokkal szemben.” A
Daily Times ugyanezen vezércikkében Abu Dzsahdzsahról, a
Belgiumban menedékjogot nyert libanoniról is lerántja a leplet. „E
pillanatban ő az egyik legszélsőségesebb európai muszlim vezető.
Odaköltözése és az Arab-Európai Liga megalapítása előtt a
Hezbollah libanoni táboraiban képezték ki.”
A The News kommentárja így hangzott: „A politikailag oly
rettentően korrekt európaiak végre megtették, amit már évekkel
ezelőtt meg kellett volna tenniük: megtiltották a belépést egy olyan
embernek, aki hazájában gyűlöletet szít. Ennyi a feladat: kiutasítani
mindenkit, aki az erőszak üzenetét terjeszti Európa félanalfabéta
muszlim fiataljai között.”

A pesavári pódiumon dr. Rahil szót sem ejt Belgiumról vagy

Hollandiáról. Helyette belekezd az anyaság magasztalásába. „Az
ummát, a muszlimok közösségét az anyák tartják életben –
magyarázza. – Az anyák nevelik jó muszlimmá a gyermekeket,
voltaképpen ez az egyetlen feladatuk és a kötelességük az életben.”
Rahil szerint a nyugati anyák szörnyen egoisták, mert a gyerekeket
tehernek tekintik, nem pedig örömnek. Számukra sokkal fontosabb a
karrier, mint családjuk boldogsága. „A muzulmán nők jobbak a
nyugati nőknél, a muzulmán nők tudják, hol a helyük anyaként,
lányként, feleségként.”
Rahil ezután a nők iszlámban betöltött szerepéről beszél: „A
muszlim asszonyok nagyon, rendkívüli módon elégedettek a
jogokkal és kötelességekkel, melyeket az iszlám adott nekik. Az
iszlám az egyetlen vallás a világon, mely óvja a nők életét,
tisztességét és tulajdonát. A többi vallás és kultúra csak
attrakcióként, árucikként tekint a nőre. Ezekben férfiak azt tesznek a
nőkkel, amit csak akarnak.” Hozzáteszi, ki nem állhatja a
feministákat, akik egyfolytában az iszlámot szapulják.
Dr. Rahil szavait jó sok Allah akbar követi.
Akram Khan Durrani, az utolsó, egyben legbecsesebb szónok
felsorolja kormánya nőpárti intézkedéseit: a fiú- és a leányoktatás
végérvényesen kettévált. A lányok legalább nyolcadik osztályig
kötelesek tanulni. A lányok ingyen egyenruhát és tankönyvet
kapnak. A szülők végre megint járatják sportolni leánygyermekeiket,
amióta a kormány megtiltotta a férfi edzőknek, bíróknak,
fényképészeknek és nézőknek, hogy részt vegyenek a női
sporteseményeken. Allah akbar!

A sors úgy hozta, hogy épp a családról, mint a társadalom

sarkkövéről szóló konferencia kezdete előtt látogattam meg Szjed
Mehmood Asghart, a Save the Children NWFP-beli igazgatóját. A
tartományban már hetek óta beszéltek egy pesavári szexbotrányról,
mely az iszlamisták által oly nagyra tartott nemek szerinti elkülönítés
következménye volt. Az esetben tanárok, iskolai takarítók, portások,
hoteltulajdonosok és diákok voltak érintettek. Fiatal fiúkat zaklattak
szexuálisan, éveken keresztül. Szjed Mehmood Asghar szerint
abban az iskolában, ahol kipattant az ügy, már legalább tizennyolc-
húsz éve folyt ez a szégyenletes gyakorlat.
A tanárok rossz jegyekkel zsarolták diákjaikat. Javíthattak az
osztályzatukon, ha lefeküdtek a tanárukkal vagy különböző férfiakkal
az iskolához közeli szállodában. Ezekben az úgynevezett
szállodákban, melyek valójában sötét, koszos, a földre dobott
mocskos matracokkal felszerelt szobákból álló, rozoga építmények,
olyan férfiak szállnak meg, akik a közeli Lady Redding Hospitalban
fekvő anyjukat, feleségüket, lányukat jöttek meglátogatni. Igen ám,
de hogy bírhatnának ki egy egész napot szex nélkül? Mivel a
hoteltulajdonosok nem akartak balhét a rendőrséggel, lányokkal nem
voltak hajlandók szolgálni. Így kerültek a képbe a tanárok, akik az
iskolai portásokkal küldették át a diákokat a szomszéd hotelekbe.
Amikor a fiúk visszatértek, megkapták a magasabb osztályzatot, a
tanár pedig megosztozott a bevételen a hoteltulajdonossal. Az is
előfordult, hogy a kuncsaft bement az iskolába. Ilyenkor a portás
felment az osztályterembe a kiszemelt fiúért, felkísérte a párt a
padlásra, majd őrködött, míg végeznek.
A botrány akkor robbant ki, amikor egy helyi újság tudósítója
észrevette, hogy unokaöccse furcsán viselkedik, és fél iskolába
menni. Utánajárt az ügynek, nyomozása eredményét pedig leközölte
egy pesavári lapban. Az országos sajtó azonnal ráharapott a témára.
Nem mintha bármi történt volna, esetleg letartóztatták volna a
bűnösöket: hiába szerepelt az ügy az összes lapban és tévéadón, az
egészet, szokás szerint, szőnyeg alá söpörték.
Az NWFP parlamentjében egy női ellenzéki képviselő kérdést
intézett az oktatási miniszterhez a botrányról és arról, milyen
büntetést kaptak az érintettek. A miniszter azt felelte, tehetetlen az
ügyben. Szemtanúk nincsenek, a zaklatásnak áldozatul esett,
prostitúcióra kényszerített fiúk egyike sem kíván vallomást tenni. A
törvény szerint ilyen esetekben ugyanúgy, mint a nők zaklatásánál,
megerőszakolásánál, bántalmazásánál, legalább négy kifogástalan
hírű muszlim férfi tanúskodására van szükség, akik szemtanúként
bizonyítják, hogy az eset valóban megtörtént, és hajlandóak
azonosítani az elkövetőket.
Az egészségügyi bizottság egyik tagja kijelentette, hogy a fiúk
ilyen jellegű megrontása jóformán Pesavár összes általános és
középiskolájában bevett gyakorlatnak számít. Az oktatási miniszter
később kijelentette, mást nem tehet, minthogy azon tanárokat, akik
részt vettek diákjaik prostitúcióra való kényszerítésében, áthelyezik
más iskolákba.
A Save the Children igazgatója szerint a dolog a következőképpen
működik: a hotelekben fényképalbumok várják a vendégeket, ebből
választhatják ki a diákot, akire éppen vágynak. Ha döntöttek, egy
küldönc átmegy az iskolába, és a tanár átküldi a megfelelő diákot.
Az egész általában nappal történik, és ha egy fiút később keresnek a
szülei, azt mondják nekik, hogy bent kellett maradnia korrepetálásra,
vagy krikettedzésre kellett mennie.
Szjed Mehmood szerint az idősebb fiúk úgy terrorizálják és
zsarolják a fiatalabbakat, hogy megerőszakolják őket. Később ők
mutatják be „védenceiket” a tanároknak és a szállodásoknak, és
megtanítják őket, hogyan javíthatnak a bizonyítványukon.
Bannu, a Pesavártól körülbelül száznyolcvan kilométerre délre
fekvő terület az NWFP főminiszterének, Akram Kán Durrani-nak a
hatalmi bázisa; a Save the Children jelentése szerint ezen a
területen a gazdag földbirtokosok körében terjedt el, hogy
fiúszeretőket tartanak. A birtokosok általában házasok, gyerekeik is
vannak, de a fiúk afféle szexuális apródként szinte hozzátartoznak a
családmodellhez. Szép ruhákban járatják őket, fejükön virágkoszorút
viselnek, és mindig „uruk” közelében vannak. Néha pénzt kapnak,
máskor valamilyen drága ajándékot, és az apród családjáról is
gondoskodni szokás. Lisztet, cukrot, teát juttatnak nekik, és
előfordul, hogy valamelyik fiútestvér iskoláztatását is fizetik. Aztán
amikor a fiúbarát kiöregszik, és már nem oly friss és szép, mint
egykor, gazdája nem löki félre, hanem élete végéig magánál tartja és
ellátja némi házimunkáért cserébe.
A SAHIL egy iszlámábádi szervezet, mely a pakisztáni fiúk és
lányok szexuális kizsákmányolására akarja felhívni a figyelmet. A
szervezet 2003-as jelentésében szintén megállapítja, hogy North
West Frontier Province-ban jóval elterjedtebb és társadalmilag
elfogadottabb a fiúk és férfiak illetve fiúk és fiúk közti szexuális
kapcsolat, mint az ország más területein. Az NWFP lakosságának
többségét képező pastuk nyelvében minden férfiak közti
kapcsolatnak megvan a maga elnevezése. A balkaj olyan fiú, akit
többen is használnak homoszexuális közösülésre. Magyarul:
hímringyó. A bahabzaj azt jelenti, hogy fontos fiú; a földesúr
„babája”, ágyasa, akihez senki másnak nincsen joga. „A pastu
területeken büszkeséget és hatalmat sugároz, ha valaki egy
homoszexuális viszonyban az aktív, a férfi partner szerepét tölti be.”
Legyen bármilyen gyakori, s legyenek a férfiak bármily büszkék az
ágyasaikra, beszélni nem szívesen beszélnek a dologról. Szamira
Maszroornak sikerült szóra bírnia néhány férfit, és rávennie őket,
hogy beszéljenek a fiúkkal folytatott szexről. Feltette a kérdést, miért
van szükségük erre a fajta kapcsolatra. „A fiatal fiúktól egészen
függővé válik az ember” – mondta egyikük. Egy másik így
magyarázta a dolgot: „Ez az egyetlen lehetőség, hogy egy kicsit
élvezzük az életet a mi unalmas és ostoba társadalmunkban.” Egy
harmadik verzió: „Igazából csak a fiúkkal folytatott szex jelent
élvezetet.” Abban mindenki egyetértett, írja Szamira, hogy a fiúkkal
való szeretkezés biztonságos: egy fiú nem esik teherbe, és a
családja sem balhézik a viszony miatt. Lányokkal jobb nem is
kezdeni, abból csak a baj van.
E válaszok kísértetiesen emlékeztetnek azokra, melyeket a Save
the Childrennél dolgozó Szjed Mehmood Asghartól, a ravalpindii
utcagyerekprojekt munkatársaitól vagy a Karacsiban működő AIDS-
ellenes alapítvány vezetőitől kaptam különféle interjúk során.
A pedofília, a fiúk prostitúciója, az ágyasok kitartása, a
homoszexualitás: ez az iszlámban természetesen ugyanúgy
szigorúan tilos, mint az összes többi kinyilatkoztatott vallásban.
Ennek ellenére a fiúkkal folytatott szex teljesen bevett szokásnak
számít a muzulmánok között. A muzulmán férfiak nem kis részének
egész álló nap a szexen jár az esze. Nem csoda: a nemek szerinti
elkülönítés, a férfiak feleségeik szűziességén és erkölcsösségén
alapuló becsülete és az állandó, férfiak és fiúk közti vetélkedés, hogy
kinek van több erekciója és ki elégül ki többször, mind ide vezetnek.
A szex maga a nemzeti kényszerképzet. Márpedig az egyetlen
szextípus, amihez minden különösebb nehézség nélkül hozzá lehet
jutni, a fiúkkal folytatott viszony. Ez abszolút kockázatok nélküli szex,
gondolják a muzulmán férfiak. Itt nincs az a sok hűhó a
szűzhártyával, a nem kívánt terhességgel, nem sértik meg egy
család becsületét sem, nem kell elviselniük a család bosszúját, itt
nincs karo kari, itt senki sem beszél nemi erőszakról. A fiatal fiúkkal
űzött szex előnyei egy nemek szerinti elkülönülésre épülő
társadalomban jóformán megszámlálhatatlanok. Óvszert sem kell
használni hozzá. Ennek következtében a szifilisz és az AIDS sosem
látott sebességgel terjed.
Pakisztánban is akad olyan városrész, például a Lahore
óvárosában található, egzotikus Sahi Mohalla, ahol, akárcsak az
amszterdami piroslámpás negyedben, női prostituáltak és kitartóik
tömegei szolgálják ki a kuncsaftok igényeit. A prostituált „szakma”
anyáról lányra száll. Az olyan nagyvárosok, mint Ravalpindi, Multán,
Karacsi és Pesavár önálló piroslámpás negyeddel rendelkeznek. A
fundamentalisták előretörése óta ezeket a negyedeket rendszeresen
megtámadja és megtisztítja a rendőrség, az örömlányokat és a
striciket börtönbe zárják. A Jó Erkölcsök Védelmezői ezzel
egyidejűleg rendre leragasztják az olyan reklámplakátokat, melyeken
nők szerepelnek. Vagy épp szurokkal kenik le ezeket. És senki sem
tesz semmit.
Ugyanakkor a hirdetéseken szereplő fiatalembereket, akik boldog
arccal és fehér bajuszkával tejet reklámoznak, sohasem bántják az
erkölcs felkent őrei. Szahil szerint a fiúkat a leginkább a
madraszákban, vagyis a vallási iskolákban zaklatják szexuálisan.
Második helyen a börtönök állnak, ahol rendszeresen
megerőszakolják a fiú elítélteket. A cellákban alig tízéves kisfiúkat
zárnak össze felnőtt bűnözőkkel. A harmadik helyen pedig nem más,
mint a rendőrség áll: a rendőrök ugyancsak rendszeresen és
tömegesen erőszakolnak meg fiatal fiúkat.
Szahil jelentésében több madraszában történt esetről is említést
tesz, az újságok hétről hétre beszámolnak a rendőrök által fiúk ellen
elkövetett nemi erőszakról, mégsem indul soha semmilyen eljárás az
elkövetők ellen.
Olykor előfordul, hogy színre lép valaki, akinek van elég
bátorsága, hogy szóvá tegye a problémát. A helyettes vallásügyi
miniszter, dr. Amir Liaquat Hussain 2004 decemberében egy
muzulmán papok részvételével tartott tanácskozáson említést tett
arról, milyen nagy számban erőszakolnak meg tanulókat a
madraszákban. Ő maga, mondta, csak 2004-ben kétezer ilyen
esetről értesült, ám a rendőrség, a papság és a politikusok sohasem
reagáltak érdemben az észrevételeire, mondta. Úgy véli, folytatta,
legfőbb ideje lenne, hogy Pakisztán szembenézzen ezzel a súlyos
problémával, és végre foglalkozni kezdjen azzal, mi folyik a vallási
iskolákban.
Amint az várható volt, a fundamentalisták kijelentették, hogy a
miniszter hazudik. Az MMA a politikus beszédének másnapján
közleményt adott ki, melyben követelte, hogy a miniszter a
parlamentben kérjen bocsánatot a muzulmán papoktól. Mocskos
gyanúsításait, mondták, az iszlám ellenségei sugallták neki: a
zsidók, a hinduk és a nyugatiak. Az MMA azt is tudatta a sajtóval,
hogy a muszlim papoknak eszébe sem jutna efféle aljas
cselekedeteket elkövetni.
Másnap dr. Amir Liaquat Hussain főnöke, a vallásügyi miniszter
kirúgta helyettesét. A miniszter egyébként nem más, mint az egykori
diktátor, Ziaul-Hakk fia, azé az emberé, aki bevezette Pakisztánban
a hudúd-törvényeket, melyek a már addig is muszlim országból egy
csapásra iszlamista országot kreáltak. A miniszter nem tagja az
MMA-nak, haját feketére festi, szakállát levágatta, legszívesebben
nyugati öltönyökben mutatkozik, hibátlanul beszél angolul – mégis,
éppoly fundamentalista, mint az MMA prominensei. Ezt a rejtőzködő
iszlamistát pedig Pervez Musharraf, a „felvilágosult és mérsékelt”,
népének és a világnak korábban „liberális” iszlám politikát ígérő
katonai diktátor nevezte ki vallásügyi miniszternek. A miniszter ezen
minőségében a madraszákat és a többi mohamedán tanintézményt
is felügyeli, és az a dolga, hogy az egymással szinte háborúban álló
iszlamista szektákat közelebb hozza egymáshoz. Ám a miniszter a
parlamentben így reagált a madraszákban zajló nemi erőszakkal
kapcsolatos vádakra: „A mi ulamánk sohasem tenne ilyet. Ez mind
hazugság, egy szó sem igaz az egészből. Ugyanakkor – tette hozzá
– tegyük fel, hogy mégis ilyesmi történik iskoláinkban. Ha netán így
van, azt nem szabad világgá kürtölnünk, ellenkezőleg, el kell
titkolnunk. Ulamánkat már így is épp elég támadás éri az iszlám
ellenségeinek részéről, és semmiképpen sem szabad tovább
gyengítenünk az efféle bejelentésekkel.” A miniszter azt is kifejtette,
hogy az, amikor szunniták síitákat robbantanak, vagy fordítva, nem a
szekták közti erőszak jele. Egymás mecseteinek felrobbantása és a
különböző muszlim csoportok egymás ellen irányuló öngyilkos
merényletei mögött „külföldi elemek” állnak, mert „a muszlimok nem
fordulnak egymás ellen, nem követnek el terrorista cselekményeket
más muzulmánok ellen.” A szekták által elkövetett erőszakos
cselekedetek áldozatainak száma egyébként Hakk minisztersége
alatt magasabbra nőtt, mint valaha. Közben a pakisztáni erkölcsi
törvények fölé emelte az iszlamista szellemi és vallási vezetőket,
mintegy azt üzenve nekik: tegyetek a tanítványaitokkal, amit csak
akartok, csak ügyeljetek rá, hogy ne szivárogjon ki semmi.
Ám a madraszák szexbotrányait még Ziaul-Hakk fia sem képes
titokban tartani az újságírók elől. 2004 júniusában egy Talha nevű,
ötéves kisfiú nem tért haza a koránórája után. Ez Lahorében történt.
Anyja a keresésére indult, és végül a mecsetben talált rá. A fiú az
épület egyik sötét sarkában feküdt véresen, eszméletlenül. Az anya
feljelentést akart tenni a rendőrségen, de a mecset papjai azt
mondták, jobb, ha nem teszi, mert ők az al-Kaida tagjai, márpedig az
al-Kaida tudja, mit tegyen az olyan hazugokkal, mint Talha anyja. A
gyerekeit özvegyként nevelő nő végül nem mert feljelentést tenni.
 A kilencéves, Szukkúr környéki faluban élő kislányt, Szanamot
tanára 2004 egyik februári napján, tanítás után még bent tartotta a
madraszában. Azt mondta a kislánynak, hogy haza kell mennie vele.
Ezentúl ő a felesége, mondta a férfi. A kislány erre hazamenekült a
szüleihez, de a koránoktató követte. Ott kiderült, hogy amit mondott,
igaz: a tanár egy nappal korábban aláíratott egy papírt a kislány
apjával. Az apa koldusszegény, írástudatlan ember volt, nem tudta,
mi áll a papíron; a tanár azt mondta neki, hogy alamizsnakérő levél.
Valójában azonban házassági szerződés volt, így az apa az
aláírásával odaadta a lányát a tanárnak. Az apa visszakozni akart,
de már nem tehetett semmit. A tanár még aznap este összehívta a
falu vénjeit, akik neki adtak igazat: Szanam már menstruált, tehát
életkora alapján ideje volt, hogy házasságra lépjen. Az apja pedig
aláírta a házassági szerződést, tehát minden a szabályok szerint
zajlott.
2002 szeptemberében egy koránoktató kivágta az egyik diákja
nyelvét. A fiú tizennyolc éves volt, tanára évek óta zaklatta. Ám egy
nap elege lett, és véget akart vetni a szexuális erőszaknak. A tanár
erre úgy dühbe gurult, hogy leütötte, majd kivágta a nyelvét.
Egy szegény családból származó, nyolcéves, falusi kisfiút az
özvegy édesanyja elküldte egy iszlámábádi madraszába. Ott enni és
inni adtak neki, télen kapott pulóvert, s közben megtanulta fejből a
Koránt. Az anya fél év múlva értesült arról, hogy gyermeke nincs a
madraszában, hanem súlyos sérülésekkel kórházban fekszik. A
kisfiú elmesélte neki, hogy egyik tanára mindennap megerőszakolta.
A gyerek vérzett, szörnyű hasi fájdalmak kínozták. Amikor a fiú a
madrasza vezetőjéhez fordult, az azt mondta, ne siránkozzon;
amikor pedig a megerőszakolásokról is beszámolt, az igazgató
rászólt, hogy tartsa a száját, és fejezze be ezt a veszélyes
fantáziálást. Aztán még hozzátette, hogy ha bárki mással, akár
tanárral, akár diákkal beszélni merészel erről, tudja, milyen büntetés
vár rá. A kisfiú tisztában volt vele: a madraszákban két bevett
büntetés létezik a rosszul tanuló, elbóbiskoló vagy bármilyen más
hibát elkövető diákokkal szemben. Az egyik a botozás, a másik,
hogy órákon át guggoltatják őket térdük mögött összefont kézzel. A
kisfiú hallgatott, a nemi erőszak pedig folytatódott egészen addig,
míg a tanára egyik alkalommal súlyosan meg nem sebesítette. Akkor
kórházba vitték, a tanár pedig visszament a falujába, ahol
hamarosan nagybátyja madraszájában kapott koránoktatói állást. Az
anya hazavitte a fiát a falujukba. Mindenki hallgatott, mint a sír,
büntetést senki sem kapott.
Pakisztánban azt is mindenki tudja, miközben erről beszélni tabu,
hogy a vidámra pingált teherautókon a sofőrrel utazó kisfiúk
valójában a sofőrök ágyasai. Segítenek ki- és bepakolni, takarítják a
kocsit, teát és ételt visznek a sofőrnek, és közben kitanulják a
teherautó-vezetést. De ennél sokkal fontosabb, hogy szexuális
szolgáltatásokat is nyújtanak. Egyszer beszéltem egy AIDS elleni
küzdelemmel foglalkozó orvossal Karacsi legforgalmasabb
kamionparkolójában, ahonnan naponta tízezer teherautó indul az
ország minden szegletébe. A doktor szerint ez az ágyasrendszer is a
purdah, a nemek szerinti elkülönítés következménye. A sofőrök
hónapokon át úton vannak, messze a családjuktól, de szexuális
igényeikről nem kívánnak lemondani. A prostikhoz nem mennek,
mert azok drágák, és nemi betegségeket terjesztenek. A fiúk viszont
ingyen vannak. Elég nekik némi kenyér, egy kis tea, meg az, ha
kiképzik őket teherautósnak. A Pakisztánban dolgozó összes
kamionos így kezdte valaha.

Térjünk vissza a fundamentalista nők konferenciájához. Az

esemény lassan véget ér. Miután Akram Kán Durrani kifejtette,
milyen jó a nők sorsa azóta, hogy az ő istenfélő kormánya irányít az
NWFP-ben, egy rövid felszólalás erejéig ismét dr. Szamia Rahil
Hussain ragadja magához a szót. Nemtetszését fejezi ki, hogy
vannak nők, akik a hudúd-törvények eltörléséért szállnak síkra.
„Ezek a törvények Allah törvényei, melyek a nő becsületét és
méltóságát őrzik társadalmunkban. Ezek Allah törvényei, melyeket
nekünk, embereknek nincs jogunk megváltoztatni. Erősítik a családi
kötelékeket, márpedig a család a társadalom sarokköve. Ezek a
törvények garantálják, hogy nők és férfiak közt ne jöhessen létre
társadalmi érintkezés. Figyelmeztetjük azokat a nőket és férfiakat,
akik a hudúd-törvények eltörlésére törekednek, hogy Pakisztán
muszlim ország, a benne lakók a Szent Próféta követői, és
megleckéztetünk mindenkit, aki hozzá mer nyúlni Allah
törvényeihez!”
Allah akbar! Allah akbar! Allah akbar!
Az apró emberke és a többiek ökle a magasba lendül. A
miniszterek levonulnak a színpadról, és beülnek kint várakozó
autóikba. A hoszteszek egy nagy oldalterembe kísérik a női
résztvevőket, melyben hatalmas, étellel megrakott réztálak várják
őket. A nők egyik kezükben a tányért tartják, a másikkal apró
golyókat gyúrnak az ételből. Enyhén előrehajolnak, hogy fátyluk ne
ragadjon az arcukhoz, és hogy legyen elég hely a kendő és az arcuk
közt, ahol a szájukba dughatják a falatot.
 AZ ISZLÁM AZ EGYETLEN VALLÁS,
MELY JOGOKAT ADOTT A NŐKNEK
Az iszlám fundamentalisták nyelvhasználata újra meg újra
összezavar. Állandóan igazságosságról és a nők jogairól papolnak.
Ettől olykor elbizonytalanodom. Egy fundamentalista férfitól sosem
lehet olyat hallani, hogy a nő ördögi lény, aki fabatkát sem ér.
Ellenkezőleg, szinte magasztalják a nőket, a paradicsom a lábuk
előtt hever, mondják. Igaz, egész másra gondolnak közben, mint én,
az idegen. Vegyük például a Dawn egyik cikkének címét: „Az iszlám
az egyetlen vallás, mely jogokat adott a nőknek”. A cikk írója dr.
Fazul Rahman, ismert pakisztáni iszlámtudós, írását így kezdi: „Az
iszlám mindig is jobb volt a nőkhöz, mint a férfiakhoz.” Ebből én az
évek során, melyeket az iszlám világban töltöttem, soha semmit nem
vettem észre, sőt mindig is úgy véltem, valóságos sorscsapás lehet
ezeken a vidékeken nőnek születni. Persze lehet, hogy csak nem
figyeltem eléggé, és mivel mindig örömmel tanulok, nagy
érdeklődéssel olvasom Rahman professzor és a hasonszőrűek
cikkeit.
Dr. Rahman hosszan és terjengősen dicsőíti az iszlám
nőbarátságát. „Az iszlám a férfiakat törvényi és erkölcsi értelemben
is csakis különféle felelősségekkel és kötelességekkel ruházza fel –
írja –, míg a nőknek csupa privilégiumot és jogot juttat.” Ez igazán
kedves az iszlámtól. Lehet, hogy egyesek félreértelmezik a Koránt
és a szunnát, és a férfiak kiforgatják az előírásokat és a tanításokat.
A férfinak a Korán szerint az a feladata, hogy dolgozzon és eltartsa a
családját. „Ez a férfi kötelessége” – írja a professzor. A nőnek nincs
ilyen kötelessége: még ha rendelkezik is munkával és önálló
keresettel, Allah tanítása szerint a pénzét nem kell családja
fenntartására vagy az orvos javadalmazására használnia. Az
egészet elteheti. „Az iszlám a világon az egyetlen nőbarát vallás.”
Hisz hol máshol lát ma ilyet az ember? Nyugaton biztosan nem, ott a
férfinak és a nőnek egyaránt dolgoznia kell, hogy biztosítsák a
megélhetésüket. Ott, nyugaton a nő nem maradhat otthon, és nem
élvezheti nyugalmát és a földön betöltött speciális szerepét. Egyetlen
isten sem veheti fel a versenyt Allahhal, aki dr. Rahman szerint
kinyilvánította „finom logikáját és humanizmusát” azzal, hogy ilyen jól
elosztotta a férfi és női szerepeket.
Erre a pontra eljutva kiderül, hogy Rahman professzor
végeredményben egész, az iszlám nőbarátságáról szóló cikkét az
örökösödési szabályok megvédése érdekében írta. Ezek ugyanis,
írja a professzor, csöppet sem igazságtalanok, ez csak a nyugatiak
szemében van így, akik viszont kizsákmányolják asszonyaikat, és
munkára kényszerítik őket. Az iszlám szerint a lányok mindig
kevesebbet kapnak szüleik vagyonából, mint a fiúgyermekek. Ez
logikus, hisz Allah azzal bízta meg a férfiakat, hogy gondoskodjanak
családjukról. „A férfi tartja el az egész családot – nyomatékosítja dr.
Rahman. – Az apa halála után a fiúk gondoskodnak anyjukról. Ebből
következően több pénzre és vagyonra van szükségük, mint a
nőknek. Így tehát az iszlám rendkívül méltányosan jár el azzal, hogy
a fiúk többet kapnak lánytestvéreiknél.”
A Korán Allah szava. Allahnak, aki mindent tud a jövőről és a
múltról, ez az elosztás megfelelt a 7. század Arábiájában, úgyhogy,
érvel Rahman, ugyanezek a szabályok a 21. század pakisztáni
muszlim asszonyainak is megfelelnek. Allah egykor így határozta
meg a javak elosztását, és ha ez egyeseknek ma nem tetszik,
esetleg nem illik tökéletes modern korunkhoz – nos, akkor sincs mit
tenni, mert a mai ember nem változtathatja meg a Korán előírásait,
és nem magyarázhatja őket korunk szája íze szerint.
Ám ez korántsem jelenti a nők diszkriminációját. „Szó sincs erről”
– állítja dr. S. M. Zaman, a Council for Islamic Ideology (az Iszlám
Ideológiai Tanács) korábbi elnöke egy The Newsnak adott
interjújában. Ellenkezőleg, az örökösödési törvényeknél talán semmi
sem bizonyítja jobban az iszlám nőkkel szemben tanúsított
jóindulatát. „A férj még akkor sem kötelezheti feleségét a
mindennapi kiadásokhoz való hozzájárulásra, ha az asszony esetleg
milliomos. Ilyenkor is a férfinak kell gondoskodnia az ételről, a házról
és a gyerekek iskoláztatásáról. Ezek azok az alapvető jogok,
melyeket Allah a nőknek ajándékozott. Nem szabad elvennünk tőlük
ezeket a jogokat.” Az erre vonatkozó előírásokat maga Allah mondta
el Mohamednek, aki leírta őket a Koránban. Márpedig mind Allah,
mind Mohamed szava megkérdőjelezhetetlen. Tegyük fel, hogy
szabályaik diszkriminatívak – a mai kor emberének akkor is
kötelessége elfogadni őket. Mert Allahnak mindennel célja van.
Allah, írja dr. Rahman, nem korlátozta a nők jogait azzal, hogy
azoknak hagyniuk kell, hogy a férfiak tartsák el őket. Szerinte a
hudúd-törvények bevezetése a legjobb, ami a Pakisztáni Iszlám
Köztársaságban élő nőkkel történhetett. Ez példaként kell hogy álljon
az egész muszlim világ előtt. Ezek a törvények szem előtt tartják a
nők érzékenységeit, méltóságát és különleges helyüket a
társadalomban. Az iszlám törvények szerint a nő nem köteles
tanúskodni bűnügyekben. Ezzel az iszlám a világ egyetlen
jogrendszere, amely megvédi a nőt attól, hogy véres és kellemetlen
ügyekkel foglalkozzék. Az iszlámnak hála a nőt megkímélik minden
olyan traumától, amit az erőszak, a kegyetlenség okoz, állítja
Rahman.
Annak tehát, hogy a nő szava az iszlám törvények szerint
gyakorlatilag nem számít a bíróság előtt, semmi köze a
diszkriminációhoz, véli a professzor. „Ez épphogy az iszlám nőkkel
szembeni megbecsülését és tiszteletét jelzi. Újabb bizonyítéka
vallásunk nőbarát voltának. A férfiaknak a tanúvallomás vallási
kötelességük, végeredményben egy teher. A férfiak ugyanis könnyen
súlyos büntetést kaphatnak, ha kiderült, hogy hamisan vallottak vagy
jogtalanul vádoltak meg valakit.”
Ám akármit mond Rahman doktor, akárhogyan próbálja csűrni-
csavarni, ez csak annak elfedésére jó, hogy a dolog igenis
diszkrimináló: a nő az iszlámban félembernek számít. Ahol egy férfi
tanúvallomását elfogadják, ott a nő tanúvallomására nem kíváncsiak.
Egy nőnek legalább egy másik nőt is fel kell tudnia mutatni, ha látott
valamilyen bűntényt, és tanúskodni kíván az ügyben. Dr. Rahman
persze épp fordítva látja a dolgot: „Ez nem diszkrimináció, ez jog.
Egy nő legyen hálás, hogy nem kell egyedül megjelennie a bíróság
előtt, hanem mindig egy másik nővel megy oda, aki támogathatja,
segíthet neki, ha kételkedne vagy valamire nem pontosan emlékezik,
és kijavítja, ha téved. Ezáltal jóval kisebb az esélye, hogy egy nő
hamis vallomást tegyen, s ilyenformán az azért járó nagyon súlyos
büntetéstől sem kell úgy tartania.”
 Egy másik, az ortodox irányzathoz tartozó gondolkodó, Vahiduddin
Kán maulana Women Between Islam and Western Society (Nők az
iszlám és a nyugati társadalom között) című könyvében még erre is
rátesz egy lapáttal: „A Korán szerint szerződéskötéskor két férfi tanú
jelenlétére van szükség. Ha pedig nem áll rendelkezésre két férfi, az
egyiket helyettesítheti két nő. Így, ha az egyik netán tévedne vagy
rosszul emlékezne, a másik kisegítheti.” A maulana megjegyzi, ez
nem diszkrimináció, és nem árulkodik a férfiak felsőbbrendűségéről.
Ez természeti törvény, egy biológiai különbség, amit már a 7.
században élt, korai muszlimok is ismertek, és amelyet nemrég
tudományosan is bizonyítottak. A biológiai kutatások eredménye
szerint – állítja a szerző – a nők memóriája rosszabb, mint a férfiaké.
Vagyis tökéletesen összhangban cselekszünk a természet szabta
törvényekkel, ha úgy döntünk, hogy tanúskodás esetén egy férfival
két nő ér föl. Ez a szabály tehát – fejezi be szerzőnk – leginkább az
emberi emlékezetről szól, és csupán gyakorlati jelentősége van.”

A Dawn egy másik Rahman, bizonyos Abdur Rahman cikkével is

jól összezavarja az embert. „Nemek közti egyenlőség a Koránban és
a szunnában” az írás címe. A cikk így indul: „Az iszlám egyáltalán
nem tesz különbséget férfi és nő között.” Annyiban valóban nem,
hogy ha rendesen éltek, mind a mennybe mennek, ha helytelenül,
mindkét nemnek irány a pokol. Allah a jó cselekedetek
megjutalmazásában és a bűnös viselkedés megtorlásában sem tesz
különbséget a két nem között.
A két nem azért egyenlő, írja Abdur Rahman, mert Allah mindkét
nemtől ugyanazt követeli: tartsák be a szereposztást. Ezt Allah
pontosan meghatározta, mind a férfit, mind a nőt külön
kötelességekkel, jogokkal, erényekkel és tehetségekkel ajándékozta
meg.
Abdur Rahman és a hozzá hasonlók mindmáig egy ezernégyszáz
éve zajló morális háború résztvevői. Még mindig a 7. századra
hivatkoznak, arra az időszakra, amikor, írja Rahman, a Korán
bevezette a forradalmi szabályt, mely szerint egy férfinak nem lehet
négynél több felesége. Azelőtt a feleségek és szeretők száma
korlátlan volt, sőt a pogány arabok gyakran meggyilkoltak újszülött
kislányokat; ez Mohamed és a Korán óta tilos.
A nő nem ér kevesebbet a férfinál, ez csupán a keresztény
egyházurak által terjesztett pletyka, állítja Abdur Rahman. Szerintük
a nőnek nincs lelke, és nemtelen lényként lép az örökkévalóságba.
Ezzel szemben az iszlámban épphogy különleges pozíciót tölt be a
nő. Itt ugyanis nem az ördög eszköze, hanem épp a Sátán
hatalomra jutásának megakadályozója. Az emberiséget a nők mentik
meg a gonosztól: a férfiak úgy léphetnek az erkölcs és a jog útjára,
ha nőt választanak maguknak.
Könyvekben, újságcikkekben, tévéinterjúkban rendre visszatérő
örömhír, hogy a nő ugyanazt a jutalmat – és büntetést – kapja halála
után, mint a férfi, és hogy Allah nem tesz különbséget a halott nő és
a halott férfi közt. Ám ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy a
muszlim férfi és a muszlim nő közt haláluk után sincs egyenlőség. A
paradicsom, a dzsanna áldásairól a Korán részletesen beszámol: a
férfiak hurikat kapnak, olyan paradicsomi lányokat, akik örökké
szüzek maradnak, miközben elképzelhetetlen szexuális örömben
részesítik őket, ráadásul a férfi visszakapja feleségeit, szüleit és
gyermekeit. A paradicsomban mindenki egykorú: harminchárom
éves, épp annyi, mint Jézus volt kereszthalálakor. A paradicsomban
csodaszép fiatalemberek sétálgatnak: „És ott mindig ifjak járnak.
Amikor látod őket, azt hiszed, szétszórt gyöngyöket látsz”, mondja
az al-Insan szúra 19. verse. Az adoniszok nyilvánvalóan nem a
hölgyeket várják a paradicsomban, legalábbis nem az ő szexuális
igényeiket akarják kielégíteni. A fiúk afféle szuperlakájok. Olyan
szolgák, akik kitalálják a hívő kívánságait, és mindig szolgálatára
állnak. Miközben a férfiak a paradicsomban lényegében folyamatos
orgazmust élnek át, sem a Korán, sem a hadísz nem tesz említést a
nőkről, akik földi életükben engedelmes és jó asszonyok voltak, így
ugyancsak kiérdemelték a paradicsom örömeit. És azt sem említi
egyetlen szent irat sem, hogy a paradicsomban a nők is
találkoznának szeretett szüleikkel.
De feltételezzük, hogy a nők azért ihatnak a paradicsomban folyó
tej-, méz- és borfolyókból. Bizony, odafönt bor is van a folyókban,
ráadásul olyan fajta, amitől nem lesz részeg az ember. A földön tilos
bort inni, az égben szabad, a földön tilos zenét hallgatni, a férfi nem
hordhat selymet és arany ékszert, ám az égben ezek a tilalmak mind
megszűnnek, és a boldogság forrásaiként jelennek meg.
Feltételezzük azt is, hogy a paradicsomban a nők is kapnak majd „az
ízletes gyümölcsökből”, élvezhetik a „drága ruhákat”, az „árnyas
völgyeket”, az „arannyal és drágakővel díszített pihenőágyakat” meg
az összes többi mennyei csodát, melyekről a Korán és a hadísz
beszámol.
De végül is mi az igazság abból, hogy a nők magasabb helyet
töltenek be a mennyben, mint a férfiak, és végső soron sokkal
jobban járnak? A férfiak gyakorlatilag állandó orgazmust élnek át az
égi huriknak köszönhetően – korábbi asszonyaiknak ilyen érzéki
élményekre még igényük sincs odafönt. Hogyhogy?
De csak nagyon kevés nő jut el egyáltalán a paradicsomba.
Többségük a pokolban végzi. A pokolban valósággal hemzsegnek a
nők. Ezt magától Mohamed prófétától tudjuk, aki Danté-hoz
hasonlóan bekukkanthatott a pokol bugyraiba.
Az összes iszlámábádi és karacsi könyvesboltban kapható egy kis
kiadvány, a Women Who Deserve to Go to Hell (A nők, akik
megérdemlik, hogy a pokolra jussanak), az egyiptomi Manszur Abdul
Hakim munkája. Mindössze kilencvenegy oldal. Központi témája
Mohamed látogatása a gyehennában, a pokolban, ahogy az egyik
hadíszban le van írva. Mit látott vajon a Próféta? „A pokolban lobogó
tüzet női testekkel táplálták. Dobálták a tűzre egyik nőt a másik után,
amitől még jobban erőre kaptak a lángok.”
Amikor a Próféta visszatért a legmélyebb bugyrokban tett
látogatásáról, így szólt társaihoz: „Megnéztem a poklot, és mit
láttam? A legtöbb lakója nő!”
Erre a társai megkérdezték: „Ó, Allah követe, miért van a pokolban
több nő, mint férfi?”
Mohamed így felelt: „Ez azért van, mert a nők megátkozzák az
embereket, és hálátlanul viselkednek férjeikkel. Mert lehet, hogy egy
férfi mindig jól bánik asszonyával, de ha csak egyszer is szigorúbb
vele, az asszony terjeszteni kezdi, hogy ura fabatkát sem ér!”
Manszur Abdul Hakim azt mondja, azért írta meg a könyvecskéjét,
hogy a nőket megóvja a pokoltól, és végre a helyes útra terelje őket.
Szerinte a pokolba csak az engedetlen nők kerülnek, ezért ő abban
bízik, hogy ha a nők elolvassák a könyvét, ők is a paradicsomba
juthatnak. Emlékeztet a Próféta egyik fennmaradt mondására: „A
nők megérdemlik, hogy pokolra jussanak”.
Egy napon – mondja Manszur Abdul Hakim – Allah követe egy
csoport nővel beszélgetett. Tanácsokat adott nekik, óvni próbálta
őket. Elmondta nekik, melyek azok a cselekedetek, amelyek miatt
pokolra kerülnek. Így beszélt hozzájuk: „Ó, asszonyok, legyetek
adakozók és könyörületesek. Sokat láttam a ti fajtátokból a
pokolban. Hisz igaz, hogy hajlamosak vagytok gyorsan és
alaptalanul megátkozni valakit, és uratoknak sosem vagytok
hálásak. Nem láttam senki embert, aki ilyen értetlen, ilyen romlott és
ilyen hálátlan, mint ti, asszonyok. Mégis képesek vagytok rá, hogy
megbolondítsatok intelligens és bölcs férfiakat.”
Erre a nők megkérdezték: „Miért mondod nekünk, hogy értetlenek
és romlottak vagyunk?”
Mire a próféta így válaszolt: „Hisz nem úgy van-e, hogy egy nő
tanúvallomása csak feleannyit ér, mint egy férfié? Ez pontosan
tükrözi a nők értelmi képességeit. Aztán az is igaz, hogy a nő a
havivérzése idején nem imádkozhat és nem böjtölhet. Romlott tehát,
vallásos kötelességeinek nem tesz eleget. Ezt maga a Próféta
mondta!”
Egy másik csoport nőhöz fordulva így beszélt: „Szokjatok hozzá
az adakozáshoz, mert aki nem bőkezű, pokolra jut, és ezért van több
nő ott, mint férfi. Túl gyakran átkozzátok el férjeiteket, és nem
mutatjátok ki feléjük hálátokat. Még sosem láttam embert, aki oly
kevéssé állhatatos a vallásban és oly kevéssé lenne értelmes, mint
ti, nők. És mégis eléritek valamiképp, hogy uralkodjatok férjeitek
fölött!”
Abdul Hakim pontosan tudja, mely nők jutnak pokolra. Lássuk: a
panaszkodók, azok, akik felcicomázzák magukat, a férfiakat utánzó
nők, azok, akik kitetováltatják magukat, a hajukat rövidre vágatók, és
persze a természetellenesek. Az író idézi a Próféta egyik
kijelentését: „Allah elátkozta a nőket, kik utánozzák a férfiakat, és a
férfiakat, kik a nőket utánozzák.”
 Egészen biztosan pokolra jut az a nő, aki ellöki magától urát,
amikor az szexre vágyik, mondván, épp havivérzése van, miközben
nincs is havivérzése. „És azok a nők is egyenesen a pokolba
mennek, akik háziállatokat vagy madarakat ölnek. Ahogy az álszent
és a sokistenhitű nők is. Az álszentek a legnagyobb hazugok, főleg,
ha sikerül rávenniük urukat, hogy fogadjanak örökbe egy gyermeket,
vegyék el tőle édesapja nevét, és adják oda neki új családja nevét.
Az iszlám ezt szigorúan tiltja. Úgyhogy az, aki örökbe fogad,
garantáltan a pokolra jut, mert ezzel semmibe veszi Allah és az ő
Követe szavát.”
Mást is mondott még a próféta: „Számos tökéletes férfi élt a
földön, de a nők közül csak kevés akad, aki tökéletes; ezek pedig:
Mária, Jézus anyja, Fatima, Khadidzsa és Ajsa.” Nem valami sok, mi
tagadás, főként, ha tudjuk, hogy Fatima a próféta lánya volt,
Khadidzsa a felesége, Fatima anyja, Ajsa pedig a nő, akit a próféta a
legjobban szeretett.
Abdul Hamid egyébként szánja szegény nőket, mert azoknak igen
nehéz a mennyországba jutni. A férfiaknak ezt tanácsolja: „Ne
nyomjátok el őket, de azt se engedjétek, hogy túl önállóak legyenek
és valamiféle hamis szabadságra és egyenlőségre ácsingózva azt
tegyenek, amit akarnak. Ez volna csak az igazi elnyomás! Tán
ugyanolyan jogokat akartok asszonyaitoknak, mint a nyugati nőkéi?
Mit képzeltek? Hisz Allah megmondta: a nőket a férfiak képviselik,
mert Isten egyiket a másik fölé helyezte, egyiknek többet adott, mint
a másiknak. Pedig a Próféta egyértelműen és világosan meghagyta
a férfiaknak, hogy óvják asszonyaikat, és ne engedjék, hogy azok
szabad akaratukból, kényük-kedvük szerint cselekedjenek. Ám a mai
férfiak nem engedelmeskednek Allah szavának. Szabadjára engedik
asszonyaikat, hogy azt tegyék, amire csak kedvük szottyan. Ó,
muszlim asszonyok, óvakodjatok az ilyen férfiaktól, mert ezek csak
kitapossák nektek a pokolba vezető utat!”
Íme, a fő veszély, melyre a szerző rámutat: „Ne higgyetek hát a
Nyugatról jövő, holmi egyenlőségről papoló ostobaságoknak, mert
pokolra juttok.”
Lám, Abdul Hamid is a nők érdekeit védi, hiszen csak azt
szeretné, hogy a nők, akárcsak a férfiak, a mennybe juthassanak.
 De elsőre minden bizonnyal félreértettem Vaszém Hamed Qureshi
The Newsban megjelent írását is. „Az iszlám – írja a szerző –,
megengedi a nők elleni erőszakot.” Jól kezdődik, gondoltam, végre
valaki, aki beszámol a nők gyalázatos legyilkolásáról, vagy legalább
rávilágít, hogy a férfiaknak nincs joguk megölni és elnyomni
asszonyaikat. A szerző először idézi a prófétát, miszerint a nőt a férfi
képviseli, de aztán folytatja az idézetet: „Az erényes asszony tehát
aláveti magát ura akaratának, és azt, amelyik nem engedelmes,
intsétek meg, hagyjátok magára és verjétek. Aztán amikor
engedelmessé válik, ne bántsátok többé.”
Qureshi így magyarázza a Korán sorait: „Ne legyen kétségünk: az
iszlám nem engedélyezi a gyengébbekkel, pláne a nőkkel szembeni
erőszakot. Minden emberi társadalomban léteznek bíróságok, ahol
megoldják a konfliktusokat, és ha szükséges, büntetéseket osztanak
ki.” Érdekes, ha az iszlám tiltja az erőszakot, vajon miért hallunk
lépten-nyomon arról, hogy minden muszlim kötelessége csatlakozni
a szent háborúhoz?
Tovább olvasva aztán kiderül, hogy a gyengébbekkel és nőkkel
szembeni erőszak tilalmának különféle fokozatai vannak. A „nők” a
szerző szerint nem minden nőre vonatkozik. Az engedetlen és
megbotránkozást keltő nők az ő iszlámfelfogása szerint nem
számítandók a nők kategóriába. Nemük szerint persze azok, és
sajnos nincs rájuk külön szavunk, de nő és nő között óriási
különbségek lehetnek.
Az ortodox iszlámban a rossz nők közé tartoznak a
kellemetlenségeket okozó, a megbotránkozást keltő, a férfit
feldühítő, a sorsukba nem belenyugvó és a szófogadatlan nők. És
van még egy tökéletesen félresikerült női kategória: a makrancos
nők, akik maguk akarják berendezni az életüket, akik maguk
választják ki férjüket, vagy meg sem akarnak házasodni, és inkább a
karrierjükre koncentrálnak. Ez tulajdonképpen a saját lányaim pontos
leírása, a különbség csupán az, hogy én ezért szabad, független
fiatal nőknek nevezem őket, akiknek önálló akaratuk és véleményük
van, akik a saját útjukat akarják járni, akik senkinél sem érzik
magukat kevesebbnek; olyan nőknek, akik előtt nyitva áll az egész
világ, és nem korlátozza őket semmi.
Qureshi felfogása szerint viszont a lányaim bűnös nők. Egy igazi,
rendes muszlim nő engedelmes, és elsősorban a férjével szemben
az. És ezzel máris elérkezünk a nők elleni erőszak témájához, ami
ellen – ez derül ki legalábbis Qureshi cikkének első mondatából – az
iszlám határozottan állást foglal. A házasságon belüli
engedetlenséget, írja, csírájában el kell fojtani; ha nem megy
finoman, hát erőszakos eszközökkel. „Amennyiben a
figyelmeztetések és az érvek nem képesek hatni egy felnőttre, a férfi
kénytelen más módszereket alkalmazni a családi béke
helyreállítására. Hogy módszereink mennyire erőteljesek, az a
helyzet komolyságától és a lázadás mértékétől függ. Közben fontos,
hogy mindig szem előtt tartsuk az összes érintett érdekeit.”
Qureshi cikkének ezen részében gondosan kerüli a „nő” szó
használatát. De az olvasó számára egyértelmű, hogy az a felnőtt, aki
nem ért a szóból, csakis nő lehet, semmiképpen sem férfi. Ahogy „az
összes érintett” is a férfiakra utal, nem pedig a nőkre. Ez tovább
olvasva nyilvánvalóvá válik. Szerzőnk így folytatja: „Nem probléma,
ha az egyik fél kissé keménykezű a családi béke és harmónia
helyreállításakor. Sokkal rosszabb, ha a lázadó viselkedést nem
nyomjuk el azonnal, és az aláássa a családi élet szentségét.”
Most figyeljenek: „A házastársi perpatvarokat a legjobb otthon
megoldani, főként akkor, amikor a feleség erényességéről van szó. A
legeslegjobb pedig az, ha a két fél egyike közvetítőként lép fel.”
Nehezen követhető, kacifántos érvelés: ezek szerint, miközben a férj
és a feleség veszekszik, egyikük képes független közvetítőként vagy
épp ítélőbíróként viselkedni. Hogy kettejük közül ki ez a közvetítő, az
viszonylag könnyen kitalálható. Úgy van: a férfi. Qureshi azt írja: „A
férj mint családfenntartó sokkal alkalmasabb arra, hogy helyreállítsa
a házastársak közti békét.” Sőt, szerzőnk szerint a férfi nemcsak
családfenntartó, egyúttal „Allah helyettese” is. Persze nem
rendelkezik isteni tulajdonságokkal, és végső soron a férfi is csak
ember. Qureshi szerint, mielőtt „a férj rendre utasítja asszonyát,
magába kell néznie”. Például meg kell győződnie arról, hogy
felesége engedetlensége nem az ő lelkén szárad. Ám ha ezt
megállapította, többé nem szabad haboznia, és nem érheti be
félmegoldásokkal. „Ha az asszony engedetlen, a férj elverheti bottal,
de közben sosem feledkezhet meg arról, hogy Allah védelmezi a
nőket az igazságtalanságtól.” Qureshi ezután a szúra 24. versének
negyedik bekezdését idézi: „Azt a férfit, aki ok nélkül vádol meg
becsületes asszonyt, és utána nem tud négy tanút hozni igaza
bizonyítására, korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel, és soha
többé ne fogadjátok el a tanúvallomását.”
Milyen szép Allahtól, hogy nem hagyja sorsukra szegény nőket.
Csakhogy a gyakorlatban nem létezik olyan nő, aki be tudná
bizonyítani, hogy férje jogtalanul és igazságtalanul verte meg.
Qureshi szerint ugyanakkor ez a Korán-részlet elegendő biztosíték
arra, hogy a férfiak ne merjék ok nélkül lelki vagy testi
bántalmazásnak kitenni feleségüket.
A szerző szerint ez kiváló bizonyíték az iszlám nőkkel szembeni
barátságának: a nőket nem szabad oktalanul megvádolni, de ha
mégis előfordul, és akad négy jámbor muzulmán férfi – szakáll, heg
a homlokon, bő nadrág –, aki tanúskodik róla, hogy az illető férj
igazságtalanul fordult asszonya ellen, majd jól megkorbácsolják.
Harminc év alatt – megszakításokkal körülbelül ennyi időt töltöttem a
muzulmán világban – még sosem hallottam olyasmiről, hogy egy
férfit megbüntettek volna, mert jogtalanul vádolta meg
engedetlenséggel, majd verte össze a feleségét.
Ám Qureshi és fundamentalista barátai szerint az efféle állítások
csupán az iszlám elleni aljas támadások: „A külvilág, az iszlám
törvényekhez hasonlóan, a nők iszlámon belüli helyzetét is mindig
helytelenül értelmezte.” Így már más.

A nők elnyomása az iszlám lényeges eleme, és ezen semmiféle

feminista vagy iszlám teológia nem változtathat. Alárendeltség és
szolgaság nélkül alig marad valami a muzulmán tanokból. Erre jó
bizonyíték, amit Vahiduddin Kán maulana ír Women Between Islam
and Western Society (A nők az iszlám és a nyugati társadalom
között) című munkájában: „Természeti törvény, hogy a nő
engedelmességgel tartozik urának, aki köteles gondoskodni
családjáról. A nőnek persze joga van ahhoz, hogy olykor ne értsen
egyet a férjével, és tanácsokat adjon neki. De ha a férfi meghozta
döntését, a nőnek kötelessége elfogadni azt, és hűen követnie ura
akaratát. A férfinak több tapasztalata van a világ dolgait illetően, így
okosabban tud dönteni. A férfi gondolkodása realisztikusabb, míg a
nő gondolkodásmódja korlátoltabb. Könnyen áldozatul esik az
érzelmeinek. Ezt kapta a természettől, ám amíg korlátoltsága és
veszélyes érzelmei házon belül nyilvánulnak csak meg, nem
számítanak hibának. A nőknek azonban tudatában kell lenniük, hogy
természettől fogva megvannak a maguk hiányosságai. Tanáccsal
elláthatják a férjüket, de sosem állhatnak a sarkukra, mert azzal bűnt
követnének el.”

A nők iszlám szerinti jogairól szóló könyvekből nagy a választék.

Urduul is, de angolul még több ilyen könyv fellelhető, mivel az
ortodox és fundamentalista pakisztáni középosztály is szívesebben
küldi gyermekeit angol magániskolákba az urdu nyelven oktató
állami intézmények helyett, melyek híresen rossznak számítanak: a
tanárok gyakran be sem járnak az óráikra, nincs toll és papír,
nincsenek tankönyvek.
A Karacsi, Lahore és Iszlámábád könyvesboltjaiban kapható
könyvekből bármely muszlim nő utánanézhet, mik a jogai és
kötelességei. Ibrahim M. Kunna Miscellaneous Questions and
Answers for the Muslim Women (Kérdések és válaszok muszlim
nőknek) című, vékony kis könyvének kilencedik oldalán felteszi a
kérdést: „Az iszlám szerint melyik a legjobb női társadalmi szerep?”
A válasz: „A háziasszonyé”.
A 10. oldalon a következő kérdés olvasható: „Mit mond az iszlám
arról, ha a feleség ellenzi, hogy férje újabb asszonyokat vegyen
magához?” A helyes válasz: „Az asszony ellenkezése olyan, mintha
blaszfémiát követne el, hiszen a poligámia isteni rendelés, melyet
egyetlen ember sem kérdőjelezhet meg.”
A könyvben további kérdések is előkerülnek. Például ez: „A
menstruáló nőnek tilos tennie bizonyos dolgokat. Melyek ezek?” A
válasz: „Nem érintheti meg a Szent Koránt fedetlen kézzel, nem
vehet részt a Kábához tartó zarándoklaton, nem élhet szexuális
életet, nem imádkozhat és nem böjtölhet.”
 Megcsókolhatja a férfi a feleségét böjt idején?
Igen.
Egy muzulmán nő összeházasodhat más vallású férfival?
Nem.
Egy muzulmán férfi összeházasodhat más vallású nővel?
Igen, de csakis keresztény vagy zsidó nővel.
A házastársak közül kinek van joga válást kezdeményezni?
A férjnek, mert a nők buják és érzelmesek.
Hány állatot kell áldozni Allahnak egy gyermek születésekor,
megköszönve jóságát, és áldást kérve az újszülöttre?
Leánygyermek születése esetén egyet, fiúgyermek születése
esetén kettőt.
Férje (vagy több asszony esetén férjük) vagyonának mekkora
részét örökli(k) a feleség(ek)?
Egy nyolcadnyit.
A nők vágathatják hajukat férfi módra?
Nem.
Összeházasodhat-e egy férfi és egy nő a család beleegyezése
nélkül?
Nem.
Muszlim nő barátkozhat nem muszlim nővel?
Csak akkor, ha a nem muszlim barátnő hajlandó áttérni az
iszlámra – kapcsolatuk máskülönben sérti a Korán előírásait.
Nő lehet bíró?
Nem.
Melyek az iszlám szerint a nőknek való foglalkozások?
Tanítónő (lányoknak), ápolónő (női betegek mellett), egyéb
egészségügyi tevékenységek (kizárólag női páciensek mellett),
illetve minden olyan munka, melyet a férfiaktól teljesen elkülönítve
lehet végezni.
Hány éves koruktól szabad verni a gyerekeket, ha nem
imádkoznak rendesen?
Tíz.
Hány éves korában kell kiházasítani a lánygyermeket?
Amint túl van az első menstruációján. Minél előbb, annál jobb.
 Ha egy nő választhat iskola és házasság között, melyik mellett
döntsön?
A házasság mellett.

Fazul Rahman gyakorlatilag hazudik, amikor ilyet ír: „Az iszlám

mindig jobb volt a nőkhöz, mint a férfiakhoz”; ahogy Abdur Rahman
is súlyosan ferdít ezzel a címmel: „A nemek egyenlősége az
iszlámban”.
Ezek mind cinikus hazugságok.
Az 1999-ben megjelent, Instructions of Shariah for Women (A
saria rendelkezései nőknek) című könyv szerzője nemes
egyszerűséggel „Wife of Zarif Ahmad Thanvi”-nak, azaz Zarif Ahmad
Thanvi feleségének nevezi magát. Azt állítja, hogy még egy újszülött
kisfiú pisije is többet ér, mint egy újszülött kislányé. Onnan tudja,
hogy Mohamed próféta mondta. Majd idézi is az újszülöttek pisijének
problematikáját körüljáró, idevágó hadíszt. „Egy napon a próféta
unokája, Husszein a próféta ölében feküdt, és bepisilt. Egy családi
barátnő így szólt a prófétához: add ide alsóruhádat, hadd mossam
ki. Ám a próféta így válaszolt: Elég, ha egy kis vizet öntesz ruhámra,
hisz csak egy kisfiú pisilte le. Ha viszont kislány pisil az ember
ruhájára, azonnal ki kell mosni a ruhát és az alsóneműt is.” A szerző
magyarázata: „Az iszlám tudósok szerint a lány csecsemők vizelete
sűrűbb, szaga kellemetlen, ezért kell mihamarabb kimosni a ruhából.
A fiú csecsemők vizelete ugyanakkor nem jelent problémát.”
A könyv szerzője óvja a lányokat a nyugati oktatástól. A fiúknak
ellenben szabad nyugati iskolába járni. „Az igazság az – írja –, hogy
az a nő, aki kellően tanulmányozza az iszlámot, mindenképp
tiszteletre méltó, de ha erre nincs lehetősége, és egyetlen
alternatívaként a nyugati oktatást választhatja, jobb, ha analfabéta
marad.”
Szerzőnk komoly figyelmeztetéseket fogalmaz meg a férjükkel
szemben engedetlen, urukkal a szexet kerülő és sokat sápítozó
asszonyok számára is. Itt is idéz egy hadíszt, melyben a próféta azt
mondja: „Amikor a férj ágyába hívja asszonyát, de az vonakodik
melléfeküdni, a férfinak rettenetes éjszakája lesz, s reggelre
elátkozzák az angyalok.” A szerző szerint az a nő, aki nem tartja
szem előtt az idézett hadíszt, számolhat vele, hogy ura nemsokára
másik feleség után néz.
A rendes nő olyan, mint amilyeneket Beludzsisztánban láttam a
falhoz lapulva. Róluk így ír szerzőnk: „Amikor Allah követe elhagyta
a mecsetet, látta, hogy a férfiak és a nők ott tolonganak a templom
előtt. Így szólt a nőkhöz: álljatok félre. Nem szabad az utca közepén
járnotok. Járjatok az út szélén. Azóta a nők mindig az utca szélére
húzódva közlekednek, olyan közel a falhoz, hogy ruhájukkal
végigsimítják azt.”
Egy másik, 2004-ben kiadott könyv ugyancsak azt támasztja alá,
hogy a nők jogairól beszélni az iszlámban enyhén szólva is
korszerűtlen. A könyv címe Bringing up Children in Islam
(Gyereknevelés az iszlámban), szerzője bizonyos Abdullah Naszih
Ulvan. Azt írja, a sport hasznos, mármint fiúk részére. Igaz, csak
olyan sportot szabad űzniük, melyet hasznosíthatnak a dzsihádban:
ezek az úszás, az íjászat, a lovaglás és egyéb harcművészetek. A
szerző a labdarúgásról és a Pakisztánban rendkívül népszerű
krikettről és gyeplabdáról nem ejt szót. A sakkot és a dámát
ugyanakkor megemlíti, rémülten tiltakozva a két játék ellen,
mondván, ezek művelése nagyobb bűn, mintha disznó vére éri az
ember kezét. Időpocsékolás, ami önmagában rettenetes bűn, mert
elveszi az időt a vallásos gondolatoktól. A birkózás és a
gerelyhajítás ugyanakkor rendben van. A lányoknak való sportokról
nem esik szó a könyvben.
A gyerekeket távol kell tartani az énekléstől és a zenétől. Amelyik
szülő nem így cselekszik, nagy bűnt követ el gyermeke ellen, mert
az ítélet napján forró ólmot öntenek azok fülébe, akik tiltott dalokat
hallgattak életükben. Egy jó szülő nem teszi ki ennek a gyermekét.
Altatódalokat azért szabad énekelni, ahogy a tevetulajdonos is
énekelhet teveösztökélő nótákat, valamint legális a vallásos
költészet énekelt formában. A többi: néma csend.
Pakisztánban azonban szerencsére akadnak nők, akik nem
hajlandók beletörődni az iszlám elnyomásba, és nyelvet öltenek a
fundamentalistákra. Jugnu Mohszin például, a progresszív hetilap, a
Friday Times kiadója. Harcol a hudúd-törvények ellen, küzd azért,
hogy súlyosan büntessék a becsületgyilkosságokat.
 Az országban egyedüli újságírókként ő és férje, a Daily Times
főszerkesztője, merik nyíltan kritizálni az istenkáromlásról szóló
törvényt, valamint az ahmadik üldözését. Egyik publicisztikájában a
jó tollú és gyakran ironikusan író Jugnu összeállított egy listát azon
udvariatlanságokról, melyekkel pakisztáni nőként nap mint nap
szembesül:
„Soha senki nem kérdezi meg, van-e állásod.
Még a viszonylag normálisan kinéző – szakáll és bajusz nélküli –
férfiakra is szörnyen ráijeszthetsz, ha kezet rázol velük.
Legyél bár csúf, mint az éjszaka, a férfiak akkor is megbámulnak.
Az étteremben a pincér a férjed alá tol széket, nem pedig alád.
A férfiak szerint a nők gyenge lények, de sosem kínálják fel, hogy
cipelik egy nő nehéz bőröndjét vagy táskáját.
Az utcán nem sétálhatsz kézen fogva a férjeddel, azon viszont
senki sem lepődik meg, ha egy férfi az utca közepén könyékig túr
egy másik férfi nadrágjába.
Pakisztánban senki sem hallott a »hölgyeké az elsőbbség«
szabályról. A nők itt mindig a férfi után mennek.”
 MUSZLIMÜLDÖZÉS A PAKISZTÁNI
ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN
A tizenhét éves testépítő, a North West Frontier Province-beli
Szulejmán Ahmad minden alkalommal, amikor szükségesnek
tartotta, elmondta az iszlám hitvallást: „Nincs más isten Allahon
kívül, és Mohamed az ő prófétája”. A Pandzsábban műszerészként
dolgozó Mohamed Arif és az általános iskolai igazgató, Daud Sakir
ugyancsak nap mint nap imádkoztak és bizonyították hitüket. Vagyis
ugyanazt tették, mint a többi pakisztáni és a világ sok millió
muzulmánja.
Szulejmánt, Mohamedet és Daudot ennek ellenére börtönbe
zárták Allah és az Ő küldötte megsértése miatt a világ egyetlen
kifejezetten muszlimok számára alapított államában. Ráadásul
bizonyos homályos iszlamista körök istenkáromlónak, kafirnak, s
ilyenformán jogfosztottnak nyilvánították őket, ami azt jelenti, hogy
bárki, aki megöli őket, remek helyre számíthat a mennyországban.
Mindhárom férfi ahmadi, vagyis Mirza Gulam Ahmad, az egykori
brit India egyik muszlim vezetőjének követője. Ahmad 1893-ban állt
elő az iszlám megújítására tett javaslataival, melyek a muzulmánok
többsége szerint elfogadhatatlan és istenkáromló őrültségek.
A Korán Mohamedet a „próféták pecsétjének” nevezi, amit a
muzulmánok úgy értelmeztek, hogy ő volt az „utolsó próféta”. Ez
azonban Ahmad szerint helytelen interpretáció. Ő azt vallotta, hogy
mindig jöhetnek újabb, kisebb próféták, akik helyesbítik a tanítást, és
ezzel tovább terelgetik a hívőket a helyes út felé. Mohamed
törvényhozó próféta volt, ilyet többé nem küld az Isten. Ám Ahmad
azt állította, hogy Allah szólt hozzá, és azt mondta neki, ő egy kisebb
próféta, akinek az a feladata, hogy a hívek évszázadok alatt kialakult
eltévelyedéseit helyrehozza. Ahmad maszihnak és mehdinek, azaz
Messiásnak nevezte magát.
Jézus, tanította Ahmad, nem szállt a mennybe, hanem félholtan
ugyan, de leszedték a keresztről. Ezután keletre ment, és magas
kort megélve, egyszerű emberként halt meg Kasmírban. Ahmad
ezzel egy csapásra megoldott egy Mohameddel kapcsolatos, kínos,
régi problémát, akit halála után egyszerűen eltemettek, és nem ment
testestül-lelkestül-mindenestül a mennybe, mint Jézus Krisztus. Ez
azért okozott gondot, mert esetleg az szűrhető le belőle, hogy
Mohamed a mágia területén kevésbé volt belevaló, mint Jézus.
Az Ahmad által szorgalmazott harmadik korrekció az volt, hogy
megparancsolta, hívei a dzsihádot ezentúl ne karddal, hanem tollal
vívják. Úgy vélte, a brit gyarmatosítókat nem erőszakkal, hanem
érvekkel lehet legyőzni.
A muszlimok világszerte gyűlölik az ahmadikat; elsősorban Ahmad
azon kijelentése verte ki náluk a biztosítékot, hogy Allah után még
jöhetnek (kisebb) próféták, és hogy Ahmadot maga Allah nevezte ki
(nem törvényhozó) prófétává. De sehol sem üldözik olyan
vehemensen az ahmadikat, mint épp Pakisztánban. Pakisztán első
demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, a despota Zulfikar
Ali Bhutto és első demokratikus választott parlamentje 1973-ban
egyhangúlag szavazta meg az alkotmány új cikkelyét, mely
kimondja, hogy az ahmadik nem muzulmánok. Ezzel az iszlám
Pakisztán a világ egyetlen olyan országa lett, ahol betiltottak egy
iszlám szektát. Az ahmadik számára ez felért azzal, mintha halottnak
nyilvánították volna őket, hiszen lelkük legmélyéig muzulmánnak
érzik magukat, akik az iszlám összes előírását hűen követik, és
szóról szóra hisznek Allah Koránban lejegyzett kinyilatkoztatásaiban.
Bhutto és néppártja nem volt szélsőséges alakulat; a miniszterelnök
az ahmadik muszlimságtól való megfosztásával csupán a maga
oldalára akarta állítani a fundamentalistákat, akik viszont valóban a
szektatagok vérére szomjaznak. Ráadásul ezzel egyúttal nagy
szívességet tett Fejszál szaúdi királynak, aki nagy ahmadigyűlölő
hírében állt. A király hálája nem maradt el.
Az ahmadik mozgalma mindig jól szervezett, viszonylag gazdag
és szolidáris volt, ami nyilván szintén irigységet ébresztett a „valódi”
muzulmánokban. Az ahmadik közösségében minden fiú- és
lánygyermek iskolába jár, és általában tovább is tanulnak, így köztük
nem fordul elő analfabetizmus. A pakisztáni muszlimok nagy része
viszont nem tud sem írni, sem olvasni.
A pakisztáni köztársaság első éveiben az ahmadik komoly
pozíciókat töltöttek be a hadseregben és az állami hivatalokban. Az
első külügyminiszter, aki maga is részt vett Pakisztán
megalapításában, ugyancsak ahmadi volt, akárcsak a légierő
parancsnoka Bhutto idején. A 20. században egyetlen pakisztáni
kapott Nobel-díjat: egy ahmadi. A nevét ki sem lehet ejteni az iszlám
köztársaságban. Manapság egy ahmadinak esélye sincs, hogy
karriert fusson be a hadseregben vagy az államigazgatásban. Nagy
részük elhagyta Pakisztánt, aki mégsem, az az üzleti életben
tevékenykedik. Az iszlámórákon, melyeken minden pakisztáni
gyerek köteles részt venni óvodától egyetemig, rendszeresen
gyalázzák az ahmadikat.
Pakisztánban az ahmadik élete ma nincs biztonságban. Elég, ha
csak meghallja valaki, hogy szájára veszi a muzulmán hitvallást,
szálem alejkummal köszön egy muszlimnak vagy a mecsetet, ahová
jár, mecsetnek nevezi, máris elítélhetik istenkáromlásért, és
automatikusan az ahmadiellenes verőlegények célpontjává válik. Ha
egy ahmadi útlevélért folyamodik vagy fel akar iratkozni a választási
listára, eléggé megalázó módon egy nyilatkozatot íratnak alá vele,
melyben Mirza Ghulam Ahmadot hazug csalónak nevezik.
Az összes pakisztáni muszlim csoport programjában, a
mérsékeltektől a legszélsőségesebbekig, szerepel az ahmadi-
eszmerendszer kiirtása. Sőt, egy olyan csoportosulás is akad, mely
semmi más célt nem tűzött zászlajára, mint az ahmadik
megsemmisítését: ez a Mohamed Utolsó Prófétaságát Bizonyító
Bizottság, melynek tevékenységét sem a rendőrség, sem a kormány
nem akadályozza.
Lahore, az indiai határnál fekvő hétmilliós nagyváros egyik
negyedében a bizottság nemrég pamfleteket osztogatott, melyben
felhívták az igaz muszlimok figyelmét egy szociális szervezetben
dolgozó ahmadira. A férfi neve Mabrur Ahmad, akit a pamfletben
csak az ahmadik csúfnevén, mirzájként emlegetnek. A pamflet így
fogalmaz: „minden hívő, aki a próféta végsőségébe vetett hitét
lobogó fáklyaként hordozza, köteles eltakarítani erről a világról ezt
az eretneket. Minden muszlimok tanácsa kimondta, hogy a mirzájok
eretnekek és árulók, akik ezért halált érdemelnek. Az iszlám azt
követeli meg tőlünk, hogy vegyük kezünkbe az irányítást, és örökre
vessünk véget ennek az eretnekségnek! Ne feledjétek: mindenki, aki
bármilyen kapcsolatban áll vagy üzletel egy mirzájjal, maga is
eretnekké válik! Ó, muszlimok, ó, iszlám mártírjai, ó, Mohamed
utolsó prófétaságában szentül hívők, készüljetek a szent harcra, és
végezzétek el feladatotokat! Semmisítsétek meg a mirzájokat! Ideje,
hogy áldozatokat hozzatok az iszlámért!”
Az első kérdés, melyet a parlament a két héttel korábban
megválasztott technokrata miniszterelnökhöz, Shaukat Azizhoz
intézett, így hangzott: „Miniszterelnök úr, ön mirzáj?” Aziz, aki
éveken át élt Amerikában és Nagy-Britanniában, és a Citybank
valamint a Világbank vezető munkatársaként dolgozott, nem azt
felelte erre, hogy „ahhoz maguknak semmi közük sincsen”, esetleg
azt, hogy „a kormányom végre véget vet az ahmadik esztelen
üldözésének”. Nem, az új miniszterelnök határozottan kijelentette,
hogy ő szunnita muzulmán, és bizonyítandó, hogy rendes muszlim,
néhány nappal később Mekkába utazott, s megcsókolta a szent
Kába-követ. Mirza Ghulam Ahmad követői nem juthatnának be
Szaúd-Arábiába: jelenlétükkel megszentségtelenítenék a szent
helyeket.
 AZ IGAZI GURU KASZTRÁLTATJA MAGÁT
Pakisztánban járva a külföldi gyakran gondol arra, milyen
szerencse, hogy nem pakisztáni. Gyakran kerülök kapcsolatba olyan
emberekkel, akik teljességgel elviselhetetlen életet élnek. Legutóbb
például egy Észak-Karacsi egyik mocskos kis mellékutcájában álló
viskóban találkoztam úgy harminc férfival és fiatalemberrel.
Mindannyian női ruhát viseltek, az arcuk ki volt sminkelve, körmük
lakkozva. A smink alól kilátszott a borostájuk; ruhájuk dekoltázsából
mellszőr rakoncátlankodott elő, csupasz karjukat és lábukat is
vastag szőr borította. Hosszú hajuk simán csillogott a rákent
kakaóvajtól. Kedvesen bántak egymással, simogatták egymást, és
olyanok voltak a mozdulataik, mint nálunk a transzvesztitáknak, akik
úgy hiszik, élethűen utánozzák a pipiskedő nőket. A falon lévő
poszter egy szénaboglyában heverésző meztelen, szőke
menyecskét ábrázolt. Az egyszobás kis viskót betöltötte az odakint
nyitott csatornában folyó szennyvíz orrfacsaró bűze; a helyiségben
hemzsegtek a szúnyogok és a legyek.
Ha fiúk és férfiak lánynak illetve nőnek tartják magukat;
Hollandiában szimplán transzvesztitának neveznénk őket, itt,
Pakisztánban a népnyelv hidzsraként, vagyis eunuchként,
kasztráltként említi őket. Minden nagyvárosban léteznek
kasztráltkolóniák; létezésük tényével mindenki tisztában van.
Ahogyan azzal is, milyen kockázatokkal jár a velük való érintkezés:
egy eunuch ugyanúgy lehet áldás, mint átok. Szívesen hívják őket
fellépni esküvőkre és gyerek születésekor, mert jelenlétük
szerencsét hoz. De ha valami nem tetszik nekik, elátkozzák az
ünneplőket, ami szerencsétlenséget jelent. Szent ünnepeken olcsón
árulják a testüket, megélhetésüket nagyrészt prostitúcióval
biztosítják, ami azonban a kuncsaftokra nézve még az elátkozásnál
is veszélyesebb, hiszen gyakori köreikben az AIDS és a hepatitisz.
Az eunuchok egész Pakisztánból özönlenek az Észak-Karacsiban
lévő kolóniába. A tizenhét éves Nirma tizenhárom évesen szökött el
az ország északkeleti részében lévő falujából. Másnak érezte magát,
női ruhákat akart viselni. Hasonló a története mindenkinek a zsúfolt
viskóban: mindegyikük más akart lenni. És ezért mindegyiküket
verték, szidalmazták a családtagok, a szomszédok, úgyhogy amint
felserdültek, elindultak, hogy megkeressék az eunuchokat. Egyedül
vagy kis csoportokban nem maradnának életben, de közösségként,
klánként van esélyük a pakisztáni társadalmon belül.
A transzvesztita klánok olyanok, mint egy galeri, csupa bohém és
szabad ember, akikre mintha nem vonatkoznának az iszlám
társadalom szigorú és merev normái, a vérrokonság nyomasztó
szabályai. De ez csak a látszat: az eunuchoknak ugyanúgy
megvannak a maguk törvényei, a maguk hierarchiája és saját,
ugyancsak nyers szokásaik.
Minden hidzsra alul kezdi: „lányként”. Szabna huszonhét éves,
fogai és ajka lilák a pofazacskójában tartott bételpálmától. Huszonöt
lánya van, mind ugyanebben a sikátorban élnek.
A huszonhat éves Mumtaznak negyven lánya van a kolóniában. A
lányok Szabnát és Mumtazt nem anyának, hanem gurunak nevezik.
Mint guruk, családfőként funkcionálnak, ők biztosítják a lányok
megélhetését és szórakozását. Az újoncok közül ők választják ki a
legszebb, legtöbb lehetőséget rejtő fiúkat; aki nem kell nekik,
továbbáll egy másik kolóniába. Ezután megtanítják lányaikat úgy
táncolni és énekelni, mint az indiai filmek sztárjai, és kiokítják őket,
hogyan csábítsák el a férfiakat. Mumtaz bemutatót is tart
tudományából. Ujjával csókot nyom az engem kísérő férfi ajkára,
ágyékon ragadja, a mellkasát simogatja. „Tökéletesen kielégítelek” –
súgja a fülébe rekedtes férfihangján.
Arra is megtanítja lányait, hogyan nagyobbítsák meg lapos
fiúmellüket. A módszer a következő: a fiúk a mellbimbójukra
nyomnak egy forró csészét, és megvárják, míg a mellükre tapad. Ha
ezután leveszik a csészét, az alatta lévő bőr feldagad. Ezzel úgy öt
óráig olyan a mellük, mint egy kislányé. A lányok a koldulással,
prostitúcióval és táncolással keresett pénzt kötelesek leadni
Szabnának és Mumtaznak. A guruknak szinte már ki sem kell
tenniük a lábukat otthonról, legfeljebb a nagyon különleges, előkelő
és igényes kuncsaftok kedvéért. Szabna tisztában van vele, milyen
szeszélyesek a lányai: ma még neki dolgoznak, de holnap lehet,
hogy már másik gurut találnak maguknak, vagy saját családot
alapítanak. Ráadásul ott van a karizmatikus Mumtaz, aki mindig is
komoly konkurenciát jelentett.
A valódi guru, az igazán tekintélyes guru, akit minden lány tisztel
és királynőjeként imád, a kuncsaftok pedig bármennyit hajlandók
fizetni a szolgálataiért, mindenképpen kasztráltatja magát. Szabna
elárulja, hogy ő épp most készül a kasztrációjára. Titkos helyen
végezteti el; az eunuchok szabályzata szerint nem mondhatja el, hol.
Annyi biztos, hogy a műtétre nem kórházban kerül sor, nem orvos
végzi, és nem lesz altatás sem. (Gyaníthatóan ebben a vityillóban,
itt, Észak-Karacsiban kerül sor a dologra.) A szike egy másik,
korábban már kasztrált guru kezében lesz. Szabna fotót is mutat
arról, hogyan fog kinézni a beavatkozás után: a képen egy nemi
szerv nélküli ágyék látható.
A heréket és a péniszt gumival szorosan összekötik, aztán egy
villámgyors mozdulattal az egészet levágják egy borotvaéles késsel.
Utána az a jó, ha alaposan kivérzik a seb, magyarázza Szabna. A
vérrel ugyanis minden maradék férfiasság kifolyik az emberből. Nem
szabad csillapítani a vérzést, meg kell várni, míg magától eláll. A
gyógyulás hosszú és gyötrelmes. A vizelés kész kínszenvedés. Igaz,
egy fogpiszkálóval vagy kis fémdróttal nyitva hagynak egy csöppnyi
nyílást a vizeletnek, de aki már átesett a dolgon, azt mondja, a
pisilés elég fájdalmas így. „De megéri, mert szupernő leszek! –
lelkendezik Szabna. – Mindenki tisztelni fog és engedelmeskedik
nekem!”
 AZ ISZLÁM A LEGNAGYOBB BULI
Az iszlám a szúfi ünnepeken a legjobb buli. Éneklés, zene és tánc,
hasis és tömjén, csupa kacagás. Egyiptomban nőket is láttam az
ilyen összejöveteleken, de Pakisztánban kizárólag a férfiaknak van
joguk iszlamista transzba esni. Ez egyfelől persze komoly
diszkrimináció a nőkre nézve, s tenni kellene valamit ellene, másfelől
viszont úgy gondolom, hogy az ilyen ünnepeken részt vevő
muszlimok körében a fundamentalizmusnak esélye sincs, ami jó;
ezek az emberek nem a besavanyodott, az egész világot a sariának
alávetni akaró, minden embert depresszióba taszító, és minden jó és
vidám dolgot tiltó iszlám követői.
Csütörtök éjjel Karacsiban jártam, Abdullah Sah Gazi sírjánál. Sah
Gazi ezeregyszáz évvel ezelőtt kezét egy sziklára helyezte; a kő
meghasadt, a nyílásból azóta is édes víz folyik. A hagyomány szerint
a csütörtök éjszakát a legjobb szent helyek közelében tölteni;
ilyenkor van a legnagyobb esélye, hogy az ima és az ének célba
talál.
Ez az iszlám, a népi iszlám igazán jó mulatság, valódi
multikulturális esemény. Sah Gazi sírja körül mintha hindu ünnepség
zajlana. A mauzóleum tetejét zöld, piros és fehér mécsesek borítják.
Száll a tömjén sűrű füstje, végigkúszik a lépcsőn, be a sírboltba. A
hívők ezüstszállal hímzett, zöld és vörös színű kendőkkel terítik be a
sírt, újságpapírból készült tölcsérekből rózsaszirmot szórnak rá,
végigcsókolják a síremlék márványoszlopait, elmélyülten, felakadt
szemmel imádkoznak, két tenyerüket, mint afféle mini
parabolaantennákat az ég felé tartva. Vajon miért fohászkodnak?
Fiúgyermekért? Pénzért? Valamilyen csodáért? Mosdatlanok,
alultápláltak, szomjasak, nincs jövőjük, s nincs más ruhájuk, mint
amit épp viselnek. Szívszorító látni, amint igyekeznek, és mindent
megtesznek, hogy kapcsolatba kerüljenek Sah Gazival, aki Allah
mellett ül a paradicsomban.
A szentély körüli sziklákon és a homokos földön több ezer férfi
üldögél. A levegő illata édeskés a tömjéntől. A szót a combig érő
hajú, nagy lebernyegekbe burkolózó, nyakukban gyöngysort viselő,
minden ujjukon gyűrűt hordó guruk viszik; közönségük hasispipát
pöfékelve hallgatja őket. Mindenki tökéletes bódulatban, szinte
maguktól alakulnak ki a sorok, amerre haladok, folyosó nyílik előttem
a tömegben. Én vagyok itt az egyetlen nő, és úgy kezelnek, mint
valami királynőt. A kezemet rázogatják, üres tekintettel rám
bámulnak, nyitott szájukból elővillannak fekete fogaik.
Nem, mégsem én vagyok az egyetlen nő. Az egyik tarka leplekből
felhúzott sátorban a színpadon húszas évei közepén járó nő ül,
mellette nyolcévesforma kislánya talpig feketében, haját fekete lepel
alá rejti. Kavvalikat, vallásos dalokat énekelnek. Mögöttük ül a
kísérőzenekar, akik hangosan énekelve csatlakoznak a refrénhez. A
közönség a földön ül. Férfiak és fiúk. Egy kopasz férfi extázisban
pörög-forog, táncol és hadonászik.
Amikor a dal eléri csúcspontját, több férfi ugrik a színpad elé. Úgy
táncolnak, mint az indiai filmek sztárjai, édesen mosolyogva, fejüket
a sírbolt felé emelve. Két csontsovány fiatalember egész testében
remegve táncol, közben hevesen rázzák ide-oda a fejüket. Azt
hittem, tudom, mit jelent a „tombolni” kifejezés, de ilyen odaadást,
átélést, ilyen őrült táncot még sohasem láttam. Ez maga a tiszta,
isteni extázis. A közönség soraiból ki-kiválik egy-egy férfi, odamegy
a két énekesnőhöz, és ötrúpiás bankókat szórnak rájuk.
A mauzóleum sziklájának oldalsó, lapos részén meztelen
felsőtestű, pizsamanadrágos férfiak szamarakat, bölényeket, birkát,
kecskét darabolnak. A hentesek a földön ülve dolgoznak:
Pakisztánban minden munkát guggolva vagy törökülésben szokás
végezni. Áldozati állatokat vágnak, amelyeket azok vásároltak, akik
nem csak rózsaszirmokat akartak hozni. A hús, a csontok, az agyak,
a belsőségek egy nagy halomba gyűlnek a piszkos földön. A
hömpölygő vérben ezernyi fekete légy dagonyázik. Az egész bűzös
massza a közeli sikátorokban felállított alkalmi konyhákba kerül.
Egész éjszaka megy a főzés, a curryillat belengi a környéket,
folyamatosan ételt osztanak. A konyhák vezetőit jámbor muszlimok
fizetik, az a feladatuk, hogy etessenek meg tíz, száz, vagy épp ezer
szegény embert. A nincstelenek hosszú sorokban kígyóznak a
konyhák előtt, türelmesen várva, hogy egy adag rizst és némi húst
kapjanak a zsebkendőjükbe, hosszú ingük felhajtott szegélyébe vagy
épp a kezükben szorongatott nejlonzacskóba.
 A szellem és a test is megkapja a magáét. A szentély körül
lehetőség van a homoszexuális és heteroszexuális vágyak kiélésére
is, az est specialitása: szex kasztráltakkal.
 HOLDLESÉS
Holnap, holnapután, sőt talán még szombat este is Pakisztán-
szerte ezernyi szakállas férfi ül a mecsetek, irodaházak,
lakóépületek tetején az eget lesve és várva, hogy feltűnjön a
ramadán újholdja. Ők a ruet-i-hilal, a holdnézés felelősei. A
ramadán, a böjti hónap akkor kezdődik, amikor ők, a holdnézők úgy
döntenek. A böjtölés befejezésének idejét is ők állapítják meg a
következő hónap újholdjának feltűnésekor. Nyilvánvaló, hogy az
újhold nem mindig látható mindenhol, eltakarhatják a felhők vagy
egy homokvihar, de az is előfordul, hogy az istenfélő holdfelelősök
nem tudnak megegyezni, mit láttak az égbolton. Ennek
következtében az ország különböző pontjain más és más
időpontban kezdődik a ramadán.
Ezt a problémát a vezetők minden iszlám országban megoldották
egy központi holdnéző társaság létrehozásával. Ezek a társaságok
mindig az iszlám két fővárosához, Mekkához és Medinához, illetve a
kairói al-Azhar, a világ legrégebbi mohamedán egyeteméhez
igazítják a megfelelő időpont megjelölését. A hollandiai muszlimok
pedig a Szaúd-Arábiái Királyság holdnézésének eredményéhez
tartják magukat: nálunk is akkor kezdődik a böjti időszak, mint a
szaúdiaknál.
A böjti időszak közös kezdete és együttes befejezése azon kevés
dolog egyike, melyhez az egész umma, vagyis a teljes mohamedán
világ tartja magát. Egyébként az önmagát szívesen idealizáló
ummában nem divat a közös érdekekért fellépni. Ám a pakisztáni
iszlám köztársaságban még az újhold nézésében is képtelenek
megegyezni a különböző csoportok. Minden évben újra meg újra
fellángol a vita a böjti időszak kezdetéről.
Tavaly a North West Frontier Province-ben előbb kezdődött a
ramadán, mint az ország többi részében. A cukorünnep is előbb
indult, káoszt okozva ezzel egész Pakisztánban. Az NWFP
tartományi kormánya az obskurantista pártok irányítása alatt áll,
melyek azt tűzték ki célul, hogy fokozatosan bevezessék az iszlám
törvénykezést. A pesavári székhelyű vezetés folyamatosan harcban
áll az iszlámábádi központi kormányzattal, mely utóbbi liberálisnak
és modernnek kívánja láttatni magát.
Azon az éjszakán, amikorra az újhold beköszöntét várták, szokás
szerint összeült a szövetségi ruet-i-hilal bizottság, melyet az összes
tartományból delegált tudós koponyák alkotnak. Éjfél körül a
bizottság elnöke beolvasta a pakisztáni rádióban és televízióban,
hogy az újholdról nem érkezett be elegendő „bizonyíték”, úgyhogy
még nem kezdődhet el a böjti időszak. Ám az NWFP
fundamentalista kormányának két tagja, két maulana szembeszállt a
bizottság döntésével. Sokáig tart még az éjszaka, mondták. Nem
sokkal később sorra érkeztek a jelentések távoli vidékekről, melyek
szerint több helyen is észlelték az újholdat. A tartomány
mecseteiben azonnal kihirdették, hogy a böjt megkezdődött. A két
maulana követelte, hogy a bizottság hirdesse ki a ramadán kezdetét
az ország többi részén is, ám kérésük süket fülekre talált.
Hogy az NWFP holdfigyelői pontosan mit láttak, nem világos.
Ragaszkodnak hozzá, hogy szabad szemmel vizsgálják az égboltot:
a távcsöveket, műholdakat és a csillagászok számításait nem
hajlandók figyelembe venni. Mohamed próféta sem használt
semmilyen segédeszközt a böjt kezdetének megállapítására,
úgyhogy a 21. századi muszlimoknak sincs joguk ilyesmihez. A
Koránban egy szó sem esik a holdnézésről. Csupán néhány
leírásban említik, a próféta és követői hogyan nézték a holdat.
A liberális, angol nyelvű lapok publicistái már tavaly megírták,
hogy a böjti időszak kezdetét már nem a hold szabad szemmel való
megfigyelésétől teszik függővé Egyiptomban, Malajziában, de még a
szigorú Szaúd-Arábiában sem. Ezekben az országokban hivatalos
naptárakat adnak ki, melyekben órára pontosan feltüntetik, mikor
jelenik meg az újhold az éjszakai égbolton. A forma kedvéért azért a
vallási vezetők felpillantanak még az égre az adott éjszakán, de ha
látják a holdat szabad szemmel, ha nem, a böjt elkezdődik.
A Daily Times egyik publicistája így panaszkodott: „Minél
gyorsabban fejlődik a modern világ, a pakisztáni muzulmánok annál
szigorúbban ragaszkodnak az iszlám törvényekhez.” A Newsban egy
másik cikkíró felszólította a papságot, ne tartsák tovább
bizonytalanságban a hívőket a ramadán és a cukorünnep kezdetét
illetően. „Amíg az NWFP nagy hatalmú vallási urai nem engedik,
hogy felhasználjuk a csillagászok tudományos eredményeit,
Pakisztánt joggal neveti ki az egész világ” – fogalmazott.
 PAKISZTÁNI TÉLI SPORTOK
Pakisztán egész északi részét vastag hótakaró borítja, aminek
tiszta szívből örül mindenki, a tábornoktól a napszámosig.
Hamarosan, amint a hó olvadni kezd, hét év után először végre újra
elég víz folyik majd az Indusban és a hozzá csatlakozó
csatornákban.
Emellett a hó fantasztikus szórakozási lehetőséget nyújt a városi
embereknek: hógolyózás, kacagás, csúszkálás, szánkózás. Épp egy
ünnepnapon jártunk Swatban, az Afganisztánnal határos North West
Frontier Province-ban, a fundamentalista területek szívében. Az
iszlám pártok – melyek többek közt a nemi elkülönülést, a mozik
bezárását és a zene betiltását tűzték ki célul – 2002-ben megnyerték
a választásokat a tartományban. És éppen Swatban, mintegy
háromezer méteres magasságban van Malam Dzsabba, az az
aprócska település, mely Pakisztán egyetlen helye, ahol úgy-ahogy
síelni lehet. A síliftet huszonegy évvel ezelőtt Ausztriából importálták.
Malam Dzsabbában két pálya van, egy nyolcszáz méter magas
nagyon meredek, és egy százötven méteres könnyebb. A
településen lévő egyetlen szálló szovjet stílusban épült.
A hotelben rajtunk, a tavaszias Iszlámábádból érkezett
külföldieken kívül csupán két pakisztáni család szállt meg, mindkettő
a forró Karacsiból érkezett. Mindannyian az évszaknak megfelelő
öltözetet viseltünk: sapkát, termo holmikat, bélelt kabátot. A több
ezer egyszerű pakisztáni viszont ilyenkor is csak azt hordja, amije
van: salvar kamizt. Esetleg rádobnak egy könnyű műszálas pulóvert,
vagy ha az nem akad, beborítják a fejüket és a felsőtestüket
pattujukkal, ami egy könnyű, vékony kendő.
Pakisztánban sokmillió bárányt és kecskét tartanak, de kötni
mintha senki sem tanult volna meg. Az emberek tél közepén is
mezítláb, szandálban vagy olcsó kínai tornacipőben járnak, és
közben vacognak a hidegtől.
Swatban csak a fiúk és a férfiak élvezhetik a hó örömeit. A lányok
és az asszonyok otthon maradnak. Az előbbiek egész nap sűrű
csapatokban dideregnek a pályák mentén. Ámulva nézik, milyen
pompásan szórakozik a három Karacsiból érkezett lány, és micsoda
örömtől sugárzik az én lányom arca; hitetlenkedve nézik, amint
kipirult arccal, csillogó szemmel siklanak. Ezt a fajta örömöt a saját
női családtagjaik sohasem fogják megismerni.
Amikor valamelyik lány elesik, a bámészkodók majd
megbolondulnak a nevetéstől.
Helyi fiúk hajszálvékony pizsamában síoktatónak adják ki
magukat, és néhány rúpiáért órákat adnak. Zokni helyett
nejlonzacskót húznak a lábukra. Síoktatók síléc nélkül. Fel-le
rohangálnak a síelő lányokkal a pályán. Kicsi, mosdatlan fiúk Allah
nevében alamizsnáért könyörögnek a hóban. Szemük könnyezik a
hidegtől. Kezükbe fújják orrukat. A kis koldusok bőre szürke, ami az
alultápláltság biztos jele. A helyiek kis tüzeket raknak, húst sütnek,
hóból teát főznek fölöttük. Senki sem takarít maga után, így
Pakisztánban még a hegyekben is mindent szemét borít. A síelő
lányokat bámuló férfiak lábánál egy kecskefej hever. Röhögve nézik,
ahogy a furcsa holland nő lefotózza a csendéletet, de senkinek nem
jut eszébe eltüntetni a fejet.
Az osztrák lift nem működik. Felkapaszkodom a meredekebb,
nyolcszáz méteres pályán. Itt senki sem síel. Pakisztánban nem
akad szakember, aki karban tudná tartani a pályát: a hó megolvad,
majd újra ráfagy. Egyszer csak egy pesavári fiatalemberek alkotta
csoport jelenik meg körülöttem, úgy döngenek körbe, mint a méhek.
Kíváncsiságuk alapvetően arra irányul, ellenséggel, vagy baráttal
találkoztak-e.
„Amerikából jössz?”- kérdik. Megnyugvással veszik tudomásul,
hogy Hollandia nem az Amerikai Egyesült Államok része. Jön a
következő égetően fontos kérdés: milyen vallású vagyok.
Majd, miután válaszolok, alig hisznek a fülüknek. „Hogy lehet,
hogy itt élsz egy iszlám országban, és még nem lettél muzulmán?!”
Erre azt felelem, hogy az iszlám nem a legjobb a nőknek. Erre fújni
kezdik a szokásos nótát, és kitartóan győzködnek arról, hogy ennek
épp az ellenkezője az igaz.
Odaföntről lélegzetelállító kilátás nyílik Afganisztánra. A fiúk észre
sem veszik, egyre csak azt ecsetelik, mennyire imádják az iszlámot.
Vajon ismerik egyáltalán a kaland, az új élmények felszabadító
érzését? Es vajon valaha megadatik asszonyaiknak, lányaiknak az
az öröm, amit én érzek, amikor nekirugaszkodom, és leszáguldok a
lejtőn?
 KILÁTÁS OTTHONRÓL
A Himalája legutolsó lejtője ott végződik, ahol az én kertem
kezdődik. Épp azon a helyen egy halott fa emelkedik ki az azt
körülvevő fák zöld lombjai közül. A szürke, kopár ágak tetején egy
kánya ül. Akárhányszor felpillantok a munkából, mindig látom, télen-
nyáron, minden áldott nap. Úgy uralkodik a vidék felett, mint egy
földesúr, ám ez a madár nem nemes, nem olyan előkelő, mint az
egerészölyv, melyre megtévesztésig hasonlít. A kánya nem vadászik
a prédára, ő hullarabló. Ott ül a fán egymagában, partner és
gyerekek nélkül, és egyre csak a házam és a város irányába mered.
Ám amint megpillant valamit az utcai szemétkonténerekben vagy a
közeli nyomornegyedben, és elhagyja őrhelyét, hogy megszerezze,
azonnal csatlakoznak hozzá hasonszőrű társai. Tucatnyi kánya,
olykor több száz is összeverődik. Mintha táncolnának, fel-le
repkednek, cikáznak. De ez nem tánc, nem játék, hanem
látszatmanőverek, melyek a többiek elriasztására szolgálnak. A
kányám e pillanatban a legmagasabb fa legmagasabb ágán ül, és
felém néz. A háta mögött magasodó meredek lejtők nem érdeklik.
Széles ablakaim mögül pontosan megfigyelhetem a kánya minden
mozdulatát. A madár nem lát engem. Kívülről senki sem lát be a
lakásba, mert a háznak sötétített ablakai vannak. Ez jó a heves
napsütés ellen, de néha problémákat is okoz. Mindig akad valami
gond velük, az üveg megreped, aztán sosem tudunk beszerezni
ugyanolyan pótlást. Nem tudjuk eldönteni, hogy cseréljük-e le az
üvegeket mindig más színűvel, amitől a házunk olyan lesz, mint egy
patchwork takaró, vagy megvárjuk, míg az összes tönkremegy, és
akkor egyszerre pótoltassuk az összeset, ugyanolyan színűre.
Az üveg miatt kívülről senki sem láthatja, milyen serényen
dolgozik néhány munkás azon, hogy az ünnepnapokra rendbe hozza
a házat. Szerdán kezdődik az eid, a cukorünnep. A ramadánt lezáró,
háromnapos ünnep. Az eid a mi karácsonyunkhoz vagy nyári
szünetünkhöz hasonló vízválasztó: eid előtt mindent be kell fejezni,
az emberek az ünnepek után kezdenek új dolgokba.
Múlt nyáron költöztünk ebbe a házba. Azóta a munkások
egymásnak adják a kilincset. Ha valahol befoltoznak egy lyukat, a
ház másik pontján szivárogni kezd valami, amint azt is megjavítják,
eldugul valamelyik cső. Ha lefestik a falon keletkezett vizesedést,
néhány hét után garantáltan felhólyagosodik a festék. Ha kiirtják a
szúnyogokat, nemsokára patkány jelenik meg a teraszon. Ha a
függönyös azt mondja, huszonhárom méter anyagra van szüksége
az egész házhoz, egy-két nappal a munka befejezése előtt rájön,
hogy hat méterrel kevesebbet számolt a kelleténél. A boltban
addigra épp eladták az utolsó centit is abból az anyagból, és már
nem is gyártanak belőle. Mindennap kipukkan legalább egy
villanykörte, és amikor kicseréltetjük a felső emeleten a
villanyvezetéket, a földszinten felgyullad a mosógép. Közben persze
minden emeleten ugyanúgy robbannak szét a körték, mint addig.
Most, hogy ezt írom, vasárnap van, elméletileg szabadnap, de a
főnökök ilyenkor is dolgoztatják az embereiket, hogy az eidre
mindennel elkészüljenek. Nagy a sürgés-forgás a házban, de alig
hallani belőle valamit. Az emberek a bejáratnál hagyják a cipőjüket,
és mezítláb dolgoznak. Nem hallani földhöz vágott szerszámok
robaját. Az emberek nem trécselnek munka közben. Nem
énekelnek, nem fütyülnek, nem hangoskodnak. Ha valamit közölni
akarnak egymással, odamennek, és a fülébe súgják mondandójukat.
És, istennek hála, nem üvöltetik a rádiót sem.
Az egyetlen munkások felől érkező hang két varrógép egyenletes
zümmögése. Mellettük törökülésben a földön egy-egy férfi ül. A
kanapékra és székekre kiválasztott anyag egyszerűen pompás: a
legjobb pakisztáni pamut, szívmelengető színekben, pakisztáni
mintázattal. Talán még valamilyen díjat is nyerünk vele.
A díj a kertben, a kánya figyelő tekintete mellett szorgoskodó
kedves és kreatív kerttervező nő vágya is, aki pattogós
vezényszavakkal utasítja kertészeit, akik zokszó nélkül hajtják végre
parancsait. A nő a lahorei művészeti akadémián tanult, és fejből
tudja az összes, a Himalája délnyugati oldalán fellelhető növény latin
és helyi nevét. A kertünkben, mint ígérte, csakis helyi növényeket
ültet, úgyhogy igazán szép, autentikus lesz. Aztán jól megnyerjük
vele az Iszlámábád legszebb kertje díjat. Minden ősszel
botanikusokból, várostervezőkből és művészekből álló zsűri járja
végig a főváros kertjeit, hogy a legszebbet végül egy kis táblával
jelöljék meg. Kerttervezőnk és édesanyja már többször
megszerezték ezt az elismerést. Vagyis jó eséllyel szállunk harcba.
A kánya, mely egész délelőtt csendben üldögélt az ágon, most
felszáll. Köröket, egyre nagyobb köröket ír le. Távolabb más kányák
ugyanígy tesznek. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, végül nagy
csapatban szállnak fel-le a nyomornegyed fölött. Ilyenkor érnek haza
a guberálók, hogy kiürítsék szemeteszsákjaikat a negyed keskeny
sikátoraiban, vagy nyomorúságos viskóik lapos tetején. A kányák is
tudják: eljött az ő idejük.
 KIRÁNDULÁS A MARGALLA-DOMBOKON
Mivel Iszlámábádban is tennem kell testi és szellemi
egészségemért, minden áldott reggel végigjárom a Margalla-dombok
egyetlen hivatalos turistaösvényét. A Margalla-dombok a Himalája
legalsó nyúlványai. Növényzetük dús és zöld, mentaillatot áraszt, a
hegyek meredeken emelkednek ki a tájból, akárcsak a Nanga-
Parbat Pakisztán északi részén; ennek a hegynek az egyik csúcsa
hét-nyolc kilométeren át meredeken nyúlik az ég felé.
Ha korán megyek, és egyedül vagyok a Margalla-dombokon, az
ösvényeken majmok üldögélnek, máskor rókákat és vaddisznókat
látok. Ám általában késő délután megyek, amikor már árnyék borítja
az utakat. Ilyenkor viszont annyian nyüzsögnek ott, mint leárazáskor
egy jobb bevásárlóközpontban. Az állatok ilyenkor visszahúzódnak.
Itt, nem úgy, mint nálunk, az emberek az út bal oldalán mennek
fel, és ugyanott is jönnek le a hegyről – hasonlóan a szintén balra
tartó pakisztáni közlekedéshez. Egyébként kirándulásnak nevezni
túlzás, amit errefelé művelnek az emberek: felkapaszkodnak, majd
vissza. Ugyanazért teszik, amiért én: úgy vélik, ettől fittek és szépek
maradnak. Dzsihadistákat még sosem láttam errefelé. De
szerencsére az előző hónapban komoly sikereket arató, az
amerikaiak, a lefátyolozatlan nők és a szakáll nélküli férfiak esküdt
ellenségeiként fellépő szélsőséges pártoknak egyelőre nem jutott
eszébe, hogy betiltsa a sétát a dombok közt, erkölcstelenségnek
nyilvánítva azt.
Férfiak és nők, körülbelül fele-fele arányban, ifjabbak és kevésbé
ifjak: mind ott tolonganak, magányosan vagy párban; feltűnően sok
az egyedül kiránduló nő. Mindenki, korra és nemre való tekintet
nélkül, ugyanolyan ruhát visel: salvar kamizt, a hosszú inget és a bő
nadrágot, mely mára Pakisztán hivatalos ruházatává vált. (A nők már
nemigen hordanak szárit, mert az túlontúl indiai, márpedig India,
ugyebár, ellenség.) Kirándulótársaim ugyanazokban a ruhákban
gyalogolnak, mint amit hétköznap is viselnek, senkin sem látni
speciális sportruházatot, amely valamelyest megóvja a testet az
izzadástól. Igazából épp ez az egyetlen kifogásolható elem ebben a
hatalmas, össznépi sétálásban: az emberszag.
 A salvar kamizos nők még dupattájukat is magukon tartják
gyaloglás közben, a kendő két vége úgy röpköd utánuk, mint két
szárny, a kendő középső része diszkréten elrejti a női nyakakat és
melleket. Jómagam is erkölcsös öltözékben sportolok, hosszú, bő
nadrágban és több számmal nagyobb pólóban.
Férfi és női sporttársaim kétféle lábbelit viselnek: kínai
tornacipőket vagy pakisztáni papucsot, illetve szandált. Túracipőt,
amilyen rajtam is van, senkin sem látni, pedig az jóval alkalmasabb
erre a köves terepre, igaz, némileg lassítja a haladást. Egész
Iszlámábádban nem lehet túracipőt kapni. Végigjártam a város
összes sport- és cipőboltját, mert bakancsot kerestem a lányomnak,
ám sehol sem találtam. Ez meglepett: egyetlen túracikkeket árusító
bolt sincs annak az országnak a fővárosában, melyben a világ
legszebb alpinistaparadicsoma lehetne, és amelyben öt nyolcezer
méternél magasabb csúcs is található (ezek egyike a K2, a világ
második legmagasabb hegye).
Lehet, hogy a túrabakancs nyugati ártalomnak minősül. Annyi
biztos, hogy a hegyen én vagyok az egyetlen nem pakisztáni nő, és
az egyetlen túrázó, aki megfelelő cipőt visel. A nyugatiak általában
csak terepjárókkal merészkednek a Margalla-hegyekbe. Fölösleges
aggodalom: itt nincs mitől félni. Az ember ebben az országban sehol
sincs nagyobb biztonságban, mint pakisztáni muszlimok között. Ott,
ahol sok pakisztáni keresztény vagy épp nyugati gyűlik össze, sokkal
nagyobb a veszély.
Hegymászó társaim többnyire vallásos emberek. Mielőtt
elindulnak felfelé, sok férfi a parkolóban imádkozik, mások odafönt
teszik ugyanezt. Két és fél kilométernyi erőltetett menet után
csodálatos kilátás a jutalom, az ember lába előtt hever egész
Iszlámábád, a távolban pedig, ahol szennyezett a levegő, ott van
Ravalpindi.
A kilátóhelyen van egy egy négyzetméternyi rész, melyet barna
csempével raktak ki. Egy táblára ki van írva: mecset. A pakisztáni
sporttársak levetik cipőjüket, papucsukat, majd hajlongani kezdenek
Mekka felé ebben a szabadtéri templomban. Persze csak a férfiak: a
nők a szabad ég alatt nem emelgethetik a feneküket az ég felé.
 TUDATOS ÉTKEZÉS
Egy héten egyszer a rengeteg pakisztáni kereskedelmi televíziós
csatorna egyikén két hölgy főz valamit. Ez annyit jelent, hogy a
vendég főz, közben magyarázza, mit csinál éppen, míg a
műsorvezetőnő elismétli ugyanazt a saját szavaival. Modern
hölgyek, modern üzenettel: az egészséges táplálkozás elkötelezett
hívei. Kevesebb zsír, több zöldség és gyümölcs. A tradicionális
pakisztáni konyha menüjén, mely sok tekintetben megegyezik az
indiaival, igencsak zsíros ételek szerepelnek. Részben a bárány és a
vízibölény húsa, másrészt az úgynevezett gi, vagyis a vízibölény
tejéből készült vaj miatt, mely utóbbiból nagyjából minden étel
készül.
A két tévés hölgy igen veszélyes munkát végez, hiszen dupattájuk
folyamatosan azzal fenyeget, hogy lehullik róluk, és lángra kap. Ez
egyébként mindennapos Pakisztánban, számos nő veszti életét
főzés közben, mert meggyullad valamelyik bő ruhadarabja. Olyan
gyakori ez a halálozási ok, hogy külön nevet is kapott: ez a „stove
burning”. Persze ezek általában nem valódi balesetek, hanem
egyszerű gyilkosságok, melyeket többnyire az asszony férjének
családja követ el. Ha valami miatt megorrolnak fiuk hitvesére, leöntik
petróleummal, és meggyújtják a dupattáját.
Pakisztánban bőven akad napsütés és víz is (az Indus és több
százezer kisebb-nagyobb öntözőcsatornája révén), úgyhogy minden
megterem, a piacokon pedig bármit meg lehet kapni. Búzát, rizst,
burgonyát. Sárgabarackot és cseresznyét. Epret. Almát és guavét.
Narancsot, mandarint, banánt. Szőlőt, dinnyét, őszibarackot. És
persze a világ legfinomabb gyümölcsét, a mangót is. Mangóból csak
Pakisztánban kilencven fajta létezik, a legjobb a déli tartományból,
Szindhből való: kicsi, zamatos és sárga, mint a nap. A paradicsom
sem akármilyen: míg Hollandiában tökéletes formájú, piros, ám
teljesen ízetlen paradicsomot kap az ember, itt olyan, mint
Olaszországban vagy Dél-Franciaországban: göcsörtös, napérlelte,
sötétvörös és csodálatos ízű.
A családom a legjobban a mediterrán konyhát szereti, és általában
a vendégeknek is ilyesmit szolgálok föl. Minden, ami ezekhez az
ételekhez szükséges, megterem Pakisztánban, és fellelhető az
iszlámábádi piacon. Uborka, articsóka, spárga, borsó, zöldbab, a
legkülönfélébb zöldsaláták, spenót, porcsin, vöröses fehérkáposzta.
Meg avokádó, bazsalikom, petrezselyem és a többi. Minden.
Az iszlámábádi hentesnél mindig kapható friss bárány- és
birkahús. Keddenként friss halat is árul, melyet Beludzsisztán
partjainál fognak. Ugyanígy minden megtalálható a fűszeresnél is.
A pakisztáni fővárosban minden adott ahhoz, hogy az ember
egészségesen táplálkozzon. A levegő tiszta, és bőven elég hely és
nyugalom is van, hogy a szabadban eddze magát az ember. Ennek
ellenére egyfolytában betegek vagyunk. A zöldség és a gyümölcs
csak úgy képes túlélni a pakisztáni forróságot, a koszt és a
kórokozókat, hogy telepumpálják peszticidekkel, ám a növények
belsejébe jutó méreg teljesen hatástalan az azok külsején, szabad
szemmel nem láthatóan megtelepedő paraziták és apró férgek ellen.
Amint a zöldség és a gyümölcs megérkezik vidékről, először is
lemossák a csatornában, amiben súlyosan szennyezett víz folyik –
és itt nem is csak mezőgazdasági szennyeződésekről van szó. A
csatornák vize felerészben állati és emberi ürülékből áll, gyakran
dögök úsznak benne, és a pakisztániak a ruháikat és az edényeiket
is itt mossák. Az, hogy a férgek és a paraziták ne kezdjenek önálló
életet élni a bélrendszerünkben, csak úgy akadályozható meg, ha az
ember nagyon sokáig főzi az alapanyagokat, esetleg jó fél napra
tiszta és roppant drága, klórozott ásványvízbe teszi őket. Bármelyik
módszert választjuk, a kórokozókkal együtt a vitaminok is
elpusztulnak, míg a vegyszerek előtt szabad az út az emberi
szervezetbe.
Ilyenformán a két, rém lelkes hölgy egészséges étkezésért
folytatott harca is puszta illúzió marad Pakisztánban.
 HITELTÖRLESZTÉS VESÉVEL
A Pandzsábban lévő Szultánpur nevű faluban háromszáz
félveséjű ember él. A másik veséjüket eladták. Ezzel olyan rengeteg
pénzt kerestek, hogy a többi falubéli alig várja, mikor adhat túl a
veséjén ő is. Ezeknek a falusiaknak kész megváltás a veséjük
eltávolítása. Így legalább, vélik, végre megszabadulhatnak a
földesurak elnyomásától. Erről a Dawn című lap számolt be.
A pandzsábi kis falvak lakói generációról generációra örökítik a
földesurakkal szembeni tartozásaikat. Tőlük bérlik a földjeiket, a
terményből alig tartanak meg valamit maguknak, és mind a
szegénységi küszöbön, vagy épp az alatt tengődnek. Irtózatos
szegénységüket még elviselhetetlen hagyományok is tetézik.
Például ha egy lány férjhez megy, a hozománya hatezer rúpia kell,
hogy legyen – körülbelül ezer euró. Ennyi pénzük persze nincs az
ittenieknek. A munkájukért kapott pénzből képtelenek félretenni. A
családtagok, a szomszédok sem tudnak adni, és nincsteleneknek a
bankok sem nyújtanak hitelt. Egyedül a földesúr hajlandó kisegíteni
őket – ám ő rendkívül magas árat kér.
A hozomány Pakisztánban borzasztó teher, mindegy, hogy a fiú
vagy a lány szüleinek kell előteremteniük. Pakisztánban, Indiához
hasonlóan, egyre nő az olyan esetek száma, amikor a férj családja
„példás büntetést” szab ki a feleségre, amiért az az esküvő után nem
tudta rávenni a családját, hogy növeljék a hozományt, vagy hogy
egyáltalában eleget tegyenek fizetési kötelezettségüknek. A
hozomány kifizetésének elmaradását mindkét országban tűzzel
szeretik megoldani: leöntik az asszonyt petróleummal, rádobnak egy
égő gyufát, és az ifjú ara irtózatos kínok között távozik a család
életéből.
Egy téli napon megkérem sofőrömet, Benedictet, hogy vigyen el
Szargodhába. Szultánpur Szargodhához tartozik, a városhoz, melyet
egész Pakisztánban hatalmas, lopott traktoralkatrészeket árusító
piacáról ismernek. Amikor odaérek, bemegyek a rendőrfőnökhöz,
egy rokonszenves, szociálisan érzékeny emberhez. Körzetében
feltérképezte a vesekereskedelmet, de tenni semmit sem tud ellene.
„Senkit sem kényszerítenek, hogy lemondjon a veséjéről. Ne úgy
képzelje, hogy ezeket az embereket megfenyegetik, majd erőszakkal
a kórházba vonszolják őket. Itt annyira képzetlenek az emberek,
hogy simán elhiszik a ravalpindi urológus meséjét, aki elhiteti velük,
hogy minden ember a kelleténél eggyel több vesével születik.” Ám a
rendőrfőnök semmit sem tehet az orvos ellen, mert az önkéntes
donorként veszi nyilvántartásba a falusiakat, amitől máris szabályos
a dolog.
A rendőrfőnök szerint Szultánpurban a szegénység, a butaság és
a kapzsiság miatt általános jelenség a vesék eladása. „A
hozományok és a kölcsönök miatt ezek az emberek tökéletesen ki
vannak szolgáltatva a földesuraknak.” Rabszolgának talán nem lehet
nevezni őket, véli a rendőrfőnök, de jobbágynak mindenképpen.
A városból keskeny utakon, cukornádültetvények és
narancsfaligetek közt másfél óra alatt jutunk Szultánpurba. A falu
éppoly mocskos és lepusztult, mint bármelyik hasonló pakisztáni
település. Megállunk egy kis teázónál, mely fekete a füsttől és a
mocsoktól. A tűz mögött egy mankós fiú teszi a dolgát.
Megkérdezem, ismer-e olyat, aki eladta a veséjét. Mielőtt
válaszolhatna, egy sikoltozó asszony ront be a helyiségbe, és
nekem esik. Benedict alig tudja leszedni rólam. Az asszony azt
üvölti, elege van azokból, akik idejönnek, és a vesékről érdeklődnek.
Nemrég a faluban járt az egyik pakisztáni tévéadó, odarángatták a
kamera elé, és a riporter a végén azt mondta, ostoba volt, hogy
eladta az egyik veséjét.
Aztán az asszony valamelyest lecsendesedik, megérti, hogy nem
áll szándékomban lefilmezni, és fotókat sem akarok készíteni róla;
elmeséli, hogy ő is pénzzé tette a veséjét. Ő a teafőző fiú anyja, aki
úgy lóg a két botja között, mint egy zsák só. A fiú huszonkét éves, és
gyermekbénulásban szenved. Az anyja négy évvel ezelőtt eladta
egyik veséjét, hogy menyasszonyt vásároljon a fiúnak: valakinek
muszáj lesz gondoznia, ha ő már nem él.
Újdonsült ismerősöm összetrombitál néhány nőt és férfit, akik
készségesen mutogatják a sebeiket. A legtöbben nem néznek ki túl
jól. Egy férfi arról panaszkodik, hogy a műtét óta nem bír nehéz
munkát végezni. Egy nő, aki hajlandó megmutatni a sebhelyét, de
nem a többiek előtt, magával visz a házába. Ő, meséli, egy színes
televíziót vett a veséje árából. A monstrum a jéghideg nappali
közepén áll: a helyiség egyben konyhaként és hálószobaként is
szolgál az egész családnak. Mások is akadnak, akik azért adtak túl a
veséjükön, hogy egy rövid időre belevethessék magukat a
konzumparadicsomba. Odaküldenek hozzám egy tizennyolc éves
fiút, aki a falubeliek unszolására elmeséli, hogy a veséjéért kapott
nyolcvanezer rúpiát egy hét alatt elverte a lahorei éjszakában, majd
a maradékból vett egy kismotort, amit azonnal totálkárosra tört.
Ám a szultánpuriak többsége azért mondott le egyik veséjéről,
hogy ki tudja fizetni a hozományt. Igaz, akad olyan falubeli is, aki
okosan bánt a bevétellel: egy férfi vett egy lovat meg egy kocsit, és
azóta is jól él a taxizásból. Egy másik férfi fűrészgépet vásárolt, és új
vállalkozásával jóval többet keres, mint azelőtt, földművesként.
A falu egyik imámja elmondja, ő rendszeresen figyelmezteti a
szószékről a falubelieket, hogy ne adják el a veséjüket. „Az iszlám
szerint tilos bármilyen testrészünk árusítása. Azt viszont engedi,
hogy az ember felajánlja valamelyik szervét olyasvalakinek, aki
máskülönben meghalna. De ezért tilos pénzt vagy bármilyen más
fizetséget kérni.” Az imám arról panaszkodik, hogy míg a
szultánpuriak mosógépet, dvd-lejátszót, számítógépet vásárolnak,
egy rúpiát sem fordítanak az egészségük megőrzésére vagy a
gyerekeik taníttatására.
A Ravalpindiben praktizáló urológus klinikáján az európai és
gazdag arab olajállamokból érkező páciensek egymillió rúpiát
fizetnek egy pandzsábi veséért. Az ember egyébként egészen
tűrhető életet tud élni fél vesével, de ehhez megfelelő körülményekre
van szükség. A donornak kitűnő táplálkozás és állandó orvosi
felügyelet kell. Szultánpurban ilyesmiről szó sincs. A vesedonorokat
a műtét után gyógyszerek és utókezelés nélkül küldik haza a
kórházból. A veséért kapott pénzt pillanatok alatt elköltik: megy a
hozományra, műszaki cikkre, vagy az adósságok rendezésére.
Folytatják régi életüket, rossz minőségű és egyhangú étkezéssel és
nehéz fizikai munkával. Orvosra nem tesznek félre pénzt.
 ATOMTUDOMÁNY ÉS CSONTTÖRÉS
Bosszant az iszlámábádi Shifa Hospital doktornője. Nem csupán
krákogó hangja és hatalmaskodó fellépése zavar, sokkal jobban
idegesít a bekeretezett fotó, mely a jó muzulmánra vonatkozó
étkezési szabályokat felsoroló tábla mellett függ. Egészen pontosan
a beludzsisztáni Csagai-hegységet ábrázoló fénykép alatti felirat
bosszant: „Nemzeti büszkeségünk: az első pakisztáni
atomrobbantás”. Ezek alatt a hegyek alatt tesztelték az első
pakisztáni atombombát. A kopár, homokszínű hegy másolatát az
ország összes nagyvárosában felépítették, hogy emlékeztessen rá:
Pakisztán atomhatalom.
Először a Shifában dolgozó egyik sebészhez küldtek, egy
nyugdíjas vezérőrnagyhoz. Miután kivizsgált, megnéztem a
névjegykártyáját: „veleszületett fejlődési rendellenességek
specialistája”. Nekem nem épp erre volt szükségem. Nekem három
bordám tört el, anélkül hogy elestem vagy bárminek nekiütköztem
volna, csak úgy – márpedig ez, mindenki ezt mondta, nem normális
dolog. Úgy tíz nappal ezelőtt az atomfegyverekre oly büszke
doktornő oszteoporózisra, vagyis csontritkulásra írt fel
gyógyszereket. Ma reggel telefonált, és elmondta, amint tudok,
menjek be a Shifába, mert a radiológus egy csomó további fraktúrát
fedezett fel, mielőbb meg kell beszélnünk, mi a teendő.
Most pedig itt ülök, a folyosón több más betegtársammal – várók
nincsenek a kórházban –, és várom az orvost. Meg vagyok fázva.
Ahányszor köhögök, majd megbolondulok a fájdalomtól. Próbálok
olvasni, hoztam magammal Daily Timest, Newst, Dawnt, The
Nationt; jó újságok, tele jó cikkekkel és elemzésekkel. Az angol
nyelvű pakisztáni sajtó simán felveszi a versenyt egy jobb holland
napilappal. Én pedig egy napot sem szeretnék kihagyni a pakisztáni
atomtechnológia kiárusításáról szóló szappanoperából, még ma,
kínzó fájdalmaim közepette sem.
Abdul Qader Khant, „a pakisztáni bomba atyját” ma reggel
letaszították trónjáról: kirúgták, így már nem az elnök tanácsadója.
Ez az az A. Q. Khan, aki Hollandiában már huszonöt éve persona
non grata, mert atomtitkokat lopott az almelói Uranco cégtől. Bukása
jó sokáig eltart. A. Q. Khan az egyetlen élő pakisztáni nemzeti hős,
talán csak Imran Khan (nem rokonok) közelíti meg, aki az 1990-es
években megszerezte Pakisztánnak a krikett-világbajnoki címet. A.
Q. Khanról naponta derül ki egy-egy újabb apróság; a taktika
lényege, hogy az emberek szépen lassan hozzászokjanak a
gondolathoz: hősüknek vaj van a fején. Ezzel talán elérhető, hogy a
jövő péntekre meghirdetett, az atomtudós elleni ”hamis
vádaskodások” miatt szervezett fundamentalista tüntetésre várt
egymillió férfi egy része elbizonytalanodjon, és otthon maradjon.
A mai lapok azt írják, hogy a minap felfedezték Khan dubai
számláit, melyeken több tízmillió dollárt találtak. Az is kiderült, hogy
a férfi szerte a világon számos helyen rendelkezik komoly
ingatlanokkal. A News utánajárt, hogy Timbuktuban nemrég
szállodát építtetett: a Hendrina Hotelt holland feleségéről nevezte el.
A Bergen op Zoomban született nő 2003-ban új hazájáért végzett
áldozatos munkája elismeréseként megkapta a legmagasabb
pakisztáni kitüntetést annak ellenére, hogy szülőhazája igencsak
ellenségesen bánik a férjével. A Dawn a következőről számol be: „A.
Q. Khan beismerő vallomást tett.” A cikk szerint a férfi bevallotta,
hogy valóban adott el technológiai információkat Líbiának és
Iránnak. Persze nem saját zsebre – hiszen Khan igazi hazafi;
csupán az vezérelte, hogy e másik két iszlám államból is
atomhatalom legyen, hátha ezzel csökken a Nyugat Pakisztánra
gyakorolt nyomása.
A Daily Times publicistája arról a féktelen gyűlöletről ír, melyet az
irániak táplálnak Khannal szemben. Semmilyen fáradságot nem
sajnáltak, hogy a férfit feladják az IAEA-nál, a Nemzetközi
Atomenergia Ügynökségnél. A jegyzetíró szerint a pakisztáni hős
nem szállította le az árut Teheránnak, melyért súlyos milliókat tett
zsebre, ezért fordultak ellene az irániak. Érdekes fejlemény: dr.
Khant nem a Nyugat buktatja le, mely mindent megtett, hogy
megakadályozza Pakisztán atomügyleteit, hanem egy iszlám
szomszédállam, mely megelégelte dr. Khan kapzsiságát és
mértéktelen arroganciáját – e tulajdonságáról mindenki említést tesz,
aki valaha találkozott a férfival.
 A folyosón rekedt kiáltás hangzik fel: „Mrs. Betsy?” A doktornő az.
Nem a szobájába visz, hanem odakísér a recepciós pulthoz. Az
egész folyosó ráveti magát, mint legyek a párizsira. A betegek
megrohanják, papírdarabokat dugdosnak az orra alá, gyorsan
nagyon beteg és nagyon szomorú képet vágnak, és mind egyszerre
kezdik előadni a maguk tragikus kis történetét, melyek lényege
egytől egyig nagyjából ugyanaz: ha a doktornő nem ad nekik abban
a szent pillanatban egy injekciót vagy valamilyen gyógyszert, ott
helyben holtan esnek össze. Folyamatosan nekiütköznek a törött
bordámnak, kis híján belepusztulok a fájdalomba. A doktornő
megelégeli a dolgot, és üvölteni kezd: „Mindenki fogja be a száját!
Mrs. Betsy!” – fordul felém. Aztán belekezd a mondókájába, amit
mindenki érthet, aki valamennyit tanult angolul. A beteg személyiségi
jogai, diszkréció? Ugyan, kérem! A doktornő kifejti, hogy a számos
csonttörést tekintve, melyeket a radiológus mutatott ki, itt
valószínűleg többről van szó, mint egyszerű csontritkulásról.
Remegni kezdek, érzem, hogy a szemem tágra nyílik. A
riadalomtól rám tör a köhögés. Mindenki bámul, nézik, hogyan kapok
a bordámhoz kínomban. A doktornő lefirkantja a pakisztáni
atombizottság kórházának címét és az elvégzendő vizsgálat
elnevezését. Kétrét hajolva kérdem: „Mégis, mire gyanakszik?”
Azt feleli, hogy minden eshetőséget ki kell zárnunk, az áttéteket
például. De semmiképpen se nyugtalankodjak, nem hiszi, hogy ilyen
komoly a baj. „A vérkép meg a többi eredmény is mind jó volt, de
azért ki kell zárni a kockázatát, hogy… Biztos csak egyszerű
csontritkulás!” – mondja bátorító hangon.
Te jó ég, még hogy egyszerű! Mintha nem lenne önmagában elég
szörnyű, hogy az ember csontjai úgy törnek, mint a gyufaszál.
„Mindenekelőtt meg kell állapítanunk a tényeket – magyarázza –,
csak utána tudhatjuk meg, Allah mit tervez velünk.”
A Nuclear Medical Institute-ban nincs áram. Meg kell várnom, míg
újra működni kezdenek a számítógépek, csak utána tudok időpontot
kérni. De még így is legalább hat hét, mire sorra kerülök. Tehát a
várólista nem csak Hollandiában ismert fogalom. Az újságok enyhítik
az izgatottságomat. Az újságírókkal és a sajtó többi munkatársával
ellentétben a levélírók nemigen hisznek az atomtudósok
bűnösségében. Nagy trauma érte a nemzetet azzal, írja a Nation egy
női, lahorei illetőségű olvasója, hogy ilyen alávaló vádaskodással
illetik tudósainkat. „Hát így bánunk a hőseinkkel? – teszi fel valaki a
kérdést a Dawnban. – Azonnal szabadon kell engedni a férfiakat,
akik önmagukat sem kímélve mindent megtettek a haza védelméért!”
Egy másik olvasó a nyugati média által szervezett Pakisztán elleni
összeesküvést lát az A. Q. Khan elleni támadásban. Ugyanott egy
lahorei férfi a következőket írja: „E hősök nélkül India már réges-rég
eltörölt volna bennünket a föld színéről.” A Daily Timesban valaki,
legalábbis szerintem, fején találja a szöget: „Ha valóban eladták
atomtitkainkat, ezt csakis az ország legfelsőbb vezetőinek tudtával
tehették. Őket mikor kérik számon?”
A Nuclear Medical Institute-ban újra van áram. Felgyulladnak a
fények a komor előcsarnokban. A székek töröttek, a falakról már rég
lepattogzott a festék. Az egyetlen szemetesből kiömlik a sok papír
zsebkendő és nejlonzacskó. Egy takarító folytatja munkáját: ide-oda
tologatja a földet borító szemetet, balról jobbra, aztán vissza, jobbról
balra.
Először is meg kell szereznem egy orvos aláírását. A rendelőjében
a kartonozó fiókjai kilógnak a szekrényből, ezért azt már bezárni
sem lehet. A plafonról csupasz villanykörte lóg, a reluxa bánatosan
függ, nemsokára elengedi magát. Érdeklődöm, milyen vizsgálatra
számíthatok. A páciensnek, magyarázza a doktor, izotópanyagot
adunk be, majd betoljuk egy csőbe, és a gép megvilágítja a csontjait.
Körülbelül négy órát vesz igénybe, véli, de egyáltalán nem fáj vagy
kellemetlen. A lényeg, hogy ne nyugtalankodjak.
E pillanatban ismét leállnak a számítógépek, a fény kialszik. Újra
elment az áram.
Szentséges ég! Mi lesz, ha ott fekszem abban a csőben, és
elmegy az áram, de még a generátorok is megadják magukat, mint
ma?!
Na, ebből elég, mondom magamban. Nem csinálom tovább! Majd
megvizsgáltatom magam egy olyan országban, ahol nincsenek
atomfegyverek!
 BENEDICT
Benedict csendben állva nézi, ahogy a kocsi nyitott
csomagtartójában vizet öntök a termoszból a Nescafémra.
Letelepszem egy kis falra, hogy ott fogyasszam el rituális reggeli
kávémat, de a férfi meg sem moccan, továbbra is csak áll ott, és
hamisított Ray-Ban napszemüvegében, enyhén terpesztett lábával,
hátán összekulcsolt kezével egy testőrre emlékeztet. Mondom neki,
hogy készítsen magának egy csajt, a pakisztáni nemzeti italt, mely
egyenlő arányban kevert méregerős feketeteából, kondenzált tejből
és cukorból készül. Rázza a fejét, nem kér semmit, csak egy rágót
kap be.
Két napja jöttünk el Iszlámábádból, egy, a termékeny Indusvölgy
és a Kolisztán sivatag határán lévő helyre tartunk, és Benedict végig
egy falatot sem evett. Csak este kapott be néhány marék rizst és pár
falat csirkét. Hosszú utakon mindig nagyon feszült, gyomorfájás
kínozza, és azt gondolja, ha enne és inna, az csak rontana az
állapotán.
Benedict a család sofőrje. Ő fuvarozza iskolába a kisebbik
lányomat, Sophie-t, délután ő is hozza haza. Ő visz el, ha találkozóm
van valakivel, vagy ha meg akarok nézni valamilyen helyet. Sophie-t
Sophie badjinak, Sophie húgomnak hívja, engem pedig
ma’amsahibnak. A tenyerén hordoz. Egyszer azt mondta, az égben
van az Isten, akinek engedelmeskedik, a földön pedig egy anya, és
az én vagyok, az ő ma’amsahibja, akit néha „My Madam”-nak hív.
Munkáját nem állásnak, hanem kötelességnek nevezi.
Kötelességének érzi, hogy Sophie-t és engem mindig időre és
biztonságban vigyen el oda, ahová kell. Az is a kötelességei közé
tartozik, ő legalábbis így véli, hogy, miközben persze kerüli a
baleseteket, olykor úgy vezessen, mint egy őrült. Gondoskodnia kell
arról is, hogy ma’amsahibot nehogy túszul ejtsék, és a kocsit se
lopja el senki.
Mostani utazásom célja néhány pakisztáni látnivaló megtekintése.
Benedict célja egész más: ő sértetlenül vissza akarja juttatni a kocsit
és engem az iszlámábádi házunkhoz.
 Benedict is böngészi velem a térképet, de nem lát rajta semmit.
Nem tud térképet olvasni. Nem tudja, mi észak, mi dél, kelet és
nyugat. Még sosem látott atlaszt, míg nem vettem neki egyet.
Sosem hallott páros és páratlan számokról. Benedict ennek ellenére
mindig odatalál, ahová küldik. Megáll, érdeklődik, korrigál,
visszafordul – és végül mindig rátalál az adott címre.
Uh Sarifba akarok eljutni, ahol állítólag láthatók még egyes
muzulmán szentek pompás síremlékeinek maradványai. Az
Iszlámábádban vásárolt térképeimmel itt, Pandzsábban semmire
sem megyek. Új térképeket és útikönyveket már évek óta nem
adnak ki Pakisztánban. Ki venné meg őket? Az ország északi részén
lévő hat-hét kilométer magas hegyek csúcsait meghódítani
vágyókon kívül nem jár ide turista. Uh Sarif elvileg valahol a
fellengzős nevű National Highway közelében van, mely a térkép
szerint összeköti Multánt és Karacsit. A „nemzeti autópálya”
elnevezés Pakisztánban életveszélyes kereszteződéseket,
szamárfogatokat, száguldó teherautókat, zörgő buszokat,
kacskaringózó bicikliket, vad kutyákat, az úton átszaladó felnőtteket
és gyerekeket, valamint az aszfaltban tátongó, hatalmas lyukakat
jelent. Kézikocsikból narancsot, mandarint, banánt és almát
árusítanak, a gyümölcs mellett ott guggol a kocsin a kereskedő.
Az út tele van virágosra festett traktorokkal, melyek cukornádat
szállítanak a közeli gyárakba, és úgy meg vannak pakolva, hogy
teljes szélességében elfoglalják az utat. Néhol a rakományukkal
együtt az árokba borult kocsikat látni. Amint egy traktor fékez vagy
megáll, egy csomó kisfiú rohanja meg az utánfutót: kirángatnak egy-
egy szál hosszú nádat, a szájukhoz illesztik, mint egy fuvolát, és
villámgyorsan leszedik a héját a fogukkal. Elrágják a belsejét,
kiszívják belőle az összes cukorszirupot, kiköpik a maradékot, aztán
már húzzák is ki a rakományból az újabb szálat. A nagy rágás,
szívás, köpködés közepette néha kapnak egy tockost a traktorvezető
férfiaktól.
Amíg kávéztam, egy csomó férfi gyűlt körénk, és Benedict
kikérdezte őket, hogyan jutunk el Uh Sarifba. Fel akarunk hajtani az
autópályára, előttünk egy gyerekekkel és nőkkel teli kocsi várakozik;
a sofőr férfi. A nagyvárosokban olykor látni női vezetőt, de vidéken
gyakorlatilag soha. A kalaptartót kiszedték hátulról, a helyén egy
kislány kuporog. Szegényebbnek, rongyosabbnak néz ki a többi
utasnál.
„Régen olyan voltam, mint az a gyerek – szólal meg Benedict. –
Ajaa voltam.” Az ajaa afféle bébiszitter. Általában lányoknak, nőknek
jut ez a szerep, ritkábban fiúknak, kisfiúknak. Benedict hatéves volt,
amikor rábíztak egy egyéves kisfiút. Ő hozta-vitte a gyereket, neki
kellett ügyelnie rá, hogy a csecsemőnek ne legyen baja, és ne
tegyen veszélyes dolgokat. Amikor a kicsi aludt, ott kellett
virrasztania mellette, hogy elhessegesse a szúnyogokat és a
legyeket.
Hatéves koráig boldog gyerekkora volt. Emlékei szerint jómódú
családban élt. Ahogy a szülei, ő is római katolikus. Benedict apja
sofőrködött az UNDP-nél, az ENSZ fejlesztési szervezeténél, és havi
tízezer rúpiát keresett. Ez akkoriban annyit ért, mint ma ötvenezer
rúpia. A családnak saját Volkswagenje volt, hétvégén nagy
kirándulásokat tettek a hegyekbe. Gyakran rendeltek házhoz ételt.
Ravalpindiben laktak, az apja esténként kiült az utcára, és aki csak
arra járt, akár keresztény volt, akár muzulmán, úgy szólította, hogy
Samuel szahib.
Benedict harmadikként született a hétgyermekes családba. Apja
jövedelme arra is elég volt, hogy gyerekeit a Ravalpindiben lévő
anglikán iskolába járassa. A gyerekek iskolai egyenruhája a legjobb
anyagból készült, táskájukban mindennap ínycsiklandozó ebéd
lapult. Mielőtt elindultak iskolába, mindig kaptak egy pohár tejet.
Sosem volt üres a gyomruk. Az anyjának, Szamirának gyönyörű,
világos bőre volt, és rengeteg arany ékszert viselt.
Aztán Benedict gyönyörű anyja pillanatok alatt lerombolta a család
boldogságát: az asszony ekkor huszonnégy, a férje huszonhat éves
volt. Tönkretette a gyerekei életét is. Benedict csak keserűséget
érez, ha az anyjára gondol. Egy éjjel, amikor az apja, mint mindig,
két gyerekével egy ágyban aludt, az asszony beengedte a házba a
bátyjait és a szeretőjét. A férfiak egy egész tár sörétet belelőttek az
alvó Samuelbe. A gyerekeknek nem esett bajuk. Samuel még öt
napig élt, közben végig gyerekei nevét ismételgette. A legidősebb
ekkor tízéves, a legkisebb kéthónapos volt. Samuel bivalyerős
ember volt, „egy cowboy”, ahogy Benedict mondja. Benedict
anyjának szeretőjét Manszurnak hívták. Muzulmán volt, és
ugyanabból a faluból származott, mint Szamira. Mielőtt a nőt
hozzáadták Samuelhez, aki Lahoréból származott, közte és Manszur
közt volt valami. Később, amikor Samuel és felesége már
Ravalpindiben laktak, Manszur egyszer meglátogatta őket, és
megkérdezte, nincs-e számára egy kiadó szobájuk. Beköltözött.
Benedict olykor látta, hogy a férfi ölelgeti az anyját. Furcsállotta a
dolgot, de nem tudta mire vélni. Apját a szomszédok többször is
figyelmeztették, hogy vigyázzon Manszurral. Samuel egyik nap
korábban ért haza a munkából, és rajtakapta a férfit a feleségével,
akit azonnal hazaküldött a családjához. De aztán egyedül nem bírta
ellátni a gyerekeket, így visszahozta Szamirát. Az asszony ekkor
higanyt csepegtetett a férje csajába. De Samuel erős volt, mint egy
medve, úgyhogy a méreg meg sem kottyant neki. Észre se vette,
hogy meg akarták ölni. Ezt a történetet Benedict csak később
hallotta, amikor az apja már rég el volt temetve.
Szamira megtudta, hogy ha Samuel meghal, az UNDP hatezer
dollárt utal ki az özvegyének, azaz neki. Olyan volt, mint egy szarka,
mesélte Benedict, imádta a csillogó ékszereket, a pénzérméket.
Megígérte a bátyjainak és Manszurnak, hogy ha meggyilkolják a
férjét, ad nekik a zsákmányból; ezután történt, hogy a testvérei és a
szeretője megölték Samuelt, miközben gyermekei közt aludt. „Azon
az éjszakán – mondja Benedict – kezdődött a pokoljárásunk.”
Megtaláltuk Uh Sarifot, és egy kis ösvényen közelítjük meg a
sírokat. A látvány lélegzetelállító. Egy épület kupolákkal, alacsony
tornyokkal, a falai kék-fehér csempékkel kirakva. Balra és jobbra
hasonló építmények sorakoznak. Benedict még életében nem látott
ilyesmit. Sosem hallott Uh Sarifról, míg nem mondtam neki, hogy
szeretnék eljutni ide. Életében először jár az Iszlámábád-Lahore
vonaltól délre. Mesélek neki a harappai kultúráról, mely hatezer
évvel ezelőtt virágzott itt, a mai Pakisztán területén, és az első
emberi településekből alakult ki. Mesélek az egykor itt létezett
buddhista birodalmakról, Nagy Sándorról, aki Krisztus előtt 325-ben
várost építtetett e helyen. Mesélek a területen uralkodó hindu
fejedelmekről, míg a korai 8. században le nem igázták őket az arab-
muzulmán seregek. Még ha tanult is volna történelmet az iskolában,
Benedict akkor sem lehetne tisztában hazája gazdag történelmi
múltjával: a nem iszlám történelem nem illik Pakisztán vallásos
ideológiájába. A tankönyvekben – ugyanazokat kötelező használni a
keresztény iskolákban, mint a muszlimoknál – a történelem Krisztus
után 711-ben, az indiai szubkontinens iszlamizációjával kezdődik.
Az Uh Sárifban eltemetett szentek, csupa szúfi és misztikus, a 13.
és 14. században éltek. A pompás síremlékek között elszórva
számos jelöletlen, dísztelen sírhant áll. Úgy néznek ki, mintha
hosszúkás vakondtúrások lennének. Ezek az egyszerű sírhantok az
évszázadok során alakultak ki, egymás fölé temették az embereket,
így valóságos csontvázhegyek jöttek létre.
Nem vagyunk egyedül. Némelyik egyszerű síron férfiak alszanak.
Kicsit távolabb valaki imádkozik az egyik sírnál. Akármerre járunk,
mindenüvé fiatal fiúk követnek bennünket. Két tizenhárom év körüli
kisfiú egyre közelebb merészkedik. Egyikük, egy zöld salvar kamizba
öltözött fiú kinyög néhány angol mondatot. Nem értem pontosan, de
annyit ki tudok venni, hogy nem a szokásos „How are you, what’s
your name, what is the time” mondatokat hallom. A kezemmel
jelzem, hogy bátran ismételje el, amit az imént mondott.
„Don’t go into mister McGregor’s garden. Your father had an
accident there. He was put into a pie by misses McGregor.”
Már hallottam ezeket a mondatokat, de hol? Benedict csendben
figyeli a jelenetet – az angolja nem elég jó, hogy értse, miről van szó.
Sohasem járt angolórára, csak a munkahelyén szedett fel
valamennyi tudást. Mulattat, hogy ez a két kisfiú a világ végén ilyen
szépen adja elő ezeket a hibátlan angol mondatokat. Megkérdezem,
hol tanulták a szöveget. Egymásra néznek, de nem válaszolnak.
Folytatjuk utunkat a síremlékek felé. Benedict néhány lépéssel
mögöttem jön, hogy szemmel tarthassa a fiúkat. Persze akkor is pár
lépésről követne, ha a fiúk nem lennének itt; udvariasságból és mert
nem akarja meghatározni sem a tempót, sem az irányt. Tökéletes
szolga: a kívánságom számára parancs. Nézem a síremlékek
homlokzatán végigfutó, gyönyörű díszítéseket, és megkerülöm az
egyiket, hogy a hátsó felét is megnézzem. De hátul nincs semmi.
Semmi! A távoli múlt e csodálatos emlékei egyszerűen széttörtek,
mint valami cserép. A hátsó felüket elmosták a monszunesők. Ami
maradt, olyan, mint egy hát nélküli test. Eszembe juttatják a
fényképet, amit indulásunk reggelén láttam a Nationben. Egy férfi
leszakadt arca volt látható rajta, aki nem sokkal korábban
felrobbantotta magát Musharraf elnök konvoja mellett. A robbanás
ereje leszakította a bőrét a koponyájáról, ami egy rendőrőrs tetején
kötött ki. Az arca egészen jól kivehető volt: haj, szakáll, orr, ajkak,
fül, szemöldök, a szeme lehunyva.
Az Uh Sarif-i síremlékek gyors pusztulásáért az időjárás a felelős.
Kérdés, hány monszuneső kell még ahhoz, hogy az egész eltűnjön.
A fiúktól képtelenség megszabadulni. Amikor fényképezek,
beleállnak a képbe. Amikor elindulok felé, a zöldruhás elismétli az
iménti mondatokat: „Don’t go into mister McGregor’s garden. Your
father had an accident there. He was put into a pie by misses
McGregor.” A mondatokról valamiért a lányaim jutnak eszembe,
amikor még kicsik voltak, és New Yorkban éltünk. Megkérdezem a
fiút: „Hol laksz?” Vigyorog, de nem felel. Újra próbálkozom: „Hol áll a
házatok?” A válasz: „Don’t go into mister McGregor’s garden…”
Ekkor végre felismerem a szavakat: ezerszer felolvastam a saját
lányaimnak. Már látom is magam előtt a képeket a roppant elegáns
nyúlmamáról és kedves kis nyúlgyerekeiről. A sorok a Nyúl Péterből
valók.
Megismétlem a fiúnak az iménti kérdést. Aztán rájövök, hogy nem
érti, mit beszélek. Teszek egy utolsó kísérletet: vannak testvéreid?
Hányadikos vagy? Erre ő megint rákezd: „Don’t go into mister
McGregor’s garden. Your father had an accident there. He was put
into a pie by misses McGregor.” Végre rájövök, miről van szó. Az
iskolában nyilván abból áll az angoltanulás, hogy be kell magolniuk
szövegeket anélkül, hogy értenék, miről van szó. Vagyis ugyanúgy
oktatják őket, mint a madraszákban: fejből meg kell tanulniuk az
egész Koránt arabul, miközben a szavak önálló jelentését nem is
ismerik.

Sötétedés előtt oda akarok érni Ráhímjárhánba, az egyetlen

településre a környéken, ahol tisztességes szállást kaphatunk. Még
naplemente előtt oda kell érnünk, mert amint besötétedik, előbújnak
rejtekhelyeikről a dacoitok, a banditák. Ezek sokkal nagyobb
veszélyt jelentenek Benedictre és rám nézve, mint a terroristák.
Bandáik már a brit gyarmati időkben léteztek. Főként Pandzsáb déli
részén és Szindhben tűnnek fel. Buszokat és autókat támadnak
meg, és elrabolnak mindent, amit bírnak: pénzt, ékszert, értékeket.
Gyakran túszokat szednek, akiket csak magas váltságdíjért cserébe
engednek szabadon. Pakisztánnak ezen a részén nincs törvény. A
bandák terrorizálják az ágrólszakadt parasztokat is, és ha azok nem
engedelmeskednek, gondolkodás nélkül lelövik vagy megcsonkítják
őket. A rendőrség úgy fél tőlük, mint a tűztől, semmit sem mer tenni
ellenük. Az útonállókat csak a nagyurak tudják úgy-ahogy kordában
tartani. Ám ők azon elvet követik, hogy a tolvajt a legjobb a tolvajjal
megfogatni, úgyhogy gyakran uszítják egymásnak a bandákat.
Olykor olyan esetekre is fény derül, hogy a rendőrség épp a
banditák segítségével szabadult meg egyes kellemetlen
parasztoktól. Ilyenkor azt állítják, hogy menekülő banditákat lőttek
agyon, miközben az áldozatok szerencsétlen, nincstelen
napszámosok, akik elégedetlenkedtek a földesúr bánásmódjával
szemben.
A kocsiban Bach-kantátákat teszek a magnóba. Benedict egy
ideig csendben hallgatja, majd megszólal: ez Jézus-zene. Aztán
elmondja, hogy ő is hozott Jézus-kazettákat. Felvételek a templomi
kórusról, melyben ő és a felesége is énekelnek. Beteszi.
Félreismerhetetlenül indiai ritmusú, templomi énekek. Igencsak
amatőr felvételek, és Benedict egy idő után ki is kapcsolja a
vinnyogó zenét. Megkérdezem, mi történt azután, hogy az anyja
megölette az apját.
Az orvos, aki az apját műtötte, feljelentést tett a rendőrségen,
meséli Benedict, majd letartóztatták az anyját, annak bátyjait és
szeretőjét. A gyerekek tehát egy csapásra elvesztették a szüleiket.
Hirtelen iskolára, ételre, ruhára és a házbérre sem volt pénzük. Az
ország különböző pontjain, családtagoknál helyezték el őket.
Benedict apja egyik húgához és annak férjéhez került, akiknek már
volt hat saját gyerekük, és nagyon szegények voltak. Nagynénje
férje a kis Benedictet csak tehernek tekintette, egy újabb szájnak,
melyet jól kell lakatnia. Miközben unokatestvérei iskolába jártak,
Benedictnek el kellett járnia a nagynénjével dolgozni a házba, ahol
az asszony szobalány volt.
Amikor a nagybátyja hazaért, Benedict azonnal elbújt a család
otthonát jelentő nyomorúságos kis viskó valamelyik sarkába. A férfi
minden este részeg volt, és mindenkit vert, aki csak az útjába került.
Egyébként ő adta oda egy őrnagynak Benedictet, hogy vigyázzon a
katona egyéves gyermekére. Amikor a gyerek anyja bement egy
boltba, Benedictet és a kisgyerekét a taxiban hagyta. Családi
összejöveteleken, esküvőkön Benedictnek kellett felügyelnie, hogy a
kicsinek nehogy bármi baja essen.
A család rendszeresen járt Karacsiba repülővel, ilyenkor
Benedictet is magukkal vitték. De jegyet nem vettek neki:
egyszerűen begyömöszölték a lábuk meg a szék alá a földre.
Benedict azt mondja, ilyenkor hiányzott neki a legjobban az anyja. Ő
volt az anyja kedvence, aki gyakran babusgatta, simogatta; a gépen
látta a maga korabeli gyerekeket az anyjukkal, ilyenkor sírni tudott
volna a szomorúságtól.
Összenyomorítva a repülő mocskos padlóján: ez Benedict
legélénkebb és legborzasztóbb emléke gyerekkorából. A gazdái
egyszer újra Karacsiba utaztak, valamilyen ünnepségre,
valószínűleg esküvőre. Benedictet kint hagyták egyedül a ház előtt.
Nem mondták meg neki, mit csináljon, vagy hogy meddig kell ott
várnia. Besötétedett, ő ledőlt a földre, és egy idő után elaludt.
Nemsokára megjelent a gazdája, felrugdosta, üvöltött vele, lustának
és semmirekellőnek nevezte, aztán beküldte a konyhába mosogatni.
Benedict ott szerencsére kedves szolgálókat talált, akik különféle
finomságokat adtak neki, és jól bántak vele.
Amikor a gyerek, akire vigyázott, valamivel idősebb lett, a szülei
vettek neki egy biciklit. Benedict egyszer fel akart rá ülni, mire az apa
kegyetlenül elverte, és közben azt üvöltözte, hozzá ne érjen még
egyszer a mocskos kezével a fia biciklijéhez. Benedict tisztán
emlékszik, mire gondolt akkor: eljön a nap, amikor mindenem
meglesz, amit szeretnék. A családnál töltött idő mélyen a lelkébe
vésődött. Tudja, hogy az ő gyerekeivel soha, de soha nem történhet
hasonló.
 Még világos van, amikor Ráhímjárhánba érkezünk. Gyönyörű
kisváros: tisztaság van, az árokparton nyírják a füvet, mindenhol
hatalmas rózsák illatoznak, a fák egészségesnek tűnnek.
Ötvenméterenként Dubai majdnem vak uralkodójának életnagyságú
portréja néz ránk, alatta felirat: „Éljen az Egyesült Arab Emirátusok
és Pakisztán barátsága!” Ezt a sok szépséget ugyanis ő, Dubai
uralkodója finanszírozza. Teherszállító gépek fogadására is alkalmas
repteret épített a városban, az utakat leaszfaltoztatta. Nem mintha
gyakran landolnának teherszállító gépek errefelé – a reptér csupán
arra szolgál, hogy az emír átszállíthassa ide a terepjáróit és a
sólymait. Vadászkastélyt építtetett magának Ráhímjárhánban. Aztán
követték a fiai, akik maguknak és a barátaiknak is építtettek egy-egy
kacsalábon forgó palotát. Az Emirátusok uralkodócsaládja
gyakorlatilag felvásárolta a várost. És hogy miért? Azért, hogy nagy
ritkán, ha kedvük szottyan, iderepüljenek, és egy bizonyos
fogolyfajtára, a hubarára vadásszanak.
Este találkozom egy férfival, aki a WWF helyi képviselője.
Elmeséli, hogy az emír évente legfeljebb tíz napot tölt a kastélyban.
Előfordul, hogy éveken át nem jön, mert máshol vadászik. Mindig
késő ősszel érkezik, amikor a hubarák költöznek. Az arab hercegek
imádják a hubarát, mert úgy vélik, a hubarahús potencianövelő
hatású.
Az Emirátusok uralkodója, megakadályozandó, hogy a hubarák
teljesen kipusztuljanak, létrehozta Ráhímjárhánban a Houbara
Research and Rehabilitation Centre-t. Az intézetben hetyke
állatorvos fogad. Fehér köpenyét és sztetoszkópját akkor is magán
tartja, amikor terepjáróval körbevisz a gyönyörű, öntözött és zöldellő
sivatagi parkon. A beteg hubarák elhelyezésére szolgáló bokszok, a
madarak táplálását biztosító mustárnövények, a kizárólag a
madárállomány kényelmes elérése érdekében készített, száznyolc
kilométer hosszú úthálózat mind szépen rendben tartott, tiszta és
tetszetős.
Nem sokkal ráhímjárháni látogatásom után a Newsban maliciózus
írást találok a hubaraközpontról. „A hubaraintézetet állítólag azért
hozták létre, hogy megóvják a madarakat a kipusztulástól, de
valójában ennek épp az ellenkezőjéről van szó. Szégyenletes
történetek keringenek a madarak irtásáról, ám azok az emberek,
akik kifelé szép arcukat mutatva nap mint nap megerőszakolják
természetünket, olyan hatalmasak, hogy a kritikus hangok eltűnnek,
mint egy csepp víz a sivatagban. Úgymond szuverén államunk
vezetői oly kapzsik és szűk látókörűek, hogy örömmel kapdosnak az
Öböl-államok hercegei által odavetett alamizsna után. Az arab királyi
családok szó szerint együtt repkednek a hubarákkal. Nyáron, amikor
a madarak Közép-Ázsiában költenek, a sejkek ott üldözik őket a
sólymaikkal, aztán amikor a hubarák később Pakisztánba repülnek,
a sejkek és sólymaik már ott várnak rájuk. Sivatagjainkba
mustárföldeket telepítenek, mert a hubara imádja a mustárt, ezért
mindenképp odarepül. Pedig mindenki jobban járt volna, ha a
nagyurak a mustárnövények öntözőrendszere helyett inkább a
sivatagban tengődő nincstelenek vízellátását oldották volna meg.”
A hubaraközpontban az arab hercegek által korábban teljesen
kiirtott gazellák újratelepítésével is kísérleteznek. E célból a
sivatagban huszonhat négyzetkilométer nagyságú, mesterséges
parkot hoztak létre.
Pontosan egy évvel ezelőtt jártam ott, igaz, a park indiai oldalán,
Rádzsasztánban. Ezen a területen nagy csapatokban vonuló
gazellákat láttam. A hinduk hazájában a dúsgazdag arab
hercegeknek sosem engedélyezték, hogy tömegesen vadásszák a
hubarákat vagy a gazellákat. Indiában mind a mai napig tisztelik az
állatokat. Pakisztánban ezzel szemben senkit nem érdekel, mi
semmisül meg vagy pusztul ki – legalábbis, amíg jön a pénz.
Az Öböl-országok hercegeinek kapzsisága és vadászszenvedélye
nem korlátozódik Ráhímjárhán faunájára. A Daily Times szerint
legalább kétezer négy és öt év közötti kisfiú tűnt el ebből a körzetből,
akiket a sólymok és az autók közé rejtve a teherszállító gépeken
csempésztek át az Egyesült Arab Emirátusokba. Ott a gyerekeket
tevezsokénak használják. Rákötözik őket az állatok hátára, aztán
meg kell próbálniuk eljutni a célig. „A nézők a legjobban a halálra
ijedt gyerekek sikoltozásán szórakoznak – írja a lap. – Szinte
tombolnak, amikor valamelyik kis zsokét leveti a teve, és a gyerek a
többi állat patái alá zuhan.”
 Mint a gladiátorjátékok. Akárhogy is, egyszerű rabszolgaságról
van szó. A gyerekek felnőtt szolgákkal összezárva élnek az
istállókban – még elképzelni is szörnyű, min mehetnek ott keresztül.
Enni alig kapnak, egészségügyi ellátásban nem részesülnek. A
többségük TBC-ben szenved.

Ráhímjárhánból a Szindhben lévő Larkána körzet felé vesszük az

irányt, hogy megnézzük Mohendzsodáro, az i. e. 4500 és 3000
között állt város romjait. 1999-ben kiadott útikönyvem szerint
Mohendzsodáro a világ egyik legcsodálatosabban renovált és
megőrzött prehisztorikus emléke.
Benedict még mindig a tevezsokék sorsán töpreng. A maga
gyerekkora után pontosan el tudja képzelni, mondja, mit érezhetnek,
milyen elhagyatottak lehetnek ezek a gyerekek.
Az út két oldalát gyapotföldek, cukornádültetvények, sárga
mustárnövények és mangófák szegélyezik végtelen sorokban. A
növényzet mögül itt is, ott is felbukkannak turbános férfiak vagy
gyerekek, kezükben zöld zászlóval. Mögöttük egy-egy épülőfélben
lévő épület, egy mecset vagy egy korániskola. Minden egyes kőnek
koldulással szedik össze az árát, ezért állnak az út mentén.
Ők még viszonylag biztonságos helyen állnak, ellentétben a profi
koldusokkal. Őket szó szerint az út közepén teszik le. A kéz és láb
nélküli gyermekek és fiatalok mellett akad olyan is, akinek az arca
egy része hiányzik, kilóg a szeme a szemgödréből, vagy akkora a
feje, mint egy görögdinnye, de van köztük „egyszerű” vak is. Fejüket
minden erejükkel a magasba emelve az elhaladó autósok felé
fordítják arcukat. Aki tudja használni a kezét, a koldusok univerzális
mozdulatával az elhaladók felé nyújtja azt, majd ujjait a szája felé
emeli, mintha enne.
Annyi rettenetes balesetet láttam útközben, hogy egy idő után már
nem is számolom. Buszokat, melyeknek az egyik oldala vagy az
eleje teljesen eltűnt, székestül, mindenestül. Fejre állt, összenyomott
teherautókat. Egymásnak ütközött, és a karambol erejétől szinte
egymásba olvadt járműveket.
Néhol hosszú kilométereken át nem terem növény az út szélén.
Ezeken a helyeken hófehér, szennyezett a föld. A falvakban,
melyeken áthaladunk, a piacok és az utcák nagy része vízben áll: a
csatornarendszer már réges-rég nem működik.

Benedict gyerekkorából öt évet töltött rabszolgaként a lahorei

katona házában. Ekkor apja bátyjának egyik fia, Ibrahim magához
vette őt és testvéreit. Ibrahim és a felesége lettek Benedict pótszülei.
Amikor az ácsként dolgozó Ibrahimnak épp nincs munkája, Benedict
mindent elkövet, hogy segítsen neki és a családjának. Hálából. És
mert emlékszik, hogy Ibrahimékat sosem vetette fel a pénz.
„Egyetlen rend ruhánk volt – meséli. – Ha kimosták, úgy, vizesen
vettük fel.” A környéken mindenki kinevette Benedictet meg a
testvéreit. „Látták, hogy szegények vagyunk, és tudták, hogy
nincsenek szüleink.” Nagyon féltek a környékbeli gyerekektől, akik
rendszeresen bántották őket.
Bár szegény volt, Ibrahimnak mégis sikerült iskolába járatnia a
gyerekeket, úgyhogy Benedict elvégzett négy osztályt, és megtanult
írni, olvasni, számolni.
Benedict anyja csak rövid ideig ült börtönben. Az ékszereivel
lefizetett valakit a kórházban, így az aktákban már nem az szerepelt,
hogy volt férjét megölték, hanem hogy a férfi a rák áldozata lett.
Az anyját tehát szabadon engedték, és ugyanígy felmentették a
bátyjait és Manszurt is. Benedictet külön bosszantja, hogy míg ő
háziszolgaként tengődött Lahoréban, az ugyancsak a városban élő
anyja egyszer sem vette a fáradságot, hogy megpróbáljon
kapcsolatba lépni vele. „Az a nőszemély tönkretette az életünket,
ellopta a jövőnket!”
A nő hozzáment Manszurhoz, és több gyermeket szült neki. Aztán
Manszur meghalt, és ekkor Benedict szerint azok számára is
világossá vált, milyen rossz ember volt, akik addig hittek neki. „A
hullája szagát hetedhét országra vitte a szél” – teszi hozzá.
Majd keserűen folytatja: „Annak a nőszemélynek még az UNDP-t
is sikerült átvernie, és ellopta az összes pénzt, ami az apám halála
után járt a gyerekeinek. Ellopott tőlünk mindent: apánkat, a
gyerekkorunkat, az iskolát, a pénzünket, minden reményünket.”
Benedict gyűlöli az anyját. De ezt így sosem mondaná ki. Sosem
mond olyasmit, amit később bárki felhasználhatna ellene. Benedict
megtanulta a leckét rabszolgaévei alatt, és tisztában van a
helyzetével, azzal, hogy keresztényként milyen könnyen bajba
kerülhet egy frusztrált iszlámhívők lakta országban. Tudja, hogy
nincs biztonságban. De a gyűlölet csak úgy süt a szeméből, amikor
az anyjáról beszél. Gyűlölet árad még a keze fehér csontjaiból is,
melyekkel a kormányt markolja. Az anyja nemrég negyedszerre is
férjhez ment: Manszur utódja is meghalt. Az asszony tudomást
szerzett róla, hogy Benedictnek jó állása van, szép kocsit vezet. Azt
akarja, hogy a fia menjen vissza hozzá, és mindent bocsásson meg
neki. De ő erről hallani sem akar. A testvéreit ügyesen rászedte
Szamira, ők olykor még pénzt is küldenek neki. De neki esze ágában
sincs ilyesmi. Dühe csak fokozódik most, hogy látja felnőni saját
gyermekeit: egyre inkább felfogja, mit veszített el ő gyerekkorában.
Mohendzsodáro az Indus-völgyi kultúra legépebb emlékhelye. Öt
kilométer átmérőjű területen fekszik, mely a hinduizmus korából
maradt ránk. Az Indus-völgyi kultúrát egyes régészek
egyenrangúnak tartják Mezopotámia és az ókori Egyiptom
kultúrájával.
Az Indus-völgy lakóinak saját írásuk volt, melyet sajnos sohasem
sikerült megfejteni. Szabvány mértékegységeket és súlyokat
használtak. Messze a határaikon túl is folytattak kereskedelmet. A
házaikba szellőzőrendszert és vécével ellátott fürdőszobákat
építettek. A gyerekeknek játékaik voltak.
Mohendzsodáro azért is jelentős, mert tökéletesen szemlélteti,
milyen fantasztikus várostervezői munkát végeztek akkoriban. Ott
járva valóban pontosan látszik minden: az egyenes utcák, a város
felosztása kerületekre. De közben, te jó ég, micsoda szemétdomb! A
romokon kirándulók piknikeznek. Mindenfelé üres üvegeket,
nejlonzacskókat, csirkecsontot kerget a szél. A gyerekek az
ezeréves épületmaradványokon kriketteznek. Kicsik és nagyok,
mindenféle népek erednek a nyomomba, egyik szeméthegyről a
másikra ugrálva: „What is your name? What is your country?” Egy
bedőlt falra emlékeztető kőhalom tetején fiatalemberek túráztatják a
motorjaikat, aztán lezúdulnak a lejtőn. Nem sokkal arrébb
felkaptatnak egy másik falmaradványra.
 Egyedül barangolok a romok között. Benedict semmiképpen sem
akarta őrizetlenül hagyni az autót ezen a környéken.
Egy párizsi bohémnek öltözött férfi – lenvászon zakó, hanyagul a
vállára dobott sál, fején kockás sapka – halad el mellettem az antik
utcán. Nemsokára visszafordul, odaszalad hozzám. Maga nő vagy
férfi, kérdezi. Hosszúnadrág, bő ing és baseballsapka van rajtam:
igyekszem a lehető legtöbb testfelületemet eltakarni, nehogy
megbántsam az igencsak sértődékeny muszlimokat.
Egy kiskocsin közlekedő törpe idegenvezetőnek ajánlkozik. Szinte
csak fejből áll az egész ember: lába nincs, se ágyéka, teste egészen
apró. Kiskocsija első kerekére kormány van szerelve, hogy
könnyebben fordulhasson. A kocsi bal oldalán biciklilánc, a törpe a
pedálját forgatva jut előre. Mindig ilyennek képzeltem Rohinton
Mistry A Fine Balance című könyvének megcsonkított kis koldusát: a
könyv az indiai irodalom utóbbi huszonöt évének legjelentősebb
alkotása.
Az egykor Mohendzsodárót körülvevő kerítés rozsdásan hever a
porban. Mohendzsodáro szerepel az UNESCO világörökségek
listáján, vagyis az egész emberiség értéke. Utoljára 1965-ben
végzett itt komoly ásatásokat és restaurálási munkákat egy amerikai
régész. Az ő és brit elődei munkáját mostanában teszik végképp
tönkre a helyiek. A korábban restaurált falak és házak mára mind
összedőltek. A még álló épületeket – alig akad belőlük néhány –
folyamatosan eszi a talajvíz sója. A huszonhét, külföldi
adományokból telepített szivattyú, melyekkel a talajvizet kellene
távol tartani, már réges-rég felmondta a szolgálatot. Alkatrészeiket
mind szétszerelték és ellopták az útonállók és a környékbeli falvak
lakói.
Vaknak kell lenni ahhoz, hogy az ember megcsodálhassa mindazt
a gyönyörűséget, amit ez az ország valaha kínált, és amit ma a
nemtörődömség és a szándékos rombolás oly hatékonyan
tönkretesz. A Newsban nemrég ez a főcím jelent meg – mindenféle
irónia nélkül: „Pakisztán a világ egyik legcsodálatosabb helye,
mondja a vak turista.” A cikk egy vak svájciról szólt, aki kijelentette,
hogy Pakisztán a legszebb ország a világon azok közül, amelyeket
módja volt meglátogatni.
 Mohendzsodáro múzeuma kifosztva. Minden mozdíthatót, aminek
a legkisebb értéke is volt, elkótyavetyélt az intézmény személyzete,
olvastam később a Daily Timesban. A Dawnban ugyanakkor volt egy
cikk hatezer éves szobrokról és tálakról, melyeket pakisztáni
régészek csempésztek ki hatalmas pénzekért külföldre a vámosok
tudtával. Pakisztánban nem csupán a fauna és az emberi élet eladó:
a történelemmel ugyanúgy kereskednek; a történelmükkel, mely több
ezer évvel régebbi, mint Európáé vagy Amerikáé.
A területen már csak egy objektum áll, egy magas emlékoszlop,
mely a nem oly régmúlt két leginkább hatalommániás férfiújának állít
emléket: Perzsia sahjának és Zulfikar Ali Bhuttó-nak, Pakisztán
egykori miniszterelnökének.
Bhutto nagybirtokos volt a közeli Nauderóban, emellett mesteri
népámító. Hosszú ideig élt Angliában és Kaliforniában. Mértéktelen
ambíció és arrogancia jellemezte. Elsajátította az 1960-as évek
balos retorikáját, és ágrólszakadt honfitársainak földi paradicsomot
ígért. De a valóságban csak nyomorúságot hozott rájuk. Ő volt az,
aki Pakisztánban először szabadjára engedte az iszlám
szélsőségeseket, akik ekkor foglalták el máig kitartó, sőt egyre
növekvő hatalmi pozícióikat. Ő, a whiskey és a nők szerelmese volt
az, aki az ahmadikat törvényen kívülinek és rossz muzulmánnak
nyilvánította, aláírva ezzel halálos ítéletüket. Ő vette el a
keresztények iskoláit, ő rontotta le az állami iskolák színvonalát.
Bhutto hősként fejezte be életét. Halálra ítélték, és a katonai
diktátor, Ziaul Hakk kivégeztette. Bhutto, aki mártírként akart
meghalni, hogy megkerülhetetlen helyet foglaljon el a történelemben,
nem fellebbezett az ítélet ellen; nem tett semmit, hogy a férfi, aki
kiütötte a nyeregből, megkímélje életét.
Élete utolsó szakaszában lánya, az akkor még alig huszonöt éves
Benazir körül is hasonló hőskultusz alakult ki, mely csakhamar
bejárta az egész világot. Benazirnak sikerült mozgósítania a világ
közvéleményét, mely kiállt apja halálos ítélete ellen. Közben őt
folyamatosan zaklatták, házi őrizetben tartották, de ő nem tört meg,
és szervezte az ellenzéket, mely szembeszállt Ziaul Hakk hatalmi
törekvéseivel. Ziaul Hakk és Pervez Musharraf katonai diktatúrái
között Benazir Bhutto kétszer is megnyerte a választásokat. De ő
sem volt szent: mélyen belenyúlt az államkasszába, és gazdaggá
tette a családtagjait. A férjét azzal gyanúsítják, hogy köze van Bhutto
bátyjának meggyilkolásához, akinek bűne az volt, hogy saját pártot
alapított. Benazir jelenleg Dubaiban tölti száműzetését. (A könyv
írásakor legalábbis így volt; Benazir Bhutto 2007 végén visszatért
Pakisztánba, és indult a választásokon, ám december 27-én egy
nagygyűlésen merénylet áldozata lett – a ford.)
Pakisztánnak szörnyű sors jutott a 20. században: olyan
alkalmatlan, nepotista, gőgös, önkényeskedő és korrupt figurák
vezették, mint Ziaul Hakk és a Bhuttók.
Benedict apai nagyapja hindu volt, aki a brit uralom idején tért át a
katolikus vallásra. A családja ellenezte döntését, meg akarták
gyilkolni. A nagypapa Lahoréba menekült. Benedict vallásos ember,
de nem mindig volt az. Fiatalkorában nem érdekelte Isten. Mikor
segített neki az Úr? Hol volt az egyház? Mit tett a pápa az
olyanokért, mint ő? Punk volt, meséli, egy kis méregzsák. Haját
hosszúra növesztette és kakastaréjként viselte, bőrdzsekiben és
szakadt farmerben járt, és állandóan verekedett. Hamar kijött a
sodrából, gyorsan eljárt a keze. Akkoriban verte ki valaki az egyik
fogát – a fogsorában sötétlő réstől olykor egész veszélyes valakinek
tűnik.
„Senki sem mert hozzám érni vagy beszólni” – meséli. Dühös volt
a világra, és azt akarta, hogy ezzel mindenki tisztában legyen.
Ramadánkor szándékosan rágyújtott az utcán, mire letartóztatták, és
bezárták hetvenkét órára. Közben járt templomba, a kórusban is
énekelt, de ezt nem meggyőződésből, csak szokásból tette. De azért
valami haszna is volt a dolognak, mert a kórusban ismerkedett meg
Stellával, aki óvónőként dolgozott. Pillanatok alatt egymásba
szerettek. De a lány szülei ellenezték a házasságot. Kifogásolták,
hogy Benedict egy gyilkos fia, és azt feltételezték, hogy a végén
ugyanolyan lesz, mint az anyja. Benedict akkoriban alkalmi
munkákból élt, majd teherautó-sofőr lett, aztán taxizni kezdett,
péntek és szombat esténként pedig olykor dúsgazdag pakisztáni
gyerekek magánsofőrjeként dolgozott, akik utasították, vigye őket
valamilyen elhagyatott helyre. Ott aztán vadul whiskey-ztek,
szórakoztak a lányokkal. Benedictnek viszont nem kellett más,
csakis Stella. A lányokat, akiket Ibrahim mutatott be neki,
visszautasította.
Bátyján keresztül, aki akkor már követségi sofőrként dolgozott, ő is
munkát kapott egy kanadai diplomatanő mellett. Amikor Stella szülei
megint felhozták, hogy nincs keresnivalója a magukfajta emberek
között, Benedict úgy döntött, kölcsönkér pénzt munkaadójától az
esküvőre. Ezzel bizonyíthatta, hogy főnöke megbecsüli és bízik
benne, és hogy képes megvendégelni háromszáz embert az
esküvőjén.
Így végül feleségül vehette álmai asszonyát. Házassága teljesen
más, mint a bátyjáé. Azok nem beszélgetnek, nem társak, az
asszony egész nap csak zsörtölődik, közben nem csinál semmit.
Benedict egyszer megmutatta nekünk az esküvőjéről készült
fényképeket; maga az ünneplés egy egész héten át tartott. A fotókon
szereplő két emberen nem látszott, hogy életük nagy szerelmére
találtak volna rá egymásban. Egyetlen képen sem néznek egymásra.
Benedict kakastaréjt viselt és kis, vékony bajuszt. Szeme dühösen
villogott. Nyakkendője kibontva, inge felső gombja kikapcsolva. Úgy
festett, mint egy dúvad, mint egy olyan férfi, aki a legkisebb „vétség”
miatt agyba-főbe veri a feleségét. Olyan férfinak tűnt, akivel jobb
vigyázni.
Stella gyönyörűen ki volt sminkelve, és ünnepi szárit viselt. Úgy
nézett ki, mint aki retteg, hogy ezek után bármilyen szörnyűség
megeshet vele.
Benedictnek ma jó állása van, gyerekeit rendes angol iskolába
járatja. Furcsa kis bajszát lenyírta, a haja rendezett, és kérésére,
egyenruhát is csináltattam neki: szürke nadrágot kék zakóval, fehér
inggel és csíkos nyakkendővel. Mindig elegáns és tiszta, és büszkén
feszít a volán mögött, de olyankor is, amikor otthon valamilyen
vendégséget tartunk, és felszolgálóként dolgozik az eseményen.
„A házasságunk teljesen megváltoztatott” – meséli. Három
gyerekük született, a legidősebb kilencéves, a legkisebb
háromhónapos. Benedict szemefénye a középső, a kislány, Tamar.
Benedict magától kezdte újra olvasni a Bibliát is. Mindennap
közösen imádkoznak a gyerekekkel lefekvés előtt. „Most jól vagyok.
Van feleségem, a gyerekeimet jó iskolába járatom. Jó állásom van,
köztiszteletben álló ember vagyok.” Manapság a testvérei mind
hozzá fordulnak tanácsért. Az anyósa és az apósa is megbecsülik.
Sőt, Stellához hasonlóan „sauninak”, angyalnak becézik. Ha jókedve
van, olykor eltöpreng azon, hogy az élete olyan, mint egy indiai film:
a cserbenhagyott kisfiú, aki végül mégis álomházasságot köt, és a
társadalom megbecsült tagjává válik.
De a gyomra mindennek ellenére gyakran görcsbe rándul. Mert
elégedettsége máza alatt mindig ott lüktet a rettegés. A tisztelet, a
család, a munka: egyetlen pillanat alatt mindent elveszíthet. Ott van
például Stella egészségi állapota, mely az utóbbi másfél évben
komolyan romlott. Szívpanaszai vannak, gyakran fullad.
Ravalpindiben, ahol élnek, nagyon szennyezett a levegő. A házuk
rossz helyen van. Iszlámábád, ahol sokkal jobbak a körülmények,
gyakorlatilag megfizethetetlen. Benedict mindent megtesz, hogy
jobbá tegye felesége életét. Imádkozik. Papot fogadott, hogy
szentelje meg a házukat. És reménykedik, hogy az ő ma’amszahibja
segít neki.
Mert nekem jó kapcsolataim vannak. Az iskolai tanácsban,
melynek elnöke vagyok, dolgozik egy előkelő hölgy, akinek a férje az
ország legjobb nevű szívsebésze. Ebben a furcsa országban
Stellának csakis rajtam – az átmenetileg itt tartózkodó külföldin –
keresztül van esélye, hogy egyáltalán időpontot tudjon kérni tőle. Az
osztályok és kasztok iránt hiperérzékeny Pakisztánban engem, a
nagykövet feleségét és az International School of Islamabad iskolai
tanácsának vezetőjét automatikusan magas rangra helyeznek,
abban bízva, hogy kapcsolataim révén el tudom intézni a vízumot és
az amerikai oktatásban való részvételt. Benedictnek és Stellának
ezzel szemben, akik csak a munkájukat tudják felkínálni,
gyakorlatilag semmilyen esélyük sincs a boldogulásra.
Benedict előre retteg a naptól, amikor elmegyünk Pakisztánból.
Nyugtatgatom, hogy majd fantasztikus ajánlóleveleket írok neki, és
beajánlom a holland és egyéb nagykövetségekre. Győzködöm, hogy
nincs kétségem felőle: ő a megbízhatóságával, a diszkréciójával, az
autók iránti szakértelmével bármikor találhat magának új állást. De
szavaim nem hatnak rá. Amint elhagyom az országot, az összes
kapcsolatom jelentőségét veszti a számára, mert azoknak, akik most
törleszkednek hozzám, ez már nem áll majd érdekükben, mondja.
És Benedict nagyon jól tudja, hogy a diplomaták rendkívül
szeszélyesen tudnak viselkedni a személyzettel. Nem számít, hogy
Keletről vagy Nyugatról érkeztek: a társadalom, melyben
ideiglenesen tartózkodnak, mindenképp hat rájuk. Ez Pakisztánban
azt jelenti, hogy idővel úgy bánnak a szolgákkal, mint a kutyákkal.
 POKOL BELUDZSISZTÁNBAN
„Gvadar, Gvadar”: Beludzsisztánban mindenki ezt suttogja.
Gvadar: a név végigkísér hosszú és fárasztó utamon a kiszáradt és
elhagyatott Beludzsisztánon át. Gvadar vörös posztó a beludzsi
nacionalisták szemében. Gvadar egy kis halászfalu az Arab-tenger
partján, melyből kínai mérnökök és munkások Pakisztán második
legnagyobb kikötővárosát építik (az első és legnagyobb kikötőváros
Karacsi). Már Iszlámábádban hallottam róla, hogy a Gvadar-projekt
körül valami igencsak bűzlik. Bizonyos pakisztáni politikusok és
üzletemberek fantasztikusan meggazdagodtak a telekspekulációk
révén. Az újságokból tudom, hogy a pakisztáni hadsereg bázist
létesít majd a területen, hogy megvédhessék a projektet az
őslakosok támadásaitól. Arról is hallottam, hogy a partszakaszon
fürdőhelyeket is építenek majd, és hogy a grandiózus vállalkozás
egyik fő befektetője nem más, mint a hírhedt A. Q. Khan, a
pakisztáni atombomba hőse, aki jól meggazdagodott abból, hogy
atomtitkokat adott el Észak-Koreának, Iránnak és Líbiának.
Quettába, Beludzsisztán fővárosába érve a Serena Hotelben
terepjárót bérlek, sofőrrel. Beludzsisztánban túlságosan kockázatos
lenne saját autóval közlekedni. A sofőr fiatal fickó, akiről kiderül,
hogy korábban afganisztáni tálib harcos volt; egyébként hosszú
utunk során egyetlen szót sem szól hozzám. Miután bepakoltuk a
kocsiba a csomagjaimat és a több karton ásványvizet, én pedig
elfoglaltam helyemet a hátsó ülésen, előre, a sofőr mellé beszáll egy
festett bajuszú és feketére festett hajú férfi. Ő sem szól egy árva
szót sem.
Megkérdezem, ki ő, és mit csinál itt. Barátságosan mosolyog:
„Security!” – mondja. Ez azon kevés szavak egyike, melyet
utazásunk során nagy ritkán hallani fogok tőle.
Folytatom a kérdezősködést rendőrség, katonaság?
Nem, nem erről van szó.
Akkor talán az ISI-től van, a pakisztáni titkosszolgálattól?
Erre hevesen bólogat. „CIA, FBI!” – kiáltja boldogan.
Az út hátralévő részében végig az anyósülésen ül, és a napok
előrehaladtával egyre elviselhetetlenebbé válik a belőle áradó
izzadságszag. Egyszer fordul csak hátra felém, hogy szokott kiabáló
hangján megkérdezze: „Férj? Gyerekek? Amerika? Anglia?”
Ó, Hollandia! Micsoda csalódás! Titkosszolgám be is fejezi a
kérdezősködést. De mindvégig nagyon előzékenyen nyitja-csukja az
ajtómat, és amikor a sivatagi szél fellebbenti kamizát, mindig látom a
csípőjén lógó revolvert.
Amikor elindulunk, besorol elénk a beludzsisztáni rendőrség egyik
kocsija, aztán látom, hogy mögöttünk is jön egy. Mindkét kocsiban
hat-hat rendőr ül szürke salvar kamizban. Éppúgy néznek ki, mint a
banditák, akiktől meg akarnak védeni bennünket. Arcbőrük cserzett,
borotválatlanok, a hajuk mereven áll az égnek a sivatagi homoktól.
Mellkasuk előtt átvetve ezüstszínű, kis szögekkel díszített
töltényöveket viselnek. Egy pillanatra sem válnak meg régi automata
fegyvereiktől: akkor sem teszik le, ha félreállnak pisilni, de akkor
sem, amikor álomra hajtják a fejüket. A fegyverük a testük részévé
vált. Lábukon használt autógumikból készült szandál, melyben olyan
könnyedén és kecsesen közlekednek, mintha pihekönnyű, menő
futócipő lenne rajtuk. Úgy festenek, mint a kőkemény beduinok, akik
bármikor készek használni a fegyverüket és meghalni, ha úgy érzik,
hogy törzsük becsülete veszélybe került. Egyikük mindig állva utazik,
ott is, ahol nagyon rossz az út, vagy ahol út sincs, fegyverét a kocsi
tetején nyugtatva, a vidéket kémlelve. Kilencnapos utunk alatt, a tálib
sofőrhöz hasonlóan, ők sem szólnak hozzám egyetlen szót sem.
Amikor megállunk valahol, már lassítás közben kiugrálnak a
kocsikból – és ezt elég gyakran meg kell tenniük, mert sofőröm igen
gyakran áll meg imádkozni. A rendőrök egyszer sem követik a
példáját.
Egyébként csöppet sem zavar, hogy mindenüvé tizenkét állig
felfegyverzett férfi kísérget, mert Beludzsisztán tényleg nem a
legbiztonságosabb hely a világon. A térképen úgy néz ki a
tartomány, mint egy lábszár, melynek a sarkánál Afganisztán fekszik,
a lábujjaknál pedig iráni Beludzsisztán. Folyamatos a háborús
fenyegetés: nem lehet tudni, mikor robban ki fegyveres konfliktus a
szövetségi kormány és Beludzsisztán nagy hatalmú törzsei között. A
tét nem kicsi: a tartomány értékes kőszén- és földgázkészletekkel
rendelkezik. A beludzsik úgy gondolják, túl kevés pénzt kapnak
vissza a központi kormányzattól ahhoz képest, hogy mennyi értékes
anyagot hoznak felszínre a területeikről. Úgy érzik, a pandzsábik,
Pakisztán leggazdagabb és legsűrűbben lakott tartományának lakói
gyarmatosították őket.
Ötvenhét éves fennállása alatt a pakisztáni állam három háborút
folytatott Beludzsisztán reakciós népcsoportjai, illetve egyes kisebb,
marxista és nacionalista hadseregek ellen. Az utolsó háború Zulfikar
Ali Bhutto miniszterelnöksége idején zajlott, az előző évszázad
hetvenes éveinek kezdetén, nem sokkal azután, hogy a korábbi
Kelet-Pakisztán, a mai Banglades kivált az országból. Bhutto
vadászgépeket, nehézbombázókat, tankokat és napalmot is bevetett
saját honfitársai ellen. Több ezer volt a beludzsi áldozatok száma.
A beludzsi törzsfők 2004-ben újra összemérték erejüket a központi
kormányzattal. A Pandzsábbal és Szindh-del közös határvonalon
aknazárat létesítettek. Légvédelmi ütegeik és más
nehézfegyverzetük is van, amit használnak is, ha kell. A beludzsi
törzsfők által szított erőszakot a múlt télen egészen az ő területeiktől
1500 kilométerre lévő Iszlámábádban, a saját konyhámban és
dolgozószobámban is érzékeltem. A gázszolgáltatás napokig
szünetelt, mert az elégedetlen törzsek több vezetéket is
felrobbantottak Beludzsisztánban. Sem főzni, sem fűteni nem
tudtam.
A törzsi vezetők tobzódnak a nacionalizmusban. Ami a
beludzsisztáni föld alatt van, mondják, az nem az egész ország,
hanem az ott élő törzsek tulajdona. Ám azt a pénzt, amit a
nyersanyagok kinyerése után a központi kormányzattól kapnak,
eszükben sincs elosztani a törzsek tagjai között. Persze egy-két
morzsa azért jut nekik: van, aki aknavetőt kap, mások beérik egy
Toyota dzsippel, és olyan is akad, aki egy kis cementet kap a háza
építéséhez. Ezzel a törzsi vezetők társadalmi felelősségvállalása
véget is ér. Ezenkívül az égvilágon semmit sem tesznek népük
boldogulásáért.
Barbár és maradi világ ez, az ahakzájok, bugtik, marrik, lunik,
hamjedzájok, gajbezájok és rindek világa. A törzsfők érinthetetlenek.
Úgy uralkodnak a törzsek fölött, mintha azok tagjai a tulajdonukat
képeznék. Az igazságszolgáltatásuk alapja izzó szénen nyugszik: a
gyanúsítottaknak mezítláb, égő szénen kell végiggyalogolniuk; ha
átérnek, ártatlanságukat bizonyítottnak tekintik.
Hogy milyen ember a bugtik feje, azaz navabja, kiderül egy
pakisztáni lapnak adott interjújából: „A szenvedés jó a népemnek. A
nélkülözés jó tanítómester. Ha nem szenvedünk, ellustulunk.” Egy
beludzsi navab egyébként sosem ad csak úgy interjút, helyette
magához rendel egy újságírót, és lediktálja neki a mondanivalóját.
Ugyanebben az interjúban a bugtik főnöke a következőket is tudatta
a világgal: „A becsületünk a tét. A törzseink nem tűrik, hogy a
hadsereg betegye ide a lábát. Ha kell, harcolni fogunk.”
De Iszlámábád sem akarja olcsón adni a bőrét. Pervez Musharraf,
Pakisztán elnöke azt üzente az elégedetlenkedő beludzsiknak:
„Elképzelni sem tudják, mi vár rájuk.”
A balucsiknak mindenekelőtt saját viszályaikat kellene
megoldaniuk, hogy hatékonyan tudjanak szembeszállni a központi
hatalommal. Ősidők óta gyilkolják egymást a földért, a vízért, a
szenet, aranyat és gázt adó területekért, vagy újabban azért, hogy
ők verhessék át a területeiken vadászó arab sejkeket.
Biztos vagyok benne, hogy a közelgő háború azoknak az
önkényuraknak a hibája, akikből Pakisztánban minden vidéken
található jó néhány. Ők a hibásak az ország szörnyű állapotáért is,
ami miatt az emberek nagy része rettenetes körülmények között él.
Szinte felsorolhatatlan, mi minden sújtja a pakisztániakat. Ott vannak
a bel- és külföldi terroristák, akik szinte szabadon
tevékenykedhetnek az országban, a kormány alig tesz valamit
ellenük; aztán ott van az oktatás és az egészségügy rossz állapota,
a tiszta ivóvíz hiánya, a hatalmas kismama- és
csecsemőhalandóság, a munkanélküliség. Ezekért korántsem az
ősellenség, India vagy a gonosz Nyugat felelős, hanem a pakisztáni
maradiak, a haszonlesők, a kizsákmányolók és az önkényurak. Az
elhanyagoltság és lepusztultság, mely az egész országra jellemző,
elsősorban az ő önzésük, kizsákmányolásuk és mérhetetlen
arroganciájuk folyománya.

Szulejmán Davud Khan mir, vagyis herceg területén, a kalati

kánságban 35 ezer ember él. A mir családja kétszáz férfiból, nőből
és gyermekből áll, és neki kell gondoskodnia minden családtagról. Ő
egyébként egy negyven körüli férfi. Meleg salvar kamizt visel, kerek
fején meleg baseballsapka. Kifogástalanul beszél angolul: hétéves
korától tizennyolc éves koráig egy lahorei angol bentlakásos
iskolában tanult. Tízéves fiát, leendő utódját pipogyának tartja. A
kisfiú nem akar intézetben élni, ezért hét közben az anyjával és
testvéreivel lakik Quettában, ahol egy ausztrál iskola tanulója.
A herceg kastélya sötét, hideg ebédlőjében fogad; az épület a
legbizarrabb főúri hajlék, amit valaha láttam. Kétezer méteres
tengerszint feletti magasságban építtette Szulejmán apja. A kastély
tengeri hajót idéz, kajütökkel, báltermekkel, tetején parancsnoki
híddal. A helyiségek egymásba fonódó félköröket formáznak. Éjjel
hiába keresem a vécét, egyszerűen sehol sem találom. Később
kiderül, ott rejtőzik, ahol az egyik szoba a másikba fonódik. Éjszakai
kutatóutamat különösen megnehezíti, hogy az épületben épp nincs
áram, ezért csak gyengén pislákoló zseblámpámra hagyatkozhatok.
A kastély állapota erősen leromlott: az elektromos vezetékek
szabadon futnak a fürdőszoba falán. A régimódi zuhanyból eleinte
alig csordogál a víz, de amikor elcsavarom a csapot, hirtelen előtör
beterítve mindent, veszélyes közelségbe kerülve a csupasz
vezetékekkel.
Ott-tartózkodásom alatt a mir testes őseit ábrázoló portrék között
ebédeltünk és vacsoráztunk, ott teáztunk, és este még mindig Kalat
kánjával üldögélek a hosszú, széles asztal mellett. Csak beszél és
beszél. Azt magyarázza, Beludzsisztánnak, legalábbis szerinte,
milyen pénzek járnának: díjak a halászat, a gáztermelés és egyéb
nyersanyagok után. Ő legszívesebben még azoktól a
légitársaságoktól is pénzt szedne, melyek gépei átrepülnek a
tartomány fölött. De hát ilyen díjakat csak szuverén államok
szedhetnek, vetem közbe. Épp erről van szó, feleli a kán nevetve: ha
nem kapjuk meg, ami jár, ki fogjuk harcolni a függetlenségünket.
Szulejmán herceg megállíthatatlan. Mesél a régi kalati kánságról,
mely egykor egészen az Arab-tengerig terjeszkedett; mesél az azt
megelőző évszázadokról, amikor a portugálok erődítményt építettek
Gvadarban, és a még sokkal korábbi időkről, amikor Nagy Sándor
egészen az Indusig nyomult. No meg arról, miként ismerte meg
Nagy Sándor a poklot Dél-Beludzsisztán laza homokdombjain, az
iszonyatos forróságban. „Az azóta eltelt huszonnégy évszázadban –
mondja büszkén Szulejmán –, egyetlen hadsereg sem akadt, amely
idemerészkedett volna a futóhomok, a sziklák és a vad törzsek
birodalmába.”
Úgy beszél az ománi uralkodócsalád egyik hercegének 1783-as
meneküléséről, mintha csak tegnap történt volna, és ugyanígy idézi
fel, hogyan adott menedéket egyik ük-ük-ükapja az arab hercegnek.
A kalati kánság akkoriban egészen a dél-beludzsisztáni Makrán
partjáig húzódott. Az akkori kán a menekülő ománi hercegnek
adományozta Gvadart, a kis halászfalut, így az továbbra is
biztosíthatta megélhetését a halászatból és a kereskedelemből. Az
ománi herceg tizenkét évvel később a kalati kán segítségével
visszafoglalta Maszkatot. Gvadar Omán része maradt, és csak
1957-ben vásárolta vissza Pakisztán.
A kán izgalmas dolgokat mesél Beludzsisztánról, de valójában
nem az számít, mit mond. Beszélhetne nekem kora reggeltől késő
estig a krikettről, vagy megpróbálhatna meggyőzni, miért jó az a
szerep, amit a nők az iszlámban betöltenek: én érdeklődve
hallgatnám. Arról van szó, hogy nem szeretném elhagyni Pakisztánt
addig, míg nem találkoztam egy olyan figurával, aki akár
Münchhausen báró történetéből is előléphetett volna: Kalat kánja.
Még szívesebben találkoztam volna egy másik herceggel, akinek
még mesésebb tisztség jutott: Kalabag kánjával. Ám ez sajnos nem
jött össze; ott álltam a csodálatos naplementében az Indus partján,
Kalabagnál, míg a kán főkomornyikja átjött a túloldalról, hogy
közölje, a kán sajnos nem tartózkodik otthon.
Kalat kánjánál vacsorára azt szolgálják föl, ami az ebédről
megmaradt. Szulejmán herceg meglehetős jólétben él, de már
korántsem olyan gazdag, mint egykor az ősei. Bevételeit, akárcsak
hatalmát, jelentősen korlátozza a pakisztáni állam.
A mir visszakanyarodik a független Beludzsisztán témájához.
Nagyapja nagy tévedése volt, meséli, hogy 1948-ban csatlakozott az
új Pakisztánhoz. Amikor a britek 1947-ben elhagyták az indiai
szubkontinenst, csak két független hercegség maradt a térségben:
Nepál és Kalat. Szulejmán herceg nagyapja negyvennyolcban aláírt
egy megállapodást Mohammed Jinnahhal, Pakisztán
megalapítójával. Ebben lefektették, hogy a központi kormányzat
gondoskodik a honvédelemről, a külügyekről és a közös pénzről,
míg a kalati kán minden másban teljes önállóságot élvez. Ám az
elkövetkező években a központi hatalom egyre kevésbé tartotta
magát a megállapodásban rögzítettekhez. Komoly területeket
csippentettek ki a kánságból, például a makráni régiót.
Kora tavasz van, kétezer méteren, a kopár beludzsisztáni vidéken
csontig hatoló a hideg. A palotában nem fűtenek. Szulejmán herceg
megkönyörül rajtam, és ad egy kockás favágóinget, amerikai
gyártmány, L. L. Bean, áll a címkén. Önmagában semmi kifogása
Gvadar komoly kereskedelmi kikötővé fejlesztése ellen. Ám attól
igenis tart, hogy a beludzsik helyzete megrendül a térségben, és a
jövőben szükségessé váló milliós munkástömeg nagy része az olyan
urdu anyanyelvű területekről érkezik majd, mint Karacsi vagy a
Pandzsáb.
Az urdu nyelvet használók és a többi népcsoport között nem túl
baráti a viszony. Az urdu az angol mellett az ország másik hivatalos
nyelve. Kalat kánja is beszéli, még az iskolában tanulta meg. Ám azt
látom, hogy akárcsak az ország északnyugati részén élő patánok és
a déli szindik, ő is kifejezetten gyűlöli az urdu anyanyelvűeket. Ezek
többnyire olyan muzulmánok, akik 1947-ben India elhagyására
kényszerültek, és végül Pakisztánban telepedtek le – hol máshol,
hiszen ez az ország a legszívesebben az összes, egykor brit uralom
alatt élő muzulmánt befogadta volna. „Az igazán tragikus az –
mondja a kán –, hogy ma már a bevándorlók az urak a saját
országunkban, míg azok, akik itt születtek, koldusként tengetik az
életüket.”
Gvadar témája rosszkedvre hangolja Szulejmánt, a
fegyverraktárakról nem is beszélve. „Teljesen nyilvánvaló –
magyarázza –, hogy a katonai bázisok nem Pakisztán védelmét
szolgálják, hanem Beludzsisztán népének megfélemlítését, és az itt
található nyersanyagok és egyéb ásványi kincsek minél
zökkenőmentesebb elrablását. Gyarmatként kezelnek bennünket.”
Hogy kik? Természetesen a pandzsábiak. Hogy ezek vagy az urduk
ülnek a nyakukba, a kánnak végül is mindegy.
 „Szó sincs róla, hogy a gvadari kikötőt a Közép-Ázsiával való
kereskedés kiszolgálására építik – mondja Szulejmán herceg. – A
világ minden tájáról a pakisztáni határtól nem messze fekvő, iráni
Csáh-Bahárba érkeznek a Közép-Ázsiába szánt áruk. Iránból sokkal
jobban elérhető Közép-Ázsia, mint Pakisztánból. Mégis, miután
Gvadart elhagyták, hová menjenek azok a konténerek? Észak felé
gyakorlatilag nincs út. Igazából csak Afganisztánon keresztül
elképzelhető a szállítás, de valamirevaló utak ott sincsenek, rablók
és különféle félkatonai csoportok annál inkább. A Pakisztánt Kínával
összekötő út, a keskeny és veszélyes Karakoram Highway jöhet
még számításba, amely arról is nevezetes, hogy ennek mentén áll a
világ legmagasabban fekvő határátkelője, és amelyet az év nagy
részében zárva tartanak a hatalmas hó miatt.”
Lehet, hogy a mirnek mindenben igaza van, de az urdu
nyelvűekkel, a pandzsábiakkal és a Beludzsisztánt megszállva tartó
pakisztáni katonákkal szembeni ellenérzéseknél többet ezen az
estén nyilvánvalóan nem tudok kicsikarni belőle. Nem tudja
elmagyarázni, hogy ha hiányoznak az utak, miért mélyítik mégis a
kikötőnél az öblöt, hogy mély merülésű hajók fogadására is
alkalmassá tegyék, és miért építik ki a mólókat a konténerek
rakodásához. Éppenséggel az is igaz lehet, amit Kalat kánja állít,
vagyis hogy a központi kormányzat semmit sem ad a beludzsiknak,
és csak fejőstehénként tekint rájuk. Ám én mégis inkább úgy érzem,
hogy a beludzsi vezetők sem törik magukat, hogy alattvalóik
hasznára fordítsák a Gvadar-projektet. A kánok, navabok és
szardárok tehetnek, amit akarnak, kiabálhatnak, prüszkölhetnek, a
kikötő így is, úgy is megépül, sőt, lényegében már meg is épült. Ezt
Iszlámábádban világosan láttam. Több tíz-, sőt talán több százezer
ember jut munkához általa. De Kalatban eszükbe sem jut, hogy
embereket képezzenek a későbbi kikötői munkákra.
Másnap Kalat polgármestere és tanácsnokai fogadnak. Kiváló
angolsággal öntik rám panaszukat a környék szegénységéről és
elmaradottságáról, a koszos és szennyezett ivóvízről, mely
megbetegíti az embereket, a kínzó orvoshiányról. „Egyetlen orvos
sem akarja élve eltemetni magát itt, Kalatban, ahol a természet
nyers és sivár, és egyéb szórakozási lehetőség sincs” – mondják.
Jó, nem pontosan így, de nagyjából ez mondandójuk lényege. Tanító
van elég, iskolaépület is – ez egész Pakisztánra jellemző; ahogyan
az is, hogy a tanárok mégsem tanítanak, az iskolák pedig zárva
vannak. Az egyetlen működő iskola túlzsúfolt. Elvisznek egy állami
általános iskolába. A sok fiú közt egyetlen kislányt látok, a
gyerekeket összesen három tanító oktatja.
Ketten közülük az udvaron ülnek diákjaikkal a homokban és a
köveken. A nap épp rájuk tűz. De kint mégis jobb, mint bent.
Odabent sötét van, a levegő pedig émelyítő. Az épületben talán még
sosem takarítottak, a padlót mindenütt különféle állatok ürüléke
borítja, a falak pedig valamilyen furcsa fehér anyagot izzadnak, egy
vegyi kötőanyagot. Az épületben nincs tiszta ivóvíz. Egy tanító
egyenként mutat a táblára egytől százig írt számjegyekre, mire
diákjai kórusban mondják a megfelelő angol elnevezést. A gyerekek
koszosak, hajuk szürkés, ami alultápláltságra utal.
A magasabb társadalmi osztályba tartozó gyerekek az eresz alatti
árnyékos részen tanulnak. Keskeny asztalok mögé préselt padokon
ülnek. Egyik kezükben fatábla, a másikban egy kis fadarab, amit
vízbe mártanak, ezzel vésik a táblára a leckéjüket. A zöld-fehér
pakisztáni zászló kedvetlenül lóg a rúdon.
Nem messze innen van egy másik iskola is. Ez előtt nem a
pakisztáni zászló van felhúzva, hanem a JUI, a Jama’at e-Ulema
Islami fekete-fehér lobogója; a JUI Pakisztán legnagyobb
fundamentalista pártja, az afgán tálibok elkötelezett barátja. Kalat
városában huszonhat madrasza található, ez közülük az egyik. Itt a
tanulók – kizárólag fiúk – bent ülnek a termekben. Sok kicsi,
ötévesnél is fiatalabb van köztük, meg kilenc-, tízévesek. A fejük
kopaszra van borotválva, tekintetük elkeseredettségről,
szegénységről, elmaradottságról mesél. Felsőtestük előre-hátra
mozog, ahogy ülnek a Korán és egyéb, arab nyelvű iszlám iratok
fölött. Az állandó imbolygás segít a magolásban. A Koránt klasszikus
arab nyelven olvassák, ahogyan az imákra, a böjtre, a temetésekre
és a hitetlenekkel szembeni bánásmódra vonatkozó előírásokat is. A
tanár még láthatóan zöldfülű, de máris tömött, nagy szakálla van.
Megkérem, mondja el, mit tanít a fiúknak. Nem tudja. A
madraszában ő is csak bemagolta az arab szövegeket, anélkül hogy
tudná, pontosan mit jelentenek. A fiatal gyerekekbe úgy tömik bele
az ismeretlen arab szavakat és kifejezéseket, mint a libákba a tápot.
A gyerekeknek fogalmuk sincs, mivel tömik a fejüket, és ha
valamelyikük kérdezni merészel, azonnal kap néhány ütést a hátára
vagy a kézfejére a bambuszbottal. Ha pedig valaki nagyon
akadékoskodik, a szakállas tanár kiteszi a tűző napra, és ott kell
guggolnia, térde mögött összekulcsolt kézzel, míg újra be nem
mehet a terembe. Ebben a tartásban senki sem bírja egy percnél
tovább. Aki összeesik, újrakezdi a büntetést. A testi fenyítést,
mondta az utca túloldalán lévő iskola igazgatója, az állami
intézményekben már nem alkalmazzák, mert elriasztja a diákokat a
tanulástól.
A madraszában viszont rendszeresen verik és megalázzák a
gyerekeket, cserébe mind az órák, mind a tankönyvek ingyen
vannak – a JUI finanszírozza őket. Ennek a madraszának a diákjai
otthon esznek és alszanak. Sok pakisztáni madrasza ezzel szemben
bentlakásos, ezekben még szörnyűbbek a körülmények, mint a csak
nappali képzést nyújtó iskolákban. A tanárok igazi hóhérként
viselkednek. A bentlakásos intézményekben a legszegényebbek és
a viselkedési problémákkal küzdő gyerekek tanulnak. Az
internátusokban a diákok nemcsak tanáraiktól, hanem diáktársaiktól
is rettegnek. Sehol nem történik annyi nemi erőszak, mint ezekben
az iskolákban. Az idősebb fiúk rendszeresen megerőszakolják a
kisebbeket, a tanárok pedig minden diákot, akit csak érnek. Az ilyen
internátusokban szinte mindenütt felüti a fejét a szifilisz és egyéb
nemi betegségek.
Ebben a kalati madraszában a diákok semmitől sem rettegnek
jobban, mint az ördögtől és a fedetlen hajú nőktől. Ezeket még a
hamis és harapós kutyáknál is félelmetesebbnek tartják. Amikor
próbálok szóba elegyedni velük, úgy menekülnek, mint a csirkék,
amikor látják, hogy a róka közeledik a tyúkól felé.
A fiatal tanár is szörnyen megrémül, amikor a szemébe nézek, és
beszélni kezdek hozzá. Azt akarja, hogy ne velem, hanem
kísérőmmel, a községi jegyzővel beszélhessen. Kalat legfőbb
hivatalnoka szimpatikus, harmincas férfi. Kuvaitban nőtt fel, mert az
apja ott dolgozott, és az orvosi egyetemen tanult. Láthatóan jó és
következetes vezető, minden bizonnyal nincs túl jó viszonyban a
kánnal és a többi balucsival. Otthonának Lahorét tekinti, tehát
pandzsábi, akit itt kizsákmányoló gyarmatosítónak tekintenek. A
jelenlétemben a jegyző és Szulejmán megerőltetik magukat, és igen
kulturáltan viselkednek egymással.
A tanár úgy tesz, mintha ott sem lennék, szavait a jegyzőhöz
intézi. Már megszoktam, hogy Pakisztánban gyakran úgy tekintenek
rám, mint egy kimérára, aki a három szájából fújt tűzzel bármikor
képes a pokol fenekére juttatni beszélgetőpartnerét. A barátságos
jegyző megkérdezi, mire vagyok kíváncsi, majd felteszi a kérdést a
tanár úrnak, mintha őt magát érdekelné a dolog. Például
megkérdezi, hogy mi van ebben a könyvben, és ujjával a fiatalember
előtt fekvő arab nyelvű kötetre bök. Ő azt feleli, hogy imák. A jegyző,
aki a kuvaiti iskolában tanult arabot, megkéri, olvasson fel neki
belőle egy részt. Aztán rámutat egy mondatra: le tudnád fordítani ezt
nekem? A tanár a fejét rázza. Ő csak bemagolta a szöveget, majd
pontosan, mozdulatról mozdulatra megtanulta, hogyan kell mozogni
hozzá; kívülről nézve tökéletesen imádkozik, de arról fogalma sincs,
mit mond és miért.
A jegyző – kérésemre – szeretné megtudni, vajon a madrasza
nyilvántartásba van-e véve. Az iszlámábádi kormány elrendelte,
hogy minden madrasza jelentse be tevékenységét egy koránoktatást
felügyelő bizottságnál. A rendelet kétségbeesett és reménytelen
próbálkozás a muszlim terrorizmus kordában tartására. Elsősorban
arra szolgál, hogy megnyugtassák a Nyugatot, elhitessék Amerikával
és Európával, hogy odafigyelnek a kérdésre. A szeptember 11-e
után folytatott vizsgálatok kiderítették, hogy a korániskolák az iszlám
terrorizmus legveszélyesebb fészkei közé számítanak. A pakisztáni
madraszák a nyugat rémálmai közé tartoznak. Persze az olyan
iskolák, melyekben a nem muszlimokra és a másként gondolkodó
muszlimokra úgy tekintenek, mint legfőbb ellenségre, akiket
minimum ki kell átkozni, de a legjobb halálra ítélni, nyilvánvalóan
nem fogják nyilvántartásba vétetni magukat. Ez ebben az esetben is
így van, kiderül, hogy ez a JUI zászlaja alatt működő iskola sincs
regisztrálva. „És nem is lesz soha, ezt garantálhatom!” – jelenti ki
indulatosan a nagy szakállú tanító úr.
 Ezek a szegény, beteges kis fickók, akiket ebben az intézményben
képeznek, valahogy nem úgy néznek, mint akik valaha képesek
lennének megtanulni repülőt vezetni, vagy kiigazodni a londoni
metróban. Ha kitör az iszlám radikálisok és a Nyugat közti háború,
őket legfeljebb ágyútölteléknek fogják használni Kasmírban és
Afganisztánban. A szeptember 11-i merénylet és a londoni és
madridi robbantások elkövetői bizonyára nem ilyen ócska kis vidéki
iskolákban tanultak. Sokkal okosabbak és felkészültebbek voltak
ezeknél a fiúknál, akik gyakorlatilag analfabéták maradnak, még
akkor is, ha körülbelül öt év alatt kívülről megtanulják az egész
Koránt, az első betűtől az utolsóig.

Kalatból egy nap alatt a négyszáz kilométerre, nyugatra fekvő

Panjgurba kell érnünk. Útközben sehol sincs biztonságos
szálláshely. Panjgur zöldellő oázis pálmákkal, és van benne egy
Government Guesthouse, melyet eredetileg az országban utazó
közhivatalnokoknak tartanak fenn, de ezúttal én is megalhatok
benne. Négyszáz borzasztó kilométer áll előttünk. Az első száz még
egész elviselhető ahhoz képest, ami azután következik. Tálib
sofőröm ügyesen manőverez a durva köves úton, kiégett vulkánok
között. Maga lehet a pokol, ha valakinek egyedül kell átvágnia itt,
vagy ha elrabolják. Sehol egy szál fű, sehol egy zöld növény. Itt
semmi sem maradhat életben.
A holdbéli táj nemsokára sivataggá változik, majd elfogy alólunk
az út. Nincs út, de valamilyen közlekedési útvonalnak mégiscsak
léteznie kell. Szemből egy autóbusz száguld felénk, ami azt jelenti,
hogy ő is ugyanazon a láthatatlan úton halad, mint mi. A busznak
nincs ablaka, és szinte kifolynak belőle a belezsúfolódott utasok.
Dupattáik, kendőik, kamizaik csak úgy lobognak a kocsi után. A
tetőn fiatal fiúk utaznak, szorosan egymáshoz bújva. A busz nagy
sebességgel közeledik, de nem gurul, inkább bukdácsol a nehéz és
egyenetlen talajon. Kész csoda, hogy a fiatalemberek nem esnek le
a tetőről. Egyébként a dzsipben sem sokkal jobb. A fejemet
állandóan beleverem a plafonba, nekizuhanok a sebességváltónak,
az ajtónak, aztán puffanva landolok az ülésemen. De legalább a
csontritkulásom nem okoz problémát, a három törött bordám már
összeforrt, és miután este átvizsgálom magam, látom, hogy semmim
sem tört el a nyaktörő utazás során.
Elhaladunk egy kerékpáros árus mellett. A bicikli kormányán
papírdobozból és spárgából készített táska himbálózik, a
csomagtartón alumíniumkannák, teáscsészék, műanyag tányérok
zörögnek. Vajon honnan jön? Es hová tart?
Néhol a homoktengerben egy-egy kisebb megművelt földdarab. A
gabona olyan ritkásan nő rajtuk, hogy valószínűleg alig ad annyi
lisztet, amennyiből egy hétig lehet etetni egy családot. Olvastam
valahol, hogy a beludzsisztáni földeket a talajvízből öntözik, melynek
szintje évente egy méterrel csökken. Ez azt jelenti, hogy
Beludzsisztán talajvízkészlete előbb kimerül, mint az arab országok
kőolajkészletei.
Néhol a sivatagban zöldellő, gyönyörű növények tűnnek föl. De a
ritkán előforduló birkanyájak és a tevék sosem esznek a növények
leveleiből. Mérgezőek. Hogy akkor mégis mivel táplálkoznak az
állatok, elképzelni sem tudom. Egyébként ezen az elhagyatott,
kietlen tájon minden bizonnyal több ember él, mint első pillantásra
látszik. Itt-ott kövekből kirakott feliratokat fedezek fel: a fehérre
meszelt szikladarabokat úgy rendezték el gondos kezek, hogy
messziről nézve kiadják a JUI rövidítést, máshol ugyanilyen sivatagi
„táblák” a BNP-t, a Baluchistan National Partyt éltetik. A két
szervezet egyébként egymás legnagyobb ellenlábasa. A BNP célja
egy szekularizált társadalom kialakítása, és ezért élesen kritizálják a
mollák tevékenységét. Persze az, hogy pontosan melyik BNP-re utal
a kiírás, nem világos: Beludzsisztánban legalább tíz BNP létezik.
Ezek egymással keverednek, majd szétszakadnak, kiválnak, és
természetesen mindegyik a maga alakulatát tekinti az egyetlen
valódi nemzeti pártnak.
Néha elhaladunk egy-egy falu mellett, melyek talán még ezt az
elnevezést sem érdemlik meg, annyira kevés szegényes kis viskó
árválkodik bennük. A viskóknak nincsenek ablakai. Az ajtó
mindenhol zárva. Az élet egyetlen jele az a néhány homokban
guggoló férfi és fiatalember, akiket a házak között látni. Mindegyikük
mellett rozsdás olajoshordó, műanyag cső és tölcsér. Iránból
csempészett, rendkívül rossz minőségű benzint árusítanak. A
Toyotám bírja. Az árusok üdítőt, kekszet és teát is kínálnak – mind
Iránból származik, amely itt közelebbinek tűnik, mint maga
Pakisztán.
Egész úton egyetlen nőt vagy lányt sem látok.
A viskóknak ugyanolyan a színe, mint a sivatagnak, szárított
sárból és pálmalevelekből építik őket. Sokáig nem bírják az erős
sivatagi szélben. Sok az összeomlott, bedőlt tetejű kalyiba. Sehol
egyetlen árnyat adó fa vagy bokor. Sehol egy díszítés, egy bármiféle
esztétikai igényre utaló megoldás. Minden egységesen khaki színű.
Félelmetes egyhangúság uralja a tájat, melynek oka nyilvánvalóan a
nők teremtő fantáziájának hiánya; őket ugyanis többnyire a négy fal
közé zárva tartják. És mindent vastagon lep a por és a homok.
Betegítő kosz, szörnyű szegénység, elmaradottság: a külső
szemlélő is egyből látja, milyen borzasztó körülmények között élnek
errefelé az emberek. Amit a külső szemlélő nem láthat, azok az itt
élők félelmei: a rettegés a szellemektől, a babonáktól, a fekete
mágiától, az erőszaktól, a bosszúvágytól. Tudom, hogy az ilyen
félelmek lehetetlenné teszik az egészséges és szabad életet.
Ezekben a falvakban senki sem rendezheti be úgy az életét,
ahogyan szeretné. A nők és a férfiak ugyanúgy a félelmeik, a
megváltoztathatatlan hagyományok és a vallásuk foglyai. Amikor a
nagylányaim egyszer eljöttek velem egy pandzsábi útra,
megdöbbentek a szegénység és a kosz láttán, és nem értették, hogy
lehet, hogy a teljes kilátástalanságban élő emberek nem követnek el
tömegesen öngyilkosságot. Ők és a barátaik már jóval kevesebbért
is megtennék. A beludzsisztáni sivatagban zötykölődve én sem
tudom kiverni a fejemből a kérdést: mit keresnek emberek ebben a
sivatagban, mi hozta őket ide, milyen borzalmak elől menekülhettek
az őseik, és miért gondolták, hogy ez a hely jobb lesz, mint ahonnan
érkeztek?
Magas, világosbarna és bézs homokoszlopok kavarognak
körülöttünk.
Amint Pandzsgurba érünk, a rendőrök azonnal kiugrálnak a kocsik
nyitott tetején át; hajuk szőke lett a homoktól. Nekem teljesen
bepirosodott a szemem, az orrom vérzik, és borzasztóan szomjas
vagyok.
 Pandzsgur oázisa szinte olyan, mint egy jókora szabadidőpark. A
pálmák alatt lágy szellő lengedez, harsányzöldek a növények, a
sekély csatornákban kis, pöfögő motor cirkulálja a vizet. Ám
Pakisztánban nem léteznek földi paradicsomok. Pandzsgur városa a
legrondább és legvisszataszítóbb porfészek, amit valaha láttam. A
bazár keskeny sikátorai fölött kifeszített jutazsákokból szőttek tetőt.
A kis, műanyag asztalok, melyeken paradicsomot, uborkát és egyéb
zöldségeket kínálnak, feketék a korábbi zöldségektől. A rozzant
édességes kocsikat réges-régi édességek ragadós maradványai
borítják. A sikátor közepén egy stand előtt nyitott csatorna bűzölög.
Egy nagy, fekete szakállú, szódásüveg vastagságú szemüveget
viselő férfi ócska játékokat kínál egy lába elé terített plédről. A
körülötte sertepertélő kisfiúk koszosak, szutykosak. Ahogy egész
Pandzsgur. Nyilván a lányok és a nők is azok. Összesen ötöt látok,
ők is egybeverődve masíroznak az utcán, mint egy kis csorda.
Amikor testőreim gyűrűjében feléjük tartok, a falhoz lapulnak, fejüket
lehajtják, hátukat az utca felé fordítják. Úgy látom, még reszketnek
is. Eszembe jutnak róluk a macskáink, akik ugyanilyen pánikban
szoktak felugrani a kerítés tetejére, ha egy jól megtermett kandúr
rájuk fúj.
A bazárban látok egy reklámtáblát, melyen az Omar molla és
Oszama bin Laden beszédeit tartalmazó kazettákat hirdetik.
Pandzsgur a legsötétebb tálib eszmék által uralt, apró porfészek.

A település vezetői, akik másnap reggel power point prezentációra

várnak, simára borotvált arcúak; azt magyarázzák, hogy a
fundamentalista iszlám idegen a beludzsiknak. „A beludzsik
szekularizáltak” – állítják. A falhoz tapadó nők nem azért állnak úgy,
ahogy, mert az iszlám erre tanítja őket; csak büszkeségből
préselődnek a falhoz. Mit tegyünk, a beludzsik szokásai már csak
ilyenek. Megfigyeltem, hogy, ha errefelé azt mondják, „ezek a
hagyományaink”, vagy „ez már csak így van”, az azt jelenti, hogy
vitának nincs helye: a szociális előírások sérthetetlenek, mintha
maga Allah diktálta volna őket.
A vezetők azonnal elárasztanak a Gvadarral kapcsolatos
panaszaikkal. Pakisztánon belül Pandzsgurban terem a legjobb
datolya, az oázis ráadásul fölösleget is produkál. Ám infrastruktúra
hiányában a kereskedelem még nem indult be. Egy negyven kilós
zsák csupán kétszáz rúpiát hoz. Ezt összehasonlítom az
Iszlámábádból magammal hozott szárított füge árával, melyet az
Egyesült Államokból importáltak. Alig huszonöt deka, és
százkilencven rúpiámba került. Ebből majdnem negyven kiló
pandzsguri datolyához juthattam volna. Ami tehát a datolyát illeti, az
oázis lakói nyilván örülnek Gvadar kiépítésének. Hiszen a kikötőből
bonyolíthatják kereskedelmi tevékenységüket. Ebben reménykednek
a település vezetői is, mégsem igazán bíznak a dologban. Gvadart,
mondják, nem azért építik ki, hogy Pandzsgur gazdasági
föllendülését segítse. Az új kikötő más érdekeket szolgál, nem
Beludzsisztán érdekeit. Mégis milyen érdekeket, kérdezem.
Magasabb érdekeket, válaszolják. Akárhogy erősködöm, hogy
árulják el, mire gondolnak, csak ugyanezt ismételgetik. Magasabb
érdekek: vészjóslóan hangzik.
A power point prezentációból sok mindent megtudok a kecskékkel,
a datolyákkal, a vízzel, az elektromos hálózattal, az
iskolaépületekkel, tanárokkal és diákokkal kapcsolatos
statisztikákról. A kormányzati iskolák tanárai ötezer rúpiát keresnek
havonta, míg a madraszában oktató tanítók ezerötszázat.
Fölösleges is a pénzbeli motiváció, hiszen egy korániskola tanára
eleve jóval elkötelezettebb, mint egy állami intézményé.
Megkérdezem a teremben összegyűlt férfiakat, mi a véleményük
az oktatási miniszter javaslatáról, mely szerint a madraszákat át
kellene alakítani. A miniszter egyébként Beludzsisztánból származik,
és nő, az egyetlen nő, aki ilyen sokra vitte a tartományból. El
szeretné érni, hogy a madraszákban ne csak a Koránt és a Korán-
kommentárokat tanítsák, hanem matematikát, fizikát, biológiát,
számítástechnikát és angolt is.
A helyi oktatási osztály vezetője azt válaszolja, Zubajda ötlete
igazán kiváló – a miniszter asszony keresztneve Zubajda,
vezetékneve Dzsalal. Aztán a férfi halkan sorolni kezdi a kifogásait
is. Az egész körzetben nem lehet találni olyan tanárt, aki képes
lenne matematikát, fizikát és a többi tantárgyat tanítani. Márpedig ha
a „normál” iskolákba sem tudják betölteni az álláshelyeket, honnan
jutna munkaerő a madraszákba?
Közben a képernyőn különféle számok jelennek meg: betegekre,
orvosokra, kórházi ágyakra vonatkoznak. A számokon átlátva hamar
kiderül, mi a helyzet: egész Pandzsgurban összesen három orvos
teljesít szolgálatot. Éspedig három, finoman fogalmazva is
korlátozott képességű orvos, hiszen egyikük sem vitte többre a
segédorvosi szerepnél. A városban egyetlen kórház található, de
nincsenek benne sem műszerek, sem ágyak. Sok szülő nő hal meg,
mondja az egészségügyi bizottság vezetője. Egyik orvos sem képes
császármetszést végezni, ahogy egy nehéz szülést sem képesek
levezényelni.
Ekkor a népességre vonatkozó számsorok következnek, és
akárcsak korábban Kalatban, itt is furcsa viszony fedezhető fel a
férfiak és nők arányában. Ha hihetünk a városvezetés által
prezentált adatoknak, a településen huszonötezerrel kevesebb a nő,
mint a férfi. Miközben a világ szinte összes társadalmában
többségben vannak a nők. Itt viszont, úgymond, eltűntek. Ekkor
következnek a körzetben élő szavazókról szóló számok, ahol a nők
hirtelen többségbe kerülnek. Hogy miként lehetséges az élő és
szavazó nők közti ilyen mértékű különbség? Nincs válasz. Illetve
ennyi: „még mi is csak most próbáljuk kideríteni”.
Egyébként kérték Iszlámábádot, hogy küldjön a körzetbe
nőgyógyászt, három évvel ezelőtt meg is érkezett a pozitív válasz,
ám nőgyógyász azóta sem tűnt fel a környéken.
A Pandzsgurból Turbatba vezető út éppoly nyaktörő, mint a
Kalatból Pandzsgurba vezető volt. Egy ideig egy sós mocsár mellett
futó keréknyomot követünk. A mocsárban váratlanul náddal és
virággal szegélyezett, ezüstösen csillogó kis tó tűnik fel. Dél felől
madarak érkeznek, majd leszállnak a bokrok ágaira. Az Arab-tenger
túloldaláról jöhettek, vagy talán még messzebbről, Etiópiából vagy
Kenyából, és minden bizonnyal Gvadarnál léptek be a pakisztáni
légtérbe.

Turbat a Makrán fő települése. A Governement Resthouse-ban

komoly férfiak jönnek össze egy teára; a nagy emberek mindegyike
Balochként mutatkozik be. Iszák Baloch, Sákél Baloch, Jászén
Baloch, Akram Baloch és Vahid Baloch. Mind a National Party
képviselői, és mindannyian azért dolgoznak, hogy megszűnjön a
földesurak uralma, a beludzsisztáni törzsi tradíciók, és hogy végre
ebben a tartományban is megvalósuljon a szekularizáció és a
liberalizáció. Azt mondják, ők a beludzsisztáni „egyszerű emberek”
érdekeit képviselik. A problémák egyik gyökerét ők Gvadarban vélik
megtalálni.
„A Gvadar-projekt nem más, mint az iszlámábádi kormány
hatalmas csalása – magyarázza Sákél Baloch. – A kormány azt
állítja, Gvadar jót tesz majd a Makrán fejlődésének, de nem hiszünk
nekik: itt nem rólunk van szó.”
Közbevetem, hogy amennyiben a kikötő valóban a Közép-Ázsiába
tartó kereskedelmet fogja kiszolgálni, a tartomány mindenképpen
hozzájut egy jó minőségű aszfaltúthoz északi-déli irányban.
A Balochok erre gondterhelten huzigálják tömött bajszukat, majd
egyikük így válaszol: „A szövetségi kormány néhány napja
elkülönített tizenhat millió rúpiát, úgymond a beludzsisztáni helyzet
rendezésére. Semmi ilyesmit nem kértünk. Állásokat akarunk, a
gázból származó bevételek egy részét; semmi többet. A kormány
mindent elrontott, és most azt hiszik, ilyen intézkedésekkel jóvá
tehetik a hibáikat. Összeugrasztották a síitákat és a szunnitákat.
Quettában a síita mecsetekben 2001 után kezdtek robbanni a
bombák, miután a kormány aláírta a szerződést Kínával az új kikötő
építéséről. Erre a síiták elkezdtek bosszút állni a szunnitákon, azok
pedig megint visszavágtak, és azóta nem lehet megfékezni a
felekezeti erőszakot a térségben.”
Ez a Baloch ostobaságnak tartja az Iszlámábádból hallatszó szép
szövegeket a Közép-Ázsiával folytatott kereskedelemről.
Türkmenisztán szerinte már 2003 márciusában eladta teljes
gázkészletét az oroszoknak. Nincs már semmi, amit Gvadaron át
délre lehetne szállítani.
A Balochok felháborítónak tartják, hogy az építkezéseken egyetlen
beludzsi sem dolgozik. Minden mérnök kínai, mondják, a munkások
vagy Kínából vagy Karacsiból jönnek. Gvadart és környékét az
ország más részeiből jött gazdagok vásárolták fel. Nagy a
munkanélküliség? – érdeklődöm. Nagy, felelik vendéglátóim.
Ekkor teát, szendvicseket, süteményeket hord körbe a szakács,
akitől korábban megtudtam, hogy Bangladesből származik. Arról
érdeklődöm a Balochoknál, vajon a magas munkanélküliségnek
köze lehet-e a beludzsik büszkeségéhez. Lehet bizony, válaszolják.
„Itt nem találnánk olyan embert, aki hajlandó lenne egy Guesthouse-
ban felszolgálóként vagy szakácsként dolgozni.” A korábbi Kelet-
Pakisztánból származó szegény embernek viszont ez még mindig
összehasonlíthatatlanul jobb munka, mint bármi, amit kedves
hazájában találna. A Balochokból tovább ömlik a panasz: „Amióta
csak Pakisztán létezik, minket folyamatosan kizsákmányolnak.
Gvadar is csak egy óriási svindli, amitől a gazdagok még
gazdagabbak lesznek. A vak is látja. A kormány leszerződött a
kínaiakkal egy kikötő építésére, majd azt terjesztik, hogy mi
fegyverrel harcolunk a projekt ellen. Erre katonákat küldenek ide
Pandzsábból, Gvadarból garnizont csinálnak. Ez voltaképpen nem
más, mint megszállás. Már nem tiltakozhatunk, mert itt a hadsereg,
ami, ha kell, bármikor belénk fojtja a szót.”

Teaidőben az egész Makrán felbolydul. Ilyenkor kicsit hűvösebb

van, az emberek kimerészkednek az utcára. A Makrán a világ egyik
legforróbb helye: nyáron 50-52 fok is lehet. Egyik nap Zubajda
Dzsalal, az oktatási miniszter öccsével teázom. Direkt azért jött át
Szóróból, a Turbattól százhuszonöt kilométerre, az iráni határon
fekvő városból, hogy személyesen invitálhasson meg Zubajda
iskolájába.
Abdulháj mindenekelőtt megosztja velem lelkesedését, és
elmeséli, milyen gyönyörű a Zubajda Dzsalal-út: az aszfaltozott utat
maga Musharraf elnök építtette Zubajda munkássága iránti
elragadtatása és tisztelete jeléül. Majd meglátom saját szememmel,
magyarázza a miniszter asszony öccse, milyen szép, sima és széles
az a szórói út; hamar ott vagyok, gyors autóút az egész.
Másnap reggel megyek Szóróba. Az út tényleg csodálatos, a
szélén táblák, a közepén felfestett csíkok; Turbat központjából
egyenesen Zubajda családi birtokáig vezet, majd véget ér. Estefelé
szeretnék elmenni az iráni-pakisztáni határátkelőhöz, egyrészt
kíváncsiságból, másrészt, mert mindig szívesen megyek el egy-egy
ország legszéléig. Voltam már Lahorénél, Wagahban, az indiai
határon, a Khyber Passról lenéztem Afganisztánra, és ma szeretnék
bekukucskálni Iránba is. A határhoz vezető tizenöt kilométert csak
egy keréknyom jelzi, és jó másfél óránkba kerül, míg leküzdjük. A
semmi közepén vaskapu áll. Ki lehet nyitni, hogy az ember az egyik
semmiből a másik semmibe léphessen. A kapu mellett nincs kerítés,
se fal, se szögesdrót, semmi. Nem jó az égvilágon semmire. Ha
akarja, az ember egyszerűen kikerüli. A mi oldalunkon pakisztáni
határőrök tengnek-lengnek, a túloldalon fiatal iráni katonák figyelnek
feszülten. A senki földjén egy csoport feketébe burkolózó nő és
gyerek üldögél a földön, teletömött táskák között. Sem Pakisztánba,
sem Iránba nem léphetnek be.
Zubajda nővérei az iskolánál várnak rám. Egy az egyben úgy
néznek ki, mint a testvérük. Hatalmas orruk egyértelművé teszi, hogy
ugyanahhoz a családhoz tartoznak. Zubajda távollétében ők vezetik
az iskolát. Eredetileg az apjuk alapította, és kis helyi intézményből
mára teljes értékű általános és középiskolává nőtte ki magát.
Gyönyörű épület tiszta és világos termekkel, jól felszerelt
könyvtárral és nagy előadóteremmel. Az oktatás a magasabb
osztályokban kizárólag angolul folyik, kizárólag lányoknak. A
homlokzaton a Zubajda Dzsalal Iskola mottója olvasható: Character
is Destiny.
Az auditóriumban asztalok és székek állnak; a tizedikes lányokra
várnak, akik holnap vizsgáznak. A fal mellett életnagyságú fafaragás
Zubajdáról, amint egy tevének támaszkodik. Az épület
előcsarnokában Zubajdát ábrázoló fényképek függnek: Zubajda a
férjével, akivel alig két éve házasodott össze, Zubajda a kisfiával, aki
tavaly született, ő maga már negyvenegy éves volt akkor. És egy
különösen nagy becsben tartott kép: Zubajda Laura Bush oldalán.
Zubajda George W. Bush nagy kedvence, az elnök már többször is
dicsérte az asszonyt a nyilvánosság előtt. A Nyugat szemében ő az
ideális harmadik világbeli muszlim nő prototípusa.
Zubajda adományokból és ajándékokból tartja fenn az iskolát.
Bátyjai és nővérei Kuvaitban töltötték fiatalságukat, ahol látták, hogy
a kuvaiti lányok mind iskolába járnak, aminek később nagy hasznát
veszik. Amit a kis öbölállamban láttak, megkísérlik meghonosítani
hazájukban is. A gazdag családoktól tandíjat szednek, míg a
szegényebbek ingyen tanulhatnak.
Járjuk a termeket, benézünk a kisebbekhez, akik épp egy
altatódalt gyakorolnak, aztán látjuk az egyre nagyobb és nagyobb
lányokat. Minél idősebbek a diákok, annál merevebben,
rendesebben és visszahúzódóbban viselkednek. Egy hatodikos lány
a fal felé fordul, és megpróbál elbújni nagy fehér dupattája mögött –
nem csak én vonulok végig az iskolán Zubajda nővéreivel, egy-két
férfi kísérőm is bejött velem. A hetedikesek közül néhányan hátat
fordítanak nekem, a többiek a kendőjük mögé rejtőznek, a
nyolcadikosok pedig úgy gubbasztanak a padjaikban, mintha azt
várnák, hogy valaki mindjárt kegyetlenül leszidja őket. A
kilencedikesek és a tizedikesek pedig szó szerint lemerevednek a
félelemtől. De hát hogyan lesznek a kis csintalan lányokból ilyen
kényszeredett és görcsös nagyok? Félős, alázatos fiatal nők? A
kisebb lányokra jellemző felszabadultságot csakis veréssel és
szigorral lehet letörni, magától nem megy az ilyesmi. Ilyen hát a
beludzsisztáni nőideál: visszafogott, engedelmes, kiszolgáltatott.
Még a miniszter asszony és lánytestvérei is alávetik magukat a
nemek szerinti elkülönítésnek. Amikor meghívnak, hogy egyek
néhány falatot, a gyönyörűen megterített asztal körül egy csapásra
eltűnnek a nők, Abdulháj és néhány más férfi marad csak ott velem.
Nyugati nőként ezek szerint helyem van a férfiak világában. Csak
miután mi végeztünk az evéssel, térnek vissza a nők, hogy
megegyék a maradékot.
Zubajda ugyanígy étkezik, amikor Szóróban jár, árulja el Abdulháj.
Lehet, hogy neki köszönhetik a gyönyörű, sima aszfaltutat, de ez
még nem ok, hogy a férfiakkal egyen.
Ebéd után egy kicsit társalgunk még a férfival, és nemsokára
természetesen Gvadar is szóba kerül. Ő azon kevesek egyike, aki
lelkesen beszél a projektről. Gyorsan felsorolja az összes előnyét:
munkalehetőség, nagy forgalmú kikötő, a természet és a part pedig
különösen alkalmas elegáns strandok és part menti apartmanok
építésére. Gvadar, Abdulháj véleménye szerint, Pakisztán Dubaija
lehet, luxusnyaralóhely, ahol pakisztániak és külföldi turisták költhetik
a pénzüket. Kiderül, hogy Zubajda és a férje jókora területeket
vásároltak Gvadarban, és később luxusapartmanok építését
tervezik. Abdulháj már most számolgatja, milyen mesés bevételekre
fognak szert tenni a vállalkozásból.

Néhány nap múlva, késő délután érkezünk Gvadarba. Át kell

szelnünk a falut, hogy elérjük a kis bungalót, ahol szállást foglaltam.
A leendő pakisztáni Dubai ugyanolyan mocskos, elhanyagolt és
rendezetlen, mint bármelyik más település az országban. A
levegőben rothadt halszag terjeng. A partot szemét, nejlonzacskó,
ürülék és haltetemek borítják, amit a víz időről időre visszamos a
tengerbe. A szemétdombok fölött hatalmas plakátok hirdetik a
leköthető luxusapartmanokat. A képeken látható, gyönyörű
épületeket parkok, úszómedencék, boldog emberek veszik körül.
Amikor megkérem a sofőrt, hogy álljon meg egy pillanatra az egyik
gigantikus poszter előtt, a szeméthalomból egy patkány ugrik elő,
átrohan az úton, egyenesen be a halboltba.
A „régi” Gvadar strandján hemzsegnek a gyerekek; fociznak,
kriketteznek, fürdenek. Közelebb érve látom, hogy csak fiúk vannak
a parton. Egy lányt sem látok. A lányoknak, gondolom, nincs joguk a
szórakozásra.
Gvadarban egy tengerészkapitány tartja a power point
prezentációt. Számokkal és grafikonokkal bizonygatja, milyen fontos
lesz Gvadar a Közép-Ázsiába irányuló kereskedelemben. A kikötő
építését két fázisban tervezik, a munkálatok végösszege
ötvenmilliárd rúpia. A költségek tartalmaznak egy helyi szegények
megsegítésére indított programot is, állítja a kapitány.
Olajfinomítókat is építenek. A kevés környéken fellelhető édesvíz
már most alig képes ellátni Gvadar kisszámú lakosságát. A parti
apartmantelepekre saját víztartályokat terveznek, melyekhez a
tengervízből nyerik az ivóvizet. A tengervíz „édesítése” tudtommal
eddig csak a dúsgazdag arab országokban volt divat. Egyetlen
hordó tengervíz „sótlanítása” egy hordó olajat igényel, márpedig
Pakisztán szinte minden olajat importból szerez be, és a világ többi
országához hasonlóan állandóan küszködik a rendkívül magas
olajárakkal.

Amikor a kapitány épp belelendülne a nagyszabású tervek

ecsetelésébe, a számítógép megadja magát, kisebb robbanás
hallatszik, a gépből kis láng csap fel, aztán elmegy az áram.
A falu túloldalán kínai munkások építik a rakpartokat. Az új kikötő
majdnem készen van. A magas parti sziklákról sokáig nézem a
szorgos munkát. A kínaiak éjjel pihennek. De ha ezek a hatalmas
rakpartok, ahogyan egyesek állítják, nem a Közép-Ázsiába irányuló
kereskedelem kiszolgálására épülnek, akkor mégis miért? Eszembe
jut a tengerészkapitány, aki mesélt az általában Karacsiban
horgonyzó pakisztáni flottáról, és a francia mérnökök segítségével
fejlesztett tengeralattjárók építéséről. Ekkor végre mindent megértek.
Karacsi nagyon közel van Indiához. Ha újra háború tör ki, az indiaiak
pillanatok alatt megsemmisíthetik az összes ellenséges hadihajót. A
pakisztáni flottának új helyre van szüksége: ez Gvadar. Kína,
Pakisztán régi szövetségese örömmel finanszírozza a hatalmas
munkát, cserébe állandó tengeri kijáratot kap az Arab-öböl egyik
stratégiai pontján.
Ezek után már csak azt nem értem, mire föl épül a sok
luxusapartman. A kapitány azt mondta, hogy a lakások hetven
százalékát máris eladták. Útközben Pandzsgurban és Turbatban
többen is mondták, hogy a hangzatos nevű nyaralóhelyek – Creek
City, West Bay Golden Palms, New World – egyelőre csak
telekspekulációra szolgálnak. Néhány jó kapcsolatokkal rendelkező
üzletember kiszagolta, mi készül Gvadarban, és hogy nemsokára az
egész pakisztáni partvonalon új aszfaltút vezet majd keresztül, mely
több mint egy nappal lerövidíti a Karacsi és Gvadar közti távolságot.
A helyi lakosok ekkor még mit sem tudtak a grandiózus tervekről. Az
itt élők ezért nevetséges áron – átlag nyolcvanezer rúpia per hektár
összegért – adtak túl a földjeiken, abban a hitben, hogy remek
üzletet csináltak. Hiszen ők ekkor még azt gondolták, földjük semmit
sem ér: földművelésre és állattartásra egyaránt alkalmatlan. A jó
szimatú földfelvásárlók később nyolcmillió rúpia per hektár áron
adták el ugyanazokat a földeket!
 Ha valaha tényleg felépülnek a tengerparti apartmanok, turistaként
eszemben sem lenne itt tölteni a szabadságomat. A tengerpart
hosszú és tágas, de amikor be akartam menni a vízbe, egyetlen
biztonságos partszakaszt sem találtam: a fövenyt tengeri kígyók
tetemei borították, míg odabent a vízben valósággal hemzsegtek
ezek a rendkívül veszélyes és félelmetes állatok. De még ha a
kígyóktól sikerül is megszabadítani a strandokat, Gvadar akkor is
délibáb marad. Mert amit szabad Dubaiban, azt nem szabad
Pakisztánban. Pakisztánban a nők nem jelenhetnek meg a strandon
fürdőruhában, a bikiniről nem is beszélve. És Pakisztánban sem egy
pohár bort, sem egy hűsítő sört nem lehet meginni a
naplementében.
 LEÁNYÉLET ISZLÁMÁBÁDBAN
Iszlámábád egyik távoli és elhagyatott külvárosában állunk egy
sorompó előtt. Két piros sapkás és khaki egyenruhás férfi botok
végére tűzött tükrökkel ellenőrzi az autónk alját: nincs-e robbanószer
a karosszériára erősítve, vagy nem akarunk-e terroristát
átcsempészni az ellenőrzőponton. Egy harmadik piros sapkás a
szélvédőn lévő matricát és igazolványainkat ellenőrzi. A sorompó
mellett őrtorony, melyről egy negyedik piros sapkás katona
pásztázza a terepet, kezében csőre töltött fegyver.
Ez az első ellenőrzőpont, melynél mindig meg kell állnunk, amikor
iskolába visszük Sophie-t. Ő a legkisebb lányunk, tizenöt éves. Az
ISOI, az International School of Islamabad tízedik osztályos tanulója.
Ez tulajdonképpen amerikai iskola, de errefelé jobb nem néven
nevezni az ilyesmit. Sofőrünk, Benedict már három éve hordja
iskolában Sophie-t ugyanezen az útvonalon, és a katonák lassan
mindkettejüket távolról felismerik. Engem is ismernek mindannyian.
Gyakorlatilag a főnökük vagyok: hivatalos titulusom úgy hangzik,
hogy President of the Board of Directors of the International School
of Islamabad, ami igazán csodásan cseng, de egyszerűen arról van
szó, hogy az iskolai tanács elnökeként tevékenykedem. A katonák
ennek ellenére senkit sem engedhetnek be érvényes iratok vagy
hivatalos meghívólevél nélkül. Mindenkit ellenőriznek, nincs-e nála
fegyver vagy robbanóanyag. A múlt héten az Öböl-országok
egyikének diplomatája járt pórul: nem egyezett bele, hogy a
sorompónál ellenőrizzék, mondván, ő nem egyszerű halandó, rá
nem vonatkoznak a szabályok. Nem jutott át a pakisztáni őrök
vonalán, és a kisfia így nem tanulhat az intézményben.
A sorompó után az autók hosszan szlalomoznak az útzárak
között, majd egy darabig követik az iskola területét körülvevő
magasított fal vonalát. Tetején szögesdrót fut végig. Bizonyos
távolságra egymástól őrtornyok magasodnak a falon, melyekből
fegyveres őrök figyelnek. A falaktól távol is mindenfelé fegyveresek
őrjáratoznak. Közvetlenül az iskola bejárata előtt mellvédféleség áll,
mely megállítja az esetleg az épület felé száguldó járműveket és
lövedékeket. A gyerekek csak a fal mögött szállhatnak ki az autóból.
 Sophie szinte észre sem veszi a rengeteg biztonsági intézkedést.
Azzal tisztában van, hogy az iskolába túlnyomórészt külföldiek
járnak, így az bármikor a terroristák célpontja lehet. Sophie-ék
rendszeresen gyakorolják, mit kell tenniük, ha netán mégis támadás
érné az iskolát, vagy túszszedők törnének rá a diákokra. A diákok
közül senki, sem a négyéves kislányok, sem a tizennyolc éves
nagykamaszok nem viccelik el a dolgot. Mindannyian tisztában
vannak vele, hogy itt tényleg véresen komolyra fordulhatnak a
dolgok. De Sophie-t nem nyomasztja az állandó készenlét, körülbelül
annyira izgatja, mint Hollandiában az időjárás. Ott mindig jó, ha az
ember felkészül a szélre meg az esőre, Pakisztánban ugyanez a
helyzet a golyókkal és a gránátokkal. Ha kitör a csetepaté, mindkét
országban ugyanaz a teendő: fedezéket keresni, amilyen gyorsan
csak lehet.
Sophie-nak ezen a szombat reggelen egyébként is egészen
máson jár az esze. Ma reggel fejezte be az A Fine Balance című
könyvet Rohinton Mistrytől, és a máskor inkább hűvös és egykedvű
lányom úgy sírt a karomban, mint egy kislány. A főhősök sorsa
valóban megindító: egyként szenvednek az indiai kasztrendszertől,
és Indira Gandhi diktatórikus politikájától.
Sophie lényegében Pakisztánban lett kislányból komoly kamasz. A
game boy és a walkie talkie már rég el van pakolva a szekrény
mélyére, a szobája falát már nem popsztárok, hanem Jim Jarmusch,
Quentin Tarantino és Stanley Kubrick képei díszítik. Harry Pottert
Tom Wolfe, Coetzee és Jung Chang könyvei váltották fel.
Sophie személyisége az itt töltött évek alatt szilárdult meg.
Szerénységét, magának valóságát, szűkszavúságát gyakran
tulajdonítják generációja általános érzéketlenségének. De valójában
nagyon is érző és a környezetére figyelő ember, aki már most biztos
pontot jelent barátnői, szülei és testvérei számára.
Sophie letörli a könnyeit, nem akar kisírt szemmel iskolába menni.
Ma reggel tartják az utolsó edzésüket, jövő héten Bangladesbe
utaznak az iskolai lány focicsapattal.
Sophie-nak és csapattársainak rendszeresen más országokba kell
utazniuk, hogy lemérhessék tudásukat. A nemzetközi versengésben
India, Nepál, Sri Lanka, Banglades és Pakisztán vesz részt. De az
ISOI nem léphet fel a házigazda szerepében: túl veszélyes lenne.
Sophie így évente kétszer-háromszor útra kel a csapattal, és így
több országot ismer a környékről, mint mi.
Sophie eltűnik az öltözők irányába. Az ISOI-nak csodálatos a
campusa: gyönyörű a növényzet, a sportpályák rendezettek, van
uszoda, teniszpályák, az öltözők és az osztálytermek az Indus vörös
agyagából épültek. Vonzó oázis a lepusztult ország közepén.
Én is a terem felé veszem az irányt, ahol az igazgatósági üléseket
tartjuk. A mai megbeszélésen Oszama bin Ladenről akarok beszélni.
O.b.L.-ről, ahogy a szaúdi nagykövet, a tanács egyik aktív tagja
nevezi. Nem O.b.L. személyiségére, tetteire és nyilatkozataira
vagyok kíváncsi, hanem arra, mit jelent majd az iskolára nézve, ha
elfogják. A pakisztáni katonai vezetők szerint a terroristavezér
Pakisztán és Afganisztán határvidékén bujkál, és, mint mondják,
egyre szorul körülötte a hurok. Mások úgy vélik, a főterrorista nem a
rendkívül barátságtalan északnyugati hegyvidéken, hanem
Pakisztánban tartózkodik. Bin Laden összes bizalmasát itt fogták el:
Halid Sejk Mohamedet, a második számú terroristát – nem is
messze Sophie iskolájától, Ravalpindiben. A fundamentalisták a férfi
letartóztatása után az utcákra vonultak, az öklüket rázva. Bush-
bábukat égettek, és azt kántálták, hogy megölnek minden amerikait
és az amerikaiak összes szövetségesét. A nagy ökölrázás közepette
a Koránt is lengették, a szent könyvet, melyben több helyen olvasni
a keresztény kutyák és a másként gondolkodók elpusztításáról.
Az iskolai tanácsban katasztrófatervet szeretnék kidolgozni arra az
esetre, ha egyszer tényleg elkapják bin Ladent. Mindannyian
egyetértünk abban, hogy ez rettenetes nap lesz Pakisztánban. A
tömegek az utcákra vonulnak, rombolnak, törnek-zúznak majd,
mondja a tanács német tagja, egy volt katona, a német követség
terrorizmus-szakértője. A szaúdi nagykövet ugyancsak jártas
biztonsági kérdésekben: mielőtt diplomata lett, magas rangú
rendőrségi vezető volt a hazájában.
Furcsa, mondom, hogy a pakisztáni kormány tudja, nagyjából hol
lehet bin Laden, mégsem tesz semmit az elfogása érdekében. Azt
hiszem, a kormány ugyanúgy retteg ettől, mint én. A pakisztáni
fundamentalisták azonnal felkelést robbantanának ki a hírre, és
felbolydulna az egész iszlám világ, elpusztítva mindent, ami az
útjukba kerül. Bin Laden elfogásával kitörne a pokol. Amint ez
megtörténik, azonnal bezárjuk az iskolát, ebben már régen
megállapodtunk. „És ha tanítás közben történik?” – kérdezi dr. Zeba.
Akkor mit csinálunk? Dr. Zeba pakisztáni, de Amerikában
nevelkedett, ahol orvosnak tanult. A hideg, szegény északi
területeken iskolát nyitott testi fogyatékos gyerekek számára, és a
szegények érdekeit képviselő több szervezetet is vezet.
Ha netán tanítás alatt kapják el bin Ladent, azonnal életbe lép a
kiürítési terv. A gyerekeket biztonságos úton a szüleikhez juttatjuk.
Ha a helyzet teljesen ellenőrizhetetlenné válik, az ENSZ és a
nagykövetségek gondoskodnak a gyerekekről. Mi, az ISOI
igazgatósága ez esetben a tanárok kimenekítéséért felelünk. A
tanárok Amerikából, Kanadából, Angliából, Ausztráliából és
Kenyából valók. Ha megszűnik a légi közlekedés, három lehetőség
közül választhatunk: közúton Kínába, Indiába vagy Afganisztánba
megyünk. Erre az esetre már annak is utánanéztünk, hány hídon kell
átkelni útközben, és hogy melyik területeken van illetve nincs
mobiltelefon-szolgáltatás.
Az iskola semmit sem bíz a véletlenre, mert tudjuk, hogy a véletlen
bármikor lecsaphat ránk is. Abban az évben, amikor ideköltöztünk,
egy amerikai diákot és az anyját a virágvasárnapi szertartáson
robbantotta fel egy iszlám szélsőséges az iszlámábádi református
templomban. Az iskola egyik tanítónője súlyosan megsérült, amikor
a támadás során testével óvta négyéves kisfiát. A gyereknek semmi
baja nem esett.
A meggyilkolt lány emlékére – aki halálakor tizennyolc hónappal
volt idősebb, mint Sophie most – szökőkutat állítottak a főiskola
kertjében, mely körül mindig illatozó virágok nyílnak. A lány halála
óta az itt dolgozó amerikaiak nem hozhatják magukkal a családjukat.
Egy nappal ideérkezésünk előtt négy terrorista követett el
merényletet a főváros környékén egy másik nemzetközi iskolában, a
Murree Christian Schoolban. Céljuk, mondták el a támadók
letartóztatásuk után, minél több gyerek megölése volt. Végül „csak”
hat honfitársukat – őröket és más iskolai munkatársakat – lőtték
agyon. A gyerekek megmenekültek, mert korábban rengeteget
gyakorolták, hogy „hogyan éljünk túl egy terroristatámadást”. A
Murree iskola igazgatója egyszer azt mondta nekem: „Még arra is fel
vagyok készítve, mi a teendő, ha bedobnak egy kézigránátot az
ablakomon”.
A mi diákjainknak akkor sem kell kihagyniuk egyetlen órát sem, ha
– amint az ebben az országban bármikor megeshet – rendkívüli
események történnek. Az ISOI akkor is tud virtuális tanítást
biztosítani, ha magát az épületet be kell zárni. Az Iszlámábádban
vagy saját országukban tartózkodó gyerekek az iskola weboldalán
keresztül részt vehetnek a tanításban, leadhatják dolgozataikat,
vizsgázhatnak, ha kell.

Az igazgatónő, egy kis termetű, vékony amerikai nő, három

pakisztáni diákról akar beszélni velünk. Egy felsős fiú tornaórán
zaklatott egy lányt: lehúzta a nadrágját, és félreérthetetlen
mozdulatokat tett az ágyékával. Egy másik fiút plagizáláson kaptak:
az internetről vett szövegeket a sajátjaként adott le. A harmadiknál
egy adag hasist találtak.
Az iskolában létezik egy becsületkódex, melyet minden diák aláírt.
Minden gyerektől együttműködést várunk el, a tetteikért viselt
felelősséget, tiszteletet a többiek iránt, udvariasságot. Ha valaki
szöveget lop, majd a sajátjaként adja le, azt mi csalásnak és az
együttműködés megszegésének tekintjük. Aki egyszer megszegi a
becsületkódexet, azt első körben néhány napra azzal büntetjük,
hogy bejöhet ugyan az iskolába, de nem vehet részt sem az órákon,
sem a szünetekben a közösségi tevékenységekben. Aki másodszor
vét a szabályok ellen, távozik az iskolából.
A nadrágtologató fiú és az, amelyik lopott szöveget adott le,
felfüggesztést kap. Azt a gyereket, akinél hasist találtak, a szüleivel
együtt behívják az igazgatóhoz, ahol közlik vele, hogy többé nem
járhat ebbe az iskolába.
Alig néhány hónappal ezelőtt egyszerre három pakisztáni gyereket
kellett elküldenünk. A fiúk Dakkába utaztak egy nemzetközi
sporteseményre, és a három pakisztáni srác egyik este zaklatta egy
külföldi csapattársát. Azonnal kirúgtuk őket, amint kitudódott a dolog,
de a szülők eleinte nem akarták elfogadni a döntést, és váltig
állították, hogy csak az áldozat fújja fel az ügyet, aki amúgy is csak
azt kapta, amit megérdemelt. Akárhogy is, az iskola őreit megbíztuk,
hogy a három fiú soha többé ne léphesse át az épület küszöbét.
Az iskolánkban tanuló pakisztáni diákok egy-két kivételtől
eltekintve mesésen gazdag szülők gyermekei. Egy átlagos ember
nem tudná megfizetni az ISOI-t; a külföldi gyerekek taníttatását a
szülők munkaadói állják, míg a pakisztáni szülőknek maguknak kell
befizetniük a tandíjat. Az ide járó helyi gyerekek szinte más bolygón
élnek, mint a többi pakisztáni. Sophie egyik barátnője nemrég tizenöt
éves születésnapjára egy Smartot kapott a szüleitől; igaz, a
közutakra még nem mehet ki vele, mert Pakisztánban csak
tizennyolc éves kortól kaphat jogosítványt az ember. Sophie egy
másik osztálytársnőjének saját kis szolgálója van – egy nála két
évvel fiatalabb, analfabéta lány, akinek az a dolga, hogy kikészítse
gazdája ruháit, reggelit csináljon neki és rendet tartson körülötte.
Míg Sophie arra várt, hogy véget érjen az értekezlet, vitába
keveredett néhány pakisztáni osztálytársával. A dolog apropóját a
Korán úgynevezett megszentségtelenítése adta, melyről
mostanában az amerikai fogolytáborokból érkeznek hírek.
Afganisztánban férfiak és fiatal fiúk mérgükben ENSZ-
munkatársakon álltak bosszút, a zavargásokban tizennégy ember
meghalt. Sophie azt magyarázta az osztálytársainak, hogy szerinte
az ENSZ-eseknek semmi közük az egészhez, és egyébként is,
ártatlan emberek meggyilkolását sosem lehet megmagyarázni. Erre
egy pakisztáni lány majdnem nekiesett, és vörös fejjel üvöltötte: „Ha
valaha meg merészeled sérteni a Koránt, szétrúgom az arcodat!”
Sophie közönyének pajzsa megsérült – ugyanez megtörtént már
néhány nappal korábban is, amikor szintén egy heves vita után jött
haza. Az osztálytársai arról beszélgettek, hány lánnyal volt már
dolguk, és azt mondták, ha majd Amerikában tanulnak, mindennap
más lányt visznek ágyba. Ugyanakkor azt is mondták, hogy annak a
lánynak, akit majd egyszer feleségül vesznek, szűznek és
érintetlennek kell lennie. Meg azt, hogy ha majd a feleségük
valamiért nem akar lefeküdni velük, akkor kényszeríteni fogják, mert
joguk van hozzá, hiszen ők a főnökök. Ez az álszentség annyira
sokkolta Sophie-t, hogy kijelentette, ő mostantól feminista lesz.
 Már korábban ateistává nyilvánította magát, és a Fahrenheit 9/11
című film a politikai, gazdasági és katonai hatalom természetéről is
felnyitotta a szemét.
Hazafelé menet azt mondja, alig várja, hogy jöjjön a nyári szünet,
és mi itt hagyjuk Pakisztánt. Abban bízik, hogy az új országban,
ahová megyünk, a férfiak meg a fiúk nem fogják úgy bámulni, mint
egy meztelen csimpánzt, és nem markolásszák állandóan a
micsodájukat. Már beletörődött, hogy megint új helyre megyünk,
megint új iskolába fog járni. Pedig neki még semmi vonzó nincs
abban, hogy négyévente teljesen újrakezdhet mindent, hogy új
élmények, kalandok várják. Ellenkezőleg, ő még az állandóságot, a
kiszámíthatóságot keresi.
Mielőtt hazamegyünk, szokás szerint megállunk az Illusionsnál. Az
Illusions Sophie hétvégéinek biztos pontja. Itt meg tudja vásárolni a
legújabb amerikai, brit és francia DVD-ket, darabonként egy euróért.
Tévésorozatokat is vesz. Felőlem nyugodtan nézheti őket. Amúgy is
hibásnak érzem magam, amiért elveszem tőle a normális, otthoni
kamaszkor élményeit. Hollandiában szabad lenne, és egyedül
biciklizne az iskolába reggelente, tanítás után vásárolgatna a
barátnőivel, aztán beülnének egy McDonald’s-ba. Egyedül is
bármikor vonatra szállhatna, hogy meglátogassa a nővéreit.
Iszlámábádban bezárva tölti a hétvégéit. Mozi nincs, se teraszok,
ahová kiülhetne a barátaival.
Hogy távol tartsuk magunktól a kegyetlen és nyers külvilágot,
gyakran összebújunk. Olyan szövetség alakult ki köztünk, amilyen
talán nem jöhetett volna létre egy normális, félelemmentes
társadalomban. Sophie-val saját, külön életet éltünk: három olyan
évet töltöttünk együtt, amely csak az övé és a miénk.