MacLean - 4 - Határtalan Szerelem

Karen Hawkins
HATÁRTALAN
SZERELEM
A mű eredeti címe
Sleepless in Scotland
Copyright © 2009 by Karen Hawkins
The original edition was published by Pocket Books,
a Division of Simon and Schuster, Inc.
Hungarian translation © Balog Edina
© GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.
A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította
BALOG EDINA
Szerkesztette
SARUDI ÁGNES
A borítótervet
ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN
készítette
ISSN 1586-6777
ISBN 978 963 643 427 4
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu
Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA
Készült 19,5 nyomdai ív terjedelemben
Kiadói munkaszám 3464-12
E könyv néhány részletét abban az időben írtam, amikor
anyósomék házában időztem. Apósom a rákkal folytatott
háborújának végső csatáit vívta. A mellette töltött napokban
megismerhettem igazi jellemét, és azokét is, akik ápolták.
Köszönet a floridai Titusville-beli St. Francis Hospice

szervezetnek.
Köszönet csodálatos apósom lelkiismeretes, gondos
ápolásáért, amelynek eredményeként úgy halhatott meg,
ahogyan élt – erősen, büszkén és szeretetben.
www.hospiceofstfrancis.com
Köszönetnyilvánítás
Nate-nek…
Köszönöm tökéletes – békés, örömteli és szeretetteljes –
esküvőnket. Napról napra jobban szeretlek.
KAREN HAWKINS 6 HATÁRTALAN SZERELEM

Első fejezet
Nincs rosszabb egy olyan férfinál, aki azt hiszi magáról, hogy
mindig igaza van – kivéve egy olyan nőt, akinek mindig igaza is
van.
AZ IDŐS NORA HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL
EGY HIDEG TÉLI ÉJSZAKÁN.
Megtiltom, hogy elmenj.

A mindössze húszesztendős William Hurst apja távollétében
úgy tekintett magára, mintha ő lenne a felelős a wythburni
plébániáért.
– Figyelmeztetlek, Triona – folytatta komoly hangon. – Minden
erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam ezt az őrültséget!
Legidősebb nővére még csak oda sem pillantott, s tovább
keresgélt egy régi bőröndöt a szekrény aljában. Caitriona – a
családon belül csak Triona – az ágyára tette a bőröndöt,
kinyitotta, és pakolni kezdett.
– Hallod, amit mondok? – emelte fel a hangját William. –
Megtiltom…
– Tessék? Ó, igen, hallottam. Valakinek azonban Londonba
kell mennie, hogy Caitlynt észre térítse.
– Igen, de…
– Mivel anya és apa látogatása Traveres bácsinál két héttel
tovább tart, te pedig a vizsgáidra készülsz, én leszek az a valaki.
William összevonta szemöldökét. A jóképű fiatalember igen
magas volt, megszokta, hogy odafigyelnek rá. A megyében,
családját kivéve, mindenki hódolattal tekintett rá, kiváltképp, ha a

magas galléros, finom, kék kabátját viselte, nyakkendőjét pedig
figyelemre méltó csokorba kötötte.
– Nem vagy Caitlyn dajkája.
– Viszont az ikertestvére vagyok, így az én dolgom, hogy
kisegítsem a saját maga okozta zűrzavarból.
– William, hagyd békén Trionát – hangzott fel az ajtóból a
tizennyolc éves Robert hangja, aki egy hatalmas kötetet ölelve
vigyorgott a bátyjára. – Apa kifejezetten Trionát bízta meg a
felügyeletünkkel, amikor elment. Hallottam.
William összevonta a szemöldökét.
– Apa nem akarta volna, hogy Triona Londonba menjen. Mivel
én vagyok a legidősebb férfi a házban, ez az én dolgom.
Triona megigazította szemüvegét, és felnevetett.
– Á, értem már! Nem akarsz kimaradni a mókából. Rendben,
megígérem, hogy nem maradok annyi ideig, hogy túl jól érezzem
magam. – Esküvésre emelte a kezét, és úgy mondta: – Amit
megígértem, megtartom.
William felsóhajtott.
– Nem zavar, hogyha jól érzed magad. Csak nem szeretném,
ha valami szörnyű helyzetbe kerülnél. Egy nő…
– Aki már huszonhárom éves.
–…aki egyedül utazik…
– Dadus velem jön.
–…a világ legkicsapongóbb városába, a bűn és az erőszak
melegágyába…
– Ó, nagyon jól mondod – nézett végig rajta rajongással a
lány. – Ez apa egyik prédikációs könyvéből van?
William képtelen volt visszatartani egy szégyenlős grimaszt.
– Tudod, hogy értem.
– Igen, és megígérem, hogy óvatos leszek. Viszont én vagyok
az egyetlen, akire Caitlyn hallgat, így nekem kell mennem.
– Igen, de…
– William! – dobta le dühösen kötését a tizenhét éves Mary. –
Ez vészhelyzet! Caitlyn olyan szörnyen viselkedik, hogy Lavinia
néni írásban fordult hozzánk segítségért – mondta, és
lebiggyesztette az ajkát. – Ezek után Lavinia néni soha nem fog
egyikünket sem meghívni, hogy ott töltsük a szezont!

– Nem azt mondom, hogy ne segítsünk Caitlynen, ha bajba
került. Csak azt kívánom, bárcsak megkérdezhetnénk apát, hogy
mit tegyünk.
– Azt nem teheted – csattant fel a kandalló mellől Michael, aki
a szoba hidege ellen egy takaróba burkolózott.
Ott ült, soványan, sápadtan, beesett mellkassal, ám tizenöt
éves korát meghazudtoló éleslátással. Ugyanazt a betegséget
kapta el, mint Triona, aki emiatt nem tölthette Caitlynnel együtt
Londonban a szezont, csakhogy Michael még nem épült fel,
sovány arca még mindig piros volt, köhögése pedig hosszasan
elhúzódott.
– Apa az utolsó ember, aki ezt megtudhatja – tette hozzá. –
Ha meghallaná, milyen csúnyán viselkedett Caitlyn, soha többé
nem engedne el egyikünket sem Lavinia nénihez látogatóba.
– Hónapokba telt – szólt közbe Mary mire rávettük, hogy
engedje el Caitlynt és Trionát, amikor pedig Triona lebetegedett,
és nem tudott elutazni, az egész utazást le akarta fújni, anyának
kellett közbeavatkozni, hogy…
– Tudom! – kiáltotta William felbőszülve. – Én is ott voltam!
– Akkor tudhatnád, hogy óriási hiba lenne bármi rossz hírt apa
tudomására hozni!
Michael bólintott.
– Marynek igaza van. Apa… – kezdte, majd hosszú, heves
köhögés rázta meg.
Triona abbahagyta ezüstszálas sáljának tekergetését, és
aggódva nézte a fiút. A wythburni plébánia rozoga, huzatos ház
volt, mindenfelé résekkel és titokzatosan csikorgó, nyikorgó
hangokkal. Az egyik oldalon egyenetlen lépcsők húzódtak, a
megvetemedett padlódeszkákat számtalan szöggel sem tudták
kiegyenesíteni, az ajtókat és az ablakokat hideg szél csapkodta,
a sarkok pedig soha nem száradtak ki rendesen.
Triona aggódva nézett legifjabb öccsére.
– Bevetted a gyógyszereidet?
– Nem – felelte grimaszt vágva Michael. – Túlságosan
elálmosítanak – tette hozzá sietve, mielőtt nővére válaszolhatott
volna.

– Az alvás jót tenne neked.
– Mindig csak alszom. Anélkül is eleget pihenek.
William elkomorodott.
– Ne mondd nekem, hogy a múlt éjjel jól aludtál, ugyanis még
hajnal felé is hallottalak köhögni.
Triona a Michael könyökénél lévő üvegre mutatott.
– Vedd be.
– De…
Triona csípőre tette a kezét.
– Michael John Hurst, ne dühíts fel.
William is a testvéréhez fordult.
– Michael, vedd be a gyógyszert!
– Kérlek – esdekelt Mary.
Könyvét összecsapva, Robert is az üvegre mutatott.
– Mindannyiunk kedvéért!
Michael gyengén felnevetett, amitől azonnal újabb
köhögőrohamot kapott. Amikor újra lélegzethez jutott, felkapta az
üveget és a kanalat.
– Jól van, de csak azért, mert sajnállak titeket. Nem érdekel,
ha Triona kiabálni fog velem.
– Hogyhogy? – kérdezte Mary.
– Úgy, hogy a betegség miatt bedugult a fülem – felelte
vigyorogva. – Csak nagyon messziről hallak titeket.
Triona várt, amíg megbizonyosodott róla, hogy Michael
bevette a szükséges adagot, majd visszafordult a csomagjához.
– Ha minden jól megy, visszaérek, mielőtt apa hazatér. És ha
sikerül Lavinia nénit hallgatásra bírnom, apa soha nem tudja
meg, mi történt.
Mary arca felragyogott.
– Akkor talán nem ellenkezik, ha Lavinia néni meghív
valamelyikünket egy szezonra!
Triona bólintott. Ha Mary nem eszik túl sok krémes lepényt,
egyszer talán hasonló lesz Caitlynhez. Caitlyn virága teljében
volt, elképzelni is nehéz lenne nála bájosabb szépséget.
Triona és Caitlyn ugyan ikertestvérek voltak, ám hasonlóságuk
ellenére nagyon sok mindenben különböztek. Caitlyn alacsony
és karcsú, szőke hajú, barna szemű lány volt, szív alakú arccal.

Igézően kecses mozgása láttán mindenkinek leesett az álla, és
senki nem tudta levenni a szemét róla. Triona magas volt,
kerekded formákkal megáldva, haja inkább barna, mint szőke,
mogyoróbarna szemét szemüveg takarta el. Mivel Caitlyn nem
viselt szemüveget, tekintete ellenállhatatlan volt. Bárhogy is
próbálkozott Triona, hogy kecsesen vonuljon át a szobán,
magassága esetlenné tette mozgását.
Ám volt itt még más is. Ahogy Caitlyn nevetett, ahogy
mindenkit elbájolt, ahogy… ó, Triona nem is tudta
megfogalmazni. Caitlyn szépségét és báját még azok a fiatal,
elbűvölt férfiak sem tudták leírni, akik nevetségesen rosszul
sikerült versekben és ömlengésekben próbálták mindezt
kifejezni.
– Mielőtt Triona elmegy, meg kell tennünk valamit – mondta
Michael, ellenvetést nem tűrő hangon. – Meg kell esküdnünk,
hogy egyikünk sem beszél apának Triona útjáról. Egyikünk sem
– hangsúlyozta, majd jelentőségteljes pillantást vetett Robertre.
– Igen – vágta rá rögtön William, és ő is Robertre nézett. –
Mindenkinek meg kell esküdnie, hogy tartja a száját.
Robert elvörösödött.
– Semmi ilyesmire nem esküszöm meg! Apa nem szeretné, ha
titkaink lennének előtte!
Amikor apa beleegyezett, hogy Robert megkezdje a
tanulmányait, testvérei csak bámultak rá az asztalnál ülve,
különösen, amikor Robert apa egyik elvont kérdését hibátlan
görögséggel vagy latinsággal, önelégült mosollyal az arcán
válaszolta meg.
– Talán nem érted a helyzetet – mondta Triona, és az ágyáról
felvett levelet Robert kezébe adta. – Lavinia néni nem tudja, mit
tegyen. Bármennyire nagyra becsülöm a nénikénket a türelme és
a nagylelkűsége miatt, mindannyian ismerjük Caitlyn
természetét.
Mary bólintott.
– Nincs nála makacsabb teremtés.
– Vagy lobbanékonyabb – mondta Michael halk, a gyógyszer
hatásától elmosódott hangon.
Robert elolvasta a levelet, és utálkozva felhorkant.

– Lavinia néni nem gondolhatja, hogy bármilyen
rendszabályozás segíthet. Azzal csak még elszántabbá teszi
Caitlynt, hogy folytassa ezt a viselkedést.
– Nem számít, hogy Caitlyn milyen rosszul viselkedik –
egyikünknek sincs pénze, hogy Londonba utazzon.
– Csak gondolj bele – szólalt meg Mary komolyan. – Ha
Caitlyn előnyös házasságot köt, mindannyiunkat meg tud hívni
majd Londonba, bálokra, színházba visz majd minket, meg
hasonló helyekre!
Triona álmodozva elmosolyodott, miközben két könyvet tett a
bőröndjébe.
– Nagyon szeretném látni a British Múzeumot!
Robert felragyogott.
– A kutyafáját, az aztán már lenne valami! Úgy hallottam,
éppen az Elgin márványok kiállítása látható!
– Én a Tattersall aukciós házat szeretném megnézni – mondta
Michael.
Miközben Triona elindult, hogy kikeresse kiscsizmáját a
szekrény mélyéről, egy pillanatra megállt Michael kanapéja
mellett, és megsimogatta a haját.
– Az tényleg jó lenne – helyeselt.
William szeme is felcsillant.
– Azt én is szeretném látni! És John Jackson boxklubját, a
Vauxhall Gardenst és…
Triona felnevetett.
– Legjobb lesz, ha Caitlyn olyan férfihoz megy feleségül,
akinek akkora hatalmas háza van, hogy ott mindannyian
elférünk.
– És természetesen vele is maradhatunk, hiszen olyan
nagylelkű – mondta Mary.
– És bolond – tette hozzá Robert. – Továbbá meggondolatlan
és…
William keze ökölbe szorult.
– Pedig az! – folytatta Robert, és ahogy fivére öklét meglátta,
sietve hozzátette: – Nem mintha az ő hibája lenne. Caitlyn

viselkedése nyilvánvalóan a londoni társaság dekadens
befolyása miatt…
– Ó, kérlek – szólalt meg Triona egy hálóinget hajtogatva. –
Caitlyn épp olyan elhamarkodott és meggondolatlan volt, mint
amilyen itthon szokott lenni.
– Nem csak egy kacér nőszemély – hajtogatta Robert.
– De igen – mondta Triona sajnálkozva. – Szegény Mr.
Smythe-Laughton összeomlott, amikor Caitlyn Londonba ment,
aztán ott van Mr. Lyndon és Lord Haversham legidősebb fia,
és… ó, össze sem tudom számolni.
– Legalább egy tucat – tette hozzá irigykedve Mary. – Apa
számtalanszor figyelmeztette erre, bár hallottam, amikor azt
mondta anyának, hogy Caitlyn nem is tudja, milyen hatással van
a férfiakra, meg hogy úgy gondolja, Caitlyn ártatlanul flörtöl
velük, és szerinte egyszer ez lesz a veszte.
– Apa túlságosan elnéző vele – szipogta Robert.
– Elárulom neki, hogy ezt mondtad – jegyezte meg Triona
szárazon.
– Kérlek, ne! – szólt Robert olyan hevesen, hogy Triona
elnevette magát.
A fiú vágott egy grimaszt.
– Talán kissé keményen fogalmaztam, de be kell ismernetek,
hogy London rossz hatással van Caitlynre. Talán többet flörtölt
ott, mint itthon, de annyira sosem volt neveletlen, hogy egy
zsúfolt bálterem előtt kijelentse, hogy még az év vége előtt, így
vagy úgy, de feleségül megy valakihez.
– Hacsak rá nem kényszerül – jelentette ki Michael. – Caitlyn
gyorsan megsértődik, így talán azért történt mindez, mert
Alexander MacLean mondott vagy tett valamit.
Triona barna papírba csomagolt egy pár cipőt, és a bőröndbe
tette.
– Nagymama gyakran mesélt nekünk a MacLeanek
büszkeségéről; de néha azt gondolom, jobban tette volna, ha a
Hurstök büszkeségére figyelmeztet minket. Az is pont olyan
ijesztő.

– Nagymama imád a MacLean-átokról beszélni – mondta
Mary borzongva. – Az egész családon rontás van, mindig kitör a
vihar, amikor elveszítik az önuralmukat! Csak képzeljétek el!
William csillogó szemmel, felhúzott vállakkal, meggörbített
ujjakkal, öregasszonyos stílusban kezdett beszélni.
– Ne feledjétek, drágáim, átok ül a MacLeaneken! Ahogy
mondom, a rejtélyes fehér boszorka átka. Amikor elveszítik az
önuralmukat, vihar támad!
Mary kivételével mindenki kuncogott.
– Nem kellene gúnyolódnod a nagymamán. Ő nagyon bölcs,
idős asszony. Apa szerint a fél falu halott lenne már, ha nem
értene ilyen jól a gyógynövényekhez és a gyógyításhoz.
Azonkívül, ki merné azt állítani, hogy átkok nem léteznek?
– Például apa – felelte Robert. – Apa azt mondja, ez az egész
badarság. És mivel nagymama az ő édesanyja, ő már csak tudja.
Michael nyugtalanul mocorgott a kanapén.
– Bármi legyen is az igazság MacLeannel kapcsolatban, nem
hiszem, hogy nagyon boldog lenne a Caitlyn által okozott botrány
miatt.
– Úgy tűnik, mindketten, azaz MacLean és Caitlyn is illetlenül
viselkedtek. Szerencsére MacLeanért nem mi vagyunk a
felelősek – mondta Triona, miközben az ajtó mellé állította a
bőröndjét. Felvette a köpenyét, főkötőjét, és sálat kötött a
nyakába. – Hallom a kocsit, fogadok, hogy a dadus már vár.
Michael álmosan mosolygott.
– Sok szerencsét, Triona. Ne feledd, hogy apa péntekhez egy
hétre szándékozik visszatérni.
– Épp ezért úgy tervezem, hogy legkésőbb két nappal előtte
hazaérek. Apa sosem tudja meg, ha mindannyian – és itt
Robertre nézett – tartjuk a szánkat.
– És ha nem – mondta Mary sötéten -, elmondom apának,
hogy ki öntötte le tejjel a kedvenc könyvét, az Odüsszeiát.
Robert lemerevedett.
– Honnan tudod… – kezdte, majd Mary vidám tekintetétől
elvörösödött.
– Szóval, vagy tartod a szád, vagy apa haragjával kell
szembenézned – figyelmeztette a lány.

Robert széttárta a karját.
– Rendben! De ha rossz vége lesz ennek az útnak, elmondom
apának, hogy én megpróbáltam lebeszélni Trionát.
Triona egy pár kesztyűt húzott elő a zsebéből, majd felvette.
– Ó, Robert, ne legyél már ilyen vészmadár. Nem lesz semmi
baj. Különben is, apa azt mondta, elmehetek Londonba, ha
hazajön. Legfeljebb azt mondjátok, hamarabb mentem el, mint
ahogy terveztem.
– Apa is el akart kísérni téged.
– Így is lesz, csak majd legközelebb. – Triona a tükörbe
nézett, és visszatűrt egy hajtincset a főkötője alá. – Ideje
indulnom.
William lehajolt, hogy felemelje a bőröndöt.
– Ha nem tudnám biztosan, hogy Mr. Olson tájékoztatná apát,
ha hiányoznék a konzultációról, elkísérnélek.
Triona a fivérére mosolygott.
– Örömmel tölti el a szívemet, hogy hajlandó lennél ilyen
áldozatra.
William elvigyorodott.
– Jó móka lenne.
Triona elnevette magát, aztán Roberthez fordult.
– Ne nézz már így, és ölelj meg búcsúzóul. Hiányozni fogsz!
A fiú arckifejezése ellágyult, és eleget tett nővére kérésének.
Michael következett. Triona lehajolt, és hosszan megölelte.
– Maradj idebent, és szedd a gyógyszert, amint dr. Felters
meghagyta.
Michael felhúzta az orrát, hatalmas barna szeme uralta
sovány arcát.
– Ha muszáj.
– Muszáj.
Triona Maryre nézett, aki megölelte nővérét, és közben a
fülébe súgta:
– Rajta tartom a szemem, ne aggódj Michael miatt.
– Köszönöm – mosolygott Triona a húgára, majd hangosan
azt mondta:

– Te vagy a főnök, Mary. Gondoskodj róla, hogy William
találkozzon a tanítójával, Michael bevegye a gyógyszert, hogy
Robert ne öntsön le több könyvet tejjel, és…
Mary jót derült fivérei ellenkezésén.
– Úgy lesz.
– Kitűnő! Viszlát, drágáim! Mihelyt rendbe tettem Caitlyn lelkét,
visszajövök. – Azzal lement a lépcsőn, nyomában a bőröndjét
cipelő Williammel.
Mosolyogva üdvözölte a dadust, majd beszállt a kocsiba.
Gondolatai már Londonban jártak. Testvéreihez intézett könnyed
szavai ellenére, úrrá lett rajta az aggodalom.
Triona legkorábbi emléke Caitlynről, ahogy az felmászott a
lépcsőkorláton, annak ellenére, hogy ezt kifejezetten megtiltották
nekik. Később, már begipszelt lábbal, Caitlyn azt mondta apának
és anyának, nagyon örül, hogy megtette, mert remek móka volt.
Caitlyn már ötévesen is nehezen kezelhető gyerek volt, míg
Triona szófogadóan élte az életét, és a szüleiknek sosem kellett
miatta aggódniuk. Azt sem tudták, Trionának hányszor kellett
közbeavatkoznia, hogy Caitlyn bajba ne kerüljön. Triona
mindenkinél jobban megértette ikertestvérét; tudta, milyen
nyugtalan szellem, és mennyire vágyik az izgalomra. A kis
Caitlynt, bárhová is ment, mindenki szerette, a jelenlétével járó
különös káosz ellenére. Soha nem ő volt a kezdeményező, de
ritkán tett bármit, hogy rendbe hozza a dolgokat, ha azok
egyszer már úgyis rossz irányt vettek.
Ezzel szemben Triona mindennél többre becsülte a rendet. És
mint a legidősebb, gyakran neki kellett példát mutatnia
testvéreinek. Így Caitlynt kimenteni valami szerencsétlenségből
egyáltalán nem volt új a számára. Mégis, most valahogy nem
tudott szabadulni az érzéstől, hogy ezúttal valami egészen
másról van szó.
Caitlyn, mibe keveredtél?

Második fejezet
Ó, kisleányok! Nem is tudjátok, milyen nagy bajt okozhat egy férfi
– különösen az, amelyik tudomást sem vesz rólatok, bármit is
tesztek.
Hogy érti azt, hogy megszökött?

Lavinia néni remegő ajkára szorította a zsebkendőjét.
Túlpárnázott, rózsaszín, rojtos szélű kanapéján ült, pufók alakját
igazi hernyóselyem ruhába préselte, még a lábán lévő cipő sem
bírta kordában tartani gömbölyűségét. Úgy nézett ki, mint aki
menten szétpukkan.
– Ez szörnyű! – jajveszékelt. – Kicsivel ezelőtt bementem
Caitlyn szobájába, és… a kék szobában helyeztem el, tudod,
onnan a legszebb a kilátás, és…
– Lavinia néni, kérem.
– Persze, persze, elnézést. – Lavinia néni általában vidám,
kék szeme most könnybe lábadt. – Felmentem, hogy
megkérdezzem, ürühúst vagy hideg marhasúltet enne-e inkább
vacsorára. Tudod, mindkettőből van, mert a szakácsné mindig
szerdán megy a piacra, és…
– Lavinia néni! – Triona csendesen elszámolt tízig.
– Elnézést, kedvesem. Amint mondtam, a szobájába mentem,
és akkor vettem észre – Lavinia néni szaggatottan felsóhajtott
hogy eltűnt!
Triona várt.
– És?
Lavinia néni csalódottan pislogott unokahúga prózai reakcióját
hallva.
– Semmi több. Egyszerűen csak elment, és fogalmam sincs,
hol lehet, így lejöttem a repülősömért, és megpróbáltam kitalálni,
mitévő legyek.
– És aztán?

– Valószínűleg elaludhattam, mert amikor felébredtem, már itt
voltál.
Dadus elégedetlenül a torkát köszörülte.
– De… honnan tudja, nénikém, hogy Caitlyn megszökött?
Nem lehet, hogy csak a barátainál van? – kérdezte kételkedve
Triona.
– Ó, nem! Megkérdeztem, és senki sem látogatta meg. És a
kocsit sem vitte el, lovat sem nyergeltetett – semmi!
Triona maga elé idézte az elmúlt hetekben Caitlyntől érkezett
leveleket.
– Imád vásárolni. Nem lehet, hogy abba a St. James-féle
kalapszalonba ment? Vagy talán a British Múzeumba? Imádja a
portrékat!
Lavinia néni felsóhajtott.
– Ó, drágám, nem is gondoltam arra, hogy keressem. Talán
kellett volna, de mivel az üzenetben…
– Van üzenet? – csattant fel Triona.
Dadus olyan hangot hallatott, mintha a torkán akadt volna
valami.
– Hát persze, hogy van – vallotta be pislogva Lavinia néni. –
Honnan tudnám különben, hogy megszökött?
– Valóban, honnan is? – sziszegte a fogai közt Triona.
– Láthatnám azt a papírt?
Lavinia néni gyűrűkkel teleaggatott kövér kezével a zsúfolt
szalon túloldalán álló, aranyozott szekreter felé intett.
– Ott van valahol. Rá sem tudok nézni többé! Á, hogy
kihasznált engem a húgod! Amikor olyan nagylelkű voltam, hogy
meghívtam a szezonra! Bárcsak vele jöhettél volna, Triona!
Biztos vagyok benne, hogy te meg tudtad volna fékezni!
Legalábbis megpróbáltam volna. Triona apró mosolyt erőltetett
az arcára.
– Talán a levélkében van valami utalás arra, hol lehet most –
mondta, majd a kis asztalkához lépett.
Trionának fájt a háta és a lába. A lehető legrövidebb
pihenőkkel jöttek Londonba. Út menti fogadók hepehupás ágyain
töltötték az éjszakát. Két napig utaztak, és a kocsi minden
döccenése, az utak egyenetlensége újra és újra szétrázta őket a

dadussal. Kimerülve érkeztek meg, és mondhatni, elég
kiábrándító, hogy még csak azt sem tudják, merre keressék
Caitlynt.
Triona az asztal fölé hajolt, és rengeteg meghívást, feljegyzést
és üzenetet látott, majd megpillantott egy ismerős kézírású
levélkét.
Legdrágább nénikém, olvasta Caitlyn sorait, bocsásson meg,
de amikor majd ezt olvassa, én már nem leszek itt. Nem
mondhatok mást, csak azt, ha visszatértem, nagyon örül majd
nekem, és együtt nevetünk ezen az őrültségen.
Triona szíve majdnem megállt. Caitlyn szerint a szökése nem
több egy tréfánál. Ennyire mélyre süllyedt volna? Hová lett a
józan esze és az illendőség?
Biztosíthatom, minden rendben lesz, amikor visszatérek.
Caitlyn olyan erősen húzta alá a „rendben”-t, hogy kiszakadt a
papír. Addig is, maradok tisztelettel stb., Caitlyn Hurst
kisasszony.
A „kisasszonyt” is aláhúzta. Talán azért, mert amikor visszatér,
már nem lesz az?
Triona átadta a levélkét a dadusnak, aki átfutotta, majd
keserűen megjegyezte:
– Ebből nem tudjuk meg, hol van, de azt sem, hol nincs.
Lavinia néni felnyögött, és az orra elé emelte a repülősót.
– Elkéstünk – tette hozzá a dadus. – Caitlyn kisasszony
elment, és tönkreteszi magát…
– Ne mondd ezt – mondta Triona, és görcsbe rándult a
gyomra. – Meg kell találnunk, mielőtt valóban baj történik. Hol
van Bedford bácsi? Ő tudja, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.
Lavinia néni hangosan szipákolt.
– A White’sban van. Küldtem neki üzenetet, de fogadok, hogy
az ottani szolgák maguknál tartják a feleségek üzeneteit, hogy a
férfiak tovább maradjanak, és többet költsenek a…
– Jól van. Magunk indulunk a keresésére. Mikor ment el
Caitlyn?
Az idős hölgy a kandallópárkányon álló, aranyozott órára
pillantott.
– Két órája.

Triona fellélegzett.
– Még csak két órája? Az nem is olyan hosszú idő!
– Ebéd közben kellemesen elbeszélgettünk legújabb tervéről,
mielőtt felment a szobájába, hogy szundítson egyet.
– A tervéről?
– Ó, igen. Mondtam neki, hogy kockázatos, és úgysem
sikerülhet.
Triona leült a nénikéje mellé, és kezébe vette Lavinia néni
pufók kezét. Elég nehezen tudta megőrizni a hidegvérét.
– Lavinia néni, ha meg akarjuk találni Caitlynt, beszélnie kell
erről a tervről. Mire készült?
– Nos, természetesen csellel akarja elérni, hogy Alexander
MacLean feleségül kérje.
Triona kinyitotta a száját, majd becsukta.
Lavinia néni bólintott, szemöldökét úgy felvonta, hogy az
szinte eltűnt a főkötője alatt.
– Valószínűleg én is ilyen döbbenten nézhettem, amikor
meghallottam. Ám aztán Caitlyn elmagyarázta, hogy azért akarja,
mert MacLean megfogadta, hogy bármi történjék is, soha nem
kéri feleségül.
– Ez az egész egy fogadás miatt van?
– Caitlyn nem szeret veszíteni, ezt te is tudod. – Lavinia néni
felsóhajtott. – Esküszöm, hogy a húgod ittléte temérdek gondot
okozott. A házban sosem volt csend, emberek jöttek-mentek. És
az a rengeteg virág! A csengő egész nap szólt, már az idegeimre
ment, és…
– Lavinia néni, mi ez a fogadás?
– Épp erről akartam beszélni – mondta Lavinia néni, és a
nyitott ajtó felé pillantott. Előrehajolt, és hangosan suttogva
folytatta: – A húgod meg akarta tudni, mikor hagyja el a várost
MacLean, hogy elrejtőzhessen a férfi hintójának ülése alatt.
– Micsoda?
– Igen! Ahogy mondom! És ha már jócskán úton lesznek,
előbújik az ülés alól, és meglepi a férfit! Ha addig nem jön elő,
amíg annyira eltávolodnak a várostól, hogy MacLean az éj
leszállta előtt már semmiképp sem tudja visszahozni, akkor már

oda a jó híre, és MacLeannek feleségül kell kérnie őt. Caitlyn
pedig megnyerné a fogadást!
Triona tátott szájjal hallgatta nénikéjét.
– Lavinia néni, árulja el, ugye figyelmeztette őt, hogy ne
keveredjen botrányba?
Dadus felhorkant.
Lavinia néni bizonytalan pillantást vetett a dadusra, mielőtt
válaszolt volna.
– Természetesen. Bár, meg kell mondanom, nagyon jó terv. –
Hirtelen kuncogni kezdett. – El tudod képzelni, hogy meglepődik
Alexander MacLean, amikor megtalálja Caitlynt az ülése alatt?
Jóságos ég, mennyit beszélgettünk róla! Olyan büszke férfi,
hogy…
– Istenem, szabadíts meg a bolondoktól! – tört ki a dadusból.
Lavinia néni elvörösödött.
– Sosem gondoltam, hogy valóban megteszi!
Dadus most Trionához fordult.
– A húgod csecsemőkora óta meggondolatlan. Azt nem értem,
hogy képzeli, hogy ez az őrült terv beválik? MacLean simán
visszaküldi a postakocsival, és nyugodtan folytatja az útját.
– Ó, dehogy – felelte Lavinia néni teljes bizonyossággal. –
Egyvalamit el lehet mondani a MacLeanekről: azt, hogy
tisztességesek. Csakhogy… Caitlynnek esze ágában sincs
elfogadni a lánykérést. Ő csak a fogadást akarja megnyerni.
– Akkor tönkreteszi magát!
– Erre én is rámutattam, de Caitlyn biztos volt benne, hogy
mindent titokban tud tartani. Mondtam neki, hogy gondolja át,
mert meghívták a Devonshire-ök összejövetelére, és ilyen
meghívásra nagyon nehéz szert tenni.
Dadus a torkát köszörülte.
– Ez őrület!
Triona egyetértett. Nem csak azért, mert aggasztóan híján volt
minden illemnek, hanem azért is, mert Caitlyn nyilvánvalóan nem
gondolta át a tervét. Amellett, hogy azt hiszi, titokban tudja tartani
a kis tréfáját, nem gondolta végig a kivitelezését sem. Néhány
hintóban ugyan van ülés alatti tároló, ahol párnákat, takarókat,
melegítőedényeket szokás tartani, ám még a legkényelmesebb

hintókban is elég kicsi ez a hely. Triona beleremegett még a
gondolatába is annak, hogy egy ilyen szűk helyen kellene
gubbasztania.
Dadus a fejét rázta.
– Caitlynnek ezúttal rosszra fordul a sorsa, azt mondom. Ne
játssz a tűzzel, ha nem akarod megégetni magad.
Lavinia néni pufók arca rosszalló kifejezést öltött.
– Én tökéletesen megértem Caitlyn viselkedését. – Triona
meglepett pillantására tovább folytatta: – Te is megértenéd, ha
láttad volna, milyen udvariatlanul bánt vele Alexander MacLean a
megérkezése óta. Amikor ő a szezon szépe!
Triona felsóhajtott. Érezte, hogy cseppet sem kellene
meglepődnie. Caitlyn mindig is készen állt a kihívásra, legyen az
akár igazi, akár nem.
– Azt hittem, annyira lelkesen élvezi az idényt, hogy ezúttal
kimarad a bajból.
Lavinia néni felragyogott.
– Elárasztottak minket a meghívások! Hercegek, grófok,
vikomtok és bárók – mindenki a húgoddal akart mutatkozni. Még
maga Beau Brummel is végigsétált vele a Bond Streeten, és
„bájosnak” nevezte őt!
Nincsenek szavak, amelyekkel le lehetne írni a Lavinia néni
pufók arcán megjelenő elragadtatást; s Triona rájött, hogy a
nénikéjének is bőven jutott Caitlyn sikereiből.
– Még Beau Brummel szavai sem lesznek elegendőek, hogy
megmentsék a húgom jó hírét.
Lavinia néni arcára fagyott a mosoly.
– Nem hiszem. Minden olyan jól ment, mielőtt Alexander
MacLean a városba érkezett. Azóta a húgod teljesen
megváltozott.
– Miért? Mit tett az a férfi?
– Már a Hyde Park-beli első találkozásuk alkalmával is
ellenszenvesen viselkedett! Caitlyn lova megugrott – a
nagybátyád díjnyertes kancájával akart lovagolni, pedig még
csak tanulta a lovaglást, és…
– Szóval találkozott Lord MacLeannel, akit nem sikerült
lenyűgöznie.

– Többről van szó. A férfi alig ismerte őt, mégis számos,
szörnyen pletykás embernek azt mondta, úgy gondolja,
Caitlynnek, minden szépsége ellenére, nincs egyénisége.
Triona elkomorodott.
– Micsoda gorombaság.
– Pontosan! – kapott rajta mohón Lavinia néni. – Aztán,
amikor a fivére, Hugh is a városba jött, még rosszabb lett
minden. Alexander hűvössége egy dolog, Hugh azonban
dermesztően rideg volt vele, egyáltalán nem méltányolta őt.
– Átnézett rajta?
– Igen! Az emberek előbb beszélni kezdtek, majd nevettek.
Caitlyn természetesen nem állhatta ezt. Mondtam neki, hogy ne
törődjön vele, minden nővel ilyen – magyarázta Lavinia néni az
ajtó felé pillantva, mielőtt halkan folytatta: – Hugh MacLean
egyáltalán nem tiszteli a nőket. Azt mondják, tucatnál is több
törvénytelen gyereke van!
Dadus csettintett a nyelvével.
– Ilyenek a MacLeanek. El vannak átkozva, és ördögien
bánnak a nőkkel.
Lavinia néni figyelmeztető pillantással nézett a dadusra.
– Úgy tűnik. Akárhogy is, de Caitlyn feldühödött, és bolond
módon ennek hangot is adott, mire Alexander nyilvánosan
kinevette, majd – az idény legnagyobb báljában – még össze is
vesztek ezen. Mindketten olyasmiket mondtak, amiket nem lett
volna szabad, majd Alexander minden ismerősének azt állította,
hogy Caitlyn akkor sem tudná megszerezni magának, ha
megpróbálná.
– Jóságos isten! Ezt Caitlyn nyilván képtelen volt elviselni.
– Egyetlen nő sem viselné el – felelte hevesen Lavinia néni. –
Természetes, hogy Caitlynt megtorlásra ingerelte, így fogadást
kötött, hogy Alexandert – a szó szoros értelmében – térdre
kényszeríti.
– Megpróbálta lebeszélni őt erről az őrült szándékáról?
Lavinia néni szipogott.
– Azt mondtam neki, hogy legyen diszkrét, de olyan elszánt
gyermek, és azzal is tisztában van, hogy jogában áll elégtételt
venni.

Csodás. Éppen akkor, amikor leginkább nyugodt, tiszta fejre
lenne szüksége, amely képes irányítani megfontolatlanságában,
inkább még gyalázatosan bátorítják is.
Caitlyn cselekedetei szélsőségesnek tűnnek, leginkább épp
magára nézve.
– Lavinia néni, nem lehet, hogy Caitlyn szerelmes Alexander
MacLeanbe? – kérdezte Triona elkomorodva.
– Ó, dehogy! – pislogott Lavinia néni. – Égnek áll a haja,
amikor a közelében van.
– Nekem úgy tűnik, szerelmes – jegyezte meg a dadus
rosszkedvűen.
– Ó, nem, egyáltalán nem. Ez csak büszkeség.
Triona felsóhajtott.
– Bárcsak beszélhetnék vele! Aggaszt az üzenete, de abból,
amit Lavinia néni mond, úgy érzem, nem kell idegeskednünk,
amíg MacLean el nem hagyja a várost, mert akkor Caitlyn is
Londonban van.
Lavinia néni ismét az ajkára szorította a zsebkendőjét.
– Még a városban van az a férfi, ugye?
– Ma délután készült indulni. A húgod mondta ebéd közben.
Akkor még nem gondoltam – még nem gondoltam, hogy… ki
láthatta ezt előre? Most, hogy visszagondolok rá…
– Akkor már elmentek – mondta Triona szárazon. – Lesz, ami
lesz, nem adom fel! Megtalálom Caitlynt, mielőtt túl késő lenne,
még ha a pokol kapujáig kell is követnem!
A divatos Mayfair negyedben álló MacLean-ház előtt Hugh

MacLean éppen a kesztyűjét húzta fel.
– Nyitva hagytad az istállót, ahogy kértem?
– Igen, uram – válaszolt a lovász halkan, idegesen pillantva a
hintóra. – És az út közepére húztam az úr kedvenc hintóját is,
nem lehet eltéveszteni.
– Köszönöm, jó munkát végeztél.
Ferguson suttogva előrehajolt.

– Egy kis fűrészport szórtam az ajtó köré, ahogy javasolta, és
lábnyomokat láttam benne délután.
Hugh mogorván elmosolyodott. Élvezettel fogja
megleckéztetni azt a pimasz kis tyúkot. Hugh kiváltképp
gyanakvó lett, amióta a lány kihirdette, hogy mindenre elszántan
megszerzi Alexander hódolatát. Alexander talán csak kinevetné
a lányt, Hugh viszont tudott egyet s mást a női intrikáról, amit a
fivére igazán nem mondhatott el magáról.
Hugh tehát lefizetett egy szolgát, hogy tartsa rajta a szemét az
élénk Miss Hurstön, s így tudta meg, hogy Caitlyn el akar rejtőzni
Alexander hintójában, hogy kierőszakolja a házasságot. Hugh a
fogát csikorgatta a gondolatra. Micsoda szemérmetlen
nőszemély!
Anélkül, hogy tudatta volna Alexanderrel a tervét, arra biztatta
fivérét, hogy mielőbb látogassa meg Stirling körüli birtokait.
Aznap éjjel, amikor testvére elutazott, Hugh hozzálátott terve
megvalósításához. Elment egy vacsorára, ahol Miss Hurst füle
hallatára elmondta, hogy fivére másnap távozni készül,
természetesen a kedvenc hintóján.
A csapda tehát készen állt.
Ferguson bizonytalan pillantást küldött a hintó felé.
– Uram, ugye nem fogja bántani a lányt?
Hugh, nem túl meggyőzően, elmosolyodott.
– Miss Hurst csak azt kapja, amire igazán rászolgált, ennyi az
egész.
– Ez nem valami biztató.
– Biztos lehetsz benne, csak meg akarom leckéztetni.
Ferguson kételkedve nézett.
– Csak azt remélem, hogy nem esik majd a saját csapdájába.
Hugh felhorkant.
– Az utolsó dolog, amit Miss Hurst kívánna, hogy az ifjabb
fivér karjaiba fusson. Követeli majd, hogy visszatérhessen a
városba, amit boldogan teljesítek, miután elvégeztem a
dolgomat.
Ferguson elkomorult.
– Nem hibáztatom az álláspontja miatt, uram. A kisasszony
nagyon nehezen kezelhető, úgy bizony.

Hugh bólintott. Sokan őt tartják a legnyugodtabb MacLean
fivérnek, és az is volt. Nem látta semmi okát, hogy másokat
terheljen a problémáival, és nagyon ritkán veszítette el az
önuralmát – ami igen megnyugtató, tekintettel a családot sújtó
átokra.
Régóta tartja magát a szóbeszéd, miszerint egy fehér
boszorka megátkozta a MacLean családot, hogyha bármikor
elveszítik önuralmukat, nyíljon meg fölöttük az ég. Sajnos, ez
azonban több, mint egyszerű mendemonda. Hugh tudott
uralkodni magán, és csak valami hatalmas izgalom lenne képes
kihozni a sodrából, fivérei azonban nem ilyen szerencsések.
Szenvedélyes férfiak, akik olyan keményen harcolnak, ahogy
szeretnek, és összetört szíveket meg heves viharokat hagynak
maguk mögött, ha elgyengülnek.
Kivéve Alexandert. Ő úgy igyekezett elejét venni az átoknak,
hogy mindenkivel három lépés távolságot tartott, fivéreit is
beleértve. Alexander sziklakeménységét csak Callum, a
legfiatalabb fivér volt képes meglágyítani, de ő évekkel ezelőtt,
gyanús körülmények között meghalt. Callum halála után
Alexander még inkább visszahúzódott. Habár üzleti és
szokványos családi ügyekről beszélgetett Hugh-val, másról
nemigen váltottak szót.
Hugh próbálta megóvni fivérét a Hurst lánytól, de Alexander
csak megvonta a vállát, és témát váltott. Alexander nem észlelte
a veszélyt úgy, mint Hugh, akinek éppen ezért cselekednie
kellett. Remélte, hogy bátyja értékeli majd az erőfeszítéseit, de
Alexander inkább dühös lesz a közbeavatkozás miatt. Ez elég
baj. Hugh már eldöntötte, mit tesz, ám az nagy segítséget
jelentene a számára, ha Alexander készséggel megosztaná vele
a dologgal kapcsolatos érzéseit. Callum rá tudná venni
Alexandert, hogy megvallja a Hurst lány iránti érzelmeit. Csak
Callum volna erre képes.
Hugh szíve elnehezült legifjabb, vidám és kedves testvérükre
emlékezve. Callum volt a család szeme fénye, és mindnyájuknak
borzasztóan hiányzott, de talán senkinek sem annyira, mint
Alexandernek. A Callum halálát követő hetek sötéten és

keserűen teltek, a MacLean-átok viharos őrületté nőtt, esővel és
széllel árasztva el a földet.
Testvérük, Fiona próbálta kirángatni Alexandert a Callum
halála utáni kétségbeesésből, és valamennyire sikerült is. Ám
most, hogy már férjhez ment, s lefoglalják a saját gyerekei és a
férje, Alexander magányosabb, mint valaha.
Hugh szíve belesajdult a fájdalmas tudatba, hogy a bátyja
ennyire elszigetelt, mégsem talált módot arra, hogy a közelébe
férkőzzön. Hugh összeszorította a fogát. Annyit legalább
megtehet, hogy a Caitlyn Hursthöz hasonló ármánykodókat
eltávolítsa fivére útjából.
Ferguson az égre nézett.
– Későre jár. Indulunk, uram?
– Igen. És hogy móresre tanítsuk a „hölgyet", a Stirling-be
vezető úton hajtsunk bele minden kátyúba. Ne legyen kellemes
az útja.
A lovász szemében huncut fény villant.
– Akkor ez az ön számára is kemény utazás lesz.
– Igen, de az én fenekem alatt párna lesz, míg ő az ülés alatti
börtönben vergődik majd – felelte, és a gondolattól felvillanyozva,
a hintó felé vette az útját.
– Igenis, uram – ugrott oda a lovász, és kinyitotta a kocsi
ajtaját.
Alexander hintója belül ugyanolyan fényűző volt, mint kívül,
ahol fekete lakk és ezüst csillogott rajta, és az egyik ablak mögött
diszkréten látszott a családi címer. Belül pedig puha, vörös
bársonnyal borították, s gazdagon díszítették ezüstsújtásokkal és
fával.
Hugh a padlóra pillantott, és egy kis fűrészport látott az egyik
ülés előtt. A zárat is elfordították. Unalmasan kiszámítható ez a
nő.
Hugh elhelyezkedett a vastagon párnázott ülésen, majd
hangosan és világosan kiadta az utasítást:
– Stirlingbe.
– Igenis, uram – kacsintott a lovász, és vigyorogva becsukta
az ajtót.

Hugh hátradőlt, ahogy a kocsi meglódult. Alexander hintóját
még a régensherceg is szívesen használná. Hugh inkább a
teljesítményt és az egyszerűbb komfortot kedvelte, így az ő
hintója sokkal szerényebb, ám gyorsabb volt, és szélesebb
kerekeinek hála, kényelmesebb utazást is biztosított. Ő maga
olyan férfi volt, aki tisztában van az értékével, és nem veri
nagydobra a gazdagságát. Alexandertől viszont, mint a család
fejétől, el is várták, hogy látszódjék rajta a vagyoni helyzete. Ő
pedig természetes arroganciával és eleganciával viselte
gazdagságát, amivel minden házasodni vágyó asszony szívét
megdobogtatta.
Hugh annyi figyelmet kapott, amennyit csak akart – és többet
is, mint amennyit megérdemelt de fiatalabb fivérként távol tartotta
Alexandertől a legveszélyesebb nőket. Ez rendjén is volt így.
Amint a hintó felgyorsult, Hugh elképzelte, mennyire
kényelmetlenül érezheti magát a beképzelt Hurst kisasszony,
majd elvigyorodott. Remélte, hogy mire elérik Cadesleedset, a
lány éhes, szomjas és rettenetesen törődött lesz.
Senki sem packázhat a MacLeanekkel. Senki.
Tökéletesen elégedetten hátradőlt, szemébe húzta a kalapját,
és álomba merült.
Dadus két kézzel kapaszkodott, és eltorzult arccal felnyögött.

– Muszáj a kocsisnak ilyen őrült módon hajtania?
Triona kihajolt az ablakon, a finom szél belekapott a hajába.
– Utol kell érnünk Caitet. Jó óra előnye lehet; MacLean inasa
azt mondta, négykor indultak.
– Ó, tudom, de hát… – próbálkozott a dadus, ám egy újabb
hatalmas kátyú miatt felemelkedett, és a fejét beütötte az ódon
hintó alacsony mennyezetébe.
Triona elvesztette egyensúlyát, megbillent az ülésen, és fejét
beütötte az ülés fából készült oldalába.
– Au!
Dadus sápadtan ült vissza ülésébe.
– Maga az ördög átkozta el ezt az utat.

Triona gyorsan felkelt, és újra kinézett az ablakon. Épp egy kis
fogadó mellett hajtottak el. Bár a kocsin utazó inas MacLean
hintóját vélte felfedezni, Triona nem adott hitelt a szavainak.
Feszülten bámult a fogadó udvarára, de egyetlen hintót sem
látott. Felsóhajtott.
– Látta, kisasszony? – kérdezte dadus.
– Nem, de Lavinia néni kocsisa szerint ezen az útszakaszon
több közkedvelt fogadó is van.
Triona ismét kinézett, és a szürkületben egy következő fogadó
fényeire lett figyelmes, majd izgatottan felkiáltott.
– Ott van! – állt fel, és öklével megútögette a kocsi tetejét.
A jármű azonnal lassítani kezdett, majd egy alacsony
csalitoshoz hajtott, ahonnan látni lehetett a fogadót.
– Ott a hintó! Látszik a címer is, épp olyan, mint amilyennek
Lavinia néni leírta!
– Hála istennek! – hunyta be a szemét dadus, és rövid imát
rebegett.
Lavinia néni kocsisa az ajtóhoz lépett.
– Ez az a hintó, kisasszony! Én is épp akkor láttam meg,
amikor kegyed!
– Meg tudja állapítani, hogy MacLean benne van-e?
Fletcher a szemét meresztgette.
– Üresnek látszik… Aha! MacLean a fogadó előtt áll a
kocsisával.
Dadus Trionára nézett.
– Nyakon csípjük a gazembert?
A nap már lebukott, lapos sugarai hosszú árnyékot vetettek.
Triona összehúzott szemmel vizsgálta a hintót. Szinte érezte
Caitlyn jelenlétét.
– Elég nyugodtnak tűnik – mondta Fletcher. – Caitlyn
kisasszony valószínűleg még nem fedte fel magát.
– Még elég közel vagyunk Londonhoz, hogy az a gazember
hazaküldje. Addig nem mutatkozik, amíg elég messze nem
kerülnek a várostól.
Dadus a fejét rázta.
– Szerencsétlen példa ez az asszonyi fortélyra, hogy így akar
rászedni egy férfit, és…

– Nézzék! – intett a fejével Fletcher a fogadó felé. – Lovakat
váltanak, kisasszony. Már nem sokáig időznek itt.
Triona kinyitotta az ajtót, és leugrott a kocsiból. A vékony réteg
friss hó alatt rothadásnak indult levelek illata megcsiklandozta a
lány orrát.
– Bárcsak beszélhetnék Caitlynnel, amíg üres a hintó; biztos
meg tudnám győzni, micsoda őrültséget művel!
Mit tegyen? Caitlyn elérhető közelségben van, nem engedheti
el a hintót anélkül, hogy ne próbálna meg tenni valamit. De mit?
– Be kell szállnom abba a hintóba!
– Szó sem lehet róla! – felelte dadus.
Fletcher is a fejét rázta.
– Kisasszony, ez nagyon veszélyes gondolat. Elkaphatják!
Triona vállat vont.
– MacLean nem akar semmit Caitlyntől. Ha megmondanám
neki, hogy Caitlyn a hintóban van, és arra készül, hogy
házassági ajánlatot csikarjon ki tőle, még meg is köszönné –
nézett elszántan a kocsi felé. – Ha nem lennék ennyire eltökélt,
hogy Caitlyn makulátlan jó hírét megőrizve hagyjuk el ezt a
helyet – ami megkívánja, hogy MacLean ne tudjon a tervéről -,
akkor meg is tenném. Rá kell vennem, hogy hagyja el a hintót,
amíg lovakat váltanak. Senki sem látná meg, és visszatérhetnénk
Londonba, hogy rendbe hozzuk a dolgokat a nénikémmel.
– Szerintem igaza van – mondta Fletcher.
– Nekem nem tetszik – csattant fel dadus.
– A körülményeket figyelembe véve, nincs más választásunk –
fordult kísérőihez Triona. – Maradjanak itt. Átvágok, és
megközelítem a hintót annyira, hogy beszélni tudjak Caitlynnel.
Megborzongott, amikor egy hűvös fuvallat széttárta köpenyét,
és a bokája köré csavarta szoknyáját.
Dadus és Fletcher összenéztek, majd beletörődve bólintottak.
– Akkor indulok – mondta Triona reményteljes mosollyal az
arcán. – Figyeljenek.
Köpenyét szorosan összefogva, gyors léptekkel, zakatoló
szívvel a fogadó felé indult. Ó, Caitlyn, ezzel lekötelezlek!

Harmadik fejezet
A Hurstök őszinte szívükről és meggondolatlan természetükről
ismert emberek. Hadd mondjam el, kislányok, hogy csak ez, és
nem valami más miatt döntött olykor rosszul az egész család.
Amikor Triona elérte a szélső fákat, látta, hogy a MacLean-

hintót a fogadó ajtaja elé húzták, így a kocsi árnyéka eltakarja őt.
Kitűnő. Meg tudja közelíteni a járművet, és be is tud
csusszanni anélkül, hogy valaki meglátná.
A hintó másik oldaláról felharsant a kocsis hangja.
– Uram, biztosan tovább akar menni? Havazni fog. Érzem az
ízét.
MacLean hangja kulturáltan csengett.
– Az ízét? Legközelebb meg már talán a szagát is érzed.
Triona szeme szinte lecsukódott, ahogy a férfi hangját figyelte.
Mély volt és testes, s szinte körbefonta, ami, legnagyobb
meglepetésére, melegséggel töltötte el. Már értette, hogy Caitlynt
megérintette ez a hang – ő szerette a finom dolgokat, és egy
ilyen bársonyos hang elvarázsolná. És ha a férfi rájön erre…
Triona beleremegett. A húga nem tudna ellenállni.
Őt azonban más fából faragták. Bár egy ilyen sima hang
megdobogtatja a szívét, ahhoz nem elég csábító, hogy kockára
tegye miatta a jó hírét.
Amíg Triona arra készült, hogy óvatosan átvágjon a fogadó
udvarán, egy istállófiú jelent meg egy bőrből készült abrakos
zsákkal a kezében, és a hintó eleje felé tartott. Triona
felsóhajtott, amitől bepárásodott a szemüvege. Köpenye szélével
szárazra törölte a lencséket, majd újra az udvar felé nézett, és
látta, hogy a fiú most teljesen a hintó elejénél áll. Csak egy inast
lehetett látni, aki a cserelovak felszerszámozásával foglalkozott,
a lovak pedig háttal álltak Trionának.

Itt a lehetőség! Mélyen lehajolva, sietve átosont a sötét
udvaron. Ahogy elérte a hintót, könnyedén lenyomta a kilincset.
Hangosan kattant a zár, Triona megdermedt. Vajon
meghallották? A jéghideg rézkilincset markolva figyelt.
A mögötte lévő erdőben megreccsent egy faág, majd a földre
esett, tompán belehuppanva a hóba. Triona megállt, szemüvege
pedig végigcsúszott nedves orrán, és lepottyant.
A mindenit! Csendesen elengedte a kilincset, nézte a sáros
földet, de nem látta a szemüveget. A hintó eleje felől hallatszó
hang ráébresztette, mennyire kiszolgáltatott.
Fogcsikorgatva nyúlt újra az ajtó után. Majd megkeresi a
szemüveget, ha már megmentette a húgát.
Amint kinyitotta az ajtót, a hintó túloldaláról meghallotta
MacLean hangját.
– Vigyáznunk kell majd a havazásra az úton. Még komoly
gondot is okozhat.
– Ó, igen, a fájós térdem mindig előre jelzi a hóesést.
– Az lehet. Hadd nézzem csak a vezérló hátsó lábát. Mintha
sántított volna, ahogy előrehozták az istállóból. Nem akarom,
hogy lebénuljon az egyik hóviharban.
Ahogy a hintó elé mentek, hangjuk egyre halkult.
Triona óvatosan besurrant a kocsiba, vigyázva, hogy a
könnyen imbolygó jármű meg ne mozduljon.
A hintó belseje épp olyan pompás volt, mint amilyenre
számított. Az üléseket vastag bársony borította, a falak sötét
tölgyből készültek, ezüstlámpások díszítették a sarkokat. A
függönyöket rögzítették, és egy lábmelegítő is volt a földön,
amely kellemes sistergéssel jelezte, hogy feltöltötték.
Triona az ülés fölé hajolt.
– Cait? – suttogta.
Semmi válasz. Biztos a másik ülés alatt van. Triona odébb
lépett, arcát az ülés széléhez nyomva, olyan hangosan suttogott,
amilyen hangosan csak mert.
– Cait? Hallasz engem?
Továbbra is csend volt. Triona az ülészárhoz nyúlt, miközben
a körülötte lévő zajokat figyelte: a lószerszám véletlenszerű
csilingelését, a fák között kavargó szél halk susogását. Aztán

valami olyat hallott, amitől megfagyott a vér az ereiben: a kocsis
beszéde felerősödött, MacLean pedig mély hangon válaszolt.
Jönnek! Megpróbálta kinyitni az ülést, de beakadt.
A közvetlenül az ajtó előtt álló kocsis beszéde valószerűtlenül
hangosnak tűnt.
– Gúnyolódjon csak, uram, én érzem a hó szagát. Biztos lesz
legalább húsz-huszonkét centiméter.
MacLean lágyan felnevetett, Triona pedig újra beleremegett a
férfi mély hangjának bársonyos simogatásába.
– Ferguson, az több hó, mint amennyi az utóbbi öt évben
összesen esett!
– Higgyen a lábamnak, uram. Sosem téved.
A zár, finoman fémes csikorgással, végre engedett. Triona
felemelte az ülést, és belenézett. Cait nincs benne. Bár a lány
nyilvánvalóan itt volt, mivel a kedvenc, vastag kézmelegítője az
egyik sarokban hevert, egy szalagos doboz és egy hermelinnel
szegett, ezüst báli köpeny társaságában.
Triona elkomorodott. Semmi sem látszott nyugtalanítónak. Ha
Caitlyn potyautasként került ide, nem kellene piszkosnak lennie a
köpenyének, nem lenne a kézmelegítő kilapulva, a doboz pedig
összenyomódva? Alig maradna hely neki ennyi csomag mellett.
Triona leengedte a fedelet, és a másik üléshez lépett. Ahogy
óvatosan felnyitotta, megcsikordult a zár. Odakint egy pillanatra
abbamaradt a beszélgetés-, majd folytatták, ezúttal a lehető
legkedvezőbb útvonalról tanakodtak.
Triona fellélegzett, majd belenézett ebbe az ülésbe is. Tele
volt meleg takarókkal, díszpárnákkal, egy bőrrel borított
asztalkával, úti sakk-készlettel.
Triona elkomorodva visszaengedte a fedelet, és
felegyenesedett. Cait, merre vagy? Itt kellett lennie; valaki
idecsempészte a köpenyt, a kézmelegítőt és a szalagdobozt is…
– Kész vagyunk, uram! – kiáltotta az egyik inas a hintó elől.
– Akkor induljunk! – hallatszott MacLean hangja. – Ferguson,
hozd a lovamat. Lovagolnék egy kicsit, mielőtt besötétedik.
– Igen, uram! – felelte a lovász, majd valakinek odakiáltott;
aztán közeledő léptek hallatszottak.

Jön valaki! Triona az ajtó felé nyúlt, hogy elmeneküljön, de a
hintó előrelendült, ő pedig térdre esett. Levegő után kapkodott,
amikor a szaggató fájdalom a lábába hasított.
Könnyek szöktek a szemébe, de letörölte őket, és az ülésre
csúszott, ahogy a hintó elindult.
Jóságos isten! Most mit tegyen? Elárulnia magát rettenetesen
zavarba ejtő lenne. Hogy lehetne egy hívatlan vendég jelenlétét
elmagyarázni?
Fogcsikorgatva belekapaszkodott az egyik bőrszíjba,
felemelkedett, és megkopogtatta a hintó tetejét.
Nem történt semmi.
Összevonta szemöldökét, s újból kopogott, ezúttal sokkal
erősebben. A kocsis talán nem hallotta az egyre gyorsabban
haladó hintó zörgésétől.
– A fenébe, a fenébe!
Még mindig a szíjba kapaszkodva, leereszkedett az ülésre, és
elhúzta az egyik függönyt, hogy kinézzen. Keskeny, hólepte úton
kanyarogtak a szürkületben, havas fák mellett suhantak el. A
hintó olyan gyorsan haladt, hogy még ha akarna, sem tudna
kiugrani belőle.
Ahogy a függönyt visszaengedte, egy világos ló került a
látómezejébe. Színe ugyan szokatlan volt, de a lovas látványa
kiverte a fejéből a lovat.
Magas, széles vállú férfi volt, arcéle még a szürkület ellenére
is jól látszott: határozott álla, érzéki szája, enyhén kiugró orra
volt. Lénye olyan erőt és férfiasságot sugárzott, amilyennel
Triona még sohasem találkozott.
A lovasnak meg kellett volna lepődnie a hintójában utazó
idegen láttán. Ehelyett csak egy arcátlanul lusta pillantást vetett
felé, mint aki látja, hogy ott van, de figyelemre se méltatja.
Triona ököllel kezdte verni az ablakot.
– Állítsák meg a hintót! – kiáltotta, de a szél és a kocsi zaja
elmosta a hangját. Bár a lovasnak látnia kellett a lány
elkeseredett próbálkozását, gúnyos mosollyal az arcán
továbblovagolt.
Triona nem akart hinni a szemének. Hitetlenkedve süppedt
vissza az ülésbe, és lábát a melegítődobozra tette. Semmit sem

értett. MacLean úgy nézett rá, mintha ismerné, mintha számított
volna rá, hogy ott lesz. De honnan?
Szinte beleszédült a gondolatba. Azt hiszi, hogy én vagyok
Caitlyn. Triona tenyerébe temette arcát. Tudta, hogy Caitlynnek
itt kellett volna lennie a hintójában.
Ölébe ejtette kezét, és némán meredt maga elé. De ha így
van, miért nem fordult vissza London felé? Ha arra számított,
hogy Caitlyn rejtőzik a hintójában, akkor miért nem akarja
hazavinni? Azt kellene tennie, hacsak… Triona pislogni kezdett.
Lehet, hogy ez az egész mégsem valami trükk volt, hanem
szöktetés? Vagy ami még rosszabb, cselszövés Caitlyn ellen?
Lehet, hogy MacLean el akarta csábítani őt?
Triona reszkető kézzel dörzsölte meg a homlokát. Micsoda
fordulat! Hideg levegő tört be a csapkodó bőrfüggöny mellett.
Vacogó foggal behúzta, majd rögzítette, nehogy az a kevés
meleg is kimenjen. Felnyitotta az ülés fedelét, kivette testvére
köpenyét, és magára csavarta. Nehezen mozgott a hintó szédítő
sebessége miatt, egyszer még le is huppant az ülésre, komoly
fájdalmat okozva a már amúgy is sajgó térdének.
Végül sikerült elhelyezkednie a sarokban. Egyik lábát a
szemközti ülésnek feszítette, és két kézzel az ajtó bőrszíjába
kapaszkodott. Ahogy erősödött a hideg, úgy vált egyre
nyilvánvalóbbá, hogy testvére köpenye milyen kevés védelmet
biztosít. Miért hozott magával ilyen haszontalan ruhadarabot? –
motyogta.
Megkockáztatva a fagyhalált, ledobta magáról a köpenyt,
felnyitotta a másik ülés fedelét, és két vastag takarót húzott elő.
Hálás volt a melegükért, amint maga köré tekerte őket.
Próbálta megőrizni a nyugalmát, míg átgondolja a helyzetet.
Dadus már biztosan őrjöng. Vajon Fletcherrel a hintó nyomába
eredtek? Nem, az kizárt, hogy apa öreg kocsija tartani tudná ezt
az őrült iramot. Nemcsak hogy a lovai öregebbek és fáradtabbak,
de magát a járművet sem ilyen sebességre tervezték.
Dadus kétségkívül nem rohan vissza Lavinia nénihez, hogy
pánikot keltsen. A segítség hamarosan úton lesz, így nem kell
mást tennie, mint várakozni.

A szoknyáján keresztül megérintette lüktető térdét. Mivel
természetellenesen melegnek találta, összeráncolta a homlokát.
Érezte, hogy már fel is dagadt. Összeszorított foggal óvatosan
felemelte a lábát, és a szemközti ülésre rakta.
E pillanatban ez volt minden, amit tehetett. Egy valami
megnyugtatta a lovak vágtájával kapcsolatban. Tudta, hogy nem
lesznek képesek sokáig tartani ezt a tempót, hamarosan le kell
cserélni őket.
Ez a bizonyosság lecsendesítette csapongó gondolatait. Amint
megállnak, felfedi kilétét MacLeannek. Ha egyszer rájön, hogy
nem Caitlyn utazik a hintóban – az erős fény is a segítségére
lesz –, megszervezi majd a visszautat Londonba. Még az is
lehet, hogy az apja rozoga kocsiján utazó dadust megelőzve ér
Lavinia nénihez.
Odakint egyre gyengült a fény, Triona majdnem teljes
sötétben ült. Hamarosan megállunk. Nem tarthatjuk ezt a…
A hintó hirtelen oldalra csapódott, és az ellenkező irányba
vetette Trionát. A lány térde olyan erővel ütődött az ülés
szélének, hogy könnyek szöktek a szemébe.
A kocsi megállt. Triona pislogva fojtotta vissza a szemébe
gyűlő könnyeket. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor kinyílt az
ajtó, és holdfény árasztotta el a kabint.
MacLean beszállt, s becsapta maga után az ajtót, sötétbe
burkolva ezzel az utasteret. Triona érzékelte, amint a férfi kalapja
a mellette lévő ülésen landol, ő maga pedig a szemközti
ülőhelyre huppan.
– Uram, itt valami tévedés van! – kezdte Triona, de a kocsi
már indult is. – Kérem, várjon!
Már túl késő volt. A hintó vészesen közelített korábbi
sebességéhez.
Triona ismét megragadta a kapaszkodót, és MacLean
árnyalakjára meredt. A fülke által határolt térben még
termetesebbnek tűnt.
Ilyen kis távolságból valóban mindene nagyobb volt. Szinte
kitöltötte a teret, hosszú lába a lány térdéhez ért. Bár Triona nem
láthatta az arcát, mégis érezte a közelgő veszélyt, amelytől
pattanásig feszült a levegő.

– Uram, itt valami szörnyű tévedés történt.
Semmi válasz…
Triona nagy levegőt vett.
– Uram, én nem az vagyok, akinek gondol.
– Tessék? – kérdezett vissza a férfi. Hangjában zavart
hitetlenkedés csengett. – Tehát ön nem Hurst kisasszony?
– Nem. Vagyis igen, de nem az, akire gondol. Úgy értem én
Hurst vagyok, csak nem az, akinek hisz.
Még a sötétben is látta a férfi mosolya mögül kivillanó fogait.
– Értem – mondta a férfi udvariasan. – Tehát ön Hurst
kisasszony, de közben mégsem.
– Nem, nem, nem. Nem Caitlyn Hurst vagyok, hanem
Caitriona Hurst. Caitlyn a testvérem, egész pontosan az
ikertestvérem.
– Hát persze.
Triona kissé megkönnyebbült. Hálás volt, amiért a férfi végre
megértette a szavait.
– Borzalmas tévedés az egész. Tudja, azt hittem, hogy Caitlyn
megpróbál majd belopózni a hintóba, hogy… Te jó ég, micsoda
illetlenség!
A férfi Triona felé nyúlt. Hatalmas meleg kezével megragadta
a lány derekát, és az ölébe emelte.
– Jaj!
MacLean keze mozdulatlanná vált, de szorosan tartotta
Trionát.
– Mi a baj?
– A térdem – sziszegte a lány összeszorított foggal.
– Beütöttem az ülés szélébe, amikor a hintó meglódult. Fel is
dagadt.
– Tudja mozgatni?
– Igen, de nagyon fáj.
A férfi valamit morgott, és stabilan elhelyezte a lányt az
ölében. Triona a szoknyákon keresztül is érezte a férfi
combjának kőkemény izmait.
– Majd megnézzük, miután megálltunk.
Triona álla megfeszült.

– Mi semmit sem fogunk csinálni. Ön most leveszi rólam a
kezét, és megállítja a kocsit, amilyen hamar csak lehet.
– Igazán?
– Igen, pontosan! Mert ha nem, akkor, ha egyszer végre
megállunk, követelni fogom, hogy tartóztassák le!
– Hogy tartóztassanak le? Aztán miért?
– Nőrablásért.
A férfi erős karja szorosan fonta át. A lány érezte a
hullámokban rátörő izgalmat, a mélyről feltörő forróságot, amely
a didergést valami teljesen másfajta reszketéssé változtatta.
– Mihelyt megálltunk, megnézem a térdét. Ami a továbbiakat
illeti, olyan segítséget hív, amilyet csak akar.
– Fogok is!
A jóképű férfi szája mosolyra húzódott, arcuk kis híján
összeért. A lány érezte utastársa forró leheletét az arcán, a férfi
kölnijének érzéki illata kellemesen csiklandozta az orrát.
– Miután megfogtam a kismadárkát, már csak nekem énekel.
Először is azonban hagyjuk a meséket!
– Uram, úgy látom, tényleg nem érti. Nem vagyok Ca…
A férfi ekkor valami olyan cselekedetre szánta el magát, amely
még annál is elképzelhetetlenebb volt, hogy a forró ölébe emelte
a lányt. A fagyos éjszakában száguldó hintó félhomályában
MacLean közel vonta magához, mellkasa a mellének feszült,
majd egészen közel hajolt, és megcsókolta őt.
Negyedik fejezet
Lehet, hogy nem vagytok olyan erősek, mint egy férfi, de
ezerszer okosabbak vagytok, és aki okos, az sokkal messzebbre
jut, mint gondolnátok.

A csók, mintha örökké tartott volna, magába szippantotta,

körülölelte a lányt. Egy cseppet sem hasonlított arra a gyengéd,
idealizált csókra, amely addig a képzeletében élt. Triona teste
nem volt felkészülve MacLean kutató kezének, kíváncsi szájának
melegére, kölnijének bódító illatára. A zabolátlan kezek édes
fogságától bizseregni kezdett a melle, a combja, és égető vágyat
érzett, hogy még közelebb simuljon a férfihoz.
Egész addig képtelen volt reagálni, míg MacLean forró nyelve
végig nem simított alsó ajkán.
Hirtelen felszállt a bénító köd, és minden erejét összeszedve
próbált szabadulni az erős kezek fogságából. MacLean
kelletlenül felemelte a fejét, és elengedte a lányt.
Triona kikecmergett az öléből, és a térdét hasogató fájdalom
miatt fogát összeszorítva a szemközti ülésre ült. Teste reszketett
a haragtól, és valami mástól, amely olyan erővel kerítette
hatalmába, hogy szinte beleszédült.
– Ön nagyon messze áll az úriember fogalmától – mondta
dühtől remegő hangon.
MacLean rekedten kuncogott a sötétben.
– Soha nem mondtam, hogy az vagyok, és nagyon téved, ha
azt hiszi, hogy szeretnék az lenni.
Triona ökölbe szorította a kezét. – Elegem van ebből! Szörnyű
tévedés történt.
– Ha volt is valami tévedés, akkor csupán annyi, hogy csellel
akart rávenni egy MacLeant a házasságra.
Triona próbálta elfojtani forrongó dühét. A férfi még mindig azt
gondolja, hogy ő Caitlyn, és hogy a testvérét a pimasz szavai és
cselekedetei miatt meg kell rónia.
– Uram, hadd mutatkozzam be egyszer s mindenkorra. Caitlyn
Hurst testvére vagyok, Triona Hurst.
A férfi hangosan felnevetett. – Igen, a rejtélyes ikertestvér!
Tényleg ez a legjobb történet, amivel elő tud állni?
– Ez az igazság! Tudom, hogy Caitlyn szörnyen viselkedett.
Magam is elborzadtam, amikor megtudtam a tervét, hogy
belerángassa önt a…
A férfi megint felnevetett. Triona úgy érezte, mintha nyakon
öntötték volna egy pohár hideg vízzel. – Ugyan Miss Hurst,
mindketten tudjuk, hogy Triona nem létezik.
– Ez az igazság! – válaszolta csípősen a lány, kezét még
mindig ökölbe szorítva. – Ha meggyújtaná azt a nyavalyás
lámpát, rögvest meglátná.
A férfi még mindig kuncogott, mikor befészkelte magát a
rázkódó kocsi utasterének sarkába. – Semmi szükség az efféle
játékokra, kedvesem. Ezúttal az én kezemben van az irányítás –
mondta. És egy nagyot ásított. – Bolondos terve miatt csak egy
órácskát tudtam aludni a múlt éjjel, nagyon korán kellett kelnem.
Majd ha felébredtem, tovább szórakoztathat a tündérmeséjével.
Triona összeszorította a fogát. Ez a nyomorult a végén még
képes, és elalszik…
– Nézze MacLean, nem vagyok hajlandó itt ülni és nézni,
ahogy ön…
– Nincs más választása – felelte a férfi, nem kevés
türelmetlenséggel a hangjában.
– Nem fogok belemenni a játékaiba, csak azért, mert ön…
– Elég!
Halk, szenvtelen hangja veszélyt sejtetett, és a hűvös
józanság egy csapásra kioltotta a lány felháborodását. Kettesben
maradt egy sötét hintóban egy olyan emberrel, akiről vajmi
keveset tudott, és az a kevés sem volt túlzottan megnyugtató.
Nagyanyja történetei a MacLeanek lobbanékony természetéről,
Lavinia néni figyelmeztetése a férfi büszkesége kapcsán mind
arra utalt, hogy nem lenne szerencsés szembeszegülni vele.
Bizonyos értelemben teljesen védtelen volt, bár egy intelligens
nő minden helyzetben talál valamilyen fegyvert. Kinyújtotta a
lábát, gondolván hogy a csizmája megfélemlítően hat majd. Nem
volt túl sok esélye, de legalább valamelyest helyrebillentette a
biztonságérzetét.
Tisztában volt azzal, hogy ha ép bőrrel meg akarja úszni ezt a
kis kalandot, csakis az eszére hagyatkozhat. Akkor kell majd
lépnie, amikor áll a hintó, és mások is vannak a közelben. Csak
remélni tudta, hogy lesznek majd rendes emberek is, akik
hajlandók segíteni egy bajba jutott nőnek.

– Uram, azt javaslom, hogy álljunk meg a legközelebbi
fogadónál, és beszéljük át újra a történteket.
– Ezen az útszakaszon nincs egyetlen fogadó sem, de egy
órán belül mindenképp megállunk. Addig is alszom egyet, mivel
egész nap lovagoltam, és fáradt vagyok – felelte egyre komoruló
hangon, majd hozzátette: – Hacsak nem akar tovább
szórakoztatni értelmetlen históriájával.
– Szórakoztatni? Dehogy akarom! – vágott vissza, és
egyszerre érte el a felismerés és szégyenérzet forró hulláma. –
Nem ettem meszet!
MacLean váratlanul felnevetett.
– Akkor hallgasson, és hagyjon aludni – mondta, és
begömbölyödött a sarokba, bár hosszú lába így is több helyet
foglalt, mint amennyi járt volna. – Aludjon Caitlyn, vagy Caitriona,
vagy minek is nevezi magát. Aludjon, vagy maradjon csendben.
Triona magában fortyogva remélte, hogy a bugris
megközelíthetőbb hangulatban lesz, ha egyszer kialudta magát.
Lábujjától a feje búbjáig betekerte magát a takaróba, és
elhelyezkedett a sarokban.
Ha egyszer egy kivilágított helyre érnek, MacLean rádöbben
majd a tévedésére, és hazaengedi. Addig viszont nem tehet
mást, mint vár, és pihen. Az őrült tempójú utazás London felé,
aztán a csalódás, hogy nem találta meg Caitlynt, teljesen
kimerítette, és testének minden porcikája sajgott a rázós út miatt.
A plüss fejtámasz felé fordult, kezét az arca alá csúsztatta, és
megpróbált lazítani kicsit.
Mégis azon kapta magát, hogy fogvatartója mély lélegzetét
figyeli, miközben azon töpreng, hogy hol lehet Caitlyn. Talán az
utolsó pillanatban meggondolta magát, vagy valami baj történt
vele?
Legalább annyira aggódott Caitlynért, mint saját magáért. Bár
rettentő fáradt volt, mégsem tudott aludni. Térdét gyötörte a
fájdalom, egész testében reszketett MacLean csókjától, ajkát
lágynak és duzzadtnak érezte. Óvatosan megérintette a száját,
és megborzongott a bizsergéstől.
Senki sem merészelte megcsókolni azelőtt. Apja figyelmes
közelsége nagyon sok mindentől megóvta. E pillanatban érte el a

felismerés, hogy sok szempontból mennyire elkeserítő ez a tény.
Már huszonhárom éves volt, de még sohasem korbácsolták fel
érzelmek a lelkét.
Triona a homlokát ráncolva nyugtázta a tényt, hogy mennyire
híján van a tapasztalatnak. Egy tisztességes lánynak legalább
egyszer illik botrányba keverednie, de ő még egy aprócska
felháborodást sem tudott kiváltani a környezetéből.
A csók finoman szólva érdekes volt. MacLean egy szakértő
alaposságával csókolt. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy még
egy teljesen tapasztalatlan ember is felismerte. Triona arra
gondolt, hogy más körülmények között talán még élvezte volna
is. Nagyon is. Végül is mi baj lehet egy ártatlan csókból?
Nagyot ásított. A hintó ringása, a mély és puha párnák
bölcsőként ölelték magukhoz. MacLean szuszogása nyugtatólag
hatott rá. Nemsokára átfogta és magával ragadta az álom,
elrepítette az áldásos semmibe.
Triona lassan ébredezni kezdett. A kocsi ringásától, az odafent

csikorgó bőrszíjak nyikorgásától s az őt körülvevő szokatlan
forróságtól ébersége lassan visszatért. Fészkelődve
megdörzsölte az arca alatti durva párnát. Összeráncolta a
homlokát, amikor ujja valami keménybe ütközött. Kinyitotta a
szemét és látta, hogy halvány fénysugár szűrődik be egy távoli
lámpaoszlop felől. Pislogva nézte az ujja alatt lapuló tárgyat.
Egy gomb volt az, egy gyöngyházból készült gomb.
Egy párnán?
Tekintete lassan felfelé indult. Az előzőt egy újabb gomb
követte, majd egy széles gallér, aztán egy hófehér sál
következett. Tovább emelte tekintetét, túl a fekete borosta fedte
állon, túl az érzéki ajkakon, egészen a zöld szempárig. MacLean!
Triona levegő után kapott, hirtelen felugrott, maga mögött
hagyva az áldásos melegséget.
Hugh, aki nagyon jól szórakozott a lány arcán megjelenő
arckifejezésen, felkacagott.
– Nyugalom, drágám, még a végén beüti a fejét a tetőbe.

A férfi összezavarodott utastársa a szájához kapta a kezét,
szemében harag villódzott, és a kocsi legtávolabbi szegletébe
húzódott.
– Mit keres az én ülésemen?
A férfi megvonta a vállát, élvezte, hogy a lány kényelmetlenül
érzi magát.
– Majdnem leesett az ülésről, s támaszték céljából átültem
magához.
Triona leengedte felvont szemöldökét, de tekintetében nem
szűnt a harag. Hugh örült, hogy korábban meggyújtotta a lámpát,
ám a lehető legkisebbre vette a lángot, nehogy felébressze vele
a foglyát. Halvány fényénél láthatta a lány arcának minden apró
rezdülését, megfejthette annak titkait.
Bár nem túl sokszor találkozott Caitlyn Hursttel, furcsa mód
néhány fontos részlet eddig elkerülte a figyelmét. Talán csak
azért, mert megfogadta, hogy ügyet sem vet rá. Nem
beszélgetett vele, nem nézett a szemébe, de még a jelenlétéről
sem volt hajlandó tudomást venni. Tudta, hogy ezzel mennyire
felbosszantja a lányt, és ez mérhetetlen élvezetet jelentett neki.
Ezekben a pillanatokban jött rá, hogy mit hagyott ki eddig.
Az első, ami feltűnt neki, hogy a lány arcvonásai sokkal
lágyabbak, íveltebbek voltak, mint ahogy emlékezett. Ez aztán
még kíváncsibbá tette, hogy mit takarhat a köpenye.
A hangjára is másképp emlékezett, a fejében sokkal
magasabbnak tűnt. Soha nem gondolta volna, hogy ez a kis
bajkeverő olyan hang birtokosa, amely csorduló mézként keríti
hatalmába érzékeit.
A lány iránt érzett fizikai vonzalmának sem volt eddig
tudatában. E pillanatban sem vágyott másra, mint hogy
valamilyen módon közelebb kerülhessen hozzá. Látva bátyja
reakcióját a lány csáberejére, számítania kellett volna rá. Talán
azért volt eddig közömbös iránta, mert még soha nem volt ilyen
közelségben hozzá. Minden bizonnyal belebújt a kisördög, és az
késztette rá, hogy átüljön mellé az ülésre, és fejét a vállára vonja.
A lány reakciója egy pillanatnyi csalódást sem okozott neki.
A sajátja viszont annál inkább meglepte. Most, hogy ennyire
közel volt a lányhoz, össze kellett szednie minden önuralmát,

hogy meg ne érintse. Csakis az mentette meg, hogy Triona
édesen aludt. Nem volt miért aggódnia, hiszen a lány a
kezdetektől fogva tartózkodó volt, figyelmét soha nem fordította a
fiatalabbik fiú felé. Bizonyos volt benne, hogy már alig várja,
hogy véget érjen ez a kis komédia.
Ettől a gondolattól hirtelen megbánás lett úrrá rajta.
Tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Egyszer már megsebezték
a női praktikába rejtett rozsdás szegek, és esze ágában sem volt
megint ebbe a hibába esni.
A lány még arra is képes volt, hogy megpróbálja meggyőzni
ártatlanságáról azzal, hogy nem viszonozta a csókot. Magában
forrongva arra gondolt, milyen remekül játszotta a megriadt szűz
szerepét. Szerencsére a férfi tudta, hogy kivel, mivel áll
szemben, és hogy ennek vajmi kevés köze van az
ártatlansághoz.
A lány hirtelen a lámpa felé fordította tekintetét, majd
várakozón utastársa felé fordult.
– Most megnézheti az arcomat!
A férfi válaszul felvonta a szemöldökét. Talán azt várja, hogy
bókot mondjak?
– És?
– Most már láthatja, hogy nem vagyok Caitlyn.
Tekintete végigpásztázta a lány mézszőke hajának hullámos
fürtjeit, amelyek keretbe foglalták szív alakú arcát.
– Még mindig a bolondját járatja velem, kisasszony?
– Hagyja ezt abba, uram, ön óriási tévedésben van! – vágott
vissza ökölbe szorított kézzel.
– Nem követtem el akkora hibát, mint ön.
A kocsi lassított, és a férfi felemelte a függöny sarkát. A
látványtól elakadt a lány lélegzete.
A férfi visszafordult, és arra lett figyelmes, hogy a lány a haját
nézi.
– Ön nem is Alexander MacLean, hanem a testvére, Hugh!
Triona figyelmét egy hátrafésült fehér tincs kötötte le, egy
sötét időszak emléke, amellyel tulajdonosa sohasem
büszkélkedett.

– Ne játssza a bolondot, ez nem vall önre! Nagyon jól tudja,
hogy ki vagyok.
– Ó! – szorította öklét a szeméhez a lány, majd az ölébe
ejtette. – Ebbe bele fogok bolondulni! Egyetlen szavamat sem
hiszi, és…
Ajkát összepréselte, tekintete összeszűkült. Az agyán átvillanó
gondolatok szinte láthatóvá váltak. A férfi még sosem látott
ehhez hasonló, ennyire árulkodó arckifejezést.
A lány ajka ellazult, még egy apró mosoly is megjelent a szája
sarkában, míg a férfi halántékán húzódó őszülő hajszálakat vette
szemügyre.
– Semmi vicces nincs a helyzetben.
Triona felvonta a szemöldökét, szemében vidámság csillogott.
– Szerintem igenis van! Én azt hittem, hogy ön valaki más, és
ön is másnak gondolt engem – kuncogott a lány, méznél is
édesebb hangján. – Meglehet, hogy a helyzet tarthatatlan, de az
édes iróniát nem lehet eltagadni tőle.
Az lehet, hogy édes, de közel sem annyira, mint te vagy! –
villant át a férfi agyán, hogy maga is elcsodálkozott.
– Ennek semmi értelme – folytatta Triona türelmetlenkedve. –
Nem vagyok hajlandó…
A kocsi lassított, majd befordult a sarkon.
– Ó, a fogadó. Már épp itt az ideje.
A lány hatalmas, barna szeme felcsillant az örömtől.
– Ha elérjük az erősebb fényt, látni fogja majd a tévedését –
mondta és felkacagott. Olyan életteli volt a nevetése, hogy Hugh
kis híján visszamosolygott rá.
Kis híján.
Most értette meg, hogy Alexander miért üldözte a lányt, annak
ellenére, hogy tisztában volt ennek veszélyeivel. Volt valami
rendkívül elragadó arcának vonalaiban, abban, ahogy a dús
szempillák beárnyékolták a szemét, ahogy kifejező arcán
érzelmeinek egész tárháza tükröződött.
Sajnálatos módon a lány testét két réteg köpeny fedte, így
rejtve el alakját a férfi kíváncsi tekintete elől. Hugh tudta, mire
számíthat, mégis, a lány most valamivel gömbölydedebbnek tűnt,
és talán valamelyest magasabbnak is.

A férfit hirtelen borzongás járta át.
Meglátta, amit látni akart? Látta azt, amire várt? Biztosan nem,
hiszen nem volt annyira…
A hintó egy döccenéssel megállt. Hugh hallotta a kocsisa
hangját, és egy másik jármű zaját, amint megáll mellettük.
Az ajtó kinyílt, Hugh odafordult, de csak az arca felé lendülő
öklöt láthatta.
Az ütés ereje egy pillanatra megbénította. Megdörzsölte az
állát, és támadójára, egy divatos köpenyt viselő idősödő férfira
pillantott.
– Lord Galloway! – mondta kurtán.
– Rohadék! – szólt vissza Galloway dühtől lángoló tekintettel.
Hugh útitársa a férfi karjába vetette magát.
– Bedford bácsi! – kiáltotta örömében. – Úgy örülök, hogy
látlak!
– Jól van, jól, kedveském! – mondta Galloway, de közben le
sem vette szigorú tekintetét Hugh-ról. – Vége a rémálomnak,
Caitriona.
Caitriona? Nem Caitlyn? Hugh szíve hevesen kezdett
kalapálni. Szemét lehunyva döbbent rá a valóságra: nem a
megfelelő nőt tartotta fogva.
Ötödik fejezet
Időről időre eljön egy pillanat, amely olyan erővel vág fejbe, hogy
azonnal megváltozik minden. Ha eljön egy ilyen pillanat,
menekülhetünk, ahogy csak a lábunk bírja, így is, úgy is utolér,
és eltalál.

A Trionát ölelő Lord Galloway szeme hirtelen kikerekedett.
– Jó ég, ön… ön nem is Lord MacLean, hanem a testvére,
Hugh!
Hugh megdörzsölte az állát.
– Legalábbis azt mondják.
– Bárki legyen is, hogy merészelte elrabolni az
unokahúgomat? – csattant fel Galloway haragosan.
– Semmi ilyesmit nem tettem, saját akaratából szállt be a
hintómba. Istenemre mondom, hogy nem én ültettem be.
– Tudom, hogy nem ön ültette be – válaszolt Galloway
kihívóan. – Akkor érte utol magát, amikor ön megállt, hogy lovat
váltson. Elkeseredve próbálta megmenteni a testvérét, és azért
szállt be a kocsiba, hogy lebeszélje Caitlynt őrült tervéről.
Természetesen Caitlyn nem volt ott, de erről Trionának fogalma
sem lehetett.
Galloway arca megfeszült. – Hogy mi történt később, azt már
ön is tudja.
Hugh mellkasára nyomás nehezült, mintha valaki ráült volna.
A lány igazat mondott, de ő rá sem hederített, s ami még annál is
rosszabb, úgy bánt vele, mint egy közönséges utcalánnyal.
Micsoda bolond egy helyzet…
Úgy túnt, Lord Galloway folytatja Hugh gondolatmenetét. –
Triona nevelőnője azonnal visszatért Londonba, és elmondta,
hogy a hintó elment, unokahúgom pedig bent ragadt. Triona
legnagyobb szerencséjére, ismerek egy rövidebb utat, így
gyorsabban ideértem, mint ön.
Lehet, hogy Trionának szerencséje volt, Hugh-nak viszont
annál kevésbé. Az egész történetben nem volt semmi
szerencsés, egyetlen nyavalyás mozzanat sem.
Galloway kocsijának ajtaja hirtelen kinyílt, majd két nő szállt ki
belőle. Az első alacsony volt, kissé gömbölyded, és a levendula
színének minden árnyalatában pompázó ruhát viselt. Hugh
azonnal felismerte Lady Gallowayt. A másik nő testét súlyos
köpenyek fedték, ennek ellenére mozdulatai könnyedek és
légiesek voltak.

A szél meglibbentette a köpeny csuklyáját. A fogadóból áradó
fény leleplezte a finom ívű, szív alakú arcot, a lélegzetelállító
szépséget, az arany hajfürtöket. Caitlyn Hurst.
Hugh a fogva tartott lány felé fordította tekintetét. Bár arcuk
körvonala megegyezett, Catrionáé valahogy teltebb volt. Szőke
haja inkább mézre emlékeztetett, mint aranyra, szeme viszont
éppoly nagy, ám valamivel világosabb volt.
Lord Galloway a zsebébe csúsztatta szabad kezét, és
előhúzott valamit.
– Triona, megtaláltuk a szemüveged – mondta, de közben
Hugh-t figyelte. – Csoda, hogy épségben maradt.
Triona átvette nagybátyjától a gondosan félbe hajtott
drótkeretes szemüveget, kinyitotta, majd az orrára illesztette.
Mogyoróbarna szeme elítélőn kémlelte Hugh-t a lencsén
keresztül. A szigorúnak ható keret éles kontrasztban állt a lány
arcának érzékiségével, selymes hajának leomló fürtjeivel.
A csók emléke visszalopódzott a tudatába. Az ijedtség, a
bizonytalanság, végül az ellenkezés. Az ártatlanság csókja. A
pokolba is, mit tettem?
Az idős férfi még szorosabban magához vonta a lányt.
– Ez tarthatatlan! Közölnöm kell önnel, hogy Triona apja
lelkész.
Hugh a mellkasán erősödő nyomás ellenére gúnyos nevetésre
fakadt.
– Hát persze! És gondolom hálás lehetek, hogy az ifjú hölgy
nem apáca.
Galloway arca mélyvörös színre váltott.
– Ez nem a megfelelő alkalom a komolytalanságra.
– Nem – értett egyet Hugh. – Valóban nem. Csak nem értem,
hogyan… – Elhallgatott, amikor észrevette, hogy néhány szolga
érdeklődve nézi őket. – Valahol máshol kellene folytatnunk ezt a
beszélgetést – préselte ki a fogai közt.
Lord Galloway követte Hugh tekintetét.
– Kibérelek egy társalgót – mondta, majd néhány utasítást
adott egy szolgának, aki karjánál fogva elvezette Trionát.
A lány ellenkezett, úgy tűnt, mondani akar valamit, de mielőtt
megszólalhatott volna, nagynénje, testvére és egy másik, a

hintóból lekászálódó hölgy gyűrűjében találta magát. Karvalyorrú,
sárkányszerü hölgy volt, s dühösen nézett Hugh-ra.
Dadus nagyon mérges volt. Igazi megkönnyebbülést jelentett,
amikor a sokaság eltűnt a fogadó belsejében, ahogy Galloway
juhászkutya módjára terelgette őket befelé.
A pokolba, hogy hibázhattam ekkorát? De hát annyira
hasonlított Caitlyn Hurstre, különösen, amikor megláttam a kocsi
ablakában.
Hugh egy pillanatra megállt az ajtóban, és utoljára mélyet
szippantott a hűvös, esti levegőből, hogy megnyugtassa háborgó
szívét. Olyan jó volt az elképzelése, annyira világos volt a terv –
akkor hogyan lehet, hogy mégis ilyen rosszra fordult minden?
Talán épp ez volt a vétke… a túlzott magabiztosság. Most pedig
szembenézhet a keserű következményekkel.
– Ó, uram! – sietett elé Ferguson. – Bekössem a lovakat?
– Nem, csak beszélek velük. Nem maradok sokáig.
Hugh mellkasában olyan fájdalmat érzett, mintha a szívét
vasabronccsal szorították volna össze.
– Igenis, uram – mondta Ferguson, és a zsúfolt fogadóudvar
felé pillantott, majd közelebb hajolva folytatta. – Ha kívánja,
előkészítem a hintót, és egy pillanat alatt elindulhatunk, anélkül,
hogy bárki észrevenné.
Az ajánlat csábító volt. Hugh azonban kelletlenül megrázta a
fejét.
– Ferguson – mondta sötéten –, úgy tűnik, másik lány került a
hintónkba.
Ferguson kinyitotta a száját, majd becsukta. Egy hang sem jött
ki a torkán.
– Meg kell mondanom, ez is elég csinos – tette hozzá a
nyakát dörzsölgetve Hugh.
– De… én ezt nem értem, uram!
– Nyilvánvalóan Caitlyn Hurst kisasszonynak van egy
ikertestvére.
– És ő az, aki… – Ferguson szeme elkerekedett, ahogy Hugh
röviden bólintott. Arcához kapta a kezét, és remegő szájjal azt
mondta: – Ne!
– Bizony. És ez mindnyájunk számára rendkívül kellemetlen.

Hugh az ablak felé nézett. Lámpafény világította meg, odabent
különfele árnyak mozogtak ide-oda. Abban a szobában drámai
pillanatok vártak rá. Ha volt valami, amit Hugh MacLean nem
kedvelt, az a dráma volt. Még rosszabb, hogy ebben a különös
forgatókönyvben együtt szerepelt egy erőszakos pártfogó, egy
láthatóan aggódó leány, és egy a Drury Lane Színház deszkáira
illő, ígéretes hisztérika.
Odabentről Lady Galloway éles hangon követelt valamit –
talán éppen Hugh fejét.
A férfi felsóhajtott.
– Nincs mit tenni, szembe kell néznem velük. Tartsd
készenlétben a lovakat, Ferguson. Vissza akarok térni
Londonba, amilyen hamar csak lehet.
– Igenis, uram. – Ferguson sötét pillantást vetett az ablakra. –
Biztos be akar menni oda, uram? Azok öten vannak, ön pedig
csak egyedül.
– Minden rendben lesz. Csak az erkölcsösségük győzhet le –
felelte Hugh, majd kihúzta magát, és belépett a fogadóba.
Köpcös, kopaszodó fogadós sietett Hugh elé hajlongva, hogy
elvegye a kabátját és a kalapját, amelyeket egy szolga kezébe
nyomott. Az pedig azonnal a konyhába vitte a holmit, hogy a
tűzhely elé rakva melegen tartsa.
– Erre szíveskedjék, uram! – mondta szívélyes hangon a
fogadós. – Barátai az elülső szalonban vannak. Begyújtattam,
úgyhogy hamarosan kellemes meleg lesz odabent.
– Köszönöm – felelte Hugh, majd megállt az ajtóban. – Volna
esetleg valami innivalója?
– A hölgyek sherryt kértek, az úrnak pedig hoztam egy
korsóval a legjobb sörömből. Ön is kér, uram?
– Valami erősebbre gondoltam.
A pocakos férfi lopva körülnézett, majd kicsit közelebb hajolva,
hangos suttogásba kezdett.
– Talán van még valami a pincémben, amiről a fináncoknak
sejtelmük sincs.
– Éspedig?
– Portói. Ilyen jót még biztos nem ivott.

– Hozzon egy üveggel – felelte Hugh, majd elgondolkodott. –
Nem, kettőt hozzon. Egyet mostanra, egyet pedig az útra. Attól
tartok, mindkettőre szükségem lesz.
– Igenis, uram – ragyogott fel a fogadós arca.
Nem volt több vesztegetni való idő, Hugh belépett a szalonba.
Ahogy várta, Lady Galloway, Caitlyn és a félelmetes dadus
körbevették a kanapén üldögélő Trionát. Lady Galloway mellette
állt, a kezét tördelte, és mérgesen arról beszélt, hogy:
– …micsoda rettenetes dolog! Esküszöm, hogy amikor Catilyn
belépett, nem hittem a szememnek! Aztán dadus is megérkezett,
és visítva közölte, hogy elraboltak téged! Szerencsére éppen
abban a pillanatban jött haza a bácsikád a White’s klubból. Még
soha életemben nem örültem neki annyira, mint akkor! Rögtön
tudta, mit kell tennie, és úgy döntött, mindannyian utánad jövünk,
és…
– Nem is visítottam – mondta a dadus méltatlankodva. Majd
Hugh pillantását elkapva, védelmezően Triona elé lépett, hogy
eltakarja a férfi elől. – Ne is nézzen rá, maga gazember!
– A védence biztonságban van tőlem – mondta Hugh, majd
levette a kesztyűjét, és a barátságos meleget árasztó kandalló
távolabbi oldalához lépett. Ahogy Caitlyn és Triona ilyen közel
volt egymáshoz, Hugh megállapította, hogy Caitlyn sokkal szebb,
az egész lénye tökéletes: sötétbarna szem, aranyszőke haj,
kecses mozdulatok.
Hugh tekintetét azonban Triona tartotta fogva. Az ő arca
teltebb és nőiesebb volt. Hihetetlenül hosszú szempillái voltak,
mogyoróbarna szeme az átkozottul pimasz kis szemüveg mögül
intelligensen csillogott; telt ajkai csókolnivalóak voltak. Míg
Caitlyn egyszerűen gyönyörű volt, addig Trionában volt valami
erőteljes érzékiség, amely tökéletes ellentétben állt azzal, ahogy
szemérmesen ott üldögélt drótkeretes szemüvegében a
kanapén.
Triona felvont szemöldökkel nézett a férfira, mintha meg
akarná kérdezni, miért bámulja őt. Megérdemli, hogy jól
megnézzék, bár a férfi kételkedett abban, hogy a lány ennek
tudatában van.

Hugh gúnyosan biccentett felé, mire az elpirult és másfelé
nézett. Most, hogy végre nem volt rajta az az átkozott köpeny,
Hugh furcsán jóleső érzéssel állapította meg, hogy igaza volt; a
lány alakja kellemesen buja. Amint nézte a telt, kerek melleket,
ahogy összenyomta őket az egyszerű ruha, sóvárogva
összefutott a nyál a szájában. Mindig is a kerekded formákkal
megáldott nőket szerette, a piszkafa típusúakat nem kedvelte.
Triona Hurst pedig bővelkedett a kívánatos idomokban.
Valójában…
Lord Galloway előrelépett, hogy Hugh és Triona közé álljon.
– Uram – csattant fel a férfi, és még vörösebb lett az arca,
mint azelőtt. – Beszélnünk kell erről a sajnálatos eseményről, és
arról, hogyan lehet helyrehozni a dolgot. – A hölgyekre pillantott,
majd folytatta. – Itt nem tudunk beszélni. Menjünk az ablakhoz.
Anélkül, hogy megbizonyosodott volna róla, hogy Hugh követi,
Galloway a szoba távolabbi sarkába ment.
Hugh összeszorította a fogát. Nem volt hozzászokva, hogy
úgy beszéljenek vele, mint egy nyolcéves kisgyerekkel, akit azon
kaptak, hogy sütit lopott a konyhából.
– MacLean! – Galloway hangja zsarnokian csengett.
Hugh keze ökölbe szorult, fellobbant benne a düh. Odakint
hirtelen szél támadt, és megrázta az ajtókat és a redőnyöket. Az
udvaron ágaskodva nyerítettek a lovak.
– A mindenit! – sikoltott fel dadus, miközben hó csapódott az
ablakra, és a tetődeszkák megreccsentek felettük.
– Jóságos ég! Mi történik? – szólalt meg Lady Galloway
félelemtől reszkető hangon.
Caitlyn félve ölelte át nagynénjét.
Egyedül Triona maradt nyugodt, és olyan vádlón nézett a
férfira, hogy az teljesen összezavarodott.
Nyugalom, MacLean! Ettől minden csak még rosszabb lesz.
Ha nem nyugszik meg, érzéseivel csak még inkább
felkorbácsolja a szelet, amely meg majd megrongálja a házat,
kicsavarja a fákat. Pajtákat kap majd fel, és játékszerként dobálja
őket szanaszét. Kiöntenek a folyók, elárasztják az utakat, a
földeket és a falvakat.

Van egy pont, amikor a szél olyan erőre kap, hogy onnantól
kezdve fékezhetetlenné, gyilkos erejűvé válik. Emiatt igyekezett
minden MacLean megőrizni a hidegvérét. A legenda szerint, ha
egy generáció minden egyes tagja véghezvisz valami nagy tettet,
megtörik az átok. Eddig még egyik generációnak sem sikerült
végrehajtania ezt. Hugh elgondolkodott, vajon tényleg van-e mód
arra, hogy véget érjen a varázslat. Nehéz volt megbirkózni egy
ősrégi, állítólag egy fehér boszorka által rájuk küldött rontással;
néhány évszázad elteltével már senki sem tudta elválasztani
egymástól az igazságot és a mítoszt.
A szél újból nekitámadt az ablaktábláknak. Lord Galloway
figyelmeztető pillantást vetett Hugh-ra, aki még jobban
összeszorította a fogát. Egész életében eddig csak
egyetlenegyszer veszítette el teljesen az önuralmát – amikor
fivére, Callum meghalt. Amikor szembesült a rettenetesen
pusztító következményekkel, megfogadta, hogy soha többé nem
fog megtörténni, különösen, amikor rájött: ő másképp használja
az átkot, mint a testvérei – és ezt a titkot rajta kívül csak
egyvalaki tudta.
Hugh behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Szinte
sziszegve fújta ki fogai közt a levegőt. Elképzelt egy kis
szélörvényt. Kinyitotta a kezét, majd ujjait szorosan összezárta,
és elméjének minden erejével és koncentrációjával szorította.
Szívverése lelassult, szemgödrében tompa nyomást érzett.
Erősebben szorította össze a kezét. Aztán még erősebben.
Feje hevesen lüktetett, de azért folytatta.
Izmai megfeszültek, homlokára verejtékcseppek ültek.
Lassan elült a szél odakint. Amikor már csak enyhe szellő
fújdogált, Hugh ellazította az öklét és az izmait. A feje szörnyen
lüktetett, émelygés fogta el, és elhagyta minden ereje.
– Mondja, hogy vége! – sóhajtott Lady Galloway.
– Vége – jelentette ki Lord Galloway. – Csak egy szokásos
szélvihar volt, semmi több – folytatta, és Hugh-ra nézett. – Jöjjön,
MacLean! Beszéljük meg a dolgokat.
Hugh nyelt egyet, nem vágott vissza. Nem engedhette meg,
hogy hidegvére újra elhagyja; nem volt annyi ereje, hogy
másodszor is megfékezhesse a szelet. Gyors pillantást vetett

Trionára, de a lány az ablakra szegezte tekintetét. Gyenge szellő
kerülte meg a hintókat, és kavarta fel finoman körülöttük a havat.
Triona végül Hugh-ra emelte mogyoróbarna tekintetét, s látszott,
hogy pontosan tudja, mi történt.
Triona hisz az átokban. Ez meglepte a férfit, de egyszersmind
meg is nyugtatta egy pillanatra. Hisz benne, és cseppet sem fél.
Ha nem érezte volna magát ennyire rosszul és ennyire
erőtlennek, talán még el is mosolyodik. A térde azonban
remegett, és mielőbb le kellett ülnie, ha nem akarta magát
teljesen nevetségessé tenni. Így sarkon fordult, és követte
Gallowayt az ablakhoz, majd megroggyanó térdekkel a kanapé
párnái közé huppant.
Lord Galloway összevonta szemöldökét, kétségkívül arra
gondolt, hogy udvariasabb lett volna, ha Hugh hagyja, hogy,
idősebb lévén, ő foglaljon előbb helyet.
Hugh a szemben lévő székre mutatott.
– Uram? – mondta homlokát dörzsölgetve, amely mögött
mintha egy kisebb vihar tombolt volna.
Lord Galloway helyet foglalt, és szigorú tekintettel nézett
Hugh-ra.
– Sok kérdésre kell válaszolnia. Ön miatt veszélybe került az
unokahúgom jó híre.
– Azt hittem, hogy a testvére, Caitlyn az, különben
visszavittem volna. – Hugh szerette volna, ha beszélgetőtársa
halkabbra fogja.
– Amint látja, nem a testvére. Triona ártatlan. Cselekedetei
talán meggondolatlanok voltak, mégis mindenképpen
ártalmatlanok – mondta Galloway, és ajkát kihívóan
lebiggyesztve várt, mintha arra számítana, hogy Hugh vitatkozik
majd.
– Ahogy mondja – felelte látszólag könnyedén Hugh.
Az idősebb férfi hunyorítva nézett rá.
– Ön egy ideig kettesben volt az unokahúgommal a
kocsijában. Meg kell kérdeznem – hajolt közelebb Galloway,
kegyesen lehalkítva magát hozzáért a lányhoz?
Persze, hogy hozzá, bár nem azon a módon, amitől Galloway
tartott. Mégis, ha Hugh arra gondolt, ami a kocsiban történt –

ahogy az ölébe vonta Catrionát, ahogy megölelte és
szenvedélyesen megcsókolta -, a válasz csakis az lehetne: „A
pokolba is, igen!”
Ráadásul semmi lelkiismeret-furdalást nem érzett. Átkozottul
bánta, hogy nem használta ki jobban a lehetőséget, különösen,
hogy ez a kis kalandos félreértés olyan sokba fog kerülni, mint
amire számított is.
Galloway elkomorodott.
– Hallgatása magáért beszél.
Hugh szó nélkül, felvetett állal nézett a férfira. Hogy a fejében
lüktető fájdalom enyhüljön, félig lehunyta a szemét.
Galloway ajka elkeskenyedett dühében.
– Értem. Tehát a legrosszabbtól kell tartanom. Huszonhárom
éves kora ellenére én vagyok a felelős az unokahúgom
biztonságáért. Hiszen még hajadon, maga pedig erőszakkal
elrabolta ezt az ártatlan nőt!
– Nem ez volt a szándékom.
– Valóban nem. A maga szándéka az volt, hogy a testvérét
rabolja el, amely éppoly gyalázatos dolog.
– Azt reméltem, hogy ráijeszthetek Caitlyn Hurstre, hogy
ezután hagyja békén a fivéremet. A kisasszony ugyanis
kifejezetten házasságra akarta kényszeríteni a bátyámat –
mondta Hugh, egyenesen Galloway szemébe. – Többször,
fültanúk előtt is kijelentette, hogy semmi sem állíthatja meg.
Továbbá ő maga kísérelt meg beszállni a hintóba, ugyanis
megtaláltam a köpenyét, és egy kézipoggyászát az egyik ülés
alatt. Tehát, amikor megláttam egy szőke nőt a bátyám
hintójában, joggal hihettem, hogy Caitlyn az. Bárki más is ezt
gondolta volna.
Lord Galloway szinte belelilult a hallottakba.
– Caitlyn talán valóban illetlenül viselkedett, ezért azonban
nem kell a testvérének megfizetnie. Triona szigorú nevelést
kapott. Lefogadom, hogy a lelkészlaktól ötven kilométernél
távolabb még soha életében nem volt.
Hugh a lányra nézett. Triona a testvérével beszélgetett,
mindkettejük arcán komolyság tükröződött.
– Határozottan hasonlítanak egymásra.

Galloway is a lányokra nézett, és ellágyult a tekintete.
– Ikrek, bár elég könnyű megkülönböztetni őket, különösen, ha
együtt vannak.
– Ami ritkán fordul elő.
– Az semmit nem számít. Önnek akkor sincs joga
megfélemlíteni egy lányt, csupán néhány meggondolatlan szó
miatt.
– Caitlyn Hurst igazán féktelenül viselkedett, amióta csak
Londonba érkezett. Valakinek végre meg kellett állítania.
– A nagynénje és én is erre törekedtünk, akárcsak Triona –
felelte Galloway elkeskenyedett ajkakkal. – Azért jött Londonba,
hogy illendőbb viselkedésre bírja a testvérét.
Csodás. A lány védelmező, ártatlan és jótét lélek. Hugh
érezte, egyre jobban szorul a hurok
Megdörgölte a nyakát, a szeme égett. Semmi másra nem
vágyott, csak a beígért üveg borra, és Alexander hintójának
békés nyugalmára, az elragadóan ártatlan, csábító nőszemély
nélkül.
– Nos, MacLean? – szólalt meg újra Galloway, olyan
hangosan, hogy a szoba másik felében folytatott társalgás
abbamaradt. – Mit tud felajánlani, hogy kárpótolja az
unokahúgomat?
Az ördögbe, Lord Galloway egyetlen választ fogad el: a
házasságot. Hugh egyáltalán nem vágyott a házasságra.
Egyszer majdnem elkövette ezt a hibát, és bármit megadna
azért, hogy elkerülje.
– Bocsánatot kérek az unokahúgától, hogy megbántottam, de
meg kell mondanom, hogy senki nem látta őt beszállni a
kocsimba, csak a nevelőnője. Ha ön és Lady Galloway
visszakísérik Londonba, senki sem gyanakszik majd.
Galloway hirtelen kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Bárcsak igaza lenne.
Hugh-ban megállt az ütő.
– Amikor dadus észrevette, hogy Triona beszállt a hintóba,
visszasietett Londonba, hogy tájékoztasson minket, és egyúttal
Lord és Lady Colchestert és a lányukat, Cassandrát, mivel éppen

nálunk voltak vendégségben. Ők kísérték le Caitlynt a Bond
Streetről.
– Az ördögbe! Lady Colchester igazi pletykafészek.
– Igen. Mire visszatérünk Londonba, mindenki tudni fogja, mi
történt.
Akkor ennyi. Bármennyire is szerette volna, Hugh nem tudta
figyelmen kívül hagyni azt a rideg tényt, hogy arrogáns kis
magánakciójával tönkretette Triona Hurst jó hírét. Megsemmisült.
– Holnap délelőtt felkeresem önt, és megbeszéljük a
részleteket – mondta végül, a fogát csikorgatva.
– Ne nézzen rám ilyen dühösen, uram. Saját magának
köszönheti az egészet.
– Semmi mást nem csináltam, csak igyekeztem megóvni a
fivéremet. Ezért nem fogok bocsánatot kérni.
– Számtalan alkalommal találkoztam a fivérével, uram –
mondta Galloway -, de el sem tudom képzelni róla, hogy
szüksége lenne rá, vagy azt kívánná, hogy ön a védelmébe
vegye. – Amikor Hugh dühösen vissza akart vágni, Galloway
felemelte a kezét, és folytatta. – Pillanatnyilag cseppet sem
érdekel a véleménye, Lord MacLean – nézett a csendesen
várakozó asszonyok felé, majd visszafordulva, türelmetlenül
hozzátette: – Hurst kisasszonynak van még egy húga és néhány
fivére is, arról nem is szólva, hogy az édesapja elveszítheti az
állását, ha ez a botrány kirobban. Mindannyian megszenvedik,
ha nem állítjuk vissza gyorsan Triona jó hírét.
Nos, akkor az ő kezében van az egész család jövőbeni
boldogsága? Legszívesebben elharapta volna Galloway torkát.
Galloway megmakacsolta magát.
– Ön különleges engedélyt kap, amint lehet, és az esküvőt
holnaphoz három napra fogjuk megtartani. Megértette?
Hugh válasz helyett karba tette a kezét.
Az idősebb férfi elkeskenyedett ajkakkal, határozottan
folytatta.
– Jól van, akkor holnap kilenckor várom. – Azzal felállt a
székből, mire Hugh-nak is meg kellett erőltetnie magát.
Az ördög vigye el ezt az embert! Hugh vitatkozni akart,
szitkozódni, meg akarta tagadni az engedelmeskedést. A szoba

másik felében Triona ült, komor tekintettel nézte a férfit,
kimondhatatlan szomorúság tükröződött rajta.
– Akkor ezt elintéztük. Jó éjszakát! – mondta Galloway, majd
kurta meghajlással sarkon fordult, és öltözésre bírta a hölgyeket.
Hugh megkönnyebbülésére a fogadós végre megjelent a
várva várt borral. Hugh megállta, és nem nézett Trionára,
miközben a fogadós teletöltött egy poharat, és odanyújtotta.
Amint a férfi a pohárért nyúlt, a fogadós észrevette, hogy a
többi vendég öltözni kezdett. A kitöltött borral a kezében
megfordult.
– Máris mennek? Épp hozni akartam egy kis marhasültet és
finom pástétomot a hölgyeknek…
– Tegye a pástétomot egy kosárba – felelte Galloway fürgén.
– Hazafelé megesszük.
Hugh elvette a poharat, és gyorsan kiitta, remélve, hogy az ital
felmelegíti és oldja kissé a mellkasában érzett szorítást.
Lady Galloway jéghideg tekintetett vetett Hugh-ra, miközben
férje, a többi hölggyel együtt az ajtó felé tessékelte.
Ahogy Triona az ajtóhoz ért, megállt.
– Lord Hugh, azt szeretn…
– Triona! – csattant fel Lady Galloway. – Megtiltom, hogy
beszélj azzal a férfival!
– Én is – csatlakozott Caitlyn, és megvető pillantással nézett
Hugh-ra.
Triona tekintete villámlott, de csendesen válaszolt.
– Beszélni fogok vele, ha úgy kívánom.
– Ó, de hát maga az ördög! – figyelmeztette dadus.
– Triona – szólalt meg határozott hangon a bácsikája is -,
most elmegyünk.
Galloway megpróbálta kivezetni a lányt a szalonból, de Triona,
felháborodástól fagyos arccal, kiszabadította magát.
Hugh lázadást vélt felfedezni a lányban, hiszen ő maga is
hasonlóan érzett – dühös volt a társasági szabályok és elvárások
miatt és ebbe az érzésbe belevegyült egyfajta elszánt
szabadságvágy is. Triona sajnos ugyanúgy csapdába esett, mint
ő maga. Ellenkezése dacára nem volt kiút; s ezt családja
világosan a tudomására is hozta.

Triona hirtelen Hugh felé fordult.
– MacLean, nem a bácsikám a felelős a tetteimért, hanem én.
Lord Galloway lebiggyesztette ajkát.
– Triona, MacLean és én elintézzük a dolgokat. Mostantól
nem kell aggódnod.
Hugh látta a lány arcán megjelenő sápadt dühöt, és még
valami mást is. Talán… rettegést?
A férfiban feltámadt a remény. A lány ugyanannyira retteg a
házasságtól, mint ő. Ha Triona visszalépne…
De nem. Ő ugyan szabad lenne, Triona viszont szégyenben
maradna, ami az egész családjára hatással lenne. Hugh
képtelen volt kihúzni magát a kötelezettségei alól. Sok
mindennek lehetett nevezni, de gyáva gazembernek semmiképp.
Triona megállt előtte, szemüvegén át is látszott, hogy
tekintetében rengeteg érzelem izzik. Halkan beszélt.
– MacLean, ne hagyja, hogy a bácsikám rávegye valami
őrültségre.
Hugh szája gúnyos mosolyba fordult.
– Nyilvánvalóan nincs szükségem bátorításra, ha valami
őrültséget akarok tenni. Elég jól megy már magamtól is.
– Triona – hallatszott a bácsi hangja.
Triona grimaszolt egyet, de nem fordult meg.
– Mindketten hibáztunk. Ön a fivéréért aggódott, én pedig a
húgomért. Egyikünknek sem kellene durván megfizetni ezért a
nyilvánvaló félreértésért. Biztos találunk más megoldást, amely
nem veszélyezteti a szabadságunkat, ha csak…
– Nem – felelte Hugh egyszerre dühösen és meghatottan. –
Hálás vagyok a nagylelkűségéért, és bármennyire szeretném is
elfogadni, a nagybátyjának igaza van, a hibákért meg kell
fizetnünk. Különben tönkretenném önt, ráadásul az egész
családjának osztoznia kellene a szégyenben. Ezt pedig nem
tehetem.
– Biztos tudunk… – vonta fel a szemöldökét a lány.
– Semmi mást nem tehetünk, amit a társadalom elfogadna,
csak azt, hogy összeházasodunk – mondta Hugh, és észrevette,
hogy a kimerültségtől remeg a kezében a pohár. Ha nem száll
gyorsan hintóba, valakinek majd úgy kell kivinnie.

A lány összeszorította az ajkát.
– Nem akarok férjhez menni!
– Már megegyeztünk – felelte a férfi, és fáradtan a tűz mellett
álló karosszékhez lépett. Habár hihetetlen udvariatlanság
álldogáló hölgy jelenlétében leülni, Hugh megkönnyebbülve
huppant a párnák közé. – Higgye el, Miss Hurst, ha tudnék más
kiutat ebből a helyzetből, azt választanám. De nem tudok, ezért
csapdában vagyunk.
– Triona, megkaptad a választ – mondta a bácsikája. – Most
már gyere.
A lány nem mozdult.
Hugh értékelte eltökéltségét, és bólintott.
– Engedje, hogy a bácsikájával elintézzük a részleteket.
– De én…
– Jó éjt, Miss Hurst! – mondta szárazon, majd elfordult és
újratöltötte a poharát. Ez az egyszerűnek tűnő mozdulat is nagy
erőfeszítést kívánt. Érezte Triona jelenlétét, de nem fordult felé,
nem nézett a szemébe. Nem volt rá szükség; érzékelte a lányból
áradó dühöt, ahogy a tűz melegét.
Lépések hallatszottak.
– Gyere, Triona. Hagyd itt ezt a szörnyeteget – sürgette
Caitlyn.
Persze dadus is hozzátette a magáét.
– Ó, micsoda szörnyű nap, hogy egy ártatlan lány nem
szállhat be egy hintóba anélkül, hogy egy gazember vissza ne
élne a helyzettel!
Hugh nagyot nyelt a borból, tekintetét a faborítás egy pontjára
szegezte. Odakint feltámadt a szél, de szerencsére Hugh
túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tovább bosszankodjon, így
hamar el is ült.
– Triona, késő van, mennünk kell – mondta Lord Galloway,
épp oly fáradtan, mint ahogyan Hugh érezte magát.
– Elég udvariatlan dolog szegény nénikédet ilyen sokáig
várakoztatni ebben a hidegben.
Egy darabig csend volt, miközben Hugh szinte hallotta Triona
esdeklő hangját, hogy álljon mellé, és küzdjön a sors ellen.
Habár a lánynak talán fogalma sincs a világ dolgairól, neki igenis

volt. Mogorván elfordította a fejét, mintha el akarná küldeni a
lányt. Triona hirtelen megfordult, és suhogó köpenyében
elhagyta a szobát, a többiek pedig követték.
Hatodik fejezet
Figyeljetek csak, kislányok! A MacLean klán férfitagjaira
rábízhatjátok a vagyonotokat, a családotokat, a jövőtöket, de óva
intelek titeket attól, hogy bármelyiknek is odaadjátok a
szíveteket!
Szívesebben ennék meg egy varangyot, nyersen!

– Triona, nincs más választásod – pislogott Lavinia néni. –
Odalett a jó híred.
– Nem érdekel! – járkált fel és alá a kandalló előtt Triona. –
Ilyen körülmények között nem akarok férjhez menni.
– De meg kell tenned! És mivel ez van, el kell döntenünk,
hogy milyen virágok legyenek, meg csipkék…
– Lavinia néni, kérem – szólalt meg Caitlyn az ablak mellől.
Reggel óta most szólalt meg először. – Trionát a legkevésbé
sem érdekli, hogy liliomból vagy rózsából készül-e a csokra!
Lavinia néni elszontyolodott.
– Csak arra gondoltam, talán segít a dolgok pozitív oldalát
nézni.
Triona megállt egy pillanatra.
– Lavinia néni, ezt az esküvőt nem tartjuk meg. Sem Hugh
MacLeant, sem engem nem kényszeríthetnek bele.

– Kedvesem, az előkelő társaság nagyon szigorú elveket vall
ilyen ügyekben, és…
– Fütyülök rá, hogy mit szól a társaság!
– Triona! Tiszteletre méltó hölgy nem mond ilyet!
– Pedig talán jobban tennék! Akkor többen meghallanák, és az
effajta bolond, muszáj-házasságok a múlt ködébe vesznének.
– Leányom! – Lavinia néni a mellkasára szorította a kezét. –
Megáll a szívem! Valaki hívja dr. Francist!
Caitlyn, kivörösödött szemmel, Lavinia nénihez fordult.
– Kérem, ne mondjon ilyet! Egy nap tényleg megáll majd, és
akkor senki sem hisz önnek.
Lavinia néni remegő ajkakkal és könnyben úszó szemmel
nézett egyik lányról a másikra.
Látva, hogy a néni mindjárt elsírja magát, Triona gyorsan
megszólalt.
– Lavinia néni, sajnálom, hogy ilyen szörnyen viselkedem ma
reggel. Már így is ébredtem. – Mosolyt erőltetett az arcára. –
Annyira fáradt voltam tegnap este, hogy nem is fogtam fel
semmit, és abban reménykedtem, mire felkelek, minden rendben
lesz.
Ehelyett azonban, kifejezetten rossz előérzettel ébredt,
szokatlanul korán lejött, hogy megreggelizzen, és Bedford bácsit
máris a dolgozószobájában találta, ahogy MacLeant várta.
Eközben Lavinia néni izgatottan csacsogott a közelgő
lakodalomról, ruhákról és virágokról, meg egy csomó egyéb
badarságról, így Triona végül kifakadt.
Caitlyn szokatlanul csendes és összetört volt ma reggel, arcán
a megbánás és a csökönyösség keveréke tükröződött. Triona jól
ismerte ezt az állapotot; Caitlyn mindig ilyen volt, amikor
megbánt valamit.
– Cait, ne vágj ilyen savanyú képet. Ez még nem a világ vége.
Caitlyn szinte hisztérikusan nevetett fel.
– Triona, kérlek, ne legyél most kedves hozzám! Rengeteg
szörnyű dolgot műveltem. Bárcsak visszacsinálhatnám… – A
mondat második fele zokogásba fulladt, Caitlyn a kezébe temette
arcát.

– Caitlyn, ne! – Triona odament hozzá, letérdelt mellé, és
előhúzta a zsebkendőjét. – Hagyd abba, te kis buta liba. Ha
MacLean megjön ma reggel, megmondom neki, hogy nem
akarok hozzá menni. Senki sem vehet feleségül, ha én nem
akarom.
Caitlyn megtörölte a szemét.
– De igen, muszáj!
– Badarság. Nem érdekel, hogy oda a jó hírem. Úgysem
érdekel a londoni szezon.
– Ez nem ilyen egyszerű, Triona. Mindenfélét suttognának, és
a hír eljutna Wythburnbe is. Az emberek elfordulnának tőled, és
a hátad mögött kibeszélnének. El sem tudod képzelni, hogy az
milyen megalázó lenne. Kegyetlenek lennének veled, és szörnyű
dolgokat állítanának… Ó, Triona, nem hagyhatod, hogy ez
megtörténjen!
Lavinia néni a torkát köszörülte.
– Kedvesem, meglehet, ha egy kicsivel többet tudnál a
jövendőbelidről, talán könnyebben elfogadnád. Caitlyn, mit tudtál
meg Hugh MacLeanről a testvérétől?
Caitlyn az ajkába harapott.
– Nos… Hugh hasonlít a bátyjára, talán egy kicsit szélesebb
vállban, és nem annyira magas. És nagyon ritkán mosolyog.
– Van némi humorérzéke – mondta Triona elgondolkodva. –
Csak nagyon száraz. – Az a néhány alkalom, amikor Triona
mosolyogni látta, meglepően meleg borzongást okozott a lány
gerincében.
– Talán hasonlít Alexanderre – mondta Caitlyn -, aki szintén
keveset mosolyog társaságban, de ha kettesben vagy vele,
nagyon gyakran nevet.
Lavinia néni felvonta a szemöldökét.
– Mikor találkoztál vele négyszemközt?
– Csak egyszer vagy kétszer – pirult el Caitlyn, majd Trionára
nézett. – Sok bálteremnek vannak alkóvjai, amelyeket függönyök
vagy növények takarnak el. Oda vissza lehet vonulni egy kicsit
pihenni, nincs zaj, meleg, és…
– Caitlyn! – kiáltott Lavinia néni. – Sokan légyottokra
használják, nem lett volna szabad egyikbe se bemenned!

Leányom, a sírba kergetsz. Ha apád és anyád megtudják, mi
minden történt… – sóhajtotta, és a repülősóért nyúlt. – Azt
gondoltam, megfelelően kioktattalak a helyes viselkedésről, te
pedig mindeközben kettesben találkozgatsz MacLeannel.
– Nem találkoztunk olyan gyakran! – válaszolt Caitlyn
elvörösödve.
Triona gyanakodva nézett a testvérére.
– Miért találkozol vele egyáltalán?
Caitlyn megpróbált uralkodni az arckifejezésén.
– Nincs különösebb oka – mondta túlságosan is lezseren.
Lavinia néni a repülősót szagolgatta.
– Csak annak örülök, hogy feladtad azt az őrült tervedet, hogy
elbújj a hintójában. Tönkretetted volna magad, mint Triona!
Caitlyn arca megrándult.
– Ha tudtam volna, hogy Triona itt van, eszembe sem jut
ilyesmi! Senkit sem akartam bajba keverni.
– Magadat és Alexander MacLeant kivéve – mutatott rá
Triona. – Gondolj bele, Caitlyn, hogyha sikerül nyerned, és
MacLean megkéri a kezedet, könnyen hasonló helyzetben
találhatod magad. Tudom, nekem elhiheted.
– Nem, nem! Nagyon óvatos voltam egy csomó dologban,
éppen ezért döntöttem úgy, hogy lemondok arról az őrült tervről,
hogy elrejtőzzem a hintóban.
– Bárcsak elmondtad volna Lavinia néninek!
– Én is erre gondoltam. Triona, bevallom neked, nem akartam
kockára tenni a jó híremet. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy
Alexanderen kívül senki nem tudhatja meg.
Triona felvonta a szemöldökét.
Caitlyn a szemére szorította a zsebkendőt.
– Ne nézz így rám! – mondta, és az ölébe ejtette a kezét. –
Őrültség volt azt gondolni, hogy botrány nélkül végigvihetek egy
ilyen vállalkozást. Most már tudom. De akkoriban nem
gondolkodtam ennyire tisztán.
– Ha a dolgok nem a terveid szerint alakultak volna, és végül
mégis hozzámész MacLeanhez, meggyűlölt volna érte, és a
házasság szenvedés lenne számodra – mondta Triona, akire
pontosan ugyanez a sors várt.

– Tudom – felelte Caitlyn csendesen. – De amikor Londonba
jöttem, és találkoztam Alexanderrel, már nem volt mit tenni.
Nagymama annyit mesélt nekünk a MacLean-átokról, és én
szerettem volna látni, hogyan működik. Nem valami rettenetesen
nagyot, csak akkorát, amekkorából kiderül, hogy igaz. Mint
tegnap este – egyszerűen éreztem Hugh dühét – mondta
megremegve.
Triona emlékezett, hogyan rengette meg a szél az épületet,
ostromolta az ablakokat és csapkodta dühödten az
ablaktáblákat. Ehhez a férfihoz fogok hozzámenni?
Megborzongott.
Caitlyn Trionát nézte.
– Most már tudod, miért bosszantottam Alexandert, aki persze
azt hiszi, hogy egyszerűen csak flörtöltem vele. Hetekig
próbáltam rávenni, hogy előnytelen fogadásokat kössön velem,
amelyeket persze majd az önuralmával együtt elveszít. Ő
azonban folyamatosan nyert, s ettől egyre kapzsibb lett.
– Caitlyn, amikor fogadtál Lord MacLeannel, mi volt a tét?
Hiszen nincs is vagyonod.
– Csupa ártalmatlan dolog – vonta meg a vállát Caitlyn.
– Hála istennek! – szólalt meg Lavinia néni.
– Mindössze néhány csókban fogadtunk.
– Csókban? – visított fel Lavinia néni.
– Nos, kicsivel több is volt, mint néhány csók, de csak
egyszer… – Caitlyn, Lavinia néni reakciójára, gyorsan
hozzátette: – Azután már az a fogadás következett, amelyről ti is
tudtok: vajon rá tudom-e venni, hogy megkérje a kezem –
mondta, és összevonta a szemöldökét. – Pedig mindent olyan
tökéletesen elterveztem. Elbújok az ülés alá, aztán kiszállok,
amikor először lovat vált. Akkor be kellett volna ismernie, hogy
megnyertem a fogadást.
– És… hozzámentél volna? – pislogott Lavinia néni.
– Mintha épp egy ilyen hetvenkedő férjre vágynék! – felelte
gúnyosan a lány.
– És ha valóban elveszítetted volna a jó híredet? – kérdezte
Triona.

Caitlyn elkomorodott.
– Tegnap estig, amíg nem láttam Hugh MacLeant és Bedford
bácsikánkat, ez eszembe sem jutott. Bárcsak ne jöttél volna
Londonba utánam!
– Már késő – legyezgette magát Lavinia néni a
zsebkendőjével. – Most már bízd a dolgokat Bedford bácsikádra.
Hugh MacLeannek… – pillantott az órára – már tíz perce meg
kellett volna érkeznie. Bácsikátok nem lesz elragadtatva, ha
elkésik.
Triona felállt, és újra járkálni kezdett.
– Micsoda szörnyűség! Nem is ismerem ezt a férfit!
– Ó, gyermekem, biztos vagyok benne, ha összeházasodtok
Lord Hugh-val, hozzászoksz majd, és elégedett is leszel. Magam
is alig ismertem Bedford bácsikátokat, mielőtt megkérte a kezem,
de az évek során nagyon megszerettem – mosolyodott el Lavinia
néni. – Nem is kívánhattam volna magamnak gyengédebb és
kedvesebb férjet. Nagyon szerencsés vagyok, és szerintem te is
az leszel.
– De mi van, ha ehelyett rájövünk, hogy gyűlöljük egymást?
Hogy például nem bírja elviselni, ahogy a villát fogom, vagy azt,
hogy reggelente kicsit házsártos vagyok…
– Kicsit? – kérdezte Caitlyn a szemeit forgatva.
Triona a húgára nézett, majd Lavinia nénihez fordult.
– Sőt, mi van, ha valami komoly gond van a személyiségével?
Ha például… lop? Vagy kutyákat kínoz, vagy gyűlöli a vidéki
életet? Mi van, ha… – jeges kéz markolta meg a szívét mi van,
ha valaki másba szerelmes?
– Senkibe sem szerelmes – felelte Lavinia néni magabiztosan.
– Ha az lenne, tudnék róla. Ha ő vagy a fivére csak ránéz egy
nőre, az emberek mindig beszélni kezdenek róla. Hugh MacLean
igyekszik minden házasulandó hölgyet elkerülni, és világosan
kinyilvánította, hogy soha nem akar megnősülni.
– Remek. Tehát eleve irtózik a házasságtól.
– Ahogy te is – mutatott rá nyíltan Caitlyn.
– Ez nem igaz! Én szeretnék férjhez menni, csak nem így,
nem ilyen körülmények között!

Régebben, amikor a házasságra gondolt, olyan kapcsolatot
képzelt el, amilyen a szüleié. Apa és anya a legteljesebb
boldogságban éltek; ez megmutatkozott abban is, ahogy
egymásra néztek, és abban, hogy büszkék voltak rá, hogy
egymással oszthatják meg az életüket.
– Igen, biztos vagyok benne – mondta Lavinia néni
reményteljes hangon hogy Hugh MacLean most örömét fogja
lelni a házasságban.
– Hát persze. Erőszakkal rávenni valakit arra, amit nem akar,
valóban a legkellemesebb módja, hogy megváltoztassuk a
véleményét. – Triona a homlokát dörzsölgette. – És az a kevés,
amit tudok róla – tudniillik, hogy esze ágában sincs megnősülni,
ráadásul olyan tulajdonsággal rendelkezik, amellyel akár egy
fogadót is szélbe tud repíteni -, arra enged következtetni, hogy
szörnyű férj lesz belőle.
– Soha senkit nem hallottam róla rosszakat mondani.
– Én sem – erősítette meg Lavinia néni. – Valójában az
egyetlen negatív dolog, amit Hugh MacLeannel kapcsolatban
hallottam, hogy törvénytelen gyerekei vannak. Azt mondják,
rengeteg van.
– Rengeteg? – kérdezte Triona elgyengülve, majd a kanapéra
huppant.
– Nincs is sok – vetett sötét pillantást a nénikéjére Caitlyn.
Lavinia néni vállat vont.
– Biztos vagyok benne, hogy az emberek csak eltúlozzák.
Nem lehet olyan sok, mint amennyiről beszélnek, hiszen nem is
olyan idős még, hogy öt-hat legyen neki. Hacsak nem ikrek, vagy
esetleg ha egyszerre több nővel is volt kapcsolata, ami,
szerintem, lehetséges.
Végre elkapta Triona kétségbeesett pillantását.
– Ó, kedvesem, nézd a jobbik oldalát! – mondta Lavinia néni
kedvesen. – Azt mondják, jól bánik a gyerekeivel, törődik velük,
és sokat költ rájuk.
– Tehát?
– Tehát biztos, hogy hatalmas vagyona van! A bácsikád pedig
mindent kiderít, de már az is nagyon jó hír, hogy nem kell majd

szűkölködnöd és fáznod a hideg házban, mert nincs pénz
tüzelőre.
– Szóval ez minden, amit Hugh MacLeanről tudunk, hogy a
pénzügyi helyzete tisztázatlan, ismeretlen számú törvénytelen
gyereke van, és a családi átok igaz. Kész főnyeremény!
Lavinia néni elfintorodott.
– Ne így nézd a dolgot. Biztos, hogy…
– Bocsásson meg, asszonyom – nyitott be a komornyik.
– Lord Hugh MacLean jött látogatóba Caitriona Hurst
kisasszonyhoz.
Hetedik fejezet
Ó, drágáim! A legtöbb férfi végül megéri a fáradságot, hiszen
mindnyájunknak szükségünk van kihívásokra, hogy erősek
maradjunk.
Triona felugrott, keze ökölbe szorult, arca kipirult.

Hozzám jött, nem a bácsikámhoz. Triona biztatónak találta
ezt. Zakatoló szíve lassan csendesedni kezdett, és sikerült
nyugodtan lélegeznie is.
Lavinia néni meghökkent.
– Bedford várja Lord Hugh-t. Miért idejön, csodálkozom…
Hugh hatalmas alakja betöltötte az ajtónyílást. Kifogástalan
délelőtti öltözékben volt, sötétkék kabátja tökéletesen simult
széles mellkasára, nyakkendőjét mesteri módon kötötte meg.
Belépett, és meghajolt.

Triona a szeme sarkából figyelte, és hirtelen nem kapott
levegőt. A hintó és a fogadó félhomályában rengeteg
felfedezetlen részlet maradt számára Hugh MacLeannel
kapcsolatban.
Az ablak felől érkező fény teljesen megvilágította a férfi sötét
haját, erős állát. Sőt, zöld szemét még sötétebbé és igézőbbé
tette, s ettől a lány mozdulni és szólni sem tudott.
Feje egyik oldalán, a halántékától induló fehér tincs szinte
ezüstösen csillogott, és mintha lüktetett volna benne az erő.
Ajkát, amelyet előző éjjel olyan szemérmetlenül Triona ajkára
tapasztott, most elégedetlenül összeszorította, de a tekintete volt
a legfurcsább. Szigorúnak és mérgesnek tűnt, érzelmeit
elrejtette.
A lánynak eszébe jutott az előző esti szél, és beleremegett.
Lavinia néni felemelkedett a karosszékéből.
– Kérem – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, szinte el
lehetett olvadni tőle. – Ne álljon fel. Csak Hurst kisasszonnyal
szeretnék beszélni.
A lány felvetette az állát.
– Nem hiszem, hogy bármi mondanivalónk lenne egymásnak.
A férfi rávillantotta tekintetét, s ettől Trionának rögtön eszébe
jutott, hogyan olvadt a férfi ölelésébe. Majd Hugh közömbösen a
nénire nézett.
– Asszonyom, szeretnék pár percet négyszemközt beszélni az
unokahúgával.
Lavinia néni elbizonytalanodott.
– Nem vagyok biztos benne, hogy…
Caitlyn megragadta nagynénje karját, és felsegítette az
asszonyt.
– Természetesen kimegyünk, hogy Lord Hugh beszélhessen
Trionával – mondta Caitlyn, és az ajtó felé irányította a nénit.
– Nem hagyhatom egyedül őket, az nem lenne illendő!
– Badarság… Triona már elvesztette a jó hírét. – Caitlyn
kituszkolta a nénit a haliba. – Ennél rosszabb hírbe már nem
keveredhet, ha pár percig kettesben marad a férfival.
– Igen, de a bácsikád, Bedford…

– Hamarosan csatlakozhat hozzájuk – mondta Caitlyn, majd
visszafordult, és halkan folytatta: – Csak néhány percük van.
Bedford bácsit már értesítették az érkezéséről…
MacLean egy pillanatra sem vette le a szemét Trionáról.
– Köszönöm.
Caitlyn bólintott.
– Mindent megteszek, hogy távol tartsam őket – felelte, majd
becsukta az ajtót, s hangosan biztosította Lavinia nénit, hogy
tökéletesen helyénvaló megengedni, hogy Lord Hugh néhány
percet kettesben töltsön a „jövendőbelijével”.
Triona elméjét megdöbbentő felismerés foglalta le. Évek óta,
amióta Caitlyn a saját szépsége tudatára ébredt, az emberek
többsége – főként férfiak – a legcsekélyebb figyelmet sem
tanúsította Triona iránt, akkor sem, ha ikertestvére éppen nem is
volt jelen. Mégis, valamilyen okból, Caitlyn szépsége cseppet
sem hatott Hugh MacLeanre. A férfi először mindig szándékosan
őt nézte, csak aztán pillantott Caitlynre, még akkor is, amikor
mindketten a szobában voltak.
Trionának ez tetszett, és a felismerés úgy megnyugtatta, mint
semmi más ma reggel. Lehet, hogy a férfinak egy háznépnyi
törvénytelen gyereke van és vihart fakasztó jellemmel átkozták
meg, mégis, végül csak őt nézi – és ez azért már valami.
Hugh egymásba fonta a karját maga előtt.
– Szeretnék először kettesben beszélni önnel, mielőtt bármi
további lépést teszünk.
– Én jobban szeretnék egyáltalán nem társalogni erről, de úgy
látom, muszáj lesz.
A férfi elmosolyodott.
– Én ugyanígy érzek, de a bácsikája nem nyugszik, amíg nem
beszéltünk elég sokat – lehetőleg a reggelizőasztalnál, mint férj
és feleség.
– Biztos vagyok benne, hogy egyszer, egy kis idő elteltével,
senki nem emlékszik többé erre a buta kis incidensre, és…
Hugh a zsebébe nyúlt, és átadott egy újságot a lánynak.
– Ez a ma reggeli Post.
Triona izgatottan nyitotta szét a lapot.

Szöktetés történt, vagy becstelenség? Múlt éjjel, Miss H…
Lord és Lady G… unokahúga, Miss C. H… nővére, Lord H.
MacL… társaságában hagyta el Londont. Erőszakos
leányszöktetésről szóló szóbeszéd kelt szárnyra, különösen
amiatt, hogy Lord és Lady G… sietve indultak unokahúguk
megmentésére…
– Jóságos isten – mondta Triona, és elgyengülve a kanapéra

huppant. – Már az egész város tudja.
Hugh könnyedén bólintott.
– Már fogadásokat is kötöttek a White’s klubban. Triona a
homlokára szorította remegő kezét. Észrevette, hogy MacLean le
sem veszi róla sötétzöld szemét, majd mosolyogni próbált.
– Remélem, legalább valami jó dologra fogadnak.
– Tíz az egyhez, hogy felajánlom, feleségül veszem – felelte a
férfi, majd keserűen elmosolyodott. – Azt hiszem, örülnöm
kellene, hogy ennyire felelősségteljesnek tartanak.
Triona szíve szörnyen zakatolt, zsibbadt ajkaival beszélni
próbált.
– Nem kérdés, a jó hírem megmentéséről van szó. Én… én
követtem el a hibát. Nem akarom, hogy ön fizessen érte.
– Miss Hurst, mindketten hibáztunk. Ön ott volt abban a
hintóban tiszta, sőt naiv szándékkal. Én viszont nem csak azért
voltam ott, hogy megóvjam a fivéremet, hanem azért is, hogy
bosszút álljak a testvérén, amiért a fivéremet a szájára vette a
város. Kettőnk közül inkább én vagyok a bűnös.
Triona az arcára szorította a kezét.
– Uram, más megoldásnak is kell lennie. A házasság olyan…
megmásíthatatlan.
A férfi öblös nevetése meglepte a lányt.
Hugh zöld szemében őszinte vidámság csillogott, és amióta
Triona megismerte, arca először volt teljesen természetes.
Milyen elképesztően jóképű férfi! Triona meglepődött a
gondolatra, majd nagy nehezen sikerült másfelé néznie.
Óvatosan! Nem zavarhatom össze a gondolataimat. Jóképű vágy
sem, csak rosszat hallottam róla.

Egy röpke pillanatig azon tépelődött, vajon milyen lenne
hozzámenni egy ilyen nagyszerű férfihoz, reggelenként együtt
ülni vele a reggelinél, karonfogva sétálni egész nap, megnézni
egy kiállítást a British Múzeumban, aztán hazamenni vacsorára,
és…
– Miss Hurst, kérdeznem kell valamit.
A férfi arckifejezése még mindig lágy volt a nevetéstől,
tekintete meleg volt és kedves. Egyetlen pillantása elég volt
ahhoz, hogy Triona teste a legváratlanabb helyeken
megborzongjon.
– Éspedig? – kérdezte izgatottan.
MacLean odament hozzá, úgy állt meg előtte, hogy a térde
majdnem hozzáért a lány szoknyájához, amíg beszélt.
– Szerelmes valakibe?
Triona szíve a torkában dobogott, amint hátrabillentette a fejét,
hogy a férfira nézzen.
– Nem. És ön?
A férfi félig elmosolyodott, amitől érzéki arca még csábítóbb
lett.
– Nem. Nem vagyok.
Triona nem is gondolta, milyen fontosak lehetnek ezek a
szavak, de tiszta, gyermeki megkönnyebbülés töltötte el.
Legalább ezzel a kérdéssel nem kell foglalkoznunk.
– Ez volt az egyik kétségem – mondta a férfi, és leült a
lányhoz legközelebb álló székbe, mozdulatai
macskakönnyedségűek voltak, széles vállai eltakarták a szék
támláját.
– Miss Hurst, hadd legyek őszinte. Én nem hiszek a
szerelemben. Soha nem is hittem.
Triona elpirult, amikor rájött, hogy MacLean divatos nadrágba
bújtatott izmos lábát bámulja, de nem tehetett róla. Egész eddigi
életében még soha nem találkozott ilyen jó kiállású férfival. Jó
isten, ezt abba kell hagynia. Miről is beszélt? Ó, igen.
– Ön talán nem hisz a szerelemben, én viszont igen. A
szüleim nagyon szeretik egymást. Bizonyára az ön… – mondta
végül, miközben igyekezett a férfi arcára szegezni vándorló
tekintetét.

– Nem jól fejeztem ki magam – felelte a férfi. – Hiszem, hogy
vannak, akik képesek a szerelemre, de én nem tartozom
közéjük.
– Miért nem?
– A vérem nem forrósodik fel eléggé az efféle érzelmekhez.
– Nos, ez valóban őszinte beszéd. Sajnos, én mindig
szerelemből akartam férjhez menni. Ez újabb ok arra, hogy ne
hagyjuk ezt a dolgot tovább folytatódni.
A férfi elkomorodott.
– Nem hiszem, hogy megértette helyzete súlyosságát. Bár
nem meglepő, figyelembe véve, hogy csak a nénikéjével, a
nagybátyjával és a testvérével értekezik.
A lány megmerevedett.
– Mit akar ezzel mondani?
– Bármennyire jó szándékú is a nagynénje, nem nevezném túl
kiválónak az értelmi képességeit.
Triona nem ellenkezett. Még anya is „butának” nevezte a
testvérét.
– Nénikémnek, minden hibája ellenére, áldott jó szíve van. A
bácsikám és a testvérem azonban egyáltalán nem üresfejű.
– A bácsikája egy nagyképű alak, és nem tudom elképzelni,
hogy időt szakított volna arra, hogy bármit is elmagyarázzon
önnek.
Triona még csak nem is látta a bácsikáját ma reggel, mivel az
elvonult a könyvtárszobájába, hogy ott várjon Lord Hugh-ra.
Hogy mindezt anélkül tette, hogy egyetlen szót is váltott volna a
lánnyal, valóban bosszantó, ő azonban nem akarta ezt MacLean
tudomására hozni.
– Épp eleget mondott – vágott vissza a lány.
MacLean hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
– És a testvére sem bizonyult az illendőség bajnokának, ami,
ugye, ennek a helyzetnek a kiindulópontja.
– Caitlyn általában nem ilyen könnyelmű, mostani viselkedése
az ön fivérének köszönhető. Ő fogadott arra, hogy a testvérem
nem tudja rávenni a lánykérésre.
MacLean összevonta a szemöldökét.
– Tényleg ezt tette?

Nem is igazán kérdés volt, hanem inkább csodálkozás.
– Magam is meglepődtem. Elképzelni sem tudtam, miért
csinált ilyet, ismerve a lehetséges következményeket. Közben
pedig, a testvérem elfogadta a kihívást, és ezt nyilvánosan be is
jelentette.
Hugh pontosan észlelte a pillanatot, amikor a lány számára
világossá vált, hogy közlésével épp alátámasztja az ő
véleményét Caitlyn erkölcsi hiányosságaival kapcsolatban.
Szemüvege mögött Triona tekintete elsötétült, telt ajkát
rosszallóan lebiggyesztette.
Hugh mogorván elmosolyodott. Némi elégtételt érzett, hogy
sikerült meggyőznie a lányt.
– Egy pillanatra hagyjuk őket. Ha lenne rá mód, hogy
visszacsinálhassam ezt az egészet, megtenném. De nincs.
Az elmúlt éjjel, ahelyett, hogy pihent volna, nagyrészt ébren
volt, és próbált más megoldást találni. Hajnalban megjött a
Morning Post és a keserű belenyugvás.
Aztán aludt két órát, majd lüktető fejfájással ébredt. Gyomra
nem fogadta be az ételt, de ez normálisnak számít, ha az ember
családi átokkal küzd. Ez volt az ára, hogy uralni tudja a szelet.
Csak egyszer, évekkel ezelőtt próbálta megfékezni az átokból
fakadó vihart, miután már hatalmasra nőtt, amely erre majdnem
megölte őt. Megesküdött, hogy többé nem próbálkozik ezzel.
Természetesen évekkel ezelőtt arra is megesküdött, hogy
soha nem nősül meg. Egyszer, régen, drágán megfizetett azért,
hogy közel engedett magához egy nőt, és akkor megfogadta:
többé nem követi el még egyszer ezt a hibát. Most pedig, tessék,
végül nemcsak hogy közel enged magához egy nőt, de még
feleségül is veszi. Az élet nagy mókamester.
Hugh a szeme sarkából figyelte a lányt, akinek ökölbe szorult
a keze, és sápadt volt az arca. Triona elszántsága minden
porcikáján látszott.
– Miss Hurst, önnek van egy húga – talán több is?
– Kettő – vonta össze a szemöldökét a lány. – Caitlyn és a
legfiatalabb, Mary.
– Ha szereti a testvéreit, és törődik a jövőjükkel, akkor addig
nem tér haza, amíg a házasság biztonsága nem védi. Ha nem

megy férjhez, a társadalom elítéli azért, amit megtörténni vél, és
megbélyegzi a testvéreit is a rokoni kapcsolat miatt. Suttogni
fognak a húgairól, aztán lenézik őket.
– De egyikük sem tett semmit! Ahogy én sem!
Istenem, olyan bájos, különösen, amikor felháborodik.
Világos bőre lágyan kipirul, szeme csillog a szemüveg mögött.
Hugh-nak erőszakkal kellett másfelé néznie, hogy folytatni tudja
az érvelést.
– A társadalom kegyetlen zsarnok. A kapcsolatok alapján
éppoly gyorsan elítél bárkit, mint a valódi történések alapján –
folytatta, majd ismét a lányra emelte sötét tekintetét. – Talán önt
nem izgatják a suttogások, mellőzések és lenézések, ám
testvéreit érdekelni fogják, mint ahogy családja többi tagját is.
A lány nem válaszolt, csak összeszorította az ajkát.
– Az édesapja pedig lelkész – folytatta Hugh könyörtelenül. –
Nem tudja folytatni az eddigi életét, ha mindhárom lányát
megbélyegzik. A fivéreit is figyelik majd, s bármit tesznek,
negatív megítélésben lesz részük Aztán ott az édesanyja: el sem
tudom képzelni, hogy tud majd megbirkózni ezzel a…
– Állj! Én… én nem… – megrázta a fejét, és kifejezéstelen
tekintettel nézett előre. – Ez annyira igazságtalan.
– Átkozottul az.
A lány, remegő kézzel takarta el a szemét a szemüveg alatt.
– Nem. Biztos nem!
– Mit gondol, miért vár rám a bácsikája a könyvtárban? Lord
Galloway elhatározta, hogy ön és én a szabadságunkat adjuk
azért, hogy érdektelenség miatt elüljenek a pletykák.
A lány leengedte a kezét.
– Érdektelenség?
– Egy házaspárnál nincs semmi unalmasabb – felelte
szárazon a férfi.
Triona örvénylő gondolatokkal a fejében bámulta a férfit. Maga
előtt látta apa csalódottságát, anya fájdalmát, akik évekig a falusi
gyülekezet legszebb lányaiként tekintettek gyermekeikre, most
pedig hirtelen megszűnnek a meghívások, nyilvánosan
összesúgnak mögöttük. Sem apának, sem anyának nincsenek
társasági ambíciói; valójában, amikor Lavinia néni meghívta őket

az idényre, majdnem lemondták, s csak Caitlyn kifejezett
kérésére fogadták el. Mégis, egy ilyen botrány kétségkívül
szörnyű fájdalmat okozna a szüleinek, akik nagyra értékelik a
család megbecsülését.
Összekulcsolt kezére nézett. Mik az igazi lehetőségek?
– A házasság minden szörnyűségnek véget vetne?
– Ha bejelentjük, hogy tegnap este a fivéremhez igyekeztünk,
hogy tájékoztassuk az eljegyzésünkről, akkor igen. Elmondjuk,
hogy nevelőnője nem értette látogatásunk célját, és hogy az ön
bácsikája, amikor tudomást szerzett az utazás céljáról, nem
csupán csatlakozott hozzánk, hanem áldását is adta a
házasságra.
– És ezt el is hiszi valaki?
– Néhányan. Kis idő múlva összeházasodunk, vidékre
utazunk, és az újdonság varázsa megkopik. Ha nem házasodunk
össze, akkor semmi sem tudja megállítani a pletykákat, és egyre
nagyobbra fog dagadni a botrány.
Triona úgy érezte, legjobb lenne elmenekülni. Felállt és az
ablakhoz ment, vakon bámult kifelé a kertbe.
Nincs más választása. Tényleg.
Hugh figyelmesen nézte a lányt, akinek az arca annyira eleven
volt, hogy szinte követni lehetett a gondolatait. A nap rásütött
szomorú arcára, orrára, és megcsillant a szemüvegén.
A férfi sosem tartotta vonzónak, ha egy nő szemüveget visel,
de Trionáé szépen keretezte és felnagyította a lány szemét, így a
gesztenyebarna írisz arany foltjai még élénkebben ragyogtak.
Tekintetével követte a lány nyakának lágy ívét egész a válláig,
majd végigpásztázta a mellek pompás domborulatait. A pokolba,
milyen ölelni való, nem is tudta megállni, hogy maga alá ne
képzelje a lányt. Talán végül nem is lesz annyira rossz ez a
házasság. Egy férfi nagylelkűsége messzire nyúlik, de bolondság
lenne anélkül beleegyezni ebbe az őrült keresztre feszítésbe,
hogy viszonzásul ne remélne valamit. Sok mindent el lehetett
mondani róla, de azt nem, hogy finomkodó „úriember” lenne.
A lány végigdörgölte a karját, mintha fázna.
– Tényleg nincs miről tovább beszélnünk. Össze kell
házasodnunk.

– Különleges engedélyt szereztem ma reggel, így három
napon belül összeházasodhatunk.
– És aztán?
A férfi vállat vont.
– Aztán a vidéki házamba megyünk, és boldog házasságban
élünk, amíg elülnek a pletykák. Néhány hónap elég lesz, hogy a
társaság megfeledkezzen rólunk.
Triona az ajkába harapott, fogai úgy mélyedtek telt alsó
ajkába, hogy Hugh teste váratlanul megfeszült.
– Mi… – Rekedt hangja megbicsaklott, majd a torkát
köszörülve, folytatta. – Mi lesz az után a néhány hónap után?
– Ön visszatérhet a szülei házába, és visszakapja az életét,
ahogy én is az enyémet.
– De házasok leszünk!
– Tiszteletre méltó hölgy lesz – vonta meg a vállát a férfi.
– De… mi lesz, ha egy év múlva találkozom valakivel, és
beleszeretek?
– Akkor viszonya lehet vele. Engem nem zavar, feltéve, ha
diszkréten csinálja.
A lány levegő után kapkodott.
– Nem fogja zavarni? Egy kicsit se?
– Miss Hurst – felelte a férfi türelmetlenül -, ön túl nagy
jelentőséget tulajdonít a dolognak. Én például soha nem akartam
megnősülni.
– Nem?
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy ön férjhez akart menni,
ahogy minden nő, de mindkettőnknek áldozatot kell hozni. Ha
egyszer vége lesz, mindketten diszkréten éljük tovább a magunk
életét, s nem látok okot arra, miért ne lehetne ez teljes és
tartalmas.
A lány meghökkent.
– Egyáltalán van önnek szíve?
– Nyilvánvalóan nincs.
A lány szinte hisztérikusan felnevetett.
– Nem tudom, sajnáljam-e, vagy inkább azt kívánjam, bárcsak
én is ilyen lennék.

– Kérem, ne csináljon ebből érzelmi kérdést – válaszolt a férfi
nyugodtan. – Csak azt akartam, hogy mielőtt belekezdünk,
megtudja, hogy állnak a dolgok.
A lány összekulcsolta a kezét.
– MacLean, tudom, hogy egy válást lehetetlen lenne nyilvános
bírósági tárgyalás és parlamenti törvény nélkül…
– Ráadásul a mostaninál még rosszabb botránnyal kellene
szembe néznünk.
– Igen, de mi van az érvénytelenítéssel? Biztos meg tudnánk
szerezni, ha elült a pletyka.
– Csak három elfogadható indok van arra, hogy
érvénytelenítsenek egy házasságot, és mindhárom éppen olyan
hatalmas botránnyal járna, mint amilyen a mostani.
Triona levette a szemüvegét, és megvakarta az orrát.
– Bárcsak úgy tehetnénk, mintha mi sem történt volna, és
mehetne mindenki a maga útján.
– Igen, de nem volna praktikus. Hihetővé kell tennünk ezt az
egészet, különben nem csendesedik el a szóbeszéd. Triona, ha
már egyszer elkezdtük, ki kell tartanunk. Velem fog élni a
Gilmerton-majorban, Skóciában, amíg elül a pletyka, aztán
hazatér, és olyanok leszünk, mint azelőtt.
– Csak házasok leszünk – sóhajtott nagyot a lány, és ennek
következtében melle a ruha szélének feszült.
Hugh tekintete odaszegeződött. A pokolba, mi izgatja fel
ebben a lányban ennyire? Amikor Triona csak megmozdul, ő
azon kapja magát, hogy vágyakozva, csodálva figyeli a lányt…
Á, talán ezért. Hiszen hamarosan az övé lesz, és hozzáférhet telt
ajkaihoz, nyakának fehér lejtőihez, csábító melleihez…
– MacLean? – csattant fel a lány.
Semmi kétség, pontosan tudta, mit bámul rajta olyan nagyon.
– Akkor megegyeztünk – felelte a férfi kurtán, égő arccal. –
Pénteken visszatérek. Pakoljon össze, és kettesben elmegyünk
a templomba.
– Kettesben? És mi lesz a családommal? Tanúkra is
szükségünk lesz.
– Azt gondolom, hogy a templom minden szükséges dolgot
biztosít – felelte, majd rövid habozás után hozzátette: – Erről

nem beszélnék a bácsikájának, és a néninek sem mondanám el.
Úgy érzem, nem értenének egyet ezzel az egyszerű tervvel.
Triona rövid gondolkodás után bólintott.
– A nénikém ma reggel is csak arról beszélt, milyen szép lesz
az esküvő.
A férfi grimaszolt.
– Én is ezt gondolom – felelte a lány.
Hugh értékelte a lány rugalmas hozzáállását. A legtöbb nő
ragaszkodna a csipkékhez és fátylakhoz; jó jel volt, hogy Triona
nem igazán törődött ezzel.
– Jól van. Akkor hagyunk nekik egy üzenetet, és elmegyünk
pénteken – felelte a férfi, majd elgondolkodott. – Mi van a
szüleivel?
– A nagybátyámnál vannak látogatóban, a tóvidéken. Lavinia
néni küldött nekik levelet ma reggel, de legalább három napba
kerül, amíg megtalálják őket, és másik három vagy négy nap,
mire Londonba érnek.
– Akkor nélkülük kell összeházasodnunk.
– Jobb is lesz így. A szüleim szomorúak lesznek az egész
helyzet miatt, és talán jobb, ha csak egy magyarázó üzenetet
találnak, hogy már minden rendben is van – nézett bizonytalanul
a férfira.
– Igen?
– Szeretném meghívni őket látogatóba, ha nem bánja.
– Természetesen. Gilmerton az ön otthona is lesz.
Érzelmek futották el az arcát, leginkább az óvatosságé.
– Tisztességes férfi vagyok, Triona. Ezt tudnia kell.
A lány a férfira hunyorított, és hűvös arckifejezéssel válaszolt.
– Az irántam tanúsított viselkedése a hintóban nem vallott
tisztességes férfira.
A férfi arra gondolt, bárcsak elfelejtette volna azt a csókot, de
túlságosan tisztán emlékezett rá. A lány olyan lágy volt, olyan
édes, ajka zamatos és – egy pillanatig – megadó, Hugh teste
hirtelen égett a vágytól, hogy megismétlődjön az a pillanat.
Nyugalom, te bolond Még jócskán lesz rá időd később. Erről
gondoskodni fog.

Triona keresztbe fonta a karját, amivel akaratlanul is
illedelmes ruhája kivágásához szorította a mellét.
– Az a csók nem egy tisztességes férfié volt. Ön meg akarta
büntetni a húgomat, meg akarta ijeszteni.
Így volt, egészen addig, amíg ajka hozzá nem ért Triona
ajkához és meg nem érezte azt az elképesztő tüzet. Aztán ennél
már csak többet akart.
Sokkal többet.
Uralkodnia kellett magán. Az erős szenvedély mindig kitör, ő
pedig biztos volt benne, ha egyszer elérik a nászágyat, nem kell
tovább küzdenie a lány iránt érzett fizikai vággyal. Ez a házasság
egyik előnye: ha van elég lehetőség, az előbb-utóbb minden
maradék vágyat kiolt.
A lány megnedvesítette az ajkát, amitől a férfit még jobban
elöntötte a vágy.
– MacLean, a házasságunk…
– Igen?
A lány felvetette az állát.
– Csak névleges házasság lesz.
A fenéket! Hugh tekintete a sötét arany hajtömegről a
bársonyos szempillákra, majd a rózsás, telt ajkakra vándorolt,
onnan a karba tett kéz által felnyomott mellekre; végül
elismerően legeltette szemét a lány gömbölyű csípőjén. A lábait
ugyan eltakarta a szoknya, de Hugh el tudta képzelni…
– Nem – felelte a férfi egyszerűen. – Minden tekintetben igazi
házasság lesz, különben nem lesz esküvő. Őrültség lenne az
egyetlen dolgot, amely elviselhetővé tesz egy házasságot, kivetni
belőle.
– És mi lenne az?
– A testi öröm, édesem – felelte a férfi, és közelebb lépve
egyik kezével megfogta a lány arcát. Tenyerén érezte a lány
bőrének melegét. Hüvelykujjával végigsimította a lány nedves
ajkát, amibe Triona beleremegett, Hugh pedig megérezte a
kettejük közt éledő vágyat.
A lány összeszorította a szemét, és amikor újra kinyitotta, a
tekintete hűvös volt és határozott.

– Nem gondolom, hogy a testi öröm olyan fontos lenne, ha
utána úgyis külön élünk majd.
A férfi emlékezett a lány ártatlanságára, amikor csókolóztak,
és teste újra bizseregni kezdett.
– Á, pedig az. Nagyon fontos tényező – felelte a férfi, és hogy
alátámassza álláspontját, ujjával megemelte a lány állát, és a
szájához érintette az övét.
Csak meg akarta mutatni, milyen kellemes és érzéki tud lenni
egy csók. Ám amint összeért az ajkuk, és a lány, röpke
bizonytalanság után, újra átengedte magát a férfinak, történt
valami. És ugyanaz, mint a hintóban is.
Hugh elfeledkezett róla, hol van, mit próbált elérni és miért.
Csak azt tudta, hogy Triona meleg ajkát csókolja, azt érezte,
hogy a lány gömbölyű melle a mellkasához nyomódik, érezte
Triona testének melegét, amint átkarolta, és még jobban
magához szorította.
Ám ezúttal a felcsapó lángok még forróbbak voltak, még
veszélyesebb erővel lobogtak. Nemsokára az övé lesz ez az nő.
Minden lehetséges módon hozzá fog tartozni.
Az ösztönös válaszreakció olyan erős és tiszta szenvedélybe
ment át, hogy eszébe sem jutott ellenállni.
Végigsimította a lányt, felfedezte minden gömbölyűségét,
tobzódott ajkának édes bujaságában, ismerkedett
szenvedélyével. Triona hozzásimult, bőre szinte égetett a ruhán
át, mozdulatai sürgetőek, mégis esetlenek voltak. Triona nem is
tudta igazán, mire, de rettenetesen vágyott valamire.
A lány buja ártatlansága soha nem tapasztalt módon tüzelte
fel a férfit, és csak a hallból hallatszó lépések döbbentették rá a
lebukás veszélyére. Minden erejére szüksége volt, hogy el tudjon
szakadni a lány ajkától, és elég messze tartsa magát, nehogy
újra érte nyúljon.
Triona szemüvege elferdült, ajka duzzadt volt, tekintete
elhomályosult.
– Hát ez… – kezdett hozzá Triona, de elcsuklott a hangja, vett
egy mély lélegzetet, és újrakezdte. – Elfogadom az álláspontját,
MacLean.

A férfi majdnem felnevetett a lány gyakorlatias kijelentésén.
Micsoda rejtély ez a nő! Még tántorog a szenvedélytől, mégis
képes tisztán, józanul kifejezni az álláspontját. Ez nagyon
kedvére való volt.
– Kérem, szólítson Hugh-nak. Hamarosan házasok leszünk.
A lány könnyedén bólintott.
– Igen. Akkor Hugh. Én pedig Triona vagyok.
– A Caitriona jobban tetszik – felelte a férfi, és a helyére
igazította a lány szemüvegét. – De a Cait is rendben van. – És
csodálattal félresimított egy selymes, mézszínű hajtincset a lány
arcából.
Egymás szemébe néztek, és a férfi keze végigsimította a lány
arccsontját. A legigézőbb mogyoróbarna szempár nézett rá,
arany és sötétbarna foltok tükröződtek benne.
A lány pirulva elhúzódott.
– A Trionához vagyok szokva.
A férfi leengedte a kezét, és vállat vont.
– Ahogy kívánja. Most mennem kell.
Triona a csukott ajtóra nézett. Nem tudta, hogyan volt képes
Caitlyn ilyen sokáig távol tartani a bácsikáját és a nénikéjét, de
nagyon hálás volt érte.
– Igen, mennie kell.
– Rengeteg dolgot el kell még intéznem, mielőtt elhagyom a
várost. Össze tud csomagolni, és el tud készülni, hogy pénteken
reggel kilenckor elindulhassunk?
Triona bólintott, gondolatai csapongtak.
– Kicsit kínos, de csak néhány ruha van nálam, ugyanis nem
akartam túl sokáig időzni a városban.
– Ha elértük Gilmertont, bármit megrendelhetünk, amire csak
szüksége van. Számos ügyes varrónő van a városban.
Triona felsóhajtott.
– Bárcsak olyan jól bánnék a tűvel, mint Caitlyn!
– Ő tud varrni?
– Jobban, mint a legtöbb varrónő. Én is tudok, de nem vagyok
olyan ügyes, mint ő.
A férfi rávillantotta mosolyát, amitől a lány tetőtől talpig
bizseregni kezdett.

– Semmi kétségem, hogy ön más, sokkal érdekesebb
dolgokban is tehetséges.
Mielőtt Triona vissza tudott volna kérdezni, hogy mire is
gondol pontosan, a férfi megelőzte.
– Most már mennem kell. Azt javaslom, ne beszéljen a
tervünkről, hacsak nem akarja három napon keresztül védeni az
álláspontját.
– Senkinek sem akarom elmondani, csak Caitlynnek. Ő tud
titkot tartani.
– Jó – felelte a férfi, és a kandalló feletti tükörbe pillantott,
megigazította szétcsúszott nyakkendőjét, majd visszafordult a
lányhoz.
Eléggé elfoglalt leszek, de ha szüksége van rám, menjen a
MacLean-házba, és amint tudok, jövök.
– Kétlem, hogy így lenne, de azért köszönöm – felelte Triona,
majd némi habozás után hozzátette: – Hugh, én…
Mit akar mondani? Hogy azt reméli, a házasságuk nem lesz
olyan szörnyű, mint amilyentől tart? Hogy szeretne biztos lenni
benne, hogy helyesen döntöttek? Hogy reményei szerint az
együtt töltött hónapok végén mindketten változatlanul és
sértetlenül, megbánás nélkül válnak majd el? Hogy ugyanannyira
vágyik a férfi által oly könnyedén nyújtott szenvedélyre, mint
amennyire tart is tőle?
Ezek és még sok hasonló kérdés billegett a nyelvén, mégis,
amikor képes volt újra megszólalni, csak ennyit mondott:
– Akkor pénteken.
A férfi végigsimította ujjaival Triona arcát, amivel meglepte a
lányt.
– Pénteken – felelte Hugh, és még egyszer, keményen és
fürkészőn a lány szemébe nézett, aztán gyengéd csókot lehelt az
ajkára.
Triona behunyta a szemét, és közelebb hajolt. Az elmúlt
néhány nap olyan fárasztó volt, hogy a férfi meleg érintésére és
minden egyéb gondolat elhomályosodására vágyott. Még ha
várnia is kellett ezekkel az érzésekkel, a teste életre kelt, érzékei
kiélesedtek. Közelebb akart lépni, hogy a férfi nyaka köré

fonhassa karját, hogy hozzá simuljon, és addig el ne engedje,
amíg…
Hugh felemelte a fejét, és odébb lépett.
– Akkor viszontlátásra, Caitriona.
Trionának le kellett küzdenie csalódottságát, hogy
közönyösnek tűnjön.
– Viszontlátásra, Hugh.
A férfi, kezét az ajtógombon nyugtatva, megállt.
– Ne hagyja, hogy a rokonai az őrületbe kergessék.
– Mindent megteszek, hogy megőrizzem a józanságomat –
felelte meglehetősen nyugodt hangon. – Biztos vagyok benne,
hogy lesz némi vita, de ki fogok tartani.
A férfi kuncogott.
– Azt nem kétlem. Ha valamit már sikerült megtudnom önről,
az az, hogy épp olyan konok, mint én. Viszontlátásra, drágám. –
Azzal maga mögött becsukva az ajtót, távozott.
Nyolcadik fejezet
Sosem tartottam hasznosnak kesztyűs kézzel bánni a sorssal.
Minden alkalommal, amikor csapás ért, és áldást reméltem, a
sors a kezemre ütött és kinevetett. Ha akarsz valamit, ragadd
torkon a sorsot, és rázd ki belőle!
A következő három nap kíméletlen lassúsággal telt. Bedford

bácsi dühöngve vette tudomásul, hogy MacLean nem vele,
hanem Trionával beszélt. Elviharzott, és késő estig nem is jött

haza, majd tömören csak annyit mondott: – Nincs sehol az az
átkozott gazember!
Az sem segített, hogy a hírek elég gyorsan terjedtek, mivel a
város szemtelenebb pletykafészkei látogatóba jöttek, hogy
információkat szerezzenek. Bedford bácsi szigorúan megtiltotta
mindenkinek, hogy látogatót fogadjon, vagy társaságba menjen,
mielőtt megoldódna a helyzet. Amikor a társaság krémje
kopogtatott, Lavinia néninek gyakran sírva kellett végighallgatnia
a szalonból, ahogy Dobbins közli, hogy senkit sem fogad.
Triona örült az utasításnak, mivel biztos volt benne, hogy
Lavinia néni nem tudta volna kezelni a pletykafészkeket.
Bácsikája azonban nem úszta meg barátai és ismerősei
rosszindulatú célozgatásait. Egyik este, amikor Triona visszatért
a szalonba, hogy a helyére tegyen egy könyvet, fültanúja volt,
ahogy a bácsi az otrombább megjegyzéseket mesélte a
nénikéjének. Döbbenten hallotta, hogy őt hibáztatják az egész
incidens miatt, amíg MacLeant valamiféle együttérzés övezi.
Triona dühöngve tért vissza a szobájába, ahol megnyugtató
harminc percet töltött párnája püfölésével és az egész londoni
társaság elátkozásával.
Bedford bácsi hozzáállása még keserűbb lett, miután több
órán át hiába igyekezett megtalálni Lord Hugh-t, és a második
nap reggelén magától a keresett úrtól jött üzenet, amelyben
minden előzmény nélkül kijelentette, hogy foglalkozott a
helyzettel, és felvenné a kapcsolatot Lord Gallowayjel a „nem-túl-
távoli-jövőben”. Bedford bácsi összegyűrte az üzenetet, a tűzre
vetette és elviharzott.
Mivel sem látogatók, sem szórakozás nem zavarta meg,
Lavinia néni nagy erőkkel vetette bele magát az esküvő
tervezésébe. Az egész házban csipkék, szalagok, gondosan
kidolgozott esküvői ruhák tervei hevertek szanaszét. Triona úgy
tett, mintha észre sem venné, bár a készülődés nagyon próbára
tette a türelmét. Sőt, Lavinia néni homályosan arra is célozgatott,
hogy sem Bedford bácsit, sem őt nem érdekli, mit is szándékozik
tenni MacLean, hogy „jóvátegye” a dolgot és „megtegye a
kötelességét”. Ez épp elég volt ahhoz, hogy Trionát az őrületbe
kergesse.

Ha nem lett volna Caitlyn együtt érző társasága, Triona
biztosan MacLeanért küldetett volna, és arra kéri, menekítse el
még jóval péntek előtt, bármilyen következménnyel járjon is.
Természetesen, Caitlynnek megvolt a maga véleménye; azt
gondolta, hogy MacLean szándékosan nem jön látogatóba
mindennap, hogy megnyugtassa őket arról, minden rendben van.
Legnagyobb meglepetésére, Triona nem osztotta a
felháborodását. MacLean azt mondta, mindent elintéz, és ő hitt
neki. A férfi ugyan beleegyezett, hogy megfelel a társadalom
elvárásainak, de ezt egyedül a maga módján volt hajlandó
megtenni.
Triona ugyan nem segíthetett, de értékelte, és még kis
lélegzethez is jutott. Ez alatt az idő alatt egy hullámhosszon
voltak. Mi lett volna, ha nem így van? A férfi nyugalma, amivel
semmibe vette mások véleményét, egészen addig rend ben van,
amíg nem Triona véleményéről van szó.
Ahogy vánszorogtak az órák, Trionának volt ideje
gondolkodni. A házasság ötlete nem volt szörnyű. A szülei ideális
kapcsolatban éltek: ritkán voltak külön, megbecsülték,
megértették egymást, ugyanazokat az értékeket és erkölcsi
normákat vallották. Annak tudata, hogy egy igaz szerelemmel
kötött házasság hogyan képes működni, elszomorította a lányt.
Azzal, hogy beleegyezett a MacLeannel való házasságba,
elveszítette az igazi szerelmi házasság lehetőségét, örökre.
Megdörzsölte lüktető halántékát. Talán nem lesz olyan
szörnyű, mint amennyire fél tőle. Talán megtalálják a középutat
vagy valami közös érdeklődést. MacLean végül is rendelkezik a
tisztességes férj tulajdonságaival. Elég jóképű is. Műveltnek
tűnik, és szépen beszél. Kiválóan viselkedik és nyilvánvalóan
intelligens. Kétségbevonhatatlanul előkelő származású.
Ráadásul megvan az a képessége is, hogy egy egyszerű
csókkal levegye a lábáról.
Mégis… vajon ez jó vagy rossz tulajdonság, vagy egyszerűen
minden nővel így bánik? Ha igen, akkor ettől vajon szabados
viselkedésűnek mondható-e a jövendőbeli férje? Azt állította,
hogy nem szerelmes senkibe, és nem hiszi, hogy alkalmas lenne
efféle érzelmekre. Triona viszont nem gondolt arra, hogy

megkérdezze tőle, van-e szeretője. Nem az a fajta nő volt, aki
belenyugszik abba, hogy kevesebb jusson neki. Mindenesetre
nyomasztotta a gondolat.
Végre eljött a péntek. Olyan borús és felhős volt, mint Triona
lelke. Gondos odafigyeléssel öltözködött. Szerette volna a
legjobb ruháját felvenni, de attól tartott, Lavinia néni gyanút fog.
Úgy döntött, kedvenc délelőtti viseletét, a halványkék, mellrész
alatt megkötős, muszlin ruháját veszi fel, amelynek ujjait sötétkék
és zöld szalagok díszítik. A ruha színe zöldes árnyalatot
kölcsönöz a szemének, a sok szoknya pedig véd majd a hideg
ellen.
Triona éppen bezárta és a földre állította a bőröndjét, amikor
halkan kopogtak az ajtón.
– Tessék!
Kinyílt az ajtó, és Caitlyn lépett be. Azonnal meglátta a vaskos
bőröndöt. Halkan megszólalt:
– Nem is hiszem el, hogy végre eljött ez a nap. Semmit sem
aludtam az éjjel.
– Én sem. Csak töprengtem és töprengtem…
És kételkedett meg kételkedett.
– MacLeannek legalább egyszer el kellett volna jönnie hozzád
az elmúlt három napban.
– És kockáztatnia kellett volna, hogy Bedford bácsi rájön, mire
készülünk? Így sokkal könnyebb volt mindkettőnk számára.
Így is épp elég nehéz volt megküzdenie a saját kétségeivel,
hát még, ha a nénikéje és a bácsikája problémáival is
foglalkoznia kellett volna! Az elmúlt három napban Trioná-ban
egy belső hang, amely általában nyugalmat és ésszerűséget
sürgetett, egyre kétségbeesettebb lett és most ordítva követelt
más, házasságon kívüli megoldást. Minden éjjel a mennyezetet
bámulta hajnalig, és semmi nem jutott eszébe, ami ne okozhatott
volna fájdalmat a családjának.
Caitlyn az ajkába harapott, szeme gyanúsan csillogott.
– Ó, Triona, bárcsak ne akartam volna…
– Csss! – ölelte meg Triona a testvérét. – Ha nem akartalak
volna olyan türelmetlenül megtalálni, ha Lavinia néninek nem

lettek volna vendégei, amikor dadus megérkezett, és ha dadus
nem egy pletykás idős hölgy előtt mondta volna el, amit tud, és
főleg, ha MacLean nem lett volna olyan fajankó… ó, ne már!
Caitlyn erőtlenül felnevetett.
– Büszke egy férfi, nem?
– Attól tartok – felelte Triona, majd megrázta a fejét. – Azt
hinnéd, sok mindent tudsz róla azokból a történetekből,
amelyeket a nagymama mesélt mindig.
– A nagymama csak hiszi, hogy még saját maguknál is jobban
ismeri a MacLeaneket.
– Nos, ami történt, megtörtént, ahogy azt ő is mindig
mondogatja.
– A nagymama azt is állítja, hogy a sietség biztos út a
bukáshoz. – Caitlyn a legkomolyabb arccal fogta kézen a
nővérét. – Triona, én gondolkoztam… talán több időt kellene
ezzel foglalkoznod, és csak utána férjhez menned.
– Lavinia néni megfertőzött.
– Nem, dehogy. Nos, talán igen, egy kicsit, de nem úgy, ahogy
gondolod. Triona, a házasság különleges dolog. Nem kellene
legalább egy kicsit megünnepelni? Vegyél egy szép új ruhát, tűzz
néhány virágot a hajadba, várd meg apát és anyát, így ők is
láthatják, hogy…
– Nem, nem és nem. Nem akarok új ruhát… erre nem.
Néhány virág ebben az évszakban túlságosan költséges lenne.
És már az is megnyugtat, hogy anya és apa csak akkor
szereznek tudomást erről az egészről, amikor már biztonságban,
úton leszek Skócia felé. Apa szomorú lenne meggondolatlan
viselkedésem miatt, hogy beszálltam abba a hintóba, anya pedig
ingerült lenne és csalódott… őszintén, igazi áldás, hogy úgy
házasodhatok meg és kerülhetek ki a városból, hogy nem kell
ezekkel a dolgokkal foglalkoznom – felete Triona, és megkísérelt
egy mosolyt, de az nem igazán sikerült. – Tudom, hogy
megpróbálnának lebeszélni róla, még akkor is, ha ez a család
érdeke.
– De mi lesz veled? Aggódom érted, és azt szeretném, hogy…
– Állj! Mindnyájunk számára ez a legjobb, ezt te is jól tudod.
Most nem hátrálhatunk meg – felelte Triona, és megölelte

testvérét. Sokkal jobban érezte magát attól, hogy hangosan
kimondta, amit gondolt. – Gyere, menjünk le reggelizni. Egy
egész kanna teát meg kell innom, hogy kibírjam ezt a lehangoló
időjárást.
Az étkezőben Lavinia néni levendulaszínű selyemruhájában
már az asztalnál ült, és mélyen sóhajtozott. Elmondta nekik, hogy
Bedford bácsikájuk megint elment megkeresni MacLeant.
– Már három napja ezt csinálja – mondta Caitlyn, miközben
tojást szedett magának. – Miért nem várja meg, hogy MacLean
eljöjjön? Hiszen üzent, hogy eljön.
– Bácsikátok nem hisz az üzenetnek, és én sem – felelte
Lavinia néni, miközben olyan erélyesen vajazta a pirítósát, hogy
a morzsák csak úgy pattogtak a szaténnal terített tölgyfa
asztalon. – Nem bízunk MacLeanben! Az egy erkölcstelen,
korhely és…
– A jövendőbeli férjem – nézett felvont szemöldökkel a
nénikéjére Triona. – Tegnap este, a halványkék vagy halvány
rózsaszín esküvői ruha feletti vita közben, nénikém éppen azt
mondta, hogy „minőségi” férfi, és hogy kitűnő férj lesz belőle.
Lavinia néni elvörösödött.
– Biztos vagyok benne, hogy az! Csak úgy értettem… talán az
„erkölcstelen” valóban túl erős, de a férfiú elmulasztott válaszolni
a bácsikád által küldött számtalan üzenetre, hogy mielőbb
látogassa meg! Továbbá, ő… – Lavinia néni megmerevedett a
székben, és hirtelen nagyra nyitotta a szemét. – Hallottad? Egy
hintó!
Triona gyomra összeugrott.
– Mit hallottam? – sikerült hidegvérrel visszakérdeznie.
Lavinia néni felállt, a ruhája belelógott a tányérjába. Kinézett
az ablakon.
– Ő az! Siess, drágám! Gyorsan, a szalonba! – mindenkit
megelőzve, szinte rohant az ajtóhoz. – Ó, bárcsak itthon lenne
Bedford! Mi az ördögöt mondjak ennek a férfinak? – Hangja
elhalkult, ahogy áthaladt az előcsarnokon.
Triona és Caitlyn egymásra néztek, majd nénikéjük után
siettek, anélkül, hogy hozzányúltak volna a reggelijükhöz. Épp

elérték a szalon ajtaját, amikor a bejárati ajtót határozottan
megkopogtatták.
Caitlyn a kandalló melletti székre ült, Triona pedig az ajtó
közelében foglalt helyet.
Még mozgott a szoknyája, amikor Dobbins bejelentette:
– Lord Hugh MacLean jött látogatóba, asszonyom – azzal
eltűnt, és helyébe egy másik, ismerős alak lépett.
Lavinia néni felemelkedett.
– Kérem, ne álljon fel – mondta MacLean, mély hangja nagyon
elütött a könnyed hangulatú szalontól. – Csak néhány percig
maradok. Lord Galloway itthon van?
– Nincs – felelte Lavinia néni megbánóan.
– Kár – komorodott el MacLean.
– Elment, hogy megkeresse önt! – közölte kissé csípősen a
néni.
– Küldtem neki üzenetet, hogy itt várom, amikor végzek. Nem
kapta meg?
– De igen, csak azt gondolta… várjon csak. Miért akar csak
néhány percig maradni? Biztos szüksége van…
– Az unokahúgáért jöttem. Ma délelőtt összeházasodunk.
Lavinia néninek szinte kiugrott a szeme a helyéről.
– De…
– A templomban már várnak, úgyhogy nem késlekedhetünk.
Maga az érsek vezeti a szertartást, és harminc percen belül vár
minket.
Harminc perc. Triona se szólni, se nyelni nem tudott. Már csak
harminc perc.
Lavinia néni pislogott.
– De… kell ruha, meg csipke, és gyűrű, meg… ezek nélkül
összeházasodni határozottan barbár dolog!
MacLean, arcán halvány mosollyal Triona felé fordult, és a
kezét nyújtotta.
A lány egy pillanatig nézte, majd kezét a férfiéba helyezte.
A férfi talpra segítette.
– Kész van? – kérdezte a lányt, miközben sötét, szinte
feketének tűnő szemmel pillantott a lányra.
– Igen. Felküldök egy szolgát a bőröndömért.

Lavinia néni levegő után kapkodott.
– Már be is pakoltál? De…
MacLean a szájához emelte Triona kezét, és megcsókolta az
ujjai hegyét.
– Akkor mehetünk.
– De… Én nem… – Lavinia néni alig állt a lábán. – Triona, mit
jelentsen ez? Nem tudom…
Caitlyn megfogta nagynénje karját.
– Lavinia néni, ön és Bedford bácsi három napon keresztül
mást se csináltak, csak azon aggódtak, hogy Lord Hugh nem
teljesíti a kötelességét. Nos, nem kellett volna aggódni: pontosan
azt teszi, amit tennie kell.
– Igen, de a bácsikád beszélni akar vele a hozományról! És mi
lesz az esküvővel? – siránkozott a néni.
– Nem akarok hozományt – mondta MacLean halkan. – Az
esküvő pedig zártkörű lesz.
– De mi lesz a tanúkkal és a…
– Arról is gondoskodtunk. Miután Miss Hursttel
összeházasodtunk, azonnal elindulunk a skóciai birtokomra.
Lavinia néni visszahuppant a székébe.
– Mindent előre elterveztek! Ó! – Lavinia néni a homlokára
tette a kezét. – Valaki adja ide a repülősómat! Mindjárt
szétrobban a fejem!
Caitlyn megcirógatta nénikéje vállát.
– Lavinia néni, gondolja csak el, milyen jó lesz majd
mindenkinek elmesélni, hogy Triona és Hugh olyan őrülten
egymásba szerettek, hogy máris összeházasodtak, és el is
utaztak Skóciába.
Rövid csend után Lavinia néni párnás keze alól Caitlynre
sandított.
– Elmesélni? Beszélhetnénk emberekkel? – kérdezte, és az
ölébe ejtette a kezét. – De hát a bácsikád azt mondta, hogy
maradjunk itt, és látogatót se fogadjunk.
– Az a Triona férjhez menetele előtti időre vonatkozik. Most
már el is kell mondanunk. A tiltott romantika nagyon divatos. Az
emberek alig várják, hogy halljanak róla, ezért el kell mesélnünk,
hogy Triona és Lord Hugh őrülten egymásba szerettek.

– Ó, ez tényleg romantikusan hangzik.
– Bizony. És persze, mindenki a részleteket akarja majd tudni,
és mindenhová meghívnak majd minket. Nem is tudom, mit
kezdünk majd ennyi meghívással!
– Egek! – mondta Lavinia néni, sokkal engedékenyebben. –
Erre nem is gondoltam!
– Ezzel szívességet tenne Trionának. Azt a benyomást kell
keltenünk, hogy ez egy romantikus, szerelmi házasság!
Valójában, ha Triona és Hugh most elmennek összeházasodni,
azzal tennénk a legjobbat, ha vennénk a kalapunkat és a
kesztyűnket, és még ma meglátogatnánk az ön néhány
barátnőjét.
– Máris? – Lavinia néni egyre boldogabbnak látszott.
– Természetesen! Minél előbb a város tudtára adjuk ezt az új
eseményt, annál gyorsabban terjed el, és annál hamarabb el is
felejtik.
Lavinia néni tapsikolt.
– Már tudom is, kinek kell feltétlenül elmondanunk! Az a
szörnyű Lady Oglethorpe a világ legnagyobb pletykafészke.
– Igen… és ha megkérjük, hogy ne mondja el senkinek,
mindenkinek el fogja újságolni.
Lavinia néni szinte ragyogott.
– És amikor kitudódik, elhalmoznak meghívásokkal, mert
mindenki hallani akar majd a románcról!
– Népszerűek leszünk. Legalábbis amíg anya és apa
megérkezik. – Caitlyn vágott egy grimaszt. – Lefogadom, hogy
akkor vissza kell majd térnem a lelkészlakba. Szólok egy
szolgának, hogy hozza le a csomagodat – fordult Trionához.
– Köszönöm, Caitlyn.
Caitlyn gyorsan elmosolyodott, majd távozott.
MacLean a nénihez fordult.
– Lady Galloway, remélem, hogy Lord Gallowayjel hamarosan
ellátogatnak Gilmertonba.
– Ó, igen! – felelte Lavinia néni kedélyesen, majd felállt, és
Trionához billegett, hogy alaposan megölelgesse. – Drágám,
hamarosan egy hatalmas birtok úrnője leszel. Milyen izgalmas!
Feltétlenül írj, és számolj be minden kalandodról és minden

egyébről – mondta, a könnyeit nyelve. – Olyan boldog vagyok
miattad!
Triona meleg öleléssel viszonozta nénikéje kedvességét, és
azt kívánta, bárcsak az ő lelke is ennyire könnyed lehetne.
– Köszönöm, Lavinia néni. Bízom abban, hogy jó színben
tünteti majd fel a dolgokat anya és apa előtt.
– Ne aggódj, drágám. A nagybátyáddal együtt elmagyarázunk
mindent, és elmondjuk, milyen boldognak látszottál, hogy férjhez
mész.
A hallból behallatszott, ahogy Caitlyn a Triona bőröndjét cipelő
inast MacLean hintójának hátuljához irányítja, így mindannyian
elhagyták a szalont.
Amennyire nem volt nehéz elköszönni Lavinia nénitől, annál
lehangolóbb volt búcsút venni Caitlyntől. Szerencsére, MacLean
mellette állt, együtt érzőn felajánlotta a zsebkendőjét, miközben
indulásra bátorította Trionát. Hamarosan felsegítette a lányt a
hintóba, és elindultak a templomba. A következő óra történései
összemosódtak – egy kerekarcú, tollát keresgélő titkár, az érsek
bő díszruhába bújtatott ösztövér alakja. Az egyházi férfi annyira
ragyogott, hogy Triona azon kezdett gondolkodni, mennyibe
kerülhetett a férjének ez a hirtelen szertartás, de mindent
beárnyékolt Hugh komor türelmetlensége, ahogy rohant aláírni a
szükséges papírokat, és ahogy sietve ismételte az eskü
szövegét. Triona igyekezett jól érezni magát, és így is volt –
igazából örült, hogy férjhez megy -, bár racionális elméje
számára az egész olyannak tűnt, mint egy furcsa álom. Alig egy
óra múlva már úton voltak Skóciába, MacLean birtoka felé.
Triona, köpenyébe burkolózva, ott ült Hugh-val szemben a
hintóban, miközben kihajtottak a városból. Kábultan nézte az
ujján lévő hatalmas gyűrűt. A gyémántokkal körülvett óriási rubin
csillogott a félhomályban.
Ennyi. Összeházasodtak, esküjüket szentesítette az egyház,
közben a nénikéje rója a köröket, hogy továbbadja a hírt.
Azon töprengett, vajon mit kellene mondania újdonsült
feleségként. Annyira szükségesnek látszott közölni valamit, de
képtelen volt bármilyen apróságra is gondolni.

Hugh a szemébe nézett, és hosszú ideig egyikük sem szólalt
meg. Triona nem is tudta elhinni, hogy ez a férfi – ez a
nagyszerű, jóképű férfi – mostantól a férje. Névleg is, és
hamarosan másképp is.
A lány a torkát köszörülte.
– Remélem, nem érti félre, de nem igazán érzem, hogy házas
vagyok.
– Mitől érezné magát igazán házasnak? – kérdezte halvány
mosollyal a férfi.
– Nem tudom. Talán ha idősebb lennék? Olyan matrónásabb?
A férfi felemelte kesztyűbe bújtatott kezét, és maga felé
fordította a lány fejét. Zöld szeme lágyan csillogott; érzéki ajka
mosolyra húzódott.
– Az ön külsejéről sok mindent el lehet mondani, de azt nem,
hogy matrónás.
– Köszönöm.
A férfi nevetve ejtette le a kezét.
– Bóknak szántam.
A lány elmosolyodott.
– Minden olyan gyorsan történt. Biztos vagyok benne, hogy
sokkal inkább házasnak fogom érezni magam, ha majd
berendezkedtünk a házában.
MacLean, látszólag közönyösen, vállat vont.
– Nem hiszem, hogy az számítana, hiszen csak néhány
hónapig leszünk együtt.
Így van. Házasok vagyunk, de csak a látszat kedvéért. Miért
esik olyan nehezemre emlékezni erre?
Nincs szükség rá, hogy otthonosan érezze magát
Gilmertonban; csak látogatóban lesz ott. Mégis, Triona nem
olyan nő volt, aki úgy tartózkodik egy háztartásban, hogy ne
vegye ki belőle a részét. Még Lavinia néninél is így volt; segített
összeállítani a menüt, átnézni az ágyneműt, és egyéb olyan
dolgokat, amelyeket Lavinia néni nem szeretett. Azt gondolta, ezt
Gilmertonban is meg tudja majd tenni. Ezzel gyorsabban telne az
idő.

Azon gondolkodott, milyen lesz a ház. Dombon helyezkedik-e
el, vagy egy tó partján, vajon télen olyan hideg-e, mint a paplak.
Ha igen, akkor legalább nem lesz annyira ismeretlen.
Hm. Hogy lehetne ebbe az irányba terelni a beszélgetést?
– Akkor… meséljen nekem a Gilmerton-majorról.
A férfi tekintete megvillant, egy pillanatra összevonta
szemöldökét. Majd szinte azonnal vissza is nyerte szokásos
nyugalmát, de már késő volt – Triona észrevette azt a lángoló
tekintetet, bár fogalma sem volt róla, mire vélje. Vajon mit
jelenthet ez a pillantás? Valami rosszat mondtam? Az ördögbe,
hát csak van jogom kérdéseket feltenni?!
Mielőtt azonban szavakba önthette volna a gondolatait, a férfi
megszólalt.
– Gilmerton hatalmas, kiterjedt birtok. A ház legnagyobb része
a tizenharmadik században épült, ez a magyarázata, hogy
minden évben különféle tetőproblémáink vannak.
– Romos?
A férfi erős, öblös nevetése szinte beborította a lányt.
– Nem, bár vannak olyan részei, amelyek épebbek a többinél.
– Alig várom, hogy láthassam. Bár, olyan mérhetetlenül
nagynak tűnik, ahhoz képest, hogy csak ketten leszünk benne –
mondta várakozóan.
– Többnyire – felelte a férfi felvont szemöldökkel, arca hirtelen
fagyos lett.
Triona beleborzongott ebbe a jéghideg tekintetbe.
– Ön fázik. Hol is van a takaró? – mondta a férfi, majd
kesztyűbe bújtatott kezével megfogta a lány meztelen kezét, és
maga mellé húzta. Aztán felnyitotta az ülést, ahol imént a lány
ült, és előhúzott egy vastag gyapjútakarót, és Triona köré
kanyarította. Közben hozzáért kezével a lány nyakához, érintése
meleg volt és gyengéd.
Triona alig tudta megállni, hogy a férfihoz bújjon. Újdonsült
férje egyszerre volt hűvös és forró, egyik pillanatban hideg
elutasítással válaszolgat, a másikban pedig gondosan
betakargatja egy meleg takaróval. Szerette volna azt hinni, hogy
a gyengédség a férfi meghatározóbb tulajdonsága, de képtelen

volt rá. Az igazi Hugh valószínűleg e kettő kombinációja… Vajon
meg fogja-e valaha érteni ezt a talányt?
Mosolyogni próbált.
– Nem vagyok ilyen hideghez szokva. Bár a paplak is északra
van Londontól, mégis melegebbnek tűnik ott.
– Ha úgy gondolja, hogy hideg van, akkor csak várjon, amíg
északabbra nem érünk.
– Mennyi idő még, amíg megérkezünk?
– Négy nap, ha jól haladunk. Leginkább az időjárástól függ.
Skóciában nem olyan jók az utak, mint Angliában, és egy kiadós
eső vagy hó, lelassíthatja a haladást – felelte a férfi, majd rövid
tétovázás után hozzátette: – Ha nem bánja, arra gondoltam, nem
állunk meg ma este. Telihold van, így biztonságosan
haladhatunk. Ha aludni szeretne, vannak párnák is az ülés alatt,
és az ülések sem kemények
– Természetesen. Ahogy kívánja.
– Kitűnő – válaszolt csillogó szemmel a férfi. – Nagyon
vágyom a hazatérésre. Gilmerton tetszeni fog önnek.
A lány tekintete a férfi ajkára tévedt, és hirtelen feltolultak
benne a csókolózás emlékei. Elöntötte a forróság, bizsergette a
mellét, végigszaladt a bőrén, mintha a férfi megérintette volna.
A puszta emlékezés képes így hatni rám? Olyan forrónak
érezte az arcát, mintha menten meggyulladna, és egy szörnyű
pillanatra úgy érezte, a férfi pontosan tudja, mire gondol.
Gyorsan a férfira pillantott, és tudta, hogy így is van: Hugh
tekintete izzott, mintha olyasmikre emlékezett volna, amire nem
lett volna szabad.
Hugh lehúzta és zsebre dugta a kesztyűjét.
– Ha nem melegszik fel gyorsan, megállhatunk egy fogadónál,
és hozhatunk egy forró téglát a lábmelegítőbe – intett fejével a
padlón lévő, fémből készült tároló felé.
– Nem, köszönöm. Tartogassuk későbbre, amikor már igazán
hideg lesz – felelte a lány, és még jobban befészkelte magát a
takaró alá.
Hugh majdnem elnevette magát a lány sajnálkozó pillantásán,
ahogy a lábmelegítőre nézett. Elég sok mindent tudott már
újdonsült feleségéről. Például azt, hogy nem nyafka, még csak

nem is panaszkodik, amikor más nők már hisztériáznának.
Azonnali beleegyezése, hogy a hintóban töltsék az éjszakát,
meglepte a férfit. Egyúttal máris új mértékkel kezdte mérni a
lányt. Nem kételkedett benne, hogy a mindig a figyelem
középpontjában tetszelgő Caitlyn Hurst könnyekben tört volna ki
a gondolatra.
Nagyra értékelte Caitriona jó tulajdonságait, biztos volt benne,
hogy ez a kis kaland békésen végződik majd. A lány élvezni
fogja a vendégszeretetét Gilmertonban, aztán nyugodtan
visszatér a családjához, és boldogan él ott tovább.
Ahogy nézte maga mellett a takaróba burkolózott lányt, akinek
az orra piros volt a hidegtől, szemüvege csillogott a délutáni
fényben, önkéntelenül is megsajnálta. Milyen kár, hogy az élet
nem tartogatott neki többet, mint hogy színleg valakinek a
felesége legyen. Többet érdemelne… csak nem tőle.
Caitriona tüsszentett, szemüvege ugrott egyet az orrán.
– Ön még mindig fázik – komorodott el a férfi.
– Nem, nem. Jól vagyok, tényleg – felelte, majd rögtön
tüsszentett még egyet.
– Hát persze – mondta Hugh, majd átölelte a lányt, magához
húzta, és mindkettejükre ráigazította a takarót.
– Hugh, nincs szükségem babusgatásra. Ha fázni fogok,
szólok.
A férfi a sarokba húzódott, szorosan maga mellett tartva a
lányt. Talán valóban nincs szüksége babusgatásra, ő viszont
bolond volna hagyni, hogy Caitriona megfázzon.
A lány fejét elfordítva, mereven ült mellette. Hugh-nak
mosolyognia kellett ezen a makacsságon, de legalább jó alkalom
kínálkozott arra, hogy alaposan szemügyre vegye.
Volt valami különlegesen kellemes a profiljában. A férfi nem
volt biztos benne, hogy a határozott, bár finom és nőies áll
vonalától van-e, vagy az alsó ajak ívétől, de bármi is okozta,
nagyon érdekesnek találta. Oly sok tulajdonság tükröződött az
arcán – intelligencia, értelem, nyugodt magabiztosság -, s
mindez lenyűgözte a férfit. Még csak néhány napja ismerte, de
máris tanúja volt, hogyan viselkedik extrém körülmények között:
először a hintóban, amikor a húgának hitte, aztán a fogadóban,

ahol ellenszegült a nagybátyjának és a nagynénjének, majd az
azt követő nap, amikor elment hozzájuk, hogy beszéljen vele a
lehetőségeikről… vagy azok hiányáról. Minden egyes
alkalommal, még akkor is, amikor leküzdhetetlennek tűnő
akadályokkal találta magát szembe, értelmesen, intelligensen és
szinte állandó nyugalommal viselkedett. Nem egy visszahúzódó
ibolyácska, nem is egy társasági fruska, akit csak a maga
szórakozása hajt. Kellemes és bölcs nő, ráadásul még szép is.
Hugh szorosabban ölelte át a lányt, és úgy fordult, hogy állát
annak selymes hajára helyezhesse. Kis idő múlva Triona ellazult
annyira, hogy kényelmesen a férfihoz dőlt. Egy darabig így ültek,
egymást melegítve a vastag takaró alatt, ahogy a hintó jobbra-
balra billegett.
Ahogy a férfi beszívta a lány édes illatát, amely a friss
tavaszét idézte fel benne, behunyta a szemét, és örömmel
töltötte el. Ereiben lassan éledni kezdett a vágy.
A lány vállára csúsztatta a kezét, és ahogy közelebb hajolt,
hogy még mélyebben beszívja az illatát, orrát hajszálak
csiklandozták. A lány sóhajtva hozzá simult, és arcát a férfi
vállába fúrta, amivel fájdalmasan felkorbácsolta annak vágyát.
Egy hosszú pillanatig élvezték egymás közelségét, aztán,
valahogy már nem egyszerűen csak ültek összebújva, hanem
szenvedélyesen, sőt eszeveszetten csókolóztak.
Hugh ereiben lüktetett a vér, ahogy falta a lányt, ahogy
élvezte, amint a lágy női test nekifeszül. Egyre nőtt benne a
vágy, majd az ölébe emelte a lányt.
Triona a férfi nyaka köré fonta a karját, közelebb húzta
magához, ezzel még jobban izgatva a férfit. A lány igazi talány
volt a férfi számára, egyszerre képviselte a szenvedélyt és a
gyakorlatiasságot, a tisztességet és a bujaságot, a rabságot és
az izgalmat. Nem tudta, mit higgyen róla, és amikor a karjában
tartotta, teljesen képtelen volt gondolkodni.
A lány még szorosabbra vonta a karját, a férfi pedig
végigsimította a hátát, tapogatta, míg a lány felnyögött. Csodás
teremtés volt, lágy és rugalmas, olyan, akibe egy férfi
legszívesebben alámerülne. A gondolatra, hogy megtanítja neki
a hálószobái örömök élvezetét, izgalom lett úrrá a férfin. Mindig

olyan tapasztalt nőkkel volt viszonya, akik érzelmi elvárások
nélkül is képesek voltak élvezni a szexet. Így ez az ölelnivaló,
buján szenvedélyes ártatlanság hihetetlenül mámorító volt.
Végigsimította a lány gömbölyű csípőjét, majd tovább
simogatva, kezét a mellére tapasztotta. A lánynak elakadt a
lélegzete, és megtörte a csókot, kinyitotta a szemét. Szemüvege
a padlóra esett, most már csak sűrű szempillái keretezték
mogyoróbarna szemét.
Hugh megállt, minden porcikája vibrált. Lassan, a lány
szemébe nézve, a ruhán keresztül simogatni kezdte Triona
mellét, hüvelykujja csalhatatlan magabiztossággal talált rá a
mellbimbóra. A lány szeme kitágult, lélegzetét visszatartotta.
– Jólesik? – simította meg Hugh a lány ágaskodó
mellbimbóját.
Triona még jobban belesimult Hugh kezébe, szemét félig
lehunyta, és felsóhajtott. Egyik kezével megragadta a férfi
csuklóját – és Hugh legnagyobb meglepetésére, még erősebben
a mellére nyomta a simogató kezet.
A pokolba, milyen érzéki! A férfi élvezettel nézte a lány
szenvedélytől kipirult arcát, rózsás orcáit, mézszínű haját, ahogy
néhány tincs a hajtűkből kicsúszva a vállára omlott, olyan
bujának tűnt, mint egy örömlány, de Hugh tudta, hogy sok
mindent lehet rá mondani, de ezt nem. A kontraszt azonban
fájdalmasan izgató volt, és ezt teste minden porcikájában érezte.
Ajkával elkapta a lányét, majd az állát és a fülét. Triona
beleborzongott, kéjesen fészkelődött a férfi ölében, ahogy Hugh
a mellét simogatta. Hagyva, hogy a lány bármikor leállítsa, ha
úgy kívánja, lassan meglazította a ruha nyakát hátul, majd
kioldotta az alsóinget összekötő szalagot.
A lány lélegzete egyre gyorsult. Hugh gyengéden újra bekapta
a lány fülcimpáját, és az ing alá csúsztatta a kezét, és a lány
meztelen mellére tapasztotta. Finom, telt melle volt, teljesen
betöltötte a férfi tenyerét. Hugh gyengéden markolta, majd
összecsippentette az ágaskodó bimbót.
A lány felnyögött, és még jobban a férfihoz nyomult, feneke
kéjes mozdulataival a férfi kemény szerszámát dörzsölte. Hugh
visszahúzta a kezét, és lenyúlt, megfogta a lány bokáját. Újra az

ajkára tapasztotta a száját, és szenvedélyesen megcsókolta.
Nyelve a lány ajkai közé csusszant, kezével pedig elindult a
harisnyába bújtatott lábakon felfelé. Ahogy elérte a térdét, még
feljebb haladt, majd félrehúzta a szoknyát és az alsóinget, és
megérintette a lány meztelen bőrét. Gyengéden simogatni
kezdte, egyre feljebb. Aztán még feljebb. Ujjai megsimították a
lány nedves ölét…
A lány megriadt, összezárta a térdét, haja a vállára omlott,
ajka duzzadt volt a csókolózástól.
– Ne! – zihálta rémülten.
Hugh vett egy mély lélegzetet, behunyta a szemét, és küzdött
az ereiben tomboló szenvedéllyel. A pokolba, nem így kell bánni
egy érintetlen feleséggel! Hisz ő nem egy szörnyű bugris, aki
csak a saját örömét keresi, és nem törődik a másikkal! Egy
ártatlan nőt egy úttalan utakon imbolygó hintóban beavatni a
szeretkezés örömeibe, őrültség lenne.
Ennél jobbat érdemel, a leggyengédebb tanítást kell kapnia.
Lehet, hogy erőt kellett vennie magán, hogy hozzá menjen
feleségül, de a férfi azt akarta, hogy mindketten élvezzék az
egymásnak nyújtott testi örömöket, egy hintó ülése pedig nem a
legmegfelelőbb hely erre.
Ennek a varázslatnak a legjobb helyet akarta biztosítani: Egy
hatalmas, finom vászonnal borított, kényelmes ágy luxusát,
amely egy meleg szobában áll, ahol a kandallóban ropogó tűz
fénye megcsillan a nagy, réz fürdőkád oldalán. Ott majd
megmutatja a lánynak a legintimebb örömöket. Nem itt, nem így.
Ne ez legyen a legelső élménye. És főleg nem a feleségének.
Hogy miért számít mindez, azt nem igazán tudta. Gyengéden
visszahúzta a kezét a szoknya alól, végig, le a bokájáig. Aztán
visszaigazította a lány vállára a ruhát. Triona remegő kézzel
segített neki, arca annyira vörös volt, hogy egy fát is lángra tudott
volna lobbantani.
– Caitriona, meg fogjuk ezt tenni, de nem itt.
A lány képtelen volt a férfi szemébe nézni. Rekedt, kissé
reszkető hangon csak ennyit mondott:
– Meg kell találnom a hajtűimet.

A férfi segített neki. Valamikor lecsúszott róluk a takaró, de
egyikük sem vette észre. Hugh visszahúzta, és észrevette a
szemüveget is a földön. Felvette, és a lány kezébe adta, aki az
orrára biggyesztette, majd újra feltűzte az elszabadult
hajtincseket.
– Tessék – takarta be újra a férfi, majd kinyújtotta a kezét, és
kopogott. A hintó lassulni kezdett.
Triona összehúzta magát a takaró alatt, zavart volt és
szégyenkezett is, de ugyanakkor fájdalmasan vágyott a férfi
érintésére.
– Mit… mit csinál?
– Lovagolni fogok egy kicsit. Árnyék a hintó mögé kötve jön
velünk, és biztos örülne egy kis gyakorlásnak – mondta feszes,
szinte fájdalmas mosollyal. – Nem olyan férfi vagyok, aki
félbehagy dolgokat, de az országúton, egy hintóban elvenni az
ön szüzességét… Nem. Legjobb lesz, ha várunk, de be kell
ismernem, hogy nagyon… – Megdörzsölte az arcát, és a lány
meglepődve vette észre, hogy a férfi keze is épp úgy remeg, mint
az övé. – Az az igazság, hogy szükségem van egy kis hideg,
friss levegőre és egy kis testmozgásra, és… – Hugh elkapta a
lány tekintetét, és szomorúan rámosolygott. – Nem érti, ugye?
– Nem szívesen marad velem a hintóban?
– Nem, egyáltalán nem erről van szó! Caitriona, nagyon… – a
lány zavart tekintetét látva, megrándult az arca.
– Ó, az ördögbe… tessék. – Azzal elkapta a lány kezét, és az
ölébe nyomta. Férfiassága még mindig hosszan és keményen
feszült a nadrágjában.
A lány hirtelen elkapta a kezét, arca lángolt.
– Értem – sikerült kipréselnie magából.
A férfi csendesen felnevetett.
– Ne szégyenkezzen; ez a legnagyobb bók, amelyet kaphat.
A lány visszadugta kezét a takaró alá.
– Akkor… – harapott az ajkába.
A hintó megbillent, ahogy az inas leszállt. MacLean közelebb
hajolt, és csendesen azt mondta:

– Nem azért álltunk meg, mert elment öntől a kedvem –, épp
ellenkezőleg. Nem szeretném, ha a hintó kemény ülésén
veszítené el a szüzességét.
Ó. Jól van. Olyan kedves volt, s a lány úgy érezte, értékelnie
kell a férfi figyelmességét. Mégis… annyira élvezte az érintését.
– És az baj? Nem is olyan kemények az ülések…
Hugh halkan felnevetett, és röviden megcsókolta Trionát.
– Bízzon bennem; ön jobbat érdemel.
Hangos kopogás hallatszott. Kinyílt az ajtó, és a kocsis
benézett.
– Igen, uram? Kopogott?
– Igen, Ferguson. Nyergelje fel a lovamat. Kicsit lovagolni
szeretnék
– Rendben van, uram – húzódott vissza a férfi, és hallatszott,
ahogy utasításokat oszt a többieknek odakint.
Amint MacLean kiszállt, hideg levegő áramlott a hintó
belsejébe.
Triona a torkát köszörülte.
– A Skóciáig hátra lévő úton végig lovagolni fog?
– Ó, nem – villant meg vidáman a férfi szeme. – Úgy
tervezem, addig lovagolok, amíg annyira el nem fáradok, hogy
azonkívül, hogy vágyakozva nézzem önt, semmi másra nem lesz
erőm. Egy vagy két óra hossza elég lesz.
Legalább nem lesz túl sokáig egyedül.
– Akkor jó. Remélem, élvezni fogja a lovaglást.
– Biztos vagyok benne, hogy elég hideg lesz, és vacak, de
épp erre van szükségem. Addig pihenjen egy kicsit. Még napokig
tart, amíg Skóciába érünk, de ha egyszer ott leszünk… – forró
pillantást vetett a lányra, aztán becsukta az ajtót.
A hintó hamarosan ismét mozgásba lendült, és újra úton
voltak. Triona kitekintett az ablakon, és nézte MacLeant, ahogy a
hintó mellett lovagolt, a kalapja alól kilógó hajába belekapott a
szél. A szeme úgy csillogott, mint a lány ujján lévő gyűrű.
Határozott álla láttán a lány elgondolkodott, és az a benyomása
támadt, hogy a férfi nem alkuszik – soha.
Triona hátradőlt az ülésen. Először azon gondolkodott, hogy
MacLean mennyire kitart a házasságuk testi vonatkozása mellett,

de aztán már nem gondolt rá többet. Mivel nem valószínű, hogy
valaha újra férjhez mehet, jó tudni, hogy alkalma nyílik
megtapasztalni a szeretkezést, ha csak rövid időre is. Kár lenne,
ha le kellene mondania róla.
Annál is inkább, mivel sokkal jobban élvezte, mint gondolta.
Mosolyogva a sarokba húzódott, a takaró olyan kellemesen
melegítette, ahogy Hugh ígérte, majd elaludt.
A következő néhány nap is éppen úgy telt, ahogy az első.
MacLean minden napot a hintóban kezdett Trionával, de a
köztük lévő érzéki vonzalom egyre nyilvánvalóbbá vált.
Valamennyi idő múlva mindig el kellett hagynia a hintót, és addig
lovagolt mellette, amíg eléggé elfáradt ahhoz, hogy visszaülve a
hintóba, már csak aludni tudjon.
Természetesen ez nem változtatott Triona lelkiállapotán,
rájött, hogy akkor is megkívánhat egy férfit, amikor az alszik, sőt
még horkol is egy kicsit. A vágy nagyon, nagyon rejtélyes dolog.
Egy idő múlva Triona nagyon elfáradt az üléstől, az
egyedülléttől és a hintó állandó ringásától. És ami még rosszabb,
ahogy a környék egyre sziklásabb, vadabb képet öltött,
honvágya lett. Hiányoztak a testvérei. Hiányoztak a nyüzsgő
reggelizések, a jó értelemben vett vitáik és minden más is.
Aggódni kezdett amiatt, vajon jól fogja-e érezni magát
Gilmerton-majorban. Sikerül-e majd valaha is úgy otthon lennie,
mint a lelkészlakban?
Nehéz szívvel arra gondolt, bárcsak hozott volna magával egy
könyvet, mert annyira jó lett volna valamivel elterelni a
gondolatait.
Az első két éjszakát átutazták, csak egy gyors étkezésre álltak
meg, és egyszer egy kellemes, forró fürdő erejéig. Jól haladtak,
mert az út menti fogadókban Hugh saját állományából cseréltek
lovakat, így hajtottak végig. A harmadik este felhős, borult ég
késztette megállásra őket, megszálltak egy fogadóban, amiért a
lány mélységesen hálás volt. A háta és a lábai már fájtak az
utazástól, és bár megálltak, még mindig úgy érezte, mintha
ringana a hintó alatta, mintha mozogna a föld a lába alatt.
Teljesen kimerült, kétszer is elaludt vacsora közben, és még arra
sem ébredt fel, hogy MacLean felcipelte a szobájukba és ágyba

fektette. Kora hajnalban ébredt, még sötét volt. Az ágy még
meleg volt a férfi testétől, bár Hugh már felkelt és fel is öltözött.
Amint megvirradt, úton voltak.
A negyedik nap, nem sokkal sötétedés után, végre Gilmerton-
majorba értek. Ahogy a szeles országút kanyarodott, Triona
megpillantotta jövőbeni otthonát, a házat, amelyet a hold
kísérteties ezüstbe vont.
A háromemeletes, ezernyi ablakkal ellátott épület egy fa
nélküli dombon állt. Sötétnek és fenyegetőnek látszott a
holdfényben, mintha erősen bámulná a lányt, amitől Triona
megborzongott, miközben a legalsó szint néhány, hívogatóan
kivilágított ablakát nézte.
Árnyék hátán ülve, Hugh egész más érzésekkel nézte a házat.
Otthon volt. Végre.
A ló nyilván ugyanígy érzett, mert toppantott egyet, és élénk
ügetésbe kezdett a felhajtón. Hugh nevetve húzta vissza és
állította meg a széles, vörös ajtó előtt, majd büszkén leugrott a
nyeregből. A ház terjedelmes volt, jól megépített és szilárd, pont
olyan, amilyennek Hugh a dolgokat szerette: a klasszikus és az
egyszerű stílus impozáns keveréke.
Az ajtó kinyílt, és egy magas, házvezetőnői öltözéket és
kötényt viselő asszony jött elő fontoskodva. Mögötte a két inas,
Angus és Liam lépdelt kezükben lámpással, hogy megvilágítsák
a bejáratot.
Mrs. Wallis a homlokát ráncolta.
– Ó, uram! Még további két hétig nem számítottunk önre! Még
jó, hogy előkészítettük a szobáját.
– Üzentem volna, de bonyodalmak sürgették hazatértemet.
A hintó a bejárat előtt állt meg. Ferguson leugrott, és azonnal
az ajtónál termett, hogy segítsen Trionának kiszállni. Mrs. Wallis
tágra nyílt szemmel nézett; Hugh sosem hozott vendégeket
Gilmertonba.
Úgy tűnt, Triona nem is vette észre Mrs. Wallis mohó
kíváncsiságát. Sápadtan és rendezetlenül, félig feltűzött, lógó
hajjal, gyűrött ruhájában, túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy
bármit is érzékeljen a környezetében. Hugh szíve megesett rajta.

Olyan kimerültnek, és olyan kicsinek látszott, ahogy ott állt a
hatalmas ház előtt.
Bár Triona Ferguson karjába kapaszkodott, lába mégis
megroggyant, ahogy leért a földre. Hugh mellette termett, karját a
lány derekára fonta, és támogatta, amint lépkedett.
– Mrs. Wallis, bemutatom az úrnőjét, Lady Caitriona
MacLeant.
– Tessék…? – Mrs. Wallisnak tátva maradt a szája, az inasok
meg csak bámultak. – Lad… úgy érti… mikor lett én… – Az
asszony mélyen elpirult, majd könnyedén térdet hajtott. – Ó,
asszonyom, nagyon jó, hogy találkozunk! Isten hozta
Gilmertonban!
Hugh karjára dőlve Trionának sikerült mosolyognia.
– Köszönöm. Kissé kimerültem az utazástól, különben
megkérném, hogy vezessen körbe a házban – folytatta bánatos
grimasszal az arcán. – Attól tartok, nem leszek képes felmenni a
lépcsőn. Négy napig ültem a hintóban.
– Négy napja jöttek el Londonból? – A házvezetőnő vádló
tekintettel nézett Hugh-ra. – Meg sem álltak, ugye?
– Siettünk.
– Igen, azt látom. Szegényke halálosan kimerült! Mutassa
meg neki a szobáját, én meg hozok egy kis teát meg vajas
süteményt.
– Vajas süteményt? – kérdezte Triona.
– Aberdeen tekercseket – magyarázta Hugh.
Triona csak pislogott, Mrs. Wallis pedig folytatta.
– Édes, puha tekercsek, asszonyom. ízleni fog önnek –
mondta, miközben kritikus szemmel, tetőtől talpig végigmérte
Trionát. – Maguk londoni hölgyek, sosem esznek eleget, bár ön
sokkal jobban néz ki, mint a legtöbb, akit láttam.
– Köszönöm.
Hugh mosolyogva magához ölelte Trionát.
– Mrs. Wallis azt gondolja, mindannyian elsorvadunk. Ez az
egyik legbájosabb hibája.
– Hm. Ha akkor enne, amikor igényli, nem mondanék semmit.
Sose féljen, asszonyom, hamar felhizlaljuk magát – mondta a

házvezetőnő, azzal bevonult a házba. – Jöjjenek már! Esznek
pár falatot, aztán, sipirc aludni!
Triona Hugh-ra pillantott.
– Szeretnék egy fürdőt is.
– Természetesen! – mondta Mrs. Wallis a válla fölött, ahogy a
lépcső felé haladt a tágas előcsarnokban. – Angus, menj a
konyhába. Mondd meg a személyzetnek, hogy új úrnőnk van, és
fürdeni szeretne, azonnal.
Hugh és Triona felfelé lépdeltek a lépcsőn a házvezetőnő
nyomában, aki a lépcsőházat díszítő, számtalan, különféle
fegyverről mesélt. Hugh biztos volt benne, hogy Triona semmit
sem fog fel az egészből. A lány arca sápadt volt, válla
előregörnyedt, és minden lépése tovább tartott, mint az előző.
Ahogy az első fordulót elérték, Triona megrogyott, és el is
esett volna, ha Hugh nem kapja a karjába. A lány motyogva
ellenkezni próbált, fejét a férfi vállán nyugtatta, karjával a
nyakába kapaszkodott.
Hátranézve, Mrs. Wallis beleegyezően bólintott, majd sietve
kinyitotta Hugh szobája ajtaját.
Miközben fáradt asszonykáját cipelte, Hugh élvezte a
„különleges megmentő” szerepét. Az a gondolata támadt, hogy
ritka az ilyen csendes belenyugvás, legjobb, ha addig elvezi,
amíg lehet.
Egy úriember egy idegen házban töltött első éjszakán
biztosítana némi magányt a kimerítő utazástól holtfáradt,
újdonsült feleségének, de ez a nő az ő asszonya, és már így is
sokkal türelmesebb volt, mint bármelyik, általa ismert férfi lenne.
Ha már házasnak kell lennie, és úgy kell élnie, ahogy nem
szeretne, akkor legalább azt az egyet hadd élvezze, amit lehet.
Mrs. Wallis felrázott egy párnát a kandallónál álló kanapén.
– Hozom az ennivalót és a forró vizet.
– Köszönöm.
A meghitt, nagyméretű szoba a maga királykék függönyeivel,
kellemes kandallójával, vörös és zöld szőnyegével, a vastag,
sötét, nehéz fabútorokkal barátságos látványt nyújtott. A
kanapéra ügyet sem vetve, Hugh az ágyra tette Trionát.
– Pihenjen, amíg megérkezik az étel és a fürdő.

Triona a párnákra hanyatlott, és ahogy behunyta a szemét,
szempillái az orcáit simogatták. Hugh tekintete végig siklott a
lány határozott vonalú állán, nyaka lágy ívén, aztán még lejjebb,
a finoman emelkedő és süllyedő mellére…
Feltámadt benne a vágy, majd rosszkedvűen, hogy ilyen
kevés elég hozzá, elfordult.
Ahogy kifújta a levegőt, Triona ajka szétnyílt, feje oldalra
fordult. Olyan fiatalnak látszott, ahogy a párnán feküdt, haja
összegubancolódott, s a szeme alatti halványlila karikák jelezték,
mennyire kimerült.
Hugh félresimította a lány homlokából a haját. Ahogy ujjai
hozzáértek finom bőréhez, valami megbizsergette a szívét.
Együttérzés, mondta magának. Borzasztóan kimerült, és izgatott
a jövője miatt. Csak remélhetem, ha majd rájön, hogy is mennek
itt a dolgok valójában, nem teszi tönkre sem az én, sem más
életét. Mindennél jobban reménykedett ebben.
Felsóhajtott. Fáradt volt, mégis éber. Szól Mrs. Wallisnak,
hogy az étel és a forró víz is várhat, amig Caitriona pihen. Talán
egy órás szundikálás elég lesz, és Triona képes enni pár falatot,
és megfürdeni, mielőtt éjszakai nyugovóra tér.
Lehet, ha már úgyis odalent van, lefekvés előtt még iszik egy
kis portóit a könyvtárban. Máskülönben sosem aludna el, pedig
ha valamire most igazán szüksége van, akkor az egy kiadós,
öntudatlanul mély alvás… leginkább az ő ártatlan, csábítóan
érintetlen feleségével együtt. És majd reggel, amikor felébred…
Mosolyogva megigazította a lány körül a takarót. Aztán, még
mindig mosolyogva, csendesen távozott.

Kilencedik fejezet
Ha találkozol egy MacLeannel, kerüld el tekinteteddel a zöld
szempárt. Azt mondják, ha ezek a szemek ránéznek egy nőre,
rabul ejtik a szívét, ezért mindig jobb óvatosnak lenni.
Egy órával később, amikor Hugh elhagyta a könyvtárat,

észrevette, hogy a szalon ajtaja tárva-nyitva áll, és bentről
halvány fény szűrődik ki. Benézett, és földbe gyökerezett a lába,
amint a kandalló előtt egy pár csizmás lábat pillantott meg.
Különlegesen finom, olasz bőrből készült csizmák voltak,
szépen kifényesítve, nem sok ilyet lehet a St. James Streeten
találni. A sarkakat megerősítették, ezüsttel verték körbe, míg a
csizma fehér tetejéről, akár egy dandy lábbeliléről, ébenfekete
bojtok lógtak. A férfi fényes nadrágjából ítélve, az öltözék többi
része is hasonlóan választékos stílusú lehetett.
Hugh a szobába lépett.
– Mit keresel itt? Mi történt?
A székben üldögélő férfi belekortyolt a poharában lévő
portóiba.
– Hát így kell üdvözölni a fivéredet? – kérdezte bágyadt
hangon.
Hugh elkomorodott.
– Hol vannak a lányok?
– Ágyban, ahol lenniük kell.
– Akkor semmi baj…
– Biztonságban vannak a lányaid. Most is a hét legjobb
emberem őrzi őket.
Hugh sóhajtva a hajába túrt.
– Ne haragudj, Dougal. Rettenetes hetem volt, és épp, mielőtt
elindultam, megkaptam azt a levelet…

– Tudom! Engem is aggodalommal töltött el. Ezért vannak ott
a legjobb embereim. Soha nem engedném, hogy az
unokahúgaimnak bajuk essen.
Hugh mosolyogni próbált.
– Köszönöm. Sajnálom, hogy ennyire undok voltam – mondta,
majd körülnézett. – Sophia hol van?
– Az én drága hitvesem Edinburgh-ba ment ma délután, hogy
elkísérje az apját egy specialistához.
– Red beteg?
– Csak köszvényes, de Sophia úgy sürög-forog körülötte,
mintha kisbaba volna. – Dougal tekintete egészen ellágyult. –
Nem marad sokáig; nem szívesen van távol tőlem.
– Úgy érted, a MacFarlane-háztól. Sosem láttam még olyan
nőt, aki nála jobban ragaszkodna egy házhoz.
– És ki hibáztathatja ezért? Nem annyira impozáns méretű,
mint ez a monstrum, de határozottan sokkal elegánsabb.
– És sokkal drágább is.
Dougal felvonta a szemöldökét.
– Ó? Irigykedsz? Úgy hallottam, gazdag vagy.
– Alexandernek még annál is többje van, mint nekünk
összesen.
– Ő a vagyonát örökölte; nekünk meg saját magunkról kell
gondoskodnunk. Neked a lovaiddal, nekem pedig a kártyaasztal
melletti tehetségemmel.
– Sosem tartottam tehetségnek a kártyázást.
– Á, de soha nem is játszottál velem.
– És nem is fogok.
Dougal végigsimított finom kék anyagból készült kabátujján.
– Nem bízol bennem?
– Kártya, nők és a portóim tekintetében nem.
– Bölcs döntés.
– Ha nem a lányokat hoztad vissza, akkor miért vagy itt? – tért
vissza az eredeti témára Hugh.
– Láttalak ellovagolni előttünk, és úgy gondoltam, üdvözöllek
itthon.

– Nem láthattál; már sötét volt – felelte Hugh, és a
pohárszékhez ment, elvett az ezüsttálcáról egy üres poharat, és
töltött magának egy jó adag portóit.
– Lovagolni sem volt túl sötét.
– Az országúton lovagoltam a holdfényben, neked pedig a
házadat körülvevő fákon keresztül kellett nézned. Nem láthattál
engem – ismételte.
Dougal vállat vont, és kortyolt egyet a borból.
– Akkor talán a hintót hallottam.
– Vagy talán még mindig fizeted azt a rozzant szolgát, hogy
kémkedjen neked.
– Liam jó ember – ellenkezett Dougal.
– Neked.
Újra beszélnie kell az inasával. Az a probléma, hogy Dougal
átkozottul jó volt abban, hogy úgy tegyen, mintha a dolgok
rendben mennének, pedig mindenki tudja, hogy ez egyáltalán
nem így van. Amikor fiatalabbak voltak, Hugh emiatt került bajba
újra és újra.
Dougal a szeme sarkából figyelte fivérét.
– Ha közlékenyebb volnál, nem kellene kémkednem utánad,
hogy megtudjak dolgokat. Mint például azt, hogy az én drága
testvérem egy feleséggel tért haza Londonból?
Hugh összeszorította a fogát, de nem válaszolt. Épp az imént
töltött el egy órát azzal, hogy megpróbál nem gondolni a
hálószobájában pihenő nőre, így egyáltalán nem örült neki, hogy
Dougal emlékezteti rá.
Hugh már ivott egy pohár bort a könyvtárban, hogy
megpróbálja csillapítani a vágyát és a kimerültségét – az elmúlt
napok legjobb része ez a rossz kombináció volt. Gyorsan kiitta a
poharát, majd újratöltötte.
Dougal felvonta a szemöldökét.
– Ahogy ismerlek, el tudom képzelni, hogy gyorsabban jöttél
vissza, mint ahogy megházasodtál.
– Így igaz – felelte Hugh, és Dougallal szemben leült egy
székre, lábát pedig keresztben feltette a kanapéra.
Dougal megvetően nézte fivére csizmáját.
– Igénytelen.

– Piperkőc.
– De legalább jó modorú piperkőc – nézett érdeklődve fivérére
Dougal. – Liam úgy gondolja, hogy rákényszerítettek a
házasságra, miután kompromittáló helyzetben találtak egy
lelkész lányával. Mennyire áll ez közel az igazsághoz?
Hugh jó nagyot kortyolt a borból.
– Elég durva, ám pontos megfogalmazása a történteknek.
– Egész nyugodtnak látszol – vonta fel a szemöldökét Dougal.
– Rezignált vagyok. Az egészen más.
– Hm. És hogy hívják?
– Caitriona Hurst – Hugh rövid szünetet tartott. – MacLean.
– Hurst? Nem az a fruska, akivel Alexander flörtölt a múlt
hónapban, amikor Londonban voltam?
– Nem, az a húga, Caitlyn. A feleségemet Trionának hívják, de
ez a név nem illik hozzá.
Dougal érdeklődve nézte fivérét.
– Akkor milyen név illene hozzá?
– Nem tudom, de a Triona túl… egyszerű.
– Á, akkor igazi szépség.
– Ő egy… – Hugh a poharába bámult. – Különleges.
Dougal várt, de Hugh nem mondott többet. Dougal, a székben
mocorogva, jókedvűen megjegyezte:
– Hurst, hm? Akkor jó kis skót fajta.
– Annak kell lennie, bár a beszédén nem lehet észrevenni. A
családjáé a wythburni plébánia, London északi részén.
Dougal, térdére könyökölve, előrehajolt.
– Szóval, hogy történt? – kérdezte csendesen.
Hugh megdörzsölte az arcát.
– Óva intettem Alexandert, hogy flörtöljön a húgával, de csak
nevetett. Amikor egy hétre elhagyta a várost, a te „vesztegesd-
meg-a-szolgát” módszeredhez folyamodtam, hogy figyeltessem a
lányt. Rájöttem, hogy Caitlyn csapdába akarja csalni Alexandert,
hogy házassági ajánlatot csikarjon ki tőle, és meg akartam
hiúsítani a tervét. Közben, Caitriona is meg akarta akadályozni a
tervet – ám ehelyett mindketten valahogy csapdába estünk.
– És nem találtál más kiutat?
– Nem hagyhattam magára Caitrionát a botrányban.

– Botrány volt?
Hugh arckifejezése eltorzult.
– Azonnal megtudta az egész város. A nevünk már a White's
fogadásokat tartalmazó könyvébe is bekerült.
– És természetesen, mivel az vagy, aki, nem tehettél mást,
minthogy feleségül vedd a kicsikét.
– Sokkal inkább az én hibám volt, mint gondolod. Ha nem
akartam volna annyira elszántan megleckéztetni a húgát, soha
nem kompromittáltam volna Caitrionát. A természetem a
legjobbat hozta ki belőlem.
– Alexander tudja?
Hugh a fejét rázta.
– Rettenetesen dühös lesz, ha megtudja, hogy beleavatkoztál
a dolgába.
– Pillanatnyilag sokkal nagyobb problémáim vannak.
– Azt elhiszem… például, hogy mit fognak szólni a lányaid,
hogy új anyát hoztál nekik.
Hugh összevonta a szemöldökét.
– Azok a gyerekek az én lányaim. Csak az én felelősségem,
senki másé. Caitriona csak néhány hónapig marad itt, aztán
majd visszatér a családjához.
– Tessék? – szaladt össze Dougal szemöldöke is. – És ő ebbe
bele is egyezik?
– Nem adtam neki más lehetőséget.
Dougal felsóhajtott.
– Hugh, nem ítélhetsz meg minden nőt Clarissa…
Hugh egy pillanat alatt talpra ugrott, és odakint hatalmas
széllökés rázta meg az ablakokat.
– Soha többé ne ejtsd ki a szádon annak a nőnek a nevét
ebben a házban! Nem akarom hallani!
Dougal felemelte a kezét.
– Rendben van! Sajnálom!
A szél elcsendesedett, ahogy Hugh, eltorzult arccal visszaült a
székébe.
– Caitriona semmiben sem hasonlít rá. Ha hasonlítana,
semmilyen körülmények között nem vettem volna feleségül.
– Meglep, hogy idehoztad.

Hugh kemény pillantást vetett Dougalra.
– Nem volt más választásom. Tudod, hogy nem lehetek
sokáig távol.
– Igaz – felelte Dougal, azzal hátradőlt a székben. – Nehéz
helyzetben vagy, ugye?
– Igen. Hát… most mit tegyek?
– Ó, ezt ne csináld! Legutóbb annak a bizonyos kancának a
megvásárlásával kapcsolatban adtam tanácsot, amelyik
megbénult. Miután hónapokig sértegettél, megmondtad, hogy
soha többé nem kéred ki a véleményemet!
– Te szinte semmit nem tudsz a lovakról, de kitűnő ízlésed
van a nőket illetően. Sophia egy igaz csoda.
Dougalt büszkeség töltötte el, és önkéntelenül a mellére ütött.
– Azt jól csináltam, ugye? – Bár az igazat megvallva, nem volt
biztos benne, hogy ő szemelte-e ki Sophiát, vagy a lány akarta
őt. – Nem igazán tudom, milyen tanácsra van szükséged. Ha ez
a nő semmiben sem hasonlít arra, akinek a nevét nem szabad
kiejteni, akkor miért aggódsz?
Hugh sötét arckifejezéssel bámult üres poharába. Végül
megszólalt.
– Amikor először találkoztam a lányok anyjával, teljesen oda
voltam, meg voltam vadulva érte. Nem tudtam enni, aludni,
gondolkozni, semmit sem tudtam csinálni – mondta eltorzult
arccal. – Nem tudom, hogy voltatok képesek egyáltalán elviselni.
– Nagyon fiatal voltál, így természetes, hogy az idegeinkre
mentél – vonta meg a vállát Dougal. – De tudtuk, hogy egyszer
túl leszel rajta, és végül úgy is lett.
– Mégis, az egész házat megosztotta, és hónapokig egyikünk
sem beszélt a másikkal – rázta meg a fejét Hugh.
– Most, hogy itt vannak a lányaim, akiknek otthont biztosítok,
nem engedhetem, hogy bármi – vagy bárki – tönkretegye az
életünket. Így is épp elég nehéz nekik; nem tudok többért
felelősséget vállalni.
Dougal újra töltött a poharába. A fenébe, bárcsak itt lenne
Sophia! Ő rendkívüli bölcsességgel rendelkezik az emberi szívet
és annak bonyolult dolgait illetően. Ez valami olyasmi, amit
Dougal még csak felfogni sem tud.

Most pedig Hugh – aki ritkán kér bármilyen segítséget
azonkívül, hogy valaki figyeljen a lányokra, amíg Londonba megy
üzleti ügyeket intézni – az ő véleményére vár ebben a kényes
kérdésben.
Némi időhúzás után, Dougal megszólalt.
– Van okod arra, hogy rosszat feltételezz a feleségedről?
Milyen nő?
Hugh vállat vont.
– Elég vonzó, nagyjából ilyen magas – emelte fel a kezét a
válláig sötétszőke hajú, mogyoróbarna szemű. És szemüveget
visel.
– Eddig semmi olyat nem mondtál, ami aggodalomra adhat
okot.
Hugh halványan elmosolyodott.
– Nagyon jószívű és igen határozott.
Csak nem valami irigy csodálatot vél felfedezni fivére
hangjában?
Hugh a hajába túrt.
– Dougal, biztosítékra van szükségem, hogy ha majd Caitriona
néhány hónap múlva távozik, mindannyian fájdalom nélkül
térhetünk vissza addigi életünkhöz.
Fájdalom nélkül?
– Úgy érzed, hiányozni fog neked?
– Nem nekem – felelt Hugh csípősen. – A lányoknak! Nem
akarom, hogy megszeressék Caitrionát.
– Á! Azt hittem… – Dougal hirtelen elkomorodott. – Hugh, te
vonzódsz ehhez a nőhöz?
Legnagyobb meglepetésére, Hugh elvörösödött.
Dougal csak pislogott. Hugh? Elvörösödik?
– Úgy látom, a válasz igen.
– Nagyon csinos nő, persze, hogy vonzónak találom! Hogy
őszinte legyek, már alig várom, hogy az ágyamban tudjam. De
ez nem veheti el az eszemet, hiszen a lányaim, az anyjuk
hiányosságai miatt, kíváncsiak lehetnek Caitrionára, és én nem
akarom, hogy az elkövetkező hetekben megszeressék őt.
– És így hiányozzon nekik, ha elmegy – vonta meg a vállát
Dougal. – Akkor ne hagyd, hogy közel kerüljenek egymáshoz.

– De hogyan? Ha azt mondom a lányoknak, hogy tartsák távol
tőle magukat, csak sokkal inkább kíváncsiak lesznek rá; ha pedig
Caitrionának azt mondom, ne beszéljen velük, csak azért is az
ellenkezőjét fogja csinálni.
– Hát ez valóban nehéz helyzet – mondta töprengve Dougal. –
Talán… esetleg, ha lefoglalnád Caitrionát.
– Lefoglalnám?
– Igen, hogy ne érjen rá a lányokat szórakoztatni, és jó
kapcsolatot kialakítani.
Hugh reménykedve nézett a fivérére, Dougal pedig
gondolatban, vállon veregette magát.
– Ez jó ötlet. Megkérhetem Caitrionát, hogy ismerje meg,
mennyiféle tennivaló van ilyenkor – rengeteg minden történik így
tavasszal –, a lányokat pedig, amikor csak lehet, magammal
viszem az istállókba.
Dougal ismét hátradőlt, és csendesen dicsérgette saját magát.
Sophia büszke lenne rá, hogy segített Hugh-nak; állandóan
hangoztatja, hogy milyen fontos beszélniük egymással.
Hugh elgondolkodva bólintott.
– Ezt meg lehet próbálni.
– Lovakkal foglalkozol; a nőkkel sem lehet annyira más.
– Ez jó kiindulási pont – felelte Hugh meglepődve. – A lovak is
szeszélyes természetűek.
– Érzelmesek.
Hugh bólintott.
– Nagyon hasonlóak.
– Csak el ne mondd az asszonynak, különben egyedül alhatsz
egész hátralévő életedben.
Hugh elvigyorodott.
– Attól félsz, elmondom Sophiának, hogy te javasoltad?
– Ugyan, dehogy – felelte Dougal fennhéjázóan. – Különben
is, nem rólam és Sophiáról beszélünk. Szóval, mit mondasz a
feleségednek ezzel kapcsolatban?
– Adok neki egy listát arról, hogy milyen tennivalók vannak,
amelyeket kézben kell tartania, aztán ott van még az egész
háztartás, s zűrös hetei lesznek. A lányok szomjaznak egy igazi
anya után. A legkisebb bátorításra rávetnék magukat Caitrionára.

– Talán nem kellene elmennie három hónap múlva – vetette
fel Dougal.
Hugh elkomorodott.
– Az én életemben nincs helye nőnek, még kevésbé egy
feleségnek. Továbbá, megesküdtem, hogy nem hagyom bántani
a lányokat, viszont mélyen megsebezné őket, ha
megszeretnének valakit, akivel összeházasodtam, majd
megszakítom vele a kapcsolatot.
Dougal mindkettejük poharát újratöltötte.
– Mit mondott Caitriona, amikor a gyerekekről beszéltél neki?
Hugh nem felelt.
Dougal leengedte a poharát.
– Ugye, elmondtad neki?
– Nem.
– Jó isten, miért nem?
– Először is azért, mert vadidegenek voltunk egymásnak, és
én nem beszélek csak úgy a gyerekekről. Aztán nagyon
lefoglaltak az átkozott házasság körüli tennivalók, és… na, jó,
elfelejtettem.
– És az idefelé úton?
– Annyira furának tűnt erről fecsegni – sóhajtott Hugh. – A
pokolba, soha nem akartam megnősülni! Ha láttam volna más
megoldást a botrány elkerülésére, megtettem volna, de nem volt
más lehetőség. Aztán az egész utazást azzal töltöttem, hogy
próbáltam nem… – Hugh mérges lett. – Reggel első dolgom
lesz, hogy elmondjam neki.
– Jó. Látom, hogy megteszed.
Hugh megitta az italát és felállt.
– Már tudom, mit kell tennem – dörmögte Hugh. – Csak
átkozottul kényelmetlen.
– A lelkiismeret így működik.
Hugh az ajtóhoz ment.
– Igen. Nos, nekem talán jobb lenne nélküle.
– Badarság. A lányoknak szükségük van ragyogó
példamutatásodra. Amellett rengeteg nyomástól megszabadít
engem.
– Nagyképű barom.

Dougal csak vigyorgott.
Hugh az ajtóhoz ért, majd habozva megállt.
– Dougal, köszönöm a tanácsot. Most már van min
gondolkodnom.
– Ha Sophia itt lenne, ő is ezt mondaná – felelte Dougal, majd
egy pillanatra elgondolkodott. – Kivéve a lovak és az asszonyok
hasonlóságára vonatkozó részt. – Azzal letette a poharát. –
Közben szerintem megtalálod a leggyengédebb módját, hogy
újdonsült feleségednek elmondd a ház működésének szabályait,
beleértve, hogy van három bájos lányod, akiket békén kell
hagynia. Légy határozott, de korrekt – te tudod, hogy csináld. A
te lovaid a legjobban képzettek az egész országban.
Visszahozzam reggel a lányokat?
– Reggeli után, ha nem bánod. Kell egy kis idő, amíg mindent
elmagyarázok a feleségemnek.
– Akkor megyek is.
Dougal egy cifra meghajlás után, dülöngélve elhagyta a
szalont.
Az előcsarnokban egy csillogó pénzérmét csúsztatott az
inasnak, majd átvette tőle a kabátját és a kalapját.
– Köszönöm, uram – ragyogott fel Liam arca.
– Nagyon szívesen. Most, hogy őlordságának már felesége is
van, még inkább szükségem lesz a szolgálataira.
Liam az egyik ujját az orra mellé emelte, és túlzott
kacsintással válaszolt.
– Jó fiú – kuncogott Dougal. – Elvárom, hogy halljak magáról.
Dougal tudta, hogy nem lesz minden fáklyás menet Hugh
számára. Azzal is tisztában volt, hogy egyetlen nő sem szolgált
rá, hogy kihívásul listát kapjon a betartandó szabályokról. Bár, az
igaz, ő és a felesége, Sophia is így kezdték a saját házasságukat
– egy kihívással.
Bájos felesége elsőrendű kártyajátékos volt és annak
érdekében, hogy visszanyerje az édesapja által elveszített házat,
pimaszul rávette őt arra, hogy kártyázzon vele. Dougal
természetesen képtelen volt visszautasítani egy ilyen csábító
ajánlatot, leginkább azért, mert egy olyan aranyszőke hajú és

érzéki ajkú nő ajánlotta fel, amilyet még soha életében nem
látott.
Most már tudta, hogy lázas törekvései motorja több volt, mint
egyszerű büszkeség, de abban az időben megesküdött volna rá,
hogy az egész Sophia kihívó viselkedése miatt történt.
Jót fog tenni, ha Hugh és Caitriona kihívással kezdi közös
életét; ez a létezés igazi értelme.
Dougal kilépett a friss, éjszakai levegőre, lova már várta.
Legalább történt valami érdekes, amíg Sophia Edinburghban
van. Ha majd hazahozza a lányokat, talán néhány napig itt is
marad.
A tűzijáték biztos nagyon szórakoztató lesz.
Tizedik fejezet
Nem minden meglepetés kellemes, tudjátok. Némelyik olyan
kemény, hogy a hideg szaladgál a hátatokon tőle.
Triona lassan ébredezett. Finom meleg volt és ő

összegömbölyödve feküdt a friss ágyneműben. Elmosolyodott a
kellemes melegben, megmozdította a lábát, hogy kikeveredjen a
takaróból. Aztán rájött, hogy nem csak belegabalyodott, hanem
szinte csapdába került, mintha…
Kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy Hugh MacLean mellett
fekszik, szorosan a férfihoz tapad, akinek a mellkasa az ő
hátához ér. Hugh teljesen átkarolta, lábaik összegabalyodtak.
Korábban azt gondolta, hogy külön hálószobában alszanak
majd; sok házaspár tesz így. Ám azért nagyon jó érzéssel töltötte

el az ölelés biztonsága. A férfi karja kellemes súllyal nehezedett
a vállára, az egyik keze lazán a mellét fogta, ettől felgyorsult
Triona lélegzete. Összekulcsolódott lábaik miatt a hálóinge a
térde fölé csúszott, amitől még jobban a férje karjába akart
simulni.
A férfi bőre nagyon meleg volt. Triona tisztán érezte Hugh
vádlijának és combjának izmait, és a mellkasán lévő puha
szőrt…
Csak nem meztelen?
Triona felült, kikászálódott a takaró alól, és kiugrott az ágyból.
Lába belesüppedt az ágy előtti vastag szőnyegbe.
MacLean felkönyökölt, haja a homlokába hullott.
– Mi a baj?
Ahogy lecsúszott a takaró, Triona csodálattal nézte a férfi
izmos, széles mellkasát és lapos hasát.
A férfi lassan félrehúzta a takarót.
– Ne!
Hugh megdermedt.
– Mit ne?
– Ne keljen fel! Ön… ön nem visel ruhát!
Egy pillanatnyi riadt csend után a férfi felnevetett. Mosolyogva
visszahanyatlott a párnára, és kezét a feje alá tette.
– Mindig meztelenül alszom.
Nem fázik? Nyilván nem, hiszen olyan forró volt a bőre, mintha
a kandalló előtt állt volna. Mégis, az egész olyan dekadens és
szemérmetlen volt.
Vigyorogva nézett végig a lányon.
– Úgy látom, ön sokra becsüli a vastag hálóruha előnyeit. Két
hálóingre való anyag is kijönne belőle. Vagy talán három is.
Triona végigsimította hálóingét.
– Wythburnben hideg van. A kályhák több füstöt adnak, mint
meleget, úgyhogy mindenki vastag hálóruhát hord. – Ahogy
eszébe jutottak a testvérei, elszorult a torka, honvágy töltötte el a
lelkét, úgyhogy elterelte a gondolatait.
– Attól féltem, megfázom.
A férfi lassan elmosolyodott.
– Soha életemben nem voltam beteg.

Triona fogadni mert volna, hogy igazat beszél, mert a férfi
valóban rendkívül egészségesnek látszott.
Hugh a takaróért nyúlt, és a lány oldalán felhajtotta, a
mozdulat pedig láttatni engedett egy keskeny sávot izmos
lábából és csípőjéből.
– Jöjjön vissza az ágyba –, túl hideg van még a felkeléshez.
Adjunk még egy kis időt Mrs. Wallis csapatának, hogy
meggyújtsák a tüzet.
Kicsit tényleg hideg volt, még a vastag szőnyeg ellenére is.
Hugh pedig olyan melegnek tűnt.
Triona tekintete végigsiklott a férfi széles vállán, majd a
mellkasán lefelé, a csípőig, amelyet épphogy csak elfedett a
takaró.
Hirtelen alig kapott levegőt. Zakatolt a szíve, mellbimbói
furcsán megkeményedtek.
– Jöjjön vissza az ágyba, Triona. Hideg van még felkelni.
– Nem, tényleg, én…
Hirtelen feltámadt a szél. Hangos süvöltéssel az ablaknak
rontott, és belekapott a függönybe is. Hideg levegő süvített a
kandallóban, és olyan erővel ért le, hogy felkapott egy marék
hamut, Triona pedig megborzongott, ahogy a hálóinge
megmozdult a légáramtól.
Gyanakodva nézett MacLeanre. A férfi még mindig
ugyanabban a laza pózban feküdt, kezeit könnyedén a feje alatt
tartotta, de volt valami feszültség az arcán – olyasmi, mint amikor
az embernek fáj a feje.
– Maga volt – mondta a szemébe Triona.
A férfi felnevetett, de azért a halántékát dörzsölgette.
– Mi voltam én?
– Már hallottam, hogy a MacLeanek tudnak uralkodni az
időjáráson; ha mérgesek, valami elkezdődik.
– Hm. Nyilvánvalóan rosszul hallotta.
Triona óvatosan nézte a férfit, karját, az örvénylő hideg ellen
összefonta a mellkasa előtt, nem tudván, mi lesz ennek a vége.
– A többiek is képesek erre?

– Nem, csak én – felelte önelégült mosollyal a férfi. – Na, most
már jöjjön az ágyba, édesem. Még hét óra sincs, és eszemben
sincs elrontani egy ilyen tökéletes reggelt. Úgyis olyan kevés
hasonlóban van részem amiatt, hogy… – hirtelen félbeszakította
magát.
– Mi miatt?
A férfi újra megemelte a takarót.
– Jöjjön be az ágyba, és elmondom.
Az ágy csábítónak tűnt, a szél pedig az összes maradék
meleget is kivitte a szobából. Órákig tart, mire a kandalló újra
felfúti. Triona még jobban összehúzódott, fogai vacogni kezdtek.
Hugh arcáról eltűnt a mosoly.
– A pokolba, nem akarom, hogy megfázzon. Jöjjön az ágyba!
Triona vacogva megrázta a fejét.
A férfi átkozódva félrelökte a takaróját. Egy nagyszerű
pillanatig tetőtől talpig elárasztotta az ablakon beáramló fény.
Triona kedvtelve gyönyörködött a férfi izmos testében. A
legszebb meztelen férfiszobor volt, amit valaha látott – széles,
erős mellkas, keskeny csípő, lapos, kockás has, izmos lábak.
Csak egyetlen másodpercig csodálhatta, mert Hugh felkapta,
az ágyba cipelte, majd betakarta, és bebújt mellé.
Triona lehunyt szemmel élvezte az őt átölelő férfitest melegét.
– Önfejű asszony – mormogta, ahogy a lány hátához bújt, és
kezét, ezúttal nem annyira lazán, annak mellére tapasztotta.
– Fájt?
– Micsoda? – kérdezte lustán a férfi.
– Felkorbácsolni a szelet.
– Nem. Bár, miután tombolni kezd, már fáj megállítani.
Triona úgy helyezkedett a férfi karjában, hogy lássa az arcát.
Most összeért a mellkasuk, Hugh pedig lazán a lány csípőjére
tette a kezét.
– De akkor ez ellentmond a legendának. Ha meg tudja
fékezni, akkor az nem igazi átok, nem?
– Ha elveszítem az önuralmamat, az időjárás tombolni kezd,
ez minden fivérem esetében így van. De ha erősen küzdök, néha
meg tudom fékezni. Néha.

Valami szomorúság volt a hangjában, mire a lány
megkérdezte:
– És milyen áron?
MacLean megcsókolta a lány homlokát.
– Az az én gondom.
Triona mindkét kezét a férfi mellkasára tette, és eltolta őt
magától.
– Többet akarok tudni. A nagymamám állandóan az átokról
mesélt, és arról, hogyan működik.
A férfi kuncogva nevetett, teste rázkódását Triona is átvette.
– Ön olyan kíváncsi, mint egy kiscica.
A lány a férfi állára tette egyik ujját.
– Mióta tudja, hogy képes irányítani ezt a különös…
képességet?
A férfi mohó mosolya felgyorsította a lány szívverését.
– Mindig is képes voltam irányítani a… – mondta, majd egyik
kezét a lány dereka köré fonta, és olyan szorosan magához
húzta, hogy Triona érezte a férfi erekcióját. –…képességeimet.
Szeretné, ha bemutatnám?
Triona, élvezve a férfi közelségét hozzásimult. Tetszett a
humora is.
– Ön egész más itt, a saját házában.
– Itthon vagyok – felelte a férfi egyszerűen. Gyengéden
megfogta a lány arcát, majd végigsimított a nyakán, a vállán.
– Megkérdezhetem, hogy mindig ilyen sokat beszél reggel?
– És ön mindig ilyen sokat tapogat reggelente? – vágott vissza
a lány.
A férfi közben folyamatosan simogatta a lány hátát,
gyengéden végigsimította a nyakát, a vállát. Közben a kezével
súrolta a lány mellének oldalát, amitől Triona gyomrában
bizseregni kezdett valami, ami minden mást kivert a fejéből, és
csak a férfira koncentrált.
– Néha még ennél többet is csinálok – felelte csillogó
szemmel, majd megcsókolta a lány arcát.
Volt valami, olyan… érdekes abban, ahogy Hugh meztelen
lábai a lányéihoz értek, ahogy érezhetően elszorult a mellkasa,
ahogy ujjai nyomán megkeményedtek a mellbimbói.

Triona egész teste felforrósodott belül, a nyugtalansága is
egyre fokozódott. Ez a férfi a férje, ez a nászágy, és mindez
annyira rendben van így.
Próbaképpen végighúzta ujjait férje kemény izmain, a vállán, a
karján, majd a mellkasán. Saját merészségén és a Hugh
szemében tükröződő növekvő vágy láttán, felbátorodva tovább
folytatta.
Legalább annyira élvezte a férfi megérintését, mint amennyire
jólesett neki annak simogatása. Szinte megborzongott a férfias
szépségtől, és attól, ahogy ujjhegyével érzékien végigsimíthat a
bőrén. Nézte, ahogy ujjai végigszaladnak a férfi csípőjén és
izmos combján.
Hirtelen észrevette, hogy a férje nem mozdul. A szemébe
nézett, és látta, hogy tombol benne a szenvedély.
– Mi a baj?
A férfi elkapta a lány kezét.
– Uralkodnom kell magamon, kedvesem –, nem akarok
fajdalmat okozni önnek.
– Fájdalmat? – kérdezte a lány.
– Lehet, hogy az első alkalommal… – kezdte, de amint
elkapta a lány tekintetét, elkomorodott. – Az édesanyja semmit
nem mesélt erről?
– Azt mondta, csodálatos lesz azzal a férfival, akit sz… –
Triona hirtelen összeszorította a száját. – Azt mondta, ha eljön
az idő, a férjem megmutatja majd, mit kell tennem.
Hugh fintorgott.
Triona hirtelen kevésnek érezte, amit mondott, így sietve
hozzátette:
– Láttam, hogy csinálják az állatok, ha esetleg azt gondolná,
hogy nem vagyok tisztában a dolog működésével.
Hugh meghökkenve nézett, majd elnevette magát, és
megcsókolta először a lány egyik, majd a másik kezét is.
– Boldog vagyok, hogy legalább azzal tisztában van. Ez
néhány dolgot megkönnyít. – Lágyan folytatta: – Nem szeretném,
ha első élménye megrázó lenne, hallottam, hogy kellemetlen
lehet.
– Volt már dolga szűz lánnyal?

– Nem – felelte Hugh fürgén.
– Akkor honnan tudja?
– Nem számít – vörösödött el a férfi.
– Jó, de ki…
Hugh csókkal csitította el a kellemetlennek tűnő kérdést, és
amint ajkuk összeért, minden más gondolatuk elszállt. Amióta
Triona kiugrott az ágyból, teljesen megőrjítette őt. Ahogy
mozgott, hálóinge izgalmasan követte a test vonalát, kiemelve
hosszú combjait, telt keblét, csípője kerek ívét, hogy aztán újra
elrejtse őket a lágy anyag. Most, ahogy a karjában tartotta, a
hálóingen keresztül érezte a lány minden porcikáját, és ez
teljesen felizgatta.
Ó, mennyire kívánta! Triona csupa kihívás volt a számára, az
édesebbik fajtából, és még valami más is, amit nem tudott igazán
megnevezni.
Hugh megcsókolta, majd szájával végigsimította a lány nyakát
és vállát. Félrehúzta a hálóinget, és most az orrával érintette a
lány nyakát, amitől az megborzongott.
Erre vágyott már nagyon! Combját a lány combjai közé
nyomta, majd Triona fülét kezdte csókolgatni. Kezét gyengéden
a mellére tapasztotta, és a hálóingen keresztül addig simogatta a
mellbimbókat, amíg meg nem keményedtek.
Annyi mindent akart művelni a lánnyal, annyi helyen szerette
volna megcsókolni a testét – de most még nem annak volt itt az
ideje. Fel akarta korbácsolni a lány érzékeit, addig fokozni a
szenvedélyét, amíg szinte félelmetessé nem válik. Tovább
izgatva a lányt, gyengéden ráfújt a füle mögötti területre. Triona
egyre nyugtalanabbul vonaglott a keze alatt, a férfi pedig
fájdalmasan kívánta őt.
Végül a lány Hugh combjához szorította a lábát, egyre
gyorsabban lélegzett, elkapta a férfi karját, és próbálta egyre
közelebb húzni magához. Majdnem ott volt… Hugh érezte.
A férfi fogcsikorgatva küzdött tomboló vágyával. Nem
engedhette szabadjára, még nem.
Felfelé húzta a lány hálóingét, és meglepődve tapasztalta,
hogy ő csípőjét megemelve, segít eltávolítani az útból. Arcát pír
öntötte el, ajka duzzadt volt és nedves a férfi csókjaitól, haja

csigákban terült szét körülötte. A lány ártatlan felindultságának
látványa Hugh életének legerotikusabb pillanata volt. Egy
pillanatra megtámasztotta izzadt homlokát, és leállította száguldó
képzeletét. Triona miatt. Az ő érdekében.
A lány vonaglott alatta, hálóinge a csípője fölé gyűrődött,
nedves lába közét sürgetően dörzsölte a férfi combjához.
Hugh óvatosan elhelyezkedett, a lány lábai maguktól nyíltak
szét, és Hugh felemelkedett, hogy lássa az arcát. Lassan,
centiről centire nyomult befelé. Olyan szűk volt, olyan friss! Hugh
testében lüktetett a vágy. Ne ijeszd meg, mondta magának.
Egyre mélyebbre nyomult, a nedves szorításban majdnem
elélvezett. Testét verejték borította, izmai megfeszültek, ahogy
próbálta visszafogni magát.
Ahogy megérezte az aprócska határt, megállt. A lány kínlódva
kapta el a férfi vállát, és próbálta magára húzni őt.
– Hugh! – zihálta. – Kérem! Akarom… – kulcsolta lábait a férfi
csípője köré, és így kényszerítette mélyebb behatolásra.
Feje hátrahanyatlott, és röpke fájdalom suhant át az arcán.
Hugh egyenletesen gyors mozgásba kezdett, simogatta a lány
mellét, és szenvedélyesen megcsókolta, majd tovább növelte a
tempót, amíg a lány zihálni kezdett, bőre nyirkos lett és kipirult az
erőlködéstől.
Annyira gyönyörű volt – és az övé teljesen.
Triona hirtelen megmerevedett, remegve a férfi nevét zihálta.
Hugh megborzongott, ahogy a lány még szorosabb lett, és teste
forrón lüktetni kezdett. Végtelennek tűnő pillanat következett, és
a férfi teste is megfeszült. Végül Triona elcsendesedett, zihálása
lelassult, de karját nem vette le a férfi nyakáról. Szorosan ölelte a
lányt, majd nem bírta tovább, őt is elöntötték a gyönyör hullámai.
Valamivel később, Triona újra kinyitotta a szemét, arca

megrándult a lába közti érzéstől. Ez kis kellemetlenség jóleső
kielégültséggel keveredett, amelytől elégedett mosoly terült el az
arcán. Szóval, ilyen érzés. Nem csoda, hogy annyi verset írtak
már róla!

Mellette Hugh, alvás közben mélyen és egyenletesen
lélegzett, karjával még mindig őt ölelte, teste azonban teljesen
ernyedt volt.
Triona elmosolyodott, és körülnézett a szobában – amely
immár az övé is. A hálószobát elárasztotta a napfény, a
díszítések gazdag, fényes színe nagyon jól illett hozzá – az
aranyló napsugarak ragyogóvá tették a kobaltkék függönyöket, a
csodás zöld és vörös szőnyeget és a gyönyörű, mahagóni
bútorokat.
Triona kedvenc berendezési tárgya az ágy volt. Újra
elmosolyodott. A szeretkezés végtelenül élvezetes dolog, és azt
gondolta, hogy Hugh és ő kivételesen jól illenek egymáshoz. Az
első alkalom, az utolsó kettőhöz képest inkább gyors volt, de
semmi oka panaszra azon a kis fájdalmon és merevségen kívül,
amelyet ráadásul furcsán kellemesnek is érzett.
Megborzongott az emlékekre, majd óvatosan férje karja alá
csúsztatva egy párnát, felkelt az ágyból. Hugh kicsit
megemelkedett, majd még jobban elhelyezkedett a takarók közt.
Olyan kisfiúsnak látszott alvás közben, szempillái irigylésre
méltóan hosszúak voltak. Ez a férfi a férje. Triona néhányszor
kimondta a „férj” szót, a szájában ízlelgetve a hangzását.
Kissé ostobán érezve magát, a férfira igazította a takarót, és a
mosdóállványhoz lépett, hogy felfrissüljön. Legnagyobb örömére,
amíg ők aludtak, a ruháit rendbe hozták, és most minden a
szekrény oldalán lógott. Isten áldja Mrs. Wallist!
Triona felöltözött, felvette a cipőjét, és a szemüvegét is
megtalálta a mosdóállvány melletti asztalkán. Az orrára
illesztette, és elgondolkodott a helyzetén. A mai reggellel igazán
jól indult a házasságuk.
Túlélte a botrányt, az esküvőt, a Gilmertonba való utazást,
most pedig háziasszonyként fogja tölteni az első néhány órát.
Leszámítva egy kis honvágyat, tökéletesen elégedett volt a
helyzetével. Mindössze annyi a teendője, hogy megfigyelje a
háztartás működését, így vállalhat egy kis részt a feladatokból,
mielőtt majd újra hazatér.
Haza. Vissza Wythburnbe, ahol a fivérei és húgai ott
nyüzsögnek majd az étkezőben, nevetve beszélgetnek a nap

eseményeiről. A szülei hazatérnek, és tudomást szereznek a
házasságáról, és talán kíváncsiak lesznek rá. Írnom kell nekik
egy levelet ma, és egyet a nagymamának is, hogy tudja, itt
vagyok, és várom, hogy meglátogasson. Triona nem tudta
biztosan, milyen messze van nagymama háza Gilmertonhoz
képest, de talán elég közel az egynapos látogatáshoz.
Máris jobban érezte magát, és egy asztalt keresett a
szemével, hátha talál levélpapírt és tollat. Hirtelen úgy érezte,
mintha valami égetné a nyakát, és ahogy megfordult, látta, hogy
Hugh bámul rá, s ettől azonnal jóleső borzongás futott át rajta.
A férfi felült, megdörzsölte arcát, amitől lecsúszott a melléről a
takaró, aztán ásított. Nyújtózkodás után boldogan a lányra
mosolygott.
– Jó reggelt, drága hitvesem! Bízom benne, hogy jól aludt.
Trionának tetszett a megszólítás.
– Önnek is jó reggelt! Én úgy aludtam, mint a tej. És ön?
A férfi lassú, érzéki mosolyára Triona gyomrában izgatott
remegés támadt.
– Ó, én is jól aludtam – mondta sokat sejtető hangon -,
ugyanis elalvás előtt ön még jól megdolgoztatott.
Triona elpirulva mosolygott, hirtelen minden érintés
felelevenedett benne. A kanapéhoz lépett, ahol gyorsan
elfoglalta magát a cipőfűzőivel.
– Tudom, korán van még, de azt hiszem, mindkettőnk
számára jó lenne, ha beszélnénk a továbbiakról.
Hugh bizonytalan mosollyal vonta fel a szemöldökét.
– Épp ezt akartam javasolni, mert… – felelte a férfi az órára
pillantva. – Jó isten, mindjárt kilenc óra!
– Igen – pirult el a lány. – Későn kelünk ma.
Hugh félredobta az ágyneműt, és azonnal az ablakhoz ment,
félrehúzta a függönyt, és kinézett. A látvány nyilvánvaló
elégedettséggel töltötte el, mert egy megkönnyebbült sóhajjal
lépett az ágy melletti mosdóállványhoz.
– Vár valakit?
– A fivérem, Dougal jön vissza reggeli után – villantotta a
lányra sötétzöld tekintetét.
– Vissza?

– Igen, tegnap este itt volt, de ön már aludt.
– Sajnálom, hogy elszalasztottam.
– Ma találkoznak majd. Gyakran meglátogat, amikor a
felesége nincs otthon, aki most is épp Edinburgh-ba ment egy
hétre, vagy valami ilyesmi.
– Kíváncsian várom a találkozást. Hasonlít önre?
– Igen, kivéve a szőke haját. Minden generációban születik
egy aranyszőke hajú gyerek – magyarázta, majd felakasztotta a
törülközőt a mosdóállvány oldalára. – Szerintem egy órán belül itt
lesz.
MacLean a szekrényhez ment, hogy felöltözzön, bár nagyon
kényelmesen érezte magát meztelenül. Triona élvezettel bámulta
férje izmos fenekét. Hirtelen elpirulva, újra a cipőfűzőivel
bajlódott, és remélte, hogy Hugh semmit sem vett észre az
egészből.
Amikor újra felpillantott, megkönnyebbüléssel vegyes
csalódottságot érzett, ugyanis Hugh szinte teljesen felöltözött.
Barna nadrágot viselt, csinos szabású, fekete lovagló-csizmával,
és a fején épp egy fehér inget húzott keresztül. Az ágy végén
egy sima kis nyakkendő lógott.
– Nincs inasa? – kérdezte a lány.
– Nincs. Ki nem állhatom, ha valaki a dolgaim közt turkál –
felelte a férfi, majd betűrte az ingét, és megkötötte a
nyakkendőjét. Elképesztően gyors csavargatás, kötözgetés után,
a nyakkendő takarosan állt a helyén. Még felvett egy sötétbarna
mellényt, és előhúzott egy sötétkék lovaglókabátot is a
szekrényből. Elkapta a lány pillantását.
– Ön lovagol?
– Nem. A két szekérhúzó lovon kívül sosem volt lovunk.
– Á. Hát ezt orvosolnunk kell.
Triona csalódást érzett a férfi hangjában.
– Mindig szerettem a lovakat, és szívesen meg is tanulnék
lovagolni.
– Jól van. Magam fogom megtanítani. Én minden nap
lovagolok. Muszáj is, mivel lovakat tenyésztek. Addig
gyarapítottam a tőkét, míg megvettem Gilmertont. Tíz évembe

került, de sikerült. Most már az enyém Skócia legeredményesebb
és legirigyeltebb ménese.
Triona szíve elszorult. Épphogy intim viszonyba került ezzel a
férfival, aki most életének legalapvetőbb dolgaiba avatja be. Az
egész szituáció annyira nevetséges és kínos volt, mégis ez várt
rájuk.
– Milyen lovakat tenyészt?
– Gyönyörűeket. Drágákat. És különleges ritkaságokat.
– Arab telivéreket, versenylovakat és… – vette sorra a lány,
majd elkomorodott. – És még milyeneket?
– Nagyon jó – kuncogott a férfi. – A ritkaság az akhal-teke
ménesem. Ezek türkmén eredetű, tenyésztett lovak.
Pillanatnyilag tíz ilyen lovam van, de hamarosan több csikó is
lesz a kancáktól – folytatta, majd az egyik hatalmas ablakhoz
ment, felhúzta a tolóablakot, és a távoli mező felé nézett. – Most
ott vannak. Reggel mindig a kapuhoz mennek.
Triona mellé lépett. A távolban láthatta a kis ménest, amely a
kapuhoz ért.
– Nahát, aranyszínűek!
A férfi mosolygott.
– Az aranyló szőrük miatt annyira értékesek. Régen Itáliában
láttam egyet, és eldöntöttem, hogy tenyészteni fogom őket.
Csodálatos lovak. Évszázadokon keresztül türkmén harcosok
lovagoltak rajtuk, olyan gyorsak, mint az agarak.
Triona nézte, amint egy talicskát toló férfi a kapuhoz ér. A
lovak ficánkoltak és dobogtak.
– Úgy tűnik, nagyon éhesek.
– Ahogy én is – felelte Hugh, és kedvtelve nézett végig a
lányon.
Triona testét izgalom járta át, ugyanakkor csalódást is érzett,
mert tudta, hogy ebben a nézésben a vágyon kívül semmi más
nincs. Persze, magában sem volt biztos, vajon ö többet akarna-
e, hiszen a férfi házassági terveiben az szerepelt, hogy az első
alkalmas pillanatban elküldi őt.
Mégis, lesz néhány hónap, amely alatt nyomot hagyhat a
Gilmerton-majoron és annak tulajdonosán, ezen az előtte álló,
hihetetlenül szexi férfin is. Ahhoz azonban, hogy ez így legyen,

szüksége lesz Hugh támogatására is. A szeme sarkából
rápillantott.
– Hugh, lehetne, hogy… – kezdett hozzá, de annyira nehéz
volt elmagyarázni, hogy mit is akar, amikor még ő maga sem
biztos benne. – Jó lenne, ha igazi társak lehetnénk, mint amilyen
egy férj és feleség.
A férfi pillantása vesztett kicsit a tüzéből.
– Nem hiszem, hogy pontosan értem, mire gondol.
– A legtöbb házaspár már ismeri egymást egy ideje, amikor
úgy döntenek, hogy összeházasodnak. Nekünk nem adatott meg
ez a luxus. Arra gondoltam, talán könnyebbé tehetné a
kapcsolatunk kialakulását, ha úgy kezdhetnénk, mint… Talán,
mint a barátok. Olyan emberek, akik támogatják és segítik
egymást, és… ó, nem tudom igazán jól megfogalmazni.
– Nem mondok le az ágybéli jogaimról.
– Nem is gondoltam erre – pislogott a lány. – Valójában,
magam is nagyon élvezem ezt a részét.
A férfi ajkán elégedett, örömteli mosoly futott át.
– Tudom.
A lány elpirult, de hetykén szippantott egyet.
– Ahogy ön is élvezte.
– Ó, igen. Minden egyes pillanatot. Szóval, magyarázza el,
kérem, mit ért azon, hogy legyünk társak.
– Lehet, hogy csak pár hónapig leszek itt, de szeretnék
megtudni önről annyit, amennyit csak lehet, és szeretnék része
lenni ennek a birtoknak.
A férfi karba tette a kezét és dühösen összevonta a
szemöldökét.
– Nem. Csak egyetlen egy dolog miatt vagyunk itt: hogy
helyreállítsuk az ön jó hírét, hogy majd a családjával tovább
élhessék az életüket. És azt szeretném, ha a mi életünket ez az
egész a lehető legcsekélyebb mértékben befolyásolná.
– Ebben egyetértek, de legalább miért ne élvezhetnénk
egymás társaságát?
A férfi érdeklődve nézett.
– Úgy értem – pirult el a lány -, a hálószobán kívül is. Miért ne
avathatna be az üzleti ügyeibe is? Szeretném megismerni, és…

– Triona végül összeszedte magát, és helyesbített. – Úgy értem,
az itteni érdekeltségeit. Szeretném látni az istállókat és a lovakat,
és… ó, rengeteg mindent! Szeretnék segíteni, amiben csak
tudok. Egy házasságnak így kell működnie.
– Normál körülmények között még bele is egyeznék, de
nincsenek normál körülmények Ön csak a háztartásra fog
koncentrálni, semmi másra – felelte a férfi, ellentmondást nem
tűrő hangon.
Triona ökölbe szorította a kezét, és úgy érezte, azonnal
vitatkoznia kéne, de biztos volt benne, hogy semmi értelme. Nem
tudott szabadulni a gondolattól, hogy kimarad valamiből, de nem
tudta, mit kérdezzen.
A pokolba, a beszélgetés egyáltalán nem abba az irányba
haladt, amerre szerette volna! Azt kérte, hadd lehessen részese
a férfi mindennapi életének, a birtoknak, az általa csodált
lovaknak, és azt kapta válaszul, hogy maradjon csak a ház körül,
mintha valami rejtegetnivaló nyűg lenne, amelyet be kell zárni a
négy fal közé. Tanácstalan lett, s nem volt képes erről tovább
beszélni. Szerencsére azonban tudta, merre kanyarodjon.
Kiengedte ökölbe szorított kezeit.
– Jól van, akkor majd máskor beszélünk erről. Ha lehet,
szeretnék ma elmenni a varrónőhöz, hogy néhány új ruhát
rendeljek, mivel nem hoztam magammal valami sokat. Van egy
kis pénzem, és…
– Én fizetek mindent, amire szüksége van.
– MacLean, ez a házasság nem valódi.
– Caitriona, ön a feleségem. Kötelességem, sőt előjogom,
hogy mindent megvegyek önnek, amit csak akarok. Szólok
Fergusonnak, hogy készítse elő a hintót reggeli utánra, Mrs.
Wallis pedig majd elkíséri. Van számlám a varrónőnél, úgyhogy
bármit megrendelhet, amit szeretne.
Miért van számlája a varrónőnél? Talán… csak nem szeretője
van? A lány összeszorította a fogait, és hirtelen a ruharendelés
lett a legutolsó dolog, amelyre vágyott.
Hugh elfordult az ablaktól, és a válla fölött hátraszólva folytatta
a mondandóját.

– A következő néhány hétben nagyon elfoglalt leszek. Amint
mondtam, több kancám is elleni fog, így az embereimmel együtt
közelebbről kell figyelnem a ménest. Így amíg ön a ház körüli
teendők megismerésére szorítkozik…
– Szorítkozom? – csattant fel csípőre tett kézzel Triona.
– Én nem tudom, hogyan mentek itt eddig a dolgok, MacLean,
az én szüleim közösen vezetik a parókiát. Amit apa nem tud, azt
anya tudja. És ha valóban összeszaladnak a dolgok, mint például
Szent Mihály napján, vagy amikor sok az esküvő, az egész
család segít. Tudom, hogyan kell a számlákkal bánni, meg
ilyesmi. És még tudok…
– Nincs szükségem társra – villantotta rá hirtelen jéghideggé
vált tekintetét a férfi. – Még egy-két hónapra sem.
Triona szíve elszorult. Nem szabad megbántódnom. Csak
emlékeztetni akar a helyzetünkre, és ezt nem szabad
elfelejtenem.
A férfi arckifejezése megenyhült.
– Nem vagyok egy ésszerűtlen gondolkodású férfi, Caitriona.
Ki merem mondani, hogy a házban és a ház körül is sok
mindenre ráfér egy kis tökéletesítés. A szolgáknak már jó ideje
más dolguk van.
– Köszönöm szépen – felelte a lány cinikusan.
– Szívesen – nézett rá kemény tekintettel a férfi. – Még egy
fontos dologról kell beszélnünk. Amíg szabadon intézkedik a
négy fal között, nem fog belebotlani a lány…
A folyosó felől hirtelen felfelé rohanó léptek hallatszottak,
mintha valami vad disznócsordát engedtek volna be a házba.
– Mi az, hogy a… – kezdett hozzá Triona.
Az ajtó azonban kivágódott, és három gyerek jelent meg. Egy
fiatal, tizenöt év körüli, vékonyka lány lépett be elsőnek. Hosszú,
egyenes, szőke haját szoros kontyba kötve viselte, arcán mosoly
ült, amíg meg nem látta Trionát. Azonnal megállt. A sarkában
egy még fiatalabb, talán tizenhárom éves forma, meglepően
szép, feketehajú lány jött, akinek sötétbarna szemét dús
szempillák keretezték. Olyan gyorsan szaladt, hogy
nyílegyenesen beleütközött az előtte álló lányba. Tágra nyílt
szemű, szőke, hatéves forma kislányt vezetett kézen fogva.

Mindhárman döbbenten néztek Trionára, aki biztos volt abban,
hogy az ő arcán is hasonló kifejezés tükröződik.
Aztán a lányok elnéztek mellette, ragyogó mosollyal az
arcukon, „Papa!” kiáltással nekirontottak, és ölelve, csókolva
üdvözölték Hugh-t.
Tizenegyedik fejezet
Ó, kislányok. Nem is tudjátok, milyen erővel ég a düh az
ereitekben.
Dougal követte fivérét a könyvtárba.

– El kellett volna mondanod neki!
Hugh komoran nézte, ahogy Dougal kiválasztja és elfoglalja a
legkényelmesebb széket.
– Épp azon voltam, amikor a lányok berontottak. Azt hittem,
legalább reggeli utánig távol tudod tartani őket.
– Meg is tettem! Szerencséd van, hogy legalább eddig is
sikerült, mert, ahogy megtudták, hogy hazajöttél, folyton kérleltek
és kérleltek – mondta Dougal fintorogva. – örülök, hogy
hazajöttek.
Hugh sóhajtva dörzsölgette a nyakát, majd a Dougallal
szembeni székbe roskadt.
– A pokolba! Micsoda zűrzavar.
– Meg is lepődtem, hogy még nem voltál fent. Már jóval elmúlt
kilenc, így azt gondoltam, volt elég időd… – Dougal hunyorítva
nézte Hugh elvörösödött arcát. – Á, igen. Friss házasok. Hogy is

felejthettem el? Már illendően fel voltatok öltözve, amikor a
lányok berontottak?
– Éppen hogy.
– Sajnálom – vágott egy grimaszt Dougal. – Nem is gondoltam
rá.
– Ha még lett volna tíz percem, hogy elmagyarázzam a
dolgokat Caitrionának, most mindenki jobban lenne. – Legalábbis
így gondolta. Valójában, a lányok megjelenése előtti
beszélgetésük nem abba az irányba haladt, amerre ő akarta.
Aggódni kezdett, hogy a házasság – még az ilyen jellegű is –
sokkal bonyolultabb, mint gondolta.
– Mit mondott a feleséged, amikor meglátta a lányokat?
– Nem sok mindent. A reggeli alatt is csendben volt. – Habár
számtalan szúrós pillantást vetett rá.
– És a lányok?
– Ők is hasonlóan csendben voltak, de duzzogtak – felelte
Hugh és mindkét kezével az arcát dörzsölte. – A fenébe is, most
mindenki boldogtalan. Mondanom kellett volna valamit
Caitrionának korábban, de olyan mérhetetlenül lefoglalt a
házasságunk mindennapjait illető magyarázat, hogy
elmulasztottam megemlíteni a lányokat. Arra meg aztán végképp
nem gondoltam, hogy nekik is el kellene mondanom Caitrionát,
vagy azt, hogyan reagáljanak rá, amikor azt sem tudják, hogy itt
van, pláne, hogy a feleségem. – Hugh a szék támlájára hajtotta a
fejét és behunyta a szemét. – A fenébe, ezt nagyon elrontottam.
– El, bizony.
Hugh a fivérére bámult.
– Azt hittem, azért jöttél, hogy segíts.
– Én? Csak remélem, hogy Sophia nem engem okol ezért az
egészért. Hajlamos azt gondolni, hogy az én hibámból történnek
így vagy úgy a dolgok, még ha ez azért nem is annyira
egyértelmű.
– Majd egy másik alkalommal beszélgetünk a házassági
problémáidról; nekem épp elég most a sajátom miatt aggódni –
biggyesztette le az ajkát Hugh. – Nem is gondoltam, hogy ennyi
gondot okoznak. A nők olyan fájdalmasak! Dougal, ha téged
házasságba kényszerítenének, és hazahoznád újdonsült

feleségedet, én nem lennék feldúlt. Szívesen látnám a házban,
és úgy tennék, mint máskor. Bármi is történt, minden kettőtök
közt maradna, s cseppet sem érdekelne, mert ilyenek a férfiak.
De a nők… – rázta meg a fejét.
– Ó, a nők nagyon mások. Az nem érdekel, ha te elfelejted a
születésnapomat; magam is alig tudom, mikor van. De Sophia
soha nem felejti el. És hogy mi van, ha én állandóan elfelejtem
az övét? – Dougal megborzongott. – Inkább kenjenek be
szurokkal, és forgassanak meg tollban.
Hugh szórakozottan bólogatott. A pokolba az egésszel – pedig
ma reggel olyan ígéretesen indultak a dolgok! Azt kívánta,
bárcsak újra az ágyban lehetne, Caitrionát ölelve. Meglepődött
azon, hogy milyen elragadóan fogékony, milyen gátlástalan volt a
lány. Elképzelte, milyen merész és belevaló asszony lesz néhány
héten belül, ha már elég gyakorlott lesz az ágyban; a gondolatra
szinte a fülében dobolt a vére, és…
– Nem is figyelsz.
Hugh a fivére felé fordult.
– Elnézést. Mondtál valamit?
– Azt mondtam, talán bocsánatot kellene kérned – mondta
Dougal, a szemöldökét összevonva.
– Ugyan miért? El akartam mondani neki, csak nem maradt
időm.
Dougal felhúzta a szemöldökét.
Hugh felsóhajtott.
– Igazad van; bocsánatot fogok kérni.
– És mit mondasz a lányoknak?
– Az igazat. Ők még talán mérgesebbek, mint Caitriona, és…
Dougal hirtelen kihúzta magát, és Hugh mögé nézett.
Hugh lassan megfordult. Az ajtóban ott álltak a lányok.
Christina szúrós szemmel nézett rá.
– Apám, beszélni akarunk veled.
– Talán jobb lesz, ha én most… – állt fel Dougal.
– Ülj le – rendelkezett Hugh.
Dougal, a lányokra pillantva, megállt. Bármi is következzék,
leült.
Hugh a lányok felé fordult.

– Örülök, hogy itt vagytok. Én is beszélni akarok veletek.
A lányok egymásra néztek. Aztán Christina bólintott, és a
kanapéhoz lépve, leült az egyik végére, Devon pedig a másikra.
Aggie középre ült, és mindhárman komolyan nézték Hugh-t.
– Nos? – kérdezte Devon, metsző pillantással.
– Nem is mondtad, amikor elmentél, hogy házasodni készülsz
– szólalt meg vádlón Christina.
– Eszemben sem volt megházasodni. Nekem és Caitrionának
is épp olyan meglepetés volt az egész, mint bárki más számára.
Christina és Devon hitetlenkedve néztek egymásra.
Hugh felsóhajtott.
– A következő történt. Egy fiatal hölgy csellel akarta rávenni
Alexander bácsikátokat a házasságra, ezért mentem Londonba.
A tudomásomon kivül, Caitriona is ugyanezért utazott Londonba.
– Honnan értesült a dologról? – kérdezte gyanakodva
Christina.
– Ő az említett hölgy testvére.
– Úgy! – mondta Devon, mintha ez bármit bizonyítana.
– Semmi „úgy” – felelte Hugh komolyan. – Caitriona és én,
véletlenül beleestünk az ifjú hölgy Alexandernek állított
csapdájába, és ezért össze kellett házasodnunk.
– Hogyan lehet téged bármire is rákényszeríteni? – kérdezte
Devon hitetlenkedve. – Hiszen te még Alexandernél is nagyobb
vagy!
Dougal elrejtette mosolyát.
– A meggondolatlanságom miatt odalett Caitriona jó híre, ezért
feleségül kellett vennem, különben ő és a családja is túl nagy
árat fizethettek volna miattam.
Devon türelmetlenül megrázta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy ha akarod, elkerülhetted volna
az egészet.
– Tisztességes férfiként nem tehettem mást – felelte Hugh
éles hangon. – Bizonyára ti sem szeretnétek, hogy másképp
viselkedjem.
Devon elpirult apja rendreutasítása miatt, és összeszorította a
száját.

– Persze, hogy nem – felelte Christina. – Ha azt mondod, nem
volt más választásod, hiszünk neked.
– De nem akarjuk, hogy itt legyen! – fakadt ki Devon.
Hogy ki ne maradjon, Aggie is élénken bólogatott.
– Nincs szükségünk anyára!
– Tökéletesen boldogok voltunk úgy, ahogy voltunk, csak
veled – mondta Christina.
Hugh türelmetlenül legyintett.
– Néha az élet döntésekre kényszerít minket. Ez egy ilyen
eset, és a legjobbat kell kihoznunk belőle.
– Én nem fogok úgy bánni azzal a nővel, mint egy anyával –
csattant fel Christina.
– Nem is kérte ezt senki tőled – felelte szemöldökét
összevonva Hugh. – Az alatt a rövid idő alatt, viszont, amíg
velünk lesz, udvarias leszel hozzá.
– Rövid idő alatt? – függesztette Hugh-ra a tekintetét Devon. –
Hát nem marad itt?
– Csak pár hónapig, aztán visszatér az otthonába. Addig
azonban mindhárman udvariasak lesztek hozzá. És semmi trükk.
Semmi. Érthetően fejeztem ki magam?
Devon és Christina tekintete konok volt.
– Christina? – kérdezte Hugh.
– Igen, papa, udvarias leszek – felelte a lány sóhajtva.
– Köszönöm – felelte Hugh, majd Devonra és Aggie-re nézett.
– És ti is.
– Igen, papa – motyogta Devon.
Aggie lebiggyesztette az ajkát, de bólintott.
– Jól van. Akár tetszik nektek, akár nem, Caitriona a
feleségem, és tiszteletet érdemel. Amíg itt van, ő látja el a
háztartási tennivalókat.
– De… – pislogott Devon –, azt eddig én csináltam
Christinával!
– Most lesz némi segítségetek – felelte Hugh és Dougal-ra
nézett. – Így a lányoknak talán a tanulásra is több idejük marad
majd.
Dougal mosolyogva bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogják. Azt javaslom,
tanuljanak a görög mellett latint is.
– Latint? – sivította Devon.
– Én nem akarok latint tanulni – tette karba a kezét Christina.
– Én sem! – csatlakozott Devon.
Hugh nem vett tudomást róluk.
– Az életünk nem változik meg, amiért megnősültem. Néhány
hónap múlva már arra sem fogunk emlékezni, hogy itt volt.
– Megígéred? – kérdezte Devon.
– Megígérem – felelte Hugh ünnepélyesen. – Előfordult
valaha, hogy nem tartottam be a szavam?
– Akkor jó – bólintott végül Devon.
– Csak azon aggódtunk, hogy nehogy úgy legyen, mint amikor
anya… – mondta Christina, majd gondterhelten lesütötte a
szemét.
– Habár még csak kevés ideje ismerem Caitrionát, azt azért
bizton állíthatom, hogy nagyon tiszteletreméltó. Elhihetitek
nekem.
– Hogyan szólítsuk? – kérdezte Aggie.
– Anyának biztos nem – felelte Devon.
– Azt fogjátok mondani neki, hogy „asszonyom”, ami teljesen
helyénvaló is – mondta Hugh. – Most pedig elég ebből a holtra
vált arckifejezésből! Csodás nap van, menjünk lovagolni,
ahelyett, hogy itt ülünk, és olyasmin rágódunk, amin úgysem
lehet változtatni – folytatta, majd Aggie-re nézett. – Készen állsz
a lovaglásra?
A kislány végignézett magán, majd döbbenten megállapította:
– Nincs rajtam lovaglóruha, meg csizma, egyáltalán semmi!
– Nem is vettem észre – nevetett Hugh. – Remélem, a pónid
nem felejtett el ügetni, amíg nem voltam itthon.
Aggie vigyorgott.
– Gyorsan fogok lovagolni!
– Csak akkor, ha az egyik nővéred vezeti a lovat.
– És – tette hozzá Dougal komoly képpel – ha nem mész a
sövényhez.
Hugh komoran nézett legkisebb lányára.
– Mikor próbáltál meg sövényt ugratni?

– Talán akkor – felelte édesen mosolyogva Aggie -, amikor
nem voltál itthon.
– Ha még egyszer a megfelelő irányítás nélkül próbálsz meg
valami hasonlót, egy hónapra eltiltalak a lovaglástól. Ha ilyesmi
őrültséget művelsz, még a nyakad is kitörheted.
– Igen, papa – hervadt le Aggie arcáról a mosoly.
– Jó kislány. Most pedig az istállókhoz megyek, öltözzetek át,
ott találkozunk. Át kell lovagolnom a ménest, ti hárman pedig
segítetek.
A lányok odajöttek, hogy megöleljék. Hugh átkarolta őket,
örömmel szívta magába finom szappanillatukat, élvezte a
jelenlétüket.
A szorongása enyhült kicsit. Szíve szinte fájt a hirtelen támadt
melegségtől, és el sem tudta képzelni, hogy ennél még jobban
szerethetné őket.
Dougal elfordult, hogy ne lássák könnyben úszó szemét.
Hugh végül megköszörülte a torkát, és mindhárom lányát
homlokon csókolta.
– Siessetek átöltözni.
– Igen, papa – Christina kézen fogta Aggie-t, és Devonnal a
nyomában, elhagyták a szalont.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Dougal megszólalt:
– Nagyon szeretnek téged.
És Hugh is nagyon szerette őket. Az élete két részre oszlott;
arra az időre, amikor a lányok még nem éltek vele, és arra,
amikor már igen. Az előző időre szinte alig emlékezett. Csak
élvezte az életet, mindene megvolt. De most, amikor reggelente
felébred, már nincs az a gyötrő bizonytalanság, vajon kinek az
ágyában érte a reggel, hanem békével és melegséggel tölti el a
tudat, hogy három, nagyon különleges lény várja mosolyogva a
reggelizőasztalnál.
Ezek a mosolyok adják mindennapjainak értelmét.
Persze kezdetben, mindnyájuk számára nagyon nehéz volt.
Sok időbe telt, amíg összeszoktak, és megtanulták, hogyan
szeressék egymást. A lányok eleinte nem voltak hajlandóak bízni
benne, ő pedig nem jött rá, milyen különlegesek. Ám az elmúlt

évben gondosan óvták kis családjukat, s ezt Hugh mindennél
többre értékelte. Dougalra nézett, és egyszerűen megjegyezte:
– Ők az életem.
– Ez jó… egy pontig.
– Hogy érted ezt? – komorodott el a másik.
– Hugh, nem óvhatod meg őket minden változástól, amelyet
az élet hoz.
– De megpróbálhatom.
– Akkor elbuksz – hajolt előre komoly arccal Dougal. –
Óvatosnak kell lenned azzal, mit ígérsz a lányoknak. Számítanak
rád. Nem védheted meg őket mindentől, ahogy azt sem
ígérheted meg, hogy semmi sem változik Caitriona jelenlétével.
Házas vagy; a dolgok pedig változnak. Ez természetes.
– Senkinek sem hagyom, hogy felforgassa a házamat. A
gyerekeknek állandóságra van szükségük. Olyan kevés jutott
nekik.
– Remélem, a feleséged egyetért ezzel.
– Ha nem, akkor majd beidomítom – villantott Dougal-ra egy
mosolyt. – Mintha az egyik díjnyertes lovam lenne. Nyugodtan
kitartok az elképzeléseim mellett, és ha megbokrosodik,
szigorúan tartom a gyeplőt. Előbb-utóbb rájön, ki a főnök.
Dougal nyugtalanul mocorgott. Előző este, a meglepetés és a
portói által okozott ködben, mesterinek tűnt a tanácsa. A nappali
világosságban azonban már nem volt annyira biztos ebben. Már
abban sem, hogy egyáltalán tanácsnak lehet-e nevezni, vagy
inkább tévedésnek.
– Hugh, nem emlékszem pontosan, mit mondtam tegnap este,
de nem kezelheted úgy a feleségedet, mint egy lovat.
– Miért nem?
– Mert nem az! És azért, mert az valahogy rossz, és…
– Miért rossz?
Dougal teljes szívéből azt kívánta, bárcsak itt lenne Sophia,
hogy válaszoljon Hugh kérdéseire.
– Másképp kellett volna elmagyaráznom, mire gondolok. Ha
rájön…

– Dougal, nem vagyok bolond; nem mondom el neki, hogy mit
csinálok.
– Nem fog tetszeni neki, ha meg akarod szabni, mit tegyen.
– Caitrionával alig ismerjük egymást, úgyhogy biztos vagyok
benne, hogy sok dologban nem értünk majd egyet. De
hamarosan úgyis elmegy – vonta meg a vállát.
– Ez nem így működik.
– Hát nekem így fog – felelte Hugh, és komolyan is gondolta.
Eszébe jutottak a reggeli édes pillanatok, és az, ahogy feláldozta
magát, hogy megmentse a testvérét. Caitriona semmiben sem
hasonlított a lányok anyjához; Clarissa hideg, önző teremtés volt.
Dougal a homlokát dörzsölgette.
– Bárcsak sose említettem volna meg a lovakat. A pokolba a
portóiddal! Még mindig fáj a fejem, pedig csak két pohárral ittam.
Hugh…
Dougal összevonta a szemöldökét, mintha keresné a
szavakat, és ez meglepte Hugh-t. Ha másról nem is, fivére
közismert volt a szóbeli kifejezőkészségéről.
– Hugh, mi van akkor, ha Caitrionában sokkal több van, mint
gondolod? Mi van, ha részt akar magának a te életedben és a
lányokéban is?
– Badarság. Tökéletesen jól voltunk, mielőtt ide jött.
Christinának már csak ritkán vannak rémálmai, Aggie pedig már
nem pisil be éjszakánként. És Devon sem olyan sovány már.
Mindannyian gyógyulófélben vannak.
– Ez nem azt jelenti, hogy nincs helye további fejlődésnek.
Lehet, hogy Caitriona mindnyájatokra jó hatással lesz.
Hugh hirtelen nyugtalanul felugrott, és az ablakhoz ment. A téli
napsugarak felmelegítették a füvet, amelyen lovak legelésztek
elégedetten, és megcsillant a sziklás hegyekből lezúduló mély
patak vizén.
A látvány, mint mindig, ezúttal is megnyugtatta a férfit. Minden
úgy volt, ahogy lennie kellett, és ez nem változhat meg. Soha.
Ha visszagondol az egy évvel ezelőtti sötét borzalmakra…
Behunyta a szemét. Dougal nem értheti ezt, hiszen nem tudja a
teljes igazságot. Talán itt az ideje, hogy elmondjam neki.
Mély lélegzetet vett, és visszafordult a fivéréhez.

– Beszéltek neked a lányok valaha arról, milyen volt az életük,
mielőtt ide kerültek?
Dougal megrázta a fejét.
– Clarissa olyan helyekre cipelte őket, amelyeket gyerekeknek
nem lenne szabad látni, és aprócska, bérelt odúkban hagyta
őket, sokszor több napra is, kevés ennivalóval vagy akár anélkül.
Rendes öltözék nélkül jártak a hidegben, nem volt vizük a
tikkasztó nyárban. Piszkos bérszobákból lerobbant, penészes
palotákba, rozoga vidéki ingatlanokba hurcolta őket, olyan
emberek közé, akikkel egyetlen gyereknek sem lenne szabad
megismerkednie. Attól függően, Clarissa éppen mikor, kivel esett
szerelembe, bújtatta, rejtegette szegényeket, vagy úgy mutogatta
őket, mint a pónikat.
Dougal arca eltorzult.
– Folyamatosan veszélyben voltak, ritkán volt elég
ennivalójuk, és a lehető legrosszabb állapotban kerültek ide.
Jobban törődöm a lovaimmal, mint ahogy Clarissa törődött
ezekkel a gyerekekkel – mondta fogcsikorgatva Hugh.
Dougal némán bólintott.
– Amikor megérkeztek, Devon az ágya alatt őrizgette az
ennivalót. Még most is előfordul, de már hónapról hónapra egyre
ritkábban. Christina sem írni, sem olvasni nem tud, és a
legkisebb hirtelen mozdulatra felugrik, mintha arra számítana,
hogy megütik. Nem hiszem, hogy Aggie-t valaha megfürdették,
mert velőtrázóan üvöltött, amikor Mrs. Wallis és az emeleti
szolgáló bele akarták tenni a kádba. Soványak voltak, tetőtől
talpig tele forradásokkal és horzsolásokkal. – Hugh ajka teljesen
elfehéredett. – Amikor idekerültek, megígértem nekik, hogy a
bizonytalanságnak vége. Ragaszkodtunk az átlátható
időbeosztáshoz, az egyszerű élethez, és kivirultak.
Dougal arca megenyhült.
– Nagyon szeretnek itt lenni, és nagyon szeretnek téged. De
még mindig azt gondolom, hogy Caitriona ehhez csak
hozzátehet valamit.
– Mindent biztosítok, amire szükségük van.

– Kivéve egy anyát. Az ő életükben szükség van egy nőre is –
mondta Dougal gyengéden. – Minden lánynak szüksége van
erre. Mint ahogy minden férfinak is, a pokolba.
Hugh megfeszítette az állkapcsát.
– Volt egy anyjuk, akitől semmi mást nem kaptak, csak
fájdalmat. A gyerekeim az elsők, és azok is maradnak.
Kintről egy hintó hangját hallották.
– Megjött Caitriona. Reggeli után a városba ment Mrs.
Wallisszal vásárolni néhány dolgot.
Dougal felsóhajtott. Tudta, hogy a lányoknak nehéz életük
volt, de nem ismerte a részleteket. Ám Hugh ilyen –, mindig
titokban tartja a dolgokat. Társaságban kedves volt és derűs, de
soha nem engedett senkit sem igazán közel magához. Egészen
addig, amíg a lányok meg nem érkeztek – akkor minden
megváltozott.
Az ördög vigye el, valami nem stimmel Hugh érvelésében, de
Dougal képtelen volt rájönni, mi az. Végül vállat vont.
– Tégy úgy, ahogy a legjobbnak látod.
– Úgy lesz.
Hugh igyekezett leplezni ingerültségét. Dougal próbált
segíteni, de igyekezete céltalan volt. Van olyan, amikor zavaró,
hogy olyan sok családtag lakik a közelben.
Halk kopogás hallatszott, és Caitriona lépett be kipirult arccal,
haja kicsit kibomlott, ahogy levette a fejéről a főkötőt.
Dougal felállt a székéből, Caitriona szeme tágra nyílt a
szemüvege mögött.
– Elnézést kérek. Nem akarok zavarni.
– Nem zavar – mondta Hugh, és bemutatta őket egymásnak.
Dougal, a tőle megszokott kellemes modorban, meghajolt.
– Örülök, hogy megismerhetem. Isten hozta a családban.
Triona térdet hajtott.
– Köszönöm – felelte, és tekintete végigfutott Dougal szőke
haján, és kérdően nézett Hugh-ra, aki elvigyorodott.
– Tudom, nem hasonlít rám.
– A hajától eltekintve, valójában pontosan úgy néz ki, mint ön.
Dougal felnevetett.

– Lehet, hogy hasonlítunk, de én határozottan jobban öltözöm.
Ha módjában áll majd feljavítani az én szerencsétlen fivérem
szekrényének tartalmát, az egész család örökre az adósa marad.
Caitriona szeme felcsillant.
– Meglátom, mit tehetek.
– Nem kellene már távoznod? – kérdezte Hugh nyomatékosan
a fivérét.
– De, azt hiszem, igen – felelte Dougal, miközben lesimította a
kabátujját, a szeme sarkából figyelve sógornőjét. Egyáltalán nem
a Hugh eddig megszokott ízlése szerinti nő volt. Elég magas,
kicsit telt is. Ám a haja selymes és aranyszőke, bőre fehér, ajkai
teltek és pirosak, szemüveggel elfedett szeme pedig hihetetlen
mogyoróbarna árnyalatú. A legjobb benne a nyugodt
arckifejezése volt, amely józan észről és értelemről árulkodott.
Nem tűnt olyan nőnek, akivel könnyen el lehet bánni.
Dougal elmosolyodott. Az volt az érzése, hogy néhány
érdekes hónap elé néznek. Megfogta sógornője kezét, és
megcsókolta az ujjait.
– Most el kell mennem, de hamarosan eljövök újra, és az
összes családi titokba beavatom.
Triona mosolyogva térdet hajtott, tetszett neki a MacLean
család e barátságos tagja.
– Papírt és tollat készítek majd elő, hogy jegyzetelhessek.
Sajnálom, hogy el kell mennie. A közelben lakik?
– Körülbelül két kilométerre, tovább az úton. A feleségem,
Sophia, ezen a héten Edinburgh-ban van az édesapjával, de
nagyon boldogan fogadja majd önt, ha visszatér.
– Akkor ön most egyedül van otthon? El kell jönnie vacsorára!
Hugh, mondja neki, hogy jöjjön el.
Hugh felhorkant.
– Eszemben sincs. Már így is túl gyakran látogat meg.
– Akkor vacsorára visszajövök – vigyorgott Dougal. –
Köszönöm, asszonyom – mondta, majd meghajolt és távozott.
Hugh arca kifürkészhetetlen volt.
– Caitriona, korábban kellett volna beszélnem a lányokról.
Csak annyira lehetetlen volt az egész, és én… – húzta el a száját
a férfi. – Igazán sajnálom.

Triona nem számított erre.
– El tudom képzelni, milyen nehéz belefogni egy ilyen témába,
amikor úgyis alig volt alkalmunk beszélgetni – mondta egy
pillanattal később.
– Már épp a nagy bejelentésre készültem, amikor korábban
hazaértek mint gondoltam – felelte Hugh, majd habozott. –
Sokkal hamarabb el kellett volna mondanom, de meg akartam
várni, hogy ideérjünk, hogy magunk lehessünk, és hogy ön ne
legyen annyira kimerült. Ezt elég nehéz befogadni.
– Ha elmondta volna, hogy vannak lányai, egyszerűen csak
megkértem volna önt, hogy találkozhassak velük – felelte
hűvösen a lány.
A férfi hosszan nézte a lányt. Aztán kimérten meghajolt.
– Amint mondtam, sajnálom. Nem lesz több titok közöttünk.
– Köszönöm. Látom, több időt kell együtt töltenünk, hogy
megismerjük egymást. Nincs meg köztünk a bizalom, és ez
szánalmas.
– Ha az segít elkerülni a további nehéz pillanatokat, hajlandó
vagyok rá. Valójában… – felelte, és meleg kezével megfogta a
lány ujjait, előrelépett, a kanapéhoz vezette Trionát. Aztán
elkapott egy széket, leült vele szemben, térdük szinte összeért.
– Fejezzük be a reggel oly hirtelen félbeszakított
beszélgetésünket.
– Én inkább a lányokról szeretnék beszélni. Semmit nem
tudok róluk.
– Ők a lányaim. Mi egyebet szükséges tudnia róluk?
Triona a térdére tette a kezét és előrehajolt.
– MacLean, ha ön szerint ilyen egy beszélgetés, akkor még
nagyon sok nehéz percünk lesz.
A férfi vitatkozni akart, de egy pillanat múlva felsóhajtott.
– Mit szeretne tudni?
– Bármit, amit el tud mondani. Bájos lányok. Azt gondolom,
nagyon jól viselkedtek a reggelinél, bár csendesek voltak.
– Meg voltak lepődve.
– Ahogy én is. Biztos vagyok benne, hogyha megszoknak
majd engem, meg is kedvelnek. A mostohaanyjukként
megpróbálok…

– Nem.
– Mit nem? – komorodott el a lány.
– Én nem tekintem önt a mostohájuknak. És teljesen biztos
vagyok abban is, hogy ők sem akarnák.
– De…
– A mi házasságunk nem szokványos.
– Úgy? És mi köze van ennek a gyerekekhez?
– Az én gyerekeimhez.
Triona szíve elszorult. Úgy érezte magát, mintha egy hatalmas
ajtó előtt állna, amelyhez nincs kulcsa. Hogy juthatna be?
Sőt, még egy sokkal rosszabb gondolat ütött szöget a fejében.
MacLeannek három különböző korú gyereke van, szemmel
láthatóan ugyanattól az anyától. Nyilván szerette azt a nőt. De
ezt csak. egyféleképp derítheti ki.
– Szerette őt?
– Szerettem-e… ó. Az anyjukat. Valamikor egyszer, azt
hittem, igen, de már nem.
A válasz annyira gyors és természetes volt, hogy Triona
fellélegzett.
– Értem. És… él még?
– Igen – köpte ki a választ Hugh. – Amikor még zöldfülű
voltam, teljesen elbűvölt. De nem jó asszony. A lányok évekig
Clarissával éltek. Amikor szétcsúszott az élete, tönkrement az
övék is. Míg hozzám nem kerültek egy évvel ezelőtt, fogalmuk
sem volt róla, mi az, hogy „otthon”. Sosem volt benne részük.
Milyen nehéz lehetett nekik! Triona megpróbálta elképzelni,
milyen lett volna az élete a lelkészlak otthonos kényelme nélkül,
de nem tudta.
– Talán segíthetek…
– Nem.
Caitriona csak pislogott a férfi éles hangjára.
– Caitriona, ön csak néhány hónapot tölt itt.
– Igen, de…
– Nincs „de”. Többet érne – és a lányoknak is könnyebb lenne
– ha távol maradna tőlük. Nem akarom, hogy szomorúak
legyenek, ha ön elmegy.

A férfi, minden szavával, egyre jobban eltávolította magától
Trionát. Reggel még azt gondolta, hogy a szeretkezésük jelentett
valamit, azt, hogy párként kezdték el közös életüket, még ha az
csak néhány hónapig tart is. Most jött rá, hogy ami a
hálószobában történt, nem feltétlenül jár együtt ezzel.
Mégsem tudta hibáztatni a férfit amiatt, hogy védeni akarja a
gyerekeit. Bár nagyon magányosnak érezte magát, mégis azt
mondta:
– Természetesen a gyerekek az elsők.
– Köszönöm – felelte a férfi, majd hátradőlt a székében, arca
valamennyit veszített eltökéltségéből. – Nem lesz túl nehéz. Ön
az étkezések alkalmával találkozik a lányokkal, egyébként a
nevelőnőjükkel és a tanítójukkal lesznek délelőttönként,
délutánonként pedig többnyire velem.
Triona összekulcsolt kezeit nézte az ölében.
– Hol van most a lányok anyja?
A férfi becsukta a szemét, ajka kifehéredett.
– Elszántan tudni akar mindent, ugye? Nem értem, miért
fontos ez, de Clarissa Beaufortnak hívják. Egy kétes hírű ír báró
lánya. Lélegzetelállítóan gyönyörű; Devon pont úgy fog kinézni,
mint ő. Clarissa egyedüli gyereke az apjának, aki abban a
tudatban nevelte fel a lányát, hogy mindenkinél jobb, bár ez
messze állt a valóságtól. Arra használta a szépségét, hogy… –
Hugh ajka legörbült, szemmel láthatóan nehezére esett folytatni.
– Nem számított, milyen szörnyen viselkedett, vagy milyen
megbocsáthatatlan dolgokat művelt, a férfiak bomlottak utána, ő
pedig mindegyiket szívesen fogadta.
– Értem – mondta halkan Triona.
– Évekkel ezelőtt, hatalmas erővel harangozták be a londoni
társaságban. Hercegek, grófok, még a trónörökös is előbb vagy
utóbb, minden partiképes férfi Londonban a lábai előtt hevert.
Akkor találkoztam vele. Azt hittem, mi majd… – csóválta a fejét. –
Fölösleges mondanom, hogy tévedtem.
– Ön szerette őt, de ő nem viszonozta.
– Úgy szerettem, ahogy csak egy tizennyolc éves kamasz tud.
Közben az apja el volt ragadtatva a lánya sikereitől, és azt
képzelte, hogy majd egy jó házasság biztosítja a család

szerencséjét. Nem vette észre, hogy Clarissának esze ágában
sincs férjhez menni; odavolt azért, hogy mindenki vele
foglalkozzon. Amint elnyerte egy férfi vonzalmát, máris egy másik
érdekelte. Én csak egy voltam az udvarlók között – egy bolond
fiú, akin ő kétségkívül csak gúnyolódott, bár én túl fiatal voltam
ahhoz, hogy felfogjam. Szerencsére, mielőtt végleg bolondot
csináltam volna magamból, rájöttem, honnan fúj a szél, és
elhagytam a várost. Egy héttel később rajtakapták a hintójában
egy szolgával, egyikük sem viselt ruhát.
– Ó!
– Ami még rosszabb, hogy Richmond hercege talált rájuk, aki
épp meg akarta kérni a kezét. Persze világgá kürtölte az esetet,
a nőt pedig kitaszította magából az előkelő társaság. Az apját
annyira feldúlta a dolog, hogy kiadta az útját. Nem hinném, hogy
valaha is újra szóba állt volna vele.
– Mi történt a nővel?
– Ó, ne sajnálja; mindig talpra esik Felszedett egy idősebb,
gazdag férfit. Amikor már kihasználta, keresett egy másikat.
Aztán megint egy másikat.
– Legalább következetes volt – mondta Trioria szárazon.
MacLean halványan elmosolyodott.
– Az. De szörnyű és lealacsonyító életet választott, és a
lányokat is vitte magával. Ők pedig nagyon sokat… – a férfi
hangja elbicsaklott, és gyanúsan csillogó szemmel elfordult.
– Elég sok mindenen mentek keresztül.
Triona elnyomta magában a saját fájdalmát. Ez a helyzet
nyilvánvalóan súlyosabb és sokkal összetettebb, mint gondolta.
– Ön szereti a lányait, és szemmel láthatóan ők is szeretik önt.
Ez minden, amit valójában tudnom kell.
– Akkor megteszi, amit kértem, és hagyja őket olyannak,
amilyenek?
Triona a szülei meleg figyelmére, fivérei és húgai kötekedő
ragaszkodására gondolt, és elszorult a torka.
– Megteszem, amit tudok.
Ez az egész csak hozzáadódott ahhoz a magányérzethez,
amellyel reggel óta küzdött. A Gilmerton-major hirtelen
hatalmasnak tűnt, és visszhangzott az ürességtől.

Valószínűleg kiülhetett az arcára valami, mert a férfi
előrehajolt, és hatalmas kezébe fogta a lányét.
– Éppen elég lesz azzal foglalkoznia, amit megbeszéltünk.
Mrs. Wallis segít önnek abban, hogyan mennek itt a dolgok, és
semmi kétségem afelől, hogy az ön tevékenysége jelentős
változtatásokat eredményez ezen a helyen.
Ami egy normális feleség esetében így is van. De egy ilyen
asszonyt a háztartás minden területén szívesen látnak, nem csak
meghatározott keretek között. Mégis, valami elkezdődött, megtört
a jég.
Szerencsére, Triona nagyon, nagyon jó volt abban, hogy
különösen nehéz feladatokat és helyzeteket oldjon meg.
Egyrészt örült neki, hogy a személyzet megszervezésével és a
háztartás hatékony vezetésével tölthet némi időt, másrészt
viszont egyéb céljaihoz is közelebb került. Azt akarta, hogy
értékesen tölthesse a napjait itt, Gilmertonban. Mire eljön a
távozás ideje, addigra elég fontossá akarta tenni magát, legalább
annyira, hogy Hugh-nak hiányozzon.
A szeme sarkából figyelte a férfit. Elég érdeklődésre tarthat
számot felőle? Tisztességes kihívásnak tűnt, és csak a jó ég
tudja, tényleg milyen nagy szüksége van elfoglaltságra, hogy a
honvágyát legyűrje. Az egyetlen valódi kapcsolat közte és e
furcsa férfi között az, ami reggel az ágyban történt. Addig, és az
utána következő néhány pillanatig, nagyon bensőséges
érzéseket táplált iránta.
Nem hagyhatta, hogy a férfi minden fontosabb ház körüli
dologból kizárja őt, ám mégsem érezte, hogy ennél többhöz is
joga lenne. Egyértelmű, hogy Hugh szereti a lányait, és aligha
hibáztatható egy ilyen nagyszerű érzés miatt. El kell nyernie a
bizalmát, be kell bizonyítania, hogy mit ér. Apa mindig azt
mondta, egy cselekedet ezer szóval is felér.
Lesimította a szoknyáját.
– Megteszem, amit kér, távol tartom magam a lányoktól,
amennyire lehetséges, cserébe viszont szeretnék kérni öntől
valamit.
– Mégpedig? – vonta össze a szemöldökét a férfi.

– Szeretném folytatni önnel a… – elpirult, majd sietve folytatta.
– Amit ma reggel csináltunk.
A férfi szeme felcsillant, és lassan elmosolyodott.
– Á, a ma reggel. Igen.
– Igen?
A férfi felnevetett.
– Azt kellett volna mondanom „Természetesen!" – mondta,
majd felállt, és egyik ujjával felemelte a lány állát, s olyan közel
hajolt, hogy a leheletével megcsiklandozta annak ajkát. Triona
lehunyta a szemét, úgy várta az elsöprő csókot. Ehelyett
azonban, a férfi megmozdult és a fülébe suttogta:
– Soha többé nem szenved hiányt a „ma reggelekben” –
dörzsölte arcát a lányéhoz. – Megígérem.
Trionát elöntötte a forróság, és ösztönösen a férfi felé hajolt,
de az már fel is egyenesedett.
Hugh kacsintott.
– Vacsorára megjövök, és akkor folytatjuk a beszélgetést. Ki
tudja? – vágott huncut arcot. – Talán már ma este is lesz valami
a „ma reggelből”.
– Hát képes rá?
Hugh nevetése körülvette a lányt, aki egy pillanatra el is
felejtette, hogy egy idegen, általa ismeretlen emberekkel,
szolgákkal teli házban van. Egy bensőséges, csodás pillanatig
csak ketten voltak, mindketten mosolyogtak. Intim, ma reggeli
pillanatok idéződtek fel bennük, ahogy lassuló szívveréssel
egymás karjában fekszenek meztelen lábaikkal
összegabalyodva.
Ó, mennyire vágyott rá Triona, hogy újra átélje azokat a
pillanatokat! A teste beleremegett, ahogy átjárta valami fura
izgalom.
– Már alig várom.
A férfi szeme felcsillant, és Triona egy pillanatig azt hitte, hogy
a férfi menten magához húzza, és szenvedélyesen megcsókolja.
Hugh azonban az ajtó felé fordult.
– Meg kell néznem a lovakat. Ha szüksége van valamire,
beszéljen a házvezetőnővel; utasítottam mindenkit, hogy tegyék,
amit mond.

– Köszönöm. De… mikor jön vissza?
– Amilyen hamar csak tudok – nézett melegen a lányra.
– Elég nehéz lesz vacsorához készülni, ha ilyen időpontokat
ad meg.
Hugh nevetve nyitotta ki az ajtót,
– Jól van, asszonyom. Hatra itthon leszek.
Azzal kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Triona
hallotta, amint elveszi a kabátját az inastól, és kilép a bejárati
ajtón. Lovaglócsizmás léptei lefelé a márványlépcsőn még
hallatszottak egy darabig.
Triona az ablakhoz ment, és óvatosan, nehogy magára vonja
a férfi figyelmét, elhúzta a függönyt. Addig nézte az istállók felé
tartó férfit, amíg az el nem tűnt a szeme elől. Aztán lerogyott a
legközelebbi székbe, és bizsergető elszántságot érzett magában.
– Várj csak, Hugh MacLean! – mondta hangosan, magában
mosolyogva.
Az lehet, hogy a férfi ki akarja zárni az életéből, de téved, ha
azt hiszi, hogy ezt hagyni fogja. Feleségként megszerzi
magának, ami jár neki, az ágyban és az ágyon kívül is. Te jó ég,
hiszen ő egy Hurst, és egy Hurst sosem adja fel!
Ám Triona tudta, hogy segítségre lesz szüksége. És azt is
pontosan tudta, hol találja. Felugrott, és az előcsarnokba ment,
hogy tollat és papírt kérjen.
Tizenkettedik fejezet
Ó, ez annyira kedves az édesapátoktól, hogy ideküldött titeket
Szent Mihály napjára! Öreg szívem csak úgy vidul közietek,
pajkos kis lánykáim!

A papa azt mondta, hogy csak néhány napig marad itt az a nő
– mondta Devon utálkozva, és alsóruhában az ágyra vetette
magát, és a mennyezetre bámult.
Christina épp a lovaglócsizmáját húzta le.
– Néhány hónapot mondott, és még csak egy hét telt el.
Devon hasra fordult.
– A papa nagyon hallgatag volt a mai lovagláskor.
– Alig mosolygott – tette hozzá Aggie. – Amíg ő be nem jött a
pajtába.
Az ő Caitrionára vonatkozott.
– Asszonyom – akadt meg a szó Christina torkán és nem is
tudta kimondani.
– A papának annyi minden kavarog a fejében, sok a dolga –
mondta Devon sötéten. Majd hosszú szünet után, harciasan
hozzátette: – Nem kedvelem a nőt.
Christina rosszalló pillantással nézett Devonra.
– A papa az egyetlen, akinek kedvelnie kell, nekünk nem.
Aggie egy zsámolyon ült, olyan kék, fodros ruhában, amely
nagyon jól illett a kék szeméhez, zafírkék lovaglóruhája egy
széken várta, hogy a szolgálólány elvigye kitisztítani. Kezében
egy kefét és egy halom hajtűt tartott, hogy Christina feltűzze vele
a haját.
– Ő kedves volt hozzánk.
Valóban kedves volt hozzájuk, de távolságtartó. Christina
természetesen erre számított. Őt csak a papa érdekelte, és egy
kicsit sem törődött velük.
Épp úgy, mint anya.
Christinának elszorult a gyomra.
Aggie önkéntelen örömmel hozzátette:
– Papa jobban kedveli őt, mint ahogy mondja. Elég csinos is.
Devon az oldalára fordulva bámult Aggie-re.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– Kedves mosolya van – bizonygatta Aggie.
– Szemüveget visel – felelte Devon utálkozva.

– Igen, de nagyon hosszú és selymes a haja – felelte Aggie,
miközben megsimította a saját haját, és vágyakozva folytatta. –
Bárcsak nekem is olyan selymes lenne a hajam.
– Nos, én úgy gondolom, hogy borzasztóan egyszerű –
mondta Christina. – Egyáltalán nincs jó érzésem vele
kapcsolatban.
– Nekem sem – értett egyet Devon, és az ágyon felkönyökölve
a kezébe tette az állát. – Szerintem csellel vette rá papát a
házasságra.
– Én magam nagyon gyanúsnak találom – fésülte Christina
Aggie haját. – Szerintem kihasználja a papát.
– Szerintem is – értett egyet Aggie, bár egyértelmű volt, hogy
csak szeretne bevonódni a beszélgetésbe.
Christina Aggie feje fölött nézett Devonra.
– Bárcsak segíthetnénk valahogy a papának. Úgy látszik, ő
már kezdi otthon érezni magát.
Devon arca elkomorult.
– Már megnyerte magának Mrs. Wallist, Liamet, Angust,
Annie-t és Moirát is.
– Mindkét lányt? – kérdezte Christina.
Devon bólintott.
– Ma reggel a szakács azt mondta, úgy érzi, hogy az „új úrnő”
az igazi.
Ez sokkal rosszabb volt, mint Christina gondolta.
– Megszépítette a házat – mondta Aggie. – Jobbak az ételek,
tisztább a ház, és…
– Minden jól ment, amikor Devonnal együtt segítettünk Mrs.
Wallisnak – fortyant fel Christina. Habár Mrs. Wallis igazán
sosem engedett nekik többet annál, mint hogy kiválasszák a
menüt. Mégis, kicsit fájt neki, hogy Mrs. Wallis és a szolgák
boldogabbnak tűnnek, amióta Caitriona itt van. Christina volt a
legidősebb közülük; nem úgy kellett volna vezetnie a házat,
ahogy Caitriona teszi most?
A szolgák elpártolásánál azonban sokkal rosszabb, hogy a
papa másképp kezdett nézni az új feleségére. Az első néhány
napban csak kedves volt. De az utóbbi időben már valami fény
gyúlt a tekintetében, amikor hazajött, és ez nagyon, de nagyon

megrémítette Christinát. Anyánál is így volt. Amikor talált egy
férfit, ugyanígy alakult minden, csak anya aztán eltűnt. Napokba,
sőt hetekbe is beletelt, mire előkerült. Christinának nagyon
lassan kellett lélegeznie az orrán keresztül, hogy a többiek ne
vegyék észre, mennyire megrémült.
Devon felült, a térdére tette a könyökét, állát a kezébe
támasztotta.
– Ez a boszorka elvarázsolta a papát.
– Ő egy boszorka? – kerekedett ki Aggie szeme.
– A legrosszabb fajta – felelte Devon. – Az, amelyik elszakítja
a férfiakat a családjuktól…
– Ahogy minket? – kérdezte Aggie nyugtalanul.
– Ahogy minket – felelte Devon keményen. – A hozzá hasonló
boszorkák házasságra kényszerítik a szerencsétlen férfiakat.
Aggie ajka remegni kezdett.
– De hát még csak most kaptuk a papát. Nem veszíthetjük el!
Christina átölelte húgocskáit.
– Ne aggódj, Aggie. Megtaláljuk a módját, hogyan segítsünk a
papának.
– Igen, megtaláljuk – erősítette meg Devon. – Bárcsak ki
tudnánk találni valamit, hogy… – mondta, és pislogott. Majd
megint pislogott.
– Mi az? – kérdezte Christina. – Eszedbe jutott valami?
– Ó, igen. Egy nagyon jó ötlet. Amelyből a papa majd rájön,
hogy ő nem is olyan, mint amilyennek gondolja.
– Mondd el – fejezte be Christina Aggie hosszú hajának
befonását, aztán kontyba csavarta.
– Papa megígérte nekünk, hogy semmi sem fog megváltozni,
így azt hiszem, nagyon mérges lenne, ha megtudná, hogy ő
sokkal többet változtatott, mint amennyihez joga volt.
Christina az utolsó hajtűt is elhelyezte Aggie hajában, és
hátralépett, hogy megnézze alkotását.
– Tessék, drágám. Most pedig keresd meg azt a zafír hajtűt,
amelyet Sophia nénitől kaptál, és tűzd bele. – Ahogy Aggie
elment, Christina leült az ágyra Devon mellé. – Nem értem, hogy
segít ez majd rajtunk.

– Ha a papa elég mérges lesz, szerinted nem küldi el őt
hamarabb?
Ezáltal a papának kevesebb ideje marad, hogy esetleg
beleszeressen, amitől Christina a leginkább tartott.
– Igen, az tetszene. És akkor minden úgy lenne, mint régen.
Csak a papa és mi.
Aggie, egy kicsi ékszeres ládikában kutatva, rájuk nézett.
– Én nem értem, Devon. Mi a terved?
– Egyszerű. Várunk, és meglátjuk, mit tervez a házban, és
egyszerűen elrontjuk. A papa pedig majd belefárad, hogy mindig
rosszul sikerülnek a dolgok, és megmondja neki, hogy menjen el.
– Ezt megcsinálhatjuk! – vigyorgott Aggie.
– Nem tudom – szólalt meg Christina aggodalmaskodva. – Ez
nem valami… tisztességes.
– Miért, az tisztességes volt, hogy a papát akaratán kívül
házasságba hajtotta? – kérdezett vissza Devon.
– Nem.
– Akkor csak azt kapja, amit megérdemel. Ezenkívül pedig,
minél tovább marad, annál valószínűbb, hogy a papa beleszeret
– az pedig tudjátok, mit jelent.
Christina pontosan tudta, mire gondol Devon. Minden
alkalommal, amikor anya eltűnt, „szerelmes volt”.
– Azt hiszem, igazad van.
– Persze, hogy igazam van – felelte Devon. – Csak ki kell
várnunk a megfelelő alkalmat.
– Megvan – tartott fel egy gyönyörű, zafír hajtűt Aggie.
Christina felállt, és a hajtűt Aggie halántékánál a hajába tűzte.
– Parancsolj! – kacsintott, és előkelő hangon affektálva
folytatta: – Drága Agatha kisasszony, ön istenien fest! Mint egy
hercegnő!
Aggie kuncogva csimpaszkodott Christina nyakába. Christina
szorosan megölelte. Túlságosan élénken élt benne a régi idők
nyirkos szobáinak, penészes kenyereinek emléke, és az, ahogy
hitvány bordélyházakban, a bezárt ajtók mögött rejtőzködtek,
miközben emberek sikítottak, verekedtek, átkozódtak, vagy még
rosszabb dolgokat műveltek. Emlékezett az órákra, amelyeket

imádkozással töltött, hogy anya jöjjön már haza, miközben
remélte, hogy ha részeg, inkább távol marad.
Christinának bűntudata volt. Nem volt valami jó lánya az
anyjának, nem sok mindent érzett iránta, és ezt tudta is.
Különösen, amikor a papa elmagyarázta, hogy anya rossz
természetű, és emiatt hozott rossz döntéseket. Egy jó kislány
mindezek ellenére is szeretné az anyját. Christina az ajkába
harapott, ahogy egyre szorosabban ölelte Aggie-t.
Devonnak igaza van –, szükségük van arra, hogy
megszabaduljanak a papa új feleségétől. Azok után, amit értük
tett, a legnagyobb árulás lenne a részükről, ha hagynák, hogy
bárki is ártson neki. Ez egy olyan adósság, amelyet soha nem
tudnak kiegyenlíteni.
– Au! – sikított Aggie. – Hagyd abba, nem kapok levegőt!
Christina elengedte Aggie-t.
– Sajnálom. Valami egész máson járt az eszem – mondta,
majd Devonhoz fordult. – Rendben van. Mire gondoltál, hogyan
fogjunk neki?
A komornyik egy hatalmas, ezüsttálcát tartott a kezében, két

levéllel a közepén.
– Ezek érkeztek, amíg távol volt, asszonyom.
Nora Hurst összevonta a szemöldökét.
– Ó, McNair! Miért használja megint ezt az ezüsttálcát ehhez a
két aprócska levélhez? – dobta bele a hímzését a könyökénél
lévő kosárba. – Ez túlzás.
– Igenis, asszonyom – felelte McNair szenvtelen
arckifejezéssel. Mindazonáltal régóta hűségesen ragaszkodott az
illedelmes viselkedéshez, tekintet nélkül asszonya e kérdésről
alkotott véleményére.
Nora a kandalló fölötti portréra nézett, és az arca megenyhült.
– John sosem foglalkozott ilyesmivel, ahogyan én sem.
A komornyik tekintete követte az övét, és egy pillanatra
egyformán gyengéd és szomorú arckifejezést öltöttek.

– Nem, asszonyom. Ő sosem foglalkozott ezzel – azzal
McNair letette a tálcát, megfogta a leveleket, és az úrnője felé
nyújtotta. – Így jobb, asszonyom?
Az idős hölgy sovány arcán ráncok jelentek meg, ahogy
elmosolyodott.
– Sokkal jobb, maga pancser. Köszönöm, McNair – és
bütykös ujjaival elvette a leveleket. – Nocsak, Trionától és
Caitlyntől érkeztek. A kedvenc unokáimtól, ráadásul ugyanazon a
napon – ez jó jel!
McNair szeretettel figyelte úrnőjét, amint kinyitotta az első
levelet. Negyven évvel ezelőtt John Hurst, az egész megye
leggazdagabb férfija, az összes skóciai báró és herceg rokona,
azzal sokkolta a környéket, hogy egy közrendbeli nővel kötött
házasságot. Huszonöt évesen, ugyanolyan korú, vagyontalan,
átlagos külsejű és borzasztóan aluliskolázott nőt vett el. Arról
pletykáltak, hogy amikor az asszony megérkezett a Hurst Hallba,
házasságuk első hat hónapját Mr. Hurst azzal töltötte, hogy
olvasni tanította a feleségét.
A John Hursttel kötött házassága előtt, Nora Macdonald két
dologról volt híres: gyógyító képességéről és a másik nemre
gyakorolt hipnotikus vonzerejéről.
Volt valami Norában, ami vonzotta a férfiakat, és így, amikor
hozzáment a szeretett Johnhoz, már háromszor volt férjnél, és
ugyanannyiszor meg is özvegyült. Ez méregkeverésről szóló
pletykákhoz vezetett, bár két előző férje bányabalesetben halt
meg, az utolsót pedig a lova dobta le, és az egész település
szeme láttára törte ki a nyakát.
Mégis helytelenítő szóbeszédek kaptak szárnyra, amikor Mr.
Hurst feleségül vette az ő Noráját, és magával vitte Hurst Hallba.
A felsőbb és az alsóbb osztályok egyaránt kelletlenkedtek
házassága miatt, hogy a közrendek közül a legegyszerűbbet
vette feleségül, de senki sem volt annyira ellenséges, mint a
saját személyzete.
Régi igazság, hogy a felső társadalmi réteg szolgálatában álló
kiszolgáló személyzet sokkal inkább sznob és sokkal
érzékenyebb a társadalmi rangokra, mint alkalmazóik. A
személyzeti ebédlő ültetési rendje gyakran sokkal nagyobb vita

tárgyát képezte, mint a trónöröklés kérdése. Így eltartott egy
darabig, amíg nyers modorú és kedélyes úrnőjüket elfogadták.
Ám az évek folyamán előbb kelletlen tiszteletüket, végül a
ragaszkodásukat és kitartó hűségüket is kifejezték.
Mr. Hurst főnyereménynek tartotta, és nagy örömét lelte
benne, amikor Nora nem csak rejtélyes gyógyító képességéről
tett tanúbizonyságot, hanem agyafúrt üzleti érzékéről is. Az
asszony hozzáértő irányításának köszönhetően a malmok még
az őlordsága halála utáni nehéz években is sikeresen működtek.
Lehetne a szerencsétlen kezdetekről, vagy Nora bárdolatlan
beszédéről mesélni, és arról, hogy sem címet, sem vagyont nem
hozott a házasságba, egy dolog azonban vitathatatlan: az együtt
töltött évek alatt hihetetlenül boldoggá tette a férjét.
Ahogy várható volt, Mr. Hurst minden birtokát és vagyonát
ráhagyta, és Nora éppoly gondosan kezelte a vagyont, mint
akkor, amikor a férje még élt. Senkinek sem okozott meglepetést,
hogy olyan szorosan fogta a gyeplőt a háztartásban, hogy a
szolgáknak gyakran ki kellett számolni a gyertyákat, és a
megmaradt húsdarabokat el kellett tenniük levesnek Nora
kedvenc mondása szerint, semmi rossz sincs „egy kis
takarékoskodásban”. Amíg az idők során a bútorok megkoptak,
elnyűtté váltak, az idős asszony a nem javítható darabokat
azonnal lecserélte, épp úgy, mint a földszinti társalgó függönyeit,
amikor már túl vékonyak voltak ahhoz, hogy sötétítsenek. Ekkor
néhány vörös, ám kellemes bársonyfüggönyt választott, amely
azonnal feldobta a szobát, és ígéretes megoldásnak látszott a
következő, legalább egy évtizedre.
McNair csak annyit szeretett volna, ha az úrnője kicsit jobban
követi a divatot. Ritkán hordott ugyanis mást, mint egyszerű
szürke ruhákat mindenféle sálakkal és a legpraktikusabb
cipőkkel. McNair és a szolgák hiányolták az úr által vezetett
elegáns vacsorákat, ahol az úrnő az asztal végénél ülve,
derűsen udvarolt a helyi nemesség sznob és beképzelt tagjainak.
Ezek a vacsorák, a hetvennyolc éves korában elhunyt Mr. Hurst
halála után abbamaradtak.

Bár az úrnő beszédstílusa egyszerű volt, viselkedése sosem
volt közönséges. Mindig bátor szellem volt, és rendkívül megértő.
Semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Ó, ne álljon már ott csak úgy! Olvassa fel! – lobogtatta
McNair felé az egyik levelet. – Amint kész vagyunk, lemegyek a
faluba Mrs. Bruce-hoz, hogy segítsek a beteg gyerekének. Az
asszony azt gondolja, valami láz kapta el, de szerintem csak jön
a foga.
Szerencsétlenségére, gyógyító képességei ellenére sem
tudott segíteni egyre romló látásán.
McNair kibontotta a levelet.
– Ez jött Caitlyn kisasszonytól.
– Mi mondanivalója van annak a lánynak? – kérdezte, és
letette a teáscsészét.
– Legdrágább nagymama – olvasta McNair -, remélem,
levelem egészségben talál. Ahogy talán már tudod, elűztek
Londonból…
– Elűzték? Biztos benne, hogy ezt írja?
– Igen, asszonyom.
– Ó, milyen bajba keveredett? Olyan kedves kis leány, bár
elég forrófejű. Kérem, olvassa tovább.
McNair felemelte a levelet, és megköszörülte a torkát.
– Elűztek Londonból egy hibásnak ítélt cselekedetem miatt.
Sajnos, ami sokkal rosszabb, szegény Trionának kellett
megfizetnie érte.
– Jó isten! Mihez kezd most az a szegény lány?
McNair ismét a torkát köszörülte.
– Minden akkor kezdődött, amikor találkoztam Alexander
MacLeannel…
Nora a szívéhez kapott.
– Ne mondja! Pedig figyelmeztettem, hogy ne nézzen azoknak
a zöld szemébe, mert megbabonázzák!
McNair folytatta az olvasást.
– …de mielőtt azt mondanád, hogy nem lett volna szabad a
zöld szemébe néznem, hadd áruljam el, hogy egyáltalán nem
vett rólam tudomást.

Nora az ölébe ejtette a kezét, szemöldökét úgy összehúzta,
hogy majdnem leért az orra tövéig.
– A gazember! Még hogy tudomást sem vett az unokámról!
Lefogadom, hogy a lány nem vette valami jó néven!
– Nem, asszonyom. Olvassam tovább?
Az úrnő határozottan bólintott.
– Eléggé fel vagyok dúlva, ugyanis úgy viselkedtem, hogy
magam és családom számára is csalódást okoztam, és…
– Igen, igen, kislányom! Ahogy mondod. Mi történt azután?
McNair mosolyogva olvasott tovább.
– …még Trionának is jóvátehetetlen bajt okoztam. Jobban
kellett volna tudnom, hiszen anya és apa úgy neveltek, hogy…
– Jaj! Menten szörnyet halok, ha nem tér a lényegre ez a lány.
Fussa át a levelet, és mondja el a lényeget.
McNair ujjával követte végig a levelet.
– Hm. Amikor Alexander MacLean semmibe vette Caitlyn
kisasszonyt, ő úgy döntött, a fickó figyelmét azzal hívja fel
magára, hogy kompromittáló szituációba kényszeríti…
– Ne!
– De igen. Habár – folytatta kissé összezavarodva az inas –
az áll a levélben, hogy a kisasszonynak nem állt szándékában
elfogadni a férfi házassági ajánlatát, mert csak annyit akart
elérni, hogy a férfi megkérje. Ez nem lehet helyes.
– Ó, ez finom érzékre vall – kuncogott az asszony. – Ez női
logika, ezt maga nem érti.
– Á – mondta McNair, majd megfordította a levelet, és tovább
böngészte. – Lelkiismeret-furdalását fejezi ki, hogy ilyen
veszélyes tervet eszelt ki, és aztán… á. Itt van. Úgy néz ki,
mintha… – pislogott McNair. – Úgy tűnik, Caitriona kisasszony a
húga megmentésére érkezett, és Caitlyn helyett, őt kapták rajta a
fickó fivérével, Hugh-val, és… – McNairnek tátva maradt a szája.
– Jó isten!
Nora elkapta a szék karját.
– Bökje már ki, a pokolba! Mi történt?
McNair döbbenten nézett az úrnője felé.
– Asszonyom… összeházasodtak.
– Caitlyn és Alexander MacLean?

– Nem, asszonyom! Triona kisasszony és Hugh MacLean.
Nora csak pislogott.
– Az ördög vigye el! Arról is szó van, hogy hol vannak most?
– Igen, asszonyom, a Gilmerton-birtokon.
– Hiszen az csak egyórányi kocsiútra van innen!
– Igen, asszonyom. Elolvassam Triona kisasszony levelét is?
Nora átadta a levelet a férfinak, és visszavette Caitlynét.
– Ó, Caitlyn, figyelmeztettelek az átkozott Hurst-
természetedre, de nem hallgattál rám!
McNair kibontotta Triona levelét.
– Drága nagymama, remélem, jól vagy. Szeretnélek
meglátogatni, mert elég nehéz helyzetben vagyok, és
szükségem lenne a tanácsodra. Nagyjából egyórányira vagyok,
úgyhogy üzenj a Gilmerton-majorba, és jövök, amint tudok.
Szeretettel, Triona.
– Ennyi az egész?
– Igen, asszonyom.
– Hozza elő a kocsimat!
– Asszonyom, mindjárt besötétedik. Ilyenkor már nem lehet
biztonságosan eljutni Triona kisasszonyhoz. Reggel majd az lesz
az első dolgunk.
Nora felkapta a két levelet, és meglobogtatta.
– Ó, kárhozat! Családi vészhelyzet van, és egyik unokám sem
képes egy rendes levelet írni, hogy tudassa, mi folyik itt!
Hugh felhúzta a kesztyűjét, Liam pedig felsegítette a kabátját. A

folyosó túloldalán egyik új ruhájában ott állt Caitriona, és Mrs.
Wallisszal a vacsoráról egyeztetett. A bejárati ajtó melletti
ablakon át beáramló fény végigsiklott a csillogó fapadlón,
felkúszott a lány kék ruhájának ráncain, és megérintette
aranyszőke haját.
Hugh a kabátját gombolgatta, amikor Caitriona feléje pillantott.
Ahogy találkozott a tekintetük, a lány elpirult. A férfi mosolygott,
mert pontosan tudta, mire gondol a lány. Amióta megérkeztek,
minden reggel egymás karjában ébrednek, és behatóan
tanulmányozták a nászágy nyújtotta örömöket. A ma reggel sem
volt kivétel, Hugh pedig nagyon elégedett volt azzal, hogy
háromszor is hallhatta feleségét a gyönyörtől zihálni.
Triona telhetetlen volt, a férfi pedig mosolyogva ébredt minden
reggel, épp úgy vágyva a lányra, mint ahogy az rá. A vágy pedig
csodás, finom, egyszerű érzés, ő pedig nagyon örült neki.
– Rendben van, asszonyom – mondta Mrs. Wallis.
-Megmondom a szakácsnak, hogy ma estére kéri a sült bárányt
– azzal elment, Caitriona pedig az étkezőbe ment.
Hugh elismerően nyugtázta, milyen édesen ring a csípője a
ruha alatt. Köszönő kártyát és valami ajándékot kell küldenie a
varrónőnek. Eddig még sosem vette észre, milyen tehetséges.
Caitriona elérte az étkezőt, ahol Angus a gyertyatartókat
fényesítette. Ellenőrizte a munkát, és néhány kedves szóval
biztatta a szolgát, majd visszatért a folyosóra. Ahogy meglátta
Hugh-t, tétovázva megállt, majd mosolyogva köze lebb jött.
– Az istállókhoz?
– Igen. Két kanca megellett az éjjel, és nyugtalanít, vajon hogy
vannak ma reggel. Ha a lányok elindulnak a dél utáni lovaglásra,
küldene velük néhány guriga kötszert? Mrs. Wallisnak van
valahol egy kosárral. A pajtában lévő összes kötszert
elhasználtam már.
– Természetesen.
– Köszönöm – felelte, és egy pillanatig tétovázott, mert
meglepődve tapasztalta, hogy a legszívesebben még egyszer
megcsókolná a lányt. Alig tudta visszafogni magát. Végül az ajtó
felé fordult. – Vacsorára itt leszek – mondta, és gyors mosollyal
távozott, a folyosón hagyva a kísértést.
A hűvös levegő jólesően lehűtötte felforrósodott testét. Nem
lett volna szabad ilyen hamar lángra lobbannia egy ilyen
szenvedélyes reggel után, de a felesége szájára vetett egyetlen
pillantás olyan hatást váltott ki belőle, mint egy szexéhes ifjúból.
Halkan felnevetett a saját esztelenségén. Azonkívül Triona
jelenléte nem okozott semmilyen komolyabb zavart sem az ő,
sem a lányok békés életében. A ház tisztább volt, a padlókat
újrafényezték, a kandallók takarosabbak, a vacsorák pedig
változatosabbak és élvezetesebbek voltak, de ezenkívül

semmilyen észrevehető jel nem utalta lány jelenlétére. Egyvalami
azért mégis: a férfiassága még soha nem volt ennyire elégedett.
Elvigyorodott, léptei lelassultak, ahogy hátranézett. Talán
vissza kéne mennie, és meglepnie a lányt egy csókkal. Az olyan
lenne…
Meglebbent az egyik emeleti függöny. A mosolya lehervadt,
ahogy a már üres ablakra nézett, és rájött, hogy elfelejtett
megállni a lányok szobájánál, és jó reggelt kívánni, ahogy
máskor szokta. Megzavarta Caitriona szenvedélye, a házban
történt változások, de leginkább az, hogy most jött rá, ma reggel
nem akar az istállókba menni. Amit igazán akart: visszamenni a
házba, a vállára kapni Caitrionát, és visszacipelni az ágyba.
A lány szenvedélye rabul ejtette. Nem úgy, hogy ne tudna
elmenekülni, ha akarna… egyszerűen nem is akart. Melyik férfi
tenné? A lány ötletes volt, édes, játékos és testestől-lelkestől
odaadó. Ennél már kérni sem lehetne többet.
Jól mentek a dolgok. Caitriona beleegyezett, hogy távol tartja
magát a lányoktól, és így is tett. Természetesen, a lányok is a
segítségére voltak, mert a lehető legjobban megpróbálták
semmibe venni. Az egyetlen változás Caitriona érkezése óta,
hogy a lányok egyre csendesebbek lettek. Olyan volt, mintha
összebújtak volna egy közelgő viharral elől.
A férfi felsóhajtott. A lányok bíznak benne. Lemondóan a
bejárati ajtó felé pillantott, aztán összehúzta a kabátja gallérját,
hogy a hideg ne férkőzzön alá. Nem ért rá visszamenni a házba
–, ott volt a két csikó és a két fáradt kanca, akiket meg kellett
néznie.
A házban Triona felsóhajtott, ahogy Hugh elfordult. Amikor a
férfi megállt, egy pillanatra azt hitte, visszajön. Nem tudta miért,
de annyira biztos volt benne, hogy a szíve majd kiugrott a
helyéből – ami azt jelenti, hogy annál jobban fáj, minél közelebb
ér a férfi az istállókhoz.
Ezt kapod, amiért túl sokat akarsz, figyelmeztette saját magát.
Tanulj meg hálásnak lenni azért, amid van. Ez a boldogság titka.
Itt ez a szép ház, a kedves szolgák. A lányok udvariasak voltak,
Hugh pedig… – megborzongott, és a karját dörzsölgetve fordult
vissza a folyosó felé. Semmi panaszra nem lehet okom. Sőt…

Triona megállt. Szemben, a lépcső tetején, ott álltak a lányok.
Devon komoran nézett, haja az arcába hullott.
– Hol a papa?
– Épp most ment az istállóba, hogy…
– Anélkül, hogy elköszönt volna tőlünk? – kérdezte Christina
felindulva, sápadtan.
– Talán arra gondolt, hogy ebéd után találkoztok, ha lovagolni
mentek.
– Soha nem megy el köszönés nélkül – mondta Devon vádlón.
– Talán csak sietett az új csikók miatt – magyarázta Triona.
Devon szeme kikerekedett egy pillanatra, aztán törékenyen
felnevetett.
– Sajnálom. Az… az nem igazán számít.
– Új csikók? – kérdezte Aggie élénken, egyet lejjebb lépve a
lépcsőn. – Hányan vannak?
– Ketten – felelte Caitriona, és mosolyognia kellett a kislány
lelkesedésén.
– Elmondta, hogy Selyem megellett-e már? – kérdezte Aggie
tapsikolva.
– Nem, egyik ló nevét sem említette – kuncogott Triona. –
Mindegyiknek van neve?
– Hát persze – Christina is lejjebb jött egy fokkal, és zavartan
nézte Caitrionát. – Különben honnan tudná megkülönböztetni
őket, ha nem lenne?
– Ez jó kérdés. Csak azt gondoltam, túl bonyolult ennyi nevet
megjegyezni.
Aggie kacagott.
– Már kifogyott a nevekből, amikor idejöttünk. Az egyik lovat
Öreg Kanálfejnek hívta.
– Aztán a körülötte lévő tárgyakról kezdte elnevezni őket –
magyarázta Christina. – Egyet Cipőnek, egy másikat meg
Csizmának hívott.
Ez volt az első alkalom, hogy Caitriona látta ezt a vékony,
komoly lányt mosolyogni, és az átalakulás lélegzetelállító volt.
Egy pillanat leforgása alatt a sápadt kis semmiségből tündéri
szépség lett, amely mellett Devon földi szépsége eltörpült. Mivel
Caitrionának is volt egy olyan lánytestvére, aki élete legnagyobb

részében elhomályosította őt, rokonszenvet kezdett érezni
Christina iránt.
– Azt hiszem, a Ló Egy, Ló Kettő már foglalt volt, különben
nem kellett volna lábbelikről elneveznie őket.
Devon elérte a legalsó lépcsőfokot.
– A papa már csak ilyen. Néha nagyon gyakorlatias, máskor
meg… – rántotta meg a vállát. – Például, imádja a lekvárt.
– Tényleg? – Ez érdekes. Talán vehetne legközelebb, ha a
városba megy.
– Ó, igen – felelte Aggie. – Jól össze is keni magát, amikor
eszi.
– Még az ujját is beledugja a lekváros üvegbe – tette hozzá
fintorogva Christina –, hogy kiszedje, amit a késsel nem tud.
Triona a lányokra mosolygott, örült, hogy egy kicsit
feloldódtak.
Tudta, hogy nem tanácsos túlságosan bátorítani őket, de egy
kis beszélgetés itt-ott, nem árthat. Egyébként is egyedül érezte
magát. Hugh oly sok időt tölt a lovakkal, hogy csak nagyon
keveset van odabent. Mivel megígérte, hogy nem közeledik a
lányokhoz, ritkán is látta őket. Olykor ez a hatalmas ház
fájdalmasan üresnek tűnik.
– Merre szoktatok lovagolni apátokkal délutánonként?
Christina vállat vont.
– Amerre a kedve tartja. Néha meg kell néznie valamelyik
ménest, vagy épp segítünk neki legelőről legelőre hajtani a
lovakat.
– Ti segítetek neki?
– Igen – felelte Devon, szinte védekezőn. – A lovak mögött
haladunk, ő pedig előttük. Szerintem már mindenhol jártunk a
birtokon.
– Ez igen!
– Tegnap láttunk egy rókát – ugrott fel Aggie.
– Ne!
– De igen. És nagyon vörös volt. A papa azt mondja, ez azt
jelenti, hogy kemény tél lesz.
– Figyelembe véve, hogy máris milyen hideg van odakint, ez
nem elképzelhetetlen.

– A tavacska is befagyott már – tette hozzá Christina.
– Jó ég, akkor tényleg hideg tél lesz. Ellenőrzőm a
szenesvödröket, és megnézem, mennyi tűzifa van, és rendelek
még, ha kell. Nem akarom, hogy kifogyjunk belőle – nézett végig
Triona a kis csapaton. – Nem akarok tolakodó lenni, de… nem a
nevelőnőtökkel kellene lennetek?
Devon arckifejezése nem is lehetett volna ennél kedvesebb.
– Fáj a feje, és azt mondta, hogy ragozzuk végig az e heti
görög igéket.
– Amit már meg is tettünk – magyarázta Aggie.
– Akkor apátok boldog lesz.
Ahogy ott álltak, érezhető volt a Christina körül lebegő
kétségbeesés, Aggie vágya az ölelésre, ahogy hol az egyikhez,
hol a másikhoz hajolt beszéd közben, Devon bizalmatlansága
minden felnőtt iránt. Triona megbánta, hogy ígéretet tett Hugh-
nak. Biztos van valami, amivel segíthetne ezeken a lányokon
ittléte alatt.
Devon keresztbe fonta a karját, és szúrós tekintettel nézett
Trionára.
– És ön mit csinált ma reggel?
– Összeállítottam az e heti menüt, és megszerveztem a
takarítással, mosással kapcsolatos dolgokat.
– Ezt Christina és Devon szokták csinálni – mondta Aggie.
– Tényleg? – MacLean ezt sosem említette! Jó isten! Hát nem
csoda, hogy a gyerekek ilyen hűvösek vele! Egyszer csak
felbukkan a semmiből, és átveszi a szerepüket a házban.
– Én nem tudtam, hogy valaki felelős ezekért a dolgokért.
– A papa tudta – felelte Devon.
– Nos, nekem elfelejtette megmondani. Illetve inkább nem
gondolt rá. Csodálatos ember, de nem sokat törődik a
részletekkel. Amikor összeházasodtunk, azt gondoltam… á, nem
érdekes. Beszélek vele erről.
– Várjon – mondta Christina. – Mit gondolt, amikor
összeházasodtak?
– Ó, hát elég az hozzá, hogy Hugh nagyon pontosan,
egyszerűen, sallangmentesen szervezte meg az esküvőnket.

– Ez a legtöbb dologra igaz, amit csinál – mondta Christina. –
A papa nagyon… – hirtelen összeszorította ajkait.
– Nem akarom kritizálni őt.
– Ez nem kritika, drágám – kuncogott Triona. – Csak a stílusát
illető magyarázat.
– Ó – engedett fel egy kicsit Christina, ünnepélyesen nézve
Trionára. – Ebben az esetben, a papa szinte a puritánság felé
hajlik. Ezzel megőrjíti Dougal bácsit.
– Dougal bácsi egy piperkőc – szipogta Devon. – Még Sophia
néni is ezt mondja róla.
– Sophia néni rengetegszer mondja rá – kuncogott Aggie.
Triona mosolygott, és újra ráébredt, mennyire hiányoznak a
testvérei. Bár mindegyiknek írt levelet, az nem helyettesíti a
kandalló előtti közös beszélgetéseket. A szíve belesajdult a
gondolatba.
– Jól… jól van?
Christina az arcát nézte, Triona pedig elővett egy zsebkendőt,
és megtörölte a szemét.
– Igen, köszönöm. Csak eszembe jutottak a testvéreim…
nagyon hiányoznak
– Hány testvére van? – kérdezte Aggie.
– Három fivérem és két húgom.
– Milyen sokan vannak – tátotta el a száját Christina.
– Ó, igen. Mindenféle dolgot csináltunk együtt – főztünk,
takarítottunk és…
– Nincsenek szolgáik?
– Csak nagyon kevés. Nincs is többre szükségünk, hisz oly
sokan vagyunk, hogy mindent meg tudunk oldani magunk. Én
például kitűnő házi pitét tudok sütni.
Aggie szökdécselt.
– Nyami!
– Bizony! És mindig nagyon zajos volt a házunk. Itt nagy a
csend, nem vagyok hozzászokva.
Christina és Aggie egymásra néztek.
– Szerintem az ember néha örülne egy kis csendnek és
nyugalomnak. Van, amikor azt kívánom, bárcsak abbahagyná a
beszélgetést Christina és Aggie.

– Devon! – pirult el Christina.
– Ne tégy úgy, mintha te nem éreznél ugyanígy; ez teljesen
normális reakció – hajolt le Devon, és felvett a földről egy darab
papírt. Rápillantott, majd Triona kezébe adta. – Szerintem ez az
öné. Az e heti menü.
– Mit eszünk ma? – kérdezte Aggie kíváncsian.
– Sült bárányt.
– Jó! – Aggie várakozón megpaskolta a pocakját. – Remélem,
mentaszósz nem lesz. A papa ki nem állhatja.
Triona csendesen elraktározta ezt a kis információt is. Sosem
volt nyilvánvalóbb számára, hogy egy vadidegenhez ment
feleségül, mint amikor először kellett összeállítania a menüt. Az
addig Gilmertonban megszokott ételekkel kapcsolatban Mrs.
Wallisnak volt némi fogalma arról, hogy Hugh mit szeret és mit
nem, de képtelen volt arra, hogy kitalálja, vajon a Triona által
bevezetni kívánt új ételekhez mit szól majd.
De ez csak egy példa arra, mennyi mindent nem tudott a
férjéről. Nagyon jó, hogy a gyerekek ilyen jól ismerik az ízlését,
így legalább Trionának nem kell kérdezősködnie tőle, amikor
hazatér.
– Igen – mondta Devon. – Annyira gyűlöli a mentaszószt, mint
amennyire szereti a sárgarépát. Különösen, ha belesütik a
pitéjébe.
– De… – pislogott Christina.
Devon a lépcső felé húzta a nővérét.
– A legjobb lesz, ha visszatérünk a görög leckéhez, mielőtt
Mrs. Appleton felébred a szunyókálásából.
Aggie a nővérei után eredt.
– Én nem akarok görög leckét írni!
– Ha lovagolni akarsz a papával délután, hagyd abba. Tudod,
milyen – mondta Devon.
Aggie megtörten igyekezett felfelé a lépcsőn a nővérei
nyomában.
Szóval MacLean szereti a sárgarépás pitét? Talán akkor
inkább azt kellene készítenie a sült bárány helyett. Ha van étel,
amelynek elkészítéséhez nagyon értett, akkor az a pite volt.
Máris azon gondolkodott, van-e minden hozzávaló itthon, vagy…

Egy hintó gördült a bejárat elé, és Liam az ajtóhoz sietett.
Amint Triona lesimította a ruháját, a következőket hallotta:
– Engedje el a karomat, maga idióta! Úgy nézek ki, mint aki
nem képes egyedül járni?
Tizenharmadik fejezet
Egy asszonynak joga van megváltoztatni a véleményét, egy
férfinak pedig joga van ragaszkodni a magáéhoz.
Nagymama! – sietett keresztül a folyosón Triona, hogy

megölelje a nagyanyját.
Nora könnybe lábadt szemmel nézett rá.
– Ó, hát hogy vagy, drága gyermekem?
– Ó, nagymama, annyira örülök, hogy látlak! Menjünk be a
szalonba, ott jó meleg van, és küldetek fel egy kis harapnivalót
is.
– Igen, valamivel átmelegíteném a csontjaimat.
Triona frissítőkért küldött; aztán a szalonban segített a
nagymamának elhelyezkedni egy kényelmes székben.
Mosolyogva leült vele szemben.
– Meg kellett volna várnod, hogy meglátogassalak.
– Hogy tehettem volna, amikor a testvéred egy hosszú, ám
semmitmondó levelet küldött nekem, aztán még te is elküldted
azt az üzenetnek nevezett papírfecnit? Vagy megtudom, mi folyik
itt, vagy megöl a kíváncsiság!
Triona felnevetett.

– Caitlyn többet tud írni és azzal kevesebbet mondani, mint
bárki, akit ismerek.
A nagymama átható pillantással nézte Trionát.
– Szóval, bökd ki már. Hogy kerültél ebbe a helyzetbe?
– Ó, nagymama! Olyan sok minden – ez az egész… minden
olyan gyorsan történt.
– Lefogadom, hogy össze vagy zavarodva, hogy ilyen ripsz-
ropsz férjhez mentél. Apád mit szólt?
– Ő nem volt ott. Bedford bácsi és Lavinia néni…
– Egy szót se többet! – horkant fel Nora. – Azok a nagyképű
bolondok még egy zsák krumpliból sem találnák meg a kiutat, hát
még egy olyan zűrzavarból, amilyenbe a testvéred juttatott!
– Caitlyn nem akart rosszat. Az a férfi kigúnyolta őt, és tudod,
milyen.
– Nagyon is hasonlít az anyukájára, ha engem kérdezel. Nem
tudom elhinni, hogy nem értesítettél. Eljöttem volna, és rendbe
tettem volna ezt az egészet.
– Nem volt időnk várni. Az emberek szörnyű dolgokat
beszéltek, és nem csak rólam. Az egész család nevét
belekeverték, és mivel a papa lelkész…
– Értem. – A nagymama ismét fürkésző pillantással nézett
Triona szemébe. – Szóval… hogy vagy?
– Jól. És persze hiányzik a család.
– Hát igen, nekem is hiányzott, amikor először mentem
férjhez. Ez normális – paskolgatta meg Triona kezét. – Most
pedig, mondd el, gyermekem, miért akartál hozzám szaladni? Mit
tett a férjed, amivel ennyire felizgatott?
– Inkább mit nem tett.
– Ugyan! Nehogy azt mondd, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzád,
amióta házasok vagytok, mert én láttam Hugh MacLeant, és nem
az a fajta férfi, aki egy ilyen szép kislányt, mint te, elengedne
anélkül, hogy rajta hagyná a keze nyomát.
Triona elpirult.
– Nem, valójában az a legjobb az egészben. A helyzetemről
van szó. Ez nem egy normál házasság, így nem tudom, hogy…
– Csak lassan, kislányom. A felesége vagy, nem?
Triona ajka remegve mosolyra húzódott.

– Igen.
– És jobbá akarod tenni az életét, ahogy ő a tiédet?
– Nos… igen.
– Teljesen normális házasságnak hangzik – mondta Nora, és
figyelmesen nézte unokáját. – Vagy az lesz, ha végre nem úgy
kezeled, mintha nem lenne az.
Triona egy pillanatra elgondolkodott.
– Valószínűleg igazad van. A legnagyobb bajunk, hogy nem
ismerjük egymást elég jól. Amikor megérkeztem, akkor tudtam
meg, hogy van három lánya.
– Mi?
– Én is éppen így reagáltam.
Nora elgondolkodva biggyesztette le ajkát.
– Azt mondod, három? Mekkorák?
– Hát, az egyik úgy tizenöt. A középső tizenhárom és a
legkisebb hatéves lehet. Először azt gondoltam, Hugh még
mindig szereti az anyjukat, ha ilyen sokáig együtt volt vele, de azt
mondta, szó sincs erről. És nagyon mérges, amikor róla beszél.
– Jó, és mitől vagy így letörve?
– Amikor összeházasodtunk, megegyeztünk MacLean-nel,
hogy amint elülnek a pletykák, visszatérek Wythburnbe.
– Ne!
– Nagymama, sem MacLean, sem én nem akartunk
megházasodni, így…
– Ugyan! Házasok vagytok, úgyhogy el lehet felejteni ezt az
„akarom, nem akarom” játékot. Ígéretet tettetek egymásnak, és
ezt tiszteletben kell tartanotok.
– Nem akar bevonni az életébe – ahogy én sem őt az
enyémbe.
– Ó, ezek a modern elképzelések, mind csupa zagyvaság.
Triona a fejét rázta.
– Nagymama, ez nem modern házasság. Csak arról van szó,
hogy mivel belekényszerültünk ebbe a helyzetbe, azt kell
tennünk, amit tudunk – kínlódva kereste a szavakat, majd végül
kibuggyant belőle hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk.
– Kárt? – vörösödött el a nagymama. – Mióta okoz kárt egy
házasság?

– Nem ezt akartam mondani.
– Az a bajotok Lord Hugh-val, hogy még nem néztetek
szembe a tényekkel. Házasok vagytok, akár tetszik, akár nem, és
minél előbb elfogadjátok, annál előbb lesz belőle egy jó,
egészséges házasság, nem pedig ez a „legkevesebb kárt
okozzuk” marhaság.
– De mi van, ha úgy látjuk, nem illünk össze?
– Akkor azt teszed, mint a többiek, és azon dolgozol, hogy
összeillő pár legyetek.
Triona azt kívánta, bárcsak ilyen könnyű lenne.
– Nagymama, ez nem ilyen egyszerű. Hugh megkért, hogy
tartsam magam távol a lányoktól, hogy ne hiányozzak nekik, ha
elmegyek.
– Aggódik a lányaiért?
– Igen, és igaza van. Nehéz sorsuk volt, és ha túlságosan
megszeretem őket, vagy ők engem, aztán meg eltűnök – hát, az
mindenkinek nehéz lenne, de leginkább nekik.
– Akkor ne menj el.
– Az szóba sem jöhet. Csak azért házasodtunk össze, hogy
gátat vessünk a pletykáknak és megmentsük a húgaim jó hírét.
– Mindketten bolondok vagytok – vonta fel a szemöldökét
Nora. – És most mi lesz?
– Tudom, hogy ha eljön az idő, kész leszek távozni, de…
szeretném megismerni a gyerekeket, szeretnék velük lenni. Ha
őszintén megmondjuk nekik, hogy elmegyek, nem hiszem, hogy
elhagyottnak fogják érezni magukat. Azután pedig úgyis
tarthatom velük a kapcsolatot levélben is, és meg is
látogathatnak Wythburnben.
– Hát akkor, ismerkedj meg a lányokkal!
– De MacLean megkért, hogy ne tegyem.
– Kislányom, hallgass ide. Sokszor csak azért hozunk
döntéseket, hogy ráébredjünk: nem jól döntöttünk. Elég bátornak
kell lenned ahhoz, hogy a saját életed éld, elkövesd a magad
hibáit, és tanulj belőlük. Nem mész semmire, ha csak
szerencsétlenül üldögélsz, és arra vársz, hogy valaki majd
elvégzi helyetted a munkát.

– A házasság olyan bonyolult – sóhajtott fel Triona. – Azt
hittem, MacLeannel könnyebb dolgunk lesz, mivel nem
szerelemből házasodtunk össze.
– Ez az, amiben tévedsz. A szerelem olajozza meg a
szekeret.
Triona elmosolyodott.
– Kezdek rájönni. Nehéz kevesebbel beérnem, mint amennyi
a szüleimnek van.
– Igen, egy jó kapcsolatban ki lehet engedni és vissza is lehet
húzni a gyeplőt, amikor itt az ideje. Úgy tűnik nekem, a te
szekereden senki sem tartja kézben a gyeplőt.
Triona elgondolkodott ezen, majd lassan bólintott.
– Talán még nem is kezdtem el „hajtani a szekeret”, mert
túlzottan aggódtam amiatt, hogy valamit elrontok, vagy valakit
megbántok.
Nagymama nagyot sóhajtott.
– Ó, te nem is tudod, hányszor kellett az effajta gondolatok
ellen beszélnem. A nők sokszor látják magukat a világ
megváltóinak, ami elég nagy kár, ha engem kérdezel. Azt
mondom, hagyjuk, hogy a férfiak cipeljék a terheket! Mindig
olyan nagyra vannak vele, hogy milyen erősek. Akkor használjuk
valami igazi munkára az erejüket, azt mondom! – A nagymama
nyilvánvaló undorral rázta meg a fejét. – Azt hiszem, hagytad,
hogy a MacLean-átok elvarázsoljon, mert nem gondolkodsz
olyan tisztán, mint kellene.
– Nincs varázslat, csak átok. Tudod, mindig azt hittem, hogy
csak kitaláltad, amit a viharokról mondtál.
– És ugyan miért tettem volna ilyet? – nézett meglepődve a
lányra Nora.
– Nem tudom. Csak tündérmesének hittem az egészet. – Ám
az egyetlen tündérmese az volt, amit MacLean az ágyban
művelt. Az a fajta varázslat sokkal jobban érdekelte Trionát, mint
a szél felkorbácsolása. – Meg kell találnom a módját, hogy
jobban érvényesüljek Hugh nagyon logikusan gondolkodik és
olyan érzékeny, ráadásul olyan tekintéllyel és magabiztossággal
beszél, hogy az ő elképzelése látszik az egyetlen járható útnak.
Ez a helyzet a lányokkal kapcsolatban is. Nagyon nyugodtan

elmagyarázta, hogy miért gondolja úgy, hogy jobb, ha nem
érintkezem a lányokkal, és akkor ez teljesen ésszerűnek is tűnt,
így beleegyeztem. Később, amikor volt időm átgondolni a
dolgokat, rájöttem, hogy nem lett volna szabad. A lányoknak
szükségük van most rám, és nekem is rájuk.
– Pontosan! Azt kell tenned, ami helyes, különben a társad
nem fog bízni benne, hogy nehéz döntéseket is tudsz hozni.
– Akkor… ha úgy látom, hogy rossz döntést hoztunk a
lányokkal kapcsolatban, meg kell mondanom neki.
– Igen. Lehet, hogy bosszantani fogja, de gondolj bele:
feleségül vett, mert azt kellett tennie, szóval tisztességes férfi.
– Igazad van. Beszélek vele.
– Van még valami, amit át kell gondolnod. Amint betetted a
lábad a házába, azt mondta, ne ártsd bele magad a dolgokba.
Talán nem is annyira a lányokról van szó, mint magáról
MacLeanről. Talán fogalma sincs róla, hogy akit valóban meg
akar óvni, az ő maga.
– Erre nem is gondoltam. Van némi arrogancia benne.
– Minden MacLeanben van.
– Kezdem elhinni. Nem tudom, hogyan fogom meggyőzni a
lányokkal kapcsolatban. Rögtön megmerevedik, amikor szóba
hozom őket.
– Beletelhet egy kis időbe –, először el kell nyerned a
bizalmát.
– Tudom – sóhajtott Triona. – Meg akartam mutatni neki, hogy
olyan nő vagyok, aki állja a szavát, de nem vagyok biztos benne,
hogy észrevette.
– Csak légy önmagad, és tégy úgy, mint máskor. Azzal
szerezd meg a bizalmát, hogy egyszerűen csak ott vagy, és nem
mész el. MacLean végül majd jobb belátásra tér.
– Nem akarok olyan sokáig várni! Megszoktam, hogy
körülöttem van a családom. Olyan… olyan magányos vagyok,
és… – elcsuklott a hangja.
A nagymama megsimította Triona kezét.

– Ha szomorú vagy, látogass meg, én megtöltöm a szíved, és
megerősödve térhetsz vissza. Azonkívül pedig – mondta csillogó
szemmel – nem hiszem, hogy túl sokáig kell várnod.
– Remélem.
Nora elgondolkodva nézett rá.
– Azt hallottam, hogy MacLean lovakat tenyészt. Szerintem,
meg kellene tanulnod lovagolni, kislányom.
Ezt meg is tehetné. MacLean főlovásza, Ferguson, alkalmas
lenne rá, hogy megtanítsa… és akkor meglephetné Hugh-t ezzel
az új tudással.
– Igen, meg fogok. Köszönöm. És beszélek Hugh-val a
lányokról, bár nem hiszem, hogy hallgat majd rám.
– Légy óvatos, kislányom. Ő olyan, mint egy kakas, aki felfújt
tollakkal és éles csőrrel védi a csibéit. Ha rájön, hogy megérted
és nem bántod a szeretteit, más megvilágításban lát majd téged.
Triona halványan elmosolyodott.
– Bárcsak olyan biztos lennék a dolgomban, mint te. Nagyon
sok dolgot említettél, amin el kell gondolkoznom.
Azt hiszem, megtanulok lovagolni. Ezzel azt is bebizonyítom
majd, hogy hajlandó vagyok fáradozni azért, hogy találkozzanak
az elképzeléseink. Aztán, ha eljön az ideje, előhozakodom a
lányok ügyével. Közben pedig elkezdem annak látni Gilmertont,
ami, azaz a saját házamnak. Már ma este elkezdem. Azt hiszem,
sütök egy pitét.
– Ez az én kislányom! – ragyogott fel a nagymama.
– Köszönöm.
– És utána? Mi lesz veled? Nem adhatsz anélkül, hogy ne
kapnál valamit cserébe. Mi lesz az?
Triona elgondolkodott, végül azt mondta:
– Hogy magam dönthessem el, mikor jött el a távozás ideje.
– Ez az én unokám! Ne aggódj MacLean miatt: egyetlen férfi
sem bírja ki sokáig. Nem olyan a természetük – azzal megölelte
az unokáját, púder– és levendulaillattal borítva be.
– Csak látogass meg gyakran. Talán nekem is lesz néhány
kérdésem hozzád. Annyit töprengtem már a MacLeanekről, és
most az egyik unokám feleségül ment az egyikhez! Ki gondolta
volna!

– Valóban, ki gondolta volna – mosolygott Triona, ahogy Mrs.
Wallis egy tálca süteményt és egy kanna forró teát hozott be. –
Mrs. Wallis, ő a nagymamám, Mrs. Nora H…
– Ó – szakította félbe nagyanyja, tekintetét a házvezetőnőre
függesztve. – Szóval maga a felelős az ablakpárkányon lévő
porért!
Mrs. Wallis nagyot nyelt és a legközelebbi ablakpárkányhoz
lépett, és ahogy végighúzta rajta az ujját, elvörösödött.
– Hogy az a lusta… – elharapta a mondat végét, Nora felé
fordult, és térdet hajtott. – Máris küldöm a lányt, hogy befejezze a
házimunkáját.
Triona azt kívánta, bárcsak ne venne észre mindent a
nagymama.
– Köszönöm, Mrs. Wallis. És megmondaná, kérem, a
szakácsnak, hogy ma este én csinálok vacsorát?
– Ön, asszonyom?
– Nagyon jól főz – vonta össze a szemöldökét Nora. – Minden
lányunokám kiváló a konyhában.
Mrs. Wallis térdet hajtott.
– Sajnálom! Nem úgy értettem, hogy… Természetesen szólok
a szakácsnak, hogy ma este szabad. Örülni fog, mert így
legalább meglátogathatja a nővérét.
Triona ezen a héten most érezte először, hogy tudja, kicsoda,
és mit kell tennie. Mosolyogva megtöltötte a nagymama
csészéjét.
A legnagyobb háborúkat apró csatákon keresztül nyerik meg,
és ő a legjobb falusi pitével indul csatába, amelyet Hugh
MacLean valaha evett.
Hugh Liamnek adta a kabátját.

– Merre van Lady Caitriona?
– Azt hiszem, vacsorához készülődik, ahogy a lányok is, uram.
Hugh bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn. Épp elérte a
fordulót, amikor összetalálkozott a lányokkal, akik már
vacsorához öltözve az ebédlő felé tartottak. A ruhájukon csak
félig kötötték meg a selyemszalagokat, a hajuk pedig ferdén állt.
– Állj! – szólt rájuk.
Megálltak. Devon félresimította a haját, és elkomorodott.
– Igen?
Mögötte Christina próbálta megkötni az övét a háta mögött,
Aggie pedig egy lábon ugrálva igazgatta a harisnyáját.
– Hová mentek?
Christinának sikerült megkötnie a szalagot.
– Vacsorázni.
Hugh a fordulóban lévő órára nézett.
– Ilyen korán?
– Te mondtad, hogy ne késsünk el többet – felelte Devon.
– Ezt már többször mondtam, de még soha nem jöttetek le
korán.
– Csak izgulunk – mondta Aggie.
Devon szúrós pillantást vetett rá, amelytől a kislány elpirult.
– Nem is izgulunk – helyesbített Aggie -, csak éhesek
vagyunk.
– Így igaz – mondta Christina. – Éhesek vagyunk. Több mint
két órát lovagoltunk veled ma délután.
– És még az új csikókkal is játszottunk – tette hozzá Devon.
Hugh újból végignézett rajtuk. Valamiben mesterkednek, de a
szemük nem árult el semmit. Oldalra lépett. – Akkor menjetek.
De szedjétek össze magatokat, mire a vacsorát tálalják.
– Igen, papa! – Azzal kopogó cipőikben rohantak lefelé a
lépcsőn.
Hugh mosolyogva ment a hálószobába. Később, amikor már
idősebbek lesznek, alig lesz elég az idő a nőies készülődésre.
Jó, hogy most még ilyen lazák.
Kinyitotta az ajtót, és körülnézett, de a hálószoba csendes
volt. Minden nap, amikor hazaért, Caitriona itt volt, vacsorához
öltözködött. Meglepődött, hogy a lány távolléte miatt hirtelen
csalódást érzett.
Az ördögbe is, rosszkedve lett. Amíg mosakodott és öltözött,
azon gondolkodott, vajon hol lehet a lány. Nem sokat vacakolt a
készülődéssel, így hamarosan már ő is lefelé ment a lépcsőn.
Ahogy belépett az ebédlőbe, Devon hangját hallotta.

– Nem az én hibám lesz! Nem én vagyok az egyetlen, aki azt
gondolja, hogy ő csak besétálhat ide, és… – ahogy meglátta a
férfit, elhallgatott.
Christinából és Aggie-ből félreérthetetlen bűntudat áradt.
Hugh a gyerekeihez lépett, és mindegyiken végignézett.
Devont a végére hagyta.
– Mi nem lesz a te hibád?
Devon elpirult, de felvetette állát.
– Csak azt mondtam…
Ekkor Caitriona lépett be, mögötte Liam és Angus. Mindkét
szolga hatalmas tálcát cipelt, amelyeket az asztalra tettek.
Hugh nézte, amint Caitriona üdvözli a gyerekeket, és leül az
asztal vele szemközti végén. Egy másik új ruhát viselt, ezúttal
egy világossárga, egyszerű szabásút. Más nőn egy ilyen ruha
talán túl egyszerűnek tűnt volna, de ahogy rásimult Caitriona
csodás idomaira, pompásan nézett ki.
Liam levette az edényekről a fedőt.
– Á – mondta Hugh vigyorogva. – Falusi pite, a kedvencem.
– Caitriona kisasszony készítette – mondta vékony hangon
Aggie.
Hugh a pitére nézett, és élvezettel szívta be a finom illatot.
– Ezt ön készítette?
A lány elpirult, és kedvesen elmosolyodott.
– Caitlyn talán a legjobb varrónő a családban, viszont én
vagyok a szakács. Ismerem a receptet, és tettem bele s…
– Papa! – szólt közbe Devon. – Kérlek, szólj rá Aggie-re, hogy
ne rugdosson az asztal alatt.
– Még hogy rugdoslak? – kérdezte Aggie tágra nyílt szemmel.
– Hiszen el sem érlek innen!
– Mindketten hagyjátok abba – szólt rájuk Hugh, és egy jó
adag pitét vett magának Az illatától máris összefutott a nyál a
szájában. Ahogy az első falatot a szájába vette, behunyta a
szemét, és élvezettel ízlelgette.
– Ez csodálatos! – Christina hangja törte meg ábrándozását,
és ahogy kinyitotta a szemét, látta, ahogy a lányok csodálkozva
és tisztelettel a szemükben néztek a tányérjukba.

Caitriona elkapta Hugh tekintetét, szemöldökét felvonva,
halványan elmosolyodott.
A férfi, a lányok feje fölött, visszamosolygott.
– Caitriona asszony készített mindent – mondta Aggie
kuncogva mert kimenőt adott a szakácsnak ma estére. De az
nem ám a nővérét látogatja meg. A faluba ment, és gint iszik.
– Honnan tudod? – kérdezte Devon elkomorodva.
– Moira mondta, amikor a kandallót tisztította ki a szobánkban.
– Nem lenne szabad a szolgákkal pletykálnod – mondta
Christina halkan.
– Főleg nem Moirával – mosolygott Caitriona. – Tegnap azt
mesélte nekem, hogy egy óriást látott felfelé mászni a
konyhaajtóból, de később rájött, hogy csak Ferguson az.
– Hah – gúnyolódott Devon. – Csak azért mondta, mert szereti
őt, de Ferguson nem foglalkozik vele.
Hugh észrevette Christina Caitrionának szóló tétova mosolyát,
és rossz előérzete támadt. Távol kellene tartania magát, amint
megígérte, de úgy tűnik, a lányok nyitnak feléje.
Elkomorodott. Le kellene állítania? Megteheti?
– Tessék, papa – vette el Devon a tányérját, és szedett neki
még egy kis pitét. – Már csak egy embernek elég, és az te vagy.
Ahogy elfogyasztotta, Hugh megpróbálta vállrándítással
elintézni azt a halvány viszketést, amelyet a két válla között
érzett. Ma este beszélnie kell Caitrionával a lányokról.
– Papa… mérges vagy valami miatt? – kérdezte Aggie.
Hugh a karját dörzsölgette.
– Nem, miért?
– Olyan vörös vagy.
Hugh megemelte az egyik vállát, amely gyötrően viszketett.
– Nem vagyok…
– Hugh! – Caitriona a férfi arcát nézte. – Aggie-nek igaza van
– egyre vörösebb vagy!
A férfi az arcát dörzsölte, amely szintén viszketni kezdett.
Jóságos isten, mi a baj? Olyan, mintha ezer hangya rohangálna
rajta. Az ajka is feldagadt.
– Caitriona… a pite – pillantott üres tányérjára. – Volt benne
sárgarépa?

– Hát, persze. Én… – azzal Devonra pillantott, aki serényen
evett.
– A pokolba! – ugrott fel a férfi a székről, egyszerre dörzsölve
a nyakát és a vállát. – Nem ehetek sárgarépát. Kiütést kapok
tőle. – Az ajtó felé fordult. – Liam! Hozz egy hideg fürdőt a
szobámba, most rögtön!
Christina nézte, ahogy apja eltűnt az ajtó mögött. Már az arca
is pöttyös volt, és feldagadt a szája. Figyelte, ahogy Liam a
konyha felé siet, Angusszal a nyomában.
– Nos.
Christina Caitrionára nézett, de bárcsak ne tette volna.
Caitriona lángoló tekintettel nézte őket.
– Tudom, hogy nem lehet túlzottan veszélyes, különben nem
javasoltátok volna, hogy tegyek sárgarépát a pitébe. Ahhoz
túlságosan szeretitek az apátokat, hogy ártsatok neki.
Christina letette a villáját, és váratlan bűntudat öntötte el.
– Hamarosan jól lesz.
Devon a pudingot kóstolgatta.
– Néhány órán át viszketni fog, de reggelre elmúlik. De nem
hiszem, hogy még egyszer azt akarná, hogy maga főzzön –
mondta önelégült mosollyal.
Christina, elszorult szívvel, lopva újra Caitrionára nézett, arra
számítva, hogy dühöngeni fog. Ezzel szemben, Caitriona csak
hosszan, nyugodtan nézte Devont.
Christina a villáját markolta. Amikor egyetértett Devonnal,
hogy valamit tenni kell, hogy megvédjék a papát ettől a nőtől, aki
csalással házasságra kényszerítette, benne volt a veszélye,
hogy kihoznak a sodrából egy felnőttet. Christina nagyon jól
ismerte ennek a következményeit.
– Már értem – állt fel Caitriona, gesztenyebarna szeme olyan
zölden izzott, mint még soha. – Nos, hölgyeim, nem hagytok
nekem esélyt.
Aggie pislogott, de nem szólt semmit.
Christina letette a villáját, szíve vadul kalapált.
– Hogy érti ezt?
– Nem igazán értékelem, ha bolondot csinálnak belőlem, de
be kell ismernem, mesterien sikerült a kis cselszövésetek. – Ajka

halvány mosolyra húzódott. – A baj csak az, hogy én egy igen
nagy családból származom.
Devon Christinára pillantott, mielőtt Caitrionára nézett.
– Azaz?
Caitriona az asztalra támaszkodott, és előrehajolt.
– Azaz, ha a helyetekben volnék, a jövőben nagyon, nagyon
halkan közlekednék.
Amikor Caitriona kisuhogott a szobából, Christinának az az
érzése támadt, hogy olyan harcba kezdtek, amelyben csak
veszíthetnek.
Devon nem volt megilletődve.
– Mit tehet velünk?
– Például kígyókat tehet az ágyunkba – harapott Aggie az
ajkába.
– Az gyerekeknek való – gúnyolódott Devon. – Úgysem mer
tenni semmit, különben elmondjuk a papának.
Christina nem felejtette el a Caitriona szemében égő lángot,
úgyhogy nem volt valami nyugodt. Egy biztos, nem mászott be
az ágyába anélkül, hogy ne nézte volna meg, vannak-e kígyók,
pókok vagy hangyák benne. Mibe kezdtünk bele?
Tizennegyedik fejezet
Amikor kislány voltam, minden reggel mindenáron vizet akartam
hozni a hegy lábánál lévő forrásból a hegytetőn álló kunyhónkba.
Amíg cipeltem a vizet, megtanultam, hogy mindegy, egy lépést
vagy húszat kell megtenni, egyszerre csak egyet lehet lépni.

Selyem nem jött vissza – mondta Ferguson aggódva.
Hugh a kerítésnél összegyűlt aranyszőrű lovakat nézte, és
elkomorodott.
– Gondolod, hogy megellett?
– Ha igen, akkor túl korán. Az probléma lehet.
Hugh megpaskolt egy Kasmír nevű csődört, miközben
csodálta a ló vállán megcsillanó napsugarakat. Hugh-hoz az
összes általa tenyésztett lovak közül ez az akhal-teke ménes állt
a legközelebb. Szerette, hogy a bőrük fémesen csillog, és hogy
mandula alakú szemükből értelem és intelligencia árad. Atletikus
termetüket is csodálta. Ferde válluk és vékony bőrük, izmaik és
fürge mozgásuk, hihetetlen állóképességük az agarakra
emlékeztetett.
Sába, egy palomino kanca, vállon lökte a nála sokkal nagyobb
Kasmírt. Ha bármely másik ló lett volna ilyen merész, Kasmír
belecsípett volna. De Sábával már hosszú ideje jó kapcsolatban
voltak, így csak nyerített a zaklatáson, és játékosan oldalba
bökte.
Sába kimutatta a fogait, aztán elégedetten Hugh felé fordult.
Hugh nevetett, és erőteljesen megpaskolgatta.
– Kasmír bármit megengedne neki.
– Nem hibáztathatjuk; a kislány évek óta hűséges társa. Már
hét csikót szült tőle, és szívesen szülne még többet is.
Hugh észrevette, hogy Sába hátranézett, hogy
megbizonyosodjon róla: Kasmír még ott van. Talán a csődör
helyére pályázott a kerítésnél, azt viszont nem akarta, hogy
elmenjen.
Hugh értette ezt a kétélű helyzetet – magad mellett akarsz
tudni valakit, mégis azt akarod, hogy máshol legyen. Ő maga is
ezzel a problémával küzdött, és az utóbbi két hétben ez egyre
fokozódott.
Szórakozottan dörzsölgette az állát, amely még mindig
viszketett a pitében lévő sárgarépától. A kiütések már két napja
elhalványodtak, de egy egész héttel az eset után még mindig
viszketett, mintha nem is akarna elmúlni. Caitriona annyira
megdöbbent, és annyira aggódott miatta, hogy tudta, ártatlan

tévedés volt. Mindennek ellenére mégis úgy érezte, valami
többről volt szó. Azóta minden reggelinél, szinte tapintható a
feszültség Caitriona és a lányok között. Valami folyik közöttük,
bár egyikük sem ismerné be.
Beszél a lányokkal, ha hazaér. Eddig, bármikor kérdezte is
meg Caitrionát, ő csak röviden, határozottan mosolygott, aztán
témát váltott.
– Remélem, Selyem csikója egészséges – mondta Ferguson.
– Mindent egybevetve, jó anya.
Hugh megpaskolta Sába nyakát. Ha a csikó egészséges,
kiváló ajándék lesz Caitriona számára.
Ferguson egy Sivatag Virága névre hallgató, kistermetű kanca
orrát simogatta.
– Talán az lesz a legjobb, ha felnyergelek, és követem a
ménest. Általában a Duncanton Glenn-nél szoktak tartózkodni,
lehet, hogy ott megtalálom Selymet. Talán a hazai legelőkön
akar megelleni.
– Ez jó ötlet. Veled megyek. Ha megtaláljuk, talán vele is kell
maradnunk, amíg újra mozogni tud majd. Van a közelben egy
kunyhó, ott megalhatunk, ha éjszakára is maradnunk kellene.
– Igen, bár lehet, hogy még tovább is kell maradnunk, ha nem
lesz elég erős. Három napra elegendő ennivalót pakolok.
– Szólok Mrs. Wallisnak, hogy adjon kötszert is. Fura
előérzetem van.
– Rendben van, uram. Mikor szeretne indulni?
– A lányokkal való lovaglás után. Egy óra múlva jönnek
– Igen, uram.
Hugh a feleségétől is szeretett volna megfelelően elköszönni.
Sok szempontból alig várta már.
Megpaskolta Sába orrát. Kár, hogy Caitriona nem tud
lovagolni. Felajánlotta neki, hogy megtanítja, de ő csak halogatja,
azt mondta, majd egyszer. Bár nem mondott kifejezetten nemet,
a hangján hallani lehetett. Hugh nem olyan férfi, aki bármin
keseregne, de a lány érdektelensége nagyobb csalódást okozott
neki, mint kellene.
Egyre ingerültebb lett magával. Tökéletesen szabad volt,
akkor ment lovagolni, amikor akart, akkor foglalkozott a lovakkal,

amikor akart, akkor vitte lovagolni a lányait, amikor csak akarta.
A reggeli szeretkezéseken kívül, Caitrionának kevés kívánsága
volt feléje, és úgy tűnt, tökéletesen eltölti a napot nélküle is.
Elkomorodott. De hiszen ezt akarta. A pokolba, hiszen ő maga
mondta neki. Mégis, folyton a lányra gondolt, vajon mit csinál, mit
gondol, elégedett-e – és hogy miért nem engedte, hogy
megtanítsa lovagolni, az ördögbe.
Még soha nem találkozott olyan nővel, aki ennyire
megfoghatatlan. Még ha meg is egyeztek, és az ő elvárásai
szerint cselekszik, Hugh valahogy mégis úgy érezte, kudarcot
vallott. De amíg az életük néhány területén visszafogja magát, az
ágyban ezt soha nem tette, soha nem utasította vissza.
Szenvedélye és lelkesedése elképesztő volt.
Minden reggel, amikor felébredt, a lány ott feküdt mellette,
hosszú, selymes haja a vállára omlott, halk lélegzete igéző volt.
Ő pedig minden reggel, általában nagyon is érzéki módon,
biztosította a lányt arról, hogy ott van. Caitriona olyan
természetes, ragyogó szenvedéllyel válaszolt, és olyan sürgető
vággyal fogadta magába minden alkalommal, hogy gyakran meg
is hökkent tőle. Ami még érdekesebb, minden együttlétből tanult
valamit. Ma reggel pedig, éppen ő volt az, aki elkezdte buja
játékukat.
A visszaemlékezéstől azonnal megkeményedett, és boldog
volt, hogy a hosszú lovaglókabát eltakarja erekcióját. Nem
tehetett róla. Elég volt csak a lányra gondolnia, az arcára, ahogy
élvez alatta, a lábai szorítására a csípője körül, amikor…
– Uram?
Hugh összerándult.
Ferguson felvont szemöldökkel nézett rá, széles arcán
aggodalom.
Hugh nyugalmat erőltetett magára.
– Igen, Ferguson? Csak azon gondolkodtam, milyen
felszerelésre van szükségünk Selyemhez.
– Igen, uram – felelte Ferguson hitetlenkedve.
– Zab, kötszer és az az erősítőszer kell majd, amelyet Hariam
bokájánál használtunk – folytatta gyorsan Hugh.
– Ó, azt elfelejtettem! Maradt egy kevés.

– Menjünk vissza az istállókhoz, és pakoljunk be mindent,
mielőtt megjönnek a lányok.
– Igen, uram – felelte, majd kiöntötte a maradék zabot a
vödörből, és követte Hugh-t az istállók felé.
Az istállókat ugyanolyan gondosan építették meg, mint a
Gilmerton-házat. Hugh személyesen ellenőrizte az építkezést, és
épp olyan büszke volt rájuk, mint a házra. Negyven különféle
állás volt bennük, három abrakos helyiség és két nagyobb állás
az ellésekhez és a komolyabb problémák kezeléséhez, valamint
fölül egy nagy helyiség, az egész évre elegendő széna
tárolásához.
Hugh szélesre tárta a középső abrakos kamra ajtaját és
belépett, és szinte nekidőlt a bőrrel és a vas csípős szagával
keveredő édes zabillatnak. Az egyik fal mentén végig polcok
sorakoztak. Megtalálta a gyógyszert, és visszafordult.
– Ferguson! – hallatszott Caitriona hangja tisztán a pajtában. –
Hát itt van! Azt reméltem, kicsit…
– Pszt! – Ferguson pisszegése megállította Hugh-t.
– Mi az? – kérdezte Caitriona.
Tényleg, mi az? Hugh, az abrakos kamra ajtaja mögé bújva,
oldalra hajolt, és kikukucskált a forgópánt mellett.
Feltűzött hajjal, orrán a szemüvegével, Caitriona állt Ferguson
előtt. A lovász széles mozdulatokkal intette csendre a lányt, és
némán az abrakos kamra felé mutogatott.
Caitriona tágra nyílt szemmel nézett oda, majd vissza. Ajka
néma „Ó”-ra kerekedett. Bólintott, és a zsebére tűzött kis órára
mutatott, majd feltartotta egyik ujját, és az első állás ajtaja felé
mutatott.
Ferguson idegesen pillantott az abrakos kamra felé, és
megrázta a fejét.
Triona megértette, és némán tátogva „Köszönöm”-öt mondott.
Ferguson bólintott, és kezével gyors távozásra intette
Caitrionát.
A lány megfordult, szája megrándult a mozdulatra.
Hugh elkomorodott, és hirtelen eszébe jutott, ahogy a lány
szája ma reggel is összerándult, amikor a lába közé csúszva, a

derekára emelte a lábait. Amikor megkérdezte, jól van-e, a lány
azt felelte, a lába meghúzódott a sok lépcsőzéstől.
Hm. Hugh kilépett a kamrából, és megállt Ferguson mellett.
– Ó, hát itt van, uram. Látom, megtalálta a gyógyszert. Teszek
még el rongyokat is, és…
– Az első állás az, ahol Harangvirág van?
Ferguson megdermedt.
Hugh az álláshoz lépett, és benézett. Egy kistermetű kanca
állt odabent, csendesen szundikálva.
– Aggie ült rajta, amikor lovagolni kezdett – mondta Hugh.
Ferguson úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
– És ott van egy nyereg is a korláton, mintha most vették
volna le róla.
– Igen, de az a nyereg egész nap ott volt, uram. Azonkívül,
nem emlékszem mindenkire, aki lovagol.
– Biztos vagyok benne, hogy erre emlékszel – mondta Hugh,
és odalépett, hogy felemelje az egyik kengyeltartó szíjat. – Azt
mondanám, hogy ez a beállítás egy nagyjából… ó – a válla alatti
magasságba nyújtotta ki a kezét – ilyen termetű személynek való
– mondta, majd elengedte a kengyelt. – Akkor kit is ismerünk, aki
ilyen magas?
Ferguson becsukta a szemét.
Hugh az ajtóra könyökölt.
– Ferguson, te lovagolni tanítod a feleségemet.
– Micsoda ötlet, uram! – nevetett fel idegesen a lovász.
Hugh felvonta a szemöldökét.
Ferguson megtört.
– Ó, én nem akartam, de annyira elszántan meg akar tanulni!
Próbáltam, de nem tudtam nemet mondani neki.
– Nekem kellene tanítanom őt, nem neked.
– Én is ezt mondtam neki, uram! De azt állítja, hogy nem
merne ön és a lányok előtt tanulni, mert az túlságosan kínos.
Kínos? Hugh elkomorodott.
Ferguson esdeklő pillantással nézett Hugh-ra.
– Volt néhány bukása.
– Megsérült?

– Nem! Volt ugyan néhány kellemetlenség az első pár
napban, de már sokkal jobban lovagol. Ígéretes tehetség.
– Mióta gyakorol?
– Talán hat napja, vagy kicsit több – bólogatott élénken
Ferguson. – Ó, nagyon helyes a nyeregben, képzelheti. Nagyon
szorgalmas, uram. Tegnap két órát lovagolt! Harangvirágról
áttettem Öreg Winstonra, aki nagyon csökönyös.
– Hogy bír vele?
– Nem esett le. Tartsa fenn a fejét, mondtam neki, és
megcsinálta!
Nem csoda, hogy összerándult Caitriona arca, amikor Hugh
megemelte a lábát. Biztos, hogy fájt a combja.
– Remélem, nem haragszik, uram, de szerintem azért csinálja,
hogy lenyűgözze önt.
– Hogy lenyűgözzön?
– Igen. Azt mondta, ha már elég jól csinálja, meglepi önt.
– Nem kellene amiatt aggódnia, hogy elég jó-e. Soha nem
gúnyolnám ki.
– Nem, de… – Ferguson az ajkába harapott.
– De mi?
– Nem akarok tiszteletlen lenni, uram, de a lányok részéről
nem lehet biztos ebben. Jobban lovagolnak, mint a legtöbb férfi.
És nem tűnik úgy, hogy túlságosan kedvelnék az új anyukájukat.
– Miért mondod ezt?
Ferguson elvörösödött.
– Semmiért. Biztos, csak képzelődöm. Ők… csak hallottam,
amikor azt mondták… ó, ne faggasson tovább, uram!
– Mit hallottál?
Ferguson felsóhajtott.
– Hallottam, amikor Devon kisasszony azt mondta, hogy ha a
lépcsők beolajozásával megszabadulhatnának az úrnőtől, saját
maga kenné be az összes lépcsőfokot.
Hugh úgy érezte magát, mintha vállaira mázsás köveket tettek
volna. Ez vajon annak a kívánságának az eredménye, hogy
Caitriona tartsa magát távol a lányoktól? Vajon emiatt a
rendelkezése miatt nézik le és bánnak vele tiszteletlenül?

Az ördögbe! Hugh a lovász kezébe adta a gyógyszeres
üveget.
– Pakolj össze az útra. Harminc percen belül itt leszek, és
indulhatunk.
– De még nem vitte el a lányokat a napi…
Hugh elhagyta az istállókat, és a ház felé vette az irányt.
A pokolba, Caitrionának őt kellett volna megkérni, hogy tanítsa
meg lovagolni! Soha nem gúnyolta volna ki, és a lányoknak sem
engedte volna meg.
Belépett a házba, és meglátta Liamet.
– Hol van az úrnő?
– Forró fürdőt kért, uram. Épp az imént vittük fel Angusszal a
szobájába, és azt mondta, ebédig áztatja magát benne.
– Sokszor kért forró fürdőt a héten?
– Minden nap, uram. Azt mondta, elmúlik tőle a fájdalom.
Hugh bólintott, és a lépcsőhöz menet megállt, amikor a
szalonból meghallotta a lányok hangját. Az ajtóhoz ment, kezét
az ajtógombra tette, és figyelt.
– Most megint fürdőt vesz – hallotta Devon nevetését.
– Nem csoda – felelte Christina vidáman. – Nyilván tele van
kék-zöld foltokkal. Láttátok ma reggel, amikor beleesett a
pocsolyába?
– Mekkorát toccsant! – Aggie annyira nevetett, hogy Hugh alig
értette, mit mond.
– Igen – mondta Devon, nyilvánvalóan túláradó örömmel. –
Bárcsak le tudnám festeni, ahogy ott ül, sáros hajjal, és…
Hugh dühösen szorította össze a fogát, és kitárta az ajtót.
Három elképedt arc fordult feléje. A lányok tökéletes
lovaglóruhában voltak, sokféle színű öltözékben, magas kalappal
a fejükön, hajuk szorosan feltűzve. Lábukon a legfinomabb
bőrből készült, kényelmes lovaglócsizma. Önkéntelen
büszkeséggel nézett végig rajtuk, és erővel kellett emlékeztetnie
magát, miért is jött ide. Az elmúlt évben megtanult valamit;
bármilyen édesek is a lányok, és noha megvan a maguk
csökönyös, függetlenség utáni vágya, a szabályokat akkor sem
szeghetik meg. Se most, se máskor.

– Papa! – ugrott fel ragyogó arccal Devon. – Ha előbb akarsz
indulni, kész vagyunk!
Christina félretette a divatlapot.
– Csak rád vártunk. Indulhatunk?
Hugh bejött a szobába, egyenként végignézett rajtuk.
A lányok arcáról lehervadt a mosoly.
– Papa – kérdezte Christina -, mi… mi a baj?
– Hallottam, miről beszélgettetek – fonta keresztbe a karját
Hugh.
Döbbent csend következett. Christina elpirult, Aggie lehajtotta
a fejét, ám Devon nem hátrált meg.
– Úgy? – vetette fel az állát. – Semmi rosszat nem mondtunk
Arról beszélgettünk, hogyan próbálkozik Caitriona a lovaglással,
de nem megy neki – mosolyodott el. – Még egy medve is
ügyesebb lenne nála.
Hugh a középső lányára nézett.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy próbálkozik a lovaglással – felelte
önelégült mosollyal. – Ma reggel láttuk az ablakból.
– Le is esett. Négyszer – mondta Aggie foghíjas mosollyal.
Hugh mély lélegzetet vett.
– Leesett a lováról, és ezt mindannyian viccesnek találtátok.
Christina bizonytalan mosollyal bólintott.
– Elég vicces volt látni, ahogy… – kezdett bele, de elhallgatott,
ahogy Hugh ránézett.
– Úgy látszik, nagyon elégedettek vagytok.
– Azok vagyunk – vetette fel az állát Devon –, mivel a múlt
héten nagyon aljas volt velünk! – Devon ökölbe szorította a
kezét. – Az a… az a nő, mézet tett a párnánkba!
– Tessék?
– Külön meg kellett fürödnünk, hogy újra tiszták legyünk –
bólintott Aggie.
– És a takaróinkat is keresztbe fordította az ágyunkon
-folytatta Devon kemény hangon.
– Vajon mi célból? – vonta össze a szemöldökét Hugh.
– Azért, hogy amikor lefekszünk, kilógjon a lábunk. Újra meg
kellett ágyaznunk.

– És olyan hideg volt! – tette hozzá Aggie.
Christina gyanúsan hallgatott.
– Nehezen hiszem el, hogy Caitriona ilyesmit művelne.
– Pedig megtette – felelte Devon, láthatóan dühösen. – Ma
reggel pedig, amikor fel akartuk venni a hosszúszárú alsóinkat,
észrevettük, hogy összevarrta a szárukat. Majdnem
elszakítottam az enyémet, mire rájöttem, mi a baj.
Hugh Devon dühös arcáról Aggie durcás arcára nézett, majd
Christinára, aki az ölébe ejtett kezét bámulta.
– Christina?
– Igen, papa? – nézett apjára elpirulva a lány.
– Miért tenne Caitriona ilyesmit? Egyik sem bántó, de olyan,
mintha meg akarna bosszulni valamit.
Christina nagyot nyelt.
– Amiatt… amiatt, amit mi tettünk.
Devon pisszegett, de Christina kitartóan folytatta.
– Azt mondtuk Caitrionának, hogy szereted a sárgarépát.
Csend ült a szobára, ahogy ez elhangzott. Szóval a bolondját
járatták Caitrionával, aki – ahelyett, hogy hozzá fordult volna –
úgy döntött, a saját elképzelései szerint kezeli a dolgot. Bár
erősen csalódott a lányokban, hirtelen vigyorognia kellett.
– Ti meg azt hittétek, hogy mérges leszek rá a répa miatt.
Christina bólintott.
– Vagy legalábbis, hogy többé nem bízol a főztjében. Papa,
én… nagyon sajnálom, amit tettünk.
– Én nem – mondta Devon szipogva. – Nem látjuk itt
szívesen, és minél hamarabb megy el, annál jobban fogunk
örülni.
Hugh szíve elnehezedett. Most már értette, miért döntött úgy
Caitriona, hogy a tudta nélkül tanul meg lovagolni. Ezt az okot
pedig ő maga teremtette.
– Mindhárman gyertek ide.
– De… – ellenkezett Devon.
– A kanapéra. Most.
Leültek, Devon maradt utoljára.
– Csak egyszer mondom el: Caitriona nem az anyátok, viszont
a feleségem, így minden tiszteletet megadtok neki. Világos?

– Igen, de… – kezdte újra Devon.
– Semmi „de”. Ugyanolyan tisztelettel és udvariasan
viselkedtek vele, mint Sophia nénikétekkel, csak még jobban.
Christina és Aggie lassan bólintottak, Devon azonban
keresztbe fonta a karját.
– Devon, nem beszéltem elég világosan?
A lány dacos arckifejezéssel, végül bólintott.
– Hallani sem akarok többet erről. Christina, úgy kerültél ide,
hogy előtte sose lovagoltál, és annyiszor estél le, hogy a számát
se tudom. És te, Aggie, négy hónapig csak száron vezetve
lovagoltál. Több látványos esésedre is emlékszem.
Mindkét lány lehajtotta a fejét.
Hugh Devon szemébe nézett.
– Ahogy veled kapcsolatban is emlékszem egy lovaglásra,
amikor Dougal bácsihoz mentünk, leestél…
– Az nem az én hibám volt!
– …és egy patak közepén landoltál.
– Megbotlott a lovam – vörösödött el Devon.
– Egy jó lovas jobban tartotta volna a lovát. A döntő
pillanatban elengedted a gyeplőt.
A lány összeszorította a fogát, de nem felelt.
– Én soha nem nevettelek ki titeket, ha hibáztatok, mert így
tanultatok. Ha valaki azt mondja nektek, hogy egyszer sem esett
le lóról, az legfeljebb egyetlen sétalovagláson vett részt.
Christina és Devon nem néztek rá, Aggie ajka pedig remegett.
– Caitriona most tanul lovagolni – mondta Hugh halkan. –
Csak ez számít.
És valóban. A férfi szívét melegség járta át attól, amit
Caitriona tett. Mindkét dolog nagyon tetszett neki – a lovaglás és
a lányokkal való szellemes, mégis gyengéd bánásmód is.
Majdnem elnevette magát, ahogy a lányok reakcióira gondolt,
amikor Caitriona törleszteni kezdett nekik.
– Igen, de ő nem közülünk való – mondta Devon dühösen. –
És nem is tud lovagolni!
– Ő legalább igyekszik fejleszteni a képességeit – nem úgy,
mint más, általam ismert ifjú hölgyek, akik őrülten vágtatnak,

anélkül, hogy fikarcnyit is törődnének a lovuk egészségével vagy
testi épségével!
Devon és Aggie elvörösödött, Christina pedig alattomos
pillantással nézett rájuk.
– Egy másik, általam ismert ifjú hölgy pedig képtelen a sarkát
megtartani, ha nem figyelmeztetik rá folyamatosan.
Most már Christina is elvörösödött.
– Ez a mi házunk, és amíg itt van, Caitriona is családtag.
Hetekkel ezelőtt meg kellett volna tennem ezt a bejelentést, de
nem vettem észre… – nem fejezte be a mondatot. – Ezt majd
később megbeszéljük. Most két-három napra elmegyek
megkeresni egy elveszett kancát.
Mindannyian ránéztek.
– Dougal bácsinál lesztek, amíg visszatérek.
Devon csípőre tette a kezét.
– Itt akarunk maradni.
– Hogy minden reggelre össze legyen varrva az alsótok
szára? – vonta fel a szemöldökét. – Nem bízom benne, hogy
megfelelően tudtok viselkedni Caitrionával. Mivel nem leszek a
közelben, hogy szemmel tartsalak titeket, Dougal bácsihoz
mentek. Ha visszatértem, folytatjuk ezt a beszélgetést.
Mindhárom lány elszomorodott.
– Mivel szívesen vagytok Dougal bácsinál, ne tegyetek úgy,
mintha épp most ítéltelek volna halálra titeket.
Christina felsóhajtott.
– Sophia néni még hetekig távol lesz.
– Dougal bácsi pedig nagyon boldogtalan miatta – tette hozzá
Devon.
– Fülig szerelmes – szipogta Aggie.
– Biztos vagyok benne, ha ti hárman vele vagytok, jobban érzi
majd magát.
– Nem hiszem – motyogta Devon.
Hugh kemény pillantást vetett rájuk.
– Ha Dougal bácsi a távollétemben meghívja Caitrionát
vacsorázni, ami elég valószínű, a lehető legjobb formátokat

hozzátok. Ha a visszatértemkor nem a legtökéletesebb
udvariasságot találom, annak következményei lesznek. Világos?
Mindhárman bólintottak.
– Jól van. Most csomagolni megyek. Visszatértek a
szobátokba, és átöltöztök. Ma nincs lovaglás.
Christina és Aggie bólintottak, ám Devon összeszorított foggal
várt.
– Megmondtam – vonta össze a szemöldökét Hugh. – Most
menjetek pakolni – mondta, majd sarkon fordult és az ajtóhoz
indult.
– Papa?
Ahogy megfordult, Christina állt néhány lépéssel mögötte,
mintha utána szaladt volna.
– Mi… nem akartunk feldühíteni.
Ahogy nézte a lányt, még mindig elég zaklatott volt.
Christina hatalmas szeme könnyben úszott, és amilyen
gyorsan jött Hugh haragja, olyan gyorsan le is csillapodott, és
csalódottság vette át a helyét. Felsóhajtott, és magához vonta a
lányt, hogy megölelje.
– Kicsim, tudom, hogy nem akartatok rosszat, és nem is
történt semmi jóvátehetetlen dolog. De mindhármatoktól jobbat
vártam.
Christina hátralépett.
– Kérlek ne haragudj.
– Magamra sokkal jobban haragszom, mint rátok.
Devon értetlenül nézett, Hugh pedig elmosolyodott. Hirtelen
olyan fáradtnak érezte magát, mint egy egész napos lovaglás
után.
– Elrendezzük ezt a dolgot, ha visszajöttem. Most megyek, és
beszélek Caitrionával. öltözzetek át, még bejövök, mielőtt
elmegyek.
Mindegyiket megölelte, majd távozott. Ahogy ment felfelé a
lépcsőn, azon töprengett, hogy mit mondjon Caitrionának.
Közös, meghitt pillanataikban, Caitriona többször említette,
hogy gondjai vannak a gyerekekkel. Úgy tett, ahogy kérte tőle,
távol maradt tőlük, egész addig, míg a lányok végül kívülállónak
tartották. Amilyen bolond voltam, épp ezt akartam. A gyerekek

pedig túl messzire mentek. Sejtette, hogy Caitrionának szüksége
van valamire, de a lány nem érezte magát annyira otthon, hogy
elmondja.
Ez nem mehet így tovább. Ahogy odaért a hálószobához,
megállt az ajtó előtt, hogy még egyszer átgondolja a
lehetőségeket. Kezdje bocsánatkéréssel? Szükség lenne rá?
Elárulja neki, hogy rájött, Ferguson lovagolni tanítja, vagy hagyja
magát meglepni? Bizonyos értelemben ajándék volt, amit
Caitriona művelt, ő pedig nem akarta csökkenteni a dolog
fontosságát.
De hogy is győzhetné meg Caitrionát, hogy legyen nyíltabb
vele, anélkül, hogy ő feladna valamit magából? Létrehoztak egy
kényes egyensúlyt, és utálta volna lerombolni.
A szobából kiszűrődő halk csobbanás eszébe juttatta, hogy
Caitriona forró fürdőt rendelt. A felesége bent van, és illatos
fürdőben áztatja meztelen végtagjait. Elszánt arccal elfordította
az ajtógombot, és belépett.
Tizenötödik fejezet
Ha adni akarsz, tárd ki a kezed és a szíved. Másképp nem
megy.
Triona behunyta a szemét, fejét pedig a hatalmas, magas falú

rézkád szélére fektette. Wythburnben csak negyedekkora volt a
kád, épp csak egy valaki állhatott bele. Sok évvel ezelőtt, Mary
egyszer megpróbált leülni benne, és bele is szorult. Caitlynnel és
anyával együtt mindent megtettek, hogy kiszabadítsák. Végül be

kellett takarni, és szólni kellett Williamnek, hogy húzza ki.
Kuncogva emlékezett vissza.
Mary imádná ezt a kádat. Triona azon gondolkodott,
meghívhatná-e a húgát néhány napra. Nagymama javasolta pár
napja, és jó ötletnek tűnt. Caitriona arca megrándult, ahogy
megmozdult a kádban. Még soha nem érzett hasonló fájdalmat,
de megéri. Nem csupán MacLeannek fog örömet okozni a
lovaglással, de talán a lányok és a közte lévő távolság
csökkentésében is segíthet.
Ma reggel is ott voltak az egyik felső emeleti ablakban, amikor
Fergusonnal a napi lovaglógyakorlatokat végezte, és látta,
milyen hisztérikus nevetésben törtek ki, amikor valamit rosszul
csinált. Elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy a lányok
felsőbbrendűnek érzik magukat nála, és a lovaglással
kapcsolatos hiányosságai újabb gúnyolódás tárgyát fogják
képezni, ami jó. Nehéz olyan valakire haragudni, vagy
gyanakodni, aki valamiben ügyetlen.
Nevetségessé tenni magadat olcsó ár azért, hogy lebonthasd
a lányok – és Hugh – által emelt falakat.
Mindent egybevetve, Triona úgy gondolta, kitűnő úton halad,
különösen a kis falusi pités csíny után. Ma reggel például
megnevettette Aggie-t, Christina pedig őszinte mosollyal lepte
meg. Devon volt irányában a leggyanakvóbb és a legellenállóbb,
amely tulajdonságokat az apjától örökölhette, ebben Triona
teljesen biztos volt. MacLeanről sok mindent el lehetett mondani,
de hogy bizalommal lett volna bárki iránt, azt aligha.
Nehezen mentek a dolgok, de Triona úgy érezte, haladnak.
Végül is még csak néhány hét telt el. Felsóhajtott és a víz tetején
úszó vastag hab alól kihalászta a szappant. Mrs. Wallis
levendulaszappanja a legfinomabb, a legjobban habzó…
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Triona megfordult. Hugh lépett be,
becsukva maga mögött az ajtót. Ellenállhatatlanul nézett ki
lovaglóruhájában, térdig érő, fekete csizmájában, izmos
combjára feszülő szűk nadrágjában, öltözékének egyszerűsége
csak még jobban kiemelte erőteljes férfiasságát.

Ahogy zöld szemét kedvtelve legeltette rajta, Trionának
eszébe sem jutott eltakarni magát. Mindig élvezettel nézte a
férjét. Hogy is tagadhatná meg tőle ugyanezt a lehetőséget?
Hogy ne érezze kínosan magát, beszappanozta a
mosdókesztyűt, és a kandalló fölötti órára nézett.
– Meglep, hogy itt látom. A lányok már biztos várják a
szokásos, napi lovaglást.
– Ma nem megyek lovagolni velük.
– Ó… nagyon csalódottak lesznek.
– Jót fog tenni nekik. Talán jobban értékelik majd, ha
visszatértem.
– Ha visszatért? – szorult el a szíve.
– Egy-két napra el kell mennem. Eltűnt az egyik lovam, akiről
azt gondoljuk, hogy elleni fog, vagy már meg is ellett.
Saját csalódottságán is meglepődve, Trionának végül sikerült
röviden megszólalnia.
– Értem. Minden rendben lesz vele?
– Bizonyára, bár rossz az előérzetem.
– Újabb MacLean-képesség? – nézett rá kíváncsian a lány.
– Azt hiszem, a legtöbbet mostanra már megismerte – felelte
mosolygós tekintettel a férfi.
A lány elpirult a Hugh által felidézett emlékek nyomán, és
hirtelen egyszerre felforrósodott a teste, remegett, és izgatott lett.
Kezdte megkedvelni ezt az érzést. Még most is, fájó
végtagokkal, lemerevedve is érezte azt az ismerős bizsergést
legbelül, izgatottan vágyott a férfi érintésére. A vállához emelte a
mosdókesztyűt, de a háta nem engedelmeskedett.
MacLeannek látnia kellett, ahogy megrándult az arca, mert
kivette a kezéből a kesztyűt.
– Engedje meg.
Kibújt a kabátjából, és a kanapéra dobta, a kád mellé térdelt,
és felhajtotta az inge ujját.
– Ó, ne! Nem kell, hogy ön…
A férfi a vízbe merítette a kesztyűt, kicsavarta, és lassan,
körkörösen dörzsölni kezdte a lány karját.
– Milyen? – kérdezte melegen csillogó szemmel.

– Finom – felelte vékony hangon a lány. – De egyedül is meg
tudok mosakodni.
– Észrevettem. – Azzal gyengéden előredöntötte a lányt, hogy
a hátát is megmoshassa. – Még sosem láttam olyan nőt, aki
ennyiszer fürdött volna – dörzsölte tovább, lassú körökben,
öntudatlanul is masszírozva a fájó izmokat.
Isteni volt.
Caitriona behunyta a szemét, itt-ott megrándult, ahogy a férfi
egy különösen érzékeny, fájó pontra tapintott, mégis örömmel
észlelte, hogy izmai kezdenek ellazulni férje mágikus érintésétől.
Elégedetten sóhajtott fel.
A férfi kuncogott. Hangja mély volt, szinte ördögi. Aztán
megdörzsölte a lány vállát, hosszú ujjaival elidőzött kicsit a
nyakán, érintése éppoly meleg és nedves volt, mint a mosdó
kesztyű.
A lány beleremegett az érintésbe, és a melle is bizseregni
kezdett.
A férfi csókot lehelt a fülére, ami egész testében
megborzongatta a lányt.
– Dőljön vissza – súgta a férfi.
Caitriona így is tett, és lejjebb csúszott a kádban, amíg a
válláig nem ért a víz.
A férfi újra beszappanozta a mosdókesztyűt, pajkosan nézve a
lányt.
– Tudja, azt hiszem, kettőnknek is lenne elég hely abban a
kádban.
– Szerintem is mindketten elférnénk.
– Ha nem kellene hamarosan elmennem – felelte csillogó
szemmel a férfi –, néhány órát itt töltenék önnel.
– Kihűlne a víz.
A férfi előrehajolt, és úgy suttogott, hogy lehelete a lány arcát
simogatta.
– A leghidegebb vizet is fel tudnánk forrósítani.
A lány arcába szökött a vér, és tudta, legalább olyan vörös
lett, mint a szőnyeg.

A férfi felegyenesedett, és a vízbe mártotta a kesztyűt.
Caitriona szemébe nézve, a kesztyűt a lány mellére tette, ujjai
hozzáértek meztelen bőréhez.
Triona az ajkába harapva igyekezett visszatartani egy
nyögést.
Hugh apró körökben mozgatta a kesztyűt, a mellbimbókat
ingerelte, amire kellemes hullámok árasztották el a lány testét.
Caitriona behunyta a szemét, és izgatottan mocorgott.
Mennyei és pajkos érzés volt egyszerre.
– Caitriona – szólalt meg Hugh mély és rekedt hangon. –
Emelje föl a lábát, és tegye a kád szélére.
Normál esetben Triona könnyedén megcsinálta volna. Ma
azonban, a lovaglástól és MacLean érintésétől remegtek a lábai.
Minden erejére szüksége volt, hogy eleget tegyen a férfi
kérésének.
Hideg futott végig vizes lábszárán, és megborzongott. Hirtelen
észrevette, hogy a szappanbuborék-réteg jócskán elvékonyodott
a víz tetején, s ez a testhelyzet igen zavarba ejtő módon teszi
kiszolgáltatottá. Próbálta visszahúzni a lábát, de MacLean
megállította.
– Tegye a kád szélére.
A férfi a vízbe mártotta a kesztyűt, és ahogy mosta, egyben
masszírozta is a lány lábát a bokájánál, majd feljebb, a
vádlijánál… aztán a térdénél… fel, egészen a combjáig. Minden
simogatás gyötrelem és eksztázis volt egyszerre. Megragadta a
kád szélét, pompás borzongás és finom várakozás között
lebegve.
Hugh mélyebbre engedte a kezét, és a kesztyű gyengéden
hozzáért a lába közéhez.
Levegő után kapkodott, egész testében remegett. A férfi
pajkos mosolya vadul megdobogtatta Triona szívét.
Újra belemerítette a kezét a vízbe, és végighúzta a kesztyűt a
lány combjai között. Triona az ajkába harapott, a férfi pedig
megismételte a mozdulatot. Aztán még egyszer. Egyre
gyorsabban.
Hugh tekintete sötétzöld lánggal izzott.
– Hadd kényeztessem – suttogta.

Hogy is tudta volna leállítani a férfit, amikor saját magát sem
sikerült?
– Ez annyira… szokatlanul csintalan.
A férfi ajka mosolyra húzódott.
– Nos, kedvesem, épp ezért szeretem.
Kedvesem. A szónak nem volt súlya, mindazonáltal
melegséggel töltötte el a lányt.
Hugh a lány fülébe csókolt, miközben addig simogatta, amíg
Triona beleremegett. Valamikor közben rájött, hogy a férfi már
nem használja a mosdókesztyűt, csak játékos ujjait.
Hugh könnyedén megharapta a lány fülét, majd orrával
végigsimította a nyakát. Minden csók kéjjel árasztotta el a lány
testét.
A férfi keze nem állt meg, simogatta, ingerelte a lányt, aki
vonaglott, ezzel is sürgetve őt. Olyan hihetetlen volt, hogy
meztelenül ül a kádban egy felöltözött férfival szemben, lába
szemérmetlenül széttárva, melle a vízben lebeg, a levegőt kéjes
zihálásának hangja tölti be, miközben férje a mennyország
határára juttatja.
Minden érintéssel egyre izgatottabb lett, egyre erősödő
vággyal. Lihegve a férfi kezéhez tapadt, teste ívbe feszült, melle
kiemelkedett a vízből.
A férfi azonnal a szájába vette a mellbimbóját, és addig izgatta
a hegyét, amíg a lány a nevét nem kiáltotta, és magához nem
húzta a fejét. A pillanat hosszúra nyúlt, aztán a lány már nem
tudta visszatartani magát. Ahogy a csúcsra ért, a férfi a szájára
tapasztotta a magáét, mintha el akarná nyelni a gyönyör
kiáltását.
Triona elalélt, MacLean pedig magához szorította. A lány
egész testében remegett, ahogy lassan magához tért.
Amikor zakatoló szíve lenyugodott, agya újra működni kezdett,
eltolta magát a férfitől és elpirulva a szemébe nézett.
– Én… én.
– Igen?
– Vizes lett az inge.

– A nadrágom is, és még egy jó adag víz ki is loccsant a
kádból – mondta csillogó szemmel. – Át kell öltöznöm, mielőtt
elmegyek
Ó, igen. Hisz menni készült. Trionának elszorult a szíve, de
nem akarta, hogy a férfi észrevegye.
– Köszönöm a…
– Szívesen. Legközelebb én fürdők, ön pedig visszaadhatja a
szívességet.
Ó! Milyen csodás gondolat!
– Nagyon szeretném!
A férfi elnevette magát a lány nyilvánvaló lelkesedése láttán.
– Annyira azért nem, mint én!
Ahogy Hugh felállt, Caitriona látta, hogy inge, mint egy
második bőr, teljesen rátapadt, nadrágján, ahová a víz
csapódott, sötét foltok éktelenkedtek.
– Hát, tényleg át kell öltöznie.
– Örülök, hogy levettem a kabátomat és a mellényemet,
mielőtt segédkeztem önnek a kádban – mondta, majd kihúzott
egy tiszta inget és egy fekete nadrágot a szekrényből, és a
kanapéra dobva őket, vetkőzni kezdett.
Triona nézte, ahogy leveszi az inget, és izmos hasa és
mellkasa halványan csillog a fényben, a mellkasszőrzetéből
finom vonal indul a nadrágja felé.
Triona szerette a férfi mellkasán lévő szőrt, és nagyon,
nagyon sokszor húzta végig az ujjait azon a vékony kis sávon is.
Hugh a földre dobta a vizes inget, majd a nadrágját is levette,
amely hamarosan az ing mellett landolt.
Triona a férfira bámult.
– Az – mondta ujjával előre mutatva -, soha nem fog beleférni
a nadrágjába.
– Az – felelte nevetve a férfi – ahogy kijött a nadrágomból, úgy
vissza is fog férni.
– Nem fog fájni? – kérdezte a lány komolyan.
– Nem. Bár ha azt gondolja, hogy azzal segít, megcsókolhatja.
A lány ajka megremegett.
– Akkor ide kell hoznia. Ott túl hideg van nekem.

– Normál körülmények között élnék a kedvesen felajánlott
lehetőséggel. De mennem kell.
Triona igyekezett leplezni csalódottságát, de nyilván nem
sikerült, mert a férfi gyengéden hozzátette.
– Itt leszek, amilyen hamar csak tudok
A lány bólintott, és csendesen nézte, ahogy a férfi befejezi az
öltözködést, egyszerű csomóba kötve a nyakkendőjét. Aztán
talált egy megfelelő gyapjúmellényt, amelyet még rávett az ingre,
mielőtt belebújt a kabátjába.
– Hideg lesz ott, ahová megy?
– Igen. A lovak felmennek a hegyekbe egy félreeső völgybe,
és az jóval magasabban van, mint itt.
Triona a kád szélén figyelte, ahogy a férfi jó néhány tiszta
inget vesz ki a szekrényből, és a karja alá gyömöszöli őket.
– Nem visz magával bőröndöt?
– Csak egy nyeregtáskát. Az idő ilyen marad – mondta, majd
beletúrt a hajába, és Triona felé fordult. Arca hirtelen elsötétült. –
Caitriona, szívességet kell kérnem öntől.
– Arra akar kérni, hogy figyeljek a lányokra! Természetesen!
Valójában, én…
– Nem. Arra nem lesz szükség.
Triona arcáról lehervadt a mosoly.
– Nem lesz szükség? De…
– A lányok Dougalhoz mennek. Már megbeszéltem velük,
mielőtt idejöttem.
– Nem kell megkérnie a fivérét – komorodott el Triona.
– Én vigyázok rájuk, és…
– Nem. És kész.
– Miért nem? – szipogott Triona.
– Kihallgattam a beszélgetésüket ma reggel. Valami olyasmit,
hogy össze volt varrva a hosszú szárú alsójuk.
– Ó. Az – sóhajtott fel Triona. – Meg kell magyaráznom…
– Nincs rá szükség. Már mindent elmondtak, és ezért most
Dougalhoz mennek. Most nincs időm kideríteni mindent, de…
Caitriona, bocsánatkéréssel tartozom. Nem gondoltam, hogy
ennyi problémát okoz az a kívánságom, hogy tartsa távol magát

a lányoktól. Neheztelnek önre, kívülállónak tekintik, és azt vették
a fejükbe, hogy elűzik magát innen.
– Tudom.
Hugh még jobban elkomorodott.
– Förtelmesen viselkedtek.
– Hugh, ők okos lányok, és csak védekeznek. Nem tartom
ezért kevesebbre őket – préselt ki magából egy mosolyt. –
Azonkívül, álltam a sarat. Csak várjon, amíg holnap majd fel
akarják tűzni a hajukat!
– Elvette a hajtűiket? – kérdezte a férfi mosolyogva.
– Ne legyen amatőr! Keményítőt tettem a hajkeféikre.
Hugh nevetett.
– A saját fegyvereiket fordítja ellenük.
– Igen, de… ez többről szól. Hugh, nem lehetek úgy itt, hogy
nem vagyok része az életüknek. Gondolkodtam rajta, és… –
Mély lélegzetet vett. – Nem tudom így tovább csinálni. Vagy itt
vagyok önnel és a lányokkal együtt, vagy…
Hugh ajkáról teljesen lefagyott a mosoly.
– Vagy mi? – kérdezte a férfi nyersen.
– Vagy most kell elmennem.
Hugh összeszorította az állkapcsát, és kényszerítette magát,
hogy nyugodtan beszéljen.
– Már késő.
Ő maga sem volt biztos benne, hogy honnan, de tudta ezt.
– Sosem állt szándékomban egy-két hónapnál tovább
maradni. Bár még egy hónap sem telt el, de…
– Nem – mondta Hugh és az órára pillantott. – Most nem érek
rá, hogy mélyebben belemenjek ebbe. De amint visszajövök,
megbeszéljük. – Azzal fogta a holmiját, és valami furcsa
ürességgel a mellkasában az ajtó felé indult.
– Hugh?
A férfi megállt az ajtónál.
– Igen?
– Kérem, ne küldje a lányokat Dougalhoz. Hagyja itt őket
velem. Vigyázni fogok rájuk; megígérem.
Hugh érezte, hogy nem képes figyelmen kívül hagyni a lány
hangjából érződő fájdalmat.

– Caitriona, minden alkalommal, amikor el kell mennem,
Dougalnál hagyom a lányokat, így érzem biztonságosnak. Nem
ön miatt, hanem az anyjuk miatt.
Látta a lány arcán a zavart, és tétovázott. Ha magyarázat
nélkül távozik, a lány a legrosszabbra gondol. Mivel Hugh
egyáltalán nem vágyott arra, hogy a saját érzéseit elemezze,
Caitriona azt azért megérdemli, hogy megtudja, miért annyira
fontos a lányok biztonsága.
Visszament az ágyhoz, és leült a nagy halom ruha mellé.
– Mielőtt Londonba mentem, hogy megállítsam a húgát,
levelet kaptam Clarissától.
– Mi állt benne?
– Ugyanaz, ami mindegyikben – hogy vissza akarja kapni a
lányokat és eljön, hogy megszerezze őket.
– Ön azt hiszi, hogy meg is teszi?
– Már megpróbálta. Tudja, mit érzek irántuk, és hogy bármit
megteszek és bármennyit fizetek, hogy megtartsam őket.
Triona még sose látott ilyen zord arckifejezést. A szíve is
belesajdult.
– Ez zsarolás.
– Igen. Elkövettem azt a hibát, hogy Clarissa megláthatta,
milyen sokat jelentenek nekem a lányok. Abban az időben
nevetségesnek tartotta. Később már a saját
meggazdagodásának a lehetőségét látta benne.
– És miért tartotta nevetségesnek az ön érzéseit?
– Mert megrögzött agglegény voltam, akit soha nem
érdekeltek a gyerekek. De aztán ennek vége lett a lányokkal –
kemény pillantást vetett Trionára –, az én lányaimmal, és ez
megváltoztatta a dolgokat.
– Megszerette őket.
Hugh bólintott.
– Feltételezem, hogy ez elég ironikusnak tűnt. Clarissa pedig
felajánlotta, hogy itt hagyja őket, ha fizetek neki kétezer fontot.
Trionának forrt a vére a megbotránkozástól.
– További összegeket is kért?

– Számtalanszor. Egyszer megtagadtam, mire idejött egy
ügyvéddel, hogy visszakövetelje a lányokat – felelte
elkeskenyedett ajkakkal. – Tízezer fontba került, hogy elmenjen.
– Nem szabad többet fizetnie neki!
– Bíróságra akarja vinni az ügyet, én pedig nem vagyok
hajlandó erre.
– Mivel az apjuk, önnek több joga van hozzájuk, mint neki.
Bármelyik bíróság önt támogatná.
– Ez egy bonyolult helyzet.
– Miért?
– Hadd törüljem meg – emelte fel a lány törülközőjét.
Triona felemelkedett, a férfi pedig körécsavarta a törülközőt,
felemelte, és az ágyhoz vitte. Sajgó izmai hálásak voltak a
gyengéd mozdulatokért, amelyekkel a matracra ültette, aztán
adott neki egy száraz törülközőt.
– Köszönöm.
A férfi intett, majd kinyitotta a szekrényt, és odahozta a lány
egyik új ruháját.
Triona elvette, de még mindig az ágy szélén ült, törülközőbe
csavarva.
– Tehát arra az esetre, ha Clarissa visszatérne,
biztonságosabbnak tartja, hogy a lányok a fivérénél legyenek?
– Igen. Bizonyos szempontból túl idősek ahhoz, hogy
megfenyegesse őket, és bármit is mond, már semmi sem számít.
De addig óvatosnak kell lennem. – Kis szünetet tartott, majd
halk, megtört hangon hozzátette: – Kockáztatva egy polgári pert,
nem lehetetlen, hogy megpróbálná elrabolni a lányokat. Tudja,
hogy bármennyit fizetnék, hogy visszakapjam őket.
– Milyen szívtelen.
A férfi bólintott.
– Ezért kell vigyázni a lányokra. Dougalnak vannak emberei,
akik őrzik a házát, mert aggódik Sophia miatt. Ő és az apja
ismert szerencsejátékosok, és néha nagy vagyonok kerülnek a
kezükbe.
Triona bólintott.
– A lányoknak természetesen Dougallal kell maradniuk.
Köszönöm, hogy elmagyarázta.

– Szívesen – felelte, és újra összeszedte a dolgait. –
Tájékoztattam a lányokat, hogy ha Dougal meghívja önt
vacsorára, udvariasnak kell lenniük önnel. Mondja el, ha nem
lennének azok, és majd beszélek velük, ha visszajöttem.
– Köszönöm – vonta össze a szemöldökét Triona –, de
bárcsak ne utasította volna őket, hogy legyenek udvariasak
velem. A magam módján kezeltem a dolgokat, és működtek.
Most feldúltak lesznek, azt gondolván, hogy én kértem önt, pedig
már olyan jól haladtunk.
– Haladtak? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Akkor hát
próbálta megnyerni őket?
– Lehetőséget adtam nekik arra, hogy megbízzanak bennem –
felelte a lány, bosszús tekintettel.
Tehát nem követte az utasítást, hogy tartsa távol magát a
lányoktól. Meghökkenve Caitriona ellenszegülésén, Hugh a lány
arcát fürkészte. Hatalmas, mogyorószín szeme csillogott, arany
szikrák és sötétbarna foltok tarkították. Fürdéstől nedves haja
világosbarnás árnyalatú volt. Az arca felfrissült.
Hirtelen világossá vált a számára, hogy a lány néhány hét
múlva elmegy, és ez a pillanat emlék lesz csupán. A férfi
mellkasa szinte belesajdult a gondolatba, és döbbenten ismerte
fel, hogy Caitriona hiányozni fog neki.
Tekintetük összetalálkozott.
– Soha nem okoznék fájdalmat azoknak a gyerekeknek.
– Szándékosan nem.
– Soha, semmiképp – felelte a lány halkan, de minden szaván
érződött a szeretet.
Ha ez után a néhány hét után hiányozni fog neki Caitriona, a
lányok vajon mit éreznek majd? Hugh megkeményítette a szívét.
– Tudom, mi a legjobb a gyerekeimnek.
Caitriona kemény pillantással nézett a férfira.
Összezördülésüktől zavartan elengedte a törülközőt, és észre
sem vette, hogy az szétnyílt, és látni engedte az egyik mellét, és
fürdéstől rózsás bőrét.
A hirtelen távozás volt a legutolsó dolog, amelyre most Hugh
vágyott. Azon gondolkodott, szóljon-e Fergusonnak, hogy vigye
magával az egyik istállósegédet az elveszett ló keresésére. De

nem – ha valami baja van a lónak, nála jobban senki sem tudja,
hogyan kell ápolni.
– Hamarosan visszatérek – mondta.
Hangja szinte érdes volt, az ágyékát szorította a vágy,
képtelen volt gondolkodni.
– Csak nyugodtan – szipogott a lány. – Biztos vagyok benne,
hogy mindannyian jól megleszünk maga nélkül.
– Caitriona, meg kell értenie…
– Nem – felelte a lány, megragadva a törülközőt maga körül,
majd felállt. – Önnek kell megértenie. Én is része vagyok ennek
a háznak, akár tetszik önnek, akár nem. Ezt ön hagyta
megtörténni, amikor feleségül vett. Nem várhatja el, hogy
alázatosan beleegyezzem mindenbe, amit mond. Nekem is
vannak nézeteim, és némelyik jobb, mint az öné.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Soha nem vártam el öntől, hogy alázatosan egyetértsen.
– De igen. Minden egyes alkalommal, amikor beszél, az
parancs. Ön soha nem kér semmit. Én pedig, igyekezvén
udvarias lenni, már eddig is túl sok mindent elnéztem önnek. De
ennek vége. Én nem az egyik gyereke vagyok, akit
megfélemlíthet a stílusával.
Hugh keze ökölbe szorult, odakint pedig halk nyögéssel hideg
szél rázta meg az ablaktáblákat.
– Elmagyaráztam önnek az álláspontomat.
– Én pedig önnek az enyémet. Itt nem a lányokról, hanem
önről van szó. Ön senkit sem enged közel magához, MacLean,
igaz? Engem sem. Igazából csak a gyerekeit – mondta, majd
csendesen folytatta. – örülök, hogy ők nem voltak annyira
magányosak, mint én.
A férfi azt gondolta: befogadta a házába ezt a nőt, bemutatta a
gyerekeinek, megosztotta vele az ágyát. Hogy merészeli őt
hibáztatni a magányosságáért?
– Ez a beszélgetés nem vezet sehova – szólalt meg Hugh. –
Majd akkor folytatjuk, ha nem leszünk ennyire feldúltak.
Caitriona azonban felvetette az állát.
– Nem, most beszélünk. Ön, Hugh MacLean, a leggyávább
férfi, akivel valaha találkoztam.

– Nem vagyok gyáva – merevedett meg Hugh.
– De az, amikor arra kerül a sor, hogy rendes férj legyen.
A szavak súlyos falként álltak közéjük. Hugh nem tudta
elhinni, hogy a lány ilyet mondott, és ahogy a szemébe nézett,
rájött, hogy Caitrionának sikerült saját magát is megdöbbentenie.
Olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy az már fájt.
– Ezt nem mondta komolyan – mondta a férfi egyszerűen.
Caitriona felvetette az állát, és úgy nézett a férfira, mintha
hatalmas királynő, s nem pedig egy frissen fürdött lány lenne, a
saját méreténél háromszor nagyobb törülközőbe csavarva.
– De igen. Egy rendes férj minden tekintetben egyenlő félként
kezelné a társát, nem csak a hálószobában.
– Ha ezzel a lányokra utal, azt már korábban megbeszéltük,
és akkor egyetértett velem! – felelte Hugh, és a távolból halk
mennydörgés visszhangja hallatszott, alátámasztva a
kijelentését.
– Tévedtünk. Soha nem lett volna szabad beleegyeznem
abba, hogy ne érintkezzem a lányokkal. Tudják, hogy elmegyek,
úgyhogy nem lepődnének meg és nem is lennének feldúlva.
– De igen, ha megszeretnék önt.
Ahogy én is. A gondolat megrázta, megdermedt tőle, és
sokkal jobban megdöbbentette, mint a lány szavai. A rá
ereszkedő ködtől, alig hallotta, hogy a lány folytatja.
– Hugh, emberek jönnek, mennek az életünkben, de az nem
jelenti azt, hogy nem szeretnek minket. A gyerekeknek is tudniuk
kell ezt, hogy megértsék, attól, hogy valaki nem lehet velük, az
nem azt jelenti, hogy nem is szereti őket.
Hugh keze ökölbe szorult, a vére lüktetett, a szíve sajgott.
Annyi érzés kavargott benne, hogy nem is tudta, melyiket
határozza meg először – a felesége jelenlétével kapcsolatos
reakcióit illető bizonytalanságot, a bosszúságot, hogy mindjárt
mennie kell, és emiatt nem juthat dűlőre ez a vita, vagy a puszta
dühöt, hogy Caitriona meg merte kérdőjelezni a lányaira
vonatkozó döntéseit.
A lány az ablakra pillantott, majd a férfira nézett.
– Ne fenyegessen a viharaival. Önnek kell elmennie ebben az
időben, nem nekem.

– Én is pontosan tudom – csattant fel a férfi. – Nagyra
értékelném, ha nem beszélne olyan ostobaságokat, amelyektől
elveszítem az önuralmamat!
Caitriona tekintete lángolt, telt ajkait összeszorította.
– Ha azzal, amit mondok, kihozom a sodrából, akkor ez kitűnő
bizonyítéka az igazságnak, és ezt ön is tudja.
A férfit elöntötte a düh, de a lány folytatta.
– Ön szűkmarkúan bánik az érzelmeivel, és gyáván a
szeretetével. Az egész életét úgy élte eddig, hogy hol ettől félt,
hol attól. De ez nem elég, MacLean. A lányok is és én is, többet
érdemlünk.
Hugh vörös lett. A tűz vadul pattogott, és füst keletkezett a
szobában. Az ablakok recsegtek és nyögtek, amikor hirtelen,
láthatatlan jégtakaróként, hideg áradt szét a szobában.
Caitriona le sem vette a szemét a férfiról, sápadtan, reszketve
odament hozzá, és megállt előtte.
– Nos? Mit tud felhozni mentségére?
– Soha ne kérdőjelezze meg a lányaim iránti szeretetemet.
Soha.
A lány felvetette az állát, és vacogó fogai között préselte ki a
szavakat.
– Az lehet, hogy szereti őket, d-de ez nem jelenti azt, hogy m-
meg is osztja v-velük az életét. Ezek k-különböző d-dolgok.
– Mindenük megvan, amire szükségük van.
A lány rezzenéstelen arccal nézte a férfit, aki összeszorította a
fogát. Hugh tekintete a lány törülközőt szorító kezére esett. Erre
koncentrált, miközben azt vizualizálta, hogy a szél elfújja a
törülközőt. Lassan meg is emelkedett az alja. Aztán a szél egyre
erősebb lett, és keményen szaggatta az anyagot. Fölöttük
dörgött az ég, és eső kopogott a tetőn.
Hugh feje egyre jobban fájt, és egy csettintéssel szabadjára
engedte a szelet, amely végigsüvített a házon.
Triona szíve kalapált, ahogy a förtelmes szél nekitámadt,
azzal fenyegetve, hogy ledönti a lábáról. Megfeszítette a térdét,
és szorosan tartotta a törülközőt, a hidegtől megdermedt a bőre.
Hugh ajka elkeskenyedett; fehér vonalak jelentek meg
körülötte. Egy hirtelen széllökés süvített át a szobán, és a jeges

szél letépte a lányról a törülközőt és kiszippantotta tüdejéből a
levegőt. Triona levegő után kapkodott, átölelte magát a hideg
örvénylésben, fogai hangosan vacogtak.
Vastag köd kúszott a padlóra, a levegő nyirkos és jeges lett.
Triona meztelen talpa alatt egyre hidegebb lett a padló, a szél
pedig egy szép kis vázát vágott a földhöz. Egy sor könyv is
leszállt a könyvespolcról, mintha egy láthatatlan kéz söpörte
volna le őket. A kandalló előtt az egyik szék felborult, a kanapé
pedig őrült táncba kezdett.
Triona magát átölelve, fejét a szélnek támasztotta, amely
nekirontott, egyre hátrább és hátrább tolta. Végül megbotlott és
az ágyra zuhant.
A házban mindenhol vázák törtek, székek rogytak össze.
Odakint mennydörgött és villámlott. Valaki tompán felkiáltott, és
aztán…
Amilyen hirtelen támadt, olyan gyorsan el is ült a vihar. Már
csak az eső kitartó kopogását lehetett hallani a tetőről.
Hugh szeme furcsa, zöld színben égett, ajka szinte fehér volt.
Feszültség tükröződött arca minden ráncában.
– R-r-r-remélem, m-m-m-most b-b-b-boldog – mondta a lány
vacogva, dühösen és reszketve. A törülköző az ágy egyik
oszlopa körül repkedett, és Caitriona a takarók fölött kinyúlt érte,
és magára húzta, miközben a férfit bámulta.
Hugh megdörzsölte barázdált homlokát, az orrától a szájáig
húzódó ránc elmélyült.
– Caitriona… Nem tudom, miért történt. Eddig még sose
csináltam ilyet, és… – remegő kezét az arca elé tette, rémültnek
látszott.
– Menjen.
A férfi a lány felé lépett, de az gyorsan kitért előle.
Valami megcsillant a férfi szemében.
– Sajnálom.
A lány nem válaszolt, képtelen volt szavakba önteni a
fájdalmát, csalódását, dühét és félelmét. Mindent érzett, és
mégsem érzett semmit, csak a fagyos lelkét, mintha ez az
összes érzelem sem lenne elég ahhoz, hogy felmelegítse.
– Caitriona, én…

A lány megrázta a fejét, az ágyra huppant, és magához
szorította a párnáját.
Végül a férfi fájdalmas arckifejezéssel, távozott.
Caitriona hallgatta, hogyan halkulnak el a léptei, várt, amíg
már nem hallotta őket. Aztán a párnájába fúrta arcát, és sírva
fakadt.
Hugh megállt a lépcső aljánál, szétnyitotta, majd összecsukta a

kezét. Mi az ördögöt művelt? Soha nem veszítette még el az
önuralmát. Azóta, hogy meggyilkolták az öccsét, egyszer sem
engedte szabadjára az érzelmeit. Most viszont, nemcsak hogy
elveszítette az önuralmát, de még irányította is a szelet, és az
erőfeszítései után nem maradt más, csak az émelyítő fejfájás és
fájdalmas űr a mellében.
Nézte a folyosón a lehullott portrékat, a leszaggatott
függönyöket. Egy hatalmas váza darabokra tört az egyik
sarokban. Ami rosszabb, Angus és Liam bizonytalan arccal
bámult rá. Egyenruhájuk megtépázva, összevissza állt rajtuk a
házban általa szabadjára engedett vihar miatt.
Megbánás vett erőt rajta.
– Liam, szedje össze a lányokat és a csomagjukat. Néhány
napig a fivéremnél lesznek.
– Máris, uram – felelte Liam, és kettesével vette a
lépcsőfokokat, nyilvánvalóan örült, hogy elmehet.
Angus dermedten várakozott.
– Szükségem lesz a zárt kocsira.
– Igen, uram – felelte, és úgy elszelelt, mintha nem tudott
volna tovább várni.
Hugh émelygett, feje lüktetett, mintha körbeforgott volna.
Akkor szokta így érezni magát, amikor több napig nem pihen.
Nem akart feldühödni. Csak annyira felbőszítette, amikor
Caitriona azt állította, hogy nem képes megosztani az életét a
lányaival. Határtalan szeretettel szerette Christinát, Devont és
Aggie-t. Hogy merészeli Caitriona mindezt megkérdőjelezni?
De megtette. Ezt is meg merte, mint ahogy azt is, hogy
megismerteti velük a saját kópéságukat. Kimerülve felpillantott az
emeletre, és azon gondolkodott, vajon mit csinál most Caitriona.
Megsebzettnek látszott. Visszamenjen hozzá? Beszéljen vele?
Minek? Hisz magad sem tudod, mit érzel. Megrázta a fejét, és
az ajtóhoz ment, hogy odakint várja meg a gyerekeit.
Némi időre és térre van szüksége, hogy kibogozza a
Caitrionához fűződő érzelmeit és az iránta érzett vágyat. Sok
időre és sok térre.
Hála istennek, tudta, merre találja meg ezeket.
Tizenhatodik fejezet
Szomorú az nap, amikor nem tudod eldönteni, hogy ébren vagy-
e vagy rémálmod van. Az a nap pedig különösen lehangoló,
amikor ez kétszer is előfordul veled.
Mrs. Wallis lehajolt és a félhomályba bandzsított.

– Nem vagyok biztos benne, melyik az, de… – Elkomorodott.
– Lehet, hogy végül nem is itt van. De úgy emlékszem, itt volt,
úgyhogy… – újra benézett.
Triona türelmesen várakozott Mrs. Wallis háta mögött.
Odakint, Hugh dühének maradványaként, hideg szél fújt,
alkalmanként megrázta az ablakokat és beszivárgott az
ablakkeretek körül.
Triona gyomra elszorult, amikor a két nappal ezelőtti vitájukra
emlékezett. Azóta nem aludt valami jól. Ha őszinte akar lenni,
ennek részben az volt az oka, hogy hozzászokott MacLean
testének melegéhez, nélküle viszont hideg és túl nagy is volt az
ágy.

Mrs. Wallis felegyenesedett, feje alig kerülte el a fölötte lévő
szarufát.
– Óvatosan! – figyelmeztette Triona, magasabbra tartva a
lámpást.
– Igen, alacsonyak a gerendák.
– És kemények – nézett körbe Triona. – A háznak még ezt a
részét is nagyszerűen megépítették. A wythburni padlás nagyon
kicsi, és szörnyen beázik.
– Igen, az úr csodákat tett. Amikor a vándormunkások
befejezték a házat, elküldte őket a földesúrhoz, hogy
dolgozzanak a kastélyon. Ott is hihetetlen sokat dolgoztak.
Triona számtalanszor látta a kastélyt. Hatalmas, impozáns
épület, amely nagymama házától néhány kilométernyire, egy
völgyháton helyezkedett el. Amikor kisgyerekként ellátogatott a
nagymamájához, Triona elképzelte a két épületet – az elátkozott
MacLeanek ősrégi kastélyát és az új házat, ahol a nagymama
mindig tartott sütiket a kisunokái számára ahogy az alattuk lévő
folyó mentén elnyúló, álmos városra vigyáznak.
– Tartsa oda a lámpát. Azt hiszem, a keresett bőrönd itt lesz a
sarokban.
Triona úgy tett, ahogy kérték tőle, és hamarosan Mrs. Wallis
boldog kiáltása lett a jutalma.
– Igen! Ez az! Felküldöm Liamet, hogy vegye ki – mosolygott
Trionára. – Nagyon kedves öntől, hogy új, gyapjú alsószoknyát
készít a lovaglóruhájukhoz. Őlordsága nem gondol a hidegre,
csak viszi azokat a szegény lányokat még a legrosszabb időben
is lovagolni. Kész csoda, hogy még nem haltak meg váltólázban!
Trionának is volt néhány gondolata őlordságát illetően, de
egyik sem olyasmi, ami beszédtéma lehetne.
Mrs. Wallis elvette a lámpást, és elindult lefelé. Triona követte,
és közben felnyögött.
– Úgy sajog mindenem a lovaglástól. Jobb lesz ez valaha?
Mrs. Wallis kuncogott.
– Látja, milyen hosszú ideig lovagolt ma reggel! Ráadásul
Ferguson nélkül! Kicsit aggódtam is magáért, mert két egész
óráig odavolt.
– Most már bánom minden percét.

Mrs. Wallis ragyogóan rámosolygott.
– Hát, szerintem jó, hogy ezt csinálja. Őlordsága nagyon fog
örülni. A lovak az élete, szinte velük lélegzik. – Mrs. Wallis
cöcögött. – De az a rossz, hogy azt a három vadócot is
ugyanarra tanítja. Mindennap kiviszi őket, ha esik, ha fúj.
Mert szereti őket. Amióta Hugh elment, Triona újra és újra
végiggondolta a vitát. Minden alkalommal, amikor odajutott, hogy
megvádolta szeretetképtelensége miatt, megrándult az arca.
Ezt nagyon is helytelenül tette, mert Hugh borzasztóan
szerette a lányait. Ő meg fájdalmában és dühében beszélt, és a
szavai elérték céljukat – úgy feldúhítette és felzaklatta a férfit,
mint az őt.
Elszorult a torka, és meg kellett köszörülnie, mielőtt
megszólalt.
– Miért mondta a lányokra, hogy vadócok?
– El vannak kényeztetve. Ha az én lányaim lennének, jól
elkalapálnám őket. Őlordsága nem tudja, milyen sok gondot
okoznak. Amikor itthon van, nagyon aranyosak, de tíz perccel az
után, hogy elment… – Összevonta a szemöldökét. – Épp a múlt
héten, az egyikük sót tett a cukortartóba, de még a terítés előtt
észrevettem!
– Az én fivéreim ennél sokkal huncutabb dolgokat műveltek.
Williamre különösen lehetett számítani, amikor új rosszaságokat
kellett kiagyalni.
A gondolatra pillanatnyi honvágya támadt. Vajon mit csinálnak
most a testvérei?
Érzései nyilván kiültek az arcára, mert Mrs. Wallis
arckifejezése lágyabb lett.
– Hát igen, a gyerekek csak gyerekek.
– William húszéves, és jobban kéne tudnia, mit lehet, mit nem.
Ír a fivéreinek és a húgainak is még ma. Már tőlük is esedékes
volt egy levél. Caitlyn szörnyű levélíró, ahogy William és Robert
is. De Michaeltől és Marytől már számíthatott hosszabb levélre,
amelyben részletesen elmesélik, mi történik Wythburnben.
Elképzelte, ahogy a kis kandalló körül üldögélnek. Mary köt
vagy hímez, mivel sosem ül tétlenül. Robert talán néhány vastag

könyvet olvas, és azt gondolja, ezzel kivívja a papa elismerését,
miközben gúnyosan mosolyog Caitlynen, aki női magazinokon és
divatlapokon kívül semmit nem olvas. William a kandallónál
ácsorog, és lovakról, vadászatról, vagy valamilyen új
kedvteléséről beszél, amíg Michael, ha még mindig gyengének
érzi magát, talán a hideg ellen bebugyolálva ücsörög a régi, piros
kanapén.
Még Robert panaszkodása is hiányzott! Gilmerton pedig olyan
üres, olyan visszhangos. Az pedig, hogy Hugh-val fontos
kérdésekben nem értenek egyet, csak még tovább rontja a
dolgokat.
– Meg akarja látogatni a nagymamáját, asszonyom? Liam ma
a városba megy, hogy teljesítse a szakács megbízását, így nem
tudja elvinni önt, mivel Ferguson sincs itthon.
– Nem, szerdánként mindig a városban van, így csak holnap
megyek.
– Rendben, asszonyom. Szép öntől, hogy látogatja a
nagymamáját.
– Nagy segítségemre volt. Talán azt is tudja, mi a tennivaló
ezekkel a fájó izmokkal.
Triona követte Mrs. Wallist az előcsarnokba. Liam és Angus
ezüstöt fényesített az ebédlőben, elég közel a bejárati ajtóhoz,
hogy hallják, ha valaki kopog.
– Igazi áldás, hogy a nagymamája ismeri a gyógynövényeket
– mondta a házvezetőnő.
– Élete legnagyobb részében gyógyító volt. Ő vezette a
malmokat is, miután meghalt a nagyapám.
– Ó! – kerekedett el Mrs. Wallis szeme. – Csak nem a Hurst-
féle malmokat?
– De.
– Ne mondja! Csak nem a Hurst-házból való öreg hölgy, Nora
a nagymamája?
– Igen, ő az.
Mrs. Wallis felragyogott.
– Bár tudtam volna, hogy az ön nagymamája az! Mindig
szerettem volna találkozni vele, de sosem volt rá lehetőségem. Ő
segítette a világra a két unokámat. Az én Marym szörnyű időket

élt át az utolsóval, és azt mondta, tudja, bármi is legyen a baj, ha
az öreg Nora megérkezik, akkor ő is és a kislány is túlélik.
– Biztosan örülne, ha tudná, hogy emlékeznek rá.
Mrs. Wallis mosolyogva rázta meg a fejét.
– Ha arra gondolok, hogy őlordsága elrohant Londonba, és a
végén az öreg Nora egyik unokáját vette feleségül! A végzet
hozta össze magukat.
Triona azt kívánta, bárcsak azt hihetné; szép lenne a sorsot
maga mögött tudni az egyik sarokban. Elriasztotta Hugh-t, és
most minden segítségre szüksége lesz, istenire és másmilyenre
is. Felsóhajtott.
– Szeretnék levelet írni a családomnak, de kellene még egy
kis tinta. A szalonban lévő tintatartó teljesen üres.
– Igen, asszonyom. Máris utánanézek – felelte Mrs. Wallis, és
Trionára pillantott. – Elég jó kis vihar volt itt a minap.
– Ugye? – felelte udvariasan Triona.
– Igen. A szegény szakács majdnem meghalt ijedtében. Egy
csomó kés repült feléje, így aztán bebújt a pad alá.
– Örülök, hogy nem sérült meg.
Bármi is történt, övé a felelősség, mert felpiszkálta Hugh-t.
Jó lecke volt. Ha valamilyen válaszreakciót akar kicsikarni a
férjéből, nem a düh a járható út. Azonkívül pedig kedvelte a férfi
féktelen vágyát.
Odaértek a szalon ajtajához.
– Máris hozok egy kis tintát – mondta a házvezetőnő.
– Köszönöm, Mrs. Wallis. Nagyra értékelem a segítségét.
– Ó, semmiség! Ma reggel már lovagolt is és lépcsőzött is.
Mondhatnám, felébredt a jó kis vidéki levegőtől. Moira azt
mondja, ma reggel ön egy jó órával előbb kelt fel, mint én!
Ó, Triona már jóval azelőtt fent volt. Hajnalban ébredt, hideg
volt és hiányzott, hogy nem tud Hugh meleg, meztelen testéhez
bújni. Minden reggel, amikor álmosan ébredezett, Hugh addig
ingerelte, amíg benne is felébredt a vágy.
De nem csak a szeretkezéseik hiányoztak. Az elmúlt néhány
hétben a férfi része lett az életének. Nagyon élvezte a reggeli
közbeni beszélgetéseiket, amikor a lányok még nem voltak fent.
Beszélgettek a gyerekkorukról, a reményeikről és mindenféle

másról. A köztük lévő testi kötelék mellett ez már jó kezdetnek
tűnt.
Bárcsak rávehetné, hogy valamelyik, az ágyon kívüli
szenvedélyét is szabadjára engedje… ám a veszekedésük után
talán még elszántabban fogja tartani a három lépés távolságot.
Ami még rosszabb, még épp csak kezdte felismerni, hogy a
férfi cselekedetei hogyan hatnak a lányokra. Nem azért voltak
elutasítóak vele, mert nehezményezték a háztartásban betöltött
pozícióját. Sokkal inkább azért, mert érezték apjuk ellenállását,
és tartottak Triona befolyásától, pedig a testiségen kívül minden
más területen képtelen volt igazán közel kerülni a férjéhez.
Kivéve, hogy rendkívüli tehetséggel tudta a robbanásig
felingerelni.
Triona, hirtelen nyugtalansággal, megdörzsölte a karját. Hugh
elment, neki pedig ugyanabban a körben forognak a gondolatai.
Egyedül egy ilyen hatalmas házban, megbánva a férjének
mondottakat, kezdte megfizetni az árat. Valamivel el kell foglalnia
magát, valamivel, ami jóleső fáradtsággal tölti el, mire lemegy a
nap, és a ház még nagyobbnak és még üresebbnek tűnik majd.
– Még valami, asszonyom? – kérdezte a házvezetőnő.
– Mrs. Wallis, hány éve szolgál Lord Hugh-nál?
– Tizenöt – felelte büszkén az asszony.
– Akkor nagyon jól ismeri MacLeant.
Mrs. Wallis szürke tekintetével szilárdan nézte Trionát.
– Igen. Elég jól ahhoz, hogy tudjam, hogy mikor jön ki a
sodrából.
– Nehéz lenne nem észrevenni – felelte Triona szárazon.
– Miért kérdezte?
– Azért, mert szeretnék változtatni néhány dolgon. Semmi
drasztikusat, csak szeretnék valamit hozzátenni, valamit
magamból Gilmertonhoz.
Mielőtt elmegyek.
– Ez szép öntől. Mire gondol?
– Szeretném meglepni őlordságát azzal, hogy valamiképpen
jobbá teszem a házat. De minden olyan jól működik, hogy nincs
már mit igazán tökéletesíteni.

– Köszönöm, asszonyom – ragyogott fel Mrs. Wallis. – Nem
tudom, ilyesmire gondolt-e, de már évek óta töprengek rajta,
hogy át kellene rendezni az egészet. Ha a bútorok túl sokáig
állnak ugyanazon a helyen, kikezdik a fapadlót, mint amikor az
emberek mindig csak ugyanazon az útvonalon közlekednek.
– Csodás ötlet. Talán ebéd után hozzá is foghatunk…
Hangos kopogás hallatszott, Liam pedig előjött, hogy ajtót
nyisson.
Nagymama lépett be a legszebb vasárnapi öltözékében.
Levendulaszínű ruhát viselt, dísztelen, szürke körgallérral, a ruha
szegélye alól pedig egyszerű, barna cipők kandikáltak ki.
Acélszürke fürtjeit a Triona által valaha látott legnagyobb virágos
főkötő alá rejtette.
A gallér fölött közelebb hajolva, tetőtől talpig végignézett
Trionán.
– Nos? Megkínálsz egy csésze teával? Egy óra hosszat
utaztam, hogy ideérjek, a csontjaim csikorognak, erőteljesen
megszomjaztam.
Mrs. Wallis térdet hajtott.
– Máris hozom a teát. Apropó, Mrs. Hurst, elnézését kérem,
de nem tudtam korábban, hogy ön a gyógyító Nora, különben
megköszöntem volna, hogy segített a lányaimon.
Nora érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
– Ó? És kik az ön kicsikéi?
– Mary Wallis és Lara Kirkland.
– Ó, emlékszem mindkettőre! Hogy vannak a kedves lányai?
Mrs. Wallis elpirult örömében. Hosszú percekig mesélt
Norának a lányairól, majd elsietett, hogy teát és süteményt
hozzon.
– A lekvárt ne felejtse el! – kiáltott utána a nagymama. –
Nagyon szeretem a finom lekvárt, amelyet vendégségben ehetek
– nézett bűnbánó pillantással Trionára. – Nem szeretem magam
kiszolgálni, és ez így meg olyan remek.
Triona nevetve ölelte meg az öregasszonyt.
– Épp azon tűnődtem, milyen jó lenne látni téged.
– Azt gondoltam, te talán használod a füledet – felelte a
nagymama, szürke szemöldökét felvonva, ahogy Triona a

szalonba kísérte. – Feltételezem, hogy tudod, mi hozott ide
engem ilyen hirtelen.
– A szél? – sóhajtott Triona.
– Igen. Ez csak őlordsága lehetett, senki más – jelentette ki,
majd leült a kandallónál álló kanapéra, és megpaskolta maga
mellett az ülőpárnát. – Gyere ide, gyermekem, és meséld el, mi
történt.
Triona hamarosan kiöntötte a lelkét. A nagymama mindent
végighallgatott, és mindenféle kérdést tett fel. Csak akkor
hagyták abba a beszélgetést, amikor Mrs. Wallis behozott egy
tálca teát, süteményt és lekvárt.
Végül, jóval Mrs. Wallis távozása után, Triona befejezte.
A nagymama csendben ült egy percig, majd cöcögött.
– Mindketten kijöttetek a sodrotokból.
– Olyan csalódott voltam.
– Meg tudom érteni – felelte a nagymama, és a teájába
kortyolt. – Kislányom, mit akarsz MacLeantől?
– Azt akarom, hogy teljesen fogadjon el a feleségének.
– Á. Tehát érzelmi elköteleződést akarsz. – Megpaskolta
Triona kezét. – Azt akarod, hogy beléd szeressen.
– Nem, nem, nem. Csak azt akarom, hogy…
Mit is akart valójában? Elfogadást? Természetesen igen, de
ennél többet is.
Nagymamának igaza lehet. Érzelmi elköteleződést akart?
Lehet ilyesmit kérni valakitől?
– Na, jól van már! Szétrobban a fejed, ha ilyen erősen
gondolkozol. Ez nem egy bonyolult dolog. Abból, amit elmondtál,
úgy tűnik, mindketten belemartatok a másikba. Mindketten
bocsánatkéréssel tartoztok egymásnak.
– Tartottam tőle, hogy ezt mondod.
– Ugyan, kicsim! – paskolgatta meg ismét Triona kezét
nagymamája. – Ez annyira rossz? – kérdezte, fényes tekintettel
nézve a lányt. – Mondd meg nekem – és ez most nagyon fontos,
kislányom –, szereted?
Jó isten, miért kérdez ilyeneket?

– Nem! Persze, hogy nem. Úgy értem, kedvelem, de… –
felelte pislogva, végül lassan azt mondta: – Azt hiszem, lehet. De
bízom benne, hogy nem.
– Miért?
– Mert nem akarok egyedül maradni ezzel az érzéssel – felelte
halkan Triona.
– Á. Ez valóban gond lehet.
– Nagyon sokat gondolkodom rajta, és mindig eszembe jut,
milyen kedves és mennyire szereti azokat a lányokat. – Sóvárgás
járta át a szívét. – Bárcsak velem is megosztana ezekből valamit!
– Majd fog, kislányom. Csak ő nem olyan ember, aki gyorsan
elfogadja a változásokat – komorodott el a nagymama. – Az
egyik probléma az átokkal, hogy akiket érint, megtanulják nagyon
óvatosan irányítani az érzéseiket. Gondolj csak bele,
gyermekem: ha méregből képes lennél felkorbácsolni az óceánt,
és hajókat elsüllyeszteni, onnantól kezdve mindenféle
érzelmedet óvatosan kezelnéd.
Triona töprengve bólintott.
– Erre nem is gondoltam.
– Ez szörnyű felelősség. Az a fajta, amelyik átalakítja az
embert, és néha nem jó irányba – mondta, majd megpaskolta a
lány térdét. – Mielőtt eldöntöd, hogyan reagálsz MacLeanre, bele
kell képzelned magad a helyzetébe.
– Igazad van. Meg akartam kérdezni őt erről, meg másról is,
de a legjobb, ha előbb körüljárom a dolgokat, és próbálom
megtalálni a helyem.
– Ó, azt ne tedd! Mit csináltál, amikor MacLean elvesztette az
eszét, és ellened fordította a szelet?
– Megmondtam neki, hogy mérges voltam.
– Jó. És aztán?
– Aztán… elment.
– Micsoda? Nem tartottad vissza, hogy meghallgassa a
problémáidat?
– Először igen, de aztán én is bedühödtem, és csak azt
akartam, hogy menjen el.

– Akkor az úgy volt jó. Mindketten túlságosan mérgesek
voltatok. És mit csináltok, ha visszajön, és már nem leszel olyan
dühös?
Triona elgondolkodott.
– Megkérem – nem is, követelem -, hogy én is
hozzászólhassak a háztartás minden területéhez, beleértve a
gyerekeket is.
– És ha elfelejti, hogy te vagy a szeme fénye, és bután nemet
mond?
– Ó, már megmutattam neki, hogy nem ő az egyetlen, aki ki
tudja fordítani a házat a négy sarkából, amikor fel van dúlva.
– Jól van, kislányom! Okosan tetted! – A nagymama ráncos
arca mosolygott. – A veszekedés nem mindig feltétlenül rossz
dolog.
– Én sosem láttam vitázni a szüléimet.
– És nem is fogod. Anyád ki nem állhatja, ami nagy kár, mert
boldogabbak lennének, ha néha kiengednék a gőzt. A
veszekedés arra való, hogy mindketten kimondjátok, aminek el
kell hangoznia. De tisztességesen kell csinálni, és nem régi
sebeket felszaggatni vagy egymást hibáztatni. Az sosem vezet
jóra.
– De MacLean nem gurul majd dühbe?
– Az attól függ, milyen az a veszekedés. Ez a MacLean sokkal
jobban tud uralkodni magán, mint a fivérei.
– Ez tényleg így van. Tudod, hogy mennyivel jobban? – nézett
kíváncsian a nagymamájára.
– Ó, kislányom, persze, hogy tudom.
– És?
– Van egy másik MacLean, akiről nem beszélnek – Lord Hugh
öccse, akit hidegvérrel meggyilkoltak. Amikor meghalt, napokig
rengett a föld és az ég. – A nagymama tekintete elsötétült az
emlékezéstől. – A völgy víz alá került, addig villámlott, amíg a
levegő megtelt kénnel, és üvöltve tombolt a jeges szél. A falu
nagy részét elmosta az ár, vagy porig égett. A lakók a házaikban
rekedtek, és halálukig küzdöttek. Egyik nap megláttam a férjedet
a kastély tetején. Két órán át állt ott, és mire lejött, elült a vihar.

A fivérei eljöttek értem, hogy segítsek rajta. Túl gyenge volt
ahhoz, hogy talpra álljon, majdnem elveszítették, ezért küldtek
értem. Tudtam, mi történt, de nem akarta, hogy bárkinek is
beszéljek róla – még a rokonságának se.
A nagymama elkomorodott, majd folytatta.
– Az átok természete olyan, hogy megbünteti azokat, akik
megtalálják, hogyan kerekedjenek fölé. Így, amikor Hugh
ellenszegült, az átok visszaütött rá. Azt hiszem, képes lenne
elpusztítani is őt, ha túl keményen szállna szembe vele.
Triona képtelen volt nyelni.
– Ó, ne nézz ilyen rémülten! – paskolta meg Triona kezét a
nagymama. – Ő nagyon jó ember, és ezt tudnod kell. De ne
gondold, hogy olyan férfi, aki igazat ad majd neked. Csak egy
igaz szerelem tud ráébreszteni bennünket, hogy felismerjük, ha
tévedtünk.
Egy igaz szerelem. Triona sosem tartotta romantikusnak
magát, sőt… talán a szülei kapcsolatát is túlidealizálta. Mindig
volt némi feszültség anya és nagymama között, és apa biztos
mindig úgy érezte, hogy ő áll a kereszttűz középpontjában. De
sohasem beszélt róla. Triona elgondolkodott, vajon mi mindenről
nincs még tudomása.
Talán ott van az igazság, hogy nincs tökéletes házasság, csak
néhány nagyon jó. És ez az, amit ő is akart: egy valóban nagyon
jó házasságot. Hirtelen rájött, hogy valamikor, menet közben,
megváltozott a véleménye erről a kapcsolatról. Már nem akart
nyomot hagyni maga után, ha elhagyja Gilmertont. Most már
egyáltalán nem is akart elmenni.
Egy igazi, kiteljesedett kapcsolatot akart Hugh-val és a
lányaival. Fogalma sem volt róla, hogy meg tudja-e majd győzni
a férjét, mindenesetre meg akarta próbálni.
– Köszönöm, nagymama – mondta Triona és megölelte a
nagyanyját. – Lesz min gondolkodnom.
– Jól van. Az emberek sajnos nem gondolkodnak eleget. Csak
ezt meg azt csinálják – mintha sosem gondolnád végig, hogy mit
miért teszel, és hogy egyáltalán azt kell-e tenned.
Triona egyetértett. Túl korai lett volna megmondani, hogy
Flugh-val megtalálják-e a szerelmet. De ha nap mint nap jól

élnek, mindenbe bevonják egymást, és őszinte – akár hangossá
is fajuló – beszélgetéseket folytatnak egymással, akár rá is
találhatnak a hozzá vezető útra.
A nagymama szélesen elmosolyodott.
– Akkor most, kislányom, beszéljünk fontosabb dolgokról.
– Mi lenne az? – hajolt előre Triona.
– Ha nem kéred azt a sütit, nem tennéd a tányéromra?
Hosszú az út hazáig, és nem akarok egész úton éhezni.
Triona felnevetett, és a nagymama tányérjára tette az utolsó
darab sütit, és mosolyogva nézte, amint az öreg hölgy vastagon
nyakon önti lekvárral.
Ott van – suttogta Devon, ahogy bekukucskált a szalon

ablakán. – Egy idős hölggyel van.
Christina odaosont Devon mellé. Caitriona egy százévesnél is
öregebb asszony mellett ült. Az asszony arca rettenetesen
ráncos, orra nagy és görbe, ősz haja pedig ritka volt.
– Úgy néz ki, mint egy boszorka!
Devon újra négykézlábra állt.
– Át kell mennünk a másik oldalra. Ahhoz az ablakhoz
közelebb vannak.
Christina bólintott, majd suttogva felelt.
– Akkor át a rózsakerten. És légy óvatos, nehogy elszakítsd a
ruhád. Dougal bácsi gyanakodni fog, ha koszosan megyünk
vissza.
Devon mutatta az utat, mélyen lehajolt, s úgy mászott át a
bokrok között, amíg ahhoz az ablakhoz ért, amelyhez a
legközelebb állt a kanapé. Elfoglalta a helyét az ablak egyik
oldalán, Christina pedig a másikon. Ám arról már lekéstek, hogy
kihallgassák őket, mert az idős asszony távozni készült.
Aztán hallották, amint Caitriona elköszönt, Mrs. Wallis pedig a
szobába lépett.
– De jó volt látni a nagymamáját!
– Igen.
– Akkor, átrendezzük a szobát?
Devon felvonta a szemöldökét.
– Ó, igen! Mire gondolt?
– Először is arra, hogy Angus és Liam is segítenek majd!
Devon bekukucskált az ablakon, és látta, ahogy a két asszony
nevetve beszélget. Először a szekretert tolták oda, ahol jobban
melegített a nap, aztán a kanapét szembeállították a kandallóval.
Láthatólag semmi – sem a székek és asztalok, sem a
gyertyatartók vagy szőnyegek – nem marad majd érintetlenül.
– Mit művel? – sziszegett Devon, ajka szinte kifehéredett a
dühtől. Elfordult az ablaktól, és mérgesen átviharzott a bokrokon.
Christina remélte, hogy odabent az asszonyokat túlságosan
lefoglalják a teendőik ahhoz, hogy meghallják őket, mert Devon
csörtetése nem volt valami halk. Fejét rázva, végül követte
testvérét.
Átrohantak a kerten, ki a kapun, egy kis facsoport felé, ahol a
rejtekhelyük volt. Ott kötötték ki egy alacsony faághoz a lovakat,
Aggie pedig almát rágcsálva várt rájuk.
Amint elérték a facsoportot, Devon Christinához fordult.
– Láttad ezt? Pont azt csinálja, amiről beszéltem –
megváltoztat dolgokat!
– Csak a bútorokat rendezi át – vonta össze a szemöldökét
Christina.
– Ez csak a kezdet – szorította ökölbe a kezét Devon. – De
ezzel még nem lesz vége!
Christina nem válaszolt. Csak azért egyezett bele ebbe a
kirándulásba, mert kíváncsi volt, mivel foglalkozik Caitriona,
mióta elment a papa. Nem tudta biztosan, mit akar látni, csak
remélte, hátha Caitriona valami igazán csúnya dolgot művel. Az
azért lett volna jó, mert akkor nem lenne ez a rossz érzés a
gyomrában, hogy nem viselkednek tisztességesen a papa
feleségével.
Nem mintha a papa akarta volna őt – a cselekedetei ezt
bizonyították. Legalábbis, amíg nem lett dühös rájuk, amiért
kinevették Caitrionát a lovaglótudása miatt. Most pedig Christina
maga előtt látta a papa arcát. Valahol belül úgy érezte, hogy a
papa talán, de csak talán, tényleg kedveli Caitrionát, de nem
akarja, hogy bárki – főleg nem a nő – tudomást szerezzen róla.

Christinának ez egyáltalán nem tetszett. Ami még rosszabb,
hogy Devon megalázottnak érezte magát, amikor a papa
leszidta, és ég benne a vágy, hogy bosszút álljon Caitrionán.
Christina szomorúan felsóhajtott, és leült Aggie mellé a földre.
Devon dühösen járkált, szoknyája minden lépésnél hangosan
suhogott.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálja!
– Mit? – kérdezte Aggie az almája mögül.
– Csak a bútorokat tologatja – válaszolt Christina.
– Tényleg? – kérdezett vissza Aggie.
– Ahogy mondtam – felelte Christina. – Devon viszont ördögi
cselekedetnek tartja.
– Asszony-ördöginek – vágta rá Devon, majd megállt a
testvérei előtt. – Lehet, hogy nem láttuk, hogy Caitriona valami
rosszat tett volna, de csak pár percig figyeltük.
– Nem tudom – sóhajtott Christina. – Úgy érzem, inkább mi
művelünk valami rosszat. Talán a papára kellene ezt bíznunk.
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy a papa szeret vele
lenni. És meg is kért minket, hogy legyünk vele udvariasak.
– Igen, de azelőtt sose kért tőlünk ilyet, nem? – állt meg
Devon Christina előtt. – Nem látod, mi történik? Lassan ráveszi a
papát, hogy úgy gondolkozzon és tegyen dolgokat, ahogy ő. Az ő
életében nincsenek gyerekek. Feleslegesek vagyunk és az
útjában állunk.
Christina szíve összefacsarodott. Vajon tényleg így látja őket
Caitriona? Valóban az útjában állnak annak az életnek, amelyet
a papa és a felesége szeretnének élni?
– Félresöpör minket – folytatta reszelős hangon Devon. –
Ráveszi a papát, hogy azt higgye, csúnya dolgokat művelünk, és
aztán, amikor már saját gyerekük lesz, nem lesz tovább
maradásunk.
Christina olyan nyomást érzett a mellkasában, mintha ülne
rajta valaki.
– Te… te tényleg azt hiszed, hogy ezt akarja? – pislogott
Aggie.
– Biztos vagyok benne.

Christina képtelen volt tovább csendben ülni, hirtelen felugrott,
megfordult, és Gilmerton-major felé nézett. A ház ott állt
pompásan magában, úgy helyezkedett el a domb tetején, mint
egy ékkő a gyűrűn. A nap megcsillant az ablakokon és a falak oly
melegek és hívogatóak voltak, kétoldalt pedig borostyán futott fel
rajta. Ez volt az egyetlen hely, amelyet otthonnak nevezett. A
gombóc egyre nagyobb lett a torkában. Nem hitte el teljesen
Devon okfejtését, de valami szöget ütött a fejében: mi lesz, ha a
papának és a feleségének saját gyereke születik? Marad még
hely ő és testvérei számára?
Keményen az ajkába harapott, és a könnyeivel küzdött.
Magányos, rossz szagú szobák emléke idéződött fel benne. És a
várakozás anyára, aki néha hazajött, de inkább nem. Amikor már
két hét is eltelt, és Christina kétségbeesésében nem bírta tovább
hallgatni testvérei sírását és éhezését, kiment a hidegbe, és a
párizsi utcákon csatangolt, hátha tud lopni egy kis ennivalót.
Órákig is eltartott, mire sikerrel járt, de akkor megint volt néhány
napi élelem. Átázva és koszosan tért vissza, a ruháját egy
alkoholszagú férfi elszakította, amikor megpróbálta berángatni
egy sikátorba. Tudta, mit akar a férfi, de a végső kétségbeesés
akkora erőt adott neki, hogy sikerült kiszabadulnia, és olyan
gyorsan rohant vissza hideg, tetőtéri otthonukba, amilyen
gyorsan csak tudott.
Most viszont itt van Gilmertonban. Nézte a házat, csodálta,
ahogy a napfény megcsillan a temérdek ablakon, nézte a kőfalak
határozott vonalát, és a vastag, kemény ajtókat. Ez volt az
otthona, és bármit megtett volna, hogy megtartsa. Nem tudná
elhagyni Gilmertont, képtelen lenne elveszíteni a papát.
Kitört belőle a zokogás, mire Devon vékony karja szoros
ölelésbe vonta őt, Aggie gömbölyű karja pedig követte. Sokáig
álltak így, amíg az emlékek eltűntek, és elmúlt a zokogás.
Amikor Devon elengedte, Christina megtörölte a szemét, és
mosolyogni próbált.
– Vissza kell mennünk. Dougal bácsi észre fogja venni, hogy
elszöktünk.
Devon is megtörölte a szemét.
– Menjünk a tóparti ösvényen. Arra gyorsabb.

Az ösvény a völgy végében lévő kis tó körül haladt, mielőtt
kettévált. Az egyik ösvény Dougal impozáns házához vezetett, a
másik a MacLean-kastélyhoz. A papa egyszer mesélte, hogy
régen ez az ösvény volt a fő gyalogút a kastélyhoz, de most,
hogy az egyik részét elmosta a víz és nagyon meredek lett, már
senki nem használja. Figyelmeztette őket, hogy kerüljék el, de
olyan kényelmesen lehetett ott átvágni, hogy egyre többet
használták. Christina úgy gondolta, hogy a papa eltúlozta a
veszélyességét. Mindaddig, amíg nyugodtan tartották a lovakat,
és lassan haladtak a szűk ösvényen, nagyon elégedettek voltak
vele.
– Gyere, Aggie – mondta Devon, és egy fatuskóhoz vezette a
lovat, és várta, hogy a húga felüljön rá.
Majd ugyanígy tett Christinával is. Amikor eljött az ideje, hogy
felüljön a saját lovára, elkapta a nyereg egyik rövidebb szíját, és
felugrott.
Christina irigykedve nézte. Devon vagány volt, és annyira
független, hogy nem volt szüksége senki segítségére. Christina
szeretett volna egy kicsit magába szívni testvére bátorságából.
Ha újra magukra lesznek utalva, szüksége lehet majd rá.
Ahogy elindultak, nehéz szívvel Devon mellé léptetett.
– Mitévők legyünk?
Devon lebiggyesztette az ajkát.
– Meg kell akadályoznunk, hogy a papa és Caitriona közelebb
kerüljenek egymáshoz.
– Hogyan? Eddig bármit tettünk, épp fordítva sült el.
– Hadd gondolkodjam.
Christina bólintott, majd lefelé irányította a lovát az ösvényen,
amíg Devon a lehetőségeket mérlegelte.
Ahogy elérték az ösvény összeszűkült részét, Devon Christina
lova mellé léptetett, és ravaszul ránézett.
– Tudom már, mit csinálunk!
– Mit? – kérdezte Christina.
– A papa azt mondta, ma későn jön haza. Dougal bácsi
elküldte az egyik emberét, hogy megtudja, pontosan mikor.
– És?

– És mielőtt megérkezik, elszökünk, és visszajövünk
Gilmertonba. Már sötét lesz, de jól ismerjük az utat, így nem
lehet probléma. Aztán visszarendezzük a bútorokat.
– És az miért lesz jó? – kérdezte Christina.
– Majd meglátod – felelte, majd előrement az ösvényen. Bármi
jutott is Devon eszébe, ha csak egy órával is késlelteti az
elkerülhetetlent, Christina részt akart venni benne.
Jobban érezve magát, sietve követte testvérét.
Tizenhetedik fejezet
A szerelem érdekes dolog, drágáim. Van, amikor fehér lovon
érkezik, és úgy ledönt a lábatokról, mint valami nagyszerű
történet a régi időkből. Máskor hangtalanul lopakodva közeledik,
és elragadja a szíveteket, mielőtt még rájönnétek, hogy
egyáltalán veszélyben van.
AZ IDŐS NORA HÁROM K1SUNOKÁJÁNAK MESÉL
Kész! – dörgölte meg fáradtan a homlokát Triona. Majdnem két

óra hosszáig tartott, mire kedvükre átrendezték a szalont. –
Tetszik így. Sokkal világosabb és barátságosabb lett.
Mrs. Wallis egyetértően bólogatott.
– Szerintem is, asszonyom – mondta, majd Angushoz és
Liamhez szólt. – Vigyétek azt az asztalt az étkezőbe, és tegyétek
a sarokba. Arra tesszük majd a teáskannát reggelenként. Ó,
milyen késő van! Megkérem a szakácsot, hogy tálalja a
vacsorát…

– Ha nem bánja, inkább tálcán kérem a vacsorát a
hálószobámba. – El sem tudta képzelni, hogy egyedül egyen az
ebédlő hosszú asztalánál. – Fáradt vagyok.
Hála istennek. Remélem, legalább jobban alszom.
– Korán fekszik le ma, asszonyom? Nem csodálom.
Azonkívül, őlordsága hamarosan visszatér a lányokkal, úgyhogy
vége a békés napoknak.
– Erre nem is gondoltam – nevetett Triona. – Talán jól esne
egy forró fürdő is.
– Máris, asszonyom – felelte kuncogva Mrs. Wallis. Még
egyszer utoljára végignézett az átalakításon, majd elégedetten
bólintott. – Sokkal jobb! Ha őlordságának nem tetszene, akkor
bolond.
Triona elmosolyodott. Holnap minden visszatér a rendes
kerékvágásba. Nem is vette észre addig, amíg egyedül nem volt
a hatalmas házban, hogy milyen jó, amikor mindenki körülötte
van. Már nagyon várta a reggeli együttléteket, amelyek
bearanyozzák a napot, a közös reggeliket, mielőtt Hugh a
lovakhoz indul, a szeme körüli ráncokat, amikor nevet, a lányok
csacsogását a délutáni lovagláshoz lefelé jövet a lépcsőn, Hugh
szeretetteljes és vidám hangját, ahogy válaszol nekik, a
Fergusonnal való lovaglóórákat és a Mrs. Wallisszal folytatott
vidám beszélgetéseket.
Az élet egyszerű pillanatok fonala, és ők erős kötelet fonnak
belőle. Már a szalon átrendezése is növelte benne az idetartozás
érzését.
Miután megkapta a sajtból, kenyérből, almaszeletekből és egy
hatalmas narancsból álló vacsoráját, Triona elmerült a
fürdővízben. Utána felvette a hálóingét, és a kandalló előtti
kanapén üldögélt, kezében egy csésze forró teával. Hugh
nemsokára itthon lesz, ő pedig alig bírt nyugton ülni.
Hogy elfoglalja magát, olvasni próbált, de nem tudott
koncentrálni. Az ágyra nézett, majd az ablakra, hátha megjelenik
Hugh, aki felmászott a második emeleti ablakba, hogy belépve
felkapja, és az ágyhoz vigye őt. Beleremegett a gondolatba.
Bár Hugh feldúltan távozott, biztos nyugodtabb lesz, ha
hazaér. Triona már legalábbis túl volt rajta, megbocsátott.

Őszintén szólva, a házasság nem olyan volt, mint amilyennek
képzelte. Egyrészt, nem vette észre, mennyi kompromisszumot
kötöttek: arról, amit a férfi és amit ő akart; a gyerekekkel, a
háztartás vezetésével, vagy éppen az egymás életében betöltött
szerepükkel kapcsolatban.
Triona gyakran megtalálta a megegyezés lehetőségét fivérei
és lánytestvérei között, itt viszont úgy tűnt, hogy csak ő az, aki
kész kompromisszumot kötni, MacLean pedig konokul
ragaszkodik a házasságkötés előtti elképzeléseihez.
Nagymamának igaza van –, így nem mehet tovább. Bárcsak
kikérhetné Caitlyn tanácsát – ha valaki tudja, hogyan lehet
rávenni a férfiakat, hogy figyeljenek, akkor az Caitlyn. Mindig úgy
tűnt, hogy tudja, mit és hogyan mondjon, hogy megkapja a kívánt
válaszreakciót. Triona az asztalra pillantott. Miért is nem ír most,
és kérdezi meg Caitet? Talán egy hét is eltelik, mire válaszol, de
még akkor is megéri, ha van használható ötlete.
Triona az asztalhoz ment, és belemártotta a tintába a tollat.
Először a család hogyléte felől érdeklődött, különösen Michael
iránt, akinek a köhögése remélhetőleg javulóban van már. Aztán
azt kérdezte, apa mérges-e még a Londonban történtek miatt.
Aztán beszámolt Caitlynnek a Hugh távozása óta eltelt napok
eseményeiről.
Ahogy írt, egyre jobban elfogta a honvágy. Hiányzott
Wythburn melegsége és testvériessége; majd hirtelen megint
Hugh-ról írt, és hogy mennyire szeretné teljes szívéből, ha
másképp lennének a dolgok, és hogy mennyire tanácstalan
ebben. Csak írt és írt, a toll fürgén sercegett a papíron.
Mire befejezte, kimerült, de összeszedett volt, készen arra,
hogy Hugh és a gyerekek hazatérjenek.
Távoli zajra figyelt fel. Úgy hangzott, mint a kertkapu
kattanása. De Hugh biztos nem abból az irányból jön.
Hirtelen eszébe jutottak a férfi feltételezései a lányok anyjáról.
Lehet, hogy valaki azért jön, hogy gonosz tréfát űzzön a
lányokkal? Zakatoló szívvel az ablakhoz lépett. Telihold volt,
amely megvilágította a kerti ösvényt. A mögötte található ajtó
biztonságosan be volt zárva. Mozgásra lett figyelmes, és látta,

ahogy két alak lopakodik fel a kert mögötti dombra. Az első kicsit
elfordult, így Triona meglátta a leárnyékolt ködlámpát a kezében.
Amikor a fény eltűnt a fák mögött, megragadta az
ablakpárkányt. Az ördögbe, a szolgák a ház túlsó végében
alszanak. Akkor most kiszaladjak megnézni, merre mennek?
Triona gyorsan megfordult, előkapott a szekrényből egy
vastag köpenyt, cipőjét felhúzta meztelen lábára. Pillanatok
múlva már a hátsó lépcsőn rohant lefelé, felkapva a köpeny és a
hálóing alját, nehogy rálépjen.
Ahogy elérte a hátsó ajtót, elhúzta a zárat, és kilépett a kertbe.
A hideg ellen szorosan átölelve magát, a kertajtóhoz sietett.
A domboldal felé kémlelt, de semmit sem látott. Vajon merre
mehettek? Halkan kitárta a kertkaput, és lopva mászni kezdett
felfelé a csalitos takarásában. Amikor halk suttogást hallott,
megállt és összevonta a szemöldökét. A suttogás női hangnak
tűnt – két nő lenne az? A köpenybe burkolt idegenek alacsonyak
voltak.
Ahogy közelebb lopakodott az őt eltakaró kis facsoporthoz,
két, lovon ülő alak körvonalát tudta kivenni. Közelebb lépett.
– Devon – mondta az egyik tartsd magasabbra azt a lámpát!
Christina! Mit csinál odakint ilyen késő éjszaka?
– Nem lehet – felelte Devon olyan halkan, hogy Triona alig
hallotta. – Valaki megláthatja a házból.
– Senki sincs ébren, hogy lássa.
– A papa hálószobájában van valami fény. Ő talán még ébren
van.
Christina dühös hangot hallatott.
– Ne butáskodj; már nagyon késő van. Levélírás vagy valami
ilyesmi közben már rég elaludt. Mrs. Wallis azt mondja, még
sose látott valakit ennyi levelet írni.
– Holnap majd annyit írhat, amennyit csak akar. Az sem fog
segíteni – felelte Devon, félreérthetetlen elégedettséggel a
hangjában.
Triona összevonta a szemöldökét. Vajon hogy értette?
– Jobb lesz, ha sietünk – mondta Christina.
– Hamarabb Dougal bácsihoz érünk, mint gondolnád. Telihold
van, és a lovak ismerik az utat.

A hangok egyre halkultak, ahogy a lányok átvágtak a
csalitoson lefelé. Trionát kirázta a hideg, összébb fogta magán a
köpenyt. Kövesse őket, hogy kiderüljön, mit műveltek? Dougal
biztosan nem vette észre, hogy a lányok felkeltek. De legalább
volt annyi eszük, hogy Aggie-t nem hozták magukkal.
A lámpás pislákolt, ahogy a lányok egyre tovább haladtak az
ösvényen. Triona egy pillanatig habozott, majd utánuk eredt.
Amikor elérték a csalitos szélét, eloltották a lámpát,
felakasztották Devon nyergére, és kelet felé fordították a lovakat.
A Fergusonnal való lovaglóórák alkalmával a lovász azt mondta,
hogy a széles, nyugat felé menő út vezet Dougal házához. Akkor
ez egy rövidebb út?
Lassan eltűntek a szeme elől. Mi az ördögöt kerestek itt?
Nyilván valami rosszat tettek, de mit?
Amikor Triona visszatért a házba, kezébe vett egy lámpást, és
a lányok szobájába ment.
Semmi különöset nem látott. Lehet, hogy magukkal vittek
valamit, de Triona úgysem tudta volna, mit.
Végül lement a folyosóra, amely hátborzongatóan csendes és
sötét volt. Megállt a lépcső aljánál. Minden ajtó zárva volt, a
lámpák rendben lógtak, halvány viaszillat terjengett a levegőben.
Minden pontosan a megszokottnak tűnt.
Felsóhajtott. Maga sem tudta, mit keres, a lányok pedig bárhol
járhattak – a konyhában, a borospincében, a könyvtárban – ki
tudja? Az biztos, hogy a házban hideg van, és nincs ínyére
egyedül keresgélni a sötétben. Holnap úgyis felfedezi, mit
műveltek a lányok, úgyhogy a legjobb, ha lefekszik. Reggel majd
a pincétől a padlásig átkutatja a házat.
A hálószobában Triona az ágy mellé tette a lámpást, nyirkos
kabátját az egyik székre terítette, lehúzta cipőjét, és fintorogva
nézte hálóinge nyirkos és piszkos alját. Levette, és
eredménytelenül keresett másikat magának. Biztos összeszedték
a mosásba.
Sóhajtva az ágyhoz lépkedett a hűvös padlón, majd
becsusszant a hideg ágyba, és a fejére húzta a takarót.

Az ágy lassan langyosodott. Triona még jobban
elhelyezkedett, és arra gondolt, bárcsak itt lenne Hugh, hogy
felmelegítse. Végül ásított egy nagyot, és elaludt.
Egy órával később Hugh bezárta az istálló ajtaját, és örült, hogy

végre melegben vannak.
– Tessék. Biztonságban és egészségesen. – Nézte a friss
szalmában álló kancát és a csikót, ahogy fáradtan anyja lábának
dőlt. – Ezt a csikót Bajnak fogjuk hívni.
– Jó név – akasztotta a falra a lámpást Ferguson.
– Nem emlékszem, hogy valaha egy kanca így elrejtőzött
volna. Sose jutott volna eszembe, hogy odafent keressem a
gerincen.
– Örülök, hogy rátaláltunk. Még néhány óra, és elpusztultak
volna.
A csikó farfekvéses volt, így Hugh és Ferguson minden
tudására szükség volt, hogy mindkettejüket megmentsék.
Hugh a nyitott pajtaajtón át a ház felé nézett, az ablakokat
kémlelte. Triona már biztos alszik. Vajon örül, hogy hazajöttem?
Sokkal nehezebb volt elmenni, mint eddig bármikor. Arra
számított, hogy a lányok hiányoznak majd neki, ám arra nem,
hogy Triona is. Mindenről a lány jutott az eszébe: a friss szél
illatáról a selymes haja, egy domb ívéről a melle, ahogy
belesimul a kezébe, lova patája alatt a fű susogásáról szoknyája
suhogása –, s a képek az őrületig ingerelték.
Képtelen volt anélkül nézni a dombok vad szépségét, hogy
eszébe ne jutott volna: a lánynak vajon hogy tetszene? Folyton
szégyenlős, mégis érzéki mosolya járt az eszében, amikor
csókjaival felébresztette. Vagy az egymásba gabalyodott lábaik
kora reggel. Érezte a lány fürdőjének levendulaillatát. Hogy
milyen keményen és elszántan dolgozik reggelente Fergusonnal,
hogy megtanuljon lovagolni.
Elbűvölő teremtés, nem úgy, mint azok, akikkel eddig
találkozott. És, ha éppen nem mérges rá, rendíthetetlen és
nyugodt, egyenes és szókimondó. Nagyszerű, és persze erős,
édes szenvedélyű nő.
Minden reggel, amíg odavolt, keményen és bevetésre készen
ébredt, miután Trionáról álmodott, ahogy meztelenül fekszik
alatta, ízlelte, érezte őt. Úgy tűnt, minél többet kap belőle, annál
többre vágyik. Bár a legcsúnyább módon váltak el, rájött, hogy a
lány iránti vágya nem csökkent, és ez meglepte. Annyira mérges
volt, és bár nem értett egyet Trionával, nem lett volna szabad
elveszítenie az önuralmát. Még most is furdalta a lelkiismeret az
általa okozott pusztítás miatt.
Sóhajtva visszafordult, hogy segítsen lepakolni a kocsit.
Ferguson leintette.
– Pihenjen le, uram. Én majd szükség esetére itt maradok az
istállóban.
Hugh a ház felé pillantott. Már biztos ágyban van, alszik, finom
levendulaillat veszi körül, a hálóinge a lábára tekeredett, a bőre
meleg és…
Pillanatokon belül a házban volt. Levette a kabátját, és az
előcsarnokban álló egyik székre dobta, fázó kezeit
összedörzsölte. Talán kicsit fel kellene melegednie, mielőtt
lefekszik, különben a hideg kezétől és lábától a feleségének
kellemetlen ébredése lesz.
Teste megmerevedett a gondolatra. Ó, mennyire szerette
volna felébreszteni az ő kis puha, gömbölyű, forró vérű feleségét.
De akkor melegnek kell lennie – nagyon melegnek.
Egy kis portói a vidáman pattogó tűz mellett megteszi. Reggel,
ha már elrendeződtek a dolgok, összeszedi a lányokat, és
minden visszatér a rendes kerékvágásba. Vagy legalábbis
reméli, hogyha Triona megbocsát neki.
Kinyitotta az ajtót, és elindult az asztal felé, hogy meggyújtsa a
lámpást.
– Au!
Hugh megbotlott valamiben és előretántorodott; a kanapé után
nyúlt, de keze a levegőbe markolt. Látványos mozdulattal átesett
egy kisasztalon, üvegcsörgés hallatszott, ahogy valami leesett a
földre.
Egy kábult pillanatig a földön feküdt, és a mennyezet felé
meredt. Méregbe gurult. Mi a fene? Óvatosan felkelt, vigyázva,
nehogy hozzáérjen az üvegcserepekhez. Végül rátalált a

kisasztalra, amelyen átesett, és felállította, talpa alatt recsegtek a
szilánkok. Ez fura; az asztal a kandalló előtt szokott lenni. Miért
volt a szoba közepén?
Hugh elkomorodott, lábujja sajgott, állkapcsát összeszorította.
Szinte alig tudta kivenni a bútorok körvonalait a szobában, de
egyik sem ott volt, ahol lenni szokott. Mit művelt ez a nő?
Maga elé tartott kézzel, óvatosan az íróasztal felé indult,
beleütközött egy újabb asztalba és majdnem átesett egy széken.
Megtalálta a lámpát, és meggyújtotta. Az arany fény lágyan
szétáradt a szobában.
Körülnézett, és nem akart hinni a szemének. Az íróasztal
kivételével, minden mást elmozdítottak. A többit ész nélkül
helyezték át, mintha az elkövető készakarva meg akarta volna
őrjíteni. Gondolkodás nélkül a szolgákért kiáltott.
Nemsokára hangok hallatszottak a folyosóról, és Mrs. Wallis
állt meg az ajtóban, hálóingben és köntösben, egyik kezében
lámpással, a másikban seprűvel, mintha ezek lennének a
fegyverei. Mögötte Angus jött, kezében egy széklábnak látszó
tárggyal.
Mrs. Wallis a szívéhez kapott.
– Ó, nagyon megijesztett minket, uram! Nem tudtuk, hogy
visszatért, és… – pillantott körbe a szobában. – Jó isten! Mi
történt itt?
– Kérdezze meg az úrnőjét! – felelte Hugh gorombán.
– De mi itt nem nyúltunk a bútorokhoz! Csak a szalonban. És
nagyon jó kis munkát végeztünk, ha szabad megjegyeznem.
Hugh az asszonyra nézett.
– Maga segített neki?
– Persze, uram. Ahogy Angus és Liam is.
Angus bólintott.
Hugh fáradtan dörzsölte a nyakát.
– Biztos később jött vissza ide, hogy ezt is átrendezze.
Mrs. Wallis söprögetni kezdte az üvegcserepeket, és
hitetlenkedve nézelődött.
– Nem tudom, uram. Ez elég szokatlan elrendezése egy
könyvtárnak, az asszonyom pedig nem bolond – mondta, majd
Angusra pillantott. – Keríts egy lapátot, de gyorsan!

A férfi bólintott, és vállán a széklábbal, távozott.
Mrs. Wallis cöcögve söprögetett.
– Ez volt az a cukortartó, amelyiket a testvére, Fiona adott
ajándékba karácsonyra. Kár érte – mondta, majd megállt,
körülnézett, és megcsóválta a fejét.
– Nem csoda, hogy elesett. Semmi értelme így elhelyezni a
bútorokat.
Hugh az üveges szekrényhez ment, közben kikerült két,
egymásnak hátat fordított széket, és töltött magának egy italt.
– Micsoda zűrzavar. Mintha csak… – vonta össze a
szemöldökét, és a szájához emelt pohár megállt félúton.
– Mintha mi, uram?
A férfi kortyolt egyet, majd megrázta a fejét.
– Semmi. – Mrs. Wallis befejezte az összetört üveg egy
kupacba söprögetését. – Jártak itt a lányok, mióta elmentem?
– Nem. És ez meg is lepett, mert általában beugranak, amikor
ön nincs itthon.
Biztos, hogy a lányok voltak. Elképzelhetetlennek tartotta,
hogy Triona ilyesmit csináljon, főleg nem az ő könyvtárában. De
vajon miért mozdították el a bútorokat? Tudniuk kellett, hogy
ezért mérges lesz, és…
Erről lehet szó? Fel akarták dühíteni? De ki ellen? Azt hitték,
hogy Trionát fogja okolni?
Majdnem sikerült is, ébredt rá hirtelen.
Angus megérkezett a lapáttal, Mrs. Wallis pedig befejezte a
törött üveg eltávolítását.
– Felkeltem Liamet, és visszarendezzük a szobát, uram.
– Ne. Hagyják csak.
Az asszony és Angus összenéztek.
– Hagyjuk?
– Igen – tette le a poharát. – Feküdjenek le mindketten. Késő
van.
– De csak most érkezett, és…
– Le tudok feküdni egyedül. Holnap visszahozom a lányokat,
úgyhogy használjuk pihenésre az éjszaka hátralévő részét.
– Rendben van, uram.

Hugh megvárta, amíg mindketten távoznak, majd megnézte
az ebédlőt és a szalont is. A bútorokat, a legnehezebbek
kivételével, itt is elmozdították, bár a szalon átrendezése
ésszerűnek tűnt. Megpróbált a reggelizőhelyiségbe is bejutni, de
az zárva volt.
– Kis huncutok – motyogta felfelé tartva a lépcsőn.
Jó kis beszélgetése lesz holnap a lányokkal. Közben a
felesége meg várja az ágyban. Ahogy ez eszébe jutott, olyan
sürgetést érzett, hogy sietve, szinte rohanva ment fel a lépcsőn.
Odaért az ajtóhoz, de megállt, hogy kifújja magát. Aztán vett
egy mély lélegzetet, eloltotta a lámpát, és gyorsan kinyitotta az
ajtót. A holdfény halványan megvilágította a szőnyeget és az
ágyat. A lámpást letette a kandalló mellé, aztán levetkőzött, és
az ágyhoz lépett.
Egy pillanatig állt, és nézte a lányt, akinek a haja csillogó
selyemként borult a párnájára. Az ő párnájára. Nem tudta, miért
olyan fontos ez, de a számára az volt. A lány az ő ágyában, az ő
takarója alatt fekszik, és az ő felesége.
Sose értette, miért vágynak az emberek a házasságra. Fiona
férjnél volt, és boldognak tűnt; Dougal idegesítő önelégültséggel
járkált, amióta feleségül vette Sophiát; de még a megrögzött
agglegénynek tartott fivére, Gregor is őrülten boldognak látszott,
miután rájött, hogy szerelmes gyerekkori pajtásába, Venetiába,
akit feleségül is vett. De Hugh számára a házasság mindig
valami homályos dolog volt – ami egyszer majd talán meglesz,
de sohasem ma. Sohasem most.
Amikor feleségül kellett vennie Trionát, nem gondolta,
mennyire megváltozik az élete. És nem csak kívülről, bár a háza
és az élete is sokkal elevenebb volt Trionával. Belül is más lett.
Mindaz, amit azelőtt kedvelt – a háza, a lovakkal kapcsolatos
munkája, még a lányaihoz fűződő érzelmei is – sokkal
fontosabbnak tűnt most, mert meg akarta osztani Trionával.
A lány felsóhajtott álmában, és egyik kezét az arca alá tette.
Ahogy megmozdult, félrecsúszott a takaró, és előbukkant
meztelen válla, a holdfény pedig megcsillant krémszínű bőrén.
Hugh egész teste megmerevedett. Kissé remegő kézzel,
megemelte a takarót. A holdfény végigfutott a lány telt mellein,

gömbölyű csípőjén, és végigsimított a combján. A lány álmában
összehúzta a szemöldökét, és mélyebbre fúrta magát az ágyban.
Hugh zakatoló szívvel bújt be mellé.
Ahogy magához húzta, a lány kinyitotta a szemét, tekintete
mély és megfejthetetlen volt. Egy hosszú pillanatig csak
bámultak egymás szemébe; aztán egy mosollyal, amitől repesni
kezdett Hugh szíve, a lány átölelte a nyakát.
– Isten hozott itthon – suttogta. – Megtaláltad a kancát?
A férfi a könyökére támaszkodott, és végigsimította a lány
karját, derekát, majd a mellére tapasztotta a kezét.
A lány levegő után kapkodott.
– Igen, megtaláltam. A csikóval együtt jól vannak.
– Akkor jó – felelte a lány, és a férfi arcára tette a kezét, aki
megfordította, és a tenyerébe csókolt, és megharapta az egyik
ujja hegyét.
A lánynak kitágult a pupillája.
– Tényleg isten hozott itthon. Valaki összeforgatta a bútorokat
a könyvtárban, és majdnem halálra zúztam magam a sötétben.
– Tessék? De hát nem is nyúltunk semmihez a könyvtárban!
– Valaki megtette.
– De ki… – hunyorított a sötétben. – Ó.
– Pontosan. Holnap beszélünk velük. Addig valakinek ápolnia
kell a sérüléseimet.
A lány is felkönyökölt, arca most egy magasságban volt a
férfiéval.
– Fáj?
Ő vállat vont, és hüvelykujjával megdörzsölte a lány
mellbimbóját.
Triona az ajkába harapott.
Hugh elrejtett egy mosolyt.
– Megütöttem a fejemet.
A lány előrehajolt és hosszú csókot nyomott a férfi homlokára.
Hugh szeme becsukódott Triona gyengédségétől.
– És még hol? – kérdezte suttogva a lány.
A férfi ágyékában felébredt a vágy. Megérintette az arcát.

– Itt.
A lány odahajolt, és ahogy rátapasztotta az ajkát, selymes
haja megcsiklandozta a férfi karját.
– És itt – mondta, és megérintette alsó ajkát.
A lány újra átkarolta a férfi nyakát, és megcsókolta.
Hugh elvesztette az önuralmát, összeomlott, szinte a
darabjaira hullott. Forrón, szenvedélyesen, édesen és sürgetően
a magáévá tette Trionát. Aztán még annyiszor, míg végül ki nem
fogyott a szuszból. Magáévá tette, mert mohón és őrülten
kívánta. De leginkább azért, mert az övé volt.
Sokkal később, amikor bőrük már nyirkos volt a
szeretkezéstől, megölelték egymást, lábukat összefonták, Hugh
pedig gyengéden megcsókolta a lány szemöldökét, és behunyta
a szemét.
Átadta magát a pihentető álom meleg ölelésének, és közben
rájött, milyen nagy szüksége van Trionára az életéhez és a
boldogságához. Nem tudta biztosan, mit is érez, de ebben a
pillanatban, kielégülten és fáradtan, csak egyszerűen boldog volt,
hogy itthon van.
És most, egyelőre ennyi is elég.
Tizennyolcadik fejezet
Nincs semmi, amin a szeretet ne tudna segíteni.
Mit mondtál neki? – nézett döbbenten Sophia.

Dougal felsóhajtott. Egy pillanattal ezelőtt gyönyörű felesége
még dorombolt és mosolygott, és boldogan simult a karjába.

Most már nem ült meghitten a férje ölében, hanem csípőre tett
kézzel, kék szemében merő felháborodással állt előtte.
– Sophia, szerelmem, nem pont ezt akartam mondani ezzel,
de…
Az asszony leintette.
– Várj. Tehát véletlenül azt mondtad a fivérednek, hogy akkor
biztosíthatja legjobban a jövőbeni boldogságát, ha úgy bánik a
feleségével, mint a lovaival?
Ebben a megfogalmazásban tényleg elég rosszul hangzott.
Sophia a férjére szegezte a tekintetét.
– Ez volt a legjobb tanácsod?
– Nos, én…
– És azt nem mondtad Hugh-nak, hogy egy boldog feleség
boldog otthont jelent?
– Felteszem, kellett volna…
– Vagy, hogy időt kellene szakítania arra, hogy kicsit
megismerje őt, ha már ilyen őrült módon ebbe a helyzetbe
kerültek?
– Ez jó ötlet lett volna…
– Vagy azt, hogy biztosítania kell, hogy a felesége jól
meglegyen a házában, különben kívülállónak fogja érezni
magát? – Sophia tekintete szikrázott. – Erre nem gondoltál?
Vagy ezt talán elfelejtetted, miközben buzgón értelmesnek
akartad mutatni magad, amikor pedig nyilvánvalóan nem vagy
az?
Sophia skót akcentusa most erősebben hallatszott, ami biztos
jele volt annak, hogy a férje nagyon, de nagyon nagy bajban van.
Dougal széttárta a kezét.
– Sophia, abban a pillanatban, amikor kicsúszott a számon,
már tudtam, hogy hibát követtem el. De Hugh, úgy tűnt, felfogta,
és talán jól is működik a dolog.
– Meglátogattad őket azóta?
Székében mocorogva Dougal arra gondolt, hogy Hugh milyen
komoly lett, ahogy teltek a napok.
– Igen, bár nem lehet mindig megállapítani, hogy mit éreznek
az emberek.

– Dehogynem! Boldognak látszott Hugh és a felesége?
Nevettek? Mosolyogtak egymásra? Megfogták egymás kezét?
Őszintén, Dougal sosem látta Hugh-t kevésbé boldognak.
– Nos… nagyon sokszor néz a feleségére.
– És az mit jelent?
– Azt, hogy érdekli az asszony.
– Remélem is! Hát feleségül vette, nem?
– Kényszerből vette el. És egyáltalán nem a lány hibájából
történt, amint azt Hugh nyíltan beismerte.
– Milyen nagylelkű – csattant fel Sophia. – Tehát feleségül
veszi, idehozza a saját otthonába, hogy aztán „beidomítsa”.
Kéresd ide a kocsit – most rögtön átmegyünk hozzájuk.
– De Hugh üzent, hogy majd később átjön a lányokért…
– Most megyünk, a lányokkal együtt. Rendbe hozzuk, amit
bölcs tanácsoddal elrontottál – felelte Sophia, majd sarkon
fordult, hogy az ajtóhoz menjen, de Dougal megelőzte.
Kinyújtotta a kezét, a derekánál elkapta Sophiát,
megfordította, és visszaültette az ölébe. Ott tartotta őt, bár az
asszony rideg és ellenséges maradt.
– Sophia, én nem akartam semmi rosszat.
– Hogy tudtad azt mondani neki?
– Tudod, mit jelentenek neki a lovak, és csak úgy tudtam
elmagyarázni neki, hogy megértse, úgy kell viselkednie, mint egy
jó…
– Nehogy azt mondd, hogy „idomárnak”.
– Azt akartam mondani, hogy „férjnek” – sóhajtott Dougal. –
Sophia, beismerem, hogy rosszul fejeztem ki magam. Csak azt
akartam a tudtára adni, hogy ha türelmes lesz, és legalább annyi
időt tölt a feleségével, mint azokkal az átkozott lovakkal, akkor
talán ki tudnak alakítani egy jól működő kapcsolatot. Látom, hogy
nagy zűrzavart okoztam – de csak azt akarom, hogy legalább
valami hasonló boldogságra találjon, mint amilyenre én találtam
veled.
Az asszony arckifejezése megenyhült egy kicsit.
– Te nagyon szerencsés férfi vagy.
– A legszerencsésebb – felelte a férfi őszintén, s örült, hogy
karjában tarthatja a feleségét. Jó isten, mennyire hiányzott!

Elkapta az asszony egyik szőke hajtincsét, és ujjai között
forgatva, élvezte a selymességét.
– Ó, Sophia – mondta mély hangon. – Sajnálom, hogy
feldühítettelek, de olyan szörnyen hiányoztál.
Az asszony szipogott.
Dougal elrejtett egy mosolyt, megcsókolta felesége arcát, és
azt suttogta: – Csak azt akartam, hogy Hugh is megtalálja, amit
mi. Te jelented nekem az egész világot, Sophia.
Sophia lehunyta a szemét, és a férfi karjába simult.
– Boldogok vagyunk, igaz?
A férfi újabb csókot lehelt Sophia arcára.
– Még annál is jobban, mint ahogy valaha képzeltem –
mondta, és orrával végigsimította Sophia nyakát. – Annyira
hiányoztál.
Az asszony megborzongott, a férfi vállára hajtotta a fejét,
hajával csiklandozva annak nyakát.
– Te is hiányoztál. Bánt, hogy ilyen sokáig távol voltam, de az
utazás nagyon megviselte szegény Redet.
– Örülök, hogy most már jobban van az édesapád – felelte a
férfi, és még szorosabban magához ölelte.
Sophia egy pillanatig csendben volt, aztán sóhajtva
felemelkedett.
– Sajnálom, hogy mérges lettem rád, de szörnyű tanácsot
adtál a fivérednek.
– Ezt már akkor éreztem, amikor kimondtam. Ha akkor ott
lettél volna, te pontosan tudtad volna, mit kell mondani, de nem
voltál, ő meg annyira szerencsétlennek látszott, hogy mondanom
kellett valamit.
Sophia arca gondterhelt lett.
– Szerencsétlennek, hm?
– Sokkal jobban vonzódik a lányhoz, mint amennyire sejtené.
És napról napra egyre jobban – mondta Dougal, és
elkomorodott. – Ha egy kicsit közelebb engedné magához,
szerintem mindketten rájönnének, hogy erősebbek az érzéseik,
mint hiszik. De tart tőle, hogy Triona fájdalmat okozna neki – és a
lányoknak is.

– Hát persze. Ráadásul olyan buzgón meg akarja óvni őket az
anyjuktól, hogy szép kis falat is emelt köréjük.
Dougal megfogta a felesége kezét, és a tenyerébe csókolt.
– Mint az a valaki, akit te is ismersz.
– Igen, de te azért nem mertél szeretni engem, mert azt hitted,
az erős érzések miatt elveszítheted az önuralmad. De nem ez
történt.
– De ha valami történne veled… – kezdett hozzá, de hirtelen
befogta a száját. – Bizonyos szempontból igazam volt.
– Nem – fogta két kezébe a férfi arcát, és ragyogó szemmel
nézett rá. – Ha bármi is történne velem, szomorú lennél, de azt is
tudnád, hogy szeretlek. És az segítene.
Dougal megfogta a felesége kezét, és a szíve sajogva
elszorult.
– Semmit nem ígérhetek.
– De, igen – felelte határozottan Sophia. – Ahogy Hugh is.
Mellesleg, még nem is láttam, hogy valaha is elveszítette volna
az önuralmát.
Dougal egy hosszú pillanatig csendben ült.
– Volt idő, amikor mindannyian őrjöngtünk a dühtől és a
veszteség érzésétől.
– Amikor Callum meghalt? – kérdezte Sophia komoly
tekintettel.
Dougal képtelen volt megszólalni, csak bólintott. Legkisebb
öccse, a család legdrágább kincse értelmetlen halált halt, és
mind az öt testvér dühös és lesújtott volt.
A közös dühüktől életre kelt erős szélvihar házakat kapott fel,
s olyan erőteljes felhőszakadást idézett elő, amelytől kiáradtak a
patakok és dühödt folyókként házakat, istállókat ragadtak el –
bármit, ami az útjukba került. Dörgött és villámlott, mindenbe
belecsapott, ami élt és mozgott, és közben halálos jégeső
tombolt.
Egyszer csak észhez tértek, de addigra már késő volt. Egyikük
sem tudta irányítani többé… A vihar legerősebb pillanatában
Dougal a kastély mellvédjén találta meg az ájult Hugh-t. Ez aztán
végleg észhez térítette őket.

Dougal mellkasa elszorult, ahogy maga előtt látta Hugh
összetört és bőrig ázott, halálsápadt testét a tetőn. Csak a
nyakán kitapintott halvány pulzus jelezte, hogy még életben van.
Csendesen ágyba fektették, és türelmetlenül várták, hogy Nora,
az idős hölgy megérkezzen, és kezelésbe vegye. Az ő
gyógynövényismerete és tudása segített, vissza tudta hozni őt az
életbe, de csak egy évvel ezelőtt nyerte vissza teljesen az erejét.
Dougal megdörzsölte a homlokát. Azon gondolkodott, Hugh
vajon valóban a régi-e.
Sophia oldalra billentette a fejét.
– A lányok hogy jönnek ki Trionával?
– Nem sok esélyt adtak neki. Próbáltam beszélni velük, de
attól csak még elszántabbak lettek, nem akarják szeretni őt. –
Dougal habozott, majd hozzátette: – Attól tartok, készülnek
valamire.
– Miért? Mit csináltak?
– Nem tudom, de az utóbbi néhány napban nagyon
titokzatosak. Rajtakaptam őket, ahogy sutyorognak, és amikor
megkérdeztem, mit csinálnak, túlságosan ártatlanul közölték
velem, hogy „semmit”.
– Biztos, hogy terveznek valamit – nyomott egy csókot Dougal
arcára Sophia. – Gyere. Mennünk kell Gilmertonba. Az az
érzésem, hogy ha ott leszünk, tisztázódnak a dolgok.
Triona reggelizéshez jött lefelé a lépcsőn, egy pillanatra

megállt, hogy az előcsarnokban lévő tálcára tegye a húgának írt
levelet. A komornyik majd gondoskodik róla, hogy elküldjék.
Hugh meg sem mozdult, amikor felkelt mellőle; nagyon kimerült
volt. Nem is annyira az elveszett kanca utáni keresésben, hanem
sokkal inkább a közös ágybéli hancúrozásuk miatt.
Elmosolyodott a gondolatra, de a mosoly szinte azonnal el is tűnt
az arcáról. Hugh-val csodálatos volt a viszonyuk az ágyban, de ő
ennél többre vágyott.
Nehéz szívvel az étkező felé indult, de Angus az ajtóban állt.
Hát, ez furcsa.
– Készen van a reggeli?
– Igen, asszonyom – felelte a férfi gondterhelt arccal. – De
kicsit nehéz bejutni a szobába. Liam elment két istállófiúért, hogy
segítsenek félrehúzni a tálalószekrényt, de…
Kopogtatás hallatszott a bejárati ajtó felől.
Bocsánatkérést motyogva, Angus az ajtóhoz ment.
Nagymama lépett be.
– Ó, hát itt vagy, kicsikém! Azért jöttem, hogy… mi a baj?
Olyan zavartnak látszol.
– Csak az étkezőbe akartam menni, és…
Újra kopogtattak.
Triona palástolta türelmetlenségét, és bólintott Angus-nak,
hogy nyissa ki az ajtót.
Christina, Devon és Aggie a hidegtől kipirult arccal, beléptek,
Angus pedig nyitva tartotta az ajtót, amíg Lord Dougal is odaért.
Triona megkönnyebbült.
– Hát itt vagytok! Épp gondolkodtam, vajon mikor jöttök meg.
A lányok egymás mellett álltak, Christina és Devon
bizonytalanul néztek egymásra.
– A papa hazaért? – kérdezte izgatottan Aggie.
– Ó, igen. Még alszik.
– Ó – felelte Aggie elszomorodva.
Dougal lépett be, oldalán egy nagyon csinos nővel, aki
nyilvánvalóan a leggyönyörűbb teremtés volt, akit Triona valaha
látott.
Az asszony meleg mosollyal előbbre lépett.
– Drágám! Annyira sajnálom, hogy nem voltam itthon, amikor
ideérkezett.
Triona udvariasan kezet nyújtott, de az asszony kedvesen
megölelte.
Egy bizonytalan pillanatig Triona csak állt ott, majd felnevetett,
és ő is megölelte a nőt.
– Sophia MacFarlane, maga az? – kérdezte a nagymama.
Az asszony megfordult, boldogan felkiáltott, és már ment is,
hogy megölelje Norát is.
– Jóságos ég – mondta Triona. – Az egész világ meglátogatott
minket ma reggel.
Nagymama széles mosollyal viszonozta az ölelést.

– Gondoltam, hogy maga az! Hogy van az édesapja, az a
gazember?
– Bocsásson meg – szólalt meg Dougal gúnyos komolysággal.
– Sophia neve már egy jó ideje MacLean.
A nagymama leintette őt, és Sophiához fordult.
– Soha nem gondoltam, hogy a maga csirkefogó férje ilyen
nagyszerű férfi, de tévedtem. Nagyon jól összeillenek.
Dougal elegánsan meghajolt.
– Jól rászedett. De nem bántam meg.
– Így van rendjén – nevetett fel a nagymama.
Triona irigykedve szemlélte, ahogy Dougal és Sophia
gyengéd, szerelmes pillantással összenéznek. Hogyan tudná
elérni, hogy Hugh is így nézzen rá?
Dougal Trionához fordult.
– Talán nem tud róla, de nagymamája egyszer megmentette a
testvérünket, Fionát. Valójában évek óta bizalmas gyógyítója a
MacLeaneknek.
Triona észrevette, hogy Devon Christinával sugdolózik.
– Ó, nem is gondoltam a gyerekek reggelijére. Ettek már?
– Nem – felelte Dougal gyorsan -, és éhesek is vagyunk.
Sophia felnevetett.
– Annyira szerettem volna már találkozni önnel, hogy úgy
döntöttünk, a reggelit illetően az ön jóindulatára bízzuk
magunkat.
– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond – felelte Triona,
és megfordult. – Angus, kérem, szóljon Mrs. Wallis-nak, hogy
vendégeink vannak reggelire.
Angus, aki eddig a vendégek kabátjait segítette le, meghajolt,
és sietve távozott.
Triona észrevette, hogy Christina, összevont szemöldökkel az
étkező ajtaját bámulja.
– Christina, te már ettél?
A lány elvörösödve rábámult.
– Nem, nem! Úgy értem – nem is vagyok éhes.
Christina és Devon egymásra néztek, és Devon kihívó hangon
megkérdezte:
– Hol van a papa?

– Ahogy Aggie-nek is mondtam, odafent alszik. Nagyon későn
jött haza, de biztos vagyok benne, nem bánná, ha
felébresztenétek.
Devon szemhéja megrebbent.
– Nincs szükségünk az engedélyére, hogy felébresszük a
papát.
Döbbent csend következett.
Sophia helytelenítő pillantással nézett Devonra, a nagymama
pedig csettintett a nyelvével.
Christina, még mindig vörös arccal, halkan azt mondta:
– Ha nem bánja, akkor…
– Papa! – kiáltott fel Aggie, elrohanva mellettük, és mire bárki
mozdulhatott volna már fent is volt a lépcsőn.
Hugh a lépcsőfordulónál járt, és meg sem állva a karjába
kapta a kislányt. A másik két lány sem maradt le nagyon, és
Hugh nevetve ölelte magához őket.
Az arca egészen ellágyult a szeretettől, ahogy a lányokhoz
beszélt. A lányok nevetve csacsogtak, felváltva ölelgették, és
összevissza kiabáltak. Triona a lépcső aljáról nézte őket.
Őrültség volt megkérdőjelezni Hugh lányok iránti szeretetét.
Nagyon szerette őket – ez minden cselekedetében
megnyilvánult. Miért nem tudja őt is bevonni ebbe? A tenyerébe
mélyesztette a körmeit, nehogy kibuggyanjanak a könnyei.
Ekkor a nagymama megérintette a könyökét.
– Szép kis családod van, kicsim.
– Nem az enyém – minden szó égette a torkát, és könnybe
lábadt a szeme.
– De, a tiéd, drágám, akár tudják, akár nem – mondta a
nagymama, és átölelte Triona vállát. – Néha a sors
megvárakoztat, nem kapod meg rögtön, amit a legjobban akarsz.
De ha türelmes vagy, és nem adod fel, elnyered a jutalmad.
Triona bólintott. A mamának igaza van – ő pedig nem adja fel
könnyen.
– Elnézést – szólt egy vékony hang.
Sophia állt Triona mellett, és mosolygott.
– Nem tehetek róla, de hallottam. A nagymamájának igaza
van –, a lányok megenyhülnek majd, de beletelik egy kis időbe.

Jó gyerekek, de élénk a képzeletük. Őszintén mondom, nagyon
jó, hogy ön itt van. Szükségük van valakire az életükben –
mondta, és a lépcső felé nézett. – Mindnyájuknak – tette hozzá
halkan.
Hugh, még mindig a lányokat ölelve, elkapta Caitriona
tekintetét, és arcáról eltűnt a mosoly. A lány arcán fájdalom
tükröződött, és a férfi rögtön tudta, hogy valami történt.
Devon a karjánál fogva rángatta apját.
– Ehetünk? Már farkaséhesek vagyunk!
– Bizony! – mondta Aggie.
Hugh Christinára nézett, de ő csak a fejét rázta. Ez furcsa;
eddig nagyon jó étvágya volt.
Devon újra a karját rángatta.
– Dougal bácsi és Sophia néni is éhes.
– Nos, akkor nem várathatjuk tovább a vendégeinket, igaz? –
mondta Hugh, és nyomában a lányokkal lejött a lépcsőn. – Úgy
tűnik, elég nagy társasággal reggelizünk.
– Remélem, nem bánod – mondta Dougal. – Sophia most
reggel érkezett meg, és a lehető leghamarabb haza akarta hozni
a gyerekeket.
Nora csettintett a nyelvével.
– Már elegük volt belőlük, igaz? – nézett a lányokra, majd
kacsintott egyet. – Nem keveredtetek bajba, ugye?
– Nem – mondta Christina fakó hangon. – Persze, hogy nem!
Sophia közelebb lépett, és testvéri csókkal üdvözölte Hugh-t.
– Tudod, hogy örökre nálunk maradhatnának, de annyira
izgatottak voltak, amiért hazajöhetnek, hogy rögtön elhoztuk
őket. Ezenkívül pedig már nagyon szerettem volna találkozni a
feleségeddel.
Hugh Caitrionára pillantott.
– Örülök, hogy eljöttél.
Caitriona különösen elragadóan nézett ki ma reggel. A haját
szemérmesen feltűzte, szemüvege úgy ült az orrán, mintha el
akarta volna rejteni a szépségét, de nem járt sikerrel. Olyan
csalódás volt úgy ébredni, hogy a lány már nincs mellette.
Fáradtabb lehetett, mint gondolta, mert semmit nem hallott
mindaddig, amíg Dougalék meg nem érkeztek.

Mrs. Wallis jött az előcsarnokba.
– Máris készen állunk a reggelizéshez. A szoba is nagyjából
rendben lesz. Meghagytam Liamnek és Angusnak, hogy
másszanak be az ablakon.
Hangos kaparászás hallatszott, mire mindenki az étkező ajtaja
felé fordult.
Hugh elkomorodott.
– Mi a fene…
Triona a torkát köszörülte, és jelentőségteljes pillantással
nézett a lányokra.
Aztán kinyílt az ajtó, majd Angus és Liam vigyorgott rájuk.
Mrs. Wallis a társaságra mosolygott.
– Jöjjenek. Van tojás, sonka, zabkása és egyéb finomságok,
meg köménymagos Abernathy keksz.
Hugh Trionába karolt, és az ajtóhoz vezette. Ahogy átlépték a
küszöböt, Triona azonnal megállt. Csakúgy, mint a férfi
könyvtárában, itt is áthelyeztek minden egyes bútordarabot,
kivéve a hatalmas asztalt és a fal mellett lévő tálalószekrényt. A
székek ott sorakoztak a kisebb tálaló mellett, amely, a padlón
lévő karcolásokból ítélve, korábban kétségkívül a bejárati ajtóval
szemben állt. Angus és Liam már nagyon sok mindent a helyére
rakott, de a zűrzavar még mindig nyilvánvaló volt.
– Krisztusom! – kiáltott fel Nora. – Mi történt itt? – Talán
szőnyeget tisztítottatok, vagy…
– Nem – hangzott tisztán és hangosan.
Mindenki Devon felé fordult.
Magasra tartott fejjel, sápadtan, de egyenesen állt.
– A papa azt mondta Trionának, hogy azt csinálhat a
bútorokkal, amit akar – nézett körbe önelégült arccal a szobán. –
De nekem nem tetszik. Egyik sem tetszik.
Mrs. Wallis megrázta a fejét.
– Asszonyommal csak a szalont rendeztük át.
Hugh Devon felé fordult, aki készen állt a harcra. Dacosan
nézett vissza apjára, míg Christina igyekezett elkerülni a
tekintetét.

Nyilvánvaló volt, milyen dühös, mert Christina elsápadva
hátralépett, Devon keze pedig ökölbe szorult. Hugh szigorúan
megszólalt:
– Lányok, ti…
Caitriona megfogta a férje karját, és maga felé húzta.
– Hugh, beszéljük ezt meg reggeli után. Még senki sem evett.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Helyükre tehetjük a maradék bútort reggeli után is. De mivel
most vendégeink vannak… – mondta a lány, és nyugodt,
mogyoróbarna tekintetét a férfira függesztette.
Aha. Triona tehát nem akarja, hogy nénikéjük és bácsikájuk
előtt szidja le a lányokat. Vonakodva, de belátta, hogy Trionának
igaza van.
– Farkaséhes vagyok – szólalt meg Sophia. – És tetszik az a
kis asztal, ott az ablaknál. Jó kis lehetőséget kínál meghitt
étkezésekre.
– Igen – értett egyet Nora, élesen nézve a lányokra. – Ígéretes
ez az újfajta berendezés. Talán vannak, akiknek jobban tetszik,
mint gondolják.
Hugh bólintott. Majd később visszatér a témára a lányokkal, és
lesz mit mondania.
Caitriona kezére tette az övét, és elmosolyodott.
– Akkor együnk.
A Christinából és Devonból áradó minden feszültség ellenére,
az étkezés, főleg Sophia és Nora jóvoltából, élénk
beszélgetéssel telt. Ugratták egymást, számtalan kérdést tettek
fel Caitrionának, elmesélték az összes helyi pletykát, ami az
eszükbe jutott, és általában, mindenkit mosolyra fakasztottak.
Kivéve Christinát és Devont, akik dacosan hallgattak.
Miért akarták, hogy mérges legyen a feleségére? Hugh nézte,
ahogy Sophia sürgetve kéri Trionát, hogy meséljen valamit a
gyerekkoráról. Caitriona arca felderült, ahogy elmesélte, hogyan
használtak el tévesen egy jó lepedőt függönynek egy
színdarabhoz, és öntötték le véletlenül festékkel, és azt az
őrületet, amely abból adódott, hogy megpróbálták eltüntetni anya
elől. A lányokon kívül, mindenkiből kitört a nevetés.

Odakint hideg volt és szitált az eső, de idebent, a rézlámpák
aranyló ragyogásában és Caitriona csilingelő, meleg
nevetésében fürdött minden. Ezt hozta Caitriona a férfi életébe.
Devon és testvérei, amilyen hamar csak tudták kimentették
magukat a társaságból. Hugh csendesen megmondta nekik,
hogy hamarosan utánuk megy. A lányok egymásra néztek, de
bólintottak, majd elköszöntek. Nézte, ahogy lelkiismeret-
furdalással telve távoznak. Olyan aggodalommal igyekezett óvni
a lányokat, hogy nem is gondolt arra, mennyire megbánthatják
Caitrionát. Ám mostantól kezdve Gilmerton a béke szigete lesz.
Caitriona már sokat fáradozott, de a hátralévő dolgok is
rendben lesznek.
A gyerekszobában égő tűz több fényt adott, mint meleget.

Christina dobott rá egy marék szenet, becsukta a kályha
vasajtaját és szorosan be is zárta. A lángok rögtön felcsaptak, és
a kályha máris ontotta a meleget. A kislány testvéreire
mosolygott.
– Szeretem ezt az új kályhát, amelyet a papa beszerelt.
Aggie, aki kedvenc takarójába burkolózva a kanapé
legvégében foglalt helyet három legkedvesebb babájával,
megrázta arany fürtjeit.
– Sokkal melegebb van.
Devon a kanapé másik végében ült, karját keresztbe fonta,
ajkát legörbítette.
Christina összehúzott szemmel figyelte testvérét. Aztán, egy
pillanat múlva odament hozzá, és leült mellé.
– Ki vele, kicsim. Valami foglalkoztat.
Devon hosszasan nézett rá, de nem mozdult.
– Lehet.
– A reggeli, ugye?
– Igen! Olyan sokat dolgoztunk, és a papának dühbe kellett
volna gurulnia – vonta össze a szemöldökét Devon.
– Az a nő egy boszorkány. Nyilván bűbájt küldött rá.
– Nincsenek boszorkányok.

– És mi van Norával, az öreg hölggyel? Mindenki azt mondja,
hogy az!
– Azt mondják, ő egy fehér boszorka. Azok nem veszélyesek.
– Nos, az unokája fekete boszorka, és nagyon veszélyes!
Aggie felnézett a babái közül.
– Szerintem nem boszorka. Szerintem csak szomorú.
– Mit tudsz te erről? – csattant fel Devon.
– Többet, mint te! – felelte bátran Aggie. – Tudom, hogy van
három fivére és két lánytestvére, és hogy ő a legidősebb, és
mindig ő vigyázott mindenkire, és ezért lett végül a papa
felesége! És azt is tudom, hogy hiányzik neki az otthona!
Christina elkomorodott.
– Honnan tudod te mindezt?
– Sehonnan – szipogott Devon.
– De igen! Én sokat tudok róla; többet, mint ti! – Aggie
komoran nézett a testvéreire. – Ti mozgattátok el a bútorokat,
igaz?
– És mi van, ha igen? – kérdezte Devon. – Megérdemli.
Aggie elcsendesedett.
– Nem hiszem. Tudom, hogy azt gondoljátok, hogy aljas volt a
papával, de… – Ujja körül az egyik baba cicomás ruhájának
csipkeszegélyét tekergette, majd könnyben úszó szemét a
legidősebb nővérére emelte. – Christina, mi van, ha a mi
rosszaságaink miatt elhagyatottnak érzi magát?
Christina meglepődve csúszott közelebb, Aggie vállára tette a
kezét, és magához ölelte őt.
– Mi az ördögből gondolod ezt?
Aggie vállat vont, és le sem vette a szemét a babájáról.
Christina egy darabig figyelte a kislányt, majd visszahúzta a
karját.
– Jól van. Ha nem mondod el, amit te tudsz, akkor én sem
mondom el, amit én.
Aggie úgy kapta fel a fejét, mintha felrántották volna.
– Mit tudsz?
– Ó, valamit, amit akkor hallottam, amikor a papa Dougal
bácsival beszélt. Nem akarsz majd tudni róla. Valamit – és itt
drámai szünetet tartott – az átokról.

Aggie tágra nyílt szemmel nézett.
– A MacLean-átokról? Hallottad, hogy a papa beszélt róla?
Christina bólintott.
– A papa sosem beszél róla.
Christina várt.
Aggie újra a baba csipkéjét tekergette.
– Azt hiszem, elmondhatom neked, hogy honnan tudom a
papa feleségéről ezeket a dolgokat. Egyszerűen csak… elloptam
valamit.
– Mit loptál el? – kérdezte Christina gyorsan.
Aggie a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy gyűrött levelet.
– Caitriona szinte minden nap ír levelet a családjának. Ezt az
előcsarnokban találtam, küldésre készen, és…
– Elvetted? – kérdezte Devon hitetlenkedve, mert sose
gondolta volna, hogy Aggie képes ilyesmire.
Aggie összetörtén, a sírás határán állva, bólintott.
– Nem lett volna szabad, de azt hittem, arról ír, hogyan akarja
kijátszani a papát, ezért elkezdtem olvasni, de aztán egy inas jött
át az előcsarnokon, és annyira megijedtem, hogy zsebre vágtam
a levelet, és… – Aggie ajka remegni kezdett. – Ó, Devon, attól
félek, tévedtünk!
Devon a levélre nézett, lassan érte nyúlt, elvette és elolvasta.
Az arca halálra sápadt.
Christina, gombóccal a torkában, csak nézte.
– Mit ír?
Devon csendesen átadta neki a levelet.
Christina kinyitotta, és csendben olvasott. Egy idő múlva, az
ölébe ejtette a kezét, és a távolba meredt.
Devon nyugtalanul fészkelődni kezdett, Christina pedig
felsóhajtott.
– Honvágya van.
Aggie rebbenő fürtökkel bólogatott.
– Épp úgy, mint nekünk volt, amikor ide kerültünk a papához.
Devonnak gombóc lett a torkában.
– Egyáltalán nem azt akarja, hogy elmenjünk.
– Nem – mondta Aggie –, csak azt, hogy megkedveljük.
Christinának is elszorult a torka.

– Végig honvágya volt, mi pedig csak még jobban
megnehezítettük a dolgát.
Devonnak legörbült a szája.
– Csak azt akartam, hogy a papa maradjon távol tőle. Sosem
gondoltam, hogy… – Egy könnycsepp gurult végig az arcán. –
Én… én csak nem akartam elveszíteni a papát. Ha ő elhagy
minket, vissza kell mennünk a mamához, és… – Kitört belőle a
zokogás.
– Nem! – ragadta meg Devon vállát Christina. – Nem számít,
mit érez a papa a felesége iránt, attól nem szűnik meg szeretni
minket.
Aggie megsimította az arcát.
– Tényleg így gondolod?
– Igen – felelte Christina határozottan, bár a szíve legmélyén ő
maga sem volt biztos ebben.
Devon törte meg a csendet.
– Tudom, hogy a papa ezt mondja, de a mama már nem
szeretett minket azután, hogy talált magának valaki mást.
Christina elgondolkodott ezen.
– Nagyon nagy különbség van a papa és a mama között. A
mama sosem volt valami jó anya. Legalábbis a szeretét
kérdésében biztos nem. Az ő szeretete olyan volt, mint egy
heves zivatar sok-sok aszályos nap között.
– És a papa? – kérdezte Devon.
Christina elmosolyodott.
– Az övé olyan, mint egy állandó, finom eső, amely frissen és
zölden tartja a kerteket, de sohasem áztatja el őket – felelte, és
megfogta Aggie egyik hajtincsét. – A mama sosem tudta, hogy
egy kicsit jobban is szerethetne minket. A papa pedig mindent
elkövetett, amit csak tudott.
– És néha kiabál, mert aggódik értünk, de nem tudja, hogyan
mutassa ki.
Devon elgondolkodott.
– De azért nem túl gyakran. Általában jó kedve van.
– Volt, amíg Caitriona ide nem került – mondta Christina
elgondolkodva. – Szerintem azért, mert nem akarta Caitrionát
feleségül venni, és mérges volt, hogy mégis meg kellett tennie.

Most azt gondolom, olyan lehet, mint amikor idekerültünk.
Emlékeztek azokra az időkre?
– A papa csendes volt és barátságtalan.
– Ahogy mi is. Nem ismertük őt, és… – Christina a térdére
könyökölt, és állát a kezére támasztotta. – Tulajdonképpen
nagyon érdekes, ha belegondoltok. Az ember elcsodálkozik… –
mondta, és céltalanul a távolba meredt.
Devon hagyta gondolkodni a testvérét. Christina kiváló
koponya, talán még Szókratésznél is jobb, mondta a papa. Ha
valaki meg tudja fejteni a felnőttek bonyolult cselekedeteinek
összefüggéseit, akkor az Christina.
Christina felugrott, és járkálni kezdett.
– A papa úgy csinál, mintha haragudna Caitrionára, pedig nem
is az ő hibája volt, hogy össze kellett házasodniuk.
Devon megvonta a vállát.
– És?
– És, talán nem is tudja, hogyan reagáljon, és csak látszólag
mérges. Valójában talán az történt, hogy megszerette őt, és ez
megrémíti.
– A papát semmi sem rémíti meg – mondta határozottan
Aggie.
– Ez nem igaz. Először tőlünk is félt. Szerintem Caitriona még
jobban fél a papától, ezért a papa próbál mérges maradni.
Devon a kezét bámulta.
Aggie Christinára nézett.
– Gondolod, hogy ezért tartja távol magát tőlünk a mama?
Mert attól félt, hogy túlságosan szeretni fog minket?
Christina leült Aggie mellé.
– Igen. Pontosan ezt gondolom. Ő nem egy erős személyiség.
Aggie komolyan elgondolkodott.
– Így nem lehet boldogan élni.
– Valóban nem. Éppen ezért, bocsánatot kell kérnünk a
papától – mondta Christina és Devonra nézett. – Meg
Caitrionától.
Devon nem nézett fel, pedig tudta, hogy a testvére erre vár.
Ha van valaki, aki bocsánatkéréssel tartozik a papának és
Caitrionának, akkor az ő. Ő tett meg mindent azért, hogy a papa

csalódjon Caitrionában. Christina időről időre megpróbálta a
másik oldalukról is megvilágítani a dolgokat, de ő nem hagyta.
Nem viselkedett megfelelően. Sőt, bizonyos szempontból sokkal
inkább olyan volt, mint a mama.
A gondolat úgy szántott végig rajta, mint egy ostorcsapás, és
összeszorult a gyomra. Levegő után kapkodott, Christina pedig
aggodalmas arckifejezéssel előrehajolt.
– Devon, rosszul vagy?
– Jól vagyok – felelte Devon. Pedig nem volt jól. Egyáltalán
nem.
Gonosz volt, mint a mama. Külsőleg is ő hasonlított rá
leginkább. Talán ezért volt annyira önző is.
Sajgott a szíve. Fájdalmat okozott Caitrionának, és ami még
rosszabb, a papának is. A szeme könnyben úszott, de
visszanyelte a könnyeit. Nem hagyhatta, hogy Christina vagy
Aggie megtudják. A papa annyira mérges lesz.
Tudta, hogy a papa kitalálta, mi történt ma reggel, de várt,
nem mondott semmit. És ez rossz jel volt, mert soha nem várt.
Talán ezúttal túl nagy bajt okozott? Elküldi őket az ő hibája
miatt?
Ó, istenem! Azt nem lehet! Mindnyájukat elküldi, és soha nem
lesz többé otthonuk.
Christinára pillantott, aki csendesen beszélgetett Aggie-vel.
Christinát néha sötét emlékek rohanják meg. Devon tudta ezt,
mert egy szobában aludtak, és hallotta, miket beszél álmában a
nővére. Hogyan kiabált a mama után, hogy jöjjön haza, és
hogyan könyörgött az embereknek ennivalóért, hogyan koldult,
amikor még kisebbek voltak.
Amikor Christinának ilyen álmai voltak, Devon a fejére húzta a
takarót, és telesírta a párnáját. Ahogy teltek a hónapok a
papánál, Christinának egyre kevesebb ilyen álma volt.
És most Devon az önzésével megbántotta a papát, aki
mindhármukat eltaszítja majd magától, és nővére rémálmai
újrakezdődnek. Devon nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Ő
megy el, még mielőtt a papa ellenük fordítja a dühét.
– Christina? Fáj a fejem, lefekszem egy kicsit.
Christina csodálkozva nézett.

– Jól van. Én Aggie-vel maradok, amíg a papa nem jön
beszélni velünk.
Devon reszkető lábbal hagyta el a szobát, még egy futó
pillantást vetve a testvéreire.
Majd átöltözött a lovaglóruhájába, belegyűrt néhány
ruhadarabot egy párnahuzatba, és lesurrant a hátsó lépcsőn.
Tizenkilencedik fejezet
Ha kialszik a fény, és túl sötét van meglátni az utad, kövesd a
szíved. A szeretet olyan fény, amelyet senki nem tud kioltani.
Nos, mennem kell.

Triona kikísérte a nagymamát az előcsarnokba. A többi
vendég már elindult, Hugh pedig felment, hogy beszéljen a
lányokkal.
A nagymama megölelte Trionát.
– Ne aggódj MacLean miatt. Gyengéd lesz velük.
– Remélem. Nagyon mogorva volt a reggeli alatt.
– Hát igen, azért szörnyű volt, amit most műveltek veled a
lányok.
– Williammel mi sokkal rosszabbak voltunk.
– Igen, de nem voltatok ilyen rosszindulatúak – felelte a
nagymama, és okos szemével Trionára hunyorított. – Le akartak
járatni téged, és nagy szükségük van erre a beszélgetésre.
Csalódom MacLeanben, ha ezt nem veszi észre.

– Én csak azt szeretném, hogy emiatt ne legyen több
feszültség a mostohalányaimmal való kapcsolatomban. Ez olyan
apróság, amelyet én is képes lettem volna kezelni.
– Igen, de ti egy család vagytok, és ez mindenkit érint.
MacLeannek kell beszélnie velük, mert a saját viselkedése
okozta ezt a zűrzavart.
Hirtelen Hugh kiáltása söpört végig a házon.
– Angus, Liam!
Caitriona hirtelen megfordult, és látta, ahogy Hugh lefelé
rohan a lépcsőn, nyomában Christina és Aggie, mindkettő
könnyben úszó arccal.
– Mi a baj?
– Devon eltűnt! – felelte Hugh, és megfordult, ahogy Liam
belépett az előcsarnokba. – Gyorsan, nyergeljék fel a lovamat!
– Igenis, uram! – felelte a férfi, és elrohant.
– Van valami ötlete, hogy hová mehetett? – kérdezte a
nagymama.
– Elszökött itthonról. Hiányzik néhány holmija, és úgy tűnik,
lovaglóruhában ment el. – A fogát csikorgatta. – Ha az istállóban
volt olyan bolond, aki felnyergelt neki egy lovat ebben az
időben…
Nem fejezte be a mondatot.
Christina a kezét tördelte, arca sápadt volt. Aggie próbálta
lenyelni a zokogását. Triona megölelte a kislányt, és a feje fölött
Hugh-ra nézett.
– Miért szökött el?
Hugh tétovázott.
– Hagyott egy üzenetet.
Christina felemelte a kezét, amelyben egy összegyűrt írást
tartott.
– M-mi húztuk el a bútorokat. Devon azt hitte, a papa minket
hibáztat majd… és tényleg a mi hibánk volt, de ő…
Triona kinyújtotta a kezét, és őt is magához vonta, szorosan
átölelte, és Christina sírva fakadt.

– Nem történt semmi, ami miatt búslakodni kéne. Ez csak egy
tréfa volt, semmi más. Mi sokkal rosszabb dolgokat is csináltunk
a testvéreimmel, hidd el.
Christina elhúzódott.
– Nem tréfa volt. Mi… mi azt akartuk, hogy ön elmenjen. Nem
akartuk, hogy a papa minket küldjön el.
– Micsoda? – kérdezte Hugh összezavarodva.
– Azt gondoltuk, hogy többé nem akarsz majd minket, ha
megszereted Caitrionát. Attól féltünk, hogy saját gyereketek lesz.
És akkor csak útban lennénk, és…
Hugh a lány vállára tette a kezét, és lehajolt, amíg egy
magasságba nem került a szemük.
– Figyelj rám, Christina. Nem számít, mi vagy ki lesz része az
életemnek, soha nem mondok le rólatok.
– És én meg soha nem is engedném – tette hozzá Triona
egyszerűen. – Melyik férfi mondana le a gyerekeiről?
– De… – torzult el Christina arca -, mi nem is vagyunk az ő
gyerekei.
Caitriona csak pislogott, és döbbenten nézett Hugh-ra.
– Én meg is lepődtem volna – motyogta a nagymama.
Hugh-nak elszorult a szíve. Devon tényleg emiatt ment el?
– Christina, mi ezt már korábban megbeszéltük. Ti hárman az
én gyerekeim vagytok, mert én, annak tekintelek titeket, és senki,
legkevésbé Caitriona, sem akarja ezt másképp. – A kislány feje
fölött Caitrionára nézett. – Igazam van?
Hugh nem így akarta mondani, de minden szava dacos
kihívástól visszhangzott.
Caitriona nem hátrált meg. Tekintete ellágyult, ajka remegett.
– Ők a te lányaid, és most már az enyémek is. Ide tartoznak
Gilmertonba, hozzánk – mondta, és megölelte Aggie-t. –
Christina, én egy népes családból származom. Mindannyiunk
számára van itt elég szeretet. Még ha Hugh-val egy tucat
gyerekünk is lesz, téged és a testvéreidet nem fogunk kevésbé
szeretni.
Hugh-val összetalálkozott a tekintetük, és abban a pillanatban
a férfi rájött, hogy a felesége megteremtette azt az egyetlen
dolgot, amelyre ő képtelen volt – a családot. De nem az ő

betegesen egyoldalú elképzelése szerint. Inkább valahogy úgy,
hogy menet közben megtanította ennek a szónak egy sokkal
nagylelkűbb jelentését; azt, amelyben nem az a cél, hogy
kizárjunk belőle embereket, hanem, hogy befogadjunk. És
mindezt türelemmel és szeretettel tette.
Szeretet. A lány szereti őt. Ez az elképesztő felismerés egy
MacLean-féle árhullámmal söpört végig rajta. Nem tudta, mikor
történhetett; csak azt tudta, hogy végre ráébredt erre. És ez azért
történt, mert az ő szíve is ugyanezzel az érzéssel van tele. Ő is
szereti a lányt.
Amint kinyitotta a száját, hogy ezt ki is mondja, nyílt az ajtó, és
csepegő esőkabátban Ferguson lépett be.
– Meghoztam a lovát, uram, és az enyémet is. Remélem,
megtaláljuk – mondta mogorván. – Az egyik istállófiú közel egy
órája nyergelte fel Devon lovát.
– Az átkozott bolond!
– Igen, mielőtt a nap véget ér, megismerkedik egy szíjjal, az
biztos. Szerencsére, még csak délelőtt van. Jóval sötétedés előtt
megtaláljuk.
– Jobb lenne, ha… – felelte Hugh morcosan -, minden
emberre szükség lesz…
– Már elintéztem, uram. Szóltam Angusnak és Liamnek, hogy
szedjék össze az istállófiúkat, és mindenkit, akit csak tudnak.
– Jól van – felelte Hugh, megölelte Christinát és gyengéden
Caitriona karjaiba tolta. – Szólok Dougalnak és néhány
emberének is, és végigjárjuk a faluba vezető utakat. Még nem
járhat messze. – Aztán Norára pillantott. – Megtenné, hogy itt
marad, amíg megtaláljuk?
– Természetesen.
Caitriona Hugh pillantását kereste, szeme könnyektől
csillogott.
– Kérlek, gyorsan keressétek meg!
Hugh kézcsókkal válaszolt, és remélte, hogy Caitriona
észrevette a szemében a szerelmet.
– Nem térünk vissza, amíg meg nem lesz.
Sarkon fordult, és az ajtóhoz ment. Ha visszatér, beszél
Caitrionával. Itt az ideje, hogy rendbe tegyék a dolgokat, és újra

kezdjék. Felhajtotta a gallérját, behúzta a nyakát, és kilépett az
esőbe.
Triona a lányokkal együtt a bejárati ajtó melletti ablakból

figyelte, ahogy Hugh ellovagol Fergusonnal. Odakint a szél
szerteszét kavarta az esőt, és úgy tűnt, minden melegség elszáll
a férfival az úton.
Mrs. Wallis is előkerült, aggodalommal az arcán.
– Hallottam, mi történt.
Triona bólintott.
– MacLean elment, hogy megkeresse – mondta a nagymama.
– Megtalálja, ne aggódjanak. Jöjjenek, van egy kis sütemény
és tea a szalonban. Talán erőre kapnak tőle, amíg várják, hogy
őlordsága hazahozza a kislányt.
– A tea jól fog esni – értett egyet a nagymama. – Gyertek,
drágáim. Azzal úgysem segítünk, ha az ajtóban ácsorgunk.
Christina szipogva kibontakozott Triona öleléséből.
– Egy kis tea jó lenne.
Triona mosolyogni próbált.
– Gyertek, együk meg az összes sütit, hadd irigykedjen
Devon, ha majd hazajön apátokkal.
Aggie próbált visszamosolyogni.
– Én kettővel többet eszem.
Kicsivel később mind ott ültek a szalonban az érintetlen
sütemények és a tea fölött. Odakint még jobban esett az eső.
Teltek a percek. Aztán egy óra. Triona próbált nem túl gyakran
kinézni az ablakon, de nagyon nehezére esett. Christina is
folyamatosan kifelé bámult, összerezzenve a mennydörgéstől.
Trionának össze kellett szorítani a fogait, hogy fel ne ugorjon,
hogy előkéresse a hintót. De mire lenne az jó? Úgysem tudta,
merre ment Devon, és egyébként sem képes olyan szűk
ösvényeket bejárni, amilyeneket egy ló igen.
Aggie az érintetlen süteményt piszkálta maga előtt.
– Bárcsak magunk kereshetnénk meg Devont.
– Bárcsak – dörzsölte össze a kezét Christina. – Nem
valószínű, hogy túl messzire ment ebben az időben.
– Biztos talál menedéket – felelte Triona. – Talál egy száraz
sziklaszirtet, talán épp egy kis barlangot is valahol – folytatta,
remélve, hogy igaz lehet.
Christina felállt, és az ablakhoz ment, bámult kifelé, mintha
Devon bármelyik pillanatban felbukkanhatna.
– Az út ilyen esőben veszélyes lehet. A papának egyikünket
magával kellett volna vinnie. Mi ismerjük az összes búvóhelyet.
Triona Christina felé fordult.
– A kert mögötti csalitoson kívül van máshol is?
– Honnan tud róla?
– Követtelek titeket a múlt éjjel, miután elmozgattátok a
bútorokat.
Christina elpirult.
– Van néhány helyünk Dougal bácsi házánál. Van egy a pajta
mögött, egy másik pedig a kis tónál, egy régi pavilon.
– Christina elgondolkodott. – A házból nem lehet látni a
pavilont, és elég nagy. Az jó hely lenne kivárni a rossz idő végét,
és még ahhoz is elég méretes, hogy a lovat is elrejtse.
Christinának igaza volt. Devon nem bolond; ha maga miatt
nem is, a ló kedvéért kivárja a rossz idő végét.
Triona az ablakhoz ment, és megállt Christina mellett. Hugh-
nak tudnia kellene erről, de hogy adják át neki az információt?
Minden férfit és szolgát magával vitt a keresésre.
Ajkába harapott. Ismeri a Dougal házához vezető ösvényt,
mert látta, hogy a lányok arra mentek. Megkéri Mrs. Wallist, hogy
segítsen felnyergelni a lovát, és maga megy el. Ha Hugh
megtudja, hol keresse a kislányt, akkor meg is találja.
Triona döntött.
– Megyek, és átöltözöm lovaglóruhába – jelentette ki.
– De… nem mehet el!
– Muszáj. Apátoknak tudnia kell a pajtáról és a pavilonról.
– De a papa azt mondta…
– Ő nem tud a búvóhelyeitekről. Én viszont igen.
– Meg kell mondani neki – bólintott a nagymama is.
Christinának könnybe lábadt a szeme.
– Annyira aggódom.

– Én is – ismerte be Triona. – De megtaláljuk – mondta, azzal
homlokon csókolta Christinát, és a szívét átjárta a meleg, ahogy
a lány hozzásimult. – Megígérem – suttogta.
Fél óra múlva, Triona arcába csapott az eső, kalapja karimája

alig védte a szemét. A sűrű eső átszivárgott a ruháján, végül a
szoknyája olyan nehéz lett, mintha kövekkel rakták volna tele. A
megbízható, öreg Harangvirág fejét leszegve poroszkált.
Sokkal lassabban haladt, mint várta, és a délutáni fények
gyorsan halványultak. A Gilmerton és Dougal háza közötti
ösvényen jártak, de nem volt felkészülve rá, hogy az ennyire
szűk. Az eső elront és megnehezít dolgokat, alig lehetett látni az
ösvény szélét, amely helyenként el is tűnt egy meredek
vízmosásban.
A gondolattól, hogy Devon esetleg elcsúszott, és leesett a
meredek lejtőn, összeszorult Triona szíve. Mogorván folytatta az
útját. Ha ennek vége, és Devon biztonságban lesz, gondoskodik
róla, hogy soha többé ne használják ezt az ösvényt. Mit gondolt
Hugh egyáltalán?
Valamin megakadt a szeme. Az ösvény közepén hevert
Devon lovaglókalapja és egy zafírkék sál, vizesen és sárosan.
Harangvirág is meglátta, mivel gyorsabban kezdte szedni a lábát,
szeme vadul forgott. Triona jobban összeszorította a térdét,
ahogy Ferguson tanította, és a ló megnyugodott.
Amint újra ellenőrzése alatt tudta a lovat, Triona tölcsérként a
szája elé tartotta a kezét.
– Devon!
Semmi válasz. A szél fújt, az eső pedig egyhangúan szitált, de
semmi más hang nem hallatszott.
Triona erősen fogta a gyeplőt, majd újra kiáltott.
– Devon!
Még mindig semmi válasz. Amikor harmadszor is kiáltott,
villámlott. Harangvirág előreugrott, de Triona résen volt, és
sikerült újra lenyugtatni a lovat.
Triona a kalapra meredt, majd észrevette, hogy az ösvény
széle leomlott. Devon leesett? Megugrott a lova a villámlástól?
Vagy csak elhagyta a kalapját, és tovább lovagolt? Ezt csak egy
módon lehet kideríteni.
Triona zakatoló szívvel leszállt a lóról, és kisimította az
arcából a vizet. Felesleges próbálkozás volt, mert minden letörölt
csepp helyébe azonnal újabb hullott. Harangvirág fejéhez lépett,
és megpaskolta az orrát.
– Meg kell találnunk Devont. – Egy bokor ágain átvetette a
kantárt, majd szorosan megkötötte, és odament, hogy
megvizsgálja az ösvény szélét.
A szakadó esőben egy durva, göcsörtös kövekkel és sűrű
bozóttal teli szakadékot látott. Az egyik oldalon lapos,
hepehupás, törött szikla védte a domboldaltól. Az eső
patakokban ömlött lefelé, és eltűnt odalent a ködben.
A szél a domboldal felől fújt, Triona arcát beborította vízzel, és
megemelte a kalapját. Alig tudta elkapni, mielőtt elrepült volna.
Devon vajon ott van? Triona újra és újra kiáltott, de nem jött
válasz. Drága istenem, ne hagyd, hogy megsérüljön.
Fülsiketítő mennydörgés szakította át az eget. Harangvirág
teljesen megbokrosodott, rángatta a bozóthoz rögzített kantárt.
Triona kétségbeesetten próbálta elkapni a szárakat, de
Harangvirág annyira megijedt, hogy a patájával kicsivel Triona
feje mellett a levegőben kalimpált.
Triona félrerántotta a fejét, és hátralépett egyet az ösvény
széle felé. A csizmája alatt viszont leszakadt a föld, és a
rémülettől elakadt lélegzettel, legurult a szakadék oldalán, és a
lapos sziklára esett.
Minden csendes volt, csak Harangvirág patáinak dobogása
hallatszott, ahogy visszavágtatott biztonságot jelentő istállója
felé.
Az eső pedig csak verte Triona alélt testét, alatta egy keskeny
vércsík csordogált lassan a lent futó patakba.
Végre itthon – ugrott le Hugh a lováról, és Devonért nyúlt. A

lány apja karjába csusszant, reszketve a hidegtől és a
kimerültségtől. – Szerencséd, hogy Dougal bácsikádnak eszébe
jutott minden épületet átkutatni.
– T-t-t-tudom – válaszolt Devon vacogva.
Dougal Fergusonnak adta a kantárt, és ő is leszállt a lováról.
– Micsoda nap! Megéheztem. Remélem, Mrs. Wallis készített
valami meleget.
– Én is – felelte Hugh, és szorosabban ölelte Devont.
– Ha bekötötted a lovakat, Ferguson, gyere és egyél.
Víztől csöpögve, Hugh bevitte Devont a házba, és az
előcsarnokban letette, majd levette róla az átázott köpenyt.
Nora ért oda elsőnek.
– Hát megtalálta!
Mrs. Wallis is odaszaladt.
– Hála az égnek!
– Forró fürdőre, és némi ennivalóra lesz szüksége.
– Főleg ennivalóra – tette hozzá Dougal.
– Máris! – Mrs. Wallis Angushoz fordult. – Van forró leves.
Keríts néhány törülközőt, és máris készíts a gyerekszobába egy
forró fürdőt. – Ahogy Angus elrohant, az asszony újra Hugh-hoz
fordult. – Hol volt a lány?
– A fivérem pajtájában várta, hogy elmúljon a rossz idő.
– Örülök, hogy volt esze elbújni az eső elől.
Devon arca eltorzult.
– Én n-n-nem akartam ennyi b-b-bajt okozni, n-n-na-gyon s-s-
sajnálom, hogy…
– Pszt! – csitította Hugh, és megcsókolta az arcát. – Nagyon
örülök, hogy megtaláltunk. Ha valami történt volna veled… –
csuklott el a hangja, és még szorosabban magához ölelte.
– Devon! – Christina és Aggie rohantak lefelé a lépcsőn, Hugh
pedig elengedte lányát, hogy meg tudja ölelni a testvéreit.
Ugrándozva zsibongtak körülötte.
– Annyira aggódtunk! – mondta Christina, szorosan megölelve
a testvérét. – Hol volt? – kérdezte Hugh-t.
– A bácsikátok házánál.
– Ahogy gondoltam! Úgy örülök, hogy Caitriona megtalált
benneteket!
– Caitriona?
Christina arcáról eltűnt a mosoly.
– Hát nem ő…

Nora lépett előre.
– Elindult a MacFarlane-házba, hogy elárulja a lányok
búvóhelyeit.
Hugh szíve másodszor állt meg aznap.
A bejárati ajtó kivágódott, és Ferguson szaladt be.
– Uram! Harangvirág épp most tért vissza a lovasa nélkül!
A föld majdnem megnyílt Hugh talpa alatt.
Dougal összevonta a szemöldökét.
– Caitriona nem érhetett el a házunkig, akkor láttuk volna.
– Akkor nem a főúton ment – mondta Christina.
Mindenki őt nézte.
– Látott minket Devonnal, amikor a völgyön keresztül vezető
régi ösvényen mentünk.
– Mondtam nektek, hogy soha ne használjátok azt az ösvényt.
Veszélyes – mondta Hugh.
– Csak akkor mentünk rajta, amikor késésben voltunk, vagy –
Dougalra nézett amikor bajba kerültünk.
– Az ördögbe, ha Caitriona azon haladt… – Hugh az ajtó felé
fordult.
– Várj – kapta el Dougal a karját. – Előbb egyél. Hosszú nap
volt, és nem…
Hugh kiszabadította a karját.
– Meg kell találnom.
A következő pillanatban Dougal bólintott.
– Megtaláljuk. Remélem, a vihar hagy még egy kis időt.
Nora az ablakra nézett.
– Nagy vihar lesz. Érzem a csontjaimban. – Aztán gyanakodva
hunyorított. – Nem maguk csinálták, ugye?
– Nem – felelte röviden Hugh. – De bárcsak úgy lenne.
– Miért?
– Amikor harcolok a fivéreim okozta viharokkal, tudom, mikor
nem nő tovább. De ez – nézett ki az ablakon, a fölöttük feketedő
felhőkre és a közelben becsapódó villámokra –, egyre rosszabb
lesz.
Dougal elkomorodott.
– Hogy érted azt, hogy harcolsz a viharokkal?
Nora felhorkant.

– Ezt tette akkor is, amikor a fivérük, Callum meghalt.
– Amikor megtaláltuk ájultan fent a mellvéden?
– Igen. Mindent odaadott, hogy leállítsa a vihart. – Nora bölcs
arcán aggodalom jelent meg. – Aznap éjjel majdnem
elveszítettük. Ez az ára egy ekkora erőnek.
Dougal a fivéréhez fordult, de Hugh addigra már elment, ment,
neki a viharnak.
Dougal átkozódva szorosabbra fogta a nyakánál a kabátját,
lehajtotta a fejét, és elindult a bátyja után.
Az eső egyre jobban esett, villámlott, ádáz szél csapta a
szemükbe vizet. A lovakat lassú haladásra fogták, ahogy a
csalóka ösvényen lehullott köveken és a széles, sáros
vízmosások fölött léptettek. Két helyen az eső már teljesen el is
mosta az ösvényt, úgyhogy ugratniuk kellett.
Hugh szíve fájdalmasan lüktetett. Caitriona, merre vagy? Meg
kell, hogy találjalak. Ha nem sikerül, leírhatatlan fájdalom lenne,
és nem tudna együtt élni a gondolattal. Szerette őt.
És soha nem mondtam el neki. Soha nem mondtam el,
mennyivel jobbá tette az életemet. Soha nem mondtam el neki,
hogy nincs jobb annál, mint mellette ébredni, minden reggel.
– Ott! – mutatott előre Dougal.
Az ösvény egyik oldalán ott hevert Devon kalapja. Vajon
Caitriona is észrevette? Lehet, hogy itt megállt, és…
– Nézzük meg ott lent! – mutatott Dougal a szakadék felé.
Hugh leugrott a lováról, csizmája belesüppedt a sárba, úgy
lépett az ösvény széléhez, majd lenézett.
Először semmit se látott; aztán valamin megakadt a szeme.
Ahogy erőlködve bámult át az esőfüggönyön, egy lapos
kiszögellésen végül meglátta Caitrionát, a lába köré csavarodott
szoknyájában, kibomlott hajjal, ahogy ömlött rá az eső.
Elszorult a szíve. Odadobta Dougalnak a kantárt.
– Hugh, hadd adjak egy kötelet. Nem tudsz csak úgy…
Ám Hugh már mászott is lefelé a meredek domboldalon. Kész
csoda volt, hogy a vizes növények, amelyekbe kapaszkodott,
nem szakadtak ki gyökerestől, és a sárrá puhult domboldal nem
omlott le alatta, de hamarosan leért a lány mellé a kiszögellésre.

Caitriona arccal lefelé feküdt, sáros víztócsa vette körül. Az
eső már szinte megtöltötte a szikla mélyedését a feje alatt, és a
pocsolya már majdnem ellepte. A férfi fölé hajolt.
– Caitriona!
A lány nem mozdult.
Hugh, sérülést keresve végigtapogatta. Sértetlennek tűnt, de
az egyik karja beszorult egy hasadékba. Minden erejével
próbálta kiszabadítani, de nem sikerült. Szakadt az eső, a tócsa
pillanatonként egyre mélyebb lett. Meg is fulladhat!
– Hogy van? – kiáltott Dougal.
– Beszorult! Az eső már majdnem megtöltötte a mélyedést,
és…
Hugh ránézett kesztyűbe bújtatott kezére, miután kisimította a
lány homlokából a hajat. Nem sár, hanem vér borította. Ó,
istenem, ne! Lerántotta a kesztyűjét, és ahogy megtapogatta a
lány fejét, egy mély vágást talált a füle fölött.
Milyen sok vér – és milyen sok víz. Még a végén a szemem
láttára fullad meg! Ó, istenem, segíts!
Úgy tűnt, megállt az idő. Bár bömbölt a szél és szakadt az
eső, Hugh nem látott és nem is hallott. Csak érezte, ahogy sajgó
szíve vadul kalapál. És valahol, mélyen, legbelül, megérezte a
lány szívdobbanását.
Abban a pillanatban nyugalom töltötte el, és tudta, mit kell
tennie. Ilyen hevesen szakadó esőben nem tudja kiszabadítani a
hasadékból. Hogy megmentse, uralma alá kell hajtania az
időjárást.
A lány fölé állt, és arcát az ég felé fordítva, karját széttárva,
minden idegszálát megfeszítve, szembeszállt a viharral.
– Hugh, ne! – lépett előre Dougal, majd megállt, mert előtte
egy hatalmas darab leomlott az ösvényből, és csúszott lefelé a
szakadékba, épp hogy elkerülve Hugh-t és Caitrionát.
Alig érzékelve a fivérét, Hugh a fölötte lévő feketeségre, a
zuhogó esőre és a villámlás csattogó erejére koncentrált.
Nekifeszült. Lelke minden rezdülésével. Minden csepp vérével.
Csak tolta és tolta, a vihar pedig minden erejével visszatámadott.
Friss volt és dühös, és még nőni akart. De Hugh ezt nem
hagyhatta. Nem fogja hagyni.

Szúró fájdalmat érzett a vállában, de csak azért is az ég felé
tartotta felemelt karját, magába fogadta a vihar erejét, és
visszavágott, minden porcikájával küzdve, birkózva a sötéten
örvénylő forgataggal.
A közelben villámlott, de ő nem ingott meg. Pusztulj! –
ordította teli torokból. – Pusztulj, és hagyj békén minket!
Fentről a párkányról, Dougal, torkában dobogó szívvel figyelte,
miként küzd a viharral a bátyja. Az eső áztatta Hugh felfelé
fordított arcát, és olyan közel csapott le a villám, hogy felállt a
szőr Dougal hátán.
Majd lassan, nagyon lassan, csitulni kezdett a szél. Aztán
kezdett alábbhagyni az eső. A villámlás egyre ritkább lett, és a
mennydörgés is egyre távolabbról szólt.
Hugh győzött. Amikor az eső már eléggé alábbhagyott ahhoz,
hogy Dougal le tudjon ereszkedni a vízmosáson, elindult,
megbotlott és csúszott lefelé, lehorzsolva a karját és a lábát.
Épp akkor ért a sziklakiszögellésre, amikor Hugh leejtette a
karját, és erőtlenül térdre rogyott. Arca sápadtabb volt, mint
amilyennek Dougal valaha látta, hajában a halántékától induló
fehér sáv ezüstösebben csillogott, és szélesebb lett, mint azelőtt.
Hugh mégis mosolyogni próbált.
– Segíts kiszabadítani Caitrionát – mondta rekedten.
-Beszorult a karja.
Dougal lehajolt, és most látta meg a lány feje körül egyre
emelkedő vizet.
– Majdnem… – képtelen volt kimondani.
– Majdnem megfulladt – térdelt a lány mellé Hugh. – De csak
majdnem – emelte meg a lány vállát. – Kenj egy kis sarat a
karjára. Az talán segít, hogy kicsússzon.
Nagyon óvatosan dolgoztak, eltartott egy darabig, amíg végül
sikerült kiszabadítaniuk Caitrionát. Dougal felajánlotta, hogy
viszi, de Hugh égő tekintete elhallgattatta. Mintha a
legtörékenyebb kínai porcelán volna, Hugh olyan óvatosan
emelte fel a lányt. És kezdetét vette a hosszú, fáradságos
visszajutás az ösvényre.

Epilógus
A szerelem nem mindig lobogó szenvedélye jelent Néha csak a
szívek melege, amely összeköti a napokat.
Most már megnézheted – mondta Trionának a nagymama.

– Már itt az ideje! – felelte a lány, és ahogy felemelkedett a
kanapéról, ahol addig pihengetett, megrándult az arca, és egyik
kezét a fején lévő kötésre nyomta. – Tudom, tudom.
Figyelmeztettél.
– És, mint általában, most sem szívlelted meg.
– Csak azért, mert már napok óta…
– Két napja.
– …nem láttam Hugh-t.
– Aludt. Azonkívül, neked is szükséged volt pihenésre. Most
már mindketten felépülőben vagytok – mondta a nagymama, és
karját nyújtva Trionának, kivezette a szalonból.
A lány rogyadozó térddel és lüktető fejjel lassan lépkedett.
– Caitriona?
Christina, Devon és Aggie jöttek lefelé a lépcsőn.
A lány elmosolyodott.
– Megnéztétek már apátokat?
Bólintottak.
– Nagyon sápadt – mondta Christina. – De ezenkívül jól néz
ki.

– Jól van – mondta Devon, és szégyenlősen Trionára
mosolygott. – Ön után érdeklődött.
– Valójában azt mondta – folytatta kuncogva Christina –, hogy
felgyújtja a házat, ha a nagymama nem hozza rendbe önt.
Triona meglepett pillantással nézett Norára. Mikor lett belőle
„nagymama”?
Nagymama a lányokra mosolygott.
– Ügyes beteglátogatók voltatok. Nem is lógtatok rajta, és
butaságokkal sem fárasztottátok.
– Ajándékokat is vittünk neki – mondta Aggie. – Christina
kihímezte a papa régi papucsát, és most szinte újnak tűnik.
Devon varrt egy illatzsákot a szekrényébe, én pedig rajzoltam
neki.
– Biztos vagyok benne, hogy mindegyik ajándék nagyon
tetszik neki – mondta Triona.
– Tudom, sok mondanivalótok lenne még Trionának, de nem
bír még túl sokáig ácsorogni. Hadd kísérjem most fel a papához,
és akkor együtt is meglátogathatjátok őket – mondta nekik a
nagymama.
– Most? – derült fel Aggie arca.
– Nemsokára. Előbb hagyjatok nekik egy fél órát kettesben.
A lányok mosolyogtak, és megfordultak, hogy távozzanak, ám
Devon tétovázott.
– Nagymama nem engedte, hogy meglátogassam, de…
köszönöm, hogy meg akart keresni.
Triona Norára támaszkodott, és tett még egy lépést.
– Csak azt tettem, amit bármely szülő megtett volna – mivel
elvesztél, elindultam, hogy megkeresselek.
Devon lesütötte a szemét.
– Szeretném megölelni, de a nagymama kiabálna.
– Az biztos – bólogatott a nagymama. – Lesz még elég idő az
ilyen érzelemnyilvánításokra. Most viszont menjetek, vagy
meggondolom magam, és nem ebédelhettek együtt a
szüleitekkel.
Devon szélesen elmosolyodott, és a lányok, vidáman
beszélgetve, elvonultak.

Nagymama felsegítette a lépcsőn Trionát. Ahogy felértek, az
ajtó előtt a lány remegő térddel a falhoz dőlt.
– A hajam biztos összevissza áll.
– Ó, pont úgy nézel ki, mint aki most jött ki a betegszobából,
ami így is van.
– Bárcsak lenne egy fésű nálam… – sóhajtott fel Triona.
Nagymama kinyitotta az ajtót, és bevezette a lányt.
– Nem hinném, hogy a férjedet az érdekli, kócos vagy-e vagy
sem.
– Nem bizony – hallatszott egy mély hang a kandalló előtt álló
kanapéról.
Triona Hugh zöld szemébe nézett, és elmerült az ismerős
tekintet melegségében.
A férfi elmosolyodott, és megpaskolta maga mellett a párnát.
– Az ápolónőm azt mondta, teljesen kimerül attól, hogy két
betegszobát kell ellátnia.
– Bizony – értett egyet a nagymama. – Már teljesen
elfáradtam tőle, hogy le-fel rohangálok a lépcsőn – tette hozzá,
és segített Trionának leülni.
Hugh azonnal megölelte Caitrionát.
– Tessék – szólalt meg elégedetten Nora. – És most, ha
megbocsátanak, zabkását kell készítenem ebédre.
Hugh fel nyögött.
– Nem akarok több zabkását!
– Pedig amíg a maradék láza el nem múlik, nem kap mást –
felelte az asszony, és megfogta az asztalon lévő kis poharat –
Húsz perc múlva jövök vissza az ebéddel. Valószínűleg a lányok
is csatlakoznak. – Egy pillanatra megállt az ajtónál. – És ne
próbáljon ellenkezni, mert egy lázas férfinak nem használ, ha
felizgatja magát.
Azzal távozott.
Triona nézte a férfit. Hugh nagyon sápadt volt, és le is fogyott.
A halántékától induló fehér sáv szélesebb lett, és sokkal
ezüstösebb. Triona végigfuttatta rajta az ujját.
Hugh megfogta a kezét, és a tenyerébe csókolt.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte lélegzetvisszafojtva a lány.

– Most csak ennyit kapsz – felelte a férfi, és a szemében már
egészen másféle tűz lángolt. – Meglátod, mivel leplek meg
később, de ahhoz meg kell várnunk, hogy az ápolónőnk
lefeküdjön.
Triona kuncogott.
– Még nem állhatsz készen efféle erőfeszítésre. Nagymama
azt mondja, az izgalom árthat…
– Caitriona, kedvesem, csodálom a nagymamádat, de vannak
dolgok, amelyekhez nem ért. Te vagy az, akire vigyázni kell. –
Tekintete a lány fején lévő kötésre vándorolt, tekintete elsötétült
az aggodalomtól. – Hogy van a fejed?
– Néha belenyilall, de különben jól vagyok.
– Fejfájás?
– Csak egy kis szédülés, hébe-hóba. Én miattad aggódtam.
Dougal azt mondta, amikor hazaértetek, elájultál, és tegnapig fel
sem ébredtél. Azt… azt mondta, megállítottad a vihart, és… –
kitört belőle a zokogás.
– Á, Caitriona, ne! – húzta magához a férfi, és megcsókolta a
homlokát. – Jól vagyok!
A lány megpróbálta abbahagyni a sírást, de nem nagyon
sikerült neki.
– Tessék, megmutatom, milyen jól vagyok – azzal az ölébe
nyomta Caitriona kezét.
Triona sírva nevetett.
– Igazad van; tényleg jól vagy.
Hugh mosolygott.
– Adj egy hetet, és olyan leszek, mint régen. Legutóbb
hónapokig tartott, mire felépültem – mondta, és gyengéden
elmosolyodott. – A nagymamád szerint miattad gyógyulok ilyen
gyorsan.
– Miattam?
– Igen. Mert ezúttal megvan az okom arra, hogy felépüljek.
Triona szíve bizseregni kezdett.
– Ó? És mi lenne az?
Hugh ellenállhatatlan gyengédséggel mosolygott.
– Szeretlek, Caitriona. Sajnálom, hogy korábban olyan vak
voltam. Csak azért volt, mert féltem, hogy fájni fog.

– Hugh, annyira szeretlek. Soha nem okoznék fájdalmat
neked, vagy a lányoknak.
– Most már tudom.
A lány megérintette a férfi arcát.
– Tudod, mikor jöttem rá, hogy beléd szerettem? – Amikor a
férfi megrázta a fejét, Triona elmosolyodott. – Amikor találkoztam
a lányokkal. Tudtam, hogy te olyan férfi vagy, aki megérdemli,
hogy örökké vele legyek.
A férfi tekintete kigyúlt, az ölébe emelte a lányt, orrával
végigsimította a nyakát, és mélyen beszívta az illatát.
– Mennyire hiányzott ez! Az illatod, a bőröd tapintása…
A lány megborzongott, és a férfi nyaka köré fonta a karját,
közben megrándult picit az arca.
– A karod?
A lány bólintott.
A férfi felhúzta ruhája ujját, és levette a kötést.
– Csak lehorzsolódott.
Karjával szorosan átölelte a lányt, és szenvedélytől rekedt
hangon azt mondta:
– Majdnem elveszítettelek. Nem tudom, mihez kezdenék
nélküled.
Triona hozzásimult.
– Tudom. Én is ugyanezt érzem.
Lentről edények csörgése hallatszott, Mrs. Wallis énekelt, a
lányok izgatottan beszéltek hozzá, ahogy hozták felfelé az
ebédet. Gilmerton másik részében valahol, Angus és Liam az
ezüstöket fényesítették, és odakint, aranyszőrű lovak
gyülekeztek a kerítésnél, Fergusonra várva.
Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Folyamatosan
mosolyogva, Triona jobban befészkelte magát Hugh ölébe, és a
fülébe súgta:
– Ölelj meg. Amint a nagymama belép, majd rám szól, hogy
viselkedjek rendesen.
Hugh szorosan megölelte, és visszasúgta:
– Örökké ölellek majd, szerelmem. És többé semmi sem
szakíthat ki a karjaimból.

Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA Kft.
Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató

MacLean - 4 - Határtalan Szerelem

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

MacLean - 4 - Határtalan Szerelem

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

MacLean - 4 - Határtalan Szerelem

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Karen Hawkins

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Köszönet a floridai Titusville-beli St. Francis Hospice

KAREN HAWKINS 6 HATÁRTALAN SZERELEM

Megtiltom, hogy elmenj.

KAREN HAWKINS 7 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 8 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 9 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 10 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 11 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 12 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 13 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 14 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 15 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 16 HATÁRTALAN SZERELEM

Hogy érti azt, hogy megszökött?

KAREN HAWKINS 17 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 18 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 19 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 20 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 21 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 22 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 23 HATÁRTALAN SZERELEM

A divatos Mayfair negyedben álló MacLean-ház előtt Hugh

KAREN HAWKINS 24 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 25 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 26 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 27 HATÁRTALAN SZERELEM

Dadus két kézzel kapaszkodott, és eltorzult arccal felnyögött.

KAREN HAWKINS 28 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 29 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 30 HATÁRTALAN SZERELEM

Amikor Triona elérte a szélső fákat, látta, hogy a MacLean-

KAREN HAWKINS 31 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 32 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 33 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 34 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 35 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 36 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 37 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 38 HATÁRTALAN SZERELEM

A csók, mintha örökké tartott volna, magába szippantotta,

KAREN HAWKINS 40 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 41 HATÁRTALAN SZERELEM

Triona lassan ébredezni kezdett. A kocsi ringásától, az odafent

KAREN HAWKINS 42 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 43 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 44 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 45 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 46 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 47 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 48 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 49 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 50 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 51 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 52 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 53 HATÁRTALAN SZERELEM

KAREN HAWKINS 54 HATÁRTALAN SZERELEM