„Kedvenc történelmi regényíróm: stílusos, romantikus, okos, szellemes.

A kor
iránti érzéke remek, hősnői szórakoztatók. Sok boldog órát köszönhetek neki.”
MARGARET DRABBLE, író

1815-ben a megszálló hadsereg égisze alatt álló Brüsszel a

legvidámabb város egész Európában. Az előkelő, könnyed társaság
középpontja a legalább olyan botrányos, mint gyönyörű ifjú
özvegy, Lady Barbara Childe. Amikor megismeri Charles Audley
ezredest, Wellington herceg elegáns és jóképű szárnysegédét,
életvidámsága nem ismer határokat... egészen a végzetes Waterloo-i
csatáig.

Csodálatos karakterek, elegáns, szellemes stílus, tökéletesen korhű részletek és

elragadóan romantikus. Georgette Heyer ki tudja fejezni, amire mi csak áhítozunk.
KATIE FORDE, író
Georgette Heyer

Háború és bálok
/Alastair-trilógia 3./
„Hitvány hadseregem van; nagyon gyenge, rosszul felszerelt, a legénység igen
tapasztalatlan."

Wellington Lord Stewart

(G. C. B.) altábornagynak
1815. május 8.
 Első fejezet

A skarlátvörös szövetű, kék hajtókás, aranysujtásos kabátú

fiatalember, aki Lady Worth szalonjának ablakánál ült és tétlenül
szemlélte az utcát, egy pillanatra sem fordította figyelmét a
szalonbeli történésekre, a folyamatban levő beszélgetésre. A
járókelők között egy fekete vállkendős brüsszeli hölgy ragadta meg
figyelmét. A hölgy olyan szép volt, hogy végigkísérte tekintetével,
amíg csak látta az utcán. Ráadásul a szalonbeli beszélgetés nagyon
unalmas volt: ugyanaz az unalmas szöveg, amit egész Brüsszelben
hallani lehetett.
– Bevallom, sokkal nagyobb biztonságban érzem magamat most,
hogy Lord Hill megérkezett, de még nyugodtabb lennék, ha
Wellington herceg itt lenne.
A brüsszeli hölgy sötét szemével pajkos pillantást vetett az
ablakra, ahogy elhaladt alatta. A vörös kabátos úr meg sem hallotta
Lady Worthnek ezt a megjegyzését, amitől délelőtti látogatóinak arca
egy pillanatra elkomorult.
Worth gróf úr ekkor kimérten megjegyezte: – Teljesen
természetes, kedvesem, ezzel mindannyian így vagyunk.
Georgiana Lennox, aki kezét illedelmesen karmantyúján
nyugtatva a kanapén ült és a ház asszonyának megjegyzését sóhajjal
nyugtázta, a gróf szavaira elmosolyodott és emlékeztetett, hogy
állításával ellentétben legalább egy személy van Brüsszelben, aki
egyáltalán nem óhajtja Wellington herceg érkezését.
- Kedves uram, a koronaherceg hírhedten mogorva ember!
Erre nincs más szó! Képzelje! Megszidott azért, mert kifejeztem
abbéli vágyamat, hogy Wellington herceg minél előbb ideérjen... ezt
olybá vette, hogy nem bízom benne, hogy ő is Bonaparte méltó
ellenfele!
 - Milyen kellemetlenül furcsa lehetett ez önnek! – szólt Lady
Worth. – Mit válaszolt erre?
- Ó, biztosíthatom, hogy semmi olyasmit, ami nem igaz!
Nagyon kedvelem a koronaherceget, de egy kicsit túl sok azt
feltételezni, hogy egy alig felnőtt fiatalember képes megállni a helyét
Bonaparte ellen. Ugyan milyen tapasztalata van? Ennyi erővel a
bátyámat is alkalmas hadvezérnek tekinthetném. Ami azt illeti,
hosszabb ideje van Wellington szolgálatában, mint a koronaherceg.
- Igaz, hogy Oránia hercege és az apja nem jönnek ki jól
egymással? – kérdezte Sir Peregrine Taverner, a szép szőke
fiatalember, nagyon nagy ezüstgombos kék kabátban. – Azt
hallottam, hogy...
Vidám, kíváncsi, kövérkés úr csatlakozott a társalgásba a
megrögzött pletykálkodók hangján: – Nagyon is igaz! A
koronaherceg az angolok érdekeit nézi, és ez egyáltalán nem egyezik
a francúzus elképzeléseivel. Francúzus alatt a királyt értem.
Szerintem az a helyzet, hogy a koronaherceg sokkal könnyebben
beszél angolul vagy franciául, mint hollandul! Hallottam, hogy a
múltkor nagy veszekedés volt, aminek az lett a vége, hogy a
koronaherceg jól megmondta a francúzusnak, hogy ha nem akarja,
hogy az angolokkal barátkozzék, akkor nem kellett volna Angliában
neveltetnie, és nem kellett volna az Ibériai-félszigetre küldenie
katonáskodást tanulni. Azzal elment, és ott hagyta a kedves papát és
Fred bácsit, akik szóhoz sem jutottak, és persze az egész történetet
Colborne-ra zúdították. Ha jól sejtem, Colborne-t nem igazán érdekli,
milyen hamar megy vissza a csapatához. Nincs az a pénz, amiért
elvállalnám, hogy Oránia hercegének hadügyminisztere legyek!
A brüsszeli hölgy kilépett Lord Hay látóteréből. Semmi látnivaló
nem maradt, csak a szemközti ház csúcsos oromzata és nankinsárga
fala.
Lord Hay meghallotta ez utóbbi megjegyzést; a beszélő felé
fordult és ártatlanul megjegyezte:
 – Ó, mindezt Sir John tárta fel önnek, Mr. Creevey?
Judith Worth ajka önkéntelen mosolyra húzódott; Lady Georgiana
kalapján az íves strucctoll megremegett, karmantyúját arcához
emelte. A társaság tagjai egy pillanatra elidőztek azon, hogy maguk
elé képzelték, ahogy a több mint hat láb magas, fess és hírhedten
szófukar Sir John Colborne, az 52. ezred vezetője Mr. Creevey elé
tárja, ami a szívét nyomja.
Mr. Creevey egyáltalán nem jött zavarba. Ujját rázta a fiatal
gárdatiszt felé és sokatmondó pillantással megjegyezte: – Ó, Lord
Hay, nyilván azt hiszi, hogy kiadom az információforrásaimat!
- Kedvelem Oránia hercegét – jelentette ki Hay. – Eszes,
eleven, jó ember!
- Ó, ami azt illeti...!
Lady Worth, aki tudatában volt, hogy Mr. Creevey-nek a
hercegről alkotott véleménye nemigen nyerné el Lord Hay tetszését,
azzal a megjegyzéssel válaszolt, hogy fivére, Frederick herceg
érdemes, kellemes fiatalembernek tűnik.
- Merev, mint a piszkafa – jegyezte meg Hay. – Poroszos
stílusú. Megdöf kapitánynak hívják.
- Ránézni is öröm – fejezte ki véleményét Lady Georgiana,
olívazöld ruhájának redőit gondosan elsimítva. – De még csak
tizennyolc éves, ezért nem játszhat jelentős szerepet – védte Hayt.
- Georgy! – tiltakozott Hay.
A hölgy nevetett.
- Ami azt illeti, ön sem sokat számít, Hay és ezt ön is pontosan
tudja! Hiszen még gyerek!
- Várja ki, míg megkezdődnek a hadmozdulatok!
- Természetesen! Minden bizonnyal tanúságot ad rendkívüli
tehetségéről, és megemlítik a napiparancsokban: „Maitland tábornok
szárnysegédje, Lord Hay zászlós...”
Nevetés tört ki.
 - „Minden okom megvan elégedettnek lenni Lord Hay
magatartásával” – felelte Hay kimérten. – Ezt Old Hookey írta
dicsérőn. Ez nagyon is jó!
- Hallgasson el! Egy szót sem akarok hallani Wellington
herceg ellen. Ő a legnagyszerűbb ember a világon.
Nem lehetett elvárni, hogy a liberális Mr. Creevey, a Whig párt
ismert híve ezt a nagyívű becslést megjegyzés nélkül hagyja. A
vidám vitatkozás zajának leple alatt halkan feltette a kérdést: – Nem
tudja esetleg, mikor érkezik Wellington herceg Brüsszelbe?
- Honnan tudhatnám? – felelte Worth hűvösen.
- Azt hittem, a fivérétől hallhatta esetleg.
- Az ön húga a múlt héten kapott tőle levelet, de amikor írta,
még nem tudta, mikor tud Wellington elindulni Bécsből.
- Már itt kéne lennie. Azt hallottam, hogy amióta Lord Hill
megjelent, a herceg már nem beszél Franciaország lerohanásáról.
Ezek szerint igaz lehet: azért küldték ide, hogy elcsendesítse a
herceget.
- Gondolom, önnek ugyanolyan jó információforrásai vannak,
mint nekem, kedves Peregrine.
Sir Peregrine Taverner elérte az érett, huszonhárom éves kort;
három éve nős volt, két éve felszabadult Worth gróf úr gyámsága
alól, két szép reményekre okot adó gyermeke volt, de egy kicsit még
mindig csodálta sógorát. Sóhajjal nyugtázta a kurta megjegyzést és
egyszerűen azt felelte: – Az ember nem tehet róla, hogy aggódik.
Tudja, Worth, én már családos ember vagyok.
A gróf elmosolyodott.
- Ez igaz.
- Ha tudtam volna, hogy Boney elszabadult Elba szigetéről,
nem hiszem, hogy Brüsszelbe költöztem volna. El kell ismernie,
hogy nem igazán kényelmes helyzet itt civilnek lenni – kissé komor,
neheztelő hangon zárta a gondolatot; tekintetével Lord Hay
tündökletes, vörös egyenruháját pásztázta.
 - Ami azt illeti – szólt a gróf -, tanácsos lenne egyenruhát
beszereznie.
Sir Peregrine zavartan mosolygott.
- Igen, szóval... Meg fogom tenni. Az ember nagyon
kívülállónak érzi így magát. Ön talán nem, mert ön is katona!
- Kedves Perry, évekkel ezelőtt eladtam tiszti rangomat –
mondta a gróf, és miközben ezt mondta, elfordult fiatal rokonától;
Lady Georgianára nézett, aki felállt, indulni készült.
Judith Worth aranyló fenségessége mellett Lady Georgiana
nagyon jelentéktelennek tűnt. Engedett sudár barátnőjének és nagyon
magasan begombolta kabátját, mert bár április 4-e volt, az idő még
hideg; lábujjhegyre állt, arcon csókolta Lady Wirthöt; azt az örömöt
ígérte magának, hogy barátnőjével még aznap este, Lady Charlotte
Greville-nál találkozik, aztán Hay kíséretében elindult, hogy
meglátogassa anyját, Richmond hercegnét dAssche márkiné házában,
amely a park sarkán áll.
Mivel Mr. Creevey nem mutatta jelét, hogy szándékában volna
hamarosan távozni, Lady Worth ismét helyet foglalt és kedvesen
érdeklődött az úr felesége és nevelt lányai iránt. Mr. Creevey
készségesen elmondta, hogy az egyik Miss Ort jegyben jár,
hamarosan férjhez megy. Lady Worth izgatottan kiáltott, és Mr.
Creevey kedvesen, ragyogó arccal közölte a szerencsés úriember
nevét. Hamilton; igen, Andrew Hamilton őrnagy, a tábornok
vezérkari segédtisztje: kiváló ember! Maguk között szólva Hamilton
elég jó tájékoztatást adott a helyzet állásáról. Megkapott minden hírt
Franciaországból; az egésznek persze a legnagyobb titokban kellett
maradnia. Lady Worth nyilván megérti, hogy titoktartást fogadott,
pecsét van az ajkán.
- Gondolom, önnek is megvannak a magánhírforrásai, ahonnan
tájékoztatást kap – jegyezte meg áthatón nézve a hölgyre.
 - Nekem? – szólt Lady Worth. – Kedves Mr. Creevey, ez
egyáltalán nincs így! Mire gondolt?
A férfiú bosszúsnak tűnt.
- Ugyan már! Hát Audley ezredes nem a Nagy Emberrel van?
- A sógorom! Igen, Bécsben van, de biztosíthatom, hogy
semmilyen titkot nem mond el nekem. Azt sem tudjuk, mikorra
várhatjuk ide!
Mr. Creevey ennek hallatán csalódottnak tűnt, mert számára a
hírek, a botrány morzsái, remegő kezek mögött súgott érdekes
bizalmas információk voltak az élet lényege. Mindazonáltal, mivel
semmit nem tudhatott meg a ház asszonyától, meg kellett elégednie
azzal, hogy kellemes társalgásba bocsátkozott a hölggyel. Amikor
először látogatott a hölgy szalonjába, beszámolt neki egy egyedülálló
esetről, de nem tudta megállni, hogy még egyszer ne hozza szóba:
annyira különleges eset volt. Sir Peregrine nem volt jelen, amikor ezt
először mesélte, ezért felé bólintott és azt mondta: – Ön, gondolom,
nem értesült az új érkezésekről. A kedves nővérének éppen erről
számoltam be.
- A király? – kérdezte Peregrine. – Úgy értem, a francia
király? Valóban Brüsszelbe jön? Hallottam a pletykát, de valaki azt
mondta, hogy nincs semmi alapja.
- A király! Ugyan! – Mr. Creevey kövérkés kezével legyintett
a felkent királyi felség említésére. – Nem rá gondoltam... bár jó
okom van feltételezni, hogy egy ideig még Ghent városában marad.
Jelentéktelen alak, ugye? Nem, nem, valami sokkal rendkívülibbre
gondoltam. Legalábbis úgy gondoltam, hogy az. Nem kisebb
személyek, mint Boney három régi marsallja! Még nincs tíz napja
sem, amikor abban a szerencsében volt részem, hogy láttam őket
megérkezni. Marmont, az Hotel d’Angleterre-ben szállt meg;
Berthier a herceg d’Aremberg-ben; és Victor... mit gondolnak, hol?
Ugyan hol máshol, mint éppen a Hotel Wellingtonban!
 - Mily felettébb ironikus! – jegyezte meg Worth, aki, miután
kikísérte vendégeit, visszaért a szalonban. – Ez igaz is, vagy az
egyéb hasonló történetei között tarthatjuk számon, Creevey?
- Nem, nem, szavamra ez az utolsó szóig igaz! Tudtam, hogy
tetszeni fog önöknek ez az irónia.
Lady Worth, aki így második hallásra csak udvarias félmosollyal
fogadta a történetet, higgadt, megfontolt hangon megjegyezte: –
Mindenesetre nagyon furcsa belegondolni, hogy éppen Marmont az
angol táborban van.
- A szövetségesek táborában, kedvesem – igazította ki a gróf
kaján mosollyal.
- Valóban... – jegyezte meg a hölgy. – De tudja, képtelen
vagyok rávenni magamat, hogy elhiggyem, a holland-belga csapatok
sokat számítanánk, ami pedig a poroszokat illeti, eddig csak egyet
láttam közöttük, Röder generálist, és... hát... – mondta, igen kifejező
gesztussal – szóval Röder generális mindig olyan merev és
semmiségektől is vérig sértődik, ami igencsak próbára teszi az iránta
való türelmemet.
- Igen, sosem érhet fel Wellington herceggel – ismerte el Mr.
Creevey. – Hamilton azt mondta, egyáltalán nem lehet vele beszélni.
Ha valamelyik tisztünk a jelenlétében ülve marad, azt hiszi, ez
személyesen neki szóló inzultus. Micsoda ostobaság! Egy olyan
ember, aki túl nagy hangsúlyt fektet ilyen ceremoniális
semmiségekre, nem örvend népszerűségnek Wellington herceg
főhadiszállásán. A poroszok rosszabb embert nem is választhattak
volna hadbiztosnak. Van egy másik ember is, aki nem fér össze
Wellington herceggel – mondta, aztán bólintott és egyértelműsítette,
kire gondol: – A mi nagyra becsült hadtápparancsnokunk!
- Ó, szegény Sir Hudson Lowe! Ő is nagyon merev ember –
jegyezte meg Lady Worth. – De azt mondják, nagyon hatékony tiszt.
- Lehetséges, de tudja, mi a helyzet ezekkel az emberekkel,
akik a poroszokkal szolgáltak: semmit nem lehet tenni velük. Hát,
majd látunk változásokat, amikor Wellington megérkezik Bécsből.
- Bárcsak megérkezne! Nagyon kényelmetlen az élet itt így,
hogy ő olyan messze van. Az ember önkéntelenül rosszul érzi magát.
Most, hogy Párizzsal minden érintkezés megszakadt, nagyon
közelinek tűnik a háború. Hiszen Lord Fitzroy Somerset és a
nagykövetség tisztviselői nem kaptak útlevelet, hogy átjöjjenek a
határon és tengeri úton kellett kerülniük, Dieppe-ben partra szállni!
El kell ismerniük, amikor a diplomáciai ügyvivőnkkel így bánnak, az
nagyon, de nagyon rossz előjel.
- Igen – szólt közbe Peregrine -, ráadásul a legjobb csapataink
Amerikában vannak! Ez az, ami igazán megdöbbentő! Nem tudom,
hogyan lehetne visszahozni időben néhányat belőlük ahhoz, hogy
még hasznukat vegyük. Amikor a koronaherceggel találkoztam, arra
számított, hogy a háború bármelyik pillanatban kitörhet.
- Biztosíthatom, hogy ennek nincs esélye. Az ifjú békazabáló
nem tudja, mit beszél. És tudja, vannak nagyon jó csapataink is itt.
- Nagyon fiatal és tapasztalatlan csapataink vannak – jegyezte
meg Worth. – Szerencsére a lovasság nem ment Amerikába.
- Nyilván ez az álláspontja, hiszen huszár volt, uram, de mint
bizonyára ön is nagyon jól tudja, a lovasságnak nincs értelme
gyalogság nélkül – felelte Peregrine bölcsen. – Belegondolni, hogy
az ibériai hadjárat tapasztalt veteránjait átdobták abba az átkozott
amerikai háborúba! Ilyen rossz döntés ritkán született.
- Könnyű utólag bölcsnek lenni, kedves Perry.
Lady Worth, aki már sok ilyen beszélgetést végighallgatott, erre
közbeavatkozott; az volt a szándéka, hogy a beszélgetést kevésbé
ellentmondásos tárgyra terelje. Ebben készséggel segítségére volt
Mr. Creevey, akinek mindig volt a tarsolyában egy-két vonatkozó
szórakoztató botrány és látogatása további részében csak társasági
eseményekről és témákról beszéltek.
 Ezekből rengeteg volt, mivel Brüsszelbe rengeteg angol vendég
érkezett. Az angolok olyan sokáig voltak szigetükön elszigetelve,
hogy amikor Napóleon császár már nem volt császár és visszavonult
Elba szigetére, az ánglusok valósággal elözönlötték a kontinenst. A
megszálló hadsereg jelenléte Németalföldön kívánatos úti céllá tette
Brüsszelt. Számos előrelátó anya utaztatta át férjhezadandó korban
levő lánykáit a Csatornán, a csapatok nyomában, míg az
örömhölgyek, mint Caroline Lamb és Lady Vidal, összepakolták
legcsábosabb, leglengébb öltözékeiket és Brüsszel legjobb részein
határozatlan időre bérelt házakba helyezték át rezidenciájukat.
Természetesen nem a gárdaezredek jelenléte volt Brüsszel
egyetlen vonzereje. Mr. Creevey például egészségi okokból, orvosi
javallatra hozta át hitvesét egy meghitt kis házba a rue du Musée-n,
hogy az asszonynak jót tegyen a levegőváltozás. Mások azért jöttek,
hogy részt vegyenek a régóta száműzetésben élő Orániai Vilmos
herceg holland királlyá koronázási ünnepségein.
Az úriember, akit Mr. Creevey és barátai Frog, azaz Béka
csúfnéven illettek, közismert volt Londonban; idősebb fia, az orániai
hercegi cím örököse megnyerő modorú, szépreményű fiatalember
volt; az a hír járta róla, hogy a csatamezőn rendkívüli, lovagias
bátorságot tanúsít, és nemrégiben rövid ideig jegyben járt Charlotte
walesi hercegnővel. Mivel ama konok hercegkisasszony felbontotta
ezt a jegyességet, a fenséges herceg úr kissé nevetségesnek tűnt
angol szemekben és ezzel nagy örömet okozott Mr. Creevey-nek és
barátainak, ám ez atyjának, Oránia hercegének kedvét láthatóan nem
szegte. Úgy tűnt, vidámság jár a nyomában, sőt, az örömök
keresőinek sem kellett csalódniuk. Brüsszel, régi földsáncai között a
divatos és könnyed világ központja lett. A kissé unalmasnak hangzó
nevű Vilmos királyt illő pompával megkoronázták Brüsszelben, és ha
a bonapartista rezsim alatt meglehetősen elégedetten élt új alattvalói
rosszallással is tekintettek a holland szomszédaikkal való
egyesülésre, ezt az elégedetlenséget nem volt szabad felszínre hozni.
A koronaherceg, aki anyanyelvénél jobban beszélt angolul és
franciául, és aki kijelentette, hogy képtelen elviselni a hágai élet
zordságát, bizonyos népszerűségre tett szert, ami akár tartós is
lehetett volna, ha nem tette volna teljesen egyértelművé, hogy bár
apja belga alattvalóit a hollandoknál jobban kedveli, mindegyikük
fölé helyezi az angolokat. Mert tény volt és való, hogy kizárólag
angol barátainak társaságában látták, mely körülmény nagyon sok
bosszúságot okozott, lévén az egyetlen embert, aki befolyással bír rá,
megkérték, írjon neki levelet, melyben biztassa diplomatikusabb
magatartásra. Fagyos decemberi nap volt, amikor M. Fagel levelet
adott át őfenségének, melynek feladója a Párizsban akkreditált angol
nagykövet volt, és ebben a levélben nem volt semmi olyasmi, amely
melegebb érzetét keltette volna e napnak. Őfensége, Wellington
herceg ebben a levélben bármilyen udvariasan fogalmazott, erős
korholással élt, amely a címzettben minden valószínűség szerint
csakis olyan érzést kelthet, mintha kellemetlenül hideg vízbe vetették
volna. A koronaherceg keserű szavakkal bírálta az efféle hírek
terjesztőit általában, és különösen édesatyját, aztán leült és levelet írt,
amelyben ígéretet tett mentorának, hogy a jövőben példás viselkedést
fog tanúsítani és a továbbiakban ezen ígéretének eleget téve bevetette
magát a brüsszeli társasági élet kellős közepébe.
A vigadozók hangulatát időlegesen apasztotta a hír, miszerint
Napóleon partra szállt Dél-Franciaországban, ám az estélyek, a
koncertek, a bálok a pletykák és figyelmeztetések ellenére is
zavartalanul folytatódtak, és csak néhány nagyon előre tekintő,
óvatos személy hagyta el Brüsszelt.
Általános nyugtalanság érzése uralkodott azonban a Brüsszeltől
messze lévő Bécsben, ahol Wellington hercege a nagy tanácskozáson
vett részt, és bármilyen bátorságról tett is tanúbizonyságot Oránia
hercege, a köz úgy vélekedett, hogy kétévi ibériai katonáskodás
Wellington herceg szárnysegédjeként még nem elégséges ahhoz,
hogy egy huszonnégy éves fiatalemberre rá lehessen bízni a
Bonaparte Napóleonnal szembeszálló hadsereg vezetését. Ami azt
illeti, a koronaherceg korábbi zabolátlan viselkedése és némiképp
indiszkrét beszéde, nem kis riadalmat keltett komoly emberek
körében.
Csodálatos, milyen átalakuláson ment át Mr. Creevey véleménye;
rendkívüli volt hallani, hogy Wellington korábbi spanyolországi
győzelmeit élteti, pedig korábban azt hangoztatta, hogy ezek a
győzelmi beszámolók erősen túlzóak. Még mindig egy kicsit
leereszkedően beszélt Wellington herceggel kapcsolatban, de mint
mondta, sokkal nagyobb biztonságban érezné magát a gyengélkedő
feleségével, ha Wellington állna a hadsereg élén.
De nagyon furcsának találta, hogy Worthnek nincs híre a
fivéréről, aki Bécsben van. Bármennyire próbálkozott, semmi hírt
nem tudott kiszedni belőle. Audley tábornok nem említette, hogy
feljebbvalója jönne.
Mr. Creevey kénytelen volt elégedetlenül távozni. Sir Peregrine
még maradt.
- Meg kell mondanom, egyetértek vele; furcsa Charlestól,
hogy nem jelezte, mikorra gondolja érkezését – reklamált.
- Kedves Perry, gondolom, nem tudja – jegyezte meg Lady
Worth.
- Hát, ha arra gondolunk, hogy Wellington herceg legszűkebb
körébe tartozott, amikor visszament Ibériába, miután te 1812-ben
férjhez mentél, elég rendkívülinek tűnik, hogy ilyen kevésbé élvezi
Wellington bizalmát – szólt Sir Peregrine.
Húga maga felé húzta munkaasztalát és a hímzésével kezdett el
foglalatoskodni.
- Talán maga Wellington is bizonytalan ebben. Számíthatsz
arra, hogy hamarosan itt lesz. Ez nagyon aggasztó, de tudnia kell,
mire készül.
 Sir Peregrine fel-alá járkált a szalonban.
- Bárcsak tudnám, mit tegyek! – kiáltott fel hirtelen. – Te
nyugodtan nevethetsz, Judith, de ez átkozottul furcsa!
Természetesen, ha nőtlen lennék, beállnék a seregbe önkéntesként,
így azonban nem tehetem.
- Valóban nem! – szólt Judith meglehetősen döbbenten.
Worth, ön mit akar tenni? Marad?
- Ó, igen, azt hiszem! – felelte a gróf.
Sir Peregrine arca felderült.
- Ó! Hát, ha biztonságosnak ítéli... gondolom, nem tartaná itt
Judithot és a gyerekeket, ha nem úgy ítélné meg, hogy biztonságos,
ugye?
- Valóban nem – ismerte el a gróf.
- Mit kíván Harriet tenni? – érdeklődött Lady Worth.
- Ó, ha a város biztonságosnak tekinthető a gyerekeknek, nem
kíván menni! – Sir Peregrine meglátta magát a kandalló fölötti
tükörben és elégedetlenül rántott egyet nyakravalójának keményített
redőin. Házassága előtt az elegancia csúcsait ostromolta, és bár
jelenleg az év nagy részében yorkshire-i birtokán élt, még mindig
hajlamos volt sok időt tölteni ruházatával. – Az új inasom egyáltalán
nem jó! – mondta némi arroganciával. – Nézzék a nyakkendőmet!
- Muszáj ezt? – szólt a gróf. – Az elmúlt fél órában nagyon
igyekeztem, hogy ezt semmiképpen ne kelljen megtennem.
Sir Peregrin komorságát mosoly oszlatta szét.
- Ó, az ördög vigye, Worth! Engedtessék megjegyeznem, nagy
jót tett velem, amikor a gyámom volt, de sokkal hálásabb lennék, ha
minden átkozott nyaggatása és nevelő célzatú noszogatása helyett
megtanított volna nyakkendőt kötni.
- Nagyon szépen mondta, Perry. De ez a művészet velünk
született, nem tanítható.
Sir Peregrine gúnyosan hümmögött, és felhagyott a kísérlettel,
hogy megigazítsa nyakkendőjét, azzal elfordult a tükörtől.
 Lenézett húgára, aki nyugodtan varrogatott és hirtelen
önbizalomrohamában azt mondta: – Tudod, önkéntelenül is
aggódom. Nem akarok hazamenekülni, de az a helyzet, hogy Harriet
ismét olyan helyzetben van, hogy nagyon kell vigyáznia magára.
- Szentséges ég! Máris? – kiáltott fel Judith.
- Igen, és beláthatod, milyen kényes helyzetbe hoz ez engem.
A világért sem akarnám felzaklatni. Mindazonáltal úgy tűnik, Boney
még nem képes ellenünk jönni. Megvárom a döntéssel a herceg
érkezését. Azt hiszem, ez lesz a legjobb.
A gróf ezzel a külső világ számára szánt arckifejezése szerint
komolyan egyetértett, valódi érzelmeit azonban elárulta egy kis izom
megremegése szája sarkán. Sir Peregrine megkérte, tudassa vele, ha
bármilyen hírt hall megbízható forrásból, azzal láthatóan kissé
megkönnyebbülten távozott.
Húga így már szabadon nevethetett a rovására.
- Julián, azt hiszem, önnek elment az esze, amikor hozzájárult,
hogy Perry feleségül vegye Harrietet! Két gyerek mellé most jön a
harmadik! Ez abszurd! Hiszen ő is gyerek még!
- Ez igaz, de figyelembe kell vennie azt is, hogy ha nem lenne
nős, most önkéntesként kéne bevonulnia.
Ez a gondolat kijózanította a hölgyet. Letette hímzését.
- Igen, azt hiszem, ez valóban így van. – Tétovázott, szép kék
szemét Worth arcára emelte. – Nos, Julián, délelőtti látogatóink sokat
beszéltek, de nem mondtak semmit.
- Az volt a benyomásom, hogy minden, amit mondtam,
felettébb udvarias volt.
- Igen, és ön sem mondott semmi lényegeset. Bárcsak nekem
megmondaná, mit gondol! Maradjunk?
- Nem maradunk, ha ön menni akar, drágám.
A hölgy a fejét ingatta.
- Ezt önnek kell eldönteni. Nem magam miatt aggódom, de
tudja, a kis Juliánt magunkhoz kell vennünk.
 - Tudom, tudom. Antwerpen szerencsére kényelmesen közel
van, de ha úgy akarja, mindkettőjüket átviszem Angliába.
A hölgy igen metsző pillantást vetett rá.
- Ön nagyon lekötelez, uram! Köszönöm, de egy kicsit túl jól
ismerem önt ahhoz, hogy elfogadjam az ajánlatot. Amint Angliába
juttatna, ön máris visszafordulna ide. Gyalázatos hitvány alak!
A gyalázatos hitvány alaknak nevezett férfiú erre felnevetett. – Az
igazat megvallva, Judith, azt hiszem, idén tavasszal érdekes lesz
Brüsszelben lenni.
- Ezt nem kétlem. De mi fog történni?
- Ugyanúgy nem tudom, mint bárki más.
- Gondolom, a háború biztosan kitör. Ön szerint Wellington
képes legyőzni Bonapartét?
- Majd meglátjuk, kedvesem.
- Mindenki úgy beszél, mintha az érkezése abszolút
biztonságot hozna... én is ilyesmiket mondtam... ámde bár tény, hogy
hadi sikerei voltak spanyolhonban, közvetlenül Bonaparte ellen
sosem csatázott, ugye?
- Ez a körülmény még érdekesebbé teszi a helyzetet – je-
gyezte meg Worth.
- Nahát! – folytatta a varrást Judith. – Ön nagyon nyugodt.
Akkor maradunk. Ami azt illeti, nagyon nehezményezném, hogy
elmenjek éppen most, amikor Charles is visszajön hozzánk.
A gróf feltette lornyonját.
- Ó! Megtudakolhatnám, kedvesem, vajon vannak-e tervei
Charles jövőjével kapcsolatban?
A hímzés ismét lekerült; őladysége felháborodottan, sajnálkozón
nézett férjére.
- Ön a legundokabb alak, akivel valaha összehozott a sors –
jelentette ki. – Természetesen nincsenek terveim Charles jövőjével
kapcsolatban! Ezt úgy mondta, mintha valami szörnyű
házasságszerzésben mesterkedő lányos anya lennék...
 - Hogyj jutott eszébe ilyesmi?
- Úgy vélem, némi magyarázatot igényelne, miért tanúsított
olyan rendkívüli kedvességet Miss Devenish iránt. Ez volt a
legvalószínűbb magyarázat, amit erre adni tudtam.
- Na de nem bájos ifjú hölgy, Julián?!
- Lehet. De tudja, hogy én inkább az ,
amazonokat szeretem.
Őladysége ezt a megjegyzést nyilvánvaló vidámsággal ignorálta.
- Rendkívül szép kisasszony, udvarias, előzékeny és általában
kellemes jellem; mindebből úgy érzem, nagyon jó feleség lenne.
- Ezt készséggel aláírom.
- Tudom, Mr. Fisherre gondol. Tisztában vagyok vele, milyen
kényes Miss Devenish helyzete, de ha jól tudom, Mr. Fisher csak
házasság révén, oldalágon a nagybátyja! Lehet, hogy egy kicsit
közönséges... ami azt illeti, nagyon is vulgáris... de biztos vagyok
benne, hogy kedves, érdemes férfi, aki úgy bánik vele, mintha a saját
lánya lenne, és minden vagyonát rá fogja hagyni.
- Ez minden bizonnyal megfontolandó – mondta Worth.
- A származása, bár nem nemes, teljességgel tiszteletre méltó.
Jó családból való. Régi család... de ez egyáltalán nem is számít!
Charlesé a döntés.
- Éppen erre akartam célozni, kedvesem.
- Ne izgassa fel magát; biztosíthatom, hogy nincs
szándékomban ráerőltetni szegény Lucyt. De nagyon meglepne, ha
Charles nem kedvelné a kisasszonyt.
- Úgy sejtem – szólt a gróf halvány mosollyal hogy az élet, itt
Brüsszelben a vártnál sokkal érdekesebb lesz.
 Második fejezet

Judith, amikor Lady Charlotte estélyére indulván azt kérte

hitvesétől, hogy utasítsa a kocsist, kanyarodjanak le Mr. Fisher
lakhelye felé, hogy felvehessék Miss Devenisht, zavarba jött. Kerülte
a férfi ironikus tekintetét, de amikor Worth beült mellé és a kocsi
előregördült a kövezeten, védekezőn megjegyezte: – Igazán szóra
sem érdemes, hogy magammal viszem Lucyt.
- Nyilván nem – fejezte ki egyetértését Worth. – Egy szót sem
szóltam.
- Tudja, Mrs. Fisher nem szeret társaságba járni, és szegény
gyermek nagyon unatkozna, ha senki nem vinné magával.
- Nagyon is így van.
Judith parázsló pillantást vetett hitvese profiljára.
- Azt hiszem, sosem találkoztam önhöz hasonló bosszantó
személlyel.
A férfi mosolygott és egy szót sem szólt, és amikor a kocsi a Piacé
Royale-ból nyíló csendes utcáján megállt egy tisztes külsejű ház
előtt, kiszállt, hogy segítő kezet nyújtson felesége pártfogoltjának.
A kisasszony nem várakoztatta sokáig; nagybátyja kíséretében
kilépett a házból. A nagybácsi kistermetű, köpcös férfi volt, vidám
közönségességgel, túlzó mozdulattal hajolt meg a gróf előtt és bő
szóáradattal mondott köszönetét az úr jóságáért.
A gróf úr az idegeneknek kijáró hűvös udvariassággal válaszolt,
de Lady Worth kihajolt a kocsiból és kedvesen érdeklődött Mrs.
Fisher hogyléte felől, aki az utóbbi időben lázas betegsége miatt nem
hagyhatta el a házat, majd megígérte, hogy nagyon fog vigyázni Miss
Devenishre.
- Őladysége rendkívül figyelmes... nagyon hízelgően
figyelmes! Rendkívül lekötelez! – mondta, és meghajolt a hölgy felé.
– Hálásak vagyunk, hogy a gondjaiba vette Lucyt. A mi Lucynk
méltó arra, hogy a legjobb körökben forogjon... és jól menjen férjhez,
igaz, Lucy? Ó, nem szereti ám, ha erről faggatom, és lefogadnám,
hogy elpirult, csak túl sötét van ahhoz, hogy ezt lássuk!
Judith önkéntelenül is bosszankodott, hogy így feltárulhatnak
szándékai Worth előtt, de taktikusan nem reagált. Miss Devenish a
gróf úr segítségével felszállt a kocsiba, Worth követte, és egy pillanat
múlva már el is indultak; Mr. Fisher a járdáról integetett.
- Kedves Lady Worth, ez igen nagylelkű öntől! – mondta Miss
Devenish, kellemes, halk hangon. – Nagynéném megkért, adjam át
hálás köszönetét. Remélem, nem várakoztattam meg.
- Egyáltalán nem. Remélem, nem lesz unalmas az este. Ha jól
tudom, lesz tánc is, és ha jól sejtem, ott lesz boldog-boldogtalan.
Valóban úgy tűnt. Amikor megérkeztek, Lady Charlotte szalonja
már szinte zsúfolásig megtelt. A vendégek többnyire angolok, de
néhány előkelő külföldi is jelen volt. Helyenként kék holland
egyenruhákat és a belga dragonyosok zöldesszürkéjét is lehetett látni;
és mindenfelé volt vörös: élénkvörös foltok, amelyek mellett szó
szerint elhalványodtak a hölgyek finom muszlinruhái és a civil urak
öltönyeinek szolid színei. A civil urak erős kisebbségben voltak;
azok a kisasszonyok, akik nem tudhattak legalább egy vörös
egyenruhás urat bűvkörükben, igazán boldogtalannak tűntek.
Szellemes és bölcs mondások sorjáztak; a tömeg Lord Hill körül volt
a legsűrűbb, aki csak félórára nézett be. Kerek arcán a szokásos derűs
mosoly ült, kimeríthetetlen türelemmel és jó humorral felelt a
hölgykoszorú aggódó kérdéseire. A drága Lord Hill! Olyan kedves,
olyan megbízható! Persze nem olyan, mint Wellington herceg, de
amíg ő itt van és becsületszavára kijelenti, hogy a korzikai
szörnyeteg még Párizsban van, addig nem kell összepakolni mindent
bőröndökbe, lovakat rendelni és Antwerpenbe menekülni.
Éppen erről biztosította az Annesley nővéreket; éteri szőke
hölgyek, hajfürtjeik is csábítóak. Amikor Worth gróf és társasága a
terembe lépett, a két hölgy elhagyta Lord Hillt és megálltak az ajtó
mellett; bájos, törékeny pár, oly gyengéden szeretik egymást!
Férjes asszonyok voltak; a fiatalabb, Catharine, a szezon egyik
legszebb menyasszonya, a legkiválóbb fiatal férj, Lord John
Somerset hitvese; férje ideiglenesen távol volt, Oránia hercegének
legszűkebb körébe tartozott. Furcsa, hogy Catharine, akit nővére
szépség és ész dolgában is felülmúlt, sokkal jobban el tudta adni
magát a házasság piacán. Szegény Frances, aki végtelenül képes
hősöket imádni, olyan rosszul választott, amilyen rosszul csak
választani lehet, mert olyan jelentéktelen, hirtelenszőke, fecsegő,
furcsa alakot, mint Mr. Webster nehéz lett volna tálálni. Aligha
hibáztatható, hogy olyan rajongón szerette Lord Byront. Nagy hírt
kavart viszony volt, amíg tartott. Szerencsére nem sokáig... bár ha
Catharine indiszkrét közlése a valóságnak megfelel, elég sokáig
ahhoz, hogy megkaphassa a költő egyik felbecsülhetetlen értékű
hajtincsét. Ami azt illeti, ez több volt, mint amivel szegény,
szerencsétlen Caro Lamb dicsekedhet.
Ö is Brüsszelben volt; meglehetősen megbotránkoztatta a
régimódiakat mindig nedves, combjához tapadó, egyik vékony
válláról mindig lecsúszó könnyű muszlinruháival, mely a kíváncsiak
előtt felfedte testének formáját. Az idős Lady Mount Norris kész volt
jó hírnevében fogadni, hogy Caroline a muszlinruhái alatt egy
láthatatlan alsószoknyán kívül egy öltésnyi nem sok, annyi ruhát sem
visel. Mert lehet, hogy az ő lánya azzal büszkélkedhet, hogy
birtokában van Byron egy hajfürtje, de hála az égnek, nem jár idegen
földön egy szál semmiben.
Lord Byron nem tartózkodott Brüsszelben. Talán nagyon is jól
érezte magát furcsa, komoly hitvesével; talán tudta, hogy egy költő,
legyen bár olyan gyönyörű és sötét, mint ő, nem sok vizet zavarhat
Brüsszelben a háború küszöbén.
 Lord Byron házassága Caro Lamb kisasszonyt döbbenetként érte a
pletykálkodók szerint. Szegény kisasszony, csak őszintén sajnálni
lehet, bármennyire is nevetségessé tette magát. A saját hibája, hogy
olyan megviseltnek tűnik. Ráadásul annyira sovány, hogy az már
egyáltalán nem áll jól neki; ebben minden hölgy egyetért. Sprite?
Ariél? Abszurdnak tűnhettek ezek a gúnynevek, de soha senki nem
csodálta. A férfiak néha olyan ostobák tudnak lenni!
Meglehetősen sok fiatalember volt Lady Caroline körül; sajnálatos
módon mindegyikük az ostobának lenni képes férfiak csoportjába
tartozott. Lady Worth fülét elérte Miss Devenish halk sóhaja: – Ó,
milyen bájos! Ránézni is öröm!
Judith remélte, hogy nem szívtelen, amiért nincs szándékában egy
mosolynál és egy biccentésnél többel üdvözölni Lady Caroline-t.
Nem prűdségből, de az a lila muszlin tényleg átkozottul átlátszó! És
ha már a bájosságnál tartunk, Judith úgy érezte, az ő pártfogoltját
ugyanolyan érdemes nézni, mint bármely jelenlevő hölgyet. Ha a
szempillája nem is olyan hosszú és göndör, mint Lady Frances
Websteré, a szeme határozottan csillogóbb, és micsoda galambszelíd
lágyság van benne! Az alakja, bár ő diszkréten elrejti, ugyanolyan
szép, mint Caro Lamb teste; és fényes barna fürtjei nyilvánvalóan
dúsabbak, mint Caroline rövid, pelyhes loknijai. Ráadásul arca bájos,
mosolya őszinte, különösen vonzó a mélyen elgondolkodó nézése.
Ezen felül jó ízléssel öltözködik, drága, de nem extravagáns ruhákat
hord. Bármely férfi örülne, hogy ilyen felesége lehetne.
E gondolatokat megszakította az illem kényszere, hogy udvarias
beszélgetésbe bocsátkozzon Assche márkinéval. Judith egy pillanatra
elfordult tőle, és azt látta, hogy Miss Devenish a figyelmét igényli.
- Kedves Lady Worth – szólt Miss Devenish -, úgy hiszem, ön
mindenkit ismer. Kérem, árulja el, ki az a gyönyörű teremtés, aki az
imént lépett be Lady Vidal társaságában. Nagyon helytelen ezt
kérdeznem? Elállt a lélegzetem és önkéntelenül arra gondoltam: „Ó,
micsoda haj!” Mindenkit elhomályosít.
 - Szentséges ég, kit láthatott? – szólt Judith halvány mosollyal.
Amikor azonban tekintetével követte Miss Devenish rajongó
tekintetének irányát, a mosoly lehervadt arcáról. – Isten az égben!
Fogalmam sem volt, hogy visszajött Brüsszelbe! Nos, Lucy, ha arra a
hölgyre gondol, akinek a haja olyan színű, mint a legjobb réz
szenesvödröm, tudja meg, hogy a hölgy nem más, mint Barbara
Childe.
- Lady Barbara! – súgta Miss Devenish. – Tudja, még sosem
láttam. Igen, látható a hasonlóság: egy kicsit olyan, mint a bátyja,
Lord Vidal, ugye?
- Én inkább azt mondanám, hogy mint Lord George. Ön nem
ismeri Lord George-ot: attól tartok, elég zabolátlan fiatalember;
éppen, mint a húga.
Miss Devenish erre a megjegyzésre nem reagált, továbbra is az
imént érkezett két hölgyet figyelte.
Az idősebb Lady Vidal szép barna hölgy volt, kinek fellépése,
ruhája, modora divatos hölgyről árulkodott. Vele volt hitvese, Vidal
márki is; dús vöröses hajú, testes ember, kinek dús szemöldöke közt
állandó ránc volt, ajka folyton lebiggyedt.
Lady Vidal mellett, karját könnyeden egy holland-belga
egyenruhás tiszt karján pihentetve állt Miss Devenish fürkésző
kíváncsiságának tárgya.
Lady Barbara Childe már túl volt ifjúságának első virágán.
Huszonöt éves volt, három éve özvegy. Tizenhét évesen azért ment
férjhez, hogy eleget tegyen családja elvárásának és abban a
szerencsében volt része, hogy öt éven belül elvesztette nála
háromszor idősebb férjét. Meglehetősen felszínesen gyászolt; ami azt
illeti, egyesek úgy vélik, jobban gyászolta önző, költekező, kétes
hírnevű, nemesember apja halálát. Az igazság azonban az volt, hogy
a hölgy nemigen gyászolt senkit. Egyszerűen szívtelen volt.
Mindenki így vélekedett, aki ismerte őt, és sokan azok közül is,
akik nem ismerték. Senki nem tagadhatta, hogy gyönyörű, bájos;
halálos amazon hírében állt azonban. Hódításainak száma végtelen; a
férfiak oly reménytelenül belészerettek, annyira eltöltötte őket az
iránta való vágyakozás, hogy gyakran rendkívül ostoba dolgokat
voltak képesek elkövetni, amikor rájöttek, hogy a hölgy a kisujját
sem mozdítja értük. Az ifjú Mr. Vane például halálra itta magát
szerelmi bánatában; Sir Henry Drew pedig tiszti rangot vásárolt
magának, és elment a hispániai hadjáratba abban a szilárd
reményben, hogy ott megölik, mely reménye hamarosan be is
teljesedett; ennél is megdöbbentőbb volt azonban, hogy Babs
veszélyes zöld szemét Philip Darcyra vetette, melynek
eredményeképpen szegény Marianne, aki tíz éve volt Philip Darcy
hites felesége, most otthon, elhagyatottan sírdogál.
A hölgyek számára rejtély volt, mit találnak olyan csábítónak a
férfiak abban a csalfa, élénk, zöld szempárban. Mert zöld szemű volt,
bár némelyek ezt a színt kéknek neveznék. Elég volt, ha Babs zöld
ruhát vett fel, kétség sem fért hozzá. Ez a szép szempár hasonlóan
szép íves szemöldök alól szemlélte a világot, és sötétített pillák
pillogtak előtte. A rendkívül ragyogó hajzat természetes lehet, de a
fekete szempilla kétségtelenül nem az. A rossz nyelvek szerint a szép
arcszín sem. Ami azt illeti, Lady Barbara Childe bűnlajstromának
része volt, hogy festi magát.
Aki ezen az áprilisi éjszakán alaposabban megnézte, tanúja
lehetett, hogy Lady Barbara ennél is tovább ment. Egyik görög
szandálos lábát kissé előrébb tartva a sárga ruha szegélye alatt
kilátszódott a tény: Lady Barbara a lábkörmeit is festette.
Miss Devenish lélegzete is elállt. Lady Sarah Lennox, aki
Maitland tábornok karjába kapaszkodott, megjegyezte: – Szent-
séges ég! Nézzék Babs lábát! Magától értetődik, hogy ezt a fortélyt
Párizsban tanulta!
- – Szavamra, remek! – jegyezte meg elismerően a generális.
Nagyon, nagyon feslett! – szólt Lady Sarah. – Megdöbbentő.
Barbara bájához nagymértékben hozzájárult az is, hogy miután
feltűnő ruhát öltött magára, utána mintha egyáltalán nem lett volna
tudatában annak, hogy milyen látványt nyújt. Soha senki nem látott
tőle olyan mozdulatot, hogy fürtjeit megigazította volna, vagy
aggódó pillantást vetett volna magára a tükörben. Ezt a csodálatos
érdektelenséget nem kisebb személyiség, mint Mr. Brurrunell
tanította neki.
- Amint meggyőződött róla, hogy ruhája minden részletben
tökéletes – szólt a kinyilatkoztatás -, a legkisebb mértékben sem
szabad törődnie vele. Úgy hiszem, senki nem látta, hogy valaha
megigazítottam volna a nyakkendőmet, végigsimítottam volna
kabátom hajtókáját, vagy ráncokat tüntettem volna el kabátom
ujjáról.
Így Lady Barbara, magas alakjára simuló, flitterekkel díszített
aranysárga ruhájában, mely úgy illett rá, mintha ráöntötték volna,
aranyszínre festett lábkörmeivel és aranypánttal összefogott dús
vörös hajával egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy ő a
legmerészebben öltözött személy a társaságban. Ötven szempár
szegeződött rá. Némelyek nyilvánvalóan rosszallóan, mások hasonló
csodálattal, és a hölgy egy szemrebbenéssel sem árulta el, hogy
tudatában lenne eme közfigyelemnek. Abszolút lefegyverző mosoly
áradt arcán, Lady Worth felé mozdult, kezet nyújtott neki és furcsán
fiús hangján szólította meg: – Hogy van? Hogy van a kicsi fia?
Bár három hónapja Judith egyáltalán nem örült annak, hogy
kisded gyermekét elbűvölte Lady Barbara szépsége és bája, ez a
kérdés önkéntelenül örömmel töltötte el.
- Köszönöm, nagyon jól van – felelte. – Régen visszajött
Brüsszelbe?
- Nem. Csak két napja.
- Nem tudtam, hogy szándékában áll visszatérni.
- Ó...! London szörnyen unalmas volt – felelte Babs köny-
nyeden.
 Miss Devenish, aki még sosem hallott ilyen férfias kifejezést
hölgy ajkáról, csak bámult. Lady Barbara kecses magasságából
nézett le rá, aztán szemöldökét kérdőn felvonva Judithra pillantott.
Judith kissé kelletlenül, de az illem szerint bemutatta egymásnak a
hölgyeket. Mosolyváltás, kézfogás történt; Barbara legyezőjét
mozdította, bevonva ezzel a jelzett csoportba a tisztet, akinek karján
a szalonba lépett.
- Lady Worth, ismeri az urat? M. le capitaine comte de
Lavisse.
- Azt hiszem, volt már szerencsém találkozni Lavisse
vikomttal – ismerte be Judith, titkon remélve, hogy Brüsszel leg-
hírhedtebb szoknyavadászának figyelmét nem kelti fel a gondjaira
bízott kisasszony.
Count százados sötét szeme azonban több mint röpke
érdeklődéssel szemlélte Miss Devenisht, és mielőtt bármiféle
bemutatás történhetett volna, csatlakozott hozzájuk egy alig serkenő
bajszú, homokszőke hajú fiatalember, akinek haja színe sajnálatosan
elütött frakk-kabátjának vörösétől.
- Üdv, Babs! – szólt Lord Harry Alastair. – Szolgálatára, Lady
Worth! Miss Devenish, tudja, hogy a szomszéd teremben tánc van?
Megtisztelne?
Judith kegyes mosollyal adta engedélyét; közben felötlött benne,
hogy gardedámnak lenni nem könnyű feladat. Az Alastair család
hírneve, Dominictól, Avon hercegétől unokájáig, Barbaráig
bezárólag egyáltalán nem olyan volt, hogy egy lelkiismeretes
duenna1 örömmel nézze, hogy a gondjaira bízott kisasszonyt egy
Alastair társaságában lássák. Azzal vigasztalta magát, hogy a
tizennyolc éves, zászlósi rangban szolgáló Lord Harry nem jelenthet
veszélyt.

1 társalkodónő
 De ha Lord George itt lenne! Szerencsére azonban Lord George
nem tartózkodott Belgiumban.
Mire Lord Harry a bálterembe kísérte Miss Devenisht, nővérét
elkerülhetetlenül nagyobb csoport vette körül. Ebből a csoportból
Lady Worth menekülni igyekezett, de mielőtt ezt megtehette volna
(úgy vélte, ez is elkerülhetetlenül következett be), arról kérdezték,
vannak-e hírei Bécsből.
Szokás szerint pletykák és ellenpletykák terjedtek; úgy tűnt, a
Brüsszelben tartózkodó angolok a menekülésre hajlottak; a
bátortalanabbakat egyetlen hír nyugtatott meg biztosan: Wellington
herceg érkezésének bizonyossága.
Könnyű volt előre látni, hogyan fogadják majd Brüsszelben.
- Kész a piedesztál a hősnek – mondta Judith meglehetősen
provokatív mosollyal. – Mindenki készséggel ott fog térdepelni a
talapzatánál, hogy imádatát kifejezze. Remélem, méltó lesz
csodálatunkra.
Maitland tábornok, akinek ezt a megjegyzést címezte, erre azt
felelte: – Ön ismeri őt, Lady Worth?
- Még nem részesültem abban a szerencsében, hogy
bemutattak volna neki. Kérem, ne terjessze, de még csak nem is
láttam soha. Hát nem döbbenetes?
- Ó! – szólt a tábornok.
A hölgy kérdőn vonta fel szemöldökét.
- Ezt hogyan értsem, ha megengedi? Legyek csalódott?
Figyelmeztetem, hogy abból, amit eddig hallottam róla, legalábbis
valami félistent várok.
- Félistent... – ismételte a tábornok, elgondolkodva simított
végig szép, szakállas arcán. – Hát, nem is tudom. Én nem nevezném
annak.
- Ó, akkor tudom, hogy csalódást fog okozni nekem. Ettől
féltem.
 - Nem, nem... – szólt a tábornok. – Ne legyen csalódott.
Nagyon tehetséges hadvezér.
- Bevallom, ez egy kicsit prózainak hangzik. Lehet, hogy csak
a hölgyek imádják? A katonái nem?
- Ó, nem, erről szó sincs – felelte a tábornok, aki örült, hogy
képes megválaszolni egy egyszerű kérdést. – Úgy tapasztaltam,
inkább szeretik, mint nem szeretnék: mindenesetre szeretik látni a
horgas orrát a közelükben, de egyáltalán nem imádják.
- Nem hiszem, hogy Wellington hercegnek kedvére lenne, ha
így viszonyulnának hozzá.
Lady Worth egyre nagyobb érdeklődést mutatott.
- Új képet tár elém, tábornok úr. Úgy vélem, a sógorom
meglehetősen rajong érte.
- Audley? Hát, hiszen mondhatni rokonok – felelte Maitland
tábornok, és látván a hölgy csodálkozó arckifejezését, hozzátette: – A
legszűkebb törzskarához tartozik. Az teljesen más. A vezérkar tagjai
jobban ismerik, mint mi.
- Ez egyre ígéretesebb. Megközelíthetetlen. Egy félistennek
éppen ilyennek kell lennie.
A tábornok hirtelen felnevetett.
- Nem, nem, egyáltalán nem fogja megközelíthetetlennek
találni, Lady Worth. Szavamra, ez nem így van!
Párbeszédüket Sarah és Georgiana Lennox szakította félbe, akik
kart karba öltve közelítettek feléjük. A tábornok olyan szívélyesen
köszöntötte az idősebb nővért, hogy Lady Worth elégedetten
nyugtázta: a pletykák nem hazudtak az újra házasodás szándékának
vonatkozásában. Lady Sarah elfogadta a tábornok karját, Georgiana
azonban Judith mellett maradt; néhány pillanatig a kavargó tömeget
figyelte. Aztán elgondolkodón, kellemes hangon megjegyezte: –
Látta, hogy Babs Childe visszajött?
- Igen. Az imént beszéltem is vele.
 - Meg kell mondanom, azt kívánom, bárcsak maradt volna ott,
ahol volt – szólt Georgiana. – Ez nagyon furcsa, mert a magam
részéről nem viseltetek ellenszenvvel iránta, de ha itt van, abból
mindig valami szörnyű gond vagy boldogtalanság támad. Mama
sosem butáskodik, sosem aggódik oktalanul, de még ő is fél, hogy
Babs szemet vethet Marchra. Persze ilyesmiről otthon egy szó sem
esik, de attól még tökéletesen igaz.
- Jól értem? A fivére...
- Ó, nem, nem... de mama attól fél, hogy ez lehetséges. Nem
lehet hibáztatni ezért. Van valami Barbarában, amitől értelmes, okos
férfiaknak is elmegy az eszük. Borzalmas, ugye? Igen, szerintem is
az.
- Én is így gondolom – szólt Georgiana sóhajtva. – Bárcsak
bennem is meglenne ez a valami!
Judith önkéntelenül felnevetett, de biztosította élénk, eleven fiatal
barátnőjét, hogy pontosan úgy jó, ahogy van.
- A legfessebb férfiak hódolnak neki! – jegyezte meg Lady
Worth. – Még Comte de Lavisse is Lady Barbara után fut.
- Igen – pillantott Georgiana elgondolkodva a vikomt felé. –
Valóban. Egészen nyíltan udvarol neki. Persze senki nem szeretné,
hogy ilyen ember hódoljon neki.
Mint kiderült, erről Lady Barbara fivére is pontosan így vélekedik.
A kocsiban, ahogy a hölgyekkel hazafelé, a rue Ducale-ra tartott,
kissé dühösen megjegyezte, nem érti, hogyan képes Babs elviselni
azt az idegen férfit, aki folyton a szoknyáját őrizte.
Babs csak nevetett, de sógornője, aki a kocsi sarkában ásítozott,
erre élesen megszólalt.
- Ha Lavisse-re gondolsz, nem tudom, mi kifogásod van
ellene. Remélem, Babs nem csak bolondítja. Úgy tudom, rendkívül
gazdag.
 Ez az érv nem hagyhatta hidegen a márkit. Néhány pillanatig
csendben maradt, aztán megszólalt: – Erről nincs tudomásom, de az
biztos, hogy a hírnevét az ember csak félve emlegeti fel.
- Ha már itt tartunk, Babs hírneve sem makulátlan!
A kocsi másik végéből újabb gurgulázó nevetés hangzott fel. A
márki komoran szólalt meg: – Nevess csak! Téged nyilván
szórakoztat, hogy mindenfelé rólad beszélnek. De nem mindegy, mit.
Részemről elegem volt a botrányaidból.
- Könyörgöm, kíméljen meg a szentbeszédtől! – szólt rá
felesége, ismét ásítva. – Ne idegeskedjen, Vidal! Egyesek
fogadásokat kötöttek, hogy egy hónapig sem tart ki.
A kocsi egyenetlen útszakaszon haladt. A márki teste
kényelmetlenül rázkódott; nem kis mértékben e bosszúságnak is
betudhatóan dühösen csattant fel: – Szavamra! Neked tetszik, hogy
így a szájukra veszik a nevedet? Hogy az afférjaidra fogadást
kötnek? Nem érdekel – felelte Barbara közönyösen. – Sőt talán
tetszik is.
- Szégyentelen vagy! Ki mondta ezt neked?
- Harry.
- Tudhattam volna! Szép kis hírek, hogy elmondhassa a
húgának!
- Szent ég, ugyan miért ne tenné? – kérdezte Lady Vidal. –
Nagyobb bolond lennél, mint amilyennek gondollak, ha hagynád,
hogy Lavisse kicsusszanjon a kezed közül.
- Nem hagyom, hogy a férfiak kicsusszanjanak a kezem közül
– riposztolt Barbara. – Én hagyom el őket. Úgy érzem, őt is el fogom
hagyni.
- Csak arra vigyázz, hogy ne ő hagyjon el téged – jegyezte
meg őladysége.
A kocsi megállt a parkkal szemben, a rue Ducale egy nagy háza
előtt. Miközben a lakáj nyitotta az ajtót, Barbara halkan dünnyögött:
– Ó, nem... gondolod, hogy ezt akarná? Az érdekes lenne.
 Sógornője tartózkodott attól, hogy erre reagáljon; kiszállt a
kocsiból, bement a házba. Barbara követte; csak annyi időre állt meg,
hogy jó éjszakát kívánjon, aztán elvette gyertyáját és felment a
hálószobájába.
Ám aznap még találkozott Lady Vidallal, aki fél órával később
kopogott az ajtaján és úgy lépett be, mint aki egy ideig maradni
szándékozik. Barbara a tükör előtt állt, ragyogó vörös haja szinte
világított a tengerzöld muszlinpongyolán.
- Ó, mi a szösz! Gussie? – szólalt meg.
- Küldd el a szobalányt; beszélni akarok veled – rendelkezett
Augusta, azzal leült a szoba legkényelmesebb székébe.
Barbara türelmetlenül felsóhajtott, de engedett. Ahogy az ajtó
becsukódott a szobalány mögött, Babs felháborodásának adott
hangot: – Mi volt ez? Sürgetni akarsz, hogy menjek feleségül
Étienne-hez? Remélem, nem akarod beleártani magadat.
- Ennél rosszabbul is járhatnál – szólt Augusta.
- Az igaz. Ezek szerint ebben egyetértünk.
- Tudod, komolyan el kéne gondolkodnod azon, hogy férjhez
menj. Huszonöt éves vagy, kedvesem.
- Ó, a házasság olyan unalmas!
- Ha arra gondolsz, hogy a férjek unalmasak, abban
tökéletesen osztom a véleményedet – felelte Augusta. – A tőlük
eredő áldások miatt kell kibírnunk őket. Egyedülállóként az
embernek nincs sem társadalmi rangja, sem jelentősége.
- Tudod, mit, Gussie: özvegynek, gyönyörű, tüzes özvegynek
lenni a legjobb!
- Ezt addig gondolhatod így, amíg a szépség adományával
rendelkezel. Biztosíthatlak, hogy csak és kizárólag addig. Ami pedig
a gyönyörű tüzességet illeti, erről még valami jut eszembe, amit
mondani akartam. Úgy vélem, nem vagyok prűd, de ez az
aranyszínre festett, kilátszó lábköröm több a soknál, Babs.
Barbara felemelte a finom muszlint, cipőtlen lábát szemlélte.
 - Szép, ugye?
- Vidal azt mondja, hogy csak francia nőknél, pontosabban
bizonyos társadalmi állású francia nőknél látott festett lábkörmöt.
- Nahát!
Úgy tűnt, Barbara őszintén örül ennek a hírnek, ezért Lady Vidal
bölcsebbnek látta ejteni a témát.
- Ez van. Ennél is fontosabb, hogy mihez akarsz kezdeni a jö-
vőddel. Ha rám hallgatsz, hozzá mész Lavisse-hoz feleségül.
- Nem, nem. Borzasztó férj lenne.
- Te pedig borzasztó hites feleség, drágám.
- Ez is igaz. Akkor hát özvegyként élek és halok meg.
- Könyörgöm, ne mondj ilyeneket nekem! – szólt rá Augusta
élesen. – Ha minden lehetőséget elszalasztasz, hogy férjet szerezz
magadnak, azt hiszem, nagy bolond vagy.
Barbara nevetet, felemelkedett a zsámolyról, öltözőasztala előtt
állt, átvonult a szobán egy kis szekrényhez és kinyitotta.
- Hát jó. Akkor nézzünk körül! Vessem ki a hálómat a kedves
Gordonra? Azt hiszem, őt el tudnám viselni.
- Sir Alexandert? Ne butáskodj! Hiszen még gyerek!
Barbara orvosságosüvegcsét vett ki a szekrényből és néhány
cseppet töltött a pohárba. Aztán félbeszakította e tevékenységét és
összevonta szemöldökét.
- Maitland generális? Ő alkalmas lenne. Szintén özvegy.
- Gyakorlatilag jegyben jár Sarah Lennoxszal.
- Ez nem akadály... őt akarom. Nem, talán mégsem. Mondok
én neked valamit, Gussie; a főhadsegéd urat akarom!
- Szentséges ég, az nem tartana soká! Azt mondják, nagyon
lobbanékony ember. Örökké veszekednétek. Kérlek, gondolkozz
komolyan! Nem szükséges, hogy katona férjet keress magadnak.
- De igen. Ha férjhez megyek, a férjemnek katonának kell
lennie. Ebben egészen eltökélt vagyok. A hadsereg nagy divat. És
mikor nem követtem én a divatot?
 - És vedd figyelembe a rengeteg lehetőséget! Gondolj csak
arra, hogy a gárdaezredek szinte a szomszédban állomásoznak. Csak
Enghienbe kell kocsiznom, hogy megfelelő partit találjak. És itt van
a lovasság is! És a királyi testőrség csak a behajózási parancsra vár,
és mindig is szerettem a jó kiállású testőröket!
- Akkor azt hiszem, szóba jöhet George – jegyezte meg
Augusta; egyáltalán nem látszott rajta elégedettség.
- Igen, de hagyjuk. Mit mondanál egy gáláns huszárra? A 10.
huszárezred is itt lesz. Nekik olyan fess az uniformisuk! Egyszer volt
egy huszár stílusú lovaglóruhám; nagyon halványzöld, ezüst sujtásos
és paszományos. Pompás volt!
- Viszályt szítasz a városban!
- Kit érdekel?
- Lehet, hogy téged nem, de mi ezt nem tartjuk
elfogadhatónak. Jobb lenne, ha elgondolkodnál azon, amit mondok,
mielőtt kihozod a sodrából Vidalt.
Barbara újra a szoba közepén állt, kezében az ital.
- Mi ennek az értelme? Ha én nem hozom ki a sodrából, akkor
megteszi George. Vidal olyan unalmas fickó!
- Augusta felnevetett. Ami azt illeti, részemről inkább ő, mint
George. Mit veszel be?
- Ó, csak a laudanumcseppjeimet – felelte Barbara, azzal
felhajtotta a keveréket.
- Én is szedem, de nekem van rá okom; migrénes fejfájásaim
vannak. Neked soha életedben nem fájt a fejed. Ha nem lennél
ennyire nyughatatlan...
- Nem vagyok, nem tudok...! Ez semmi; csak segít, hogy
aludjak. Ki volt az a komoly, illedelmes lány, aki Harryvel táncolt?
Azt hiszem, Lady Worth társaságában érkezett.
- Ó, az a csitri! Jelentéktelen; fel nem foghatom, mi lelte Lady
Wortht, hogy a szárnyai alá vette. Van valami nagybátyja vagy
ilyesmi.
 - Nagyon közönséges személy, kereskedésben érdekelt. Persze,
ha Harry elveszti a fejét és udvarol neki, csak az történik, amire
számítani lehetett, de azt hiszem, ettől legalább megmenekülhetünk.
De azt megmondom, hogy ha te vagy a fivéreid valami szégyenteljes
botrányt kavartok, Vidal úgy dönt, hogy térjünk vissza Angliába.
Még nem határozott.
- Miért? Tőlem fél vagy csak Boney-tól?
- Szerintem mindkettő fennáll. Nincs szándékomban itt
maradni, ha Bonaparte bevonul Brüsszelbe, ami mindenki szerint
meg fog történni. És ha nekem mennem kell, akkor neked is.
Barbara az ágyra dobta tengerzöld pongyoláját. A közeli gyertyák
fényében úgy tűnt, szeme élénken csillog.
- Ne is gondolj rá! Én maradok. A háború izgalmas. Szeretem!
- Aligha maradhatsz egyedül Brüsszelben!
Barbara a dús párnákra hanyatlott.
- Aki él, majd meglátja!
- Nekem a te helyedben ilyesmi meg sem fordulna a fejemben.
Fény csillant félig lehunyt szemében; oldalvást pillantott
Augustára.
- Drága Gussie! Ó, nagyon tisztes Gussie! – mormogta
Barbara.
 Harmadik fejezet

Lady Worth április ötödikén besétált a reggelizőszalonba, és azt

találta, hogy várakozásaival ellentétben nincs egyedül. Az egyik
székre háromszögletű kalap volt hajítva; hófehér pantallót, kék frakk
kabátot, vagyis törzstiszti egyenruhát viselő úriember ült a padlón és
buzgón foglalatoskodott: papírcsónakokat hajtogatott Lord
Temperley-nek. Lord Temperley a tiszt úr mellett állt, arcán
komorság, egy mindössze kétéves fiatalember elragadtatott figyelme.
- Nahát! – kiáltott fel Judith.
A törzstiszt erre felnézett és talpra ugrott. Harmincas évei közepén
járt, szürke szeme mosolygós, ajka szép formájú.
Lady Worth megfogta a fiatalember két kezét.
- Kedves Charles! Micsoda kellemes meglepetés! Mikor
érkezett? Milyen öröm önt itt látni! Reggelizett? Hol a poggyásza?
Audley ezredes erre a szíves fogadtatásra azzal válaszolt, hogy
arcon csókolta sógornőjét és átölelte a derekát.
- Nem is kell kérdeznem, hogy van, asszonyom. Remekül néz
ki. Tegnap éjjel jöttem, túl későn, hogy felzargassam.
- Hogy mondhat ilyen butaságot?! Ugye nem valami
szállodában kvártélyozott be?
- Nem. Wellington hercegnél.
- Ő is itt van? Végre tényleg megérkezett Brüsszelbe?
- Igen! Mindannyian itt vagyunk... Wellington, Fremantle, az
ifjú Lennox és a te alázatos szolgád. – Derékszalagja bojtjának
rángatása hívta fel figyelmét unokaöcsének jelenlétére.
– Sir! Kérem, bocsásson meg! A csónak... természetesen!
A csónak hamarosan készen lett, és őlordsága pufók kezecskéjébe
helyeztetett. Anyja biztatására a gyermek lakonikus köszönetet
mondott, majd nevelőnője kivitte a szalonból.
 Audley ezredes megigazgatta derékszalagját.
- Meg kell mondjam, unokaöcsém annyit fejlődött, hogy alig
ismerek rá, Judith. Amikor legutóbb abban az örömben lehetett
részem, hogy találkoztam vele, meglehetősen összezavart azzal, hogy
méltatlankodva üvöltött. De a mainál úriemberhez méltóbb
fogadtatásban aligha részesülhettem volna.
Lady Worth mosolygott.
- Remélem, valóban így volt. Be kell vallanom, nem mindig
ilyen. Úgy látom, az idegenek iránti bizalmatlanságában, rendkívüli
mértékben az apjára hasonlít. Worth természetesen ennek
ellenkezőjét próbálná bizonygatni. Üljön le, hadd töltsék kávét!
Worthszel már találkozott?
- Még nem. Mondja, mi hír van errefelé? Mindent tudni
akarok. Mi történt? Hogy vannak?
- Ugyan, kedves Charles, nekem nincsenek híreim! Öntől
vártunk híreket. Ha nem tudná, az elmúlt hetekben gyakorlatilag
minden percben vártuk az érkezését. Újra- és újraolvastuk
borzasztóan szűkszavú leveleit, hátha felfedezünk benne valami
érdekes, addig meg nem értett hírt.
Az ezredes meglepettnek tűnt, kissé szórakoztatónak találta a
hallottakat.
- Mi a csodát vártak tőlem? Mit kellett volna mondanom? Azt
hiszem, a Kongresszus határozatai széles körben ismeretesek.
- Charles! – szólt őladysége méltatlankodva. – Ott volt a világ
legfontosabb eseményének sűrűjében, császárok és államférfiak
társaságában, és azt kérdezi tőlem, milyen híreket vártunk?
- Ó, a császárokról sokat tudok mesélni! – mondta az ezredes.
– Sándor most, hogy is mondjam... egy kicsit nehéz ember...
Nem mondhatta végig a mondatot.
- Rögtön mondja meg, mit csinált! – parancsolta Judith.
- Táncoltam – felelte Charles.
- Táncolt?
 - És vacsorákon vettem részt.
- Nagyon bosszantó. Titoktartást kellett fogadnia? Ha így van,
természetesen nem teszek fel furcsa kérdéseket.
- Egyáltalán nem – felelte az ezredes derűsen. – Az élet
Bécsben vég nélküli bálokból állt. Időm nagy részét a francia négyes
művelésének szenteltem. L’été, la poule, la grande ronde2...
Biztosíthatom, hogy minden lépést ismerek.
- Nagyon furcsa szárnysegéd lehet! – jegyezte meg Judith. –
Wellington herceg nem fejezte még ki ellenérzését?
- Ellenérzését? – kérdezett vissza az ezredes. – Természetesen
nem. Sőt, tetszik neki, William Lennox elmondhatná, hogy kiváló
pás de zéphyr3 tudása miatt többször is megúszta a megrovást.
- Na de komolyan, Charles...?
- Becsületszavamra így igaz!
Lady Worth meglehetősen meglepődött, hogy ilyen nem várt
fényben tűntek fel a bécsi történések, de mielőtt csodálkozásának
adhatott volna hangot, férje lépett a szalonba, és a fivérek közötti
üdvözlés és kölcsönös kérdezősködés közepette a téma elsikkadt.
- Elég gyorsan utaztatok – jegyezte meg a gróf, és leült az
asztalhoz. – Stuart a minap azt mondta, hogy Wellington még
Bécsben van.
- Igen, döbbenetesen gyorsan haladtunk. Meg kellett állnunk
megzsírozni a kerekeket. De mit vártál, amikor Wellington herceg
annyi aggodalmas levelet kapott innen? – kérdezte az ezredes
kacsintva. – Olyan jajveszékelést csaptak az itteniek, hogy azt
lehetne hinni, Boney alig egynapi menetre van innen.
A gróf mosolygott, de csak annyit mondott: – Csatlakozol a
sereghez vagy a törzskarnál maradsz?

2 A francia négyes tánc tételei, figurái.

3 Tánclépés: fél lábon állva a másik lábat előre-hátra
lóbálják.
 - Ó, mi régiek maradunk, talán March kivételével, aki Oránia
hercegével tart. Lennox természetesen visszamegy az ezredéhez.
Még nagyon fiatal és a Beau a régi tisztjeit akarja maga mellett tudni.
Mi van a lovaimmal, Worth? Megkaptad a levelemet?
- Igen, és rögtön írtam Angliába. Jackson szerzett neked három
jó vadászlovat, én pedig a múlt héten vettem neked egy pej kancát.
- Remek! – szólt az ezredes. – Talán tudok négy lónak
szerezni takarmányt. Mondd, milyen volt az élet itt? Ki ez a Hudson
Lowe nevű alak, aki mindent tud a hadvezetésről, amit tudni lehet?
- Már találkoztál vele, ugye? Gondolom, tudod, hogy ő a
hadtápparancsnok. Bár kérdéses, hogyan fog kijönni Wellington
herceggel.
- Ez a kérdés ma reggel, alig öt perccel a találkozásuk után
eldőlt – felelte az ezredes, csészéjét csészealjastól átadva Lady
Worthnek. – Hagytam, hadd utasítgassa a herceget és beszéljen
tapasztaltságáról. A vén hadvezér rezzenéstelen arccal hallgatta,
aztán a megfelelő pillanatban egyetlen megérdemelt, megsemmisítő
mondattal beléfojtotta a szót. Elosontam. Szegény Fremantle van
szolgálatban!
- Megsemmisítő mondat? Wellington herceg rossz természetű
ember? – érdeklődött Judith. – Ez mindannyiunknak rossz hír.
- Ó, nem! Én nem nevezném rossz természetűnek – felelte az
ezredes. – Tudja, néha egy kicsit nyűgös... egy kicsit zsémbes, ha a
dolgok nem úgy mennek, ahogy kívánja. Bárcsak időben visszahívná
Murray-t Amerikából, hogy átvehesse ennek a Lowe-nak a helyét!
Nem szerencsés, hogy az öreg Hookey-t a hét minden napján
felbosszantsa valamivel; az túlságosan megviselné a szerencsétlen
törzskart.
Judith visszaadta a csészét és csészealjat.
- De Charles, ez döbbenetes! Hiszen ön egy mogorva,
szőrszálhasogató embert ír itt le nekünk, mi pedig egy félistent
vártunk!
 - Félistent?! Hát, az is; amint cselekvésbe lendül – mondta az
ezredes. Megitta a kávéját és tovább kérdezett. – Ki van itt, Worth?
Érkeztek csapatok Angliából?
- Nagyon kevés. Igazából még csak Graham egységének
maradéka van itt, az a csapattest, amely egész télen az orániai
parancsnoksága alatt állt. Itt van az első gárdaezred, a második
gyalogos gárdaezred, a harmadik skót ezred; a második zászlóalj is,
az 52-esek és a 95-ösök egy része is... de nyilván te is ugyanolyan jól
ismered a csapatokat, mint én! Angol lovasság egyáltalán nincs, csak
a német hadtest.
Az ezredes bólintott.
- Majd ideérnek.
- Combermere parancsnoksága alatt?
- Persze. Nem nélkülözhetjük az öreg Stapleton Cotton bús
képét. De mondd csak, kik ezek az iskolás fiúk a vezérkarban? És
honnan kerültek elő? A hadtápparancsnok emberei közül alig
ismerünk valakit, sőt ami azt illeti a főhadsegéd emberei között is
nagyrészt ismeretlenek vannak!
- Én is úgy gondoltam, hogy sok feltűnően tapasztalatlan fiatal
úriember nevezi magát hadsegédnek... de amikor Wellington tizenöt
éves fiatalembereket vesz be a legszűkebb körébe, az embernek
óhatatlanul eszébe jut, hogy olyanokat szeret, akik csak nemrégiben
kerültek ki a gyerekszobából. Jut eszembe, gondolom, tudod, hogy
éppen időben érkeztél ahhoz, hogy ma este részt vehess a Hotel de
Ville-ben rendezendő ünnepségen? Estélyt rendeznek a holland
király és királyné tiszteletére. Wellington herceg is ott lesz?
- Ó, igen, mindig elmegy az estélyekre! – felelte az ezredes. --
Mi lesz? Tánc, vacsora, a szokásos? Erről jut eszembe: kéne egy új
csizma. Van valami megbízható mester a városban, aki hesseni
csizmát tud készíteni?
 Ez a kérdés a brüsszeli üzletekről szóló értekezéshez vezetett és
szóba kerültek sürgetőbb kérdések is, miszerint mi a kötelező
felszerelés egy tisztnek, aki Wellington herceg közvetlen
szolgálatában áll. Úgy tűnt, a kötelező felszerelés jórészt
gálaeseményeken viselendő ruhadarabokból állt és Lady Worth nem
állta meg, hogy megjegyzést ne tegyen, miszerint a férfi nem
teljességgel kiismerhetetlen, hiszen a háború előestéjén is csak az
ezüstpaszomány ára és a hesseni csizma készíttetése foglalkoztatja
őket.
Az ezredes kijelentette, hogy gálaruhái olyan viseltesek lettek,
hogy emberi szem elé már nem valók, ám amikor kijelentette, hogy
hajlandó este elmenni a Hotel de Ville-be, sógornője sóhajtva
megjegyezte, hogy megjelenése valóban szánalmas és sajnálatát
fejezte ki, hogy jelenlegi beosztása nem teszi lehetővé, hogy
huszáruniformist viseljen. Semmi nem állna neki jobban, mint a fél
vállra vetett mente, a bojtos derékszalag, a lengő bojtú fényes hesseni
csizma. Az ezredest szép lábbal áldotta meg a természet és semmi
félnivalója nem volt attól, hogy szűk, testhez álló nadrágot viseljen.
Göndör, barna fürtjeit kellemesen kuszára, au coup de vént4 stílbe
fésülte, szakállát szépen megnyírta; háromszögletű kalapját hóna alá
fogta és sógornője kritikus pillantása alatt is nagyon jól mutatott.
Az, hogy ennek egyáltalán nem volt tudatában, természetesen
semmit nem vont le férfibájából. Judith kissé önelégülten arra
gondolt, hogy ha Miss Devenish képes ellenállni az ezredes nagy
szürke szeme csillogásának, könnyes, mesterkéletlen modorának,
akkor igazán nehéz a kedvére tenni.
Miss Devenish is jelen lesz az estélyen; Judith jelentős
nehézségek árán szerzett meghívót neki és Mrs. Fishernek.
Worth gróf úr kis társasága nem sokkal nyolc óra után ért a Hotel
de Ville-hez és azt találták, hogy kocsik hosszú sora igyekszik
kitenni utasait,
4 Viharos szél (szélfútta)
egyik a másik után és az épület kezdett megtelni vendégekkel. Az
előcsarnokok már zsúfoltak voltak és (Audley ezredes szerint) olyan
hőség volt, mint Bécs- ben; és őladysége, miután kétszer ráléptek lila
ruhájának szegélyére, nagyon örült, hogy átmehet a bálterembe. Ott
egy kicsit jobb volt a helyzet, mivel ez a helyiség lényegesen
nagyobb volt. Egyik oldala mentén hatalmas ablakok voltak,
mindegyik ablaknál szobor, piedesztálon; a szemközti oldalon
függönyös ablakmélyedések, mindegyikben díszes W betű.
Sok belga és holland vendég volt, de Lady Worth hamar
felfedezett néhány angol ismerőst és hamarosan sok dolga akadt,
hogy bemutassa Audley ezredest azoknak, akik még nem ismerték és
emlékezetébe idézte azoknak, akik már ismerték. Nem látta Miss
Devenisht a teremben, de mivel a főbejárat közelében foglalt helyet,
biztos volt benne, hogy észre fogja venni, amikor megérkezik.
Audley ezredes végig mellette maradt és végtelen ideig folytatta
volna a kézfogások sorát, régi barátok üdvözlését és idegenekre való
mosolygást, ha nem történt volna valami zavaró esemény, ami rögtön
felkeltette az egybegyűltek figyelmét.
Érezhető nyugtalanság volt az előcsarnokban; harsány, öblös
nevetés hallatszott és a következő pillanatban szép termetű, egyszerű,
de rendjelekkel díszített estélyi öltözetű úriember lépett be Brüsszel
polgármesterének és ragyogó díszegyenruhás főtisztek kíséretében. A
Térdszalagrend szalagja enyhítette az úr öltözetének komolyságát, de
kíséretén kívül szinte semmi nem utalt a hadsereghez való
kötődésére. Egy német huszár aranyló ragyogása és egy angol
gárdatiszt vöröslő pompája mellett, mintha nem illett volna a
környezetbe. Meglehetősen gyér, jellegtelen egérszürke haja volt,
halántéknál kissé őszült; ajka nyugalmi állapotban kissé lebiggyedt,
de ekkor nevetésre mozdult; a markáns szemöldök alól jégkék
szempár nézett. Ez a szem akkor is rögtön magára vonta volna a
figyelmet, ha nincs a hihetetlen orr. Ez az erős ívű, csontos vonás
adta az arc jellegét és rögtön figyelemre méltóvá tette azt.
 Méltóságot adott megjelenésének és félelmetessé tette
tulajdonosának homlokráncolását. Büszke, markáns orr volt, olyan
ember orra, aki ellentmondást nem tűr, nem enged beavatkozást a
dolgaiba és igen kevés szabad döntést ad. Egyben híres orr volt, és
nagyon ostobának kellett lennie annak, aki első látásra nem ismerte
fel Wellington herceget.
Lady Worth rögtön felfogta a látottak jelentőségét, de alig hitte el,
hogy a (rendjelek szórványos csillogását leszámítva)
legdísztelenebbül öltözött úriember valóban maga a tábornagy. Még
a mellette álló Lord Hill is fényesebb öltözetet viselt, bár egy huszár
zászlós őt is elhomályosította volna.
Ez volt Lady Worth első benyomása; a hamarosan következő
második azonban gyorsan korrigálta az elsőt. Wellington hercegnek
nincs szüksége ezüstpaszományra, vörös és arany kabátra ahhoz,
hogy magára vonja a figyelmet. Olyan fellépése volt, hogy amint
belépett valahová, azonnal érezni lehetett jelenlétét. Tábornoki kara
vette körül; a főtiszt urak nagyszerű hátteret adtak szikár alakjának.
Nagyon furcsa, gondolta Lady Worth, a tábornagyot nézve, hogy
magassága éppen csak átlagos és nem viselkedett rendkívüli
méltósággal. Ami azt illeti, nagyon kevés volt körülötte a pompa.
Szorgalmasan kezet fogott a polgármester által bemutatott belga
előkelőségekkel; aztán megint nevetett és nevetése valóban túl
harsány, csatalónyerítés jellegű volt.
Elindult a bálterem felé; néhány lépést tett, közben meg- megállt,
ismerősöket üdvözölt, aztán meglátta Audley ezredest és határozott,
zengő hangon megszólította: – Ó, hát itt van, Audley! Rokonom,
Audley báró... ezredes, aki velem volt Bécs-ben és a parketten
megmutatja mindannyiunknak, hogyan illik a grande ronde5-ot járni.
– Nahát, Charles! Hogy van? – kiáltott fel Richmond hercegné, és
kezet nyújtott. – És Lady Worth! Kedves hercegem, azt hiszem, nem
ismeri még Charles sógornőjét. Lady Worth, Wellington herceg!
5 Nagy kör, tánclépés, táncfigura
 Judith hirtelen Wellington herceg mélyen ülő szemének átható
pillantásában találta magát. A herceg határozott elismeréssel
szemlélte. Csak fejet kellett volna hajtania a hadvezér előtt, de
Wellington herceg határozottan megfogta a kezét és azt mondta: –
Örülök, hogy megismerhetem. Kérem, engedje meg, hogy
kifejezzem örömömet, amiért megismerhetem Audley sógornőjét.
Hosszabb ideig marad Brüsszelben? Igen? Ez nagyszerű! Remélem,
lesz alkalmunk közelebbről megismerkedni.
Judith valami hálafélét rebegett, és mivel Őkegyelmessége
láthatóan szívesen maradt volna a társaságukban, bemutatta a férjét.
Rövid üdvözlések hangzottak el; aztán mások is közelebb
nyomakodtak, hogy a herceg úr figyelmében részesülhessenek, aki
tovább lépett egy másik személyhez, aztán kezet rázott egy
harmadikkal és „Hogy van? Örülök, hogy látom!” kiáltással üdvözölt
egy negyediket. Judith várakozásaival ellentétben Őkegyelmessége
láthatóan eléggé otthon érezte magát, közvetlen ember, a
bolondozással határosan vidám, és a kedvében lehet járni.
Megjegyzései, amik elérték Lady Worth fülét egyáltalán nem voltak
komolyak és mély értelműek, és ha az aggódok a politikai helyzetről
kérdezték a véleményét, olyan jovialitással felelt, ami kissé
ostobának tüntethette fel.
Lady Worth még mindig Őkegyelmessége után nézett, amikor
meglátta Miss Devenisht a közelben, nagynénje társaságában. Judith
elégedetten látta, hogy a kisasszony ragyogóan néz ki; haja nagyon
szép frizurába rendezve, orcája kissé kipirult, nagy szeme ragyog.
Úgy határozott, nem szabad túl nagy igyekezetet mutatnia, hogy
bemutassa neki Charlest, amikor sógora hangja ütötte meg a fülét.
– Ki az?
Judith arra gondolt, hogy ennél szerencsésebben nem is
alakulhatott volna a dolog.
 Lucynek nem volt érzéke ahhoz, hogy szándékosan jelenjen meg
különösen harsány vörösesbarna ruhában egy egyszerű fiatal nő
mellett, de a hatás a kisasszony számára nem is lehetett volna
kedvezőbb. Milyen helyesen tette, amikor azt tanácsolta e
gyermeknek, hogy fehér szaténruhában jelenjen meg! Nem csoda,
hogy felkeltette Charles figyelmét. Könnyeden felelt: – Ó, egy ifjú
barátnőm, Miss Devenish.
- Bemutat neki?
- Természetesen. Bájos, ugye?
- Hogy bájos-e? – szólt az ezredes. – Ő a legszebb teremtés,
akit életemben láttam!
Lehetett ugyanolyan elfogult Miss Devenish iránt, mint Judith, de
ez a dicsőítés kissé túlzónak tűnt. Charles kissé komolynak tűnt: ami
azt illeti, furcsán komolynak. Judith elfordította a fejét, és
legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy sógora nem Miss Devenish
irányába, hanem a nagy dupla ajtó felé néz.
- Ugyan, Charles, kit néz? – kérdezte, de menten elhallgatott,
amikor tekintetével követte az irányt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy
Audley ezredes kit néz. Egy jelenést, mely jelenés igen halványzöld
szaténban és ezüstszínű muszlinban jelent meg. Belépett Lady
Barbara Childe és az ajtón belül, közvetlenül a nagy csillár alatt állt
meg. A gyertyafény valósággal lángra lobbantotta a haját, smaragd
nyakéke élénken szórta a zöld fényt. A szatén dús redői teste
formáját követték, felfedték a comb hosszú, szép vonalát, látszódott,
hogy egyik lábát kissé a másik elé helyezte. Válla és keble fedetlen,
ha leszámítjuk az ezüst muszlin stólát – amely leszámítás (Lady
Worth megítélése szerint) eléggé könnyű volt. Minden hölgy
véleménye egybehangzó lett volna a tárgyban, hogy az átkozott
teremtés dekoltázsa illetlenül mélyre szabódott; ami pedig az
alsószoknyát illeti, Lady Worth igen meglepőnek tartotta volna, ha
Barbara a muszlin és a szatén alatt bármit is visel.
 Egy pillantás Audley ezredes arcára elég volt ahhoz, hogy tudja,
ez a sajnálatos körülmény nem a kívánatos irányban befolyásolta a
férfiút.
Megérintette sógornője könyökét. Nem sürgetőn, de határozott
biztatással.
- Azt mondta, a hölgy Miss Devenish?
- Nem – felelte Judith bosszúsan. Összeszedte magát, és
bosszúságát leplezni igyekvő hangon azt mondta: – Nem ő. Akire
néz, az Barbara Childe. Gondolom, már hallott róla.
- Szóval ő Barbara Childe! Ismeri? Bemutat neki?
- Ami azt illeti, Charles, csak igen felületesen ismerem. Tudja,
nem a legmegfelelőbb ismeretség. Meg kell hagyni, valóban
rendkívül szép, de azt hiszem, csalódna, ha ismerné.
- Lehetetlen! – felelte az ezredes.
Judith kétségbeesetten pillogott körbe, hogy ihletet merítsen, de
csak férje gúnyos pillantásával találkozott. Ezt a csúfondáros,
kötekedő pillantást, méltatlankodással vegyes könyörgő nézéssel
viszonozta. A gróf figyelemre méltó szórakozottsággal a
tubákszippantás szertartásába kezdett.
A segítség váratlan irányból érkezett. Az ajtó közelében állók
hirtelen hátrahúzódtak, a zenekar rázendített: megérkezett Nassau-i
Vilmos, Hollandia királya és királyi hitvese.
Ebben a pillanatban a bemutatás lehetetlen volt. Ahogy a lakájok
beléptek, a tömeg szétnyílt, bejelentették a felségeket, minden hölgy
mélyen meghajolt, és belépett a tömzsi Vilmos király, mellette a
tömzsi királyné, mögöttük két fiuk.
Őfelsége nyájas hangulatban volt, szélesen mosolygott, kész volt
fogadni akármely sok bemutatást és rendkívül kegyesnek lenni
mindenkivel, de a hercegek nagyobb figyelmet vontak magukra. A
fiatalabbik, Frederick szép fiatalember volt, jó megjelenésére
láthatóan felettébb büszke. Feszesen tartotta magát, ismerőseit
biccentéssel és halvány, királyi mosollyal köszöntötte.
 Fivére, Oránia hercege, bár pompázatos tábornoki egyenruhát
viselt, sokkal kevésbé tűnt jelentős személynek. Nagyon sovány volt,
tartása hanyag és vidám arckifejezése inkább meglepett faunra
emlékeztetett. Mosolya azonban lefegyverző volt, és feltűnően
kacsingatott, mosolygott a tömegben felismert cimboráira, ami
fesztelenebb barátaiban nagy rokonszenvet keltett.
Amikor Audley századost meglátta, öröm csillant meglehetősen
feltűnő szemében és intett neki; Wellington herceg, miután
szertartásosan a király keze fölé hajolt, felé fordult, hogy tiszteletét
fejezze ki, ő azonban a szertartásosság minden kísérletét hárítva
megfogta Őkegyelmessége kezét úgy, ahogy egy fiatal tiszt fejezi ki
tiszteletét egy nagy ember előtt.
- Remélem, jó egészségnek örvend, királyi felség – szólt
Wellington herceg.
- Örülök, hogy láthatom, uram – hebegte a királyi felség. –
Jelentkeztem volna önnél jelentéstételre ma reggel, de nem tudtam,
hogy... Braine-le-Comte-ban voltam. Kérem, bocsásson meg!
Őkegyelmessége arca kisimult a megnyugvástól.
- Örömmel fogadom felségedet holnap, ha az önnek megfelel.
- Természetesen, uram – biztosította a fenséges úr.
A király őfelsége eddig engedékenyen nézte ezt a közjátékot,
közbeavatkozott, hogy a hadvezér figyelmét kisebbik fiára terelje.
Oránia hercege megragadta a lehetőséget, hogy háttérbe vonuljon, és
el is osont volna, hogy más, tetszőbb társaságot keressen, ámde
éppen abban a pillanatban felhangzott a tánc jele. Kénytelen volt
Beaufort hercegnővel megnyitni a négyest és néhány keringőt
táncolni Madame d’Ursel és Madame dAssche társaságában. Ezután,
kötelességét letudván, elhagyta a báltermet és visszavonult egy
szomszédos helyiségbe, ahol frissítőket és rokonlelkeket talált.
 A függönyök redői között lépett be a helyiségbe; szűk körű, de
vidám társaságot talált. Lord March, gyermeteg arcú, komor
tekintetű, könnyed mosolyú fiatalember, egy szék hátára
támaszkodva beszélgetett az asztal sarkán ülő Audley ezredessel és a
falnak támaszkodó Fremantle ezredessel. Éppen a bécsi dolgokat
beszélték ki, hogy képletesen szólva tiszta vizet öntsenek a pohárba.
A csoport negyedik tagja, a megnyerő személyiségű Sir Alexander
Gordon éppen azzal volt elfoglalva, hogy kancsóból bort töltsön
magának.
- Charles! – kiáltott fel a herceg, jellegzetes féktelenségével
eléje lépve. – Kedves barátom, hogy vagy?
Audley ezredes felállt.
- Uram! – szólalt meg.
A herceg alaposan megszorongatta a kezét.
- Ne, ne, kérlek! Annyira örülök, hogy itt vagy! Csak semmi
szertartásoskodás! Ez éppen olyan, mint Hispániában! Már csak az
hiányzik, hogy Canning és Fitzroy belépjen, és azt kérdezzék: „Hol
van Slender Billy?” És megint olyan, mintha egy nagy család
lennénk.
- Jó, jó, de nagy ember lettél, mióta legutóbb láttalak – mondta
Audley ezredes. – Úgy hiszem... Királytigris... valami ilyesmi.
Általános nevetés fogadta ezt a régi poént, ami gyakran elhangzott
a főhadiszálláson. A herceg válaszolt: – Nem nevezhetsz tigrisnek;
én igazán nem vagyok vérszomjas ember, és nem is csak látogatóba
jöttem a táborba! De láttál igazi vérszomjas katonatigriseket? Mon
Dieu,6 emlékszel, hogy Angouléme hercegét neveztük
Királytigrisnek? De kedves Charles... kedves Fremantle... Berri
herceg! Nem, tényleg nem fogjátok elhinni! Látnotok kéne, ahogy az
embereit kommandírozza, hogy véleményt alkossatok róla. Úgy
elkapja a hév, hogy szinte leesik a lováról. Szavamra!
- Ez nem lehet, uram! – tiltakozott March.
6 Istenem!
 - Esküszöm! – mondta a herceg, és elfogadott egy pohár bort
Gordontól, aztán leült egy szék karfájára. – Átok Napóleonra! –
emelte poharát, és ivott. – És Röder tábornokra! – folytatta.
- Rá is átok, uram? – mormogta Gordon.
Nem... igen! A vérszomjas hadfik legvérmesebbike! Ismered
Röder tábornokot, Charles? Nem szereti a briteket, nem szereti a
hollandokat, nem szereti a belgákat, nem szereti a franciákat, nem
szereti a te alázatos szolgádat. Tehát átok Röder tábornokra is!
Miközben ivott, kellemes arcú, holland egyenruhás úr lesett be a
függönyön, aztán belépett. Sokkal idősebb volt a szerencsétlen
porosz tábornok romlását kívánó fiatalembereknél, de vidám
barátsággal köszöntötte őket.
- Üdv, Báron! Gyere be! – szólt Audley ezredes. – Hogy vagy?
- Egy pohár bort, Báron? – kérdezte Fremantle kínálón emelve
a kancsót.
- Constant! Éppen Röder tábornok romlására iszunk. Azonnal
csatlakozz hozzánk! Ez parancs – szólt a királyi fenség.
Constant de Rebecque báró gyorsan hátrapillantott. Elfogadta a
pohár bort, és nagyon jó angolsággal megszólalt: – Bocsásson meg,
uram! Kérem, vegye figyelembe, hogy hol van, ki ön és... hát jó,
legyen, átok rá! De kérem, ne feledje, fenség, hogy ezt az estélyt a
királyi felségek tiszteletére rendezték, és elvárás, hogy ön hercegi
módon viselkedjék. Észre fogják venni, hogy nincs a társaságban.
Őfelségének ez nem fog tetszeni.
Oránia hercege vállat vont.
- Ez egészen abszurd. Nem fogom azzal tölteni az estét, hogy
udvariasan viselkedjek a morcos hadfiakkal és nem fogok en prince7
viselkedni, ha ez azt jelenti, hogy nem ihatok meg egy pohár bort a
barátaimmal.
- Uram, ön egyben a hadsereg főparancsnoka; már nem fiatal
szárnysegéd.
7 hercegként
 A herceg megpaskolta barátja karját.
- Constant, mon pauvre8, ezek szerint nem láttad... nem
hallottad! Ami azt illeti, álmodozol. Menj, és nézd meg, ki van itt ma
este. Az én halvány parancsnokságomnak vége.
- Mon Prince, még mindig ön a hadsereg főparancsnoka, és a
társaságban kell mutatkoznia.
- Ez igaz, uram – szólt Fremantle. – Wellington herceg még
nem vette át a parancsnokságot. A kötelesség szólítja, tábornok úr!
Ebben a pillanatban, miközben a herceg még nincs meggyőzve, az
52. ezred ezüstsujtásos barnássárga gallérját viselő úr jelenik meg a
két függönyszárny között, és szótlanul szemléli a társaságot. Haja
szőke, mint a szászoké, szeme jégkék, orra magas ívű, álla markáns,
olyan szép ívű, amit csak lejjebb ereszkedett jobb vállának íve ront
el, melynek ízülete elmerevedett a Hispániában szerzett sérüléstől. A
férfi láttán Lord March ösztönösen vigyázzba áll, Fremantle ezredes
felugrik ültő helyéből.
A herceg odafordul és elkomorul.
- Nem is kell mondania! Engem keres. Előbb a hadtáppa-
rancsnokom, most meg a hadititkárom. Egészségére, Sir John!
– Köszönöm, uram – szólt Colborne ezredes mély, halk hangján. –
Gondoltam, hogy a gyülevész hadinép társaságában találom –
jegyezte meg. – Fenséged helyében én visszamennék a bálterembe.
- Mert apámnak nem lesz tetszésére, hogy nem vagyok ott
– jegyezte meg a herceg. – Ennyit magamtól is kitaláltam.
- Nem azért – felelte Sir John. – Hanem azért, mert őfensége
nagy valószínűséggel arra kéri Wellington herceg urat, hogy
beszéljen önnel, sir.
- Ó, mon Dieu! – kiáltott fel a herceg és felkészült az azonnali
menekülésre. – Teljesen igaza van! A szállásom a rue de Brabant-on
van! Ne felejtse! Megyek, és teljesítem a kötelességemet; táncolok
minden ronda nővel.
8 szegénykém
 - Akarja valaki, hogy bemutassák a kövér Braunak? Nem?
Akkor au revoir!
- Várj egy pillanatra! – szólalt meg Audley ezredes hirtelen.
– Megtennél nekem egy szívességet?
A herceg megállt az ajtóban; mosolygós szemmel nézett vissza.
- Mit? Mutassalak be a kövér asszonyságnak?
- Nem. Lady Barbara Childe-nak.
A herceg összevonta szemöldökét, Lord March halkan füty-
tyentett; Fremantle ezredes féltő aggállyal megjegyezte: – Szegény
barátom, nem vagy magadnál. Fogadd meg a tanácsomat: feltűnés
nélkül menj haza és bújj ágyba!
Audley elvörösödött, de csak annyit mondott: – Teljesen
komolyan mondom. Az elmúlt egy órában próbáltam elérni, hogy
bemutassanak neki, de nem lehet hozzáférni, annyian veszik körül.
Ön viszont, megtehetné, sir.
- Osonj be az ebédlőbe és cseréld ki az ültetőcédulákat az
asztalokon – javasolta March komolytalanul.
- Ne tegye, sir! – figyelmeztetett Fremantle.
A herceg nevetett.
- Charles, ez a romlás biztos útja. Komolyan ezt akarod?
- A legkomolyabban, sir.
- Akkor gyere! De figyelmeztetlek, a következményekért nem
vállalom a felelősséget.
Audley ezredes nem túlzott, amikor arról beszélt, mennyire
megközelíthetetlen Barbara Childe. Amikor partnere karján elhagyta
a táncparkettet, türelmetlen hódolók vették körül, akik aligha adták
volna át a helyüket tábornoknál kisebb rangú személynek. Oránia
hercegének láttán azonban hátrébb húzódtak; Oránia hercege pedig
őladységéhez vezette Audley ezredest és megnyerő mosollyal
mutatta be: – Lady Barbara, szeretném bemutatni egy barátomat, aki
mindennél jobban vágyott arra, hogy megismerhesse önt. Audley
ezredes... Lady Barbara.
 Audley ezredes meghajolt, és amikor felnézett, Lady Barbara
ragyogó mosolyát látta. Kíváncsi vizsgálódás volt benne és elnéző
mosoly, amitől az ajka éppen csak megnyílt. Az ezredes viszonozta
ezt a pillantást, elmosolyodott és kellemes hangon megszólalt: –
Örülök, hogy megismerhettem.
- Részemről az öröm – felelte Barbara halkan, sokáig nézve a
férfit.
 Negyedik fejezet

Az ezredes azt vette észre, hogy kesztyűs kéz nyúl feléje.

Megfogta ezt a kezet, lehajolt és megcsókolta. Barbara kissé
csodálkozva nézett le saját kezére, mintha azon tűnődne, miért is
nyújtotta.
– Kérem, ajándékozza meg az ezredest egy tánccal! – szólt a
herceg pajkosan remegő hangon – azzal továbbállt.
Lavisse angolul szólalt meg: – Az ember felteszi magának a
kérdést: hogyan lehetséges ez?
- Megtisztel? – kérdezte az ezredes.
- Nem tiszteli meg! – tiltakozott a gróf. – Ez vért kíván!
Menten elküldöm önhöz a segédeimet!
Mindannyian elküldjük önhöz a segédeinket! – jelentette ki az
Első Gárdaezred egyik tisztje. – Audley, ez jogbitorlás! Aki Lady
Babsszal akar táncolni, annak egy héttel előre be kell nyújtania
igényét!
Erre a százados, az 52. ezredtől azt mondta: – Küldje a dolgára,
drága Babs! Ezek a törzstisztek puhányok. Maradjon a könnyű-
lovasságnál!
- Lady Barbara – szólt Audley ezredes -, a könnyűlovasság
emberei fontosabbnak tartják magukat, mint a hadsereg többi részét
együttvéve. Bizalmasan mondom önnek, de bizonyára már ön is
tapasztalta, hogy döbbenetesen hencegők.
- Ez inzultus! – jelentette ki Chalmers. – Egy törzstiszt in-
zultált. Babs, az igazságérzetére apellálok!
Barbara nevetett és kecses kezét Audley ezredes kezébe helyezve
azt mondta: – A királyi fenségek kívánsága a paranccsal egyenlő
uraim – mondta, azzal csókot intett hódolóinak és Audley ezredes
karján ismét a táncparkettre lépett.
 Az ezredes jól táncolt, ahogy azt Lady Barbara ösztönösen érezte.
Egy-két fordulóig egyikük sem szólt, de aztán a hölgy a férfi
paszományára nézett és hirtelen feltette a kérdést: – Miért nézett rám
úgy?
A férfi mosolyogva pillantott le rá.
- Nem tudom, hogyan néztem. Egész este vágytam arra, hogy
önnel táncoljak. Minden férfi ezt mondja önnek?
- Igen – felelte a hölgy könnyeden.
- Tartottam tőle, hogy így van. Bárcsak eszembe jutna valami,
ami újdonságként érdekelhetné önt!
- Ó... És nem jut eszébe semmi ilyesmi?
- Nem. Ha kimondanám az egyetlen gondolatot, ami az
eszembe jut, azt ön nyilván gyalázatos közhelynek tartaná.
- Valóban? Mi az?
- Szeretem – felelte az ezredes.
A pillanatnyi meglepetés, ami azt eredményezte, hogy a csodás
szempár ismét felrebbent és tekintetük újfent találkozott, rögtön
átcsapott őszinte csodálkozásba. És Lady Barbara vidáman,
gyöngyözőn felnevetett: – Téved. A váratlan nem lehet közhely.
- Váratlan volt? Azt hittem, ez nem lehetséges.
- Igen. Azt hittem, legalább egy hétig vár vele; de csak alig tíz
perce ismerjük egymást, mégis kimondta, így a lélegzetem is elállt a
meglepetéstől. Folytassa; szeretem a meglepetéseket.
- Nincs több meglepetésem – felelte az ezredes.
A hölgy ismét fontolgatva pillantott a férfira.
- Ön vagy nagyon okos, vagy nagyon együgyű. Melyik?
- Fogalmam sincs – felelte az ezredes.
- Ó, ez valami stratégia... törzstiszti taktika?
- Nem. Ez az igazság.
- De barátom, ön egészen különös ember. Legközelebb
ajánlatot tesz nekem!
 A férfi bólintott. Lady Barbara látta szeme csillanását, és reagált
rá.
- Üljünk le. Már nem akarok táncolni. Kicsoda ön?
Végigtáncoltatta a parketten, a terem végébe, aztán ki a bejáraton
az első előcsarnokba.
- Nevem Charles Audley; rangom ezredes; az ezredemnél
őrnagy. Mi mást mondjak?
A hölgy a szavába vágott.
- Audley... ó, már megvan! Ön Worth fivére. Miért mutatta be
nekem a herceg?
- Azért, mert megkértem rá. Ez volt az egyetlen stratégiám.
A hölgy leült a fal mellett egy kanapéra és intett, hogy üljön
mellé. Charles engedelmeskedett a kérésnek és a hölgy egy perc
múltán furcsa, fiús nyerseséggel megszólalt: – Azt hiszem, még nem
láttam társaságban. Tévednék?
- Nem téved. Hispániában szolgáltam, később Párizsban és
Bécsben. De előnyben vagyok önnel szemben. Lehet, hogy ön nem
hallott rólam, de én már hallottam önről.
- Ez szörnyű! – jegyezte meg a hölgy.
- Miért?
- Ó! Nem igazán kedvesen szoktak szólni rólam. Mit hallott?
- Azt, hogy ön gyönyörű.
- És?
- Hogy veszedelmes.
- Én nem bánom, hogy ezt mondják, de ön miért nem
hallgatott a figyelmeztetésre?
- Elfelejti, hogy katona vagyok, ezért hozzászoktam a
veszélyhez.
A hölgy nevetett.
- Ön rendkívül ügyesen forgatja a szót! Jöjjön, kísérjen vissza
a bálterembe: az én hírnevemmel sem engedhetem meg magamnak,
hogy ilyen hosszan üldögéljek önnel az előcsarnokban.
 Az ezredes rögtön felállt, de megjegyezte: – Miért mondja ezt
nekem?
Ekkor már a hölgy is talpon volt; fel kellett pillantania, hogy a
férfi szemébe nézzen, de csak egy kicsit.
- Nem tetszik önnek, ugye?
- Nem.
- Mindazonáltal ez az igazság. Tudja, én korrektül játszom.
Charles egy pillanatra a hölgyet nézte, halvány mosollyal, aztán
felszegte fejét, felemelte mutatóujját, és megszólalt: – Hallgassa!
Ismeri azt a keringőt, amit most játszanak? Nagy divat volt Bécsben.
Megajándékozna még egy tánccal?
A hölgy szemében csodálat villant; elismerően azt mondta: – A
csudába is! Azt hiszem... igen, azt hiszem, ezt vehetem rendre -
utasításnak is.
- Igen, az volt. Ne tegye ezt velem soha!
A férfi a hölgy felé fordult, erős szorítással fogta kezét.
- Ne keltse rossz hírét magának, és én sem teszem. Nos? – a
hölgy egyik kezét a másik után emelte ajkához és csókolta meg. – A
táncom, Lady Barbara?
Visszamentek a táncterembe; az ezredes karja lágyan a hajlékony
derékra simult; egy kesztyűs kéz pihekönnyűn pihent a vállán, és
Barbara azt súgta: – Elbűvölően táncol, ezredes.
- Ön is, Lady Barbara.
A hölgy pajkosan a férfi arcára pillantott.
- Ez várható volt. De tudja, Angliában ezt egy cseppet
gyorsnak tartják.
Kissé távolabb Georgiana Lennox, aki káprázatosán táncolt Lord
Hay karján, meglátta őket és meglepetésében hirtelen felkiáltott: – Ó,
milyen botrányos!
- Hol? Ki? – kérdezte Hay.
- Ott, maga ostoba! Hát nem látja?
 - Babs Childe megkaparintotta az egyik legcsinosabb férfit, aki
Brüsszelben fellelhető!
- Micsoda alávalóság! Szerintem meg kéne elégednie azzal a
szégyenletes Lavisse-szal; nem kéne Charles Audley-t is eloroznia!
- Szerencsés fickó! – jegyezte meg Hay.
- Sir! – szólt Georgiana felháborodott hangon. – Kérem,
azonnal vezessen vissza anyámhoz!
- Ó, egek! – hebegett Hay szabadkozva. – Nem gondoltam
komolyan, Georgy. Tényleg nem komolyan gondoltam!
A hölgy hagyta magát kiengesztelni, de bölcsen hozzátette: –
Szerencsésnek gondolhatja az ezredest, de úgy hiszem, Lady Worth
nem osztaná e véleményét.
Ebben teljesen igaza volt. Sir Henry Clinton gáláns karjának
biztonságából Judith is észrevette sógorát és táncpartnerét. Azt is
észlelte, hogy a pár mindenkinél jobban táncol, és nem kis figyelmet
vonnak magukra; és ez legkevésbé sem töltötte el elégedettséggel.
Látta Audley ezredes arckifejezését, és bár még sosem látta ezt az
ábrázatot, jelentőségében egyáltalán nem kételkedett.
Sir Henry is észrevette Lady Worth aggodalmas pillantását, ezért
úgy irányította lépteit, hogy ő is lássa, amit a hölgy.
- A sógora, ugye, Lady Worth?
- Igen – ismerte el Judith.
- Látom, nagyon jól táncol. Ahogy Wellington egész
kompániája. De sok ellenséget fog szerezni, ha kisajátítja Lady
Barbarát.
- Kisajátítja? – hebegte Judith. – Nem először táncol vele?
- Ó, nem! Az előző keringőt is vele táncolta. A feleségem azt
mondja, a fiatal tiszturak sorba állnak a kegyért, hogy a hölgy
táncoljon velük.
- Ezek szerint Charles szerencsés.
- Ha ezt szerencsének nevezi... – szólt Sir Henry enyhén maró
gúnnyal.
 - Nem szeretném, ha az embereim bármelyike
belebonyolódna. Úgy tapasztalom, a hölgy igen felkavaró hatással
van a katonaemberekre. Barnes egyik embere nagyon belehabarodott,
és Barnes most annyi hasznát veszi, amennyit a felesége spánieljének
venné hadügyekben.
- Nem tudom, ki mutatta be neki Charlest.
Sir Henry kurtán felnevetett.
- Azt megmondhatom, kedves hölgyem. Oránia hercege.
Judith nem forszírozta tovább a kérdést. Sir Henry közismerten
nem szimpatizált a herceggel, ezért nem volt ildomos a forrongó ifjú
nevét parancsnokhelyettesének szóba hozni.
Audley ezredes ekkor elengedte Barbarát, és mivel mással
táncolni nem volt kedve, kiment, más szórakozást keresett. Nem
kellett sokáig keresnie, mert sok barátja volt jelen ezen az estélyen.
Egy kellemes órát töltött a bálteremben és a szomszédos szalonokban
járkálva; ismerősökkel üdvözölték egymást, beszélgettek.
Éjféltájt két vacsora volt, az egyiket a király adta válogatott
vendégeinek, a másikat a szalonokban kevésbé kitüntetett
vendégeknek szolgálták fel, ez kötetlenebb esemény volt. Worth gróf
és grófné az első társaságba tartozott, ahogy adjutánsi minőségében
Audley ezredes is. Éppen a bálteremből a király ebédlőjébe tartó
sorba akart beállni, és az egyik nagy előcsarnokba nyíló ajtó mellett
állt, amikor a mögötte levő oldalajtó függönyét hirtelen elhúzták, és
Miss Devenish jelent meg – szinte futva, kipirult arccal, egyik
kezével egy leszakadt csipkét tartva vállán.
Annyira sietve jelent meg az előcsarnokban, hogy kis híján
összeütközött Audley ezredessel; csodálkozva, nagyon zavartan
kiáltott fel.
Audley ezredes megfordult, szabadkozott, hogy elállta az utat.
Miss Devenish a leszakadt csipkét tartva izgatott hangon szólalt meg:
– Nem történt semmi. Az én hibám. Bocsásson meg... Én... a
nagynénémet keresem.
 Audley ezredes a zaklatott hölgyről a felé a helyiség felé
pillantott, ahonnan a hölgy oly sietve távozott, és egy lépést tett a
bejárat felé. Miss Devenish hirtelen felemelte karját, hogy megállítsa.
– Ó, kérem... – kérlelte a kisasszony. Nem szeretném... Olyan
ostoba vagyok! Annyira bosszant. Sajnálatos módon leszakadt a
csipkém, és muszáj felvarratnom!
Audley ezredes kezébe fogta a kisasszony remegő kezét, és
vigasztalóan határozottan szorította.
- Drága hölgyem, mi történt, ami így felzaklatta? Tehetek
önért bármit?
- Ó nem, köszönöm. Nagyon kedves, de igazán semmiség. ..
igazán abszolút semmiség. Ha megtalálhatnám a nagynénémet... Azt
hiszem, ideje asztalhoz ülni.
Audley ezredes a bálterem felé pillantott.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk, de azt
hiszem, ez nehéz lesz. Az ebédlőben várja önt?
- Ó, igen! Illetve ezt nem beszéltük meg konkrétan, de
természetesen ott vár. Nekem... egy úriemberrel kellett volna oda
mennem, csakhogy... – Elhallgatott, még jobban elpirult.
- Csakhogy az a fiatalember egy kicsit túl sokat ivott, és
elfeledkezett magáról – fejezte be az ezredes a mondatot tárgyilagos
hangon.
Miss Devenish lélegzete is elállt, gyorsan felpillantott a férfira. Az
ezredes mosolya megnyugtatónak tűnt.
- Igen, valóban ez történt. Ó, milyen különösnek találhatja,
uram! De valóban...
- Egyáltalán nem találom különösnek – vágott a szavába. – De
a csipke! Az komolyabb probléma. Ha a retiküljében esetleg lenne
egy tűzőtűje, vagy két tűzőtűje, és megbízna ügyetlen ujjaimban,
akkor esetleg helyrehozhatnám.
A riadalom eltűnt a kisasszony szeméből. Mosoly játszott ajkán.
 - Van egy tűzőtűm, sőt, két tűzőtűm is... De biztos, hogy helyre
tudja hozni?
- Nem – felelte az ezredes. – De abban biztos vagyok, hogy
meg tudom próbálni. Adja a tűket!
A tűzőtűk előkerültek, és egy-két percen belül a csipkefodor a
helyére került. Miss Devenish meglepődött az ezredes
kézügyességén.
- Biztos voltam benne, hogy megszúr – szólt vidáman. – Az
adósa vagyok, uram. Köszönöm!
Az ezredes a karját nyújtotta.
- Elkísérhetem a nagynénjéhez, ha megtaláljuk?
- Ó...! Nagyon boldoggá tenne; de nem rabolom az idejét?
- Dehogy! A nagynénje talán a bálteremben várja?
Mrs. Fishert azonban ott nem találták; az ebédlőhöz vezető
folyosón sem.
- Attól tartok, nem tehet mást, mint hogy megelégszik velem a
vacsorapartnere helyett – mondta az ezredes. – A nagynénje minden
bizonnyal bement már, és ahogy a tömeget elnézem, szerencsés, ha
egyáltalán megpillantja. Bemehetünk?
A kisasszony kétkedőn nézett rá.
- Biztos, hogy önt nem a másik ebédlőben várják? Úgy
hittem... valaki azt mondta... hogy szinte minden törzstiszt oda
hivatalos, és ön is törzstiszt, ugye?
- Az vagyok. De biztosíthatom, senkit nem érdekel, melyik
teremben vacsorázok – felelte a százados. – Ahogy ezeket a
díszvacsorákat ismerem, nagyon unalmas lesz.
- Valóban?
- Szavamra! Végtelen sok ideig tart, és sokan végtelen hosz-
szú beszédeket mondanak. Végtelenül jobban élvezném, ha önnel
vacsorázhatnék.
Miss Devenish elmosolyodott.
 - Örömmel tartok önnel – felelte. – Ami azt illeti, igen
kényelmetlenül érezném magamat egyedül. Olyan sok ember van itt!
Beálltak a vendégek lassan haladó sorába, majd egy nagy,
fényesen kivilágított teremben találták magukat, ahol nagyon sok
asztal állt, és az asztaloknál igen sokan ültek. Ahogy a terem
ajtajánál megálltak és szabad helyet kerestek, Miss Devenish
felkiáltott: – Ó, ott van! – és elindult egy, az ajtóhoz közeli asztal
felé, amelynél egy testes, vidámnak tűnő hölgy ült bő lila ruhában,
melyhez turbánt viselt.
- Hát itt vagy, kedvesem! – szólt Mrs. Fisher. – Korábban
jöttem be, hogy biztosan jó helyet kapjak. Jól érzed magad? Nekem
borzasztóan melegem volt odabent, de azt hiszem, a fiatalok az
ilyesmit észre sem veszik. Jobb lenne, ha leülnél, amíg van helyed.
Elég nehéz volt fenntartani ezeket a helyeket.
Miss Devenish ekkor Audley századoshoz fordult: – Nagyon
köszönöm. Ezek szerint mégsem szükséges lemondania a másik
terembeli meghívásáról.
Mrs. Fisher, miután álmos, de alapos pillantást vetett az ezredesre,
ekkor beavatkozott és a lehető legszívélyesebben meghívta az
asztalukhoz.
- Én az ön helyében nem mennék át a másik terembe. Ha jól
tudom, ott jó hosszú, órákig tartó beszédeket tartanak.
- Éppen ezt mondtam az unokahúgának, madame – felelte,
azzal kihúzott egy széket, hogy Miss Devenish kényelmesen
leülhessen.
E művelet közben egy kéz ereszkedett a vállára.
- Üdv, Charles! Hogy vagy? Mit keresel itt? Azt hittem, a
díszvacsorán vagy. Judith és Worth ott van.
Az ezredes megfordult.
- Üdv, Perry! – szólt, és kezet fogott vele. – Hogy vagy? És
Lady Taverner? Igen, a másik teremben kéne lennem, de nem
találkoztam Worthszel, és inkább ide jöttem.
 - Régóta vagy Brüsszelben? Hogy tetszik itt?
- Ó, nagyon tetszik. Jó estét, madame... jó estét, Miss
Devenish. Nézd, Harriet, ott van Dawson és nekünk integet: foglalt
asztalt. Charles, megkeresed Worthöt? Akkor majd találkozunk!
Továbbment, és az ezredes visszafordult Miss Devenishhez, aki a
legbájosabb csodálkozással nézett rá. Charles önkéntelenül
felnevetett.
- Mit tettem? Mit mondtam, hogy kinevet? – kérdezte.
- Ó! Semmit, természetesen semmit! De fogalmam sem volt,
hogy ön Audley ezredes, amíg Sir Peregrine nem beszélt önnel. Lady
Worth nagyon jó barátnőm!
Mrs. Fisher ekkor meglehetősen zavartan közbeszólt: –
Kedvesem, mi ez az egész? Nem mutattak be az úrnak?
- Nem – ismerte el Miss Devenish. – Véletlenül találkoztam
Audley ezredessel.
- De akár be is mutathattak volna minket egymásnak, madame
– szólt az ezredes. – Határozottan emlékszem, hogy a nővérem
említette, bemutat Miss Devenishnek. De éppen akkor megérkezett a
királyi pár, így a bemutatásra nem volt lehetőség.
Mrs. Fisher engedékenyen mosolygott, de megjegyezte, nem
gondolta volna, hogy unokahúga ilyen hebehurgya.
Néhány órával később, amikor Lady Worth férje karján ismét a
bálterembe lépett, csodálkozva látta Audley ezredest Miss
Devenishsel keringőzni.
- Ezek szerint sikerült a mesterkedésed – szólt Worth, aki
szintén észrevette a párt.
- Semmi ilyesmit nem tettem! – felelte Judith. – Ami azt illeti,
éppen arra gondoltam, semmi értelme nem lenne bemutatni neki
szegény Lucyt, ha egyáltalán sikerül kiszabadulnia Babs Childe
karmaiból! Ki látott mát ilyen bosszantó férfiút?! De nagyon örülök,
hogy Lucyvel látom.
 - Önnek is el kell ismernie, hogy sokkal jobb feleség lenne,
mint Lady Barbara! Vajon ki mutatta be őket egymásnak?
Hamarosan magától a kisasszonytól tudta meg, milyen
körülmények között ismerkedett meg az ezredes és Miss Devenish,
mert Lucy odament hozzá és bizalmasan elmondta a történetet.
- Nagyon kellemetlen és illetlen eset – jegyezte meg Judith.
- Örülök, hogy Charles éppen ott volt és segítségére sietett.
- Nagyon kedves volt! Gondolom, ön nem tudta, merre van.
Nagyon helytelen volt, hogy velünk vacsorázott?
Judith megrezzent.
- Szóval ott volt! Igaz, hogy nem láttam egyik asztalnál sem,
de olyan nagy volt a tömeg, hogy könnyen szem elől téveszthettem.
Nem kétlem, hogy veled sokkal kellemesebben töltötte az idejét.
- Nagyon jól éreztük magunkat – felelte Miss Devenish.
- Kár, hogy a nagynéném folyton a hőségre panaszkodott!
Audley százados olyan kellemes, nyíltszívű ember, hogy az ember
úgy érzi, egész életében ismerte.
Lady Worth ezzel tökéletesen egyetértett és a hazaúton abban az
örömben lehetett része, hogy Audley ezredes nagyon kedvezően
nyilatkozott Miss Devenishről. Igen bájos, mesterkéletlen lány –
mondta.
- Örülök, hogy segítségére lehetett.
- A csipke rögzítésében? Nem nagy ügy – felelte az ezredes.
- Ha jól értettem, meglehetősen kellemetlen élményben volt
része: valamely fiatalember (nem mondta meg a nevét) úriemberhez
igen méltatlanul akarata ellenére figyelmével halmozta el a
kisasszonyt.
- Ó, nekem ahhoz semmi közöm! – mondta az ezredes. – Az
illető valószínűleg többet ivott a kelleténél és nem akarta bántani.
- Sajnálatos helyzetben van, hogy a nagynénje túlságosan
hanyag ahhoz, hogy megfelelő gardedámja legyen és a nagybátyja
származása és modora sem emeli a rangját.
 - Csak azért udvarolnak neki, mert elhalt szüleinek ő az
örököse.
- Irigylésre méltó pozíció! – jegyezte meg az ezredes.
- Ó, erről ön semmit nem tud! Én is örököse voltam a
szüleimnek és mondhatom, ez néha egyáltalán nem volt irigylésre
méltó.
Worth némi mulatsággal jegyezte meg: – Az én helyzetem sem
volt az, ám hogy neked a legnagyobb örömtől eltérő tapasztalatban
lett volna részed, újdonság számomra.
Lady Worth így elárultatván felnevetett, de kontrázott: – Nos,
lehet, hogy élveztem, hogy évődtem önnel, de emlékszem, sosem
voltam olyan félénk teremtés, mint Lucy.
- Látja, erre pontosan emlékszem – felelte a gróf.
- Miss Devenish félénk teremtés? Nem úgy találtam – jegyezte
meg az ezredes. – A félénk lány maga az ördög, mert nem beszél, és
folyton pirul, így az embernek olyan érzése van, hogy valami
megdöbbentőt mondott. Tapasztalatom szerint Miss Devenish
nagyon is készségesen társalgott.
Judith elégedett volt. Az ezredes kész volt beszélni az estélyről, de
úgy tűnik, teljesen elfeledkezett Barbara Childe létezéséről. Egy
csodáló szó, annyi sem hangzott el ajkáról a hölgy szépségéről; nevét
sem említette.
- Julián, milyen áldás! El sem hiszem, hogy mégis tetszik
neki! – ismerte el őladysége később, hálószobájuk meghittségé ben. –
Bízhattam volna kitűnő ízlésében. Észrevette, hogy egyszer sem
említette?
- Észrevettem – mondta a gróf némiképp komoran.
- És mit gondolsz?
A gróf úr hitvesére nézett, mosolygott és tenyerét az álla alá
simította.
- Ön az öröm folytonos forrása nekem, szerelmem. Tudta? –
szólt, és megcsókolta.
 Judith készségesen viszonozta az ölelést, de megkérdezte:
- Miért? Valami butaságot mondtam?
- Nagy butaságot, kedvesem – felelte Worth gyengéden.
- Milyen szörnyű! Mondd meg azonnal, mi az!
- Édes, imádnivaló együgyűm, Charles nem kisebb személyt,
mint Oránia hercegét vette rá, hogy mutassa be a jelen levő
leggyönyörűbb nőnek, akitől nem egy, hanem két keringőt kapott,
amit szinte biztosan már hetekkel korábban kikönyörögtek tőle
kevésbé szerencsés udvarlók, és úgy jön el az estély végén, hogy
feltűnően egy szót sem ejt a hölgyről, aki, ezt nyilván te is elismered,
rendkívüli szépség.
- Ó! Úgy véli, ez rossz jel?
- A lehető legrosszabb – felelte a gróf.
Lady Worth megborzongott, de határozottan kijelentette:
- Nem hiszem. Charles nagyon jó érzékű ember. Teljesen
nyugodt vagyok.
Ha abban a kiváltságban lett volna része, hogy megfigyelhette
volna, hogyan viselkedett Audley ezredes néhány órával korábban, a
jó érzékébe vetett hite komoly megrendülést szenvedett volna. Az
ezredes katonai kiképzése révén szakértővé vált a kívánt információk
kinyerésében és ebben a vonatkozásban az estélyen sem vesztegette
az idejét. Miközben sógornője még aludt, ő felkelt és a grófi istállóba
ment. Reggel hétkor már könnyű vágtában lovagolt az Alléé Verte-
en, a városfalon túl, a fivére kizárólagos használatára fenntartott
telivér kancán.
Nem vesztegette az energiáit. A kanca még el sem fáradt, amikor
az ezredes karcsú, égszínkék ruhás alakot látott meg; előtte lovagolt,
teljesen egyedül, lovász kísérete nélkül, fakó hátason.
Az ezredes megsarkantyúzta a kancát és két perc múlva már a
fakó ló mellett volt. Lady Barbara hallotta a patadobogást,
hátranézett és rögtön vágtára fogta hátasát.
 A néptelen Allée-n versenyeztek a lovak, erős törzsű hársfák sorai
között; baloldalon a csatorna vize csillogott.
- A hídig! – szólt Barbara.
Az ezredes egy kicsit visszafogta a kancát.
- Rendben! Mi a tét?
- Amit csak akar – szólt a hölgy könnyeden.
- Túlságosan elhamarkodott! Lehet, hogy ilyen ajánlatra
tisztességtelen követeléssel állok elő.
- Ugyan! – felelt a hölgy.
Vágtattak tovább egymás mellett, míg a távolban feltűnt a
Laekonba vezető híd. Ekkor az ezredes lazított a gyeplőn és a kanca
nagyobb léptekkel vágtatott. A fakó néhány pillanatig még tartani
tudta a versenyt, de túl nagy volt az iram. A kanca előrelendült,
villámsebesen haladt a széles úton, majd nem sokkal a híd előtt az
ezredes meghúzta a kantárt, az állat táncolva, zabláját harapdálva
megállt.
Barbara egy szempillantás alatt ott termett; meghúzta a kantárt,
pihegett.
- Ó, isten az égben! Három lóhosszal! – kiáltott. – Mit
vesztettem?
Az ezredes kissé előrehajolt a nyeregben, megpaskolta Doll
nyakát. Mélyen a homlokába húzott háromszögletű kalapja alatt
szeme Barbara szemébe nevetett.
- Bárcsak a szívét nyertem volna el!
- Drága uram, nem tudja, hogy nekem nincs olyan. Ugyan!
Komolyan.
Az ezredes elgondolkodva nézett a hölgyre. Volt bátorsága
lángvörös hajzuhatagát olyan fejfedő alá gyömöszölni, mint az angol
tisztek gyakorlósapkája. Hanyagul, félrecsúszva viselte, a bőr csúcs
szinte elfedte vidám bal szemének látóterét. Ruhája kimérten
egyszerű, csak két sor ezüstgomb díszítette; dúsan csipkézett sálja
végeit gomblyukon húzta át.
 - Az egyik kesztyűjét – felelte a százados és kezét nyújtotta
érte.
A hölgy azonnal lehúzta és átadta a kért darabot. Az ezredes
átvette, kabátjába, szíve fölé rejtette el.
A hölgy megfordította lovát, visszaindulni készült. Az ezredes
könnyű léptetéssel csatlakozott hozzá.
- Kesztyűket gyűjt, ezredes?
- Eddig nem gyűjtöttem – felelte. – De tudja, egy kesztyű
igazán jó emléktárgy. Mindig marad benne valami a viselőjéből.
- Hadd mondjam meg, hogy egy gáláns férfi hagyott volna
nyerni – mondta egy árnyalatnyi gúnnyal.
Az ezredes ránézett.
- Ön mindig ilyen elkényeztetett és önző?
- Természetesen. Babs Childe vagyok! – felelte, rápillantva.
- És azzal a reménnyel hívott ki engem versenyre, hogy
hagyom nyerni?
A hölgy ajkának sarka kissé megemelkedett; látható szeme
kihívóan csillant.
- Ön mit gondol?
- Azt hiszem, ön ahhoz túl jó ebben a sportban, Lady Barbara.
- Valóban? Nem is tudom. – Pillantása Dollra esett;
elismerően jegyezte meg: – Szeretem azokat a férfiakat, akik értenek
a lóhoz. Milyen fajta?
- Fogalmam sincs – felelte az ezredes. – Igazság szerint a
bátyám istállójából való.
- Tudtam, hogy ismerem ezt az állatot. De ez utálatos! Honnan
találhattam volna ki, hogy ellopta Worth egyik lovát? Ha úgy
vesszük, akkor csalással nyert! Átkozottul jó ez a ló, ugye? Worth
tudja, hogy elhozta?
- Még nem – ismerte el az ezredes. – Abban bízom, nagyon
fog örülni, hogy visszakapja a hátasát.
Barbara nevetett.
 - Ön megérdemli, hogy kihajítsák az ajtón! Azt hiszem, ez az a
ló, amit Worth magának tart fenn!
- Ó, ilyen messzire csak nem jut az ügy! – szólt az ezredes.
- Sógornőm beavatkozásáért fogok esedezni. Tudja, ő nagyon
jóindulatú hölgy.
Barbara megsimította a fakó ló nyakát.
- Igen, ez volt a kegyelemdöfés. Egyikünk sem saját lovon ül;
csak az a különbség, hogy míg ön ellopta a kancáját, ezt a csődört én
kölcsön kaptam.
- Kié az állat? – kérdezte az ezredes, a ló foltjait szemlélve. –
Lehet francia neve, de lefogadom, hogy angol nevelés.
- Lavisse százados vásárolta tavaly Angliában – felelte
oldalvást pillantva.
- Valóban? Lavisse százados... az a férfi, aki ön mellett állt
tegnap este, amikor megismerkedtünk?
- Nem emlékszem, de nagyon valószínű. Az ötödik
nemzetőrezreddel van itt; Bylandt gróf csapatában. Valahol Nivelles
mellett állomásoznak... a hely neve Buzet, ha jól emlékszem. Itt,
Ghent mellett vannak birtokai és van egy nagyon pompás háza itt,
Brüsszelben, a rue dArembergen.
- Nyilvánvalóan fontos ember.
- Mesés vagyona van! – szólt Barbara elragadtatott sóhajjal,
azzal sarkával a ló véknyáját érintve élénk ügetésben előrelendült.
A férfi követte; a lovak könnyű vágtába lendültek; a lovasok egy
ideig szótlanul haladtak egymás mellett a hársfák alatt, aztán Barbara
a férfi felé fordult és kereken feltette a kérdést:
- Azért lovagolt ki ezen az úton, ezen az órán, hogy velem
találkozzon?
- Természetesen.
A hölgyet ez mintha kissé mulattatta volna.
- Honnan tudta, hogy reggeli előtt erre szoktam lovagolni?
 - Tegnap este mondott valamit, amiből erre következtettem. A
többit pedig kitaláltam.
- Az ördögbe is! Azt hittem, nagyon kevesen tudnak erről a
szokásomról. Kérem, ne áruljon el. Nem akarok díszkíséretet.
- Menjek el? – érdeklődött az ezredes homlokát ráncolva.
A hölgy meghúzta a kantárt, lépésbe fogta a lovat.
- Ne. Szerencséje volt, hogy jó hangulatban talált, ami a
hétnek nem minden napján van így. Figyelmeztetem, hogy
gyalázatosán ingerült tudok lenni és kibírhatatlan hangulatom
általában reggeli előtt a legelviselhetetlenebb.
- Ó, ez nagyszerű! – jelentette ki az ezredes. – Tudom már,
hogyan lehetek szolgálatára. Minden reggel elkísérem, ha óhajtja, és
velem kiveszekedheti magát.
- Azt hiszem, nem lenne jó veszekedőtárs – felelte a hölgy
komolyan. – Nagyon kíméletesen veszekedne velem.
- Nem!
A hölgy nem válaszolt. Figyelmét az úton feléjük tartó magányos
lovas keltette fel. Ahogy a lovas közelebb ért, Lady Barbara pajkos
mosollyal fordult az ezredes felé.
- Nemsokára találkozunk Lavisse gróf úrral, illetve
századossal. Hogy tetszik önnek ez a lehetőség? Elbűvölő ember.
- Akkor nyilván tetszeni fog. De ön az imént mintha azt
mondta volna, hogy Nivelles környékén állomásoznak.
- Ó, azt hiszem, eltávozáson van – felelte a hölgy könnyeden.
A gróf százados nagyon fess volt vörös-fehér galléros kék
egyenruhájában, széles szép fején féloldalvást álló, széles karimájú
csákójában. Megállította előttük a lovát és szertartásosan szalutált.
- Üdv, Babs! Szolgálatára, ezredesem!
Az ezredes a cikornyás szalutálásra válaszul éppen csak
megérintette kalapját, de a hölgy ujja begyéről csókot intett.
 - Hadd mutassam be egymásnak önöket – ajánlotta.
A gróf úr legyintett.
- Szükségtelen! Már találkoztunk, és van egy elrendezetlen
ügyünk. Hölgyrablással vádolom ezredes, és azonnali jóvátételt
követelek!
- A keringői, ugye? – szólt az ezredes. – Higgye el, mélyen
együtt érzek önnel, de mit tehetnék? Wellington pokolian ellenzi a
párbajt; különben örömmel eleget tennék a felhívásnak, így meg kell
elégednie azzal, hogy... elfogadja legmélyebb bocsánatkérésemet.
- Ez a legalávalóbb alakoskodás! Biztos vagyok benne, hogy
még egyszer megtenné ezt velem... ha lenne rá lehetősége – szólt a
gróf vidáman. – Tekintete egy pillanatra Barbara kesztyűtlen kezére
rebbent. Nem tett megjegyzést, de az ezredesre vetett pillantása
elárulta, pontosan érti a helyzetet. Megsarkantyúzta lovát,
megfordult, Barbara hátasa mellé léptetett. A hölgy másik oldaláról
szólt Audley ezredeshez: – Először van Brüsszelben?
- Nem. Tavaly is voltam itt egy kis ideig. Kellemes ez a város,
gróf úr.
A gróf úr fejet hajtott.
- Megbecsülendő bók ez egy olyan embertől, aki ismeri
Bécset! Egyesítenünk kell erőinket, hogy megvédjük a korzikai
martalóctól.
- Önök lehet, hogy ebben érdekeltek – jegyezte meg Barbara -,
de én találkoztam valakivel, aki ezt másképpen óhajtaná.
A gróf kihúzta magát.
- Biztosíthatom, hogy jelentéktelen személy.
- Egyáltalán nem az!
- Madame, ha eljön az ideje, meglátja majd, hogyan
vigasztalják magukat a meggyanúsított belgák! – Kissé sötét
pillantást vetett Audley ezredesre és hozzátette: – Nyugodt lehet,
tudomásunk van arról, hogy rosszindulatú híresztelések terjednek
rólunk Angliában.
 - De kik terjesztenek ilyesmit? Igaz, ezredesem? Ön nem
kapott figyelmeztetést, hogy valójában Bonapartét támogatjuk, és
gyakorlatilag méltatlanok vagyunk a bizalomra?
Az ezredes könnyed taktikával válaszolt, de rögtön kevésbé
veszélyes csatornára terelte vissza a beszélgetést. A sétalovaglás
során ezután már csak nagyon udvariasan beszélgetek, de a hirtelen
szeszélyessé vált Lady Barbara hallgatott. Csak amikor a rue Ducale-
ra, Vidal házához értek, zökkent ki szótlanságából. Kezet nyújtott az
ezredesnek, aztán szívfájdítóan csábító, halvány mosollyal
megkérdezte: – Tényleg szívesen veszekedne velem, ezredes?
- Minden vágyam!
- Ha jól tudom, még nem találkozott a fivéremmel és
feleségével. Holnap este estélyt adnak itt. Rettentő unalmas lesz, de
jöjjön el!
- Köszönöm. Nem mulasztom el.
Néhány perccel később Barbara leroskadt egy székbe fivére
reggelizőasztalánál; sapkáját egy másik székre dobta. Vidal
nyűgösen megjegyezte: – Gondolom, sikerült felhívnod magadra a
figyelmet. Ha az a vágyad, hogy reggeli előtt kilovagolsz, tőlem
nyugodtan tedd csak. De szeretném, ha ezt nem kíséret nélkül
tennéd!
- Nem voltam kíséret nélkül... ami azt illeti, ketten is kísértek.
Mit tudsz Charles Audley ezredesről, Róbert?
- Semmit. Ismernem kéne?
- Nem elsőszülött, nincsenek jó kilátásai – felelte Augusta
metsző hangon.
- De olyan sármos, olyan kellemes modorú, Gussie!
- Elhiszem.
- És olyan gyönyörű a mosolya!
- Szentséges ég, Babs, mi ez az egész?!
 - Ó, nagyon kellemes reggelem volt – sóhajtott Barbara. –
Egyik oldalamon Étienne lovagolt, a másikon ez az új udvarlóm, és
mennyire utálták egymást! Jut eszembe, meghívtam Charles
Audleyt az estélyedre!
- Helyes. De mi bajod van, Babs? Mitől vagy ennyire jókedvű?
- Oda a szívem... egy másodszülött fiúért!
- Ez teljes képtelenség. Egy héten belül ráunsz – jegyezte meg
Augusta vállat vonva.
 Ötödik fejezet

A rue Ducale parkra néző, a városfalaknak háttal épített házaitól

nem messze állt a Worth család rue de Bellevue-i háza. Audley
ezredes éppen időben érkezett reggelizni; nevetett sógornője
számonkérő kérdésén, hogy mi szállta meg, hogy olyan korán
kilovagolt, amikor pedig nagyon későn tértek nyugovóra az estély
után; jámboran tűrte bátyja korholó megjegyzéseit, amiért engedély
nélkül kölcsönvette Dollt, megreggelizett, majd gyalog indult
Wellington herceg főhadiszállására, a rue Royale-ra. Ez a széles utca
a park másik oldalán, a rue Ducale házaival átellenben volt. A brit
főhadiszállást két szomszédos házban rendezték be, de csak belga
csendőrök őrizték. Wellington, akit a külföldiekkel kapcsolatos
taktikája ritkán hagyott cserben, tökéletesen elégedett volt ezzel az
elrendezéssel.
Audley ezredes érkezésekor Wellington herceg éppen a
koronaherceggel, Oránia hercegével folytatott négyszemközti
tanácskozást, és magával hozott egy halom hadijelentést, valamint
levelet őkegyelmességétől, Lord Bathursttól, az angol
hadügyminisztertől és a brit csapatok főparancsnoka, ő királyi
fensége, a yorki herceg személyes utasításait. Amikor Audley
ezredes ezen körülményről tudomást szerzett Lord Marchtól, akivel
az előcsarnokban találkozott, felment a főlépcsőn egy nagy lakásba,
amely a parkra nézett. Ott találkozott adjutáns társaival; furcsamód
civilben, sőt elég fura civil ruhában voltak, és a lábukat lógatták.
Egy kívülálló, aki nem tudhat Wellington hercegének szokatlan
közönyösségéről, mellyel tisztjei öltözködéséhez viszonyul,
meglehetősen nehezen hihette volna el, hogy a külső irodában levő
két úriember szolgálatban levő adjutáns. Fremantle kinyújtott lábbal
ült egy karosszékben; frakkban, de selyemöv nélkül. A méltóságos
Sir Alexander Gordon ezredes, aki az ablak mellett ült, azzal
foglalatoskodott, hogy az alanti utcán elhaladó ismerőseinek
integetett, egyenesen civil kinézetű volt, mivel frakk-kabátja (saját
nyilatkozata szerint) alkalmatlan volt a további szolgálatra.
Fremantle zaklatottnak tűnt, de Gordon derűs hangulata töretlen
volt.
- Társunk, John Campbell örökbecsű szavaival élve – szólt,
amikor Audley ezredes éppen belépett – Je voudrais si je voudrais
mais je ne connais pás!9
- Ne legyél olyan átkozottul vidám! – könyörgött Fremantle.
Nyugtalan tekintete valósággal izzott Audley ezredes makulátlan
egyenruhája láttán. – Egek ura! Micsoda katonai jelleget vettünk fel
ma reggel! – jegyezte meg. – A Beau tetszését nyilván elnyered
ezzel: minket már megrótt ma azért, mert tisztként nem megfelelő
ruházatban jelentkeztünk szolgálatra.
- Ó! – szólt Audley. – Ezek szerint harapós kedvében van?
- Igen, és lesz ez még rosszabb is, mire végigolvassa Slender
Billy minden listáját, igényét és a reggeli hadijelentéseket – felelte
Fremantle, a Wellington irodájába vezető ajtó felé biccentve.
Gordon, aki az utcára nézett, bejelentette: – Itt jön Lowe. Nem
tudom, rájött-e már, hogy Wellington nem szereti, ha megmondják
neki, hogyan kellene felszerelnie a hadseregét. Valakinek legalább
egy utalást el kéne hintenie előtte. Izgága vén bolond! – szólt
Fremantle. – Nagy kirobbanás lesz, ha megint a poroszokat idézi
Wellington előtt. Örülök, hogy én nem megyek Ghentbe.
- Ghentbe? Miért? Ki megy Ghentbe? – kérdezte Audley.
- Te, édes fiam – felelte Fremantle könnyeden.
- Mikor?
- Ma éjjel vagy holnap. Nem tudom biztosan. Az a hír, hogy
ma érkezik Harrowby és Torrens Londonból, hogy Wellingtonnal
tanácskozzanak.
9 Szeretném, ha tudnám/nék, de nem tudok/m.
 - Velük megy Ghentbe, tiszteletét tenni a francia királynál.
- A fenébe! – kiáltott fel Audley. – Miért éppen én?
- Kérdezd őlordságát. Talán azért, mert tegnap este észrevette
rajtad azt a szép díszegyenruhát. Biztosan tudja, hogy az enyém nem
alkalmas arra, hogy udvari körökben megjelenjek. De miért nem
akarsz Ghentbe menni? Azt mondják, nagyon szép hely.
- A végzet asszonyával randevúzik – közölte Gordon. – Azért
Van ilyen fessen öltözve! Új csizmája is van. És nézzétek ezt az
elegáns selyemövet!
Audley ezredes megmenekült a további szekírozástól; a belső
szentély ajtaja hirtelen kinyílt. Wellington herceg kikísérte Oránia
hercegét. Első pillantásra nem látszott rajta, hogy rosszkedvű lenne, a
királyi herceg sem tűnt olyan sápadtnak, mint akinek abban a
balszerencsében volt része, hogy Őkegyelmességét rossz hangulatban
találta.
Amikor azonban Wellington elbúcsúzott fiatal vendégétől és
visszatért, jeges tekintettel nézett; semmi nyoma nem volt annak a
jovialitásnak, ami oly meglepetésként hatott Lady Worthre előző este
a Hôtel de Ville báltermében. Az estélyen teljesen gondtalannak
mutatta magát, mint aki abszolút elégedett a háborús
előkészületekkel.
Ám Wellington herceg bálban és Wellington herceg a hivatalában,
mintha két teljesen más személy lenne. Londonban Lord Bathurst
ugyanúgy mielőbb szerette volna már a sereg élén látni, mint
Brüsszelben, de Lord Bathurst hamarosan kénytelen volt felismerni,
hogy őkegyelmességének Belgiumba való megérkezése nem tölti el
osztatlan örömmel a hazai tiszteket.
Mert Lord Wellington egyáltalán nem volt megelégedve az
előkészületekkel és késedelem nélkül Lord Bathurst tudomására
hozta, hogy rossz állapotúnak találja a hadsereget.
 Emberfeletti feladat állt előtte, olyan nagy feladat, amilyennel
még soha életében nem kellett szembenéznie; de bár igencsak
zsémbelt amiatt, hogy nem kap támogatást Angliából, hogy rossz
csapatok vannak Belgiumban és Vilmos királlyal lehetetlen tárgyalni,
és milyen istenverte ostoba Lowe, nem volt komoly kétsége afelől,
hogy képes megbirkózni a helyzettel.
- Soha életemben nem adtam fel semmit, amit egyszer
elvállaltam – mondta őlordsága egy ritka közlékeny pillanatában.
Fremantle lépett a szobában néhány irattal, amit át kell néznie.
Wellington herceg átvette az iratokat és eszébe jutott, hogy reggel
valami csekély hiba miatt igen goromba volt Fremantle-hoz. Nem
akart nyersen beszélni vele, de ennek beismerése nyilván szóba sem
jöhetett; azt nem teheti; abszolút az elvei ellen való volt beismerni,
hogy bármiben tévedett. A beismeréshez az állt legközelebb, hogy
meghívja a szerencsétlen áldozatot vacsorára, vagy ha az lehetetlen
volt (mint Fremantle esetében, mivel rendszerint együtt
vacsoráznak), mond neki valami kedveset, amivel az egész korábbi
affér a feledésbe merül.
- Mondok magának valamit, Fremantle! – jegyezte meg éles
hangon. – Bált kell adnunk. Kérem, derítse ki, mely napok maradtak
szabadon. A hónap vége felé lenne alkalmas, mert nem akarom
senkinek a programját összezavarni.
- Azt mondják, hogy a Catalani is Brüsszelbe jön, sir – vetette
fel Fremantle.
- Ez remek: akkor koncert is lesz és vegye rá, hogy énekeljen.
De ne feledje, hogy mielőtt megállapodik vele, pontosan határozzák
meg a fellépti díjat; azt mondják, ördögien anyagias – mondta
Wellington, azzal ismét kézbe vette a tollát és az asztal fölé hajolt, de
ahogy Fremantle kifelé ment, hozzátette: – Ha ma este színházba
akar menni, elfoglalhatja a páholyomat, ma nem használom. Elviheti
a csézát is.
 Így hát Fremantle ezredes arról számolhatott be a külső irodában,
hogy őlordsága hangulata kezd helyreállni. Ám őlordsága fél órán
belül a hadtápparancsnokra bámulva hirtelen igen nyers hangon
szólalt meg: – Sir Hudson, sokkal nagyobb hadsereget irányítottam
csatában, mint bármelyik porosz generális és nem tőlük fogom
megtanulni, hogyan kell egy hadsereget felszerelni!
Épeszű ember azt hinné, az átkozott hadtápparancsnok erre
visszavonulót fúj magának, de nem. Néhány pillanat múlva megint
előhozakodott a témával.
– Én inkább muskétát vinnék magammal! – szólt őlordsága
hangos, gúnyos nevetéssel.
Lord Harrowby és Sir Henry Torrens a maguk részéről
megnyugtató híreket hoztak otthonról. A rendelkezésre álló minden
lovassági csapat mozgósítva van és némelyik már behajózásra vár.
Ostendében teszik partra őket; ami a gyalogságot illeti, azokon a
csapatokon kívül, amelyek már megkapták a parancsot és
Belgiumban vannak, körülbelül kétezres állomány indul a downsi
gyülekezőpontról Ostendébe. A kormány hajlandó és minden
eszközzel igyekszik eleget tenni őlordsága kéréseinek.
Őlordsága meghökkentő vidámsággal fogadta ezeket a híreket.
Felszerelést és muníciót kért; tüzérséget és lovakat akart; azt
követelte, hogy vessék be a tartalékosokat: – Kicsi és ügyetlen
hadsereggel semmit nem lehet tenni – jelentette ki őlordsága
hajthatatlanul. – Nem rövid háború lesz, az eredmény számunkra
nem lesz kedvező.
Harrowby sorolni kezdte, milyen alkotmányos nehézségek vannak
a tartalékosok behívásával kapcsolatban. Nyilvánvaló volt, hogy nem
őlordsága hozta ezeket a szabályokat, de nem akarta az idejét
értelmetlen vitával vesztegetni. Volt egy másik terve, amivel már
előállt egy Lord Castlereaghnak adott parancsban. Úgy gondolta,
hasznos lenne megpróbálni, hogy a portugálok küldjenek tíz-tizenkét
ezer fős hadtestet Németalföldre.
 - Összeereszthetnénk őket a mieinkkel, és azt tennénk velük,
amit akarunk – mondta. – Majdnem olyan jók, mint a mieink.
Másnap egy harmadik látogató érkezett Londonból, Őlordsága
testvére, Wellesley márki személyében. A márki ötvenöt éves volt,
kilenc évvel idősebb, mint a herceg. A két testvér nem sokban
hasonlított egymásra, de az erős testvéri kötelékek kibírták azt a
fájdalmat, hogy a fiatalabb fivér sokkal nagyobb rangba emelkedett,
mint az idősebb. Nem Arthurnak, hanem Richardnak kellett volna a
család nagy emberének lennie. Richard tette Arthur lábát a ranglétra
alsó fokára és segítette elő, hogy lépésről lépésre emelkedjen rajta.
De amint Arthur megvetette a lábát, olyan gyorsan emelkedett ezen a
létrán, hogy Richard elmaradt mögötte.
A márki mindenesetre csodálatosan szép ember volt; nagy,
messzire tekintő szemmel nézett markáns szemöldöke alól; sasorra
finom ívű, ajka kissé vékony, bőre, mint a firniszes10 alabástrom.
Modora is kellemes volt; kedvességgel lágyított, természetes
méltóságteljesség volt benne, ösztönös érzéke volt a
szertartásossághoz. Soha nem nevetett fel váratlanul; soha senki nem
hallott tőle meggondolatlan, élesen fogalmazott megjegyzéseket;
tekintélyes viselkedése sosem volt puszta merevség. Fivére,
Wellington herceg azonban abszurdan kemény és fájdalmasan durva
tudott lenni, legendásan kellemetlen volt azokkal, akiket nem
kedvelt. Semmi ízlése nem volt a pompa iránt, nagyon keveset adott
a szükségletekre, különösen az élelem vonatkozásában volt
igénytelen, és bár Hispániában a Beau Douro nevet ragasztották rá
illendősége és öltözete bizonyos eleganciája miatt, nem becsülte a
személyi ékességet. Nagyon is szókimondó volt. Gondolkodása
egyenes, pontosan meghatározott vonalon mozgott; semmi érzéke
nem volt a színleléshez.

10 zománcos
 Ha feltettek neki egy kérdést, a kérdező biztos lehetett abban,
hogy egyenes választ kap... bár esetenként nem azt, amit hallani
szeretett volna, mert őlordsága a népszerűséggel mit sem törődve
kérlelhetetlenül kimondta az igazat. Ezt egyértelmű
kötelezettségének tekintette. Nem volt benne olyan taktikai érzék,
mint bátyjában; és amikor Őfelsége kormánya az ő megítélése szerint
ostoba döntéseket hozott, ezt a véleményét teketóriázás nélkül
közölte velük, ahogy saját tisztjeivel beszélt volna.
Őszinte örömmel fogadta bátyját, röviden kezet rázott vele, és
élénken azt mondta: – Örülök, hogy látlak, Wellesley! Hogy vagy?
- Te hogy vagy? – kérdezett vissza a márki, öccse kezét egy
pillanattal hosszabban fogva.
- Átkozottul rossz helyzetben vagyunk – felelte a herceg
kereken. A márki nem követte el azt a hibát, hogy ezt a kijelentést
úgy értelmezze, hogy Bonaparte győzelmét vizionálná. Tudta, hogy
ez a megjegyzés egyszerűen előjáték ahhoz, hogy Arthur éles és
kimerítő panaszokkal fog élni a kormány gyengesége miatt. Bár alig
egy perce volt öccse társaságában, érezte átható akaratát. Arthur
óriási energiájától hirtelen öregnek érezte magát. Ott ült Harrowby és
Torrens társaságában a papírokkal borított asztal mellett és miközben
fivére, Wellington herceg hangját hallgatta arra gondolt, hogy bár jól
ismeri, még neki is meglepetés, milyen nagy kapacitása van
Arthurnak a részletek feldolgozására. Mert Arthur ekkor összetekerte
a térképeket, és rendkívüli határozottsággal vázolta fel a tábori
konyhák ideális méretét és milyenségét.
Rendkívüli ember a kedves Arthur, igazán elképesztő ember!
 Hatodik fejezet

A hír, amit Fremantle közölt Audley ezredessel, igaznak

bizonyult. Mégsem afféle jámbor tréfa volt, mint gyanította.
Wellington herceget kell elkísérnie Ghent városába, de a gondviselés
úgy intézte, hogy ez a küldetés csak június 8. után esedékes. Ezért
7.- én még ott lehet Lady Vidal estélyén.
A tény, hogy Wellington herceg asztalához hivatalos,
szükségtelenné tette, hogy közölje sógornőjével, hol szándékozik
tölteni az est hátralévő óráit. A Worth család operába indult; Judith
remélte, hogy Charles ott csatlakozhat hozzájuk.
Lady Barbara jól ismerte az udvarlók szokásait, és arra számított,
hogy az ezredes az első érkezők között lesz. Meglehetősen ingerülten
fogadta, amikor csak késő este érkezett meg. Az ezredes dühítő
helyzetben találta a hölgyet: éppen egy civillel és két katonával
flörtölt. Mindössze egy laza legyintéssel üdvözölte őt, és az ezredes,
akinek nem állt szándékába beállni az udvarlók körébe, éppen csak
üdvözlő szót váltott vele útban Lady Frances Webster társasága felé.
A megrögzött hősimádó hölgy új tárgyat talált imádatának. Egy
teljesen más urat, mint Lord Byron; kevésbé veszélyes, de
ugyanolyan dicsőséges férfit. A Hotel de Ville-ben tartott estélyen
igen lelkesen csodálta Wellington herceget, a herceg pedig nem
tétovázott, szinte azonnal megismerkedett vele. Amikor Lady
Frances megtudta Audley ezredestől, hogy Őkegyelmessége
megjelenésének igen kicsi az esélye ezen az esten, felsóhajtott, és
mintha minden érdeklődését elvesztette volna a világ iránt.
Szóval ő Hookey legújabb hódítása, gondolta az ezredes. Az én
ízlésemhez túl angyali!
 Caro Lamb felismerte őt és magához intette. Az ezredes azonnal a
hölgyhöz sietett, és hamarosan könnyű, adok-kapok évődésbe
bocsátkozott a hölggyel. Az ezredes modora túl jó volt ahhoz, hogy
figyelme elkalandozzon, tekintetét le sem vette a változékony, szép
arcról; akkor is csak egy pillantást vetett Barbara felé, amikor Caro
továbblépett egy másik társasághoz. Lady Barbara hátradőlt székén,
Lavisse-ra nevetett, aki kissé föléje hajolt. Valami bírvágy volt
Lavisse tartásában; bal keze Barbara fedetlen vállán nyugodott. Az
ezredes elnyomta erős késztetését, hogy a sovány belgát gallérjánál
és elegáns térdnadrágjánál fogva megragadja és kihajítsa; elfordult és
egy homokszőke hajú zászlóst látott maga előtt, aki mosolyogva egy
pohár bort kínált neki.
- Ön Audley ezredes, nemde, sir? – kérdezte. – Babs említette,
hogy ön is itt lesz. Harry Alastair vagyok.
- Örülök, hogy megismerhettem – mondta az ezredes, átvéve a
pohár bort. – Ügy emlékszem, egyszer találkoztam a fivérével,
George-dzsal.
- Ó, valóban? George meglehetősen vérmes ember – mondta
Harry vidáman. – Hallottam, hogy a testőrség is menetparancsot
kapott, szóval hamarosan, gondolom, ő is itt lesz. De mik ezek a
hírek, uram? Háború lesz, ugye?
Audley ezredes úgy vélte, ehhez kétség sem férhet.
- Hát, nagyon örülök, hogy ön is így véli – jegyezte meg a
fiatal beszélgetőtárs egyszerű örömmel. – Az emberek olyasmiket
beszélnek, hogy nem tudni, mit is higgyünk. Gondoltam, hogy ön
valószínűleg biztosabban tudja – mondta, aztán hirtelen
magabiztossággal hozzátette: – Nagy esemény ez nekem. Tudja, még
sosem voltam csatában.
Audley ezredes elégedett mosollyal nézett.
- Azt hittem, ön Graham alatt szolgált.
- Nem – vallotta be Lord Harry. – Ami azt illeti, akkor még
Oxfordban voltam.
 - Igazság szerint csak decemberben léptem be a hadseregbe.
- És hogy tetszik? – kérdezte a százados. – Maitland a
parancsnoka, ugye?
- Igen! Ó, nagyon jó a seregben lenni – közölte Lord Harry. –
Ha szerencsénk lesz, és elkaphatjuk magát Boney-t... szavamra, az
összes társam fel van indulva, hogy összeakassza vele a bajszát!
Nahát, mi ütött Babsba ma este? Olyan, mintha tüzet okádna!
Mondhatom, ha George megjön, ők ketten felforgatják az egész
várost!
Igen erősen rivalizáltak egymással a Lady Barbara körüli urak,
azon versengtek, kié legyen a virág, amit a hölgy egész este ruhája
derekán viselt. A hölgy a kezében tartotta a virágot és az ezredes
szeme láttára könnyeden fellépett egy székre, és magasan a feje fölé
tartotta.
- Csak semmi veszekedés, uraim! – kiáltott. – A virág azé, aki
elkapja. Ó, Jack, szegény drágám, neked ez sosem sikerülhet!
Fél tucat kar nyúlt fel; Lady Barbara a szék magasából felnevetett
a felé forduló arcokra. Audley ezredes magasabb volt, mint a
vetélkedő udvarlók bármelyike. Letette borospoharát, odalépett a
hölgy mögé, és egyszerűen kivette a kezéből a virágot.
A hölgy hirtelen megfordult; elpirult.
- Ó! Ön! Gyalázatos! Nem ilyen magas férfira számítottam!
- Csalás! Szavamra, ez alávaló csalás! – kiáltott fel százados. –
Adja fel Audley, maga kutya!
- Eszemben sincs! – felelte az ezredes, és gomblyukába tűzte a
virágot. – Azé, aki elkapja. Én szigorúan betartom a szabályokat –
mondta, és kezét nyújtotta Lady Barbara felé. – Jöjjön le a
magaslatról! Ön hívott meg ma estére, de egy szóval sem tisztelt
meg.
A hölgy a kezét nyújtotta, de amint szilárd talaj volt a lába alatt,
vissza is húzta.
 - Ó, elégedjen meg azzal, hogy elnyerte a díjat! – felelte
könnyeden. – Figyelmeztetem, hogy üvegházi növény, és hamarosan
elhervad. Kedves Jack, pokolian szomjas vagyok!
A megszólított fiatalember a karját nyújtotta; a hölgyet a
szomszédos szalonba kísérte.
Comte de Lavisse némi malíciával megjegyezte: – Hélas!11 Úgy
tűnik, ezredesem, most megalázták!
- Valóban – felelte Audley tovább lépve az egyik Arden
kisasszonnyal flörtölni.
Hamarosan észrevette azonban a házigazda és félrevonta, hogy a
katonai helyzetről kérdezze véleményét. Kissé tiszteletlen öccse
közlése szerint Lord Vidal kóros komorságban szenvedett, de Audley
századossal meglehetősen kellemesen beszélgetett. Felesége, aki
minden erejével igyekezett házasságot szerezni könnyelmű sógornője
és egy vagyonos (bár külföldi) nemes ember között, megragadta a
lehetőséget, hogy közölje az ezredessel: a család arra számít, hogy
bármelyik pillanatban bejelenthetik Babs és Comte de Lavisse
eljegyzését. E bizalmas közlés hatását némiképp rontotta férje sietős
megjegyezte: – Ugyan már! Ostobaság! Ez nekem egyáltalán nem
tetszik!
Augusta pedig erre gyöngyöző kacajjal válaszolt: – Nem hiszem,
hogy Babs ezt fontolgatná, kedves Vidal, ha elkötelezte a szívét!
A márki elvörösödött, de azt mondta: – Az öreg ezt nem tűrné el.
Kérlek, ne beszélj butaságokat! Most jöjjön, Audley! Mondja csak,
az én helyemben visszamenne Angliába?
- Becsületszavamra, nem! – felelte az ezredes. Helyesen
tippelt, hogy „az öreg” alatt Avon hercegét kell érteni, akinek híresen
véres természete volt, s történetesen éppen Lady Barbara nagyapja.
Az ezredes gyorsan megkereste Lord Harry Alastairt.
Lord Harrynél barátságosabb fiatalember kevés élhet a földön.

11 sajnos
Készségesen elmondott az ezredesnek mindent, amit az ezredes tudni
akart és csak utalni kellett rá, máris ontotta magából a fontos
információkat.
- A nagyapám pokolian goromba ember – közölte Lord Harry.
– Régebben halálosan pontosan lőtt... mondhatni most is, de
manapság már természetesen nem áll le emberekkel veszekedni.
Három párbajban ölt embert, mielőtt a nagymamámmal
megismerkedett. Azok lehettek az igazán boldog idők! De azt
hiszem, amikor megnősült, többé-kevésbé lenyugodott. George
pontosan olyan, amilyen a nagyapám lehetett; kiköpött mása, ha a
portréknak hinni lehet. Babs és Vidal olyan, mint az üknagymamám.
Neki is vörös haja volt, ráadásul francia. A férje... az ükapám...
ördögi ember volt! – Azzal felhajtott egy pohár bort, és hangjában
némi büszkeséggel hozzátette: – Tudja, botrányosan nehéz emberek
vagyunk. Mindannyiunkban bujkál az ördög. Babs is ugyanolyan,
mint a család többi tagja.
Úgy tűnt, Lady Barbara ezen az esetén igyekszik bizonyítani az
állítás igazságát. Nem volt olyan bolondság, amit túl extravagánsnak
tartott ahhoz, hogy bele ne vesse magát; flörtölései megdöbbenést
keltettek a tiszteletre méltó közönségben; a szép beszédűeket
megbotránkoztatta, ahogy beszélt. Amikor pedig a
megfontolatlanságok estélyét azzal koronázta meg, hogy asztalt
hozatott és kockajátékot szervezett, és alaposan elmerült a játékban,
mindenkiben olyan érzést keltett, hogy azon mesterkedik, hogy
összeveszítsen mindenkit.
Túlságosan elfoglalt volt a kockajátékkal, hogy észrevegye
Audley ezredes távozását; az ezredes pedig nem akarta félbeszakítani
a hölgy játékát azzal, hogy elbúcsúzzon tőle.
Reggel hétkor azonban már az Alléé Verte-n lovagolt szürke
hátasán, és a magányosan lovagló hölggyel találkozott.
A hölgy meglátta az ezredest közeledni, megállította lovát.
 Amikor a férfi odaért hozzá, Lady Barbara mozdulatlanul ült a
nyeregben és bevárta. Az ezredes két ujját kalapjához emelte.
- Jó reggelt! Veszekedős kedvében van ma reggel? – kérdezte.
A hölgy nyersen válaszolt.
- Nem vártam, hogy itt látom.
- Délig nem indulunk Ghentbe.
- Ghentbe?
- Igen, Ghentbe – ismételte, nem egészen értve az értetlen
pillantást.
- Ó, a pokolba! Mi az ördögről beszél? – kérdezte kissé
ingerülten. – Ghentbe megy? Nem tudtam.
- Nem tudta? Akkor nem is tudom, mi az ördögről beszélek –
felelte.
A hölgy szemében nevetés villant.
- Bárcsak ne kedvelném, uram... De kedvelem. Csodálkozik,
hogy miért nem számítottam arra, hogy ma reggel találkozunk?
- Ha nem azért, mert már elindított a ghenti úton, akkor bizony
csodálkozom.
- Furcsa ember ön – mondta Lady Barbara egyenesen a férfi
szemébe nézve. – Nagyon gonoszul viselkedtem tegnap este.
- Valóban. Mit tettem? Vagy egyszerűen csak bosszús volt?
- Semmit. Bosszús voltam? Nem tudom. Azt hiszem, meg
akartam mutatni önnek, milyen botrányosan tudok viselkedni.
- Köszönöm – szólt az ezredes, és halvány mosollyal
meghajolt. – Legközelebb mit fog megmutatni nekem? Azt, hogy
milyen jól tud viselkedni?
- Sosem viselkedem jól. Ne nevessen! Őszintén mondom.
Borzasztó vagyok, érti? Utálatos. Ha továbbra is, ha ezek után is
kedvel engem, boldogtalanná teszem.
- Nem kedvelem önt – felelte az ezredes. – Igaz, ezt mondtam,
amikor először megláttam. De nem kedvelem. Hanem szeretem.
A hölgy komor tekintettel nézett rá.
 - Hogyan? Ha szeretett is, nem ábrándult ki belőlem abban a
pillanatban, hogy a legrosszabb viselkedésemet látta?
- Egyáltalán nem – felelte. – Elismerem, erős késztetés volt
benne, hogy lekeverjek önnek egy pofont, de azt hiszem, bármilyen
bolondságot is tenne, nem szűnnék meg szeretni – mondta, azzal
leugrott a nyeregből, a kantárt lova nyakára dobva. – Segíthetek
leszállni önnek? Ott a fák alatt van egy pad, ahol háborítatlanul
beszélgethetünk.
A hölgy az ezredes vállára tette a kezét, de komoran közölte: – Ez
az elképzelhető legnagyobb bolondság, szegény katona.
- Akkor szeretem a legjobban, amikor ilyen abszurd – szólt az
ezredes, leemelve a hölgyet a nyeregből.
Talpra állította, de egy pillanattal tovább tartotta; szemébe
mosolygott; aztán elengedte a derekát aztán a két ló kantárját
összefogva azt mondta: – Hadd vezessem egy elhagyatott zugba,
amit nemrégiben fedeztem fel!
- Kezdő! – mosolygott a hölgy gúnyosan-tréfásan, lépést tartva
a férfival. – Én minden elhagyatott zugot ismerek.
A férfi nevetett.
- Ön szégyentelen.
A hölgy ferde szemmel nézett rá.
- Szemérmetlen?
- Igen, szemérmetlen is – fejezte ki egyetértését az ezredes, a
hölgy kezét egy pillanatra ajkához emelve.
- Ha ezt tudja, akkor azt hiszem, megkapta a megfelelő
figyelmeztetést és tudja, hogy végzete felé száguld.
- Faute de mieux12 – jegyezte meg az ezredes. – Ez az általam
felfedezett elhagyatott hely. Kérem, ladységedet, foglaljon helyet!
- Ó, hívjon csak Babsnak! Mindenki így hív. – Leült elkezdte
lehúzni kesztyűjét. – Megvan még a rózsám? – érdeklődött.
A férfi a szívére tette kezét.
12 Jobb híján.
 - Hogyan kérdezhet ilyet?
- Kezd az a véleményem kialakulni önről, hogy nagyon
tapasztalatlanul flörtöl. Remélem, a tüskék nem szúrták meg.
- Az igazat megvallva a gesztus metaforikus volt – ismerte el
az ezredes.
A hölgy felnevetett.
- A trükkje! Mondja, mit akar tulajdonképpen? Flörtölni
velem? Erre abszolút hajlandó vagyok. Megcsókolni? Megteheti, ha
óhajtja.
- Feleségül venni.
- Ó, most ön beszél ostobaságokat! Senki sem figyelmeztette,
micsoda rossz vérvonal van a családunkban?
- De igen. A fivére, Harry. Nagyon hálás vagyok neki, és
önnek is; és viszonzásul figyelmeztetnem kell, nekem is volt egy
nagybátyám, aki annyira szerette az italt, addig szopogatta a
palackok tartalmát, hogy belehalt. Ráadásul a nagyapám...
A hölgy felemelte két kezét.
- Elég, elég! Gyalázatos dolog kigúnyolni engem, amikor
komolyan beszélek! Ha feleségül venne, egyfolytában veszekednénk.
- Ehhez kétség sem fér – ismerte el az ezredes.
- Ön azt kívánná, hogy viselkedjek illendően és megfontoltan,
de én...
- Dehogy! Talán megráznám, de meg vagyok győződve róla,
hogy az ön józan igazságérzete ezt megbocsátaná nekem.
- Az igazságérzetem lehet, de a temperamentumom nem. És
más férfiakkal flörtölnék; ez önnek nem tetszene.
- Valóban nem.
- Szegény Charles! És hogyan akarná megakadályozni ezt?
- Úgy, hogy én magam flörtölnék önnel.
- Ha férjként tenné, abban nem lenne izgalom. Nem izgat a
házasság. Egyszerűen unalmas. Ezt ön nem tudja, de okom van így
gondolni.
 - Gussie mondta, hogy feleségül megyek Lavisse-hoz?
- Felettébb hangsúlyozottan. De szerintem ön ezt nem teszi.
- Lehet, hogy önnek ebben igaza van – felelte hűvösen. – Bár
Lavisse több, mint amit remélhetnék. Rendkívül gazdag. Nagy
vagyon kényelmét élvezhetném. Önt egy év alatt tönkretennék az
adósságaim. Gondolt ön erre?
- Még nem. De gondolok rá, ha ön óhajtja, és kitalálok
valamit, hogy megoldjam, ha gond támad. Nagyon ellenére lenne, ha
az adósok börtönében kéne élnie napjait?
- Érdekes lehet – ismerte el a hölgy. – De idővel azt is meg
lehet unni. Tudja, mint mindent. – Lovaglóostorával kezdett játszani,
ujja köré csavarta a szíjat. Az ezredes figyelte és látta, hogy tekintete
ismét elkomorul és ajkát konokul összeszorította. Nagyon
belefeledkezett a hölgy nézésébe. Lady Barbara hirtelen felpillantott
és meglehetős nyersen megszólalt: – Őszinte leszek önnel, Charles.
Ön bolond. Én vagyok az első szerelme?
- Ó, dehogy!
- Akkor még jobban szégyellje magát! Nem tudja, hogy...
Szentséges ég, hát nem érti, hogy sosem jönnénk ki egymással?
Egyszerűen nem illünk össze!
- Nem, valóban nem illünk össze, de azt hiszem, egészen jól
kijönnénk egymással – felelte a férfi.
- Én már a bölcsőben el voltam rontva! – támadt rá. – Hiszen
semmit nem tud rólam! Az arcomba szeretett bele. Ami azt illeti, ön
nevetséges.
Az ezredes meglehetősen bánatosan szólt: – Azt hiszi, én nem
tudom? Nem látok okot, miért ne mulattatná az, hogy udvarolok
önnek. Nem vagyok elsőszülött, a hadseregen kívül nincsenek
lehetőségeim...
- Gussie említette – vágott a szavába Barbara. Ajka kissé
megvonaglott. – Igaza volt. – Letette az ostort. Valami csillogott a
szemében. – Ezek szerint semmit sem tud ajánlani nekem?
 - Az égvilágon semmit – felelte az ezredes halvány mosollyal.
A hölgy a férfi felé hajolt; hirtelen könnyek csillogtak pilláin;
keze ösztönösen felemelkedett, megérintette.
- Semmit az égvilágon! Charles, kedves bolond! Ó, az ördögbe
is! Hát sírok!
A férfi karjában volt, arcát csókra emelte. Megragadta a férfi
vállát; mohó ajka egy pillanatra ajkához tapadt. Aztán hátravetette
fejét és érezte, hogy az ezredes megcsókolja nedves szemhéját.
- Ó, a fenébe! – dünnyögte. – Befestettem, Charles! ... A
szempillámat! Lejött a festék?
A férfi kissé bizonytalanul mondta: – Nem hiszem. Mi ebben a
furcsa?
Barbara kibontakozott az ölelésből.
- Kedvesem, ön minden bizonnyal őrült! A fenébe is! Én nem
szoktam sírni! Hogy mer így nézni rám? Charles, ha fekete csíkok
vannak az arcomon, esküszöm, sosem bocsátom meg önnek!
- De becsületszavamra, nincsenek fekete csíkok az arcán –
bizonygatta a férfi. Megtalálta a zsebkendőjét, a hölgy álla alá
simította. – Maradjon nyugton. Felszárítom a könnyeit úgy, hogy a
lehető legkisebb kár keletkezzen.
Megtette ezt a szolgálatot, sőt egy pillanattal tovább tartotta a
hölgy állát. Az arcát nézte.
Barbara hagyta, hogy Charles újra megcsókolja, de amikor a férfi
felemelte a fejét, azonnal kibontakozott az ölelésből és felugrott.
- Ilyen abszurd helyzetben még sosem voltam! Reggeli előtt
szerelmeskednek velem! Egyenesen felháborító!
Az ezredes is felállt, elkapta és megszorította a hölgy kezét, olyan
erősen, hogy Barbara megrezzent.
- Feleségül jön hozzám?
- Nem tudom, nem tudom! Menjen Ghentbe! Nem hagyom,
hogy levegyen a lábamról! – Gurgulázón felnevetett és tettetett
komolysággal, magát gúnyolva azt mondta: – Időt kell hagynia
nekem, hogy megfontoljam az ajánlatát, Audley ezredes! Szentséges
ég! Ez olyan, mintha a bathi asszonyság története lenne. Eresszen el!
Tudja, nem vagyok a tulajdona.
- Adjon választ!
- Nem, és nem! Azt hiszi, ha megcsókolom, feleségül kell
mennem magához? Az én csókom nem jelent semmit.
Az ezredes még erősebben fogta a hölgy kezét.
- Hallgasson! Nem beszélhet így.
A hölgy ajka keserű gúnnyal szólt: – Olyan szép képet festett
rólam magának; az igazság azonban az, hogy kikapós, hírhedt nő
vagyok.
A férfi szó nélkül elfordult tőle, hogy odavezesse a lovát. A tudat,
hogy megsértette a férfit, szokatlan fájdalmat keltett Barbarában.
- Most mát tudja, milyen utálatos tudok lenni – mondta
remegő hangon.
A férfi a válla fölött hátrapillantott és gyengéden azt mondta: –
Szegény kicsikém!
A hölgy fanyar mosolyra húzta a száját, de nem mondott semmit
egészen addig, míg az ezredes oda nem vezette hozzá a lovát.
Felsegítette a nyeregbe, ő lehajolt hozzá és kesztyűs kezével
megérintette a férfiarcot.
- Menjen Ghentbe. Drága Charles!
Barbara szeme egy pillanatra gyengédséggel telt meg. Charles
megfogta a kezét és megcsókolta.
- Természetesen mennem kell. Egy-két nap múlva azonban
visszatérek, és követelni fogom a választ.
A hölgy kézbe vette a gyeplőt.
- Választ adok... talán! – felelte, azzal ellovagolt, ott hagyva az
ezredest a szilfák alatt.
Nem próbálta meg utolérni; mértékletes tempóban ment vissza a
városba és meglehetősen későn ért bátyja házába a reggelihez.
 Sógornője kissé kíváncsian szemlélte és megkérdezte tőle, hol
járt. A férfi kurtán közölte vele, hogy az Alléé Verte-n lovagolt, s
újfent reggeli energiával ostromolta rokona: – Vallja be, Charles!
Egy bájos ismeretlennel volt találkája!
Charles mosolygott, és fejét ingatta.
- Nem éppen... Nem.
- Ne mondja nekem, hogy pusztán egészségmegőrző lovaglást
tett! Nem volt egyedül!
- Nem – felelte. – Oly szerencsém volt, hogy Lady Barbarával
találkozhattam.
Judith jól leplezte döbbenetét, de egy pillanatig annyira össze volt
zavarodva, hogy semmit nem tudott mondani. A gróf törte meg a
lassan kényelmetlenné váló csendet azzal, hogy a maga
egykedvűségével csodálkozva feltette a kérdést: – A kora reggeli
sétalovaglás a szokása? Furcsa teremtés!
- Kitűnő lovas! – felelte az ezredes, kitérő választ adva. –
Minden bizonnyal. Állítólag télen gyakran látni vadászatokon.
Szarvasbikára mennek.
- Perry azt mondja, igen veszélyes a szarvasbikákra – jegyezte
meg Judith nevetve. Töltött magának még egy kis kávét és
könnyeden hozzátette: – Igaz, hogy eljegyzik egymást Lavisse
gróffal?
Az ezredes összevonta a szemöldökét.
- Ezt mondják a pletykák?
- Igen! Azt, hogy a gróf úr olyan különleges figyelemmel
tünteti ki a hölgyet, hogy ez már szinte biztosra vehető. Azt hiszem,
jó házasság lesz. A gróf nagyon gazdag.
- Én is úgy tudom.
Ez a válasz túlságosan egyértelmű volt, ezért Judith nem
forszírozta tovább a témát. Az ezredes valami másról kezdett
beszélni, és amint megreggelizett, elment, hogy a poggyász ösz-
szeállítására utasítsa tiszti szolgáját.
 Hamarosan elhagyta a házat, és bár Judith sajnálta, hogy
kénytelen Wellington herceget elkísérni Ghentbe, azzal
vigasztalhatta magát, hogy legalább nem lesz Barbara Childe
közelében.
Talán egy kicsit gyanakodott, amiért Charles ily nyilvánvaló
csodálattal beszélt Barbaráról, de mivel nem is gyanította, milyen
messzire jutottak, nem érzett aggodalmat, és másnap este neheztelés
nélkül tudta fogadni a visszatérő ezredest.
A gróf vacsorára volt hivatalos néhány tiszttel a Hotel
dAngleterre-be, ezért Judith meghívta magához Miss Devenisht,
hogy társasága legyen. A szalonban ültek, amikor Audley ezredes
belépett.
A hölgyek felpillantottak; Judith felkiáltott.
- Nahát, Charles, ilyen hamar visszatért? Azt hiszem, nem kell
bemutatni Miss Devenisht.
- Valóban; abban az örömben lehetett részem, hogy a múltkor
találkoztam Miss Devenishsel – felelte, azzal kezet rázott a hölggyel
és széket húzott az asztalhoz magának. – Worth nincs itthon?
- Nincs. A Hotel dAngleterre-ben van. Wellington herceg
visszajött Brüsszelbe? Lord Harrowby és Sir Henry is?
- Nem. A látogatók úton vannak haza, Angliába. A herceg úr
azonban itt van, bár attól tartok, hozzá kell szoknia ahhoz, hogy egy
kicsit nélkülözi – mondta vidáman. – Ön is olyan, mint a nővérem,
Miss Devenish? Rémálmai, vannak, ha Wellington herceg nincs itt,
hogy megvédje a gaz Boney-tól?
A kisasszony mosolygott, de fejét ingatta.
- Ó, nem! Túl buta vagyok ahhoz, hogy megértsem a háborút
és a politikát, de biztos vagyok benne, hogy Wellington herceg
sosem hagyná el Brüsszelt, ha bármilyen veszélyt látna ebben.
A hercegnek láthatóan tetszett ez a válasz. Judith rákérdezett,
miért kell meglennie a herceg nélkül. A hercegnek szándékában állt
megszemlélni a csapatokat – s nagyon elégedettnek tűnt a válasszal.
 Néhány perccel később behozták a teát, és Judith nyugtázhatta,
hogy pártfogoltja és Audley ezredes olyan könnyeden társalog
kedvenc teája, az orange pekoe13 felett, mintha régi ismerősök
lennének. Semmi nem lehet ennél üdvösebb, gondolta. Tudta jól,
hogy Charles kellemes modorú fiatalember, aki láthatóan minden
társaságban jól érzi magát, de Judith úgy érezte, puszta
udvariasságnál több van a modorában. Érdeklődéssel nézett Lucyre,
gondot fordított rá, hogy beszéltesse, és amikor előállt a kocsi, hogy
nagybátyjához hazavigye, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje.
Amikor visszatért, sógornőjét a szalonban találta. Judith a
hímzésével foglalatoskodott; a gróf még nem ért haza a vacsoráról.
Leült a hölggyel szemben és tétován belelapozott a Cosmopolite
című folyóiratba.
- Nem írnak további híreket Angouléme hercegéről – jegyezte
meg.
- Nem. A Moniteur néhány napja írt valamit arról, hogy
Montelimart-nál sikert ért el. Azt hiszem, Valence felé ment.
- Nem gondolom, hogy sok sikere lenne. Ha a fivérére
hasonlít, azt hiszem, a vállalkozása a kezdetektől kudarcra volt
ítélve. Nem látott még a világ olyan társaságot, mint a franciák
Ghent- ben! A legrosszabb az, hogy a franciák, legalábbis a többség
úgy gondolja, hogy a háború elveszett, pedig még meg sem
kezdődött.
Judith letette a hímzést.
- Tessék? Még most is, amikor itt van Wellington herceg?
- Ó, igen! Készségesen elismerik, hogy nagyon sikeres volt
Hispániában, de most, hogy személyesen fog megütközni Boney
seregével, úgy hiszik, az eredmény előre tudható.
- És a király?
- Nem lehet tudni. De akár sikerül visszaültetnünk a trónra,
akár... Mindegy, ez nem az én dolgom.
13 a legjobb minőségű ceylon tea
 - Micsoda furcsa alak lehet! Nem is tudom, hogy vélekedhet
erről az egészről.
- Fogalmam sincs. Úgy tűnik, a kényelmes és nyugalmas
életen kívül semmi mással nem törődik a világon. Szegény ördög!
Fitzroy megnevettetett minket az egyik történetével arról, hogy mi
folyik az udvarnál.
- Ó, Lord Fitzroy is visszajött? Nagyon örülök.
- Mi is – felelte az ezredes; szeme csillogott. – A főhadiszállás
Fitzroy nélkül egy kicsit kellemetlen hely lett. Jut eszembe,
mindenre, ami szép és jó, hogy a csodában történhetett, hogy ennek a
Devenish gyermeknek olyan idétlen, nyárspolgár nagybátyja van?
- Csak oldalági rokon – felelte Judith. – Tudja, a nagynénje
tökéletes úri hölgy. Ő pedig...
- Kedves Judith, semmi rosszat nem tudok mondani rá. Egy
szerencsés fickónak biztosan kiváló felesége lesz. Örökölt?
Judith kissé élesen válaszolt: – Igen, jelentős vagyont örökölt. És
mégsem tekintget annyifelé, mint egy zsáknyi szögfej.
Az ezredes letette a Cosmopolite példányát és elgondolkodón
vonta össze szemöldökét.
- Mégsem tekintget annyifelé, mint egy zsáknyi szögfej? Ezt a
rejtvényt nem tudom megoldani, Judith! Ez valami vicc?
- Elfelejtette már, milyen volt, amikor megismerkedtünk?
- Az ég szerelmére, sosem mondhattam ilyet önről!
- Biztosíthatom, hogy majdnem ilyesmit mondott! Belépett a
szalonba, ahol a fivérével voltam, és azt kérdezte: „Hol az örökösnő?
Annyifelé áll a szeme, mint egy zsáknyi szögfej? Nagyon ronda?
Mindig olyanok.”
Charles felnevetett.
- Valóban így volt? Nem, elismerem, hogy Miss Devenish
nem tekintget annyifelé, mint egy zsáknyi szögfej. Nagyon szép
lány... de nem tudom, mi bántja.
■

- Valami bántja? – kérdezett vissza a grófné meglepetten. – Mi

bánthatja?
- Honnan tudhatnám? Azt hittem, ön tudja.
- Egyáltalán nem tudom. Biztosan csak képzelte. Azt látom,
hogy visszafogottan viselkedik és bárcsak ne így lenne, de azt
hiszem, ez a visszafogottság nagyon érthető az ő helyzetében. Ezt
kifogásolja?
- Nem, a legkevésbé sem. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok az
okára. Van valami furcsa a tekintetében... de ön azt fogja mondani,
hogy csak képzelődöm!
- Na de Charles, mire gondolhat? Szerintem komolyság és
megfontoltság. Ezt én különösen megbecsülendőnek tartom e korban,
amikor a fiatal hölgyek olyan léhák és könnyelműek.
- Ó, ennél többről van szó. Kis híján védekező nézésnek
neveztem. Biztos vagyok benne, hogy nem éppen boldog. Na de
alávaló dolog, hogy így beszélek róla. Hiszen ez részemről
természetesen merő ostobaság.
- Remélem, kiderül, hogy az – felelte Judith. – Biztosíthatom,
hogy nem tudok semmilyen titkos bánatról.
A grófné nem mondott ennél többet, de egyáltalán nem volt
elégedetlen. Úgy tűnt, Charles komolyan tanulmányozta Lucyt, és
bár a megjegyzések vonzalom-jellegével nem lehetett elégedett,
örült, hogy sógora érdekesnek találta az ő ifjú barátnőjét.
Ám másnap reggel hét órakor Charles ismét az Alléé Verte
egyenesén lovagolt és egyáltalán nem gondolt Lucy Devenish- re.
Elnyargalt az Alléé végéig, a hídig, de nem találkozott Barbarával,
ott leszállt a lóról és a csatornán felfelé sodródó festett bárkákat
nézte. Az urak és hölgyek még otthon voltak; kövér lovak húzta
flamand társzekerek haladtak át a hídon. A hajtók mellette haladtak
el; rézszegekkel kivert hámokhoz rögzített gyeplőszárakkal
irányították a lovakat; a kocsisok gyapjúfonallal hímzett ujjast
viseltek. Fejükön vörös hálósipka, lábukon csíkos harisnya és facipő.
A lovak – Audley ezredes Németalföldön nem is látott másmilyent –
hatalmas, nagyon kövér állatok voltak. Nyilván jó takarmányon
élnek, gondolta, és eszébe jutott, hogy az angol lovasság és tüzérség
éppen Ostendébe tart. Abból, amit eddig látott az országból úgy ítélte
meg, elég gazdag ahhoz, hogy több hadsereget is eltartson. Ahol csak
járt, mindenütt szépen művelt mezőket látott; rengeteg len és búza
termett szinte buja bőségben. A flamand gazdák bőségesen
trágyázzák a földet, ami nagyon büdös tud lenni, idézte fel az egy
évvel azelőtti utazásait. Úgy tűnt, az erdők és sarjerdők kivételével
az egész ország művelés alatt van. Nyilván nem ütközik nehézségbe
a szövetséges seregek takarmánnyal való ellátása: de azt is beszélik,
hogy a flamandok elég kapzsi népség.
Kék egyenruhás, fényes csizmájú, fehér vállszíjas csendőr
lovagolt át a hídon; kíváncsian pillantott az ezredesre, aki a híd-
korlátra könyökölve nézte a csatorna lassú forgalmát. A csendőr
tovább haladt Brüsszel felé, és az ezredes nyugalma egy ideig
zavartalan volt. De aztán végignézett a sugárúton és a távolban
meglátott egy lovat közeledni; hátán halványkék ruhás lovas. A
nyeregbe lendült és Lady Barbara elé lovagolt. A hölgy vágtában jött
felé, aztán behúzta a gyeplőt. Arca, szeme ragyogott; kezét nyújtotta
és felkiáltott: – Azt hittem, még Ghentben van! Ez nagyszerű!
Az ezredes előrehajolt a nyeregben, megfogta Barbara kezét; a
hölgy erősen szorította vissza.
- Halálra unatkoztam magamat! – szólt a lady. – Az ördögbe
is, átkozottul hiányzott!
- Remek! Erre csak egy gyógymód létezik.
- Hogy menjek önhöz feleségül?
A férfi bólintott, a kezet nem engedve el.
A hölgy vidáman válaszolt: – Ma kedvem is lenne hozzá. Tudja,
hogy állandóan önre gondolok? De ki tudja, lehet, hogy egy hét
múlva meggondolom magamat.
- Vállalom ezt a kockázatot.
 - Valóban? – Lady Barbara meglehetősen pajkos, rejtelmes
mosollyal nézte a férfit. – Nem csókolt meg, Charles – sóhajtotta.
Az ezredes látta a hosszú szempillák alatti csillogást és
felnevetett.
- Nem.
- És nem vágyik, hogy megcsókoljon, kedves Charles?
- De nagyon is.
- Ó, ez olyan, mintha pisztolyt tartana a fejemhez! Ha azt
akarom, hogy megcsókoljon, feleségül kell mennem önhöz. Erről van
szó? – kérdezte gyötrődőn.
- Dióhéjban igen.
A hölgy szeme táncolni kezdett.
- Csókoljon meg, Charles! A felesége leszek!
 Hetedik fejezet

Audley ezredes nagyon elkésett a reggeliről. Amikor belépett a

szalonba, bátyja az ablak mellett állt, a Gazette de Bruxelles-t
olvasta, sógornője már eltolta székét az asztaltól. Fürkészőn nézett
sógorára, ahogy belépett, mert egy perccel korábban hallotta a
bejárati ajtó csapódását és tudta, hogy az ezredes újfent kilovagolt.
Elszorult a szíve; még sosem látta ilyen ragyogóan jókedvűnek.
- Nahát, Charles – szólt Judith. – Már volt lovagolni?
- Igen – felelte az ezredes és sógornője felé nyújtotta kezét. –
Kívánjon nekem sok boldogságot.
Judith hagyta, hogy az ezredes megfogja a kezét, de nem tudta
mire vélni. Hebegve kérdezett vissza: – Kívánjak önnek sok
boldogságot? Ezt hogy érti?
- Lady Barbara megígérte, hogy a feleségem lesz – felelte.
Lady Worth elrántotta a kezét.
- Az lehetetlen! Csak tréfál!
Lenézett rá, félig nevetve, félig meglepetten.
- Biztosíthatom, hogy nem!
- Hiszen alig ismeri! Ez nem lehet komoly!
- Kedves Judith, igenis komolyan gondolom! Én vagyok a
legboldogabb férfi a világon!
Lady Worth csalódottsága az arcára volt írva. Visszahúzódott.
- Nem akar sok boldogságot kívánni nekem?
- Ó, Charles, hogyan volt erre képes? Sosem fogja boldoggá
tenni önt! Ön nem tudja...
- Már boldoggá tett – vágott a szavába Charles.
- Nagyon viharosan... flörtöl!
- Tudja, hogy ezt nem kell nekem mondania – jegyezte meg
kellemes hangon, de veszélyt jelzőn.
 A gróf, aki az ezredes első bejelentésére lejjebb eresztette az
újságot, most teljesen letette és a maga halk, visszafogott módján azt
mondta: – Ez nagyon hirtelen volt, Charles.
- Igen.
Judith mondott volna még valamit, de Worth egy pillantással
elhallgattatta.
- Úgy érti, ez már eldöntött tény?
- Abszolút.
- Akkor természetesen sok boldogságot kívánok neked –
mondta Worth. – Mikorra tervezitek az esküvőt?
- Még semmit nem döntöttünk el. Találkoznom kell a
nagyapjával. Lady Barbara a maga ura, akarom mondani úrnője, de
nem akarom, hogy... Tudod, nem mintha én nagyon jó parti lennék.
- Nagyon is jó parti hozzá! – kiáltott fel Judith.
Az ezredes elfordította fejét, mosolyogva szólt: – Ó, nem, Judith!
Ő túl jó nekem. Ha majd jobban megismeri, ön is be fogja látni.
Lady Worth a lehető legvidámabban felelt: – Nagyon sok
boldogságot kívánok önöknek, Charles. Igyekszem jobban
megismerni Lady Barbarát.
Charles meglehetősen aggódón figyelte, ahogy sógornője elhagyta
a szalont. De amikor becsukta a hölgy mögött az ajtót, a gond eltűnt
a szeméből; visszament az asztalhoz, leült és reggelizni kezdett.
A gróf néhány pillanatig csendben figyelte. Aztán azt mondta: –
Az eljegyzésedet nyilvánosan is bejelentitek, Charles?
- Igen, azt hiszem. Tudod, nincs ebben semmi titok.
- Ez egyszerűen csodálatos! – jegyezte meg Worth. – Mit lát
benned, hogy ennyire megkedvelt?
Az ezredes vigyorgott.
- Nem tudom.
- Persze, hogy nem tudod – jegyezte meg Worth komoran. –
Bocsásd meg a kíváncsiságomat, de Lady Barbara szándékában áll
berukkolni a hadseregbe?
 - Azt hiszem, megtenné, és nagyon tetszene neki. Tudod, nők
is szolgálhatnak. Ismered Juanát, Harry Smith feleségét?
- Nem találkoztam Juanával és nem ismerem Harry Smitht.
- Lövész; átkozottul jó katona, őrülten jó. Sajnos elment
Amerikába Pakenhammel! Badajos után feleségül vett egy spanyol
lánykát; ez most túl hosszú történet, de életedben nem láttál még
olyan hősnőt! Ha Harry hagyta volna, a csatába is vele ment volna,
úgy hiszem. Egyszer láttam, hogy átgázolt vele egy folyón és a víz a
lány lovának véknyáig ért! Az a nő tábortűz mellett, a szabad ég alatt
is hajlandó aludni, egy szál pokrócban és soha egyetlen panaszszó
nem sok, annyit sem hallat. Babst pontosan ilyen fából faragták.
- Remélem, igazad van – mondta Worth, de képtelen volt
elképzelni Lady Barbarát ilyen helyzetekben.
Nem túl messze a rue Ducale egyik házában Lady Vidal is ilyen
mentális képesség hiánya mutatkozott, és nem vonakodott ennek
hangot is adni. Ferde szemmel nézett sógornőjére, amikor a víg
özvegy reggelizni ment és rögtön észrevette, hogy Barbara szeme
csillog, arcszíne élénk.
- Mit csináltál? – kérdezte. – Ami azt illeti, elég vadul nézel ki.
- Igen, elég vad vagyok – felelte Barbara. – Megfogadtam a
tanácsodat, Gussie! Nem vagy elégedett?
- Bárcsak tudnám, mire gondolsz!
- Arra, hogy eljegyeztem magamat. Férjhez fogok menni!
Bátyja ezekre a szavakra felfigyelt.
- Tessék? Eljegyezted magad? Ez képtelenség!
- Lady Vidal felkiáltott; – Bab! Ezt komolyan gondolod?
Lavisse?
- Lavisse? – ismételte Barbara, mintha emlékezete legmélyéről
húzná elő ezt a szót. – Nem! Ó, nem! Az én hadsegédem.
- Megbolondultál? Charles Audley? Ezt nem gondolhatod
komolyan!
- De igen. Komolyan gondolom. Ma legalábbis.
 - Hibáid közé eddig nem soroltam az ostobaságot – jegyezte
meg Augusta keserűen. – Szentséges Isten, Bab, hogyan lehetsz ilyen
bolond? A te külsőddel és származásoddal ahhoz mész feleségül,
akihez csak akarsz! Isten a tanúm, volt elég lehetőséged! És te egy
vagyontalan katonát választasz! Ezt nem hiszem el rólad.
- Charles Audley? – szólt Vidal. Elkomorulva, de nem rosz-
szallón nézett húgára. – Hát, azt kell mondanom, hogy meglepetést
okoztál ezzel. Nagyon jó család... teljesen elfogadható parti!
Augusta dühösen közbeszólt: – Elfogadható parti?! Vagyontalan
fiatalember, akinek nincs esélye a nemesi címet örökölni.
Könyörgöm, Bab, miből akartok megélni? Úgy képzeled, hogy te is
mész a hadsereg után és osztozol a tábor minden
kényelmetlenségében a te Charlesoddal?
- Azt hiszem, ez teljességgel lehetséges – mondta Barbara az
eshetőséget mérlegelve. – Ez valami... új lenne. Valami... izgalmas!
- Nincs türelmem ilyen ostobasághoz!
Vidal szólt közbe a maga megfontolt, nyugodt hangján: – Ez nem
a legfényesebb parti... semmiképpen nem a legfényesebb!
Elismerem, lehetne vagyonosabb, de ami azt illeti, hogy nincstelen
lenne... Ugyan! Azt mondanám, hogy nagyon is kielégítő anyagi
helyzetben van.
- Akkor Babs kénytelen megtanulni, milyen az, ha kielégítő
anyagi helyzettel kell beérnie – jegyezte meg Augusta. – Remélem,
kedvesem, nem feledkeztél meg néhai férjed végrendeletének
feltételeiről.
- Ugyan már, kit érdekel? Szép vagyon mellett sem volt soha
elég pénzem, így akár szerényebb anyagi körülmények között is
boldogan élhetek.
A dolgok ilyen eredeti szemléletére Vidal ajka széle lefittyedt.
Erkölcsi prédikációba kezdett, de húga kissé hevesen leállította és
kirohant a szalonból, becsapva maga mögött az ajtót.
 Lady Vidal megjegyezte, hogy ha ebben a dologban valami biztos,
akkor az, hogy ez az eljegyzés rövid életű lesz.
- Remélem, nem – felelte Vidal. – Audley nagyon jó ember,
kedvelik. Ha Barbara csak hitegeti, az nagyon rossz fényt vet rá a
világban. Attól tartok, okos, értelmes ember sosem bírja ki a
szeszélyeit. Istenem, bárcsak Angliában maradt volna! – tette hozzá
olyan következetlenséggel, amit Augusta dühítőnek tartott. – Meg
kell hívnunk vacsorára. Kérlek, írj neki udvarias levelet.
- Örömmel! – felelte Lady Vidal. – Minél többet van vele
Babs, annál előbb ráun. Ha van kedve, ma este velünk vacsorázhat,
és utána velünk jöhet Madame van dér Capellan estélyére.
Az udvarias levelet annak rendje és módja szerint a Brit
Főhadiszállásra küldték; kézbesítésekor Audley ezredes Oránia
hercege és Lord Fitzroy Somerset társaságában volt.
Az ezredes átvette a levelet és olyan hévvel tépte fel, amely nem
kerülte el a herceg figyelmét. A herceg látta, milyen elegáns, merített
papíron írták és látta a kézírás összetéveszthetetlenül szép nőies
vonalvezetését. Fitzroyra kacsintott és megjegyezte: – Aha! Alakul
az affér!
Az ezredes figyelembe sem vette ezt a csipkelődést; asztalhoz ült,
rögtön válaszlevelet írt, melyben köszönettel elfogadta a meghívást.
A herceg nagy léptekkel utánament, felült az asztal másik végére,
lábát lógázta.
- Nyilván találka – jegyezte meg.
- Vacsorameghívás – felelte az ezredes, azzal félretett egy
tollat és másikat választott.
- És én indítottalak el a romlásba vezető úton! Fitzroy, a mi
Charles barátunk szerelmes!
Lord Fitzroy vékony, határozott ajka nem mozdult, de szemében
mosoly csillogott. – Úgy láttam, a szokásosnál kissé lelkesebb. Ki
az?
- Az özvegy – felelte a herceg.
 - Melyik özvegy?
A herceg feltette a kezét.
- Azt kérdezi, hogy melyik özvegy! Mon Dieu, Fitzroy, hát
nem tudod, hogy csak egy özvegy van? A páratlan, a lenyűgöző, a
végzet asszonya, Barbara!
- Ettől egy cseppet sem lettem okosabb – szólt Lord Fitzroy;
csendes, kissé vontatott hangja nagy ellentétben volt a herceg
élénkségével, ahogy szőkesége és vonásainak szabályossága is éppen
ellentétes volt a herceg sötét hajával, rendhagyó arcával. – Elfelejted,
mióta nem voltam Angliában. Charles, az én tollam van a kezedben
és megvagyok anélkül is, hogy kezelésbe vennéd. Ráadásul ez az én
asztalom és dolgom van.
- Csak egy perc az egész – felelte az ezredes. – Észrevetted,
milyen pokolian hivataloskodó lett az utóbbi időben, Billy?
Gondolom, azért, mert nagy ember lett belőle.
- Nem terelheted el a figyelmemet – mondta a herceg. –
Látom, próbálkozol, de hasztalan. Mikor jelented be az eljegyzést?
- Akár most is, ha úgy tetszik – felelte az ezredes, a tollat
tintába mártva, egy ív papírt húzva maga felé.
A herceg álla leesett. Csak nézte Audley századost és nevetett.
- Ó, persze, nagyon ostoba vagyok. Nyilván el is hiszem ezt a
mesét!
- Ha a flörtöléséhez hivatali papírt vesz igénybe, tudni akarom,
ki a végzet asszonya. Mit mondtál, Billy, hogy is hívják a hölgyet?
- Barbara! A végzetes Lady Barbara Childe! – felelte a herceg
fokozva a drámai hatást.
- Barbara Childe? Ó, őt ismerem! Lánykori nevén Babs
Alastair. A végzet asszonyának tartják?
- Teljes mértékben, Fitzroy! Igazi Kirké! És én vetettem
Charlest a hatalmába!
Az ezredes felnézett.
 - Igen, valóban te voltál, hercegem, ezért te leszel az első, aki
megtudja, hogy a hölgy a feleségem lesz.
A herceg csak pislogott.
- Plaít-il?14 Ezt komolyan mondod?
Audley ezredes lepecsételte a levelet, ráírta a címzést és felállt.
- Igen – biztosította a herceget és kilépett, hogy átadja az
üzenetet a várakozó inasnak.
A herceg meglepett pillantással nézett Lord Fitzroyra és mint
izgatottságában mindig, ezúttal is kissé hebegett: – De... de ez... ez
nem... ez nem lehetséges! Rengeteg férfi megkérte Lady Babs kezét
és mindegyiket kikosarazta!
- Hát, akkor a végén nagyon jó férfit választott – felelte
Fitzroy, azzal asztalhoz ült.
- Kedves Fitzroy, te ezt nem érted. Ez a legmeglepőbb...
éclatant!15
- Semmi meglepőt, semmi rendkívülit nem találok abban,
hogy két ember egymásba szeret – közölte Fitzroy végtelen
nyugalommal. – Említettem esetleg, hogy dolgom van?
- A felettesed vagyok – jelentette ki a herceg. – Figyelj rám, és
viselkedj velem tisztelettel. Ez parancs.
Lord Fitzroy rögtön felállt és összecsapta a bokáját.
- Felséged bocsánatáért esedezem!
Őfelsége az asztalon álló súlyos papírnehezék után kapott, de
Lord Fitzroy gyorsabb volt. A kibontakozóban levő méltatlan
jelenetnek az vetett véget, hogy belépett a helyiségbe egy fiatalabb
törzstiszt. Lord Fitzroy menten elengedte a papírnehezéket, a herceg
pedig fogadván az érkező szalutálását, megértőbb hallgatóság után
nézve távozott.

14 Kérem?
15 Ragyogó
 A nap végére az eljegyzés híre elterjedt Brüsszelben. Mindkét
félnek gratulációkat, hitetlenkedést és sok gúnyolódást kellett
elviselnie. Az ezredes mindezt szokásos jó humorával viselte, de nem
lepődött meg, amikor a rue Ducale-ra érkezvén jegyesét igen viharos
hangulatban találta. Sem a ház ura, sem úrnője nem volt a szalonban,
amikor megérkezett; csak Lady Barbara volt a helyiségben; a
kandalló mellett állt, a kandallópárkányra könyökölve, szandálos bal
lábával dühödten topogott.
Az inas bejelentette Audley ezredest, aki belépvén Barbara
vérmes pillantásával találkozott. Ajka megnyílt, de nem mosolygott
és Charles látta, hogy a hölgy a fogát csikorgatja. Felnevetett,
odalépett a hölgyhöz és megfogta a kezét.
- Nagyon kellemetlen volt, drágám? Gondolja, hogy kibírja?
A hölgy ránézett, foga kissé engedett.
- És ön?
- Én igen, de az én esetem nem olyan bonyolult. Engem
természetesen mindenki irigyel.
Barbara arcáról eltűnt a sápadt, dühös kifejezés. A férfi egyik
kezét szájához emelte és lágyan megcsókolta.
- Kedves Charles.
A férfi a karjába vette.
- Ezt önnek nem szabad.
- Akartam – felelte Barbara és felnézett rá. – Mindig azt
teszem, amit akarok. Ó, de Charles, milyen utálatosan közönséges ez
az egész! Bárcsak megszöktem volna!
- Az még... közönségesebb lett volna!
- Amit én teszek, az nem közönséges! – csattant fel a hölgy.
- Pontosan. Ezért nem szökött meg.
A hölgy ellépett a férfitól, leült egy székre a tűz mellett. Egyik
aranyszandálos csupasz lábát előrenyújtotta, és határozottan feltette a
kérdést: – Tetszik az aranyszín lábkörmöm?
- Nagyon tetszik – felelte Charles. – Az ön találmánya?
 - Ó, nem. A párizsi kurtizánoké.
Várakozásaival ellentétben ez megnevettette a férfit. Barbara
kihúzta magát a széken.
- Ezek szerint nem is érdekli?
- De érdekel. Bájos divat.
- Figyelmeztetem, hogy ma este nagyon elítélő nyilatkozatokat
fog hallani erről!
- Ó, nem! – felelte az ezredes vidáman. – Ha illeti is kritika ezt
a divatot, annak nyilván nem én leszek a címzettje.
- Ön akarja megvívni a csatáimat? Akkor elég sok dolga lesz!
– mondta Lady Barbara, azzal kinyitotta retiküljét, elővett egy levelet
és átadta neki. – A sógornője gratulál nekem. Nem kedvel engem,
ugye?
- Nem, nem hiszem, hogy kedvelné – felelte az ezredes, Judith
udvarias levelére pillantva.
Lady Barbara szemében hamiskás fény csillant.
- Ha jól érzékelem, azt remélte, hogy az ő érdektelen gyá-
moltjába szeressen bele. Nem emlékszem a nevére. De ha jól tudom,
örökösnő. Hát ez szép! Biztos vagyok benne, hogy így van!
- De ki az? – kérdezte. – Miss Devenishre gondol?
- Igen, ez az a név! Istenem, ha belegondolok, hogy egy
vagyont veszt el miattam, Charles!
- Úgy tűnik, kedvesem, önnek elment az esze! Biztos vagyok
benne, hogy Judith soha nem dédelgetne ilyen abszurd tervet!
- Flörtöljön azzal a csitrivel, és majd meglátja, mennyire
tetszik a sógornőjének!
- Nem, nem, a flörtölést önre hagyom, kedvesem!
- Ó, nyomorult! Szent ég, hogyan juthattunk idáig? Addig
beszéltem, míg jó kedvem lett. Esküszöm, veszekedni akartam! –
mondta, aztán mintha valami kétsége támadt volna, kissé kötekedőn
szólalt meg: – Charles! Ez az ön műve volt?
- Egy vezérkari tiszt stratégiája? Becsületemre, nem!
 Lady Barbara felugrott, szinte az ezredes karjaiba vetette magát.
Sürgetőn fordította felé az arcát: – Vegyen feleségül! Vegyen
feleségül hamar! Azonnal! Mielőtt meggondolom magamat!
- Az ezredes két keze közé simította Barbara fejét, lefelé nézett
rá. Lady Barbara érezte az ujjak remegését, és azon tűnődött, milyen
gondolatok kergetik egymást a férfi zaklatottnak tűnő tekintete
mögött.
- Nem! – felelte kurtán.
- Nem? – kérdezett vissza a hölgy. – Nem akar feleségül
venni, Charles?
- De akarom! – fakadt ki belőle és elfordult tőle, a kandalló
felé, és csak állt, a parázsló fahasábokat nézve.
A hölgy felnevetett.
- Ez nagyon érdekes. Ezek szerint már nem akar feleségül
venni?
Az ezredes felnézett.
- Azt hiszi, nem kísért? Azt hiszi, nem fordult meg a fejemben,
hogy rögtön feleségül vegyem... az enyém lehessen, mielőtt
megbánni lenne ideje? Ó, szerelmem, ne mondjon még egyszer ilyet!
Hiszen ön említette, hogy meggondolhatja... Ha ez valóban így lenne
vagy így lesz, ne érezze elkötelezve magát.,
- Ad nekem időt, hogy átgondoljam? Furcsa! Még sosem volt
olyan udvarlóm, mint ön, Charles!
- Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elragadjam, mielőtt
megismerne, mielőtt tudná, hogyan viszonyul hozzám, mit érez
irántam a szíve!
- Ó, ön bölcsebb, mint én – mondta halvány mosollyal.
Beszélgetésüket Lady Vidal szakította félbe, aki férje előtt lépett a
szalonba. Hűvös udvariassággal köszöntötte Audley ezredest, ám
szívélyességének hiányát bőven ellensúlyozta Vidal hangsúlyozott
barátságossága. Képes volt őszinte jóindulattal sok boldogságot
kívánni az ezredesnek, sőt húga rovására tréfálkozni is.
 Hamarosan csatlakozott hozzájuk Lord Harry, aki Enghienből
lovagolt át, hogy részt vegyen az esti összejövetelen. Úgy tűnt,
nagyon örül az eljegyzés hírének. Igen lelkesen rázott kezet az
ezredessel, pokoli jövőt jósolt neki Babs mellett, és abbéli erős
vágyának adott hangot, bárcsak láthatná, hogyan fogadja Lavisse a
hírt.
- M. de Lavisse, kedves Harry, igen jó parti – közölte Augusta.
– Nem is tudom, miért nem tudta a húgod kierőszakolni tőle a
házassági ajánlatot. A gróf úr nagyon ügyesen flörtöl, de igazán okos
nőnek kell lennie annak, aki rá tudja venni, hogy megkérje a kezét.
- Kedves Gussie! Milyen vulgáris! – szólt Barbara.
- Lehetséges, de azt hiszem, ez az igazság.
- Ostobaság! – szólt Lord Harry. – Megmondhatom, Gussie,
nagyon buta nő, aki hagyja, hogy Lavisse gróf rávegye, hogy menjen
feleségül hozzá!
- Te ebben zöldfülű vagy, semmit nem tudsz a dologról! –
felelte Augusta hűvösen.
- Valóban így gondolod? Szent ég! – Lord Harry élesen
felnevetett. – Ne legyél ilyen ostoba!
Barbara meglehetősen türelmetlenül szakította félbe ezt a
párbeszédet.
- Ne mutassátok ki a fogatok fehérjét a kelleténél jobban! –
könyörgött. – Charles még nem ismeri a családomat. Ha minden áron
muszáj felfedni előtte, milyen utálatosak vagyunk, könyörgöm,
legalább fokozatosan tegyük!
- Valóban! – szólt Augusta. – Mind idegenek vagyunk neki és
ő is nekünk. Furcsa, az már biztos!
Férje nyugtalanul moccant, mondott valamit a bajsza alatt. Audley
ezredes azonban egy pillanatnyi tétovázás nélkül válaszolt: – Ó,
valóban, de ön megnyugtat, asszonyom. Meglehetősen rosszkedvű és
nem színleli az ellenkezőjét. Máris családtagnak érzem magamat.
 Barbara gyöngyöző nevetése törte meg a döbbent csendet, majd e
szavakat hallatta: – Charles! Ez nagyszerű! Valld be, Gussie, hogy
most méltó ellenfélre akadtál és alul maradtál!
Augusta merev tartása vonakodó mosolyba lágyult.
- Ez valóban méltó visszavágás volt és el kell ismernem, hogy
Audley ezredes talált. Menjünk! A vacsora tálalva van!
Azzal elindult az ebédlőbe; intett az ezredesnek, hogy a jobbján
foglaljon helyet és a vacsora alatt, ha nem is szívélyességgel, de
legalább udvariasan bánt vele.
Társalgásban nem volt szűkösség; az ezredes hozzászokott, hogy
ő tartsa fenn a beszélgetést a főhadiszálláson, ha megakadna a
beszélgetés, Lord Harry pedig a csevegés kiapadhatatlan forrása volt.
Barbara nem sokat beszélt. Amikor Lord Harry megpróbálta
szekírozni egy kicsit az eljegyzés miatt, visszatért arcára a komorság.
Az ezredes gyorsan közbeavatkozott, elhárította az élt, de Barbara
ekkor már tett egy éles megjegyzést.
Augusta visszafogottan felnevetett: – Gyakran gondoltam arra,
hogy a jegyesség olyan átkozottul közhelyes.
- Nagyon igaz – fejezte ki egyetértését az ezredes. – Mint a
születés és a halál.
Elhallgattatták. Vidal megragadta a lehetőséget, hogy inkább a
politikára terelje a szót. Olyan témába kezdett, amit addig folytattak,
amíg a hölgyek fel nem álltak az asztaltól. Az urak sem maradtak
ülve sokáig, és az egész társaság hamarosan elindult Madame van de
Capellan háza felé.
Zenés-táncos este volt, a szokásos divatos társaság gyűlt össze.
További gratulációkat kellett kiállni egészen addig, míg Barbarának
elege lett és alig hallhatóan megjegyezte, hogy úgy érzi magát, mint
egy cirkuszi állat. Lady Worth, aki a gróffal és sógornőjével érkezett,
bizonyos célzott megjegyzést hallott valamely rabul ejtett párducról,
és bár csak részben volt képes felfogni, mennyire Barbara idegeire
ment ez az egész, nagyon együtt érzett vele.
 Odalépett hozzá és mosolyogva megjegyezte: – Azt hiszem, ez
nem tetszik önnek, kedves Barbara, ezért semmit sem teszek hozzá
ahhoz, amit ma reggel írtam önnek.
- Köszönöm – felelte Barbara. – Ez a szellemtelenség! Ez az
őrület! Annyira vegzál, hogy káromkodni tudnék!
- Tény és való, hogy az eljegyzés híre kellemetlenül nagy
figyelmet képes az érintettekre vonzani.
- Ó, az ördögbe is! Engem ez cseppet sem érdekel! De ez
olyan szentimentális! – elhallgatott, mert Worth lépett melléjük és
kellemes közvetlenséggel kezet nyújtott neki. – Hogy van? Ha
beszélgetni akar velem, beszéljünk a lovakról, de semmiképpen sem
az én nyavalyás eljegyzésemről! Arra gondoltam, hogy csézát tartok.
Eladná nekem a pej lovait?
- Nem – felelte Worth. – Nincs szándékomban.
- Remek! Ezek szerint nem finomkodik. Ez tetszik. Úgy
tudom, a hitvese erős hajtó. Közelgő rokoni kapcsolatunk kedvéért
kérem, próbáljon nekem találni két olyan lovat, amit ön is szívesen
hajtana és kihívom a grófnét versenyre.
- Még nem láttam olyan pár lovat a városban, amit szívesen
hajtanék – felelte a gróf.
- Ó! És ha mégis lát ilyet? Gondolom, nem hagyná, hogy Lady
Worth elfogadja a kihívásomat.
- Biztos vagyok benne, hogy nem engedné – felelte Judith. –
Egyszer próbálkoztam valami ilyesmivel... tudod, tapasztalatlan
ifjúkoromban... és igen nagyfokú nemtetszést váltott ki hitvesemből.
Ezért bármennyire szeretném elfogadni, kénytelen vagyok elutasítani
az ajánlatodat.
- Ez vigasztaló! – mondta Barbara harsányan nevetve. – Látta,
hogy Judith szeme villan, ezért hirtelen gondolattól vezérelve
hozzátette: – Feldühítettelek! Örülök! Nagyon jól áll neked. Azt
hiszem, meg tudnálak kedvelni.
- Remélem, így lesz – felelte Judith udvariasan.
 - Így lesz; de kérlek légy velem elnéző. Nahát! Hiszen most is
utálatosan viselkedem, amikor pedig kedves akartam lenni!
Éppen csak megfogta Judith kezét, őszinte mosollyal pillantott rá
és elfordult, hogy üdvözölje Lavisse-t, aki feléje tartott a szalonon át.
A gróf sápadtnak tűnt. Egyenesen odamasírozott Barbarához; fölé
magasodott, nem adott kezet, meg sem hajolt előtte. Szemük szinte
egy vonalban volt; a hölgy tekintete gúnyos, a férfié haragos. Lavisse
alig hallhatóan rákérdezett: – Ezek szerint igaz?
A hölgy kuncogott.
- Ez nagyon olyan, mint valami regényben, Étienne. Igaz!
- Eljegyezte magát Audley ezredessel? Nem hiszem el!
- Kívánjon sok boldogságot!
- Soha! Nem kívánom, hogy boldog legyen! Azt kívánom,
hogy ebből csak bánata legyen!
- Nagyon üdítő változatosság mindazok után, amiket
tapasztalnom kellett!
A férfi látta, hogy sok szempár szegeződik rá, azzal elfojtott
kiáltással mozdult, átkapta Barbara derekát, és keringőre lendítette.
Bal keze a hölgy jobb kezét fogta, karjával szorosan tartotta karcsú
derekát, az illendőnél közelebb húzta magához.
- Je, t’aime. Entends-tu? Je t’aime!16
- Elkésett – felelte a hölgy.
- Ó, qu’importe?!17- kiáltott fel. Lépteit azonban lassabbra
vette és hangját halkabbra fogta: – Tudta, hogy szeretem önt! Ez az
ezredes mit jelenthet önnek?
- Nem tudja? Férjet!
- Pedig én vagyok az, aki szeretem... igen, en désespère!18

16 Szeretlek. Hallod? Szeretlek.

17 Kit érdekel?!
18 reménytelenül/kétségbeesetten
 - De nem emlékszem, hogy valaha is megkérte volna a
kezemet, Étienne – közölte és fejét kissé hátrahajtva pillái alól nézett
a férfira. – Ez egy kicsit elgondolkodtatja, barátom? A házasság szó
borzalmas!
- Effrayant!19 Mégis felajánlom!
- Túl késő!
- Nem hiszem! Mije van ennek az ezredesnek, ami nekem
nincs? Nem a pénz! Magas pozíció?
- Nem!
- Akkor talán örökölni fog?
- Még azt sem.
- Akkor az ég szerelmére, micsoda?
- Semmi – felelte a hölgy.
- Azért csinálja, hogy engem bosszantson. Nem is komoly.
Hallgasson ide, kicsi angyal, kicsi bolond! Nevet adok önnek, amire
büszke lehet! Vagyont adok! Mindent, amire csak vágyik! Imádni
fogom! A hölgy pedig józanul válaszolt: – Charles ad nekem nevet,
amire büszke lehetnék... ha érdekelne az efféle büszkeség! Vagyon?
Igen, azt szeretném. Imádat! Olyan unalmas, Étienne, olyan
átkozottul unalmas!
- Ki tudnám tekerni a nyakát!
- Fellengzős!
A férfi mély levegőt vett, de több lépésen, fordulón át nem szólalt
meg. Amikor ajka újra megnyílt, könnyed közönyösséggel
megjegyezte: – Az embert néha elragadja a hév; nagyon sajnálatos!
Essayons encore!20 Mikor lesz az esküvő?
- Ó, az ördögbe! Az eljegyzés nem elég egy napra? Nem
egyeztünk meg, hogy van valami borzalmas a házasság szóban?
Az ezredes a homlokát ráncolta.

19 Ijesztő
20 Próbáljuk meg újra!
 - Aha! Értem én. Élvezze csak ki a játékot, szórakozzon ezzel
a nagyon gáláns ezredessel, a végén úgyis hozzám jön feleségül.
Lady Barbara szeme villant.
- Fogadjunk! Mi a tétje maga hazardőr?
- Semmi! Úriember biztosra nem fogad.
A zene véget ért; Barbara szabadon állt; mosolygott, veszélyesen.
- Köszönöm, Étienne! Ha tudná, milyen pletykák
kereszttüzében álltam! Nahát! Most már vége.
Azzal sarkon fordult; tekintetével a helyiséget pásztázta és
megtalálta Audley ezredest. Odament hozzá; ruhája minden lépésnél
suhogott.
- Micsoda teremtés! – jegyezte meg hirtelen Wellington.
Érdeklődését felkeltette a jelenség. – Ki ő? Valami hercegnő?
Richmond hercegnő hátrapillantott a válla fölött.
- Barbara Childe – felelte. – Avon hercegének unokája.
- Barbara Childe? Szóval ő az a díj, akit az én szerencsés
ördög emberem elnyert! Gratulálnom kell nekik – mondta, azzal
elindult arrafelé, ahol Audley ezredes és Barbara állt.
A hölgy nagyon szívélyesen fogadta Wellington herceg szívből
jövő gratulációját. Kezet fogott a herceggel és kíváncsian,
legbájosabb mosolyával állta az átható pillantást. A herceg vele
beszélgetett, míg el nem kezdődött a négyes; amint meglátta, hogy a
párok elfoglalják helyeiket, hirtelen azt mondta: – El kell foglalniuk
a helyüket, különben túl késő lesz! Meg sem kell kérdeznem, hogy
táncolják-e a francia négyest. Lady Barbara! Ami ezt az Audley-t
illeti, kezeskedem, hogy nem hoz szégyent önre!
Azzal a herceg intett, hogy lépjenek a parkettre, odavetett valami
évődő mondatot az ifjú Lennoxnak a híres pás de zephyr
bemutatásáról, aztán hátralépett és néhány percig a táncot figyelte.
Lady Worth, aki csak néhány lépéssel távolabb állt, úgy vélte,
Wellington hercegnél gondtalanabb ember nem is lehet. Mosolygott,
bólintott az ismerőseinek, láthatóan jól érezte magát.
 Lady Worth figyelte egy kis ideig, aztán mintha a herceg észlelte
volna, hogy nézi, elfordította a fejét, meglátta és megszólította.
- Ó, Lady Worth. Hogy van? Szép látvány, igaz?
Judith készségesen egyetértett.
- Valóban. Minden törzstisztje ilyen dicséretre méltón teljesít?
Mindenkit elhomályosítanak.
- Igen. Gyakran elgondolkodom, mivé lenne a társaság az én
fiaim nélkül – felelte. – Az ön sógora is kitűnően teljesít, de úgy
hiszem, az a fiatal semmirevaló, Lennox a legjobb. Ott van... de a
partnere nem táncol jól! Audley ebből a szempontból sokkal jobban
járt!
- Igen – ismerte el a grófné. – Lady Barbara nagyon jól táncol.
- Audley szerencsés fickó – jelentette ki a herceg határozottan.
– Gondolom, nem fogja megköszönni nekem, hogy elviszem
Brüsszelből. Ne hibáztassa! De nem tehetek mást.
- Ezek szerint elhagy minket?
- Ó, igen... igen! Néhány napra. Ebben nincs semmi titok.
Seregszemlét kell tartanom.
- Természetesen. Biztosíthatom, hogy türelmetlenül várjuk
visszatértét; imádkozunk, hogy az ogre21 ne csapjon le ránk az ön
távollétében!
Wellington herceg hirtelen felnevetett.
- Ettől ne tartson! Ostobaság, amit Bonapartéról beszélnek!
Ogre! Rém! Vadember! Micsoda nevek! – Látta a grófné csodálkozó
tekintetét; láthatóan nagyon élvezte; vagy a meglepetést, vagy saját
szavait.
A grófné csalódottságot érzett. A hercegről azt mondták,
keresetlen a stílusa; ő azonban szinte együgyűnek találta.

21 Emberevö félóriás az észak-európai mitológiában.

 Nyolcadik fejezet

A következő napon kiadták az általános rendelkezést, miszerint a

tisztek a továbbiakban közvetlenül Wellington hercegnek kötelesek
jelentést tenni. Ugyanezen a napon markáns arcú, kiváló taktikájú,
kifinomult úriembert küldtek Brüsszelből a porosz főhadiszállásra,
ahol azt a némiképp vesződséges feladatot kellett ellátnia, hogy
katonai összekötő legyen a poroszokhoz. Wellington herceg az
utóbbi időben azzal a feladattal bízta meg Sir Henry Hardinge-et,
hogy figyelje Napóleon mozgását Franciaországban. Hardinge a rá
jellemző higgadtsággal fogadta az új feladatot, és amikor társai
szánakozásukat fejezték ki a küldetés rendkívül fárasztó mivolta
felett, ő csak mosolygott és azt mondta, hogy von Gneisenau
generális valószínűleg nem olyan fárasztó ember, mint amilyennek
leírják.
A Moniteur című lap ezen a napon, április 11-én nyomasztó
híreket közölt. Dél-Franciaországban dAngouléme herceg
vállalkozása kudarcba fulladt. Angouléme a vegyes haderőt Lyon
ellen vezette, de amikor Párizsból megérkezett egy hozzáértő
személy, bizonyos Grouchy, a királypártiak reményei délen
szertefoszlottak. Angouléme és zsarnokoskodó felesége hajóra
szálltak és sietve elhagyták Franciaországot; a haderő gyorsan apadt.
Nem lehetett tudni, hogyan fogadja ezt a hírt a Ghentben levő
Lajos király, de akik ismerték jellemét, nem igazán hitték, hogy
unokaöccsének kudarca nagyon felzaklatná. Nála letargikusabb
uralkodót nem hordott a hátán a föld: nemigen lehet hibáztatni
Franciaországot, hogy Napóleont akarják viszontlátni a hatalomban.
Másokat azonban felettébb felzaklatott ez a hír. Úgy tűnt, az egész
újra kezdődik: Napóleon sorozatban arat győzelmeket; Franciaország
letapossa Európát.
 Döbbenetes volt belegondolni, milyen ütemben halad előre, hogy
hányan sietnek csatlakozni eleinte kis seregéhez, hogy az örömtől
hisztérikus tömegek éltetik. Döbbenetes volt belegondolni, hogy Ney
marsall, aki felesküdött Lajos királyra, a parancsnoksága alatt álló
egész hadtesttel dezertált és átállt a császár oldalára! Valami
különleges erő, boszorkányság lehet ebben az emberben, mert egész
Franciaországban nem találtak elég hű férfit, akik kitartottak volna
Lajos király mellett, hogy megtarthassa fővárosát Napóleon
ellenében. Kis udvartartásával és alig néhány hadtesttel elmenekült,
és ha valaha még trónra kerül, az csak azért lesz, mert külföldi
csapatok helyezik vissza.
De milyen valószínűtlennek tűnt, hogy ez valaha bekövetkezzen!
Most, hogy Napóleon elszabadult, hogy összehívta a champ-de-mai-i
gyűlést, kiadta súlyos proklamációit és összevonta hatalmas seregeit,
csak a nagyon optimisták érezhették úgy, hogy Lajos királynak bármi
reménye lenne.
Még Wellington is kételkedett abban, hogy a szövetséges csapatok
vissza tudják juttatni Lajos királyt a trónra, ám ez a kétkedés nem
egyszerűen a király karakteréből következett, hanem a Napóleon
iránti félelemből. A szkeptikusok annak tudhatják be ezt a félelmet,
hogy a herceg sosem csapott össze Napóleonnal a csatatéren, de
valójában arról szólt, hogy őlordsága azon kevés generálisok egyike
volt Európában, akik nem szívesen találkoznának Napóleonnal a
spirituális legyőzöttség állapotában.
Angouléme kudarcának hírét gúnyos nevetéssel nyugtázta és
letette a Moniteurt. De túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy erre
több időt vesztegessen.
Nagyon sok munkát adott vezérkarának, mely körülmény
egyáltalán nem tetszett Barbara Childe-nak. Újdonság volt számára,
hogy olyan férfi szereti, aki rövid üzenetekben jelenti be, hogy sajnos
képtelen csatlakozni hozzá az általa tervezett kirándulásokon.
Amikor egy-egy fárasztó nap végén találkoztak, a hölgy
hivatásválasztása miatt ostorozta választottját.
- Legközelebb csak civillel jegyzem el magamat!
Az ezredes nevetett. Aznap Oudenarde-ben járt, üzenetet vitt a 4.
hadosztály parancsnokának, Colville tábornoknak, de tudott időt
szakítani arra is, hogy Barbarának smaragddal és gyémántokkal
ékesített gyűrűt vásároljon és bár szeme fáradtnak tűnt, úgy látszott,
semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy Lady Barbarával
áttáncolja az éjszakát.
Tánc közben a hölgy hirtelen feltette a kérdést: – Fáradt vagy?
- Fáradt?! Úgy táncolok, mint aki fáradt?
- Nem, de egész nap nyeregben voltál.
- Ó, az semmi. Hispániában volt, hogy tizenöt-húsz mérföldet
lovagoltunk egy bálba meg vissza, és másnap reggel tízkor újra
szolgálatba álltunk.
- Wellington csodálatra méltó udvarlókat nevel – jegyezte meg
a hölgy. – Milyen szerencse, hogy olyan jól táncolsz, Charles!
- Tudom. Különben nem fogadtál volna el.
- Igen, valószínűleg így lett volna. De nem kéne ilyen sokat
táncolnom veled. Bárcsak ne kéne hamarosan újra elhagynod
Brüsszelt!
- Én is ezt kívánnám. Mivel fogod tölteni az időt, amíg nem
leszek itt? A belga hódolóddal flörtölsz?
Lady Barbara felnézett rá.
- Ne menj!
Az ezredes mosolygott, de fejét ingatta.
- Kérj a hercegtől eltávozást, Charles!
Az ezredes elképedt. Amint elképzelte a jelenetet, milyen hatást
váltanának ki az eltávozást kérő szavak, szeme cikázott.
- Ez elképzelhetetlen!
- Miért? Kérni csak szabad!
- Hidd el nekem, hogy elképzelhetetlen!
 A hölgy felrántotta a vállát.
- Talán nem is akarsz eltávozásra menni?
- Nem – felelte őszintén. – Milyen bajtárs lennék, ha ki
akarnám vonni magamat a kötelesség alól?
- Hát nem én vagyok neked az első és legfontosabb?
Az ezredes lenézett a hölgyre.
- Te ezt nem érted, Babs!
- Úgy érted, hogy a szolgálatodról akarsz beszélni velem? –
szólt türelmetlenül. – Unalmas.
- Végtelenül. Mondd, mit fogsz tenni, míg távol leszek?
- Étienne-nel flörtölök. Hiszen már mondtad. Megkapom az
engedélyedet?
- Ha szükséged van rá. Nagyon szerencsés helyzet. Én 16.-án
távozom Brüsszelből, Lavisse pedig 15.-én az Orániai herceg
tiszteletére adott vacsorára már biztosan megérkezik. Gondolom,
egy-két napot biztosan marad és rendelkezésedre áll.
- Nem vagy féltékeny, Charles?
- Miért kéne féltékenynek lennem? Az én gyűrűmet viseled,
nem az övét.
Az ezredes számítása helyesnek bizonyult. Lavisse gróf négy
nappal később megjelent a Hotel d’Angleterre-ben tartott belga
díszvacsorán. Késedelem nélkül ellátogatott a rue Dúcaléra, és
amikor megtudta, hogy Lady Barbara házon kívül van, a park felé
vette az irányt és nagyon hamar megtalálta őladységét Audley
ezredes, Lady Worth és gyermeke, Sir Peregrine Taverner, valamint
Miss Devenish társaságában.
A társaság vidámnak tűnt, Judithnak nagyon jó kedve volt, Lady
Barbarával madarat lehetett volna fogatni. Ő fogta Lord Temperley
ruhájára varrt szalagot, amivel a fiatalurat vezették. Lord Temperley
szép hölgynek nevezte Lady Barbarát, és láthatóan nagyon élvezte
társaságát.
 - Nahát! – szólt a szép hölgy Judithra pillantva és pajkosan
megjegyezte: – Hódolóimhoz sorolom a fiadat!
- Olyan kedves vagy hozzá, nem csodálom, hogy kedvel –
felelte Judith hasonló humorral.
- Köszönöm! Charles, vedd fel a fiatalurat a válladra, menjünk
le a tóhoz, nézzük meg a hattyúkat! Lady Worth megengedi?
- Igen, de ne hagyd, hogy udvaroljon neked!
- Dehogy! – felelte, azzal felkapta a gyermeket, karjába vette.
- Azt hiszem, én is tudlak vinni.
- Neked túl nehéz!
- Összegyűri a ruhádat!
Lady Barbara e kifogásokra vállat vont és letette a gyermeket.
Audley ezredes lehajolt érte, a nyakába ültette és a társaság éppen a
pavilon felé indult, amikor megjelent Lavisse, aki távolabbról egy
ideje már figyelte őket. Ékes szalutálással csapta össze a bokáját.
Lady Worth tartózkodóan udvarias meghajlással köszöntötte;
Barbara úgy nézett, mint akinek nemigen van tetszésére, hogy ilyen
helyzetben találták; csak az ezredes szólt könnyed humorral.
- Üdv! Azt hiszem, ismeri a nővéremet. És Miss Devenisht...
Sir Peregrine Tavernert?
- Ó, még nem volt szerencsém. Mademoiselle! Monsieur!
- Két meghajlás történt; a gróf lopva Barbarára pillantott és
intett, mely mozdulattal az egész csoportot az üdvözlésbe vonta.
- Engedjék meg, hogy csodálatomat fejezzem ki; nagyon szép
képet nyújtanak így együtt; amennyiben nem lennék terhükre, kérem,
engedjék meg, hogy csatlakozzam.
- Szívesen látjuk – szólt az ezredes. – Az unokaöcsémet
visszük a tóhoz, a hattyúkat nézni.
- Nyilván nem akarod cipelni, Charles – szólt Judith halkan.
- Butaság! – felelte az ezredes. – Miért ne akarnám vinni?
 Judith arra gondolt, hogy a gyerekkel a nyakában túl háziasnak
tűnik ahhoz, hogy Lady Barbarának szerelmes párja legyen, de ezt
nyilván nem mondhatta ki. Charles elindult a pavilon felé, Miss
Devenish mellett; Barbara ellentmondást nem tűrőn követelte Sir
Peregrine karját; és mivel az ösvény nem volt elég széles ahhoz,
hogy négyen egymás mellett elférjenek rajta, Judith zárta a sort
Lavisse gróffal.
Ezt az elrendezést a jó modor érdekében elfogadta a gróf, és bár
tekintetével Lady Barbarát követte, folyamatosan az illem
megkövetelte udvariasságok szóáradatát ontotta magából. Kész volt
megvitatni a politikai helyzetet, beszélni az időjárásról, közös
ismerősökről, és ami azt illeti, minden témáról a divatfik
könnyedségével beszélt.
Amikor azonban megérkeztek a vízpartra, a pavilonhoz,
divatosság eltűnt belőle. Judith meg volt győződve róla, hogy semmi
sem állhatna távolabb késztetéseitől, minthogy hattyúknak dobáljon
kenyérgalacsinokat, de összecsapta a kezét, kijelentette, hogy a
hattyúkat pedig meg kell etetni és a pavilonhoz sietett, hogy
megvásárolja a megfelelő eleséget.
Nemsokára süteménnyel tért vissza, mely körülményt Miss
Devenish annyira megdöbbentőnek találta, hogy felkiáltott ily
extravagancia láttán.
- Ó, milyen finom sütemények a hattyúknak! A szikkadt
kenyér jobb lett volna!
A gróf vidáman megjegyezte: – Nem tartanak szikkadt kenyeret,
mademoiselle; az erre való utalást is sértésnek vették. Ön mit tett
volna a helyemben?
- Biztos vagyok benne, hogy a hattyúk jobban szeretik a
süteményeit, Étienne – szólalt meg Barbara, először mosolyogva.
- Csak ne rontsa el az ízlésüket! – jegyezte meg Audley, az
unokaöccse ruhájára varrt kantárt fogva.
 - Az már igaz! Attól tartok, hogy ha a hattyúknak csak
süteményre lesz étvágyuk, akkor elkerülhetetlenül éhezni fognak!
- Nyilván egy másik patrónust kívánhatnak maguknak, aki
ilyen bőkezű adományokkal halmozza el őket – jegyezte meg
Barbara.
Azzal távolabb lépett a csoporttól, hátha rá tudja venni az egyik
hattyút, hogy a tenyeréből egyen; néhány pillanat múlva mellette
termett a gróf, míg Audley ezredes még mindig a tó partján térdelt,
unokaöccsét tartva, korrigálva ügyetlen morzsadobásait.
Judith sietve felmentette feladatától, és miközben fia fölé hajolt,
halkan megjegyezte: – Kérlek, hagyd csak rám Juliánt. Nem őt
jegyezted el.
- Ne izgasd magad emiatt, kedves nővérem; biztosíthatlak,
hogy Julián és én egészen jól elvagyunk.
Lady Worth erre meglehetősen fanyar udvariatlansággal válaszolt:
– Remélem, nem leszel olyan ostoba, hogy hagyod, hogy az az
ember elfoglalja a helyedet Barbara mellett! Állj fel! Majd én
foglalkozom a fiammal.
Az ezredes felállt, de mosolyogva azt mondta: – Ilyen ostobának
hiszel engem? Én nem tartom magamat annak.
Azzal ellépett, mielőtt nővére bármit válaszolhatott volna és
csatlakozott Miss Devenishhez, aki az egyik padon ült és napernyője
hegyével ábrákat rajzolt a kavicsos talajra. Nyugodt volt, tekintete
elgondolkodó; az ezredes érkezésére azonban mosolyogva nézett fel
és helyet adott neki maga mellett.
- Azt hiszem, a világ összes kérdése közül a Mire gondol
éppen? lenne a legnagyobb arcátlanság – szólt könnyeden.
A kisasszony visszafogottan nevetett.
- Ó! Nem is tudom, mire gondoltam! A hattyúkra... a kedves
kis fiúra... Lady Worthre... hogy irigylem!
Az utolsó két szó szinte önkéntelenül szaladt ki a száján. Az
ezredes visszakérdezett.
 - Irigyli? Miért kéne irigyelnie?
A kisasszony elpirult, szemét lesütötte.
- Nem is tudom, miért mondtam ezt. Kérem, ne is vegye
figyelembe – mondta, aztán tétován, hebegve hozzátette: – Az
embernek önkéntelenül eszébe jutnak ilyesmik! Csak annyira boldog
és jó...
- Ön nem boldog? Biztos vagyok benne, hogy ön is jó.
A kisasszony a fejét ingatta sebesen.
- Ó, nem! Legalábbis... persze... úgy értem, boldog vagyok.
Kérem, ne is törődjön velem. Ma képtelen, teljesen zavaros
hangulatban vagyok. Milyen szép Lady Barbara ezzel a bronzszínű
kalappal és ruhában! – Félénken pillantott Barbarára. – Ön nyilván
nagyon büszke. Remélem, nagyon boldog is lesz.
- Köszönöm. Remélem, hamarosan én is ugyanilyen
alkalomból kívánhatok sok boldogságot önnek – mondta rejtélyes
mosollyal.
A kisasszony mintha megrezzent volna. Elpirult, szeme csillogott,
mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát.
- Ó, nem! Ez lehetetlen. Kérem, ne is beszéljen róla!
Az ezredes kissé aggódón szólt: – Kedves Miss Devenish, kérem,
bocsásson meg nekem! Becsületszavamra, nem volt szándékomban
megsérteni önt!
- Nyilván nagyon ostobának tart!
- Hát – felelte az ezredes kissé évődve -, tudja, azért tartom önt
kissé ostobának, mert úgy beszél a házasságról, mintha lehetetlen
lenne! Most nagyon arcátlan alaknak tarthat!
- Ó, nem! De ön ezt nem értheti! Lady Barbara közeledik;
kérem, felejtse el ezt az ostobaságot!
Felállt, és bár még nem nyugodott meg teljesen, gyorsan Judith
mellé lépett.
- Szentséges ég! Közeledésem elriasztotta az örökösnőt? –
kérdezte Barbara élénk élvezettel.
 - Vagy a te lovagiasságod miatt volt, Charles? Valld be!
Évődtél vele!
- Tessék? Ilyen nyilvános helyen? – tiltakozott az ezredes. –
Te félreismersz engem, Bab!
Mire a hölgy ragyogó vidámsággal felelt: – Én tényleg azt hittem,
hogy kedveled a nyilvános helyeket! Parkok... sugárutak...
- Sugárutak! – kiáltott fel Lavisse. – Könyörgöm, ne is említse
ez a szót! Nem könnyen bocsátom meg Audley ezredesnek, hogy a
törzstisztek ravaszságával kiderítette (hogy az ördög vinné el
mindet!) az ön reggeli sétalovaglásainak helyszínét.
Az ezredes nevetett. Barbara belé karolt és azt mondta: – Nagyon
élvezetes tervet eszeltem ki, Charles. Elegem van az Alléé Verte-ből.
Messzebb megyek Étienne-nel.
- Valóban? – kérdezte az ezredes. – Piknik? Nem ajánlom
ebben a változékony időben, de te erre úgysem hallgatsz. Hova
mentek?
Lavisse válaszolt.
- Ismeri a Château de Hougoumont-t, ezredes. Ó, nem!
Honnan is ismerné? Kis vidéki birtok; egy rokonomé, M. de
Luneville-é...!
- Ismerem a kastélyt – vágott a gróf szavába az ezredes. –
Merbe Braine faluhoz van közel, a nivelles-i úton?
A gróf úr összevonta a szemöldökét.
- Pontosan. Az ember azt hinné, hogy jól ismeri.
- Tavaly volt alkalmam arrafelé utazni – felelte az ezredes
kurtán. – Oda akarnak kirándulni? Tizenkét-tizenhárom mérföld.
- Na és? – szólt Barbara. – Nem ismersz, ha azt hiszed, olyan
hamar kifáradok. Átlovaglunk az erdőn és a kastélyban ebédelünk.
Remek sport lesz!
- Ki lesz a társaságban? – kérdezte az ezredes.
- Étienne és én biztosan.
 Az ezredes nem reagált, de Lady Barbara látta komor nézését, ami
arra késztette, hogy megjegyezze: – Biztosíthatlak, hogy Étienne tud
rám vigyázni.
- Nem kétlem – felelte az ezredes.
Ekkorra már Lady Worth is ott volt mellettük és csendben, de
homlokát ráncolva hallgatta a szóváltást. A társaság eltávolodott a
tótól és Judith, fiát a kisasszonyra bízva Barbara mellé lépett és azt
mondta: – Bocsáss meg, de ugye ezt nem gondolod komolyan?
- Úgy hiszem, ritkán fordul elő ilyesmi.
- Ez a kirándulás a gróffal... nem hiszem, hogy átgondoltad,
milyen furcsa színben tüntet fel ez téged!
- Ellenkezőleg, élvezem a furcsa színt.
Judith érezte, hogy elönti a méreg; sikerült uralkodnia magán és
csendesen megjegyezte: – Gondolom, tolakodónak tekinthet ezért, de
a legnagyobb jóindulattal tanácsolom, hogy hagyjon fel ezzel a
tervvel. Nem várhatom, hogy megfogadja a tanácsomat, de nem
feltételezem, hogy a fivérem kívánságával szemben is hasonlóan
közönyös tud lenni. Neki nyilvánvalóan nagyon ellenére van ez a
terv.
- Nyilvánvalóan. Ön az ő szószólója Lady Worth?
Judith kénytelen volt tagadni ezt. Megkíméltetett azonban attól,
hogy hallania kelljen a Barbara nyelve hegyén moccanó csípős
megjegyzést, mert ekkor Audley ezredes lépett hozzájuk. Közéjük
állt, karját nyújtotta a hölgyeknek és arcukra nézve azt mondta: – Ha
jól sejtem, éppen párbajt akadályoztam meg. Gyanítom, hogy Judith
éppen az illendőségre hívta fel a figyelmet, Babs pedig közölte, hogy
őt víg özvegynek ismeri a társaság.
- Természetesen, az illendőségről prédikáltam – felelte Judith.
– Ez botrányos, és attól tartok, ezt Lady Barbara is pontosan tudja.
- Nem! Átkozottul unalmas – mondta Barbara. – Ha jól tudom,
Charles, ön rendkívüli módon ellenzi a pikniktervemet, így van?
 - Szentséges ég! Dehogy! Menjen csak, ha ez a vágya... én jól
tűröm a pletykákat.
- Én pedig hozzászoktam már – felelte a hölgy közönyösen.
Judith a megjegyzésből kitűnő érzéketlenségen annyira
felháborodott, hogy elvonta kezét az ezredes karjából, és fivérével
hátramaradt. Így Miss Devenish a gróf társaságában maradt, és a
társaság ebben az elrendezésben maradt, amíg Barbara nem távozott.
A gróf ekkor kérte, hadd legyen abban a megtiszteltetésben része,
hogy hazakíséri a hölgyet; Audley százados, akinek a főhadiszálláson
kellett jelentkeznie, nem tiltakozott; Miss Devenish ismét Sir
Peregrine társaságában találta magát; Lady Worth és Audley ezredes
ment előttük.
Néhány pillanat múlva Judith bosszúsan megszólalt: – Nyilván
nem engedheted, hogy ilyen illetlenül viselkedjen!
- Nem látok ebben semmi illetlenséget! – felelte Charles.
- Egész nap egyedül azzal az emberrel!
- Nyilvánvaló indiszkréció.
Judith egy ideig szótlanul lépkedett fivére mellett, aztán
megszólalt: – Miért engeded?
- Akkor sem lenne hatalmam magakadályozni, ha akarnám.
- Ha akarnád? Ezt hogy érted?
- Felnőtt nő, képes megítélni saját cselekedeteit. Nem leszek a
nevelője.
- Charles, micsoda ostobaság! Úgy érted, hagyod, hogy
átgázoljon rajtad?
- Nem hagyom azt sem, hogy átgázoljon rajtam és azt sem,
hogy a fejemre nőjön – felelte. – Mindazonáltal én is felnőtt vagyok,
nem szeretnék beleszólást a dolgaimba.
- Bocsáss meg – szólt Judith döbbenten.
Charles megszorította nővére kezét, de rövid szünet után másról
kezdett beszélni.
 Lady Worth nem kívánt vele tovább beszélni a piknikről, de
később férje előtt nagy szóbőséggel tárta fel gondolatait e tárgyban.
A gróf úr nyugodtan végighallgatta mondanivalóját, de amikor
hitvese a véleményét kérdezte, azt felelte, hogy Judithnak nem lett
volna szabad közbeavatkoznia.
- Nem akartam felbosszantani Barbarát! Csak tanácsot akartam
adni neki!
- Nagy hibát követtél el ezzel. A kéretlen tanács ritkán talál
szíves fogadtatásra.
- Szerintem az a nő abszolút szívtelen!
- Remélem, tévedsz.
- Sőt, nagyon csapodár! Nincs ennél utálatosabb! –
Elhallgatott, de mivel Worth nem mutatta jelét, hogy szeretné
kihasználni a válaszadás lehetőségét, folytatta: – Semmi nem lehet
szerencsétlenebb ennél a jegyességnél! Nem tudom, hogy ülhetsz itt
ilyen nyugodtan, amikor Charles gyors léptekkel halad azon az úton,
amely élete teljes tönkremeneteléhez vezet. Ebben a nőben nincs
semmi, ami előnybe helyezné más nőkkel szemben. Még a vagyon
előnye sincs meg; végtelenül vad; extravagáns őrültségekbe
bocsátkozik; és általában a tapintat és finomság olyan hiányáról tesz
bizonyságot, hogy elszorul a szívem, ha arra gondolok, Charles ilyen
kapcsolatra lépett! – Ismét elhallgatott, de mivel Worth nem szólt,
folytatta: – Nos? Tud valamit felhozni, amiért csodálnivaló, azon
kívül, hogy szép arca és formás bokája van?
- Természetesen – felelte Worth gróf. – Vele születetten gyors
észjárású és bár élénksége gyakran arra készteti, hogy nem illő
magatartást tanúsítson, úgy vélem, sem értelemnek, sem érzelemnek
nincsen híján.
- Ezzel azt akarja mondani nekem, hogy örül ennek az
eljegyzésnek?
 - Ellenkezőleg. Nehezményezem. De nyugodjon meg, egy
harmincöt éves férfi észbeli képességeinek teljes birtokában meg
tudja ítélni, mi a legjobb neki.
- Ó, Julián! Most már látom, hogy boldogtalanná teszi ez a nő!
- Ezt felettébb valószínűnek tartom – felelte a gróf. – De mivel
egyikünknek sincs hatalmában megakadályozni ezt az eshetőséget,
nagy ostobaság lenne részünkről, ha beavatkoznánk a dologba.
A grófné felsóhajtott és hímzését vette kézbe. Némi gondolkodás
után kissé engedékenyebben jegyezte meg: – Nem akarok nagyon
kritikus lenni vele, mert meg kell hagyni, nagyon kedves a mi
Julianünkkel.
A beszélgetésnek az ezredes belépése vetett véget. Wellington
herceg asztalánál vacsorázott és úgy tűnt, jobban foglalkoztatják a
hadihelyzet nehézségei, mint Barbara ingatagsága.
Megkönnyebbülve ült le a tűz mellé és azt mondta: – Aligha kell
mondanom, hogy hajnalban indulunk. Végre magunk mögött
hagyhatjuk a főhadiszállást. Ha ilyen marad a kedve a hadjárat után
is, a vén Hookey-nak legalább nyugta lesz az olyan levelektől,
amiket a lovastestőrségtől küldözgetnek neki.
- Mogorva, ugye? – kérdezte Worth.
- Átkozottul mogorva. Nem hibáztatom: nem cserélnék vele,
ha ezer fontot adnának se! Jó csapatok kellenének, de folyton csak
tiszteket kapunk. Ráadásul az itteni törzskar lehetetlenül esztelen. Az
ember folyton segédtisztekbe botlik, akik csak beosztottak és annyira
nem alkalmasak vezérkari szolgálatra, mint a fiad. Egyiket sem
vesszük fel természetesen, de így is túl sok tapasztalatlan emberünk
van a törzskarban.
- Amennyiben jól érzékelem a helyzetet, még több is lesz... ha
Wellington hallgat az ajánlásokra, amiket ezután is kap – jegyezte
meg Worth.
 - Hála az égnek, nem hallgat! De magunk között legyen
szólva, némelyik ajánlás igen magas helyről érkezett – mondta, azzal
felállt. – Megyek aludni. Eldöntötted már, hogy velünk jössz-e vagy
sem?
- Igen, legalábbis Ghentig. Onnan hova mentek?
- Ó, Tournay... Mons! Az erődökhöz. Azt hiszem, körülbelül
egy hétig leszünk távol.
Másnap reggel már mindkét férfi távozott, amikor Judith lement
reggelizni. Leült az asztalhoz, és csak a The British and Continental
Herald volt a társasága; éppen a házasság, születés, halálozás rovatot
olvasta, amikor a komornyik bejelentette, hogy Lady Barbara Childe
érkezett.
Judith meglepetten nézett fel; arra számított, hogy Lady Barbara a
szalonban várja, de mielőtt megszólalhatott volna, a fergeteges
szépség benyomakodott a komornyik mellett a helyiségbe.
Utcai kosztüm volt rajta, karján hatalmas csincsillakarmantyú.
Sápadtnak tűnt, szemét Judith kissé túl csillogónak látta. Körülnézett,
és hirtelen megszólalt: – Charles! Őt akarom látni!
Judith felállt, előrelépett.
- Hogy van? – kérdezte. – Sajnálom, de a fivérem már elindult
Ghentbe. Remélem, nem valami sürgős.
- Ó, az ördögbe! Látni akarom! Elaludtam... azok az átkozott
cseppek!
Nyűgössége, erőszakossága nem segítette elő, hogy Judith kedves
legyen vele.
- Sajnálom. Kérem, foglaljon helyet!
- Ó, nem! Semmi értelme maradnom – felelte Barbara
leverten; szája lefittyedt, szeméből kihunyt a fény; ott állt,
karmantyúját lóbálta, láthatóan elmerült borongós gondolataiban.
Hirtelen Judithra nézett és felnevetett. – Szent ég! Mit mondtam?!
Biztosan megsértettem.
 Judit ezt rögtön tagadta. Barbara őszinte kíváncsisággal szólt: –
Sajnálom! Csak szerettem volna Charlest látni, mielőtt elmegy, és
mindig bosszant, ha nem érem el, amit akarok.
- Remélem, nem volt nagyon fontos.
- Nem. Illetve tegnap nagyon otrombán viselkedtem... önnel is,
de az nem érdekel. Ó, az ördögbe is, mit mondtam már megint?!
Olyan szomorúnak tűnt, szomorú komolysága mögött mégis olyan
pajkosság játszott, hogy Judith önkéntelenül felnevetett.
- Kérem, foglaljon helyet! Reggelizett?
Barbara leroskadt egy székre.
- Nem. Tudja, nem szoktam reggelizni – felelte és felsóhajtott.
– Az élet ma nagyon megvisel. Ön nyilván azt mondja, hogy az én
hibám, de akkor is iszonyatos, hogy amikor jó akarok lenni, amikor
helyre akarom hozni, amit elrontottam, akkor elalszom.
Judith némi tétovázás után azt mondta: – Gondolom, a
pikniktervre akar utalni ezzel.
- Természetesen. Meg akartam mondani Charlesnak, hogy
csak tréfáltam.
- Ezek szerint nem tervezi, hogy megvalósítja azt a
kirándulást?
- Nem.
- Nagyon örülök. Bevallom, teljességgel elhittem.
- Ó, nem! Tényleg menni akartam... tegnap! De Gussie... –
elhallgatott, a fogát csikorgatta.
- A sógornője lebeszélte a tervről?
- Ellenkezőleg! – szólt Barbara és dühösen felnevetett. – Azt
hiszem, nem egészen érti.
- Bevallom, nem.
- Szóval olyan pokolian szemtelen volt, hogy helyeselte.
Nemsokára, ha a lányai abba a korba nőnek, hírhedt házasságszerző
lesz.
 - Úgy érti, hogy a sógornője azt kívánja, ön Lavisse grófhoz
menjen feleségül? – hebegte Judith.
- A lehető legnagyobb hévvel. Ó, csodálkozik. Ön nem ismeri
a családomat.
- De ön eljegyezte magát a fivéremmel! A sógornője nem
kívánhatja, hogy felbontsa az eljegyzést!
- Miért ne?
- Esküt? ... A botrány...!
Barbara nevetésben tört ki.
- Ó, ön nagyon bájos, amikor ennyire meg van döbbenve!
Mint egy haragvó istennő! De jobban meg kell ismernie a
családomat. Minket nem érdekel a botrány.
- Akkor miért mondta le azt a pikniket? – tette fel a kérdést
Judith szigorúan.
- Nem tudom. Talán hogy ellenkezzek Gussie-val... hogy
kiengeszteljem Charlest! Talán mindkét ok szerepet játszott benne.
Ez a válasz nem volt túl biztató. Judith egy pillanatig hallgatott.
Lopva Barbara arcára pillantott és hirtelen felindulásból rákérdezett:
– Szereti őt?
Amint kimondta, rögtön megbánta. Szemtelenség ilyet kérdezni;
hiszen nincs elég közeli viszonyban Barbarával ahhoz, hogy
megengedhetné magának ezt a kérdést.
Pirulva várta a nyers választ; biztos volt benne, hogy ezt érdemli.
De Barbara egyszerűen azt felelte: – Igen.
- Bocsásson meg, nem lett volna szabad ezt kérdeznem –
szabadkozott Judith.
- Lényegtelen. Gondolom, azt kívánja, bárcsak sose
ismerkedtem volna meg Charlesszal. Az ön helyében én is így
éreznék. Tudja, borzalmas vagyok. Neki is mondtam, de nem
hallgatott rám. Azt hiszem, előtte nem szerettem senkit.
Ez a megjegyzés annyira nem illett Lady Barbara hírnevéhez,
hogy Judith döbbentnek tűnt. Barbara önkéntelenül felnevetett.
 - Emlékszik a flörtjeimre? Tudja, semmi jelentőségük nincs.
Azért flörtölök, hogy valamivel szórakoztassam magamat, de az
igazság az, hogy sosem éreztem szerelmet senki iránt; Charles
kivétel.
- Bocsásson meg, de a flörtölés egyetlen igazolása az lehet, ha
az ember szerelmet érez valaki iránt!
- Ó, ez butaság! – jelentette ki Barbara. – A flörtölés élvezetes;
szerelmesnek lenni kínos.
- Én sosem éreztem így!
- Valóban?
Judith ezen elgondolkodott egy pillanatig.
- Nem. Legalábbis... igen, azt hiszem, néha tényleg
kellemetlen lehet. Van egy bizonyos fájdalom... ostoba dolgok miatt.
- Ó, hát mégsem olyan buta! Gyűlölöm a fájdalmat. Igen, és
utálok engedni, ahogy most, ebben az átkozott piknikügyben!
- Ezt teljességgel megértem! – mondta Judith. – De nem
Charlesnak enged; ő nem állt elő ilyen követeléssel! Ön a saját
belátásának enged!
- Ó, nem! Azért nem megyek, mert Charles nem nézi jó
szemmel. Milyen szelíd ember! Ne is beszéljünk róla! Bosszús
leszek tőle. Menni akarok. Halálra untam magamat!
- Miért ne menne? – szólt Judith, mert hirtelen támadt egy
gondolata. – Kellemes társaság lesz... senki nem emelhet kifogást.
Ha elfogadja a társaságomat, önnel tartok.
- Velem tart? – kérdezte Barbara. – Lavisse helyett?
- Nem arra gondoltam. Ön a gróffal tarthat; én a nővéremmel,
Lady Tavernerrel megyek. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne
a kirándulásnak. Talán a fivérem is elkísérne.
A zöld szempár egy pillanatra értetlenül nézett, aztán nevetéstől
csillant.
 - Így a tête-à-tête 22 a legártatlanabb családi kirándulásba csap
át! Ó, ennek így kell lennie! Ha másért nem, azért, hogy lássam
Étienne bosszúságát!
- Nem bánja? – kérdezte Judith, kissé lehangoltan.
Egyáltalán nem! – szólt Barbara és felugrott. – Akkor holnap.
Korán indulunk, és abban a Château-ban ebédelünk, amiről Étienne
beszélt. Nagyon élvezetes lesz! Ezer köszönet önnek!

22 négyszemközt, kettesben
 Kilencedik fejezet

Mivel az idő jó maradt és a Taverner család késznek mutatkozott

részt venni a pikniken, a társaság másnap reggel a rue Ducale-i
háznál gyülekezett. Mivel Lady Taverner állapota nem tette lehetővé,
hogy lóra üljön, Judith, aki szívesebben ült volna nyeregbe,
kénytelen volt nyitott hintóba ülni vele. Sir Peregrine mutatós sárga
lóra ült, Barbara pedig szokás szerint a gróf Coup de Gráce nevű
lovát ülte meg. Stílusos név: Kegyelemdöfés.
Amikor elindult otthonról, Judith tökéletesen elégedett volt
megjelenésével. Szardíniai kék bársonykabátja alatt körg-loknis23
ruhát viselt, hozzá magas, selyembéléses, fodros csipkeszalagos
kalapot, francia glaszékesztyűt, fókaprém karmantyút és rövid szárú
vászoncipőt. Úgy érezte, nagyon elegáns toalettel jelenik meg a
kiránduláson. Sógornője mellett, aki sárgásbarna merino gyapjú
kabátot választott olívabarna muszlinruhával, valóban elegánsnak
látszott, de abban a pillanatban, amikor Barbara elindult lefelé a rue
Ducale-i ház lépcsőjén, Judith úgy érezte, háttérbe szorult.
Barbara halványzöld kabátot viselt; a szín a huszáregyenruhára
emlékeztetett. Kabátja sujtásokkal dúsan díszített, vállán ezüst bojt,
karja feléig zsinórdísz futott. A kabát alatt csipkével díszített magas
nyakú batiszting; nyakravalója hímzett muszlin, csuklójánál keskeny
fodor. Lángvörös hajkoronáján csákószerű, tolldíszes magas kalap
adta meg a végső simítást az abszurd, de tagadhatatlanul gyönyörű
kosztümnek.

23 A glokni nem levasalt, hanem szabadon hullámzó ránc.

Jellemzően díszítőelem, de női ruhák, szoknyák, kabátok egész
formájára is kiható megoldás.
 Lady Taverner megdöbbent; Judith az illendőnél sokkal
merészebbnek tekintette ezt az öltözéket, mégsem volt képes
elnyomni enyhe irigységét. El tudta képzelni magát ilyen ruhában.
- Hogyan képes így öltözni? Micsoda nevetséges kalap! –
súgta Lady Taverner.
Bármennyire is egyetértett ezekkel az érzésekkel, Judith- nak nem
volt kedve elrontani a nap örömeit azzal, hogy rosszallását kimutatja.
Kihajolt a kocsiból, hogy kezet rázzon Barbarával; a lehető
legszívélyesebben üdvözölte: – Milyen elragadóan néz ki! Teljesen
lesújtó véleményem alakul ki a saját öltözködésemről.
- Igen, divat dolgában utánoznak – felelte Barbara. – Meglátja,
néhány hónap múlva ez lesz a bevett divat.
Lady Vidal, aki férjével lépett ki a házból egyszerűen csak
bólintott Judithnak a lépcső tetejéről, de Vidal vette magának a
fáradságot és odalépett a kocsihoz, hogy köszönetet mondjon
Judithnak kedvességéért, hogy csatlakozik a kiránduló társasághoz.
Aztán halkan megjegyezte: – Babs sajnos féktelen teremtés.
Valamelyik szeszélye bármelyik pillanatban tönkreteheti. De az ön
jelenléte szavatolja, hogy minden az illem szerint történik. Nem
titkolom ön előtt, hogy egyáltalán nem tetszik nekem ez a Lavisse.
Judith nem akart csatlakozni a bírálatban Lord Vidalhoz, aki ezen
a napon mondhatni a vendéglátója lesz, ezért csak egy mosollyal és
semmitmondó megjegyzéssel reagált. Legalább annyira nem kedvelte
Lavisse-t, mint Vidal, de kénytelen volt elismerni, milyen úri módon
fogadta a hírt, hogy a kiránduló társaság létszáma megnövekszik.
Szeme sem rebbent, semmivel nem mutatta, milyen borzasztóan
kínos lehet neki a körülmények ilyetén alakulása. Szinte hízelgő
udvariassággal viseltetett a kocsiban ülő hölgyek iránt; csupa mosoly
és kellem volt; szép időt jósolt és figyelmesen aggódott
kényelmükért.
- Nem akarnál jönni, Gussie? – szólt sógornőjének Barbara.
 - Kedves Babs, nyilván tudod, hogy minden ízléstelenségek
közül a családi kirándulásokat utálom a legjobban – felelte Augusta.
Barbara az ajkába harapott, a kocsi felé nézett, mintha teljesen
más szemmel látná. Hirtelen türelmetlenné vált.
- Nos, miért várunk? Az ég szerelmére, induljunk már!
A gróf éppen Judith kocsisának adott instrukciókat,
elmosolyodott, mint aki mindent ért.
- Akkor en avant24! – mondta, visszahőköltetve lovát, hogy a
kocsi indulhasson. Amikor a hölgyek elindultak, s közvetlenül
mögöttük Peregrine is lépésbe fogta lovát, a gróf Barbara mellé
léptetett és elegáns, visszafogott vidámsággal azt mondta: – Máris
bánod és azt kérdezed magadtól, mit keresel te ebben a seregletben.
- Ó, szent egek! Biztosan megőrültem! – szólt Lady Barbara.
- Te kis bolond! Tetszik, hogy a te tiszturad milyen
gardedámot parancsolt rád. Nagyon rémisztő!
- Nem ő rendelkezett. Lady Worth ötlete volt, és egyetértettem
vele.
- Impayable!25 Na de miért?
A hölgy felnevetett.
- Természetesen azért, hogy önt dühítsem!
- De egyáltalán nem vagyok dühös; nagyon szórakoztat.
A rue de la Pépiniére-en haladtak a namuri kapu felé. Amint a
város falain kívülre értek, az út kellemes külvárosokon át a soignes-i
erdőben vezetett; mérföldeken át húzódó hatalmas bükkfaerdő
Brüsszeltől délre; a Charleroi-ba vezető út keresztezte. Szinte csak
bükkfák voltak az erdőben; vastag törzsük egyenesen nőtt ki a
földből, aljnövényzet alig rejtette sima, ezüstös alakjukat.
Judith gyakran járt erre, de tavasszal most először. Elbűvölte a
látvány; a terhesség első hónapjaiban szinte mindig komor Lady
Taverner is felkiáltott a táj pompája láttán.

24 gyerünk
25 Tréfás
 Sir Peregrine, annak ellenére, hogy már csizmaszárát
beszennyezte a kövezetlen útról felfröcskölő sár, szintén elégedett
tetszésének adott hangot, bár megjegyezte, hogy a látvány össze sem
hasonlítható az angol tájjal.
Az első egy-két mérföldön a társaság együtt maradt, Barbara és
Lavisse kissé lemaradva haladt a kocsi mögött, de időnként
előrementek, hogy a hölgyekkel beszélgessenek. Nem sokkal az
erdőbe érkezés után azonban Barbara kijelentette, hogy elege van a
poroszkálásból. Meglehetősen rakoncátlan gesztussal lendítette
búcsúzásra lovaglóostorát, azzal gyors ügetésre fogta lovát és egyre
gyorsabban haladt az erdei úton. A gróf csak addig időzött a hölgyek
mellett, míg megnyugtatta Judithot: lehetetlen, hogy a kocsis
eltévessze az utat; azzal szalutált és Barbara nyomába eredt.
– Szerintem Lady Barbara a legkiszámíthatatlanabb teremtés a
világon! – kiáltott fel Lady Taverner. – Nagy udvariatlanság tőle,
hogy így eltűnik. Mily indiszkrét!
Judith maga is csalódott volt Barbara léhaságának újabb
bizonyítékától, ezért igyekezett sógornője gondolatait más irányba
terelni.
Lady Taverner felfoghatatlannak találta, hogy egy nő, aki jegyben
jár valakivel, tête-à-tête26kívánjon lenni egy másik férfival, így aztán
egy ideig még Barbara viselkedésén csodálkozott. Judith nem
fordított nagy figyelmet a megjegyzéseire; saját gondolataiba merült.
Megértette Barbara önfejűségének okát, de bár rokonszenvezhetett
azzal a zabolátlan beállítottsággal, amely minden szokványos dolgot
utálatossá tett Barbara számára, ezt felettébb sajnálatosnak tartotta.
Minden addiginál jobban meg volt győződve arról, hogy ez az
elkényeztetett, divatos szépség Audley ezredesnek nagyon rossz
felesége lesz.

26 kettesben
 Képzelete a sötét jövőben kalandozott; elkerülhetetlenül viharos
viszonyt látott kettőjük között; hisztériát, veszekedéseket és
adósságot; és nem állhatta meg, hogy ezt a szomorú kilátást
gondolatban ne állítsa szembe a kevésbé izgalmas, de végtelenül
kényelmesebb, kellemesebb élettel, amiben része lehetne, ha Barbara
helyett Lucyt venné feleségül.
Ezen tűnődéseiből az zökkentette ki, hogy meghallotta Peregrine
bejelentését, miszerint falut lehet látni. Felnézett; az utat szegélyező
fák között feltűnt Waterloo falu. Az erdő szélén félig napfényben
fürdetett kerek épület állt, ami olyan gyönyörű látvány volt, hogy azt
kívánta, bárcsak elhozta volna a vázlatfüzetét és az akvarellfestékeit.
Ekkorra már kilenc és fél mérföldet tettek meg és örültek, hogy
elhagyhatták az árnyékos, hűvös erdőt. Néhány perc múlva elérték a
falut; Lady Taverner felkiáltott a templom mérete és stílusa láttán;
furcsa, kupolás tetejű épület volt az út mentén. Szemben, a téglából
és kőből épült kis házak között kis fogadót találtak; cégérére a Jean
de Nivelles felirat volt pingálva. Nem sok látnivaló akadt; megnézték
a templomot és egy kis pihenő után továbbhajtottak az enyhe
emelkedőn a három mérföldre levő Mont-St.-Jean falu felé.
Itt az út elágazott; egyik ága a hegygerincen ment tovább, és úgy
fél mérföld után a Mont-St.-Jean másik oldalán ereszkedett le;
kövezetlen, göcsörtös út, ami Wavre-ből Braine l’Alleud-on át
Charleroi-ba vezetett; az út másik ága délnyugati irányba, Nivelles
felé vezetett. A nivelles-i út, amelyen a kocsisnak az utasítás szerint
hajtania kellett egyenes és unalmas volt; néhány nagyobb bucka volt
látható csak a hullámzó vidéken, mígnem a Merbe Braine nevű
falutól Hougoumontig alacsonyabban, magas partok között haladtak.
A kastély a wavre-i úttól délre terült el, ami itt délnyugatra fordult, és
keresztezte a Nivelles-be vezető utat; a kastélyhoz szép szilfákkal
szegélyezett út vezetett. A gróf útmutatása pontos volt; a kocsis
tétovázás nélkül befordult az útra; a kocsi gyorsan gördült a kinyúló
ágak alatt és hamarosan elérte a Château északi kapuját.
 Az utazók kikövezett udvaron találták magukat; az udvar körül
különböző épületek.
A Château jellegzetes holland építmény volt; részben erődített
ház, részben majorság. Maga a kastély kőből és téglából épült; elég
szép, zsalugáteres ablakú épület volt; az udvar déli oldalán kis
kápolna; a château-val szemben, a nyugati oldalon festői pajták. Az
épületek együttesét kertészlak és a tehénistálló egészítette ki; az
egész nagyon barátságos összképet alkotott és az adott pillanatban
minden, amit csak láttak, halvány tavaszi napfényben fürdött.
Ahogy a kocsi megállt a Château ajtaja előtt, Barbara szaladt ki;
egyik kezében ruhája szegélyét tartotta, a másikban egy pohár bort.
Kalapját levette, rövid vörös fürtjei kellemes kuszaságban keretezték
arcát. Meglehetősen férfiasnak tűnt, sem tekintete, sem röpke
mosolya nem emlékeztetett arra a nőies érzékenységre, amit Judith
előző nap látott.
- Jól utaztak? – kérdezte. – Mint látják, legyőztük magukat.
- Igen, kellemesen utaztunk – felelte Judith, a kocsiból
kilépve. – És első látásra beleszerettem ebbe a gyönyörű kis
kastélyba. Itt nincs semmi merevség, ezek a flamand vidéki házak
egyáltalán nem ridegek.
Ebben a pillanatban Lavisse lépett ki a házból, és miközben
üdvözölte a hölgyeket és utasítást adott a kocsisnak, hol istál- lózza
be a lovakat, Barbara lazán az ajtófélfának dőlve állt, bort
kortyolgatott és pislogott, mint egy macska a napsütésben.
A ház ura nem volt otthon, de Lavisse, aki meglehetősen otthon
érezte magát, értesítette a házvezetőt érkezéséről, és könnyű ebédet
készítettek a társaságnak.
 Takaros carriériste27 vezette a hölgyeket egy emeleti hálószobába,
ahol kalapjukat és kabátjukat hagyhatták, és amikor elkészültek,
visszakísérte őket a földszintre egy szalonba, melynek ablakai fallal
körülvett kertre és a falon túli gyümölcsösre néztek.
A szoba közepén terített asztal állt, a kandallóban tűz égett.
Barbara az ablakban állt, vállát a keresztvasnak támasztotta. Amikor
Judith és Harriet belépett, a két férfi nevetésben tört ki, mely nevetés
azt jelentette, hogy Lady Barbara tréfás kedvében van.
A gróf rögtön a hölgyekhez lépett. Harrietnek széket húzott a tűz
mellé, mondván, biztosan átfázott a hosszú úton, és egy pohár bort
kínált neki. Harriet elfogadta, a gróf pedig mellette maradt és
beszélgetett vele, míg Judith az ablakhoz lépett és a kertet csodálta.
Szép ágyásokat alakítottak ki, nagy részükben zöldséget
termesztettek, de elöl voltak virágágyások is és a szép téglafalon túl
látszottak a dúsan virágzó gyümölcsfák ágai. Az ablakból
rózsabokrokat, fügefákat és számos narancsfát lehetett látni. Judith
megjegyezte, hogy a kert igazán elbűvölő lehet nyáron.
- Szerintem is – fejezte ki egyetértését Barbara. – Júniusban
talán újabb kirándulást tehetnénk ide.
- Júniusban! Ki tudja, mi történik addigra!
- Ó, a háborúra gondol, ugye? Nekem elegem van belőle: túl
sokat beszélnek róla, de nem történik semmi.
- Ezen a gyönyörű helyen nyilván nagyon disszonánsnak
hangzik – jegyezte meg Judith. – Gondolom, kellemes útjuk volt az
erdőn át. Micsoda nemes fák! Nem hiszem, hogy a bükknél van
nemesebb fa.
- Bükkös? Az igazat megvallva nem is figyeltem meg őket
különösebben – mondta Barbara. – Étienne, kérem, töltsön nekem!
- Ó, engedje meg, hogy én szolgáljam ki – szólt Peregrine,
azzal az asztalhoz sietett a kancsóért.

27 szobalány
 Barbara mosolyogva tartotta poharát. Lord Peregrine megtöltötte
és jól hallhatóan azt mondta: – A zöld szemére, Lady Babs!
A hölgy nevetett.
– Az ön kék szemére, Sir Peregrine!
Ebben a pillanatban felszolgálták az ebédet és hamarosan az egész
társaság asztalhoz ült; csirkevagdaltat és kagylóhéjban sütött
osztrigát fogyasztottak.
Lady Barbara jókedvű volt, a gróf hasonlóképpen és minden ilyen
vidám lett volna, ha Lady Taverneren nem tört volna ki a Barbara
iránti ritka ellenszenv. Mint minden visszahúzódó, szerény nőnek,
neki is erős előítéletei voltak. Sosem kedvelte Barbarát. Egészen
eddig a napig csak látásból és hallomásból ismerte, és egészséges
igazságérzete lévén nem volt hajlandó elítélni. Ám attól a pillanattól
kezdve, amikor meglátta Barbarát huszárkabátjában lejönni a
lépcsőn, érezte, hogy a pletykák nem hazudtak. Barbara ledér, és
mivel szándékosan előrelovagolt egy hírhedt szoknyavadásszal,
végtelenül erkölcstelen is. A jó ízlés és illem minden létező szabályát
megszegte: nem ügyel mozdulataira, hanyagul áll, mint egy férfi, úgy
hajtja fel a borát, mint egy férfi és (Harriet ártatlanságában úgy
gondolta), szemrebbenés nélkül elmondja a huszármiatyánkot, vagyis
káromkodik, mint egy kocsis. Az ebédlőasztalnál a társalgást
hallgatva úgy találta, hogy Barbara némely szellemes beszólása
meglehetősen erotikus felhangú. Döbbenetében, meglehetősen
affektált arckifejezéssel többször is igyekezett illendőbb mederbe
terelni a beszélgetést. Túlságosan átlátszó próbálkozások voltak
azonban; Barbara előbb meglepetten, aztán nyilvánvaló élvezettel
nézett rá. Enyhe megjegyzést tett Harrietnek, egy szótagos választ
kapott, mire nyíltan felnevetett.
 Judith közbeavatkozott, a furcsa pillanat véget ért.
Harriet azonban nem tudott napirendre térni a dolog felett;
megdöbbentette, hogy Barbara kinevette és az étkezés hátralévő
részében nem vett tudomást a jelenlétéről; azt kívánta, bárcsak ne
szervezte volna meg ezt a vidámnak szánt kirándulást. A kínos
társalgás, hogy úgy beszéljen Harriettel, hogy valahogy Lady
Barbarát is bevonja, teljesen kimerítette energiáit és mire felálltak az
asztaltól, nemigen tudott volna igazságot tenni abban, hogy a két
hölgy közül melyik a hibásabb. Az ebéd véget ért; valaki javasolta,
hogy tegyenek sétát a gyümölcsösben és az erdőben. Harriet
kijelentette, hogy nem szeretne sétálni, így hát miután kényelmes
helyet készítettek neki, és könyvvel a kezében elhelyezkedett a
kandalló mellett, a társaság többi része kivonult a kertbe és az
ágyások közötti ösvényeken való rövid időzés után a gyümölcsösbe
léptek. A gyümölcsfák alatt bőven nőtt a nárcisz. Judith képtelen volt
ellenállni a kísértésnek, hogy ne szedjen belőlük. A gróf erre rögtön
engedélyt adott: unokaöccse örülne, hogy örömet szerezhet
látogatóinak; olyannyira, hogy azt írta, a vendégek érezzék otthon
magukat a Château-ban. Judith hamarosan egy egész ölnyi nárciszt
szedett; a gróf pedig visszaszaladt a nagy csokorral a házba, hogy a
hölgynek ne kelljen cipelnie; amikor visszatért, Lady Worth a
göcsörtös vén almafa alatt várta; Barbara és Peregrine már az
erdőben jártak.

Judith úgy ítélte meg, Peregrine túlságosan rajong az ő

Harrietjéért ahhoz, hogy a Barbara bűvkörébe esés veszélye
fenyegesse, de a hölgyek között lezajlott enyhe élcváltás miatt kissé
nyugtalan volt. Az illem azt kívánta, hogy várja be Lavisse-t, de
amikor a gróf visszaért, nem a férfi, hanem ő javasolta, hogy
menjenek a többiek után.
 Elindultak az erdőben; mivel azonban egy ideig nem látták a
szökevényeket, a gróf azt javasolta, hogy induljanak el a kastélytól
az erdőn át azon az ösvényen, ami egy kis dombra visz; onnan látni
lehet a charleroi-i utat.
- Említettem Lady Barbarának, hogy nagyon szép kilátás
nyílik annak a dombnak a tetejéről. Biztosan oda mentek. Nem
fáradt? Az ide még egy kilométer.
- Nagyon élvezném. Ez a tavaszi idő felélénkíti az embert,
ugye?
- Nyilvánvalóan. De attól tartok, az én szerény hazám
csalódást okoz annak, aki a változatos angol vidékhez szokott.
- Semmiképpen. Meglehet, Anglia vidéke olyan változatos,
amilyen változatosságot máshol nemigen találni: én yorkshire-i
vagyok, és mi azzal dicsekszünk, hogy páratlan természeti
szépségeink vannak. De van valami nagyon megkapó az ön
országában. Bár nincs olyan zord szépség, amilyet Yorkshire-ben
mutathatnék önnek, az itteni táj egyszerű és viruló, ami
mindenképpen gyönyörű a szemnek. Sok a folyó, a szép majorság,
árnyas sarjerdők vannak és dús mezők!
- Ez páratlan dicséret, madame. Babs szerint az országom túl
szelíd és unalmas. Azt mondja, itt soha nem történik semmi.
- Könnyelműen beszél – felelte Judith. – Bár nincs alapos
tudásom a történelemről, ha jól emlékszem az említett látszat
ellenére elég felkavaró események történtek itt.
- Marlborough hercegére gondol. Igaz: az én szegény
országom gyakran volt Európa csatatere és meglehet, ezt a kijelentést
nem korlátozhatom a múlt időre... talán még sokszor lesz az. Ki
tudja?
- Ó, kérem, ne gondoljon ilyesmire! Nem szabad, hogy több
háború legyen! Amióta az eszemet tudom, háborúztunk. Legyőzzük
Bonapartét, és tartós békét vívunk ki. Kétli?
 - Biztosíthatom, hogy ezt nem kívánom kétségbe vonni –
felelte.
Kis meredélyre mentek felfelé és hamarosan meglátták Barbarát
és Peregrine-t; a dombtetőn pihentek. Barbara egy sövény mellett
talált menedéket a széltől, a hegyoldalban ült. Integetett és
odakiáltott nekik.
- Rászedés! Semmit nem lehet látni, csak szórványos
dombokkal tarkított síkságot és zöld búzamezőket!
A vidéki Peregrine kiigazította.
- Nem, nem, ön lekicsinyli a valóságot, Lady Bab! Vannak
rozsmezők is! És legalább két lóheretábla. Milyen magasra nőhetnek
ott a szárak! Sosem láttam ilyet az év ilyen korai szakában!
- Ó, többet tud nálam. Én dr. Johnsonnal tudok egyetérteni,
aki... ő volt, ugye? Kijelentette, hogy egyik zöld mező olyan, mint a
másik!
- Elviselhetetlen öregúr! – jelentette ki Judith, aki eddigre
odaért melléjük. Körülnézett. – Nahát! Miért szólja le így ezt a
vidéket? Milyen szépek azok a szürke kőfalak ott a fák mögött! Az a
charleroi-i út?
- Igen, madame – felelte Lavisse. – Az a kis gazdaság, amit
néz. La Belle Alliance.
- Gyönyörű! – szólt Judith. – Ügy érzékelem, itt nagyon sok
falunak és majorságnak van szép neve. Innen látjuk az ön lakhelyét?
- Nem, az túl messze van. A nivelles-i úton kell menni; nagyon
unalmas, mert az út egyenes és nemigen van látnivaló. Ha egyszer
megtisztelik Nivelles-t látogatásukkal, a charleroi-i utat válasszák.
Egy kicsit hosszabb, de úgy vélem, tetszene önöknek Vieux-
Genappe, amin ez az út átvezet. Van egy régi kőhíd és igazán csinos
kis házakat látni.
- Ismerem – jegyezte meg Peregrine. – Tavaly ősszel jártam
Nivelles-ben barátokkal, és ha jól emlékszem, Genappe után úgy
négy mérfölddel tértünk le az útról.
 - Az Quatre-Bras – közölte a gróf.
- Újabb bájos név önnek, Lady Worth – szólt Barbara. – Mi az
az emlékmű, amit ott a távolban látok, Étienne?
A gróf a mutatóujja irányát követve dél felé nézett.
- Az csak a kilátó. Nincs itt semmi érdekes; sem emlékművel,
sem híres helyek.
Nagyon igaz. Borzasztóan érdektelen vidék – mondta Barbara
rebbenő mosollyal. – Nem is tudom. Ha Malplaquet-be vagy
Oudenarde-be vitt volna minket, akkor sövényeken és sáros földön
vonszolt volna minket át, hogy egy régi csatateret lássunk. Ennél
semmi sem fárasztóbb; nincs itt semmi olyasmi, amit máshol ne
lehetne látni. Néhai férjem ilyen kirándulásokkal keserítette az
életemet. Láttam Sedgemoort és Nasebyt és Newburyt... ott két
csatatér van, ha jól emlékszem... és szavamra, nem lehetett őket
megkülönböztetni, csak annyiban, hogy az egyik távolabb volt az
úttól, mint a másik. Peregrine, aki szórakozottan dél felé nézett, azt
mondta:
- Ha jól sejtem, ezen a környéken lehet az ütközet. Ugye? A
charleroi-i út nem a Franciaországba vezető egyik fő útvonal?
- Jaj, ne, Perry! – szólt rá húga. – Ez túl békés ahhoz, hogy itt
csatározzanak. Más utak is vezetnek Franciaországba ugye, gróf úr?
- Természetesen, madame. Például a mons-i út. De Sir
Peregrine-nek igaza van. Az én ezredem azért állomásozik Nivelles-
ben, hogy ezt az utat védje.
- Ó, ne ijesztgessen minket, Étienne! – szólalt meg Barbara.
- Ha Boney jön... ha egyáltalán jön, amiben kezdek
kételkedni... a határon fogadják és elzavarják, vagy ő zavarja el
önöket. De én biztosan Brüsszelben maradok. Milyen izgalmas, ha az
embert ostromolják!
- Hogyan beszélhet így? – szólt Judith a megjegyzés
kétértelműségén felháborodva. – Nem tudja, mit beszél. Ideje visz-
szamenni a Cháteau-ba!
 Ám ekkor Barbara felettébb furcsamód érdeklődést kezdett
mutatni a környezet iránt; azt kívánta, hogy Lavisse nevezze meg az
összes látható falucskát és abbéli óhaját fejezte ki, hogy fedezzék fel
a néhány mérföldnyire keletre húzódó sötét erdősávot. Onnan, ahol
álltak, La Belle Alliance-tól fél mérföldre nyugatra jól lehetett látni
Brüsszel felé a lankás vidéket, és Lady Barbara csak az után mutatott
hajlandóságot a hely elhagyására, miután Lavisse olyan jelentéktelen
majorságokra mutatott, mint a La-Belle-Alliance-tól északra, az út
mentén fekvő La-Hay-Sainte és más falvak, mint Papelotte,
Smohain. De végre, miután megelégedett azzal, hogy a völgybeli
kereszt- úton túli emelkedő miatt nem láthatja Mont-St.-Jeant, és
hogy az erdő, amit bejárni szeretne, hárommérföldnyire van,
beleegyezett, hogy menjenek vissza a kastélyba.
Lady Taverner a tűz mellett bóbiskolt; restelkedve riadt fel,
amikor a társaság visszatért. A kandallópárkányon álló órára
pillantott és felkiáltott, hogy fogalma sem volt róla, milyen gyorsan
elrepült az idő. A gyermekeire gondolt, akik természetesen
vigasztalanok nélküle és szinte könyörgött Judithnak, fogasson be a
kocsiba.
Ez hamarosan meg is történt és Harriet hamarosan az ülésen ült,
takarókkal jól bebugyolálva, keze mélyen karmantyújába rejtve.
Barbara az ajtóban állt, amikor Judith kilépett a házból.
- Nem tudom, merre lehet most Charles.
- Azt hiszem, Ghentben – felelte Judith.
- Bárcsak velünk lett volna! – sóhajtott Barbara.
- Én is így érzek.
- Ó, már megint nem kedvel! Sajnálom, de az a helyzet, hogy a
tiszteletre méltó hölgyek és én valahogy nem jövünk ki jól
egymással. Nagyon hálásnak kéne lennem önnek, hogy megszervezte
a társaságot a kiránduláshoz. Köszönjem meg? Ismerje el, hogy ez
egy elég kínos nap volt.
- Elismerem – felelte Judith.
 Kissé fagyos pillantást vetett Barbarára, miközben beszélt és egy
pillanatra könnycseppet vélt felfedezni szempilláján. De mielőtt erről
megbizonyosodhatott volna, Barbara elfordult tőle és készült
nyeregbe ülni. A következő pillanat abszurddá tette a könnyek
feltételezését. Nevetett, tréfásan évődött Peregrine-nel, újra féktelen
hangulatban.
Ha lett volna olyan terve, hogy ne a kocsi mellett lovagoljon, nos,
e terveket csírájában fojtotta el a szigorú nővér, aki élesen
megjegyezte, örül, hogy legalább egy úriember kíséri őket. így nem
tehetett mást, mint az adott helyzetben tőle lehető legnagyobb
méltósággal a kocsi mellett lovagolt.
Lavisse és Barbara hamarosan lépésbe lassították lovaikat; a kocsi
messze elhagyta őket és eltűnt egy alacsony hegy mögött. Lavisse
halvány mosollyal nézte Barbara profilját és halkan azt mondta: –
Kicsi bolond! Kicsi imádnivaló bolond!
- Ne szekírozzon! Annyira zaklatott vagyok, hogy sírni
tudnék!
- Tudom, hogy tudna sírni. De miért?
- Ó, mert unatkozom... vagy fáradt vagyok... vagy amiért
tetszik!
- Nem tetszik, hogy unatkozik vagy fáradt. Mindazonáltal nem
csodálom. Ezek a szenteskedő angol nők... pokoli.
- Nekem Lady Worth egyáltalán nem ellenszenves... bár
nézhetne kevésbé rosszallón.
- Vegye figyelembe, drága Babs, hogy egész életében ilyen
lesz!
- Ó, az ördög vigye! Gondoskodom róla, hogy erre ne legyen
esélye!
- Mapauvre28, látom önt, ahogy prűd rokonokat kell
kerülgetnie; egyre hűvösebbek... vagy dühösebbek!

28 Szegénykém
 - Szerencsétlen! Hallgasson!
- Nem, nem hallgatok. Képzelje el, mennyire más lenne, ha
hozzám jönne feleségül!
Lady Barbara önkéntelenül felnevetett.
- Elképzelem. Akkor az ön szívszerelmeit kéne kerülgetnem.
Eleget láttam ezt a saját családomban ahhoz, hogy egy nőcsábászhoz
menjek feleségül.
- Önöknél Angliában van egy mondás, miszerint megtért
nőcsábászból lesz a...
- Kedves Étienne, ha ön megtért lenne, ugyanolyan unalmas
lenne, mint bárki más. Csak az ékesszólását vesztegeti rám. Éppen
csak kedvelem önt. Elismerem, nagyon kellemes önnel flörtölni, és
kiváló társaság.
- Az ön ezredesét is... kiváló társaságnak találja?
Lady Barbara elfordította a fejét, élesen nézett a férfira.
- Tudja, erre még sosem gondoltam. Ez a legfurcsább a
dologban, de ha azt kérdezné, milyen külsőre, hogyan beszél, nem
tudnám megmondani. Azt hiszem, jóképű; azt hiszem, jó társaság,
mert nem unatkozom vele. De nem tudom pontosan meghatározni.
Nem tudom azt mondani, hogy jóképű, szellemes vagy okos. Csak
azt tudom mondani, hogy ő Charles.
A mosoly lehervadt a gróf arcáról. Lova egy erőteljes
sarkantyúrúgás következtében hirtelen megugrott.
– Ah, parbleu29, ezek szerint tényleg komolyan gondolja! –
kiáltott fel. – Szerelmi bánat sújtja. Mielőbbi jobbulást, ma belle30!

29 az égre!
30 szépségem
 Tizedik fejezet

Judith másnap nem találkozott Barbarával, de hallotta, hogy

Enghienbe ment egy estére, amit a testőrség szervezett. Este Lady
John Somerset vendége volt, a szokásos társasággal, és amikor
meglátta Lady Worthöt, csak bólintott és intett neki. Lavisse gróf
visszatért a hadtestéhez, de helyét csodálatos módon átvette Pierre
d’Aremberg herceg, ki ha nem is komoly, de feltűnő figyelmet
tanúsított Lady Barbara iránt.
Ha a távollét öt napja alatt Lady Barbara hiányolta is Audley
ezredest, ennek semmi jelét nem mutatta. Mintha lubickolt volna az
élvezetekben; egyik estélyről a másikra járt, mindenütt flörtölt.
Megjelent az Operában is, de nem várta meg az előadás végét, mert
bálba volt hivatalos; hajnalig táncolt; reggeli előtt kilovagolt fiatal
tisztekkel. Aztán reggeli után rögtön elment a grammont-i
lóversenyre, majd éppen időben ért vissza Brüsszelbe ahhoz, hogy
megjelenjen sógornője estélyén és elbűvölte a társaságot azzal, hogy
elénekelte az O Lady, twine no wreathfor me31 kezdetű dalt, amit
néhány nappal korábban kapott Londonból Lord Byron híres Búcsú
című versével együtt.
- Hogyan képes erre? – csodálkoztak a Lennox lányok. – Mi
meghaltunk volna a fáradtságtól!
Április 20-án Brüsszelt egy híres személy érkezése bolygatta fel;
nem kisebb művész, mint Madame Catalani érkezett, aki trilláival és
tremolóival egész Európát elbűvölte.

31 Walter Scott Rokeby (1813) című elbeszélő költeményének

egyik verse (The Cypress Wreath). John Bray kórusművet
komponált belőle.
 Férje, M. de Valbreque kíséretében azért látogatott a városba,
hogy kegyesen (és hatalmas fellépti díjért) néhány kiválasztott
társasági eseményen énekeljen.

Ugyanezen az estén Wellington herceg és Audley ezredes is

visszaért Brüsszelbe; az ezredes ahelyett, hogy a hosszú napot azzal
zárta volna, hogy csendben teázzon otthon és lefeküdjön, felöltötte
díszegyenruháját és kissé késve, de megjelent Sir Charles Stuart
estélyén. Jegyesét egy ablakmélyedésben találta; ujjait éppen egy
fiatal belga csókolgatta egyenként, nagy odaadással; az ezredes pedig
türelmesen várta, hogy e szertartás véget érjen. Barbara azonban
észrevette őt, mielőtt a hódoló a negyedik ujjig jutott volna, és
elhúzta a kezét; nem zavartan, hanem azért, hogy az ezredesnek
nyújtsa.

- Ó, Charles! Hát visszajött! – kiáltotta boldogan.

A belga elvörösödött, érezhetően remegett, és csak annyi ideig
maradt, amíg Audley ezredes párbajra hívhatja, ha úgy tetszik neki,
de amikor rájött, hogy az ezredes nem igazán figyel rá, diszkréten
visszavonult és hálát adott a fennvalónak, hogy az angol flegmatikus
nép.
Az ezredes megfogta Barbara kezét. A hölgy szeme pajkosan
csillant.
- Szeretné befejezni, amit René elkezdett, kedves Charles?
- Nem, egyáltalán nem – felelte a férfi, közelebb húzva
magához.
A hölgy felemelte arcát.
- Hát jó! De nagyon örülök, hogy viszontlátom!
Leültek a kis kerevetre.
- Úgy látom, nem hiányoztam oly nagyon – jegyezte meg az
ezredes.
- Ne legyen ostoba! Inkább mondja el, mit csinált!
- Nincs mit mondanom. De ön mivel töltötte az idejét?
 - Nem meri elmondani nekem?
- Ez szemtelenség. A nagy mulatságok közepette el is
felejtettem, Charles.
- Ön hűtlen!
- A lóversenyre jártam és elég nagy szerencsém volt; voltam
az Operában, de Gluck-darabot adtak, és nagyon nem tetszett;
végtelen sok keringőt és francia négyest táncoltam, de senki nem
táncolt olyan jól, mint ön; és elmentem egy makaópartira, és
kifosztottak, és elmentem Enghienbe, és megcsókoltak...
- Tessék?
Az ezredes addig mosolyogva hallgatta, de erre a mosoly
lehervadt az arcától és olyan éles hangon vágott a szavába, hogy a
hölgy figyelmét mindenképpen felkeltse, és egy kicsit felszegje az
állát.
- Tehát?
- Ezt komolyan mondta?
- Azt, hogy megcsókoltak Enghienben? Kedves Charles!
- A „Kedves Charles” nem válasz, Babs.
- De kételkedik benne? Nem gondolja, hogy nagyon is csó-
kolnivaló vagyok?
- De igen. Ám jobban szeretném, ha mások ezt nem így
gondolnák.
- Ó, ne! Az nagyon unalmas lenne – felelte gyöngyöző
nevetéssel.
- Nem gondolja, hogy van némi közönségesség abban, hogy
megengedi Tomnak, Dicknek és Harrynek, hogy megcsókolják?
- Közönségesnek nevez, Charles. Ezt komolyan gondolja?
- Az a csoda, ha nem az.
- Csoda?
- Mert közönségesen viselkedik.
Lady Barbara elpirult, egyenesen a férfi szemébe nézett és azt
mondta: – Nem bölcs dolog így beszélni velem, barátom.
 - Kedvesem, azt gondolta, olyan engedékeny leszek, hogy
hagyom, hogy más férfiak önt csókolgassák? Mily furcsa
elképzelései lehetnek rólam!
- Figyelmeztettem, hogy flörtölni fogok.
- Én pedig figyelmeztettem, hogy csak velem flörtöljön. Hogy
őszinte legyek, elvárom, hogy rajtam kívül mást ne csókoljon meg.
Tom, Dick és Harry! – csattant fel, elárulva sértettségét. – Igen...
vagy például Lavisse gróf.
Volt némi él e szavakban; Lady Barbara gyorsan rápillantott;
rögtön felmérte, hogy e kijelentés kiváltó oka a féltékenység és a
prüdéria elegye volt. A düh kisimult arcáról; felkiáltott: – Charles!
Kedves bolond! Nem találta ki: nem Étienne volt!
Az ezredes igen gyötrődőn nézett.
- Valóban? Igen, rá gondoltam.
- És már ki akarta hívni párbajra?
- Semmi ilyen romantikus gondolatom nem volt. Egyszerűen
arra vágytam, hogy egy jó egyenest behúzzak neki.
Lady Barbarát ez nagyon mulattatta.
- Az micsoda?
- Ökölvívóütés. Felejtse el! Ha felvenné a szótárába, az igazán
nem lenne illendő.
- Ó, de sokat tudok az ökölvívó-szakkifejezésekről! A bátyám,
George nagyon odavan ezért a sportért... azt mondják kiütéssel
szokott nyerni! Nem táncol el, egyáltalán nem bátortalan; igen jól
megállja a helyét a ringben!
- Babs, ön javíthatatlanul pimasz!
Nézeteltérésük elfelejtődött. A hölgy George-ról kezdett beszélni,
aki már útban van Németalföld felé.
Nyilvánvaló volt, hogy az egy évvel idősebb George nagyon
közel áll húga szívéhez. Audley ezredes alig ismerte, de aki egyszer
látta Lord George-ot, aligha téveszthette el második látásra.
 Néhány nappal később állomáshelyéről, a Ninove közelében levő
Liedekerke-ből érkezett meg Brüsszelbe. Azzal a szándékkal
lovagolt a városba, hogy meglepje családját vacsoránál, de mivel a
Montagne de la Courba menet találkozott egy barátjával, úgy döntött,
hogy részt vesz egy, a Hotel d’Angleterre-ben tartott lármás
összejövetelen. Amikor néhány órával később megjelent a rue
Ducale-i házban, a komornyik közölte, hogy Lord és Lady Vidal az
operában vannak, húga pedig egy soirée- ra ment.

Hát, az Operába nem megyek, az biztos – mondta őlord- sága. –

Hol van az a soirée?

- Úgy tudom, uram, hogy ez úri közönség összejövetele egy

kis zenével és...
- Pokolian jól hangzik – jegyezte meg őlordsága. – Ki adja az
estélyt?
- Lord és Lady Worth, uram.
- Lady Worth? – Őlordsága erre felkapta a fejét. – Ó! Á!
Odamegyek. Nem fognak kidobni, ugye?
A komornyik döbbentnek tűnt.
- Kidobni önt, uram?
- Nem kaptam meghívást; ön nem ismeri a Worth családot –
magyarázta George. – Megkockáztatom. Hol laknak?
Judith szalonjában nagy volt a tömeg, amikor megérkezett, és
mivel már nagyon benne jártak az estében, nem várt több vendéget és
már nem állt az ajtó mellett, hanem a terem végében belga
hölgyekkel beszélgetett. A Lord George érkezését bejelentő lakáj
hangját nem hallották az általános hangzavarban, és Judith nem is
szerzett tudomást érkezéséről, amíg fel nem hívta rá a figyelmét
Madame van dér Capellan, aki az iránt érdeklődött, ki az a ce beau
giant.32

32 gyönyörű óriás
 Lady Worth a jelzett irányba fordult, és meglátta őlordságát a
küszöbön; a legnagyobb higgadtsággal nézett körül.
A szép óriás jelző pontosan leírta. Hat láb magas, szép szál férfi, a
királyi testőrség gyönyörű, vörös-arany egyenruhájában. Fekete haja
göndör, bajsza-szakálla szépen nyírt, foga ragyogó fehér, tekintete
élénk, bátor, tüzes.
- Lord George Alastair – felelte Judith. Elindult felé; nem örült
a váratlan vendégnek.
Lord George azonnal a ház asszonya felé indult. Tökéletes
meghajlással köszöntötte; nézése, mint egy csínyen kapott iskolás
fiúé.
- Lady Worth?
- Igen – erősítette meg Judith. – Ön...
- Tudom! Tudom! Ön nem ismer engem... nem ismer régóta...
és azon tűnődik, hogyan jutottam be.
Lady Worth önkéntelenül elmosolyodott.
- De ismerem. Ön Lord George Alastair.
- Nahát! Ez óriási! Gondolom, ezek után nem hajíttat ki.
- Az meglehetősen nehéz feladat lenne. Gondolom, a húgát
keresi. Itt van. És a fivére is. Azt hiszem, a túlsó szalonban vannak.
Megkeressük őket?
- Pokolian kedves öntől, Lady Worth. De kérem, ne fáradjon
miattam. Megtalálom őket.
Lady Worth látta, hogy Lord George átnéz a feje fölött, a szalon
másik végében keres valakit. Arra nézett és látta, hogy a hosszú
pillantás nem másra, mint Miss Devenishre irányult. Nyilvánvaló
volt, hogy Lucy észrevette, hogy nézik; kínosan elpirult és lesütötte a
szemét.
- Elkísérem a húgához! – szólt Judith határozottan.
- Köszönöm... egy pillanat – szólt őlordsága hűvös
szemtelenséggel. – Láttam egy hölgyet, akit ismerek. Tiszteletemet
kell kifejeznem nála.
 Miközben ezt mondta, ellépett a ház asszonya mellől és
feltartóztathatatlanul elindult Miss Devenish felé. A kisasszony egy
pamlagon ült, és olyan riadt pillantással nézett fel George- ra, hogy
Judith kötelességének érezte pártfogoltja segítségére sietni. George
föléje magasodott... ez önmagában is elég, hogy egy lány
megriadjon, gondolta Judith bosszúsan; és Lucy félig felemelkedett a
pamlagról, aztán visszahuppant.
Mire Judith, akit a szalon közepén Mr. Creevey feltartóztatott,
végre odaért, George nemcsak hogy kezet fogott a kisasszonnyal, de
leült mellé a pamlagra. Szemét egy pillanatra sem vette le Miss
Devenish lehajtott fejéről, lángoló arcáról. Amikor Judith odaért
hozzájuk, Lord George felállt.
- Éppen Miss Devenish emlékezetébe idézem magamat. Azt
hiszem, elfelejtett engem.
- Nem is tudtam, hogy ismeri Lord George-ot, kedvesem –
szólt Judith kérdő hangon.
- Ó! – hebegte Lucy. – Egyszer találkoztunk... egy bálban!
- Ha ez minden, nem csoda, hogy a kisasszony nem emlékszik
önre, Lord George! – szólt Judith.
- Hogy ez minden? Egyáltalán nem! Miss Devenish, a
szemembe tudja mondani, hogy csak egyszer, egy bálban
találkoztunk?
A kisasszony nem nézett Lord George szemébe, de tekintetében
olyan szemrehányás volt, hogy az mindenkit zavarba hozott volna;
mindenkit, kivéve egy Alastairt. Halkan, de nagy méltósággal
mondta: – Tény, hogy több alkalommal találkoztunk. Nem
felejtettem el.
Miközben ezt mondta, felállt és enyhe főhajtást követően elindult
arrafelé, ahol nagynénje ült. Lord George egy pillanatig nézett utána,
aztán a ház asszonyához fordult és élénken kérdezett: – Hol van
Babs? A másik szalonban? Megyek, megkeresem. Kérem, ne
fáradjon miattam, Lady Worth! Feltalálom magam.
 A ház asszonya készséggel elengedte; a hívatlan vendég pedig
bólintott, elmosolyodott és már ott sem volt; elindult a zsúfolt
helyiségen át a másik szalonba vezető dupla ajtó felé. Az ajtó nyitva
volt, és amint közelebb ért, meglátta fivérét, Harryt az ajtóban állni.
Éppen Lord Hay-jel beszélgetett. Könnyeden intett neki, de Harry,
amint meglátta, elhagyta beszélgetőtársát és elindult felé.
- Szervusz, George! Mikor érkeztél? Hol vagy bekvártélyoz-
va? Pokolian örülök, hogy látlak!
George ezekre a kérdésekre körülbelül úgy válaszolt, ahogy az
ember túl hízelgő, izgága kiskutyát szokott lerázni. Megdicsérte
Harry vadonatúj ezreduniformisát, és egyenesen rákérdezett: – Hol
van Babs?
- Ó, ha jól sejtem, akkor valahol Audley-val! De micsoda
ember vagy, hogy nem írtad meg nekünk jöveteledet!
- Ki az az Audley? – vágott a szavába George, az emberek feje
fölött átnézve, húgát keresve.
- Természetesen Worth öccse! Szent ég, ezek szerint te nem
tudod? Babs feleségül megy hozzá... legalábbis ő ezt mondja.
Ez a hír mintha mulattatta volna George-ot.
- Szegény ördög! Nem, nem tudtam. Nem régi hír, ugye?
- Ó, már vagy két hete jegyben járnak! Lehet, hogy régebben.
Nézd, ott vannak!
Egy pillanattal később Barbara igen meglepődött. Ismerős kar
fogta át derekát.
- Szervusz, Babs! Kicsi lány! – szólt őlordsága.
Lady Barbara gyorsan megfordult az ölelésben; ajkáról kiáltás
szakadt fel: – George! Te nyomorult! Mögém lopóztál!
A derék fivér arcon csókolta, de nem engedte el a derekát.
- Mit hallok? Eljegyezted magad? – Audley ezredesre
pillantott, kezet nyújtott. – Ön Audley, ugye? Örülök, hogy
megismerhettem. Azt hiszem, találkoztunk már valahol, de nem
emlékszem, hogy hol.
 - Mi az ördög jutott eszébe, hogy eljegyezte a húgomat?
Tudja, szerintem nagyon meg fogja bánni!
- Lehet. De tudja, most már becsülettel nem vonulhatok vissza
– felelte az ezredes kezet rázva Lord George-dzsal. – Mikor érkezett?
Liedekerke-ben van, ugye? Mondhatom, átkozottul örülünk a
csapatának. Milyen erősek?
- Két lovasszázad. Milyenek ezek a hollandusok? Láttam
néhányat Ostendéből ide jövet. A lovaik nem olyan rosszak, de nem
tudnak lovagolni.
- Ez valóban gond – ismerte el az ezredes. – Sokan vannak
köztük, akik megdöbbentően rosszul lovagolnak. Tudja, a lovasság
parancsnokának végül Combermere-t nevezzük ki. A lovastestőrség
hozzánk küldi Lord Uxbridge-et.
- Ó, nagyon jó ember! Kedvelni fogja. Persze, alatta szolgált.
Moore-ral volt, ugye? Mondhatom, Audley, akik magukkal voltak a
félszigeten, előnyben vannak velünk szemben... de persze ezt nem
éreztetik velünk! Ma este találkoztam egy átkozott lövésszel, aki
Hyde parki katonáknak nevezett minket!
- Szóval leütötted, és így szegény Vidal újabb botránnyal
kénytelen szembenézni! – jegyezte meg Barbara.
- Nem, nem ütöttem le. Az a fickó a vendéglátóm volt. De ha
harcról van szó, majd megmutatjuk, mire képesek a Hyde parki
katonák!
Barbara, akit untatott a katonai témájú társalgás, témát váltott és
nagyapja hogyléte felől kérdezett. George beismerte, hogy egy ideje
nem találkozott az ingerlékeny herceg úrral, de levelezésük energikus
hangvételéből úgy ítélte meg, hogy szokásos jó egészségének
örvend.
- Megint adósságban vagy? – kérdezte Barbara. – És nem segít
neked?
- Ó, egek, nem! Azt írta, hogy előbb látna a pokolban! – felelte
George.
 - De gondolom, ha élve kikerülök ebből a kis háborúból, akkor
kifizeti az adósságomat.
- Hősként hazatérni? – kérdezte a százados. – Akkor jobb, ha
megsebesül.
- Átkozottul jó ötlet – ismerte el őlordsága. – Persze ha
megölnek, egyáltalán nem számít, hogy mennyi adósságom van.
Mindenképpen nyerek. Milyenek a poroszok, Audley?
- Nem sokat láttam belőlük eddig. Az öreg Blücher
megérkezett Lege-be és azt mondja, hogy 80 ezer embert tud
csatasorba állítani. Némelyikük elég tapasztalatlan... ahogy az önök
csapataiban is vannak ilyenek.
- Fura egy vénember ez a Blücher – jegyezte meg George. –
Tavaly találkoztam vele, amikor Londonban volt a császárokkal meg
azzal a sokasággal. Ügy tűnt, nagyon jól fogadják. Az emberek
éljenezték, valahányszor kidugta az orrát az utcára.
Lady Barbara elmozdult tőlük; Lord George is elindult, és újra
Miss Devenishbe botlott. Láthatóan rávette a kisasszonyt, hogy
mutassa be a nagynénjének, mert amikor Judith egy órával később
meglátta őket, Lord George már Mrs. Fisher mellett ült és
illedelmesen társalgott vele. Judith látta, hogy Mrs. Fisher elégedett
vele és remélte, hogy Miss Devenish nem csábul el valami nemesi
címtől és szép férfiarctól. Nem igazán bízott azonban a kedves
kisasszony józan belátásában, és nem volt túlságosan meglepve,
amikor látta, hogy a nagynéni odaint unokahúgának, hogy menjen
oda és társalogjon Lord George-dzsal. Miss Devenish bár
vonakodva, de engedelmeskedett a kérésnek. Lord George azonnal
felugrott, amint a kisasszonyt közeledni látta; néhány perc múlva
sikeresen eltávolította a nagynénitől és a kis szalon felé vezette, ahol
a frissítőket kínálták.
Lady Worth csak az est végén, amikor a vendégek sora
megritkult, talált lehetőséget, hogy Lucyvel beszéljen.
- Remélem, Lord George nem volt terhére. Attól tartok,
meglehetősen merész fiatalember.
Lucy elpirult, de halkan válaszolt: – Ó, nem! Korábbról, még
Angliából ismerem.
- Igen, ezt mondta. Meglepődtem: nem emlékszem, hogy
valaha említette volna ezt a körülményt.
Tétovázás történt és hebegés.
- Azt hiszem... azt hiszem... valóban... nem említettem. Nem
volt rá alkalmam... az ismeretségünk... nem olyan természetű volt...
- Kedvesem, miért is kellett volna említenie? Nem akartam
hibáztatni. De megsajnáltam, amikor láttam, milyen célzottan kereste
önt. Láttam, hogy ön egy kicsit nyugtalan és nem csodálkoztam. Az
úr modora egy kicsit túl ismerős.
Miss Devenish egyszer vagy kétszer kinyitotta a legyezőjét és azt
felelte: – Elismerem, hogy zavarban voltam. A meglepetés, hogy itt
találkozom vele... és hogy egyenesen odajött hozzám, mint ön is
említette... nagyon zavarba ejtett.
- Az ilyen férfiak figyelme nagyon kellemetlen tud lenni –
mondta Judith. – Szerencsére élénk, erőszakos érdeklődésük nem tart
sokáig. Szerintem Lord George botrányos szoknyavadász. Önnek
azonban sokkal több magához való esze van annál, mintsem
komolyan vegye.
- Ó, igen! Vagyis tudom, mit beszélnek róla. Bocsásson meg,
de vannak bizonyos körülmények, amelyek túl fájdalmasak ahhoz,
hogy beszéljek róluk... de nem áll módomban bővebben kifejteni.
- Ugyan, Lucy, mi az? – kiáltott fel Judith. – Egy pillanatig
sem gondoltam, hogy csak egy bálból ismerik egymást!
- Annál egy kicsit többről volt szó. Tavaly ismerkedtünk meg,
amikor az unokatestvéreimmel Brightonban voltunk. Volt a
bizalmasságnak egy bizonyos foka... amit nem tudtam elkerülni.
Hangja elhalt. Judith gyanította, hogy egy ragyogó, csinos fiatal
tiszt figyelme nem lehetett teljesen nemkívánatos.
 Nem kételkedett abban, hogy Lord George hamar átlépte az
illendőség határát és készséges együttérzéssel viseltetett Lucy érzései
iránt, amit a váratlan viszontlátáskor tanúsított. Kedvesen szólt: –
Tökéletesen megértem, és kérem, ne érezze kötelességének, hogy ezt
feltárja nekem. Erre semmi szükség nincsen!
Nem sokkal ez után kénytelen folt elfordulni, hogy kezet fogjon
egy távozó vendéggel. Lucy visszament a nagynénjéhez, aki már
jelzett neki, hogy ideje indulni, és nem beszéltek többet a témáról.
Lord George, aki éppen egy káprázatosán szép, barna hajú nővel
beszélgetett, nem vette észre távozásukat. Judith, aki tudta, hogy
ezen az estén Lord George legalább két hölgynek udvarolt, okkal
remélhette, hogy Lucy iránti érdeklődése csak az Alastair-féle
zabolátlanság megnyilvánulása és egyetlen célja az volt, hogy
szegény gyermek kínosan érezze magát.
Hamarosan ő is odalépett a ház asszonyához, hogy búcsúzzon.
Húgát kísérte; Lady Barbara bátyja vállára hajtotta a fejét. Hajszínük
eltérése ellenére figyelemre méltó hasonlóság volt közöttük.
Lelkiekben is rokonnak látszottak; ugyanúgy élvezték a csínytevést,
apró tréfákat, ugyanolyan gondtalanok, megnyerő modorúak voltak,
és ugyanúgy megbotránkozást okoztak a társaságban, mint a
gyerekek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Judith, előttük állva
magában elismerte, hogy nagyon bájosak és engedékenyen nézett a
szép párra.
- Csodálatos estét töltöttem önnél, Lady Worth – szólt George.
– Ha legközelebb estélyt ad, remélem, küld nekem meghívót.
Minden bizonnyal elfogadom a meghívást.
- Természetesen – felelte a ház asszonya. – Örülök, hogy vette
a bátorságot és eljött ma este. Szomorú lett volna, ha nem
találkozhatott volna a nővérével azok után, hogy ezért lovagolt olyan
nagy távolságról!
- Azt mondta önnek, hogy kifejezetten engem akart látni? –
kérdezte Barbara. – George, hogy te milyen hazug vagy!
 - Szavamra, Lady Worth, teljesen más járt a fejében. Holnap a
szemlén találkozunk?
- Nivelles-ben? Ó, nem! Az túl messze van... és csak a belga
csapatok szemléje. Alig várom, hogy a mi csapataink sorakozzanak
fel szemlére.
- Ezek szerint nem találkozunk. De pénteken, gondolom, ott
lesz a herceg estélyén. Ó, hol van Charles? Meghívót kell szereznie
George-nak!
Miközben ezt mondta, kivonta karját bátyja karjából és elszaladt,
hogy megkeresse az ezredest. Hamarosan vele tért vissza; Charles
megígérte, hogy küldet meghívót George-nak és a hintóig kísérte
őket. George búcsúzáskor kezet nyújtott és barátságosan azt mondta:
– Maga egészen jó ember. Sok boldogságot kívánok... bár
mondhatom, egyáltalán nem repesek az örömtől, hogy Babs egy
nyavalyás törzstiszthez megy feleségül.
- Mindenkinek megvan a maga keresztje – felelte az ezredes. –
Nekem az, hogy a sógorom egy Hyde parki katona legyen.
- Ó, az ördögbe! Tudják, maguk félszigeti veteránok eléggé
nagyképűek. Kibírhatatlanok. Jó éjszakát. Akkor pénteken
találkozunk.
Beszállt a hintóba nővére mellé, behúzódott a sarokba.
- Hát, Childe halála óta ez a tizedik – jegyezte meg.
- Nem! Csak egyszer voltam eljegyezve.
- Kétszer.
- Ó, Ralph Dashwoodra gondolsz! Azt nem jelentettük be
nyilvánosan, szóval az nem számít. Ezt most komolyan gondolom.
Lord George harsányan felnevetett.
- Egészen addig, míg nem jelenik meg a következő férfi! Van
pénze?
- Azt hiszem, a fiatalabb fiú örökrésze. Nem gazdag.
- Hát akkor mi az ördögért választottad éppen őt? – kérdezte
George. – Semmi értelmét nem látom.
 - Nem érdekel a pénz – felelte Barbara bosszúsan.
- Akkor még ostobább vagy. Nem tudok olyanról, hogy ne
lettél volna adósságban. Ráadásul... ez az Audley... kedvelem. .. jó
ember... de nem hozzád való, Babs.
- Az igaz, de első látásra beleszerettem. Nem tudom, hogyan
történt. Furcsa, hogy az ember szíve oly sok évig marad
megérintetlenül, aztán jön egy férfi, aki nem vagyonosabb és nem
szebb a többinél és hirtelen megérinti. Nem találok okát, hacsak nem
a szeme villanása, az alig rezzenő mosolya... ez badarság.
George komoran felelt: – Tudom, mire gondolsz. Nekem
elhiheted, ez az érzés az ördögtől való.
- Az ördögtől való. Jó akarok lenni, úgy akarok viselkedni,
ahogy illik... és mégsem megy. Ha sosem lettem volna Childe
felesége, minden másképpen lenne! Átkozott, hogy ezt tette velem.
Azt hiszem, ez tett tönkre.
George ásított.
- Mi haszna az aggodalomnak. Hozzámentél, engedelmes
felesége voltál, nem?
- Tizennyolc éves rakoncátlan lányként! Mit tudhattam én az
egészről? Papa hozta össze a házasságot; azért mentem férjhez, hogy
eleget tegyek a család kívánságának; és milyen boldogtalan voltam!
Jasper... ó, ne is beszéljünk róla... Hogy meggyűlöltem! Semminek
nem örültem jobban, mint a halálának és akkor megesküdtem, hogy
senki... soha senki nem birtokolhat engem többé! Bár szeretem
Charlest, még akkor is, ha a legőszintébben igyekszem a kedvére
tenni, van valami, ami undorral tölt el... igen, undorral tölt el,
George! Ezért követek el annyi ostobaságot! Azt hiszem, átkozottul
kihasználom, és az lesz a vége, hogy mindketten tönkremegyünk.
- Nem lennék meglepve – jegyezte meg George testvéri
közönyösséggel. – Az biztos, hogy nem lennék az ő cipőjében, ha
ezer fontot fizetnének, se.
 Barbara hangulata egy szempillantás alatt megváltozott; harsány
nevetésben tört ki.
- Te, akinek egy vasa sincs? Az összeg feléért is eladnád a
lelkedet!
 Tizenegyedik fejezet

Nivelle-nél Vilmos király és Wellington herceg megszemlélte a

holland-belga csapatokat. Az esemény a legnagyobb rendben zajlott
le. A herceg kitűnőnek találta a nassaui csapatokat; jónak, de
újoncnak minősítette a holland milíciát; a lovasságról, bár a
lovaglótudás dolgában alulmaradtak, megállapította, hogy figyelemre
méltóan jó lovaik vannak. Frederick herceget derék fiatalembernek
találta.
Őlordságának természetes érzéke volt az ünnepségekhez és
legutóbbi hivatalos megbízatásában angol nagyköveti tisztében Lajos
királynál felvette azt a szokást, hogy saját estélyeit igen
nagyszabásúra tervezte. Első brüsszeli estélye fényes esemény volt; a
fontosabb vendégeknek, köztük a holland királynak és királynénak a
Hotel de Belle Vue-ben adott díszvacsorát; utána koncert
következett, és bál, és újabb vacsora a rue Ducale-on, a Salle du
Grand Concert-ben.
Ez az estély eléggé elhomályosította a néhány nappal korábban
tartott királyi fogadást. Minden a legnagyobb rendben, a tervek
szerint történt; Catalani a legjobb formáját adta, csodálatos hangja
volt; Wellington herceg igen kedves vendéglátónak bizonyult;
törzskara rátermetten segített neki; a koncertterem zsúfolásig telt
kitüntetett személyekkel, esetenként mozdulni sem lehetett. A
meghívottak listája igen hosszú volt és ez Wellington herceg
titkárságának elég sok fejfájást okozott, mert a Brüsszelben
tartózkodó angolokon kívül minden belga és holland notabilitás
elegáns, krémszínű papírú, aranyszegélyes meghívót kapott, melyben
a herceg arra kérte őket, tiszteljék meg jelenlétükkel az estet.
 Szinte mindenki elfogadta a meghívást: a nagy orrú, keskeny állú
Ursel herceg; a kistermetű, vidám Hoogvorst báró és hitvese; az
eszes külügyminiszter M. van dér Capellan; Beaufort herceg,
hercegné és hercegkisasszony; rengeteg gróf, grófné és özvegy
nemesasszony, mindannyian piruló lányaikkal és reményteli fiaikkal
jelentek meg; és persze a királyi felségek: Vilmos király és letargikus
hitvese nagyszerű kisebb fiukkal, Frederickkel és népes kíséretükkel.
Oránia hercege is jelen volt, de nemigen lehetett a királyi kíséret
tagjának nevezni, mert külön érkezett a walesi herceg csapatának
egyenruháját viselte és kizárólag angolul beszélt, szinte csak angol
barátaival és hadvezető társaival. Szinte teljesen elfeledkezett
sértődöttségéről, amiért kiszorították a hadsereg irányításából. Ha
egész hadsereget nem is, hadtestet kapott vezetni; ő az elsőt, Lord
Hill a másodikat; és rettegett mentora olyan bizalommal volt iránta,
hogy annál többet nem is kívánhatott volna.
A legutóbb érkezett fontos személy Lord Uxbridge volt.
Wellington báljának napján nyomtatták ki az általános parancsot,
hogy a lovasdandárok parancsnokai a továbbiakban neki tartoznak
jelentési kötelezettséggel. Az egész brit és német lovasság az ő
parancsnoksága alá tartozott és nagyszerű, lendületes vezetőnek
tartották.
Éppen időben érkezett meg Németalföldre ahhoz, hogy részt
vehessen a herceg bálján és az azt megelőző vacsorán. Amikor
megjelent a Salle du Concert bejáratánál, nagy figyelmet vont
magára, mert a férfiak arra voltak kíváncsiak, milyen ember, a
hölgyek pedig alig tudták levenni a szemüket erről a csodálatos
férfiúról.
A hispániai had jól ismerte Stapleton Cotton, az új Lord
Combermere-t, de Uxbridge gróf jobb lovassági generális volt.
Kitüntette magát Sir John Moore parancsnoksága alatt, de volt két
körülmény, ami miatt Wellington nem alkalmazta.
 Az egyik körülmény az volt, hogy idősebb volt a hercegnél, amit
tovább komplikált az a tény, hogy elszöktette Wellington bátyja,
Henry feleségét. Ez a szerencsétlen affér a Paget és a Wellesley
családot igen ellenségessé tette egymással. Henry kénytelen volt
elválni Lady Charlotte-tól, és természetesen szóba sem jöhetett, hogy
Lord Uxbridge-et spanyolföldre küldjék. Öt évvel később, 1815-ben
magától értetődő volt, hogy Combermere ismét lovasságot
vezényelhet: a hadseregnek szüksége volt rá és biztosnak tűnt, hogy a
herceg kérte, hogy lépjen újra szolgálatba. Mindenki meglepetésére
azonban a lovastestőrség Uxbridge- et küldte helyette. Azt mondják,
ezt annak az alkalmatlankodó embernek, a régens hercegnek az
ösztönzésére tették, és az volt az általános vélemény, hogy ez
nemcsak hogy hatalmas botrányt kelt Angliában, hanem sérti
Wellington herceget is. Wellington herceg azonban, a régens
herceghez hasonlóan a házassági köteléket nem tartotta
különösebben szentnek, és amikor egy barátja megjegyezte, hogy
Lord Uxbridge kinevezése botrányt kavar, jellegzetes felszegett állú,
merev nézéssel rákérdezett: – Miért is?
Jóakaratú barátja kissé zavartan hebegett:
- Hát... mert... mert lordságod nem felejthette el a Lady
Charlotte-affért!
- Nem, azt nem felejtettem el.
- Ó! Nos... Tudja, ez nem minden. Azt is beszélik, hogy
Uxbridge megszöktet mindenkit, akit meg tud szöktetni.
- Akkor majd nagyon vigyázok, hogy engem ne szöktessen el!
– felelte Wellington gúnyosan. – Más pedig nem érdekel.
Ahogy Wellington herceget, a hadsereget sem érdekelték Lord
Uxbridge szerelmi hódításai: egyszerűen jó lovassági parancsnokot
akartak. Azt beszélték, Lord Uxbridge igazi hős; majd kiderül, vajon
ez igaz-e. Azt is mondták róla, hogy nagyon gőgös. Ez első
pillantásra nem látszott rajta: modora nagyon udvarias volt, mosolya
készséges, mindenkivel kezet rázott.
 Ajka ívében valóban volt némi megvetés, és ragyogó fekete
szemét meglehetősen súlyos szemhéj védte, amitől kissé megvető-
nek tűnt, de nem látszott rajta semmi olyan, hogy rosszul bánna a
fiatalabb tisztekkel (amivel a pletykák gyakran vádolták) és úgy tűnt,
hogy nem nagyon keresi a megegyezést, de nem mesterkélt és
igyekszik jó viszonyban lenni az emberekkel.
Oránia hercegéhez hasonlóan teljes huszáregyenruhát viselt. De
micsoda különbség! Nincs annyi ezüstpaszomány, lengő bojt, dús
szőrme és fényes gomb, ami a herceg vézna alakjának méltóságot
adna. A legcsodálatosabb egyenruhában túlöltözöttnek és
meglehetősen nevetségesnek tűnt. Ám a magas, gyönyörű, arányos
testű Lord Uxbridge-en tökéletesen állt ez az uniformis. Negyvenhét
éves volt, de fiatalabbnak tűnt, és nagyon elegáns volt. Fehér, fess
pantallóján egyetlen ránc sem látszott; a testére szorosan simuló, a
díszes sujtásoktól alig látszó anyagú ujjas zubbonyán prémes,
paszományos, nyaka köré bojtos szalaggal kötött, panyókára vetett
köpönyeget viselt. Zakója merev, ezüsttel kivarrt nyaka alatt fekete
nyakravaló volt, inggallérjának két csúcsa pontosan e felett állt.
Számos csillogó rendjel, nagyon szép oldalszakáll és divatos frizura
egészítette ki megjelenését. Hitvesét nem hozta magával Angliából,
ám feltételezéseknek adott teret, vajon ezt taktikából vagy valamely
boldog esemény közelgő bekövetkezése miatt tette. Két
szárnysegédje volt vele: Thornhill őrnagy a saját zászlóaljából, a 7.
huszáregységtől; és Seymour százados, akit a brit hadsereg
legerősebb emberének tartottak. Nyilvánvalóan a legnagyobb volt: a
testőröknél is magasabb; olyan hatalmas termetű, hogy barátai
évődtek vele, mindenki másból pedig jelentős tiszteletet váltott ki.
Szokás szerint a katonaság dominált a bálban.
 Jelen volt Lord Hill és mindhárom testvére; General generális és
Byng; a nagyon jóindulatú és szeretetre méltó öreg Sir John
Vandeleur; Adam generális; Sir Henry Clinton, karján Lady
Susannal; Colville generális, aki Oudenarde-ból utazott, hogy részt
vehessen az eseményen; Sir Hussey Vivian, súlyosan sérült keze
felkötve, de tökéletesen képes volt huszárjait rohamra vezetni; Sir
William Ponsonby, aki frissen érkezett Angliából a nehéz-
dragonyosok egyesített dandárjával; a jóképű Sir Frederick Ponsonby
ezredes, a család másik ágából húgával, Lady Caroline Lamb-bal;
mindkét gáláns Halkett, Sir Colin és fivére Hew; a markáns arcú és
tüzes lelkületű főhadsegéd. Arendtschildt ezredes, aki javíthatatlanul
rossz angolságával beszélgetett mindenkivel; Perponcher generális és
a zseniális Chasse báró, akit egykori francia bajtársai Bayonette
századosnak neveztek; Constant de Rebecque báró, akit a félszigeten
szolgált katonák nagyon szerettek; Bylandt gróf Nivelles-ből; és a
holland-belga lovasság számos vezetője: a kissé rámenős Báron
Ghigny báró; a kissé melankolikus Merlen báró; a karabélyosaihoz
hasonlóan zömök testalkarú Trip generális.
E kiváló személyek mellett rengeteg fiatal tiszt volt jelen; mind
nagyon fess és gáláns; nagyszerűen eleget tettek kötelességüknek a
táncparketten, Wellington herceg elnéző tekintete előtt. Amennyiben
kötelességteljesítésben nem maradtak el, őlordsága örömmel nézte,
ha fiai éjszakákat táncoltak át és mindig gondoskodott róla, hogy
báljaira meghívjon fiatal (természetesen a legjobb családokból való)
tiszteket. Jó benyomást tettek a külföldiekre: gyönyörű, fess társaság
volt! Ám őlordsága más miatt is szerette a fiatal férfiakat; rajta
tartotta a szemét az ígéretesebb ifjakon és gyakran előfordult, hogy a
rangidősekkel szemben közülük választott. Kedvenc fiataljai közé
tartozott Colborne; Harry Smith, az őrült, akinek spanyol gyereklány
felesége volt; és a szegény Somers Cocks, akinek briliáns karrierje
Burgosnál ért véget.
 „A fiatalok mindig legyőzik az idősebbeket” – jelentette ki
őlordsága és úgy tűnt, akiket pártfogásába vett, kivétel nélkül
bizonyították ezen állítás igazságát.
Személyi titkárait ilyen fiatalokból válogatta. Köztük a
legidősebb, Audley harmincöt éves volt, a többiek a húszas éveikben
jártak; nem töltötte be a harmincat Lord Fitzroy sem, aki éppen két
belga hölgyet kísért ülőhelyhez az első sorokban.
Wellington herceg sasszeme végigpásztázta a koncerttermet;
megelégedéssel nyugtázta, hogy minden családtagja jelen van és a
vendégek tömegét fogadják. Párizsban nagy csodálkozással fogadták,
hogy milyen fiatal emberekből áll közvetlen személyi állománya, de
őlordsága tudta, hogy mit akar, amikor e nemesi házakból való ifjú
sarjakat választotta maga mellé. Nem akart érdemdús középkorú
férfiakat: ők máshol hasznosabbak lehetnek, ráadásul végtelenül
untatnák. Jó családból való kifinomult fiatalokat akart, akik a saját
világából valók, akik képesek megkedveltetni magukat magasabb
körökben és nyugalmas pillanataiban kalandjaikat mesélve,
vidámságukkal, áradó energiájukkal szórakoztathatják. Ilyen
alkalmakkor egyenesen nélkülözhetetlenek: semmi félszegség nincs
bennük és feddhetetlenek: mind előkelő származású, jó nevelést
kapott fiúk; Oxfordban vagy Cambridge-ben tanultak (nem valami
újsütetű katonai akadémián), egész életükben a legjobb körökben
forogtak, így modoruk kiváló, kecsesen mozognak a bálteremben, jó
társalgók a szalonokban.
Amikor királyi vendégeivel belépett, a meghívottak társasága már
egybegyűlt. Mindenki felállt, a katonák vigyázzba álltak, a civil urak
mélyen meghajoltak, a hölgyek térdet, fejet hajtottak, mint liliomok a
szélben. A király és a királyné fogadta a köszöntést, Wellington
herceg gyorsan körbepillantott, látta, hogy minden úgy van, ahogyan
lennie kell, elégedettsége jeléül bólintott Audley ezredesnek, aki
éppen mellette állt és a királyi felségeket a helyükre kísérte.
 A koncert egy Haydn-szimfóniával kezdődött, de bár őlordsága,
aki nagyon szerette a jó zenét, élvezte ezt a darabot, a vendégek
többsége számára a pièce de résistance33 La Catalani fellépése volt.
Őlordsága úgy írta le az énekesnőt, hogy kemény, mint egy zsidó és
Fremantle ezredes valóban olyannak is találta, abban az értelemben,
hogy a hölgy nem volt hajlandó két dalnál többet énekelni és a
fellépti díjban erős alku volt. Amikor azonban a pódiumra lépett, oly
bájos volt, mint egy angyal, és amikor ajkát megnyitván a
mennyország felé engedte az aranycsengésű hangokat, még
Fremantle is úgy érezte, hogy rosszul ítélte meg. Előbb egy Porto-
Gullo áriával örvendeztette meg a közönséget, aztán egy allegróval,
amelyben csodálatra méltón megmutatta hangjának hajlékonyságát.
Tapsolták, ünnepelték, ráadást kértek, de nem lehetett rávenni, hogy
újra énekeljen. Meghajolt és újra meghajolt, csókokat dobott a
közönségnek, aztán láthatóan kimerültén visszavonult.
Hamarosan megkezdődött a tánc. A herceg azt vette észre, hogy
Barbara Childe mellett áll. Megszólította a hölgyet.
- Szép hangja van a katalán hölgynek, ugye?
- Igen, úgy énekel, mint egy angyal vagy egy fülemüle, vagy
amelyik lény jobban énekel, mint a többi. De mondhatom, eléggé
kihozott a sodromból, mert nekem is volt egy dalom az ön számára és
azzal kecsegtettem magamat, hogy nagy sikerem lenne vele!
- Jól értem? Énekelni fog nekem? – kérdezte elragadtatottan. –
Ez nagyszerű! Biztosíthatom, nagyon fogom élvezni. Milyen hangja
van? Miért nem hallottam eddig?
- Ó! – szólt Lady Barbara pajkosan. – Azt hiszem, nem a
hangom tetszik annyira, mint a dal!
- Látom, próbára tesz, Lady Bab! Mi az a dal?

33 az est fénypontja
 A hölgy negédesen pillantott a hercegre szempillája alól, és azt
felelte: – Biztos vagyok benne, hogy nagyon elégedett lett volna
vele! Az Ahé Marmont! Onde vai, Marmont!34 című dalt énekeltem
volna.
A herceg hirtelen nyerítésszerűen felnevetett.
- Ó, az jó! Az nagyon jó! De csitt! Tudja, manapság nem lehet
azt a dalt énekelni. Ki említette ezt a címet önnek? Az a gazember
Audley? Spanyolországban sokat énekelték. Szép dallam!
- Elbűvölő. És hova ment a dalbeli szegény Marmont?
- Természetesen vissza Franciaországba – felelte őlordsága. –
Kiűzték Spanyolországból. Erről szólt a dal.
- Ó, értem! Ha jól tudom, a múlt hónapban Brüsszelben volt.
Nagy generálisnak tartja, herceg úr!
- Ó, nem, nem! – mondta fejét ingatva. – Massena volt a
legjobb ember, akit valaha ellenem küldtek. Mindig ott jelent meg,
ahol a legkevésbé akartam, hogy megjelenjen. Marmont a szokásos
francia módra manőverezett, senki nem tudta, mi céllal.
A herceg ekkor meglátta unokahúgát; intett neki, és amikor a
hölgy odaért hozzá, megpaskolta a kezét.
- Nem fáradt, Emily? Helyes! Lady Babs, kérem, engedje meg,
hogy bemutassam unokahúgomat, Lady Fitzroy Somersetet. De nem
szabad, hogy így álldogáljon, kedvesem! – tette hozzá féltőn, halkan.
Lady Fitzroy enyhén elpirult, de a maga halk hangján hozzátette,
hogy egyáltalán nem fáradt, nem kíván leülni és tulajdonképpen
anyját és nénjét keresi. A herceg nem kerülgette a forró kását,
egyenesen figyelmeztette, hogy vigyáznia kell magára, azzal elment,
hogy szót váltson Sir Charles Stuarttal.

34 Hé, Marmont! Hová menjen Marmont (portugál). Gúnydal

Marmont-ról. Bonaparte Napoleon szárnysegédje, majd
dandártábornoka. 1814-ben fontaineblau-i csatában Párizst
védte. Nem akarta, hogy haszontalanul elhúzódjon a háború,
amelyben Franciaország biztosan veszít. Marmont titkos
megállapodást kötött szövetségeseikkel. Napóleon árulóként
száműzte Elba szigetére.
 Lady Frances Webster nagyon örült, hogy a herceg távozott.
Egyáltalán nem bízott Barbara Childe-ban és elszorult a szíve,
amikor azt látta, hogy őlordsága jókedvvel nevet azon, amit Barbara
mond neki.
Barbarának azonban nem volt szándékában ellopni Wellington
herceg szívét. Ponsonby ezredessel kezdte a táncot; ő Thornhill
őrnagynak adta át; a tánc végén Lord Uxbridge mellett találta magát,
aki rögtön felkiáltott: – Nahát, Babs! Ön gyönyörű! Hogy van? Azt
mondják, jegyben jár, férjhez fog menni! Hogyan történt? Azt
hittem, ön megrögzött eset!
Lady Barbara kezet nyújtott neki.
- Valóban az voltam, de tudja, hogy van ez! Ráadásul Gussie
azt mondja, felettem is eljár az idő, hamarosan passée35 leszek. Látta
őt? Itt van valahol.
- Egy pillanatra láttam, de az igazat megvallva egész este
idegenekkel fogtam kezet. Ki a szerencsés vőlegény? Remélem, az
én embereim közül való.
- Bizonyos értelemben igen. De Wellington herceg
állományában van... Charles Audley. De mondja csak, Harry, ön
szívesen van itt?
- Igen – felelte Lord Uxbridge tétován. – Tudom, hogy mire
gondol, de az már régi történet.
Lady Barbara felnevetett.
- Érdekes, élvezetes helyzet. Nem találja furcsának?
- A legkevésbé sem! – felelte Lord Uxbridge vidám
gondtalansággal. – Nagyon jól megértjük egymást Wellingtonnal, és
az embereimmel is így lesz, ha megismernek... és én is megismerem
őket. Mi alakul? Francia négyes? Babs, a régi szép idők emlékére ezt
velem kell táncolnia... és velem fogja táncolni!

35 múlt, emlék
 - Mily szomorú! Ezt Audley ezredessel kell megbeszélnie, aki
hamarosan ideér, hogy magának követelje a táncot. Gondolom, nem
fog lemondani róla, mert tudja, megmondtam neki, hogy ön volt az
első szerelmem. Charles, be kell mutatnom Lord Uxbridge-nek.
- Hogy van? Babs azt mondja, hogy hivatalosan én lennék a
parancsnoka. Jut eszembe, gratulálnom kell önnek. Ön igazán
szerencsés ember! Az utóbbi tíz évben sokszor tettem a szépet Lady
Barbarának... ismerem még akkorról, amikor leeresztve hordta a
haját, és soha virulóbbnak nem láttam. Ön irigylésre méltó.
- Én irigylem önt, uram. Mint nem adnék, ha már akkor
ismerhettem volna!
- Rossz gyerek volt. Most pedig képzelje el, hogy ismét az
ezredénél szolgál, az én parancsnokságom alatt. Meg kell kérnem,
Audley ezredes, bár bevallom, ez aljas trükk, hogy engedje át nekem
ezt a táncot.
Az ezredes mosolygott.
- Furcsa helyzetbe hoz, sir. Kötelességtudatom és a szolgálati
szabályzat is arra kötelez, hogy a legnagyobb készséggel
engedelmeskedjem; de hogyan tehetném ezt úgy, hogy ne sértsem
meg Lady Barbarát?
- Megígérem, hogy kibékítem – felelte Uxbridge.
- Ez esetben, sir, legmélyebb tiltakozásom mellett, de
engedelmeskedem a parancsnak.
- Tiltakozásával vétett a szolgálati szabályzat ellen! De nem
hibáztatom! Jöjjön, maga boszorkány, mielőtt túl késő.
Azzal a formálódó táncba vezette Barbarát. Ekkor egy kéz
érintette meg Audley ezredes vállát.
- Üdv, Charles! Méltatlanul megaláztak?
Az ezredes megfordult; Lord Róbert Manners állt előtte.
- Te vagy az? Hogy vagy, Bob?
- Ó, egész tűrhetően – felelte Manners, kabátját megrántva.
 - Az imént éppen elmondtam Worthnek a legújabb londoni
botrányokat. Tudod, nyomorult alak vagy, hogy jól elvagy a
törzskarban ilyen zavaros időkben! Szavamra, alávaló vagy! Bárcsak
visszavezényelnének hozzánk!
- Jól elvagyok. Ki kéne próbálnod, milyen egy nap szolgálat
Wellington szárnysegédjeként! Ezt te nem is tudhatod! Te egészen
jól el vagy, kényelemben, az ezred akolmelegében!
- Ugyan! Mekkora kényelemben lesz részünk, ha csatába
megyünk! Ha legközelebb kilovagolsz a gyönyörű
díszegyenruhádban, fejeden háromszögletű kalappal, zsebedben
kézbesítendő üzenettel, gondolj ránk, akik dicső győzelemig vagy
halálig harcolunk!
- Gondolni fogok rátok – ígérte az ezredes. – De ti is
gondoljatok a paranccsal lóhalálában vágtató szerencsétlen
magányos alakra, amikor éppen lőni készültök. Gondoljatok arra,
hogy ez az alak teljes szívéből azt kívánja, hogy a francia
mesterlövész ne tudja, hogy az a háromszögletű kalap azt jelenti, a
lovastörzstiszt; és arra is gondoljatok, hogy ez a lovas azt latolgatja,
vajon kitart-e alatta a lova, vagy a francia vonalak közelében roskad
össze alatta; mert könnyen lehet, hogy ez a hírvivő én leszek!
- Jól van, jól! – szólt Lord Róbert, lemondva a vitáról. –
Gyere, igyunk egy italt! Van egy jó történetem neked Brummellről!
A történet elhangzott, majd más történetek követték; de Lord Róbert
ekkor egy pohár pezsgő felett komolyabb ügyek felé fordult: – De
elég legyen Londonból! Egymás között szólva, Charles, mi folyik itt?
- Ezt elég nehéz elmondani. Természetesen kapunk hírszerzési
híreket Párizsból, és ami nem jut el hozzánk, azt Clarké megtudja; de
az ember sosem lehet biztos a forrásokat illetően. Abból, amit eddig
megtudtuk, azt szűrtünk le, hogy a franciák egyáltalán nem egységes
álláspontot foglalnak el Boney visszatérésével kapcsolatban. Az
iránta való lelkesedés, amit hallotok, a hadseregétől való.
 - Egyáltalán nem lepne meg, ha Boney súlyos belső gondokkal
találná magát szemben. Angouléme persze elesett; de hallottuk, hogy
La Vendée-nél valami készül. Egy dolog biztos: Boney nincs abban a
helyzetben, hogy ellenünk vonuljon. A hírek szerint elhagyta Párizst
és a csapatai elindultak a németalföldi határ felé. A csapatok
menetelnek, de ő nincs velük.
- És mi? Mit fogunk tenni?
- Most körülbelül 70 ezer embert tudunk kivinni a
csatamezőre, ami már jelent valamit.
- Túl sok a másodrendű zászlóalj – mondta Lord Róbert. –
Bírják a nyomást?
- Némelyik. Tudod, hogy van ez. Reméljük, hogy Amerikából
is jönnek vissza csapatok. De isten tudja, hogy időben ideérnek-e.
Nagyon hiányzik Murray... de hallottuk, hogy De Lancey jön a
helyébe, ami egészen jó lesz. Jut eszembe, megnősült, ugye?
- Igen; a felesége szerintem elbűvölő teremtés. Milyenek a
holland és belga csapatok? Nem sok megnyugtató hírt hallunk róluk.
Ellenségesen viselkednek?
- Lehetséges. Nem lenne meglepő: felük a franciák alatt
szolgált. Szerintem Wellington igyekezni fog a lehető legjobban a
mieink közé keverni őket, ahogy azt a portugálokkal tette. Van ez a
Brunswick Oels Jagers csapat: lehet, hogy jól teljesítenek majd, bár
nem azok, amik akkor voltak, amikor először voltak velünk.
- Ez a többi csapatra is érvényes – jegyezte meg Lord Róbert.
- Igen. Egyre több külföldi regruta van náluk. De attól még jó
csapatok és jó generálisaik vannak. Nem tudom, milyen a többi
hannoveri; hatalmas kontingenssel vannak itt, de többnyire
Landwehr csapatok.
- Pokolian vegyes társaságnak hangzik – jegyezte meg Lord
Róbert, poharát kiürítve. – Milyenek a poroszok?
- Nem sokat látunk belőlük. Hardínge van velük; azt mondja,
különös társaság.
 - Ha Blücher hadjáratot tervez, tanácskozást tart minden
generálissal és ott, az orra előtt vitatkoznak róla. Szeretném látni,
hogy a vén Hookey meghívja Hillt és Altent, Pictont és a többieket,
hogy vitassák meg vele a haditerveket!
Lord Róbert felnevetett; Mr. Creevey nézett be a helyiségbe, és a
két tisztet meglátván belépett; kezét összedörzsölte és mosolygott,
mint aki biztos abban, hogy szívesen látják. Lehet, hogy híreket tud
szerezni Audley-tól; nem olyan híreket, amik szájról szájra terjedtek,
hanem egy kis magántermészetű információt, amilyenekről
Wellington herceg törzstisztje biztosan tudomást szerez. Korábban
szóba elegyedett a herceggel, de sekélyes társalgáson kívül mást nem
tudott kiszedni belőle. Ugyanazokról a témákról beszélt, mint
mindig; sokat nevetett, semmibe vette a politikai helyzet
komolyságát és azon véleményének adott hangot, hogy Boney
visszatérése nem fog bekövetkezni. Carnot és Lucien Bonaparte
kikiáltja a köztársaságot Párizsban; nem lesz csatározás a
szövetségesekkel; a köztársaságiak néhány hónap alatt legyőzik
Bonapertét. Tréfás kedvében volt, és Mr. Creevey egyik szellemes
mondást sziporkázta a másik után, de őlordságát szánalmas alaknak
találta. Elismerte, hogy nagyon természetesen viselkedik, és jó
humora van, de a kiváló tehetségnek nem találta nyomát benne.
Egyáltalán nem volt visszafogott; éppen ellenkezőleg: felettébb
beszédesnek mutatkozott, de beszélgetése nem okos emberre vallott.
- Nos, mi hír van? – kérdezte Mr. Creevey vidáman. – Hogy
van, Lord Róbert?
- Ó, ugyan, sir! Mindig ön tudja a legújabb híreket – jegyezte
meg Audley ezredes. – Iszik velünk egy pohár pezsgőt?
- Ó, szóval ebben mesterkedik! Adu ásza van. Na jó, de csak
egyet. Mik a legújabb hírszerzési hírek Franciaországból?
 - Hát az, hogy Boney mindenkit gyűlésre hív vagy ilyesmi, a
Mars mezőn.
- Azt tudom – mondta Mr. Creevey.
- Beszéltem erről a herceggel. Mondhatom, elég jól
elbeszélgettünk egymással, és elhangzott egy-két kapitális tréfa is.
Úgy gondolja, ez a Champ de Mai-i ügy, ez a gyűlés nem fog
összejönni; úgy véli, hogy robbanni fog a helyzet, és az egész
kártyavár Boney fejére omlik.
- Kétségkívül – felelte a százados homályosan. – Én nem sokat
tudok ezekről a dolgokról.
Mr. Creevey kiitta italát és elindult, hogy jobb társaságot
keressen. Meg is találta a Barbara Childe körüli társaságban. Számos
kiváló embert gyűjtött maga köré, olyanokat, akikkel Mr. Creevey
szeretett lenni. Csatlakozott a csoporthoz; elégedettséggel nyugtázta,
hogy ott van Don Miguel de Alava generális is: alacsony, fakó arcú,
meglehetősen majomszerű ábrázatú spanyol; szeme fürgén járt,
nyelve folyton mozgott. Alava az utóbbi időben a hágai spanyol
nagyköveti posztot töltötte be, de jelen helyzetben katonai
összekötőtiszt volt a szövetséges hadsereghez. Komisszár volt
Wellington spanyolországi főhadiszállásán és közismerten közeli
kapcsolatban állt a herceggel. Mr. Creevey közelebb lopózott hozzá,
fülét hegyezve.
- De a hitvese, Alava! Ő nincs itt önnel? – kérdezte Sir
William Ponsonby.
A nagykövet keze élénk gesztussal hirtelen az ég felé emelkedett,
Alava arca felvidult.
- Ah non! – kiáltott fel. – Spanyolországban maradt.
Csodálatos asszony! Mais forte ennuyeuse!36

36 De nagyon unalmas!
 Caroline Lamb hangja tört át a nevetésen.
- Alava generális, mik a hírek! Ön mindent tud! Kérjük,
mondja el nekünk is!
- Mondja el!
- Mais, madame, je n’en sais rien! Rien, rien, rien!37 Mr.
Creevey-nek ezen az estén nem volt szerencséje.

37 De madame! Nem tudok semmit! Semmit!

 Tizenkettedik fejezet

Elérkezett a május és gondokat hozott. Úgy tűnt, az őlordsága

útjába kerülő nehézségeknek se vége, se hossza nincsen. Most éppen
Hinüber vezérőrnagy dühösen követelte, hogy mentsék fel
megbízatásából; egy német fürdőhelyre akart visszavonulni, mert
nem volt hajlandó a csapatot külön hadosztályként vezényelni.
Elismeri a herceg jóakaratát, de ez a feladat számára több levélírást,
több gondot jelentett. Aztán itt van egy levél Londonból, fivérétől,
Williamtől, aki arról értesíti, hogy a Béke párt támadta őlordságát a
parlamentben, azzal vádolták, hogy nemigen jobb egy gyilkosnál,
mivel a nevét adta egy olyan nyilatkozathoz, amely Napóleont
törvényen kívülivé tette. A herceg ez utóbbival nem igazán
foglalkozott, sosem érdekelte a közvélemény, de bosszantotta. Aztán
ott volt az állandó bosszúság, hogy kénytelen volt a holland királlyal
közösködni, aki meglehetősen irigy, akadékoskodó ember volt,
folyton nehézségeket támasztott, vagy jelentéktelen dolgokban
makacsolta meg magát. Ezzel meg lehet birkózni; a végén
nagylelkűen megadja, amit kérnek tőle, de időbe telik, míg
meggyőzik, és őlordsága rendelkezésére álló időből volt a
legkevesebb.
A hannoveriek anyagi támogatása igen égető problémává vált;
Vilmos királynak meg kellett volna osztania a költséget Nagy-
Britanniával, de e kötelesség alól igyekezett kihúzni magát, azon az
alapon, hogy csak akkor köteles fizetni, ha neki magának nincsenek
csapatai. Őlordsága tárgyalást folytatott a dologról M. de Nagellel,
de a végén arra jutott, hogy a hannoveriek költségei teljes egészében
Nagy-Britanniára hárulnak.
 A porosz táborban is gond támadt. A Liège -nél állomásozó szász
csapatok lázadtak, valami olyasmi miatt, hogy esküdjenek-e hűséget
Poroszország uralkodójának, és szegény öreg Blücher kénytelen volt
elhagyni a várost. A szászok készségesen átmentek volna az angol
táborba, de őlordsága nem akart ilyen alakokat és tudta, hogy a
poroszok sosem egyeznének bele abba, hogy ő átvegye őket. Meg
kell szabadulni tőlük, mielőtt elégedetlenséget szítanak a
hadseregben; csak az volt a kérdés, hogyan lehet őket kitenni az
országból.
Május 6-án őlordsága azt jelenthette Lord Bathurst-nak, hogy
Vilmos király az ő parancsnoksága alá helyezte a holland-belga
hadsereget. A bejelentés különböző, kevésbé meggyőző ürügyek
miatt késett, de végül, legalábbis amikor őlordsága türelme végére
ért, megtörtént. Innentől jobb lesz a helyzet; megkezdheti az egész
szövetséges hadsereg megfelelő felállítását; oda vezényelhet
csapatokat, ahová jónak látja, és ehhez nem kell őfelségétől hivatalos
engedélyt kérnie.
Teltek a májusi napok, az idő egyre melegebb lett; a kandallóban
már nem égett barátságos tűz, a hölgyek már nem hordtak prémes
szegélyű kabátot. Előkerültek a batisztok és muszlinok:
rózsabimbókkal díszített, bokánál több sor fodorral díszített könnyű,
lila, almazöld, halvány rózsaszín ruhák. Az alacsony ruhaderekakat
derűs szalagok díszítették, a gömbölyded vállakat fátyolszövet sálak
fedték. A fókaprém- és tolldíszes bársony fejfedőket eltették. A kalap
volt a divat, a fonott kalap; fonták szalmából, fűzvesszőből,
szaténszalagból; alacsony tetejű kalap, magas tetejű kalap, teljes
karimás kalap, elöl rövidebb karimájú kalap; virágokkal díszített
kalap, bókoló cseresznyékkel díszített kalap, dús szaténszalagokkal
díszített kalap, cérnahálóval, csipkefodrokkal díszített kalap.
 A téli félcsizmák, a narancsszínű sávolyszövet38 és a fekete sevró39
lábbelik is a polcra kerültek. A szoknyák szegélyfodrai alól vörös
karmazsin kandikált ki; parasztkalapok és angouléme-i főkötők
szegélyezték öreg és fiatal, szép vagy egyszerű hölgyek arcát; a
kerekded karokat csipkekarmantyúk fedték; szalagos nyelű frivol kis
napernyők védték a finom arcokat a nap égető sugaraitól. A dán
arctej iránt folyamatos volt a kereslet, a napégette arcot desztillált
ananászlével és eperrel gyógyították; a szeplős arcot chervil- vízzel40
kezelték.
Folytatódtak a bálok, koncertek, színházi előadások, de a
vidámságok sorához hozzáadódtak a piknikek is; bájos expedíciók
indultak piknikezni; virágos muszlinruhás hölgyek, élénkvörös
egyenruhás urak társaságai; a hölgyek nyitott hintókban, az urak
gálánsán mellettük, lóháton; fedeles kosarakban hideg csirkesült és
pezsgő; mindenki könnyed és vidám; a flörtölés napiparancs.
Szemléken kellett megjelenni, estélyeket látogatni; a napok az
örömök élvezetével teltek; mintha nem is a valóságot élték volna,
hanem valami félig megvalósult álomban sodródnának. Valahol
délen ott volt a korzikai ogre, aki ebbe az álomba bármelyik
pillanatban betörhet és összezúzhatja azt, de őt a távolság
elhomályosította. Közben brit csapatok végtelen sora özönlött;
megváltoztatták az ország egész arculatát, beözönlöttek minden
faluba; kávéházak teraszán ücsörögtek ellenző nélküli sapkában,
kigombolt zubbonyban. Gyors menetben vonultak végig a
göröngyös, durva utakon, lovaik kantárának tolldísze lobogott, díszes
lószerszám csilingelt; tört franciasággal alkudoztak agyafúrt flamand
gazdákkal. Keményített szalmakalapos, bő szoknyás, kuncogó
lányokkal szerelmeskedtek.

38 Közepes súlyú, durva, sávolykötésben szőtt pamutszövet, a

felületén jól látható átlós bordázottsággal.
39 Krómos cserzésű kecskebőrből készült lábbeli-felsőbőr,
sima felületű és magas. A legfinomabb gidabőrből készül.
40 petrezselyemfőzet
 Sátraikat a mezőkön állították fel; pengő sarkantyúval, lengő
szablyával utcákon vonultak. Hol a gyalogság alacsony, zsinóros,
bojtos kalapját lehetett látni, hol a könnyűdragonyosok rövid tollú,
szalagdíszes, harangforma sisakját; hol a huszárok szőrmecsákóját,
hol a nehézdragonyosok kiugró címerpajzsos sárgaréz sisakját.
Ahogy a kaleidoszkóp élénk színei mindenféle változó
mintázatokat mutatnak, úgy keveredtek a csapatok az egész vidéken.
A ragyogóan felszerszámozott, selymes szőrű, nagy fekete lovakon,
vörös és aranyszínű egyenruhában megjelenő testőrség, a Dender
vidékén ébresztette fel a falvak szunnyadó lakóit. Liedekerke
környéke kék egyenruhákra bámult; a katonák úgy vonultak az
utcákon, mintha otthon lennének; a schendelbeke-i lányok
szoknyájukat felcsippentve szaladtak megnézni a panyókára vetett
sujtásos kabátos huszárok vonulását. Castre és Lerbeke ezüst
zsinórdíszes, kék kabátos, vörös, sárga, okker, lila parolis
könnyűdragonyosokat szállásolt be. Brüsszel beleszeretett a felföldi
skót szoknyákba és a hetyke kalapokba és csak pislogtak a
csodálkozástól a zöld Jack-a-Dandy uniformist viselő karabélyosok
láttán. Enghienben és Grammontban csak úgy nyüzsögtek a
gyalogtestőrség, az öt királyi testőrezred tagjai. Rengeteg fess, fiatal
zászlós és százados, mind szépek, okosak, vidámak, akik
akadálylovaglással múlatták az időt, díszegyenruhában lovagoltak
Brüsszelbe, hogy áttáncolják az éjszakát vagy bájos hölgyek
társaságát szórakoztassák estélyeken és piknikeken. Ám az ostendei
úton nagy robajjal közeledett a tüzérség; sötét egyenruhás, nagy
fekete sisakot viselő komor csapataik láttán az érzékenyebb lelkületű
embereknek elakadt a hangja, mert bár a testőrség táncolt, a lovasság
szerelmeskedett, a közel s távol felvonultatott sereg lármás vörös
hangyákként özönlötte el az országot, a mulatozókat az ágyúk
látványa emlékeztette arra, milyen közel állnak a háborúhoz. A
csapatok egész áprilisban és május első heteiben is sorra szálltak
partra Hollandiában.
 Impozáns látványt nyújtottak; elég vészjósló látványt ahhoz, hogy
a vidámság szüneteljen egy kicsit.
De a mulatozások sora folytatódott; talán a felszín alatt volt néha
egy kis nyugtalankodás, izgatottság, idegesség, úgy érezhették, hogy
amíg a nap süt az égen és az ogre az odújában marad, a civilek, a
katonák és a bájos hölgyek minden derűs napon vidáman élvezhetik
az életet. Wellington herceg egyik bált a másik után adta; Laekenben
udvari partik voltak; Vilvordében szemlék; Ath, Enghien és Ghent
kitűnő kirándulóhely; piknikekre Soignes hűvös erdői voltak
ideálisak.
A szóbeszéd mozgolódásról számolt be a határon; félelem
remegtette meg egész Brüsszelt. Erlon gróf egész csapatával
Valenciennes-be vonult; a franciák a szövetségesek frontvonala
mentén sorakoztak; százezres sereg; a császár elhagyta Párizst: már
Condé városában volt; támadást tervez. A hír hamisnak bizonyult. A
császár még Párizsban volt, és a Champ de Mai-i gyűlést egy
hónappal későbbre, május végére halasztotta. A hölgyek és a civilek,
akik már elkészültek a menekülésre újra megnyugodhattak: semmi
félnivaló nincs: a herceg közölte Mr. Creevey-vel, hogy nem fog
harcra sor kerülni; és újabb bált rendezett.
- Ugyan már! Ostobaság! – legyintett Wellington. – Még
semmitől nem kell tartani!
- Életemben nem láttam még ilyen tettetés nélküli,
mesterkéletlen embert – mesélte Mr. Creevey. – Olyan vidám, mint
valami iskolásfiú, és úgy beszél, mintha a háború egyáltalán nem
lenne lehetséges!
- Akkor átkozottul máshogy viselkedik önnel, mint velem –
jegyezte meg Sir Charles Stuart nyersen.
Wellington herceg május 29-én, Grammonttól nem messze,
ragyogó napsütésben, a Dender partjának természettől lejtő színterén
megszemlélte a brit lovasságot. Ez az esemény vonzotta az előkelő
társaságot.
 Brüsszelből és Ghentből kilovagoltak, kikocsiztak: a hölgyek
legújabb fátyolruháikat viselték, az urak nagyon fessek voltak fényes
csizmájukkal, hosszú kék szárnyú kabátban és feszes pantallóban.
Worth kocsival vitte Judithot, Lady Barbara csézát hajtott, mögötte
kisinas; a Vidal család hintóban utazott; a Bécsből nemrégiben
érkezett csodálatos Sir Sydney Smith, nyitott hintóbán ült hitvese
mellett; olyan feltűnő jelenség volt, hogy lehetetlen volt egy
mérföldről nem észrevenni. Sir Peregrine Taverner tüzes pej lovon
ült, mint sokan mások. Rengeteg francia királypárti özönlött ki
Ghentből, hogy megbámulják a sereget, csodálkozásuknak adjanak
hangot és felkiáltsanak, hogy mily felemelő ilyen pompás hadat, ily
nemes lovakat, ily ragyogó hadfelszerelést látni!
De a lovasság ügyet sem vetett a korai francia érkezőkre. Az utak
porosak voltak, és minden egyes lovasszázad, minden csapat leszállt
a lóról. Levették öveiket, oldalzsákjaikat, kabátjukat, előkerültek a
szőrkefék és szalmacsutakok, megkezdődött a rendes sikálás,
porolás, fényezés a herceg érkezésére, aki egy sereg külföldi
látogatót hoz magával, élükön Blücher marsallal, ezért nem maradhat
egy porszem sem a fénylő csizmákon, egy folt sem a skarlátvörös
kabátokon, és egyetlen lósörény- vagy farokszál sem állhat ki a többi
közül.
A nagy csatatér a folyó másik oldalán terült el, Schendelbeke falu
közelében; onnan várták a herceg kíséretét. Ideiglenes hidat ácsoltak
a Dender folyó felett. Sokan aggódó pillantásokat vetettek a folyón
túli kocsik felé, ahogy a férfiak lovaikat csutakolták,
ezüstgombjaikra köptek és addig sikáltak, pucoltak mindent, amíg
izzadság nem kezdett gyöngyözni testükön. Aztán hirtelen riadót
fújtak, izgatott kiáltás hallatszott: – A herceg! A herceg!
Egy teljes óra volt még az érkezés bejelentett időpontjáig, de a
falu felől valóban díszes öltözetű lovasokat lehetett látni. Ahogy
közeledtek, kalapjuk tolldísze lengett.
 A kefék és rongyok gyorsan visszakerültek az oldalzsákokba, a
zubbonyok katonatestekre feszültek, szíjak kapcsolódtak össze.
Kiderült azonban, hogy hamis riadó volt. Nem Wellington érkezett,
hanem Berri herceg; vele a Vasherceg csapatai mit sem törődtek.
Folytatódott a sikálás, és Berri herceg, miután lassan a hídhoz
lovagolt, hirtelen vágtába fogta lovát, a tisztelgőpontra ment és
megállt; a tömött sorokban előtte állókat nézte. Néha egy-egy katona
feléje pillantott, itt-ott harsány tréfákat sütöttek el a rovására, de
ennél több figyelmet nem kapott, egészen addig, míg ki nem küldte
kíséretének egy tagját, hogy tanácskozzon Lord Uxbridge-el. Rövid
tárgyalás vette kezdetét; elterjedt a legénység között, hogy
Öméltósága királyi hercegnek kijáró fogadtatást követel, amit a
katonák harsány hahotázással nyugtáztak. A csapatok ismerték
Mounseert; látták, ahogy a franciákat kommandírozza; igazi
önkényes egrecéroztatónak tartották.
A követ visszament és ő királyi felsége dühödten ellovagolt;
kísérete nagy nehezen küszködte fel magát az emelkedőn
Schendelbeke falu felé. Lord Uxbridge nyilvánvalóan megtagadta a
kívánt köszöntést. Így kell ezt. Éljen őlordsága! Hurrá!
Wellington herceg csak két órakor étkezett meg és addigra a
tisztogatás művelete befejeződött és a lovasság három impozáns
sorban sorakozott fel, a híddal szemben. A folyóparton a huszárok
sorakoztak hosszan, szélről a lovastüzérség; mögöttük álltak a
nehézdragonyosok tömött sorokban, négy csoportban; mögöttük
ugyanilyen szoros formációban a könnyű dragonyosok, oldalukon a
kilencfontos ágyúkat kezelő tüzérséggel. Hatezer ember sorakozott
fel; nem csoda, hogy Blücher marsall nagyon elégedett volt a
látvánnyal. Wellington mellett lovagolt, bozontos ősz szemöldöke
alatt kék szemével élénken nézett, hosszú bajsza alatt ajka ragyogó
mosolyra húzódott.
– Main Gott, main Gott – mondta. – Jaja, it is goot it isfery goot,
mein frient!
 A katonákról csörgött a verejték a tűző napon; fullasztotta őket a
magas, szűk gallér; lovaikat úgy állították meg, oly mozdulatlanul
tartották, mintha csak szobrok lennének nem élő állatok, és mereven
maguk elé néztek, ahogy a kíséret lassan elvonult a sereg előtt.
A seregszemle sokáig tartott; néhány néző meglehetősen elunta a
mozdulatlan sereglet nézését és számos hölgy panaszkodott a
rekkenő hőség miatt. Sir Peregrine Taverner, kinek hitvese, Harriet
rossz hangulata miatt nem volt hajlandó részt venni a hadszemlélő
kiránduláson, Barbara kocsija felé vette az irányt; Lady Worth, mivel
a perzselő napon fájt a feje, behunyta szemét és férjét kérte, szóljon,
ha valami érdekes történik.
A herceg és a marsall végre visszatért a tisztelgőpontra; Lord
Uxbridge elmasíroztatta előttük a csapatokat; Judith felébredt; a
fonnyadozó hölgyek feléledtek a lehetőség közeledtén, hogy végre
árnyékba vonulhatnak és frissítőkben lehet részük.
A katonai díszkíséret a civilekkel kezdett keveredni, mielőtt
visszalovagolnak Ninove-be. A herceg marsallnak különböző
személyeket mutattak be; Audley ezredes válthatott néhány szót
Lady Barbarával.
- Hogyan képes ilyen hűvösnek mutatkozni? – kérdezte
szomorúan.
- Nem tudok gondolkodni. Halálosan unatkozom, Charles!
- Tudom. Pokolian unalmas, ugye?
- Csak azért jöttem, hogy George-ot lássam, de észre sem
vettem abban a szörnyű skarlátszín tömegben! – panaszolta
rosszkedvűen.
- Biztosíthatom, hogy nagyon fess volt.
Lady Barbara ásított.
- Fogadni mernék, hogy átkozta ezt a hőséget! Bárcsak haza
tudna jönni velem, Charles! A városon kívül vacsorázunk, az egyik
bájosan közönséges fogadóban; út menti asztalnál isszuk borunkat,
ahogy a városi polgárok. Nagyon élvezetes lesz!
 - Ó, ne! – könyörgött az ezredes. – Borzasztó jól hangzik, és
én nem tehetem!
- Miért nem teheti? – kérdezte Lady Barbara, szemöldökét
összevonva. – Méltóságon aluli egy törzstisztnek?
- Ön is jól tudja, hogy nem tartom méltóságon alulinak. De
Ninove-ban vacsorázok.
- Ó, Uxbridge ostoba lovassági partija! Ó, ostobaság! Ennek
semmi jelentősége. Senki nem fogja észrevenni, hogy nincs ott;
merem állítani, hogy senkinek nem fog hiányozni!
Az ezredes felnevetett, de fejét ingatta.
- Drágám, nem tehetem!
Lady Barbara félvállat vont.
- Nagyon elegem van a szolgálati kötelességekből, Charles. Az
olyan unalmas!
- Valóban az.
- Alig látom önt. George és Harry eltávozást kap, ha kérnek;
ön miért nem?
- George és Harry nem a törzskarba tartozik – felelte. –
Kérnék eltávozást, ha lehetséges lenne, de lehetetlen.
- Hát jó – szólt Lady Barbara; feltűnő csattanással csukta össze
napernyőjét és maga mellé tette. – Ha önnek lehetetlen, akkor találok
valaki mást, aki velem tart. Ó, itt a megfelelő ember! Sir Peregrine,
kérem, jöjjön ide!
Az ezredes kissé meglepődve konstatálta, hogy Peregrine
engedelmesen siet teljesíteni a parancsot. Szíve hölgye megbabonázó
mosollyal nézett rá.
- Sir Peregrine, a külvárosban akarok vacsorázni, de Charles
nem visz el engem! Velem tartana?
- Ó, Lady Babs, azt mondanám, hogy igen! Bárhová önnel
tartanék! – felelte Peregrine.
- Jó. Ne feledje, hogy nem kell átöltöznie. Én is így megyek,
ahogy vagyok. Jöjjön be értem a rue Ducale-ra. Rendben?
 - Szentséges ég, természetesen rendben. Ezerszer is rendben.
Nagyon jó mulatságnak ígérkezik! – Ekkor kétely fogta el; az
ezredesre nézett és hozzátette: – Feltéve... Ugye nincs ellenére,
Audley?
- Kedves Perry, hogyan lenne ellenemre? Mindenképpen
menjenek. Bárcsak én is csatlakozhatnék önökhöz!
- Ó, ez pokolian kedves öntől. Akkor úgy hat óra körül, Lady
Babs. Ott leszek!
Kalapot emelt a hölgy előtt és elsétált. Az ezredes megszólalt: –
Miféle játékot űz, Babs?
- Nem értem önt. Azt hittem, az, hogy Sir Peregrine az ön
rokona, kifogásolhatatlanná teszi velem való mutatkozását. Ráadásul
kedvelem is. Van valami kifogása?
- Nem vagyok féltékeny rá, ha erre gondol, de igen határozott
véleményem, hogy jobb lenne neki, ha ön nem kedvelné.
- Ó, lehet, hogy igaza van! – Hangja jámbor volt, de szemében
mintha két démon táncolt volna. – Lavisse ma este Brüsszelbe jön:
inkább őt kérem meg, hogy kísérjen el.
- Ön ördögi taktikákkal támad, Babs – jegyezte meg
elismerően. – Ez olyan, mintha pisztolyt tartanának a fejemhez, és
mivel körültekintő ember vagyok, kapitulálok.
- Ó, Charles! Maga gyáva! És maga katona!
- Igaz. De a jó katona tudja, mikor kell visszavonulni!
- Újra támadni fog?
- Igen, de óvatosabb leszek a terep megválasztásában. Ma
meggondolatlanul védtelenül hagytam hadam egyik szárnyát.
A hölgy mosolygott.
- Én pedig kihasználtam a taktikai hibát. Nos, jó leszek! Sir
Peregrine kíséretét fogadom el, mert most már ostobaság lenne
lemondani; de megígérem, hogy nagyon udvariasan, testvérien fogok
viselkedni vele.
 Az ezredes kezet nyújtott hölgyének.
- Méltóságvesztés nélküli vereség. Köszönöm!
Lady Barbara lehajolt a magas ülésből, kezét a férfi kezébe
simította. Az ezredes ránézett; Barbara gyöngyöző nevetéssel szólt: –
Ne mosolyogjon rám, Charles! Ha így mosolyog, kénytelen vagyok
most rögtön megcsókolni! – Elhúzta a kezét, mutatóujjával
megérintette a férfi orrnyergét, a szemöldök között.
- Tegye meg!
- Nem; ez szörnyen nyilvános hely, szégyent hoznék önre. Jut
eszembe, Charles, az a csitri, akinek a nevére nem emlékszem. .. az
örökösnő, akit a sógornője önnek szánt... tudja, kire gondolok?
- Igen, de nem hiszem, hogy Judith nekem szánta volna; ez
ostobaság!
- Ó, nem! Biztos vagyok benne, hogy nem az! De ennek
semmi jelentősége, hacsak annyiban nem, hogy úgy gondoltam, talán
hálás lenne, ha tudná, hogy úgy vélem, George fivérem egy kissé el
van bűvölve ebben az irányban.
- Remélem, nem okoz szívfájdalmat a kisasszonynak.
- Gyanítom, hogy igen. Az a furcsa, hogy ez a kisasszony
egyáltalán nem olyan fiatal nő, akit George rá szokott szedni. –
Elgondolkodva hozzátette: – Csak az vigasztal, hogy nagyobb a
valószínűsége annak, hogy a kisasszony szedi rá őt, mint ő a
kisasszonyt.
- Nahát, Babs! – tiltakozott.
- Ne döbbenjen úgy meg! Sosem helyeselném, hogy George
vegye feleségül. Természetesen nem fogja. Túl nagy mértékben függ
nagyapától, és nem merné ezt megtenni. Lehet, hogy a kisasszony
nagyon finom és elegáns, de azzal a szörnyű nagybátyjával való
rokoni kapcsolata teljesen partiképtelenné teszi.
 - Persze a nagyapám is rangon alul házasodott, de ez nem
jelenti azt, hogy úgy gondolná, megengedhető lenne még egy
mesalliance a családban! Az én eljegyzésemmel mindazonáltal
elégedett. A mai postával kaptam levelet nagyapától és nagyanyától.
Charles, ön nem is mondta, hogy írt neki!
- Természetesen írtam a nagyapjának, Lady Barbara. Ezek
szerint áldását adta ránk?
- Határozottan! Ön kifogástalan és feddhetetlen. Nem gondolta
volna rólam, hogy ennyi jó érzékem van. A nagyanyám, akinél
elbűvölőbb hölgy nincs a földön, azt írja, nem gondolja, hogy
jókívánsága még aktuális lesz, mire megkapom levelét. Látja,
Charles, ön minden rekordot megdöntött! – mondta Lady Barbara,
azzal kézbe vette a gyeplőt és jelzett a lovászfiúnak, hogy ugorjon fel
a kocsira hátul. – Úgy tűnik, nincs értelme tovább maradnom.
Megyek. Kik a meghívottak Uxbridge vacsorájára?
- Minden magasabb rangú lovassági tiszt és persze a külföldi
vendégek.
- Ó, borzasztó férfitársaság! Nyilván nagyon élvezi majd,
förtelmesen leissza magát és hajnalban visszatámolyog Brüsz-
szelbe.
- Nahát! Ami azt illeti, nem éppen rózsás képet festett rólam!
Illúzióvesztéstől nem kell tartania!
- Semmin sem lepődök meg – közölte a hölgy.
Az ezredes látta, hogy a hölgy indítani akarná a lovakat, de
visszatartotta.
- Egyedül akar hajtani? Harry nincs önnel?
- Természetesen egyedül akarok hajtani. Harry nincs itt.
- Ne mondja, hogy nincsenek készséges fiatalurak, akik
örömmel kihasználnák a lehetőséget, hogy elkísérjék önt!
- Van úgy néha, hogy nagyon szeretem a saját társaságomat –
felelte. – De ami azt illeti, hogy egyedül lennék, kérem, tekintsen
hátra; ott van Matthew, a lovászom.
 - Engedje meg, hogy valaki ön mögött lovagoljon, Babs!
- Attól tart, hogy brutális katonák molesztálhatnak? Én nem
tartok ettől.
- Könnyen lehetséges, hogy kellemetlenségekkel kénytelen
szembenézni. Vidal nincs itt?
- De igen. Gussie-val van. Ugye nem kívánja azt, hogy visz-
szafogjam a lovaimat, és lépést tartsak azzal a lassú batárral? Tudja,
hogy lehagynám őket.
Az ezredes hátralépett. A hölgy pajkosan megjegyezte: – Ismét
visszavonul, Charles? Ön a legbölcsebb férfi, akit ismerek.
Viszontlátásra! Ne aggódjon! Hírhedten jó hajtó vagyok.
Azzal elindult a kocsik tömege között; az ezredes visszaült a
nyeregbe, fivére hintójához léptetett. Üdvözölte Judithot, de nem
figyelt arra, amit nénje a seregszemléről mondott; egyenesen
Worthhöz fordult.
- Julián, kérlek légy szíves és kövesd Babs csézáját. Egyedül
van, és nem szeretném, ha egész úton kíséret nélkül lenne. Jut
eszembe, nem kéne határozottan megmutatnod magadat, csak
örülnék, ha szemmel tartanád.
- Természetesen – felelte Worth.
- Köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád.
Azzal két ujját kalapjához emelte és ellovagolt. Judith ekkor
megjegyezte: – Nos, ha egyedül van, akkor ez először fordul elő.
Szegény Charles! Szerintem Lady Barbara ezt csak azért tette, hogy
őt bosszantsa.
- Nagyon is lehetséges – ismerte el Worth. – Az Alastair
családnak van bizonyos rossz természete.
- Igen. Különösen George személye kifogásolható. Nagyon
zavar, hogy azt látom, Lucyt tünteti ki figyelmével! Ez tegnap este
nagyon markánsan megmutatkozott: háromszor táncolt vele.
- Úgy tűnt, a kisasszonynak nincs ellenére.
- Tévedés. Láttam, hogy nagyon zaklatott volt, amikor Lord
George harmadszor is felkérte. Nem olyan lány, akinek a fejét
elcsavarhatja egy fess testőr.
- Akkor páratlan a kisasszony – jegyezte meg Worth a lehető
legtárgyilagosabb hangon.
 Tizenharmadik fejezet

Elmúlt a május; a négy hét örömre és szórakozásra visszanézve

Judith úgy érezte, a vidámság sosem volt zavartalan. Tudatában volt
a feszültségnek; őt is magával ragadta a forgatag. Senki nem tudta
megmondani, mit hoz a jövő; azt azonban mindenki tudta, hogy a
boldogságnak talán ezek az utolsó hetei. Amikor nem érkeztek hírek
a határon való mozgolódásokról, nem sokat beszéltek a háborúról.
De az, hogy nem beszéltek róla, nem akadályozhatta meg a háborút;
jobb volt félresöpörni a háború gondolatát és vidámnak lenni, amíg
süt a nap.
Judithnak azonban megvolt a magéhoz való józanesze és már nem
volt független szépség, akinek kegyét csodálók keresik. Ha elfáradt,
pihenhetett; de úgy tűnt, Barbara nem pihenhet, és nem is akar
pihenni, még egy szusszanásnyi időre sem. Kissé megviseltnek
kezdett tűnni. Nyílt titok volt, hogy laudánummal él. Judith el sem
tudta képzelni, milyen szeszély hajtja. A tény, hogy Charles jegyese,
lehetővé tette volna számára, hogy csendesebb életet éljen; nem
kellett volna arra vágynia, hogy folyton partikon legyen. Amikor
Charles megtehette, vele volt, de nagyon kevés ideje volt piknikekre
és arra, hogy a lóversenyen töltse a napjait. Gyakran olyan fáradtan
tért haza a szolgálatból, hogy sógornője kis híján kijött a sodrából,
látván, hogy még ilyen állapotban is valami bálba vagy fogadásra
készül. Tagadta, hogy fáradt lenne, és szeme között a fáradt, komor
kis ránc eltűnt, amikor féltő gondosságán nevetett. De Judithot ez
nem tévesztette meg; legszívesebben megrázta volna Barbarát azért,
mert olyan önző volt.
De Charles lépést akart tartani jegyesével; sosem engedte, hogy a
bágyadtság megjelenjen az arcán vagy viselkedésében.
 Barbara egyszer azt mondta neki: – Baj, hogy nem mondok le a
partikról és minden mulatságról? Annyira szeretem! Ha már férjes
asszony leszek, visszafogottnak kell lennem!
- Nem, nem, ne gondoljon ilyet! – mondta az ezredes gyorsan.
- Gussie azt mondja, ennek úgy kell majd lennie.
- Nem úgy lesz! Könyörgöm, ne hallgasson Augustára!
Gondolja, hogy nem tudtam már az elejétől, mennyire nem tetszik
neki az eljegyzésünk?
- Gussie! – szólt Lady Barbara megvetően. – Soha életemben
nem hallgattam rá.
De bár csúfot űzött Augustából, önkéntelenül hallgatott rá.
- A lehető legjobban használd ki a szabadságodat, kedvesem!
– mondta Augusta. – Ha hozzámész a te törzstisztedhez, már nem
lesz esélyed. Gondolod, hogy hiányozni fog az udvarlóid hada?
Bántani fog, ha nem gyűlnek köréd minden bálon? És ó, Babs,
komoly asszonyhoz illő főkötőket fogsz viselni és egy fészekaljnyi
erős, egészséges gyereket szülsz Charlesnak? Hogy fogok nevetni
rajtad!
Senki nem hitt abban, hogy valóban bekövetkezik, amit Gussie
mondott, de ezek a fullánkok elérték a célt. Gáláns fiatalemberek
kiáltottak fel könyörgőn: – Ó, ne legyen komor matróna, Babs!
Belegondolni is lehangoló, milyen lenne a világ a Csintalan Babs
nélkül!
Mind ugyanolyan képet rajzoltak a megkomolyodott Lady
Barbaráról; nem hódításait, hanem háztartását képzelték el; lehet,
hogy Charlest valami unalmas vidéki helyőrségre helyezik, ahol
semmit nem lehet csinálni azon kívül, hogy tisztek feleségeit
látogatja és udvariasan viselkedik férjével.
Ö is elképzelte magát így, aztán gyorsan elvetette ezt a képet és
sietett élvezni az életet. Amikor Charles vele volt, ez a kép
elhalványult, mert Charles megesküdött, hogy nem ilyen feleséget
akar. Némi mérsékletet azonban igen.
 Aztán ott volt az a májusi incidens, amin Charles egyáltalán nem
nevetett. Lord Edward Somerset dandárjának tagjai holdfénypikniket
szerveztek, ami iránt a régimódi urak és hölgyek erős rosszallásukat
fejezték ki. A szervezők vezére Lord George volt; megígértette Miss
Devenishsel, hogy nővére társaságában ő is elmegy erre a
mulatságra; meggondolatlanul utasította Barbarát, hogy vigye
magával a kisasszonyt. Csoda volt, hogy Miss Devenish örömmel
elfogadta a meghívást, de elfogadta és sikerült egy órára eltűnnie
Lord George-dzsal egy csalitosban. Barbara azonban nem aggódott
emiatt.
- Szentséges ég, Charles, ha gardedámra lett volna szükség,
nem engem választott volna. Mindenki azon volt, hogy elvonuljon
valahová. Ami azt illeti, igen furcsa félórát töltöttem teljesen
egyedül, illetve egyik oldalamon George dandárjának egy elbűvölő,
de tejfeles szájú katonájával, a másikon Clayton századossal, a
Királyi Lovasság tisztjével.
- Ártatlannak és meglehetősen suta időtöltésnek tűnik –
jegyezte meg Charles. – De az, hogy Miss Devenish hosszabban
távol volt George-dzsal, némi szóbeszédre adott alapot. Nem
hibáztathatom önt, Babs. De nem lett volna szabad megengednie.
- Kedves Charles, gondolom, a kisasszony tudja, mit csinál.
Ami azt illeti, ön pontosan olyan, mint a sógornője és ellenzi az ilyen
holdfénypiknikeket.
Charles nem szólt. Barbara úgy találta, kissé bosszús arcot vág,
ezért nevetve hozzátette: – Kívánja, hogy felhagyjak az ilyen frivol
mulatságokkal?
- Nem fogom megkérni arra, hogy hagyjon fel az ilyesmivel,
Babs.
- Gondolja, hogy nem kéne?
- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha az én kérésemre teszi,
az akarata ellenére lesz. Ha saját elhatározásából nem kívánna
nélkülem szórakozni, az teljesen más lenne.
 Barbara szeme egyszerre pajkosan és bánatosan cikázott és
hízelgőn dünnyögte: – Ó, az ördög vigye, Charles, úgy beszél,
mintha valami hitvány nőszemély lennék! Ne nézzen rám olyan
komoran! Esküszöm, inkább maradnék otthon önnel, mintsem a
legromantikusabb piknikre menjek. De ön nem lehet velem, így mi
az ördögöt tegyek?
Szempilláját rezegtetve nézett a férfira; Charles kénytelen volt
nevetni, bár szívében igen kevés nevetés volt.
Judith nagyon megdöbbent, amikor tudomást szerzett erről a
piknikről. Nem értette, Mrs. Fisher hogyan engedhette meg, hogy
unokahúga ilyen kalandban vegyen részt. Az okot azonban nem
kellett nagyon messze keresni: Mrs. Fisher esküvőről álmodott. Azt
mondta, a fiatalok gyakran követnek el ostobaságokat, és megszidta
Lucyt meggondolatlanságáért, de kijelentette, hogy tudomása szerint
végül is semmi baj nem történt.
Judith az egészért Barbarát okolta és azon tűnődött, meddig tűri
Charles a hölgy szeszélyeit és hóbortjait.
- Mindig is sajnáltam kicsit Babs Alastairt – mondta
Richmond hercegné a maga halk visszafogottságával. – Az édesanyja
meghalt, amikor Harry született, és tudják, ez nagyon szomorú egy
lánynak. Úgy hiszem, a néhai Lord Vidal vigasztalhatatlan volt és
Babs úgy nőtt fel, hogy nem volt meg az a finom ráhatás, amit anyja
gyakorolhatott volna. Soha semmiben nem korlátozták és sajnálatos
módon apja kedvence lett.
- Ó! – kiáltott fel Judith. – Ez árthat egy lány jellemének?
- Az a szomorú igazság, kedvesem, hogy Lord Vidal elvei nem
voltak nagyon emelkedettek és nem átallotta Barbarába oltani saját
cinikus elgondolásait. Kérem, ne mondja el senkinek, de Lord Vidal
házában olyan nők is éltek, akiknek puszta létezéséről sem illik fiatal
lányoknak tudnia.
- De a nagyszülei!
 - Ó, igen, de tudja, Lord Vidál nem mindig volt jó viszonyban
az apjával – közölte őkegyelmessége. – És a hercegné nem volt
abban a korban, hogy könnyelmű unokáját állandóan felügyelje
társasági eseményeken. Tudom, hogy nagyon ellenére volt az a
félresikerült házasság. Kitalálni sem lehetett volna ennél
szerencsétlenebb frigyet! Childe olyan ember volt, akinek hírneve,
egész életmódja... na de halottról jót vagy semmit. Máris többet
mondtam a kelleténél.
- Örülök, hogy ezt elmondta nekem; segíthet abban, hogy
türelmesebb legyek. Bevallom, képtelen vagyok kedvelni Barbarát.
- Sajnálom. Tudja, nem olyan szívtelen, mint amilyennek
sokan mondják. Legalább száz nagylelkű gesztusát tudnám
felsorolni. Önzőnek tartják, de én nem egyszer meghatódtam, milyen
kedves volt a fiammal hosszú, fájdalmas lábadozása alatt. Azt
hiszem, senki nem tudja, hányszor mondott le esti mulatságról csak
azért, hogy az én szegény Williamemmel legyen és szórakoztassa
egy kicsit.
- Ó, ez nagyon kedves volt tőle! Igaza van: meglágyítja az
ember szívét iránta, ha ilyesmiről hall. Hogy van szegény William?
Még nem hagyhatja el a szobáját?
- Ó, nem! Még hetekbe telhet, mire képes lesz lábra állni.
Szörnyű baleset volt... nagyon messzire repült! De nem akarok erre
gondolni, csak köszönöm Istennek, hogy megmentette nekem.
Barbaráról több szó nem esett, de a beszélgetés megmaradt Judith
emlékezetében. Ez után képes volt szívélyesebben bánni Barbarával
és némi vadságát is megbocsátani; és egy ideig szinte remélte, hogy
boldoggá teszi Charlest.
A holdfénypiknik-incidens azonban visszahozta a régi
ellenérzéseket; aligha bocsáthatta meg Barbarának, hogy olyasmiben
segédkezett, ami szerinte nem volt más, mint Lucy Devenishnek
állított csapda.
 Lucy zavara nyilvánvaló volt. Olyan sápadt volt, olyan
nyomorultul nézett ki, hogy Judith kezdett attól tartani, hogy a
kisasszony vonzalmával súlyos visszaélés történt. Lord George olyan
cinikus volt, amilyen hírben állt. Lucyt a legújabb botrány alanyává
tette, de amikor bátyja ezt számon kérte rajta, csak nevetett.
- Kérlek, legyél tekintettel rám! – méltatlankodott Vidal.
- Legyek rád tekintettel? Ugyan hogyan lennél ebben érintett?
– kérdezte George.
- Mondhatom, ez az egész nem túl kellemes nekem; egyrészt
az öcsémet tartják kicsapongó nőcsábásznak, másrészt a húgomat...
- Ne vedd az átkozott nyelvedre Babs nevét, hacsak nem
akarod, hogy a fogaidat leüssem a torkodon, Vidal! – mondta George
igen csúnyán nézve.
- Könyörgöm, ne hozd a ringbeli modort a nappalimba,
George! – szólt Augusta élesen. – Mondhatom, meglehetősen
abszurdnak találom, ahogy a húgodat védelmezed.
George megfordult, nagy magasságából gúnyos közönyösséggel
nézett le rá.
- Valóban? És ugyan miből gondolja, hölgyem, hogy bármit is
adnék a véleményére?
- Köszönöm. Nagyon is jól tudom, hogy a saját véleményén
kívül senkiét nem veszi figyelembe. Mindazonáltal Babs
viselkedésének semmi köze ahhoz, hogy ön ostoba módon összeköti
magát azzal a Devenish kisasszonnyal. Jobb, ha tudja: a nagybátyja
csak az alkalomra vár, hogy önt házasságra kényszerítse vele. Ha ön
nem tudja, milyenek az ilyen emberek, én tudom.
- Ó, valóban tudja, Gussie? Kíváncsi lennék, vajon miképpen
jutott e tudás birtokába.
Lady Vidal igen hűvösen felelt: – Nevessen, ha úgy kívánja, de ne
forduljon hozzám segítségért, ha csapdában találja magát.
Feltételezem, kigondolta már, hogyan közli ezt a hírt a nagyapjával.
Ezt a feladatát nem irigylem.
 George elvörösödött, mintha riposztolni akart volna, de aztán
sarkon fordult és elment.
Akármi is volt Mr. Fisher terve, Miss Devenish legalábbis nem
tűnt olyannak, mint aki bátorítaná George udvarlását. Judith tanúja
volt egy határozott visszautasításnak és nyilván örült neki, bár
sajnálhatta, hogy Lucy ezzel kellemetlenséget okozott magának.
Lucy sápatagsága láttán Judith aggódni kezdett és éppen azon
gondolkodott, milyen érdemes fiatalemberrel ismertethetné össze, aki
érzelmeiben átvehetné Lord George helyét.
A lovasság seregszemléjén talált egy fiatalembert, akiről úgy
vélte, megfelelne a célnak, ám mielőtt megvalósíthatta volna azt a
csodálatra méltó tervet, hogy egyik estére meghívja őt és Lucyt
vacsorázni, aggodalmai meglehetősen más irányba terelődtek.
Sir Peregrine, talán bűntudatból, talán puszta
meggondolatlanságból nem tájékoztatta Harrietet külvárosbeli rokoni
randevújáról. Amikor visszatért Brüsszelbe, Harriet egyáltalán nem
volt jól, sőt, meglehetősen bánatos volt. Nagy elánnal állított haza;
kész volt elmesélni, mi történt vele a nap folyamán, de Harrietnek
fájt a feje, éppen agancssós vizet kortyolgatott és kijelentette, hogy
szándékában áll lefeküdni és kérte, hogy vacsoráját tálcán vigyék fel
neki.
- Sajnálom, hogy fáj a fejed, Harry. Nem bánod, ha akkor én
nem vacsorázom itthon? Ha szeretnéd, hogy veled maradjak...
- Ó, nem! Holnapra jobban leszek, de úgy fáj a fejem, hogy ma
nem lennék kellemes társaság. Te azért menj csak el. Sajnálom, hogy
olyan ostoba teremtés vagyok!
Így hát Peregrine sietett Barbaráért és nagyon vidám estét töltött
vele a városfalon túl, az egyik kávéházban.
Ha Audley ezredes látta volna őket, felmentette volna Barbarát az
alól a vád alól, hogy flörtölt volna vacsorapartnerével, de aligha lett
volna megelégedve nővéri viselkedésének folyományával. Akkor
volt a legelbűvölőbb, ha egy férfival en camarade bánt.
 A legkevésbé sem állt szándékában elbűvölni Peregrine, de
kíváncsi tekintete, gyöngyöző nevetése, kisfiús beszéde és
humorérzéke ellenállhatatlanul elbájolta a férfit. Nem szeretett belé,
de soha életében nem találkozott ilyen káprázatos emberrel. Barbara
az elején kereken megmondta: – Ez fantasztikus! Úgy fogok tenni,
mintha az öcsém lenne. Úgy viselkedek, mint a nővére... bár attól
tartok egyáltalán nem vagyok olyan, mint Lady Worth.
Peregrine szerint sem hasonlított Judithra, legfeljebb annyiban,
hogy jó nagy hozzáértéssel tudott lovakról beszélni. És Peregrine
hamarosan azon kapta magát, hogy a jachtjáról beszél a hölgynek.
Rájött, hogy Barbara is rajong a vitorlázásért; és attól a pillanattól
kezdve a rabszolgája lett. Vitorlázás, lovaglás, fajdkakasvadászat,
ökölvívás; erről mind beszéltek. Lady Babs egyáltalán nem volt
kényes, érzelgős! Olyan volt, mintha férfival beszélt volna, csak
sokkal izgalmasabb.
Az egész nagyon ártatlan volt, de amilyen a balszerencse,
meglátták őket néhányan olyanok, akik Nivelles-ből visszatértek
Brüsszelbe, és hihetetlenül gyorsan elterjedt a hír, hogy Lady
Barbara legújabb áldozata Sir Peregrine, ráadásul ez a gyorsan
terjedő hír rögtön Harriet fülébe is eljutott.
Harriet nagyon le volt sújtva és ideges állapotában könnyen
kialakult az a meggyőződése, hogy a nő, akit az óta a végzetes
hougoumonti kirándulás óta ki nem állhat, Peregrine szerelmét akarja
ellopni tőle. Kétségtelenül megunta unalmas, örökké panaszkodó
feleségét; nem okolta érte, illetve nem túlzott mértékben, de nem
talált elég súlyos szavakat Barbara rosszindulatának leírására.
A történettel rögtön Judithhoz sietett; keblére borulva zokogta el
bánatát. Judith hitetlenkedve hallgatta. Judith kérte, hogy nyugodjon
meg, belé erőltetett egy pohár bort, leültette a szófára és eleven,
józanésszel kijelentette: – Ebből egy szót sem hiszek. Mit mondott
erről Perry?
 - Ó, Harriet lehet, hogy ostoba, de annyira nem az, hogy
hűtlenséggel vádolja Perryt!
- Hűtlenség! – szólt Judith. – Buta beszéd! Micsoda hűhó
semmiért! Szerintem csak csodálja Barbarát. Ki nem? De ami a
dolog többi részét illeti... ugyan, Harriet, ez egyszerűen csak az
idegeket őrli! Ha rám hallgatsz, nem gondolsz többet erre!
- Hogyan lehet ilyen szívtelen, Judith? – zokogta Harriet. –
Gondolhattam volna, hogy ez fog történni! Az elejétől fogva nem
bíztam abban a nőszemélyben. Perry már un engem és ő ellopta
tőlem.
- Nagyon kedvelem Perryt – felelte Judith élesen -, de nem
hiszem, hogy képes lenne felkelteni Lady Barbara érdeklődését. Hidd
el nekem, bolhából csinálsz elefántot.
- Ó, nem! Az utóbbi időben annyira gyengélkedtem, hogy
egyáltalán nem volt kedvem társaságba menni és ő máshol keresett
szórakozást. Mindent értek!
- Nos, Harriet, valóban nem lenne meglepő, ha máshol keresett
volna szórakozást. Tudod jól, mindig is mennyire helytelenítettem,
hogy olyan könnyen átadod magad a rossz hangulatnak. Ha van egy
kis eszed, felkelsz a pamlagról, elhagyod az örökös agancssóoldat-
fogyasztást, nem csak teával élsz, egy kicsit társaságba jársz és
elfelejted a kényes helyzetedet. A várandósság nem betegség.
Tessék, megkaptad. Nyersen, de ez jó tanács. Szárítsd fel a
könnyeidet, és ne vesztegess több gondolkodást erre. Nyilván
elfelejtetted, hogy Lady Barbara jegyben jár Charlesszal. Hogyan
flörtölhetne Perryvel?
- Az a nőszemély bármire képes! – szólt Harriet olyan éles,
emelt hangon, ami meglepő volt egy általában oly finom és kedves
embertől. – Sajnálom Charles Audley-t! Lehet, hogy őt meg lehet
téveszteni, de engem nem.
- Ezt nyilván előnynek lehet felfogni. Mivel nyitott a szemed a
lehetséges veszélyre, okosan és helyesen járhatsz el.
 - Te könnyen beszélhetsz ilyen gondtalanul! A te férjed nem
osont el tőled lopva, hogy egy könnyű, elvtelen nővel flörtöljön!
- Nahát! Ez már sokkal jobb – felelte Judith mosolyogva. – Ha
csak egy kis flört az aggodalom tárgya, az nem ok ilyen hevességre.
Lady Babs mindenkivel flörtöl, de ez szerintem csak valami divatos
eltévelyedés, és az égvilágon semmit nem jelent.
Harriet könnyekben tört ki és míg Judith próbálta gondolatait
vidámabb irányba terelni, Audley ezredes masírozott be a szalonba,
vállán unokaöccsével. Amikor meglátta a jelenetet megtorpant a
küszöbön; hebegve kért bocsánatot és a női könnyek jelenete iránti
férfias viszolygással visszavonult. De mielőtt teljesen
kimenekülhetett volna Judith utána szólt, hogy maradjon.
- Charles, az ég szerelmére, kérem, jöjjön ide és mondja el
Harrietnek, milyen buta liba!
- Ó! – szisszent fel az érintett hölgy. – Nem szabad megtudnia!
- Butaság! – jelentette ki Judith. – Ha mint mondod, már az
egész város tudja, akkor hamarosan ő is megtudja. Charles, kérem,
Harriet azt vette a fejébe, hogy Perry beleszeretett Lady Barbarába és
együtt látták őket a külvárosban. Van ebben akár egy szó igazság is?
- Remélem, nem szeretett bele, de az igaz, hogy együtt
vacsoráztak a külvárosban – felelte az ezredes. Letette unokaöccsét
és barátságos paskolással a dajkára bízta. – Tűnj el, kis majom! Attól
tartok, engem kell hibáztatnia, Lady Taverner. Az egész az én hibám
volt.
- Ó nem, nem!
- Ellenkezőleg: igen, igen! – felelte mosolyogva. – Babs azt
vette a fejébe, hogy a Porté de Namur előtti kávéházak egyikében
akar vacsorázni. Én nem tudtam vele menni, ezért Perry
helyettesített. Dióhéjban ez a teljes igazság.
- Tudtam, hogy valami nagyon egyszerű magyarázat van az
egészre – kiáltott fel Judith. – Remélem, Harriet, most
megnyugodtál.
 - Ha Charles nem lát semmi kivetnivalót ebben, biztos vagyok
benne, hogy neked sem kell.
De Harriet egyáltalán nem volt elégedett. Ha az affér teljesen
ártatlan volt, akkor miért tartotta titokban?
- Tessék? Elfelejtette elmondani önnek? – szólt az ezredes,
csodálkozó pillantást váltva sógornőjével. – Az ostoba ifjú
semmirekellő! Azt tanácsolom, hogy komolyan vonja kérdőre.
Nagyon is feledékeny!
De ez nem használt. Harriet felszárította könnyeit, de rengeteg
incidens türemkedett emlékezetébe és nem tudta meggyőzni magát,
hogy Peregrine nem vonzódott már a kezdetektől Barbara
csábkörébe. Az ezredes jelenléte lehetetlenné tette, hogy kimondja,
szerinte az egész Barbara hibája, amiben szinte teljesen biztos volt,
ezért inkább hallgatott; hagyta, hogy Judith beszéljen, de túlságosan
el volt foglalva saját gondolataival ahhoz, hogy akár fél füllel is
figyeljen az értelmes, logikus gondolatokra, amiket mondtak neki.
Aztán távozott; Judith és Audley döbbenten nézett egymásra.
- Kedves Charles, a dolgok szerencsétlenebb alakulását el sem
lehetne képzelni! – mondta Judith bánatos nevetéssel. – Felmentem
Lady Barbarát a gyanú alól, hogy szegény Perryt a rabszolgájává
akarta volna tenni, de attól tartok, Harriet gyanújának lehet némi
alapja. Néha magam is úgy találtam, hogy Perry gyengédebb
érzelmeket táplál magában Lady Barbara iránt.
- Igen, én is így vélem – ismerte el az ezredes. – De igazán,
Judith, szerintem ezt Harriet magának köszönheti!
- Ó, kétségtelenül, és én is éppen ezt mondtam neki! Az egész
azon a félresikerült hougoumonti kiránduláson történt! Bárcsak ne
keveredtem volna bele!
Charles érdeklődőn nézett sógornőjére.
- Miért? Mi történt Hougoumontban, amiből ilyen értelmetlen
kavarodás támadt?
 Judith elpirult. Bosszús volt magára, hogy ilyesmi kicsúszott a
száján.
- Ó, semmi, semmi. Csak Harriet ott neheztelt meg Lady
Barbarára!
- Valóban? Mi volt az oka?
Judith úgy érezte, képtelen higgadtan az ezredes szemébe nézni,
ezért elfordult, azzal az ürüggyel, hogy felrázza a kanapé párnáit.
- Ó! Ön is tudja, Harriet milyen nünüke! Vidéken, ahonnan
származik nem volt alkalma nagyvilági emberekkel találkozni és
könnyen megbotránkozik. Lady Barbara szeszélyes hangulatban volt
és azt hiszem, ezzel hangolta Harrietet maga ellen.
- Ennyi erővel akár az igazat is megmondhatja nekem, Judith!
Babs szeszélyessége abban nyilvánult meg, hogy flörtölt Perryvel
vagy ilyesmi?
- Nem, egyáltalán nem. Perry egész idő alatt velünk volt –
mondta önkéntelenül a nő.
- Perry önökkel volt! Akkor hol volt Babs?
- Természetesen ő is velünk volt. De Harriet és én a nyitott
hintóbán ültünk, a többiek lóháton jöttek. Ezzel csak azt akartam
mondani, hogy Perry mindvégig mellettünk lovagolt, míg Lady
Barbara és a gróf letértek az útról és az erdőn vágtak át, amit meg
lehet érteni. Biztos vagyok benne, hogy ezért nem lehet hibáztatni
őket; én is így tettem volna.
- Értem – felelte a férfi.
Kellemetlen csend ereszkedett rájuk; az ezredes gondolataiba
mélyedve nézett ki az ablakon, a függönyzsinórt morzsolgatta. Judith
szükségét érezze, hogy hozzátegye: – Biztosíthatom, hogy nem volt
semmi egyéb. Kérem, ne képzeljen semmi ostobaságot!
Az ezredes megfordult, és rámosolygott.
- Kedves Judith, felettébb aggódónak tűnik. Higgye el, erre
semmi oka nincs. Ami ezt a Perry-affért illeti, beszélni fogok
Barbarával.
 - Szerintem nem kéne. Úgy vélem, ez az egész badarság.
- A botránynak azonban jobb elejét venni.
Ám Barbara, amikor Harriet gyanújáról értesült, ingerülten
felkiáltott: – Ó, ez nagyon kellemetlen! Micsoda igazságtalanságok
vannak a világon, és még ez is! Úgy viselkedtem vele, ahogy Harry
bátyámmal... igazán így volt, Charles!
- Nem kétlem – felelte az ezredes. – Gyanítom, az igazság az,
hogy sokkal elbűvölőbb voltál, mint gondoltad. Szerinted fennáll a
veszélye, hogy Perry beléd szeret?
- Azt hiszem, nem sok hiányozna hozzá – felelte kereken. – De
micsoda bolond lehet a felesége!
- Ha jól sejtem, éppen kényes állapotban van.
- Ó, szegény teremtés! Rendben, mindent helyrehozok vele.
Akkor majd megnyugszik.
Erre már aznap kínálkozott alkalom. Barbara éppen barátaival
sétált a parkban, amikor meglátta Lady Tavernert sógornőjével
közeledni. Ellépett barátai mellől, előrement, hogy beszéljen
Harriettel; bal kezében fodros napernyőt tartott, jobb kezét
barátságosan üdvözlésre nyújtotta.
- Már szerettem volna találkozni önnel, Lady Taverner –
mondta a rá jellemző élénk, gyors mosollyal. – Úgy hiszem, egy
ostoba történet forog a társaságban, és bár nem kétlem, hogy ön az
egészen csak nevet, attól tartok, akaratlanul is felbosszantottam kissé.
A kinyújtott kéz nem fogadtatott el. Lady Taverner arca
skarlátvörös lett, megvető pillantást vetett Lady Barbarára, aztán
sarkon fordult és elment.
Judith érzékelte, milyen nagylelkű Barbarától, hogy megszólította
Harrietet, és döbbenetében csak állt, mintha földbe gyökerezett volna
a lába. Mi szállhatta meg Harrietet, hogy ilyen durván viselkedik?
Fel nem foghatta ezt az ostobaságot; csak nézett utána értetlenül. Az
ösvény tele volt emberekkel; húsz-harminc szempár biztosan figyelte
őket, sokan lehettek tanúi az eseménynek.
 Mély megrökönyödéssel szólt: – Kérem, bocsásson meg! A
sógornőm nem tudja, mit cselekszik. Fogalmam sincs, mit
gondolhatott.
Barbarára pillantott és nem volt meglepve, hogy a zöld szempár
üvegkemény pillantással nézett. Egy kis szín jelent meg az arcán.
Összeszorított foga felett éppen csak megnyílt az ajka. Judith arra
gondolt, vajon volt-e a világon valaki ennyire dühös. Úgy nézett ki,
mint aki ölni tudna, és ezért senki nem hibáztathatta.
- Ez nem volt bölcs dolog Lady Taverner részéről – szólt
Barbara -, és nem is vall jólneveltségre. Kérem, adja át neki
üdvözletemet, ha tetszik, és tájékoztassa, hogy igyekszem, ne
okozzak neki csalódást nagyon evidens feltételezése vonatkozásában.
- Rendkívül ostobán viselkedett. Kérem, ne vegye figyelembe
udvariatlanságát! – szólt Judith. – Senki nem ad hitelt annak a
társaságban keringő történetnek, amit ön oly helyesen ostobának
nevezett.
- Milyen naiv, hogy ezt hiszi! Ami most történt, hitelt ad
ennek a történetnek. Holnapra olyan bűnt tulajdonítanak nekem, amit
nem követtem el. Tudja, ez meglehetősen sérti az önérzetemet.
Mindig adok tápot a rossznyelvűeknek.
- Tápot adni nekik ez esetben azt jelentené, hogy olyan
ostobán viselkedik, mint a sógornőm – mondta Judith. Igyekezett
nagyon kellemesen, nyugtatón beszélni.
- Ó, nekem gondolnom kell a hírnevemre! – riposztolt
Barbara. – Nem mondták még önnek, hogy ahova megyek, ott bajt
csinálok?
- Igyekeztem ezt nem elhinni.
- Hiba volt. Biztosíthatom, hogy olyan sötét vagyok,
amilyennek leírtak. De elvonom önt Lady Tavernertől. Menjen
utána... és ne felejtse el az üzenetemet!
 Tizennegyedik fejezet

Judith nem ment sógornője után. Nagyon kevés reménye volt rá,
hogy ráveheti Harrietet, kérjen bocsánatot, és belegondolván nem
érzett késztetést, hogy ezt megpróbálja. Azt sem gondolta, hogy
Barbara feddhetetlen ebben az ügyben. De bármennyire is jól
viselkedhetett azzal, hogy a béke olajágát nyújtotta, Judith az eredeti
hibára nemigen talált mentséget. Ha Barbara a külvárosban akart
vacsorázni (ami önmagában is ostoba szeszély), akkor akár olyan
estét is választhatott volna, amikor Charles szabad és elkísérheti.
Judith ezt annak tulajdonította, hogy Barbara mindenképpen bajt
akart okozni. Az egész meggondolatlanság eredménye volt, és ha
Harriet okos nőként viselkedett volna, semmi nem is lett volna
belőle. Harriet azonban úgy döntött, hogy azt és csakis azt teszi, ami
a terjengő pletykáknak új lendületet ad, ráadásul ellenségévé tett egy
veszélyes ifjú hölgyet. Judith elpirult, ha visszagondolt a jelenetre.
Elismerte, hogy Barbara helyében ő olyan dühös lett volna, hogy
behúzott volna egyet Harrietnek. De az ily hirtelen harag általában
rövid életű. Remélte, hogy nyugodtan átgondolják, s úgy
megfelelőbb mederbe terelik gondolataikat. Elhatározta, hogy egy
szóval sem említi a jelenetet Charlesnak.
A nevét hallotta, felocsúdott révedéséből, s egyszer csak Lord
Fitzroy Somerset sétált előtte, aki bátyjával, Lord Edwarddal és
unokaöccsükkel, Henry Somersettel azon az ösvényen sétáltak,
amerre őt önkéntelenül vitte a lába.
Üdvözölték és kezet fogtak egymással. Judith ismerte Lord
Edwardot, de Somerset főhadnagyot, aki nagybátyja szárnysegédje
volt, nem kellett bemutatni neki. Lord Edward nemrégiben érkezett
Angliából, hogy a királyi lovasság parancsnoka legyen. Tizenkét
évvel volt idősebb Lord Fitzroynál és nemigen hasonlított rá.
 Fitzroy szőke, világos szemöldökű, nagyon szabályos vonású.
Lord Edward markáns arcú és sötét hajú, szemöldöke között ránc és
ránc futott le orrcimpájától keskeny ajkáig is. Tekintete
meglehetősen kemény volt és nem úgy tűnt, nincs meg benne az a
kedvesség, amiért fivérét mindenki kedvelte; de meglehetősen nyílt,
őszinte embernek tűnt, sokat nevetett és beszélt, és nagyon szeretetre
méltó embernek látszott. Judith a hitvese iránt érdeklődött; nem
hozta át Hollandiába; úgy gondolta – Lady Worth természetesen
kivétel -, hogy a közelgő háború színtere nem alkalmas hely arra,
hogy ott hölgyek időzzenek.
- Az ön férje nem vesz részt a hadműveletekben, ezért az ön
esete teljesen más – mondta. – De mondhatom, azok a hölgyek, akik
ragaszkodtak hozzá, hogy Spanyolországban kövessék a hadsereget,
nagyon hátráltattak minket. Semmi sem állította meg őket! Ön azt
mondaná, hogy nagyon bátrak voltak és én ezt nem is tagadom, de
pokolian nehéz volt velük bánni, amikor úton voltunk; a holmijukkal
eltorlaszolták az utakat.
Judith mosolygott és elismerte, hogy így lehetett. Megfordult,
hogy a Somerset családdal tartson, és mivel az ösvény nem volt elég
széles ahhoz, hogy egymás mellett haladjanak, Lord Fitzroy és az
unokaöccse előrement. Judith bólintott Fitzroy felé és megjegyezte,
hogy fivérének nem szabad így beszélnie előtte.
- Ó, Fitzroy tudja, mit gondolok! – felelte Lord Edward. –
Mindazonáltal nem olyan régi házas ember, mint én, ezért meg kell
bocsátani neki. Nem mintha nem úgy gondolnám, hogy nagy
ostobaságot követett el. Nyilván tudja, hogy Lady Fitzroyt
mondhatni száműzték innen.
- Természetesen. A lánya nagy csodálója vagyok.
- Meghiszem. Jó lett volna, ha nem kellett volna olyan sietve
távoznia.
 - Higgye el, ha egy kicsit is tartani kellett volna attól, hogy a
nagybátyja megtudhatja, késedelem nélkül visszatért volna
Antwerpenbe. Ügy tűnik, ő nem osztozik az előítéletben, amit ön a
szegény hölgyek iránt táplál!
- Wellington herceg? Nem, ő aztán nem! – felelte Lord
Edward nevetve. – De legyen erről a témáról ennyi elég, különben
kegyvesztett leszek önnél. Jól tudom, hogy gratulálhatok Audley
eljegyzésével kapcsolatban?
Judith elismerte a tényt, de csak kurtán. Lord Edward azonban a
maga nyíltságával megjegyezte: – Nem tudom, ön hogy van vele, de
én azt mondanám, Audley túl jó ember Babs Childe-hoz.
Judith annyira egyetértett ezzel a megállapítással, hogy nem tudta
türtőztetni magát és nagyon beszédes pillantással nézett Lord
Edwardra.
- Igen – bólintott -, hosszú évek óta ismerem a családot; egyik
fiú a dandáromban szolgál; jóképű fiatal ördög, igazi haszontalan
csibész... én nem szeretnék rokoni kapcsolatba kerülni velük. Ami
Audley-t illeti, a világon éppen róla nem gondoltam volna, hogy
megragadják Babs bájai. Nagyon sajnálatos; bár gondolom, ezt nem
kéne önnek mondanom.
- Lady Barbara nagyon szép – felelte Judith meglehetős
visszafogottsággal.
Lord Edward megvetően mordult, aztán nem szólt többet. Elérték
a rue Royale-ra nyíló kapuk egyikét és Lord Edward, aki éppen e
főhadiszállásra tartott, elbúcsúzott Judithtól és unokaöccsével
elindult az úton.
Lord Fitzroy a karját nyújtotta Judithnak. A Hotel de Belle Vue-re
kellett látogatnia, ezért hazáig tudta kísérni Lady Worthöt. Tovább
haladtak a parkban, barátságosan beszélgettek Lady Fitzroy
állapotáról, a kislány sétáltatásáról és egyéb könnyed témákról, míg
csatlakozott hozzájuk Sir Alexander Gordon.
 Nagyon fess volt új egyenruhájában és vállszalagjával, ami miatt
Lord Fitzroy rögtön mókásan faggatni kezdte.
Judith mosolyogva hallgatta a baráti csipkelődést; időnként ő is
megszólíttatott, hogy álljon egyik-másik kényelmetlenebb kijelentés
mellé.
- Gordon bajtársunk azok közé tartozik, akik rendkívül
kényesek az öltözködésükre – tájékoztattá Fitzroy. – Tizenhét pár
csizmája van. Ezt úgy hívják, hogy a család becsületének fenntartása.
- Ez Fitzroy vaskosabb hazugságai közé tartozik, Lady Worth.
A család igazán piperkőc tagja Charles.
- Neki megvan az a mentsége, hogy huszár. Nekik muszáj
elegánsan öltözködni, Lady Worth. De Spanyolországban nagyon
megviselte a küszködés, hogy elegendő ezüstpaszományt szerezzen a
ruhájára, és a végén meglehetősen hálás volt, hogy a huszárság
családjába fogadtuk. És te, Gordon, miért nem csatlakoztál a huszár
regimenthez? Csak nem azért, mert túl kövér voltál?
- A közönséges személyek ellen egyetlen fegyver hatásos: a
méltóságteljes hallgatás – mondta Judithnak Gordon.
- Nagyon igaz. Mondhatom, az egész csak irigység. Biztos
vagyok benne, hogy csodálatosan állt volna önön a huszáregyenruha.
- Nem úgy érti, hogy teljesen kitöltötte volna? – érdeklődött
Fitzroy.
Sir Alexandert az tartotta vissza a sértő megjegyzés tettleges
megtorlásától, hogy két karabélyos között meglátta Barbara Childe-
ot.
- Mikor lesz az esküvő, Lady Worth? – kérdezte.
- Még nem tűzték ki a napot.
Akkor még van remény. Az ott Johnny Kincaid... a magas, szikár
alak. Ő talán kiüti Charlest a nyeregből. Nagyon megnyerő modorú
ember ez a Kincaid. Fitzroy a fejét ingatta.
- Semmi esélye. Kincaid szerelme Juana Smith... legalábbis
mindig így tudtam.
 - Valóban így érez, Sir Alexander? – kérdezte Judith. – Úgy
értem, Charles eljegyzésével kapcsolatban.
- Kérem, bocsásson meg! Nem lett volna szabad ezt
mondanom!
- Azt mond, amit jónak lát. Általában kénytelen vagyok
nagyon diszkrét lenni, de ön és Charles olyan közeli barátok, hogy
talán szabad kimondanom, amit gondolok... vagyis szerintem jobb
lenne, ha ez a házasság egyáltalán nem jönne létre.
- Természetesen jobb lenne! Ennél szerencsétlenebb dolog
aligha lehet! Nevettünk Charleson, amikor elkezdődött, de kiderült,
hogy egyáltalán nem nevetnivaló. A herceg követte el a hibát, amikor
bemutatta őket egymásnak.
- Ugyan már, Gordon! Ha ő nem tette volna, megtette volna
más. Attól tartok, Charles meglehetősen keményfejű.
- Én is attól tartok. Bárcsak ne lenne olyan, de mit lehet tenni?
- Semmit nem lehet tenni – felelte Gordon. – Illetve csak azt,
hogy kénytelenek vagyunk végignézni, ahogy legjobb barátunk
hülyét csinál magából.
- Nem kedveled Lady Barbarát?
- De. Kedvelem, ám az a helyzet, hogy Charlest sokkal jobban
kedvelem, és nem szeretném látni, hogy egész életére meg van kötve.
- Lehet, hogy mégsem lesz belőle semmi.
- Én is ezt mondom, de Fitzroy szerint Babs szakítani fog vele
és ez lesz a vége.
- Nem, én nem ezt mondtam – szólt közbe Lord Fitz hanem
azt, hogy ha az ember olyan sokáig él valakivel, amennyit én éltem
bajtársként Charlesszal, és nehéz helyzetekben vannak együtt és
együtt dolgoznak nap mint nap, lehetetlen egymást nem megismerni.
Vagyis elég jól ismerem, és szerintem ezt teljesen komolyan
gondolja. Úgy vélem, tudja, mit csinál... de szerencsésebbnek
tartanám, ha nem égetné két végén a gyertyát!
 - Azt nem engedheti meg magának – jegyezte meg Gordon. –
Aki lépést akar tartani Lady Barbarával, annak igen gyorsan kell
futnia.
Ekkorra már elértek a rue du Belle Vue-re és nem esett több szó.
Lord Fitzroy távozott, Sir Alexander háza ajtajáig kísérte Lady
Worthöt és Judith bement. Meglehetősen csüggedt és kedvetlen volt.
Richmond hercegné aznap este kötetlen estélyt adott rue de la
Blanchisserie-i házában, a város északi részén, nem messze az Alléé
Verte-től. Wellington herceg meglehetősen tiszteletlenül
mosóháznak nevezte az épületet, valójában azonban elbűvölő hely
volt, a töltésig húzódó nagy kerttel, amelyben állt egy kisebb villa is.
Ebben, amikor csak Brüsszelben tartózkodott, Lord March élt.
A hercegné estélyei mindig nagyon népszerűek voltak. Igen
kellemesen tudta szórakoztatni vendégeit, mindenkit ismert és olyan
nagy családja, oly sok közeli és távoli fiatal rokona volt, hogy háza
az ifjúság valóságos randevúhelye lett. A gyerekzsúron számos jó
kötésű gyerek rajcsúrozott; ők nem mehettek le a szalonba, kivéve,
ha rá tudtak venni valamely engedékeny személyt, mint Wellington
herceg, hogy hívassa le. Akik kinőttek a gyerekzsúrból, a szalonban
voltak; számos szép lány és három fess fiú: Lord March, Lord
George Lennox és Lord William.
Lord March ezen az estélyen nem jelent meg, mivel Braine le-
Comte-ben volt Oránia hercegével; Lord William pedig, aki oly
sajnálatosan leesett a lováról, még mindig nem kelhetett fel az
ágyból. Lord George azonban, Wellington egyik szárnysegédje ott
volt, és természetesen jelen volt a négy hercegkisasszony is: Lady
Mary, Lady Sarah, Lady Jane és Lady Georgiana.
Wellington herceg nem tisztelte meg jelenlétével az egybegyűlt
társaságot. A rettenthetetlen Angouléme hercegnő nemrégiben
Ghentbe érkezett és a herceg hozzá ment tiszteletét tenni; magával
vitte Audley ezredest is.
 De bár az estélyen többnyire fiatalok vettek részt, a számos főtiszt
jelen volt hitvesével, valamint jelen volt sok kitüntetett civil is, és
természetesen Sir Sidney Smith, aki folyton szemöldökét ráncolta,
pásztázó tekintete sűrűn villant és nagy figyelmet vont magára
színpadias gesztusaival.
Lady Worth, aki férjével meglehetősen későn érkezett, örömmel
látta, hogy Harrietnek sikerült elszakadnia a szófáról és megjelent
Peregrine-nel. Nyilvánvaló volt, hogy felveszi a harcot Barbarával,
mert az egyik legjobb ruháját viselte, új frizurába fésültette a haját és
egy kis pirosítóval élénkítette arcát. Úgy tűnt, jó kedvében van és
Judith azon tűnődött, milyen féltékeny összerezzenést fog kiváltani
ezzel, amikor elöl virágokkal összefogott, fehér szaténnal alábélelt
égkék ruhában megjelent Barbara. Ekkor Judith
megelégedettségének rögtön vége volt. Peregrine, mint mindenki
más csak bámulta a jelenést. Judith kétségbeesetten arra gondolt,
ugyan ki nézne másodszor a mintás muszlinruhában, ametisztekkel
megjelent Harrietre, amikor Barbara nevetve állt a nagy csillár alatt,
ezüsttel hímzett fekete szaténlegyezője csillog a gyertyafényben, és
az ember azon tűnődik, vajon a szeme fényesebb, vagy a nyakában
csillogó briliánsok.
Körülnézett a teremben, csókot dobott Georgianának, bólintott
Judithnak. Pillantása átsiklott Peregrine felett és Judith azon kapta
magát, hogy megkönnyebbülten felsóhajt: ezek szerint illedelmes és
szelíd lesz! A következő pillanatban kedve ismét lelohadt, mert
meglátta Harriet merev, megvető arcát és hallotta, hogy tiszta,
kemény hangon azt mondja a mellette álló hölgynek: – Kedves
hölgyem, nyilvánvaló, hogy feslett! Nem gondoltam, hogy akár egy
gyermeket is megtévesztene ezzel. Perry, hadd vonuljak vissza a
szalonba! Itt egy kicsit meleg van nekem.
Judith megállapította, hogy e szavak eljutottak Barbara fülébe. A
zöld szempár egy pillanatra titokzatosan Harriet arcán időzött, aztán
Peregrine-re tévedt.
 A bájos ajkon tétova mosoly jelent meg; a tekintet
félreérthetetlenül hívogató volt. Egy pillanat! – szólt Peregrine. –
Előbb üdvözölnöm kell Lady Barbarát.
Ahogy ezt mondta, elindult, át a szalonon, egyenesen oda, ahol
Barbara állt és várta. A hölgy kezet nyújtott neki; a férfi
megcsókolta; Babs valamit mormogott és Perry nevetett, nagyon
gálánsán felajánlotta a karját és elindult vele a kertre nyíló üvegajtók
felé.
- Micsoda fortély! – szólt Worth egykedvűen, közvetlenül
Judith mögött. – Elismerésem. A maga nemében tökéletes.
- Legszívesebben behúznék neki egyet; és Harrietnek és
Peregrine-nek és önnek is, uram! – felelte Judith dühödten súgva.
- Ebben az esetben, szerelmem, legalább egy kísértést
eltávolítók a közeléből.
Judith marasztalta férjét.
- Worth, beszélnie kell Perryvel!
- Nincs szándékomban.
- Ez önnek kötelessége; hiszen ön a gyámja!
- Nem vagyok! Csak voltam. Ez lényeges különbség. Ráadásul
nem szívesen tenném: Harriet üzent hadat és nagyszerű csatában
szenvedett vereséget. Nem tekinthetem ezt számomra fontos
ügynek... bár a végkimenetelére kíváncsi vagyok.
- Ha azt vetted a fejedbe, hogy az én rovásomra mentegesse a
fivérét, Julián, mondhatom, erről hallani sem akarok – jelentette ki
Judith.
A férfi mosolygott, de nem válaszolt, csak továbblépett, és
csatlakozott egy beszélgető férficsoporthoz.
Az est hátralévő része elég pokolian telt Judith számára. Eltelt
némi idő, amíg Peregrine újra megjelent a társaságban, és amikor
végül visszatért a kertből, igen jó kedve volt. Harriet új taktikát
választott; a fiatalabb vendégekhez csatlakozott a bálteremben és rá
egyáltalán nem jellemzően viselkedett.
 Kellemesen társalgott, nevetett és több táncot ígért, mint amennyit
az este tartogathatott. Peregrine, aki sosem a kiváló
felfogóképességéről volt ismert, valósággal ragyogott az örömtől és
azt mondta hitvesének, ő előre tudta, hogy jól fogja érezni magát.
- Attól tartok, túl későn jött, Peregrine! – mondta a csillogó
szemű Harriet hitvesének. – Minden táncot elígértem már.
- Ó, ez nagyszerű! – felelte a férj. – Ne törd magad miattam;
nagyon jól elleszek!
E jó szándékú tapintatlan kijelentést követően kivonult a
bálteremből; legközelebb a szalonban látták Lady Barbarának lapozta
a kottát, akit sikerült rávenni, hogy énekelje el Mr. Guest legújabb,
The Farewell című balladáját.
Másnap reggel, miközben a Lady és Lord Worth a reggelinél ült, a
komornyik egy cédulán üzenetet adott át Judithnak. A címzést
láthatóan igen izgatott állapotban írták, a papír esetlenül félrecsúszott
halványlila ostyával volt lezárva.
- Harriet! – szólt Judith félreérthetetlenül szenvedő hangon.
Azzal feltépte a borítékot és megjegyezte: – Könnyáztatta papír! Azt
akarja, hogy azonnal menjek át hozzá.
- Azonnal parancsolja a kocsit előállni, vagy hajlandó addig
halasztani indulását, míg egy kis kávét tölt nekem? – érdeklődött a
gróf.
- Egyáltalán nem áll szándékomban indulni, míg nem fejeztem
be a reggelimet, nem beszéltem a házvezetővel és nem néztem meg a
fiamat – felelte a nő, kinyújtva kezét a gróf csészéjéért. – Ha Harriet
azt képzeli, hogy együtt érzek vele ez ügyben, nagyon téved.
Felháborítóan durván viselkedett, és az iránta való türelmemnek
vége. Ostobaságát azzal koronázta, hogy veszekedett Perryvel. Nos,
én mosom kezeimet ez alól. Gondolja, hogy Perry tényleg szerelmes
abba a szörnyű teremtésbe?
- Nyilvánvalóan nem – felelte a gróf. – Perry kissé mámoros
és rendkívül éretlen.
 - Jelenlegi viselkedése önkéntelenül arra emlékeztet, amilyen
akkor volt, amikor először fedezte fel magában a vitorlázás iránti
adottságot. Egyáltalán nem változott.
- Ó, Worth, szörnyűséges lenne, ha ez az átkozott ügy közé és
Harriet közé állna.
- Nagyon szörnyűséges – ismerte el a gróf, a Gazette reggeli
számát kézbe véve.
- Ön könnyen mondja ily utálatos hangon, hogy „nagyon
szörnyűséges”; mintha egy atomnyit sem számítana, de én rendkívüli
módon aggódom. Nem tudom, miért akar Harriet oly sürgősen
beszélni velem.
Mint egy órával később, találkozásukkor kiderült, Harriet a
világból való közelgő elmúlásának hírét akarta megosztani.
- Bárcsak meghalnék! – nyöszörgött repülősós, agancssós,
levendulacseppes fiolák üveghegye mögül. – Meg fogok halni, mert
Perry olyan átkozottul kegyetlen volt velem és összetört a szívem és
úgy érzem, teljes valóm teljesen összetört! Remélem, soha többé nem
látom meg őket és ha Perry otthon akar vacsorázni, bezárkózom a
szobámba és visszaköltözők anyához.
- Ha elég ostoba vagy, valóban ezt teheted – mondta Judith
meglehetősen indokoltan. – De nem tudom, hogyan valósíthatnád
meg e két tervet egyszerre. Az ég szerelmére, hagyd már abba a
sírást és mondd el, mi baj!
- Perry reggeli előtt kilovagolt azzal a nővel! – jelentette be
Harriet igen drámai hangon.
Judith önkéntelenül felnevetett.
- Szentséges ég? Ez minden, te buta liba?
- Az Alléé Verte-re!
- Döbbenetes!
- Randevúja volt azzal a nővel!
- Ez nem lehet igaz!
- Ráadásul kettesben voltak!
 - Kedvesem, ha van még valami, attól tartok, kénytelen leszek
repülősót szagoltatni veled.
- Hogyan vagy képes ezen nevetni? Nincs benned egy
szemernyi érzékenység sem? Ő mondta mindezt el nekem. Arcátlan
volt, Judith! Azt mondta, ez a nő a legcsodálatosabb ember, akivel
valaha találkozott! Ezt volt képes mondani nekem!
- Ha ezt ő mondta el neked, az annak a biztos jele, hogy a
vonzalma nem komoly Én a te helyedben visszavinném a férjemet
Yorkshire-be és elfelejteném az egész affért.
- Nem hajlandó menni – mondta Harriet, zsebkendőjébe
temetve arcát. – Ezt ő mondta. Szörnyű veszekedésünk volt! Azt
mondtam neki, hogy...
Judith hirtelen felemelte a kezét.
- El tudom képzelni, mit mondtál neki! Perry éretlen,
szeleburdi gyerek! Ki merem jelenteni, meg sem fordult a fejében,
hogy szerelmes Lady Barbarába. Charles menyasszonyaként ismeri
és jó társaságnak találta; csodálta a szépségét. Te pedig mit veszel a
fejedbe? Azt, hogy a férjed szerelmes belé! Ó, Harriet, Harriet,
micsoda kavarodást okoztál magadnak!
Ez egy sértett hölgynek nemigen lehetett vigasz és újabb
könnyáradatra késztette Harrietet. Beletelt egy kis időbe, amíg meg
tudott nyugodni; ám amikor könnyei végre felszáradtak, Judith
belátta, hogy semmilyen tanács nem használ, amíg nem múlik el a
Peregrine-nel való veszekedés rossz hatása. Meggyőzte, hogy
kocsikázzanak egyet, hogy levegőzzön; végig mellette ült a nyitott
hintóbán és hétköznapi témákkal igyekezett lekötni figyelmét.
Semmi nem használt azonban. Harriet nem emelte fel a fátylát; nem
volt hajlandó megnézni a park virágait, a bárkákat a csatornán, a
galambokat a St Gudule-templom lépcsőin; az a morbid
meggyőződése volt, hogy minden járókelő, aki udvarias bólintással
köszön neki, valójában sajnálja és kineveti.
 Judith már útközben türelme végére ért, és amikor végre
beengedte Harrietet házuk ajtaján, annyira együtt érzett Peregrine-
nel, hogy amikor meglátta, teljes jó szándékkal intett neki.
Az ilyen érzések nem szoktak sokáig tartani. Aznap este újabb
levél érkezett Harriettől, melyben arról tájékoztatta, hogy Peregrine
csak átöltözni ment haza, majd ismét távozott, úgyhogy kísérletet
sem tett felesége látására. Harriet kijelentette, hogy nincs kétsége
afelől, hova ment férje, és összefüggéstelen, sistergő levelét azzal a
gondolattal zárta, hogy erős vágya hazatérni anyjához.
Másnapra minden gyanú beigazolódott: Peregrine valóban
Barbara társaságában töltötte az estét. Hal környékére kirándultak
egy társasággal, a Senne folyó partján és csak hajnalban tértek haza.
Hogy még rosszabb legyen a dolog, Barbara éppen Perryt választotta
kíséretül; együtt hajtottak a hölgy csézájában. Brüsszel minden
pletykás nyelve lendületben volt; másnap délelőtt Harrietnek nem
kevesebb, mint öt aggódó látogatója volt, akik attól tartottak, hogy
éppen ő még nem hallotta a hírt; nem egy matróna kötelességének
érezte figyelmeztetni Juditht öccse ilyetén rajongására. A testvéri
szolidaritás arra késztette Lady Worthöt, hogy ne vegye túl
komolyan az ügyet, ám délre türelme annyira elfogyott, hogy az
egyetlen személy, aki iránt türelme még megmaradt, Charles Audley
volt.
Ő nem vett részt a pikniken és azon körülményből kifolyólag,
hogy másnap egész délelőtt Wellington herceg mellett kellett
szolgálatot teljesítenie, beletelt egy kis időbe, mire a pletykák az ő
füléig is eljutottak. Végül Sir Colin Campbell szíves
közreműködésével tudta meg; a parancsnok, aki nem tudta, hogy
Audley ezredes hallótávolságon belül van, meglehetősen tömören és
velősen azt mondta Gordonnak: – Az egész városban azt beszélik,
hogy Audley ifjú menyasszonya szétzilálja Tavernerék házasságát.
 - Szentséges ég, Sir, ugye ezt nem mondja komolyan? A fene
essen abba a nőszemélybe, miért nem hagyja Charlest békén egy
kicsit?
Sir Colin felmordult.
- Audley jobban tenné, ha megszabadulna tőle – jelentette ki
zord hangon, aztán megfordult, az ajtóban meglátta Audley ezredest.
Moccanatlanul állt.
- Az ördögbe! – kiáltott fel Sir Colin. – Hát, nem úgy akartam,
hogy te is halld, de ha már így történt, hát így történt. Most megyek a
polgármesterhez.
Audley ezredes utat engedett neki, hogy elhagyhassa a helyiséget,
aztán becsukta maga mögött az ajtót és halkan megszólalt: – Mi ez az
ostobaság, Gordon?
- Nem tudom, kedves barátom. Valami ostoba szóbeszéd, amit
az öreg Campbell hallott, talán egy belgától... ami azt jelenti, hogy
teljességgel hiteltelen. Mondtam már, hogy a minap rajtakaptam,
hogy a maître d'hôtelx. oktatja ki arról, hogyan kell helyesen asztalt
teríteni? – És idézte: – A beefsteak, venez ici! Az aprósütemények
allez là. Szegény ember a végén azt hitte, a tiszt úr teljesen
megbolondult.
- Igen, ezt már mesélted – felelte Audley. – Mi az a hír, amit
az egész városban beszélnek?
Egy pillantás Audley arcára elég volt Sir Alexandernek ahhoz,
hogy pontosan tudja: nem kerülheti meg a választ. Ezért teljesen
semleges hangon felelt: – Hát, nem volt időm kérdezni, mert bejöttél,
de Campbell szerint azt beszélik, Taverner bolondot csinál magából,
hogy Lady Babs után jár.
- Úgy tűnik nekem, ez nem elég alapos ok arra, hogy Lady
Barbarát a Taverner házaspár életének szétzilálásával vádolják.
- Valóban nem az. De tudod, milyenek az emberek.
- Egy szó sem igaz belőle, Gordon.
- Egy szó sem.
 Volt valami feszélyezettség Gordon hangjában, amit Audley
rögtön megérzett. Élesen nézett barátjára és hirtelen megszólalt: – Ó,
az ég szerelmére!... Nem kell így nézned! Ennek még a gondolata is
abszurd!
- Nyugalom! – szólt Gordon. – Ez nem az én botrányom.
- Tudom. Bocsáss meg. De halálosan elegem van ebből a
városból és a pletykáiból – mondta. Felsóhajtott, az íróasztalához
lépett, papírokat tett le. – Jobb lenne, ha elmondanád nekem, Gordon.
Mi az már megint? Gondolom, hallottad, mit beszélnek.
- Charles, drága cimborám, ha hallottam volna, nem
említeném neked – felelte Gordon. – Nem tudom, és nem is érdekel,
miket beszélnek.
Audley ezredes felnézett és hirtelen felnevetett.
- A fenébe is, ne nézz rám úgy, mint aki sajnál! Mi ütött
beléd? Én vagyok a legboldogabb ember a világon!
- Remek! Ha ez valóban így van, vesd le magadról ezt az
aggódó képet és a változatosság kedvéért egy éjjel próbálj aludni –
mondta, aztán odasétált Audleyhoz, megragadta a vállát és enyhén
megrázta. – Átkozott bolond! Ó, te átkozott bolond!
- Lehet. De hála az égnek nem vagyok átkozott kövér bolond!
– felelte és barátságosan behúzott egy egyenest Gordon bordái közé.
– Vastagon áll a háj! Egy jó kis kemény hadjáratra van szükséged,
fiam, hogy egy része lemenjen rólad!
- Annak semmi esélye! Egy hónap múlva már Párizsban
leszünk. Meghívlak vacsorázni egy kis étterembe, amit ismerek, ott
szolgálják fel a város legjobb Chambertin-jét.
- Szavadon foglak. Hol van? Azt hittem, Párizs minden
éttermét ismerem.
- Ezt biztosan nem! A rue de... rue de... a fenébe is,
elfelejtettem az utca nevét, de elég gyorsan megtalálom. Nahát, itt a
Zöldfülű!
 A méltóságos George Cathcart főhadnagy úr lépett a helyiségbe,
akit nemrégiben nevezték ki plusz szárnysegédnek. Kinevezését
annak tulajdonította, hogy apja, a szentpétervári angol nagykövet
baráti viszonyban van Wellington herceggel. Csak huszonegy éves
volt, de amíg Lord Cathcart volt a katonai összekötő az orosz
hadseregnél, ő volt a szárnysegédje és méltósággal tudott felelni: –
Nem vagyok zöldfülű. Nyolc nagy ütközetet láttam. Sőt mi több –
tette hozzá a két idősebb férfi nevetése közben -, mindegyikben maga
Napóleon parancsnokolt!
- Ezt a csörtét ön nyerte, fiatalember – szólt Audley. – Most
megfogott minket.
- Szerinted Boney tudja, hogy ő is velünk van? – kérdezte
Gordon tréfás aggódón.
- Ó, ezt nem kétlem! Mindenütt vannak kémei.
- Ó, akkor ezért marad el olyan sokáig! Fél a mi zöldfülű
barátunktól.
- Ó, önök... önök...! – Cathcart olyan szót keresett, amely
megfelelő, gyalázatos módon illik Sir Alexanderre, de nem talált
ilyet.
- Ne is törődjön vele, fiatalember – mondta Gordon. – Már
nem sokáig lesz zöldfülű. Hamarosan csatlakozik hozzánk Ő királyi
felsége Nassau-Usingen koronahercege, és ha jól tudjuk, ő csak
tizenkilenc éves.
- Nem hiszem, hogy bármi hasznát vennék. Mi az ördögöt
akarunk tőle?
- Nem mi akarjuk. Csak azért vesszük be, hogy legyen egy kis
színe a hadvezetésnek. Charles, te mész Braine-le-Comte-ba?
- Igen. A leveleket várom. Üzensz valamit?
 - Nem. De jellemem olyan nemes, hogy elmegyek helyetted.
Most eláraszthatsz sűrű köszönetekkel. Örömet okoz nekem, hogy
ilyen áldozatot hozhatok érted.
- Szó sincs róla. Puszta önérdek csillog a szemedben.
- Add át üdvözletemet a Sovány Billynek és ne maradj tovább,
mint ameddig szívesen látnak. Fogadást ad?
- Micsoda hálátlanság! Hogyan vagy képes erre, Charles? –
kérdezte Gordon.
- Könnyen. Akkor fogok igazán nevetni, ha a herceg úr
„sürgős” jelzettel látja el a parancsot.
- Ha „sürgős” az üzenet, akkor te viszed el – jelentette ki
Gordon.
- Azt már nem! Felajánlottad, ezért te viszed el. Az ifjú Mr.
Cathcart katonai tapasztalata bővül azzal, hogy itt időzik, és Audley
ezredesnek megérdemelt pihenésben lehet része, ha egy kicsit
mentesül fáradságos feladatai alól. – Miközben ezt mondta, felkapta
kalapját a székről, intett Gordonnak, biztatón bólintott Cathcartnak és
elindult az ajtó felé. Ott testes fiatalemberbe ütközött, akinek törzse
szinte teljesen kitöltötte az ajtónyílást. Audley visszahúzódott és azt
mondta: – Az utolsó pillanatban! Lord Arthur Hill százados lesz
tartalékban. Ne szégyenlősködj, Hill! Gyere csak be! Tudod, Gordon
szereti, ha a közelében vagy, csak ilyenkor érezheti magát
soványnak.
Lord Arthur, aki a hadsereg legkövérebb tisztje hírében állt, a
szokásos békés vigyorral fogadta ezt a megjegyzést, és amikor az
ezredes eltűnt a lépcsőn lefelé menet, azt mondta: - Ez a fickó mindig
tréfálkozik. Mi történt Audley-val, hogy ilyen hangulatban van?
Gyanítom, nem hallotta a legújabb botrányt. Azt mondják...
 - Ó, ne is törődj azzal, miket beszélnek! – szólt rá Gordon,
olyan szokatlan éllel, hogy Lord Arthur csak pislogott
meglepetésében. Aztán finomabban hozzátette: – Sajnálom, de
Audley a barátom, és nem szándékozom sem az afférjait, sem
menyasszonyának legújabb botrányát végighallgatni. Akárhogy is,
valószínűleg nagyon eltúlzott a dolog.
- Ó, nagyon is az! – tette hozzá Lord Arthur sietve. – Ki
merem jelenteni, hogy semmiség az egész. ‘
 Tizenötödik fejezet

Miután elhagyta Wellington főhadiszállását, Audley ezredes

átvágott a parkon a Vidal-házhoz. Barbara nem volt otthon, és a
komornyik nem tudta megmondani, hol találhatná meg a hölgyet,
ezért az ezredes visszament a parkba és lassan elindult a rue de Belle
Vue felé. Fáradozását nem kísérte az a jutalom, hogy Barbarát
meglátta volna, de bátyja házában Lady Tavernert találta a szalonban
Judith társaságában, zokogva. Rögtön visszavonult. Judith nem
tartóztatta. Amikor azonban Harriet távozott, visszament a szalonba
és a hölgy szomorúságának okát tudakolta.
Judith vonakodott neki elmondani a teljes történetet, de miután az
ezredes néhány pillanatig hallgatta sekélyes beszédet, a nevetséges
képzelgéseket és nézte az ideges rándulásokat, érzékelte sógornője
nyomott hangulatát, a szavába vágott és kérte, mondja el végre az
igazat. Judith kénytelen volt bevallani, hogy Harriet könnyeinek oka
Peregrine túlzott lelkesedése Barbara iránt. Előbb a parkbeli
incidenst írta le; úgy érezte, a korrekt eljárás az, ha Audley ezredes
megtudja, mi váltotta ki Barbara dühét.
Charles egyre fokozódóbb komorsággal hallgatta.
– Azt várja tőlem, hogy elhiggyem, Babs merő rosszindulatból
bátorítja Peregrine közeledését? – kérdezte.
- Én nem ezt a szót használtam volna. Mondjuk inkább, hogy
bosszúból.
- Bosszú! Talán nem szükséges ilyen teátrális szavakat
használnunk! Mi mást kell még elmondania nekem? Gondolom, van
még más is, mert ha jól sejtem, az egész város az afférról beszél.
- Ez felettébb sajnálatos. A többiért Harriet hibáztatható.
Veszekedett Perryvel és nincs kétségem afelől, hogy Perry ettől lett
dühös és dacos. Hiszen tudja, milyen a fiú!
 Az ezredes komoran felelt: – Nem olyan gyerek, hogy ne tudta
volna nagyon is jól, mit tesz, amikor jövendőbeli hitvesemet
megkörnyékezte!
- Ez valóban nagyon sajnálatos – ismerte el Lady Worth. –
Nem szívesen mondom, Charles, de úgy vélem, ezért nem teljes
mértékben hibáztatható Perry.
- Nem! Ez egyértelmű – felelte Charles. Az ablakhoz ment,
kifele nézett. Kis szünet után nyugodtabban, csendesebben szólalt
meg. – Most kérem, mondja el, mi van még.
- Nem szeretnék hírharang lenni.
Az ezredes kurtán felnevetett.
- Nem szükséges finnyáskodnia, Judith. Azt hiszem, elég csak
a pletykákat meghallgatnom, és mindent megtudok.
- Biztosíthatom, hogy akkor torz képet kapna.
- Akkor jobb lenne, ha előadná a torzítatlan verziót.
- Csak azt tudom, amit Harriet mondott nekem. Meg vagyok
győződve róla, hogy ha nem viselkedett volna úgy, ahogy
viselkedett, márpedig nagyon méltatlanul és helytelenül viselkedett,
akkor az affér abban a sajnálatos külvárosi vacsoraestben ki is merült
volna. De ő a lehető legdurvábban nyilvánult meg Lady Barbarával!
Ezzel kezdődött. Láttam, milyen dühös volt Lady Barbara. Nem is
hibáztattam. Reméltem, hogy forrongó haragja kihűl. Azt hiszem, ki
is hűlhetett volna, sőt... kihűlt. Aztán jött Richmond hercegné
estélye. Láttam, hogy Lady Barbara belépett és körülnézett és
kezeskedem érte, hogy semmi jelet nem adott Perrynek. Nem
hiszem, hogy udvarias főhajtáson kívül üdvözölte volna. Egy
pillanatra minden beszélgetés félbeszakadt; mindenki Lady Barbarát
nézte merőn, hiszen tudja, milyenek, és Harriet félreérthetetlen
megjegyzést tett. Ostoba és neveletlen megjegyzés volt; az biztos,
hogy legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Aztán azt
mondta Perrynek, szeretne inkább a szalonba visszavonulni, mert túl
melegnek érzi a báltermet.
 - Lady Barbarának esélye sem volt arra, hogy úgy tegyen,
mintha nem hallotta volna meg. Ráadásul Harriet ezt olyan
hangsúllyal mondta, hogy senki nem érthette félre, mire is gondol
valójában.
Judith elhallgatott. Az ezredes elfordult az ablaktól, érdeklődéssel
nézte sógornőjét. Még komor volt, de már nem oly súlyosan komor
és Judith mintha úgy látta volna, hogy szeme sarkában mosoly
vibrálna.
- Kérem, folytassa!
Judith felnevetett.
- Worth azt mondta, ez a maga nemében tökéletes volt.
Szerintem is.
- Valóban ezt mondta? Mi történt?
- Nos, az történt, hogy Lady Barbara valahogy elvonta Perryt
Harriet mellől. Ne kérdezze, hogyan, mert nem tudom.
Képtelenségnek tűnhet, de a saját szememmel láttam és kész vagyok
megesküdni, hogy Lady Barbara nem mozdult, nem is szólalt meg.
Csak ránézett és mosolygott és Perry egyenesen odament hozzá.
Erre Charles is nevetett.
- Ennyi az egész? Természetesen nagyon csúnya dolog volt ez
Babstól, de úgy vélem, Harriet megérdemelte. Nagyszerű lehetett!
- Igen – ismerte el Lady Worth, de meglehetősen komor
arccal.
Az ezredes áthatón nézte.
- Van még valami, Judith?
- Igen, attól tartok. Mint mondtam, Harriet veszekedett
Perryvel. Emlékszik, Charles, ön éppen Ghentben volt. Úgy tűnik,
másnap reggeli előtt Perry kilovagolt Lady Barbarával. Ügy hiszem,
Lady Barbarának szokása reggelente az Alléé Verte-n sétalovagolni.
- Ezt nem kell mondania – vágott a szavába. – Ezt tudom. Ő
kérte Perryt, hogy lovagoljon vele?
 - Úgy értelmeztem. Nem csinált titkot belőle, ami arra enged
következtetni, hogy a legkevésbé sem akart rosszat. De Harrieten
olyannyira erőt vett az ideges ingerültség, hogy átengedte magát a
kínzó féltékenységnek, ami így elnyomta józan eszét; veszekedtek;
Perry dühösen elhagyta a házat; úgy vélem, puszta dacból
csatlakozott egy társasághoz, amit Lady Barbara hívott össze és
aznap éjjel vidéken piknikeztek. A pletyka szerint Perryt választotta
csézájába útitársul. Attól tartok, Perry azóta nem sokat tett, hogy
eloszlassa a gyanút. Az egész olyan ostobaság, de Charles, jó lenne,
ha be tudná vetni befolyását Lady Barbaránál! Harriet nagyon el van
keseredve és ez az egész felettébb kínos, nem is beszélve arról, hogy
micsoda botrányba keveredtünk!
- Még hogy kínos? – kiáltott fel Charles. – Átkozottul kínos! –
Összeszedte magát, moderáltabb hangon folytatta: – Bocsásson meg,
de gondolom, egyetért azzal, hogy okom van a heves indulatra.
Peregrine most is Babs társaságában van?
- Nem tudom, de nagyon valószínűnek tartom. – Látta, hogy
az ezredes összeszorítja ajkát, és hozzátette: – Azt hiszem, ha
beszélne Lady Barbarával...
- A kellő időben beszélni fogok Barbarával, de jelenleg
Peregrine-nel van dolgom.
Judith önkéntelenül megriadt. Az ezredes olyan komor hangon
beszélt, amilyet ő még soha nem hallott tőle, és amikor lopva az
arcára nézett, semmi olyasmit nem látott, ami megnyugtathatta volna.
Hebegve szólt: – Biztos vagyok benne, hogy azt teszi, ami helyes.
Az ezredes lenézett sógornőjére, és látván milyen aggódón tekint
rá, halvány mosollyal, de árnyalatnyi türelmetlenséggel hozzátette: –
Kedves Judith, azt feltételezi, hogy karddal döföm át Peregrine-t
vagy ilyesmi? Lady Worth zavartan lesütötte szemét.
- Ó! Természetesen nem! Micsoda képtelen gondolat! De mit
akar tenni?
- Véget vetek ennek az utálatos ügynek – felelte.
 - Ó, bárcsak valóban meg tudná tenni! Az ilyen ügyek olyan
könnyen vezetnek katasztrófához!
- Nagyon könnyen.
Judith felsóhajtott, aztán meglehetősen kétkedőn tette fel a
kérdést: – Gondolja, hogy ez segít? Magam is beszéltem volna
Perryvel, de attól tartottam, hogy többet ártanék, mint használnék.
Amikor ilyen makacssági rohama van, az ellenérzés legkisebbjére
még jobban megmakacsolja magát. Könyörögtem Worthnek, hogy
lépjen közbe, de ezt kereken megtagadta, és azt hiszem, teljesen
igaza volt.
- Worth! Nem, valóban nem neki kell Peregrine-nel beszélni.
Ez az én ügyem, én vagyok érintett, és biztosíthatom, hogy amit én
mondok Peregrine-nek, arra oda fog figyelni! – A kandallópárkányon
álló órára pillantott és hozzátette: – Most elmegyek Peregrine-hez.
Kérem, ne nézzen olyan aggódón; erre semmi oka nincsen.
Judith kezet nyújtott.
- Ha aggódónak tűnök, ön miatt aggódom. Kedves Charles,
sajnálom, hogy ez megtörtént. Kérem, ne hagyja, hogy ez a
végletekig vegzálja önt! Az egész csak pajkos tréfa volt, semmi más!
Az ezredes egy pillanatra megfogta a hölgy kezét és halkan
megjegyezte: – Kellemetlen tréfa. Rossz nevelés következménye!
Néha attól félek, hogy... De a szíve romlatlan. Próbálja meg elhinni
ezt: én tudom.
Judith erre csak azt a választ adhatta, hogy megértőn
megszorította az ezredes kezét. Charles egy pillanattal tovább fogta
ezt a kezet, aztán röpke mosollyal elengedte és kisétált a szalonból.
Peregrine nem volt otthon, de Audley ezredes felküldette a
névjegyét Lady Tavernernek, és a komornyik rögtön bebocsátotta a
szalonba.
Lady Taverner nyilvánvaló nyugtalansággal fogadta. Riadtnak
tűnt és ideges izgatottsággal üdvözölte; próbált nyugodt maradni, de
ebben a próbálkozásában szánalmasan leszerepelt.
 Kezet fogott az ezredessel, aki úgy vetett véget a hölgy
nyugtalanságának, hogy rögtön a tárgyra tért.
- Lady Taverner, régi barátok vagyunk – mondta kellemes,
nyugodt hangon. – Ne féljen megbízni bennem és tudom, nekem sem
kell tartani attól, hogy nem lehetek őszinte önnel. Tudomásomra
jutott Peregrine-nek ez az ostoba afférja. Leülhetnénk, hogy ezt
értelmesen megbeszéljük?
- Ó! Hogyan tudnám... Ön... Nem tudom, hogyan... – hebegett
Harriet.
- Bizonyára egyetért abban, hogy ez az ügy legalább annyira
érint engem, mint önt. Judith mindent elmondott. Micsoda kusza
dolog! És mindez az én ostobaságomból ered, abból, hogy aznap este
megengedtem, hogy Peregrine helyettesítsen engem. Meg tud
bocsátani nekem?
Lady Taverner a szófára roskadt, elfordította a fejét, és azt
mondta: – Biztos vagyok benne, hogy sosem gondolta volna... Judith
szerint az egész az én hibám, az ostobaságommal hoztam magamra!
- Úgy vélem, a világ legnehezebb dolga bölcsen viselkedni
azokkal, akiket szeretünk. Ezt tapasztalatból tudom.
Lady Taverner próbált az ezredes felé fordulni, ránézni.
- Lehet, hogy ostoba voltam. Judith nyilván említette önnek,
hogy durva, neveletlen megjegyzést tettem. Ez igaz. Nem tudom, mi
szállhatott meg, csak amikor odajött hozzám, és olyan szép volt, és...
ó, nem tudom elmagyarázni! Sajnálom. Ez nagyon kellemetlen
önnek!
Kicsordult a könnye; a szófa párnái közt zsebkendőjét kereste és
meglepődött, hogy egy nagy zsebkendőt tettek a kezébe. Könnyes
tekintetét az ezredesre emelte; zokogás és nevetés közti hang hagyta
el ajkát, hebegve: – Köszönöm! Nagyon lekötelez! Ó, istenem,
hogyan lehet ilyen... ilyen... Jaj, nem tudom, miért nevetek, amikor
szívem összetört!
 Audley ezredes nézte, ahogy felszárítja könnyeit és azt mondta: –
De a szíve nincs összetörve!
Harriet előbújt a zsebkendő mögül és méltatlankodva
megjegyezte: – Nem értem, honnan tudhatná, hogy össze van törve a
szívem.
- Természetesen tudom; és onnan, hogy az én szívem nincs
összetörve.
Erre nem lehetett mit válaszolni. Harriet csak tehetetlenül nézett
rá, és várta, mit mond még.
Az ezredes csak mosolygott és visszavette a zsebkendőt.
- A sírás nem segít. Számítok rá, hogy segít nekem ebben az
ügyben.
A gondolat olyan újdonság volt, hogy Lady Taverner csak
pislogott az ezredesre.
- Hogyan segíthetnék?
- Úgy, hogy olyan értelmesen viselkedik, amilyen értelmesnek
ismerem önt. Kérem, mondja meg őszintén! Nem bánt nagyon
rosszul Peregrine-nel?
- De igen, talán rosszul bántam vele; de hogyan lehetett ilyen
hűtlen? Azt hittem, szeret!
- Szereti önt. De nagyon fiatal. A fiatalemberek általában
átesnek néhány szerelmi betegségen, mielőtt megházasodnak, de az
önök esetében ez másképpen történt. Ha jól sejtem, ön volt az első
szerelme.
- Igen – súgta Harriet.
- Ó, ez bájos – szólt az ezredes vidáman. – Tudja, erre
számítani lehetett.
- Számítani lehetett rá?
- Igen, természetesen. Ön gyengélkedett; ő magára maradt,
ráadásul olyan helyzetekben, amik csodálatosak lettek volna, ha
huszonhárom évesen nem veszti el a fejét. De az életmód, amit itt
Brüsszelben folytatunk, ártalmas. Ön nem tapasztalta?
 - Ó, igen, ezerszer is igen! Bárcsak biztonságban, otthon
lennék Angliában!
- Örülök, hogy ezt mondja, mert ha megengedi, én éppen ezt
tanácsolnám. Menjen haza, és felejtse el ezt az egészet!
- Peregrine nem megy haza!
- De igen. Csak most ne tegyen neki szemrehányásokat.
Később, ha szeretné, és még mindig akarja, megteheti. De ne most.
Ami a jelent illeti, nagyon szégyellni fogja magát, és elcsodálkozik,
hogyan lehetett ilyen bolond.
- Honnan tudja mindezeket?
Az ezredes mosolygott.
- Én is voltam huszonhárom éves. Természetesen tudom.
Nekem elhiheti, hogy mindennek semmi jelentősége nincsen.
Tudom, ön most nem érti, hogyan lehet ez igaz, nem is igen hiszi, de
becsületszavamra esküszöm, hogy így van.
Harriet felsóhajtott.
- Milyen kedves! Ettől olyan ostoba libának érzem magamat!
Hogyan vegyem rá Perryt, hogy vigyen haza? Mit mondjak neki?
- Semmit. Beszélnem kell vele, és azt hiszem, meg fogja látni
asszonyom, hogy készségesen hajlandó lesz hazavinni önt –
jelentette ki az ezredes, azzal feláll, névjegyet vett elő, és felírt
valamit a hátoldalára a Harriet szekreteréről elvett ceruzával. – Ezt a
komornyiknál fogom hagyni. Csak tájékoztatom Peregrine-t, hogy
ma este, vacsora után felkeresem. Nem kell említenie, hogy
találkozott velem.
- Jaj, ne! Szinte biztos, hogy elmegy itthonról – felelte Lady
Taverner komoran.
- Ne aggódjon! Itthon fog maradni – felelte az ezredes.
A hölgy kétkedőn nézett, de úgy tűnt, az ezredes tudja, mit beszél,
mert Peregrine vacsora után a névjeggyel, rajta a kurta üzenettel
visszavonult földszinti dolgozószobájába. A vacsora igen kellemetlen
étkezés volt.
 Amikor a személyzet az ebédlőben volt, fenn kellett tartani az
udvarias beszélgetést; amikor kimentek, Harriet lesütött szemmel,
szomorúan ült, míg Peregrine fenntartotta a látszatot, hogy eszi, amit
elé tettek, és azon gondolkodott, vajon mit akar neki mondani
Audley ezredes, és ő mit fog válaszolni neki. Az ezredes, aki a
herceg asztalánál vacsorázott, csak kilenc óra után érkezett, és
Peregrine-t akkorra akut rossz érzés fogta el. Amikor végre kopogtak
a bejárati ajtón, idegesen felállt székéből, kisimította nyakkendőjét.
Az ezredest bevezették a helyiségbe; Peregrine még mindig a\
hideg kandallónak háttal állt, kissé sápadtan, enyhe émelygéssel.
Egy pillantást elég volt vetni látogatója arcára ahhoz, hogy
legrosszabb félelmeit lássa beigazolódni. Ez rendkívül kellemetlen
beszélgetés lesz. Azon tűnődött, vajon Audley elégtételt követel-e.
Nem gyáva, de maga a tudat, hogy nagyon becstelenül viselkedett
Audley-vel, előnytelen helyzetbe hozta és arra késztette, hogy
remélje, az affér nem abban éri el a csúcsát, hogy hajnalban a mezőn
találkoznak.
Puszta idegességből próbálta könnyeden venni a dolgot; mosollyal
lépett előre, és a tőle telhető legnagyobb szívélyességgel szólalt meg:
– Nahát, Charles! Hogy vagy?
A százados az üvdözlésről és a kinyújtott kézről sem vett
tudomást. Kalapját, kesztyűjét letette az asztalra, és oly hangon, mely
Peregrine-t erőteljesen emlékeztette Worth hangjára, mondandójába
kezdett: – Amit mondani akarok önnek, Peregrine, nem fog sokáig
tartani. Gondolom, meglehetősen pontos elképzelése van arról, hogy
miért vagyok itt.
- Én... – Peregrine elhallhatott, aztán dacosan megszólalt: –
Úgy vélem, igen. Mondja!
- Mondani fogom – szólt az ezredes komoran.
Peregrine megfeszítette vállát, összeszorította a fogát.
 Három perc múlva már keservesen bánta, hogy beszédre kérte az
ezredest; tíz perc múltán nagyon hálás lett volna, ha a föld megnyílik
alatta és elnyeli. Az ezredes megdöbbentő gördülékenységgel, és
igen metsző hangon szólt. Amit mondott annyira elvitathatatlan volt,
hogy két esetlen próbálkozást tett magát védendő, aztán Peregrine
elhallgatott és sápadtan hallgatta karaktere feltárását, ami az
önbecsülés utolsó morzsájától is megfosztotta őt. Amikor az ezredes
végre elhallgatott, Peregrine, aki egy ideig az ablaknál, látogatójának
háttal állt, és azt mondta: – Tudatában vagyok annak, milyen
sértőnek találhatja viselkedésemet. Ha elégtételt óhajt, természetesen
állok rendelkezésére.
Ez a gáláns ajánlat nem olyan fogadtatást kapott, mint azt
Peregrine várta.
- Ne jöjjön nekem ilyen ostobaságokkal! – szólt az ezredes
metsző hangon. – Vetélytársamnak képzeli magát?
Peregrine összerezzent és azt mormogta: – Nem... Én nem... Én
egyáltalán...
- Nem az – jelentette ki az ezredes. – Ön egy neveletlen
kölyök, akit jól fenékbe kéne rúgni, és az egyetlen elégtétel, amit
igazán élveznék, az lenne, ha egy hónapig az én parancsnokságom
alatt szolgálna.
Peregrine folytatta a zsalugáterek tanulmányozását. Úgy tűnt,
Audley ezredes még nem fejezte be. Harrietről kezdett beszélni, mire
Peregrine skarlátvörös lett és hirtelen kifakadt: – Tudom, tudom! Ó,
a fenébe, legyen elég! Az utolsó szóig igaz! De képtelen voltam
ellenállni... – elhallgatott, az asztal melletti egyik székre roskadt és
kezével takarta el az arcát.
Audley egy szót sem szólt, hanem a kandallóhoz ment, és ott állt,
kezét a kandallópárkányon nyugtatva a tűzvasakat nézte.
Peregrine néhány perc múltán felemelte a fejét, akadozó hangon
szólalt meg.
 - Ön alantas, megvetendő embernek tart engem, és azt hiszem,
valóban az vagyok, de becsületszavamra, soha nem akartam.. . Ó, mi
haszna, ha magyarázkodni próbálok?!
- Szükségtelen.
- Igen, de ön ezt nem érti! Nem is vettem észre, csak amikor
túl késő volt és akkor is... nem hiszem... úgy értem, tudtam, hogy
Lady Barbara önt szereti, de amikor vele vagyok, minden másról
elfeledkezek! Olyan gyönyörű, Audley!
- Igen – felelte az ezredes. – Ezt mind megértem. Erre az
orvosság az, hogy többé ne is találkozzon vele.
- De látni fogom! Látnom muszáj!
- Ó, nem, nem muszáj! Gondolom, nem arra számít, hogy a
hölgy elszökik önnel?
- Nem, nem! Szent ég! Ilyen gondolat soha...
- Akkor nagyon jó. Mivel Lady Barbarával találkoznia oly
katasztrofális, az egyetlen dolog, amit tehet, Peregrine, hogy elhagyja
Brüsszelt.
Hosszú csend állt be. Végül Peregrine búsan azt mondta: – Azt
hiszem, így van. De hogyan tehetném? Holnap a Stuart-bál,
hetedikén a herceg bálja és...
- Feltételezem, egy udvarias üzenet Stuartnak megfelelő lesz –
felelte az ezredes mosolyogva. – Felesége indiszponáltsága elég
köztudott, hogy ez megfelelő kifogás legyen. Ha ennél is többre van
szüksége, tájékoztathatja barátait, hogy a határon tapasztalható erős
mozgolódás ráébresztette arra, hogy jobb visszatérnie családjához
Angliába.
- Igen, de... a fenébe, Charles, nem fogok ilyen gyorsan
elmenni!
- Hétfőn indul egy postahajó Ostendéből – közölte az ezredes.
– Holnap itt elrendezheti a dolgait, vasárnap indulhat Ghentbe.
Hétfőre éppen ott lehet Ostendében.
Peregrine ránézett.
 - Ezt úgy érti, hogy nem leszek ott Stuart bálján holnap?
- Pontosan úgy értem.
- Legalább Lady Barbarától el kéne búcsúznom.
- Átadom neki üdvözletét és bocsánatkérését.
Újabb súlyos csend ereszkedett le.
Peregrine felállt.
- Rendben. Önnek természetesen igaza van. Ostoba voltam.
Csak... tudnia kell, milyen az, amikor ő rámosolyog az emberre. Ez...
én soha... hát, legyen így!
Az ezredest az asztalhoz lépett, felkapta kalapját, kabátját.
- Igen, tudom. De ne ringassa magát abban a hitben, hogy
szerelmes belé, Perry. Nem szerelmes.
- Nem. Persze, hogy nem – felelte Peregrine. Próbált
vidámnak tűnni. Az ezredes kezet nyújtott. – Gondolom, holnap már
nem találkozom önnel, ezért most búcsúzom.
Peregrine megszorította a kezét.
- Viszontlátásra. Maga átkozottul jó ember, Charles, és én
borzasztóan sajnálom, ami történt! Én... én sok boldogságot kívánok
önnek. Tudja, Lady Barbara sosem gondolt rám.
- Köszönöm! Nagyon kedves öntől – szólt az ezredes
mosolyogva. – Jut eszembe, üdvözletemet küldöm Lady Taverner-
nek. Kérem, ne feledjen kimenteni; elnézését kérem, hogy nem
megyek fel hozzá elbúcsúzni.
- Nem felejtem el. Átadom az üdvözletét – mondta Peregrine,
azzal ajtót nyitott és kikísérte vendégét a hallba. – Viszontlátásra!
Ugye épségben kerül haza a háborúból?
- Ettől cseppet se féljen! Mindig vigyázok a bőrömre! – felelte
az ezredes, azzal barátságos szalutálásra emelte kezét és leszaladt a
lépcsőn, a járdára lépett.
Peregrine lassan felment a szalonba. Talán soha életében nem volt
még ilyen boldogtalan. Harriet az ablak mellett ült, kezében hímzés.
Egymásra néztek. Peregrine ajka megremegett.
 Nem tudta, mit mondjon neki, hogyan nyugtassa meg feleségét,
amikor ő ólomnehéznek érezte a szívét. Csak a neve jutott eszébe,
nem tudta, kimondta-e vagy sem.
Harriet hirtelen észrevette, hogy férje megszégyenültnek, nagyon
szerencsétlennek tűnik. Az ok elhomályosult gondolataiban; nem
felejti el, talán soha nem felejti el, de ennek másodlagos jelentősége
van a sürgetőbb szükség mögött, hogy megvigasztalja. Úgy érezte,
ugyanúgy vigaszra és megerősítésre van szüksége, mint az ifjabb
Perrynek, ugyanúgy kell csitítani, mint amikor rosszat tett és
megbánta. Felállt, félredobta a hímzést, odament Peregrine-hez és
átölelte.
- Igen, Perry. Nem baj. Nincs jelentősége. Ostoba voltam.
Peregrine magához vonta feleségét; fejét vállára hajtotta és
azt súgta: – Sajnálom, Harry. Nem tudom, mit...
- Igen. – Haját simogatta. Már nem gyötörte Barbara
gondolata. Örök titokban tartott mély bánat volt a felfedezés, hogy
Peregrine nem erős szikla, amire támaszkodni lehet, nem imádandó
hős, csak egy fess, kedves fiú, aki bátran tör előre az életben, de
szüksége van rá, hogy felemelje, ha elesik és sérül. Eltávolította
magától ezt a tudást. Férje megalázottságától nyugtalanság fogta el;
bár tudta, hogy csak látszat, tettetés és színlelés, valahogy vissza kell
állítani a piedesztálra. – Igen, hazamegyünk. De hogyan rendezzük
itt az ügyeinket? Nem kell hozzá egy kis idő?
Peregrine felnézett.
- Nem. Mindenről gondoskodom. Neked csak ládákba kell
csomagolnod a holminkat. Ostendéből hétfőn indul egy postahajó.
- Ez a ház! Az úti passzusaink! Hogyan intézzük el?
- Ne aggódj, mindenről gondoskodom!
Kezdett visszaemelkedni a piedesztálra; többet nem beszélnek
erről az incidensről; mindketten úgy fognak tenni, mintha meg sem
történt volna.
 Végül Peregrine is el fogja hinni, hogy meg sem történt, és Harriet
is pontosan így tesz, mert ebben a történetben olyan igazságok
vannak, amikkel jobb nem szembenézni.
Judith aggódón várta öccse és az ezredes beszélgetésének
eredményét; alig hitt a fülének, amikor Charles kurtán közölte vele,
hogy a Taverner család elhagyja Brüsszelt. Meglepetésében
felkiáltott: – Ezt nem mondja komolyan! Nem gondoltam volna,
hogy ez lehetséges! Mit mondott neki? Mivel győzte meg?
- Nem volt más választása. Megértette a helyzetet.
Az ezredes meglehetősen élesen beszélt. Judith könyörgőn szólt
hozzá: – Kérem, ne legyen dühös rá, Charles! Hiszen olyan fiatal!
- Téved. Nem vagyok dühös rá. Rendkívül sajnálom szegény
ördögöt!
- Biztos vagyok, hogy hamar kigyógyul belőle. Ó, igen! De
hogy egy hozzám oly közel álló személy okozta ezt a
kellemetlenséget!
- Ha nem Lady Barbara, akkor azt hiszem, így is, úgy is lett
volna más.
Az ezredes nem szólt, Judith pedig nem feszegette tovább a témát.
Ekkor belépett Worth, mögötte a komornyik tálcával, rajta tea, és
Judith nagyon örült, hogy az ezredes végre kizökken tűnődéséből és
a szokásos vidámsággal kapcsolódott be a mindennapi apró
dolgokról való társalgásba.
Aznap este otthon maradt, lovát nem nyergelték fel kora reggeli
lovaglásra. Borult volt az ég, szemerkélt az eső. Később elállt, délre
már sütött a nap, de a főhadiszálláson olyan sűrű volt a munka, hogy
az ezredes egész délelőtt nagyon elfoglalt volt.
Délután az Alléé Verte-t ellepték a Brüsszelbe bevonuló angol,
skót és hannoveri csapatok; a városban és környékén kvár- télyozták
be őket. Ez volt a sereg tartalék hadereje; közéjük tartozott az 5.
hadosztály is, amelynek parancsnokául Sir Thomas Pictont jelölték
ki.
 Válogatott ezredek voltak, nézők serege nézte, ahogy vonulnak;
úgy érezték, hogy ha ilyen emberek védik őket, még a
legijedősebbeknek sem kell a partvidék felé menekülnie.
- Legjobb csapataink közül valók – jelentette ki a herceg,
ahogy elvonultak előtte.
A belgák éljenezni kezdtek, mert a skót szoknya iránti
érdeklődésük nem lankadt, és a 9. dandárban csak egy angol
zászlóalj volt. Újra és újra éljenzés tört ki; apjuk kezébe kapaszkodó
kisfiúk kiáltottak fel izgatottan: „Szoknyások! Szoknyások!
Szoknyások!” Kalapokat dobáltak, zsebkendőt lengettek; amikor
pedig az utolsó kilt és bókoló tollas magas kalap viselője is elvonult,
úgy érezték, a parádé legjobb részének vége. Von Vincke ezredes
hannoveri csapata nem sok lelkesedést váltott ki, de amikor
elvonultak előtte, Wellington herceg megjegyezte: – Ezek is jó
csapatok... vagy azok lesznek, ha jó tiszteket állítok hozzájuk.
A brit nagykövet bálját aznap este rendezték; a herceg vacsorát
adott előtte. Oránia hercege belovagolt a városba főhadiszállásáról
Braine-le-Comte-ból. Nagyon jó hangulatban volt, sok hírt hozott a
frontról; számos hadosztályparancsnok volt jelen, valamint az angol-
szövetséges hadseregeknél akkreditált külföldi diplomaták szokásos
köre. A beszélgetés szinte kizárólag a közelgő háborúról szólt, és a
külföldiek iránti tiszteletből mindenki brites-franciául beszélt, kivéve
Sir Colin Campbellt, aki a herceg leplezetlen mulatságára három
hibát vétett, aztán dacosan angolra váltott és Audley ezredes tolmácsi
szolgálataira tartott igényt azon megjegyzéseinek lefordítására, amit
a társaságnak szánt.
Az est meglehetősen előre haladt már, amikor a vacsoratársaság
feloszlott; a herceg és vendégei szinte az utolsók között érkeztek Sir
Charles Stuart házához. Francia négyest táncoltak éppen. Audley
ezredes látta, hogy Barbara éppen Lavisse gróf partnere; két bátyja is
a táncolok között volt. Harry az egyik Lennox lánnyal táncolt,
George pedig Miss Elizabeth Conynghame-mal.
 Miss Devenish nem táncolt, kissé távolabb állt, Lady Worth
mellett. Az ezredes hamar odament hozzájuk, mindkettőjüknél
bejelentkezett táncra és néhány pillanatig állt és nézte a négyest.
Barbara meglátta, finoman csókot intett neki legyezőjével. Az
ezredes mosolyogva válaszolt és intett neki. Feszültségnek semmi
jele nem látszott rajta. Judith ezt felettébb csodálta és éppen azon
tűnődött, mennyire igazságtalan, hogy az ügy következményeit
egyedül Peregrine viseli, amikor a herceg hangjára figyelt fel,
közvetlenül a háta mögött és önkéntelenül elfordított a fejét.
- Ó, igen! – mondta a maga jellegzetes, határozott hangján. –
A francia hadsereg kétségkívül csodálatos gépezet. Az én seregem
olyan, mint a kötél. Ha valahol enged, csomót kötök rajta és megyek
tovább.
- Mi a legnehezebb dolog a háborúban, herceg úr? – kérdezte
valaki elgondolkodón.
- Az, hogy tudjuk, mikor kell visszavonulni, és meg merjük
tenni – felelte tétovázás nélkül. Látta, hogy Judith nézi, odalépett
hozzá. – Hogy van, asszonyom? Nagyon örülök, hogy itt látom. De
nem táncol! Ez nem való!
- Nem, mert amikor megérkeztem, a négyes már felállt.
Bemutathatom valakinek, aki régen vágyott erre a megtiszteltetésre?
Miss Devenish!
Lucy az öröm és zavartság közt vergődve, pirulva fejet hajtott. A
herceg kezet fogott vele, és nevetve azt mondta: – Jó dolog nagy
embernek lenni, ugye? Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss
Devenish. Na de mi ez az ácsorgás? Ne mondja, hogy nincs
fiatalember, aki táncba vinné, mert ezt egyszerűen nem hiszem el!
- Nem, valóban sokan is vannak – felelte Judith mosolyogva. –
De Miss Devenish velem érkezett, és amikor beléptünk, a négyes
már felállt. Biztosíthatom, hogy ma este többet nem látja
petrezselymet árulni.
- Helyes! Addig táncoljon, amíg teheti.
 - Meddig tehetjük, herceg úr? – érdeklődött Judith.
- Ó, többet kérdeznek, mint amit mondhatok! Gondolom, amíg
kedvük tartja.
Azzal bólintott és továbbment. A francia négyesnek hamarosan
vége volt, és ahogy Barbara elhagyta a táncparkettet, Audley ezredes
lépett oda hozzá.
Babs kezet nyújtott neki.
- Gazember! Tudja, milyen átkozottul sokat késett?
- Igen. Fenntartotta a keringőimet?
- Ó! Elragadó jókedvemben vagyok. Annyi táncot kaphat,
amennyit óhajt.
- Akkor mindegyiket kérem. Hogy van, Lavisse? Mi a helyzet
a környékükön?
A gróf vállat vont.
- Oh, parbleu! Figyeljük a határvidéket, és attól is izgalomba
jövünk, ha lecserélik a felderítőket. És önök? Önöknek milyen híreik
vannak?
- Nagyon kevés. Azt hallottuk, hogy az oroszok Frankfurt
városához közelednek, és Kruse generális Maestrichtben van. Üdv,
Harry! Újabb eltávozáson?
Lord Harry Alastair lépett hozzájuk, e fogas kérdést kacsintással
és széles mosollyal válaszolva meg. Első látásra úgy ítélte meg, hogy
Audley nagyon jó cimbora és rögtön éreztette vele, hogy a családhoz
tartozónak tekinti. Többször kért kölcsön pénzt az ezredestől, amit
általában nem felejtett el visszafizetni neki; hamar kialakult benne az
ezredes iránti szeretetteljes tisztelet, olyannyira, hogy kikérte
tanácsát, hogyan kezelje egy könnyűvérű belga nővel kialakult
nyugtalanító viszonyát. Az ezredes tanácsa olyan helyénvaló volt,
hogy őlordsága ennek a tanácsnak tulajdonította megmenekülését és
homályos célzást tett arra, hogy Audley bizonyára tanult egy-s-más
tudni érdemes dolgot Spanyolhonban. Barbara erre az afférra célozva
kérdezte: – Harry, hogy van a gyönyörűséges Julié?
 - Szent ég! Hát nem mondtam? Kihúztam magam ebből a
kapcsolatból. Mondhatom, majdnem rossz vége lett. Charles- nak
köszönhetem, hogy mégsem. Figyelmeztetlek, Babs, nagyon
tapasztalt ember!
- Charles, mily döbbenet! Spanyol szépségek?
- Tucatnyi – felelte az ezredes.
- Züllött, romlott ember! Mire hangolnak? Keringő! Akkor,
Charles, ön most az enyém.
Az ezredes a táncparkettre vezette a hölgyet. Lady Barbara
felsóhajtott, ahogy a férfikar átfogta derekát. Charles meghallotta,
lenézett rá.
- Miért ez a sóhaj, Babs?
- Nem tudom. Azt hiszem, önkéntelen volt.
Felnevetett.
- Rossz válasz.
- Csodálatosan táncol! – dünnyögte a hölgy. – Hol bujkált az
elmúlt napokban?
- Amikor nem a pocsék utakon sántítottam le a lovaimat, akkor
a főhadiszálláson dolgoztam. Jut eszembe, feltétlenül muszáj volt
botrányt kavarnia a családomban?
- Elkerülhetetlennek tűnt – ismerte el. – A fülébe jutott?
- Szóról szóra. Elég nagy szomorúságot okozott, Babs!
- Mivel? Azzal, hogy lehetővé tettem szegény unatkozó
Perrynek, hogy egy kis tapasztalatot szerezzen? Ostobaság!Csak
kedves voltam vele. Remélem, emlékszik, ön mondta, hogy
viselkedjek úgy vele, mintha testvérek lennénk. Hát, úgy viselkedtem
vele, amíg a nevetséges felesége úgy nem döntött, hogy nyíltan kiáll
ellenem. Ami azt illeti, azt a csörtét én nyertem, és ha óhajtja,
visszateszem a kardomat a hüvelyébe.
- Jobb lett volna, ha ki sem vonja, Babs. Lady Taverner nem
volt méltó ellenfél.
 - Ó, ez nagyon kedves öntől! Akkor kieresztem a karmaim
közül Peregrine-t. Nem látom ma este. Nem jön?
- Nem. Útőn van haza.
- Visszamegy Angliába? Erről nekem semmit nem mondott.
- Elég későn született meg benne a döntés. Lady Taverner- nek
nem tesz jót Brüsszel. Peregrine megbízott, hogy adjam át üzenetét:
bocsánatot kér, hogy nem tudott személyesen elbúcsúzni öntől.
Lady Barbara csak bámult.
- Ez biztosan az ön műve!
Az ezredes bólintott. A hölgy mellkasa zihált.
- Ön kibírhatatlan ember! – fakadt ki. – Istenem, meg tudnám
ütni!
- Természetesen, ha úgy kívánja, de nem ajánlom, hogy ezt
ilyen nyilvános helyen tegye.
Lady Barbara erre kiszabadította magát jegyese karjából és
elhagyta a táncparkettet. Az ezredes követte, megfogta a kezét,
áthúzta karján és erősen tartotta, hogy mellette maradjon.
- Nyugodjon meg, Babs! Ha veszekedni akar velem,
veszekedjen. Úgy hiszem, Sir Charles örömmel átengedné nekünk a
nappaliját erre a célra.
- Igaza van – mondta halk, dühös hangon. – Ne itt
veszekedjünk!
Az ezredes kivezette a bálteremből, át a hallon egy kis társalgóba.
Senki sem volt odabent, de a fali tartókban égtek a gyertyák. Az
ezredes becsukta az ajtót és háttal nekidőlt. Komor tekintettel nézte
Barbarát. A hölgy hosszú, sietős léptekkel a szoba közepén álló
asztalhoz ment, ott megfordult és szembenézett a férfival. Amikor
megszólalt nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon igyekszik uralni hangját.
- Szeretném megérteni önt. Azt hitte, hogy szerelmes lettem
abba az ifjúba?
- Természetesen nem. Ő szeretett önbe.
Lady Barbara megvetően legyintett.
 - Micsoda jelentős affér!
- Jelentős affér volt neki és a feleségének.
- Mit számítanak ők önnek.
- Talán nem sokat. De ez nem számít. Illetve nem ez számít.
Hanem az, hogy nem engedem, hogy ön férj és feleség közé álljon.
- Szerencsétlen! Ez nekem csak időtöltés!
Az ezredes nem mondott semmit; ajkát szorosan becsukta, kezét
összefogta mellkasa előtt. Aztán dühösen szólt: – Ön nevetségessé
tett engem! Ön arra vetemedett... meg merészelte tenni, hogy kivitte
Peregrine-t vidékre, és egy szót sem szólt nekem!
- Azt kívánja, hogy bevalljam, rosszat tettem? Hát jó.
Családomra jellemzően viselkedtem. Rosszul! De nem olyan rosszul,
hogy szükséges legyen Peregrine és a bájaim közé a Csatornát vonni
védő határul! Mintha nem lenne elég csak egy szót is szólnia nekem,
hogy rá se nézzek többé!
Ön nem viselkedik ésszerűen – felelte az ezredes. – Azt állítja,
hogy nem szóltam? Mintha úgy emlékeznék, ön megígérte, hogy
mindent helyrehoz. Bíztam önben, de ön megszegte a nekem adott
szavát. Még ön korhol engem? Ön merő rosszindulatból elvonta
Perryt a feleségétől. Tudja, ettől rosszul vagyok. Azt hittem, tudja,
milyen szomorúságot... de nem tudja. Rosszat tett...
meggondolatlanság volt! Babs, ilyen bajkeverést nem lehet
egyszerűen azzal helyrehozni, hogy a továbbiakban hűvösen
viselkedik a szegény ördöggel, akit arra késztetett, hogy szeressen
önbe! Az, hogy önt látja, hallja a hangját elég, hogy a szenvedélye
fennmaradjon! Peregrine csak egyet tehetett: azt, hogy távozik
Brüsszelből.
A hölgy ajkát csücsörítette.
- Ó, mily tragikus! Vigasztaló viszont, hogy a botrány, amit
Peregrine hirtelen távozása kelt, az ön műve lesz. De én furcsamód
szeretek saját botrányokat kreálni. Gondolom, egyetért abban, hogy
eléggé értek ehhez, így nem szorulok segítségre.
 Az ezredes ellépett az ajtótól, a hölgy felé indult.
- Istenem, hova sodródunk? Ebben merül ki minden
ambíciója? Hogy botrányt kavarjon?
- Ó, természetesen? Nem mondtam ezt önnek már két
hónapja?
- Ezt nem mondhatja komolyan. Ne akarjon engem is
feldühíteni! Ennek az átkozott ügynek vége. Higgye el, semmi
szükség arra, hogy ezt tárgyaljuk!
- Ön is pontosan tudja, hogy ez nem így van. Ön ízelítőt adott
nekem abból, hogy milyen zsarnokoskodó tud lenni, ami nekem
egyáltalán nem tetszik. Merem feltételezni, ön azt szeretné, ha
szelíden, a vállára borulva zokognék és megígérném, hogy többet
nem hibázok.
- Szeretném azt hinni, hogy önnek van szíve!
- Ó, van szívem és itt-ott a lehető legnagylelkűbb módon
osztogatom is.
- Én is a megajándékozottak között voltam?
A hölgy elsápadt, és hirtelen azt mondta: – Ebből elég legyen!
Figyelmeztettem, ugye? Figyelmeztettem, hogy hibát követ el,
amikor erényességet tulajdonít nekem. Hadd tanácsoljam önnek azt,
hogy próbáljon szerencsét Miss Devenish-el. Remek felesége lenne.
Vele úgy zsarnokoskodna, ahogy kedve tartja és a hölgy még
szeretné is önt ezért. Ezek után nyilván nem tarthat ki amellett, hogy
engem megfelelő menyasszonyának tartson.
- Úgy tűnik, minden szó mögött, amit kimond, az a szándék
vezérli önt, hogy engem meggyőzzön erről.
- Hát ez kapitális! – mondta, komolyan beszélt, de mosoly
játszott ajkán. – Az igazság az, kedves Charles, hogy mindketten bo-
londok voltunk. Legalább nekem lehetett volna több eszem, mert
nekem megvolt az előnyöm önnel szemben, hogy voltam már férjnél.
Bevallom, egy kicsit elragadott a hév. De most már unatkozom.
Átkozottul unatkozom!
 - Irigylem önt – szólt az ezredes élesen. – Úgy tűnik, az
unalom kis jelentőségű dolog ahhoz képest, amit az ön kezétől el
kellett szenvednem.
- Ön téved! Az unalom minden szenvedések közt a legát-
kozottabb.
- Nem! A legrosszabb szenvedés az, ha lassan elhal az ember
bizalma valakiben, akit szeret.
- Önt nem érdekli a szerelem!
- Ellenkezőleg. A lehető legművészibben művelem.
- Én erre más szót használnék.
- A fene essen belé! Végre! Mint bizonyára észrevette, már tíz
perce rángatom a gyűrűjét. Magától értetődik, hogy már percekkel
ezelőtt a lábai elé lett volna dobva, de ez az átkozott holmi mindig is
túl szoros volt! Tessék! Fogja!
Az ezredes néhány percig nézte, aztán szó nélkül a kezét
nyújtotta. Lady Barbara az ezredes tenyerébe ejtette a gyűrűt, azzal
élesen sarkon fordult és kivonult.
Az ezredes várt egy kicsit, csak utána követte. Egyenesen a
bálterembe ment és megkereste Miss Devenisht.
- Kérem, bocsásson meg nekem! – mondta a kisasszonynak. –
Megvárakoztattam.
Miss Devenish összerezzent.
- Ó! Elnézését kérem, nem figyeltem! Kérem, mondja még
egyszer.
- Ez nem a mi táncunk? – kérdezte az ezredes.
- A mi táncunk... ó, igen, persze! Mily ostoba vagyok!
Felállt, elszántan mosolygott, de a férfi nem mozdult, hogy
a táncparkettre kísérje.
- Mi az? – kérdezte halkan.
- A kisasszony hirtelen vette a levegőt, zsebkendőjét ajkához
nyomta. Semmi, semmi!
Az ezredes karon fogta.
 - Jöjjön a kertbe! Itt nem szabad sírnia!
Miss Devenish hagyta, hogy a hosszú, nyitott ajtó felé vezesse, de
a teraszon remegő hangon azt mondta: – Nyilván azt hiszi,
megbolondultam! De a hőség miatt van; fáj tőle a fejem.
- Mi az? – ismételte meg a kérdést az ezredes. – Ön nagyon
boldogtalan, ugye? Tehetek valamit önért? Segíthetek valamiben?
A kisasszony felzokogott.
- Senki sem segíthet! Igen, nagyon boldogtalan vagyok. Ó,
hagyjon, kérem, hagyjon!
- Nem hagyhatom így itt. Nem mondja el nekem, mi bántja?
- Ó, nem. Hogyan is mondhatnám?
- Ha ön boldogtalan, elmondhatom, hogy velem is ez a
helyzet. Ebben sorstársak vagyunk.
Miss Devenish felnézett, látni próbálta a férfi arcát a sötétben.
- Ön boldogtalan lenne? Ez nem lehet igaz! Ön jegyben jár
szíve hölgyével, ön...
- Már nem.
A kisasszony megdöbbent.
- Jaj, ne mondjon ilyet! Mit jelenthet ez?
- Az eljegyzésem a végére ért. De ezzel ne törődjön. Most nem
az én, hanem az ön boldogtalansága a kérdés.
Miss Devenish nem is tudta mit csinál; összecsapta a kezét.
- Annyira sajnálom! Nem is tudom, mit mondjak! Ha van
valami, amit tehetnék...
- Semmit nem lehet tenni, sem mondani. Lady Barbara és én
megállapítottuk, hogy mégsem illünk egymáshoz. Én elmondtam a
gondomat: ön is elmondja, mi bántja?
- Ha el merném mondani, ön azt gondolná rólam... undorral
fordulna tőlem el!
- Megígérhetem, hogy nem tennék semmi ilyesmit. Jöjjön,
üljünk le erre a kényelmetlenül elnagyolt padra! Mi bántja, szegény
gyermekem?
 Tizenhatodik fejezet

A hír, hogy Audley ezredes eljegyzése véget ért, furcsamód

nemigen elégítette ki barátait. Mind azt akarták látni, hogy tényleg
vége van, és a ráncok eltűnnek az ezredes homlokáról. A ráncok
azonban tovább mélyültek és ábrázata is komorabb lett. Időnként
felvillant a régi, bájos mosoly, de bár könnyeden beszélt, nevetett a
főhadiszálláson elsütött tréfákon, néha tiszttársaival időzött, és olyan
készségesen táncolt bálokon, ahogy addig, akik ismerték, tudták,
hogy erőltetett ez a vidámság és szomorúan vették tudomásul, hogy a
vidám huszár eltűnt, idős ember lépett a helyére, aki meglehetősen
zárkózott, gyakran gondolataiba mélyedő, és senkivel nem oszt meg
személyes gondolatokat. Az ifjú Nassau herceg, amikor félénken
megkezdte névleges szolgálatát Wellington herceg csapatában, kissé
tartott tőle, amin Gordon ezredes először csodálkozott.
- Szigorú? – ismételte a fiatalember szavát. – Audley szigorú
lenne? Attól tartok, fenséged rosszul értelmezi ezt a szót.
- Un peu sévère41 – mondta a herceg.
Ez igaz – mondta Fremantle. – Az ördögbe azzal a némberrel! –
tette hozzá, vállszalagját erősen megrántva. – Bárcsak visszamenne
Angliába és esélyt adna szegény ördögnek, hogy azt is elfelejtse,
hogy létezik! Ha egy csepp tapintat lenne benne, ezt tenné.
- Talán azt akarja, hogy Audley ezredes ne felejtse el – vetette
fel Gordon. – Gondolja, hogy az a nő vissza akarja szerezni az
ezredest?
- Ha ez a szándéka, nem jó módszert választott. Azt mondják,
azt a belga fickót veszi férjül... hogy is hívják? Bylandt dandárjában
van: nagy fogai, hatalmas szeme és fekete szakálla van. Fuj!

41 enyhén
 - Lavisse – mondta Gordon, nyilvánvalóan könnyen
felismerve a leírásból a grófot.
- Ő az. Micsoda nőcsábász! Hát, szép pár lesznek, az biztos.
Remélem, sok örömük lesz egymásban.
- Charlesnak ez biztosan nagyon fáj.
- Persze, hogy gyötrődik miatta. Nézz rá. A herceg azt mondja,
hogy szigorú. Gondolom, mindenki szigorúnak látja, aki nem ismeri.
Én úgy látom, poklokat jár. Szörnyen szenved.
Pontosan eltalálta, mi a valóság. Audley ezredesnek, aki tudta,
hogy Peregrine Taverner egyetlen reménye az elméjét elárasztó
szerelem elkerülésére az, ha azonnal távozik Barbara közeléből,
nagyon elege volt Brüsszelből, de nap mint nap kénytelen volt
elviselni Barbara kínzó közelségét és látni, hogy esténként Lavisse
gróffal keringőzik, mosolyogva, kihívóan csillogó tekintettel néz rá.
Voltak, akik azt mondták, Barbara hamar talált vigaszt magának,
és Audley is. Egyikük sem mutatta a szív sebzettségének jeleit a
világnak. Lady Barbara mellett mindig ott volt a jóképű belga, és úgy
tűnt, az ezredes a kis Miss Devenish felé fordult. Az érdekeltek azt
mondták, talán jó felesége lenne.
Judith remélte hinni, hogy Charles, aki így megszabadult a
sziréntől, ezek után már meglátja Lucy értékét, de még mindig nem
tudta meggyőzni magát, hogy ez valóban így van.
- Gondolja, hogy egy férfi, aki abban a hitbe ringatta magát,
hogy szerelmes Lady Barbarába, hirtelen megcsömörlik és éppen az
ellenkező oldalra áll? – kérdezte férjét reménykedőn.
- Fogalmam sincs – felelte Worth.
- Tény, hogy nagyon sokat volt a társaságában, mióta
eljegyzése felbomlott. Gyakran táncol vele, és mintha nagyon
kedvesen nézne rá. Csak...
Elhallgatott. Worth halvány mosollyal nézte hitvesét.
- Milyen mélyre ható megfigyelést óhajt tenni, asszonyom? –
kérdezte.
 - Nem tudom elhinni, hogy szerelmes Lucybe, és ilyen
boldogtalan. Mert Charles nagyon boldogtalan, Worth, ezt nem
tagadhatja! Ha nem tudja, hogy valaki látja, olyan kifejezés van az
arcán... legszívesebben megölném azt a gonosz nőszemélyt! Ő
hagyta el Charlest!
- Ez mind nagyon felháborító – jegyezte meg Worth. – De jól
gondolom, hogy ön gondolatait folyton arra koncentrálta, hogy ez
történjék?
- Igen, valóban reméltem, hogy ez történik, de nem tudtam,
hogy Charles ezt ennyire a szívére veszi, ilyen mélyen érinti őt.
Milyen szerencsétlenül alakult minden! Én is eléggé szomorú
vagyok. Lucy is! Egyáltalán nem tűnik boldognak, ebből arra
következtetek, hogy Charles legfeljebb csak felebaráti szeretetet érez
iránta.
Worth gróf összevonta a szemöldökét.
- És a kisasszony szerelmes Charlesba?
- Nagyon tartok attól, hogy igen.
- Nos, ezt végképp nem értem – mondta. – Az volt a
benyomásom, hogy ön felettébb kedvezően fogadná, ha a kisasszony
beleszeretne a mi ezredesünkbe.
- Valóban így volt, de álmodni sem mertem volna, hogy
Charles éppen Brüsszel legszörnyűségesebb nőszemélyével
bonyolódik kapcsolatba. Ha viszonozná Lucy szerelmét, az lenne az
elképzelhető legcsodálatosabb dolog, de attól tartok, ez nem így van.
- Talán belátja, hogy korai lenne még neki ily rövid időn belül
másodszor is heves érzelmekbe bonyolódni.
- Úgy tűnik, Lady Barbara ezt nem találja korainak! De Lucy!
– elhallgatott és elkomorult. – Attól tartottam, hogy ez a gyermek
Lord George miatt elveszti a fejét, de semmiben sem lehetne
határozottabb, mint abban, hogy kerüli a társaságát. Úgy találom,
hogy amióta Charles szabad, Lucy bizonyos mértékig visszanyerte a
kedvét.
 - De a világért sem bátorítanám ezt a kapcsolatot, ha nincs
remény arra, hogy Charles vonzalma megélénküljön iránta.
- Tehetek egy javaslatot?
- Természetesen. Mi a javaslat?
- Az, asszonyom, hogy hagyjon fel az irántuk való
aggodalmaskodással – közölte Worth. – Semmi jót nem tesz ezzel, és
ha kezdi elveszteni kedvességét, számolnia kell velem is.
Judith mosolygott, de fejét ingatta.
- Képtelen vagyok megállni, hogy ne aggódjak miattuk.
Bárcsak Lady Barbarában lett volna elég jó érzés ahhoz, hogy
elmenjen innen! Kimondhatatlanul fájdalmas lehet Charlesnak, hogy
folyton a társaságában találja magát. Csak abban bízom, hogy
undorodik a hölgy viselkedésétől.
- Reméljük, ez az egész jó véget ér. Ami azt illeti, Charles
legalább szerencsésnek mondhatja magát, hogy Wellington mellett
nagyon le van kötve.
- Én is így gondolom. A herceg hogyan vélekedik erről? Tett
valamilyen megjegyzést?
- Nekem nem.
- Szerintem nem is törődik vele. Nem hiszem, hogy ennyire
érzékeny lenne. Nagyon szeretetre méltó és természetes, de van
benne valami ridegség, a mások iránti érzés hiánya, amit, bevallom,
időnként visszataszítónak találok.
- Kétségtelenül kemény ember, de lehetséges, kedvesem, hogy
a törzskari tisztek szerelmi ügyeinél sokkalta jelentősebb ügyekkel
kell foglalkoznia – mondta Worth némi iróniával.
Wellington azonban tett megjegyzést a felbomlott eljegyzésre, bár
talán nem úgy, hogy az javítsa a jelleméről alkotott képet Judith
szemében. A megjegyzést azonban Lady Worth nem hallhatta.
- Apropó, Fitzroy – szólt, és felnézett a Decken generálisnak
szóló, a hannoverieknek szánt anyagiak kényes témájáról szóló
legújabb levélből -, mi ez, amit Audley-ról beszélnek?
 - Az eljegyzése felbomlott, uram. Ez minden, amit hallottam
róla.
- Istenemre, nagyon örülök, hogy ezt hallom – szólt őlord-
sága, tollát a tintatartóba mártva. – Az a nőszemély nem tett jót neki,
és nem hagyom, hogy a tisztjeimet az ő trükkjei vonják el a
kötelességüktől, tönkretegyék a karrierjét.
Ez volt minden, amit őlordsága mondott az ügyről, de ahogy
Worth azt helyesen látta, túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ideje
legyen alantasainak szerelmi ügyeivel törődni.
Röder tábornok megkönnyebbült és hálát adott Istennek, hogy
távozhat erről a főhadiszállásról; helyette nagyon más tiszt érkezett
Brüsszelbe. Báró von Müffling generálisnak nem voltak előítéletei,
vagy ha mégis, ezeket jól titkolta. Gneisenau figyelmeztette, hogy
nagyon vigyázzon az angol táborban, de Müffling generális már
hosszú évek óta ismerte Gneisenau-t, és tudta, hogy hajlamos az
előítéletekre. A generális nyitott gondolkodású emberként érkezett
Brüsszelbe, és vendéglátói rögtön megkedvelték, mert lefegyverző
mosolyával beismerte, sajnálatos módon nem sikerült túllépnie
angoltanulásának igen korai szakaszán. Feladatának tekintette, hogy
megismerje az angolok karakterét és elnyerje Wellington herceg
bizalmát, és mindkét célt csodálatosképpen elérte. A herceg nagyon
értelmes embernek találta, aki megszokta, hogy mindig kimondja az
igazat; a herceg alantasai pedig, akik Röder generális rosszalló
pillantásaihoz szoktak, nagyon jó embernek találták, és Müffling
báró úrnak tetszett könnyed, mesterkéletlen modoruk. Hamarosan
mindenkivel jóban lett. Modora pallérozott volt, viselkedése a taktika
és méltóság között lavírozott. Nem morgott a szemtelen
főhadnagyokra és sosem követte el azt a súlyos illembeli vétket,
hogy vidám összejöveteleken komoly témákat hozzon szóba. Úgy
tűnt, nagyon is élvezi a brüsszeli életet és szórakoztatónak találja a
főhadiszállás tréfáit.
 - Azt hiszem, ön valamiféle varázsló, báró úr! – szólt Judith. –
Az elődje sosem volt ilyen jó viszonyban velünk, bár jó ideje
Brüsszelben tartózkodott.
- Ez így van – felelte báró Müffling. – De Röder generálist
messzire vitte az ingerlékenysége. Nem fair, hogy az ember egy
idegen nemzet tagjai közt saját elvárásai és gondolatai szerint éljen.
Inkább vendéglátói szokásait kell tanulmányozni és azokhoz
alkalmazkodni.
- Nagyon eltérőnek találja a mi szokásainkat az önökétől?
- Ó, igen! Határozottan. Az önök hadseregének néhány
szokását például jobbnak találom a miénknél; másokat talán kevésbé
jónak. Biztosíthatom, asszonyom, hogy szegény külföldiek sok
mindenen csodálkozhatnak. Itt vannak például Wellington herceg úr
szárnysegédei és lovasfutárai. Az ember előbb azon döbben meg,
hogy ezek a fiatalemberek a legjobb családok tagjai és
megtiszteltetésnek veszik, hogy őlordságát így szolgálhatják. A
következő döbbenet az, hogy ezek a fiatalemberek ilyen közönyösek.
– Ajka mosolyra húzódott. Aztán folytatta: – Az ember nehezen hiszi
el, hogy ezek a fiatalemberek des hommes sérieux!42 De úgy
tapasztaltam, hogy ezek az oly könnyed ifjú tisztek becsületbeli
ügynek tekintik, hogy négy angol mérföldet tegyenek meg tizennyolc
perc alatt, ha a herceg sürgős jelzettel látja el a küldeményt.
Rájöttem, hogy rosszul ítéltem meg őket, és revideálnom kell
nézeteimet.
- Hogyan jön ki Wellington herceg úrral? – kérdezte Worth.
- Úgy vélem, nagyon jól. Nagyon kellemes ember. Szolgálati
ügyekben nagyon lényegre törő és határozott.
- Ha jól tudom, annyira lényegretörő, hogy az már nagyon
kurtának számít – jegyezte meg Judith nevetve.

42 komoly emberek
 - Talán igen – ismerte el a báró. – Sokkal nagyobb hatalmat
gyakorol a hadseregben, mint von Blücher herceg a miénkben. Úgy
találom önöknél, nem szokás kritizálni vagy ellenőrzés alatt tartani a
vezérkari főnököt. Nálunk ez másképpen van. A mi vezérkarunkban
mindent nyíltan megbeszélünk a tanácskozásokon, ahol minden tiszt
jelen van, ami szerintem nem olyan jó, mert az idő drága és mindig
vannak olyanok, akiket a marsall Trübsal-Spritzetmek43 nevez, ami
önöknél... azt hiszem, bajkeverő.
- Nem, a herceg nem tárgyalja meg a terveit a tisztjeivel –
mondta Worth. – Igazából azért sincs oda, ha kérdéseket tesznek fel
neki.
A báró elgondolkodva válaszolt: – Megengedi, hogy kérdezzenek
tőle. Pontosabb lenne azt mondani, hogy nem veszi figyelembe
azokat a kérdéseket, amelyeket szükségtelennek tart. Néha valóban
türelmetlenséget lehet felfedezni benne, de jellemét nyíltság és
korrektség jellemzi, amiért általános tiszteletet érdemel. Teljes
egyetértésnek kell lennie közte és a marsall között, és erre kell
irányulnia az én erőfeszítéseimnek és az önök nagyra becsült
Hardinge ezredese munkájának is.
- Valóban – jegyezte meg Judith halkan. – Biztos vagyok
benne, hogy így van... És hogy tetszik önnek Brüsszel, báró úr?
Remélem, nem ért egyet Röder báró úrral, aki szerint nagyon frivol
város!
- Madame, az lehetetlen – szólt gáláns meghajlással. –
Mindenki a lehető legkedvesebb. Az ember irigyli az angol tiszteket,
akiket gyönyörű feleségeik oly rettenthetetlenül elkísérnek a
hadszíntérre!
Lady Worth önkéntelenül felnevetett.
- Ó! Ön házas ember, báró úr?

43 bajkeverő (német)
 - Igen. Nemes szívű hitvesem és három nagy reményű
gyermekem van.
- Ó, milyen... elragadó! – szólt Judith, kerülve férje tekintetét.
Ám az időnként elejtett lefegyverző megjegyzések ellenére
Müffling báró nagyon éles elméjű ember volt, és hamarosan
nemcsak azt tanulta meg, hogyan alkalmazkodjon környezetéhez,
hanem elérte azt is, hogy Wellington herceg megbízzon benne.
Teljesen őszinte volt őlordságával.
- Blücher herceg sosem fog nehézségeket támasztani, ha
előrenyomulásról és támadásról van szó. Visszavonuláskor
bosszúsága néha erőt vesz rajta, de hamar helyrejön – közölte a
herceggel. – Gneisenau generális lovagias és szigorúan igazságos, de
úgy hiszi, hogy mindig többet kell követelni az emberektől, mint
amire képesek. Ezt az elvet én személy szerint legalább annyira
veszélyesnek, mint inkorrektnek tartom. Ami a gyalogságunkat illeti,
nem olyan erősek és kitartóak, mint az önök gyalogsága. Csapataink
többsége fiatal, tapasztalatlan emberekből áll. Nem számíthatunk
arra, hogy reggeltől estig harcolnak. Nem fognak.
- Ó! Nemigen gondoltam mostanában a szökött katonákra –
szólalt meg őlordsága. – A legerősebb csapatoknál is előfordul
dezertálás. De súlyos probléma, ha nem térnek vissza.
- Egy dologra biztosan számíthat – nyugtatta Müffling -, arra,
hogy ha a herceg megígér valamit, akkor állja a szavát.
Igen, a herceg minden eddiginél biztosabb lehet abban, hogy
Blücher képes ellátni feladatát annak ellenére, hogy hitvány
hadserege, tapasztalatlan tiszti kara van, és az otthoniak számos
akadályt gördítettek az útjába. Közvetlen munkatársainak köre
Canning alezredessel bővült, aki a hispániai hadjáratban is alatta
szolgált és volt oly vakmerő, hogy kérelmezte, hadd legyen ismét
Wellington herceg szárnysegédje. Csatlakozott a hadvezetés
csapatához a méltóságos Henry Percy őrnagy is, akit a herceg
létszámfelettiként vett fel.
 Saját családjában legalábbis semmi panaszra nem volt oka, bár
hajlamos volt nagyon sajnálatosnak tekinteni, hogy Audley még nem
tért magához a Barbara Childe-afférból. Mindazonáltal úgy tűnt, ez
az ügy nincs hatással a munkavégzésére, és csak ez számított.
Ami azt illeti, Audley ezredes olyan energiával vetette bele magát
a munkába, hogy az Röder generálisnak nagyon tetszett volna, ha
még ott lett volna, hogy lássa. Ez nem segített abban, hogy elfelejtse
Barbarát, de amíg a munkával volt elfoglalva, nem tudott rá
gondolni, nem látta lelki szemei előtt a csillogó tekintetet, a fénylő
hajzuhatagot, az ajka sarkán rebbenő halvány mosolyt, és nem
kínozta magát azzal, hogy azon tűnődjön, vajon mit csinál Babs,
vajon boldog-e, vagy titkon szomorú, és legfőképpen arra, hogy kivel
lehet.
Bár ez utóbbi kérdés vonatkozásában, úgy tűnt, kevés kételynek
maradt hely. Nyilván Lavisse gróffal van; vele lovagol, vagy vele
keringőzik, az illendőnél sokkal közelebb simulva hozzá, a férfi ajka
szinte súrolja a hölgy fülét, ahogy gyakorlottan szerelmes szavakat
súg neki. Lady Barbara botrányosan viselkedett; azok is
megbotránkoztak, akik hozzászoktak már furcsaságaihoz.
Kölcsönvette Harry ruháit és közönséges fogadásból feltűnően
végigvonult a városon George-dzsal, férfiruhában. Csézahajtó
versenyt nyert egy ifjú vadóc senkiházi ellen, akivel jóházból való úri
hölgy sosem mutatkozott volna. Klasszikus lepelruhában jelent meg
az operában, mely fél vállát szabadon hagyta és áttetsző fodrai közt
többet láttatott magából, amennyit a legmerészebb teremtés
merészelt volna. Egy egész teremnyi úriember kiáltott fel, amikor
Lady Barbara a lehető legnegédesebb hangon néhány igen
megdöbbentő francia balladát énekelt. A jelen lévő hölgyek
képtelenek voltak követni a dalok rendkívül sajátos szövegét, de
ismerték férjeiket, tudták, milyen az, amikor illetlen tréfán nevetnek,
és egyetlen házas ember sem volt a jelenlévők között, aki aznap este
ne kapott volna korholást.
 Lord Vidal dühöngött. Azzal fenyegetőzött, hogy kipenderíti
húgát a házából, mire Lady Barbara csak nevetett. Lord Vidal ezt
természetesen nem tehette meg, mert tízet lehetett volna tenni egy
ellen, hogy a hölgy egyszerűen valamelyik hotelbe tette volna át
székhelyét, ami elég nagy botrányt kavart volna. Egyetlen ember volt
a világon, akire talán hallgatna: a nagymamája. Vidal még az
eljegyzés felbontásának estéjén írt a bölcs öreg hölgynek;
könyörgött, hogy vesse be befolyását, ám a matróna láthatóan nem
tette ezt, mert nem válaszolt Vidal levelére és Barbarának sem írt.
Még Augusta is megbotránkozott Barbara viselkedésétől és ezen
ellenérzését kifejezésre is juttatta nála. Barbara sápadtan, szikrázó
tekintettel nézett szembe vele.
- Hagyj engem békén! Azt csinálok, amit csak akarok. Ha úgy
döntök, hogy a pokolra megyek, az én dolgom, nem a tied!
- Ó, egyetértek! – mondta Augusta, vállat vonva. – Menj a
pokolra! De meg kell mondanom, felettébb furcsának tartom a
viselkedésedet. Ha az ezredesed után epekedsz...
Éles nevetés szakította félbe a mondatot.
- Könyörgök, ne légy nevetséges, Gussie! Már majdnem el is
felejtettem, hogy egyáltalán létezik!
- Örülök, hogy ezt hallom tőled, mindazonáltal nem értem,
miért rendezel ilyen ámokfutást. Miért nem vagy képes nyugton
maradni?
- Azért, mert nem tudok. Mert nem is akarok nyugton
maradni!
- Komolyan gondolod, hogy hozzámész Lavisse grófhoz?
- Ó, ne beszélj nekem eljegyzésekről! Mondhatom, elégszer
voltam eljegyezve ahhoz, hogy nagyon unjam.
- Csak arra vigyázz, hogy ő ne unja meg a trükkjeidet. Úgy
vélem, elég veszélyes játékot játszol. – Aztán maliciózusan
hozzátette: – Tudod, nem vagy ellenállhatatlan.
 - Úgy tűnik, Audley ezredesnek nem okozott nehézséget, hogy
máshol keressen vigasztalást. Hogy tetszik a perspektíva, hogy egy
olyan kis senki lépett a helyedbe, mint Lucy Devenish?
Megvolt az elégtétele, hogy látta, ahogy Barbara arcán remegés
fut végig. Lady Barbara azonban tétovázás nélkül válaszolt: – Ó,
Lucy Devenish nagyszerű felesége lesz. Ezt meg is mondtam neki.
Lord George könnyed közönyösséggel fogadta az eljegyzés
felbontásának hírét.
- Gondolom, te tudod a legjobban, mi jó neked – mondta
húgának. – Sosem tartottam hozzád valónak.
Lord Harry azonban kis híján könnyekre fakadt.
- A legkedvesebb fickó, aki valaha beléd szeretett és te
elhagyod egy átkozott békazabáló francúzusért?! – kiáltott fel.
- Ha Lavisse grófra gondolsz, ő nem francia, hanem belga, és
nem hagytam el Charles Audley-t. Tudod, az a helyzet, hogy
készséggel hagyta, hogy elmenjek. Egy szóval sem tartóztatott –
felelte Barbara leplezetlenül.
- Nem hiszem el. Az igazság az, hogy addig játszottad a
trükkjeidet, míg egyetlen valamire való férfi sem bírt elviselni téged!
Ismerlek!
Lady Barbara tördelte ölében tartott kezét; ujjait szorosan
összefonta.
- Ha ismersz, tudod, hogy nem illettünk egymáshoz.
- Nem! – szólt Harry hevesen. – Te már valóban csak olyan
alakokhoz illesz, mint ez a Lavisse! Ő nagyon jó lesz neked. Sok
boldogságot kívánok!
- Köszönöm – szólt Barbara ferde mosollyal. – De még nem
fogadtam el az ajánlatát.
- Miért nem? Gazdag, mint Krőzus, és nem érdekli, hogyan
viselkedsz, míg ez nem zavarja apró kis élvezeteiben. Szép párt
alkottok!
 Harry ezután sietve távozott húgától, és megkereste Audley
ezredest. A beszélgetés meglehetős megpróbáltatást jelentett az
ezredesnek, mert Harry zabolátlan beszédét megfékezni szinte
semmivel nem lehetett.
- Ó, azt mondom, uram, ne adja fel! – könyörgött. – Ha
lemond róla, holtbiztos, hogy a húgom feleségül megy ahhoz a
szörnyű belga alakhoz!
- Drága fiam, ne...
- Kérem, hallgasson meg, uram! Babs nem gonoszságból
tette... tényleg nem. Elkényeztették, rossz nevelést kapott, az biztos,
de nem gondolja komolyan, amit mond és megesküdnék tá, hogy a
flörtölés határát sosem lépte át. Gondolom, arra a Darcy-afférra
gondol, de...
- Semmiféle afférra nem gondolok, Harry.
- Persze, tudom, hogy Barbarának pokoli természete van... a
nagyapámtól örökölte. George is ilyen... de talán nem érti, hogy amit
haragjukban tesznek vagy mondanak, nem jelent semmit. Persze
George döbbenetes alak, de Babs nem az. Az emberek azt mondják
róla, hogy szívtelen, de én nagyon szeretem, és ha egy olyan átkozott
szoknyabolondhoz menne feleségül, mint ez a Lavisse, az már túl
sok lenne, azt én már nem tudnám elviselni.
- Sajnálom, Harry, de félreért valamit. Nem én bontottam fel
az eljegyzést.
- De Charles, ha csak egyszer találkozna vele!
- Azt képzeli, hogy térden csúszom a nővéréhez és könyör-
gök neki, hogy vegyen ismét fel udvarlói állományába?
Harry felsóhajtott.
- Nem, ezt ön természetesen nem tenné.
- Ön azt mondja, hogy Lady Barbara feleségül megy Lavisse
grófhoz. Ha ez így van, akkor semmi esélye, hogy eljegyzésünket
megújítsuk. Akárhogy is... Nem! Ez lehetetlen. Gondolkoztam ezen
és rájöttem, hogy lehetetlen.
 - Belegondoltam, és úgy vélem, ezt önnek is fel kell ismernie.
- Ez olyan átkozottul nagy kár! – fakadt ki Harry. – Nem
akarom, hogy Lavisse legyen a sógorom! A többieket feleannyira
sem kedveltem, mint önt!
Olyan vigasztalnak tűnt, hogy ha az ezredes nem lett volna olyan
sötét hangulatban, ez szórakoztatta volna. Hangulata azonban
túlságosan nyomott volt ahhoz, hogy ne zaklatta volna fel ez a
beszélgetés. Örült, amikor Harry végre elment.
Harry ügyetlen beavatkozása fájdalmat okozott: el nem ismert
remény vibrált az ezredes elméjében, hogy Barbara puszta dacból
jegyezte el magát Lavisse gróffal. Harry szavai azonban bizonyságot
hoztak, hogy valóban komolyan gondolja. Lady Barbara családja
biztos tényként kezelte a közelgő házasságot; Audley ezredes
kénytelen volt felidézni számtalan esetet, amikor jegyességük ideje
alatt Lady Barbara határozott elfogultsággal viseltetett a belga gróf
iránt. Elhitte, hogy gondtalan flörtölése csak az állhatatlanság
kifejeződése, aminek a vonzalom erősebb köteléke véget vethet.
Kiderült, hogy ez nem így van. Nevelésének elhibázottsága, a
folytonos csínyek, a gyűlölt házasság lélekkérgesítő hatása csak
rontott a jellemen, aminek alapvető értékességével kapcsolatban az
ezredesnek még mindig nem voltak kételyei. Biztos volt abban, hogy
Lady Barbara szíve romlatlan: meg volt győződve róla, hogy ha övé
lenne a hölgy szíve, minden másképp lenne. Barbara viselkedése
meggyőzte őt arról, hogy tévedett, és bár legutóbbi találkozásukkor
keletkezett düh ellenére szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy
mindenáron maga mellett tartsa, egy mélyebb ösztön azt súgta, ne
szóljon, maradjon csendben.
Azóta a kétség szinte minden szakaszát megjárta; volt, hogy olyan
közel került az őrülethez a vágytól, hogy karjában tartsa, hogy éjjel
azzal a határozott szándékkal aludt el, hogy könyörögni fog neki,
legyen minden úgy, ahogy veszekedésük előtt volt, aztán reggel
rájött, hogy ilyen alapokon boldogságot építeni lehetetlen.
 Érvek ütköztek elméjében, zaklatták szüntelenül. Magát
hibáztatta, hogy semmi taktikai érzéke nincsen, hogy túl könnyű volt,
hogy túl nyers volt vele. Néha szinte biztos volt benne, hogy az
elejétől rosszul viszonyult a hölgyhöz; aztán mély tudás szállta meg,
és sajnálattal ismerte fel az érvek ostoba voltát. Ahol érzelmek
vannak, ott a taktika és a rossz bánásmód nem értelmezhető.
Kimerültén tért vissza az egyetlen tényhez, amit biztosan tudott:
Barbara iránta való szerelme csak röpke érzés volt, oly tünékeny,
mint a mosolya. Házasságukból nem származhatna más, csak
nyomorúság.
Hosszú küzdelmek után az elme eltehetetlenedik, tompán ismétli a
régi érveket, de semmi jelentést nem tulajdonít nekik.
Így volt ez Audley ezredes esetében is. Elméje továbbra is minden
érvet megforgatott, de már semmilyen következtetést nem vont le
belőlük. Nem tudta meggyőzni magát arról, hogy a szakítás végleges,
és azzal sem tudott vigasztalódni, hogy a jegyesség feléledhet még.
Leginkább fáradtságot érzett, de mindemögött, minden szava és
gondolata mögött, ott volt a fájdalom, ami éles kínból olyan tompa
sajgássá változott, ami nem hagyta nyugodni sohasem, de gyakran
nem vett róla tudomást, mert annyira megszokta már.
Az a sajnálatos körülmény, hogy kénytelen volt Brüsszelben
maradni – ahol nemcsak gyakran találkozott Barbarával, hanem
kénytelen volt azok szeme előtt élni, akikről tudta, hogy figyelik -,
olyan terhet rótt rá, ami nagyon hamar arcán is kezdett látszani.
Judith kénytelen volt tiszteletben tartani az ezredes kívánságát, hogy
felejtsék el ezt a kis kalandot, de egyszer kifakadt hites férjének: –
Azt is kívánnám, hogy törjön ki végre a háború, csak Charles
kerüljön el erről a helyről!
 Másnap, június 14-én úgy tűnt, kívánsága máris teljesült. Lady
Conyngham estélyén volt, gratulált Lord Haynek, amiért előző nap
megnyerte a grammont-i futamot, Audley ezredes azzal a hírrel lépett
be, hogy komoly csapatmozgások vannak a határon. Június 13-án Sir
Hussey Vivian, akinek huszárdandárja Tournay-től délre
állomásozott felfedezte, hogy nem egy lovaselőőrssel áll szemben,
ahogy korábban, hanem csak néhány határőrrel, akik kérdésre
készségesen felfedték a tényt, hogy a francia hadsereg Maubeuge
környékén végzett csapatösszevonásokat. Nem sokkal az ezredes
után más vendégek is azzal a hírrel érkeztek, hogy a franciák valóban
átlépték a határt. Minden kétséget megszüntetett azonban Wellington
herceg érkezése. Nyugodt volt és jókedvű, de a kíváncsi kérdésekre
azt felelte, hogy szerinte a híresztelések valóban igazak.
 Tizenhetedik fejezet

Másnap reggel az egyetlen hír az volt, hogy Sir Thomas Picton

megérkezett Brüsszel városába. A Hotel dAngleterre-ben szállt meg
két szárnysegédjével.
Egyikük Chambers százados, a királyi gárda 1. gyalogtestőr
ezredének vezetője, a másik egy rettenthetetlen fiatalember volt,
akinek Londonban kellett volna lennie a regiment első zászlóaljával,
de eltávozást kért és elérte, hogy felvegyék Sir Thomas Picton mellé
tiszteletbeli szárnysegédnek. Ésszerűnek tűnt Mr. Gronow gondolata,
hogy Belgiumban részt vehet csatában, és engedélyezett
eltávozásnak lejárta előtt visszaérhet Londonba.
A testes – egyenruháját tartalmazó ládáinak késése miatt még civil
ruhás – Sir Thomas éppen a reggelinél ült, amikor Canning ezredes
lépett be és közölte, hogy Wellington herceg azonnal beszélni akar
vele. Sir Thomas megreggelizett és a főhadiszállásra indult. A
parkban találkozott Wellingtonnal; Richmond hercegével és Lord
Fitzroy Somersettel sétált. A három férfi mélyen beszélgetésbe
merült. Sir Thomas nagy léptekkel odament hozzájuk, a szokásos
szertartásosságmentesen köszöntötte feljebbvalóját; hűvös
fogadtatásban részesült.
– Örvendek, hogy megtisztel jelenlétével, Sir Thomas – szólt
őlordsága mereven. Felsőségesen nézett le az előtte álló tömzsi,
szögletes állú alakra. Katonaként nagyra értékelte az öreg Pictont, de
sosem volt képes kedvelni. – „Ilyen mocskos szájú embert aligha
hordott hátán a föld”, mondta neki egyszer. Picton ismerőssége
bosszantotta; maróan rámordult. – Minél előbb lóháton van, annál
jobb. Nincs vesztegetni való időnk. Azonnal átveszi az előretolt
csapatok parancsnokságát. Oránia hercege már tudja, hogy ön a
segítségére siet.
 Egy enyhe főhajtás, és nyilvánvalóvá vált, hogy őlordsága
befejezettnek tekinti a beszélgetést. Picton elvörösödött és csak
bámult. Richmond sajnálta, hogy a nyers modorú öregurat ilyen
megaláztatás éri, valami udvariasságot mondott, de Picton túlságosan
sértett és dühös volt ahhoz, hogy reagáljon. Elindult, morgott valamit
halkan, de nem szólt; őlordsága folytatta a miatta félbehagyott
beszélgetést.
Mivel a határról nem jöttek újabb hírek, Brüsszel folytatta
megszokott életét. Mindenki úgy vélte, hogy az előző esti jelentés is
a szokásos hamis riadók közé tartozott. A szokásos előkelő társaság
sétált a parkban; a hölgyek a Richmond hercegné bálján viselendő
ruhájuk előkészítéséről gondoskodtak; az urak a piacra siettek, hogy
virágcsokrot rendeljenek szívük hölgyének.
Judith még nem kelt fel, amikor Audley ezredes elhagyta a Worth-
házat, de dél körül néhány percre visszatért. Nem voltak hírek.
Röviden közölte sógornőjével, hogy a Maubeuge környéki
csapatösszevonás talán valami megtévesztő hadmozdulat előjátéka;
meg tudta nyugtatni, hogy a főhadiszálláson nincs riadókészültség.
Richmond hercegné bálját megrendezik; Oránia hercege útban van
Braine-le-Comte-ból és délután háromkor Wellington herceggel
ebédel; Lord Hill már Brüsszelben van; Uxbridge és számos hadtest-
és hadosztályparancsnok érkezését délutánra várták; mind a bálon
kívántak részt venni. Nyilvánvalóan nem tűnt úgy, hogy hadiállapot
kialakulására számítottak volna; további megerősítés érkezett később
Georgiana Lennoxtól, aki aznap délután, vásárlás közbeni röpke
találkozásuk során elmondta Judithnak, hogy Lord Hill benézett a rue
de la Blanchisserie-re és azt mondta, semmiféle határ menti
csapatmozgásról nincs tudomása.
Oránia hercege nem sokkal két óra után érkezett Brüsszelbe.
Szokásos jó hangulatában volt, és miután rue de Brabant-i házában
átöltözött, egyenesen a főhadiszállásra ment.
 Nem hallott további híreket; nagyon kevés jelentőséget
tulajdonított az előző esti jelentéseknek és könnyeden kilovagolt,
hogy részt vegyen az esti mulatságon. Állomáshelye, Braine-le-
Comte parancsnokságát helyettese, Constant de Rebecque vette át.
- Lám csak, lám csak – szólt meglehetős vontatott
hanghordozással Fremantle, amikor őkirályifensége felment
tiszteletét tenni Wellington herceghez. – Csapataink fővezére! Csak
az vigasztal, hogy az öreg Constant sokkal jobban boldogul nélküle.
Szerinted valami készül, Canning?
- Fogalmam sincs. Szerintem ez is csak vaklárma. Müffling
semmit nem hallott; pár perce járt itt.
Wellington herceg korán estebédelt; Oránia hercegével és
közvetlen munkatársaival ült asztalhoz. Három órakor a herceg
üzenetet kapott Braine-le-Comte-ból. Constant küldte. Jelentés volt a
Mons-ban állomásozó Behr generálistól. Közvetlenül az után kapták,
hogy a herceg elindult a főhadiszállásra. Zeithen első hadtestének 2.
porosz dandárját aznap kora reggel támadás érte, és riasztólövéseket
adtak le az egész frontvonal mentén. Úgy tűnt, a támadás iránya
Charleroi volt.
Wellington herceg átfutotta a jelentést.
- Délelőtt 11-kor érkezett. 9.30-kor küldték. Nem sokat tudunk
meg belőle.
- Behr ezt Steinmetz tábornoktól kapta, Van Merlen
közvetítésével – mondta a herceg. – Vagyis a támadás hajnalban
történhetett, mert mint látja, Steinmetz jelentésének kelte Fontaine-
l’Évéque. Gondolja, Sir, hogy...
- Nem gondolok semmit – felelte Őlordsága. Nemsokára hírt
kapok Grant felől.
Négy órakor Müffling lépett be, jelentést adott át Ziethen
generálistól, amelynek keltezése Charleroi, délelőtt 9 óra volt. Azt a
rövid információt tartalmazta, hogy a poroszok hajnali 4 óta
harcolnak.
 Thuint elfoglalták a franciák és a visszaverték a porosz előőrsöket.
Ziethen generális reményét fejezte ki, hogy Wellington herceg
Nivelles-nél, a Charleroi-Brüsszel úttól hét mérföldre, nyugatra vonja
össze hadseregét.
Wellington néhány percre mélyen elgondolkodott. Aztán Müffling
megszólalt: – Hogyan vonja össze a hadsereget, uram?
A herceg határozottan válaszolt: – Azonnali menetkészenlét
parancsot adok ki minden egységnek, de meg kell várnom Mons
tanácsát, mielőtt a találkozót összehozzuk.
- Blücher herceg Lignynél fog csapatösszevonást végrehajtani,
ha nem tette már meg.
- Ha minden úgy van, ahogy Ziethen generális feltételezi
- szólt Wellington -, akkor a bal szárnyon Oránia hercegének
csapatait vonom össze. Aztán á portée kész leszek a porosz
hadsereggel együtt harcolni.
Azzal visszaadta Ziethen jelentését, és elfordult. Nyilvánvaló volt
Müffling számára, hogy nincs több mondanivalója, de még egy
kérdéssel tartóztatta. – Mikor vonja össze a csapatokat?
A herceg megismételte előző válaszát: – Meg kell várnom Mons
tanácsát.
Nyugodt hangon beszélt, de nem sokkal az után, hogy Müffling
elhagyta az épületet, mutatkozott rajta a belső feszültség apró jele:
megrótta Canningot, hogy nem értett elsőre egy triviális utasítást.
Canning szomorúan jött el tőle, és megkérdezte Lord Fitzroyt, mi a
baj.
- Az, hogy nem tudunk semmit Grantről – felelte Fitzroy.
- Ez nagyon furcsa. Még sosem okozott csalódást nekünk.
- Úgy néz ki, hogy az egész csak megtévesztő támadás –
jegyezte meg Fremantle. – Grant biztosan üzent volna, ha valami
komoly dolog történne.
 Ez a meggyőződés kezdett terjedni az irodákban: ha Grant
tábornok, a hadsereg valaha volt legokosabb hírszerzője nem
kommunikál a főhadiszállással, az csak azért van, mert nem jutott
olyan információ a tudomására, amely elég fontos lenne ahhoz, hogy
a főhadiszállással közölje.
A délután folyamán mindenki a posztján maradt, hátha riadót
fújnak, de az volt az általános érzés, hogy az egész csak hamis
riasztás lesz. Felidézték a korábbi hasonló eseteket. Egyesek azzal
érveltek, hogy ha Bonaparte június 10-én Párizsban volt a Császári
Gárdával, lehetetlen, hogy már elérte a határt.
Délután öt órakor dragonyos érkezett Braine-le-Comte- ből;
jelentést hozott Lord Fitzroynak. Wellington herceg a
dolgozószobájában volt Lancey ezredessel, de amint Fitzroy belépett,
félbehagyta a beszélgetést és rámordult: – Mi az?
- Jelentés Sir George Berkeley-től, uram. Mellékelte Dörn-
berg generális, Chasse báró és van Merlen báró jelentéseit is.
- Dörnberg? – kérdezte őlordsága. Szeme felcsillant. – Hallott
valamit Grant felől?
- Nem, uram – felelte Fitzroy, azzal letette elé az iratokat. –
Mint látja, Dörnberg generális levele csak 9.30-kor kelt.
- Fél tízkor! – Vihar volt készülőben; őlordsága felkapta a
jelentéseket, komoran olvasta őket, ajkát ingerülten csücsörítve.
Dörnberg Mons-ból egyszerűen azt jelentette, hogy a bavay-i úton
egy francia dzsidás szakaszt talált és Quivrainnél a csapatokat
maroknyi Nemzeti Gárdista és csendőr váltotta fel. Úgy tűnt, az
összes francia Beaumont és Philippeville felé menetelt.
A herceg megjegyzés nélkül átadta a jelentést De Lancey- nek, és
Chasse, majd Van Merlen beszámolóját olvasta el. Van Merlen kora
reggel írt Saint Symphorienből; arról számolt be, hogy a poroszok
Steinmetz generális vezetése alatt Binche-ből Gosselies-be vonultak
vissza, és ha szükséges, az első hadtest Fleurusnál gyűlhet össze.
 De Lancey aggódó komorsággal olvasta a kezében tartott
jelentést. Fáradságosnak találta hadtápparancsnoki tisztét; magával
hozta Brüsszelbe fiatal feleségét is, s meglehetősen gondterheltnek
kezdett tűnni.
- Úgy tűnik, uram, reggel kilenc utánról egyáltalán nincsenek
jelentéseink.
– Nincsenek. Csak annyit tudunk, hogy megtámadtak egy porosz
előőrsöt és a franciák bevették Thuint. Ez az információ nem elég
ahhoz, hogy bármit is lépjek.
Őlordsága nem mondott mást, ám De Lancey és Fitzroy is tudta,
mi jár a fejében. Mindig is nagyon vigyázott a jobb szárnyra, mert ott
húzódtak a kommunikációs vonalai. Úgy vélte, a franciák
megpróbálják elvágni a tengeri kikötőktől; gyanította, hogy a
poroszokat fogják megtámadni; megtévesztő támadást gyanított.
Semmit nem tesz, amíg biztosabb információi nincsenek.
Este hat és hét óra között adta ki első parancsait. A had-
tápparancsnok emberei hirtelen élénk tevékenységre riadtak.
Tizenkét parancsot kellett megírni és elvinni különböző helyekre.
Őlordsága nem kapott jelentést Mons-tól és vonakodott cselekedni
azon kívül, hogy azonnali menetkészültségbe helyezte hadseregét. A
hadtápparancsnok hivatala felbolydult méhkassá változott; De
Lancey papírkötegekkel járkált fel-alá, térképeket bámult komoran,
ahogy kidolgozta a csapatmozgások részleteit, üzeneteket küldött és
magában megfogadta, hogy ha ennek a hadjáratnak vége lesz,
azonnal leszerel a hadseregtől. Jó tiszt volt, de nyomasztotta a
feladatával járó felelősség. Túl sok múlott azon, hogy ő ne hibázzon.
A főhadsegédnek kellett foglalkoznia azzal, hogy elossza a
különböző feladatokat, összegezze az emberekről és lovakról szóló
reggeli jelentéseket, fegyelmet tartson a hadseregben; a
hadtápparancsnok feladata azonban sokkal megterhelőbb volt.
 Az ő vállát terhelte a felszerelések biztosításának, szállításának
minden részlete, a csapatok menetelés és állás közbeni ellátása,
bekvártélyozása. Egy hadsereget mozgatni nem könnyű feladat;
fatálisan könnyű káoszt teremteni nagy területen elszórt csapatok
összevonásakor. De Lancey ismét ellenőrizte parancsait, megnézte a
térképeket, észben tartotta, hogy ez és ez a dandár nem bírná ki a
nehézlovassági menetelét, és hogy erről és arról az útról olyan
jelentések érkeztek, hogy rossz állapotban vannak. Leterhelt
elméjének mélyén egy másik, mélyebb aggodalom vibrált.
Magdalene-t biztonságba kell helyezni; Ghentbe küldi. Remélte,
hogy felesége engedelmeskedik és teljesíti kérését; nem lenne
nyugodt a lelkiismerete, ha hitvese itt maradna ebben az erődítetlen
és veszélyesen védtelen városban.
A hadtápparancsnok irodájában való nyüzsgés, a hadsegédek
gyors távozása, a hadsereg különböző egységeinek szóló sürgős
parancsok kézbesítése megfertőzte a többi tisztet is. Várakozás és
elfojtott izgalom lett úrrá rajtuk. Néhány mérsékeltebb szellemű
katonaember fenntartotta korábbi véleményét, hogy a támadás nem
más, csak az előőrsök enyhe csatározása; az általános vélemény
azonban az volt, hogy az angol szövetséges haderőnek hamarosan
harcolnia kell.
Audley ezredes este hétkor fivére házába ment, hogy átöltözzön a
bálra; a parkban találkozott egy mosolygós szemű, magas, távolról is
szertelennek tűnő karabélyossal. Kezet nyújtott neki.
- Kincaid!
A karabélyos szélesen rámosolygott:
- Jé, egy aggodalmas képű törzstiszt. Mi hír?
- Átkozottul kevés hír van. Találkozunk a bálban?
- Richmond hercegnénél? Ugyan, Audley, szerinted én ilyen
magas körökben mozgok? Természetesen nem! De közülünk többen
is ott lesznek, így a hadtest dicsőségét nem éri csorba. Azt mondják,
háború lesz. Igazi guerra al cuchillo!
 - Honnan veszed ezt az információt? – kérdezett vissza az
ezredes.
- Tudod, hallunk egy-s-mást. Ki vele! Mi a legújabb hír a
frontról?
- Semmi, semmi – felelte az ezredes.
- Igen, pont úgy nézel ki, mintha semmi hír nem lenne. Mind
egyformák vagytok, ti törzstisztek. Összezártok, mint az osztriga. Az
embereim egész délután az Ahé Marmont-t énekelték.
- Az utolsó jelentés, amit megkaptunk, reggel kilenckor kelt.
Összecsomagoltatok? Menetkészek vagytok?
Kincaid felhúzta egyik szemöldökét.
- Többé-kevésbé. Holnapnál előbb nem lesz szükség a mál-
hára, ugye?
- Nem tudom, de hadd mondjak valamit, Johnny: ha még nem
készültem volna el teljesen, nem húznám olyan sokáig. Viszlát!
Kincaid halkan füttyentett.
- Így kell ezt, ugye? Köszönöm. Gondoskodom róla.
Audley ezredes intett neki és továbbment. Amikor Worth
házába ért, Worth és Judith éppen a szobájukban voltak; a bálra
öltözködtek. Felszaladt a lépcsőn a saját lakosztályába, vetkőzni
kezdett, széles mozdulatokkal tépve le magáról a ruhát. Ingben,
ragyogó fehér pantallóban állt a tükör előtt és éppen haját fésülte,
amikor Worth belépett.
- Üdv, Charles! Szóval te is ott leszel a bálon? Van valami
igazság a városban keringő pletykákban?
- A poroszokat ma reggel megtámadták. Csak ennyit tudunk.
A nagy ember szerint ez megtévesztő támadás akar lenni. Nem hiszi,
hogy Boney Charleroi felé vonulna: túl rosszak az utak. Valószínűbb,
hogy az igazi támadás a jobb középre irányul. Kérlek, dobd ide a
derékszalagomat!
Worth átadta neki és nézte, ahogy a selyemhajtásokat derekára
simítja, hogy az öv bojtos vége kecsesen oldalt lóg le.
 Az ezredes még egy utolsó simítással ellenőrizte fekete nyak-
ravalóját és nagy nehezen belebújt hímzett kabátjába.
- Velünk vacsorázol?
- Nem. A herceggel, korán vacsoráztam. Nem tudom, mikor
érek oda a bálba; parancsot kaptunk, hogy maradjunk a
főhadiszálláson.
- Ez úgy hangzik, mintha valami lenne a levegőben.
- Ó, valami biztosan van a levegőben – felelte az ezredes,
hesseni csizmáját zsebkendőjével megsimítva. – Bár isten tudja, mi
az! Bármelyik pillanatban hírt kaphatunk Mons-ról.
Magához vette kesztyűjét és háromszögletű kalapját, megbízta
bátyját, hogy mentse ki Judithnál és visszament a rue Royale-ra.
A herceg az öltözőszobájában volt, amikor Müffling báró érkezett
a főhadiszállásra a Namurban állomásozó Gneisenau generálistól
származó jelentéssel. Wellington azonnal magához rendelte a bárót.
A jelentés megerősítette a korábbi híreket, amiket Ziethen küldött és
közölte azt is, hogy Blücher a csapatait Sombreffe-nél, Ligny falu
közelében vonja össze. Gneisenau generális azt akarta tudni, mik a
herceg szándékai, de Wellington makacsul arra várt, hogy Mons-ról
hír érkezzen. Ingujjban állt az asztalnál, éles kontrasztban a gyönyörű
díszegyenruhás porosz tiszttel, és a megfellebbezhetetlenség
felhangjával, amit a báró kezdett oly jól ismerni, azt mondta: –
Lehetetlen döntést hoznom a csapatösszevonás helyéről, amíg nem
kapok hírt Mons felől. Ha ez a hír megjön, majd döntök, és azonnal
értesítem önt.
Müffling számára nem maradt más, mint visszavonulni. Ha
bosszankodott is a késedelem miatt, ennek semmi jelét nem mutatta.
Ismerte a herceg elképzelését, hogy a támadás a sereg jobb szárnyát
fogja érni, és bár nem osztozott ebben a nézetében, elég bölcs volt
ahhoz, hogy tudja, vitával semmit nem érhet el. Visszament saját
körletébe, hogy jelentést írjon Blüchnernek; a futárt az ajtaja mellé
állította, hogy indulhasson, amint a herceg szándékát megtudja.
 A Mons-tól régen várt hír nem sokkal azután érkezett, hogy
elhagyta Wellington herceg öltözőszobáját. Zeithenről egész nap
nem kaptak más hírt; az, hogy mi történt Charleroi előtt, még
feltételezések alapja volt; Mons jelentésében nem volt hír Grant
ezredesről, de Dörnberg generális küldte be, aki azt jelentette, hogy
nincs előtte ellenség, de úgy hiszi, az egész francia hadsereg
Charleroi felé fordult.
Innentől bizonyosnak tűnt, hogy összevont csapatmozgások
történnek Charleroi közelében, de még nem lehetett tudni, hogy a
város elesett vagy porosz kézen van, és hogy a franciák milyen
mélyen hatoltak be a határon. Wellington néhány percnyi
gondolkodás után De Lancey-ért küldetett és kiegészítő parancsokat
diktált.
A herceg a maga világos, tömör stílusában adta ki utasításait;
befejezte az öltözködést, megigazította toalettjét és nem sokkal éjfél
előtt Müffling generálishoz hajtatott. Müffling az elmúlt egy órában
folyton az időt figyelte, de a türelmetlenség legkisebb jele nélkül
fogadta a herceget.
- Nos, hír érkezett Dörnbergtől – szólt őlordsága késedelem
nélkül. – Kiadtam már a parancsot, Nivelles és Quatre- Bras
térségében végzünk csapatösszevonást. Most pedig, báró úr,
elmegyünk a hercegné báljára, és reggel Quatre-Bras-ba indulunk.
Tudja, ebben a városban Bonaparte minden barátja nagyon figyel. A
jó szándékúak megnyugodnak, ha ott leszünk, és az emberek nem
esnek pánikba.
A bál már egy ideje tartott, amikor a herceg és kísérete
megérkezett a rue de la Blanchisserie-re. A belga és holland
notabilitások mind jelen voltak; Oránia hercege, Brunswick hercege,
a brit nagykövet, a külföldi követek, Uxbridge gróf, Lord Hill,
valamint szép számmal generálisok, szárnysegédek, fess fiatal
gárdatisztek, lovassági tisztek, hogy a lila stólák és mintás muszlinok
jelentéktelennek tűntek az egyenruhák vöröse és aranyszíne mellett,
amely oly erősen kitűnt. Időről időre irigy és sóvár tekintetek
rebbentek Barbara Childe felé, akit Lady Francis Webster szinte
könnybe lábadt szemmel ördögien ravasznak írt le; Lady Barbara az
estély közepén, egyszerű fehér szaténban jelent meg, felette
ezüstszínű, dúsan redőzött könnyű fátyolszövet felsőruhát viselt,
Ariane módra. Senki nem volt ennyire előrelátó, jegyezte meg
panaszosan Lady John Somerset; Babs Childe-on kívül ki lenne oly
vakmerő, hogy menyasszonyi ruhához hasonló öltözékben jelenjen
meg egy bálban? A vöröses és barna ruhák haloványnak tűntek a
skarlátszín egyenruhák között; az égszínkékek és a halványzöldek
elvesztek; a fehér szaténhoz képest azonban az aranyozott
egyenruhák pompája háttérként szolgált.
Csak az vigasztal, hogy a haja színét kifejezetten üti az
egyenruhák vöröse! – szólt egy spanyol díszruhát viselő hölgy.
Barbara a Vidal családdal érkezett, de Lavisse hiányzott szokásos
kíséretéből. A Perponcher generális hadosztályából meghívott tisztek
egyike sem volt jelen, ami némi nyugtalanságra adott okot. Senki
nem tudta, mi történik éppen a határon, de egész nap vad pletykák
keringtek, többek között terjedni kezdett az a hír is, hogy a
hadsereget mozgósították.
Nagyon forró éjszaka volt; a fiatalok felülkerekedtek az idősebbek
óvatosságán és kinyitották a bálterem ablakait. De a hosszú
függönyök alig mozdultak, és a keményített nyakú inget, feszes
pantallót viselő fiatal urak homlokukat kezdték törölgetni és azon
aggódtak, hogy fekete nyakkendőjük fodrai fölött oly szépen
eligazított, keményített inggallérjuk sarka lekonyul.
A bálterem a szalon bal oldalának egyik szárnya volt; egyik végén
falmélyedés, a másikon kis szalon. Gyönyörűen elhelyezett rózsákkal
díszítették, két oldalán ajtók nyíltak. Innen a szalont átszelő, a házon
végigvezető átjáróra lehetett jutni.
 A szalon ellentétes oldalán, a bejárati ajtóval közvetlenül szemben
volt a kerti kijárat, mellette egyik oldalon az ebédlő, a másikon két
kisebb apartman, amelyekközül az egyiket Richmond herceg
dolgozószobának használta. A főbejárat mellett szép lépcsőház és
biliárdszoba volt. A herceg dolgozószobája a vendégszeretetnek
meglehetősen ellentmondóan zárva volt, de a földszinten minden más
ajtó tárva. Mindenütt gyertyák világítottak; a szolgák sűrűn és
gondosan helyeztek el friss rózsákat és liliomokat a termekben,
amelyeknek édes illata elnyomta a nehéz viaszszagot.
Mindent megtettek, hogy a bál a szezon legpazarabb eseménye
legyen. Catalani már elutazott Brüsszelből, ő már nem tudott
énekelni ezen a bálon, ám a hercegnő egy egyszerű primadonnánál
sokkal eredetibb meglepetéssel kedveskedett vendégeinek. Rávette a
42. Royal Highlanders és a 92. gyalogos ezred néhány őrmesterét és
közlegényét, hogy reel és strathspey táncokat adjanak elő skót
egyenruhában, dudaszóra. Ez mindenkit elvarázsolt: a skarlátvörös és
zöldesszürke, a huszárok vöröse elhalványult akkor, amikor
megszólalt a furcsa dudaszó és a felföldiek bevonultak; kiltjük
lengett, tartánjuk bal vállon átvetve, övükről lógó nagy fehér sporran
erszényük fel-alá járt, vörös kockás térdharisnyájuk villogott a reel
gyors lépéseiben. Megjelenésüket hangos taps köszöntötte; a
strathspey-k és a kardtáncok hangos „Bravó!” kiáltásokat
eredményeztek. Egy merész fiatal hölgy egy piruló közlegénynek
dobta a ruháján viselt rózsát; mindenki felnevetett, egy-két hölgy
követte példáját és a felföldiek elvonultak; szinte legyőzte őket a
megjelenésük kiváltotta csodálat.
Ám amikor a skót dudák hangja elhalt és a zenekar keringőt
kezdett játszani, a belefeledkezés röpke pillanata véget ért. A fiatalok
ismét az ajtónál tülekedtek, az idősebbek azonban kis csoportokba
gyűltek, a szóbeszédet taglalták és igyekeztek hosszasan szóra bírni
minden éppen arra elhaladó generálist. A generálisok azonban nem
tudtak semmi hírrel szolgálni az aggódóknak.
 Hill szokásos szelíd mosolyával nézett; Uxbridge joviális volt és
minden kérdést olyan könnyedséggel hárított, mely könnyedség
meglehetősen távol állt valódi érzéseitől. Ezen az estén korábban
felettébb zavarba ejtő beszélgetése volt a herceggel; rangidős lévén ő
is szeretett volna némi információhoz jutni. Figyelmeztették, ne
tegyen fel kérdéseket a hercegnek, ha nem akar nyers visszautasítást,
de megkérte Alavát, akiről tudta, hogy jó viszonyban van a
herceggel, hogy készítse elő neki a terepet. De nemigen járt sikerrel.
– Hogy mik a terveim? Nincsenek terveim! – kiáltott fel
őlordsága. – A körülmények alapján fogok dönteni. – Uxbridge
némán állt. Őlordsága megenyhült, barátságosabb hangon szólt
hozzá, vállon veregette: – Egy biztos, ön is, én is teljesítjük
kötelességünket, Uxbridge.
Az, hogy a herceg nem jelent meg a bálban, tovább növelte a
nyugtalanságot, ami egész nap vibrált az emberek tudatában. Amikor
nem sokkal éjfél után megérkezett, Georgiana Lennox rögtön elindult
felé a parketten, kézen fogva, maga mögött vonszolva Lord Hay-t és
izgatottan szólt őlordságához: – Herceg úr! Könyörgöm, mondja
meg: igaz a híresztelés? Kitört a háború?
A herceg komoran felelt: – Igen, igaz. Holnap indulunk.
A kisasszony elsápadt; a herceg szavait meghallották a közelben
állók is, továbbadták, és hamar elterjedt a bálteremben. A zene szólt,
néhányan táncoltak, de a beszélgetés elhalt, aztán újra kitört; a
hangok élesebbek lettek, a zsongó hangzavarban is hallható volt az
izgalom. A nagyobb távolságból érkezett tisztek sietve elhagyták a
báltermet, hogy mielőbb csatlakozzanak egységeikhez; némelyek
komor arccal, mások várakozásteli izgalommal távoztak; mások
időztek még egy kicsit, hogy emlékül kapjanak valamit a virágszín-
ruhás kisasszonyoktól, akik nevettek és gyengéd kézzel, öntudatlanul
kapaszkodtak skarlátszín kabátujjakba, menték szőrmeszegélyébe.
 Generálisok léptek oda a herceghez és bizalmasan tanácskoztak
vele, majd visszatértek társaságukhoz és vidáman kijelentették, hogy
aggodalomra nincsen semmi ok: még nem lesz háború; elég idő lesz
a háborúra gondolni majd a bál után.
Sok-sok arcról hullt le az udvarias társasági álarc. Az emberek
mintha elfelejtették volna, hogy bálokon mosolyogniuk illik, és
minden bánatukat, aggodalmukat élénk, örömes mesterkéltség mögé
kell rejteniük. A főtisztek némelyike igen komornak tűnt; itt-ott
merev, semmitmondó mosolyok rögzültek anyák elfehéredett arcára,
és a döbbenettől illetlenül tátva maradt szájú, vörös uniformist
tétova, üres tekintettel néző kisasszonyok álltak, mintha földbe
gyökerezett volna a lábuk. Nem egy arcon különös, szinte mohó
kifejezés ült. Az élet hirtelen sürgető üggyé vált; a katasztrófa felé
való gyors sodródás közepette megnőtt a vágy az izgalom iránt; a
félelem, fájdalom és lelkesedés azon elegye jött létre, amelyben
megélesedik az elme és az érzékek hegedűhúrként feszülnek és ez az
egész túlloccsant a jó modor gátján és megcsillant a fiatalok döbbent
tekintetében a félelem mögött. Mert a közelegő tragédiától való
rettegés közepette volt valami el nem ismert mohó igyekezet, hogy
szembenézzenek a jövőben rejtőző borzalommal; ha az élet újra
visszasüllyed az egyhangúságba, a megkönnyebbülés mögött
csalódottság lesz. A bál folytatódott; a párok előbb tétovázva, de
folytatták a keringőt; Sir William Ponsonby derékon ragadott egy
hímzett muszlinruhás lányt és vidáman azt mondta: – Jöjjön! Ezt
nem hagyhatom ki! Ez a kedvenc zeném!
Georgiana érezte, hogy valaki megrángatja ruhája ujját és azt látta,
hogy Hay hebeg izgatottan; szeme ragyogott.
- Georgy! Megyünk a háborúba! Egyenesen Boney ellen szál-
lunk csatába! Ó, gondoltam magamban, menj vissza és táncold ezt a
táncot! Volt valaha ennél nagyszerűbb dolog az életben?
- Hogy vagy erre képes, Hay? – kiáltott fel a kisasszony. –
Nem tudja, miről beszél!
 - Még hogy nem tudom? Istenemre! Hiszen ezért a pillanatért
éltünk!
- Nem hallgatok magára! Ez nem jó dolog: ez a legszörnyűbb
dolog, ami valaha történt!
- De Georgy...!
- Menjen, keressen valaki mást, aki táncol önnel! – mondta
szinte sírva, azzal elfordult a fiatalembertől és Lady Worthnél
keresett menedéket.
Hay igen csodálkozva nézett utána, de szándékától, miszerint
kövesse a hölgyet és béküljön ki vele, az zökkentette ki, hogy egy
rokon lélek ragadta karon.
- Hay, hallottad? – kérdezte Harry Alastair buzgón. – A
mieinket Braine-le-Comte-ba rendelték. Azonnal indulok! Jössz? Ó,
nem, természetesen! Te Maitland generálissal itt maradsz. Az áldóját,
nem hagyunk nyugtot a franciáknak! Itt van Audley! Beszélnem kell
vele, mielőtt elmegyek!
Menten odasietett, ahol az ezredes állt és Lord Robert
Mannersszel beszélgetett; és ott állt türelmetlenül és illedelmesen,
míg az ezredes méltóztatott őt észrevenni. Audley ezredes hamarosan
észrevette; mosolygott rajta, hogy ilyen nyilvánvalóan indulni
vágyik.
- Üdv, Harry! Látod, bekövetkezett, amit kívántál.
- Az áldóját, hát igen! Csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzak, és
sok szerencsét kívánjak neked. Tudod, most indulok Braine- le
Comte-ba. Ez az első bevetésem! Isten az égben, otthon jó néhány
barátomat eheti ezért a sárga irigység!
- Ne felejts el legalább egy ezredzászlót zsákmányolni! –
mondta az ezredes, kezét nyújtva. – Remélem, összefutunk; de ha
mégsem, a legjobbakat kívánom neked. Vigyázz magadra!
Miközben Harry az ezredes kezét szorongatta, Lord George
Alastair lépett elő a szalonból a hátuk mögött.
 Csak bólintott az ezredesnek, de fivérének kurtán azt mondta: –
Indulsz, Harry? A városközpontig veled megyek. Ninove-ba
megyünk. Ti hova?
- Braine-le-Comte-ba. Meg kell mondanom, nem tűnsz nagyon
vidámnak. Valakitől éppen érzékeny búcsút vettél?
- Pontosan erről van szó. Most gyere!
- Várj egy kicsit! Itt van Babs!
Audley gyorsan a jelzett irányba fordította a fejét és meglátta,
hogy Barbara közeledik feléjük. Fivéreit nézte merőn, de mintha
megérezte volna, hogy az ezredes nézi, felpillantott és elpirult.
Audley ezredes úgy érezte, keze kissé megremeg, ezért Lord
Robertbe karolt és elsétált vele.
A herceg Lady Helen Dalrymple-lel leült a szófára. A hölgy
nagyon kedves, de igen elfoglalt embernek találta a herceget, aki
időnként félbeszakítja a vele való társalgást és magához hívott egy-
egy tisztet, hogy rövid jelentést tegyenek neki. Oránia hercege és
Brunswick herceg is tanácskozott vele néhány percig, aztán együtt
hagyták el a báltermet; Oránia hercege nem törődött semmi mással,
elragadta a pillanat heve; Wellington azonban nyugodt volt; komoly
mosollyal nézett egy ismerősre, akivel az ajtóban találkozott, és nem
felejtett el az illem szerint elbúcsúzni a ház asszonyától.
Néhány perccel később Audley ezredes odalépett Judithhoz,
megérintette karját és halkan azt mondta: – Távozom, Judith. Kérem,
közölje ezt Worthtel. Nem volt időm őt megkeresni.
Lady Worth összecsapta a kezét.
- Ó, Charles! Hova?
– Csak Athbe, üzenettel, de sürgős. Nem valószínű, hogy ma éjjel
visszatérjek Brüsszelbe. Kérem, ne aggódjon. Megígéri? Majd
meglátja, milyen dresszírozást kap tőlünk Boney!
A következő pillanatban már ott sem volt; senki mástól nem
búcsúzott, a ház asszonyától sem, feltűnés nélkül eltűnt a
bálteremből.
 Mások is követték, de a sok távozó ellenére úgy tűnt, nincs szabad
hely az ebédlőben, amikor a vendégek végre vacsorához ültek. Az
asztalokat körben helyezték el; az alacsonyabb rangú tisztek a
felkötött kezű, fején kötéssel megjelenő Lord William Lennox
mellett a tálalóasztal körül csoportosultak, és az a megtiszteltetés érte
őket, hogy Lord Uxbridge feléjük fordulva, kezében csordultig telt
pohárral hangosan megszólalt: – A fiatal tiszturakra!
A herceg Georgiana mellett ült. Wellington jó hangulatban volt;
többször is hangos nevetésben tört ki; Georgianának ajándékozott
magáról egy belga művész készítette miniatúrát és tréfásan
tiltakozott, amikor a hölgy ezt a képet megmutatta a mellette
ülőknek.
Alig hozták be a vacsorát, amikor Oránia hercege lépett a
helyiségbe. Nagyon komornak tűnt. Egyenesen Wellington
herceghez lépett, lehajolt hozzá és súgott valamit a fülébe.
Egy szárnysegéd jelentést hozott neki Constant bárótól, Braine-le-
Comte-ból. A jelentés éjjel fél tizenegykor kelt, és az állt benne,
hogy Charleroi elesett, két órával aztán, hogy aznap reggel Ziethen
elküldte egyetlen üzenetét. A franciák húszmérföldnyire hatoltak
belga területre. Wellington a híreket rezzenéstelen arccal hallgatta.
Látta, hogy a teremben mindenki őt nézi. Hangosan megszólalt: –
Rendben. Nem adok ki új parancsot. Javaslom királyi fenségednek,
hogy térjen kvártélyába és aludjék.
A koronaherceg visszavonult. Elfojtott izgatottsága senkit nem
tévesztett meg. Wellington herceg folytatta a beszélgetést. Ám a
koronaherceg ismételt megjelenése keltette hatás nem múlt el;
akiknek nem volt a hadműveletekben érintett családtagja, halkabban,
visszafogottan beszélgettek és az arcok, amelyeken egy órával
korábban még mosoly volt, kissé beesettnek és megviseltnek tűntek a
tündöklő gyertyafényben. Senki sem lepődött meg, amikor
Wellington odalépett vendéglátójához és vidáman közölte: – Azt
hiszem, ideje, hogy én is nyugovóra térjek.
 A távolban hallani lehetett a kürtök vészjósló riadóhangjait. A
tánc nem tűnt helyénvalónak; a jelenlévők többségének a herceg
távozása adta a várt jelet, hogy távozzanak az összejövetelről.
Hitvesek jeleztek egymásnak bólintással; anyák próbálták elkapni
szeleburdi lányok tekintetét; Georgiana Lennox kilopózott, hogy
segítsen fivérének, Marchnak csomagolni.
A herceg halkan azt kérdezte: – Van egy jó térképe a házban,
Richmond?
Richmond bólintott és a dolgozószobába vezette a hadvezért. A
herceg becsukta az ajtót és hirtelen hévvel megszólalt: Napóleon
túljárt az eszemen! Istenem! Huszonnégy órás menetelőnyt szerzett
velem szemben!
Az íróasztalhoz ment, a térkép fölé hajolt, amit Richmond terített
ki neki és néhány pillanatig némán tanulmányozta.
Richmond állt és nézte; csodálkozott azon, amit a herceg mondott
és kissé csodálkozott, hogy arcán az aggodalomnak semmi nyoma
nincsen.
- Mit akar tenni? – kérdezte hirtelen.
- Csapatösszevonást rendeltem el Quatre-Bras-nál – felelte
őlordsága. – De nem fogjuk ott megállítani, vagyis itt kell
megvívnunk vele. – Ujját végighúzta a térképen Waterloo falu alatt,
aztán felegyenesedett. – Most megyek, és alszom egy kicsit.
A bálteremben néhány elszánt pár még táncolt, de így, hogy a
tisztek távoztak, a gondtalan ifjú hölgyekből elszállt a lelkesedés. A
hölgyek visszavették a ruhatárban hagyott könnyű pelerinjeiket,
előállíttatták kocsijaikat és a vendégek hosszan sorakoztak Richmond
hercegné előtt, hogy köszönetet mondjanak az estéért és távozzanak.
Judith, aki felment az emeletre a pelerinjéért, a lépcsőn lefelé
döbbenten látta, hogy Barbara ruhája uszályát karjára vetve lépdel
felfele; arcán nagyon fájdalmas kifejezés látszott. Hirtelen
megragadta Judith csuklóját és megszólalt, elfojtott, remegő hangon:
– Charles! Hol van Charles?
 - Sógorom még a vacsora előtt távozott a bálról – felelte
Judith.
- Ó, istenem! – Elengedte Judith csuklóját, megragadta a
korlátot. – Brüsszelben van? Igen, igen! Még mindig Brüsszelben
van! Mondja meg, a pokolba is, kérem, mondja meg! Itt van még?
Sápadt volt a gyötrődéstől, de Judith ettől nem hatódott meg.
- Nincs már Brüsszelben és nem is fog visszajönni. Jó
éjszakát, Lady Barbara.
Azzal lement a lépcsőn, ahol Worth várta. Kocsijuk a bejáratnál
volt; a következő pillanatban beszálltak és kihajtottak a kapun a
város felé.
Judith hátradőlt a sarokban, próbálta összeszedni lelkierejét.
Worth megfogta hitvese kezét, könnyeden kezében tartotta.
- Mi bánt, kedvesem?
- Az a nő! – szólt halkan. – Az a Barbara Childe! Volt mer-
sze azt kérdezni tőlem, hogy hova ment Charles! Legszívesebben
arcon csaptam volna arcátlanságáért. Hagyta, hogy Charles így
menjen a háborúba... boldogtalanul... a régi vidámsága teljesen
odalett! – Könnyek csorogtak az arcán; észrevette, elhallgatott és
letörölte. – Ne beszéljünk erről! Fáradt vagyok és ostoba; nemsokára
jobban leszek.
Worth nem szólt, de nem engedte el felesége kezét. Judith néhány
perc múlva nyugodtabban tudott beszélni.
- Ez a zaj! Mintha az agyamban lüktetne. Mi ez?
- Dobszó. Így riadóztatnak. A tartalékosokat azonnal
mozgósítják.
Judith megborzongott. Ahogy a kocsi közelebb ért a parkhoz, a
kocsis kénytelen volt lassítani a lovak futását, és néhányszor meg is
kellett állniuk. Alig volt olyan ház Brüsszelben, ahová ne szállásoltak
volna be katonákat. A kürtök és dobok hangjára sietve előjöttek;
vállukon málha, zubbonyuk begombolatlan, csákójuk csálén állt
fejükön.
 Volt, aki mellett felesége szaladt; mások belga kedvesüket ölelték;
egy skót katona kisfiút vitt a vállán, a gyerek szülei, akiknél a
katonát bekvártélyozták, mellette haladtak, hátizsákját és muskétáját
vitték.
A hatalmas Piacé Royale-on hihetetlen zűrzavar uralkodott. Az ég
már világosodott, közelgett a hajnal; a kísérteties szürkeségben
férfiak, lovak, kocsik, ágyútalpak kibogozhatatlan kuszaságban
álltak. Kocsikat raktak, ellátmányt pakoltak; a levegőben hangzavar:
a kockaköveken paták dobogtak, kerekek csikorogtak, lószerszám
csilingelt, lovak nyerítettek; rengeteg hang és zaj keveredett
felismerhetetlen egyvelegben. Egy tiszt élesen kiáltott; valaki egy
népszerű dallamot fütyült; lovas haladt el; zászló lengett. Katonák
ültek a járdán, néhányan szalmakupacon aludtak, mások
málhazsákjuk tartalmát ellenőrizték.
Judith előrehajolt a kocsiban, kíváncsian nézte a jelenetet, aztán
hirtelen Worth felé fordult.
- Szálljunk ki!
- Valóban azt szeretné? Nem fáradt?
- Nem. Látni akarom.
Worth kinyitotta a hintó ajtaját, a kockakövekre lépett és
megfordult, kezét nyújtotta hitvesének. Judith ott állt mellette, míg
férje a kocsissal beszélt, aztán belé karolt. Lassan elindultak a téren.
Senki nem figyelt rájuk; időnként elhaladt mellettük egy-egy katona,
vagy félre kellett állniuk, hogy utat engedjenek egy szekérnek, vagy
kikerüljék a kövezeten heverő kötélcsomókat, tábori főzőedényeket,
gabonás zsákokat, zablákat, abrakos tarisznyákat és a vonuló had
egyéb kellékeit.
Nemsokára elérték a tér másik oldalát; egy ideig csak álltak és
nézték, hogy a zűrzavarból rend keletkezik. Egyik ezred a másik után
állt össze, a rue de Namur irányában elhagyták a teret, a namuri kapu
felé meneteltek. A csizmák dobogása a kürtök éles harsogása és a
szüntelen dobpergés aláfestése volt.
 Néhányan énekeltek; voltak, akik fütyültek; a karabélyosok
kezdtek alakzatba állni, valaki kiáltott közülük: „Elsőként az
ütközetbe, utolsóként az ütközetből: előre, kilencvenötösök!”
Üvöltés harsant; több száz hang kántálta a szlogent. A környező
falvakból kordákkal, Brüsszel piacaira igyekvő közönyös tekintetű
flamand asszonyok bámulták őket unottan; parancs harsant; újabb
zászlóalj alakult.
Worth egyszer odahajolt Judithoz és megkérdezte: – Nem fáradt?
Hazamenjünk?
Judith tagadón ingatta fejét.
A parkban a dudások a Hieland Laddie44-t játszották. Egyre
közelebb ért a hang, a léptek zaja ritmustalan dübörgéssé változott. A
nap első sugarainál a Highland Brigádé masírozott át a téren; a
dudások meneteltek elöl, hangszereik szalagjai lobogtak a szélben,
hatalmas szőrme fejdíszeik lobogtak, kiltjük lengett.
- Ők azok, akik este táncoltak nekünk? – kérdezte Judith, a
tartan szövetet felismervén.
- Igen.
Judith nem szólt, csak nézte, ahogy átmennek a téren és eltűnnek
szem elől. Amikor a dudaszó a távolba halkult, sóhajtva szólt: – Most
menjünk haza, Julián. Úgy érzem, ezt az éjszakát soha életemben
nem felejtem el.

44 Róbert Burns verse egy XVIII. századi skót népi dallamra.

 Tizennyolcadik fejezet

Reggel nyolc órára az utolsó zászlóalj is elhagyta Brüsszelt. Nem

sokkal később követte őket Wellington herceg, vele a vezérkari
csapat. Mély csend ereszkedett a városra. Judith nem sokkal
korábban elaludt; fülében visszhangzott a kürtök hangja, a
lábdobogás. Amikor felébredt, már jól benne jártak a délelőttben.
Első érzése a meglepetés volt, hogy minden csendes, mert úgy tűnt,
álmát végig kiáltozás, dobszó és kürtök hangja zavarta. Felkelt,
kinézett a zsalugáterekközt a napsütötte utcára, egyetlen élőlényt
látott: a szomszéd ház lépcsőjén összegömbölyödve alvó macskát.
Nem jártak az utcán urak egyenruhában, hölgyek muszlinban,
szalmakalapban, reggeli vizitába vagy parki sétára menve.
Felöltözött, lement az emeleti szalonba. Worth nem volt otthon,
de nem sokkal később újságokkal tért haza. A kávéházakban azt
beszélték, hogy Wellington herceg jó hangulatban lovagolt ki, azt
mondta, hogy Blücher addigra minden bizonynyal maga intézte el a
dolgot, és hogy vacsorára valószínűleg visszatér Brüsszelbe. Úgy
tűnt, az általános vélemény az volt, hogy aznap nem lesz csata. Úgy
tudták, hogy a brit csapatok nagy részét nem lehet időben
felvonultatni. Judith nem tudta, hogy örüljön ennek vagy
sajnálkozzon; úgy vélte, a várakozást ugyanolyan nehéz elviselni,
mint az ágyúk moraját.
- Elég sokan mennek Antwerpenbe – jegyezte meg Worth. –
Lady Fitzroy már elment és De Lancey-vel találkoztam; éppen
indult, hogy csatlakozzon a csapatához; azt mondta, ő is rávette
szegény fiatal feleségét, hogy hagyja el a várost. – Elhallgatott, de
Judith nem szólt. Mosolygott. – Nos, Judith?
- Ha én nem lennék itt, ön nem akarna elmenni Brüsszelből.
 - Ez valóban így van, de az ügy szempontjából semmi
jelentősége nincsen.
- Ha úgy gondolja, hogy nem hiba maradnom, én nem akarnék
elmenni innen. Remélem, nem akar nekem vereségről beszélni, mert
azt nem hallgatom meg.
- Kedvesem, önhöz hasonlóan én is derűlátó vagyok. De a kis
Julián dajkája ebben mindkettőnket felülmúl. Kivitte a parkba
levegőzni, és a tegnap éjjeli zűrzavar miatt csak azért érzett
bosszúságot, mert megzavarják a gyermek nyugalmát.
- Ó, a dajkánk flegmatikus skót nőszemély. Nem tartok attól,
hogy elvesztené a fejét.
Beszélgetésüket a komornyik szakította félbe, aki azzal a
bejelentéssel érkezett, hogy Lady Barbara Childe várakozik odalent,
és a gróf úrral szeretne beszélni.
Judith felettébb csodálkozott. Nem gondolta volna, hogy előző
éjjeli találkozásuk után Lady Barbara ismét meg meri szólítani őt,
nemhogy a lakásán keresse fel. Hitvesére nézett, de Worth csak
összehúzta a szemöldökét és azt mondta: – Nos, itthon vagyok és
teljes mértékben fogadóképes. Nem tudom, miért kell odalent
várakoztatni a vendéget. Kérje meg őladységét, hogy fáradjon fel ide.
- Igenis, uram – szólt a komornyik; mellkasa hevesen zihált a
korholástól. – Ezt tettem volna rögtön, de őladysége ragaszkodott
hozzá, hogy adjam át az üzenetet.
Azzal méltóságteljesen, és meglehetősen méltatlankodva
visszavonult. Alig csukódott be mögötte az ajtó, amikor Judith
hevesen kifakadt: – Bárcsak elküldte volna! Nem értem, miért lennék
köteles a saját házamban fogadni! És az, hogy ön erre hajlandó,
nagyon rossz véleményt alakít ki bennem arról, hogy ön mennyire
lojális Charleshoz!
- Nem gondolom, hogy Charles megköszönné nekem, ha Lady
Barbarát udvariatlanul elküldeném – felelte.
Nem volt idő többet mondani; a komornyik kinyitotta az ajtót és
bejelentette a hölgyet; Barbara hosszú, férfias léptekkel lépett a
szalonba.
Judith felállt, de nem volt ideje bármit is szólni, mert Lady
Barbara megelőzte: – Nem akartam önre erőszakolni a társaságomat.
Sajnálom. A férjével van dolgom. – Elhallgatott, arcán fagyos,
szomorú mosoly jelent meg. – Ó, az ördögbe! Már megint a
zabolátlan nyelvem! Ne nézzen olyan mereven, nem azért jöttem,
hogy tönkretegyem a házasságát – mondta igen nagy keserűséggel.
Erőt vett magán, hogy könnyedebben beszéljen, és a maga nyílt
őszinteségével Worthre nézett: – Nem is tudnám, ugye? Hiszen ön
mindig ellent tudott állni híres bájaimnak. Sosem ingott meg.
- Soha – felelte a gróf egykedvűen. – Nem óhajt helyet
foglalni?
- Nem, nem akarok egy percnél tovább maradni. Az a helyzet,
hogy pokoli gondban vagyok a lovaim miatt. Megtenné nekem azt a
szívességet, hogy helyet ad nekik az istállójában? Két fogatos ló,
amik a csézámat húzzák és a hátas csődöröm.
- Készséggel – felelte a gróf. – De... bocsássa meg a kérdést...
Miért?
- Fivérem és felesége ma délelőtt elhagyják Brüsszelt. Azt
hiszem, már el is mentek. A rue Ducale-i házból kiköltöztek. A saját
lovászom nem maradhat ott egyedül, és nem akarom a lovakat a
szállodában beistállózni. Azt mondják, olyan nagy igény van lovakra,
amelyek az embereket Antwerpenbe szállítják, hogy estére, amit nem
tudnak bérelni, azt ellopják.
- Lord és Lady Vidal elment! – kiáltott fel Judith;
meglepődött, hogy megtörte a csendet.
- Ó, igen – felelte Barbara nyugodtan. – Gussie nem fért a
bőrébe, amióta tegnap este megtudtuk a hírt, és Vidal sem sokkal
jobb.
- De ön ugye nem akar egyedül itt maradni?
- Miért ne?
 - Nem illik.
- Ó, ön az illendőség miatt aggódik! Engem ez nem érdekel.
Ajka megremegett, de uralkodott magán. Judith észrevette, hogy
kendőjének szélét szorítja, csavarja erősen, annyira, hogy kesztyűje
erősen megfeszült, félő volt, hogy kihasad. – Mindkét bátyám a
háborúban van – mondta. – És Charles is.
- Nem feltételeztem, hogy Charles sorsa a továbbiakban
érdekli önt – jegyezte meg Judith.
- Ezzel tisztában vagyok. Mindazonáltal érdekel és aggódom
érte. – Elgyötört tekintettel nézett Judithra. – Talán sosem látom az
életben. De ha visszajön, akkor itt leszek. – Hirtelen levegőt vett,
zokogást fojtott el, aztán kemény hangon folytatta: – Ez azonban az
én dolgom. Lord Worth, ön nagyon lekötelezett. A lovászom a nap
folyamán áthozza ide a lovakat. Viszontlátásra! – Kezet nyújtott, de
visszahúzta, kissé elpirulva.
- Ó! Talán nem szeretne kezet rázni velem.
- A legkisebb ellenvetésem sincs az ellen, hogy kezet rázzak
önnel – felelte a gróf. – De hálás lennék, ha megfontolná, hogy
felhagy a butaságokkal. Most kérem, üljön le és próbálja elhinni,
hogy a fivéremmel való nézeteltérései engem teljesen hidegen
hagynak.
Lady Barbara halványan elmosolyodott, és némi tétovázás után
leült az asztal melletti székre.
- Próbáltam. És most?
- Barátoknál fog lakni? Megtudhatnám, hol érhetjük el?
- A Hotel de Belle Vue-ben.
- Nahát! Egyedül?
- Igen, egyedül, ha a szobalányomat nem számítjuk.
- Ez így nem lesz jó. Ha Brüsszelben akar maradni, itt kell
laknia nálunk.
Lady Barbara értetlenül nézett a grófra.
- Önnek bizonyára elment a józan esze!
 - Biztosíthatom, hogy meglehetősen épeszű vagyok. Sosem
tartottam kívánatosnak, hogy egy fiatal, védtelen nő egy nyilvános
szállodában lakjon. Egy idegen ország fővárosában. Ily zavaros
időkben. Ez a meggondolatlanság teteje lenne.
Lady Barbara kurtán felnevetett.
- Kedves uram, ön elfelejti, hogy nem az iskolapadból frissen
kikerült, hamvas, ártatlan, naiv kisasszony vagyok! Özvegy vagyok,
és ha már az ostobaságnál tartunk, én rendszert csinálok abból, hogy
ostobaságokat követek el és szertelenül viselkedek!
- Valóban, de ez nem ok arra, hogy ne javuljon meg.
Lady Barbara felállt.
- Ez nem vezet semmire. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az
ön házában maradjak. Ön nagyon kedves, de...
- Egyáltalán nem így van – vágott a szavába a gróf. –
Egyszerűen csak védem magamat fivérem jogos haragjától, amit
nyilván rám zúdítana, amikor visszatér Brüsszelbe, ha megtudná,
hogy ön egy nyilvános szállodában lakott.
- Kérem... – szólalt meg tétován Barbara. – Kérem, ne
beszéljünk Charlesról. Gondolom, nem szeretné, hogy bolondot
csináljak magamból.
A gróf nem válaszolt; Judithra nézett. Lady Worth kénytelen volt
elismerni a meghívás illendőségét. Nem nyerte el a tetszését, de a jó
modor kötelezte, hogy azt mondja: – A férjemnek igaza van.
Azonnal nyittatok önnek szobát, Lady Barbara. Remélem, nem
találja nagyon kellemetlennek; mindent megteszünk, hogy jól érezze
magát nálunk.
- Köszönöm. Nem én vagyok az, aki kellemetlennek találhatja
ezt a vendégeskedést. Ön szívből nem kedvel engem. Nem
hibáztatom ezért. Én sem szeretem magamat.
Judith elpirult, hűvös hangon felelt: – Nem mindig éreztem így.
Volt idő, amikor nagyon is kedveltem önt.
- Ön gyűlöl engem azért, amit Charlesszal tettem.
 - Valóban.
- Ó, istenem, ha meg nem történtté tehetném... ha
visszacsinálhatnám az elmúlt egy hónapot! Hasztalan! Pokolian
viselkedtem! Az az átkozott veszekedés! A tudat, hogy rosszul
viselkedtem, a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. Olyan átkozott
rossz tulajdonságom van, hogy fellázadok, ha a legkisebb... de
hogyan is értené ezt ön? Nem is érdemes érteni.
Arcát kezével takarta el. Worth az ajtóhoz ment és kilépett.
Judith kedvesebben szólt.
- Részben megértem. Nem voltam mindig olyan szelíd és
engedelmes, amilyennek gondol. De Charles! Olyan kedves, olyan
nemeslelkű...!
- Elég! – kiáltott fel Barbara hevesen. – Úgy gondolja, hogy én
ezt nem tudom? Tudtam már akkor, amikor először odajött hozzám,
és belenéztem a szemébe és beleszerettem. Tudtam, hogy méltatlan
vagyok hozzá! Egyetlen dolog van, amit nem szégyellek most: az,
hogy megpróbáltam nem hagyni, hogy meggyőzzön, hogy legyek a
jegyese. Ez az érzés volt a legnemesebb, amit valaha éreztem. Bár
tudom, hogy nem lett volna szabad engednem neki, mégis engedtem.
Akartam őt és egész életemben mindig szó és lelkiismeret-furdalás
nélkül megkaptam, megszereztem, amit akartam – mondta, és
harsányan felnevetett. – Ön megvet engem, de szánnia is kéne, mert
van bennem annyi érzés, hogy azt kívánjam, bárcsak több lenne!
- Szánom önt – mondta Judith, eléggé meghatódva. – De ha
engedett volna...
- Igen! Ha engedtem volna. Miért nem engedtem? Nem
tudom; hacsak azért nem, mert azon a napon, amikor feleségül
mentem Jasper Childe-hoz megesküdtem, hogy soha többé nem
hagyom, hogy valaki engem birtokoljon, uralkodjon felettem, sőt,
megmondja, mit tegyek. Ne értsen félre! Nem próbálok kifogásokat
találni. A hiba mélyebben gyökerezik: lényemben rejtőzik.
 - Néha arra gondoltam – szólt Judith rövid hallgatás után -,
hogy eljegyzése körülményei különös megpróbáltatást jelenthettek
önnek. Ebben a kisvárosban kénytelenek vagyunk olyan zsúfolt, szűk
körben élni, amelyből nincs menekvés. Az ember minden lépését
figyelik és kitárgyalják. Mintha az ön eljegyzése Charlesszal
színpadon játszódott volna, rivaldafényben, ismerősök
szórakoztatására.
- Ó, bárcsak tudná! – kiáltott fel Barbara. – Ön részben ismeri
helyzetem kínjait, de nem tudhatja, milyen démon ébredt fel bennem
azzal, hogy egyrészt mindenféle olcsó élcelődés alanyaként találtam
magamat, másrészt voltak, akik helyeselték. Azt mondták,
megtaláltam életem párját, hogy végre valaki megszelídített, hogy
hamarosan egyhangú és illedelmes életet fogok élni, mint mindenki
más! Önnek lett volna lelkiereje figyelembe sem venni ezeket az
ostobaságokat; nekem nem volt. Amikor Charles mellettem volt, ez
egyáltalán nem számított. Minden kellemetlenséget elfelejtettem a
jelenlétében; még átkozott nyugtalanságom is elhagyott. De Charles
elfoglalt volt, nem lehetett mindig mellettem, és amikor nem volt
mellettem, akkor unatkoztam. Ha feleségül vett volna, amikor
könyörögtem neki! De nem! Ez sem oldotta volna meg a gondot.
Akkor is lett volna kísértés.
- Igen, ezt pontosan értem. Önt nagyon sokan csodálják:
biztosan nagyon nehéz lehetett lemondani a... – tétovázott.
- A flörtölésről – szólt Barbara szomorú mosollyal. – Nehéz
volt. Tudja, hogy nem hagytam fel vele. Ha visszanézek az elmúlt
egy hónapomra, higgye el, szégyenletesnek látom. Mintha örvénybe
kerültem volna! Nem tudtam nyugton maradni.
- Ó, ne beszéljen így! Magam is tudatában voltam annak, amit
leírt. Nem volt idő elgondolkodni, nem volt idő semmi másra, csak a
szórakozásra. Mintha mind egy kicsit bolondok lettünk volna. De azt
hiszem, Charles megértette a helyzetet. Egyszer azt mondta nekünk,
hogy romlásba vivő életet élünk.
 - Nem tagadom, hogy az ön zabolátlansága miatt aggódott; ami
azt illeti én is meglehetősen élesen felemlegettem ezt neki, és
hibáztattam önt. De az egész semmiség volt!
- Arra gondol, hogy szándékosan magamba bolondítottam az
ön öccsét. Nagyon nem volt szép tőlem.
- Önt súlyos provokáció érte. Nagyra becsültem önt, hogy
akkor olyan udvariasan odajött Harriethez. Viselkedésére nincs
mentség. Nagyon nehezményeztem, hogy ön odahívta magához
Richmond hercegnő bálján, de nem önt hibáztattam teljes mértékben.
Ámde utána! Hogyan engedhette, hogy az afférnak folytatása
legyen? Kérem, bocsásson meg. Nem akartam erre utalni. Ennek a
dolognak vége, el kell felejteni. Nem tudom, mi történt Charles és ön
között.
- Minden az én hibám! – jelentette ki Barbara.
- Azt lehet mondani, hogy ön időnként kijön a sodrából. De
ahogy az óta az este óta viselkedett! Nem hagyott ki semmit, amivel
megsérthette.
- Semmit! Semmi nem dühíthette fel annyira, hogy
visszajöjjön hozzám! Én nem mentem oda hozzá, neki kellett volna
hozzám jönnie, az én feltételeim szerint! Ostobaság! Nem tette és én
sem kívántam, hogy ezt tegye. A hír, hogy kitört a háború, észre-
térített. Akkor már nem volt helye a büszkeségnek. Még ha vonzalma
más irányba fordult is... de nem tudtam elhinni, hogy így lehet, mert
az én érzéseim nem változtak iránta! Elfordult tőlem tegnap este a
bálteremben, de a szemében mintha olyasmit láttam volna, hogy... –
Hangja elakadt; igyekezett visszanyerni önuralmát, és egy perc
múlva folytatta: – Próbáltam megtalálni. Semmi nem számított, csak
hogy lássam még, mielőtt elmegy a háborúba. De elment, és én nem
láthattam. Lehet, hogy nem látom soha többé.
Ezt olyan mély szomorúsággal mondta, hogy Judith valós
érzéseinél akaratlanul vidámabb hangon azt mondta: – Kérem, ne is
gondoljunk ilyesmire!
 - Ne feledje, hogy a herceg hadsegédje, és ez nagy előny. Nem
kerül a frontvonalra. Ugyan, milyen képtelenség ez! Annyi ütközetet
átélt, hogy a legkisebb okunk sincs azt feltételezni, hogy ezt ne élné
túl. Ami azt illeti, a herceg minden hadsegédje régen szolgál
mellette. Biztosra veheti, hogy a legjobb egészségben és vidáman
fognak visszalovagolni. Addig is őszintén kérem, maradjon itt
nálunk!
- Köszönöm. Elfogadom. És megígérem, igyekszem, hogy ne
hozzak szégyent önre. Remélem, nem leszek terhére. Nagyon sok
dolgom lesz. Ami azt illeti, most sem kéne itt lennem.
Megígértem Madame de Ribaucourt-nak, hogy elmegyek hozzá.
Ő vállalta, hogy előkészületeket tesz a sebesültek ellátására, és
segítségre van szüksége.
– Ó, ezt kell tenni! – kiáltott fel Judith. – Jó, ha az ember
hasznossá teheti magát! Kérem, várjon, azonnal hozom a kalapomat,
kesztyűmet. Kérem, engedje meg, hogy önnel tartsak!
Néhány perc múlva együtt hagyták el a házat, és gyalog indultak
úticéljuk felé. Útközben nem sok ismerőssel találkoztak; az utcákon,
amelyeken előző nap még sűrűn jártak fess tiszturak és elegáns
hölgyek, most taligákkal sorakoztak, amiken a sebesülteket készültek
szállítani, és társzekerek, tökéletes rendben, azonnali indulásra
készen. Flamand kocsisok szundítottak a bakon; csak néhány
őrszemet állítottak. A Piacé Royale furcsán csendes volt az éjszakai
zűrzavar után; megtisztították már a szeméttől, a hadfelszerelést is
elvitték mind. Ott még több kocsi és taliga volt, polgárok kis
csoportja állt némán bámulva őket. Lovakat pányváztak ki a parkban,
de sokan sétáltak arra nagyjából úgy, ahogy szokásuk volt, csak
annyi változott, hogy tekintetük komor volt, és visszafogott hangon
beszéltek.
Ribaucourt grófnénál nagy volt a nyüzsgés, lázas munka folyt.
Judith sok barátnője ott volt, tépést csináltak, szíverősítőt készítettek.
 Az érzés, hogy tehetnek valami hasznosat ebben a nehéz
helyzetben, mindenki lelkén könnyített, segített elviselni a nyomást.
Dr. Brügmans, az egészségügyi főtiszt dél körül benézett néhány
percre és említette, hogy sátrakat fognak felállítani a namuri és a
louvaini kapunál a sebesültek elszállásolására. Ott számtalan holmira
lenne szükség, különösen takarókra és párnákra. Judith készséggel
felvállalta, hogy megszerzi a szükséges holmit városbeli ismerőseitől
és rögtön körútra indult.
Gyorsan teltek az órák. Amikor visszaért Madame Ribaucourt
házához, meglepődött, hogy már három óra volt; sem fáradságot,
sem éhséget nem érzett. Leült egy asztalhoz, hogy listát írjon a
holmikról, amiket barátaitól kéregetett, de félig sem jutott a
feladatban, amikor egy hangra felkapta a fejét, és a toll megállt a
kezében.
Minden beszélgetés félbeszakadt; mindenki felkapta a fejét. Újra
ez a hang hallatszott; messziről, mély morajlás.
Valaki hirtelen megszólalt: – Hallgassák! – Lady Barbara az
ablakhoz ment, ott állt, fejét kissé oldalra hajtva, mintha úgy jobban
hallana.
A hang megismétlődött.
- Az ágyúk! – szólt Georgiana Lennox ledobva a tépést.
- Nem, nem, ez csak mennydörgés lehet! Mindenki azt
mondja, hogy holnapig nem várható csata!
- Az ágyúk – jelentette ki Barbara. Azzal ellépett az ablaktól
és meglehetősen hűvös nyugalommal tépte tovább a fehér gyolcsot.
Mások is meghallották az ágyúzást. Szerte a városban mindenki
szörnyülködött. Az emberek az utcára mentek, ott álltak,
hallgatóztak; tömegek tülekedtek a rámpákra; több férfi is elindult
lóháton Waterloo felé, hogy megtudja, mi a hadi helyzet.
Olyan ellentmondó híreket hoztak, hogy hamarosan nyilvánvalóvá
vált, nemigen lehet megbízni abban, amit mondtak.
 Semmit sem láttak, csak azoktól a parasztoktól tájékozódtak, akik
úton voltak; annyit lehetett biztosra venni, hogy valahol Brüsszeltől
délre csatát vívnak.
Amikor Judith és Barbara öt órakor hazatért, az ágyúzás még
hallható volt. Mindenki, akivel csak találkoztak, ugyanazt kérdezte
tőlük: a szövetségesek külön-külön harcolnak? Vagy sikerült
egyesülniük a poroszokkal? Hol vívják a csatát? Odaért a lovasság?
Megérkeztek a távolabbról ide rendelt hadosztályok? Ezekre a
kérdésekre nem lehetett válaszolni, és ami azt illeti, ezt senki nem is
várta el.
Worth otthon volt, amikor a hölgyek hazaértek. Gondoskodott
róla, hogy Barbara ládáit áthozzák a Hotel de Belle Vue-ből, és riadt
szobalányát is elhelyezte a házban. Aztán kikocsizott, a charleroi-i
úton haladt egy keveset, de mint mindenki más, ő is képtelen volt
információhoz jutni. Azt mondta, mérföldeken át málhás kocsik
sorakoztak az út mentén, de a kocsisok és katonák sem tudtak többet
nála.
Aggódó várakozással ültek vacsorához. Az ágyúzás mintha
percről percre erősödött volna. Judith képtelen volt megállni, hogy ne
gondoljon bele, mi van akkor, ha a csata elveszett. Az emeleten alvó
gyermekére gondolt, és ettől a félelem még jobban fájt. Angliába
kellett volna küldenie Peregrine gyerekeivel; önzősége azonban oda
vezetett, hogy Brüsszelben maradlak; szörnyű veszélynek tette ki
ezzel.
Sikerült úrrá lennie ezeken a hasztalan gondolatokon, és
könnyedséget színlelve bekapcsolódni Worth és Barbara
beszélgetésébe.
Nem sokkal vacsora után, amikor a két hölgy egyedül ült a
szalonban, és Worth elment, hogy megtudakolja, van-e valami hír a
hadseregről, kopogtak az ajtón és néhány pillanat múlva csodálkozva
tudták meg a komornyiktól, hogy Canning ezredes érkezett.
Csak egy látogatót fogadtak volna nála szívesebben.
 Judith igen hirtelen állt fel, és sietve vendége üdvözlésére indult.
- Canning ezredes úr! Ó, mennyire örülök, hogy látom!
Az ezredes szívélyesen megfogta a kezét.
- Csak néhány percre ugrottam be, hogy elmondjam, Charles
jól volt, amikor legutóbb találkoztam vele. A francia királynál voltam
küldetésben, Alostban, és útban vagyok Quatre- Bras felé.
- Quatre-Bras! Ott folyik a csata? Ó, kérem, maradjon még
egy kicsit! Egész nap nem kaptunk semmi hírt, és szörnyű ez a
várakozás. Üljön le, kérem, rögtön hozatok teát. Jut eszembe,
vacsorázott?
- Igen, igen, köszönöm. Greathednél vacsoráztam. A park
mellett lakik. Látott elhaladni engem a háza előtt, és volt oly kedves,
behívott, hogy csatlakozzam hozzá az asztalnál. Creevey is ott volt.
Tudják, nem tudok sokat mondani. Nem sokkal hajnali öt óra után
indultam, így nem tudom, mi történt azóta. Bár mire eljöttem, a
Brunswicker és a nassaui kontingens is megérkezett, valamint odaért
Van Merlen könnyűlovassága, vagyis biztosak lehetnek benne, hogy
minden nagyon jól megy.
Barbara mosolyogva szólt: – Az ördögbe is, ezredes, a végén
kezdte! Kérem, mondja el az elejét!
- Istenem! – szólt az ezredes komolyan. – Micsoda menekülést
csaptunk! Ne terjessze a városban, de tény, hogy Boney
meglepetésszerűen rajtunk ütött, és ha Ney előrenyomult volna
tegnap vagy ma hajnalban, nem lehet tudni, mi történhetett volna.
Bernhard hercegnek csak egy nassaui egysége volt és egy
lovastüzérségi ütege Quatre-Bras-nál. – Felnevetett. – Könnyű
kitalálni, miért nem jött elő Ney. A franciák ismerik a herceg
trükkjét, hogy hadseregének legjobb csapatait elrejti szem elől. Nem
kétséges, Ney attól tartott, hogy az egész hadsereggel találná magát
szemben, és nem mert támadást kockáztatni úgy, hogy nem volt több
gyalogsága. De csak isten tudja, miért késlekedett ma olyan sokáig!
 - Azt mondják, a franciák ma reggel tízkor még nem is voltak
fegyverben. Fél tizenegykor értünk oda, Oránia hercege volt ott két
hadosztállyal, és nem volt előtte semmilyen haderő. Charles nem
sokkal később érkezett Athból... még báli ruhában volt! Annyi ideje
sem volt, hogy átöltözzön, szóval ott állt, teljes báli díszben. Bár
ezzel nem volt egyedül. Hol tartottam?
- Ott, hogy amikor Quatre-Bras-ba ért, nem találtak
számottevő ellenséges haderőt.
- Ó, igen. így volt. A herceg megszemlélte a hadi pozíciót,
látta, hogy Ney nem mozdul; Gordonnal és Müfflinggel az öreg
Blücherhez lovagoltak tanácskozni, Lignybe.
- Ezek szerint a seregeink nem egyesültek a poroszokkal?
- Nem! Tőlünk hét mérföldre keletre vannak, ráadásul nagyon
rossz helyen. Nem tudom, mi van velük. Egész nap csatáztak, a maga
Boney vezette francia hadtest ellen, de nem kaptunk híreket felőlük.
Úgy tűnik, hogy Bourmont generális tegnap reggel minden
emberével Blücherhez dezertált, de az öreg semmit nem tud kezdeni
vele. Más dezertálásról nem hallottam. Ami a poroszokat illeti,
Gordon azt mondta nekem, hogy Blücher az embereit jól látható
helyre, a hegyoldalba állította, és a herceg egyenesen megmondta
Hardinge-nak, hogy szerinte szörnyű vereséget mérnek rájuk,
felmorzsolják őket.
- Gondolom, így történhetett. Gneisenau nagyon azt akarta,
hogy a herceg a segítségére siessen, amit, mint Gordontól értesültem,
a herceg meg is tett volna, ha az ő csapatát nem támadták volna meg.
De megtámadtak minket, és nem volt valós lehetőségünk, hogy
segítsünk a poroszoknak. Mire a herceg úgy délután kettő és három
óra között visszaért a mi állásainkhoz, a franciák teljes létszámban
álltak velünk szemben egy erdőben. Elkezdtek kiabálni, hogy Vive
l’Empereur45!

45 Éljen a császár!
 - Aztán hallottuk, hogy Ney lemegy a frontvonalra és átkiált
nekik: L’Empereur recompensera celui qui s’avancera!46 Ezt már
hallottuk korábban is, és tudtuk, hogy benne vagyunk. Mondhatom,
kellemes volt abban a helyzetben lenni úgy, hogy csak maroknyi
belga-holland csapat tartotta a pozíciót, és semmi jele nem volt
annak, hogy az öreg Picton felénk tartana a tartalékosokkal.
- Ez hogyan lehetséges? – kiáltott fel Judith. – Hajnalban
láttuk, hogy a csapatok kivonultak Brüsszelből!
- Volt egy kis kavarodás a parancsokban: megállították őket
Waterloo-nál, és csak körülbelül fél négyre érték el Quatre- Bras-t.
Istenem, mennyire örültünk, amikor megláttuk őket! A franciák a
főút mellett egy tanyától indították a támadást. Úgy hiszem, Ney-nek
úgy 15-16 ezer embere volt a mi hétezrünkkel szemben... de ez csak
találgatás. Olyan magasra nőtt a zab, hogy nem lehet látni sem az
ellenség, sem a szövetségesek pontos hadállásait. Bizonyos helyeken
a fejünk fölé ért... illetve ért, míg le nem taposták.
Elhallgatott, mert éppen ekkor érkezett a tea. Judith átadott neki
egy csészét, az ezredes nagyot kortyolt.
- Köszönöm. Nos, a hollandokat kiűzték a bossui erdőből és a
franciák általános előrevonulásban voltak. Mondanom sem kell, hogy
Wellington egész végig olyan hűvös volt, mint egy márványszobor.
Ilyen embert még nem hordott a hátán a föld! Mindig ott volt, ahol a
leghevesebben dúlt a harc... nála jobban senki nem tud lelket önteni
az emberekbe. Lehet, hogy nem imádják úgy, ahogy Boney-t
imádják, de istenemre, megbíznak benne!
Judith mosolygott. – Tudom, milyen nagyra értékeli, ezredes! De
kérem, folytassa!
- Nos, ilyen túlerővel szemben természetesen nem tudtuk
tartani a pozíciónkat.

46 A császár a jutalom, érte előre!

 - A helyzet kezdett pokolian sötétté válni, de Picton egy
szempillantás alatt megjelent, és így nagyjából megkétszereződött az
erőnk. De még így is elég kemény helyzet volt. A szerencsétlen
skótokat, a Highland Brigade egységeit szétszabdalták, de lépést sem
hátráltak. Mindazonáltal, ahogy mondtam, Brunswick herceg csapata
feljött Nivelles-ből, aztán megérkeztek a nassauiak és Van Merlen
lovassága. Akkor jöttem el onnan. – A kandallópárkányon álló órára
nézett, megitta teája maradékát és felugrott. – Vissza kell mennem.
Biztosan további híreket kapnak majd; valakit biztosan ide küldenek.
Jó éjszakát... És ne féljenek! Tudják, minden rendben lesz.
Elsietett; nem sokkal távozása után az ágyúzaj, amely az esti
csendességben közelebbinek hallatszott, ritkult, és tíz órára teljesen
megszűnt. Hazaért Worth; azt mondta, hogy Brüsszel lakossága még
mindig csodálkozik a földsáncok és a park változásai láttán. Minden
oldalon nagy izgalommal várták a hadművelet eredményét. Még nem
érkezett hír; néhány elszánt ember azt hangoztatta, hogy a
szövetségesek kitartanak; mások egyre növekvő aggodalommal
felkészültek, hogy azonnal Antwerpenbe menjenek.
A hölgyek beszámoltak Worth grófnak Canning ezredes
látogatásáról, és legjobb tudomásuk szerint elismételték a csata
leírását. Worth feszülten figyelt; felkiáltott annál a résznél, amikor
Barbara a történetben Brunswick, és a nassaui kontingens
érkezéséhez ért.
- Akkor a lovasságunk egyáltalán nem vett részt a csatában!
- Nem. Canning ezredes csak Picton generális hadtestét
említette.
Worth komornak tűnt és hirtelen kijelentette: – Ez nagyon rosszul
kivitelezett művelet!
- Az ezresed azt mondta, a franciák meglepetésszerűen
támadtak ránk.
 - Lehet, hogy így volt. Abból, amit De Lancey mondott nekem
világos, hogy Wellington akkor már arra számított, hogy a franciák a
bal szárnyát fogják megtámadni. Azt mondják, a poroszok is hadba
szálltak?
- Igen, Lignynél, de nem tudta megmondani nekünk, hogyan
folyt az ütközet a nap során. Azt mondta, maga Napóleon ellen
harcoltak.
- Egy pennyt sem adnék a siker esélyéért! – mondta. – Az a
kérdés, hogy Wellington fenntarthatja-e a kommunikációt
Blüchnerrel? Nyilvánvaló, hogy Bonaparte minden tőle telhetőt
megtesz, hogy éket verjen hadtesteink közé. Istenemre, ez lecke lehet
azoknak, akik azt mondják, elvesztette régi zsenijét. Mesteri! Milyen
gyors ütemben menetelt fel Párizsból! A stratégiája, hogy ott támad,
ahol Blüchnerrel kell találkoznunk... ez olyasmi, mint a régi stílusa:
csak csodálni lehet! Ha sikerül legyőznie a poroszokat, és Ney-t, aki
most pozícióinkat tartja, akkor komolyra fordul a helyzet. – Látta,
hogy Judith elsápad, kezét vállára tette és halkabban azt mondta: –
Ijedtségre nincs ok. Ha valóban számunkra kedvezőtlenül végződött
a nap, azt időben megtudjuk ahhoz, hogy önt és a gyermeket
biztonságba juttassam. Már utasításokat adtam az istállóban; önnek
semmiért nem kell aggódnia.
Barbara, aki az ablakhoz ment, erre megfordult és a maga
jellegzetes élénkségével azt mondta: – A fenébe, ön is a vészmadarak
közé tarozik? Megmondom én mit tervezek: eladom a lovaimat,
ezzel felégetem magam mögött a visszavonulás útját!
- Csodálom a lelkesedését! – felelt a gróf enyhe mosollyal.
- Nem szükséges – felelte. – Egyszerűen döbbenetesen
szeretem az izgalmakat. Gondoljon csak bele! Minden kalandom
ellenére eddig sosem voltam abban a veszélyben, hogy a franciák
kezére jutok. Ez meglehetősen szokatlan mód, ezért elbűvölő!
Judith önkéntelenül elmosolyodott ilyen butaságon, de tiltakozón
azt mondta: – Hogyan beszélhet így?
 - Az ördögbe is! Hogyan beszélhetnék másként? Tudja, ha a
franciák mégis bejönnek, minket nagyon kedvelnének.
Tagadhatatlan, hogy szépek vagyunk. Úgy vélem, egyikünknek sem
kell marsallnál alacsonyabb rangú franciával beérni.
Ily tréfálkozásnak, bár pírt vonhatott volna Judith arcára, az volt a
hatása, hogy felfedte, milyen elfojtott érzései vannak. Több szó nem
esett a vereség esélyeiről és Worth ismét elment otthonról, hogy
megtudja, érkeztek-e hírek Quatre-Bras-ból.
Nem sokkal tizenegy óra után tért haza; Judithot és Barbarát még
ébren találta.
- Elmentem Creevey-hez. Hamilton este nála járt, Barnes
generális megbízását teljesítette és persze benézett Creevey-hez is,
hogy találkozzon Miss Orddal. Amikor eljött a csatatérről, az
eredmény még bizonytalan volt, de Creevey-nek az volt a
benyomása, hogy a helyzet nekünk kedvez. Amikor eljött a
hadszíntérről, Charles jól volt; látta, ahogy megpróbálja buzdítani a
belgákat, akiknek elegük volt. Hamilton azt mondja róluk, hogy az
elején jól teljesítettek, de nem tartanak ki úgy, mint a mi embereink.
Eddig a legrosszabb hír az, hogy Brunswick hercege elesett.
Puskagolyó ölte meg, a kezén át egyenesen a szívébe hatolt.
Hamilton nem említett sok sebesültet és halottat. A skót csapatok
szenvedték a legtöbbet. Fassiefern és Macara is elesett; az ifjú Hay is
meghalt; de más ismerősről nem hallott.
- Hay! – Barbara egy pillanatra a szeméhez emelte kezét. –
Olyan fiatal volt! Milyen kár! De folytassa! Ha Hay ott volt, az azt
jelenti, hogy Maitland dandárja is feljött. Nem kapott hírt Harryről?
- Nem. Creevey egészen biztos volt benne, hogy Hamilton
csak Hay-t említette és egy másik nevet, amit elfelejtettem.
- Nyugodjon meg, elmondta volna Mr. Creevey-nek, ha az ön
fivérét megölték volna.
- Lehet, hogy nem tudja. De ez most mellékes. Mit tudott még
meg, Lord Worth? Ki fogunk tartani?
 - Nem látom okát, hogy miért ne tartanánk ki. Úgy tűnik, hogy
öt óra óta folyamatosan érkezik az erősítés. A dolog legkomolyabb
része az, hogy nincs szóra érdemes lovasságunk ott.
Hamilton szerint, így mondta Creevey-nek, a gyalogság viszont
kitünően teljesített; kitartásukhoz semmi nem hasonlítható. Egy
bizonyos ponton csak az ő kitartásuk mentett meg minket Hermann
vérteseitől. A belgák és Brunswick lovasságát szétörték; pozíciónk
teljesen megfordult és fel is bomlott volna, ha nincsenek a
Felföldiek; azt hiszem, a 92. skót ezredet mondta, de lehet, hogy
tévedek. Wellington személyesen vezette őket; azt az utasítást adta,
hogy ne lőjenek, amíg engedélyt nem ad rá. Természetesen
engedelmeskedtek neki, bár hagyta, hogy a vértesek harminc lépésre
megközelítsék a csapatot, csak akkor adta ki a tűzparancsot. A
támadást teljesen visszavertük, Kellermann nagy káoszban vonult
vissza. Hamilton nagyon lelkesnek látszott, csodálta a herceg hűvös
nyugalmát. Mintha mindenütt egyszerre lett volna ott; a lehető
legvakmerőbben mutatta magát.
- Ezt nyilván nem lenne szabad tennie.
- Én is így gondolom, de a tisztjeit nem lehetne meggyőzni
erről. Még akik nem kedvelik is azt fogják mondani, hogy ha
meglátják a soraik közt a herceg hosszú orrát, az jobban összerázza
az egységet, mintha egy hadosztályt küldenének nekik erősítésül.
Mintha varázslatos élete lenne. Mit szólnak ahhoz, hogy majdnem
elfogta egy csapat lándzsás, amikor a Brunswick huszárok puskatűz
alatt betörtek érte? Kénytelen volt vágtázni, hogy mentse az életét,
elindult egy árok felé, amiben a Gordon Highlanders század emberei
hasaltak, odakiáltott nekik, hogy maradjanak fekve, ne mozduljanak,
és átugratta az árkot bajonettestől, mindenestől.
Egy ideig még ezekről a hírekről beszéltek, de hamarosan éjfélt
ütött az óra; erről eszükbe jutott, hogy nagyon későre jár.
 Tíz órakor minden ágyúzás megszűnt, lövés hangját egyáltalán
nem lehetett hallani; azóta sem jutott el hozzájuk hang a csatatér
felől; csak arra tudtak gondolni, hogy ha a szövetséges csapatok
vereséget szenvedtek volna, annak híre már eljutott volna hozzájuk.
Judith és Barbara felment a szobájába, de alig kezdtek vetkőzni,
amikor hangos kocsizörgés jutott fel hozzájuk. Az ablakból semmit
sem lehetett látni, csak azt, hogy emberek rohannak elő házaikból
látni, mi történik. Harsány, éles kiáltásokkal lett teli a város,
mindenfelől ilyen hangokat lehetett hallani; Judith, aki csak annyi
időre torpant meg, hogy kendőt kerítsen válla köré, sietett hitvesét
keresni. Worth még lent maradt, onnan kiáltott fel, hogy ne tegyenek
semmit, míg ki nem deríti, mi történik. Azzal elhagyta a házat.
Barbara leült Judithtal a szalonban és annyira aggódtak, hogy csak
nagyon ritka időközökben tudtak valami összefüggéstelen mondatot
kimondani.
Ebből az állapotukból hamarosan újabb sürgető feladat riasztotta
őket; meg kellett nyugtatniuk a személyzetet, mert némelyek
hisztériás rohamot kaptak a félelemtől. Barbara kiment hozzájuk a
kis előtérbe, és a rend nagyon hamar helyreállt. Míg Judith azzal volt
elfoglalva, hogy megnyugtatta azokat, akiket a félelem megfosztott
minden beszéd- és cselekvőképességüktől, Barbara a többiekkel
drasztikusabb módon bánt; a komornyikra káromkodott, és
kancsónyi vízzel öntötte nyakon azon szobalányokat, akik nem
voltak elég okosak, és átadták magukat a hisztériás rohamnak.
Mire Worth visszatért, a ház elcsendesedett és Barbara visszament
a szalonba Judith mellé, aki ideiglenesen megfeledkezett saját
félelméről, annyira szórakoztatónak találta vendége drasztikus
módszereit.
Worth megnyugtató híreket hozott. A zaj, amit hallottak egy
hosszú tüzércsapat vonulása volt, akik a városon át a csatatérre
tartottak. A pánik abból a hamis képzetből keletkezett, hogy a
tüzérek visszavonulóban vannak.
 Az emberek az öltözetlenség különböző stádiumaiban rohantak ki
házaikból; futótűzként terjedt a hír, hogy jönnek a franciák; a
legnagyobb káosz uralkodott, míg a tömegben ácsorgó legnehezebb
felfogásúaknak is nyilvánvalóvá nem lett, hogy a tüzérség nem a
csatatérről jön, hanem éppen oda tart.
- Ez minden? – kiáltott fel Barbara. – Nos, ha nincs égető
szükség arra, hogy hősnők legyünk, akkor akár nyugovóra is
térhetünk. Én legalábbis ezt fogom tenni.
- Ó! – szólt Judith, kissé túlzón játékosan. – Ne gondolja, hogy
nyugalom vonatkozásában lemaradok öntől: meglehetősen zaklató
pillanatokat okozott.
Jó éjszakát-kívánságok hangzottak el; a hölgyek ismét szobájukba
tértek; mindkettőjüknek jobb véleménye volt a másikról, mint a nap
kezdetén, mely nap visszatekintve életük leghosszabb napja volt.
 Tizenkilencedik fejezet

Nem volt nyugodt éjszakájuk. A brüsszeliek jó része félt

lefeküdni; órákig üldögéltek házaikban hallgatózva, készenlétben,
hogy a legkisebb riasztó jelzésre az utcára tóduljanak. Nem sokkal
hajnal előtt komor menet ért a városba; Brunswick herceg testét
hozták. Sokan látták, ahogy a menet az utcákon haladt. A Black
Brunswickers fekete uniformisa, csákójukon a komor halálfejjel,
arcukon a gyász elnémította a gyér nézőközönséget. A rémület és
kétségbeesés érzése terjedt; amikor a szomorú menet elhaladt, az
egybegyűltek lassan szétszóródtak; egyesek reggelig kóborogtak
céltalanul, mások visszamentek házaikba, ruhástól feküdtek vissza
vagy karosszékben próbáltak félig éberen aludni.
Reggel öt és hat óra között viszonylag hosszú nyugalom után
ismét felbolydulás támadt. A namuri kapun betóduló belga lovasság
a legvadabb káoszban vágtatott át a városon; piaci kordékat
borítottak fel, lovaik patái mennydörögő hangot vertek a
kockakövezeten; szép zöld uniformisuk fehérlett a portól, lovaik
szügye csupa tajték. Oly benyomást keltettek, mint akiknek szorosan
a nyomában vannak, és alig fékezték lovaikat egészen a ninove-i
kapuig. Hatalmas pánik keletkezett; az emberek kiáltoztak: „Les
français sont ici!”47 És a hírt rögtön felkapta a rémült tömeg,
mindenki, aki áthaladni látta őket. Azt híresztelték, hogy a franciák
alig néhány mérföldre vannak a várostól, és a szövetségesek serege
teljes létszámban visszavonul. A tébolyult belgák rohantak
összeszedni értékesebb ingóságaikat, aztán a legfurcsább tárgyakból
álló rakományokkal járkáltak azt utcán; nem tudták, hova menjenek,
mit tegyenek.

47 A franciák itt vannak!

 Nők hisztériás rohamot kaptak, szobalányok rohantak szállodák és
vendégfogadók szobáiba felébreszteni az álmos vendégeket a hírrel,
hogy a franciák már a városkapuk előtt állnak. Gyermekeiket
magukhoz ölelő anyák kiáltottak őrjöngve férjükre, hogy azonnal
vigye őket biztonságos helyre. A Place Royale-on sorakozó szekerek
és bérkocsik hajtóira is átragadt ez a fertőzés; nem sokkal az után,
hogy a lovasság átviharzott a nagy téren, lóhalálában indultak a
ninove-i kapu felé, kis utcákon száguldva át. Néhány perc múlva a
hely kihalt; csak néhány ember lézengett, ők is a szörnyű hírt
terjesztették, vagy teljesen idegeneknek könyörögtek, hogy adjanak
bérbe nekik lovat; hasonló kéréssel fordultak a facipős, vörös
hálósipkás, közönyös parasztokhoz is, akik néhány kordéval érkeztek
a városba és nemigen értették, mi ez a felfordulás.
A városban élő angolok közül igen sokan nem viselkedtek ennél
jobban. Néhányan, akik 15.-én még határozottan kijelentették, hogy
elhatározásuk Brüsszelben maradni, most, ha volt kocsijuk,
befogattak és a városban rohangálva igyekeztek maguknak helyet
biztosítani a csatornán átkelő hajókra. Egy belga csapat
megfutamodása azonban a britek többségében nemigen keltett
riadalmat. A hölgyek elfoglalták magukat, ahogy előző nap is; a
sebesültek ellátására készültek fel, és ha voltak olyanok, akik az
ágyútűz abbamaradását rossz jelnek tekintették, voltak mások is, akik
ezt annak biztos jelként értelmezték, hogy minden rendben van.
Judith és Barbara ismét Ribaucourt bárónőhöz mentek. Amikor
beléptek a házba, Judith rögtön Georgiana Lennoxszal találkozott,
aki sápadtan közeledett felé; ajka remegett, igyekezett nyugodtan
beszélni valamiféle takarószállítmányról. Alig volt képes uralkodni a
hangján, és végül feladta: – Kérem, bocsásson meg, ez esztelenség!
Csak... olyan borzalmas... úgy érzem, nem tudom megállni, hogy ne
sírjak.
Judith aggódón megfogta a kezét.
- Ó, szegény gyermekem! A fivérei...?
 - Ó, nem, nem! – felelte Georgiana hirtelen. – De Hay-t
megölték. – Nagyon igyekezett uralkodni magán. – Szinte olyan volt,
mintha a testvérem lenne. Ostobaság... tudom, hogy ő nem
tulajdonítana jelentőséget neki, de nem tudom kiverni a fejemből,
mennyire dühös voltam, hogy olyan nagy örömmel megy a csatába. –
Mosolyogni próbált. – Korholtam. Nem táncoltam többet vele,
azután nem láttam a bálteremben, és most már soha többé nem
láthatom. Olyan izgatottan indult el, és most megölték, és én el sem
búcsúztam tőle.
Judith csak megszorította a kezét. Georgiana elkeseredetten
folytatta: – Tudja, nem tudom elhinni, hogy meghalt. Azt mondta
„Georgy! Megyünk a háborúba! Egyenesen Boney ellen szállunk
csatába!.. .Volt valaha ennél nagyszerűbb dolog az életben?” És én
nagyon dühös voltam rá ezért.
- Kedves Georgy, nem szabad erre gondolnia. Biztos vagyok
benne, hogy nem szabad.
- Ó, nem! Tudom, hogy ostoba vagyok. Csak azt kívánom,
bárcsak ne korholtam volna. – Szemét törölgette. – Tudja, Maitland
generális szárnysegédje volt. Most, hogy Hay-t megölték, William
kötelességének érzi, hogy visszamenjen Maitland mellé, de még
nincs jól.
- A fivére! Ó, ezt nem teheti. Még mindig fel van kötve a karja
és betegnek tűnik!
- Anya is pontosan így gondolja, de apám egyetért William-
mel, szerinte is kötelessége, hogy Maitland generális mellett
szolgáljon. Nem tudom, mi lesz ebből. – Ajka ismét megremegett;
aztán nagy témaváltással megjegyezte: – Emlékszik, milyen szépen
táncoltak a skótok a bálunkon? Mind halottak.
- Ó, hallgasson, kedvesem, ne gondoljon ilyesmire! Egyáltalán
nem mind.
- A legtöbbjük. A vértesek miszlikbe aprították őket. Azt
mondják, a skót ezredek szörnyű veszteséget szenvedtek.
 Judith nem jutott szóhoz. Látta, ahogy hajnalban a skót ezredek
kivonultak Brüsszelből, dudásaik zeneszavára meneteltek, és a
büszke menet emlékétől elszorult a torka. Újra megszorította
Georgiana kezét, aztán elengedte és elfordult, hogy elrejtse hirtelen
szemébe szökő könnyeit.
Barbarával nem sokkal dél után tért haza arra, hogy Worth nem
sokkal korábban érkezett Sir Charles Stuarttól. Elmondta nekik, hogy
reggel szárnysegéd érkezett, aki hajnali négykor hagyta el a
csatateret. Azt jelentette, hogy a szövetségesek serege nagyon véres
csatával, de megvédte pozícióit a harctéren. A csata vége felé
belépett a lovasság, amely addig félrevitt parancsok miatt késett. Ők
16.-án nem harcoltak, de ezen a napon biztosan a csata sűrűjében
lesznek, ha a franciák újra támadnak, márpedig Wellington herceg
biztos volt abban, hogy támadni fognak.
A hölgyek alig vették le kalapjukat, amikor az éljenzés hangjai
elérték a házat; kiszaladtak az utcára, ahol tömeg gyűlt, és éppen
időben értek ki, hogy lássák, ahogy francia hadifoglyokat vezetnek
végig a Petit Château laktanya felé.
Ám e látvány bátorító hatása nem tartott sokáig. A következő hír,
ami eljutott Brüsszelbe az volt, hogy a poroszok Lignynél vereséget
szenvedtek és teljes visszavonulásban vannak. A hír újabb rémületet
keltett, ami még tovább mélyült akkor, amikor nem sokkal később
megérkeztek az első, sebesülteket szállító szekerek. Az utcákon
nemsokára a legszánalmasabb látvány mutatkozott; azok, akik még
tudtak járni, valahogy elindultak a város felé. Egész éjjel meneteltek.
Némelyeknek sikerült bevonszolniuk magukat Brüsszelbe, mások út
közben összeestek, ott haltak bele sebeikbe.
Akiket a pánik nem fosztott meg minden ésszerű cselekvés
képességétől, a sebesültek érkeztével megfeledkeztek saját
riadalmukról abban a sürgetőbb szükségben, hogy tehetnének
valamit a katonák szenvedéseinek csillapításáért.
 Hölgyek, akik soha nem találkoztak elvágott ujjnál, gyerektérd-
horzsolásnál súlyosabb sérüléssel, vizezett konyakos flaskákkal és
alsószoknyákból készített tépéssel mentek az utcára, és ott maradtak,
míg a fáradtságtól kis híján össze nem estek. Felitatták a szörnyű
sebekből szivárgó vért, a járdán haldoklók utolsó pillanatait
enyhítették azzal, hogy hűs vizet itattak velük, összetekert takarókat
tettek párnául a kockaköveken nyugvó fejük alá. Szalmát gyűjtöttek
fekhelyül azoknak, akiknek nem volt annyi erejük, hogy kvártélyukra
elérjenek és az utcán roskadtak össze. Átvették a szomorú, utolsó
üzeneteket, gyűrűt, összegyűrt naplót, fáradságosan papírra vetett
levelet azoktól, akik haldoklásukban otthon maradt feleségükre,
anyjukra, kedvesükre gondoltak.
Judith és Barbara az elsők között vetette bele magát ebbe a
munkába. Egyikük sem került közelebbi kapcsolatba a háborúval
addig, csak igen távolról érintette őket a hadihelyzet. Judith
valósággal rosszul volt a csúnya zúzódásokon megalvadt vér, a
tátongó sebekbe ragadt aranypaszomány, az összetört ízületekre
kötözött mocskos rongyok, a lábánál, a járdán fekvő, fájdalomtól
eltorzult arcok látványától. Oly keveset tehettek, akik nem értettek a
betegápoláshoz! Könny szökött a szemébe, ahogy hálával néztek rá
azok, akiken segíteni nem tudott, de néhány korty vízzel megitatta
őket. Letörölte könnyeit, kedves szavakkal nyugtatott egy fiút, aki az
egyik ház lépcsőjén fejét a korlátnak támasztva, könnytelenül
zokogva kuporgott; friss tépést kötött egy srapnel ütötte sebre; összes
királynévizét elhasználta, hogy felélénkítse a férfiakat, akik úgy
elfáradtak a Quatre- Bras-ból való többmérföldes gyaloglásban, hogy
kimerültén estek össze Brüsszel szennyelvezető csatornáiban.
Időnként meglátta Barbarát; virágos muszlinruhájának szegélye
csupa por volt, ahogy a kövezeten vonszolódott; szoknyájának
szaténja vöröslött ott, ahol korábban egy sebesült feje feküdt ölében.
Egyszer találkoztak, de a látott borzalmakról egyikük sem beszélt.
Barbara csak azt mondta: – Megyek, hozok még vizet. A patikusok
kinyitottak, és adnak, ami csak kell.
- Az ég szerelmére, vigye az erszényemet és szerezzen még
tépést... amennyit csak venni tud a pénzen! – mondta Judith a falnál
vállára nyekledt fejjel bágyadtan ülő, daliás skót katona mellett
térdelve.
- Nem szükséges, ingyen adják – felelte Barbara. – Megyek is
hozok.
Azzal elhaladt mellette, gyors léptekkel ment az utcán. A másik
oldalon, a járdán vörös kabátos ember feküdt; föléje hajolt, kedvesen
szólította meg: – Hol sérült meg? Segíthetek? – Aztán tudta, hogy a
férfi halott. Remegő térddel felállt mellőle, torka összeszorult.
Rosszullétét legyűrve továbbment. Bekötött fejű, felkötött karú skót
katona bicegett az úton, erőtlenül a hölgyre mosolygott. Lady
Barbara megállt, felajánlotta neki a flaskában megmaradt vizet. A
katona a fejét ingatta: – Nem, nem. A kvártélyomra megyek.
Elvagyok, madame.
- Súlyos a sérülése? Segítsek? Rám támaszkodhat.
- Ó, csak egy kis repeszhorzsolás, semmi más. Adja a vizet
annak a vörös kabátosnak amott. Nagy becsben tartanak minket
ebben a városban! Mi épp csak megmutattuk erre a skót szoknyánkat,
és a belgák megadnak nekünk mindent, amire csak szükségünk van!
Lady Barbara mosolygott a katona vidám kacsintásán, de azt
mondta: – Megsérült a lába. Adja a karját; ne féljen rám
támaszkodni!
A katona köszönettel elfogadta a segítséget. Lady Barbara
megkérdezte, milyen volt a nap, és a katona a fájdalomtól kissé
akadozott hangon, de felelt: – Véres egy dolog volt, és nem lehet
tudni, mi lesz a vége. A mi hadtestünket szinte teljesen
megsemmisítették, és csak az ezredesünk meg én menekültünk meg.
De azt hiszem, minden rendben van.
 Lady Barbara az utca végéig kísérte a katonát; ott megszabadította
terhétől egy fekete gyapjúruhás polgár, aki féltő gondoskodással
kiáltott fel a katona láttán és bekiáltott a feleségének, hogy jöjjön
azonnal, mert megjött notre brave écossais48. Kiderült, hogy a katona
ehhez a polgárhoz volt beszállásolva és nyilvánvaló volt, hogy
nyugodtan rájuk bízhatja a sebesültet. A polgár és kedves felesége
kísérte be a házba, de visszanézett és köszönetül bólintott Lady
Barbarának, aki ezután a patikushoz sietett. Az üzletben tolongott a
nép.
A polgárok embersége felülmúlhatatlan volt. Alig akadt olyan ház
a városban, amelynek kapuját ne nyitották volna meg a holland,
belga, német, skót és angol sebesültek előtt. A belga doktorok
ingujjban, verejtékben fürödve dolgoztak; értetlenül, néha döbbenten
néző gyerekeket utasított fürge anyjuk éles hangon, hogy tartsanak
ernyőt a tűző napon az utcán görnyedten hörgő katonák fölé. Tömzsi
polgármesterek és komor csendőrök sürgölködtek, hogy elvigyék a
sebesülteket az utcákról; akik nem tudtak járni, azokat a környező
házakba vitték, azokat, akiknek nem volt súlyos a sérülése,
menedékbe. A fekete habitusú, hatalmas, keményített fehér fejfedős
irgalmas rendi apácák jártak, megjelenésük éles kontrasztban volt a
frivol kalapos, finom muszlinruhás társasági hölgyekkel, akik
megfeledkeztek arcuk színéről, idegeikről, és a déli nap perzselő
hevében, vérbűzben, mocsokban, emberi verejték szagában olyan
munkát végeztek, amit szobalányaik soha.
Judith egy rövid órányi időre úgy érezte, érzékei teljesen
eltompultak; elmúlt a kezdeti rosszullét és a segítségnyújtás
sürgősségében nem volt idő személyes gondolatokra. Egy belga
doktor, aki az úton, szalmakupacon fekvő sebesült baka mellett
térdelt, odaintett neki, hogy segítsen; azt mondta, tartsa a férfi lábát,
míg kioperálja térdéből a puskagolyót és beköti a sebet.

48 a mi bátor skótunk
 A doktor elég nyersen beszélt, de Judith szó nélkül
engedelmeskedett. Néhány perccel később ő maga vágta fel egy ing
ujját és kötött tépést egy olyan friss sebre, aminek láttán rendes
körülmények között azonnal rosszul lett volna.
Fél kettő körül, amikor elért hozzájuk a hír, hogy a namuri és a
louvaini kapuknál felállították a sebesülteknek az ígért ágyakat, az ég
hirtelen beborult. Mindenki megkönnyebbült, hogy nem kell már
elviselni a nap égető sugarait, de néhány perc múlva a vihartól való
félelem miatt mindenkit, aki mozdítható volt, fedél alá kellett vinni.
Az ég sötétségébe villámcsapás hasított; szinte ezzel egy időben
mennydörgés reccsent az égen és visszhangzott vészjóslón, hogy a
morajlás csak egy pillanattal a második villám előtt halt el, amit
rögtön újabb fülsüketítő robajlás követett. Három órára a villámlás
folyamatosnak tűnt, a mennydörgés oly borzalmas volt, hogy az
elemektől való rettegés szinte minden kebelben felülmúlta a
franciáktól való félelmet. A hatalmas fekete szemfedélnek tűnő
felhőben vibráló fény, az óriás agyagedény törésének hangjához
hasonlatos égdörgés hatására, a legbátrabbak bátorsága is elszállt, és
sokan rohanvást menekültek haza. Sűrű pászmákban eredt el az eső;
néhány perc múlva a csatornák áradó folyókká váltak, és akik még az
utcán voltak, bőrig áztak. Eső verte az utcaköveket, ömlött a
meredek, ormos tetőkről; kimosta a keményítőt az apácák főkötőiből,
a vékony muszlin a hölgyek testére tapadt, a divatos szalmakalapok
ázott ócskasággá váltak.
Barbara éppen egy kibicsaklott bokájú férfinak segített felugrálni
egy ház lépcsőjén, ahol már két sebesült belgát ápoltak, amikor
érezte, hogy valaki megérinti a vállát. Hátranézett és azt látta, hogy
Worth áll mögötte. Bőrig ázott, ruházata zilált. Kurtán azt mondta: –
Majd én felviszem. Most menjen haza.
- A felesége? – kérdezte a fáradtságtól gyenge, rekedtes
hangon.
- Hazaküldtem. Eleget segített. Most menjen haza!
 Lady Barbara bólintott, mert valóban olyan fáradt volt, hogy már
szédült és erőt kellett vennie magán, hogy mozdulni tudjon. Worth
karját a fiatal skót katona dereka köré csúsztatta, átvette a terhet, és
Barbara egy pillanatra a lépcsőkorlátnak dőlve pihegett.
Amikor visszaért a Worth-házba, azt találta, hogy Judith csak
néhány perccel korábban érkezett és már felment, hogy levesse ázott
ruháit. Amint Barbara felért az emeletre, pongyolában lépett ki a
szobából.
- Barbara! – szólalt meg. – Hála az égnek, hogy hazaért! Ó,
mennyire megázott! Azonnal beküldőm önhöz a szobalányomat! Az
ön szobalánya hisztériás rohamot kapott.
Barbara ajkán bágyatag mosoly jelent meg.
- Az átkozott teremtés egyfolytában hisztériázik, amióta az
ágyúk először megszólaltak. Van valami hír?
- Nem hiszem. Nem volt időm megkérdezni. De ne álljon ott
ilyen átázott ruhában!
- Illetlen látvány, ugye? – kérdezte Barbara halványan
mosolyogva.
- Botrányos; de inkább azért aggódom, hogy megfázik.
Utasítást adtam, hogy vigyenek fel kávét a szalonba. Szóval siessen!
Húsz perccel később egymással szemben ültek az asztalnál, kávé
és sütemény mellett. Judith felemelte az ezüst kávéskannát, és azt
látta, hogy korábban oly biztos keze remeg. Sikerült kávét töltenie és
átadta a csészét Barbarának: – Bocsásson meg, egy kicsit
kiloccsantottam a csészealjra. Nyilván nagyon éhes; egyen egy
süteményt!
Barbara elvett egy süteményt, ajkához emelte, aztán letette.
- Nem hiszem, hogy tudnék enni – mondta fáradt hangon. –
Kérem, bocsásson meg, átkozottul rosszul érzem magamat. Vagy
gyenge vagyok... Nem is tudom. Émelygés fogott el.
Judith felugrott.
 - Nem, nem, nehogy elájuljon nekem, és ha rosszul van, ha itt
lesz rosszul, sosem bocsátom meg önnek! Várjon, rögtön hozom a
repülősót! – Aztán megtorpant. – Nem tudom hozni. El is felejtettem,
hogy odaadtam annak a fiúnak, akinek szétlőtték a fülét. Az a fiú... ó,
istenem, Babs, ne, ne! – Könnyek csorogtak az arcán és átölelte az
erősen zokogó Barbarát. Kis ideig így ölelték egymást, zaklatott
idegeik megnyugvást nyertek. De aztán mindketten igyekeztek
visszanyerni önuralmukat; a könnyeket elszántan elfojtották, orrukat
dacosan kifújták.
- Az ördögbe is! – szólt Barbara erőtlenül. – Hol az a kávé?
Elhomályosult tekintettel, rejtelmesen mosolyogtak egymásra.
- Fáradtak vagyunk – szólt Judith. – Úgy sírunk, mintha
hisztériás idióták lennénk.
Foga a csésze pereméhez koccant, de magához vett néhány korty
kávét és jobban lett.
Odakint még mindig dörgött, villámlott, eső verte az ablakokat. A
komornyik gyertyát gyújtott a szalonban, és Barbara, mivel látta,
hogy Judith a villámlástól összerezzen, felállt és behúzta az összes
spalettát.
- A hadsereg odakint van ebben a szörnyű viharban! – szólalt
meg Judith. – Hát sosem áll el az eső?
- Vajon hol lehetnek?
- A ma reggeli jelentések arról szóltak, hogy újabb támadás
várható.
- Nem félek. Tegnap este a helyzet urai maradtunk, és most az
egész hadsereg itt van összevonva.
- Ez igaz. Azt hiszem, most már bármelyik pillanatban
ideérhet a győzelem híre.
Csendbe burkolóztak. Kocsizörgés riasztotta fel őket. A kocsi
hallhatóan a ház előtt állt meg. Judith és Barbara még csodálkozva,
hirtelen kérdéssel nézett egymásra, amikor a bejárati ajtón kopogtak.
 Judith azon kapta magát, hogy remeg és látta, hogy Barbara ujjai
elfehéredtek, úgy markolta széke karfáját. Úgy látszott, egyikük sem
képes mozdulni; mindketten falfehérek voltak, egymást nézték
merőn. De a következő pillanatban nyílt az ajtó és a komornyik Miss
Devenisht és Mr. Fishert jelentette be.
Judith megkönnyebbülten állt fel és megfordult, hogy fogadja a
váratlan vendégeket. A hosszú, fekete köpönyegbe búrkolózott Miss
Devenish odaszaladt hozzá és szorosan megragadta barátnője
mindkét kezét.
- Ó, önök tudnak valami hírt? – hebegte. – Nem bírtam tovább.
Tegnap egész nap és ma is szörnyű bizonytalanságban voltunk. Azt
hittem, hallottak valamit, hogy Audley ezredes volt itt.
Barbara keze engedett. Felállt, az ablakhoz ment azzal az
ürüggyel, hogy megigazítja a spalettát.
- Nem. Nem láttuk Charlest azóta, hogy a bálról távozott –
felelte Judith. – Tegnap este Canning ezredes járt itt és akkor azt
mondta, hogy öt órakor Charlest életben, egészségben látták.
Kiszabadította egyik kezét és Mr. Fisher felé nyújtotta, aki
barátságosan kezet rázott vele és szabadkozni kezdett, hogy ilyen
váratlanul állítottak be. Judith a szavába vágott és biztosította, hogy
szabadkozásra semmi szükség, mire Mr. Fisher a maga bárdolatlan,
de kedves módján azt felelte: – Megmondtam én az én lánykámnak,
hogy maga örülni fog, ha meglátogatja. A magam részéről egyszerű
angol ember vagyok, és amondó vagyok, hogy ha a belgák futni
akarnak, hát fussanak, de attól a mieink még megállják a helyüket, az
biztos! De ez a buta kisasszony úgy megijedt, hogy minden
ágyúdörgésre befogta a fülét és az ablakhoz ugrott, valahányszor
elment valaki az utcán, hogy a végén azt mondtam neki: „Lucy,
kicsikém, akár esik, akár nem, kapd a köpönyegedet és egyenesen
elhajtunk jó barátnődhöz, Lady Worthhöz és meglátjuk, mit tud
mondani nekünk.”
 - Nagyon jól tették. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok semmi
hírrel. A poroszok vereségének híre óta semmi nem jutott el hozzánk,
csak részletek, amiket a harctérről visszajött katonák meséltek.
Lucy székre rogyott, kezét tördelte ölében; erre felkapta a fejét és
csodálkozva kérdezte: – Önök kimentek az utcára?
- Igen. Lady Barbara és én megtettünk, amit a sebesültekért
tehettünk.
Lucy megborzongott.
- Ó, mennyire csodálom önöket! Én képtelen voltam! A vér
látványa... a sebek... a gondolatától is rosszul vagyok!
Judith egy pillanatig ránézett kedves, elfogulatlan csodálkozással.
Ahogy felnézett, megpillantotta a helyiség másik végében álló
Barbarát. Összenéztek; halvány mosolyt váltottak; abban a
pillanatban, amikor szavak nélkül is értették egymást, pontosan
tudták, bármit is hoz a jövő, elszakíthatatlan kötelék köti össze őket.
Mr. Fisher azt mondta: – Nos, biztos vagyok benne, hogy önök
valóságos hősnők! De nem tudom, vajon mit szól ehhez a gróf úr! A
hölgyek finom lelke...
- Nem olyan időket élünk, hogy a finom lélek számítson –
vágott a szavába Judith. – De kérem, foglaljon helyet! Örömmel
látom, hogy nem menekültek el a városból, mint jó néhány
honfitársunk.
A férfiú erre öntudatosan felelt: – Lefogadom, arra nincs is
szükség! Hiszen, ha Wellington herceg nem tud elbánni Boney- val
és a békazabálókkal, akkor nem az, akinek gondoltam, és ezt
mondtam az én itt álló, butácska lánykámnak is.
- Elismerést érdemelnek ezen érzelmek – mondta Judith gépies
udvariassággal. Aztán Miss Devenishre nézett, és hozzátette: – Ne
aggódjon feleslegesen, Lucy! Úgy hiszem, ha valami történt volna a
sógorommal, arról már hírt kaptunk volna.
Miss Devenish dermedten felelt: – Ó, igen. Természetesen.
Bizonyára így van.
 - Csak reméltem, hogy talán a városba jött valami paranccsal
vagy üzenettel, és benézett ide. Nincs jelentősége.
Judith nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy Barbarára
pillantson. A sötét függöny előterében állt, tekintetét kíváncsi
érdeklődéssel Lucy arcára szegezte.
Judith gyorsan félrenézett és megismételte: – A bál óta nem láttam
Charlest.
- Nem. – Miss Devenish ekkor Barbarára nézett; kissé elpirult;
hebegve azt mondta: – És ön, Lady Barbara... nem szívesen
kérdezem, de... ön sem hallott semmit?
- Az égvilágon semmit – felelte Barbara.
- Nem. Csak most jut eszembe... bizonyára csodálkozik, hogy
önt kérdezem erről, de ezek most olyan körülmények, amelyek. .. –
hangja teljesen elhalt, utóbbi szavai alig voltak hallhatóak. Pirulva
állt fel és emlékeztette nagybátyját, megígérték, hogy nem hagyják
magára Mrs. Fishert fél óránál hosszabb időre.
A nagybácsi egyetértett azzal, hogy menniük kell, és ahogy kezet
rázott Judithtal, sietve hozzátette: – Ladységed nálam jobban képes
meggyőzni ezt a fruskát, hogy nincs szükség ekkora riadalomra. Ó,
kisasszony, ingathatja a fejecskéjét, ahogy akarja, de nem hiteti el
vén nagybácsikájával, hogy nem habarodott bele valami fess
katonatisztbe!
E kijelentést a kisasszony válaszra sem méltatta; Lucy
megszorította Judith kezét, könnyeden fejet hajtott Barbarának és
kisietett a helyiségből. Mr. Fisher könyörgött Judithnak, ne is
gondoljon arra, hogy kikíséri, arra nincs semmi szükség, kitalálnak
az ajtóhoz, és ismét köszönetét mondott azért, hogy fogadták őket,
aztán észrevette, hogy a komornyik ajtót nyit nekik, meghajolt és
kiment.
Hosszú, kínos csend ereszkedett a szalonra. Barbara elhúzta a
függönyöket és kinézett az utcára.
- Még mindig esik – jelentette ki.
 - De a villámlás mintha alábbhagyott volna.
- Igen.
Judith leült, kisimított ruhájából egy ráncot. Tekintetét a kelméről
fel sem emelve azt mondta: – Nem hiszem, hogy Charles szereti.
Eltelt egy perc, mire Barbara válaszolt. Akkor azonban nyugodt,
egyenletes hangon azt mondta: – Ha szereti, azt kaptam, amit
megérdemeltem.
Ezt nem lehetett tagadni. Judith fanyar mosollyal jegyezte meg: –
Tudja, hogy ezt akartam.
- És még mindig ezt akarja?
- Nem. Úgy tűnik, ezek a napok mindent megváltoztattak.
Nem akartam fogadni önt a házunkban, de ön nekem is erőt adott;
nem is hittem volna, hogy így lesz. Akármi történt és akármi fog
történni, sosem fogom elfelejteni, milyen megnyugvást jelent nekem
most a jelenléte.
Barbara feléje fordult.
- Ön nagyon nagylelkű – mondta hangjában alig érezhető
gúnnyal. – De jellemem másik fele is igaz. Szóval ne emeljen engem
piedesztálra. Egészen biztosan lezuhannék róla.
Ebben a pillanatban Worth lépett a helyiségbe. Már átöltözött, és
Judith meglepett kiáltására azt felelte, hogy akkor ért haza, mialatt
Mr. Fisher és Miss Devenish volt ott. A következő kérdés
elkerülhetetlen volt: – Van valami hír?
- Igen, van hír – felelte Worth. – Nyugtalanító hír, de azt
hiszem, a poroszok vereségével van összefüggésben. A szövetséges
hadsereg visszavonul.
Judith rémülten nézett férjére. Barbara azt mondta: – Az ördögbe
is! A pokolba, én ezt nem hiszem el!
- Sajnálatos, hogy az ön lelkes temperamentuma másokban
nincs meg – felelte komoran. – Az egész város felbolydult. Hiteles
forrásból tudom, hogy egyesek akár száz Napóleon-aranyat is
megadnak egy pár lóért, amivel Antwerpenbe mehetnek.
 Azzal kinyitotta tubákos szelencéjét és könnyeden hozzátette: –
Sosem volt nagy véleményem az emberi fajról, de ez a groteszk, amit
most előadnak, az emberi ostobasággal kapcsolatos minden eddigi
várakozásomat messze alulmúlja.
- Remélem, észlelte, hogy mi legalább megőriztük a
méltóságunkat – felelte Barbara.
- Igen, és hálás vagyok érte.
- De Worth! Visszavonulás! – kiáltott fel Judith.
- Ne izgassa fel magát, kedvesem. Ne feledje, hogy
Wellington a visszavonulás mestere. Ha a poroszok vereséget
szenvedtek és visszavonultak, kénytelenek vagyunk ugyanezt tenni,
hogy fenntartsuk velük a kommunikációt. Amíg arról nem szerzek
tudomást, hogy ez a visszavonulás nem taktikai célú, hanem
megfutamodás, természetesen sajnálattal, de nem csatlakozom az
antwerpeni úton menekülőkhöz.
Judith önkéntelenül felnevetett, de lelkesen kijelentette: –
Természetesen semmi nem lenne annál megvetendőbb. Nyilván, még
egy ideig nem beszélünk menekülésről.
Korán vacsoráztak, de bár mindkét hölgy fáradt volt a
megpróbáltatásoktól és az idegességtől, amit a nap folyamán el
kellett viselniük, egyikük sem tudott nyugovóra térni, míg újabb
hírek nem érkeztek a seregről. A szalonban üldögéltek, igyekeztek
kézimunkázással eltölteni az időt, míg végül Worth az órára
pillantott és felállt; azt mondta, átmegy Stuarthoz, hogy megtudja,
hallott-e valami új hírt. Kilépett a helyiségből, lefelé ment, a hallba.
Ekkor a hölgyek kopogást hallottak a bejárati ajtó felől és egy
pillanattal később zavaros, halk beszéd hallatszott.
 Huszadik fejezet

Judith a lépcsőkorláthoz futott. Worth szólt fel: – Charles van itt,

Judith. Minden rendben!
- Ó, jöjjön fel! Hozza fel, kérem! – könyörgött a nő. – Charles,
annyira hálás vagyok! Kérem, most rögtön jöjjön fel!
- Asszonyom, legnagyobb sajnálatomra jelenleg nem vagyok
szalonképes – felelte Audley ezredes fáradt, de vidám hangon.
- Szentséges isten, mit jelentsen ez? – Közben megpillantotta
és felkiáltott. – Ó, hiszen bőrig ázott! Rögtön át kell öltöznie,
különben isten tudja, mi történhet önnel!
Felment a lépcsőn, beért a gyertyafénybe és Judith látta, hogy az
arca hamuszínű a fáradtságtól; még mindig hímzett báli öltözéke volt
rajta, de esőtől ázott, sártól mocskos, a kabát egyik ujja szakadt,
mandzsettája véres.
- Megsebesült! – kiáltott fel Judith.
- Nem. Biztosíthatom, hogy nem. Semmiség. Csak egy ba-
jonett okozta vágás. Alig egy karcolás, semmi több. Csak álmos
vagyok, és szavamra, nagyon éhes!
- Azonnal vacsorázhat, amint átöltözött – mondta Judith,
sógora kezét kezébe fogva és egy pillanatra megszorítva. – Nagyon
kimerült. Ó, kedves Charles, micsoda megkönnyebbülés tudni, hogy
biztonságban van!
Nem tudott ennél többet mondani; Charles mosolygott, de úgy
tűnt, nincs vesztegetnivaló ereje, hogy válaszoljon. Worth karon
fogta és egy emelettel feljebb vezette.
- Gyere! Meg kell mondanom, hogy a megjelenésed
meglehetősen botrányos!
Judith visszaszaladt a szalonba és csengetett.
 Barbara az ajtó mellett állt, nézte, ahogy Audley ezredes felmegy
a lépcsőn a hálószobájába. Remegő nevetéssel jegyezte meg: – A
gyönyörű báli öltözéke tönkrement! Ha arra gondolok, hogy csak két
éjszakával ezelőtt milyen fess volt, legszívesebben sírva fakadnék!
Előfordult már valaha ilyen átkozottul ostoba eset?
Odafent Worth csengetett az inasáért, és rögtön nekifogott segíteni
az ezredesnek, hogy lehámozzák róla átázott kabátját. A testére
tapadó ing szakadt ujján át látni lehetett egy csík angoltapaszt, amely
a felsőkaron ejtett vágást takart. A vér az ingujjra száradt és Audley
felszisszent, ahogy az inget lehúzta magáról.
- Remélem, nem súlyos a seb – szólt Worth.
- Az ég szerelmére, dehogy! Csak egy karcolás.
- Hogyan szerezted?
- Próbáltam biztatni azokat az átkozott holland-belgákat –
felelte az ezredes keserűen. Aztán villanó mosollyal hozzátette: – Bár
nem hibáztathatom szegény ördögöket! Az elején nagyon kitettek
magukért, aztán, mintha nem lett volna addig is elég bajuk, néhány
emberünk összetévesztette őket a franciákkal és tüzet nyitottak rájuk!
Az egész az átkozott egyenruhájuk és a harangforma csákójuk miatt
van.
- Hol van a hadsereg?
- A Mont St Jean előtt, Waterloo-tól néhány mérföldre délre;
ott táboroztak le éjszakára.
Worth összevonta a szemöldökét.
- Ha jól tudom, az egészen közel van Brüsszelhez.
- Nem volt más megoldás. Az öreg Blücher tizennyolc
mérföldet hátrált, Wavre-ig. Természetesen nekünk is ezt kellett
tennünk. De ne aggódj! Jobb pozícióban vagyunk, mint Quatre-
Bras-nál: a terep borzalmasan nehéz volt a lovasságnak.
 Ekkor az inas lépett a szobába és a beszélgetés szünetelt,
miközben az ezredes sárgalacsinos csizmáját lehúzták, pantallóját
lehámozták a lábáról és meleg vizet hoztak, hogy fáradt testéről
lemossa a szennyet, verejtéket, vérfoltokat. Mire újra, immár
egyenruhájában lement, a személyzet asztalneműt és egy tálca ételt
vitt a szalonba. Fivére előtt lépett a szalonba, meglehetősen fáradtan
pillantott Judithra, aztán meglátta a kandallónál álló Barbarát.
Homlokát ráncolta; elnehezült, véreres szemével csodálkozva
pislogott. Mintha képtelen lett volna gondolkodni; nem tudta, hogyan
került Lady Barbara oda, és túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen a
körülményen spekuláljon. Az egymástól való elidegenedés rémálma
húzódott közöttük, de két napja szinte folyamatosan nyeregben ült,
ádáz, túlerővel szembeni csatákban vett részt és tudta, hogy talán
életének legkomolyabb ütközete vár rá. Agya nem volt hajlandó
személyes megfontolásokkal foglalkozni; egyszerűen kezet nyújtott a
hölgynek, és azt mondta: – Nem tudtam, hogy itt találom, Babs. Jól
van?
Judith, aki legalább színlelt meglepettségre számított, és felkészült
arra, hogy Worth és ő kimennek a szalonból, úgy érezte, hogy ez a
nyugodt üdvözlés Barbarát hideg zuhanyként érheti. De Lady
Barbara csak megfogta az ezredes kezét és azt felelte: – Igen,
Charles. Itt vagyok. Ezzel most ne törődjön. Éhes és fáradt.
- Nem tudom, mikor voltam így, ha éreztem ilyesmit
egyáltalán – ismerte el az ezredes, azzal elfordult a hölgytől és
asztalhoz ült. Elfogadta a tányérnyi hideg marhasültet Judithtól és
hozzátette: – Mindkét bátyja jól van. Azt hiszem, George egykét
karcolást kapott ma, de semmi komoly. Canning beszámolt, a
Quatre-Bras-i csatáról, Julián?
- Igen, és később többet is megtudtam róla Creevey-től, aki
találkozott Hamiltonnal, Barnes csapatából.
- Valóban? – szólt az ezredes, tele szájjal. – Ezek szerint
mindent tud.
 - Nagyjából. Hamilton még a csata előtt eljött.
- A testőrség döntötte el a csatát. Cooke hadosztálya úgy fél
hét körül érkezhetett. Maitland beküldte Lord Saltount a köny-
nyűlovassággal, hogy megtisztítsák a bossu-i erdőt a franciáktól,
amit meg is tettek. Nem igazán tudom, hol volt Byng dandárja.
Szinte lehetetlen volt megállapítani a pozíciókat. Halkett egyik
embere azt mondta, látták, ahogy a franciák kiküldtek egy lovast,
hogy kitűzze a zászlót, amit a csapatok iránypontul használhatnak a
támadáshoz. Fogalma sincs, milyen a gabona arrafelé. Sosem láttam
ilyen magasra nőtt zabot.
- Mikor érkezett Halkett? Gondolom, Sir Colinra gondol, nem
a fivérére.
- Igen, természetesen. Hew Halkett hannoveri dandárja
egyáltalán nem jelent meg Quartre-Bras-nál. Alten felhozta a
harmadik hadosztályt valamikor négy és öt óra között, és istenemre,
az utolsó pillanatban érkeztek! Picton hadosztályát elég rendesen
szétverték. Nem tudom, melyik dandár szenvedte meg jobban,
Kempt vagy Peck emberei. Súlyosbította a helyzetet, hogy
Brunswick herceget el kellett vinni a harcmezőről, és az embereit ez
nagyon megrázta. Olferman nem tudta őket visszatartani és igen
sietősen visszavonultak, amikor az öreg Halkett megjelent. Ismeri
Halkettet! Vagy nem ismeri... de azt mondta, de egyenesen
megmondta Olfermannak, mit gondol a visszavonulásról és a
Brunswick-féle csapatot egy árok takarásába vitte a híres, öreg
harcos!
- És a holland-belgák?
Az ezredes vállat vont.
- Nem kétséges, hogy Perponcher mentette meg a helyzetet
azzal, hogy úgy ment Quatre-Bras-ba, ahogy tette és Bernhard herceg
nassaui emberei kiválóan helyt álltak. Egy lovasütegük volt, azt
hiszem, Stevenart emberei... és szavamra, azok az emberek igazi
hősök voltak!
 - Bylandt dandárja az elején súlyos vereséget szenvedett, és
ami a többit illeti... a ne szólj szám, nem fáj fejem esete állt fenn.
- Hogyan teljesített Oránia hercege?
- Mint Halkett – felelte az ezredes fanyar mosollyal. – Szegény
Slender Billy! Nagyon felizgatja magát!
Worth újra töltötte a poharát.
- Az ő korában ez várható volt. Mit csinált?
Az ezredes ivott egy kis bort, aztán ismét kezébe vette az
evőeszközöket.
- Ó, Halkett előrelovagolt a frontvonalra a szárnysegédeivel,
látta, hogy lovassági egység formálódik, és természetesen azonnal
visszatért a dandárjához és parancsot adott, hogy álljanak négyzet
alakzatba. A 69-esek, vagyis Morice ezredes zászlóalja éppen erre
készült, amikor jött Slender Billy és tudni akarta, mi az ördögöt
csinálnak. „Felkészülünk a lovasság támadására”, felelték neki. Mire
ő: „Ó, a pokolba a lovassággal! Több mérföldes távolságban nincs
lovasegység! Azonnal álljanak fel sorba!” Morice-nak természetesen
nem volt más választása, minthogy engedelmeskedjen a parancsnak.
A csapat még alakulatba formálódott, amikor körülbelül nyolcszáz
vértes támadt rájuk. A 30-asok és 33-asok szabályos négyzet
alakzatban álltak, de a vértesek egyenesen a szerencsétlen 60-asokra
támadtak, szétzúzták a belga és Brunswick lovasságot, egészen
Quatre-Bras-ig hatoltak és teljesen megfordították az állásunkat. Ha a
92-es skót századot nem maga Wellington vezeti, isten tudja, mi
történt volna!
- Igen, erről hallottunk, de a herceg ostobaságáról egy szó sem
jutott el hozzánk.
- Meglehet. Ne terjesszétek ezt a történetet. Engem
történetesen éppen közvetlenül az ütközet előtt küldtek Halketthez
paranccsal, és a mellette levő négyszög alakzatban voltam. Szegény
Morice elesett, és vele sokan mások.
 - Ezek szerint nem volt lovasságotok, amivel
feltartóztathattátok volna a francia támadást?
- Nem. Ez volt az egészben a legrosszabb. A dzsidások
szörnyen összekaszabolták Pack skót egységeit. De a harcoló
alakulatot nem lehetett megrengetni. Amikor Picton végre nyugovóra
tért, minden a legnagyobb rendben volt. De a hadosztálya döbbenetes
veszteségeket szenvedett. Kilenc órára túlerőbe kerültünk a
franciákkal szemben. Magam is többször láttam Ney-t. Folyamatosan
ránk küldte a lovasságát... inkább úgy viselkedett, mint valami őrült,
nem, mint felelős hadvezér. Ez volt a véleményünk róla. A végén
feladta és visszavonult, mi pedig letáboroztunk éjszakára. –
Félretolta tányérját, sajtért nyúlt. – A herceg Genappe-ben tölti az
éjszakát. A poroszokról nem hallottunk; Hardinge súlyosan
megsebesült Ligny- nél és kiesett a küzdelemből. Kiderült, hogy
Blücher az éjjel egy tisztet küldött hozzánk, de megsebesült és nem
érte el a célt. Gordont előreküldtük a namuri úton egy fél századdal,
a 10-esekkel, derítse ki, mit lehet tudni a helyzetről. Eljutott egészen
egy Tilly nevű helyig, megtudta, hogy az egész porosz hadsereg
visszavonult Wavre közelébe, és hogy a franciák erejük teljében, úgy
két mérföldre vannak. Nyolc óra körül ért vissza, és ez volt az első
hír, amit a porosz csapatokról megtudtunk, és úgy 40 ezer fővel
lehettek ott. Azt, hogy mi történt ezzel a haderővel tegnap, nem
tudjuk. Láttuk, hogy Ligny felé mentek, de nem tűnik úgy, hogy
egyáltalán részt vettek volna ütközetben. Ami minket illet, a
hollandok elmenekülése után csak 25 ezer emberünk volt; de Ney,
ahelyett, hogy újabb támadást intézett volna ellenünk, semmit sem
tett. Tíz órakor a herceg elrendelte, hogy a lovasság a genappe-i
szoroson át egymás után keljen át és a Mont St Jean-nál foglaljon el
pozíciót. Ezt tökéletes rendben végre is hajtották, a 95-ös
lövészgyalogság két egységének kivételével, akiket a herceg Quatre-
Bras-nál tartott a teljes lovassággal. – Szélesen elmosolyogott,
lenyelt egy nagy falat sajtos kenyeret és azt mondta:
 - Az öreg Hookey leült, hogy elolvassa az Angliából érkezett
leveleket és újságokat, aztán az út szélén lefeküdt és arcára újságot
terítve elaludt. Amikor felébredt, látcsövével újra megszemlélte az
ellenséget, és azt látta, hogy nincsenek fegyverben. Kezdtünk arra
gondolni, hogy valószínűleg visszavonulnak. Úgy két óra körül
azonban Vivian, aki a herceg mellett volt, Ligny irányában a
napfényben acél csillanását pillantotta meg és rájöttünk, hogy a
csillogás forrása az, hogy hatalmas lovassági egység közeledik
hozzánk. Ugyanakkor Ney kezdte megmutatni magát a
frontvonalunkon. Mindent összevetve ilyen különös hatást életemben
nem láttam még. Északon hatalmas viharfelhő képződött. Szinte
félhomályban voltunk, de a franciákra még sütött a nap. Ilyen
félelmetes jelenséggel sosem találkoztam még. A herceg parancsot
adott, hogy a lovasság, a lovastüzérség és a lövészgyalogság gyors
ütemben vonuljon vissza, és ő előre ment Genappe- ba vacsorázni. A
parancs végrehajtását Uxbridge-re bízta, amit az kitűnően meg is
oldott; három oszlopban vonta vissza a lovasságot, Norman Ramsay
csapatát utóvégként visszatartva.
Genappe-ben akkor hallottuk meg az ágyúszót, amikor kitört a
vihar és visszamentem megnézni, mi történik. Úgy tűnt, a franciák
tüzet nyitottak ránk, de nem sok kárt tettek bennünk.
Úgy tűnt, a középső egységekre, Somerset és Ponsonby nehéz-
dandárjára, valamint a 7. huszárezred egy hátvédcsapatára és a 23.
könnyű dragonyosokra koncentráltak. Mire felsorakoztak a Genappe
mögötti magaslaton, a francia dzsidások már a városban voltak.
Uxbridge beküldte a 7.-et, hogy tisztítsák meg a terepet, de
visszaverték őket, aztán újra és újra támadtak, de elég súlyos
veszteségeket szenvedtek. Uxbridge végül visszavonta őket és a
könnyű dragonyosokat rendelte támadásra, de mivel láthatóan nem
igazán volt kedvükre a feladat, felcsattant: „Akkor a testőrségnek jut
ez a megtiszteltetés!” És parancsot adott nekik a támadásra.
 Természetesen semmire nem vágytak jobban, minthogy
megmutassák nekünk, mire képesek a Hyde parki katonák. Uxbridge
néhány lovasszázadot a városra küldött. Úgy csaptak le, mint a
villám; jó volt nézni, leljesen kiűzték a dzsidásokat.
- George? – kérdezte Barbara.
Az ezredes a hang irányába fordította a fejét, hirtelen eszébe jutott
a hölgy jelenléte.
- Igen, ő is részt vett az ütközetben. Nem sérült meg, csak
csupa sár lett. – Mosolygott, aztán visszafordult Worth felé: –
Ez volt a legmulatságosabb az egészben; a testőrök valósággal
dagonyáztak a sárban. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna
ilyen heves vihart. Fél óra múlva a lovak már térdre rogytak és a
mezők néhol tónak tűntek. A 95-ösök a városon túlról nézték a
testőrséget; tudod, milyenek a lövészek! Kincaid megesküdött, hogy
valahányszor egy ember elesett és sárosán kelt fel, hátrament, mintha
már nem lenne alkalmas arra, hogy emberek szeme elé kerüljön!
Mondhatom, rengeteg élcelődést kellett kiállniuk! A 95-ösök közül
néhányan azt kiabálták nekik: „Minél randább ember, annál jobb
katona!” Ezt a mondás az ibériai hadjáratban alakult ki közöttünk.
Mindazonáltal, ha úgy is tűnt, hogy szörnyen szégyellték magukat a
sárosság miatt, remekül helytálltak.
- Nem volt komoly összecsapás?
- Nem, semmi, csak okos hadmozdulatok és kisebb csaták.
Uxbridge jó ember, sőt, a mai munkája miatt az emberei hisznek
benne. Miközben folyt a csata, Whinyates tüzelni szeretett volna; az
volt a szándéka, hogy rakétalövedékekkel szórakoztatja egy kicsit a
Genappe után felsorakozott lovasságot. A lényeg az volt, hogy a
franciákat ez egyáltalán nem szórakoztatta; utálják a
rakétalövedékeket.
- Mi az a rakétalövedék? – kérdezte Judith, aki állát kezébe
támasztva ült, úgy hallgatta.
 - Hát, egyszerűen rakétalövedék – felelte az ezredes köny-
nyeden. – Semmi értelme engem kérdezni. Nem vagyok tüzér. Csak
annyit tudok, hogy bárhol felállítható háromlábú kis vasállványokról
lövik ki őket. Kanócos rúddal gyújtják meg; a szörnyű holmi
szikrákat hány és úgy csóválja a farkát, mintha élne, aztán hirtelen
kilő. Halálra rémülök az ilyesmitől; sosem lehet tudni, hogy merre
száll! Még maga Whinyates is elismeri, hogy nincs két egyforma
röppálya. Sisteregve repülnek a levegőben, és ha szerencsések
vagyunk, akkor a fejükben levő repeszek a franciák soraiban
robbannak szét. De volt már eset, hogy visszafordultak, és egy
emberünk megesküszik rá, hogy egy ilyen rakéta valósággal üldözte
és kis híján kivégezte őt. – Félretolta székét az asztaltól, felállt, az
ablakhoz ment, kissé elhúzta a függönyt. Az eső még mindig verte az
ablaktáblákat. – Wellington éjszakája! – mondta, és visszaengedte a
függönyt. – Szükségem van az egyik lovadra, Julián. Az én szegény
állatom alig állt a lábán, amikor itt az istállóba kötötték.
- Akkor vidd a pejt, az nagyon szívós.
- Lehet, hogy sosem látod viszont – szólt az ezredes halvány
mosollyal.
- Lehetséges. Hány lovat vesztettél el eddig?
- Csak egyet. Judith, megengedi, hogy megdézsmáljam az
éléskamrát? Pokolian szűkén vagyunk ellátmány dolgában.
- Természetesen. Vigye, amit csak akar – felelte a nő készsé-
gesen. – De muszáj máris indulnia? Nem pihenhet egy kicsit?
Charles tagadón ingatta fejét.
- Nem. Tudja, éjfélre vissza kell érnem a főhadiszállásra. Már
tíz óra van. Ebben a lucskos sötétben két órába is beletelhet míg
odaérek. Sőt, talán több idő is kell rá.
- Hol van a herceg főhadiszállása? – kérdezte Worth.
- Waterloo-nál – felelte Charles, azzal felkapta köpönyegét a
székről, ahová tette és nyakánál megkötötte.
 Háromszögletű kalapja és viaszosvászon esőkabátja már a
kezében volt; hóna alá csapta, és némi tétovázás után azt mondta: –
Judith, ha taláIkozik Miss Devenishsel... – elhallgatott, mintha nem
tudná, hogyan folytassa.
- Azt hiszem, találkozom vele. Kíván üzenetet küldeni neki
általam?
- Nem... Csak azt szeretném, ha megmondaná neki, hogy ma
éjjel találkozott velem és minden rendben van.
- Természetesen.
- Köszönöm. Ugye nem felejti el? – Azzal barátian
megcsókolta és régi vidámságára emlékeztetőn hozzátette: – Tudja,
ön igazán nagyszerű. Pontosan érti, milyen fontos jól tartani egy
férfit!
- Csak hideg marhasült volt!
- Biztosíthatom, hogy ennél jobb semmi nem lehetett volna.
Ne riadjon meg, ha holnap ágyúzást hallanak! Legalább egy porosz
csapat velünk lesz és mondhatom, nincs szándékunkban elveszíteni
ezt a háborút! – Azzal megveregette sógornője vállát és Barbara felé
fordult. Lady Barbara sápadt volt, de tökéletesen ura magának. Kezet
nyújtott az ezredesnek. Az ezredes elfogadta.
- Nem tudom, miért van itt, de örülök, hogy itt van. Kérem,
bocsásson meg nekem, ha unalmasnak és ostobának tűnök. Sok
mondanivaló lenne, de nincs időm, és ez nem a megfelelő pillanat.
Úgy tudom, az ön barátja, Lavisse gróf sértetlen. Már korábban
említenem kellett volna ezt önnek.
- Örvendek, de nem olyan jó barátom, hogy aggódnék miatta.
- Ráunt, Babs? – A hölgy megrezzent. Az ezredes azonnal
korrigált: – Kérem, bocsásson meg! Ez borzasztó udvariatlanság volt
tőlem. – Megszorította a hölgy kezét. – Viszontlátásra, kedvesem.
Worth, ha megengeded, most távozom.
Elengedte Lady Barbara kezét és fivéréhez fordult.
 Nehéz köpönyegének sarka éppen csak érintette a hölgy ruháját,
ahogy sarkantyús csizmájával hirtelen sarkon fordult; karon fogta
fivérét és az ajtóhoz sétált vele.
- Elviszek néhány üveg pezsgőt a készletedből, Julián –
mondta, és a következő pillanatban eltűnt Barbara szeme elől. Lady
Barbara hallotta a hangját a lépcsőről, ahogy lefelé ment Worthszel.
– Jut eszembe, a 10-esek átkozottul jók voltak ma. Mintha a
gyakorlótéren lettek volna! Az eső azonban véget vetett a
csatározásnak.
Judith gyorsan az ajtóhoz ment és becsukta.
- Csatározás! Pezsgő! – szólt erős rosszallással. – Hogyan
képes erre? Mintha a fejében nem lenne más gondolat, mint
hadosztályok, dandárok és zászlóaljak!
- Nincs is – jegyezte meg Barbara.
- Ha arra gondolok, hogy önt milyen kétségek gyötörték,
mennyit szenvedett attól a körülménytől, hogy... És ő úgy
viselkedett, mintha semminek nem lenne jelentősége, csak ennek a
borzalmas háborúnak!
Barbara felnevetett.
- Van valami másnak jelentősége? Nekem éppen ez tetszett
benne!
- Ön született katonafeleség! Én minden türelmemet
elvesztettem! Ó, Babs! Ez az üzenet! Mit akarhatott vele?
Barbara szeme felvillant, ajka vészjósló mosolyra húzódott.
- Egy hét alatt el tudtam volna venni attól a csitritől. Sőt! egy
nap alatt!
- Nekem is ez a véleményem; valóban, ehhez kétség sem fér.
Bár jobban szeretném, ha nem beszélne így.
- Ne féljen. Nem fogom ezt tenni. Ha épségben visszajön, az
övé lehet... igen, mosolyogva engedem át neki és örülni fogok. –
Arca eltorzult. Felkiáltott: – Nem! Azt azért nem! De nem teszek
semmi rosszat... megígérem, hogy nem teszek semmi rosszat!
 Húsz perccel később, amikor Worth visszaért a szalonba, a két
hölgy a kanapén üldögélt barátságos csendben. A gróf nyugodt
hangon szólt hozzájuk: – Fogadják meg a tanácsomat és térjenek
nyugovóra. Ma este nincs semmi veszély, de megtörténhet, hogy
holnap kénytelen leszek a tengerhez vinni önöket. Addig pihenjenek,
amíg megtehetik.
- Charles elment? – kérdezte Judith.
- Igen... és elvitte az ön vasárnapi ebédjét is.
- Ó, jaj! De ez nem számít. Bárcsak elállna az eső! Nem
szeretek arra gondolni, hogy ebben a felhőszakadásban kell
lovagolnia!
- Biztosíthatom, hogy nagyon jól megállja a helyét. Ha valakit
sajnálni óhajt, sajnálja azokat a szegény ördögöket, akik a szabadban
táboroztak le éjszakára.
Judith felállt.
- Sajnálom őket. Jöjjön, Babs! Férjemnek igaza van. Nyu-
govóra kell térnünk.
Alig hangzottak el ezek a szavak, amikor kopogást hallottak a
bejárati ajtón. Még Worth is meglepődött, összevonta szemöldökét.
A komornyik még nem feküdt le; hallották, hogy az ajtóhoz megy és
kinyitja; egy pillanat múlva a lépcső súlyos léptei alatt recsegett.
Belépett a szalonba, de mielőtt bejelenthette volna vendégét, Lucy
Devenish nyomult be mellette.
Ázott csuklyás köpönyegbe burkolózott; sápadt volt és láthatóan
nagyon izgatott. Hevesen körülnézett a helyiségben, aztán Judith
csodálkozó tekintetét meglátva azt hebegte: – A nagybátyám hallotta,
hogy Audley ezredes meglátogatta Sir Charles Stuartot!
- Valóban járt ott és itt is, de attól tartok, már nincs itt – szólt
Judith. – Kedves gyermekem, ugye nem egyedül jött ebben a
döbbenetes viharban? Hadd vegyem el a köpenyét! 'Mily
meggondolatlanság öntől!
 - Ó, tudom, tudom! De nem tudtam elaludni úgy, hogy meg
sem próbálom megtudni a híreket. Senki nem tudja, hogy nem
vagyok még ágyban... valóban helytelen, de muszáj, egyszerűen
muszáj volt eljönnöm!
Judith levette válláról a csöpögő kabátot.
- Nyugalom, Lucy! Semmi szükség erre az ijedelemre. Charles
biztonságban van, becsületszavamra, minden rendben van!
Miss Devenish zaklatottan kisimított egy hajtincset nedves
homlokából.
- Egész úton futottam! Reméltem, hogy láthatom. De nem
számít. – Nagyon igyekezett megnyugodni, egy közeli székre
rogyott. – Olyan boldog vagyok, hogy biztonságban van! Elmondta
önöknek, hogy mi történik? Van valami hír? Mit mondott?
- Igen. Elmondta, hogy hadseregünk kénytelen volt
visszavonulni egészen a Mont St Jeanig. Úgy tűnik, ma nem volt
komoly ütközet, csak lovassági hadmozdulatok, amik véleménye
szerint nagyon jól sikerültek.
- Ó...! Kérem, mondja el! Tudja, nagyon... keveset hallottunk a
helyzetről ma – mondta Lucy erőltetett nevetéssel.
- Semmi fontos nem volt, kedvesem. Abból, amit mondott, azt
szűrtem le, hogy csak a huszárok és a testőrgárda került ütközetbe az
ellenséggel. Maga Charles... – Elhallgatott, mert Lucy hirtelen
felugrott; arca olyan sápadtnak és annyira feldúltnak tűnt, hogy
Judith egy pillanatra szinte attól félt, hogy elment az esze.
- Charles? Ki nekem Charles? – szólt Lucy rekedten. –
George... George! Nincs róla hír? Nem üzent nekem? Lady Barbara,
az ég szerelmére, kérem, mondja meg, különben megőrülök a
bizonytalanságtól!
- George? – hebegett Judith, és hogy meg ne inogjon, kény-
telen volt székre támaszkodni.
- Igen, George! – felelte Lucy hevesen. – Nem bírom tovább!
Tudnom kell, mi van vele!
 - Ép és egészséges – felelte Barbara hűvösen.
Lucy nagyot sóhajtott és a szófára rogyott.
- Ó, hála istennek, hála istennek! – zokogta. – Min mentem
keresztül... A kín! A bizonytalanság!
Barbara tekintete egy pillanatra találkozott a szalon másik
végében álló Judith tekintetével, aztán Lucy lehajtott fejére nézve
megszólalt: – A fene vigye, kisasszony, muszáj zokognia azért, mert
nincs semmi baj?
Judith a szófához lépett és Lucy vállára tette kezét.
- Lucy, mi ez a butaság? – kérdezte. – Mi köt téged Lord
George-hoz?
Lucy felemelte fejét két kezéből.
- Ő a férjem! – jelentette ki.
Zavart csend támadt. Barbara szeme összeszűkült, úgy bámulta,
Judith végtelen hitetlenkedéssel nézte. A gróf nagy gonddal
lornyonját tisztogatta, aztán szeméhez emelte és higgadt, megfontolt
tekintettel szemlélte Lucyt.
- George valóban feleségül vette önt? – kérdezte Barbara
halkan. – Mikor?
- Tavaly... még Angliában! – felelte Lucy, arcát kezébe
temetve.
- Akkor ezek a hosszú hónapok úgy... – kiáltott fel Judith. –
Szentséges ég! Ez hogyan lehetséges?
- Lehetséges. És tény. Tudatában vagyok, mit érezhet most,
asszonyom, de ó, ha tudná, milyen keserűen megszenvedtem miatta,
szánna engem!
- Nem is tudom, mit mondjak! Nem tisztem korholni önt! De
mi vehette rá, hogy ilyen ostobaságot kövessen el? Miért titkolták
ilyen sokáig? Ezt egyáltalán nem értem!
- Ó, ön nem ismeri a nagyapámat! – szólt Barbara. – A
titkolózás így teljesen érthető. Az azonban az én értelmemet is meg
haladja, hogy mi az ördög késztette George-ot házasságra!
 - Szeret engem! – szólt Lucy fejét felszegve.
- Nyilván. Furcsa! Nem gondoltam volna, hogy ilyen lányok
tetszenek neki.
- Ó, Babs, az ég szerelmére, hallgasson! – könyörgött Judith.
- Badarság! Ha Miss Devenish... bocsánat... ha Lady George
valóban a sógornőm lett, minél előbb kezd hozzászokni ahhoz, hogy
hogyan beszélek, annál jobb. Szóval George félt bevallani az affért a
nagyapámnak, ugye?
- Igen. Nem mondhatok el mindent, de nem hibáztathatja őt!
Az egész az én hibám. Hagytam, hogy levegyen a lábamról. A
házasság Sussexben köttetett. George éppen előléptetését várta...
- Ó! Kezdem érteni önt! Úgy volt, hogy a nagyapám ad neki
pénzt rá, ugye? De a nagyapám kénytelen volt a pénzt arra költeni,
hogy elnémítsa a Carroway-affért, így nem volt hajlandó George-ot
tovább segíteni.
- Igen – felelte Lucy. – Minden félrement! Az a botrány! De
most már vége. George valóban szeret engem, és nem lesz több ilyen
affér!
- Szegény ártatlanság! De folytassa, kérem!
- Azt mondta, hogy csak várnunk kell. A körülmények nem
voltak kedvezőek: adósságai voltak; és én sajnos tudtam, hogy
nagybátyám nem kedveli őt. Attól tartottam, hogy ezen a téren csak
harag támadhat. A nagybátyám szerint George valóságos tékozló,
nem tud bánni a pénzzel, és ez az ő szemében felülír minden nemesi
címet. Ha bejelentettük volna a házasságunkat, az tönkretette volna
George-ot. De helyzetem nyomorúsága az, hogy kénytelen voltam
megtéveszteni nagybátyámat és nagynénémet, a kín, hogy csak lopva
találkozhattam George-dzsal... mindez ahhoz vezetett, hogy a
hangulatom egyre romlott és őt, mint férfit, természetesen irritálta,
hogy olyan nőhöz kötötte az életét, aki... – Zokogás fojtotta belé a
szót; de sikerült uralkodnia magán és folytatta: – Félreértések
támadtak köztünk, sőt veszekedtünk is.
 - Kezdtem azt hinni, már bánja, hogy ilyen elhibázott frigyre
lépett. Amikor a nagybátyám és a nagynéném januárban úgy döntött,
hogy Brüsszelbe jönnek, készségesen jöttem velük. Úgy éreztem,
semmi nem lehet rosszabb annál az életnél, amit addig folytattam.
Ám a különválás úgy tűnik, még szorosabban összefűzött minket!
Amikor George megérkezett ebbe az országba, úgy tűnt, minden
érzelem, amit kihunytnak hittem, egy pillanat alatt újraéledt. Akkor
kész lett volna nyilvánosan bejelenteni házasságunkat! Én
ragaszkodtam hozzá, hogy még tartsuk titokban! Gondoljanak rólam,
amit akarnak! Megérdemlem megvetésüket, de bátorságom teljesen
elhagyott. Az én helyzetemben, ebben a szűk társaságban, ahol
mindenki hajadonnak gondolt, nem tudtam volna szembenézni a
botránnyal, amit egy ilyen bejelentés keltett volna. Attól is tartottam,
hogy a társaságában legyek, nemhogy bárki gyanítsa, milyen
kapcsolat áll fenn kettőnk között. És a korábbi szomorúság is
visszatért! George... csak azért, hogy beleegyezésemet vegye...
kezdte más, nálam sokkal szebb hölgyeknek szentelni magát.
Közeljártam ahhoz, hogy véget vessek puszta létemnek! Aztán kitört
a háború. Látni George-ot a hercegné bálján. Minden félreértés
megszünni látszott, de olyan kevés időnk volt együtt! Kénytelen volt
elhagyni engem; ha Audley ezredes nem ígérte volna meg, hogy ha
tud, üzen nekem, biztosan megőrültem volna!
- Ezek szerint Charles tudta? – kiáltott fel Judith.
- Igen! Azon az éjszakán, amikor eljegyzése felbomlott,
nagyon zaklatottnak látott engem és rábeszélt, hogy bizalmasan
mondjam el neki az igazat. Az ő egyenes, mindig őszinte
természetével biztosan borzadt az én kétszínűségemtől, de egy szóval
sem hibáztatott. A helyzetem iránti megértése, az, hogy megértette,
milyen furcsa és kínos helyzetben vagyok, a kedvessége... el sem
tudom mondani! A tények feltárásának feltételéül szabtam, hogy
minderről hallgatni fog. Ezt megígérte és betartotta a szavát.
- Szentséges isten! – szólt Judith elgondolkodva.
 Lucy arcáról tekintetét Barbarára emelte. Bizonytalanul
felnevetett – Ó, Babs, micsoda bolondok voltunk!
- Ó, igen! És Charles micsoda bitang! Aljas! – Barbara a
szófához lépett, Lucy vállára tette a kezét. – Szárítsa fel a könnyeit!
Biztosíthatom, hogy házassága teljesen beleillik családunk
hagyományaiba.
Lucy megragadta a kezét.
- Meg tud bocsátani nekem?
- Mi köze ehhez az én megbocsátásomnak? Nem bántott meg
engem. Sok boldogságot kívánok önnek!
- Nagyon kedves! De én nem érdemlem meg, hogy boldog
legyek.
- Nem is valószínű, hogy az lesz – felelte Barbara kissé
nyersen. – George átkozottul rossz férj lesz.
- Ó, nem, nem! Nem lesz rossz férj. Ha életben marad!
borzongott meg Lucy.
Eltelt egy kis idő, mire összeszedte magát, és közel egy órába telt,
míg elhagyta a házat. Worth befogatott és vállalta, hogy hazaviszi a
nagybátyjához. Judith és Barbara végre kettesben maradt.
- Nahát! – szólt Barbara. – Remélem, a javamra írja, hogy én
sosem léptem titkon házasságra!
 Huszonegyedik fejezet

Audley ezredes néhány perccel éjfél előtt ért Waterloo faluba, az

erdőn átvezető út, bár közepén nagyjából ki volt kövezve, nagyon
rossz állapotban volt; a sűrű eső a kövezetlen részt valóságos
ingovánnyá tette, amely helyenként teljességgel áthatolhatatlannak
bizonyult. Kocsik és társzekerek ragadtak le, némelyik felborult,
miután összeütközött a korábban menekülő belga lovassággal. A
sötétben lóval csak óvatosan leheti haladni. A társzekerek tartalma
néhol az útra ömlött; volt, így két kerékkel a levegőben fekvő kocsi
foglalta el a kikövezett részt; az őrült menekülésben számos sárban
elesett lovat lőttek le és ezek a lódögök az út menti sárban hevertek.
A bükkfák lombozatáról folyamatosan csepegett az eső; a hold fényét
itt-ott felhők takarták el; csak az út mentén álló kocsikra akasztott
lámpások fényében volt kivehető az út.
Waterloo falu számos házának ablakában világított fény, és
egyetlen emberi lakóhely sem volt a faluban és a közeli
településeken, ahol ne lett volna elszállásolva valamely generális és
emberei vagy más főtisztek, akik voltak olyan szerencsések, hogy
fedél alatt biztosíthattak maguknak fekvőhelyet. A templommal
szemben, Veuve Bedonghien kis fogadójában éjszakázott Wellington
herceg, itt szállt le az ezredes a lóról. Láttára egy alak lépett elő.
- Ön az, uram? – kérdezte lovásza aggódón, lámpást tartva –
Nahát, ez őlordsága Rufusa!
Az ezredes átadta a kantárt.
- Igen. Csutakolja le jó alaposan, Cherry! – Ekkor a távolból
halk puskalövéshangokat hallott. – Mi ez a lövöldözés?
Cherry felmordult.
- Egész este elég rendesen lődöztek. Aszongyák előőrsök.
 - Mire én aszontam, „csak annyit tudok, hogy spanyolhonban
ilyent mi nem csinyátunk.”
Az ezredes elfordult, belépett a fogadóba. Egy tisztiszolga
tájékoztatta, hogy a herceg még nem tért nyugovóra, így a ház első
részében levő szobába ment, hogy jelentést tegyen.
Wellington asztalnál ült, mellette De Lancey; térképet néztek.
Lord Fitzroy a kandalló mellett, karosszékben ült, nyugodtan írt
valamit a térdére tett mappán. Amikor az ezredes belépett, felnézett
és mosolygott.
- Üdv, Audley! – szólt őlordsága. – Mi hír Brüsszelben?
- Jókora pánik volt, uram. Visszavonulásunk hírére több
százan menekültek Antwerpenbe – felelte az ezredes, azzal átadta a
magával hozott leveleket.
- Ó, az meghiszem! Rossz az út?
- Igen uram, és meg kell tisztítani. Helyenként teljesen elzárja
a rakomány és a felborult kocsik. Beszéltem egyik kocsisunkkal és
úgy tűnik, a belga lovasság felborított mindent, amikor
visszanyargaltak Brüsszelbe.
- Első dolgom lesz, hogy megtisztíttatom az utat! – jelentette
ki De Lancey. – Ez azoknak a hitvány flamand kocsisoknak a hibája.
Nem lehet számítani rájuk.
Sir Colin Campbell lépett a szobába, és amikor meglátta Audley-t
megjegyezte, hogy maradt egy kis hideg pite, azt el kéne fogyasztani.
A herceg elbocsátólag bólintott és az ezredes felment az emeletre,
abba a szobába, amit Gordon és Canning ezredes használt. A
kandallóban tűz égett, több rend nedves ruha száradt előtte. A
tűztérből időnként kesernyés fafüst pöffent ki, a tisztek kékes
szivarfüstjével keveredett, meglehetősen sűrűvé téve a helyiség
levegőjét. Gordon ingujjban feküdt a platton, kezét feje fölött
kulcsolva össze; Canning egy régi, rozoga karrosszékben ücsörgött a
tűz mellett és kritikus szemmel nézett az egyik szék karfájára
száradni terített gyűrött kabátot.
 - Légy üdvözölve szerény szállásunkon! – szólt Canning. – Ne
félj! Hamarosan hozzászoksz a füsthöz!
- Micsoda bűz! – szólt Audley. – Mi az ördögért nem nyittok
ablakot?
- A gondos felderítés feltárta azon sarkalatos tényt, hogy az
ablakot nem lehet kinyitni – tájékoztatta Gordon. – Mit rejtegetsz a
köpönyeged alatt?
Az ezredes vigyorgott és elővette a pár palack pezsgőt, amit
hozott és letett az asztalra. – Canning, szólj le a tisztiszolgának, hogy
szerezzen néhány poharat! – szólt Gordon és felült. – Üdv, Charles!
Ne tedd a nedves köpenyedet a kabátom közelébe!
Canning lekapta a kabátot a szék karfájáról és odadobta
tulajdonosának.
- Megszáradt. Jó kvártélyunk van itt, Charles. Én nem mernék
sokáig rajta ülni, mert attól félnék, holnap a fájdalomtól nem tudnék
nyeregbe szállni.
Audley ezredes a szék karfájára terítette kabátját, leült a fal
melletti alacsony priccs szélére és kezdte lehúzni sáros csizmáját.
- Most alszom – felelte. – Ami azt illeti, azt hiszem, már
alszom. Hol van Slender Billy?
- Abeiche-nél. A lovak L’Espinettes-nél.
Az ezredes nagy asztalkendőbe törölte a kezét, levette kabátját és
teljes hosszában elnyúlt a foltvarrásos ágytakarón.
– Mi a fenével töltik ezeket a matracokat? – érdeklődött. –
Tarlórépával?
- Mi takarmányrépát gyanítottunk – felelte Canning. –
Hallottad, hogy az előőrs milyen jól szórakozott?
- Átkozott idióták! – szólt Audley. – Mi értelme ennek?
- Semmi értelme, de ha ilyen a hangulat a frontvonalunkon és
a franciák közt ma éjjel, akkor elég csúnya ütközetnek nézünk elébe
holnap.
 - Hát, én ezt nem helyeslem – szólt Gordon fél könyökre
emelkedve, hogy szivarcsonkját a tűzbe dobhassa. – Spanyol-
országban ezt sokkal jobban intéztük. Emlékeztek azokra a fickókra,
akik minden éjjel kint hagytak egy edényt, benne egy papírpénzt,
hogy a francia lovasőrszemek elvegyék a pénzt és konyakot töltsenek
bele helyette? Ezt nevezem a hadviselés tisztességes, barátságos
módjának.
- Nem volt semmi barátságos a mi embereinkben azon az
éjszakán, amikor a franciák elvették a pénzt, de nem töltötték meg az
edényt – jegyezte meg Audley. – Az összes francia feljött?
- Nem tudnám megmondani – felelte Canning. – Alapos
tüzérségi tűz alá vették őket, és abból, amit fél órával ezelőtt a
csatatéren hallottam, jó sok lövedék célba is talált. Furcsa. A mieink
szokás szerint tábortüzeket gyújtottak, de a francia oldalon egyet sem
lehet látni.
- Szegény ördögök! – szólt Audley és behunyta a szemét.
A földszinten a herceg is elnyújtózott ágyában és elaludt.
Megvolt az a különös tulajdonsága, hogy bármikor, bárhol tudott
pihenni. Három órakor Lord Fitzroy azzal a hírrel keltette fel, hogy
Müffling báró úr jött át posztjáról és üzenetet hozott Wavre-ból,
Blücher marsalltól.
A herceg felült, lábát a padlóra lendítette.
- Hány óra van? Hajnali három? Ideje felkelni. Milyen az idő?
- Egy kicsit tisztul, uram.
- Remek! – Őlordsága felhúzta hesseni csizmáját, belebújt a
kabátjába és nagy léptekkel a szomszédos szobába ment, ahol
Müffling várt rá. – Üdv, báró úr! Fitzroy azt mondja, kezd ki tisztulni
az idő.
- Még mindig nagyon rossz, uram, és a föld sok helyen
posványos.
 - Az embereim az ilyet „Wellington-időnek” nevezik –
jegyezte meg őlordsága. – A csatáim előtt mindig esik az eső. Mi a
hír a marsalltól? Remélem, nem rosszabbodott a helyzete.
A herceg marsallról az volt a legutóbbi hír, hogy kénytelen
meghátrálni, miután kétszer legyűrte a lovasság Lignynél, és a lovát
is kilőtték alóla. Nem lett volna meglepetés, ha egy öregúr megadta
volna magát a körülményeknek, de a marsallt keményfából faragták.
Saját csodatinktúrájával kúrálta magát, amelyben a fokhagyma nagy
szerepet játszott és szándékában állt ismét személyesen vezetni a
rábízott hadtestet. Parancsot küldött a generálisnak, hogy hajnalban
Wavre érintésével masírozzanak St Lambert-be a második hadtest
támogatásával és több információt kért, valamint támogatást ígért.
A herceggel való rövid tanácskozás után Müffling visszatért
városi kvártélyára, hogy hírt küldjön a kérés-paranccsal, és a lehető
legegyszerűbb nyelvezettel Gneisenau generális tudomására hozza,
hogy a leghelyesebb, ha késedelem nélkül a szövetséges seregek
segítségére siet.
A herceg láthatóan felfrissült a rövid szunyókálástól; leült levelet
írni.
Őlordsága arra is talált időt, hogy brüsszeli kedvesének is üzenetet
küldjön. Fáradhatatlan tolla figyelmeztetett, hogy a családja tegyen
előkészületeket a Brüsszelből való távozásra, de hozzátette: „Ha
bármilyen veszély a tudomásomra jut, önt értesítem előbb. Jelenleg
semmi ilyesmiről nem tudok."
Miután minden levelet megírt és elküldött, parancsait elküldte, a
herceg vizet hozatott, hogy borotválkozhassék; szakácsa, Thornhill,
nekilátott a reggelikészítésnek. Őlordsága notóriusan közönyös volt
az elé tett étel iránt, ami azt illeti, egy spanyolországi csata előtt
romlott tojást evett és miután elfogyasztotta, egykedvűen
megjegyezte: „Jut eszembe, Fitzroy, az ön tojása friss? Az enyém
eléggé záp volt.”
 Thornhillnek azonban a büszkeségére is adnia kellett és meg
lehetett bízni benne, hogy a legkevésbé ígéretes hozzávalókból képes
egészen elfogadható ételt összehozni. Nem sokkal az előtt, hogy a
herceg elhagyta főhadiszállását, egy huszár főhadnagy vágtatott be
Waterloo-ba és a fogadó előtt ugrott le a nyeregből. Élénk ruhája
mindenütt csupa sár volt, de az ajtófélfának dőlve álló Audley
ezredesnek nem okozott gondot felismerni saját ezredének tisztjét és
rögtön köszöntötte.
- Üdv! Hová való?
A főhadnagy szalutált.
- Lindsay-ből, uram; Taylor százados alatt szolgálok Smo-
hainnál; járőrszolgálatot látok el. Üzenetet hoztam őlordságának,
Billow generálistól!
- Akkor jöjjön be! Mi hír a fronton?
- Nálunk nem sok, uram. Elállt az eső, de a talaj mentén erős
köd van. Taylor százados két francia lovasalakulatot látott; zárt
oszlopban vonultak, száron vezetve lovaikat, lovas őrszemeinknek
lőtávolon belül, és láttunk egy nehézlovassági őrjáratot is keletre
vonulni; a százados szerint talán a poroszokat keresik. Taylor
százados alig vitte át a századunkat Smohain faluba, amikor
megérkezett egy porosz tiszt egy őrjárattal és azt a hírt hozta, hogy
Billow generális hadteste közeledik, és kevesebb, mint egy mérföld
távolságra vannak. Taylor százados azonnal ide küldött engem ezzel
a hírrel.
- Ezzel a hírrel szívesen fogadják – mondta az ezredes, és
átadta a futárt Lord Fitzroynak.
A herceg korán elindult, hogy csatlakozzon a sereghez; népes
kíséret tartott vele. A szárnysegédeken kívül a diplomáciai testület
illusztris tagjai is vele tartottak fényes uniformisaikban.
 Poroszország, Ausztria, Spanyolország, Hollandia és a kis
Szardínia képviseltette magát Müffling és Vincent báró, Pozzo di
Borgo és Alava generális, van Reede és DAglie gróf személyében,
akik kíséretükkel voltak jelen. Rendjelek rengetege, arany
paszomány csillogott, tollak lengtek őlordsága egyszerű alakja körül,
aki erős hátívű és nemigen iskolázott lovon ült.
A herceg, akinek csapatai a Beau Douro becenevet adták,
szokásos gondosságával, minden hivalkodás nélkül egyszerű
császárkabátot, rövid kék köpönyeget, fehér pantallót és új hesseni
csizmát viselt. A divatosság egyetlen jele az volt, hogy fekete selyem
kravátli helyett fehéret viselt. Alacsony, háromszögletű kalapját nem
toll díszítette, hanem Anglia fekete csokra mellett három kisebbet
viselt: Portugália, Spanyolország és Hollandia színeit. Kezében
messzelátójával csúnya, egyeItalán nem kecses lovon ült.
Ölordsága egyáltalán nem törődött lova megjelenésével.
Lehet, hogy vannak gyorsabb lovak, és kétségtelenül vannak
ennél sokkal szebbek is – jelentette ki. – De az ülés kényelme és
kitartás szempontjából sosem láttam hasonlót.
- Vigyázzatok arra a lóra! Ismerjük! – mondták az ibériai ve-
teránok, óvatosan szemlélve erős hátsó fertályát. – Ez rúgós ló!
A pozíció, amit a szövetséges hadsereg előző éjjel felvett,
Waterloo falutól két mérföldre délre volt, Mont St Jean falu
közvetlenül a mögött a bemélyedt út mögött, ami BrainelAlleud
faluhoz vezetett. A terepet előzőekben megszemlélték, térképet
készítettek róla, és bár nem volt Alis, volt legalább egy tulajdonsága,
ami miatt a hercegnek tetszett. Észak felé enyhén lejtett, ami
lehetővé tette ölordsága számára, hogy az ellenség a frontvonalon
túlra ne lásson. I.ankás volt a táj, és a charleroi-i úttól keletre völgy
választotta el a szövetségesek frontvonalát a hegygerinctől, ahol
hajnalban a francia csapatokat látták gyülekezni.
 A hadsereg az előző nap délutánján vonult vissza ezekbe a
pozíciókba; szörnyű éjszakájuk volt az esőben, amely a talajt
valóságos ingovánnyá változtatta, átáztatta a kabátokat és takarókat
és becsorgott a sátorponyvákon. A legénység szalmát, rozs- és
árpakévéket gyűjtött derékaljnak, de semmi nem tudta a nedvességet
távol tartani. A tüzérek a lövegtalpak mellett kerestek menedéket; a
gyalogság sövények szélárnyékában kucorgott és sokan, akik
feladták az alvás reményét, bortüzek körül ücsörögtek, pipáikból
próbáltak vigaszt nyerni, és összehasonlították ezeket a
körülményeket azokkal, miket Spanyolországban kellett kiállniuk. A
félszigeti veteránok azt bizonygatták az újoncoknak, hogy a
nyomorúság, amit ki kell állniuk semmi ahhoz képest, amit a
Pireneusokban kellett kibírniuk. Néhányan emlékeztek arra, hogy Sir
John Moore hadteste hogyan vonult vissza Corunna környékén, és
sorra mesélték megpróbáltatásaikat, míg a hágókon mély hóban
mezítláb való erőltetett menetek leírását tágra nyílt szemmel figyelő
újoncok úgy nem találták, hogy ők nincsenek is olyan rossz
helyzetben. Az éjszaka folyamán nem osztottak fejadagot, ám
tapasztalt kezek révén számos sovány szárnyas végezte meg-
kopasztva, tábortűzön, kondérban.
Nem sokkal hajnal előtt elállt az eső, de a levegő párás volt,
nagyon nyirkos. A férfiak úgy keltek fel hálóhelyükről, mintha
mocsárláz gyötörné őket; ruháik dermedt testükhöz tapadt, foguk
vacogott a hidegtől, ami mintha legkisebb csontjukba is behatolt
volna. Hajnalban dupla adag gint kaptak; ez segített egy kicsit
felmelegedniük, de azok között, akik előző este kimerülten feküdtek
le, voltak, akik nem keltek fel reggel.
A muskéták vészjósló hangja hallatszott a járőrök nyomán kisebb-
nagyobb megszakításokkal egész éjszaka, de a napvilággal általános
puskaropogás kezdődött, ahogy az emberek a levegőbe lőttek, hogy
megtisztítsák a puskacsövet a rozsdától.
 A lovasőrszemeket és az őrséget visszarendelték; az optimisták
kijelentették, hogy az idő megjavul; az öreg katonák igyekeztek
megszárítani ruháikat; a fiatal katonák nézték, csak nézték a sűrű
ködöt, a völgyben egészen a hegygerincig, ahol a franciák kezdtek
feltünedezni.
Öt órakor a kétmérföldes frontvonal teljes hosszában dobok,
harsonák, trombiták harsogtak gyülekezőt.
Mont St Jean és a bemélyedt út között a főút mentén álló rozoga
viskóban húzta meg magát éjszakára a 95. lövészezred ezredese;
néhány tisztje és embere tüzet gyújtott az egyik fal mellett és egy
hatalmas tábori üstben tejes, cukros teát főztek. A herceg is megállt
ott és Waterloo felé menet fogyasztott egy csészével ebből a sűrű,
ragadós italból; Audley ezredes, aki lova mellett állva fém pohárból
kortyolta teáját, arra lett figyelmes, hogy Kincaid százados szólítja
meg, akinek legyőzhetetlen vidámságát, mintha egyáltalán nem törte
volna le a szakadó esőben töltött éjszaka. Mély álmából arra ébredt,
hogy ruhája átázott és lova, amit a földbe szúrt kardhoz kötött, eltűnt.
- Egyszerűen kihúzta a kardot és elment! Hallottál már ilyet,
hogy egy szárnysegéd ló nélkül menjen küldetésbe? Ennyi erővel
fegyver nélkül is mehetne.
- Johnny, te idióta! – kiáltott fel az ezredes nevetve.
- Honnan tudhattam volna, hogy ez az állat nem szeret itt?
Alávaló állat. Félmérföldnyire találtam meg; tüzérségi lovakkal
kokettált.
- Tudod, hogy piszok szerencséd van – szólt az ezredes.
- Szerencsés vagyok, ugye? Azt is mondhattad volna, hogy tűt
kerestem a szénakazalban; olyan volt megtalálni a lovamat ebben a
sokaságban. Kérsz még egy kis teát? A teáskannánkat szolgálati
érdeméremmel kéne kitüntetni. Minden nagykutyát kiszolgált teával
a hercegtől lefelé.
- Nem kérek többet. Hol álltok?
 - Ó, közvetlenül a fronton. A 2. és 3. zászlóalj átment Adam
admirálishoz és azt hiszem, ott vannak a jobb szárnyon – felelte
Kincaid könnyeden nyugat felé intve. – De mi, többiek egy
kényelmes homokgödörben leszünk; bucka van mögöttünk; ott az út
mentén, La Haye Sainte faluval szemben. Megnéztem azt a pozíciót:
a jobb szárnynak az útra kell figyelni, és ahogy én látom, nekik kell
kiállniuk a franciák fő csapásait.
- Hát, legalább lesz mivel dicsekednetek – szólt az ezredes,
átadva az üres fémpoharat. – Sok szerencsét, Johnny.
Kilenc órakor a herceg végiglovagolt a frontvonalon a jobb széltől
a bal szélig; megszemlélte a csapatok elhelyezkedését és meghozta a
végső változtatásokat.
A hadosztályok és a lovassági csapatok mellett tüzérdandárok és
csapatok is voltak; a frontvonalon lévőket lovassági egységek közé,
kissé eléjük állították. Minden csapat kisebb egységekre volt
felosztva; érdekes kavalkád; kétszáz ló, egy sor kovácskocsi,
tartalékkerék-kocsi, pótellátmány kocsi. Minden ló tökéletes
állapotban került a csatatérre, horpaszuk dagadt a lopott abraktól.
Nehéz a tüzértisztek élete, mert egy részt a fosztogatást a herceg
szigorúan megtiltotta, másrészt az abrak ellátmány nem volt elég
arra, hogy olyan kövéren tartsák a lovakat, ahogy azt őlordsága
megkövetelte.
– Akárhogy is, rettegnetek kell – jelentette ki Mercer százados
keserűen. – Hiába hozzátok úgy állataitokat a mezőre, hogy az egyik
csak egy kicsit soványabb a másiknál, a herceg egy szemvillanás
alatt észreveszi a különbséget. Nem von kérdőre benneteket, és ha
bármit próbáltok felhozni mentségetekre, nem hallgattattok meg.
Egyszerűen alkalmatlannak fognak találni a szolgálatra és nagy
valószínűséggel a hadseregből is eltávolítanak. De ha fosztogatjátok
szegény külföldi földjét és ő erről jelentést tesz a hercegnek... Akkor
van nemulass!
 Miközben a herceg titkára, szárnysegédei, Oránia hercege, Lord
Uxbridge, a diplomáciai testület tagjai és kísértetük társaságában a
szövetséges csapatok pozícióit szemlélte meg, a franciák a
szomszédos magaslatokat foglalták el. Az idő gyorsan javult, a
mélyedésekből gomolyokban oszlott a köd; időnként néhány
pillanatra halvány fénysugár tört át a felhőkön. A bükkösökkel és
gyertyánosokkal osztott földek szinte mind művelés alatt voltak;
vállmagasságig ért a zab, búza, árpa, rozs, zöldellt a lóhere; itt-ott
felszántott földek is sötétlettek a lengő gabona között.
A francia hadsereg nagy része Genappe környékén éjszakázott, de
kilenc órakor, amikor a herceg lóháton elindult a frontvonalon, a
hadoszlopok eleje kezdett megjelenni a déli hegygerincnél. Előbb a
dobok és kürtök hangját hallották meg, aztán a harci indulókat játszó
katonazenekarokat. A Marseillaise és a Veillons au satut de
Vempire49 hangjai vegyülve szálltak a szövetségesek sorai felé. Az
első vonalnak szánt négy hadoszlop menetelt át a hegyen és állt
tökéletes, zárt hadrendbe, miközben hét másik ereszkedett lefelé. A
szövetségesek soraiból ezt a pompás látványt több ezer szempár
figyelte. A jól értesültek időnként felkiáltottak: – Az ott Reille
csapata! Balra kimnek! ... Az D’Erlon! ... Azok ott Kellermann
vértesei!
A völgyben még fehéren gomolygott a füst, de távolabb, alig egy
kőhajításnyira, a terepet fokozatosan ellepte a gyalogság tömege.
Amikor a hadosztályok mind felvonultak, megindult a lovasság. A
vértes századok egymás után vágtattak át a hegygerincen; acél
mellvértjükön, sisaktaréjukon időnként megcsillant a nap felhőkön
áttörni próbáló gyenge sugara. A lejtő hamarosan élénk, változó
színekkel telt meg, ahogy a zöld öltözetű Chasseurs a Cheval (a
lovasvadászok), a hatalmas termetű carabinierik fehérben, a sárgaréz
sisakú dragonyosok, mindenféle színű uniformisban huszárok,

49 1791-es hazafias dal a francia birodalomról

Grenadiers á Cheval királykékben, medvebőr kucsmában és magas,
fehér sisaktollal, lándzsájukon lebegő zászlós vörös dzsidások
foglalták el kijelölt pozíciójukat.
Másfél órába telt, míg véget ért a felvonulás, melynek révén a
francia hadsereg hat félelmetes sorban, hat W-t alkotva felállt. Ez idő
alatt Wellington herceg azzal volt elfoglalva, hogy saját állásaikat
megszemlélje. Korán reggel megszemlélte a csapatokat Sir Thomas
Picton is, aki még szalonkabátot és kerek kalapot viselt, még
szárnysegédei elől is titkolta, hogy slampos kabátja alatt csúnya seb
húzódik, amit még Quatre-Bras-nál kötött be tiszti szolgája sietősen.
Sir Thomas Picton azt mondta Sir John Colborne-nak, hogy ilyen
átkozott rossz harcteret még soha életében nem látott.
A magas, délceg, huszár uniformisában még fessebbnek tűnő Lord
Uxbridge azon a véleményen volt, hogy ez a pozíció jobb, mint ami
Quatre-Bras-nál volt, de tartott attól, hogy a kívánt hadi
cselekmények megvalósítása lehetetlen, amit annak tulajdonított,
hogy június 16-án nagyon hirtelen kaptak parancsot az előre
nyomulásra. Arra, hogy bontsa hadosztályokra lovasságát és hogy a
herceg a tizenegyedik órában közölte vele, hogy Oránia hercege azt
kívánja tőle, vegye át a holland-belga lovasság parancsnokságát.
Uxbridge elfogadta a feladatot, de kénytelen volt megjegyezni,
szerencsétlen körülménynek tartja, hogy nem volt lehetősége
megismerkedni a tisztekkel és a legénységgel. Nyugtalanul várta a
porosz csapatok érkezését, hogy a balszárnyon felszabadítsák Vivian
és Vandeleur csapatait, amikre nagyon nagy szükség van és többször
is megjegyzést tett arra, hogy a poroszok még nincsenek ott. A
herceg, akit ingerlékenysége elhagyott abban a pillanatban, hogy
hadszíntérre lépett, nyugodtan azt felelte, hogy nemsokára
megérkeznek, és késedelmük oka nyilvánvalóan csak az utak rossz
állapota.
 Nyugtalan volt Müffling báró is, aki tudta, hogy a porosz vezérkar
nem bízik Wellingtonban és küldtek egy felderítőt, hogy Bülow
előrehaladásáról tegyen jelentést. Okos ember lévén nem hagyta,
hogy aggodalma felülkerekedjen rajta, gondolatait inkább a
közvetlen problémára összpontosította. A herceg mellett lovagolt,
megismerte a szövetségesek csapatainak elhelyezkedését és időnként
javaslatokat tett. Amikor a Hougoumont kastélyba ment vele, erős
kétség támadt benne az iránt, hogy ezt a helyet a British Guards
egyetlen különítménye képes megtartani. A herceg azonban
rendkívül elégedettnek tűnt. A nagy, éjszaki kapun át lovagolt be az
udvarra; Sir James Macdonnell alezredes fogadta; termetes skót;
szeme keskenyen vidám, álla szögletes, teste igen szívós. A herceg
vidáman köszöntötte, kitüntetett barátságossággal köszöntötte az
alezredest. Macdonnell körbevezette az erődben; megmutatta, milyen
munkálatokat végzett a helyőrség az éjszaka folyamán. A kert
téglafalát kilyuggatták, lőréseket alakítottak ki; fa emelvényeket
építettek, hogy egy második lövész sor a fal fölött tudjon lőni;
kockaköveket, faanyagot, összetört szekereket használtak
barikádként a különböző bejáratoknál. A herceg futó pillantást vetett
mindenre és miközben felkészült, hogy visszaüljön a lovára;
Müffling felé bólintva azt mondta: – Szipoj generálisnak neveznek.
Nos, Napóleon ma meglátja, hogyan tud pozíciót védeni egy szipoj
generális!
Müffling fejet hajtott, de úgy vélte, oly kicsi az esély, hogy
megvédjék a kastélyt, hogy kötelességének érezte kételyeit kifejezni.
- Véleményem szerint ez nem erős állás, uram. Bevallom,
nehezen tudom elhinni, hogy erős támadás ellen tartható.
A herceg nyeregbe lendült, felnevetett és a nyugodt skót harcosra
mutatott.
- Ó, ön nem ismeri Macdonnellt!
A közelben álló törzstisztek felnevettek; a herceg két ujját
kalapjához emelte és ellovagolt.
 A báró a nivelles-i útra vezető bekötőúton érte utol és kifejtette,
mennyire szükségesnek tartja mielőbb megerősíteni ezt a pozíciót.
Gyakorlott szemmel rögtön felismerte, hogy ennek rendkívüli
jelentősége van, mert ha a franciák elfoglalják, akkor ebből az
állásból folyamatosan tűz alatt tarthatják a szövetséges csapatokat.
- Herceg úr, még ha feltételezzük is, hogy a helyőrséget tartani
lehet támadás esetén, mi lesz, ha az ellenség előrehalad a nivelles-i
úton?
- Majd meglátjuk – felelte őlordsága. – Nézzük, milyen a
terep!
A nivelles-i út és a környező vidék szemléjét követően őlordsága
kissé összehúzta a jobb szárnyat, egy különítménnyel megtisztíttatta
az utat és gyalogságot helyezett el hátvédként. Számos szárnysegéd
vágtázott a csapatokhoz őlordsága jegyzetfüzetéből kitépett lapokra
írt rövid parancsokkal és a herceg figyelmét a kastélytól délre
elterülő erdőre fordította, amit Saltoun könnyűlovas testőrcsapata
foglalt el. Őlordsága megváltoztatta ezt az elrendezést; a testőröket a
kertben és a gyümölcsösben vonta össze és azt kérte Oránia
hercegétől, küldjön parancsot Bernhard hercegnek, hogy az ő nassaui
csapatainak egyik zászlóalja tartsa az erdőt. Ugyanekkor Audley
ezredest elküldte, hogy hozzon fel egy hannoveri különítményt, majd
megsarkantyúzta lovát és nagy sárfröcskölés közepette elvágtatott.
Miközben visszafelé ment a herceghez, aki már a haderő
közepénél járt, Audley ezredes elhaladt az 1. testőrezred mellett és
meglátta Lord Harry Alastairt, aki meglehetősen fáradtnak tűnt, de
láthatóan jó hangulatban volt. Köszöntötte, intett neki; Lord Harry
odament hozzá és egy pillanatig ott állt, kezét az ezredes
nyeregkápáján nyugtatva.
- Jól érzed magad, Harry? – kérdezte Audley.
- Nagyon jól! Tudod, hogy Quatre-Bras-nál csatáztunk egy
kicsit? Istenemre, azt hiszem, ilyen csata még sosem volt a világon!
 - Bárcsak szegény Hay... De mindegy! – tette hozzá sietve,
vörösesszőke pilláit rezgetve. – Csak elég jó barátok voltunk. Na de
mit szólsz ahhoz, hogy William Lennox ma reggel szolgálatra
jelentkezett? Alig lehetett látni belőle valamit a kötésektől, és
Maitland generális persze azonnal hazaküldte. Az előbb mentek el, ő
meg az apja. Bár átkozottul rendes tőle, hogy eljött. – Még egy
pillanatig feltartotta az ezredest: – Láttad George-ot, uram? Azt
mondják, a testőrök tegnap Genappe-nél voltak ütközetben.
- Igen, láttam George-ot a sűrűjében, de csak néhány karcolást
szerzett, más baja nem esett!
- Ó, az jó! Ha találkozol vele, add át neki üdvözletemet és
mondd meg neki, hogy kitűnő formában vagyok. Viszlát! A
legjobbakat, Charles!
- Köszönöm, neked is! – szólt az ezredes, azzal intett és
ellovagolt.
Tíz órára a herceg befejezte a seregszemlét, de a francia hadsereg
a szomszédos magaslatokon még mindig a felvonulás stádiumában
volt; tengelyig a sárba ragadt ágyútalpakat vonszoltak pozícióba a
hegygerincen. Nem sokkal tizenegy óra előtt porosz galopin50
érkezett üzenettel Müffling generális számára, aki csak néhány
perccel korábban csatlakozott újra a herceghez, miután a
balszárnyon, Papelotte mögött terepszemlét tartott. Francia járőr
láttán fordult vissza, amely délről, Plancenoit falu felől közeledett;
mielőtt visszafordult volna azonban arra a megállapításra jutott, hogy
St Lambert fennsíkján egy porosz előőrs felállítása nemcsak hogy
lehetséges, hanem nagyon hasznos lenne. Leírta ezt az elképzelését,
majd felolvasta a hercegnek, aki határozottan kijelentette: – Teljesen
egyetértek!
Azzal egyik szárnysegédjét el is küldte ilyen tartalmú üzenettel
Wavre-ba.

50 siheder
 A franciák fél tizenegyre fejezték be a csapatok felsorakoztatását.
A zene és a trombitaszó elhalt, a hadoszlopok csendben álltak;
tökéletes volt a csend, ami éles kontrasztban az elmúlt óra hadi
zajainak egyvelegében. Amikor a távolabbi falvak toronyórái
tizenegyet ütöttek, a herceg már egész vezérkarával Hougoumont
közelében foglalt el pozíciót és látcsövével a francia vonalakat
szemlélte. Nagyon sötét, szikár fiatal tiszt lépett a herceghez;
keskeny, energikus arcával, mélyen ülő szemével nézett a világra;
szépen szalutált. A herceg üdvözölte.
- Üdv, Smith! Hol szolgál?
- Lambert generális alatt, uram; Amerikában voltunk – felelte
Harry Smith dandár őrnagy szemtelen vigyorral.
- Kik tartoznak oda?
- A 4-esek, a 27-esek, a 40-esek. A 81-esek Brüsszelben
maradtak.
- Tudom! De a többiek jól vannak?
- Kitűnően, uram, és nagyon erősek – jelentette ki az őrnagy.
- Rendben – szólt őlordsága -, mert hamarosan minden
emberre szükségem lesz.
- Nem hiszem, hogy ma támadni fognak – jegyezte meg a
törzskar egyik tagja a völgy felé biccentve.
- Ostobaság! – szólt őlordsága legyintve. – A támadó oszlopok
már felálltak és mintha már látnám, hova fog koncentrálni a támadás
fő ereje. Egy órán belül támadnak. Tud valamit a pozíciómról,
Smith?
- Semmit, my lord, azon kívül, amit látok; az első vonalat, a
jobb és balszárnyat.
- Menjen vissza, ossza ketté Lambert dandárját a charleroi-i és
nivelles-i két nagy út kereszteződésénél. Megmondom, mit akarok
maguktól.
 Azzal elindult Smith mellett, egy darabon együtt lovagoltak és
kiadta utasításait. Az őrnagy, őlordsága egyik ígéretes fiatal
kedvenceinek egyike figyelt, szalutált, aztán könnyedén
hátralovagolt. Átvágott az Afren dandárja mögötti lejtőn, átugratott
egy sövényen, és majdnem Audley ezredes elé toppant, aki a Mont St
Jean-i küldetésből éppen visszafelé tartott.
- A fenébe a... Harry Smith, nahát, ez csodálatos! Tudhattam
volna. Mikor érkezték? Hol a dandárod?
- Waterloo-nál. Visszafogott minket a rengeteg felfordult kocsi
a brüsszeli úton, és amikor Waterloo-ba értünk, találkoztunk
Scovellel, akit a herceg azért küldött, hogy megnézze, tiszta-e az
ellátási vonal, ami, istenemre, egyáltalán nem volt tiszta. Azt kérte,
hogy szedjük fel a szemetet az útból, mielőtt tovább megyünk! Mi
van veled, vén cimbora?
- Nagyon jól vagyok. És hogy van Juana? Gondolom, nem
hoztad magaddal.
- Hogy nem hoztam magammal? – kiáltott fel az őrnagy. –
Tegnap éjjel ott az erdőn túl Lamberttel vacsorázott!
- Szentséges ég! Ugye nem azt akarod mondani, hogy most a
dandárral van?
- Nem, visszaküldtem Ghentbe a lovászával – felelte az őrnagy
hűvösen. – Ahogy most látszik, elég forró nap elé nézünk. Ha jól
értem, a dandáromtól azt várják, hogy tehermentesítsük az öreg
Pictont. Egy kicsit megsérült Quatre-Bras-nál, ugye?
- Átkozottul megsérült. Valaki azt mondta, ő is súlyosan
megsérült, de ma itt van, szóval nem hiszem. Most mennem kell.
- Az ördögbe, nekem is! Találkozunk még... vagy itt, vagy a
pokolban! Azzal ellovagolt; az ezredes az út jobb oldalára fordította
lovát, felkaptatott a lejtőn és elhaladt Lord Edward Somerset
várakozó lovasszázada mellett.
Tizenegy óra elmúlt, mire megtalálta a herceget.
 Csatlakozott az őlordságát körülállók csapatához; lazított a
kantáron, és csak ült a nyeregben, a szemközti hegygerincet nézve.
- Hallott valamit Grantről? – kérdezte Canning, aki
közvetlenül mellette állt.
- Nem. Melyik Grantről? – kérdezte az ezredes szórakozottan.
- Ó, nem Grant generálisról, hanem Grant ezredesről.
Információt küldött, hogy a franciák 15.-én Charleroi-nál
gyülekeztek... nagyon részletes információ volt és nagyon pontos.
Csak most kaptuk meg!
- Csak most? – ismételte Audley. – Hogy az ördögbe tartott
három napig, hogy eljusson hozzánk?
- Erről kérdezze Dörnberg generálist – felelte Canning. – Neki
küldték a jelentést Mons-ba, ő pedig, ha úgy tetszik hűvös
nyugalommal visszaküldte Grantnek, mondván, őt nem győzte meg,
hogy a franciáknak bármilyen komoly szándékuk lenne! Ekkor Grant
közvetlenül a hercegnek küldte meg a jelentést, de akkorra persze
már úton voltunk. Jó, mi?
- Dörnberget le kéne lőni! Ki az ördögnek képzeli magát, hogy
megkérdőjelezi Grant hírszerzési adatait?
- Én is éppen ezt akartam mondani! – jegyezte meg Gordon,
aki csatlakozott hozzájuk. A francia vonalak felé pillantott és ásítva
azt mondta: – Úgy tűnik, nem nagyon sietnek, hogy összeakasszák
velünk a bajszukat, ugye?
Alig mondták ki e szavakat, ágyúmorajlás rázta meg a
hegygerincet; a mezőre vagy egy órája telepedett csendet a
szövetségesek felé elsütött nagy ágyúk dübörgése szaggatta szét. Egy
ágyúgolyó a közeli tüzérség egyik lovát találta el; a ló keservesen
nyerített; egy másik ágyúgolyó Audley ezredestől alig
háromlépésnyire fúródott a puha földbe, sűrű sarat fröcskölve fel.
Audley ezredes lova felágaskodott; sikerült lenyugtatnia és a
tüzérségi tűz mennydörgő hangján át odakiáltott Gordonnak: – És
mit mondasz erre?
 Azt, hogy pokolian lármás! – felélte Gordon. A hegygerincen
végig villanások és füstgomolyok látszottak; folyamatos volt az
ágyúzás; hirtelen a szövetséges vonalakat megremegtető fülsüketítő
robaj válaszolt a francia ágyúk szavára és éljenzés harsant: az angol
ütegek is bekapcsolódtak.
 Huszonkettedik fejezet

A franciák régi szokásuk szerint a front teljes hosszában ágyúztak.

Az angol gyalogság nem moccant, a galagonyasövény mögött hasalt,
míg az északi lejtőre visszavont lovasság második vonala nemigen
szenvedte meg az ágyúlövéseket, amiknek többsége nem ért el
hozzájuk. A talaj annyira átázott, hogy sok ágyúgolyó károkozás
nélkül, mélyen a földben robbant, de voltak szerencsétlen pillanatok,
amikor nagyon hosszú gyújtózsinórú bombák a csapatok közé estek;
sziszegve égtek, forogtak, mielőtt felrobbantak. Az öreg katonák
némelyike pipára gyújtott, fekve füstölt, viccelődtek, ám időnként
felzokogott valaki, akit repesz talált el, felnyögött egy-egy fiú,
akinek végtagját kartácstűz nyomorította meg. A frontvonalon a
dandárok közé állított tüzérek nagyon el voltak foglalva a 9 fontos
ágyúk töltésével; fojtásával, a töltet begyújtásával; szikrát szórtak az
ágyútalpak.
A herceg Maitland dandárjával állt a jobb oldalon; kritikusan
szemlélte a francia ágyúzás hatását. A lövések feltépték mögötte a
talajt, feje fölött fütyültek, de ő egyszerűen megjegyezte: – Jól
csinálják. Azt hiszem, jobban tüzelnek, mint Spanyolországban.
Az ágyúzás tizenegy óra húsz percig folytatódott úgy, hogy az
ellenség gyalogsága semmilyen támadó mozdulatot nem tett.
Hougoumont-t vették a legerősebb ágyútűz alá, de a kastélyt
nagymértékben védte a déli oldalon húzódó erdő. Húsz perccel
tizenegy után Jérôme Bonaparte herceg gyalogos hadosztálya, amely
a francia balszárnyon, Reille hadtestéhez tartozott, menetoszlopban
indult meg az erdő felé; előttük népes előőrs haladt. Ezt az előőrsöt
erős golyózápor fogadta a fák közé állított hannoveri és nassaui
csapat részéről. A herceg hangos csattanással összecsukta
messzelátóját és elvágtatott a vonalon; emberei nyüzsögtek mögötte.
A kastély mögötti magaslatra ment, ahova Byng dandárját állította.
Parancsot adott; Canning megfordította a lovát és elindult Sandham
százados tábori ütege felé.
- Sandham százados! Azonnal a fronton van önre szükség! A
balszárnyi ágyúkat szállításra! Vágtában!
A parancsot gyorsan, többször megismételték.
- Ágyúkat szállításra! Vágtában!
A lovak a hámnak feszültek; a sár cuppogva engedte el a
kerekeket; a menet imbolyogva, nyikorogva megindult előre és
méltóságteljesen haladt; az ágyúk puskaporral töltve, a
biztosítószegek benyomva, fojtórúd a csőben, nehogy a lövedék
előrecsússzon, a katonák lassú kanócot égettek, készenlétben, hogy
bármelyik pillanatban lőhessenek. A vezérágyút, egy haubicot, más
néven tarackot gyorsan levették a talpról; első lövedéke a
hougoumont-i erdő felé tartó francia menetoszlop elején robbant. A
többi ágyú is rendre követte, ahogy pozícióba álltak és levették őket
a talpról; néhány perc múlva újabb pusztító ágyútűz irányult Altén
hadosztálya elé, Cleeve százados ütegére.
A menetoszlop megremegett a tüzérségi támadásban és megállt.
Az erdőben az előőrssel már csatáztak a hannoveri és nassaui védők.
Reille csapatából tizenkét lovastüzér egységet vetettek be; erős
ágyúzás kezdődött. A gyalogsági menetoszlop rendezte sorait, tovább
nyomultak előre, a halottakat és sebesülteket az út szélén hagyták.
Sandham és Cleeve ütegeinek jól irányzott támadása ismét
megtorpanásra kényszerítette őket; szétszóródtak, de újra összeálltak
és elérték az erdőt; fától fáig verték vissza a védőket. Az ágyúszóba
már muskétaropogás is vegyült. Megindult a sebesültek áradata; a
brit állások felé indultak.
Audley ezredes, akit a balszárnyra küldtek Sir Hussey Vivianhez
azzal az üzenettel, hogy ne nyisson tüzet a nyugatról érkező csapatra,
nem látta a hougoumont-i erdőben kitört harc kezdetét. Mire
visszaért a herceghez, a csata már fél órája folyt és a nassauiak, bár
nagyon bátran kitartottak, kénytelenek voltak meghátrálni. Reille
még több egysége indult Jérőme segítségére és az angol gárda
előőrsét visszanyomták a nagy gyümölcsösön át egy magyal- és
tiszafákból álló fasorba, ami a kisebb kert körüli gyümölcsös határa
volt.
A rendezetlenül visszavonuló nassauiak a bekerített-Hougou-
mont északi határán egy besüllyedt útra özönlöttek. Amikor Audley
ezredes meglátta Wellington herceget, a hadvezér lovát erősen
sarkantyúzva tört elő pozíciójából, Byng dandárja előtt; ösztökélni
próbálta őket. Jelenléte azonban, amely annyira élénkítően hatott
saját embereire, nagyon kis hatással volt a nassauiakra, akik közül
néhányan a pillanat döbbenetében tüzeltek rá, ahogy közöttük
vágtatott.
- Micsoda semmirekellőkkel kell csatát nyerni! – jegyezte
meg, és nem vesztegetett rájuk több időt; elvágtatott oda, ahol Bull
őrnagy tarackágyús osztaga állt. Személyesen vezette fel az egységet,
néhány kurta mondattal közölte, mit akar. Bull őrnagy parancsot
adott, hogy repeszgránátokkal tisztítsák meg az erdőt az ellenségtől;
egy pillanatig nyugodtan mérlegelte pozícióját, aztán utasításokat
adott. Bonyolult és kényes feladat volt, mert a kastély és védői az ő
ágyúi és az ellenség között voltak, és a rövid lövés elkerülhetetlenül
azokra a brit gárdistákra esik, akik elkeseredetten harcolnak a kert
falától délre eső fasorokban. Felrobbant az első lövedék;
megtisztította a sövény körüli területet és az erdőben robbant fel.
- Nagyon jó! – szólt őlordsága. – Kiváló lövés. Nos, Audley,
van már valami hír a poroszokról?
- Nincs, uram. Egy francia lovasjárőr jött fel egészen Best
ezredes embereiig. Négyzet alakzatba állította a csapatát, de úgy tűnt,
a lovasság csak felderítést végez és visszavonultak. A franciák
középre összpontosítják a lóerejüket.
- Ó, igen! Ez csak elterelő művelet – mondta a herceg,
Hougoumont felé biccentve.
 - Látta, hogy Byng dandárjából sok tiszt felment nézni a
csatát. Kurtán visszaküldte őket a dandárjukhoz. – Rögtön magukra
is a pokol tüze hull! – mondta, és mintha szavait igazolná, hatalmas
kartács- és repesztűz zúdult rájuk sivítva és Reille tüzérei
visszataláltak osztagukhoz.
A tarackágyú lövedékei sűrűn sorjázták az erdőt; Jérőme
kénytelen volt ismét visszavonulni; a hannoverieket egyre hátrébb
szorították, puszta túlerővel, egészen a kertig. Vörös folt villant a fák
között. Jérőme katonái előrelendültek, mert azt hitték, angol katonák
vannak előttük, de hamarosan a kert téglafalába ütköztek. Próbáltak
feljutni rajta, de a második brit gyalogos gárdaezred katonái a belső
állványról és a lőrésekből olyan gyilkos tűz alá vették őket, hogy a
kék kabátos gyalogság visszakozott. Az erdőt a kerttől elválasztó
árkot holttestek töltötték meg; Saltoun emberei kezdték
visszaszorítani a betolakodókat; de az első Léger Regimentnek
sikerült felgyújtania egy szénakazlat és a fekete füst fedezékében a
kastély nyugati oldalához lopakodtak. A nivelles-i úton haladó brit
egységre lövészek támadtak és olyan nagy veszteséget szenvedtek,
oly sok ember és ló pusztult el, hogy kénytelenek voltak
visszavonulni. A Piré dzsidásaihoz rendelt egyik lovasszázad, akik
felderítőcsapatként kerültek délnyugatra, tüzet nyitottak Bull
embereire; a főútról a kastély északi kapujához vezető útra állított
őrök a füstgomolyok között látták, hogy Jérőme több száz embere
tart feléjük.
Az északi kapu nyitva volt, és a szilfás fasoron át érkezett erősítés
és muníció a kastélyba. Az utat védő hannoverieket legyőzte a túlerő,
ők fejvesztve rohantak vissza. A minden oldalról támadott gárda
tagjai szorosan egymás mellett állva harcoltak a rájuk törő
franciákkal és lépésről lépésre hátráltak a kapu felé.
 A franciák már szinte a magukénak érezték a kastélyt; egyik
generálisuk előretört, odakiáltott embereinek, akadályozzák meg a
kapuk becsukását. A franciák elindultak utána, de a második brit
gyalogos gárdaezred egy tagja előreugrott, egyenesen az ellenség
közé és Cubieres generálisra vetette magát. Mielőtt a franciáknak
idejük lett volna felismerni, hogy mi történik, a generális már a
földön volt és Fraser őrmester véres alabárdot lóbálva a nyeregbe
pattant és pokoli iramban vágtatott a kapu felé. Ez a pillanatnyi
figyelemelterelés lehetővé tette, hogy egy maroknyi angol gárdista
beérjen az udvarra, de utászok egy csoportja, miután felocsúdtak a
Fraser előretörése okozta döbbenettől, egy igen bősz alhadnagy
vezetésével utána vetették magukat. Az angol gárdisták, akik éppen
azért küzdöttek, hogy még bejussanak a kapun, a muskétalövések és
az ágyútűz moraján át is hallották az „En avant, l'Enfonceur!”51
kiáltásokat és a fekete füstön át is látták, hogy az utászok feléjük
tartanak. Elkeseredett kísérletet tettek, hogy bezárják a kaput, az
utászok azonban hatalmas dühvel diadalmasan nekiveselkedtek a
kapunak. A számban megfogyatkozott, a füsttől krákogó gárdisták
nem voltak képesek visszatartani őket. A franciák hatalmas
farecsegés és falomlás közepette rontottak be az udvarba, és a
kapuház birtoklásáért szálltak harcba.
A zaj eljutott Macdonnell füléhez, aki éppen a kertfal védelelmét
vezette. Odakiáltott a hozzá legközelebb álló három tisztnek; kivont
karddal rohant a belső udvarba, és azon át a főudvarba vezető
kapuhoz. Ott a lehető legbotrányosabb kép tárult elé: az udvar tele
volt franciákkal; néhány angol gárdista harcolt, a tehénistállót
védték, ahol a sebesültek feküdtek; minden fedezékből, ablakból, a
pincéből is masszív muskétatűzzel igyekeztek akadályozni az
ellenség bejutását; a kastélyban a gárdisták elbontották az alsó
lépcsőfokokat és felülről lőtték az ostromló franciákat.

51 Előre! Áttörés!
 A kapunál a kövezet iszamos volt a vértől; halottak és sebesültek
hevertek útakadályként; egy hősies kis csapat két őrmester
vezetésével még mindig harcolt, a kapuházat védték, de a kapuban
felsorakoztak a franciák és további erősítés érkezett az úton.
Macdonnell tisztjeire üvöltött, hogy kövessék, és meglódult az
udvaron át. Kalap nélkül, egyetlen karddal a kezében vetette rá
magát a kapunál talált franciákra, olyan erővel, hogy önkéntelenül
meghátráltak, ahogy egy veszett bika elől hátráltak volna. Tisztjei és
néhány őrmester sietett segítségére. A franciákat egy pillanatra
szétszórták, és miközben két őrmester és néhány közlegény
feltartotta őket, Macdonnell és Graham őrmester vállát a kétszárnyú,
erős kapunak támasztva nagy erővel becsukta; verejték csörgött
homlokukon, erős combjukon kidagadtak az izmok.
Dühös kiáltások hallatszottak kintről, és Graham, miközben
ezredese a kívülről veselkedő utászok minden kapunyitási igyekezete
ellenére csukva tartotta a kapuszárnyakat, a helyére csúsztatta a
hatalmas vas keresztrudat. Bajonettek és szekercék csaptak le a nem
engedő faanyagra; az udvar fogságába esett franciák fel akarták
gyújtani a pajtákat, ám mielőtt ezt megtehették volna, a közelben
levő angol gárdisták lelőtték vagy bajonettel szúrták le őket.
Néhány bátor embernek sikerült megmásznia a falat, de lelőtték
őket, mielőtt az udvaron földet értek volna. Jerome francia
alakulatokat vezényelt a bekötőútra. Audley ezredest, akinek jobb
kabátujját muskétagolyó szakította fel, rohanvást küldték, hogy
hozzon két ágyút Bolton csapatától, és éppen akkor ért oda a
gyümölcsöskerttel határos északi fasorba, amikor Woodford ezredes
négy gárdista osztagot vezetett a kis erődhöz felmentő csapatként.
– Befelé, legények! Ne is lássalak benneteket! – kiáltott nekik a
herceg.
A gárdisták éljeneztek és rögtön elindultak befelé. Bajonettel
hajtották maguk előtt a franciákat. Egyre távolabb szorították őket a
kastély falától és Woodfordnak sikerült egy, a fasorba vezető
oldalajtón erősítést bejuttatnia a kastélyba. A könnyűgyalogosok
visszafoglalták a korábban elvesztett területet, és Jérôme
visszavonult, hogy újjászervezze szétzilált hadát.
Időről időre törzstisztek lovagoltak a herceghez üzenetekkel. Saját
állományából Lord Arthur Hill és az ifjú Cathcart lovassági közlovon
ült, mert sajátjukat kilőtték alóluk; Audley ezredes jobb karján
zúzódás keletkezett egy súrló muskétagolyótól. A jobb szárnyról
visszatérő Fremantle látta, hogy bal kézzel és fogával próbálja
zsebkendőjét a sebre csomózni; rögtön odament hozzá.
- Hadd segítsek!
- Van valami hír Blücherről? – kérdezte Audley.
- Egy mukkot sem hallottunk azokról az átkozott poroszokról!
Istenem, micsoda mészárszék van itt! Mi történt?
- Az, hogy kis híján elvesztettük a Hougoumont-kastélyt.
Bullnak vissza kellett vonulnia. Az ottani dzsidásokhoz tartozó
lovastüzérek sorjázták meg őket – mondta fejével a nivelles-i út felé
intve. – Jérôme az egyik tartalékos csapatot a másik után veti be.
Úgy néz ki, hogy az élete árán is be akarja venni a Hougoumont-
kastélyt. Máshol történt valami?
- Még nem, de hamarosan történni fog, vagy kutya legyek.
Soha életemben nem láttam még annyi ágyút egy tömegben,
amennyit itt most csak a középen felvonultattak.
Már majdnem egy óra volt és másfél óráig a legádázabb küzdelem
folyt Hougoumont birtoklásáért. A herceg, aki mintha mindenütt
egyszerre lett volna jelen, visszalovagolt a középre, a charleroi-i úttól
nyugatra, ahol a terep legmagasabb pontján szilfa állt. Alig ért oda,
egy nagyon izgatott tüzértiszt lépett oda hozzá és azt mondta, hogy
tisztán látja Bonapartét és törzskarát a Belle Alliance tanyaház előtt,
és kétségtelenül el tudja találni őket ágyúval.
E javaslat jeges pillantást és azonnali rosszalló megjegyzést
váltott ki: – Nem, nem, ezt nem hagyhatom! A hadvezérek nem
lőnek egymásra!
 - Diszkréten vonuljon vissza – szólt Gordon a csalódott tiszt
fülébe. – Felejtse el, hogy megszületett! Tudja, jobb lett volna, ha
meg sem születik.
Fremantle ezredes leírása a szemközti hegygerincen felhalmozott
ágyúk számáról nem volt túlzás. Közel nyolcvan ágyút zsúfoltak
össze azon a hegygerincen és egy órakor kitört a pokoli ágyúzás.
Ágyúgolyók hasítottal a levegőbe, hosszú csatornákat vájtak a
földön, ahogy leestek; lovak lábát törték, a szövetségesek soraiban
robbantak fel, végtagokat hasítottak fel, agyvelőket loccsantottak ki;
az emberek sebtében felhúzott fedezékek mögé kucorodtak. A
gyalogság fogcsikorgatva tűrt. A fiatal katonák, akik elhatározták,
hogy bátorságban nem maradnak el az idősek mögött,
összeszorították a fogukat és remegőn mosolyogtak, ahogy elesett
társaik vére az arcukra fröccsent; a veteránok kijelentették, hogy ez
igazán semmiség és bőszen tovább mesélték vicceiket. A szilfa alatti
magaslaton ágyúgolyók zúgtak és süvítettek a herceg és nagyszerű
vezérkara körül; egészen addig, amíg Wellington a maga nyugodt
módján kijelentette: – Jobb, ha szétszóródunk, uraim; egy kicsit
sűrűn vagyunk itt.
Nem sokkal egy óra után a jobb szárnyon Reille ágyúinak sikerült
felgyújtaniuk egy szénakazlat Hougoumont udvarán. A csatasor
közepén sűrű füst kezdte megtölteni a szemben álló felek közti
völgyet. Forró és maró volt a levegő; furcsa zaj hallatszott, mintha
hatalmas méhraj röpködött volna. Az újoncok izgatottan kérdezték: –
Mi ez? Mi ez a zümmögő hang?
Müffling báró, a herceggel való rövid tanácskozás után ellovagolt,
hogy elfoglalja pozícióját a balszárnyon, a lovasdandároknál. Egyik
futár a másik után vágtatott, hogy ismét próbáljon valami hírt
szerezni a poroszok haladásáról, mert nyilvánvaló volt, hogy az
ágyúzás előjáték a szövetségesek középső csatasora elleni
támadáshoz, ami az út két oldalán, Picton és Altén hadosztályaival a
leggyengébb volt az egész frontvonalon.
 Fél egy után az ágyúzás alábbhagyott, és a csillapodó
mennydörgésszerű hang mellett a francia dobok csatára szólító
hangját lehetett hallani.
– Végre itt jönnek a vén gatyások! – énekelte egy veterán,
fegyverét igazítva. – Eljött a ti időtök, újoncok!
A Belle Alliance tanya magaslatán hatalmas tüzérségi erő
összpontosul; a két szárnyon vértesek sorakoztak. A szövetségesek
soraiból az éles szeműek láthatták magát Bonapartét; az, hogy jelen
van a csatában, nyilvánvaló volt a „Viva l’Empereur!”52
kiáltásokból, a zászlótisztelgésből, és abból, ahogy a regiment
elhaladt a csoport mellett az úton. A dobpergésbe és a trombiták
harsogásába a tüzérségi lövegek robbanásainak hangja vegyült.
Az áradásszerű előrenyomulást szemlélő számára úgy tűnhetett,
hogy az egész lejtőt ellepik az emberek. Európai hadseregek látták
már ezeket a hadoszlopokat, megtörtek előttük és menekültek;
megrémültek a szembenálló gyalogság puszta létszámától. A
briteknek volt idejük és megmutatták, mennyivel jobb a sor, mint az
oszlop, de Bylandt gróf holland-belga dandárját, amely rossz helyen
állt a lejtőn, már demoralizálta az erős ágyúzás, és képtelenek voltak
tartani magukat a könyörtelenül feléjük tartó hadoszlopok előtt.
Súlyos veszteségeket szenvedtek Quatre-Bras-nál, előző reggel óta
nem kaptak fejadagot, és szemtanúi voltak annak, hogy Bylandt
grófot úgy kellett levinni a csatatérről. A vidám uniformisba öltözött,
fehér csákós katonák meginogtak és elmenekültek, még mielőtt a
közvetlenül előttük megjelent hadoszlop eleje a völgybe ért volna.
Hiába tettek meg tisztjeik mindent, hogy megállítsák őket,
erőfeszítéseik nem jártak sikerrel. A katonák, egyesek fegyverüket is
elhajítva átugráltak a mögöttük húzódó sövényen és fejvesztve
menekültek a Kempt és Pack dandárjai közötti térben.

52 Éljen a császár!
 A sietségben Byleveld csapatát hátrasöpörték és így nagy lyuk
tátongott a szövetségesek frontvonalán.
A holland-belgákat gúnyos kiáltásokkal illették Pack skót ezredei.
Az 5. hadosztály egyetlen emberére sem ragadt át ez az őrült pánik; a
skótok a rémült idegeneket bajonettszúrásokkal igyekeztek
visszatéríteni kijelölt helyükre, Kemp megmaradt emberei pedig, míg
tisztjeik ezt meg nem tiltották nekik, puskagolyókat lőttek ki a
visszavonuló tömegre.
A zűrzavarban Audley ezredes maroknyi emberrel kétség-
beesetten igyekezett elejét venni a felbolydulásnak, meglátta
Lavisse-t, rettenetesen dühös volt, átkozódott, kardlappal vag-
dalkozott.
- Ennek semmi értelme, ember! – kiáltott oda neki. – Az ég
szerelmére, nem képes összeszedni az embereit? Az istenért, hátul
sorakoztassa fel őket és hozza őket előre! Nem engedhetjük meg,
hogy ilyen űr legyen a csapataink közt!
- A fene magába, azt hiszi, nem tudom? – mordult Lavisse.
- Haggyaja csodába uram! Hadd lógjanak csak meg – kiáltott a
Gordon-csapat egy őrmestere. – Mink nem akargyuk, hogy kűfődiek
harcujjanak érettünk!
Bylandt emberei egyenesen hátramentek, és bár Byleveld csapata
kivonta magát a csetepatéból, újra a frontvonalon volt, és a völgyet
elözönleni kezdő hadoszlop elejét lőtték, több mint kétezer holland-
belga dezertált a frontról, így Picton megtizedelt dandárjának
háromezer embere volt kénytelen tizenháromezer franciával
szembenézni.
Picton nem vesztegette az időt arra, hogy Bylandt embereit
megpróbálja visszavinni a frontra; Kempt dandárját két fő mélyre
gyérítve sorba állította, hogy betöltsék az űrt. Odalent a bemélyedt
úton és az azon túli búzamezőkön a francia hadoszlopok is próbáltak
úgy felvonulni, hogy elférjenek az összeszűkült helyen.
 Az egész völgy kék kabátos gyalogosoktól nyüzsgött; saját
létszámuk akadályozta őket, hogy hadrendbe álljanak. Az első
vonalban állók támadást intéztek a brit csapatokat rejtő árok partja
ellen; kiabáltak, éljeneztek, biztosak voltak abban, hogy az előttük
felsorakozott nagy hadtest nyitva hagyta nekik a terepet a
szövetségesek középhadához. Ekkor Picton hangja hallatszott az
ágyúdörgés felett: – Felááállni!
Kempt dandárjának emberei, akik addig a sövény mögött
guggoltak, felálltak; a franciák azt látták, hogy az árokból hosszú
vörös sor emelkedett ki, az ő hadoszlopuknál mindkét oldalon
hosszabb. Minden muskéta célra tartott; sortűz rengette meg az
előrenyomuló tömeget, és ahogy a franciák egy pillanatra
megtorpantak, Picton hangja harsant: – Rohaaamra!
És Kempt harcosai, azzal a brit kiáltással, amitől a franciák
megtanultak félni, kivont bajonettel támadtak.
Donzelot-tól keletre Marcognet hadoszlopa hullámzott az
árokparton, ahol Pack skót katonái a partszegélytől kissé távolabb
várakoztak.
- Kilencvenkettesek! – kiáltott Pack. – Mindenki megadta
magát előttetek! Támadnotok kell!
- Skócia mindörökké! – kiáltás felelt neki. Éles dudaszó
harsogta túl a hangzavart, a Black Watch, a Royals, a Gordon ezred...
mindenkinek voltak halott bajtársai, akiknek halálát meg kellett
bosszulni... előrelendültek, át a sövényen, és az ellenség közelgő
hadoszlopára vetették magukat.
Kempt dandárjában a Cameron brigád, akiket megsemmisítő tűz
alá vett jobbról Bourgeois oszlopa, kezdett elgyengülni. Picton
odakiáltott Uxbridge egyik szárnysegédjének: – Szedjék rendbe a
skótokat!
A következő pillanatban elesett. Jobb halántékán kapott lövést.
 Seymour százados lovagolt előre, hogy teljesítse utolsó parancsát,
de a herceg, aki középen egy magaslatról szemlélte a két sereg
összecsapását, előtte lovagolt be a harc sűrűjébe, és sikerült
felélénkítenie a Cameron csapatot és az erősen szorongatott
lövészeket.
- Tartsatok ki, kilencvenötösök! Nem győzhetnek le minket! –
kiáltotta. – Mit mond Anglia?
Morajló kiáltás felelt; maga alakította át a 79-eseket és utasította
őket, hogy tüzeljenek a hadoszlopra, amely visszaszorította őket és
csak akkor vonult vissza a csata sűrűjéből, amikor látta, hogy
megállják a helyüket.
Mindkét oldalon elhallgattak az ágyúk, amikor a francia és a brit
csapatok összetalálkoztak, de a völgyben vastagon állt a füst,
muskéták villantak, ropogtak. A franciákat saját hadoszlopaik mérete
akadályozta, de bár Picton megcsappant hadosztálya támadásuk
puszta vadságával megállította az előrenyomulást, nem remélhették,
hogy sokáig feltarthatnak ekkora túlerőt. Az úttól nyugatra a
vértesek, miután felmorzsolták a Lüneberg zászlóaljat, újra
összeálltak a szövetségesek pozíciói alatt. Nem tudták, mit rejt az
emelkedő másik oldala; elindultak hát felfelé és egyenesen
belefutottak Ompteda embereibe, akik addig a domb mögött
rejtőztek. A németek azonban megnyitották soraikat, és lehetőséget
adtak a lovasságnak az áthaladásra. Mielőtt a vértesek elérték volna a
gerincet, meghallották a mennydörgő patadobogást; a következő
pillanatban a királyi testőrség rontott rájuk. Maga Uxbridge vezette
őket, az 1. testőrszázad élén.
A testőrök fehér sisakforgóval, lobogó sörényű lovaikkal teljes
vágtában oldalba kapták a vérteseket. Mintha a föld is megremegett
volna ettől a rohamtól. A Hyde parki katonák nem húzták be a
gyeplőt, a roham ellenállhatatlan erejével kisöpörték a vérteseket az
árokpartról, át a bemélyedt úton. Kardot rántottak a vértesekre.
 Valaki felkiáltott a zűrzavarban: – Nyakra támadjatok! – A
vérteseket, akik egy kicsit megrendültek a német gyalogsággal való
találkozástól, erős harcban visszaverték. A vértesek jobbszárnya éles
fordulatot tett kelet felé, lerohantak az útra, hogy meneküljenek a
hatalmas lovakon támadó óriási emberek elől, akiknek fogalmuk
sincs arról, hogy támadni nem csak teljes vágtában lehet. Eredeti
létszámuk alig több mint a felére csökkent, mire átértek az úton, a
völgybe, ahol Donzelot vezette feltorlódott hadtestét Kempt dandárja
ellen, amikor a testőrség bal oldalán megjelenő Királyi Lovasság
hatalmas erővel rájuk támadt és felmorzsolta őket. A karabélyosok
által oly gondosan felépített álcázott ágakadály egy szempillantás
alatt tönkrement; a vérteseket százával ölték és a dragonyos testőrség
valósággal legázolta őket, amikor teljes vágtában támadt a Kempt
embereit hátraszorító gyalogságra.
Ebben a pillanatban szárnysegéd érkezett a hátsó vonalaktól ahhoz
a sövényhez, amely mögött Pack skót katonái küzdöttek ádázul
Marcognet hadtestével. Egy pillanatig ott állt, figyelte a völgyben
folyó csatát, aztán levette háromszögletű kalapját és intett: Előre!
Kiáltás hallatszott: – Előre, Skót Szürkék!
Abban a pillanatban az egész Union Brigáde mennydörögve
vágtatott fel az emelkedőn. A franciák hátráltak. A Skót Szürkék jól
megmarkolták a kantárszárat és csúszva, tolongva özönlötték el a
terepet, azt kiáltva: – Hurrá, Kilencvenkettesek! Skócia mindörökké!
És meglátták az alanti tolongásban és tülekedésben a vörös tollas
csákókat.
A Szürkék, a Királyiak, az ír Inniskilling lövészek, szinte egymás
mellett haladtak, átugrattak a sövényen, elözönlötték a nyüzsgő
völgyet. A Gordon katonák is kiabáltak: – Adjatok nekik, Szürkék!
Skócia mindörökké! – és miközben a Szürkék áthaladtak közöttük,
erősen feszítették a kengyelszíjat, mintha ők is előre mennének
ebben a szörnyű támadásban.
 Valahol a füstbe veszve egy dudás nyugodtan játszotta a Hey,
Johnny Cope, areye waukirí yet?53 dallamát, míg körülötte
mindenütt sikoltások, kiáltások, puskatűz és acél pengése hallatszott.
Sok lovat és lovast terített le muskétagolyó vagy heves bajo-
nettszúrás, de a lovassági támadás Marcognet hadoszlopát váratlanul
érte és nagy zűrzavart okozott. A teljesen szétzilált franciák kezdték
eldobálni fegyvereiket és irgalomért könyörögtek.
Az Union Brigáde, mely halottakkal és sebesültekkel terítette be a
mezőt és foglyaikat éppen hátravitték, követte a Királyi Testőrség
embereit; vágtattak fel a dombra, alig egy karabély- lövésnyire attól a
helytől, ahol maga Napóleon állt, La Belle Alliance tanya mellett.
A Szürkék egy ezredese kiáltott: – Támadás! Az ágyúkat!
És emberei utána vágtattak a lovakat megsüketítő golyózáporban;
utat vágtak maguknak, lekaszabolták a tüzéreket.
A lovasság D’Erlon gróf hadtestét szinte teljesen
megsemmisítette, de túl messzire ment. A franciák hátvédvonalai
felől erős gyalogsági hadoszlop közeledett; mögötte mindkét oldalon
dzsidások és vértesek lovagoltak, hogy megakadályozzák a
visszavonulást.
Egy hang kiáltott: – Királyiak körém!
A Szürkék és az Inniskilling csapat a hegygerincen voltak;
lovaikat kilőtték alóluk, ők maguk súlyos sebeket szenvedtek, és
hiába néztek körül, keresték tisztjeiket, hiába próbáltak újra
hadrendbe állni, hogy fogadják a francia lovasság támadását. Az
ezredest, aki a tüzérség elleni támadásra vezette őket, őrültként látták
lovagolni az ágyúk között; mindkét keze csuklóból levágva; fogával
tartotta a kantárt; de elesett, és vele tucatnyi katona. Egy őrmester
kiáltott: – Gyertek, legények! Erre van hazafelé! – és a bátor kis
csapat egyenesen a közelgő lovasság felé tartott, ami elválasztotta
őket az övéiktől.

53 XVIII. századi jakobita skót dal

 Szánalmasan kisszámú maradéknak sikerült áttörnie. A
szövetségesek balszárnyán Vandeleur előreküldte könnyűdrago-
nyosait, hogy fedezzék a visszavonulást. Üdvözölték a nehéz-
dragonyosokat, ahogy elhaladtak mellettük, dzsidások álltak
melléjük és nagy összevisszaságban visszavezették őket. Az Union
Brigáde életben maradt tagjai úgy értek haza, saját seregük
védelmébe, hogy megszereztek két francia ezredzászlót, tizenöt
ágyút tönkretettek, huszonötöt ideiglenesen használhatatlanná, és
közel háromezer hadifoglyot ejtettek.
 Huszonharmadik fejezet

A szövetségesek oldalán hatalmasak voltak a veszteségek.

D’Erlon támadása alatt az ágyúzás folytatódott a front más részein,
és Hougoumont körül a harc változatlan hévvel dúlt; Reille
hadtestének egyre több emberét vetették be a kastély és a kert
elfoglalására. A kastélyt és a kertet védő testőrség, valamint a
gyümölcsöst és az északra vezető utat tartó Saltoun
könnyűgyalogságának makacs, mindenre elszánt ellenállása hasonló
elszántságot váltott ki a francia generálisokból. Kísérletet sem tettek
arra, hogy álcázzák az állásokat; Jérome, Foy és Bachelu embereit
küldték ellenük; egy tarackágyú üteget is odarendeltek, hogy lőjék az
épületeket. Háromnegyed háromkor a kastély tetőzete lángolt.
Wellington ezt látva rövid feljegyzést írt noteszébe; „Látom, hogy a
tűz a szénakazalról átterjedt a kastély épületére. Mindazonáltal
tartsa az embereket azokon a részeken, ahová a tűz nem ér el.
Intézkedjen úgy, hogy senki ne haljon meg a tető vagy az emelet
leomlásakor. Ha a tető és falazat leomlott, foglalja el a romokat a
kertben; különösen, ha az ellenség a zsarátnokon átgázolhat a ház
belsejében.”
Kitépte a lapokat, összehajtotta és rövid utasítással átadta Audley
ezredesnek.
Az ezredes jobb felé indult, Altén hadteste mögött. Nehezen
haladt előre; a talaj ázott volt a nemrégiben lezúdult esőtől és az
ágyúzás gomolygó, nehéz füstje miatt nehezen látta az utat.
Meglátott néhány holland lovaskarabélyos századot, meglehetősen
hátul álltak, balszárnyuk az utat érintette; az ágyúk lőtávolságán
kívül voltak; elhaladt Kruse generális nassaui tartalékos dandárja
mellett, és végül elérte a Hougoumont-kastélyra néző fennsíkot.
 Megkerült egy dragonyos zászlóaljat, akik Dörnberg dandárjához
tartozónak mondták magukat. Az ezredes szusszant egyet,
megpaskolta lova nyakát és azt mondta: „Irány, öregfiú!” Azzal
bevette magát a golyók és ágyúrepeszek veszélyeztette területre.
Ahogy elhaladt Maitland gárdistái mellett, akik a délre forduló
bemélyedt út kanyarulata fölött négyes sorokban feküdtek,
ágyúgolyó süvített el mellette és önkéntelenül behúzta a fejét.
Meglátta a lovastüzérség egy csapatát vezénylő tiszt, aki az 1.
gárdaezredtől egy kicsit nyugatra helyezkedett el és nevetve
rákiáltott.
- Hová, hová, Audley?
- Hougoumont-ba. Ramsay, hova az ördögbe tűnt Byng
dandárja?
- A többség odabent van – felelte Ramsay, a Hougoumont-
kastély fallal körülvett területére mutatva. – Azt mondják, az árkok
megteltek a halottakkal; ne állj be közéjük, ha nem muszáj!
- A fene essen beléd, így is remegek a félelemtől! – kiáltott
vissza Audley.
Ramsay nevetett és tovább intette. Audley ezredes úgy látta
utoljára, hogy Ramsay a lován ült az ágyúi mellett; olyan nyugodt
volt, mintha csak a gyakorlótéren lenne; integetett és nevetett.
Megsarkantyúzta lovát, bevágtatott a füstbe, a Hougoumont-
kastély körüli heves küzdelem színterére. Hamarosan sebesültek
hosszú sora mellett haladt el, akik fájdalmasan vonszolták magukat a
hátsó vonalak felé. A kastély mögötti árkolt szilfasor mentén a
testőrség könnyű gyalogsága helyezkedett el; azon túl, a
gyümölcsöskertben véget nem érő csatározás folyt. A gárdisták
fatörzsek mögül, árkok védelméből saját halottjaikon átlépve
harcoltak, nem hazudtolták meg büszke nevüket. Megdöbbentő volt a
mészárlás, de Audley ezredes a kastélyba vezető északi kiskapu felé
haladtában a legfiatalabb arcon sem látta a rémületnek akár legkisebb
jelét.
 Amikor egy katonát puskagolyó talált el és furcsa, halk hörgéssel
elesett, a közelben levő társai éppen csak rápillantottak, amikor
újratöltötték muskétáikat. Arra koncentráltak, hogy lőjenek;
megerőltetett szemükkel igyekeztek átlátni a gomolygó füstön,
fegyverük mindig lövésre kész.
Az ezredes egy karcolás nélkül elérte a kastély kiskapuját; csak
lova fülét roncsolta szét egy golyó, melynek hatására a szegény állat
felágaskodott, prüszkölt és nyerített. Audley azonban biztonságban
beért az udvarra.
A kinti borzalmak jelentéktelennek tűntek a falakon belüli
pokolhoz képest. A szénakazal még égett, és nemcsak a kastély
tetőzete, hanem a tehénistálló is lángra kapott, ahol a sebesültek
feküdtek. Szörnyű hőség volt; repeszek hullottak az épületekre; az
égő istállókban rekedt lovak nyerítettek; néhány, szakadt,
megfeketedett uniformisában felismerhetetlen ember elkeseredetten
igyekezett kivonszolni a sebesülteket a tehénistállóból, míg mások
láncot alkotva vödrökkel, vízzel locsolták a füstölgő falakat.
Mindenfelől leomló gerendák robaja, ágyúgolyók robbanása
hallatszott és azok üvöltése, akik összezúzott lábuk vagy szörnyű
hasi sebeik miatt nem tudtak mozdulni, és tűz perzselte őket vagy
megőrültek az éhségtől és szomjúságtól. A Coldstream, a második
brit gyalogos gárdaezred egy őrmestere a hangzavaron át odakiáltott
Audley-nak, hogy Macdonnell ezredes a kertben van; Audley a
hőségből és tűzből olyan helyre jutott, ami abban a pokolban
valóságos oázisnak tűnt.
Reille ágyúi az udvart és a környező épületeket lőtték; alig hullott
lövedék a szép kertre, amit Barbara Childe nyáron újra meglátogatni
tervezett. Az ágyásokban rózsák nyíltak; az ágyások közti hosszú,
tökéletesen sima pázsitos ösvényekre gyümölcsfák vetettek árnyékot.
Az ezredesnek nem volt ideje megszemlélni ezt az üdítő látványt; az
udvar borzalmával való kontraszt azonban igen erősen meglepte, a
déli oldalon húzódó magas téglafal felé haladtában.
 Itt volt a védők többsége; némelyek a lőréseken át lőttek kifelé,
mások a faemelvényen álltak és a fal tetején át tüzeltek a
gyümölcsösben és az azon túl, az erdősávban levő ellenséges
gyalogsági csapatra. Audley ezredes hamar megtalálta Macdonnellt
és átadta neki a herceg üzenetét. A nagydarab skót elolvasta és
kurtán felnevetett.
- Nem kell aggódnia. Tartani tudjuk a helyet. De ha tudnak,
küldjenek még muníciót, Audley. Átkozottul szűkében vagyunk. Mi
a helyzet a többiekkel?
- Az 5. hadosztály és a nehézdandárok a balközépen visz-
szavertek egy gyalogsági támadást, sir. De még senkit nem ért olyan
heves támadás, mint önöket, uram.
- Persze. De senkinek nincsenek olyan emberei, mint nekem.
Mondja meg a hercegnek, hogy itt a megadás szóba sem jöhet.
Visszafelé menet Audley ezredes újra átment a házon és az
udvaron, majd elérte a kiskaput. Megtalálta a lovát; az állatot
láthatóan nem viselte meg, hogy elvesztette egyik fülét. Nyeregbe
ült, visszavágtatott a fő hadálláshoz; a bemélyedt utat nem sokkal az
alatt a pont alatt keresztezte, ahol Byng néhány, a Hougoumont-
kastély védelmében részt nem vevő egysége állomásozott. Magát
Bynget nem látta, Macdonnell üzenetét egy elöljáró parancsnoknak
adta át, aki könyörgött neki, hogy vigye tovább, Oránia hercegének
csapatához. Audley elindult Maitland hadteste felé, mert úgy
tájékoztatták, hogy ott találja a herceget, de ott maga Maitland
közölte vele, hogy a herceg balra, Altén hadosztálya felé ment.
- Elküldöm az egyik emberemet, ha kívánja – mondta
Maitland. – Az a gond, hogy nehezen lehet társzekérrel
megközelíteni a Hougoumont-kastélyt.
- Úgy látom, elég gondja van, uram. Akárhogy is,
mindenképpen Altén hadosztálya mellett visz az utam.
Maitland szeméhez emelte látcsövét és elgondolkodva azt mondta:
 - Hát jó. Nem tetszik nekem, ahogy ezek a fickók ott
Hougoumont keleti oldalánál felvonulnak. Nem tudom...
mindegy. Menjen!
Az ezredes elvágtatott a front közepe felé. Maitland generális még
mindig egy nagy francia könnyű gyalogos egység lopakodó
előrehaladását nézte; Hougoumont keleti sövénye mellett osontak
azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megfordítják Saltoun bal
szárnyát.
Nem volt nehéz észrevenni Oránia hercegét; emberei vették körül.
Angol huszáruniformis volt rajta, kalapján narancsszín szalagcsokor;
Halkett hídja mellett állt, a hadosztály jobb oldalán; messzelátóját,
mint Maitland, ő is a szeméhez emelte és a lopakodó francia
katonákat nézte. Az ezredes feléje lovagolt, de nem szándékolt
sietséggel érkezett elő. Tőle néhány lépésre ugyanis ágyúgolyó
csapódott be, amitől lova vágtába ugrott; az ezredes fejét lövés érte
és ugyanebben a pillanatban úgy érezte, mintha tűzforró késsel
hasították volna fel bal combját, és kis híján Lord March lába előtt
esett össze.
A robbanástól és az erős eséstől néhány pillanatra eszméletét
vesztette, de hamar magához tért; March arcát látta maga fölött.
Pislogott, felidézte hol van és nevetni próbált.
- Szent ég, micsoda érkezés!
- Megsérültél, Charles?
- Nem. Csak megszédültem – felelte az ezredes, azzal
megragadta barátja kezét és felült. – A lovam kimúlt?
- Az egyik emberünk lelőtte. A két mellső lába térdből
leszakadt. Azt hittük, itt hagytál minket. Megsérültél! Hátravitetlek!
- Erre semmi szükség – jelentette ki az ezredes, véráztatta
nadrágján át tapogatva combját. – Azt hiszem, valami repesz talált el.
Halkett egyik felcsere majd beköti. Benneteket kerestelek, cimborák.
Macdonnell ezredes üzenetét kell átadnom. Azt kéri, küldjetek neki
muníciót.
 - Át fogom adni az üzenetet. A helyzet pillanatnyilag elég
sötétnek tűnik – mutatott March a Hougoumont-kastélyt szegélyező
sövényre.
Ebben a pillanatban a herceg vágtatott oda hozzájuk.
Meglehetősen sápadtnak és izgatottnak tűnt.
- March! Azt a parancsot adtam a könnyűlovasságnak, hogy ne
mozduljon a pozíciójából! Kezdtek felállni, hogy fellépjenek a
lopakodók ellen, akik Saltoun bal szárnyát akarják bevenni, de biztos
vagyok benne, hogy Wellington is látta ezt a fejleményt, és ő is
parancsot ad. Egyetért velem?
- Igen, uram.
- Ó, mon Dieu, bárcsak tudni lehetne, melyik a legjobb lépés!
De nem. Igazam van! Charles, azonnal menj hátra; vérzel, mint a
leölt disznó! Kedves barátom, olyan sok dolog van a vállamon... Ó,
igazam volt! Tudtam! Oda nézzen, March! A testőrség rámozdult,
hogy meghiúsítsa ezt a kísérletet! Minden rendben van tehát és jó,
hogy nem engedtem, hogy a könnyűlovasok beavatkozzanak. March,
vigye hátra Charlest és találjon neki egy lovat... nem, inkább egy
felcsert! Au revoir, Charles. Bárcsak... de látod, mi a helyzet: nincs
egy percem se!
Azzal sietve távozott; Audley hunyorgott.
- Egész nap ilyen volt?
March mosolygott.
- Ez még semmi. De ne nevesd ki; egészen jól teszi a dolgát...
ami azt illeti, egészen jól tenné a dolgát, ha nem lenne ennyire
izgatott. Remek; éppen itt van az egyik alorvos! Finlayson! Vigye
magával Audley ezredest, kérem! Kerítek neked valami lovat,
Charles. Vigyázz magadra!
Az ezredes sebét, mint gyanította, repesz okozta. Ezt gyorsan, bár
kissé fájdalmasan kiszedték, lábát bekötötték. Mire a sebész végzett a
művelettel, a 30. ezred egy őrmestere lovat vezetett hozzá.
 Az ezredes nyeregbe szállt, kijelentette, hogy teljesen jól van, és
amilyen gyorsan a nehézkes csataló bírta, ellovagolt.
Wellington herceg Altén jobb szárnya mellett volt, a legnagyobb
magaslaton. Kevéssel múlt három óra és Audley ezredes nem sokkal
az után csatlakozott hozzá, hogy a nagyon megcsappant Királyi
Testőrség visszatért az Uxbridge vezette ütközetből, amit a Haye
Sainte gazdaság elleni ismételt francia támadás miatt kellett
megvívni. Baring egységei, D’Erlon hadoszlopának legyőzése után
két egész század erősítést kaptak, és a kis helyőrség, bár a
gyümölcsöst és a kertet elvesztette, erősen védte az épületet. A
második, kevésbé vehemens támadást a védők visszaverték, és úgy
tűnt, a Királyi Lovasság támadása sikerre vezet. A francia lovasság
újra visszahúzódott, és azon kívül, hogy az egész szövetséges
hadállást folyamatosan, de nem túl erősen ágyúzták, és viszonylagos
nyugalom állt be a csatában. Audley ezredes megragadta a
lehetőséget és hátralovagolt, ahol az úton, nem sokkal Mont St Jean
alatt inasa várt tartalék lovaival. Út közben Gordonnal találkozott és
megtudta tőle, hogy Bülow csapatainak eleje elérte St Lambert-t, ami
La Belle Alliance-től ötmérföldnyire van.
- Nem igazán sietnek, a fene essen beléjük! – jegyezte meg
Gordon. – Azt mondják, az utak szinte járhatatlanok, de én amondó
vagyok, Charles, hogy ha a balközepünk nem kap erősítést az újabb
támadás előtt, akkor felmorzsolnak minket.
- Hol van Lambert?
- Most ment az első vonalba, ami azt jelenti, hogy semmi
tartalékunk nincsen... hacsak Bylandt hőseit nem tekintjük
tartaléknak.
- Nem mernék bennük bízni – ismerte el az ezredes. – Sikerült
a tisztjeiknek újra hadrendbe állítani őket?
- Nem tudom. Pack emberei valami olyasmit meséltek, hogy
az egész csapat piknikezni ment az erdőbe. Soha életemben nem
láttam ilyen átkozott csapatot!
 - Isten kegye, hogy ott történt, ahol történt, és nem az újoncok
előtt. Te ott voltál, ugye? Igaz, hogy Picton nyavalyás emberei lőttek
rájuk?
- Próbálták, de visszafogtuk őket. Tudja valaki, mi fog történni
ezután?
- Én biztosan nem tudom. Csak annyit tudok, hogy igen jó
lenne, ha néhány ember itt lenne, Hal közelében – felelte Gordon
kíváncsian.
Az ellenség több mint fél óráig semmi jelét nem adta, hogy újfent
támadni akarna. A szövetségesek soraiban különféle találgatások
kezdődtek; senki nem tudta elképzelni, mi lesz a következő lépés és a
frontvonal melyik része ellen indulnak. Hougoumont-nál, két
zászlóőr zászlóalj kivételével Byng összes emberét bevonták a
gyümölcsösben és az erdőben folytatott csatározásokba. Hepburn
százados, akit Oránia hercege látott előrenyomulni a Skót Gárda
megmaradt emberei élén Lord Saltoun megsegítésére, átvette tőle a
parancsnokságot, miután segített neki Foy embereit kiűzni a
gyümölcsösből és Saltoun visszatért a saját embereihez; a csatába vitt
könnyűgyalogosoknak egyharmada térhetett vissza vele.
Az, hogy fokozatosan Byng összes emberét bevonták Hou-
goumont védelmébe, égető szükséggé tette, hogy a frontvonal jobb
oldalát megerősítsék. Nem sokkal négy óra előtt szárnysegédet
küldtek friss, tartalékos Brunswick csapatokért, hogy ezt az űrt
betöltsék. Alig fejezték be ezt a műveletet, amikor hirtelen olyan erős
ágyúzás alá vették a szövetségesek jobb közepét, hogy néhány perc
után Wellington hátrébb rendelte a csapatokat a hegykaréjról. Öreg
katonák, akik rengeteg csatában vettek részt, ekkor, a repesz- és
golyózáporban hasalva elismerték, hogy ilyen ágyúzást még sosem
éltek át. Időnként nagyobb erejű robbanások rázták meg a levegőt,
amikor lőszeres kocsi robbant fel; ilyenkor sűrű füstoszlop
emelkedett a levegőbe, s terjedt ernyőként el.
 Mindenki tudta, hogy az ágyúzás a támadás nyitánya, de amikor
charleroi-i út jobb oldalán, magaslaton állók meglátták, hogy a völgy
másik oldalán, La Belle Alliance mellett nem gyalogság, hanem
hatalmas tömeg lovasság készülődik, mindenkin erőt vett a döbbenet.
Milhaud vérteseinek huszonnégy lovasszázada vezette a
felvonulást; csiszolt mellvértjükben, sisakjukkal úgy néztek ki,
mintha acélból lettek volna. Tizenkilenc könnyűlovas század
támogatta őket: magasba tartott lándzsájuk vörös, sisaktolluk fehér,
lovaik cifra szerszámosak, lándzsazászlócskáik lobogtak a szélben; a
második és harmadik sorban arany sujtásos, zöld dolmányos, fekete
medvebőr csákós, vállukon panyókára vetett szőrmeszegélyű mentés
huszárok haladtak. Félelmetes elrendezés volt, rémisztő a
tapasztalatlan csapatoknak, de a gyülekezést néző törzstisztek
meglehetős kritikával figyelték.
- Szentséges ég! Ez nagyon korai! – kiáltott fel Lord Fitzroy –
Nem gondolhatják komolyan, hogy rendületlen gyalogságot csak
lovassággal támadnak!
- Lehet, hogy Ney megbolondult – vetette fel Canning
reménykedőn.
- Mi a fenét csinált a gyalogsági hadoszlopaival?
- Azt hiszem, a poroszok valahol balra lehetnek – jegyezte
meg a herceg, a vitát meghallva.
- Akkor hiszek a poroszokban, ha látom őket – mondta
Canning ezredes Audley-nak.
További spekulációkra nem volt lehetőség. Parancsokat küldtek a
csapatnak, hogy készüljenek fel a lovassági támadások
visszaverésére; szárnysegédek vágtattak golyózáporban, és a
fegyvereik mellett fekvő katonák gyorsan két sorba, sakktáb-
laszerűen álltak fel a dombtető mögött. Támogatásukra minden
rendelkezésre álló lovasegységet be kell vetni.
 A könnyűgyalogságot utasították, hogy visszavonuláskor
nemzetiségre és csapat-hovatartozásra való tekintet nélkül azonnal
álljanak négyzet alakzatba. A tüzérség azt a feladatot kapta, hogy a
lehetséges utolsó pillanatig tartsák tűz alatt a közeledő ellenséget,
aztán tüzérségi osztagok biztonságába meneküljenek. Az ágyúkat
duplán töltötték meg golyóval és kartáccsal. Az osztagok négyes
sorokban álltak; az első sorban térdeltek, a másodikban, így minden
osztagban négy sor arcot láttak, az emberek kezében csillogó
bajonettet.
A francia tüzérségi tűz csillapodni kezdett, amint a lovasszázadok
lassú ügetésben megindultak előre. Mivel a herceg visszavonta a
jobb közepet, az ágyúzáshoz képest a dombtetőtől kissé lejjebb
álltak, az előrenyomuló franciák nem láttak gyalogságot. Hatalmas
tüzérségi tűz fogadta őket, de bár első soraikat szétzilálták a
lövedékek ütötte lyukak, rettenthetetlenül nyomultak előre. Amint az
első emberek megindultak az emelkedőn, megszólalt a támadást jelző
kürtszó és a vértesek éljenezve, En avant!54- kiáltásokkal nyomultak
előre; maguk előtt nem egy visszavonuló hadsereget láttak, ahogy azt
felvezették nekik, hanem támadásukra komor brit csendben váró
mozdulatlan hadosztályokat.
A brit lövészek szinte addig moccanás nélkül maradtak
pozíciójukban, amíg el nem érte őket a lovasok első hulláma. Biztos
lőtávolból tüzeltek. Ahogy a vértesek elindultak a tüzérségi állások
felé, szörnyű kartácstűz kényszerítette őket földre; halomban
hevertek lovak és emberek. Amikor fegyvereik csöve szinte az első
ellenséges lovasszázad embereihez ért, a tüzérek, némelyik az
ágyúkereket magával gördítve a legközelebbi saját gyalogos
alakulathoz menekült, levetették magukat a bajonettek előtt.
Kiáltások, trombitaszó és muskétaropogás közepette rontottak a
vértesek a néma gyalogságra.

54 Előre!
 Harminclépésnyire lehettek, mikor tűzparancs hangzott;
golyózápor csattogott, szaggatta fel a mellvérteket; olyan volt a hang,
mint jégeső az üvegtetőn. Az osztagok hátsó soraiban levők töltötték
újra a puskákat, az újabb sortűz hatására az előrehaladó ellenséges
oszlop kettévált, jobbra-balra kanyarodott, amivel csak azt érték el,
hogy oldalról még pusztítóbb tüzet zúdítottak rájuk. Néhány percen
belül teljesen felbomlott a rend; a vértesek egymást lökdösték a
négyzet alakzatban állt osztagok között, voltak, akik egyenesen a
vörös falnak mentek, hogy karabélyaik és pisztolyaik golyóit
egyenesen a csillogó bajonettek mögötti merev, mozdulatlan arcokra
lőjék ki, mások körbe-körbe ügettek, hogy gyenge pontot találjanak,
ahol áttörhetnek végre.
Amint a vértesek átjutottak az alakzatok első során, a tüzérek
visszarohantak ágyúikhoz, hogy a vérteseket fedező, a déli lejtőn
leereszkedő második, dzsidásokból és huszárokból álló hullámot is
méltóképpen fogadhassák. Ugyanaz a taktika ismétlődött ugyanazzal
az eredménnyel. A lovasszázadok, amelyeket már az ágyúzás és
kartács is megzavart, a frontális gyalogsági tűz alatt elkanyarodott a
tervezett útvonaltól. Hamarosan az egész fennsík megtelt lovasokkal:
dzsidások, huszárok, vértesek kavarogtak kibogozhatatlan
összevisszaságban; a második gyalogos osztagokig hatoltak. A brit
sorokban egyik ember a másik után esett el, de a hézagokat mindig
kitöltötték és a négyzet alakzat sértetlen maradt. Az angol
előcsatározók lódögök mögött kerestek fedezéket és folyamatosan
lőtték az ellenség tömegét. Sebesültek és halottak nyúltak el a lovak
patái között; ló nélküli vértesek dobták el nehéz mellvértjeiket, hogy
a tolongásban mielőbb visszaérhessenek övéik biztonságába. A
legnagyobb zűrzavarban hátulról előretört az angol lovasság és
kiűzte a franciákat a fennsíkról.
 A franciák visszavonultak; mindenfelé lovakat, embereket, vértek
és hadfelszerelés halmait hagyták maguk után, de amint az utolsó
ember is eltűnt a gerincen, újra kezdődött a büntető ágyúzás, míg a
völgyben Ney újraszervezte összezavart lovasszázadait.
Bár a támadás nem bomlasztotta fel, lényegesen meggyengítette a
négyzet alakzatokat. A herceg végiglovagolt a frontvonalon,
jelenlétével és határozott, vidám hangjával lelket öntött a csapatokba.
Szárnysegédeket küldött, hogy vágtában hozzák fel Clinton
hadosztályát, amely a nivelles-i úttól nyugatra tartalékosként
várakozott.
Audley ezredes is ezt a feladatot kapta; golyózáporban vágtatva
érte el a nivelles-i úttól nyugatra levő viszonylag csendesebb
területet; Lord Hill már várta az utasítást, hogy a frontvonalra küldje
csapatait. Az ezredes nagyon szomjas volt, köhögött a lőporfüsttől,
sebzett combja lüktetett, erősen fújtatott a lova, de nagyjából
szalutált és Hill kezébe adta a herceg parancsát.
– Eléggé felforrósodott a helyzet ott középen, ugye? – kérdezte
Hill. Az ezredes arcára pillantott, aztán a rá jellemző kedvességgel
hozzátette: – Úgy tűnik, egy ital jót tenne önnek. Megsérült?
- Nem, uram! – zihált az ezredes; igyekezett kilehelni a füstöt
tüdejéből. – De erősítést kell kapnunk, mielőtt újra ránk zúdulnak!
- Ó, igen! Megkapják! – felelte Hill, azzal öccsének és
szárnysegédjének bólintott. – Kínáld meg Audley-t egy kis borral a
készletedből, Clement!
Audley hálásan elfogadta a hosszú nyakú palackot, nagyot
kortyolt és csak ült, pihent, miközben Lord Hill kiadta az utasításait.
Az ezredes feladata volt Adam dandárját elvezetni egy stratégiai
fontosságú, de veszélyes pozícióba Hougoumont északkeleti sarka és
a bemélyedt út mögötti magaslat közé, ahol Brunswick két egysége
között egy brit csapat lapult.
 A fiúk, mert éppen csak kinőttek a gyerekkorból, komor
egyenruhájukban, halálfejes emblémájukkal remegtek; csak a katonai
drill és tisztjeik tartották őket egyben és az erkölcsi példa: az, hogy
látták az egységeik között várakozó brit csapatot.
A zászlóaljat a herceg személyesen fogadta; megmutatta nekik a
gyümölcsöskertet védő gárdistákra támadni akaró előőrsöt és
egyszerű parancsot adott: – Űzzék ki onnan azokat a fickókat!
A sok áldozatot szedő tüzérségi tűz alábbhagyott, földön fekvő
embereknek újra parancsot adtak, hogy fejlődjenek alakzatba. A
lovasság ismét a dombtető felől támadott, mint korábban, de látható
volt, hogy erőik jelentős része tömör sorokban maradt, nem vett részt
a kísérletben, hogy áttörjék a gyalogsági alakzatokat. Ezek a lovasok
nyilvánvalóan arra álltak fel, hogy a szövetségesek lovasságára
támadjanak, de amint a lovasszázadok korábbi kudarca, a jobbra-
balra kitérés bekövetkezett, a szövetségesek lovassága nem várta
meg, hogy megtámadják őket; támadásba lendült a dombtetőn át,
lefelé a túloldali lejtőn.
Ugyanaz a taktika ismétlődött, ugyanolyan sikertelenül. A
gyalogsági alakzatokban részt vevők egyenesen várták a lovassági
támadást; felüdülés volt ez számukra a rohamok közötti szörnyű
ágyúzáshoz képest.
A herceg, aki mindenütt jelenvalónak tűnt, jellemzően kísérete
előtt lovagolt, sápadt volt és gondolataiba merült, de a nyugtalanság
más jele nem mutatkozott rajta azon kívül, hogy teleszkópját gyakran
emelte szeméhez és csúsztatta vissza. Ha látta, hogy egy osztag
meginog, rögtön odament hozzájuk, nem hallgatva a sűrű kérlelésre,
hogy ne kockáztassa az életét. Jelenlétével biztatta őket.
- Ne is törődjenek vele. Úgyis megnyerjük ezt a csatát! –
mondta, és az emberei hittek benne és fellélegeztek, amikor
meglátták háromszögletű kalapját, hideg tekintetét és markáns orrát.
Nem szerették, mert ő sem szerette őket, de egyetlen ember sem
szolgált a seregében, aki ne bízott volna meg benne teljesen.
 - Heves egy lövöldözés ez, emberek – mondta a leghevesebb
ágyúzás alatt. – Meglátjuk, ki tud messzebbre lövöldözni.
Amikor külföldi diplomaták korholták, kereken azt felelte: – A
hadseregem és én jól ismerjük egymást, uraim. Az emberek
megteszik nekem azt, amit senki másnak nem tennének meg.
Lord Uxbridge a királyi testőrség két lovasszázadát vezette az
alakzatokra támadó nagy lovasság ellen, és bár az ellenséget nem
tudta megfutamítani, képes volt visszatartani. Lloyd őrnagy elesett;
halálos sebet kapott a társai közt. A vérteseknek néha sikerült
szövetséges katonákat kiszakítani az alakzatokból, de mielőtt hátra
menekülhettek volna, törzstisztek utánuk vágtattak és visszaállították
őket a helyükre. Időnként az elesettek miatt kisebbé vált alakzatokat
nem lehetett látni a lovasok között.
Négy és öt óra között a herceg, miután meggyőződött arról, hogy
a jobb szárnyat nem éri oldaltámadás, elküldetett Chassé báróért.
A törzstisztek aggódónak tűntek; a tüzérek, akik nem láttak mást,
csak azt, hogy a hadszíntéren rengeteg ellenséges katona kavarog,
minden pillanatban várták a parancsot a visszavonulásra. Hamarosan
elviselhetetlen lett a hőség a fennsíkon. A hátsó vonalakból felhozott
tartalékosok úgy érezték, mintha hatalmas kemencébe lépnének be;
fiatal katonák, akik életükben először hallották a levegőt betöltő
különös zsongást, rémülten néztek körül a füstben; megrezzentek,
ahogy a lövedékek sziszegtek a fejük felett és nyugtalanul kérdezték:
– Mi okozza ezt a méhzsongásszerű hangot?
Audley ezredes, aki a jobb szárnyon tett küldetéséből ért vissza, a
második lovát is elvesztette. A két Brunswick alakzat között
elhelyezett lovastüzér század közelében, Hougoumont- tól északra
lőtték ki alóla. Sértetlenül ugrott le a lóról, de egy hang rákiáltott: –
Hé! Ne takarja az ágyúim lővonalát! Tehetek önért valamit, uram?
- Adhatna egy lovat! – felelte az ezredes zihálva. A tüzér
sovány, humoros arcát nézte; a fekete, tarajos sisak árnyékában, és
megkérdezte: – Ez milyen csapat?
 - A G. osztag... Dickson ezredes emberei vagyunk, Mercer
százados parancsnoksága alatt... szolgálatára!
- Ó, igen! Tudom! – Az ezredes elnézett mellette a sok halott
és ló felé; az ágyúktól alig húszlépésnyire voltak. Elismerően
füttyentett. – Szentséges ég!
- Igen, elég sok munkánk volt itt – felelte Mercer. Ágyúgolyó
sivított a dombon túlról, a csapatától nem messze hullt a sárba. Ott
maradt a földön; gyújtózsinórja égett, sziszegett. A tüzér rögtön
figyelmeztette embereit, akik közül néhányan a földre vetették
magukat. A lövedék végül felrobbant, de nem okozott nagy kárt; a
hidegvérű százados ismét Audley ezredes felé fordult és úgy folytatta
a mondatot, mintha közben semmi különös nem történt volna: –
Szóval elég forró volt a helyzet. Megvárjuk, míg azok az acélruhás
emberek megjelennek a dombtetőn, aztán megszórjuk őket egy adag
kartáccsal. Szörnyű hatása van. Láttam egy egész első vonalat
megsemmisülni a kartácstűzben.
- Úgy érti, hogy közben végig az ágyúk mellett maradnak?
- Nézze meg az alakzatokat, uram – javasolta Mercer
százados, a Brunswicker csapat felé biccentve, akik tőlük hátrébb,
jobbra-balra helyezkedtek el. – Illetve most nem látni az alakzatot, de
ha megvárja, megláthatja, hogy alakzatot formálnak, összebújnak,
mint a birkák. Ha közöttük akarnánk biztonságot keresni,
szétrebbennének és elszaladnának. Még gyerekek. Esküszöm, egyik
sem múlt el tizennyolc éves. Biztonságot ad nekik, hogy itt látnak
minket.
- Ön rendkívül bátor ember! – szólt az ezredes, átvéve a
lovassági ló kantárját, amit egy közlegény vezetett fel.
- Ó, a lovasság nemigen izgat minket! – felelte Mercer. – A
legrosszabb ez a pokoli ágyúzás. Ez pokolira rossz. Előőrsök is ránk
támadtak, ami átkozott kellemetlen. Csak úgy tudom
megakadályozni, hogy az embereim rájuk pazarolják a muníciót, ha
fel-le parádézok az oldalban az ágyúim előtt.
 - Tudja, ahhoz idegek kellenek!
- El tudom képzelni – felelte az ezredes fanyar mosollyal.
- Ne hagyja, hogy nagyon megtizedeljék a csapatát, különben
őlordsága nem lesz elégedett.
- A mai munkáért úgysem a tüzérséget dicsérik meg, szóval
semmi értelme, hogy tetszeni akarjunk neki – felelte Mercer.
- Fraser tudja, mit csinálunk. Nem sokkal ezelőtt volt itt;
nagyon szomorú volt, hogy el kellett temetnie szegény Ramsay-t.
Az ezredes egyik lába már a kengyelben volt, de erre megtorpant
és élesen rákérdezett: – Ramsay halott?
- Fraser alig fél órával ezelőtt temette el a csatatéren. Úgy
tudom, Bolton is meghalt.
- Norman Ramsay a barátja volt, uram? Tudja, a katonaság
büszkesége volt.
- Igen – felelte Audley, aztán nyeregbe pattant; kissé
felszisszent, megsebzett combja sajgott. – Muszáj mennem, mielőtt a
vasruhásaik újra megjelennek. Sok szerencsét!
- Önnek is, uram! Jobb, ha siet. Az ágyúzás kezd alábbhagyni.
A lovasság harmadik rohama előtti szünet a korábbiaknál
hosszabb volt. Ney erősítésért küldött, és újra rendezte a
lovasszázadokat, így összesen hetvenhét egysége volt. Hougoumont
és La Haye Sainte között egyharmad mérföldes szélességben nem
látszott a talaj a pompás lovasoktól. Ez a látvány a legbátrabbak
szívében is rémületet ébresztett volna. Több oszlopban nyomultak a
lovasszázadok: hatalmas, aranyló mellvértű karabélyosok;
rézsisakjuk alatt tigrisbőrt viselő dragonyosok, akik nyeregkápájukon
hosszú puskát vittek; gránátosok, királykék uniformisban, magas
medvebőr kucsmával; acél mellvértű vértesek; vidám huszárok és
saját lebegő lándzsazászlaik alatt lovagló fehér sisaktollas dzsidások.
Nem a brit katonaság pompás rohamával közeledtek, hanem
céltudatos ügetésben.
 Ahogy közel értek a szövetségesek pozíciójához, mintha
megremegett volna alattuk a föld; a lovak patáinak hangja tompa
mennydörgéshez volt hasonló és a hangerő egyre nőtt. Napóleon
tizenötezer büszke katonáját küldte a szövetségesek lovassága ellen,
hogy megtörje Wellington keményen tartott középhadát. Egyik
hullám a másik után haladt át a dombtetőn, egészen az ágyúkig, míg
a fennsík élénk, változó színek, lebegő tollak és csillanó szablyák
kavalkádja volt. Az elesett emberek és lovak akadályozták az
előrejutást, és az elölről kapott muskétatűz ismét arra késztette a
támadók első vonalát, hogy jobbra-balra kitérjenek. A lándzsások,
gránátosok, dragonyosok egymás sarkát taposták, alakzatuk
felbomlott; de az áradat nem állt meg; megjelent a második sor,
bekerítette az elsőket. A franciák egy része előrenyomult a lejtőn a
hátsó tüzérségi kocsikhoz akartak eljutni; út közben embereket és
lovakat öltek, de bár az alakzatokban sorra estek el az emberek, a
hiányt rögtön betöltötték, és ha egy alakzat szétzilálódott, rögtön
felhangzott az éles parancs: „Összezárni!”, ezt a parancsot pedig
rögtön követték, mielőtt a lovasság kihasználhatta volna a pillanatnyi
zűrzavar előnyét. Háromnegyed óráig fennállt a veszély, hogy az
alakzatokat elárasztja az ellenség hordáinak túlereje; mert az ellenség
meghátrált a muskétatűz előtt, és körbe-körbe lovagoltak, kardokkal,
szablyákkal, bajonettekkel csaptak le, karabélyokat sütöttek el és
elszigetelt rohamokat intéztek az alakzatok sarkai ellen.
A franciákat reménytelen zavarodottságukban kiűzte a fennsíkról
a szövetségesek lovassága, de csak azért vonultak vissza, hogy újra
felformálódjanak. Az ágyúzás újra kezdődött és a sokat szenvedett
gyalogság, amelyet szinte megsüketített a fegyverropogás, akik közt
sokan megsebesültek, és akik nagyon elfáradtak a komor
küzdelemben, hogy mindig zárt alakzatban maradjanak,
végigfeküdtek a felsebzett földön és minden ember arra gondolt,
hogy ez a vég.
 Amikor a lovasszázadok újra megjelentek a domb tetején, Audley
ezredes kis híján köztük ragadt. Utolsó lován ült, a Rufus nevű
hátason, amit Worthtől kért kölcsön és megmenekülését a vadászló
gyorsaságának köszönte. Kardot rántott, amikor meglátta, hogy a
lovasság egyenesen feléje vágtat; jobb felé lándzsát dobott és
sarkantyúját Rufus véknyába mélyesztve az életéért vágtatott.
Maitland egyik alakzata megnyílt előtte, befogadta, és amikor
belovagolt közéjük, összezártak mögötte;
- Üdv, Audley! – köszönt rá egy magas őrnagy, aki szablya
vágta sebét éppen angoltapasszal fedték le. – Nem sokon múlt, ugye?
- Az én ízlésemhez képest túl kevésen – felelte Audley, azzal
lecsusszant a nyeregből és átvetette Rufus kantárját a karján. Ösz-
szerezzenve nyújtotta ki sérült lábát. – Látta a herceget, Stuart?
- Mostanában nem. A Brunswicker csapat felé ment, ha jól
tudom. Ügy tűnik, némelyikük még élvezi is az ilyesmit.
- A fiatalabbak nemigen.
A felcser, miután végzett az őrnagy karjával, elsietett és az
őrnagy, miközben visszavette magára zubbonyát, komoran feltette a
kérdést: – Ennek alapján milyennek látja a helyzetet?
Audley hasonlóan nézett rá.
- Elég sötétnek.
Az őrnagy bólintott. Begombolta zubbonyát és azt mondta:
- Tudja, innen nem sokat látunk, csak füstöt és ezt az átkozott
lovasságot. Az egyik tüzér, aki a mi osztagunkba menekült a
legutóbbi támadáskor azt mondta, hogy nekünk annyi.
- Nem! Győzni fogunk!
- Ó, nem kétlem! De a pokolba is, sosem láttam még ilyen
lovasrohamot! Nézze, hogy járnak körbe-körbe! Beleszédül az
ember, ha nézi! – Körülnézett a csatatéren és felsóhajtott. – Szent
isten! Az én szegény zászlóaljam! – Látta, hogy a legénység egy
helyen mocorog; a vörös falhoz sietett és rájuk kiabált: – Zárjatok
össze ott! Álljatok szorosan, legények!
 - Nemsokára a hegyen túlra zavarjuk őket!
A négyzet alakzat belseje olyan volt, mint egy kórház; sebesültek
feküdtek mindenütt, felszerelés, szemét, lőszeres ládák. A
katonaorvosok, akik nem mentek hátra, kötözéssel, sebellátással
voltak elfoglalva, de nagyon keveset tehettek a legsúlyosabb sérültek
szenvedéseinek enyhítése érdekében. Időről időre elesett valaki a
sorban és társai lábánál a négyszög belsejébe kúszott. A holtak az
élők között hevertek; egyesek végtagjai végső agóniájukban
kicsavarodtak, vak szemek bámulták a tűnő fellegeket; mások
olyanok voltak, mint az alvók, szemük lehunyva, karjuk a fejük alatt.
Szinte Audley lábánál feküdt egy fiú saját vérében. Nagyon
fiatalnak tűnt; holt ajkán halvány mosoly, egyik tenyere felfelé állt a
földön, ujjai furcsán szánalmas gesztusban behajlítva. Audley őt
nézte, amikor meghallotta, hogy valaki halkan a nevén szólítja. A
hang felé fordította a fejét és nem messze Lord Harry Alastairt
pillantotta meg; a földön feküdt, málhazsákok között.
Átlépett a halott fiún, Harryhez ment, letérdelt mellette.
- Harry! Súlyos a sérülésed?
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy súlyos – felelte Harry. alig
látható mosollyal. – Csak mintha nem tudnám mozgatni a lábamat.
Deréktól lefelé semmit nem érzek.
Az ezredes annyi halált látott már, hogy felismerte Harry elkínzott
arcán, homályosuló szemében. Megfogta a fiú jobb kezét, kezében
tartotta és azt mondta: – Az jó. Hátra kell vinnünk, amint ezt a
lovassági hordát visszaverik.
- Nagyon fáradt vagyok – mondta Harry nagy sóhajjal. –
George biztonságban van?
- Remélem. Nem igazán tudom, öregfiú.
- Ha látod, mondd meg neki, hogy üdvözlöm. – Azzal
behunyta szemét, de egy-két perc múlva kinyitotta és azt mondta: –
Ez szörnyű, nem?
- Igen. A legádázabb csata, amit valaha átéltem.
 - Örülök, hogy részt vehettem benne. Az igazat megvallva
nem élveztem annyira, mint gondoltam. Látni, hogy a barátaink
elmennek, egyik a másik után és félni, pokolian félni...
- Tudom.
- Gondolod, hogy képesek leszünk kitartani, Charles?
- Igen, természetesen, és...
- Nahát! Igazán nagyszerű lesz, ha végül legyőzzük Boney-t! –
mondta Harry álmosan.
Orvos hajolt a mellette fekvő férfi fölé. Az ezredes sürgetőn
megszólította: – Nem tudnák ezt a fiút hátravinni, ha a lovasság
legközelebb visszahúzódik?
Az orvos futó pillantást vetett Harryre.
- Időpocsékolás – közölte a doktor. – Sajnálom, de sokan
vannak, akiket meg tudok menteni.
Az ezredes nem szólt többet. Harry mintha elaludt volna. Audley
vele maradt, fogta a kezét, de felnézett a Royal Staff Corps egyik, a
közelben álló lovastisztjére.
- Mi történik?
- Jön a lovasságunk! Istenemre, éppen időben! Az utolsó
pillanatban! Azt hiszem, Grant visszahozta az embereit a nivelles-i
útról. Igen, ezek a 13-as könnyűdragonyosok! Nagyszerű! Essetek
nekik, ördögök, essetek nekik!
Izgatottsága mintha Harryre is átragadt volna. Kinyitotta a szemét
és halkan azt kérdezte: – Győzni fogunk?
- Igen. Grant dandárja kiűzi a franciákat a fennsíkról.
- Ó, az nagyon jó! – mosolygott. – Azt hiszem, ezek után
többé nem hívhatnak újoncnak!
- Nem foglak újoncnak nevezni többé.
Harry csendbe burkolózott. A szorosan védett négyzeten kívül
Grant könnyű dragonyosai alakzatba álltak, és támadást intéztek a
francia lovasság zavarodott tömege ellen.
 Kiszorították őket a fennsíkról és egészen le a Hougoumont-
kastély gyümölcsös kertje előtti síkon végződő lejtőn. A fennsíkon,
amely tele volt acélsisakokkal, réz mellvértekkel, tornyosuló fehér
sisak toliakkal, nehéz medvebőr csákókkal, már csak szövetséges
csapatok voltak; a franciák sebesülten vagy holtan feküdtek, lovaik
lovas nélkül bolyongtak, némelyik céltalanul, vérző sebekkel
csatangolt, és voltak lovak, amelyek fektükből nyerítettek
panaszosan, mások csendben legelték a letaposott füvet.
Az ezredes Lord Harry fölé hajolt.
- Mennem kell, Harry.
- Muszáj? – kérdezte Harry egyre halkabb hangon. – Bárcsak
maradhatnál! Tudod, nem érzem valami jól magamat.
- Nem maradhatok. Isten látja lelkemet, szívesen maradnék, de
vissza kell jutnom a herceghez.
- Persze, persze. El is felejtettem. Gondolom, később
találkozunk.
Igen, később – felelte az ezredes kissé remegő hangon. –
Viszontlátásra öreg cimbora! – Megszorította Harry kezét és
gyengéden letette. Felállt. Lova nyugtalanul prüszkölve várta.
Nyeregbe szállt, szalutált Harrynek, aki erőtlenül integetett neki.
Aztán ellovagolt, hogy megkeresse Wellingtont.
 Huszonnegyedik fejezet

A lovassági támadások végre alábbhagytak, de míg tartottak, az

ellenség újult erővel próbálta bevenni a Haye Sainte tanyát. Baring
őrnagy újra és újra dandárjához küldött munícióért. Egy társzekér
sosem jutott el a tanyára; egy másik eljutott, de olyan töltények
voltak rajta, amit a 95-ösök Baker puskáihoz használtak, ami a német
puskákhoz nem volt jó.
Audley ezredes éppen időben érkezett meg a front közepére, a
charleroi-i út mellett, attól közvetlenül nyugatra fekvő területre látni,
ahogy Uxbridge a királyi testőrség gáláns maradékát lovassági
támogatással a tanyára támadó francia hadoszlop ellen vezeti. Olyan
kevesen voltak, hogy nemigen keltettek jó benyomást, és
kénytelenek voltak meghátrálni. Huszárjainak uniformisát sár
szennyezte, verejtéktől volt csatakos; Uxbridge elvágtatott mellettük,
hogy elhozza Trip karabélyosait. Élükre állt, támadás parancsot adott
és előrelovagolt. Horace Seymour állította meg; lova kantárját
megmarkolva rákiáltott:
– Nem követik önt, uram!
Uxbridge megtorpant és visszalovagolt; áradó ékesszólással
parancsot adott a vonakodó karabélyosoknak, hogy kövessék a sokat
szenvedett királyi testőrség példáját. Semmi sem használt azonban; a
katonák nem figyeltek rá, elkezdtek visszavonulni, maguk előtt
sodorva a 3. huszár regiment egy részét.
Az öreg Arendtschildt erős felindultságában túlharsogta az
ágyúmorajt, a lövedékek süvítését; a német huszárokat, akiknek
rendjét a karabélyosok puszta létszáma felbontotta, csak az tartotta
vissza attól, hogy harcba szálljanak holland szövetségeseikkel, hogy
tisztjeik a sorok közé léptettek, felsorakoztatták és átcsoportosították
őket, miközben a karabélyosok áthaladtak közöttük hátrafelé.
 A közönyös németek, akiket mélyen felháborított ez a fejvesztett
visszavonulás, összegyűltek és a La Haye Sainte tanya körül
ólálkodó franciákra rontottak. A lovassági hadoszlopot támogat
vértesek szorították vissza őket; visszavonulásba kezdett a felhozott
hannoveri regiment és a Cumberland huszárok is. Uxbridge
parancsot adott Seymour századosnak, hogy állítsa meg ezt a
visszavonulást, a hatalmas termetű Seymour óriási lovon rontott
rájuk, megragadta a vezénylő tiszt lovának kantárját és rárivallt, hogy
szedje össze az embereit és állítsa újra hadrendbe őket. A hannoveri
ezredes, akiből a szégyen érzése mintha teljesen kihalt volna azt
felelte, hogy nem bízhat az embereiben; elborzadtak a királyi
testőrség vereségétől; lovaik a saját tulajdonuk, nem akarnak
kockáztatni ilyen hatalmas túlerővel szemben. Szinte összehúzta
magát a felette tornyosuló angol óriás fenyegetőzése alatt; mert
Seymour sértegette, átkozta, de semmit sem tehetett, hogy megállítsa
a visszavonulást. Seymour ekkor otthagyta a hannoveri tisztet, és a
rangban őt követő tisztet próbálta meggyőzni, hogy lépjenek a
helyébe, legyen valakinek bátorsága rohamra vezetni a csapatot.
Hasztalan. Visszavágtatott feletteséhez és jelentette a kudarcot.
– Mondja meg az ezredesüknek, hogy lőtávolon kívül
sorakoztassa fel az embereit! – rendelkezett Uxbridge.
Ám a Cumberland huszároknak nem állt szándékukban rész venni
az ütközetben, és mire Seymour százados visszaért az ezredeshez, az
egész csapat teljes visszavonulásban volt, megindultak Brüsszel felé.
Audley ezredes végre megtalálta Wellington herceget és rögtön
kiküldték egy sebtében írott üzenettel Uxbridge-hez. „Nagyobb
létszámú lovasságra van szükségünk a két főút között. Legalább
három dandárra... Egy könnyű- és egy nehézdandár maradhat a
baloldalon.”
Miután Audley ezt az üzenetet kézbesítette Uxbridge-nek,
Seymour mellett találta magát, aki még mindig forrongott a dühtől a
hannoveriek és a holland-belgák viselkedése miatt.
 Tőle tudta meg, hogy Papelotte felől közeledő porosz csapatok
első oszlopait öt óra körül meglátták és hogy Müffling báró, aki
szinte őrjöngött a késedelem miatt, személyesen lovagolt eléjük,
hogy elhozza a szükséges erősítést.
A La Haye Sainte tanya tüzet fogott az ágyúzástól. Két francia
ágyút állítottak fel az épülettől északra, és az út nyugati oldalát,
Kempt vonalait lőtték. Ezeket az ágyúkat hamar elhallgattatták a 95-
ös lövészek, akik létszámban szörnyen megfogyatkozva bár, még
mindig tartották a frontot Lambert dandárjával szemben; ám ekkor
már La Haye Sainte körül mindenütt franciák voltak. Altén generális
üzenete elért Ompteda báróhoz; a generális ebben kérte, hogy ha
lehetséges, rendeljen ki egy zászlóaljat és küldje az ólálkodó franciák
ellen. Ompteda tudta, hogy az előcsatár „ólálkodó franciáknak” erős
lovassági támogatása van, ezért ezt a hírt megüzente generálisának,
de Oránia hercegét elragadta a pillanat heve, és elfeledkezve arról,
hogy milyen katasztrófát okozott beavatkozása Quatre-Bras- nál,
igen indulatosan parancsot adott az azonnali támadásra. Ompteda a
koronahercegre pillantott; aztán megfordult és kiadta a parancsot a
légió 5. zászlóaljának indítására. Maga állt a zászlóalj élére, a
franciák ellen vezette őket és visszaszorították az ellenséget. A vértes
véderő rátámadt. Ompteda elesett, s vele emberei fele. A lovasság
miszlikbe aprította őket. Arendtschildt, aki mindezt magaslatról,
észak felől nézte, ismét bevetette huszárjait a közdelembe. A
vértesekre támadtak és visszaszorították őket; így lehetővé vált, hogy
az 5. harcoló zászlóalj elérje a főállásokat. Ekkor új francia lovasság
érkezett és visszaszorították a huszárokat, de az út másik oldalán, a
homokdombon a lövészek türelmetlenül várták a lehetőséget és
amint látták, hogy a gyalogság eltűnt a színről, olyan akkurátus tűz
alá vették a terepet, hogy a francia lovasság teljesen összezavarodott,
és a német huszárok rendben visszavonultak.
 A lovasság támadásai a jobb szélen szinte teljesen megszűntek; a
herceg visszavonta Adam dandárját Maitland jobb szárnyáról, ahol
erősen kitett pozícióban voltak és Fremantle ezredest a balszárnyra
küldte át, ahol a poroszok kezdtek felvonulni, azzal a kéréssel, hogy
adjanak háromezer gyalogost a frontvonal megerősítésére. Az
ezredes Billow és Ziethen generálistól azt a választ hozta, hogy a
poroszok teljes hadserege felvonul, és nem szakítanak ki a hadtestből
különítményt. Azért késett a válasszal, mert visszafelé menet
meglátta, hogy Bemard herceg nassaui csapatát, akik egész nap a
legnagyobb hősiességgel harcoltak, tűz alá vette egy nyolc ágyúból
álló porosz osztag, mert franciáknak nézték őket.
- Micsoda viselkedés ez azután, hogy egy egész napig tartott,
míg ideértek! – számolt be az esetről Lord Fitzroynak dühösen. – A
herceg negyed mérfölddel a frontvonal mögé állította embereit, de
nekem kellett visszavágtatnom egészen Ziethenig, hogy rávegyem,
adjon ki parancsot az átkozott ágyúzás beszüntetésére!
- Mennyi időbe telik, míg Ziethen fel tudja hozni az egész
csapatát? – kérdezte Fitzroy. – A helyzet elég komolyra fordult.
- Isten tudja. Müffling minden tőle telhetőt megtesz, hogy
siettesse őket, de eddig még csak valami lovassági előőrs érkezett
meg. Azt mondják, rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdeniük
idefelé az utak állapota miatt. Egyáltalán nem jöttek volna, ha az
öreg Blücher nem noszogatta volna őket. Ha nem volna olyan
átkozottul súlyos a helyzet, akkor ez elég mulatságos lenne! Amint
Ziethen előőrse elért minket, megtudták, hogy kénytelenek voltunk
visszavonulni; erre hátraarcot hajtottak végre és elindultak visszafelé.
Nem tudod elképzelni, milyen dühös volt Müffling! Úgy vágtatott
utánuk, mintha puskából lőtték volna ki és azonnal visszarendelte
őket. A porosz hadsereg fő ereje már csatázik Plancenoit körül, ha
Ziethennek hinni lehet. Ha tényleg a jobb szárnyon támadják Boney-
t, az lehet az oka, hogy Ney nem küld lovasságot ellenünk.
 - Tíz az egyhez, hogy Boney kénytelen volt a lovassága nagy
részét Bülow ellen küldeni.
Uxbridge látta, hogy a királyi lovasság vékony, elnyúlt vonalban
sorakozik fel Ompteda és Kielmansegg dandárjai mögött, ezért
elküldte Seymourt, hogy mondja meg Lord Edwardnak, vonja vissza
embereit kevésbé kitett pozícióba. Seymour komor válasszal tért
vissza: Lord Edward azt üzente: „ha elmozdulok ebből a pozícióból,
a hollandok, akiknek utóvédje vagyok, azonnal meglógnának.”
A La Haye Sainte tanyán eloltották a tüzet, de a helyőrség kilőtte
az utolsó töltényét is és miután egész nap védték a francia rohamok
ellen, kénytelen volt feladni az állást. Ember ember ellen harcoltak a
minden bejáraton befelé özönlő franciák ellen. Baring őrnagy kijutott
a tanyáról. A négyszáz védőből mindössze negyvenketten maradtak.
La Haye Sainte elesett és ennek hatását azonnal megérezték.
Quiot teljes létszámmal elfoglalta a területet, felvitette ágyúit és tüzet
nyitott a szövetségesek középvonalára. Kelet felé olyan sűrű volt a
füst, hogy bár százyardnyi távolság volt közöttük, a 95-ös lövészek,
akik már mindössze egyetlen sort tudtak alkotni, a franciák
elhelyezkedését csak a torkolattűzből tudták azonosítani. Elöljáró
parancsnokaikat mind sebesülten vitték le a csatatérről, így a
zászlóalj parancsnoksága egy századosra maradt. A lövészek mögött
Sir John Lambert állt rendületlenül biztosításként, a főút és a
bemélyedt út közötti területen három zászlóaljjal, melyek közül kettő
állt, egy pedig holtan feküdt a négyszögben. A főúttól nyugatra a
francia ágyúk kilőtte golyói, és repeszei ütöttek nagy réseket a már
megfogyatkozott sorokban. Altén elesett; Ompteda halott volt. A
dandárok törzstisztjei minden oldalról a herceghez vágtattak
parancsért.
– Nincs parancs – mondta. – Egyetlen tervem, hogy az utolsó
emberig kitartsunk. Bár törzskara szétszéledt, ő tovább lovagolt a
frontvonalon, a gyengülő csapatokat kereste fel.
 Lelket öntött azokba az emberekbe, akik a halálos kartácstűztől
kis híján eszüket vesztve alig tudták türtőztetni magukat, hogy
támadóikra vessék magukat.
- Várjatok még egy kicsit legényeim; nemsokára nekik
mehettek – ígérte.
- Istenemre, azt hittem, eleget tudok erről az emberről, de ez
messze túlmegy a várakozásaimon! – kiáltott fel Uxbridge. – Ez nem
ember, hanem isten!
De Lancey, a hadtápparancsnok, a herceg mellett ágyúgolyó
találatot kapott és elesett; könyörgött a segítségére sietőknek, hogy
ne mozdítsák, mert neki vége van. Altén hadtestének málló sorai
mögött már csak Lord Edward lovasságának gyér sorai voltak. A
herceg személyesen vezette fel a megmaradt Brunswicker csapatot és
felállította őket, hogy töltsék be az űrt. Bátran felvonultak, de a sok
borzalom, amit maguk körül láttak, saját bajtársaik eleste nagyon
megrázta őket. Megtörtek, hátráltak, de a herceg szárnysegédjének
kiabált, hogy élénkítse fel őket, utánuk vetette magát, megfordította,
szavakkal és gesztusokkal bátorította őket. Gordon és Audley
vágtatott utána és a rémült katonák ismét hadrendbe álltak és
visszafordultak felvenni a harcot.
Uxbridge szélsebesen vágtatott, hogy a balszárnyról felhozza a
lovasságot. Sir Hussey Viviannel találkozott, aki saját
elhatározásából középre tartott; tőle megtudta, hogy a poroszok végre
teljes erővel érkeznek és üzenetet küldött Vaneleurnek, hogy Vivian
után menjen középre.
Egy törzstiszt fogadta Vivian középre menő dandárját és saját
sérült vadászlovát kicserélte a 18. huszárezred egy lovassági lovával.
- A herceg csak akkor nyeri meg a csatát, ha az átkozott
hollandokat rá tudjuk venni, hogy menjenek előre – mondta egyik
tisztjének.
 A balszárnyról, viszonylagos nyugalomból, a gyalogsági vonalak
mögül előlépő dandár a győzelemnek nem látta jelét az őket
körülvevő pusztulásban. Mindenütt holtak és haldoklók hevertek;
megcsonkított lovak bóklásztak körbe-körbe, céltalanul; ágyúgolyók
ütöttek mély, tátongó sebeket a földbe; füst gomolygott. Vivian
átvezette a dandárt az úton, és meglátta Lord Edward Somersetet
testőrsisakban, alig néhány lovasszázaddal állni az úttól nyugatra.
Odakiáltott neki: – Lord Edward, hol a dandárja?
- Itt – felelte Lord Edward.
Audley, aki a Brunswicker csapat biztatásával volt elfoglalva,
meghallotta Gordon hangját a lövések morajlásában, a lövedékek
sivítása közepette: – Az ég szerelmére, uram, ne tegye ki ennek
magát! Ez nem önnek való munka!
Audley a következő pillanatban látta, hogy Gordon elesik, de nem
hagyhatta el a pozícióját, hogy odamenjen hozzá és azt sem tudhatta,
hogy él-e még. Gordont elvitték; a Brunswicker csapat úrrá lett a
pánikon; látták, hogy Vivian huszárai a segítségükre sietnek; a
herceg a frontvonal egy másik részére vágtatott.
Audley ezredes érzékei teljesen elhaltak a golyózáporban,
meglátta, hogy Lord March leszállt a lováról, a földön térdel és
odakiáltott neki: – March! March! Gordon életben van?
- Ó, istenem. Hát Gordon is? – kiáltott fel March
elkeseredetten.
Az ezredes nagy nehezen elért hozzá; látta, hogy Canningot tartja
a karjában és kis híján leugrott a lóról.
Canning gyomrát találta a muskétagolyó; gyorsan haldoklott,
olyan fájdalmak közepette, hogy nehezen beszélt. A 73. regiment
emberei málhazsákjaikkal ülő helyzetbe emelték. Canning erősen
zihált.
- A herceg... biztonságban... van?
- Igen, igen, semmi baja!
 Hátborzongató mosoly jelent meg Canning ajkán; próbálta
megragadni Audley kezét, kissé elfordította a fejét March vállán;
sikerült kimondani a neveiket; és meghalt.
Ghigny dandárjától egy igen izgatott tiszt lépett oda hozzájuk,
miközben March még mindig Canning testét ölelte. – My lord, mon
Capitaine, je vous en prie! C’est son Altesse lui-même qui est en ce
moment blesse! Il faut venire tout de suite!55
March mély gyászában mintha meg sem hallotta volna. Audley
ezredes is hasonlóan zaklatott volt; megérintette bajtársa vállát.
- Eltávozott, March. Fektesd le. Slender Billy megsebesült.
March felemelte a fejét; kitörölte a könnyeket a szeméből.
- Mi az? – felnézett a felette álló hollandra. Az üzenetet
megismételték. A koronaherceg megsebesült a vállán, miközben
Kruse generális nassaui csapatát vezette csatába és úgy leesett a
lováról, hogy úgy tűnik, elvesztette az eszméletét. March letette
Canning testét és felállt.
- Rögtön jövök. Hol van?
Ellovagolt a holland tiszttel; Audley ezredes Canning testét
Halkett dandárjának egyik emberére bízta, aztán lóra ült és elindult a
nagy kavarodásban, hogy újra megtalálja a herceget.
Este hét órakor nagyon súlyosnak látszott a helyzet a
szövetségesek frontján.
A herceg nyugodt maradt, de folyton az óráját nézte. Egyszer azt
mondta: – Vagy az éjszakázás, vagy Blücher.
De többnyire nem szólt. Szárnysegéd lépett hozzá azzal az
üzenettel, hogy embereit szétmorzsolja a tüzérségi tűz és erősítésre
van szükség.
- Az lehetetlen – felelte Wellington. – Kitartanak?
- Igen, uram, az utolsó emberig.

55 Uram, kapitányom, kérem! Őfelsége is megsérült!

Azonnal mennünk kell.
 - Akkor mondja meg nekik, hogy kitartok velük az utolsó
emberig.
A zűrzavart és általános nyugtalanságot tovább fokozta a terepen
megülő füst és a földet mindenütt ellepő roncsok és törmelék. A
dandároknak üzenetet vivő törzstisztek gépiesen azt kérdezgették: –
Ki itt a parancsnok? Oránia hercegét magával vitte March. Három
generális elesett, öt másikat sebesülten vittek le a csatatérről, mert túl
súlyos volt a sérülésük ahhoz, hogy ott maradjanak; a főhadsegédnek
és a hadtápfőnöknek is vissza kellett vonulnia.
Audley ezredes nem sokkal hét óra után kapta utolsó feladatát.
Lovassági sorlovon ült; combja körül megfeszült és átfordult a vérrel
áztatott kötés. Szinte felismerhetetlen volt az arcát fedő füst miatt és
a vérveszteség miatt furcsán könnyűnek érezte magát. Nagyon fáradt
volt, mert június 15.-e óta szinte egyfolytában nyeregben ült. A
környezet képeire általában érzékeny elméje most undor nélkül
dolgozta fel a szeme közvetítette üzenetet. A halál és a csonkultság
olyan gyakori lett, hogy, ő, aki nagyon szerette a lovakat, képes volt
közönyösen nézni egy szegény állatot, amelynek feje elejét teljesen
leszakította a robbanás és azt a lovassági hátast is, amelynek első két
lába térdben szakadt le, de a csonkokra támaszkodva szomorúan
nyerített segítségért. Látta egy barátját kínok közt halni meg és sírt
fölötte, de ennek már sok ideje. Már nem húzta le a fejét, ha
lövéseket hallott elsüvíteni a feje fölött; amikor lova borzadva,
nyerítve megugrott egy felrobbanó ágyúgolyótól, átkozta az állatot.
De semmi értelme nem volt szükségtelenül ujjat húzni a halállal;
észak felé vágtatott, elhaladt a két megmaradt nehézdandár mellett,
akiket Vivian és Vandeleur érkezése óta háromszáz lépéssel a
frontvonal mögé vontak vissza. Cafatokban lógó testőregyenruhás,
sisaktalan, fején véráztatta kötést viselő tiszt lovagolt előre, intett
neki.
- Audley! Audley!
 A sár, verejték és vérfoltok alatt felismerte Lord George Alastairt
és meghúzta a kantárt.
- Üdv! Ezek szerint még életben vagy?
- Ó, elég jól vagyok! Tudsz valamit Harryről?
- Meghalt – felelte az ezredes.
George szemhéja megremegett; a mocsok és vér alatt is látszott,
hogy elsápad.
- Köszönöm. Ennyit akartam tudni. Láttad?
- Órákkal ezelőtt. Akkor haldoklott Maitland egyik négyszög
alakzatában. Testvéri szeretetét küldte.
George szalutált, azzal megsarkantyúzta lovát és visszalovagolt a
századához.
Az ezredes továbbment a főútra. Lova ügyetlenül oldalazva
megcsúszott a töltésen lefelé; Audley meghúzta a gyeplőt, átléptetett
az úton, aztán felkaptatott a másik oldalon, puszta dombra, Picton
hadosztálya mögött. Ekkor nehéz vágtára fogta a lovat, Best
dandárjának hátsó vonalai felé igyekezett. A második vonalat
holland-belga egységek alkották; úgy vélte, köztük vannak Bylandt
gróf emberei, de nemigen fordított figyelmet rájuk; megkerülte jobb
szárnyukat és újra olyan területre ért, amit az ellenség tűz alatt tartott.
Nem látta és nem is hallotta a repeszt, ami eltalálta. Lova tompán
elterült; az ezredes tudatában volt annak, hogy lövés érte; vér
szivárgott bal karjából, ami mozdíthatatlanul, hasznavehetetlenül
hevert mellette a földön, de a törött könyökízületben még nem érzett
semmit. Bal oldala fájt egy kicsit; jobb kezét mozdította a fájdalom
helyére; kitapintotta, hogy kabátja elszakadt, ingje vértől ragacsos.
Halványan sejtette, hogy mivel még életben van, a seb csak felszínes
lehet. Semmit nem kívánt jobban, mint ott feküdni, ahol elesett, de
erőt vett magán, mert üzenetet kellett továbbítania. Nagy nehezen fel
tudott térdelni.
 Patadobogásra emelte fel a fejét. Lovak tartottak feléje. Kék
uniformisú, narancssárga hajtókás szárnysegéd, az 5. nemzeti milícia
tagja szállt le mellette a lóról, és angolul szólt hozzá: – Bylandt gróf
úr segédtisztje vagyok, uram! Perponcher generális küldött...
Parbleu!56 Nahát, ön az!
Audley felnézett a fölé hajló szép, sötét arcba és erőtlenül
megszólalt: – Üdv, Lavisse! Legyen oly jó, és szerezzen nekem egy
lovat!
– Lovat! – kiáltott fel Lavisse, azzal letérdelt és segített az
ezredesnek felállni. – Önnek felcserre van szüksége, barátom!
Legyen nyugodt, a generálisom intézkedik, hogy levigyék önt a
csatatérről. – Keserűen felnevetett és hozzátette: – Ez az én
dandárom feladata... a sebesült angolok segítése!
- Sikerült mozgósítani a társait? – kérdezte az ezredes.
- Egyes egységeket egyáltalán nem. Ne izgassa fel magát,
vetélytársam! A mai ütközetben minden dicsőség az öné! Az én
becsületem a porban hever!
- Ó, ne mondjon ilyen átkozott színpadias ostobaságokat! –
mondta az ezredes ingerülten. Azzal jobb kezével széles öve alá
nyúlt és összehajtott, gyűrt papírlapot vett elő. – Ezt át kell adni Best
generálisnak. Ugye gondoskodik róla, hogy ez eljusson hozzá? Vagy
ha ő elesett, akkor annak, aki átvette a helyét.
Ekkor a hátsó vonalból beteghordók és egy orvos érkezett.
Lavisse rájuk bízta az ezredest és fanyar mosollyal azt kérdezte: – Ön
rám bízza értékes üzenetét, ezredes?
- Kérem, legyen oly jó és ne vesztegesse az időt azzal, hogy
erről beszél! – könyörgött az ezredes.
Levitték a területről. Nem sokkal később megkezdődött az egész
szövetséges front elleni nagy támadás.

56 Egek!
 A támadás kezdetekor előbukkant a nap; fénye egészen addig
hiába próbált áttörni a felhőtakarón. Lenyugvó sugarai tüzes
ragyogásba vonták a Császári Gárda hadoszlopait. A dobszóra
egymás után lépdeltek az ezredzászlót vivő, tucatnyi csatában
győztes veteránok a menetben. Bajonettjeiket vérvörösre festették a
nap utolsó, a csata füstjén és hevén áthatoló sugarai.
Az átlós felvonulás miatt az oszlopok nem egyszerre lendültek
támadásba.
A szövetségesek frontján még harcoló ütegek olyan tűz alá vonták
az ellenséget, hogy az első vonalon jelentős zűrzavar alakult ki. A
brit tüzérség sok egysége azonban használhatatlan volt.
- Az előrenyomuló hadoszlopok emberei egyetlen britet sem
láthattak egészen addig, míg a dombtetőtől húsz lépésre meg nem
álltak, hogy rendezzék soraikat. Most, Maitland! Eljött a maga ideje!
– mondta a herceg végül és mély, zengő hangján megszólalt: –
Gáááárda, felááááll-ni!
A királyi gárda talpra ugrott. A kihaltnak tűnő dombtetőn hirtelen
nagy nyüzsgés támadt. Vörös kabátos katonák álltak négyes
sorokban, kezükben muskéta. Olyan közelről lőtték ki egyik
sorozatot a másik után, hogy az ellenséget szinte bajonettel is
elérhették volna. A hadoszlopban vonuló francia gránátosoknak csak
kétszáz muskétájuk volt, Halkett és Maitland sor alakzatba állított
embereinek ezerötszáz fegyverével szemben. Próbáltak kibontakozni,
de teljesen összezavarodtak. Akkora tűz alá vették őket, amit
gyalogság nem bír ki.
Az angol gárda szétzúzta az előttük felvonult gránátosokat és
egészen addig nyomult előre, míg a második huszár hadoszlop
támadása nem fenyegetett. Ekkor riadót fújtak; a parancs hátraarcra
és visszavonulásra szólt. A fegyvercsörgés, puskaropogás, hörgés,
éljenzés, trombitaszó hangzavarába a parancsot félreértelmezték.
Ahogy az angol gárdisták visszaértek a dombtetőre, lovassági riadó
hangzott fel. Valaki felkiáltott: – Négyzet! Négyzet! Négyzet
alakzatba állni! – És a két zászlóalj, amely nagyon igyekezett
betartani a rendet, összekeveredett. Veszélyes zűrzavar keletkezett, a
helyzet azzal fenyegetett, hogy pánik tör ki a katonák között, de
néhány perc alatt minden helyreállt. „Állj!” „Előre!” „Alakzatba!”
parancsok hangzottak; az angol gárdisták egy emberként
engedelmeskedtek. Újra négyes sorokba rendeződtek és negyvenes
osztagokba tagozódtak.
A herceg, aki Maitland mellett, egy magaslatról figyelte az
előrehaladást, az 52-esek hátsó vonalához vágtatott, ahol Sir John,
miután szárnysegédjét tűzszünet foganatosítására utasította, sebesült
lovát frissre cserélte.
- A saját lovasságunkat lőjük! – tájékoztatta Colborne.
- Ne törődjön vele. Menjen tovább, Colborne, menjen tovább!
– felelte a herceg és visszavágtatott a dombtetőre és ott ült, homorú
hátú lován; sziluettje kirajzolódott az izzó égen. Magasan a levegőbe
emelte háromszögletű kalapját és előre, az ellenséges vonalak felé
mutatott. Ez volt a rég várt jel; az általános támadás jele. Éljenzés
tört ki a jobb szárnyon, ahol a gárdisták lerohantak a dombról. A
főúttól keletre, a balszárnyon elhelyezkedő meggyengült csapatok
hallották, hogy az éljenzés egyre hangosabb lesz, ahogy feléjük
terjed a frontvonalon; ösztönösen átvették ezt a kiáltást és támadásba
lendültek, ki a környező, kibírhatatlan füstből a halottakkal és
haldoklókkal teli mezőre, ahol a nap utolsó sugarai adtak
világosságot; azt látták, hogy emberek fejvesztetten menekülnek La
Belle Alliance vonulata felé.
A herceg a terepet borító sűrű füstben lovagolt végig a fronton.
Amikor a katonák meglátták, éljenezték, de ő odakiáltott nekik: – Ne
éljenezzetek, fiaim, hanem nyomuljatok előre, a teljes győzelemig! –
azzal tovább ment a fojtó füstben, a holtak tengerén oda, ahol Adam
dandárját megállították, La Belle Alliance dombjának gerincén, nem
messze attól a helytől, ahol a francia zászlóaljaknak sikerült újra
alakzatot felvenniük.
 A herceg megtudta Adamtől, hogy a dandárt a sorok rendezése
céljából állították meg; egy ideig a francia zászlóaljakat szemlélte,
aztán határozottan kijelentette: – Nem fognak kitartani. Jobb, ha
megtámadjuk őket.
A lankás sík Papelotte-től egészen Hougoumontig halottakkal és
sebesültekkel volt tele. La Haye Sainte megszaggatott falai alatt a
vértesek lovaikkal halomban hevertek. A reggel még vállig érő rengő
búzamezőt mindenütt sárba taposták. Azok a brit ütegek, amelyek
lépést tudtak tartani az előrenyomulással, a déli lankákon összegyűlt
franciák tömegeit lőtték; muskéták ropogtak, ahogy a Régi Gárda,
Napóleont és törzskarát négyzet alakzatba zárva, védve, lépésenként
vonult vissza, hősies harcot folytatva Adam dandárja, és Hew Halkett
hannoveri csapata ellen.
Müffling leválasztott egy zászlóaljat Ziethen hadtestéből, és őket a
szövetségesek középső vonalaihoz vezette. A herceggel La Haye
Sainte-nél találkozott. Őlordsága győzedelmesen kiáltott oda neki a
távolból: – Látja, Macdonnell mégiscsak megvédte a Hougoumont-
kastélyt! Müffling torka önkéntelenül elszorult, amikor arra gondolt,
mit állhattak ki a Hougoumont területét védő gárdisták; elég jól
ismerte a herceget ahhoz, hogy tudja, ez a rövid mondat jelzi
– őlordsága őszinte csodálatát. Bólintott.
A nap gyorsan alászállt. A mélyülő szürkületben muskétagolyók
repkedtek, süvítettek minden irányban. Uxbridge, aki az egész napot
egy karcolás nélkül megúszta, Copenhagen marja alatt elszálló
golyót kapott a térdébe és felkiáltott: – Istenem! Végre én is
megkaptam!
- Valóban? Bizony isten! – szólt őlordsága; túlságosan el volt
foglalva a hadművelettel, csapatmozgásaival, mintsem hogy
ilyesmire figyelni tudjon.
Colin Campbell, aki éppen nekilátott, hogy Uxbridge-et lekísérje a
csatatérről, megragadta a herceg lovának kantárját és nyersen
kijelentette: – Ez nem önnek való hely! Kérem, menjen el innen!
 - Elmegyek, ha elbúcsúztam ezektől az emberektől! – felelte
őlordsága.
Kilenc óra is elmúlt, amikor a sötétben, La Belle Alliance- től
délre Wellington találkozott Blücher herceggel. A herceg marsall
szinte magánkívül volt az örömtől; képtelen volt összefüggő
beszédben kifejezni csodálatát a brit csapatok hősiessége, valamint
barátja és szövetségese hadvezéri képességei iránt. Amikor jobbról-
balról keményen átölelte Wellingtont, csak annyit tudott mondani: –
Fokhagymabűz!
Amikor első örömrohama alábbhagyott, felajánlotta, hogy az
éjszaka folyamán tovább üldözik a franciákat. Wellington megviselt,
pokoli fáradt, számban szörnyen megfogyatkozott hada parancsot
kapott, hogy ott táborozzanak le éjszakára, ahol vannak; azon a
területen, amit nappal a franciák foglaltak el; a herceg a reggel vele
volt ragyogó kíséretének töredékével a felhők között ki-kibukkanó
hold fényénél visszalovagolt főhadiszállására.
Müffling báró mellé lovagolt és azt mondta: – A
hadseregtábornok úr ezt az ütközetet a Belle-Alliance-i csatának
fogja nevezni, uram. Őlordsága nem válaszolt. A báró a markáns
profilra pillantott; látta a jeges tekintetet, az összeszorított ajkat és
tudta, hogy Wellington nem ezt a nevet szánja az ütközetnek.
Őlordsága szokása volt győztes csatáit arról a településről elnevezni,
ahol az ütközet előtti éjszakát töltötte. A herceg marsall úr annak
nevezi ezt a csatát, aminek akarja, de őlordsága jelentésében azt írja
Bathurst grófnak: „Waterloo”.
 Huszonötödik fejezet

Azoknak, akik Brüsszelben maradtak, ez a nap egyre növekvő

aggodalmat hozott. A várakozásokkal ellentétben nem hallottak
ágyúszót; a szél kitartóan csak északkelet felől fújt. Sir Charles
Stuarthoz reggel hét órakor kapta kézhez a herceg hajnalban,
Waterloo-ból írt üzenetét és nem sokkal később a külügyminiszter,
van de Capellan báró megnyugtató nyilatkozatot tett közzé. Ez után
órákig nem érkezett a városba semmi hír.
Jones ezredest, akit Wellington herceg távollétében Brüsszelben a
herceg katonai parancsnoki jogköreit gyakorolta, egész délelőtt úti
passzusokért ostromolták. Antwerpenből minden hajó menekültekkel
zsúfolásig megtelten futott ki; egész Brüsszelben nem lehetett lovat
szerezni, nem volt az a pénz, amennyiért bárki lovat adott volna.
Rengetegen indultak el kora hajnalban, a kocsik tetejére magasan
halmozott poggyásszal; a város furcsán kihaltnak, elhagyatottnak
tűnt; a reggeli misére szólító harangokat az érzékenyebb fülek
lélekharangnak vélték.
Judith és Barbara kimerültségében kilenc óráig aludt, de reggel
nem látszott rajtuk, hogy e mély álomban kipihenték volna magukat.
Nem sokat beszéltek, csak az került röviden szóba, milyen rendkívüli
bejelentést tett előző este Lucy Devenish. Judith egyszer csak
megjegyezte: – Bárcsak tudná, milyen vigaszt jelent nekem, hogy itt
van velem!
De Barbara csak fanyar mosolyra húzta a száját és fejét ingatta.
Hálószobájuk magányában Judith izgatottan megjegyezte Worthnek:
– Nem tudok napirendre térni magam fölött! Lucy és Barbara
esetében is tévedtem!
- Nyilván bocsánatos, hogy Lucy esetében tévedett – felelte
Worth.
 - Úgy vélem, senki nem gyaníthatta, hogy a szerény külső
ilyen melodrámai történetet leplez.
- Nyilvánvalóan nem sejthette senki. Soha életemben nem ért
még ekkora döbbenet. Babs azt mondja, George nagyon rossz férje
lesz, és ha nem lenne keresztényietlen, nagyon is hajlanék arra, hogy
azt mondjam, csak azt kapja, amit megérdemel. De Babs! Nem
gondoltam volna, hogy ilyen erős karakter, ilyen jó szívű és jó
természetű hölgy! Önt ez nem lepi meg?
- Nem. Az okozott volna meglepetést, ha ebben a válságos
helyzetben nem úgy viselkedett volna, ahogy viselkedett. Vele
kapcsolatban nem változott a véleményem.
- Hogyan mondhat ilyet? Az elmúlt hónapokban tanúsított
magatartásából nem sejthette, hogy most így fog viselkedni!
- Ellenkezőleg. Sosem kételkedtem a jellemében. Sőt, olyan
fiatal nő, aki ilyen nehéz körülmények között egy időre képes
hétköznapi énjén felülemelkedni.
- Egy időre! Ezek szerint nem bízik abban, hogy ez a szelídség
folytatódik!
- Nagyon kevésbé – felelte a gróf.
- Ön nagyon igazságtalan, Worth! A magam részéről meg
vagyok győződve róla, hogy keserűen bánja, ami eddig történt. Ó, ha
Charles megmenekül, nagy örömmel venném, ha újra egymásra
találnának!
- Ez szerencse, mert nem kétlem, hogy így lesz.
- Gondolja, hogy jó lesz?
- Nem vagyok a megmondhatója, hogy mi a jó Charlesnak.
Nekem nem lenne jó. Nyilvánvaló, hogy Lady Barbara eléggé
megtáncoltatja.
- Ó, nem, nem! Biztos vagyok benne, hogy téved, kedves gróf
úr.
Worth mosolygott felesége aggodalma láttán, és megcsippentette
az állát.
 - Lehetséges, hogy tévedek. Ha úgy tetszik, elismerem, hogy
nekem jobban tetszik ez a frigy, mint amit Charlesnak mesterkedni
próbált, kedvesem!
Judith elpirult.
- Ó, ne is említse! Babsból legalább nem hiányzik a nyíltság.
- Az bizony nem hiányzik belőle – jegyezte meg a gróf kissé
fanyarul.
Judith látta, hogy nem térítheti férjét az ő álláspontjára, ezért
ejtette a témát.
Kicsit később alig keltek fel a reggelizőasztal mellől, amikor Mr.
és Mrs. Fischer érkezett reggeli vizitába.
- Ezek szerint bevallotta! – kiáltott fel Judith, amikor az inas a
látogatók névjegyét bevitte.
- Az utolsó pennymet tenném rá, hogy mindezt sűrű
könnyárban tette – jegyezte meg Barbara. – Nem csoda, ha sírt.
- Ki nem állhatom a síró nőket. Akarja, hogy ön mellé álljak e
beszélgetés során?
- Ó, igen, nyilván szeretnék önt látni.
- Rendben. De nem hagyom, hogy engem hibáztassanak
George bűneiért.
Minden úgy történt, ahogy Judith gondolta. Lucy mindent
bevallott nagybátyjának és nagynénjének. Mélyen megdöbbentek;
Mr. Fisher szinte magánkívül volt. Azt mondta, nem érti, hogyan
történhetett ilyesmi, és egyáltalán nem hibáztatta Barbarát bátyja
viselkedéséért, sőt, számtalanszor elnézést kért tőle. Mrs. Fisher, az
illendőségérzék és a romantikus lelkület között tépelődve szükségét
érezte, hogy mentségeket találjon a fiatalok bohóságára, és ebben
Judith készséggel asszisztált neki. A gondolattal alapjaiban Mr.
Fisher is egyetértett, de nagyon komor arccal megjegyezte, hogy
mivel a házasság már megköttetett, nincs mit tenni, mint
megbocsátani Lucynek.
 Barbara jelenléte elejét vette annak, hogy kifejtse véleményét
Lord George karakteréről, de nyilvánvaló volt, hogy nem tartja
nagyra. Sokszor mélyeket sóhajtott, és fejét ingatta, hogy szegény
lánynak milyen rossz esélyei vannak a boldogságra. Mrs. Fischer
szemébe könny szökött.
- Ó, ha nem lett szegény lány máris özvegy! – kiáltott fel.
Erre a megjegyzésre minden szó elakadt. Beletelt egy kínos
pillanatba, mire férje komoran megszólalt.
- Igaza van, Mrs. Fisher. Ó, szegény gyermek, ki tudja, mit
hoz rá ez a nap! Tudnia kell, Lady Worth, hogy már túljutott a
nehezén; repülősót szagoltattunk vele és lefektettük.
- Nem csoda, hogy megviselte – felelte Judith. Igyekezett
kerülni Barbara tekintetét.
A Fisher házaspár hamarosan távozott; Judith és Barbara a délelőtt
hátralévő részét azzal töltötte, hogy a namuri kapunál felállított
sátorban tőlük telhetően mindent megtettek a sebesültekért, kivették
a részüket a betegápolásból. Nem sokkal négy óra után együtt tértek
haza, és látogatókat találtak Worth gróffal a szalonban. Avon herceg
és hercegné alig egy órája érkezett Brüsszelbe.
Barbara a küszöbön állt, tágra nyílt szemmel nézte őket.
- Mi az ördög...? Nagymama, hogy a csodába kerültetek ide?
A herceg magas, daliás férfi volt; haja őszes, szeme sötét,
tekintete tüzes.
- Ne beszélj így a nagyanyáddal! Mi ez az átkozott történet a
bátyádról?
Barbara lehajolt, hogy megcsókolja nagyanyját. A hercegné erős
asszony volt, háta egyenes, rendíthetetlen nyugalom áradt belőle.
- Szentséges ég! Miattam jöttél, nagymama?
- Nem. Azért jöttem, mert nagyapád jönni akart. Nagyon
érdekes ez hír George házasságáról. Mondd, szerinted kedvelni
fogom a feleségét?
 - Semmi dolga nem lesz vele, asszonyom! – csattant fel
őkegyelmessége. – Szavamra, meg vagyok áldva az unokáimmal! Az
egyik olyan szánalmas pipogya alak, hogy rögtön inába száll a
bátorság, ha eldördül egy puskalövés; a másik úgy viselkedik, hogy
az egész város róla beszél; a harmadik egy nyavalyás polgárlányt
vesz feleségül. Ennyi erővel azt is elmondhatod, mit követett el az
oktalan Harry. Legalább túl leszünk rajta! Mosom kezeimet tőletek!
Fogalmam sincs, hogyan lehetnek ilyen unokáim!
- Vidal kétségkívül nagyon csúnyán viselkedik – ismerte el a
hercegné. – De George és Babs viselkedésében nem találok semmi
különöset, Dominic. Csak azt bánom, hogy George ilyen lopva
házasodott meg. Ez nagyon kínos lehet a feleségének. Babs, nem
mondtad meg, hogy tetszeni fog-e nekem.
- Azt hiszem, nagyon egyszerűnek, szóval unalmasnak fogod
találni.
- Semmilyennek nem fogja találni, asszonyom. Mert nem is
fog találkozni vele.
A hercegné nyugodtan felelt.
- Az édesanyja fogadott engem, Dominic.
- Mary!
- Nos, kedvesem, a mi körülményeink még ennél is
botrányosabbak voltak, nemde?
- Gondolom, ezzel azt akarja mondani, hogy én vagyok a
felelős George viselkedéséért.
- Mindenesetre aligha van abban a helyzetben, uram, hogy
kárhoztassa – jegyezte meg a hercegné mosolyogva. – Ön is
döbbenetes mésalliance57 házasságot kötött. Jaj, de milyen
udvariatlanok vagyunk! Megjött Lady Worth is és egyikünk sem
figyel rá. Hogy van, kedves gyermekem? Kérem, fogadja őszinte
köszönetemet azért, hogy ilyen kedves volt az unokámmal.

57 angon aluli
 - Attól tartok, nem bánt túl jól az ön családjának tagjaival.
- Ó, ma’am, minden el van felejtve! – szólt Judith, azzal
megfogta a hercegné kezét. – Nem találok szavakat, hogy
kifejezzem, mit jelent nekem az, hogy velem volt ezekben a szörnyű
időkben! – Megfordult, a hercegre nézett és remegő hangon azt
mondta: – Most nincs ideje a korholásnak! Ha tudnák, mit láttunk...
ha tudnák, mi történik ezekben az órákban is... bocsássanak meg, de
minden gondolat... olyan triviálisnak tűnik... – Hangja elcsuklott,
elfordította arcát, retiküljében kutatott, zsebkendőt keresett. Nagyon
erőt kellett vennie magán, hogy össze ne omoljon; halkan,
szomorúan jegyezte meg: – Bocsássanak meg, kérem! Egész nap a
sebesültek között voltunk és ez egy kicsit felkavart.
Barbara leültette, és azt mondta: – A csodába is, Judith, ha
megríkat, sosem bocsátom meg önnek! – Herceg nagyapjára
pillantott. – Nos, uram, fogadja elismerésemet. Nyilván ön az
egyetlen ember, aki ma Brüsszelbe érkezett. Azért jött, mert csata
folyik a közelben, vagy annak ellenére?
- Azért jöttem – felelt őkegyelmessége unokája kérdésére -,
mert Vidal hírt adott a nagyanyádnak. Szóval elhagytad Charles
Audley-t, ugye? Gratulálok!
- A gratuláció nem helyénvaló. Soha életemben nem tettem
olyasmit, amit ennyire bánnék!
- Nahát, Babs! Édes lányom! – szólt őkegyelmessége
meglepetten, azzal átölelte unokáját és zord hangon megjegyezte: –
Ezt nevezem! Nagyon nehéz természetű vagy, de legalább van
benned spiritusz! Ha arra gondolok, hogy az a nyavalyás, fehérmájú
Vidal menti a saját bőrét!
- Ó, abban Gussie keze van! Találkozott vele idefelé jövet?
- Én? Nem. De nem is kívántam volna. Ostendében szálltunk
partra és Ghent felé jöttünk. Ha a gyülevész nép nem lepte volna el
az utat, már tegnap ideértünk volna.
 - Igen – felelte a hercegné. – Figyelmeztettek minket
Ghentben, hogy ne menjünk tovább, mert biztosan kénytelenek
leszünk kimenekülni Brüsszelből, ezért nagyapád azonnal a lovak
közé csapatott.
A herceg fanyar mosollyal kommentálta e megjegyzést: – Ön sem
tartott vissza, Mary.
- Természetesen nem. Ettől a nagy sietségtől újra fiatalnak
érzem magamat. Erről jut eszembe, hogy meg kell látogatnom ifjú
menyemet. Elmondod, merre találom a nagybátyja lakását, Babs?
- Kérem, értsen meg, Mary...
- Természetesen, ma’am, de tudnod kell, hogy Mr. Fisher
ugyanolyan ellenérzéssel viseltetik e frigy iránt, mint nagyapa.
Erre a közlésre szikrát vetett a herceg szeme.
- Valóban? Folytasd csak! Mi az ördögöt tud felhozni az
unokám ellen?
- Tékozlónak tartja, sir!
- Nahát! Átkozott polgár! Szerencsésnek mondhatja magát,
hogy megfogták George-ot a senkiházi unokahúgának.
- Ami azt illeti, Lucy az örököse. Azt hiszem, a nagybácsi férj
dolgában magasabbra kacsintgatott. Tudja, sir, Lucy nem
jelentéktelen vagyont örököl, és manapság...
- Szóval azt mondod, magasabbra kacsintgatott? Egy Alastair
nem elég jó neki! Beszélek azzal a zsíros kereskedővel!
A hercegné nyugodtan kijelentette: – Nyilván ezt kell tennie.
Sokkal jobb ötlet, mint amit eredetileg a fejébe vett, hogy Lord
Worth társaságában a csatatér felé lovagol.
- Fisher várhat – felelte őkegyelmessége. – Továbbra is
szándékomban áll kimenni, hogy személyesen tudjam meg, mi hír.
Amint megebédeltem, indulok.
Ebéd! – kiáltott fel Judith. – Milyen döbbenetes hanyagság a
részemről! El is feledkeztem az időről.
 - Tudnia kell, hercegné, hogy itt Brüsszelben azt a szokást
vettük fel, hogy négy órakor ebédelünk. Remélem, nincs ellenére;
kérem, ebédeljenek velünk!
- Figyelmeztetnie kell a vendégeket, hogy Charles elvitte a
vasárnapi ebédünket – jegyezte meg Barbara fanyar mosollyal.
- A szakács biztosan összeütött valamit.
Avon herceg és hitvese A Hotel de Belle Vue-ben szállt meg, és a
hercegné azt javasolta, hogy az egész társaság menjen át oda. A
javaslatot azonban elvetették, mert kiderült, Judithnak a szakácsba
vetett bizalma egyáltalán nem alaptalan. Néhány perc múlva már az
ebédlőben ültek.
Többnyire a háborúról beszéltek. Ghentben a legvadabb pletykák
terjedtek és Avon herceg örömmel hallgatta meg Worth higgadt
beszámolóját mindarról, ami azóta történt. Amikor megtudta, hogy a
testőrség kiszorította a francia dzsidásokat Genappe-ből,
elégedettnek tűnt, de semmit nem mondott azon kívül, hogy
megjegyezte, ha George nem kap előléptetést ezért, akkor kénytelen
lesz magasabb ragot vásárolni neki. Amint felálltak az asztaltól
Worth gróffal távozott; a soignes-i erdő felé mentek, hátha
megtudnak valamit. Judith pedig kimentette magát, és kettesben
hagyta Barbarát hercegné nagyanyjával.
- Kicsit túlfeszítette, a húrt, ma’am – jelentette ki Barbara
keserűen. – Vidal mindent megírt?
- Eleget – felelte a hercegné. – Remélem, kedvesem, hogy
igyekszel minél jobban kikeveredni ebből a megdöbbentő helyzetből.
- Ha Charles visszajön, nincs semmi, amit meg nem tennék!
- Reméljük, hogy így lesz. Nagyapádnak nagyon kedvére volt
az udvarias levél, amit Audley ezredes írt neki. Hogyan történhetett,
hogy úgy hagytad el, ahogy megtetted, kicsim?
- Ó, istenem, nagyi! – sóhajtott Barbara, azzal térdre rogyott a
hercegné előtt és ölébe hajtotta fejét.
 Csak nagysokára nyugodott meg. A hercegné megértőn, szó
nélkül hallgatta az összefüggéstelen szavakat, aztán csak azt mondta:
– Ne sírj, Babs! Tudod, az árt az arcodnak!
- Cseppet sem érdekel az arcom!
- Pedig biztos vagyok benne, hogy ez nem így van.
Barbara felegyenesedett, könnyein át is mosolygott.
- A fenébe is, ma’am, túl sokat tudsz! Valóban. Ugye nem
akarod, hogy átköltözzek A Hotel de Belle Vue-be? Most nem
hagyhatom itt Judithot.
- Mindenképpen maradj csak itt, kicsim. De mesélj nekem
erről a gyermekről, akit George feleségül vett!
- El nem tudom képzelni, mi vette rá George-ot, hogy
másodszor is ránézzen. Eléggé unalmas nőszemély.
- Ó, jaj! Azt hiszem, jobb, ha meglátogatom a nagynénjét.
A hercegné hamarosan távozott; gyalog indult Fisherék házához.
Látogatása nagymértékben csillapította Lucy nyugtalanságát;
nyugodt józan ítélőképessége szinte megbékítette Mr. Fishert a
házassággal, amivel kapcsolatban a legmélyebb ellenérzései voltak.
Sem megjelenése, sem modorának alázatossága nem nyerhette el a
hercegné tetszését, de kellemesen csalódott Lucyben, és bár nem igen
bízott abban, hogy képes lesz megtartani George csapodár
érdeklődését, azzal az érzéssel tért vissza a szállodába, hogy sokkal
rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok.
Worth hat óra körül tért haza; az utca végén vált el a hercegtől.
Nem sokat tudott mondani. Leírta, hogyan találkozott Creevey-vel a
külvárosban és mennyire csodálkoztak, hogy Brüsszel népe ezen a
vasárnapon is sörözött és vidáman üldögéltek kis asztalok körül,
mintha tőlük alig tízmérföldnyire délre nem vívnának ádáz csatát.
Lehetetlennek tűnt mélyebben behatolni az erdőbe, annyi felborult
kocsi torlaszolta el az utat, de számos sebesült katonával találkoztak,
akik Brüsszelbe igyekeztek visszajutni.
 Beszéltek egy királyi testőrrel is, aki elmondta, a franciák olyan
erőkkel támadnak, hogy szerinte lehetetlen megállítani őket.
- Azt mondta, részt vett egy csatában, amelyben a királyi
testőrség minden tagja harcolt és legalább a csapat fele eltűnt,
meghalt, megsebesült vagy foglyul ejtették. George azonban
épségben volt, amikor ő elhagyta a csatamezőt. Egy közlegény
beszámolójában nemigen lehet megbízni, de ahogy a dolgok állnak,
az nemigen tetszik nekem.
Alig egy órával később felbolydult a város; a Cumberland
huszárok vágtattak be a namuri kapun, trappoltak végig az utcákon és
azt kiabálták, hogy minden elveszett, a franciák a nyomukban
vannak. Úgy látszott, lovaikat nem fékezve menekültek a csatatérről
és Brüsszel lakóit maguk elől rebbentve törtek át a városon.
Az emberek újra rohangálni és kiabálni kezdtek. - Les français
sont ici! Ils s’emparent à porte de la ville! Nous sommes tous perdus!
Que ferons nous?58
Sokan az ajtó mellett, készenlétben tartották lovukat, de a
huszárokat nem követték újabb csapatok és a pánik fokozatosan
alábbhagyott. Egy kicsit később sok francia hadifoglyot vezettek a
városba; végigvezették őket az utcákon a Petit Château laktanyáig.
Két elfogott francia ezredzászló látványára vadidegenek is kezet
fogtak egymással, gratulálva. Újabb foglyok érkeztek, a remények
szárnyaltak egészen addig, míg két sebesült tiszt egyikétől azt a hírt
kapták, hogy amikor elhagyták a csatamezőt, a dolgok a lehető
legrosszabbul álltak. Mr. Creevey a saját szemével látta, hogy a
főhadsegéd négylovas hintója kigördül a park melletti házától és
lóhalálában halad a namuri kapu felé.

58 Itt vannak a franciák! Áttörték a városkaput! Minden

elveszett! Mi lesz velünk?
 Egyre több sebesült érkezett a városba, és mind ugyanazt
mondták: ez a legvéresebb csata, amit valaha láttak; az emberek úgy
hullanak, mint a legyek; a füst és nagy mészárlás közepette nem
lehetett megmondani, ki van még életben és ki halt meg; a civilek ne
vesztegessék az időt, azonnal meneküljenek.
Az izgatottságnak ezen érdekes jelenetével ellentétben a Théâtre
de la Monnaie fényesen ki volt világítva; a színlap szerint Mlle
Ternaux játszott a Œdipe à Colone 59című darabban olyan közönség
előtt, akiknek nem voltak sem rokonaik, sem barátaik a csatában,
illetve akik örömmel várták Bonaparte Brüsszeli bevonulását.
Fél kilenckor hirtelen hazatért Worth, aki híreket szerezni ment el
otthonról. Judith és Barbara a legfeszültebb várakozásban ült a
szalonban. Judith még sosem hallotta férjét oly élesen szólni, mint
akkor: – Judith, legyen oly jó, és rögtön tetessen párnákat a kocsiba!
Azonnal indulok Waterloo felé. Charles ott van. Nagyon súlyosan
megsebesült. Most ért el Cherry a hírrel.
Nem várt, kisietett a szalonból, hogy megtegye a szükséges
előkészületeket az útra. A hölgyek utánaszaladtak, könyörögtek,
hogy mondjon el mindent, amit tud.
- Nem tudok többet annál, amit mondtam. Cherrynek fogalma
sincs, hogyan állnak a dolgok... szerinte rosszul. Biztosan nem érek
vissza hamar; az út szinte teljesen járhatatlan a német lovasság
megfutamodása során felborult kocsiktól. Vessenek ágyat
Charlesnak. De úgyis tudják, mit kell tenni.
- Tetetek párnákat a kocsiba – jelentette ki Barbara elfojtott,
kínzó aggodalommal, azzal elindult teljesíteni a feladatot.
A kocsi már az ajtó előtt állt, és Audley ezredes inasa
türelmetlenül várt mellette.

59 Szophoklész: Oidipusz Kolónoszban

 Túlságosan megviselték az események ahhoz, hogy sokat
mondhatott volna Barbarának, de az a kevés, amit mondott elég volt
ahhoz, hogy felzaklassa.
Audley ezredest idegenek vitték Mont-St.-Jeanba; nem tudta,
hogy hollandok, vagy németek.
- Ennek nincs jelentősége. Folytassa!
Cherry elhúzta a kezét szeme előtt.
- Láttam, ahogy vitték az úton. Ó, my lady, annyi évig
szolgáltam az ezredest; sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen
látvány tárul a szemem elé! Szegény gazdám úgy nézett ki, mint aki
meghalt; átáztatta a vér a lópokrócot, amivel letakarták! Egyenesen
abba a házba vitték, Mont-St.-Jeanban, ahol az átkozott
mészárosok... bocsásson meg, ladységed... szóval az átkozott
mészárosok.... munkálkodtak. Azt hittem, a gazdám meghalt, de
amikor letették, kinyitotta a szemét, és azt mondta: „Üdv, Cherry!
Látod, megúsztam!”
Kis híján összeomlott, de Barbara, megragadta a kocsi nyitott
ajtaját és élesen rászólt: – Folytassa!
- Igenis, my lady! De nem tudom, hogyan mondjam el la-
dységednek, mit tettek a gazdámmal, dr. Hume és a többiek ott
rögtön a kertben. Ó, my lady, levágták a karját! És a gazdám egy szó
nélkül állta! Lady Barbara ajkához szorította a zsebkendőt. Elfojtott
hangon azt mondta: – De életben marad!
- Nem mondaná ezt, ha látta volna, my lady. Négy lovat lőttek
ki alóla ma, és a combján is van egy seb, ami olyan fekete lett, mint a
csizmám. A Waterloo-i fogadóba vittük, de ott nem maradhat, magát
Oránia hercegét sem tudták befogadni, bár neki puskagolyó ütötte át
a vállát. Szegény Sir Alexander Gordon is ott fekszik, és Lord
Fitzroy is. Halálom napjáig nem felejtem el Sir Alexander
szenvedéseinek hangját... ő, aki mindig olyan vidám fiatalember volt,
és gazdámnak oly közeli jó barátja! De mire gazdámat a fogadóba
vittük, már nemigen lehetett mit tenni érte.
 - Nem mondtam volna el ezt ladységednek, de annyira
zaklatott vagyok, hogy nem is tudom, mit beszélek.
Ebben a pillanatban Worth szaladt le a lépcsőn és kurtán odaszólt
Cherrynek, hogy szálljon fel. Miközben a gróf a lovaglókesztyűjét
húzta fel, Barbara azt mondta: – Tettem az ülésre repülősót és egy
tekercs kötszert. Önökkel mennék, de azt hiszem, sokkal jobban
boldogulnak nélkülem. Ó, istenem! Worth, hozza épségben haza!
- Haza fogom hozni. Menjen be Judithhoz, maradjon mellette,
és ne képzeljenek semmi ostobaságot, ha órákig nem térek vissza.
Viszontlátásra! Tudja, a férfiak nem halnak bele, ha olyan
balszerencséjük van, hogy elvesztik egyik karjukat.
Beszállt a kocsiba; a lovászok elengedték a lovak gyeplőjét; a
kocsi előrelendült, egy lovász felugrott hátulra.
A következő néhány órában Judith és Barbara megtett minden
előkészületet az ezredes fogadására. Rosszullét fogta el őket az
aggodalomtól, annyira várták Worth érkezését. Este tíz óra körül
Avon hercege ment át A Hotel de Belle Vue-ből, és miután a
döbbenetében hebegő Judithtól megtudta, mi történt Audley
ezredessel, azt mondta: – Jóságos isten! Ennyi? Ha az ember önökre
néz, azt gondolhatná, hogy az ezredest valami repeszgránát miszlikbe
aprította. Fel a fejjel, Babs! Én egyszer szívtájékon lőttem egy
embert és túlélte!
- Biztos vagyok benne, sir, hogy az hiba volt.
- Igen – ismerte el a herceg. – Csak egyszer hibáztam el a célt.
Ha máskor történik ez, a hölgyek biztosan szerették volna hallani
ezt az anekdotát, de abban a feszült helyzetben, amikor annyira
szenvedtek a bizonytalanságtól, semmi nem ragadta meg
figyelmüket, ami nem az adott helyzettel volt kapcsolatos. A herceg,
miután különös hévvel, élesen kritikus megjegyzéseket tett Mr.
Fisher modorára és elgondolásaira, jó éjszakát kívánt nekik és
visszatért a szállodába.
 Alig egy órával később Creevey nézett be, hogy hírekkel lássa el a
hölgyeket. Leendő mostohaveje, Hamilton őrnagy nem sokkal tíz óra
után hozta a főhadsegédet Brüsszelbe, majd rögtön Mr. Creevey
házához sietett, hogy figyelmeztesse, Barnes generális véleménye
szerint a csata elveszett, és nem szabad vesztegetni az időt, azonnal
el kell hagyni Brüsszelt.
- Képtelen voltam nyugovóra térni úgy, hogy ne osszam meg
önökkel ezt a hírt – jelentette ki Creevey. – Úgy gondoltam, az a
helyes, ha önök ezt tudják, és önök döntik el, mi a legjobb önöknek
jelen körülmények között.
- Köszönöm – felelte Judith. – Nagyon kedves öntől, de fel
sem merül, hogy elhagyjuk Brüsszelt. A sógorunk súlyosan
megsebesült. Worth elment, hogy hazahozza.
Creevy őszintén aggódónak tűnt és igen sokatmondón
megszorította a hölgy kezét.
- Ezt rendkívül szomorúan hallom. De ha Audley ezredest
önök ápolják, biztosan nagyon hamar felépül.
- Reméljük. Önök Antwerpenbe mennek?
- Nem. Mrs. Creevey egészségi állapota miatt ez lehetetlen.
Nem restellem elmondani önnek, kedves asszonyom, hogy Barnes
generális előjelzése nem győz meg engem arról, hogy minden
elveszett. Hamilton azt mondja, körülbelül öt órakor lőtt sebet kapott
és levitték a csatatérről. Ebből csak arra tudok következtetni, hogy ha
a csata elveszett volna, arról már hallottunk volna. Tudják, miből
gondolom ezt? Elmondom. Az ellátmányt és muníciót szállító
társzekerek még mindig mennek a csatatér felé! Számomra ez azt
jelenti, hogy minden rendben van.
- Erre nem is gondoltam. Valóban; igaza lehet. Nagyon
megkönnyebbültünk, Mr. Creevey. Ismét köszönjük, hogy
meglátogatott minket.
 Mr. Creevey látta, hogy a csata kimenetelét a hölgyek nem tartják
olyan fontosságúnak, mint Audley ezredes sorsát, és csak annyi ideig
maradt, amíg együttérzését kifejezte, aztán visszament rue du Musée-
beli házába.
Miután távozott, nem történt több zavaró körülmény. Enyhe volt
az este, az oszló viharfelhőkön át néha világolt a hold. Barbara
kinyitotta a spalettákat és az ablakokat; szinte rezzenéstelenül ült az
ablak előtt. Lent az utcán néhány ember járt, de a szalonba tompa
hangok jutottak el; mintha egész Brüsszel nyugtalan lenne, de
csendes.
Egyszer csak Judith szólalt meg: – Szeretne egy kicsit ágyban
pihenni? Felébreszteném abban a pillanatban, hogy megjön.
- Nem tudnék pihenni. De ön...
- Én sem.
A rövid beszélgetésnek ezzel vége volt. Újabb óra telt el. Egyet
ütöttek a toronyórák, amikor a feszülten figyelő hölgyek lódobogást
hallottak a macskaköveken. Kocsi rázkódásával lengő lámpák fénye
közeledett az utcán és a következő pillanatban Worth négylovas
kocsija állt meg a ház előtt.
Barbara felkapta a gyertyatartót az asztalról.
- Menjen le. Én a lépcsőt világítom – mondta.
Judith remegő térddel kiszaladt. A komornyik és Worth inasa már
az ajtónál volt, semmit sem tehetett, és a félelemtől szinte
megdermedve a lépcsőfordulóban maradt; küszködött az idegroham
ellen, émelygett, szédült. Látta, hogy Barbara egyenesen áll a lépcső
tetején világos ruhájában és mozdulatlan kézzel tartja a gyertyát.
Mormogást, suttogást hallott. Hallotta, hogy a komornyik felkiált, és
Worth élesen válaszol neki. Aztán nyögést hallott és ebből rögtön
tudta, hogy Charles életben van és könnyek csordultak végig az
arcán. Letörölte könnyeit, úrrá lett magán, visszaszaladt a szalonba,
felkapta annak a gyertyatartónak a párját, amit Barbara elvitt és
felvitte a második emeletre, az ezredes szobájába.
 Alig volt annyi ideje, hogy visszahajtsa a takarót az ágyon, amikor
Worth és Cherry bevitték az ezredest a szobába.
Judith képtelen volt elfojtani döbbenetét. Rémülten kiáltott. Az
ezredest saját köpönyegébe burkolták, de a köpeny elmozdult, ahogy
az ágyba tették, és meglátta a cafatokban lógó vérfoltos inget. Fehér
szarvasbőr nadrágja csupa sár volt, jobb lábán felhasítva, hogy
beköthessék a combon ejtett sebet. Göndör, barna haja nyirkosán
tapadt homlokába; arca rémisztő volt a fekete füstkoromtól; de
legborzasztóbb a bekötött csonk bal keze helyén. Nyöszörgött,
mormogott, szeme nyitva volt, de fájdalomtól elgyötört tekintetéből
nyilvánvaló volt, hogy nem tudja, hol van.
- Borotvát! – szólt Worth az inasának, aki egy nagy edény
forró vízzel követte a lépcsőn. – Előbb a csizmáját húzzák le! –
mondta, aztán a két nőre pillantott. – Ez nem önöknek való látvány.
Jobb, ha most kimennek.
- Ostobaság! – szólt Barbara halkan, de igen indulatosan.
- Ahogy óhajtja – vont vállat Worth, és inasától a borotvát
elvéve kezdte lenyesni az ezredes lábáról hesseni csizmájának
maradványait.
Miközben Worth a csizmát hámozta le, Barbara letérdelt az ágy
mellett és az ezredes ólomszínű arcáról nedves ruhával törölgette a
rátapadt szennyet. Judith mellette állt, egy tál meleg vizet tartott.
Barbara feje felett szólt át férjének: – Életben marad?
- Nagyon beteg, de azt hiszem, megmarad. Azonnali
sürgősséggel küldettem sebészért. A legrosszabb ez a láz. A kocsi
rázkódása sem tett jót neki. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem,
sosem érünk Waterloo-ba; az út teljesen bedugult... mindenütt
felborult kocsik vannak, rakomány dőlt ki, fosztogatások történtek és
lovakat lőttek le álltó helyükben. Soha ilyen gyalázatos látványt nem
láttam még!
- A csata?
 - Nem tudok többet, mint önök. Egy közönséges társzekéren
láttam meg Charlest, félúton, az erdőben. Tucatnyi más sebesülttel
hozták Brüsszelbe őket. Az úton a legnagyobb zűrzavar uralkodik.
Nem hozhattam biztos hírt, de úgy vélem, minden rendben van; ha
nem így lenne, a franciák már legalább az erdőig előre nyomultak
volna.
Azzal az ágy fejéhez lépett, és míg az inasával lehúzták a ruhát az
ezredes testéről, Barbara kiöntötte a szennyes vizet a tálból és frisset
töltött bele. Olyan sápadtnak tűnt, hogy Judith attól félt, elájul;
könyörgött neki, hogy lépjen el a betegtől. Lady Barbara tagadón
ingatta fejét.
- Ne törődjön velem! Megteszem, ami a kötelességem.
Mire a fáradt sebész megérkezett, az ezredes már tiszta ágyban
feküdt. Worthnek időnként minden erejével le kellett fognia, hogy ne
forduljon sérült bal oldalára; időnként megpróbált felülni; egyszer
meglehetősen tisztán azt mondta: – A herceg! Üzenetet kell vinnem
neki!
De beszéde nagyrészt értelmezhetetlen volt és mély nyögések
szakították meg a szavakat.
A sebész komornak tűnt és nem látott más megoldást, mint eret
vágni a betegen. Judith nem állta meg, hogy nagy kedvességgel
ugyan, de meg ne jegyezze: – Azt hittem, elég vért vesztett.
Nem hallgattak rá; a sebész második napja folyamatosan
dolgozott, egy szemhunyást sem aludt; fáradt és zaklatott volt. Egy
pint vért eresztett le az ezredestől, és a beteg ettől mintha kissé
megnyugodott volna. Felhagyott a nyugtalan hánykolódással és úgy
feküdt, mintha kábultság vett volna rajta erőt. A sebész utasításokkal
látta el Worthöt, aztán elment. Megígérte, hogy reggel még visszatér.
Nyilvánvaló volt, hogy nem támaszt nagy reményeket az ezredes
állapotával kapcsolatban. Nem engedte meg, hogy levegyék a
kötéseket, nem nézte meg a comb és a test bal oldalának sérüléseit.
 - Jobb, ha nem bolygatjuk! – mondta. – Ha Hume kolléga látta
el, bízhatnak benne, hogy a seb megfelelően van bekötözve. Majd
később megvizsgálom. Most nem tehetünk mást, mint nyugalmat
biztosítunk neki és reméljük, hogy a láz alábbhagy. – Azzal elsietett.
Worth az ezredes fölé hajolt; kezét, homlokát tapintotta.
Hátraszólt a két hölgynek: – Döntsék el, hogy melyikük, de
valamelyiküknek pihennie kell. Charles nincs közvetlen
életveszélyben.
- Nem lehet kétséges, melyikünk megy pihenni – szólt Judith.
– Menjen, szegény gyermekem!
- Ó, nem! Ön menjen!
- Nem, Babs! Ha Charles magához tér, nyilván önt akarja látni,
és ha most ébren marad, a végén még összeesik. Gondoljon bele, az
milyen borzasztó lenne! Semmi értelme vitatkozni. Ebből nem
engedek.
Barbara az ágy felé pillantott; az ezredes végre nyugodtan feküdt,
mély kábultságban.
- Hát jó – szólt tompa hangon. – Engedelmeskedek.
Judith átkarolta a derekát, elvezette. Barbara ellenállás nélkül
ment vele, de mire a szobájába értek, olyan remegés fogta el, hogy
Judith megriadt. Karosszékbe ültette és sietett repülősóért. Amikor
visszaért, Barbara már nem remegett, hanem egész testében
görcsösen rázkódva zokogott. Belédiktált egy kis agancssós vizet,
ágyba fektette és vele maradt, amíg egy kicsit meg nem nyugodott.
Barbara zihált: – Ó, ne maradjon itt! Menjen vissza hozzá! Ez
semmiség!
- Worth értem küld, ha szüksége van rám. Csak azt mondja
meg, hol találom a laudanumcseppeket.
- Ne! Charles ellenezte, hogy szedjem.
- Ilyen esetben nem lenne kifogása.
- Mondom, hogy nem! Látja, már jobban is vagyok.
Szeretném, ha visszamenne hozzá.
 Judith állig betakarta.
- Hát jó. Megyek, ha ettől jobban érzi magát. Jól van,
kedvesem, ne nézzen így! Charles felépül, és nagyon boldogok
lesznek együtt! – Lehajolt, megcsókolta Barbarát és elégedetten
észlelte, hogy a szörnyű sápadtság szűnőben volt. – Nemsokára
visszajövök, hogy lássam, hogy van – mondta, és olyan helyre
állította a gyertyát, ahol a fény nem zavarhatta Barbara szemét, aztán
halk léptekkel visszament Audley szobájába.
Barbara nem sokkal hat óra után jelent meg újra a betegszobában.
Judith eléje ment, halkan azt mondta: – Szerintünk jobban van. A
pulzusa nem annyira szabálytalan. Nagyon nyugtalan volt, de
láthatja, már megnyugodott. Ó, istenem, milyen jó hírt kaptunk!
Bonaparte seregét teljesen legyőzték, az egész francia ármádia
menekül! Worth egy órával ezelőtt átküldött egy embert Sir Charles
Stuarthoz, aki azt üzente, hogy saját fülével hallotta, amint Altén
generális bejelentette teljes győzelmünket. Tudnia kell, hogy Altén
generálist sebesülten hozták a városba tegnap késő éjjel, de egy
szárnysegédjének meghagyta, hogy a késedelem nélkül tájékoztassa
a csata kimeneteléről. Hajnali háromkor kapta a hírt.
- A francia hadsereget legyőzték! – ismételte Barbara. –
Szentséges isten! Lehetséges ez? Ó, ha van hír, amitől Charles
meggyógyul, akkor ez az!
- Ha felébred, megmondhatja neki. Én most lefekszem egy
kicsit. Worth elment átöltözni és borotválkozni, de az inasa odakint
vár, ha bármiben segítségre lenne szüksége. De higgye el, kedvesem,
Charles jobban van.
Azzal elment. Barbara leült üres helyére és az ezredest nézte.
Nyugodtan feküdt, csak keze rándult meg időnként. Barbara
gyengéden megfogta a kezét, száraz volt és meleg, de már nem
annyira égetően forró. Elégedetten dőlt hátra, ölébe tette kezét és ott
ült, mozdulatlanul, várta az ébredést.
 Néhány perccel hét óra után Charles megmozdult. Mély sóhaj
törte meg a hosszú csendet; kinyitotta az alvástól fátyolos szemét és
tompán felnyögött. Keze mozdult; Barbara megfogta a kezét és
ajkához emelte. A férfi ránézett; egy pillanatig értetlenül, aztán
felismerés csillant a szemében; és a felismeréssel együtt halványan
megjelent régi mosolya.
- Nahát, Babs! – szólt gyenge hangon. – Visszajöttél hozzám!
Barbarának könnyek csüngtek hosszú szempilláin; letérdelt az ágy
mellé, arcát a férfi arcához simította.
– Te jöttél vissza hozzám, Charles. Soha többé nem engedlek el.
Charles pedig karját óvatosan Barbara nyaka köré fonta,
elfordította a fejét a párnán, hogy megcsókolja.
 Huszonhatodik fejezet

Egy pillanatig minden el volt felejtve; elillant köztük minden

bánat és keserűség. Egyikük sem szólt; nem kellett magyarázat;
mindkettőjüknek csak az számított, hogy együtt vannak újra.
Barbara végre felemelte fejét és két keze közé fogta az ezredes
arcát; mélyen a szemébe nézett. Charles soha nem látta oly szépnek a
szemét, mint így, könnyesen.
- Drágám! – súgta Barbara.
Charles fáradtan mosolygott, de ahogy tudata fokozatosan
visszatért, gondolatai másfelé terelődtek.
- A csata? Támadásra készültek.
- A csatának vége. A franciákat visszaverték; egész
hadseregük visszavonulóban van.
Charles arcába visszatért a szín.
- Boney-t legyőztük! Hurrá!
Barbara felállt, kimérte az orvosságot, amit a sebész hagyott ott.
Amikor visszatért az ágy mellé, az ezredes szemét kezével takarva,
ajkát összeszorítva feküdt. Barbara szíve elszorult a látványtól, de
csak azt mondta: – Itt a borzasztó gyógyszered. Vedd be, drágám.
A férfi nem válaszolt, de amikor Barbara megtámasztotta a vállát,
hogy segítsen neki felülni, elvette kezét a szeméről és óvatos, de
szikár hangon azt mondta: – Most már emlékszem. Elvesztettem a
karomat.
- Igen, kedvesem.
Megitta az orvosságot, amit Barbara az ajkához tartott és vállára
dőlt. Ahogy óvatosan visszafektette a párnára, nagy erőfeszítéssel azt
mondta: – Szerencse, hogy csak a bal kezem. Ez a
legszerencsétlenebb testrészem. Nem először sérült meg.
 - Ez esetben talán még jó is, hogy megszabadultunk tőle. Ó,
szerelmem, szerelmem, nagyon fáj?
- Ó, nem! Nincs jelentősége – hazudta a férfi gálánsán.
Úgy tűnt, újra elmerül az álom és ájulás közötti állapotban,
amiben oly sokáig feküdt, de aztán kinyitotta a szemét és fáj-
dalmasan-aggódón nézett Barbarára.
- Gordon? Hallottad?
- Csak azt, hogy megsebesült.
Charles kénytelen volt ezzel a válasszal megelégedni, de Barbara
látta, hogy bár szeme újra becsukódik, teljesen éber. Kezébe vette a
férfi kezét, és azt mondta: – Nemsokára megtudjuk.
- Fitzroy is – szólt remegő hangon. – Arról tudnátok, ha
Wellington megsebesült volna. De March levitte a csatatérről Slender
Billyt. Ez az után volt, hogy Canning elesett. Hányan maradtunk?
Egyik ember a másik után hullott... Nem emlékszem... – Hangja
elhalt, elhúzta a kezét, újra eltakarta a szemét.
Barbara látta, hogy egyre nyugtalanabb, de bár nagyon szeretett
volna hírt kapni fivéreiről, nem kérdezett. De Charles kis szünet után
hirtelen megszólalt: – George életben volt, mielőtt engem találat ért.
Láttam...
Barbara felgyülemlett nyugtalansága egyetlen ziháló sóhajban
oldódott. Egy pillanatot várt, aztán rákérdezett: – És Harry?
Charles a fejét ingatta. Barbara felzokogott; arcát a díszes
ágytakaróba temette, hogy elfojtsa a hangot és érezte, hogy kedvese
újra megfogja kezét, ujjait ujjai közé fonja.
Addig térdelt az ágy mellett, míg nem látta, hogy Charles
nyugtalan álomba merül. Amint felállt, Worth lépett a helyiségbe.
Barbara ujját ajkához emelve intette csendre és halkan eléje ment.
- Felébredt? – kérdezte Worth halkan.
- Igen. Tudatánál van, de azt hiszem, nagy fájdalmai vannak.
- Ez várható volt. Menjen le reggelizni. Itt a nagymamája.
Önért küldetek, ha Charles felébred és látni kívánja.
 Barbara bólintott és kiosont. Judith még aludt, de a reggelit
felszolgálták a szalonban, és Avon hercegné a kávéscsészék mögött
ült.
Mosolyogva, gyengéd öleléssel üdvözölte unokáját.
- Kicsi drágám! Micsoda boldog reggel! Ülj le, töltök neked
kávét!
- Harry meghalt – mondta Barbara.
A hercegné keze megremegett. Letette a kávéscsészét, Barbarára
nézett.
- Charles mondta nekem. George még élt, amikor őt levitték a
csatatérről.
A hercegné nem szólt. Két nagy könnycsepp gördült le az arcán.
Letörölte, aztán újra kézbe vette a csészét, bizonytalanul töltött és
átadta Barbarának. Hosszú csend után szólalt meg: – Olyan ostoba
gondolatok jutnak eszembe. Az ember mindig jelentéktelen,
elfelejtett dolgokat idéz fel. Mindig úgy hívott, hogy „az öreg hölgy”,
annak ellenére, hogy nagyapádnak ez nagyon nem tetszett. Milyen
csintalan, vidám fiú volt!
- Kezét nyújtotta Barbara felé, bátorítón megszorította az övét.
- Szegény gyermekem, bárcsak tudnék valami vigasztalót
mondani neked!
- Úgy látszik, minden örömünk mellett lennie kell bánatnak,
ami elrontja azt az örömöt.
- Így van, de gondolj arra, drága gyermekem, hogy minden
bánat mellett van öröm, ami könnyíti azt a bánatot. Ezen a világon
semmi sem tökéletes, és semmi sem teljesen kibírhatatlan. –
Megpaskolta Barbara kezét és eltökélt vidáman mondta: – Ha
elfogyasztottad a reggelidet, átküldelek nagyapádért. Egy kis
levegőváltozás jót fog tenni neked.
- Nem hagyhatom itt Charlest.
- Badarság! – szólt őkegyelmessége. – Én fogok a te drága
Charlesod mellett virrasztani, kedvesem.
 - Nálad sokkal jobban értek a sebesültek ápolásához.
Biztosíthatlak, hogy nagy gyakorlatom van benne.
Így hát, amikor Audley ezredes újra kinyitotta a szemét egy vidám
tekintetű, ősz hajú hölgyet látott fölé hajolni. Pislogott, és mivel a
hölgy mosolygott, gyengén visszamosolygott rá.
- Ez így sokkal jobb! – szólt a hölgy. – Most eszik egy kis
zabkását, és megint a régi Audley ezredes lesz. Worth, kérem, legyen
oly jó, és emelje meg egy kicsit az öccsét, míg párnát teszek a válla
alá!
Az ezredes elfordította a fejét, ahogy Worth az ágy másik oldalára
lépett és kezét nyújtotta.
- Üdv, Julián! Hogyan kerültem ide?
- Én hoztalak el. Így ni. Kényelmes?
- Babs is itt volt – szólt az ezredes elkomorulva. – Azt mondta,
Boney vert sereggel vonul vissza. Ezt nem álmodtam.
- Nem álmodtad. Babs nemsokára visszajön. Addig is a
nagymamája gondoskodik róla.
- Ó, hát ön az! – szólt az ezredes, felnézve a hercegnére. – De
nem értem... vagy nagyon ostoba vagyok?
- Egyáltalán nem. El sem tudja képzelni, hogyan kerültem ide.
Nos, azért jöttem, hogy megtudjam, mit csinál Babs, hogy oly
megdöbbentő, botrányos módon elhagyta önt, és úgy gondoltam,
hogy minden el van felejtve, és mégis összeházasodnak. Most nyissa
ki a száját!
Az ezredes lenyelte az ajkához emelt kanálnyi zabkását, és
csodálkozva azt kérdezte: – Megnősülök?
- Természetesen. Nyissa ki újra!
Charles engedelmeskedett.
- Szeretném látni Barbarát – mondta, amikor a kanál kikerült a
szájából.
- Láthatja. De csak ha megette az összes zabkását –
fenyegetőzött a hercegné.
 Az ezredes átgondolta,és határozottabban azt mondta: – Előbb
megborotválkoznék.
- Édes öcsém, minek törődsz ilyesmivel? – szólt Worth.
- Azért borotválják csak meg – mondta a hercegné rosszalló
tekintettel. – Attól sokkal jobban fogja érezni magát.
Amikor Barbara megjött a nagyapjával, és az a hír fogadta, hogy
Audley ezredest az inasa éppen borotválja, felkiáltott: –
Borotválkozni?! Szentséges ég, hogyan hagyhatták, hogy ilyen
ostobasággal törje magát?
- Kedvesem, nekem elhiheted, ha egy férfi borotválkozásra
gondol, az azt jelenti, hogy a gyógyulás útjára lépett – szólt a
hercegné.
Megfogta férje két kezét és megszorította.
- Babs elmondta önnek, ugye, Avon? Kedvesem, nagyon
büszkének kell lennünk a fiainkra, és lehetőleg nem gyászolnunk.
A herceg átölelte hitvesét.
- Szegény Mary! Bízhatsz benne, hamarosan hírt kapunk, hogy
az a semmirekellő ép és egészséges. Stuartnál voltam és megtudtam
tőle, hogy Wellington a városban van. Tény, hogy hatalmas
veszteségeket szenvedtünk, de gondolj csak arra, hogy Bonaparte
serege teljesen megsemmisült! Istenem, ez mindenért kárpótol!
A sebész érkezése vetett véget a beszélgetésnek. A hercegné és
Worth felkísérte az ezredes szobájába. Az orvos elismerte, nem
számított arra, hogy ilyen jó állapotban találja betegét, de igen
aggódón szemlélte a combsebét, amit ugyan a csatatéren sebtében
bekötöttek, de nem tett jót neki a további megerőltetés, ezért igen
rosszul nézett ki. Félrevonta Worthöt és figyelmeztette, fel kell
készülniük arra, hogy az ezredes lábát amputálni kell.
- Maga megmenti azt a lábat! Megértette?! – szólt Worth
olyan jeges dühvel, hogy a sebész kis híján hátrahőkölt.
- Természetesen mindent megteszek, ami tőlem telik – felelte
a sebész mereven.
 - Talán szeretné, ha az egyik kollégámmal konzíliumot
tartsak?
- Szeretném – jelentette ki Worth. – A város minden
orvosának megmutatom, kikérem a véleményüket, mielőtt
megengedném, hogy maga vagy a magafajta sebészek tovább
csonkítanák az öcsémet.
- Ön túlzásokba esik, uram!
- Túlzásokba! Hívja ide Hume-ot!
- Dr. Hume már megtette a karjával...
- Hozza ide őt! – csattant fel Worth.
A sebész meghajolt és kiment. A hercegnő, aki éppen akkor lépett
ki az ezredes szobájából, elismerően bólintott.
- Helyes. Ne is figyeljen arra, amit mond! Meleg borogatást
teszünk a sebre, folyamatosan cseréljük. Szegény fiúnak egy szót
sem amputációról! Kérem, szóljon az unokámnak, hogy szerezzen
egy puha flanelt, és hozza fel nekem.
- Természetesen – felelt Worth, azzal lement megkeresni
Barbarát. Nem őt látta meg azonban, hanem a feleségét, aki
tájékoztatta, hogy egy perce érkezett a házba Lavisse gróf és a hátsó
szalonban van Lady Barbarával.
Worth nyugtalannak tűnt, de hitvese azt mondta: – Nagyon kedves
tőle, hogy eljött és Charles után érdeklődik. Képzelje, Worth! Ő
vitette le Charlest a csatatérről! Bármennyire is ellenszenvesnek
tartom, legszívesebben megöleltem volna, amikor ez kiderült!
- Megyek, beszélek vele. Köszönöm. Szerezne flanelt a
borogatáshoz?
- Igen, máris.
Odalent a gróf a kis szalonban Barbarával szemben állt és széke
karfáját markolva azt mondta: – Nem gondoltam volna, hogy itt
találom. Azt hiszem, ebből tudhatom, amit tudtomra akart adni.
- Lady Barbara gondolataiba mélyedve azt felelte: – Jobban
van. Sőt azt kívánta, hogy borotválják meg.
 - Örömmel hallom. Engem talán nem is talál fontosnak.
- Ó, nem! Nagyon örülök, hogy nem esett semmi baja. Csak az
elmémet most annyira leköti...
- Ez érthető. Istenemre, azt hiszem, ön szörnyű makacs
nőszemély.
- Igen, tudom – felelte Barbara meglehetősen egykedvűen. –
Semmi értelme azt mondanom, hogy sajnálom, különben mondanám.
A gróf nyitott tenyérrel a szék támlájára csapott.
- Ami azt illeti, ön bolondot csinált belőlem!
- Ó, az ördögbe! – felelt Barbara némi hévvel. – Ön legalább
nemes vad volt!
A férfi felnevetett.
- Touché! Tudhattam volna! Elhanyagolható alak vagyok az
ön hősies törzstisztje mellett, ugye? Nyilván hallotta, hogy a
dandárom megfutamodott. Egyetlen lövés nélkül megfutamodtak!
- Nem hallottam. Sajnálom. – Úgy tűnt, nincs mit mondani.
Próbált kitalálni valamit. Aztán kimondta: – Mindig is szerettem
Charles Audley-t.
- Köszönöm! Nem is kell mást mondania. Adja át
üdvözletemet az ezredesnek. Bárcsak megölte volna az a repesz!
Barbara megkíméltetett attól, hogy erre válaszolnia kelljen, mert
ebben a pillanatban Worth lépett a helyiségbe. A gróf csákóját
magához véve kezet nyújtott.
- Adieu! Nem valószínű, hogy valaha is találkozunk.
Lady Barbara kezet rázott vele és visszament az ezredeshez.
Worth próbálta megköszönni a grófnak a kedvességet, amit előző
nap tanúsított, de Lavisse kurtán a szavába vágott.
- Semmiség. Ami azt illeti, a generálisom adta parancsba,
hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ezredesért. Örömmel
hallom, hogy szerény erőfeszítéseim nem voltak hiábavalók. Most
azonnal visszafordulok a dandáromhoz.
 Worth az ajtóhoz kísérte, és egyszerűen azt mondta: – Engedje
meg azonban, hogy megmondjam, a legmélyebb lekötelezettjének
tekintem magamat.
- Ó, parbleu60! Ez egyáltalán nem szükséges! – Kezet fogott
Worthszel és elindult lefelé a lépcsőn, de félúton megállt,
visszanézett. – Kérem, mondja meg az ezredesnek, hogy az üzenetét
kézbesítettük – mondta, azzal szalutált és gyorsan távozott.
Worth alig csukta be az ajtót, amikor újra kopogtak. Kinyitotta és
Creevey-t találta a küszöbön; fondorlatos arca csak úgy ragyogott;
nyilvánvalóan rengeteg híre volt.
Nem akart bemenni; azt mondta, csak ezt szeretné tudni, hogy van
Audley ezredes; a világért sem zavarná a családot ilyen helyzetben.
- Az imént voltam a hercegnél – jelentette be. – A
főhadiszálláson jártam és megtudtam, hogy visszatért Waterloo-ból,
és láttam, hogy éppen jelentést írt. Az ablakból meglátott engem és
intett, hogy rögtön menjek fel hozzá. Elképzelheti, hogy mennyire
megszorongattam a kezét! Szívből gratuláltam neki a győzelemhez.
Ő pedig a maga nyers őszinteségével azt mondta: „Átkozottul
komoly dolog volt. Blücher és én harmincezer embert vesztettünk.”
Aztán az öröm vagy a diadalérzés legkisebb jele nélkül kijelentette:
„Átkozottul szép dolog volt. Ilyen szoros győzelmet soha életemben
nem arattam.” Elmondta, hogy Blüchert olyan átkozottul eltángálták
pénteken, hogy szombaton egész délelőtt nem találták és hátrálnia
kellett a hadsereggel, hogy fenntartsa vele a kommunikációt.
Szavamra, soha olyan komornak, de meghatottnak sem láttam! Fel-
alá járkált a szobában, dicsérte a csapatok bátorságát, különösen a
testőröket, akik a sorozatos francia támadások ellenére megvédték
Hougoumont kastélyát. „Biztos lehet benne, hogy a Hougoumont-
kastélyt a brit csapatokon kívül senki nem lett volna képes
megvédeni.” Ezt mondta nekem.

60 egek!
 - Aztán nem hiúságból, de nagyon komolyan azt mondta:
„Istenem! Nem hiszem, hogy sikerült volna, ha nem vagyok ott!”
- Ezt készséggel elhiszem – felelte Worth. – Mi a herceg
véleménye? Lesznek további harcok?
- Nem, ez a legjobb az egészben. Azt mondja, hogy egy
kivételével minden francia hadtest részt vett a csatában, és az egész
hadsereg a legnagyobb zűrzavarban és összevisszaságban menekül,
és úgy véli, semmi esélye, hogy újra csatába szálljanak, mielőtt a
szövetségesek elérik Párizst.
- Kitűnő hír! Nagyon hálás vagyok, hogy ezt elmondta nekem.
- Tudtam, hogy örülni fog! Kérem, adja át üdvözletemet a
hölgyeknek és szegény Audley-nak; most mennem kell, hogy
felvegyem a postámat.
Azzal elsietett és Worth felment, hogy közölje öccsével ezt a hírt.
Csendesen feküdt szobájában, keze Barbara kezében. Elmondta, mi
történt és abban az örömben lehetett része, hogy látta, az ezredes
szeme egy kicsit visszanyeri régi tüzét. Lavisse búcsúüzenete csak
erőtlen megjegyzést váltott ki: – Szegény ördög! Micsoda hűhó
semmiért!
Worth látta, hogy fáradt; elment, Barbara vigasztaló társaságában
hagyta.
A hercegné egész nap a házban maradt; a herceg, miután hiába
próbált hírt szerezni George sorsáról, és ellátogatott Fisherékhez
meglátogatni Lucyt (akit jelentéktelen, ránézni sem érdemes
teremtésnek tartott), Lady Worth szalonjában telepedett le. Vacsora
előtt néhány percre bebocsátották Audley ezredeshez; erős szorítással
megfogta kezét, majd meglágyult tekintettel azt mondta: – Nos, fiam,
jól hallom, hogy szeretné feleségül venni az én kis vadócomat? Ön
jobb sorsot érdemel, de ha jól meggondolta, áldásomat adom.
- Köszönöm, uram – felelte az ezredes.
- És ne feledje, hogy most már tartsa is meg! – figyelmeztette
őkegyelmessége. – Nem fogadom vissza többet!
 Felesége és lánya úgy ítélte meg, hogy üdítő társaságából jelenlegi
állapotában éppen elég volt az ezredesnek, ezért kiküldték a
szobából. A herceg pedig elment, hogy bejelentse Judithnak, bármit
is gondol George választásáról, Barbara döntésével nagyon elégedett.
Hitvesét visszavitte a Hotel de Belle Vue-be vacsorázni,
megígérte azonban, hogy később megengedi, hogy visszajöjjön a
Worth-házba, megnézni, hogy van az ezredes. A meleg borogatás
némi javulást hozott; nem tért vissza a láz, amitől korábban oly nagy
riadalomban voltak a hölgyek; és bár a pulzus egyenetlen volt, a
hercegné, mielőtt távozott arról tájékoztathatta unokáját, hogy
minden remény megvan az ezredes gyors felépülésére.
Túl gyenge volt még ahhoz, hogy hosszasabban beszélgetni
akarjon, de úgy tűnt, jólesőnek találja Barbara közelségét. Többnyire
homlokát ráncolva, szemét lehunyva feküdt, de ha Barbara elmozdult
a székből, nyilvánvalóvá vált, hogy Charles nem alszik, mert
felnézett és követte tekintetével a szobából. Barbara hamar
észrevette, hogy ha nincs mellette, akkor nyugtalanná válik, ezért
székét közelebb húzta az ágyhoz és ott ült, készen arra, hogy
bármelyik pillanatban szükség lehet ecetes vizes homloktörölgetésre,
a borogatás cseréjére vagy csak arra, hogy rámosolyogjon és
megfogja a kezét.
Nem olyan viszontlátás volt ez, amilyenre számított. Gondolatai
kavarogtak. Harry halála volt minden mögött, mintha sebes lenne a
lelke. Felkészült a hírre, hogy Charles meghalt a csatában; de sosem
gondolta volna, hogy olyan sebesülten jön vissza hozzá, hogy
megölelni sem tudja, olyan gyenge, hogy mosolyogni is nehezére
esik. Sok mindent akart mondani neki, de nem mondta, és talán nem
is mondja ki soha. Kibékülésük nem volt nagyjelenet; csendes, a
szomorúságban visszafogott jelenet volt.
Ám mindenek ellenére, ahogy ott ült óráról órára Charles mellett,
egyre nagyobb megelégedettséget érzett, és a hozzá győzedelmes
visszalovagló gáláns hős képe elhalványult.
 A valóság kevésbé volt romantikus, mint képzelete, de egyáltalán
nem kevésbé kedves; és Charles erőtlen nevetése, tiltakozása, amikor
a nagyanyja által előírt zabkásával etette, drágább volt neki, mint a
leghevesebb szerelem lehetett.
Judith és Worth kettesben ültek az asztalnál; Barbara vacsoráját
tálcán felküldték a betegszobába. Alig álltak fel az asztaltól, amikor
valaki kopogott a bejárati ajtón és egy pillanat múlva George Alastair
lépett a szalonba.
Judith felkiáltott láttára, olyan döbbenetes volt a megjelenése.
Mivel poggyásza nem jutott el Nivelles-be, ahol dandárja
éjszakázott, nem vethette le magáról szakadt, sáros nadrágját. Egyik
vállbojtját ellőtték; keze felkötve; a combján szablya ütötte seb miatt
enyhén sántított. Sápadtnak tűnt, véreres szeme köré sötét karikákat
festett a fáradtság. Rövidre zárta Judith üdvözlését. Kurtán a tárgyra
tért: – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van Audley.
Láthatnám?
- Jobban van, de nagyon gyenge. Kérem, üljön le! Elég
fáradtnak tűnik és megsebesült!
- Ó, ez! – emelte kezét a fejéhez. – Ez csak a szépségemet
teszi tönkre. Ne vesztegesse a sajnálatát rám, ma’am!
- Vacsorázott már? – kérdezte Worth.
- Igen. A feleségemnél – felelte George. – Találkoztam a
nagyszüleimmel is, így mielőtt csatlakozom a dandáromhoz, igazán
nincs más dolgom, mint megköszönni Audley-nak, hogy olyan
kedves volt a feleségemhez.
- Biztos vagyok benne, hogy nem vár köszönetet. Ó,
menynyire megkönnyebbülhettek a nagyszülei, hogy tudják,
biztonságban van és megvigasztalódhattak, hogy láthatták!
- Igen, ez rendkívül megnyugtató – felelte a férfi villanásnyi
gúnyos mosollyal. – Csodálatos, milyen hatással tud lenni az
emberekre egy fejseb kötése.
 - Bizonyára örömmel fogadja a hírt, ma’am, hogy feleségemet
nagyszüleim veszik magukhoz, míg utánam jöhet Párizsba. Most
láthatnám Audley-t?
Judith mintha tétovázott volna. George látta ezt és meglehetősen
nyersen hozzátette: – Kérem, tegye ezt lehetővé nekem! Nem tart
sokáig, amit kérdezni akarok tőle.
- Kérdezni tőle? – ismételte Judith.
- Igen, ma’am. Kérdezni. Audley látta a fivéremet meghalni,
és tudni akarom, hol találom a testét azon a mészárszéken.
Judith ösztönösen a kezét nyújtotta.
- Ó, szegény fiú! Természetesen láthatja! Worth rögtön
felkíséri.
- Köszönöm – felelte a férfi enyhén meghajolva, azzal az
ajtóhoz bicegett és kinyitotta Worth előtt, hogy vezesse.
Judith ott maradt szomorú gondolataival, ám nem sok ideje volt a
búskomorságra, mert néhány perccel később ismét kopogtak az ajtón.
Nemigen tulajdonított jelentőséget neki; azt gondolta, újabb
névjegyet hoznak, újabb ismerős tanúsít kedves érdeklődést Audley
ezredes egészségi állapota iránt, de legnagyobb csodálkozására a
komornyik nagyon hamar benyitott a szalonba és Wellington
herceget jelentette be.
Judith azonnal felállt. A herceg egyszerű öltözéket viselt. Kezet
fogtak.
- Azért jöttem, hogy meglátogassam szegény Audley-t. Hogy
van?
Judith nagyon meghatódott. Soha nem gondolta volna, hogy a
rengeteg tennivaló közepette Wellington herceg szakít rá időt, hogy
meglátogassa az ezredest. Nem hitte, hogy egyáltalán eszébe jut
szárnysegédje. A meghatottságtól remegő hangon csak annyit tudott
mondani; – Milyen kedves öntől! Úgy látjuk, kissé jobban van.
Nagyon fog örülni, ha meglátogatja!
-
 - Jobban van? Helyes. Szegény ember! Azt mondják, le kellett
vágni a bal karját.
Judith bólintott, aztán összeszedte magát egy kicsit és gratulált a
hercegnek a fényes győzelemhez.
Wellington azonnal leállította: – Ó, ne gratuláljon nekem!
Elvesztettem a legjobb barátaimat!
Judith lesújtott hangon válaszolt.
- Bizonyára nagyon mélyen érinti!
- Megszakad a szívem a veszteségtől! – felelte Wellington fel-
alá járkálva. – A barátaim, szegény katonáim... milyen sokan!
Mennyire sajnálom. Nem örülök a győzelemnek. – Elhallgatott, aztán
komolyan azt mondta: – Sosem vívtam ilyen csatát és remélem, soha
többé nem vívok ilyet. A háború borzalmas rossz, Lady Worth.
Judith nem tudott felelni, de sokatmondó pillantást vetett rá;
érzései kis híján erőt vettek rajta; örült, hogy Worth ebben a
pillanatban ért vissza a szalonba és így nem kellett válaszolnia a
hercegnek. Karosszékbe roskadt, miközben Worth kezet rázott
őlordságával.
Worth is gratulált és megjegyzést tett a csata milyenségére. A
herceg megélénkülve válaszolt: – Sosem tapasztaltam még ilyen
nehéz küzdelmet. Olyanok voltunk, mint akiket az ökölvívásban
behemótnak neveznek. Napóleon egyáltalán nem manőverezett. Csak
a régi hadviselési stílusban nyomult előre, hadoszlopokban, és régi
stílusban szorítottuk vissza. Az egyetlen különbség az volt, hogy
lovasságot kevert a gyalogság közé és mindkettőt erős tüzérséggel
fedezte.
- Abból, amit fivérem mondott arra következtetek, hogy a
francia lovasság létszáma nagyon jelentős volt.
- Istenemre, így volt! A gyalogságot egy ideig négyzet
alakzatban állíttattam fel, és a francia lovasságot úgy járattuk
közöttük, mintha a mieink lettek volna. Sosem láttam még a brit
gyalogságot ilyen jól teljesíteni.
 - Dicsőséges csata volt, uram.
- Igen, de nagy árat fizettünk ezért a dicsőségért. Az
elszenvedett vereség teljesen tönkretett. De nem maradhatok.
Gondolhatják, hogy nagyon kevés időm van. Csak Audley-t jöttem
meglátogatni.
- Azonnal felkísérem, uram. Meggyőződésem, hogy semmi
nem tehet neki olyan jót, minthogy ön meglátogatja.
- Ugyan, badarság! – szólt a herceg az ajtó felé indulva a
gróffal. – Sokkal nehezebb dolgom van így, hogy nincs velem
Audley és mindazok, akiket elvesztettem.
Követte Worthöt az emeletre, Audley ezredes szobájába, de a
küszöbön megtorpant, amikor Lord George-ot látta meg az ágy
mellett. Jeges pillantással mérte végig; bármelyik pillanatban várható
volt a ráförmedés; de Audley, aki meglepődött felettese láttán, nem
vesztette el a lélekjelenlétét, és gyorsan megmagyarázta a helyzetet:
– Lord George Alastair, uram; hátraküldték, hogy kezeltesse a sebeit,
és útban vissza a dandárjához volt oly szíves, meglátogatott engem.
- Ó! – szólt őlordsága. – Ugye, ön Avon unokája? Örülök,
hogy élve látom, de menjen vissza a dandárjához, uram! Túl sokan
vesznek eltávozást!
George örült, hogy ilyen enyhe korholással megúszta; sietve
távozott. A herceg ekkor az ágyhoz lépett és megragadta Audley
ezredes kezét.
- Nos! Elég jól elláttuk a franciák baját! – mondta szívélyesen.
– Nagyon sajnálom, hogy így látom önt. De ne bánkódjon. Fitzroy
kevésbé volt szerencsés. Ő a jobb kezét vesztette el. Az imént voltam
nála. Egyáltalán nincs láza és jól van, ahhoz képest, ahogy ilyen
körülmények között az ember lehet.
- A jobb kezét! – kiáltott fel az ezredes. – Ó, szegény Fitzroy!
- Ugyan, ne izgassa fel magát! Mit gondol? Máris tanul bal
kézzel írni, és alig fordulok egyet, visszatér hozzám szolgálatba.
 Audley nagy nehezen felkönyökölt.
- Mi van Gordonnal, uram?
A herceg elkomorult. Megtört hangon szólt; – Ó, szegény
Gordon! Még megérte, hogy személyesen mondhattam el neki, mily
dicső győzelmet arattunk. Tudja, utána a waterloo-i fogadóba, a
főhadiszállásomra vitték. Hume ma hajnali háromkor felhívott, hogy
menjek hozzá, de mielőtt odaértem hozzá, meghalt.
Az ezredes felnyögött és a párnára hanyatlott.
- Egy kis étterem Párizsban! – súgta. – Ó, istenem!
Barbara lépett hozzá, kezébe csúsztatta kezét. Az ezredes
erőtlenül ragadta meg kedvese kezét. Szótlanul feküdt, miközben a
herceg Worthhöz fordulva tompa hangon rákérdezett: – Ki kezeli?
Volt itt Hume?
- Még nem – felelte Worth. – Nagyon szeretném, hogy
eljöjjön, küldettem érte, de úgy tűnik, nem lehetséges szolgálatait
igénybe venni.
- Ostobaság! Azonnal ide küldöm – mondta őlordsága. – Nem
engedhetem meg magamnak, hogy még több közeli emberemet
elveszítsem. – Azzal ismét Audley ezredes fölé hajolt, jobb vállára
tette a kezét. – Nos, Audley, mennem kell. Bizonyára örömmel
hallja, hogy azonnal indulunk. Az öreg Blücher vállalta a hajszát
tegnap éjjel, és biztosíthatom, egészen Párizsig üldözzük őket. Ami
Boney-t illeti, szerintem il ría que se pendre61. De a jól bevált
embereim nélkül nem érzem jól magamat; amint tud, csatlakozzon
hozzám!
- Szolgálatra jelentkezem abban a pillanatban, hogy talpra
tudok állni, sir. Ki viszi a jelentést Angliába?
- Percy. A három francia ezredes is nála lesz. Viszontlátásra,
fiam, és ne feledje! Számítok önre, amint szolgálatra képes.

61 felakasztotta magát
 Megszorította az ezredes vállát, azzal elment. Barbarának
bólintott, Worthszel sietve kezet fogott.
Betartotta a szavát, elküldte dr. Hume-ot, hogy vizsgálja meg az
ezredest. A kiváló orvos egy órán belül ott volt; röviden
szabadkozott, sajnálatát fejezte ki, hogy a sok munka miatt nem
tudott korábban jönni.
Történetesen éppen akkor érkezett a sebész, az ezredes
kezelőorvosa, és Judith nem igazán tudta eldönteni, melyiküket
kedveli kevésbé. Mr. Jones nyomott hangulata bosszantotta, de
semmi nem lehetett bosszantóbb és kevésbé helyénvaló, mint Hume
vidámsága. Harsány volt, szívélyes, és ahogy követte a lépcsőn,
végig trivialitásokról fecsegett; nagyhangú, atyáskodó, bő
szóáradattal köszöntötte a beteget.
A herceg látogatása meglehetősen kimerítette Audley-t, de
összeszedte magát, amikor Hume az ágyához lépett és sikerült
mosolyognia.
- Nahát, nahát, mi ez? – kérdezte Hume, pulzusát tapintva. –
Amikor tegnap Mont-St.-Jeanból elküldtem, azt hittem, többet nem
látom.
- Látja, nehezebb engem megölni, mit gondolta – mormogta az
ezredes.
- Megölni? Ugyan! Remek munkát végeztem magán; és
tessék, most megint a drága időmet követeli. Lássuk azt a lábat!
Levették a kötést és a borogatást. A sebész halkan súgott valamit
neki, mire Hume éles hangon válaszolt.
- Ostobaság! Miért kéne lemondani egy emberről, akinek ilyen
a pulzusa és ilyen jó állapotban van? Nagyon jól gyógyul! Meleg
borogatást tettek a lábra! Remek! Most pedig, Audley, lássuk, mivel
segíthetném elő a gyógyulását.
Levetette a kabátját, felgyűrte ingujját. Judith sietett hozni a kért
forró vizet.
 Miközben Hume az ezredes meg-megvonagló testén dolgozott,
folyamatosan beszélt, fecsegett, talán azért, hogy elvonja a beteg
figyelmét a szenvedésről, és az ezredes fájdalmas görcsök között, de
felelt neki. Judith végtelenül megdöbbent a halottakkal és
sebesültekkel borított csatatér tényszerű leírásán, és felkiáltott,
amikor megtudta, hogy a francia sebesülteket ott hagyták feküdni,
mert előbb a szövetséges sebesülteket hozták be. Hume erre vidáman
azt felelte, hogy ez a javukat szolgálja, mert addig is friss levegőn
vannak; ha hamarosan kórházba kerülnek, megúszhatják a lázat, ami
elért mindenkit, akit azonnal fedél alá vittek.
- Tud valamit Oránia hercegéről? – kérdezte az ezredes.
- Hogy tudok-e valamit? Most jövök tőle! Nem kell aggódnia
miatta. Remekül van. Éppen nála voltam ma reggel is, amikor
Constant báró berohant és kiabálni kezdett: „Legyőztük Boney-t!
Legyőztük Boney-t!” És gondolom, senkit nem látott, aki oly
megtisztelésnek vette, hogy levághatja Lord Uxbridge lábát. Ilyen
gáláns embert még sosem láttam! Mit szól, ezredes, ahhoz, hogy azt
mondta, a lába csekély ár azért, hogy ilyen ütközetben vehetett részt?
– Kezét nyújtotta tiszta tépésért és kezdte bekötözni az ezredes sebét.
– Döbbenetes veszteségeket szenvedtünk. A herceg nagyon levert, de
nem is csoda! Tegnap éjjel azt kérte, írjak egy listát a tudomásomra
jutott veszteségekről. Megtettem, de amikor elvittem neki még azon
mocskosán, ruhástól feküdt a kanapén és mélyen aludt, ezért letettem
melléje a listát és eljöttem. Tudja, az ágyát átadta szegény
Gordonnak. Ó, az nagyon szomorú dolog. Semmit nem lehetett tenni,
csak várni, hogy a halál véget vet szenvedéseinek. A vég három
órakor következett be. Kimentem szólni a hercegnek, de mire beért,
vége volt. Sosem láttam még ennyire megrendültnek. Az emberek
érzéketlennek nevezik, de mondhatom, amikor bementem hozzá,
miután elolvasta a listát, két fehér csík volt az arcán, ahogy a
könnyek lemosták róla a port.
 - Érzelemtől remegő hangon mondta nekem: „Hát, Istennek
legyen hála, azt nem tudom, milyen lehet csatát veszteni, de az
biztos, hogy semmi sem fájdalmasabb, mint csatát nyerni úgy, hogy
oly sok barátját elveszíti az ember.”
Judith látta, hogy Audley ezredes túlságosan megrendült Gordon
halálától ahhoz, hogy erre válaszolni tudjon, és udvariasan azt
mondta: – Biztos vagyok benne, hogy a herceg nagyságát bizonyítja,
ahogy nekünk a győzelemről beszélt. Nem gondoltam róla, hogy
ilyen mély érzésű ember, és meglehetős zavarban voltam, ahogy
hallgattam.
– Érzékenység! Szerintem sem így gondolunk a hercegre; de
Alava generális azt mondta, egyenesen szánalmas volt nézni, ahogy
tegnap este vacsorához ült; valahányszor nyílt az ajtó, ő felnézett, azt
várta, hogy valamelyik törzskari tisztje lép be. – Felegyenesedett és
újra szívélyes hangon szólalt meg: – Tessék! Végül mégiscsak
megkínoztam! Higgye el, olyan hamar talpra fog állni, mint Lord
Fitzroy.
Elfordult, hogy utasításokkal lássa el a másik sebészt; pióca
alkalmazását javallotta láz esetére; azzal elment. Az ezredes nagyon
fáradt volt, a hölgyek méltatlankodtak.
Látogatásának hatása azonban hamarosan jelentkezett. Audley
mintha jobban lett volna, és egy adag laudánummal olyan nyugodtan
töltötte az éjszakát, ahogy remélték.
Amikor másnap reggel Barbara lépett a szobába, azt látta, hogy
párnákkal feltámasztva ül, pirítóst és gyenge teát reggelizik.
Kezét nyújtotta. A régi derű hiányzott mosolyából, de vidáman
szólt: – Jó reggelt, Babs! Látod, fellázadtam a zabkásád ellen! Most
láthatod, milyen jól boldogulok egy kézzel is!
Barbara föléje hajolt, és hogy elrejtse kitörni készülő könnyeit,
tréfás-gúnyosán megjegyezte: – Ó, azt reméled, hogy lenyűgözhetsz
ezzel, de figyelmeztetlek, nem fog sikerülni! Sokat gyakoroltad az
egykezezést!
 Audley megfogta Barbara állát, arcát maga felé fordította és
megcsókolta.
- Milyen kár! Reméltem, hogy elbűvölhetlek az
ügyességemmel. Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy odamész
az öltözőasztalhoz és kinyitod a tükör alatti kis fiókot?
- Természetesen – felelte Barbara. – Mit szeretnél belőle,
kedvesem?
- Majd meglátod – mondta, azzal kézbe vett egy szelet pirítóst
és teába mártotta.
Barbara kinyitotta a fiókot. Kis dobozt talált, benne az eljegyzési
gyűrűt. Nem szólt, csak mosolyogva, de remegő ajakkal átadta a
gyűrűt az ezredesnek. Charles átvette és a kezét kérte. A gyűrű
átcsusszant az ujjpercen, de az ezredes nem engedte el a kezét.
Halkan azt mondta: – Ez itt marad, míg másikat adok helyette, Babs!
Barbara térdre rogyott, arcát a férfi vállára hajtotta.
- Charles, kedves Charles, nem érdemellek meg téged! Csak
mondd, hogy megbocsátasz nekem!
Charles meglehetősen remegő hangon felnevetett és átölelte.
- Most ki a „kedves bolond”? Ó, Babs, Babs! Nézd, mit
tettem!
Judith egy perc múlva arra lépett be, hogy Barbara, sírva-ne-
vetve törölgette a kiömlött teát a takaróról és felkiáltott: – Nahát!
Ez nem úgy néz ki, mint egy betegszoba!
Barbara kinyújtotta a kezét.
- Szabad gratulálni. Most jegyzett el a sógora, Lady Worth!
- Ó, nahát! Valóban? – kiáltott fel Judith és átölelte. – Charles,
ezúttal teljes szívemből gratulálok!
- Köszönöm! – szólt az ezredes meglehetősen csodálkozva. –
Mi hír a városban? Hogy van Fitzroy és Billy?
- Nem hallottam semmit, de később meglátogatjuk őket, hogy
érdeklődjünk. A herceg kocsival hajtatott a hadsereg után Nivelles-
be.
 - Úgy tudjuk, hogy amíg Lord Fitzroy fel nem gyógyul, Felton
Hervey ezredest nevezte ki hadititkárának.
- Egy félkarú embert!
- Igen, és ez ebben a nagyon megható. Nagy érzékenység van
ebben a gesztusban: Lord Fitzroy is nyilván érzi ezt. Sosem
gondoltam volna, hogy annyira kedvelem a herceget, mint amióta
tegnap itt járt.
Az ezredes mosolygott, és csak azt mondta: – Nyilván minden
eddiginél nyersebben bánik a törzstisztekkel. Szegény megmaradtak!
Biztosan átkozottul mogorvának találják.
Judith megbotránkozott ezen a prózai megjegyzésen, de Audley
ezredes jobban ismerte feljebbvalóját.
Amikor a herceg Nivelles-ben utolérte rendezetlen hadseregét, sok
bosszankodnivalót talált. Nem tetszett neki törzskara különböző
egységeinek magatartása, és különösen feldühödött, amikor
megtudta, hogy Sir George Wood, a királyi tüzérség parancsnoka,
ahelyett, hogy bevételezte és biztonságba helyezte volna a
megszerzett francia ágyúkat, hagyta, hogy néhányat a poroszok
vigyenek el. Ez már egy kicsit sok; azokat az ágyúkat vissza kell
szerezni és sem Woodnak, sem Frasernek nem lesz nyugta, amíg ez
meg nem történik.
Őlordsága nem volt már félisten, csak egy nagyon zaklatott
ember; leült, hogy parancsokat írjon a hadsereg mozgásával
kapcsolatban. Ebben nem volt semmi nehézség. Az utasításokat négy
tömör bekezdésben fogalmazta meg, és az iratot elvitte a főhadsegéd
egy remegő kezű szolgája.
Őlordsága tintába mártotta tollát és a csata óta első általános
rendelkezését fogalmazta. Tolla lassan, mereven moccant.
A tábornagy megragadja az alkalmat, és köszönetét fejezi ki a
hadsereg tagjainak helytállásukért a 18.-ai dicsőséges csatában, és
nem mulasztja el, hogy magatartásukról méltóképpen tájékoztassa
uralkodóikat.
 Őlordsága átolvasta az írást, és úgy határozott, hogy a szöveg
megfelel. A 3-as számot írta a margóra, és új bekezdést kezdett
fogalmazni. Tolla gyorsabban haladt.
A tábornagy figyelmét nem kerülte el, hogy számos katona, sőt
tiszt is engedély nélkül elhagyta parancsba kapott tartózkodási helyét
és Brüsszel, sőt Antwerpen városába ment, ahol és a vidéken,
amelyen áthaladtak, katonához rendkívül méltatlan módon hamis
riadalmat keltettek.
Tolla már teljesen könnyen haladt a papíron. Őlordsága átolvasás
nélkül folytatta.
A tábornagy elrendeli, hogy a brit hadsereg hadosztályvezető
tisztjei írásban tegyenek jelentést arról, hogy mely tisztek és a
legénység mely tagjai (előbbieket név szerinti felsorolásával) vannak
távol, vagy 16.-a óta bármely időszakban távol voltak csapatuktól...
 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai
György igazgató
A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft.
Cím: Törökbálint, DEPÓ II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-
336
E-mail: talentum.nagyker@t-online.hu