Sandy Mitchell – Az áruló keze

Double Eagle, GW, Games Workshop , Black Library, Warhammer 40,000, and all associated logos, illustrations, images,
names, creatures, races, vehicles, locations, weap ons, characters, and the distinctive likeness thereof, are either ® or TM ,
and/or ® Games Workshop Limited, variably registered around the world, and used under licence. All rights reserved.

Első kiadás

Fordította: Sági Kiss Dániel

Szerkesztő: Bajer Tibor és Bajer Zalán Ivett
Szöveggondozás: Dr. Bajer Katalin
M űszaki szerkesztés: M assár M áty ás

Kiadja: Tuan Kiadó

Felelős kiadó: Bajer Tibor

ISBN 978-615-6075-26-0

English version originally p ublished in Great Britain in 2005 by Black Library Games Workshop Limited., Willow Road,
Nottingham, NG7 2WS, UK
This edition p ublished in Hungary by Tuan Publishing in 2020. Cop y right © Games Workshop Limited. 2005.
This translation cop y right © Games Workshop Limited. 2020.
Translated and used under licence by Tuan Publishing. All rights reserved.
English title: The traitor’s hand
Cover illustration by Clint Langley

www.blacklibrary.com
This is a work of fiction. All the characters and events p ortray ed in this book are fictional, and any resemblance to real
p eop le or incidents is p urely coincidental.
 „A 41. Évezredet írjuk. A Császár immáron több mint száz évszázada ül
mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán.
Ő az emberiség ura, az istenek akaratából, és világok milliói felett
uralkodik kimeríthetetlen seregeinek ereje okán.
A Technológia Sötét Korának hatalmától láthatatlanul vonagló, rothadó
tetem, a Birodalom Dög-Ura, kinek lelkek ezreit áldozzák nap mint nap, hogy
soha ne haljon meg igazán.

De még az öröklétnek ebben az állapotában is, a Császár szüntelen

őrködik. Hatalmas hadiflották vágnak át a hipertér démonok fertőzte
miazmáján, az egyetlen útvonalon a távoli csillagok felé, útjukat megvilágítja
az Astronomican, a Császár akaratának kivetülése. Végtelen seregek indulnak
csatába számtalan világban, az Ő nevében. Katonái között a
legnagyszerűbbek az Adeptus Astartes űrgárdistái, a biotechnológia alkotta
szuperharcosok. Légiónyi bajtársuk akad: a Birodalmi Gárda és számtalan
világ bolygóvédelmi erői, az örökké éber Inkvizíció és az Adeptus
Mechanicus technopapjai, csak hogy néhányat megnevezzünk. De sokaságuk
ellenére is, alig elegendőek, hogy távol tartsák a vészt, mi az emberiségre
les, amit az idegenek, eretnekek, mutánsok – és még ezeknél is rettenetesebb
dolgok – jelentenek.

Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy az arctalan tömegek
milliárdnyi sokaságából. Azt jelenti, hogy az ember az elképzelhető
legkegyetlenebb, legvéresebb rezsimben él. Ezek azoknak az időknek a
krónikái. Felejtsd el a technológia és a tudomány hatalmát, hisz annyi minden
feledésbe merült, és sosem tanultuk meg újra. Felejtsd el a haladás és a
megértés ígéretét, mert ebben a komor és sötét jövőben nincs más, csak a
háború. Nincs béke a csillagok között, csak a végtelen vérontás és mészárlás,
és a vérre szomjazó istenek kacaja.”
Marynek, Kopasznak és az idézetnek az 57. oldalon.
 Szerkesztői jegyzet:

Legnagyobb meglepetésemre – és nem mellékesen, személyes

megelégedésemre – a Cain Archívum első két kötetének anyaga, melyet az
ilyen témák iránt esetleg érdeklődő inkvizítortársaim belső használatára
készítettem, széles körben olvasott lett Noha meg kell jegyezzem, számos
társam inkább könnyed ponyvaként olvasta, mint az általam eredetileg
szánt komoly, gondolatébresztő irodalomként, mert nehezen hitték, hogy
egy birodalmi komisszár ilyen messzire sodródhat az általa megtestesített
eszményektől. Cain hírnevét ismerve ezt a hitetlenséget könnyedén meg
tudom érteni, de hála személyes kapcsolatunknak, biztosíthatom az
olvasókat, hogy valóban épp olyan volt, amilyennek lefestette magát az
emlékirataiban. Azt is hozzá kell tegyem ugyanakkor, hogy hibáinak épp
ezen erős tudatossága miatt hajlamos volt magát szigorúbban megítélni,
mint amit amúgy érdemelt volna.
Eleddig Cain a Birodalom különféle idegen fajú ellenségeivel való
összetűzéseire összpontosítottam. Hosszú pályafutása során azonban
mindenféle hipertérivadék szörnyszülöttel is birokra kelt, számtalanszor
szabotálva a Megrontó Hatalmak és halandó szolgáik sötét terveit Ezért
hát, főleg annak fényében, hogy az előző kötetek iránt a rendemen kívüli
inkvizítorok is érdeklődtek, tanulságosnak gondoltam egy ilyen esetet
kiválasztani alaposabb elemzésre. Ezen döntésemben az is segített, hogy ez
a történet az előző két kivonatot időrendben is követi. Azonban Cain arra
irányuló hajlama, hogy emlékeit töredékenként jegyezze le, ahogy a
különféle anekdoták felbukkannak az elméjében, azt is jelenti, hogy a
kérdéses eredeti történet is egy másik elbeszélés kitérőjeként jelent meg.
Ezen esetben a mellékszálak azon jegyzeteihez kapcsolódnak, melyekben a
Tizenharmadik Fekete hadjárat hírhedt esetét írja le. Ekkor nyugdíjazása
ellenére ismét a harctérre rángatták, hogy egy egész bolygó védelmét lássa
el, miközben nem volt sokkal több erőforrása, mint saját schola
progeniumbeli kadétjai. Ennek a történetnek azonban egy későbbi kötetig
várnia kell. Közben azonban, úgy hiszem, sikerült a Fekete hadjárat
történetéről lehámozni az Adumbria hadjáratra vonatkozó kiszólásokat, és
ezeket saját jogukon egy meglehetősen összefüggő elbeszélésként tudom
átadni.
Mint a korábbi kivonatok esetében is, ezek az események akkor
történtek, mikor Cain a Valhallai 597-esekkel szolgált, és a fiatal ezrednek
a Káosz erőivel való első találkozását írják le. Különösen érdekes Cain
beszámolója a Nagy Ellenséggel szembesült közkatonák viselkedéséről, és
az Ellenség fondorlatainak különféle formáiról, melyek remélem, hogy
kellő figyelmeztetésül fognak szolgálni azon olvasók számára, akik amúgy
a radikalizmus ártó tanításainak áldozatául esnének. Mivel Cain szokás
szerint bosszantóan felszínes minden olyan kérdésben, ami őt nem érinti
személyesen, ezért ahol szükséges, ott továbbra is kivonatokat illesztek be
más forrásokból, hogy az Adumbria és a körülötte lévő rendszer
eseményeinek teljesebb képét adhassam át. Sajnos, ahogy korábban is,
ezen források között megtalálható Jenit Sulla szófosása, melyért
elöljáróban is bocsánatot kell kérjek. Ha lettek volna más szövegek, biztos
lehet benne az olvasó, hogy azokhoz nyúltam volna.
A korábbi kötetekkel azonos módon, az olvasás megkönnyítése
érdekében Cain rendszertelen elbeszélését fejezetekre bontottam. Ezúttal
sem tudtam megállni, hogy ne szúrjak be eléjük néhányat azon idézetek
gyűjteményéből, melyeket Cain a tanítványai okulására és
szórakoztatására halmozott fel. Ezeken túl szerkesztői munkám csak
időnkénti lábjegyzetekre korlátozódik, engedve, hogy Cain a maga
utánozhatatlan modorában mondja el a történetét.
Amberley Vail, Ordo Xenos
 EGY

„Mennél szélesebben mosolygott és nevezett minket barátnak, Mi annál

szorosabban markoltuk erszényeinket.”
– Argun Slyter, A Korcs Hadicsele,
negyedik szín, első jelenet

A Császár ellenségeivel való hadakozás úgy egy évszázada alatt bőven

kijutott nekem a kellemetlen meglepetésekből, amikor a megfutamodás és az
elrejtőzés már nem segített. Tomas Beije hirtelen felbukkanása a Császár
Bősége folyosóin azonban még így is egy olyan emlék, amire nem tudok
rezzenéstelen arccal visszagondolni. Nem mintha a helyzet különösebben
életveszélyes lett volna az általában nekem jutó meglepetésekhez képest, és
gondolom, ettől csak még különösebben éreztem magamat. A képzettársítások
tették rettentővé, amiket a gondolat még mindig felidéz. A düh, hogy a
csökönyös gyökérsége miatt kis híján csinos rózsaszín szalaggal átkötve
ajándékoztunk egy birodalmi bolygót a Megrontó Hatalmaknak, és főleg,
hogy miatta szégyenteljes módon majdnem kivégeztek engem is. És a
kellemetlen emlékek áradata, melyeket a jelenléte felkavart bennem. Már
akkor sem kedveltem, mikor együtt voltunk komisszárkadétok a Schola
Progeniumban, és gondolom, akkor is utáltam volna, ha egyszer sem
gondoltam volna rá azóta, hogy alkalmasnak bizonyultunk rá, hogy valahol
egy ezred nyakába varrjuk magunkat, és elhúzzunk a galaxis valami távoli
sarkába. (Vagy hát, az én esetemben, erősen gyanítom, csak a kezembe
nyomtak egy skarlátvörös szalagot, és kilöktek az ajtón, mert ez tűnt a
legegyszerűbb módszernek, hogy megakadályozzák a tanítóim tömeges
[1]
felmondását.)
– Ciaphas. – Üdvözlésként odabiccentett, mintha mindig is jóban lettünk
volna. A kövérkés arcán szétterülő mosoly annyira volt őszinte, mint azé a
papé, aki a pictfelvevők kereszttüzében oszt alamizsnát. – Hallottam, hogy te
is a fedélzeten vagy.
Ezen meg sem lepődtem. Pályafutásom ezen pontján a hírnevem már
megelőzött, bárhová is mentem, és gyakran megkönnyítette az életemet az oda
vezető út elsimításával, mintha csak ki akarta volna egyensúlyozni, hogy
cserébe időről időre hihetetlenül rémisztő életveszélyes helyzetekbe
rángatott. Addigra az egész hajó számára kétségtelenné vált, háromnapnyira a
[2]
Kastafore felszínétől, hogy Cain, a Hős a fedélzeten van. A legénység
tagjai vagy megpróbáltak úgy tenni, mintha nem nyűgözné le őket a dolog,
vagy kétségbeesetten törték magukat, hogy a nyomomban loholva valamiféle
ismeretségre tegyenek szert, mely előrelendíthette volna a pályafutásukat.
Sok sikert kívántam mindenkinek az utóbbihoz.
– Beije. – Röviden viszonoztam a biccentést. Bosszantott, hogy a
személynevemet használta. Nem voltunk soha barátok, az iskolában sem,
ekkor pedig kifejezetten megvetettem a feltételezést is. Belegondolva, nem
hiszem, hogy neki valaha lettek volna barátai, legfeljebb néhány alkalmi
haverja, akik épp olyan vallásosak és önteltek voltak, mint ő. Mindig a
Császár kegyelméről vinnyogott, vagy a felügyelőtanárokhoz rohant, hogy
más diákok kisebb kihágásait beárulja. Egyedül a rögbipályán látta bárki
szívesen, ahol minden alkalommal lelkesen teperték le, akár nála volt a
labda, akár nem. – Nem is tudtam, hogy te is meghívást kaptál erre a kis
kiruccanásra.
Mosolya némileg lehervadt, ahogy megérezte a lenéző hangnemet, de elég
okos volt hozzá, hogy rájöjjön, ebből nyilvános helyen balhét csinálni nem
lett volna okos dolog. A folyosók tele voltak rangidős Birodalmi Gárda-
tisztekkel, közöttük pedig néhány további komisszár fekete zubbonyai és
skarlát szalagjai látszottak. Mindenki a pihenőterem felé tartott, ahol a
generális nagyúr maga készült néhány percen belül eligazítást tartani. Persze
nem személyesen, hiszen ő a flottaegység zászlóshajóján utazott, rangjához
méltó kényelemben. A technopapok azonban úgy tűnt, összetákoltak valami
eszközt, amivel a hadműveletben részt vevő összes hajóra egyszerre tudták
kivetíteni a képét, mielőtt beléptünk volna a hipertérbe.
 – Aligha nevezném az emberiség ellenségeivel való szembenézést
„kiruccanásnak” – vágta rá sietve. – Szent kötelességünk, hogy
megoltalmazzuk a Császár áldott birtokait a tisztátalanok legkisebb fertőjétől
is.
– Bizony ám, szent kötelesség! – feleltem, épp úgy nem tudva megállni,
hogy ne cukkoljam a szenteskedő, öntelt kis pojácát, ahogy közel harminc
évvel korábban sem. – De biztos vagyok benne, hogy nem bánja, ha élvezzük
is kicsit. – Persze bármilyen rettenetek is vártak ránk ott, ahova mentünk,
bárhol is volt az, hát abban biztos voltam, hogy olyan távol álltak az általam
elképzelt élvezettől, amennyire csak lehetséges. Csakhogy a hősöknek
ilyesmiket kellett mondaniuk, és ez jól ült a minket körülvevő tömeg fülében,
melynek többsége majd megszakadt, hogy úgy tűnjön, mintha nem hallgatózna.
– Sajnálom, hogy megszakítom a csevegésüket, komiszszár – köszörülte
meg a torkát Kasteen ezredes, és tanult érdektelenséggel pillantott rá a
kronójára. – De úgy hiszem, udvariatlan lenne megváratni a generális
nagyurat.
– Köszönöm, ezredes – feleltem hálásan a közbevágásért, és ezt olyan
pillantással adtam a tudtára, amit senki más jelenlévő nem értett volna,
leszámítva Broklaw őrnagyot, Kasteen helyettesét. Együtt szolgált éveink
[3]
során olyan viszony alakult ki köztünk, ami olyan közel állt a barátsághoz,
amennyire csak beosztásunk azt megengedte, és ami számtalanszor segítette
az ezred gördülékeny működését.
– Ez az ezredesed, Ciaphas? – kérdezte Beije leplezetlen hitetlenkedéssel.
Kasteen állkapcsa megmerevedett, ahogy megpróbálta elnyomni ösztönös
válaszát, mely, évek tapasztalatából tudtam, rövid, velős és anatómiailag
kivitelezhetetlen lett volna. Hálásan viszonoztam a szívességet, amit az imént
Kasteen tett nekem, és bólintottam.
– Bizony, ő – mondtam. – És kibaszott jó ezredes. – Majd felnevettem, és
megveregettem Beije hátát. Iskolás napjainkból emlékeztem rá, hogy ezt
mindig is utálta.
– Ugye nem felejtetted el, hogy kell rangjelzést olvasni?
– Azokat nem vettem észre – motyogta, ahogy arca egyre jobban
elvörösödött. Nos, ez talán igaz is volt. Kasteen ezredesnek kifejezetten
lenyűgöző, karcsú, izmos alakja volt, és talán Beije nem nézett fel a nő
rangjelzéseinek magasságáig. – Mögötted állt.
– Nyilvánvalóan – feleltem. Nem tudtam megállni, hogy ne nyújtsam el
még egy kicsit a kényelmetlenséget némi bemutatkozással. – Ezredes asszony,
hadd mutassam be Tomas Beije komisszárt, régi osztálytársamat. – Kasteen
mereven biccentett, melyet Beije kissé túlzottan is lelkesen viszonzott,
próbálva udvariaskodással kijavítani az iménti hibáját. – Beije, ő Regina
Kasteen ezredes, a Valhallai 597-esek parancsnoka. És Ruput Broklaw
őrnagy, a vezérkari tisztje.
– Komisszár. – Broklaw kezet nyújtott Beije felé, amit ő kis habozás után
elfogadott, majd felszisszent, ahogy az őrnagy megszorította a kezét. Velem is
ezzel próbálkozott, mikor először találkoztunk, és hálás voltam jobb kezem
gépi ujjaiért. – Cain komisszár barátait mindig örömmel látjuk a
körleteinkben.
– Köszönöm. – Beije visszahúzta a kezét. Nem valószínű, hogy megértette,
hogy Broklaw hangsúlya tulajdonképpen kizárta a fenti meghívás alanyai
közül. A társasági szokásoknak eleget téve, elnagyoltan a mellette álló két
férfi felé intett. – Asmar ezredes a Tallarni 229-esektől, illetve Sipio őrnagy,
a helyettese.
Visszasandítottam Kasteenre és Broklaw-ra. A két-két ember közti
különbség igen szórakoztató volt. A tallarniak alacsonyak voltak, barna
bőrrel és barna hajjal, sivatagi bolygójuk laza tunikáiba öltözve, míg a
valhallaiak olyannyira különböztek tőlük, amennyire csak lehetett. Kasteen
vörös haját lófarokba hátrafogva viselte, szemei olyan metszően kékek, mint
otthona jégmezői fölött az ég, míg Broklaw kovaszürke szemeiben arcát
keretező éjfekete haja tükröződött. Mivel úgy ítélték meg, hogy a nekünk
rendelt körleteken kívül fullasztó hőség van, mely körleteket egyébként,
szokás szerint, annyira túlhűtötték, hogy a leheletünk párállott, egyszerű
katonai gyakorlót viseltek, rangjukat csak a gallérjukra tűzött
rendfokozatjelek mutatták. Igazság szerint simán elnézhető lett volna, hogy
Beije nem vette észre elsőre, hogy kik állnak mellettem, de persze ez nem
akadályozott meg abban, hogy élvezzem, hogy mennyire zavarba jött.
– Örülök a találkozásnak – biccentettem a két tisztnek.
– Félelmetes hírű harcosok, alig várom, hogy a tallarn nép dicső
győzelmeiről halljak.
– A Császár kegyelméből diadalmaskodunk – mondta Asmar, hangja
meglepően mézesmázos volt. Beije kissé túl lelkesen bólogatott.
– Igen, teljesen így van. A hit a legerősebb fegyverünk.
– Talán – feleltem. – De én azért megtámogatnám egy lézerpisztollyal. –
Talán nem a legcsattanósabb válasz volt, beismerem, de legalább egy kis
mosolyt vártam volna. Helyette, meglepetésemre, a tallarniak arckifejezése
észrevétlenül megkeményedett.
– Ez a maga döntése, természetesen. – Asmar távolságtartóan ismét
meghajolt, és helyettesével együtt távozott. Beije egy pillanatig habozott,
mintha azon tanakodott volna, hogy egyből velük menjen-e, de nem tudta
megállni, hogy övé legyen az utolsó szó.
– Attól tartok, hogy nem mindenki értékeli úgy a humorodat, mint én –
mondta. – Tallarni barátaink nagyon komolyan veszik a hitüket.
– Jó nekik – feleltem, és kezdtem megérteni, hogy miért nem puffantotta
még le senki Beijét véletlenül.
Akár a szerencsének, akár valaki gondos döntésének köszönhetően a
Császár-szomorítók egy olyan ezredéhez került, akik épp olyan sótlanok
voltak, mint ő maga. Akkor még persze a felét sem tudtam az igazságnak. A
tallarniaknak annyi káplánja volt, mint ahány harckocsizónk nekünk, és mind
olyan fajta volt, akikhez képest a Feloldozok kiegyensúlyozott srácoknak
[4]
tűntek. Ha tudtam volna, hogy milyen következményekkel fog járni, hogy
nem tudtam megállni, hogy felbasszam Beije agyát, és közben oktalanul
megsértsem a barátait, valószínűleg befogtam volna a pofámat. Akkor
azonban még áldott tudatlanságban léteztem, és igen elégedett voltam
magammal, mikor beléptem az eligazítóterembe.
A folyosón való késlekedésünk miatt Kasteen, Broklaw és én az utolsó
érkezők között voltunk, de hírnevem ismét csak előnyünkre vált, ezért három
széket még úgy is üresen hagytak nekünk, hogy amúgy nem jutott elég hely
mindenkinek. Beije és tallarni tisztjei azok között voltak, vettem észre
belépve, akik a terem hátuljában a falhoz nyomódtak, kényelmetlenül
nyomorogva és megvetően nézve ránk, amint az első sorokban helyet
foglaltunk. Öt teljes ezred volt a Császár Bősége, ezen ősi, Galaxis osztályú
csapatszállító fedélzetén, amit láthatóan csak a technopapjai és géplátói
szakadatlan serénykedése tartott működőképes állapotban. Az ezredek
parancsnokai mind jelen voltak, és a többségük elhozta a tisztjeit is, hogy
megkíméljék magukat attól, hogy később el kelljen az egészet ismételniük
nekik. A tömegben szétszóródva megpillantottam a mi összes
századparancsnokunkat és a helyetteseiket is. Rajtunk és a tallarniakon kívül
a hajón volt még néhány újonnan toborzott gyalogezred a Kastafore
felszínéről, és egy valhallai páncélosezred. Mikor láttam az ő Leman Russ
harckocsijaikat a miénkkel szomszédos raktárterületbe zsúfolva, megörültem,
és ők is ugyanilyen lelkesek voltak, hogy az anyagbolygójuk egy másik
egységével utazhatnak. A kastaforei tiszteket könnyű volt kiszúrni, hála új
egyenruháiknak és az arcukra kiült feszült érdeklődésnek, mikor olyat láttak,
ami felkeltette a figyelmüket – többnyire az 597-esek lányai.
[5]
A kerékagyak jól előkészítettek mindent, semmi kétség. Vezetékek és
kábelek kígyóztak át a terem padlóján, melyeket fehér köpenyes beavatottak
gondoztak, a működtetés megfelelő szertartásos sorait kántálva. A vezetékek
– felismertem – egy figyelemre méltó méretű és bonyolultságú
holokivetítőben végződtek. A gépezet semmitmondóan könnyed zenével
kísérve akkor épp egy birodalmi sas körbe-körbe forgó képét mutatta, mely
az összes holokivetítőre jellemző módon szemcsésen vibrált.
– Hozott valaki kabadiót? – kérdeztem, mert az egész terem annyira
emlékeztetett egy nyilvános holoszínházra.
Néhány, a közelben ülő tiszt felkacagott. Kisvártatva az egész teret betöltő
zsivajgó beszélgetés elült, ahogy a fények elhalványultak, majd a rangidős
technopap szertartásosan belerúgott a vezérlő állványába. Zyvan generális
nagyúr ismerős arca vette át az aquila helyét, elmosódott felhőként bámulva
le ránk. A technopapok egy pillanatig hevesen vitatkoztak, majd végül
valamelyikük kirántott néhány vezetéket a foglalatából, mire a zene hirtelen
elhalt, és végre meghallhattuk Zyvant.
– Köszönöm megtisztelő figyelmüket – mondta a felhő, hangja statikus
zajtól sistergett. Jó ideje volt, hogy utoljára személyesen beszéltem a
generális nagyúrral, útjaink alig keresztezték egymást, mióta először
találkoztunk a Gravalax felszínén hat évvel korábban, és ezen ritka
találkozások is sietősek voltak, mert vagy egy hadműveleti terület, vagy egy
diplomáciai krízis közepén estek meg. Akárhogy is, mindig elég jól kijöttünk
egymással. Tiszteltem a parancsnoksága alatt állók iránti figyelmét, és mivel
ez engem is magába foglalt, úgy véltem, ez igen komoly vezetői erény. – Nem
kétlem, hogy azon gondolkoznak, miért mozgósítottuk önöket ilyen sietve az
orkok elleni sikeres kastaforei hadjáratunk után. – Néhány onnan származó
tiszt felkurjantott, mely zaj gyorsan, megsemmisítő szégyenkezésben némult
el.
– Most figyelj – motyogtam Kasteen ezredesnek, aki komoran bólintott.
Rendes esetben legalább néhány hónapig maradhattunk volna az éppen
csak megtisztított bolygón, segítettünk volna újjáépíteni, amit a zöldbőrűek
szétbasztak, biztosítottuk volna, hogy a BVE erőre kapjon, és élveztük volna
a rövid pihenést, mielőtt a következő háborúba indulunk. Ehelyett sietve
feltereltek minket a Császár Bősége fedélzetére, szinte abban a pillanatban,
hogy elértük az állomáshelyünket. A siklók már ott vártak ránk, és már vitték
is a járműveinket orbitális pályára. Az egyik új kastaforei ezred már
megelőzött minket, és fent voltak a hajón. Szerencsére túl zöldfülűek voltak
ahhoz, hogy megkaparintsák a legkényelmesebb körleteket és a legközelebbi
kantinokat maguknak, ezért ezekre könnyedén rátették a kezüket az 597-esek
veteránjai, így a katonáink a körülményekhez képest elégedettek voltak. Ami
így sem bizonyult valami soknak. Az ilyen gyors mozgósítás azt jelentette,
hogy egy viszonylag közeli bolygón váratlanul baj történt, és minket küldtek,
hogy kezeljük a helyzetet. Vagyis sebtében akartak bevetni minket, anélkül,
hogy tudtuk volna, mivel nézünk szembe, eleve hátrányból indulva. Egyetlen
katona sem akart ilyen helyzetbe kerülni. Láthatóan Zyvan sem volt túl
boldog, láttam az arcán, bár feltételezem, személyes ismeretségünk előnyt
jelentett számomra, hogy ezt felismerjem. Elég jól leplezte, és tettetett
vezetői maga-biztosságának kisugárzását alig csökkentette a holokivetítő
remegése. A körülöttem ülők nagyja legalábbis bevette.
– Tíz nappal ezelőtt asztropatikus üzenetet kaptunk egy haditengerészeti
csapásmérő erőtől, mely a Káosz fosztogatóira vadászik a szubszektor
peremén. – Ahogy vártam, Zyvan arcának helyét a helyi csillagrendszer
térképe vette át. Kastafore a bal alsó sarokban villogott, szinte a kijelző
peremén, és jelképek kis csoportja takarta ki, a minket épp szállító flotta
helyzetét jelölve.
Mély levegőt vettem. Ha jól olvastam a jeleket, mi voltunk az egyetlen
csapatszállító hajó, maréknyi hadihajó haladt még mellettünk. A maradék
még mindig orbitális pályán vesztegelt, a katonák hüvelykujjaikkal
malmoztak, nyilván kurvára megkönnyebbülve, hogy ilyen vagy olyan okból
még nem álltak készen az indulásra. Vagyis mi voltunk a csapásmérő ék eleje,
az elsők, akik belevetik magukat abba, ami ott vár ránk, bármi is legyen az,
vagyis várhatóan ránk várt a veszteségek nagyja is. A gyomrom összeszorult
a gondolatra. Nem kellett sokáig magamban töprengenem azonban, mert a
kijelző hirtelen nézetet váltott, néhány parszeket ugorva jobbra, Kastafore
világát gyalázatosan a semmibe taszítva a látómezőn kívül. Néhány
technopap feszült hangon vitatkozni kezdett, és egyikük rángatózó
mechadendritekkel eltűnt a vezérlőállvány alatt.
– Nem vagyunk teljesen biztosak benne, de jobb híján a magukat Zúzóknak
nevező csoportként azonosítottuk őket – folytatta Zyvan hangja, szerencsére
nem tudva róla, hogy a holokijelzőn a csillagok úgy ugráltak, mint egy feláras
örömlány A kép végül megállapodott, ahogy a vezérlőállvány alól szikraeső
csapott ki, és a technopap kissé megpörkölődve előkerült. Egy utolsó
rándulás után a kép egy kupac jelképre nagyított rá, melyek a Káosz
seregeinek rúnáit viselték.
A nyakamon felállt a szőr a látványtól. A Császár a tanúm, sok
veszedelemmel szembenéztem az évek során, de a Nagy Ellenség gondolata
nyomasztott a legjobban valamennyi közül. Talán mert oly sok formájában
láttam, mire képesek, de azt hiszem, puszta kiszámíthatatlanságuk az, ami
ennyire nyomasztóvá tette őket a számomra. A legtöbb ellenségünk
valamilyen gondolatmenetet követ, legalábbis a saját fogalmaik szerint – a
tyranidák fel akarják zabálni a szerves anyagaidat, az orkok szét akarják
csapni a fejedet, és ki akarják fosztani a hulládat, a nekronok meg csak
minden élőt ki akarnak nyiffantani a galaxisban. De a Káosz valódi
természetéből adódóan egyszerűen csak véletlenszerűen zavaros, és még ha
rá is tudsz jönni, egy adott ellenség mit akar, az esetek felében csak a Császár
tudja, hogy mi a fenéért akarják azt egyáltalán.
– Elszigetelt bolygókra és kereskedőkaravánokra csaptak le szórványosan
az elmúlt néhány év során – folytatta Zyvan, miközben vörös vonal rajzolta ki
fosztogatásaik útvonalát.
– Jellegzetes Káosz-taktika, jobbára csak rajtaütések, a lehető legtöbb kár
okozásával, majd gyors visszavonulással, mielőtt a flotta megérkezne, hogy
szétrúgja a seggüket.
– Khorne-kultusznak hangzik – suttogtam Kasteen és Broklaw felé, akik
elég tanácstalannak tűntek. Aztán rájöttem, hogy ők még sosem találkoztak a
Megrontó Hatalmak szolgáival, és talán én voltam az egész teremben az
egyetlen, akinek volt valami fogalma arról, hogy milyen belső megosztottság
lapul a Nagy Ellenség sorai között. Ez a gondolat némi megnyugvást adott,
tapasztalatom szerint a Khorne-kultistákkal volt a legkönnyebb elbánni, mert
nem sok minden érdekelte őket azon túl, hogy a lehető leghamarabb
közelharcba kerüljenek, és minél többet kinyírjanak a mieink közül, mielőtt
végül levágnánk őket. Ez különösen alkalmassá tette őket a rajtaütésekre és
bekerítő támadásokra, ami az előnyünkre válhatott, főleg, ha a kastaforei
egységeket a frontvonalba tudjuk tolni csalinak.
– A Haditengerészet végül a Salomine rendszer peremén összecsapott
velük, súlyos veszteségeket okozva nekik – magyarázta a generális nagyúr
hangja. Nem voltam meglepve, mert a tau gyarmatvilág kék jelképe azt súgta,
hogy a Zúzók komolyabb ellenállásba ütköztek, mint amire számítottak. Ez
időt adhatott a flottának, hogy beérje őket, és csatlakozzon az eretnekeket a
Nagyobb Jó nevében mészároló taukhoz. Biztos voltam benne, hogy a tauk
imádhatták a látványt, míg rá nem jöttek, hogy az eretnekek helyett immár egy
birodalmi flotta állomásozik a küszöbük előtt, a káoszkultisták pedig már
meggyengítették a védelmi vonalaikat. – Számos ellenséges hajó elmenekült
a hipertérbe, a pontos számuk és típusuk még meghatározásra vár.
– Ami miért is fontos a számunkra pontosan? – morogta Broklaw, egy
szárazföldi gyalogos jellegzetes megvetésével a Haditengerészet
mindennemű művelete iránt. Velejéig gárdista volt, egyedül az érdekelte a
csillaghajókban, hogy milyen gyorsan és kényelmesen tudják eljuttatni az
ezredet a következő bolygóra, ahol szarrá kell lőnünk mindent, hogy
fenntartsuk a rendet és a békét a galaxisban.
Mintha erre akart volna választ adni, Zyvan alakja újra megjelent, egy
jellegtelen pontra mutatva, mely számomra olyannak tűnt, mint bármelyik
másik bolygó.
– Navigátoraink szerint igen valószínű, hogy itt tűnnek majd fel, az
Adumbria rendszerben, főleg, ha a hiperhajtóműveik megsérültek. Úgy tűnik,
a hipertér örvényei különösen erősek az Adumbria Primus körül, melyek
valószínűleg oda fogják őket vonzani. – Vállat vont.
– Hacsak nem szándékosan fordultak arra, ami a flotta navigátorai szerint
eléggé elképzelhető a korábbi útirányuk alapján. Hogy mit akarnak egy
galaxisszéli bolygón, arról fogalmunk sincs. Lehet, hogy egyszerűen ez a
következő kézenfekvő célpontjuk. – Hangja olyan tónusban keményeden meg,
hogy tapasztalatból tudtam, eldöntött valamit, és attól csak a Császár
közvetlen parancsa tántoríthatja el. Vagy talán az Inkvizíció suttogása. –
Akárhogy is, amikor megérkeznek, csúf meglepetésben lesz részük. Ha a
hipertér örvényei kedvezőek maradnak, akkor előttük érkezünk meg. Ha
igazán szerencsések vagyunk, a sereg többi részének is lesz ideje csatlakozni.
Nem szégyellem bevallani, az utolsó mondattól végigfutott a hátamon a
hideg. Csodával határos lett volna, ha úgy történik, ahogy mondta, vagyis
valójában magunkra maradunk, és mindössze öt ezreddel és maroknyi hajóval
állunk szemben egy teljes bolygónyi léptékű megszállással.
– És ha nem vagyunk? – kérdezte halkan Kasteen, nyilvánvalóan ugyanarra
gondolva, mint én.
– Akkor elcseszett izgalmas lesz a helyzet – feleltem. Csak rendkívüli
önuralommal tudtam megakadályozni, hogy hangom nehogy megremegjen.
Mint kiderült, ez volt életem egyik legdurvább alulbecslése. De még
leginkább borúlátó képzeletemben sem hittem volna, hogy olyan
megveszekedetten gonosz ármány közepén találjuk magunkat, ami magának a
Birodalomnak a fennállását veszélyezteti.
 Szerkesztői jegyzet:

Noha Cain bőségesen tesz hivatkozásokat az Adumbria felszínén

uralkodó különös viszonyokra, melyekből a kellően figyelmes olvasó
összerakhatja a bolygó képét, azzal sosem f árasztja magát, hogy pontosan
meg is magyarázza ezeket Ezért a következő kivonat beszúrásával remélem,
mindent tisztázhatok, és segíthetem megérteni a későbbieket

Kivonat az Érdekes Helyek és Unalmas Emberek: Egy Kósza

Útikönyvéből Jerval Sekara tollából, M39 145.

Az Adumbria szinte egyedülálló, még oly sok bolygó között is, mint
amennyi szeretett Birodalmunkban található, mert forgása a napjához van
kötve. Ez önmagában nem volna szokatlan, de ami érdekessé teszi a bolygót,
az az a tény, hogy a legtöbb effélétől eltérően Adumbria a csillaga elsődleges
bioszféra-zónájába esik. Ennek folyományaként a bolygó egyik oldala a
hóviharok és jég bömbölő vadonja, mely örökös sötétségre van kárhoztatva,
míg fényes ikrét a napsütés könyörtelen hősége gyötri kímélet nélkül.
Nem meglepő, hogy a népesség nagyja az úgynevezett árnyékzónában él,
ebben a sarkkörtől sarkkörig húzódó keskeny sávban, ahol a hőmérséklet
elviselhető. Itt olyan városokat talál az utazó, melyek vetélytársai lehetnek
bármelyik civilizált bolygó településeinek, tele kocsmákkal, éttermekkel és
mulatókkal, melyek a fényűzőtől egészen mélyre, az „Utazókat Segítő
Társaság által javasolt” szintig terjednek.
A népesség ezen központjaitól távol szórványos mezőgazdaság található,
már amit a bolygó lehetővé tesz, valamint két beltenger, melyeket a sötét
oldal hómezői táplálnak, és melyek körül üdülőtelepek fekszenek. Az árak
persze annál magasabbak, minél közelebb találhatóak a napsütötte oldalhoz,
mert a víz hőmérséklete és a napsütéses órák száma is így növekszik. A
kifinomult közönség jobbára az úgynevezett „Napnyugta Sávba” utazik, ahol
a nap olyan közel van a látóhatár pereméhez, hogy az ég örökösen vörösen
ragyog a természet lélegzetelállító szépségének örökké változó
dicsőségében...
[Számos, a témához nem tartozó, útleírást tartalmazó bekezdést
átugrottam.]
Adumbria nap felé eső és a sötét oldalai nem sok mást tartogatnak a
kíváncsi utazó számára, mint életveszélyesen szélsőséges hőmérsékleteket.
Mégis, néhány kemény (vagy talán őrült) egyén ezeken a területeken él, a
szélsőségekhez alkalmazkodott helyi vadvilágra vadászva, ásványokat
bányászva, és más efféle munkákat végezve.
 KETTŐ

„Egy dolog, ami ellenségeink javára írható:

Sokkal érdekesebbé teszik az életet”
– Gilbran Quail, Válogatott Tanulmányok

Először a Császár Bősége fedélzetén engem rágó rossz érzés ellenére,

mely végig kísértett, míg a hajó átvergődött a hipertéren, eleinte úgy nézett ki,
hogy a dolgok még akár jól is alakulhatnak. Gond nélkül érkeztünk vissza a
valós űrbe, és az Adumbria rendszerben nyomát sem láttuk az eretnek
fosztogatóknak. Csak egy némileg meglepett őrnaszád fogadott minket, illetve
az általuk üldözött kalmárok, akiknek még volt ideje felajánlani nekünk kétes
eredetű nyugtatószereiket, mielőtt a naszád legénysége megcsáklyázta őket, és
lefoglalta az egész rakományt. Röviden szólva, mire az Adumbria orbitális
pályájára álltunk, kis híján hagytam magam abba a hamis biztonságérzetbe
ringatni, amit amúgy velem született paranoiám kellően távol tartott tőlem.
– Érdekes hely – mondta Kasteen, amikor a bal oldali pihenőfedélzet
kémlelőablakánál mellém lépett. Bólintottam, még mindig az alant elterülő
bolygón töprengve. A galaxisban való kószálással eltöltött éveim alatt jó sok
bolygót láttam, és még több várt rám, mielőtt végül eljutottam a tisztes
nyugdíjazásig. De egy sem ragadt meg annyira az emlékezetemben, mint az
Adumbria. Nem mintha túl szép lett volna, közel sem, de volt valami makacs
nagyszerűség benne, mint egy korosodó özvegyben, aki nem volt hajlandó
tudomást venni az évek múlásáról.
Ekkorra már a minket szállító hajó elérte a kereskedőhajók a bolygó
egyenlítőjének és árnyékzónájának metszete fölött természetszerűleg
összeverődött csoportját, mely csak néhány kilométerrel lebegett a bolygó
 [6] [7]
székvárosa felett, ami a jellegtelen Setétzug névnek örvendett.
Meglepetésemre, a szemem természetesen kerülte a bolygó fényben úszó
oldalának átható ragyogását, noha azt hittem, hogy nem is tudok majd
máshová nézni, és helyette a sötét oldal váratlanul szerény vonzásának
engedett. Távol állt ez az áthatolhatatlan feketeség burkától, amire
számítottam, a bolygó inkább az egész féltekét borító jég- és hómezőkről
visszatükrözött csillagfény halovány kék ragyogásával tündökölt. Minél
többet bámultam, annál inkább ki tudtam venni az ezernyi, alig látható
árnyékot és fénypettyet az első ránézésre egyneműnek tűnő csillogásban,
ahogy a fény egyenetlenül verődött vissza a hegyekről, völgyekről, és ki
tudja, milyen más földtani alakzatokról.
– Jó lesz leszállni oda – állapította meg Kasteen, tekintetével követve az
enyémet. Ez persze ízlés kérdése volt, én például mindig is igyekeztem
kerülni a valhallai bajtársaim által élvezett erős fagyot, és a várható csontig
hatoló hidegre már akkor is rosszabb kedvvel gondoltam, mint a közelgő
Káosz hadihajóira. De igazság szerint sosem hallottam valhallait a túlzó
hőség miatt panaszkodni, pedig szinte bárhová mentek, ők ezt élték meg,
úgyhogy nem akartam a hírnevemet vinnyogással aláásni. Nem is beszélve
arról, hogy ha közönyösebbnek tűntem, mint ők, az jelentősen növelte a
vezetői becsületemet is.
– Biztos vagyok benne, hogy a katonák egyetértenek veled – feleltem
inkább. Túl voltunk néhány mérsékelt égövű bolygón eltöltött télen az elmúlt
években, de a Simia Orichalcae felszínén és felszíne alatt tett rövid és
váratlanul félbeszakadt látogatás óta nem jártunk valódi jégbolygón. Az
Adumbria sötét oldala nem volt valódi jégbolygó, de ahhoz elég hidegnek
nézett ki, hogy amennyire számított nekik, otthonosan érezzék magukat.
Talpunk alatt a fedélzet járólapjait gyönge remegés rázta meg, mely
annyira ismerős volt már számomra, hogy az agyam nem is igazán figyelt fel
rá. Láttuk, ahogy az egyik csapatszállítónk a bolygó felé suhan, hajtóművei
fényesen felvillantak egy pillanatra, ahogy igazított a pályáján, majd eltűnt a
számolatlan többi hajó között, melyek az alattunk elterülő űrkikötőből
rajzottak ki. Az éles, felvillanó fények a távolban a siklók által kiszolgált
nagyobb hajók lehettek, főként kereskedők, mert Zyvan a csatahajóink
többségét hátrahagyta, hogy védőgyűrűt vonjanak a rendszer külső peremén.
A Császár Bőségén túl a felmentő flotta egyetlen Adumbriáig velünk tartó
hajója az Elpusztíthatatlan II volt, egy Armageddon osztályú csatacirkáló,
 [8]
mely a generális nagyurat és a vezérkarát szállította. Mikor először a
kilátófedélzetre érkeztem, azzal ütöttem el az időt, hogy megpróbáltam
kiszúrni, de erőfeszítésem a távolság miatt hiábavaló volt, úgyhogy gyorsan
feladtam, és inkább az általunk megvédendő bolygóra fordítottam a
figyelmemet.
– Úgy tűnik, hogy tallarni barátaink épp olyan lelkesek, mint mi, hogy
minél előbb a bolygóra jussanak – jegyezte meg az ezredes asszony, ahogy a
távozó siklót figyelte. Hangszíne semleges maradt, de a szavai mögött rejlő
sugallat egyértelmű volt. Örült neki, hogy megszabadult tőlük, és hát én is így
voltam vele.
A hipertérben eltöltött bő egy hónapban az ezred a megszokott
tevékenységekkel ütötte el az időt, melynek része a többi egység különféle
sportokban való kihívása. A 425-ös páncélosok komoly lelkesedéssel
vetették bele magukat a barátkozásba, ami nem csoda, tekintve, hogy rájöttek,
nem csak hogy a saját bolygójukról származó ezreddel utaznak együtt, de
egyúttal ez az ezred nagyrészt nőkből áll. A kastaforeiak minden erejükkel
azon voltak, hogy helytálljanak egy harcedzett veteránokból álló ezreddel
szemben, és mindent számításba véve elég jól is teljesítettek. A tallarniak
viszont távolságtartóak maradtak, számukra a kikapcsolódás láthatóan
számolatlan mennyiségű, elképzelhetetlenül unalmas imádságból állt.
De nem romlott meg teljesen a viszonyunk velük, egészen addig, míg
vissza nem utasították, hogy részt vegyenek az ezredközi pusztakezes
bajnokságon, mert az 597-esek számos nőt is beneveztek a versenyre. Ez
pedig, mint Asmar ezredes kurtán tájékoztatott minket, „illetlen” dolognak
minősült. Senki sem lepődött meg, csak Asmar és talán Beije, amikor ezek
után az ezredbajnokukat sietve és mindenféle fennköltség nélkül hívták ki,
mikor a pihenőfedélzeten kószált. Egyfajta megelégedettséggel kell
beszámolnom róla, hogy Magot tizedes alaposan péppé kalapálta. Magot
életvidáman szociopata fiatal nő volt, aki alig ért fel a tallarni álláig. Ami
persze nemigen számított, mert csak egy tizedmásodpercig tartott neki, hogy a
férfit a térde magasságába verje le. Beije persze magánkívül volt, és
beviharzott az irodámba, hogy választ követeljen arra, hogy mit tervezek
tenni.
– Egyáltalán semmit – mondtam lefegyverző mosollyal, és a
legkényelmetlenebb széket ajánlottam fel neki.
– Ugyanis már intézkedtem az ügyben. – Jurgen, bűzös, ugyanakkor
nélkülözhetetlen szárnysegédem felé fordultam. – Jurgen, volnál olyan drága,
hogy hozol némi teát Beije komisszárnak? Elég idegesnek látszik.
– Kérlek, ne vesződj miattam – mondta Beije elsápadva, ahogy megcsapta
az orrát szárnysegédem szaga, miközben még mindig az előszobában
aszaltam, a végső határig kihúzva a megaláztatást, mielőtt lelépett volna. Az
kétségtelen, hogy a szag jócskán elvette a kedvét attól, hogy bármit
fogyasszon.
– Nem vesződség – biztosítottam. – Ilyentájt amúgy is rendszerint tartok
egy kis teaszünetet. Két csészét, kérlek, Jurgen.
– Komisszár. – Jurgen, ahogy szokott, esetlenül tisztelgett, és kislattyogott.
Valahogy úgy tűnt, mintha az egyenruhája nem is érintkezne a testével, amiért
nem tudtam azt kárhoztatni, tudva, hogy Jurgen mennyire nem törődött
személyes higiéniájával, és hogy a bőre merő pikkelysömör. Beije
végignézte, ahogy távozik, arcán döbbent hitetlenkedés ült.
– A Császár nevére... – És dögöljek meg, ha nem vetette magára a sas
jelét, miközben kiejtette a szent nevet. – Miért tűrsz meg egy ilyen borzas,
mosdatlan disznót? Ezt az embert meg kéne korbácsolni!
– Jurgen afféle különleges eset – feleltem neki. Azt persze nem terveztem
felfedni, hogy mennyire is különleges, mert Amberley kellően elmagyarázta,
[9]
hogy mennyire fontos, hogy Jurgen egyedi adottságait a lehető legnagyobb
titokban tartsuk, és nem akartam rajta kívül más inkvizítor figyelmét
felkelteni.
Beije kétkedőn nézett rám, de a komisszári szokásjog arra kötelezte, hogy
az általam felügyelt ezred minden ügyében rám hagyatkozzon, úgyhogy
kénytelen volt elfogadni a válaszomat. Kétségtelen, valamiféle gonosz vagy
alantas különlegességet képzelt Jurgen mögé, de féltem, hogy elkezd erről
valami pletykát terjeszteni, ezért úgy döntöttem, hogy egy morzsányi
igazságot mégiscsak megosztok vele.
– Megjelenése ellenére rendkívül hatékony és talpraesett szárnysegéd, és
a Császár iránti hűsége van olyan eltökélt, mint bárkié, akivel valaha
találkoztam. – És ami még fontosabb volt, hogy Jurgenben bíztam az egész
galaxisban egyedül feltétel nélkül. Ébersége már több alkalommal
megmentette az életemet, mint ahányat erőfeszítés nélkül fel tudtam idézni. –
És azt hiszem, ez többet számít, mint hogy az egyenruhája kissé rendezetlen.
Jó, jó, Jurgent kissé rendezetlennek nevezni olyan volt, mint azt mondani,
hogy Abaddon, a Megrontó reggelente kissé morcos tud lenni, de tudtam,
hogy minél lazábban viselkedem Jurgen kapcsán, annál jobban felbaszom
Beije agyát. Jól ismertem, (ami sejthető abból is, hogy hányszor hagytam
kellemetlen kis meglepetéseket az ágyában az iskolában), és feltűnt, hogy
ajkai a jól leplezett elégedettségtől kissé összepréselődtek.
– Ezt persze a te tiszted eldönteni – felelte, és megpróbálta figyelmen
kívül hagyni az orrfacsaró bűzt. Végül sikerrel is járt, mikor Jurgen visszatért
egy tálcával, rajta két teáscsészével és egy lágyan gőzölgő kannával.
Megvártam, míg mindkettőnknek tölt, és közben élveztem, ahogy Beije arca
összerándul, mikor Jurgen a kezébe adta a csészét. Én felvettem a sajátomat.
– Köszönöm, Jurgen. Egyelőre ez minden.
– Értettem, komisszár. – Felemelte az adattáblát is, amit a teával együtt
behozott a szobámba, majd letette az íróasztalomra. – Ha van egy pillanat
ideje, üzenete van a generális nagyúrtól. – Beije erre kis híján félrenyelte a
teáját, miközben Jurgen és a bűze elhagyták a szobámat. Együttérzően
bólintottam.
– Sajnálom, figyelmeztetnem kellett volna téged. A tannatea ízéhez hozzá
kell edződni.
– Meg sem nézed? – kérdezte. Rásandítottam az adattáblára.
– Nem sürgős – biztosítottam iskolatársamat. Beije erősen ítélkezően
nézett rám.
– Bármi, amit a generális nagyúr üzen, sürgős. – Vállat vontam, és úgy
fordítottam az adattáblát, hogy ő is lássa.
– Csak azt akarja tudni, ráérek-e később vacsorázni és egy sakkjátszmára
– mondtam. – Nem hiszem, hogy ez túl fontos lenne.
A Beije arcán átszáguldó érzelmek látványa megfizethetetlen volt.
Döbbenet. Hitetlenség. Mezítelen irigység. Végül pedig gondosan felépített
semlegesség.
– Nem is tudtam, hogy ennyire közel álltok egymáshoz – nyögte ki. Én
ismét vállat vontam, és amennyire fesztelenül tudtam, odavetettem.
– Néhányszor összetalálkoztunk, és úgy tűnik, jól kijövünk. Őszintén
szólva, gondolom, élvezi a lehetőséget, hogy kicsit lazíthat valakivel, aki
nem része a parancsnoki láncának. Végül is, nagyon helytelen lenne, ha a
Gárda tisztjeivel barátkozna.
– Úgy érzem, helytelen lenne, igen – motyogta Beije. Valójában tényleg
úgy gondoltam, hogy ezért érdeklődött a pályafutásom iránt Zyvan, és hívott
[10]
meg időnként vacsorázni. Beije óvatosan újra kortyolt a tannából, és a
gőzön keresztül méregetett.
– Meg kell mondjam, meglepsz, Ciaphas.
 – Amennyiben? – kérdeztem, nem hagyva, hogy bármi örömét lelje abban,
hogy felbosszant a keresztnevem használatával. Inkább kiélveztem az italom
kesernyés utóízét.
– Azt vártam volna, hogy jobban megváltoztál. – Pufók arca különös
kifejezést vett föl, amitől aggasztóan hasonlatossá vált egy bélgörcsös
kisbabához. – A dicsőség, a Császár nevében véghez vitt magasztos
hőstettek... – Tulajdonképpen azokat a tyúkszaros életem megmentése
érdekében vittem véghez, de ezt persze senkinek nem kellett tudnia, főleg nem
neki. – Persze mindről hallottam, de sosem értettem, hogy egy olyan emberi
selejt, mint te, hogy tudtál ennyit elérni.
– A Császár megoltalmaz – idéztem rezzenéstelen arccal. Beije áhítatosan
bólintott.
– Természetesen megoltalmaz, igen. De téged, úgy tűnik, rendkívül
megáldott. – A különös arckifejezése csak tovább fokozódott, mintha épp
[11]
aludttejet készült volna felöklendezni. – Tudom, hogy nem a mi jogunk
megkérdőjelezni az égi gondviselést, de nem értem, hogy...
– ...hogy miért én? – fejeztem be helyette, Beije pedig bólintott.
– Én nem így fogalmaznék, de... végül is, igen. – Széttárta a kezeit,
esetlenül tannateát löttyintve a zubbonya ujjára. – Oly sok égi áldomásban
részesültél, oly sokszor nyúlt feléd a Császár keze, mégis, ugyanolyan
felelőtlenül viselkedsz. Őszintén szólva, több áhítatot vártam volna tőled.
Erről volt hát szó. Erkölcsi alapon felhúzta magát, hogy régi iskolai
vetélytársa mekkora sikereket és dicsőséget ért el, míg az ő kiküldetései
zsákutcának bizonyultak, egy csomó, hozzá hasonlóan savanyú Császár-
szomorítóval együtt. Egyszerűen kibaszottul irigy volt. Megrándítottam a
vállaimat.
– A Császár, úgy tűnik, hogy nem bánja. Úgyhogy nem értem, nekem miért
kéne. – Beleszürcsöltem a teámba, és a tőlem telhető legjobb nyílt,
barátságos, „most már húzz a francba” mosolyomat villantottam rá. Néhány
alkalommal kinyílt, majd becsukódott a szája. – Van még valami?
– Igen. – Egy újabb adattáblát vett elő és tolt elém. – A Hunvik közlegény
elleni fegyelmi eljárás leiratának másolata. – A név nem mondott sokat, míg
el nem olvastam az oldal tetején a felsorolt vádakat, és rá nem döbbentem,
hogy ezt a fickót verte le Magot.
– Rangidős tiszt elleni erőszak? – kérdeztem lágyan. Beije mogorván
nézett rám.
– A... a katona tizedes volt a te ezrededből.
 Vicces, gondoltam, hogy mennyire nem bírta azt mondani, hogy „a nő”.
Valahogy ez még jobban fájhatott neki, mint pusztán az, hogy az ezredük
bajnoka kikapott. Bólintottam.
– Még mindig az – a szemei összeszűkültek, miközben alaposabban
belenéztem az adattáblába –, de úgy látom, hogy te sem alkalmaztál
halálbüntetést ebben az esetben.
– Voltak felmentő körülmények – felelte Beije, és némi védekező él tűnt
fel a hangjában. Bólintottam.
– Határozottan. Magot tizedest ismerve, valószínűleg ő ütött először. – És
valószínűleg rendületlenül folytatta is. Mari Magot esetében a „túlzás”
eredendően értelmetlen kifejezés volt. – Remélem, a gyengélkedő jól gondját
viseli Hunvik közlegénynek.
– Amennyire tudják, igen – válaszolta kurtán.
– Remek. Nem korbácsoltatsz meg valakit verekedésért, ha felállni sem
tud, nem igaz? Mindannyiunk nevében kívánj neki gyors felépülést. –
Letöltöttem a dokumentumot a saját adattáblámra, nem mintha bármikor végig
akartam volna olvasni, majd feltöltöttem egy másik iratot Beije táblájára,
mielőtt visszaadtam volna neki. Rápillantott az új oldalra, az állkapcsa
megfeszült.
– Hát így kezelted az ügyet? Megfeddted és visszahelyezted szolgálatba?
Én pedig bólintottam.
[12]
– Magot az osztaga új HOP -ja. Épp kezdik megszokni. Most, hogy
hadműveleti zónába lépünk, elfogadhatatlan mértékben aláásná a
hatékonyságukat, ha most újraszervezném őket.
– Értem. – A tekintete megkeményedett. – Ő is különleges eset?
– Így van – hagytam rá. Ismét csak nem állt szándékomban elárulni neki,
hogy Magot mennyire különleges is, mert a hivatalos változat a Simia
Orichalcae kudarc kapcsán úgy szólt, hogy dicső, noha kissé véres győzelmet
arattunk a mocskos zöldbőrűek fölött. Amberley teljesen világossá tette, hogy
bárkire, aki egy kukkot is szól arról, hogy mi egyebet találtunk ott, az
Inkvizíció teljes haragja fog lesújtani. Eléggé ismertem már őt ahhoz, hogy
tudjam, nem fenyegetőzik hiábavalóan. A tény viszont az volt, hogy Magot,
akkor még csak közlegényként, mellettem vészelte át a nekron kriptába
történő behatolást, és legalább olyan épeszűen tért vissza belőle, mint akkor
volt, mikor alámerült, bármennyire is kevés lehetett ez amúgy. Márpedig a
Gárdának szüksége van ilyen katonákra, és ha át kellett hágnom néhány
szabályt, hogy közém és a hipertérből ránk törni készülő rémségek közé
állítsam őket, gondolkodás nélkül hajtogattam papírcsákót a szabályzat
oldalaiból.
– Akkor hát végeztünk. – Beije visszatömködte az adattáblát a nagykabátja
belső zsebébe. Kétségtelenül azt gondolhatta, hogy kiemelten helytelen
viszony áll fönn Magot és köztem, ami valószínűleg csak tovább táplálta
irigységét. Ez persze teljesen hibás feltételezés volt a részéről. Egyrészt,
sosem voltam ennyire hülye. Másfelől, Magot érdeklődése határozottan a
saját neme felé irányult. Harmadrészt, és ez volt a legfontosabb, csak
[13]
egyetlen halálosan veszélyes nőnek volt helye az életemben.
– Gondolom – mondtam, és már nem is figyeltem rá. Ha felfogtam volna
már akkor, hogy milyen haragot keltek benne, és általa a tallarniakban, sokkal
visszafogottabb lettem volna, ebben biztos lehetsz. Azonban nem voltam
visszafogott, és a beszélgetés következményei még tőlem hetekre a jövőben
lapultak, úgyhogy a távozó sikló láttán csak megkönnyebbülést éreztem, hogy
utunk hátralévő részében sikerül elkerülnöm Beijét, és úgy számoltam, hogy
az életben nem kell többet látnom.
De mint már többször mondtam, a Császárnak igen kellemetlen humora
van.
Behajózásunk első szakasza olyan sima volt, mint egy korty ötvenéves
amasec. Mi voltunk a második ezred, akik leszálltak a bolygóra, és amint a
tallarniak elhagyták a körleteiket, a siklók elkezdtek megtelni a mi
katonáinkkal és cuccainkkal. A hangárt pillanatok alatt megülte az égő
prométheum megnyugtató bűze, ahogy teherkocsijaink és Kiméráink
felaraszoltak a rakodórámpákon, a tágas tér pedig az altisztek
káromkodásaitól visszhangzott, amint behajtották osztagaikat az utasterekbe.
Jurgen szokás szerint páratlan hatékonysággal pakolta be a kettőnk személyes
holmiját, úgyhogy ráértem lazítani, és élvezni a látványt.
És micsoda látvány volt! Kevés olyan lenyűgöző dolog van, mint egy jól
képzett, fegyelmezett Gárda-ezred útrakelése. Közel ezer ember rohangál
ide-oda, a málháját pakolja, rángatja, elveszti, megtalálja, és általában
minden lehetséges trükkös módon útban van egymásnak, mégis, szinte
emberfeletti hatékonysággal végül minden a helyére kerül. A főhangár fölötti
galérián elfoglalt kilátóhelyemről alaposan megfigyelhettem, ahogy emberek
és járművek bénáznak a közel egy kilométerre elnyúló acélpadlón, mely
egészen a hangár végében türelmesen álló, a távolságtól játékokká zsugorított
[14]
siklókig nyúlt.
 – A vezérsiklóba tettem a csomagjainkat, komisszár. – Figyelemre méltó
aromája által már előre jelezve, Jurgen hangja betört a gondolataim közé.
Oda sem figyelve bólintottam.
– Köszönöm, Jurgen. Készen állnak az indulásra?
– Amint ön készen áll, uram.
– Akkor tulajdonképpen mehetünk is – mondtam, próbálva elnyomni a
gyomromban megindult enyhe remegést.
Ott, a csillaghajó gyomrában könnyű volt a biztonság tévképzetébe
ringatni magamat, és úgy gondoltam, hogy amint leszállunk a felszínre, a
háborúra várva fogunk unatkozni. De már épp elég járművet lőttek ki alólam
az évek során, hogy pontosan tudjam, valójában mennyire sérülékenyek
voltunk, főleg, ha megérkezett volna az eretnekek csatarendje is, úgyhogy
tudtam, hogy sokkal jobbak a túlélési esélyeim a bolygón. Beleszóltam a
voxomba.
– Ezredes asszony, indulok a bolygóra.
– A Császár adjon jó utat, komisszár. – Kasteen hangja zavartnak tűnt, de
ez így is volt helyénvaló, mert egyszerre tucatnyi kisebb fennakadást kellett
megoldania. – Találkozunk odalent.
– Várni foglak – biztosítottam róla.
Vagy ő, vagy Broklaw őrnagy az utolsó siklón kellett legyen, biztosítva,
hogy minden simán történik, míg a másik a legelső lehetséges siklóval kellett
menjen, rögtön amint lehetősége adódott rá. A bevett eljárásrend tiltotta,
hogy az ezredes és helyettese ugyanazon a siklón utazzanak, hacsak valami
már eleve nem volt nagyon elcseszve, máskülönben az ellenség egyetlen
szerencsés lövéssel lefejezhette volna az ezredet. Régi szokásom szerint az
első leszálló siklón utaztam én is, részben mert ez beleillett a rólam
kialakított képbe, miszerint az első vonalból vezetem a csapatokat, de főleg
azért, mert így volt a legjobb esélyem a lehető legkényelmesebb körletet
megszerezni, bárhová is mentünk.
– Komisszár. – Sulla hadnagy, a leglelkesebb és legidegesítőbb
[15]
szakaszparancsnok tisztelgett nekem, miközben Jurgen és én felmásztunk
a sikló rámpáján. Könnyedén viszonoztam a tisztelgést, kétsornyi, gondosan
elhelyezett és lekötözött Kiméra között caplatva tovább. Alig odafigyelve
azért feltűnt, hogy elejükkel a kijárat felé álltak, készen arra, hogy gyorsan be
lehessen őket vetni. Elégedetten bólintottam. Sulla legalább hatékony volt, ha
más nem is. – Milyen kellemes meglepetés.
 – Magam is ezt akartam mondani – feleltem neki annyira tapintatosan,
amennyire csak képes voltam rá. – Azt gondoltam, hogy az Ötödik Század áll
majd ezúttal az élen. – A négy gyalogszázad rendszerint egymást váltogatva
kapta feladatként az elsőként való leszállást, hivatalosan azért, hogy egyik se
ragadja magához minden alkalommal az első csata dicsőségét. Valójában
jóval gyakorlatiasabb oka volt ennek a szabálynak, mert így egyik sem
szenvedett rendszeresen kiemelkedően magas veszteségeket, mely rosszul
[16]
hatott volna a harci kedvre, és a folyamatosan toborzott újoncok miatt
jelentősen csökkentette volna a balsorsú század harcértékét is. A Harmadik
Század volt az ezred ellátmányozó százada, és rendszerint csak akkor szálltak
le, mikor a célterületet mások már biztosították. Sulla vállat vont.
– Valami baj volt a siklójukkal. A technopapok még mindig vizsgálják a
hibát. – A járművek sorfalán túlra tekintve tekergettem a nyakamat, míg
megpillantottam a fehér köpenyes alakokat, akik a nyitott hangárajtón át
igyekeztek befelé. – Örökkévalóság lenne mindent lepakolni és újra
behajózni róla, úgyhogy amíg meg nem javítják, inkább itt maradnak.
– És utánuk ez a sikló jött volna – fejeztem be a gondolatot. Sulla lelkesen
bólintott.
– Szerencsések vagyunk, nem?
– Eléggé – feleltem, ahogy beléptem az utastérbe.
Annak ellenére, amit gondolhatsz, az első, ami feltűnik egy teljesen
megpakolt siklón, az a szag. Hála Jurgen régóta tartó szolgálatának, szokatlan
mértékű ellenállás alakult ki bennem a bűzökre, de kétszázötven, szűk helyre
összezsúfolt katona azért elég gyorsan orrfacsaróvá tudja tenni a levegőt,
jobb, ha tőlem tudod. Főleg, ha ezek az illetők valhallaiak egy, az
átlagembernek langyosnak tűnő térben, akik ráadásul kurva idegesek is.
Ahogy a széksorok és védőhevederek között sétáltam, nehezen tudtam
megőrizni rezzenéstelen arcomat. A második, ami feltűnik általában, az a zaj,
a beszélgetések zümmögése, amiből szinte semmit nem lehet kivenni, de
ahhoz elég hangos, hogy elnyomjon bármit, amit te mondanál, hacsak a
beszélgetőtársad nem tudja leolvasni a szavaidat az ajkadról.
Akárhogy is, néhány találomra kiválasztott katona szemébe néztem,
miközben közhelyeket pufogtattam becsületről és kötelességről az üléseik
mellett elsétálva. Pusztán az, hogy úgy tűnt, érdeklődöm irántuk, a nyugalom
és magabiztosság finom hullámait kezdte terjeszteni a siklóban, mint a tóba
dobott kavicsok. Bármerre is tekintettem, férfiak és nők kapaszkodtak
málhazsákjukba, lézerfegyvereiket ellenőrizték, és kézikönyveiket
olvasgatták lelkesítő szavak után kutatva, vagy csak szórakozásból. Néhány
keményebb srác beledőlt a rögzítőhevederébe még egy kicsit aludni, vagy
[17]
legalábbis ezt tettették. Gondolom, ez is egy módszer a frászgörcs ellen.
Sikerült lepattintanom Sullát, mert mikor elhaladtam a szakasza mellett, ő
ott maradt velük, belehuppanva az ülésébe, én pedig a sajátomban foglaltam
helyet az utastér legelején, a pilótafülke ajtajához közel. Nem gondoltam,
hogy be is kéne mennem majd a pilótafülkébe, de a Simia Orichalcae
felszínére való zűrös érkezésünk óta szokásommá vált, és elég közel ültem,
hogy személyesen be tudjak avatkozni, ha a pilótának baja esne.
– Komisszár. – Detoi százados udvariasan bólintott nekem, majd
visszatért az adminisztratív dolgok helyettesével való megbeszéléséhez.
Viszonoztam a bólintást, majd magamra csatoltam a rögzítőhevederemet.
Kisvártatva gyönge remegés futott át a hajó burkolatán, testén és a székemen,
én pedig bizalomgerjesztő mosolyt villantottam Jurgenre.
– Úton vagyunk – mondtam, ő pedig elfehéredett bütykökkel biccentett.
Igen kevés dolog tudta megrémíteni Jurgent a galaxis veszélyei közül, de a
siklóval vagy atmoszféraképes repülővel való utazás határozottan ezek közé
tartozott. Elég viccesnek találtam, hogy ez az ember, aki szemrebbenés nélkül
nézett farkasszemet nekronokkal és daemonokkal, egy ennyire hétköznapi
dologtól így ki tud akadni. Dehát, gondolom, mindenkinek van gyenge pontja.
Jurgené az utazási rosszullét volt, ami minden alkalommal meggyötörte,
mikor áttörtük az atmoszférát. Szerencsére leszállás előtt jobbára nem
reggelizett sokat, láthatóan úgy érezte, hogy jelentősen tönkrevágná egy
komisszár szárnysegédjeként megszerzett méltóságát a többi katona előtt, ha
kidobná a taccsot. A gyomrom mélyén megindult ismerős hullámzás azt
jelezte, hogy simán elhagytuk a csapatszállító hajót, majd rögtön beindultak a
főhajtóművek, és az ülés a derekamnak nyomódott. Nem volt jobb dolgom
úgy sem, gondoltam, hunyok egy rövidet, és lecsuktam a szemeimet. Mégis,
néhány pillanattal később felriasztott valami, amit először a szokványos,
légkörbe történő belépéskor jelentkező rázkódásnak véltem.
– Komisszár. – Detoi gyengéden rázta a karomat. – Bocsánat, hogy
megzavarom, de azt hiszem, ezt hallania kellene.
– Mit kéne hallanom? – kérdeztem, és a tenyereim egyből elkezdtek
zsibbadni, mint mindig, mikor a dolgok épp készülnek nagyon elcsesződni. A
százados válasz helyett a fülében lévő kommunikátorra bökött.
– Nyissa meg a D jelű csatornát – javasolta. Felvontam a szemöldökömet.
Azt a hullámhosszt a tallarniak számára jelölték ki, és rendes esetben semmi
közünk nem volt hozzá. – Tudni akartam, hogy halad a felfejlődésük, hogy ne
legyenek útban nekünk, mikor mi is leérünk – mondta Detoi százados teljesen
pofátlanul. Láthatóan ő is ugyanolyan véleménnyel volt a sivatagi vitézekről,
mint mi. Legalább a bevetés során a bolygó másik oldalán lesznek,
gondoltam, már ez is valami.
– És? – érdeklődtem tőle. A százados kifésült néhány szőke hajszálat a
szeméből.
– A legtöbbjük elhagyta az űrkikötőt. De a hátvédjük valamiféle gubancba
került. – Ekkor már én is hallottam a csatornát, és egyet kellett értenem
Detoi-jal. Úgy hangzott, mintha Asmar parancsnoki osztaga és még néhány
másik tűzharcba keveredett volna. De hogy kivel, arról fogalmunk sem volt.
– Jobb, ha durva leszállásra készülünk – mondtam, és a százados
bólintott. Miközben ő parancsokat kezdett osztogatni, én visszaállítottam a
voxomat az űrkikötő irányítótornyának hullámhosszára, melyet a hangok
alapján elleptek a pánikba esett üzenetek.
– Ismételje meg, kérem – hitetlenkedett a pilótánk, ami mindig rossz jel
volt egy veterán haditengerészeti pilóta esetében, aki csak a Császár tudja,
hány harci bevetésen van túl. Remegő, idegességtől zavarodott hang válaszolt
neki.
– Ismétlem, nem szállhat le. Körözzön odafönt, míg nem tudjuk, hogy
mivel állunk szemben!
– Akkor baszd meg! – A pilóta válasza nyomán komoly megkönnyebbülést
éreztem. Ha követtük volna az utasítást, hát annyi erővel egy táblát is
cipelhettünk volna, hogy „most lőjetek le!”. A legjobb az lett volna, ha
mielőbb leszállunk, ahol a katonáink fel tudnak fejlődni, és találhatunk
valamit, amire egyből lőhetnek is.
– Kövesse az utasítást, különben eljárást indítunk maguk ellen! – A hang
az idegösszeroppanás szélén állt, bárkihez is tartozott, annak kétségtelenül
rohadtul szar napja volt.
Nos, gondoltam, akkor még szarabbá teszem. Komisszári kódommal
beléptem a csatornába.
– Cain komisszár vagyok az 597-es Ezreddel – mondtam.
– A pilótánk a Komisszariátus teljes felhatalmazásával cselekszik.
Leszállunk, és bármilyen további, a Császár ellenségeivel való
megütközésünk akadályozására tett kísérletet árulásként fogunk kezelni.
Világos voltam?
 – Határozottan. – A pilóta lelkes mosollyal értett egyet velem. De a
forgalomirányítót már úgy tűnt, nem érték el a szavaim, mert a voxadás
megszakadt. – Jobb, ha kapaszkodnak ott hátul, ez kemény és meredek lesz.
– Értettem – feleltem, és megbizonyosodtam róla, hogy a hevederem
rendesen van rögzítve, majd az általános csatornán mindenkit
figyelmeztettem, hogy tegyen ugyanígy Jurgen még kevésbé tűnt boldognak,
mint általában, úgyhogy neki inkább én ellenőriztem a hevedereit, ahogy a
sikló előrebukott, és zuhanni kezdett a bolygó felé. – Van ötletünk, hogy mi
történik?
– A tallarni vezérkar és az egyik szakaszuk tűz alá került – mondta Detoi,
egy adattáblát rángatva elő, amin az űrkikötő tervrajza látszott. – Úgy tűnik,
rajtuk ütöttek, amikor elhagyták a fő rakodóterületet.
Áttekintettem a tervrajzot. Tagadhatatlanul kiváló hely volt a rajtaütésre.
A tallarniak az űrkikötő kerítőfala és a raktárházak közé szorultak be, ahol
szét kellett válniuk, kitéve magukat az ellenséges tűznek, ha ki akartak volna
törni. Rámutattam a fal vonalára.
– Miért nem robbantják át a falat, és vonulnak vissza a leszállópályákon
át? – kérdeztem. Detoi vállat vont.
– Harminc méter magas és tíz méter vastag. Arra tervezték, hogy
megállítson egy lezuhanó siklót is. Nincs náluk semmi, ami akár csak be
tudná horpasztani.
– Remek – mondtam. Ez azt is jelentette, hogy ha mi is oda szállunk le,
akkor nem tudunk a segítségükre sietni anélkül, hogy ne szorulnánk mi is be
annál a kapunál, ahol őket megtámadták. Ugyanabba a csapdába kerülnénk.
De azzal, hogy elbizakodottan elküldtem az űrkikötői hivatalnokot a fenébe,
megkötötte a kezemet. A hír, hogy az ünnepelt Cain komisszár már úton van,
hogy megmentse a bajba jutott katonákat, már bizonyára a város felét bejárta,
úgyhogy nem volt választásunk, nem hagyhattuk Asmart és az embereit ott
elrohadni. Ha a generális nagyúr vendéglistáján akartam maradni, akkor
semmiképp; és a szakácsa konyhaművészetének elvesztése igen komoly
csapás lett volna számomra, úgyhogy gyorsan ki kellett valamit találnom.
Átfutottam a környező terepet. – Ez mi?
– Egy monostor – felelte a százados, elég értetlen tekintettel. Megjelenített
néhány adatot róla. – A Birodalmi Fény Rendje. – Halvány mosoly jelent
meg az arcán. – Elég mókás, a helyi viszonyokat tekintve.
– Eléggé – hagytam rá. – Mi van körülötte? – Detoi vállat vont.
 – Az eligazító adattáblán lévő várostérkép szerint zöldségeskert. Nem
olvasta?
Nem, nem olvastam, volt jobb dolgom is a Császár Bősége fedélzetén,
ami többnyire egy pakli kártyát és mások pénzét foglalta magában.
– Máshogy fogalmazok. Üres terület – árulta el végül Detoi. Ismét
hullámhosszt váltott, és az általános parancsnoki csatornánkon szólalt meg. –
Figyelem, emberek! Két percen belül földet érünk. Húzós lesz, mindenki
rázza fel magát!
Mindenhol mozgás kélt az utastérben, a katonák felcsatolták a sisakjaikat,
feltöltött energiacellákat kattintottak a lézerpuskáikba. A leszállási helyünkön
várható hőmérsékletnek megfelelően a nagykabátokat és szőrmekucsmákat a
málhazsákjaikban hagyták, de megkönnyebbülve láttam, hogy a többség
megszokásból magán tartotta repeszálló páncélját. Ez jó hír volt. Azt jelezte,
hogy annak ellenére, hogy rutinbevetésre számítottunk, harckészek maradtak.
Bármi is vár odalent ránk, gondoltam komoran, nagy meglepetésre
számíthat.
Ami azt illeti, a szerzetesek is. A siklónk néhányszor megbillent, amitől
Jurgen összerándulva próbált nyeldekelni, majd a leszállási
fékezőhajtóművek hirtelen ereje az egész gerincemet megrándította.
Szárnysegédem bütykei, ha lehet, még fehérebbek lettek, bár – mivel
Jurgenről van szó – talán pontosabb lenne azt mondani, hogy haloványabb
szürkék. Aztán az egész hajótest megremegett, néhány fülsiketítő döndülés és
fémes visítás visszhangzott végig az utastéren, és végül megálltunk.
Éles csattanással nyíltak le a rámpák, hideg, édes levegő áramlott felénk,
és olyan bömböléssel, mintha tarajos hullám csapódott volna a tengerpartnak,
a Második Század kirontott a siklóból.
 HÁROM

„A tüzérségi tűznek elsőbbsége van.”

– Régi tüzérségi szólás

Az első gondolatom a sikló elhagyása után a zavarodottság volt. Meg kell

hagyni, a katonák azonnal a beléjük vert eljárás szerint cselekedtek, mintha
csak egy gyakorlaton lettük volna. Osztagonként szóródtak szét, keresték az
ellenség nyomait, és teljesen figyelmen kívül hagyták a kárminvörös
köpenybe burkolt, rikácsoló, összevissza támolygó remetéket, akik úgy
viselkedtek, mintha maga az égbolt szakadt volna le. Persze, igazság szerint,
az ő nézőpontjukból tényleg ez történt. Igazán reméltem, hogy volt annyi
eszük, hogy elrohanjanak, amint meglátták a siklót a fejük fölött, ahelyett,
hogy ott álldogáltak volna, várva, hogy olyan gusztustalan trutyivá lapítsuk
[18]
őket, mint amibe épp beleléptem.
– A harmadik szakasz menetkész – jelentette Sulla, ahogy motorjaik
bömbölése által előre jelezve fél tucat Kiméra tűnt fel, és gurult le a bal
hátsó rámpán, majd iszonyú trancsírozást rendezett a veteményeskert
maradékában. Sulla feje és felsőteste tisztán látható volt a parancsnoki jármű
tornyában, melyet a rengeteg voxantenna alapján könnyű volt felismerni.
Lelkesen integetett, mikor meglátott engem és Detoi századost. Válaszként
felemeltem a kezemet, de inkább azért, hogy bármilyen további elsietett
cselekedetének elejét vegyem. Ismét rápillantottam a százados adattáblájára.
– Az ellenséges erők, úgy tűnik, itt és itt összpontosulnak – mondta,
ikonokkal jelölve a helyzetüket, én pedig bólintottam. A tallarniak még
mindig be voltak szorítva, de keményen kitartottak, és a taktikai
hullámhosszuk üzenetei alapján elég jól meg tudtuk saccolni, hogy hol voltak
az ellenség tűzfészkei, bárki is volt valójában ez az ellenség. – A tallarniak
erősítést hívtak, de az erőik nagyja a főkapun át távozott, úgyhogy…
– Még mindig vagy húszpercnyire vannak innen – fejeztem be, és Detoi
biccentett.
Ebből persze úgy öt percet lefaraghattak volna, ha egyenesen átvágnak az
űrkikötőn, de akkor is annak a rohadt kapunak tartottak volna, és belőlük is
könnyű célpont válik. Az utcahálózatot és Detoi elégedett morgását
figyelembe véve úgy véltem, ő is ugyanerre jutott.
– Akkor erről és erről rajtuk ütünk – mondtam, és a két főutcára mutattam,
melyet az eretnekek gyakorlatilag lőtérré változtattak. Elég biztos tipp volt,
hogy úgy állították fel a csapdájukat, hogy lemészárolják a kitörni akaró
tallarniakat, így teljesen felkészületlenül fogja érni őket a másik irányból
érkező ellentámadás. A százados bólintott.
– A szárnyunkat is biztosítanunk kell – mutatott rá. Egyetértettem vele, én
is láttam a gyenge pontunkat. Ha az eretnekek észreveszik a közelgő
csapatainkat, megpróbálhatnak kitörni balra, a város felé, még mielőtt közénk
és a tallarniak közé szorulnának. A másik irányt az űrkikötő fala elzárta
előlük, ami ekkor épp az előnyünkre vált.
– Küldje Sullát, ő és az emberei menetkészek – javasoltam. A
szárnyunkról induló csapatnak néhány perccel több idő kellett a célpontig,
ezért tűnt helyesnek a már eleve járműveikben ülő szakasz elindítása. Ami
még jobb, ezzel megszabadultam volna egy időre Sullától; így reméltem,
hogy a meggondolatlan hősködése kisebb eséllyel sodor minket
életveszélybe.
– Nekem megfelel – hagyta jóvá Detoi, és átküldte Sullának az adatokat. –
Harmadik szakasz, biztosítsák a szárnyat. Első és ötödik szakasz, maguké a fő
sugárút. Második szakasz, osztagonként szállják meg a mellékutcákat,
szedjenek le bárkit, aki megpróbál elosonni mellettünk. Negyedik szakasz,
biztosítsák a környéket, senkit ne engedjenek ki, míg véget nem ér a harc.
Mindenkit, aki civilnek néz ki, tartóztassanak fel későbbi kikérdezésre,
lőjenek le mindenkit, akinél fegyver van. Kérdés?
Jól csinálta, meg kell hagyni. A szakaszparancsnokok nyugtázták az
utasításokat, csak Sulla hangjában érződött némi halovány kiábrándultság.
Detoi hozzám fordult.
– És maga, komisszár?
 – Megyek a szárnyra – mondtam a harmadik szakasszal a monostorkertből
épp kiguruló Kimérák motorzúgását túlüvöltve, miután alaposan
megfontoltam a lehetőségeimet. Nem láttam kaput ugyan, de a falból sem
maradt sok, a néhány kilotonnás sikló becsapódása keltette helyi földrengés
szépen megtette a hatását. Örömmel láttam ugyanakkor, hogy a szentély
nagyja sértetlennek tűnt, mert az egyház megkárosítása után sokkal
gyászosabb miséket kellett volna végigülnöm, mint amire kész lettem volna.
Sulla parancsnoki járművének lánctalpai belemartak a kert falának
törmelékébe, és szétszórták a darabokat. Ahogy a Kiméra távozott, a másik
négy csapatszállító is követte. Detoi kétkedve nézett rám.
– Biztos benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte végül.
– Biztos vagyok, igen – nyugtattam meg. – Sulla kiváló tiszt, de néha
hajlamos türelmetlenkedni. – Bólintott, ő is jól ismerte a nő erre való
hajlamát. – Nem mondom, hogy valami elhamarkodott dolgot tenne, de
létfontosságú, hogy tartsa a helyzetét, ha az ellenség úgy döntene, hogy
lelécel. Ha tudja, hogy ott vagyok, akkor könnyebben visszafogja magát. – És
ami még fontosabb volt, sokkal nagyobb biztonság várt rám a szárnyon, ha
esetleg rosszul becsültük meg az ellenfél felkészültségét. Szűk tűzvonalban
való fejetlen rohamozás? Ha lehet, inkább nem.
– Akkor jobb, ha siet, hogy beérje őket – mondta Detoi, láthatóan
belenyugodva a döntésembe.
– Nem gond – mondtam, és megérintettem a voxomat.
– Jurgen, indulunk.
Válaszként a sikló gyomrából izmos motor zúgása visszhangzott fel, majd
egy Szalamandra döcögött le a rámpán, úgy száguldva át a Kimérák között,
mint ragadozó a lomhán legelő barmok csordáján. Jurgen élesen fékezett
mellettem a járművel, pozdorjává zúzva egy kisebb üvegház maradékát a
lánctalpak alatt, sarat és zöldségtrutymót fröcskölve szerteszét. A
legközelebbi szerzetesek már épp elég bátorságot gyűjtöttek, hogy
megközelítsenek minket, és megkérdezzék, mégis mi a frász folyik a
kertjükben, de Jurgen manővere nyomán inkább visszaugrottak a búvóhelyeik
mögé.
– Már itt is vagyok, komisszár – mondta éppoly unottan, mint ahogy
mindent szokott mondani, de a halovány ráncok a szája sarkában, melyek
mintha egy mosoly kezdeményei lettek volna, elárulták, hogy mennyire
megkönnyebbült, hogy ismét szilárd talaj van a lába alatt.
 – Kiváló – feleltem, és bekászálódtam a hátsó részbe, ahol ellenőriztem a
forgóállványos boltert. Igyekeztem minden nekem kirendelt járműre
felszereltetni egyet. Nem tűnhet soknak, de az általa biztosított tűzerő több
alkalommal megmentette már az irhámat, és ha másra nem is jó, legalább úgy
tűnök tőle, mintha valami hasznosat csinálnék, miközben valójában a lehető
leggyorsabban iszkolok el a veszély útjából. – Csatlakozunk a harmadik
szakaszhoz.
– Beérjük őket – ígérte Jurgen, és bebikkantotta az erős motort. A kis
felderítőjárgány egy megrémült siklómókus sebességével ugrott meg. Évek
tapasztalata nyomán hozzáedződtem Jurgen egyedi és lelkes vezetési
stílusához, úgyhogy talpon maradtam, és a bolterbe kapaszkodva hősi pózba
vágtam magamat, az épp felsorakozó katonák nagy örömére.
– Ebben nem kételkedtem – válaszoltam, kicsit erősebben kapaszkodva a
forgóállványba, ahogy átugrattunk némi törmeléken, mely nemrég még falként
állt. Az utcán már simábban haladtunk.
Igazából csak ekkor volt időm körbenézni, és első ízben szemügyre venni
Adumbria székvárosát. Elsőként a szürkület tűnt fel, ami persze a környéket
uraló örökös alkony miatt egyáltalán nem volt meglepő. Az épületek ránk
hajolni látszottak, mély árnyékok ültek meg közöttük, melyeket csak még
jobban kihangsúlyozott a néhány ablakból kiszűrődő, melegen derengő fény.
Csak mikor hozzászoktam a fényviszonyokhoz, akkor ismertem fel, hogy a
házak nagyja éppoly elegáns és arányos, mint bármelyik birodalmi város
épületei, és csak az örökös naplemente keltette azt a látványt, hogy ránk
zárulnak az utcák. Mely utcák egyébként megdöbbentően üresek voltak, de
mikor ránéztem az órámra, rájöttem, hogy a mindent beborító félhomály
[19]
ellenére helyi idő szerint épp az éjszaka közepében jártunk. Ez is valami
volt, így legalább kevesebb civil keveredhetett bele a tűzharcba. Ebből
következőleg bárki, aki a harcok egészen nyilvánvaló csatazaja ellenére is
még az utcákon kószált, valószínűleg amúgy is benne volt a felkelésben,
úgyhogy nem nagyon kellett aggódnunk a járulékos veszteségek miatt. Ez a
gondolat határozottan feldobott. A Császár minden véletlenül megölt ártatlan
szolgája az egész Birodalom számára veszteség, és ami még fontosabb,
rohadt sok fölösleges papírmunka.
– Ott vannak. – Jurgen elszáguldott egy riadt kinézetű helyi praetor
mellett, aki motorkerékpárján ülve dicséretesen, de véleményem szerint elég
ostobán lelkes volt, hogy kivizsgálja a lövöldözés forrását. Lazán intettem
neki, ahogy elhagytuk. Kétségtelen, hogy a látvány, amint egy lomhának
kinéző páncélozott jármű megelőzi, főleg, hogy ennek a hátuljában egy
birodalmi komisszár integet, megdöbbentette, de hát nem véletlenül
választottam a Szalamandrát. Erős motorja figyelemre méltó sebességgel
ruházta fel, ami Jurgen rendkívüli vezetési képességeivel együtt épp olyan
gyorsan ki tudott rántani a pácból, mint amilyen gyorsan a hírnevem újabb
kényelmetlen helyzetekbe taszított.
Szerencsére nemigen találkoztunk más forgalommal az utcákon, és amivel
igen, az is olyan sebességgel az ellenkező irányba haladt, ami rendes
körülmények között bizonyára felkeltette volna praetor barátunk figyelmét.
Őket majd a negyedik szakasz hálója megfogja, mielőtt túl messzire
jutnának, gondoltam, és nem is figyeltem tovább rájuk. Akárhogy is,
kételkedtem benne, hogy bármi többek lettek volna, mint aminek látszottak:
helyi munkások és hordárok, akik az éjszakai műszak során felismerték, mi
történik körülöttük, és olyan messzire akartak kerülni, amennyire csak
lehetett. Az út mentén néhány személykocsi torlódott össze, a behorpadt
kocsitestek és a tulajdonosok ideges viselkedése elégséges tanúbizonysága
volt Sulla megalkuvást nem ismerő céltudatosságának, hogy elérje az
ellenséget. Kezdtem úgy érezni, hogy jó döntés volt személyesen figyelni rá.
Jurgen végül a harmadik szakasz menetoszlopának végére kormányzott
minket, lelassítva az ő Kiméráik sebességére. Kicsivel később a praetor
villogó szirénákkal elszáguldott mellettünk. Egy borzalmas pillanatig azt
hittem, hogy bevág Sulla parancsnoki járműve elé, és megpróbálja
megbírságolni, amivel csak azt érte volna el, hogy ronda kis folttá válik az
aszfalton, de legnagyobb megkönnyebbülésemre tovább vágtatott előre,
kétségtelenül saját parancsait követve igyekezett jelentést tenni.
– Komisszár! – Sulla hangja meglepettnek és elégedettnek tűnt a
voxomban. Túl távol voltam, hogy lássam az arckifejezését, ahogy felém
fordult a lövegtoronnyal, amitől szőke lófarka csatazászlóként lobogott a
menetszélben, de elég jól el tudtam képzelni a harminckét fogas vigyorát.
– Azt hiszem, végre részünk lesz némi akcióban is, most, hogy itt van!
– Azt még meglátjuk – mondtam higgadtan. – De ha az eretnekek
megtörnek, csak egy irányba futhatnak. Legfontosabb célunk, hogy
megakadályozzuk a menekülésüket.
– Számíthat ránk – biztosított róla. A hangjában megjelenő öntelt színtől
már megtanultam félni. Némán sóhajtottam. Nagyon közelről kell szemmel
tartanom, már tudtam.
 Ahogy megközelítettük a kijelölt hadműveleti területünket, a
csapatszállítók leváltak, mellékutcákba és udvarokba fordulva be, hogy
elérjék a kijelölt pozícióikat. Hamarosan már csak három jármű maradt –
Sulla, mi és egy osztag csapatszállítója.
– Ez az – mondtam végül, és Jurgen megpördítette a kis Szalamandrát a
lánctalpain, keresztbe állítva minket, elzárva szinte az egész főutat, és a
gépágyút nagyjából az ellenség becsült irányába fordítva. Sulla parancsnoki
járműve némileg nyugodtabban állt meg, néhány tucat méterre előttünk, majd
épp csak zümmögő motorral elkezdett tolatni. A csapatszállító oldalra
kormányzott és átugratott a sávelválasztón, az ellenkező irányt is elzárva a
szemközti sávban, majd lövegtornyát a bejövő forgalom felé fordította.
Szerencsére nem is volt szembejövő forgalom. Hamarosan Sulla Kimérája is
szépen beletolatott a résbe, az egész utat teljesen elzárva.
– Senki nem jut itt át – mondta elégedetten.
– Keményen kéne próbálkozniuk – értettem vele egyet. Körbepillantottam.
A főút egy felüljáróján álltunk, alattunk a terepet törmelék és szemét
[20]
pusztasága alkotta. Néhány tűz is lobogott odalent, guberáló törzsek vagy
valami hasonló helyi nyomorultak jelenlétéről tanúskodva, de amúgy nem
volt jele életnek.
– Egyes szakasz készen áll! – jelezte egy új, ismerős hang, Voss hadnagy a
taktikai hálózatban. Olyan vidám volt, mintha egy krimóban egy kör sört
rendelne. Hamarosan Faril hadnagy, az ötödik szakasz parancsnokának
sokkal visszafogottabb bejelentkezése visszhangozta Voss helyzetjelentését.
Az ő katonái is készen álltak.
– Kiváló. Indulás! – Detoi hangja, mint mindig, élesen csengett. – A
Császár megoltalmaz! – Feszülten vártam, abba az irányba lendítve a boltert,
amire még mindig támaszkodtam, amerről az ellenséget vártuk.
– Jobb lenne, ha kiszállnának a katonák – javasoltam Sullának, és a
köztünk lévő távolság ellenére is láttam, ahogy némi értetlenség ül ki az
arcára.
– Nem jobb, ha a Kimérákban maradnak? – kérdezte.
– Ha esetleg be kell nyomulnunk a többiek támogatására?
– Persze épp ez volt a lényeg. Ha a katonák kívül voltak a járműveken,
akkor Sulla nem tudott a pillanat hevében őrült rohamot vezényelni. De úgy
tettem, mintha megfontolnám a szavait.
– Ez igaz – mondtam neki. – De csak néhány másodpercet vesztünk, ha
vissza kell szállniuk, viszont ha az ellenség megpróbál áttörni, akkor azt
akarom, hogy mindenki álljon készen.
– Igaza van, persze – bólintott, majdnem sikeresen elrejtve csalódottságát,
míg az osztag elkezdett kikászálódni a Kimérából, lőállásokat elfoglalva a
jármű fedezékében. Odabiccentettem Lustignak, az őket vezető őrmesternek,
akinek profizmusára régóta feltétel nélkül támaszkodhattam.
– Őrmester.
– Komisszár – viszonozta a biccentést, majd ment, hogy az engem mindig
megnyugtató csöndes hatékonysággal biztosítsa beosztottai harckészültségét.
– Peches, állítsd fel az embereidet jobbra! Az első csapattal átfedő
lővonalakat akarok látni!
– Őrmester! – Penlan tizedes bólintott, és elkezdte a tűzcsoportja
szétszórását. Ugyanabban a körben léptették elő nemrég, mint Magot tizedest,
és elég jól helytállt HOP-ként, annak ellenére, hogy hírhedt volt a
kétbalkezességéről, amiről a becenevét kapta. Ami azt illeti, a katonák már
csak ilyenek, a tűzcsoportjában szokatlanul jó volt a morál, mert a beosztottai
úgy tartották, hogy Peches Penlan minden balsorsot magára vonz a környéken,
így ők megússzák.
Mivel nem volt más dolgunk, vártunk, miközben a távolban egyre
erősödött a fegyverropogás, én pedig egyre idegesebb lettem. A voxom
forgalma alapján a dolgok jól haladtak, az első és ötödik szakasz teljesen
meglepte az árulókat, megjelenésünk pedig új lelkesedést adott a
tallarniaknak. Egy pillanatig úgy hittem, hogy minden a reményeim szerint
alakul, és anélkül legyőzzük őket, hogy nekem egyáltalán részt kéne vennem a
harcban. De persze nem számoltam a sors játékaival.
– Valami gyorsan mozogva közeledik! – kiáltotta Penlan. Én néhány fokkal
elfordítottam a boltert, hogy a távolban gyorsan mozgó alakot a célmező
közepébe fogjam.
Sulla felemelte a távcsövét, egy pillanatig belebámult, majd megrázta a
fejét, ahogy leeresztette az eszközt.
– Csak a praetor.
– És nincs egyedül – tettem hozzá, ahogy észrevettem a többi, hasonlóan
gyorsan mozgó pontot mögötte. Sulla újra felkapta a távcsövet, és feszülten
válaszolt.
– Ellenséges erők, gyorsan közelednek. Harcérintkezésre felkészülni!
Gyönyörű. Nyilvánvaló volt persze, hogy mi történt. A praetor véletlenül
belebotlott a tűzharcba, észrevették, és az ellenség egy része üldözőbe vette,
hogy megakadályozzák, hogy leadja a drótot. És most én is az útjukban
álltam.
– Próbálják nem lelőni a praetort – tettem hozzá. Ha volt valami hasznos
információja, jobb lett volna, ha elmondja.
Eddigre már elég közel ért, hogy tisztán ki tudjuk venni, és üldözőit is
szemügyre vehettük. Nagyjából tucatnyian lehettek, személyautók és könnyű
teherszállítók összevisszasága, én pedig, megnyugodva, hogy elbánunk velük,
kissé kieresztettem. Nemcsak hogy jócskán túlerőben voltunk, de durván jobb
fegyverzettel.
– Tűz – adtam ki a parancsot, és nyitányként a praetor mögötti járművek
sorára én magam is leadtam egy boltersorozatot. A többiek lelkesen követték
a példámat, és lézernyalábok fényesen izzó sortüze vágott a félhomályba. Egy
pillanattal később a gépágyú felbömbölt, ahogy Jurgen felmászott mellém,
hogy kezelje a fegyvert.
Az eredmény igencsak kielégítő volt, a száguldó csoport első járművei
szétváltak és szétszóródtak, az egyikből füst ömlött. A távolság még mindig
túl nagy volt, úgyhogy csak a vakszerencse jóvoltából találtunk el bármit is,
de ezek polgári járművek voltak, nem páncélozott harceszközök, amikre
általában lőttünk, úgyhogy egy körülbelüli találat is elégnek bizonyult, hogy
kivonja őket a forgalomból.
– Ezen majd eltöprenghetnek – mondta elégedetten Sulla, miközben a
praetor fehér arccal mellénk sorolt. Lenéztem rá és bemutatkoztam.
– Cain komisszár vagyok, a Valhallai 597-es Ezreddel – szólítottam meg,
próbálva annyira barátságosan nézni rá, ahogy csak tudtam. – Ha van bármi
hasznos információja, hogy mi folyik ott, hálásan meghallgatnám.
– Kolbe, forgalomellenőrzési osztály... – A praetor látható erőlködéssel
kapta össze magát. – Az űrkikötőben hatalmas zűrzavar van, azt gondoljuk,
valami bandaháborúság. A készenléti osztagaink már úton vannak, de...
– Ennél rosszabb a helyzet – tájékoztattam. – Eretnek zendülők támadtak a
Gárda egységeire. De kézben tartjuk a helyzetet.
Legalábbis reméltem, hogy így van. Több mozgást láttam a felüljáró másik
végén, mint amire számítottam volna. Ahogy megpillantottam, hogy a Kolbét
üldöző kocsik mindegyikéből emberek sokasága száll ki, borzongás futott
végig rajtam. Nehéz volt abból a távolságból biztosat mondani, de úgy néztek
ki, mintha valami jelmezbálra öltöztek volna be. Újraértékeltem az erejükre
vonatkozó kezdeti becslésemet. Legalább háromszor annyian lehettek, mint
sejtettem. Szórványosan viszonozták a tüzet, jobbára döbbenetesen
pontatlanul, de egy lézernyaláb azért eltalálta a Szalamandra utasterének
páncéllemezét. Ösztönösen lebuktam, Kolbét is erősebb fedezékbe rántva.
– Jurgen, ha volnál kedves... – A gépágyú ismét felbömbölt, a két Kiméra
nehézbolterei is csatlakoztak hozzá. Ettől a velünk szemben álló eretnekek
elgondolkoztak az életükön, és kielégítő sietséggel fedezékbe iszkoltak.
Kielégítő, de aggasztó sebességgel. Nem erre a viselkedésre számítottam a
Zúzók cimboráitól, akik, ha jól tippeltem meg a védőistenüket, inkább
eszeveszetten kellett volna rohanjanak felénk, készségesen hagyva magukat
lemészárolni az össztüzünk által.
– Megvannak – jelezte hirtelen Detoi százados, hangja áthatóan csengett a
fülemben lévő voxon. – Teljes meglepetést okoztunk mindkét útvonalon. A
tallarniak végeznek a túlélőkkel.
– Kiváló. – Ez legalább valami volt, még ha éreztem is az iróniát. Ha a
főcsapattal tartok, már biztonságban lettem volna. De nem volt idő bánkódni,
mert az eretnekek némi bátorságot gyűjtöttek, és sokkal célzottabb lövések
kezdték pettyezni a páncélzatunkat. Jurgen lelkesen viszonozta a tüzet,
beletelt néhány pillanatba, mire eléggé csend lett, hogy válaszolni tudjak. –
Itt a szárnyon némi ellenállásba ütköztünk.
– Nincs gond, komisszár – vágott közbe Sulla. – Az első és harmadik
osztaggal oldalba kapom őket. – Ezt örömmel hallottam, ha egy kicsit még
fedezékben tudtuk tartani a támadóinkat, akkor simán szétzúzhattuk őket
Sullával.
Ekkor Kolbe megpördült, mellkasán véres üreg nyílt, én pedig
hátrafordulva különös alakot pillantottam meg, amint lézerpisztolyát a
Szalamandra nyílt utasterére szegezi. Fiatal férfi volt, ruhája szabása nem sok
kétséget hagyott ebben. Eleven rózsaszín selyembe bugyolálta magát, mely
nem ütött el nagyon a hajától. Mellette egy szintén lézerpisztolyos nő állt,
zöldre festett hajjal, aki mindössze néhány bőrszíjat viselt, és hát abból se
sokat, illetve egy idősebb úr, kárminvörös köntösbe öltözve, aki egy könnyű
géppuskába kapaszkodott, és akinek a hajzseléje vegyifegyvernek is beillett
volna. Más, homályos alakok látszottak mögöttük a félhomályban, ahogy épp
felmásztak a felüljáró oldalán.
– Hátbatámadtak! – kiáltottam, megpördülve a bolterrel, de ekkorra már
túl közel voltak, és nem tudtam eléggé lefelé irányítani a fegyver csövét.
Félrevetődtem, ahogy mindhárman tüzet nyitottak rám, de szerencsére
nemigen volt ötletük sem, hogy kezeljenek egy fegyvert, ezért lövéseik
mindenfelé széttartottak. Levetődtem a főút sziklabetonjára, ösztönösen
továbbgördültem, és miközben talpra ugrottam, előkaptam jó öreg
lánckardomat. Talán rossz döntésnek tűnhet lőfegyverek ellen, de a
körülmények ismeretében ezt tartottam a legjobb választásnak. Annyira közel
voltunk, hogy nem lett volna esélyem rendesen célozni a lézerpisztolyommal,
és minél közelebb kerültem, nekik is annál kevesebb lehetőségük maradt
erre.
Puszta szerencsém folytán elég közel voltam, hogy fel tudjam rántani a
pengét, hüvelykujjammal már lenyomtam a kapcsolót, ahogy felpattantam, és
egy mozdulattal combból levágtam a lány bal lábát. Eldőlt, verőeres
vérzéssel terítve be mindent, és csak vihogott. Nem volt időm ezen aggódni,
ilyen helyzetekben az emberek fura dolgokat képesek tenni, és már volt is egy
újabb célpontom. A rózsaszín srác Jurgent vette célba, aki épp elengedte a
gépágyút, és emelte rendszeresített lézer puskáját, hogy azzal harcoljon
tovább. Nem tudta volna időben meghúzni a ravaszt, úgyhogy kapott tőlem
néhány ajándék másodpercet, amikor csuklóból levágtam a támadója kezét. A
lézerpisztolya ártalmatlanul a földre zuhant.
– Ííííígen! – A férfi nyilván teljesen be volt kattanva, arcán kéjes gyönyör
terült el. – Újra! – Aztán lerobbant a feje, ahogy Jurgen végül elsütötte a
fegyverét.
– Nem! Én jövök! – kiáltotta a zöld hajú, saját vérének tócsájában
csúszkálva, amint felém kúszott. Felemelte a lézerpisztolyát, de mielőtt
lőhetett volna, hajzselé úr belépett közénk, rám emelve a géppuskát.
– A kor megelőzi a szépséget, szivi!
– A francba is, mind teljesen meg vagytok kattanva! – Gyomron rúgtam az
öreget, amitől átzuhant a lányon, másik kezemmel pedig előrántottam a
lézerpisztolyomat. Gyors sorozattal mindkettejüket elintéztem, majd
megfordultam, arra számítva, hogy tomboló csatát fogok látni magam előtt.
De ekkorra már minden elcsendesedett. Nagyjából húsz, különösen öltözött
hulla hevert a sziklabetonon, legtöbbjük a lézerfegyverek jellegzetes, kiégett
sebeivel. A felüljáró másik vége felől érkező szórványos tűz, majd a
Kimérák motorjának ismerős zúgása azt súgta, hogy az első és harmadik
osztag megérkeztek, és lelkesen kezdtek bele a túlélők lepuffantgatásába. –
Hogy van Kolbe? – kérdeztem, miután meggyőződtem róla, hogy a katonáink
közül senki sem esett el.
Az osztag medicaeje rám sandított, tekintete türelmetlen volt, majd
visszafordult a praetorhoz.
– Túl fogja élni. A páncélja elnyelte a lövés nagyját.
 – Kiváló. Ki kell hallgatnunk. – Rápillantottam a szétszórt testekre. – Nem
hiszem, hogy ezekből a bolondokból sok maradna, akit kivallathatnánk. –
Hogy alátámassza a szavaimat, a felüljáró másik végén is elhallgattak a
fegyverek, és Sulla vigyorogva integetett felém.
– Minden tiszta – jelentette. – Nincs veszteségünk.
– Remek. – Már épp kezdtem megnyugodni, mikor a talpam alatt a
sziklabeton lágy remegését éreztem meg. Felnéztem, végigtekintve a
felüljárón, és megláttam egy tucatnyi, sietve közeledő Kimérát. – Most meg
mi a fene van?
Az elöl haladó jármű lelassított, amint közelebb ért, és a tetőnyílásból
ismerős alak bújt elő, türelmetlenül próbálva integetni nekünk, hogy
takarodjunk az útjából.
– Engedjenek át! – ordította Beije. – Az ezredesünket támadás érte!
– Már gondoskodtunk róla – feleltem neki, kilépve a Szalamandra
árnyékából, hogy alaposan szemügyre vehessen, én pedig élvezhessem a
tágra nyílt szemű csodálkozását. – Hallgass bele a parancsnoki
hullámhosszodba.
– Egy pillanatig a voxára figyelt, az állkapcsa megfeszült. Elvigyorodtam.
– Nem kell megköszönnötök – tettem hozzá.
 Szerkesztői jegyzet:

Tekintetbe véve Cain általános érdektelenségét az adumbriai politika

finomságai iránt, vagyis bármi iránt, ami nem érintette őt magát
közvetlenül, úgy érzem, a következő kivonat hasznos lehet a későbbiek
valamiféle kontextusba helyezésében.
Ellentétben a legtöbb hasonszőrű, népszerű történettel, ez alapvetően
pontos, a szerző hozzáférhetett annyi nyilvános feljegyzéshez, amennyit
csak a köznép számára ki lehetett adni az események huszadik
évfordulójának alkalmából bolygószerte rendezett ünnepségek alkalmával.
Arra is vette a fáradságot, hogy a lehető legtöbb, általa elérhető túlélőt
megszólaltassa.

[21]
Kivonat az Éjidő Setétzugban: A káoszfertőzés rövid történetéből,
Dagblat Tincrowser tollából, M41. 957.

Tarkus kormányzó halála M41. 245 936-ban aligha történhetett volna

rosszabbkor, mert kicsivel egy esztendővel az előtt távozott el, hogy a Nagy
Ellenség ellenünk kezdett fenekedni. Számos beszámoló szerint valójában ez
egy túl szerencsés együttállás volt, hogy teljesen véletlennek tekinthessük.
Komoly mennyiségű idő és tinta ment veszendőbe céltalan találgatásokra,
hogy volt-e vajon a meggyilkolására szőtt összeesküvés, kik lehettek a tagjai,
és miért nem talált senki az elmúlt két évtizedben bizonyítékot arra nézve,
hogy ki a hibás. Ez utóbbi részlet különösen megragadta a vadabb elméjű
összeesküvés-híveket, mint önmagában is bizonyítéka legmerészebb
ötleteiknek, mert úgy hiszik, hogy bármilyen, gyanújukat megerősítő tényleges
[22]
bizonyíték teljes hiánya csak az elleplezés hatékonyságát mutatja.
Most csak a vitathatatlan tényekre szorítkozva, mindössze annyit kell
megjegyezzünk ehelyütt, hogy Tarkus kormányzó akkor természetesnek vélt
okok közepette hunyt el, mely teljesen megfelelt előrehaladott korának, és
annak, hogy ennek ellenére felesége és két szeretője volt, akik jó száz évvel
voltak fiatalabbak nála. Erről ennyit, diszkréten haladjunk tovább.
Ilyen esetekben általában az örököse kormányzóvá válása csak merő
formaság kellett volna legyen. Sajnos azonban Tarkus úgy hunyt el, hogy nem
hagyott hátra egyértelmű örököst, ami titkos, de véres belháborút
eredményezett Adumbria nemesi dinasztiái között. A helyzetet csak rontotta,
hogy az elhunyt közel két évszázadon keresztül lelkesen üzekedett velük, így
mindegyik dinasztia fel tudott mutatni valamilyen vérrokonsági jogalappal
bíró jelöltet.
Annak érdekében, hogy a bolygó irányításának mindennapi feladatai ne
álljanak teljesen le, valamiféle egyezséget kötöttek – az adumbriai
Administratum legmagasabb rangú tagjából bolygórégens lett, aki széles körű
végrehajtó hatalmat kapott, az üres trónus betöltésére irányuló igények és
ellenigények fejetlen kuszaságának feloldását elhalasztva.
Mivel a tényleges munka javát amúgy is az Administratum végezte, a
helyzet tulajdonképpen nem változott sokat, kivéve, hogy a bolygórégenstől
elvárták, hogy a végső döntés meghozatala előtt mindenféle döntések ügyében
egyeztessen a vetélkedő trónigénylőkből összeállított tanáccsal. Mivel
nemigen voltak meggyőzhetőek, hogy bármiben egyetértsenek, és a többségük
veszettül gyűlölte egymást, könnyen megérthető, hogy miért volt szinte
lehetetlen bármi értelmeset elintézni a bolygón.
A tehetetlenség ezen ingoványába hulltak a hírek, hogy a Káosz fosztogató
hajói meg fogják támadni a bolygót, majd a Birodalmi Gárda öt ezredének és
csatahajók osztagának érkezéséről szóló beszámolók is.
Nehéz lenne túlzásnak nevezni, hogy kitört a pánik.
 NÉGY

„Ha nem vársz hálát, ritkán csalódsz.”

– Exor Dedonki, Egy Borúlátó Emlékiratai, M41. 479.

– Kétség sem férhet hozzá – mondta Zyvan generális nagyúr, egy pillanatra
megállva a hatás kedvéért, majd körbehordozta tekintetét a tanácstermen. – A
világukat fenyegető veszély hatalmasabb, mint sejtettük. – Adumbria
összegyűlt nagyságai és kiválóságai pedig, pontosabban fogalmazva a
leggazdagabbjai, ami tapasztalatom szerint egyébként sokkal inkább ugyanaz,
mint egy igazságos galaxisban lennie kéne, éppúgy reagáltak erre, ahogy
vártam.
Néhányan úgy néztek, mintha hirtelen komoly gyomorbántalom alakult
volna ki bennük, mások elsápadtak, míg a többség csak borjúként bámult
Zyvanra, azzal az értetlenséggel, amit oly sokszor láttam már a talpnyaláshoz
hozzászokott barmok arcán, amint képtelenek feldolgozni az őszintén a
szemükbe mondott rossz híreket. Nagyjából tucatnyian lehettek, amennyire
meg bírtam állapítani, mind a helyi nemesség köreiből, de hogy ezen túl mi
[23]
jogosította fel őket arra, hogy jelen legyenek, hát arról fogalmam sincs.
Talán a csapott álluk? Az egyedüli kivételt az ülést elnöklő férfi jelentette,
akit a bolygó régenseként mutattak be nekem. Korábban nem hallottam ilyen
címről, de eleget hallottam ahhoz, hogy összerakjam, hogy tulajdonképpen
annak a Császár háta mögötti koszfészeknek a megbízott
bolygókormányzójaként működött, úgyhogy nyájasan elmosolyodtam, ahogy
rám nézett. Visszamosolygott és biccentett, úgyhogy vagy sokkal kevésbé volt
karót nyelt, mint a minket körülvevő többi nemesi kurafi gyülekezete, vagy
tisztában volt a hírnevemmel. Megdöbbentő módon, valamiféle magas
beosztású hivatalnok ruházatát viselte, de legalább lehetett némi fogalma,
hogyan kell a dolgokat működtetni, úgyhogy eldöntöttem, rajta tartom a
szememet. A neve, mint megtudtam, Vinzand volt, és a régensi feladat
rábízását afféle kellemetlen meglepetésnek tekintette, amit elég
megnyugtatónak találtam, mert tapasztalatom szerint azok érdemlik meg
legkevésbé a valódi hatalmat, akik a leginkább vágynak rá.
– A katonáit ért támadásra utal, ugyebár – biccentett Zyvannak, és
hátrasimította ősz haját, ami sűrű tincsekben keretezte az arcát, és egészen
kárminvörös köntöse válláig leért, mely köntös amúgy láthatóan nagy volt rá.
A helyzethez nem illő módon Jurgenre emlékeztetett; a gondolat mosolyra
fakasztott, amit gyorsan elnyomtam, mert a körülmények közepette igencsak
illetlen lett volna.
– Remélem, a sebesültek gyorsan gyógyulnak.
– Igen, köszönöm a kérdését – mondta Asmar ezredes, morcosan rám
sandítva. Fogalmam sem volt, hogy miért volt ennyire megvető azzal, aki
megmentette a valagát, már azon túl, hogy kínosnak érezte, hogy egy másik
ezrednek tartozzon hálával. De ez merő faszság volt. Fordított körülmények
között örültünk volna a segítségnek. Ha ő inkább lett volna az árulók
martaléka, hát akkor jó nagy barom. Ennél persze többről volt szó, de akkor
még halvány fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi a baja.
– Cain komisszár megfelelő időpontban érkezett, s közbelépése
kétségtelenül megfordította az ütközet kimenetelét – mondta nagy
megelégedésemre Zyvan, Kasteen pedig rám vigyorgott.
A többi ezredessel és komisszárjaikkal együtt a tanácsterem egyik
oldalán, egy hosszú asztal mögött ültünk, miközben Zyvan és vezérkara a
díszhelyen, egy kis emelvényen foglalt helyet a nemesség színe-java előtt,
akik olvasóállványok mögött ültek, és úgy néztek ki, mint egy csoport
túlméretezett és túlöltöztetett iskolás. A többi valhallai mellettünk ült, tőlünk
jobbra foglalt helyet a két kastaforei ezredes, Asmar és Beije pedig a másik
oldalon, olyan messze Kasteentől és tőlem, amennyire csak tudtak. Ezzel én
is teljesen elégedett voltam.
Vinzand szinte pont szemben ült, ahonnan a generális nagyurat és élősködő
nemeseit egyformán szemmel tudta tartani, körülötte pedig alacsonyabb
beosztású Administratum-hivatalnokok, akik láthatóan mindenről részletes
jegyzeteket vezettek, amiket Vinzand mondott vagy tett. Az egyedüli további
érdekes személy egy szikár fickó volt, aki szerény, szürke, dísztelen, katonai
egyenruhát viselt, melynek rendfokozatait nem tudtam leolvasni a távolság
miatt. Sápadt, ruhájához hasonló színű szemeivel mindent figyelemmel kísért.
– A Birodalmi Fény Rendje panaszt emelt – mondta lágyan Vinzand. – A
tulajdonuk épségén esett károk, és nagyszámú csegelytök elvesztése miatt. –
Mivel az érkezésünk óta szinte minden étkezésnél volt alkalmam megkóstolni
a nevezett terményt, nem éreztem túl nagynak a veszteséget, de próbáltam úgy
kinézni, mintha bármennyire is érdekelne a dolog.
– Kérem, bátran tolmácsolja legmélyebb sajnálatomat feléjük – feleltem.
– De a körülmények közepette úgy éreztem, nem volt más választásom.
– Nem volt más választásod? – fakadt ki elliluló arccal Beije. –
Meggyaláztál egy szentélyt! Mégis, a Császár nevére, mit gondoltál?
– Azt gondoltam, hogy az ezredesedet és az embereit épp lemészárolják az
eretnekek – válaszoltam. – Hát hogy lenne képes a mennyei fenség egy hű
szolgája ezt tűrni?
– Inkább meghaltunk volna, mint hogy túlélésünk ára a szentséggyalázás
legyen – mondta ítélkező hangon Asmar. Visszanyeltem a bennem fellobbanó
dühöt.
– Legközelebb már tudni fogom – jelentettem ki olyan nyájasan, ahogy
csak tudtam, és elégedettségemre láttam, ahogy összeszorul az állkapcsa,
miközben Zyvan elnyomott egy vigyort.
– Az utászaink már ott vannak, és elkezdték helyreállítani a károkat –
vetette közbe segítőkészen Kasteen, nem hagyva ki a lehetőséget, hogy amíg
tud, újabbat döfjön Asmar bordái közé. – Talán néhányat maga is küldhetne,
hogy segítsen nekik.
– Nincs időnk erődítéseket építeni – felelte Asmar. – Az egyetlen erősség,
amire szükségünk van, a Császárba vetett hitünk vára. Puszta világi falakig
nem alacsonyodunk le.
– Nekem megfelel – vont vállat Kasteen. – Majd néhány téglát azért
megáldatunk a papokkal a maguk nevében is, ha akarja. – Annyira jól adta
elő, hogy még én sem voltam biztos benne néhány másodpercig, hogy tréfál-e,
és néhány pillanatnyi gyanakvó sandítás után Asmar biccentett.
– Ez elfogadható.
– Remek – bólintott Zyvan. – Akkor, ha visszatérhetnénk a fő kérdésre,
úgy néz ki, hogy kétfrontos háborúval nézünk szembe. Ahogy a fosztogató
flotta közeledik, egyre több és több támadásra számíthatunk, ahogy eretnek
szövetségeseik megpróbálják majd rombolni a harcképességünket.
 – Mekkora veszélyt jelentenek ezek a lázadók? – kérdezte Vinzand.
Válaszként Zyvan felém intett.
– Cain komisszár talán a legalkalmasabb ennek a megválaszolására. A
Megrontó Hatalmak több szolgájával vívott már meg, mint bárki más a
parancsnokságom alatt. – Felálltam, visszafogottan vállat vonva.
– Mindig volt segítségem – mondtam, szerény hősiességem hírnevére
ismét rájátszva, majd kiélveztem a szobán végigfutó elképedés hullámait. –
Jobbára egy teljes hadsereg. Akárhogy is, úgy vélem, igaz, hogy több
eretneket láttam, mint a többség. – Kiléptem az asztal mögül, hogy a
tökkelütött nemesek tisztán láthassanak. A többségük izgatottá vált attól, hogy
a Birodalom Hősét hallhatja beszélni.
– Akkor hát biztos vagyok benne, hogy a megfigyelései felnyitják majd a
szemünket. – Vinzand hangja további szavak nélkül is közölte velem, hogy
leszek szíves abbahagyni a játszadozást, és álljak elő valamivel. Kezdtem
gyanítani, hogy a régens jóval komolyabb személy, mint egy üres címmel
büszkélkedő hivatalnok.
– Mindenképpen – bólintottam. – A Káosz kultuszai ravaszak és
ármányosak, szinte bárhol felüthetik a fejüket, az emberiség legaljasabb és
legnyomorultabb korcsait ölelve magukhoz. A legnagyobb veszedelmet
azonban mégis az jelenti, hogy növekedésük közben mind több új tagot
vonzanak magukhoz, akik eleinte talán nem is tudják, minek a részévé válnak,
azt hiszik, talán egy utcai bandához, politikai mozgalomhoz, vagy a különös
kéjvágyúak előkelő társaságához csatlakoznak. Csak ahogy mind jobban
megrontja őket a sötét istenek ereje, akkor döbbennek rá teljességgel, hogy
minek a részévé váltak, és addigra a hazugságok és hamis képek már túl
erősek körülöttük. Átkozottakká váltak, és már nem is érdekli őket.
– Akkor hogyan ismerhetjük fel őket? – kérdezte a szürke férfi a sarokból.
– Aligha rángathatjuk a város összes alvilági és társasági csoportját be
kikérdezésre.
– Ez jó észrevétel, uram – jegyeztem meg. Még ha fogalmam sem volt
róla, ki is ő, úgy viselkedett, mintha hatalommal bírna, és volt annyi esze,
hogy ne szólaljon meg, míg nincs célratörő kérdése. Legjobbnak láttam
udvariasnak lenni vele. – De higgyen nekem, a helyzet nem csak a várost
fogja érinteni. Valószínűleg a kultuszok már ott vannak minden nagyobb
településen. Ha ennyire nyíltan megmutatják magukat, akkor azt hiszik, már
elég erősek ahhoz, hogy ne kelljen a megtorlástól tartaniuk.
 – Vagy pánikba estek – szúrta közbe Beije. – Tudva, hogy a Császár
szolgáinak dühe készül lecsapni rájuk...
– Csak még mélyebbre rejtőznének – mutattam rá kedvesen. Beije rám
meredt, és befogta a pofáját. A szürke ruhás férfi bólintott.
– Ez elég egyértelműnek hangzik. – Vinzand felé fordult, figyelmen kívül
[24]
hagyva a nemesség zajongását. – Beszélnem kell az Arbites ügynökeivel,
és meg kell tudjam, hogy ők felfigyeltek-e valami szokatlanra.
– Természetesen, tábornok úr – felelte a régens, és áldottam magamat,
hogy volt annyi eszem, hogy udvarias legyek vele. Minden bizonnyal ő volt a
helyi BVE parancsnoka. Kétségtelen volt, hogy olyan fegyelmezetlenek, mint
az összes hasonló erő, de legalább a vezetőjük úgy nézett ki, mint aki tudja,
[25]
mit csinál. Vinzand Zyvanhoz fordult.
– Javasolhatom, hogy Kolbe tábornok egyeztethessen az ön embereivel is?
Az önök hatalmas tapasztalata hasznos lehet.
– Természetesen. – A generális nagyúr felém fordult. – Talán Cain
komisszárra rábízhatom az egyeztetések felügyeletét, mivel önöknek már
úgyis van egy közös ismerőse.
Talán azt gondolod, hogy ennyire sötét vagyok, de csak abban a
pillanatban esett le, hogy kiről is van szó, és jöttem rá, hogy miért ismerem a
tábornok nevét.
– Hogy van a fia? – kérdeztem, remélve, hogy jól tippelek. Jól tippeltem,
mint kiderült, ami tovább növelte az apró részletek iránti figyelmemre
vonatkozó hírnevemet. Kolbe, az idősebb, bólintott.
– Jól gyógyul, köszönöm kérdését.
– Örömmel hallom – feleltem. – Rendkívüli körülmények között is
példamutatóan bátor volt.
Kolbe tábornok mellkasa kissé megemelkedett, ahogy az atyai büszkeség
eltöltötte. Később tudtam meg, hogy legfiatalabb fiának döntése, hogy inkább
praetor lesz, nem katona, okozott némi feszültséget kettejük között, és a
felüljárón történt eset végre elindította közöttük a megbékélést, melyhez
amúgy mindketten túl makacsok lettek volna. Legalább valami jó származott
belőle. Már a kupac halott eretneken kívül, persze, ami mindig feldobja az
ember napját. A szemem sarkából láttam, hogy Beije a fogait csikorgatja
annak láttán, hogy egy újabb magas rangú személy barátságát nyertem el,
amitől persze csak még élvezetesebbé vált a pillanat.
 – Akkor ezt is megbeszéltük – mondta Zyvan. – Összehozunk egy közös
hírszerzési csoportot, hogy megosszuk az információinkat. Megfelelő időben
majd tájékoztatjuk a régenst a megszerzett adatokról.
– Ez teljességgel elfogadhatatlan! – csattant fel egy új hang, amint az egyik
túlöltözött piperkőc majom felállt és rátámaszkodott az olvasóállványára.
Eddig a pillanatig igazság szerint szinte el is felejtettem, hogy ők is jelen
vannak. Olyan élmény volt, mintha az egyik szék merészelt volna belepofázni.
Zyvan összeráncolta a homlokát, s úgy nézett rá, mint egy előkelő színész,
aki a rivaldafényből kitekintve próbálja kivenni a részeg kekeckedő arcát.
– Maga pedig?
– Adrian de Floures van Harbieter Ventrious, a Ventrious-házból, a trón
jogos örököse... – Hirtelen felháborodott hangzavar tört ki a többi élősdi
között, ami elnyomta a mondat többi részét, mígnem Vinzand rendet nem
teremtett.
– A Trónigénylők Tanácsának egyik tagja – javította ki a régens, Ventrious
pedig mereven biccentett, beletörődve a lefokozásba.
– Egyelőre – szúrta azért oda. – És imigyen jogosult vagyok arra, hogy a
bolygót érintő minden kérdésben teljes körű tájékoztatást kapjak. Főként a
jelenlegi rendkívüli körülmények közepette. Hogyan másként érnénk el gyors
és hathatós egyetértést arról, hogy mit kell tennünk?
– Kis figyelmet, ha szabadna... – Sápadt, jellegtelen fiatalember állt fel,
türkiz nadrágot és szőrmerojtos zubbonyt viselt, arcán a pattanások zavart
feszengéstől lángoltak.
Elkapta Zyvan tekintetét, és furán meghajolt. – Humbert de Truille, a
Truille-házból. Ööömm, hát, még nem sok találkozón és ilyeneken voltam, de
öömm, nos, hát, nem kéne hogy legyenek, izé, vészhelyzeti rendkívüli jogok
és ilyesmik? Szóval, hogy a régens, nos, mondjuk gondolom vészhelyzet
esetén a tanács összehívása nélkül is tudjon dönteni...?
– Léteznek ilyen jogosultságok és hatáskörök – bólintott megerősítően
Vinzand. – Hova akar kilyukadni?
Humbert elvörösödött.
– Nos hát, nekem úgy tűnik, hogy öömm, ez afféle vészhelyzet. Nem kéne,
tudja, izé, életbe léptetni ezeket, vagy valami efféle? Hogy ne akadozzanak
úgy a dolgok, mint amúgy szoktak?
– Ki van zárva! – bömbölte Ventrious, ököllel csapkodva az előtte lévő
olvasóállványt, miközben számos másik hólyag egyetértően bólogatott. – Ez a
tanács létezésének alapvető célját csúfolná meg. Hogyan tudnám én... –
sietve kijavította magát – ...hogyan tudná a leendő uralkodó majd hatékonyan
kormányozni a bolygót, ha a világunkat valaha érintő legnagyobb vész esetén
félreállítják?
– Még mindig sokkal hatékonyabban, mintha az eretnekek lemészárolnák –
mondta Zyvan, és a szavai még hatásosabbak voltak attól, hogy nem emelte
meg a hangját.
– A kölyök javaslatát kéne elfogadniuk.
– Teljességgel elképzelhetetlen! – Egy újabb parókás gyökér pofázott
bele. – A Kinkardi-ház nem támogat semmi ilyesmit!
– Akárhogy is, a javaslat érvényes – mondta lágyan Vinzand. – Azok, akik
támogatják, kérem, jelezzék a szokott módon. – A selymekbe csomagolt
csőcselék az állványaikon elhelyezkedő rúnákat kezdte bökdösni, és egy ősi
holokivetítő szikrázott fel Zyvan és az emelvény fölött. A vörös pöttyök
áradatában a három zöld szinte elveszni látszott. Zyvan lassan bólintott,
ahogy megértette az eredményt.
– Mielőtt a végleges döntést meghoznák, kérem, ne feledjék, hogy az
alternatíva a katonai törvénykezés bevezetése. Ne értsenek félre, nem
szeretnék ilyen szélsőséges lépéshez folyamodni, de megteszem, ha a
csapatainkat gúzsba köti a bolygó vezetésének bizonytalansága. – A
hangjában megint ott bujkált a rettenthetetlen és nyers magabiztosság, amitől
számos tanácstag láthatóan megremegett. A vörös pöttyök fokozatosan
elkezdtek zöldre váltani, noha néhány dacosan tartotta magát. Ventrious
arcára nézve biztos voltam benne, hogy az övé volt az egyik ezek közül.
– Az indítványt elfogadta a tanács – jelentette be Vinzand, ízlésesen
tartózkodva az eredmény ünneplésétől. – A legfőbb végrehajtó hatalom ezzel
átkerül a régens kezébe a vészhelyzet idejére.
– Kiváló. – Zyvan megengedett magának egy vékonyka mosolyt. – Akkor,
ha lenne olyan jó hozzánk, és kiürítené a termet, hogy elkezdhessünk
dolgozni. – Az összegyűlt előkelőségek felháborodottan visongani kezdtek,
amint rájöttek, hogy kiszavazták magukat a rendszerből.
– Uraim, kérem. – Vinzand eredménytelenül próbálta helyreállítani a
rendet. – Ez módfelett illetlen dolog, kérem a Tremaki-ház küldöttét, hogy
vonja vissza a megjegyzését.
– Hadd segítsek. – A generális nagyúr az én asztalom felé intett. –
Komisszárok, kérem, legyenek olyan kedvesek, hogy kikísérik a
tanácstagokat a folyosóra. Úgy látom, szükségük van némi friss levegőre.
 – Örömmel – pattantam fel, és mögöttem másik három fekete kabátos alak
mozdult meg. Beije, vettem észre, láthatóan lassabb volt, lemaradva követett
minket, ahogy kitereltük a nemességet a teremből, és becsuktuk az ajtókat,
jelentősen csökkentve a zajt.
– Remek. – Érkezésünk óta először láttam Zyvant kissé megnyugodni,
elégedetten dőlt hátra a székében. – Akkor most vadásszunk eretnekekre!
 ÖT

„Amikor az áruló keze lesújt, egy légió erejével sújt le.”

– Hórusz, a Hadúr (állítólagos idézet)

Nagy örömömre a Zyvan által lazán rám halmozott többletfeladatok jó két

hétig Setétzugba szegeztek engem, úgyhogy kiélvezhettem az elviselhető
hőmérsékletet, miközben Kasteen és Broklaw az ezreddel a kijelölt
hadműveleti területre vonultak a sötét oldal fagyott pusztaságába. Mint
vártam, a katonák szinte ünnepi hangulatban voltak attól, hogy ismét fagypont
alatti hőmérséklet várt rájuk, ami kisebb kihágások folyamatos áradatában
öltött testet, úgyhogy szakadatlanul fegyelmeztem őket, majd megbékítettem a
kocsmárosok, rendészek és dühös helybéli szülők áradatát. Az utóbbiak fiai
és lányai láthatóan nem tudtak ellenállni a Gárda egyenruháját viselő testek
csábításának. Szerencsére, mint mindig, a megbízható Jurgen nélkülözhetetlen
védőfalat képzett közöttem és munkám unalmasabb feladatai között,
udvariasan jelezve a legtöbb panaszosnak, hogy a komisszár épp nem
elérhető, de majd a lehető leghamarabb foglalkozik az ügyükkel, bármi is
volt az.
A dolog hasznos oldala az volt, hogy annak érdekében, hogy egyaránt
tűnjek érdekeltnek és lelkiismeretesnek, számos krimót és játékbarlangot volt
alkalmam meglátogatni, miközben látszólag a panaszok kivizsgálását intéztem
ezekben a műintézményekben. Ezalatt a szárnysegédem elintézte a
papírmunkát. Ennek folyományaként néhány igen kiváló helyet sikerült
felfedeznem, ahol sokkal hatékonyabban üthettem el az időt, mint egyébként
lehetőségem lett volna rá.
 Szerencsére az első hét végére az összes katona elindult az
állomáshelyére, úgyhogy szabadon foglalkozhattam az egyesített hírszerzés
jelentéseinek megszűrésével, és hasznát vehettem a rögtönzött felderítéseknek
is. Esélytelen volt, hogy egyetlen ezred egy teljes féltekét egyedül tartani
tudjon, ezért az egyenlítő közelében, egy bányatelepen vártak, ahol a Császár
Bőségének szállítóhajói, legalábbis elvben, könnyen felkaphatták és
átdobhatták őket oda, ahol a beérkező fosztogatók várhatóan leszállnak, még
mielőtt az eretnekek megérkeztek volna. Már persze ha a tallarniak vagy a
kastaforeiak nem igényelték hamarabb ugyanezen szállítóhajókat, ezzel
komoly fejfájást okozva Zyvannak, aki egyre feszültebb asztropatikus
üzenetekkel folyamatosan zaklatta a harccsoport többi részét, hogy legyenek
szívesek összekapni magukat, és csatlakozzanak hozzánk, amint tudnak. Öt
[26]
ezreddel megvédeni egy egész bolygót egyre inkább rossz viccnek tűnt,
ami egyre kevésbé volt tréfás, ahogy közeledett a csattanó.
A tallarniak természetesen a bolygó forró oldalát kapták, és be kell
valljam, igen boldog voltam, hogy lelépnek. A tanácsteremben tartott
eligazítás óta nem találkoztam sem Beijével, sem Asmarral, de a tudás, hogy
hozzánk képest a bolygó másik oldalán lesznek, nagy megkönnyebbülés volt.
A homoksimogatók mértékletessége legalább azt biztosította, hogy nem
tűnnek fel ugyanazokban a kocsmákban és bordélyokban, ahol a mi katonáink,
másfelől pedig az 597-esek egyike sem vesztegette volna a pihenőidejét
templomba járással, úgyhogy a verekedések, amiktől tartottam, nem törtek ki.
Legalábbis nem a tallarniakkal. Mondanom sem kell, hogy lélekölő
rendszerességgel kellett adatokat cserélnem a 425-ös Páncélosezred és a két
kasteforei ezred komisszárjaival. Illetve kellett volna, de Jurgen kézben
tartotta a dolgokat, és kimentett, arra hivatkozva, hogy fontos dolgom van, a
generális nagyúrnak kell hírszerzési jelentéseket elemeznem.
A 425-ösök, látható elkeseredésükre, előreláthatóan sokáig Setétzugban
ragadtak, ahelyett, hogy az én ezredemmel együtt a gleccsereket élvezték
volna, mert Zyvan azt akarta, hogy mikor a fosztogatók megérkeznek, a
székvárost tankok védjék. Nem tudtam belekötni a tervébe, akkor az tűnt a
legvalószínűbb célpontnak. A kastaforeiak is az árnyékos sávban
állomásoztak, a BVE-t erősítve ott, ahol a helyiek különösen gyengének
tűntek, ami számomra azt jelentette, hogy mindenhol.
Ahogy a dolgok elrendeződtek, a nekem kiszabott feladatot épp olyan
kellemesnek találtam, mint vártam. Bármilyen képességekkel is bírtak az
emberei, és ezt csak az eljövendő események tudták megmutatni majd,
legalább Kolbe ezredes kellően hozzáértőnek tűnt. Persze sosem vett részt
valódi csatában, leszámítva azt a néhány alkalmat, mikor az Arbites
mozgósította a BVE-t, hogy a Birodalomban szinte mindenhol időről időre
fellobbanó zendüléseket leverjék, de alapos, éles eszű, és kellően okos volt,
hogy hallgasson a tanácsra. Az ő ötlete volt, hogy nézzük újra át a bűnügyi
nyilvántartásokat, már tudván, hogy mit keressünk és vizsgáljunk meg, hogy
találunk-e bármilyen kapcsolatot a korábbi események és az ébredező
kultuszok között.
– Legalább ha találunk valami kapcsolatot, akkor lesz elképzelésünk,,
hogy milyen régóta tevékenykednek az Adumbrián – mutatott rá Kolbe. Zyvan
lassan bólintott. Mi hárman, valamint Vinzand és Hekwyn, a bolygó rangidős
arbitrátora, egy előkelő szálló alaposan páncélozott konferenciatermébe
voltunk elzárva, amit Zyvan főhadiszállásnak lefoglalt. Ha másra nem is volt
jó, a hely igen kényelmesnek bizonyult, és illett a rangjához, úgyhogy nem
vesztegettem az időt, gyorsan én is szereztem ott egy szobát. Végül is, az ő
személyes vezérkarával dolgoztam, úgyhogy teljesen jogosnak tűnt, hogy ott
lakjak, miután az ezredem amúgy is egy fél bolygóval odébb állomásozott.
– Egy bizonyos mértékig, igen – értett egyet a generális.
– De elég biztosra vehetjük, hogy legalább egy nemzedékkel ezelőtt
szivárogtak be. Talán több nemzedékkel korábban. – A három adumbriai
döbbenten nézett rá, főleg mert én is Zyvant támogattam. – Érdemes lenne az
űrkikötő feljegyzéseit is átvizsgálni az elmúlt egy-két századra vonatkozóan.
Valószínűleg a helyi kultuszt egy maréknyi külvilági eretnek alapította.
Hekwyn, a kopaszra borotvált, a legtöbb adumbriaihoz hasonlóan sápatag,
zömök férfi erre még jobban elfehéredett.
– Ez több millió nevet jelentene – mondta.
Vinzan bólintott.
– Talán egymilliárdnyit is – tette hozzá szárazon, a nagy számok iránti
közönyösséggel, ami oly jellemző volt az Administratum hivatalnokaira.
Valamit feljegyzett az adattábláján. – Utasítani fogom a csapatomat, hogy
nézzenek utána. De őszintén szólva, nem sok reményt fűzök a dologhoz.
– Én sem – vallottam be. – De most nagyon nagy szükségünk van
bármiféle biztos nyomra. Akár egy morzsa is segítene.
– Az embereim a saját nyomozásaikat is lefolytatják – ajánlotta fel
Hekwyn. – Alaposan szemmel tartjuk a raktárterületeket tiltott áru után
kutatva. Lehetséges, hogy horogra akadt néhány eretnek is a csempészek
között.
 – Kiváló – bólintott Zyvan. – Bármi nyom az utcai informátoraitól?
Hekwyn vállat vont.
– Még semmi konkrét. Volt néhány eset, bandák közti összecsapások,
ilyesmik, de ha van is ezek mögött tervezettség, a mintázatot még nem látjuk.
– Majd én ránézek – mondtam. Évek paranoiájának hála, ott is látok
összefüggéseket, ahol mások, akiknek kevésbé kifinomult a túlélési ösztöne,
nem vesznek észre semmit. Kolbe felé fordultam. – Bármi szokatlan eset a
BVE körül?
– Ha arra gondol, hogy beférkőztek-e közénk, akkor eddig semmi nem
mutat erre. – A hangja nyomott volt. – De az alapján, hogy az eretnekek mióta
tevékenykednek, azt kell gyanítanom, hogy a kultisták már beszivárogtak a
parancsnoki láncunkba is. – A megbecsülésem csak tovább nőtt iránta.
Tapasztalatom szerint a legtöbb BVE-parancsnok felháborodott volna a
puszta feltételezéstől is, vadul tagadva a lehetőséget, és visszautasította
volna az alaposabb kivizsgálást.
– Úgy értettem, hogy érte-e az egységeit támadás – mondtam neki.
A tallarniak elleni, négy nappal korábbi támadás óta készen álltunk a
hasonló esetekre, de a kultisták valahogy nem akaróztak újra lépni. Persze
megerősítettük az őrséget, úgyhogy az eretnekek nem találtak újabb könnyű
célpontot, de valahogy azt gyanítottam, ez önmagában nem tartotta volna
távol őket. Mivel a Birodalmi Gárda ezredei harckészültségben álltak, a
BVE egész árnyékzónában szétterült egységei könnyű célpontot jelentettek,
minden észszerű gondolatmenet szerint ők lettek volna a következők. Persze
az észszerűség és a gondolkodás nem épp kiemelt belépési feltétel egy
Káosz-kultuszban, szóval nemigen lehet kikövetkeztetni, mire készülnek,
hacsak nem vagy te is olyan kattant, mint ők. Kolbe megrázta a fejét.
– Mivel felhozta a kérdést – mondta Zyvan óvatosan –, milyen
óvintézkedéseket tesznek a beszivárgás ellen?
– Minden tiszt hátterét alaposan ellenőrizzük, kezdve a legmagasabb
szinten, majd onnan haladva lefelé a parancsnoki láncolaton. – Megengedett
magának egy fanyar mosolyt. – Örömmel jelenthetem, hogy egyelőre úgy
tűnik, én tiszta vagyok.
– És ki ellenőrzi az ellenőröket? – kérdeztem, a tenyerem elkezdett
viszketni, amint a talpaim alatt a bizalmatlanság és a gyanakvás végtelen
örvénye nyílt meg. Kolbe bólintott.
– Kiváló kérdés. Eddig mindenki egymást ellenőrizte, két csapat
különállóan vizsgálta egy harmadik hűségét. Persze a rendszer nem hibátlan,
de némi biztonságot nyújt attól, hogy a kultisták egymást fedezzék. Már ha
egyáltalán vannak, persze.
– Természetesen, csak akkor. Eközben azonban a kultisták elérték, hogy mi
a saját farkunkat kergessük, csak a Császár tudja, mennyi időt és emberi
erőforrást áldozva... – fakadtam ki, ahogy hirtelen rádöbbentem, hogy eleve
ezért hívták fel magukra a kultisták a figyelmet azáltal, hogy rátámadtak a
tallarniakra. De ha ez volt a tervük, akkor kénytelenek voltunk beadni a
derekunkat, nem volt más lehetőségünk. Ahogy hangot adtam a gyanúmnak,
Zyvan bólintott.
– Én is erre jutottam – mondta, és megvonta a vállát.
– Dehát ilyen a Káosz. Még a legértelmetlenebbnek tűnő tettek mögött is
rejtett tervek lapunak. – Idegesen felsóhajtott. – Miért van az, hogy soha
[27]
nincs a közelben egy inkvizítor, amikor szükség lenne rá?
Ezen megjegyezésre inkább kussoltam, mert már többet tudtam az
Inkvizícióról és a módszereiről, mint valaha szerettem volna, mióta
Amberley alkalmi ökle lettem. De azt tudtam, hogy csak mert nem látjuk az
Inkvizíciót, nem biztos, hogy nincs is jelen. A gondolat nem hozott épp
megnyugvást, viszont alaposan felizzította a már eleve szorongató
paranoiámat.
– Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amink van – mondtam. Nem voltam
biztos benne, hogy Zyvan mennyit tud az Inkvizíció kelletlen ügynökeként
végzett egyéb feladataimról. Nyilván tudott róla, hogy személyesen ismertem
Amberley-t, és elég okos volt hozzá, hogy rájöjjön, ez az ismeretség
bizonyára mélyebb volt, mint a puszta udvarias csevegés, de sosem kérdezett,
[28]
én pedig nem akartam önként fecsegni.
– Hát így. – A generális nagyúr felállt, és kinyújtóztatta a tagjait.
Körülsétálta a tanácsterem asztalát, és a sarokban álló kisasztalhoz ment,
melyen egy kancsó koffein állt, válogatott finomságok, valamint némi
tannatea, rám várva. Úgysem nyúlt volna senki más hozzá, de Zyvan tudta,
hogy mennyire szeretem, és elég figyelmes volt, hogy hozasson számomra is
frissítőt. Nem volt szokatlan tőle, hogy időnként felálljon és bekapjon
valamit, főleg, hogy már több mint egy órája tartott a megbeszélés, de ezúttal
az életét köszönhette ennek. – Ha már felálltam, hozzak még valakinek
valamit?
Mielőtt friss, meleg teát kérhettem volna tőle, mert a csészém alján maradt
korty már ihatatlanul kihűlt, az ablaküveg darabokra tört, és bolterlövedékek
vihara szaggatta szét a széket, amiből a generális nagyúr pillanatokkal
korábban állt fel. Lebuktam, és fedezéket kerestem, nem törődve azzal, hogy
a szobában üvegszilánkok röpködnek, mert tudtam, hogy a robbanólövedékek
bármely bútort, ami mögé bebújnék, pozdorjává tépik. Az ablak melletti fal
tűnt az egyetlen biztos pontnak, úgyhogy rásimultam, és közben előrántottam
régi jó lézerpisztolyomat.
Nem kellett sokáig várnom, hogy célpontot találjak. Az épületen kívülről
érkező egyre magasabb hangú visítás hirtelen fülsiketítő robbanásban szakadt
meg, és egy légikocsi orra tört át az üres ablakkereten, mélyen beágyazódva a
szobába. Nyitott modell volt, állapítottam meg, az utasteret szőrme és
cserzett bőr tette fényűzővé, a fém járműtestet aranycsipke ékítette, melyet a
szállodába való becsapódás ereje felismerhetetlenre zúzott. A vezető
átbucskázott a fényes sárgaréz gravitációs lebegésszabályozó karon, ahogy
fejbe lőttem, és a kiloccsanó agya jócskán összemocskolta pomádés
hajviseletét. Az első ülésen utazó férfi megszállottként vetette át magát a gép
összeroncsolódott orrán, a kezében lévő boltert lóbálva.
Körülpillantottam, hogy mi van a társaimmal. Csak Zyvan és Kolbe
cselekedtek, boltpisztolyt rántottak, és célpont után néztek. Vinzand a
sarokban kuporgott, vértelen arca megmerevedett, Hekwyn pedig a földön
hevert, a leszakadt bal karja csonkjából ömlött a vér.
– Segítsen rajta! – üvöltöttem, és a megdermedt régens odakúszott a
testhez, hogy megpróbálja elállítani a vérzést, mielőtt az arbitrátor belehal a
vérveszteségbe.
Amúgy sem tudtam tovább foglalkozni velük, mert a bolteres fickó olyan
lazán emelte fel a nehéz, iromba fegyvert, mintha űrgárdista páncélt viselt
volna. Rálőttem, mezítelen felsőtestén a lézernyaláb vérző krátert égetett,
letörölve egy tetoválást onnan, ami amúgy is bántotta a szememet. Azt
vártam, hogy ettől eldől, de legnagyobb meglepetésemre és rémületemre
tébolyultan vihogva közelített felém.
– A francba már! – A földre vetettem magamat, és odébb gurultam, amikor
rám fogta a boltert. Ahogy a padlón iszkoltam, a robbanólövedékek áradata
csodával határos módon nem ért be, csak a szemközti falba vágott mély
árkokat. A sorozat hirtelen szakadt meg, ahogy a két boltpisztoly egyszerre
ugatott fel. A félmeztelen férfi vért és beleket fröcskölve szétrobbant,
alaposan helyben hagyva a drága tapétát. – Köszönöm! – ziháltam a két
tábornok felé, és előrántottam a lánckardomat, hogy fogadjam a hátsó
ülésekről kimászók rohamát, akik néhány pillanat alatt átjutottak a vezető
tetemén, és ellökték az útból az imént elesett társuk testét. A hotelszoba szűk
terében nem lehetett lőfegyverrel harcolni, túl nagy volt a veszély, hogy az
ellenség helyett egymást találjuk el.
Ez persze nem zavarta az eretnekeket, akik eleve teljesen magukon kívül
voltak, ha nem tévedek, a kivörösödött arcuk felpüffedt erei alapján
egyértelműen a „mészáros” nevű cucctól voltak benyomva. Félreugrottam egy
felém rohanó nő elől, aki az arcát takaró bőr álarcot, bőrkesztyűket és
bőrcsizmákat leszámítva teljesen meztelen volt, és visszafordulva hátulról
elrúgtam a térdét. Földre rogyott, mielőtt a kezében lévő géppuskát Zyvanra
emelhette volna. De már nem volt időm vele foglalkozni, mert egy iszonytató
izmokkal bíró, terjedelmes rózsaszín selymekbe öltözött férfi
energiapöröllyel sújtott a fejem felé. Lebuktam, a lánckardommal hárítottam,
és ezzel csuklóból levágtam a kezét. A szerencsémnek vagy a Császár
áldásának köszönhetem, nem tudom, de az eretneket vitte tovább a lendület,
és szétcsapta a géppuskás maca fejét, amint az épp fel akart tápászkodni a
padlóról. Megpördültem, és a harmadik támadót derékba kaptam a
fegyveremmel. Karcsú ifjú volt, fátyolos lila köntöst viselt, messze túl sok
sminket, és fogalmam sem volt, milyen nemű. Középen kettéválasztottam a
testét, ő pedig vidáman kacarászott, és véráztatta kezein próbált
továbbkúszni, hogy elérje a leesett lézerpisztolyt. Elrúgtam a keze ügyéből,
majd a csonka törzset is hátrarúgtam. Csizmám ragacsosan csúszkált az egyre
terjedő vértócsában. Még olyan vastagon bedrogozva is, mint ők voltak, egy
emberi test nem képes túl sokáig életben maradni kettévágva. A hermafrodita
szemei felakadtak, megrázkódott, és végül kimúlt. Így már csak a rózsaszínbe
bugyolált izomember maradt. A szemem sarkából mozgást pillantottam meg,
elhajoltam, és a könyökömet a betonkemény hasfalába nyomtam, majd a
hónom alatt hátradöftem berregő pengémmel. Rendesen felvágta, az egész
bordakosara kinyílt, ahogy kihúztam a lánckardot, és megfordultam, majd egy
suhintással lecsaptam a fejét. Kissé nagyzoló húzás volt, beismerem, de
valószínűleg szükséges is egyben. Láttam már korábban, hogy a mészáros
mire képes, és nem volt lehetetlen, hogy a fickó még felvágva is harcoljon
tovább, míg el nem vérzik végül.
– Komisszár! – kiáltotta Zyvan az ajtó mellől. Felnéztem, és láttam, hogy
négy társam már készült elhagyni a szobát. Lassacskán rájöttem, hogy az
egész küzdelem egy percig sem tartott. – Jól van?
– Remekül – feleltem olyan lazán, ahogy csak tudtam, és eltettem a
fegyvereimet. – Hogy van Hekwyn? – Nem mintha különösebben érdekelt
volna valójában, de nem ártott a hírnevemnek, hogy miután én már rendben
voltam, másért is aggódjak kissé.
– Vinzand elállította a vérzést – nézett rám a generális nagyúr furán, és
egy pillanatig azon tűnődtem, mi rosszat tettem. – Kitüntetésre fogom
felterjeszteni magát, komiszszár, azért, amit tett.
– Határozottan – helyeselt Kolbe, miközben én próbáltam elleplezni a
megdöbbenésemet. Szokás szerint csak a saját irhámat akartam menteni. –
Már látom, hogy önzetlen hírneve bőven megalapozott. Egymaga
visszatartotta az eretnekeket, hogy mi kimenthessük Hekwynt... – Szóval erről
volt szó. Az ösztönöm, ami arra késztetett, hogy a falnál keressek oltalmat, az
eretnekek és a többiek közé vetett engem, ők pedig azt hitték, mindezt
szándékosan, értük tettem.
Amilyen szerényen csak tudtam, megvontam a vállamat.
– A Birodalomnak szüksége van a tábornokaira – feleltem. – De másik
komisszárt bármikor találhatnak.
– De olyan jót, Ciaphas, mint te, soha – válaszolta Zyvan, első ízben
letegezve és Ciaphasnak szólítva. Ebben persze több volt az igazság, mint
gondolhatta volna, úgyhogy csak megilletődötten néztem, és ismét
megkérdeztem, hogy van Hekwyn. Nos, Hekwyn szürke volt, még egy
adumbriaihoz képest is, én pedig örömmel láttam, hogy a folyosón Zyvan
személyes őrségének felemelt pokolpuskákkal felénk rohanó tagjai között egy
medicae is van.
– Leereszthetik a fegyvereket – mondtam nekik. – A generális nagyúr
biztonságban van. – Ha esélyem adódott rá, még jó, hogy kihangsúlyoztam
állítólagos hősiességemet.
A gárdisták tisztje kissé kínosan érezte magát, közel két percbe telt nekik,
mire az első lövések után a helyszínre érkeztek, de a szálló valójában
hatalmas volt, és Zyvan ragaszkodott hozzá, hogy senki ne legyen a közelben
a megbeszélésünk ideje alatt, úgyhogy azt hiszem, ez nem igazán az ő hibájuk
volt. Akárhogy is, azzal, hogy Hekwynt dicséretes sietséggel átadta a
medicaenek, nagyjából jóvá tette a késlekedést, és ahhoz is ragaszkodott,
hogy Vinzand velük menjen, mert ekkorra már a régens a sokkos állapot jeleit
mutatta, amiért, mivel hogy civil volt, és nem szokott hozzá az efféle
vérfürdőhöz, nem tudom kárhoztatni.
– Hogy jutottak át a biztonsági gyűrűn? – kérdezte Zyvan.
A tiszt rövid, elég feszült beszélgetést folytatott valakivel a voxa másik
végén.
 – A megfelelő biztonsági kódokat sugározták – állapította meg kisvártatva.
Kolbe és Zyvan egymásra sandítottak.
– Ez azt hiszem, megválaszolja azt a kérdést, hogy a BVE tiszta maradt-e
– vetettem közbe. A Gárda tisztje összeráncolta a szemöldökét.
– Bocsánat, uram, valószínűleg nem voltam elég egyértelmű. A kódok
szerint a jármű a trónigénylők tanácsának egyik tagjához tartozott.
– Tudják meg, melyikükhöz, és tartóztassák le – adta parancsba Zyvan. A
tiszt bólintott, tisztelgett és elsietett. A generális nagyúr visszafordult, Kolbe
tábornokra és rám nézve. – Ez percről percre egyre jobb lesz.
– Ennek azonban semmi értelme nincs – mondtam. A tenyereim megint
viszkettek. Valamit nem vettünk észre, biztos voltam benne. – Ha lenne egy
ilyen magas rangú tagjuk, őrültség lenne egy ennyire kockázatos támadás
kedvéért leleplezni. Tudniuk kellett, mennyire kicsiny volt az esélyük a
sikerre, és akkor finoman fogalmaztam. Öt képzetlen civil, akármilyen
fanatikusak is, nem győzhet egy katonákkal teli szobában. Persze Zyvan
halála megbénította volna a parancsnoki láncolatunkat, de még így is... –
Ürítsék ki az épületet! Most! – kiáltottam, ahogy megértettem. Ez csak
elterelés volt, annak kellett lennie. A valódi támadás valahol máshol történik
majd, valami más módon. A tarkómban zúgolódó átható vészcsengő azt is
elárulta, hogy mi a legvalószínűbb megoldás. Noha nyilvánvalóan
megszegtem vele a protokollt, egyszerűen megtaszítottam a két tábornokot a
lapockáik között. – Tűnés a francba innen!
– Épületet kiüríteni – mondta higgadtan Zyvan a voxába, és nekiiramodott
a folyosón.
Egy pillanattal később Kolbe is követte, döbbent pillantást vetve rám.
Ettől némi megelégedést éreztem, mert igen kevés ember mondhatja el
magáról, hogy parancsot adott egy generális nagyúrnak, főleg, hogy az még
teljesítette is azt. Nyilván kissé hajlott is arra, hogy elfogadja, amit mondok,
[29]
tekintettel komisszári rangomra. Ahogy néztem a távolodó alakjukat,
minden idegszálam arra biztatott, hogy kövessem őket, vagy még inkább,
előzzem meg őket, ha el tudok furakodni mellettük a drága holmikkal
telepakolt kecses asztaloktól keskeny folyosókon, de végül kényszerítettem
magamat a maradásra. Ha tévedtem a vélt veszély kapcsán, és az egész terv
célja az volt, hogy kiűzzön minket a nyílt térre, akkor csak fejjel előre
belerohantam volna a csapdájukba, és ezt nem mertem megkockáztatni. A
veszély ellenére is biztosra akartam menni. Megfordultam, és
visszakocogtam a tárgyalóterembe.
 A szobában épp olyan őrült zűrzavar volt, mint amit vártam, a légikocsi
roncsa kitöltötte a látóterem nagyját, miközben átmásztam a tárgyalóasztal
széttört romjain. Megcsúsztam valaki kiontott belein, majd bevergődtem az
összezúzott járműbe. A halott vezető eléggé útban volt, úgyhogy
megragadtam a grabancát, és hátralöktem az ürességbe, ahol vagy harminc
emeletet zuhant a sziklabeton járda felé. Későn jutott eszembe, hogy Zyvan
teljes vezérkara odalent várakozott, és csak remélni tudtam, hogy a kultista
nem talál el senkit, főleg nem a generális nagyurat, mert az fejedelmi irónia
lett volna. Mint később kiderült, a tetem egy balkonon loccsant szét, úgyhogy
minden renden volt.
Semmi értelme nem lett volna, hogy megpróbáljam felnyitni a motortér
burkolólemezét, a fém reménytelenül meg volt gyűrődve, ezért koppanásig
toltam a lánckardom fordulatszám-választóját, és bűbájos szikraeső és
fogcsikorgatóan visító hangok közepette átvágtam a vékony lemezen. Nem
törődve a vágás egyenetlenségével, és az ujjaimra – legalábbis a valódiakra
– ennek folytán leselkedő veszélyekkel, kinyitottam az általam barkácsolt
panelt, a lehető legjobban kihasználva a kezemben lévő bionikus
beültetéseket. Végül belestem a motortérbe. A gyomrom összerándult. Igazam
volt.
– Az energiacellákat megbütykölték, hogy felrobbanjanak – mondtam a
voxomba. – Szerezzenek egy technopapot, ízibe! – kiáltottam. Nem volt már
idő, hogy megpróbáljak menekülni, abban biztos voltam. Nem jutottam volna
ki az épületből. Az is kétséges volt, hogy akkor időben kijutottam volna, ha a
többiekkel együtt elindulok, akik ekkorra még csak a tűzlépcsőnél lehettek.
– Ikmenedies elemző vagyok – mondta egy hang a fülembe, egy torokba
ágyazott hangmodulátor üres hanglejtésével. – Miben segíthetek?
– Egy időzítőre nézek épp – mondtam neki. – Ami úgy látom, egy
lángszóró prométheumtartályához van kötve. És ezek együtt egy légikocsi
energiacelláihoz, ami becsapódott az épület oldalába. Az időzítő már egy
perc alatt jár. – Hirtelen rémülettel vettem észre, hogy az időzítőt az
energiacellákkal összekötő vezeték a becsapódástól meglazult. Emiatt az
időzítő váltakozó sebességgel számolt, néhány másodperc után megállt egy
ideig, aztán újra menetelni kezdett a nulla felé. – Mondja meg, hogyan tudom
kikapcsolni! – Egy pillanatig eltöprengtem, hogy ez a hiba vajon adhat-e elég
időt, hogy mégis lelépjek, de aztán a megfontolás felülírta a menekülési
ösztönt, mert rájöttem, hogy így is csak azt érném el, hogy a megtépett
tetememet az összeomló épület romjai temetnék maguk alá.
 – Az Omnissiás titkait nem lehet ily könnyen felfedni a felszenteletlenek
előtt – zümmögte Ikmenedies. Összeszorítottam a fogaimat.
– Hacsak ezt nem akarja az Omnissiásnak személyesen elmagyarázni,
kevesebb mint egy percen belül, akkor pontosan ezt fogja tenni.
Elmagyarázza nekem – recsegtem –, mert ha nem tudom kikapcsolni ezt a
kibaszott bombát, akkor életem utolsó néhány pillanatában még összekaparok
magának egy kivégzőosztagot.
– Honnan kap energiát az időzítő? – kérdezte a technopap, ugyanolyan
laposan, mint eddig, de méltatlanul hadarva.
– Az energiacellákkal egy vezeték köti össze. Már meglazult.
– Odanyúltam a vezetékhez. – Könnyen ki tudom húzni...
– Ne tegye! – Valahogy sikerült gépies zümmögésébe némi pánikot
csempésznie. – Az energiakisülés beindíthatja a detonátort. Lát a
prométheumtartály felé haladó vezetékeket?
– Igen, kettőt. – Próbáltam lecsillapítani a hevesen zakatoló szívemet, és
hálát adtam a Császárnak, hogy legalább van két ujjam, ami nem remegett
meg közel halálos hibám közben.
– Akkor egyszerű a dolog – mondta Ikmenedies. – Csak el kell vágnia a
vöröset.
– Mindkettő lila – feleltem, miután szemügyre vettem a színeket. Folytott
átkozódást hallottam. Majd rövid csendet.
– Akkor bíznia kell az ösztönében.
– Semmiféle ösztönöm nincs, ha bombákról van szó! – Gyakorlatilag
üvöltöttem a voxomba. – Komisszár vagyok, nem egy kerékagy! Ez a maga
dolga kéne legyen!
– Imádkozni fogok az Omnissiáshoz, hogy vezesse a kezét – felelte segítő
szándékkal. Rápillantottam az időzítőre. Csak néhány másodperc volt hátra.
Hát, ötven-ötven, hogy túlélem-e, az pedig jobb volt, mint sok más esély,
amivel az évek során megküzdöttem, úgyhogy találomra kiválasztottam az
egyiket, gépi ujjaimat köréje fontam, mély levegőt vettem, és lehunytam a
szemem. Egy pillanatra a rettegés lebénította a karomat, de végül a túlélési
ösztön átvette az irányítást, és emlékeztetett rá, hogy ha nem teszem meg,
akkor biztosan megdöglök. Görcsösen megrántottam, a feszültségtől vékony
nyüszítés szakadt ki belőlem. Meglepően könnyen engedett.

– Komisszár? Komisszár, ott van?

 Egy pillanattal később hallottam csak meg a hangot a fülemben.
Megkönnyebbült sóhajként engedtem ki a levegőt a tüdőmből.
– Ha látja az Omnissiást, mondja meg neki, hogy köszönöm – feleltem, és
hátradőltem a túlszivacsozott, csicsás ülésre.
– Ciaphas? – szólalt meg Zyvan hangja, aggodalommal és kíváncsisággal
keveredve. – Hol vagy? Azt hittük, mögöttünk jössz.
– Még a tárgyalóteremben vagyok – válaszoltam, és ekkor vettem észre,
hogy a kisasztal a frissítőkkel túlélte a küzdelmet. Kimásztam a légikocsiból,
és odabotorkáltam, kikerülve a nagyobb eretnekdarabokat. A tannateás kanna
még mindig meleg volt, úgyhogy teletöltöttem egy bögrét. Az izgalom után
jólesett egy kis tea.
 Szerkesztői jegyzet:

Míg Cain Setétzugban múlatta az időt, ezrede többi része rendben

megérkezett a Gleccsercsúcsnál lévő műveleti területre. A bányaváros pont
kellően közel feküdt a bolygó sötét felének, vagy ahogy a helyiek tömören
hívták, a „fagyoldalnak” a földrajzi középpontjához. Mivel az ezred
érkezése a lehetőségekhez képest simán ment, nem érdemes a részletekkel
foglalkoznunk. Ami fontos, hogy váratlanul hamar ellenséggel találták
szembe magukat, egy olyan ütközetben, melyről utólag kijelenthető, hogy
elemi fontosságú fordulópontja lett az egész hadjáratnak.
Mint az várható, Cain tulajdonképpen semmit sem mond erről, szokott
módon figyelmen kívül hagyva mindent, ami nem érinti őt magát
személyesen. Ezért úgy éreztem, hogy rám hárul a feladat, hogy az
eseményekről egy szemtanú beszámolójával szolgáljak. Sajnos, ez Jenit
Sulla emlékiratainak második kötetében található csak meg, amely, mint
arról az olvasóim is hamarosan megbizonyosodhatnak, semmivel sem
olvashatóbb, mint az első kötet. Most is úgy érzem, elnézést kell kérnem
miatta, ugyanakkor legalább azt a reménysugarat nyújthatom, hogy
legalább kellően rövid lélegzetű az idézet.

Kivonat a Mint egy Főnix Szárnyalása:A Valhallai 597-esek Korai

Hadjáratai és Dicső Győzelmei című könyvből, Jenit Sulla nyugalmazott
tábornok tollából, M42. 101.

Azon olvasóim, akik nem részesültek abban a szerencsében, mint mi, hogy
egy jégbolygó szülöttei legyenek, aligha képesek maguk elé képzelni, hogy
milyen magasra hágott a jókedvünk, mikor bakancsaink ismét az örök fagyot
tapodták, mely minden egyes lépéssel az otthon zsigeri emlékével izzította fel
vérünket. Azonban nem a honvágy volt a legerősebb érzésünk, közel sem,
mert mint mindenkor, mindenhol, az a Császár iránti kötelességünk érzete
volt, melyet minden nő és férfi oly sokra tartott közülünk, hogy még önnön
drága vérünk cseppjeit is hullattuk dicső nevéért.
Nem voltunk rég Gleccsercsúcs városában, ezen festői településen,
[30]
melyet meglepően kevéssé csúfítottak el az ott szűkös megélhetésükért a
[31]
talpunk alatt mélyen megbúvó merconiumteléreken keményen dolgozó
bányászok által épített lakókupolák és tárnaszájak, mikor végre megérkezett
az általunk olyannyira várt lehetőség, hogy elvégezhessük a kötelességünket.
A Kasteen ezredes által felállított parancsnoki állásba kaptam idézést
egyik reggel, noha a szakadatlan éjszakában, melyben ekkor éltünk, nemigen
számítottak a napszakok, és ott tudtam meg, hogy rendkívüli fontosságú
küldetést bíztak rám. A műveleti területünk határán lévő érzékelőink
hálózatát folyamatosan megzavarták a bányászok munkája által keltett
talajrezgések, és mint az ezredes asszony komoly arccal tájékoztatott,
egyetlen tiszt sem volt olyan alkalmas a feladatra, hogy megoltalmazza az
ezredet az eretnekek beszivárgásától, mint én. Nem túlzok, mikor azt
mondom, hogy szívem boldogságtól duzzadt keblemben, mikor a bizalom
ilyen édes jelét kaptam a parancsnokomtól és lelkesen vállaltam a feladatot.
Mint az nyilván érthető, ezen feladat azt követelte meg tőlem, hogy
rendszeres időközönként őrjáratokkal ellenőrizzem, hogy az érzékelők jól
működnek-e, melynek elvégzéséhez az ezredünkhöz géplátnokokként
csatlakozott technopapok gondosan elláttak minket a megfelelő rítusokkal.
Annak ellenére, hogy természetes módon ódzkodtam attól, hogy beleártsam
magam olyan dolgokba, melyeket jobb a megfelelően felszentelt papokra
hagyni, visszautasították, hogy velem tartsanak a külső őrjáratokra, biztosítva
arról, hogy az imádságok és adatletöltések ugyanolyan hatásosak akkor is, ha
a legmagasabb rendfokozatú jelenlévő katona végzi őket, és ez valóban így is
alakult. Hogy még biztosabb lehessek abban, hogy sikerrel járunk ezen
rendkívül fontos feladatban, minden őrjáratot személyesen kísértem, hiszen,
mint a szakasz legmagasabb rangú katonája, így biztosíthattam leginkább a
Gépisten nagyobb kegyét.
Hát így találtam magamat a negyedik osztag katonái között, egy olyan
küzdelemben, amit akkor csak határvillongásnak tudtam be. Csak a későbbi
visszatekintés és Cain komisszár taktikai zsenije fedte fel, hogy milyen fontos
is volt valójában ez a kis csetepaté.
Először akkor sejtettem meg, hogy baj közeledik, mikor a Kiméránk úgy
fél kilométerre megállt attól az érzékelőállomástól, aminek megáldására
elindultunk, és egy ideig üresjáratban várakozott. Grifen őrmester, egy
tapasztalt katonanő, aki kivívta a komisszár megbecsülését is (ami nem volt
könnyű dolog, mi kevesek, akiknek sikerült, már csak tudjuk), odalépett
hozzám, kissé megemelve a hangját, hogy a motor kerregése ne nyomja el.
[32]
– Azt hiszem, há-en, ezt meg kéne néznie – mondta. Tudva, hogy nem
állt volna meg csak úgy jó ok nélkül, követtem, kiélvezve a nagykabátom
anyagán át is megcsapó fagyott levegőt, ahogy lesétáltam a rámpán.
Nem volt nehéz megértenem, hogy mi keltette fel a figyelmét. Néhány
méterrel előttünk, keresztezve a mi további utunkat, valamiféle jármű
lánctalpának ikernyomai futottak. Megdicsértem a vezetőnk éberségét, mert a
minket körülölelő állandó sötétségben nem lehetett könnyű ezeket észrevenni.
Lehajoltam, hogy megvizsgáljam a nyomokat.
– A település felé tartanak – állapította meg Grifen, én pedig kénytelen
voltam egyetérteni vele. Az állandó szélfúvás aközben is egyre csak falta a
nyomokat, miközben mi vizsgáltuk azokat, és balra tőlünk már szinte teljesen
eltűntek.
Nem késlekedhettünk. Ha követni akartuk a nyomokat, márpedig
követnünk kellett, ha másért nem, hát hogy meggyőződjünk ezen titokzatos
utazók ártatlanságáról, akkor gyorsan kellett cselekednünk, mielőtt a nyomok
teljesen eltűntek volna, mint füst a szellőben. Gyorsan egyeztettem a
parancsnoki állással, és megtudtam, hogy nem volt a környéken más
egységünk, és civil forgalom sem haladt át a területünkön, így hát, ahogy
belekezdtünk az üldözésbe, arra buzdítottam az embereimet, hogy
készüljenek fel a Császár ellenségeivel való szembenézésre. Ahogy vártam
tőlük, a harc kilátása fellelkesítette őket, és rögtön elkezdték fegyvereiket és
felszerelésüket ellenőrizni, miközben hűséges Kiméránk szaporán falta a
métereket lánctalpai alatt.
– Fény előttünk! – jelentette a vezetőnk egy pillanattal azelőtt, hogy a még
fennmaradt kétségeinkre az általunk követett jármű céljait illetően választ
kaptunk a Kiméra homlokpáncélján kopogó géppuskalövedékek formájában.
A tüzérünk megpördült a lövegtoronnyal, és válaszként tüzelni kezdett a
bolterrel.
 Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg magamnak, mi folyik odakint,
ezért kinyitottam a felső búvónyílást, és kidugtam a fejemet, a kislánykorom
óta belém rögzült tudatalatti könnyedséggel védve tenyeremmel a szememet
az örvénylő hótól. Hótalpas jármű állt előttünk, immár megbénulva, a bolter
hatalmas lyukakat szaggatott vékony, páncélozatlan testébe, a benne ülők
pedig épp másztak ki belőle, hogy különféle kézifegyverekkel támadjanak
ránk. Kétségtelen, esélytelen ellenfelek lettek volna a parancsnokságom alatt
álló harcedzett katonák számára, de amikor kinyitottam a számat, hogy
kiadjam a parancsot a Kiméra elhagyására és az eretnekekkel való harcra, a
hótalpas hatalmas, eleven narancsszín lánggömbben felrobbant, csak füstölgő
roncsokat hagyva hátra, és elhamvasztva az eretnekeket, akik dacolni mertek
a Császár akaratával.
 HAT

A félelem felettébb megnyugtató tudatállapot. Ha azt gondolod, hogy

eljönnek érted, akkor azt gondolod, hogy számítasz.
– Gilbran Quail, Válogatott Tanulmányok

– A kérdés az – mondtam hogy alapvetően mit csináltak odakint?

Kasteen bólintott, és egy gőzölgő bögre tannateát nyomott a kezembe, amit
hálásan elfogadtam.
– Úgy gondoljuk, hogy fegyvereket szállítottak. Odaküldtem Federert,
hogy nézze meg, ami a hótalpasból maradt, és azt mondta, hogy ficelén
nyomát találta a roncsban. – Nem kételkedtem az ezredes szavaiban. Federer
százados, az utászaink parancsnoka mindennemű robbanószer iránt már-már
egészségtelen érdeklődést tanúsított, és ha voltak robbanószernyomok a
hótalpasban, akkor ő volt az, aki azokat képes volt megtalálni. – Azt mondta,
hogy a bolterlövedékek átszakították a rakteret, és berobbantották az ott lévő
lőszereket.
– Gondolom, hiú remény lenne azt hinni, hogy Sulla ez egyszer hagyott
túlélőket, akiket kihallgathatnánk – jegyeztem meg, belekortyolva az illatos
főzetbe, kiélvezve a melegséget, amit a torkomon lecsorogva keltett bennem.
Kicsivel korábban érkeztem Gleccsercsúcsra, az ezred fő műveleti
területére, és úgy találtam, a hely sokkal kevésbé vonzó, mint a neve sugallja.
Nem elég, hogy a hideg oldal méltó volt a nevére, arra számítottam is, de az
állandó éjjeli sötétség kezdett az idegeimre menni, és még csak egy órája
voltam ott.
Jó, igazából az árnyékzónát már úgy hat órája magunk mögött hagytuk
ekkorra, és a Setétzugban megszokott állandó félhomály már az azt megelőző
két óra során fokozatosan elmélyült, én pedig egyre jobban elálmosodtam,
ahogy az egyhangú havas táj elhúzott az ablakom alatt. Alig leplezett
döbbenetemre nem volt ugyanis elérhető légi közlekedési lehetőség, úgyhogy
az egyik, bányászokat és bányafelszerelést szállító vonatban kialakított
körlettel kellett megelégednem, mely elvitt az általunk tulajdonképpen
[33]
megszállt bányavárosba. Noha a tehervonat végére csatolt három
személykocsi képtelenül túl volt zsúfolva, és számos utasnak a folyosón
kellett a bőröndjére ülnie, Jurgen és én egy teljes kabint kaptunk. Először azt
hittem, hogy ez az egyenruhánk iránti megbecsülés jele, de mikor láttam,
hogyan nyílik szét a tömeg, akárhányszor szárnysegédem a mosdóba tartott,
kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy inkább jellegzetes
bűzének köszönhetjük a kényelmet, nem az én karizmámnak. Akármennyire is
hozzá voltam edződve Jurgen szagához, és akármennyire is hálás voltam,
hogy ki tudtam nyújtani a lábamat a kabinban, nyolcórányi összezártság után
kezdtem azt érezni, hogy a többi utasnak volt igaza.
Végeredményben mire megérkeztünk a célunkhoz, fáradt és ideges voltam,
és nem volt kedvem azt hallgatni, Sulla hogyan nyiffantott ki egy kupac
eretneket anélkül, hogy eszébe jutott volna megkérdezni tőlük, hogy mi a
búbánatos francot csinálnak egyáltalán a semmi közepén.
– Mindegyikük szétrobbant a hótalpassal együtt – vallotta be Kasteen, és
vállat vont –, de legalább erre a szállítmány fegyverre már nem teszik rá a
kezüket az eretnekek.
– Már ha nincs nekik bőven még ott, ahonnan ez jött – jegyeztem meg.
A tenyerem már megint viszketett, de ez egyszer nem tudtam megmondani,
hogy egy újabb megérzés közelgett, vagy csak kezdett visszatérni belé a
vérkeringés. A kinti hideg épp annyira csontig hatoló volt, mint vártam, és
bár Kasteen parancsnoki állásában is olyan hideg volt, hogy láttam a
leheletemet minden szavam után, a külvilághoz képest szinte trópusinak
éreztem. Kasteen és Broklaw könyékig feltűrték a zubbonyuk és ingük ujját,
és a voxtisztjük és más ki-be járkáló vezérkari beosztottjuk is hasonlóan
öltözött.
De azt örömmel állapítottam meg, hogy mindannyian viselték a repeszálló
páncéljaikat, mert a generális nagyúr intelme, hogy mindenki legyen állandó
készültségben, értő fülekre talált. Én még a Gravalaxon kapott szintikitin
páncélt viseltem a nagykabátom alatt, mint mindig, mikor úgy tűnt, hogy a
dolgok figyelmeztetés nélkül gyorsan elbaszódhatnak. Eddigre már kissé
ütött-kopott volt, de ez csak megerősítette azon döntésem helyességét, hogy
elfelejtettem visszavinni annak idején a fegyverraktárba.
– Nagyjából – bólintott Broklaw őrnagy elmélázó tekintettel, majd egy
technopap magabiztosságával rúgott bele a hordozható holokivetítőbe. A
gépezet zümmögve életre kelt, és a környező vidék domborzati térképét
vetítette a levegőbe. A „vidék” szót elég lazán használom, biztos vagyok
benne, hogy a valhallaiaknak ennél sokkal kifinomultabb kifejezéseik vannak
a havas tájra. – Úgy vélem, magabiztosan állíthatjuk, hogy bármit is terveztek
az eretnekek, annak mi voltunk a célpontja.
– Szinte bizonyosan – értettem egyet vele. A hótalpas Gleccsercsúcs felé
tartott, ez egyértelmű volt, és mi voltunk az egyetlen valamirevaló katonai erő
a környéken, szóval aligha kellett volna egy inkvizítor a következtetések
levonásához.
Ránéztem a holotérképre. Valami nyomasztott. A város körüli vörös
ikonok jelölték az érzékelőinket, és a völgyek közt átkígyózó vékony vonal
jelezte a vasutat, ami az árnyékzóna civilizációjához kapcsolt minket. Nem
voltak utak, mert az állandó hóesésben úgysem lettek volna használhatóak,
úgyhogy a vasút acélszalagja jelentette az egyetlen átjutási lehetőséget, akár
ki, akár be, leszámítva a ritkás légi forgalmat. Ha bárhova máshová akart
menni valaki, mondjuk egy külső telepre vagy bányaterületre, akkor egy
[34]
hótalpas volt a megoldás.
– Az összecsapás itt történt – segített ki Broklaw, és egy ütközetet jelző
ikont helyezett fel nagyjából oda, ahová vártam. Az eretnekek tervezett
útvonala elég tisztán látszott, egy völgyet követtek, ami Gleccsercsúcs
pereméig vezetett, ahol már csak be kellett volna olvadniuk az utcai
forgalomba, és el is vegyültek volna.
– Kellett hogy legyen kapcsolatuk a városban – mondta Kasteen.
Lassan bólintottam.
– Ez igen valószínűnek tűnik. Még ha azt is tervezték, hogy maguk hajtják
végre a támadást, akkor is kellett nekik egy lyuk, ahol meghúzhatták magukat,
míg felkészülnek. Vagyis vannak szövetségeseik.
– Már egyeztetünk a helyi praetorokkal – mondta Broklaw, megelőlegezve
a következő kérdést is –, de eddig nem sok hasznosat tudtak mondani. Még
csak eltűnést sem jelentett be senki.
– Akkor a támadók nem helyiek voltak – bólintottam rá.
– A kérdés az, hogy honnan jöttek. – Nem akadt annyira sok település a
hideg oldalon, és azok is elég messze estek egymástól, legalábbis ahhoz
biztosan, hogy hótalpassal őrült kockázatos legyen megkísérelni az átkelést.
Persze ezek eretnekek voltak, s náluk az őrület eléggé biztosra vehető, de
akkor is úgy éreztem, hogy valamit nem veszek észre.
Megpróbáltam visszavezetni a hótalpas útvonalát attól a ponttól kezdve,
ahol Sulla kilőtte, és kezdtem úgy érezni, valami nincs rendben a domborzati
térképpel. A völgy széles és hosszúkás volt, de hegyek vették körül, és nem
volt semmi jele annak, hogy hágó vezetett volna a völgybe. Megpróbáltam
megfogalmazni az aggodalmamat.
– Számomra ez zsákutcának tűnik.
– Igazad van – mondta Kasteen, és leguggolt, hogy lapos szögben
vizsgálja meg a vetített képet. Broklaw-ra nézett megerősítésért, akinek
szinte észrevehetetlen biccentése azt jelezte, hogy ő is hasonló
következtetésre jutott. – Valahol odakint lennie kell egy fegyvertárnak.
– Valószínűnek hangzik – feleltem. Nem tudtam én sem másra gondolni. –
Az eretnekek minden bizonnyal épp beszerzőkörúton voltak. – A gondolat
nem tűnt valami megnyugtatónak. Ahhoz, hogy a hótalpas úgy robbanjon fel,
ahogy felrobbant, rengeteg lőszert kellett szállítania, ami azt is jelentheti,
hogy odakint akkor még sokkal több van. Nyilván senki nem vesződött volna
egyetlen hótalpasnyi szajré kirámolásával, elásásával, majd rögtön
kiásásával és visszavitelével. Senki épeszű, legalábbis. Ismét
figyelmeztettem magamat, hogy a Káosz szolgáival van dolgunk, és semmiben
sem lehetünk biztosak.
– Egyáltalán honnan jött? – kérdezte Broklaw.
Vállat vontam.
– Az űrkikötőből. Hekwyn azt mondta, vannak gondjaik a csempészekkel.
A fegyvereket valószínűleg a rakományok közé rejtették, majd a kultisták a
városban összegyűjtötték és szétosztották. Gleccsercsúcsra valószínűleg
bányafelszerelésnek álcázva érkeztek.
– Annyira nem is bonyolult, ha belegondoltok – értett egyet Kasteen, és
töltött magának egy bögre friss teát. –
Tulajdonképpen minden vonattal törvényesen érkezik egy csomó
robbanószer.
– Akkor legalább már el tudjuk valahol kezdeni a nyomozást – mondtam,
és hirtelen némi remény gyűlt bennem, hogy végre előrébb juthatunk.
Broklawhoz fordultam. – Szükségünk van egy listára mindazokról, akiknek a
bányában hozzáférésük van a robbanószeres szállítmányokhoz. És akiknek
lehet esélye belepiszkálni azokba, amíg úton vannak.
 Az őrnagy bólintott.
– Megyek, beszélek az Administratummal – felelte. – Náluk meg kell
legyen minden ilyen feljegyzés.
És ha jól ismerem őket, akkor sokkal több is.
– Amíg te ezt intézed, addig én kapcsolatba lépek az Arbites embereivel
Setétzugban – mondtam, és a bizakodó meggyőződés elkezdett dagadni
bennem, hogy mindennek a kulcsa a bolygó székvárosában lesz. Egy kis
szerencsével találhattam volna egy jó okot, hogy visszamenjek oda a
következő vonattal. – Csak lesz valami elképzelésük arról, hogy jut át ez a
sok szarság az űrkikötőn.
– Elegáns elmélet, komisszár – bólintott kedvesen Hekwyn holokijelzőben
lebegő feje, mintha nem akarná a következtetéseimet olyan durva dolgokkal
tönkretenni, mint a tények.
Sokkal jobban nézett ki, mint mikor legutóbb láttam, még úgy is, hogy a
holokijelző miatt a virtuális jelenléte kissé szakadozott volt. Arca részben
átfedésbe került Zyvan látványával, mert úgy éreztem, hogy jobb, ha a
generális nagyúr is tud a legfrissebb fejleményekről, úgyhogy ketten együtt
úgy néztek ki, mint valami különös, kétfejű hipertérivadék. Ahogy Broklaw-
tól láttam, belerúgtam a gépezetbe, mire némi meglepetésemre a két arcmás
szétvált, legalábbis az idő egy részében, szabálytalan időközönként
pislákolva eltávolodtak, majd újra egyesültek.
– De egyszerűen lehetetlen, hogy nagyobb fegyverszállítmányok
érkezzenek az űrkikötőn keresztül – fejezte be Hekwyn.
– Maga mondta, hogy gondjuk vannak a csempészekkel – vágtam vissza,
nem akartam harc nélkül elengedni következtetéseim ennyire tiszta láncolatát.
Az arbitrátor biccentett, és új gépi kezével megvakarta az állát. Még nem
igazán találta el a megfelelő távolságot, emlékszem, nekem is hasonló gondot
[35]
okozott megszokni az új ujjaimat a Visszakövetelők csatabárkáján az
Interitus rendszerben még évekkel ezelőtt.
– Vannak is. Egy ekkora kikötőben ez elkerülhetetlen. De higgyen nekem, a
fegyvereket és robbanószereket szinte biztosan észrevennénk. Akkora
mennyiségben, amiről maga beszél, kétségtelenül felfedeznénk azokat.
– Ismertem psziket, akik elég vagány eltűnős trükköket tudtak előadni –
próbáltam kétségbeesetten kapaszkodni az utolsó szalmaszálba is. – És most
a Káosz híveivel állunk szemben. Ha a zsebükben van egy-két boszorkány,
akkor akár egy Vészpenge szupernehéz harckocsival is kigurulhatnak az
ellenőrző pontjukon, és senki sem veszi észre őket.
 – Leszámítva a mi saját szentesített pszijeinket – mutatott rá finoman
Zyvan. – Mióta megérkeztünk, elhelyeztem néhányat az űrkikötőben. Senki
nem űzött ott boszorkányságot, ebben biztos lehetsz.
Rohadt jó. A szemem előtt omlott porrá a legjobb ötletem, amivel csak
elő tudtam állni, és ezzel búcsút mondhattam annak is, hogy visszajutok
bárhová, ahol nem fagyok kockára. Nagyot sóhajtottam.
– Hát jó – mondtam. – Bocsánatot kérek, hogy vesztegettem az idődet.
– Egyáltalán nem tettél ilyet – biztosított róla Zyvan, inkább
udvariasságból, mint tényszerűen, azt gyanítottam. – Ravasz gondolatmenet
volt – mosolyodott el. – De attól tartok, még neked sincs mindig igazad.
– Akkor hát visszatértünk oda, ahonnan indultunk – feleltem, és
leküzdöttem a vágyat, hogy megdörzsöljem az orrnyergemet. Mivel az
emésztő sürgetés, hogy elmondjam a gondolataimat és érveimet a
parancsnokságnak, eloszlott, ismét érezni kezdtem a hosszú utazás okozta
kimerültséget. Hekwyn ismét megvakarta az állát, ezúttal kissé pontosabban.
– Nem egészen – mutatott rá, és Zyvan egyetértően bólogatott. – Tudjuk,
hogy az ezrede komoly fenyegetést jelent rájuk nézve. – Éreztem, ahogy a
rossz érzet végigfut a gerincem mentén, és már tudtam, mit fog a generális
nagyúr mondani, ahogy kinyitotta a száját.
– Pontosan. A bolygón fellelhető összes célpont közül, melyre
lecsaphattak volna, titeket választottak, és ennek érdekében rendkívüli
erőfeszítéseket tettek. Van ötleted, hogy miért?
– Egyáltalán nincs – feleltem, és csak reméltem, hogy a válaszom nem volt
túl kurta és udvariatlan.
Az egyetlen dolog, ami megkülönböztette a 597-eseket a milliónyi más
Birodalmi Gárda-ezredtől, Jurgen jelenléte volt. Az ő különleges tehetsége,
hogy semlegesítse a pszichikus vagy hipertéri eredetű boszorkányságokat,
számtalan alkalommal mentette már meg az életemet, és valószínűleg a
lelkemet is. Ha az eretnekek tudják, hogy van valahol Adumbria felszínén egy
„üres”, és voltak saját pszijeik, akkor semmiféle ár nem lenne túl nagy nekik,
hogy elpusztítsanak egy ekkora fenyegetést. Arra pedig komoly esély látszott,
hogy én épp ott fogok állni a közelben, mikor lecsapnak. Végső soron, aligha
kezdhetem el kerülni a saját szárnysegédemet, bármilyen vonzónak is kezdett
tűnni ez a gondolat a hőmérséklet enyhe emelkedésével. Másfelől, különös
képessége olyan titok volt, amit csak mi ketten, Amberley és valószínűleg a
[36]
kísérete néhány tagja tudott, abban pedig biztos voltam, hogy ezen az
előkelő kis listán senki nem szokott eretnekekkel csevegni.
 – Talán van valami a városban, ami fontos lehet a számukra – javasoltam,
részben azért, hogy eltereljem a beszélgetést az érzékeny téma közeléből,
részben pedig, hogy megpróbáljam lecsendesíteni a saját félelmeimet. – A
véletlennek köszönhetően pedig itt vagyunk.
– Talán – Zyvan nem tűnt meggyőzöttnek –, de addig nem fogjuk megtudni,
míg nem szerzel szilárd bizonyítékot. – Nyomasztó, rossz előérzettel
figyeltem fel rá, hogy ez az én feladatommá vált, de olyan bölcsen
bólogattam, ahogy csak tőlem telt.
– Az összes nyomon elindultunk, amin csak tudtunk – mondtam. – Ha csak
egy eretnek sejt is bujkál valahol Gleccsercsúcson, biztos lehetsz benne,
hogy megtaláljuk.
– Ebben egy percig sem kételkedtem – felelte a generális nagyúr –, de épp
ennyire lehetséges, hogy a válasz máshol lapul.
– Már holnapra Setétzugban leh... – kezdtem bele, de elakadt a szavam,
amikor a két férfi előttem álló holoképére rávetült az ismerős domborzati
térkép. Az átokverte gépezetet működtető gépszellem ezúttal kegyes
hangulatában lehetett, és szétválasztva tartotta beszélgetőtársaim képmásait,
különben semmit nem láttam volna az interferencia miatt. Zyvan azon
hegylánc melletti völgy felé mutatott, melyből a feje és a felsőteste furcsa
földtani szemölcsként állt ki.
– Azt mondtad, hogy ez a völgy egy zsákutca – mondta, én pedig már
tudtam, hogy mi következik. Kábán bólintottam, az agyam kétségbeesetten
próbált valamiféle kifogást találni, de csúfosan elbukott. Ez történik, mikor
kellő alvás vagy koffein nélkül kezdesz beszélgetni magas rangú, befolyásos
emberekkel. És épp ezért javaslom, hogy sose tegyél ilyet.
– Határozottan annak tűnik – ismertem be.
– Akkor a te következtetésed szerint ott kell legyen valami nyoma az
eretnekek fegyverraktárának – folytatta mosolyogva Zyvan, miközben
Hekwyn egyetértően bólogatott. – Talán ott találsz még több fegyvert, amiket
esetleg le tudunk nyomozni – vont vállat. – Ki tudja, hátha valami szilárd
bizonyíték is akad, amivel azonosíthatjuk a vezetőiket.
– Kölcsönadhatok magának egy helyszínelőcsapatot is – ajánlotta fel
Hekwyn. – Meglepődne, hogy az emberek mennyi bizonyítékot hagynak
maguk után, még ha úgy is hiszik, hogy teljesen eltüntették a nyomaikat.
– Köszönöm – felelte Zyvan, mintha csak egy felé nyújtott fahéjas bucit
[37]
fogadna el. – Az nagyon hasznos lenne. És az egyik szellemünket is
odaküldhetjük, hogy átvizsgálja a területet.
 – Már ha sikerült megtalálnunk egyáltalán – mondtam, és a tekintetem
ismét a holokivetítőn lebegő völgy hatalmas, havas tájára siklott. Zyvan
elfordította a fejét, és egyenesen a felvevőbe bámult.
– Megdöbbentően ügyes fickó vagy, Ciaphas. Biztos vagyok benne, hogy
nem okozol nekünk csalódást.
Na most erre mi a fenét mondhattam volna? Baszd meg, Zyvan, elment az
eszed? Bármilyen vonzónak is tűnt a gondolat, és ne feledjük, technikailag,
mint a Komisszariátus tagja, meg is tehettem volna, de valójában nem volt
választásom. Hazug hírnevem csak egyetlen választ engedett meg nekem, én
pedig megadtam magamat, keserűen bólogatva.
– Rögtön nekilátunk a felderítésnek – mondtam.

Igazság szerint a dolog, aminek rögtön nekiláttam, miután a borzalmasan

sikerült beszélgetésem véget ért a generális nagyúrral, az ágyamban való
alvás volt, ahol a következő néhány órában próbáltam kipihenni az aznapi
utazás fáradalmait. Tulajdonképpen akkorra már az előző napi utazás volt, de
a kinti változatlan sötétségben nehéz volt nyomon követni a napok múlását, és
nem is nagyon érdekelt a dolog. Bolyvárosi kölyök voltam, úgy nőttem fel,
hogy azt hittem, a fényviszonyok bármely helyen nagyjából állandóak, és az
egész nappal-éjszaka ciklust csodálattal figyeltem, mikor először egy bolygó
felszínén találtam magamat. Arról nem is beszélve, hogy míg nem szoktam
meg, addig eléggé nyugtalanítónak találtam a dolgot. Úgyhogy végső soron,
azt hiszem, kevésbé okozott nehézséget Adumbria különös viszonyaihoz
alkalmazkodnom, mint a társaim nagy részének. Talán Jurgen kivételével, aki
olyan közönyösen vette tudomásul a helyzetet, mint minden mást is.
Akárhogy is, mikor felkeltem, már sokkal kedvezőbb színben láttam a
dolgokat, és mikor szárnysegédem jellegzetes bűze a friss tannatea sokkal
csalogatóbb illatával keveredve bekúszott a szobámba, az előző éjjel kapott
feladat már közel sem tűnt annyira lehetetlennek. Azt hiszem, már a
hozzáállásomban beállt változás is igazolta, hogy le kellett pihennem. Ha
még akkor, a fáradtságtól ködös elmével rohanvást elkezdtem volna a
keresést szervezni, sehová nem jutottam volna a dologgal, vagy hát, ugyanazt
az eredményt értem volna el, mint kipihenve, csak mindenki sokkal
stresszesebb és idegesebb lett volna körülöttem.
– Jó reggelt, uram – csatlakozott Jurgen hangja is a szagához, én pedig
kinyitottam csipás szemeimet, épp időben, hogy lássam, amint leteszi a teás
tálcát a keskeny ágyam mellé. A szoba, amit Jurgen talált nekem, elég
kényelmes volt, nem is számítottam kevesebbre, ismerve szárnysegédem
természetfeletti tehetségét, amivel különféle hasznos dolgokat tudott
felhajtani, de azért távol állt attól a luxustól, amihez hozzászoktam, míg
Zyvan főhadiszállásán lébecoltam. Másfelől, határozottan jobb volt, mint
számos hely, ahol életem során megfordultam. Higgy nekem, ha már
megtapasztaltad egy elda rabszolgahajó rakterét, akkor a legkellemetlenebb
körülmények is teljesen elviselhetőnek tűnnek.
– Jó reggelt – feleltem neki, noha az ablakon túl épp olyan tökéletes
sötétség honolt, mint mindig, csak a támaszpont ívfényeinek halovány
ragyogása adott némi világosságot. A Kimérák motorjának zúgása és az
elvakkantott parancsok megnyugtatóan hatoltak be a szobámba a háromszoros
vastagságú hőkristály ablaktáblákon át, ami legalább elviselhető szinten
tartotta a hőmérsékletet. – Bármi hír az eretnekvadászatról? – Jurgen
gyászosan megrázta a fejét, miközben teát töltött nekem.
– Nem tudok sikerről beszámolni, uram. Broklaw őrnagy elég határozottan
kifejezte ezt, mikor az ön nevében érdeklődtem tőle. – Nos, ezt el tudtam
képzelni. Broklaw sosem az a fajta volt, aki előnyét látta volna, ha megtartja
magának a frusztrációját.
– Nos, lássuk, tudunk-e javítani a hangulatán – mondtam, és megízleltem
az első korty teát. – A generális nagyúr különösen érdekes megközelítést
javasolt.

– Nem mondom, hogy nem lehet megcsinálni... – Broklaw a völgy

holoképét bámulta, mintha azt remélné, hogy a puszta tekintetével el tudja
pusztítani. Úgy tűnt, Jurgen nem túlzott az őrnagy kedélyét illetően, de tudva,
hogy mennyire hajlamos tényleg mindent szó szerint értelmezni, nem is
vártam tőle mást. – Csak azt mondom, hogy hosszú időt venne igénybe. Egy
ekkora területet átkutatni hetekig tartana, még ha egy egész szakasz is
dolgozik rajta. És nem tudunk nélkülözni egy egész szakaszt – tette hozzá
sietve, ha ezt én esetleg jó ötletnek tartottam volna. Látható
megkönnyebbülésére bólintottam.
– Módfelett egyetértek – mondtam. – Még ha elég elkeseredettek is
lennénk, hogy megpróbáljuk, az ellenséges flotta valószínűleg hamarabb
ideérne, mint hogy bármit találnánk.
 – Akkor mit javasolsz? – kérdezte higgadtan Kasteen. Valószínűleg ő sem
aludt többet, mint Broklaw, de sikerült higgadt magabiztosságot árasztania.
Válasz helyett a kis vörös pöttyre mutattam, mely majdnem összelógott az
ütközetet jelölő ikonnal, ami azt a helyet mutatta, ahol Sulla oly halálos
lendülettel vetett véget a renegátok utazásának.
– Sulla épp úton volt, hogy megáldja az érzékelőket, nemde? – kérdeztem
vissza végül, Kasteen és Broklaw viszont csak bólintottak, nem látva az
összefüggést.
– Így igaz. Azóta rosszul működnek, hogy megérkeztünk ide. – Az ezredes
asszony kíváncsian nézett rám, kétségtelenül azon tanakodott, hogy nem kéne-
e inkább visszamennem még aludni, hogy kitisztítsam az agyamat kicsit. – Az
állandó bányászati robbantások és az óránként elhaladó vonatok keltette
rezgések miatt meg vagyok döbbenve, hogy egyáltalán bármilyen használható
adatot ki tudunk nyerni az érzékelőkből.
– Pontosan – vágtam rá, és a két tiszt egymásra sandított, nyilván azon
gondolkozva, hogy mi a bevett eljárás, hogy tudassák a Komisszariátussal,
hogy az agyam végleg ledobta a láncot, és szépen kérnek egy kicsit kevésbé
kettyós komisszárt helyettem. – És mindkettő ismert jelenség ezen a vidéken.
A bányáknak vannak feljegyzései a robbantásokról, a vonatok pedig
menetrend szerint közlekednek. Jó, többé-kevésbé a menetrendnek
megfelelően.
Az arcukon a megértés derengő fénye kezdett hajnalodni, ahogy végre
megértették, hogy mire jöttem rá az alvás és az éberség közötti különös
átmeneti állapotban, amikor az elme olyan dolgokra is rálel, amiket amúgy
figyelmen kívül hagyna.
– Szóval, ha kiszűrjük az ismert zavaró tényezőket a rögzített
adatsorokból, akkor rá tudunk lelni valami olyan jelre, ami megmutatja
számunkra a helyes irányt – bökte ki Broklaw, és boldogabbnak tűnt, mint
bármikor korábban aznap. Bólintottam.
– Na, erre talán képesek leszünk – mondtam.
Persze könnyebb volt erről beszélni, mint tényleg meg is tenni. A
géplátnokaink többségének egész napos munkája kellett ahhoz, hogy
elvégezhessék a szükséges rítusokat. Még bőven távol álltak attól, hogy
befejezzék a munkát, amikor a kántálásuk zümmögése és az adatállványok
körüli fojtogató tömjénfüst a legkitartóbbjaink kivételével már mindenki mást
elűzött a parancsnoki állásból. Azonban estére azt jelenthettem Zyvannak,
hogy feltételesen azonosítottam úgy egy tucatnyi helyszínt, ahol az immár
ismert zavaró tényezőktől függetlenített rendellenes jelek esetleg, talán,
emberi mozgást jelezhetnek ott, ahol nem lenne szabad senkinek sem járnia.
– Miért nem vettétek ezt hamarabb észre? – kérdezte, és igaza volt.
Elnyomtam egy tüsszentést, a szemeim még mindig égtek a fanyar füsttől,
próbáltam összeszedettnek tűnni.
– Nem volt okunk vizsgálódni. Az adatokat elkendőzte a többi jel, és csak
a külső gyűrűn vagy annak közelében kerestek rendellenességeket. Míg Sulla
hadnagy bele nem futott a hótalpasba, senki sem gyanította, hogy oly messze a
vadonban is kószálhatnak eretnekek.
– Hát jó – fogadta el a generális nagyúr, majd elmosolyodott. – Alig
várom, hogy halljam, mit találtatok. Lefogadom, hogy már izgatottan várod,
hogy személyesen odamehess és megvizsgálhasd a helyszíneket.
Ezekre a szavakra a vérem is megdermedt, mintha a hegyi hágókban
tomboló fagyos szelekben álltam volna, és elnyomtam a testemen végigfutó
remegést. Ha addig a pontig reménykedhettem is abban, hogy a parancsnoki
állás biztonságában és melegében maradhatok, és a piszkos munkát egy azt
megérdemlő alanyra lőcsölhetem, és hidd el, megvolt a tökéletes jelöltem
erre, akkor Zyvan kedélyeskedése mindezt oly alaposan elsöpörte, mint egy
rombolót eltipró csatahajó. Tudtam, hogy ha ezután nem az élről vezetem a
kutatást, akkor búcsút mondhatok a belém vetett bizalmának, vagyis nem
henyélhetek luxusban legközelebb, mikor be tudom fúrni magamat a
főhadiszállására, és nem élvezhetem a saját szakácsa zsenialitását több
kellemes társasági estélyen. Úgyhogy józanul bólintottam, mint az öreg,
higgadt csatamén, aminek tekintett engem, és próbáltam eközben nem köhögni
a füsttől.
– Épp olyan lelkesen, mint mindig – feleltem neki őszintén.
 HÉT

„A legveszélyesebb dolog a csatatéren egy tiszt térképpel és iránytűvel

felszerelve.”
– Sulla tábornok

Tekintettel arra, hogy a generális nagyúr személyesen érdeklődött a

felderítésünk eredményei iránt, és mivel számos lehetséges helyszínt kellett
megvizsgálnunk, a vártnál könnyebben meg tudtam győzni Kasteent és
Broklaw-t, hogy egy teljes gyalogsági szakaszt küldjenek ki egy egész
Őrszem lépegetőszakasz támogatásával. Végső soron, végre volt
kézzelfogható feladatunk, nem csak elvesztegettük a vég nélküli napokat, nem
csinálva semmi értelmeset.
Némi megfontolás után, pontosabban a megfontolás tettetése után, Sulla
szakaszát választottam ki a feladatra. Végső soron, ő kevert minket ebbe a
szarba, úgyhogy segíthet a feltakarításában is. Persze ő ezt nem így látta, és
olyan sokat szájalt arról, hogy mennyire várja, hogy eretnekeket belezhessen
ki, hogy a végén kedvem lett volna megfojtani. Érezve, hogy hosszú távon
rosszul járok, ha engedek a késztetésnek, inkább megkockáztattam, hogy a
hideg ellenére kidugjam a fejemet a Kimérából. Ott és akkor még a
tüdőgyulladás is messze vonzóbbnak tűnt, mint tovább beszélgetni Sullával.
Ekkor láttam először igazán a fagyoldalt, és annak ellenére, hogy amint
kidugtam a fejemet a búvónyíláson, rögtön úgy éreztem, az arcomat
szélsebesen suhanó borotvapengék hámozzák le a koponyámról, mégis
különös módon megragadónak találtam a látványt. Addig a pillanatig csak jól
megvilágított szobákból láttam a tájat, így a mindent elborító feketeség
gyakorlatilag tükörré változtatta az ablaküvegeket, vagy Gleccsercsúcs
utcáin, melyek persze a közvilágítás és az épületekből kiszivárgó fény
ragyogásában úsztak, amitől csak még mélyebbnek tűnt a minket körülvevő
sötétség, mígnem az egész város fekete bársonyban látszott fuldokolni.
De odakint nem volt más fény, csak a járműveink fényszóróinak nyalábjai,
így akadálytalanul csodálhattam meg az éjszakai égboltot, melyet olyan
gazdagsággal pettyeztek a csillagok, amit ritkán volt alkalmam lakott
bolygókon látni. Hideg, kemény ragyogással izzottak, mely visszaverődött a
mindent beborító hóról, haloványkék derengésbe vonva a tájat körülöttünk.
[38]
Oly átható és egyenletes volt ez a derengés, hogy árnyékot sem vetett,
leszámítva a legmélyebb hasadékokat, melyek viszont a feneketlen sötétség
ásító szájának tűntek, baljós hangulatot árasztva. Végül is, bármi lapulhatott
észrevétlenül odalent. Miközben ezen tanakodtam, az egyik velünk laza
ügetéssel lépést tartó Őrszem fémburkolatán megcsillanó csillagfényre lettem
figyelmes. A lépegető épp az egyik ilyen, általunk épp elhagyott hasadékba
világított be fényszórójával, ezért a tudat, hogy nem valószínű, hogy rajtaütés
áldozatai leszünk, a körülményekhez képest eléggé megnyugtatóan hatott. És
még ha történik is rajtaütés, nem hittem, hogy túlzottan aggódnunk kellene, a
három lépegető és a második szakasz mögöttünk úgy húsz méterre haladó
Kimérái elég tűzerővel bírtak, hogy megoldják a helyzetet.
Némi töprengés után Kasteen úgy határozott, hogy három részre osztja a
felderítőerőnket, hogy a lehető legrövidebb idő alatt az összes, általunk
azonosított lehetséges helyszínt át tudjuk nézni. Elég hatékony ötletnek tűnt,
két teljes osztag és a Kiméráik, továbbá tartalékban az Őrszem lépegetők
elegendőek kellett legyenek, hogy azzal a maréknyi eretnekkel elbánjunk,
akikre számítottunk. És ha tévedünk is, arra biztosan elegendő az erőnk, hogy
visszavonuljunk, és tűz alatt tartsuk az árulókat, míg megérkezik az
erősítésünk.
A nyilvánvaló hátrányok ellenére úgy döntöttem, hogy Sulla parancsnoki
osztagához csatlakozom a küldetésünk idejére. Egyfelől ők csak öten voltak,
vagyis még úgy is, hogy az utastérbe voxállomások és érzékelők voltak
bezsúfolva, az ő Kimérájukban sokkal több hely maradt Jurgennek és nekem,
mint ha tíz katona között nyomorogtunk volna. Másrészt, úgy véltem, hogy
néhány valódi nyomra is szert tehetünk, ha Sulla közelében vagyok, hogy
visszafogjam amúgy dicséretes eltökéltségét, hogy lemészároljon mindent,
ami nem visel birodalmi egyenruhát. Persze, gondolom a Szalamandrában is
utazhattunk volna, ami bizonyára némileg javított volna a hangulatomon, de
cserébe odafagytunk volna az ülésekhez. Elég volt egy pillantás a nyitott
járműre, hogy megadjam magam, és vállaljam Sulla társaságát mint a
kisebbik rosszat.
– Kakas Egyes Tyúkanyónak – reccsent meg egy hang a voxomban. Egy
pillanattal később felismertem Karta őrmester hangját, akinek a közelmúltban
történt kinevezése az első osztag parancsnoki posztjára megnyitotta az utat
Magot súlyosan problémás, és őt ismerve, határozottan átmeneti előléptetése
előtt. – Kettes célpont üres. Indulok a hármas felé.
– Vettem, Kakas Egyes. – Sulla némileg sértődöttnek hangzott, mintha az
eretnekek csalnának azzal, hogy nem jönnek elő a nyílt színre, és nem
játszanak az ő szabályai szerint.
Én nem voltam meglepődve. Elviselhetetlenek voltak a körülmények, a
hósíkság bizonytalanul csúszkált alattunk, és az első célpont, amit
megnéztünk, nem volt több mint egy amúgy igen lenyűgöző léptékű jégomlás.
Harmadik felderítőcsapatunk, a négyes és ötös osztag sem járt több
szerencsével, és Sulla hadnagy egyre látványosabban rángatta a zabláját.
Főleg azért volt találó ez a kép, mert Sulla hosszúkás, keskeny arca még jobb
pillanataiban is egy ideges lóra emlékeztetett. Meg kell mondjam ugyanakkor,
ha tudtam volna, hogy milyen hamar megkapja az oly vágyott harci bevetését,
kevésbé lettem volna laza a következő mondataim során.
– Maradjon éber – vágtam közbe, főleg azért, hogy emlékeztessek
mindenkit, hogy én is ott vagyok. Nagyon érdemi mondanivalóm nem volt. –
Minden célpont, amit megvizsgálunk, közelebb visz minket a valódihoz. –
Miközben beszéltem, összehúzott szemmel próbáltam kivenni bármit a
hóviharban, mert biztos voltam benne, hogy a távolban sárga fényt láttam ott,
ahol nem lett volna szabad semmilyen fénynek sem lennie. Persze tévedtem
volna, de a kétszáz évhez és a tisztességes nyugdíjazáshoz nem a veszély
akármilyen kicsiny jelének mellőzése vezetett. Átváltottam a voxomon a helyi
taktikai hálózatra, Sulla hadnagyhoz, a másik Kimérában ülő Lustig
őrmesterhez és a három Őrszemhez szólva. – Lámpákat leoltani! – adtam ki
az utasítást.
– Komisszár? – Sulla hangja kíváncsi volt, de a mi Kiméránk fényszórója
is azonnal elsötétült, ahogy a második osztag szállítójárművéé és az általam
látott Őrszem lépegetőé is. Megpróbáltam bármit kiszúrni a fehérség őrjítő
viharában, de semmit sem láttam, és már majdnem meggyőztem magamat,
hogy csak képzelődtem, mikor a pillanatnyi sárga fény ismét felvillant.
– Van ott valami – mondtam, visszahúztam a fejemet a páncélozott belső
térbe, hálásan gondolva a benti melegre. Jó, hát melegre, na, a hőmérsékletet
a valhallaiakhoz igazították, szóval még így is viszonylag hideg volt, de a
kintihez képest határozottan melegnek érződött. – Két óránál, lassan mozog.
– Megvan! – jelzett az auspex-érzékelőnket kezelő katona egy pillanat
múltán. – Nagy fémes, a város felé tart. Úgy nagyjából negyven klómmal
[39]
óránként.
– Százados, ha nem bánja? – szóltam bele a voxomba.
– Örömmel. – Shambas százados, az Őrszem lépegetőink parancsnoka a
tőle várt lendülettel támadó alakzatba rendezte a járműveit. – Hallották a
főnököt! Az utolsó, aki eretneket lő, fizeti a söröket mindenkinek! És
próbáljatok néhányat életben hagyni, a komisszár nyelvet akar!
– Igen, uram! – nyugtázták a parancsot két oldalról a beosztottjai, én pedig
idegesen bámultam az auspexkijelzőt, ahogy a három, fürgén mozgó Őrszemet
jelző pöttyök eltávolodtak tőlünk, hogy elkapják az eretnekeket.
– Teát, uram? – kérdezte Jurgen a vállam mellett megjelenve, gőzölgő
tannát töltve a termoszából, amit a rutinszerűen magára szíjazott málha
valamelyik zsebéből varázsolt elő. Elvettem a teát, és hálásan
belekortyoltam.
– Köszönöm, Jurgen – mondtam neki. Az auspex kezelője undorodva
elfordult Jurgentől, kitakarva a monitort, így csak hallottam, de nem láttam,
mikor megkezdődött az összecsapás.
– Egy hótalpas – jelentette Shambas. Egyáltalán nem voltam meglepődve.
– Ércszállítónak tűnik. Jek, lődd ki a lánctalpait. – Az ionizált levegő
jellegzetes recsegése elárulta, hogy pillanatokkal a beosztottja lézerágyúja
előtt ő is lőtt a saját multilézerével.
– Csinálom – felelte Jek, majd egy pillanattal később hangja önelégülten
csendült fel újra. – Lánctalpak szétcseszve.
– Nyitják a búvónyílásokat – tette hozzá egy női hang, majd zavart
motyogás és zaj hallatszott. Kicsivel később visszatért. – Bocsánat,
komisszár. Volt egy rakétavetőjük. Volt.
– Ez már csak ilyen, Paola – feleltem. Örültem, hogy a neve gyorsan
eszembe jutott, és a habozás okozta szünet oly rövidre sikeredett. Másfelől,
az egész ezredben csak kilenc Őrszem-pilóta akadt, és a dolgok rendje
szerint, az ő neveik a többi katonáénál gyakrabban megjelentek az asztalomra
[40]
tett papírokon.
Az alakzat harmadik Őrszeme nehéz lángszóróval volt felszerelve,
úgyhogy fölösleges is volt kérdezni, hogy maradtak-e túlélők. A lángoló
prométheum áradata eddigre már bizonyosan beterítette a hótalpast,
elhamvasztva mindenkit odabent.
– Jobb, ha ők, mint ha maguk – jegyeztem meg.
– Én is így vagyok ezzel – mondta Shambas, és az Őrszemek fénylő
pöttyei elindultak vissza hozzánk. Egy pillanattal később a hótalpas pöttye
eltűnt, és mély, tompa pukkanás hangja hatolt át a Kiméra páncélján.
– Hopszika – mondta Paola olyan jellegtelen hangszínnel, ami
egyértelművé tette, hogy határozottan nem bánja. Vállat vontam.
– Akkor azt hiszem, ez megválaszolja a kérdést, hogy vannak-e még
fegyvereik a búvóhelyükön – mondtam.
– És hogy ez hol van – tette hozzá a hátain mögött a térképasztalnál
serénykedő Sulla, majd az ott kivetített holotérképre irányította a
figyelmemet.
A szívem kihagyott egy ütemet. Szinte pontosan a Gleccsercsúcs és a
következő célállomásunk között voltunk. Nem volt kétség, hogy egyenesen az
eretnekek támaszpontja felé haladunk.
– Azt hiszem, igaza van – mondtam a lehető leglazább hangomon.
Lekicsinyítettem a holotérkép léptékét, míg a másik két felderítőcsoport is
megjelent rajta. Túl messze voltak, nem tudtak volna csatlakozni hozzánk,
mielőtt elérjük a célpontunkat. Sulla kíváncsian nézett.
– Akarja, hogy szóljak a többieknek, hogy jöjjenek ők is? – kérdezte.
Bólintottam, mintha én is épp ezen töprengtem volna, pedig valójában szó
sem volt semmiféle töprengésről. Biztosan tudtuk, hogy eretnekek lapulnak
ott, ahova indultunk, ezért az egyetlen értelmes dolog egy óra várakozás volt,
hogy egy teljes szakasszal támadhassunk a mostani két osztag helyett, amiből
[41]
az egyik csak ötfős. Kissé kínos lett volna, ha a támaszpontot üresen
találjuk, de azt hiszem ezzel együtt tudtam volna élni.
– Az lenne a leghelyénvalóbb – mondtam, mintha Sulla javaslata
változtatta volna meg a véleményemet. – Rendes esetben arra hajlanék, hogy
nyomuljunk előre, és nézzük meg, mi van ott, ahogy terveztük, de most, hogy
tudjuk, hogy valószínűleg az eretnekek erődjére leltünk rá, biztos akarok
lenni benne, hogy kellő erővel tudunk lecsapni rájuk, mielőtt megindulunk.
Nincs értelme hagyni, hogy néhányan elosonjanak.
– Hát persze – nyugtázta Sulla, majd durcásan a voxadó fölé görnyedt,
mintha csak azt mondtam volna, hogy ragaszkodom hozzá, hogy megírja a
leckéjét, mielőtt elindulunk. Épp olyan tisztán és hatékonyan adta ki a
parancsokat, mint bármelyik másik tiszt tette volna, és örömmel láttam, hogy
a másik két felderítőcsapat ikonja válaszként elindul felénk.
A négyes és ötös osztagból, valamint a hármas Őrszemalakzatból álló
harmadik felderítőcsapat volt közelebb hozzánk, és sík terepen haladhattak,
úgyhogy némi szerencsével fél órán belül meg kellett érkezniük. Az egyes
csapatnak ellenben egy hasadékokkal teli szakasz jutott, azon átvergődniük
legalább kétszer ennyi időt igényelt.
Ahogy a rövid üzenetváltásokra figyeltem, egy újabb gondolat ütött szöget
a fejembe. Biztosan nem lehetett elég idejük rá, hogy egy másik hótalpast
kizavarjanak oda, megpakolják, majd félútig visszaérjen a városba, mindezt
kevesebb mint egy nap alatt. A szállítmány, amit elkaptunk, valószínűleg a
Sulla által korábban elpusztítottat volt hivatott helyettesíteni, ami arra utalt,
hogy a támaszponton lévő eretnekek valahogy tudtak arról, hogy az első
szállítmány nem érte el a célját, és egy másodikat is útnak indítottak. Ami azt
jelentette...
– Minden hullámhosszt fésüljön át – adtam parancsba a voxosnak, olyan
hirtelen, hogy láthatóan megriadt. Aztán gyorsan engedelmeskedett, Sulla
pedig ismét kíváncsian nézett rám. Egy pillanat múlva a voxos bólogatni
kezdett.
– Van itt valami voxforgalom – mondta. – Nehéz bemérni, de helyi.
Megpróbálnak valakit elérni, akit Androsnak hívnak.
– Az eretnekek – feleltem. – Megpróbálják hívni a hótalpast. – Ami
legalább azt jelentette, hogy nem volt idejük jelezni, mielőtt Paola megsütötte
őket. De mivel ahhoz túl halottak voltak, hogy válaszoljanak, nem kellhetett
sok idő a cimboráiknak, hogy rájöjjenek, valami nagyon rosszul alakult. Sulla
az arcomba bámult, vonásain feszült várakozás látszott, én pedig lassan
bólintottam. – Kifutottunk az időből.
– Bemegyünk – adta ki a parancsot, és a Kiméra durván megrándult, ahogy
a vezető ütközésig tolta a gázkart. Belekapaszkodtam a térképasztalba, és
ismét belenagyítottam, hogy lássam a helyzetünket, a másik Kimérát és a
három Őrszemet, mind külön jelekként. Sulla elkezdte feltornászni magát a
lövegtoronyba, majd megállt.
– Komisszár. Megtisztelne...
– Hölgyeké az elsőbbség – feleltem. – És nem akarnám bármi módon
csorbítani a parancsnoki tekintélyét. – Nem is beszélve arról, hogy semmi
kedvem nem volt kidugni a fejemet abból a kellemesen páncélozott dobozból,
mikor a Császár tudja, hány tökig felfegyverzett eretnekkel készültünk
csatába bocsátkozni.
– Köszönöm! – Rám villantott egy vigyort, és felmászott a felső
búvónyíláshoz. Ismét rápillantottam a taktikai térképre. A lépegetők már
előttünk jártak, szétváltak, hogy oldalba kapják az eretnekek állásait, és
visszaüzenjék nekünk a parancsnoki járműbe, ha bármit is találnak. A fejünk
fölötti három kijelzőn szemcsés képek kezdtek megjelenni, a hótól és a
statikus zajtól szinte teljesen használhatatlanul.
– Hőjeleket érzékelek – jelezte kisvártatva Shambas.
– Lehetnek emberek is. – Vagy valami, ami csak embernek tűnik,
gondoltam. A Káosz nem minden híve számított már embernek, már ha
egyáltalán valaha azok voltak. – De a bázisnak nincs nyoma.
– Azt hiszem, az lesz az. – Jek pictrögzítője oldalra fordult, és egy nagy
hófúváskupacon állapodott meg, ami túl szabályos volt ahhoz, hogy
természetes lehessen.
Az egyik valhallai katonanő felkuncogott mellettem, és felkapta a
lézerpuskáját.
– Lőjétek ki a rejtőzködőket – mondta. Meg tudtam érteni, hogy jól
szórakozott a helyzeten. Ha még nekem is gyanúsan festett a kupac, akkor egy
jégbolygó őslakói számára az eretnekek ennyi erővel narancssárgára is
festhették volna magukat egy nagy „Itt vagyunk ám!” neonfelirattal együtt.
– Biztos vagyok benne, valaki lőni fog rájuk – nyugtattam meg, ő pedig
szélesen elvigyorodott.
– Lehetséges, igen – felelte Shambas százados a beosztottjának. – Paola,
találtál bármit?
– Elég szorgosak voltak... – Paola a másik szárnyon haladt, Jek pedig
közte és a százados között félúton, ami megmagyarázta, miért ő látta meg
először a kupacot. – Ne kérdezzék, miért, de itt van egy siklóméretű sík
terület. – És a pictfelvevője bizonyította, hogy nem túlzott.
Valaki nem kevés szenvedés árán egy jókora területről elhordta a köveket,
és simára gyalulta a jeget. Persze az Őrszemünk térdig az örvénylő hóban
botorkált, ami emberi léptékkel úgy mellmagasságot jelent, de így is
tagadhatatlan volt, hogy gondosan készítették elő a területet.
Kielégítő meglepetéssel támadtunk. A két lézerfegyverzetű Őrszem
oldalról lőtte a kupacot, a két Kiméra pedig nehézboltereivel sorozta meg
szemből. Ahogy a hótakaró elpárolgott, azonnal gőzzé robbanva a lézerek
hőjétől, alatta egy előregyártott lakókupola eltéveszthetetlen körvonalait
ismertem fel, ami épp úgy nézett ki, mint a Császár tudja, hány tök egyforma
[42]
társa, melyek a civilizált űr egészében megtalálhatóak voltak.
Szabálytalan szélű kráterek tűntek fel a sziklabeton felszínen, ahogy a
bolterlövedékeink kivájták és elporlasztották a kupola anyagát.
– Megvan a főbejárat – voxolta Paola, és a pictrögzítője közvetítette,
amint vaskosan bebugyolált alakok raja árad ki a kupolából, mint hangyák a
felrúgott bolyból. A kép alól a lángoló prométheum izzó narancsvöröse
ragyogott fel, és zárta el a kaput, az eretnekek pedig szétszóródtak. Abban
reménykedtem, hogy nincs odabent semmi túlságosan gyúlékony, mondjuk egy
lőszerraktár. Már csak az kellett volna, hogy válaszok helyett megint egy
füstölgő romot kapjunk.
– Nem az lesz az egyetlen – figyelmeztettem, mert már elég ilyen
építményt láttam életem során, hogy ismerjem a bevett elrendezését. Négy
kapujuk volt, egyenlően elrendezve a kerületük mentén, a raktárkapu a Paola
által elzárt személybejárattal ellentétes oldalon nyílt, közöttük két
mellékbejárattal. És tudtam, hogy mindet erősen őrzik. Ezt pillanatokon belül
megerősítette, hogy mikor a Kiméránk szánkázva megállt, oldalsó
páncéllemezeiről kézifegyverek lövedékei pattogtak le. A lövegtorony
válaszul odafordult, és viszonozta az üdvözlést. A szállítójármű belsejében a
bolter jól ismert mély bömbölése visszhangzott.
– Be kell jutnunk – voxolta Sulla. – Második osztag, járművet elhagyni,
készüljenek fel az oldalbejárat megrohamozására! – Sajnos igaza volt,
küldetésünk sikere az épületbe való behatoláson és az ott szerzett
információkon múlott, de tudtam, hogy ezért véres árat kell fizetnünk, Lustig
katonái súlyos veszteségeket szenvedve tudnak csak bejutni az erősen őrzött
ajtón.
Ami még rosszabb volt, hogy velük kellett tartanom, különben
elvesztettem volna a generális nagyúr kegyét. Egy pillanatig megvitattam a
dolgot magammal, hogy tényleg csatlakozzam-e hozzájuk rögtön, és
reménykedjek benne, hogy eléggé hátul tudok maradni, hogy a legrosszabb
részekét megússzam, vagy próbáljak valami feladatot találni magamnak a
parancsnoki Kimérában, míg ők felszámolják az ellenállást, és ezzel
lehetőséget adjak az eretnekeknek, hogy összekaparják magukat, míg én
átvergődöm a havon, mikor abbamaradt a lövöldözés.
Ekkor éreztem meg ismét Jurgen bűzét, ahogy visszatért a teás termoszáért,
és ekkor elém tárult egy harmadik lehetőség is. Adjutánsom most is magával
cipelte olvasztárfegyverét, mint az szokásává vált, amikor várható volt, hogy
ellenállásba ütközünk, ami igazából akkoriban tulajdonképpen minden napra
igaz lehetett. Beleszóltam a parancsnoki voxadásba.
– Várjanak – kezdtem bele. – Van egy ötletem. – Majd röviden
elmagyaráztam az elképzelésemet Sullának és az Őrszemek pilótáinak. Erőt
vettem magamon, amennyire tudtam, és kimásztam a keserű hidegbe, épp csak
addig állva meg, míg megigazítottam a hószemüvegemet. Egyszer Simia
Orichalcae felszínén hószemüveg nélkül mentem ki a szabadba, azóta többet
nem követtem el ezt a hibát.
A maró fagy kinyomta a levegőt a tüdőmből, és arcom minden fedetlen
részén olyan zsibbadást éreztem, mint amit egy neuronostor hagy, de puszta
akaraterőm által hajtva továbbmentem, úgy vergődve át a térdig érő havon,
mintha az életem múlt volna rajta. És ez tulajdonképpen igaz is volt. Jurgen
mögöttem taposta a havat, olyan magabiztosan, ahogy csak egy jégvilági
tudja, én pedig épp olyan megnyugtatónak találtam a jelenlétét, mint
általában. Körülnéztem, néhány méterre megláttam a második osztag
Kimérájának idomtalan tömegét, mely akkor kilométernyi távnak látszódott,
de makacsul kitartottam, és abba az irányba vánszorogtam tovább.
Olyannyira csak a célom elérésére összpontosítottam, hogy szinte el is
feledkeztem az eretnek védők jelenlétéről, mígnem néhány centire a lábam
előtt gőzkitöréssé sistergett el egy hókupac, ami emlékeztetett rájuk.
Megpördültem, előrántottam a lézerpisztolyomat, és célpontot kezdtem
keresni. Kivételesen hálás voltam a hivatalommal járó fekete egyenruháért,
mely kellemesen beleolvadt a mindent elborító sötétségbe. A szemem
sarkából szúrtam ki a mozgást, ahogy egy vastagon bebugyolált eretnek
lézerpuskát emelt rám. Mellkason lőttem, ő pedig elvágódott; hogy meghalt
vagy csak megsebesült, nem tudtam megmondani, de nem is érdekelt. Egy
pillanattal később már a Kiméra szélárnyékos oldalán álltam, és hálásan
élveztem a förtelmes orkán átmeneti elcsendesedését.
– Készen állunk, amikor maga is, komisszár! – kiáltotta Lustig, de hangját
szinte teljesen elnyomta az állandóan bömbölő szél és a kézifegyverek
kattogása, amiből arra következtettem, hogy az Őrszem lépegetők klasszul
nyomás alatt tartják az eretnekeket. Utasításom szerint a kupola körül
rohangáltak, olyan gyorsan, hogy nemigen lehetett őket eltalálni, közben
pedig a védőket lődözték. Nem volt sok esély rá, hogy eltalálnak bármit,
talán a lángszórós Paolát leszámítva, de nem is ez volt a lényeg. Szépen tűz
alatt tartották az eretnekeket, akik nyakukat behúzva lapítottak az ajtók
mögött, bízva abban, hogy a végtelenségig kint tudnak minket tartani, és
ebben majdnem teljesen igazuk is volt. De ráfaragtak, mert nekünk nem
kellett ajtó, hogy bemenjünk.
– Jurgen, ha készen állsz... – mondtam, miután rövid kocogással (már a
valhallaiak, én sokkal lassabban és jelentősen nyomorultabban teljesítettem)
a kupola lágyan emelkedő falához értünk.
– Komisszár – felelte, és a falra emelte az olvasztárpuskát. Ahogy
elsütötte, mi hátratántorodtunk, és ahogy tudtuk, eltakartuk a szemünket a
vakító fehér fény elől. A sziklabeton gőzzé vált, sebesen hűlő lyukat hagyva
maga után, mely elég széles volt ahhoz, hogy a katonák átnyomakodjanak
rajta.
– Pyk, Riza – utasította két emberét Lustig, ők pedig bemászva mindkét
irányba biztosították a folyosót. Senki nem puffantotta le őket, úgyhogy én
másztam be következőnek, hálásan a hirtelen rám törő meleg levegőért, noha
az újra felpezsdülő keringésemtől begörcsöltek az ujjaim. Körülnéztem.
Nem tudtam mire számítsak, de biztosan nem arra, amit végül
megpillantottam. Puha szőnyegek borították a folyosót, nyirkosan tocsogva a
résen beáramló hótól, a falakon pedig különféle érzéki bujaságokat ábrázoló
freskók kaptak helyet. A szám egy pillanatra tátva maradt a döbbenettől. A
katonák nagyja úgy tűnt, teljesen lefagyott a látványtól, Jurgent kivéve, aki – a
pornó iránti rajongását figyelembe véve – igen komoly önuralomról tett
tanúbizonyságot.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges – mondta Penlan, némi irigységgel a
hangjában.
– Nem is az – nyugtattam meg. – És ha az is volna, akkor is ellenkezne a
szabályzattal. – Vaskos, émelyítő illat terjengett a levegőben, úgy csavarodva
körém, mint a legselymesebb fátyolszövet sál. Az agyam hátsó szegletében
nyomasztóan ismerős érzés próbált felszínre törni. Ahogy szárnysegédem a
meltát felemelve elfoglalta szokott helyét mellettem, az elmém kitisztult, noha
nem lehettem biztos benne, hogy ez azért történt, mert dohos, pállott szaga
elnyomta a bódító illatokat, vagy mert ürességének ajándéka elzárta a
boszorkányság ármányos kipárolgását. Akárhogy is, a legfontosabb feladat az
volt, hogy az osztag harcképes maradjon, és ennek Jurgen volt a kulcsa.
– Maradjanak közel egymáshoz – adtam ki az utasítást, és mindenkit
körénk rendeztem, hogy Jurgen akárhogy is csinálja, mind élvezhessük
képessége előnyeit. Továbbá, így minden oldalamon katonák álltak, úgyhogy
nem én lettem volna az első, akit az eretnekek lepuffantanak, akár szemből,
akár hátulról rontanak ránk. Ettől kezdve már elég hatékonyan mozogtunk
együtt. Noha távozás közben néhányan még titkon visszalestek a
falfestményekre, végül mindenki újra a küldetésre összpontosított. – És
maradjanak éberek. Ilyen helyeken akár boszorkánysággal is szembe kell
néznünk, úgyhogy bármire számíthatunk. – Ahogy vártam, a boszorkányság
említése annyira feszélyezte őket, hogy nem kellett attól tartanom, hogy a
freskók hús-vér változatai felkeltik majd a figyelmüket. Legfeljebb annyira
csak, hogy repeszgránátot gurítsanak közéjük.
– Ez emlékeztet valamire – jegyezte meg Jurgen, ahogy a puha, színes
faliszőnyegekkel tarkított folyosón haladtunk.
– Van valami fura szag a levegőben, olyan ismerős. – Mint általában, saját
szavai iróniája nem tűnt fel neki. – De nem tudom hova tenni.
– Slawkenberg – feleltem, ahogy hirtelen belém nyilallt a felismerés. A
levegőben terjengő illat olyan volt, mint Emeli, a Slaanesh-hívő boszorkány
illatszere azon az éjjelen, mikor megpróbálta az általa imádott iszonyatnak
áldozni a lelkemet. Hideg rettenet fagyasztotta meg a szívemet. Még egy
évtizeddel később is (sőt, mostanra egy évszázaddal később is, ha őszinte
akarok lenni) néha azt a képet látva riadok fel éjjel, ahogy az átkozott ribanc
megpróbál a végzetembe rántani, mintha a Káosz még mindig megpróbálna
értem nyúlni. Akkor már hónapok óta nem álmodtam vele, és
megmagyarázhatatlan, kicsinyes bosszúság futott át rajtam, ahogy felvillant
előttem az újabb rémálmok ígérete.
– Tiszta – jelezte Penlan, ahogy visszahúzódott a folyosóra, miután
átvizsgált egy párnákkal és zsámolyokkal telezsúfolt szobát, melynek nem
[43]
értettem a szerepét, majd intett, hogy menjünk tovább.
Egyenesen az irányítóközpont felé haladtunk. Bármiben is mesterkedtek az
eretnekek a kupolában, azt erősen védték, emiatt az eddig idebent tapasztalt
gyér ellenállás kezdett idegessé tenni, s úgy gondoltam, a maradék védők ott
gyülekeznek. Persze ez azt is jelenthette, hogy az elterelő hadmozdulataink
sokkal jobban sikerültek, mint vártam, de a tapasztalatom szerint a haditervek
ritkán élik túl az ellenséggel való találkozás pillanatát.
– Ennyi. Semmi sincs itt – intett nekünk Penlan, hogy kövessük őt a kupola
közepén lévő üres raktárterembe, amiben csak egyetlen lámpa volt, alatta
pedig egy festettüveg szerkezet forgott, melyet a mozgó levegő különféle
alakzatokba rendezett, szivárványszín fénysugarakat szórva szét a térben. A
raktárban nem volt por, vagyis nemrég még valaki használhatta.
– Picsába – morogtam az ajtóban tétovázva. Bosszantott, hogy a
következtetésem tévesnek bizonyult, és nyomasztott, hogy volt valami
megmagyarázhatatlan rossz érzésem a szoba alakjával kapcsolatban is.
Valószínűleg a bizonytalanság ezen pillanata váltotta ki a következő
eseményeket. Ahogy Penlan hátralépett, jó katona módjára fedezve a teret, én
útban voltam neki, beleveszve a gondolataimba, próbálva valami új tervet
kiötölni. Egyszerűen nem léptem el előle elég gyorsan, és meglöktem a
könyökét, amitől ösztönösen meghúzta a ravaszt, lézernyalábokkal terítve be
a szobát. Az osztag többi része kétségbeesetten iszkolt fedezékbe.
– Bocsánat. – Az arca vörösen lángolt, kiemelve a Gravalaxon szerzett
régi égési sérülés nyomát, miközben beosztottai talpra kecmeregtek, azon
vigyorogva, hogy Penlan ismét megfelelt a becenevének.
– Ugyan már – nyugtattam meg, mert láttam, hogy sebesen helyre kell
állítani a tekintélyét. – Teljességgel az én hibám volt.
Valahonnan a folyosó távolából rohanó léptek zaja hallatszott, valaki
felénk tartott, hogy megvizsgálja a zaj forrását. Remek. Ennyit a
körbeosonásról és a feltűnésmentes hatékonyságról.
– Mindenki befelé! – Épp időben kiáltottam rájuk, mert lézernyalábok és
géppuskalövedékek szórták meg az ajtó körül a sziklabetont, a katonák pedig
az új fenyegetés felé fordultak. A folyosó másik végén kultisták csoportja tűnt
fel, vagy nyomasztóan túlöltözve, vagy ijesztően alulöltözve, számunkra
kifejezetten kielégítő módon egymást is feltartva, bőséggel kínálva nekünk
célpontokat. A katonák rögtön ki is használták a kínálkozó lehetőséget.
– Teljes zárótűz! Tartsuk őket a padlóhoz szegezve, és bármeddig
tarthatjuk magunkat – mondta Lustig.
– Milyen megnyugtató – jegyeztem meg. – De nem hiszem, hogy erre
szükség lenne.
A voxban recsegő hangok alapján a negyedik és ötödik osztag, valamint az
őket kísérő Őrszemek végre megérkeztek, és csatlakoztak a kinti mulatsághoz.
Mivel a kultisták otthagyták a bejáratokat, hogy leszámoljanak a váratlan
belső fenyegetéssel, velünk, Grifen és a katonái rögvest elkezdték
felszámolni a raktárkapu körül maradt szórványos ellenállást, és már
özönlöttek is befelé a kupolába. Intettem Jurgennek.
– Ha nem bánod, megtisztíthatnád a folyosót.
– Örömmel, komisszár – vigyorgott rám a szárnysegédem, majd a
folyosóra emelte az olvasztárt. – Attól félek, megint nem hoztam magammal
mályvacukrot, de az eretnekek úgyis jobban olvadnak. – Lenyomta az
elsütőbillentyűt, a hőenergia áradata végigszáguldott a keskeny folyosón,
szórakoztatóan elhamvasztva minden akadályt. A néhány túlélő eretnek
visítva elfutott, de a pillanatok múlva felkattogó lézerfegyverekből tudtam,
hogy egyenesen a negyedik osztag karjaiba rohantak.
– Próbáljanak néhányat élve elkapni – emlékeztettem ismét mindenkit, és
hamarosan Magot derűs hangja biztosított róla, hogy ezúttal sikerült foglyot
ejteni.
– Ne aggódjon, uram! Itt van egy nő, egészen egyben maradt. Kicsit ereszt,
de túléli.
– Kiváló – feleltem, kiélvezve, hogy valami végre – valahára terv szerint
megy. Lustig és a katonái már a Jurgen által vágott ösvényen rohantak,
átvágva a lágyan füstölgő folyosón, nem törődve azzal, hogy milyen kárt tesz
a bakancsukban a ragacsos, olajos eretnek trutymó, lelkesen rontva hátulról a
főbejáratot védőkre. Boldogan hagytam rájuk az öldöklést. Nem állt
szándékomban bárminemű kósza lövedéknek kitenni magamat, ha egy mód
volt rá.
Már épp készültem őket kicsit türelmesebben és nyugodtabban követni,
amikor valami furcsaságra lettem figyelmes a fal azon részén, ahol Penlan
lézernyalábjai becsapódtak. Teljesen átütötték a falat, míg az eretnekek ránk
kilőtt lézereit teljesen megállította a szoba külső fala. Hirtelen értelmet nyert
a szoba alakja miatti rossz érzésem, ahogy rájöttem, hogy a tér egy része
álfallal van leválasztva.
Elvetettem az első ötletként rám törő gondolatot, hogy majd Jurgen
megoldja a kérdést a meltájával, attól félve, hogy a fallal együtt valami
fontos bizonyítékot is egyből a Császár színe elé küldhet. Inkább óvatosan
mozgatható panelt vagy kapcsolót kezdtem keresni, úgy érezve magamat, akár
egy kísértetházas melodráma hőse. Azonban semmit sem találtam, úgyhogy
intettem neki, hogy csinálja, miközben abban reménykedtem, hogy a hősugár
nem tesz túl sok kárt abban, ami a fal túloldalán van.
– Várj – mondtam mégis, amint lövésre emelte a fegyverét. Valamiért,
talán attól, ahogy az árnyéka a falra vetült, hirtelen mégis megpillantottam
[44]
egy panelt. Közelebbről megvizsgáltam, azon tűnődve, hogy nem vettem
észre az egyértelmű peremét, majd pillanatokkal később már azt is tudtam,
hogyan lehet kinyitni. – Földre szállt Császár! – kiáltottam. Mindketten
hátrahőköltünk a keskeny nyíláson át kiáradó bűztől öklendezve. Kellett egy
kis idő, mire újra levegőt tudtunk venni, és óvatosan ismét odahajoltunk,
hogy belessünk. Jurgen valahonnan előkapott egy lámpát, és bevilágította
vele az újonnan felfedezett szobát.
 Először a testeket pillantottuk meg. Nehéz megmondani, hány tetem hevert
ott, húsuk és csontjuk olyan boszorkányságok által eltorzítva, amit el sem
akartam képzelni. De a leginkább nyomasztó az volt, ami az arcukból maradt,
mely még akkor is olyan kifejezést öltött, melyet csak tébolyult kéjként tudok
leírni. Jurgen ekkor is megingathatatlannak tűnt, körülvilágított a falak
mellett, bűbájos pecséteket fedezve fel, melyek puszta látványa is bántotta a
szememet. A tekintetem úgy vergődött a szobában, mint a fagyott tavon
bukdácsoló réce.
– Hát nem vagyok elájulva a dekorációtól – mondta Jurgen tiszteletre
méltó visszafogottsággal.
Bólintottam, és nagyot nyeltem.
– Sötét boszorkányság nyomaira leltünk – mondtam. – A kérdés csak az,
hogy mit műveltek itt, és miért.
– Attól tartok, én ezt nem fogom tudni megmondani, uram – felelte
szárnysegédem, szokásához hűen szó szerint véve a költői kérdésemet.
– Én sem, hála a Császárnak – vágtam rá. Ez egy Zyvan szelídített
pszijeire váró munka volt, nem tisztes embereknek való. Vagy nekem. Mély
megkönnyebbüléssel fordultam el. – Zárjuk be, és hagyjuk a szakértőkre.
– Örömmel, uram – mondta Jurgen, olyan sietve eltávolodva a rémségek
kamrájától, ahogy csak tudott, és szinte illetlen gyorsasággal segített nekem
felkapni és visszailleszteni a panelt. Felidézve, hogy mennyire nehezen
találtam meg elsőre, leoldottam a hivatalommal járó kárminvörös kendőt a
derekamról, és a résbe gyömöszöltem, mielőtt visszazártuk volna, így csinos
kis piros zászlóként lógott ott.
– Így – mondtam. – Ez jó lesz. – Meglepetésemre még az egyszerű
[45]
munkától is remegtem, mintha kifulladtam volna. De nem sok időm volt
ezen töprengeni, mert Sulla hangja üvöltött a fülembe a voxomon keresztül.
– Komisszár! Elmenekülnek a kupolából!
– Micsoda? – kérdeztem, nem tudtam értelmezni, amit a hadnagy mondott.
Nem mehettek sehová máshová, és bármennyire is őrültek voltak, semmi
értelme nem volt, hogy halálra fagyjanak ahelyett, hogy megadják magukat,
vagy harcban essenek el. Aztán eszembe ötlött egy öngyilkos merénylő
gondolata, és izomból elkezdtem rohanni a legközelebbi kijárat felé.
– Kifelé! Mindenki kifelé! – bömböltem. – Aláaknázhatták az egészet!
Valójában nem tettek ilyet, de a félelem szárnyakat adott, úgyhogy épp
időben értem ki, hogy a többiekkel együtt újabb rémületbe essek.
 – Légi járművek közelednek, nagy sebességgel! – szólalt meg ideges
hangon az auspexkezelő a voxcsatornánkon.
Összehúzott szemekkel próbáltam kivenni bármit a gomolygó hóviharban,
helyére toltam a hószemüveget, majd remegő ujjakkal le is töröltem a
lencséket. Eretnekek kis csoportja gázolt át a hófúváson egy üres, sík terület
felé tartva, szórványos lövésváltásba bocsátkozva az ötödik osztaggal,
próbálva a suhanó Őrszemeket is távol tartani néhány rakétavetővel. Nem
találták el a lépegetőket, de elég messze tudták tartani azokat, hogy kívül
maradhassanak a lángszóró és a multilézer hatótávján. Tökéletesen
megértettem, hogy Shambas százados miért nem erőlteti a közelebb jutást, az
árulók már ki voltak merülve, és a lépegetők igazán meg is várhatták, míg
kifogynak a rakétákból is, mielőtt rájuk rontanak.
A fejünk fölött az eget erős hajtóművek bömbölése tépte fel, és hatalmas,
sötét idom takarta ki a csillagfényt.
– Tehersikló – állapította meg Jurgen fölöslegesen. – Honnan szereztek
ilyesmit? – Jó kérdés volt, de teljesen elméleti a körülmények tekintetében.
– Hajtóműveket célba venni – adta ki a parancsot Sulla, épp egy
pillanattal azelőtt, hogy én is ugyanezt tettem volna, de haszontalan
erőfeszítés lett volna, mert még a civil siklók is kellően ellenállóak ahhoz,
hogy a néhány lézerágyúnk és nehézbolterünk legfeljebb a festést karcolhatja
meg rajtuk.
– A francba velük – felelte Shambas. – Jek, Karis, célozzatok a
pilótafülkére! – A két kijelölt Őrszem hátradőlt, amennyire csak fémlábaik
engedték, és fényesen izzó halált okádtak a közeledő járműre.
Kétségbeesetten kockázatos kísérlet volt, de egy pillanatig én is elhittem,
hogy sikerülhet nekik. Csakhogy a pilótafülkét védő páncélkristály ahhoz is
elég vastag, hogy a légkörbe való belépés erejét kibírja, úgyhogy a
lézerágyú-lövedékek sem tudták átütni. Egyikük azért telibe találta, eleven
hővirágot égetve a korábban áttetsző felületre, a két Őrszem-pilóta pedig jó
kedélyű vitába kezdett, hogy melyiküké volt a dicsőség.
Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy a tehersikló pilótája idegességében
kapkodni kezdjen, és a hajtóművek magasabb hangon kezdtek visítani, ahogy
az utánégetők bekapcsoltak, újra a magasba emelve a járművet, vissza oda,
ahonnan jött. Az eretnekek kis csoportja csalódottan ordított, ahogy
olyannyira várt menekülésük épp oly gyorsan tűnt el, ahogy jött. Majd, ahogy
a Káosz követői között ez oly gyakori, egymás között kezdtek el vitatkozni.
Egy részük a hóba dobta a fegyverét, és felemelt kézzel elkezdett
visszavergődni a kupola felé, míg a többiek még nagyobb elszántsággal
nyitottak újra tüzet az őket körülvevő katonákra. És persze, elkerülhetetlenül,
néhányan elkezdték lelőni azokat a társaikat, akik megpróbálták megadni
magukat.
Egy ideig néztem a műsort, míg az elkerülhetetlen végjáték el nem jött.
Aztán visszacammogtam a parancsnoki Kimérához, sokkal gondterheltebben,
mint a küldetés előtt hittem, hogy leszek. Persze megtaláltuk, ami miatt
elindultunk, de válaszok helyett csak még sokkal több kérdés szakadt ránk.
 Szerkesztői jegyzet:

Mint oly gyakran emlékirataiban, Cain hajlama, mellyel mellőzi azokat

a részleteket, melyeket érdektelennek ítél, itt már azzal fenyeget, hogy
megfosztja az olvasót az események összefüggéseitől. Ezért úgy éreztem,
hogy be kell szúrnom némi külső forrást, mely remélem, rávilágít a
nagyobb képre.

Kivonat az Éjidő Setétzugban: A Káoszfertőzés rövid történetéből,

Dagblat Tincrowser tollából, M41. 957.

Azon félelem ellenére, mely oly megérthetően ereszkedett a bolygóra az

eretnekek merész és váratlan támadását követően az újonnan érkezett haderők
ellen, az árulók jó ideig nem mutatták ki újra a foguk fehérjét. Utólag
visszanézve már tudjuk, ez mindössze azért történhetett így mert rövid távú
céljukat elérték. A biztonsági erők kénytelenek voltak egy soha be nem
következő gerillaháborúra készülve számtalan munkaórát és értékes
erőforrást elpazarolni, és ez minél tovább húzódott, a hatóságok annál
biztosabbá váltak abban, hogy ennek a tétlenségnek mindössze az az oka,
hogy a kultuszok kicsik, gyengék és rosszul szervezettek.
Ezt a benyomást zúzta össze Cain komisszár személyes felfedezése, mely
során egy ravaszul álcázott, rejtett leszállópályára akadt a bolygó fagyott
oldalán, kényelmesen közel Gleccsercsúcshoz. Ekkor rögtön nyilvánvalóvá
vált, hogy az összeesküvés sokkalta nagyobb és szervezettebb, mint korábban
bárki gondolta volna, és a kultisták addigi tettei csak azt a célt szolgálták,
hogy eltereljék a figyelmet ezen ármányos fenyegetésről. Ki tudja, hány
társukat csempészték már Adumbria felszínére észrevétlenül, és miféle fertőt
hoztak ránk ezzel együtt? Kétségtelen, nem túlzás azt állítani, hogy a
Trónigénylők Tanácsán belül sokan meg voltak győződve, hogy az ellenséges
flotta előőrse már közöttük jár, arra várva, mikor sújthat le.
Ez a hozzáállás persze szükségtelenül vészjósló volt, de kevesen akadtak
a bolygón, és még kevesebben a védelmére rendelt birodalmi erők tagjai
között, akik készen álltak volna ezt a lehetőséget teljesen elvetni.

Címzett: A generális nagyúr Hivatala, aki Ő Legmennyeibb Fensége

kegyelméből a Szent Birtokok ezen, Damoklesz-öbölnek nevezett
szegletének, és más, peremvidéki szektoroknak védelmezője.

Feladó: Tomas Beije komisszár, a Komisszariátus Hivatala által a

Tallarni 229-es Ezred leghűségesebb és legbuzgóbb harcosainak Igaz Harci
Szellemének fenntartásával megbízva.

Generális nagyúr!
A mai napon, M41. 273 937-ben kaptam kézhez legújabb közleményét,
melyben Ciaphas Cain és csőcselék ezrede felfedezéséről ad tájékoztatást.
Sorait érdeklődve olvastam. Bizonyos lehet benne, hogy mind saját
meglátásom, mind Asmar ezredes véleménye szerint egyáltalán semmiféle
esélye nincs, hogy hasonló lázadó erődítmény létezzen Adumbria úgynevezett
„forró oldalán”. Ő Mennyei Fensége leghűségesebb és legbuzgóbb
harcosainak orra előtt.
Azonban, ahogy ön hangsúlyosan rámutatott, fokozott óvatossággal eljárni
sosem rossz döntés. Ennek megfelelően áldásomat adtam Asmar ezredes
javaslatára, hogy határvidéki őrjárataink hatókörét akár öt kilométerrel is
növelhesse, és arra biztattam századunk papjait, hogy újabb áldásokat
mondjanak értünk, a Császár útmutatását kérve lépéseinkre. Abban a
valószínűtlen esetben, ha efféle eretnek tévelygők mocskolnák be ezen
mennyei fennhatóságú világ ránk bízott részét, katonáinkat ezen áldások – a
Császár kegyelméből – kétségtelenül egyenesen a lázadókhoz fogják vezetni.
Bízom benne, hogy ez elégséges lesz ahhoz, hogy sikeresen végezzük el
szent feladatunkat.
Tomas Beije, ezredkomisszár
A nap gondolata: A Hit a legerősebb pajzs.
 NYOLC

„Reméld a legjobbat, de készülj a legrosszabbra.”

– Birodalmi Gárda harctéri kézikönyv

Komor kis csapat voltunk, ahogy a generális nagyúr főhadiszállásának egy

tárgyalótermében összegyűltünk. A terem teljesen azonos volt azzal, ahol
legutóbbi, oly csúful megzavart tanácskozásunkat tartottuk. Szerencsére a
generális nagyúr által használt szállónak számos tárgyalója akadt, úgyhogy az
egyik részleges lerombolása a Zyvan elleni elfuserált merényletben
legrosszabb esetben is csak kisebb fennakadást jelenthetett. A galaxisszerte
elterjedt luxusszállókra jellemző módon szinte lehetetlen volt bármelyik két
szobát megkülönböztetni egymástól, még a frissítőkkel megpakolt asztalka is
épp ott állt, mint emlékeim szerint az előzőben.
Azonban néhány fontos részlet megváltozott. Legelőször is, a földszinten
voltunk, és odakint Hidra ütegek őriztek minket, egyértelmű paranccsal, hogy
lőjenek le bármit, ami a védőzónán belülre jön, függetlenül attól, mennyire
tűnnek hitelesnek a kódjai. A légvédelmi ütegek látványa a korábbi esetre
emlékeztetett, úgyhogy körbekérdeztem, hogy annak a nyomozása hogy halad.
– Lassan – ismerte be Zyvan, a sarokban álló asztalról elvéve egy fahéjas
bucit. A Gleccsercsúcstól idáig tartó utazás, amit egy személyesen a
generális nagyúr által értem küldött, kielégítően gyorsan száguldó siklón
töltöttem, eléggé kiéheztetett, úgyhogy nem haboztam követni a példáját. – A
jármű tulajdonosát persze letartóztattuk, de azt állítja, hogy azt ellopták tőle.
– Nyilván ezt mondja – feleltem. – Tudjuk, ki ő?
– Ventrious – mondta legnagyobb meglepetésemre Zyvan. Az arisztokrata
elsőre páváskodó gyökérnek tűnt, aki kissé túlságosan is szomjazik a
hatalomra, de tapasztalatom szerint ez az összes kékvérűre igaz, és bárhogy is
próbáltam, nem tudtam a tanácsteremben toporzékolva hisztiző, elvörösödő
képű pojácát Slaanesh kubistájaként elképzelni. Először is, rém hülyén nézett
volna ki rózsaszínben.
– És hiszel neki? – kérdeztem.
A generális nagyúr bólintott.
– A vallatóink igen alaposak voltak. Ha tudott volna bármit, elmondta
volna. – Ebben nem kételkedtem, és ennek hangot is adtam. Zyvan komoran
elmosolyodott.
– Szokott körülmények között egyetértettem volna veled. De itt a
boszorkányság lehetőségével állunk szemben, ne feledd. Biztosra kellett
mennem, hogy az emlékei valódiak.
– Értem – feleltem, rám nem jellemző módon. Szívélyesen
odabiccentettem az élére vasalt, rangjelzés nélküli gyakorlót viselő,
jellegtelen fiatal férfinak, akinek a bemutatásával Zyvan nem vesződött.
Hekwyn, Vinzand és Kolbe mind olyan messze ültek tőle, amennyire csak
tudtak, és azt kell mondjam, nem tudtam hibáztatni őket. Találkoztam már
pszikkel korábban, és ritkán végződtek jól ezek az események. Szerencsére
rögtön érkezésünkkor elküldtem Jurgent, hogy készítse elő a körletemet,
úgyhogy nem volt rá esély, hogy a titkára hirtelen fény derüljön. Fejembe
véstem, hogy tartsam annyira távol a generális nagyúr vezérkarától,
amennyire lehet, mert nem tudtam megbecsülni, hány elmeolvasó kószálhat
még közöttük.
– Az elméje érintetlen volt – biztosított a fiatal pszi. – Legalábbis eleinte.
– Leolvashatta az arcomról, hogy mit gondolok, mert örömtelenül
elmosolyodott. – Olyan óvatos voltam, amennyire lehettem. Fel fog épülni,
úgy ahogy.
– Malden mester vezérkarom egyik legtehetségesebb szentesített pszije –
mondta Zyvan.
Ismét bólintottam.
– Biztos vagyok benne – hagytam rá. Mint mondtam, találkoztam már
néhánnyal, noha az esetek többségében nem épp társasági körökben, és
Malden (feltűnt, hogy Zyvan a protokoll szerinti civil megszólítást használta)
[46]
egyértelműen az egyik legélesebb penge volt közöttük. Rakel, Amberley
szelídített telepatája például olyan flúgos volt, mint egy jokaero, és
[47]
nagyjából annyit is értettem a mondókájából.
 Most persze azt hiheted, hogy valaki, akinek annyi rejtegetnivalója van,
mint nekem, összeszarja magát ijedtében a gondolattól, hogy egy
tárgyalóasztalnál kell ülnie egy telepatával, de az évek során megtanultam
róluk, hogy nem tudják kihallgatni a legmélyebb, legsötétebb titkaimat.
Legalábbis kemény erőfeszítés nélkül nem.
Rakel egyszer azt mondta nekem egy értelmesebb pillanatában, hogy a
körülötte lévő emberek kósza gondolatait elkapni olyan számára, mint egy
zsúfolt bálteremben megpróbálni egyetlen hangot meghallani, és ezzel is még
csak a felszínes gondolatokat tudja érzékelni. Mélyebbre menni sokkal több
erőfeszítést és összpontosítást igényel, ami majdnem ugyanolyan veszélyes a
pszi számára, mint az alanynak. Én pedig elég gyakorlott voltam a
leplezésben és csalfaságban, úgyhogy a felszínen nem találhattak volna
semmit.
– Jártam az ön által talált létesítményben – mondta Malden, hangja
különösen jellegtelenül csengett, ami legalább így illett a megjelenéséhez.
Egyedül a „semmilyen” szó tudta pontosan leírni, valószínűleg az évek során
számtalanszor voltam vele egy szobában, de nem tudnám megmondani,
milyen volt a magassága, alkata, szeme színe, haja. – Az élmény igen...
érdekfeszítő volt.
Különös zsibbadást éreztem a levegőben, mint amit a vihar előtti
feszültség kelt, és a holokivetítő anélkül kapcsolt be, hogy bárki megérintette
volna a kezelőfelületét. Vinzand és Kolbe egyaránt összerezzentek,
kétségtelenül imádságokat motyogva a Császárhoz az orruk alatt. Finom,
ezúttal őszintének tűnő mosolyt láttam Malden arcán, amit kis híján sikerült
elkendőznie. Csak Hekwyn nem mutatta jelét a megütközésnek, kétségtelenül
az Arbites szolgálatában szerzett tapasztalata eredményeként.
– Nem épp ezt a szót használtam volna – mondtam lazán. Elhatároztam,
nem adom meg neki az örömöt, hogy bármennyire is kizökkentsen.
– Valóban? – A fiatal pszi pillantása rám siklott. – Milyen szót használt
volna hát?
– Rémisztő – vallottam be. – Arra emlékeztetett... – Az asztalnál ülő
három férfira sandítottam, Zyvan pedig bólintott.
– Biztos lehetsz benne, hogy itt a szobában mindenki jogosult hallani,
bármit is akarsz velük megosztani – mondta. – Még azt is, ami a Káosz sötét
természetére vonatkozik.
– Komoran bólintottam, tudatában voltam a három férfi arckifejezésének
jelentésével. A kíváncsiság és aggodalom különös keveréke ült a
vonásaikon. Mind tudták, hogy olyasmit fognak hallani, amit a Birodalom
kevés polgárának volt valaha lehetősége megtudni, és nem voltak biztosak
benne, hogy meg akarták ismerni ezeket a titkokat.
– Néhány évvel ezelőtt – kezdtem bele – Slaanesh-hívő kultisták körére
[48]
akadtam, akik épp egy daemoni gazdatestet akartak teremteni. – Kolbe
kis híján félrenyelte a koffeint, Vinzand elsápadt, még egy adumbriaihoz
képest is. Hekwyn szemöldöke néhány millimétert felcsúszott, és elkezdett
kicsivel érdeklődőbbnek tűnni. – Volt valami abban a lakókupolában nemrég,
ami rájuk emlékeztetett.
– Mi történt a daemoni gazdatesttel? – kérdezte Hekwyn.
Vállat vontam.
– Gondolom, elpusztult. Tüzérségi zárótüzet kértem a területre, az
legyalulta az egész helyet. – És nem sokon múlott, hogy bele nem pusztultam
közben, hozzá kell tennem.
Malden egyet biccentett.
– Ez elég lehetett – mondta olyan hétköznapian, amitől csak még
feszültebb lett az egész helyzet.
– Már elnézést – köhintett tétován Vinzand. – Amikor azt mondta, hogy
daemoni gazdatestet teremteni, akkor úgy érti... – Hülyén lóbálni kezdte a
kezeit. – Bocsánat, eléggé új vagyok ebben.
– A hipertér mélyéből egy daemont idéztek meg, és egy gazdatestbe zárták
– magyaráztam, próbálva nem visszaemlékezni arra eközben, hogy a kérdéses
test az engem kísérő gárdisták egyikéhez tartozott. Vinzand még mindig
értetlenül nézett, úgyhogy egy Zyvanra vetett sanda pillantás után, megértve a
generális nagyúr szinte láthatatlan biccentését, kicsit jobban belementem. – A
daemonok a hipertér teremtményei, és abból nyerik az erejüket. Azonban
akármilyen veszedelmesek is, nem létezhetnek sokáig az anyagi világban,
mert hamarosan vissza kell térniük a hipertérbe. – És ez így van jól, ha az
eddig látottak alapján kéne megítélnem. – Egy halandó testbe zárva őket itt
maradhatnak ezen a világon, noha hatalmuk jelentősen lecsökken, és
általában annak az irányítása alatt állnak, aki eredendően megidézte őket.
– Egy bizonyos pontig, legalábbis – értett egyet Malden, én pedig
megkönnyebbülten adtam át neki a szót, lévén sokkal jobban értett a
boszorkánysághoz. – Legjobb esetben is csak gyér lehet bármilyen uralom
[49]
fölötte. Őrült, aki megpróbálkozik ilyesmivel – vállat vont –, de a
komisszárnak alapvetően igaza van. Egy daemon csak úgy tud az anyagi
világgal tartósan kapcsolatban maradni, ha talál egy olyan bolygót vagy
területet az űrben, ahol a két világ metszi egymást. Szerencsére az ilyen
helyek igen ritkák.
– Az Iszonyat Szeme – mondtam, és az aquila jelét vetettem magamra,
miközben kiejtettem a szavakat.
Malden ismét biccentett.
– Ezek legtöbbje ott van, igen – mondta. – A többi, csekély számú kivételt
[50]
pedig az Inkvizíció elzárta.
– Akik sokkal képzettebbek nálunk, és emiatt alkalmasabbak arra, hogy
ilyen dolgokon aggódjanak, mint mi – tette hozzá Zyvan, visszatérítve a
találkozót az eredeti céljához. Kicsit többet tudtam az Inkvizícióról és annak
módszereiről, mint ő, így némileg kételkedtem ennek a mondatnak az
igazságtartalmában, de ha ennek hangot is adtam volna, az valószínűleg
rosszat tett volna az egészségemnek, úgyhogy csöndben maradtam, és vártam,
hogy Malden visszaforduljon a holokivetítő felé. Ez egyszer a látvány
mozdulatlan és kristálytiszta volt. A fal mögött talált rettenetes kamra
tökéletes kicsinyített mását láttam.
– Mik azok a jelek? – kérdezte Kolbe, miközben próbált nem mereven
bámulni. Nem tudtam kárhoztatni, én is ezt tettem, noha a holografikus
másolatok nem voltak olyan nyomasztóak, mint az eredetiek.
– Javarészt védőrúnák – felelte Malden. – Úgy vélem, valami be lehetett
oda zárva. Valami, amit megérintett a hipertér. – Ez alkalommal, jól láttam,
nem csak az én kezem mozdult meg ösztönösen, hogy a Császár oltalmát
kérje.
– És a többi? – kérdeztem. A fiatal pszi első ízben tűnt bizonytalannak.
– Sosem láttam effélét korábban – vallotta be vonakodva.
– Nincs jobb ötletem, mint hogy a hipertér erői számára nyitnak csatornát,
talán, hogy megidézzenek valamit – vont vállat. – A hipertér áramlatai amúgy
is elég különösek errefelé. Jobb lenne, ha egy navigátort vagy asztropatát
kérdezne, hogy őszinte legyek. Ez inkább az ő asztaluk.
– Talán megpróbálták ezeket az áramlatokat befolyásolni – vetette fel
Kolbe. – Hogy felgyorsítsák a megszálló flottájuk érkezését, vagy hogy
hátráltassák az erősítésünket.
– Ennek lenne értelme – ismerte be Zyvan, lassan bólintva. A mozdulata
elárulta, hogy mennyire gyűlölte a felmerült lehetőség gondolatát is. – Meg
fogom vitatni az ügyet a Navis Nobilitae rangidős képviselőjével. – Mondani
sem kellett, hogy a zászlóshajója navigátora nem alacsonyodott volna le
odáig, hogy a magunkfajtákkal közvetlenül beszéljen, és meg kell mondjam,
ennek mi mind rohadtul örültünk. Általában elég ijesztő kis figurák, és
beképzeltebbek, mint egy bolygókormányzó, aki a családfáját Hórusz ideje
elé tudja visszavezetni. Ráadásul a puszta pillantásukkal meg tudnak ölni.
Szó szerint.
– És mi a helyzet a testekkel? – kérdezte Vinzand, látható erőfeszítéssel
fordítva a tekintetét a tetemek kivetített képére.
– Ebéd? – vetettem fel. – Akármi is volt bezárva oda, ennie kellett. –
Malden olyan mosollyal nézett rám, amiben ezúttal tényleg volt némi
melegség.
– Lehetséges – ismerte be. – Vagy csak az idő eltöltését szolgálták. De én
inkább emberáldozatot gyanítok mögötte. Az eretnekek imádják az
áldozatokat, főleg, amikor idézni próbálnak valamit.
– Talán az egyik általunk ejtett fogoly válaszolni tud erre a kérdésre –
mondtam. Végül fél tucat, viszonylag épségben maradt eretneket csíptünk
nyakon, és Hekwyn ígérete szerint az Arbites szakértői az egész kupolát
átfésülték a Császár tudja, mi után kutatva, szóval legalább végre úgy tűnt,
jutunk valamire.
– Talán – felelte Zyvan. Felvontam a szemöldökömet.
– Azt hittem, a vallatóid mostanra már mindent kivertek belőlük.
– Szokatlanul ellenállónak tűnnek. Néhányan úgy tűnik, még élvezik is.
– Eközben – szólt Hekwyn, jól hallhatóan megkönnyebbülten sóhajtva,
mikor a holokivetítő kikapcsolt – legalább el tudtuk kezdeni a csempészek
felderítését és felszámolását Gleccsercsúcstól kezdve. – Hálája jeléül rám
mosolygott és felém biccentett. – Kétkedésem ellenére, úgy tűnik, hogy Cain
komisszár nem tévedett a helyzet felmérésekor, mindössze annyit hibázott,
hogy úgy becsülte, Setétzugból érkeznek a fegyverek Gleccsercsúcsba, nem
pedig fordítva.
– Örülök, hogy az űrkikötő biztonságába vetett bizalma nem volt alaptalan
– feleltem nagylelkűen.
– Egy pontig. – Az arbitrátor elfintorodott. – A siklónak, amit elűzött,
valahonnan indulnia kellett. Azt gyanítom, hogy a bolygó körül keringő egyik
teherhajóról jött.
– Már elkezdtük a forgalomirányítási adatok átfésülését – tette hozzá
Vinzand. – De naponta több ezer sikló ad le jeleket, nem lesz könnyű ezt az
egyet megtalálni, főleg nem meglelni, hogy hol szállt le előtte.
 – Már ha egyáltalán valóban a teherhajókhoz tartozik – vetette fel Kolbe
komoran. – Talán a rendszer külső peremén ólálkodó egyik fosztogatóról jött.
– Nem. – Zyvan határozottan megrázta a fejét. – Ha már itt lenne a Káosz
egy hadihajója, akkor észleltük volna, mikor kiléptünk a hipertérből. Azóta
pedig az őrjárataink elfogtak volna bármit, ami a környéken a szokott
hajózási útvonalakon kívül belép a valós űrbe. – Visszaemlékeztem a
számolatlan táncoló fénypontra, amiket a Császár Bőségének
megfigyelőablakából láttam, és nem irigyeltem azt, aki feladatul kapta, hogy
derítse ki, melyik a fegyvercsempész sikló.
– Van bármi további ötletünk arra nézve, hogy mikor érnek ide a támadók?
– kérdeztem.
A generális nagyúr megrázta a fejét.
– Három és tizenkét nap között, ez a legjobb becslés, amit a navigátorok
adni tudtak. Hacsak Kolbe tábornoknak nincs igaza, és a fagyoldali barátaik
nem tudták valahogy felgyorsítani a hipertér áramlatait.
– Akkor jobb, ha arra készülünk, hogy bármelyik pillanatban itt lehetnek –
mondta Kolbe. Váratlanul boldognak tűnt ettől a lehetőségtől, míg rá nem
döbbentem, hogy a daemonokról és boszorkányságról szóló beszélgetés
kellően megrémítette, ezért leplezetlen sietséggel igyekezett visszaterelni a
beszélgetést olyan témák felé, amiket ő is értett. – Minden BVE-erőt teljes
riadókészültségbe helyezek, amint visszatérek a saját támaszpontomra.
– Bölcs elővigyázatosság – felelte Zyvan, és hagyományos módon, az
állványon lévő rúnák megérintésével, majd a kijelző ököllel való
csapkodásával bekapcsolta a holokivetítőt.
Ezúttal a kép szokás szerint zavarosan jelent meg, amit különösképp
megnyugtatónak találtam, mert a Malden által mutatott, szinte
természetfelettien éles és eleven képek túlságosan is felidézték a
lakókupolában átélt feszültséget. A bolygó háromdimenziós képe tűnt fel,
több száz zöld pötty jelezte a védelmére kirendelt BVE-erők elhelyezkedését.
Többségük persze az árnyékzónában állomásozott, a nagyobb lakott városok
és stratégiailag fontos helyszínek körül összesűrűsödve, noha néhány pötty
fel-feltűnt a fagyoldalon és a forró oldalon is, ahol egy-egy város vagy ipari
létesítmény kedvező helyszínt nyújtott a helyőrség számára az amúgy
ellenséges tájon.
A fagyoldal rövid tanulmányozása után megtaláltam Gleccsercsúcsot, és a
megnyugtató borostyánszín rúnát, mely a saját ezredemet jelképezte, noha az
expedíciós erőnk többi részét jelző hasonló rúnák szinte elvesztek a zöld
BVE-pöttyök között. A valhallai páncélosokat persze könnyű volt megtalálni,
Setétzugban voltak, és a tallarniak is jól elkülönültek a katonákkal amúgy
alig ellátott forró oldalon, de beletelt némi időmbe, mire megtaláltam a
kastaforei ezredeket. Kijózanító pillanat volt.
– Mennyi idő, míg megjön az erősítésünk? – kérdeztem.
– Öt és tizennyolc nap között, a hozzám eljutott legutolsó üzenet alapján. –
Zyvan egy pillanatig habozott. – És ez három napja volt.
– Három napja? – kérdezte Vinzand, a hangját uraló döbbenet szerencsére
elvonta a többiek figyelmét, így nekem nem kellett az arcvonásaim
fegyelmezésével vesződnöm. A tenyereim zsibbadtak, ami sosem jelentett
semmi jót. – Azt hittem, hogy huszonnégy óránként kap állapotjelentést a
helyzetükről.
– Normál esetben ez így van – ismerte be Zyvan olyan arccal, mintha igen
keserű pirulát kellett volna lenyelnie.
– De az asztropatáink nem tudják elérni a flottát.
– Azt mondták, valamiféle zavar uralkodik a hipertérben – vetette közbe
Malden segítőkészen, ami egyáltalán nem tudott megnyugtatni, ebben biztos
lehetsz. Nyilvánvaló, hogy a kultisták bármiben is mesterkedtek
Gleccsercsúcson, már a Császár tudja, mennyi halált hozó lőszer
felhalmozásán túl, ami magában is elég rossz dolog volt, azt sikeresen véghez
is vitték. Arról fogalmam sem volt, hogy mi a tervük, de épp eleget tudtam a
Nagy Ellenségről, hogy sejtsem, semmi jóra nem számíthatunk, és csak
reménykedtem, hogy nem nekem kell személyesen meggyőződnöm erről. Mint
kiderült, ezen reményem súlyosan hiábavalónak bizonyult.
– Vagyis egyelőre magunkra vagyunk utalva – zárta le a kérdést Zyvan.
Kolbe felhúzta a vállait.
– Az embereim nem okoznak majd csalódást, generális nagyúr. Talán
nincs annyi tapasztalatuk, mint egy gárdistának, de az otthonaikért harcolnak.
És ez sokat jelent.
– Nem kétlem – felelte Zyvan, de talán csak én ismertem elég jól ahhoz,
hogy lássam rajta, azért nem volt igazán meggyőződve Kolbe igazáról.
– Engem az aggaszt igazán, hogy mennyire széthúztuk a vonalainkat –
mondtam gondolkozás nélkül, majd rádöbbentem, hogy mit mondtam, és
olyan gördülékenyen folytattam, mintha nem is akartam volna szünetet tartani
mondat közben. – Ha hatékonyan akarjuk Kolbe tábornok csapatait támogatni,
akkor olyan hamar kell mozgósítanunk, amilyen hamar csak tudunk, amint
megtudjuk, hol érte őket támadás. Mire a csapatszállító hajó eljön értünk,
aztán eljuttat az összetűzés helyszínére, épp időben érkezünk a győzelmi
ünnepségre. – Valószínűbb volt, hogy ünnepség helyett elföldeljük a hullákat,
de ezt nem lett volna okos kimondani. Nem is kellett. Zyvan elég tapasztalt
volt ahhoz, hogy tudja, mire gondoltam.
– Már én is gondolkoztam ezen – mondta. A bolygó látványa
összezsugorodott, hogy helyet adjon a székváros fölötti orbitális pályán
mozgó ikonoknak is. A generális nagyúr zászlóshajója és a Császár Bősége,
gondoltam. Igazam is lett, mint kiderült, mert ezután a csapatszállítóinkra
mutatott. – Az eredeti terveim szerint a leszállóhajók tartalékban hagyása
nem fog segíteni, amint a komisszár rámutatott. Amikor az ellenséges flotta
megérkezik, könnyűszerrel lövi le őket, mint a vadkacsákat a víz fölött.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Vinzand, valószínűleg csak akkor
döbbenve rá, hogy a fejünk fölött keringő civil hajók milyen kiváló
lőgyakorlatot nyújtanak majd az érkező ellenséges hajóknak. Zyvan
felsóhajtott.
– Öt leszállóhajó, öt ezred. Mindegyik kap egyet. Így legalább egy század
pillanatok alatt készen állhat a bevetésre. Némi szerencsével így képesek
lehetünk gárdistaerősítést juttatni oda, ahova kell, majd visszatérhetünk a
támaszpontra újabb katonákért. – Felnézett rám, azt remélve, leolvashat
valamit az arcomról, majd vállat vont.
– Tudom, Ciaphas. Nem a legjobb megoldás, de ennyit tudunk tenni
jelenleg.
– Azt hiszem, ennyit, igen – feleltem, próbálva komornak hangzani. A
„szerencsés” századot ez a megoldás persze magára hagyja, de egy akkora
katonai egység képes kell legyen megvédeni magát, míg a második vagy a
harmadik kör megérkezik. Ami még fontosabb volt, már csak indokot kellett
találnom, hogy a leszállóhajó közelében maradjak, és máris volt
menekülőutam a bolygóról, ha a dolgok rosszra fordulnának, és hát úgy nézett
ki a dolog, hogy ez elkerülhetetlen. Így azonban, ami engem illetett, a
helyzetem kissé rózsásabbnak tűnt az átlagosnál.
Tudhattam volna persze, hogy korántsem lesz így.
 KILENC

„Hűségét semmi pénzért nem lehetett megvenni De elég olcsón ki

lehetett 'bérelni.”
– Allendyne inkvizítor, a tiltott xenó ereklyékkel való kereskedelemért
halálra ítélt Parnis Vermode kalmárherceg kivégzése után

Jurgen, éppoly hatékonyan, mint korábban is, személyes holmimat

takarosan elrendezte a generális nagyúr támaszpontján rendelkezésemre
bocsátott lakosztályban, úgyhogy mikor véget ért a megbeszélés, nem
vesztegettem az időt, visszatértem a szobámba, forró fürdőt vettem, jól
bevacsoráztam, és bedőltem a hatalmas, puha ágyamba. Nagyjából csak némi
hölgytársaság hiányzott, ami megkoronázta volna az estét, és miközben
[51]
álomba zuhantam, azon tűnődtem, vajon Amberley mit csinál eközben.
Ennek hála, szép álmaim kellett volna legyenek, de a rohadt holokivetítőn
megjelenő látvány, az eretnekek kupolájában talált kamra végül a
legmélyebb, legnyomasztóbb emlékeket kavarták föl bennem, úgyhogy
szundításom minden volt, csak pihentető nem.
Ahogy már említettem, még mindig voltak alkalmanként rémálmaim a
Slaanesh-kultisták előző fészkében tett látogatásomról. Általában elvont,
alaktalan képzetek voltak, melyek során úgy éreztem, hogy ismét Emeli, a
boszorkány pszichikus támadása alatt állok, aki jobbára testetlen lidércként
jelent meg, a kárhozatba csábítva, míg végül remegve, átizzadt ágyneműbe
csavarodva fel nem ébredtem. Ezúttal azonban az álom éles és eleven volt,
és még ébredés után is velem maradt, ezért még most is elég jól fel tudom
idézni.
 A szobájában kezdődött, ahová boszorkányos mesterkedéseivel
becsábított, elmémet érzéki fényűzés kendőzte el, mely társaimat már teljesen
[52]
letaglózta korábban. Ahogy az álmokban lenni szokott, a szoba épp olyan
volt, amilyennek emlékeztem rá, apró részletek, melyeket a valóságban szinte
észre sem vettem, álmomban élesen jelentek meg, de oly eltorzult
látványként, mintha nem is lett volna anyagi kiterjedésük. Emeli az ágyon
hevert, a szemeihez oly jól illő zöld selyemköntös csak félig takarta, bájosan
mosolygott rám, épp úgy édesgetve magához, mint korábban. Ellentétben
azonban a valósággal, a lézerpisztoly ütötte csúf kráter, mellyel az általam
elérhető legelkeseredettebb és legközvetlenebb módon megtörtem az
elmémre bocsátott varázst, már látszott a mellkasán, átlyukasztva a testét.
– Halott vagy – mondtam neki, tudatában léve annak, hogy álmodom, de
mégsem tudtam teljesen valószerűtlenként felfogni az eseményeket. A
boszorkány mosolya csak még szélesebb lett.
– Visszatérek – felelte, mintha ez lett volna a világegyetem
legtermészetesebb dolga, és újfent erős vonzalmat, vágyat és ezekkel
keveredő undort éreztem iránta, mígnem már nem is tudtam az érzelmeimet
elválasztani egymástól. – És akkor megízlelem a lelked, ahogy megígértem.
– Nem hiszem – feleltem, és ahogy a valóságban is történt, a lézerpisztoly
felé nyúltam, de a pisztolytáska és a fegyver eltűntek, a ruháimmal együtt.
Emeli nevetett, és hangjának ismerős izgalma még közelebb vonzott hozzá,
ölelésre nyitott karjai felé. Próbáltam elhúzódni, rettegés kerített a
hatalmába. A nő arca elkezdett megváltozni, valami olyanná alakulva, amire
nem is mertem ránézni, de mégis, erőtlen voltam ahhoz, hogy elfordítsam a
tekintetemet. Gyönyörűbb és rémisztőbb volt, mint amit az emberi elme képes
lehet felfogni.

– Jól van, uram?

Hirtelen riadtam fel, a szívem kalapált. Jurgen a lámpa kapcsolója mellett
állt, lézerpuskája a kezében.
– Valamit kiabált.
– Csak álmodtam – feleltem, majd az asztalon levegőző amasec felé
nyúltam. Jókora kortyot küldtem le, sokkal gyorsabban, mint amit a drága ital
megérdemelt volna. Öntöttem még egy pohárral, és immár óvatosabban
hajtottam fel. – A slawkenbergi boszorkányról.
 – Ó. – Szárnysegédem egyet bólintott, szavaim kétségtelenül felidézték az
ő emlékeit is. – Elég csúnya ügy volt.
– És még sokkal csúnyább lett volna Jurgen rendkívüli tehetsége nélkül,
mely akkor még mindkettőnk előtt áldott titok volt. Vállat vont. – Akárhogy
is, az álmok még senkit sem bántottak, ugye, uram?
– Persze hogy nem – feleltem, de nem akartam ismét aludni, úgyhogy
elkezdtem öltözködni. – Gondolod, hogy tudsz nekem koffeint szerezni?
– Rögtön, uram. – Átvetette vállán a fegyvere szíját, és indult kifelé a
szobából. Alig bírta leküzdeni az ásítását, és ekkor döbbentem rá, hogy
valószínűleg felébresztettem. A lakosztály nappali szobájában egy kanapéra
vackolta be magát, mely szobát amúgy irodaként használtam, és ami a
fürdőszobámon is túl volt. Kemény rémálom lehetett, ha abból a távolságból
meghallotta.
– Jobb, ha magadnak is hozol – tettem hozzá. – Úgy néz ki, rád férne.
– Rendben van, uram – bólintott ismét. – Kér reggelit is?
Őszintén szólva nem voltam benne biztos, még mindig émelyegtem a
rémálom és az amasec után, aminek a felhörpintése akkor már, hogy elért a
fejemig, igen rossz ötletnek tűnt, de végül is rábólintottam.
– Valami könnyűt – mondtam, bízva benne, hogy eléggé ismeri az
ízlésemet, és hogy abban a pillanatban jobb ízlése van, mint nekem. – És
magadnak is hozz bármit, amit kérsz.
Ahogy távozott, és jellegzetes bűze is követte, azon kaptam magam, hogy
valami indokot keresek, hogy visszahívjam. Nevetséges az egész,
győzködtem magamat. Birodalmi komisszár vagyok, nem egy beijedt kölyök.
Szorosan megkötöttem komisszári szalagomat, pontosan a fejemre
illesztettem a sapkámat, és próbáltam nem különösebben megkönnyebbültnek
érezni magamat, ahogy a derekamra csatoltam a fegyverövemet. Akárhogy is,
ahogy átsétáltam a nappali szobán, kényesen kerülgetve a Jurgen kanapéja
körül halmokban álló félig üres tányérokat, azon töprengtem, hogy amit
átéltem, nem lehetett-e több mint egy álom. Talán a kultisták szertartásának
valami pszichikus maradványa az általam meglelt kamrában befészkelte
magát a fejembe?
A gondolat annyira nyugtalanító volt, hogy kis híján ott rögtön voxon
megkerestem Maldent, hogy megkérdezzem, mekkora esély van erre. Aztán az
értelem győzött. Egyrészt, Jurgen végig velem volt, és pontosan tudtam, hogy
semmi efféle nem történhetett a jelenlétében, másrészt, ezen gondolat
megemlítése esetén holtbiztos, hogy a fiatal pszi rögtön a fejemben kezd
kotorászni, még mielőtt azt mondhattam volna, hogy „A Császár
megoltalmaz”. Ez a lehetőség pedig, gondolhatod, elégséges volt ahhoz, hogy
gyorsan magamhoz térítsen a kábulatomból. Saját méltatlan titkaim mellett,
melyeket nemigen akartam senkivel sem megosztani, elégséges érzékeny
tudás lapult a fejemben az Inkvizíció erőforrásairól és kapcsolattartóiról is
[53]
ahhoz, hogy tízszeres halálbüntetést kapjak, ha ezeket bárki megtudja.
Ahogy rádöbbentem erre a kilátásra, hirtelen az összes rémálmom
határozottan másodlagossá vált. Épp az íróasztalom mögött ültem, a szokott
papírmunkán rágva át magamat, mikor Jurgen visszatért egy ételhordó kocsit
tolva, ami peremig volt pakolva mindennel, ami ehető. Szárnysegédem az
arra vonatkozó utasításomat, hogy hozzon, amit szeret, szokásához híven szó
szerint értette. A köznapi papírmunka furának tűnhet a néhány órával
korábban megvitatott világrengető eseményekhez mérten, de ettől függetlenül
az asztalomon csak gyűltek az iratok. A katonák végül is csak katonák, és ha
az ellenség nem foglalja le őket eléggé, akkor találnak maguknak más
szórakozást. A reggeli érkeztével hirtelen döbbenetesen éhesnek éreztem
magamat, úgyhogy igen méretes darabot haraptam ki a Jurgen által oly
gondosan számomra kiválasztott akkenbogyós gofrik halmából.
Szárnysegédemet enni látni nem a gyönge szívűeknek való próba volt, én is
inkább visszafordultam a munkámhoz, ahol a hangokon kívül minden mást
figyelmen kívül hagyhattam. Így személyesen tudtam a bejövő voxüzenetre
válaszolni, szinte az első pittyenés pillanatában.
– Cain – mondtam tisztán, próbálva nem meghallani Jurgen fuldoklásának
hangjait, ahogy a protokoll megszegése miatti felháborodásában félrenyelt.
Császár adta jogának tekintette, hogy kezelje és megszűrje a bejövő
üzeneteket, a döntő többségüket kifogyhatatlannak tűnő türelemmel és
kitartással hárítva el, melyért egyébként rendszerint igen hálás voltam neki.
Azon a reggelen azonban bárminek örültem, ami elterelte a figyelmemet, mert
a rémálom emlékképei még mindig kikészítettek, ezért úgy határoztam, ez
egyszer Jurgen békében megreggelizhet.
– Komisszár – felelte meglepve Hekwyn. – Azt hittem, még aludni fog.
– Ezt én is mondhatnám önnek – válaszoltam, azon töprengve, miért hív
oly korán. Nem gyanítottam semmi jót.
[54]
– „A Birodalom sosem alszik” – idézte kaján örömmel. – Van itt
valami, amiről azt gyanítom, érdekelni fogja. – Ha tudtam volna akkor, hogy
ez az ártalmatlan kis mondat milyen galibához vezet, akkor az első eszembe
jutó kifogással lerázom, és visszatakarodok Gleccsercsúcs viszonylagos
biztonságába, leszarva a hideget. Akkor azonban úgy éreztem, bármi, ami
nem a rémálmom, csak javíthat a hangulatomon, úgyhogy hátradőltem, és
meghallgattam.
– Érdekesen hangzik – mondtam neki. – Mit intézett?
– Némi régimódi nyomozást – felelte Hekwyn. – Illetve a helyi rendőrök
nyomoztak, én figyeltem őket. Elkapták az ön által felderített csempészhálózat
egyik összekötőjét.
– Le vagyok nyűgözve – mondtam, és ezúttal komolyan is gondoltam.
Hekwyn hangja kissé önteltnek hatott.
– Nem volt annyira nagy dolog. Ahogy javasolta, a Gleccsercsúcs
vasútállomására be- és kijáró vonatokhoz hozzáférőket kezdtük vizsgálni. És
rohadjak meg, ha nem volt ott egy teherforgalmi menetirányító, aki a szokott
fizetése háromszorosát tapsolta el obscurára és örömlányokra.
– És van az erények ezen bajnokának neve is? – kérdeztem.
– Kimeon Slablard. Jelenleg börtönben van, és azon elmélkedik, hogy
milyen rémes dolgok történhetnek azokkal a polgárokkal, akik nem működnek
együtt a hatóságokkal.
– Volt értelme Hekwyn szavainak. Ha Kimeon csak egy közönséges
bérenc, akkor valószínűleg az első adandó alkalommal mindent elköp majd,
de előtte egy kis izzasztás nem árthat neki. Másfelől, ha a kultusz tagja, akkor
úgyis legalább annyi idő lesz megtörni, mint a korábban elkapott kubistákat,
úgyhogy néhány órányi várakozás úgysem számít. – Azt gondoltam, talán
szeretné meglátogatni. Amint rájön, hogy a Gárdával is szembe kell néznie,
száraz gallyként fog megtörni.
– Egy próbát megér – feleltem. Megkockáztattam egy kósza pillantást
Jurgen felé, és úgy határoztam, nyugodtan befejezheti a reggelijét. Slablard
amúgy sem siet sehova.
– Egy óra múlva ott leszünk.

Valójában egy óránál azért tovább tartott, az utcák tele voltak Setétzug
munkába siető lakóival, mintha csak bármelyik átlagos nap lett volna, nem
pedig a Káosz fosztogató flottája készült volna az egész bolygót felprédálni.
De gyanítom, részben ez teszi a Birodalmat azzá, ami, a még a legegyszerűbb
lakóiban is meglévő megtörhetetlen szellem. Vagy a határtalan hülyeségük,
[55]
ami az esetek jó felében amúgy is ugyanaz.
 Akárhogy is, az utak tele voltak kocsikkal, melyek a dugóban olyan lassan
pöfögtek, hogy egy lendületesebben haladó gyalogos is leelőzte őket, és még
Jurgen figyelemre méltó vezetési készségei sem voltak elegendőek, hogy a
kisebb, könnyebb civil járművek között átpréselhessük a Szalamandrát. Már
kezdtem úgy érezni, hogy szárnysegédem repüléstől való félelme ellenére
inkább egy légikocsit kellett volna szereznünk, amikor hirtelen egy két
toronymagas épület közötti kőlépcső felé kezdett gyorsulni.
– Kerülőút – közölte, nem törődve az előlünk félreugráló Administratum-
irodisták hőbörgésével, akik válogatott szitkok rendkívül különös áradatát
zúdították ránk.
Átvezetett minket egy széles téren, melyet nemes adumbriai hivatalnokok
szobrai pettyeztek. Néhány émelyítő kanyarral és egy ezekhez illően kikészítő
lefelé lépcsőzéssel később, átvágva egy bevásárlónegyeden és egy
vasútállomáson, végül az Arbites épülete előtt találtuk magunkat, ahol Jurgen
egy hivatali járművek számára fenntartott helyre rakta le a Szalamandrát.
Néhány tiszt gyanakodva nézett ránk, de az egyenruhám és a kemény kis
járgányunk nehézfegyverének látványa eltántorította őket attól, hogy
megkérdőjelezzék az elfoglalt parkolóhelyünkhöz való jogunkat.
– Köszönöm, Jurgen – mondtam, ahogy kimásztam a járműből. Váratlanul
mégiscsak hálás voltam a korábban elfogyasztott amasec miatt. – Ez nagyon
ügyes volt.
– Nem akartam, hogy lekésse a találkozóját, uram – felelte vidáman. A
további csevegés céltalan lett volna, úgyhogy ráhagytam, hogy beszélje meg a
Szalamandra elhelyezkedésének kérdését a praetorokkal, akik addigra már
összekapartak némi bátorságot, és inkább bementem az épületbe.
– Komisszár! – Egy pillanatra nem is ismertem meg a nehéz faajtók
mögötti hűvös márvány előcsarnokban álló fiatal praetort, aki nyilvánvalóan
rám várt, de aztán rádöbbentem, ki ő. Ifjabb Kolbe. Sisakja nélkül
megdöbbentő volt az apjával való hasonlósága, noha magasabb és karcsúbb
volt az öregnél. – Jó önt újra látni.
– Örülök, hogy ilyen jó színben van – feleltem. Kolbe épp úgy döntötte
meg a fejét oldalra, mint az apja.
– A medicaejee kiváló munkát végzett. Irodai munkán kéne lennem, de a
körülmények tekintetében... – Kezével körbemutatott a minket körülölelő
nyüzsgésre. Egyenruhás helyi praetorok siettek minden irányba, sokan
közülük foglyokat vezettek el, akik vérmérsékletük szerint vagy hangosan
káromkodtak, vagy ártatlanságukat bizonygatták, és néhány fekete testkesztyűs
arbitrátort is megpillantottam.
– A dolgok elég zűrösen festenek – ismertem be, ahogy a visszhangos
márványcsarnokon keresztül az igaztalanokat korbácsoló Császár hatalmas és
ízléstelen freskója alatti felvonókhoz vezetett.
– Setétzug minden alvilági mocskát begyűjtjük, akinek bármi köze lehet az
eretnekekhez – mondta vidáman. – És persze ott a szükségállapot idején
szokásos lázongás is.
– Elléptünk egy megváltást hirdető pap és hívei mellett, aki akkor is a
végítéletről ordítozott teli tüdőből, mely általában a méltatlanokra, továbbá
kifejezetten az őt a szórakozónegyed korai végítéletének kihirdetésében
akadályozó rohamrendészekre fog lesújtani, annak ellenére, hogy a nevezett
rohamrendészek bőkezűen és lelkesen használták a sokkhusángjaikat. –
Hekwyn arbitrátor úgy vélte, hogy jobb, ha előreküld engem, hogy
üdvözöljem.
– Kiváló ötlet – feleltem, a felvonók elé léptünk, az azokat két oldalról
közrefogó hatalmas kősasok viszonylagos oltalmában. Ifjabb Kolbe az egyik
sason megnyomott néhány rúnát, és az egyik felvonó finom bronzcsipke
aquilákkal díszített ajtaja, melyek jókora, kőből faragott fivéreik apró másai
voltak, csattanva kinyílt.
– Tizenhetes alagsor – mondta Kolbe, majd felnézett, és előhúzta a
sokkhusángját, amikor a pap és csapata hangosan és erőszakosan
összevegyült a közeli fogdába tartó örömlányokkal. – Ha megbocsát...
– Csak tessék – nyugtattam meg, hálásan azért, hogy az engem körülvevő
zűrzavar rendezéséért legalább ez alkalommal nem én voltam a felelős.
Elnéztem, amint Kolbe látható élvezettel veti bele magát a perpatvarba, majd
megérintettem a tizenhetes alagsor rúnáját, az ajtók becsukódtak, és a felvonó
elkezdett az épület legmélyebb része felé ereszkedni.
Úgy harminc másodpercnyi várakozás után, amit a Halál a Bűnösökre
nyilvánvalóan botfülű patkányfajzatok által orrfuvolán játszott karcos
voxfelvétele tett szinte elviselhetetlenné, az ajtók zörögve kinyíltak, egyszerű
előteret fedve fel, melyben kopott szőnyeg és egy, a pultja mögül rám
fegyvert fogó, teljes testpáncélt viselő arbitrátornő várt.
– Cain komisszár – mondtam neki olyan lazán, ahogy csak képes voltam a
fegyver csövébe nézve, melybe amúgy kényelmesen belefért volna
hüvelykujjam. – Várnak rám.
 – Komisszár. – A nő letette az otromba puskát, és valamit matatott a
pultján lévő billentyűzettel. Bólintott valamire, amit én nem hallottam,
úgyhogy biztos voltam benne, vox van a sisakjában, majd intett, hogy üljek le
a sarokban. – A rangidős tiszt hamarosan itt lesz.
Már hallottam ilyen mondatokat, és azon kezdtem gondolkozni, vinnem
kellett volna valami olvasnivalót, de épp csak alig volt időm letenni a
seggemet, amikor a nő mögötti vastag fémajtó kinyílt, és Hekwyn lépett ki
rajta.
– Örülök, hogy itt van – üdvözölt, és új bionikus kezével egy adattáblát
nyújtott felém, Úgy tűnt, már elég jól hozzászokott, épp olyan jól
megbecsülve a távolságokat vele, mint az eredeti, hús-vér karjával. Elvettem
az adattáblát, és amilyen gyorsan csak tudtam, átfutottam Slablard adatait.
Eléggé hasonló volt a katonai vádlapokhoz, melyeket oly jól ismertem, hogy
hamar átlássam. Mire a végére értem, félúton jártunk egy kietlen, festetlen
sziklabeton folyosón, melyen üres, a rájuk stencilezett számokat leszámítva
teljesen egyforma fémajtók sorakoztak egyenletes közönként. A levegő nehéz,
pállott veríték, testnedvek és az iszonyú rettegés szagától volt terhes, mely
rettegést senki nem felejtheti el soha, aki megjárta az elda kalózok
rabszolgavermeit. – Ebben a cellában van.
Az ajtó épp olyan volt, mint a többi a folyosón, de Hekwyn határozottan
mutatott rá, és beütött egy hatjegyű kódot a biztonsági konzolba, túl gyorsan,
hogy leolvashassam. Az ajtó kinyílt, felfedve a fingszagú szobát, én pedig
udvariasan intettem az arbitrátornak, hogy menjen csak előre. Elég biztos
voltam benne, hogy a csempész nem elég ravasz vagy eltökélt ahhoz, hogy
lesben állva várjon ránk, azt remélve, hogy legyűrheti az első belépőt, és
[56]
megléphet, de nem sok értelme volt kockáztatni. Mint kiderült, a lesben
állásra amúgy sem igen volt esély, mert a fickót szorosan hozzábilincselték a
cella közepén álló székhez, és nem annak a fajtának tűnt, aki lerágná a karját,
hogy kiszabaduljon. Ami persze azt is jelentette, hogy nem is kubistának való
fajta. Nem tudom, mit vártam, mit fogok látni, de azt tudom, hogy azért annál
többre számítottam, mint aki valójában ott ült. Alacsony férfi volt, vizenyős
szemekkel, melyekkel nem nézett senkire, haja vékony, kopaszodó, barna.
Összességében rémült rágcsálóra hasonlított leginkább.
– Jogi képviselőt akarok – hadarta, amint beléptünk. – Nem tarthatnak itt
akármeddig.
– Hogy mit akarunk, és hogy mit kapunk az élettől, az bizony ritkán azonos
– mondta szomorkásán Hekwyn. Slablard kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
 – Valaki vezetővel akarok beszélni.
– Az én lennék. – Hekwyn beljebb lépett a szobába. A fogoly szemei tágra
nyíltak, ahogy meglátta az egyenruháját, majd határozottan kiguvadtak, ahogy
az enyémre is ránézett. – Teljes fennhatóságom van Adumbria Arbites-
műveleteiben. – Egy pillanatra elhallgatott, hagyva, hogy a szavai megtegyék
a hatásukat, majd felém intett. – Ő pedig Cain komisszár, akiről már szintén
biztosan hallott. Azért hívtam meg, hogy szívességként végighallgassa a
beszélgetésünket, mert az árulás szükségállapot idején katonai bíráskodás alá
esik.
– Árulás?! – Slablard hangja egy oktávval magasabbra ugrott, durva kék
ingén a hóna alatt izzadságfoltok jelentek meg, mintha csak valaki kinyitott
volna egy csapot. – Csak néhány ládát tettem ide-oda!
– Melyekben olyan fegyverek voltak, amikkel utána Őfelsége gárdistáira
támadtak – mondtam olyan szigorúan, ahogy csak tudtam. – És ez nekem
árulásnak tűnik.
Slablard kétségbeesetten kapkodta a tekintetét közöttünk, amely végül
Hekwynen állapodott meg, mert ő tűnt kevésbé ijesztőnek.
– Nem tudtam! – vinnyogta. – Hogyan is tudhattam volna?
– Talán megkérdezhette volna? – javasolta Hekwyn szelíden. A kis
emberke láthatóan magába roskadt.
– Maga nem ismeri ezeket az alakokat. Veszedelmesek. Nem akar az
útjukba kerülni, ért engem?
– Azok az alakok eretnekek – mondtam. – A Megrontó Hatalmak hívei,
akiket a közelgő megszálló flotta előtt küldtek ide, hogy aláássák a
védvonalainkat. – Előrehajoltam, és legkíméletlenebb komisszárnézésemmel
nyársaltam fel a foglyot, amitől korábban tábornokok is elsápadtak már.
– Van fogalma róla, mekkora kárt okozott?
– Azt mondták, hogy csak feketepiacon eladandó ércrögök! – Slablard
gyakorlatilag zokogott. – Hinnie kell nekem, sosem üzleteltem volna velük,
ha tudom, hogy eretnekek!
– Nem engem kell meggyőznie – feleltem. – A Császárt magát kell. Jobb,
ha imádkozik, hogy a lelkét nem rontották meg a sötétség ügynökeivel való
üzelmei, vagy az örökkévalóságig kárhozott lesz! – Süket duma volt az egész,
de olyan meggyőzően adtam elő, ahogy Beije tette volna, és igen elégedett
voltam a színészi képességeimmel.
– Ezt aligha a mi feladatunk eldönteni – emlékeztetett Hekwyn, mintha
valójában érdekelte volna az egész. Azt gyanítottam, hogy azután, hogy
évekig szarakodott papírokkal a vezetésben, örömmel veti bele magát némi
kemény, testközeli ítélkezésbe. – Amint a Káosz fenyegetését legyőztük, az
Inkvizíció fogja eldönteni, hogy kit fertőztek meg a Sötét Hatalmak, és kit
nem.
Ez megtette a hatását, ahogy vártam is. Az Inkvizíció említésére Slablard
taknya-nyála egybefolyt, és elkezdett vinnyogva zihálni, ami annyira fárasztó
volt, hogy végül úgy döntöttem, a személyes italos flaskám tartalmából
valamennyit feláldozok, hogy annyira lenyugtassam, hogy képes legyen
beszélni. Határozott pazarlásnak tűnt, még akkor is kár lett volna belé a jó
amasec, ha képes lett volna értékelni a kifinomult ízt, amiben erősen
kételkedtem, dehát lapult még elég a lakosztályomban, és nem volt abban sem
semmi kétségem, hogy Jurgen gyorsan talál majd egy újabb üveggel, mikor az
előző kiürül.
Óvatosan elléptem a sziklabeton padlón szétterülő húgytócsa mellett,
végre megértve a sarokban lévő lefolyó szerepét, és visszatértem a szokott
laza, de veszélyes, ajtónak dőlő testtartásomba.
– Ezek az alakok – kezdtem. – Kik ezek, és hol találjuk őket?
 TÍZ

„A harctéri kompetencia csak mítosz. Az a fél, aki később hibázik, győz

– ez ilyen egyszerű.”
– Zyvan generális nagyúr

Végül az egyetlen gond Slablard kapcsán az volt, hogy nem akarta befogni
a száját. Az általa megadott neveket, dátumokat és helyszíneket olyan
várakozás közepette tápláltam be a tárgyalóterem holokivetítőjébe, mintha
bűvész lettem volna, aki elővarázsol egy tojást a kölykök füle mögül egy
születésnapi zsúron.
– Ha lehet ezt mondani, most hirtelen kicsit túl sok nyomunk is van –
mondtam. Zyvan és idősebb Kolbe bólintottak, és próbálták felfogni az
adatokat, ahogy továbbgörgettem a kijelzőt. Vinzand nem volt jelen,
valószínűleg azért, mert ez egy hadműveleti találkozó volt, semmi olyan,
amivel neki foglalkoznia kellett volna. Én csak örültem ennek, minél
kevesebb vita, mielőtt belevágunk, annál jobb, már ami engem illet.
– Az embereim a hálón átcsusszanó személyek bármelyikét el kéne tudják
fogni – mondta Hekwyn. – De jelen körülmények között kissé túl vagyunk
feszítve ahhoz, hogy fél tucat helyen egyszerre üssünk rajta.
– Értem – felelte Zyvan, nyilvánvalóan ő is pontosan tudta, mi a helyzet a
[57]
városban. Kolbe felé fordult. – Talán a BVE rendelkezésünkre tudja
bocsátani a szükséges létszámot?
Szívesebben használt volna gárdistákat, ebben biztos vagyok, de
olyannyira szét voltunk szóródva, hogy órákig tartott volna, mire elégséges
katona a városba érkezik, így ha az eretnekek felfigyeltek Slablard
eltűnésére, már rég sehol sem lesznek, amikor mi elkezdhetjük a bevetést. A
valhallai tankok persze helyben voltak, de megpróbáltam elképzelni, amint a
Leman Russ harckocsik átosonnak a zsúfolt utcákon, és kénytelen voltam
elnyomni egy mosolyt. Ennyi erővel voxon is üzenhettünk volna előre a
kubistáknak, hogy „hahó, jövünk”.
– Természetesen – bólintott Kolbe, nyugodtan, kimérten, magabiztosan,
hogy az emberei elbánnak vele, bármi is vár rájuk. Reméltem, hogy igaza
van. – Perceken belül rendelkezésére tudok bocsátani néhány századot.
– Biztos vagyok benne, hogy ennyi elég lesz – mondta Zyvan rezzenéstelen
arccal. Vagyis minden lehetséges célpontra gyakorlatilag két teljes szakasz
jutott, ami tökéletes recept volt a teljes összezavarodáshoz, a rengeteg katona
gyakrabban kerülne egymás útjába, mint hogy az ellenféllel harcolhatna. – De
talán akkor osszuk be a katonáit, amikor az alapvető körülményeket
felmértük.
Ez nem kevés időt vett igénybe, képzelheted, de végül is kidolgoztuk a
katonák lehető legjobb elosztását minden célpont esetén, Kolbe pedig kiadta
a parancsokat. Nyújtózkodtam egy nagyot, rálestem a kronómra, és döbbenten
tapasztaltam, hogy még mindig nincs dél.
– Úgy látom, akkor ennyi – mondtam, amikor Hekwyn távozott az Arbites
épületébe, és a két tábornok felállt, készen arra, hogy én is lesétáljak Zyvan
parancsnoki állásába. A generális nagyúr biccentett.
– Gondolom, már alig várod, hogy visszatérhess az ezrededhez – mondta.
Gleccsercsúcs csontig hatoló fagyos hidegére gondoltam, valamint az
odavezető végtelenül hosszú és unalmas vonatozásra, és minden
összekapargatott látszólagos lelkesedésemmel bólintottam.
– Ott a helyem velük – értettem egyet, mert nem találtam semmi érdemi
indokot, hogy elhalaszthassam az indulásomat. Egyetlen morzsányi vigaszom
az volt, hogy annyi ideig még tudtam maradni a városban, hogy indulás előtt
elfogyasszak egy rendes ebédet. Legalábbis így gondoltam. Zyvan
elmosolyodott, mintha kiolvasta volna a fejemből a valódi gondolataimat.
– De inkább itt maradnál, hogy lásd, mire vezetnek a kubistákon való
rajtaütések, nemde? Végső soron, nélküled nem is akadtunk volna a
nyomukra.
– Biztos vagyok benne, hogy Hekwyn arbitrátor emberei is épp olyan
remekül rájuk akadnak – feleltem, próbálva nem túl lelkesnek tűnni a
maradás gondolatától. Ha arra gondolt, amire sejtettem, hogy gondol, akkor
úgy nézett ki, hogy maradhatok a melegben, élvezve a hely minden kényelmét,
legalább még egy napig. Talán tovább is, ha beleszámítom az összegyűjtött
információk elemzését is.
– Ebben én is biztos vagyok – felelte Zyvan, de épp annyira hangzott
bizonyosnak ebben, mint amennyire én az voltam. – De ha nem bánod, hogy
egy kicsit el kell halasztanod a visszatérésedet az ezrededhez, akkor úgy
érzem, hogy ma délután sokkal simábban mehetnek az ügyek, ha a
Komisszariátus egy képviselője is jelen van a művelet során. – A szeme
sarkából Kolbe tábornokra pillantott. – Persze, ezzel nem az ön embereit
akarom minősíteni. Ez mindössze megkímélne minket attól, hogy hivatalos
jelentést írjunk a Komisszariátusnak a bevetés után.
– Természetesen – mondta Kolbe. Kétségtelenül boldogabb volt azzal az
ígérettel, hogy én fogom a katonái viselkedését elemezni, mintha valami
tintanyalogató tette volna utólag, aki sosem látta őket személyesen.
– Megtiszteltetés lesz a parancsnoksága alatt szolgálni – mondtam neki. –
Még ha csak rövid ideig is.
Persze ha tudtam volna, mibe keveredem, akkor a válaszom nagyon
másként fogalmazom, és azonnal rohanok a vonathoz, de akkor csak néhány
napnyi jó ételt és kényelmes szállást láttam az egészben.
Úgyhogy ennyi volt. Úgy egy órával később egy városi sugárúton találtam
magamat a Szalamandra hátsó részében zötykölődve, mögöttem fél tucat
Kiméra, a voxom pedig zsongott a BVE-katonák izgatott csevegésétől, akik
alig várták első bevetésüket.
– Voxfegyelem – emlékeztettem őket, próbálva legalább valami
mozgásteret hagyni nekik. A folyamatos pofázás azonnal elhalt. – Belépünk a
műveleti zónába.
Némi töprengés után a Slablard által leírt egyik kultista külvárosi háza
felé tartó csapathoz csatlakoztam. A nő neve Kyria Sejwek volt, Hekwyn
szerint felületes kapcsolatban állt számos szervezett bűnözésben feltűnő
alakkal, és valószínűleg drága örömlányokat futtatott a házában. Ezen túl
kiváló ügyvéde volt, és jó kapcsolatai a Trónigénylők Tanácsának több
tagjával, vagyis az arbitrátorok eddig nem tudtak kellő mennyiségű
bizonyítékot találni a letartóztatásához. Egy maréknyi testőr és egy nőkkel teli
ház sokkal biztonságosabbnak tűnt, mint a fegyverek célállomásául szolgáló
raktárépület, amit nyilván erősen őriztek, és amúgy is csurig tele volt
robbanószerekkel. Persze nem ezzel indokoltam a döntésemet a tábornokok
előtt, hogy nem a raktárt választottam.
 – Ez a nyilvánvaló célpont – érveltem nekik, a raktárra mutatva a
holotérképen, úgy téve, mint aki alig várja, hogy egymaga rohamozhassa meg
a helyet. Még néhány ikon világított, a másodlagos célpontokat jelezve.
Rámutattam Sejwek házára, épp a megfelelően zavart tekintetet hazudva
magamra. – De valami rossz érzésem van ezzel a hellyel kapcsolatban.
– Mire gondol? – kérdezte Kolbe előzékenyen, én pedig vállat vontam.
– Nem tudom pontosan megmondani. De a nőről szóló feljegyzések, hogy
mennyire befolyásos, hogy milyen bűnökkel hozható kapcsolatba... Talán túl
sokat látok bele, de...
– Lehet, hogy ez a város Slaanesh-kultuszának központja – mondta Zyvan,
ráharapva a csalira. Továbbra is kétkedően néztem.
– Persze, ez lehetséges. De a raktár határozottan a legígéretesebb
nyomunk.
– Akárhogy is – mondta a generális nagyúr, az általam elültetett ötlet
nyilvánvalóan gyökeret eresztett az elméjében –, ezt az eshetőséget sem
hagyhatjuk figyelmen kívül. Talán jobb lenne, ha az oda tartó szakasszal
mennél.
– Bölcs lenne – helyeselt Kolbe. – Ha ott a boszorkányság nyomaira
akadhatnak a katonák, az ön jelenléte igen megnyugtatóan hatna rájuk.
– Nos – feleltem megjátszott vonakodással –, ha mindketten így vélik...
Persze mire befejeztem a tiltakozást, gyakorlatilag már ragaszkodtak
hozzá, hogy én üssek rajta a helyen, ami számomra nem tűnt gonoszabbnak,
mint egy felső köröket kiszolgáló bordély, én pedig a tőlem telhető legtöbb
tettetett vonakodással egyeztem bele.
– Ez lesz az – mondta Jurgen, mikor odaértünk, a járdával párhuzamosan
futó magas téglafalra mutatva. Kétségtelenül igaza volt. A többi ház, nagy,
tágas épületek, melegen világító ablakokkal, mind az úttól távolabb álltak,
gyepes előkertek és sövények mögött, melyeket úgy tervezték, hogy tovább
fokozzák a házak hivalkodását és fennségét. Egyedül egy ház, a célpontunk
rejtőzött az egyre inkább erődítménynek tűnő fal mögött. A tenyerem viszketni
kezdett, és úgy éreztem, talán mégsem lesz olyan könnyű dolgunk, mint
vártam. Ugyanakkor, ismerve Sejwek személyiségét és valószínűsíthető
munkásságát, bőven volt oka rejtőzködni.
– Bizony az – erősítettem meg, miután lopva a térképre pillantottam, csak
hogy biztos lehessek benne. Bekapcsoltam a voxomat. – Ez a célpont –
[58]
mondtam a szakasz hálózatán, hogy mind halljanak. – Nem kell
elismételjem önöknek, hogy milyen fontos ez a bevetés Adumbria és a
Birodalom számára. Remélem, azt sem kell elmondjam, hogy Kolbe tábornok
és én bízunk önökben, és tudjuk, hogy önök nem fognak sem nekünk, sem a
Császárnak csalódást okozni. Előre a győzelemért! – Ez egyike volt azoknak
a harc előtti lelkesítő beszédeknek, melyeket az iskola elhagyásának napja
óta fejből tudtam idézni, de a BVE katonái sosem hallották még, úgyhogy
megtette a hatását. Sokkal jobban is, mint vártam, mint hamarosan kiderült.
– Hallottátok a komisszárt! – mondta a szakaszparancsnok, egy Nallion
nevű, izgatott fiatal férfi, aki épp elég idősnek tűnt, hogy borotválja az arcát,
és aki tiszti sapkáját általa kétségtelenül hetykének gondolva félrecsapva
viselte. – Mindenki a helyére!
Miután az osztagparancsnokok kórusa nyugtázta a parancsot, a Kimérák
szétváltak, Nallion parancsnoki járműve és az első osztag csapatszállítója az
ízléstelen, kovácsoltvas indás, hervadó liliomos, túl vastagon aranyozott
kapu előtt parkolt le. A többi osztag balra és jobbra fordult, szétdúlva a
nyilvánvalóan felháborodott szomszédok gyepét és díszcserjéit. Jurgen és én
a bal szárnyhoz csatlakoztunk, mely hátrahagyott egy Kimérát az oldalfal
mellett, majd áttörte egy szomszéd határsövényét, hogy csatlakozzon a
túloldal felől érkező másik csapatszállítóhoz.
– Harmadik és ötödik osztag a helyén – jelentettem, inkább azért, hogy
mindenkit emlékeztessek, még mindig ott vagyok, nem azért, mert szükséges
lett volna. Egy patkány-fajzat kertész bámult ránk és a mély barázdákra ott,
ahol nemrég még a gondosan ápolt gyep terült el. Arcán még a fajtájához
képest is kiemelkedően elképedt döbbenet ült. Ahogy Jurgenre nézett,
láthatóan megremegett és elrohant.
– Spavin uraság! – kiabálta futás közben. – Spavin uraság! Eljött értünk a
végzet! – Több igazság volt a szavaiban, mint sejthette volna, de nem volt
időnk miatta vagy a gazdája miatt aggódni. A fülembe helyzetjelentések
kórusa zengett, ahogy a többi osztag vezetője is bejelentkezett, majd Nallion
kiadta a támadási parancsot.
– Minden egység, behatolás! – kiáltotta a feszültségtől kissé remegő
hangon, majd a Kimérák bőgő motorokkal nekilódultak, nehézboltereik
felkerepeltek, és a téglafal jókora szakaszait zúzták törmelékké. A
Szalamandra meg-vonaglott alattam, ahogy átvágtunk a falon, de hála annak,
hogy közel két évtizede utaztam a Jurgen által vezetett járművekben, talpon
tudtam maradni, és bemásztam a megnyugtató fedélzeti bolter mögé. A távoli
porfelhők és nehézfegyverek hangja elég visszajelzést jelentett számomra,
hogy tudjam, a támadásunk másik három iránya is megindult, noha,
becsületükre legyen mondva, az osztagparancsnokok bámulatosan megőrizték
a hidegvérüket, és folyamatosan jelentéseket tettek, olyan tisztán és tömören,
mint egy Gárda-tiszt.
– Második osztag kiszáll a csapatszállítóból – mondta az őrmesterük,
majd szinte azonnal ugyanilyen üzenet jött az első és negyedik osztag
altisztjeitől is. – Az ellenállás gyér.
A ház felől ekkor már kézifegyverek ropogása hallatszott, ahogy a lakók
válaszolni próbáltak a váratlan támadásra. Igazán oda sem figyelve
meghallottam a géppuskák hangját, mely elvált a BVE-katonák által használt
lézerpuskák élesebb csattanásaitól, ami legalább azt bizonyította, hogy a
házban lévők hozzáfértek a törvénytelen fegyverekhez. A Szalamandra
páncélzatáról géppuska lövedékek kezdtek pattogni, én pedig gondolkodás
nélkül viszonoztam a tüzet, leradírozva a ház homlokzatát, miközben Jurgen a
szomszéd gyepéhez hasonlóan hibátlan füvön átvágva hajtotta a járművet a
célpont felé.
Az előttünk lévő egyik Kiméra figyelmeztetés nélkül hirtelen megtorpant,
a robbanás vörös villanása tisztán kivált az állandó alkonyi félhomályból, és
megrettent katonák kezdtek kimenekülni a járműből. Néhányan elestek, ahogy
a géppuska tüze lekaszálta őket.
– Harmadik osztag, maradjanak fedezékben, a francba is! – Épp volt időm
rájuk üvölteni, mielőtt Jurgen élesen balra rántotta a rángatózó Szalamandrát.
Valami alig egy méterre húzott el mellettünk, füstcsíkot húzva maga után,
majd a mögöttünk lévő kertfal maradékának csapódva felrobbant. –
Rakétavetőik vannak – voxoltam körbe, próbálva elfordulni a bolterrel, hogy
visszalőhessek. Eszembe jutott, hogy akár egy helyes, bár kényelmetlen
vonaton is ülhettem volna, ahelyett, hogy már megint halálos veszedelemben
forgok.
– Hagyják el a járműveket, és haladjanak tovább gyalog!
– Értettem – felelte Nallion. – Minden osztag haladjon egymást fedezve!
[59]
– Tökös gyerek volt, meg kell hagyni.
– Jurgen! – kiáltottam oda neki. – Láttad, honnan jött a rakéta?
– Úgy egy óra felől, komisszár – felelte olyan nyugodtan, mintha csak azt
kértem volna tőle, hogy hozzon még tannateát. Odafordítottam a
forgóállványos boltért, és görcsbe rándultak a beleim a látványtól. Legalább
két rakétavető irányult ránk a magas üvegablakok mögül, valamint egy
állványon álló nehézgéppuska. Melyeket, legnagyobb meglepetésemre, fiatal
nők használtak igen komoly hozzáértéssel, s akik igen hiányos öltözete nem
hagyott szemernyi kétséget sem afelől, hogy amúgy mivel töltik a napjukat.
[60]
Nem kellett volna sok hozzá, hogy mi is úgy járjunk, mint a mögöttünk
kedélyesen lángoló Kiméra.
– Hajts a legközelebbi fedezék felé! – ordítottam, lenyomtam az
elsütőbillentyűt, és reméltem, hogy legalább addig megzavarom a célzásukat,
míg Jurgen elvisz minket előlük. Meglepetésemre azonban adjutánsom
bebikkantotta a motort, és még gyorsabban a ház felé hajtott.
– Kiváló, uram! – Tüzet nyitott a vezetőfülke melletti nehézbolterrel is,
néhány harcos szajhát undorító folttá loccsantva, és mielőtt egyáltalán
felfoghattam volna, hogy mit csinál, felhajtott a teraszra, néhány díszcserjét
szétcsapva útközben, hogy átvágtasson a vékonyka, fa és üveg felületen, ami
mögött a támadóink meghúzódtak. Egyikük hirtelen félbeszakadó sikollyal
tűnt el a lánctalpak alatt, majd a Szalamandra egy fényűző nappali szemközti
falának vágódva megállt, porrá zúzva egy márványkandallót.
– Ötödik osztag! Kövessétek a komisszárt! – üvöltötte az osztag
őrmestere, Varant, ha jól emlékszem, a voxomon keresztül egyenesen a
fülembe, és mielőtt észbe kaptam volna, tíz katona követte erősen rögtönzött
és meredek belépőnket, haladás közben végezve a maradék védővel.
Legalább nekem nem kellett vesződnöm velük. A harmadik osztag túlélői egy
pillanattal később szintén csatlakoztak, és mindenki engem nézett, várakozó
tekintettel.
– Remek – mondtam, sapkámat megigazítva, és olyan lazán léptem ki a
Szalamandrából, ahogy csak lehetett. – Akkor vágjunk bele.
– Igen, uram! – felelte Varant csodálatot tükröző arccal, majd nekiállt
elrendezni az embereit. A szárnysegédemre néztem.
– Jurgen... – kezdtem bele, de úgy döntöttem, nincs értelme megfeddnem.
Végül is, követte a parancsaimat, és a végeredmény magáért beszélt. – Ez
nagyon... – Ez egyszer nem találtam a szavakat.
– Ötletes volt? – sietett a segítségemre, majd visszanyúlt a vezetőfülkébe
az olvasztárpuskáért, amit jellemző módon akkor is magával hurcolt.
– Ez a legkevesebb, amit mondani lehet rá – feleltem, és előhúztam a
lézerpisztolyomat.
– Második osztag behatolt – jelentette az őrmesterük a voxomban, a
hangja nyugodt maradt. – Eddig nincs nyoma ellenállásnak.
– Vettem – felelte Nallion. – Első osztag, jelentést! – Szavait csönd
követte, melyet csak a vox statikus recsegése tört meg időnként. – Első
osztag, jelentést! – ismételte. A tenyerem ismét viszketni kezdett, a rossz
előérzet ízét szinte a számban éreztem. A hadnagy hangja megkeményedett,
– Első osztag, hol vagytok?
– Itt a negyedik osztag – szólalt meg egy új hang, melyben tisztán lehetett
érezni az alig uralt rettegést. – Testeket találtunk. Lehet, hogy az első osztag.
– Mit értesz az alatt, hogy lehet? – csattant fel Nallion.
– Nehéz megmondani, uram. Nem maradt belőlük sok... – Elcsuklott a
hangja.
Nem tetszett a helyzet. Nyilvánvalóan valami veszedelmesbe botlottunk,
és ha bárki pánikba esik, az úgy terjed tovább, mint szikra a
prométheumtartályban. Ez pedig sokkal nagyobb mértékben csökkentette
volna az esélyeimet arra, hogy egy darabban kivergődjek onnan, mint amit
elfogadhatónak tartottam.
– Itt Cain komisszár beszél – vágtam közbe. – Maradjanak éberek.
Maradjanak fókuszáltak. És lőjenek mindenre, ami mozog, és nem a mi
színeinket viseli. Érthető?
– Igen, uram! – Úgy tűnt, ez elég volt, a negyedik osztag katonájának
hangja kissé kevésbé remegett. – Indulunk a következő célpont felé.
– Helyes – nyugtáztam, remélve, hogy kissé fel tudom rázni az osztag harci
kedvét. – Ne feledjék, a Császár megoltalmaz.
Nem tudtam befejezni a közhelyes mondatot, mert a voxcsatorna hirtelen
megtelt azokkal a zajokkal, melyeket néhány másodperccel később
kísérteties, visszhangos formában mi is hallottunk. Sikolyok, a lézerpuskák
sorozatai, és a hang, amitől felállt a szőr a tarkómon: dallamos, emberen túli
hangzású kacagás. Egy pillanat múlva a nyilvánvalóan egyoldalú harc
hangjai hirtelen elhaltak.
– Negyedik osztag, jelentést! – bömbölte Nallion, de nem érkezett válasz.
Ha komolyan azt remélte, hogy valaki felelni fog neki, az egész
bolygórendszer legnagyobb optimistája volt.
– Mit tegyünk, uram? – kérdezte Varant, és kisvártatva rádöbbentem, hogy
rám néz, teljesen eleresztve a füle mellett a hadnagya hangját. Sietve
felmértem a helyzetet.
A visszavonulás, ami amúgy nálam mindig nyerő ötletnek számított,
ezúttal lehetetlen volt. Azon túl, hogy aláásta volna a hírnevemet, a Császár
tudja, mennyi ellenséges tűznek tett volna ki minket, ahogy a nyílt kerten át
elhagyjuk a házat, én pedig nem szándékoztam célponttá változtatni magamat
holmi újonnan beszerzett játékszerekkel felfegyverzett civil ribancoknak.
Vállat vontam, igyekeztem úgy tűnni, mint aki megőrizte a hidegvérét, és
megpróbáltam megszólalni, de a szám hirtelen olyan száraz lett, mint a
bolygó forró, napos oldala.
– Befejezzük a küldetésünket – mondtam végül. – Van valami gonosz ezen
a helyen, úgyhogy meg kell tisztítanunk a házat.
Ekkorra fájdalmasan egyértelművé vált, hogy az eredetileg oly gondosan
megalkotott kifogásom, hogy jelen lehessek, végső soron igazsággá vált, ami
persze legalább azt bizonyítja, hogy a Császárnak jól fejlett humorérzéke van.
Elég boszorkányságot láttam az évek során, hogy tudjam, a túlélés egyetlen
esélye, ha szemtől szembe megküzdünk vele. Nem túl jó esély, igaz, ezt
elismerem, de ha elfutunk, csak több időt kap, hogy növekedjen a hatalma, és
végül ő támad ránk, elragadva tőlünk a kezdeményezést.
– Remélem, ez nem a takarítókkal szembeni szemrehányás volt – szólalt
meg egy mézesmázos hang. – Tudják, ők megteszik, ami tőlük telik, de egy
ilyen omladozó régi házat nehéz rendben tartani.
A megszólaló nő lágyan mosolygott, ahogy a szobába lépett, mintha a
[61]
társai tetemei felett álló húsz fegyveres katona a világ legtermészetesebb
dolga lett volna. Ösztönösen elkezdtem ráemelni a lézerpisztolyomat, az
ujjam a ravaszra feszült... majd megdermedt, a szívem a torkomban kalapált.
Kis híján lelőttem Amberley inkvizítort! Egy pillanatra annyira
megrémültem, hogy szó szerint megbénultam a döbbenettől, noha addig azt
hittem, ilyenek csak a népszerű ponyvaregények közhelyes történésekkel teli
lapjain történnek. Amberley mosolya kiszélesedett, ahogy rám és a katonákra
nézett, akik kezében ernyedten lógott a lézerpuskájuk.
– Tudom, hogy meg vagy lepődve, hogy itt látsz – dorombolta, a szavak
lehetetlenül édesek és lágyak voltak. Valami gondolat megpróbálta magát az
elmémbe préselni, de az inkvizítor látványa, aki éppoly bájos volt, mint
mikor legutóbb elbúcsúztunk egymástól, és még a heganthabokorról
leszakított virág is ott virított, a füle mögött, ahova beszúrtam; az illata
teljesen betöltötte az érzékeimet.
– Margritta? – kérdezte az egyik katona, mintha nem hinne a saját
szemének, és az elmémbe furakodó gondolat egyre tisztábbá kezdett válni.
Valami határozottan nem volt rendben...
– Igen, szerelmem. – Amberley kinyújtotta a kezét, és lágyan
megsimogatta a katona arcát. Fehéren izzó féltékenység tört fel bennem, de
mielőtt bármit tehettem volna, a katona felsikoltott, teste megvonaglott, majd
összeaszottan elfonnyadt és a padlóra zuhant.
 – Komisszár? – rángatta meg Jurgen a zubbonyomat, az arcán döbbenet
ült. – Hagyjuk, hogy ezt tegye?
– Inkvizítor – kezdtem bele. – Azt tesz, amit csak akar.
– De mikor felnéztem, Amberley eltűnt. Jó, nem tűnt el, mert eleve soha
nem is volt ott, de érted, mit akarok mondani. A helyén, a halott katona
porladó teteme felett, pufók, középkorú nő állt, előnytelen rózsaszín ruhában,
ami valójában jól állt volna valakin, aki tíz évvel fiatalabb, és ugyanennyi
kilóval könnyebb. Egyenesen rám nézett, kissé malacszerű vonásait döbbenet
és düh kezdte eltorzítani.
– Sejwek asszony – mondtam neki, kiélvezve a szemében megcsillanó
bizonytalanságot. Annyira remegtek a kezeim a hirtelen rám törő dühtől, hogy
az majdnem a célzásom rovására ment. Szerencsére a bionikus ujjaimra nem
hatottak az efféle érzelmi fellángolások, és lézerpisztolyom csövét meredten
a nő homlokára irányítva tartották. – Egy inkvizítor megszemélyesítése
halálos bűn.
Épp annyi ideje maradt, hogy még zavartabban nézzen rám, mielőtt
meghúztam volna a ravaszt, aztán a hipertér által megfertőzött agya a
koponyája hátulján keresztül kirobbanva összemocskolt egy falikárpitot, amit
nyilvánvalóan inkább ábrázolásmódja, mint szépsége miatt választottak.
– Mi történt? – kérdezte Varant némileg megdöbbenve. Ekkorra már a
többi katona is lerázta magáról a káprázatot, halkan motyogtak, az aquila jelét
vetették magukra, és általában igen maflán néztek.
– Boszorkány volt – feleltem, annyira egyszerű kifejezéseket használva,
amennyire csak lehetett. – Tett valamit az elménkkel. Azt láttatta velünk... –
Az adott helyzetben nyilvánvaló következtetést vontam le, melyet később
Malden megerősített, mint Slaanesh híveinek ismert bűbáját. – Aki fontos a
[62]
számunkra.
– Értem – mondta az őrmester még mindig zavartan.
– Szerencsére magát nem téveszthette meg.
– A komisszárok kiképzésének része, hogy az efféle hazugságokat
kiszúrjuk – hazudtam gördülékenyen, nem akarván a szükségesnél több
figyelmet összpontosítani Jurgenre. Az igazat megvallva, amiatt sokkal
feszültebb voltam, hogy Sejwek be tudott jutni a fejembe, miközben
szárnysegédem mellettem állt. Később tudtam meg, hogy míg én a voxszal
voltam elfoglalva, ő visszament a Szalamandrához a lézerpuskájáért,
úgyhogy egy időre kikerültem a védelmező gyűrűjéből. Túl későn jött rá,
hogy hőn szeretett meltája talán nem épp a legjobb választás egy olyannyira
gyúlékony épületben, és mint mindig, gyakorlatias hozzáállását nem érheti
rossz szó, noha az időzítésén még lett volna mit csiszolni.
– Nos, gondolom, most már legalább tudjuk, mi történt az első és a
negyedik osztaggal – mondta az őrmester, a boszorkány hullájáról egykori
beosztottja aszott tetemére fordítva át a tekintetét.
– Talán – mondtam, de valahogy még mindig nem állt össze. A negyedik
osztag gyorsan, harcban veszett oda, nem egyesével estek áldozatul a
bűbájnak. – Csak egy módon tudhatjuk meg.
És kétségtelenül megtudtuk. Bajtársaink földi maradványai, már az a
kevés, ami maradt belőlük, egy földszinti előcsarnokban hevertek szétszórva,
egy nagy falépcső lábánál, melynek korlátoszlopait anatómiailag teljesen
elképesztő pózokban üzekedő párocskák formájára faragták. Vér és
karcolások borították a falakat, melyeket a fagyoldalon elrejtett
lakókupolában látott buja freskók díszítettek. Elmémbe az ismerős,
nyomasztó érzet akart befurakodni.
– A ház többi része tiszta – jelentette Nallion kissé elzöldülve, amint
végignézett a pusztítás nyomain, de elég eltökéltnek tűnt hozzá, hogy ne egy
komisszár előtt dobja ki a taccsot. – Nincs másnak nyoma a környéken.
– Álfalak, titkos szobák? – kérdeztem a lakókupola emlékére
visszagondolva. Az a különös illat, ami ott lengte be a levegőt, a bordélyban
még a mészárlás bűzén át is érezhető volt. De Nallion megrázta a fejét.
– Nincs semmi nyoma ilyesminek – mondta. – Idehívhatunk néhány
megfelelően felszerelt technopapot...
– Hagyja – feleltem, és láthatóan megkönnyebbült. – A Gárda majd
gondoskodik erről. Ön és az emberei megtették a kötelességüket itt.
– Köszönöm, uram – vette a lapot, és felületes tisztelgés után elhúzott a
fenébe, leplezetlen megkönnyebbülést árasztva magából.
– Jurgen – szólítottam szárnysegédemet, és a lépcső felé mutattam. Nagy
és láthatóan erős építmény volt, de a Szalamandránk belefért volna a térbe,
amit elfoglalt. – Ha nem bánod.
– Hát persze hogy nem bánom, uram – biztosított róla, és egy pillanattal
később a melta ismerős bömbölése, és lehunyt szemhéjamon át is éles, vakító
villanása arról tájékoztatott, hogy meg is tette, amit vártam tőle.
Annak ellenére, hogy Jurgen rettegett attól, hogy felgyújt valamit, a lépcső
nem kapott lángra. Jurgen csak később, kissé túlságosan is későn vallotta be
nekem ezen félelmét; már nem sokat tehettünk volna, ha mégis igaza van, de
Jurgen számára a parancsok követése mindig elsődleges volt. Nagy, füstölgő
lyukat ütött a lépcsőfokokon keresztül, mely nyomasztóan emlékeztetett egy
barlang szájára. Kölcsönvettem egy lámpát a mindig nála lévő málhatáskák
egyikéből, és belestem a sötétségbe.
– Földre szállt Császár! – Hátrahőköltem, a szagtól szinte fuldokoltam.
Ha lehet, még rosszabb volt, mint a lakókupolában talált kamra, noha a
tartalma nyomasztóan hasonlónak bizonyult. Megcsavarodott tetemek halmai,
melyek még mindig fertelmes kéjtől vigyorogtak, az ép elmét kikezdő jelek a
falakon... Addig hátráltam, míg az előtér másik végéhez nem értem, és
közvetlenül a generális nagyurat hívtam.
– Úgy tűnik, igazunk volt a hely kapcsán – adtam tudtára. – Szentségtelen
célokra használták. – Habozva elhallgattam. – És ha nem tévedek – tettem
hozzá, és a görcsbe rándult beleim sugallata alapján nem tévedtem –, túl
későn értünk ide. Bármit is csináltak itt, már elvégezték.
 Szerkesztői jegyzet:

Az elkövetkezőkre való tekintettel, a következő levelezés rávilágíthat

néhány dologra.

Címzett: A Komisszariátus Hivatala, Departmento Munitorum, Coronus

Primus.

Feladó: Tomas Beije, ezredkomisszár, Tallarni 229-esek. Dátum: M41.

285 937.

Asztrotelepatikus ösvény: Idő szerint lezárva. Továbbítás elhalasztva.

Uraim, tiszteletre méltó bajtársak!

Nehéz szívvel kell egy komisszár bajtársam alkalmasságát kétségbe
vonnom, nem csak azért, mert nevezett tiszt a Schola Progeniumban
osztálytársam volt, és mind tudjuk, ezen kötelékek mindig erősek maradnak.
Azonban elhanyagolnám kötelességemet, ha nem hívnám fel figyelmüket ezen
ügyre, és félre kell tennem személyes érzéseimet a Gárda kedvéért, a
Birodalom kedvéért, magának a Császárnak a kedvéért. Hiszen az Őhozzá
való hűségünknek mindenek felett kell állnia, oly sok imádkozás és böjtölés
után nem látok más lehetőséget.
A kérdéses személy nem más, mint Ciaphas Cain, a Valhallai 597-esek
ezredkomisszárja. Tudomásom van róla, hogy némineműleg túlzó hírnév
veszi körül, mely miatt néhányan tán arra hajlanának, hogy elhessegessék
aggodalmaimat, de mégsem látok más lehetőséget, mint kimondani
félelmeimet. Tán épp ezen hírnév vezette őt arra, hogy szomorú módon
mellőzze komisszári feladatait. Milyen igaz a mondás, hogy a minket érő
[63]
dicsőség minket vakít el elsőként csillogásával.
Első kézből volt alkalmam megfigyelni, hogy a fegyelem és a megfelelő
rend szinte nem léteznek már a Cain komisszár felügyeletére bízott ezredben,
saját szárnysegédje nem éri el az Ő Mennyei Fensége áldott seregeiben elvárt
megjelenési mintákat, miközben a fegyelem elleni komoly vétségeket és
kihágásokat apróságokként kezeli, melyek aligha méltóak a figyelmére. Mióta
megérkezett Adumbria felszínére, teljességgel elhanyagolta kötelességeit,
több időt töltve a bolygó székvárosában, mint az 597-esekkel, odáig
merészkedve, hogy inkább a helyi BVE mellé helyezte magát, mint hogy
visszatérjen az ezredéhez, melynek állapota miatt komoly aggodalmat kéne
éreznie.
Bizonnyal lehetne azzal érvelni, hogy az eretnek boszorkányok nem egy,
hanem két fészkének felderítése igazolja cselekedeteit, de kérem, vegyék
figyelembe, hogy egyik alkalommal sem érkezett időben, hogy sötét céljaik
véghezvitelében megakadályozza őket, bármi is légyen az, és a BVE-
hadműveletekbe való hivatalos indok nélküli beavatkozása szerepet
játszhatott a komoly késlekedésben, mely késlekedés szerepet játszhatott
legalább az egyik fenti kudarcban. Természetesen ebből nem vonok le
semmilyen következtetést, csupán felhívom a figyelmet, hogy ezen véletlen
igen szerencsés volt ellenfeleink számára.
Világítsa meg a Dicsőséges Fenség szent fénye döntésüket.
Alázatos szolgájuk,
Tomas Beije

A nap gondolata: Az áruló keze távolabb ér, mint hinnénk.

 TIZENEGY

„Nem érdekel, milyen elcseszettül szentesítettek, a pszi az csak pszi, és

bármi, aminek köze van a hipertérhez, több zűrrel jár, mint haszonnal”
– Karis tábornok

Ekkorra már kezdtem őszintén rosszul lenni a tanácsterem látványától.

Úgy tűnt, hogy minden alkalommal, mikor beléptem oda, az életem még
bonyolultabbá vált. A jó vacsora és kényelmes ágy ígérete, amik reggel még
lelkesen kötöttek Setétzughoz, ekkorra már gyér vigasznak tűntek, mintha a
beláthatatlanul távoli jövőbe vesztek volna. És az átkozott tanácsterem is
egyre zsúfoltabbá vált. Zyvanon és rajtam kívül ott volt a generális nagyúr
néhány szárnysegédje, akiknek a nevét akkor sem tudtam volna megjegyezni,
ha bárki vesződik a bemutatásukkal, valamint Kolbe, Hekwyn és Vinzand, és
mindhárman azzal hangsúlyozták ki a helyzet fontosságát, hogy egy-két
talpnyalót is hoztak magukkal. Az asztal távolabbi végén Malden is jelen
volt, egy nővel csevegett, akiről világtalan, mélyen ülő szemei még
jellegzetes köpenye nélkül is elárulták volna, hogy asztropata. A legtöbb
jelenlévőben tisztán tapintható volt a kényelmetlen feszültség a szobában
tartózkodó két szellem miatt, de csak én tudtam, hogy a helyzet hamarosan
még rosszabbá válik.
– Rendben vagy, Ciaphas? – kérdezte Zyvan. Bólintottam, próbálva
kiverni a fejemből az újabb áldozati kamra képét. Nem volt könnyű, erről
biztosíthatlak, és ez, ahhoz képest, hogy mennyi rémséget láttam addigi
pályafutásom során, némileg meglepő volt. Újra és újra visszatért a látvány,
összevegyülve a lakókupolában talált hasonló szoba képével, és az átkozott
kacagással, amit a BVE-katonák halálakor hallottam. Valahogy a nevetés is
nyomasztóan ismerős volt, de hogy hogyan vagy miért, azt nem tudtam
megmondani.
– Megvagyok – feleltem, felemelve egy bögre tannateát a frissítőkkel
telepakolt asztalról. Szokás szerint csak én ittam tannát. Körülsandítottam a
tanácsteremben, ami a pszik sarkát leszámítva lassan kezdett megtelni, és
megpróbáltam elterelni a témát, mielőtt még újabb kérdéseket tett volna fel a
parancsnokom. – Ha mindenki itt van, talán kezdjünk bele.
– Majdnem mindenki – mondta Zyvan, majd füstölt groxsonkás
szendviccsel szolgálta ki magát. Mielőtt esélyem lett volna megkérdezni,
hogy mégis kire gondolt, a tanácsterem ajtaja előtt valamiféle zűrzavar kelt.
Emelt hangú szavak pattogtak, én pedig azon kaptam magamat, hogy
ösztönösen a lánckardom felé nyúlok, de a generális nagyúr nyugodt
viselkedése megállította a kezemet. Hozzá kell tegyem, mikor észrevette, mit
csinálok, vigyorogva nézett rám.
– Úgy nézek ki, mint akinek bármilyen igazolványt fel kéne mutatnia? – A
kérdés egyenesen Zyvannak szólt, mintha nem is lett volna más a szobában,
és valójában ez nem is állt messze a valóságtól. Fiatal, döbbenetesen karcsú,
finom nő állt az ajtóban, mégis, szinte az egész teret betöltötte a kisugárzása.
Besétált a léptei nyomán remegni látszó ajtónyíláson, mögötte a generális
nagyúr személyi testőrségének néhány hamuszürke arcú tagja vált láthatóvá a
folyosón. Zyvan egy intéssel elküldte őket, ők pedig figyelemre méltó
sietséggel igyekeztek becsukni a nő mögött az ajtót.
– Hát persze hogy nem. – A generális nagyúr szertartásosan meghajolt. –
Mindannyiunkat megtisztel a jelenlétével.
– Még szép – csattant fel ingerlékenyen a nő. – És ne várja, hogy ebből
rendszert csinálhat. – Dús és sötét, a végtelen világűr feketéjét idéző haja
egyszerű ruhája által szabadon hagyott vállaira omlott. Az anyag mintha tiszta
színarany szálakból lett volna szőve, szinte szemkápráztatóan verte vissza a
fényt, és igen keveset bízott a képzeletre, ahogy szorosan rátapadt az asszony
gyönyörű domborulataira. Az aranyszövet tökéletesen kiemelte a mély
kivágásban sejtetett keblei természetfelettien fehér bőrét. De ami valóban
megragadta a tekintetemet, és mindenki másét is a szobában, a homlokát
övező kendő volt. Ugyanazon aranyszín anyagból készült, mint a ruhája, de
pont a homloka közepén egy szem rajzát hímezték bele olyan sötét fonallal,
mint a haja feketéje. Gondolkodás nélkül az aquila jelét vetettem magamra,
és hidd el, nem én voltam az egyedüli, aki így cselekedett a szobában.
 – Hadd mutassam be Gianell Dimarco nagyasszonyt, az Elpusztíthatatlan
navigátorát – mondta Zyvan az egész szobának, mintha a jelenlévők
bármelyike ne vette volna észre, ki a nő. Jó, talán az asztropata nem láthatta.
Dimarco felsóhajtott.
– Csak haladjunk, jó? – Az asztal pszi-végén lehuppant egy üres székbe,
kétségtelenül úgy érezve, hogy több közös pont volt benne Maldennel és a
[64]
vak nővel, mint a többiekkel. Mindenki más zavartan a helyére
csoszogott, a lehető legnagyobb távolságot hagyva a psziktől.
– Természetesen. – Zyvan előzékenyen fejet hajtott. – Biztos vagyok
benne, hogy mind nagyra értékeljük, hogy személyesen csatlakozott hozzánk.
Hát lehet, hogy ő értékelte. Én a magam részéről kibékültem volna egy
írott jelentéssel, és egy sokkal kevésbé lekezelő viselkedéssel, már ha a nő
bármi hasznossal szolgálhatott egyáltalán. És persze szolgált is. Ha kicsit
tisztábban gondolkoztam volna, rá kellett volna döbbennem, hogy a navigátor
nyilván kurvára be van szarva, ha hajlandó volt a mosdatlan prolik közé
leereszkedni.
– Még szép, hogy értékeli – mondta finnyásan a nő. Sötét szemei
végigpásztázták a szobát, és bár pontosan tudtam, hogy semmi veszélyt nem
jelentenek rám nézve, mert csak a kendővel letakart szeme képes egyetlen
pillantással megölni, mégis összerezzentem, és nem mertem a szemébe nézni.
– De nem fog örülni annak, amit mondani készülök.
Az alapján, amit a személyiségéből felmérhettem, mely egyébként
navigátorhoz képest egész kedélyes volt, ez még akkor is igaz lett volna, ha
zenéről vagy az időjárásról beszélgetünk. De eközben éreztem az ismerős
viszkető érzést a tenyeremben.
– Akárhogy is – mondta Zyvan, kissé megdöntve a fejét. A nő ismét
sóhajtott.
– Majd megpróbálom egyszerűen megfogalmazni, hogy még egy kupac
[65]
vaksi is képes legyen felfogni. – Előrehajolt, könyökeit a fényezett
faasztalra illesztette, állát pedig gúlába rendezett ujjaira támasztotta,
lenyűgözően sokat megmutatva a kebleiből. – A hipertér áramlatai az
Adumbria körül erősek, de kiszámíthatóak. Általában.
– Általában? – kérdezte Vinzand, hangjában tisztán hallatszott a rémület.
A nő úgy nézett rá, mint a pap, mikor mise közben a gyülekezet egyik tagja
öblöset fingik. Amihez az ember hozzászokik, ha Jurgen társaságában jár
[66]
templomba.
 – Épp ezt készülök elmagyarázni – csattant fel. – Megmondom én
magának, hogyan számolja az iratkapcsokat?
– Egy pillanatnyi kínos csönd után folytatta. – Jobbára bonyolult, de stabil
örvényt képeznek, melynek a bolygó áll a középpontjában. Részben ennek
köszönhető az Adumbria kiemelt kereskedelmi szerepe. – A jelen lévő
helyiek a szükségesnél nagyobb önelégültséggel bólintottak. Dimarco vállat
vont, ami érdekes hatással volt a ruhájára, és arra, hogy a ruha mit engedett
látni. – De azt nem tudom megmondani, hogy ez miért van így. – Szinte
észrevehetetlenül a két pszire lesett.
– A bolygó keringéséhez van valami köze – mondta Malden szárazon. – A
kötött tengelyforgás jelentős rezgéseket kelt a hipertérben, ami eltéríti az
áramlatokat.
– Jelentős túlegyszerűsítés – szólt meglepően fiatal lányhangon az
asztropata. – Hacsak nem érzik közvetlenül, ennél úgysem érthetik meg
jobban.
– Várjanak egy pillanatot – vágott közbe Kolbe. – Úgy értik, hogy ezek az
áramlatok változnak?
Dimarco hangosat sóhajtott.
– Mégis, mit mondtunk az előbb? Persze hogy változnak! – Ahogy a hangja
egyre emelkedett, elkezdtem rádöbbenni, hogy a nő nem csupán fennhéjázó
seggfej, de őszintén be van szarva. Valószínűleg jobban, mint már jó ideje
valamikor is, ami, figyelembe véve, hogy egy csatahajón szolgál, amire jó
párszor rálőttek már, elég sokat elárult a helyzetről. – Háromszor, mióta
ideértünk. Nagy, hirtelen változások történtek. Ami, ha nem figyelt volna,
olyasmi, aminek nem lenne szabad megtörténni!
– Háromszor? – kérdeztem, mielőtt még észbe kaptam volna. A nő
éjfekete szemei megint engem néztek, úgy szórva a megvetést, mint egy
pokolpuska a lézert. Mielőtt még sablonos bunkóságot mondhatott volna,
például, hogy talán süket vagyok-e, elgondolkozva bólintottam és tovább
beszéltem, elhallgattatva bármiféle szarkasztikus megjegyzést, ami épp a
nyelve hegyén volt. – Meg tudja adni ezek pontos idejét? – A hatás igen
kielégítő volt, meg kell mondjam. Ajkát enyhén lebiggyesztette, és halk,
fuldokló hangokkal nyelte vissza a nekem szánt sértéseit.
– Nem, pontosan nem – mondta végül. Az asztrotelepatához fordult. –
Agnetha Faciltiatrix? – A vak nő bólintott.
[67]
– Mivel az első vágott el minket a flotta többi részétől, másodpercre
meg tudom mondani. A többinek utána kell néznem, ha pontosabb adatot akar
egy-két óránál.
– Az elég pontos lesz – feleltem. A szédülő, kavargó érzés a gyomromban
azt súgta, hogy olyan ösztönös kapcsolatra jöttem rá, amiről nem akartam,
hogy igaz legyen. Sajnos a sejtésem igaznak bizonyult. A legutóbbi
hiperörvény-változás aznap történt, kicsivel az előtt, hogy rajtaütöttünk
Sejwek házán. A többi támadás persze gond nélkül lezajlott, beleértve a
raktárház ellenit is, amit oly nagyon el akartam kerülni. Az eretnekek már
elvitték onnan a fegyvereket, a hely üres volt, mikor a BVE megérkezett. Az
egyetlen vigaszom az volt, hogy legalább túléltem a kalamajkát, amibe
belerángattam magamat, ráadásul véletlenül még bölcsességem és
bátorságom híre is tovább nőtt.
– Tehát – mondta Zyvan, olyan döbbenten, ahogy sosem láttam korábban –
az eretnekek a hipertér örvényeit befolyásoló dolgokat tesznek. A nagy
kérdés az, hogy miért.
– Minden tisztelettel, uram – szólalt meg Malden. – A nagy kérdés mégis
az, hogy mit tesznek. Ha valóban ők a felelősek ezért, akkor olyan
hatalommal nézünk szembe, mely bőven túlmutat bármelyik halandó pszi
erején.
Az egyre csak fokozódó rossz érzéstől görcsbe rándultak a beleim.
Nyilvánvaló volt a válasz Malden felvetésére, de nem én akartam lenni, aki
kimondja. Azonban senki másnak sem akaródzott kimondani a szörnyű
igazságot, noha a körülöttem lévő holtsápadt arcok alapján tudtam, hogy
mások is arra jutottak, amire én.
– Amikor megvizsgálta a lakókupolában talált szobát – szólaltam meg
végül –, úgy vélte, hogy az ott talált jelek egy része egy idézőrituálé elemei.
Találtak hasonlókat Sejwek bordélyában?
– Igen, találtunk – felelte Malden. – Majdnem teljesen azonosakat. –
Megengedett magának egy halovány mosolyt. – Nehéz megmondani, hogy
valóban azonosak-e, mert a behatolási módszere néhányat eltörölt... a fallal
együtt, amire fel voltak festve.
– Véleménye szerint – kezdte Zyvan, nyilvánvalóan nem akarva hallani a
választ – megidézhettek ezek valamiféle hipertérteremtményt, aminek elég
ereje lehet az áramlatok befolyásolásához?
– Lehetséges – bólintott a fiatal pszi. – Léteznek daemonok, amelyek elég
pszichikus erővel bírnak egy efféle cselekedet végrehajtásához. – Ahogy
könnyedén kimondta a szót, amit mindenki más oly gondosan próbált kerülni,
a szobán rémült szisszenések jól hallható hulláma csapott végig. Dimarco
úgy festett, mint aki mindjárt kidobja a taccsot, és hallottam, ahogy Hekwyn
egy imádságot mormol az orra alatt. – De kétlem, hogy egy ilyen erejű lényt
képesek uralni, legalábbis nem sokáig.
– Talán nem is kell uralniuk – vetette fel Agnetha. – Ha önként segített
nekik... – A hangja elhalkult, és mindannyian ugyanazon kényelmetlen
gondolattal küzdöttünk. Miféle lehetséges fizetség képes meggyőzni egy
daemont, hogy együttműködjön a kubistákkal, és miféle szentségtelen célokon
osztozhatnak?
– Ez azt jelenti, hogy az a valami még mindig szabadon jár-kel valahol? –
kérdezte Hekwyn, láthatóan küzdve azért, hogy visszanyerje a tartását.
– Nem maradhatnak sokáig az anyagi világban – emlékeztettem. – Már
vissza kellett takarodjon a hipertérbe, ahová való. – Kolbe felé fordultam. –
Talán a katonái hősies áldozatának hála – tettem hozzá. – Úgy hallottam a
voxban, hogy keményen állták a sarat, egészen a végsőkig.
Valójában azt hallottam, hogy rettegtek, és rémes halált haltak, ami a
pusztulásuk körülményeinek teljesen megfelelt, de ha valóban egy daemonnal
néztünk szembe, akkor minél többet akartam tenni a morál javításáért.
– Míg legközelebb meg nem idézik – mondta Dimarco ernyedten, a
beképzeltség teljesen lekopott róla, ahogy rádöbbent, hogy mivel állunk
szemben. Persze ez nem tartott sokáig, végül is navigátor volt.
– Tegyük fel, megteszik – vetette fel Zyvan.
– Persze hogy megteszik – vágott vissza a navigátor, kétségtelenül némi
biztonságérzetre lelve abban, hogy ellentmondhat valakinek. – Ha tényleg
sikerült volna a tervük, bármi is legyen az, akkor már nem ülnénk itt erről
csevegve, ugye? – Ez valójában jogos érv volt.
– Van bármelyiküknek bármi ötlete arra, hogy mit is akarhatnak? –
kérdeztem, próbálva nyugalmat és higgadtságot sugározni, ahogy az iskolában
tanították.
Persze egyáltalán nem voltam sem nyugodt, sem higgadt, erre mérget
vehetsz, de a morál fenntartásának ismerős gyakorlata legalább segített, hogy
úgy tűnjön, mintha ura lettem volna a helyzetnek. Agnetha elgondolkozva
húzta össze világtalan szemeit.
– Nyilvánvalóan megzavarni a kommunikációnkat – jelentette ki. – De az
már az első alkalommal sikerült nekik.
– Elvágni minket a flottánk többi részétől – tette hozzá Dimarco,
érezhetően küzdött azért, hogy a hangja ne remegjen. – Amikor közvetlenül az
örvényekre tekintek, azt látom, mintha lokális hipertérviharok készülnének
kitörni a bolygó körül. Már most is túl veszedelmes az immatérium
örvénylése ahhoz, hogy könnyen lehessen a bolygó körül navigálni.
– De ennek nincs értelme – tiltakozott Kolbe. – A saját megszálló
flottájuktól is elvágnák magukat.
– Talán épp ez a cél – vetettem fel. – Beengedni őket, majd lezárni a
járatokat, mielőtt a mi erősítésünk ideér – folytattam, de Malden kétkedőnek
tűnt.
– Ehhez nagyon jó időzítés kéne – mutatott rá. – És az immatérium nem
ilyen együttműködő.
– Talán ők tudnak valamit, amit mi nem – csattant fel Dimarco, percről
percre nyerve vissza eredeti habitusát.
– Kétségtelen, hogy így van – felelte Zyvan. – De mi is tudunk dolgokat,
amiket ők nem. – Hekwyn és Kolbe felé fordult. – Minden nyomot követnünk
kell, amit a rajtaütésekből ki tudunk nyerni. A kultusz maradéka is bujkál még
valahol.
– Már dolgozunk ezen – biztosította Hekwyn. Egymásra pillantottak Kolbe
tábornokkal. – Megtaláljuk őket, ne aggódjon.
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz – válaszolta a generális nagyúr. – De
kifutunk az időből. Ha tényleg hipertérvihart akarnak kavarni, hogy
bezárjanak minket, akkor a hajóik érkezés után vadkacsavadászatot rendeznek
közöttünk.
A körülmények ismeretében nem ez volt a legjobb dolog, amit mondhatott.
Vinzand és civil tanácsadói elkezdtek egymás között sutyorogni, Dimarco
pedig fulladozó visítást hallatott.
– Akkor biztosítsuk, hogy ez nem történik meg – mondtam. A Császár
segítsen, kezdtem kifogyni a megnyugtató közhelyekből, és úgy tűnt, hogy a
tanácskozás még órákig tarthat. Valójában azonban hamarosan hirtelen
félbeszakadt.
– Bocsásson meg, uram. – Zyvan egyik szárnysegédje lépett oda a
generális nagyúrhoz, fülében jól látszott a voxvevő, kezében adattáblát
szorongatott. – Azt hiszem, ezt látnia kell.
– Köszönöm – mondta Zyvan, és tanulmányozni kezdte a készüléket.
Arcáról nem lehetett semmit leolvasni. A tenyerem megint viszketni kezdett.
Bármilyen hír is érkezett, rossz hír kellett legyen. Egy pillanat múlva a
generális nagyúr a kezembe nyomta az adattáblát.
– Mi az? – kezdtem bele, de ahogy lepillantottam, belém szakadt a szó, a
leheletem megfagyott a torkomban, mintha egy valhallai zuhanyba léptem
volna.
– Hölgyek, urak – szólt komoran a generális nagyúr –, most kaptam a hírt,
hogy az őrhajóink harcérintkezésbe léptek az ellenséggel a rendszer peremén.
Ettől a pillanattól fogva az Adumbria katonai törvénykezés alatt áll. Minden
Gárda- és BVE-egységet léptessenek teljes készültségbe.
A francba, gondoltam. Mindazok után, ami aznap történt velem, még a
remélt vacsorámat sem kaphattam meg.
 Szerkesztői jegyzet:

Cain szokás szerint nemigen törődik semmivel, ami nem érinti őt

személyesen, ezért beszámolója ezen a ponton elég nagyot ugrik. Ezért úgy
éreztem, hogy be kell szúrjak némi külső forrást, hogy kiegyensúlyozottabb
képet adhassak az általános helyzetről.

Kivonat az Éjidő Setétzugban: A Káoszfertőzés rövid történetéből,

Dagblat Tincrowser tollából M41. 957.

Míg az első felszíni harcban a diadal a Valhallai 597-eseké lett, az első

győzelmet a világűrben a peremvidéki szállítmányozási utakat őrző hajók
legénysége aratta. Hogy teljességgel értékelhessük bátorságukat és
osztagparancsnokukat, Horatio Buglert, emlékeznünk kell rá, hogy a közelgő
támadók rettentő túlerejével szemben reménytelennek tűnt a helyzetük, és ezt
pontosan tudták is. Feladatuk csak annyi volt, hogy az ellenséges flotta
méretéről és hajóiról minél több adatot jelentsenek, és ha tudnak, élve
meneküljenek el. Az, hogy ennél sokkalta többet tettek, fényes bizonyítéka a
Birodalmi Haditengerészet harci szellemének és Bugler kapitány rendkívüli
[68]
taktikai és parancsnoki érzékének.
Mindössze két fregattjával, a parancsnoki hajó Kalanddal, és az ahhoz
hasonlóan könnyű fegyverzetű Viragóval valahogy sikerült három ellenséges
járművet is tönkretennie, mielőtt visszavonult volna, miközben az ő két hajója
csak könnyebb sérüléseket szenvedett.
 Kivonat a Villanó Pengék! Akcióban a Szablya osztályú fregattok
soraiból Leander Kasmides tollából, M42. 126.

Különösen érdekes esel történt az Adumbria, a Damoklesz-öböl peremén

lévő kisebb kereskedőbolygó áruló erők általi megszállási kísérlete során,
M41. 937-ben. Két Szablya teljesített őrszolgálatot a rendszer peremén,
amikor a hipertérből kilépett a támadók főereje. A Kaland Bugler kapitány
parancsnoksága, a Virago Walenbruk kapitány parancsnoksága alatt állt, és
ekkor még egyik hajó sem kóstolt bele a harcba, mert néhány hónappal
korábban kerültek ki a Voss hajóműhelyeiből, majd a Kastafore bolygóra
küldött harccsoporthoz csatolták őket. A Kastafore körül sem volt részük sok
eseményben, ott is kibővített őrszolgálatra küldték őket az amúgy is alig
vitatott területekre, valószínűleg azért, mert viszonylag új hajóosztály voltak,
ezért a tengerészeti parancsnokoknak nem sok ötlete volt a képességeikről, és
inkább a rendelkezésükre álló, sokkal ismertebb Kard osztályra
támaszkodtak.
Azonban az Adumbria körül kétségtelenül bebizonyították az értéküket,
amikor tucatnyi vagy még több ellenséges hajóval néztek szembe.
Szerencsére ezek többsége csak felfegyverzett kereskedőhajó volt, melyek a
bolygót megszállni készülő katonákat szállították, de még így is, pusztán a
jelentős túlerő miatt a két magányos fregattnak alul kellett volna maradnia.
Azonban ügyes helyezkedéssel képesek voltak hátba kapni az ellenfeleiket,
ahol a csapat-szállítók nem viszonozhatták a tüzet, így kettőt darabokra
robbantottak torpedókkal, majd a harmadikra összpontosították ágyúik tüzét,
azt is kibelezve. Ezen a ponton a csapatszállítókat kísérő hadihajók elkezdték
viszonozni a tüzet, a Kaland és a Virago pedig nagy sebességgel
elmenekültek, mielőtt a támadóik elég közel kerültek volna, hogy komoly kárt
tegyenek bennük.
Ezt akár szerencsétlenségnek is tekinthetjük, mert az ellenség két hajójáról
biztosan tudjuk, hogy Hűtlen osztályú fregatt volt, melynek terveit az árulók a
Monsk hajógyáraiból lopták el, és mely tervek újraalkotása során született az
egyedülálló Szablya osztály. Ezen két, nagyon különböző testvér közötti
párbaj az első feljegyzett esete lett volna a két hajóosztály összecsapásának a
szektoron belül bárhol. Sajnos azonban erre a legendás ütközetre kicsit még
várni kellett, míg a Sabatine incidens be nem következett hét hónappal
később, jó száz parszekkel odébb.
 TIZENKETTŐ

„Rohanj, aztán ülj a seggeden.”

– A bevetés menetének gárdisták általi szokásos összefoglalása

Annak ellenére, hogy viszonylag rövid volt, az utam vissza

Gleccsercsúcsra igen unalmasnak bizonyult, mert a generális nagyúr vette a
fáradságot, hogy egy újabb siklót biztosítson a számomra. Felszállás után
húsz perccel az égnek a jármű ablakán át látható darabkája a fagyoldal örök
éjszakájává sötétedett, melyben csak a fenti csillagok ragyogása adott
világosságot. Unottan néztem az alattunk elsuhanó, kéken derengő tájat,
elkedvetlenedve az érzéstől, hogy a végzetünk végre megérkezett. Kedvemet
még az oldalamon lógó flaskában lévő kiváló amasec sem tudta javítani,
melyet volt alkalmam a generális nagyúr magángyűjteményéből újratölteni
indulás előtt. Az égre bámultam, bármiféle mozgás jeleit fürkészve, noha
pontosan tudtam, hogy az ellenséges flotta még túl távol jár ahhoz, hogy
bármelyik hajója láthatóvá váljon a számomra.
Csak akkor egyenesedtem ki ültömben, mikor már elkezdtünk a
leszállópálya felé ereszkedni. Ekkor vettem észre a tömör jégmező majd
egészét elfoglaló csapatszállító hatalmas tömegét. A pilótánk azonban elég
magabiztos volt, és körberepülte az űrjáró óriást, hogy jobban szemügyre
vehessük. Vagy hát, nekem így tűnt, de valószínűleg csak megpróbált
megfelelő leszállóhelyet találni. A fényszórók vakító fényében tisztán látszott
odalent az integető hangyák által irányított, épp hüvelykujjnyi méretű
járművek szakadatlan sora, amint a rakodórámpákon át bedübörögtek a
hajóba. Legalább Kasteen ezredes tökös volt. Nem volt értelme megvárni a
gyorsreagálású erőnk felkészítésével, míg az árulók ténylegesen leszállnak.
Elégedetten bólintottam, amint a járművem leszállótalpai végre nekiütődtek
az örökké fagyott talajnak, és nekiláttam, hogy összekaparjam a hamusápadt
arcú Jurgent, aki szokás szerint rohadtul nem élvezte a repülést.
– A csapatszállító úgy három órával ezelőtt érkezett
– tájékoztatott Kasteen, mikor beléptem a parancsnoki központ
viszonylagos melegébe. Lesöpörtem egy arasznyi havat a sapkám pereméről,
és elküldtem Jurgent tannateáért.
– Mivel nem tudtuk, mikor térsz vissza, Ruput és én úgy gondoltuk, nem
várunk rád, és megkezdjük a felkészülést. – Persze ehhez az engedélyem
nélkül is minden joga megvolt. Hivatalosan az ezredkomisszárnak csak akkor
kell megvizsgálnia a parancsnoki döntéseket, és helyettük más megoldásokat
javasolnia, ha oka van feltételezni, hogy az ezred harcképessége ezek nyomán
sérülhet. A szokás, mely szerint Kasteen bevont engem az előzetes
döntéshozatalba és a taktikai megbeszélésekbe is, tisztán baráti megállapodás
[69]
volt közöttünk.
– Nagyon helyesen tettétek – mondtam neki vidáman, leplezve a
kihagyottság enyhe kényelmetlenségét, mely engem is meglepett. – Melyik
századot választottátok?
– A másodikat – felelte Broklaw, felnézve a holokivetítőből, mely akkor
is épp olyan idegesítően remegő képet adott, mint ahogy emlékeztem rá
korábbról. Valószínűleg senki nem vesződött azzal a távollétemben, hogy
kerítsen egy technopapot, aki megáldja. Másfelől, a géplátóink valószínűleg
eléggé el voltak foglalva azzal, hogy a járműveinket harcra kész állapotba
hozzák, nem volt idejük efféle apróságokkal vesződni. – Egyik szakaszuk sem
volt a támaszponton kívül, mikor a csapatszállító hajó megérkezett, és már
amúgy is volt némi gyakorlatuk a bolygón a gyors csapásmérésben.
Rám vigyorgott, és egy pillanat múlva megértettem, hogy az érkezésünk
napjára gondol, mikor rögtönzött akciónk megmentette a tallarniakat. Oly sok
dolog történt azóta, nehezen hittem el, hogy mindössze néhány hete történt.
– Jó választás – mondtam, miközben Jurgen visszatérő bűze arról
árulkodott, hogy megjött a tannám. Hálásan vettem át szárnysegédemtől a
forró italt, és hagytam, hogy a bögre melegétől visszatérjen némi élet a hús-
vér ujjaimba. A pilótának végül kissé távolabb kellett leraknia a repülőt, és
onnan hosszú, dermesztő séta vezetett a parancsnoki központig. – Biztos
vagyok benne, hogy Sulla hadnagy már rég berakodta a szakasza Kiméráit.
 – És azóta hasznos tanácsokkal látja el a többi szakaszparancsnokot – tette
[70]
hozzá szárazon az őrnagy.
– Mi hír a főparancsnokságról? – kérdezte Kasteen.
– Nyakig vagyunk a szarban, mint általában. – Hálásan belekortyoltam a
tannába, élvezve, amint az illatos folyadék finoman átmelegíti a belsőmet. –
Olvastátok a legfrissebb helyzetjelentéseket? – Az ezredes bólintott,
lángvörös haja hullámzott a válla körül.
– Közeledő ellenséges flotta, érkezés úgy három napon belül. Eretnek
boszorkányok baszakodása a hipertérrel, és lehet, hogy egy szabadon kószáló
daemon. És a Császár tudja, mennyi fegyver a még meg nem határozott számú
felkelő kezében, akik a civilek között rejtőznek. Kihagytam valamit?
– Nem igazán – feleltem. – Hacsak azt nem, hogy a Haditengerészetnek
nincs elég tűzereje, hogy megállítsa az ellenséges flottát, mielőtt az elérné a
bolygót.
Nem irigyeltem Zyvant, amikor ezt megmondták neki. Nemigen értettem
meg amúgy, hogy mi a gond, sosem fordítottam túl nagy figyelmet a
tengerészeti taktikára, de a fő probléma valami olyasmi volt, hogy az árulók
kettéosztották az erőiket. Abban a fajta hadviselésben, amit én ismertem, és
ami a terület elfoglalásáról és megtartásáról szólt, ez végzetes hiba lett
volna, de úgy tűnt, hogy más volt a helyzet rendszerszintű léptékben. Mint
kiderült, az űrhajóknak olyan hosszú idő bárhova eljutni, hogy ha egyszer
elhagyják az előző helyzetüket, akkor belátható időn belül már nem tudnak
oda visszatérni, úgyhogy azok a mozgékony, mobil tartalékok, amikkel mi
általában megerősítjük az ingadozó vonalakat, nem működnek az űrben.
Mikor távoztam, a generális nagyúr még mindig a kapitányaival
egyeztetett, azon tanakodva, hogy megpróbálják-e az egyik ellenséges
egységet menet közben elfogni, azt kockáztatva, hogy néhány kitörhet és
átjuthat, vagy tartsák maroknyi hajójukat a bolygó körül, ahol amúgy az
ellenség kedvére lesújthatna, és egy gyenge pont elleni összpontosított
támadással szinte biztosan áttörné valahol a védvonalat.
– Nyakig, eléggé úgy hangzik – értett egyet kedélyesen Broklaw az
ezredesével. Visszafordult a holokivetítő felé, jól begyakorlott rúgással
élesítve a képen. Kezdtem azt gondolni, hogy talán technopap kellett volna
legyen belőle, nem katona. – Bármi meglátás a helyzetünk kapcsán?
Nemigen volt semmi hozzáfűznivalóm, legalábbis olyan nem, amit ő és
Kasteen nem tudtak már maguktól is, de a megbeszélés mégis megnyugtatott,
és végső soron sokkal elégedettebben távoztam, mint vártam. Bármi is
leselkedik ránk, gondoltam, az 597-esek legalább fel vannak készülve a
harcra. Minden más a Császár kezében van.

A nap fáradalmai után, gondolhatod, elég kimerült voltam, és mire

ruháimat ledobálva bezuhantam az ágyamba, még a Gleccsercsúcsban rám
váró egyszerű szoba is elég kényelmesnek tűnt. Szinte azonnal elaludtam, de
nem volt nyugodt az álmom. Lüktető fejfájással riadtam fel nem sokkal
később, szédülve és zavarodottan, szobámat ismerős szag lengte be.
– Jól van, uram? – kérdezte Jurgen az ajtóban állva, és különös déjà vu
érzéssel vettem észre, hogy lézerfegyverét lövésre készen tartja a kezében.
Kipislogtam a csipát a szememből, hangosat ásítottam, és hirtelen
rádöbbentem, hogy a lézerpisztolyomat szorongatom, melyet régi szokás
[71]
szerint az ágy közelében tartottam.
– Csak egy rossz álom – feleltem, próbálva megragadni az éberré
válásommal együtt a tudatomból mind gyorsabban eliszkoló képfoszlányokat.
Jurgen összevonta a szemöldökét.
– Ugyanaz, mint legutóbb, uram? – tudakolta. A könnyed kérdés
elektromosságként csapott belém. Lassan bólintottam, a zöld szemek és
gúnyos kacagás halovány emlékei kezdtek a koponyámban lüktető ködön át is
kitisztulni.
– Azt hiszem, igen – feleltem, egyre biztosabban abban, hogy valóban
megint Emelivel álmodtam. Úgy véltem, ez aligha volt meglepő azután, hogy
egy másik hozzá hasonlóval találkoztam, de még így is igen nyugtalanítónak
találtam az egész helyzetet. Próbáltam összeszedni az emlék részleteit, de
minél jobban erőlködtem, annál inkább elfoszlott az elmémből. – Megint a
boszorkánnyal álmodtam – vontam vállat. Akármennyire is nyugtalanító volt,
csak egy álom. Mégis, határozottan taszító volt a gondolat, hogy
visszaaludjak. – Hoznál nekem némi koffeint?
– Hát persze, komisszár. – Jurgen a vállára vetette a lézerpuskát, és
távozott, rám hagyva, hogy bevonszoljam magamat a zuhanyzóba.
Végül, némileg felébredve, visszakóvályogtam a parancsnoki központba.
Semmi dolgom nem volt ott, de a várakozás, hogy az ellenség tegye meg az
első lépést, szokás szerint felidegesített. Megnyugtatónak éreztem a dolgukra
siető katonák nyüzsgését, a kimenő és bejövő üzenetek állandó zsizsegését,
mert mindez azt jelentette, hogy készen állunk, jöjjön bármi. Legalábbis
akkor még így gondoltam. Mint kiderült, senki épeszű ember nem jósolhatta
volna meg a veszedelem léptékét, mellyel valójában szembe kellett néznünk,
és valahol ez így volt jól. Ha csak sejtésem lett volna az egészről, a
rettegéstől biztos kataton állapotba kerülök.
De nem én voltam az egyetlen, aki nem tudott rendesen pihenni. Töltöttem
egy bögre tannát a sarokban álló termoszból, és ahogy visszafordultam a
szoba felé, vörös hajtincsekre figyeltem fel. Odasétáltam Kasteen asztalához.
A székében hátradőlve aludt, lábai az asztalra feldobva, és halkan horkolt.
Nem akartam felébreszteni, inkább otthagytam, és elhatároztam, hogy
elintézek néhány rutinszerű fegyelmi jelentést, amik nyilvánvalóan már
tornyokban álltak az asztalomon. De Kasteen túl jó katona volt ahhoz, hogy
ne riadjon fel a közeli léptek zajára.
– Mi történt, Ciaphas? – kérdezte felülve, baljával kisöpörve haját a
[72]
szeméből, jobbjával épp a lézerpisztolya felé nyúlt.
– Minden rendben, nyugi – mondtam. – Bocs, nem akartalak felébreszteni.
– Odaadtam neki a bögre tannát, úgy éreztem, neki jobban kell, mint nekem. –
Nincs az ilyen szunyókálásra egy ágyad valahol?
– Nyilván van... – Hatalmasat ásított. – Épp csak lecsuktam a szemem egy
pillanatra. Elbóbiskoltam. – Rám vigyorgott. – Gondolom, most le kell
lőnöd, mert szolgálat közben aludtam.
– Valójában nem – mutattam rá. – Már órák óta véget kellett volna érjen a
szolgálatod. Úgyhogy most az egyszer megúsztad. – Vállat vontam. – Amúgy
el tudod képzelni, milyen elcseszettül sok formanyomtatványt kéne
kitöltenem?
– Nem akarnék ennyi kényelmetlenséget okozni neked – bólogatott
komoran. Nyújtózkodott és felállt. – Szóval, lemaradtam valamiről?
– Fogalmam sincs – vallottam be mosolyogva. – Én is csak most értem
ide. – Ahelyett, hogy belekezdjek egy beszélgetésbe, amit mindenáron el
akartam kerülni, megelégedtem a féligazsággal. – Nem tudtam aludni.
– Tudom, milyen érzés – tűnt fel Broklaw egy elválasztó-panel mögül,
kezében egy félig megevett szendviccsel. – Megőrjít a várakozás. – Legalább
olyan feszültnek tűnt, mint mindenki más. Mind abban a különös, adrenalintól
túlpörgött állapotban találtuk magunkat, mikor annyira fáradtak vagyunk, hogy
nem tudunk aludni. Tőlem szokatlan módon széles mosoly kezdett szétterülni
az arcomon.
– Nézd meg, milyen kiváló példát mutatunk a katonáinknak – mondtam. –
Jobban be vagyunk pörögve, mint egy csapat kölyök a Császár Napjának
estéjén.
 – Azt leszámítva, hogy most a rosszcsont eretnekek kapják az ajándékokat
– felelte Broklaw leplezetlen élvezettel. – Halál és kárhozat, szeretettel
küldik az 597-esek. – Csak az alváshiányt tudom okolni, de rohadt viccesnek
találtuk az őrnagy szavait. Mikor a holokivetítő életre kelt a generális nagyúr
képével, az első dolog, amit Zyvan látott, három idióta volt, akik sikítva
röhögtek, mintha be lettek volna rúgva.
– Örömmel látom, hogy az 597-es ezred morálja továbbra is kimagasló –
jegyezte meg szárazon. Gyorsan magunkhoz tértünk, és a két tiszt rendbe
szedte az egyenruháját. Zyvan kérdőn felvonta a szemöldökét. – Noha meg
vagyok lepődve, hogy mindhármukat ébren találom. – Nyilván nem volt
meglepődve, elég régóta háborúzott már, pontosan tudta, hogy érezzük
magunkat.
– Az érzés kölcsönös – feleltem. Én voltam az egyetlen hármunk közül, aki
a protokoll korlátai nélkül beszélhetett vele. A tenyereim már megint
viszkettek. Bármiért is hívott éjnek évadján, nem csevegni akart. – Mi
történt?
Meglepetésemre a látvány kettévált, és a kijelző másik sarkában megjelent
Asmar ezredes alakja. Kétségtelen, hogy ugyanekkor mi is megjelentünk az
övén, mert arcára sietve leplezett ellenségesség ült ki egy pillanatra, mielőtt
úrrá lett volna vonásain.
– Komisszár. – Egyet bólintott, a mellettem álló két tisztet figyelmen kívül
hagyva, ami elárulta számomra, hogy valójában melyikünkkel akart Zyvan
beszélni.
– A Tallarni 229-esek valami döbbenetesre leltek a szektorukban –
magyarázta a generális nagyúr. Az arcáról le lehetett olvasni az
elkeseredettséget. – Kissé későn, de hálásnak kell lennünk azért, amink van.
– A Császár azt adja meg, amire szükségünk van – idézte Asmar
[73]
valahonnan. – Nem azt, amit akarunk.
Zyvan állkapcsa alig láthatóan megfeszült.
– Olyan ezredparancsnokokat akarok, akik végrehajtják az eretnekvadász
küldetéseket, amikor erre parancsot kapnak, ahelyett, hogy beérik a lehető
legkevesebbel, amiről azt hiszik, elég lesz, no meg olyan komisszárokat, akik
nem félnek bepiszkolni a kezüket.
Erre azért felfigyeltem, ebben biztos lehetsz. Fogalmam sem volt, hogy mi
húzta fel ennyire, de az biztos volt, hogy Asmar és talán Beije is alaposan
felhergelték. Ha engem kérdezel, valószínűleg azzal, hogy handabandázó
szónoklással töltötték az időt a parancsok teljesítése helyett. De ha a
tallarniak gyökérkedését támogatta a komisszárjuk, akkor persze a generális
nagyúr nem sokat tehetett ellene.
– Örömmel segítek bármi módon, ahogy tudok – mondtam, megragadva az
alkalmat, hogy a lehető leglelkesebben beléjük rúgjak. Zyvan bólintott.
– Nem kétlem. – Az Asmarnak szánt dorgálás nagyjából annyira volt
kifinomult, mint egy szellentő ork, és a tallarni ezredes arca enyhén
elvörösödött. – Reménykedtem benne, hogy lesz valami meglátásod, mert úgy
tűnik, neked van a legtöbb tapasztalatod az ellenség boszorkánysága kapcsán.
– Óvatosan elrejtettem afölötti örömömet, hogy ezen a ponton Asmar
határozottan idegesnek tűnt, és az aquila jelét vetette magára.
– Lelőttem egy maréknyi eretneket, és feldúltam néhány rejtekhelyüket –
feleltem, tudatában léve, hogy Zyvan elvárja tőlem, hogy fenntartsam a
szerény hős amúgy teljesen érdemtelen hírnevét. – De azt gondolom, hogy a
valódi érdem a velem harcoló katonáké. Ők küzdöttek meg az eretnekekkel,
és nem mindegyikük volt olyan szerencsés, mint én, hogy túlélte a harcot.
– Sajnos nem – válaszolta a generális nagyúr. Teljesen megette a
maszlagot. – De neked van tapasztalatod a hírszerzési jelentések
elemzésében, és már harcoltál a Nagy Ellenséggel korábban is.
– Igaz – feleltem, meghajtva a fejemet. – Szóval, mit fedeztek fel gáláns
tallarni bajtársaink? – Asmar némileg gyanakodva nézett rám, kétségtelenül
tudta, hogy csak genyózom vele, de hajlandó volt válaszolni. Kétségtelen,
erre is volt valami áhítatos idézete.
– Az egyik vágtázó őrjáratunk találkozott ma reggel egy
[74]
naugavadásszal – kezdett bele. – Ő említette, hogy a támaszpontunktól
északra egy barlang mellett nyomokat talált, úgyhogy a vágtázók
megvizsgálták a helyet. – Zyvan arckifejezése szóról szóra egyre keményebb
lett. – Amit ott találtak, az... – a szavak egy pillanatra elhagyták Asmar
ezredest, és ismét az aquila jelét formálta ujjaival
– ...szentségtelen volt – fejezte be végül, az arca teljesen elsápadt.
– Hadd találjam ki – mondtam. – Testek, valamiféle undorító mintába
rendezve, a falakra különös jelek festve? – Asmar bólintott. – Ütköztek a
katonái bármilyen ellenállásba?
– Nem – felelte. – A hely elhagyatott volt. – Ha sokáig folytatta volna még
az aquila vetését, tartottam tőle, hogy az ujjai elrepülnek. – De a gonosz
ártalmas párája tapintható volt.
– Szerencséjükre a daemon már nem volt ott – mondtam, nem tudva
megállni, hogy ne cukkoljam tovább. Jutalmam a szemeiben felvillanó
eltéveszthetetlen rettegés volt. Zyvan felé fordultam. – Úgy hangzik, hogy
megtaláltuk a harmadik rítus helyét.
– Én is erre jutottam – értett egyet velem a generális nagyúr.
– Ez lehet az áttörés, amire vártunk – folytattam. – Ha Malden meg tud
vizsgálni egy, a csata nyomai által meg nem zavart helyszínt, akkor talán
pontosan meg tudja állapítani, miben mesterkednek az eretnekek.
– Talán sikerülhetett volna neki – felelte Zyvan –, ha Asmar ezredes és
Beije komisszár nem vették volna magukra a helyszín teljes elpusztításának
feladatát is, még mielőtt a vizsgálatokra esély nyílik.
– Ez volt az egyetlen, amit tehettünk – védekezett Asmar.
– Hát nincs megírva a Szentek Elmélkedéseiben, hogy a szentségtelen
oltárait az igazak tüzével kell megtisztítani?
– És az nincs a józan ész kézikönyvében megírva, hogy a szerencsésen
épségben elfoglalt ellenséges létesítmények alapos vizsgálat előtti
tönkretétele kreténség? – vágtam vissza. Nem hittem volna, hogy bárki, még
akár Beije is ennyire gyökér lehet. Asmar dühösen elvörösödött.
– Tudom, mi a kötelességem a Császár felé. Amikor majd az Aranytrónus
előtt állok, az ítéletére várva, tiszta lesz a lelkiismeretem.
– Csodálatos – feleltem. – Örülök magának. – Tekintetemet ismét Zyvanra
vetettem. – Szóval összességében mindössze azt tudtuk meg az ellenfél forró
oldali tetteiről, hogy ott jártak. – A generális nagyúr pedig bólintott.
– Nagyjából – morogta.
– Pontosan hol van az „ott”? – kérdezte Kasteen.
Válaszként Zyvan előrehajolt, hogy az általunk nem látott kapcsolókkal
babráljon. Asmar arca eltűnt, helyette megjelent a bolygó orbitális nézetű
forgó képe. Egyetlen rúna jelezte az eretnek oltár helyét, mely a hatalmas
lépték miatt úgy tűnt, mintha pontosan a bolygó Gleccsercsúccsal átellenes
oldalán lenne. Kasteen bólintott.
– Hmm... érdekes.
– Mi érdekes? – kérdezte Zyvan.
– Talán csak véletlen, de egyenlő szárú. Nézze... – Rámutatott Setétzugra,
ahol a másik oltárt találtuk. Valóban, a székváros félúton volt a két másik
pont között.
– Nincs olyan, hogy véletlen, ha boszorkányságról van szó – mondtam. –
Ez valahogy fontos kell hogy legyen.
– Csak ha minket és a tallarniakat egyenesen a bolygó magján keresztül
húzott vonallal kötjük össze – mutatott rá Broklaw. – Számít ez?
 – Csak a Császár tudja – sóhajtotta Zyvan. – A hipertér varázsával van
dolgunk, úgyhogy az olyan apróságok, mint egy útban lévő bolygó, talán nem
számítanak nekik. Beszélek Maldennel és a többiekkel, meghallgatom, ők mit
gondolnak. – Elgondolkozva bólintott. – Jó észrevétel, ezredes.
Úgy tűnt, hogy bontani akarja a vonalat, ezért gyorsan közelebb léptem.
– Még egy dolog – mondtam. – Bármi hír a flottáról?
– Zyvan megrázta a fejét.
– A hipertér még mindig túl zavaros ahhoz, hogy az asztropaták átjuttassák
az üzenetet. Hogy megérkeznek-e, és ha igen, mikor, az a Császár kezében
van.
– Ahogy gondoltam – sóhajtottam. Zyvan bontotta a vonalat. Kasteen,
Broklaw és én némán egymásra néztünk. Egy pillanattal később az őrnagy
kimondta, amit mind gondoltunk.
– Azt hiszem, a szar most már az állunkig ér.
 Szerkesztői jegyzet:

Mivel az űrben zajló csata fontos szerepet játszott a később történtek

szempontjából, Cain azonban nem zavartatja magát azzal, hogy bármit is
írjon róla, Tincrowser újabb, a harcokról szóló rövid kivonatához kell
forduljak. Bár némileg pontatlan a részleteket illetően, ahogy ez egy
civiltől el is várható, de legalább beszámol a fontosabb eseményekről.

Kivonat az Éjidő Setétzugban: A Káoszfertőzés rövid történetéből,

Dagblat Tincrowser tollából, M41. 957.

Amint az ellenséges flotta tovább közeledett az Adumbria felé, három

részre vált szét, kétségtelenül azért, hogy kikerülje hősies védőinket. Kettő
ezek közül elég veszélytelennek tűnt, mert csak könnyűfegyverzetű
[75]
hajókból állt, míg a harmadikban kapott helyet a csapatszállítók
[76]
többsége, és az azokat kísérő csatahajók.
Rátermettségüket már az első ütközetben bizonyítva, továbbá az egyedüli
elérhető hajókként, melyeknek volt esélye megakadályozni a támadók
orbitális pályára állását, a Kaland és a Virago kapták a feladatot, hogy
tiporják el a kisebb flottarészeket. Ezt elég sikeresen végre is hajtották, noha
egyikük sem volt képes teljességében megakadályozni, hogy célpontjaik
elérjék a bolygót. A Kaland teljesített jobban, két célpontját is
megsemmisítette, miközben alig szenvedett károkat, míg a Virago csak az
egyikkel bánt el. Sajnos azonban eközben a másik kettő kereszttüzébe került,
és a hajtóművei olyan súlyosan megsérültek, hogy nem tudta tovább folytatni
az üldözést, és hamarosan hátra kellett maradnia.
 Az ellenséges flotta java továbbra is az Adumbria felé sodródott, a
Birodalmi Haditengerészet maradék erőit arra csábítva, hogy csapjanak le
rájuk, azok azonban nem kapták be a horgot. Az Elpusztíthatatlan maradt
[77]
Setétzug fölött orbitális pályán, ahol egy osztag romboló csatlakozott
hozzá, melyek addig a rendszer belső hajózási útvonalain őrjáratoztak.
Így adódott hát, hogy az ellenség előőrsének három hajója elérte a
bolygót, és kiokádta magából a bendőjükben hordott katonákat, az elsőket,
melyek förtelmes lábukat szeretett otthonunk földjére tették. Egy azonban
rögvest megbánta vakmerőségét, mert a sietve a nyomában járó Kaland szinte
azonnal beérte és legyűrte, így a felső légkörbe hullva tüzes pusztulás lett
osztályrésze.
Ez azonban aligha nyújtott vigaszt bátor védőinknek, mert immár a
felszínen is dúlt a harc. És ahogy korábban, a valhallaiak ezúttal is
hamarosan a harc kellős közepén találták magukat.
 TIZENHÁROM

„Ha a haditerved működik, akkor valószínűleg csapda”'

– Kokon Phae, Hadászati Ügyekről, M41. 739.

Amennyire bosszantó volt az ellenségre való tétlen várakozás, amikor

végül megérkeztek, hirtelen újra vonzóvá vált az előző napok egyhangúsága
és feszültsége. A rangidős tisztekkel együtt a parancsnoki állásban
tartózkodtam. Ott volt Kasteen, Broklaw és minden olyan századparancsnok,
akinek nem volt valahová kirendelve a százada, és mind a holokivetítőn
felvillanó jeleket nézték, amint az ellenséges erők egymás után leszálltak a
bolygóra. A székvárost támadó összevont rohamra számítottam, de a
kivetítőn mindenfelé feltűnő vörös pöttyök alapján a bolygó úgy nézett ki,
mintha elkapott volna valami mélybolyi himlőt.
– Mi a szart csinálnak? – motyogta Detoi mögöttem, nyilvánvalóan azon
zsörtölődve, hogy nincs olyan egyértelmű ellenséges góc, amit szétlőhetne.
– Fogalmam sincs – feleltem. Túl sokszor küzdöttem már a Káosz
szolgáival ahhoz, hogy bármi értelmet gyanítsak a tetteikben. Utólag
visszatekintve a viselkedésük teljesen jól értelmezhető volt, de akkor még
nem ismertük a kirakós minden darabját.
– Úgy néz ki, olyan gyorsan leteszik a csapataikat, ahogy csak tudják –
mondta Kasteen. – Nem várhatják, hogy a csapatszállítóik sokáig húzzák
védelem nélkül. – Mintha csak a szavait akarta volna alátámasztani, az egyik
orbitális pályán jelzett ellenséges hajó hirtelen felvillant és elkezdett
ereszkedni, törmeléket és siklókat okádva magából.
– Ez is valami – jegyeztem meg, a zuhanó hajóra mutatva. – Úgy tűnik, a
Haditengerészet megkímélt minket némi munkától.
 A bolygóra leszálló csapatok mintázatából, valamint azon kevés saját
tapasztalatomból kiindulva, mikor erre a célra épített csapatszállító helyett
valami teherhajóval dobták le az egységemet, tudtam, hogy a civil siklóknak
számtalanszor kellett oda-vissza röpködniük, hogy minden kultista harcost a
bolygófelszínre vigyenek. Nem gondoltam, hogy a Káosz elvakult szolgái túl
sokat aggódtak volna a biztonsági előírások vagy a túlzsúfoltság miatt,
úgyhogy a fölöttünk zuhanó tűzgolyó is simán kipakolhatta a benne lapító
ágyútöltelékek jó harmadát, mielőtt elérte volna a végzet. Rendes esetben egy
ekkora hajó egy egész ezrednyi gárdistát tudott volna szállítani, de nem volt
semmi bizonyítéka annak, hogy az ellenség nem zsúfolt sokkal több embert
össze a hajón.
– A tallarniak elég kemény napoknak néznek elébe – jegyezte meg
Broklaw, de nem tűnt túl aggodalmasnak.
Valóban, az ellenség kezdett a tallarniak forró oldali állásaihoz közel
gyülekezni, de ez az ő bajuk volt. A miénk pedig Gleccsercsúcs
népességének megvédése. Újra rásandítottam a légkörön át sikítva felénk
zuhanó, ripityára lőtt hajóból kiáradó siklók utolsó hullámára.
Készen álltunk a fogadásukra, csapataink áthatolhatatlan védvonalat
húztak fel a város köré. A Második Század a támaszponton maradt, mert a
járműveik még mindig a csapatszállító hajónkon vesztegeltek, mely, ekkor
döbbentem rá, igen csábító célpont lehetett volna az ellenségnek. Ha lett
volna bárminemű légierejük. (De mint kiderült, nem volt, fölöslegesnek
bizonyult az aggodalmam. A hajóik csak fegyvertelen civil siklókkal bírtak,
melyek így példásan könnyű célpontjaivá váltak a BVE vadászpilótáinak,
akik gondoskodtak is róla, hogy csak kevésnek legyen esélye egynél többször
fordulni.)
Detoi felé pillantottam.
– Gondoskodjon róla, hogy az emberei harcra készek legyenek –
mondtam. – Szükség lehet rá, hogy megvédjék a támaszpontot, hacsak nem
kell támogatásként máshol a tűzerejük.
Akkor bátorítónak szántam a szavaimat, tudva, hogy szíve szerint inkább
valami távoli harctérre vezényelné őket, de több igazság volt abban, amit
mondtam, mint sejthettem. Elméletileg az Első Század néhány tartalékban
hagyott szakasza elégséges kellett legyen a támaszpont védelmére, de
Gleccsercsúcs elég nagy területen feküdt és bőven elképzelhető volt, hogy
máshol is helyt kell majd állniuk. Detoi kötelességtudóan bólintott.
– Ellenség – mondta feszült hangon az egyik auspexkezelő.
 – Öt jel, a levegőben, gyorsan közelednek. Szétszóródtak.
– Minden egység készüljön a harcra – mondta Kasteen olyan higgadtan,
mintha csak egy újabb kancsó tannateát rendelne. Rám pillantott. –
Komisszár?
Szóltam néhány bátorító szót a voxon keresztül, a Császár oltalmát kérve
mindenkire, majd ismét Detoi-ra néztem.
– Ha nem bánja, százados – mondtam. – Azt hiszem, az ön századához
csatlakoznék a harc idejére.
Ahhoz képest, hogy egy fűtött, biztonságos épületben voltam, ez az ötlet
elég furcsának tűnhet, de szokásos paranoiám számos, kényelmetlenebbnél
kényelmetlenebb lehetőségre hívta fel a figyelmemet. Egyrészt tudtuk, hogy az
eretnekeknek bőven volt idejük beszivárogni a BVE egységeibe, még ha
Kolbe addigi nyomozásai nem is találtak magas rangú árulókat, és
bizonyosan akadt néhány kémük a Trónigénylők Tanácsában, vagy legalábbis
a kíséretükben. Nem volt teljesen lehetetlen, hogy tudták, hol található az
ezredtámaszpontunk, és ha így volt, és bármelyik beérkező siklón akadt
fegyverzet is, akkor épp az egész fagyoldal legcsábítóbb bombázási célpontja
közepén ültem. A szabadban legalább, bármilyen kellemetlen is volt a
környezet, jobb esélyeim voltak túlélni egy légitámadást.
– Jó mulatást – vigyorgott rám Kasteen. Kétségtelenül azt hitte, hogy az
ellenséggel való szemtől szemben való helytállás lehetőségére vágyom.
Gondosan formált mosolyt villantottam felé.
– Megpróbálunk néhányat neked is hagyni – ígértem, mintha jogos lett
volna a hősiességembe vetett hite, majd felzárkóztam Detoi mellé, és magunk
mögött hagytuk a nyüzsgő helyiséget.
– Komisszár – szólított meg az odakint álló Jurgen. A folyosót betöltő,
rothadó zoknira emlékeztető bűz alapján egy ideje már várhatott rám.
Nagyjából vigyázzállásba vágta magát, már amennyire képes volt, szedett-
vedett felszerelése megcsörrent rajta, ahogy a vállához csapta szeretett
olvasztárját, ami nekicsattant a lézerpuskájának. Detoi feszesen és
mosolytalanul tisztelgett vissza. Azon kevés tisztek egyike volt az ezredben,
akik legalább úgy tettek, mintha Jurgen bármennyire is rendes katona lett
volna.
– Jurgen. – Megkönnyebbültem a jelenlététől, visszabiccentettem, és
közben titokban megigazítottam a nagykabátom alatt a szintikitin vértem
szíjait. Kétségtelenül mindketten tudtuk, hogy nyakunkon a baj. – Épp
készültünk körüljárni a támaszpontot.
 – Gondoltam, hogy erre készül, uram. – Szárnysegédem mélyen belenyúlt
az egyik táskájába. – Úgyhogy vettem a bátorságot, és készítettem egy
termosznyi teát, tudva, hogy nem annyira kedveli a hideget.
– Nagyon figyelmes – feleltem, megakasztva a mozdulatát. – De talán
majd később. – A légi járművek hajtóművének távoli hangja már megütötte a
fülemet, és ha valóban a támaszpont volt a célpontjuk, nem maradt sok időnk
távozni. Detoi felé fordultam. – Mehetünk?
– Mindenképpen – felelte, és az örökké fagyott éjszakába vezetett minket.
Felpillantottam, az ég még a szokásosnál is tisztábbnak tűnt, ahogy a
reflektorokat az ellenség támadására készülve kikapcsoltuk, a csillagok
hidegebb és élesebb fénnyel ragyogtak ránk, mint valaha korábban. Néhány
mozogni látszott, és a hajtóműveik vonyítása percről percre hangosabb lett.
Megérintettem a voxomat.
– Már látom őket – jelentettem. – Hárman vannak, kelet felől közelednek,
magasan és gyorsan.
– Ez igen fura – felelte Broklaw. – Néhány már túlhaladt a városon.
– Talán értünk jönnek – vágott közbe Kasteen.
– Szétszóródnak – tette hozzá az auspexkezelő. – Leszálláshoz készülnek,
de elég zabolátlanul mozognak.
– Aligha meglepő – jegyeztem meg, miközben elvettem a Jurgen által
felém nyújtott éjjellátó távcsövet. Egy bólintással megköszöntem, és a
szemeim elé emeltem. Kis keresés után megtaláltam az egyik eretnek siklót,
és rá tudtam nagyítani. – Amennyi sérülésük van, az is csoda, hogy egyáltalán
még röpképesek. – A korai hajnal halovány pírjában láttam a szabálytalan
szegélyű szakadásokat és a motorból kiáramló füstöt. Vadul rángatózott,
rohadt nehéz lehetett irányítani.
Nos, ez nekünk csak jó volt. Ha lezuhan, annál kevesebb tébolyult
gyökérrel kell megküzdenünk. Leeresztettem, majd visszaadtam a távcsövet
Jurgennek, aki valahova elsüllyesztette. Ahogy a nap lassan felkelt mögöttem,
Jurgen egyre tisztábban látszott, és lábaitól halovány árnyék kezdett
nyújtózni. Az én árnyékom szintén láthatóvá vált a keményre taposott havon.
Elkalandoztak a gondolataim, és azon kezdtem töprengeni, hogy amióta
Adumbria felszínére léptünk, első ízben látom az árnyékomat...
– Földre szállt Császár! – kiáltottam, ahogy végre megértettem.
Hirtelen megpördültem, és a felettünk az égbolton ragyogó tűzgömbre
bámultam. Első és utolsó ízben az Adumbria történelmében, a fagyoldalt
lágyan bevilágította az árulók siklóinak izzó halálsikolya. A körülöttem álló
katonák üdvrivalgásban törtek ki, és igazából ki tudná őket kárhoztatni ezért?
Ahogy a nyugati láthatár mögött eltűnt ez az idegen nap, éppoly hirtelen
nyugodva le, mint ahogy felkelt, sistergő levegő sikítása követte, mintha
daemonok téptek volna maguknak utat a valóságba a hipertér mélyéről. Majd
nyugtalanító csönd ült ránk, és ahogy a fény eltűnt, visszaadva nekünk a
végtelen csillagfény halványkékjét, mintha a hangok is elvesztek volna.
[78]
– Jól be fogja horpasztani, amit végül eltalál – jósolta Detoi, majd
elkocogott, hogy megtalálja a parancsnoki osztagát. Ezután már nem sok
időnk maradt csevegni, mert az ellenség azonnal megérkezett.
– Egy ellenséges hajó leszállt. Nem, három szállt le – jelentette az
auspexkezelő. – Az egyik két kilométerre délre, egy másik az északkeleti
külvárosban.
– Látjuk őket – vágott közbe egy újabb hang, akiben a Negyedik Század
egyik szakaszparancsnokát ismertem fel. – Az első és harmadik osztag
elindul megállítani őket.
– A harmadik a városközpontban szállt le – folytatta az auspexkezelő.
– Ötödik Század, bekeríteni és elpusztítani őket – adta ki a parancsot
Kasteen, miközben a Negyedik Század újabb szakasza indult el, hogy
támogassa bajtársait a külvárosban. Azon kezdtem törpengeni, hogy jobb lett
volna mégis visszabújni a támaszpontra, és a hadműveleti kivetítőn követni a
harcot, ami jelentősen előnyösebb lett volna a légitámadás veszélyének
elmúlásával, mint odakint halálra fagyni.
– A negyedik egyenesen nyugatra tart – darálta gépiesen az auspexkezelő.
– Úgy néz ki, túlrepülnek rajtunk.
– Elkapjuk! – kiáltotta az Első Század egyik hadnagya, a hangja remegett
az izgalomtól. – Tulajdonképp pont felettünk vannak. – A szavait szinte
elnyomta fél tucat Kiméra nehézbolterének egyszerre felhangzó bömbölése.
Nem lepődtem meg, hogy a voxon keresztül éljenzést hallottam egy
pillanattal később. Akkora tűzerővel el kellett találniuk valamit, hacsak nem
vaktában lövöldöznek. – Megvan, elkaptuk! Füstcsíkot húz... basszus, még
mindig a levegőben van!
Felpillantottam, és láttam a sikló sötét tömegét odafönt fémes sikoltással
elhúzni, főhajtóművét narancsszín lángok nyaldosták. Aztán eltűnt, nagyjából
arrafelé, ahol a lakókupolát találtuk korábban. Onnan már nem kapnak
segítséget, gondoltam komoran. Asmarnak egy dologban igaza volt, egy
annyira fertőzött hely nem maradhat meg. A különbség annyi volt, hogy mi
gondoskodtunk róla, hogy mindent átnézzünk és mindenkit kihallgassunk,
mielőtt hagytuk volna, hogy Federer elővegye a játékszereit. Az arrafelé tartó
eretnekek, már ha egy darabban érkeznek meg, ami ekkor nem tűnt túl
valószínűnek, csak füstölgő romokat, valamint a Negyedik Század harmadik
szakaszát találhatják ott, akik akkor már egy hete arrafelé táboroztak, és alig
várták, hogy megölhessenek valakit, csak úgy az egyhangúság feloldásaképp.
– Az első, második és harmadik felderítőcsapat elindul a második
ellenség felé – jelentette Shambas százados.
– Lássuk, miben mesterkednek a rohadékok. – A három Őrszem
lépegetőosztag pont erre volt kitalálva, sokkal hamarabb elérhették a délen
leszállt siklót, mint bármelyik másik egység.
– Sok sikert, százados – felelte Kasteen, hivatalossá téve az akciót, noha
az Őrszemek pilótáit már amúgy sem lehetett volna lebeszélni a dologról,
miután belelovalták magukat, hogy egy célpontokban bővelkedő ellenséges
terület csak rájuk vár. Kasteen ezredes bármilyen más válasza csak több bajt
hozott volna, mint ami megérné. Visszahívni őket nehéz, lassú, és szokatlanul
nagyszámú kamu voxhibával járó folyamat lett volna, úgyhogy egyszerűbb
volt rájuk hagyni az egészet. És ezt kiválóan teljesítették is, az összes
eretneket igen boldogan kicsinálták, anélkül, hogy erősítést kellett volna
hívniuk.
Így már csak egy sikló felé nem indult senki,, és rettegve ismertem fel,
hogy a légi jármű hajtóművének a hangja, ami addig hangos, állandó háttérzaj
volt, hirtelen vészesen elkezdett közeledni.
– Ellenség! – kiáltottam, épp mikor az auspexkezelőnek sikerült két
marokra fognia a seggét, és megtalálta a siklót a térképen.
– Az ötödik sikló közeledik, fél kilométeren belül várható a leszállása.
– Annál sokkal közelebb van ám! – ordítottam, ahogy a fagyott levegőben
felizzottak a lézernyalábok, amint a katonák dacosan lőni kezdték
kézifegyvereikkel az ereszkedő hajót. A század Kiméráinak nehézbolterei
többet értek volna, de azok persze még mindig a mi csapatszállítónk
gyomrában dekkoltak, úgyhogy ennyi erővel egy Hidra légvédelmi ütegre is
vágyakozhattam volna – Közelharcra felkészülni!
– Vigyázzon, komisszár! – ragadta meg a karomat Jurgen, a földre rántva,
ahogy az otromba sikló elhúzott fölöttünk, olyan közel, hogy úgy tűnt, meg
tudnánk érinteni, és a menetszele lerántotta a meleg sapkámat a fejemről,
belesodorva azt a sötétségbe. Fagyos szorítás markolt a halántékomba,
jégtüskéket ütve a homloklebenyembe és a szemgolyóimba. Ösztönösen a
bukdácsoló fejfedőm után kúsztam, ami valószínűleg megmentette az
életemet, mert a hó sistergő párává olvadt körülöttem a becsapódó
lézernyalábok hőjétől.
– A francba is! – Előkaptam megbízható lézerpisztolyomat, másik
kezemmel megragadtam szökevény sapkámat, és a fejemre húztam.
A fagyos fejfájás kissé elcsendesedett, de több kiló olvadó hókása
csusszant a hajamra, majd onnan le a nyakamba. Épp időben fordultam meg,
hogy lássam, ahogy a sérült sikló a hóba csapódik, megvonaglik, és hosszú
árkot szántva megáll, melynek a súrlódástól megolvadt jégfala azonnal
elkezdett visszafagyni. A hátsó rakodórámpába kapaszkodó, vadul
lövöldöző, alig látható alakok, akik oly közel jártak hozzá, hogy eltaláljanak,
ennek hatására eltűntek a siklóról. Átbucskáztak a levegőn, és olyan erővel
csapódtak a fagyott felszínnek, ami bőven elégséges volt eltörni a csontjaikat,
és trutymóvá változtatni a húsukat és zsigereiket Megérdemelték, gondoltam.
Egyikük sem mozdult többé, és ahogy a csata kibontakozott, hamarosan
vékony hóból álló szemfedő borította be őket.
Mert valóban csata volt. Bőven maradt még harcostársuk a fedélzeten,
akik úgy rajzottak ki a gőzfelhőbe burkolózott roncsból, ahogy a paraziták
menekülnek a haldokló groxról. Eközben vadul lövöldöztek, a valhallaiak
pedig az elvárt fegyelmezettséggel viszonozták a tüzet, tucatjával terítve le az
eretnekeket. A túlélőik azonban csak özönlöttek, olyan tébolyult dühvel, mint
egy ork banda.
– Valami itt nincs rendben – mondtam a közelgő hordába lőve, majd egy, a
géplátók által részben szétszerelt Kiméra karbantartása során használt, bűzös
gépzsírral teli hordó mögé buktam fedezékbe. Az eddigi kultisták fanatikusok
voltak, igen, de volt bennük valamiféle taktikai érzék.
– Még szép, hogy nincs – kocogott el mellettem Magot tizedes, boldogan
vigyorogva, tűzcsoportja a nyomában. Repeszgránátokat hajigáit nagyjából az
ellenség felé. – Szinte túl könnyű. – Ekkor az egyik katonája váratlanul a
földre zuhant, kifröccsenő vére szinte azonnal fényes, vörös heggé fagyott a
mellkasán.
– Felcsert! – kiáltottam a voxba, és a sérültet fedezékbe rántottam. Jó
kifogás volt, hogy én is takarásban maradjak, és sosem ártott, ha a katonák azt
látták, hogy aggódom értük. Magot a csontig hatoló szélnél még egy fokkal
hűvösebb, de hálás mosolyt villantott rám.
– Köszi, főnök – mondta. – Hagyjuk ezt megúszni a genyóknak?
– Nem! – zengte a tűzcsoportja egyhangúan.
 – Akkor repeszezzünk egyet szét Smittiért! – Olyan üvöltéssel, ami akár
egy horda orkból is kiszakadhatott volna, belerohamoztak a kavargó hóba,
hogy megöljenek valamit. Szinte már megsajnáltam az ellenséget.
Míg a medicae megérkezett, a sebesült katona ellátásával foglalkoztam,
majd kipillantottam a rögtönzött barikádom mögül. A környék teljes
zűrzavarba süllyedt, árulók kárminvörös gyakorlóba és fekete repeszálló
[79]
páncélba öltözött apró csoportjai harcoltak a Gárda osztagaival és
tűzcsoportjaival, szinte teljesen véletlenszerű mintázatban. A megszállottak
dühével harcoltak, nem törődve saját biztonságukkal, és bármiféle, akárcsak
nagyjából is taktikának nevezhető rendszer nélkül. Csak az érdekelte őket,
hogy minél hamarabb közelharcba kerüljenek.
– Ha ennél is könnyebbé tennék a dolgot, már a mi oldalunkon állnának –
mondta Jurgen, harmadik vagy negyedik alkalommal sütve el a meltáját, egy
egész osztag nagyját leterítve. Körülöttük a hóban gőzölgő húscafatok
jelezték, hogy elődeik sem jártak jobban.
– Vér a Vér istennek! – rontott rám sikoltva a végtelen éjszakából egy
vörös egyenruhás áruló, régimódi gépkarabélyát szálfegyverként tartotta
maga előtt, láthatóan azzal a szándékkal, hogy a csőre szerelt fűrészfogas
bajonettjét használja. Akkor azt hittem, hogy kifogyott a lőszerből, de most
már tudom, hogy csak elragadta a vérszomj.
[80]
– Kopók a Kupáért! – vágtam vissza, és arcon lőttem. A lézernyaláb
nyomán a feje elmállott, és a lábam előtt a hóba zuhant. Körülnéztem, érezve,
hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezünkből.
– Detoi százados, jelentést. – Kasteen elég nyugodtnak hangzott, úgyhogy
legalább a parancsnoki állásig még nem jutottak el a fanatikusok. – Mi folyik
ott?
– A kapitány megsebesült – felelte Sulla. – Átvettem a parancsnokságot. –
Csodálatos, gondoltam. Nem volt még elég bajunk így is. De ő volt a
rangidős, és a közbeavatkozás súlyosan káros lett volna abban a pillanatban,
úgyhogy inkább bátorító közhelyekre szorítkoztam. – Tartjuk a vonalat de
kitartó kis köcsögök – fejezte be Sulla.
– Nos, már nem kell sokáig feltartanunk őket – mutattam rá, épp időben
rántva elő a lánckardomat, hogy kettészeljek egy pimasz ellenséges katonát,
aki mindenáron belém akarta fojtani a szót rozsdás harci késével. Mozgása
lassú és nehézkes volt, arcán és kezein jégmarta, elkékült bőr feszült. – A
fagy hamarosan végez velük.
 Aztán befogtam a számat, és hagytam, hogy Sulla intézze a dolgokat, épp
csak hallgatva a voxadást, hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem csinál
semmi túl nagy baromságot. Valójában elég jó munkát végzett a különböző
szakaszok koordinációjával, és volt annyi esze, hogy a saját szakaszát
Lustigra bízza. Addigra Smittit elszállították az orvosi állomásra, úgyhogy
nem volt semmi indokom nem visszatérni a parancsnoki állásba, hagyva,
hogy a dolgok nélkülem alakuljanak a harctéren.
– Visszamegyünk a beltérbe – mondtam, megveregetve Jurgen vállát. – Itt
már csak a takarítás maradt. – Persze tudhattam volna, hogy ez nem igaz.
Néha úgy érzem, hogy a Császár csak azért figyel rám, hogy valami kis
meglepetéssel szolgáljon minden alkalommal, amikor ilyeneket mondok.
– Második osztag, ismételjétek meg! – üvöltötte egy hang a fülembe a
voxomon keresztül, melyben felismertem Faril hadnagyot, az ötödik szakasz
tisztjét. Egyike volt a több tucat átlagos beszélgetésnek, melyek a csata során
lezajlottak, de mégis, olyan riadalom volt a hangjában, amire felkaptam a
fejemet. – Második osztag, jelentést!
– Megállíthatatlan! – felelte egy másik hang. – A védvonal felé tart... – A
jelentést sikoly szakította félbe. Körbeforgattam a fejemet, mert biztos voltam
benne, hogy a voxon kívül is hallottam a hangot, vagyis elég közel volt ahhoz,
hogy a levegőben is elhallatszódjon odáig, ahol álltam. Valóban, a közelben
hirtelen egyre hevesebben kattogtak a lézerpuskák.
– Küldjön nekik erősítést! – parancsolta éles, tiszta hangon Sulla, és Faril
még néhány osztagot küldött oda.
Ez már elég volt, hogy tudjam, azonnal vissza kell térnem a parancsnoki
állásba, ahol megtudhatom, mi a frász folyik. Egyetlen célom volt, mikor
sietve megkerültem a szétbarkácsolt Kimérát, mégpedig hogy amilyen
gyorsan csak lehet, visszajussak Kasteenhez. Hirtelen kocogó katonák vettek
körül, és amekkora balszerencsém volt, beleütköztem a Faril által küldött
erősítésbe.
– Komisszár! – Az egyik őrmester arcán boldog meglepetéssel nézett rám.
A mögötte ügető katonák sorain láthatóan végighullámzott az eltökéltség. Az
orrom alatt káromkodtam, mert már nem húzhattam ki magamat a harc alól
anélkül, hogy össze ne törtem volna a moráljukat, nem is beszélve a
hírnevemet érő, ki tudja mekkora kárról. Úgyhogy kedélyes üdvözlést
biccentettem, és előrángattam az őrmester nevét az emlékezetem mélyéről.
– Dyzun – köszöntöttem. – Remélem, nem bánja, ha beleütöm az orromat,
de úgy hangzik, valami izgalmas történik.
 – Örülök, hogy látom, uram! – mondta teljes őszinteséggel, és a Császár
csapjon agyon, ha túlzók, de a többségük elkezdte a nevemet csatakiáltásként
kántálni.
– Cain! Cain! Cain! Cain!
Talán ez lepte meg az ellenfelünket egy pillanatra, átkozott, sötét istene
követőinek kántálásával tévesztve össze a katonák kiáltásait, mert lassan
felénk fordította a fejét, kelletlenül szakítva el figyelmét a második osztag
tetemeitől, melyek körülötte hevertek. Csak néhány túlélő rángatózott a
hóban, erőtlenül próbálva rálőni vagy biztonságba kúszni.
– Földre szállt Császár! – nyögtem, a beleim görcsösen megrándultak. A
velünk szemben álló ember, ha ember volt még egyáltalán, óriásként
tornyosult fölénk. Hónapokig voltam a Visszakövetelők űrgárdista
rendházának Birodalmi Gárda-összekötője, úgyhogy ismertem az Adeptus
Astartes harcosainak emberfeletti termetét, és egészséges áhítat lakozott
bennem a páncéljuk ereje és ellenállása iránt, de amit ekkor megpillantottam,
nem a Császár lovagja volt. Nem, épp ellenkezőleg. Vértje vérvörösben és
feketében pompázott, mint a körülöttünk haldokló kultistáké, és fényesre
csiszolt rézaranyból formált ocsmány jelek díszítették. Övében boltpisztolyt
hordott, de nyilvánvalóan tartózkodott a használatától, mert súlyos
páncélkesztyűkbe bújtatott kezében különös fegyvert szorongatott, mely
csatabárdra emlékeztetett, de zümmögő fémfogak vették körül, mint az én jó
öreg lánckardomat.
– A Dög-Császárra esküdözöl? – mordult rám dühtől elszorult
torokhangon. Még a csontjaim is beleremegtek a hangjába. – Koponyád az
igazi hatalom trónusának éke lesz!
– Öt rövid sorozatot a nagy piros izébe! – adta ki az utasítást Dyzun a
körülményekhez képest példásan higgadtan, a katonák pedig, kiszakadva a
döbbenetükből, engedelmeskedtek. Azonban az űrgárdisták torz gúnyképe
gyors volt, legalább olyan fürge, mint a valódi hősök, akik képét
bemocskolta, és félrevetődött, a lövések nagyját elkerülve. A néhány
lézernyaláb, ami eltalálta a vértjét, csak újabb himlőhelyeket ütött rajta a
nyomorult második osztag lövései után. Éreztem, hogy a testemet a szörny
bosszúszomjas nevetése rázza.
Amilyen balszerencsés voltam, ahogy átvetődött a katonák feje fölött,
szinte mellettem ért földet. Tiszta rettegés csapott végig rajtam, ahogy a
talpig fémbe bújtatott óriás előredöntötte a fejét, hogy lenézzen rám, majd
villámsebesen meglendítette láncbaltáját. Ez volt az első hibája. Ha bármi
más módon támadott volna rám, ott helyben végezhetett volna velem, annyira
lebénított a félelem, de a láncfogak zümmögése felélesztette
párbajösztöneimet, és habozás nélkül saját, lágyan búgó lánckardommal
hárítottam a csapást. Ez kirántott az ámulatból, ebben biztos lehetsz, és az
életemért kezdtem küzdeni.
– Ez minden? – cukkoltam, tudván, hogy elbizakodottságában könnyű
ellenfélnek nézett, és abban bíztam, hogy újabb hibába hajszolhatom.
Nem mintha lett volna reményem, hogy elhúzódó harcban bárhogy le
tudom győzni, természetes izmaim gyorsan kifáradtak volna még a kimerítő
hideg nélkül is, míg az ő eleve emberfeletti kitartását csak tovább növelte az
általa viselt energiapáncél. De ha sikerült volna csak addig lekötnöm, míg a
velem lévő katonák felsorakoznak egy jó sorozathoz, majd időben kiugranom
a harcból, azt reméltem, letörölhetem a vigyort az arcáról... Már ha volt még
arca torz sisakja alatt.
– Azt hittem, Khorne hívei harcosok, nem nyápic nyuszik! – Végigvágtam
a mellkasán, a meggyötört keramit szikrákat hányt.
– A saját beleiddel etetlek meg! – bömbölte az óriás, nehézkes
fegyverével ismét lesújtva. Másodszorra úgy hárítottam, hogy a fegyver feje
a saját lábába vágódjon, melynek nyomán újra arany szikrák és a katonák
üdvrivalgása kélt.
– Mintha ezt nem hallottam volna már elégszer – vicsorogtam rá, majd
folytatva a hárító mozdulatot, elléptem a fegyvere mellett. Továbbgurultam a
hóban, olyan messze kerülve tőle, ahogy csak tudtam. A szemem sarkából
láttam, hogy megfordul, és ismét felemeli a láncbaltáját.
De sosem fejezte be a mozdulatot. Jurgen meltájának éles fénye átdöfte a
sötétséget, elpárologtatva a szörny mellkasának közepét. A fenevad
megbotlott és lassan térdre rogyott. Gyorsan talpra ugrottam, mert nem
vágytam rá, hogy a rám zuhanó fém alatt leljem halálomat, majd eltettem a
fegyvereimet.
– Köszönöm, Jurgen – mondtam, leverve a havat a kabátom válláról.
– Nagyon szívesen, uram. – Szárnysegédem leeresztette a súlyos fegyvert,
ahogy legyőzött ellenfelünk nekivágódott a keményre fagyott talajnak. Olyan
hangja volt, mintha egy harangöntöde omlott volna össze. – Tehetek még
valamit önért?
– Most, hogy így mondod – feleltem, tudva, hogy a körülöttünk álló
katonák feszülten figyelnek, s a tőlem telhető legvagányabban megigazítottam
a sapkámat. – Jól jönne az a tea.
 Szerkesztői jegyzet:

Voltak más, épp ennyire véres és kemény ütközetek máshol is Adumbria-

szerte, noha Cain természetesen nem fordít ezekre több figyelmet, mint
néhány felületes lábjegyzet. Noha az ezredtámaszpont elleni támadás, ahol
ő maga is jelen volt, kétségtelenül eltörpült a Gleccsercsúcsért vívott csata
mellett, melynek során az ezred nagy része, és a helyi BVE-helyőrség is
módfelett kitüntette magát.
Így ismét más forrásokhoz kell fordulnunk, hogy kitöltsük az űrt, és
Tincrowser hatásvadász beszámolója jó iparosmunkaként újfent lefesti a
nagyobb képet.

Kivonat az Éjidő Setétzugban: A Káoszfertőzés rövid történetéből,

Dagblat Tincrowser tollából, M41. 957.

Legtöbbek meglepetésére Setétzug nem sok harcot látott a támadás első

hulláma során. Visszatekintve ma már látható, hogy ez a fölötte állomásozó
hadihajóknak volt köszönhető, melyek miatt bármely közvetlen támadás
kudarcra ítéltetett. És valóban, a Kobrák és a diadalmas Kaland gyorsan
végeztek a maradék ellenséges csillaghajókkal, még mielőtt azoknak esélyük
lett volna visszaiszkolni a mélyűrbe. Ettől függetlenül az ellenség képes volt
károkat okozni, és több ezer áruló harcosuk lépett a bolygóra, mielőtt még a
szállítóhajóikat megfutamítottuk volna.
Ezen harcosok rajtaütéseinek átfogó stratégiája, ha egyáltalán valaha volt
nekik, az elmúlt húsz esztendő során számos elmélet tárgyát képezte. Az
ellenség kevésszer tudott olyan létszámban felsorakozni, ami komoly
fenyegetést jelenthetett volna, és úgy tűnik, hogy valódi mestereik arra
használták őket, hogy kikémleljék a bolygó védelmének erejét, mielőtt
nagyobb erőkkel megjelentek volna. Ami kárt rajtaütéseikkel okoztak, az
persze örömteli haszon lett volna nekik, és tagadhatatlan, hogy érkezésük
pszichológiai hatása jelentős volt. A pánik és a nagyobb településeken kitört
zavargások egy ideig komolynak tűntek, bár végül viszonylagos nyugalom
követte őket, ahogy a lakosság kétségtelenül rádöbbent, hogy legmélyebb
félelmeik nem váltak valóra.
Mint korábban megállapítottuk, viszonylag kevés ellenség támadta magát
Setétzugot, és akik mégis megpróbálták, azok komoly ellenállásba ütköztek az
űrkikötő védműveivel szembenézve. Olyannyira erős volt Setétzug védelme,
hogy az a néhány sikló, ami elérte a várost, csak a külvárosokban tudott
leszállni, messze a központtól. A helyi BVE-csapatok, a Birodalmi Gárda
valhallai tankjainak és kastaforei gyalogságának támogatásával gyorsan
felszámolták a támadó gócokat. Azok a mesék, hogy hazafias, hűséges
polgárok önszerveződő milíciái néztek szembe a támadókkal, jóval később
visszatekintve kétségtelenül csak vágyálomnak tűnt, de az efféle legendák
határozottan segítettek a civil lakosság moráljának megerősítésében.
Az első támadó hullám legnagyobb csatái a legvalószínűtlenebb helyeken
zajlottak le – a fagyoldali Gleccsercsúcs városában, és a forró oldal
vadonjának egy pontján, mely csak amiatt volt számottevő, mert a bolygó
felmentésére érkezett harccsoport tallarni része ott állította fel a
[81]
főhadiszállását egy ódon növénytani kutatóállomás romjai között. Mivel
Gleccsercsúcs a Valhallai 597-esek főhadiszállása volt, úgy tűnik, hogy ezen
támadások célja a két, társaiktól távol állomásozó Gárda-ezred
meggyengítése volt. Ha tényleg erre törekedtek, akkor az árulók igen csúnyán
elszámították magukat.
A Tallarni 229-esek bebizonyították, hogy nem érdemtelenül voltak
híresek a sivatagi hadviselés terén szerzett szakértelmükről, mikor szinte
megvető könnyedséggel verték vissza és mészárolták le a támadóikat. Ebben
kétségtelenül segítségükre volt, hogy jól ismerték az őket körülvevő
sivatagos, zord környezetet, míg az eretnekek számára a forró homok
szélsőségesen kedvezőtlennek bizonyult. Egy kortárs feljegyzés azt sugallja,
hogy legalább annyi támadó halt meg kiszáradás vagy hőguta miatt, mint
ahányukkal a gárdisták fegyverei végeztek.
Ugyanez mondható el azokról az eretnekekről, akik a fagyoldalt támadták,
amint épp oly sokan lettek közülük a halálos fagy áldozatai, mint ahányukat a
valhallaiak harci dühe terített le, akik, mint egy jégvilág őslakói, nem
szenvedtek hátrányt az időjárás miatt. Gleccsercsúcs városa azonban sokak
számára kínált menedéket a gyilkos hideg elől, és a városért folyó küzdelem
hosszan elhúzódott, amint utcáról utcára, házról házra kellett kiűzni a
megszállókat. Hiába a Gárda erőfeszítései, sok civil szenvedett és veszett
oda a harcok során. Azonban áldozatuk nem volt hiábavaló, mert hamarosan
az utolsó eretnek mocskokat is levadászták, amint gyalog, a vadon
jégviharaival dacolva próbáltak elmenekülni a városból. Ha más nem, ez jól
mutatja az eretnekek vak eltökéltségét, mert a városon kívül bizonyosan nem
számíthattak semmiféle búvóhelyre.
 TIZENNÉGY

„A dolgok mindig rosszabbra fordulhatnak.”

– Valhallai közmondás

– Hát ez igen váratlan volt – bólintott Zyvan komoran a holokivetítő

közepén.
Feje, az életnagyságúhoz képest negyedakkora méretben, más fejek között
jelent meg, melyek úgy köröztek, mint holdak egy gázóriás körül. A
szellemképek a többi Gárda-ezred parancsnokainak képmásai voltak,
valamint a komisszárjaik, továbbá Malden, Kolbe és néhány további, általam
nem ismert személy, de gondolom a BVE-hez lehetett közük. Némileg
megkönnyebbültem, hogy nem láttam közöttük Vinzand arcát, úgyhogy a
dolgok remélhetőleg kissé gördülékenyebben haladhattak. Kétségtelen, hogy
Zyvan úgy találta, olyan dolgokról lesz szó, melyek egyetlen civilre sem
tartoznak, bármilyen kiemelkedő rangú is az illető. Vegyes érzésekkel vettem
észre, hogy Dimarco navigátor asszony sincs közöttük. Elég dögös volt
ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet a katonák unalmas csoportjáról,
ugyanakkor bántóan nyers személyisége bőven több kárt okozott volna.
És ha már bántó személyiségekről beszélünk, Beije viszont ott volt, persze
Asmar mellett, és kétségbeesetten próbált úgy tenni, mint aki érti, hogy miről
is van szó. Arra gondoltam, végül is az ő hergelésével is elfoglalhatom
magam, ha nagyon leülne a megbeszélés.
– Teljesen biztos ebben? – Beije, szokásához híven, nem tudta megállni,
hogy ne üsse bele az orrát, nem törődve a konferenciabeszélgetés többi
tagjának véleményével. – Nem mintha egyetlen pillanatig is kételkednék Cain
komisszár szavahihetőségében – bár a hangsúlya ennek épp az ellenkezőjét
sugallta –, de biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki
nehezen tudja megemészteni ezt a történetet.
Asmar egyetértően bólogatott, noha a legtöbb tiszt arca rezzenéstelen
maradt, sőt, néhányuk tekintete haragot tükrözött, főleg a valhallai páncélosok
parancsnokáé és komisszárjáé.
– Tudom, hogy van egyfajta hírneve párbajhősként – folytatta Beije a
vinnyogást, látványosan nem véve észre, hogy mennyire senkit nem érdekel –,
de a gondolat, hogy bárki ember képes lehet az áruló légiók egyik tagját
szemtől szembeni harcban legyőzni, elég nehezen elfogadható.
– Valóban az lenne – feleltem. – Ha ez lenne a helyzet. De aligha
viselhetem én a dicsőséget mások tetteiért.
– Legalábbis addig, amíg volt esélyem lebukni. – Én csak egy futó
pengeváltás erejéig szálltam szembe a fickóval. A szárnysegédem és egy
egész osztagnyi katonánk terítette le. Akiket, amúgy – jegyeztem meg
Zyvannak – egyúttal kitüntetésre javasolnék.
Az én szavaimat persze egy egész holokivetítőnyi bólogató fej és támogató
mosoly kísérte. Ez a csel mindig bejött. Szerénynek tűntem, mikor a
hősiességemről volt szó. Aztán a legendám úgyis hatalmasra duzzad, mígnem
a bolygón lévő katonák fele meg nem lesz győződve róla, hogy valójában
lenyomtam kardpárbajban egy emberfeletti szörnyet. Már persze Asmar és
Beije kivételével.
– Biztosak vagyunk abban, hogy ez a valami egyáltalán az átkozott árulók
egyike volt? – kérdezte Beije, úgy rágcsálva az egész témát, mint kroot a
csontot. Egyáltalán nem fogta fel, hogy mennél jobban próbálja aláásni a
szerepemet, annál jobban bebetonozza azt mindenki elméjébe. – Lehetett csak
egy szokatlanul nagy termetű kultista is.
– Meglehetősen biztos vagyok benne – felelte Zyvan szárazon, és a
holokivetítőn a fejek helyett a halott káoszgárdista teteme jelent meg. Nem
kellett lássam az arcokat, mert tisztán hallható volt, ahogy mindannyiukban
egyszerre szakadt benn a lélegzet. Esélytelen volt, hogy a hatalmas hulla
bármi más legyen. Kisvártatva visszatért a fejek gyülekezete. – Egyértelműen
a Világfalók Légió tagjaként azonosítottuk.
– Számíthatunk akkor arra, ezek után, hogy a támadás következő
hullámában egy áruló légió ront majd ránk? – kérdezte Kolbe, higgadtnak
álcázva a hangját, legalábbis azok előtt, akik kevésbé voltak járatosak az
emberi érzelmek olvasásában, mint én. Zyvan megrázta a fejét.
 – A Káosz esetében persze semmi sem biztos, de kétlem. Ha ez lenne a
helyzet, sokkal nagyobb flotta közeledne felénk, a Világfalók nyílt
büszkeséggel vállalnák a hovatartozásukat, nem rejtőznének a Zúzók zászlaja
mögé.
– Khorne kubistáinak nem erőssége a kifinomultság – tettem hozzá
segítőkészen, kihangsúlyozva, hogy talán Zyvan kivételével a bolygón lévők
közül nekem volt a legtöbb tapasztalatom a Káosz különféle csoportjai
tekintetében. Kasteen kérdőn nézett rám.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy valami „Szlájniss” nevűt imádtak.
– Az eretnekek, akikkel eddig küzdöttünk, Slaanesh kubistáinak tűntek –
feleltem, szinte észrevétlenül emelve ki a helyes kiejtést. – Ami persze
legalábbis fura.
– Mi a különbség? – kérdezte Beije türelmetlenül. – Az eretnek az
eretnek. Csak öljük meg mind, aztán majd a Császár kiválogatja őket.
– Meglehetősen egyetértek – mondtam, élvezve az arcán átsuhanó rövid
döbbenetet és bizonytalanságot –, de sajnos nem ennyire egyszerű a dolog.
– Sajnos nem – bólintott Zyvan. – Amit Cain komisszár ért, és
valószínűleg a többségük nem, hogy a Káosz nem egyetlen, egységes ellenfél.
Általában legalábbis nem, hála a Császárnak. – Azon kevesek, akik tudták,
miről beszél, láthatóan zaklatottak voltak, kétségtelenül a Gótikus Háborúra
vagy a legutóbbi Fekete Hadjáratra gondolva. Némileg szerencsésen,
egyikünk sem jósolhatta meg a következő Fekete Hadjárat léptékét, mely
akkor még hatvanévnyire előttünk állt.
– Így igaz – mondtam, majd egyenesen Zyvanra néztem.
– Feltételezem, az összes jelenlévőnek megvan a megfelelő biztonsági
szintje, hogy erről beszéljünk. – Persze, nyilván megvolt nekik, máskülönben
fel sem hozta volna a témát, de ő legalább annyira élvezte a drámát, mint én,
úgyhogy komoran bólintott.
– Folytathatod – hagyta rám. Hát, ezt megszívtam. Át akartam szundítani a
megbeszélést, épp csak annyira felébredve, hogy alkalomadtán
piszkálhassam Beijét, dehát sosem szalaszthattam el, hogy a figyelem
középpontjába kerüljek, úgyhogy olyan arccal bólintottam, mintha mindig is
erre készültem volna.
– Négy főbb Megrontó Hatalom létezik – kezdtem. – Legalábbis
amennyire mi tudjuk. Az eretnekek istenekként imádják őket, és minden eddig
felfedezett hipertérteremtmény közül egyedül ők elég erősek, hogy magát a
Császárt is kihívhassák az immatérium uralmáért.
 – Kihívni a Császárt? – Beije magánkívül volt. – A puszta gondolat is
istenkáromlás! – Előrehajolt, nyilvánvalóan a pictrögzítője irányítógombjai
felé nyúlva. – Nem hallgatom tovább ezt az eretnek locsogást! – A feje eltűnt
a többi testetlen fej közül. Asmar maradt, de nem tűnt boldognak.
– A többiek figyelmébe ajánlom – folytattam, alig tudva leplezni az
elégedettségemet –, hogy azt mondtam, kihívhassák, nem azt, hogy
legyőzhessék a Császárt. Mely nyilvánvalóan eretnekség lenne, és persze
teljesen elképzelhetetlen. – Többségük komoran bólintott. – Ezen hatalmak
pontos természetének tanulmányozása és elemzése nálamnál sokkal bölcsebb
[82]
személyek dolga, de a lényeg az, hogy ezek négyen egymás vetélytársai.
Időről időre alkalmi szövetségeket köthetnek, de végső soron saját,
kizárólagos győzelmükért küzdenek. – Ezt személyesen is megtapasztaltam.
Emeli, a boszorkány, aki valamiért még mindig kísértette az álmaimat, egy
Slaanesh-kultusz tagja volt, akik gyilkos vetélkedéssel küzdöttek Nurgle
híveinek egy csoportjával Slawkenberg uralmáért. – És nincsenek nagyobb
vetélytársak köztük, mint Khorne és Slaanesh – mutattam rá. – Épp az lenne a
szinte példa nélküli, ha itt most egyetértésben harcolnának.
– Teljességgel példa nélküli – helyeselt Zyvan. – A feljegyzések szerint
egyedül a Fekete Hadjáratok alatt küzdöttek együtt, amikor is valahogy mind
a négy frakciójuk félre tudta tenni ellenérzéseit egymással szemben.
Szerencsére előbb vagy utóbb elkezdik egymást is hátbaszúrni, és az egész
tervük szétesik.
– Ez aligha egy Fekete Hadjárat léptéke itt – mutatott rá szelíden egy
kastaforei tiszt. A Császár Bőségének fedélzetén eltöltöttem egy kis időt a
századával, és úgy éreztem, a fickóra szép jövő várhat. Nem volt megrögzött
Császár-nyaggató, szerette a sört és a kártyát, és elég pontosan tudta, mikor
kell másfelé néznie, ahelyett, hogy a katonái minden kis kihágására ugrott
volna. – Inkább egy Fekete Csetepaté ez.
– Pontosan – mondtam, a szellemes megfogalmazáson mosolyogva, amire
a többiek közül is néhányan elvigyorodtak. – Úgyhogy két lehetséges választ
látok. Az egyik, hogy van valami itt az Adumbrián, amit mindkét csoportjuk
magának akar.
– És mi volna ez? – kérdezte Kolbe. A lehetőség érthetően aggasztotta.
Már azzal is nehéz lehetett megbékélnie, hogy a Megrontó Hatalmak egyike
szemet vetett a bolygójára, nemhogy ketten is.
– Ki tudja? – felelte Zyvan. – Az Adumbria már egy évezrede lakott.
Ennyi idő alatt bőven volt lehetőség arra, hogy valaki elrejtsen vagy
elveszítsen itt egy nagy hatalmú ereklyét. Vagy lehet, hogy régebb óta itt van,
mint a Birodalom. – Elnyomtam a rám törő remegést, ahogy túl élesen
villantak emlékezetembe a nekron kripták, melyekbe az Interitus és a Simia
Orichalcae alatt bukkantam. Erős akarattal emlékeztettem magamat, hogy a
fémszörnyek nem az egyedüli archeotech ereklyék, és lehetséges, hogy
valami rég elveszett kincs lapul valahol a bolygón.
– És mi a másik lehetőség? – kérdezte Kasteen.
– Khorne hívei azért vannak itt, hogy megakadályozzák a Slaanesh-
kultistákat, hogy véghez vigyenek valamit, ami az ő javukra billentené el az
erőegyensúlyt – feleltem.
– Mint mondjuk a daemonidézés és a hipertér áramlatainak
megváltoztatása – következtette ki Kasteen ezredes. Bólintottam.
– Tudva, hogy Slaanesh kultusza mit csinál a bolygón, én erre tippelnék.
Bár arról elképzelésem sincs, hogy mi a fenét akarnak elérni ezzel, vagy hogy
Khorne hívei miért akarják ennyire kétségbeesetten megakadályozni a dolog
beteljesülését. – Ami igaz is volt. Ha csak a leghaloványabb fogalmam lett
volna, hogy mi készül, nem beszéltem volna róla, hanem az asztal alatt
gubbasztva vinnyogtam volna.
– Bármi új hír arról, hogy mi történik a hipertér áramlataival? – kérdezte
Zyvan Maldentől. A fiatal pszi megrázta a fejét.
– Ahogy korábban is mondtam, magukba csavarodnak. Mintha az, aki
emögött áll, egy apró, de nagyon erős hipertérvihart akarna kelteni a bolygó
körül Hogy ki, vagy hogy miért, arra nem tudunk rájönni.
– Köszönöm – felelte a generális nagyúr szárazon, majd vállat vont. –
Akkor várom a javaslatokat.
– Mi van a támadások mintázatával? – kérdezte Kasteen. Megjelenítette a
térképet a holokivetítőn. – Az első hullám a tallarniakat érte, aztán
Gleccsercsúcsra csaptak le.
– Mindenhol lecsaptak – mutatott rá Asmar, láthatóan alig várva, hogy
Kasteen bármilyen elméletébe beleköthessen. De Kasteen csak bólintott.
– Valóban, mindenhol. Ami aligha meglepő, tudván, hogy milyen erős
légvédelmi tűzben kellett a siklóiknak repülniük, és hogy az egyik
csapatszállítójuk már azelőtt elpusztult, hogy a katonáik nagy részét a
bolygóra okádhatta volna. A csapataik nagyja nem is leszállt, hanem lezuhant.
– Jó meglátás – biccentett Zyvan. – De nem igazán látom, mire akar
kilyukadni.
 – Megvizsgáltam az ellenség mozgását itt, Gleccsercsúcs környékén. –
Kasteen úgy nagyította ki a térképet, hogy a várost és a környékét mutassa –
Öt siklójuk szállt le. Kettő a városba, egy ide a támaszpontra, további kettő
másfelé tartott. Az egyik itt, délen ért földet, a másik nyugaton csapódott be, a
komisszár által meglelt lakókupola mellett.
[83]
– Olvastam a HUB -okat – mondta Zyvan generális nagyúr, hangjában
kíváncsiság és enyhe rosszallás keveredett. Kasteen bólintott.
– Én is. Akkor csapott belém a felismerés, amikor a beszámolókat
hasonlítottam össze. Amikor az eretnekek a bolygóra értek, mind egy irányba
haladtak. Nyugatra. Akkor még azt hittük, hogy a várost akarják elfoglalni,
vagy erősítésként csatlakozni a társaikhoz, akik a támaszpontot támadták, de
elkezdtem töprengeni, hogy valóban ez volt-e a céljuk.
– Akkor mi volt? – kérdezte a generális nagyúr. Kasteen a lakókupolára
mutatott. – Mi van akkor, ha a rituálé helyszíne volt a célpont? A sikló, ami
elérte a kupolát, nem haladt túl a célon, ahogy akkor gondoltuk, hanem a
többiek nem érték el.
– Mi értelme lett volna ennek? – kérdezte ellenségesen Asmar. – Az
eretnekek már bevégezték az átkozott boszorkányságukat ott, jóval azelőtt,
hogy ezek a renegátok egyáltalán megérkeztek volna a csillagrendszerbe.
– De ők talán nem tudták ezt – mondtam, ahogy Kasteen
gondolatmenetének darabjai oly tökéletesen a helyükre kerültek, hogy
teljesen meg voltam győződve az igazáról. És még ha nem is lett volna igaza,
csak nem hagyhattam, hogy Asmar hülyét csináljon belőle a generális nagyúr
előtt.
– Magukat is megtámadták, nemde? És gyakorlatilag egy másik eretnek
szentély tetején ülnek. – Ahogy reméltem, ennek az említésétől láthatóan igen
kényelmetlenül érezte magát. – Bármelyikük tarthatott arrafelé?
– Lehetséges – ismerte be a tallarni ezredes egy pillanatnyi habozás után,
közben határozottan boldogtalan arcot vágva. – Ellenőriznem kell.
Hagyományos taktikánk erősen a rajtaütésekre és a gyors helyváltoztatásokra
épít, úgyhogy az eretnekek mindenfelé szétszóródtak.
– Megtenné, hogy a lehető leghamarabb tájékoztat minket? – kérdezte
Zyvan, és az egyszerű kérés így még annál is erősebb parancsnak hatott,
mintha rangja hatalmával élt volna. Nyilvánvaló, hogy a korábban meghallott
ügy nem zárult le ott. Asmar bólintott.
– A Császár kegyelméből így lesz.
 – Kiváló. – Zyvan figyelme most Kolbe felé fordult. – Mozgott ellenséges
erő a Setétzugban lévő helyszín felé?
– Néhány csoportjuk el is érte – felelte Kolbe. – Akkor azt hittük, csak
erősítést akarnak onnan szerezni.
– Értem – A generális nagyúr egyet bólintott. – Nyilvánvalóan javítanunk
kell az ön embereivel kiépített kapcsolat-tartási csatornáinkon.
– Ez érdekes lehetőséget vet fel – jegyezte meg Malden a szokott vontatott
hanghordozásával. – Ahogy Kasteen ezredes megjegyezte, az eretnek
helyszínek fontosnak tűnnek, és ez az új ellenség épp annyira tisztában van a
szerepükkel, mint az, amelyiket próbáljuk levadászni.
– És ez hogyan is segít nekünk pontosan? – kérdezte Kolbe. Malden
széttárta a kezeit.
– A boszorkányok nyilván nem tudták még elérni a céljukat. Vagyis
legalább egyszer végre kell még hajtaniuk a rituáléjukat, valószínűleg egy
vagy több kiemelt helyszínen. Ha elemezzük a leszállások mintázatait azok
alapján, amit az ezredes asszony mondott, talán megtalálhatjuk a helyet, amit
ők is keresnek.
– Remek – mondta Zyvan. – Rögvest ráállítom az elemzőimet.

Az eredmények azonban kiábrándítóak voltak. Az elemzők lázasan

dolgoztak két napig, míg mi malmoztunk, és újraszerveztük a csapatokat,
kitöltendő a legutóbbi harcok utáni lyukakat. Végül Zyvan személyesen
tájékoztatott minket a rossz hírekről.
– Zsákutcának tűnik – mondta komoran. – Kasteen ezredesnek
nyilvánvalóan igaza volt abban, hogy a támadók a rituális helyszíneket
igyekeztek elérni, de ezek alapján nem sikerült megtalálnunk a következőt.
– Miért nem? – kérdeztem. Válasz helyett az arca eltűnt a holokivetítőről,
amit, hála a Császárnak, az egyik technopapunknak sikerült némileg
helyrepofoznia, és nyomában megjelent Adumbria ismerős gömbjének képe,
mely most már alig remegett. Ahogy korábban is, tele volt harcérintkezéseket
jelző ikonokkal, melyek most főleg az árnyékzónában összpontosultak.
– A támadók nagyjának mozgásában semmi érdemi célt nem tudtunk
felfedezni – magyarázta Zyvan. – Leszámítva azokat a csoportokat, melyekre
az ezredes asszony már rámutatott. – A Gleccsercsúcs, a tallarni támaszpont
és a Setétzug körüli ikonok némileg fényesebben villantak fel. – A többiek
rátámadtak a legközelebbi BVE-egységre, a Gárda szakaszaira vagy civil
csoportokra.
– Hát, Khorne hívei ilyenek – jegyeztem meg kényszeredetten, mert fel
akartam oldani kicsit Kasteen alig leplezett csalódottságát. – Dobj eléjük
valamit, amit megölhetnek, és máris elterelted a figyelmüket.
– Pontosan. – Zyvan nyilvánvalóan épp olyan csalódott volt, mint az
ezredes. A szemünk előtt egy újabb ígéretes nyom foszlott semmivé. – Igen
udvariatlan tőlük.
– Logikusan következtetve – jegyezte meg Broklaw, hűségesen támogatva
a felettesét – a következő rituális helyszínnek bele kell illenie egy
mintázatba. A pszijei biztosan meg tudják jósolni, hol lesz.
Zyvan feje fájdalmas arckifejezéssel tért vissza.
– Nem sok kapcsolata volt pszikkel, ugye, fiatalember? – Broklaw
megrázta a fejét, láthatóan elégedetten a kapcsolatok ezen mennyiségével. A
generális nagyúr sóhajtott. – Akkor higgye el nekem, nem olyan könnyű
érdemi választ kinyerni belőlük, mint azt hinné.
Eszembe jutott legutóbbi beszélgetésem Rakellel, és együttérzően
bólintottam.
– Malden legalább viszonylag kiegyensúlyozott szellemnek tűnik –
mondtam.
Zyvan ismét felsóhajtott.
– Kicsit túlságosan is, ha ez lehetséges. Több adat nélkül nem akar állást
foglalni, míg a parancsnoki törzsem többi pszije... sokkal tipikusabb. Rajtuk
kívül csak Lady Dimarcónak van véleménye, aki szerint az egyetlen helyes
dolog, ha elhagyjuk a rendszert, amíg az áramlatok nagyjából hajózhatóak, és
ezt szükségtelenül sokszor el is mondja nekem.
– Van egyáltalán ilyen lehetőségünk? – kérdeztem olyan lazán, ahogy csak
tudtam, azon tanakodva, hogy jussak fel a zászlóshajóra, ha tényleg
megléphetünk. Zyvan hevesen megrázta a fejét, viccnek fogva fel a kérdést.
– Persze hogy nincs. Azért vagyunk itt, hogy megvédjük ezt a bolygót, és
ezt is fogjuk tenni, bármit is okádjon ránk a hipertér.
– Néhány egység mozogni látszott – mondta Kasteen, még mindig a
kivetített térképen tanulmányozva az eretnekek csapatait. Rámutatott
néhányra, melyek a nagyobbik beltenger partvidékén kószáltak. – Talán a
partvonalat kéne megvizsgálnunk.
– Mind a tizenhatezer kilométerét? – kérdezte kedvesen Zyvan. Kasteen
kissé elvörösödött, mely tapasztalatom szerint sosem jelentett jót, úgyhogy
gyorsan közbeléptem.
– A tenger épp a bolygó Setétzuggal ellentétes pontján van – mutattam rá.
– Ha ott lenne a negyedik helyszín, az egy szabályos mértani alakzatot
rajzolna ki.
– Ez már nekünk is eszünkbe jutott – felelte Zyvan, fáradtan mosolyogva.
– Nem vagyok teljesen hülye, ugye tudod, Ciaphas.
– Pedig a legutóbbi sakkjátszmánk után már kezdtem ettől félni –
tréfálkoztam. Ahhoz képest, hogy a segmentum egyik legnagyobb taktikai
zsenije volt, döbbenetesen könnyű volt elverni, és erre a tényre rendszeresen
fel is hívtam a figyelmét. Azt hiszem, a játék túl absztrakt volt neki, túl
egyszerű ahhoz képest, hogy teljes seregeket mozgatott a valós űrben. De
azért nagylelkű vendéglátónak és kiváló társaságnak bizonyult.
– Malden szerint a partvonal mentén bárhol elhelyezkedő helyszín
túlságosan kilógna a mintázatból. Néhány más pszi szerint az egyik sarkvidék
lehet még alkalmas helyszín, de egyetlen ellenséges egység sem mutatott
érdeklődést a sarkok irányában. – Ez aligha volt meglepő, az egyik sarkon
egy vidékies város állt, mely kizárólag csegelytököt termelt, a másikon pedig
egy BVE-kiképzőtábor, ami csurig volt katonákkal, és amely az egyetlen
odatévedt magányos siklóból kiáramló kubistákat pikk-pakk elintézte.
– És egy sziget? – vetette fel Broklaw. Zyvan vállat vont.
– Nincs egy sem, legalábbis a parttól olyan messzire, hogy számítson.
– Akkor erről ennyit – mondtam. – Visszaértünk oda, ahonnan indultunk.
– Nem egészen – vetette fel Kasteen. Érdeklődve néztem rá, ő pedig öröm
nélküli mosolyt villantott felém. – Csak meg kell várnunk, amíg a támadók
ismét lecsapnak, és megfigyelni, hová mennek.
– Ha nem érünk el hamarosan áttörést – felelte zordan Zyvan –, akkor ez
lesz.
 Szerkesztői jegyzet:

Mint oly gyakran, most is más forrásokhoz kell fordulnunk, hogy teljes
képet kapjunk. És Tincrowser írása épp olyan pontosan fedi a főbb
pontokat, mint bármely más beszámoló.

Kivonat az Éjidő Setétzugban: A Káoszfertőzés rövid történetéből,

Dagblat Tincrowser tollából, M41. 957.

A második roham, ahogy mindenki számított rá, a két szemben álló flotta
közti összecsapással kezdődött az űrben. Ekkorra a támadók már igen
elszántak voltak, útvonaluk kiszámíthatóvá vált, és a birodalmi hadiflotta
elindult, elhagyva az orbitális helyzetét, hogy megütközzön velük. A Kaland
és a Virago, az utóbbi még mindig meggyengülve a korábbi sérülése miatt, de
töretlenül lelkesen, a rombolók osztagától kísérve begyújtották a
hajtóműveiket, hogy az ellenség elé induljanak.
A parancsuk úgy szólt, hogy amennyire lehet, kerüljék a harcot az
ellenséges hadihajókkal, és összpontosítsanak a csapatszállítókra, de ez
nehezebbnek bizonyult, mint korábban. Az ellenség kísérőhajóinak volt ideje
alakzatba állni a közelgő védőkkel szemben, és a rombolók osztaga
hamarosan kétségbeesett küzdelembe keveredett az eretnek flotta szárnyait
védő két cirkálóval. Végül sikerrel jártak, az egyik cirkáló kibelezve
sodródott a semmiben, a másik megfordult és súlyosan megsebesülve
elmenekült, de hamarosan szétrobbant, mikor a hipertérhajtóművei
túltöltődtek, miközben megpróbált visszatakarodni a mocskos sötétségbe,
ahonnan előbukkant. Ennek a győzelemnek azonban nagy ára volt, mindhárom
romboló megsérült, az egyik olyan súlyosan, hogy sodródó roncs maradt csak
[84]
belőle, melyet a legénysége kénytelen volt elhagyni.
A másik kettő győzelme is rövid életűnek bizonyult. Ahogy
megközelítették az ellenség flottáját, az annak szívében lévő jármű,
kétségtelenül egy csatahajó, első ízben tört előre a kereskedőhajók között, és
elülső ütegeinek teljes, döbbenetes tűzerejét elszabadította. Mindkét romboló
teljesen összeroncsolódott, még mielőtt saját fegyvereik lőtávjába értek
[85]
volna, az egyikből nem is maradt más az első sortűz után, mint
törmelékfelhő.
A két fregatt alig járt jobban, noha eddigre már három kivételével
megsemmisítették a csapatszállítókat. A rémisztő behemót lézerütegei ismét
felvillantak, elpusztítva a Virago hídját, és használhatatlanná téve a Kaland
hajtóműveit, mely így hamarosan túlságosan hátramaradt, hogy tovább részt
vehessen a harcban. Adumbria és a végzet között immár csak az
Elpusztíthatatlan állt, súlyos túlerővel szembenézve. Néhányan azt várták,
hogy majd a sebesült hajók segítségére siet, de csak ott állt, Setétzug
űrkikötője fölött, rendíthetetlenül, a nehézfegyverzetű óriás és a
kereskedőhajók raja között.
Így hát, a támadó flotta megmaradt csapatszállítói szinte akadálytalanul
érhették el az orbitális pályát, és kezdhették eretnek kártevőkből álló terhüket
a bolygóra okádni.
 TIZENÖT

„Sosem lehet túl sok ellenséged. Minél több van, annál valószínűbb,
hogy egymás útjába állnak majd.”
– Jarvin Wallankot, Töprengések, M41. 605.

Végső soron Zyvan nem is tévedett sokat. Az ellenséges flotta érkezéséig

hátralévő időnket lázas készülődéssel töltöttük, tudván, hogy a közelgő roham
mellett az általunk már visszavert támadás eltörpül majd. Szerencsére
veszteségeink elég csekélyek voltak, legalábbis a tallarniakhoz és a BVE-hez
képest, úgyhogy sokkal kevesebb átszervezésre volt szükség, mint amennyitől
tartottam.
– Detoi készen áll a szolgálatra – jelentette Broklaw, és újratöltötte a
csészéjét a Jurgen által az irodámba hozott tannával teli teáskannából. Távol
állt a generális nagyúr főhadiszállásának tanácstermeiben megszokott fényűző
büféasztaloktól, de a szárnysegédem minden tőle elvárhatót megtett, hogy
elviselhetővé tegye a hosszú megbeszélést. Hála a szinte természetfeletti
érzékének, amivel bármit be tudott szerezni, nem maradtunk sem éhesek, sem
szomjasak. Az íróasztal szélére toltam a háromféle palovini péksüteménnyel
megrakott tányéromat, hogy helyet csináljak az adattáblának.
– Örömmel hallom – feleltem, átfutva az orvosi jelentést. A szolgálatra
készség némi túlzás volt, lézernyalábot kapott a mellkasába, és rohadt
szerencsés volt, hogy a nagykabátja alatti repeszálló vért elnyelte az energia
nagyját, és az orvosok nem tehettek érte többet, mint várták a bordái
összeforrását és a természetes felépülését. De a kórteremben heverészéstől
nem gyógyult gyorsabban, és biztos vagyok benne, hogy a gondolat, hogy
minél tovább marad ágyban, annál tovább irányítja Sulla a századát,
jelentősen elősegítette a kórház elhagyását.
– Ez legalább megkönnyíti az átszervezéseket – mondta Kasteen, letörölve
némi péksüteménymorzsát a szája sarkáról. Az irodámban már hárman is
sokan voltunk, főleg, ha még néha Jurgen is átcsászkált a dolga után, de
sokkal könnyebb volt itt dolgozni, mint a parancsnoki állásból. Érzékeny és
sajnos szükségszerű feladatot végeztünk, amint átszerveztük az embereinket,
hogy kitöltsük a halottak és súlyosan sebesültek után maradt űrt.
Az esetek többségében a leghelyesebb az volt, ha ilyenkor a parancsnok
nem tesz semmit. Egy vagy két fő hiányával egy osztag még elég jól tudott
működni, és egy összeszokott csapat esetében az emberek ki- és berángatása
csak károsabban hathatott a morálra és a hatékonyságra nézve, mintha úgy
hagytuk volna a dolgokat, ahogy voltak. Néhány esetben azonban, amikor
tiszthelyettesek és tisztek hiányoztak, valakit be kellett tenni a helyükre, vagy
új vezetőt kellett kijelölni, míg az eredetiek fel nem épültek. Amivel meg is
érkeztünk az Első Század igen kényes kérdéséhez.
– Így legalább csak egy új századparancsnokra lesz szükségünk –
bólintottam egyetértően. Kelton százados olyan szerencsétlenül járt, hogy
arccal előre belefutott egy csapat, rakétavetőkkel felszerelt eretnekbe, akik
közül néhánynak a lövedéke átütötte a parancsnoki Kimérája elülső
páncéllemezét. A következmények elkerülhetetlenek voltak. Kelton
felrobbanása után a szakaszparancsnokok elég jól egyben tartották a
dolgokat, de egyikük sem volt biztos benne, hogy ki a rangidős, úgyhogy
végül Broklaw-nak kellett személyesen kézbe vennie a dolgokat, és a
parancsnoki bunkerből voxon irányítania őket. Elég rossz megoldás volt, az
[86]
eset pedig kiváló példája annak, hogy miért rohadt kockázatos PHJ -vel
városi harctéren gyalogságra támadni.
– A kérdés az, hogy kit léptessünk elő – folytatta Broklaw.
– A legutóbbi fiaskó után egyik hadnagy sem tűnik számomra alkalmasnak
a feladatra.
– Egyetértek veled – helyeselt Kasteen. – A szakasz szintjén mind
kiválóak, de egyiküknek át kellett volna vennie az irányítást, amint Kelton
elesett. Egyikükben sem volt elég önbizalom ehhez, és ez aggaszt.
– Rendben – bólintottam, és ezzel egyhangúvá vált a döntés. – Legalább
Sulla mutatott némi önálló kezdeményezőkészséget, amikor Detoi megsérült.
És elég jó munkát is végzett a körülmények tekintetében.
 Ami egyébként teljesen igaz volt. Lehet, hogy ő volt a legidegesítőbb
altiszt az egész ezredben, és piszkosul vakmerő az én ízlésemnek, de tette a
dolgát, és a katonák valamiért szerették. Úgyhogy személyes ellenérzéseimet
félretéve úgy éreztem, megérdemli a dicséretet.
– Sulla – mondta töprengő hangszínnel Kasteen. Broklaw és én
gyanakvóan sandítottunk egymásra, már előre látva, merre halad ez a
beszélgetés. De őszintén szólva, nem láttam egyetlen lehetséges más
megoldást sem. Broklaw lassan bólintott.
– Elég jól egyben tartotta a Második Századot. – Egyetértése igen óvatos
volt. – De az összeolvadás óta velünk van, és a többi szakaszparancsnok
bízik az ösztöneiben. Hajlandó lenne egy új század is ilyen lelkesen együtt
dolgozni vele?
– Ez az ő gondja – feleltem nyersen. – Vagy alkalmas a feladatra, vagy
nem. És csak egy módon tudhatjuk meg. – Felsóhajtottam. – Amúgy is, ki
jöhetne még szóba?
– Egyetértek – mondta Kasteen töprengőn. – Néhányuknak azonban
nehezére esik majd elfogadni egy másik hadnagytól kapott parancsokat.
Főleg, mert idősebbek nála.
[87]
– Kapjon tiszteletbeli századosi rangot – javasoltam.
– Ha nem üti meg a mércét, visszakapja a régi szakaszát, és majd találunk
valaki mást.
– Megjárja – biccentett Broklaw. – Mi lesz addig a harmadik szakasszal?
Lustigból hadnagyot csinálunk?
– Hát, nem fogja megköszönni neked – feleltem, ahogy eszembe jutott a
veterán őrmester néhány metszőbb megjegyzése a tisztekről. – Jobb, ha csak
azt mondod neki, hogy egyelőre szakaszőrmesternek számít, míg hozzá nem
szokik ahhoz, hogy mostantól ő a főnök, és majd a következő előléptetési
körben lesz belőle hadnagy. Így, ha vissza kell helyeznünk Sullát, senki nem
szégyenül meg.
– Jó meglátás – bólintott Kasteen, és ezzel el volt döntve.
– A tizedese képes lesz elvezetni az osztagát addig?
– Úgy vélem, igen – feleltem. – Penlan jó katona. Ő és Lustig képesek
lesznek új HOP-okat választani a mi beleszólásunk nélkül is.
– Penlan? – Kasteen eltöprengett egy pillanatra. – Nem őt nevezik Peches
Penlannak?
– De igen – bólintottam. – De messze nem vonzza annyira a bajt, mint
mondják róla. Jó, elismerem, egyszer belezuhant egy ambull járatába, és volt
az a kis hoppája a repeszgránáttal és a latrinaárokkal is, de a dolgok végül
jóra szoktak fordulni. Az orkok a Kastafore felszínén legalább annyira
meglepettek voltak, mint mi, amikor a gyár egész emelete leszakadt, és simán
belesétáltunk volna egy hrud rajtaütésbe a Skwekin, ha nem élesített volna
egy aknát azzal, hogy odébb rúgott egy üres konzervdobozt.- Elhallgattam,
ahogy végre meghallottam, mit magyarázok.
– Tudod te is, hogy a közkatonák mennyire eltúlozzák az efféléket –
próbáltam elég bénán lezárni a témát.
– Tudom – mondta Kasteen, figyelemre méltóan rezzenéstelen arccal. –
Akkor ez minden?
És tulajdonképpen ez volt minden. Még néhány percet töltöttünk az
áthelyezésekkel, majd megoldottunk néhány logisztikai kérdést, és már épp
készültünk elköszönni, és menni a dolgunkra, amikor Jurgen belépett az
irodába. Őszintén szólva nem igazán tűnt fel, mert a délután során többször
jött-ment, hogy elintézze az unalmas papírmunkát, és hogy teát hozzon.
Hangosan krákogott, ami mindig elkerülhetetlenül megelőzte az üzenet
közvetítését, ha úgy érezte, hogy nem figyelek.
– Bocsánatukat kérem, komisszár, asszonyom, uram, de sürgős üzenet jött
a főhadiszállásról. Az eretnek flotta elérte a birodalmi csatahajókat, és a
generális nagyúr arra számít, hogy amint tudják, megkezdik a leszállást.
– Köszönöm, Jurgen – feleltem olyan higgadtan, ahogy csak tudtam,
miközben a fegyvereimért nyúltam. Így vagy úgy az Adumbriáért zajló csata
eldőlni készült, bár arról, hogy hogyan, még fogalmam sem volt.

Félelmeim ellenére az első harctéri jelentések nem említettek kárminvörös

energiapáncélba öltözött óriásokat, úgy tűnt, legalább azt megúsztuk, hogy
káoszgárdisták mészároljanak le minket. Ez nem volt teljességgel szokatlan.
A Zyvan által rendelkezésemre bocsátott néhány szigorúan titkos beszámolót,
[88]
melyek szerint a Világfalók Káptalan gyakran elküldte néhány tagját,
hogy tanácsokkal lássák el a galaxist mindenhol szennyező önjelölt
káoszhadurak valamelyikét. Bár, hogy Khorne hívei milyen tanácsokra
hallgattak azon túl, hogy „Öld meg mindet!”, őszintén szólva, fogalmam
sincs. Elég valószínű volt, hogy legfeljebb egy-két osztagnyian voltak az
egész megszálló erőben, ami persze még így is elég nyugtalanító lehetőséget
jelentett, persze, de sokkal kevésbé ijesztőt, mint ezen pszichopata
szuperemberek egy egész serege lett volna, főleg, ha nem is kellett többé
találkoznom egyikükkel sem.
– Nyolc sikló közeledik – jelezte az auspexkezelő. Kasteen és én
egymásra pillantottunk. A tenyerem megint zsibbadni kezdett, és a szám
hirtelen kitikkadt.
– Kurva nagy kockázatot vállalunk – mondtam. Az ezredes feszülten
bólintott.
– Nos, most már késő meggondolni magunkat. – Mindketten a csapataink
elhelyezkedését mutató holokivetítőre néztünk. Hirtelen csapott belém annak
a felismerése, hogy ha rosszul becsültük fel az ellenség erejét, a dolgok
nagyon csúnyán alakulhatnak.
Sok vita után végül úgy döntöttünk, hogy Kasteen ösztöneire hallgatunk, és
azt feltételeztük, hogy az elszigetelt lakókupola lesz az elsődleges célpontjuk.
Ezért az egész Negyedik és Ötödik Századot széles gyűrűben helyeztük el a
kupola körül, annyira álcázva, amennyire csak a valhallaiak álcázni tudják
magukat a hóban, remélve, hogy amint leszállnak, körbe tudjuk venni őket.
Mivel eközben a Második Század még a szállítóhajón vesztegelt, az Első
Századnak jobbára egyedül kellett megvédenie a várost, hacsak nem
számoltuk bele Hekwyn maroknyi helyi katonáját. Sokadszorra töprengtem
azon, hogy vajon Sulla készen áll-e a tőlünk kapott feladatra, és reméltem,
hogy a választ nem civilek hullakupacainak formájában kapom meg.
Így már csak a támaszpont biztosítása maradt. Elméletileg a Második
Század bőven elegendő lett volna a feladatra, ahogy korábban is
bizonyították, azonban ekkorra már egy szállítóhajón ültek, mely indulásra
kész, bemelegített hajtóművekkel a generális nagyúr parancsát várta, hogy
Császár tudja, hova vigye őket. Maradt persze néhány száz emberünk még a
Harmadik Században, és mivel elsősorban Birodalmi Gárdisták voltak, épp
olyan jól lőttek, mint bárki más, de mégis, a gondolat, hogy szakácsok,
medicaek és az ezredzenekar szedett-vedett tagjai fogják megvédeni a
seggünket a tömeggyilkos tébolyultak habzó szájú hordájától, nos, nem volt
épp megnyugtató. De még mindig megnyugtatóbb volt, mint az, hogy ugyanezt
a géplátók tegyék, akiknek épp csak előtte mutattuk meg, hogy a kezükbe
nyomott lézerpuska melyik végével lőjenek. A kerékagyak persze
aprólékosan el tudták volna magyarázni a fegyverek működésének minden
részletét, de akkor sem találták volna el egy csillaghajó oldalát, ha annak egy
hangárában állnak. Az emlék, amikor egy csoport fehér köpenyes technopap
úgy tartja a gyárból frissen kikerült kézifegyvereit, mintha értékes
műalkotások lennének, miközben Lustig őrmester bömbölve próbálja beléjük
verni a használatuk legalapvetőbb elemeit, a sírig velem marad.
– Közelednek, ötven kilométerre vannak – motyogta az auspexkezelő,
hangja épp olyan érzéketlen volt, mint egy szervitoré. – Gyorsan
ereszkednek. Negyvenhárom kilométer, és tovább közelednek...
A vörös pöttyök lassan kúsztak át a holokivetítőn, egyenesen felénk és
Gleccsercsúcs felé tartva. Próbáltam kiszámolni, hogy nyolc civil sikló hány
katonát hordozhat... aztán azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Ha teli
voltak pakolva, mindegyikükbe beférhetett egy-egy teljes század, ami
legrosszabb esetben azt jelentette, hogy kétszeres túlerővel kellett
szembenéznünk.
– A dolgok jó oldala az, hogy éppúgy nem hoztak magukkal a hidegbe
sapkát, mint az előzőek – mondta Kasteen, nyilván épp ugyanazokon a
számokon rágódva, mint én.
– Reméljük – feleltem. Valószínűnek tűnt, tapasztalatom szerint ugyanis a
Káosz katonái hajlamosak voltak fejjel előre a harcba rontani, nem törődve a
felszerelésük alkalmasságával vagy használatával, vagy azzal, hogy
egyáltalán a fegyvereik megfelelőek-e. És Khorne kultistái voltak a
legelszántabbak mind közül. – Kis szerencsével a hideg elvégzi a munka
nehezét helyettünk.
– Korábban már megtette – jegyezte meg Broklaw reménykedve.
– Harmincnyolc kilométer, és közelednek – vágta közbe az auspexkezelő.
– Továbbra is leszálló vektoron haladnak...
– Meg tudja becsülni a leszállási zónájukat? – Kasteen hangja éles volt a
feszültségtől.
– Bármelyik célpont lehet – felelte a kezelő. – Harminckét kilométer, és
közelednek...
– Remek. – Kasteen keze rászorult a boltpisztolya markolatára. Régről
ismertem ezt a választ a stresszes helyzetekre, sőt, én magam is hajlamos
voltam a fegyvereim után nyúlkálni, mikor ideges voltam.
– Huszonkilenc kilométer, és közelednek – folytatódott a kántálás. –
Ereszkedési vektor állandó...
– Regina, nézd! – Broklaw a holokivetítő képére mutatott, a hangja
érezhető megkönnyebbüléssel volt tele. A lehetséges leszállási zóna
megjelent a képen egy egyre szűkülő sugarú körként, egyre zsugorodva, ahogy
a siklók közeledtek. A kör nagyja már nyugatabbra volt, mint Gleccsercsúcs
és mi. – Igazad volt!
 – Hála a Császárnak! – mondta Kasteen vallásos buzgalommal, hangja és
tartása is megkönnyebbülésről árulkodott. Aligha maradhatott kétséges, hogy
a lakókupola volt az eretnekek legfőbb célpontja. Ha tartják az irányt, akkor a
csapdánk kellős közepén szállnak le. Minden a terv szerint haladt.
– Három sikló elkanyarodott – törte meg az örömünket az auspexkezelő. –
A maradék tartja az irányt és a sebességet, tizennyolc kilométer, és
közelednek...
– Merre kanyarodtak el? – kérdeztem, és rossz előérzet kezdett
eluralkodni rajtam. Minden túl jól ment. Válaszként másodlagos leszállási
zónák körei kezdtek el zsugorodni a holoképen.
– Mit gondolsz, merre? – sziszegte Broklaw komoran, én pedig lenyeltem
néhány lehetséges válaszként szolgáló mélybolyi kifejezést. Két sikló a város
felé tartott, a harmadik pedig egyértelműen minket vett célba. Úgy tűnt, az
ellenség, valószínűleg voxadásokon keresztül, tanult az előző támadása
kudarcából, ezért le akartak minket kötni, míg elintézik a dolgukat az
elsődleges célpontjuknál. Kellemetlen meglepetés várt ott rájuk, de ez persze
nem segített rajtunk vagy Gleccsercsúcs polgárain.
– Első Század, készenlétbe! Két sikló tart oda, érkezés...
– Kasteen az auspexkezelőre nézett megerősítésért, mielőtt folytatta volna.
– Három perc múlva. Azonnali tűzparancs!
– Értettem. – Sulla hangja tiszta és magabiztos volt. Persze, harc előtt
mindig az volt. Ezen kár lett volna akkor aggódni, a tőle telhető legjobbat
kellett nyújtania. A Császár nevére, reméltem, hogy nem követtünk el
hatalmas hibát. – Készen állunk az érkezésükre. – Csatornát váltott a
szakasza parancsnoki frekvenciájára, és elkezdte noszogatni a beosztottjait.
Egy ideig hallgattam, de úgy tűnt, tudja, mit csinál, úgyhogy figyelmemet
ismét a térképre fordítottam.
– Mennyi időnk van? – kérdeztem.
– Nagyjából négy percünk – felelte Broklaw. Feszülten bólintottam.
Lehetett volna rosszabb is. Egyetlen siklóban nem lehetnek többen egy
századnyinál, emlékeztettem magamat, úgyhogy ha tömve is van katonákkal,
akkor is elég egyenlő harcnak nézünk elébe. Már ha hadtápos katonáink
alkalmasak a feladatra, ahogy egyébként kellene lenniük. És ha minden kötél
szakad, még mindig van egy századnyi katonánk tartalékban.
– Kiszállítsam a hajóból a Második Századot? – kérdezte Broklaw, mintha
csak olvasna a gondolataimban. – Hogy megerősítsük a védvonalainkat. –
Kasteen megrázta a fejét.
 – Maradjanak a szállítóhajón. – A holokivetítőre mutatott, ahol az egész
bolygót beborították a vörös ikonok.
– Mindenhol kitört a harc. Csak a Császár tudja, hol lesz rájuk szükség. –
Nehéz volt vitatkozni vele. Az alapján, amit láttam, minden nagyobb
településen véres harcok bontakoztak ki, és a BVE az egész árnyékzónában
bajban volt, még ott is, ahol a kastaforei csapatok támogatták őket. Teljesen
biztosnak látszott, hogy Zyvannak bármelyik pillanatban szüksége lehet a
mobil tartalékaira, és nem lett volna boldog, ha azt mondjuk neki, hogy
mindjárt indulnak, csak akadt még egy kis dolguk.
– Meg kell tudnunk oldani nélkülük a helyzetet – értettem egyet az
ezredessel, remélve, hogy igazat mondok.
– Az ellenség egy perc múlva az egyes leszállózónában – mondta az
auspexkezelő. – Két perc múlva a kettesben.
– Ezek voltunk mi. Egyfajta unott ürességgel néztem a kivetítőn ereszkedő
pöttyöt. – Négy és fél perc múlva a hármas zónában.
– Negyedik és Ötödik Század, készenlétbe! – adta ki az utasítást Kasteen.
– Öt sikló érkezik négy perc múlva. Bevették a csalit.
– Leszállhatnak, de felszállni már nem fognak – ígérte az Ötödik Század
parancsnoka. Kasteen elégedetten bólintott.
– Nem kétlem. – Broklaw-ra és rám nézett. – Sok szerencsét, uraim.
– Reméljük, hogy nem lesz szükségünk szerencsére – feleltem.
Amire igazából szükségünk lett volna, az a tűzerő volt, de az Őrszem
lépegetőket mind a lakókupolához vezényeltük, úgyhogy csak kézifegyvereink
és néhány hordozható nehézbolterünk volt. Sajnos azok száma a
támaszponton, akik használni is tudták a nehézfegyvereket, leszámítva a
Második Század első riadó óta a csapatszállító biztonsági hálóiba szíjazott
specialistáit, igen csekély volt. Sokadszorra gondoltam arra, mennyivel
egészségesebb lenne valahol máshol lennem.
Vagy mégsem. Aggasztó gondolat furakodott az elmémbe, és minél inkább
próbáltam figyelmen kívül hagyni, annál erőszakosabban tért vissza. A
legközelebbi voxantennáshoz fordultam.
– Vonalat kérek a generális nagyúr irodájába – mondtam. – Nagyon
sürgős. – A biztonság kedvéért megadtam komisszári kódomat is, hogy a
voxos felülírhassa a szokásos csatornákat.
– Ciaphas! – Zyvan zaklatottnak hangzott, ami persze a helyzetet ismerve
nem volt meglepő. – Nem igazán alkalmas most.
– Tudom – feleltem. – És sajnálom, de ez fontos.
 – Nem kétlem – sóhajtott Zyvan. – Mi a baj? – Hallottam a háttérben a
nehéztüzérség eltéveszthetetlen morajlását. Úgy tűnt, Setétzugban komoly
gondok ütötték fel a fejüket.
– Kasteen ezredesnek igaza volt – válaszoltam. – Az eretnekek itt
egyértelműen a rituálé helyszínét támadják. – Eközben a távoli lézerkattogás
mind közelebb ért, átszűrődve a falakon. – Főként – tettem hozzá, a
körülményekre való tekintettel.
– Érdekes... – Zyvan nem volt hülye, és épp olyan tisztán látta a helyzetet,
mint én. – Egyeztetek a tallarniakkal és Kolbe embereivel itt a városban,
csak a megerősítés miatt. De ez fontosnak tűnik.
– Még mindig ez a legjobb esélyünk arra, hogy rájöjjünk, mit akarnak a
boszorkányok, és megállítsuk őket – mutattam rá. – Ha a támadók erősen
összpontosítanak valahova, akkor gyorsan oda kell jutnunk, lehetőleg még
előttük.
– Utánanézek – ígérte Zyvan. A holokivetítőn lassan forgó bolygóra
pillantottam. Megdöbbentett, hogy milyen sok ellenséges ikon rajzik a nagy
beltenger partvidékén, néhány helyen olyan sűrűn, hogy a partvidék vérbe
borulni látszott.
– Én a parti területekkel kezdeném – javasoltam. – Valaminek lennie kell
ott, akármit is gondol Malden.
– Megfontolom a tanácsodat – felelte a generális nagyúr udvariasan, ami
tábornoki nyelven azt jelenti, hogy „majd én eldöntőm, kösz szépen”.
– Valamit nem látunk – mondtam, Kasteen felé fordulva. Már sokkal
erősebb volt a fegyverek hangja.
– Minden katonai információ, amivel rendelkezünk, ezen a holokivetítőn
van – mutatott rá az ezredes. Ekkor esett le. Olyan gyorsan fordultam a
voxtiszthez, hogy ijedtében megrezzent.
– Mi van a civil csatornákkal? – kérdeztem.
– Sajnálom, komisszár, nem figyeltem a civil...
– Persze hogy nem – mondtam türelmesen. – Nem is a maga munkája, de
összeköthet valakivel, akinek viszont igen.
– Hekwyn. – Az arbitrátor hangja olyan volt, mintha az utcáról beszélt
volna a hordozható adóvevőjébe. Meg sem lepődtem a háttérben hallható
fegyver ropogáson. – Mit tehetek önért, komisszár?
– Tudnom kell, hogy volt-e bármi szokatlan esemény az egyenlítői tenger
környékén – feleltem. Kedvetlenül, röviden felnevetett.
– Az emberiség egy-két ellensége kicsit balhézik arrafelé, úgy hallottam.
 – Ennél pontosabb információ kéne. – Gyorsan elmondtam neki, miről van
szó. A hangszíne megváltozott.
– Vissza fogom hívni – ígérte. – De egy kicsit várnia kell rá.
– Remélem, lesz annyi időnk – válaszoltam, és bontottam a vonalat.
Észlelve az ismerős szag közeledtét, odafordultam a mögöttem álló
Jurgenhez. Mint vész esetén mindig, most is az olvasztárt szorongatta a
kezeiben. Nem régen süthette el, olvadt, elszíneződött fém csüngött a cső
végén. Szótlan kérdésre emeltem a szemöldökömet.
– Gondoltam, most is ki akarna menni, uram – mondta. Nos, kurvára nem,
amíg a támaszpontot eretnek bakák, meg effélék rohanják épp le, de azért
bólintottam, hátha valaki figyel minket.
– Attól tartok, egyelőre itt van szükség rám – feleltem, a tőlem telhető
leghitelesebb sértett harci kedvet tettetve. Ekkor tűnt fel, hogy a kinti
lövöldözés már igen hangossá vált, Jurgen kucsmájáról és nagykabátjáról
pedig olvadó hó csepeg. – Mi történik pontosan odakint? – kérdeztem.
Mielőtt szárnysegédem válaszolhatott volna, a főbejárat felől hangos
robbanás hallatszott, az ajtó beszakadt, és néhány közelben álló katonát
elsodort. Kasteen, Broklaw és én olyan gyorsan rántottuk elő az
oldalfegyverünket, hogy lehetetlen lett volna megmondani, ki volt az első,
majd a váratlan fenyegetés felé fordultunk. Vörös-fekete gyakorlót és páncélt
viselő fanatikusok tódultak be, nem törődve a lézer- és bolterlövedékekkel,
melyek rohantukban terítették le őket.
– Vért a Véristennek! – sikította az egyik szerencsésebb. Ahogy felénk
rohant, a lézernyalábok előbb a vértezetét, majd alatta a testét mállasztották
szét, de annyira belelovalta magát, hogy fel sem tűntek neki a sebei. Feléje
fordítottam a fegyveremet, és lábon lőttem. Előttem zuhant a padlóra,
vérfoltos harci késével felém hadonászva. – Vért a Véristennek!
– Jó, megkaphatja a tiédet – kiáltottam rá, csizmámmal keményen
rátaposva a torkára, elpattintva a gégéjét. Nem volt a legszebb dolog, de
legalább elhallgattatta.
– Az egész támaszpontot elárasztották – mondta Jurgen. Átpillantottam a
szobán, amint Kasteen összeszedte a voxosait és auspexkezelőit, és elkezdte
visszaverni a támadókat. Az biztos volt, hogy a parancsnoki központ nem
alkalmas menedéknek, még ha meg is tudtuk volna tisztítani, hiányzott a
bejárati ajtaja, és amúgy sem éreztem jól magam attól az ötlettől, hogy zárt
helyen maradjak, miközben rajzanak körülöttem a vérnősző tébolyultak.
Broklaw-hoz fordultam, aki a homlokán lévő sebet leszámítva jobbára
sértetlennek látszott.
– Jobb, ha kimegyek – mondtam –, és megpróbálom összekapni az
embereinket.
– Jó ötlet – felelte, láthatóan nem érzékelve az arcára csöpögő vért. – Ha
most elveszítjük a voxkapcsolatot a Negyedik és Ötödik Századdal,
cseszhetjük a csapdánkat.
– Távol tartjuk őket – biztosítottam, némileg elcsitítva a lelkiismeretemet
azzal, hogy valaki legalábbis biztosan távol tartja majd őket, ha van
beleszólásom. Szárnysegédemhez fordultam. – Gyerünk, Jurgen, dolgunk van.
– Jövök, uram, jövök. – Épp oly unottan válaszolt, mint mindig. Előhúztam
a lánckardomat, és kaszabolva elindultam az ajtó felé. Bármi is okozta, hogy
Khorne hívei késeket lóbálva rohantak felém, torkuk szakadtából üvöltve,
ahelyett, hogy lelőttek volna, mint minden értelmes ellenfél tette volna, most
hálát adtam érte. Néha, mikor alkalmam nyílt, egyet-egyet lelőttem a
lézerpisztolyommal, de őszintén szólva nem sok ilyen akadt, mert Kasteen
láthatóan élvezte, hogy végre bepiszkolhatja a kezét ahelyett, hogy
beosztottak láncolatán keresztül, a távolból irányítaná a harcot, és olyan
boldogan pufogtatott a boltpisztolyával, mintha egy kisvárosi vásár
céllövöldéjében gyűjtené a nyereményeket.
A robbanólövedékek gyorsan elintézték az eretnekeket és a páncélzatukat
is, absztrakt mintákkal dekorálva ki a falakat, melyeket nem akartam közelről
is megnézni.
– Itt nincs neked elég? – kérdezte az ezredes, amint Jurgen és én
elhaladtunk mellette. Szárnysegédem, tekintettel a szűk helyre és a
bajtársaink jelenlétére, átváltott rendszeresített lézerpuskájára. A legjobb
„szarok rá” mosolyt erőltettem az arcomra.
– Bunkó dolog volna elhappolni őket előled, amikor ilyen jól szórakozol
– feleltem. – Amúgy is, rád és Ruputra itt van szükség. – Odébb léptem, hogy
Jurgen tisztán lelőhessen egy vörös-fekete katonát, aki épp berontott az ajtón.
Aztán rájöttem, mögötte már nem jön újabb. Kasteen csalódott arcot vágva
eltette a fegyverét. – Úgyhogy az én dolgom az, hogy ide több támadó ne
tudjon behatolni – fejeztem be.
– Gondolom. – Az ezredes visszafordult a voxokhoz, máris a többi harctér
jelentéseit hallgatva. Néhány katonánkat elvesztettük, de a körülményekhez
képest igen keveset, és volt néhány sérültünk. Broklaw összeszedte a
többieket, és mindenki visszatért az eredeti feladatához.
 Mikor Jurgennel a nyomomban végigsiettem a folyosón, egy csapatnyi
medicae jött velünk szembe. Nagyon megkönnyebbültem, ahogy megláttam
őket. Igaz, fegyver volt náluk, de átvetve a vállukon, és ha ennyire gyorsan a
parancsnoki központba tudtak sietni a riadó után, akkor nem volt rájuk
szükség a támaszpont egészének védelmében. Kezdtem jobb kedvre derülni.
– Komisszár! – Ahogy a folyosóról egy kapun át kiértünk a szabad
levegőre, egy fiatal tizedes üdvözölt. Lendületből a szám és az orrom elé
húztam a sálamat, és ezzel jól pofán vágtam magam a lézerpisztolyom
markolatával, de eszem ágában sem volt az adott helyzetben bármelyik
fegyveremet is letenni. A tizedes arca haloványan ismerős volt, és egy
pillanat múlva rájöttem, hogy a Kastaforén megkorbácsoltattam, mert egy
szajha miatt összebunyózott néhány civillel. Előrángattam a nevét az agyam
hátuljából.
– Albrin – feleltem biccentve, a fickó pedig érthetetlenül boldognak tűnt,
hogy felismertem. – Ki itt a rangidős?
– Azt hiszem, én, uram. – Vaktában a mögöttünk lévő nyíláson túli sötétség
felé intett. A nyílást elzáró vastag fémkapu összeégett, megfeketedett darabjai
néma tanúi voltak annak, hogy legalább néhány eretneket nem emésztett el
annyira a vérszomj, hogy elfelejtették volna, hogy kell egy robbanótöltetet
használni. – Az osztagom látott egy csapat árulót errefelé tartani, úgyhogy
követtük és hátbakaptuk őket.
– Kiváló munka – mondtam. A hóban néhány kupacot vettem észre, amik
nem sokkal ezelőtt még az ellenséges katonák lehettek. Kezdtek összeállni a
dolgok. Khorne fanatikusai annyira be akartak jutni az épületbe, és ott
mindenkit levágni, hogy valószínűleg fel sem merült bennük, hogy a hátuk
mögé is nézzenek, még akkor sem, amikor Albrin osztaga tüzet nyitott rájuk.
A tizedes elpirult.
– Miután végeztünk velük, elkezdtük megerősíteni a rést. Ez tűnt a
legértelmesebb dolognak – folytatta, én pedig ismét bólintottam. Ahhoz
képest, hogy a szállásmester írnoka volt, elég jó taktikai érzékkel bírt.
– Az is volt – feleltem. Raklapokat és mindenféle szarságot kezdtek
hevenyészett barikáddá alakítani, ami tűrhetően védhetőnek tűnt.
Megpróbáltam voxon elérni a többi védőt is, de egyiküknél sem volt taktikai
kommunikációs eszköz, úgyhogy hiábavaló próbálkozás volt. Végül a
parancsnoki központba kellett bevoxolnom, hogy mi a helyzet kint.
– Maradsz velük? – kérdezte Kasteen.
 – Nem – feleltem, tudván, hogy a szedett-vedett védők csak az én
oldalamat hallják. – Elég talpraesettnek tűnnek.
– Ahogy vártam, büszkeség és megújult eltökéltség töltötte el a kis csapat
katonát. – Továbbmegyek, és próbálok más osztagokat is találni, hogy
ideküldjem őket erősítésnek.
– Ez nemcsak taktikailag volt jó lépés, de sokkal jobb esélyem is volt
elkerülni az ellenséget, ha nem maradtam egy nyilvánvaló célpont mellett.
– Jó vadászatot – búcsúzott Kasteen, teljességgel félreértve a
szándékaimat. Néhány bátorító szót szóltunk még a védőkhöz, majd Jurgen és
én elsétáltunk a sötétségbe.
Igazság szerint eddigre a támaszpontért folyó csata már véget ért, a védők
kiképzése és képességei, valamint a csontig hatoló hideg elintézte a
támadókat, mint aratógép a magas búzát. De ekkor még, lássuk be, én ezt nem
tudhattam, és olyan óvatosan mozogtam, ahogy csak tudtam. Volt időm
belehallgatni a taktikai voxcsatornákba, felfedezve többek között, hogy a
lakókupolánál állított csapdánk pont olyan kiválóan működött, ahogy
reméltük. A Negyedik és Ötödik Század körbevette a támadókat, és ekkor
épp azon dolgozott, hogy kiszorítsa belőlük a szuszt. Eközben, meglepetéssel
vegyes megkönnyebbülésemre Sulla parancsnoki teljesítménye hibátlannak
bizonyult, pompásan megvédte a várost a megszállók támadásaitól. Persze,
némi járulékos veszteség azért akadt.
– Komisszár. – Jurgen alig volt több, mint körvonal a végtelen éjszakában,
noha a szemeim annyira már hozzászoktak a sötétséghez, hogy gond nélkül ki
tudtam venni az alakját. Ami elég jól jött, mert a fagyos levegő és az arcom
elé húzott sál miatt a szokott módon nem tudtam kiszagolni a sötétben. –
Mozgás.
Tekintetemmel követtem a keze intését, egy pillanatig azon törpengve,
hogy mi a halk, távoli zúgó hang forrása, míg rá nem jöttem, hogy a
csapatszállítónk hajtóművei még mindig járnak. Helyes, legalább egyből
tudunk indulni, amint a generális nagyúr jelzése megérkezik. Valószínűleg
ezért támadták meg a támaszpontunkat, legalábbis én erre gondoltam. Ha az
első hullám jelezte az inváziós flottában lévő parancsnokoknak az orbitális
szállítóhajók jelenlétét, akkor valakinek, valószínűleg az áruló
űrgárdistáknak lehetett annyi esze, hogy összeálljon nekik a kép.
De nem maradt időnk tovább töprengeni ezen, mert a Jurgen által észlelt
mozgás kezdett lomhán közeledő sötétség tömegévé összeállni, kitakarva
néhány alacsonyan derengő csillagot az épületek között. Először azt hittem,
egy osztag katona, de ahogy kiért a nyílt térre, rájöttem, annál jóval nagyobb.
– Földre szállt Császár! – nyögtem. Enyhe remegés érte a talpamat a hó
alatti felszínen át, és túlságosan is ismerős kattogó, recsegő hangokat
hallottam, melyek egyre inkább elnyomták a csapatszállító hajtóműveinek
zaját. – Van egy átkozott tankjuk!
– Hogy mi? – kérdezte Kasteen igen meglepett hangon.
– Van egy Leman Russ tankjuk – feleltem. – Vagy legalábbis egykor az
volt. – Az ismerős körvonalat ikonok és trófeák törték meg, melyeket a
minket körülvevő sötétségben boldogsággal eltelve nem tudtam jobban
kivenni. Az elejére számomra értelmezhető ok nélkül leginkább egy közpark
kerítésének tűnő fémszerelvényt rögzítettek. – Kellett némi idő, hogy ezt
kipakolják a siklójukból.
– Utánanézek. – Kasteen egy ideig a többi század parancsnokával
egyeztetett. – Van néhány páncélosuk a lakókupolánál is. Hála a Császárnak,
a városban nincsenek.
– Elbírunk vele, komisszár – mondta Jurgen, kezébe véve dédelgetett
olvasztárját. Valószínűleg tényleg elbírtunk volna vele, végül is, erre
tervezték a fegyvert. A terv hibája, legalábbis az én nézőpontomból az volt,
hogy ennek a kipróbálásához fel kellett volna hívnunk magunkra a tank
legénységének figyelmét, mely figyelem kétségtelenül a legközelebbi
fegyverállásból ránk zúduló nehézbolter sortüzével járt volna.
Nem kellett hihető kifogást találnom, hogy miért maradjunk veszteg. Ettől
megkímélt, hogy a bal kezem felől hirtelen egy osztag valhallai tört elő a
fedezéke mögül, minden előjel nélkül, hogy aztán hatástalan lézertüzet
zúdítson a fémszörnyre. A tank motorja felmordult, és a lövegtorony a
gyalogság felé fordult.
– A rohadt életbe! – sóhajtottam, amint a nehézbolter elkezdte felszaggatni
a havat körülöttünk, lyukakat ütve mögöttünk a repeszálló lemezzel
megerősített épületekre, és általában, jókora zűrzavart okozva mindenfelé. –
Lődd ki a francba! – Igazság szerint ez volt a legjobb esélyünk a túlélésre,
mert már nem tudtunk volna elfutni a tank elől.
– Kiváló, uram. – Jurgen meghúzta a ravaszt, a tank oldalának vékonyabb
páncélzatára célozva, és az idióták, akik a fedezékük mögül kiugorva
rátámadtak, most vadul éljeneztek. Már azok, akik nem a hóban vergődve
haldokoltak épp. A túlhevített plazmanyaláb átvágta a lánctalp oldalsó
védőlemezét, szétszaggatta a lánctalpat, a fémszörny pedig visító motorral
megállt.
– Gyerünk, emberek! Örökké akartok élni? – Az osztagot vezető
tiszthelyettes be lehetett tépve. Senki nem beszélt így a rosszul megírt hősi
regények lapjain kívül, de úgy tűnt, neki működött. Az egész bagázs
vérfagyasztó sikítással nekiiramodott, felrohanva az eretnek tankra, próbálva
felfeszíteni a búvónyílásokat, és repeszgránátokat hajigálva befelé.
Sok sikert nektek, gondoltam. Aztán a lövegtorony ismét elfordult, mintha
megpróbálná lerázni őket magáról. Hirtelen rájöttem, hogy valamit célba
akart venni. Körbe-körbe kapkodtam a tekintetemet, és a szemem megakadt a
csapatszállító hatalmas tömegén.
– A kurva életbe! – üvöltöttem. – A csapatszállítót akarják! – Elkezdtem a
sérült tankon kapaszkodó katonáknak integetni. – Takarodjatok az útból!
[89]
Jurgen nem tudott lőni, amíg ezek a félkegyelműek az útjában voltak,
és ha az árulók képesek lettek volna tüzet nyitni, abból a távolságból biztosan
eltalálják a szállítóhajót. Megpróbáltam elképzelni, mekkorát robbanna, ha
átütik a páncélzatát, de hiába. Csak abban voltam biztos, hogy a
támaszpontból aligha maradna valami, belőlem pedig csak apró párafelhő.
De nem tehettem semmit. Megragadtam Jurgen gallérját, és elkezdtünk a
csapatszállító felé rohanni, miközben tébolyultan kerestem a voxomon a
pilóta hullámhosszát.
– Emelkedjen a levegőbe! – ordítottam.
– Ismételje meg! – A pilóta hallotta, amit mondtam, de meg volt
döbbenve. – Kivel beszélek?
– Cain komisszár vagyok – feleltem. A hidegben a szavak kezdték kaparni
a torkomat. – Közvetlen veszélyben van! Emelkedjen fel azonnal!
A helyzet rosszabb volt, mint vártam. A fő rakodórámpa még le volt
eresztve, meleg sárga fénnyel árasztva el a környéket, és ha az áruló tank be
tudott volna lőni a nyíláson, a páncélzatban sem bízhattunk volna.
Megkettőztem az erőfeszítéseimet, hogy odaérjek, és úgy tetszett, szinte az
örökkévalóságig tartott az út a csalfa, magas havon át, pedig valószínűleg
néhány másodperc volt csak, míg fémet éreztem a talpam alatt. Jurgennek
persze nem volt gondja a hóban, és könnyedén megelőzött. Mire körülnéztem,
ő már a vezérlőállásnál volt, és ujjával vadul nyomkodta a fedélzeti nyílás
zárórúnáját.
A rámpa kattogó zümmögéssel emelkedni kezdett, eltakarva előlem a tank
halálos ágyújának képét. Az utolsó, amit a tankból láttam, hogy a rárontott
valhallaiak elkezdenek szerteszaladni. Valószínűleg találtak egy gyenge
pontot, ahol be tudtak gyömöszölni egy gránátot. Hogy hatásos volt-e, nem
tudtam meg, mert a hajó hirtelen rántásától térdre estem. Szerencsére vagy
sajnos, a levegőbe emelkedtünk, és Jurgennel a Császár tudja, hova tartottunk
éppen. Ha azonban tudtam volna, hogy mi a végcélunk, és ott mit találunk,
valószínűleg inkább megrohamozom a rohadt tankot, s közben még
szerencsésnek is érzem magamat.
 Szerkesztői jegyzet:

Ezen a ponton újfent más források után kell néznünk, hogy átlássuk a
teljes képet. Mely források közül az első legalább olvasható. A második
épp olyan fájdalmas, mint Sulla bármelyik, a gót nyelv ellen vezetett
támadása, mégis idézem, mert jól összefoglalja, hogy mi történt az
ezreddel, míg Cain másfelé járt. Mivel azonban Tincrowser elégséges
módon sűríti egybe az eseményeket, a kifinomultabb olvasók kihagyhatják
Sulla emlékiratait, noha azok első kézből való beszámolót nyújtanak a
harcokról, melyeket – a legtöbb adumbriaival egyetemben – Tincrowser
máig sem ismer.

Kivonat az Éjidő Setétzugban: A Káoszfertőzés rövid történetéből,

Dagblat Tincrowser tollából, M41. 957.

Ahogy az ellenség csatahajója közeledett a kereskedőhajókhoz és a

dacosan ellenálló Elpusztíthatatlanhoz, mely egyedüliként állt a kereskedők
és a biztos pusztulás között, a túlélő csapatszállítók orbitális pályán
maradtak, eretnekekből és árulókból álló rakományukat az alant elterülő
bolygóra okádva. A sarokba szorított védők nagyja még mindig remélte, hogy
a dicső birodalmi hajó közbeavatkozik majd, de az rendíthetetlenül
mozdulatlan maradt. Ekkorra már igazság szerint keveset tehetett volna, mert
néhány szétszóródott célpont üldözésével nem sokat érhetett el, azon túl, hogy
kiszolgáltatta volna magát az ellenség ágyúinak. Másfelől, ott voltak a
kereskedőhajók is, kicsivel több mint ezren, mind védtelenül a közelgő
ellenséggel szemben.
 Noha senki nem akarta beismerni, de a hadihajó fő feladatát a
kereskedőhajók védelme jelentette. Szükség volt azokra a hajókra, ha
bekövetkezett volna a legrosszabb, és ki kellett volna üríteni a bolygót,
úgyhogy meg kellett őket oltalmazni, miközben az immár üres szállítóhajók,
elérve sötét céljukat, nem jelentettek további veszélyt. Ugyanakkor
megérthető az Elpusztíthatatlan legénységének frusztráltsága is, és a
kereskedőhajók matrózainak feszültsége, amint a Káosz óriási hajója
közeledett feléjük.
Ha az űrcsata hosszú kivárássá vált is, a bolygón véres magasságokba
csapott a küzdelem. A megszállók szinte mindenhol egyszerre csaptak le, és
ahogy várható volt, erőik számottevő részét a bolygó székvárosa ellen
összpontosították. Setétzug kegyetlen csatatérré változott, ahol a BVE és a
Birodalmi Gárda egységei utcáról utcára küzdöttek a fanatikus eretnekek
látszólag kiapadhatatlan hordáival, akik egyetlen célja, úgy tűnt, a minél több
halál és pusztítás okozása volt. Nem téve semmi különbséget védők és
civilek között, a városközpontig törtek előre mészárolva, míg a bátor
birodalmi erők visszavonultak az északi külvárosokba, hogy rendezzék a
soraikat. Ott még vadabbá vált a harc, amint a megszállók szövetségesei
előbújtak odúikból, hogy a maguk kedvére még több bajt okozzanak.
És így történt mindenhol máshol is Adumbrián. A fagyoldalon rejtett
renegátok tűntek fel, hogy meggyöngítsék Gleccsercsúcs védelmét, noha a
valhallaiak éppoly könnyen győzték le őket, mint magukat a megszállókat. A
forró oldalon a tallarniakra a korábbiakhoz hasonlóan keményen zúdult az
ellenség, noha semmi hadi szempontból értékes célpont nem akadt arrafelé,
és a tallarni vad vágtázók a szétszórt sivatagi tanyák lakóinak védelmére
siettek. És az alkonyzónában mindenhol változatlanul dúlt a harc, hogy
megtisztítsuk otthonunk földjét a fertőtől.

Kivonat a Mint egy Főnix Szárnyalása: A Valhallai 597-esek Korai

Hadjáratai és Dicső Győzelmei című könyvből, Jenit Sulla nyugalmazott
tábornok tollából, M42. 101.

Függetlenül attól, hogy mily sok fáradalom árán építettem fel a

rendíthetetlenség képét beosztottaim felé, olvasóim, biztos vagyok benne,
értékelni fogják az izgalmat, melyet az ezredes asszony figyelmeztető szavai
után éreztem. Ritkán volt időm, hogy felfogjam hirtelen és váratlan
előléptetésemet, és főleg nem volt időm új beosztottaimról más képet
kialakítani, mint a korábban a tiszti kantinban kialakult felületes
ismeretségek. Akárhogy is, mind a Gárda katonái voltunk, az emberiség
legjobb és legnemesebb díszei, úgyhogy erőst bíztam a képességeikben, a
magam részéről pedig csöndben elhatároztam, hogy olyan vezetőjük leszek,
amit ezek a hősies nők és férfiak megérdemeltek.
Aligha néhány perccel az előtt, hogy az ellenség támadása elért volna
minket, a parancsnoki Kiméra taktikai kijelzőjén ellenőriztem az alám tartozó
szakaszok elhelyezkedését, megnyugtatóan ismerősnek találva a megszokott
lépéseket. Tulajdonképpen, ha nem lett volna körülöttem a megszokottnál
több adatkijelző és voxcsatorna, már-már a régi szakaszom parancsnoki
állásában érezhettem volna magamat. Megkönnyebbülésemre egységeink jól
feleltek a riadóra, a szakaszparancsnokok épp olyan hatékonyak voltak,
ahogy kívántam, és a holokivetítőre pillantva nem maradt szemernyi
kétségem sem, hogy az eretnekeket a lehető legmagasabb készültségben
fogadhatjuk. Már csak várnunk kellett, hogy a siklóik leszálljanak, majd a
lehető leggyorsabban rajtuk ütnünk, hogy megakadályozzuk a kitörésüket.
És nem kellett sokáig várakoznunk. Pillanatokon belül meghallottam
hajtóműveik visítását még a Kiméra vastag páncélzatán keresztül is, melyet
hamarosan elnyomott a leszállásuk jégrepesztő csattanása. Legalább az egyik
siklójuk nem térhetett vissza a férgektől hemzsegő hajójukra, ahonnan
elindult, mert ahogy nyomorultul elszállt közvetlenül a harmadik szakasz feje
fölött, ők nehézfegyvereik és a Kimérákra szerelt bolterek össztüzével
melegen üdvözölték.
– Lezuhant és lángol – jelentette Roxwell hadnagy, nem tudván kizárni
hangjából az elégedettség jeleit, és a körülmények ismeretében aligha tudom
megróni ezért.
Mielőtt még kiadhattam volna a parancsot, elindult osztagaival, hogy
végezzen a túlélőkkel, melyekből, mint kiderült, túl sok volt ahhoz képest,
amit kényelmesnek éreztem volna. Mint ahogy azok, akik korábban támadtak
ránk, ezek is megszállottan harcoltak, nem törődve saját biztonságukkal vagy
bármi taktikai szándékkal. A harc gyorsan mészárlássá fajult, de saját
elbizakodottságuk volt a mi legnagyobb fegyverünk, már persze a Császárba
vetett hitünket leszámítva, és nem tartott sokáig, hogy felsőbbrendű
hozzáértésünk és harci kedvünk megmutatkozzon.
A második sikló két kilométerrel odébb szállt le, a bányához közel, de
számítottunk erre, és az első szakasz már várta őket, készen arra, hogy
megadja nekik, ami jár mindenkinek, aki fegyvert mer ragadni a Császár
ellen, és amit mind elkerülhetetlenül meg is kapnak. Azonban rohamuk így is
elsöprő volt, és arcvonalunk több helyen megszakadt, így az eretnekek
betörhettek a városba, mielőtt a negyedik szakasz erősítésként az első szakasz
bátor vitézeinek megsegítésére siethetett volna.
Hát így találtuk magunkat szembe az eretnekek két hordájával, akik két
különböző irányból törtek Gleccsercsúcsra, vaktában és válogatás nélkül
lődözve a gárdistákra, praetorokra és fegyvertelen civilekre egyaránt.
Néhányan kifejezetten előnyben részesítették az ártatlan áldozatok
lemészárlását, ahelyett, hogy szembenéztek volna a fegyvereinkkel. Gyávák
voltak mind.
Megérett az idő a bátor kezdeményezésre, úgyhogy addig harcban nem
álló egységeinknek azt a parancsot adtam, hogy gyülekezzenek a parancsnoki
járművem körül a város főterén, ahol az ellenség kettős rohamát egyszerre
fogadhatjuk, és választhatjuk szét őket. Mert találkozni és egyesülni akartak,
hiszen az összeolvadt horda kétségtelenül sokkal nagyobb kárt okozhatott
volna, mint külön-külön. Tervünkben két váratlan, korábban egyáltalán nem
sejthető körülmény segített minket. Az egyik a megszállók fafejűsége, mellyel
csak egy dologra tudtak gondolni, és mely lehetővé tette, hogy az első és
harmadik szakaszok oldalba kapják, és folyamatosan zaklassák őket. A másik
pedig a föld alatti kultusz váratlan megjelenése, melyet oly sokáig, oly nagy
erőfeszítéssel akartunk kifüstölni, mióta csak Adumbriára érkeztünk.
Hadd idézzem fel, hogy amint Cain komisszár elsőként rámutatott, a
megszállók, valamint a felkelők, akikkel a megszállók érkezése előtt
harcoltunk, úgy tűnt, két rivális káoszisten szolgálatában álltak, és ezt a
legváratlanabb módon tudtuk meg, amint az utcákon fegyveres civilek
szedett-vedett csapatai jelentek meg, és kezdték el lőni a megszállókat.
Büszkén írhatom le, hogy katonáink nem tettek különbséget közöttük, lelőtték
ezeket az eretnek korcsokat, bárhol is tűntek fel, éppúgy, ahogy lelőtték az
áruló gyalogság kármin egyenruhás talpasait is. A felkelők azonban nem
viszonozták a tüzet, minden figyelmüket gyűlölt vetélytársuk szolgáinak
lemészárlására fordították, még mikor a Gárda megtisztító lézereinek tüzében
pusztultak is el. A magam részéről be kell valljam, határozottan
meglepődtem, hogy mennyire csak a céljukkal foglalkoztak. Ebben láttam a
téboly bizonyítékát, mely nyilvánvalóan és kétségtelenül jellemez mindenkit,
aki elfordítja tekintetét a Császár fényétől.
 Akárhogy is, bármilyen nyomorult és romlott is volt a lelkük, nemes célt
szolgáltak, mert közbeavatkozásuk kétségtelenül meggyorsította a hősök
elkerülhetetlen győzelmét, akiknek vezetését módomban állt ellátni.
Megkockáztatva, hogy szerénytelennek tűnök, meg kell mondjam, a tervem
működött. A megszállók mindkét arcvonalát visszaverték megerősített
állásaink, és mivel nem tudtak áttörni, gyorsan bekerítették őket az első és
harmadik szakasz üldöző erői, akik jól használták ki a Kiméráik adta
nagyobb mozgékonyságot. Végül minden támadó örömtelien gyorsan
odaveszett.
Be kell valljam azt is, hogy nagy szerencsénk volt azzal, hogy a
Gleccsercsúcsra támadók mind gyalogosan voltak, mert sok más csapatuk
saját járművekkel rendelkezett. Hiszen a támaszpontunkra támadó csoportnak
is volt egy tankja, melyet Cain komisszár egymaga pusztított el, mikor oly
inspirálóan vezette ottani csapatainkat. A várostól nyugatra leszállt főerő,
mely csapataink javával állt szemben, szintén birtokolt néhány tankot és
maréknyi páncélozott csapatszállítót. Ezeket persze igen gyorsan
hatástalanították a Negyedik és Ötödik Század tagjai, akik nehézfegyvereiket
az árulók leszállása előtt már elrejtették. Győzelmük, elégedetten írhatom le,
nem volt kevésbé teljes, mint a miénk, annak ellenére, hogy mindkét oldalon
sokkal többen küzdöttek.
 TIZENHAT

„Az élet utazás. Kár, hogy mi a végállomása.”

– Argun Slyter, Mégis Mit Vártál?,
második szín, második jelenet

Olyannyira megkönnyebbültem, hogy megmenekültünk az azonnali

pusztulástól, hogy néhány pillanatig csak a levegőt kapkodtam, nekinyomódva
a raktér hideg fémpadlójának, ahogy egyre gyorsabban emelkedtünk. Alig
volt időm azonban töprengeni, mert a voxomban folyamatosan követelőző
hangok tudakolták, hogy mégis mi a fene történik.
– A csapatszállítón vagyunk – hadartam Kasteen ezredesnek, amilyen
gyorsan csak bírtam, tudván, hogy a rövid hatótávú személyi voxadóm nem
maradhat vele túl sokáig kapcsolatban. – Csak így sikerült megmenteni a
hajót. – És persze magamat, ami, bevallom, még sokkal fontosabb volt.
– Jobb, ha a levegőben maradtok – javasolta. – A helyzet idelent még
mindig elég forró. – Később rájöttünk, hogy a csatának már szinte vége, de
ezt akkor még nem tudhattuk, és amúgy is, jobb volt biztosra menni.
A csapatszállító, és főleg a benne lévő katonák Zyvan védelmi tervének
fontos elemét képezték, és azután, hogy épp csak megmenekültünk a
pusztulástól, elég kínos lett volna elveszíteni őket. Így aztán gondolhatod,
örömmel fogadtam meg Kasteen tanácsát, és mivel az árulók nem
rendelkeztek semmi légitámogatással, így az ő saját siklóikat leszámítva a
levegőben minden a miénk volt. Ennek a BVE vadászpilótái módfelett
örültek, és a lomha siklókat kitörő élvezettel lődözték le. Amint várható volt,
gyorsan elfogytak a célpontok, úgyhogy hamarosan nem kevesebb örömmel
sorozták meg az árulók gyalogságát.
 – Ez lesz a legjobb, igen – adtam meg magam olyannyira vonakodva,
amennyire csak képes voltam tettetni. – De be kell valljam, kissé bosszant,
hogy míg ti elvégzitek az összes feladatot, én itt kell várakozzak – mondtam,
és Kasteen felnevetett.
– Biztos vagyok benne, hogy a generális nagyúr gyorsan talál majd neked
valami feladatot.
Kasteen kedélyes jókívánsága tönkretette a jókedvemet, ebben biztos
lehetsz. Addig a pillanatig leginkább az kötött le, hogy a harc nehezéből való
megmenekülésem miatti megkönnyebbülésemmel foglalkozzak, de az
ezredesnek persze igaza volt. Bármelyik pillanatban úton lehettünk egy
harctér felé. Úgyhogy nem is volt érdemes ezen vinnyogni. Majd bízom a jó
öreg túlélési ösztönömben, és kezelem a dolgokat akkor, amikor
szembesülök velük, gondoltam. A pilóta eközben egy másik csatornán még
mindig pofázott, követelve, hogy mondjam meg neki, mi történik pontosan,
úgyhogy válaszoltam, már csak azért is, hogy elkussoljon.
– Maradjon egyelőre készenlétben – mondtam. – Felmegyek a
pilótafülkébe, és tájékoztatom. – Persze nem mintha szemtől szembe akartam
volna látni, de rohadt kényelmetlen volt a raktérben, és a személyi voxomat
is rá kellett hangolnom a hajó voxátjátszójára, mert az ezred-parancsnokság
jele gyorsan gyengült. Ráadásul ettől a pilóta fontosnak érezhette magát, ami
mindig jó módszer arra, hogy megkapjam, amit akarok.
Ahogy vártam, a jelenlétem komoly benyomást tett a katonákra. Amint
Jurgennel áthaladtunk az utastéren, a hírünk már bőven előttünk járt, úgyhogy
mire megérkeztünk Detoi parancsnoki törzséhez, akik a pilótafülke mellett
ültek, hasonlóan ahhoz, mint mikor izgalmak közepette leszálltunk a Császár
Bőségéről, a százados már mosolyogva várt minket.
– Sejtettem, hogy nem fogja tudni megállni, hogy csatlakozzon – mondta,
rögtön a hírnevem által sugallt következtetésre jutva. – Úgyhogy foglaltam
maguknak két helyet. – És valóban, az ülések, melyeken Jurgen és én ültünk,
mikor első ízben az Adumbria felé repültünk, üresek voltak. Ami annyira
azért nem meglepő, mint hangzik, mert a csapatszállító egy teljesen felszerelt
század szállítására volt kitalálva, ami néhány ezredben az én időmben az
597-eseknél megszokott öt helyett hat szakaszból állt. Ráadásul a mi
[90]
szakaszainkban öt osztag volt, noha az SzFNy elméletileg hatot
engedélyezett.
– Igen figyelmes öntől – feleltem gondosan megformált mosollyal, és
Jurgent az egyik üres székre nyomtam.
 – Szóval, hová megyünk? – kérdezte Detoi. Meglepően jól nézett ki, már a
sérüléséhez képest, bár gondolom a harc ígérete is segített formába hozni.
Vagy az, hogy végre megszabadult Sullától.
– Nem vagyok benne teljesen biztos – ismertem be. – Épp a pilótával
akarok beszélni.
A pilótafülke igen szűkös volt, épp ezért hagytam kint Jurgent. Egyrészt
nem akartam, hogy a könyöke vagy az olvasztárja percenként a bordáim közé
álljon, másrészt elég megerőltető volt vele zárt helyen lenni még jobb
pillanatokban is, pedig én már megszoktam, de nem akartam ennek kitenni a
pilótát, félve, hogy annyira eltereli a figyelmét, hogy egy hegy oldalának
csapódunk.
– Komisszár. – Épp csak felpillantott a fényes fa műszerfalról, melyen
nyugtalanítóan bonyolult kezelőrúnák pislákoltak, majd kicsit állított egy
sárgaréz vezérlőkaron, mely gyanítom, a magasságunkat szabályozta, mert
éreztem, hogy közben a fedélzet kicsit megemelkedik a talpam alatt. – Mi
történik?
Gyorsan tájékoztattam, miközben az egyik oldalpanelnél ülő technopap
elvégezte a voxom szükséges beállításait, míg a másik folyamatos
imádságokkal és kántálásokkal biztosította, hogy a hajtóművek hibátlanul
működjenek. Mikor befejeztem a beszámolómat, tartózkodva attól, hogy kissé
kiszínezzem, mert tudtam, hogy az egyszerű, nyersen elmondott történetek
valahogy jobban lenyűgözik az embereket, mint a hősi tetszelgés, a pilóta
bólintott.
– Szerencse, hogy itt volt nekünk – mondta. – A nyitott raktérbe
becsapódó lövedék mindannyiunkkal végzett volna. – Majd vállat vont,
elhessegetve a gondolatot. – De még mindig szükségem lenne egy célpontra.
– Egyelőre jobb, ha várakozó pályán marad – mondtam, húzva az időt.
Alig volt érdekes célpont a hideg oldalon, ami azt jelentette, hogy a
levegőben voltunk a körülményekhez képest a lehető legmesszebb a harctól,
és ezt a boldog állapotot addig akartam húzni, amíg csak lehetett. – Nem
akarnám nyaggatni a generális nagyurat azzal, hogy valami szárnyasmókus
levadászására kelljen küldenie minket.
Ezen a ponton persze közbeszólt a sors. Épp begyömöszöltem a fülembe a
voxvevőmet, mikor haloványan ismerős hang kezdett szólongatni.
– Cain – feleltem, még mindig próbálva rájönni, ki az.
– Komisszár! Örülök, hogy egyben van! – A hangot egy pillanatra valami
robbanásra emlékeztető zaj nyomta el. – Bocsánat az előbbiért. Próbálnak az
űrkikötőbe vezető hídon átjutni. – Rövid boltersorozat hangja hallatszott. –
Setétzug összes harctere közül épp itt kötöttem ki újra. Ironikus, nemde?
– Kolbe – mondtam, felismerve a fiatal praetort. – Mit tehetek önért?
– Gondoltam, én teszek valamit önért. Bocsánat, egy pillanatra... –
Összefüggéstelen sikoltozás zavarta meg a vonalat, ami úgy hangzott, mint
egy Khorne-hívő csatakiáltása, amit egy magas fokozaton üzemelő sokk-
kalapács puffanása hirtelen félbeszakított. A puffanást határozottan élettel
össze nem egyeztethető szörcsögés követte. – Hát az enyémet aztán nem
kapod meg... Bocsánat, komisszár, hol tartottunk?
– Valamiféle üzenete van a számomra? – noszogattam.
– Igen, igen. Hekwyn arbitrátor mondta, hogy tudni akar bármi
szokatlanról az egyenlítői tenger környékéről. Gyorsan átfutottam a
jelentéseket, de nem volt semmi váratlan bennük a jelenlegi hadiállapot
körülményeihez képest. Épp belekezdtem a tengerészeti jelentésekbe, mikor a
BVE támogatására rendeltek minket, ide a hídra.
– Milyen tengerészeti jelentések? – kérdeztem, és a gerincem mentén
gyenge aggodalom kezdett felkúszni. A tenyereim is megint elkezdtek
zsibbadni, ami sosem volt jó jel.
– Mindkét tengeren elég komoly hajóforgalom zajlik. – Kolbe hangja
meglepett volt. – Nem tudta?
Eszembe sem jutott, annyira tősgyökeres bolykölyök voltam. Azt hittem, a
tengerek nagy, nyílt, üres vízfelületek, haszontalanok és céltalanok, és így
teljesen el is hanyagoltam őket. De valójában, mivel mindkét tenger a forró-
és a fagyoldal között húzódott, főleg az egyenlítői, mely épp Setétzuggal
átellenben helyezkedett el, ezért a tengerek megkerülése több bajjal járt
volna, mint haszonnal, és a hatalmas teherszállítmányok nem utazhattak a
levegőben vagy alacsony orbitális pályákon. Röviden, Adumbrián hajókat
használtak, úgyhogy a boszorkányok eljuthattak bárhová a tengeren, hogy
akadálytalanul bevégezzék mocskos terveiket.
– Át tudja küldeni a tengerészeti adatokat? – kérdeztem, visszarohanva az
utastérbe, kikapva a megdöbbent
Detoi százados kezéből az adattábláját. Szerencsére ifjabb Kolbe épp nem
volt túlságosan elfoglalva az eretnekek széttoccsantásával, úgyhogy átküldte
az információkat, melyek ijesztő gyorsasággal kezdték betölteni a kijelzőt.
– Mit keresünk? – kérdezte Detoi.
– Bármi szokatlant – villantottam rá egy gyászos mosolyt. – Nem mondtam
sokat, tudom.
 – Ha valami van, akkor megtaláljuk – ígérte a százados, és az altisztjével
együtt elkezdte átnyálazni a listát. Én visszasiettem a pilótafülkébe, és
megveregettem a kerékagy vállát, aki beállította a voxomat.
– A generális nagyúr irodájába kérek egy csatornát – mondtam neki.
Meglepetésemre nem kötözködött, beütötte az általam adott elsőbbségi
kódokat, mintha csak mindennapos dolog lenne az ilyen.
– Ciaphas – üdvözölt Zyvan, a hangja elárulta, hogy nagyon reméli, nem
újabb rossz híreket hozok neki, mert abból már volt bőven elég. – Hallom,
elkötötted az egyik csapatszállítómat.
– Hosszú történet – feleltem. – De úgy sejtem, szükségünk lesz rá. Hajók
vannak az egyenlítői tengeren. A boszorkányok ezekkel épp oda juthatnak,
ahová akarnak, hogy befejezzék a rituális mintázatukat.
– Hiszed vagy sem, de ez már nekünk is eszünkbe jutott – mondta Zyvan. –
De Malden szerint nem működne. Szükségük van valamiféle közvetlen
kapcsolatra a bolygó szilárd felszínével. Valami pszichikus dolog... – A
hangja szinte már szórakozott volt. – Attól félek, hogy ezúttal rossz
csatornafedőn kopogtatsz.
– Ha te mondod – feleltem, de nem voltam meggyőzve. A mintázat túl szép
volt, és én túlságosan is bíztam a saját paranoiámban. Végül is, addig a
pontig életben tartott. Zyvan hangja megkeményedett.
– Én mondom. Az elsődleges feladatunk a székváros védelme kell hogy
legyen. Titeket, a tallarni és kastaforei gyorsreagálású századokat, valamint a
425-ös Páncélosezred egy harckocsizó szakaszát rendelem oda. Ha le tudtok
szállni a megszállók vonalai mögé, és el tudjátok őket vágni, akkor véget
vethetünk az egész háborúnak.
– Míg Slaanesh kultistái újra meg nem idézik a daemont, és bevégzik, amit
elkezdtek a hipertéráramlatokkal – bukott ki a számon. Még mindig ötletem
sem volt, mi lehetett a céljuk, ami talán jobb is volt így, de abban eléggé
biztos voltam, hogy mindenképpen a végünket jelenti. – Nem hiszem el, hogy
egyszerűen figyelmen kívül hagyod ezt az eshetőséget!
– Természetesen nem hagyom figyelmen kívül. – A generális nagyúr
hangja kezdett idegessé válni. – De még mindig semmi nyomunk nincs. Ha
lesz, akkor lecsapunk rájuk. De katona vagyok, nem egy átkozott inkvizítor.
Csak azokkal az ellenségekkel tudok megküzdeni, amiket látok.
Ezzel nemigen tudtam vitatkozni. Végül is, Zyvan hadserege voltunk, és
nyakig álltunk a dilinyós Khorne-hívekben. És tulajdonképpen, azután, hogy
hetekig hasztalanul próbáltuk megtalálni láthatatlan ellenfeleinket,
valószínűleg nem Zyvan volt az egyetlen, aki valamiféle megkönnyebbülést
érzett, hogy végre volt mire lőnie.
– Küldd el a koordinátákat – mondtam végül. – A pilótánk majd
megtervezi az utat.
Váratlanul felzaklatva tértem vissza az ülésemhez. Egyfelől, a feladat elég
könnyűnek tűnt, és sosem volt gondom azzal, hogy az ellenségeimet hátba
lőjem. Sőt, igazából előnyben is részesítettem ezt a módszert.
Biztonságosabb volt, mint bármi más. De mégsem tudtam elhessegetni a
nyomasztó gondolatot, hogy a valódi veszély mégis máshol lapul, és ha nem
ragadjuk meg gyorsan a kezdeményezést, akkor később már nem lesz
esélyünk.
– Mi az, hogy „ásványkotró”? – kérdezte Detoi, felpillantva az
adattáblájából, még mindig a nyakába zúdított jelentéseket túrva.
– Ötletem sincs – ismertem be. – Az biztos, hogy a bolyvárosokban
nincsenek olyanok.
– A jégvilágokon sem – mondta a százados. Egy ideig valamivel szöszölt,
belepörgetett a helyi szokásokról és kultúráról szóló eligazító anyagokba,
melyek végigolvasásához én sosem éreztem elég érdeklődést. – Nohát, ez
érdekes. Lebegő műhelyek, amik a tengerfenékről ásványkincseket kotornak
fel, és helyben feldolgozzák azokat. Úgy tűnik, a sekély tengerek miatt itt ez
lehetséges.
– Valamiféle közvetlen kapcsolat a bolygó szilárd felszínével... –
motyogtam, és névtelen rettegés futott végig a hátamon. Detoi bólintott.
– Gondolom, már műszaki szempontból nézve. – Elhalkult a hangja, ahogy
meglátta az arckifejezésemet.
– Miért figyelt fel a kotrókra? – kérdeztem annyira rezzenéstelen hangon,
amennyire csak képes voltam.
– Az Arbites vészhelyzetet jegyzett fel az egyikről, körülbelül akkor,
mikor megkezdődött a támadás. De a harcok miatt nem volt idejük
kivizsgálni.
– Mutassa. – A vészhelyzeti adás rövid volt, és hirtelen félbeszakadt, de
bárki is volt a vox másik oldalán, épp csak maradt ideje kalózokat említeni,
mielőtt elnémult volna. A beszélgetés leiratára mutattam. – Látja, kalózok.
Nem katonák, nem megszállók. Valaki vagy megcsáklyázta őket, vagy a
legénység soraiban zendülés tört ki.
– Látom... – Detoi lassan bólintott. – Úgy hangzik, mint a kultisták, akikkel
korábban harcoltunk. – Aztán vállat vont. – Hacsak tényleg nem kalózok
voltak, akik csak ki akarták fosztani a műhelyt.
– Adumbrián nem történnek ilyenek – mutattam rá.
– Hol adnák el az érceket? Csak egy űrkikötő van, és az idő nagyobb
részében az is le van zárva. – Megtaláltam a vészhelyzeti voxadás
koordinátáit, és a tenyerem erősebben zsibbadt, mint valaha. Szinte pontosan
Setétzuggal szemközt voltak a bolygón. Épp ott, ahol Malden szerint a végső
rituálénak történnie kéne, ha a boszorkányok be akarnák végezni undorító
tervüket. Megérintettem a fülemben a voxadómat, és felvettem a kapcsolatot
a pilótával. – Irányt változtatunk. Itt vannak az új koordináták. – Azt vártam,
majd vitatkozni fog, de nyilvánvalóan eleget volt gárdisták között, hogy tudja,
hogy egy komisszár fennhatósága még egy generális nagyúrét is túlszárnyalja.
[91]
Röviden nyugtázta a parancsot, és hamarosan éreztem a fülemben az
egyensúlyváltozást. A csapatszállító fordulni kezdett. Jurgen fehér arccal
nagyot nyelt. – Örülhetsz – mondtam neki. – Hamarabb földet érünk, mint
hinnéd... – És életem legrémisztőbb ellenfelével nézünk szembe, csakhogy
akkor erről még fogalmam sem volt.
 TIZENHÉT

„Ha keresed a bajt, biztosan megleled.”

– Gilbran Quail, Válogatott Tanulmányok

Ha bárminemű odafigyeléssel olvasod az emlékirataimat, azt gondolhatod,

hogy látszólagos eltökéltségem, hogy fejjel előre rohanjak a veszedelembe,
legalábbis nem jellemző rám. Talán ez igaz is. De ahogy én láttam, bármiben
is mesterkedtek Slaanesh kubistái, az volt a valódi veszedelem, amihez
képest egy csomó dilinyós Khorne-hívő eltiprása, akik ahhoz is túl
vérszomjasak, hogy bármiféle értelmes haditervet kiagyaljanak, vagy akár
csak a saját lőfegyvereiket elsüssék, nos, alig lehetett több mint mellékes. S
amint korábban mondtam, személyes rossz tapasztalatból tudtam, hogy a
boszorkánysággal csak úgy lehet elbánni, ha az ember maga megy oda rendet
tenni, mielőtt még az akármiféle boszorkányoknak lenne ideje befejezni, amit
elkezdtek.
Ezért, noha épp annyira be voltam tojva, mint gondolhatod, tapasztalt
képmutatással lepleztem a félelmemet, és azon töprengtem, hogy bármilyen
rémisztő is a boszorkánysággal való szembenézés gondolata, annak a
következményei, ha ezt nem tesszük meg, még sokkal rosszabbak. Mint oly
sokszor életemben, nem volt másról szó, mint hogy azt az utat választottam,
ami nagyobb esélyét kínálta, hogy megmenthetem az irhámat, akármilyen nagy
is volt a közvetlen veszély
Amúgy meg, egy egész századnyi gárdista mögé bújhattam, és számítottam
Jurgen figyelemre méltó képességére, amivel bármi, épp elszabadulni
készülő sötét iszonyatot képes volt kinyiffantani. Végső soron, jó esélyeim
voltak. És még ha minden rosszul is alakul, ott volt alattam egy hajó, amivel
megléphetek.
Úgy véltem, udvarias dolog lett volna tájékoztatni Zyvant, hogy az
inváziós erőt megállítani készülő seregét megkurtítottam egy századdal, de
mikor megpróbáltam voxon beszélni vele, csak az egyik szárnysegédjéig
jutottam.
– A generális nagyúr most nem elérhető – mondta, annak az embernek a
hangsúlyával, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy szándékosan a lehető
legnagyobb seggfej legyen. – Az előretolt állásainkat szemlézi.
– Akkor kapcsoljon át a személyes voxára – feleltem. A szárnysegéd
hangosan felsóhajtott.
– Parancsaink szerint voxcsendet kell tartanunk. Ha az ellenfél megtudja,
hol van a generális nagy...
– Rendben – válaszoltam, eltökélve, hogy megtudom, kivel is beszélek
éppen, és amint tudom, a lehető legjobban megnehezítem az életét. – Akkor
adja Maldent. – Szerencsére a fiatal pszi még mindig a főhadiszálláson
tartózkodott, és ismerős lélektelen, monoton hanghordozása megdöbbentően
nyugtatóan hatott rám. Ha a generális nagyúr vezérkarában bárki képes
lehetett felfogni a veszedelem mértékét, akkor az ő volt.
– Komisszár. – Egy pillanatra elhallgatott. – Gyanítom, nem csevegni
hívott fel.
– Megtaláltam a negyedik rituálé helyszínét – mondtam bármi bevezetés
nélkül. – Egy ásványkotró az, az egyenlítői tenger közepén. Egy katonákkal
teli szállítóhajóval arrafelé tartok.
– Egy kotró. – A hangja olyan üres volt, hogy egy pillanatig azt
gondoltam, nem hisz nekem, és mindjárt leszid, hogy ne vesztegessem az
idejét. – Nem tudtam, hogy a helyiek is használnak kotrókat. De persze az
Adepta Astra Telepathica embereinek soha nem mondanak el semmit... –
Nagyot sóhajtott. – Ez más megvilágításba helyezi a dolgokat.
– Akkor lehetséges, hogy egy kotrón legyen a rituálé? – kérdeztem.
– Kétségtelenül lehetséges. – Szokatlan volt nyugtalanságot hallani a
hangjában. – Csak imádkozni tudok a Császárhoz, hogy időben odaérjen. – Ez
nem volt a legmegnyugtatóbb dolog, gondolom, egyetértesz.
– Számít az idő? – kérdeztem.
– Valószínűleg. – Az előbbi rövid érzelmi lenyomat máris eltűnőben volt a
hangjából, ahogy belemerült a helyzet értékelésébe. – Én és a társaim
elemeztük a hipertér mintázatait, valamint az előző örvények időpontjait.
Nagyon valószínű, hogy a következő, mely az utolsó is lesz, az eljövendő
néhány órában fog bekövetkezni.
– Kiváló – feleltem, máris azon töprengve, hogy megparancsoljam-e a
pilótának, hogy egyből induljon a világűr felé, ott átvegyem egy
hipertérképes kereskedelmi hajó parancsnokságát, és elhúzzak a fenébe.
Azonban volt odafönt egy ellenséges hadihajó is, úgy hallottam, úgyhogy ez
sem tűnt túl egészséges megoldásnak. Jobb volt tartani a meglévő tervet,
legalábbis egy ideig még. – Akkor nem sietünk.
– Semmi sem hajtja önöket – felelte Malden szárazon.
– Erről azonnal tájékoztatnunk kell a generális nagyurat – mondtam.
– Egyetértek. Sajnos semmilyen módon nem tudok kapcsolatba lépni vele
– mégis, a hangjában alig észrevehető kajánság jelent meg azonban
megpróbálom meggyőzni az egyik szárnysegédjét, hogy adja át az üzenetet.
Ha megfelelően beszélek velük, igen együttműködőek tudnak lenni. – Tudva,
hogy milyen idegesek lesznek az emberek a szellemek közelében, könnyen
hittem neki.
– Akkor ezt önre hagyom – feleltem, és felkészültem egy hosszú, feszült
várakozással teli útra.

A pilótafülke páncélkristály kitekintőablakán túl az égbolt lassan

alkonyaiba fordult, odafönt a csillagok fénye elhalványult, amint az ég színe a
nekünk ismerős kékesfeketéből előbb lilába, majd szürkéskékbe váltott. A
látvány engem egy rendes nappal-éjszaka ciklussal bíró bolygó hajnal előtti
csendjére emlékeztetett. Csak a legfényesebb csillagok maradtak láthatóak
felettünk. Ha a másik féltekén jártunk volna, és Setétzug kivilágított utcáin
kívül, akkor sokkal több, lobogó tábortűz szikráiként táncoló fénypontot
láthattunk volna, amint a bolygó napjának fénye visszaverődött a fent keringő
sok száz űrhajóról. Felettünk azonban csak néhány valódi csillag ragyogott az
égen.
Némi nehézség árán elszakítottam az elmémet a bolygó másik oldalán
zajló küzdelem gondolatától. Itt, ahol csak a nehéz, hideg, szürke hullámok
mozogtak odalent, nehéz volt elképzelni a talpunk alatt néhány száz
kilométerre zajló vérontás léptékét. Belehallgattam a helyi adókba, és túlzás
nélkül állíthatom, a dolgok igen pocsékul álltak. Zyvan ellentámadása elérte
a megszállók főerejét, mélyen beléjük vágott, és a mi távolmaradásunk
ellenére is szétszórta őket, azonban Khorne hívei összeszedték magukat, és
végzetes, elkeseredett utolsó erőfeszítésre készültek, ami hosszú és véres
harcnak ígérkezett. Elszórt beszámolók egy, az élükön álló energiapáncélos
óriásról beszéltek, úgyhogy legalább egy káoszgárdista sértetlenül lejutott
[92]
még a bolygóra, és nem irigyeltem azt, akinek meg kellett küzdenie vele.
Hallgatózásom során azt is megtudtam, hogy Beije azzal a tallarni századdal
tartott, akik csatlakoztak az ellentámadáshoz, kétségtelenül jámboran hithű
közhelyeket pufogtatva, a harcoló alakulatok útjában állva. Nem tudtam nem
arra gondolni, hogy érezne, ha szemtől szembe kerülne a megrontott
űrgárdistával, amely, miután aljas megjegyzéseket tett az én hasonló
találkozásomra, igen költői igazságtétel lett volna. (És amely persze sosem
történt meg, noha akkor sokkal kevesebb bajjal és nyűggel jártak volna a
későbbi események.)
– Ott van – mutatott előre a pilóta, én pedig épp csak ki tudtam venni egy
fémes csillanást, a hullámzó tengeren valami kis szilárd pontot.
Egy ideje már a pilótafülkében voltam, mindhiába próbálva voxon elérni
Zyvant, miközben Maldennel váltottam üzeneteket arról, hogy mit is
várhattunk a leszállás után, ami jobbára abban merült ki, hogy „épp annyira
nem tudom, mint ön”. Őszintén szólva, főleg csak azért csináltam, hogy
lekössem magamat ahelyett, hogy idegesen üldögélek, de ezzel Jurgentől is
távol maradhattam. A hosszú repülőút egyáltalán nem tett jót a gyomrának, és
noha addig sikerült a repülés előtti étkezését bent tartania, nem akartam
megkockáztatni, hogy a közelében legyek, amikor ebben kudarcot vall.
– Öt perc múlva leszállunk – tájékoztatott a pilóta.
– Öt perc, emberek – voxoltam körbe a század hullámhosszán. Próbáltam
valami jó beszédet kiötleni, de nem ment. Odaléptem a pilótafülke ajtajához,
és lazán nekidőltem a nyílás szélének, hogy az utastér elejében lévők jól
láthassanak. Ideges, feszült arcok néztek rám. – Őszintén, nem tudom
megmondani, hogy mi vár ránk odalent. De azt tudom, hogy ennek a
bolygónak a sorsa rajtunk múlik. – Elhallgattam, keresve a megfelelő
szavakat. – Csak azt tudom mondani, hogy én már néztem szembe
boszorkánysággal, és még mindig itt vagyok, hogy ezzel dicsekedjek. –
Néhány ideges nevetés futott végig a sorok között, ahogy rájátszottam
csöndes hősiességem hírnevére. Hiszen Cain, a Hős sosem dicsekedett a
tetteivel. – A psziket és a hiperkontárokat nem szabad lebecsülni –
folytattam. – De tapasztalatom szerint épp oly könnyen meghalnak, mint bárki
más. Még nem találkoztam olyan boszorkánnyal, akit nem zavart halálosan a
fejébe lőtt lézernyaláb. – Sokkal több nevetést hallottam, kicsit
hangosabbakat és kicsit bizakodóbbakat is. Leráztam magamról Emeli
emlékének képét, ahogy a zöld szemei felháborodott döbbenettel teltek meg,
mikor lelőttem. Kizökkentek a gondolataim, egy pillanatra haboztam a
folytatás előtt. – A Császár megoltalmaz – fejeztem be, az ismerős közhelybe
menekülve.
– Megkezdtük az ereszkedést – figyelmeztetett a pilóta.
– Jobb, ha beköti magát, komisszár. – Még egyszer kisandítottam az
ablakokon át, a lélegzetem elakadt.
A kotró hatalmas volt, az egész látómezőt betöltötte, és még nem is
voltunk igazán közel hozzá. Hülye voltam, amikor egy hagyományos
tengerjáró hajóhoz hasonlóra számítottam, talán kicsit nagyobbra, hiszen
valahol fel is kellett dolgozniuk a kitermelt ércet, de nagyon csúnyán
alábecsültem a kotró méretét. Hatalmas épülettömbként emelkedett több száz
méterrel a tenger színe fölé, orrától a tatjáig több kilométer hosszan, és
nagyjából fele olyan szélesen. És ez, döbbentem rá hirtelen, csak a vízvonal
feletti része volt, biztosan húzódott még legalább ennyi a vízszint alatt is.
Még egy teljes századnyi katonával is órákig, talán napokig tartana átfésülni
egy ekkora szerkezetet.
Persze, tapasztalatom szerint soha nem volt nehéz megtalálni az
ellenséget, amint a lövöldözés elkezdődött, úgyhogy elnapoltam a kérdést
addig, míg ténylegesen szembe nem nézünk vele, és visszakecmeregtem az
[93]
ülésembe. A mellettem lévő ülésen Detoi-t az adattábláján lévő
állományok között talált tervrajzokba mélyedve találtam. Gyorsan
rápillantottam elfehéredett arcú szárnysegédemre, aki nem nézett ki
rosszabbul, mint mikor legutóbb láttam, majd odahajoltam Detoi-hoz, hogy én
is szemügyre vegyem a terveket.
– Mit gondol, hol lehetnek? – kérdezte tőlem. Végignéztem a fedélzetek,
raktárak, ércfeldolgozók és az azokat összekötő folyosók tébolyító
sokaságán, próbálva valahogy értelmezni az elrendezésüket.
– Nem vagyok biztos benne – ismertem be. Tapasztalataim szerint az
eretnek kultuszok szeretnek a föld alá bújni, szó szerint és átvitt értelemben
egyaránt, úgyhogy valahol a vízvonal alatt, lent, a tőkesúly közelében jó
tippnek tűnt. Másfelől viszont, odalent sok gépezet akadt, ami útban lehetett
nekik, és volt valami homályos emlékem arról, hogy a víz valahogy
[94]
megzavarta a boszorkányságukat. Próbáltam elképzelni a lakókupolában
és az erkölcstelen palotában talált kamrákat, azt remélve, hogy valami
nyomra akadok az elrendezésüket elemezve. – Valami nagy és üres kell
nekik, magas mennyezettel.
– Nem szűkíti le nagyon – mondta eltöprengve Detoi.
– Ott vannak a felső fedélzeteken lévő siklóplatformok melletti hangárok,
néhány pihenőszoba, a technopapok kápolnája, a tehercsónakok dokkjai a
vízvonal közelében, és néhány műhely is elég tágas.
– Hagyjuk, legalábbis egyelőre a műhelyeket, a hangárokat és a dokkokat
– mondtam. – A korábban látott szobák nagyok voltak, de nem ennyire.
Detoi bólintott.
– Még így is sok helyet kell átnéznünk – mondta. Nem tudtam vitatkozni
vele.
– Nos, akkor csak bíznunk kell abban, hogy a Császár majd jelet ad
nekünk – sóhajtottam, sokkal kevesebb gúnnyal, mint amúgy szoktam.
– Leszállásra felkészülni – üzente a pilóta. Körülöttem mindenki
megfeszült, készen az ütközés erejére, készenlétbe helyezték a fegyvereiket,
és a rögzítőhálóik kioldói felé nyúltak. Jurgen úgy ölelgette a puskáját, mint
egy kölyök a kedvenc játékát, és sokkal boldogabbnak nézett ki, mint órák óta
bármikor. Hirtelen bekapcsoltak az utánégetők, a gyors fékezés összenyomta
a gerincemet, és hangos, fémes csattanás zengte be az egész szállítóhajót. –
Leszálltunk – jelentette be a pilóta, teljesen szükségtelenül.
– Harmadik szakasz, kiszállni és biztosítani a területet! – parancsolta
Detoi, a rámpához legközelebbi egységet kijelölve. Lustig nyugodtan és
magabiztosan válaszolt, Detoi százados pedig hirtelen, váratlan vigyort
villantott rám. – Jenit olyan pipa lesz, mint egy havasi menyét, hogy ezt
kihagyta – mondta.
– Sulla századosnak van épp elég baja Gleccsercsúcsnál – biztosítottam,
mert útközben belehallgattam az ezred voxcsatornáiba, hogy képben legyek.
De Detoi már a saját katonái ügyeivel volt elfoglalva, kétlem, hogy
meghallotta a válaszomat. – Gyere, Jurgen – fordultam a szárnysegédem felé.
– Nézzük meg, hogy rendbe hoz-e egy kis tengeri levegő.
– Jó lenne, uram – felelte, és máris jobban nézett ki. Ami persze Jurgen
esetében erősen viszonylagos fogalom volt. Detoi felé fordultam.
– Kint találkozunk – mondtam, és a legközelebbi kijárat felé indultam. Ha
az ellenségnek vannak nehézfegyverei, akkor a landolt csapatszállítók
rendkívül sérülékenyek, úgyhogy mielőbb kívül akartam lenni, ha bármiféle
kultista lenne a közelben.
 De nem tűnt igazán valószínűnek, hogy legyen bárki is odakint, nyoma sem
volt légvédelmi tűznek idefelé, mégis, nehezen hittem, hogy az eretnekek,
akikre épp vadásztunk, ne vették volna észre egy csapatszállító érkezését.
Ezek a gépek nem voltak épp lopakodásra tervezve. Továbbá, ha bármiféle
tisztátalan erő ügyködött a környéken, akkor Jurgent mielőbb ott akartam
tudni, ahol különleges képessége elkezdheti megzavarni a boszorkányokat.
Az adott körülmények között ezért a galaxis semmiféle ereje nem tarthatott
volna távol oltalmazó kisugárzásától.
Ahogy elhagytuk a csapatszállítót, elsőként a körülöttünk elterülő
hatalmas acélsíkságot ostromló éles szélre figyeltem fel, mely a tenger
jellegzetes ózonos, sós illatát hozta magával. A fagyoldal vérdermesztő
hőmérsékletéhez képest mégis kellemesen langyosnak tűnt. Hálásan szívtam
be a tengerillatot, Jurgen széloldalán maradva. Ha nem láttam volna a
levegőből a kotrót, akkor úgy hihettem volna, hogy egy ipari övezetben
vagyunk, nem egy úszó szerkezeten. A távolban raktárházméretű
felépítményeket láttam az örökös félhomályban fenyegetően elterülni, és még
a jókora csapatszállító is csak picinyke személyi siklónak tűnt a környezetünk
puszta léptékéhez képest. Ritkán éreztem magam ennyire jelentéktelennek,
még egy titán karbantartócsarnokában sem. Na jó, talán ott igen. A harmadik
szakasz sietve biztosította a területet, a szakasz osztagai jól begyakorolt
pontossággal szóródtak szét, míg az egyik fedezékről fedezékre osonva
haladt, a többiek fedezték. Láttam Penlant elkocogni mellettem, nyugodtan
irányította új osztagát, úgyhogy úgy véltem, joggal bíztam meg benne. Lustig
a szállítóhajóból kivezető rámpa alján állt, és büszkén nézte az elsuhanó
Penlant.
– Szép munka, őrmester – mondtam Lustignak.
– Penlan rendben lesz – nyugtázott bólintva.
Én a többi osztag felé mutattam, akik hasonlóan hatékonyan foglalták el a
helyüket.
– Én az egész szakaszra értettem.- mondtam.
Lustig ismét bólintott.
– Nem hagyjuk cserben, uram.
– Negyedik osztag a helyén, nincs jele ellenségnek. – Felismertem Grifen
őrmester hangját, és bólintottam.
– Maradjon még ott, és tartsa nyitva a szemét.
– Nem gond, komisszár – nyugtatott meg. Örültem, hogy az ő osztaga állt
az élen. Grifen jó vezető volt, aki törődött a katonáival, de nem félt szükség
esetén kockázatot vállalni sem. Lenyűgöztek a képességei a Simia Orichalcae
felszínén, mikor könnyed felderítőküldetésünk határozottan balul sült el. Az
eltelt évek során pedig csak tovább növelte a belé vetett hitemet.
– Leszállási terület biztosítva – jelentette kisvártatva Lustig, és a másik
négy szakasz is elkezdett lekocogni a rámpán, hogy csatlakozzon hozzánk.
Mint tudod, a fémfelületen a megannyi bakancs komoly zajt csapott, úgyhogy
beletelt némi időbe, hogy észrevegyem, Detoi ott áll mellettem.
– A körülményekre való tekintettel nem hiszem, hogy a járműveinknek sok
hasznát vennénk – mondta.
– Azt hiszem igaza van. – Kétségtelenül elég hely lett volna nekik, ami azt
illeti, akadt is néhány teherrakodó a fedélzet peremén szétszóródva, néhány
raktere még tele volt ládákkal, mégis, a zaj, amit a páncélosaink csaptak
volna a fémfelszínen, a Császárt is felriasztotta volna. Amúgy is, hamarosan
szűk, zárt terekbe készültünk, ahol sokkal sebezhetőbbek lettek volna a
járműveink. Jobb volt, ha gyalogosan haladunk tovább.
– Lustig – folytatta a százados. – Egy-két osztaggal fedezze a leszállási
területet, nem akarom, hogy az ellenség elvágjon minket a hajónktól, ha
esetleg sietve kéne távoznunk. – Az én világképem szerint ez okos
elővigyázatosság volt. Szokványos esetben a csapatszállító hajó távozott
volna, bolygó körüli pályára, illetve esetünkben a táborunkba térve vissza,
hogy újabb századot szállítson, vagy várakozva a fejünk fölött repkedett
volna, miután megállapítottuk, hogy nem fenyegeti légelhárító tűz veszélye.
De az adott körülmények között egyik lehetőség sem tűnt túl vonzónak. Víz
vett körül mindenhonnan, nem volt más kiút, csak a csapatszállítóra
számíthattunk.
– Első és harmadik osztag, fedezzétek a területet! Második és negyedik,
készenlétbe! – adta ki Lustig azonnal a parancsokat. Azon kaptam magam,
hogy eltöprengtem, akár tetszik, akár nem, ha így folytatja, megkapja a
kinevezését.
Detoi gyorsan eligazította a szakaszparancsnokait, mindegyikük számára
kijelölve egy műveleti területet, én pedig vegyes érzelmekkel néztem, amint
katonáink szétszóródnak. Tény, így nagyobb területet tudtunk lefedni, de
kétszázötvenvalahány katona aligha tűnt elegendőnek egy akkora létesítmény
átvizsgálására. Számítottam rá, hogy a körülöttem lévő emberek nagy száma
majd növeli a biztonságérzetemet, ezért ahogy többségük eltűnt az árnyékok
között, kényelmetlenül védtelennek kezdtem érezni magamat.
 Ezen persze az álldogálás nem segített semmit, úgyhogy elkezdtem
kocogva a legközelebbi egység, Grifen negyedik osztaga után iramodni, hogy
csatlakozzam hozzájuk. Közben átpillantottam a leszállási terület másik
oldalára, ahol Penlan az élen állva vezette a második osztagot. Épp csak
elérte a következő célpontot, egy könnyű teherrakodó járművet, ami szerintem
feldolgozott érccel teli ládákkal volt megpakolva, ahol Penlan visszafordult,
hogy az osztaga másik felét is odaintse. Ekkor valamiben megbotlott, és egy
lépésnyit előrebukdácsolt, mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát. Elég
zavarbaejtő volt, ahogy ő és a katonái a lábuk elé bámultak.
– Itt a második osztag – jelentette azonnal. – Találtunk egy tetemet. Civil,
hátba lőtték. A seb alapján gépkarabélyból.
– Van nyoma a fegyvernek? – kérdeztem.
– Nincs, uram. – Még akkora távolságból is láttam, ahogy a vállait
dühösen felhúzza. – Ez egyértelműen gyilkosság volt.
– Úgy néz ki, el akart futni – vetette közbe segítőkészen az egyik katonája.
– Talán fedezékbe húzódott be ide.
– Nos, ez sem segített rajta – mondta Penlan. A hangjában valami azt
súgta, hogy véres bosszúra készül a hulla nevében, bárki is volt az. – Idefent
dolgozhatott, mikor az ellenség leszállt.
– Ha leszálltak – tettem hozzá. Jurgen kétkedőn nézett rám. – Nincs más
jármű a leszállási zónában – mutattam rá.
– Talán aztán felszálltak – vetette fel a szárnysegédem. Lehetséges volt
persze, de valahogy nem tudtam elképzelni, amint rejtőzködő ellenfeleink
azelőtt távoznának, hogy elvégezték volna, amiért jöttek, és minden amúgy is
túl rendezettnek tűnt.
– Itt az első osztag – szólalt meg egy újabb hang az ötödik szakasz
[95]
voxcsatornáján. – A dokkban vagyunk.
Úgy néz ki, komoly tűzharc dűlt idelent. Főként lézer- és automata
kézifegyverek, talán néhány géppuska.
Ez megválaszolta a kérdést. A támadók az egyik menetrend szerinti
ellátmányt hozó, valószínűleg menet közben eltérített hajó fedélzetén jutottak
fel a kotróra. Hacsak nem volt már eleve a legénység valamekkora része
kultista.
– Túlélők? – kérdezte Faril hadnagy, és ekkor cserben hagyta amúgy
szokásos jókedve is, ami persze a körülmények fényében érthető volt.
– Nincsenek – felelte az őrmester. – Csak tetemek. Főleg a biztonsági
szolgálat emberei az egyenruhájuk alapján. Úgy tűnik, próbálták feltartani a
támadókat, míg a munkások elmenekültek.
Hát azok a munkások sem juthattak messze az alapján, hogy mennyire
élettelen volt az egész hely, mikor megérkeztünk. A Detoi által letöltött
adatok szerint közel háromezer dolgozónak kellett volna lennie a kotrón.
Nehéz elhinni, hogy a támadók ennyi emberrel végeztek, de ahogy folytattuk a
kutatást, és egyre több halottat találtunk, egyre világosabbá vált, hogy
mégiscsak ez történt.
– Más szóval, egy átkozott hadsereget keresünk itt téblábolva – jegyezte
meg Magot, nem túlságosan megrettent hangon. Bólintottam, majd
nekisimultam a folyosó árnyas falának, miközben Grifen és csapata a
következő célpontjuk felé indultak.
– Kezd úgy tűnni, igen – mondtam. Egy hadsereg persze túlzás volt, de
több tucat támadó kellett ahhoz, hogy kijussanak a dokkból.
Örömmel tudtam meg, hogy nem mindegyikük élte túl, az egyes hullák által
viselt feltűnő ruhák, illetve gyakrabban a ruhák teljes hiánya azt mutatta, hogy
a kotró személyzete nem adta olcsón a bőrét. Persze utána már nem lehetett
nehéz levadászni és meggyilkolni a kis csoportokban szétszóródott, rémült
munkásokat, főleg, ha már eleve voltak besúgóik a fedélzeten, akik a
legvalószínűbb rejtekhelyekhez is elvezették őket. Azonban nem sok időm
volt ezen a komor eshetőségen töprengeni, mert a gondolataimat hamarosan a
lézerlövedékeket kísérő ionizált levegő jellegzetes kattogása zavarta meg.
Azonnal egy másik, durvább hang, egy gépkarabély és néhány pisztoly
ugatása is felhangzott.
– Ellenség! – kiáltotta egy hang a voxomban. – Tizenkettedik szint, kettes
szektor. – Egy pillanattal később Luskom hadnagy, az első szakasz tisztje
jelentkezett be a század voxcsatornáján.
– A harmadik osztag tűzharcba keveredett – jelentette.
– Kettes szektor, tizenkettes szint. Az első és negyedik osztagot
támogatásként odaküldöm.
– Kettes szektor – mondtam, majd felidéztem az elmémben a Detoi által
mutatott térképet, összevetve azt a helyzetünkkel. – Arra lefelé kell lennie –
nyújtottam ki a karomat, noha erre igazából nem volt szükség, az újabb
osztagok harcba lépésével egyre erősödő tűzharc hangja amúgy is utat
mutatott.
– Segítsünk nekik? – kérdezte Grifen, én pedig megráztam a fejemet.
– Úgy tűnik, tudják kezelni. Engem jobban érdekel, hogy mit akarnak
megvédeni tőlünk az árulók. – És némi szerencsével az első szakasz amúgy is
leköti őket, míg mi körbenézünk odalent.
Sajnos, az ellenség lehet, hogy őrült volt, de hülyének nem lehetett őket
nevezni. A folyamatos szél elől némi fedezéket keresve megkerültünk egy sor
tartályt, de rögtön fedezékbe űzött minket az ellenséges lézernyalábok
kattogása. A lövések nyomán rozsdapermet hullott a sapkámra és a kabátom
vállára, olyan nyomokat hagyva a fekete anyagon, amit maga a Császár sem
nagyon tudna eltávolítani. Négykézláb kúszva araszoltam előre, hogy
kikukkanthassak a sarkon.
– Francba! – bukott ki belőlem. Az eretnekek gerendákból, ládákból,
fémhordókból és más lomokból hevenyészett barikádot emeltek, ami ennek
ellenére elég ellenállónak tűnt. Ami még nagyobb baj volt, hogy egy
géppuskát is beépítettek, hogy fedezzék a barikád előtti teret. Bármi arra
irányuló próbálkozás, hogy közelebb jussunk, a legtöbbünk számára halálos
kimenetelű lett volna. Ezt mintegy hangsúlyozva a géppuska felugatott,
lövedékei horpadásokat hagytak a falakon.
– Akkor erre biztosan nem megyünk – mondta Grifen, ahogy a hasamon
visszacsúsztam hozzá.
– Megpróbálhatunk körbemenni, és hátbakapni őket – vetette fel Magot. –
Dobjunk át néhány repeszgránátot a barikádjuk fölött, lesz mivel
foglalkozniuk.
– Talán – mondtam. – De nem lesz egyszerű elég közel jutni. – Akár
szerencse, akár gondos számítás alapján, de az eretnekek kiváló helyet
választottak, nem sok lehetőség adódott a hátukba kerülni. A minket rejtő
tartályok voltak a legközelebbi elérhető fedezékek, és csak reménykedhettem
benne, hogy bármi is volt a gyomrukban, az nem gyúlékony. Még Jurgen
olvasztárpuskája sem lehetett a hasznunkra, mert nem volt elég nagy a
lőtávolsága. Lőtt ugyan néhányat, ami elég volt arra, hogy az eretnekek
lehúzzák a fejüket, de a hőenergia túl gyorsan eloszlott a levegőben, és a
barikád fémszerkezete épp csak megpörkölődött. Dühödten felsóhajtottam. –
Nincs erre időnk. Más utat kell választanunk.
Ezt persze könnyű volt mondani, de sokkal nehezebb feladatnak tűnt a
megvalósítása. Ahogy visszavonultunk a kultisták gúnyos csúfolódásának
visszhangjaival a fülünkben, folyamatos taktikai jelentéseket kaptam a
voxvevőmön keresztül. Ekkorra gyakorlatilag a század minden osztaga
ellenállásba ütközött, és az a néhány, amelyik nem, leszámítva azokat,
melyeket Lustig a csapatszállító őrzésére hátrahagyott, a társaik
megsegítésére siettek. Tapasztalatom és kiképzésem tanulságai alapján
összevetettem a tűzharcok helyét a kotró tervrajzának emlékével, majd
komoran bólintottam. Az eretnekek elzárták a tizenkettes szektort,
megerősítve annak peremét, hogy ellenállhassanak egy ostromnak. Bármiben
is mesterkedtek, az valahol ott zajlott.
– Detoi – voxoltam a századosnak. – Találnunk kell egy gyenge pontot. Ha
nem törünk át hamarosan, késő lesz.
– Tudom. – Hangja éles volt a benne dúló feszültségtől.
– De nincs elég emberünk. Úgy meg vannak erődítve, hogy bármeddig
ellenállhatnak nekünk.
– Hívhatunk erősítést – mondtam valódi remény nélkül. Még ha Zyvan
elérhető is lett volna, túl soká tartott volna, mire bárki megérkezik –, de
kétlem, hogy időben ideérnének.
– Talán ha egy pontra összpontosítjuk az erőinket – felelte komoran Detoi.
– Mindenki visszavonul, rendezzük a sorainkat, majd megpróbálunk egy
ponton áttörést kierőszakolni.
A hangja elárulta, hogy mennyire utálja az ötletet, és tökéletesen értettem,
hogy miért. Nemcsak hogy összezsúfolódnánk, ahogy egy ponton
megpróbálunk betörni, de az ellenségnek lenne ideje megerősíteni a támadási
pontot. Véres és kegyetlen harc lenne, és súlyos veszteségeket szenvednénk.
És még akkor sem lenne biztos, hogy sikerrel járunk.
– Kell legyen más megoldás – mondtam, húzódozva attól, hogy egy
ennyire kétségbeesett tervre rábólintsak, hacsak nincs más kiút. És nem úgy
tűnt, hogy van.
– Akkor jobb, ha gyorsan kitalálunk valamit – felelte Detoi a voxon, de a
hangja üressége elárulta, hogy ő már nem hitt abban, hogy ez sikerülhet.
– Valamit látok közeledni a radaron – vágott közbe a csapatszállító
pilótája. – Gyorsan mozog.
– Voxkapcsolat? – kérdeztem, de a gyomrom felkavarodása már előre
megadta a választ.
[96]
– Még nincs – erősítette meg a félelmemet a pilóta –, de a BEF
szerint birodalmi.
Hirtelen remény gyűlt bennem. Maldennek végre sikerült üzennie a
generális nagyúrnak, és ha több katonánk lenne, akkor áttörhetnénk az
eretnekek védvonalát, és megakadályozhatjuk sötét tervüket. Bármi is az.
– Lustig – voxoltam. – Tartsák rajta a szemüket, a biztonság kedvéért. – A
dolgok elég neccesek voltak, és legkevésbé sem hiányzott, hogy az eretnekek
valami cselt vessenek be ellenünk egy lopott siklóval.
 – Értettem – felelte a rendíthetetlen őrmester, én pedig ismét Detoi-ra
figyeltem. Ekkorra már a katonák, Jurgen és én félúton voltunk vissza a
csapatszállítónk felé, bakancsaink hangosan csattantak a fémpadlón, tisztán
láttam a századost és Lustigot a rámpán, tenyerükkel tartva szemellenzőt
[97]
maguknak, ahogy nyugat felé bámultak.
– Jobb, ha mindenki felkészül a visszavonulásra – mondtam. – Csak a
biztonság kedvéért.
– Már intézkedtem – válaszolta a százados. – Parancsot kaptak, hogy
tartsák tűz alatt az ellenséget, ne tegyék ki magukat támadásnak, és
készüljenek a visszavonulásra.
– Jól hangzik – mondtam némileg megkönnyebbülve, így több lehetőség is
nyitva állt előttünk, legalábbis még egy kis ideig.
Elfordítottam a fejem, és ugyanarra néztem, mint a százados és az
őrmester. Már hallható volt a hajtóművek gyorsan közeledő sikítása, melyek
egy karcsú futársiklót hajtottak. Csalódottság telepedett rám. Talán sok lett
volna egy másik teljes századot hozó csapatszállítóban reménykedni, de
legalább egy-két szakaszra számítottam egy tehersiklóban. A futársiklóban
nem lehetett több egy osztagnál. Néztem, ahogy leszáll, miközben érzelmek
különös egyvelege dúlt bennem, amit talán a legjobban kíváncsi
feszültségnek lehet leírni. A dolgok megint kezdtek kicsúszni a kezemből, és
ez nagyon nem tetszett. A sikló hajtóművei alapjáratra álltak, én pedig
elindultam felé, piszkosul hálásan Jurgen ismerős szagáért a hátam mögött.
Grifen és katonái is velem tartottak, néhány lépéssel lemaradva, kezük a
fegyverükre feszült. Ahogy közelebb értünk, a sikló rámpája lenyílt, és
lézerpuskájukat készenlétben tartva egy kis csoport gárdista kocogott le.
– Tallarniak – mondta meglepetten Grifen. Be kell valljam, osztottam a
döbbenetét. A sivatagi harcosok mögött komisszári feketét viselő ismerős
alak sétált le a rámpán, átnyomakodva a katonák csoportján, hogy pont
előttem állhasson meg. Erőlködött, hogy kifejezéstelen maradjon az arca, de
csúnyán elbukott, ahogy valamiféle vigyor ütött ki pufók vonásain.
– Beije – mondtam szárazon, mert biztos voltam benne, hogy bármi
keresnivalója is volt ott, az nem jelentett jót. – Nem épp alkalmas az időpont.
– Ciaphas Cain – felelte fontoskodva, előre-hátra billegve a talpain. –
Ezennel dezertálással, ellenség elől való megfutamodással és hűtlen
kezeléssel vádollak! – Intett a tallarni katonáknak, hogy lépjenek előre. –
Tartóztassák le!
 Szerkesztői jegyzet:

További háttérinformációk nélkül a később következők aligha

nyerhetnek értelmet Úgyhogy Tincrowser a hadjárat egészéről szóló
leírásának újabb részletét illesztettem ide, ami talán képes lehet
megmagyarázni azon eseményeket, melyek amúgy oly hatalmas véletlennek
tűnnének, ami még a legnyitottabb elméjű olvasók számára sem lenne
hihető. Cain, persze, csak saját magára összpontosít, aligha foglalkozva
azzal, hogy a háttérben rejlő okokon töprengjen, és értelmezze, hogy mi
történik körülötte.

Kivonat az Éjidő Setétzugban: A Káoszfertőzés rövid történetéből,

Dagblat Tincrowser tollából, M41. 957.

Ahogy a megszálló haderő, úgy tűnt, megakadt Zyvan generális nagyúr

bátor és határozott hadmozdulatainak hála, a harc folyása végre elkezdett az
ostromlott védők javára megfordulni. Mikor nem kevesebb mint négy,
csapatszállítón védtelen hátukba érkező Birodalmi Gárda-század kerítette be
a Setétzugot ostromló támadókat, azok meginogtak, és elkezdték összevonni
erőiket, de mindhiába. A BVE osztagai által támogatott Gárda egyre
szorosabbra fonta a gyűrűt körülöttük, lassan, de biztosan, lépésről lépésre,
tetemről tetemre nyerve vissza a székváros utcáit.
Odafent a világűrben azonban még mindig cudarul festettek a dolgok a
Setétzug űrkikötője fölött állomásozó egyetlen hajónk és a kereskedőhajók
rémült nyája számára, melyek könnyű célpontnak tűntek az ostromlott bolygó
fölé tornyosuló torz ellenséges csatahajó számára. Oly távolságból, melyet az
elme talán nem is képes felfogni, elkezdődött a csata a két hajó között,
felmérhetetlen erővel pusztító csapások zúdultak a bolygó körül keringő
birodalmi hajóra.
Az első sortűz során elszenvedett rettenetes sérülései ellenére az
Elpusztíthatatlan méltó volt dicső nevére, és a hajó tetején lévő
lézerlándzsaütegével viszonozta a támadást, melynek egyedüliként volt
akkora lőtávolsága, hogy az felért a káoszhajó jókora tűzerejével. Hősies tett
volt, de néhány megfigyelő szerint hiábavaló, mert sokkal kevésbé bizonyult
pusztító erejűnek, mint a találatok, melyeket az Elpusztíthatatlan kapott, de
ha másra nem is volt jó, az ellenséges csatahajót kapkodásra kényszerítette,
amint az növelte a sebességét, hogy közelebb kerüljön, és pontot tegyen a
harc végére. Mindenki megrökönyödésére azonban az Elpusztíthatatlan
hátrálni kezdett, lassan visszavonulva a támadó elől.
Csak elképzelni tudjuk, hogy ezt látva mekkora reménytelenséget
érezhettek a kereskedőhajók, mert bizonyára úgy tűnhetett, hogy a birodalmi
cirkáló olyan súlyosan megsérült, hogy nem tudott tovább harcolni, és vissza
akart vonulni az összecsapásból. A támadók is bizonyosan ezt gondolták,
mert ahelyett, hogy a sérült Elpusztíthatatlanra összpontosították volna a
tűzerejüket, fegyvereik kedvükre lődözték a kereskedőket, és tovább
gyorsultak az előttük lévő csábító célpontok felé. És épp ez volt az
Elpusztíthatatlan hősies parancsnokának, Igor Yatesnek a terve, akinek
taktikai zsenije végre kezdett világossá válni. Abban a pillanatban, amikor az
ormótlan támadót teljesen lekötötte a kereskedők lelövöldözése, az
Elpusztíthatatlan torpedókat lőtt ki rá, melyek a legfényesebb hatással
csapódtak az ellenség oldalának. Ahhoz immár túl sérülten, hogy saját
torpedóit kilője, harcképtelenné vált felső fegyverzettel, a lomha óriás
elkezdte felizzítani az utánégetőit, próbálva a birodalmi hajó felé fordítani
makroágyúi sorát.
Azonban a fordulat túl esetlen, a korábbi lendülete túl nagy volt, így Yates
kapitány csapdája bezárult.
Még mindig próbálva fordulni, a sérült hajó a kereskedőhajók flottájának
közepébe sodródott, melyeket addig nem tekintett másnak, mint kedvére
levadászható célpontoknak. A kereskedők gyönge fegyverzete rendes esetben
nem lett volna veszélyes egy oly hatalmas gépezetre, de ekkorra már közel
ezer kis hajó vette körül, melyek, ahelyett, hogy elmenekültek volna, mint
ahogy a gyilkos gazemberek minden bizonnyal remélték, rajokban rontottak
rá, és nyomorúságos kis fegyverzetüket ellene fordították. Ahogy egy tohonya
groxot is halálra szurkálhatja egy fészeknyi megzavart tűzdarázs, a hatalmas
csatahajó is elpusztult, ahogy a rárontó támadók puszta száma fölébe
kerekedett. Noha pusztító fegyverei újra és újra lecsaptak, egy-két
kereskedőhajót elsöpörtek, de nem volt reménye, hogy ennyi ellenféllel
elbírhat, és amint az Elpusztíthatatlan is csatlakozott a küzdelemhez,
tönkretéve a káoszhajó hajtóműveit, a bestia végzete elkerülhetetlenné vált.
Azt mondják, egy pillanatig új nap világította meg Setétzug felett az eget,
oly fényesen, hogy belekáprázott a szeme azoknak, akik a bolygó felszínéről
nézték, és erre a látványra a gárdisták és BVE-katonák egyszerre kiáltottak
fel éljenezve, tudva, hogy az invázió végleg megtört. Immár csak le kellett
sikálni a szép világunkon esett mocskos foltot, melynek lelkesen láttak neki.
Az azóta eltelt években sokan elemezték és tanulmányozták a harcokat, és
néhányan tanácstalanul álltak a káoszhajó kapitányának látszólagos
türelmetlensége előtt. Bizonyára, vélik, kellett legyen valami oka, hogy úgy
[98]
cselekedett, ahogy, valami ok, hogy folytassa végül öngyilkos útját.
Azonban az ilyen töprengések épp olyan céltalanok, mint amennyire
eredménytelenek. Ez csak annyit tanít nekünk, hogy a Nagy Ellenség
legnagyobb gyöngesége az elbizakodottság, semmi több.
 TIZENNYOLC

„Mos, ez váratlan volt..

– Legyőzhetetlen Varan, káoszhadúr utolsó szavai

Abban a pillanatban még a „teljes megdöbbenés” kifejezés sem írhatta le

jól az érzelmeimet. Ha nem lettek volna velem ott a katonáim, akkor
megkövülve állok, csak a Császár tudja, miféle sorsot elszenvedve. De ahogy
a tallarniak előreléptek Beije parancsának engedelmeskedve, Grifen és az
osztaga rájuk fogta lézerfegyvereit. A sivatagi harcosok megtorpantak,
várakozón nézve a komisszárjukra.
– Ez zendülés – mondta Beije, ekkorra teljesen beleveszve a saját
világképébe. Előhúzta a lézerpisztolyát, és a valhallai őrmester fejét vette
célba. – Ezennel halálra ítélem a Birodalmi...
– Jaj, fogd már be, te takonypóc kis pojáca! – csattantam fel, saját
fegyveremet Beijére fogva. – Senki nem végzi ki az én katonáimat, csakis én.
Ha csak megfordul a fejedben, hogy meghúzod a ravaszt, hamarabb halott
leszel, mintsem Grifen őrmester teteme a földre hullana, ezt megígérhetem.
– Nagyon is! – bólogatott Magot, Grifen és a teljesen kiakadt Beije közé
lépve. – Ha őt akarja, akkor keresztül kell jutnia rajtam is.
– Lőjék le mindet! – intett ellentmondást nem tűrően Beije a tallarniaknak,
akik zavarodottan pislogtak egymásra. Félreérthetetlenül sütött róluk, hogy
ekkor döbbentek rá, mennyire hiszékenyen sétáltak a szakadék szélére.
– Senki nem lő le senkit – mondtam nyugodtan. – Hacsak nem az
eretnekeket, akik levadászására itt vagyunk.
– Arrafelé intettem, ahonnan az összecsapás hangjait még mindig tisztán
hallottuk, miközben a tallarni őrmester szinte észrevehetetlenül biccentett az
osztaga tagjai felé. Kissé lejjebb eresztették a fegyvereiket, és legnagyobb
megkönnyebbülésemre a valhallaiak követték a mozdulatot, én pedig újra a
másik komisszárhoz fordultam. – Ha nem vetted volna észre, itt épp harc
folyik, és ha nem győzünk rohadt gyorsan, akkor mindennek vége. Szó szerint.
– Ezúttal nem rejtőzhetsz a hősködés és a mézesmázos szavaid mögé –
morogta Beije. Előrelépett, és ezúttal engem vett célba a lézerpisztolyával. –
Megfutottál a setétzugi csatából, és egy egész századnyi katonát magaddal
vittél. Azóta betegesen mindenféle kifogásokkal állsz elő, hogy minél
messzebbre bújhass a harctól, mióta csak az a csipkefűzős ezredesecske
előállt a zavaros elméi... – Hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta a
lézerfegyvereiket rá fogó valhallaiak arcára kiülő vegytiszta haragot.
– Azzal vádolsz, amivel akarsz – feleltem, tapasztalt gyakorlottsággal
játszva rá a mellettem álló katonák érzelmeire. – De nem becsmérelheted
Kasteen ezredest a jelenlétemben. Az egyik legjobb katona, akivel valaha
volt szerencsém együtt szolgálni, az ezrede pedig az egyik legjobb az egész
galaxisban. – Pisztolyomat szerintem pont megfelelően színpadias
mozdulattal tettem vissza a fegyvertáskába. – Kétségtelen, hogy ez a
nevetséges helyzet megzavarta az ítélőképességedet és a jó modorodat is.
Amikor lenyugszol, elvárom, hogy bocsánatot kérj tőle. Ha ezt elmulasztod,
biztos vagyok benne, hogy még mindig barátsággal rendezhetjük a dolgokat a
párbajkódex szabályai szerint.
Őszintén szólva nem terveztem, hogy kihívom párbajra, de mint efféle
helyzetekben gyakran történt, a szám előbbre járt, mint az agyam. Akárhogy
is, az eredmény lenyűgöző volt. Az arca gyors ütemben a természetben ritkán
látható különböző színekre váltott, de azért magához képest igyekezett
összeszedett maradni. A katonák viszont imádták a műsort, és tudtam, hogy
visszatérésünk után perceken belül az egész ezredben azt beszélik majd, hogy
párbajra hívtam a fennhéjázó szarcsimbókot az ezredest, és ezen keresztül
[99]
persze az egész ezredet ért sértés miatt.
– Amikor ennek vége, nem lesz időd sem párbajozni, sem másra –
prüszkölte Beije.
– Komisszár. – Detoi hangja a voxomban örömteli változatosságot
jelentett. – El kell döntenünk, mit teszünk. Az eretnekek még mindig
rendíthetetlenül tartják az egész védvonalukat.
– Kell lennie valahol egy gyenge pontnak – feleltem, nem törődve azzal,
hogy Beije titkon a saját voxán keresztül hallgatózott. – Próbálják újra
átnézni a tervrajzokat. Talán van valahol egy kábelcsatorna vagy
szellőzőkürtő, amin keresztül egy csapásmérő osztag beosonhat.
 – Már gondoltam erre – válaszolta a százados. – Mindent alaposan
lezártak. – Felsóhajtott. – Hacsak nem történik csoda, meg kell őket
rohamoznunk szemtől szembe. És az véres harc lesz.
– Félek tőle, igaza van – mondtam, miközben a gyomrom felkavarodott
már a gondolattól is –, de nincs választásunk.
– Visszafordultam Beije és a tallarniak felé, annyira komor és halálra vált
arccal, amennyire csak tudtam. – Hallották önök is. Nem vesztegethetünk
több időt a röhejes képzelgéseikre. Ha le akarnak lőni minket, akkor hátulról
kell megtenniük, és ezzel csak a Császár ellenségeinek tesznek nagy
szívességet. – Kockázatos terv volt, nem tagadom, de elég biztos voltam
benne, hogy ezzel a nézőponttal megzavarom annyira a nyavalyásokat, hogy
megingassam az eltökéltségüket. Az őrmesterük legalábbis úgy nézett ki, mint
aki kezdi megérteni, mennyire túllőtt a célon.
A valhallaiakkal együtt, kissé színpadiasan, elfordultam. A tallarniak
bizonytalanul toporogtak, Beije felé fordulva valami iránymutatásért, közben
látványosan összerándulva, amint Jurgen szélirányba került nekik. Egyetlen
pillanatig feszülten vártam a hátamba csapódó lézernyalábot, és
reménykedtem, hogy a kabátom alatti repeszálló páncél majd elnyeli az
energiáját, de a tallarniak továbbra is csak töketlenkedtek, így minden
további kétség nélkül magamhoz ragadtam a kezdeményezést.
– Ha valódi ellenséggel akarnak szembenézni, és Őfensége nevében
akarnak cselekedni, akkor örömmel vesszük, ha csatlakoznak – tettem hozzá a
vállam fölött visszaszólva. A tallarniak elkezdtek követni minket, majd
habozva ismét megálltak, Beijétől várva az útmutatást. A pufók komisszár
utánunk fordult, nyilvánvalóan teljesen elveszve, azon tanakodva, hogy
szerezze vissza a befolyását.
– Kövessék csak! – csattant fel végül dühödten. – Nem hagyom, hogy ez a
páváskodó áruló eltűnjön a szemem elől.
– Helyes – mondtam, azon töprengve, lesz-e alkalmam a tűzvonalba lökni,
még mielőtt vége lenne a harcnak. – Intézzük el a feladatunkat, mielőtt a
[100]
bíróság előtt folytatjuk a pert, rendben? – Megkönnyebbülésemre Beije
meglepően értelmesen kussban maradt, míg én Detoi századossal egyeztettem
egy adattábla fölé görnyedve, próbálva kiötölni egy tervet az eretnekek
erődjének megrohamozására.
– Ha itt át tudjuk törni a falat – mutattam rá egy műhely hosszú
acélszerkezet falára az eretnekek két lőállása közti holttérben – akkor
bejuthatunk, még mielőtt idejük lenne reagálni.
 – Hacsak nem gondoltak ők is erre, és hagytak ott némi meglepetést
nekünk – értett egyet Detoi. – Itt és itt összpontosítjuk az erőinket ellenük, és
akkor némi szerencsével az ön csapata bejuthat a holttérbe, míg az ellenség
lehúzza a fejét.
– És hogy törik át a falat? – kérdezte Beije. – Hoztak magukkal
robbanótölteteket is? – Kezdte felfogni, hogy halálosan komolyan mondtuk,
és tényleg készen álltunk meghalni a Császárért. Vagy legalábbis a
többségünk készen állt. Én Jurgen mellett terveztem maradni, és
reménykedtem, hogy valahogy megússzuk, bármiféle ocsmány
boszorkányságot is terveznek ránk szabadítani Slaanesh hívei. Ezért is
készültem a csapattal együtt behatolni a kockázatok ellenére, mert ez a terv
egy picivel kevésbé tűnt öngyilkosnak, mint megrohamozni egy erődített
védvonalat, ahol a Császár tudja, hány fanatikus eretnek zúdított volna
össztüzet ránk.
– Jurgen olvasztárjával – feleltem. – Az elég lesz. – És persze tökéletes
indokot ad arra is, hogy neki miért kell ott lennie. A szárnysegédem bólintott,
és megölelgette a kedvenc játékszerét.
– Elég bizony – mondta.
– Kik mennek önökkel? – kérdezte Detoi. Grifen osztaga felé
biccentettem, akik még mindig kölcsönös bizalmatlansággal méregették a
tallarniakat.
– A harmadik szakasz negyedik osztaga – feleltem. – Már csináltam velük
effélét. – Néhányukkal, legalábbis. Grifen és Magot mellett már csak néhány
ismerős arc volt közöttük azokból, akiket annak idején a Simia Orichalcae
mélyén levezettem a jégbarlangokba. Elkaptam Vorhees tekintetét, aki rám
vigyorgott, majd tovább sustorgott a barátnőjével, Drere közkatonával, akit a
jégfolyosókon egykor csúnyán szétcincált egy ambull, de ő meglepetésemre
mégis túlélte, hála annak, hogy akkor úgy döntöttem, a lehető leggyorsabban
visszaküldöm a sebesülteket a támaszpontra. Azóta Vorhees egyfajta hősnek
tekintett, és bevallom, nem tett rosszat a hírnevemnek az ezred katonái között,
hogy úgy tűnt, törődöm a közkatonákkal is. Ami, annak a fényében, hogy
mennyire sokukat készültünk a halálba küldeni, kényelmetlenül
ellentmondásos volt.
– Nem teljes a létszámuk – mondta Detoi. Bólintottam, igaza volt.
– De csak egy fővel rövidebbek. – Smitti még mindig Gleccsercsúcson, a
gyengélkedőn volt, és erre gondolva akkor egy pillanatra irigyeltem őt ezért.
– És itt vannak mellettünk. Továbbá, Jurgen több mint kiegészíti a létszámot.
 – Elég lesz egy osztag? – kötekedett tovább a százados.
– Elég kell legyen, mindenki másra szükség van az elterelő támadáshoz,
ha azt akarjuk, hogy legyen esélyünk.
– Mi is megyünk – jelentette ki Beije, a tallarniakra mutatva. – Nem
bízom benned, Cain, és nem veszítelek szem elől. – Rosszmájúan vigyorgott,
a nem sokkal korábbi saját szavaimat fordítva ellenem. – Már persze amíg
össze nem ül a bíróság.
– Persze – feleltem, eltökélve, hogy nem mutatok idegességet az irányába.
Visszafordultam Detoi-hoz. – Sikerült legalább szűkítenie a célpontok
listáját? – A százados bólintott.
– Úgy vélem, itt lesznek. – Egy mélyen a tizenkettes szektor belsejében
fekvő területre mutatott. – Az Omnissiás kápolnája. Nagyjából akkora a
mérete, amit meghatározott, és olyan távol van a védvonalaiktól, amennyire
csak lehet.
– Jó meglátások – bólintottam. – Ha ez számít, egy felszentelt kápolna
meggyalázása csak még tovább növelheti a rituáléjuk erejét.
– És ezt te honnan tudod? – kérdezte döbbenten pislogva Beije. – Úgy
tűnik, igen jól ismered a boszorkányságot.
– Már szembenéztem vele korábban is – feleltem röviden, nem akarva
felidézni ezen alkalmakat, vagy arra vesztegetni az időt, hogy beszámoljak
róluk. – Ha te még nem, akkor szerencsés vagy.
– A Császár megoltalmaz – vágott vissza Beije. – A tiszta szívűeknek
nincs mitől félniük. – Ami persze engem eléggé ki is zárt ebből a körből, de
az adott körülmények közepette úgy véltem, hogy az erős áhítatú felindulás az
egyetlen értelmes viselkedés.
– Akkor tiporjuk el a boszorkányokat! – mondtam, látványosan ellenőrizve
a fegyvereimet. Detoi felé fordultam, de nehezemre esett kiadni a parancsot,
ami oly sok bátor katonát küld majd a halálba. – Jobb, ha megkezdjük a
visszavonulást – kezdtem végül bele. – Úgy tíz perc kell, hogy
megszervezzük a támadást, ami elég arra, hogy a csapatommal mi is a
megfelelő helyen legyünk. Amint megérkeztünk, megkezdheti a támadást,
amikor csak...
Hirtelen zsibbasztó érzés szakított félbe, úgy hullámzott végig a testemen,
mint az égzengés előtti pillanat feszültsége. A fejemben szinte elviselhetetlen
nyomást éreztem, a fülem hangosan csengett. Beije vadul kapkodta a fejét,
összevissza lóbálva a lézerpisztolyát, kétségbeesetten keresve valamit, amit
lelőhet.
 – Boszorkányság! – nyöszörögte elsápadt arccal.
– Fedezékbe! – üvöltöttem a katonáknak. A valhallaiak gyorsan fedezékbe
vágódtak, mert rég megtanulták, hogy bízzanak a megérzéseimben ilyen
helyzetekben, majd egy pillanatnyi zavar után a tallarniak is követték őket, jó
katonához méltóan gyorsan magukhoz térve. Mert jó katonák voltak. –
Ellenséges támadás!
– Hol? – kérdezte Detoi higgadtan, megvetően nézve közben régi
iskolatársamra.
– Mindjárt megtudjuk – feleltem. Az eretnekek védvonala közelében egy
nyílt, üres területre mutattam. – Valahova oda tippelném. – A
Visszakövetelők mellett való szolgálatom idején számos alkalommal voltam
teleportációs mezők közelében, így nem esett nehezemre megismerni a
közelükben érezhető kényelmetlen bizsergést. Csak az ellenség használhatta
ezt az ősi eszközt, mert a mi hevenyészett flottánkban biztosan nem volt efféle
szerkezet.
Egy pillanattal később beigazolódott a gyanúm, mert a beáramló levegő
mennydörgő csattanása közepette öt kárminvörös és fekete vértezetű óriás
[101]
jelent meg többé-kevésbé ott, ahol vártuk. A füleim be-, majd
kidugultak, a mezítelen hipertérerők természetellenes jelenléte épp oly
gyorsan el is oszlott, ahogy megjelent.
– Tűz! – visította Beije, az áruló űrgárdisták felé lóbálva lánckardját. – A
Császár nevében, tiporják el őket!
– Ne vesztegessék a lézert rájuk – mondtam, és a mi vonalaink felől
érkező lézernyalábok, melyeket amúgy is nagyjából csak a tallarniak lőttek
ki, elhaltak. Abból a távolságból hatástalanok voltak, és legkevésbé sem
hiányzott, hogy magunkra vonjuk a megrontottak figyelmét. – Ez még
hasznunkra is válhat.
– Hogyan? – kérdezte gyanakodva, összehúzott szemekkel Beije. A
Világfalók felé intettem, akik épp bolterlövedékeket zúdítottak Slaanesh
híveinek barikádjaira, melyek kicsivel korábban még olyannyira aggasztottak
minket. A kultisták legyekként hullottak, az ő lövedékeik leperegtek a csatába
oly hirtelen bekapcsolódó emberfeletti harcosok keramit-páncéljáról.
– Megcsinálják helyettünk a nehezét – mutattam rá, a körülmények miatt
példásan visszafogottan. Detoi felé fordultam. – Hagyja a katonáinkat ott,
ahol vannak, kössenek le annyi kultistát a többi gyenge pontnál, ahányat csak
tudnak. Ha az eretnekek visszavonulnak és az áruló űrgárdisták ellen
csoportosulnak, a katonáink végre áttörhetik a védvonalakat. A negyedik
osztag velem tart, tisztes távolságból követjük ezeket a tébolyultakat, és
betörünk a résen, amit ütnek.
Néhány óvatos lépéssel kiosontam a fedezékem mögül, készen arra, hogy
bármikor visszavetődjek, ha a kármin-vörös páncélos óriások akár csak
felém pillantanak, de híven magukhoz le sem szartak minket, csak a Slaanesh
követői elleni roham érdekelte őket. Tudva, hogy biztonságban vagyok,
megvetően néztem Beije felé.
– Jössz? – kérdeztem. – Vagy megvárnád, míg elül a csatazaj?
Vissza sem nézve, tudva, hogy kénytelen lesz követni, a Káosz véres
gyilkológépei után vezettem a valhallaiakat. Néma megkönnyebbülésemre az
élre Grifen és osztaga zárkózott fel mellém két oldalról, engem és Jurgent
közrefogva, így elméletileg némileg jobban védve. Őszintén szólva, szívem
szerint a tallarniakat toltam volna előre, hogy ők kapják az ellenség első
lövéseit, de akkor még a szokásosnál is fontosabb volt, hogy megőrizzem az
élen álló vezető képét, melyet makulátlan hírnevem miatt mindenki el is várt
tőlem. Beije szándékaiban amúgy egy fikarcnyival sem bíztam jobban, mint
amilyen messzire egy harckocsit el tudtam volna dobni, úgyhogy minél
távolabb volt tőlem az ármánykodó kis takony, annál jobban éreztem magam.
Gyorsan hátrapillantottam, s láttam, hogy a tallarniak ott rohannak a
nyomunkban, Beije kicsit még zihált is, ahogy lábát kapkodva próbált lépést
tartani, de hamarosan minden figyelmemet lekötötték az előttünk álló áruló
űrgárdisták.
– Aranytrónus, védj meg minket! – motyogta a tallarni őrmester, és meg
tudtam érteni a félelmét. A Világfalók elérték a barikádot, majd elkezdték
darabokra tépni, abbéli igyekezetükben, hogy elérjék a hevenyészett
védvonal mögött rejtőző kubistákat. Mint korábban is, amint közel értek,
nemigen törődtek már a boltereik használatával, helyette jellegzetes
láncbaltájukat forgatták, melyet már túl közelről volt alkalmam látni, mikor a
társuk megtámadta a támaszpontunkat. Amerre csak jártak, vér fröcsögött és
Slaanesh hívei kéjesen sikoltoztak, ahogy odavetették magukat a mészárosok
elé, kétségtelenül azt remélve, hogy támadóikat is magukkal ránthatják a
halálba.
– Nem sebezhetetlenek – nyugtattam meg a tallarnit.
– Már megküzdöttem velük korábban.
Az őrmester kétkedve bólintott. Rosszmájú élvezettel láttam, hogy Beije
számára láthatóan rohadt égő volt, hogy én lelkesítem az egyik katonáját.
 – És jól széjjel rúgta a seggüket! – tette hozzá Magot. – Puszta kézzel!
Maradj a komisszárral, és nem lesz semmi gond! – Egy pillanatig azt hittem,
hogy Beije spontán öngyulladással fog ellobbanni, de a világegyetem nem
volt ennyire kegyes hozzám, úgyhogy meg kellett elégednem a fulladozó
hörgésének hangjaival, amit már nem tudott elnyomni.
– Várjunk egy kicsit – mondtam a katonáknak, miközben azoknak a
tartályoknak lapultam, melyek mögött már korábban is megbújtunk. –
Bizonyosodjunk meg róla, hogy teljesen átjutottak a védőkön, mielőtt mi is
berohanunk.
– Tudtam! – vigyorgott Beije diadalmasan. – Gyávaság, tisztán és
világosan. A Császár valódi szolgája sosem húzódik hátra!
– Akkor csak utánad – javasoltam udvariasan. – Mutasd meg nekünk, hogy
is kell ezt csinálni – intettem a szétcincált barikádon túl zajló kibelezős
közelharc felé. A kárminvörös óriások körül már szinte elfogytak a levágni
való degeneráltak, de a lelkesedésükön ez cseppet sem mutatkozott meg.
Beije megnyalta az ajkait.
– Ez a te küldetésed – mondta végül. – Tégy, ahogy akarsz. Legfeljebb
még több lesz a rovásodon.
– Akkor várjunk, míg lesz esélyünk teljesíteni a küldetésemet – feleltem,
és belehallgattam a voxomba, hogy megtudjam, a védvonal más szakaszain
mi a helyzet. A század többi része követte a parancsait, már amennyire meg
tudtam állapítani, sikeresen tűz alatt tartva és lefoglalva a kultisták nagy
részét. Ez jó hír volt, minél többüket lekötötték, annál kevesebben kerülhettek
a mi utunkba, és annál kevesebben akadályozhatták a Világfalókat a kultusz
fertőzött fészkének közepe felé haladva.
Azonban az áruló űrgárdistáknak nem ment minden a terveik szerint.
Láttam, amint egy fiatal, meghatározhatatlan nemű, lágyan szálló selyem
köntösbe öltözött Slaanesh-hívő zabolátlanul kacagva ráveteti magát az élen
álló óriásra, az emberiség legnemesebbjeinek torz karikatúráját kéjes
ölelésbe fonva. Annyira beteges volt az egész látvány, hogy szinte
megkönnyebbültem, mikor a hermafrodita zsigereket fröcsögve szétrobbant,
és ezzel magával vitte az űrgárdistát is. Valahol a hullámzó köntös alatt
robbanótöltet lehetett rajta, döbbentem rá. Az űrgárdista megbillent és a
kotró fedélzetére zuhant, a fémnek csapódó keramit legalább olyan hangos
volt, mint maga a robbanás.
A Visszakövetelőkkel töltött időmből kiindulva azt vártam, hogy a
maradék Világfalók az utolsó ellenség megölése után majd elszakadnak a
 [102]
harctól, és a káptalanuk szokásai szerint elbúcsúztatják elesett
fivérüket, de ők teljesen mellőzték halott társukat, kétségtelenül elragadta
őket a vérszomjuk áradata, és csak folytatták tomboló rohamukat a tizenkettes
szektor mélye felé.
– Ideje haladni – mondtam, és rögtön gyors kocogással meg is indultunk.
Ahogy elértük a barikád széttépett darabjait, nem tudtam nem megállni egy
pillanatra, hogy túlélők után kutassak, de amerre Khorne szolgái jártak, ott
erre nem volt remény. Rápillantottam a halott áruló űrgárdista szétszakadt
tetemére, és megrázkódtam. Még holtában is kegyetlenség és fenyegetés áradt
belőle. Élvezettel vettem észre, hogy Beije úgy bámul a testre, mintha maga
Hórusz kélt volna fel holtából.
– Ocsmány rohadékok, nemde? – kérdeztem vidáman, megveregetve a
hátát.
– Tényleg megölt egyet a puszta lánckardjával? – érdeklődött a tallarni
őrmester, és hangjában némi csodálat jelent meg. Örömmel láttam, hogy
mögötte az osztaga tátva maradt szájjal próbál úgy tenni, mint akik nem
hallgatóznak.
– A történetek kicsit túlzóak – feleltem, egyszerre adva igazat a
képzeletüknek, ugyanakkor megerősítve szerénységemről szóló hírnevemet. –
De annyira nem kemény legények, mint aminek kinéznek.
– Ezt örömmel hallom – mondta szárazon.
A Világfalók nyomát követve haladtunk tovább. Nem volt nehéz dolgunk,
az elesett ellenálló kultisták tetemei mutatták az utat, és minden elágazásnál,
minden mellékfolyosónál vagy szerelőjáratnál tisztán látszott a véres ösvény
– Határozottan a kápolna lesz az – jelentettem Detoi századosnak, aki
cserébe tájékoztatott engem, hogy számos helyen gyengült a védők
ellenállása, amint a kultisták az új fenyegetés felé húzódtak vissza. –
Egyenesen arra tartanak.
A kotró belseje legalább akkora meglepetés volt számomra, mint a külső
terek. Folyosók útvesztőjére számítottam, mint egy űrhajó belsejében,
ehelyett azonban a járatok szélesek voltak, mint egy városi sugárút, és a
mennyezetek olyan magasak, hogy a folyosókról nyíló termek szinte
épületeknek tűntek. Csak a fej fölötti lámpák jelenléte, és a bolyvárosi
kölykök által soha el nem téveszthető gyenge bezártságérzet emlékeztetett
arra, hogy nem a szabadban vagyunk. Számos utcányi méretű
folyosókereszteződést sebtében próbáltak megvédeni, a különféle fegyverzetű
kultisták tetemei a széttépettség eltérő szakaszaiban hevertek szerte, a falakon
és padlókon tisztán látszottak a lézernyalábok és golyók nyomai. Az is
látszott, hogy minden harci erejük ellenére a dolgok nem alakultak
tökéletesen az áruló űrgárdisták számára sem. Elég nagy számban még a
hagyományos kézifegyverek is veszélyt jelenthettek rájuk, és az eretnekek
még néhány nehézfegyvert is előrángattak. Az olyan tapasztalt harcosoknak,
mint a valhallaiak és én, és gondolom a tallarniak is, egyértelmű volt, hogy
minél beljebb hatoltak, annál lassabban és nehezebben haladtak, ahogy
számtalan apró seb lassította őket.
– Várjanak! – Az egyik kereszteződésnél Vorhees volt az előretolt
felderítő. Karjaival lelkesen integetett, hogy megerősítse a voxon át suttogva
leadott utasítást. – Mozgást látok elöl. – Közelebb kúsztunk, óvatosan téve
meg a köztes távolságot, hogy kinézhessünk a kereszteződésbe. Ahogy
korábban is, állt ott egy barikád, csak úgy sebtében összedobálva, hogy
időben elkészüljön a Káosz fertőzte emberfeletti harcosok jöttére, majd épp
annyira hevenyészetten csak odébb hajítva. De úgy tűnt, az egyik védő még
mozog.
– Egy túlélő – mondta Beije. – Kihallgathatjuk, és megtudhatjuk, pontosan
mi folyik itt.
– Tiéd a pálya – feleltem neki szárazon, tudtam, hogy hiba lenne bármi
hasznos választ várni. Egy, a fájdalmat élvező tébolyultat megkínozni
kiemelkedően haszontalan foglalatosság, ahogy Zyvan kihallgatói már rég
megtapasztalták. De ha meg akarta próbálni, hát legalább addig sem engem
zaklat.
Ismét nekivágtunk, megszokásból és józan észből a széles folyosó
széléhez simulva. Csak mert az általunk látott kultisták nem voltak harcképes
állapotban, nem vehettük biztosra, hogy nem lapultak még viszonylag
sértetlen társaik a barikádjuk maradéka mögött rejtőzve.
– Tiszta – jelentette végül Magot, miután átdobott egy marék
repeszgránátot a nevezett barikádon, csak a biztonság kedvéért. Megkerültük
a törmeléket, és egy újabb kultistát láttam magam előtt a földön. Ahogy
Vorhees jelezte, életben volt, bár éppen csak, amin persze Magot gránátjainak
robbanása sem segített túl sokat. Egész testét fémtörmelék járta át, ami
hideglelősen csikordult meg a kotró fedélzetén, ahogy gyengén megrezzent és
a bokám felé nyúlt.
– Közeleg a leány! – mondta, arcán tökkelütött elragadtatás ült. Nem
hittem, hogy van bármi fogalma arról, hogy kik vagyunk. – Az új világ a
küszöbön áll!
 – Ki közeleg? – csattant fel Beije, félrerúgta a kinyúlt kezet, és a véres
alak mellé guggolt. – Miről beszélsz? – A fickó gyomrának szegezte a
lézerpisztolyát, ami persze baromi felesleges volt, mert a belei már amúgy is
a fedélzeten hevertek körülötte. Erre Beije is rádöbbent végül, úgyhogy
hirtelen a kinyúlt kézre rántotta a fegyvert. A pisztoly felkattogott, lyukat
égetve a nyitott tenyérbe. – Beszélj!
– Csak figyelj magadra – kuncogta a kultista, majd váratlan erőre kapva
hirtelen felhúzta magát Beije mellkasáig, amitől a pufók komisszár döbbenten
kapkodta a levegőt, majd mindezt tetézve a véres eretnek jó alaposan
lesmárolta. Beije hátraugrott, döbbenet és felháborodás keveredett az arcán,
számomra rendkívül vicces módon. Magot, Vorhees és még néhány másik
valhallai jól hallhatóan nyelték el a visító röhögésüket. – Hamarosan
megtudod.
– Nyomorult korcs! – köpte Beije. – Hogy merészelsz... Nem vagyok én
olyan... Undorító! – Egy pillanatig azt hittem, hogy toporzékoló
dühkitörésében le is lövi a kubistát, de nem kellett már ezzel foglalkoznia,
mert amaz kimúlt, mielőtt egykori iskolatársam beteljesíthette volna
kicsinyes bosszúját.
– Ha már eléggé kiélted magad – jegyeztem meg csípősen –, akkor talán
haladhatnánk? Bolygót megmenteni, daemonidézést megakadályozni, ilyenek,
emlékszel?
– Gondolja, hogy erre gondolt, uram? – kérdezte Jurgen, úgy szorongatva
az olvasztárt, mintha annak bármi haszna lenne egy daemonfattyúval szemben.
– Amikor azt mondta, hogy közeleg a leány?
– Lehetséges – feleltem. Eddigi találkozásaim a daemonokkal kegyesen
rövidek voltak, hála annak, hogy nem képesek sokáig az anyagi világban
maradni, és amúgy is, más miatt kellett akkor aggódnom, mint hogy azon
töprengjek, hogy jelent-e bármit számukra a férfi-nő megkülönböztetés. –
Amivel azt is mondhatta, hogy a rituálé már elkezdődött.
– Akkor nincs vesztegetni való időnk, ugye? – Grifen elkezdte összeszedni
az osztagát. – Gyerünk, gyerünk, emberek, ketyeg a kronó!
– Jobb, ha maguk is követik őket – javasoltam a tallarni őrmesternek. –
Amúgy, mi a neve?
– Mahat, uram – tisztelgett nekem, megrovó pillantást nyerve Beije
részéről, majd elindult, hogy Grifenhez hasonlóan összeterelje az embereit.
Ekkor a nyomasztó feszültség, amit addig tompa fájdalomként éreztem a
gyomromban, oly megszokottan, hogy szinte el is feledkeztem róla, hirtelen
úgy megerősödött, hogy belerázkódtam. Jurgen egy pillanatig zavartan nézett
rám, majd áttúrta számos zsebe egyikét egy flaska tea után kutatva.
– Egy kis tannát, uram? Úgy néz ki, hogy jólesne önnek.
– Valóban jólesne... – Nyeltem néhány kortyot az illatos folyadékból.
Lassan átmelegítette a belsőmet. – Köszönöm, Jurgen. – Nem volt értelme
tovább várakozni. Ha igazam volt arról, hogy épp zajlik az idézés, akkor nem
volt esélyünk a túlélésre azzal, ha halogattuk az indulást. Úgy nézett ki,
mindenki készen áll, rajtam kívül. És talán Beijén kívül, akinek annyira
elakadt a lélegzete a felháborodástól, hogy csodának számított az is, hogy
nem fulladt meg. Persze, gondolom, ez is megerősítette a régi mondást, hogy
a Császár gondot visel a gyengeelméjűekre. Odabiccentettem Grifennek. –
Induljunk, őrmester.
Nem is a daemonnal való szembenézés gondolata rémített meg igazán,
döbbentem rá, amint a visszhangzó folyosókon kocogtunk, mással már nem is
törődve, mint célunk lehető leggyorsabb elérésével. A haldokló kultista
másik mondatán gondolkoztam. Miféle új világról beszélt? Számunkra nem
ígért semmi jót, abban biztos voltam. Ott voltunk, a gonoszság odújában ránk
váró ellenség okozta egyre erősödő félelem és a sziklaszilárd eltökéltség
között őrlődve, hogy ha nem nézünk szembe vele, akkor a halál, vagy még
rosszabb vár ránk. És épp eleget láttam már az évek során, hogy tudjam, sok
rosszabb lehetőség van a halálnál. Rohantunk hát az összecsapás felé, ami
nemcsak a bolygó, de az egész szektor sorsát is eldönthette.
 TIZENKILENC

„A múlt mindig velünk van.”

– Gilbran Quail, Válogatott Tanulmányok

Minél mélyebbre hatoltunk a sötétség szívébe, annál nagyobb vérontásnak

lettünk szemtanúi. Slaanesh kubistái nyilvánvalóan egyre kétségbeesettebben
próbálták megvédeni a rituáléjukat, a védvonaluk más részeiről mind
nagyobb számban mozgatva át erőket, annak ellenére, hogy ezzel ott
végzetesen meggyengítették a védelmüket. Detoi jelentése szerint osztagaink
ekkorra mind megindultak befelé, és néhány helyen teljesen elfoglalták a
barikádokat.
– Perceken belül erősítést tudunk küldeni önnek – mondta, és annak
ellenére, hogy hangját egyértelműen megkönnyebbülés járta át, én
bizonytalankodtam.
– Jobb, ha egyelőre a védvonalat őrzik – tanácsoltam neki.
Noha csábító volt a lehetőség, hogy még több katona mögé bújhassak el,
ha igazam volt abban, hogy mi vár ránk az elhagyatott kápolnában, akkor
amúgy sem számítanának semmit. A setétzugi bordélyban sem számított, hány
BVE-katona volt jelen, és nem kételkedtem benne, hogy a daemon, ha ismét
anyagi testet tud ölteni, a mi embereinket is épp oly könnyen mészárolja.
Egyetlen reményünk ellene Jurgen volt, és jobb, ha ennek minél kevesebb
szemtanúja kellett legyen.
– Ha maga mondja – felelte Detoi kissé csalódottan, úgyhogy dobtam neki
egy csontot, hogy felvidítsam.
– Még ott vannak az áruló űrgárdisták – emlékeztettem. – Boldogabb
lennék azzal a tudattal, hogy körülvettük őket, ha minden kötél szakad.
 Ekkor szinte szó szerint belefutottunk az egyikbe. Már feltűnt, hogy a
lövedékek okozta sérülések a falakon egyre durvábbak, ahogy mind több
összetűzés nyomai mellett haladtunk el, de nem tudatosult bennem, hogy az
eretnek űrgárdisták valójában mennyit bírtak, míg meg nem pillantottuk a
folyosón sérülten botladozó Világfalót. Egykor fényes páncélját számolatlan
becsapódás nyoma pettyezte és szennyezte, és ezek némelyike nyilvánvalóan
kárt tett a viselőben is. Bal lábát húzta, térdhajlatában merev volt a páncél
illesztéke, és egyik hatalmas páncélkesztyűs kezével a falnak támaszkodott,
behorpasztva a burkolat acéllemezét minden lépésnél, ahogy teljes súlyával
rádőlt. A fegyverét elvesztette, a Császár tudja, hol, és a páncélja számos
eresztékéből vér szivárgott, ragacsos tócsákba gyűlve össze a padlón, mielőtt
másodpercek alatt kátrányszerűvé dermedt volna.
– Kerüljék el a vérét – intettem a katonákat, mert Mahat egyik embere
előre akart hajolni, hogy megvizsgálja a tócsát.
[103]
– Mérgező lehet. – A katona ijedt arccal ugrott hátra.
– Alaptalan hiedelem – fintorgott Beije, de azért ettől függetlenül nagy
ívben kerülte ki a foltokat.
– Ha te mondod – feleltem, boldogan hagyva rá, hogy fedezze fel magának
a dolog igazságtartalmát, ha akarja. Addigra végre az áruló űrgárdistának is
feltűnt a jelenlétünk, és a meggyalázott kápolna felé való araszolás helyett
felénk fordult.
– Vért a Véristennek! – bömbölte, előrenyújtott, törni és tépni akaró
karjaival felénk rohanva.
– Kezdem már piszkosul unni ezt a dumát – mondtam, és a
lézerpisztolyommal beleeresztettem néhány lövést.
A katonák, valhallaiak és tallarniak egyaránt, követték a mozdulatomat, és
az óriás páncéljának eleje úgy zengett a lézernyalábok zápora alatt, mint egy
harang. De azért csak jött felénk tovább, összevissza csapkodva, mely ütések
néhány szerencsétlen katonát elcsaptak, nekivágva őket a falnak. Elhajoltam a
hatalmas ökle elől, közben lerázva magamról a déjà vu különös érzését,
közelebb léptem hozzá, azt remélve, hogy Jurgen, ahogy korábban is, rá tud
lőni majd a fegyverével. De ezúttal túl sokan voltunk az útjában, úgyhogy
szárnysegédem tétován toporgott. Csak egy esélyem maradt, a
lézerpisztolyom haszontalannak tűnt az óriás ellen, de nagy mákom volt, mert
a másik kezemben ott volt a lánckardom. Megpillantottam egy legjobb tippem
szerint repeszgránát által ütött hasadékot a páncélján, úgyhogy mélyen
belevágtam a zümmögő láncpengét a résbe, és nagy megkönnyebbülésemre
éreztem, amint a láncfogak inakat és csontot érnek. Az óriás a fájdalomtól,
megdöbbenéstől és dühtől eltelve felüvöltött, én pedig egy újabb széles,
pörölyként lesújtó ökölcsapás elől tértem ki, minden erőmmel még
mélyebbre tolva a pengét. Ellenfelem hirtelen eldőlt, megrengetve a
fedélzetet, így szárnysegédem végre odarohanhatott, és elpárologtathatta az
óriás fejét.
– Kettőből kettő! Szép munka, komisszár! – Magot szélesen rám
vigyorgott, majd megvizsgálta a sebesülteket. Mahat csak bámult rám, olyan
kifejezéssel az arcán, amit leginkább csak csodálatnak tudtam értelmezni,
amint kirángattam a lánckardomat a hullából, gondosan figyelve rá, hogy a
vére ne érintkezzen a bőrömmel. Beije csak bámult, a szája tátva maradt,
mintha nem lenne képes elhinni, amit látott.
– Hogy vannak a sebesültek? – kérdeztem, főleg a látszat fenntartása
érdekében valójában, de azt is tudtam, hogy ha nem találtam volna valamit,
ami leköti a figyelmemet, akkor kicsúszott volna a számon valami olyan aljas
és kicsinyes megjegyzés a kis takonynak címezve, amiért kételkedni mert a
Világfalókkal való korábbi összetűzésemben, ami tönkretette volna a
pillanatot. Magot megrázta a fejét.
– Az biztos, hogy nem mennek sehova.
A káoszgárdista vad rohama kiütött három valhallait és egy tallarnit, noha
mindannyian gyorsan talpra állnak majd, miután a gyengélkedőn összeszedik
magukat, melyet csak a Világfaló megdöbbentően nagyfokú megtörtségének
köszönhettünk. Nem volt mit tenni, ráhagytam az osztag medicaejére, hogy
ápolja őket, a többiekkel pedig a lehető leggyorsabban megindultunk a
célpont felé. Ahogy menet közben még egyszer visszanéztem a
sebesültjeinkre, és üzentem Detoi századosnak, hogy küldjön valakit értük,
igen keményen kellett küzdenem, hogy elrejtsem a félelmemet
megfogyatkozott csapatunk láttán. Rajtam és Jurgenen kívül már csak öten
maradtunk: Grifen, Magot, Vorhees, Drere, és Revik, egy katona Magot
osztagából, akiről keveset tudtam. Csak a legutóbbi létszámkiegészítéskor
csatlakozott hozzánk, és még nem követett el komolyabb kihágást. Noha,
Magotra példaképként tekintve ez az örömteli helyzet nem tarthatott sokáig.
Beijét és a tallarniakat jobbára nem számoltam, annak ellenére, hogy Mahat
nyilvánvalóan bízott a vezetői képességeimben. Mégsem tudtam bízni
bennük, és nem volt megnyugtató a tudat, hogy már túlerőben vannak hozzánk
képest, ha valamiféle ármányon törnék a fejüket.
 Úgyhogy talán megérted, nem voltam épp jó kedélyű, ahogy a Világfalók
nyomát követve kocogtunk előre, félve attól, hogy túl közel kerülünk
hozzájuk, és felkeltjük halálos figyelmüket, de azt is pontosan tudva, hogy
szorít minket az idő, ha meg akarjuk állítani a kubistákat a romlás hálójának
szívében, mielőtt bevégeznék átkozott feladatukat.
– Már majdnem ott vagyunk – jelentettem Detoi-nak. Ösztönöm, hogy zárt
terekben megtaláljam a helyes utat, ezúttal is hasznosnak bizonyult, a
kapitány pedig hallhatóan megkönnyebbült.
– Még tartjuk a külső gyűrűt – tájékoztatott. – Minden védő visszavonult,
hogy az áruló űrgárdisták ellen harcoljon. Bármikor betörhetünk, és
kitakaríthatjuk a helyet.
– Maradjanak még a helyükön – kértem. Nem akartam, hogy teljesen
megérthető lelkesedésétől hajtva láb alatt legyen. – Amint biztosan tudjuk, mi
folyik itt, üzenni fogunk. Utálnám, ha elszúrnánk a dolgot, és bedőlnénk egy
cselnek ilyen közel a győzelemhez.
– Kár lenne – értett egyet, és majdnem sikerült elrejtenie a csalódottságot
a hangjában.
– Figyeljenek! – Grifen felemelte az egyik kezét, mi pedig megálltunk,
próbálva meghallani, amire ő felfigyelt. A kotró belső terét persze
megtöltötte a háttérzaj, és a legtöbbje alig volt hallható, mint a távoli
gépezetek zümmögése, a hatalmas szerkezet résein átsüvítő szél nyöszörgése,
és némileg egyértelműbben a távoli fegyverropogás és halálsikolyok, amint
Khorne űrgárdistái folytatták mészárlásukat. Próbáltam mindet kizárni, ahogy
Drere bionikus tüdejének folyamatos sziszegését is. Aztán bólintottam.
– Azt hiszem, igaza van – mondtam komoran. Halk, mély hang volt,
legalább annyira éreztem a fedélzet remegésén keresztül, mint amennyire
hallottam. Kántálásnak tűnt, olyan regiszterekbe emelkedve és süllyedve,
amelyeket emberi torok nem tud létrehozni, és melyektől felállt a szőr a
hátamon. A katonák, valhallaiak és tallarniak egyaránt feszengve néztek
egymásra.
– Mi az? – kérdezte Beije értetlenül.
– Gyerünk! – Még azelőtt futni kezdtem a hang felé, hogy az elszánásom
elpárolgott volna. – Nincs sok időnk. – Nem tudom megmondani, hogy ezt
honnan tudtam, még ennyi év elmúltával sem, de a túlélési ösztönöm
megszólalt, én pedig bíztam benne. Éreztem, hogy ha nem nézünk szembe
akkor és ott az ellenséggel, később már hiábavaló lenne minden, halál és
pusztulás lesz a sorsunk. Épp oly vitathatatlanul tudtam ezt, mint azt, hogy az
elejtett tárgy leesik, vagy hogy Beije ordas nagy gyökér. Kellemes
meglepetésemre a valhallaiak felzárkóztak mögém, én pedig jókora
megkönnyebbüléssel vettem tudomásul a jelenlétüket.
– Ne álljanak itt, nyomás utána! – visította Beije. – Nem látják, hogy
szökni próbál?! – A tallarniak szorosan a nyomunkban voltak, bár inkább
azért, mert ők is meg akartak küzdeni az ellenséggel, nem pedig mert elhitték
Beije baromságait, ebben biztos vagyok. A pufók komisszár kivörösödött
arccal loholt mögöttünk.
Előttünk még hangosabb volt a csatazaj, az utcányi folyosón zűrzavaros
közelharc zajlott. Detoi-nak igaza volt, ez jól látszott, mert a kotrón lévő
összes kultista nyilvánvalóan azon egyetlen pont felé tartott, kétségtelenül
azzal a céllal, hogy megvédje az előttünk elterülő kápolnát. Az Adeptus
Mechanicus embernél nagyobb fogaskerekes jelképe két hatalmas bronzkaput
díszített a kavargó testek viadalán túl, és én rettegve vettem észre, hogy a gép
[104]
papságának szent szimbólumát meggyalázták, amikor az érzéki tobzódás
szentségtelen istenének jelképévé torzították valami olyan anyaggal rajzolt
vonalakkal, amit inkább nem is akartam azonosítani. Kétségtelenül oda
tartottunk, de az odajutás kivitelezése nehezebb feladatnak tűnt. Slaanesh
adumbriai kultuszának teljes ereje megmozdult, hogy megvédjék a kápolnát a
maradék Világfalóktól, és egyik fél sem akart vagy tudott volna egy lépést
sem hátrálni. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy még az emberfeletti óriások is
ellenfelükre akadtak a kubistákban a velük szemben állók puszta száma
alapján. Még mindig száznál többen voltak talpon, és feleannyian
nyöszörögtek saját vérükbe dermedve. Ritkán láttam ilyen léptékű vérontást
csatákon kívül, és a látvány még a harcedzett katonákat is megrázta.
– Földre szállt Császár... – sóhajtotta Grifen. – Honnan jöttek ezek?
Feltételeztem, hogy a kérdés költői volt, mert már tudtuk, hogy legalábbis
néhányan a tehercsónakok dokkjai felől jutottak be, de az is világos volt,
hogy sokuk eleve a kotró legénységének tagjai közé tartozott. Néhányuk még
mindig a munkaruháját viselte, bizarr ellenpontot képezve perverz társaik
fényűző kelméivel, és bármilyen nehéz is volt ezt a gondolatot elfogadni, még
a technopapok fehér köpenyét is megpillantottam egy-két kubistán.
Az áruló űrgárdisták felett aratott győzelmüknek biztosnak kellett volna
lennie ilyen túlerő mellett, még ennyire kemény ellenfelekkel szemben is, és
kétségtelen, hogy ha gárdisták vagy BVE-katonák lettek volna, akkor
tizedannyi veszteséggel győztek volna, mint ahányan addig elestek közülük.
Azonban ezek civilek voltak, nem harcosok, ráadásul elég eszelősek is.
Céltalanul vetették magukat a páncélozott óriásokra, az összehangoltság vagy
taktika legkisebb jele nélkül, és ennek eredményeként tucatjával pusztultak
el. Raadásul egymást is akadályozták, úgyhogy a Világfalókra leadott lövések
fele a kubistákat sebesítette vagy ölte meg. Nem mintha Khorne harcosai
olyan fényesen teljesítettek volna. Ahogy figyeltük őket, az egyiküket egy
[105]
akkora teherpakoló-szervitor ragadta meg, mint ő maga, a fémkezek
könyörtelenül szorultak a sisakjára. Egy pillanatig a bionikus izmok
küzdöttek a keramittal, aztán a páncél engedett a nyomásnak, úgy roppantva
össze a sisakot, mint egy érett dinnyét. A szervitor győzelme azonban rövid
életű volt, mert a két túlélő űrgárdista egyszerre fordult felé, és
láncbabáikkal szétmarcangolták. Döbbenetes módon a két Világfaló képes
volt áttörni ellenfeleik vonalán, annyira iszamósan az általuk kiontott vértől,
hogy már lehetetlen volt megállapítani, hogy páncéljuk melyik része volt
eredetileg vörös, és melyik fekete, majd olyan erővel csapódtak neki a
hatalmas bronzkapuknak, hogy a csattanás még a sikolyokon és
fegyverropogáson át is hallatszott. Akármilyen erősnek és lenyűgözőnek is
tűnt a vaskos kapu, nem állhatott ellen az űrgárdisták átkozott babáinak,
keramitfogak téptek bele a fémbe, szemkápráztató szikraesőt szórva
mindenfelé, a bronz szétszakadt és meghajlott, mintha csak kartonpapír lett
volna, ahogy páncélkesztyűs kezeikkel feltépték.
– És most? – kérdezte Mahat, és némi meglepetéssel, no meg persze nem
kevés elégedettséggel állapítottam meg, hogy közvetlenül hozzám szólt, a
saját komisszárját tulajdonképpen figyelmen kívül hagyva.
– Követnünk kell őket, jöjjön akármi – feleltem. A tallarni őrmester
komoran bólintott, arca tükrözte a valhallaiak érzelmeit is, akik ugyanolyan
eltökéltek voltak, hogy a végsőkig kitartsanak. Mely akkor kényelmetlenül
közelinek tűnt.
– Kemény meló lesz ezeken a kubistákon áttörni – felelte Grifen, majd
felemelte a lézerpuskáját, és gyakorlott mozdulattal teli energiacellát
csattintott a tárba. A többség követte a példáját, kétségtelenül arra jutva,
hogy a dicsőséges roham közben elég rossz dolog kifogyni a lőszerből.
– Talán nem – feleltem, és intettem Jurgennek, hogy lépjen előre. A
Világfalók már bent voltak a kápolnában, a túlélő védők nagyja pedig
megpróbált a nyomukban betódulni, elzárva a bejáratot, egymást
akadályozva, körülbelül annyira összehangoltan, mint egy horda részeg ork. –
Mind egy helyen vannak, és nem velünk foglalkoznak.
 [106]
– Trakilövészet! – kiáltotta Magot lelkesen. – Imádom, amikor az
ellenség a mi oldalunkon áll!
Lánckardom kellően drámai meglendítésével előrerohantam, de azért
gondoskodtam róla, hogy néhány katona megelőzzön, és a Császár minden
dühével rontottunk a felkészületlen ellenségre. Jurgen olvasztárja
szabálytalan lyukat tépett közöttük, húst és csontot párologtatva el, összeégett
áldozatok keskeny folyosóját vágva, akik mindkét oldalon sikoltozva
vonaglottak, ahogy a túlhevített plazmakitörés körüli levegő megperzselte
őket. A katonák lézerfegyverei a túlélőket vették célba, hogy kiszélesítsék az
utat. Az első soruk elesett, alig véve minket észre, és már majdnem
eljutottunk a megszaggatott kapuig, mikor elkezdtek felénk fordulni és
összezárni.
– Újra! – utasítottam Jurgent, aki boldogan engedelmeskedett, egészen a
kapuig tisztítva meg az utat, kiszélesítve a káoszgárdisták által tépett lyukat.
– Élvezed már? – kérdezte Magot Mahat őrmestert, miközben a
lézernyalábjaik egy csoport kubistát terítettek le, mielőtt azok felemelhették
volna a fegyvereiket.
– A Császár által ránk szabott munka önnön jutalma – figyelmeztette
Magotot a tallarni. – De azért ez elég jó móka.
Azonban elkerülhetetlen volt, hogy az eretnekek elkezdjék összekapni
magukat. Viszonozták a tüzet, noha szerencsésen igen pontatlanul. Ha
ugyanezt a taktikát egy akárcsak közepesen szervezett ellenfél, akár egy
bolyvárosi banda ellen próbáltuk volna meg bevetni, igen más lett volna a
kimenetele, azonban a lövedékeik nagyja épp annyira célt tévesztett, mint a
Világfalók ellen is. Néhány lövés még így is talált. Revik eldőlt, testpáncélja
szabálytalan repedése mögül vér szivárgott. Vorhees és Drere mindkét
oldalról a karjai alá nyúlva felkapták, alig lassítva. Még lőttek is közben, bár
egy kézzel nem voltak túl pontosak. Néhány tallarni is megsérült, őket
hasonlóképpen a saját társaik szedték össze.
Hirtelen a bronzkapuk viszonylagos biztonságában találtam magamat.
Megkönnyebbülésemet nem is próbáltam leplezni, ahogy beosontam,
miközben mögöttem lézernyalábok és fémlövedékek csattogtak a kapun.
Nehéz, émelyítő bűz öntötte el az orromat, olyan, amilyet a fagyoldali
lakókupolában éreztem, úgyhogy némileg hálás voltam Jurgen átható
zamatáért, amit akkor éreztem meg, mikor beért mögém.
– Fedezd a többieket – mondtam neki, bár szükségtelenül, mert már amúgy
is fordult és lőtt, és amúgy is csak néhány lépéssel voltak lemaradva.
 Körbenéztem a minket körülvevő előtérben, keresve valamit, amit a
hasznunkra fordíthatnánk. A bronzkapuk már túl kevés védelmet jelentettek,
miután előbb a Világfalók széttépték, majd Jurgen fegyvere megolvasztotta
őket. Nagy megkönnyebbülésemre egy fényesre polírozott acélasztal állt a
közelünkben, melyet az áhítat gyertyái és a rendes esetben ott imádkozó
technopapok számára nagy jelentőséggel bíró élénk színű alkatrészek
borítottak. Átvetődtem rajta, és próbáltam megfeszülő izmokkal a bronzkapuk
résébe tolni.
– Segítsetek! – kértem Beijét és Mahatot, de ők csak bizonytalanul nézve
álltak, miközben mindkét osztag katonái, ami fedezéket találtak, oda
bevetődtek, és lőtték a hátrahagyott kapukon túli ellenséget. Magot, aki épp
Revik testpáncélját hámozta le, próbálva megtalálni a sebét, és elállítani a
vérzést, valamint néhány hasonlón ügyködő tallarni volt csak kivétel a
tűzharc alól. Jurgen olvasztárja ismét izzó fehéren okádta megtisztító sugarát,
egy-két pillanatra megakasztva ellenségeink lövéseit.
– De azzal meggyaláznánk a szent eszközöket – mondta Mahat
bizonytalanul, Beije pedig olyan önelégülten bólintott, mint a legszigorúbb
tanáraink egykor. Míg magam is tanárrá nem váltam, el sem tudtam képzelni,
némelyikük mennyire kicsinyes tud lenni. De eltértem a tárgytól...
– Aligha tudnánk jobban meggyalázni, mint az eretnekek már eddig is –
mutattam rá némileg erősebb hangvétellel, néhány olyan jelzőt is használva,
amit inkább nem írnék le. – És ha nem tűnt fel, ez nem is a Császárnak van
szentelve, ez a kerékagyak kápolnája az ő fogaskerékistenüknek emelték.
– Nos, ez érdekes valláselméleti nézőpont – kezdte Beije. – Néhányan úgy
vélik, hogy az Omnissiás egyszerűen csak Ő Mennyei Fensége egy másik
formája, ami azt jelenti, hogy...
– Erről személyesen kérdezheted meg őt, ha nem vonszolod ide rohadt
gyorsan a seggedet, és segítesz ezzel a szarral! – csattantam fel. – Különben a
kinti eretnekek pillanatokon belül a nyakunkon lesznek! – Készségesen
beismerem, hogy nem én vagyok a legvalószínűbb jelölt a galaxisban egy
hittudományi vita megnyerésére, de azt ott akkor simán vittem.
Néhány nyugtalan pillantást váltottak egymás között, majd Beije és a
tallarni őrmester is odasiettek, és végül hárman megragadtuk a rohadt nehéz
fémtömböt, és a résbe toltuk, majd oldalára borítottuk. Amitől persze a
gyertyák és lomvas alkatrészek szerterepültek, nyilvánvaló
megrökönyödésükre, de nem törődtem velük. Aztán meghagytam Drerének és
Vorheesnek, hogy bármit felhasználva, amit elbírnak és találnak, erősítsék
meg a hevenyészett barikádot, majd áttekintettem a helyzetünket.
– Hogy van Revik? – kérdeztem Magotot, azon töprengve, hogy a sebesült
katona képes lesz-e lézerfegyvert fogni.
– Elég cefetül. De láttam már rosszabbat – felelte, fel sem emelve a fejét,
miközben nyomókötést készített. – Szerencséje volt, hogy lézernyalábot
kapott. – Én is hálás voltam ezért már számos alkalommal, mert a
lézernyalábok kiégetik az okozott sebet, jelentősen csökkentve a vérzést. Egy
szilárd lövedék lyukat hagy, amin át ijesztően gyorsan el lehet vérezni. De a
tallarni sebesültek sem úgy néztek ki, mint akik egyhamar fel tudtak volna
kelni.
– Grifen – mondtam. – Maga a parancsnok. – Rápislantottam Beijére és
Mahatra, valami tiltakozást várva, de meg sem mukkantak, amitől persze,
gondolhatod, csak még idegesebb lettem. – Tartsák őket kint bármi áron. Ha
bejutnak, és megakadályozzák, hogy megszakítsuk a rituálét... – Nem kellett
befejeznem a mondatot.
– Távol tartjuk őket a hátától – biztosított a valhallai őrmester. –
Számíthat ránk, uram.
– Gyerünk – néztem Jurgenre. Elöntött a végzetszerű üresség érzése, mely
gyakran megélhető azokban a pillanatokban, mikor a túlélés esélye
elenyésző. De még így is jobb volt a helyzet, mintha nem tettem volna
egyáltalán semmit. – Essünk túl rajta.
– Mahat – szólalt meg Beije. – Maga velem tart, jöjjön Karim és Stoch is.
– A két megnevezett azonnal elhagyta a barikádot, a hézagot Vorhees és Drere
kellett kipótolja a tőlük telhető módon. Az összes valhallai gyilkos pillantást
vetett a túlsúlyos komisszárra.
– Mindegyikükre itt van szükség – mondtam feszülten. Beije hidegen
mosolygott rám.
– Azt hittem, teljesen megbízol az embereidben. Ugyebár ők a galaxis
egyik legjobb ezrede, nemde?
– Megoldjuk – felelte Grifen, miközben lepuffantott néhány eretneket, akik
elég ostobák voltak ahhoz, hogy felemeljék a fejüket, miközben beszélt.
– Nincs időnk vitatkozni – mondtam, sarkon fordultam, és elindultam a
kápolna belseje felé az előcsarnokból. Az útvonal teljesen nyilvánvaló volt,
a Világfalók épp annyira nem voltak semennyire sem körültekintőek, mint
korábban. Díszesen faragott, sárgarézzel futtatott kapuk lógtak letépve az
egyik sarokvasukon, a kántálás is hangosabb volt arról, eltéveszthetetlenül
mutatva az irányt. Ahogy hallgatóztam, a kántálásba a láncpengék visítása és
az újabb áldozatokra rárontó Khorne-hívő űrgárdisták örömteli bömbölése
keveredett.
– Úgy hangzik, a nagy vörös genyók elvégzik helyettünk a munkát –
mondta mellettem Jurgen, ahogy a hang felé rohantunk. Azt vártam, hogy a
kántálás majd elhalkul, ahogy a kultisták meghalnak, de ha változott is bármit,
hát csak hangosabb lett. A csontjaim is beleremegtek a dallamba. Nem
tudtam, ez mit jelent, de egyévnyi kártya-nyereményemet tettem volna rá,
hogy semmi jót.
– Aranytrónus! – nyöszörögte Beije, ahogy egy szakadt függönyön át a
főkápolnába értünk. Akkor egyetértettem vele. A lakókupola és bordély
rituális termeit ismerve volt némi elképzelésem, hogy mi vár ránk odabent,
de a minket körülvevő falakat borító ép vésetek és jelek elmerepesztő
rémsége még nekem is új volt. Minden érzékemmel undorodtam a helytől, és
biztos voltam benne, hogy csak Jurgen és különös tehetségének jelenléte
védte meg az elmémet a legrosszabbtól.
– Ne nézzenek a jelekre! – intettem mindenkit, miközben én magam is
igyekeztem inkább a kárminvörös óriásokra figyelni, akik együgyű
eltökéltséggel törték át magukat a degenerált korcsok gyülekezetén,
láncpengéjű fegyvereikkel vagdalkozva. – Összpontosítsanak!
A figyelmeztetésem túl későn érte az egyik tallarni katonát, azt hiszem,
Stoch lehetett az. Magzatpózba görnyedt a földön, a szemei vérezni kezdtek,
és nyüszítve a Császár áldásának első sorát ismételte újra és újra. Beije
elsápadt, és kidobta a taccsot, de meglepetésemre összekapta magát, és
remegő hangon az egyik Parancsolás Katekizmusát kezdte idézni.
– Mit tegyünk, uram? – kérdezte Jurgen a megszokott kedvetlenségével,
olyan nyugodt hangon, mintha azt kérdezné, hogy kérek-e még egy csésze
tannateát. – Lelőjük mind? – Igazság szerint úgy tűnt, nem volt más
választásunk. Bólintottam.
– Összpontosítsanak a kubistákra! – kiáltottam, próbálva túlüvölteni az
átkozott kántálást. – A Káosz űrgárdistái ráérnek a végén. – Legalább annyi
hívő lehetett a kápolnában, mint ahányan kívülről védték, úgyhogy minden
segítségre szükségünk volt, hogy a többségükkel végezzünk, mielőtt a rituálé
eléri a csúcspontját.
De erre már nem volt esélyünk. Szinte azonnal azt követően, hogy
kimondtam a fenti szavakat, a kántálás véget ért, és hirtelen csend ült a
teremre, melyet csak a Világfalók véres mészárlásának és Stoch
motyogásának hangjai törtek meg.
– Közeleg a leány! Közeleg a leány! – üvöltötte hirtelen öt torok, bár
néhányba szörcsögve belefojtotta a szót a Khorne-hívők láncbaltája. Aztán ők
is hirtelen elhallgattak, a kultisták úgy ernyedtek el, mint az áramellátásról
levágott szervitorok. A levegőt ragacsos derengés kezdte el megtölteni,
elterülve a tömeg felett, és bármerre is néztem, a kultisták arcán agyalágyult
kéj terült el, a fizika törvényeit túllépő módon eltorzítva őket.
– A francba! – mondtam, a pillantásom kétségbeesve cikázott a
kápolnában valami célpont után kutatva, de távol maradva a falakra és a
mennyezetre rajzolt jelképektől, mielőtt még felfogtam volna a rajzolatokat. –
Nyírjunk ki valamit!
– Ugyan, Ciaphas... – Mézesmázos nevetés visszhangzott át a téren. –
Látom, semmit sem változtál.
A közelünkben lévő kultisták nagyja elkezdett remegni és kéjesen jajgatni,
testük, mint a forró viasz, összefolyt és elolvadt. A látvány leírhatatlanul
ocsmány volt, és ha a további leírás hiányát kiábrándítónak érzed, nos,
szerencsés vagy, hogy nem tudod elképzelni.
– A Császár oltalmazzon minket – motyogta Beije, és megragadta a
könyökömet. – Boszorkányság, ez fertelmes boszorkányság...
– Sokkal rosszabb annál – feleltem neki, és tiszta rettegés hideglelése
vágott végig rajtam.
Az előttünk fekvő összeolvadt húskupac másodpercek alatt elkezdett
átalakulni, kisimulni, határozott alakot ölteni. Két ember magas volt,
embertelenül karcsú végtagokkal, vitathatatlanul nőiesen ívelt, kerekded
idomokkal. Mélységesen visszataszítóan, mégis, csábítóan festett. Az arca túl
idegen volt, hogy akár csak hozzávetőlegesen is ismerős legyen, kivéve a
smaragdzöld, hideg, lenéző tekintetet, mely megvető kajánsággal vetült rám.
– Rég találkoztunk – mondta a jelenés, egyenesen felém fordulva. –
Remélem, jól vagy. – Lenyúlt, felkapta a félelemtől megmerevedett Stocht, és
leharapta a fejét, egy pillanatig eltöprengve csócsálta azt, mielőtt elhajította a
testet.
Mahat és Karim megrázkódtak, és megpróbálták felemelni a fegyvereiket,
de ahogy a Világfalók, ők is megdermedtek.
– Így már jobb. Nagyon udvariatlan dolog közbevágni, mikor valaki
beszél, nem gondoljátok?
 Rémálmaim végigáradtak rajtam, és már nem tudtam tovább tagadni őket.
Lehetetlen volt, tudtam, de nem bírtam megállni, a név kibukott belőlem.
– Emeli.
– Mondtam neked, hogy visszajövök – mondta bólintva a daemon.
 HÚSZ

„És akkor így szólt vala a próféta: Rohadj meg, mert pajzs az én hitem
a törleszkedéseddel szemben.”
[107]
– Alem Mahat, Cain Könyve, negyedik fejezet, huszonegyedik vers

Talán nem én vagyok a legnagyobb durranás a fegyvertárban, de én is

össze tudom rakni, mennyi kettő meg kettő.
– Az álmok – mondtam lassan. – Nem csak álmok voltak, igaz?
– Miféle álmok? – kérdezte Beije, miközben döbbent rettegéssel bámulta
a jelenést. Épp annyira képtelen volt elszakítani a tekintetét a visszataszítóan
lenyűgöző látványtól, mint a kultisták. A daemon és én nem is törődtünk vele,
úgy folytattuk a csevegésünket, mintha csak kettesben lettünk volna. Csak
Jurgen látszott mozogni, noha szokásos, elnagyolt, bamba arckifejezése jól
leplezte, hogy nem dermedt meg, én pedig igyekeztem a daemon figyelmét
magamon tartani. Amint rájött volna, hogy mi is Jurgen valójában, és hogy
emiatt még van esélyünk megakadályozni a terveit, bármik is azok, legfeljebb
másodperceink maradtak volna, mielőtt ronda, szétlapított folttá vagy
rögtönzött uzsonnává válunk mi is.
– Kapocs van közöttünk – mondta a daemon, hangja épp oly mély és
csábos volt, mint emlékeztem rá, mikor még emberként létezett. – Mikor a
hipertér örvényei kedvezőek voltak, vagy testileg is jelen voltam ezen a
koszfészek kis bolygón, időről időre meg tudtam cirógatni az elmédet. –
Felnevetett, és hosszú, inas nyelvét végigfuttatta az ajkain, mint egy flörtölő
szajha beteg paródiája.
 – Nem értem – mondtam, húzva az időt. Ha Jurgen egy kicsit közelebb tud
kúszni, és semlegesíti az erőt, amivel a daemon fogva tartja a társainkat,
akkor esélyünk lenne meglepni.
Őszintén szólva nem vártam, hogy néhány lézerpuska majd megállítja, de
Jurgen olvasztárja talán elég lehet, hogy megérezze, és ha elég kárt teszünk a
testi valójában, vissza kell takarodnia a hipertérbe. Ott sem lenne persze
ártalmatlan, de legalább mi megszabadulunk tőle.
A daemon ismét felnevetett, és hiába próbáltam ellenállni, élvezet futott
végig a testemen, ahhoz hasonló, amit egy hűvös őszi reggelen érez az ember,
mikor a nap fényesen ragyog, és a világ teli van egyszerű örömökkel.
– Mikor először találkoztunk, azt hittem, ember vagy – mondtam.
– Az is voltam, butuska. – A daemon távolabb siklott tőlünk, épp mikor
már jeleztem volna Jurgennek, hogy ideje támadni, így inkább megállítottam a
mozdulatot, és vártam. Emeli, mert a Császár segítsen, még akkor sem tudtam
másnak tekinteni a lényt, mint a nőnek, aki miatt majdnem ott hagytam a
fogam Slawkenbergen, átsiklott a hívei között, körültáncolva, és ujjaival,
nyelvével és karcsú, hullámzó farkával gyengéden simogatva őket. És akit
megérintett, az összerogyott, lelke a daemonba szállt, és halálos kéjjel
kimúlt. – De hűen és jól szolgáltam a Herceget életemben, és ő örömmel
vette magához a lelkemet. Megerősödtem a hipertérben, és idővel képessé
váltam a fizikai világra is hatással lenni.
– De nem sokáig már, hála a Császárnak – mondtam, a daemon pedig
megrázkódott, egy pillanatra ocsmány vonásai érzéki tökéletességét
mezítelen, rettentő harag csúfította el.
– Hogy mered dögistened nevét kiejteni ezen a szent helyen? – Durcás
tombolásában az egyik Világfalót kettétépte, mely mozdulat még így is
kacérnak és torzan bájosnak tűnt. A keramitpáncél tépett papírként gyűrődött
össze, a test maradékát a falnak csapta, mely kétarasznyi mélyen behorpadt a
becsapódástól. A tetem esetlenül lepattant és a fémpadlóra esett, olyan
hangot adva ki, mintha valaki leejtett volna egy kupac ivókupát. Ezzel a
daemon összezúzott néhányat a saját kultistái közül is, de nem úgy tűnt,
mintha ez nagyon zavarná.
– Ez előbb volt az ő szent helye – mutattam rá. Valójában, azt hiszem, az
Omnissiásé volt előbb, de eleget vitatkoztam erről Beijével.
Emeli felkuncogott, bár nevetése csak torz árnyképe volt egykori
bájosságának, majd mosollyal az arcán megindult vissza, felénk.
Veszedelmes játékot űztem, mikor hergelni kezdtem, de úgy véltem, ha elég
ideig le tudom kötni a figyelmét, hogy Jurgen különös képességének közelébe
csaljam, talán esélyünk lenne élve kijutni.
– Azé, aki használja – mondta, egy újabb csoport, önkívületben kimúló
kultista között kígyózva át. – Most az enyém, és hamarosan az egész világ
királynője leszek. – Undor suhant át az arcán. – Sivár kis koszfészek, tudom,
de hamarosan majd változtatok ezen. Mit gondolsz, hogy mutatna az
ibolyaszín égbolt? Vagy talán rózsaszín? – Üdvözült mosoly terült el
ocsmány arcán. – Imádok díszítgetni.
– Biztos vagy benne, hogy lesz erre időd? – kérdeztem, továbbra is
próbálva közelebb csalni. – Ahogy emlékszem, a fajtád nem marad sokáig az
anyagi világban.
Mézédes kacagásának hulláma ömlött végig rajtam, az örömtől
elzsibbadtam, és annak ellenére, hogy milyen halálos veszedelemben voltunk,
a nevetése hallatán mosoly nyomakodott az arcomra.
– Szegény kis Ciaphas. Hát tényleg nem érted, ugye?
– Játékos komiszság csillant a szemeiben, melyek épp oly csábítónak
tűntek, mint oly sok évvel korábban, mikor még csak lenyűgözően vonzó nő
volt, aki majdnem a végzetembe csalogatott. – Ezúttal nem térek vissza a
hipertérbe. Maradok, és a barátaim is hamarosan csatlakoznak hozzám
játszadozni. Az energia, amit a kultista játékszereimből elnyeltem, elég lesz,
hogy a világok közti határt rendesen átszakítsa.
A szavak nyomán belém nyilalló rettegés elég volt, hogy szétoszlassa a
daemon rám gyakorolt természetfeletti vonzását, úgy éreztem, a levegő
belefagy a tüdőmbe. Közelebb ért hozzám, mint korábban, mikor testének
átható és izgató illata elárasztott, azzal fenyegetve, hogy ismét a bábjává
válók.
– Hipertérkaput nyitsz – nyögtem ki, és hallottam, ahogy mögöttem Beije a
gondolattól is rettegve felnyög. Emeli mosolya szélesebbre húzódott,
gusztustalan nyelve ismét az ajkait nyaldosta.
– Nem, butuska. Az egész bolygót kapuvá változtatom. Félig a
hipertérben, félig azon kívül, ahol a barátaim kedvükre jöhetnek és mehetnek,
és úgy alakítjuk a valóságot, ahogy nekünk tetszik. Hát nem lesz csodás
móka?
– Neked talán – feleltem, beleszédülve testi közelségébe. Az engem
emésztő félelem és undor ellenére az emberi formája iránt érzett vágyam
ismét felizzott bennem, és daemoni teste természetellenes érzékisége csak
felerősítette ezt. Küzdöttem a vágy ellen, hogy kinyújtsam a karjaimat felé, a
bőröm bizsergett az érintése iránti izgalomtól. De a túlélési ösztönöm
erősebb volt, ahogy a hálószobájában is, mikor első ízben akart elcsábítani,
és felfalni a lelkemet. A vágyaknak engedni a pusztulást jelentette volna,
tudtam.
– De nekünk többieknek nem kifejezetten.
– Ötleted sincs – lehelte rám a daemon, meleg illata végigcsapott az
arcomon, elködösítve az érzékszerveimet. – A gyönyörök, amiket adhatok
neked, a boldogság, amiben részünk lehet. Mondtam már, egy lehetnél
közülünk, oly hatalmakkal, amik halandók számára elképzelhetetlenek,
megtapasztalhatnád az örökkévaló kéjt. Csak akarnod kell. Csak akarnod kell
engem...
– Meg a nagy francokat! – mondtam, ahogy hirtelen ismerős bűz gyűrte le
az engem megbűvölő illatot, és én hálát adtam a Császárnak Jurgen
jelenlétéért. Kicsit közelebb osont, míg Emeli arra összpontosított, hogy
elcsábítson engem, bár, hogy miért volt a megszállottja az én kis
nyomorúságos lelkemnek, mikor egy egész bolygónyi lélek állt a
rendelkezésére, azt nem értettem. Talán csak nem tudott veszíteni, és valamit
bizonyítani akart a legutóbbi, számára végzetes találkozásunk után. – A
lelkem az enyém, és megtartom! – Ösztönösen rántottam elő a
lézerpisztolyomat, és lőttem.
– Figyelemre méltóan fárasztó vagy – mondta a daemon hisztisen. A
lézernyalábok becsapódásai épp csak megkarcolták sápadt fehér bőrét, más
kárt nyilvánvalóan nem tettek benne. – Akkor legyen így... – A lövések
nyomai is egy szívdobbanásnyi idő alatt eltűntek róla. – Mit szólsz ahhoz,
hogy most én öllek meg téged, jó?
Rám rontott, félelmetesen és gyönyörűen, közben néhány megmaradt hívét
is szétdobálva. Újra lőttem, majd újra és újra, de a lézernyalábok épp oly
hasztalanok maradtak, mint elsőre. Megrázkódtam, ahogy a daemon kinyúlt
felém...
Aztán visszahőkölt, különös, mandulavágású szemeiben zavar és kétség
kavargott.
– Mi ez? – tanácstalanul kapkodta körbe a fejét, és elkezdett hátrálni. –
Mit csinálsz? – Ismét lőttem, és ezúttal a lövedék valódi sebet okozott,
halovány himlőhelyet, melyből daemoni testnedv szivárgott. Megrántottam
Jurgen karját, és magam elé húztam. Közel kellett maradnunk Emehhez.
– Gyere csak! – kiáltottam neki. – Most vagy soha! – Meglóbáltam a
lánckardomat, egyik felém nyúló kezéből ismét testnedveket fakasztva.
Dühében felvisított, ami a koponyámon belül úgy zengett, mint mikor egy
operaénekes kitartja a legmagasabb hangot. Mahat és Karim felriadtak
dermedtségükből, és egyből elkezdtek lőni. Szerencsére céloztak annyira jól,
hogy eltalálták a két ember magas célpontot maguk előtt anélkül, hogy Jurgen
vagy én veszélybe kerültünk volna. A sápadt, érzéki bőrön újabb sebek
nyíltak.
– Ezt nem teheted, ez nem igazságos! – visította a daemon, újra
előrelendülve. Vadul félrevetődtem, lánckardom széles vágásával beletépve
a combjába, Jurgen pedig a másik oldalra ugrott, emelve az olvasztárt, hogy
lőjön, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a daemon inas farka
körbecsattant és nekicsapódott a halántékának. Imádott nehézfegyverével
együtt kábultan a földre rogyott.
– Elég! Elég, te rettenetes kis emberke! – üvöltötte Emeli.
Aztán a daemon visszakézből pofán vágta Karimot, aki szétroncsolódott
végtagok és lézerpuska kupacaként repült el. Mahat rendíthetetlenül lőtt
tovább, én pedig megláttam, hogy Beije csak áll bambán, tátott szájjal, mint
egy tökkelütött kirakatbábu.
– Lőjj már, te seggfej! – kiáltottam rá, miközben Jurgen elejtett
olvasztárjáért vetődtem. Azért imádkoztam a Császárhoz, hogy Mahat és
Beije lekössék a daemont annyi ideig, hogy felkaphassam a fegyvert,
miközben Emeli Jurgen különös kisugárzásának közelében marad. A
szárnysegédem megmoccant, majd talpra kecmergett, kábultan rázva a fejét,
és tett egy lépést előre, próbálva leemelni a válláról a lézerpuskáját.
– Mi van? – kérdezte Beije, ahogy lassan ráébredt, hogy van egy
lézerpisztoly a kezében, úgyhogy leadott néhány esetlen lövést, amik legalább
felkeltették Emeli figyelmét. A feje hirtelen mozdulattal Beije felé fordult, és
hosszú, inas nyelve rácsavarodott a férfi karjára. A rettegve nyüszítő áldozat
feltartóztathatatlanul közeledett a daemon tátott szájához.
– Szép munka! Csak így tovább! – kiáltottam neki bátorítóan, miközben a
duci komisszár kétségbeesetten kapálózott a lánckardja után. Talpra ugrottam,
komolyan megérezve a fegyver súlyát. Egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy
Jurgen milyen látszólagos könnyedséggel lóbálja a cuccot ide-oda, majd
meghúztam a ravaszt.
Éles, villanó fény tört át a lehunyt szemhéjaimon, táncoló fényfoltokat
hagyva maga után a retinámon. Addig pislogtam, míg újra tisztán nem láttam.
A daemon összegörnyedve szenvedett, felsőtestén hatalmas lyuk tátongott.
Bármely halandó lény számára a seb azonnal halálos lett volna, de Emeli
csak megtántorodott, megrázta magát, kiegyenesedett és a szemembe nézett.
– Szó sem lehet róla! – mondta, embertelen arcán tiszta gyűlölet
hullámzott végig, és elengedte Beijét. Természet-feletti gyorsasággal
vágtatott felém, észre sem véve Jurgent, annyira a torkomra akarta fonni az
ujjait.
– Jövök, komisszár! – kiáltotta a szárnysegédem, még mindig kissé kábán
és a lézerpuskája szíjába gabalyodva. Véletlenül nekiütközött a daemon
lábának, az pedig úgy felvisított, mintha Jurgen izzó fémből lett volna, olyan
arccal ugorva félre, amit csak rettegésként tudok leírni.
Nekem csak ennyi kellett. Ismét elsütöttem az olvasztárt, lerobbantva a
daemon fejének egy darabját. Emeli felbömbölt, immár a civilizáltság
minden álcáját levetve, és megrohamozott. Kapkodva próbáltam újra lőni, de
a fegyver túl nehéz és lomha volt, tudtam, hogy nem lesz már időm...
Aztán a daemon megtorpant, és egész testéből ocsmány nedvei fröccsentek
szerteszét. A teremben lézerfegyverek kattogásai visszhangoztak, engem
megsüketítve, és még az átkozott hiperkorcs visítását is elnyomva. Egy
pillanatra kínok között megtekeredett, nem tudván eldönteni, merre
mozduljon, majd mennydörgő csattanással eltűnt. Zavarodottan bámultam
körbe a valhallai egyenruhákkal teli teremre.
– Elfelejtett voxolni – mondta higgadtan Detoi az ajtó mellett állva. –
Úgyhogy jöttünk megnézni, hogy állnak a dolgok.
– Annyira nem jól, hogy ne örüljünk maguknak – feleltem, a
megkönnyebbüléstől leeresztve. A maradék néhány ernyedten rángatózó
kubistára mutattam. – Nyalábolják fel őket, aztán húzzunk innen a fenébe. És
próbáljanak nem nézni a falakra, kisüti az agyukat.
– Nem gond. – A százados intett néhány lángszórós katonának. –
Gyújtsanak fel mindent.
– Nekem jó – mondtam, azon töprengve egy pillanatig, hogy vajon Malden
mit mondana, aztán úgy döntöttem, hogy teszek rá. Jurgenhez fordultam, aki
épp oly ébernek tűnt, mint általában, és visszaadtam neki az olvasztárját.
Amikor magához vette, szinte már-már lelkesnek tűnt. – Ezt elejtetted –
mondtam neki.
– Sajnálom, uram – felelte.
– Azt hiszitek, győztetek, igaz? – szólalt meg váratlanul az egyik kubista
felém fordulva, s egy pillanatig dacosan bámult, mielőtt Magot nem épp
finoman megbökte a puskatusával, hogy szedje a lábát. Volt valami távolról
ismerős az arcában, aztán hirtelen rájöttem, hogy a Trónigénylők Tanácsát
ellepő egyik arisztokrata hulladék, bár ha hallottam is a nevét, hát nem jutott
[108]
eszembe. – De visszatér majd a leány! Slaanesh örök, és a
szolgálóleánya is!
– Igen, örök, de te nem vagy az – csattantam fel, legyűrve a vágyat, hogy
ott helyben fejbe lőjem. – És te hamarabb kerülsz a bitóra, mint én. – Aztán
Beije felé fordultam, aki bambán bámulta a kabátujján megmaradt
daemontrutyit, mintha még az is képes lenne megmoccanni és megharapni.
– Veled meg találkozunk a tárgyaláson – vetettem oda.
 HUSZONEGY

„A bosszú hidegen a legjobb, majonézzel és azokkal a kis sajtocskákkal,

pálcikákra szúrva,”
– Osric, az Ütődött, Corania bolygókormányzója
(kinevezve M41. 756-ban, az Offtcio Assassinorum által hivatalából
elmozdítva M41. 764-ben)

Mint kiderült, nem kellett sokáig várnom a bírósági tárgyalásomra. A

körülményekre való tekintettel Zyvan kegyesen megengedte a
Komisszariátusnak, hogy az adumbriai főhadiszállásán rendezze meg a pert,
amint a hipertér áramlatai annyira lecsillapodtak, hogy az asztropaták ismét
munkába állhattak. Rövid üzenetváltásuk biztossá tette, hogy a Coranián lévő
szubszektori hivatalból senki nem akar útra kelni egy mindenki által
biztosnak elkönyvelt ügy miatt.
Addigra a flottánk maradéka is megérkezett, képletesen szólva kipirult
arccal és lihegve, épp csak hogy még részt vehessenek néhány maradék
eretnek gyors levadászásában. Khorne utolsó túlélő híveit a megérkező
erősítéssel együtt hamar kiirtottuk, így az öt ezred, akik az ütközetek javát
megharcolták, végre megkaphatta a megérdemelt eltávját. Ennek
köszönhetően Kasteen és Broklaw is tudott időt szakítani arra, hogy
találkozzanak velem Setétzugban, és elkísérjenek a tárgyalásra.
– Hálás vagyok, hogy itt vagytok – mondtam, próbálva a lehető
legkényelmesebben elhelyezkedni a konferencia-terem előtti padon,
miközben odabent a két kastaforei és a Valhallai 425-ös komisszár
megtárgyalták az ügyemet. Beije az előtér szemközti padján ült, mellette
Asmar ezredessel, és még mindig a karját babusgatta ott, ahol a daemon
megnyalta. Gyanítom, életre szóló idegrángása lett az élmény nyomán.
– Ez a legkevesebb, amit tehetünk – biztosított Broklaw, megrecsegtetve
az ujjait, elnyomva egy ásítást. – Számolatlan alkalommal vitted már vásárra
a bőrödet értünk. – Ez igaz volt, noha egyszer sem ez volt a szándékom.
– Határozottan. – Kasteen gyilkos tekintettel méregette a másik
komisszárt. – Igaz, hogy kihívtad párbajra, mert megsértett engem?
– Inkább az ezredet ért sérelemként fogtam fel – feleltem, szokás szerint
szerénykedve. Kasteen bólintott, nyilvánvalóan nem vette be a kamuzásomat.
– Azért köszönöm – mondta.
– Szóval, mi újság a generális nagyúrnál? – kérdezte Broklaw, hogy
megtörje a kínos csendet. Vállat vontam.
– Semmi izgalmas. Még mindig nem túl jó sakkozó. – Akárhogy is, a
baráti beszélgetés, amire előző este átugrottam hozzá, igen kellemesre
sikeredett, melyet csak alig árnyékolt be, hogy talán az utolsó lesz. Egyikünk
sem várta, hogy Beije röhejes vádjai megállják a helyüket, főleg, mert Zyvan
csöndben gondoskodott róla, hogy a három ítélkező komisszár hozzáférést
kapjon néhány szigorúan titkosított aktához is, és kétségtelenül világossá
tette, hogy mi történt volna, ha nem úgy cselekszem, ahogy tettem. Mégis, volt
rá némi esély, hogy valamelyik kastaforei komisszár a szabályzat betűjéhez
fog ragaszkodni a józan ész helyett. Ami egyébként, ahogy megfigyeltem,
kifejezetten ritkán fordult elő.
– Azt gondoltam, örülnének némi frissítőnek – szúrta közbe Jurgen, néhány
lépéssel a bűzfelhője mögött érkezve, és körbekínált egy tálca friss tannateát.
Hálásan vettem el az egyik csészét.
– Köszönöm, Jurgen – mondtam, belekortyolva az illatos főzetbe.
– Komisszár. – A generális nagyúr egyik személyes testőre jelent meg a
tanácsterem ajtajában. – A bíróság meghozta ítéletét.
– Jellemző – mondtam fanyaran. – Egész délután egy jó italra vártam,
aztán... – Majd visszatettem a csészét a tálcára.
– Melegen tartom a kannát önnek, uram – biztosított Jurgen, ami tőle felért
azzal, hogy sok szerencsét kívánt, vagy kifejezte az aggodalmát irántam.
Bólintottam.
– Nem tart sokáig – feleltem, elnyomva a teljesen váratlanul rám törő
idegességet.
A francba is, most nyomtam le egy daemont, nem is első ízben, és néhány
percig hallgatni, ahogy a kollégáim fontoskodva magyaráznak, sehol nincs
ahhoz képest. Úgyhogy látszólag megrendíthetetlen voltam, amint beléptem a
tanácsterembe Beije mellett, és tisztelegve megálltam a fényes asztal mögött
ülő három, feketébe öltözött komisszár előtt. Dravin, a valhallai
harckocsizok komisszárja elnökölt szolgálati idejének hossza alapján, ami
nagyjából kétszer annyi volt, mint bármelyik kastaforei komisszáré. Az
asztalon könyökölt, állát összetámasztott kezein nyugtatta.
– Szokatlan esettel állunk szemben – kezdte bevezető nélkül. – Olyan
esettel, amit kollégáimnak és nekem a legnagyobb komolysággal kellett
megvizsgálnunk. Szerencsére ítéletünk minden tekintetben egyhangú volt. – A
drámai hatás kedvéért szünetet tartott. Beije idegesen megnyalta az ajkát, én
azonban gyakorlott színészként rendíthetetlen maradtam. Az ember
megtanulja elrejteni az érzelmeit, ha annyit kártyázik, mint én. Dravin az
előtte heverő adattáblára mutatott. – Kétkedés nélkül úgy találtuk, hogy a
Cain komisszár ellen felhozott vádak teljesen alaptalanok, és nélkülöznek
minden észszerűséget.
Kissé megdöntöttem a fejemet, úgy számoltam, ez épp eléggé visszafogott
válasz lesz egy olyan hírnevű embertől, mint én, miközben mélyen ízlelgettem
a Beije szorosra zárt ajkai közül kiszakadó csalódott nyögést. Dravin
viszonozta az apró fejbiccentést.
– Azonban – folytatta – úgy éreztük, hogy a körülményekre való tekintettel
nincs más választásunk, mint új vádpontokat megfogalmaznunk. Olyan
vádakat, be kell valljam, melyek kiábrándítottak minket, és melyek rossz
fényt vetnek a Komisszariátus mindig gondosan őrzött lelkiismeretességének
hírnevére. – Ez meglepetés volt számomra, bevallom, méghozzá igen
kellemetlen meglepetés. De ahogy előtte, ekkor is távol tartottam az
érzelmeimet az arcomtól, és igyekeztem nem tudomást venni Beije
bosszúállóan diadalmas pillantásáról. Nem volt okom pánikba esni. Még.
– Érdeklődve várom az ítéletet – mondtam hidegen.
– Kétségtelenül. – Dravin ismét lepillantott az adattáblára. – Tomas Beije,
a bíróság egy komisszár társával szembeni ellenséges magatartással vádolja.
Indokolatlan beavatkozása Cain komisszár kötelességének teljesítésébe
nemcsak az Adumbria, de az egész szektor számára végzetes
következményekkel járhatott volna.
Kinéztem Beijére, aki csak kapkodta a levegőt, nem tudva mást kinyögni,
mint hogy:
– Mi... mi... micso...
 – A körülményekre való tekintettel nem volt más lehetőségünk, mint hogy
a további vizsgálatok lefolytatásáig javasoljuk az aktív szolgálatból való
azonnali felmentését. Biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele, hogy
amint a megfelelően megfogalmazott vádakkal kell szembenéznie, a
legsúlyosabb büntetésre számíthat.
Gondolhatod, hogy örömtelien megkönnyebbülve csatlakoztam újra
Kasteenhez, Broklaw-hoz és Jurgenhez odakint. Beije egy pillanattal később
mögöttem totyogva hagyta el a termet, úgy nézve, mint aki már látja maga
előtt a kivégzőosztag fegyvereit, úgyhogy gyengéden megragadtam a karját.
– Ha segít – mondtam minden tőlem telhető őszinteséggel –, tanúskodni
szándékozom, hogy véleményem szerint a legjobb és legnemesebb szándéktól
vezérelve cselekedtél. Biztos vagyok benne, hogy te is ezt tennéd fordított
helyzetben.
– Persze – motyogta zavarosan, és elhúzódott. – Ha megbocsátasz,
mennem kell, ideje megmondani Asmar ezredesnek...
– Hogyne – bólintottam együttérzően. – Ami pedig a másik ügyünket illeti,
Jurgen lesz a segédem. Amint lesz időd neked is segédet kijelölni, talán
alkalmasint az időt és helyet is megüzenheted.
– Arra, igen, arra nem lesz szükség. – Beije idegesen megnyalta az ajkát a
lánckardomra pillantva, kétségtelenül emlékezve, hogy legutóbb egy
káoszgárdista és egy daemon ellen használtam. Kasteenhez fordult. – Talán a
pillanat hevében kiszaladt a számon ez-az. Ha megsértettem, legőszintébben
bocsánatát kérem.
– Nem sértett meg, biztosíthatom – felelte Kasteen kegyesen.
– Jó. Akkor hát... – Beije eltotyogott, én pedig elégedetten vigyorogtam.
Hagytam néhány napig izzadni, aztán a kapcsolataimon keresztül kivakartam
a szarból. Minden más hibám ellenére nem vagyok bosszúálló fajta, és
semmi értelme nem lett volna hagynom, hogy agyonlőjék. Talán tanult is
valamit az esetből, és még ha nem is, akkor is sokkal mókásabb kilátásnak
tűnt minden alkalommal végignézni, ahogy kínlódik, mikor emlékeztetem rá,
hogy nekem köszönheti az életét.
– Akkor hát – ismételtem, visszafordulva a barátaim felé. A Káosz
kultuszai és a mi csapataink közti harcok okozta károk ellenére Setétzugban
kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba, és úgy éreztem, van okom
ünnepelni. – Úgy emlékszem, van itt nem messze egy kellemes kis étterem.
Megnézzük, hogy áll-e még?
 [Ezen a némileg önelégült ponton ér véget Cain adumbriai eseményekről
szóló beszámolója.]
 A SZERZŐRŐL

Sandy Mitchell valójában Alex Stewart írói álneve, aki az utóbbi

évtizedekben szabadúszó íróként dolgozott. Mindkét nevén jegyezve írt sci-
fi és fantasy regényeket, tévés forgatókönyveket, újságcikkeket,
képregényeket és játékleírásokat. Tévés sikerei között szerepel a Bugs – A
cég hullámhosszán című high-tech kémsorozat, melynek, Sandy néven, az
egyik regényváltozatát is ő készítette.
A figurás játékok és szerepjátékok mellett hobbijai közé tartozik az
aikido és iaido, a lövészet és a bénán gitározás.
Egy álmos kis faluban él Essex északi részén nagyon türelmes
feleségével, első gyerekükkel és egy kisebb halom kifestetlen figurával.

[1]
Igazság szerint a Scholában őrzött jegyzetek szerint Cain ott töltött évei, jobb szó híján, jellegtelenek voltak.
Tanulmányi eredményei többé-kevésbé az átlagos szint alját súrolták, egyedül a sportok és harci gyakorlatok terén mutatott
valami tehetséget. Fegyelmi kartonja meglepő módon mentes a kihágásoktól ami jellemét ismerve valószínűleg azt jelenti, hogy
a legnagyobb eredménye már akkoriban is az volt, hogy nem kapták el.
[2]
Az ork fertőzéstől éppen megtisztított birodalmi világ. Cain és az 597-esek elkerülték a harcok sűrűjét, és viszonylag
kevés ütközetben vettek részt. Cain rövid anekdotái az alkalmankénti összecsapásokról nem fontosak számunkra ebben a
történetben.
[3]
Eddigre már, úgy öt évvel az előző kötetben ismertetett Simia Orichalcae kaland után, Cain az 597-eseknél töltött
szolgálata közel harmadánál járt. A köztes időben véghez vitt tettei az Archívum más jegyzeteiben találhatóak, de ezen történet
szempontjából nem fontosak.
[4]
Cain kissé mindkét kérdésben túloz. A tallarni ezredekben valóban szokatlanul sok káplán van a legtöbb más ezredhez
képest, és gyakran egészen alacsony, akár osztagszinten vannak a katonák mellé rendelve – azonban kevesen annyira
elvakultak, mint a Feloldozó kultusz tagjai. Tagadhatatlan, hogy egész kultúrájuk figyelemre méltóan vallásos, és bolygójuk
kevés lakója hajlandó bármilyen fontos döntést meghozni anélkül, hogy egy paptól útmutatást ne kérne a Császár akaratával
kapcsolatban.
[5]
A technopapokra a Birodalmi Gárdában gyakran használt szleng, mely a jelképükben szereplő fogaskerékből
származik.
[6]
A bolygó másik oldalán ez a metszeti pont egy beltengerbe esett, így ez volt a kézenfekvő választás Adumbria
legnagyobb űrkikötőjének.
[7]
A helyi nyelvjárásban gyökerező kifejezés, mely az alkonyat pontosan azon a helyen jellemző félhomályát írta le. Az
adumbriaiaknak több mint harminc főnevük volt a sötétség fokozataira, egyik furcsábban hangzott, mint a másik, és olyan
finom különbségeket jeleztek, melyek csak a túlságosan sok szabadidővel bírók számára lehettek fontosak.
[8]
Valószínűleg azért, mert a nagyobb hajók egyike sem volt ekkor elérhető.
 [9]
Nem sokkal a Cainnel való első találkozásom után fedeztem fel, hogy Jurgen úgynevezett „üres”. Ezen hihetetlenül
ritka képessége a közvetlen közelében tulajdonképpen semlegesíti a pszichikus és daemoni erőket.
[10]
Cain valószínűleg itt ismét túl szerény. Zyvan méltó tiszteletet tanúsított Cain taktikai érzéke iránt, és azzal, hogy Cain
nem volt a beosztottja, sokkal szabadabban fejezhette ki a gondolatait a generális nagyúr felé, mint az alárendeltjei tehették
volna. Zyvan közbenjárására nevezték ki később Caint a generális nagyúr hivatalához rendelt komisszár összekötőnek, ahol
legalább annyira számítottak rá független tanácsadóként, mint tényleges komisszárként.
[11]
Cain az Archívumban sehol nem magyarázza meg a kisgyerekekkel kapcsolatos tapasztalatainak forrását. Azonban
akkoriban egy vegyes nemű ezreddel szolgált, úgyhogy elég valószínű, hogy több alkalommal is megtörtént az elkerülhetetlen
gyermekáldás. Ha így volt, akkor mint ezredkomisszárnak, az ő feladata volt minden érintett jólétéről gondoskodni.
[12]
Helyettes osztagparancsnok, alacsony rendfokozatú tiszthelyettes, akinek az a feladata, hogy átvegye az őrmester
helyét, ha az elesik. Bevett szokás volt az 597-eseknél, hogy az osztag tűzcsoportokra oszlott, ilyenkor a HOP vette át a
második tűzcsoport irányítását, mikor önállóan tevékenykedtek.
[13]
Úgy döntöttem, ezt bóknak veszem...
[14]
Annak ellenére, hogy a Hittagadás Kora óta nem épült egy sem, és úgy tartják, hogy a gyártási terveik is elvesztek, a
Galaxis osztályú csapatszállító hajók továbbra is népszerűek maradtak. Ennek egyik oka, hogy elég tágas hangárjuk van
ahhoz, hogy kedvező körülmények között egy teljes ezredet egyszerre tudjanak behajózni. Ehhez persze szükség van megfelelő
számú siklóra, ami valójában kevés esetben áll rendelkezésre, mert ezek a lassú járművek könnyű célpontok a hadműveleti
területeken, és nehéz őket pótolni.
[15]
Noha a Munitorum soraiban később fontos beosztásig emelkedett, és ő volt az első (és amennyire tudom, egyetlen) nő,
aki generális nagyúrnagyasszonyi rangot kapott, Cain úgy tűnik, nem látta meg benne a lehetőséget. Ami azt illeti, együttes
szolgálatuk ideje alatt Cain rendre idegesítőnek jellemzi Sullát.
[16]
Mint a legtöbb Gárda-egység, az 597-esek is csak néhány évtizedenként tértek vissza anyagbolygójukra, hogy
feltöltsék a soraikat. A köztes időben a Valhallán lévő Munitorum-toborzóállomások biztosították az újoncok folyamatos
utánpótlását. Hála az Administratum lomhaságának és annak, hogy eredetileg két, súlyosan megcsappant ezred
összeolvadásából jöttek létre, az 597-esek elég szerencsések voltak, és a szokottnál kétszer több újoncot kaptak. A Munitorum
vezetésében ugyanis még senkinek nem tűnt fel, hogy a 296-osok és a 301-esek önállóan többé már nem léteztek. Ez a
bürokratikus hiba nemcsak az ezred teljes harci erejének megőrzéséhez járult hozzá azon idő alatt, míg Cain velük szolgált, de
ahhoz is, hogy a férfi és női újoncok száma nagyjából folyamatosan egyenlő maradt.
[17]
Idegesség, állandó aggódás. Egyike azon számos valhallai kifejezésnek, amit Cain felszedett a valhallaiakkal való
hosszas közös szolgálat alatt.
[18]
Valószínűleg egy helyi zöldség maradványa lehetett, mely zöldséget valamiért „csegely' néven ismertek, és mely a mai
napig népszerű az Adumbria felszínén, főleg azért, mert azon kevés termények egyike, ami megél az örökös alkonyaiban, és
mellette még elviselhető íze is van. Az orvosi jelentések szerint egyébként egyetlen remete sem halt meg, noha néhányat
könnyebb sérülésekkel kezelni kellett, melyek akkor keletkeztek, mikor rátapostak a sebtében eldobált kerti szerszámaikra.
[19]
Mivel függetlenül attól, hogy hol voltál a felszínen, a félhomály nem változott, az adumbriaiak sajátos helyi alvási és
munkaszakaszokat alakítottak ki, melyek az egész bolygóra érvényesek voltak, így elkerülték a változó időzónák gondjait,
amik amúgy a legtöbb lakott bolygón gyakorinak számítottak.
[20]
A legtöbb bolytársadalom peremén megtalálható egyének, akik szó szerint a társadalmi rend alján élnek, a felsőbb
szintekről lehulló maradékból válogatva ki, amit még tudnak. Cain gyakran utal rá, hogy egy bolyvilágon született, és valóban
rendkívül jól értett az alagutakhoz és más földalatti járatokhoz, de a származásáról nincsenek biztos adatok.
[21]
Újabb adumbriai szó, mely a szinte teljes sötétség azon állapotát jelenti, mikor épp érzékelhető még némi halovány
fényfoszlány. Az adumbriai olvasók számára a cím ötletes szójáték, nekünk egyszerűen csak idegesítő.
[22]
Vagy az Ordo Malleus ügynökeinek hatékonyságát, akik, ha valakik, bizonyosan ismerik az igazságot.
[23]
A helyi politikai körülmények összefoglalója kétségtelenül az eligazító adattábláján átugrott részek között volt.
[24]
Mivel minden rendfenntartási kérdésben teljes fennhatóságuk volt, Adumbria Arbites-ügynökeinek hozzáférése volt a
teljes bolygó bűnügyi nyilvántartásához.
[25]
Mint a legtöbb Gárda-tiszt, Cain is igen lesújtó véleménnyel volt az átlagos Bolygóvédelmi Erőkről.
 [26]
Úgy tűnik, Cain egyáltalán nem tekinti értékes harcoló erőnek a BVE-t, ami amúgy az egész expedíciós haderőhöz
képest legalább négyszeres túlerőben volt. Mint a későbbi események megmutatták, nagyot tévedett.
[27]
Ez nem egészen igaz, mint a Gravalaxon történt találkozásunk bebizonyította.
[28]
Zyvan elég bölcs volt ahhoz, hogy felfogja, vannak dolgok, amiket jobb nem tudni, és ennek megfelelően el is fordította
a tekintetét.
[29]
Jellemző módon, úgy tűnik, fel sem merült Cain fejében, hogy Zyvan az iránta tanúsított személyes megbecsülése miatt
engedelmeskedett neki.
[30]
Valójában a bányászok munkája jól fizetett és igen megbecsült volt.
[31]
A merconium egy természetesen előforduló érc, mely leginkább azon tulajdonságáról ismert, hogy szinte bármivel
oldhatatlan kötésbe lép.
[32]
Az altisztek és az őket vezető hadnagyok közti baráti, bensőséges megszólítás, éppúgy, ahogy beosztottaik őket
gyakran őrmester helyett „őrmi”-nek szólítják. Úgy tűnik, hogy bármit is gondolt Cain Sulidról, a nő bírta a katonái tiszteletét
és bizalmát.
[33]
Valójában Gleccsercsúcs tűrhető méretű település volt, úgy harmincezer lakossal. Ezeknek csak mintegy harmada
dolgozott közvetlenül a bányaiparban, a maradék boltos, kocsmáros és más szolgáltató volt, nem is beszélve a gazdaságilag
aktív helyiek családjáról. Ezer körüli gárdista hirtelen érkezése persze hatással volt a helyi közösségre, de nem volt olyan
elsöprő erejű, mint Cain sejteti. Persze, mint ezredkomisszárnak, a figyelmét szinte biztosan az elkerülhetetlen kivételek
keltették fel, melyekkel neki kellett foglalkoznia.
[34]
Mivel ismétlődően hivatkoznak rájuk, de sosem írják le a hótalpasokat pontosan, sem Cain az emlékirataiban, sem
Sulla a firkálmányaiban, úgy érzem, itt az idő némileg bővebb magyarázatot adni. Ezeket a hótalpasokat a bolygón gyártották,
és különböző formákban jelentek meg, melyek közös jellemzője a széles lánctalp volt, amivel a mély hóban és a jégen is fürgén
tudtak haladni, annyira biztonságosan, amennyire csak a körülmények között ez elképzelhető volt. A legtöbbjük körülbelül
akkora volt; mint egy Kiméra, és a többségüket zárt utastérrel vagy raktérrel látták el.
[35]
Cain ehhez az űrgárdista rendhez volt rendelve Birodalmi Gárda-kapcsolattartó tisztként egy ideig, mikor a
dandárparancsnokságon szolgált. Ezen időszakának történetei az Archívumban máshol találhatóak.
[36]
Csak ketten, ami azt illeti. Mott, a tudósom, aki akkor is rájött volna magától, ha nem mondom el neki, és Rakel, aki –
mivel pszi volt – a leghatározottabban felfigyelt erre. Igazából az ő hisztériás viselkedése volt az, ami a Jurgennel való első
találkozásunk után felkeltette az érdeklődésemet.
[37]
Birodalmi Gárda-szleng a szentesített pszikre. Kevésbé lekezelő és durva, mint a legtöbb másik hasonló kifejezés, de
így is meglepő egy olyan rendfokozatú ember szájából, mint Zyvan.
[38]
Adumbriának nincs holdja, így a csillagok valószínűleg még fényesebbnek tűntek.
[39]
A kilométer per óra rövidítése.
[40]
Az Őrszemek pilótái a felderítés szakértői, hozzászoktak, hogy feletteseik tekintetétől távolabb tevékenykednek, mint a
legtöbb gárdista. Ebből ered az a gyakori szokásuk is, hogy sajátosan értelmezik a kapott feladatokat, ami néha egyenesen a
nyílt ellenszegülésig fokozódik. Egy bölcs parancsnok és komisszár, ami Kasteen és Cain esetében határozottan helytálló jelző,
felismeri az értéküket, és ennek megfelelően kicsit hosszabb pórázon tartja őket.
[41]
A Birodalmi Gárda parancsnoki osztagai jellemzően egy tisztből és négy katonából állnak, mint Cain már írta, nem
tíz katonából.
[42]
Ez persze azért van így, mert a lakókupola egyike azoknak a Szabvány Gyártmánysablon ereklyéknek, amik szinte
bárhol megtalálhatóak a Birodalomban.
[43]
Ahhoz képest, hogy Cain kétségtelenül bejárta a galaxist, úgy érzem, itt kissé híján volt a képzelőerőnek.
[44]
Valószínűleg inkább Jurgen semlegesítette a panelt rejtő boszorkányságot. Kétségtelen, az Ordo Malleus valamelyik
tagja, ha akarná, pontosabban meg tudná magyarázni a jelenséget.
[45]
Ez inkább a pszichikus sokknak köszönhetőmert Cain túl közel volt a boszorkányság forrásához.
 [46]
Ahogy a komisszárok géplátók és más, a Birodalmi Gárdához csatolt specialisták, a szentesített pszik sem részei
tulajdonképpen a katonai parancsnoki láncnak. Valószínűleg azért, mert egyetlen épeszű tiszt sem vállalna értük felelősséget.
[47]
A pszim védelmében meg kell jegyezzem, hogy Cain némileg túloz. Rakel nem a legegyszerűbb ember, tény, és a vele
való beszélgetés, nem is beszélve a sajátos gondolatmenetéről, némi megszokást igényel, de nem teljesen bolond. Mellesleg, az
általa szedett gyógyszer is jobbára elég hatásos. Ami a jokaerókat illeti, hogy van-e annyi értelem bennük, hogy az őrület
kérdése felmerülhessen esetükben, még mindig vitatott az Ordo Xenos köreiben.
[48]
Cain erről szóló beszámolója az Archívum egy rövidebb töredékében olvasható, ezen a ponton nem kell mélyebben
foglalkoznunk vele.
[49]
Vagy az Ordo Malleus radikális tagja, ami tulajdonképpen ugyanaz.
[50]
Sajnos jobbára lehetetlen Exterminatust végrehajtani egy úgynevezett „daemonvilágon”, mert mivel a hagyományos
értelemben véve téren és időn kívül állnak, a bevett és szokott módszerek, mint a vírusbombázás, jobb esetben
eredménytelenek, rosszabb esetben ellenkező hatást érnek el. Az utolsó dolog, amire ilyenkor szükséged van, hogy ötleteket adj
a bestiáknak.
[51]
Nevetséges mennyiségű, rendkívül makacs hrud lelövöldözésével voltam elfoglalva, ha jól számoltam ki a dátumokat.
[52]
A valódi esetről szóló beszámolója alapján azt gyanítom, korántsem volt annyira megbabonázva, mint állítja.
[53]
Egyszer is elégséges lett volna.
[54]
Ómen arbitrátor, a népszerű holokarakter szokott mondása, aki bűnözőket, eretnekeket és mutánsokat irtott kiugró
örömmel és egy igen nagy puskával.
[55]
Cain valószínűleg igen cinikusan fogalmaz. Gyakori emberi viselkedés, hogy bizonytalan időkben az ismerősbe
kapaszkodunk, és az adumbriaiak többsége kétségtelenül megnyugvást talált abban, hogy a szokott napirendjüket követték.
[56]
Amiből arra is következtethetünk, hogy ekkorra Cain már eléggé túl volt a rémálom utáni traumán ahhoz, hogy
jobbára szokott önmaga legyen.
[57]
Nem is beszélve a bolygó többi részéről. A praetorokat minden nagyobb településen éppúgy lefoglalta az eretnekek
vadászata és a civil zavargások elnyomása, mint Setétzugban.
[58]
A BVE-katonáknak nem volt személyes voxvevője, mint azoknak a gárdistáknak, akik mellett (vagy, ha rajta múlt,
mögött) Cain általában harcolt, de minden osztagnak volt egy hordozható voxszal felszerelt tagja.
[59]
Gyakori gyalogsági taktika, melynek során az osztag egyik fele fedezőtüzet ad, míg a másik fele halad, majd
cserélnek, és az első fél halad, beérve a többieket, míg azok fedezik őket.
[60]
Pontosabban az éjszakájukat.
[61]
Ha Cain itt pontos, akkor az azt jelenti, hogy a harmadik osztagnak csak két katonája esett el, mikor a Kimérájuk
elpusztult. Más mondatai alapján azonban valószínűbb, hogy nagyjából helyes kerek számot akart írni, és valójában kettőnél
többen haltak meg közülük.
[62]
Ami Cain számára határozottan megdöbbentő volt, számomra pedig, be kell valljam, elégedettséget okozott.
[63]
Caddaway A Kárhozat Útja című könyvéből vett idézet, mely megváltást ígérő iromány kétséges vallási és még
rosszabb irodalmi értékekkel bír.
[64]
Talán. Vagy egyszerűen nem tűnt fel neki a helyzet. A Navis Nohilitae tagjai mindenki mást, akik nem hiperszemmel
megvert felkapaszkodott kis mutánsok, alig tekintenek többnek idomított orkoknál, és így is kezelik őket.
[65]
A navigátorok által használt kifejezés azokra, akik nem bírják a hiperlátás kétes ajándékát. Mivel ez még a lehető
legkevésbé sértő, arra következtethetünk, hogy Dimarco a saját nézőpontja szerint figyelemre méltó erőfeszítést tett. hogy jó
modorú legyen.
[66]
Ami elég meglepően hangzik, figyelembe véve, hogy Cain milyen nagyvonalúan áll általában a hit és a hívők ügyeihez.
Azonban bizonyos szertartásokon komisszári feladatkörében kellett részt vennie, és így elkerülhetetlenek voltak számára is, és
a szokott protokoll szerint ezekre a szárnysegédje is elkísérte.
[67]
Ez alapján azt gyanítom, hogy Agnetha Zyvan zászlóshajójának főasztropatája volt, nem helyi.
 [68]
Ahogyan azt bizonyára olvasóim is gondolják, ez volt Bugler admirális hosszú és dicsőséges karrierjének első
mozzanata. Sulla tábornokkal ellentétben azonban ő még nem adott számot élményeiről amiért minden bizonnyal hálásnak kell
lennünk.
[69]
És a Kasteen ezredessel és Broklaw őrnaggyal kialakított kölcsönös megértésük fényes példája. A legtöbb Birodalmi
Gárda-tiszt hasonló helyzetben legjobb esetben is nyűgnek érezte volna az ezredkomisszárt, és olyan távol tartotta volna a
döntéshozataltól, amennyire csak lehetséges.
[70]
Mint korábbi hadtápos őrmesternek, Sullának komoly tapasztalata volt logisztikai kérdésekben, mely hozzájárult a
járművei berakodása során mutatott szakértelméhez, melyre Cain is utalt. Hogy ezen tudása lelkes megosztása milyen
fogadtatásra talált a többi tiszt körében, csak találgatni tudunk.
[71]
Ezen szokásához mindig ragaszkodott, minden körülmények között, még a legbiztonságosabb helyzetekben is.
[72]
Rendkívül ritka, hogy a magas rangú tisztek tegeződjenek a komisszárjaikkal. Újabb jele Cain és az ezrede figyelemre
méltó közelségének.
[73]
Nordwick A Szentség Jellegéről című, napi elmélkedéseket tartalmazó imakönyvéből mely elmélkedések legtöbbje
olyan közhelyes, mint ez.
[74]
A nauga helyi őshonos állat az Adumbria forró oldalán. Vaskos irhája értékes anyag egyes nagy igénybevételű
helyeken felhasználva, főként a várócsarnokok kanapéinak burkolataként.
[75]
Három-három felfegyverzett kereskedőbárka, amiket a Szablya osztályú fregattok oly lazán szétvertek már az ütközet
elején.
[76]
A két Hűtlen osztályú hajó, melyekről Kasmides is ír, egy Népirtó osztályú csatahajó, valamint öt-nyolc csapatszállító.
A feljegyzések itt kissé zavarosak a rendszerben amúgy törvényesen tartózkodó nagyszámú kereskedőhajó miatt.
[77]
Három Kobra osztályú hajó, a Vitéz, a Féktelen és a Megvető.
[78]
Végül a forró oldalon csapódott be, úgy száz kilométerre az alkonyzóna névleges határától. Kicsit több mint három
kilométer átmérőjű krátert ütött a bolygó felszínébe. A háború után valaki megpróbálta a helyszínt tessék-lássék módon
látványossággá alakítani, de érthető okokból sikertelen maradt, mert igen kevés helyi lakos akart napokig kényelmetlenül
utazni, csak hogy megnézzen egy nagy lyukat. Végül a nekik felhúzott épületek szabadidőközponttá nőtték ki magukat, ahol a
tehetős városlakók naugavadászatokon vehettek részt.
[79]
Ekkor valószínűleg már visszakapcsoltak a reflektorok, mert a csillagfényben szinte kivehetetlenek lettek volna a
színek, vagy Cain egyszerűen utólagos ismereteit vetíti vissza.
[80]
Hivatkozás egy, a szubszektor bajnokságában játszó rögbicsapatra, melyek amúgy abban az évben az elődöntőben
estek ki.
[81]
Egy becsvágyó és már a kezdetektől nyilvánvalóan kudarcra ítélt kísérlet maradványa a 41. évezred harmadik
századából, melynek célja az volt, hogy valamiféle mezőgazdaságot alakítson ki az örökös napfényben fürdő forró oldalon.
[82]
És persze az Ordo Malleus dolga. Nem véletlen, hogy közülük oly sokan esnek túlzásokba ebben a témában.
[83]
Harc utáni beszámoló, egy harcérintkezés összefoglalója, melyet utólagos értékelésre megküldenek a parancsnoki
lánc magasabb szintjeinek.
[84]
A Megvetőt egy évvel később gyűjtötték be és állították újra szolgálatba, 948-ban, és végül sokkal hősiesebb véget
szenvedett. Ez volt a hajó, mely belerohant a Kínokozó Halál nevű csatahajóba a Garomar blokádja során 999-ben, saját
magával együtt teljesen megsemmisítve azt, megmentve ezzel az általa kísért menekültflottában utazó nyolcvanezer civil életét.
[85]
A Féktelen így végezte.
[86]
Páncélozott harcjármű, a Birodalmi Gárda általános gyűjtőneve mindenre a Szalamandrától a Vészpenge
nehéztankig.
[87]
Egyfajta harctéri előléptetés, amit később hagy jóvá a felsőbb parancsnokság. Noha jogosult volt a századosi
rangjelzések viselésére, és a parancsnoki láncolatban is századosnak számított, Sulla adminisztratív szempontból továbbra is
hadnagy maradt, míg az előléptetését a Munitorum el nem fogadta. Elméletben, ha alkalmatlannak bizonyult volna a feladatra,
visszatérhetett volna az eredeti rendfokozatába és feladatkörébe, anélkül, hogy megbélyegezte volna egy lefokozás.
 [88]
Szigorúan véve légió, mert a Hórusz Eretnekséget követő újraszervezésekből az árulók érthetően kimaradtak.
[89]
Érdekes módon úgy tűnik, fel sem merült benne, hogy a katonáktól függetlenül kiadja a tűzparancsot Jurgennek,
feláldozva a türelmetlen gyalogságot a többség túlélésének érdekében. A legtöbb komisszár aggodalom nélkül megtette volna.
[90]
Szervezeti és Felszerelési Nyilvántartás, régies, némileg elavult kifejezés, amit az 597-esek még mindig használtak a
létszámuk meghatározásánál. Ezen úgynevezett „szellemosztagok” létszámát az ezred a Valhallára való visszatéréskor
újoncokkal tölthette fel, vagy ha volt elég alkalmas jelölt, egy egész új századot hozhattak létre. A valóságban a legtöbb
parancsnok azonban jobban szerette, ha az újoncokat egyenletesen szétosztották a már gyakorlott osztagok között, ahol
tanulhattak a veteránoktól. Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a Birodalmi Gárda egyes századai kevesebb szakaszból
álljanak, a szakaszok pedig kevesebb osztagból, mint az elméleti maximum. Sőt, ezen adminisztrációs eltérés miatt lehetett az
597-eseknek viszonylag stabil létszáma a harci veszteségek ellenére.
[91]
A Birodalmi Haditengerészetnek is vannak komisszárjai, noha kevesebb, mint a Gárdában. Még ha nem is találkozott
egyikükkel sem, a pilóta kétségtelenül látta a Császár Bőségén az ezredeikkel utazó komisszárokat.
[92]
A Setétzug elleni támadást vezető Világfalót, úgy tűnik, végül az egyik kastaforei ezred egy tankelhárító osztaga ölte
meg kielégítő alapossággal. Két páncéltörő rakéta és egy lézerágyú nem hagyott túl sok azonosítható darabot belőle.
[93]
Vagy, ami valószínűbb, valahonnan lehívta az állományokat. A kotró tervrajzai bármelyik, megfelelő biztonsági
minősítéssel bíró tiszt számára elérhetőek lehettek.
[94]
Széles körben elterjedt néphit, de az általam kérdezett pszik szerint eléggé alaptalan.
[95]
Minden szakasz kapott egy saját csatornát, amire a katonák személyi voxvevői rá voltak hangolva. A
szakaszparancsnok hozzáférhetett ehhez is, és a század csatornájához is, melyen keresztül Detoi századosnak jelenthettek.
Nagyobb ütközetekben a századparancsnokok hozzáfértek az ezred taktikai hálózatához is, amin keresztül Kasteen ezredesnek
és Broklaw őrnagynak jelenthettek, és ez folytatódott felfelé is, egészen a generális nagyúr vezérkaráig. Cain mint komisszár,
minden csatornához teljes hozzáféréssel bírt, így az egész csatateret átláthatta, ami persze időnként elég zavaró is volt.
Kétségtelen, hogy kiképzése és számos évnyi tapasztalata lehetővé tette számára, hogy az általános zajból kiszűrhesse a fontos
információkat.
[96]
Barát-ellenség felismerő, egy, a legtöbb katonai járművön megtalálható jeladó, ami olyan kódsort sugároz, ami a
birodalmi haderő részeként azonosítja azt. Általában megbízható, de az alkalmankénti meghibásodása vezetett már
szerencsétlen esetekhez és baráti tűzhöz, ráadásul az sem példa nélküli, hogy ezek az ellenség, a deviánsok és eretnekek kezére
kerüljenek, így a Császár szolgájának álcázhatják magukat saját aljas céljaik elérése érdekében.
[97]
Hogy miért bajlódtak ezzel az örökös félhomályban, azt nem tudom. Talán csak megszokás volt.
[98]
Ezt a kérdést végül Cain elbeszélése kétségtelenül megválaszolja, de nem olyan módon, mely Adumbria jámbor lakói
számára megfelelő olvasmány lenne.
[99]
Mint az 597-esekkel töltött éveiről szóló beszámolókban oly gyakran megfigyelhető, Cain olyan közel állt a
katonákhoz, főleg a magas rangú tisztekhez, akikkel személyes barátságban is állt, hogy névlegesen kívülálló helyzete teljesen
elhalványodott nemcsak a katonák fejében, de az övében is.
[100]
Mivel Beije nem bírt semmiféle közvetlen fennhatósággal Cain, vagy ami azt illeti, bármelyik másik komisszár felett,
vádjait a Komisszariátus rangidős tagjaiból álló bíróság elé kellett volna tárnia. Mivel a komisszároknak nem voltak
hagyományos értelemben vett rendfokozatai, a rangidősséget ténylegesen a szolgálat hossza, valamint a megszerzett
kitüntetések döntötték el. Ha bűnösnek találták volna, Cainre kivégzés vagy egy büntetőlégióhoz rendelés várt volna a bíróság
egészének, nem pedig egy személynek az ítélete alapján. A Komisszariátus ezzel a módszerrel tudja elég hatékonyan
szabályozni önmagát, miközben a tagok többnyire teljesen függetlenek.
[101]
A Világfalók teljesítménye, amivel sikeresen mélységi bevetést kezdtek teleportáció által egy egész bolygót
megkerülve, finoman szólva is rendkívüli különlegesség volt. Csak találgatni tudunk, hogy hány próbálkozás kellett, hogy hány
osztag kötött ki Adumbria alatt a föld mélyén, vagy fulladt bele a kotró körüli tengerbe, mielőtt ez az egy sikeresen megérkezett.
Vagy talán az ellenségeik által megzavart és eltorzított hipertéráramlatok tették egyáltalán lehetővé a teleportálásukat.
[102]
Cain valószínűleg látta néhányszor, ahogy a Visszakövetelők kinyerik elesett testvéreik génmagját egy-egy ütközet
után, de valószínűleg nem értette meg a látottak értelmét és fontosságát.
[103]
Számos űrgárdista káptalan bírja a szennyezett vér ezen áldását, így még ha az ellenség meg is sebzi őket, magának
is kárt okoz. Még ha nem is tevőlegesen mérgezőek, az ereikben keringő különleges vérben lévő alkímiai és genetikai elemek
biztosan nem teszik egészséges tevékenységgé számunkra, hogy túl sokáig érintkezzünk velük. Cain óvatossága így eléggé
érthető, főleg, mert várható volt, hogy a Világfalók testnedveit még tovább alakította a Káosz érintése.
[104]
Hála a Sötét Hatalmak tébolyult szolgáival való korábbi találkozásainak, ezt a jelet Cain azonnal felismerhette.
[105]
Valószínűleg a Cain által korábban észrevett egyik áruló technopap irányítása alatt állt.
[106]
Nagy, lomha, a Valhallán őshonos állat, amit ízletes húsa és puha bundája miatt kedvelnek. A legtöbb vadász túl
könnyűnek tartja a levadászásukat ahhoz, hogy érdemi kihívást jelentsen, innen származik a Magot által használt kifejezés.
[107]
Ez az egyetlen idézet, melyet nem Cain közönséges könyveiből választottam. A gondolat, hogy a Tallarnon van egy
szakadár kis szekta, ami Caint a Császár prófétájaként, és az Ő Mennyei Akaratának világi megnyilvánulásaként tiszteli,
határozottan félelmetes. Mégis, lazább pillanataimban be kell valljam, én is izgalmasnak találom a gondolatot, még ha csak
azért is, mert tudom, hogy ha Cain valaha tudomást szerzett volna erről, mélységesen undorodott volna a gondolatától is.
[108]
Umbart Segundo a Yosmarle-házból, az első kétségtelenül azonosított összeesküvő. Az Ordo Hereticus hónapokat
töltött a nemesi házak átfésülésével és megtisztításával Adumbrián, és ennek során a kultusz vezetői közül többről kiderült,
hogy kisebb nemesek, akik különc izgalmak után sóvárogtak, vagy valamiféle hatalomban reménykedtek, melyet a titkos
társaságban való tagságuk szerezhetett meg nekik. Csak néhányuk volt annyira eltévelyedett, hogy ennél is többet akart volna,
mikor daemoni úrnőjüket szolgálta, de mint mindig, ezek voltak azok, akik a valódi károkat okozták.