RACHEL JOYCE

QUEENIE
HENNESSY
SZERELMES
LEVELEI

Mont Blanc
válogatás
Írta: Rachel Joyce
A mű eredeti címe: The Love Song of Miss Queenie Hennessy

Fordította: Béresi Csilla

Szerkesztő: Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Luca Anna
Műszaki szerkesztő: Szekretár Attila

© Rachel Joyce 2014

© Béresi Csilla 2015
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2015

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Illusztrációk: Andrew Davidson

Borítóterv: Claire Ward/TW

ISSN: 2064-2288
ISBN: 978 963 261 641 4 (puhatáblás), kiadói kód: MX-923

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes
Nővéreimnek, Amynek és Emilynek, a rocquecori kert emlékére
Martin Buber: Baál-Sém legendája
AZ ELSŐ LEVÉL
 Szent Bernát Otthon
Berwick-upon-Tweed

Április 11., hétfő

Drága Harold!

Talán meglepi a levelem. Tudom, nagyon sok idő telt el a legutóbbi

találkozásunk óta, de mostanában gyakran járt a fejemben a múlt.
Tavaly megoperáltak tumorral, aztán jött az áttét, és most már
nincs mit tenni. Békében és nyugalomban viselem, csak szeretném
megköszönni a barátságát sok évre visszamenően. Kérem, adja át
üdvözletem a feleségének! Davidre is szeretettel gondolok.

Magának pedig a legjobbakat

Qh
A MÁSODIK LEVÉL
 Szent Bernát Otthon
Berwick-upon-Tweed

Április 13.

Itt van hát

RÉGES-RÉGEN azt mondtad nekem Harold:
– Annyi mindent nem veszünk észre.
– Mire gondol? – kérdeztem elszoruló szívvel.
– Azokra a dolgokra, amik itt vannak a szemünk előtt – felelted.
A kocsidban ültünk. Te vezettél, mint mindig, én az utasülésen
foglaltam helyet. Emlékszem, esteledett; nyilván a sörfőzde felé, a
visszaúton történhetett ez. A távolban az utcai lámpák fénye
fölragyogtatta Dartmoor kékbársony külvárosait, és a hold
elmosódott krétarajz volt az égen.
Már majdnem kiböktem az igazságot, ott volt a nyelvem hegyén.
Nem bírtam tovább magamban tartani.
– Álljon meg! – Ezt szinte kiáltottam. – Ide hallgasson, Harold
Fry…
Te azonban magad elé mutattál autóskesztyűbe bújt kezeddel:
– Látja? Hányszor eljöttünk már erre, és nekem fogalmam sem
volt a létezéséről. – Arra néztem, amerre mutattál, te pedig
fölnevettél:
– Fura, Queenie, annyi minden mellett megyünk el.
Miközben én hajszál híján előálltam a vallomásommal, te egy
előtetőt csodáltál meg. Kicsatoltam a kézitáskámat, és elővettem a
zsebkendőmet.
– Csak nem fázott meg? – kérdezted.
– Nem kér mentolos cukrot? – kérdeztem vissza.
Megint elmúlt egy alkalmas pillanat. Megint nem mondtam el,
ami kikívánkozott belőlem. Továbbhajtottunk.

Ez a második hozzád szóló levelem, Harold. Más lesz, mint az

előző. Nem hazudhatok többé. Mindent bevallok, mert igazad volt
aznap. Annyi mindenről nem veszünk tudomást, vagy valóban
elkerüli a figyelmünket. Húsz éve őrzöm a titkomat, amit muszáj a
tudtodra adnom, mielőtt végképp elkésnék vele. Mindent
elmondok hát neked, a többi pedig maradjon néma csönd.
Kint rálátok Berwick-upon-Tweed várfalaira. A horizonton
szétterül az Északi-tenger kék sávja. Ablakom előtt egy fa zsenge,
új rügyeket növesztett, amelyek csillognak a szürkületben.
Kezdjük el hát, te meg én.
Nincs sok időnk.
 Nem kell mást tenned,
mint várnod!

MA REGGEL megérkezett a leveled. A társalgóban voltunk a délelőtti

foglalkozások idején. Még egyikünk sem ébredt föl igazán.
Lucy nővér, aki a legfiatalabb önkéntes kedvesnővér itt, az
otthonban, megkérdezte, nem akar-e segíteni neki valaki az új
kirakós játékában. Nem kapott választ.
– És a szókirakósban? – kérdezte.
Meg se mozdultunk.
– Mi a helyzet az egérfogóval? – szögezte nekünk a kérdést. –
Aranyos társasjáték.
Az ablak melletti széken ültem. Odakint téli örökzöldek
hajladoztak-dermedeztek a szélben. Az ég boltozatán egyetlen
magányos sirály egyensúlyozott.
– Akasztott embert sem akar játszani senki?
Egy beteg bólintott, erre Lucy nővér elment papírért. Mire
mindent odahordott – tollat, pohár vizet meg a többit –, a beteg
újra elszundított.
Más az élet itt, az otthonban. A színek, az illatok, a napok
menete. Én azonban behunyom a szemem, és eljátszom a
gondolattal, hogy a radiátor hője valójában a nap melege a
kezemen, az ételszag meg a sós tengeri levegő. Hallom a betegek
köhögését – csupán a szél motozása ez a part menti kertemben. Ha
nagyon akarom, bármit el tudok képzelni, Harold.
Catherine nővér lépett be a reggeli postával.
– Posta! – kántálta tele torokból. – Nézzék, mit hoztam!
Ezzel több barna borítékot nyújtott át egy Mr. Henderson névre
hallgató skótnak. Az új fiatal nő képeslapot kapott (tegnap
érkezett, nem tudom a nevét). Van itt egy megtermett fickó is, akit
Gyöngykirálynak{1} neveznek. Neki is jött csomagja, bár én, aki egy
hete vagyok itt, nem láttam, hogy kinyitotta volna. A vak hölgy –
Barbara – a szomszédjától kapott levelet, amit Catherine nővér
olvasott föl neki. Itt a tavasz – olvasta. A Finty nevű hangos
nőszemély levelében az állt, hogy amennyiben lekapar benne egy
csíkot, izgalmas nyeremény birtokába jut.
– És Queenie, magának is tartogatok valamit – jött oda hozzám
Catherine nővér, borítékot lobogtatva a kezében. – Ne vágjon
olyan ijedt képet!
Ismerem a kézírásod. Elég volt odapillantanom, és menten
megugrott a pulzusom. Pompás, gondoltam. Nem hallok róla húsz
évig, aztán amikor levelem jön tőle, infarktust kapok.
Megnéztem a postabélyegzőt. A küldeményt Kingsbridge-ben
adták föl. Nyomban magam előtt láttam a folyótorkolat iszapos
kékjét a rakparton horgonyzó vitorlásokkal. Hallani véltem a
műanyag bójákat paskoló víz csobogását és a vitorlakötelek
nyikorgását. Nem mertem kinyitni a borítékot; csak néztem rá és
emlékeztem.
Lucy nővér sietett segítségemre. Gyerekes ujját a boríték
hajtókája alá helyezte, és felszakította.
– Fölolvassam, Queenie?
Megpróbáltam nemet mondani, ehelyett azonban fura hangot
hallattam, amit ő igennek vélt. Széthajtogatta a levelet, aztán
elpirult.
– Valami Harold Fry-tól jött – pillantott bele.
Olyan lassan olvasott, ahogy csak bírt, a levél azonban így is
csupán néhány szóból állt.
– „Köszönöm a levelét. Sajnálom, ami történt. Üdvözli: Harold
Fry” – olvasta. – Á, és van még egy utóirat is: „Várjon meg.” Nos,
ez igazán kedves tőle – vont vállat derűsen. – Azt írja, várja meg,
igaz? Gondolom, meg akarja látogatni.
Gondosan összehajtogatta a levelet, és visszagyömöszölte a
borítékba. Aztán lezárásképpen az ölembe pottyantotta a levelet.
Meleg könnycsepp gördült végig az orromon. Húsz éve senki nem
mondta ki a neved. Csupán a fejemben hallottam visszhangzani.
– Jaj, ne szomorodjon el, Queenie! Minden a legnagyobb
rendben. – Papír zsebkendőt húzott elő a kávézóasztal családi
dobozából, és óvatosan megtörölgette csukott szemem sarkát,
szétfeszült számat, és még azt az oldalamon nőtt valamit is. Aztán
megfogta a kezem. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint,
arra, milyen volt tenyered melege annyi évvel ezelőtt ott, az
iratszekrényben.
– Harold Fry talán már holnap meglátogatja – jegyezte meg
Lucy nővér.
Finty továbbra is a levele kaparós csíkjával bajlódott a
kávézóasztal mellett.
– Gyerünk, mutasd magad, te nyamvadék! – hörögte.
– Harold Fry-t mondtál? – ugrott fel Catherine nővér, és
összecsapta a kezét, mintha holmi rovart ütne agyon. Semmi nem
volt ennyire hangos ezen a reggelen. Mindenki meglepetten
hápogott. – Hogyan is felejthettem el? Tegnap fölhívott. Igen. Egy
telefonfülkéből. – Kurta töredékmondatokban beszélt, mint az, aki
megpróbál értelmet találni egy teljesen értelmetlen valamiben. –
Rossz volt a vonal, és Harold folyton nevetgélt. Egy szavát sem
értettem. Így visszagondolva mintha ugyanazt ismételgette volna.
A várakozásról. Azt mondta, adjam tovább, hogy elindult gyalog. –
Sárga Post-it cetlit vett elő a zsebéből, és sietve széthajtogatta.
– Gyalog? – kérdezte Lucy nővér meglepetten, mintha
gyaloglásnak soha hírét nem hallotta volna.
– Gondoltam, nem tud hozzánk találni a buszmegállóból.
Mondtam, forduljon balra, aztán menjen tovább egyenesen.
Néhány önkéntes fölnevetett. Bólintottam, mintha helyeselném
a nevetésüket, mivel, tudod, túl sok lett volna, ha belém látnak, és
megtudják, mennyire elszörnyedtem. Egész testem elgyöngült, és
ellepett a forróság.
Catherine nővér tovább vizsgálgatta a sárga cetlijét.
– Azt mondta, közöljem magával, hogy várja meg, amíg gyalog
ideér. Azt is mondta, hogy Kingsbridge-ből indult el. Kingsbridge-
ből? – fordult a többi nővérkéhez és önkénteshez.
– Hol van az?
Lucy nővér azt válaszolta, ő talán tudja, de persze fogalma sem
volt róla. Egy férfibeteg megjegyezte, hogy egy darabig ott élt az
idős nagynénje. Az egyik önkéntes is megszólalt:
– Á, én tudom, hol van Kingsbridge. Dél-Devonban.
– Dél-Devonban? – sápadt el Catherine nővér. – Eszerint Fry
onnan szándékozik idegyalogolni Northumberlandbe? – Már nem
nevetett, ahogyan senki más sem. Csak pislogtak rám és a
leveledre, szemlátomást szorongva és tanácstalanul. Catherine
nővér összehajtogatta a Post-it cetlit, majd köntöse oldalzsebébe
süllyesztette.
– Ezt nevezem! – kiáltott fel Finty. – Egy luxus hajóutat
nyertem! Tizennégy napos kirándulás a Princess Emerald
fedélzetén, minden költséget a társaság áll!
– Nem olvasta el az apróbetűt – zsémbelt Mr. Henderson, majd
még hangosabban hozzátette: – Ez a nő nem olvasta el az
apróbetűt.
Behunytam a szemem. Kicsivel később éreztem, hogy a nővérek
alám nyúlnak, és átemelnek a tolószékembe. Apám szokott így
emelgetni kislánykoromban, mikor elaludtam a tűzhely előtt.
– Stille, stille{2} – mondta ilyenkor anyám.
Szorosan magamhoz fogtam a borítékodat és a füzetemet. Zárt
szemhéjam mögött karmazsinvörös fények táncoltak, ahogy a
társalgóból a folyosóra jutottunk, majd ablakok sora mellett
haladtunk el. Végig behunyva tartottam a szemem, akkor is,
amikor lefektettek az ágyamra, és hangos surrogással behúzták a
függönyt, és akkor is, amikor hallottam, amint becsukódik az ajtó
– féltem ugyanis, hogy amennyiben kinyitom, menten ellepi a
könnyek árja.
Harold Fry meglátogat, gondoltam. Húsz évig vártam rá, és
most eljön.
 Egy képtelen terv

– QUEENIE? QUEENIE? Hennessy?

Mikor felébredtem, új önkéntes, egy férfi állt a szobám ablaka
mellett. Egy pillanatra az volt a benyomásom, hogy fényből
szőtték.
– Sokat sírt álmában – mondta.
Csak miután jobban szemügyre vettem, jöttem rá, hogy nem
férfi, hanem magas, csontos nő. Apácaköntöst, -fátyolt és kötött
kardigánt viselt. Arcom elé kaptam a kezem, hogy ne lássa
rútságomat. Az idegen azonban nem bámult meg, de nem is
sütötte le a szemét, ahogy egyesek szokták, hogy különös gonddal
tanulmányozzák az ujjaimat, a lábfejemet, avagy bármely
testrészemet az arcomon kívül. Csak nézett rám, és mosolygott.
– Felzaklatta ez a Harold Fry? – kérdezte.
Eszembe jutott, miféle híreket kaptam rólad. Hogy gyalog
indultál el hozzám. Ezúttal azonban semmi reménykeltőt nem
láttam ebben, csupán a kettőnket elválasztó mérföldeket. Végül is
Anglia egyik végében vagyok, te pedig a másikban. Délen lágy
szelek fújnak, itt azonban heves orkánok, amelyek valósággal
ledöntik az embert a lábáról. Oka van ennek a távolságnak,
Harold. Olyan messze akartam menekülni előled, amennyire
tőlem telt.
A nővér elment az ablak mellől; magával hozott az ablak-
párkányról egy kis cserepes kaktuszt. Azt mondta, hallott a
lelkesítő üzenetedről. Tudta, hogy Kingsbridge-ből gyalogolsz el
Berwick-upon-Tweedbe, és hogy nekem nincs más dolgom, mint
hogy megvárjalak. Lehajolt, hogy fölvegyen egy kaktuszt a
padlóról.
– Természetesen nem ismerem személyesen Mr. Fry-t, mégis
úgy tűnik, hogy maga belekiáltott a semmibe, és visszhang érkezett
a kiáltására. Milyen rendes ember! – Úgy mosolygott a kaktuszra,
mintha megáldaná. – Mellesleg Inconnue{3} nővér vagyok.
Enkonnünek ejtette, mint a franciák. – Örülök, hogy
megismerhetem.
A nővér széket húzott az ágyam mellé, és leült rá. Nagy, vörös
kezét az ölében nyugtatta. Mosónő keze volt. A szeme átható
tekintetű, zöld szempár.
– De hát nézzen rám – próbáltam volna mondani, de nem
sikerült.
Ezért a füzetemért és a HB-s ceruzámért nyúltam. Hogyan
tehetném? Hogyan várhatnám meg? – írtam föl a füzetbe,
majd félretettem a ceruzát.
Azt hittem, soha többé nem látlak. Húsz évig száműzetésben
éltem, úgy, hogy életem egy jókora darabját magam mögött
hagytam, abban a hiszemben, hogy elfelejtettél. Mikor elküldtem
az első levelemet, azért volt, hogy rendbe tegyem a dolgaimat.
Hogy végleg fátylat boríthassak a múltra. Nem számítottam
válaszra. Arra még kevésbé, hogy idegyalogolsz hozzám. Annyi
mindent kellene bevallani, levezekelni, jóvátenni; nem bírok el
vele. Mit gondolsz, miért mentem el Kingsbridge-ből, miért nem
tértem vissza soha? Ha megismernéd az igazságot, attól tartok,
meggyűlölnél érte. Pedig, látod, mégiscsak meg kell ismerned.
Nem találkozhatunk úgy, hogy ez be ne következzen.
Emlékszem, hogyan láttalak meg először a sörfőzde udvarán.
Magam előtt látom a fiad az egyujjas piros gyapjúkesztyűmben, és
látom Maureent is, égő szemmel, egy kosár mosott ruha mellett a
kertjében, a Fossebridge Road 13. szám alatt. Ne gyere ide! A fura
nevű nővérnek igaza van: rendes ember vagy. Húsz évvel ezelőtt
módom lett volna kinyitni a számat, de nem tettem. Újra és újra
kudarcot vallottam. Most pedig szavaim vannak, de szám már
nincs. Ne gyere el hozzám!
Túl késő – írtam.
Mary Inconnue nővér elolvasta, amit a füzetembe róttam, és egy
szót sem szólt. Sokáig maradt így, ölbe tett kézzel, olyan
mozdulatlanul, hogy azt hittem, elaludt. Aztán föltűrte az inge
ujját, mint az apácák, amikor dologhoz látnak. Sima, lesült bőre
volt.
– Túl késő? Soha nem késő. Az az érzésem, van még más
mondanivalója is Harold Fry számára. Nem ezért kelt ki ennyire
magából?
Nos, ez hatott. Újra sírva fakadtam.
– Van egy tervem – mondta a nővér. – Együtt írunk neki egy
második levelet. Ne feledje, maga nyitotta ki ezt a darázsfészket,
amikor elküldte az elsőt. Fejezze akkor be, amit elkezdett. Csak
ezúttal ne üdvözlőlapokba illő választ adjon. Mondja el az
igazságot, a teljes igazságot. Mondja el, mi hogyan történt.
Kinéztem az ablakon. Gézfoszlányokra emlékeztető fekete felhők
kergetőztek a haloványan derengő égbolton. A nap gyűszűnyi
fényfolt volt, s a fák sötét ágai remegtek a szélben. Elképzeltem,
hogyan bandukolsz egy vidéki országúton Anglia túlsó végében. És
láttam magamat is hazánk átellenes csücskében, egy ágyon ülve,
valami szűk helyiségben. A kettőnk, közé ékelődő mérföldekre
gondoltam: a vasúti sínekre, a buszok útvonalaira, az
országutakra, a folyókra. Magam előtt láttam a templomtornyokat
és vártornyokat, a pala- és bádogtetőket, a pályaudvarokat, a
városokat és a községeket, a falvakat, a szántóföldeket. Meg azt a
tengernyi embert. Ahogy a peronokon ülnek, autókban suhannak,
buszokból bámulnak ki, és az utakon baktatnak. Amióta
Kingsbridge-et otthagytam, egyedül éltem. Egy düledező faház lett
az otthonom a tengerparton, és itt, ebben a föveny menti kertben
pátyolgattam a szívemet. Jelentéktelen életem volt, semmi
említésre méltó nem történt velem. A múlt azonban továbbra is ott
élt bennem, Harold. Soha nem engedtem el.
– Nem muszáj egyedül megírnia a levelet – folytatta Mary
Inconnue nővér. – Segíteni fogok. Van az irodán egy régi
hordozható írógép.
Eszembe jutott, mennyire nehezen sikerült lekörmölnöm az első
levelet, amit Lucy nővér másolt át a laptopjára. Gondolom,
észrevetted, milyen olvashatatlan az aláírásom és a címzés a
borítékon. Amennyi vesződségbe aztán ennek a levélnek a feladása
került, ezzel az erővel akár galambpostára is bízhattam volna.
Mary Inconnue nővér azonban tovább beszélt.
– Naponta dolgoznánk egy keveset. Maga ír, én pedig legépelem.
Nem tud gyorsírni, ugye?
 Megráztam a fejem.
– Sebaj. Közösen írunk majd, maga meg én, amíg Harold Fry ide
nem ér. Egyes szám első személyben fogalmazok, mintha én
lennék maga. Mindent betűről betűre átmásolok. Egyetlen szót
sem hagyok ki. A levele várni fogja Harold Fry-t, amikor
megérkezik.
És megígéri, hogy megmutatja neki, mielőtt engem
felkeres?
– A szavamat adom.
Volt valami vonzó ebben a javaslatban. Magamban máris az első
mondatokat keresgéltem. Azt hiszem, behunyhattam a szemem,
mert mire kinyitottam, Mary Inconnue nővér ismét helyet
változtatott; ezúttal a lábfejem kis halma mellett üldögélt.
Műanyag keretes kék olvasószemüveget tett föl, ami dülledt
szeműnek mutatta. Ütött-kopott bőrtáskát tartott elém; akkora
volt, mint egy bőrönd. Kulcsa egy hurkon lógott a fogantyún.
– Jól elaludt – nevetett föl. – Ezért kilopóztam az irodába, és
vettem magamnak a bátorságot, hogy kikölcsönözzem az írógépet.
Új oldalra lapozott a füzetemben, majd az ölembe helyezte, a
ceruzával együtt.
– Mindjárt előveszem a gépet is – mondta, azután elfordította a
zárban a kulcsot, és kiemelte bőrtokjából az írógépet. Krémszínű
Triumph Tippa volt. Valamikor nekem is volt egy pont ilyenem. –
Harold Fry az utakat járja. Bizonyos értelemben azonban maga is
útnak indul, noha a saját útját már bejárta. Hasonlít egymásra a
kettő, meg nem is. Érti?
Bólintottam. És ha én már nem is leszek itt, a levelem
azért még igen.
Mary Inconnue nővér elhelyezkedett ültében, és térdére vette az
írógépet.
– Lássuk csak – mondta, vörös ujjait hajlítgatva. – Melyik
billentyűvel lehet beállítani a bekezdések távolságát?
Végigdolgoztuk a délelőtt hátralévő részét, aztán ebéd utántól
egészen szürkületig. Miután lendületbe jöttem, le sem lehetett
állítani. Van ennek értelme? – mutattam az írásomra.
– Minden egyes szavának – felelte.
 Miután végeztem egy lappal, kitéptem. Beszámoztam őket, Mary
Inconnue nővér pedig sorrendbe rakta, és legépelte valamennyit.
Egyre azt mondtam magamnak, a következő oldalnál leállok,
hanem az is betelt hamarosan. Mindent lekörmöltem, amit eddig
elolvastál, miközben Mary Inconnue nővér a billentyűket verte.
Most is ezt tesszük: én írok, ő pedig gépel.
– Helyes – mondta. – Nagyon helyes.

Este az ügyeletes ápolónő elvégezte az ekkor esedékes

szertartásokat. Szájvízzel kiöblítette a számat; ezt kis szivacsra
spriccelte rá, majd pálcikára tűzte. Balzsammal kente be
kirepedezett ajkamat, és a kötést is átcserélte. Dr. Shah, a
fájdalomcsillapítással foglalkozó konzultánsunk megkérdezte, nem
súlyosbodtak-e a fájdalmaim. Nem, mondtam, minden változat-
lan. Nincs miért szenvednem, mondta, ha bármi panaszom van,
hát változtatnak a gyógyszerezésemen. Miután a nővér fölhelyezte
az új fájdalomtapaszomat, Lucy nővér megmasszírozta a kezemet.
Sima, kövérkés ujjai körbejárták az enyéimet, simogató
mozdulatokkal oldva fel a megmerevedett ízületek feszültségét.
Aztán csillámporos körömlakkot hozott, és kifestette a körmömet.
Álmomban láttam a fiadat.
– Igen, David – mondtam. – Igen.
Fogtam egy takarót, és köréje bugyoláltam, nehogy fázzon.
 Pszt, nyugodjon meg!

ROSSZ EZ az éjszaka. David motoszkál a fejemben. Ő zargat fel.

Elkerül az álom.
Valahányszor behunyom a szemem, őt látom. A karosszékemben
ül a villanykandalló mellett. Fekete nagykabátban. Kiabálva
követel mindenfélét.
Nővérért csengetek.
PHILOMENA NŐVÉR: Mi történt?
ÉN: Rémálmom volt.
A NŐVÉR: Vegye be ezt! Morfium.
(Megiszom.)
P. NŐVÉR: Tegye le most a füzetét és a ceruzáját, Queenie!
Aludjon szépen!
 Az utolsó megálló

ÁLMATLAN HÁNYKOLÓDÁSOM után délig aludtam. Arra ébredtem,

hogy látogatóm érkezett. Grapefruit volt a fején, a lovát is magával
hozta. Akkor tűntek el, mikor Mary Inconnue nővér mellém
telepedett az írógépével.
Megírtam neki, hogy fura vendégeim voltak; egy cirkuszból, nem
innen, az otthonból.
– Némelyek jókora summákat fizetnének az olyan drogokért,
amikkel magát gyógyszerezik – mosolyodott el, s rézsútosan nézett
föl rám a szemüvege mögül.
Rosszul lát? – körmöltem le.
– Egyáltalán nem, csak kacsintottam – mondta. – Hogy érzi ma
magát?
Kikeményített apácafőkötője tejfehéren ragyogott a fején,
akárcsak a köntöse a fekete, hátul megkötős köténye alatt.
Szandált és fehér zoknit viselt, s a zokni anyaga meggyűrődött
kissé az állítható pántok környékén. Táskájából friss csomag A4-es
papírt vett elő, továbbá egy Tipp-Ex hibajavító tollat.
– Nocsak, új üzenetet kapott – mutatott egy képeslapra, amely a
leveled mellett hevert az éjjeliszekrényen.
Fogalmam sem volt, miről beszél.
Látod, mindenről elfeledkeztem az éjjel. Arról is, hogy nyakadba
vetted Angliát.
– Jaj, Queenie, nehogy már sírjon! – nevette el magát Mary
Inconnue nővér, én pedig hátravetettem a fejem, hogy mutassam,
nem csinálok bolondot magamból. – Lássuk, mi mondanivalója
van számunkra Harold Fry-nak.
A képeslap Bantham Beachet ábrázolta. Az egyik nővér
hagyhatta itt, mialatt aludtam. Mary Inconnue nővér megmutatta
az írást a hátulján. „Hinnie kell! Harold Fry.” Talán nem tudod
rólam, Harold, de én nem vagyok vallásos. Idehallatszanak a
kápolnából a nővérek szenténekei és zsolozsmázása, de nem
csatlakozom hozzájuk. Különben pedig mióta emlegeted te föl a
hitet? Tudtommal egyszer sem tetted be a lábad a templomba.
Amikor utoljára láttalak… hát, nem úgy festettél, mint aki rátalált
Istenre.
Ahogyan arról sem tudok, hogy valaha is hosszabb távot tettél
volna meg gyalog. Egyetlen ilyen eset jut csak eszembe, de talán
nem most van itt az ideje, hogy előhozakodjam vele.
– Mi lenne, ha folytatnánk a levelét? – javasolta Mary Inconnue
nővér.
Kinyitotta a füzetemet, és a kezembe adta a ceruzát. Hanem
begörcsölt a kezem, alig tudtam mozgatni a jobb karomat.
Csuklótól lefelé teljesen megmerevedtem. A tegnapi sok írás
lehetett az oka. Elszoktam attól, hogy megdolgoztassam a kezemet.
Úgy remegtek az ujjaim, mint a tengerirózsák a
sziklamélyedésekből kialakított tavacskákban, az Embleton-
öbölbeli kertemben. Egy sziklaszirten hoztam létre a tenger
partján, el is neveztem tenger melléki kertnek.
– Segítsen! – hörögtem. – Nem tudok írni.
Mary Inconnue nővér letette az írógépét, és kezébe vette a
kezem. Dörzsölgetni kezdte az ujjaimat, a szájához emelte őket és
rájuk lehelt, mintha csak azt várná, hogy földagadnak.
– Nicsak, Queenie! – nevetett föl. – Milyen csinos a körme!
Néha, mikor te magad csak egy vállalkozás nehézségeit
érzékeled, más azonban mosolyog rajtad, az egész gubanc a
szemed előtt oldódik meg.
– Próbáljuk újra – mondta a nővér, kezembe nyomta a ceruzát,
majd egyenként köréje görbítette az ujjaimat.
– Mit akar most közölni Harold Fry-jal?

Emlékszem Bantham Beachre. Akkor jártam ott, amikor

megérkeztem Devonba. Úgy nagyjából huszonnégy éve. Még
mielőtt te meg én találkoztunk. Akkor is karácsony volt, és volt
min gondolkoznom.
Nem akartam én Kingsbridge-be költözni. Mindössze annyit
tudtam, hogy Corbyban sem maradhatok. Rosszul állt ott a
szénám, és azt tettem, mint hasonló esetben mindig: tovább-
álltam.
Ha egyszer valami tönkrement – szokta mondani anyám,
miközben fölvett egy törött porcelándarabot, és a szemétbe dobta
–, már soha nem lesz ugyanaz. Szabadulj meg tőle!
Máig hallom a szavait, a torokhangú akcentusát. Megrepedt
tányérok és üvegek, elszakadt harisnyák, gombjukat vesztett
kardigánok, fejetlen vagy lábatlan gipszfigurák – semminek nem
kegyelmezett. A szüleim soha nem voltak tehetősek; apám
asztalosként kereste a kenyerét, ebből éltünk egy kenti falu
végében bérelt házban. Anyám nagydarab osztrák nő volt,
ormótlan lapátkezekkel, amelyek mintha mindig libazsírosak
lettek volna. Mindent elejtett. Kész csoda volt, hogy egyáltalán
maradt valamink. Mikor nem figyelt oda, apám kimentette a
szemétkosárból, amit még meg lehetett javítani, és átmenekítette e
tárgyakat a műhelyébe. Valamiért csak ritkán került sor a
megjavításukra, és ha igen, anyám vádló tekintettel meredt az
összeragasztott tányérokra, mintha csak azt mondaná: „Mit
keresel itt? Azt hittem, végeztem veled.”
Talán túlontúl szó szerint értelmeztem az anyai tanácsot, mégis
életszabálynak tettem meg; végül is mindannyian szabályok után
kutatunk, amelyeknek engedelmeskedhetünk. A legfurább
helyekről szedegetjük össze őket, és ha egyszer beválnak, egy életet
eltölthetünk az árnyékukban, bármennyi nehézséget és
boldogtalanságot hoznak is idővel magukkal. Ezért amikor
megbuktam egy táncvizsgámon, nem voltam hajlandó folytatni.
Könnyebb volt elsétálnom, mint szembenéznem a tanárom
csalódott ábrázatával. És amikor egy barátom megsértett egy nyári
táborban, ugyanígy jártam el: ragaszkodtam hozzá, hogy vigyenek
haza. Évekkel később beiratkoztam az oxfordi egyetemre.
Gondolom, erre azt mondanád, hogy ezúttal a szüleimtől
menekültem el. Egyke voltam, ami mostanra túl bonyolulttá vált.
Corby óta napokon át úton voltam. Az egyik éjszakát itt
töltöttem, a másikat ott. Néha csak órákra maradtam meg egy
helyen, ám sehol sem annyi ideig, hogy bárkivel ismeretséget
kössek. A bőröndömet is alig csomagoltam ki. Csak mentem egyre
tovább, mígnem végül a kis busz megállt, és én megláttam a
tengert. Ez az utolsó megálló ezen az útvonalon, közölte a sofőr,
aztán lekapcsolta a motort és a világítást.
Vajon mi történik az utolsó megállónál? – gondoltam.
Átgázoltam a homokdűnéken és a buckafű magas tüskéin.
Viharos szél fújt a Csatorna felől. Le kellett hajtanom a fejem
ahhoz, hogy előrébb jussak. Egyik kezemmel a nyakamhoz fogtam
a gallérom, míg a másikkal skótkockás bőröndömet vonszoltam
magam után. Ebben volt minden tulajdonom. A könyveim, a
ruháim. A tánctopánom. A víz szélére érve annak az embernek az
mardosó kétségbeesése lett úrrá rajtam, aki hozzászokott a
meneküléshez, mert mást nem ismert eddig, most azonban téglafal
előtt találja magát.
Máig emlékszem, milyen volt azon az estén a téli égbolt.
Valahányszor a kertemben dolgozgattam, és ehhez hasonló
napnyugtáknak voltam tanúja, Bantham Beach jutott eszembe
róluk. Olyan volt, mintha a napot kibelezték volna; minden
skarlátvörös lett. Lángban álltak a felhők, oly vad, vibráló
lobogással, hogy a kék végképp eltűnt a színek közül. A tenger és a
szárazföld is az eget tükrözte. A homok árkai ugyancsak tüzet
fogtak, ahogy a kövek és a sziklamélyedésekben meggyűlt
gesztenyebarna pocsolyák is. A hullámok rózsaszín taraja. A
Burgh-sziget égő púpja. Még a kezem is vörösen izzott.
Miért nem gyalogoltam tovább? Alig volt már pénzem. Nem volt
munkám. Nem volt hol álomra hajtanom a fejem. A víz a
lábujjaimat nyaldosta. Pár perc, és a bokámig ér. Ha egyszer eltört
valami…
Aztán megremegett a gyomrom.
Hátat fordítottam a tengernek, és a homokdűnék felé
vonszoltam a bőröndöm. Mire kikeveredtem az útra, elült a szél, és
leáldozott a nap. Az ég márványos rajzolatú sápadt mályvaszínű
volt, csaknem ezüstös tónusokkal, ahogyan a föld is. A szürkület
palástján föltünedeztek az első csillagok.
Kezdődik elölről az egész, gondoltam. Mert ez vár az emberre,
ha eléri az utolsó megállót. Újrakezd mindent.
 Mary Inconnue nővér összekulcsolja kezét a fején, és a nyakát
tekergeti. A teleírt lapok ott hevernek a lábánál. Az ablakban
kihunyt a nappal fénye, és visszatért a hold, e fehér körömszegély.
– Nézze, mennyit végzett, Queenie! Pedig csak ez a második
nap, hogy elkezdte, és milyen rengeteg lapot teleírt! Oly sok a
mondandója, és annyi mindenre emlékezik.
Már hogyne emlékeznék? A múlt dalai töltik meg az
emlékezetemet. Mindent be fogok vallani. Nem félek.
– Hogy van a keze? – kérdi a nővér. – Nem fáj nagyon?
Mosolyogni próbálok, csak más lesz belőle. Papír zsebkendőre van
szükségem.
Új lapot kezdek.
 Jussunk túl ezen

A SZENT BERNÁT Otthon jótékonysági intézmény, amely szakszerű,

szeretetteljes ápolást biztosít végstádiumban lévő betegeknek –
közli a szórólap. – Az itt munkálkodó nővérek részben szakképzett
ápolók, részben önkéntesek. További segítséget jelentenek a helyi
kórház orvosai is.
– De én nem akarok odamenni – mondtam a háziorvosomnak.
Ez az utolsó operációm után történt. Akkor még ki tudtam adni
magamból pár olyan hangot, amik értelmes szavak látszatát
keltették. Visszatettem a szórólapot az orvos asztalára.
Tudtam a Szent Bernát Otthonról. Alacsony, fekete terméskő
épület volt a város szélén. Gyakran mentem el mellette busszal,
mikor be kellett mennem Berwick-upon-Tweedbe, hogy a nagy
vaskereskedésben kijavíttassam a kerti szerszámokat. Mindig is
gyöngéd szeretettel ápoltam a szerszámaimat, mondhatni,
barátként tekintettem rájuk. Mikor azonban elhaladtam az otthon
mellett, rendszerint hátat fordítottam neki, és inkább a tengert
néztem. Erre gondolva elővettem a füzetemet és beírtam: Otthon
akarok maradni!
A háziorvosom bólintott. Fölvett egy tollat, és az ujjai között
csavargatta.
– Természetesen nem kell befeküdnie a Szent Bernát Otthonba,
ha nem akar, Queenie.
A tollra szögezte a tekintetét, és időnként akkorákat sóhajtott,
mintha fölrobbant volna valami a mellkasában.
– A rák áttételeződött. Több műtéti beavatkozást már nem
végezhetünk. Tudja, hogy a kilátások nem… Ugye, tudja? –
suttogta.
– Igen – mondtam.
A sétabotomért nyúltam, noha még nem szándékoztam indulni.
Nem akartam, hogy ezt folytatnia kelljen, és annál okosabbat nem
tudtam kitalálni, mint hogy kézbe vegyem a botomat.
 – Nem kényszerítem arra, hogy bevonuljon az otthonba. Hogyan
is tenném? De ott gondoskodnának a kényelméről. Aggódom
magáért, hogyan tudja ellátni magát abban a parti házban. Magán
kívül senki más nem tölti a telet az Embleton-öbölben. Tudom,
hogy bevezette a villanyt, ez azonban nem jelent megfelelő fűtést.
És a parti ösvény szinte járhatatlan ilyen ítéletidőben. Nem tudna
kijutni magához a mentő. Már szükség esetén.
Ott van nekem Simon, a kórházi önkéntes. Ő jár ki
hozzám.
– De mindössze háromszor egy héten. Magának huszonnégy
órás ápolásra lenne szüksége.
Szinte vágni lehetett a feszültséget. Alig kaptam levegőt. Az
orvos szavait sem hallottam valamiért ezután, csupán elkülönítve
néhányat, mint például azt, hogy „bonyolult”.
Mégsem engedtem. Fából ácsolt otthonomban kívántam
maradni, dacára annak, hogy egész arcom eltorzult, és kiment a
formájából. A szám nem engedelmeskedett az akaratomnak, és a
szemem is nehezen nyílt ki. Az evés szintén nehezemre esett, a
beszéd nemkülönben. Fölhagytam napi sétáimmal és a boltba
járással. Annyira szégyelltem magam, hogy nem akartam emberek
előtt mutatkozni. Ha látogatóm érkezett, nem nyitottam ajtót. Már
a kertemben sem dolgoztam, nehogy meglássanak. Aludj el, aludj!
– unszoltam magam, de ez sehogyan sem sikerült. Zavarkeltés
nélkül akartam távozni innen. Valahányszor azonban erre
gondoltam, még erősebben kapaszkodtam az életbe. Bevallom,
sírtam is. Folyvást esett, és a szél sem akart elállni. Az ajtóból
néztem ki a kertemre. A szélvihar feldöntötte az uszadék fából
fabrikált szobrocskákat, az eső meg elárasztotta a tavacskáim.
Mikor Simon, az önkéntes megtudta, hogy végül a Szent Bernát
Otthon mellett döntöttem, azt mondta, a nagynénje is odakerült.
– Jó hely az – biztatott. – Nem muszáj vallásosnak lennie.
Mindent megcsinálnak maga helyett. Van zene, művészet, minden
az égvilágon. És van egy szép kertjük is. Tetszeni fog magának. A
nagynéném is jól érezte magát, egészen addig, amíg…
Aztán úgy mosolyodott el, mintha teljesen elfelejtette volna,
hogyan kell beszélni.
 Nagydarab, mackós fickó, düftinkabátján nem érnek végig össze
a gombok. Mozdulatlanul néztem végig, hogyan pakolja össze a
hálóingemet, a papucsomat, a törülközőimet. A fél világot
megjártuk együtt, a bőröndöm és én. Simon megkérdezte, van-e
még valami, amit magammal szeretnék vinni. Teljesen lebénult az
agyam, mert fura volt, hogy elmegyek innen. Húsz éven át laktam
ebben a tengerparti házban, azóta, hogy elhagytalak, és elmentem
Kingsbridge-ből. Ez a hely ugyanúgy hozzám tartozott, ahogyan a
múltam, te vagy a csontjaim. Elnéztem a szürkére festett falakat, a
csupasz fapadlót, a turkálóból vásárolt indamintás takarókat, meg
a színes rongyszőnyeget, egy tél munkáját. A vén tűzhelyet, a
rézedényeket, a kék faspalettákat, az ablakpárkányon sorakozó
palackokat és könyveket. A zöldborsó színű, aranyszegélyes
porceláncsészéket és alátéteket, amelyeket még annak idején,
Kingsbridge-ben vettem, hátha egyszer bekopogsz hozzám, és itt
maradsz teára. Mivel nem gyújtottam be a fatüzeléses kályhába,
olyan hideg volt, hogy Simon lehelete jókora felhőként lebegett a
feje felett. Az enyém épp csak meglátszott.
Simon ölben vitt le a homokösvényen a kocsijáig. Az összes
többi parti házat lezárták télre. Olyan vagyok, akár egy kismadár,
nevetett, én azonban tudtam, ha madár lennék, már rég nem
élnék. Igyekeztem nem sokáig gondolni erre, mert megijesztenek
ezek a gondolatok, Harold. Simon elvitt az ön-kormányzati
golfpálya és a klubház mellett. Senki nem állt az ablaknál, aminek
külön örültem. Aztán Simon bekapcsolta a rádiót, hogy
elszórakoztasson, amíg visszamegy és elhozza a bőröndömet, a
magány és a csönd azonban nem idegenek tőlem, rég megszoktam
mindkettőt.
Ahogy elhajtottunk, még egyszer visszanéztem a tenger melléki
kertemre. Láttam a terméskő falakat. A színes zászlókat. A földből
előbújó hajtások bimbóit és az uszadék fa szobrokat. Sötét
sziluettjük rárajzolódott a szirttetőn a sűrű tengeri köd falára. A
faluban fekete terméskő épületeket és fehérre meszelt házikókat
hagytunk el. Úgy nyílt ki előttem a föld, akár egy téli olvasmány. A
sövények kopáran meredeztek. A múlt évi levelek denevérként
csüngtek a fák ágain, s egy csoport norvég lucfenyő hajladozott a
szélben. A Cheviot-hegységnek nyomát se láttam. Csak később
sajnáltam, hogy ezeket a tájékozódási pontokat kerestem a
szememmel búcsú helyett. Néha nem mondjuk ki a búcsú szavait,
mert azt reméljük, folytatódik a dolog, holott már véget ért.
Az otthon tíz szobája a bejárati oldalon van, kilátással a várfalra,
a Tweed torkolatára és a tengerre. A társalgó, a kápolna és az
ebédlő a hátsó traktusban foglal helyet. A nagy franciaablakok a
közérzetjavító kertre néznek. A Simonhoz hasonló önkéntesek
naponta meglátogatnak bennünket, hogy elüldögéljenek velünk, és
gondozzák a kertet. Ők nyesik vissza a bokrokat, söprik össze az
avart, vagy ássák fel a talajt. Az ablakból nézem őket. A nővéreket
is elnézem odakint; köntösük lobog a szélben. Olyanok, mint fehér
vitorlások a tenger zöld hullámain.
Mikor búcsúznunk kellett, Simon azt mondta:
– Most elmegyek néhány hónapra. De ha visszajövök,
meglátogatom. Rendben?
Bólintottam, mert kedves fiatalember, és senkit sem akartam
elszomorítani. Lehajolt hozzám, hogy megöleljen. Éreztem szíve
hangos dobolását.
– Vigyázzon magára! – mondta.
Könnyes volt a szeme, de mindketten úgy mosolyogtunk, mintha
észre sem vennénk.
Néztem utána, hogyan veszi kettesével a lépcsőfokokat a parkoló
felé. Beugrott az autójába, aztán még dudált egyet búcsúzóul,
mielőtt elhajtott. Ezt követően a fekvőbeteg-részleghez vezető
szárnyas ajtó felé fordultam. Egyszerű ajtók az itteniek, nincs
rajtuk semmi különös, mégis mintha szegecselt vasból állnának.
Egy börtönbe került elítélt érzi magát így, gondoltam; mintha rám
zárulna az élet kapuja. Philomena nővér, az apácafőnöknő fölvette
a bőröndömet.
Az ajtó túloldalán nevetés harsant:
– Bassza meg! Lakókocsit nyertem!
A nevetést recsegő skót beszéd követte.
– Nem olvasta el az apróbetűt. Ez a nő nem olvasta el az
apróbetűt.
– Ez az otthon nem olyan, amilyennek gondolná – jutalmazott
meg egy sugárzó mosollyal Philomena nővér.
 Egy magas férfi és a hó

MIKOR FÖLÉBREDTEM, Harold, a hajnali ég színei gyöngykagylóra

emlékeztettek. Ablakom előtt fehér virágszirmok záporoztak egy
hirtelen szélrohamtól. Erről a hó jutott eszembe. Elővettem a
füzetemet.

Ennek huszonnégy éve. Az új irodámban állok. Ez az első napom a

sörfőzdében, és félek. Lényem legmélyéig hatol a rettegés. A
helyiség szűköcske, és fogvacogtatóan hideg. Van itt egy íróasztal,
meg bedobozolt, összekuszált számlák, szemlátomást minden
rendszer híján. Megnézem arcom a tükrömben, és megtűzök
néhány elszabadult göndör, barna hajtincset. Kenjek rúzst a
számra? Vagy mégse? Egyelőre ki kell kísérleteznem, milyen egy
hozzáértő könyvelő külseje. Forog a gyomrom a hely bűzétől, ami
komló és cigarettafüst elegye. Aztán ahogy kinézek az ablakon,
megakad a szemem valami fehérségen. Közelebb lépek, és lopva
kipillantok.
Az ablak az udvarra, meg valami konténerekre néz. Nem túl
festői látvány. Az eget azonban téli felhők ülik meg, és havazni
kezd. A hópelyhek fehér tollpihék gyanánt kavarognak a légben.
Arcomat és ujjaimat az üveg hidegéhez préselem, és felnézek e
szédítő, fehér zuhatagra. A meteorológusok nem jósoltak havat,
ezért most szinte csodaszámba megy. Megesik néha, hogy ilyen
váratlanul megváltozik az időjárás. Elnézem az udvart és a
konténereket, amelyek hamarosan sötét színűről fehérré váltanak
át, miközben a kemény körvonalaik is felpuhulnak. Elfeledkezem
émelygő gyomromról és a hidegről. Elfeledkezem a félelemről.
Lent kinyílik egy fémajtó, és egy vékony, magas alak rohan ki az
udvarra.
Te vagy az.
Hozzám hasonlóan téged is meglep a hóesés. Fölfelé kémlelsz,
akárcsak én, kezedet ernyőzve a szemed elé tartod. Nevetsz. Aztán
jobbra-balra pislogsz, hogy nem látott-e meg valaki, és a
konténerek felé indulsz. Megnyugodva, hogy egyedül vagy, zacskót
húzol elő, amit talán a kabátod alá rejtettél. Sietve fölemeled az
egyik konténer tetejét, és több üres sörösdobozt ejtesz a belsejébe.
A sörfőzdében teljes a kivilágítás, s árnyékod e tintakék izzásban
vetül melletted a frissen hullott vékony hórétegre. Vajon miért
ilyen titkolózva kell megszabadulnod a sörösdobozoktól? Elvégre
is, ez egy sörfőzde. Délelőtt van, és észrevettem, hogy több
üzletkötő már jócskán felöntött a garatra.
Bármi is az ok, láthatóan megkönnyebbülsz, hogy
megszabadultál a terhedtől. Lehajtod a konténer fedelét, és
elégedetten megdörzsölöd a kezed, úgy, ahogyan anyám szokta,
miután sikeresen túljutott egy házi teendőn.
Megfordulsz, hogy visszamenj az épületbe, de aztán mintha
megéreznéd, hogy figyelnek. Újra körbekémlelsz az udvaron. Nem
hiszem, hogy észrevettél engem odafönt. Fölfedezve, hogy csupán
a hóra vetülő árnyékodat látod, újra felnevetsz. Én is veled
nevetek. Az árnyékod kihúzott minket a csávából.
Az ablakból rád sugárzó fény négyszögében fölemeled az egyik
karodat, mire az árnyékod is utánad csinálja. Intesz a kezeddel, és
az árnyékod visszainteget. Ekkor megemeled a bal lábad; nota
bene, dublőröd is a lábát rázza. Megint gondosan ellenőrzöd,
nincs-e mégis valaki az udvaron, nem figyel-e senki, majd újabb
pózba helyezkedsz. Mire készülsz? Fölhúzod a bal vállad, két
könyöködet a derekadra szorítod, és könnyedén lépegetni kezdesz
a porhóban. Egészen elbűvölsz vele. Kissé hol balra, hol jobbra
dőlsz ki, miközben hol ebbe, hol abba az irányba sasszézol. Egyszer
még meg is pördülsz a sarkad körül. Tánc közben végig az
árnyékodon tartod a szemed, és úgy vigyorogsz, mintha el se
hinnéd, hogy lépést tud tartani veled.
Fölnevetek. Éveken át jártam táncolni; nem profiként műveltem
a társastáncot, csupán titkos időtöltésként. Bárhová vetett a sors,
találtam magamnak új tánctermet. Ilyen könnyed mozgású férfival
azonban soha nem találkoztam. Az idegenek, akikkel táncolni
kényszerültem, többnyire kétballábasok voltak, gyógyszerszagú
kámforos szappantól illatoztak, és kezük tolakodón tapadt a
derekamra. De körülötted puha pelyhek kavarognak; zene
zuhataga ez, bolyhos hangjegyekkel.
Kérlek, táncolj tovább, te magas férfi! Boldoggá teszel vele.
Milyen régen is nevettem Corby és a Szarjankó, a vándorlás és a
magány óta, de te megnevettettél. Az ablak közelében maradok, és
veled táncolok. Te balra lépsz ki, én jobbra siklom. Oldalra lépsz,
én megfordulok.
Aztán újra fölnézel, egyenesen az ablakomra. Megint azt hiszem,
észrevettél. Ezúttal azonban nem érdekel. Te fölnézel, én le, rád. A
pillanat összeköt bennünket. Leintek neked. Te is fölemeled a
kezed, de nem intesz vissza. Elkapsz helyette egy hópihét. Mi sem
természetesebb ennél. Hiszen meg sem láttál.
Tompa puffanást hallok, majd egy kiáltást. A fémajtó kivágódik,
és egy fiatal üzletkötőt löknek ki az udvarra. Mögötte a főnökünk,
Napier tűnik föl, aki valamit harsog az üzletkötő fülébe.
Hátracsavarja a kezét, és lábujjhegyen taszigálja előre, úgyhogy
szegény fráter lábbelije villamosvágányokat rajzol a frissen esett
hóba. Megfordul a fejemben, hogy el kéne mennem az ablak
mellől, ne legyek szemtanúja a jelenetnek, de földbe gyökerezik a
lábam.
Mások is kipenderülnek az udvarra Napier nyomában. Mind
kiáltoznak. Az egyik egy deszkát szakított ki egy sörösrekeszből, ezt
rázza a hópelyhek felé. Tudod, milyen az, amikor verekedés
várható. Érzed a felfokozott indulatokból. Eddig senki nem látott
meg, ám ami késik, nem múlik. Az udvaron nincs hová elrejtőzni.
Lecövekelsz ijedtedben. Emlékszem, apám dermedt így
mozdulatlanná, amikor anyám szapulni kezdte, tán azt remélve,
hogy összetéveszti valami mással, és elveszti iránta az
érdeklődését. Mi legyen ezek után? Homlokod ráncba szalad,
miközben ezen töprengsz. Aztán megáll bennem az ütő, ahogyan
mindenki másban is, attól, amire elszántad magad. Hangosan
felrikkantasz, akár egy bohóc, és megindulsz a férfiak irányában.
Időközben nekieredt a havazás; vállukat és csizmájukat fehér réteg
borítja. Te azonban ezt kántálod:
– Helló, cimborák! Szép napunk van!
Csak csörtetsz egyenesen előre, ők pedig utat engednek neked.
Ahol az imént még egy ökölharcra kész, feldühödött horda
csoportosult, most csupán szétszóródott, zavarodott, fázó pasasok
vannak. Annak a táncoló férfinak a pantomimváltozatává
lényegülsz át, akit pillanatokkal korábban megcsodáltam. Mégis
megváltoztattad az események menetét. Megtörted az erőszakra
hívó varázslatot.
Az üzletkötő átiramodik az udvaron, majd a kerítésen átugorva
elinal. Napier és az emberei focizni kezdenek, halálra püfölnek egy
labdát. Te még egy utolsó pillantást vetsz a hóra, és eltűnsz a
fémajtó mögött.
Nem láttál meg engem, én azonban mindent láttam.
 Kemény intés

MÁR MEGBOCSÁSS, Harold, de ha komolyan gondolod a

vállalkozásodat, a megtett mérföldekre kellene ügyelned, és nem
képeslapokra vesztegetned az időd. Ma három is érkezett. Az
egyiken a buckfasti apátság látható, a másikon „Dél-Brent éjszaka”
– na, ott se történik sok éjjel –, míg az utolsó Devon térképe,
amelyen kereszttel jelölted be a helyzetedet. Három, gyaloglással
eltöltött nap után is Kingsbridge környékén toporogsz.
Megnéztél egyáltalán egy Anglia-térképet?
A térdemen hagytam a képeslapokat. Nem óhajtottam magamra
vonni a közfigyelmet, mint két napja, ezért inkább nem mertem
elolvasni őket. Finty volt az, aki megkérdezte, mi áll bennük. A
számra mutattam. Catherine nővér félreértette a mozdulatot; azt
hitte, segítséget kérek. Lecsapott hát az üdvözlőlapokra, és
felolvasta őket. Úgy vette sorra mind a hármat, akár egy esküvői
beszéd vázlatait.
– „Drága Queenie! – olvasta. – Csupa vízhólyag a lábam, de
azért megyek tovább.” „Drága Queenie! Megtettem körülbelül
harminchat kilométert. Meg kell várnia. Harold (Fry).”– így szólt
a második üzenet. A harmadik meg így: „Drága Queenie! Jó itt az
idő. A legjobbakat, Harold.”
Most újra megült minket a csönd, melyet csak az új fiatal nő
szaggatott zihálása tört meg.
– Ki ez a pasas már megint? – szólalt meg végül Mr. Henderson.
– Harold Fry – felelte Catherine nővér. – Queenie barátja.
– És miket hord össze? „Meg kell várnia”?
– Igen, úgy tűnik, ezt mondja.
Catherine nővér parafa alátétek elrendezésével foglalatoskodott
a kávézóasztalon.
– Miközben ő keresztülgyalogol Anglián?
Catherine nővér hümmögéssel jelezte jóváhagyását. Nem volt
olyan udvariatlan, mintha válasz nélkül hagyta volna a kérdést, az
igennél azonban kevesebb volt.
– Micsoda lúzer! – Mr. Henderson újra az újságjába
temetkezett. Lucy nővér néha megkérdi, nem kéri-e a
keresztrejtvényt, mivel angolt tanított odakint. – Ugyan minek? –
ripakodik rá ilyenkor.
Nem azért van itt, hogy megfeleljen a kérdésekre.
– Eszerint tényleg idejön a lovagja? – tudakolta Finty.
Ha látni akarod őt magad előtt, hát képzelj el egy pálcika
vékonyságú madárijesztőt gumírozott derekú, lila nadrágban,
színes melegítőfelsőben, a fején zöld frottírturbánnal. A száját
skarlátvörös rúzzsal keni ki, és Lucy nővért szokta megkérni, hogy
fesse ki a körmét hozzáillő körömlakkal. A szemöldökét mindig
narancssárgára húzza ki, jó magasan, ezért úgy fest, mintha
örökösen csodálkozna. A kemoterápia egyik előnye, közli az
önkéntesekkel, az, hogy az ember az összes test- és arcszőrzetét
elveszíti. Ingyenes brazil gyantázásként is megteszi, véli.
Ugyanakkor a delikvens haja is mindenestől kihullik – ez viszont a
kemoterápia hátrányai közé tartozik. („Mi az a brazil gyantázás?” –
kérdezte egyszer Lucy nővér. Finty nyelt egyet, majd segélykérőn
pislogott, a Gyöngykirály azonban épp a csomagját nézegette,
Barbara pedig megint az ölébe ejtette az egyik üvegszemét. „A
hajvágás egy fajtája – mondta Finty. – Rövidre nyírják ilyenkor.”)
– Lehetséges, hogy Queenie barátja csak hosszabb túrára indult
– jelentette ki Lucy nővér –, és szép képeslapokat küldözget neki
az útjáról.
Már jött is vissza az új kirakósával, amely a Brit-szigeteket
ábrázolja, és ezer darabból áll. Eddig keskeny csíkot rakott ki
Cornwallból, továbbá a norfolki partvidék egy kis szeletét. A Brit-
szigetek alakja nyitott orrú szandálra emlékeztet.
– Hanem akkor miért mondja Harold Fry, hogy egészen
Berwick-upon-Tweedig elgyalogol? – firtatta tovább Finty. – És
miért kéri arra Queenie-t, hogy várjon rá?
– Egész pontosan mennyi idős ez az ürge? – morrant fel az
újságja mögül Mr. Henderson.
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, mire Henderson
megismételte a kérdését, ezúttal sokkal hangosabban. Sietve
fölkaptam a kezemet, és előbb egy hatost, majd egy ötöst
mutattam fel neki.
– Hatvanöt? – horkant fel. – Á, most ment nyugdíjba, igaz?
Halálra unja magát otthon? Harold Fry ezért vándorútra indul.
A fülem tövéig elpirultam.
Barbara mesélni kezdte, hogy volt egyszer egy udvarlója. Albert
Batesnek hívták. Erre a Gyöngykirály is közbeszólt: annak idején
minden ujjára akadt nő – mondta. Reméli azonban, nem veszi
egyik sem a fejébe, hogy idegyalogol hozzá. Behemót egy ember,
szakasztott, mint egy óriás. Zakóján száz és száz pikkelyként
csillognak a gombok. Ritkán szólal meg, inkább csak morgolódik.
Mikor először hallottam, azt hittem, traktor berreg valahol.
De Harold Fry nem volt szerelmes belém – körmöltem le.
Reméltem, hogy ezzel vége is az egész hajcihőnek, és ismét békén
hagynak.
– Meglehet, hogy Harold Fry ezt valami jelenkori
zarándoklatnak fogja fel – jegyezte meg Philomena nővér.
– Pont Berwick-upon-Tweedbe? – nevetett fel az egyik
önkéntes.
– Hát, nem is tudom – nevette el magát Philomena nővér is. –
Talán olyan valami ez, ami lelki szükséglet nála.
– Értem – mondta Barbara. – Értem.
– Ez így nem pontosan fedi a valóságot – világított rá Mr.
Henderson.
– Hát értem is gyalogolhatna valami vén kecske – mondta Finty.
– Azzal is megelégednék, ha egy italboltig elbaktatna a kedvemért.
Az új fiatal nő ekkor váratlanul fuldokolni kezdett, amit apró
nyikkanások követtek. Mintha cigányútra ment volna egy falat.
Megnyílt az arca: a szeme, a szája, az orrcimpája. Kezét széttárta,
ujjait szétterpesztette. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtünk.
Senki nem értette, mi történik. Aztán leesett a tantusz, és
buzgólkodni kezdtek körülötte. Én csupán vérfagyasztó, rettenetes
fulladozását hallottam, és látni sem láttam mást a fehér és fekete
apácatunikák gyűrűjében, mint a szegény nő papucsának
kapálózását, amint görcsösen megpróbálta magában tartani az élet
szikráját. A nővérek fölemelték, hogy több levegőhöz jusson.
Valaki oxigénért kiáltott. Aztán a papucs abbahagyta a vonaglást,
és már csak ernyedten himbálózott. Egy szívverésnyi csönd
következett. Az egész olyan hirtelenül történt.
Lucy nővér a karjába vett, és elvitt onnan. Nem volt ideje áttenni
a tolószékbe. Egy szót sem szólt, az arca azonban mozdulatlan volt,
mint a tejberizs felszíne.
Még csak a nevét sem tudtam a fiatal nőnek. Huszonéves
lehetett. Délután megjelent a temetkezési vállalkozó fekete
furgonja.
– Na, ez hamar ment – mondta Mr. Henderson a teánál.
A nővérek minden asztalra vászonszalvétát helyeztek, és mellé
epergyöngyikét a kertből.
 Apró-cseprő rítusok

– ELNÉZÉST, HOGY késtem ma reggel – mondta Mary Inconnue

nővér –, de egy cserepes növényt vittem el egy barátomhoz. – Nem
volt könnyű a buszon föl-le szállni vele. Lehúzta az anorákja
cipzárját, és a széktámlára fektette.
Ingerülten megcsóváltam a fejem, ő azonban tovább mondta:
– Ráadásul csúcsforgalomban. Gondolja csak el! Egy apáca a
buszon, egy cserepes mirtuszbokorral. – Kinyitotta az írógép
bőrtokját, és az ölébe vette. – Miről írunk ma?
Arra gondoltam, hol, merre járhatott, amíg én az ágyamon
hevertem és ápoltak. Az ablakon jégkék fény áradt a szobámba.
Odakint bizonyára fagy, talán utoljára ebben az évben. Magam
előtt láttam, hogyan sziporkázhat a dér az uszadék fa szobraimon.
A kristályossá dermedt levelekre és fűszálakra gondoltam. A
szirttetőre, amely ugyanolyan kéken sugárzik, mint alant az öböl
vize. Ahogy ezekre gondoltam, valósággal letaglózott a
szomorúság. Soha nem érek majd ennek a levélnek a végére.
Tömérdek mindent kellene még elmondanom, és az igazság olyan
bonyolult. Ha egyszer eltörik valami, legjobb, ha eldobod.
Nem akarok itt lenni – körmöltem le. A tengerparti
kertemben szeretnék lenni.
Mary Inconnue elolvasta, mit írtam, majd sokáig csöndben ült.
Fejét fölvetette, mintha kihallgatná, ami kívül esik az általam
felfogott hangtartományon. Aztán azt mondta:
– Szerintem segít elkezdeni a napot, ha valami rendszeres
aprósággal nyit az ember. Ismertem egyszer egy dúsgazdag
üzletembert, aki minden reggel kiment gyújtóst szedni. Azt
mondta, rengeteg bosszúságtól megkímélte ez a nap további
részében. Egy másik barátom a kutyáját sétáltatja a tengerparton.
Tudom, persze, hogy per pillanat sem gyújtósról, sem
kutyasétáltatásról nem lehet szó, de például verset is tanulhatna.
Vagy gerincgyakorlatokat végezhetne. Jót tesznek ezek az apró-
cseprő napi rítusok. Mi legyen a magáé, Queenie?
Körülnézett a szobában, de semmi ösztönzőt nem látott. Ott volt
a tolószék. Egy mosdó. Két kék madarat ábrázoló, bekeretezett
nyomat. Sárga függöny. Az ablak. A kinti fa ágai, az első levelek
hártyavékony sáljával. Egy televíziókészülék, noha húsz évet éltem
le tévézés nélkül. Lemondón legyintettem.
– Remek! – lelkesedett a nővér. Nem értettem, ugyan miért. –
Majd az ujjait nyújtóztatjuk.
Így is lett. Leutánoztam, hogyan körözött a kezével, mintha
kerék lenne, aztán egyik tenyerét gyöngéden a másikra fektette.
Azt is lemásoltam, mikor fölmutatta előbb a hüvelykjét, majd a
mutatóujját és sorban a többit. Eszembe jutott, hogyan szoktad
letekerni a kocsid ablakát, és mutogatni kifelé az autósoknak.
Odakint sirály vijjogott, fák sóhajtoztak a szélben. A folyosón
nővérek tárgyaltak az orvosokkal. Ezek azonban békés hangok
voltak, amelyek hol fölhangosodtak, hol elhalkultak. Hallgattam
őket, aztán hagytam, hogy elmaradjanak mellőlem. Egyetlen
emlékkép tartott csak ki, ahogy a volán mögött ülsz a kocsidban.
Elmosolyodtam.
– Így már jobb – jelentette ki Mary Inconnue nővér. – Készen is
áll a levélírásra. Szavanként haladjunk előre.
 Kakas a szemétdombon

A HELYZET IRÓNIÁJA az volt, Harold, hogy nem könyvelést tanultam,

hanem klasszika-filológiát. A legközelebb akkor kerültem a
főkönyvekhez, amikor egy politikusnak dolgoztam. Időnként
megbízott, hogy buheráljam meg a csekkfüzete
ellenőrzőszelvényeit, nehogy a felesége rájöjjön az üzelmeire.
Egyéb kérései is voltak, de én itt húztam meg a határt.
Miután Bantham Beachen eldöntöttem, hogy újrakezdem,
kivettem a létező legolcsóbb albérletet Kingsbridge külvárosában.
A helynek mártás- és öblítőszaga volt. Minden ettől bűzlött. A
fűrészporos tapéták, a terilénlepedők, a rózsaszínű éjjeli lámpa és
a papírernyős mennyezetvilágítás. Néha az utca feléig eljutottam,
és még mindig éreztem ezt a szagot. Átitatta a bőrömet és a
hajamat, megtapadt rajtuk. Más hely után kellett néznem.
A helyi lapban láttam meg a sörfőzde álláshirdetését. Elmentem
állásinterjúra. A munka mélyen alattam állt, de kétségbeesett
helyzetben voltam. Átmenetileg ez is megtette. Néhány hónapot
adtam Kingsbridge-nek, aztán majd továbbállok, gondoltam. Nyár
végére már egészen más lesz az életem.

– Azért jöttem, hogy én legyek az új könyvelője.

– Maga? – kérdezte egy keszeg alak, aki csillogó, háromrészes
öltönyt viselt. Ő volt Napier. Megállt az irodája küszöbén, úgy
bámult ki rám az előtérbe. – De hát maga nő!
Végignéztem magamon, kebleim halmán, finom kezemen,
mintha most először figyelnék fel erre a körülményre.
– Egek, tényleg – mondtam.
Viccnek szántam. Szerettem nevetni. Napier azonban minden jel
szerint nem. Előbb megdöbbent, aztán majd lenyelt mérgében. Kár
hogy az alacsony férfiak nem hordanak magasított sarkot; sok
gondtól kímélnék meg a világot.
– Bassza meg! – mondta.
 Olyan hirtelenséggel hátrált meg, hogy nekiment egy színes
csíkokkal teleaggatott karácsonyfának.
– Legalább állásinterjúra hívjon be – kiáltottam utána. – Ez
hátrányos megkülönböztetés, tudja?
Ez végre hatott. Napier megfordult, és rám vicsorította a
fogazatát. Aztán magas hangon, ugatva fölnevetett. Ráláttam az
őrlőfogai aranykoronájára. Nem volt túl ünnepi látvány.
– De én nem magát akarom erre az állásra – rikácsolta.
A legszívesebben fölkeltem és faképnél hagytam volna. A
sörfőzde bűze olyan átható volt, hogy meg kellett csipkednem az
orcámat, úgy elővett a rosszullét. Mégis volt valami ennek az
alaknak a megvető nézésében és nevetésében, ami azt látszott
sugallni, hogy nem vagyok elég jó erre az állásra, hiába is
erőlködöm, és ez felpiszkálta az ellenállásomat.
– Rendben – mondtam. – Kivárom, amíg meggondolja magát.
Most rajtam volt a sor, hogy kisikerítsek egy mosolyt. Csakhogy
az enyém sértett mosoly volt.
Egész délelőtt vártam. Valahányszor Napier kinyitotta az irodája
ajtaját, én még ott voltam.
– Van új folyamodó? – szólt ki a titkárnőjének.
– Csak Miss Hennessy – felelte ő.
Erre az ajtó újra becsapódott.
Ebédidőben Napier végigsettenkedett a folyosón; szinte
beleolvadt a lakkozott lambériába. A titkárnője megkérdezte, jól
vagyok-e, nem kérek-e vizet, de nemet mondtam.
– Talán nem önnek való ez az állás – mondta halkan.
Együtt hallgattuk, hogyan üvöltözik valakivel Napier az épület
egy távolabbi részében, aztán újra feltűnt. Közben idegesen
pislogott maga körül, nem találja-e üresen a székemet. Fölálltam,
és integetni kezdtem.
– Itt vagyok, Mr. Napier.
Eléggé legyöngültem addigra az éhségtől.
– Szereti a szexet és az utazást? – kérdezte.
Na, végre. Állásinterjú ez is, noha ugyancsak rendhagyó.
Elpirultam, de nem hagytam berángatni magam a csőbe.
– Valójában igen.
 – Akkor kopjon le!
Az ajtó újfent bevágódott előttem.
Megkérdeztem a titkárnőt, hogy kedveli-e a szépnemet a főnöke.
Azt felelte, igen, de leginkább csak a kocsija hátsó ülésén. Na, és
Margaret Thatchert is meg a királynőt, noha őket nem az
ominózus hátsó ülésen. E két hölgyet ezüstkeretben őrzi.
– Sebaj – valami effélét motyogtam, noha kétlem, hogy a nő
vette volna a lapot.
Délután ötig senki nem jelentkezett az állásra. Napier titkárnője
vette a kabátját, és lekapcsolta a világítást.
– Majd talál magának máshol munkát – vigasztalt. – Mikor
elkezdődik a turistaidény, Kingsbridge-ben mindig keresnek
pincérnőket, meg hasonlókat.
Elmagyaráztam neki, hogy irodai munkára lenne szükségem,
olyanra, ahol nem kell emelgetnem, és a pénzem is fogytán. Nincs
időm várni. – Hát, sok szerencsét – köszönt el tőlem.
Újabb fél órán keresztül ültem némán. A sörfőzdében csönd
honolt; az a fajta, amelyik a régi épületeket szokta megülni.
Mintha ez a csönd csupa nyikorgásból és tiktakolásból állna; olyan
zörejekből, amelyek nem embertől, hanem hátrahagyott tárgyaktól
származnak.
Aztán kopogtattam Napier ajtaján, és vártam. Csak nem ugrott
ki az ablakon, hogy elmeneküljön előlem? Azért vesztegettem el itt
egy egész napot, hogy lóvá tegyenek a végén? Megelégeltem a
dolgot. Belöktem az ajtót, és besétáltam a sűrű füstbe. Napier
íróasztalán üvegbohócgyűjtemény csillogott a félhomályban.
Lehettek vagy húszan, kék és sárga üvegfigurák, akár egy
szmogban szédelgő zenészbanda. Mögöttük ott trónolt Napier.
Idegesen forgott ide-oda bőr- és mahagóniszékén.
– Hozzá ne merjen nyúlni az üvegbohócokhoz! – acsargott.
Eszem ágában sem volt. Sajnálom, hogy eszedbe juttatom
mindezt, Harold.
– Nagyon úgy fest, hogy engem kell fölvennie, Mr. Napier –
kezdtem.
– Mondtam már, nem nőnek való munka. – Új cigarettára
gyújtott annak a parazsánál, amit szívott, és elnyomta a csikket egy
hamutálcában.
– Kell is nekem női munka! Ötszáz fontot spórolok meg
magának fél év alatt! – Per pillanat fogalmam sem volt, hogyan is
érném ezt el. – Egész nap itt rostokoltam az előtérben. Ha egyszer
ráadom a fejem valamire, se isten, se ember nem tántoríthat el.
Végül is mit veszít azzal, ha kipróbál?
Így kaptam állást a pénzügyön. Egy kingsbridge-i turkálóban
beszereztem egy olcsó, barna, gyapjú kiskosztümöt, bő zakóval,
ami eltüntette megvastagodott derekamat. Vásároltam továbbá
egy fekete kézitáskát, meg egy kényelmes barna fűzős cipőt,
alacsony sarokkal és szögletes orral. Napokat töltöttem a
könyvtárban, hogy kitanuljam a könyvelés mesterségét és a
pénzügyi műveleteket. Néha eszembe jutott a férfi, akit magam
mögött hagytam Corbyban, és csak azért nem sírtam el magam,
mert minden könnyem elfogyott mostanra.
Újévkor visszatértem a sörfőzdébe. Félig-meddig attól tartottam,
hogy elküldenek, és már aznap este újabb buszon ülök, de Napier
titkárnője azt mondta:
– Á, Miss Hennessy! Az irodáját az első emeleten találja, a
harmadik ajtó jobbra.
Szinte repültem az emeletre a jellegtelen barna strapacipőmben.
A sörfőzdében minden jel szerint híre kelt, hogy női munkaerő
kezdett a pénzügyön. Több üzletkötő is ólálkodott az irodám előtt,
hogy megnézzen magának. Hamar ki is alakult rólam a vélemény.
Barna kosztümös könyvelőnő. Csak egyvalamire gondolhattak.
Ugyan mindez huszonnégy éve történt, de az idő múlása
szemlátomást nem hagyta ott a nyomát e viktoriánus falakon.
– Maga az első leszbikusunk – jegyezte meg Napier titkárnője
vidáman.
– De hát nem vagyok az – tiltakoztam. – Kedvelem a férfiakat.
Úgy értem, tényleg kedvelem őket.
– Ez szabad ország! – dalolta a nő, továbbra is magas
hangfekvésben.
Rám mosolygott, de nem adott kezet.

Ma este Philomena nővér gyógyszert oszt. Az ügyeletes ápolónő

lecseréli a kötésemet, és friss fájdalomcsillapító tapaszt ragaszt
rám. Meglepődnek, hogy még mindig füzettel és ceruzával a
kezemben találnak.
– Jól van? – kérdi Philomena nővér. – Nagyon belelendült a
munkába.
– Igen, jól vagyok – morgom.
Még el is mosolyodom.
– Mindketten remekül vagyunk – mondja Mary Inconnue
nővér, miközben rendbe rakosgatja a legépelt oldalakat. – Jó nap
volt a mai.
– Helyes – mondja Philomena nővér.
– Helyes – visszhangozza az ügyeletes ápolónő.
Jót nevetünk ezen a sok helyeslésen.
 Vasárnapi dal

MA ÚJRA eljött a kanca, de az is lehet, hogy Mary Inconnue

nővérnek szabadnapja van. Egyre a farát riszálja, és neki-nekimegy
a karosszékemnek. Mi több, kalapban és négy tánctopánban jelent
meg. Az utóbbiak az enyémre hajaznak. A fejfedője felcsapott
karimájú szalmakalap, művirág és cseresznye szegéllyel; nem
nagyon különbözik attól, amit anyám vásárolt magának a
diplomaosztómra. Férfias küllemű nő volt, és alaposan meggyűlt a
baja a kalappal, amely legnagyobb bosszúságára folyvást lerepült a
fejéről.
– Scheisse, scheisse{4} – kiabálta.
Végül apám vitte helyette, óvatosan magasra tartva, meg ne
billenjen, mintha gyümölcssalátát hordozna.
A kanca gazdájának híre-hamva, ő a grapefruitos kalap
tulajdonosa. Talán épp szénát vesz a lovának.
Mielőtt ma írni kezdtem neked, megtornáztattam az ujjaimat.
Aztán Lucy nővér megmosta, ami megmaradt a hajamból. A
hajszárítóját is behozta.
– Szép a füle – mondta, és fölvett a földről néhány papírlapot.
Összeráncolt szemöldökkel nézegette; még fejtetőre is állította,
hátha az segít. A bőröndömre mutattam, hogy gyűjtse oda őket.
– Levelet írok Harold Fry-nak – mondtam. – Mary Inconnue
nővér segít benne. – Le is írhattam volna a mondatot, mert
szegény kislány egy szavamat sem érti, de fáradt voltam hozzá.
Miután befejeztem a motyorászásomat, rémület ült ki az arcára.
Apró gombszeme is hunyorgott, hátha attól jobban hall.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értettem – mondta lassan.
A füzetemért és a ceruzámért nyúltam, de leintett.
– Nem, nem! Mondja újra. Az én hibám volt. Ezúttal biztosan
jobban megértem.
– Levelet írok – nyöszörögtem.
Külön ejtettem ki minden egyes hangot, mint az Embleton-
öbölbeli postahivatalban, még mielőtt minden megnehezedett
volna, és felhagytam volna az odajárással.
Rózsaszínű szája diadalmas mosolyra húzódott.
– Á, már értem, Queenie! Tudom, mit mondott!
Jókedvűen állt föl. Az ajtóban még megfordult.
– Egy vagy két cukorral kéri?
 Hétfői rosszkedv

NEM KAPTAM képeslapot!

Gondolom, hazamentél.
– Elég legyen a kesergésből! – szólt rám Mary Inconnue nővér.
– Folytassuk a levélírást!

Új beteg érkezett. Egy férfi. A harmincas évei közepén járhat.

Szaténpizsamát és jókora, szőrmókos mamuszt hord, a fején kötés.
A koponyája így leginkább olyan főtt tojásra hasonlít, amelynek
feltörték a tetejét.
A családja is vele jött. Két kislány, a fiatal felesége, fehér
egyenruhában, munkához öltözve, anyja-apja, meg még egy nő.
Vélhetőleg a nővére, mert a szemük egyforma barna. Minden e
körül a pasas körül forgott. Valamennyien körbeülték merev,
kihúzott derékkal a társalgó parafa hirdetőtáblája alatt. Hol
rápislogtak, hol ránk, miközben görcsösen megmarkolták a
teáscsészéjüket és nápolyijukat, mintha a haldoklás ragályos
lenne, s csupán a hétköznapi dolgok és mozdulatok mentenék meg
őket.
– A papának új papucsa van – mondta az egyik kislány.
– Szép papucs – hagyta helyben a Gyöngykirály.
– A pizsamája is új.
– Az is szép.
Az anya figyelmeztető pillantást küldött a lánya felé. Ne állj
szóba idegenekkel! Kivált ne olyanokkal, akiknek lejárt a
szavatosságuk. A nagymama kifestőkönyvet vett elő a retiküljéből.
– Gyere ide, Alice! – mondta.
– Mi a baja a néninek! – kérdezte a kislány.
A fiatal anya töprengő arcot vágott, mintha sürgős
megfontolnivalója akadna, ezért meg sem hallaná a kérdést. Ezért
a lánya újra megkérdezte. Ezúttal fölállt, úgy mutatta, kire gondol:
– MIÉRT ILYEN EZ A NÉNI?
 – Á, ő Barbara – felelte meg a kérdést Finty. – Nincs szeme.
Kapott műszemet az egészségbiztosítótól, de az egyik folyton
kiesik. Nem igaz, Babs?
Barbara nagyot nevetett, és nevetett az Alice nevű kislány is.
A család azonban nem nevetett velük.
– Kiszínezheted a kifestő könyvemet, ha akarod – mondta Alice.
– Csodás! – lelkesedett Finty. – Imádok színezni.
 Finom szendvicsek

– Ő MISS Hennessy, az új könyvelőnk. Tudja, hogyan találkoztunk

először?
Ha őszinte vagyok, és végül is most ez a célom, többek között
azzal bosszantottál fel, hogy ezt adtad be a vendéglősöknek
bemutatkozásképpen. Valahányszor újra elmesélted,
nevethetnéked támadt. Na, kezdődik, gondoltam. A sok eltorzított
részletet újra meg újra végighallgatni a szádból olyan volt, mint
egy házasság, a boldogabb pillanatok nélkül.
– Igen, fura történet. Nagyon fura. Egy iratszekrényben
találkoztunk.
Ami nem volt igaz.
Szokatlan érzelemkitörésemet megelőzően, melyre a nevezett
szekrény ajtajában került sor, ugyanis bemutattak bennünket
egymásnak. Az ebédlőben. Azért emlékszem erre, mert naponta
lestem, mikor mész enni – odaláttam az ablakomból. Többet
szerettem volna megtudni a magas pasasról, aki konténerekbe
rejtette az üres sörösdobozait, táncolt az árnyékával, majd
szembeszállt egy vadállattal.
Éppen ebédidő volt tehát. Már majd’ két hete dolgoztam a
sörfőzdében, és Napier titkárnőjével ültem egy asztalnál. Igen, már
emlékszem, Sheilának hívták. Vékony, csöndes nő volt, a keble
azonban olyan aránytalanul hatalmas volt törékeny termetéhez
képest, hogy hiába próbáltál bármi mást észrevenni rajta – például
a meglehetősen közönséges száját vagy a vékonyszálú haját a
szemed óhatatlanul is a gigantikus halmokra tévedt. Mindenki így
volt ezzel. A pasasok, persze, körüldongták. Elnéztem türelmes,
zavart tekintetét, amely mintha arra várt volna, hogy
beszélgetőpartnere végre az arcába nézve ráébredjen, ő is csak egy
ember.
Emlékszem, épp udvariasan megkérdeztem, hogy van, mire ő
ugyanilyen udvariasan az időjárásról mondott valamit, amikor
megálltál az asztalunknál. Föl se mertem nézni. Csupán a
vitorláscipőt láttam, meg azt, hogy a nadrágod szára nem elég
hosszú, és kilátszik a cikkcakkos mintázatú zoknid. Ha bármit
éreztem akkor, hát talán annyit, hogy egészen megdöbbentett alsó
testfelednek ez a tökéletes átlagossága.
Ekkor emeltem föl a tekintetem, és jöttem rá, hogy te vagy az. A
pasas, aki annyira lenyűgözött. Elpirultam.
Legnagyobb meglepetésemre, te is. De nem azért estél zavarba,
mert titkon kifigyeltelek abból az első emeleti ablakból. Ó, nem!
Nyíltan, tátott szájjal, guvadt szemmel bámultad Sheila
dekoltázsát.
– Tyűha! – mondtad ki hangosan.
– Á, jó napot, jó napot, Mr. Fry – üdvözölt Sheila.
Láthatóan majd’ elsüllyedtél szégyenedben, hogy elárultad
magad.
Az áldóját, micsoda időnk van! – tetted hozzá esetlenül, hogy
jóvá tedd ezt az égbekiáltó bárdolatlanságot.
– Harold Fry az egyik üzletkötő – közölte velem Sheila, mintha
ez mindent megmagyarázna. – Ő pedig Miss Hennessy, új nálunk,
a pénzügyön van – mutatott be neked.
Megigazítottad a nyakkendőd csomóját. (Nem csúszott félre.
Máskor sem. Idővel azonban rájöttem, gyakori szokásod ez,
ahogyan egyesek a torkukat köszörülik, vagy ahogy apám a
következő szavakkal zárt le egy-egy beszélgetést: „Na, akkor ezt
elintéztük.”)
– Örültem a szerencsének hölgyeim – mondtad, és kezet
nyújtottál.
Hamar rájöttél az újabb baklövésedre, és ezúttal felnyögtél.
Mostanra üzletkötő társaid már nevetgélve letelepedtek az
asztalokhoz a húspástétomukkal meg a cigarettájukkal.
– Nem csatlakozik hozzánk, Mr. Fry? – kérdeztem.
Alaposan benne voltál a pácban. Látszott rajtad, hogy a
legszívesebben elmenekülnél az ebédlőből, el az iménti
esetlenkedésed helyszínéről, de azért csak letetted a szendvicseidet
mellém az asztalra. Szemlátomást eddig voltál hajlandó elmenni.
Én a reggel összeállított szendvicseimet ettem éppen: sonkát barna
kenyérrel. Te műanyag ételtartályt hoztál magaddal, aminek a
fedelén címke hirdette a neved. Biztosan van akkor feleséged, ő
készíti össze az ebédedet, gondoltam.
Ott voltunk hát hárman, ahol az előbb ketten voltunk, és nem
tudtuk, mit is mondhatnánk egymásnak. Sheilával felnéztünk rád.
Te továbbra is állva toporogtál a szendvicsesdoboz közvetlen
közelében.
Végül Sheila szólalt meg:
– A jövő héten férjhez megyek.
– Az szép – mondtad.
– Ami azt illeti, izgulok kissé.
– Izgul? Miért?
– Nem is tudom. Csak úgy. Enni is alig tudok. Nézzék –
mutatott az összecsomagolt ebédjére.
Igaza volt, alig nyúlt hozzá.
Gyors, aggódó pillantást váltottál velem, ami rövid időre
összekötött kettőnket; mintha kötelességünk lenne összefogni és
segíteni ezen a fiatal nőn. Mivel természetesen sem őt nem
ismertem, sem téged, és a házasságról sem tudtam semmit, vállat
vontam. Átruháztam rád a feladatot, magas férfiú. Különben is
megbabonázott a szemed. Olyan nagylelkűség sugárzott ebből a
kékségből, hogy másra sem tudtam gondolni.
Összefontad hátul a kezed. Széles terpeszbe álltál, valósággal a
földbe gyökerezve. Fejed lehajtva töprengő arcot vágtál, úgyhogy
homlokodon újra megjelentek a ráncok. Sheila összenézett velem,
mintha csak azt mondaná: „Ez meg mire készül?”
Visszamosolyogtam rá. Fogalmam sincs, de várjuk ki – ezt akarta
mondani a mosolyom.
– Kérem, ne izguljon! – mondtad lassan. – Jómagam a
nászéjszakám zömét a fürdőszobában töltöttem. Ez volt életem
legszebb napja. Meglátja, nagyon boldog lesz!
Fölemelted a fejed, és jóságosan elmosolyodtál. Egész arcodra
rásugárzott ez a mosoly. A szemed is ragyogott. Ekkor értettem
meg, hogy te mindig a dolgok jó oldalát nézed, mert szereted az
embereket, és a legjobbat kívánod nekik. Bódító felismerés volt.
Mielőtt a sörfőzdébe kerültem, sok mindennel próbálkoztam,
sokfelé megfordultam, sokféle embert láttam. Kitüntetéssel
végeztem klasszika-filológiából. Aztán egy bárban találtam
munkát, hogy ebből fedezzem egy titkárnői tanfolyam költségeit.
Voltam kutató is, és amikor ezt már sokalltam, idegen-vezetőként
helyezkedtem el, később pedig egyetemi oktatóként. Néhány évig
női művészek egy csoportjához csapódtam a Sohóban, aztán
összeszűrtem a levet Corbyban egy nyugdíjas bíróval a feljebbviteli
bíróságról (ő volt a Szarjankó). Summa summárum, eleget láttam
ahhoz, hogy tudjam, mi mindent kezdhetnek az emberek a
szavakkal. Akadtak, akik nem mondták ki, amit gondoltak, de
olyanokkal is találkoztam, akik nem azt tették, amiről papoltak.
Ennyire egyszerű szavakat, amelyek mégis oly sokat közvetítenek,
azonban soha nem hallottam. Sheila is áhítatosan itta magába
mindezt. Ott álltál te, szilárdan megvetett lábbal, hátra tett kézzel,
és akkora meggyőződéssel hangoztattad, hogy boldogság vár rá,
hogy ő maga is hinni kezdett benne.
– Nos, viszontlátásra, hölgyeim – mondtad aztán, és elsétáltál a
szendvicseimmel.
Mint kiderült, a tied pulykahús volt salátával, fehér kenyéren. A
feleséged levágta a kenyérhéjat. Azért tudom, mert én ettem meg.
– Rendes ember ez a Mr. Fry – mondta Sheila. – Nem olyan,
mint a többiek. Engem is egészen fölvidított.
– Táncol is, ugye?
– Á, nem hinném – nevetett föl Sheila. – Többnyire csak ül a
táncmulatságokon, tudja.
Később a többi titkárnőtől is érdeklődtem utánad, de nem sok
hozzátennivalójuk akadt. Már régebb óta voltál a sörfőzde
alkalmazottja, mint itt a legtöbben. Soha egyetlen napot nem
hiányoztál, még a fiad születésekor sem. A jelek szerint nyaranta
kéthetes szabadságra mentél a családoddal, az íróasztalodon
azonban egy fia fotót sem láttam, amikor visszavittem az
ételtartót; mindössze gémkapcsokat, egy műanyag ceruzahegyezőt
és a kínai étkezde karácsonyi ajándékként osztogatott naptárát.
Lejárt naptár volt.
Ahogy tovább figyeltelek a távolból, egyre több mindent
fedeztem fel rajtad. Hétfőn, szerdán és pénteken barna öltönyt
viseltél különböző golfnyakkendőkkel, míg kedden és csütörtökön
bézs kordbársony nadrágot, V-nyakú bézs szvetterrel. Nem
divatoztál, a jelek szerint semmi mást nem akartál, mint minél
észrevétlenebbé válni.
A szemed mélykék volt, döbbenetesen élénk tekintetű. Évekkel
később ugyanezt a színt kerestem a tengerparti kertemben; néha a
liliomokon véltem rálelni, néha a kék pipacsaimon. Egy koranyári
reggelen, mikor a tenger lágy redői az eget tükrözték vissza,
egyszer csak megláttalak a parton. Egyenes derékkal lépkedtél.
Sűrű barna hajadat most sem tudtad teljesen simára fésülni.
Sáladat (őzbarna csíkok voltak benne) szorosan a nyakad köré
tekerted. Tán anyád tanított arra, hogy ha így teszel, nem fázol
meg. Jókedvre derített, hogy efféléket találgathatok rólad, és
távolról figyelhetlek a sörfőzdében is. Gyanítottam, hogy iszogatsz
is, és ezt szégyelled. Na és? Mindannyiunknak vannak titkai.
Soha nem láttalak golfnyakkendő nélkül.
Soha nem láttalak golfütővel.
Soha nem láttalak, csak vitorláscipőben.
Soha nem láttalak vitorláson.
 A magányos úriember

Nos, HAROLD, egy teljes hete gyalogolsz, és mostanra elhagytad

Exetert. Két képeslapot is kaptam egy napon! Roppant
szemléletesen írtad le lábfejed állapotát a zokniban. Remélem,
sikerült ragtapaszt beszerezned Chudleigh-ben. És tetszik Exeter
látképe. A katedrális a gyep zöldjével. Fura elgondolni, hogy húsz
éve jártam ott utoljára. Aznap, amikor végleg otthagytam Devont.
– „Drága Queenie! Ne adja fel! A legjobbakat. Harold (Fry)” –
olvasta Lucy nővér.
– Akkor ez a futóbolond még nem takarodott haza – jegyezte
meg Mr. Henderson.
– Persze, hogy nem! – kiáltotta Finty. – Egészen idáig
elgyalogol, hogy lássa Queenie Hennessyt!
A mai postával ajánlatot kapott: egy éven át ingyen fogyaszthatja
a McViti kekszet, amennyiben kitölt egy kérdőívet. Mr.
Hendersonnak semmi nem jött.
– Ha valakinek olyan küldeményeket kézbesítenek, mint
magának, nem kíván kötözködni a világgal – mondta.
A Gyöngykirály számára két csomag érkezett, de azt mondta,
inkább a szobájában bontja ki őket. Barbara kötött szemüvegtokot
kapott az unokaöccsétől.
 – Jaj, de szép! – lelkesedett. – Kár, hogy nincs szemem, az
infúziós tűmet ellenben benne tarthatom. Remek lesz!
Délután újabb betegek érkeznek.
– Ha valaki belép ezen az ajtón, többé nem hagyja el ezt a helyet.
Ki lesz a következő? – jegyezte meg Mr. Henderson.
Úgy tettem, mintha a képeslapjaidat olvasnám.
– Maga valamikor Kingsbridge-ben élt, Queenie? – kérdezte
Catherine nővér. Kurtán megbiccentettem a fejem. – Ott
ismerkedett meg Harold Fry-jal? – Újra bólintottam. – És miért
költözött el onnan?
Erre viszketni kezdett az orrom. Lucy nővér megfogta a kezemet.
– És mit gondol, mikorra ér ide Harold Fry? – kérdezte
esetlenül. – Holnap délelőtt vagy délután?
Lucy nővér az egyik legaranyosabb fiatal nő, akivel valaha is
találkoztam. A francia manikűrben és a hajszárításban nincs párja,
de nem hinném, hogy egyszer is látta Anglia térképét.
Nem csoda, hogy akkora kihívás számára a kirakósa.

Igen, emlékszem Exeterre. A vége felé jártam arra. Felkerestelek

Fossebridge Road-i házadban, hogy elköszönjek tőled, de csak a
feleségedet találtam otthon. Az volt az egyetlen alkalom, mikor mi
ketten beszéltünk egymással; ez volt életem egyik legszomorúbb
beszélgetése. Emlékszem a forgalmas restire az exeteri
pályaudvarral szemben, ahol másnap kora reggel gubbasztottam a
skótkockás bőröndömmel, és azon törtem a fejem, most mi legyen.
Annyi világos volt, hogy mennem kell. Maureen szavai
visszhangoztak a fejemben. Ha én épp nem beszéltem, újra és újra
ezt hallottam. Csak mentem megállás nélkül a találkozásunk után,
de ez sem használt; nem tudtam elűzni magamtól ezeket a
szavakat. Láttam magam előtt, ahogy teregeti a mosott ruhákat,
végeláthatatlanul, mintha a nap sose sütne ki, a szél se kezdene el
fújni, és a feladata soha nem érne véget. A háta mögött minden
ablakot műszálas függönyök takartak el. A ház becsukta szemeit.
Nem tudom, miért marad ilyen kristálytiszta egyik-másik emlék.
Ha felidézem egy szeletét, az egész a tudatomba tódul, míg más
dolgok, amelyekre szívesen emlékeznék vissza, sehogyan sem
jutnak eszembe. Bárcsak az emlékezet olyan lenne, mint egy
könyvtár, ahol mindent a megfelelő helyen tárolnak. Bárcsak
odasétálhatnék a könyvtárosnő asztalához, azzal, hogy, teszem azt,
visszahoztam a David Fry-ra vagy, igen, az édesanyjára vonatkozó
fájó emlékeimet, és kellemesebbeket vennék ki helyettük.
Mondjuk arról, amikor tüskés pikóra horgásztunk apámmal. Vagy
amikor a Cherwell partján piknikeztem diákkoromban.
Erre a könyvtárosnő csak annyit mondana: „Természetesen,
asszonyom. Ezek kölcsönözhetőek. A horgászat a H-nál, a piknik a
P-nél. Megtalálja őket balra.”
Ott lenne hát az apám. Robosztusan, mosolygósan a
munkaruhájában, egyik kezében horgászbot, a másikban a háló.
Szökdécselve próbálok lépést tartani vele, mialatt ő a benőtt
dűlőúton csörtet lefelé a patakhoz.
– Hová lett ez a lány? Hol vagy?
A sövény virágain rovarok döngenek. Apám a vállára ültet. Mi
történik aztán?
Fogalmam sincs.
De nem is fontos, hiszen az exeteri restiről írtam. Zsúfolásig tele
volt bőröndökkel, táskákkal és hátizsákokkal. Moccanni is alig
lehetett tőlük. A nyári szünet legvégén jártunk, és a kinti világot
kora reggeli köd ülte meg. Körülöttem népes társaságok csevegtek
és nevetgéltek; boldogan néztek társas jövőjük elébe. Sértve
éreztem magam ennyi örömtől, ami mintha még az ablakokat is
bepárásította volna. Az ajtó mellé ültem le. Valahányszor kinyílt,
azt reméltem, te leszel az. Harold bizonyára értesül róla, mit
tettem érte, gondoltam. Még ha Maureen nem is adta át az
üzenetemet, csak összeakad valakivel a sörfőzdében, aki
felvilágosítja. Majd utánam jön, én pedig elmondom neki az
igazságot. Semmi mást nem akartam tőled, csak hogy még egyszer
utoljára lássalak.
– Elnézést? Szabad ez a hely?
Nagyot dobbant a szívem. Fölnéztem, de természetesen egy
másik férfi volt az. Nem te. Sűrű barna haja volt, amely azonban
icipicit sem kunkorodott vissza a tarkónál, mint a tiéd, és a füle
fölött sem meredezett tüskésen. Az idegen a velem szemközti
székre mutatott. Nem, az a szék foglalt, mondtam. Várok valakit.
Most pedig lépjen le!
Az utolsó mondatot nem mondtam ki hangosan, csak
magamban.
A pasas bólintott, és odébbállt. Volt valami félszegség és
óvatosság a mozgásában, ahogyan a poggyászokat kerülgette.
Láthatóan nem ismerte a helyet. Üvegállatkára hajazott, olyan
finomak és törékenyek voltak a tagjai. Végül talált magának egy
üres széket egy család asztalánál, és leereszkedett a legszélére.
Egyre a kézelőjét, a haját meg a cipőjét igazgatta, a bizonytalan
emberek módjára, akiknek emlékeztetniük kell magukat, hol
végződnek ők, és hol kezdődik a külvilág. Ceylon teát rendelt (tej
nélkül) és pirított teasüteményt. Ekkor azonban a mellette ülő
kölyök felborította a műanyag poharát, és leöntötte gyümölcslével.
Mindenki talpra ugrott: a magányos úr, a pincérnő, a többi
vendég. Semmi gond, semmi gond, ismételgette az úriember,
miközben a zsebkendőjével itatta fel az öltönyét. A kislány szülei
papírszalvétát adtak a kezébe. Fölajánlották, hogy küldje el a
tisztító számláját. Miért nem kóstolja meg, amit eszünk? Jaj, nem,
dehogy – felelte az idegen elvörösödve –, szó sem lehet róla. Minél
nagyobb figyelemmel vették körül, annál űzöttebbnek látszott.
Ahogy ott ültem és figyeltem, szégyenszemre be kell vallanom, azt
gondoltam: Helyes. Hadd feszengjen ez a magányos alak. Legalább
nem én vagyok.
Megérkezett egy fiatalember. Nem jött be a restibe, hanem
megállt az ajtóban. Farmer volt rajta, póló és vadonatúj
cowboycsizma. Keresztbe tett karral nézett végig a vendégeken,
mintha csak összeszámolna minket. A magányos úr felállt. Újra
felitatta az öltönyét, de remegett a keze. Bocsánat, mondta.
Bocsánat, hogy élek. Pénzt hagyott az asztalon, és a fiatalemberrel
együtt távozott a restiből.
Ingem ujjával letöröltem a párát az ablakról. A magányos úr a
fiatalember mellett lépkedett, zsebre dugott kézzel, amíg aztán az
át nem karolta és magához nem húzta. Többen megnézték és
kikerülték őket, ám a fiatalember nem vette le kezét az idősebb
derekáról, úgy kormányozta előre. Néztem utánuk, amíg el nem
nyelte őket a köd.
Látod, egyvalaki volt csak egyedül a restiben rajtam kívül, de
még ő sem volt magányos. Ez volt az utolsó csöpp a pohárban.
Harold Fry nem jön, gondoltam. Egy életen át várhatom hiába.
Nincs bocsánat azért, amit tettem. Fölkaptam a skótkockás
bőröndömet, és átfurakodtam vele a tömegen; egyszer egy
kimerült anya törtetett át így üvöltő gyermekével az idegenek
tömegén.
– Nézzen a lába alá! – mordultak rám mentemben.
Gyűlöltem őket, a legjobban azonban önmagamat gyűlöltem a
gyávaságomért.
A pályaudvaron végigfutottam az induló vonatok jegyzékét, hogy
kinézzem a legtávolabbi helységet. Ha a Mars is szerepel a listán,
hát oda kérek jegyet. Meg kellett azonban elégednem Newcastle-
lel.
– Egyet kér, asszonyom?
Hahaha! – hú, de vicces. Kösz, hogy felhívta a figyelmem, hogy
egyedül vagyok.
– Igen, egy szál magam utazom – közöltem.
– Nem, úgy értettem, hogy nem vált-e jegyet a visszaútra.
Villámcsapásként ért a felismerés. Nem akarok én elmenni
innen. Istenem, add, hogy ne kelljen elmennem! Szeretem Harold
Fry-t! Nem tudok nélküle élni! Aztán eszembe jutottak Maureen
megsemmisítő szavai; ökölcsapásként zuhogtak rám.
– Csak oda kérek – mondtam. – Nem jövök vissza.
 Amelyben nem sok történik

ÚGY HALLOM, a Gyöngykirály ma nem érzi jól magát, ezért nem ül

ki a társalgóba. Mr. Henderson sem. Egy beteget viszont körülvett
a családja, valamennyien fogták egymás kezét. Philomena nővér
megkérdezte, lenne-e kedvük vele imádkozni, és ők igent
mondtak. Behunyt szemmel ismételték el a nővér szavait. Azt
gondoltam, annál közelebb nem is kerülhetnek az emberek
Istenhez, mint hogy kézen fogják és meghallgatják egymást.
Egy önkéntes megmutatta Fintynek, hogyan bütykölhet virágot
papír zsebkendőből. Egyet Barbarának is készítettek, ő azonban
kalapnak hitte, és a fejébe nyomta.
Egész délelőtt ez volt rajta.

Ablakom előtt levéllé bomlottak a fa rügyei. A fa időnként

megrázza őket, mintha ezt tudakolná tőlük: Jól érzitek magatokat
odafent?
Tévedtem. Végül is történt valami.
Ti is látjátok, levelek?
 Egy pillanat, mindjárt
adok zsebkendőt

MIKOR RÁM találtál az iratszekrényben, Harold, már egy teljes

hónapja dolgoztam a sörfőzdében. Február eleje volt. Megettem a
szendvicseidet, és körbeszaglásztam az íróasztalod körül, mégsem
beszéltünk az ebédlő óta. Mindenesetre az ablakban álltam, és
lestelek. Csaknem naponta megjelentél az üres sörösdobozokkal.
Néha megpróbáltalak az akaratommal kényszeríteni, hogy perdülj
táncra, de nem tetted. Talán hóra lett volna hozzá szükséged.
Többé azonban már nem esett, legalábbis addig nem, amíg még
munkatársak voltunk.
Az iratszekrényes eset a következő volt: javában hüppögök a
szekrényajtó előtt. Meghallom, hogy valaki bejön a helyiségbe,
ezért mögé menekülök. Egész pontosan apám példáját követem:
úgy teszek, mintha ott sem lennék. Ami azonban nehéz, ha
alacsony termetű nő vagy, barna gyapjú kiskosztümöt viselsz, és
nincs más körülötted, mint géppapír és dohányszínű borítékok.
– Ne haragudjon! – mondod.
Szemlátomást tanácstalan vagy, hová is nézhetnél. A lábfejemet
választod.
Nem tudtam, hogyan magyarázzam ki magamat. Lesimítottam a
szoknyámat, és lehorgasztottam a fejemet. Napierre és az engem
kinevető üzletkötőkre fogtam az elkeseredésemet. Azt mondtam,
nem bírom így tovább, és beadom a felmondásomat. Nem
válogattam meg a szavaimat; csak mondtam, ami az eszembe
jutott. Arról azonban hallgattam, hogy terhesen érkeztem
Kingsbridge-be. És hallgattam arról is, hogy csupán az előző
hétvégén vesztettem el a kisbabámat.
Görcsölt a hasam, és a fájdalom úgy letaglózott, hogy alig
tudtam megállni a lábamon.
Te láthatóan azt kívántad, bárcsak ne nyitottad volna ki az
iratszekrény ajtaját, de ha már igen, ne engem találtál volna
mögötte. Nos, nekem is két kívánságom volt: az egyik, hogy csukd
rám az ajtót, az istenért; a másik, hogy soha többé ne lássalak. Ez
tűnt a legokosabbnak. Te azonban jobbra-balra pislogtál a
folyosón, ám sehonnan nem kaptál segítséget.
Ezért máshogy döntöttél. Az arcodon, a testtartásodon látszott.
Komótosan terpeszbe álltál; ugyanúgy, mint Sheila esetében.
Kezed összefontad a hátad mögött. Homlokod ráncba szaladt a
szellemi erőfeszítéstől, miközben hol erre, hol arra a lábadra
helyezted a testsúlyodat, hogy kialakítsd a tökéletes egyensúlyt.
Olyan volt, mintha egy gyökeret eresztő fát figyelnék. Te innen egy
tapodtat el nem mozdulsz, amíg rajtam nem segítettél – ez
sugárzott rólad. Aztán megszólaltál.
– Ne mondjon fel! – kezdted lágyan. Fölnéztem rád; szemed
sugara egyenesen az enyémbe mélyedt. – Nekem is nehéz volt
eleinte. Úgy éreztem, kilógok a sorból. Később jobb lesz.
Varázslat volt ez is, megint csak a te műved. Nem jött hang a
torkomba. Egy pillanatra azt hittem, minden dolgom elrendeződik,
hiszen láthatóan te is ezt akarod. Az egész olyan egyszerű volt.
Pedig annyi mindent vesztettem el akkor, Harold. A legjobban a
kisbabámért fájt a szívem.
– Egy pillanat, mindjárt adok zsebkendőt – mondtad.
– Nem, nem köszönöm – tiltakoztam, neked azonban
mondhattam.
Úgy kaptad elő a zsebkendőt a zsebedből, mint a bűvész a sálját.
Módszeresen összehajtogattad, amíg akkora nem lett, mint egy
tűpárna.
– Kérem, fogadja el! – kérleltél kedvesen.
Az arcomhoz emeltem. Az illatod egészen fölzaklatott.
Tán a hormonok játéka volt. Nem tudom. Néha máig érezni
vélem azt az illatot. Imperial Leather szappan, tejeskávé és
citromillatú arcszesz keveréke. Nem mindegy azonban, milyen.
Pontosan ennek az elegynek kell lennie. Olykor elhalad egy idegen
a kertem mellett, én pedig a legszívesebben elhajítanám a
szerszámaimat, és utána futnék a parti ösvényen. Nem próbálnám
megérinteni, sem szólni hozzá. Egyedül arra az illatra lenne
szükségem, meg a szívet-lelket megremegtető érzésre, amely
kísérte. Megpróbáltam növényen tetten érni ugyanezt az illatot, de
épphogy csak a közelébe jutottam. Egyszer mezei kakukkfüvet
termesztettem. Mikor rásütött a nap, majdnem ezt éreztem. Csak
üldögéltem mellette a kávéscsészémmel, noha be kellett hunynom
a szemem ahhoz, hogy a szagkeverék szappan-alkotórésze is
megképződjön a tudatomban.
Ott álltunk hát az iratszekrényben. Megkérdezted, nem volna-e
kedvem előjönni onnan.
– Köszönöm – feleltem, mert épp ez jutott eszembe.
Meginogtam kissé, mivel újra görcsölt a hasam, te pedig a
kezedet nyújtottad.
– Csak nyugodtan – mondtad. – Semmi ok a sietségre.
Először fordult elő, hogy egy férfi megérintett Corby és a
Szarjankó óta. (Azt a fiatal orvost nem számítom, aki megvizsgált a
mentős hordágyon.) Ujjaid érintése az enyéimen vibrálást
indítottak el a gerincemen, egészen a fejem búbjáig. Nagy, meleg,
biztos fogású kezed volt. Bárcsak így maradhattunk volna; kezem a
kezedben. Más helyen és időben, egy másik életben tán a karodba
omlok. Csakhogy te Harold Fry voltál. Én meg Queenie Hennessy.
Elhúzódtam hát tőled, és amilyen hamar csak lehetett,
eltakarodtam a közeledből. Csaknem futottam.
Bárcsak valóban elmentem volna. Tömérdek bánatot
megtakaríthattam volna magunknak.
Aznap éjjel levelet írtam a Szarjankónak. Mellétettem a pénzt,
amit rám erőltetett, hogy vetessem el ezen a gyereket. Nincs
gyerek, írtam. Nem esik csorba a hírnevén. („Gyere vissza! –
sóhajtozott könnyáztatta arccal, amikor elváltunk. – Gyere vissza,
miután mindent elrendeztél. Nem tudok nélküled élni, édes
kincsem!”) Levelemet azzal zártam, hogy soha többé nem óhajtom
látni. Valószínűleg rájön majd, hogy egész jól elvan nélkülem.
Arcomhoz emeltem a zsebkendődet, és mélyen magamba
szívtam az illatod. Úgy éreztem, meggyógyítottál.

Nem megy tovább az írás. Elfáradt a kezem. A fejem is. Az éjszakás

ápolónő megkérdezte, nincsenek-e fájdalmaim. Folyékony
morfiumot hozott likőröspohárban, hátha attól elalszom.
 A két kék madár felébred a nyomaton, és kirepül a képkeretből.
Elnézem, hogyan mélyül tintakékké az ablakomból látható
égdarab. Aztán meglátom a csillagokat, amelyek valósággal
sisteregnek odakint. A Hold vékony sarlója is ripityára törött.
– Ki kell cserélnem az írógépszalagot, édes lelkem – mondja
Mary Inconnue nővér.
Ennyi elég is ma éj…
 Ultimátum

MA MEGINT nem volt postám. Bevallom, lehangolt kissé. A

Gyöngykirály számára újabb csomag érkezett, de ezt sem nyitotta
ki.
– Talán holnap kap levelezőlapot Harold Fry-tól – vélte
Catherine nővér.
– Számunkra nincs holnap – jelentette ki Mr. Henderson.
Forró volt a testem, és gyöngének éreztem magam.
Tényleg el tudsz idáig jönni gyalog? Kingsbridge-ből Berwick-
upon-Tweedig? Megpróbáltam elképzelni, ahogy az országúton
baktatsz, de csupán egy őzbarna öltözékű férfit láttam magam
előtt, aki kimutogat a kocsija ablakán.
– Muszáj ezt csinálnia? – kérdeztem egyszer.
– Mármint mit? – néztél rám értetlenül.
– Hát, hogy letekeri az ablakát, és kiint a kezével, valahányszor
jobbra vagy balra fordul. Nem erre való az indexelés?
– Azt akarja mondani ezzel, hogy régimódi a vezetési stílusom?
– kérdezted.
Tényleg ezt gondoltam, de nem bírálatképpen, ezért
tapintatosan inkább azt mondtam, körültekintő vagy vezetés
közben.
– Azt hiszem, Napier is ezt várja el tőlem – mondtad. – Azt
akarja, hogy vigyázzak magára. Maga jó munkaerő. – Ettől
megmelegedett a szívem tája, mert hittem neked. Ugyanígy akkor
is elfogott a biztonság tudata, amikor felvetted az autóskesztyűdet,
és elfordítottad a slusszkulcsot. – Másfelől – folytattad, továbbra is
kiintegetve a szembejövőknek –, így gyorsabbak is vagyunk. Az
igazat megvallva Miss Hennessy, hálás lennék, ha nem vágna ilyen
savanyú képet, hanem inkább segítene.
Mikor én is kidugtam a kezem az ablakon, és jót nevettem, te
hirtelen elmosolyodtál. Az volt az érzésem, boldoggá tesz, ha mást
nevetni látsz. Vajon a feleségeddel is így van ez? – gondoltam
akkor.
Ez azonban réges-rég volt.
A társalgóban ülve elképzeltem, hogyan érkezel meg az
otthonba. Hogyan lépdelsz a bentlakó részleg felé. (Ne ijedj meg az
ajtajától, Harold! Mint kiderült, teljesen átlagos ajtó.)
Elgondoltam, hogyan kínálnak teával a nővérek, és kérdezgetnek
az utadról. Aztán azt is, hogyan olvasod el a levelemet. Mikor
azonban ahhoz a részhez értem, hogyan lépsz majd a szobámba, és
hogyan nézünk egymás arcába, az ablak felé fordultam. Keményen
az égre és az örökzöldekre koncentráltam, vagy bármi másra, csak
ne a képzeletemben létezzen.
Azokban az években is kerestelek, Harold, amikor nélküled
éltem. Nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. Volt idő,
mikor azt kívántam, bárcsak véget érne ez az egész; mikor
megpróbáltalak elfeledni. A felejtés azonban akkora erőfeszítést
követelt, hogy könnyebb volt elfogadni, hozzám tartozol, és így
élnem tovább. Néha, igen, felismerni véltem egy magas alakot lent
a parton, amint köveket hajigál a vízbe, és akkora izgalom fogott
el, hogy beleremegtem. Ez ő! – mondtam magamban. – Harold
Fry! Máskor egy kocsi húzott el mellettem, mikor a falu felé
baktattam, vagy elment mellettem valaki a várrom irányába,
mondjuk egy túrázó, megint máskor egy idegen mögött álltam
sorba a boltban. Néha egy motor hangja vagy egy pasas válltartása,
netalán ahogy bélyeget kért a pultnál a déliesen lágy kiejtésével,
elhitette velem egy pillanatra, hogy te vagy az. Ábránd volt,
délibáb. Bármennyire jó lett volna, tudtam, nem lehet igaz. Az
Embleton-öböl pár elszórt nyári lakból áll a parti szirttetőn,
Északkelet-Angliában, én pedig még a címemet sem hagytam meg
neked.
Mégis, amikor úgy tettem, mintha ott lennél a közelemben,
néhány pillanatig újra a régi teljességet éreztem. Csak azután
hagytam fel a kereséseddel, miután megbetegedtem.
Bizonyára meg is változtál, ahogyan én is. Hajdanában
bársonyosan sima bőröm ma csupa árok és ránc. Egykor sűrű,
barna, vállig érő hajam puha és fehér, mint a téli kertemet benövő
klematisz. Valaha ruganyos, kipárnázott derekam csontos hajlat a
csípőcsont két bütyke között. Talán már te sem őzbarnában jársz.
Talán kékre váltottál.
Félretettem a füzetemet, és megpróbáltalak elképzelni kékbe
öltözötten. Akárha vízből lennél. Sietve újra visszaöltöztettelek
őzbarnába. Aztán eszembe jutott, hogy nem kaptam tőled levelet,
és ostobán éreztem magam az egész miatt.
Lucy nővér megkérdezte, nem akarok-e segíteni neki a
Britszigetek kirakásában, de csak vállat vontam. Catherine nővér
javasolta, üljek ki a közérzetjavító kertbe.
– Szép az idő. Jót tenne magának a friss levegő. Elvégre is
szereti a növényeket meg az efféléket, nem igaz, Queenie?
Én azonban erre csak a fejem ráztam.
Mikor Philomena nővér állt elém a tápláló tejes turmixok
gurigás kocsijával, erre is nemet mondtam.
– Ide süssön, kisasszonykám! Figyelem ám én magát! Egész nap
ül a székében, és a füzetébe ír. Étkezések idején csak csipegeti az
ételt. Néha még be se tolja a képét az ebédlőbe. Ha élni akar,
közénk kell jönnie, és lenyelni azokat a tápitalokat, ahogyan mi is,
mindannyian.
– Jaj, nem! – nyögtem föl. – Kérem, hagyjon! Eleget ittam
belőlük a kórházban. Fölfordul tőlük a gyomrom.
– Magának mintha egy lovagja is lenne, aki keresztülgyalogol
magáért Anglián. Akadnak közöttünk olyanok, akiket még csak
nem is látogatnak. Ezért a minimum, amit megtehet, ha nem dobja
fel nekünk a talpát. Tudom, egy szörnyetegnek érzi magát, de hát
mi már aligha indulhatunk szépségversenyen. Nézze meg
Barbarát! A Gyöngykirálynak műkarja van, nekem meg katéter lóg
ki az oldalamból. Vagy eszi, amit mi, vagy infúzióval táplálják a
végén. Melyiket választja?
– Ne akarja ráerőltetni! – szólt rá Catherine nővér. – Mindenki
másként van ezzel.
– Már megbocsásson, nővér, de én Queenie Hennessyhez
beszélek.
Ezzel Finty olyan pillantással mért végig, amelynek
narancssárga szemöldök adott nyomatékot.
Szóra nyitottam a számat. Magamon éreztem az összes
jelenlévő, a nővérek és a betegek tekintetét. Egy pillanatig sem
reméltem, hogy megértik, amit hörgök:
– Megiszom.
– Pompás – mondta Finty. – Jöjjenek, jöjjön ide mindenki!
Dobjunk be egy rundot!
Catherine kisegített ablak melletti székemből. Csupán néhány
lépés választott el a többiektől, de olyan csigalassú voltam, mintha
hegyet másznék meg. Egy karosszékbe ültettek, a kávézóasztal
mellé. A fejemet sem tudtam fölemelni; nem tudtam ránézni
senkire. Úgy tettem, mintha a társalgó szőnyegének indamintáit
tanulmányoznám.
Lucy nővér különböző ízeket kínált. Barbara és Finty az epreset
választotta. Mr. Henderson vaníliásat kért. A szőrmókos
mamuszos beteg a tejkaramellára mutatott. A Gyöngykirálynak a
csokoládés kellett. Én is a vaníliásnál kötöttem ki.
– Egyforma ez mind – morogta Finty. – Mindnek olyan az íze,
mint a vizes kartondoboznak.
Lucy nővér lecsavarta a kupakot a palackokról, és poharakban,
szívószállal szolgálta fel a turmixokat. Az összes színe átmenet volt
a bézs és a rózsaszín között; még néven sem lehetett volna nevezni,
hacsak nem pirulós drappnak.
Lassan kortyoltuk el. Nekem a fele kicsorgott a számon. Senki
nem szólt vagy mozdult arrébb, amíg a poharainkat ki nem
ürítettük. Én fejeztem be utoljára. Mr. Henderson fölkelt, hogy
szétossza a szalvétákat.
– Bassza meg, ez borzalmas volt! – törölte meg a száját és a
melegítőfelsőjét Finty. – Játsszunk szókirakóst!

– Csak nem nevet? – kérdi Mary Inconnue nővér.

Boldog vagyok. Jól éreztem magam a társalgóban, és a
teánál is.
A nővér fölkacag. Még a szandáljával is kirúg közben. Sokat
nevet.
– Helyes – mondja. – Nagyon helyes.
Félhangosan mormol valamit. Úgy hangzik, mint egy áldás,
amíg ki nem hallom belőle a „tonhal” szót. Csak nem a
bevásárlólistáját mondja fel? – csodálkozom.
Nem adom föl a reményt.
Várni fogok rád, Harold Fry!
 Más nézőpontból

MA REGGEL értelmező szótárt kértem Lucy nővértől. Érmelegítőt

hozott, s mellé szolgálatkészen egy pohár vizet is.
Ma képeslapot kaptam tőled, a bluebelli gőzmozdonyt ábrázolja.
Egy fia szót sem írtál rá. Láthatóan elfelejtetted, hogy ezt is kéne.
– Miért nem erőlteti meg magát jobban Harold Fry? – morogta
Mr. Henderson a székében. – Belehalunk a kíváncsiságba.
Úgy meredt a játékkártyáira, mintha csalásra gyanakodna.
– Olyan nagy gyalogló a barátja? – kérdezte Catherine nővér.
Kétlem, gondoltam. Te meg én egyetlenegyszer mentünk együtt
gyalog. Megpróbáltalak lerajzolni a vázlatfüzetembe, amint a
Morris 1100-asodat vezeted. Nem tudom, emlékszel-e, de
csapnivaló a kézügyességem. Mikor a hetvenes évek végén női
művészekhez csapódtam a Sohóban, bevásároltam helyettük, vagy
megírtam a leveleiket, de nem festettem. Modellt ültem nekik,
könyvvel a kezemben, ők meg így örökítettek meg, anyaszült
meztelenül. Aranyos társaság volt, noha az élet földi velejáróiról –
például az ételről és a nappalokról – többnyire elfeledkeztek, és
helyettük olyan bódulatoknak áldoztak, mint a szerelem, a gin és
az éjszakázás. Ezért amikor Catherine nővér nagyot nevetett a
rajzomon, amely téged ábrázolt az autódban, vélhetőleg egy óriási
nyúlban ülő pasasnak hitte. Nem bántam, hogy kinevet. Igaza volt.
Viccesen néztél ki.
Mr. Henderson azonban tovább szekírozott.
– Ha Harold Fry vonatra szállna, még ma este itt lehetne. Túl
lennénk ezen az egész sületlenségen.
– Nem ez a lényeg, maga vén károgó – mondta Finty. – Vonatra
bármelyik féleszű fölszállhat.
– Még hogy féleszű? Tudja, ki féleszű itt kettőnk közül? –
Henderson keze remegni kezdett. Csontsovány kéz volt ez. Bütykös
ujjai úgy lógtak ki az ingéből, mintha az csak egy fogason lötyögne.
Szája annyira elkékült, mintha fölhorzsolta volna. – Van fogalma
arról, milyen messze van Kingsbridge Berwicktől? – Mr.
Henderson megpróbált föltápászkodni, e vállalkozás azonban
meghaladta az erejét. Megroggyant a térde, és visszaroskadt a
székére. – Van fogalma, mekkora távolság az?
– Már hogyne volna – felelte Finty. – Nem ettem meszet.
Baszottul messze van.
– Majdnem ezer kilométer!
Én is tudom, természetesen. Busszal, vonattal, aztán megint
busszal utaztam le ezt a távolságot. Minden egyes kilométer,
amivel távolabb kerültem Haroldtól, mintha újabb és újabb
darabot szakított volna ki belőlem.
– Tényleg? – vörösödött el Lucy nővér, miközben több elemet is
elvett a kirakósából.
– Ezer kilométer, az bizony, és ez a fickó még csak nem is
szokott a gyalogláshoz!
– Én képtelen lennék megtenni – jelentette ki Catherine nővér.
Egy önkéntes egyetértett vele, hogy ő sem.
– Szerintem ez hit kérdése – vetette közbe Lucy nővér, noha
nagyon bizonytalanul mondta; a „hit” szót csaknem teljesen
elnyelte, a közbülső magánhangzó alig hallatszott.
Mr. Henderson a kártyáira csapott az asztalon. A levegőbe
repültek, és szétszóródtak a szőnyegen.
– Nevetséges! Fölháborító, amit ez az alak művel! Van neki
fogalma arról, miféle hely ez? A bolondját járatja velünk!
Minden ízében remegett, annyira, hogy köhögőrohamot kapott.
– Megütögessem a hátát, öregem? – ajánlkozott a Gyöngykirály.
– Hahaha! – kacagott vígan Finty.
– Fölfordul a gyomrom maguktól! Mindannyiuktól! – háborgott
Mr. Henderson.
Újra megpróbált fölállni, ezúttal is sikertelenül.
Catherine nővér odarohant, hogy segítsen, ő azonban egyre
elhessegette magától. Görcsösen a járókeretébe kapaszkodott, és
azt kérdezte a nővértől, kriplinek nézi-e, miközben ő megpróbálta
biztonságosan eltávolítani a társalgóból. Még a folyosóról is
hallottuk a kiáltozását – „Féleszűek! Féleszűek! Féleszűek!” –, a
köhécselését, meg ahogy a falaknak verődött. Mondhattak neki
bármit a nővérek, nem érdekelte.
Fintyre néztem, és mosolyogni próbáltam. Vörös rúzsa szét-
mázolódott elbiggyesztett ajkán, és vérként csorgott alá. A
pipacsokra gondoltam a kertemben, amelyek a kövek között
ütötték fel a fejüket.
– Hosszú út az, bizony – morogta.
Senki nem mondott ellent neki. Mindenki mélyen hallgatott.
Végül Barbara megkérdezte, nem olvasnánk-e föl neki a
Gesztenye, a honalapító című regényből.{5} A szomszédja kezdte el
a számára, még mielőtt az otthonba került. Kíváncsi lenne a
folytatásra. Lucy nővér nyomban rávágta, hogy természetesen
szívesen olvas, az sem baj, ha kihagyjuk az elejét. Közben
mindenki sietve elfoglalta magát.
Mr. H.-nak igaza van – írtam a füzetembe. – Túl nagy
távolság ez ahhoz, hogy valaki idáig gyalogoljon. És túl
késő is már.
Mary Inconnue-nek kisebb nehézsége támadt az írógép
billentyűzetével.
– Túl sokat ad mások véleményére – mondta.
Nem, dehogy, tiltakoztam. Leginkább önmagamra hallgatok.
Egy üveg alkoholt vett elő, majd vattapálcikákkal tisztogatni
kezdte a billentyűket. Az átható szag visszaröpített a kórházban
töltött időkbe. Szinte láttam magam előtt a keménypadlót. A
neonvilágítást. A gumitalpas cipőket. A sebészmaszkokat. A
hajhálókat. A zöld orvosi ruhákat. Voltak napok, amikor sáros
bakancsot szerettem volna látni magam körül. Az elmúlt néhány
évben négy műtéten estem át. Lenyiszálták rólam a torkom és a
nyakam nagyját. Hamarosan a fejem is erre a sorsra jut. Ez
minden, amit mondhatok erről a témáról.
– Próbáljon meg más nézőpontból tekinteni a dolgokra –
sóhajtott fel Mary Inconnue nővér.
Ugyan, miféle nézőpontból? Nem tudom megvárni
Haroldot. Meghalni jöttem ide.
A nővér továbbra is az írógép fölé hajolt. Csupán fityulája
kikeményített csúcsát láttam. Olyan volt, mintha egy szalvétával
beszélgetnék.
 – Már bocsánat, de azért van itt, hogy éljen, amíg meg nem hal.
Ami nagy különbség.
A legszívesebben elsírtam volna magam. Ehelyett ezt írtam:
Nem tudom, észrevette-e, de Harold Fry minden jel
szerint még Délnyugat-Angliában van.
Mary Inconnue nővér egy pillanatig elgondolkozott.
– Elismerem, hogy ez gondot jelent. De maga szereti Harold
Fry-t, és abban a hiszemben van, hogy cserbenhagyta. Muszáj
megtennie érte még ezt utoljára. Be kell vallania az igazságot. – Új
lapot fűzött a papírvezetőbe, és beállította az írásképet az oldalsó
csavarral. – Na, ezzel megvolnánk. Most pedig térjünk vissza a
leveléhez.
 Hogyan kötöttem barátságot
a szulákkal?

TIZENÖT ÉVES KOROMBAN AZT MONDTA AZ ANYÁM:

– Nincs olyan, hogy szerelem első látásra. Az emberek akkor
jönnek össze, mikor megérett rá az idő.
A szüleim egy táncmulatságon találkoztak, közvetlenül a háború
kitörése előtt, és heteken belül összeházasodtak. Gyanítom, apám
azért vette el anyámat, hogy megmeneküljön a deportálástól, noha
soha egy szóval sem említette. Egyedül annyit mondott el, hogy
eleinte nehéz volt számukra az élet meg „egyebek”. Egyebeken a
szexet értette. Csak a háború után, amikor asztalosként
helyezkedett el, látogatta meg őket a boldogság.
– Te is akkor születtél, Queenie.
Sírt, amikor ezt mondta, ezért gyorsan teát csináltam
mindkettőjüknek.
Nehéz volt anyámat boldognak elképzelni. Ritkán nevetett. Az
angolt is lassan sajátította el, talán mert a honfitársaink nem
voltak vele kedvesek a háború idején. Kerülte a barátságokat.
Apám néha elébe tette a szótárt, ő azonban azt mondta, egy
háziasszony nem ér rá könyvekkel vesződni. Ezért én lapozgattam
helyette a kötetet.
Anyám szerelemre vonatkozó nézetei megbotránkoztattak. Úgy
vélte, több köze van egy tojás megfőzéséhez, mint egy másik ember
felfedezéséhez, aki nélkül nem élhetünk Akkor én már Baudelaire-
t olvastam, meg a romantikus költőket és a Brontë nővéreket.
Szerettem volna hinni, hogy ha egyszer szerelmes leszek, annak
megadom a módját.
Szerettem volna hinni, hogy mindent stílusosabban csinálok,
mint ő. Ő aprólékból főzött leveseket, én vegetáriánus lettem.
Smink? Anyámnak fogalma sem volt róla. Én bezzeg folyékony
szemkihúzót, szempillafestéket és pirosítót vásároltam. (Jól nézek
ki?” – kérdeztem egyszer az apámat. „Nagyon ellilultál”– felelte.
Amit én bóknak vettem.) Mivel anyám ugyanolyan megtermett
volt, mint az apám, egy idő után az ő nadrágjait és bakancsait
hordta. Mivel ez is megbotránkoztatott, szűk ruhákra vadásztam a
turkálókban – imádtam, ha öv feszül karcsú derekamra –, továbbá
színes tánctopánokra, gombos pántokkal. Szégyelltem együtt
mutatkozni öles termetű szüleimmel. Kezdtem „elveszteni” az
iskolai hangversenyekre és díjátadókra szóló meghívókat. Ha
apám történetesen megpróbálta megfogni a kezem az úttesten,
elrántottam. Márpedig gyakran próbálta, apró termetem ugyanis
aggodalommal töltötte el.
Ezért amikor anyám kijelentette, hogy a szerelem csupán
időzítés kérdése, egyszerűen csak vállat vontam. Nem kérdeztem
meg, miért mondta, mivel fiatal lévén azt képzeltem, körülöttem
forog a világ. Most azonban, visszanézve arra a napra, látom
magam előtt anyámat, ahogy ott ül a hátsó lépcsőn, állát két
kezébe fogva, miközben térdére könyököl egy kék
vászonnadrágban, ami nem az övé. Kicsiny, elhanyagolt kertünk
végében van apám műhelye, az ő arcélét is látom a poros ablakon
át. Látom a sok gyomot apám és anyám között, a búza
magasságúra nőtt füvet, a csalánt, a nyári orgonát. Látom a
fájdalmat anyám szemében, a magányt. Most jövök csak rá, hogy
nem az épülésemre mondta mindezt, hanem mert nem bírta
magában tartani. Ma már értem, milyen nehéz lehetett neki egy
idegen országban. Tudom, milyen, amikor az ember száműzi
magát a múltjából.
Bánom, hogy annak idején olyan keményen ítéltem meg
anyámat. Bánom, hogy nem adtam neki többet az időmből.
Sok-sok éve meghalt már, időközben azonban azt is
megértettem, miért ezt gondolja a szerelemről. Mikor először
megláttalak, készen álltam rá. Hely volt számodra a lelkemben. A
kisbabám miatt volt, tudod, pontosabban az elvesztése miatt. Ő
nyitotta meg a szívemet az irányodban.
A világ tele van nőkkel, akiknek van gyerekük, és olyanokkal is,
akiknek nincs, van azonban egy néma tartomány azokból, akiknek
majdnem született kicsinyük. Én is közéjük tartozom. Anya
voltam, aztán már nem.
Soha nem láttam a gyermekemet. Mindössze tizenhét hetes
terhes voltam, amikor elvetéltem, ezért nevet sem adtam neki. Mi
azonban az én veszteségem ahhoz mérten, amit te meg Maureen
elszenvedtetek később? Azért beszélek csak erről, mert a
terhességem tanított meg a szeretet egy újfajta, szabadabb,
örömtelibb, elvárások nélküli formájára. Egészen addig főleg
olyanokat szerettem, akik elárultak. Áldott állapotommal azonban
egy olyan klub tagja lettem, amelynek addig a létezését sem
sejtettem; olyan nők közösségéhez csatlakoztam, akiknek az élete
friss, új célt kapott, akiknek a méhében egy idegen élet növekedett.
Ki hitte volna valaha is, hogy egyszer még ilyen fontos lesz a
testem? Csak ültem, és arról ábrándoztam, mi mindent csinálunk
majd együtt, én és a gyermekem. Minden készenlétben állt
bennem erre az újdonsült, nagylelkű és gyönyörű szeretetre, aztán
egy szempillantás alatt mindez semmivé lett, a bébi szíve
megszűnt dobogni. Amerre csak néztem, mindenütt anyákat
láttam a kisbabáikkal. Meg is gyűlölhettem volna őket, de mire
otthagytam Corbyt, már az egész élettől annyira
megcsömörlöttem, hogy leszámoltam az új kezdetekkel.
A derekamra a terhesség során rakódott háj nem ment le rólam
később sem. Azért van ez, mert alacsony vagyok. Felnőtt fejjel soha
nem volt könnyű karcsúnak mutatkoznom. Az is lehet azonban,
hogy amiatt tartottam magamon ezt a súlyfölösleget, mert ez is a
kisbabámra emlékeztetett. Nem tudom. Nem volt titok előttem,
hogy a sörfőzdében az üzletkötők és Napier versengve mulatnak
rajtam. De hát egy vetélés után lábadoztam. Hallottam, mi
mindennek neveztek el; láttam, hogyan utánozzák a járásomat, de
fölszegtem az államat, és ha lehet, még föltűnőbben csámpáztam.
Ha már nevetnek, hát legalább legyen min.
Nem volt gyermekem, ezért neked adtam minden szere-tetemet.
Végül is szinte naponta kilestem, hogyan süllyeszted a
sörösdobozokat a konténerekbe az ablakom alatt. Az, hogy minden
érzésemet rád árasztottam, olyan volt, mintha megfelelő edényre
leltem volna, ahová mindezt önthetem; ahogyan te a nemkívánatos
üres sörösdobozokat. Nem beszéltünk az iratszekrény óta, te meg
én, noha néha rajtakaptalak, hogy az ajtóm felé pislogsz, mintha
ellenőrizni kívánnád, a sörfőzdében dolgozom-e még. Meglehet, az
ebédlőben is kerestél. Azon kaptam magam, hogy a hangodra
fülelek, és mikor valaki a nevedet említette, elpirultam, s a
pulzusom is felgyorsult. Megtartottam a zsebkendődet.
Ugyanakkor nagy gonddal kerültelek, ezért szeretetem
odaadományozása biztonságos lépésnek tetszett. Örömet adott,
életet lehelt belém; többet nem is vártam tőle.
Ideje volt összecsomagolnom a bőröndömet, és továbbállnom.
– Te nem ismered a pihenést – mondta apám az egyik utolsó
alkalommal, amikor még láttam. – Annyi ideig sem maradsz, hogy
egy csésze teát megigyál velünk.
Nem volt harag a hangjában, csak a szeme volt könnyes és
elgondolkozó, mint mindig.
Remélem, elolvasod ezt egyszer, Harold. Elolvasod, és
eltöprengsz rajta. Bevallom neked, mi részem volt a tragédiádban,
de meg kell értened, hogy megpróbáltam elmenni Kingsbridge-ből,
legalábbis az elején. Ez még azelőtt volt, hogy beszálltam a
kocsidba, és közelebbről megismertelek. Azelőtt, hogy
megismerkedtem Daviddel.
Március elején beállítottam Napierhez. Befejeztem a hanyagul
vezetett főkönyvek rendbe tételét. Alig két hónap alatt hatszáz
fontot spóroltam neki. Többet értem el, mint amire vállalkoztam.
Időszerűnek tűnt benyújtanom a felmondásomat.
Vannak azonban dolgok az életben, amelyek a saját törvényeiket
követik. Napier is ilyen volt. A szulák úgyszintén. Egyik nyáron
benőtte a teljes kertet. Körbefonta a törökszegfű zsenge szárát, és
megfojtotta az éltető nedvkeringést. Marokszám tépkedtem ki a
földből, pár nap múlva azonban visszanőtt. Elég egy picurkát a
földben hagyni a szulákból, és újranöveszti magát; levelestől,
gyökerestől, mindenestől.
Ezért így szóltam hozzá: Te a kertemben akarsz maradni, én
viszont nem akarlak itt látni. De nem tudlak kigyomlálni sem. Ha
permetezéssel próbálkozom, megvan a veszélye, hogy a számomra
kedves növényeket is megmérgezem veled együtt. Itt van ez a
kezelhetetlen probléma. Valaminek muszáj változnia.
Fogtam hát magam, és minden egyes szuláktő mellé letűztem
egy borsókarót. A szulák felkúszott rá, és lila-fehér csíkos
virágtölcsérekkel ajándékozott meg. Nem állítom, hogy odavoltam
érte. Nem igazán bíztam meg benne. Tudtam, abban a pillanatban,
ahogy abbahagyom a borsókarók leszurkálását, benövi a
törökszegfűimet. Néha azonban bele kell nyugodnunk a ténybe,
hogy noha nem látjuk szívesen a szulákot, mégiscsak ott van a
kertünkben. Akkor pedig már jobb a békesség. Ugyanez volt a
helyzet Napierrel.
Mikor közöltem vele kilépési szándékomat, nagyon
elcsöndesedett. Aztán üvöltözni kezdett velem. Nem láttam még
pasast, aki ilyen hamar esett egyik végletből a másikba, és ilyen
viharos gyorsasággal ki tudott kelni magából.
– Mit ért azon, hogy el akar menni? – csapott öklével az asztalra,
mire a muranói üvegbohócok megremegtek, mintha félős lánykák
lennének.
– Utazni szeretnék – mondtam.
– Már nem diák.
Azt mondtam, harminckilenc vagyok ugyan, de egy buszjegyre
még telik.
Napier rágni kezdte a nyomorult körmeit; háromnak le is tépte
menten a végét.
– Jó állása van. Szép fizetést húz. Egész pontosan mi a kifogása
ellenünk? – csapott egyre magasabbra a hangja. – Csak mert
Oxfordba járt, már nem vagyunk elég jók magának?
Az utolsó mondat állításként kezdődött, félúton azonban rátört
az identitáskrízis, és kérdő mondatként végezte. Soha egy szóval
nem mondtam, hogy nem elég jó nekem. Nyilván ő tartott ettől.
Nehezebb azonban belekötni másvalakibe, főleg, egy
alkalmazottba, mint szembenézni önmagunk sötét mélységeivel.
Látod, milyen bonyolult az élet? Még egy olyan egyszerű kérdés
is hogy összebogozódhat, mint a felmondás.
Nem akartam még jobban fölbosszantani Napiert, ezért kifogást
kerestem.
– Magának olyan könyvelőre van szüksége, aki kiszáll a
vendéglőkbe, hogy lefülelje a sikkasztásokat. Én azonban nem
vagyok alkalmas erre. Igaza van, ez férfimunka. Olyan embert
keressen, akinek van jogosítványa.
– Sofőrt kér?
Vágott egy fintort. Visszaemlékeztem, ez a nevetése.
– Tudom, hogy erről szó sem lehet – feleltem csöndesen. – Ezért
is lépek ki.
E ponton azt hittem, győztem. Gondolatban már a buszon
ültem. Viszlát, Kingsbridge. Viszlát, Harold Fry.
Napier ekkor azt tette, amiben a legjobb. Azzal a megoldással
állt elő, ami a legtöbb kárt okozta. Még csak nem is volt ez
szándékos a részéről. Ösztönös érzéke volt hozzá, ahogy
egyeseknek az időjósláshoz vagy a zongorázáshoz. Harold Fry lesz
a sofőröm mondta. Ügy lerendezve. Kész, vége.
– De hát… – habogtam, mert hirtelen ennyi telt tőlem.
– Nem lesz vele semmi gondja – folytatta Napier. – Nős férfi.
Derék ember, és persze baszottul ostoba is.
Jobb öklével a bal tenyerére sújtott. Fogalmam sem volt, mit
akar jelezni ezzel a mozdulattal. Talán, hogy ha akarná,
tönkrezúzhatna téged.
Hogy te leszel a sofőröm? Hogy te meg én egy autóban ülhetünk,
egy héten többször is? Mikor már távolról is beléd szerettem, te
pedig nős vagy?
– Nem megy ez sem – mondtam. – Nem bírom az autóutakat.
Elismerem, nem volt túl meggyőző érv, de kezdtem úgy érezni,
hogy kifognak rajtam.
– Amúgy készülök rá, hogy kirúgjam – mondta Napier.
Olyan volt, mintha megütött volna. Elöntött a forróság. Szinte
perzselt a bőröm. Aztán a hideg rázott ki, valósággal vacogott a
fogam.
– El akarja bocsátani Mr. Fry-t? Miért?
– Kész nevetség ez az alak. Túlontúl begyöpösödött.
– De hát ebből él – dadogtam. – Felesége van, és ha jól tudom,
egy fia is.
– A fia egy senkiházi. Látta, hogy páváskodik Kingsbridge-ben?
Mintha az egész város az övé lenne!
Napier mérgesen kifújta a cigarettafüstöt, egyenesen az
orromba.
– A fiáról semmit nem tudok, de Mr. Fry rendes ember.
Napier megint „fölnevetett”, kivicsorítva hegyes aranyfogait.
– Azt hiszi, érdekel?
Nem hittem. Ideje volt taktikát váltanom. Nagy levegőt vettem.
– Beszéljünk nyíltan. Ha maradok, Mr. Fry megtarthatja a
munkáját?
– Nem állítom, hogy kedvelem magát, de történetesen jó
könyvelő. Ha maga marad, maradhat ő is.
– Rendben, áll az alku. Rázzunk kezet – és nyújtottam a
magamét.
Hirtelen roppantul elfoglalta a cigarettája. Elnyomta, majd
másik után kotorászott.
– Mint férfi a férfival. Rajta, mire vár!
Tenyerembe csúsztatta a magáét. Kicsi, meleg és idegesítően
síkos keze volt. Mint amikor az ember egy nyelvhez ér.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondtam.
– Megbeszéltük – mondta utánam.
Hányszor és hányszor készültem ezt elmondani neked, Harold!
Hogy én mentettem meg az állásodat, hogy kiálltam érted Napier
előtt. Hónapokkal később, mikor a kocsidban ültem, zsongott a
fejem mindattól, amit közölni szerettem volna veled. De
vigyáznom kellett, nehogy kiadjam magam, ezért inkább
megkínáltalak mentacukorral.
Tévedés ne essék, Napier engem ugyanúgy nem szándékozott
megtartani, mint téged. Csak éppen akkor akart kirúgni, amikor
úgy hozza az úri kedve; nehogy már én mondjam meg, mi hogyan
legyen. Ugyanolyan csalafintának kellett lennem, mint a szulák
esetében. Az ő szabályai szerint kellett játszanom. Borsókarót
kellett neki is ajánlanom, mindaddig, amíg egyszer akkora
szörnyűséget nem követek el, hogy nem lesz más választása, mint
hogy megszabaduljon tőlem. Az én legnagyobb örömömre. Egy
volt csak a bökkenő: mindeközben a te állásodat is meg kellett
védenem.
Látod, valami jó azért bennem is volt.
Nem tudhattam még, hogy néhány év múlva te leszel e
szörnyűség elindítója. Te feketítesz be Napiernél. Ahogyan azt sem
sejtettem, mennyire fáj elmenni, mikor végül rákerül a sor.
Néhány nap múlva elindultunk első közös utunkra, te meg én.
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Harold, de rettegtem tőle.

Alacsonyan megülő szürke felhő redőzi az eget kelet és nyugat

között. A kert színtelenné szürkült az alkonyatban. Csönd van, ez
azonban amolyan Napier-féle, vihar előtti csönd. Távolban eső veri
a tengert.
Mindjárt ideér.
Remélem, van nálad ernyő, barátom.
Vagy legalább vízhatlan fejfedő.
 Hová lett Mary Inconnue nővér?

EGÉSZ ÉJJEL zuhog. Hallom, hogyan csépeli a közérzetjavító

kertben a leveleket. Hogyan kopog a várfalon és a macskaköveken.
Az ablakomat is úgy zörgeti, mintha kaviccsal dobálnák, és
harsogva önti el a szennyvízcsatornákat. Mikor villám metszi ketté
az ég boltozatát, minden életre kel a szobámban: az ágy, a tolószék,
a mosdó, a madaras kép, a ruhásszekrény, a tévé – jégkék felvétel
készül róluk. Azután is hallom még az esőt, hogy elállt; a
cseperészést, csordogálást, zizergést – egy esőben ázó világ zajait.
Vajon te is hallod?
Zúg a fejem. Szavak, szavak, szavak. Álmomból is felriasztanak.
Minden szavakból áll csupán. Álmomban a ceruzám őrült iramban
szántja a papírost. Nem tudom őket elég gyorsan megörökíteni. Ég
a jobb kezem.
Mary Inconnue nővér megint nincs itt. Annyi lapot téptem ki a
füzetemből, hogy nemsokára kiürül.
– Belázasodott – mondja az éjszakás ápolónő. – Le kell tennie a
ceruzáját!
Átcseréli a kötést az arcomon és a nyakamon. Megvizsgálja az
arcomat, aztán gyógyszert hoz.
Miközben lassan, nagyon lassan megiszom, az arca hol fel-, hol
eltűnik, ahogy a világítótorony pislog a sötétben a Belső-Farne-
szigeten.
Miután elmegy, újra írni kezdek.
 A hosszabb út hazáig

A MORRIS 1100-asod egyik oldalán állok. Te a másikon téblábolsz.

Március vége van.
– Hallottam, hogy maga fuvaroz majd engem – mondom, mert
nem akarom, hogy lásd rajtam, milyen ideges vagyok.
Persze, ostobaság ilyet mondani, hiszen különben mit keresnék
az autódnál kabátostól, kézitáskástól? Szorosan magamhoz fogom
a kézitáskámat, mintha egy bójába kapaszkodnék.
– Hé, Mr. Fry! – kiált ki egy ablakból az egyik üzletkötő.
– Nehogy nekem kujonkodni kezdjen!
Nyakig elvörösödöm.
Te csak zavartan harákolsz. Láthatóan fogalmad sincs, mi mást
tehetnél.
Kinyitod az utasülés ajtaját előttem, aztán félrenézel, amíg
beszállok, mintha az autóba való beszállás művelete mélységesen
intim cselekedet lenne, te pedig attól félnél, hogy rosszul csinálom,
és szégyenben maradok. Miután beültél a volán mögé, felveszed az
autóskesztyűt, és beindítod a motort. Megkérdezed, nincs-e
szükségem bármire. Takaróra vagy párnára esetleg? Most vagyunk
először kettesben az iratszekrény óta. Nem merünk egymásra
nézni.
A műszerfalon három hangkazetta hever. Német kezdőknek.
Beethoven Kilencedikje. A Never Mind The Bollocks.{6} A fiadéi,
mondod gyorsan, és a kesztyűtartóba süllyeszted mindhármat. Az
autóban a te szagod leng körül. A fiam inkább hallgat zenét, mint
hogy az apjával beszélgessen, mondod nevetve.
Furának tartom, hogy így beszélsz magadról. „Apaként” Harold
Fry helyett.
Megkérdezed, mit hallgatnék szívesen. Á, nekem mindegy –
mondom. Nem, nem, csak válasszon! – biztatsz. Hát akkor mi
lenne, ha zenét hallgatnánk? – felelem. Minden, ami akkor történt,
valósággal belekocsonyásodott az agyamba. De azért ne a Sex
Pistolst hallgassuk – teszem hozzá. Bekapcsolod a Rádió 2-t.
Láthatóan megkönnyebbülsz. Néha hangosan dudorászol. Nem
rejtett üzenetek ezek? – fordul meg a fejemben.
Miután megérkezünk, kiszállsz, és kinyitod előttem az ajtót.
Ahogy kidugom a lábam és kilépek, felfedezem, hogy ugyanúgy
meredsz az alsó lábszáramra, mint Sheila dekoltázsára. Azt
kívánom, bárcsak jobb formájú lenne a bokám, mivel a barna
gyapjú kiskosztümön belül, tudod, nem is olyan rossz a vállam, és
korábban a férfiak a mellemet is megcsodálták. Magamban
elátkozom anyám tehéngénjeit, és megfogadom, hogy minden
reggel tornásztatni fogom a bokámat.
– Ő Miss Hennessy. Fura, de egy iratszekrényben ismerkedtünk
meg – ezzel mutatsz be a vendéglősnek.
– Nem ott, hanem az ebédlőben – javítalak ki.
Te azonban meg sem hallod, mivel éppen összenézel a
vendéglőssel a fejem fölött. Nem kétlem, hogy a fickó kinevet, mert
nő vagyok, te pedig aggódsz értem. Apám nézett így, amikor
közöltem vele, hogy kezdeni szeretnék valamit az életemmel;
valamit, ami több az otthoni vegetálásnál. Rájövök, hogy ugyanúgy
védelmezni kívánsz, mint ő.
A főkönyveket átnézve látom, hogy a vendéglős csal. Bárki, aki
ismeri a kiadási tételeket, átlátja ezt. Én azonban nagyjelenetet
rendezek. Alaposan befűtök a vendéglősnek. A szemébe vágom,
hogy lopni próbál Napiertől. A főnököm rossz híre hozzá is
eljutott. Verejték lepi el a homlokát, és úgy ellilul, mintha
fojtogatnák. Kicsörtet az irodából. Hallom, amint kint engem
szapul, a te válaszodat azonban nem tudom kivenni. Megijedek,
nem feszítettem-e túl a húrt. Megesik velem néha, hogy tévesen
ítélek meg egy helyzetet.
Miután visszatérek az autódhoz, érzem, hogy figyelsz, és ez
jólesik. Tetszik, ahogy kíváncsian méregetsz, mintha új ruhában
libbentem volna eléd. Megpróbálok úgy járni, mint egy (karcsú
bokájú) filmsztár. Kinyitod előttem az utasülés ajtaját, majd
becsukod. Újfajta kötelék született kettőnk között. Tudom, nem túl
erős, egyedül a munkához van köze. Ennek ellenére meg akarom
tartani. Még nem állok készen arra, hogy elszakítsam.
 – Fizethetek magának egy sört? – kérdem.
Úgy emeled fel a kezed, mintha a forgalmat kívánnád leállítani.
– Jaj, nem, nem iszom!
Pedig láttalak az üres sörösdobozokkal. Kitudtam a titkodat,
ahogyan azt is tudom, hogy szeretsz táncolni.
– Még útközben sem?
– Antialkoholista vagyok, Miss Hennessy.
Olyan komolysággal szakad ki belőled ez a vallomás, hogy
nyomban hiszek neked. Elszégyellem magam az ajánlatomért.
Nem volt tisztességes. Talán megérzed a feszengésemet, mert
elmosolyodsz.
– Nos, a hosszabb vagy a rövidebb úton menjünk haza? –
kérded.
– Nem kell hamar hazaérnie?
– A feleségem hatkor tálalja a vacsorát. Még csak öt óra. Akkor a
szebbik úton megyünk haza.
Behunyom a szemem az utasülésen. Nem alszom, minden
gondolatom körülötted forog. Vajon kié lehetnek akkor azok az
üres sörösdobozok, amelyeket akkora gonddal dobsz ki? –
töprengek. A feleségedé? Egy szomszédé? És miféle vacsorával vár
a nejed?
Leállítod az autót, és kikapcsolod a motort. Meglepve fedezem
föl, hogy nem a sörfőzdénél vagyunk. Bolberry Down széléig
hajtottál velem. Egy szót sem szólsz, csak nézel magad elé.
Kora tavaszi nap van, az este is korán érkezik. Hűvösödik. A
dombok kékeslilák, a látóhatár bíborba öltözött, a tenger és a
sziklák már indigókékek. Egy madárraj repked ide-oda szoros
kötelékben a parti föveny fölött. Előbb balra hussannak, aztán
mintegy hátraarcot csinálnak, és testületileg jobbra fordulnak.
Egyfolytában ezt csinálják. Az egyik irányban testüket
bíborvörösre festik a lenyugvó nap sugarai. A másik felé tartva
kékesszürkén beleolvadnak a kékesszürke égbe, úgyhogy nagyon ki
kell nyitnom a szemem ahhoz, hogy lássam őket. Olyan egyszerű
ezeket a repdeső madarakat és a napszállta fényeit figyelni, mikor
azonban újra beindítod a gyújtást, és visszaszállítasz minket
Kingsbridge-be, arra gondolok, hogyan táncolsz titokban, és
hogyan táncolok én is, szintén titokban. Magam elé képzellek a
hóban. Látom magam előtt a partiruhám, ahogy a fogason lóg a
tánctopán mellett. Egy futó pillanatra, igen, összekötöm egymással
a két képet, és azt gondolom: kilépünk balra, jobbra lendülünk. Te
és én, egymáshoz simulva. Olyan ez, mint amikor először
szippantottam be az illatodat a zsebkendődről. Évek óta nem
éreztem magam ennyire biztonságban.
A sörfőzde előtt parkolsz le. Már azelőtt megérzem a komló
átható, súlyos szagát, mielőtt az ajtót kinyitnám, de már nem
irtózom tőle. Inkább mélyen magamba szívom. Mostanra az épület
sötét, néma tömeg, akár egy óceánjáró, ablakok soraival, amelyek
ezüstösen csillognak a szürkületben. Otthonosnak érzem a
látványt; hozzád és hozzám tartozónak, és először fordul elő, hogy
tetszésemre szolgál. Az utca néptelen, az udvar is. Dér üli meg a
talajt. Csillog az aszfalt.
Tíz perc múlva lesz hat. A feleséged vár otthon. Talán
kötényben. A tűzhelyen a forró raguval.
– El kell intéznem ezt-azt az irodában – motyogom, majd még
mielőtt meggondolnám magam, hirtelen hozzáteszem:
– Köszönöm.
– Örömömre szolgált.
– Ügy értettem, a néhány héttel ezelőttöt köszönöm. Tudja, az
iratszekrény.
– Említésre sem érdemes – feleled elsápadva.
Az a benyomásom, hogy így is gondolod.
Én azonban nem bírok tovább hallgatni. Most, hogy
belekezdtem, muszáj megtudnod rólam az igazságot, még ha csak
egy szeletét is, ezért arról beszélek, mennyire elkeseredtem, és te
milyen kedves voltál hozzám. Hogy korábban meg kellett volna
köszönnöm. Bárcsak azt is bevallhatnám, hogy megváltoztattad az
életemet ott, az iratszekrényben, ez azonban túl sok lenne
mindkettőnknek. Zavarodban ki-be gombolgatod az
autóskesztyűdet. Kiugrom az autódból, mielőtt az arcomba
nézhetnél. Búcsúzóul még odavetem, hogy úriember vagy. És ezt
halálosan komolyan is gondolom. Igazi úriember.
Átvágok az udvaron, de minden ízemben reszketek, annyira,
hogy nehéz tartanom az irányt. Ömlik a könnyem. Boldog vagyok,
igen, boldog, és legszívesebben világgá üvölteném a
boldogságomat. Meghat a finomságod. Apámat leszámítva nem
találkoztam még ilyen emberséges emberrel.
Anélkül, hogy megfordulnék, érzem, hogy ott állsz még az autód
mellett. Tudom, megvárod, amíg biztonságban belépek a sörfőzde
ajtaján. Vannak nők, akik meggyűlölik a férfit, ha az nem képes
őket viszontszeretni. De hát hogyan gyűlölhetnélek meg én téged?
Ráadásul el se mehetek anélkül, hogy el ne veszítsd az állásodat.
Olyan vagyok, hogy minden nehézség elől megfutamodom, most
azonban kezd derengeni, hogy nem választhatom ezt az utat. Mi
írjuk meg a saját szerepünket, aztán úgy játsszuk el, mintha nem
lenne más választásunk. Holott aki folyton mindenhonnan elkésik,
éppen pontos is lehetne, amennyiben tenne róla. Nem muszáj
akként folytatnunk, amivé lettünk. Soha nem késő változtatni.
Ezért fogadalmat teszek. Most az egyszer maradok, és
végigcsinálok valamit. Megtarthatod az állásodat, én pedig
felvidítom a napjaidat. Ennyit kérek csupán.
Jaj, Harold! Hogyan tévedhettem ekkorát?
 Mind tartunk valamerre

A SZŐRMÓKOS mamuszban járó beteg nem volt a társalgóban, mikor

odagyűltünk a délelőtti foglalkozásra.
Röviddel azután megérkezett a családja. Ahogy elsiettek a
társalgó ajtaja előtt, ahol Catherine nővérrel ültünk,
bekukkantottak, de aztán menten el is kapták a szemüket, mintha
hibát követtek volna el, és ez rosszat hozna rájuk. Ünnepi sötét
öltözet volt rajtuk, a kislányokon is. Meglehet, sebtében öltöztek
át, mikor elért hozzájuk a hír. Talán szükségét érezték, hogy
hozzászokjanak a gyászukhoz. Apám halála után anyám nem evett
húst többé. De hát miért? – kérdeztem. Mindig is imádta a
húsféléket. Azért, mert derékba tört az élete, felelte. Mikor a
kórházban látogattam, a kedvenceit vittem be neki: rózsaszínű
sonkaszeleteket, porhanyós sertéssültet.
– Schön, schön – morogta, de nem csomagolta ki őket a
papírjukból. Soha többé nem nyúlt húshoz. – Olyan lettem, mint
te, Liebling.{7}
Nagyjából ezek voltak az utolsó, hozzám szóló szavai.
A társalgóbeli székemből női sírás hallatszott a folyosóról. A
hallásom már nem a régi, a nő azonban annyira kikelt magából,
hogy nem érdekelte, meghallják-e vagy sem.
– Miért nem várt meg? – zokogta. – Hiszen csak reggelit
készítettem a lányoknak.
A beteg felesége lehetett. Aztán valaki megkérdezte, nincs-e
szüksége valamire, mire még jobban rázendített, már szinte
óbégatott.
– Miért nem az egyik öreg ment el? – panaszolta. – Ezek csak
ülnek itt.
Kicsivel később néztük, hogyan vonul ki a gyászoló család a
közérzetjavító kertbe. A pagodában gyűltek össze, mert esett. A
szél és az eső letarolta a cseresznyefa virágait, és a fű tele lett
rózsaszínű szirmokkal. Az idősebb nő, a beteg édesanyja úgy
hadonászott a kezével, mintha valami ráakaszkodott volna, és nem
tudná magáról lerázni. Ekkor Philomena nővér a karjába vette, és
beszélni kezdett hozzá. A nő a szemét törölgette. A csoportban
mindenki kézen fogta egymást, és bármit mondott is Philomena
nővér, figyelmesen hallgatták. Bólogatva állták körbe, aztán egy
pasas mondott valamit, ami mosolyt csalt az ajkukra. Vajon a
betegre vonatkozhatott-e a megjegyzés? – tűnődtem. Valami
afféle, hogy mennyire szerették. Aztán a pasas megkérdezhette
Philomena nővért, rágyújthat-e, mert láttam, hogy a nővér bólint,
mielőtt ő elővette a cigarettáját.
– Azt hiszem, járok egyet – mondta a Gyöngykirály, és már
emelkedett is föl ültéből.
Nyomban el is indult a kert irányába.
Finty meg én figyeltük, hogyan térdel a két kislány a fűbe virágot
szedni.
– Majd helyrejönnek – mondta Finty. – És a fű is nő tovább.
A kocsifelhajtón megjelent a temetkezési vállalkozó furgonja.

Mary Inconnue nővér átolvassa a legújabb lapot, és gépelni kezdi.

Mikor rám pillant – most épp nem írok, csak kibámulok az
ablakon az ujjaimat dörzsölgetve –, elmosolyodik.
– Kíváncsi lennék, mire gondol – mondja.
Nem, mondom magamban. Jobb, ha nem tudod.
– Jobban van a jobb keze?
Eldugom előle.
Muszáj folytatnom az írást.
 Azt hiszem, ez a ruha
jól áll magán

RÉGES-RÉGEN egy filozófiadoktor vetődött a kertem közelébe. Épp a

hínár-zászlócskáimat igazgattam vissza a helyükre, mert a szél
szétfújt néhányat.
– Szép munkát végzett – hajolt át a kertfalon a látogatóm. – A
maga műve ez a kert?
Igen, feleltem. Sok-sok évi munkámba került, de itt minden az
én kezemet dicséri. Beszédbe elegyedtünk, ő meg én. Miközben
tovább dolgozgattam, ő átnyújtotta a névjegykártyáját. Magáról is
elmondott egyet s mást.
Hozzászoktam, hogy idegenek állnak meg a házam mellett.
Ahogy híre kelt ennek a tenger melléki kertnek, látogatókat
kaptam. A golfpálya mellett parkolták le a kocsijukat, aztán
felbaktattak ide a parti ösvényen. A fényképezőgépüket is
magukkal hozták. Néha vissza is tértek; különböző vastárgyakat
hoztak a szélcsengőimhez vagy dugványokat a kertjükből. Noha
eredetileg az volt a tervem, hogy elbújjak a világ elől, volt idő,
amikor helyi attrakciónak számítottam a Dustanburgh várához
vezető gyalogösvény, a golfpálya és a fagylaltárus furgonja mellett.
– Jó ideje itt élhet – jegyezte meg a filozófia doktora.
– Úgy bizony – feleltem.
Ráadásul érkezésem reggele óta el sem mentem innen, tettem
hozzá magamban.
– És egyszer se hagyta el ezt a helyet? – mondta ki hangosan a
gondolatomat.
– Néha egynapos kirándulásokra indulok a parton. De mindig
van dolog itt a kertben. Nem hagyhatom magára.
Part menü házam felé intettem. A hely mindig nyáron mutatott
a legjobban. Fadeszkázata aznap délután is úgy ragyogott, mintha
nem bitumennel, hanem arannyal lenne kifestve. A ház árnyéka
egyre nőtt a fények kihunytával párhuzamosan, úgyhogy
alkonyatra csaknem elérte a kertemet. Éjszakánként a kert sok-sok
köve csillogott a holdvilágnál, és néha, amikor fölvettem egyet
közülük, érezni véltem tenyeremben a nap melegét, de még a
szaguk is napillatú volt.
Elmeséltem a filozófia doktorának, hogy amikor ide érkeztem, a
ház romos állapotban volt. Más házak is voltak a sziklatetőn, ezt
azonban sokáig nem lakták. Kertje végképp nem volt, csak szeder,
páfrány és csalán nőtt itt csomókban. Elmondtam, hogy egy
házaspártól vettem meg a telket, akiknek már nem kellett.
Mindenki arra intett, hogy képtelenség idefönt lakni. Túl
magányos hely, mindentől távol esik. Az Embleton-öbölben még
senki nem telelt ki. Azt feleltem, pontosan ezért költözöm ide.
Hogy egyedül maradjak a szélben és a hidegben.
Egy teljes évet töltöttem a ház lakhatóvá tételével. A kert szinte a
véletlen műve volt. Megpróbáltam utat vágni a csalánban, mert
néhol olyan magasra nőtt, hogy a vállamig ért. Vándorköveket
találtam alatta. Egymásra rakosgattam őket, mindössze a rend
kedvéért. A nap végére annyira kimerültem, hogy a csontjaim is
sajogtak, a bőröm meg teljesen elzsibbadt a sok csaláncsípéstől.
Nyomban ágyba zuhantam. Csak feküdtem ott, és hallgattam a
parton megtörő hullámok moraját, meg a szél zúgását. Azt
mondhatnám, először éreztem úgy, hogy nem kell szembeszállnom
ezekkel a zajokkal. Álomtalanul aludtam végig az éjszakát, sírni se
sírtam. Csak miután másnap reggel kiléptem az ajtón, kezemben
egy csésze teával, hogy megcsodáljam a tengert, ehelyett azonban
minden figyelmemet a kőrakás kötötte le – némelyik szürke volt,
némelyik kékesfekete csupán ekkor fogtam fel, hogy sziklakertem
lett.
Ez már érdekelt. Forma és méret szerint rendeztem el a
köveimet. A sziklakert akkor is lefoglalt, amikor a zápor olyan
erővel vert, hogy a szememet sem tudtam kinyitni, vagy amikor
lenyúztam a bőrt a kezemről, esetleg megvágtam magam. Rendre
megmutogattam a filozófia doktorának későbbi műveimet: a
sziklamélyedésekben kialakított tavacskákat, kagylóval kirakott
ágyazatukat, a szobraimat, a szélcsengőket, a virágzó, nyírt
rekettyebokrokat, melyeknek kókuszillatuk volt, ha a nap rájuk
sütött. A fal épült meg utoljára a deszkakapu mellett. Az utóbbit
uszadékfa-lécekből fabrikáltam össze.
Azért hoztam létre ezt a kertet a tenger partján, hogy ezzel
vezekeljem le szörnyű bűnömet, amit egy férfival szemben
elkövettem – mondtam tovább. Néha az embernek kezdenie kell
valamit a fájdalmával, hogy magába ne nyelje. Megpróbáltam
kimondani a te neved és Davidet, de akkor már ömlött a könnyem.
Mindig így voltam ezzel. Soha nem tudtam végigmondani a teljes
történetet.
A filozófia doktora menten elvesztette érdeklődését a kert iránt,
amint kimondtam a „szerelem” szót. Aztán fölnevetett. Szerelem
márpedig nem létezik, jelentette ki. Nem hallottam Sartre-ról?
Helyes. Könnyed vita következik, gondoltam, és megtöröltem a
szemem.
Igen, hallottam róla, mondtam. Ott volt a konyhai ablak-
párkányon a Lét és a semmi egy példánya az Observer tengerről és
tengerpartról szóló kiadványa mellett.
– Semmik vagyunk – mondta a filozófia doktora. – És alapjában
véve tudomásul is vesszük ezt. Ezért amikor szerelmesek leszünk,
becsapjuk magunkat; elhitetjük magunkkal, hogy mégis érünk
valamit.
Most, hogy abbahagytam a munkát, nyugtáztam, hogy a filozófia
doktora gyakorlatias túraruhát öltött magára, s vörös pettyes
csokornyakkendőt kötött hozzá. Mintha a túrafelszerelés kiabálóan
mást mondott volna róla, mint a nyakkendő. Ez tetszett.
Ennek ellenére élénken tiltakoztam a szerelem tárgyában.
Beszéltem neki rólad; arról, hogyan táncoltál az árnyékoddal a
hóban. Elmondtam, hogyan ért a kezed a kezemhez az
iratszekrényben, és hogy ez olyan szikrákat indított el bennem,
hogy ha akarom, újra átélek mindent. Megemlítettem a közös
kocsikázásokat, hetente háromszor, melyek néha egész napokat
vettek igénybe. Miközben én a főkönyvet ellenőriztem, te
elcsevegtél a vendéglőssel, és az autódra vigyáztál. Soha nem
kértem tőled viszonzást, mondtam. Soha nem vallottam be az
érzéseimet.
Amiről én beszélek, az esztelen rajongásnak tűnik, jegyezte meg
a filozófia doktora: saját belső igényeim kivetítésének.
– Nem, semmi mást nem akartam, csak hogy ő boldog legyen.
Egyedül erre vágytam.
– Könnyebb az embernek elhitetni magával, hogy szerelmes
valakibe, mint napról napra elviselni a rigolyáit. Azért mondjuk
magunknak, hogy szerelmesek vagyunk, mert ezzel bírjuk
magunkat maradásra.
– Én azonban nem maradtam. Elmentem, de őt azért tovább
szerettem.
A kezdet kezdetétől láttam, mit érsz, tettem hozzá, és ez a tudás
csak egyre mélyült, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz.
Ráadásul a szerelmem csak tovább érett az idővel.
– És Sartre-nak igaza lehet elméletben, ez azonban minden
humort kiölne az életből. Nemdebár? – fejeztem be mondókámat.
– Mire gondol?
Látogatóm most először kezdett el feszengeni.
– Néha szeretünk nevetni magunkon. Szeretünk habókosnak
mutatkozni. – A szobraimra mutattam, melyek kavics-nyakláncot
viseltek. A szélcsengőre, amit a partra kimosott kulcsokból
készítettem. Azért raktam körül magam ezekkel a bolondos
jószágokkal, hogy ezzel emlékeztessem magam, hogyan
nevetgéltünk együtt, te meg én; hogyan énekeltem visszafelé, és
hogyan játszottunk bugyuta játékokat, mondjuk, hogyan fociztunk
fügével. – Vagy épp másra támad kedvünk. Például, hogy fura
nyakkendőket viseljünk.
– Mennem kell – mondta a filozófia doktora.
Fehér madárrá hajtogattam a névjegyét, és egy faágra tűztem.
 Közös kocsikázásaink során jobban megismertelek. Eleinte
többnyire némán autóztunk. A levelekre mutattam, vagy annyit
mondtam, hogy „szép napunk van”, mást semmit. Akkoriban nem
sokat tudtam a fák vagy virágok nevéről. Csupán az úti célunk
hátterét alkották. Aztán egy-két hét után kérdezgetni kezdtem.
Apróságokat. Nem akartam okvetetlenkedni, sem téged
megijeszteni; merő udvariasságból tettem. Mikor először
kérdeztem Davidről, azt mondtad, a fiad nagyon okos. Mindössze
ennyit. De megköszörülted a torkodat, mintha kellemetlen
gondolatot próbálnál elűzni. Emlékszem, a kelleténél kicsivel
tovább néztem rád, és amikor rám pillantottál, elpirultál, mintha
attól tartanál, hogy valami furcsaságot vettem észre rajtad. Pedig
nem. Csupán a szemed kékjét csodáltam. Igyekeztem nem
mosolyogni, holott nagyon akarózott, mivel tengerkék volt, tudod.
Arra is emlékszem, mikor láttam először a mezítelen karodat.
Meleg nap volt. Kigomboltad a kézelődet, és felhajtottad az inged
ujját. Másnak képzeltem a karodat, de szinte kisfiús volt, puha
bőrű – csak nagy nehezen tudtam levenni róla a szemem. A szívem
majd’ kiugrott a mellkasomból. Tudtam, nem szabad elárulnom
magam, mégis csak ittalak és ittalak magamba. Képtelen voltam
betelni a mezítelen karod látványával. Még akkor sem ocsúdtam
fel révületemből, amikor hűvösödni kezdett, és te megállítottad az
autót, hogy fölvedd a zakódat.
Ezért a továbbiakban már csak Davidről mertem érdeklődni. Az
eszének semmi köze hozzád, közölted velem.
– Nem tőlem örökölte, Miss Hennessy. Voltaképpen nem sokat
örökölt tőlem.
Ahogyan ezt mondtad, a szerénységed, amellyel azt sugalltad,
hogy tőled aztán senki nem kaphat semmi jót, egyáltalán,
szerencsésnek érezheted magad, ha észrevesznek; mindez arra
késztetett, tudod, hogy meglepjelek valamivel, ami örömet okoz, és
ami megmutatja, hogy nem vagy te senki, az én számomra
határozottan nem. Én igenis észrevettelek, Harold Fry, mondtam
volna a legszívesebben. Látlak téged. Napról napra látlak.
Valóságos kábulatban töltöttem a hétvégéket, a hétfőt várva.
Bevásároltam, kimostam a holmimat, de egyedül arra gondoltam,
hogy bár újra együtt lehetnénk.
Egyszer, úgy május elején Mars csokit vettem elő a
kézitáskámból. Nem mondtam el neked, de ez volt a negyvenedik
születésnapom, és a csokival ajándékoztam meg magam. Melletted
ülve azonban már semmi másra nem vágytam, mint hogy neked
adjam. Jobb helye lesz nálad.
– Tessék, vegye el – mondtam.
– Nekem adja? – ragyogott fel az arcod.
Soha senkitől nem kaptál még egy szelet csokoládét?
– Hát, mivel mást nem látok a kocsijában – mondtam.
– El fogok hízni – nevettél fel zavartan.
– Maga? Hiszen egy gramm fölöslege sincs.
Most rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek, mivel
meggondolatlan megjegyzésem elárulta, hogy figyellek; hogy
magamba ittam a karodat és a szemedet vagy a nadrágod szabását
a derekadon. Ezért inkább rád szóltam, edd meg gyorsan a csokit,
mielőtt megolvad a kezedben.
– Köszönöm, Miss Hennessy!
– Ó, szólítson inkább Queenie-nek!
Megrándult a szád, mintha az új szó elsajátítására idomítanád
be.
– Kibontsam a csokit magának?
– Ha nem terhelem vele.
– Egyáltalán nem. Lássuk csak.
 Letéptem a papír szélét, majd a kézitáskámból elővettem egy
papír zsebkendőt, és odaadtam. Amíg ettél, elszórakoztattalak egy
kis történettel. Elmeséltem, hogy gyerekként utáltam a nevemet.
Apám imádta a Queenie-t, én azonban régimódinak éreztem.
Mindig is azt szerettem volna, ha Stellának hívnak. Csodálkozva
néztél rám, mintha soha nem fordult volna meg a fejedben, hogy
más is lehetnél, mint ami.
– Én meg az orromat nem állhattam – mondtad egy újabb
harapás után.
– Mi a baja az orrával?
– Csúf krumpliorr.
Most, hogy jobban megnéztem az orrodat, megértettem, miről
beszélsz. Egyenesen kezdődött, de jócskán szétterült alul.
Megnézted magad a visszapillantó tükörben, és azt mondtad, a
mamád azzal vigasztalt, majd kinövöd az orrodat, de fordítva
történt, az orrod nőtt ki téged. Megnevettettél, és te is velem
nevettél. Az volt az érzésem, soha korábban nem nevetted ki az
orrodat, sem anyád mondását.
Ezután rendszeresen vettem neked csokikat. Munkába menet, az
újságostól. Lassan hozzátartozott a napjaimhoz, ahogyan egyesek
megállnak madarakat etetni, mások meg azért, hogy megcsodálják
a tengerparti kertemet, és egy pennyt dobjanak a szerencséjük
előmozdítására az egyik kagylókék tavacskámba.
Mikor legközelebb szóba hoztad Davidet, azt mondtad, azt
reméli, hogy a nyár végén beiratkozhat a cambridge-i egyetemre.
– Klasszika-filológiát akar hallgatni.
– És ezt csak most mondja?
– Nem szereti, ha másoknak is elújságolom.
– De hát én Oxfordban végeztem. A Szent Hilda főiskolán. Én is
olvastam antik auktorokat.
– Tyűha! Az áldóját! – morogtad.
– Ez minden, amit mondani tud?
Mosolyogva mondtam, hogy éreztessem, baráti szándék vezérel,
nem más.
– Miért, mi egyebet mondhatnék?
– Nem is tudom. Olyan fura ez a kifejezés. Mint a „teringettét”
vagy a „kutyafáját”. Manapság senki nem beszél így.
– Akkor szoktam használni, amikor ideges vagyok.
– Én idegesítettem fel?
– Egy kicsit.
Elpirultál. Azt kívántam, bárcsak megfoghatnám a kezed, de
persze nem lehetett. Csak ültem ott a kézitáskámmal. Azt azért
megkérdeztem, ne adjam-e kölcsön a főiskolai könyveimet
Davidnek; párat megtartottam a vándorlásaim során. Kincset
értek a szememben, de erről most hallgattam. A helyzet az, hogy
közelebb szerettem volna kerülni hozzád, és semmi más nem jutott
eszembe, mint hogy felajánljam a könyveimet a fiadnak.
– Mit gondol, érdekelni fogja Davidet? – kérdeztem.
Mikor végre válaszoltál, elképesztett, amit mondtál.
– Azt hiszem, ez a ruha jól áll magán.
Először azt hittem, félrehallottam. Ahogy fölpillantottam,
találkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy önti el minden
porcikámat az öröm.
– De hiszen csak egy barna kosztüm – mondtam.
– Hát, pedig csinos.
Tartok egy partiruhát az albérleti szobámban, amelynek a
ruhadereka flitterrel van kivarrva. És van egy fekete velúr
tánctopánom is. Ehelyett mit csodáltál meg? Egy teljesen átlagos,
dióbarna gyapjúkosztümöt.
– Az áldóját! – mondtam.

Júniusra teljesen végem volt. Nem volt már számomra visszaút.

Elnéztem, amint gondosan ki-be gombolgatod az autóskesztyűdet,
vagy elcsevegsz valamelyik vendéglőssel, miközben finom
mosolyráncok képződnek a szemed sarkában. Én meg a
legszívesebben világgá kürtöltem volna a boldogságomat. Alig
bírtam magammal. Néha nevetőgörcsöm támadt, vagy ami
rosszabb, fölhorkantottam széles jókedvemben. Mindent inkább,
mint bevallani a valódi érzéseimet. Nem mintha bármi vicceset
mondtunk volna. Egy kívülállónak tökéletesen átlagos
beszélgetéseket folytattunk. Néha azonban az is elég, ha együtt
lehetünk valakivel. Ilyenkor mondjon vagy tegyen bármit, kikészíti
az embert. Imádtam a hangodat, a járásodat, a házasságodat, a
kezedet, a zoknid cikkcakkos mintáját, a célszerűen megkötött
nyakkendődet, a fehérkenyeres szendvicseidet; az ég szerelmére,
mindent imádtam, ami veled volt kapcsolatban. Az a szédítő első
stádium volt ez, amikor minden annyira új és csodákkal teli egy
emberben, hogy valamennyi szaván és mozdulatán csüggünk, és az
egész világról elfeledkezünk. Elszürkül, megszűnik létezni
számunkra. Mikor éppen a sörfőzdében maradtunk, megesett,
hogy egy asztalhoz ültünk az ebédlőben, vagy beugrottál az
irodámba, hogy megbeszéljük a következő utat. Ezeknek az
alkalmaknak a során azonban mindig volt valaki a közelben. Akkor
éreztelek csak a magaménak, amikor kettesben maradtunk az
autódban.
Mindazok után, amin keresztülmentem, újra emberi lénynek
éreztem magam. Reggel, ébredéskor nem volt mi elől elbújnom. A
buszon a sörfőzdéhez közeledve torkomban dobogott a szívem; de
ajándék volt ez is, annak a jele, hogy élek. Tudtam, hogy soha nem
hagynád ott Maureent. Ahhoz te túl rendes voltál. Egy okkal több,
hogy szeresselek.
Verseket kezdtem írni. Szerelmes verseket. Hogyan máshogy
tudtam volna kifejezni, ami bennem zajlik? A kézitáskám
becipzárazott rekeszében tartottam a verseimet. Le-lenyúltam,
hogy kitapogassam a lapok sarkát, arra gondolva: Ma talán
megteszem? Megvallom Harold Fry-nak, hogyan érzek iránta.
Ehelyett keménycukorral kínáltalak.
Ezért amikor elfordítottam a fejem az utasülésen, és némaságba
burkolóztam, ez nem azért volt, mert elszunyókáltam, Harold!
Lelki szemeim előtt akkor is kettőnket láttam. Elképzeltem, milyen
lehet állandóan melletted élni. Vagy kibámultam az ablakon, és azt
játszottam, hogy különböző lakhelyekre vetítettem magunkat.
Mondjuk, egy takaros, rózsaszínű családi házba, ahol te nyírnád a
gyepet, és amely közel lenne az üzletekhez meg a mosodához. Vagy
egy tengerparti villába – ez magányosabb helyszín volt, de rá
lehetett látni a tengerre. Képzeletemben kis, kerek ebédlőasztalt
ültünk körül. Máskor egy szép huzatú kanapén ejtőztünk. És igen,
ágyba is képzeltem magunkat. Elnéztem a kezed a volánon, és –
sajnálom, hogy be kell vallanom, de megígértem, hogy igazat írok
– elgondoltam, milyen lenne, ha ez a kéz az enyémre kulcsolódna.
Vagy a mellemen, a combom között járna.
Mikor elképzelsz egy férfit meztelenül magad mellett, aki
történetesen őzbarna utcai ruhában jár, autóskesztyűt húz és nős,
muszáj kiötölnöd valamit, amivel eltereled a figyelmét. Egyszer,
amikor elmondtam, hogy tudok visszafelé énekelni, döbbenten
néztél rám: Ezt komolyan mondja? – kérdezted. Természetesen
nem tudtam; mégis, mit képzeltél rólam. Én klasszika-filológiát
hallgattam. Apám volt az, aki értett ehhez. Akkor szórakozott
ezzel, amikor egy darab fát gyalult vagy egy deszkát dörzsölt be
lenolajjal. Ennek ellenére, miután erről kérdeztél, hazamenve
kísérletet tettem a himnusszal. Betanultam valahogy (a
hagyományos változatot).
Visszafelé.
– Szent ég! – nevettél föl, mikor a végére értem.
Apám is így nevetett kiskoromban; tele csodálkozással, hogy
olyasmit tudok, amit ő nem.
Persze, felajánlhattam volna, hogy beszélek neked Szókratészról.
Vagy megkérdezhettem volna, mi a véleményed Bertrand
Russelről. De teremtettünk magunknak egy helyet mi ketten, ami
egyszerre volt valótlan és kiabálóan hétköznapi. Te egy magas, nős
pasi voltál, én pedig egy alacsony, szingli nő, aki szerelmes volt
beléd. Okosabb volt édességeket majszolni, és visszafelé énekelni,
mint megkockáztatni, hogy az a kevés is fölboruljon, ami a miénk.
Egy idő után ez vált szokásunkká, napjaink részévé, a közös
nyelvünkké, ahogyan egyesek az időjárásról társalognak vagy
különböző útvonalakról, ahelyett, hogy az élet nagy kérdéseit
feszegetnék. Végtére is mindennek van határa.
– Nincsenek sokan – mondtad egy másik alkalommal.
Kora nyár lehetett, mert megosztoztunk az ebéden az útszélen.
Rajtam a kosztümöm volt, te tetőtől talpig őzbarnába öltöztél. Úgy
festettünk, mint két bokor pikniken.
– Mármint kik nincsenek sokan? – mosolyodtam el. – Miről
beszél, Harold?
– A barátokról – mondtad. – Igen, a barátokról. – Feltörted egy
fürjtojás héját, és zellersalátába mártogattad. Én hoztam
mindkettőt, továbbá sonkát, csatnit, szőlőt, paradicsomot,
szalvétát és papírtányérokat. – Ott van nekem Maureen. És David.
Rajtuk kívül azonban senkim sincs.
Elmondtad, hogy anyád közvetlenül a tizenharmadik
születésnapod előtt hagyott el benneteket. Valamennyit apádról is
beszéltél. Ivott, igen, ez az. Gondolom, ezért lettél antialkoholista.
Elfogott irántad a gyöngédség. Ezúttal adtad ki magad a legjobban.
Fájdalom ült a szemedben, mint aki tévedett, és nem tudja, hogyan
hozhatná helyre.
Apám is ilyesféleképpen vallott nekem arról, hogy nem volt
minden leányálom az anyámmal. Ez egyszer elengedted magad,
mintegy véletlenségből, pontosan, ahogyan apám is tette. Meg
akartalak vigasztalni.
– Elvégre is itt vagyok én – mondtam. – Én a barátja vagyok,
Harold!
Fontos volt, hogy ezt kimondhattam. Közben éreztem, miként
dübörög a vér az ereimben.
Újabb tojásért nyúltál, majd azt mondtad az ujjaidnak:
– Mellesleg, tudja, milyen jól áll magán ez a ruha?
Ekkor jöttem rá, hogy te így mondasz köszönetet.
Minden elrendeződni látszott, Harold. Te boldognak tűntél. Az
állásod biztonságban volt. És én is boldog voltam. Kihevertem a
kisbabám elvesztését. Föladtam az albérletemet, és kivettem egy
földszinti lakást Kingsbridge határában, kilátással a
folyótorkolatra. Kert nem volt, de ez akkoriban nem is érdekelt.
Találtam egy helyet, ahová csütörtökönként eljárhattam táncolni.
Néha táncoltam valami idegennel, néha nem. Magamban
elképzeltem, milyen lenne, ha kezem a válladra tehetném, és
keringőznénk.
De megelégedtem azzal, ami volt, mindaddig, amíg naponta
láthatlak.
Így öregszünk meg, gondoltam. Te akkor is föltűröd a nadrágod
alját. Én pedig megtartom magamnak az érzéseimet.
Csakhogy találkoztam a fiaddal.
 Igen, igen, igen

NEHÉZ ÉJSZAKÁM van. A szél végigsöpör az utcákon és a tengeren.

Megzörgeti az ablakokat, és végigsüvölt a kinti fákon. Magam előtt
látom Davidet. Egész éjjel velem kiabál. Megrázza a nyomatot, és
amikor a kék madarak kirepülnek a keretből, lenyesi a szárnyukat.
Azokat a tárgyakat követeli rajtam, amelyeket valaha elcsórt
tőlem; nem is követeli, hanem visítja. Szóra nyitom a számat, de
egyetlen hangot sem tudok kiadni. Némán tátogok.
Ide azzal a tízfontossal! – üvölti.
Igen – nyögök fel.
Még eggyel!
Igen.
Egy üveg gint kérek!
Igen.
Még egyet!
Igen, krákogom.
Takarót kérek! Sört! Kekszet!
Tessék, itt van mind.
A habverődet!
A habverőmet? Minek neked a habverő, David?
 Csak. Add oda a habverődet!
Úgy érzem, mintha késsel metszenének a torkomba.
IGEN, DAVID! IGEN, DAVID! IGEN, IGEN, IGEN.

Ma reggel nem ültem ki a társalgóba. A reggeli rutin során a nővér

elmondta, úgy hallotta, egy önkéntes hangszereket hoz nekünk.
– Néha az emberek azt hiszik, nem tudnak zeneszerszámon
játszani, pedig igenis, tudnak. Ezek az önkéntesek mindig jó
hangulatot teremtenek.
Megkértem, hadd maradjak a szobámban. Később behallatszott
hozzám a betegek csengetése és dobolása, mégis, mintha nem
ugyanazon a bolygón éltünk volna. Tizenhárom napi írás után úgy
éreztem, mintha tűvel szurkálnák a kezemet. Az ebédlőben a
villámat nem tudtam felvenni. Hasogatott a fejem. Kétszeresen is
beteg voltam. Nem tudtam enni, és nem tudtam meginni a
tápitalomat.
Dr. Shah megvizsgálta a nyakamat, a számat és a szememet.
– Kissé megduzzadt a fültőmirigye – mondta.
– Csak egy kicsit – vigasztalt Philomena nővér.
– És mi történt a kezével?
Megpróbáltam elhúzni a kezem, de nem voltam elég gyors. Dr.
Shah elkapta a jobb kezemet, és megfordította, hogy jobban
megnézze magának. A vízhólyagot is látta a hüvelykujjam és a
mutatóujjam között, ahol a ceruzát tartottam. A hüvelykem forró
volt és begyulladt. A tenyerem lüktetett.
– Elfertőződött a keze. Mit csinált vele?
Dr. Shah jó ember, de azért beszélhetne hozzám is éppen.
Philomena nővér összefonta a karját a mellkasán, és
lemosolygott a padlót elborító lapokra.
– Queenie az utóbbi időben serényen dolgozott. Ugye, Queenie?
– Vigyáznia kell magára – mondta Dr. Shah.
Vigyázva az ölembe fektette a kezem, mint valami drága kincset.
Sietve megróttam magam, amiért pillanatokkal korábban rosszat
gondoltam róla.
Később bejött az ügyeletes ápolónő, hogy bekötözze a sebem.
Fölszúrta a vízhólyagot, és lecsapolta a fölgyűlt gennyet. Eztán
fertőtlenítő gélt kent rá, és körbetekerte gézzel a kezemet. Miután
elment, Lucy nővér leült az ágyam mellé.
– Mi lenne, ha befesteném a körmét? – kérdezte.
Akkora odafigyeléssel dolgozott, hogy hallottam a szuszogását.
A körmöm most olyan színű, mint a hajnali égbolt az Embleton-
öböl felett, mikor olyan új még a nap, hogy tiszta, mint a frissen
hullott hó.
 Az apáca és az őszibarack

– TÚLERŐLTETTE MAGÁT, édes lelkem.

Mikor Mary Inconnue nővér ma reggel belépett a szobámba,
magasan a fityulája fölött tartotta az írógép bőrtokját, akár egy
tálcát.
– Nézze – mondta. – Nézze, mit hoztam magának ezen a szép
keddi napon.
(Esett éppen.) Leengedte a tasakot, és egy tányért tett elém egy
szem érett, borostyánsárga őszibarackkal.
Megráztam a fejem, hogy emlékeztessem, nem tudok enni. Az
igazat megvallva, elfogott a méreg. Mintha ő és a levél ugyanaz
lenne. Megmutattam neki bepólyált jobbomat.
– Mégis mit várt? – mondta. – Túlhajtotta magát. Egyre csak ír
és ír. Vasárnap szünetet is alig tartott. Egész nap Haroldról és az
útjaikról írt.
De hát a levél a MAGA ÖTLETE volt. Akkora elánnal
körmöltem, hogy ceruzám keresztüldöfte a papírost.
– Nem azt mondtam, hogy örökké ezt csinálja, A várakozáshoz
csönd kell. Nem dolgozhat ilyen ajzottan, mert ez nem várakozás.
Csupán fejvesztett kapkodás, hogy elfoglalja magát.
Mary Inconnue nővér az ágyvégre helyezte az írógépet, és széket
húzott mellém.
– Ideje, hogy másra is koncentrálja az energiáját. Mint például
erre a barackra.
Egész pontosan mit segít egy barack rajtam vagy Harold Fry-on?
– kérdeztem volna, de nem írtam le neki. Csak az ágyamra
csaptam.
Ám ezt sem lett volna szabad gondolnom, mert a nővér
valósággal a vesémbe lát.
– Lehet, hogy nem sokat segít – felelte –, a feszültségeit
azonban eloszlatja. Tessék, itt ez a barack. A jelenben. Bármilyen
keményen dolgozik, bármennyire izgul, ez még nem segít a Harold
Fry-ra való várakozásban. Úgy viselkedünk mostanság, mintha
minden elénk teremhetne abban a pillanatban, amint
rágondolunk. Pedig ez nem így van. Néha türelmesen várnunk
kell. Vegye el hát a barackot, és ne legyen olyan dühös. Csinálja
szépen!
Kezembe adta a barackot. Vizsgálja meg a héját, mondta. Nézze
meg a színét. A formáját. Micsoda szépség! Érintse meg! Nagy
csönd lett a szobában. Ez csak egy barack, gondoltam.
Megcirógattam a bársonyos, hamvas héjat, amelynek a színe
olyan volt, mintha a barack elpirult volna. Éreztem, ahogy ujjaim
begye belenyomódik a húsba. Végigsimítottam a hajlat határozott
vonalát. A bemélyedést középen, ahová a szár csatlakozott egykor.
Meg a fa, amin a barack csüngött. Furán hangzik, de egy pillanatra
elfelejtettem, hogy meg is lehetne enni, nem csupán simogatni.
Mary Inconnue nővér az orromhoz emelte. Oly mézédes volt az
illata, hogy kitágult az orr-cimpám.
– Most pedig vágjuk fel! – mondta a nővér, és elővette a kését.
Lestem minden mozdulatát. A fény villanását a pengén, a
megsebzett húst, ahogyan a kés beléhatolt, a ragacsos
borostyánsárga lé hirtelen szétfröccsenését a nővér ujjain, aztán
pedig a tányéron. Miután körbevágta a gyümölcsöt, letette a kést,
és két kezébe fogta a barackot, hogy kettéválassza. Megcsavarta a
felső féltekét, és széthúzta a két kezét. Két csillogó fél nézett vissza
rám. Az egyikben ott volt a mag, akár egy nedves dió, a másikban a
hűlt helye látszott, rubinvörös szálakkal a puha gödörben.
Csorogni kezdett a nyálam, úgy megkívántam.
Mary Inconnue nővér negyedekre, majd még kisebb darabokra
szeletelte a gyümölcs húsát. Mielőtt elém tette a tálat,
megtörölgette az ujjait.
– Kóstolja meg! – mondta.
Fejemet rázva a nyakamra mutattam. A torkomon akadna.
– Kiköpheti, ha túl soknak érzi.
Ujjaim közé vettem egy barackszeletet. Az államon eddigre
végigcsorgott a nyálam, annyira kívántam. Számba vettem a
darabkát, ami menten a szájpadlásomhoz tapadt. Jobbra-balra
forgattam a fejem, hogy a falat is oldalra kerüljön.
 – Nem muszáj lenyelnie, ha nehezére esik – mondta Mary
Inconnue nővér.
A sűrű, édes lé végigcsorgott a garatomon, le a gyomromba.
Reszkettem az éhségtől. Államat fölvetve hátralöktem a
gyümölcsöt a szájüregemben. Ha ebbe fulladok bele, legalább nem
kartondobozíze lesz, gondoltam. Aztán csak lenyeltem a végén.
– Látja? – mondta a nővér. – Evett egy kis barackot. Azt
mondta, képtelen rá, és mégis meg tudta csinálni.
Boldogabb voltam, mintha szárnyakat növesztve megtanultam
volna repülni. Mi voltunk a barack, a barack meg mi, és nem volt
más rajtunk kívül.
– Pihennie kellene – mondta Mary Inconnue nővér.
Mire fölébredtem, már hazament. Fölvettem a ceruzámat,
nagyon óvatosan, hogy ne dörzsölje fel a vízhólyagot. Leírtam
mindent róla és a barackról, kisebb szüneteket tartva a bekezdések
között. Két teljes napomba került.
Remélem, neked is jut pihenés, Harold.
Hogy van a lábfejed?
 Háromszoros hurrá Martinának

– JAJ, BASZOTTUL csípem a szlovák csajt! – kiáltotta Finty a

székéből. – A legszívesebben lesmárolnám, le én!
Mindez azután történt, hogy Catherine nővér fölolvasta a mai
képeslapra írt hosszú üzenetedet. Azt, amelyik a várat mutatta, és
az „Üdvözlet Tauntonból” felirat ékeskedett rajta. Tényleg
megmentett az a fiatal nő? Tényleg szállást ajánlott éjszakára, és
megjavította a cipődet? Még a lábfejedet is megmasszírozta?
– Imádom Harold Fry-t! – kiáltotta Finty.
Ma ingyen étkezésről szóló utalványt kapott, amelyet az
Egyesült Királyság ezer színvonalas éttermében válthatott be. Azt
mondja, neked tartogatja.
– Lefogadom, hogy szegény fráter majd’ meghal éhen –
jelentette ki.
– Örülök, hogy Harold Fry egy napra megpihenhetett
Tauntonban – mondta Catherine nővér. – Nehéz lehet neki. Két
teljes héten át csak menni és menni! Én nem élném túl. A
lúdtalpam miatt.
Megemelte a ruhaszegélyét, hogy megmutassa nekünk. Fekete
cipői úgy kandikáltak elő alóla, mint az édesgyökér rudacskák.
– Hanem ha Harold Fry Somersetben van, ez azt jelenti, hogy
hamarosan Midlandset is eléri – vélte Barbara.
– Akkor Somerset még nincs közel Newcastle-hoz, ugye? –
tudakolta Lucy nővér, és újabb elemeket vett ki a kirakósából.
A Gyöngykirály csókot cuppantott az ujjhegyeire, és feléje küldte
a légen át.
– Egy nő megmosta a lábát? Ki ez az alak? Csak nem Jézus
Krisztus? – morgolódott Mr. Henderson.
Elmosolyodtam, és mintha ő is velem mosolygott volna. Bár erre
nem mernék mérget venni.
Lehet, hogy csak a gyomorsavtúltengése tévesztett meg.
Gyakran utaztam a tauntoni buszon Kingsbridge-et elhagyva.
Tauntonig azonban soha nem mentem el, csak Totnesig, ahová
táncolni jártam csütörtök esténként. Egy ideig a fiad is velem
tartott, Harold! Hamarosan mindenről értesülni fogsz.
Ma azonban már nem írhatok többet. Sajog a kezem, és
megtanultam a leckét. Nem a folytonos mozgás juttat el a
célodhoz, akkor is, ha utazásod türelmes üldögélésből és
várakozásból áll. Időnként meg kell állnod közben, megcsodálnod
a kilátást, egy apró felhőt vagy egy fát az ablakodban. Meg kell
látnod, amire eddig nem volt szemed. Aztán elmehetsz aludni.
Hamarosan a többit is elmondom.
 Ki a kertbe

– KALAP? SÁL? Papucs? – Catherine nővér baseballsapkát nyomott

a fejembe.
Végigmért a tolószékemben, mintha mindenestől az ő
teremtménye lennék, majd jóváhagyóan bólintott.
– Gyönyörű tavaszi nap van. Ezért indulás a kertbe!
Kitolt a szobámból, aztán végig a folyosón. A társalgóban egy
lélek sem volt. A teraszra nyíló ajtókat már szélesre tárták, s a
levegőben édes növényi illatok szállongtak. Behunytam a szemem,
ahogy közelebb értünk a fény vakító négyszögéhez a szőnyegen.
Hanem aztán megéreztem a nap melegét a kezemen és a
csuklómon. Ökölbe szorítottam a kezem, és minden bátorságomat
összeszedve kinyitottam a szemem.
A közérzetjavító kertbe betört a tavasz, és mindenestől
elfoglalta. A korábban kopár ágak zöldbe burkolóztak. Néhol csak
zsenge, halovány hajtásokat láttam, másutt kénsárgába hajoltak,
mintha a természet nem döntött volna még a színek megfelelő
kikeveréséről. A gyepet át- meg átszőtte a százszorszép, a boglárka
és a vérehulló fecskefű kárpitja. A magnólia fehér bimbói még nem
bontottak szirmot, s a fűz ágai is világossárgán búsongtak. Az
oxfordi lányokra gondoltam a hosszú selyemhajukkal. Vajon hol
lehetnek most? A napfény küllői végiggörögtek a fákon, s az
örökzöldek – a magyal, a babér, a kányabangita – viaszos levelei
hunyorogva fogadták e fényözönt.
– Ma mindenki idekint van, Queenie – mondta Catherine nővér.
Igazat szólt. A teraszon egy önkéntes kártyázott a tolószékes Mr.
Hendersonnal. Lucy nővér a Gesztenye, a honalapítót olvasta
Barbarának. A Gyöngykirály szunyókált. Több beteget a barátai
vagy a családtagjai látogattak, a gyerekek a fából épült pagoda
mögött bújócskáztak. Lent, a medence mellett Finty terült el egy
úszógumin. Mikor meglátott, felült, és odaintett.
– Istenien süt a nap, Queenie Hennessy! – kiáltotta. – Topless
vagyok, kisanyám!
De senki sem törődött vele. Tejfehér volt a teste, és kicsi, mint
egy gyereké. Bordái kilátszottak a sötét ribizlibogyók alatt és fölött,
amik a mellbimbói voltak deszkalapos mellén.
Catherine nővér megmutatta, ami még megmaradt a
kankalinból és a nárciszból. A szikomorfák alatt kékellő
nefelejcsekre is fölhívta a figyelmemet. A tavaszi kertek sárgáját
rövidesen a fehér váltja majd fel. Kivirágzik a galagonya,
bokrokban nő a turbolya. A bazsarózsa zárt bimbói márványosan
simultak össze. De jó is lenne látni őket, ha szirmukat bontják.
– Meg akarja szagolni a mentát, Queenie? – kérdezte Catherine
nővér.
Letépett egy szálat, s a leveleket szétmorzsolta az ujjai között.
Majdnem olyan jó volt, mint a nyarat magamba inni.
Le akartam írni neked a tengerparti kertemet, de nem volt
nálam a füzetem. Ehelyett a sziklamélyedésekből kialakított
tavacskáimra és a virágágyásokra gondoltam. Eszembe jutott az
első uszadékfa-szobrom, melyet a parton talált, napszítta ágból
ügyeskedtem össze. Magas volt, tudod, megvolt vagy két méter, a
színe meg kifakult őzbarna. Mikor fölállítottam a kertem közepén,
olyan volt, mintha átmentettem volna belőled egy darabkát a
száműzetésem színhelyére. Az évek során sok hasonló szobrot
fabrikáltam, és amennyiben szomorúnak látszottak – pontosabban
én szomorodtam el miattuk hínárból vagy lyukas kavicsból álló
nyakláncokat aggattam rájuk. Nyáron, a virágok elhulltával ők
vették át az uralmat. Egy kert soha ne záruljon be télre. Miközben
mindezt végiggondoltam, Catherine nővér úgy mosolygott, mintha
belelátna a gondolataimba.
– Vajon hol járhat ma Harold Fry? – mondta, csak úgy
magának. Kicsivel később így folytatta: – Egyszer majd el
szeretnék zarándokolni Santiago de Compostelába. Csak tudja, a
lábam nem hiszem, hogy bírná. Úgyhogy valószínűleg nem
megyek.
Ma este csönd honol a közérzetjavító kertben. Nem teljes ez a
csönd, de nagyon békés. A szobájából áthallatszik Barbara éneke.
Valaki elköhinti magát. Szól a tévé, és az éjszakás műszakváltást is
beszélgetés, nevetgélés kíséri. A szél fölborzolja az Északi-tenger
vizét, s gyöngyfehér hold világít a fa fölött.
Várok.
Emlékezem.
Egy halvány félmosolyra. Horzsolásra egy cipőn. A napfény
áradására.
 Problémás gyerek

JÚLIUST ÍRUNK Kingsbridge-ben, és hirtelen elkap egy zuhé. A Fore

Streeten vagyok, kezemben bevásárlókosárral. A rakpartot
eltakarja az eső fátyla. A víz az arcomat és a vállamat veri.
Folyamatosan csurog az üzletek napellenzőiről, és vékony erekben
csordogál az utcakövön. Lesunyom a fejem. Óvatosan kell
lépkednem, nehogy elveszítsem az egyensúlyom, és elcsússzak.
Hétvége van, ezért szandál, lenge nyári ruha és kardigán van
rajtam. Hajam, lábam csuromvizes.
– Mondja, nem lát a szemétől? – kiált föl egy férfihang. – Mi
ütött magába?
Kezemet a szemem elé ernyőzve fölpillantok.
A lármát egy fiatalember csapja, aki egy kocsma előtt áll az út
túloldalán. Egy autó felé rázza az öklét. Nyomban megértem, hogy
mellé állt be a járdán, és vigyázatlanságában lespriccelte. A fiú
kabátja és csizmája csupa eső lett. Haja a fejére tapadt, és
gyászszalagként csüngött alá.
– Különben is, mit keres egy sportkocsiban? – üvölti tovább a
fiatalember. – Mi a hézag magával?
A pasas kiszáll a kocsijából, és sietve lezárja, mialatt levegőnek
nézi a fiút. Ő azonban nem adja föl. Tovább fenyegeti karjával a
szürke utcát, az üzletek kirakatát, az esőt.
– Ez Kingsbridge – ordítja. – Nem Monaco.
Nem egyedül én figyeltem föl rá. Mások is megállnak, hogy
megnézzék maguknak a hangoskodót. Egyesek nyugalomra intik a
sihedert. Menjen a dolgára, mondják. Ezért most már őket is
szapulja; csupán néhányat kímél meg közülük.
– Kapitalisták! Golfozó léhűtők! Bankigazgatók!…
Kutyasétáltatók! Tory-újságok olvasói! Rotary Clubban dekkoló
szeszkazánok!
Valaki odakiáltja neki, hogy egy ilyen szolid helyen, mint
Kingsbridge, nincs helye efféle garázda viselkedésnek. Pedig ahogy
elnézem a suhanc köré gyűlt tömeget – a kordbársony nadrágokat,
a vízhatlan esőköpenyeket, a golfesernyőket és a blézereket –,
megállapítom magamban, hogy igaza van. Akaratlanul is
elmosolyodom. Ő is nevet, de aztán elkomorodik, és végtelen
unalom ül ki az arcára.
– Menjetek az anyátokba! – morogja, és elfordul.
Mégsem személy szerint címezi ezt valamelyik járókelőnek, de
még csak a sportkocsi tulajdonosának sem. Mintha az egész világ
ellen kelne ki.
Rendkívül sápadt, keskeny arca van és hegyes álla.
Összetéveszthetetlen vonások. Nyakigláb kölyök, mondhatni, túl
magasra nőtt; keze-lába kilóg a nadrágjából és az inge ujjából.
– Mit mondott? Minek mert nevezni? – dúl-fúl a sportkocsi
tulajdonosa, és izgágán toporog az esőben. – Hallották, nem? –
kiáltja oda a tömegnek.
A jelek szerint jobban kifordult magából, mint David. Ő
valójában nagyon elcsöndesedett, s szórakozott távolságtartással
szemléli a növekvő felháborodást, amit okozott. Az eső végigcsurog
az arcán.
A kocsmából ekkor kiront egy mokány alak, kezében palackkal,
mögötte pedig megjelenik Napier keszeg termete. A főnökünk
igyekszik a háttérben maradni, és szökdécselve kerülgeti a
tócsákat. Többen is kísérik. Davidet gyalázzák, noha ő úgy tesz,
mintha meg se hallaná. Buzeráns. Faszfej. A jelzők csekély
képzelőerőre vallanak. Amint David feléjük fordul, megragadják,
és egy sikátor felé taszigálják. Kezük ökölbe szorul, állukat
felszegik – nincs ember, aki megállíthatná őket.
– Itt vagyok! Itt vagyok! – kiáltozom, és nekieredek a túloldalra,
noha fogalmam sincs, mihez kezdek, miután átjutottam.
– David Fry! – törtetek át a tömegen. – Igen, velem van! –
kiabálom. – Elnézést!
Ahogy engem észrevesznek, Napier csicskásai fölszívódnak az
árnyékban.
David kabátjának átázott hajtókáján színes kitűzők sokasága
ékeskedik, FASISZTA FASZSZOPÓK. SEX PISTOLS. A MUNKÁSPÁRTRA
SZAVAZTAM, NE ÉRDEKELJEN. SZABADÍTSÁTOK KI NELSON MANDELÁT.
Furcsa módon azonban egy játékmackó is ott van közöttük. Eső-,
pacsuli- és cigarettaszaga van.
– Jöjjön, elkésünk – mondom, és kikormányzom a tömegből.
Hangosan beszélek, mintha senki nem lenne körülöttünk, aztán
végigterelem az utcán. Nem tiltakozik. Szaporán szedjük a
lábunkat, noha érzem, hogy időnként rám pislant. Mintha még
mosolyogna is. Már a maga tartózkodó módján. Ahogyan a
tömeget is ügyelte az előbb, mint aki szívesen belemegy váratlan
kalandokba.
A rakpartra érvre lassítok. Megállunk egy újságosbódé ponyvája
alatt. Az eső kitartóan kopog a fejünk fölött. Lyukakat szaggat a
folyótorkolat bőrébe, és ahogy a kis vitorlásokat veri, azok ide-oda
hánykolódnak a zuhéban.
– Mi volt ez? – kérdi David, miközben lesöpri a vizet a kabátja
ujjáról.
Szép, finom keze van. Mintha az érintésemet is el akarná
távolítani az esővel együtt.
– Ismerem az apját – mondom. – Harold Fry munkatársa
vagyok.
– Ahá! – nevet föl, mintha egy bennfentes, csak számára érthető
vicc csattanóját hallaná.
– Nem tudom, mi olyan mulatságos ezen. Jókora ramazurit
csapott az előbb.
– Elkél ez Kingsbridge-ben. Ennek a városnak beöntésre van
szüksége. Beöntésre. Van magánál egy kis zsozsó? – vigyorog rám
tele szájjal.
– Ezt komolyan kérdi?
– Ami azt illeti, igen. Ezer bocs.
Kinyitom a retikülömet, és egyfontos érmét nyomok a markába,
de azt mondja, öt font kéne. Mikor tiltakozom, szövevényes
mesébe kezd, hogyan lopták el a pénztárcáját; hogy a nagyanyja
haldoklik, és a macskája is a végét járja. Aztán ő elégeli meg a
hazugságait, és elvigyorodik, majd nevetésben tör ki. A szeme a
tied. Mélykék szem. De nem tükrözi a te szelídségedet, ahogyan a
szerénységedet sem. Ez a fiú okos. Vág az esze, mint a borotva.
Ennek ellenére a macskájáról szóló sztori túlbonyolított és vad.
Egyszer én is megpróbálkoztam hasonlóval, noha nem a való
életben, hanem egy iskolai dolgozatban. Én is elnevetem magam.
– Na, odaadja a lóvét, vagy sem? – kérdi.
– Mi lenne, ha innánk egy pohár teát, David?
– Mármint maga meg én? – mér végig, a tekintete maga is
kérdőjel.
Elszégyellem magam az ajánlatom miatt. Túl tolakodó.
– Ha nagyon akarja, vehet nekem egy doboz sört – mondja
aztán.
A sörösdobozok. Na, persze. Látom, amint lopva megszabadulsz
az üres dobozoktól az udvaron, és olyan gyöngédség önt el újra
irántad, hogy a torkomat fojtogatja.
– Nem túl korai ez, David?
– Ugyan kit érdekel ez Kingsbridge-ben? – Cigarettával kínál, és
amikor visszautasítom, vállat von. – Tizenkét évesen kezdtem el
sört inni a krimókban. Az iskolai egyenruhámban, de senkinek
nem volt ellenvetése. Na, örültem a szerencsémnek, Queenie. –
Halántékához érinti a kezét játékos szalutálással, aztán megfordul
és elporzik. – Talán találkozunk még egyszer, valamikor – szól
vissza.
Nézem, hogyan baktat a High Street felé, vállával meg-meglökve
a járókelőket, lebegő kabátszárnyakkal, miközben Dr. Martens
bokacsizmája felfröcsköli a vizet maga körül. Időnként
megrándítja a fejét, mintha nehéz lenne ekkora észt hordoznia.
Csak miután elment, jövök rá, hogy nem csupán feltűnő jelenség
Kingsbridge-ben. Tudta, ki vagyok; néven nevezett.
 Tisztelgés Harold Fry előtt

KÖDÖS NAP a mai. Mindent eltakar az ablakomban; a fákat, az

égboltot. Mintha az otthon elszabadult volna horgonyáról, és e
fehér tengerben sodródnánk. Remélem, te nem harcolsz a köddel,
Harold. Gondolatban láthatósági mellényt és bringáslámpát adok
rád.
Ma reggel valami váratlan történt a társalgóban.
– Ez meg mi akar lenni? – mutatott Mr. Henderson a parafa
hirdetőtáblára.
Két új hirdetmény jelent meg ugyanis az Országos
Egészségbiztosítás falragasza fölött, amely a hasznos városi és
northumberlandi telefonszámokat adta közzé. Újra írni kezdtem.
Valamennyien körbeültük az asztalt, ahol egy önkéntes azt
mutatta be, hogyan készíthetünk házilag üdvözlőlapokat. Néha
segít, mondta a nő, ha írhatunk valakinek, aki közel áll hozzánk.
– Ezzel azt is tudtára adhatják, amit nehéz lenne kimondani –
tette hozzá.
Ragasztót, összehajtható képeslapokat, flittert, fölragasztható
habszivacs figurákat, egy rakás madártollat, öntapadó csillagokat
és fém írószerszámokat hozott magával a reklámtáskájában. Finty
Harry hercegnek szerkesztett egy lapot, mert ő a kedvence a királyi
családból. Catherine nővér Barbarának segített, aki a
szomszédjának szánta az üdvözletét. A Gyöngykirály többször
megszagolgatta a ragasztót, és kijelentette, hogy a régi szép
időkhöz semmi nem fogható, eleddig azonban még soha nem
biggyesztett habszivacs figurákat a képeslapjaira.
– Maguk mind megsüketültek, vagy már földobták a talpukat? –
rikkantotta el magát Mr. Henderson.
Ő kivonta magát a közös mulatságból, amin a legkevésbé sem
lepődtem meg. Újra a hirdetőtáblára mutatott. Ezúttal
valamennyien abbahagytuk a szorgos munkálkodást, és
fölnéztünk. Lucy nővér fölkelt székéből.
 – Á, azt én tettem föl – mondta, és levette a képeket, hogy
megmutassa nekünk.

A naptár két kitépett lapja volt április és május hónapjára.

Fényes felületükön egy-egy fénykép volt látható: az egyik sárga
kankalinokat ábrázolt, a másik egy foltos irhájú kismacskát.
– Tavasz Berwick-upon-Tweedben – olvasta a nővér
hunyorogva, hogy jobban lásson. – Ez pedig egy édes kismacska –
mutatott a másik naptárlapra.
– És az édes kismacska szintén Berwick-upon-Tweedből való? –
kekeckedett Mr. Henderson.
– Azt hiszem – rágta a szája szélét Lucy nővér. – Az aláírás nem
mond többet.
Mr. Henderson szétteregette az újságját.
– No comment – morogta.
– De mit keresnek kölyökmacskák és virágok azon a kibaszott
hirdetőtáblán? – kiáltotta Finty.
Teszem hozzá, rózsaszínű cowboykalapot csapott a fejébe. Ha
tudnám, miért, elmondanám, de fogalmam sincs róla. Az egyik
önkéntes mindenféle bolondos hacukát tart otthon a gyerekeinek.
Ő szokott fejfedőket hozni Fintynek, aki bolondul értük.
Lucy nővér elmondta, hogy egy irodai tartalék naptárból tépte ki
a lapokat. Minden napot beszínezett rajtuk, amikor te úton voltál.
Ilyenformán követni tudjuk az előrehaladásodat, mondta. Emellett
egy másik fényképet is megmutatott, amelyik túrabakancsos pasit
ábrázolt.
– De hát ez John Travolta – jegyezte meg Finty. – Megáll az
eszem! Ő is idejön?
Lucy nővér azt mondta, semmit sem tud John Travoltáról.
Tudomása szerint egyedül Harold Fry gyalogol értem.
– Megkérdeztem Philomena nővért, aki engedélyezte, hogy
külön sarkot alakítsunk ki neki – tette hozzá.
– Csodás! – rikkantotta Finty. – Bárszekrényünk is lehet hozzá,
meg minden?
Mr. Henderson erre olyan hangot hallatott, ami nem tűr
nyomdafestéket.
Lucy nővér olyan mélyen elpirult, mintha tartós sminkkel
kenekedett volna ki.
– Ma… – mondta, majd elhallgatott, hogy magában mormolva,
ujját végighúzva a dátumokon, számoljon – … van a huszadik
napja, hogy útra kelt. – A másik, cicás lap mellé állt, zsebéből tollat
vett elő, és nagy gonddal beszínezte az első rubrikát. – Egyúttal
május elsejét is írjuk. – Azt is felvetette, hogy a képeslapjaidat is
föltűzi a táblára a naptárlapok mellé, hogy még szemléletesebben
tudjuk követni az előrehaladásodat. Miután beleegyezésemet
adtam, elhozta szobámból az eddigieket, és felszögezte őket. Aztán
közelebb tolt Harold-sarkához. – Nézze csak, Queenie! –
lelkesedett.
– Azt jelenti ez, hogy több mint húsz napja rostokolok itt? –
mérgelődött a Gyöngykirály. – Ami azt illeti, van még bőven élet a
vénemberben.
– Mi ez a fura zaj? – kérdezte Barbara.
– A Gyöngykirály – nevette el magát Finty. – A mellét döngeti.
De meg ne próbálja, Barbara, mert újra kiesik a szeme.
– Szentséges szűzanyám! – morogta Mr. Henderson. – Ez
rosszabb, mint a Zárt ajtók{8}.
– Hogy mi? – üvöltötte Finty.
Újra a képeslapjaidat néztem. Kingsbridge. Bantham Beach. A
buckfasti apátság. Anglia térképe. Chudleigh és Exeter. A bluebelli
gőzmozdony. Taunton. Harold Fry tényleg felém tart, gondoltam.
Ettől a gondolattól a szívem is kitavaszodott. Akkor éreztem ezt,
mikor a jajrózsa rám nyitotta egyetlen fehér virágát a kertemben.
Aztán eszembe jutott, mi mindent kell majd elmondanom
neked. Az ablakhoz préselődő sűrű ködre pillantottam, és le-
horgasztottam a fejem.
– Továbbra sem értem, mit keres az a macska a naptárlapon –
kötötte az ebet a karóhoz Mr. Henderson. – Megmagyarázná
nekem valaki, mi köze egy macskának Berwick-upon-Tweedhez?
Miss Hennessy például?
Én azonban akkorra már a füzetembe temetkeztem.
 Jegy Newcastle-be. Csak oda

TIVERTON PARKWAY, Taunton, Bristol Temple Meads, Bristol

Parkway, Cheltenham gyógyüdülő, Birmingham New Street…
Csak álltam ott az exeteri pályaudvar peronján, és a szomszédos
vágányt kémleltem. A talpfák sora beleveszett a ködbe. Mikor
befutott a vonat, nem annyira megérkezett, mint egyszer csak
megjelent. Ahol addig semmi nem volt, mintegy varázsütésre nyolc
kocsiból álló szerelvény vesztegelt.
Akkor is reméltem még, hogy utánam rohansz és megállítasz,
amikor kinyitottam a vonat ajtaját, hogy beszálljak. Lassan
emeltem föl a lépcsőre a bőröndömet. Aztán pihenőt tartottam, és
hátranéztem. Vártam erre a búcsúra, tudod, nagyon vártam.
Miután helyet foglaltam a kocsiban, az ablakhoz szorítottam az
arcomat, és egyre a peronokra nyíló bejáratot lestem. Özönlött
kifelé a poggyászos nép. Ez a newcastle-i vonat? Igen, az,
asszonyom, de még rengeteg idő van az indulásig. Akkor még akár
le is ugorhatok szükség esetén, hogy átcsörtetve az állomáson, el a
jegypénztár mellett, át a parkolón, meg se álljak az autódig. Talán
máris te rohansz el ellenirányban a kassza előtt, egy magányos nőt
keresve a szemeddel, hiszen még nem késő. Az órádra pillantasz,
aztán a pályaudvari órára…
Az állomáson túl az épület, a tetők és az ablakok körvonalai
elmosódtak a ködben. Semmi nem látszott szilárd állagúnak.
A kalauz megfújta a sípját. A vonat meglódult. Az ismerős táj
elsiklott mellettem.
Rémülten fölpattantam. Ne, még ne! Arcomat még jobban az
ablakhoz szorítottam. Szemem kétségbeesetten a keskeny kis
peronra szegeződött, az integetőkre, a hiányodra. Addig néztem
őket, amíg pontszerűvé nem zsugorodtak. Te továbbra sem voltál
sehol. Végül semmivé foszlottak a ködben. Velem is ugyanez
történt. Én is semmivé töpörödtem. Visszaroskadtam az ülésre.
Legalábbis valószínűleg ezt tehettem, mert egy idő után rájöttem,
hogy már nem állok.
Ránézni sem tudtam a könyvemre. Nem tudtam sírni. Nem telt
tőlem több mint ülni a vonaton, amely messze visz tőled. Továbbra
sem tűnt valóságosnak, hogy megint úton vagyok. Hogy magam
mögött hagylak. Kibámultam az ablakon. A tájban az ősz tónusai
vonultak fel: rőtvörösek, aranysárgák, zöldek. Mintha vízfesték
vérezte volna be a megnedvesedett rajzlapot. Nem tudhattam, nem
a könnyeim mosták-e szét a színeket.
Taunton.
Valóban ezt mondta volna valaki? Még nem késő! Még
leszállhatok. Megy busz vissza Kingsbridge-be, ezt tudtam. Ám
hiába nyúltam a kabátomért, hiába töröltem meg a szemem, és
hajtottam le az ingem ujját, mert eszembe jutott, mit tettem, és mit
beszéltem Maureennal. Alig kaptam levegőt. Nem élhetek tovább
Kingsbridge-ben! Visszaültem a helyemre, nagyon mereven, mert
ha egy porcikámat is mozdítom, hát a lábam magától szállít le a
vonatról, még mielőtt a tudatom feleszmélne. Így vártam a kalauz
füttyét.
Ahogy vonatom észak felé pöfögött, a köd is lassan fölszállt.
Áttörtek rajta a nap sugarai – noha egyelőre csak halvány, fehér
szem volt –, és ezüstre festették a felhők szegélyét. Bristol Temple
Meads. Bristol Parkway. Cheltenham gyógyüdülő. A helyek,
amelyeken most nap mint nap átbaktatsz, Harold, szélsebesen
váltakoztak a szemem előtt, ahogy átszeltem Angliát. Sövények,
málnavész virág, nyári orgona, hidak, szántók, csatornák, kiégett
autók, patakok, kőbányák, sziklakövek, kertek követték egymást.
Semmit nem jelentettek számomra, ahogy elsuhantak előttem; egy
széttört kép értelmetlen darabkái voltak csupán. Birminghamben
násznép szállt föl a kocsiba: kivörösödött orcák, dobozkalapok,
meglazított nyakkendők, megbontott palackok. Egyfolytában
énekeltek a következő megállóig, ekkor azonban az egyik nő olyan
keserves zokogásba kezdett, hogy elmázolódott a sminkje, s kicsiny
kalapkája a fülére csúszott. Csíkos lett az arca, akár egy tigris
bundája. Vajon szereti-e a vőlegényt? Senki nem tudta a választ
rajtam kívül. Később elnéztem a chesterfieldi katedrális elgörbült
tornyát – olyan volt, mint egy csálén álló csúcsos süveg. Bárcsak
megmutathattam volna neked, és tudom, együtt nevettünk volna
rajta. Márpedig ugyanazon nevetni a közösség egy újabb formája.
De nem voltál ott, ezért némán vettem tudomásul a meggörbült
torony látványát, és még sajgóbban éreztem a hiányodat.
Sheffieldben egy csapat nő szállt föl, akik a háztól házig szállítás
kérdését vitatták. Aztán a fiatal nők leszálltak, s helyüket hazatérő
családok foglalták el, tele bőröndökkel, meg bevásárlók, táskáikkal
fölszerelkezve. Így ment ez tovább, vég nélkül. Egyre újabb utasok
szálltak föl, utaztak valameddig, és a jövőről beszélgettek,
miközben én egymagamban ültem, és nem tartoztam senkihez.
Mentem valahonnan valahová. Még az ülés huzata is színesebb
volt nálam.
Körülöttem egyre magasabb és egyenletesebb hangon beszéltek.
Nagyfeszültségű villanyoszlopok és távírópóznák tünedeztek föl a
tájban, olyan helyekre szállítva az áramot és a híreket, amelyeket
én nem láthattam. Majorságok mellett suhantunk el, némelyik
vörös, némelyik piszkos rózsaszín téglából épült, de láttam
lakónegyedeket és hevenyészett raktárakat is. A távolban füst szállt
föl a kéményekből, s óriási szürke sávokban feküdte meg
rézsútosan az égboltot. Az emberiséget annyira lefoglalták a
teendői, hogy nem találtam a helyem közöttük. Doncaster után sík
vidék következett. Friss eső csillogott a földeken.
York után olvadt arannyá vált a nappal, s a fák is szinte izzónak.
Darlingtonnál újabb vörös téglás negyedek következtek, majd
megint mozgalmasabb lett a táj. A házak fölkúsztak a
domboldalakra, a szántók aratásra váró búzától sárgállottak, s a
vasút nyomvonala mellett folyó kígyózott. Durham katedrálisa és
vára következett sötét tömegével, tornyaik és bástyafokaik az égbe
haraptak a mélyülő alkonyatban. Alant a város feketén ragyogott
palatetőivel. Hamarosan Newcastle következik, az utolsó megálló.
Minden változik körülöttem!
Én szálltam le utolsónak. A peronra leérve meg kellett
fogódznom az ajtóban, hogy el ne vágódjak. Mellettem utasok
siettek el, alig várva, hogy céljukhoz érjenek, bármi volt is az.
Eddig minden ment, mint a karikacsapás, jöttem rá. Amíg vitt a
vonat, egész jól elvoltam. Most azonban, hogy újra szilárd talajt
éreztem a lábam alatt, olyan szédülés fogott el, hogy alig kaptam
levegőt. Megpróbáltam a tetőzet vasrácsozatára koncentrálni, ám
ekkor meg azt képzeltem, hogy szegecseik kilazulnak, és szabadon
úsznak a légben.
Görcsbe rándult a gyomrom. Megroggyant a térdem.
Elzuhantam.
 A kirakós folytatódik

MA DÉLUTÁN, a társalgóból távozóban Mr. Henderson megállt Lucy

nővér mellett, átnézett a válla fölött a kirakósra, majd fölvonta a
szemöldökét, mintha hibát keresne benne.
– Nem nagyon megy – mondta a nővér. – Azt hiszem, föl kéne
adnom.
Mr. Henderson visszapillantott rám és a füzetemre.
– Remélem, minket nem ír meg – szólt oda. – Szegényes téma
lennénk.
Kisikerítettem egy mosolyfélét, már amilyen tőlem telt.
Mr. Henderson ekkor reszkető kézzel kivett a dobozból egy
elemet, és óvatosan egy másik mellé helyezte.
– Ez Szt. Ives – mondta. – A feleségemnek meg nekem ott volt
régen nyaralónk.
Egész délután ottmaradt Lucy nővér oldalán. Együtt befejezték
Cornwall egy részét és Kelet-Angliát.
És te, barátom? Te hol vagy?
 Tánclecke Davidtől

AUGUSZTUS VOLT, csütörtök este. A buszmegállóban álltam, a

totnesi buszra várva. Titokban ruhát váltottam a sörfőzde női
mosdójában. Az átmeneti kabátom alatt most partiruhát viseltem.
A tánctopánt a táskámban vittem egy könyvtári könyv mellett.
Leengedtem a hajamat, és kifésültem, hogy némi göndörséget
adjak neki.
Te épp a családi vakációdat töltötted. Döbbenten észleltem,
mennyire hiányzol. Napier elintézte, hogy ebben a két hétben egy
fiatalabb üzletkötő helyettesítsen. Nibbs, ez volt a neve. Emlékszel
rá? Nibbs gyorsan vezetett, és sokat ásítozott. Nemritkán
mindkettőt egyszerre. Ha elvesztünk valamit, sokkal világosabban
érezzük, mit hozott az életünkbe. Valahányszor beszálltam Nibbs
autójába, fájón hiányzott a belőled sugárzó biztonság és az
összeszokottságunk. Közöltem Napierrel, hogy Nibbs rossz
választás volt, nehogy a főnökünknek eszébe jusson kirúgni,
miután visszatértél a szabadságodról. Ez volt a negyedik napom
nélküled. Még egy teljes hetet kellett kibírnom. Ezért is mentem el
táncolni. Szükségem volt rá, hogy megállják egy magas pasas
mellett, és a vállára tegyem a kezem. Hogy néhány pillanatra
elhitessem magammal, te vagy az.
A buszmegállóban valaki megrángatta a kabátom ujját.
Ismertem ezt a szagot: pacsuli, cigaretta és sör keverékét. Már
mielőtt hátrafordultam, tudtam, hogy David az. Hazajöttél volna?
– ez volt a legelső gondolatom.
Korábban nem hoztam szóba, hogy találkoztam Daviddel, nem
akartalak zavarba hozni. Elvégre is botrányt csapott, és pénzt kért
tőlem. Hogy így, kiöltözve látott, korallpirosra festett szájjal, puha
fürtökbe rendezett hajjal, elhúzta a száját, és fejét felvetve
méregetett, mintha most látna először. A rajtam észlelt változás
szemlátomást szórakoztatta.
– Hová, hová, Queenie Hennessy?
 – El.
– Hová el?
Az út felé mutattam a szememmel. Soha nem említettem neked,
hogy szeretek táncolni, ahogyan azt sem, hogy többször
megfordultam a Royalban. (Nem akartam, hogy azt hidd,
mindenáron partnert akarok fogni.) Muszáj volt eszemnél lennem.
A fiadról lerítt, hogy bárki titkát lelkifurdalás nélkül kiadja, csak
hogy lássa, mi lesz a következménye.
– Magát csak ne érdekelje, hová megyek – mondtam.
David mellém nyomakodott.
– Ezt mondja? Mulatságosnak tűnik. – Cigarettára gyújtott,
majd oda se nézve elhajította a gyufát. – Jövök én is – mondta, és
kifújta a füstöt.
Bárhol jártam a világban, mindenütt kerestem egy tánctermet.
Egyedül mentem oda, bár nem mindig távoztam egyedül. Ha
egyedül vagy egy táncteremben, ez a magány másfajta formája.
Nem olyan, mint amikor az ember az albérletében kuksol, és még
csak a létezéséről sem tudnak. A táncteremben kiabál, ha
elkülönülsz a többiektől. Vagy részévé válsz valaminek, vagy nem.
Különben a szüleim is szerettek táncolni. Corbyban is így
ismertem meg a Szarjankót. Felkért foxtrottozni, aztán ment
minden tovább a maga útján.
– Nincs magának semmi keresnivalója ott, ahová én megyek –
mondtam Davidnek. – Az a hely tele van idős emberekkel. Menjen
szépen haza. A szülei már bizonyára aggódnak magáért.
– De hiszen csak fél hat van – nevetett fel. – Amúgy még
nyaralnak.
Önkéntelenül is elernyedt a vállam.
– És miért nincs velük?
– Ez vicc akar lenni?
David a városba tartó forgalmat kezdte fürkészni. Kiállt az
úttestre, úgy kellett onnan elrántanom.
– Megvehetné a sört, amivel tartozik nekem – mondta.
A buszon nem voltam hajlandó mellé ülni. Ha mindenáron
Totnesbe kívánkozik, természetesen nem állíthatom meg, de
semmi közöm hozzá, és az útiköltségét sem vagyok hajlandó
megfizetni, határoztam el.
– Nem tudom, miért olyan sértődős, Queenie – mondta, és
bokacsizmáját feltette a mellettem lévő ülésre.
Úgy tettem, mintha elmerülnék a könyvtári könyv olvasásában,
de akár fejtetőre is állíthattam volna. Semmi másra nem tudtam
figyelni, mint arra, hogy engem fixíroz ez a sovány, hórihorgas,
barna hajú suhanc. Nem volt több utas a buszon, és a kalauz az
emeleten tartózkodott. Úgy éreztem, hogy kettesben maradtam
Daviddel.
– Mit olvas? – Ám még mielőtt felelhettem volna, fölkelt, és
kikapta kezemből a könyvet. – Proustot? Na, ez szép. – Aztán
fölolvasta a nyitó mondatokat: – Sokáig korán feküdtem le. Néha,
alighogy elfújtam a gyertyát, oly gyorsan lecsukódott a szemem,
hogy még azt se mondhattam magamban: „Na, most elalszom.’’{9}
– Beszéd közben lehunyta a szemét, ezért a szavak úgy patakzottak
a száján, mintha belőle fakadnának. Mintha ez az ő dala lenne.
Aztán visszahelyezte az ölembe a kötetet. – Jómagam jobban
kedvelem az egzisztencialistákat. Na meg Blake-et. Ismeri?
– William Blake-et? Persze. Beteg virág vagyok…{10} – kezdtem
a verset.
– Ezt nevezem! – morogta David elismerősen.
A lépcső alján megjelent a kalauz, és megindult felénk a
jegylyukasztó szerkentyűjével. Totnesbe kérek szépen egy jegyet,
mondtam.
– Én is oda kérek – így David. – Gyerekjegyet.
Nem tette hozzá, hogy „kérem szépen”.
A kalauz tetőtől talpig végigmérte.
– Maga nem gyerek.
David válaszul keresztbe vetette pipaszár lábát, aztán összefonta
a mellkasán hosszú karját, s mosolyogva nézett vele farkasszemet.
Nem találkoztam még tizennyolc évessel, aki kevésbé tűnt volna
gyerekesnek nála.
– Tizenöt vagyok, isten engem úgy segéljen, uram!
– Ki is dobhatom, ha tovább szemtelenkedik – morogta a
kalauz.
Másodszorra is a segítségére siettem. Hogy elkerüljem a nyílt
összetűzést, azt mondtam, David velem van, és sietve kifizettem a
jegyét. Mikor a Royalba is követett, a végén oda is befizettem. Mi
több, egy doboz Stella sört is vettem neki, hogy leöblítse vele a
whiskyjét, továbbá egy doboz cigarettát.
A tánc már elkezdődött, mire megérkeztünk. A zene valahogyan
tompítottan szólt az épületből, mintha a föld alól hangzott volna.
Az út túloldalán álltunk, onnan néztük, hogyan másszák meg a
beton lépcsőfokokat az újonnan érkezők. Még világos volt, ám az
üvegezett szárnyas ajtó fölött már villogott a TÁNC felirat, s a
bejárat két oldalát kivilágított osztott ablakok szegélyezték az
ötvenes évek stílusában. A táncosok kabátokat viseltek az öltönyök
és partiruhák fölött. A közönséges járókelőktől ezüst tűsarkújuk és
csillogó fűzős cipőjük különböztette meg őket.
– Mi itt az átlagéletkor? – tudakolta David. – Hatvan év?
– Nagyjából.
– És csak táncolnak? Ennyi?
– Társastáncnak hívják.
– Nézhetnék inkább a tévében szombat esténként.
– Az nem ugyanaz.
– Nem? – nézett le rám érdeklődéssel.
Nem viszonoztam a pillantását.
– Nem – mondtam.
Újabb cigarettára gyújtott, majd megrázta a gyufát és elhajította.
– És miért ide jár? Kinsbridge-ben nem táncolhatna?
– Ott tudják, ki vagyok.
– És maga ezt nem akarja?
– Nem. Jobb szeretek megmaradni az ismeretlenségben.
Néha az emberek azzal mérik a boldogságuk értékét, hogy
mennyit fizettek érte. Én akkoriban azzal mértem, mennyit kell
utaznom hozzá. David ezt mintha értette volna. Ajka mosolyra
görbült, és helyeslően bólogatott. Furcsa örömöt éreztem, amiért
elnyertem a jóváhagyását.
– Nézze – mondtam –, maga sokkal fiatalabb, mint itt bárki.
Miért nem üti el az időt az utolsó buszig? Ott találkozunk.
Kezdtem felelősnek érezni magam érte.
Kieresztette a hangját, úgy énekelte:
 – A zene bennem van…{11}
– Csöndesebben! – szóltam rá, mert többen már felénk
pislogtak.
Komoly arcot vágott, de így is szikrázott körülötte a levegő.
– Nem akarom leégetni a barátai előtt – mondta.
– Mint már korábban is mondtam, nincsenek itt barátaim.
Csupán táncolni jöttem.
– Csinálja csak nyugodtan, én addig leülök, és megvárom – vont
vállat.
Magyarázni kezdtem, hogy furcsa párost alkotunk: egy
negyvenes nő és egy majdani cambridge-i diák.
– Kit érdekel, hogy ki mit gondol!
Lágyan ejtette e szavakat, amelyek azonban brutálisan élesek
voltak. Mintha lényed egy eleddig ismeretlen vonására tapintottam
volna rá. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem pirulásomat.
David elhajította az utcán a csikket.
– Mit gondol, beengednek? Vagy élni is tilos?
Beletúrt sűrű hajába, hogy rendbe tegye kissé. Kinyitottam a
táskám, és fésűt nyomtam a kezébe.
– A Royal csak egy táncterem – mondtam. – Nem klub vagy
ilyesmi. Többnyire idősebbek járnak ide.
– Igen, igen, ezt már hallottam. Na, hogy nézek ki?
Közelebb lépett kissé, mire a fény az arcába tűzött. Hogy hogy
nézett ki? Gyönyörű volt! Elefántcsont fehér bőr. Hosszú áll,
élesen metszett pofacsontok. A szeme meg világító kék.
– Megteszi – mondtam.
– Jöjjön, Q.!
Legnagyobb meglepetésemre kézen fogott, és maga után húzott
az úton, a lépcső felé. Nem hinném, hogy egy pillanatig is
meggondolta volna, mit tesz. Alig értem a válláig, és szaporán
kellett szednem a lábam, hogy lépést tudjak tartani vele.
Befizettem kettőnket a fülkéjében ülő pénztárosnőnél, miközben
kerültem a tekintetét. Ezután, ismét kéz a kézben, betaszítottuk a
szárnyas ajtót. Mikor elértük a fény és világosság határát a
táncparkett szélén, olyan izgalom fogott el, mint még soha a
Royalban.
 Még nem jártam ide rendszeresen. Mindössze hatszor vagy
hétszer jöttem el. Néhány pasast jobban ismertem a többinél, de
nem kerestem kapcsolatot, hiszen ott voltál nekem te, Harold.
Foglalt volt a szívem. Ezért amikor fölkért valaki, elmentem vele
táncolni, de nem adtam meg a címem. Amennyiben fölvitt a bárba
a kék szőnyeggel bevont lépcsőn, magam álltam az italomat. Ha
pedig történetesen a kezét a vállamra fektette, rendszerint
kihúztam a derekamat, és félresiklottam.
– Magának világszép szája van – mondta egyszer az egyikük. –
Olyan, mint egy rózsabimbó. – A haja úgy csillogott, mintha
műanyagból lenne. – Tán ellen sem tudok állni, hogy
megcsókoljam.
– Próbálja meg azért – feleltem.
Megadta a telefonszámát arra az esetre, ha meggondolnám
magam, és mégiscsak elmennék vele vacsorázni.
Oxford után szántam rá magam a társastáncra. Mikor rájöttem,
hogy tudományos munkát úgysem kapok, elpályáztam Londonba,
hogy elhelyezkedjem valahol. Egyik délután, mikor elmentem egy
táncterem mellett Woolwichben, megállított a bentről kihallatszó
ritmus – lassú, lassú, gyors, gyors, lassú, lassú. Akkoriban még
nem volt se partiruhám, se tánctopánom. Ennek ellenére
kifizettem a belépőjegyet, és bementem. Csak ültem a sötétben,
ahol senki nem láthatott. Ott maradtam egész délután. Nem volt
könnyű az életem akkortájt. Egy bárban dolgoztam, hogy megéljek
valahogyan. A táncoló párokat figyelve – a flitteres ruhákat, a
fehér fodros szoknyákat, a jobbra kilengő csípőket, a jobbra kilépő
lábakat – úgy éreztem, ismét a szépség közelébe jutottam. Így
kezdtem el táncolni járni. Olyan ez, mintha arról faggatnának
valakit, hogyan szokott rá a dohányzásra. Ez a szokás rímelt a
legbelső igényeimre.
Azt sem tudom, miért éppen a csütörtököt választottam a
Royalban. Történetesen csütörtökön jártam ott először, ezért ezzel
is folytattam. Mint a legtöbb szabadesésben zuhanó ember,
szigorúan kötöttem magam a napi rutinhoz.
A táncparkett már zsúfolásig tele volt, mikor Daviddel beléptünk
a terembe. Egy kerek asztalra esett a választásom, a széle felé,
távolabb a csillárok sárgás fényétől. A helyiség átellenes végében
vörös plüssfüggönnyel felszerelt színpad állt. A zenekar közepesen
gyors szvinget játszott. Vettem egy sört Davidnek.
Abból, ahogyan ott ült – állát kezébe temetve, előregörnyedve,
miközben úgy járt a térde föl-le, akár egy dugattyú –, lerítt róla,
hogy ki nem állhatja a Royalt. Óhatatlanul is az ő szemével
kezdtem látni a helyet. Hiszen csupán egy lerobbant, alacsony
mennyezetű lebuj volt hamis kristálycsillárokkal, meg egy rakás
összefogódzva csoszogó vénemberrel. Én is élettelen
próbababának éreztem magam, a kék ruhámban is. Mit keresek én
itt? Soha többé nem teszem be ide a lábam, fogadtam meg.
A retikülömért nyúltam. Menjünk, mondtam.
– Most? – kérdezte.
– Igen, most, David.
– De hiszen még nincs vége – felelte.
– Fáradt vagyok – mondtam.
– Azt hittem, táncolni fogunk.
– Maga meg én? – nevettem ki megint.
Hiba volt.
– Ha nem táncol velem, akkor magamban rázok egyet. – Olyan
hirtelenséggel állt fel, hogy kirúgta maga alól rokokóutánzat
székének arany lábait; a szék hátraesett és felfordult. David a
táncparkett felé iramodott. Közben félrelökött néhány táncolót, de
ez sem érdekelte. Némi távolságból követtem. Nem akartam
jelenetet. Még mielőtt megállíthattam volna, a táncterem közepén
termett. Ott állt hát a lilába öltözött hölgyek és a kopaszodó urak
gyűrűjében, mint egy kísérteties, pasztellszínű, lassan forgó kerék
tengelye. Megálltam a parkett legszélén, még az árnyékban.
Eszembe jutott, hogyan láttalak meg először, te is a hóban
ringatóztál. Annyira elmerültem ebben az emlékben, amely távol
röpített a táncteremtől, hogy egy pillanatra elfeledkeztem
Davidről. Te töltötted be a tudatomat.
Aztán valaki azt mondta:
– Mit művel ez a kölyök?
David közben mozdulatlanul állt, mintha elfelejtette volna, hol
van. Két öregasszony összeillő taftruhában újra meg újra
nekiment. Aztán történt valami.
David széttárta a karját, és kilépett a jobb lábával, majd
kifinomult tangóba kezdett, végig a táncparkett teljes hosszában.
Előresiklott, lehajolt, körbeforgott. Többen megálltak, és
homlokráncolva nézték, mielőtt visszatértek szokványosabb
lépéseikhez. Hanem pillanatok múlva ráunt a tangóra. Könyökét
az oldalához szorította, és rumbával próbálkozott. Miután ebből is
elege lett, keringőbe fogott képzeletbeli partnerével. Gyakorlatilag
körbeugrálta a táncparkettet, fellökdösve, aki az útjába került.
Nagykabátja alja – nem vetette le – két óriás szárnyként lebegett
körülötte.
Mondanom sem kell, alaposan föltüzelte a kedélyeket. Hogyan is
lehetett volna másként? A párok leálltak, kettéváltak, és utat
engedtek neki. A végén már csak néhány bátor táncos maradt a
színen rajta kívül. Továbbra is dermedten bámultam.
– Ki az a kabátos seggfej? – szólt bele a mikrofonba a zenekar
vezetője.
Szavait nevetés fogadta.
David azonban mintha meg sem hallotta volna. Abbahagyta a
táncot, és veszett pogózásba kezdett. Megfordult a fejemben, hogy
otthagyom. Ez az igazság. Ha le tud állni egyáltalán, akkor az
utolsó buszt is eléri. Aztán ahogy jobban megnéztem magamnak,
annyira vidámnak, elengedettnek, különlegesnek éreztem, hogy a
lábam nem engedelmeskedett az akaratomnak. Nem ugyanaz volt
ez, mint amikor téged láttalak táncolni, és nem is olyan, ahogyan
én táncoltam, mindenesetre nem volt semmi. A fiad megértette a
tánc lelkét.
Ekkor egy kidobóember nyomult mellém, és fölfújta magát,
mint aki arra készül, hogy megüsse Davidet. A fiad szemlátomást
ezt a hatást váltotta ki az emberekből.
Ezért a táncparkett közepére siettem. David szeme csukva volt,
haja és arca csupa verejték. Én azonban elfoglaltam mellette a
helyem.
– Ez tök jó! – nevetett.
– Igen, az. Ahogyan a foxtrott is, David. Mi lenne, ha inkább
azzal próbálkozna?
Hazafelé a buszon nagyon csöndes volt. A végén azt mondta:
– Ne mondja el apának, hogy ma este elkísértem!
– Miért? Miért nem szabad elmondanom? – kérdeztem.
– Megharagítanám vele anyát. Megígértem, tudja, hogy otthon
maradok, amíg nyaralnak. Jobb erről hallgatni, mert még
megfájdul a feje.
Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom, mintha meglöktek volna.
Nem tudom, mi volt ez. Bűntudat? Miért nem próbáltam
keményebben lerázni magamról a fiút? A te fiadat. Ő nem te voltál.
– De jövő csütörtökön azért találkozunk, ugye? – kérdezte
David. – Újra elkísérem.
Mint kiderült, ez a hét az előzőnél is rosszabb volt a
sörfőzdében. Többször összetűzésbe kerültem a vendéglősökkel,
akik Napierhez rohantak panaszkodni, hogy mindenbe beleütöm
az orromat. Nibbs meg olyan gyorsan vezetett, hogy folyton
ráléptem a nem létező fékre. Rettentően hiányoztál. Muszáj volt
táncolni mennem.
Mégsem mentem vissza a Royalba azon a csütörtökön.
 Az asztalos

LASSÚ, LASSÚ, gyors, gyors, lassú, lassú. Két lépés hátra, két kisebb
oldalra. A lábak összezárnak, mint amikor szünetet tart az ember,
hogy levegőt vegyen, aztán kezdődik az egész elölről.
Apám tanított táncolni. Anyám meglovagolt egy konyhaszéket,
és a dallamot dúdolta. Ő túl termetes a tánchoz, mondta nekünk,
csak eltörne közben valamit. Ezt soha nem értettem, elvégre is a
tánc révén ismerkedtek meg. Emlékeimben anyám borsót fejt,
mialatt táncolok, de persze nem mindig ezt csinálhatta. Apám a
maga ormótlan bakancsára helyezte a lábacskámat, hogy ráérezzek
a lépések ritmusára. A táncteremben minden maga a gyönyörűség,
mondta. Ne nevess ki, Queenie! Kérdezd meg anyádat. Komolyan
beszélek.
Asztalos volt. Mondtam már? Faszékeket eszkábált össze. Kerti
székeket. Egész életében azon ügyködött, hogy másoknak legyen
hol megpihenniük, de meghalt anélkül, hogy ő maga kiélvezhette
volna élete végén a megérdemelt pihenését.
Apám szeretett játszani. Talán mert anyám annyira gyakorlatias
volt, és a nyelv is gondot jelentett kettejük között, velem játszott.
Legtöbb játéka a saját találmánya volt. Mikor még kicsi voltam,
csak megállt a nappaliban az overalljában, és úgy tett, mintha nem
látna. Kisebb voltam a szüleimnél, de azért nem egy Hüvelyk
Matyi.
– Hol van ez a lány? – szokta mondani, és sorra emelgette föl az
asztalról a műanyag alátéteket meg a horgolásokat a kanapéról.
– Itt vagyok! Itt! Itt!
Soha nem látszott rajta, hogy aggódna vagy haragudna, csak a
céltudatos elszántság, hogy okvetlenül megtalál. Velem ez épp
fordítva volt. Magamból kikelve hadonásztam a karommal, az
overallját húzkodtam, belekapaszkodtam, sikoltoztam; nevettem
is, akkora elánnal, hogy megfájdult tőle az oldalam.
– Hol van ez a lány?
 Fantasztikus játék volt, éppen mert biztonságban tudhattam
magam. Változatlanul ott voltunk, én és a papám, akkor is, ha
látszólag elvesztette a képességét, hogy lásson engem. Vagy én
lehettem az ok? Én váltam láthatatlanná? – Tudtam, hogy a játék
addig nem ér véget, amíg apám le nem néz rám, egyenesen a
szemem közé, majd fölkiált: „Á, megvagy!’’, és a vállára ültet.
– Megéritek a pénzeteket ti ketten! – morogta ilyenkor anyám,
mintha én és apám olyan helyről elszármazott idegenek lennénk,
ahol ő sohasem járt.
Aztán rendszerint visszatért a borsófejtéshez vagy a
tányértöréshez.
Mikor már nagyobb lettem, apám új játékot talált ki. „Lenne egy
komoly kérdésem” – ezzel kezdődött. Anyám erre rendszerint
heves ellenérzésének adott hangot, de apám szelíd ember volt,
soha nem duzzogott. Aztán leírt egy repülőutat. Mi lenne, mondta,
ha hirtelen azt hallanád, hogy a gép mindjárt lezuhan. Mit bánnál
meg a legjobban, hogy nem próbáltad ki eddig? Mit kívánnál
magadnak? (Én általában a zongorázást említettem, vagy hogy
nem akkora a cicim, mint Wendy Tillernek. Efféléket. Anyám
válasza sokkal gyakorlatiasabb volt – már ha rá lehetett venni a
játékra; karácsony és a születésnapom kivételével általában nem.
Égnek emelte a szemét, úgy rakosgatta hangos csörömpöléssel a
tányérokat, mire mi ijedten hunyorogtunk: „Én azt kívánnám,
hogy valaki megcsinálja a teát.”)
– Jó hírem van – folytatta apám a játékot –, a gép
megmenekült. Olyan sugárzó mosollyal nézett ránk, mintha ő
lenne a megmentő. – Hanem mit kezdenél a zongoratudásoddal,
Queenie?
Mindez egy olyan valaki ötlete volt, aki soha nem ült repülőn,
zongorázni meg pláne nem tanult. Ugyanakkor, ha zenét hallott,
mindig megrendítette.
Fölcseperedve egyre kevésbé voltam elnéző vele is. Már bánom
ezt, de anyám vére ütközött ki bennem.
Lezuhan a géped. Mit bánnál meg a legjobban, Queenie?
Mit bánnék a legjobban? Hogy nem mehetek nyaralni.
Mit bánnék a legjobban? Hogy nem vonatozhatok.
 Anyám végtelenül mulatságosnak találta a válaszaimat.
Prüszkölve nevetett rajtuk.
Mikor elmentem Oxfordba tanulni, apu felhagyott ezzel a
játékkal, mintha ő maga is butaságnak tartaná. Hazajártam a
szünetekben, de újfajta hidegség ülte meg a házunkat. Apám a
műhelyébe mentette a törött tárgyakat. Anyám leejtette, majd
kidobta őket. Nem állítom, hogy boldogtalan volt a házasságuk,
csak éppen elhasználódott, ahogy megkopik egy régi kabátod, ha
nem gondozod. Lyukak voltak már rajta ez idő tájt. Másutt
elvékonyodott a szövet. Anyám minden bizonnyal örömmel
kidobta volna, apám azonban remélte, hogy sikerül megmentenie.
Egyik sem történt. Tovább hordták a kabátot. Mikor épp
kegyeskedtem hazalátogatni, a jelenlétem láthatóan segített
összetartani a házasságot. Anyám előhozta a legszebb poharakat.
Resztelt májjal etetett. („Sápadt vagy – mondta. – Sápadtnak
látszik” – szólta oda apámnak.) Ő meg csak nézett rám csillogó
szemmel. Gyanítom, a szüleim alig hitték el, hogy a lányuk
Oxfordban tanul. Úgy kezeltek, mint valami drága kincset, mintha
fölöttük állnék – és én is ennek megfelelően viselkedtem. Írtam
nekik, de nem rendszeresen. Ritkán hívtam őket. Oxford után
folyton kibúvókat kerestem, miért nem járok haza. Egytől egyig jól
megalapozott kifogás volt.
Már bánom, hogy ezt elmulasztottam. Csak hát elfoglalt a saját
életem. A saját tévedéseim. Mikor utoljára láttam apámat, épp egy
vén almafát metszett meg. Azt mondta, a jövő tavasszal is szeretné
látni, de amilyen gyenge volt, egy hetet nem adtam neki. Én vittem
oda a létrát, és csináltam végig helyette az egészet, noha akkoriban
nem értettem a fákhoz. A hétvége hátralévő részét jobbára a napon
töltöttük. Apám arról beszél, hogy visszavonul. Azt mondta,
szeretné elvinni anyámat Ausztriába nyaralni, ő pedig a kezét
fogta. Boldog időszak volt, és emlékszem, megfordult a fejemben,
miért maradtam távol olyan sokáig. Távollétemben a szüleim
minden jel szerint megoldották a házastársi gondjaikat – vagy
legalábbis megtanulták megbecsülni azt a fajta szeretetet, ami
megadatott nekik. Apám hatvankét évesen halt meg. Anyám alig
néhány hónap múlva. És a bérelt ház? Természetesen odaveszett
velük együtt. Soha nem jutottak el Ausztriába.
Az asztalosmesterség azonban nemes hivatás. Sajnálom, hogy
nem tudtam megmutatni a szüleimnek, milyen jól táncolok.
Végtére is nekik köszönhetem.
 Mit énekeljenek a halálunkkor?

– „DRÁGA QUEENIE! – olvasta Catherine nővér. – Ellátogattam a

római fürdőkbe, és magam is megfürödtem a gyógyvízben. Egy
nagyon híres színésszel is találkoztam, akit nem ismertem föl,
aztán habos süteményt ettem és teát ittam egy sebésszel.
Fárasztó nap volt. A legjobbakat, Harold Fry.”
– Nekem nem tűnik túl fárasztónak – nevetett fel Barbara.

Ma azt ígérték, hogy kilátogat hozzánk valaki a kórház lelki

tanácsadó részlegétől. A jelenlegi elbocsátások és megbetegedések
következtében a részleg egyetlen főből állt. A nő a harmincas évei
elején járhatott, és csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült
leparkolnia a Fiatját. A társalgóból figyeltük, hogyan tolat be
először a közérzetjavító kertbe, majd egy tábla mellé, amin a
PARKOLNI TILOS felirat volt olvasható. A lelki tanácsadó részleg
tetőtől talpig lilába öltözött. Lila volt a fejkendője, a ruhája, a
kardigánja, a cipője. Olyan ez a nőszemély, mint egy óriási
horzsolás, jegyezte meg Mr. Henderson. Lesunyt fejjel futott fedél
alá az esőben. A szél megzörgette az ablakokat, és lelapította a
növényeket a kertben.
A lelki tanácsadó részleg körbeültetett minket, és megkérdezte,
nem volna-e kedvünk a halálról beszélgetni. Bármit kérdezhetünk
is, javasolta. Hangos torokköszörülés, ziháló légvételek és
gyomorkorgás szolgáltak válasz gyanánt. Valamennyien mélységes
csöndbe burkolóztunk. A nő vizes haja és ruhája párafelhőket
eregetett magából.
– Én inkább a szexről beszélgetnék, ha nem bánná – mondta
Finty. – Szexelt valaki is az utóbbi időben?
A Gyöngykirály olyan harsány hahotában tört ki, hogy leesett a
karja.
Valójában le sem esett. Beismerte, az volt az ok, hogy nem
szíjazta hozzá a vállcsonkhoz, csak a zakója ujjába dugta. A szíj
belevág a bőrébe, szabadkozott. Barbara dudorászni kezdett, hogy
ne halljuk meg a fingását. A tanácsadó részleg kinyitotta a
dossziéját, és a jegyzeteit nézegette.
Beszéljünk akkor talán a zenéről, javasolta. Van bárkinek
különleges kérése a temetésére? Sokan halnak meg anélkül,
magyarázta, hogy megoszthatnák az őket gyászolókkal kedvenc
dalukat vagy költeményüket.
– Márpedig ez kinek-kinek a saját temetése lesz – tette hozzá. –
És önök még maguk nyilváníthatják ki az akaratukat. Hatalmas
terhet vesznek le ezzel a szeretteik és a barátaik válláról.
– Egyikünknek sincs sem családja, sem barátja – jegyezte meg
Mr. Henderson.
– A maga nevében beszéljen – kelt vele vitába a Gyöngykirály. –
Mikor legutoljára érdeklődtem, húsz unokám volt.
– Nekem meg ott a szomszédom – szólalt meg Barbara is. –
Csak túl elfoglalt ahhoz a lelkem, hogy látogasson.
– Egek, az én életem egy nagy kutyulék volt! – vallotta Finty. –
Tizenhat évesen mentem férjhez, tizenhét évesen elváltam. És még
ez volt a legjobb az egészben. Értem bizony senki nem ejt egy
könnyet sem. Mikor bemondom az unalmast, akár föl is
gyújthatnak, és bekapcsolhatják a rádiót.
Mikor a Gyöngykirály fölnevetett, ezúttal a vállát is fogta.
Mr. Henderson a szemét forgatta, és megnézte az óráját. Egy
skótkockás pongyolás új beteg, aki tegnap érkezett, mostanra már
behunyta a szemét.
Megsajnáltam a tanácsadónőt, ezért felírtam valamit a
füzetembe, hogy Catherine nővér felolvashassa.
– Queenie Purcell Ó, a magány című dalát kérné, továbbá Paul
Robesontól a Csodás, mint egy rózsát.
Fölgyorsult a pulzusom a bejelentéstől.
– Ez nagyszerű! – lelkesült fel a tanácsadónő, akkora hévvel,
hogy az új beteg fölriadt álmából. – És elmondaná, miért ezeket
választotta?
Azt írtam a füzetembe, hogy Kingsbridge-ben szoktam Purcellt
hallgatni a lemezjátszómon. A lemezt a közkönyvtárból vettem
kölcsön. Egy barátom fiára emlékeztet ez a dal, írtam, arra
azonban vigyáztam, nehogy megnevezzem, kikről van szó.

A második dal, írtam, apám kedvence volt, és így az enyém is

lett. Kihallatszott a műhelyéből, mikor énekelte. Ilyenkor anyám is
abbahagyta a házimunkát, és hallgatta. Néha nem azért szeretünk
meg valamit, mert ösztönösen is ráhangolódunk, hanem mert
valaki másnak a kedvence, és ezzel vélünk közelebb kerülni hozzá.
Beletelt egy időbe, mire mindezt papírra vetettem. De senki nem
panaszkodott, még Mr. Henderson sem. Ez volt az első eset,
amikor a temetésemről írtam.
Nem tettem hozzá, hogy a Purcell-lemez máig a birtokomban
van. Életemben nem loptam semmit, ezt az egyet kivéve. A
kingsbridge-i könyvtár zenei részlege egy egész rakás komolyzenei
lemezt vásárolhatott a büntetéspénzből.
Már ha van egyáltalán zenei részlegük.
Most mindenesetre mélyen hallgattam erről.
– Klassz nő maga, Queenie! – mondta Finty. – Én a Titanic
dalát kérném. Amikor a csaj széttárja a karját, meg minden. Mi is
az a dal?
– A Nem áll meg a szívre gondol, Céline Dion előadásában? –
érdeklődött a tanácsadónő. – Gyakran kérik temetésekhez.
– A harmadik feleségem az esküvőnkhöz választotta – tudatta a
Gyöngykirály.
 – Na, igen, esküvőkhöz is – helyesbített a tanácsadónő.
– Nos, a harmadik feleségem szíve nem tartott ki sokáig.
Megszökött egy csapossal – közölte a Gyöngykirály
– Céline Dion új parfümmel jött ki – kotyogott közbe Finty. – És
Jade Goody is.
– Nem halt ő meg? – kérdezte Mr. Henderson.
– Az új parfümje mégis forgalomban van – erősködött Finty.
– Térjünk vissza az előző kérdéshez: milyen zenét kérnek a
temetésükre? – szólt ránk a tanácsadónő.
Ezután felélénkült az eszmecsere. Finty kijelentette, ő azt
szeretné, ha a gyászolók világos ruhát viselnének, aztán ráznának
egyet a parkolóban. Nem akarja, hogy magunkba roskadva üljünk
az Örök Nyugalom kápolnában. („Már meg ne sértődjön,
tisztelendő anyám – mondta még –, de nem lesz túl vidám nekem
odalent.”) Mindenki jót nevetett ezen, Philomena nővért is
beleértve. Finty közölte még a tanácsadónővel, a maga részéről azt
se bánja, ha csupa lilában jelenik meg a temetésén. Erre a nő
nagyon elcsöndesedett, mintha Finty a legmélyebb húrokat
pengette volna meg valahol a lila burok alatt.
– Azt akarja, hogy vegyek részt a temetésén, Finty? – kérdezte
meg végül.
– De még mennyire! Minden elképzelhető ismerősömre
szükségem lesz. A halotti torra pedig cornwalli húspástétomot és
alkoholos üdítőket kérek, a legkülönbözőbb színekben. Az
antialkoholistáknak meg a nővéreknek limonádét adjanak.
Mások is előálltak az ötleteikkel. A Gyöngykirály abbéli
reményének adott hangot, hogy nem lesz veszekedés a temetésén.
A volt feleségeivel mind összerúgta a port, a lánya esküvője meg
vagy ezer fontjába kóstált. Az új beteg közölte, azt szeretné, ha
fűzfa koporsóban hántolnák el. Fűzfában? – kérdezte Mr.
Henderson. – Mi a kifogása a hagyományos rézveretes,
selyembéléses fakoporsó ellen? Fűzfára csak az gondolhat
rikoltotta a Gyöngykirály, akinek a bőre alatt is pénz van.
Egyesekről gondoskodik a családjuk védekezett az új beteg. Miért,
mit gondol, én imádok egyedül élni? – kiáltotta Mr. Henderson.
Ahogy nőtt a lárma, a tanácsadónő egyre idegesebb lett.
 – Egyszerre csak egy beszéljen! – sápítozott.
– Jaj, fogj a már be! – torkolta le Finty. – Jól érezzük magunkat.
Egyelőre még élünk.
Ez végképp betett nekünk. Mindenki üvöltözött, a tanácsadónőt
is beleértve. És Fintynek igaza volt. Túl sok időnk ment el arra a
közelmúltban, hogy vizsgálatról vizsgálatra járjunk,
fölszabdaljanak minket, és eltávolítsák a szerveinket. Másról sem
hallottunk, csak rossz hírekről. Nem túl mulatságos helyzet, meg
kell hagyni. Mégis éltünk még, selejtes, kiszuperált áruként. És
hatalmas megkönnyebbülést jelentett most, az út végén, hogy nem
kell félnünk többé, sem másokkal hadakoznunk. Akkor sem, ha a
kérdéses téma a tulajdon temetésünk.
– És maga milyent akar? – fordult hozzám a tanácsadónő.
Ezen elgondolkoztam egy ideig, aztán ezt írtam: Kérem,
szórják szét a hamvaimat a kertemben!
Barbara énekelni kezdte a Nem áll meg a szívet. Két kezét az
ölébe fogva ült, miközben a szemét is az ölében tartotta. („A
kutyafáját, de megható!” – rikkantotta Mr. Henderson.) Barbara
hangja vékony volt és tiszta. Olyan, mint amikor a köd lenge
fátyolként lebeg a tenger fölött, aztán a dagály a partra sodorja, és
végül a kerti fák ágaiban akad fönt. Ekkor a Gyöngykirály is
rázendített mély basszushangján. Henderson szintén csatlakozott
a kísérethez. Az új beteg ugyancsak kisikerített magából pár
hangot.
– Rajta, dúdoljon maga is, kisanyám! – biccentett felém Finty.
Nem állítom, hogy leköröztünk volna egy kórust. Hol a szöveget
tévesztettük el, hol a dallamot. Ennek ellenére mégis kisebbfajta
ajándéknak éreztem, hogy kinyithatom a számat, és valamit
közösen csinálhatok a többiekkel.
Emlékszel a Három vak egérre? Én bizony igen. Mikor neked
énekeltem, olyan volt, mintha levetném előtted a cipőmet.
A dal után a tanácsadónő kifújta az orrát, és bocsánatot kért,
amiért elérzékenyült.
– Csak sírjon nyugodtan – mondta a Gyöngykirály. – Isten áldja
meg, amiért eljött közénk! Egy csomóan vannak, akik még a
küszöbünket sem lépik át. Felajánlhatnám a karomat?
 E ponton azonban, azt hiszem, a nő megrémült, és attól való
féltében, hogy az ajánlkozó lovag nélkül jutna a karhoz, inkább
visszautasította. Köszöni, jól van, mondta. Csak olyan fura ez a
nap. Fura, de csodálatos.
– Ez a bibi a temetésekkel – vélte Finty. – A kedvenc dalaidat
éneklik, és az egekig dicsérnek, csupán te nem hallod. Akkor már
hadd hallgassam meg, amíg élek.
– Ami azt illeti, maga igazi kincs – bökte ki a Gyöngykirály.
Finty arcszíne olyan lett, mint a főtt cékláé.
– Lefogadom, minden nőt ezzel etetett.
– Eltalálta, drágám, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne
igaz.
Olvatagon elmosolyodott, és mélybarna szemét Fintyn jártatta.
Valamikor fölöttébb jóképű fickó lehetett.
– Á, a faszba magával! – vihogott fel Finty. – Duguljon el, ha
mondom!
De azért még hosszan nem jutott szóhoz a nevetéstől.
A tea alatt Mr. Henderson egyre felém pislogott. Gondoltam, tán
azért, mert leettem a vászonszalvétámat, csakhogy akkor is
folytatta, amikor leszedték a tányérokat, és asztalt bontottunk.
Mikor fölállt, odabicegett hozzám a járókeretével.
– Én is szeretem Purcellt – mondta.

– Eszerint igaz? – kérdezi meg Mary Inconnue nővér, miután

befejezte a gépelést. Javában olvassa a teleírt lapjaimat, hogy
kijavítsa a hibáimat. Most is előveszi a tollát, és átír valamit.
Kérdőn nézek rá.
– Tényleg most gondolt először a temetésére?
Bólintok, hogy igen.
– És rendben van ezzel?
Egy gondolat volt a többi között. Nem volt jelentősége. Mary
Inconnue nővér elmosolyodik.
– Helyes – mondja. – Nagyon helyes.
 Mint síron a türelem{12}

– HAROLD? – KÉRDEZTEM.
Az első héten történt, miután újra munkába álltál. Emlékszel?
Kérlek, törd erősen a fejed, mert nagyon fontos.
Szépen lebarnultál a nyaralásod alatt. Én többnyire leégek a
napon, a te bőröd azonban mézbarna volt. Kis aranyszínű sávok is
támadtak a hajadban, és a szemed kékebb volt, mint amilyenre
emlékeztem. Határozottan jót tett neked a jő idő. A legszívesebben
a nyakadba ugrottam volna, úgy megkönnyebbültem, hogy újra itt
vagy velem, és Nibbs elment. Hogy beszívhatom az autód szagát,
és elnézhetem a kezed a kormánykeréken. Hogy ott ülhetek
melletted az utasülésen.
– Min mulat? – kérdezted.
Úgy kellett tennem, mintha egy viccen derülnék. Nem volt túl jó
vicc.
– Mit mondunk egy rossz csapra? – kérdeztem. – Bugyogó.
Hahaha! – kacagtál fel, és egész arcodat behálózták a
nevetőráncok.
– Ez jó – mondtad. – Remek vicc.
Ekkortól kezdtem meglátni benned, hogy kedveled a tréfát.
Később aziránt érdeklődtem, milyen volt a nyaralás. Aztán
megkérdezted:
– Hiányoztam?
Persze, ezt is viccnek szántad, mintha az lenne a világ rendje,
hogy senki ne hiányoljon.
Kapud elé fűzfakunyhót emelnék, s lelkemmel társalognék
benne.{13}
– Nekem is van életem, Harold – mondtam mosolyogva.
– És, mi minden történt magával?
– Á, csak a szokásos.
Nem bírtam a szemedbe nézni. A Royalban kunsztozó Davidre
gondoltam, meg a kidobóemberre, aki épp készült nekimenni.
Arra, mekkora figyelem ült az arcán, amikor foxtrottozni
tanítottam.
– Jól van? – kérdezted.
Ekkor mondtam, hogy meg kéne állnunk, mert közölnöm kell
valamit. Talán túl sokat volt napon, vélte Harold. Talán –
mondtam. Csak friss levegőre lenne szükségem.
– Valami aggaszt engem – mondtam aztán.
Beálltál egy Little Chef vendéglő elé. Próbálj visszaemlékezni
erre, Harold! Olyan asztal mellé ültettél, ahol nem ér a nap, aztán
a pulthoz mentél, hogy vegyél nekem egy csésze teát. Néztem,
hogyan húzod elő a hátsó zsebedből a pénztárcádat, és mondasz
valamit a pénztárosnőnek, amitől ő elmosolyodott.
– Harold? – kezdtem volna.
Te azonban félbeszakítottál, hogy kérek-e cukrot.
Újra próbálkoztam. Harold? – mondtam megint.
És tejet iszom-e hozzá?
Nem, köszönöm. Nem kérek tejet, nélküle iszom a teát.
Harold…?.
– A feleségem is aggódik – bökted ki minden előzmény nélkül.
– Tényleg?
– Miért? – kérdeztem elfúló hangon.
– Á, tudja, hogy van ez a kamaszokkal. Maureennak nagyon
hiányzott a fiunk, amíg távol voltunk. Nem hinném, hogy ez volt a
legjobb vakációja.
Ekkor kellett volna belevágnom abba, hogy találkoztam
Daviddel. Hogy elmentünk táncolni. Most azonban, miután
értesültem Maureen aggodalmairól, nem vitt rá a lélek.
Szívtelenség lett volna. A táncról szólva különben is annyi minden
tolult volna föl bennem, például, hogy hozzád hasonlóan én is
szeretek táncolni. Hogy azért járok a Royalba, mert megpróbálom
elhitetni magammal, hogy az idegen pasasok felérnek hozzád.
Hogy megmentettem Davidet a High Streeten. Hogy megkért, ne
beszéljek neked a Royalról. Hogy igen, Maureen joggal aggódik.
Hogy a fiad megéri a pénzét.
Mindent összevéve túl sok lett volna ez egy Little Chef-beli
társalgáshoz.
 Szemtől szemben veled, a furnérlemez asztal fölött, éreztem,
hogyan fogynak el a szavaim. Végigsimítottam a homlokom.
– Fáj a feje?
– Majd rendbe jövök.
Kimentem a mosdóba, ahol vizet locsoltam az arcomra.
Megnéztem magam a tükörben: tényleg rettentően fáradtnak és
elcsigázottnak látszottam.
Visszamentünk az autódhoz. A fiad mostantól sötét hasadékként
választott el kettőnket.
Bárcsak elmondtam volna akkor az igazságot!
 A fiú, aki allergiás volt a kékre

ÉJSZAKA LÉPTEKRE ébredek. Föl-le visszhangzanak a folyosón.

– Jöjjön, Barbara, feküdjön le! – mondja egy ápolónő. – Majd
ágyba segítem.
Megpróbálok elaludni, de mindegyre újra felriadok. Álmomban
háromszor is látom Davidet; három különböző emlék ez.
Igyekszem megjegyezni őket: tánc, mosoly, kesztyű. Többször
elismétlem magamban e szavakat, ki ne menjenek a fejemből.
A reggeli szertartások bonyolultak. Az ügyeletes ápolónő
hosszan vizsgálgatja a nyakamat és az államat.
– Nem érez fájdalmat? – kérdi, én azonban csak a füzetemre
mutatok.
El akarom mondani neked, Harold ezeket az emlékeket, be-
villanásokat, amelyek az éjjel látogattak meg. Egy apa soha nem
látja a fiát idegenek szemével, ezért sok mindent nem tud róla.
Egyike ez az élet apró tragédiáinak.
Rajta hát!

Az első esetre három héttel azután kerül sor, hogy David utánam
jött a Royalba. Azóta nem jártam ott, mostanra azonban
biztonságosnak ítélem a helyet. Hanem David mégis ott várt a
buszmegállóban.
– Mi történt magával?
Ügyetlen kifogással állok elő. Fölszáll velem a buszra. Meg sem
kérdi, teheti-e. Elszorul a szívem.
A nagykabátja van rajta, rajtam a partiruha. A tánctopánom is
nálam van. Ő időközben vászoncipőre cserélte a Dr. Martens
bokacsizmát. A Royalban követ a táncparkettre, és megkérdezi,
foxtrottozhatnánk-e. Lassú, lassú, gyors, gyors, lassú, lassú.
Meglep, milyen gyorsan tanul. Elég egyszer megfigyelnie, és már
csinálja is. A zenekar szokásos vezetője szabadságon van, és a
helyettese csalafinta fickó. Fölgyorsítja az iramot. Nem tudom,
kinek az ötlete, az enyém-e vagy Davidé, de mi is gyorsítunk.
Többé nem a lassú, lassú, gyors, gyors, lassú, lassú járja, hanem a
gyors, gyors, suhanás, suhanás, gyors, gyors. Úgy keringünk a
táncparketten, mintha szárnyunk nőtt volna. Hogyan lehetséges,
hogy nem megyünk neki senkinek, villan át az agyamon, aztán
látom, hogy mindenki más abbahagyta a táncot, és helyet csinált
nekünk. David ellódít magától, majd visszaránt. Keményen
megpörget, a karjába kap, kidob, és elkapja a kezem. Vajon hol
tanulhattad? – álmélkodom. De nem tanulta. Menet közben találja
ki. Szúr a mellkasom, csurom víz a szoknyám. Életemben nem volt
még ilyen partnerem. Mikor a zene elhallgat, minden ízemben
reszketek.
David egész úton hazafelé nevetgél.
– Megtapsoltak minket, látta?
Igen, David, néhányan tényleg tapsoltak.
– Észrevettek minket!
Nos, ehhez nem fért kétség.
– Volt egyszer egy táncverseny. Nyaraltunk a szüleimmel.
Mindenáron nyerni akartam. De akkor még gyerek voltam.
Táncolni sem tudtam. Csak ide-oda ringatóztam, tudja. Az
emberek nevettek körülöttem. Azt hittem, azért, mert ők is élvezik
a ritmust és a táncot, de nem. Engem nevettek ki, mert furának
tartottak. Apámat kerestem a szememmel, és találja ki, mi történt!
Ő is nevetett. És anya is. Na, jó, ő a kezébe temette az arcát, mint
aki nem tudja, mitévő legyen. Csak nézem őket, Q., és megértem,
hogy semmi közünk egymáshoz.
Megrendít ez a történet, és együtt érzek vele. Tudom mekkora
sokk egy kamasznak, amikor rájön, milyen idegenek neki a szülei.
Ugyanakkor azt is tudom, mennyire szereted a fiadat. Védeni
akarlak.
– A papája talán valami máson nevetett. Mondjuk, egy viccen
vagy effélén.
– Dehogy! – tiltakozik David. – Csak nem tudja, hogyan bánjon
velem.
– Idővel könnyebb lesz – mondom.
Megvetően fölhördül, és elfordul.
 Kibámul az éjszakába. Keskeny, kékes arca szinte vitorlázik a
sötétben. Aztán behunyja a szemét, és elalszik. Elnézem, amint
homloka az üveghez préselődik, és valahogyan egyszerre látom
mindkettőtöket. Ott van ő, aki arra vágyik, hogy észrevegyék, és te,
aki viszont észrevétlen szeretnél maradni. Te és a fiad szöges
ellentétei vagytok egymásnak, én pedig félúton állok köztetek.
Talán közvetítenem is sikerül. Talán vissza tudom terelni hozzád
Davidet.
Semmi értelme bevallanom, hogy a fiad és én táncoltunk,
döntök végül. Elvégre is helyre szeretném hozni a kettőtök dolgát.
Majd amikor eljön az ideje.

A következő emlék ismét a totnesi buszhoz kötődik. David

harmadszor is fölbukkan. Ezúttal megörülök neki. Rólad mesélek.
Hogy mennyire tisztelnek a sörfőzdében. Milyen jól megérteted
magad a vendéglősökkel. Az igazat megvallva, élvezem, hogy rólad
beszélhetek… ugyan ki mással is tehetném?
– Na, persze, persze – morogja David, és lábával elnyújtózik a
szemközti ülésen.
– Az apja örömet akar szerezni másoknak.
– Örömet? – ismétli meg.
Szokása, hogy teljesen kiforgasson átlagos szavakat, és velejéig
más értelmet adjon nekik.
– Igen. Szereti, ha mosolyognak körülötte. Jó ember.
Vág egy grimaszt.
– Így már jobb – mondom. – Végre maga is mosolyog.
– Nem értem, miről beszél.
Mindamellett szemlátomást szöget ütöttek a fejébe a szavaim,
mert a hazaúton azon kapom, hogy megvetően kibámul a sötétbe.
Az orrát fintorgatja, föl-le mozgatja a száját, még az ujjai hegyével
is széthúzza félhold alakúra. Mikor észreveszi, hogy figyelem, azt
mondja:
– Nem néz ki jól sehogyan sem.
– Mármint micsoda?
– Hogy mosolygok. Az nem én vagyok.
– És mit gondol, milyen?
 Fura, gyerekes arcot vág. Kiölti a nyelvét, kidülleszti a szemét,
mint valamiféle zombi, mintha csak rám akarna ijeszteni, ám még
ekkor is nevet. Mentacukorral kínálom, mire azt mondja:
– Elég az édességből és más szarságokból! Mondjon valami
olyat, ami húsba vágó, Q.! Van barátja?
A kérdés meghökkent, de arcizmom se rezdül.
– Szeretek valakit, aki nem viszonozza az érzelmeimet.
Elhallgat egy időre.
– Ez bizony baj – mondja kedvesen, és megveregeti a kezemet.
Most én hallgatok. – Ki ő, Q.?
– Nem érdekes.
– Tud róla?
– Jaj, dehogy!
– És maga boldog így?
– Igen – nevetek fel. – Nagyon.
Hosszan néz rám. Megpróbál belül kerülni a fejemen, és
kitalálni a férfi kilétét, akit nem vagyok hajlandó megnevezni.
Ezúttal én nézek félre.

Harmadik számú emlék. A rakparton állunk. A fiad sörözik.

Kabátban vagyunk, rajtam pedig kesztyű, mert most értünk vissza
Totnesből, és én fázom. A vizet nem látjuk, a lehorgonyzott hajók
köteleinek nyikorgását azonban halljuk. Ez az emlék októberből
való, David közvetlenül ezután ment el Cambridge-be. Talán az
éjszakai leget betöltő rothadás szaga az, ami elszomorít. Mindössze
négyszer táncoltunk együtt, de David úgy jött az életembe, mint a
te másik kiadásod.
Ezért meglep, amikor elkéri a tankönyveimet. Emlékeztet, hogy
egyszer fölajánlottam ezt neked. Nem tudtam, hogy szóltál róla.
Vajon mi mást mondtál még el? – fut át az agyamon. David
időközben arról beszél, beugrik a hétvégén a könyvekért, még az
elutazása előtt. Elkéri a címemet. Lekörmölöm a buszjegy
hátuljára.
Anélkül teszi zsebre, hogy megnézné, aztán azt mondja:
– Azt hiszem, allergiás vagyok a kesztyűmre.
Fölnevetek. Ő már csak ilyen: elejt egy megjegyzést, aminek
semmi köze az előzményekhez.
– Ez meg hogy lehet? Hiszen nem is gyapjú.
– A színe miatt. A kéktől tüsszögni kezdek. Egyszer volt egy kék
sálam. Anyámtól kaptam. Na, attól is tüsszögtem. Olyan volt,
mintha állandó megfázásom lenne. Úgy kellett tennem, mintha
elvesztettem volna.
– De hát ez nevetséges, David! Egy színtől nem lehet tüsszögni.
– Mármint magának. Az emberek folyton azt hiszik, hogy csak
mert valami igaz az ő esetükben, másnál is ugyanígy kell lennie.
Roppant szűkös életszemlélet.
Leveszem a kezemről a piros gyapjúkesztyűmet, és felajánlom
neki. Fölhúzza, noha olyan kicsi, hogy az ujjait is alig takarja el.
Érdeklődéssel vizsgálgatja a kezét, ide-oda forgatja, mintha még
sosem látta volna. Én meg összedörgölöm a tenyerem, hogy ne
fázzon.
– Kösz – mondja. – Ezt megőrzöm, Q.
És így is tesz. Megőrzi.
– Mit gondol, elleszek Cambridge-ben? – mondja a sötétnek.

A társalgóban írok, amikor Finty megzavar. Azt kérdezi, nem

hallottam-e az éjjel Barbara járkálását. Annyira elmerülök a
David-emlékek megörökítésében, hogy először még csak föl sem
nézek.
– Hé, kisanyám! – rikkantja. – Tegye le a füzetét, amikor
magához beszélek!
Ahogy felé fordulok, szorongva néz rám. Leül a mellettem lévő
székre. Karját szorosan összefonja a mellkasán, térdét fölhúzza.
Megigazítja megbillent cowboykalapját, és meghúzza a nyakán a
zsinórját.
– Ez szokott lenni egyesekkel a vége felé. Nyugtalanná válnak.
Nem tudnak elmenni, tudja. Láttam már ilyet korábban is.
Kézfejével megtörli az orrát; nem tudom, sír-e vagy sem.
Figyeljük Barbarát, aki a székében alszik. Halvány, akár a
kankalin. Philomena nővér a kezét fogja.
– De ma jobban néz ki – mondja Finty. – Tán rendbe jön.
Megússza. Őszintén hiszek ebben. És maga?
Odakint nővérek sétáltatják a betegeket. A nedves fű ezüstösen
csillog. A fák szinte mind elvirágzottak. Pókháló csüng az ablakon,
s így, vizesen olyan vastagnak látszik, mintha nemezből lenne.
Finty megrázza a karomat. Arcát közel tolja az enyémhez. A szeme
tele könnyel.
– Ha én nyughatatlanná válok, lőjön le, a kurva anyját!
 Levél Davidnek

– JÓ HELYE lesz a fiának – mondtam az autódban. – Az egyetem

fantasztikus!
Közvetlenül azelőtt volt ez, hogy David elment otthonról. Nem
mondtad, hogy aggódsz ezért. Semmi erre utalót nem említettél.
Még csak azt sem tudtad, hogy ismerem a fiadat. Most is
mindössze arról beszéltél, hogy a feleséged elemózsiát készít össze
Davidnek. Zsírpapírba csomagolt gyümölcstortát. Kompótot.
Befőttes üvegekbe töltött pácolt hagymát. (Úgy tűnt, ez a
kedvence.) Csupa olyasmit, ami a szobájában is eláll majd. Az
anyja ugyanis tartott attól, hogy magára hagyva elfeledkezik az
evésről. Aztán még Plymouthba is elment, hogy ingeket és egy
zakót vásároljon neki, mert nem volt biztos abban, hogy a
cambridge-i diákok viselnek-e fekete pólót.
– Á, a diákok nem adnak az öltözködésre – mondtam.
– Tényleg?
– Igen, Harold. És nem viselnek golfnyakkendőt.
Ezt nevetve mondtam, és te is velem nevettél.
– Remélem, majd ír nekünk – mondtad.
– Ebben biztos vagyok.
– Nehéz lesz Maureennak. Már ha nem hall róla, tudja. Az
összetörné a szívét.

Az elutazása délutánján David fölkeresett a lakásomon. A

tankönyvekért jött, mondta. Meglepő félszegséggel téblábolt az
ajtóban. Mindegyre a haját igazgatta, holott máskor nem bánta, ha
a homlokába hull. Megnyugtattam, hogy nem muszáj bejönnie, de
azt mondta, szeretne. Az igazat megvallva, én is elfogódott voltam.
Nem beszéltünk meg határozott időpontot, és abban sem voltam
biztos, hogy egyáltalán megjelenik-e. Noha csak néhány estét
töltöttünk együtt, azt már láttam, mennyire kiszámíthatatlan.
– Elnézést a rendetlenségért – szabadkoztam.
 Nem volt rendetlenség a lakásban, soha nem volt, de
hirtelenjében ez jött a nyelvemre. Egy dolog ugyanis foxtrottozni
tanítani egy tizennyolc éves fiút valami nyilvános helyen, és
megint más, sokkalta furább, beengedni a helyre, amit az
otthonodnak nevezel. Utánam jött a nappaliba.
Sietve összeszedtem a könyveket. Mindbe bele volt írva a nevem.
Azt hittem, David nyomban el is megy, de fölvett egyet, és
belelapozott. Jól láttam, hogy eközben is a szeme sarkából
szemügyre veszi a széket a villanykandalló mellett, a szűk kis
konyhába vezető ajtót meg a két szendvicset, amit ebédre
készítettem össze. Mintha a magánéletemet próbálná kitudni
ezeknek a részleteknek a kifigyelésével.
– Attól tartok, most nem tudom sörrel kínálni.
Így próbáltam udvariasan elküldeni.
Ő azonban elmosolyodott.
– A tea is megfelel, Q.
Levetette magát a székembe, és tovább olvasott. Nem vette le a
kabátját. Mikor a lábához helyeztem a zöld teáscsészét, érte nyúlt
hosszú ujjaival. Oda se nézve itta ki a teát, és ugyanígy falta be az
ebédemet. Ezt követően átvetette lábát a szék karfáján, és
rágyújtott; hol a zöld csészémbe hamuzott, hol a szőnyegre.
– Bizonyára sok a dolga otthon – mondtam. – A szülei is
várhatják.
– Jó így – mondta, és újabb adag teát kért.
Végül kimerülten leroskadtam a konyhámban. Vajon David
elmondta neked, hogy eljön hozzám a tankönyvekért? –
morfondíroztam. Újra elhatároztam, hogy bármilyen nehéz, de
tisztázom veled a helyzetet. Daviddel szemben nem sikerült
kijelölnöm a határaimat, ideje volt hát tiszta vizet öntenem a
pohárba.
– Hahó! – Nem hallottam, mikor bejött, ezért mikor
megfordulva láttam, hogy engem néz, ijedtemben fölugrottam.
Fogalmam sem volt, mióta áll ott. Idegesen elvigyorodott.
Elolvasta a könyvet, mondta.
– Az egészet?
Platón Államáról volt szó.
 – Na, ja. Jó volt.
Fölvett egy vekni kenyeret, és szórakozottan le-letépett belőle,
mintha ahhoz szokott volna, hogy ilyen figyelmetlenül
táplálkozzon. Aztán egy borítékot húzott elő a kabátzsebéből.
– Ezt nekem szánta, Q.?
Forgott velem a világ. A neki címzett levelem volt.
Közvetlenül a felbukkanása előtt fejeztem be. Az egyik könyvébe
csúsztattam, arra számítva, hogy majd Cambridge-ben megtalálja.
Most utána kaptam, ő azonban a fejem fölé emelte; ott lengette,
ahol nem értem el.
– Az én levelem, nekem szól.
Nevetett, miközben utána kapkodtam.
– Nincs benne semmi érdekes – mondtam.
– Pedig mintha némi zsozsót is kitapintottam volna.
– Adja vissza!
– Az enyém. Tudni akarom, mi van benne.
Föltépte a borítékot, és belekukkantott. Annyira kihozott a
sodromból, hogy félrelöktem, és kirohantam a konyhából.
Miközben olvasott, föl-alá jártam a kicsiny nappaliban.
Az igazat megvallva sok időt töltöttem ennek a levélnek a
megfogalmazásával. Apám hasonlót adott nekem, mikor Oxfordba
mentem; meg is őriztem egy verseskötet lapjai között. Davidnek
szóló levelemben emlékeztettem őt, milyen eszes fiatalember,
kivételes szellemi képességekkel. Szép jövő vár hát rá. Arra
intettem, hogy gondolja meg alaposan, mielőtt bármi elhagyná a
száját, mert az embereket általában az sodorja bajba, ha erről
elfeledkeznek. Hozzád hasonlóan én is aggódtam érte, most, hogy
kilépett az életbe. Nem szerettem volna, ha botrányt kavar; tanúja
voltam párszor, hogyan csinálja. Azt is hozzátettem, hogy írjon
azért haza is néhanap. Rád és Maureenra gondoltam. Segíteni
akartam.
Hiába törekedtem könnyedségre, minden bizonnyal
szentimentális olvasmány lehetett egy tizennyolc éves kölyöknek.
Röviddel David távozása után megtaláltam a konyhaasztalon a
levelet a borítékkal együtt. Egyedül a belé rejtett húszfontost
tartotta meg. Mint kiderült, további húsz fontot a kézitáskámból
emelt el. Elcsent továbbá egy palack Gordon’s gint a hűtő-
szekrényből, meg a habverőmet. Valamiért ezen háborodtam föl a
legjobban.
Valahányszor omlettet készítettem, és villával kellett beérjem
helyette, őt szidtam magamban. Miért pont a habverőmet vitte el?
Mire kellhetett neki? Mégsem vettem helyette másikat. Talán így
akartam lezárni életemnek ezt a szakaszát. Tovább szerettem volna
lépni. Mivel David ellopta a habverőmet a régmúltban, ennyiben
hagytam a dolgot. Habverő nélkül pergettem, úgymond, a
napjaimat.
Itt jegyzem meg, hogy nem ez volt az egyetlen tárgy, amit
megpróbáltam elveszíteni. Például egy papucsot, amit tombolán
nyertem. Aztán egy napraforgót ábrázoló szobadíszt, amelyik, ha
kivilágosodott, összekattantotta a műanyag leveleit, és illatszert
hintett maga körül. Olyan mérgezőt, hogy az összes babpalántám
belepusztult. Bármennyire szerettem volna megszabadulni
mindkettőtől, sehogyan sem sikerült. A napraforgó a mai napig ott
van az ablakpárkányomon. A papucs meg a lábamon, miközben e
sorokat rovom.
David szó nélkül hagyta a levelet. Csak besétált a nappalimba,
fölnyalábolta a könyveket, és az ajtó felé indult. Engem azonban
annyira idegesített, amit írtam, hogy kiböktem:
– Tudja az édesapja, hogy idejött?
Megállt mentében, nekem háttal. Néhány pillanatig nem
mozdult, csak állt ott.
– Ne aggódjon – mondta aztán. – Nem adom ki a titkunkat.
– De én nem akarok semmiféle titkot, David! – hebegtem.
Továbbra is a hátát mutatta nekem. Megijedtem, hogy
megbántottam, mert a válla rázkódni kezdett, és fölhüppögött.
– Jól van? – érintettem meg a kabátját.
Mikor felém fordult, az ujjaival törölgette az arcát. Ömlött a
könnye, és a szája is megduzzadt. Szeme alatt a bőr olyan vörös
volt, hogy a színe szinte kékbe játszott.
– Na, igen, igen – motyogta, majd hősiesen bólintott, jelezve,
hogy az érzelemnyilvánításnak vége.
– Segíthetek valamiben?
 – Csak ideges vagyok kissé. Az elmenés miatt. Minden rendben.
Futólag, udvariasan megöleltem. Feszülten tűrte az ölelésem.
Megfigyeltem már, nem kedveli a testi közelséget, már a táncot
kivéve.
– Örülök, hogy Cambridge-be megy. Szüksége van arra a helyre.
Valami nagyszabásúra, ami méltó magához. Én remekül éreztem
magam Oxfordban. Először találkoztam olyanokkal, akik hozzám
hasonlóan szerettek olvasni. A szülei viszik el holnap?
Nem felelt a kérdésemre. Ehelyett a korábbihoz tért vissza.
– Kérem, ne mondja el apámnak a táncot meg a többi szarságot!
Még homokosnak tartana.
Elnevettem magam, olyan nevetségesnek tetszett ez a lehetőség.
Megkönnyebbültem, hogy nevethettem. Feloldotta a feszültséget.
– Ugyan, menjen már!
Közel tolta arcát az enyémhez. A szeme feketének látszott ilyen
közelségből.
– Csak ne mondja el neki, jó?
Megpróbálom így, visszatekintve megérteni ezt a pillanatot. Azt
hiszem, David kettőnk közé akart állni. Ez az igazság. Látta, hogy
tisztellek, és gyermeki módon igyekezett mindkettőnket
megfosztani ettől. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Harold.
Nem hinném, hogy szándékosan ármánykodott volna, de kedvelte
a veszélyt. A vérében volt. Szerette egymáshoz dörgölni a
tárgyakat, és megvárni, amíg tüzet fognak.
Akkor azonban még nem jöttem erre rá.
David tehát, könyveimmel a hóna alatt, elrobogott.
– Jó szerencsét! – kiáltottam utána. Vártam a nyitott ajtóban,
hátha visszafordul, és odaint, de nem tette. – Aztán írjon majd!
Csak csörtetett előre a szürkületben jellegzetes, görnyedt
járásával, mintha tökéletesen elfeledkezett volna rólam. Nagy kő
esett le a szívemről, hogy elment, noha a nappalimba visszatérve
és az üres csészét, a cigarettahamut meg a feltépett borítékot
meglátva újra rossz lett a kedvem.
Semmi oka nem volt, hogy sírjak aznap éjjel, de néhány óra
múlva feltartóztathatatlanul itattam az egereket. Bár hallgatást
fogadtam, nem állt szándékomban, hogy becsapjalak. Úgy fájt ez
az egész.
Végül arra jutottam, hogy fölhívtam a lenyalt hajú pasast a
Royalból, és megbeszéltem vele egy közös vacsorát. Nem, mert
annyira kiéheztem a férfiakra, hanem azért, mert megelégeltem,
hogy egyedül te jársz a fejemben. Az este kész katasztrófa volt. Ez
volt az első randevúm azóta, hogy Kingsbridge érkeztem, és
ahelyett, hogy kiút lett volna, csak újabb árulásnak éreztem.

Hétfő reggel megkérdeztem, milyen volt David elfuvarozása

Cambridge-be. Alig tudtam rád nézni, ahogy a volán mögött ültél.
Rettentően szégyelltem magam a történtekért.
– Igen – bólogattál, mintha a megfelelő szavakat keresnéd,
mindhiába.
– Feldobta az új élet? Tetszett neki a szobája?
– Nos, tudja, sok mindenkivel kellett beszélnie. Maureen meg én
vártuk, ő azonban… tudja…
Ennyit mondtál, nem többet. Hangod beleveszett a
motorberregésbe, és úgy mosolyogtál, mint aki lezárta ezt a témát.
Feltételeztem, hogy David faképnél hagyott benneteket. Kicsivel
később mégis megszólaltál:
– De nem, nem. Biztos vagyok benne, hogy minden a
legnagyobb rendben lesz.
– Kér mentacukrot? – kérdeztem.
– Hát, ha nem nagy gond.
A kézitáskámba nyúltam, és meghűlt bennem a vér. Szélesre
kellett nyitnom, és belenéznem, hogy jobban lássak. Elővettem a
pénztárcámat, a kulcsomat, a csekkfüzetemet, a kompakt tükrömet
és a Polo mentacukrot. A máskor becipzározott zseb, ahol a
szerelmes verseimet tartottam, azonban nyitva volt.
– Mi a baj? – kérdezted, és lelassítottad az autót. – Jól van?
A verseim eltűntek.
 Éjféli telefonhívás

HALLÓ? HALLÓ? Hallasz engem, Harold? Fogod az üzenetemet?

A naptár szerint huszonkét napja kezdtem el írni neked, ennyi
ideje várlak. A tegnapi nap azonban betett nekem. Újra meghalt
valaki. Nem Finty, Barb, Mr. H. vagy a Király, noha a jó ég tudja,
ki lesz közülünk a következő.
Nem tudtam elaludni.
Az ügyeletes ápolónő új fájdalomcsillapító tapaszt hozott. A
morfiumadagok már NEM ELEGENDŐK!
Dr. Shah megvizsgálta az arcomat és a nyakamat. Öblítő- és
vaníliaszaga volt.
DR. SHAH (puha kéz): Újabb duzzanatot láttam a röntgen-
felvételen, és a behunyt szem is elfertőződött.
EGY HANG (hűvös kéz): Továbbá gond van a…
Nem akartam hallani. A LÓ MEGETETTE A RÓZSASZÍNŰ
PAPUCSOMAT (BRÁVÓ, PACIKA!)
NŐVÉR: Kezeljük fertőtlenítővel?
DR. SHAH: Köszönöm.
A KÉK MADARAK kirepülnek a képkeretből, és
dobhártyarepesztően CSIRIPELNEK. A grapefruitkalapos nő a
MINDÖRÖKKÉ ROCK filmzenéjét énekli.
Ma ahhoz is fáradt vagyok, hogy kezembe vegyem a ceruzát. De
ha megtenném is, MI ÉRTELME? Hiszen a végén oda lyukadok ki,
ahová nem akarok. Ahhoz a pillanathoz, mikor utoljára láttam
DAVIDET, és…
Nem, nem tudok írni. ELÉG. LÉG. GÉL.
 További lelki tanács

– JÓL KICSINÁLTA magát – ezt Mary Inconnue nővér mondta,

miután az ágyam végébe telepedett le az írógéppel, de csak egy
szem lapot tudtam adni neki tegnapról.
Néha csupán egyetlen jeladásra lenne szükségem, Harold. Egy
képeslapra. Ami megnyugtatna, hogy nem hiába várlak. Mindössze
ennyit kérek tőled.
Kezdem elveszteni a józan eszemet?
Mary Inconnue nővér elolvasta az üzenetemet, és elmosolyodott.
– Azt hiszem, nagy fába vágta a fejszéjét. Egy férfi ugyan mit
veszíthet, ha gondol egyet, kilép az ajtaján, majd közli a barátjával,
hogy várja meg, amíg végiggyalogol Anglián. Egészen más annak a
nőnek, aki rá vár az ország túlsó végében. Készpénznek vesszük,
hogy az agyunk kitart, és egy darabban marad, a képzelet azonban
veszedelmes csábító. Vigyázzon magára!
Nem akarok többé a múltra gondolni! Fáj!
– Persze, persze – mondta. – Ennek ellenére jól tenné, ha
hallgatna a szakemberek tanácsára, és pihenne.
E ponton elengedte a kezemet.
– Megbocsát egy pillanatra? – Fölemelte a kezét, és levetette a
fátylát. Olyan volt, mintha azt nézném végig, hogy a fejét veszi le.
Odanézni is alig bírtam. Legnagyobb meglepetésemre a haja
hollófeketén csillogott. Két tekercsbe csavarva hordta oldalt.
Hevesen megvakarta az egyik füle tövét. – Mit bámul? – Még csak
nem is kacsintott. – Azt hiszi, a nővéreknek nem viszket a fejük?
Visszatette a fejfedőjét, s vörös kezét, amely olyan volt, mint a
nyers hús, visszafektette az ölébe. Nem voltam biztos benne, nem
álmodom-e a jelenetet.
– Nézzen ki az ablakon, Queenie? Mit lát?
Felhőket – írtam. Szürkék. Ez Anglia. Mégis, mi mást
várt? – tettem még hozzá.
Jót nevetett.
 – De azért az eget is látja.
Hát, igen.
– Meg a napot.
Azt is.
– A nap és az ég állandó. Csak a felhők jönnek-mennek. Ne
magára figyeljen, nézzen körül a világban!
Felnyögtem. Továbbra is holtfáradtnak éreztem magam.
– Maga fölizgatta magát. Megrémült. Mit tehet ezek után?
Többé nem futhat el. Ennek vége. Nem fényezheti ki a problémát
tánccal. Meg se nyesheti, mint a kertje bokrait. Annak is vége.
Egyet tehet már csak: nem próbálja még egyszer helyrehozni, amit
elrontott.
Megcirógatta fáradt ujjaimat.
– Ne a jót keresse, és ne is a véget lássa. Maradjon meg a
jelenben, ha nem is olyan kellemes. És gondolja végig, hogyan
jutott el idáig.
Nehézkesen a ceruzámért nyúltam. Mit ért azon, hogy
gondoljam végig, hogyan jutottam idáig?
Elolvasta, amit lekörmöltem, és elmosolyodott.
– Mikor megismertem, maga rettentően ijedt volt. Külön ült a
többiektől a társalgóban. A kertbe sem akart kimenni. Nem itta
meg a tápitalokat. Nem hitte el, hogy várni tud Harold Fry-ra, vagy
meg tudja enni az őszibarackot. Beletelt egy kis időbe, amíg
megtanulja az ember, hogy máshogyan is csinálhatná. Nem megy
ez máról holnapra.
Mary Inconnue nővér lebiggyesztette az ajkát, és fölfújta az
orcáját.
– Mi lenne, ha mostantól hallgatna ránk? Ha filozofikusabban
nézné a dolgokat? – nevette el magát.
Ezután semmit sem írtunk. Csak néztük a felhők jövés-menését.
Néha akkorák voltak, mint holmi füstöt eregető szigetek, máskor
meg selyemszalaggá vékonyodtak. Teljesen belefeledkeztem ebbe.
Aztán kibújt a nap, és esni is kezdett. Az esőfelhő felragyogott,
dagadtan és rózsaszínűen, és hullani kezdtek az első ferde,
ezüstösen fölszikrázó cseppek.
– Ezt nézze! – mondta a nővér. – És egy pennynkbe sem kerül.
 Olyan szépséges volt, hogy csak néztük mozdulatlanul, egyetlen
szó nélkül.
Mit gondol, nem jeladás ez?
Mary Inconnue nővér meglóbálta jókora lábfejét, és a tollát
rágta. Tetszik, hogy csak azután válaszol, miután alaposan
fontolóra vette a kérdést.
– Már vallási értelemben? Vagy jelzés arról, hogy várjon tovább?
Vállat vontam. Azt hiszem, az előbbire gondoltam, noha csak
vonakodva nevezném vallásosnak ezt az értelmezést. Újra
hallgattunk egy sort.
– Talán – mondta végül. – Talán tényleg jeladás. Ugyanakkor
nemcsak az, hanem felhő is, meg egy futó zápor. Kér banánt?
Igen, mondtam.
 Üdvözlet Stroudból

– JÓ HÍR! Jó hír!
Catherine nővér akkora elánnal robbant be a társalgóba, hogy attól
féltem, átsüvít rajta, és kirepül a kertbe a nyitott ajtón.
– Harold Fry Stroud felé tart! Jelenleg Nailsworthben van! Egy
telefonfülkéből hívott minket. Mondtam neki, hogy maga várja, és
folytassa a gyaloglást!
E mondatok nem ebben a sorrendben hagyták el a nővér száját.
A fele mondandóját elnyelte és elharapta, de hát gondold meg,
hogy a recepciótól idáig futott, és teljesen kivetkőzött magából.
– Még három hét, és ideér!
– Hallod ezt, Babs?
– Lám csak, hogy megtáltosodott mostanra! – jegyezte meg a
Gyöngykirály.
Finty megpróbálta összecsapni a tenyerét Catherine nővérrel,
aki azonban félreértette a mozdulatot, így az fájdalmas
kézrázogatásban végződött. Finty ezután rám villantotta a
protézisét.
– Nem megmondtam, Queenie Hennessy? Nem megmondtam,
hogy nem szabad feladnia?

Majd egy hete nem írtam neked. Meghalt itt valaki, hát igen. Jött a
temetési vállalkozó a furgonjával. Meggyászoltuk. Hanem sok más
is történt. Volt zeneterápia. Madarak daloltak. A nővérek kitoltak
minket a szabadba, hogy megcsodálhassuk az első sarlósfecskéket.
Ablakom előtt a fa zsenge levelei zöld kézzé nőttek. A kertben
megjelentek az első rózsabimbók és harangvirágok. Kaptunk
francia manikűrt, masszázst, levendulaolajat, és a fodrász is járt
nálunk. Tápoldatokat osztottak szét közöttünk, és kártyáztunk.
Lucy nővér fölolvasott Barbarának a Gesztenye, a honalapítóból,
és az új szemüvegtokon föllelkesülve egy önkéntes hasonló színes
zacskókat kötött az infúziós tűk számára. Csekélységnek tűnik, ami
említésre sem érdemes, mégis attól érezheted magad ismét
embernek, hogy tartasz valamit egy ilyen csinos kötött holmiban.
Az egyik beteg, egy nő, a tetejében annyira jól érezte magát, hogy
hazamehetett. Az ablakból integettünk neki, miközben a fia
besegítette az autójába.
– Milyen kedves fiatalember! – lelkesedett Finty.
– Hiszen keresztülfésüli a haját a feje búbján! Vélhetőleg
nyugdíjasjeggyel utazik – mutatott rá Mr. Henderson.
– Magának is minek kell megszólalnia, hogy elmenne a francba!
– morogta Finty.
Aludtam egy jót. A dalok tovább szóltak a fejemben, és most
először fordult elő velem, hogy nem keresgéltem találó szavak
után. Azt a valamit bekötötték az arcomon. Gyógyszert és
fájdalomcsillapítót kaptam, és minden reggel megtornáztattam az
ujjaimat. Ki-kiruccantunk a kertbe a többi beteggel, és
elszundítottam Lucy nővér meg a kirakósa mellett. Szerdán
selyempapírba csomagolt ajándékot adott át nekem, és amikor
meglepetten néztem rá, mindössze annyit mondott a köntöse ujját
igazgatva:
– Nincs ma valakinek születésnapja?
Egy új spirálfüzet volt.

Néztem, hogyan fordul az ablakban a fény fehérből kékre, majd

feketére; néha a rózsaszín is ott volt a fokozatok között. Csak
hevertem a sötétben, Barbara dalait hallgattam vagy a fák
sóhajtozását a szélben. Valamennyien téged várunk Harold: az
ének, a szél, az éj. Várjuk, hogy ideérj.

Négy és fél hete indultál el. Talán sikerül a levelem végére érnem.
– Helyes – mondta Mary Inconnue nővér. – Nagyon helyes.
 Egy boldog nap

OKTÓBER VÉGE van. Ama gyönyörű, balzsamos napok egyike, mikor

a fények kékek és aranysárgák, s a fák még nem vesztették el
minden levelüket. A levelek vörösre és barnára színeződtek, ami
valamiért határozottabbá teszi a körvonalaikat. Az útszélen
őszirózsák állnak csatasorba. Vége a nyárnak, mégis süt a nap;
csak öregesebben, szelídebben, mint augusztusban.
Te és én úgy ülünk az autódban, hogy letekerted az ablakot.
Lágy szellő simogatja az arcunkat. Megfordul a fejemben, hogy
megkérdezem, hogy s mint van a fiad Cambridge-ben, de nem
akarom elrontani ezt a késő délutánt, ezért inkább befogom a
számat.
Ekkor azonban az autó felhörög. A műszerfalra nézel, a kocsi
újra megrázkódik. Kihúzódsz az út szélére, kikapcsolod a motort,
amely hangos szisszenést hallat, mintha fölsóhajtana.
– Ördög és pokol! – mondod.
Kinyitod az ajtót a te oldaladon, és kiszállsz. Emlékszem,
mekkora csönd volt azon a vidéki mellékúton. Egyedül a madarak
daloltak, és rovarok döngicséltek. Meleg szállt föl az útból, meleg
és béke. Előttünk és mögöttünk erdő és erdő. Összedörzsölöd a
tenyeredet, és fölemeled a motorháztetőt. Egy pillanatra
behunyom a szemem. Bőrömön érzem az őszi nap melegét.
– Mi a gond, Harold?
Nem kapok választ.
Mikor kilépek az autóból, te a motor fölött töprengsz. A fény
aranyba mártja a válladat. Megvakarod a fejed. Mire abbahagyod,
fekete gépolaj mázolódott a bal szemed fölé.
– Mi történt? – kérdem.
Szemlátomást történt valami. Úgy néz ki, hogy be kell vontatni
az autót. Az aszfalt fölött mindkét irányban nyirkos ködfátyol
lebeg.
– Most mi lesz?
 – Megyek, hozok segítséget.
– De hát nem tudja, hol vagyunk.
– Hát, nem – húzod el a szádat, és fölsóhajtasz.
– Van térképe?
Na, igen, a térkép. Visszamászol a kocsiba, és előkotorsz egy
topográfiai térképet. Miután lecsapod a motorháztetőt, vigyázva,
roppant vigyázva szétteregeted rajta a térképet. Mindketten fölé
hajolunk, hogy rájöjjünk, hol vagyunk. Egy pillanatra elfeledkezem
rólad, el az őszi fényekről, és mindenestől a feladatra
összpontosítok. Ezért is lep meg, mikor ráébredek, hogy szinte
egymáshoz érünk; kar a karhoz, arc az archoz. A szagod is oly
közeli, hogy szinte a bőrömön érzem. Ennek ellenére tovább
tanulmányozom a térképet, az utakat, a kontúrokat, a bejelölt
tanyaépületeket és templomokat.
– Itt vagyunk – mondom, és diadalmasan egy pontra mutatok.
Legnagyobb meglepetésemre nevetni kezdesz. Kiegyenesedem.
Őszintén szólva, ha valamelyikünk nevetséges kettőnk közül, az te
vagy a bal szemed fölött elmázolódott olajfolttal. Mi olyan vicces?
– kérdem.
Bármi is az, megakadályoz abban, hogy válaszolj. A hasad fogod
nevettedben; magas hangú vihogás ez.
Ezért megrángatom az inged ujját. Te azonban fölvisítasz,
mintha meg akarnálak csiklandozni, úgy mondod viháncolva:
– Hátrább az agarakkal, hallja-e?
És amikor újra megkérdem, mi volt olyan vicces, komoly képet
vágsz:
– Maga.
– Én?
– Igen, maga. Mindig maga kell legyen az első.
Természetesen igazad van. Körülményes és igyekvő vagyok. Van
szemem a részletekre. És persze versenyszellem is van bennem. Te
azonban kinevetsz ezért, én pedig nem bánom. Valójában én is
roppant nevetségesnek érzem magam.
– Azért van, mert egyke vagyok – mosolyodom el.
– Én is az vagyok.
– Hát, nem is tudom. Maga jobb természetű nálam.
 – Milyen igaz – mondod.
Ezért fogom a térképet, és rád ütök. Megjátszott védekezésből
eltakarod a karod. És noha nem tudom, miért, ez is roppant
mulatságos.
Azért, mert boldog vagyok. Rettenetesen boldog!
– De legalább tudom, hol vagyunk.
Ekkor dereng föl, hogy azt is tudom, hogy állok veled. A
szerelmem mélyebb síkra ért. Már megérinthetem a karod, és rád
üthetek a térképpel. A közvetlen közeledben sem vesztem el a
fejem. Többé nem süllyed el körülötted a táj. Valójában mintha
élesebben, jobban látnék mindent az oldaladon. Orromban érzem
az erdő hűvös illatát. Látom, hogyan aranylik föl az égen egy fehér
kondenzcsík, majd hogyan enyészik el. A lonc bogyói oly rikító
vörösen izzanak e megvilágításban, hogy szinte kiabálnak. Ezt is
látom. Az irántad érzett szerelem mindent megszépít. Olyasmit is
meglátok, amire korábban nem volt szemem.
Az én ötletem, hogy menjünk gyalog vissza Kingsbridge-be. Azt
javaslod, üljek be az autóba, és várjalak meg. Mire felhördülök: ki
vagyok én, a királynő? Nem, dehogy, mondod, de azért
megeresztesz egy tréfát a nevemről.{14}
Elindulunk hát. Dongó léptekkel battyogsz az aszfalton. Az én
lépteim inkább kopogósak. Nyári legyek felhői zümmögnek a
fejünk körül. Egyenletes tempóban haladsz, néha ki kell lépnem,
ha lépést akarok tartani veled.
– Uh, huh! – jajdulsz fel néha.
– Nem értem, miért ilyen cipőben jár.
– Mi kifogása a vitorláscipő ellen?
– Semmi. Ha vitorlázik éppen.
Abbahagyod a nevetést.
– Én még úszni sem tudok.
A szemedet törölgeted.
Ezután nem sok szót váltunk. Az erdei út fölött összeborulnak a
fák. Kipirult az arcod, és biztos vagyok benne, hogy az enyém is.
Egy lélek nincs sehol. Néha megkérded, bírom-e még, én pedig
időnként annyira elmerülök a gondolataimban – rólad meg rólam,
és arról, hogy mi sülhet ki ebből az egészből –, hogy elfelejtek
válaszolni, de legalábbis beletelik egy kis időbe.
– Nem szoktam túrázni – mondod.
– Én sem.

Így megyünk tovább újabb fél óráig. Meleg nedvességet érzek a

hónaljamban. Egyre nehezebben bír el a lábam. Kingsbridge-be
érve kiszélesednek az utak, és járdák tűnnek föl az utcai lámpák,
házak, kertek, autók mellett. Csak amikor mindezt felfogom,
eszmélek rá, hogy egymás oldalán baktatunk, egyazon ritmusban;
oly szoros közelségben, hogy szinte egymáshoz érünk.
Majdnem egymáshoz értünk, de te ezt sem vetted észre.

Az év hátralévő részében nem hallottam Davidről. Nem jött tőle se

levél, se képeslap. Időnként kérdeztelek róla az autódban.
– Van hír a fiáról?
Megpróbáltam kitalálni a válaszaidból, említette-e neked a
verseimet a fiad, de láthatóan nem tette. Azt is megkérdeztem,
hogy boldogul az egyetemen; hogy tetszik neki a tanszék és a
város. Egyszer még afelől is érdeklődtem, ő is ladikkal jár-e.
Az utat nézted magad előtt:
– Nem tudom biztosan. Maureen nem beszélt semmiféle
ladikról – felelted.
Nem tudom, miért, de ezen jót nevettünk együtt. Mostantól én is
ostobának éreztem ezt a szót.
Ha David elvitte a verseimet, ami szinte bizonyos volt, nem
tudhatta, hogy rólad szólnak. Egyikben sem említettem a nevedet.
Ezek a költemények inkább a szerelem természetét boncolgatták,
és nem volt bennük semmi konkrétum. Amennyiben David
csaklizta el őket, mostanra feltehetően a szemétben végezték. Tán
jót is tett nekem vele. Tán ideje volt lemondanom róluk.
Most, hogy ő elment, újra eljártam a Royalba, ahol idegenekkel
táncoltam. Gyérülő hajú, botlábú, tapadós kezű pasasokkal.
Egyszer azt mondta nekem a pénztárosnő:
– Kár, hogy a fia nem jár többé. Tetszett, ahogy táncol.
Hatalmas, tupírozott kontyban hordta feketére festett haját;
minden jel szerint ezért mozgatta nehezen a fejét. Ez azonban
mellékes.
– Á, most Cambridge-ben tanul – mondtam. – Klasszika-
filológiát.
– Klasszika-filológiát? – vonta föl a szemöldökét. Időközben egy
jegyszedő állt oda mellé. – Akkor nagyon okos lehet.
– Az.
Nevetségesnek érezheted, de ezt büszkén mondtam.
– Talán újra eljön magával a tanítási szünetben.
– Meglátjuk.
– Ó, a fiúk hűségesek maradnak a mamájukhoz.
Abból, ahogy végigmért, aztán összenézett a jegyszedővel,
láttam, hogy mást mond, mint amit gondol. Átlátott rajtam. Noha,
hogy mit látott, arról csak sejtéseim voltak. Ezután nagy ívben
elkerültem ezt a nőt.
Sajnáltam Maureent. Egyszer megemlítetted, mennyire várja,
hogy David fölhívja vagy írjon.
– Hiányzik neki. Nagyon hiányzik. Mindig nagy beszélgetéseket
folytattak, tudja. Valahányszor rájuk nyitottam, csak beszéltek
tovább. Mintha én ott sem lennék.
Ezt korábban elképzelni sem tudtam. David és Maureen
kettősét. Valamiért azt hittem, hogy odahaza makacsul hallgat, és
úgy gubbaszt, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hírt ad magáról –
mondtam.
December elején megint megjelentél az udvaron az üres
sörösdobozokkal. Szakadt az eső, az esőcsöppek fekete
gombostűként zuhogtak alá, te azonban elővetted a dobozokat a
kabátod alól, és gondosan elhelyezted őket a konténerben.
Egyszer-kétszer fölfedeztem Davidet a városban karácsony tájt,
ő azonban nem látott meg. Egy alkalommal öles léptekkel
csörtetett végig a Fore Streeten a nagykabátjában, a fején meg
tollas, fekete Fedora-kalap díszelgett. A kalaptól nevethetnékem
támadt. Az emberek megálltak az utcán, hogy megbámulják.
Mondanom sem kell, tudott róla, és élvezte. Kinőtted Kingsbridge-
t, gondoltam. Örültem ennek, miatta, szüksége volt erre a
szabadságra, akkor is, ha fájdalmat okozott vele Maureennak.
Ekkor már több mint egy éve ismertük egymást, te meg én, és
közel egy éve szerettelek. Ugyanakkor találkozgatni kezdtem egy
Bill nevű pasassal. Többé nem egyedül mentem el a Royalból. Vele
táncoltam minden csütörtökön, aztán szombaton újra
találkoztunk. Ilyenkor elmentünk moziba, vagy beültünk valahová,
bár soha nem Kingsbridge-ben. Bill nemrég özvegyült meg, és két
felnőtt lányával lakott együtt.
– Miért nem mehetek el magához? – firtatta, én pedig a
szomszédokkal takaróztam, meg azzal, hogy túl kicsi a lakásom.
Egyszer Bill a fejemre olvasta, hogy szégyellem. Sietve
megnyugtattam, hogy szó sincs erről. De már amikor mondtam, is
összehúztam magam szégyenemben, mivel rátapintott a lényegre.
És miután ezt kimondta, már nem lehetett letagadni. Nem
szerettem úgy, ahogyan téged. Nem ment, és nem is akartam.
Egyetlen férfi számára volt csak hely a szívemben.
Egyszer rajtakaptalak, hogy merően nézed a csupasz
gyűrűsujjamat.
– Senkinek sem kellek – mosolyodtam el.
Fölnevettél, de nem mondtad, hogy „nekem igen”.
Húsvétkor David a lábát se tette be Kingsbridge-be. Tán valami
kislány van a dologban, találgattam. Emlékszem, akkor is
mennyire sajnáltam Maureent. A saját szüleimre is gondoltam, és
újra elővett a lelkifurdalás, hogy nem voltam kedvesebb hozzájuk,
mikor annyi idős voltam, mint David. Másfelől
megkönnyebbültem, hogy a fiad többé nem áll közénk.
Elérkezett a negyvenegyedik születésnapom. Képviselőfánkot
hoztam neked a pékségből. Megálltunk az utcán, ott ettük meg.
– Van valami különleges ok? – kérdezted.
– Nem, semmi – mondtam.
Ezúttal nem tiltakoztál, hogy elhízol, pedig vastagabb lett kicsit a
derekad, és tokád is nőtt. Már nem lötyögtek rajtad a nadrágjaid.
Legnagyobb meglepetésemre Bill virágcsokorral és születésnapi
lufival várt a sörfőzde bejáratánál. Ragaszkodott hozzá, hogy
Kingsbridge-ben vigyen el vacsorázni. Szégyellem bevallani, de
borzasztóan éreztem magam. Mikor a tiramisut ettük, Bill kitört.
– Untatlak, ugye? Van valakid?
– Már hogy volna? – hallottam meg a tulajdon hangomat.
Ekkor kis dobozt vett elő a zsebéből, és megpróbálta a kezembe
nyomni.
– Légy a feleségem!
Odakint még világos volt az ég. Azért emlékszem erre, mert
hosszan néztem az ablakot, miközben a válaszon rágódtam. Ha
férjhez mennék Billhez, a gondját viselhetném. Törődhetnék a
lányaival. Lenne saját otthonom. Aztán meg a járdát fürkésztem a
szememmel, hogy koncentráljak. Rájöttem azonban, hogy nem
koncentrálok, hanem téged kereslek a szememmel.
Bill idegesen izgett-mozgott a székén.
– Tudtam, hogy van valaki más – mondta.
– Sajnálom. Igazán őszintén sajnálom – vigasztaltam.
Egy pillanatra megmerevedett. Aztán befejezte a tiramisuját.
Tisztára kapargatta az üvegkelyhet. Milyen furcsa, hogy mikor
nagy dolgok történnek az életünkben, akkor is mennyire
igyekszünk elvenni a jelentőségüket.
– Nem is olyan nagy baj ez – folytatta. – Együtt tudok élni vele.
– Nem, nem tudsz – nyúltam a kabátomért. – Szakítok.
A Royalba sem jártam el többé. Mint kiderült, akkor volt
utoljára udvarlóm. Ne sajnálj ezért, Harold, én döntöttem így.
Bill lányaival mindenesetre tartottam a kapcsolatot. Mikor a
fiatalabb férjhez ment, küldtem neki egy borospohár készletet.
Nagy néha mindkét lány írt is nekem. Még akkor is küldözgettem
nekik képeslapokat, amikor már az Embleton-öbölben laktam.
Csak akkor hagytam fel ezzel, amikor megbetegedtem. A
betegségem minden barátságomnak véget vetett.
Azon a nyáron is kivetted a rendes évi szabadságodat, de nem
utaztál el. (Én megint nagyon nehezen bírtam ki nélküled.) David
közölte veled, hogy az InterRaillel utazgat, s a jelek szerint
Maureen jobbnak látta otthon maradni. Mikor később
megkérdeztem, mivel töltötted a szabadságod, azt felelted, a füvet
nyírtad.
Ezen sokat nevetgéltünk.
 Újabb hírek

ÚJ KÉPESLAPOM érkezett. Warwick óvárosát ábrázolja. El nem tudod

képzelni, mekkora ribilliót keltett a társalgóban, mikor Catherine
nővér megjelent a postával.
– Mi hír Harold Fry-ról? Mit ír? – kiáltozta Finty.
A levél, melyet ő kapott, arról értesítette, hogy amennyiben a
közelmúltban szenvedett balesetet, ezer font kárpótlásra jogosult.
– Nem, ne olvassa fel egyelőre a képeslapját! – rikkantotta. –
Előbb igyuk meg a barna tejes turmixot. Legyen ez különleges
alkalom, mint a tévés karácsonyi hirdetésekben. Gyere, Babs, rakd
be a szemed!
– Ó, én szeretem a karácsonyt! – lelkesedett Barbara.
Lucy nővér letette a Gesztenye, a honalapítót, és betolta a
tápitalokkal teli gurigás kocsit. Kaptunk hozzájuk tejszínhabot,
szívószálat meg műanyag koktélnapernyőket. A Gyöngykirály
hozzálátott a csomagja kibontásához. Mr. Henderson
összehajtogatta az újságját.
– Megengedi, hogy segítsek, nővér? – ajánlkozott a
Gyöngykirály lovagiasan. A gurigás kocsira helyezte a csomagját,
és ép karjával a helyiség végébe kormányozta. Mikor Catherine
nővér át akarta venni tőle, azt mondta, megy ez neki egyedül is.
Olyan csábosan kacsintott a nővérre, hogy Finty nevetni kezdett.
– Micsoda jó firma, maga! – kacagott tovább. – Megéri a pénzét,
de meg ám! Lefogadom, hogy boldogult ifjúkorában értett a
koktélokhoz.
A Gyöngykirály elvigyorodott.
– Ez bizony így volt – mondta. – Egyszer egy fához kötözve
találtam magam.
– Rosszabbat is hallottam – morogta Mr. Henderson.
– Csakhogy az a fa Rotterdamban állt. Nekem pedig az volt az
utolsó emlékem, hogy egy londoni, East End-i krimóban vagyok.
A Gyöngykirály kinek-kinek kiosztotta az italokat. És bár
remegett kissé a keze a megerőltető testmozgástól, azért az ital
nagyja a poharakban maradt, és csupán egy kevés jutott belőle a
ruhánkra meg a szőnyegre. Mindezt sűrű bocsánatkérések
közepette intézte, és fölajánlotta, hogy hoz egy rongyot fölitatni a
kiloccsant csöppeket. Catherine nővér meg csak nevette:
– Az isten áldja meg magát! – mondta.
– Boldogul egyedül? – kérdezte Mr. Henderson, és
megajándékozott egy papír zsebkendővel.
Bólintottam, hogy igen.
Már épp szánkhoz emeltük volna a poharunkat, mikor Barbara
megszólalt:
– Tudják, mindjárt elsírom magam. De nem a szomorúságtól,
hanem mert maguk annyira rendesek! Egészen elérzékenyültem.
– Értem, mire gondolsz – mondta Finty. – Egy rakás szarságot
láttam az életben. Maguk azonban mind csuda rendesek. Még
Henny is. – Ezzel Mr. Henderson felé emelte a poharát, aki kis
híján elmosolyodott. Csak mikor rájött, hová fajulna mindez,
ráncolta össze ismét haragosan a homlokát.
– Harold Fry-ra! – recsegte a Gyöngykirály.
– Isten áldja meg őt is! – kontrázott Catherine nővér.
Barbara is tósztra emelte a poharát.
– A legvégén nem az számít, ki vagy, hanem hogy kik a barátaid.
Újra megéljeneztünk, aztán kiittuk az italunkat. Először
melegnek és ragacsosnak éreztem a folyadékot, amely pépesen ülte
meg a szájüregemet. Csak nagy nehezen küzdöttem le a torkomon.
Egészen mostanáig nem tudtam, hogy egy olyan egyszerű,
reflexszerű cselekedet, mint a nyelés, ennyire komplikált lehet.
Aztán az ital valamely alkotóeleme, amelynek nem volt
kartondoboz íze, inkább édes és tüzes, megbirizgálta az ínyemet, és
életre keltette az ízlelőbimbóimat. Egészen újjászülettem tőle.
Eszembe jutott, milyen volt a karácsony a tengerparti
kertemben. Tört kagylóból láncokat fontam, és felaggattam őket a
csupasz faágakra. Minden áldott évben csodájára jártak. Egyszer
eltöltöttem egy napot egy csavargónővel. Kökényes gint
iddogáltunk műanyag konyhai kiöntőkből. Néztük, hogyan zörgeti
a kagylódíszeimet a tengerről kerekedő szél; miként táncolnak
villogva a fejünk fölött.
– Életemben nem láttam még ilyen helyet! – suttogta a nő
ragyogó arccal.
Attól féltem, folytatni fogja, amivel mindent elront, de nem
tette. Takarókat hoztam ki, mi meg tovább ültünk, szemközt a
tengerrel.
– Huh! – csapta le a poharát Finty a társalgó asztalára, majd
kézfejével megtörölte a száját. – Azóta nem ittam ilyen finomat,
amióta bedutyiztak.
Mr. Henderson csaknem félrenyelte az italát.
– Bedutyiztak? Miért?
Ezt az egyik önkéntes kérdezte.
– Maradjunk annyiban, hogy egy gloucesteri pasinak volt hozzá
köze, meg egy tűzoltónak.
– Szentatyám! – hördült fel Mr. Henderson, és a tekintetemet
kereste.
– Nem értem? Azt mondják, hogy a mai tápitalok finomak?
Lucy nővér félig csodálkozó, félig elégedett képet vágott.
– Valamivel jobbak, mint máskor – felelte a Gyöngykirály,
ezúttal már suttogva, mert két új beteg elejtette az italát, és
elszundított.
Ezért ő maga is inkább elektromos fogkeféhez és nem traktorhoz
hasonló hangokat adott ki magából.
Később valamennyien a képeslapoddal kezdtünk el foglalkozni.
Ott hevert, ahol Catherine nővér hagyta, valami szájvíz meg egy
nyaláb géz mellett.
– Alig merem meghallgatni Harold Fry híreit – hunyorgott
Finty, és arcát két kezébe rejtette. – Jól van, olvassa azért fel
valaki, de hamar! Hol jár a boldogtalan? Még most is gyalogol?
Lucy nővér fölvette az üdvözlőlapot, és rápillantott. Újabb
feszült csönd következett.
– Na, hallgassák meg, hol, merre jár! – mondta végül.
– Csipkedje magát, hallja-e, mert még bepisilek, annyira
izgulok! – nógatta Finty.
– Túlment Cheltenhamen – mondta Lucy nővér.
– Cheltenhamen? – tudakolta a Gyöngykirály. – Jártam egyszer
ott. – Igen, a lovin. A Rolls-Royce-omon mentem oda, és busszal
haza. – Ezen sokáig mulatott. – Igen, remek egy nap volt.
– Már Broadwayt is elhagyta – olvasott tovább Lucy nővér.
– Broadwayt? – most Barbara szólalt meg. – Én meg ott voltam.
A szomszédommal. Megteáztunk, és habos süteményt ettünk
hozzá. Cserépalátéteket vásárolt a melegházába.
– Harold Stratford-on-Avonon is túljár – folytatta Lucy nővér.
Most Mr. Hendersonon volt a sor, hogy nosztalgiázzon.
– Stratford? Jártam ott. A Lear királyt néztük meg Maryvel. A
szünetekben meg hattyúkat etettünk.
– Még nincs vége – mondta tovább a nővér. – Harold most ért el
Bagintonba. – Itt szünetet tartott, hátha véleményt nyilvánít
valaki, de ez elmaradt. – Továbbolvasott. – Azt írja, találkozott egy
Mick nevű kedves fiatalemberrel, aki lefotózta, és limonádét vett
neki meg sós-ecetes chipset. Azt írja… – a nővér ismét elhallgatott,
és álmélkodva tovább olvasott – …úgy döntött, hogy pénz nélkül
megy tovább. A szabadban alszik, és az idegenek jóságára bízza
magát.
Szavait azonban hangos zokogás zavarta meg. Hosszú, magas
hangú nyöszörgés inkább; a fütyülő teáskanna ad ilyen hangot.
Valamennyien Philomena nővér felé fordultunk, aki a karjába
vette Barbarát. A nővér egészséges termetébe kapaszkodva csupán
egy batyu volt, a pongyolájából kiálló pálcikaforma végtagokkal.
– Mi zaklatta föl ennyire? – kérdezte a nővér. – Harold Fry? De
ő egész jól boldogul. Megy előre az útján.
– Úgy szeretném, ha lehetne még egy karácsonyom! – mondta
Barbara gyönge hangon, és rázta a zokogás a nővér karjában.
Hallottuk, mit mond, de egyikünk sem vállalkozott arra, hogy
közbelépjen. Úgy néztük, ahogy egyik gyerek egy bajban lévő
másik gyereket, vagy a motoros az országúti balesetet, amelyhez
lelassít ugyan, de nem óhajt a kárvallottal helyet cserélni.
– Lesz is, Babs! Ne félj, lesz! – kiáltotta végül Finty.
Barbara háta mögött úgy áradt be a társalgó ablakán a május
közepi napsütés, akár valami kanyargó fényfolyó.
 A költő

DAVID MEGKEZDTE a második évét Cambridge-ben. Aztán egyszer

csak, teljesen váratlanul levelet kaptam tőle. Szombaton érkezett
meg a postaládámba. Levélnek igencsak rövid volt. Azt írta,
továbbra is szereti a szakját, noha a kötelező olvasmányokat néha
unalmasnak találja. Azt mondta, őrült körutat tett meg
Európában!!! (Soha nem bíztam a felkiáltójelekben, főleg
ennyiben egyszerre.) Hozzátette még, hogy hiányzik neki a Royal,
és megadta a címét. Az utóiratban pénzt kért. Volt még egy utóirat,
amiben azt írta: „Bocs.”
Még aznap délután visszaírtam. Hogy van képe lejmolni tőlem!
– zúgolódtam, az viszont meghatott, hogy emlékezett rám, és még
inkább, hogy a Royalt is szóba hozta. Küldtem neki egy képeslapot
és egy ötfontos bankjegyet, ugyanabban a borítékban.
A levelezés folytatódott. Nem rendszeresen, néhány hetenként.
David soha nem mulasztott el pénzt kérni. Néha nem válaszoltam
ezekre a kérelmekre. A sürgetőbbekre azonban igen. Bevallom,
Harold, úgy éreztem, kihasznál a fiad. Tudtam, hogy ha elmondom
neked, mélységesen megalázva érzed majd magad. December
elején David megkérdezte levélben, meglátogathat-e a hétvégén.
Muszáj találkoznia velem, írta, egyre nehezebb körülötte minden!!!
Úgy beszélt rólam, mint a barátjáról.
Megkérdeztelek, mit hallottál te vagy Maureen Davidről.
Igyekeztem úgy föltenni ezt a kérdést, hogy ne ijesszek rád. Te
azonban a szokásos választ adtad, miszerint a fiad túl elfoglalt
ahhoz, hogy tartsa veletek a kapcsolatot. Levelében David megadta
a busza érkezésének időpontját, és a viteldíjat is elkérte.
Postafordultával elküldtem. (Ezúttal húsz fontot.) Kitakarítottam.
Megágyaztam neki a kanapén. Úgy terveztem, hogy miután
megérkezett, rábírom valahogyan, keressen föl téged és Maureent.
Péntek délután korán eljöttem az irodából. Gondom volt rá, hogy
ne lásd a távozásomat.
 David azonban nem jött. Három órán át vártam a
buszpályaudvaron, könyvvel a kezemben, hiába. Nem is írt ezután.
Buta liba! – ostoroztam magamat. Persze, hogy nem jött el. A pénz
kellett neki, semmi más. Talán már elitta az ösztöndíját. De
legalább nem kellett hazudnom neked.
December közepén ismét megjelentél az udvaron az üres
sörösdobozokkal. Kíváncsi voltam, van-e olyan pofátlan David,
hogy bezörgessen nálam, de nem tette. Mikor először megláttam
Kingsbridge-ben, alig hittem a szememnek.
A rakparton javában állt a karácsonyi vásár. Korábban
megkérdeztem tőled, kinézel-e, de azt felelted, Maureen nem
kedveli az effélét. Hideg este volt, eső nélkül, s a bódék fényei
mozgó mintákat rajzoltak a folyótorkolat fekete tükrére. A levegőt
betöltötte a forralt bor fűszeres illata, meg igen, emlékszem, a hot
dogokba és burgerekbe pirított hagymáé. Volt ott dodzsem és
körhinta a kisebb gyerekeknek, s az emberek kiáltozva, hujjogatva
próbálták túlharsogni a gépek lármáját. A rakpart végében nagy
tömeg verődött össze a hevenyészett színpadon fellépő helyi
zenekar körül. Egy ideig őket hallgattam, a forralt borral
melengetve elgémberedett ujjaimat. A zenekar tagjai zömmel
David korabeli fiatalok voltak. Néhányan táncra perdültek a
hallgatóság soraiból. Felfedeztem közöttük Napier titkárnőjét,
Sheilát a férjével, meg még pár üzletkötőt. A bor átmelegítette a
torkomat, és felvidított. Bizonyos értelemben olyan volt ez, mint a
Royalban; részt is vettem az események folyásában, meg nem is.
Milyen kár, hogy otthon maradtál; emlékszem, ez is megfordult a
fejemben. De aztán továbbmentem, mert nevetést hallottam egy
másik csoportosulás irányából. Én is együtt akartam nevetni velük.
Csak keveset láttam a tömegtől, és a közelben szóló zene is olyan
hangos volt, hogy hallani is alig hallottam valamit.
Előrefurakodtam kissé. Ekkor történt, hogy földbe gyökerezett a
lábam, és nem hittem a szememnek.
David állt a megvilágított térben, mikrofonnal a kezében.
Lefogyott kissé. Az arcvonásai szögletesebbek lettek, pontosabban
kontúrosabbak. Talán kisminkelte magát, futott át az agyamon.
Megnövesztette és lófarokban fogta össze a haját. Sötét, lötyögős
öltönyt viselt széles, fehér hajtókával, mellé a régi bokacsizmáját és
az én kesztyűmet. Mikor magamban mostanság újrajátszom a
jelenetet, egyedül mintha csak a kesztyűnek lenne színe. Mintha
meghökkenő piros virítana ki egy fekete-fehér fényképről.
Döbbenetes látvány.
Még mindig orroltam rá, amiért lóvá tett, és elvette a pénzemet,
leginkább azonban magamra haragudtam, amiért hagytam magam
kihasználni. Elbújtam a tömegben; nem akartam, hogy meglásson.
Verseket mondott. A hideg ellenére is könnyedén, sugárzón,
kellemmel, ezért is vonzott maga köré ennyi embert. Ezt menten
átláttam. Füstölt, miközben szavalt, és egy palack is volt a lábánál;
időnként lehajolt és meghúzta. Mikor valaki odakiáltott neki: Add
körbe az üveget, David!, nevetve visszafelelt, hogy vegyen az úr
magának. Úgy tetszett, hogy elég sokan ismerik.
Volt ugyan a kezében néhány lap, de csak néha pillantott
beléjük. Mély, energikus hangon szavalt, ami magával ragadta a
hallgatóságát. Abból, amit hallottam, arra következtettem, hogy
szatirikus költeményeket ad elő. Valahányszor a végére ért egynek,
a tömeg lármásan megtapsolta. Láthatóan rokonszenveztek vele,
és ezt ő is tudta. Fedora-kalapját a lábához helyezte. Egy nő
előlépett, és néhány pénzérmét dobott bele. Hallottam, azt
mondja, rövidesen kiadatja egy füzetecskében a verseit. Többen
érdeklődve bólogattak.
– A következő mű címe: „Egy leányzó szerelmi éneke, akit sose
fektettek le.” – Az emberek jót nevettek ezen, és amíg a nevetés
elült, ismét meghúzta az italát. – Kórusban is szavalhatjuk –
javasolta.
Zakója zsebéből selyemsálat vett elő, és a nyaka köré tekerte.
Gondolom, Maureené lehetett.
– Buzi! – kiáltotta valaki.
– Na és – nevette el magát.
Közelebb húzódtam.
Ekkor magas hangon, akár egy burleszk dámája, mondani
kezdte a versemet, amit nagyon jól ismertem. Annak a versnek a
szavait, amelyet a kézitáskámban tartottam, amíg lába nem kelt.
(„A világra tekintek, de csak téged látlak” – effélét. Rágondolni
is szörnyű, nehéz is most elismételnem.)
Itt következett a kórus, aminek már nem volt köze hozzám, de
ami fetrengő jókedvre késztette a tömeget:
– Tisztán szeretlek. A tied vagyok. Ó, jaj, ó, mikor dugunk végre
egy nagyot?
A tömeg pukkadozva mondta utána, nekem pedig égett az arcom
szégyenemben.
Négy további verset szavalt el. Csak azért maradtam, mert
annyira megbántott és összezavart, hogy a lábamat sem bírtam
mozdítani. Valamennyi verse az enyéimet parodizálta. Ezeken
röhögött a tömeg. Az ötödik vers végén nem bírtam tovább,
megfordultam, és kifurakodtam az embergyűrűből.
Futásnak eredtem; el a bódék és a körhinta előtt. Kezemmel
takartam el az arcomat, hogy senki ne lásson. A rakpart másik
végébe érve álltam csak meg, és egy padra roskadtam. Az olajos
fényű vízen át innen is ráláttam a harsányan röhögcsélő tömegre.
Úgy éreztem, mintha megfosztottak volna a ruháimtól. Nem
tudtam visszafogni magam, keservesen sírtam. Mi van, ha láttad a
verseimet? Vagy, ami ennél is rosszabb, David az anyjának is
megmutatta őket. Haza vágytam, de annyi erőm sem volt, hogy
fölálljak. A tömeg füttyögetéssel, tapssal ünnepelte Davidet.
Nyilván véget ért a produkciója. Csak ültem ott a padon, és néztem
a hazafelé igyekvő embereket. Szülők jöttek a gyerekeikkel. Egy
fiatal nő hangosan sikoltozott, amikor több pasi – felismertem,
hogy üzletkötők – a víz fölé tartották, mintha be akarnák dobni.
Egy jávorszarvasnak maszkírozott lovat visszakísértek a
hintójához. Kezdtek megtelni az ivók. A vásár bezárt.
– Hé, maga! – Vékony, hosszú, de erős ujjak markolták meg a
vállamat, és fordítottak maguk felé. Megéreztem, kinek a szaga, és
kis híján elájultam. – Maga is ott volt?
Fölkeltem, hogy elmenjek, David azonban utánam jött, és elállta
az utamat. Láttam feketével kihúzott szemét és vörösre festett
ajkát. Fehér bohócálarcot kent az arcára.
– Tudnak erről a szülei? – kérdeztem hidegen.
Fölnevetett, és azt mondta, valószínűleg nem. Egy szóval sem
említette a leveleket, a pénzt vagy a látogatást, ahol elfelejtett
megjelenni. Átpillantott háta mögött a vásárra.
– Jó muri volt. Tetszettem az embereknek. Van magánál zsozsó?
Leesett az állam, mert ez már mindennek a teteje volt.
– Csak tréfáltam – nevetett föl, és a kalapra mutatott. Tele volt
apróval, de néhány bankó is volt benne. – Nem akar inni egyet? Én
fizetem.
– Nem.
– Ahogy gondolja.
Vállat vont, és otthagyott. Néztem, amint egy kocsma felé veszi
az irányt.
Aznap reggel, mikor beültem az autódba, alig mertem rád nézni.
Megkérdezted, nem gyöngélkedem-e. Még hogy gyöngélkedem! –
csattantam fel. – Ugyan, miféle kifejezés ez. Te félszegen
elmosolyodtál, és az utat nézted magad előtt.
– Csinált valami érdekeset karácsonykor? – tudakoltad.
Erre már nem is válaszoltam.
Egy darabig hallgatagon gördültünk előre, majd kimentél egy
leállósávra.
– Várjon – mondtad, és kiszálltál a kocsiból, hogy kivegyél egy
táskát a csomagtartóból.
Miután visszaültél a helyedre, rám szóltál, hogy figyeljek.
Gömb alakú vörös karácsonyfadíszt vettél elő a táskából, és
gondosan a visszapillantó tükörre erősítetted. Meglibbent kissé,
ahogy hozzáértél a kezeddel. Lehúztad az árnyékolót az én
oldalamon, és erre is akasztottál egy díszgömböt, ezúttal
aranysárgát. Az indexelő kéket kapott, az utolsót, egy ezüstöt pedig
az ülésem mögötti fogasra aggattad föl.
– Boldog karácsonyt, Queenie! – mondtad.

– Nem értem, David.

Karácsony ajándéknak van, és őurasága kegyeskedett
meglátogatni. A társasház bejáratánál áll, és egy félig telt Southern
Comfort üveget meg egy magyalágat mutat fel. Reszket a hidegben
és az esőben, mert mindössze zakó és farmer van rajta, én azonban
eltökéltem magam, hogy semmi szín alatt nem engedem be.
– Engesztelő ajándéknak szánom – emeli föl újra az üveget.
 Az inge annyira átázott, hogy a gallér papírként tapad a bőréhez.
Már készülök rávágni az ajtót, és talán megsejti ezt – nem tudom –
mert fölemeli könnyáztatta arcát. Háta mögött eső veri az utcát, a
járdát, a folyótorkolatot. Minden ázott és szürke, minden csurom
víz. Megesik a szívem a reszkető, kisírt szemű, vizes ruháiban
didergő nyakigláb fiún, és engedek.
– Na, jó, jöjjön be!
Nedves csíkot hagy maga után a hallban, végig a lakásban, a
szőnyegen; egészen a székig húzódik. Ide veti le magát keresztbe
vetett bokával, mialatt két karjával szorosan átkulcsolja a testét. A
térde föl-le jár.
– Haragszom magára, David – mondom.
– Igen, tudom. – Megrázza vizes haját, mire esőcsöppek
spriccelnek rá a ruhájára. – És sajnálom, Q. Tényleg nagyon
sajnálom.
Teát csinálok neki. Törülközőket és takarót hozok. Folyton
találok magamnak tennivalót, csak ne kelljen leülnöm mellé, ne
kelljen beszélnem. Mégis más lett itt, a lakásomon. Kisebbnek
látszik valahogyan. Kiissza a teát a zöld csészéből, és újratölti a
likőrrel.
Letelepszem egy párnára a padlón. Rendben mondom,
hallgatom.
Egész délután dől belőle a szó. Beszél a tanulmányairól, az
egyetemről, a cambridge-i életéről. Bevallja, gondok vannak a
tanulással. Volt egy barátnője, de az elhagyta. Könnyebben teremt
kapcsolatot az emberekkel, ha iszik; viccesebb lesz, levetkőzi a
gátlásait. Mindez persze a teendői rovására megy. A szülei nem
tudnak róla, a tanárai azonban fenik rá a fogukat.
A versei révén megmutathatja az embereknek, ki ő, mondja,
anélkül, hogy megbotránkoztatná vagy elijesztené őket magától. A
diákszövetségben adja elő őket, meg az utcán. Akár egy utcazenész,
csak épp entellektüeleket szórakoztat. Élvezi a figyelmet, amit
ezzel kelt, és a zsozsó is jól jön.
– Azt szeretném, ha figyelnének rám az emberek. A szüleimnek
gőzük sincs az életről.
– Csakhogy ellopta a verseimet, David! Kigúnyolta őket!
 Szelíden néz rám, a te szemeddel, és mindössze ennyit mond:
– Csak azt szeretném, ha valaki igazából látna, Q. Annak, ami
vagyok.
Végső soron mindenki erre vágyik: hogy meglássák.
– Csakhogy azok a versek nem a sajátjai voltak. Hogyan láthatná
meg bárki magát bennük? Ha valakit látnának egyáltalán, az én
lennék.
Kurtán fölnevet, aztán újra beszélni kezd, ugyanazzal a
lefegyverező őszinteséggel.
– Pont erről van szó, Q. Maga lát engem, és tudja, hogy semmi
nem valódi bennem.
Lassan elpárolog a haragom és a becsapottság érzése. Segíteni
akarok ezen a fiún. Tiszta szívemből.
– Meg kell mutatnia a szívét, David!
A sajátomra helyezem a kezem. Érzem, hogy dobog a tenyerem
alatt.
Pillanatnyi gondolkodás után megkérdi:
– Ezért írt verseket?
Ezt válasz nélkül hagyom.
Az üvegéért nyúl, lecsavarja a kupakot, és újratölti a zöld
csészét. Nagy gonddal megtörli az üveg nyakát az inge ujjával.
Végül az lesz a dologból, hogy megmelegítem neki az (egy
személyre szóló) karácsonyi pudingot, és megosztozunk rajta a
kandalló mellett. Az ölünkbe vett tányérokból esszük meg. Beszél
egy keveset az európai utazgatásáról, majd csak azután kérdi meg,
miután besötétedett:
– Kihez szóltak azok a versek?
– Nem ismeri. Évekkel ezelőtt írtam.
Mikor fölnézek, látom, hogy milyen fürkészőn méreget, majd
elmosolyodik. Hisz nekem. Nem jön rá, hogy az apjába vagyok
szerelmes. Kitölt egy csészével a likőrből. Olyan gyorsan
hörpintem le, hogy a szesz égeti a torkomat.
– Csak furdalt a kíváncsiság – mondja.
Az elkövetkező hetekben többször fölhív. Természetesen R-
beszélgetést kér. Biztosít, hogy sokkal jobban érzi magát. Nem
olyan talajvesztett. Elkezdte írni a saját verseit, mondja, és
elégedett az eredménnyel. Már nem szatirikus hangvételűek. Mit
gondolok, rendben van ez így? Megnyugtatom, hogy amennyiben
önmagát fejezi ki, minden helyénvaló. A legteljesebb mértékben.
– Elküldhetem őket magának, Q.? – kérdi.
A jelek szerint találkozott valakivel Cambridge-ben, aki megint
csak ismer valakit, ez a valaki pedig elolvasta a verseit, és nagy
jövőt jósol neki. Végtére is megvan az a képessége, hogy a lehető
legszélsőségesebben mutasson be egy témát. Az első verseket már
másnap megkapom: vaskos küldemény barna borítékban.
Őszinte leszek veled, Harold. Nem túl jó versek ezek. Tele
vannak közhelyekkel. A többségük befejezetlen. Van bennük
valami sötétség, ami póznak tűnik. Ahol zavarosak a képei,
széljegyzeteket körmölök a margóra. Új ötleteket is javaslok.
Igyekszem segíteni, ahogy tudok. Újabb versek érkeznek. Ezek
még üresebbek. A halálról beszélnek, a fekete lyukról. David néha
odabiggyeszti az oldal aljára: „Ezt csak maga láthatja!!!” Megesket,
hogy ne szóljak az írásairól a szüleinek, különben örök harag.
Hallgatok, mint a sír – nyugtatom meg. Ennek ellenére aggaszt
ez az egész, csak sejtelmem sincs, hogyan adjam a tudtodra.
Jön és megy a húsvét. Emlékszem, celofánpapírba csomagolt
csokitojásokat rejtek az autóba. Meglepetésnek szánom, de
beleülsz. Az lesz a vége, hogy hosszan tisztogatod magad egy
presszóban.
David épp csak hazaugrik. Mikor visszamegy egy nyári kurzusra,
újra ömleni kezdenek a versek. Továbbra is új megfogalmazásokat
tanácsolok, és bevallom, néha fölhasználom az alkalmat egyéb
javaslatokhoz is. Mi lenne, ha csatlakozna egy költői körhöz?
Rendesen étkezik? Ha bárki kérdőre vont volna, mit művelek a
fiaddal, azt felelem: neked próbálok segíteni azzal, hogy vele
foglalkozom. Hiszen magam is oxfordi diák voltam egykor. Az én
szüleim is idegenül álltak az intelligenciám előtt. Reménykedem,
hogy David előbb-utóbb magára talál. Ha ez bekövetkezik, egyszer
majd mintegy véletlenségből elejtem előtted, hogy táncoltunk
párszor, és pénzt küldtem neki. Beszélek a versekről, meg minden
másról is, amit elhallgattam. Utólag bizonyára egyetlen
momentum sem tűnik olyan égbekiáltó bűnnek, hiszen mindez
elmúlt, és David sínen van.
Tovább autóztunk hát együtt, te meg én. Figyeltelek,
csokiszeleteket hoztam neked meg más apróságot, hogy jelezzem,
én is létezem. Néha a hosszabb úton mentünk haza, és madarakat
mutattál nekem. Egyszer azért álltunk meg, emlékszel, ugye, mert
azt mondtad, sápadtnak látszom. (Az is voltam. Reggel kaptam egy
verset Davidtől, amelyben az „elme kék szörnyeiről” írt.) Egy
fügefa alá telepedtünk, én azonban túl nyomorultul éreztem
magam ahhoz, hogy bármi érdemleges elhagyja a számat. Egy idő
után kezdted összeszedegetni a fügéket, és sorba állítani őket az
üres leállósáv mentén. Labdáztam valaha is fügével? – kérdezted.
Mikor azt mondtam, nem, soha, azt felelted, mi sem könnyebb
ennél. Olyan, mint a tekézés, csak fügével.
– Bárhol játszhatja az ember. Nem is értem, miért nem olimpiai
sportág. És ha nincs kéznél füge, behelyettesítheti
vadgesztenyével.
Meglepően jó voltam a füge-fociban.
– Látja – mondtad. – Megint mosolyog.

– Egy napon majd eljövök ide a fiammal. – Az ivó előtt ülünk

Slapton Sandsnél. Egy korsó zöldcitromos limonádét fogsz a
kezedben. Kettőnk között az asztalon egy zacskó chips. Nyár lehet
– David Cambridge-ben töltött második évének vége. A tenger
szinte mozdulatlan, akár a metszett üveg, és az ég is ezüstösen
ragyog. Boltozatát időről időre villanások törik meg Start Point
felől. – Megiszunk egy sört, David és én.
Sört? Biztos vagy ebben? – gondolom. Mintha csak olvasnál a
gondolataimban, elmosolyodsz.
– Vagy akár limonádét. Majd beszélgetünk, tudja – ködösül el
kék tekinteted. – Mint férfi a férfival.
– Az remek lesz – mondom.
– Egy fiatalnak nem könnyű az apjával beszélnie. Hanem lesz
majd annyi idős is, mint én. Érett fejjel könnyebb egymással szót
érteni.
Magam előtt látom Davidet egyujjas kesztyűben, és elnevetem
magam.
 – Nem tudom elképzelni a fiát autóskesztyűben, Harold.
Olyan szomorú és bizonytalan vagy, én pedig csak vigasztalni
próbállak, de még mielőtt észrevenném magam, kicsúszik ez a
számon. Máris szánom-bánom, de már késő. Kiiszom hát a
sherrymet.
– Nem értem – szólsz bele a csöndbe. – Maga találkozott
Daviddel?
A tenger halk csobogással cirógatja a partot.
Milyen egyszerű is lenne igent mondani. Igen, Harold, bizony
találkoztunk. Tányéron kínáltad őt nekem. Néhányszor elmentünk
együtt táncolni, mondanám. Fölhívott. Pénzt kért. Még mindig
nem késő tiszta vizet önteni a pohárba. Soha nem késő. Aztán a
verseimre gondolok, a versekre, amelyeket kigúnyolt. Fogalmam
sincs, hogyan magyarázhatnám ki, hogy szerelmes vagyok beléd.
– Nem – mondom, majd a nyomaték kedvéért megismétlem: –
Nem találkoztunk.
Félhangos nevetést hallatsz. Mosolynál több, nevetésnél
kevesebb.
– Azt hiszem, kedvelné. És ő is kedvelné magát.
Kezd az egész a fejemre nőni.
 Tűzriadó

KÉSŐ ÉJJEL a tűzriadó keltett föl minket álmunkból. Az egyik új

beteg dohányzott, és fölrobbantott egy oxigénpalackot. Az éjszakai
személyzet és a nővérek kitoltak minket tolószékeinken a
közérzetjavító kertbe. Itt takarókkal bugyoláltak körbe bennünket,
noha meleg este volt, és a levegő meglepően balzsamos. Magamba
szívtam a galagonya, a turbolya és az első bodzavirágok édeskés
földszagát.
– Az az idióta megölhetett volna minket! – fortyogott az egyik
éjszakás ápolónő.
Kimerültnek és dühösnek látszott, a sírás határán volt.
– Igen, de mégsem így történt – csillapította a kedélyeket
Philomena nővér mosolyogva. – Minden rendben, Barbara. Nem
kell fölkelnie, maradjon csak ülve! Fogja meg a kezemet!
A betegek arca csillogott a társalgóból kivetülő lámpavilágnál.
Minden anyagtalanná vált a sötétben: az emberek, a fák, a pagoda,
a sziklakert kövei, a völgycsillag ezüstös sziporkái és az aranyeső
zuhataga. Halványan derengtek a néma éjben.
– Olyan ez itt, mint a Watership-fennsík{15} – jegyezte meg mélán
Lucy nővér. – Csuda békés.
– Maga most viccel? – ugatta Mr. Henderson.
Lucy nővér azt felelte, hogy nem, nem viccel. Nem számít, hogy
a könyv elejét kihagyta, azért nagyszerű történet ez. Most értek a
végére Barbarával.
– Arról a sok megfélemlített, elűzött nyúlról beszél?
Lucy nővér mindkét kezét a szája elé kapta, úgy meghökkent.
– Nyulak? Miféle nyulak? – kérdezte.
– Hiszen azok. Egytől egyig nyulak. Ez a dolog veleje – morogta
Mr. Henderson.
– Mind nyúl volt? – szörnyülködött nővér. – De hiszen
beszéltek, mint az emberek! Én nem tudtam, hogy ezek nyulak!
Jaj, nem! – Némán, megnyúlt arccal emésztette a hallottakat. – De
hát ez borzasztó! – morogta, és hosszan sóhajtozott.
– Ez meg mire volt jó? Miért kellett szegény nővér képébe
vágnia, hogy ezek kibaszott nyulak? – sziszegte Finty.
Mr. Henderson bocsánatot kért. Azt mondta, ez a napnál is
világosabb. Egy fotó is mutatta őket az első borítón. Szánta-bánta,
hogy egyáltalán szájára vette a „nyúl” szót.
– Jaj, nem! – hüppögte Lucy nővér.
Philomena nővér újabb takaróba bugyolálta a fiatal apácát. Én
megfogtam a kezét.
Kicsivel később valaki megszólalt.
– Nézze, tisztelendő anyám! Nézze a holdat!
Miután ez megtörtént, Philomena nővér elrendelte a
személyzetnek, hogy szállítsanak át minket a kert olyan szögletébe,
ahonnan valamennyien megcsodálhatjuk a látványt.
A mandarinszínű hold alacsonyan csüngött az égbolton.
Körülötte csillagok pislogtak és sziporkáztak. Mr. Henderson a
Nagy Medvére mutatott, apám kedvenc csillagképére, amelyet Hét
Nővérnek is neveznek.
– Látja, Lucy nővér? Maga is látja, Miss Hennessy?
Tengerparti kertemre gondoltam, meg a holdfényben csillogó
szobrokra. A szélben csilingelő szélcsengőre. Magam elé képzeltem
a behavazott Embleton-öblöt, aztán ugyanezt szélben és
napsütésben; megannyi arcával, melyeket megismertem az idők
folyamán. Láttam, hogyan ostromolják a palafekete sziklafalakat a
téli hullámok; láttam a tengert egy júliusi reggelen, amint
rózsaszínű selyemként feszül rá a látóhatárra. Valójában most sem
voltam túl távol az Embleton-öböltől, mindössze ötven
kilométerre, ez a távolság mégis fényéveknek tetszett.
Nem akartam megkönnyezni mindezt, és bolondot csinálni
magamból. Különben is túlságosan fölajzották a kedélyeket a
nyulak meg az oxigénpalack. Ezért azt mondtam magamban:
Gondolj másra! Gondolj Harold Fry-ra! Rá is ugyanez a csillagos
ég borul, ezzel a narancsszínű holddal.
 Hogyan szerethetünk?

– AZ EMBEREK sokféleképpen szerethetnek – mondtam Davidnek. –

Vehemensen, lármásan vagy minden hűhó nélkül, mosogatás
közben. Akár úgy is, hogy az illető ne tudjon róla.
Karácsony volt, David harmadik éve Cambridge-ben. Mostanra
rosszra fordul minden. Valahányszor meglátogatott, leült a
székemre a villanykandalló mellé, összegörnyedve a fekete
kabátjában, és füvet szívott. Mikor kérdőre vontam ezért, azt
mondta, segíti ellazulni. Úgy sejtettem, hogy ír még verseket, de
már nem óhajtotta megmutatni őket. Mikor a tanulásról
kérdeztem, üveges tekintettel nézett maga elé. Ugyanez volt a
hatás, ha barátok felől érdeklődtem. Gyakran panaszkodott arra,
hogy fázik; sok-sok takaróval bugyoláltam körül. Javasoltam, hogy
orvoshoz kellene mennie, erre azonban csak megvetően
fölmordult. Szintén ezt értem csak el, mikor azt tanácsoltam, hogy
beszéljen veled.
Korábban megfogadtam, hogy közvetíteni fogok közted és a fiad
között, most azonban fogalmam sem volt, mit tehetnék.
Talán hogy elvonja a figyelmemet minderről, folytatta a vitát,
amibe az imént bonyolódtunk. A mosogatás és a szerelem
összeboronálása teljesen kihozta a sodrából. Hogyan lehetek ilyen
kisszerű?
– Pedig néha szükség van arra, hogy földönjárón
gondolkozzunk, David. – Az élet alkalmasint másként alakul, mint
várnánk.
– Én inkább meghalok, mint hogy hétköznapi és kisszerű legyek,
Q. – mondta.
Fölemelte a fejét, és a szemembe nézett. Annyi fájdalom ült a
tekintetében, hogy erre már nem volt mit mondanom.
Persze, értettem én, mit akart mondani ezzel. Diákkoromban én
is így éreztem. Újra meg újra magas, jóvágású, sötét alakokba
szerettem bele. Azért randiztak csak velem, hogy más magas
barátaim felől érdeklődjenek. Szerelmes leveleket írtam nekik,
csupa gyönyörű mondatot. Hanem ezek a sötét alakok és az én
nagyreményű barátaim idő múltán jó havernak, megbízható
barátnak neveztek, amivel azonban nem sokra mentem. Olyan ez,
mint amikor egy nőnek megdicsérik a lábát. Lelket öntenek belé,
az igaz. Én azonban nem ezt akartam, volt nekem lelkem
magamnak is. A szerelmet kutattam.
És amikor megtaláltam, többnyire rossz helyen kopogtattam.
Olyanokat választottam, akik csalódást okoztak. És amikor nem én
választottam azokat, akik majd becsapnak és összetörik a
szívemet, hát én műveltem ugyanezt azokkal, akik engem
választottak. Nem sok mondandóm van ezekről az ügyekről. Nehéz
ez, mikor az ember szeretni tanul. Tudtam például, hogy a corby-i
Szarjankó rossz választás, ezért sokat kellett tennem azért, hogy
elleplezzem magam elől ezt az igazságot. Mikor megérted, hogy
rossz úton jársz, keményen kell dolgoznod azért, hogy kitarts
mellette. Különben pedig föl kellene hagynom azzal, hogy
sajnáljam Szarjankót. Lehet, hogy jó férj, apa és nagyapa
mostanára. Rendes szomszéd, meg a többi.
Aztán megismertelek, és beléd szerettem. Most az egyszer
fordult elő velem, hogy szívesen maradtam is volna. Elég pénz
gyűlt össze a bankszámlámon ahhoz, hogy meg tudjak venni egy
kis házat, ekkor azonban beütött David halálhíre. Beszéltem a
feleségeddel, és másnap már úton voltam. Északra mentem. Addig
futottam kelet felé, amíg el nem értem a tengert. Átkozottul kis
sziget vagyunk; nincs sok választása annak, aki menekül. Itt tehát
újra meg kellett állnom.
Hanem arra jöttem rá ezután, hogy a szerelemnek sokkal
nehezebb megálljt parancsolni. Nem szűnik meg, csak mert el
kellett szöknöd. Akkor sem, amikor úgy döntesz, hogy újrakezded
az életedet. Az Északi-tengert kémleled, de csak a Csatornát látod.
Northumberland homokdűnéi láttán a dél-devoniak járnak a
fejedben. Szembe kell nézned a ténnyel, hogy a szerelmed tovább
él. Kezdened kell vele valamit.
 Semmiféle tervem nem volt, amikor elkezdtem a kertemet.
Addig soha nem kertészkedtem. Lassan növekedett, akár a
szerelem. Naponta lesétáltam a partra, a dűnék közé, és
megfigyeltem, mi nő a kövek között és az ösvények mentén.
Jegyzeteket készítettem. Megfigyeltem, hogyan dugványoznak és
ültetnek mások Crasterben. Tanulmányoztam a halászkikötőt
övező sziklakerteket. A házamba visszatérve aztán
megteremtettem a saját kertemet. És ez évről évre, évszakról
évszakra nagyobb lett.
Az évek során számtalan próbát kellett kiállnia. Hibáztam is,
nem is egyszer. Ott volt azután az időjárás. A sirályok. Sőt, az
emberek is. Néha mikor felajánlották a segítségüket, akaratuk
ellenére csak bajt hoztak rám. Máskor fogas kérdéseket tettek föl.
Hogyhogy az életemet áldozom erre a kertre? Hogyan bírom
megállni, hogy ne menjek el időnként? Egytől egyig
megválaszoltam a kérdéseiket. Örömet okozott, hogy a kertemről
beszélhettem. Egyik nyáron három fiatal nő tört rám;
leánybúcsúztatót tartottak. Egyikükön vállszalag hirdette, hogy ő a
leendő ara. Óriási, fölfújható, műanyag hímvesszőt cipelt. Nehéz
az ilyesmit elfelejteni.
A nők sortot, bikinifelsőt és a hajukban ezüst tiarát viseltek. Üde
volt a bőrük, vállukat és mellkasukat leégette a nap és kimarta a
só.
Szép ez a kert, mondta az egyikük.
Pont ide süt a nap, így a másik.
– Csak túl közel van a szakadékhoz – vélte a leendő ara.
Letettem a gereblyémet, és elmondtam a szokásos szövegemet.
Ezt a kertet annak a férfinak szenteltem, aki nem lehetett az
enyém. Egyben engesztelés ez egy iszonyú tévedésemért.
Megmutattam a fiatal nőknek a sziklamélyedésekben kialakított
tavacskákat a tengerirózsákkal meg a kis kék halakkal, melyeket
kagylóból véstem ki. Megmutattam nekik az uszadék fából
fabrikált szobrokat, a fölaggatott hínárzászlócskákat, a színes
kagylókból fűzött nyakláncokat, melyeknek minden egyes szemébe
a tenger fúrt lyukat. Megmutattam még a szerelemvirág és az
angyalgyökér nagyra nőtt bokrait (mindig is a magas szárú
virágokat kedveltem), a fehér gyűszűvirágot, végül pedig
kedvenceimet, a kék pipacsokat és nárciszokat. Jönnek-mennek az
évszakok, a növények elhullanak, majd újra felütik fejüket. A
kertem minden zugának külön története van, mondtam. Arra
emlékeztetnek, mi mindent tanultam, vagy mit hagytam magam
mögött.
– De hogyan pótolhat a kert egy férfit? – kérdezte a leendő ara.
– Trisha a jövő héten megy férjhez – közölte a barátnője.
– Ma este jó nagy murit csapunk Newcastle-ben – tudatta a
másik. – Hogy megüljük a szabadsága végnapjait.
Ezen jót nevetett a három fiatal nő.
– Nem maradhat a házasságban is szabad? – kérdeztem.
– Ha ismerné a vőlegényemet, nem mondaná ezt – felelte a
leendő ara.
Elmondtam a fiatal nőknek, meg kellett tanulnom, hogy
időnként beavatkozhatok a kertemben történtekbe, máskor
ellenben nem, bármennyire is szeretném. Ez a kert nem a
birtoklásról, de nem is az önfeladásról szól.
– De azért eszemben sincs elállni az esküvőtől – mondta a
leendő ara.
– Látnia kellene a menyasszonyi ruháját és a fátylát – sóhajtotta
a barátnője.
– Egy nőnek fontos, hogy legyenek különleges napjai. Amikor
királynőnek érezheti magát – vélte a másik barátnő.
Végiggondoltam az életemet. Engem senki nem ünnepelt, nem
szóltak tósztok a kedvességemről, nem öltöttem menyasszonyi
ruhát, nem szórtak körülöttem konfettit. Senki nem üldögélt
együtt velem esténként, és nem ébredt mellettem reggelente. És
bár azzal nyugtattam magam, hogy ezt én választottam – a kertet
és a magányomat –, azért csak fázni kezdtem a napon, és az
étvágyam is elment.
Úgy egy év múlva újra megjelent a leendő ara. Lefogyott.
Elmondta, hogy a házassága befuccsolt. Megkérdezte, ismerek-e
olyan növényeket, amelyek jól mutatnak az ablakban. Adtam neki
pár dugványt. Találkozott ugyan valakivel, de ezúttal jobban
vigyázott.
– Szó sem lehet esküvőről – mondta.
A tengert néztük, és azt hiszem, mind a ketten elmosolyodtunk.

Nem hallottam többé David verseiről, kivéve egyszer, a harmadév

végén. Nehéz, mondta, amikor előbb azzal áltatják az embert,
milyen sokra viheti, aztán se szó, se beszéd, ejtik. Újra otthon volt,
vélhetőleg, hogy a záróvizsgákra készüljön. Okosabb nagy
várakozások nélkül élni, tette még hozzá.
– Miért, mit várt? – kérdeztem. – Mivel hitegették?
– Hogy költő leszek. Híres költő.
– Miért mástól várja, hogy megmondja, mennyit ér? Miért nem
ír pusztán az írás kedvéért? Ehhez nincs szükség hírnévre.
Dühösen rázta a fejét, és újabb cigarettára gyújtott.
– Maga ezt nem érti.
– Nem – mondtam. – De szeretném megérteni.
– Mi a fasznak legyek költő, ha senki nem tud róla? Akkor
inkább egy nímand leszek, mint az apám. Inkább megbékülök
ezzel.
– Maga nem nímand, David. És az édesapja sem.
Ingerülten fölmordult, és fölpattant a székéből, mintha az
idegeire mennék. Vállára vetett kabáttal távozott a lakásomról.
Néha eszembe jut ez a beszélgetés; hogy David hírnévre vágyott.
Hogy azért érezte egy senkinek magát, mert nem figyelt rá
áhítattal a világ. Aztán a halála okozta veszteségre gondolok, és én
mondom, Harold, legszívesebben odavágnék valamit. Mint
mondottam már, nehéz megtanulni, hogyan szeressünk. Ám még
ennél is nehezebb megtanulni, hogyan legyünk átlagosak.
Sok-sok évvel azután, hogy elkezdtem a kertemet építeni az
Embleton-öbölben, hosszú uszadék fát találtam, amely rád
emlékeztetett. Aztán egy újabbat. Lent jártam a parton, azt
remélve, hogy a sziklazátonynál megleshetem a csigaforgató
madarakat, amikor a mezítelen lábfejem valami keménybe
ütközött. Megálltam, és lesöpörtem róla a homokot. Megfeketedett
uszadékfa-darab volt, nagyjából akkora, mint a karom, de
göcsörtös V-alakba görbülve. Mindkét vége jócskán letöredezett.
Olyan mérhetetlen szomorúságot árasztott magából, hogy elszorult
a szívem. Davidet láttam benne. Vigyázva fölvittem a kertembe, és
azzal töltöttem a napot, hogy helyet keressek neki. Végül egy
kövekkel kirakott jajrózsa ágyásra esett a választásom. Foltos
kontyvirággal ültettem körbe. A piros bogyótermésről a
gyapjúkesztyűm jutott eszembe.
Jóval napszállta után is a kertemben munkálkodtam még. És
jóval azután is, hogy följött a hold, ezüst hidat festve a hullámokra.
Szükségem volt a tenger és a szél morajára, és arra, hogy
mozgásban tartsam a kezemet. Nem bírtam volna ki odabent.
 A jövőről

MÚLT ÉJJEL ismét a kertemben jártam.

Álmomban Harold meg én megpróbáltuk megtámasztani a
faszobrokat és karóval megkötözni a fölmagzott növényeket, a szél
azonban fehér tajtékot korbácsolt a tenger hátára, a hajamba
kapott és a kertemet csépelte. A növények és a szobrok
fölemelkedtek a magasba, akár egy zátonyra futott hajó
maradványai. Megpróbáltam utánuk eredni, de hiába. Végig
kellett néznem, hogyan ragadja el őket tőlem a vihar.
Mikor Mary Inconnue nővér megérkezett, képtelen voltam a
levelemen gondolkodni. Mindössze ezt írtam neki:
Mi lesz a kertemmel?
Mary Inconnue nővér az ablak előtt ült, két tenyerét egymásnak
feszítette, és vörös hurkaujjaival a száját lapogatta. Mögötte a fa
levélcsomói is vaskos ujjakká nőttek, s virágok kicsiny tüskéi
meredeztek az ágakon.
– Most először gondolt erre? – kérdezte végre hosszas töprengés
után.
Hát nem. Ott ólálkodott már a tudatom mélyén, mégsem
akartam foglalkozni vele, és inkább egyéb ügyekre koncentráltam.
Miközben a nővér válaszára vártam, annyira rettegtem ettől;
annyira szükségem volt az igazságra, hogy lénye teljesen betöltötte
az elmémet. Eltűnt a fa, és önmagamról is teljesen elfeledkeztem.
Egyedül az ő zöld szemét láttam.
– Készített végrendeletet?
– Nem.
Éreztem, hogy elszorul a torkom.
– Nem okvetlenül muszáj Queenie. Ugye, tudja ezt?
Sírni kezdtem, ő pedig megfogta a kezem, holott nem féltem
immár, és nem is bánkódtam. Azért nem, mert a nővérnek igaza
volt, és én tudtam ezt. Csupán arra vártam, hogy valaki hangosan
is kimondja mindezt.
 – Nem olyan borzalmas az a végakarat, édes lelkem. Olyan, mint
amikor kitakarít az ember, mielőtt szabadságra megy. Mindössze
rendbe teszi a dolgokat. Kérdezze meg erről Philomena nővért.
Mondja neki, hogy végakaratot akar íratni.

Kicsivel később Lucy nővér megmosta a hajamat.

– Nem akarna kimenni a kertbe egy időre?
Fejbőrömbe dörzsölte a hajkondicionálót; olyan jó érzés volt,
hogy kezem-lábam olvadozni kezdett tőle. Újra magam elé
képzeltem a tengerparti kertemet, ezúttal azonban szó sem volt
viharról. Az egyetlen mozgást csupán a narancssárga szegélyű
pillangók repdesése jelentette. Lent az öbölben, a tenger tükörsima
kékjén csipkeként fodrozódtak a hullámok. Szellő se rebbent. Lucy
nővér meleg törülközőbe csavarta a fejem. Beszárította a hajam, és
kifestette a körmöm.
– Ma jobb kedvűnek látszik – mondta Catherine nővér. – Nem
akar kiülni kicsit a kertbe?
Megszorítottam a kezét köszönetképpen.
– Helyes – mosolygott rám. – Nekem is jobb a kedvem.
Elmegyek a kardigánomért.
 A spanyol inkvizíció

– MAUREEN AZT mondja, szükségem van egy zakóra – mondtad

nekem.
Emlékszel arra a napra?
– Miféle zakóra? – kérdeztem.
– Olyanfajtára, amilyet egy apa visel a fia diplomaosztóján. A
sörfőzde felé tartottunk. A devoni országutakra erdők sűrű zöld
baldachinja borult. Valamivel odább megköszörülted a torkodat.
– Mit gondol, Queenie, milyet vegyek?
– A tanácsomat kéri?
– Voltaképpen igen.
Davidizmus volt ez, már ha hallottam ilyet egyáltalán.
Megálltunk Kingsbridge-ben a férfidivatüzlet előtt. Bemutattál az
eladónak, akinek a fia annak idején egy iskolába járt Daviddel.
– Ő Miss Hennessy. Fura helyen ismerkedtünk meg; a…
– Az ebédlőben – fejeztem be helyette a mondatot.
– Nem, az iratszekrényben – nevetted el magad. Emlékszem, az
eladó megkérdezte, mi hír Davidről, te pedig azt mondtad, hogy
most lesznek a záróvizsgái. Az eladó elmondta, hogy a fia a
szemétszállítóknál dolgozik. Ugyan erről természetesen nem esett
szót, de napnál világosabb volt, hogy a két fiú közül melyik a
sikeresebb. Miközben az eladó több zakót is elénk hozott, a
legnagyobb tisztelettel beszélt David eszéről. Még a tanárainál is
okosabb volt. Egy hétvége alatt, könyvtári könyvből megtanult
görögül, de a kerékpárszerelést is így sajátította el. Istenem, hogy
fölragyogott erre az arcod!
– És arra a napra emlékszik, amikor a kis imposztort a
természettudományos blokk tetején találták? Mit is művelt akkor?
Verseket szavalt? – kacagott föl az eladó.
A ragyogás menten kihunyt az arcodon. Felém sandítottál, és
lesütötted a szemed, mintha a véleményemtől tartanál. Még akkor
is abban a hiszemben voltál, hogy nem ismerem Davidet.
 – Na, igen – morogtad. – Erről egészen elfeledkeztem.
– Már ne haragudjon a nyers fogalmazásért – fordult hozzám az
eladó.
– Tetszik ez a zakó – mutattam egy pöttyös, tweed Harris-
modellre.
Nem igazán néztem meg magamnak, mindössze témát akartam
váltani, annyira szembeszökően fölzaklatott a tetőre felmászó
David emléke. A zakónak széles hajtókája, mellényzsebe és három
gombja volt, és pont a te kedvenc barna árnyalatodban pompázott.
Az eladó azt mondta, ez már az őszi széria, szeptemberben lesz
divatja. Szilvakék nyakkendőt mutatott hozzá. Jaj, nem! –
mondtad gyorsan, és egy őzbarnát kerestél helyette. Ekkor futott
át az agyamon; makacs háttérbe húzódásod oka esetleg a
gyermekkorodban keresendő, noha mindössze kétszer beszéltél az
anyádról. Talán azért láttalak tanácstalan kisfiúnak, mert
hasztalan próbáltad kidugni a kezed a zakó ujján. A segítségedre
siettem.
– Köszönöm, Queenie. Gondját viselné pár percig a zakómnak?
– Hogyne, persze.
Több mint három éven át viseltem gondodat, emlékszel?
Óvatosan karomra vettem a zakódat.
Így visszanézve túl hivatalosnak és vastagnak érzem azt a
Harris-zakót. Soha nem is láttam rajtad. Ahogy azonban
belebújtál, az eladónak újra eszébe jutott egy csiklandós történet.
– És arra az estére emlékszik, amikor a rendőrség találta meg
Davidet? A Fore Streeten bújócskázott. Ki is nyírhatta volna magát
a kis bolond… Már bocsánat a nyers fogalmazásért – tette hozzá,
mert menten elsötétült a tekinteted.
Valami mosolyfélét kentél az arcodra. A zakó megfelel,
mondtad, és a nyakkendő is. Sietve távoztunk. Egészen a
sörfőzdéig elmerültél a gondolataidban. Egyre a hajadba túrtál, és
a fejed ráztad, mintegy fölháborodásodban.
– Milyen izgalmas ez a diplomaosztó! – lelkesedtem.
Valójában azt gondoltam: Nyugi, Harold, felnőtt vagy, szedd
össze magad. Davidnek szüksége lesz rád.
Mikor a telefonban a záróvizsgáiról kérdeztem Davidet, meg arról,
Platón Állama is szerepelt-e a kérdések között, fölnevetett.
– Mi ez, a spanyol inkvizíció?
Legalábbis mintha ezt mondta volna. Mert nagyjából így
hangzott: Mizaspanyinkvizicijóó?
Nem rejtette véka alá, hogy még keményebben iszik. Mikor
hazatérve meglátogatott, úgy bűzlött a szesztől, hogy gyufát is alig
mertem gyújtani, nehogy mindkettőnket lángra lobbantson.
Készítettem neki pirítóst, hogy magába szívja az alkoholt, és egy
pohár tejet is kitöltöttem, de újabban nem volt hajlandó enni a
jelenlétemben. Otthagytam a tányért meg a tejet a lábánál, mintha
mi sem történt volna. Olyan volt, mint egy megperzselt vadállat.
Sovány, ijedt és minden iránt közönyös. Egyszer javasoltam neki,
hogy elmehetnénk táncolni, ha van kedve hozzá. Úgy nézett rám,
mintha leszidtam volna. Orvoshoz kéne mennie, próbálkoztam
tovább.
– Nincs semmi bajom – csattant föl. – Csak fáradt vagyok, ez
minden. Kimerültem.
Máskor a hidegre panaszkodott. Átmentem a hálószobába
takaróért; mire visszatértem, aludt a karosszékben.
Megdöbbentett, milyen kehesnek látszik így, álmában, mintha
akár a léghuzat fölkaphatná és kirepíthetné az ablakon. Már csak
azért is betakargattam a vastag gyapjútakaróval, hogy ez is
többletsúlyt jelentsen, és megakadályozza ebben. Úgy éreztem,
muszáj módját találnom annak, hogy beszéljek veled.
Erre a diplomaosztó után nyílt lehetőség. Az autódban ültünk, és
én megkérdeztem, hogy zajlott a ceremónia. Bevált a Harris-zakó?
– Igen, igen – mondtad szokásodhoz híven, aztán hozzátetted,
hogy szúrós volt kissé.
Ráadásul a karodat is nehéz volt meghajlítani benne. Kicsivel
később bevallottad, hogy David nagyon elfoglalt volt. Nem sokat
láttál belőle, mert körülvették a barátok. Ugyan miféle barátok? –
gondoltam. Hiszen egy fia barátja sincs. Visszaemlékeztem a saját
diplomaosztómra. Anyámra, amint lábát szétvetve ült a füvön, s a
kisujját a többitől eltartva ette a szendvicseket. Apámra, aki
továbbra is anyám szalmakalapját szorongatta. Voltaképpen
tányérnak használta; ebbe fogta fel a morzsákat. Idegen világ volt
ez nekik, nekem pedig terhemre voltak. Alig vártam, hogy
megszabaduljak tőlük. Ennek ellenére meg se fordult a fejemben,
hogy otthagyjam őket.
Mély lélegzetet vettem.
– Jól van David?
Elsápadtál, gondolom, én is. Szinte vágni lehetett a feszültséget
kettőnk között.
– Hogy jól van-e? – kérdeztél vissza.
– Nehéz időszak ez a diákoknak. Miután megkapják a
diplomájukat. Emlékszem, én is milyen elveszettnek éreztem
magamat. Munkát sem egyhamar találtam.
Igyekeztem minél tapintatosabban fogalmazni.
Sóhajtozni kezdtél. A kelleténél élesebben vettél egy kanyart is.
Én azonban tovább nyomultam.
– Nincs szüksége…
Sehogyan sem tudtam kimondani a „segítség” szót, ezért
elhallgattam. Ám még mielőtt folytathattam volna, te máris kész
voltál a válasszal.
– Gyalogtúrára indul. A tóvidékre. Csak hogy elfoglalja magát,
mielőtt állásba megy.
Ezt most hallottam először, és reménykeltőnek találtam. Arra
utalt, hogy igenis gondol a jövőjére. Tovább beszéltél, nyilván,
hogy engem végképp elhallgattass.
– De legalább elvégezte az egyetemet. Egyszer végre befejezett
valamit az életben.
Nem szoktál így beszélni. Mintha magadra haragudtál volna.

Magamban azt gondoltam, hogy a gyalogtúra jót tesz majd

Davidnek. Egyúttal meg is könnyebbültem. Most, hogy a fiad
hazatért, törődöttnek látszottál. És már nem sörösdobozokat
dobáltál a konténerbe, hanem üres üvegeket.
Ezért amikor David beszélt nekem az útitervéről, én is
bátorítottam a vállalkozására. Hónapok óta először fordult elő,
hogy föllelkesítette valami. Reménykedtem, hogy segít rajta a
testmozgás, a friss levegő, a környezetváltozás. És mikor pénzt kért
tőlem egy túrabakancsra, mert amit Maureen adott, nem volt elég,
hát adtam neki. Emlékszem, milyen savanyúan jegyeztem meg,
remélem, hogy látom is majd a lábán.
– Na, igen – morogta.
Legalább ezúttal elkérte és nem elemelte a pénzemet.
Mit gondolsz, tényleg megjárta a tóvidéket? Nekem éppenséggel
néha kételyeim támadnak, letette-e egyáltalán a záróvizsgáit.
Annyiszor hazudott már. Így visszanézve is rengeteg minden
zavaros körülötte.
Most azonban, hogy a fiad is jókedvre derült – legalábbis
látszólag te is bizakodóbb lettél. Emlékszem, épp újra fügefocit
játszottunk. David túrájáról kérdeztem, mire azt felelted, többször
fölhívta az anyját. Piknikeskosarakat hoztam az útjainkra. Egy
másik délután javasoltam, nézzük meg a madarakat Bolberry
Downnál. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó
kirándulásunk. Néhány nap múlva hazajött David; hamarabb,
mint vártuk.
Mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Akadozva beszélt,
mint akinek nehéz összeszednie a gondolatait. Nem nézett a
szemembe. Az orcája beesett, a bőre megfakult; még a szeme, a
szája és a haja is szürke árnyalatot öltött. Voltak napok, amikor a
szó szoros értelmében beesett a lakásomra. Vagy fölcsörgetett
éjnek éjszakáján azzal, hogy lent van a rakparton. Mindig R-
beszélgetést kért, és alig lehetett kivenni, mit mond. Mikor
azonban letettem a kagylót, visszahívott. Megvádolt, hogy nem
ügyelek rá eléggé, és hogy kerülöm. Néha órákon át csak mondta
és mondta a magáét. Többször megesett, hogy a rakparton leltem
rá, amint elterült egy padon. Ilyenkor visszatámogattam a
Fossebridge Roadra, de persze nem akartam botrányt, ezért az
ajtótokig sosem mentem el. Csak kinyitottam előtte a kertkaput, és
az ösvényre mutattam. Arra mindig ügyeltem, hogy kizárólag
akkor hagyjam ott, amikor ég a házban a villany. Egyszer téged is
megláttalak; épp kinéztél egy emeleti ablakon. Olyan
elcsigázottnak látszottál, Harold!
Egyszer ismét megkíséreltem, hogy figyelmeztesselek. Ebédidő
volt, és megláttalak az ebédlőben. Épp siettél el. Utánad futottam.
Értésedre akartam adni, mennyire aggódom a fiadért. Hogy
Davidnek segítségre van szüksége.
– Harold? – kiáltottam utánad. – Beszélhetnénk?
– Á, helló – mondtad, miután megfordultál. – Az áldóját!
Könnyes volt a szemed, a zsebkendőd mögé rejtetted az arcodat.
Üzletkötők jöttek-mentek körülöttünk. Te továbbra is lesunytad
a fejedet, hogy ne nézhessenek a szemedbe. Magamban vagy
ezerszer megbántam az ostoba mulasztásomat, hogy nem szóltam
az elején, David elkísért táncolni. De talán szerelmet is kellett
volna vallanom. Az egész annyira összegubancolódott, annyira
bonyolulttá vált. Nem volt rá szavam.
– Elnézést, Queenie – mondtad. – Tudja, valami… a szemembe
ment. Nem beszélhetnénk máskor?
– Harold, ez fontos. Nem tűr halasztást…
– Most mennem kell – mondtad. Már újra elindultál, de még
többször megismételted: – Majd máskor, Queenie. Majd máskor.
De nem volt máskor. David egy teljes hétre eltűnt. Mai
eszemmel értem, hogy te meg én, mindketten abban bíztunk a
magunk módján, hogy megmenthetjük. Hogy valaki, aki hús a
húsodból, vér a véredből, nem juthat ebek harmincadjára;
pontosan azért, mert hús a húsodból és vér a véredből.
Öt nappal később azonban David már nem élt.
 Szegény Barbara

– HOGY KERÜL karácsonyfa a társalgóba? – morgolódott Mr.

Henderson. – Május huszadika van.
– Micsoda illat! – szívta magába mélyen Finty a fenyő szagát.
Az ajtóban ültünk a tolószékünkben, és mámorosan ittuk
magunkba a gyantás fenyőillatot. A társalgó függönyeit behúzták.
Félhomály uralkodott a helyiségben, csupán az ablakok szélén
szivárgott be a nappal fénye. Az egyetlen valódi fényforrás az ezüst
égőkkel és piros díszgömbökkel teleaggatott kicsiny karácsonyfa
volt. Az égők pislákoltak a sötétben. Egyetlen alak ült csak egy
széken, noha rosszul láttuk.
– Hozzuk be a betegeket! – szólt Philomena nővér a többi
apácához. Én addig idetolom Barbarát.
Lucy nővér annyira nem bírt magával örömében, hogy folyton
nevetgélt, és neki-nekiütötte a tolószékemet a bútoroknak.
Értetlenül néztem rá. Most először nem látszott rajta félelem.
– Várja ki a végét – mondta.
 Az ismeretlen jövevény nem csatlakozott hozzánk. Miután a
szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy apró termetű nő,
nagyjából olyan magas, mint én. Könnyű átmeneti kabát volt rajta,
s a kézitáskáját a lába elé helyezte. Feszült testtartásából és utcai
öltözékéből ítélve nem tűnt betegnek, de átlagos látogatónak sem.
Eszembe jutott, hogyan érkeztem ide hetekkel ezelőtt; mennyire
nem akartam senkivel szóba állni. Megpróbáltam hát
rámosolyogni az idegen nőre, hogy kimutassam baráti
érzelmeimet, ő azonban megborzongott a mosolyomtól.
Elfeledkeztem arról, hogyan festek mostanság.
Végül Philomena nővér Barbarát is behozta közénk. Akkorka
volt, akár egy gyerek.
– Ez meg mi? – motyogta. Lassan, vontatottan ejtette a
szavakat, de a gyógyszerek hatása is lehetett. – Mi történik itt?
Meghaltam? Élek még, vagy mi?
Az arca annyira összeaszott, hogy a bőre úgy meggyűrődött a
nyakán, akár egy blúz ráncai.
– Nem, nem, Barbara – mosolygott rá Philomena nővér –, nem
halt meg.
Valamennyien nagyot nevettünk. Valószínűleg a
megkönnyebbüléstől.
– Nem haltál meg, Babs! – kotkodácsolta Finty. – Majd ha fagy!
Miután Barbarát megpillantotta, a jövevény úgy ledermedt, hogy
kis híján kiesett a székéből. Aztán kiült a szék szélére, és még
jobban a kabátjába gubózott. Mindkét oldalon fölhúzta a füle mellé
a gallért.
Philomena nővér kiültette Barbarát egy karosszékre, közvetlenül
mellé. Az idegen szorosan összepréselte a száját. Philomena nővér
ekkor megkért egy önkéntest, hozzon takarót és párnákat.
Körbebugyolálták és fölpolcolták vele Barbarát. Egyre
kérdezgették, elég kényelmes-e így, nem fázik-e, de nem felelt.
– Látogatója van, Barbara – mondta Philomena nővér lágyan.
Az idegen felhüppögött, ami a leginkább halk böfögéshez
hasonlított. Kihúzott egy papír zsebkendőt a dobozból, és a
szájához szorította.
– Hall engem, Barbara? – tudakolta Philomena nővér.
 Barbara bólintott. Jobbja tapogatózva elindult a széke karfája,
majd a jövevény felé. Ő hirtelen megragadta Barbara kezét.
Megértettem, hogy természetesen nem idegen. Ő a szomszéd.
Barbara szomszédja, aki most látogatóba jött hozzá.
– Annyira, de annyira sajnálom, csak nagyon elfoglalt voltam –
hadarta a szomszéd.
Tekintete egyikünkről a másikunkra szökkent, mintha elítélt
lenne, és az életéért könyörögne.
– De legalább előkerült, aranyom – mondta a Gyöngykirály,
mire a nő megint rémült képet vágott.
Talán motorberregéssel tévesztette össze a Gyöngykirály
hangját.
– Jobb későn, mint soha – kontrázott Finty is.
Philomena nővér fölállt, levette a fenyőről az egyik díszgömböt,
és Barbara kezébe helyezte.
– Érzi, milyen sima? – kérdezte csitítóan, mintha altatódalt
énekelne.
Barbara bólintott, hogy igen, érzi. Még mindig a szomszéd kezét
szorongatta, akkora hévvel, mintha soha nem akarná elengedni.
Philomena nővér a fa tetejét díszítő papírangyalt is leemelte, és
ezt is Barbarának adta. Megkérdezte tőle, érzi-e a fenyőillatot,
majd fölemelte az ujjait és az ágak felé irányította.
Csak fogta a bal kezét, a nevét suttogta, és azt mondogatta,
karácsony van, karácsony, és a szomszédja is meglátogatta. Most
már minden rendben lesz.
Éjszaka rövid időre hallottam Barbara énekét. A Kisded a
jászolbant énekelte, legalábbis azt hiszem. A dal olyan hirtelen
elhalt, hogy mozdulatlanul hevertem ágyamban, várva, hátra
fölcsendül a folytatás. Barbara egy teljes hete nem kelt föl már
akkor. A folyosókon sem járkált.
A temetkezési vállalkozó másnap reggel megérkezett a
furgonjával.
Nagyokat hallgattunk a társalgóban. Senki nem itta meg a
tápitalát. Súlyos, halotti csönd telepedett ránk. Olyan volt ez, mint
az a nap, amikor megérkezett az első képeslapod, Harold, csak
nyomasztóbb. Akkor semmit sem vártunk, aztán hozzászoktunk a
várakozáshoz, aminek megint nem volt értelme. Hiába remélünk
bármit az élettől, számunkra mindennek vége volt. Nem láttunk
mást, csak a véget.
– Arra gondoltam… – kezdte Finty, de föladta, nem folytatta.
– Mit szólnának egy szókirakóshoz? – vetette fel Lucy nővér.
– Inkább nem, ha nem haragszik – morogta a Gyöngykirály. –
Minek is.
A háta mögött Harold Fry sarka idejétmúltnak és fölöslegesnek
látszott. Egy rajzszög kilazulhatott az egyik képeslapon, mert
ferdén csüngött alá, a leesés határán.
Behunytuk a szemünket. Aludtunk.
 Morfium-téboly

A GYÓGYSZERT kortyolom.
– Aggódom a szeme miatt – mondja valaki, nem tudom, ki.
Többen is fölém hajolnak. Érzem rajtuk a mosópor szagát.
– Nem hinném, hogy ezt megússza – hallom a Grapefruitos
hölgyet.
DR. SHAH: Tegyünk rá steril kötést.
ÁPOLÓNŐ: Igenis, doktor úr.
DR. SHAH: Szemcsepp is kellene?
Plip, plop.
Valaki azt mondja, „fertőzés”, másvalaki meg, hogy „láz”.
ÁPOLÓNŐ: Ne aggódjon, Queenie! Minden rendben lesz. (De
nem lesz rendben. Pókok futkosnak a száján.)
PHILOMENA NŐVÉR: Queenie Harold Fry nevű ismerősét
várja.
Hahaha! – nyihog a ló.
DR. SHAH: Hallottam erről.
ÁPOLÓNŐ: Nem mindennapi történet, nem igaz? – mosolyodik
el. (Újabb pókok másznak elő.)
DR. SHAH: Mit gondolnak? Hamar ideér?
Hamar? – hahotázik a Grapfruitos Hölgy.
Hamar? – nyerít a ló.
Hol vagy, Harold Fry?
 Hat fehér zsebkendő

KÉT NAPIG semmit sem írtam. Nem éreztem jól magam hozzá.
Bármit láttam vagy bármire emlékeztem, nem hatott rám annyira,
hogy a ceruzáért nyúljak. Mary Inconnue nővér meglátogatott, én
azonban vagy aludtam, vagy a gyógyszereimet vettem be. Valaki
talán elfelejtette összehúzni a függönyt tegnap este, vagy az
éjszakás ápolónő húzta szét anélkül, hogy észrevettem volna, de
ezüst fényekre ébredtem.
Pár csillag még maradt az égen. Nem fújt a szél, levél se rezdült
a fa sötét tömegén az ablakom előtt. A hajnali szürkület ideje volt
ez, a pirkadat fényei előtt, mikor még kék sem keveredik a sápadt
derengésbe. Ilyenkor szerettem legjobban munkálkodni a
kertemben. Elnéztem, hogyan foszlik el a sötétség a növényeimről
és a szobraimról; hogyan öntik el a színek a tenger szelíd
hullámait. Mintha a nappal ébredésének lettem volna tanúja.
Fontosnak éreztem ennek a kurta időszaknak az elnevezését.
Sem a „virradat”, sem a „pirkadat” kifejezés nem érzékeltette
méltóképpen a csodálatos átváltozást ablakom négyszögében.
Mikor bejött az éjszakás ápolónő, hogy lecserélje a
fájdalomcsillapító tapaszt, ezt írtam a füzetembe: Hogy hívják
ezeket a fényeket?
Az éjszakás ápolónő azt mondta, még éjszaka van, de lehet
azonban, hogy már hajnalodik. Ennyit tud segíteni. Sajnos, még
rengeteg a dolga, mielőtt leteszi a műszakot. Bólintottam, annak
jeleként, hogy megértem. Kicsivel később Catherine nővér
kopogtatott be az ajtómon, egy pohár vizet hozott.
– Hallom, a hajnal felől érdeklődik – köszöntött. – Utánanéztem
az interneten – vett elő egy cetlit a zsebéből.
Nos, mint megtudtam, a hajnalnak tudományos
meghatározással három szakasza van: a csillagászati értelemben
vett hajnal (ami még az éjszakához hasonlít), a hajózási
értelemben vett napszak (mikor már világosodik, és a tárgyak
körvonalai kiemelkednek a sötétből), végül a hétköznapi
értelemben használt fogalom (amikor már semminek nem
megyünk neki).
Egyesek azonban „ezüst órának” is nevezik a mostanit – tette
hozzá a nővér. – Nekem ez tetszik a legjobban.
Az ablakhoz lépett, és kinézett az égre. Megérintette az ablakot,
mintha a kinti világot cirógatná meg ezzel a mozdulattal. –
Hallgassa a madarakat! Isteni lehet ilyenkor járni a szabadban! Ha
valaha is elmegyek Santiago de Compostelába, majd így teszek.
Hajnalban fogok gyalogolni. Gondolom, barátságokat is kötök. Új
ismerősökre teszek szert.
Hat galamb repült át az égen. Olyan volt, mintha hat fehér
zsebkendő szállna alá lassú lebegéssel.
– Maga meg mit művel, Queenie? – fordult nevetve felém
Catherine nővér? – Látom, már megint körmöl.
 Előre nincs kiút

A FIAD halála után, Harold, megváltozott a világ. Napiernek persze

nem, ahogyan a főbérlőnőmnek, a szomszédaidnak vagy az utcai
járókelőknek sem. Ha változott is bármit, e változás pillanatnyi
volt. Lélegzetvételnyi szünet, mikor egy ismerős váratlan jobblétre
szenderülése önnön halandó voltunkra emlékeztet minket, még
mielőtt belevetjük magunkat a hétköznapokba, amelyek
sérthetetlenségünket bizonyítják. Az én számomra azonban
szakadék nyílt meg David halálával. Reggelre ébredve egyetlen
futó pillanatra úgy éreztem, a szokott medrében folytatódik az
életem, aztán csöndes rettegéssel ráébredtem, mi történt. Eszembe
villant, mit tettem. Muszáj volt azonnal kikelnem az ágyból.
Elfoglalnom magam, hogy ne kelljen gondolkodnom. Fogalmam
sem volt, hogyan viseled eztán a gyászodat, vagy miként lábalsz ki
belőle. Bárhogy próbálkoztam, nem láttam semerre sem kiutat.
Emlékszem, mekkora düh fortyogott bennem. Meglepett, mivel
a fájdalmat ritkán társítják haraggal. Az elhagyatottság érzéséről
beszélnek, a veszteség tudatáról. De hogy tomboljak, mint egy
fúria? Akkor tört ez rám, amikor a legkevésbé sem számítottam rá.
Egyik nap egy nő elsietett mellettem a Fore Streeten, és
meglegyintette a bokámat a bevásárlószatyraival. Semmiség volt az
egész, én azonban utána rohantam, és szapulni kezdtem. Azt
akartam, hogy eltöltse a szégyen; ugyanúgy, ahogyan engem. A
harag úgy lüktetett a gyomromban, mintha életre kelt volna,
mintha lélegezne.
– Mi ütött magába? – kérdezte a nő, mikor utána bocsánatot
kértem. – Térjen észre!
Megpróbáltam hát ott folytatni, ahol abbahagytam. Reggelente
felöltöztem, és bebuszoztam a munkahelyemre. Hazafelé tejet
vettem magamnak, és pirítóst készítettem vacsorára. Este
olvasgattam. Mindegy volt azonban, hányszor ismétlem meg e
teendőket, nem volt semmi értelmük. Gépiesen végeztem a
dolgom, mint egy robot.

Közben eltemetted a fiadat. Inni kezdtél. Sok más is történt. Más

borzasztó dolgok, amelyekről később ejtek szót. Nem volt kérdés,
hogy én vagyok a hibás mindenért. Nem tettem eleget David
megmentéséért, és a fájdalom, amit neked okoztam,
megbocsáthatatlan volt. Ideje lett volna elmennem, de nem vitt rá
a lélek. Nem akartalak magadra hagyni, nem akartam elmenni
Kingsbridge-ből.
Mikor végül mégis elmentem, fejvesztetten, kapkodva
menekültem. Sietve bedobáltam a legszükségesebbet a
bőröndömbe. A tánctopán nem került melléjük, sem a partiruha.
És a barna gyapjúkosztüm? Nos, azt sem vittem magammal. A
lemezjátszó? Nem volt hely a számára. Olyan volt, mintha
levedlettem volna a bőrömet. A ruháim mellett egyedül kedvenc
könyveimet és a zöld teáskészletet tartottam meg. Zoknikba és
harisnyákba bugyoláltam. A hajnali első busszal elutaztam
Exeterbe. Egyre az utat néztem, téged kerestelek, de túl korán volt.
Még a munkába sem érkezhettél meg.
Aztán csak ültem az exeteri Szent David’s állomással szemközti
restiben. Ott találkoztam a magányos úrral, akiről kiderült, hogy
nem is magányos. Aztán vonatjegyet váltottam Newcastle-be.

Azt kívántam, bárcsak eszméletemet veszíteném, amikor

kimentem a peronra. Az is a menekülés egy formája lehetett volna.
Valójában alig bírt el a lábam, és csodálkozó tekintetek fordultak
felém, ahogy ott botorkáltam. Még a térdemet is fölhorzsoltam.
Később, aznap délután kivettem egy olcsó szállodai szobát.
Azoknak az új helyeknek az egyikén a közlekedési csomópontok
mellett, amelyek olyan jellegtelenek, hogy akár a buszmegállóban
is megágyazhatna magának az ember. Mikor a folyosón
végigmentem, egy takarítónő jött szembe velem; tiszta lepedőket,
törülközőket és kis tisztálkodószereket tolt a gurigás kocsiján.
Mikor meglátott egyedül, megmutatta, hogyan kell kinyitni az
ajtót; megvan a trükkje, mondta. Bevallom, nem figyeltem rá.
Egyedül az járt a fejemben, mit kezdek magammal, miután
bejutottam a szobába. A hotel halálos némaságba burkolózott,
egyedül a kinti forgalom zaja hallatszott, meg néha kiáltások a
lenti utcáról.
Kint még meglehetősen meleg volt, a hotelben azonban
fogvacogtatóan hideg. Emlékszem erre. Már a nyitott ajtóban
megcsapott a hűvös levegő. Csak néztem az egyszemélyes fehér
ágyat, az üres szekrényt, a kopár falakat, és képtelen voltam
belépni. Járok egyet, mondtam a takarítónőnek. A válaszát meg se
várva a nyitott ajtóban hagytam a bőröndömet, és elrohantam.
Szapora léptekkel jártam a várost. Éhes voltam, de sehogyan
sem tudtam lassítani, vagy letelepedni egy asztal mellé, és ételt
venni a számba. Régebben volt idő, amikor csak anyákat és
kisbabákat láttam mindenütt. Most anyákat, felnőtt fiaikkal.
Amerre néztem, mindenütt ott voltak; a feleséged és a fiad
alakmásai. Egyre Maureen szavai csöngtek a fülemben. Mindent
megadtam volna, ha kitörölhetem ezt az emléket. Most is folyvást
ezt hallottam, itt, a Tyne partján. Mehettem bármilyen gyorsan,
akárhová, nem szabadultam ezektől a szavaktól. Mire visszaértem
a hotelbe, már késő volt, és egészen elgyöngített az evés hiánya. A
recepción égett a villany, de üres volt.
Csak a szobám előtt állva döbbentem rá, hogy nem vittem
magammal kulcsot. A bőröndömnek nem volt nyoma, és amikor
megpróbáltam kinyitni az ajtót, zárva találtam. Délután még
rettegtem belépni e szobába, most azonban, mikor már hajlandó
voltam nyugovóra térni, semmi másra nem vágytam jobban, mint
a kopár hotelszoba hűvös fehérségére és az alvásra.
– Hát senki nem dolgozik itt? – nyomkodtam kétségbeesetten a
recepció csengőjét.
Hasztalan. Végül a recepciós pult mögé lopóztam, és elvettem a
kulcsot.
Azt hinné az ember, mi sem könnyebb, mint kinyitni egy ajtót.
Gyerekjáték. Egyetlen mozdulat, miközben az ember minden
másra gondol, csak erre nem. Hiába fordult azonban el a kulcs a
zárban, az ajtó maga nem engedett, rángathattam, ahogyan
akartam. Még bele is rúgtam párszor, nem történt semmi. A
kétségbeesés rohamai közepette megpróbáltam összeszedni
magamat, és tiszta fejjel gondolkodni. Bármivel próbálkoztam
azonban, nem vezetett eredményre. Az az ostoba ajtó csak nem
nyílt ki. Végül a szőnyegre roskadtam, és ott aludtam el a folyosón.
A takarítónő talált rám.
– De hiszen megmutattam, hogyan nyílik, aranyom! – mondta,
és fölsegített. Kivette kezemből a kulcsot, és vigyázva elfordította a
zárban. Eztán megragadta a kilincset, és a legcsekélyebb
erőfeszítés nélkül balra tolta az ajtót. Hát persze! Tolóajtó volt! –
Akkor most már érti? – kérdezte.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy végigaludtam az éjszakát, hiszen
hetek óta rosszul aludtam, de hát az élet nem ilyen. Most is
elkerült az álom.
Másnap reggel egy korai busszal elmentem Alnwickig. Ott újabb
buszra szálltam. Valamiért megtetszett az északi irány. A busz
Embleton faluig vitt el, ami ötven kilométerrel van délebbre
Berwick-upon-Tweedtől. Ez volt a végállomása. Van további járat
is észak felé? Igen, de az csak másnap közlekedik. Kizárólag aprót
fogadunk el. Úgy tűnt, itt minden véget ér. Tovább akartam menni,
de csak újabb akadályokba ütköztem.
A falu szinte teljesen néptelen volt. Bejelentkezhettem volna a
helyi hotelbe, vagy taxiba vághattam volna magam, de nem
óhajtottam embert látni. Nem akartam segítséget kérni, mert ez
azzal járt volna, hogy beszélgetésekbe bocsátkozom, én pedig
magányra vágytam, és arra, hogy folyton úton legyek. Egy út mellé
vonszoltam a bőröndömet, amely állítólag egy golfpálya felé
vezetett. Na meg a tenger felé. Mostanra minden sövényt, minden
kaput, minden szál virágot ismerek erre. Értem, miért mentem
végig rajta akkor. Vonzott valamiért ez a széles, egyenes út.
Köztem és a távoli kékség között halvány homokdűnék és a
buckafű csomói terültek el. Nem hinném, hogy David halála járt a
fejemben, mikor elindultam rajta, a vég azonban szinte bizonyosan
lefoglalta a gondolataimat.
Elhaladtam a golfpálya nyírt gyepe mellett, aztán egy ösvény
lágy lankák között vezetett tovább. Mikor a folyótorkolathoz
értem, orromat megcsapta a hínár és a moszat sós tenger szaga.
Ugyanebben a pillanatban a szél belekapott a ruhámba és a
hajamba.
Körülöttem széles, fehér ívben terült el az öböl. Túloldalán
Dunstanburgh várának csontváza meredezett. Apály volt éppen, és
a homok üvegként csillogott. Messze távolban törtek csak meg a
parton a hullámok. Olyan ez, mint Bantham Beach, gondoltam.
Majd ezer kilométert vesződöm észak felé, és ott vagyok, ahol a
part szakad. Most hogyan tovább? Mi maradt nekem?
Csak mentem előre, a tenger irányában, el a partra vetett hínár
és a fekete vándorkövek mellett, mígnem már hullámok
nyaldosták a cipőmet. Én azonban csak mentem egyenesen előre,
hogy a tenger elnyelje a lábfejemet, a derekamat, a keblemet, az
államat. Legyen vége egyszer és mindenkorra. Hanem mikor a
hullámok átgördültek a cipőmön, a víz hidege szinte csípte a
bokámat. Majdnem fölkiáltottam, mégis tovább csörtettem.
A tenger már a térdemig ért, amikor valami apró és halovány
csillant meg a hullámok alatt. Először néztem le a fenékre. Zöld
hínár fonalai tekergőztek a bokámra. Kagylók és kövek sorjáztak a
homok árkaiban. Egy-egy új hullám eltorzította e képet, amely
azonban megint kitisztult. Kert nőtt a tenger alatt. Kevés híja volt,
hogy elmentem mellette.
A hotel ajtajára gondoltam, amely nem nyílott befelé, csak
oldalra. Néha meglepi az embert, Harold, ha csak törtet egyenesen
előre. Hiába erőlködsz a megszokott módon, mígnem egyszer csak
rájössz: akkor sikerül, ha irányt váltasz. Előre nincs kiút.
Próbálkozz szokatlan, eladdig észrevétlen eszközökkel.
Otthagytam a tengert, és a dűnék felé vonszoltam a bőröndömet.
– Isteni nap ezt a strandolásra! – szóltam oda egy kabátba
burkolózott fiatal családnak.
Tátott szájjal bámultak rám.
Visszatértem a parti ösvényre.
 A zarándokok

MIKOR CATHERINE nővér kitolt a társalgóba, Fintyt nem láttam a

karosszékében. Elszorult a szívem. Kérlek, uram, csak őt ne! –
szakadt ki belőlem a fohász. Úgy éreztem, mintha kiüresedett
volna a bensőm.
– Hát magába meg mi ütött?
Fogalmam sem volt, merről jön a hangja. Talán máris kísért.
Kitelne tőle.
Körülnéztem a helyiségben. Minden más hely foglalt volt, még
az is, amelyik egykor Barbaráé volt. A Gyöngykirály szunyókált,
ölében az új csomagja. Mr. Henderson az újságjára meredt, de
nem fordította el a lapokat. Lucy nővér az asztalnál ült, és a
kirakósa fölé hajolt, ő sem vett a kezébe egyetlen elemet sem. Az új
betegek szeretteik és barátaik kezébe fogóztak, egyikük sem szólt,
várakoztak. Az ablaknál egy halász állt sárga esőkalapban, és
távcsővel fürkészte az Északi-tengert. Fintynek azonban nyoma
sem volt.
– Itt vagyok, ragyogok, kisanyám!
A halász elfordult, levette az esőkalapot. Kopasz volt alatta a
feje. Mert igazából…
– Finty? – bukott ki a számon akaratlanul.
– Harold Fry-ra várok!
Szeméhez emelte a távcsövét, és tovább fürkészte a horizontot.
Senki nem reagált rá. Mindenki folytatta a semmittevést, mintha
ott se lenne. Új oldalra lapoztam a füzetemben, de ceruzám
csikorgása oly fülsértően hasított a csöndbe, hogy abbahagytam az
írást.
– Hol vagy, Harold Fry? – dünnyögte Finty.
Mr. Henderson letette az újságját.
– Maga az Északi-tengert vizslatja, hölgyem. Nem fordult még
meg a fejében, hogy Harold Fry nem hajóval érkezik? Ám ha így is
lenne, kétlem, hogy az Orkney-szigeteken kelne át.
 Finty mindezt hihetetlenül mulatságosnak találta, ez azonban
nem rettentette el a foglalatosságától. (Még hogy a szigeteken
kelne át, hahaha!) Mr. Henderson összenézett velem, jelezve, hogy
Finty reménytelen eset.
– Gondolkodtam a dolgon – mondta ő. – Amióta Babs elment,
ez a hely egy dögunalom. Lehet, hogy egyhamar földobom a
talpam, egyelőre azonban még élek. Ha Harold Fry komolyan
veszi, hogy idegyalogol, akkor értem is teszi, a kurva anyját! Nem
kell mást tennem, csak várnom. Mi sem egyszerűbb ennél.
Torkomat könnyek fojtogatták, noha nem tudtam, a szomorúság
vagy az öröm könnyei-e ezek.
– Maga is várja, Finty? – kérdezte Catherine nővér lassan. –
Harold Fry-t várja?
– Úgy biza, nővér!
Eztán újabb rund tápitalra tett javaslatot, majd kis sziesztára és
közös imára a délután folyamán. Korábban a lábát se tette be a
kápolnába. Mostantól azonban, jelentette ki, gondja lesz az
erőnlétére és a lelki üdvére.
– Mert én bezony ki nem nyiffanok, amíg az az ürge ide nem
tolja a képét! Nem ám!
Ezzel távcsövestől, kalapostól visszatért korábbi posztjára az
ablakhoz.
A Gyöngykirály fura gurgulázó hangokat hallatott, mire Lucy
nővér sietve egy pohár vizet hozott neki.
– Az isten áldja meg magát, csak nevettem – közölte a
Gyöngykirály. Mikor pedig a nővér megkérdezte, nincs-e valamire
szüksége, azt mondta, szeretne csatlakozni Fintyhez az ablaknál. –
Vele tartok – mondta, miközben lassan Lucy nővér háta mögé
került. – Én is vele várok. Ha engem kérdeznek, hát Harold Fry
egy hős!
Szóval, nem árt, ha tudod, hogy mostantól egy soványka halász
vár sárga kalapban, meg egy félkarú, marcona, kalóz küllemű
óriás, a Gyöngykirály. Elengedtem magam a székemben.
– Henny? – kérdezte Finty. – Vár maga is?
Mindenki Mr. Henderson felé fordult. Ő ekkor rám nézett, és
gavallérosan fejet hajtott.
 – Amennyiben Harold Fry Miss Hennessy barátja, akkor
egyúttal az enyém is.
– Ujjééé! – rikoltotta Finty. – Henny is benne van a buliban.
Gyerünk, emberek! Ki vár még Harold Fry-ra?
Körülnézni sem mertem. Abban voltam, hogy a betegek
nemhogy igent nem mondanak, de még csak nem is válaszolnak.
És igazuk is lenne, hiszen mit is művelek? Rád várok, mikor
mindenütt ott a Kaszás, és most nem csak az otthonra gondolok.
Ők azonban sorban, egymás után, némán föltették a kezüket.
Beesett arcok néztek vissza rám. Csontsoványra aszott csuklókat,
kötéseket és csöveket láttam. A nap betűzött az ablakon, s a
porszemek ezüst hóesésként kavarogtak a levegőben. Már a
bentlakók családtagjai és barátai is fölemelték a kezüket, ahogyan
az önkéntesek és az apácák is. Végül a társalgóban minden kéz
fölemelkedett. Magasaké, alacsonyaké, fiataloké, időseké,
kövéreké, soványaké, egészségeseké és haldoklóké. Csodálkozva
néztek egymásra. Valami új kezdődött. Valami, szinte
anyagszerűen új.
– Jól van – mondta Finty. – Amint látom, ezt egyhangúan
megszavaztuk. Mostantól senki nem hal meg. Valamennyien
Harold Fry-t várjuk.
 Mi folyik itt?

TÖRTÉNT VALAMI az utóbbi napokban. Nehéz nyugodt időszakot

találnom most, hogy írjak róla neked, miután ennyire a figyelem
középpontjába kerültem.

Kedden Mr. Henderson elővette a tollát, és közölte, hogy

megkísérli megfejteni a keresztrejtvényt az újságban. Több nehéz
szó kitalálásában is segédkeztem. Catherine nővér postacsomagja
három üdvözlőlapot tartalmazott St. Boswells-i, urmstoni és
petborough-i jóakaróinktól. Lucy nővér feltűzte őket Harold Fry
sarkába. Én a nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy ezekre a
jókívánságokra válaszoltam.

Szerdán Mr. Henderson meglobogtatta az újságját:

– Szentatyám! Harold Fry már a helyi lapnak is nyilatkozott! Mit
mondott? – kérdezte egy önkéntes. Lucy nővér riadt tekintettel
fölolvasott egy kurta cikket, amely a második világháború vége felé
születettek nemzedékének kurázsijáról értekezett. Később
Catherine nővér mutatott nekem egy bazsarózsát a közérzetjavító
kertben. Bevallom, sírtam.

Csütörtökön rám nézett egy új beteget látogató nő, és esküszöm,

hogy mosolygott! Egy tetovált fickó, aki az apját látogatta,
helyeslően fölmutatta az ujját, és azt mondta:
– Áldja meg magát az isten, asszonyom!
Egy ajándékkosarat is kaptunk, tele muffinnal, barna
süteménnyel és minitortával. („A francba! Nem tudják
leturmixolni ezeket a finomságokat? – így Finty.) Mikor pedig
Lucy nővér megkérdezte, ki segítene a kirakósában, három beteg is
jelentkezett. Végeztek Walesszel, továbbá Dél-Angliával, és
rekordsebességgel haladnak Midlands felé.
Pénteken egy nő megpróbálta lefényképezni a mobiljával a tejes
turmixot készítő Catherine nővért. Philomena nővérnek kellett
közbelépnie, hogy megakadályozza. Később egy teleobjektívvel
fölszerelkezett fickót kellett kivezetni a közérzetjavító kertből.
További hat üdvözlőlapot kaptam jóakaróimtól, virágokat egy
walesi rákegyesülettől, házi lekvárokat a helyi nőegylettől,
valamint olívaolajat, arcmasszírozót és három meleg vizes
palackot. Mr. Henderson meg is jegyezte:
– Legközelebb toronyórát kap lánccal, nem igaz, Miss
Hennessy?

Ma reggel, amikor az ügyeletes ápolónő lecserélte a kötésemet, és

elvégezte körülöttem a szokásos teendőket, fölsóhajtott:
– Mennyi bolondság van a világon!
Mi történt? – írtam.
– Senki nem mondta magának?
Megráztam a fejem.
– Nem hallott a Twitterről?
Természetesen hallottam, mivel Simon, az önkéntes, aki
régebben kijárt hozzám, beszélt róla. Néha eljátszott a mobiljával,
miközben én egy takarókból összeeszkábált sátorban ültem a
kertemben. Azokról az időkről írtam, amikor még virágzottak a
visszanyesett bokraim és rózsalugasaim; amikor sereglettek
hozzám a látogatók, és elhalmoztak ajándékokkal.
– Á, tényleg – mondta néha szórakozottan, máskor meg csak
bólogatott, és meredten nézte a mobilját.
Sok-sok órát töltöttünk el együtt egymás oldalán a kertemben.
Az ügyeletes nővér átkötözte az arcomat. Szorosan a fülembe
suttogta a mondandóját, hogy a lehelete a bőrömet csiklandozta:
– Halleluja, Harold Fry! Halleluja, Queenie Hennessy! Halleluja
az eszelős zarándoklatnak! Halleluja az otthonnak! Halleluja a
tiszteletnek! Halleluja az örökéletnek! Nem is tudom, tele van a
világ a maga nevével.
Finty azzal töltötte a délutánt, hogy elsajátította egy önkéntestől
a Twitter használatát. Per pillanat háromszáz követője van.
 Egy tengerparti házról

AZNAP REGGEL mozdulatlanul hevertem, és a kertemre gondoltam.

Nem éreztem magam elég erősnek a társalgóhoz. Ehelyett a
szélcsengőkre gondoltam, és minél többet gondoltam rájuk, annál
élesebben rajzolódtak ki az emlékezetemben. Mikor odakint szellő
lengedezik itt, az otthonban, esküszöm, hogy az ablakom előtti fa
lombjának susogásában is hallani vélem a kagylók és kulcsok
csilingelését.
Mary Inconnue nővér a székében ült, és az ebédjét ette egy
műanyag ételtartóból. Közben az új képesújságját olvasta (A
Vatikán belülről). Nem hinném, hogy sok vicc lenne benne, ő
mégis fergetegesen mulatságosnak találta.
Talán írnia kellene a tengerparti kertjéről, javasolta, miután
megtörölte a száját egy papírszalvétával.
El akarom mondani neked, Harold, hogyan rendezkedtem be
Northumberlanden.

Az ég türkizkék volt, csupán pár pufók felhő úszott rajta; a nap a

nyakamra és a karomra tűzött, s a távolban a tenger lapos tükre
úgy csillogott, akár egy kék törlőruha. Teljes volt a csönd, egyedül
a dagály partot mosó hullámainak állandó locskolása-paskolása
hallatszott.
Aznap, húsz évvel ezelőtt, mikor otthagytam a tengert, és
visszaindultam az ösvény felé, nem hittem, hogy itt valaha kertet
építek. Hogy beköltözöm egy házba. Csak átvonszoltam a
bőröndömet az Embleton-öböl homokdűnéin. Fogalmam sem volt
róla, hová legyek ezután, csupán kerestem valamit, azt azonban
nem tudtam, mit. Bent, a tengerben egy sziklára madarak
települtek, és mikor átcsapott rajta egy-egy hullám, fölröppenve
fehér kört írtak le körülötte. Csupán a sirályok rikoltozását és a
hullámok csobogását hallottam.
A parton sorakozó házak meghökkentettek. Olyan volt, mint
amikor egy sereg emberbe botlasz, holott azt hiszed, egyedül vagy.
Többnyire bedeszkázott kalyibák voltak, néhányban azonban
laktak; erről kerti székek árulkodtak a gyepen. Nem volt köztük két
egyforma. Némelyik nem volt több fafészernél. Másokat
kifestettek, terasz tartozott hozzájuk, lépcső, körkörös ablakok.
Távol álltak egymástól, bármiféle rend, eltervezettség vagy akár a
köztük átvezető ösvény híján. Mintha valaki a markába fogott
volna egy tucatnyi házat, és szétszórta volna őket egy homokos
sziklaszirten. Az enyémet utoljára pillantottam meg. Kézzel festett
tábla állt a kertben, ELADÓ felirattal.
Homlokzata repedezett deszkákból állt, a tető meg hullám-
bádogból. Az ablakkeretek elrohadtak, és nem volt bennük üveg,
ezért egy-egy szélroham meg-meglibbentette a szakadozott vörös
függönyöket – olyanok voltak, mint egy kivillanó nyelv. A
spalettákat egy hajszál tartotta. A ház egyik oldalán kőből rakott
kémény magasodott, a másikon bodzabokor. A helyet benőtte a
gyom.
Fölemeltem a bőröndömet a napsütésben, és fölbotorkáltam a
tornácra, ami két megkopott, festett póznával megtámasztott
furnérlemez volt. Mikor megpróbáltam belökni a bejárati ajtót,
ellenállásba ütköztem. De ez most nem tolóajtó volt. Jobban
megnéztem magamnak. Cipőfűző erősítette az ajtófélfához. Ki
kellett bogoznom, majd oldalt hajtanom az ajtót.
Még mielőtt beléptem, dohszag és rothadó növényzet bűze
csapta meg az orromat. Ahol becsurgott az eső, a padlódeszkák is
elkorhadtak, s a réseken csomókban vert tanyát a rózsaszín virágú
pázsitszegfű. A deszkafalakról lepattogzott a festék. Óvatosan
kellett lépkednem, elég lett volna egyetlen rossz mozdulat, és a
padlóba szorul a lábam. Elforgattam a csapot, amely egy
kőmosdóhoz tartozott, az azonban a kezemben maradt.
A parti ház négy egyenlő méretű helyiségből állt, mindegyik
ablakkal nyílt a külvilágra. A bejárati két szoba a tengerre nézett. A
hátsó kettő – későbbi fürdőszobám – a füves szirtek-re. Ahogy
sorra kikémleltem a tört üvegű ablakokon, egyetlen másik házat
sem láttam a közelben. Csupán csalánt és csalánt, amelynek
vonulása megállt a szirt peremén. Lent a tenger morajlott; a fekete
szegélyű partvonalat fehér tajték nyaldosta, távolban a vár romjai
feketéllett. Ez a ház sem a szárazföldhöz, sem a tengerhez nem
tartozott. Mellette hagytam a bőröndömet, és visszatértem a parti
ösvényre.
Lent, a golfpályán érdeklődtem a ház felől, de senki nem tudott
róla. Azt tanácsolták, próbálkozzam a boltban. Félúton jártam a
falu felé, amikor rájöttem, nem rendes tempóban megyek, hanem
futok. Nem, mondták a falusi vegyesboltban, senki nem lakja azt a
házat. Már jó ideje eladó, mind a ház, mind pedig a telek, amin áll
(nagyjából fél hold). A tulajdonosok évek óta nem nyaralnak itt.
Nem is lehet kárhoztatni őket, hiszen a ház a szétesés határán áll.
Talán a következő telet sem éri meg. Lekörmöltem a
telefonszámukat. Vettem továbbá egy vekni kenyeret és egy palack
ásványvizet.
Visszatértem a parti házhoz. Ott letelepedtem a bőröndöm mellé
a napon, s miközben megettem a kenyeret és megittam a vizet, az
öböl vizét néztem. Magasan járt a nap, és csillagporral hintette be
a tengert. A levegő remegett a hőségtől; ahogy a gőz párái szálltak.
Kirándulóhajó sziluettje sötétlett a látóhatáron. Olyan
mozdulatlannak látszott, mintha odaragasztották volna. Mikor
azonban kicsivel később odanéztem, láttam, hogy arrébb úszott.
Dankasirályok köröztek a part vonala fölött. Néha aláhullottak,
akár a kő, hogy elmarjanak egy-egy halat. A parton parányi
porszem-emberek igyekeztek a várrom felé. Mindenki élte az
életét. A kirándulóhajó utasai. A hétvégi túrázók. A sirályok. A
halak. A csalán meg csak ingott a szélben.
Northumberland tengerpartja végül is nem olyan, mint Devon,
vagy ha igen, hát emennek leegyszerűsített változata. Délen
dimbes-dombos a vidék, itt lágyabbak a lankák. Míg a devoni
dűlőutakat magas sövény szegélyezi, úgyhogy azt se tudtam, mi vár
a sarkon túl, Embletonban kitárult előttem a táj. Kinéztem az
öbölre, a golfpályára, a sziklaszirtekre, a tört fogra emlékeztető
várromra, és friss levegő áramlott a tüdőmbe. Újra láttam.
Itt fogok élni, gondoltam. Muszáj itt élnem! És máris
szívmelengető gyöngédséget éreztem e lerobbant hely iránt.
Még aznap este fölhívtam a tulajdonosokat, és közöltem
szándékomat, hogy megveszem a parti házukat.
 További őrületek

Drága Queenie! Meglepő dolgok történnek. Rengetegen

kérdezősködnek magáról. A legjobbakat, Harold
Ui: A postán egy kedves asszony nem fogadott el pénzt a
bélyegért. Ő is üdvözletét küldi.

Megérkezett a legfrissebb üdvözlőlapod. Ezúttal a társalgó annyira

megtelt emberrel – tömérdek önkéntes, ápolónő, beteg, családtag
és barát gyűlt össze, hogy meghallgassa a rólad szóló híreket –,
hogy Finty megkérte Lucy nővért, álljon föl az ebédlő egyik
székére, úgy olvassa föl, amit a képeslapra írtál. Eztán az
egybegyűltek versenyt dicsérték a postai alkalmazott kedvességét,
elszidták a posta lassúságát általában, majd ki-ki eldicsekedett
önnön jótékonysági ténykedésével. Egy nő például, az egyik beteg
nővére, elmondta, hogy évente három maratoni futásba nevez be,
hogy ezzel segítsen egy helyi gyermekotthont. Finty nyomban
rászállt a hölgyre. Ha már ilyen kedves, mondta, nem tudná-e
kölcsönadni a mobilját, hogy megnézze a Twitter-oldalát. Lucy
nővér feltűzte a lapot a Harold Fry-sarokba. Nem akartam nagy
hűhót csapni, ezért nem kérdeztem meg, mit ábrázol a kép.
– Üzennünk kell neki! – jelentette ki Finty. – Tudnia kell róla,
mi zajlik nálunk.
– Miért, egész pontosan mi zajlik? – firtatta Mr. Henderson, aki
mozdulatlanul ült, mert az ügyeletes ápolónő most cserélte ki az
infúziós tűjét.
– Tudnia kell, hogy mi mind őrá várunk! – mutat körbe a
társalgón Finty. – Ha értesül erről, talán fölgyorsítja a tempóját.
– Ha Harold Fry megtudja, hányan várnak itt rá, egyenesen
hazamegy – vélte Mr. Henderson. – Különben pedig hogyan óhajt
olyan valakinek üzenni, aki Anglia útjait járja?
Finty rá se hederített, ehelyett az önkéntesek asztalához fordult.
– Harold Fry bármikor ideérhet. Föl kell készülnünk a
fogadására. El kell terveznünk.
Itt elhallgatott, és beleköhögött a papír zsebkendőjébe.
Mialatt Philomena nővér és az ügyeletes ápolónő szétosztotta a
tápitalokat és a fájdalomcsillapítókat, Finty fölvázolta terve
alapjait. Meglepően értelmesnek tetszett.
– Mindenekelőtt kell készítenünk egy molinót, KÖSZÖNTÜNK,
HAROLD FRY felirattal. Nos, milyen legyen?
A molinót megtervező csapat Catherine nővért választotta meg
vezetőjének. Nyomban fölragasztható sablonokat, nemezt, ollót,
ragasztót és hosszú vászoncsíkot kerített.
Finty azt is javasolta, hogy a zeneterápián komponáljunk dalt a
fogadásodra.
Talán a helyi lap leközli a fotónkat. Ezenfelül szponzorokat is
kell keresnünk.
– Vissza tudná adni a mobilomat, kérem? – suttogta a maratoni
futó hölgy.
– Most, amikor épp tweetelek? Nem látja, mennyi a dolgom? –
ripakodott rá Finty.
– Miért lenne szükségünk szponzorokra? – tudakolta egy beteg.
– Mert partit szervezünk. Muszáj partival ünnepelnünk Harold
érkezését! Nem úgy van az, hogy idejön… aztán csak úgy leül.
Végignéztem a székek során. El nem tudtam képzelni, mi mást
tehetnél, ha ideérsz. Mr. Hendersonra pillantottam, aki a
homlokát ráncolta.
– Mi lenne, ha jótékonysági tombolát rendeznénk? – károgta a
Gyöngykirály.
– Mesés ötlet! – lelkesedett Finty.
Megkért valakit, hogy vegye el tőlem a füzetemet és a ceruzámat,
mert listát kell írnia.
Az egyik önkéntes ajánlkozott, hogy ajándékkártyákat készít a
szponzorok toborzásához. Egy másik minitortákat javasolt a
partira.
– Nem hiszem, hogy szükségünk lenne rá – jegyezte meg
Philomena nővér csöndesen. – Elvégre is ez egy szeretetotthon.
Amennyiben föl akarnak készülni Harold Fry fogadására, hát Lucy
nővér majd megmossa és beszárítja a hajukat.
 – Ha gondolják, meg is nyírhatom önöket – lelkesült fel a nővér.
Helyeslő mormogás hallatszott. Finty elhallgatott egy időre, és a
kalapját igazgatta. (Gyapjú rastasapka volt. De ne menjünk bele a
részletekbe.) Néhány beteg látogatója szintén kijelentette, ők is
megköszönnének egy hajvágást Lucy nővértől. Az utóbbi időben
nem volt idejük fodrászhoz menni. Hogy is lett volna, mikor
naponta idejárnak.
– Milyen rövidre tudná nyírni az én hajam, Lucy nővér? –
érdeklődött az egyik önkéntes lány, akinek a lobonca úgy repült
szerteszét, mint egy sztatikus glória.
– Á, jó rövidre – felelte a nővér vidáman. – És ha akarja, brazil
gyantázást is vállalok.

A nap hátralévő részét is lázas sürgölődés jellemezte. A molinó

Catherine nővér felügyeletével készült. Lucy nővér arca
kivörösödött a sok hajszárítástól. Finty a sajtómunkát vállalta. A
Gyöngykirály fölajánlotta, hogy meghívja módos ismerőseit, akik
beszállnának a tombolába. Jómagam az ablak mellé telepedtem a
füzetemmel.
– Feltételezem, Fintynek vagy ezer követője lett a Twitteren –
szólalt meg mögöttem egy halk hang. Meglepetten fedeztem fel,
hogy Mr. Henderson az. Annyira elmerültem az írásban, hogy nem
vettem észre, ahogy felém közelített. – Ugyan mihez kezd valaki
ennyi emberrel? – tette fel magának a kérdést, és leült mellém. –
Nekem valaha volt egy feleségem és egy igen-igen közeli barátom.
Semmi másra nem volt szükségem.
Kibámult a közérzetjavító kertre. Sarlósfecskék cikáztak a fák
között, s a fából ácsolt pagoda hosszú árnyékot vetett a fűre.
Együtt néztük Mr. Hendersonnal. Abbahagytam az írást. A kert
lombjai egyetlen szelíd, zöld tömbbé olvadtak össze.
– Hejhó! – rikkantotta el magát Finty a társalgó túloldalán. –
Kurvára felkapott lettem!
Bejelentését hujjogatás és füttyögés jutalmazta.
Mr. Henderson rámosolygott a fecskékre.
– „Hány ember van, ki végső percein mosolyra gyúl!”{16} –
dünnyögte.
 Amelyben berendezkedem
és kertet építek

MIKOR KILÉPTEM vadonatúj tulajdonomból, kis híján rátapostam

egy gyümölcstortára.
Ragu lapult a csalánban egy serpenyőben, mellette fél liter tej,
egy csomag füstölt hering meg egy flaska bor.
Miután megvettem a parti házat és a hozzá tartozó telket, ahol
semmi nem nőtt, a helybeliek gyanakvással figyeltek, mintha nem
lenne ki a négy kerekem, ezért vigyázni kellene velem. Kezdetben
még olyan rémhírek is lábra kaptak, hogy föl akarom fejleszteni az
ingatlant. És bár senki nem óhajtott ebben a házban lakni, azt is
nehezen tűrték volna el, hogy lebontsák, és más kerüljön a helyére.
Tiltakozó gyűlést is hívtak össze e célból a Vár Szállóba. Alig
néhányan voltunk: a tiltakozás szervezője, továbbá két ismerőse
(egy vízvezeték-szerelő és a felesége). Rajtuk kívül egyedül én
jelentem még meg. Almabort ittunk, aminek az lett a vége, hogy a
vízvezeték-szerelő és neje fölajánlotta, segítenek fölújítani a házat.
Cserébe elvállaltam, hogy vezetem a könyvelésüket. Nehezemre
esett ugyan ez a munka, mert Kingsbridge-re, rád és Davidre
emlékeztetett, de beletörődtem, hogy az ember nem szabadulhat
meg maradéktalanul a múltjától. Együtt kell élnie a bánatával.
A tiltakozásszervező sátrat és vízhatlan ponyvát adott kölcsön,
amíg a tetőmet megfoltozzák. Ő belül tette rendbe a helyiségeket.
Azt mondta, nem kér egyebet cserébe, mint hogy segítsek
megfogalmazni az ózonréteg megőrzéséért vívott küzdelmének
kampányszövegét.
Egy fa ágyvázra helyezett ócska matracon aludtam, és
hálózsákba burkolóztam éjszakára; mindhármat a vízvezeték-
szerelő szomszédjától kaptam. Hálából középfokú latinvizsgára
készítettem föl a fiát. Mindjárt háromféle munkám is került hát:
könyvelés, tanítás és tüntetésszervezés.
Továbbra is elláttak élelemmel, ami néha kis, ehető ösvénnyé
rendeződött a csalánban. Süteményesdobozok, műanyag ételtartók
és jénai tálak sorjáztak tömött sorban – az utóbbiak alufóliába
csomagolva, hogy ki ne hűljenek. Ha nagyon megéheztem,
lesétáltam a golfpályára, és meleg ételt rendeltem a klubban. A
konyhai személyzettel többnyire az időjárást tárgyaltuk ki. Idővel
ez lett a közös nyelvünk; ahogyan te meg én is hasonló nyelvet
alakítottunk ki az autódban. Szép az idő. Cudar idő van.
Hőfokokkal jellemeztük az érzelmeinket. Néha azonban
megkérdezte valaki:
– Jól van odafönt, aranyom? Megvan mindene?
A vízvezeték-szerelő, a neje és én aládúcoltuk a tetőt, nehogy
rám roskadjon. Taligán hordtuk fel hozzá az építőanyagot.
Megtisztítottuk a tetőt a mohától és a törmeléktől, hogy ne
képződjenek kisebbfajta tócsák az esővízből a hullámbádogon,
ahonnan aztán leszivárog a víz a ház belsejébe. A vízvezeték-
szerelő egy másik barátja a szennyvízelvezetést oldotta meg, és
kicserélte az elkorhadt ablakkeretet. A törött üveg helyére
plexiüveg panelek kerültek. Fizetés gyanánt ennek a barátnak is én
vezettem a könyvelését, és heti egyszer önbizalom-erősítő
tréningben részeltettem. Úgy vélte ugyanis, hogy a félszegsége
hátráltatja a boldogulását, és bár soha nem éreztem magam tűi
sikeres érdekérvényesítőnek, Napier mellett jócskán
megedződtem.
A fapadlót három kőműves cserélte ki; velük a golfpályán
ismerkedtem meg. Ennek fejében halat és kolbászt grilleztem a
szabadban a családjuknak, és almaboros üvegeket vittem
ajándékba a vegyesboltból. Az ajtót új vasalás erősítette meg. Ezért
készpénzzel fizettem. Közvetlenül az első itt töltött karácsonyom
előtt egy pár, akikkel a postán találkoztam, használt fatüzeléses
kályhával ajándékozott meg. Mint kiderült, a házasságuk a tönk
szélén állt. Cserében minden vasárnap délután táncleckéket adtam
nekik a konyhájukban. Lassú, lassú, gyors, gyors, lassú, lassú.
Anyámra gondoltam, amint borsót fejt, és apámra, akinek ráálltam
a lábára, miközben táncolni tanított. Nem tudom, mi tette, a tánc
vagy a karácsonyi hangulat, de a pár végül együtt maradt. Évekkel
később a murvás kerti ösvényen foxtrottoztak. Az ablakba
állítottuk a magnót. És ha az egyikük történetesen megkérdezte: –
Na és, maga, Queenie? Magának hol a partnere? – hát lámpát
gyújtottam a kertben, és rád gondoltam.
Az első télen sokat bajlódtam a fatüzeléses kályhával.
Fogvacogva feküdtem az ágyban, és ezen a halászzokni, a kötött
pulóver és sapka sem segített (mindez egy szállodai alkalmazott
jótét lelkét dicsérte, aminek fejében hetente levelet írtunk az
Ausztráliában élő lányának). A ház rengett a szélben, s a
deszkázata vészjóslón nyikorgott. A tenger falmagasságú
hullámokat vetett a parton. Mégsem féltem, biztonságban voltam.
Páratlan teljesítményt könyvelhettem el magamnak: átteleltem az
Embleton-öbölben.
Eljött a tavasz. Sirályhojszák raktak fészket a sziklákon, őket a
csüllők követték. Mikor kitisztult az idő, fekete bitumenes festéket
vásároltam – ez volt eddig a legnagyobb kiadásom –, és az egész
homlokzatot újrafestettem. Ekkor rendeztem házszentelőt. A többi
háztulajdonos is kezdett visszaszállingózni, őket is meghívtam,
mindazokkal együtt, akik a segítségemre voltak. A vendégeim
gitárokat és piknikeskosarakat hoztak magukkal, és késő estig
roptuk a homokon. Később kékre festettem az ablakkereteket meg
a faspalettákat. A belső falak pasztellszürkék lettek. A függönyöket
azzal a selyemdrapériával cseréltem le, amit egy turkálóban
találtam.
Amint látod, otthonra leltem itt. Megszerettem a tengerparti
házamat, mert megmentettem az enyészettől, és szinte a semmiből
teremtettem újjá. Legalább tízheti elfoglaltságomba került, mire
letörlesztettem a helybeliek segítségét; arra a sok mindenre
tanítottam őket, ami rám ragadt az életben. Néha megálltunk
beszélgetni, átvittünk egymáshoz egy tál ételt, máskor meg
kisétáltunk a várromhoz a parti ösvényen. Néha eliddogáltam
velük, vagy együtt figyeltük a madarakat Newton Poolsnál. Megint
máskor a crasteri kikötőben ültünk le rákot enni. Arról azonban
soha egy szót sem ejtettem, honnan jöttem; sem erről, sem az
iszonyatos vétkemről. És közben végig nagyon, de nagyon
hiányoztál.
Arra számítottam, hogy a nyár beköszöntével békére találok.
Ehelyett újra Davidről kezdtem álmodni. Éjszakánként nyitva
hagytam az ablakomat, azt remélve, megnyugtat a tenger
mormolása. Sajnos nem hatott a dolog, és gyakran ébredtem sírva.
Ekkor határoztam el, hogy kiirtom a házam körül a csalánt,
aminek az lett a következménye, hogy akaratlanul is összehordtam
egy sziklakertet.
Találtam egy fekete vándorkövet a parton, amely elég nagy volt
ahhoz, hogy padkának használjam. Egy teljes délelőttbe került,
amíg több golfozóval karöltve fölgörgettük a házhoz. Pár lépésre
előtte helyeztem el, mintegy a középpontban. Szerettem elnézni az
ablakomból, ahogyan színt váltott az esőben vagy a napsütésben;
ahogy megnyúlt vagy megrövidült az árnyéka a nap járását
követve. Az egyik golfozó azt javasolta, alakítsak ki homokból
lépcsőket, le egészen a partig. Ha valaki az Embleton-öbölben a
sziklazátony felé sétál a parton, látja ennek az ösvénynek a
nyomát, amely fölvisz a kertemig. Újabban hagytam ugyan, hadd
vegye birtokba megint a tenger, ezért a lépcsőfokokat immáron
nem olyan könnyű felfedezni.
Kicsivel később gödröt ástam, megtöltöttem komposzttal, és
elültettem itt egy csipkebokrot. Törékeny szerzet volt. Aggódtam,
hátha a szél és a sovány talaj együtt kifog rajta. Ezért mikor egy
reggel a parton jártam, fölvettem egy darab uszadék fát –
körülbelül sétabot nagyságút –, és leszúrtam a csipkebokor mellé,
hogy megtámogassam. Volt tehát már egy sziklakertem, egy fekete
vándorkövem és egy vadrózsabokrom. Ez volt a kertem kezdete.
Az adott ötletet, amit az útfélen találtam. Amint már beszéltem
róla neked, tanulmányoztam mások kertjeit és a gyalogösvényeket,
de elmerültem a homok mintázatában és árkaiban is, amelyek a
hepehupák és bemélyedések soraival meg az innen kerékküllőként
szétágazó, sugárirányú rovátkákkal leginkább gerincoszlopra
emlékeztettek. Egész délelőttöket vesztegettem el, hogy
megismerjem egy sziklamélyedésben meggyűlt pocsolya színeit és
formáit; a hosszú, fekete tapogatókarjukat lengető tengerirózsákat,
a zöldes-barnás virágokat, az ezüstös kacsakagylókat, az ide-oda
futkározó fekete rákokat és a rózsaszín pettyes tengeri csillagokat.
Elnéztem hogyan hömpölyög a szárazföld felé a tengeri köd dagály
idején, vagy letelepedtem Greymare Rockon túl a fekete
vándorkövekre, amelyek úgy festettek, mint egy elheverő
fókafalka. Hínárt gyűjtöttem, és kiakasztottam száradni a
fatornácomra. Vihar idején úgy táncoltak, mint a műanyag
zászlócskák.
Idővel beláttam, mekkorát tévedtem, mikor eleinte azt hittem,
semmi nem terem meg a kertemben. Ezer mindenféle nőtt ezen a
kopár helyen. Egyszerűen csak eleinte meg se láttam őket. Kiástam
a tengeri káposzta és a rekettye bokrait, a harangvirágot, a
pipacsot, a pázsitszegfűt és a vadmuskátlit. Helyet csináltam
mindőjüknek.
Tavacskámat a második ott töltött évemben építettem meg. Bő
egy méter az átmérője, és bazaltkő béleli. Nagy gonddal raktam ki,
hogy állandó vízszintről gondoskodjam. A partot járva apró
kőszéndarabokra bukkantam, üveggyöngy nagyságúak voltak,
belőlük készült a tavacskám külső pereme. Később két másik
követte; ezeknek fekete gránitkő és szürke kavics alkotja a falát.
Néha azonnal rátaláltam a megfelelő helyszínre, máskor azonban
többnapos kísérletezésbe került. Rájöttem, hogy a helyeshez a
helytelenen keresztül vezet az út. Kövezett ösvényeim a tavak
fekvéséhez igazodtak; így vezettek át kertem egyik szögletéből a
másikba. Egyre nagyratörőbbek lettek a terveim.
Az emberek kezdtek megállni a kertem mellett, hogy
megcsodálják a kezem művét. Később magukkal hozták a
barátaikat is. A partról vagy a golfpályáról jöttek fel, vagy a
munkából hazafelé autózva álltak meg a házam mellett. Volt egy
nyár, amikor szélcsengőket eszkábáltam össze eltört
szerszámokból vagy a fövenyre kimosott vastárgyakból. Fal helyett
a szárítókötélre aggattam föl őket. Olyan hangosan csilingeltek,
hogy a parton is hallani lehetett a hangjukat. Minden
hasznavehetetlen, elromlott ócskaságnak találtam helyet a
kertemben, amit csak elém hoztak. És a kert évszakról évszakra
egyre nagyobb lett.
Látogatóim úgy beszéltek róla, mint valami csodáról, földöntúli
gyönyörűségről. Néha letérdeltem a legközepén, de csak azért,
hogy mondjuk, a nap felé fordítsam egy kő világosabb oldalát;
valójában arra várva, hogy valaki megálljon mellettem. Apró kék
halacskákat faragtam kagylókból – ezeket úsztattam a
tavacskákban a smaragdzöld kacsakagylók mellett.
A szobrok a kert fénykorából valók. Az első, amit készítettem,
természetesen a te alakmásod volt. A vándorkő padka mellé
állítottalak, a kert tengelyébe. Aztán következett David. Neki a
jajrózsaágyásban találtam helyet. Ezzel azonban nem volt vége a
sornak. Végtére is időmilliomos voltam. A partot járva alaposan
meggondoltam, mit viszek haza. Ha nem találtam kedvemre valót,
elnapoltam a keresést. Napier például érdes, csillogó kovakődarab
lett; nem győztem nevetni rajta. Maureen ezzel szemben törékeny
uszadékfa-pózna, üres lyukkal a szíve helyén. Sheilát két terebélyes
szikladarab személyesítette meg. Apám jókora ásó volt, s egy
zömök ág, anyám felé hajolt. (Gyönyörű vörös kalapot
ügyeskedtem neki hínárból.) A Sohobeli női művészeket hét
madártoll képviselte, melyeket mindig szertefújt a szél. Még a
Szarjankónak is jutott egy nyirkos sarok. Azért kerestem helyet
mindőjüknek, mert mindnek része volt az életemben, és noha már
elmentek tőlem, nem akartam magam mögött hagyni egyiket sem.
A holdvilág fölragyogtatta őket; ilyenkor szinte életre keltek.
Mégis a kertem legközepén álló magas alak volt az, amelyiket a
legjobban szerettem.
 Lakodalmi harangszó

EGY FIATAL férfibeteget a barátja támogatott be a társalgóba. A

beteg szabadidőnadrágot és lötyögő pólót viselt. A barátja frissen
vasalt kék inget.
– Jó napot mindenkinek! – köszönt a barát. – Ideülhetnénk
magukhoz?
– Csak nyugodtan – felelte Finty.
Összeszedte a kivágott formáit, és összehajtogatta a Harold Fry
köszöntésére készülő molinót.
– Harold Fry? – csodálkozott el a barát. – Hallottam róla.
– Igen. Miattunk gyalogol – közölte Finty, és körbemutatott a
helyiségen. – Bármelyik nap megjelenhet.
A barát leültette a partnerét, és megkérdezte, nincs-e szüksége
valamire, például takaróra vagy vízre. Az csak a kezét emelte föl,
hogy nemet intsen, majd fejét a barátja vállára hajtotta. Emez az
orcáját cirógatta, és a fülébe sugdosott. Csupa jelentéktelen
apróságot, mint „jól van, jól”, meg „szeretlek”, „itt vagyok, ne félj”.
– Maguk melegek, ugye? – szakította félbe őket Finty.
– Akarják, hogy máshová üljünk? – kérdezte erre a barát.
– A picsába, dehogy! – trillázott Finty. – Hetek óta maga az első
pasi, akit saját hajjal látok. Csak maradjanak nyugodtan.
– Peter és én összeesküszünk ma – mondta a barát. – Mind
eljöhetnek az esküvőnkre, ha akarnak.
– Nem hinném, pajtás, hogy eljutnánk a kápolnáig – károgta a
Gyöngykirály.
Az ölében heverő kötött kék tasakra mutatott, amely a
hordozható infúziós tűjét tartalmazta.
– Mi sem megyünk oda – mondta a barát. – Philomena nővér
megbeszélte a személyzettel, hogy a társalgóban mondhatjuk ki a
boldogító igent.
– Na, és az Úr jóváhagyása? – tudakolta Mr. Henderson.
– Philomena nővér szerint az Úr engedékeny ezekben a
dolgokban.
– Esküvő lesz? – rikkantotta Finty. – Azt jeleni ez, hogy új
kalapot kell kölcsönöznöm?

Mint kiderült, erre már nem volt idő. Konfettire sem. Egy óra sem
telt bele, és körbeültük az új beteget meg a barátját. Az ápolónők
csatlakoztak hozzánk, és így tett néhány apáca is. Azokat, akik nem
tartották helyénvalónak, hogy egy meleg esketést egy katolikus
szeretetotthonban rendezzenek, máshová osztották be. A barát
gyűrűt csúsztatott Peter csontsovány ujjára, aztán vezette az ő
kezét, hogy utána csinálja ugyanezt. A rövid szertartást egy
fuksziavörös nadrágkosztümbe öltözött nő vezényelte le.
Elmondta, mennyire sokat jelent Peternek, hogy tanúi vagyunk az
esküvőjének.
– A világ minden kincséért nem mulasztottam volna el! –
zokogta Finty. – Kurvára boldognak látszanak maguk ketten.
– Hallasz, Peter? – suttogta a barát. – Mostantól a férjed
vagyok.
Peter elmosolyodott, és behunyta a szemét.
Finty egy teljes családi csomag papír zsebkendőt elhasznált.
Mélyen sajnálta, hogy nem rendezhettünk partit, Peter férje
azonban vállat vont:
– Majd szervezünk partit Harold Fry tiszteletére, ha ideér –
mondta Finty. – Jöjjenek el arra. Ismerik azt a másik meleg ürgét?
Azt a hogyishívják énekest? Talán őt is meghívhatjuk meg minden.
A férj megcsókolta Peter homlokát, és nevetve azt felelte, hogy
nem ismer semmiféle énekest, se meleget, se heterót.
– Á, értem – morogta Finty – Sebaj, attól még eljöhetnek, ha
van hozzá kedvük. Maguk is várhatják Harold Fry-t, fiúkáim.
Peter férje a jobb kezét nyújtogatta-csukogatta, s úgy csodálta a
jegygyűrűjét, mintha ilyen szépet még sosem látott volna.
Reggelre kelve Petert nem láttuk a székében.
Néztem, hogyan fogja a férjet karjába Philomena nővér a
közérzetjavító kertben. Később megmutatott neki egy
jezsámenbokrot. Fölemelte egy ágát, és a barát lehajolt, hogy
magába szívja az édes narancsillatot.
 A temetkezési vállalkozó leparkolta a furgonját, és indult, hogy
tárgyaljon velük.
 A sokk

– ÖRDÖG ÉS pokol! Jöjjenek gyorsan!

A szobámban voltam Mary Inconnue nővérrel. Nem írtam éppen,
semmi különöset nem csináltam, csupán egy nagydarab galambot
néztem, amelyik a fa egyik feltűnően vékony ágán próbálta
megtartani az egyensúlyát. Ekkor hangzott föl a rikácsolás a
társalgóból.
– Ez Harold Fry a tévében! Gyorsan, gyorsan, ide mindenki!
Mary Inconnue nővér kimerülten csóválta a fejét, miközben
Lucy nővér sietett be a szobába. A fiatal nővér kiemelt az ágyból és
átültetett a tolószékbe. Miközben végigrohant velem a folyosón,
más ajtók is kinyíltak, s betegek botorkáltak elő önkéntesek és
családtagjaik támogatásával
Mikor a helyszínre értem, az emberek megfordultak jöttömre, és
helyet csináltak elöl. Philomena fogta a távirányítót, és
fölerősítette a hangot.
Fura társaságot láttunk vonulni a tévé képernyőjén. Egy
országúton baktattak, egyesek profi túrafelszerelésben,
sétabotokkal és bakancsban, mások csengettyűket ráztak, vagy
doboltak. A menet élén magas, napcserzette bőrű férfi ballagott.
Erősen kopaszodott, a szakálla azonban jókorára nőtt.
Te voltál az.
Görcsbe rándult a gyomrom. Úgy éreztem magam, mint aki
elvéti a lépést, és kis híján elvágódik.
– A riporter azt mondja, hogy többen csatlakoztak Harold Fry-
hoz – közvetített Finty, aki fölkelt, és a körme hegyével
megkocogtatta a készüléket. Többen fölhördültek, hogy álljon
félre, mert ahhoz hogy lássanak, ki kellene esniük a tolószékükből.
Őt azonban nem érdekelte, tovább mutogatott. – Itt ez a gorilla,
látják, ugye, aztán az a kalapos másik. És itt ez a fiú, aki igazi
seggfejnek tűnik, ez a nő meg olyan képet vág, mintha citromba
harapott volna. Most hagyták el Harrogate-et. Mind azért jönnek,
hogy megmentsenek minket!
Nagyot dobbant a szívem. Az oldaladon baktató fiú tett be
nekem. Egy pillanatig megesküdtem volna, hogy David az.
 Csitt… ne adja tovább
(David Fry meghalt)

AZT SEM tudtam, Harold, fiú vagyok-e vagy lány, amikor

meghallottam a borzasztó hírt. Az üzletkötők a folyosón
pusmogtak róla.
– Tudják, mi történt Fry-jal?
Láthatóan mindnek rendkívül sürgős volt továbbadni, mivel
valódi tragédia volt ez, igazi szenzáció, amely azonban a
legkevésbé sem érintette őket. Döbbenten, némán hallgattam, mit
beszélnek. Első gondolatom az volt, hogy hozzád rohanok, és
mindent bevallok. Ehelyett kimentem a mosdóba, ahol kis híján
elájultam. Sokkot kaptam. Olyan volt, mintha valaki lyukat ütött
volna a világba, és én lennék érte a felelős. Alig tudtam egyenesen
járni.
– Borzasztóan néz ki – mondta Sheila. Kézfejét a homlokomhoz
szorította, és egy ideig ott tartotta. – Úristen – suttogta. – Maga
lázas.
Ez a mozdulat az anyámra emlékeztetett, és ez még jobban
kihozott a sodromból. Évek óta először rohant meg a hiánya,
ugyanúgy, mint közvetlenül a halála után. Akkor arra vágytam,
hogy a szüleim támadjanak fel újra, és menekítsenek ki a
gyászomból. Hogy az apám keze az enyémre fonódjon.
– Haza kéne mennie – mondta Sheila.
Nem emlékszem, hogyan jutottam haza a busszal aznap délután.
Nem tudom, megváltottam-e a jegyem, vagy szóltam-e valakihez.
Kizárólag arra emlékszem, de arra nagyon, mekkora hőség volt.
Meg arra, hogy mindennél inkább egyedül akartam maradni.
Mikor azonban kinyitottam a lakásom ajtaját, még rosszabb lett
minden.
A csönd tehette. Ránéztem a karosszékre, amiben David szokott
ülni, és mivel nem ült ott, ez még elviselhetetlenebbé tette a
hiányát. Odakint autók suhantak, sirályok rikoltoztak, emberek
levegőztek késő délután a folyótorkolat mentén. Minden
tökéletesen rendjén való volt. Azt leszámítva, hogy David Fry nem
volt többé. Rád gondoltam meg rá, és órákon keresztül sírtam.
Aznap éjjel ruhástól feküdtem le. Térdemet szorosan átfogva,
összegömbölyödve vacogtam az ágyban, és ezen nem segített,
akármivel takartam be magam. Mikor behunytam a szemem,
egyedül Davidet láttam; elkékülve himbálózott a sötétben, a kerti
fészeretek középső gerendáján. Bárcsak ne hallottam volna,
hogyan tárgyalják ezt ki az üzletkötők! Az agyam továbbszőtte ezt a
képet: hogyan csomózhatta meg a kötelet; hogyan keresett
valamit, amire ráálljon; miként bújtatta nyakát a hurokba.
Valóban meg akart halni? Akkor is, amikor már fulladozott? Nem
remélte titkon, hogy megmentik? Mennyivel jobb lett volna
inkább, ha az ajtómat rugdossa, és a levélszekrény nyílásán át
óbégatja a nevemet! Az egész éjszakát átvirrasztottam, csupán
pillanatokra nyomott el az álom.
Kora hajnalban ébredtem, tűzforrón. Úgy levert a láz, hogy
moccanni sem tudtam. Úgy éreztem, mintha betonba dermedtem
volna. Valahogyan mégis kikeltem az ágyból. Mindössze annyi telt
tőlem, hogy elvégezzem a szükséges mozdulatokat. Konyha,
fürdőszoba, nappali, küszöb. Egy percre sem álltam le. Sietve
kapkodtam magamra a ruháimat. Egyetlen pillanatig nem bírtam
tovább egymagamban. Vissza kellett jutnom a sörfőzdébe.
Kihallgattam az üzletkötők pusmogását, eszerint legalább két
hét szabadságot vettél ki. A temetés előtt fölboncolják a tetemet.
Még elgondolni is iszonyat! – borzadozott Sheila. Nem is
gondolkozott sokáig rajta, mert soha többé nem hozta szóba.
Fogalmam sem volt, hogyan nézek ezután a szemedbe. Tudtam,
hogy okvetlenül meggyűlölsz, ha bevallom az igazat. Ugyanakkor
azt is tudtam, hogy mindazon férfiak közül, akik mellett
elhaladtam a buszon, az utcán vagy az ebédlőben, te vagy az, akit
mindenképpen meg kell keresnem.

Rekkenő a hőség aznap délután. Egy hét telt el David halála óta.
Ha lehetséges, még rosszabbul vagyok. Nem alszom. Nem eszem.
Egyfolytában rá gondolok. Téged a tragédia óta nem láttalak.
 Busszal megyek a ravatalozóig. Valamiként muszáj nyugtáznom
David elhunytát, mert elviselhetetlen ez a kettős szerep, amelybe
kényszerülök. A napfény bántja a szememet. Minden túl világos,
túl égető: az ég, a járda, a forgalom. Kinyitom a ravatalozó ajtaját.
Hűvösség és édeskés illat fogad, amiről tudom, hogy a balzsam
hatása. Különben olyan az egész, mintha egy másik univerzumba
sétálnék be. Lépteim hangosan kopognak a hideg kövön.
Megbánom, hogy nem hoztam kabátot.
Egy öltönyös fickó üdvözöl. Megkérdezi, nem lehet-e a
segítségemre. Fekete nyakkendőt és kézelőgombot visel;
szakszerűen áll a gyászhoz, nem olyan fejvesztetten, mint mi,
amatőrök. Úgy sejtem, hogy ő a temetkezési vállalkozó.
Közlöm vele, hogy David Fry-t szeretném látni. David nevének
hallatára ellágyul az arca. Most először tűnik lehetségesnek, hogy
valaki megérti, mit érzek. Ennek itt a helye.
– Bejelentette magát? – kérdi.
Azt nem, mondom, de a család barátja vagyok. Újra
megismétlem, hogy látni szeretném Davidet. Szükségem van rá,
teszem hozzá.
Ellép tőlem, s valamiféle jegyzettömböt meg töltőtollat kerít.
Kiszárad a szám közben. Az irodának föl kell hívnia a klienst,
mondja. Kizárólag akkor láthatom a halottat, ha van előjegyzésem.
– De hát aligha megy már bárhová – jegyzem meg, fölemelve a
hangomat.
A mondat végére elsírom magam. Úgy látszik, nincs különbség a
mindennapok kellemetlenségei és a gyász bánata között.
A temetkezési vállalkozó arca elkomorul. Talán újságírónak néz,
nem tudom.
– Nem maradhat, asszonyom! – szögezi le.
Nyomban az ajtó felé indul, és kinyitja előttem. A kinti hőség és
fény olyan hirtelenséggel tör rám, mint a külvilág lármája. Bent
szeretnék maradni. Nem engedhetem, hogy kidobjanak, mikor
akkora elszánásba került, hogy egyáltalán idejöjjek, amivel pedig
semmire se mentem.
A pasas talán megszán valamelyest, mert megkérdi, nincs-e
valami, amit a koporsóba hoztam. Tovább tudja adni a kliensének;
ennyit tehet értem. Gyanítom, pénzt kér, mint a misén az ezüst
tányérral körbejáró sekrestyés. Olyan mérhetetlen bűntudat tölt el,
hogy az utolsó garasomat is odaadnám, mintha ezzel enyhíthetnék
a bánatodon. Épp nyitom ki a kézitáskámat, amikor újabb
öltönyös lép elő egy, a recepció túloldalán nyíló helyiségből. Nem
látok be, csupán a pasztellkékre festett falakat a sárgaréz veretes,
lakkozott koporsó mögött. Abban sem vagyok biztos, hogy ez
David koporsója, mégis olyan érzés, mintha gyomorszájon vágtak
volna.
Minden porcikám sajog. Még a tüdőm is szúr.
A kézitáskámba nyúlok, és átadom a temetkezési vállalkozónak
David piros kesztyűjét. Azóta volt ott, amióta odatettem egyszer;
minekutána otthagyta nálam. Ez tán az elhunyté volt? Igen, az övé.
A temetkezési vállalkozó megígéri, hogy majd megbeszéli a dolgot
a kliensével. Szükségtelen őt ezzel zavarnia, mondom. Csak vegye
el, és kész. Hadd szabaduljak meg tőle. Sok ez nekem, szenvedek.
A kezébe nyomom a kesztyűt, és elmegyek, mielőtt visszaadhatná.
A buszmegállóban várakozom, amikor az autód beáll a
ravatalozó parkolójába. Látom, ahogy kiszállsz, és átmész az
utasülés ajtajához. Ám még mielőtt kinyitnád, kivágódik, akkora
erővel, hogy csaknem leüt téged. Törékeny, soványka nő szökken
elő; valamivel magasabb nálam. Maureen fekete nyári ruhát és
sötét szemüveget visel, s egy párna meg egy játékmackó van nála.
Nyilván a koporsóba szánja mindkettőt. Energikusan, fürgén
lépked. Mihamarabb az épületbe kíván jutni. Te ezzel szemben
lassan vonszolod magad. Mögötte botorkálsz. Semmi nincs a
kezedben. A jelek szerint képtelen vagy fölnézni. Az ajtóban
Maureen megáll, és mond valamit neked, mert bólintasz, és
félreállsz. Miután magadra maradtál, cigarettát veszel elő, és tüzet
kérsz egy arra elhaladótól. Bent fölsikolt valaki; velőtrázó női
sikoly. Gondolom, a temetkezési vállalkozó bevezette Maureent a
helyiségbe, ahová engem nem engedett be. A sarokhoz rohansz, és
belehánysz egy szemetesbe.
Mindezt végignézem az utca átellenes oldaláról. Te azonban
nem látsz engem..
Pár nappal később találkoztunk. Ezúttal nem tudtalak elkerülni. A
patikában kutattam a polcokon valami használható altató után,
mikor beléptél. Csöndesen egy receptet adtál át a patikusnak,
amely a feleséged nevére szólt. Megpróbáltál észrevétlen maradni,
de jelenlétedre az egész hely elnémult, mintha te lennél az egyetlen
élőlény közel és távol. Majd’ megszakadt a szívem a viszontlátástól.
A patikus kapkodó sietséggel próbálta előkeresni Maureen
gyógyszerét. Mikor átnyújtotta a zacskót, azt mondta:
– Kérem, továbbítsa részvétemet a feleségének!
A hozzád legközelebb álló vevő, egy nő feszengve szintén
kifejezte együttérzését a „veszteségedért”. Szemlátomást senkinek
nem voltak szavai ekkora borzalomra. Biztonságosabb volt semmit
sem mondani, vagy megmaradni a jól bevált közhelyeknél. Te a
magad részéről kurtán bólintottál, mintha mindenkit elkívánnál a
pokolba.
Más ember lett belőled, Harold.
Meggörnyedt a tartásod, ami régebben szálegyenes volt. A
zakódon zsírfolt éktelenkedett, a hajad fésületlen volt.
Borotválkozni borotválkoztál ugyan, de a bal orcád árkában hegyes
sörték ütötték fel a fejüket. Talán észre sem vetted. Vagy ha igen,
borotválkozás közben is Daviden járt az eszed. Kit érdekel? –
gondolhattad. – Mit számít, hogy borotválom-e a képem, vagy
szakállat növesztek. A legjobban mégis a görnyedt vállad borított
ki. Ez meg a golfnyakkendő.
Gyakran hallani valakiről, hogy már csak kísértete, árnyéka a
régi önmagának, de te egyik sem voltál. Valahogy szétestél.
Lehetetlen volt elképzelni, hogy megint nevetsz, táncolsz, vagy ne
adj’ isten, fügefocizol egyszer. Ennek egyszer és mindenkorra vége
lett. Összetöpörödtél, lassúbb lettél, megöregedtél, egyúttal
naivabbnak is látszottál. Épp csak vegetáltál. Most is elvetted a
gyógyszert, és kicsoszogtál a patikából.
– Á, jó napot – köszöntöttél, talán mert tettem egy feltűnő
mozdulatot, vagy zajt csaptam.
Mosolyt küldtél felém a patika átellenes végébe. Ott álltam én, a
bűntudattól roskadozó nő, aki elárult mind téged, mind a fiadat; a
barát, aki az életedbe tolakodott, aztán pedig csak hazudott és
hazudott, és ott voltál te a barna zakódban, nyak-kendősen, és
mosolyogtál rám.
Megkérdezted, nem mennénk-e gyalogosan egy darabon a High
Streeten. Legalábbis így emlékszem. Észrevettem, hogyan
tisztulnak el körülöttünk az emberek, mialatt az ajtó felé
igyekeztünk. Senki egy mukkot nem szólt. Erre határozottan
emlékszem. Te makacsul lesütötted a szemed, mintha az után
kutatnál, amit végérvényesen elvesztettél. Egy vevő viszont az
ajtóhoz rohant, és kinyitotta előttünk.
– Hogy van Maureen? – kérdeztem már odakint.
– Bocsánat, nem értettem.
Megint mosolyogni próbáltál, de az arcod nem
engedelmeskedett az akaratodnak.
– Meghalt a fiam – mondtad könnyes szemmel. – David
meghalt – mondtad aztán újra.
Ezek voltak az utolsó mondataid hozzám.
Azt feleltem, hallottam róla. Őszinte részvétem, tettem hozzá.
Olyan nagyon…
– Igen – bámultál a földre. – Igen.
– Segíthetek bármiben?
– Bármiben? – ismételted meg az utolsó szót, mintha
átmenetileg elfelejtetted volna az értelmét, és ezért most
elnézésemet kérnéd.
– Nincs-e valami, amiben a segítségére lehetnék?
Behunytad a szemed, majd lassan ismét kinyitottad. Aztán
szelíden azt mondtad.
– Ez nagyon kedves magától, Queenie, de azt hiszem, nem
segíthet. Ebben nem.
Megkérdezted, hogy vagyok. Azt feleltem, megjárja. Megjárja? –
mondtad utánam. Igen, feleltem. Ekkor elkomorodtál, és lassan,
vontatottan azt mondtad, ne haragudjak, de kiment a fejedből,
miről beszéltünk. Ezzel megfordultál, és otthagytál.
Azért mertem utánad szólni, mert azt hittem, meg sem hallod:
– Hogy bírja, Harold?
Már ömlött a könnyed, és nem akartad, hogy lássam. A lábamat
néztem, hogy kisegítselek. Bánom már, amiért nem volt bennem
annyi kurázsi, hogy átöleljelek, amíg kisírod magad a vállamon.
– Maureennak természetesen nehezebb. Az anyák szenvednek a
legjobban.
Elnézést kértél, és elindultál lassú, nehézkes léptekkel, mintha
fájdalmat okozott volna a járás. Mikor kikerültél egy tolószékes
nőt, meg is tántorodtál kissé. Kabátzsebed kidudorodott;
töményszeszes üveget rejtett. Ivásra adtad a fejed.
Néhány nappal később azt olvastam a helyi lapban, hogy David
temetése zártkörű esemény lesz, amelyen kizárólag a család vesz
részt. Rájöttem, hogy ez mindössze téged és a feleséged jelenti,
mivel nincs más hozzátartozó. Davidről többé nem esett szó a
sörfőzdében. A fiad meghalt, a világ pedig megemésztette ezt az
információt, és továbblépett. Az első hét után soha senki nem
emlegette.
Így tehát eltemetted a fiadat. Egyetlen eset volt csak, amikor
nem őzbarna öltözékben láttalak; azon a délutánon, amikor fekete
gyászruhában jelentél meg.
– Harold? – kérdeztem gyöngéden. – Muszáj volt bejönnie?
Az üzletkötők igyekeztek minél távolabb kerülni tőlünk.
Összehúztad magad, mint akit elpáholtak, és újabb veréstől tart.
– Igen – mondtad.
Ennyit mondtál, nem többet.
 Köszönöm, köszönöm, köszönöm

HÁROM NAPIG alig volt időm folytatni ezt a levelet, Harold, vagy a
kertemre gondolni. Ahogyan arra sem, hogy békén elüldögéljek
Mary Inconnue nővérrel az ablakom előtt, és a felhők vonulását
ügyeljem. Túl sok elfoglaltságom akadt. A társalgó falait mostanra
elborították a jóakaróink üdvözlőlapjai. Annyi virágcsokor
érkezett, hogy több önkéntes szénanáthát kapott. Csak ezen a
délelőttön tíz köszönőlevelet fejeztem be. Fáj a szemem a
megerőltetéstől, és a kezem is elfáradt. Rosszul is alszom, ahogyan
mindenki.
– Egész éjjel virrasztani fognak – mondta Finty. (Ez, azt hiszem,
kedden volt. A molinóján dolgozott.)
– Hogy mit csinálnak? – kérdezte a Gyöngykirály, aki
megpróbált ugyan segíteni, de többnyire csak aludt.
– Az egyik betegtől tudom. A rádió mondta be. Gyertyákat meg
effélét hoznak, és az otthon előtt imádkoznak.
Mint kiderült, az egész éjszakás virrasztás vigadozásba ment át.
Valahányszor bejött valaki a személyzetből, ingerültnek és
kimerültnek látszott. Mintha nem lenne elég bajunk – morgott az
egyik, akinek kihallgattam a mérgelődését. Nem sokat segített az
sem, hogy Finty is egész éjjel fent volt; ő az ablakából kornyikált. A
virrasztók a megérkezésedig szándékoznak maradni.
– Hogy ezeknek nincs jobb dolguk? – morogta az ügyeletes
nővér.
Finty kimerültén ágynak esett a sok izgalom után.
 Egy kert elvesztése

NEM MINTHA megbántam volna, hogy letelepedtem az Embleton-

öbölben, vagy akár létrehoztam ott ezt a tengerparti kertet. De a
felhajtást kezdtem sokallni. Néha úgy éreztem, azért kell
változtatnom a kertemen, hogy valami újat mutassak a
kíváncsiskodóknak. Többé már nem a szeretet kertje volt, hanem a
szenzációé. És nem is rólam szólt, hanem másokról; arról, amit ők
vártak el tőlem.
Most, hogy a kertemet ekkora megbecsülés övezte, vagy
legalábbis ilyen súlyos teherként nehezedtek rám a külvilág
elvárásai, gondoskodnom kellett a védelméről. Elvégre a
halászbárkákat is külön kikötőben őrizték Crasterben. Gyűjteni
kezdtem a köveket a kőkerítés számára. Úgy terveztem, hogy a
nagyobbak kerülnek majd alulra, a kisebb darabok középre és a
kagylók legfelülre. Egy teljes nyaramba került a felhúzása, nem
utolsósorban az emberek okvetetlenkedése miatt. Egész
hétvégéiket áldozták föl, hogy kövek után keresgéljenek a tűző
napon, és az építésben is fölajánlották a segítségüket. Csakhogy
mondhattam nekik, hogy a nagy köveket szánom alulra, a
kagylókat meg legfelülre! Néha egy teljes éjszakát töltöttem azzal,
hogy lebontsam, amit elrontottak, és kidobjam a sok összetört
kagylót, amit valaki középre próbált beszuszakolni. Érted, ugye? A
kertem már nem volt a régi.
Egyik éjjel az ágyamban heverve is egy új ötleten törtem a fejem
a jobbítására, amikor hirtelen megértettem, mennyire védtelen, a
fal és minden erőfeszítésem ellenére. Mi lesz, ha letarolja a szél,
vagy szétdúlják a sirályok? Másnap reggel bementem busszal
Berwick-upon-Tweedbe, és ponyvát vásároltam a
vaskereskedésben. Kövekkel rögzítettem a ponyvát. Fölfestettem
egy táblára, hogy kéretik óvatosan járni a kertemben. Mikor épp
máshol jártam, de még álmomban is, egyre azon töprengtem,
hogyan óvhatnám meg még jobban. Tévedtem azonban, mikor a
széltől vagy a sirályoktól tartottam. Öt évvel ezelőtt mások törtek a
kertemre.
Egy birkanyáj.
Minden jel szerint egy helyi gazdaságból szabadultak el.
Fölették, amit lehetett, a golfpályán, és libasorban végigvonultak a
parti ösvényen. Aztán átugrattak a falamon, és fölfalták a kertem
növényeit.
Csak néztem a pusztítás maradványait: a szétszóródott köveket,
a szétvert tavacskákat, a kettétört uszadék fákat, a fölhasogatott
hínárt, a tört kagylókat. Szívszorító látvány volt. Lebénult az
agyam; egy gondolat nem sok, nem jutott az eszembe. A
ponyvának híre-pora nem volt. Ahol régen a kertem állt, most
harminc birka aludta az igazak álmát.
Sokáig sírtam. Ki sem mozdultam otthonról, nehogy bárki
megzavarjon vagy segíteni próbáljon. Napokig rá sem tudtam
nézni a kertemre. Ha mégis kiléptem a házból, inkább az eget
vizsgáltam, akkora fájdalmat okozott, hogy erre jutott annyi
munka és fáradozás. Megfordult a fejemben, hogy eladom a házat
és továbbállok, de nem volt kedvem újabb költözködéshez.
Ekkortájt kezdtem el valami duzzanatot érezni az állam alatt. A
szomszédok rendesek voltak, amikor megtudták, hogy kórházba
vonulok. Egy idő után azonban, mikor egyre rosszabbra fordult a
helyzet, egyszerűbb volt becsuknom az ajtót, és elzárkóznom a
világ elől.
Úgy egy évre rá a parton járva fölvettem egy uszadék fát. Erre
támaszkodva botorkáltam haza az ösvényen. Odahaza csak a
földbe szúrtam, és nem gondoltam vele többet.
Másnap reggel, amikor szétnyitottam a spalettákat, legnagyobb
meglepetésemre úgy ragyogott rám, akár egy arany árboc. A
kertem újrakezdődött. Ezúttal azonban megkönnyebbülés volt,
hogy semmit nem kellett rendben tartanom, mert már nem volt
mit féltenem. Nem éreztem szükségét, hogy másoknak
mutogassam a bennem élő szeretet szépségét. Beteg voltam, és
annyi erőm maradt csupán, hogy a szívemben őrizzem.
 Mr. Henderson meglepetést okoz

– A BERWICK Gazette leközölte a maga fényképét – közölte Mr.

Henderson.
– Lássuk! Lássuk! – kárálta Finty.
A lap körbejárt a betegek között, mígnem hozzám is eljutott. A
fényképen egy fiatal nő volt látható, sűrű barna sörénnyel.
Oxfordban készülhetett.
Alig hittem el, hogy ez a fiatal nő én voltam valamikor.
Mr. Henderson egy másik fotót is megmutatott. Magas férfit
örökített meg, aki ZARÁNDOK feliratú pólót viselt, és sűrű szakálla
volt. Nem azonnal ismertem rád, de amikor igen, fölgyorsult a
pulzusom.
– És azt is látja, miféle lábbeliben jár ez a fickó? – kérdezte Mr.
Henderson.
– Nem… – mosolyogtam rá tétován.
– Vitorláscipőben! – rikkantotta, és a hasát fogta nevettében.
Most először láttam jókedvűnek.
Köszönöm neked.
 Cipőleltár

MA A vitorláscipődön gondolkodtam, Harold. Vélhetőleg ésszerűbb

lett volna túrabakancsot beszerezned, de mindig is vitorláscipőben
jártál. Ez illik tehát hozzád.
Azzal töltöttem a délutánt, hogy Mary Inconnue nővér
társaságában felidéztem, miféle cipőket viseltem életem során.
Alázatra tanít ez a lelkigyakorlat. Te bizonyára nem emlékszel már
rá, de a lábfejem kicsi és széles. A cipő, amire vágytam, nem
egyezett azzal, ami fölment rá.
Már fölemlegettem neked azt a pár cipőt, amit Kingsbridge-ben
vásároltam: a könyvelő-cipőmet. Kerek orra és zömök sarka volt, s
keményen koppant az aszfalton. Emlékszel, ugye?
Volt azután három fekete fűzős cipőm iskoláskoromban;
telitalpas parafacipőm, amit anyám ki nem állhatott;
strandpapucsok; vászoncipők; egy vörös lakk magas sarkú (alig
volt rajtam); a velúr tánctopánom, amit nem vittem magammal
Kingsbridge-ből; strapacipők; gumicsizmák; kertészcsizmák;
teniszcipők; két tűsarkú (vajha mire?), meg egy fehér edzőcipő –
ez utóbbit viseltem szinte mindenhová az utóbbi öt évben. A
legjobban a tánctopánomat szerettem. Ez nem volt kérdés.
Eszerint tehát főleg női cipőkben jártam-keltem a világban.
Egyszer összeakadtam egy nővel a kertem mellett. Ez a birkák
után volt. Kezdtem újraépíteni, de mindenestől szerényebb,
egyszerűbb keretek között. Emellett már elmentek anélkül, hogy
fölfigyeltek volna rá; hiszen nem láttak egyebet pár kőnél és
karónál. Lassan elszoktak innen. A homoklépcsőket is hagytam,
hadd vesszen nyomuk.
A nő azért támaszkodott a falamnak, hogy valamit kirázzon a
cipőjéből. A lábbelijét nem láttam, csupán a makulátlan, váll-
töméses fehér blézerét, melyet aranyozott gombok díszítettek.
Mikor megkérdeztem, nincs-e segítségre szüksége, nagyot ugrott
ijedtében. Nem látott az előbb, kiáltotta nevetve. Gondolom,
engem is inkább kőrakásnak nézett. Azt mondta, lakodalmat ülnek
lent a golfklubban, és csak dohányozni szökött ide.
– Ez az átkozott magas sarkú! – sóhajtotta.
Elmondta, hogy valahányszor lehangolt, cipőt cserél. A
boldogság kulcsa az, hogy mekkora lármát csapunk a világban,
mondta. Tizenöt centis sarkú, tigriscsíkos tűsarkút viselt, ebben
botladozott tovább a kövek között.
Kicsivel később újra megpillantottam. Ezúttal távolabbról, az
öbölből integetett. Jobban odanézve láttam, hogy a tűsarkúja egy
sziklarepedésbe szorult. Nem csupán integetett, segítséget kért.
Együtt mentünk föl teázni kora délután a házamhoz – ő
mezítláb. A vége az lett, hogy gint iddogáltunk a kertemben, onnan
néztük a hullámokat. Mint kiderült, fizikatanár volt. Mi ebből a
tanulság? Soha ne ítélj meg egy nőt a magas sarkúja alapján.
 Kánikula

NEM VAGYOK jól. A virrasztók minden éjjel éktelen lármát csapnak.

Tudom, kedves tőlük, hogy értünk imádkoznak, táncolnak és
kántálnak, mindenesetre csöndesebben is művelhetnék.

Ma sokat szenvedtem a hőségtől. Az ablakon bezúduló napfény

egyenesen idetűzött az ágyamra és rám; olyan vakítón és forrón,
hogy megfájdult tőle a fejem. Az ügyeletes ápolónő kinyitotta az
ablakot, ami nem sokat segített. Odakint szellő se rebbent. A
kertben az elvirult virágok helyén toktermések kornyadoztak. Lucy
nővér megmosta a fejem, de még a vizet is túl melegnek éreztem.
DR. SHAH: Jól van?
ÁPOLÓNŐ: Nem tudom eléggé lehűteni.
DR. SHAH: Újabb duzzanatot találtunk.
ÁPOLÓNŐ: Ma reggel átcseréltük a fájdalomcsillapító tapaszt.
DR. SHAH: Tud még folyadékot magához venni?
ÁPOLÓNŐ: Valamennyire.
DR. SHAH: Növeljék meg a morfiumadagját. Ezután
négyóránként kapja.
Bármerre fordultam is, a lepedő túl nehéz volt, horzsolta a
bőrömet. A hőség minden erőmet elvette; mintha csak birkóztunk
volna. Ezzel a küzdelemmel telt a délelőtt. Semmi mást nem
akartam, mint megszabadulni a hőségtől, a lepedőtől és a bennem
növekvő feszültségtől.
– Lehet, hogy nem is a hőségtől szenved. Hogy ez a hőség
magában van belül – jegyezte meg Mary Inconnue nővér.
A legszívesebben hozzávágtam volna a párnámat. Fölnevetett,
mintha olvasott volna a gondolataimban:
– Hőség van, és kész. Semmit sem tehet ellene.
Ezért inkább megadtam magam. Továbbra is síkos volt a bőröm
az izzadságtól, szúrt mindenem, kiszáradt a torkom, és majd’
belevakult a szemem a napvilágba. Többé azonban nem egy
hőséggel küszködő öregasszony voltam, hanem maga a hőség.
Nem nagy különbség, mindamellett szundítottam egy jót.

– Jobban van? – kérdezte Mary Inconnue nővér.

A fények mostanra kihunytak, és hűvös szellő libegteti meg a
függönyöket. Hallom kint a fa lombjának susogását.
– Tudom, hogy nagyon mozgalmas volt az élet az elmúlt néhány
napban – mondja a nővér. – Az a sok üdvözlőlap, jövésmenés meg
a többi. Jobb lenne azonban, ha visszatérne a leveléhez, édes
lelkem.
 A muranói bohócfigurák

TUDOM, HOGY te voltál az, Harold, aki betört a sörfőzdébe. Aki

összetörte Napier üvegbohócait. Akkor is kitaláltam volna, ha nem
vagyok ott. De ott voltam, és láttam.
David halála után nehéz volt otthagynom a sörfőzdét. Egész
pontosan hazamennem volt nehéz. Különféle okokat találtam ki,
miért kell tovább maradnom a városban, például többször egymás
után megnéztem a moziban ugyanazt a filmet. Hosszú sétákat
tettem a rakparton (arra ugyanakkor gondosan ügyeltem, hogy
elkerüljem a padot, ahol együtt ültünk Daviddel, és ahol
nekiadtam a kesztyűmet). Minden jobb volt, mint elfordítanom a
kulcsot a zárban, és szembenéznem az üres karosszékkel, ahol már
nem ült ő. Noha visszatértél dolgozni, Napier többet nem küldött
ki minket együtt. Megkönnyebbültem. Nem álltam készen arra,
hogy kettesben maradjak veled.
Egyik nap sokáig dolgoztam. Találtam egy doboznyi régi
főkönyvet, és ugyan tíz éve elavultak, azzal áltattam magam, hogy
muszáj átvizsgálnom őket. Már órák óta lehettem egyedül az
épületben. Oda se pillantottam az előttem sorakozó számokra,
annyira lefoglaltak a saját gondolataim. Ekkor azonban zörgést
hallottam a földszintről. A zaj visszavitt a jelenbe. Rájöttem, hogy
szinte vaksötétben ülök. Az egyedüli fényforrást a telihold ablakon
beáradó ezüstös sugarai szolgáltatták.
Hiába füleltem, nem hallottam újabb neszezést. Megpróbáltam
a munkámra koncentrálni.
Ekkor azonban megismétlődött az iménti zaj. Valaki egy ajtót
rázott és feszegetett. Megpróbálta föltörni.
Levetettem a cipőmet, és nesztelenül siklottam előre. A folyosó
betonfalai hűvösen értek ujjaimhoz, ahogy előre tapogatóztam a
sötétben. Szinte nyirkosak voltak. Olyan gyorsan siettem a lépcső
felé, ahogyan csak a lábam bírta. Egy-egy újabb csikorgásra-
nyikorgásra újra meg újra megtorpantam. A lépcsőhöz érve láttam,
hogy ki van világítva. Lentről bárki megláthatott, én viszont senkit
nem láttam. Egyesével vettem lefelé a lépcsőfokokat. Halkan
lopakodtam, a lélegzetemet is visszafojtottam.
Aztán zokogást hallottam. Te zokogtál. A hosszú szünetekből
ítélve jó ideje sírhattál, és nyilván kimerülhettél. Tudtam, hol
keresselek.
Gyorsan eltisztultam a kivilágított lépcsőtől Napier bezárt
irodájának az irányába. Lábam alatt keménypadló helyett már
szőnyeg terült el, s a falakat is lambéria borította. A sarkon
befordulva megláttalak. A falhoz lapultam.
Napier ajtajának a kilincsét ráztad, vagy az öklöddel verted és a
lábaddal rugdostad az ajtót. Néha elcsigázva a fájára hajtottad a
fejed, belefáradva a saját dührohamodba. Máskor tehetetlenül
hadonásztál. Aztán mást gondoltál. Hátráltál néhány lépést, és
teljes súlyoddal megrohamoztad az ajtót, majd betaszítottad a
válladdal. Az engedett, te pedig eltűntél a látóteremből Napier
irodájában. Közelebb settenkedtem.
Először tudtam kivenni az arcodat, noha felhő úszott a hold elé,
így sötétbe borult.
Őzbarna irhájú vadállat voltál inkább, mint ember. Szád sikolyra
torzult, s az árnyékok mély árkokat rajzoltak a homlokodra.
Öklödet ráztad valaki felé, és ide-oda tántorogtál a helyiségben.
Semmiféle következetesség nem volt a mozgásodban. Mintha nem
tudtál volna mit kezdeni a gyászoddal. Kint elúszott a felhő a
telihold elől, s Napier üvegbohócai fölragyogtak egy rövid időre;
valósággal életre keltek a holdfényben. Ugyanakkor esett rájuk a
pillantásom, mint amikor te is észrevetted őket. Fölkiáltottam,
hogy megállítsalak, de elkéstem. Nem hallottál meg.
Kezedbe vettél két üvegfigurát, mindegyikbe egyet-egyet. A
magasba emelted őket, ahogyan a szülők a hintát, hogy minél
nagyobb lendülettel röpítse égbe a gyereküket, majd teljes erőből
földhöz vágtad mindkettőt. Ripityára törtek a lábad előtt. Újabb
kettőt ragadtál meg, aztán megint kettőt. Nem hagytad abba, amíg
mind a hússzal nem végeztél. Rájuk tapostál, megrugdostad őket.
Közben egyfolytában üvöltöttél.
Nem állítottalak meg. Hogyan is tehettem volna? Nem szelíden
akartad elengedni a fiadat, hanem tomboló haraggal.
Különben is, ez a te felségterületed volt. Néhány percnyi ádáz
dühöngés után nagyon hirtelen abbahagytad az egészet, és észre
tértél. Fejedet fogtad a hold hideg fényében, miután ráeszméltél,
mit műveltél.
Már épp készültem eléd lépni, mikor az ajtó felé tántorogtál.
Elimbolyogtál mellettem. Kis híján hozzám értél, Harold. Lábfejed
ott volt az enyém mellett, kezed a kezemet súrolta. Mégis úgy
csörtettél el mellettem, mintha a falhoz tartoznék. Megcsapott a
belőled áradó italbűz. Miután hallottam, hogy elhagyod az
épületet, Napier ablakához léptem. Úgy osontál át a sörfőzde
udvarán, akár egy árnyék. Egyszer meg is álltál, és fölnéztél az
ablakra, mivel azonban nem láttál ott senkit, beültél a kocsidba, és
elhajtottál.
Egy helyen összesöpörtem az üvegfigurák széttöredezett
darabjait. Ez volt minden, amit egyelőre tehettem. Aztán
visszatértem az irodámba, és a reggelt vártam.

Mikor Napier belépett az épületbe, és meglátta a féltve őrzött

bohócait, őrjöngeni kezdett. Azért mondom el neked, mert te nem
voltál ott. Nem hallhattad, hogyan dühöng a főnökünk. Legelsőnek
a takarítót rúgta ki. Hamarosan üzletkötők hordái fésülték át a
sörfőzdét. Nyilván csak az érezhette magát biztonságban, aki
rábizonyította másra, hogy ő a bűnös. Az emberek csoportokba
verődve sugdolóztak az eldugott sarkokban és a lépcsőkön. Egy
gyanúsítottra mindenképpen emlékszem, akit kitereltek az
ebédlőből, hogy Napier elé vigyék. Később a karját szorongatva
került elő az udvarról.
Egész délelőtt lestem az érkezésed. Amint megpillantottam az
autód, lesiettem eléd. Emlékszel?
– Valami történt a sörfőzdében az éjszaka – ezzel fogadtalak.
A zakód ujját rángattam, mert most is dülöngéltél. Nem
fogódzhattál belém látványosan, hogyan vette volna ki magát? A
szemembe néztél. Olyan volt a szemed, mint két szem licsi. Olyan
nyers és törékeny.
– Figyel rám, Harold? – kérdeztem. – Mert ez nagyon fontos.
Napier nem hagyja annyiban.
Elsápadtál ijedtedben. A bűntudat szinte rá volt írva az arcodra.
A nyakkendőd lazán csüngött a nyakadon, akár egy nyaklánc. Az
inged felső gombjait kigomboltad. És a kezed, Harold! Még annyi
fáradságot sem vettél, hogy megmosd vagy helyrehozd a kezedet.
Tele volt horzsolásokkal és vágásokkal. Mégis, mit képzeltél?
Akkor villant eszembe, hogy tán éppen azt akartad, jöjjön csak rá
Napier, hogy te vagy a tettes. Azért jöttél, mert ki akartad rúgatni
magad.
– Menjen haza! – mondtam. – Majd én lerendezem ezt az
egészet.
– Maga ezt nem érti – motyogtad alig hallhatóan.
– Nem lenne szabad itt lennie, Harold! Túl hamar jött be.
Menjen szépen haza!
Lassan hátat fordítottál nekem. Néztem, hogyan botorkálsz
végig a lambériás folyosón. Néha neki-nekiverődtél a falnak a
válladdal, miközben rogyadozó térddel, lehorgasztott fejjel kifelé
botladoztál. Valamit még morogtál magadban, amit nem
hallottam. Már bánom, hogy nem kiáltottam utánad búcsúzóul:
Bocsáss meg! Szeretlek! De nem tudtam, hogy akkor látlak
utoljára. Abban bíztam, hogy találkozunk még.
Befordultál a sarkon, aztán… hopp, már ott se voltál. Nagy
levegőt vettem, és elindultam Napier irodája felé.
 A titokzatos idegen

HÁROM NAP múlva a Gyöngykirály nem jelent meg közöttünk.

Csomagja ugyan érkezett, ő azonban nem ült a székében, hogy
kinyissa.
– Szomorú bejelentésem van – mondta Philomena nővér.
– Jaj, ne! – nyögött fel Finty, és elsírta magát. – Ne, ne! Őt ne!
– Igazi úriember volt – mondta Mr. Henderson.

Ma délelőtt több önkéntessel a társalgóban ültünk, mikor

patadobogás verte föl a csöndet. Lófogatos, üvegezett halottaskocsi
haladt el az ablak előtt, és állt be a PARKOLNI TILOS táblához. A
fekete lovakat lila tollak díszítették. A halottaskocsinak nemcsak a
fala volt üvegből, de a kupolás teteje is, amely most szikrázva verte
vissza a nyári nap sugarait. A kocsi telis-tele volt koszorúkkal. A
temetkezési vállalkozó kiszállt, és valamivel megetette a lovakat a
zsebéből.
– Na, még ilyet sem pipáltam! – morogta az egyik önkéntes.
Finty a szája elé kapta a kezét döbbenetében.
A délelőtt folyamán számos látogató járult Philomena nővér elé,
hogy köszönetet mondjon neki és a Szent Bernát Otthon
személyzetének a Gyöngykirály áldozatos ápolásáért. A
gyászmenet innen indul majd a templomba, ahová a Gyöngykirályt
temetik. A nővérek kiterelték a vendégeket a kertbe, de esni
kezdett. Mivel a járdát odakint ellepték a virrasztók vezetői, s az
otthon egyébként is tele volt az új betegekkel meg a
hozzátartozóikkal, sehol másutt nem volt már hely számukra, mint
a társalgóban.
A nővérek teát osztottak szét köztük, ők pedig lármásan
trécseltek. Ugyanaz a stílus jellemezte az öltözéküket, mint a
lovakét. Dísztollak, fekete fátylak, cilinderek, ünneplő öltönyök. A
többség most, a halálakor értesült csak a Gyöngykirály
betegségéről.
 – Miért nem mondta? Miért nem közölte velünk? – hörögte egy
nő, vélhetőleg az egyik lánya.
– Nem akarta, hogy aggódjunk érte – vélte az egyik pasas. Mint
kiderült, a Gyöngykirály azt adta be a barátainak és a családjának,
hogy Máltán nyaral.
– Szerettem a bolondját – jelentette ki Finty.
Ma nem dolgozott a molinóján.
 Az én hibám volt

– HOGY MIT művelt? – ordítja Napier.

Nyakán úgy dagad ki egy véna, mint egy vastag kötél. A helyiség
egyik végében állok. Ő a csaknem teljesen üres íróasztala mögött.
Kettőnk között vagy ezernyi üvegcserép. Napier nem engedte meg
Sheilának, hogy eltakarítsa őket. Amíg meg nem találja a bűnöst,
senki nem mehet haza.
Erősebben megmarkolom a kézitáskámat. Fáj a fejem a
kialvatlanságtól.
– Azt mondom, hogy az én hibám volt.
– A bohócok? – csap öklével az asztalra. – Anyám üvegbohócai?
– üvölt megint.
– Baleset volt.
Napier arcszíne olyan lesz, mint a krémsajt.
– Semmi más emlékem nem maradt tőle!
Fölkap valamit az íróasztaláról, és a következő pillanatban
megcélozza vele a fejemet. Még időben lehajolok, ezért csak elsüvít
mellettem, a szemközti falnak csapódik, és tompa puffanással a
padlón landol. Itt pörög még egy ideig, aztán mozdulatlanná
dermed. Egy súlyos üveg papírnehezék. Te vajon hogyan védted
volna ki, hogy el ne találjon? – jut eszembe.
Napier önti rám a szidalmait. Fröcsögve hagyják el a száját,
miközben fölkel az íróasztala mellől, és ökölbe szorított kézzel föl-
alá jár a szobájában. Képtelen nyugton maradni. Mikor leengedi a
jobb karját, várom, hogy pofon üssön. Soha nem ütött még meg
férfi. De majd ezt is kibírom. Elvégre is igaza van: szemet szemért.
– Késő estig maradtam. – Lassan, tagoltan ejtem a szavakat. –
Mielőtt elmentem, letettem az iratokat az ön íróasztalára. Ekkor
azonban megcsúsztam és elestem. Rettenetesen sajnálom!
Magától bukik ez ki a számon. Mintha elfeledkeznék arról, kinek
is mondom.
Napier megáll, majd megpördül a sarkán, és szembefordul
velem. Így néz rám, a hatalmasok mosolyával, miközben
porszemeket söpör le a zakója válláról. Nem tudom eldönteni, mi a
félelmetesebb, a dühöngése, vagy ez az újdonsült nyugalom.
– Elcsúszott?
– Igen.
– És közben eltörte az összes üvegbohócom?
– Igen.
– És utána? Rajtuk táncolt? A földbe taposta őket?
Nem tudok a szemébe nézni. Mindössze annyi telik tőlem, hogy
elismétlem:
– Baleset volt. Sajnálom.
Napier közelebb nyomul. Izzadságtól és dohányfüsttől bűzlik.
Kis híján hozzám ér.
– Ha nem nő lenne, most ízekre tépném! Ki innen! – szűri a
levegőt hegyes fogai között. – Többé látni sem akarom! Értette?
Soha hírét ne halljam! És még az utcán se botoljak magába, ha jót
akar. Fölfogta? Tűnjön innen, lehetőleg ma este, különben
megkeserüli!
Fölemeli a kezét. Ijedten hőkölök hátra, várva, hogy megüssön,
ehelyett azonban lesunyja a fejét, és a széket markolja meg
mellettem.
– Harold Fry állása megmarad azért, ugye? – suttogom,
miközben torkomban dobol a szívem.
Napier fölsóhajt, ami inkább vicsorgásra hajaz. Várom, hogy
újabb nehéz tárgyat vágjon hozzám, noha az igazat megvallva
kevés ilyen maradt a szobájában. Hacsak az asztalt vagy a széket
nem szánja erre. Aztán anélkül, hogy fölemelné a fejét, azt hörgi:
– Ki innen!
Kifelé indulok, lábam alatt megcsikordulnak az üvegszilánkok.
Az ajtóhoz érve megtorpanok a fölszakított ajtókeret előtt; itt
törted be a válladdal. Alig érek hozzá, még meghallom Napier
utolsó kérdését:
– Nem maga tette, ugye, Hennessy?
Hideg futkározik a hátamon.
Óvatosan beteszem magam mögött az ajtót. Olyan ez, mint
pontot tenni egy mondat végére.
 Elhozom az irodámból a kézitáskámat. Elbúcsúzom Sheilától.
Mihez kezd majd? – kérdi.
Közlöm vele, hogy beszélnem kell Harold Fry-jal.
Ekkor látom utoljára a sörfőzdét.

Egyszer egy nő ellátogatott a tengerparti kertembe.

Northumberlanden nyaralt a férjével, és amíg az golfozott, járt
egyet a sziklatetőn. Mint kiderült, a pár Kingsbridge közelében
lakott, és ismerősek voltak a sörfőzdében. Emlékszem, a nőnek
megnyerő arca volt és jóságos, szelíd szeme. Szegény, attól tartott,
fölzaklat a híreivel.
– Nem, nem, dehogy! – tiltakoztam a szemem törölgetve. – Csak
nagyon régen hallottam a sörfőzdéről. Kérem, maradjon,
beszélgessünk tovább.
Teát hoztam magunknak a zöld csészékben, és párnákra
telepedtünk a vándorkövemen. A nő Napiert is szóba hozta.
Autóbaleset áldozata lett, mondta. Furának találtam, hogy te
minderről tudtál, én viszont nem.
– Milyen derék ember! – morogta a vendégem a teáját
szürcsölgetve.
Egy pillanatig azt hittem, rólad mondja ezt. A csésze
megremegett a kezemben.
– Ismertem az édesanyját, Agnest. A csillagokat is lehozta volna
az égről a kedvéért.
– Napierről beszél?
– Természetesen róla – mosolygott rám.
Mint kiderült, Napier naponta fölhívta az anyját, egészen a
halála napjáig. Évente egyszer kibérelt egy minibuszt, és teázni
vitte Piymouthba az anyját meg az anyja barátait. Csodálatos
ember volt, közölte a látogatóm.
Amint látod, semmi nem fekete vagy fehér. Akiről azt hiszed,
gonosztevő, meglephet az ellenkezőjével.
Megkedveltem ezt a nőt, aki megállt a kertem mellett, és híreket
hozott Kingsbridge-ből. Adtam neki egy jajrózsadugványt, vigye
haza. Néha pedig, igen, elképzeltem, hogy amikor elhaladsz a kis
fehér virágok mellett, beszívod az édes illatukat.
 Közös vacsora

TEGNAP ESTE újabb meglepetés ért az otthonban, Harold. A

következőképpen kezdődött.
– Bon appétit, Miss Hennessy – üdvözölt Mr. Henderson.
Az ebédlő tele volt, és az ablakokat is kinyitották. Több beteg
evett ott a családjával. A nővérek műanyag kötényekkel óvták a
köntösüket, és az önkéntesek elmentek újabb székekért. Egy ideje
már a szelíd júniusi esőt figyeltem, amely kopogva hullott a
rózsaszínű rózsákra, hogy azok megremegtek kissé, és édes, tiszta
illatot bocsátottak ki magukból – a vászonszalvétáknak van ilyen
illatuk.
A mellettem lévő asztalnál Mr. Henderson köszöntésre emelte a
poharát, az azonban megingott a kezében. Catherine nővér
mentette meg a helyzetet.
– Hülye idióta! – morogta Mr. Henderson.
– Igazán sajnálom, Mr. Henderson!
– Nem, nem, én vagyok az idióta. Köszönöm, nővér!
Lassan felém fordult, s úgy bólogatott, mintha egyszeriben egy
sereg vétkét beismerné. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem
értek egyet vele. Maga nem idióta, Mr. Henderson. Mindannyian
követünk el hibákat.
– Nem hittem, hogy megérem a rózsákat – mondta. – Meglehet,
a maga barátja, Harold Fry mentett meg eddig.
Catherine nővér teamécseseket gyújtott meg az asztaloknál,
noha egészségügyi és biztonsági okokból kihagyta az
oxigénpalackos beteget. Mindannyian törökszegfűt is kaptunk
kicsiny vázákban a közérzetjavító kertből. A nővér szétnyitotta
számomra az asztalkendőt, és az ölembe terítette. Mikor
körbehordták az előételt, láttam, hogy Mr. Henderson sikeresen
lenyel két grapefruitszeletet. Elém egy felet tettek.
A tyúkhúslevesnél Mr. Henderson a tanári pályafutásáról
mesélt. A mai eszével már belátja, közölte, hogy túl szigorú volt a
tanítványaihoz A saját magával szembeni elégedetlenségét
vetítette rájuk, folytatta. Kezében remegett a kanál, s a leves egy
részét az állára lötykölte.
– Elnézést, elnézést – morogta.
Én csak Lucy nővér segítségével tudtam magamhoz venni pár
kanállal. Mr. Henderson beszámolóját a nővér hangos
hümmögetéssel és helyesléssel tarkította.
– Évekkel ezelőtt a jófajta sülteket kedveltem – magyarázta Mr.
Henderson. – Meg a finomra vágott burgonyát. Maga, gondolom,
Miss Hennessy, a nap halajánlatát választotta a vendéglőkben.
Elmosolyodtam. Gyakran ettem crasteri füstölt heringet egy
karéj barna kenyérrel. Csak leültünk a kertemben az ölünkbe vett
tányérokkal, aztán leöblítettük a halat egy pohárka száraz
Sauvignonnal. Talán éppen gyertyákat is gyújtottam a türkizkék
mécsestartókban, és a gallyakra aggattam őket. Így elértem, hogy a
kertben mindenkinek mélykék színű lett a szeme.
– Én nem szeretem a halat – jelentette ki Lucy nővér. – A
szemüktől akadok ki. Rájuk nézni sem tudok. Kiráz tőlük a hideg.
Szavai bizonyságaként összerázkódott, s vele remegett műanyag
köténye is.
Mr. Henderson hajdani feleségéről, Maryről is beszélt.
Boldogtalan házasság volt, a végén bonyodalmas válással. Mr.
Henderson önmagát képviselte a bíróságon. Mary ezzel szemben
felfogadott egy ügyvédet, aki egyúttal Henderson legjobb barátja
volt.
– Sokkal könnyebb lett volna, ha egy ellenszenves alakot választ.
Ami azt illeti, jócskán kifosztottak. – Amíg bevette a gyógyszereit,
szünetet tartott. – Mindkettejüket elvesztettem. A feleségemet és a
legjobb barátomat. Attól tartok, ettől lettem ilyen megkeseredett.
– Jaj, ez nagyon szomorú, Mr. Henderson! – sajnálkozott Lucy
nővér.
– Ah – mordult föl ő. – Ilyen az élet.
– Miben mesterkednek maguk ketten? – kiáltott oda hozzánk
egy kísértet, aki széles karimájú szalmakalapot viselt. – Harold Fry
fogadását tervezgetik? – Egy zavart képű fiatal fickóra mutatott,
aki a mikrofonjával toporgott mellette. – Ma este hallható leszek a
helyi rádióadón!
– Kezd kissé terhes lenni ez az egész, nem igaz? – jegyezte meg
Mr. Henderson csöndesen. Bólintottam, egyetértésem jeleként. –
Gondolom, Harold Fry sokat jelentett magának.
Mielőtt felelhettem volna, Catherine nővér szakított félbe, aki
válogatott süteményeket tolt elénk a gurigás kocsiján.
– Én a zöld aszpikos pudingot kérem, nővér – mutatta Mr.
Henderson. – Miss Hennessy, mivel kísérthetem meg?
Egy kicsiny üvegtálra mutattam.
– Miss Hennessy sodót kér.
– Citromosat? – tudakolta Catherine nővér.
– Citromosat? – visszhangozta Mr. Henderson.
Megráztam a fejem.
– Csordultig van a pohara{17} – szúrta közbe Mr. Henderson.
– Hogy mi? – zavarodott össze Lucy nővér, aki a biztonság
kedvéért sietve az asztal alá nézett.
Mr. Henderson tiszta szalvétát nyomott a kezembe.
– Évekkel ezelőtt finom desszertbort javasoltam volna
magácskának, Miss Hennessy, majd kávét és mentacukrot. Utána
tán kisétáltunk volna a folyótorkolathoz, hogy megcsodáljuk a
naplementét. Harold Fry-jal is voltak ilyen sétáik? – Annyira
összezavart a kérdése, hogy ránézni sem mertem, noha magamon
éreztem kutakodó tekintetét. Hosszan nézett, mintha a szívem
legközepébe kívánna látni. – Á, értem – morogta végül. – Értem
már. Nehéz lehetett magának.
– Ki kér desszertet? – kiáltozta Catherine nővér, miközben
szétosztotta a tálakat. – Hé, ébresztő, emberek!
Mr. Henderson még nálam is kevesebbet evett meg az utolsó
fogásból. Csupán egy-egy kiskanálnyit tett a szájába az aszpikos
pudingjából, és még kisebb falatokban nyelte le. Végül fölaprította
a maradékot a kanalával, és ráborította a szalvétát. Amíg
befejeztem a sodót, rövid időre elszundított.
– Sajnálom, hogy maga meg én nem találkoztunk évekkel ezelőtt
– mondta aztán. – Jól kijöttünk volna egymással. De hát ilyen az
élet. Az is lehet azonban, hogy évekkel ezelőtt maga meg én nem
vettük volna észre egymást. Bele kell törődnünk ebbe.
 Jelt adott Catherine nővérnek, hogy indulásra készen áll. Előtte
azonban még kivette a vázájából a törökszegfűt, és az asztalomra
fektette.
Sietve lekörmöltem a füzetembe, hogy Lucy nővér még
megmutathassa neki:
Köszönöm, hogy velem vacsorázott, Mr. Henderson!
– Szívesen – mondta. – Hívjon Neville-nek!
Catherine nővér visszatolta a szobájába.

Ma délelőtt Neville nem ült ki velünk a hátrahajtható tolószékén a

társalgóba. És nem jött délután sem.
A temetkezési vállalkozó furgonja…
Nos, a többit már tudod.
Lepréseltem a füzetem lapjai közé Neville virágát, mivel a
kertemben, amint látod, nem ültethettem el.
 Egy fontos üzenet és egy
kosárra való mosott ruha

VIRÁGCSOKROT SZORONGATTAM a kezemben. Fehér krizantémot,

nejlonpapírba csomagolva.
– Elnézést – kiáltottam be hozzátok, de nem mentem beljebb a
kapunál.
A túloldalon a feleséged teregette ki a mosást. Először észre sem
vett. Egyenként kiemelt minden darabot a kosárból, és csipesszel a
szárítókötélre erősítette. Emlékszem, otthonka volt rajta a gyér
napsütésben. Háta mögött tört deszkák halma és szerteszórt
üvegcserepek hevertek mindenfelé a magasra nőtt fűben. Ebből
arra következtettem, hogy szétdöntötted a kerti fészert. A ház
ablakaira pillantottam, hogy meggyőződjek róla, nem hallottál-e
meg, nem nézel-e ki éppen, de új műszálas függöny takarta. Sehol
sem láttalak.
Vajon azelőtt vagy azután döntötted össze a fészeredet, hogy
rapityára törted Napier üvegbohócait? Úgy látszik, nem találtál
elégnek egyetlen dühkitörést. És gyanítom, egyenesen kívántatok
ilyen romhalmot a kertetekbe, te meg Maureen. Te
mindenképpen. A külvilágban is látni akartad a benned dúló
romlást. Hogy amikor kipillantasz a hátsó kertedre, ne kerítést és
gondozott pázsitot láss, hanem pusztulást.
Tudtam, hogy Napierrel nehéz lesz szembeszállnom, az az ügy
azonban világos és egyértelmű volt, és kizárólag egyféleképpen
végződhetett: az én menesztésemmel. Ez viszont teljesen más volt.
Most, hogy megpillantottam a feleségedet ennek a felfordulásnak a
közepén; őt meg az ablakokat hályogos szemekké ködösítő
függönyöket, fogalmam sem volt, mire számíthatok.
Megfordultam, hogy elmenjek, aztán újra eszembe jutott, mit
tettem. Muszáj volt rád találnom és elmondanom az igazságot.
– Elnézést – mondtam újra. Maureen ezúttal fölemelte a fejét.
Hunyorogva nézett a napfénybe, és összeszorította a száját, mintha
azt mérlegelné, föl kellene-e engem ismernie, vagy sem. – Queenie
Hennessy vagyok. A sörfőzdében dolgozom.
Maureen nem válaszolt. Egy párnahuzatot húzott el a kosárból,
és akár a többit, ezt is fölterítette két csipesz segítségével.
A haját fiúsan rövidre vágva hordta, noha kontár munkának
találtam. Vajon ő vághatta le magának? – fordult meg a fejemben,
aztán eszembe jutott David haja az utolsó találkozásunk
alkalmával. Az arca vékony volt és nagyon-nagyon sápadt.
Feléje nyújtottam a krizantémcsokrot. Fogalmam sem volt,
neked szántam-e vagy neki, esetleg éppenséggel Davidnek. Máig
nem értem, miért is vásároltam meg, amikor hozzád indultam.
– Itthon van Harold? – szóltam be a kertbe.
Kettőnk között oda nem illő, járólapokkal kikövezett ösvény
húzódott. Vártam, hogy Maureen behívjon, de nem tette.
– Harold? – ismételte meg a kérdésemet, mintha valami furcsát
találna benne.
Fontos mondandóm van a férjének, közöltem. Igen-igen fontos.
– Sajnos nincs itthon.
Nem erre a válaszra számítottam. Meg sem fordult a fejemben,
hogy nem talállak meg.
– Hol van?
– Fogalmam sincs. Valahol a városban. Dolgozik. Még csak nem
is sejtem.
Ezzel visszatért a teregetéshez. Egy törülközőt húzott volna elő a
kosárból, de talán beszorulhatott, mert eltorzult az arca a
méregtől, amikor kirántotta. Ezt is a szárítókötélre hajította és
fölcsipeszelte.
– Nem tudja, mikor jön haza?
– Nem – felelte a feleséged, anélkül, hogy rám nézett volna. –
Sejtelmem sincs.
Fejünk fölött sirályraj repült el rikoltozva. Egyikük valami
nagyobb zsákmányt vitt a szájában – kenyérvéget, gondolom –,
vijjogása mintha szintén el akart volna hessegetni innen. Mások
meg körberepülték.
Hahaha! – hahotáztak.
Mindketten fölpillantottunk a lármára, Maureen is és én is.
 – Átkozott madarak! – morogta Maureen. – Megkeserítik az
életemet, az átokfajzatok! – Ezzel sokatmondón rám pillantott.
Szúrós szemű, vad nézés volt. A gyász nem elgyötörte, mint
természetes lett volna, hanem éppenséggel feltüzelte és
ellenségessé tette. Késő nyár volt ugyan, de végigborsódzott a
hátamon a hideg. Azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok
viszonozni a pillantását. – Mit akar tőle? – kérdezte kertelés
nélkül.
Kapkodva foglaltam össze az üzenetemet. Elmondtam, hogy
bajba kerültél a sörfőzdében. Mostanra azonban minden
elrendeződött, tettem hozzá, nincs miért aggódnod. Korábban nem
szándékoztam mindent kitálalni Maureennak, mivel azonban
leplezetlen dühvel méregetett, mégis megtettem. Bizonyára a
rokonszenvére pályáztam, és minél inkább magába burkolózott,
annál beszédesebb lettem én. Nem hallgattam el, hogy szétdúltad
Napier féltve őrzött gyűjteményét, amiért én vállaltam magamra a
felelősséget; ezért azonban el kell mennem Kingsbridge-ből. A
veszteség néha a legrosszabbat hozza ki az emberekből. De már
beszéd közben nevetségesnek éreztem a célzást. Hogy jövök én
ahhoz, hogy közhelyekkel intézzem el Maureen elmondhatatlan
fájdalmát?
Csak bámult rám továbbra is gyűlölködve. Megfigyeltem, hogy a
kezét is ökölbe szorította.
– Kérem, vegye el! – tartottam elé a csokrot. – Magának
hoztam.
– Nekem?
– Elnézést kérek.
Amint ezt kimondtam, eleredt a könnyem.
Gondolom, erre volt a legkevésbé szüksége. Kifújtam az orrom,
és úgy tettem, mintha semmi bajom nem lenne. És bár
változatlanul magamon éreztem a tekintetét, mintha váratlanul
megenyhült volna a könnyeimtől. Meglehet, ez volt a belépő
ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljon valakivel.
Közelebb jött hozzám, és megállt a kapu egyik oldalán, míg én a
másikon maradtam. Ilyen közelségből láttam, hogy a szeme vörös
a kialvatlanságtól.
 – Miért sír? – kérdezte. – Maga semmiről sem tehet.
Hisztériás roham kerülgetett.
– Kérem, fogadja el a virágot! – mondtam.
Elvette a csokrot. Hozzáért egy pillanatra a borzas fehér
szirmokhoz.
– Temetői virág ez – morogta, és keserűen fölnevetett, mintegy
csak magamagának. – Maga, ugye, Queenie Hennessy?
Nem voltam biztos benne, mindent értett-e abból, amit
mondtam.
– Kérem, mondja meg a férjének, hogy el szerettem volna tőle
búcsúzni.
Először nem is felelt, csak nézett rám azzal a mohazöld
szemével.
– Gondolom, szerelmes belé.
Halkan, visszafogottan beszélt. Nekem viszont lángolt az arcom.
Ő azonban továbbra se vette le rólam merev tekintetét.
– Tudja egyáltalán?
– Nem, dehogy. Soha nem…
Nem mondtam tovább, képtelen lettem volna rá.
– Ó – morogta, mintha akaratom ellenére mindent bevallottam
volna. – Nos, vigye el, ha annyira akarja. Menjen be a házba, és
pakolja össze a holmiját! Rajta, csak ne zavartassa magát! – Válla
fölött átpillantott azokra a hályogos szemű ablakokra. Aztán újra
rám villantotta haragos, vad tekintetét. – Menjen csak, mi tartja
vissza! – vágta az arcomba.
Köpni, nyelni nem tudtam. Hirtelen megjelent előttem az autód
belseje, ahogy ott ülünk egymás oldalán; te az autóskesztyűdben,
én az utasülésen. Bárhogy próbáltam uralkodni magamon, minden
ízemben reszketni kezdtem. Noha már megszínesedtek a levelek,
azért még mindkettőnkre sütött a nap, Maureenra és rám. Ennek
ellenére jeges hidegség ülte meg minden tagomat: végigkúszott a
kezemen, bevette magát a bőrömbe, a hajamba.
– Vagy menjek el én? – nevetett fel Maureen keserűen. – Mit
szól hozzá? Az jobban megfelel magának?
Ezzel sarkon fordult, és visszamasírozott teregetni. A kosár
tetejére hajította a csokromat. Valamin megakadhatott a szeme,
mert lehajolt és gyöngéden előhúzott egy pólót. Nyomban tudtam,
hogy a Davidé. Most másodszor lágyult el az arca, miközben
fölakasztotta a szárítókötélre. Aztán megigazgatta, kisimította,
mintha még a fia is benne lenne, és most azt ellenőrizné, nem
rendetlen-e.
Ekkor értettem meg, hogy a gyásza határtalan, akár a
mindenség. Egyfajta őrület lehetett, mégsem az, hiszen minden
oka megvolt rá. Bárhová ment, bármit tett vagy mondott, bármit
látott, mindenütt a vesztesége jött szembe vele. Nem volt előle
menekvés.
– Nincs róla egyetlen rendes fényképem sem – morogta.
Egyetlen balga pillanatig azt hittem, továbbra is rólad beszél, aztán
persze megértettem, hogy nem. Minden gondolatát David kötötte
le. – És kezdem elfelejteni, hogyan nézett ki. Alig néhány hete
ment el, mégis, valahányszor megpróbálom magam elé képzelni,
nem látok tisztán minden részletet. Hogyan tréfálhat meg ennyire
a fejem? – tette hozzá őszinte rémülettel.
Mit is felelhettem volna erre? Most, hogy újramondom neked az
egészet, értem már, hogy Maureen nem is számított válaszra.
Csupán ki akarta kiáltani a fájdalmát; kimondani bárkinek, aki
meghallgatja. Nem várt tőlem segítséget, hiszen rajta emberfia
nem segíthetett. Akárki megtette, én vagy a szomszéd; a lényeg az
volt, hogy senki nem lehetett immár David.
Újra végigsimított a pólón.
– A fiam elment a tóvidékre. Akkor még nem volt semmi baj.
Tudtam, hol, merre jár. Éjjel biztos lehettem abban, hogy ő is
nyugovóra tér. Ugyanez vonatkozott a nappalokra. Ezúttal
azonban tökéletesen tanácstalan vagyok. Nem tudom, hová lett.
Mindössze az kétségtelen, hogy soha többé nem láthatom.
Sírni kezdett. Eleinte halkan, ami azonban rövidesen dühödt
zokogásba fúlt, s egyben mintha jajongás is lett volna. Csak állt a
halványkék ég alatt, s törékeny termete rázkódott e görcsös
kitörésektől. Úgy éreztem, nem lenne szabad maradnom,
betolakodó vagyok. Elsétálni azonban ugyanolyan helytelen volt;
egy szenvedő ember cserbenhagyása. Ezért csak álltam a
kertajtódban. Megpróbáltam nem lesunyni a fejem, és együtt sírni
vele. Miután abbahagyta, mérgesen megtörülte az arcát.
– Szóval, ha óhajtja, vigye csak el a férjemet! Ha viszont nem
viszi, tisztuljon el az életünkből.
Ezzel lehajolt a kosarához. Ezúttal egy sor férfiharisnyát aggatott
föl. A tieid voltak. Na, ezekhez már nem azzal a gyöngédséggel
nyúlt, mint David pólójához. Csak kicsapta őket a szárítókötélre,
jókora helyet hagyva ki közöttük. Úgy festettek, mint egy egész sor
ellapult lábfej. Volt valami roppant magányos és lehangoló ebben a
mosásban.
Lepillantott a bizonyára üres kosárra, amelyben mindössze egy
krizantémcsokor árválkodhatott. És bár csak az imént teregette ki,
amit kimosott, elkezdte leszedegetni a csipeszeket. Rendre letépte
a kötélről a zoknikat, és visszadobta őket egyenként a kosárba. Pár
perc múlva a kötél újra üres lett. Gondoltam, tán megmagyarázza,
mi volt ez az egész, de nem tette. Csak nézte összeszűkült szemmel
a kosarát, benne a friss mosással és a virágcsokorral, mintha
gyűlölné az egészet.
– Ugye, nem felejti el? Csak benéztem elbúcsúzni – szóltam még
be torkomban dobogó szívvel.
Égő szemmel felém penderült.
– Még mindig itt van? – kiáltotta.
Rémülten elhátráltam. Olyan sebesen rohantam végig a
Fossebridge Roadon, hogy remegett a lábam, de ezt sem éreztem
elég gyorsnak. Csak a domb lábánál álltam meg, és néztem hátra.
Maureen ott volt még, ezúttal újra fölteregetett mindent. Az a
borzasztó sejtésem támadt, hogy órák vagy akár napok óta
művelheti ezt. És bár azt mondta, hogy voltaképpen nem szeret,
olyannyira, hogy akár el is vihetlek, megértettem, milyen
iszonyatos teherrel birkózik. Azt is tudtam, hogy mindennek
ellenére igaza van. Nem akartalak elvenni tőle. Soha nem is volt
ilyen szándékom.
A kezdet kezdetétől nem számítottam viszonzásra. Félre
akartam húzódni az oldalvonalra, úgymond. Ehelyett mi történt:
előretoltam a személyemet, betolakodtam az életedbe, és ugyan
miféle eredménnyel? Mekkora kárt okoztam!
Még egy utolsó pillantást vetettem Maureenra. A szemét
törölgette, kifújta az orrát, majd fölvette az üres kosarat. Csípejére
fektetve megindult vele a hátsó bejárat felé, gondosan kerülgetve a
törött üvegek és deszkák dzsumbuját. Nem fordult hátra.
Elengedlek, Harold, mert soha nem voltál az enyém. A
feleségedhez tartoztál.
 Ki megy el utolsónak?

ÉJSZAKA KINYÍLT a szobám ajtaja, s fény szűrődött be kintről az

ajtórésen. Törékeny alak körvonalai sejlettek föl a sötétben; olyan
vékonyka volt, hogy először azt hittem, egy gyerek jött be hozzám.
– Hol az ágyam?
Finty volt az.
Úgy szökkent a szobámba, mint egy tüzes szikra. Ekkor jöttem
rá, hogy anyaszült meztelen. Föl-alá kezdett járni a helyiségben.
Bekukkantott a ruhásszekrénybe, belesett a függöny mögé.
Láthatóan nem vett tudomást a jelenlétemről.
– Hová lett? Hová a faszba tették?
Semmi ilyen nem történt, szóltam hozzá. Megpróbáltam a nevén
szólítani, de ez sem állította meg. Benézett az ajtó mögé, és miután
ott sem találta az ágyát, négykézlábra ereszkedett, és bemászott a
székem alá. Csupasz feneke két hegyes ujjpercre hasonlított.
Miután felém fordult, mintha először vette volna észre az
ágyam. Csakhogy engem már nem látott benne. Félrehúzta a
takarót, és beugrott mellém. Hideg és fehér volt a teste, vacogott a
foga.
– Baszottul forró vagyok! – mondta. Noha már vízszintesbe
helyezkedett, továbbra sem volt nyugta. Egyre a lepedőt csépelte
kezével-lábával.
– Finty – mondtam. – Legyen maga a forróság!
Nem tudom, hogyan, de meghallotta.
Felém fordította az arcát. Most először vehetett észre, mert rám
mosolygott. Ezúttal nem rúzsozta ki magát, és a szemöldökét sem
húzta ki. Olyan volt az arca, mint egy merev maszk.
– Lángol a fejem, Queenie! – mondta.
– Tudom, tudom. Legyen maga a láng!
– Nem vagyok olyan jól.
– Ne küzdjön a forróság ellen, Finty! Hall engem? Váljon azzá!
Hirtelen olyan mozdulatlan lett, hogy azt hittem, elaludt. Talán
így is történt egy röpke időre. Feléje fordultam, hogy
meggyőződjem róla, így van-e. A szeme fehérje úgy világított a
sötétben, mint két pingponglabda. Elmosolyodott. Fogatlan
mosoly volt persze. Ennek ellenére reméltem, hogy talán jobban
lett. A keze mindenesetre már nem volt jéghideg, és a lábfeje
melegét is éreztem.
– Öleljen át, kislány!
Átkaroltam csontsovány testét.
– Énekeljen nekem! – utasított.
Nem igazán tudtam, mi mást tehetnék, ezért zümmögni
kezdtem a Három vak egeret. Semmi más nem jutott az eszembe.
Neki tovább zihált a mellkasa.
– Életem legjobb idejét töltöttem itt – mondta aztán.
Nagyon elcsöndesedett a következő légvételig. Fura zörejt
hallottam, mintha valami nagyon nehezet húztak volna keresztül a
szobán. Az ezt követő csöndben már attól féltem, Finty nem
lélegzik többé. Hirtelen eltöltött a veszteség tudata. A
legszívesebben fölordítottam volna, de aztán újra meghallottam a
lélegzetét. Ugyanolyan elnyújtott és nehézkes volt, mint az előbbi.
Szorosabban hozzábújtam.
Addig füleltem hörgő légvételeire, mígnem hozzájuk igazítottam
a magaméit, s eggyé váltunk ebben a közös ritmusban. Ezután
elkalandoztak a gondolataim. Eszembe jutott a reggel, mikor
megérkezett az első leveled, ami mindent megváltoztatott.
Fölidéztem, hogyan készített tápitalt nekem Finty. Arra a sok
mindenre gondoltam, amit együtt csináltunk. A temetésünk
tervezgetésére és a molinóra. Finty összes kalapjára. A zöld
turbánra, az esőkalapra és a rózsaszínű cowboykalapra. Ő meg
elmosolyodott. Valóban így történt? Nem tudom. Talán csak a
fájdalom torzította el az arcvonásait. Bármi volt is, behunyta a
szemét. Úgy aludtunk el, hogy a kezét fogtam.

Arra ébredek, hogy Lucy nővér visz a folyosón. Nincs szüksége

tolószékre. A reggel fénye ragyogó foltokat vetít a falakra. Ne
vegyem nagyon a szívemre, hajtogatja egyre a nővér. Nem
kérdezem, miért.
 Június huszonkettedike van.
A temetkezési vállalkozó korán megjön, még kap a reggeli
kávéból.
 Képeslapot kapok

HÁROM NAP is eltelt, és egy sort sem írtam neked. Noha nem voltam
elég jól ahhoz, hogy elhagyjam a szobámat, magamban
elbúcsúztattam Fintyt. Amolyan „nők egymás közt”-féle búcsú
volt. Gondolatban vörös mályvarózsát helyeztem a koporsójára a
kertemből. Rozmaringot fektettem mellé, továbbá estikét. A Nem
áll meg a szívet, Céline Dion dalát gospelkórussal adattam elő. A
vendégek alkoholos üdítőt kaptak szívószállal. Mindenki sárga és
vörös ruhát viselt, és fennen ropta a parkolóban; pontosan úgy,
ahogyan Finty kívánta. Azóta annyira leromlott az egészségi
állapotom, hogy nem tudom már rendszeresen folytatni a levelet.
Az én zarándokaim nélkülem folytatják útjukat. Ahogy felidézem
magamban az oldalamon haldokló Fintyt, nem ijeszt meg az
emlék, ellenben bánom, hogy a Három vak egeret kornyikáltam
valami sokkal értelmesebb helyett. Itt semminek nincs vége, csak
eltűnik. Nem kezdődik el, csupán megjelenik. Azt hinnéd, lesz még
időd elbúcsúzni, de az emberek a tudtod nélkül mennek el. És nem
csupán a haldoklókat értem ezalatt.
Ritkán megyek csak ki a társalgóba, és ha mégis, egyedül
gubbasztok az ablak mellett a székemben. Nem tanulom meg az új
betegek nevét. Nem járok el zene terápiára, és nem engedem, hogy
Lucy nővér kifesse a körmömet. Csak ülök itt, és rád várok napról
napra. Hol járhatsz, és mi lesz, ha végtére ideérsz? Néha túl
soknak is érzem ezt a sok várakozást és fejtörést.
– Harold Fry küldött egy képeslapot – mondja egyszer Lucy
nővér. – Most hagyta el Newcastle-t, mivel tett egy kitérőt Hexham
érintésével. Per pillanat Cambo felé tart. Már majdnem itt van,
Queenie! Meg akarja nézni a képet?
Megnézem, de bevallom, minden összemosódik a szemem előtt.
Csupán Lucy nővér kezének rózsaszínjét látom, és az tele van
élettel.
 Egy kutya, amelynek szőre
az őszi leveleké

MEGJELENT A HÁZAM körül egy kutya. Kehes, drőtszőrű, kunkori

farkú jószág, a színe meg az őszi levelekét idézi. Egyfolytában
köveket hord elém. Az ágyamra fekteti az aktuális darabot, és
várja, hogy eldobjam neki. Menj el! – mondom. – Nem akarok
veled játszani! Hanem amint megmozdulok, a kő leesik az ágyról,
és végiggurul a padlón. A kutyus elbattyog érte. A szájába veszi, és
visszatér vele az ágyamhoz. Hátsó lábaira áll, fölágaskodik, és az
ujjaim közé helyezi a zsákmányát. Aztán visszaül, és lifegő nyelvvel
lesi a kezemet. Fejét féloldalra billenti, mintha egy darab kő
szemmel tartása figyelmes hallgatózást is igényelne.
– Látod, milyen jó játék! – mondja. – Csak bele kell jönni.
Fölemeli a mancsát.
– Hé, menj haza! – küldöm újra. – Vagy játssz azzal a lóval ott.
Attól sem telik más, mint hogy a függönyt rágja. Nem akarlak
látni!
A kutyus a farkát csóválja.
– Addig várok, amíg óhajtod – mondja. – A várakozás csuda
mulatságos, csak bele kell jönni. Hozzátartozik a végső játékhoz.
 Bosszantó felhajtás

A NAPON SZUNDIKÁLTAM, amikor kántálásra és egy rezesbanda

cincogására ébredtem. Nem úgy hangzott, mintha az apácák
csapták volna e lármát, és nem is zeneterápia-foglalkozást
tarthattak. Más betegek is felfigyeltek rá, és a kertkapu felé
kémleltek. Barátaik és családtagjaik átmentek a gyepen a
kocsifelhajtóhoz, hogy megtudják a csinnadratta okát. A kapun túl
egy sereg ember csődült össze zászlókkal, molinókkal és
transzparensekkel. Tarkabarka társaság volt, színpadias
jelmezekkel és zeneszerszámokkal.
Volt ott egy hot dogos is, és egy gorilla egy fürdőruhás nővel
táncolt.
Gondoltam, ez csak újabb drogos delírium.
– Mi a csoda folyik odakint? – pillantott föl a könyvéből
Philomena nővér.
Szemem elé ernyőztem a kezem a nap ellen.
Kint a járdán egy kalapos pasi, aki a megafonba beszélt, csöndet
kért. Nem sokat hallottam abból, amit mondott, mert szél
kerekedett a kertben, és megzörgette a leveleket.
– Megcsináltuk, emberek! Itt vagyunk – jobbára ennyit
hallottam.
Ezt azonban a pasi többször is elismételte.
A legfurcsább az volt az egészben, hogy erre a nevemet kezdték
el kántálni.
– Queeeeenie, Queeeeenie!
– Elnézést, várjon egy percet! – mondta Philomena nővér, aki
levette az olvasószemüvegét, és fölkelt a kerti székből.
Figyeltem, hogyan siet végig a kocsifelhajtó mentén a kapuig.
Amint a csődület megpillantotta, mindenki kihúzta magát.

A családtag fölött ítéletet mondó orvost várják így a hozzátartozók,

reménykedve, hátha a mosolyuk megváltoztatja a sorsdöntő
ítéletet. Tapssal fogadták, ő azonban csöndet intett; határozott
kézmozdulata jelezte, hogy vele nem lehet packázni. Kilépett a
sokaság elé, majd óvatosan betette maga után a kaput. Vaku
villant. Fogalmam sincs, mit mondott, mindenesetre a magas
pasas kezét karba öltötte, és komoly képpel bólogatott. Lassú
tapsba kezdett, amit követői átvettek. Nem tudom, hogyan, de a
végén mintha őt ünnepelték volna. A csődület lassan feloszlott.
Egyesek a part, míg mások a város felé indultak. Még intettek
egymásnak búcsúzóul, hátba veregették a társukat, vagy ujjukat
fölmutatva kívántak szerencsét a hazaúthoz. Mások a kezüket
széttárva távoztak, mintha nem mindennapi győzelmet arattak
volna.
Mikor Philomena nővér visszatért hozzánk a kertbe, újabb
muffinokkal megrakott ajándékkosár volt nála, meg egy csokor
liliom. Az arca kipirult, mintha nagy távolságot futott volna be.
– Micsoda arrogáns szarjankó ez az alak! – méltatlankodott,
majd rám pillantva kacsintott: – Természetesen meg sem hallotta,
ugye?

Aznap este Lucy nővér betolt a társalgóba, hogy megnézzem a

tévében az esti híradót. Valamennyien odagyűltünk: a betegek, a
hozzátartozóik és a barátaik, az önkéntesek és a kedvesnővérek. A
híradó először a kalapos pasas nyilatkozatát közvetítette, majd
Philomena nővér volt látható a kapu előtt.
– Maga az, nővér! – kiáltotta az egyik beteg. – Híres lett!
– Remélem nem – mondta ő csöndesen.
Mögötte a kamera a kertet mutatta, meg valakit, aki a füvet
öntözte.
– Ez én vagyok! – rikkantotta el magát egy önkéntes. Valaki
éljenezni kezdett. Aztán te tűntél föl a képernyőn. Nagy lett a
csönd. Forgalmas úton baktattál, görnyedt háttal, mintha
láthatatlan teher alatt roskadoznál. Iszonyatosan fáradtnak
látszottál. Az autók nagy ívben kikerültek.
Újra a kalapos pasi beszélt. Elmondta a riporternőnek, mennyire
sajnálja, hogy Harold Fry föladta „kimerültség és érzelmi zavarok
miatt… De Queenie még él. Ez a legfontosabb. Az a szerencse ért
engem és a srácokat, hogy beszállhattunk.” Két kisfiút emelt föl
aztán győzelmi jelvény gyanánt.
– Ah, elég ebből a halandzsából!
Philomena nővér kikapcsolta a tévét a távkapcsolóval. Senki
nem szólt egy szót sem. Mindenkinek sürgős dolga akadt: a
kezünket néztük, kibámultunk az ablakon, effélék. A betegek
lassanként elszállingóztak hozzátartozóikkal. Még az apácák és az
önkéntesek is mással kezdtek el foglalkozni. Egyedül maradtam a
társalgó közepén, s a tévé elfeketedett, vak képernyőjére
meredtem. Továbbra is magam előtt láttam beesett arcodat,
szenvedő tekintetedet, elburjánzott szakálladat.
Az egyik önkéntes csüggedt lemondással a Harold Fry sarok elé
lépett, és sorban elkezdte kihúzogatni a rajzszögeket. Egyenként
szedte le a képeslapokat, aztán nekilátott, hogy összegöngyölje
Finty Haroldot köszöntő molinóját.
Lucy nővér letérdelt mellém, és letörölgette a könnyeimet.
– Nem akar segíteni a kirakós befejezésénél? – kérdezte.
Kiraktuk az utolsó elemeket a skót határnál. Nem tudja, milyen
kirakóst válasszon ezután, mondta. Kis idő múltán még
megszólalt:
– Harold tovább gyalogol, Queenie. A csontjaimban érzem.
A virrasztók elmentek. Ma egyedül a tenger moraját és a levelek
zizegését hallom az éjszakában.
Ketten maradtunk. Én, aki várlak, és te, aki felém gyalogolsz.
Úgy tűnik, Harold, hogy visszatértünk az alapokhoz.
 Utolsó próba:
várj együtt a többiekkel

– MIT GONDOL, maga vár csak egyedül a világon? – kérdezte Mary

Inconnue nővér.
Föl-alá járt a szobámban, én meg azt kívántam, állna már meg,
mert már fényes nappal volt. Sajnos azonban nehéz megállítani
egy föl-alá rohangászó kedvesnővért. Úgy éreztem, őt is kezdem
elveszíteni.
– A világ tele van olyanokkal, mint maga, akik változásra várnak
– folytatta. – Új állásra. A szerelemre. Egy falat ételre. Egy korty
vízre. A lottófőnyereményre. Ne a végre gondoljon ezért, hanem
mindezekre az emberekre. Az ő várakozásukra.
Bevallom, mélyet sóhajtottam, és megráztam a fejem. Ugyan mit
segít ez rajtam? – kérdeztem a szememmel.
A nővér leült. Legalább ennyi történt. Aztán azt mondta:
– Azért javaslom ezt, mert ha a sorstársaira gondol, többé nem
érzi magát magányosnak. És amennyiben megosztja a baját
másokkal, azt is megérti, hogy nem is olyan falrengető ügy, nem
olyan kivételes. Maga csak egy újabb bánat sújtotta ember.
Hamarosan vége lesz ennek, és maga boldog lesz, mintha
kicserélték volna. Úgy találtam, hogy segít elviselni az életet, ha
rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül.
Egy zacskó piros édességet vett elő a zsebéből, és hosszan el-
elszopogatott belőlük egyet. Kellemes lehetett, mert a lábát lóbálta
hozzá. Végül azt mondta:
– Eltart még pár napig, amíg Harold Fry megérkezik. A levele
befejezése szintén időbe kerül. Hanem tudja-e, mi szükséges
ehhez? Ahhoz, hogy továbbra is várni tudjon?
Fölnyögtem. Nem tudtam, de sejtettem, hogy nem fog tetszeni,
amit hallok.
Közelebb hajolt hozzám. Ánizsszagú volt a lehelete.
– Semmi értelme a végkifejletet fürkészni, vagy azon töprengeni,
mennyivel lesz jobb az életünk egy új tévékészülék vagy állás
megszerzése után. Le kell tennünk arról, hogy változást reméljünk.
Egyszerűen azzá kell lennünk.
Hogy változássá legyek? Nem, ez több volt annál, mint amennyit
el tudtam viselni.
Mary Inconnue nővér összeszedte a teleírt lapokat, majd pár
változtatást ejtett rajtuk a tollával.
– Itt vagyok én. Itt van maga. Egy galamb ül a fán. És igen,
persze, nehéz nap a mai.

Néma az éj, hallgatózik. Madár rikolt, talán bagoly. Az egyik

ügyeletes ápolónő kijelenti, hogy hosszú volt ez az éjszaka.
– Kér valaki egy pohárkával? Alig várom, hogy ledőlhessek –
mondja egy másik.
Magam elé képzelem ezt az ápolónőt. Gondolatban széket hozok
neki, és teavizet forralok a tengerparti házamban. Ahogyan régen
is tettem volna, ha beinvitálom magamhoz, és beszélgetni
kezdünk, ő meg én.
Leülnénk egymással szemben, a ledőlni vágyó ápolónő és
jómagam, aki Harold Fry-ra várok. Aztán mások is csatlakoznának
hozzánk. Egy férfi, aki jó hírre vár. Egy diák, aki a
vizsgaeredményéért drukkol. Egy nő, aki a gyermekét várja.
Foglaljanak helyet. Üljenek le. Csodálják meg a kertemet, amíg itt
lehetünk.
Várunk, csak várunk. Mary Inconnue nővérnek igaza van. Nem
is olyan nehéz már.
 Ki vagyok én most?

– MAGA NEM QUEENIE Hennessy? – kérdezte egy nő a társalgóban.

– Akit Harold Fry meg akart menteni a gyaloglással?
A nő egy beteget látogatott meg itt. Kék játékmackót hozott
magával.
 Költői közjáték

Volt egy jó ember, a neve Fry,

aki kisétált a kapuján,
Így akarta megmenteni Queenie-t,
de még egy átkozott térképet se vitt,
csak a nyakkendő maradt a nyakán.

Volt egy kedves fiú, fura bolond.

Nem volt egy barátja, annyi se sok.
Bement hát a fészerbe, hogy felkösse magát,
Ott lógott, míg a szája pirosból kékre vált,
Régi barátom, e fura bolond.

Volt egy nővér, Mary Inconnue,

aki azt mondta, várni egyszerű…
Csak írd a leveled…{18}

– Ez történik az emberrel, ha komoly drogokat fogyaszt – mondja

Mary Inconnue nővér. – Semmiben nem talál értelmet.{19}
Elpakolja az írógépét, és megeszik egy narancsot.
 Egy légy

HALLOM, HOGY egy légy dong körülöttem.

Rövid, egyenes pályán köröz, mintha láthatatlan doboz zárná
magába. Előbb északnak tart, aztán éles kanyar után keletnek
fordul, majd délnek. Nyugat felé haladva visszatér a
kiindulópontjára. Így megy ez egész nap. Nem fárad bele. Az ő
dongása tölti be a csöndet.
 A nevető fa

MELEG REGGEL volt, és Lucy nővér javasolta, hogy üljek ki a

szabadba. Jót tenne egy kis friss levegő, mondta. Óvatosan átemelt
a tolószékembe, és kivitt a kertbe. Ott hozott magának egy széket,
leült velem egy fa árnyékába, és megfogta a kezem.
A gyerekkoráról kezdett beszélni. Megpróbáltam odafigyelni,
ami, bevallom, nehezemre esett. Időnként behunytam a szemem,
és befelé hallgatóztam. Ha Lucy nővért nem hívta volna el Isten,
gondoltam, hát a szépségápolás lenne a szakmája. A szememet
kinyitva rámosolyogtam, és ő viszonozta a mosolyomat.
– Lehet egyszerre szeretni Istent és a hajunkat is ápolni –
jegyezte meg.
Aztán azt mondta, kedden lesz a születésnapja. Én már akkor
nem leszek itt, gondoltam. Már most is fél lábbal a sírban vagyok.
A kedd nekem annyi, mint másnak több hónap. Szinte egy másik
évszak.
Arra ébredtem, hogy a nap arrébb költözött, és Mary Inconnue
nővér foglalta el Lucy nővér helyét.
Egy darabig így maradtunk, szótlanul. A kertet néztük a
terebélyes fa árnyékában.
Mary Inconnue nővér hirtelen csuklott egyet. Szája elé kapta a
kezét, de egyik csuklás a másikat követte. Ekkor jöttem rá, hogy ez
voltaképpen nevetés.
– Min nevet? – kérdeztem, vagy valami ehhez hasonlót.
A nővér már prüszkölve hahotázott. A hasát fogta nevettében, és
a lábával kalimpált hozzá. Föl-le ringva fölmutatott a fára. Ennyi
telt tőle.
Mi volt olyan mulatságos? A fa? De már amikor ezt gondoltam,
és követtem a tekintete irányát, megértettem, min nevet.
– Nézze ezeket az ágakat! Ezeket a leveleket. Ha jobban megnézi
magának, látni fogja, milyen fantasztikus. Olyan tökéletes, hogy az
embernek jókedve kerekedik tőle – harsogta.
 Most, hogy ezt mondta, elcsodálkoztam, hogyhogy nem vettem
észre korábban. Az óriási lime-fa fölénk boruló levelei egytől egyig
olyanok voltak, akár egy mandulavágású, világoszöld szem. A
napsütés fölragyogtatta őket, míg az árnyékban lévők sötétebb
zöldnek látszottak. Elnéztem a fa széles törzsét, a szürke kéreg
tarajait-árkait, meg a moha tejfehér pamacsait ott, ahová nem ért
el a nap. Megbámultam az öt középső ág lendületes ívét, amelyek
széles vállként tartották a lombok terhét, aztán a levelek és gallyak
gubancára emeltem a szememet. A fehér virágokat rovarrajok
zümmögték körül, s a felső ágakon madarak egyensúlyoztak. Mary
Inconnue nővérnek igaza volt. Nem volt ennél a fánál
csodálatosabb a világon, ha egyszer rányílt a szeme az embernek.
Hahotázni kellett a szépségétől.
Csak ültünk ott, és potyogtak a könnyeink nevettünkben.
Föltámadt a szél, megremegtek a vaskos ágak, és susogni-zizegni
kezdtek a levelek. Hahaha – nevetett föl a fa –, nézzétek ezt a két
vicces hölgyet! Azt a fityulásat meg azt a tolószékeset. Nézzétek, és
álmélkodjatok a szépségükön!
Mary Inconnue nővér megtörölgette a szemét a zsebkendőjével.
– Jaj, istenem! Gyakrabban kellene fákon nevetgélnünk.
 Egy rossz éjszaka

NEM TUDOK aludni. Mozdulatlanul heverek az ágyban, márpedig

pont ez a mozdulatlanság az, ami elviselhetetlen. Muszáj lesz
fölkelnem. Mikor azonban fölkelek, úgy sem jó. Semmi nem hoz
nyugalmat.
A tegnap éjjel is zavaros volt. Fölkelhettem az éjszaka közepén,
mert az ügyeletes ápolónő talált rám a folyosón. Ágyamba segített,
és egy kurta pillanatig elhittem, hogy el tudok aludni.
Csakhogy tévedtem. Képtelen voltam mozdulatlanul feküdni.
Olyan volt, mint fejjel lefelé lógni, amikor az ember a lábára is
állhatna. Perceken belül megint talpon voltam. Azt mondtam, meg
kell találnom Mary Inconnue nővért.
Ekkorra már kinyitottam a szekrényemet. Meglepett, mekkora
erő van még bennem. Talán jobban kezdek lenni, gondoltam, talán
javulás áll be az állapotomban. Ugyanakkor az istennek nem jutott
eszembe, hol a csudában lehet Mary Inconnue nővér.
Az ügyeletes ápolónő megfogta a karomat.
– Aludnia kell, Queenie! – mondta. – Gondolja csak el, Harold
Fry már majdnem ideért! Holnapra várjuk!
Bevallom, fogalmam sem volt, miről beszél. Semmi másra nem
bírtam gondolni, tudod, mint arra, hogy befejezzem a neked szóló
levelemet.
Az ügyeletes ápolónő visszakormányzott az ágyba. Átkötötte a
sebemet, megmosta lezárt szememet, kiöblítette a számat, és friss
fájdalomcsillapító tapaszt hozott.
Kicsivel később Mary Inconnue nővér is megjelent. Elhevert
mellettem a matracon, és amikor megpróbáltam fölkelni, fölébem
hengeredett. Arca az enyémhez préselődött, karját-lábát széttárta.
Segítség, segítség, segítség! – gondoltam. Megfojt ez a
száznyolcvan centis, hegyes fityulás kedvesnővér.
Aztán a testéből áradó meleg és a lélegzete illata elaltatott.
 A látogató

MA REGGEL arra ébredtem, hogy rákolló tapad a karomra, aztán

rájöttem, hogy a kezem az. Mary Inconnue nővér a kezemet
tornáztatta, és rá-ráfújt az ízületeimre, de továbbra sem volt
rendben semmi. Megpróbáltam írni neki, de sehogyan sem tudtam
megfogni a ceruzát. Hogyan folytatom ezek után a levelemet?
Nem akarom, hogy HF így lásson! Végül is megtettem,
amit tennem kellett. Vártam rá.
– Mégis muszáj idejönnie. Ez az útja vége. Nem fejeződhet be
anélkül, hogy magát meglátogassa.
Nem tudja azt mondani, hogy meghaltam?
A nővér elolvasta a mondatot, és fölkacagott.
– Nem. Vicces kislány maga, mégsem lehetséges. Különben
pedig még nem ért a levele végére. A maga útjának sincs vége,
Queenie Hennessy!
Sírni kezdtem, de nem akartam, hogy a nővér lássa a
könnyeimet. Amíg a levelet írtam, nyugodt lehettem afelől, hogy
van még folytatás. Mostanra azonban nem maradt más, mint a
vallomásom utolja. Azt hittem, nem félek ettől, pedig igen, Harold.
Ne haragudj!
Mary Inconnue nővér visszaigazgatta a ceruzát a kezembe, de
kiesett az ujjaim közül. A nővér újra próbálkozott, hasonló
eredménnyel. Elöntött a megkönnyebbülés. Nincs elég erőm, túl
gyönge vagyok ahhoz, hogy befejezzem, gondoltam. Ezt a nővérnek
is be kell mostanra látnia.
Ekkor azonban gyors léptek közeledtek a folyosó felől. Kinyílt a
szobám ajtaja.
– Harold Fry van itt! – tört be a szobába Lucy nővér. – Az előbb
láttam!
– Már megbocsáss! – szók rá méltatlankodva Inconnue nővér, a
fiatal nővér azonban annyira izgatott volt, hogy elszaladt mellette.
Az ablakom mellett termett, és széthúzta a függönyt. A
függönykarikák nyikorgó hangot csaltak ki a karnisból. A nővér
lábujjhegyre állva lesett ki a kocsifelhajtóra, s szétterpesztett
ujjaival az ablakpárkányra támaszkodott.
– Igen, Queenie! Ez ő! Végre ideért!
Megborzongtam, mintha az Északi-tenger felől érkező szélben
dideregnék. Nem, nem, nem állok rá készen! – gondoltam. Túl
korán jött ez. A levelem. Nem fejeztem be a levelem, és…
Ablak melletti megfigyelőállásából Lucy nővér közvetíteni
kezdte bevonulásodat:
– Lassan jön, de… szakálla van, és a haja is meglehetősen
hosszú. A cipője pedig… Egek, a cipője… – hunyorgott álmélkodva
– …a lábához fáslizta valami kék mizével. Szegény ember!
Képzelem, mit állhatott ki! – Egyre halkabban közölte minden
egyes új megfigyelését. Mint amikor kifogy az akku. – Szent isten!
– suttogta. – Borzasztóan néz ki!
Egy darabig nem szólalt meg újra. Mind a hárman hallgattunk.
Vártuk, hogy fölberregjen a kapucsengő. Az érkezésedet vártuk.
Mary Inconnue nővér fölvetette a fejét. Hallottam a régi
vízvezetékcsövek harákolását és a madarak csivitelését a
közérzetjavító kertben. Még egy gyerek is fölnevetett. A csengő
azonban nem szólalt meg.
Lucy nővér szájához kapta a kezét.
– Jaj, nem! Mit csinál? Elmegy!
– Elmegy?
Mary Inconnue nővérre néztem, ő azonban csak biccentett a
fejével, mintha ez is lenne a helyénvaló, és ő végig erre számított
volna.
– Miért? Miért nem jött be? – sopánkodott Lucy nővér.
Megrázta a köntösét, noha semmi nem tapadt hozzá.
– Visszajön ő még – mondta. – Efelől nincs kétségem. Megyek,
utánanézek. Maga csak várjon itt, Queenie!
Mintha tartania kellene attól, hogy bárhová ellógok. Sokat tudón
összenéztünk Mary Inconnue nővérrel.
Én ugyanis már tudtam, miért nem jöttél be. Ugyanúgy vagyunk
ezzel mind a ketten, nem igaz? Tartunk egymástól. Tudod, ha
megfordulhatnék, és visszamehetnék oda, ahonnan jöttem, hát
valószínűleg én is így tennék. Olyan rengeteg ideig vártalak, és te
olyan sokáig gyalogoltál, hogy egyikünk sem szeretné siettetni a
megérkezésedet. Úgy látszik, a befejezés soha nem az, aminek
szánják.
– Magának kell megtennie az első lépést, Queenie! – mondta
Mary Inconnue nővér. A homlokomat ráncoltam, mintha nem
érteném, őt azonban nem tehettem lóvá. – Ideje, hogy lezárja
David történetét – mondta.

Mikor Lucy nővér este bejött hozzám, hogy elhúzza a függönyt, egy
szót sem ejtett rólad. Nem szólt arról, hogy meghátráltál. A
kezemre mutattam, aztán az éjjeliszekrényen heverő friss
kötésekre, meg mellettük a ceruzára.
A nővér elkomorodott. Az ajtóra pillantott, mintha attól félne,
hogy belép rajta valaki.
– Nem – mondta. – Nem, Queenie. Nem tudom megtenni.
Az ügyeletes ápolónő szakított félbe minket, aki az arcomat jött
megnézni. Megtisztította a sebeimet, és megmosta a szememet.
Megkérdezte, kérek-e morfiumot vagy fájdalomcsillapító tapaszt,
de nemet intettem. Tudtam, hogy tiszta fejre lesz szükségem.
Miután ő elment, Lucy nővér leült mellém suhogó, tiszta fehér
köntösében.
– Rendben van, Queenie – mondta. – Megteszem akkor.
Fogta a kezem és a ceruzát. Mialatt kitekerte a kötést, az arcába
néztem. A barna bodorra a füle fölött, bedagadt szemére a sápadt
bőrön. Fáradtnak látszott. Körbetekerte a kezem és a ceruzát.
Közben gondosan elsimított minden újabb hajlatot, nehogy a kötés
nyomja majd a kezem, és további fájdalmat okozzon.
– Olyan régóta próbálom megérteni magát, Queenie – mondta.
– Ma azonban azt kívánom, bár ne sikerült volna. Kéri akkor a
füzetét?
A kezembe adta, és új oldalra lapozott.
Boldog születésnapot! – írtam neki. Belekerült egy kis időbe,
mire hozzászoktam az ujjamhoz kötözött ceruzához.
Lucy nővér homlokát ráncolva nézett le a szavaimra.
– De hát nem ma van – mondta. – A jövő héten. Nem
emlékszik?
Jeleztem a bal kezemmel, hogy tépje ki a lapot, majd
összehajtogattam, és a kezébe nyomtam. Nagyot nyelt, és rántott
egyet a fején, mintha cigányútra ment volna valami.
Megkérdezte, óhajtok-e még valamit. Megfésülje-e a hajam,
hogy nyugodtabban aludjak? De csak a fejemet ingattam.
– Itt maradjak magával? Addig ülhetek itt, amíg akarja.
Újra nemet intettem.
Kint sűrűbb lett a sötét. Már majdnem itt van az éj. Muszáj
folytatnom az írást!
 Miss Q. Hennessy
utolsó vallomása

Húsz ÉVVEL ezelőtt eltemetted a fiadat, Harold. Nem ezt várják el

az apáktól. És én tehetek róla, csakis én.
Sok mindennel próbálkoztam eddig, hogy levezekeljem a
bűnömet. Megmentettem az állásodat. Elmenekültem. Vállaltam a
magányt. Kertet építettem neked a tenger partján. Voltak
időszakok, persze, amikor enyhült a fájdalmam. Épp csak jelen
volt, mint az energiatakarékos égők fénye a hallban. Voltak
azonban olyan nappalok és éjszakák, amikor tehettem bármit;
amikor képtelen voltam elmenekülni az elől… ami elől nincs
menekvés, hiszen én magam vagyok.
David velem volt halála éjszakáján.
Te nem tudsz erről.
Ha én akkor… ő még…
Megbicsaklik kezemben a ceruza.
Húsz éve képtelen voltam ezt kimondani. Miért éppen most
tenném? Mary Inconnue nővér azonban itt ül mellettem, és
valahányszor ellökném magamtól a füzetet, mosolyogva suttogja:
– Folytassa!
Muszáj ezt is közölnöm veled, mondja. Ideje rendbe tenni a
dolgaimat, hogy elengedhessem őket.
Bocsáss meg nekem, Harold Fry!
 Miss Q. Hennessy utolsó
vallomása (második próbálkozás)

KÉSŐ NYÁR volt. David huszonegy éves volt akkor.

Nemrég tért vissza a tóvidéki túrájáról.
Eltelt egy hét, és nem jelentkezett. Nem is hívott. Az is
megfordult a fejemben, nem vette-e újra nyakába a hátizsákot.
Egyszer téged is megkérdeztelek:
– Hogy van David?
Te lesütötted a szemed.
– Jól, jól – dünnyögted a homlokod ráncolva.
Egyszer kora este megcsördült a telefon a hallban. Mikor
fölvettem a kagylót, csörrenést hallottam, mintha nyilvános
telefonfülkéből hívna valaki, és sorra dobálná be az aprót. Aztán
szétkapcsolt a vonal. Úgy fél óra múlva hangosan dörömböltek az
ajtómon. David láthatóan elszánta magát, hogy akár be is rúgja,
csak hogy bejusson hozzám. Bevallom, semmi kedvem nem volt
fogadni. Hosszú napom volt, fáradt voltam. Nem próbálok
mentséget találni az aznap esti viselkedésemre. Csupán azt
igyekszem megértetni, egészen pontosan hogyan történt minden.
A dörömbölés újrakezdődött. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és
ajtót nyitottam.
David még soványabb volt, mint amikor utoljára láttam. A
legjobban azonban a haja döbbentett meg. Olyan rövidre
borotválta, mintha a fején akarna erőszakot tenni. Szörnyű látvány
volt. Friss vörös vágásnyomok éktelenkedtek ott, ahol a borotva a
fejbőrbe metszett. Azt mondtam, örülök, hogy látom.
Megpróbáltam udvarias lenni, biztonságos mederbe terelni a
találkozást. Megkérdezte, bejöhet-e, hogy beszélgessünk.
Remegett a keze. Egy ginesüveg volt nála, de alig tudta
megtartani. Elvettem tőle. Félig üres volt.
Csak miután a megvilágított hallba tántorgott, láttam meg a
szemét. Rettenetes állapotban volt: véresre sírhatta, egészen nyers
volt a bőr körülötte, mint egy friss horzsolás. Jó ideje sírhatott.
– Visszakaphatom az üvegemet? – kérdezte.
Nagyon halkan beszélt azon az estén, alig tudtam kivenni a
szavait. A karosszékemben ült a villanykandalló mellett,
görnyedten a kabátjába burkolózva. Nem vetette le. Azt mondta,
be szeretne lépni a hadseregbe, ezért borotválta le a haját. Nem
tűnt hihetőnek, hiszen alig bírta el a lába.
Elmondta, hogy valami tablettákat kap az orvostól. Az orvostól?
– kérdeztem. Igen, felelte, az orvostól. Aztán amikor rám szólt,
hogy ne meresszem rá a szememet, mert a frászt hozom rá, azt
mondtam, örülök, hogy elment orvoshoz.
Az este egy pontján zenéről kezdtem el beszélni – nemrég
kölcsönöztem ki a könyvtárból Purcell dalait –, mikor
félbeszakított:
– Nem haragszik, ha beveszem a gyógyszeremet? Depresszióra
kaptam.
Olyan könnyedén vetette oda, mintha megfázás lenne a baja.
Megkérdezte, voltam-e depressziós. Igen, voltam, feleltem.
Időnként mindenkit elővesz. És gyógyszert szedek-e rá? – szögezte
nekem a következő kérdést.

– Nem – mondtam. – Én nem úgy vagyok ezzel.

Nem akartam jobban kiadni magam. Védekezni próbáltam. Az
igazság az, soha nem is volt szükségem antidepresszánsokra.
Különbözőek vagyunk. Néha azt gondolom, a depresszió egyfajta
tánc, amelyet holmi bábok járnak a fejünkben. Bármi beindíthatja.
David három orvosságos üveget húzott elő a zsebéből. Hangosan
fölolvasta a címkéket, és rendre elmondta, mit mire szed. Az ölébe
ejtette és ginnel nyelte le a tablettákat.
– Nincs szüksége vízre? – kérdeztem.
Nagyot nevetett. Aggasztott, hogy olyan sokat vett be egyszerre.
– Tudnak erről a szülei?
Maureen elkísérte az orvoshoz, mondta, noha megkérte, hogy ne
menjen be vele.
– Anyám azt akarja, hogy jól érezzem magam – tette hozzá.
Megpróbálta visszacsúsztatni az üvegcséket a zsebébe, de nem
találta a nyílást. Végül én csináltam meg helyette.
Kicsivel később újra megkérdezte, mit tudok a depresszióról, és
hogy képzelem, hogy ő ezt el tudja viselni.
– Tudja, elmúlik ez is – valami effélét mondtam.
Remélem, az csak nem jött ki a számon, hogy egyszer fent,
egyszer lent, de épp ez is megeshetett.
– Na, igen – mondta.
Szemlátomást nem figyelt már rám. Hosszan hallgatott. Csak ült
a székemben, miközben én tettem-vettem körülötte, elmosogattam
stb. Valahányszor elmentem mellette, láttam, hogy meghúzza a
magával hozott ginesüveget. Föltettem a lemezt.
Fölkapta a fejét az első akkordokra, mint a kutya, ha zajt hall
odakint.
– Mi ez a zene?
Az Ó, a magány volt. Újra lejátszatta velem az egészet. Aztán
újra és újra. A végén már oda se hallgattam. Csak hagytam, hadd
szóljon a háttérben az elegáns, édesbús dallam.
David fölhúzta térdét a székén, és rálógatta a fejét.
– Hogyan lehet ennek a fickónak ilyen boldogító a magány?
Nekem az egész kongó üresség, mindenütt ez fog körül –
mormogta.
– Óhajt még valamit? – kérdeztem, mert szerettem volna már az
ajtón kívül tudni.
Hanem ekkor fölállt, és ringatózni kezdett a zene ritmusára.
Mikor fölszólított, hogy csatlakozzam hozzá, nemet mondtam.
Nem tudom, hogyan táncolhatnék egy ilyen muzsikára,
jelentettem ki. Barokk dal ez, nem keringő. Sebaj, csak hallgassa,
és mozogjon együtt vele, rikkantotta. Egyik pillanatról a másikra
elmúlt az apátiája, és valami jóval vadabba váltott át. Úgy forgatta
a fejét, mintha még hosszú haja lenne, és lenne mit ráznia. Tánc
közben az italába is belenyakalt. Most, hogy fölállt, a gin rá-
ráloccsant a kabátjára és a szőnyegemre.
– Azt hiszem, abba kellene hagynia az ivást – mondtam.
Megpróbáltam elvenni tőle az üveget, de nevetve a feje fölé
emelte. Ugyanúgy, mint amikor elment egyetemre, és egyebek
között elvitte a verseimet meg a habverőmet. Aztán abbahagyta a
táncot, és elhúzta a száját.
– Csak táncoljon! – kiáltotta.
Elhúzódtam tőle a szoba átellenes végébe. Féltem. Kis keringő-
mozdulatokat végeztem. Zavarodottságomban, és mert annyira
hiányoztál, fölemeltem a karom, mintha te lennél a partnerem, és
a válladra fektethetném a kezem. Belenéztem szemed
tengerkékjébe.
A zene már véget ért, én azonban még álltam, és fölnéztem rád.
David magas hangú rikkantást hallatott. Feléje fordultam. Rám
mutatott, és nyerítve nevetett. Egész teste rázkódott széles
jókedvében.
– Maga szánalmas vén boszorka! – bömbölte. – Apám soha nem
fogja szeretni magát!
Forogni kezdett velem a világ: a padló, a falak. Meg kellett
kapaszkodnom a konyhaajtó keretében, hogy el ne vágódjak.
– Nem tudom, miről beszél.
– Hogyne tudná. Szerelmes az apámba! Mindig is szerette!
Szinte fröcsögte magából e szavakat.
Miközben szédelegve, vadul dobogó szívvel imbolyogtam előtte,
megpróbáltam tisztázni magamban, mit is érzek. Haragot? Igen.
Csalódást? Azt is. Emellett éktelenül ostobának is éreztem magam.
Mindenekelőtt azonban iszonyatos fájdalom töltött el. David
tudott a titkomról. Már hogyne tudott volna. Végig tudta. Mikor a
verseimről kérdezett, és én azt mondtam, a múltamra
vonatkoznak, csak játszott velem. Elvégre is éles eszű fiatal férfi.
Minden önközpontúsága ellenére borotvaéles az elméje.
Természetesen rájött hát az igazságra. Mostani rosszullétem és
válaszom csak beigazolta a gyanúját. Lehullt a lepel. Végre
megmutatta a valódi arcát. Ahogyan én is.
Ráadásul igaza is volt. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy soha
nem szerethetsz engem. Tehetek bármit, mindig az a nő maradok,
aki beül az autódba, idétlen viccekkel szórakoztat, visszafelé
énekel, és mentacukorral kínál. Közel négy éven át azzal
hitegettem magam, hogy megelégszem ennyivel. Hogy elég látnom
téged, és semmi mást nem kérek cserébe. Most azonban, hogy a
fiad kinevetett, a te szemeddel tekintettem magamra. Nem voltam
több egy barna gyapjúkosztümös spinénél. Tudtam, nem bírom
tovább cérnával. Egészen mellbevágott ez a felismerés.
Berendezkedtem az irántad érzett szerelemre, és mi lett belőle?
Nevetséges nőszemélynek tarthattál.
A mosdóhoz botorkáltam a konyhaajtótól, és kiöntöttem
magamnak egy pohár vizet. Muszáj volt kiseprűznöm Davidet az
otthonomból. Néha látni sem bírjuk azokat, akik a szemünkbe
vágják az igazságot. És nem azért, mert tévednek, hanem, mert
nincs erőnk az elviselésére.
Megeresztettem a csapot. Néztem, hogyan csordul túl a víz a
poharam szélén, és gyöngyözik végig bugyborékolva a kezemen.
Egyre hidegebb és hidegebb lett. Végül jéghideg. Égette az
ujjaimat. A bennem égő fájdalmon azonban semmi nem tehetett
túl.
– Mit művel maga?
David a küszöbön termett, és elzárta előlem a kiutat. Cigarettát
vett elő és rágyújtott. Mindkét orrlyukából füstcsík lövellt elő.
Olyan volt, mint egy rám rontó vihar. Azóta nemegyszer figyeltem
a vihart a kertemből. Az esőfelhők lecsaptak a palaszürke
abroszként elterülő földre, a szél meg a fekete tengert köpülte,
fehér papírcetliként dobálva föl a sirályokat a levegőbe. Csak
álltam bőrig ázva ezekben a viharokban, és Davidre gondoltam.
– Kérem, most menjen el, David! – mondtam. – Nem érzem jól
magam.
De nem ment el, hanem közelebb nyomult. A vállamba markolt,
és lehorgasztotta a fejét. Ujjai a bőrömbe vájtak. Fogalmam sem
volt, mire készül.
 – David? – mondtam. – Ez fáj.
– Én sem érzem jól magam – mormolta halkan.
Nagy levegőt vettem.
– Ez azért van, mert sokat ivott – mondtam szelíden. – Menjen
szépen haza! Valószínűleg egyáltalán nem lenne szabad innia. A
pirulákkal együtt semmiképpen nem.
– Jaj, hagyjuk ezt! Úgy beszél, mint a szüleim.
Ellökte magát mellőlem, nekiment az asztalnak, kiegyenesedett,
és kitántorgott a konyhából.
Utánamentem, mert féltettem. A falnak rontott és ököllel verni
kezdte, aztán csizmás lábfejével belerúgott a székembe, akkora
erővel, hogy a levegőbe röpült, és égnek álló lábakkal ért földet,
akár egy haláltusáját vívó vadállat. David szeme kitágult és
elsötétült, mintha egy meredély szélén állna, s onnan pillantana a
mélybe. A kézitáskám nyitva hevert az asztalon; megint
végigvizslatta a pénztárcám tartalmát.
– Itt akarok maradni éjszakára! – közölte.
– Itt?
– Nem alhatnék a széken?
Igent is mondhattam volna. Nem került volna semmibe.
Lefekszem, ő megalszik a széken, és minden marad a régiben.
Húsz éve tette föl ezt a kérdést. Fogalmad sincs, hányszor és
hányszor játszottam újra magamban a jelenetet, és adtam eltérő
választ. Magam elé képzeltem, amint elalszik a karosszékben, én
meg betakargatom, meg ne fázzon. Akkor ő is megöregedett volna,
mint én, de még élne. Igen, David, kiáltottam álmaimban. Igen,
igen, igen!
Mivel azonban sejtelmem sem volt arról, ami eztán következett,
minden másként történt.
A fiadra néztem, amint ott imbolyog a nappalimban. Szemügyre
vettem kifosztott kézitáskámat és fölfordított székemet. Forrt
bennem az indulat.
– Nem! Menjen el! – kiáltottam. – Elegem van!
Hasogatott a fejem. A torkomban is mintha gombóc nőtt volna.
Ömlött belőlem a szó, megállíthatatlanul; mindaz, amit addig nem
tálaltam ki Davidnek.
 – Hazudik. Hazudik, mint a vízfolyás. És csak elvesz, elvesz,
elvesz mindent. Elvesz tőlem. Elvesz az apjától. Őrületbe kergeti az
édesanyját. És mindezt miért? Mire jó maga egyáltalán?
Levegőt is alig kaptam veszett dühömben.
Annyira kikészültem, hogy ki kellett menekülnöm a konyhába.
Ezúttal a víz nem volt elég. Kitöltöttem magamnak egy pohár
brandyt. Mire visszatértem a nappaliba, a szék a helyén állt a
kandalló mellett. Nem ült benne senki, csupán a piros
gyapjúkesztyűm hevert rajta. Nem odavetve, hanem gondosan
odafektetve, egymáshoz igazított élekkel. Fenyegető, vészterhes
csönd volt ez.
– David?
De már elment. Olyan halkan csukta be maga mögött a bejárati
ajtót, hogy nem hallottam.
Ma is magam előtt látom azt a széket, nélküle. Mintha elolvadt
volna, és semmi mást nem hagyott volna maga után, csak a vacak
kesztyűmet.
Másnap az íróasztalomnál ültem, amikor meghallottam, hogy az
egyik titkárnő a te nevedet említi. Mr. Fry betelefonált; beteget
jelentett, mondta. Életedben nem jelentettél még beteget.
Miután David kisétált a lakásomból, fölakasztotta magát
nálatok, a kerti fészerben.
 Végső föloldozás

ÚJABB MORFIUMADAGOT veszek magamhoz.

– Jól van, Queenie? Hall bennünket? Ha fáj valamije, emelje föl a
kezét? Sikerül?
Megiszom a morfiumot.
Megint elalszom.

A ló visszajött. A Grapefruitos Hölgy úgyszintén. A kutyának

megvan a köve, de már nem hordja elém. Csak nézi, félrebillent
fejjel. Egyik fülét magasba csapja; a végtelen türelem élő szobra.
Egyszer volt egy tánc… mi is… tánc? Hogy hívják azt az izét, amit
az ember fölvesz a lábára? Nem emlékszem. Mindenesetre volt egy
ilyen.
Kis apróságok, csodaszépek voltak. Szerettem őket.

Mary Inconnue nővér fölpillant az írógépe mellől.

– Tudja, ugye, hogy nem a maga hibája volt?
Fogalmam sincs, miről beszél.
– Maga hosszú éveken át önmagát okolta David haláláért.
Holott semmiképpen nem tudta volna megállítani. Mindenkinek
önálló akarata van.
Sírni kezdek. Nem bánatomban, inkább valamiféle
megkönnyebbülés ez. Most, hogy alakot adtam a bennem élő
daloknak, és papírra vetettem őket; most, hogy ceruzám egyenes
vonalakat, kacskaringós indákat és farkincákat formált belőlük,
már el tudom engedni őket. Némaság költözött belém. Továbbra is
szomorú vagyok, de már nem fáj.
Mary Inconnue nővér rám mosolyog.
– Helyes – mondja. – Nagyon helyes.
Az ablakon túl a fény átszüremlik a lombokon, s ezüstös fodrai a
kivilágosodott falakat locsolják. Új nap kezdődik.
 Távozás és egy kedvesnővér

– LÁTOGATÓNK VAN! – jelentette be Philomena nővér, és szélesre

tárta az ajtót.
Szinte teljesen a falnak lapult. – Milyen izgalmas!
Húsz éve vártalak. Ebből tizenkét és fél hetet az otthonban
töltöttem. És mit teszek, mikor végre megérkezel? Először is kis
híján kiesem az ágyból, aztán a jelenet tetőpontján elszundítok.
A küszöbön tébláboltál, s Philomena nővér mellett kémleltél
befelé. Arcod olyan szélcserzett volt, hogy fölragyogtatta a szemed.
(Tévedtem a liliomokat illetően, Harold. A kék pipacsok adják
vissza igazából a szemed színét.) A szakállad eltűnt, csupán szád
körül a halványabb bőr és egy-két szőrpamacs árulkodott arról,
hogy nemrég még megvolt. A lábadon zokni volt, nem vitorláscipő.
Az egyikből kikandikált földagadt és fölhorzsolódott ujjad.
Hátizsákod szíja lazán csüngött görnyedt válladon. Nyoma sem
volt a kezedben a levelemnek. Túl sok volt ez nekem. Félre kellett
néznem, mielőtt a szemed rálelt volna az enyémre.
Végig az ablak felé fordultam, remélve, hogy meg sem látsz.
Vajon Mary Inconnue nővér átadta neked a levelem? – törtem a
fejem. És ha igen, meggyűlöltél-e? A szívem majd’ kiugrott a
mellkasomból.
– De hisz nincs is itt – hallottam meg a hangod.
Abból, ahogyan mondtad, megéreztem, mennyire
megkönnyebbültél. Menj el most már! – gondoltam. – Eleget
láttam belőled az ajtóból is. Elég volt a tudat, hogy ezt tetted
értem.
– Már hogyne lenne – nevetett föl Philomena nővér.
Mondott még valami mást is, de azt nem értettem. Csupán saját
hörgő légvételeimet hallottam.
Eszembe jutottak a levelem kezdősorai és az ígéretem, hogy
mindent elmondok. Hogy a színtiszta igazat írom.
Miután Philomena nővér léptei elhaltak a folyosón, te
előreóvakodtál. Ezt anélkül is érzékeltem, hogy feléd fordítottam
volna a fejem. Féltem megmoccanni is. Egyik halk lépés követte a
másikat. Aztán szemed az arcomra tévedhetett, mert akaratod
ellenére halkan fölnyögtél:
– Jaj, nem!
Végül mégis feléd fordultam, noha a legrosszabbat próbáltam
elrejteni előled.
Ó, mindent láttam, Harold! A döbbent tekinteted. A félelmet az
arcodon. A szánalmat is. És persze a bűntudatot, hogy ilyen
érzéseket keltett benned a látványom. Abban a hiszemben
gyalogoltál idáig, hogy csinos vagyok? Sajnálom, Harold, hogy
szembesülnöd kellett az igazsággal. Mostanra levetted a hátadról a
hátizsákodat, és magad elé fogtad, mintha megvédelmezhetne.
Megpróbáltam megmozdítani a kezem, hogy még jobban
megóvjalak, de sajnos nem tudtam fölemelni a sok írástól.
– Üdvözlöm, Queenie! – mondtad hősiesen.
– Üdvözlöm, Harold – viszonoztam a köszöntést szavak nélkül.
– Harold vagyok – mondtad. – Harold Fry. Nagyon régen együtt
dolgoztunk. Emlékszik?
Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak.{20} Könny csordult elő
bezárt szemhéjam mögül.
– Megkapta a levelemet? – kérdezted.
Te megkaptad-e az enyémet?
– És a képeslapokat?
Meg tudsz nekem bocsátani?
Kibontottad a hátizsákodat, és föltúrtad a tartalmát.
– Hoztam néhány apró ajándékot. Gyaloglás közben
szedegettem össze őket. Itt egy rózsakvarc dísz, szépen mutat majd
az ablakán, Mindjárt megtalálom. – Különböző tárgyakat vettél
elő. Valamit mondtál a mézről és a tollakról, én azonban közben
végig arra kértelek magamban: Adj jelet, kérlek! Mondd, hogy
megbocsátasz! Gyűrött papírzacskót húztál elő a hátizsákodból, és
amikor belenéztél, földerült az arcod. Kicsivel az ujjaimtól balra az
ágyra fektetted a zacskót, mintegy közvetítőként kettőnk közé,
aztán ismét hátrébb léptél. Nem mozdultam. Ekkor előrenyúltál,
és barátságosan megkocogtattad a zacskót, mintha csak azt
mondanád ezzel: „Ne félj, kis papírzacskó. Nem bántalak.”
Mi van, ha meg sem kaptad a levelemet? – villant eszembe. Hát
nem találkoztál össze Mary Inconnue nővérrel? Továbbra sem
tudod, mi az igazság? Iszonyúan hasogatni kezdett a fejem, mivel
ez az egyezségünk lényege, nem emlékszel? Hogy mindent meg
kell tudnod.
Megpróbáltam kezemmel az ágy alá mutatni, ahol a sok teleírt
lap lapult a bőröndömben, az az ostoba testem azonban csúszni
kezdett lefelé. Innen már nem volt megállás. Micsoda rettegés ült
ki az arcodra! Fölemelted a kezed, hogy fölsegíts, hanem addigra
már az ablak mellé hátráltál, onnan pedig nemigen ment volna. Én
azonban semmi mást nem éreztem, mint hogy mennyire szeretlek.
Megértettem, milyen nehéz lehet neked ez a látogatás, amikor
legszívesebben már itt se lennél. Eszembe jutott, hogyan szoktál
félrenézni, mikor beszálltam az autódba, mintha attól tartanál,
hogy elszégyellem magam. Most azonban semmi másra nem
vágytam, mint hogy én is egyenes derékkal ülhessek, méltósággal,
mint minden emberi lény.
– Bocsánat, de Queenie…
Segítségért kiáltottál, először halkan, aztán már teli torokból.
Bejött a drága Lucy nővér. Láttam rajta, hogy ő is zavarban van,
mert pipacspiros volt, és csupa ostobaságot zagyvált össze
halottasházakról meg holmi látogatókról. Attól tartottam, hogy
szegény lány még fölajánlja, kifesti a körmödet. Vaskos karjával
ülő helyzetbe segített. Soha nem beszélt még ilyen hangosan.
Zaklatottságában kis bajusz képződött verejtékből a felső ajka
fölött. Minden jel szerint a nevedet is összezavarta izgalmában.
– Lám-lám, Henry ideért. Egészen… honnan is, Henry?
(Tudod, honnan, Lucy nővér, gondoltam. Nagyon jól tudod.)
Szóra nyitottad a szádat, de a nővér félbeszakított.
– Azt mondja, Dorsetből? – kiáltotta diadalmasan.
Csak remélni merem, hogy soha senki nem veszi rá túrázásra.
Már te is kiabáltál. Úgy láttam, egyetértesz azzal, hogy igen,
Dorsetből jössz, és hogy Henrynek hívnak. Mostanra a nővér
annyira kikelt magából, hogy megkérdezte, ne főzzön-e teát.
Valójában nem teát mondott, hanem teját. Soha nem hallottam ezt
eddig a szájából.
– Rengeteg levelet és képeslapot kaptunk – kiabálta. – A múlt
héten még Perthből is írt valaki.
(Penge-re gondolt.)
– Hallja magát – mutatott rám, aztán kirobogott a szobámból.
Megint magunkra maradtunk, te meg én. Fogtad Mary Inconnue
székét, és leültél rá. Kezedet a két térded közé csúsztattad, és csak
féloldalasan fordultál felém.
– Üdvözlöm – kezdted újra. – Meg kell mondanom, nagyon
derekasan kitart. A feleségem – emlékszik Maureenra? –, a
feleségem a jókívánságait küldi.
Maureen nevének említésére a hetedik mennyországban
éreztem magam. Akkor ő is megbocsátott, gondoltam.
Te tovább beszéltél. Hátrapislogtál az ajtó felé. Tudtam, alig
várod, hogy újra megjelenjen Lucy nővér, és levegye rólad a
beszélgetés terhét. Eztán serénykedni kezdtél. Kivettél valamit a
papírzacskóból, talpra szökkentél, és az ablak mellett termettél. Jó
darabig ott is maradtál. Láttam, hogy az ablakpárkányba fogódzol,
mintha támaszra lenne szükséged. Kinéztél a zöld köntösű fára,
majd halkan, nagyon halkan sírni kezdtél.
Húszévi száműzetésem egy csapásra semmivé lett. Megértettem,
mi hozott ide annak idején. Valami rózsaszín virított az
ablakomban. Újra szembefordultál velem, én pedig egyenesen a
szemedbe néztem. Nem bújtam el többé.
Ezúttal nem került közénk hó, utca, ablak. Láss meg engem,
Harold! – kérleltelek. És te megláttál. Csak néztél és néztél, de
láttál is. Nem hátráltál meg, nem hápogtál. Közelebb jöttél.
Leültél mellém, az ágyam szélére. Némán kinyúltál, és
megfogtad a kezem. Azt is mondhatnám, hogy elektromos szikrák
pattogtak közöttünk, de nem, nem éreztem vonzást; ennél ez
sokkalta mélyebb volt. Ujjaim ráfonódtak a tieidre.
Ott ültél hát a jobbomon, és egyenesen magad elé néztél, én meg
tőled balra foglaltam helyet. A nap besütött a szélvédő üvegén.
Hallottam, ahogy az autóskesztyűdért nyúlsz. Orromat megcsapta
a belőled áradó citrom- és kávéillat. Számban éreztem a
kézitáskámban tartott mentacukor ízét.
 – Hová, hová, Miss Hennessy?
Mialatt elfordítottad a slusszkulcsot, éreztem, hogy
megmelegedik a szívem tája.
Ennyi év alatt csak arra vártam, Harold, hogy szerelmet valljak
neked. Ennyi év alatt végig úgy éreztem, mintha hiányozna valami
az életemből. Holott végig velem volt. Ott volt, amikor melletted
ültem az autódban, és te beindítottad a motort. Ott volt, amikor
megnevettettelek azzal, hogy visszafelé énekeltem, vagy amikor
piknikeskosarat készítettem össze kettőnknek, és te az utolsó
falatig megetted a részed. Ott volt, amikor azt mondtad, jól áll
rajtam a barna kosztüm, amikor kinyitottad nekem az utasülés
ajtaját, és amikor egyszer megkérdezted, nincs-e kedvem a
hosszabb úton menni hazáig. Később a kertemben is megjelent,
mikor rásütött kezemre a nap. Amikor kidugta fejét egy
rózsabimbó, amely addig nem volt sehol. Ott volt azokban az
idegenekben, akik megálltak a kertem mellett, és elbeszélgettek
velem a kőkerítés fölött. És amikor már azt hittem, mindennek
vége, időről időre az otthonban is feltűnt. Mindenütt ott volt ez az
én boldogságom – amikor anyám dalolt nekem, hogy táncoljak az
énekére; amikor apám kézen fogott, hogy vigyázzon rám –, csak
éppen olyan jelentéktelen semmiségnek tetszett, hogy észre sem
vettem, vagy nem figyeltem rá. Azt várjuk, hogy a boldogságunk
síppal-dobbal köszöntsön ránk, holott azt aztán várhatjuk.
Szerettelek, és te nem tudtál róla. Szerettelek, és én beértem
ennyivel.
– Hát, elég régen volt, amikor az iratszekrényben találkoztunk –
mondtad végül, és fölnevettél; igazi, hamisítatlan Harold-
nevetéssel.
Nem ott találkoztunk, gondoltam, hanem az EBÉDLŐBEN. AZ
EBÉDLŐBEN találkoztunk.
Hanem mit számított ez is? Levelem elején azt írtam, hogy
mindent meg kell tudnod. Az igazság bevallásának kényszere oly
régóta kísértett, hogy valóságos rögeszmémmé vált. Most azonban,
hogy kivártam a jöttödet, és elmondtam a történetem, már nem
érzem, hogy bármit vesztettem volna. Elkülönülve látom magam
előtt életem különböző korszakait, ahogy egy gyerek ereget
egymásután más- és másfajta virágszirmokat egy patakba.
Szorosan ujjaidra fontam ujjaimat, és behunytam a szemem.
Mosolyogtam. Remélem, láttad. Oly mélyre hatolt a mosolyom,
hogy egész lényemet betöltötte. Csontom velejéig mosolyogtam.
Aztán nem akartam mást, csak aludni. Nem féltem már.
Hangos csörömpölést hallottam. Lucy nővér érkezett a teájával.
Az a borzasztó sejtésem támadt, hogy vélhetőleg újra Henrynek
nevezett. Körülményesen jött be az ajtón a tálcával. Előbb belökte
hozzá az ajtót a könyökével.
– Nem haragszik, ha nem iszom meg? – kérdezte Harold,
senkinek nem címezve a kérdését. – Mennem kell.
Kinyitottam a szemem, elég hosszan ahhoz, hogy még egyszer
lássam magas termeted és arcéled az ajtóban. Minden
összemosódott előttem, és mire újra magamhoz tértem, te már
elmentél, és elment Lucy nővér is.
Eleget vándoroltál. Kérlek, menj haza, barátom!
 Boldog vég

MARY INCONNUE nővér ül a székemben. Nem az ajtón át jött. Nincs

nála írógép.
Jegyzetelek, de lassan. Nehezen emelem meg a… mit is… és a
szavakat is egyre elfelejtem.
Eszembe jut, hogy segítenie kellene, ezért üres ölére mutatok.
– Mára befejeztük – mondja.
Alig látszik az arca, mert csupán a lámpát látom az ablakban. A
falak eltűntek, és magamba szívom a tenger illatát. Hallom a fa
lombjának susogását és a legyek zümmögését.
– Fáj valamije, drága Queenie? – kérdi Mary Inconnue nővér.
Eszembe jut, hogy régen tényleg voltak fájdalmaim. Most
azonban már semmi nem fáj, vagy ha igen, föl se veszem.
– Addig várok, amíg csak akarja. Amíg be nem fejezi az oldalt –
mondja.
Bólintok. Már alig van hátra valamennyi, és az is észrevétlen,
mint a lélegzet. Mikor megint fölnézek, a nővér az ablak mellett áll.
Szeretném megérinteni.
– Megcsinálta, amire vállalkozott – mondja. – Az emberek azt
hiszik, gyalogolni kell a vándorláshoz. De amint látja, feküdhet az
ágyában, mégis nagy utat tehet meg. Mi olyan vicces?
Nem tehetek róla, nevetnem kell. Hallgatom őt, de csak nevetek
és nevetek.
Fa, mondom. Mondom-e egyáltalán? Nem vagyok biztos benne.
Végtére semmit nem kell kimondanom, szavak nélkül is ért.
– Ó, igen – derül boldog mosolyra a képe, aztán már a hasát
fogja széles jókedvében. – Fa!
Látom őt és egy sereg minden mást. Látom az otthont. A
közérzetjavító kertet. A vizet, ami a tenger. Látom a sok embert,
akik élik az életüket, embermilliókat; hétköznapi embereket, akik
semmitmondó, hétköznapi ügyeiket intézik. Senki nem vesz róluk
tudomást, nem szólnak róluk szerelmi énekek, ennek ellenére ők
jelen vannak, tele élettel. Látom apámat és anyámat. Látom
Davidet. Látom Fintyt, Barbarát, a Gyöngykirályt, Mr.
Hendersont. Betegeket, akiknek soha nem jegyeztem meg a nevét.
A parton felfedezlek téged és Maureent. Látom a társalgót, látom
Lucy nővért, amint végigrohan a folyosón a szobám felé. Látom a
temetkezési vállalkozót; a furgonja kulcsát zörgeti, mialatt a neje
becsomagolt ebédet ad át neki.
Viszlát később, mondja.
Szerencsés napot, feleli az asszony.
Érzem a szelet a tengerparti kertemben, és kagylók ezrei
csilingelnek szélcsengőként. Mindez bennem van, bennem.
– Queenie? Hol vagy? Hol ez a lány?
Itt vagyok, itt, itt! Mindig is itt voltam. A kezdet kezdetétől.
Valami fényes pörög az ablakban, és csillagokkal árasztja el a
szobát. Annyi, de annyi színnel! Rózsaszínekkel, sárgákkal,
kékekkel, zöldekkel. Micsoda szépség egyetlen kicsiny tárgyban!
– Készen van? – kérdi Inconnue nővér, és kinyújtja a kezét.
Olyan az érintése, mint a fényé.
Tedd le a ceruzád! Tedd le a füzeted! Aludj!

Nos, ennyi volt.

A HARMADIK LEVÉL
 Szent Bernát Otthon
Berwick-upon-Tweed

Július 12.

Kedves Mr. Fry!

Mellékelten megküldöm azon oldalakat, amelyeket Queenie

Hennessy élete utolsó tizenkét hetében írt tele. Akkor kezdte el e
foglalatosságot, amikor először értesült az ön felajánlásáról, s élete
utolsó órájában fejezte be.
Látni fogja, hogy nem latin betűs írást használt, hanem
kacskaringókat, gondolatjeleket és pontokat. Egyik kollégám
szerint gyorsírás lehet, mások Morse-jelekre tippelnek. Mivel
azonban jómagam sem az egyikben, sem a másikban nem vagyok
járatos, nem az én tisztem ezt eldönteni. Mindössze néhány szó
ismerhető föl az egészben; az ön neve közéjük tartozik. Betegeink
gyakran hagynak hátra üzeneteket vagy kártyákat a
hozzátartozóiknak és a barátaiknak. Ennek ellenére először
találom szembe magam ennyi teleírt oldallal.
Szeretném, ha tudná, hogy Queenie-nek szép halála volt.
Pillanatokkal előtte Lucy nővér elhaladt az ajtaja előtt, és olyan víg
nevetés hallatszott ki a szobájából, mintha lett volna még vele
valaki, és az valami mulatságossal nevettette volna meg. Lucy
nővér biztos abban, hogy e szavakat is hallotta: Itt vagyok. Értem
jött. Mikor pillanatokkal később beléptünk a szobájába, Queenie
egyedül volt, és már jobblétre szenderült. Látogatónak nem volt
semmi nyoma.
Lucy nővér később elmondta, hogy Queenie többször is
magához kéretett egy önkéntest, valami fura francia névvel. Azt
állította, hogy ő van segítségére a levélírásban. Nos, otthonunkban
nem dolgozott francia nevű önkéntes.
Biztosítottam Lucy nővért, hogy félreértés lehet a dologban.
Queenie-vel nehéz volt szót érteni. Ez a fiatal nővér erősen kötődik
a betegeinkhez, ami megzavarhatja az ember józan
ítélőképességét. Lucy nővér jelenleg távol van az otthontól;
szépség-terapeutává képezi át magát. (Tehetséges fiatal hölgy.)
Testvérünk, Catherine nővér pedig Santagio Compostelába
zarándokolt.
Mindennek dacára Lucy nővér megfigyelései azóta is
foglalkoztatnak, csakúgy, mint az ön valószínűtlen zarándokútja és
annak a nőnek a bátorsága, aki némán várta az ön érkezését. Arra
indítottak, hogy elgondolkozzam a hitem természetét illetően.
A következőkre jutottam: ha alaposan megfontoljuk, mindig
találunk ésszerű magyarázatot arra, amit nem értünk. Mégis
bölcsebb talán időről időre elfogadnunk, hogy nem értünk valamit,
és tartózkodni a leegyszerűsítő magyarázatoktól. Különben pedig
ugyan mit számít, ha egyikünk ebben hisz, a másikunk meg
amabban? A vége mindig ugyanaz.
Queenie hamvait a tengerparti kertjében szórtuk szét, ahogyan
kérte. A kertet a házával együtt az Embleton-öböl lakóira hagyta.
Kérem, adja át üdvözletemet a feleségének. Nem hinném, hogy
valaha is találkozunk még, mindamellett örülök, hogy
megismertem, Harold Fry!

Philomena nővér, a Szent Bernát Otthon apátnője

 Köszönetnyilvánítás

Köszönet illeti meg, mint mindig:

Paul Venablest; szerkesztőmet, Susanna Wadesont és

ügynökömet, Clare Conville-t.
Műszaki szerkesztőimet: Benjamin Dreyert, Deborah Adamst és
Kate Samanót. Andrew Davidsont, aki fametszet-illusztrációkkal
ajándékozta meg Queenie-t, továbbá Micaela Alcainót a
tengerparti kert alaprajzáért. Susan Kamilt, Kristin Cochrane-t és
Kiara Kentet; Larry Finlay-t, Clare Wardot, Alison Barrow-t,
Elspeth Dougallt, Claire Evanst és a Transworld csapatát.
Mindenkit a Conville & Walshnál.
Sokan vannak még, akik orvosi tanácsaikkal és anekdotáikkal
nyújtottak felbecsülhetetlen segítséget Queenie történetének
megírásához. Köszönöm, Libby Potter, Charlie Hall, Jacqui
Sparkes, Carol Chapman. Mindent köszönök a minchinhamptoni
Cotswold Szeretetotthon munkatársainak. Folyamatosan
forgattam a Head and Neck Oncology Nursing című munkát,
továbbá egy füzetecskét, melynek címe: End-of Life Experiences:
A Guide for Carers of the Dying.
Queenie tengerparti kunyhóját Philip Pearson ötletei alapján
rendeztem be; ugyanő részletes tanácsokkal látott el a hasonló
építmények tatarozását illetően, és térképeket adott
Northumberland partvidékéről. Hálás vagyok továbbá a
Miasszonyunk- és Szent Bernát-kolostor cisztercita közösségének,
akik velem egy faluban laknak, hogy jelenlétük hozzátartozik a
tájhoz, ahogyan a fák vagy az ég is.
Végül csöndes köszönömöt mondok édesanyámnak, Myra
Joyce-nak; Hope-nak, Keziának, Jónak és Nellnek. Itt emlékezem
meg apámról, aki egyszer megpillantott egy idegent a kertjében, és
megpróbálta megismerni a halála előtt.
 Harold Fry kedves barátjának!

Mikor először jelent meg a Harold Fry valószínűtlen utazása,

többen megkérdezték, nem volna-e kedvem folytatást írni hozzá.
Sietve biztosítottam őket, hogy nem. Úgy éreztem, mindent
elmondtam Haroldról és Maureenról; ideje sorsukra hagyni őket,
éljék tovább nélkülem az életüket. Valakit azonban figyelmen kívül
hagytam, éspedig Queenie Hennessyt, Harold barátját. Azt az
asszonyt, akinek a levele zarándokútra indította Haroldot,
megváltoztatva ezzel az életét és bizonyos mértékig az enyémet is.
Queenie szerényen a háttérbe húzódott (ő már csak ilyen), egyszer
azonban csak előjött a semmiből, és azt kiáltotta: „Itt vagyok, itt,
itt!” Rosszkor jött a dolog. Addigra húszezer szót írtam már egy új
regényből, és egy rádiójátékban is nyakig benne voltam. Épp a
konyhában ültem a gyerekeimmel. Azon ötletek egyike volt ez,
amelyek egy szemvillanás alatt rohanják meg az embert. Elejétől a
végéig egyben volt már a történet, mintha mindig is tudtam volna
róla. Örömömben elújságoltam a gyerekeimnek az izgalmas új
fejleményt, mivel sehogyan sem tudtam magamban tartani.
„Helyes – mondták –, de mi van ebédre?”
Aznap éjjel alig jött álom a szememre. Egyre Queenie története,
az ő szavai jártak a fejemben. Nem tudtam, van-e értelmük
egyáltalán, ahogyan azt sem sejtettem, hogy az elején állok
valaminek, ami mellett eztán ki kell tartanom; ki kell bontanom a
történetet. Mikor újra föllapoztam a Harold Fry valószínűtlen
utazását, láttam, hogy eredetileg is tettem már kísérletet arra,
hogy Queenie szemszögéből láttassak eseményeket, egész
pontosan a „Queenie és az ajándék” című fejezetben. Egyszóval a
második könyv csírája már a kezdet kezdetétől ott lappangott az
elsőben is.
Az elmúlt néhány évben sokat beszéltem Harold Fry-ról.
Időnként azonban Queenie-ről is kérdeztek az olvasóim. Né-
hányan, bevallom, arra is kíváncsiak voltak, miért torzítottam el
szegény Queenie-t ezzel az iszonyatos tumorral. Ilyenkor azt
szoktam felelni, nem kis felindulással, hogy apámnak volt ez a
betegsége; ennek szerettem volna emléket állítani. Ugyanakkor
zavart is ez a válasz, mert ugyan valóban borzasztó látványt
nyújtott végóráiban, mégsem ez volt ő. Mikor ma rágondolok, egy
nevető férfi képe jelenik meg előttem, aki azt kiáltja: „Hejhó
pejkó!”, vagy elmegy az ablak előtt egy létrával. Queenie-vel
hasonlóképpen vagyok. Neki is saját hangja és élete volt, mielőtt a
szeretetotthonba került. Ezt szerettem volna érzékeltetni. Mikor
Queenie újramondja az előző regény cselekményét a saját
szemszögéből, egyszer sem említi a „tumor” szót, és alig
foglalkozik a megjelenésével. Az ő útja nem a rákról szól, hanem a
gyógyulásról. Történetét elmondva „egész-ségessé” válik.
Apám odahaza halt meg. Nem voltak fájdalmai. Ezért a könyv
megírása érdekében eltöltöttem némi időt néhány rákbetegeket
gondozó Macmillan-nővérrel, és két olyan otthonba is
ellátogattam, ahol gyógyíthatatlan betegeket gondoztak. Féltem
ettől, mielőtt belevágtam. Nem olyat látok-e, amit nem lenne
szabad? Nem hátrálok-e meg? Nem csinálok-e bolondot
magamból, ha elérzékenyülök? A legmeglepőbb az volt azonban
ezekben a kedvesnővérekben és az otthonokban, hogy mennyire
tele voltak élettel. Az otthonok nevetéstől visszhangoztak. A
nővérkék, akikkel találkoztam, nem győztek mulatni a
történeteiken. Ezért olyan könyvbe kezdtem a haldoklásról,
amelyik életörömre tanít. Úgy sejtem, a halál nem lehet meg az
élet nélkül, ahogyan boldogságról sem lehet anélkül írni, hogy az
ember ne nézzen szembe a szomorúsággal. Az „egészet” kell
látnunk egyszerre, éspedig annak, ami.
Az otthonokban sok szó esett az elmúlásról. Apámról és az ő
haláláról is beszéltünk. Az egyik találkozás végén azt mondta
nekem az igazgató: „Muszáj megírnia ezt a könyvet!” Valószínűleg
sírtam is, érzelmekkel teli nap volt. De azért is sírtam, mert igazat
adtam neki.
Ezért megalkottam a saját szeretetotthonomat, a Szent Bernát
otthont. Több beteg gyűlt ide, eleinte elmosódottan láttam csak
őket. A róluk alkotott kép azonban írás közben egyre elevenebbé,
színesebbé vált; alakot és formát öltött. Egyfajta kórust alkotnak
Queenie körül, ők a vokalisták, úgymond, az énekéhez. A betegeket
gondozó apácákat a gloucestershire-i helységünkben ténykedő hat
kedvesnővérről mintáztam. Már aznap találkoztam egyikükkel,
amikor még csak a házunkat tekintettük meg a megvétel előtt:
krémszínű köntösében, fekete kötényében járta a réteket, és
elmondhatatlan derű lengte be. Még tegnap is, amikor kinyitottam
a kaput, hogy kivigyem a kocsit, az egyik nővért a kerítéshez
lapulva találtam. Mintha várt volna valamire, vagy csak az orrát
fújta ki (bármi volt az ok, jót nevettünk rajta).
Hogy rátaláljak Queenie otthonára, tengerparti házára,
férjemmel és gyerekeimmel visszatértem Berwick-upon-Tweedbe.
Együtt jártuk be a döbbenetesen szép northumberlandi
partvidéket. Még kétszer mentem vissza.
Utolsó látogatásunk alkalmával – az azelőtti hétvégén, hogy
átadtam a szinopszist a kiadónak – találtam rá az Embleton-öbölre
és a faházakra a sziklatetőn. Queenie háza csak a képzeletemben
létezik, mindamellett aki arra jár, bizonyára rálel azokra a
homokba vágott lépcsőfokokra, amelyek ehhez a házhoz
vezethettek.
Queenie tengerparti kertje egyelőre ennyi volt: három szó. Csak
miután végigjártam a northumberlandi partokat és parti
ösvényeket, s alaposan megnéztem magamnak az ottani kerteket,
raktam tele az övét virágokkal és uszadék fa szobrokkal. Örülök,
hogy így történt. Queenie ugyanúgy töltötte meg a kertjét élete
szereplőivel, ahogyan én a könyveimet az enyémben fölbukkanó
emberekkel. Mellesleg a gyerekeim fölöttébb boldogok, hogy
legalább e könyv lapjain visszakapták régi border terrierjüket,
Kutyát.
Kivételes élmény volt számomra visszanyúlni a Harold Fry-
könyvhöz, és másfajta nézőpontból fordítani a történeten. Tovább
árnyalhattam ezzel Maureen és David alakját. Olyan Harold Fry-t
formálhattam, akibe nemhiába szeretett bele egyszerre két nő.
Nem csupán Queenie lett teljesebb ebben a kötetben, de ők ketten
is.
Hadd tegyem még hozzá zárszóként, hogy ez a munka nem
előzménye és nem is folytatása a Harold Fry valószínűtlen
utazásának. Párhuzamos vele, kiegészítik egymást. Ahogyan a két
főszereplő is sokáig egymás oldalán ült: az egyik a volán mögött, a
másik az utasülésen.
Útitárs; ennek nevezném leginkább ezt a könyvet.

Rachel Joyce
2014
{1}
A Pearly King sajátosan angol hagyomány a 19. századból, Henry Croft
kezdeményezése nyomán. Ezek az emberek gyönggyel kivarrt ruhájukban adományokat
gyűjtöttek a szegényeknek. A szervezet ma is működik.
{2}
Csöndesebben, csöndesebben (német).
{3}
Ismeretlen (francia).
{4}
A francba, a francba (német).
{5}
Richard Adams 1972-es regénye, amely vándorló nyulakról szól.
{6}
A Sex Pistols 1977-es albuma.
{7}
Szép, szép… kedvesem (német).
{8}
Sartre 1944-es egzisztencialista színműve.
{9}
Marcel Proust: Bimbózó lányok árnyékában. 1961, Európa Könyvkiadó, Horizont
Könyvek, 5 o. (Gyergyai Albert fordítása).
{10}
A beteg rózsa. In: William Blake versei, Európa Könyvkiadó, 1977, 54. o. (Képes Géza
fordítása).
{11}
Kiki Dee 1974-es dala.
{12}
Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok. 2. felvonás, 4. szín (Szabó Lőrinc
fordítása).
{13}
Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok. 1. felvonás, 5. szín.
{14}
Queen = királynő (angol).
{15}
A Gesztenye, a honalapító mesebeli birodalma, a nyulak földje.
{16}
Shakespeare: Rómeó és Júlia. 5. felvonás, 3. szín (Mészöly Dezső fordítása). Rómeó
mondja a kriptában, a dráma végén, Júlia holtteste mellett.
{17}
Utalás a Zsoltárok könyve 23,5-re: „Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt;
elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.”
{18}
A versforma a nonsense poetry jellegzetes angol műfaját, a limericket idézi.
{19}
Játék az előbbivel, az angol mondat: „You make no sense whatsoever.”
{20}
Elizabeth Barret-Browning: Portugál szonettek, 43. szonett (Babits Mihály fordítása).
 Tartalomjegyzék
Title page
AZ ELSŐ LEVÉL
A MÁSODIK LEVÉL
Nem kell mást tenned, mint várnod!
Egy képtelen terv
Pszt, nyugodjon meg!
Az utolsó megálló
Jussunk túl ezen
Egy magas férfi és a hó
Kemény intés
Apró-cseprő rítusok
Kakas a szemétdombon
Vasárnapi dal
Hétfői rosszkedv
Finom szendvicsek
A magányos úriember
Amelyben nem sok történik
Egy pillanat, mindjárt adok zsebkendőt
Ultimátum
Más nézőpontból
Hogyan kötöttem barátságot a szulákkal?
Hová lett Mary Inconnue nővér?
A hosszabb út hazáig
Mind tartunk valamerre
Azt hiszem, ez a ruha jól áll magán
Igen, igen, igen
Az apáca és az őszibarack
Háromszoros hurrá Martinának
Ki a kertbe
Problémás gyerek
Tisztelgés Harold Fry előtt
Jegy Newcastle-be. Csak oda
A kirakós folytatódik
Tánclecke Davidtől
Az asztalos
Mit énekeljenek a halálunkkor?
Mint síron a türelem
A fiú, aki allergiás volt a kékre
Levél Davidnek
Éjféli telefonhívás
További lelki tanács
Üdvözlet Stroudból
Egy boldog nap
Újabb hírek
A költő
Tűzriadó
Hogyan szerethetünk?
A jövőről
A spanyol inkvizíció
Szegény Barbara
Morfium-téboly
Hat fehér zsebkendő
Előre nincs kiút
A zarándokok
Mi folyik itt?
Egy tengerparti házról
További őrületek
Amelyben berendezkedem és kertet építek
Lakodalmi harangszó
A sokk
Csitt… ne adja tovább (David Fry meghalt)
Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Egy kert elvesztése
Mr. Henderson meglepetést okoz
Cipőleltár
Kánikula
A muranói bohócfigurák
A titokzatos idegen
 Az én hibám volt
Közös vacsora
Egy fontos üzenet és egy kosárra való mosott ruha
Ki megy el utolsónak?
Képeslapot kapok
Egy kutya, amelynek szőre az őszi leveleké
Bosszantó felhajtás
Utolsó próba: várj együtt a többiekkel
Ki vagyok én most?
Költői közjáték
Egy légy
A nevető fa
Egy rossz éjszaka
A látogató
Miss Q. Hennessy utolsó vallomása
Miss Q. Hennessy utolsó vallomása (második
próbálkozás)
Végső föloldozás
Távozás és egy kedvesnővér
Boldog vég
A HARMADIK LEVÉL
Köszönetnyilvánítás
Harold Fry kedves barátjának!