T. Szabó Csaba - Erdélyi Régészet

T.
SZABÓ CSABA
ERDÉLYI
RÉGÉSZET
ÍRÁSOK RÉGÉSZETRŐL
ÉS KULTURÁLIS
ÖRÖKSÉGVÉDELEMRŐL
2009–2017
KOLOZSVÁR, 2017
Főtámogató a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és
a Communitas Alapítvány
Támogatók:
Magyarország A szatmárnémeti Novák Csaba Zoltán

Kolozsvári Identitás Maros megyei
Főkonzulátusa Alapítvány szenátor
Lektorálta: Bán Attila

Borítóterv: Könczey Elemér
Korrektúra: Szenkovics Enikő
Műszaki szerkesztés: Fazakas Botond
Nyomdai munkálatok: Idea Design & Print
Igazgató: Nagy Péter
Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României

Szabó, Csaba
Erdélyi régészet : írások régészetről és kulturális örökségvédelemről :
2009-2017 / T. Szabó Csaba. - Cluj-Napoca : Exit, 2017
Conţine bibliografie
Index
ISBN 978-973-7803-54-2
902
Tartalomjegyzék
Előszó (Bajusz István) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
Bevezető
Régészeti örökségünk Romániában és az erdélyi magyar régészeti iskola . . . .13
Erdély aranya: Verespatak-tanulmányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23

A kultúrgyilkos arany . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
Verespatak és a régészek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
Verespatak világörökségéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
Az örök körforgás átka: Verespatak veszélyben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
A Maros-parti Róma: Gyulafehérvár római emlékeiről . . . . . . . . . . . . . . . 37

Gyulafehérvár és a régészeti műemlékvédelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
Császárok nyomában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41
A kövek is sírnak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45
Régészháború . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47
Feketerégészet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49
Gyulafehérvár hiányzó szobra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51
Régészekről, régészetről és műemlékvédelemről . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53

Herkulesfürdő – majális egy római szellemvárosban . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
Porolissum – nyakig a római korban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
Múltból faragott jelen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .61
Sutba dobott Horatius . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
Hol van a kutya elásva? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65
Dákok vagy rómaiak: mérlegen a régmúlt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69
Római utakon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71
Rómaiak nyomvonalán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73
Cluj és Napoca: egy névcsere története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
Erdélyi magyar régészet: múlt és jövő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79
A láthatatlan örökség: a római limes Romániában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83
A dákopátiáról és más történelmi eltévelyedésekről . . . . . . . . . . . . . . . . . 87
A szíriuszi magyarokról és más történelmi eltévelyedésekről . . . . . . . . . . . . 91
A középkori Kolozsvár a régészet tükrében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95
Hova tovább, romániai műemlékvédelem? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
Régészet Romániában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .103
Erdélyi régészet – egy konferencia margójára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
Tárgyi örökségünk és a feketepiac . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
A kolozsváriak és a régészek esete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
Kolozsvár és a latin tábla a határon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
Erdély aranya: a dák kincsek ügye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119
Az eltemetett templom: Erdély legrégebbi keresztény épületéről . . . . . . . . .123
Várhely: az eltűnt Róma nyomában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
A dákok, rómaiak és a székelyek esete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
Tévhitek és a régészet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .135
Tatárlakai táblácskák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137
Az erdélyi óriásokról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .139
A kalotaszegi piramis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141
Erdélyi kora kereszténység és a demsusi templom . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
Régészetről régészekkel: interjúk és beszélgetések . . . . . . . . . . . . . . . . .145

A múltkutatás jegyében. Portré Szőcs Péterrel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .147
Erdély örökségéről. Beszélgetés Visy Zsolttal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151
A misztériumok istenének nyomában.
Interjú Mariana Egri és Matthew McCarty régészekkel . . . . . . . . . . . . . . . .155
Kőbe zárt istenek Fehérváron. Interjú Pánczél Szilamér régésszel . . . . . . . . 159
A római limes Romániában: új perspektívák örökségünk védelmében.
Interjú Hegedüs Csilla volt kulturális miniszterrel . . . . . . . . . . . . . . . . . . .163
Egy elfeledett palota története. Interjú Ileana Burnichioiu történésszel,
a gyulafehérvári Fejedelmi Palota régészeti és művészettörténeti kutatásáról . 167
Egy múzeum felélesztéséről. Interjú Felix Marcuval,
a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum új igazgatójával . . . . . . . . . . . . . . .173
A felelősségteljes fémdetektoros. Interjú Pop Iuliu Cristinel műgyűjtővel . . . .177
Függelék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .179
I. A 2016/905-ös kormányrendelet a kulturális műemlékvédelmi törvény
előzetes tételeiről. Az alaptételek rövid magyar nyelvű összefoglalója . . . . . 180
II. Az ENSZ 2016. szeptember 22-én kiadott A Kulturális Örökség védelme:
felszólítás az emberiség számára című kiadványának rövid magyar nyelvű
összefoglalója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .183
Ajánlott szakirodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189
Summary . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .193
Sumar . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .195
Képjegyzék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .197
Tárgy- és névmutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .201

Előszó
R
égészettel kapcsolatos újságcikkek gyűjteményét tartja kezében a kedves
olvasó. Nagy részük a kolozsvári Szabadság napilap hasábjain jelent meg.
Az újságcikk előnye az, hogy gyorsan informál. Az írások szerzője fiatal ré-
gész-ókortörténész, és így, képzettségének köszönhetően, hozzáértőként mutatja
be az adott témát. Ám nem csak az információkat közli, hanem sokszor történelmi
adatokkal kiegészítve teszi mindezt érthetőbbé. Ezáltal az egybegyűjtött cikkek
sorozata ismeretterjesztő kötetté válik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagykö-
zönség sok mindent nem tud a régészetről, a régészeti leletek fontosságáról és arról
sem, hogy ő esetleg milyen fontos szerepet játszhat, hogyan és miben segíthet.
Kővári László az 1892-ben Kolozsváron megjelent Erdély régiségei és történel-
mi emlékei című munkájának első oldalán ezt írja: „Erdély egy gazdag, de ismeret-
len múzeum. Alig hiszem, hogy lenne egy más 1000 négyzetmérföldnyi területe
földtekénknek, hová természet és emberkéz ennyi ritkaságot halmozott volna”.
A szakemberek tudják, hogy az a 16 500 régészeti lelőhely, amely pillanatnyilag
az országban számon van tartva, korántsem közelíti meg a valóságot. A lelőhelyek
száma ennek biztosan többszöröse, és most is több száz új lelőhely várja a nyil-
vántartásba vételt. Nincs olyan terepbejárás, aminek során ne kerülne elő több
új régészeti pont, és nincsenek olyan nagyobb földmunkálatok sem, amelyek ne
szolgáltatnának újabb és újabb lelőhely(ekk)el. A tudatos régészeti terepbejárás
és kutatás mellett nagy szerepe van a véletlennek és természetesen az erre oda-
figyelő személynek. Ha nem gyűjti össze az így felszínre került leleteket és nem
juttatja el egy szakintézményhez, akkor ezek is veszendőbe mennek. Erre nevel-
ni kell az embereket, tudatosítani bármilyen lelet fontosságát. Terepbejárásaim
közben rengeteg emberrel találkoztam, beszélgettem. Voltak, akik nagyon érté-
kes információkkal szolgáltak, útbaigazítottak, sőt az is megtörtént, hogy otthon
őriztek valamilyen leletet, mivel az érdekes volt számukra. Ám olyan is volt, hogy
a kertből előkerült őskori edényt csirkeitatóként használták. Nem egyszer jártam
úgy is, hogy kapáló földművesektől érdeklődtem esetleges cseréptöredékek után.
A válasz nemleges volt, miközben körülöttük neolitikumi cserepek hevertek. Ör-
vendezésemre rácsodálkoztak: ilyenek, hát ilyenek vannak, de nem is gondolták
volna, hogy ez az, ami engem érdekel. Máshol is találni – mondták –, és sorolni
kezdték a helyeket.
Van bőven mit kutatni, feltárni. A régészeti feltárások mennyisége, az így átku-
tatott terület nagysága nagymértékben függ az anyagi lehetőségektől. Bizonyos
feltárásokat, egyre szűkmarkúbban, az állam finanszíroz. Az utóbbi évtizedek
legtöbb feltárása viszont azoknak a mentőásatásoknak köszönhető, amelyekre
nagyméretű építkezések alkalmával került sor. Ezeket a befektetőnek kell finan-
szíroznia. Az ilyen mentőásatásoknak megvan a hátrányuk is: gyorsan kell végez-
ni és sokszor ásatásra nem igazán megfelelő körülmények között (eső, tél – de a
ERDÉLYI RÉGÉSZET 7
befektető sürget) stb., miközben csak a munkaterületen belüli ásatást támogatják
– ily módon pedig a feltárás részleges marad. Egy régészeti ásatás időigényes,
aprólékos munka. Időtartamát nem lehet kiszámítani, ez mindig a leletektől függ.
Versenyfutás az idővel, ami nem kedvez a régészetnek, és a régész munkanapja
amúgy is reggeltől estig tart. Amit a napközbeni munkával elvégeztek, az folyta-
tódik a délutáni, esti adat- és leletrendezéssel, feldolgozással, a következő nap
előkészítésével stb. Munka akadna bőven, és miután immár két évtizede régészeti
szakoktatás is folyik, szakember is van. A kilencvenes évek elején két kézen meg
lehetett számolni, hogy hány magyar régész van Erdélyben, ma pedig már több
mint száz végzett szakemberről beszélhetünk. Viszont nagyon sokuk számára nem
akad stabil munkahely – jó esetben csak időszakos szerződés. Vannak múzeumok,
ahol nincs is régész, vagy csak egy-kettő, miközben ennél jóval nagyobb létszámra
lenne szükség. De az állam fukarkodik.
A régészet egy nagyon összetett tudományág. Jelentős eredményeket igazán
csak akkor tud felmutatni, ha számos más tudományággal „szövetkezik”, felhasz-
nálva ezek eredményeit, jobb esetben szakembereit is bevonva a kutatásba. A régé-
szet ezért is csapatmunka. De azért is az kellene legyen, mivel a felfedezések növe-
kedésével, a tárgyi leletek szaporodásával és változatosságával egy szakember már
nem tud megküzdeni. Például a bronzkorral foglalkozó szakemberek sem képesek
mindent átfogni, ezért valamelyik bronzkori kultúrára összpontosítanak, esetleg
szűkebb területet tanulmányoznak. A római korosok sem képesek a tárgyi anyag
változatosságával megküzdeni, ezért itt is tapasztalható egy szűkebb szakosodás:
van, aki kerámiával foglalkozik, van, aki üveggel vagy bronzzal, csonttárgyakkal,
vassal stb. Sőt, esetenként, ez a szakosodás még jobban aprózódik. Ki kell egészí-
teniük egymást, és ez jelenti a csapatmunkát. Sajnos nem minden esetben működik
ez így. Az egymással való egészségtelen versengés, a szakmai féltékenység sok
rosszat tett és, sajnos, tesz ma is.
A nagyközönség számára a régészet egy romantikus, rejtélyes tudománynak
tűnik, hála a sok kalandfilmnek. Úgymond a régész kincset keres. Dolgoztam olyan
napszámosokkal, akik meg voltak győződve arról, hogy titkos térképeink vannak,
és ezek alapján tudjuk, hogy hol van a kincs elrejtve. Ők csak arra jók, hogy a földet
kiássák, mi pedig éjjel kiszedjük a kincset, másnap pedig ismét földet ásunk, hogy
ne tűnjön fel. És valóban, a régész kincset keres. De számára a kincs nem a köz-
tudatbeli. Akár egy tárgy, egy cserépdarab is valóságos tudományos kincs lehet,
aminek értékét pénzben nem is lehet kifejezni.
A köztudatban a régész képe úgy jelenik meg, mint aki spaklival, kis seprűvel,
ecsettel „simogatja” a földet. Játszik. Pedig számos kihívásnak van kitéve. A föld
bármilyen jellegű változását észre kell vennie, rögzítenie kell és meg kell értenie.
Munkája destruktív jellegű: az ásatás során kultúrrétegeket távolít el, de ha rosszul
csinálja, az információ is odavész. Helyrehozni már nem lehet. A tárgyi leletanyag és
az egyéb észrevételek összevetése teszi lehetővé az ásatás eredményének összeg-
zését, a feltárt terület értelmezhetőségét és ezáltal újabb fontos adat hozzáadását
az addigiakhoz, míg aztán kibontakozhat egy település, közösség, időszak törté-
nete. Egy régésznek sok mindenhez kell értenie és szinte minden tudományággal
kapcsolatban kell lennie, melyeket segédtudományként használ fel. A történelmet
is, hiszen az adott korszak ismerete nélkül semmilyen adatot nem tud helyesen
értelmezni. Mint ahogy a történelem is felhasználja a régészeti eredményeket,
8 Előszó
ERDÉLYI RÉGÉSZET
kiegészítve ezekkel a más forrásokból származó információkat. Természetesen a

régész is tévedhet. Tévedései sokszor a hiányos információknak, a téves értelme-
zésnek tudhatók be elsősorban, de néha újabb leletek is változtathatnak a kialakí-
tott képen. Ezekből nem egyszer hosszantartó tudományos viták alakulhatnak ki.
A régészet sok mindenre, de nem mindenre tud válaszolni. Rekonstruálni tudjuk az
anyagi kultúrát, technológiai eljárásokat (de azok létrejöttének módját nem mindig),
bizonyos jellegzetes vonásokat. Főleg egy dologgal vagyunk bajban, a szellemi
kutúrával: hogyan látta a világot, hogyan viszonyult környezetéhez, társaihoz egy
adott korszak embere. Nem tudunk úgy gondolkodni, mint ők. Hajlamosak vagyunk
a ma jelenségeit átvetíteni a mútba. De vajon a család fogalma ugyanaz volt-e,
mint számunkra, ettek-e levest és erdő volt-e ott, ahol ma az van? És hajlamosak
vagyunk a bonyolult magyarázatokra, ahelyett, hogy az egyszerűt keresnénk. Nem
kell például minden miniatűr edényben vagy állatfigurában kultikus tárgyat lát-
nunk, hiszen mindig voltak a felnőttkorra játszva készülő gyermekek.
A régésznek egy dolgot nem szabad tennie: előre felállított elmélethez keresnie
régészeti úton az alátámasztást. Ilyenkor hajlamos bizonyos adatokat mellőzni,
mivel azok nem férnek be elméletébe, ezzel viszont történelemhamisítást követ el.
Sajnos van rá példa. Mint ahogy arra is, hogy miként képes a politikum felhasználni
a régészeti eredményeket saját céljaira.
A laikus ember számára nem világos, hogy mi a régészeti érték. Természetes,
hiszen nem ért hozzá. De hátha ebben a kötetben foglaltak felkeltik érdeklődését,
jobban odafigyel arra, ami körülveszi. A felszínre került leletek összegyűjtésével
és szakemberhez juttatásával nagy szolgálatot tehet a régészetnek. Lehet, hogy
amit talál, az érdektelen – de talán mégis döntse el a hozzáértő. És ki tudja, egy
köszönetet még ekkor is kap. A helynevek is beszédesek lehetnek, például: Pogány-
vár, Kunhalom, Cserepes oldal stb. Sok régész szívesen fogad önkénteseket, és az
önkéntes mélyebben betekinthet a régészet rejtelmeibe is. Más tudományágak
művelői pedig rájöhetnek, hogy saját szaktudásukkal hogyan segíthetik a régészek
munkáját. A falumonográfiák gyakran úgy kezdődnek, hogy a helység területén
az ember már „a legrégibb időben” letelepedett. A múltunk egy része még mindig
a föld alatt van. Ami ott van, akkor is része múltunknak, ha nem kapcsolódik köz-
vetlenül a magyar néphez. E föld, ahol élünk, múltjának a megismerésében pedig
Ön is segíthet!
Kolozsvár, 2017 augusztusa
Bajusz István
9
BEVEZETŐ
A múlt emlékei iránt
felelősséget vállaló ember
jelenét is felelősséggel
éli meg, így a régészet
feladata igen nemes
és aktuális.
Régészeti örökségünk Romániában
és az erdélyi magyar régészeti iskola
A változás szelei: a kötet céljáról
Ezzel a 2009 és 2017 között keletkezett írásokból összeállított kötettel az
erdélyi magyar könyvpiacról fájóan hiányzó régészeti ismeretterjesztő munkák
pótlását, illetve a nagyközönség és a régészeti örökség közötti új kapcsolatot igyek-
szem megnyitni. Kötetbe szerkesztett írásaimmal olyan párbeszédet szeretnék
kezdeményezni, amelynek végső célja egy művelt, régészeti múltunkat megbecsülő
nagyközönség kovácsolása lesz.1
A régészet és a múlt tárgyi hagyatéka egyre gyakrabban köszönt ránk a médi-
ában és a virtuális világban. Míg néhány évtizede leginkább csak amerikai filmek
kalapos kalandorai és egyiptomi akcióik adtak aprócska ízelítőt a régészetről mint
tudományágról vagy annak művelőiről, addig ma a naponta ránk zúduló hírek és
nagy mennyiségű információ számos tévhitet hint el régészekről, régészetről.2
Szíria, Irak és Egyiptom ókori emlékeinek elpusztítása, a Kolozsvár, Gyulafehérvár
és különösen Verespatak régészeti emlékei körülötti helyi vagy országos vita és
civil mozgalom közelebb hozta az erdélyi magyarok számára is a régészet fogalmát.
Őskori, ókori és középkori régészeti emlékeink néha a politikusok diskurzusaiba
és kampányaiba is beépülnek, elég itt csak a világörökségi helyszíneinkre, a római
Limesre vagy a dák aranytárgyakra gondolnunk. Nagyszabású és sikeres kiállítások
– mint például Románia aranykincseit bemutató, több százezer ember által látoga-
tott régészeti kiállítássorozat – ugyancsak felélénkítették a régészet iránti érdek-
lődést. Jelentős ásatások Gyulafehérvár, Verespatak és Kolozsvár központjában az
elmúlt években óriási sajtóvisszhangra leltek, ami újra a közbeszéd középpontjába
helyezte a régészeket és környezetünk tárgyi örökségét.
Ezek mind kiváló lehetőséget jelentenek a régészek számára, hogy munkájukat
elismertebbé tegyék, új perspektívába helyezzék, és végre Romániában is új táv-
latokat nyissanak a nagyközönséggel való élénk és élő szakmai párbeszéd terén.
Jelen kötet ezt a friss, még gyermekcipőben járó igyekezetet szeretné elősegíteni
és egy lépéssel megtoldani. Mindezt úgy, hogy elsősorban Erdély legismertebb,
leglátogatottabb és leginkább mediatizált régészeti emlékeit, illetve az elmúlt évek
legvitatottabb régészeti tevékenységeit és személyiségeit mutatja be az olvasó
számára. A négy fő fejezetből álló kötet Verespatak és Gyulafehérvár római emlé-
keit ismerteti, majd számos kisebb erdélyi esettanulmány által betekintést nyújt
az erdélyi magyar régészek által (is) kutatott római és kora középkori helyszínekbe.
1 A kötetben szereplő írások nagy része a Szabadság kolozsvári napilap hasábjain jelent meg,
így ezek végén csak a dátumot jelölöm meg. Néhány szöveg pedig máshol látott napvilágot
(ezt külön jelölöm), vagy itt közlöm első alkalommal.
2 Az erdélyi régészeti tévhitekről ld. a 135–137. oldalakat.
Bemutatásra kerül ugyanakkor a szakmát feszengető és sújtó számos aktuális jogi
és ideológiai, politikai probléma is, valamint röviden olvashatnak az elmúlt évek
jelentősebb régészetelméleti magyar vagy román tudomány-népszerűsítő köny-
veiről is. A kötet végén pedig az erdélyi és a nemzetközi régészeti örökségvédelem
két igen jelentős jogi dokumentumának rövid, kivonatos fordítását kapja kézhez
az olvasó.
A kötet írásai négy fő témát érintenek: a romániai – és azon belül erdélyi – ré-
gészet jogi hátterét és változásait, az egyre növekvő és fenyegető problémaként
elburjánzó régészeti feketepiac veszélyeit, az erdélyi magyar régészet legitimitását
és problémáját, valamint a közönségrégészet (public archaeology) fogalmát járja
körül. Ezeket érdemes röviden a bevezetőben is górcső alá venni, hisz rávilágítanak
a legfontosabb problémákra, amelyek a kortárs régészetet foglalkoztatják Erdély-
ben és a világ nagy részén egyaránt.
A régészet és a jog: az elmúlt évek

változásairól
Romániában jelenleg több mint 16 500 régészeti helyszín szerepel a központo-
sított Nemzeti Régészeti Adatbázisban, ennek mintegy fele a tágabb értelemben
vett Erdély (beleértve a Partiumot és Máramarost is) területén található (I. térkép).3
A mintegy két évszázad alatt feltárt régészeti helyszínek között találunk világörök-
ségi helyeket (a dák erődítményeket, szász erődített templomokat), világörökségi
listára javasolt helyeket (Verespatak római aranybányáit) és számos nemzeti jelen-
tőségű régészeti helyszínt (például a kötetben is tárgyalt gyulafehérvári római erőd,
Várhely vagy Porolissum római emlékeit). Bár első hangzásra a 16 500 helyszín
óriási számnak hat, más országokkal összehasonlítva kevésbé tűnik impozánsnak.
Svédországban vagy az Egyesült Királyság területén jóval több régészeti helyszínt
sikerült azonosítani és évtizedek óta rendszerezni digitális adatbázisokban.
Erdély és később, 1918 után, Románia régészeti örökségének védelme sokáig
csak a műgyűjtők és ún. amatőr régészek, XIX. századi lelkes polihisztorok feladata
volt. Az első régészeti repertóriumok, amelyek alapvető fontosságúak voltak a
helyszínek összeírásában és majdani védelmének, monitorizálásának elindításá-
ban, a XIX. század végén keletkeztek. Az impériumváltást követően létrejöttek a re-
gionális műemlékvédelmi bizottságok, amelyek indirekt módon a régészeti helyszí-
nek felügyeletével és felületes helyszínelésével is foglalkoztak. Ezek működésével
kapcsolatban elég megemlíteni, hogy például Gyulafehérváron az 1930-as években
nem volt szisztematikus régészeti feltárás. A legfontosabb római kori felfedezése-
ket, amelyek tucatjával hozták felszínre a márványfeliratokat, szobrokat és római
tárgyakat az újonnan épülő házak alapjai alól, csak rövid jelentések formájában
közölték a regionális műemlékvédelmi bizottság lapjaiban. Az 1970-ben létrejött
Nemzeti Régészeti Bizottság és a kommunista rezsim által létrehozott régészeti
örökséget védő törvények viszonylag modernnek és európai standardok szerint is
elfogadhatónak hatottak, a valóság ennél jóval szomorúbb volt. A régészeti ása-
tásokat politikai és ideológiai befolyás alatt végezték, ha úgy tetszik, rendelésre,
a kutatásra szánt anyagi támogatások igen alacsonyak voltak, a múzeumokban
3 http://ran.cimec.ro/. Utolsó látogatás: 2017.04.07.
14 Régészeti örökségünk Romániában és az erdélyi magyar régészeti iskola

ERDÉLYI RÉGÉSZET
pedig a Ceaușescu-féle nemzeti kommunista történetírás szólamai szerint mutatták

be a régészeti emlékeket. Mindez eltávolította a régészszakmától a helyi, elsősor-
ban az erdélyi magyar lakosságot, akik a régészeti ásatásokkal a nemzeti román
történetírás túlkapásait azonosították.4 Ez az elidegenedés azért is történt, mert
az 1945 és 1990 közötti régészeti ásatások elsősorban a dák és római emlékekre
fókuszáltak, a középkori magyar, szász vagy más kultúrához tartozó (örmény, zsidó)
emlékek marginális helyzetbe szorultak és romlásra ítéltettek. Ennek az ideologi-
zált régészetnek az lett az eredménye, hogy 1990-re a helyi lakosság már alig járt
múzeumba, és téves eszméket, negatív érzéseket asszociált Erdély római vagy dák
múltjához – amely egyébként, ha normális arányban mutatják be a nagyközönség-
nek, egyértelműen egy európai és egyedülálló jelentőségű örökségnek számít.
Az 1990 utáni állapotok még siralmasabbak voltak. Bár a kommunizmus idején
sem történtek előrelépések a régészeti helyszínek kellő bemutatására vagy meg-
őrzésére, legalább jogilag, az 1974-ben elfogadott 63. számú törvény révén igen
szigorú jogi védelemmel rendelkeztek. Ezt 1990 után eltörölték, így a régészeti
feketepiac Romániában soha nem látott méreteket öltött.5 1990 és 2001 között
annyi arany és ezüst került ki illegálisan az országból, amihez hasonló mennyiséget
csak a szovjet hadsereg vitt ki a második világháború végén. Az 1960-as és 70-es
években feltárt és részlegesen rekonstruált régészeti helyszínek Erdély dombjain,
hegyein, de akár városi környezetében is parlagon hevertek, és súlyos, nemegyszer
visszafordíthatatlan állapotba kerültek.
A változások szele az 1990-es évek végén érkezett, amikor Románia csatla-
kozott számos nemzetközi műemlékvédelmi konvencióhoz és a régészeti örökség
védelmét szorgalmazó rendelkezéshez. 2000 óta több mint egy tucat törvény szü-
letett a régészeti örökség védelmére Romániában, amely ma már európai jellegű
jogi hátteret biztosít az ingó és ingatlan tárgyi örökségünk védelme számára.6
A legutolsó és eddigi legrészletesebb régészeti örökségvédelmi rendelkezés 2016
végén keletkezett (2016/905. rendelet).7 Az európai standardok szerinti jogi szabá-
lyozások és a román Nemzeti Régészeti Bizottság megújult fiatal csapata, az egyre
gyarapodó nagyközönség-találkozók és nemzeti konzultációk ugyan elősegítették
az elmúlt években a régészek és a nagyközönség közeledését, illetve a régésze-
ti helyszínek és tárgyak iránti érdeklődés növekedését, mégis számos teendő és
súlyos gond akad még a romániai régészetben.8 Az uniós pályázatok tömeges le-
hívása és a régészeti helyszínek brutális rekonstruálása vagy Disneyland-szerű
bemutatása csak egy a számos veszély közül, amellyel a romániai régészeknek
mostanság meg kell birkóznia. Az ország számos régészeti múzeuma továbbra is
zárva (II. térkép)9 vagy az 1970-es évekbeli arculattal várja a még mindig alacsony
számú vendégsereget. A ritka kivételek is – mint például a gyulafehérvári múze-
um – csak a kissé színháziasnak ható történelmi hagyományőrző csoportok révén
tud évi 150 000 vendéget vonzani. A viszonylag rendeződött jogi problémákon
4 Ld. a 69–71. oldalakat is.

5 Ld. a 109–113. oldalakat.
6 Egy nem teljes, ám viszonylag részletes lista a jelenleg is érvényben lévő törvényekről: www.
cimec.ro/Legislatie/Legislatie-culturala.html. Lásd még: www.archaeoheritage.ro/downlo-
ads/ArchaeoHeritage.ro%20-%20Lista-Legi-decrete.pdf. Utolsó látogatás: 2017.04.07.
7 Ld. függelék I.
8 Erről eddig a legrészletesebben Mihai Bărbulescu akadémikus írt. Ld. Bărbulescu 2016.
15
túl tehát a romániai – így az erdélyi magyar régészet is – számos gonddal kell
megküzdjön. Ezek közül az egyik legsúlyosabb a feketepiac és a fémdetektoros
kincskeresők jelenléte.10
Az erdélyi magyar régészeket azonban mindezeken az általános, mondhatni
globális régészeti problémákon túl egyfajta egyedi, ha úgy tetszik, identitásbeli
bizonytalanság is jellemzi, hisz jogosan kell feltennie a globális régészet korsza-
kában a kérdést: létezik és kell-e léteznie még erdélyi magyar régészetnek?
Erdélyi magyar régészet: mi is az?

Erdélyi magyar régészetről beszélni ma, amikor a történelmi Erdély területe Ro-
mánia része, igen nehéz. Ellenben erdélyi magyar régészeti iskoláról a XIX. század
végén létrejött Pósta Béla-féle kolozsvári régészeti iskola óta hivatalosan is beszél
a szakirodalom. Erdélyi magyar régészet azonban – indirekt módon – létezett jóval
Pósta Béla kolozsvári iskolája előtt és 1918 után is. Az Erdély területéről előkerülő
régészeti emlékek magyar nyelvű közlése és magyarok által történő kutatása ugyan
Pósta előtt nem szerveződött egy egységes módszertan és ideológia mögé, de
számos olyan sajátosságot tartalmaz, ami elkülöníti a német vagy 1918 előtt még
szórványosnak mondható román kutatás képviselőitől.
Az 1890-es évek előtti „erdélyi magyar régészet” 11 – amit bátran nevezhetünk
egy töretlen, négy évszázados antikváriánus hagyománynak is – több történeti
fejezetre osztható. Az első korszak (XV–XVIII. század) elsősorban a nemesi és
klerikális nemesség (püspökök) kúriáiban és kastélyainak udvarában kialakított
magángyűjteményeket és azok kutatását foglalja magába. De ugyanide sorolandók
azoknak a korai magyar humanistáknak a művei, akik a XVI. század óta részlete-
sen írtak Erdély római, dák vagy ritkán őskori emlékeiről. A földrajzi és tematikus
hasonlóságokon túl ezeket a humanistákat és az első régészeti kollekciók tulaj-
donosait összekötötte az Erdély területéhez tartozás jogi és nyelvi hagyománya,
valamint a német és olasz humanizmushoz kötődő szoros értelmiségi háttér is. Ezen
túl, az Antonio Bonfini által elindított hagyományban egészen a Benkő József- vagy
akár a Jakab Elek-féle XIX. századi történetírásig nyomon követhető egy sajátos
„értelmiségi identitás” és hagyomány, amely ezeket a humanistákat és az első ré-
gészeti kollekciókat létrehozó, folyamatosan őrző és kereskedelmi mozgásban tartó
nemességet és klerikusokat egységes csoportba sorolja, és elkülöníti a román vagy
német „régészeti” előhagyományoktól.
Pósta Béla (1862–1919) kolozsvári régészeti iskolája nemcsak abban jelentett
forradalmi váltást, hogy elsőként vált egyetemi tantárggyá a régészet a fiatal Fe-
renc József Tudományegyetemen, de az általa létrehozott szakmai módszertan,
tudományszervező mozgalom és többgenerációs régésztanítvány-csapat révén is.
Pósta és tanítványai már intézményi, módszertani és ideológiai szempontból is egy
koherens erdélyi magyar régészeti iskolát képviseltek, amely határozottan külön-
álló tudományos mozgalomként akart létezni, szemben állva – vagy legalábbis jól
elkülönülve – a budapesti, bécsi vagy más régészeti iskoláktól és hagyományoktól.
10 A feketepiacról ld. a 135–137. oldalakat. A fémkeresőkről ld. a 177–179. oldalakat.

11 Az idézőjel elsősorban a diszciplína legitim létezésére és egyetemi oktatása előtti időszakára
vonatkozik. Régészetről Közép-Kelet-Európában nem beszélhetünk a XIX. század végéig.

ERDÉLYI RÉGÉSZET
Bár a századfordulós régészeti iskola alig néhány évtizedig működött, hatása ennél
jóval tovább mutatott: Pósta és iskolája nemzetközi folyóiratot hozott létre, amely
az első világháború előtt az egyik legelterjedtebb közép-kelet-európai régészeti
folyóirat lett Európában. Számos régész, többek között Buday Árpád vagy Király
Pál ásatásait a világ vezető klasszikaarcheológusai követték figyelemmel, és a szá-
zadfordulós erdélyi magyar régészek munkáját többen idézték Európában, mint azt
ma bármelyik magyar régész remélhetné. Az 1899 és 1918 közötti időszak indította
el az erdélyi őskori, római kori és kora középkori régészeti ásatások módszertani
szempontból szakmainak nevezhető korszakát, így az akkori ásatások mind a mai
napig alapvető munkának számítanak. A Pósta-iskola abban is jeleskedett, hogy
közleményeiket részletesen, utánozhatatlan pontossággal és nemegyszer több
nyelven is közölték.
Bár az impériumváltás és az iskolateremtő régész halála véget vetett az erdélyi
magyar régészet gyors fejlődésének, utóhatása érezhető volt a két világháború kö-
zötti időszakban és a kommunizmus korában is, elsősorban kivételes egyéniségek,
karizmatikus erdélyi magyar régészek jóvoltából, akiknek sikerült átörökíteni az
erdélyi magyar régészeti hagyományokat a Budapest és Bukarest közötti ideológiai
és politikai ingadozás korszakában. A Pósta-iskola 1918 és 1990 között elsősorban
szellemi hagyatéka, gazdag irodalma és a másodgenerációs tanítványok révén ma-
radt fent Szegeden, majd ismét Kolozsváron. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű a
régész dinasztiát alapító Ferenczi Sándor (1894–1945) és fiai, István (1921–2000)
és Géza (1924–2007). Az ő munkásságuk a római kori erődítmények, dák kultúra és
a székelység történetének kutatásában jelképezte mintegy fél évszázadon keresztül
a „magyar” elemet a romániai régészettörténetben. Bár a kor sajátosságai és po-
litikai-ideológiai narratívái nem tették lehetővé egy erős erdélyi magyar régészeti
iskola újraalapítását Kolozsváron vagy más erdélyi intézményben, munkásságuk
a Pósta-iskola direkt folytatásának tekinthető.
Az 1990 utáni helyzet nemcsak az erdélyi magyar régészeti iskola feltámadá-
sához, de általánosságban véve az erdélyi magyar tudományosság feléledéséhez
is vezetett.12 A Bajusz István köré szerveződő Pósta Béla Régészeti Egyesület mű-
ködése révén ma egy állandósult és jól működő erdélyi magyar régészeti iskoláról
beszélhetünk, amely lassan, de biztosan elérte azt a dinamikus tudományos aktivi-
tást és egyetemi oktatási szintet, amit az egykori századfordulós kolozsvári elődje
hozott létre.13 Kiemelendő, hogy az erdélyi magyar régészeti iskolának ez a negye-
dik vagy harmadik (amennyiben nem számoljuk a Pósta előtti előhagyományokat)
korszaka már nem csak az őskori és római kori ásatásaival, de a középkori erdélyi
helyszínek kutatásával is kiemelkedő szerepet játszik. Bár továbbra is érzékelhető
egy erős függés a budapesti akadémiai intézményektől, valamint anyagi és jogi
adminisztráció tekintetében Bukaresttől is, a jelenlegi erdélyi magyar régésze-
ti iskola igyekszik egyre jobban bemutatni munkáját több médiumon keresztül,
megismertetni eredményeit és a régészeti munka és örökségvédelem jelentőségét
felgyorsult társadalmunk mindennapjaiban. A szakkollégiumi munka, nyílt napok,
nyári gyakorlatok, az egyre nagyobb sajtóvisszhang és aktív internetes jelenléte
révén, a Pósta Béla Régészeti Egyesület megpróbálja a sokáig marginalizált vagy
12 Elég megemlíteni az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítását és újraépített kapcsolatait a

Magyar Tudományos Akadémiával.
13 Ld. még a a 79–83. oldalakat is.
17
erősen nacionalizált és ideologizált régészeti munka becsületét helyreállítani és
a régészek társadalomban játszott szerepét hangsúlyozni és népszerűsíteni.
Az erdélyi magyar régészeti iskola és a kortárs régészet fennmaradása – szá-
mos ideológiai, politikai és gazdasági feltétel mellett – attól is függ, mennyire ké-
pes megtalálni a nagyközönséggel a közös nyelvet és újradefiniálni a „régészeti
örökségünk” fogalmát a XXI. századi ember számára. Ebben a folyamatban óriási
szerepet játszik a mifelénk még gyermekcipőben járó közönségrégészet és tudo-
mányos ismeretterjesztés.
A közönségrégészet és tudományos
ismeretterjesztés fontosságáról
A közönségrégészet fogalma új keletű találmány a régészettudomány terüle-
tén, és máig nem tisztázott jelentéssel bír. Az angol public archaeology fogalmát
magyar nyelven egyelőre nem sikerült meghonosítani. Bár az angol fogalmat ro-
mán nyelven például arheologia publică formában átvették, magyarul a tükörfor-
dításként ható közönségrégészet helyett még a közösségi régészet (community
archaeology), látvány-régészet, közrégészet vagy ismeretterjesztő régészet is
elfogadható lenne. A kötetemben én a közönségrégészet fogalmát használom, ez
adja vissza leginkább az eredeti angol nyelvű fogalom tartalmát is. Bár magyar
nyelvű szakirodalom a közönségrégészetről egyelőre nincs, angolul már közel két
évtizede létezik ennek gazdag bibliográfiája.14 Egy azonban biztos: külföldön egyre
gyakrabban találkozunk ezzel a fogalommal mind a régészeti szakirodalomban,
mind a sajtóban, ami jól jelzi magának a jelenségnek a széles körű elterjedését.
Közönségrégészet (public archaeology) alatt ma elsősorban a régészettudomány
azon ágát vagy olyan jellegű tevékenységeit értjük, amely élő és dinamikus kap-
csolatot teremt a szakma művelői, a szakma tárgya (a régészeti örökség) és a
nagyközönség között. A közönségrégészet mint mozgalom XX. századi jelenség,
bár előképeit megtaláljuk már a XVIII. századi pompeji ásatásokban, Róma vá-
ros neves régészeti felfedezéseiben és néhány XIX. század végi városi régészeti
ásatásban is, ahol a nagyközönség és a sajtó intenzív kapcsolatba került az ásató
régészekkel és a régészeti örökséggel.
A public archaeology azt célozza meg, hogy a nagyközönség számára élővé,
érthetővé, elérhetővé és legitimmé tegye a régészek sokszor elefántcsonttorony-
ban gyakorolt „egzotikus” munkáját, és ezenfelül bevonja magát a közönséget is
a régészeti örökség felfedezésébe, megértésébe és megőrzésébe. Ez a szimbiózis
szakma és nagyközönség között természetesen egy ideális kapcsolat, amely még
14 Schadla-Hall, T.: Public archaeology. European Journal of Archaeology 2(2), 1999, 147–158;
Moshenska, G.: What is Public Archaeology? Present Pasts 1, 2010 (online); Moshenska, G. –
Dhanjal, S. (eds.): Community Archaeology: Themes, Methods and Practices. Oxford, 2011;
Skeats, R. et al (eds.): The Oxford Handbook of Public Archaeology. Oxford, 2012; Sanchez-Al-
mansa, J.: Do you even know what public archaeology is? Trends, theory, practice, ethics,
World Archaeology, 47, 2015, 194–211. Lásd még: Szabó J. (szerk.): Múzeumandragógiai
tanulmányok. Debrecen, 2012; Kalla Zs. – Ringer I.: Régészet és irodalmi muzeológia talál-
kozása. Az Egy eltűnt vár nyomában. Kutatások a sátoraljaújhelyi várhegyen 2007–2013.
című kiállításról. Irodalomismeret Online, 2014, 132–157; Buzás Gergely: A modern régészeti
muzeológia lehetőségei és kihívásai a közösségek építésében (online).

ERDÉLYI RÉGÉSZET
nagyon kevés országban működik. Néhány pozitív példa azonban elegendő ahhoz,
hogy körvonalazzuk az erdélyi vagy általánosságban véve, romániai közönségré-
gészet jövőjét és perspektíváit.
A fejlettebb nagyvárosok, mint például London, már jól meghatározott kö-
zönségrégészeti stratégiákkal rendelkeznek. A Museum of London, azaz a város
régészeti örökségéért felelős intézmény immár fél évszázada sikerrel gyakorolja
a világ egyik legdinamikusabban fejlődő urbánus közössége és a régészek között
élő kapcsolat megteremtését. A londoni régészeti ásatások nemcsak a világ szeme
láttára, mindenki által látható terekben zajlanak, de eredményeikről részletesen és
állandóan beszámol a helyi és a nemzetközi sajtó. Továbbá a régészek igyekszenek
előadásokkal, időszaki kiállításokkal, interaktív programokkal megismertetni a
nagyközönséggel az éppen aktuális régészeti ásatások eredményeit. Brosúrákat,
reklámplakátokat, néha még metróposztereket is látunk régészeti tárgyakról, ása-
tásokról, ami teljesen új megvilágításba helyezi a régészek munkáját, és közelebb
hozza a hétköznapi embert ehhez a nemegyszer furcsának mondott vagy kevésbé
ismert szakmához. Mindennek köszönhetően a régészek már egészen más megvi-
lágításban jelennek meg a nagyközönség kollektív mentalitásában és a helyi saj-
tóban, mint például Erdélyben, ahol nemegyszer régmúlt sebek és a tudatlanság
szülte sztereotípiák áldozataivá válnak.15
A közönségrégészet fő feladata és legnagyobb sikere tehát, hogy úgy mutatja
be a régészetet, mint tudományt, és élő kapcsolatot teremt a régészek és nagykö-
zönség között. Ez egyrészt a régészek nyitásán és akaratán is múlik, ám ugyanak-
kor szükséges egyféle flexibilitás és nyitottság a nagyközönség részéről is. Ilyen
téren (úgyszintén) sok munka vár még mind az erdélyi magyar régészekre, mind
a nagyközönségre.
Az anyagi tényezőkön túl (kiállítások, brosúrák, kisfilmek, poszterek, előa-
dások nem olcsó mulatságok költségei) az első lépés az kellene legyen, hogy a
régészethez köthető legalapvetőbb tévhiteket, félelmeket és sztereotípiákat vég-
érvényesen eloszlassuk. Egy olyan utópikus állapot, amelyben a régészeket nem
csupán „sírásóknak”, történelemhamisítóknak, koszos terepmunkásoknak, autó-
pálya-építés lassítóinak látja a romániai és erdélyi magyar nagyközönség, még
távol áll a jelenlegi erdélyi valóságtól, ám ennek megteremtése ma prioritás kell
legyen. Ez lesz ugyanis a megalapozója a következő fontos lépésnek, a tudományos
ismeretterjesztésnek, amely az első intenzív kapcsolatot teremti meg régészek és
nagyközönség között, és ezáltal új perspektívába helyezi a régészeti örökséget,
a bennünket körülvevő ingó és ingatlan értékeket is.
A tudományos ismeretterjesztés során – bár ma még az erdélyi és romániai
régészek szkeptikusan tekintenek erre az egyébként sokak által magas fokon gya-
korolt műfajra – alapvetően fontos, hogy a nagyközönség hiteles információkat
kapjon a múzeumokban, az utcánkban, a főtereinken, a házunk alatt, telkeinken
vagy a nagymama mezője alatt rejtőző régészeti tárgyakról és épületekről. Kisfil-
mek, tudományos ismeretterjesztő brosúrák, cikkek, interjúk és előadások révén
a nagyközönség talán felnőtté válik, és megérik benne a régészeti tárgyak iránti
megbecsülés, tisztelet, szeretet, áhítat vagy legalább az érdeklődés. Magyarán:
a régészeknek kötelességük, hogy az általuk gyakorolt szakma szenvedélyét és a
számukra természetes áhítatot a tárgyak iránt, a múlt szeretetének csíráit elhintse,
15 Ld. a 69–71. és 135–137. oldalakat erről a témáról.
19
terjessze a nagyközönségben is. Ezt csak úgy lehet elérni, hogy a nagyközönség
nyelvén beszélünk, és kimászunk a sokszor nehézkes, elitista és értelmetlen tu-
dományos diskurzus elefántcsonttornyából.16 Ez nemcsak a felelős nagyközönség
neveléséért lenne fontos, de a régészeti emlékek és források politikai célokra való
felhasználását és a történelemtorzítást is megelőzhetnénk vagy legalábbis lassít-
hatnánk ezáltal.17
Ha az erdélyi magyar régészet fenn akar maradni mint tudományos iskola, és
meg akarja őrizni Erdély rendkívül gazdag régészeti örökségét, akkor kötelessége
tenni azért, hogy felneveljen egy olyan generációt, amely nem csak „köveket” és
a múlt értéktelen tárgyait látja a múzeumok műemlékeiben, az erdélyi tájat díszí-
tő őskori sírhalmokban, középkori várromokban, városaink falaiba vagy házaiba
beépített márványkövekben, hanem ismerje meg azok történetét, hétköznapjait,
és a múlttal való összhangban tudja megérteni és megbecsülni őket. A régészeti
örökség iránti felelős fiatal generáció nevelése nagyon nehéz feladat, különösen
a mai felgyorsult társadalom értékrendjét tekintve, ám a nehéz kihívás ellenére
az erdélyi magyar régészeknek és a román kollegáknak is ideje a pozitív, nyugati
példákat követve, a közönségnevelés, élő közönségrégészet kiépítésén dolgozni.
Ez a kulcsa ugyanis annak, hogy a régészeti örökségünk iránt felelősséget vállaló,
azt megismerő és védő nagyközönség jöjjön létre Erdélyben. A múltunk tárgyai
iránti tisztelet, áhítat, csodálat és kiapadhatatlan kíváncsiság nagyban meghatá-
rozza, hogyan látjuk jelenünket és annak alkotóelemeit, hisz a múlt tárgyi öröksége
révén szerves része jelenünknek is. Ezt az öntudatos hozzáállást nyomokban már
láthattuk a Verespatak régészeti örökségéért folytatott civil mozgalomban,18 ám a
felelősségteljes nagyközönség megmenthette volna talán Gyulafehérvár főterének
régészeti emlékeit is 2011-ben.19
A múlt emlékei iránt felelősséget vállaló ember jelenét is felelősséggel éli meg,
így a régészet feladata igen nemes és aktuális. Bízom benne, hogy ezzel a kis kö-
tettel is apró lépéseket tehetünk a felvázolt cél felé, és valamelyest elősegíthetjük
az ingó vagy ingatlan régészeti örökségéért felelősséget vállaló nagyközönség
létrejöttét.
16 Itt nem a magas szintű tudományos munka és publikációk ellen szólalok fel, hanem a tudomá-
nyos ismeretterjesztés és az akadémiai munkásság folyamatos összehangolása mellett kar-
doskodom. Míg a XX. század közepén mind a magyarországi, mind az erdélyi tudományosság
neves képviselői – Révay József, László Gyula, Hahn István, Tóth István vagy Bodor András –
jelentős ismeretterjesztő munkássággal igyekeztek a nagyközönséget művelni, addig ma a
szakma nemcsak hogy ritkán foglalkozik magas fokú tudományos ismeretterjesztéssel, de
nemegyszer kritikusan viszonyul az ilyen jellegű tevékenységhez.
18 Ld. az I. fejezetet.

ERDÉLYI RÉGÉSZET
I. térkép. Románia 16 500 régészeti helyszíne (forrás: map.cimec.ro)
II. térkép. Románia múzeumai (forrás: map.cimec.ro)
21
Alburnus Maiorhoz
hasonló bányászközpont
alig akadt a Római
Birodalomban.
ERDÉLY ARANYA:
VERESPATAK-TANULMÁNYOK
Jelen gondolatok megírását a Verespatak (Roșia Montană,

Alburnus Maior) körül 2009 és 2016 között kialakult politi-
kai, természetvédelmi és műemlékvédelmi botrányok ins-
pirálták. Ahogy a korai írások is sugallják, sokáig úgy tűnt,
hogy a természeti tájat és egyedülálló régészeti örökségét
nem fogjuk tudni megvédeni, ám az elmúlt két év pozitív vál-
tozásai és rendkívüli civil mozgalmai talán megmentették
Verespatakot.
TÉNYEK:
Verespatak a világon egyedülálló természeti és régésze-
ti örökséggel rendelkező bányaváros. 2011. február 11.
óta szerepel a Romániai Műemlékek Listáján (kód: AB-I-
s-A-20329). 2017. január 4-én hivatalosan is benyújtották
a település UNESCO világörökségi helyszínné nyilvánításá-
nak dossziéját. Amennyiben Románia nem vonja vissza a
helyszín jelölését, eredmény 2018-ban várható.
III. térkép. Dácia római provincia bányavidékei (forrás: Hirt 2010)
A kultúrgyilkos arany
– In memoriam Verespatak –
A
z arany az emberiséggel egyidős kísértés. Státusz- és presztízsszimbólum,
az emberi mohóság, hatalomvágy és egoizmus csillogó, nemegyszer véres
mementója. Évezredek óta a föld tonnáit mozgatják meg érte, úgy, mintha
egy kiadós mélyinterjúra kényszerítenénk valakit: múltunk legmélyére mászunk,
hogy jelenünket ékesítsük efemer örömökkel. Verespatak tragédiája egy mentali-
tástörténeti kövületként fog évtizedek múlva fennmaradni. Fájó tanúja lesz annak,
hogy egy identitászavaros ország kulturális értékeit és egyedülálló örökségét el-
adta és elpazarolta. Az Ompoly menti arany sorsa és példája újra és újra felveti a
kérdést: az arany (értsd: jelenünk felékesítése) vagy a múlt, a kulturális örökség a
fontosabb?
A kérdés ördögi kört szül, amely múzeumigazgatókat taszít le, miniszterekre vet
rossz fényt és egész településeket kerget a hontalanság és az árvaság keserűsé-
gébe. Vitathatatlan, hogy az Erdélyi-középhegységben található aranymennyiség
óriási gazdasági potenciált jelent mind a mai napig, így ezt a jelenséget egyetlen
gazdasági rendszer, állam sem hagyhatja figyelmen kívül. Ám tény az is, hogy az a
kulturális örökség, amely az RMGC (Roșia Montană Gold Corporation) munkálatai
révén fog örökre elveszni, egyedülálló az egész világon.20 Elpazarlása, tönkreté-
tele kulturális öngyilkosság, barbár identitásvesztés, amelyre csak a totalitárius
államokban találunk példát (Ceaușescu falurombolása, Pol Pot városrombolása,
a tálibok szoborpusztításai stb.).
Mint történészhallgató és az ókor szerelmese, bátorkodom egy igen merész, de
több analógiával is alátámasztható kérdéssel előállni, csatlakozva a természeti és
kulturális tragédiával fenyegető RMGC-projekt ellen vívott küzdelemhez: hogyan
és miért válhatna az Erdélyi-középhegység turisztikai paradicsommá, az UNESCO
világörökségének részévé?
Erdély földjében mind a mai napig római emlékek pihennek. Ugyanolyan moz-
galmas, multikulturális világ bontakozott ki és virult ebben a térségben, mint Gal-
liában és Germániában.21 Itt is római katonák, légiók, tucatnyi etnikum fiai és lányai
masíroztak, kereskedtek és élték mindennapjaikat. Sokuk latinul beszélt, ezernyi
istent imádtak, és a mesékből, könyvekből ismert monumentális épületek és lé-
legzetelállító szobrok másaival és provinciális utánzataival igyekeztek a minden-
napokat szebbé, esztétikusabbá tenni. Az ókori „Erdély” azaz Dácia szerves része
20 A Roșia Montană Gold Corporation egy 1997-ben Fehér megyében bejegyzett bányászati cég,
amelynek 80,69%-os tulajdonosa a Jonathan Henry által vezetett kanadai Gabriel Resources
nevű bányászati mamutvállalat. A nemzetközi cég 1999 óta mintegy 30 millió dollárt költött
Verespatak régészeti örökségének és kulturális emlékeinek kutatására, ám ezek döntő több-
sége – így a római bányajáratok egy része is – elpusztult volna, amennyiben az általuk javasolt
projekt létrejön. 2015 óta a cég munkatársainak mintegy 70%-a munkanélküli.
21 Római provinciák a mai Németország, Benelux államok és Franciaország területén.
Nekünk másfél évszázad volt annak a Római Birodalomnak, amelynek
örökségét mindennapjainkban is hordozzuk:
római öröksége nyugszik igenis van élő kapcsolat a jelen és az ókor
a lábunk alatt, olyan között. Jogállamiságunk, törvényeink, euró-
paiságunk, építészetünk és kultúránk nagy
mennyiségben, amelyhez része az ókorban gyökerezik. Ennek a római
fogható kevés akad civilizációnak a nyomai felett járunk ma is.
egész Európában... Románia, a többi római kultúrával rendel-
kező országgal ellentétben, igen kétesen és
furcsán használja ki ezt a felbecsülhetetlen értéket. Városainkban ugyan ott virít
a Mussolini-féle anyafarkas,22 egy-egy utca, hotel vagy tér visel római nevet, töre-
dékesen és vitatható módszerekkel feltárt régészeti lelőhelyeinken néha találunk
egy-két idegen nyelvű táblát is, de összességében bátorkodhatunk kijelenteni,
hogy Erdély római öröksége továbbra is méltatlan feledésre van ítélve. Országok
egész sora dollármilliókat ad egy-egy római oszlopfőért, egy latin feliratért, hogy
múzeumait, városait – egyszóval kultúridentitását – patinásabbá, latinosabbá
tegye. Nekünk másfél évszázad római öröksége nyugszik a lábunk alatt, olyan
mennyiségben, amelyhez fogható kevés akad egész Európában: Dácia rómaisága
és leletegyüttesének nagy része továbbra is feltáratlan, ami pedig előkerült, az is
legfeljebb szakirodalmi csemege, amelyet a nagyközönség, a turizmus vagy akár
az ipar meg sem ért, fel sem fog.
Verespatak aranya már a rómaiak előtt is vonzó kincs volt. Hérodotosz szerint
már a Kr. e. VI. században is bányásztak itt a szkítákkal rokon agathürszoszok,
a géta-dákok tevékenysége pedig bizonyított tény. A dák bányászat kutatásának
egyik kiváló helyszíne lenne ez a térség – már ha akadna szakértő és igény erre
(1. fotó).23
Alburnus Maior, a Római Birodalom egyik legnagyobb bányászati központja,
az Erdélyi-középhegység gazdasági húzótelepülése és Dácia egyik legintenzíveb-
ben rómaiasodott városa lett. Gazdasági jelentőségét tükrözik az epigráfiai adatok,
amelyekből megismerhetjük Ampelum (Zalatna), Alburnus Maior (Verespatak),
Immenosum, Deusara és annak a mintegy negyven római lelőhelynek, település-
nek az életét, amelynek nyomait mai napig régészeti leletek sokasága szemlélteti.
A térség aranya olyan fontos volt a római császároknak, hogy közvetlenül a hódítást
követően (Kr. u. 106-ban) Traianus procurator aurariarumot, azaz „aranyfelelőst”
rendelt az Erdélyi-középhegység bányáinak és az onnan előkerült javak igazga-
tásának élére. A „bányászati miniszter” teljes bürokratikus gárdával – tabularii,
auditores tabularii, dispensatores, scribae – és azok családjával érkezett a festői
22 Benito Mussolini (1883–1945) Olaszország fasiszta diktátora, 1921-ben több romániai város-
nak, így Bukarestnek, Kolozsvárnak, Temesvárnak és Tordának is elküldte a Musei Capitolini-
ben őrzött, etruszk Anyafarkas-szobor másolatát mint Róma és az egykori Római Birodalom
városai közötti barátság jelképét. A Mussolini-féle szobroknak ezt követően mintegy 24 ro-
mániai másolata készült, több olyan városban – így Szatmárnémetiben is –, amely a Római
Birodalom határán kívülre esik, és nem rendelkezett soha római múlttal.
23 A román régészeti szakirodalom ugyan rendszeresen idézi és feltételezi, hogy a dák aranykin-
csek egy része helyi aranybányák anyagából készült, a római kor előtti bányászati technikákról
nagyon kevés információval rendelkezünk jelenleg. Nagy valószínűséggel a dákok még a fel-
színi bányászatot vagy az aranymosást gyakorolták, ahogy ezt a dák spirálok készítésmódja
is bizonyítja.
26 A kultúrgyilkos arany
ERDÉLYI RÉGÉSZET
1. fotó.
Verespatak
római
aranybányái
Erdélyi-középhegységbe. Őket követték a főleg Dalmáciából hozott illírek, akiknek

nyomait városok, temetők, templomok, feliratok, szobrok és isteneik neve jelzi.
Jelenlétük és mindennapjaik leghíresebb tanúi azok a viaszos táblácskák (tabulae
ceratae), amelyek nemcsak a római jog nemzetközi hírű és a világon egyedülálló
forrásai, hanem az ókori ember – és a bányászélet – mindennapjainak törékeny
tanúbizonyságai.
Alburnus Maiorhoz hasonló bányászközpont alig akadt a Római Birodalomban.
Amit ezen kívül ismerünk – a britanniai Dolaucothi vagy a hispániai Las Médulas –,
az teljességében feltárt, első számú nemzeti örökség. Mi több, a spanyolországi
római aranybánya 1997 óta a világörökség része.24
Mindkét régészeti lelőhely ma turisták tízezreit vonzza. A kellően és impozán-
san feltárt aknák, a bányatelepülések, a megfelelő tájékoztatók, illetve az eköré
felépített turistaparadicsom és kecsegtető tájkép valóságos iparlánccá alakította a
római nyomokat. Bizonyára van még arany az angol és a spanyol földben is, mégis
ezek az országok képesek voltak kapzsiságukat feladni kulturális örökségük és
természeti értékeik védelméért és megőrzéséért.
Minden elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Verespatak és Zalatna római örök-
sége mellett eltörpülnek az említett példák: közel száz kilométer bányarendszerből
több kilométer maradt még feltáratlan, amely elképesztő leletekkel kecsegtet-
het (további viasztáblák, feliratok), egész településrészek, temetők és birodal-
mi szinten jó állapotban fennmaradt középületek vannak még a föld alatt, nem
beszélve a középkori és újkori bányászat és bányászélet emlékeinek egyedülálló
gazdagságáról.
Verespatak mindenestől egy bányászati emlékhely. Egy hangulat, életérzés és
évezredes életmód tájba, kőbe, alagutakba vésett és mart nyoma, amelyet semmi
sem tud és nem szabad elpusztítson. A dús erdők, a sziklás hegyek, a friss levegő
és az egyedülálló történelmi örökség olyan turisztikai potenciált nyújt ennek a
térségnek, amelyről csak álmodni lehet. Szálloda és motelrendszer épülhetne a
tájba, az utak, az épületek, a történelmi örökség felújításával, a lelőhelyek szakmai
24 A helyszínről ld.: www.whc.unesco.org/en/list/803. Utolsó látogatás: 2017. január 19.
27
és turisztikai szempontból történő rendbeigazításával, a többnyelvű tájékoztató
központok és a változatos turisztikai útvonalak révén nemcsak a kultúrturizmus,
de a természetszeretők, kalandvágyók, hegymászók és az extrém sportok kedvelői
számára is ki lehetne alakítani egy Romániában még példátlan központot. Most ezt
az utópiát, valamint egész Európa történelmi örökségének egy jellegzetes szeletét
fenyegeti egyre kézzelfoghatóbban ismét az aranyláz.
A rómaiak is az aranyért jöttek. Ám másfél évszázados ittlétük megváltoztatta a
térség kulturális és szellemi sorsát és identitását. Új alapokat hozott létre, amelyre
mai napig támaszkodunk – láthatatlanul. Kétezer év után most ismét mérlegen a
kérdés: hagyjuk, hogy jöjjön egy újabb hódító? Mit hoz ő? Mit nyújt ez az új „római”?
Nyújt vagy csak visz? Kétezer év szellemi és tárgyi öröksége kötelez mindenkit,
hogy a kérdésre felelősségteljes választ adjon.
2010. július 13.
28 A kultúrgyilkos arany
Verespatak és a régészek
A
zt hinné az emberfia, hogy van még olyan szakma, ahol az etikai kódex elvei
és törvényei helytállnak a forrongó politika és a gazdasági érdekek moslék
országában is. Pénteken számomra is egyértelművé vált, hogy a régészet
sem ez a szakma már. Ez különösen a Verespatak körül kialakult botrányban ér-
zékelhető látványosan.
Verespatak már a XVIII. század óta vonzotta a régészeket. A rómaiak által ki-
alakított, Európában egyedülálló bányák kutatása az első viaszos táblák felfedezé-
sével és a Habsburg-galériák kialakításával indul. Ezt követően a XIX. században
az erdélyi magyar régészeti iskola nagyjai igyekeznek a verespataki feliratokért,
bányákért és régészeti emlékekért hathatósan tenni. Tény és való, hogy szisztema-
tikus régészeti ásatásokra csak 1997 után kerül sor, amikor a kanadai érdekeltségű
Roșia Montană Gold Corporation nevű cég elkezdi az ásatásokat (2. fotó). A projekt
természetesen tucatnyi régészt, számos hivatalos intézményt, külföldi befekte-
tőket és kutatókat vonzott, ami, sajnálatos módon, végérvényesen megosztotta a
szakmát. Néhányan – így Ioan Piso egyetemi tanár, a világ egyik legelismertebb
epigráfusa – úgy vélte, hogy ez a projekt egy haláltánc, amellyel ugyan látványos
és mutogatni való régészeti leleteket, eredményeket érhetünk el, de hosszú tá-
von halálra ítéljük Európa egyik legértékesebb régészeti lelőhelyét és természeti
kincsekben gazdag vidékét, az ott kialakított ciántenger és a kanadai cég által
alkalmazott, elavult bányászati módszer révén. A neves kutató és néhány köve-
tője, azáltal, hogy kiállt a véleménye mellett, fokozatosan kiszorult az akadémiai
és szakmai körforgásból láthatatlan kezek ténykedése által. Már az ő esetében is
2. fotó.
Verespatak
római
aranybányái
látszott, hogy sajnos az akadémiai és szakmai berkek nem a Kerényi Károly-féle
religio academici, azaz tudósi hitvallás elvei szerint működnek.
Ezt az élményt volt szerencsém megtapasztalni nekem is nemrégiben. A Kolozs-
váron, több ezer ember jelenlétében megszervezett tüntetés hatására Londonban és
Budapesten is megmozdult az ifjúság a „Salvați Roșia Montană” azaz „Mentsük meg
Verespatakot” feliratokkal. Így tettem én is Rómában, ahol jelenleg tanulok. Az erről
készült képet feltettem („posztoltam”) a mintegy ezer régészt, hallgatót és a régészet-
ben érdekelt embert tömörítő, Arheologia in Romania nevű zárt csoportban. A kép
vitát gerjesztett, amelyet követően alig néhány perc múlva a csoport adminisztrátora,
Radu Petcu törölt és végérvényesen kitiltott engem és a védelmemre siető Apai Emese
kutatót azzal az indokkal, hogy „kommentárjaink nyelvezete nem helytálló és agres�-
szív volt”. Egy másik régész személyes véleménye szerint azért távolítottak el a cso-
portból, mivel politikát vittem egy szakmai fórumra. Akkor nézzük, hogy is állunk.
Ebben a fórumban közel másfél éven át olyan római vallástörténettel, római
történelemmel és régészeti műemlékvédelemmel kapcsolatos könyveket, linke-
ket és cikkeket tettem közzé, amelyek elérhetetlenek a romániai szakmai közönség
számára. Állandó követője, objektív hozzászólója voltam a szakmai diskurzusoknak
– amelyek igen gyakran torzulnak el idézhetetlen stílusúvá. A csoportban számos
alkalommal olvashattam fémkeresős emberek és kincsvadászok botrányos hozzá-
szólásait, ahogy számtalan régészhallgató unott és felületes mondanivalóját is. Ezek
jelenlétét tehát „helytállónak” és „elfogadhatónak” tekinthetjük az oldal kezelői és
szakmai közönsége szerint.
Úgy vélem, hogy Verespatak helyzete egyáltalán nem politikai ügy, hisz kul-
turális örökségünk egyik legfontosabb elemét, egyedi kincsét igyekszenek nagy
erőkkel elpusztítani. Ilyenkor egy régész és a deontológiai kódex elveit betartó
kutató egyetlen feladata az lehet, hogy legalább elgondolkodjék azon: mi a helyes
út. Hogyan védhetem meg a religio academici, a tudósi hitvallás sziklaszilárd köve-
tőjeként azt, ami kétezer éven át fönnmaradt és csodájára járhatna a világ? Hogyan
tehetnénk ezt a kulturális és természeti sajátosságaiban egyedi tájat jövedelmező,
de ugyanakkor védett területté? A nyugati társadalmak számos jó analógiát és
példát hoznak arra, hogyan lehetne a régészeti emlékek bemutatásából „pénzt” és
tartós anyagi befektetést alkotni. Elég csak Xanten, Carnuntum vagy Bath példáját
vennünk, amelyek Verespatakhoz hasonlóan provinciális helyszínek. Nem érdemes
Rómához vagy más példákhoz nyúlnunk. Ha kicsiben is gondolkodunk, Verespatak
sorsára igenis van más alternatíva.
Véleményem és szakmai hozzáállásom szabad kifejezése miatt egy Face-
book-csoportból tiltottak ki egy magát demokratikusnak, európainak valló or-
szágban és egy magát szakmainak tituláló közösségben.
Ha ez most megtörténhetett, mi várhat ránk az elkövetkezőkben?
2013. október 8.
Post scriptum: néhány nappal a csoportból való kitiltásomat követően az interne-

ten tapasztalt felháborodás miatt a romániai régészeket tömörítő oldal adminiszt-
rátora ismét felvett a csoportba.
30 Verespatak és a régészek
Verespatak világörökségéről
A
leköszönő Dacian Cioloș-kormány egyik utolsó döntéseként 2017. janu-
ár 4-én sikeresen benyújtották a Verespatak – kulturális és bányászati táj
címet viselő vaskos pályázati anyagot az UNESCO Nemzetközi Bizottsá-
gához.25 Ezzel egy 2011 óta tartó folyamat zárult le, melynek előzményei azonban
kétezer évvel ezelőtt kezdődtek.
Az ókori latin források szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Traianus császár
két háborúban elfoglalta a Dák Királyságot, és Decebalus király mesés, 160 tonnát
nyomó aranykincséből felépítette a ma is milliók által látogatott Forum Traianit
és világhíres oszlopát Rómában.26 Azt már valószínűleg Traianus is tudta, hogy a
Dák Királyság területén vannak olyan hegyek, amelyek igen gazdagok aranyban.
Az akkor már két évszázada meglévő dák–római gazdasági kapcsolatok bizonyára
számos római kereskedőt sodortak az Erdélyi-középhegység ködös völgyeibe, ahol
a feltételezések szerint a dákok is űzték az aranybányászatot – vagy legalábbis az
aranymosást. A meghódított Erdély alig néhány év alatt vált a Római Birodalom
szerves részévé, és lett 160 éven át Európa egyik legfontosabb gazdasági erőforrá-
sa. Bár a rómaiak bányásztak aranyat Hispániában és Dalmáciában is, az Erdélyi-
középhegység közepén elterülő Nagycsetáté, Nagykirnyik és Igrény vulkanikus da-
citmasszívumai a Római Birodalom legfontosabb felszín alatti aranybányái lettek.
A Kr. u. 131 és 167 között keletkezett, a világon szinte egyedülálló viaszos táblácskák
– amelyeket az egykori római bányászok a bányajáratokban felejtettek – bizo-
nyítják, hogy Dalmáciából és a birodalom szinte minden részéről sereglettek ide
az aranybányászatban jártas szakemberek, bányászok és kereskedők. Alburnus
Maior, a mai Verespatak csak egyike volt a ma már név szerint is ismert számos
római bányászgyarmatnak, amely Ampelum körül csoportosult. Az Erdélyi-kö-
zéphegységnek ez a középső régiója – a kimeríthetetlen aranyforrás miatt – olyan
különleges pontja volt a Római Birodalomnak, hogy sajátos jogi státusszal és saját
pénzügyi biztossal rendelkezett. Ekkor keletkeznek azok a római bányajáratok,
amelyek ma a világon egyedülállóak. A több kilométeres római bányajáratoknak
ma csak egy rövid szakasza látogatható 1981 óta a nagyközönség számára, de az
1999 óta Béatrice Cauuet francia régész és csapata által vezetett nemzetközi ku-
tatócsoport ásatásai révén sikerült feltárni újabb, eddig ismeretlen római járatokat
és tisztázni a bányák kronológiáját is. Nagyrészt ezek a bányák tartották életben
Dacia provinciát, és tették lehetővé azt, hogy a mi vidékünk is részese lehetett
25 A projektről és a benyújtott javaslatról részletesebben ld.: www.rosiamontana.world/. Utolsó

látogatás: 2017. január 19.
26 „Decebalus kincsét is megtalálták, elrejtve a Sargetia folyó mélyén, amely palotáján keresz-
tül rohant. Néhány fogoly segítségével Decebalus elterelte a folyót, ásatást kezdett annak
medrében, és a kiásott gödörbe óriási mennyiségű ezüstöt, aranyat és más értékes tárgyat
helyezett.” Cassius Dio LXVIII.14.4.
annak a birodalomnak, amely a mai modern
Alburnus Maior, a mai Európa alapkövének számit. A római bányák
Verespatak csak egyike és az ott folyó bányászéletről tanúskodó, 1786
volt a ma már név szerint és 1855 között felfedezett viaszos táblácskák
nemcsak egyedülálló jellegük miatt érdemesek
is ismert számos római a világörökségi címre, de a régió és általános-
bányászgyarmatnak, ságban, Európa történetében játszott szerepük
amely Ampelum körül miatt is. A Római Birodalom határai és gazdasá-
ga másképp nézett volna ki, ha a dalmáciai illír
csoportosult. bányászok nem ásnak le olyan mélységekig a
Nagycsetáté gyomrába.
A rómaiak aranyának legendája a középkorban is elevenen élt a köztudatban.
A francia kutatócsoport talált olyan fadarabokat is a római vájatokban, amelyek
a X–XII. századra datálhatók. Levéltári források pedig arról tanúskodnak, hogy a
Kirnyik (Chernech) neve már 1347-ben is ismert volt. Köleséri Sámuel pontosan
háromszáz éve keletkezett Erdély aranybányászata (Auraria Romano-Dacica,
Szeben, 1717) című munkájában azt írja, hogy az arany bányászata Verespatakon és
Abrudbányán folyamatos volt. Erről tanúskodik Georg von Reichersdorff 1550-es
vagy Pierre Lescalopier 1574-es beszámolója is.27 A Bethlen Gábor-féle bányászre-
form után, 1684-ben már 60 kőzúzó malom létezett Abrudbánya környékén, ezek
egyike ma is a verespataki Bányászati Múzeumban látható. Köleséri Sámuel egész
Európában ismert könyvében rendkívül szemléletesen örökíti meg azt a Verespa-
takot és az abrudbányai aranybányászatot, amely még a nagy Mária Terézia-féle
bányászreform előtti állapotokat tükrözi. Leírásából számos korabeli régészeti fel-
fedezésről és az egykori római világ emlékeinek állandó jelenlétéről is olvashatunk.
A XVIII. században Verespatak minden szempontból megváltozott. 1756 után szá-
szokat telepítenek a településre, új evangélikus, unitárius, katolikus templom épül,
és a környék számos masszívumában újraindul a föld alatti bányászat. Alig negyven
év alatt Verespatak faluból kisvárossá nőtt, és az Erdélyi-középhegység aranybá-
nyászatának és Erdély gazdaságának egyik jelentős központjává lett. Ez fokozódott
a XIX. században is, amelyről többek között Téglás Gábor régészeti beszámolói és
Csiky Lajos 1873-as pittoreszk felvételei is tanúskodnak (3. fotó). 1857-ben például
Lukács Béla a Korabia-hegy csúcsán felfedezi azoknak a római bányászoknak a
temetőjét, akik a világhíres vájatokban dolgoztak. Ekkor készül el a verespataki
bányák első bányásztérképe is 1868-ban Franz Pošepný által. A bányászvárosban
– ahogy 1800 évvel ezelőtt is – mindenki a föld alól előkerülő arany kitermeléséből
élt egészen az 1980-as évekig, amikor a föld alatti bányászatot felváltotta a felszíni
bányászat. Az 1999-ben indult, sok vitát és politikai csatározást kiváltott, a Roșia
Montană Gold Corporation kanadai vállalat által kezdeményezett és részben általuk
is támogatott régészeti ásatások 2012-ig tartottak, és a világon egyedülálló római
bányászgyarmatrendszert tártak fel. A kanadai cég egy évtizeden keresztül tartotta
feszültségben az országot, emiatt jött létre az az egyedülálló civil mozgalom és
kezdeményezés, amely tízezreket vitt utcára az ország számos nagyvárosában,
és lehetővé tette Verespatak nemzetközi elismertetését és megismertetését.
27 Neves utazók, akik elsők között adnak számot Erdély-leírásaikban az egykori Dácia területén
lévő ókori emlékekről.
32 Verespatak világörökségéről
ERDÉLYI RÉGÉSZET
3. fotó. Staubert Ödön: Zalathna, a magyar Kalifornia egyik vidéke
A „Verespatak-ügy” olyan mozgalommá nőtt, amely etalonjává lett a liberális,

környezettudatos és saját kulturális és természeti örökségéért felelősséget válla-
ló, azt megismerni és megőrizni akaró fiatalok Romániájának. Verespatakért két,
Európát megrengető birodalom is eljött hozzánk, és ez a település játszotta a leg-
nagyobb szerepet abban, hogy Romániában is felismerjék végre, hogy a természeti
örökség és a régészeti emlékek nem csak kövek a tájban, hanem saját identitásunk
meghatározó elemei. Ezt a ma alig kétezer fős községet és annak omladozó épülete-
it, még menthető természeti és kulturális örökségét terjesztette fel Románia most
a világörökségi listára, és remélhetőleg 2018-ban el is nyeri azt.
2017. január 9.
33
Verespatak tehát Románia
mitikus, lelki tükre:
ha Verespatakkal baj
van, Románia politikai
rendszerével van baj.
Az örök körforgás átka:
Verespatak veszélyben
A
román politika olyan, mint egy Escher-festmény: valahogy mindig körben-
forgó, ugyanoda tér vissza, nincs kiútja, megoldása. Egy soha véget nem érő
tragikomédia, amelynek sajnos áldozata a román társadalom és az ország
kulturális öröksége. Míg előbbi lassan, de biztosan elapad és külföldre távozik,
addig utóbbit feláldozza a politikai oligarchia Mammon, a pénz istenének oltárán.
Mikor már azt hinnénk, hogy a Verespatak-ügy 2013 óta kitermelt egy erős civil
mozgalmat és bebetonozta a romániai politikum gondolkodásába Verespatak kul-
turális örökségének jelentőségét, nagyot tévedünk: a Tudose-kormány visszavonni
készül Verespatak UNESCO-helyszínné nyilvánításának dossziéját.
A körbeforgó történet, amikor Verespatak ismét veszélybe kerül, olyan, mint
egy mitológiai elem: istenek generációi ugyanazt a harcot vívják egymással, jön egy
új aranykor, majd az is eltűnik, és az új isten-generációnak újra kell vívnia harcát
ugyanazokkal a toposzszerű eszközökkel. Verespatak tehát Románia mitikus, lelki
tükre: ha Verespatakkal baj van, Románia politikai rendszerével van baj. A törté-
net 2015-ben kezdődött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Roșia Montana Gold
Corporation (Gabriel Resources Cég) kanadai mamutvállalat bepereli Romániát a
washingtoni székhelyű ICSD Világbank törvényszékén, 4,4 milliárd amerikai dollárt
követelve a román államtól az elmúlt tíz év halogatásai miatt okozott anyagi károk
okán. Ez meg is történt idén júniusban, amikor a kanadai cég benyújtotta kérését a
nemzetközi törvényszéken. A vádpontok között az szerepel, hogy Románia meg-
szegte a kanadai céggel 1999-ben és 2009-ben aláírt szerződést, és túl azon, hogy
súlyos károkat okozott a cégnek a beruházás és kitermelés állandó halasztásával és
ellehetetlenítésével, 2016-ban több mint 248 titkosított céges dokumentumot – így
többek között az eredeti szerződést is – nyilvánosságra hozták.
A perben – amely várhatóan 2019 szeptemberéig is elhúzódhat – Romániát a
svájci Lalive ügyvédi iroda és a romániai Leaua és Társai ügyvédi iroda képviseli,
míg a kanadai céget az amerikai White&Case és a C. P. Tăriceanu jó barátja által
vezetett Gabriel Zbârcea irodája képviseli. Magyarán: az ügyet már a kezdetektől
fogva még a támadó oldalról is egy kormányközeli ügyvédi iroda támogatja. Ebben
a kontextusban tehát nem meglepő Mihai Tudose kormányfő múltnapi nyilatkozata,
amelyben arra utalt, hogy elgondolkodnak azon is, hogy visszavonják a Cioloș-
kormány által 2017 januárjában beadott UNESCO-dossziét, amely Verespatakot
világörökségi helyszínné nyilvánítaná. Erre azért lenne szükség a jelenlegi kultu-
rális minisztérium szerint, mert a világörökségi jelölés nehezíti Románia pozícióját
a per megnyerésében. Lefordítva: a Tudose-kormány nem hajlandó 4,4 milliárd
dollárt kifizetni, ezért inkább feláldozná Verespatak örökségét. Mindezt úgy, hogy
már eleve az opponens fél védőügyvédje is kormányközeli ügyvédi iroda. Jól látható
tehát, milyen olcsó és átlátszó mechanizmusok vezénylik a jelenlegi kormány hoz-
záállását Verespatak és általában véve az ország kulturális és természetvédelmi
örökségét tekintve. Ennek a kormánynak Verespatak öröksége semmit sem jelent.
De ignorálja azt a mozgalmat is, amely 2013-ban született és a Colectiv-tragédi-
ával vált felnőtté: az ország fiataljainak véleményét, a „rezist” generáció hangját.
Egy olyan kormány vezeti az országot, amely olcsó ügyvédi játékkal feláldozná az
ország ikonikus kulturális és természetvédelmi területét, és figyelmen kívül hagyja
az elmúlt öt év civil mozgalmainak akaratát és hangját.
Mi mást tehet a társadalom, a civil szféra, mint önmagát ismételve újra utcára
vonuljon, és hangosan és haragosan ordítsa el Bukarestig, míg politikusaink füle
szétszakad: nem adjuk fel Verespatakot!
2017. szeptember 5.
36 Az örök körforgás átka: Verespatak veszélyben

A MAROS-PARTI RÓMA:
GYULAFEHÉRVÁR
RÓMAI EMLÉKEIRŐL
Az alábbi írások a 2009 és 2016 közötti gyulafehérvári ré-

gészeti ásatásokról számoltak be, illetve azokról a változá-
sokról, amelyek a város műemlékeit és régészeti örökségét
érintették a botrányos munkálatok időszakában.
TÉNYEK:
Gyulafehérvár mai területe alatt nyugszik Közép-Kelet-Eu-
rópa egyik legnagyobb római városi központja, Apulum (Co-
lonia Aurelia Apulensis – Marosportus, Municipium Septimi-
um Apulense). A római város romjai szerepelnek a Romániai
Műemlékek Listáján (kód: AB-I-s-A-00002).
A város rendkívül fontos középkori és újkori emlékeinek egy
részét a Vauban-vár nagyszabású restaurációja során újí-
tották fel.
IV. térkép. A Vauban-vár alatt azonosított római erőd és régészeti helyszínei
(forrás: castrul-apulum.ro)
Gyulafehérvár és a régészeti
műemlékvédelem
G
yulafehérvár történelmi szerepénél és gazdag régészeti és műemlékvédelmi
örökségénél fogva kiváló példája a régészeti műemlékvédelem és a turista-
hajhász globalizáció ádáz küzdelmének, amelyben az áldozat mindig a múlt
épített öröksége.
A régészeti műemlékvédelem mint tudomány és egyben mozgalom a XIX. szá-
zadban születik, elsősorban az olaszországi „charták mozgalmával”, amely a
XX. századra az 1964-ben ratifikált Velencei charta, az 1965-ben létrejött ICOMOS
(International Council on Monuments and Sites) és ICMAH (International Commit-
tee of the Management of Archaeological Herritage), valamint az 1992-es Máltai
egyezmény révén nyert nemzetközi keretet.28 Ma már számos ország, így Románia
is jól meghatározott jogi szabályokkal védi régészeti műemlékeit is, ám ez a gya-
korlatban egyáltalán nem működik zökkenőmentesen.
Erre ad kirívó példát Gyulafehérvár esete. A város földje maga alatt rejti az
egykori római provincia, Dácia egyik legjelentősebb településének, a kettős várossá
lett katonai, gazdasági és kulturális központot, Apulumot. Epigráfiai hagyatékának
gazdagsága (közel ezer felirat) és területi kiterjedése jól mutatja, hogy az egykor
mintegy 50 000 embernek, katonának és kereskedőnek otthont adó „aranyváros”
(Chrysopolis) régészeti hagyatéka a középkori ember számára is biztonságot nyújtó
fehér falakat jelentette.29 A több mint másfél évszázados római jelenlét nyomai
ma Gyulafehérvár földje alatt rejtőznek. A helyi hatóságok elsősorban a középkori
és újkori emlékek feltárására és rekonstruálására helyezik a hangsúlyt – érthető
módon, hiszen a Vauban-vár turisztikai szempontból is sokkal jövedelmezőbb,
mint egy római villa, vagy netalán a központi park alatt nyugvó praetorium, a XIII.
Gemina római légió vezetőjének központja. Apulum feltárása azért is nehézkes és
problematikus, mert ahogy Aquincum (Óbuda) is, azon római városok közé tartozik,
melyeknek nyomai beépített és lakott környezetben nyugszanak.
A várban történő nagyfokú és a műemlékvédelem szabályainak nemegyszer
ellentmondó munkálatok folyamán számos római emlék is előkerült. Ezek közül
kiemelendő a katonai tábor (castrum) déli kapuja, a Porta Principalis Dextra, vala-
mint a Vauban-vár Ferenc-bástyáján 2009–2010-ben feltárt római épület (Kr. u. III.
század első fele). A castrumkapu részleges rekonstrukcióját 2009–2010-ben állami
és helyi támogatásból a Group Corint cég vállalta, amely munkálat ugyan számos
bírálatot kapott (az építési technika, a felhasznált anyagok és a kivitelezés módját
28 A Velencei charta magyar fordítását ld. itt: www.icomos.hu/velencei-karta/. Utolsó látogatás:

2017. január 19.
29 A város római emlékeiről lásd: Digital Map of Apulum: https://religioacademici.wordpress.
com/dma/. Utolsó látogatás: 2017. január 19.
4. fotó.
A Custozza-park
elpusztítása
illetően is), mégis az addig meglévő esetekhez képest a kapu részben követi a törté-
nelmi hitelességet (a fehér kvadrátkövek utalnak a középkoriak elnevezésére, akik
meglátva a római városok maradványainak fehér nyomait, „Beográdnak”, Fehér-
várnak nevezték a majdani települést). Sajnálatos ugyanakkor, hogy a várban folyó
jelentős munkálatok elsődleges célja nem a műemlékvédelmi szabályok betartása
és a város kétezer éves történelmének hű bemutatása, hanem egy kirakatszerű,
a turizmus igényeit kiszolgáló környezet létrehozása. Ennek számos emlék esik
áldozatául a munkálatok során, míg a már feltárt helyszínek (a helytartói palota,
az előbb említett III. századi villa vagy hotelek és ipartelepek alatt megbújó Liber
Pater- és Mithras-szentélyek) siralmas állapotba kerülnek, ahonnan a bemutatásra
érdemes cocciopestóréteggel fedett és terrakottapadlózatú emléket a járókelők
kedvükre rongálhatják.
A jelenség következő áldozata minden bizonnyal a római erőd legfontosabb
épülete, a Custozza-parkbeli Principia lesz, melynek részletes és dokumentált fel-
tárását a gyulafehérvári régészek nem végezték el, így azt kiszolgáltatták a mar-
kológépekkel végzett gyors és barbár munkálatoknak (4. fotó).30
A sajtóban a gyulafehérvári hatóságok büszkén hirdetik, hogy a város hama-
rosan a régió központi turisztikai látványossága és vonzáspontja lesz. Erre minden
esélye megvan, hisz a Vauban-vár restaurálásával, a katakombák megnyitásával
és a történelmi központ épületeinek felújításával potenciálisan megnőtt a város
turisztikai vonzereje. Az örömünneplésből azonban fájóan kimarad a római kor
gazdag hagyatéka, amely a város és egész Erdély történetében betöltött szerepe
ellenére mély feledésbe és ignorált helyzetbe került. Mindez részben a régészetben
dúló szakmai és erkölcsi viták, részben a globalista turisztikaipar felületességének
köszönhetően történt.
Ha a folyamatban nem történik változás, Gyulafehérvár úgy fog a régió turisz-
tikai központjává válni, hogy előbb porcikákra töri és feledésre ítéli épp azokat az
emlékeket, amelyek világvárosi múltjának talán legpezsgőbb időszakáról tanús-
kodnak. Ezt a hibát sem a szakma, sem a hatóságok nem kellene megengedjék.
2011. július 7.
30 Az ásatásról azóta sem jelent meg részletes szakmai jelentés vagy közlemény. Az azóta a hely-
színen kialakított múzeumról ld.: www.castrul-apulum.ro/. Utolsó látogatás: 2017. január 19.
40 Gyulafehérvár és a régészeti műemlékvédelem

Császárok nyomában
M
íg néhány hónappal ezelőtt a román sajtó szemfülesebb része a gyulafehér-
vári régészeti emlékek sajnálatos pusztulásáról zengett bosszús siratóéne-
ket, most a Custozza-parkban történt szenzációs felfedezésektől hangos a
helyi és nemzetközi média. A feldúlt park alatt valóban egyedülálló emlékek aludták
majd két évezredes álmukat, ezek megszólaltatását azonban a sajtó nemegyszer
propagandisztikus szólamokkal igyekszik beburkolni.
A régészek és ókorkutatók számára rég ismert tény volt, hogy a mai Gyulafe-
hérvár központjának számító Custozza-park alatt egyedülálló emlékek nyugszanak.
Az egykor virágzó római város, Apulum légiótáborának (castrum) központi épü-
lete (principia) a hadsereg vezetőjének (legatus legionis) és a tábor irányítójának
(praefectus castrorum) volt a szálláshelye. Ez az épület több volt, mint egyszerű
katonai lakóház: sajátos alaprajza, monumentalitása, központi fekvése, padlófűtés-
sel ellátott, szobrokkal, falfestményekkel, az aktuális császárt dicsérő feliratokkal
5. fotó. Ásatás a gyulafehérvári Custozza-parkban
díszített szobái és falai a légió – és általában
Ha a szöveget a Római Birodalom – dicsőségét és hatalmát
figyelmesebben hivatottak hirdetni (5. fotó).
elolvassuk, akkor A Custozza-park alatt nyugvó Principia lé-
tezését számos, a XIX. és XX. században vég-
láthatjuk, hogy az zett ásatások és építkezések során előkerült
egy szóval sem említi emlék bizonyította, azonban egy szisztemati-
az anyacsászárné kus ásatás mindmáig váratott magára. A szep-
temberben a gyulafehérvári Nemzeti Egyesülés
látogatását, mindössze Múzeum szakemberei által elkezdett ásatás az
a szokványos dedikálási első olyan, amely a XIII. Gemina légió főépületét
tárja fel.
formulákat követi. A letöltendő börtönbüntetésre ítéltek által
végzett ásatás során padlófűtéses termek és
három rendkívüli fontosságú felirat is előkerült. Az impozáns epigráfiai emléke-
ket a sajtó óriási érdeklődéssel fogadta, amely ugyan a múlt iránti érdeklődés fel-
élénküléséről tanúskodik és örömteli hír az ilyen irányban tevékenykedő régészek
számára, ám a források bemutatása enyhe propagandisztikus színezetet öltött,
enyhén eltúlozva a feliratok jelentőségét és üzenetét.
„Császári látogatás bizonyítéka került
elő Gyulafehérváron” – szól az egyik román
sajtóorgánum vezércikkének címe. A szin-
te sértetlen állapotban megőrzött három
felirat egyikét Iulia Augusta (Iulia Domna,
Kr. u. 170–217), Caracalla császár édesanyjá-
nak, a „táborok anyjának (mater castrorum)”
dedikálták.31 Önmagában véve ez még nem
teszi egyedülállóvá a feliratot, hisz Caracalla
idején a légiótáborok többségében állt eh-
hez hasonló emlék, amely az anyacsászárné
dicsőségét hirdette – propaganda a javából,
analógiákért nem kell nekünk sem messzire
visszamenni az időben.
Ami érdekesebbé teszi a hatsoros felira-
tot, az Caracalla császár és Iulia Domna dáciai
látogatása (6. fotó). A sajtó úgy értelmezi és
hirdeti fennkölt szavakkal a feliratot, hogy
ez az első bizonyítéka Iulia Domna „erdélyi”
látogatásának, amelyről eddig leginkább az
irodalmi forrásokból tudtunk (Historia Au-
6. fotó. Caracalla császár modern gusta). Ha a szöveget figyelmesebben elol-
bronzszobra Gyulafehérváron vassuk, akkor láthatjuk, hogy az egy szóval
31 A Lucius Septimius Bassianus néven született, később Imperator Caesar Marcus Aurelius
Antoninus Augustus (Kr. u. 188–217) vagy ismertebb nevén Caracalla 198 és 217 között volt
császár. Nevéhez kötődik a birodalom szabad polgárainak adott egyetemes állampolgári jog
(212) és számos katonai hadművelet. Rendszeresen járta a birodalom katonai táborait. Neve-
zetesebb épületei közül a legismertebb a hatalmas közfürdője Rómában.
42 Császárok nyomában
ERDÉLYI RÉGÉSZET
sem említi az anyacsászárné látogatását, mindössze a szokványos dedikálási

formulákat követi. Mindez persze nem zárja ki azt, hogy a monumentális, egykor
bíborvörösen pompázó és díszített keretbe helyezett felirat a császár és anyjának
látogatásakor került a katonai vezetők szálláshelyének homlokzatára, ám a szöveg
erről egy szót sem említ.
A felirat szenzációs leletként vonult be a köztudatba, és ezzel meg is kell bé-
kélnünk: a szakberkekben örömujjongással és rég látott lelkesedéssel fogadták a
valóban egyedi leleteket, a nagyközönség számára pedig ismét feltárulhat Gyula-
fehérvár régmúltjának „császári” története. Mi más lehetne egy eredetileg is pro-
pagandisztikus felirat legnagyobb haszna, mint hogy közel kétezer év elteltével is
szolgálja neki szánt szerepét?
A munkálatok várhatóan még egy hónapig folynak az egykori Apulum légiótá-
borának központjában. A jelenleg felismerhetetlenségig feldúlt Custozza-parkban
a régészek tervei szerint – remélhetőleg megfelelő szakmai igényességgel és kellő
anyagi befektetéssel – régészeti emlékhelyet fognak kialakítani.32
2011. október 4.
32 Az azóta a helyszínen kialakított új Principia Múzeum és lapidárium súlyos bírálatokat kapott

külföldi és hazai építészektől és régészektől. Számos pótolhatatlan forrásértékű része a Princi-
pia épületének elpusztult az új múzeum kialakításával, míg a szabadtéri lapidáriumba hordott
értékes feliratok és márványszobrok ki vannak téve a természeti viszontagságoknak – esőnek,
erodációnak. Számos múzeumi felirat hibásan jelöli a látható tárgyakat, ahogy a legutóbb
2015-ben Cserni Bélának és a város első fotográfusainak szervezett időszaki kiállításon is
számos pontban hibás adatok szerepeltek a múzeumi leírásokban.
43
A város régészeti, történelmi
jelentősége elsősorban
történelmi emlékeinek
sokszínűségében és kivételes
voltában válik kiemeltté.
A kövek is sírnak
G
yulafehérvár mai és jövőbeli látképét végérvényesen kettős mércével kell
megítélnünk: az oda látogató turista számára Románia egyik legdinamiku-
sabban változó, turisztikai látványosságokkal telített kultúrközpontjává,
a műemlékvédelem és a múlt emlékeit valóban tisztelők számára viszont a múlt-
tiprás egyik sajátos temetőjévé lett.
A város régészeti, történelmi jelentősége elsősorban történelmi emlékeinek
sokszínűségében és kivételes voltában válik kiemeltté: nemcsak az egykori római
provincia, de a középkori és újkori Erdély kulturális, politikai fővárosa is volt, me-
mentója és valóságos ékszerdoboza egy sajátosan európai történelemnek. A Vau-
ban-vár területe és az alatta megbújó emlékek olyan turisztikai és kutatási potenci-
állal rendelkeznek, amelyhez fogható kevés akad Erdélyben, de bátran mondhatjuk:
Európában. Megfelelő szakemberek és a mai nemzetközi műemlékvédelmi szabá-
lyokat tiszteletben tartó intézkedések révén megoldható lett volna, hogy a nagy
elánnal elindított Gyulafehérvár történelmi központjának rehabilitációja (Reabilita-
rea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat
exterior şi mobilier urban) elnevezésű projekt ne szégyenfoltja, hanem követendő
példája legyen a romániai városrendezésnek és műemlékvédelemnek.
A Corint Csoport által vállalt, mintegy 76 millió lejes összköltségű projekt célja a
Vauban-vár teljes területének infrastrukturális és műemlékvédelmi restaurálása és
élményparkká alakítása volt. A projektet nagy sajtóvisszhang közepette mutatták
be. Első, immár megvalósult fázisának tekinthetjük a 2010-ben elkészült római
légiótábor porta principalis dextra kapujának restaurálását, amely munkálatokat
a szakma által is bírált ásatás előzött meg.
A folytatás azonban nem volt a látványtervekhez és a kezdeti lelkesedéshez
mérhető: 2011 februárjában a sajtó felfigyelt a már 2009-ben is jól ismert terve-
zet akkor elinduló szakaszára, nevezetesen a Custozza-park teljes átalakítására,
amely során az 1,84 hektáros zöldövezetből mindössze 0,3 hektárt hagynának
meg elpusztítva 600 fát az 1870-es években létrehozott parkból és környezetéből,
csökkentve ugyanakkor a gyalogosok számára kialakított útvonalat és jelentősen
növelve az autósforgalmat a vár belsejében. A radikális átalakulást ugyan a város
több intézménye és civilszervezete támadta, ad absurdum azonban a legfonto-
sabb közintézmények – a helyi hatóságok és a Gyulafehérvári Nemzeti Egyesü-
lés Múzeuma – látszólag a projekt mellett tört kardot. A látványos, de a szakma
néhány prominens tagja által súlyosan bírált ásatások – legyen szó a rendkívül
jelentős román kori maradványokról a Székesegyház előtt, a feltételezett római
Nemesis-szentélyről vagy a légiótábor központi épületéről – ugyan számos ér-
tékes leletet hoztak felszínre, amelyet természetesen a sajtó előtt felnagyítottak,
csökkentve a pusztítás mértékén és jelentőségén, valójában azonban a romániai és
nemzetközi műemlékvédelmi szabályok ellen vétettek.33 A Kulturális és Örökség-
védelmi Minisztériumnak nemrég beadott nyílt levélben a gyulafehérvári lakosság
szólal föl meglepően objektív, a sajtóból egy év alatt összegyűjtött és számos áb-
rával, térképpel és sokatmondó fényképpel dokumentált petícióban. Ebből kiderül,
hogy a 130 éves park egy év alatt betonrengeteggé vált, elpusztítva Európa egyik
legjelentősebb római kori emlékművét, a XIII. Gemina legio parancsnoki épületét.
Mindemellett 600 öreg fától is „megszabadult” a város, drasztikusan csökkentve a
váron belüli zöldövezetet. Az Apor-palota és a jelenlegi 1 decembrie 1918 Egyetem
közötti útvonal macskaköves borítása is eltűnt, ahogy buldózerek áldozatává vált
a megtorlás római istennőjének, Nemesisnek a feltételezett szentélye és Erdély
történetének legrégebbi, román kori temploma is. A 2011 márciusában nagy tö-
megeket és 2000 online szavazót vonzó tiltakozás sem tudta megállítani a várban
történő munkálatokat és pusztításokat, melyeknek mértékét felbecsülni sem lehet.
A pusztítás utolsó fázisa ősszel fejeződött be a légiótábor praetoriumának „ása-
tásával”: amíg a sajtó az előkerült három felirattal volt elfoglalva, addig a nemzeti
jelentőségűnek kikiáltott régészeti emléket a buldózerek a földdel tették egyenlővé,
lehetetlenné téve annak bemutatását és további kutatását. A Custozza-parkban
történteket aligha ellensúlyozza az egykori római provincia helytartói palotája fölé
készülő, Romániában talán egyedülálló régészeti tartószerkezet és kulturális köz-
pont, amely méltó és interaktív módon hozza létre múlt és jelen kapcsolatát.
A nemrég Kelemen Hunornak címzett nyílt levél34 értelemszerűen szubjektív
és egyoldalú hangvételén túl megállapíthatjuk, hogy a gyulafehérvári munkálatok
ugyan hosszú távon a város érdekét és annak turisztikai potenciálját szolgálják
és építik, de olyan áron, amelyhez foghatót rég nem fizetett már egy közösség:
saját múltjának elpusztítása révén. Apulum (Gyulafehérvár, Karlsburg) emlékei
nemcsak ódon könyvek és holt kövek kutatói számára jelentenek kincset: a múlt
megőrzése, ismerete és bemutatása ma már pénzügy és üzlet is, amelynek sikere
nemcsak a szakemberek hivatástudatától függ, de a helyi hatóságok és a politikai
elit hozzáállásától is.
Ki a felelős tehát azért, hogy Erdély évezredes fővárosának egyedülálló emlékei
végérvényesen eltűntek? A régészek kereszttüzébe került felelőtlen miniszterünk,
Kelemen Hunor? Az ásatásokat felügyelő és börtöntöltelékekkel dolgozó régé-
szek vagy a helyi múzeum vezetősége? Gyulafehérvár polgármestere? Netalán a
munkálatokat végző cég? A választ döntse el mindenki saját felelőssége szerint.
Előtte hallgassa meg a kövek sírását, mert ezeket sem szakértők, sem a múltjuk
iránt érdeklődő jövő generációk nem bírják szóra többé.
2012. március 6.
33 Megjegyzendő, hogy az Erdély történetében egyedülálló és a kereszténység egyik legkorábbi
szentélyeként ismert román kori templomot közvetlenül az ásatás befejezése után visszate-
mették. Rendkívüli régészeti és kultúrtörténeti jelentősége ellenére ma a Szent István kora
előttre datált templom nem látható. A román régészek és a polgármesteri hivatal által kihelye-
zett táblákon hirdetett „Nemesis-szentély” pontos funkciója nem ismert, nagy valószínűséggel
a város ma még feltáratlan amfiteátruma mellett kialakított Nemesis-szentélynek az erőd
területére gyűjtött anyagáról van szó. Nem kizárt, hogy reneszánsz spolia.
34 www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/. Utolsó látogatás:
15.05.2017.
46 A kövek is sírnak
Régészháború
L
aczkó Vass Róbert kolozsvári színművész nemrég megnyitott fotókiállítása
Gyulafehérvárról egy ezeréves keresztény központnak felújított és sokszínű
arcát mutatta be, melynek puttói és gótikus árkádjai nemcsak a fejedelmi
központ, de egész Erdély hányattatott történetét mesélik el az őket meghallgatók-
nak. A beszélő és új pompájukban fénylő kövek alatt vannak azonban elnémított
és múltjukba fojtott emlékek is.
Több írásomban is igyekeztem a régészeti műemlékvédelem romániai perspek-
tíváiról elmélkedni, a témát a magyar olvasóközönség elé vinni, mint vérző sebet a
horrorfilmben: kitenni, vérezni. Az állandóan hangoztatott analógiák – Carnuntum,
Köln, Saalburg vagy Xanten – irreális utópiának tűnnek, melyek bizonyos érte-
lemben a mai műemlékvédelmi szabályoknak már meg sem felelnének. Nemcsak
a súlyos anyagi gondokkal küzdő intézményeink és intézeteink kincseskamrája
nem engedi, hogy egészében felhúzott római villák vagy használható római fürdők
nőjenek gombaszerűen a (nem létező) régészeti parkok angolos gonddal rendezett
kertjeiben, de az igazi (hátra) húzóereje a romániai régészetnek az érdekellenté-
tekből és személyes hercehurcákból születő döntések, melyek minden termékeny
ötletet és indítványozást születése előtt megfojtanak. Ez a kép került legalábbis a
román olvasóközönség elé a Ioan Piso ókortörténész elmúlt héten megjelentetett,
szakmai igényességgel, de hideg pókerarccal megírt cikkben, amelyben a Kolozs-
vári Erdélyi Történeti Múzeum volt igazgatója a gyulafehérvári Custozza-parkban
7. fotó.
A Principia
Múzeuma
történő ásatások minőségét, módszertanát és az ott dolgozó szakemberek szakmai
képességeit bírálta és vonta kétségbe.35 Érvei között szerepelt, hogy a nem csak
romániai viszonylatban, de a Római Birodalom egykori területén is ritka méretű
és jelentős katonai létesítménynek számító apulumi légiótábor központi épületét
az ásatást vezető régészek (Nicolae Gudea, Constantin Inel és Gabriel Rustoiu)
az enyészet martalékává tették felületes munkájukkal, húspiaci módszereikkel
és börtönt járt munkásaikkal (7. fotó). A professzortól már megszokott nyers, de
tudományos közegbe még beágyazható írás afféle nyílt levél volt: szóbeli csatá-
rozás két rivális intézmény között, amely észrevétlenül is áldozati oltárra helyezi
régészeti értékeinket, a szakmában amúgy is összekuszált szálakat tovább rontja,
és az egészről mit sem sejtő induló kutatók előtt áthidalhatatlan szakadékokat
teremt.
A válasz a gyulafehérváriaktól már megszokott, vehemens és szókimondó
változatban érkezett. A hivatalos, múzeumi nyilatkozatként megjelenített, ám a
műfajhoz képest túlzottan szubjektív, személyeskedő és az opponens személyét
pocskondiázó levélben a múzeum kollektívája álrégésznek nevezi Pisót, bírála-
tát pedig mániákusnak, illetve jogi ügyletei és állandó pereskedési botrányaihoz
hasonlítják. A szakmai kardoskodás és magamutogatás a nyelvi vulgaritás hatá-
rát súrolva mutatja be a régésztársadalom krémjének csatározását. A szomorú
hír ebben a szinte groteszk történetben az, hogy a tudományos munkát feláldozó
és a közös munkára hivatott intézményeket szétválasztó jelenség nem csupán a
karácsonyvárás idején tör elő, hanem állandó kísértete a romániai régészetnek –
általánosítva talán mondhatnánk: tudományos munkamorálnak. Túl azon, hogy
nemzetközi fórumokon elismert szakemberek önmagukhoz nemegyszer méltatlan
szócsatákat vívnak egymással, a legkellemetlenebb következménye a jelenség-
nek, hogy a további ásatások, az intézmények közötti együttműködés, valamint
az ifjú kutatók múzeumi munkája és kutatása nehézségekbe ütközhet. Ez a fajta
hozzáállás nemhogy javítani fog a nagyobb figyelmet igénylő romániai régészeti
műemlékvédelem sorsán, de újabb bölcsője lesz intézményközi és személyiségek
közötti hatalmi harcoknak.
A kevés kiásott és még kevesebb számú felszínen is látható régészeti műem-
lékeink – melyek közül még az UNESCO-listás Sarmizegetusa Regia sem élvez a
gyakorlatban is megnyilvánuló védelmet – ilyen körülmények között nagy veszély-
ben vannak, és úgy tűnik, hogy a történelmet rejtő köveknek nem az idő évezredes
vasfogával kell megküzdeniük, hanem személyes érdekek és az önzőség pusztító
erejével.
2011. december 30.
35 Ld. Cotidianul online: www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/.

Utolsó látogatás: 2017. január 18.
48 Régészháború
Feketerégészet
N
emrég hatalmas visszhangot keltett a gyulafehérvári és országos román
sajtóban egy rendkívüli régészeti lelet előkerülése. Ez eddig nem is lenne
rendkívüli egy olyan, régészeti leletekben gazdag városban, mint az egykori
Apulum, a szomorú hír csak az, hogy a lelet a feketepiacról került elő. A Farnese-
Herkules talán legszebb hazai példájának felbukkanása azonban csak egy apró
szelete a Romániában is virágzó régészeti feketekereskedelemnek.
Kezdjük a történetet 1700 évvel ezelőttről, amikor a mai Gyulafehérvár déli részén
elterülő Colonia Aurelia Apulensis polgárvárosát és annak szentélykörzetét (Maros-
portus) a római lakosság jelentős része minden bizonnyal elhagyta. A márványból
és nemegyszer impozáns kövekből kialakított épületek és szentélyek üresen álltak a
be-betörő vagy ideiglenesen a városfalak védelmét igénylő barbárok betelepedéséig.
Az egykor mintegy hatvan istenségnek közel ezer oltárt, szobrot és más votív emléket
állító vallásos közösségek imái elhallgattak. Így került a föld alá az a 87 centiméter
magas, rendkívül finom kiképzésű, minden bizonnyal kis-ázsiai márványból készült
Herkules-szobor is, amelyet 2012 júniusában a 38 éves Ioan Ciprian Şoaită és társai
fedeznek fel Marosportus régészeti leletekben rendkívül gazdag területén. A szobor
több darabban került elő, de a „felfedezők” – akik egyértelműen jártasak kellett le-
gyenek Apulum régészeti topográfiájában – helyesen felismerték a szobor rendkívüli
jelentőségét. A Farnese-Herkulest (Lysippos görög szobrász munkájáról készült ró-
mai szobormásolat) imitáló, minden bizonnyal a Kr. u. II. század végén készült szobor
nem erdélyi márványból készült. Ez a tény már eleve ritka régészeti leletté teszi a
szobrot, kevés ilyen példa ismert Dacia provinciából. A lelet értékét azonban emeli
annak rendkívül finom kidolgozása, részletessége és különösen ikonográfiai sajá-
tosságai: ez az egyetlen olyan Farnese-Herkules, amely az olimposzi istenné lett hős
tizenkét munkájából egyszerre hármat ábrázol egy szobron.36 Az alkotás jól jelzi az
Apulumban széles körben elterjedt Herkules-kultusz népszerűségét is, a neves hős
ugyanis főleg a katonaság körében volt igen közkedvelt (8. fotó).
A szobrot idén szeptemberben sikerült a gyulafehérvári rendőrségnek vissza-
szereznie, amikor a kincsvadászok értékesíteni próbálták a feketepiacon 6000 eu-
róért. A miheztartás végett: a világ vezető régiségkereskedői árverésein (Sotheby’s,
Christie’s) az ókori szobrokat, domborműveket legkevesebb 20 000 euróért kezdik
árverezni. A rekordösszeg, amelyet ókori márványszoborért adtak, a Christie’s auk-
ciós ház árverésén történt: az ún. Jenkins Venust közel 11,7 millió dollárért vette meg
jelenlegi tulajdonosa. Ugyancsak ez az aukciós ház adta el a Farnese-Herkules XVIII.
században készült bronzmásolatát 318 000 dollárért. Ennek tükrében érthető, hogy a
36 A Farnese-Herkules a világ egyik legismertebb ókori márványszobra. A monumentális szobor

Caracalla római közfürdőjét díszítette. Felfedezését követően a Farnese család tulajdonába,
majd a Nápolyi Múzeumba került, ahol ma is látható. Mintájára számos nevezetes szobrot
készítettek az ókorban és azt követően is.
mi gyulafehérvári szobrunk becsült összege is több
százezer euróra rúgna. A tettesek 3 és 15 év közötti
börtönbüntetésre számíthatnak, ugyanis a jelenleg
érvényben lévő jogszabályok (2000/182) egyér-
telműen előírják, hogy minden, Románia földjében
talált régészeti leletet 72 órán belül át kell nyújtani
a hivatalos hatóságoknak.37
A jelenlegi példa is mutatja, hogy sajnos ez
nem mindig történik így. Idén júniusban Buka-
restben hatalmas ünnepség és sajtóvisszhang
keretében ünnepelték az amerikai nagykövetsé-
gen az UNIDROIT (International Institute for the
Unification of Private Law) szerződés sikerét,
amelynek Románia is tagja. Ez a nemzetközi szer-
vezet a külföldre került régészeti leletek és tár-
gyak visszaszolgáltatásáért ügyködik. Romániá-
nak így sikerült – botrányos körülmények között
ugyan – visszaszerezni a dák aranykarpereceket,
valamint nemrég 49 ezüst kosont (dák érmét).
A néhány sikertörténethez azonban hozzátarto-
zik az is, hogy felbecsülhetetlen mennyiségű és
minőségű lelet mind a mai napig a hiányzó lele-
tek listáján szerepel. A romániai régészet ugyan
messze nem ad el olyan szenzációs leleteket, mint
a szomszédos Bulgária – amely jelenleg Európa fő
8. fotó. Farnese-Hercules „exportőre” a régészeti feketepiacon (évi 25 mil-
apulumi szobra lió font) –, s mégis, a kommunizmus bukása óta a
régészeti leletek ezrei kerülnek a maffia kezébe.
Kinek a „hibája” ez? Aligha vonhatók felelősségre ezért a keveset ásó, alig publikáló
vagy személyes kapcsolatok botrányába keveredett régészek, miként a hivatalos
hatóságok és a rendőrség sem tud minden erdőben, dombon, régészeti lelőhelyen
jelen lenni (mintegy 16 500 lelőhely van Romániában).38 Mégis elgondolkodtató a
tény, hogy az igazán szenzációs leleteket szinte kivétel nélkül mindig a fémkeresők,
kincsvadászok és a feketepiac nagyágyúi találják meg. Ritka az manapság, ami a
XVIII. vagy XIX. században még elterjedt volt Erdélyben, hogy a nagy kincsleleteket
egyszerű parasztok, kertjüket gondozó bácsik fedezik fel.
A régészeti feketepiac ma már milliárdos üzletté nőtt világszerte. Bulgáriában
ez már olyan méreteket öltött, hogy vetekszik a prostitúcióval és a kábítószer-
kereskedelemmel. Valóban égető kérdés, hogy a tucatszámra születő charták, nem-
zetközi szerződések és műemlékvédelmi szabályok mennyiben tudnak hatékonyak
lenni egy ilyen iparággal szemben.
2013. szeptember 27.

37 A törvény román nyelvű szövegét ld. itt: www.dreptonline.ro/legislatie/lege_protejarea_pat-
rimoniu_cultural_national_mobil_182_2000.php. Utolsó látogatás: 2017. január 19.
38 A teljes listát ld. itt: www.ran.cimec.ro/. Utolsó látogatás: 2017. január 19.
50 Feketerégészet
Gyulafehérvár hiányzó szobra
G
yulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a
város múltjával kiemelten foglalkoznak, és díjazandó módon, az 1918 előtti
korokat is megelevenítik. Mégis egyvalami még mindig fájóan hiányzik a vá-
rosból: egy emlék annak tiszteletére, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár
római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.
A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré
emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó
római emlékek jelentőségét.39 A több mint 76 000 000 lejes költségvetésű projekt
(Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces,
iluminat exterior şi mobilier urban) alighanem Románia legnagyobb városrendezési
terveként nemcsak Közép-Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható
és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allego
rikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként
60 000 lejbe kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi
jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus
Aurelius és Caracalla császár szobrai – szorosan illeszkednek a városmag törté-
nelmi hangulatához és a város történetéhez is. Fontos kiemelni, hogy Európában
Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekin-
tetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentelt
szobrok terén állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs
másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt
Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.
Gyulafehérvár hiányzó emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842–
1916) nem létező szobra. A cseh apától származó, Szebenben, majd Gyulafehérvá-
ron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós
1887-től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott.
Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887-ben a Fehér Vármegyei Törté-
nelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként, majd a Gyu-
lafehérvári Múzeum első alapítójaként és igazgatójaként a város római emlékeinek
megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó
munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját
pénzéből állta, 1911-es marosportusi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes
volt kiegyezni, és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztri-
ai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga
ókortörténész Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani.
Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és
katonai tábor topográfiai térképét, és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedül-
álló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen
39 A múzeumot hivatalosan 2014 őszén adták át.
hiteles rekonstrukciója. Munkásságát számos
Európában Románia még tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihe-
mindig sereghajtó a köztéri tetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelen-
szobrok, emléktáblák tése – az 1911-ben Marosportusban feltárt óriási
város villa (domus) leírása – máig a legrészle-
számának tekintetében, tesebb ilyen jellegű publikáció, amely Gyulafe-
különösen a helyi hérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800
értelmiség és tudományos tárgy, számos fotó, térkép és tervrajz).
Cserni Béla hirtelen halála után a város gaz-
élet nagyságainak szentelt dag régészeti anyagát néhány helyi történész
szobrok terén állunk és a később új helyszínre költöztetett múzeum
román szakemberei igyekeztek megmenteni.
nagyon rosszul. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fog-
ható kutatásra közel hetven évet kellett várni
– mindaddig csak mentőásatásokból és véletlenszerű felfedezésekből ismertük
Apulum történetét. Munkásságának 2006-ban, halálának 90. évfordulója alkal-
mából egy kiállítás állított emléket. Tanulmányait és tervrajzait most már a román
és magyar szakirodalom is alapműként használja.
A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómá-
ban tér és utca is hirdeti az Örök Város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak
a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek, de Magyaror-
szágon (Siófokon és Budapesten is) számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinsz-
ky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor,
de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta
Béla vagy Téglás István – ismét visszakerültek mind a szakirodalmi köztudatba,
mind a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély
legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és
katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják, és nevét semmi sem
őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.
Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt, és neki köszönhetően több száz
római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei.
Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom,
hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépí-
tő Gyulafehérvárnak nagy adóssága, hogy a város első és legnagyobb régészének
méltó emléket állítson.40
2014. augusztus 25.

40 A szerző igyekezetének és a gyulafehérvári múzeum néhány munkatársának közbenjárásával
2016 áprilisában megrendezésre került Cserni Béla halálának 100. évfordulója alkalmával az
első Romániában szervezett nemzetközi régészettörténeti konferencia, amely nemcsak Gyu-
lafehérvár első régésze előtt, de a XIX. század végi román, magyar, német, orosz és osztrák
régészek előtt is tisztelgett. A konferencián bemutatták a Cserni Béla életéről és munkásságá-
ról készült első angol nyelvű monográfiát és egy időszaki kiállítást is, amely számos korabeli
relikviába és a szerző könyveibe, írásaiba, leveleibe és fotóiba enged betekintést. A monográfia,
nemzetközi konferencia és időszaki kiállítás ellenére sem a szerző, sem a többi szervező nem
tudta elérni, hogy a gyulafehérvári múzeum szoborral vagy legalább emléktáblával tisztelegjen
a múzeumalapító és a város első régésze előtt. Hasonló kudarcot vallott egy lehetséges Cserni
Béla-emlékmű vagy emléktábla felállítása a Római Katolikus Szeminárium udvarán.
52 Gyulafehérvár hiányzó szobra

RÉGÉSZEKRŐL,
RÉGÉSZETRŐL ÉS
MŰEMLÉKVÉDELEMRŐL
Jelen írások rövid összefoglalást nyújtanak a romániai és

különösen az erdélyi magyar régészet főbb eseményeiről,
könyvkiadásairól és sajtóhíreiről a 2009 és 2017 közötti
időszakból.
Héraklész még mindig
hirdeti az egykori múltat.
De nagyon sápadtagon.
Herkulesfürdő – majális
egy római szellemvárosban
A
z, hogy miért és hogyan jutott odáig ez a csodálatos település, ahol most
van, inkább politika, mintsem művészettörténet, inkább közöny, mintsem
turistai kíváncsiság. A rómaiak itt már a traianusi bevonulás után hatalmas
elánnal ugrottak fejest Ad Mediam máig utánozhatatlan fürdőibe, ahol a bunkós
Herkulest ugyanúgy imádat övezte, mint Aszklépioszt vagy Hügieiát.41 Mire a nagy
bevonulásból szűk másfél évszázad alatt gyors kivonulás lett, már fél Európa itt
várta az isteni gyógyulást. Mehádia fürdőinek híre hamar elterjedt, még előkelő
patríciusok is látogatták a sziklás vidéket. Aztán mint mindennek, ennek is eljött
az éjszakája, nagy csend borult a pezsgő forrásokra. A törökök is elhanyagolták,
bár fürdőkultúrájuk messze földön híres volt. Az osztrák hódítók voltak azok, akik
a XVIII. században a feltámadást hozták erre a településre. A nagypolitika úgy in-
tézte, hogy Mehádiából Herkulesfürdő legyen, és egy angolos nevű, de tősgyökeres
osztrák sarj, Hamilton herceg újraélesztette Európa legrégebbi fürdőjét, és virágzó
barokk ékszerdobozzá alakította. A legjelentősebb római fürdők maradványait is
ekkor fedezik fel (1774), amelyekről F. Griselini 1780-ban tervrajzot is készített.42
Az itt megtalált gyönyörű márványszobrok és oltárok egy része Bécsbe került,
a római fürdőket pedig radikálisan átalakították az osztrákok.
Az érdeklődők ekkortól ismét fürödhettek és mosakodhattak a kénes és sós
örömökben, annyi különbséggel, hogy a Karolin-forrás körül a római romokon
egyre-másra emelkedtek a szebbnél szebb barokk épületcsodák. Ferenc Jóskánk
korában fél Európa burzsoáziája itt áztatta fáradalmait, és maga Sisi a települést
a kontinens egyik gyöngyszemének nevezte.
Akkor talán az is volt. Ma a halovány ablakokból kiálló szegek, egy árva torzó,
egy omladozó fal és a tántoríthatatlan Héraklész még mindig hirdeti az egykori
múltat. De nagyon sápadtagon. A kommunizmus itt is befutott, nem is akárhogy.
A barokkból sztálinizmus lett, és a kecsességet olyan hamar váltotta fel a beton,
mint később a turista a jegyét, miután csalódottságában visszafordult. A kommu-
nizmust lelőttük, a beton azonban úgy tűnik, erősebben megkötött, mint kellene.
A barokk és eklektikus városka továbbra is szellemesdit játszik, az ablakok üresek,
az egykor irodalmi hangulatú kávéházak, szállók, fogadók és vigadók legfeljebb
saját nosztalgiájukból tartják fenn oszlopaikat és oldalaikat. Néha egy-egy turistás
41 Herkules a görög mitikus hős, a római vallásban is nagy népszerűségnek örvendett. Számos
ábrázolási formája közül a legnépszerűbb az ún. Farnese-Hercules típus volt, amelyet elsősor-
ban római közfürdők díszeként találunk. A szobortípus a hőst egy bunkósboton támaszkodva
ábrázolja.
42 Francesco Griselini (1717–1787) olasz természettudós, utazó, a Habsburg Birodalom által al-
kalmazott kartográfus. Jelentős temesvári és bánsági kutatásai mellett az ő nevéhez fűződik
többek között Herkulesfürdő első leírása és részletes térképének elkészítése.
„jaj” is segít ezen. Mert mi mást tehetne a kore-
Ferenc Jóskánk korában ai vagy a kolozsvári nézelődő, amikor a város-
fél Európa burzsoáziája központ után érdeklődve, félórás gyaloggalopp
itt áztatta fáradalmait, után elér egy szellemvárosba? A katarzis elma-
rad, és a melankolikus sóhajtásnak egy akkora
és maga Sisi a települést pofonja térít minket vissza a román valóságba,
a kontinens egyik hogy azt az utcasarkon palacsintát áruló néni
gyöngyszemének nevezte. sem tudja begyógyítani. Gyors fotó Herkulessel,
majd mehetünk is vissza a kommunista szállo-
dák felé, a hegyek bércei alá a szebb jövőt remélve. Legalább a táj szép és üde (a
patakban viszont a legújabb kólásüveg úszik egy kis fagylaltostyával vegyítve).
A szépet keresni kell – mondhatnánk optimizmussal, miközben el sem akarjuk
hinni, hogy felénk a térrombolásnak és az antiesztétikának ilyen méretű „szurko-
lótábora” van.
Elvégre ki látott szecessziós palotát omladozni egy kínai árus mellett? A kínai
szuvenír-rengetegből alig mászunk ki, ránk köszön Drakula és „Üdvözöl Románia”
egy méregdrága órába faragva. A haldoklásnak és a turistáktól lüktető életnek
ilyen tragikomikus kettőségétől aligha fogja jó étvággyal elfogyasztani a kedves
arra járó élete legdrágább pizzáját – különösen a kultúrpecsétes manele mellett.
Herkulesfürdő jelenleg a giccs netovábbja, ahogy a többi neves római fürdővá-
ros, Germisara (Algyógy) vagy Pusztakalán is. Egy elfelejtett múlt és egy pénzhaj-
hász jelen szánalmas paródiája. Helyi specialitás, ezt már le sem tagadhatnánk.
2009. május 20.
56 Herkulesfürdő – majális egy római szellemvárosban

Porolissum – nyakig
a római korban
„Aki egyszer járt Porolissumon, az vissza akar majd térni.”
Bajusz István
A
címet tessék szó szerint érteni. Nyakig álltam egy árokban, alattam kétezer
év történelmével, felettem a kéklő éggel, körülöttem zöld hegyekkel és kel-
lemes arcokkal. Ásatáson voltam Porolissumon.43
Az ókor iránt érdeklődők számára a régészet egy kimeríthetetlen kincsesbá-
nya – ezt mindig is tudtam, csak éppen nem volt bátorságom rá, vagy – még
őszintébben – lusta voltam arra, hogy a poros könyvek mellé ásót és csákányt
is fogjak. Ha már a Daicoviciu-szobor árnyékában hosszú órákat töltöttem azért,
hogy az ókori embert megismerjem, akkor igazán időszerű volt egy ásatásra is
elmenni. És ha már a kincses városban tanulgat magyarul az emberfia, akkor
csakis egy helyszín jöhet szóba: Porolissum, a kolozsvári történelem szakos
9. fotó. Porolissum amfiteátruma
43 Az ásatás egy nemzetközi régészeti projekt részeként valósult meg, amely a porolissumi római
auxiliáris tábor belsejében található C3 elnevezésű épületet tárta fel. Az 1980-as évek óta
ismert struktúra sokáig mint római Mithras-szentély volt ismert a szakirodalomban az ott
felfedezett néhány töredékes relief és szobortöredék miatt. A 2009 és 2011 közötti ásatások
bebizonyították, hogy az épület valójában a római katonai tábor egyik víztározójaként szolgált.
hallgatók „gyakorlóterepe”.44 A helyszín évek
A katonai tábor mellett óta összekovácsolja az évfolyamot, szerelmes
egy civil város is kialakult, szálakat szövöget, barátságokat köt, izmokat
hisz ahol forog a pénz, ott növeszt, barna tónust fest az arcra, és nem
utolsósorban fejleszt, tanít. Tudományra, el-
az élet is elindul – még méletre, kőkemény (szó szerint az!) gyakor-
ha latinul kell is beszélni: latra és emberségre. Hogyan jutunk el a csá-
kánytól és a kövektől az emberségig és Bajusz
volt ott fél colosseumnyi tanár úr mondásáig? Elmesélem.
amfiteátrum, temető, Porolissum a mai Szilágy megye szívében,
fórum és templomok, Zilahtól 8 km-re található Mojgrád (Moigrad)
falu mellett. Bárhova is álljunk, mindenhol he-
szentélyek egész sora. gyeket, magas dombokat látunk. A helyszín
topográfiailag tökéletes volt annak a katonai
központnak, amely egy nagy reményű provincia leendő határállomásaként szüle-
tik meg valamikor Kr. u. 107–108-ban, Traianus „apánk” jól ismert diadala után.45
A helyszín varázslatos: a köd valahogy sokkal sűrűbb itt, mint máshol, a levegő
friss, de reggel nyolckor is elviselhető a rövidnadrág. Az első katonai tábor már
nem áll, helyette újat építettek, ez jelenlegi állapotát Caracalla császárnak köszön-
heti, aki a III. század hajnalán el is látogatott ide. Ez az esemény szoborba öntötte
a göndör szakállú uralkodót. A katonai tábor mellett egy civil város is kialakult,
hisz ahol forog a pénz, ott az élet is elindul – még ha latinul kell is beszélni: volt
ott fél colosseumnyi amfiteátrum, temető, fórum és templomok, szentélyek egész
sora (9. fotó). A castrum, ahol harcedzett katonák afféle „nemzetközi” jó barátság
kötelékében zsúfolódtak egy táborba, egyszerre volt vám, katonai bázis, kulturális
központ és egy egész provincia védelmi vonalának kiindulópontja. Pezseghetett ott
az élet, és ezt tanúsítja is a föld, amely maga alá temette ezt a kort.
Szinte nem telt el úgy év, hogy az ókori kövek ne visszhangozzanak lelkes csá-
kányhangoktól. Idén egy nemzetközi ásatástól lett hangos a terep: hála a Római
Birodalom szinkretista szellemének, az ókor „eukompatibilisnek” bizonyul. Egy
nagyszabású pályázat eredményeképpen lehetőségem volt elővenni némettudá-
somat, hisz a feltárandó Mithreumot (Mithras isten föld alatti szentélyét) berlini,
kölni és erfurti hallgatókkal ástuk. A bemutatkozás döcögött, a németből hamar
lett angol, másoknál csak magyaros angol, de a zilahi esték hamar megoldották a
nyelvi akadályokat – bentlakás, sör, bor, és a többi már ismerős.
Másnap a zöld fű gyors iramban eltűnt a védősátor alól, elindult az ásatás.
Az élmény leírhatatlan. Csákány, majd lapát, vödör, talicska és estére a kémlelés-
be belefájdult szemek, amelyek az ókor apróságai után kutatnak egy egész napon
át. Az íróasztal és a dögunalom között ingázónak bizony szokatlan a friss levegőn,
hajnali szellő mellett csákányozni. Az első három nap alatt, míg a talajréteget el-
távolítottuk, rajtam is kiütött a „lepra porolissensis”. Buta diákszleng, ám tünetei
44 A 2000-es években Porolissum volt a BBTE régészet tanszékének egyik fő ásatási helyszíne
és gyakorlóterepe. 2012 után a magyar régészhallgatók főleg őskori (Bobáld) és Maros megyei
római koros ásatásokon (Mikházi római erőd) vesznek részt.
45 A Kolozs megyei Ajtony mellett 1758-ban talált, ma már elveszett mérföldkő bizonyítja, hogy a
rómaiak alig két év alatt, Kr. u. 106 és 108 között kiépítették a főbb útvonalakat, és valószínűleg
már 107–108 körül eljutottak a későbbi Dácia provincia legészakiabb határáig, Porolissumig.
58 Porolissum – nyakig a római korban

ERDÉLYI RÉGÉSZET
igencsak valóságosak: bütykös kezek, karikás szem, darázscsípés, leégett váll és

térd, hátfájás… Aztán a „tünetek” elmúltak, amint természetes lett, hogy reggel
hétkor virslit eszünk, majd egy zenés zötykölődés után szinte nevetve fogjuk meg
a csákányt, ásót, spaklikészletet, szerszámosládát, és vágunk neki a Porta Praeto-
riának. Öröm látni, hogy munkánk révén ókori barátunk igyekszik kimászni a lassan
háromméteresre mélyült árokból. Közös eredmény, amelynek minden kigördülő
köve, agyagos vörös földje, fehér mészköve, apró üvegdarabjai és nevetve elkiáltott
„small find”-jai mind-mind egy összekovácsolódott csapat munkáját dicsérik.46
A nap végén ugyanolyan poros és koszos a nagyszemöldökű berlini professzor, mint
mi, hallgatók.47 Mindamellett, hogy megtanulja az ember kitapintani a különböző
kerámiák közötti finom különbséget, és elmélázik azon, hogy ki, miért, hogyan
használta a földtől megtisztított apróságokat, emberséget is tanul. Ott egymásra
vannak utalva a csapattagok. Segítik egymást – ha kell, harmincévnyi ásatás ta-
pasztalatával, ha kell, egy erős karral, amely a borulni készülő talicskát megfogja,
egy fél szelet kenyérrel, egy pohár napsütötte, meleg vízzel…
Porolissum mindenképpen szép táj. Akad néhány gyönyörű emlék is, ami a ró-
mai korból maradt. De Porolissum inkább egy élmény és érzés, mint ahogy a múlt
is: mert aki a múltat igazán szívvel-lélekkel kutatja és megismeri, emberséget fog
találni ott. Valami olyat, amit a megpihent római katonák érezhettek a szellő fújta
barakkok között, a mesés magaslatokon.
2009. augusztus 26.
46 Small find: régészeti szakszó az angolszász szakirodalomból, amelyet a magyar nyelvű régé-
szet is gyakran használ. Aprólelet, kislelet.
47 Veit Stürmer (1957–2013) német klasszikaarcheológus, ókortörténész, a Havannai Egye-
tem egykori egyetemi tanára. A porolissumi ásatás egyik vezetője. A cikket az ő emlékének
ajánlom.
59
Az elhanyagolt és
pusztulásra ítélt történelmi
emlékek hosszú listája
elszomorító tény, ám
szerves része a román
turizmusnak.
Múltból faragott jelen
A régészeti parkok jelentőségéről
A
múltból származó emlékek egyszerűen „nyakunkba” csöppennek azzal a
pillanattal, amikor egy adott ország területén megszületünk. Legtöbbször
a kor mentalitását tükrözi az, hogy ezekkel az emlékekkel mit kezdünk: el-
pusztíthatjuk, átalakíthatjuk, ezerféle identitásunk részévé tehetjük, netalán meg-
őrizhetjük őket. Verespatak sokat hangoztatott példája rámutat egy Romániában
szinte ismeretlen jelenségre: a régészeti parkok hiányára.
Számos, magát „progresszívnek” valló egyén a régmúlt tárgyiasult emlékeit
is felesleges fosszíliának véli, amelyekben csupán a huszadik század vért ontó
ideológiáinak táptalaját látja. Ezzel egy olyan jelenben kívánkozik élni, amelyből
száműzi a múlt legevidensebb nyomait, annak tárgyiasult, épületek, szobrok, ré-
gészeti lelőhelyek formájában fönnmaradt emlékeit. Egy másik irányzat hajlamos
egy történelmi emlékmű „értékét” ideológiai szűrőn át látni: szent helyek, nemzetek
bölcsőhelyei, ősapák és ősanyák első lábnyomai sorakoznak szerte Európában és
a világon. Dákok, hunok, ómagyarok nemzeti emlékhelyeiből egész listát mutathat
fel mind Magyarország, mind Románia. Enyhén szólva kifogásolható az, ahogyan
ezeket őrzik és a közönség elé tárják.
Az elhanyagolt és pusztulásra ítélt történelmi emlékek hosszú listája elszomo-
rító tény, ám szerves része a román turizmusnak. A turisztikai potenciál szempont-
jából Európa negyedik államaként számon tartott Románia minden zegzugában
kastélyokkal, várromokkal, omladozó grófi palotákkal, színes tégláit és mozaikjait
könnyező szecessziós épületekkel találkozunk, amelyekben egy haladó európai
nemcsak a múlt néhol egyedülálló, máshol sajátosan regionális művészeti alko-
tásait látná meg, de a dollármilliókat hozó turisztikai forrást is. Ebből az óriási
emlékanyagból, melynek sorsa egyelőre Damoklész kardja alatt feszeng, most csak
a régészeti emlékhelyeket szeretném részletesebben tárgyalni.
A 2000-ben elfogadott 43-as számú törvény volt hosszú idő után az első,
amely a romániai föld alól előkerült emlékek jogi sorsáról, kezeléséről és megőr-
zéséről rendelkezett. A törvény kései kidolgozásának esett áldozatául számtalan
régészeti emlék mellett a troesmisi várostörvény (Lex Municipalis), amelynek több
kilós bronztáblái máig rejtélyes körülmények között hagyták el az országot.48
A régészeti patrimónium védelméről szóló törvényt 2006-ban kisebb módosí-
tásokkal újra elfogadták, míg 2010-es legutolsó módosításai már Kelemen Hunor
miniszteri tevékenységéhez kötődnek.49 A törvényben nemcsak a régészek mun-
kájának, hivatásának és tevékenységének találjuk meg a sok helyütt gyakorlatilag
megvalósíthatatlan előírásait, de a nemzeti jelentőségű régészeti emlékekről is szó
48 A két hatalmas bronztáblát 2015-ben sikerült a román államnak visszaszerezni a feketepiacról.

Ld. írásunkat a 109–113. oldalon.
49 Azóta további jelentős törvénymódosítások születtek, a legfontosabb a 2016 végén hozott új
műemlékvédelmi törvény. Ld. Függelék II.
esik. A lelőhelyek kategóriákba sorolása – régészeti patrimónium, nemzeti régészeti
lelőhely és világörökségi emlékhely – még nem oldotta meg ezeknek a régésze-
ti emlékeknek a valódi megőrzését, a restaurálás helyi problémáit és a helyszínek
fenntartásával, megőrzésével járó pénzügyi akadályokat, amelyekkel az intézmények
és a szakemberek a gyakorlatban találkoznak. A Hátszeg vidéki dák erődítmények
ugyan felkerültek a nemzeti jelentőségű emlékhelyek listájára, de ezek többségében
az anyagi problémák miatt szinte lehetetlenné vált az ásatás, a restaurálás és a fel-
vigyázás. Bár a dák főváros, Sarmizegetusa Regia UNESCO-listás emlékhely, mégis
lehetséges, hogy egy ilyen jelentőségű és a világon egyedülálló régészeti lelőhelyen
a nagy körszentély cölöpjeit ellopják és megrongálják.50 A lelőhely nem rendelkezik
olyan tájékoztatókkal, sem olyan szálláshelyekkel, amelyek által kiaknázhatná a ben-
ne rejlő turisztikai potenciált.
Az egykori római Dácia területét mintegy kétezer éve több tízezer római katona és
kereskedő özönlötte el a birodalom minden tájáról: szíriaiak, marokkóiak, germánok
de még a majdani ködös Avalon egykori lakói is idekeveredtek, és virágzó városi kul-
túrát hoztak létre. Amit mi Kolozsvár (Napoca) utcáin bandukolva látunk, tört része
annak, amit Gyulafehérváron (Apulum), Ulpia Traiana Sarmizegetusán (Várhegy),
Micián (Vecel), netalán Porolissumon (Mojgrád) láthatunk. Ezek a kiváló állapot-
ban fönnmaradt régészeti lelőhelyek mind óriási turisztikai potenciált jelentenek
nemcsak a rómaiak által is csodált táj szépsége, de a magasztos és gazdag régészeti
emlékek révén is. Mind Micia, mind Torda vagy Porolissum – hogy csak néhányat
említsünk a római lelőhelyek közül – kiválóan alkalmas lenne a németországi Xan-
tenhez hasonló régészeti park és szabadtéri múzeum kialakítására. Az egykori Castra
Vetera területén kialakított régészeti park teljes hosszában rekonstruált városfallal,
római templommal, interaktív játékokkal, gladiátorviadalokkal, egészében restaurált
római színházban rendezett koncertekkel várja az odalátogatókat – akik a látvány-
tól elbűvölve természetesen nagy számban érkeznek évente. Ugyanezt láthatjuk az
ausztriai Carnuntum (Petronell és Bad Deutsch-Altenburg) vagy szerényebb válto-
zatban Aquincum esetében is. A régészeti emlékek restaurálása és újjáépítése ugyan
a szakma egyik érzékeny pontja (jó példa erre a visegrádi vár esete), ám kétségtelen,
hogy a rekonstruált épületek impozáns hatása és turisztikai vonzása fontos forrást
jelent a szakemberek minőségi munkájának további folytatásához is.
A Szabadtéri Régészeti Múzeumok és Kísérleti Régészet Nemzetközi Szö-
vetsége (EXARC) világszerte mozgalmat indított az emberi régmúlt emlékeinek
szakszerű restaurálásáért, amely révén nemcsak a források maradnak fenn a jövő
szakemberei számára, de ezekben az interaktív időkapszulákban a látogató va-
lóban egy más világba csöppen, amely a Disneyland-hatáshoz hasonlóan mind a
gyereknek, mind a felnőttnek egyedülálló élményt tud nyújtani.
Romániában sorakoznak a Xantenhez hasonló emlékhelyek. Ehhez esetünkben
szerencsésen társul egy olyan természeti táj, amelyhez hasonlót a rómaiak is ritkán
láttak. Jelenünket és jövőnk forrásait táplálhatnánk, generációk kulturális igényét
és szomját olthatnánk régmúlt kövek hű megszólaltatásával: színesen, érdekesen,
hisz a múlt embere sem látta jelenét szürkének és romosnak.
2011. március 7.
50 Sarmizegetusa Regia (Gredistye) műemlékvédelmi státuszáról és jelenlegi helyzetéről ld.:
www.dacica.ro/aurora/category/sarmizegetusa-regia/. Utolsó látogatás: 2017. január 19.
62 Múltból faragott jelen

Sutba dobott Horatius
A
z egyetemi tanévhez lassan közeledve ideje lenne egy olyan kapun döngetni,
amelyet talán sokan már lezártnak tekintenek. Miközben a jelen a digitali-
záció korszakában igyekszik a kulturális örökséget maradandóvá tenni és a
világ vezető egyetemei könyvtáraikat digitalizált változatban is elérhetővé teszik
hallgatóik számára, addig felénk ellenkező irányba fordult a helyzet.
A kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeumban található, egykor több ezer kötetet
számláló könyvtár az ország egyik leggazdagabb ókortörténeti és régészeti kol-
lekciója volt, kincsestára és kutatási lakomahelye egy olyan tudományág híveinek,
amely amúgy is nehéz sorsra és küzdelemre van ítélve a tudományos munkát is
megfertőző pénzügyi hajszában. Az említett könyvtár gazdag gyűjteménye számos
intézmény, többek között a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár és a Román
Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézetének tulajdonát képezi. A gazdag
könyvtár olyan, országos szinten is ritkaságszámba menő köteteket tartalmaz, mint
a Corpus Inscriptionum Latinarum51 vagy számos latin és görög auktor kétnyelvű
kiadását a XIX. századból. Évtizedeken át ez a könyvtár jelentette régész- és tör-
ténészhallgatók számára a kaput az őskor és az ókor felé, a kutatók számára pedig
kiindulópontot és biztos alapot. Patinás szekrényei és egyedi hangulata kellemes
környezetet biztosított a klasszikusok fölött merengőknek.
Jelenleg ez a könyvtár intézmények és személyes érdekek szégyenteljes harcá-
nak áldozatává válik. A botrányos körülmények között felújitott és máig átadásra
váró történelmi múzeumban található könyvtárnak közel egyharmada a Román
Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézetének tulajdonát képezi. A tavaly
új székhelyet kapott intézet a központi könyvtárral történő sikertelen egyezkedés
eredményeképpen elköltöztette a múzeumból könyvállományát, amelyhez jelenleg
a hallgatók még nem juthatnak hozzá. A nemegyszer botrányba fulladt tárgyalá-
sokat követően Kolozsvár és egyben Erdély legnagyobb ókortörténeti és régészeti
szakkönyvtára feldarabolódott, érdekháborúk áldozatává vált. A régi szekrények
ma üresen állnak, a folyóiratok hiányosan, nemegyszer rendszertelenül sorakoz-
nak az amúgy is megcsappant hallgatóság tudásszomja előtt.52 A siralmas helyzet
még tragikomikusabb a könyvtárban dolgozók alacsony munkamorálja, szakmai
hiányossága és az arcukra ülő unottság miatt.
A három intézmény közötti vita áldozatává lett, szétszabdalt könyvtár helyzete
nemcsak az intézetvezetők felelőtlenségét jelzi, de a jövőbeni régész- és törté-
nészhallgatók viszontagságait is előrevetíti: megfelelő könyvtár nélkül az amúgy
51 A Római Birodalom latin nyelvű feliratainak eddigi legteljesebb korpusza, amelynek létrehozá-
sát Theodor Mommsen, az egyetemes ókortudomány egyik legnagyobb alakja kezdeményezte
a XIX. század közepén. A projekt a Berlini Akadémia irányításával mai napig is folytatódik.
52 A múzeum könyvtárát és néhány előadótermét azóta felújították és korszerűsítették, ám a
cikkben megjelölt problémákat azóta sem sikerült teljes mértékben orvosolni.
is válságos helyzetben lévő BBTE Történelem
A botrányos körülmények Kar hallgatóinak újabb nehézségek elé kell majd
között felújitott és máig a jövőben nézniük, nem csak a kurzusokra való
átadásra váró történelmi felkészülés, de kutatásaik terén is.
Az ókortörténeti könyvtár sorsa csak egy
múzeumban található csepp a tanügyünket jellemző feketelevesből.
könyvtárnak közel Csepp, amelyben hallgatók fuldokolnak és
egyharmada a Román előbb-utóbb kénytelenek lesznek kimenekülni
– távolra otthonuktól. Az ehhez hasonló jelen-
Akadémia Régészeti ségek sokasága nemcsak, hogy nem vonzza a
és Művészettörténeti fiatal kutatókat, de mágneses ellenpólusként
taszítja őket a gazdag és aktualizált külföldi
Intézetének tulajdonát könyvtárak felé.
képezi. Aki ugyanis – Kerényi Károly szavával élve –
a religio academicinek szánja minden erejét és
idejét, annak a tudomány és a kutatás életvitel, művészet.53 Vallás, amelyben hisz,
amelyet akar, és amelyért képes áldozatokat is hozni. Egy könyvtár feldarabolásával
kutatóknak vágják el az útját és hallgatóktól veszik el a lehetőséget a tanulásra.
Kell-e ennél nagyobb kudarc egy oktatási rendszernek vagy intézménynek?
2011. szeptember 1.
53 Kerényi Károly (1897–1973) magyar származású klasszika-filológus, ókortörténész, a magyar

és egyetemes ókortudomány egyik legbefolyásosabb kutatója. Számos jelentős művet alkotott
a görög mitológia, vallástörténet és irodalom kutatásában.
64 Sutba dobott Horatius

Hol van a kutya elásva?
A
Verespatak-szindróma és néhány, a műemlékvédelem háza tájáról érkező
baljós hírek miatt véleményünk szerint a régészeti műemlékvédelem néhány
sürgősen megoldandó problémáját érdemes a tudomány elefántcsonttor-
nyából kiszabadítva a nagyközönség elé tárni.
A román kulturális minisztérium minden évben közzéteszi a Történelmi emlék-
művek listája (Lista Monumentelor Istorice) mellett az „Eltűnt műemlékek listáját”
(Lista Monumentelor Istorice Dispărute) is. A legutolsó adatok szerint több mint
félezer, többségében XVIII–XIX. századi emlékmű vált az enyészet martalékává
vagy „veszett nyoma”. A jelenleg érvényben lévő urbanisztikai és városrendezési,
valamint műemlékvédelmi törvényeket figyelembe véve eleve gyanús, hogy egy-
általán lehetséges, hogy százszámra tűnnek el korábban már műemlékké nyilvá-
nított épületek. A lista további furcsaságát a régészeti műemlékek teljes hiánya
adja: ezek alapján azt mondhatnánk, hogy a jelenleg ismert és bejegyzett közel
16 500 régészeti lelőhely mindegyike épen, sértetlenül viseli közöny övezte sorsát.
A sajtóból fel-felhorkanó hírek azonban arról tanúskodnak, hogy a Sarmizegetusa
Regiában vagy Gyulafehérváron történt súlyos pusztítások, valamint a részlegesen
rekonstruált vagy restaurált régészeti emlékek parlagon hagyása a lista újraérté-
kelését szorgalmazza.
Az egyik ok, ami miatt a régészeti emlékek kimaradtak erről a feketelistáról, az a
repertóriumok összeállításában és jellegében rejlik. A XIX. században a múzeumok
és régészeti egyesületek megalakulásával együtt elindult a régészeti leletek és
lelőhelyek rendszeres feltárása és összeírása is, amely – a műemlékvédelemmel
szorosan együttműködve – az ember épített örökségének megőrzését tűzte ki
céljául. Erdélyben is sorra alakultak a múzeumi és történelmi társulatok, melyek
széles körű munkájukkal Erdély régészeti örökségét feltárták, elindítva az első
szisztematikus ásatásokat, melyeket terepbejárások sora előzött meg. A társulatok
– köztük a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat – olyan neves kuta-
tók publikációsorozatának köszönhetően, mint Pósta Béla, Téglás Gábor, Téglás
István, Kuun Géza, gyűjtötték egybe a régészeti örökséget.54 Múzeumi vezetőiket,
monográfiáikat és katalógusaikat mai napig használható forrásként lapozzák a
szakirodalomban. Munkájuk a korban elterjedt módszertant követve próbálta ös�-
szefoglalni Erdély régészeti hagyatékát. Leírásaikban egy helyszín azonosításához
leginkább a helyi folklórt, fákat, folyókat vették alapul és megközelítő értékeket
adtak meg, így értelemszerűen azok feltérképezése ma már az esetek többségében
54 Pósta Béla (1862–1919) az erdélyi magyar régészettudomány első hivatalos oktatója és a

kolozsvári régészeti iskola alapítója.
lehetetlenné vált. Nemcsak a romantikus kort
A lelőhelyállomány idéző Orbán Balázs55 munkáját jellemzi ez a
számontartásának módszer, de még a szisztematikus ásatásokat
ilyen mértékű hiánya végző Király Pál Várhelyen (Ulpia Traiana Sar-
mizegetusa) végzett ásatásait is nehéz vagy
a beruházások során lehetetlen ma terepen megtalálni.56
megkövetelt felméréseket Módszereik azonban az akkori európai ten-
is megnehezíti. denciát követték, nem dolgozott másképp ekkor
a Tróját ásó Schliemann vagy annak precízebb
utóda, Dörpfeld sem.57 A szomorú csak az, hogy
a romániai szakirodalom és régészeti repertóriumok – melyeknek terve már a har-
mincas években megfogalmazódott, de csak jóval később váltak nyomtatott való-
sággá – 2010-es legutolsó köteteiben is (ld. Szilágy megye régészeti repertóriumát
Nicolae Gudea és Sabin Adrian Luca szerkesztésében – Repertoriul arheologic
al județului Sălaj, 2010) a XIX. században alkalmazott módszereket használja a
régészeti helyszínek leírásakor és azonosításakor. Kivételként érdemes megem-
lítenünk a fiatalabb kutatógárda által elkészített Temes megye új repertóriumát
(ArheoGIS Timiș, 2011), amely modellként kell szolgáljon a hasonló projektek és
kezdeményezések számára.
Nem hozott változást a nagy reménnyel indult elektronikus Nemzeti Régészeti
Repertórium (Repertoriul Arheologic Național – RAN), ahol ugyan naprakész ada-
tokat talál a kutató régész a legújabb ásatásokról, ám azok koordinátáit és pontos,
térképen történő elhelyezését nem sikerült megoldani, így legfeljebb néhány sor
tanúskodik ezekről, sorsukról pedig aligha fog bárki is gondoskodni.
Ilyen körülmények között érthető, hogy az „Eltűnt emlékművek listáján” alig
vagy egyáltalán nem találunk régészeti lelőhelyet: az ok nemes egyszerűséggel
az, hogy a lelőhelyek döntő többségét terepen nem tudják beazonosítani, míg a jól
ismert, nagy régészeti helyszínek és emlékművek állapotáról aligha készül kel-
lő felmérés. Ma, amikor a régészeti topográfia és a GIS (Geographic Information
System) számos segédtudománnyal karöltve (légirégészeti kutatások, layerezés,
domborzatmodellezés, vektoros állományok rávetítése, remote sensing) külön tu-
dományággá nőtt, a régészetbe több pénzt fektető államokban elfogadhatatlannak
tűnik épített örökségünk számontartásának módja. A kutatásmódszertani hiá-
nyosságokkal magyarázható az a statisztikai anomália is, amit az európai régészeti
adatbázisok összehasonlításaiban (például Mesterházy Gábor tanulmányaiban)
látunk: míg Magyarországon mintegy 70 000 lelőhely szerepel a régészeti adat-
bázisban (amelyből azonban csak 30 000-et tartanak valóban ismertnek), addig
Szlovákiában 26 000, Nagy-Britanniában 55 000, Lengyelországban 450 000,
55 Orbán Balázs (1829–1890) néprajzgyűjtő, országgyűlési képviselő, a „legnagyobb székely”. Hí-

res művében, a Székelyföld leírásában számos régészeti helyszínt, főleg a római kori erődöket
írta le részletesen.
56 Király (Kőnig) Pál (1853–1927) régész, a várhelyi Mithras-szentély vezető ásatója. Az 1880-as
években feltárt szentély a maga korában Európa egyik legnagyobb régészeti szenzációjának
számított.
57 Heinrich Schliemann (1822–1890) német kereskedő, amatőr régész, Trója hivatalos feltárója
és a szisztematikus ásatások kezdeményezője. Ásatási módszereit az utókor és számos kor-
társa is élesen bírálta. Utóda, Wilhelm Dörpfeld (1853–1940) a szakszerű régészeti ásatások
elindítójaként ismert.
66 Hol van a kutya elásva?

ERDÉLYI RÉGÉSZET
Svédországban pedig 570 000 lelőhely ismert. Ehhez képest a 16 500 ismert ro-
mániai lelőhely eltörpül, bár területileg jóval nagyobb ország vagyunk, mint a fel-
soroltak egy része.
A lelőhelyállomány számontartásának ilyen mértékű hiánya a beruházások
során megkövetelt felméréseket is megnehezíti, elfeledtetve ezáltal a nemzetközi
charták alapvető etikai szabályát, miszerint a régészeti lelőhelyeket elsősorban
nem feltárni vagy felbolygatni kell, hanem megőrizni.
A nemzetközi szakirodalom és gyakorlat tendenciáit és eklatáns példáit most
nem tárjuk a kedves olvasó elé, ezek eredményeit láthatjuk a kompetens és könnyen
használható régészeti adatbázisokban. Mindezekből következtetve elmondhatjuk,
hogy Romániában a modern régészeti topográfia és a régészeti műemlékvéde-
lem 1992-ben megfogalmazott nemzetközi szabályzatát egyelőre csak elvétve
alkalmazzák, ez a tény pedig borús sorsot ígér az eddig felfedezett és műemlékké
nyilvánított lelőhelynek ugyanúgy, mint a még feltárásra váró, valószínűleg több
ezerre becsülhető lelőhellyel együtt. A változás elsősorban a kutatásban alkalma-
zott módszertanban és a törvények kivitelezésében szükséges. Újra kell értékelni a
műemlékvédelem valódi célját és mai modern társadalmunk mentalitásába történő
beépítését.
2012. február 17.
67
…tarthatóak-e az ideológiai
megfontolásból létrehozott
több évszázados történelmi
„axiómák” a XXI. századi
társadalomban?
Dákok vagy rómaiak:
mérlegen a régmúlt
A
kolozsvári akadémiai napok programsorozatát mintegy megelőzve, a Ré-
gészeti és Művészettörténeti Intézet, valamint a Babeş–Bolyai Tudomány-
egyetem munkatársai egész napos konferenciát szerveztek május 17-én
Határokon túl. A késő antik közép- és kelet-európai kulturális identitás újraér-
telmezése címmel. A kollokvium nemcsak a régiónkat illető kutatások legújabb
eredményeit tette mérlegre, hanem olyan kérdéseket is vitára javasolt, amelyek
nagy tömegek identitását ingatnák meg.
Már csak véletlen talán, hogy a neves bukaresti történész-politikus Zoe Pet-
re a Historia folyóiratnak adott interjújában ezzel egy időben ugyanezt a témát
feszegette: kik is a románság ősei, és szükségesek-e az évszázados történelmi
paradigmák és axiómák?
A kolozsvári konferencia nyolcórás, mondhatni maratoni előadás-sorozatában
tíz előadás és három könyvbemutató hangzott el. Nemcsak kolozsvári, de nagybá-
nyai, szatmári, zilahi és nagyszebeni kollégák is részt vettek, és bemutatták kuta-
tásaik legújabb eredményeit. Ami e szakmai diskurzusból figyelemreméltóbb és
e hasábok véleményrovatába is megfér, az nem a bemutatott fibulák, késő római
kemencék vagy korongolt kerámiák részletei, hanem a szakmai bemutatók egyiké-
nek utóvitáján felvetett téma: tarthatóak-e az ideológiai megfontolásból létreho-
zott több évszázados történelmi „axiómák” a XXI. századi társadalomban? Milyen
álláspontra kell helyezkednie a történésztársadalomnak ezeket a témákat illetően,
és hogyan hozható létre egy „országos” konszenzus ebben?
A felvázolt történelmi anomáliák, mondhatni a kollektív mentalitás rákfenéi
– van-e dákoromán kontinuitás, kik éltek Erdélyben a rómaiak kivonulása és a
magyarok bejövetele között – nagy vitát keltettek a jelenlévők között. A dr. Ioan
Stanciu és dr. Coriolan Opreanu által vezetett vitának érdekes üzenete volt: bár az
egyre bővülő források, a nyugat-alföldi autópálya-ásatások és az egyre szerte-
ágazóbb interdiszciplináris kutatásmódszertan révén sorra dőlnek meg a kollektív
mentalitásban még élő dogmák, mégis, a legfőbb szervek és tudományos intézmé-
nyek, tankönyveink, de nemegyszer még az egyetemi oktatás is régi félelmei és
dogmái elavult bugyrában forog tovább. Miért lehetséges ez? Miért erősödik ismét
a kommunista rezsim által is pártfogolt évezredes dák „birodalom” és eszmeiség
iránti ragaszkodás, mint egyféle ősi paradicsomi lét utáni vágyakozás? A „dákok
vagyunk-e vagy rómaiak” kérdés abszurditását és ideológiai hátterét már sokan
kimutatták a rendszerváltozást követően – gondoljunk csak Lucian Boia nagy port
kavart könyveire –, mégis, a Román Tudományos Akadémia által 2010-ben kiadott
és „bővített” Románia történetének második kötetében továbbra is helyet kapott
a dákoromán kontinuitás, a százszámra hemzsegő kora keresztény emlékekkel,
és ugyanez a vélemény tükröződik a dákomán hagyományőrző szervezetek és
propagandafilmek egyre bővülő és a nagykö-
A „dákok vagyunk-e zönség által ismét felkarolt tárházában. A köz-
vagy rómaiak” kérdés oktatásban és az ország némelyik egyetemén
abszurditását és sem tanítják még az új elméleteket, míg az ezért
skandáló kevés szakembert nemegyszer kizár-
ideológiai hátterét ják a tudományos fórumokról. Mi lehet ennek
már sokan kimutatták az oka? A válasz igen bonyolult, és aligha lehet
a rendszerváltozást egyértelműen és egyoldalúan megfogalmazni:
benne találjuk a válságba jutott kollektív tu-
követően. dat igyekezetét, mely bizonytalan identitását
idealizált múlttal próbálja erősíteni, a gazdasági
válság miatt feléledő és dákomán propagandát használó szélsőségek felerősödé-
sét, a Román Tudományos Akadémia és a történészi gárda régi titánjainak máig
ható erejét és befolyását, valamint – ha tetszik, ha nem – a szakma fiatalabb vagy
igényesebb tagjainak elefántcsonttorony-beli ténykedését.
A konferencia záróvitáján természetesen a problémák nem oldódtak meg, hisz
a helyzet velejétől bűzlik. Az viszont dicséretes és reményt adó, hogy a kolozsvári
iskola hagyományaihoz híven képes elrugaszkodni az axiómáktól, félelmektől és
évszázados tévhitektől, és nemegyszer szembemegy az árral a szakmai létbizony-
talanságot is vállalva. A tegnapi kollokvium talán legérdekesebb momentuma az
volt, amikor a Római Birodalom Romániára eső határszakaszának UNESCO-jelö-
léséről volt szó, az egyik előadó bemutatójában kivetítették Dácia római provincia
ma már teljes egyetértéssel elfogadott térképét, ahol a bánáti szakasz már nem a
Tiszáig és Szegedig (Partiscum) megy. A közönség első soraiban ott ült Dumitru
Protase akadémikus, a dákomán elmélet és kontinuitás egyik utolsó titánja.58 A ma-
tuzsálemi korú szaktekintély – megőrizve a tudós mindenkor szent eleganciáját –
a térképre nézve kissé ironikusan és fagyottan csak annyit tudott mondani: „ezt
biztos nem románok készítették”.
Szerencsénkre: de igen, románok készítették.59
2012. május 21.
58 Dumitru Protase (1926–) kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus, régész, a Román Tudo-
mányos Akadémia tiszteletbeli tagja. Elsősorban az 1950-es évek óta általa hangoztatott
dákoromán kontinuitás elmélet szószólójaként ismert.
59 Megjegyzendő, hogy azóta a romániai limeskutatás új fejezettel bővült és számos jelentős
eredményt ért el nemcsak a délnyugati, de az északi és keleti daciai Limes értelmezésében is.
Az egyik legutóbbi Dácia-térképen, amelyet Visy Zsolt közölt 2016-ban, a bánsági határvonal
Hadrianus uralkodásának idején (Kr. u. 117–138) már a Cserna folyó mentén halad.
70 Dákok vagy rómaiak: mérlegen a régmúlt

Római utakon
M
íg mások a nyár forróságát kirándulásokkal, pihenéssel vagy irodai szé-
kükben hűsölve töltik, a régész a múltba merül, napi munkájával régi idők
nyomait kutatja, és egyféle időutazást tesz. Jómagam immár egy hete ások
a kolozsvár-alsóvárosi református templom (közkeletűen: Kétágú templom) mö-
götti (str. Arges utca) botrányosan induló, de meglehetősen hamar elcsendesülő
építkezést megelőző mentőásatáson. Az ásatás alighanem a város történetének
egyik leghosszabb „mentőásatása”, melynek okairól most inkább ne is beszéljünk.
Sokkal érdekesebbek az ásatás folyamán előkerült régészeti objektumok. A gazdag
neolitikumi, római, népvándorlás kori (Marosszentanna–Csernahov-kultúra), kö-
zépkori és modern kori leletek közül számomra a római út jelenti a legizgalmasabb
felfedezést, így erről ejtek néhány szót.60
A Római Birodalom civilizációjának elengedhetetlen kelléke, talán legfontosabb
hagyatéka a mintegy 400 000 km-es útrendszere, amely behálózta a birodalom
teljes területét a ködös Avalontól egészen Palmyra karavánútjaiig. Az útrendszer
nemcsak a közlekedést, kereskedést és a hadsereg mobilitását szolgálta, de fő ütő-
ere volt a városok és kultúrák közötti könnyebb kapcsolatteremtésnek is. Az utak
mentén mansio (vendégfogadó), posta, vámok, katonai állomáshelyek és kutak
voltak, míg a Rómától (milliarium aureum) vagy a legközelebbi várostól mért tá-
volságot mérföldkövek (milliarium) jelezték szerte a birodalomban. Az utak épí-
tése olyan fontos volt, hogy külön törvény szabályozta már a legrégebbi idők óta
(Leges XII Tabularum). Attól függően, hogy hol haladt az út és kinek a parancsára
és felügyelete alatt épült (curatores viarum), a rómaiak megkülönböztették a köz-
utakat (viae publicae), magánutakat (viae privatae), katonai utakat (viae militares)
és mellékutakat (viae vicinales). Az építési technikától és a felhasznált anyagoktól
függően többféle utat ismerünk. A sok helyen máig használt római utak (Via Appia)
hatalmas kőlapjait nem találjuk meg a mellékutakon vagy a kisebb közutakon sem,
hisz azok elsősorban a császári propagandát szolgálták.
A mai Erdély – így Kolozsvár – területét is Kr. u. 106-ban hódították meg a
rómaiak. Alig két év alatt több ezer katona szervezett munkájának köszönhetően
megépülnek Dacia tartomány mintegy 5000 km-es úthálózatának főbb ütőerei,
amit az ajtonyi mérföldkő bizonyít, amely a Napoca és Potaissa, azaz a mai Ko-
lozsvár és Torda közötti út elkészüléséről tanúskodik. Traianus császár uralkodása
idején tehát a mai Kolozsvár belvárosa alatt fekvő Napoca településre igyekvő
kereskedők, katonák és peregrinusok már elkészült utakon érkeztek. Ennek egyik
szakaszát (mintegy 200 m) fedezték fel az alsóvárosi templom mögött. Az út va-
lószínűleg folytatása az eddig mintegy 250 m-es szakaszában feltárt, a mai 21
Decembrie (Belmagyar utca) alatt fekvő, Apahida felé vezető római útnak, amely
60 Az ásatás ezt követően is folytatódott és 2013-ban ért véget. Azóta kisebb-rövidebb szakmai
jelentéseket közöltek az ásatásvezető régészek, monográfia egyelőre nem készült. Az ásatás
helyszínének jelentős része azóta beépült.
köztudottan a középkorban is az egyik legfor-
Az út valószínűleg galmasabb kereskedőút volt (Platea Magier).
folytatása az eddig A római út a mai Apahida közelében vált három
mintegy 250 m-es részre, fő célpontjaként érintve a szamosújvári
auxiliáris tábort. Napoca város keleti útjának
szakaszában feltárt, a mai ez az új szakasza tehát a városba befutó négy
21 Decembrie (Belmagyar út közül a két mellékút (keleti, nyugati) egyike
utca) alatt fekvő, Apahida volt. A fő ütőere a városnak a Tordát (Potais-
sa) a meszesi hágóval (Porolissum) összekötő
felé vezető római útnak. út volt, melynek egy jelentős szakaszát a mai
Ferdinand út alatt fedezték fel. A nyugati út a
gyalui auxiliáris tábor felé vezetett.
A keleti útnak ez a rövid, de jelentős szakasza is jól mutatja, hogy rendkívül
forgalmas volt, ám a római hódítás után elhanyagolták. Útvonalát gödrök, égésnyo-
mok, állattetemek és nemegyszer középkori viskók nyomai szabdalják. A modern
korban az út minden bizonnyal már ismeretlen lehetett vagy irányt váltott, a római
út ugyanis keresztezi a XVII. századi templom alapjait.
Bár a rögök és néma kavicsok formájában fennmaradt utat ásni nem a legkel-
lemesebb feladat, mégis ha egy kis életet és fantáziát lehelünk egy régmúlt kor
egykor nyüzsgő kereskedőútjába, máris értékesebbnek és kedvesebbnek hat a
milliónyi megtisztítandó kavics és kőtörmelék.
2012. július 27.
72 Római utakon
Rómaiak nyomvonalán
A
Római Birodalom a mai Európának nemcsak szellemi javakat, de tárgyi
örökséget is bőségesen hagyott. Feltárásuk, gondozásuk és szakszerű be-
mutatásuk révén a múltnak számos olyan aspektusa tárul a jelenkor elé,
amely iránymutató elveket és erényeket tud interaktív módon újrateremteni. Erre
kiváló példa a Római Birodalom határvédelmi rendszerét (limes) magába foglaló
emlékek szakszerű feltárása és bemutatása, amelynek legújabb fejezete, úgy tűnik,
Maros megyében fog megvalósulni (10. fotó).
A Római Birodalom ötezer kilométeres határvonala (Limes) ma több tucat eu-
rópai, közel-keleti és észak-afrikai országon át halad, több ezer régészeti objek-
tummal (katonai táborok, települések, őrtornyok, utak, útállomások) gazdagítva a
tájat. A római határvidék legismertebb és leg-
A Római limes útvonal jobban megőrzött részei (Hadrianus fala, Anto-
elnevezésű projekt fő célja ninus Pius fala, a németországi germán-raetiai
a Maros megyei római limes) ma már a világörökség részét képezik.
A 2005-ben indított nagyszabású nemzetközi
határvédelmi szakasz projekt (Frontiers of the Roman Empire – Cul-
szakszerű, a legmodernebb ture 2000) folytatásaként 2008-ban Visy Zsolt
technikákat és a pécsi régészprofesszor által kezdeményezett
Danube Limes UNESCO World Heritage projekt
Nyugat-Európában révén Szlovákia és Magyarország is elkészítet-
bevált módszereket te a nevezési dokumentációt, melynek révén
alkalmazó kutatása és a közeljövőben római határvédelmi emléke-
ik remélhetőleg a világörökség részét fogják
a nagyközönség előtti képezni.
bemutatása. Ebbe a nagyszabású régészeti, műemlékvé-
delmi és turisztikai körforgásba ágyazódott be
szervesen és igen dinamikusan a Maros Megyei Múzeum csapata, amely 2007 óta
öt intézménnyel társulva (Pécsi Légirégészeti Téka, Haáz Rezső Múzeum, Molnár
István Múzeum, Csíki Székely Múzeum, Székely Nemzeti Múzeum) Maros, Hargita
és Kovászna megyékben a Limes Dacicus Orientalis (LIDOR) projekt keretén belül
terepbejárások, légirégészeti kutatások, geofizikai mérések és régészeti feltárások
révén számos jelentős eredménnyel gazdagította az eddigi kutatásokat és az egy-
kori Dácia provincia határvédelmi rendszerének ezt a viszonylag kevésbé ismert
részét.
2011-ben a projekt folytatásaként további, immár külföldi intézményekkel is
társulva (berlini Humboldt Egyetem, Kölni Egyetem és a budapesti Eötvös Loránd
Tudományegyetem) a kutatás elsősorban a Maros megyei Limes szakaszra fó-
kuszált (Marosvécs, Mikháza, Sóvárad). Legutóbb a X. Erdélyi Magyar Régészeti
Konferencián a projekt egyik vezetője, Pánczél Szilamér muzeológus számolt be
a Római limes útvonal elnevezésű projektről, amelynek fő célja a Maros megyei
római határvédelmi szakasz szakszerű, a legmodernebb technikákat és a Nyu-
gat-Európában bevált módszereket alkalmazó kutatása és a nagyközönség előtti
bemutatása. A projektet a Nemzeti Kulturális Alap Adminisztrációja (AFCN) és
a Maros Megyei Tanács finanszírozza, és nemcsak pótolni igyekszik a romániai
limeskutatás ezen szakaszának hiányosságait, de interaktív módon (honlappal
– www.limesdacicus.ro –, szórólapokkal, térképekkel, helyszíni bemutatókkal és
kiállításokkal) valós kapcsolatot igyekszik teremteni a kétezer éve Erdély területén
masírozó római katonák mindennapjai és a jelenkor között.
2012. november 16.
74 Rómaiak nyomvonalán
Cluj és Napoca:
egy névcsere története
G
yörke Zoltán volt prefektushelyettes nemrég közölt egy dokumentumot,
amely azóta bejárta a román sajtót.61 Az 1974. október 15-i közgyűlésen Ni-
colae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával – többek kö-
zött Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municípiumi fennállásának
alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is
rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a dik-
tatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira, de legfőképp a Cluj-
Napoca névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.
A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae
Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ün-
nepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság
további hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi
több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor az is kide-
rül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár
idején, Kr. u. 124 körül a település municípiumi rangot kap, történészek tanulmá-
nyaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település fönnmaradt a középkorig
falusi formában, amelynek az ottani „római lakosok” adták a latin Clusum nevet.
Ezekre az információkra építve a város másnap, Szörényvárhoz hasonlóan, dáko-
római nevet kapott: Cluj-Napoca lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a
címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy
most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.
Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen
dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére, amelyekben azt olvashatta
– már ha jól értette a szöveget –, hogy Clusum latin neve a rómaiaktól szárma-
zik és Napoca bizonyosan dák tulajdonnév? A történészeket rég foglalkoztatta
Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták vagy
legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudio-
polis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai
is. Már Szamosközy István is leírja 1593-ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Pto-
lemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható.62
Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában
és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám
Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles
kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tud-
ták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium
Aelium Hadrianum Napocensium nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia
Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott. A rómaiak már a 106-ban tör-
tént hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt
61 Lásd: Györke Zoltán: Napoca. O istorie recentă a Clujului. Mega Kiadó, Kolozsvár, 2017
62 Szamosközy István (1570–1612) erdélyi történetíró, epigráfus, az egyik legkorábbi erdélyi
római feliratgyűjtemény összeállítója, Kolozsvár római múltjának kutatója.
ajtonyi mérföldkő, amely a Potaissa (Torda) és
Milyen dokumentumok Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de
állhattak Ceauşescu ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falu-
rendelkezésére, sias település. A név etimológiájáról számtalan
tanulmány született román, magyar és külföldi
amelyekben azt olvashatta, szakemberek tollából is. Az egyik legrészlete-
hogy Clusum latin neve a sebb elemzést a román régészet úttörője, Vasi-
rómaiaktól származik és le Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög
napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet,
Napoca bizonyosan dák amely egy népnevet takar.63 Ez a jelenség ráillik
tulajdonnév? a Ptolemaiosz-féle településlista számos tagjá-
ra, a görög származású, de római környezetben
nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos-telepe-
ket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól
eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett
földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erő-
dítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Tomaschek tézisét, amely szerint a
fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása
volt, hogy számos helyen megőrizték az őslakos település vagy vidék nevét. Így
volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetében is. Dácia szinte
összes településneve trák vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a
romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsü-
lése és felhasználása.
Bár az 1950-es és 60-as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron
és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion
Mitrofan, aki számos cikket is írt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott
Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település
bizonyítására. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfene-
si Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak.
A szórványos kerámialeletek – amelyek 10%-ban a kolozsvári ásatások során elő-
kerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett
a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia
azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság dombokra, magaslatokra helyezte erődít-
ményeit és városait, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb
völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe. Ma tehát,
a kutatás jelenlegi állása szerint, a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy
trák eredetű (bizonyosan nem latin), de nem tudjuk, hogy a római város mellett,
felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet je-
lölt-e. Néhány szakértő – így az 1960-as években már aktívan publikáló Dumitru
Protase továbbra is fenntartja azon álláspontját, hogy kellett itt léteznie egy dák
településnek.
A római település a Kr. u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan el-
néptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok,
gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb-rövidebb ideig itt, de egyikük
sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római
63 Vasile Pârvan (1882–1927) román régész, akadémikus, a romániai régészeti kutatások doyenje.
Munkássága a dákok és rómaiak történetének kutatásában máig alapműnek számít.
76 Cluj és Napoca: egy névcsere története

ERDÉLYI RÉGÉSZET
városban, hanem attól távolabb, a Kolozsvár és Szászfenes közötti mai Polus Be-
vásárlóközpont64 területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult te-
lepülés első említése csak 1177-ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus–Kulusuar
név etimológiájáról is hosszú vita folyt, és számos elmélet született mind a román,
mind a magyar történetírásban. Nemegyszer ideológiai és politikai színezettel és
céllal ecsetelték a név latin vagy ősmagyar eredetét. A mai álláspont szerint szláv
személynévből származhat Kolozsvár neve.
1974-ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjteniük az ada-
tokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott mind a román,
mind a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a párt-
ideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu vagy David Prodan
műveit – részesítette előnyben. Ezekből természetesen ki lehetett hámozni és
„bizonyítékokkal” alá lehetett támasztani a kontinuitás elméletét és a municipalitás
1850 éves folytonosságát, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel
kilenc évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170 között, amikor aligha
állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére Ceauşescu átnevezte a várost. Ha
pontos lett volna, a Cluj – Colonia Aurelia Napocensis nevet kellett volna adja, hisz
a római város soha nem viselte Napoca formában az egykori dák nevet (11. fotó).
11. fotó. Kolozsvár névváltoztatásáról szóló dokumentum
64 Azóta VIVO.
77
1974-ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani”
próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni igyekezett –, mi is volt Napoca,
és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András
cikke a Korunkban, továbbá Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a
város történetéről.
Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminiszt-
ratív következményei ellenére. A civil szféra érezhetően „le akarja vakarni” a kom-
munizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca
és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul.
Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön – London, Köln, Szombathely,
Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimázsba
a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben.65
2014. március 25.
65 Kolozsvár római múltjáról ugyan számos szaktanulmány íródott a XX. század második fe-
lében Ioan Mitrofan, Constantin Daicoviciu, Bodor András, Alexandru Diaconescu, Viorica
Rusu-Bolindet vagy Sorin Cocis szerzők tollából, Jakab Elek XIX. századi várostörténete óta
nem sikerült magyar nyelven monográfiában összefoglalni a város római múltját. Jómagam
2016 augusztusában sorozatot indítottam Kolozsvár római múltjáról a Szabadság folyóirat
hasábjain, és 2017. január 12-én telt házas előadást tartottam a Györkös-Mányi Albert Em-
lékházban. A tízrészes sorozat várhatóan jövőre kötet formájában is megjelenik.
78 Cluj és Napoca: egy névcsere története

Erdélyi magyar régészet:
múlt és jövő
V
incze Zoltán neves kolozsvári tudománytörténész legújabb könyvét (A ko-
lozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban 1899–1919. Kolozsvár,
Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2014) nemrég mutatta be az Erdélyi Múze-
um-Egyesület vezetősége. A könyv egy több évtizedes munka sokak által várt gyü-
mölcse, amely nemcsak a kolozsvári értelmiségi elit egyik legnevesebb tagjának,
Pósta Bélának az iskolateremtő munkásságát, de a jelenlegi erdélyi magyar régé-
szeti iskola jövőjét is mérlegre teszi. Súlyos könyv, rejtett kérdésekkel (12. fotó).
A könyv valóban súlyos, hisz a maga 812 oldalával, kiváló minőségű, kemény
fedeles kötésével és nehéz lapjaival igazi kuriózumnak számít a szakirodalmi
könyvkiadásban. A szerző az egykori Bolyai Egyetem hallgatójaként olyan ta-
nároktól lelt Klió csókjára, mint Ferenczi István régészprofesszor, Szabó György
klasszika-filológus vagy a korszellem tragédiáját megtestesítő Szabédi László író,
műfordító. Örökségük nyoma ott van
Vincze Zoltán könyvében is, amely a
példamutatás eszközével él, és így
erősebb alapokra helyezi, illetve biz-
tosabb ismeretekkel látja el az erdé-
lyi magyar régészeti iskolát. Ezt jelzi
a könyv előszava előtt közölt, Buday
Árpád által összefoglalt Pósta Béla-
arckép is, amelyben az iskolateremtő
tudós, muzeológus, kultúrdiplomata
előtt tiszteleg az őt követő generáció.
Vincze Zoltán ezzel már az elején jelzi
könyvének legfőbb célját. Az előszó-
ban megjegyzi, hogy elsősorban a
neves tudósra vonatkozó, sokáig elfe-
ledett vagy a Kolozsvári Erdélyi Tör-
ténelmi Múzeumban porosodó doku-
mentumokat kívánta összegyűjteni, és
nem azok kritikai elemzését elvégezni.
A könyv részletesen foglalkozik
a kecskeméti születésű, majd Buda-
pesten az ország addig egyetlen igazi
múzeumában, a Nemzetiben munkára
talált tudós életével, szárnypróbál-
gatásaival és szakmai fejlődésével.
Vincze hiteles és következetesen
12. fotó. Vincze Zoltán műve
idézett dokumentumokkal és gigászi horderejű,
Vincze évtizedes levéltári munkáról tanúskodó kutatási eredmé-
kutatómunkájának most nyekkel részletezi Pósta első ásatásait is a korai,
közölt művével mégis 1892–1896 közötti időszakból. 1899 júniusában
Pósta miniszteri határozat révén átvette az Er-
kérdést intéz az erdélyi délyi Múzeum-Egyesület Érem- és Régiségtá-
magyar régészekhez: hova rának vezetését, amellyel új fejezetet nyitott az
addig a Hunyad Vármegyei Régészeti Társulat-
és hogyan tovább? hoz köthető erdélyi régészet történetében. Az ő
munkássága teremtette meg nemcsak a régé-
szet, ókortörténet és muzeológia egyetemi oktatását, de az akkor már közel egy
évszázados magángyűjtésekből származó több ezer tárgy rendszerezését és köz-
lését is. Ugyancsak az ő munkájának köszönhetően épült ki az akkori Magyarország
vidéki múzeumhálózata, amelynek megteremtette a helyi feltételeit. Egyik írásában
úgy fogalmazott, hogy egy múzeum működésének három alappillére van: „helység,
szakerő és évi rendes javadalom: ez az a három alaptényező, amelyen minden gyűj-
teménynek sorsa megfordul” (Vincze 2014. 43.). A Múzeumok és Könyvtárak Or-
szágos Főfelügyelőségének munkatársaként 29 múzeum, többek között a zombori,
debreceni, békéscsabai, szatmári, temesvári, gyulafehérvári, sepsiszentgyörgyi és
természetesen a kolozsvári tartozott a felügyelete alá. A múzeumokban nemcsak
a szervezőmunkát és a megfelelő anyagi keretet teremtette meg, de állandó tanfo-
lyamokat hozott létre az akkor még szakképzetlen, de munkájukat lelkesen végző
fiatalok számára. Munkája révén nemcsak az a 18 kolozsvári, Vincze által felsorolt
tudós tekinthette magát a Pósta-iskola tanítványának, hanem a Kárpát-medence
első, szakképzett muzeológus- és régészgenerációjának többsége is.
Vincze Zoltán nemcsak bemutatja, de az eredeti dokumentumok fényképeivel,
táblázatokkal és gazdag illusztrációval is példázza a rövid, alig húszéves korszak
jelentőségét. Különösen fontos, hogy részletes leírásokat, naplórészleteket, le-
veleket olvashatunk olyan ritkán közölt régészeti eseményekről, mint Pósta Béla
gyulafehérvári ásatása, amelynek anyagát csak idén sikerült közölni, száz évvel az
ásatást követően. Oknyomozói munkája révén a szerző eloszlat néhány Pósta Bé-
lához kötődő tévhitet is: dokumentumokkal alátámasztva bemutatja, hogy a híres
tatárlakai leletanyagot valójában Roska Márton rendszerezi és Pósta nem a saját
nevén jelenteti meg. A hibát valószínűleg Hampel József követi el, aki csak a Pósta
által aláírt jelentést olvashatta el. A könyv részletezi ugyanakkor a Dolgozatok
című szakfolyóirat születésének körülményeit és az erdélyi magyar régészeti iskola
nemzetközi szakértőkkel folytatott élénk kapcsolatát is. Ahogy az előszavában is
kiemelte: nem elemzi részletesen a Pósta-iskola tanítványainak szakmai tevékeny-
ségét, ezt a régésztársadalomra bízza, így ez az igen fontos rész mondhatni iga-
zoltan hiányzik a könyvből. Vincze gondos kutatásának köszönhetően nemcsak a
századfordulós Kolozsvár múzeumi és egyetemi világáról kapunk holisztikus képet,
de a kor értelmiségi elitjének összeforrt, együttműködő csapatszelleméről is. Pósta
– bár soha nem tartották számon polihisztorként – a kor neves íróival, költőivel és
politikusaival is élénk kapcsolatot tartott fent. Neki köszönhető többek között az
is, hogy Márton és György mester Szent György-szobrának bronzmásolatát Ko-
lozsváron is csodálhatjuk. A kötet bemutatja az első világháború súlyos hatását a
kolozsvári múzeum és régészeti oktatás életére, és nyomon kíséri a Magyarország
80 Erdélyi magyar régészet: múlt és jövő

ERDÉLYI RÉGÉSZET
szétszabdalása előtt elhunyt tudós utóéletét és értékelését is. Vincze nem értékel,
nem bírál, alig alkalmaz historiográfiai módszereket munkájában. Részletekig menő
történészi elemzések helyett sokkal inkább pozitivista módon mutatja be az olyan
forrásokat, amelyeket eddig kevés kutató láthatott. Detektívmunkáját a Kolozsvári
Erdélyi Történeti Múzeumtól a budapesti levéltárakon át számos magyarországi
intézményben végezte.
Miért is fontos ez a kötet? Elsősorban hiánypótló mű egy nálunk még gyer-
mekcipőben járó műfajban. Tudománytörténettel, historiográfiai összefoglalóval
kevesen foglalkoznak manapság, különösen az egykori erdélyi magyar tudós elit
munkájára összpontosítva. Másrészt ugyanakkor a könyv, amely kicsit nosztalgi-
kus, mondhatni vágyakozó hangvétellel idézi fel egy szellemi pezsgés korszakát,
példát mutat a jövőnek. Bár kiáltványszerű kérdéseket, nagy szólamokat és mani-
fesztumot nem tár elénk, Vincze évtizedes kutatómunkájának most közölt művével
mégis kérdést intéz az erdélyi magyar régészekhez: hova és hogyan tovább?
Pósta Béla munkássága és iskolateremtő tevékenysége modellként szolgálhat
egy olyan korban, amikor a nemzetközivé válás kérdése, a szakmai farkastörvé-
nyek, a „publish or perish”66 jelenség szétszabdaló erőként mardossa a humántu-
dományok többségét. Pósta Béla alázata, emberközelsége és szakmai kiválósága
iránytűként szolgálhat a jelenlegi generációnak, amely most ezzel a könyvvel még
hozzáférhetőbbé vált.
2014. június 19.
66 Közölj vagy véged! (ang.)
81
az egykori Római
Birodalom
határrendszerének
romániai szakasza,
a Limes Dacicus végre
a világörökség
részévé válhat.
A láthatatlan örökség:
a római limes Romániában
S
zámos erdélyi és bánáti kistelepülés legendáriumába és köztudatába épült
be „Tráján útja”, számos falu máig legjárhatóbb és legforgalmasabb ütőere.
Az egykor egész Erdélyt behálózó római úthálózat és az ideköltözött Róma
örökségének látható nyomai már a középkorban bevésték a nagy kultúra emlékét
a köztudatba. Ez az élő örökség – bár változatos formában túlélte a történelem
viszontagságait – még nem kapott nagyságához és jelentőségéhez méltó megbe-
csülést. Ennek első fontos lépése előtt állunk most: az egykori Római Birodalom
határrendszerének romániai szakasza, a Limes Dacicus végre a világörökség ré-
szévé válhat.
A limes a Római Birodalom határát jelző latin kifejezés. A határ fogalma azon-
ban 1800 évvel ezelőtt egészen mást jelentett, mint manapság. Nemcsak admi-
nisztratív, politikai, katonai és gazdasági határvonalként szolgált, de kulturális és
ideológiai hatása is jelentős volt. Két provincia vagy a birodalom és az azon kívül
eső terület (Barbaricum) határát több tucat monumentális építészeti elem (katonai
táborok, erődök, megfigyelőállomások, postaállomások, vámok, sáncok és néhány
esetben akár falak is) mellett egymással szoros kereskedelmi és kulturális kapcso-
latot ápoló települések, tehát a táradalmi felépítés is jelezte. A római limes nemcsak
egy vékony, néhány száz méter széles vonalként több ezer kilométeren át húzódott
Britanniától a mai Szíriáig, hanem egy szövevényes, jóval szélesebb kereskedelmi,
gazdasági és kulturális hálózat, amely magával ragadta a kor összes népét. A limes
– bár számos helyen jóformán ma már láthatatlan – valójában monumentálisabb
örökségként épült be a mai Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet államainak kul-
turális örökségébe, mint a leghíresebb római épületek. Jelentősége és hosszú távú
hatása nagyobb volt az olyan emblematikus épületekénél, mint a Pantheon vagy a
Colosseum. A limes tehát egy nagyon sok részelemből álló kulturális, gazdasági és
politikai fogalom is. Méltán nyerte el már a középkoriak fantáziáját és érdeklődését
is, beépülve számos erdélyi és olténiai település közös emlékezetébe.
Románia területének jelentős része az egykori Dácia római provincia részét
képezte. Bár a provincia pontos határvonalát máig nehéz pontosan meghúzni, a mai
kutatás ma már viszonylag pontos térképet tud készíteni az egyik legkésőbbi római
provincia formájáról, limeséről. Kutatása európai szinten kiemelkedő régiséggel
büszkélkedhet. Már a XVIII. és XIX. század első felében megemlíti számos neves
erdélyi és román ókorász, kincsvadász és polihisztor az erdőkben, folyópartokon,
dombokon átívelő sáncokat, árkokat és római erődöket. Különösen az erdélyi sza-
kasz kutatása kiemelendő, amelyet olyan neves magyar kutatók jártak be, mint
Torma Károly, Téglás Gábor vagy Ferenczi István. Az ő munkásságuk alapozta meg
a ma már külön tudományággá nőtt romániai limeskutatást. Számos történelmi
témával ellentétben, a katonai táborok kutatása, régészeti feltárása és intenzív
publikálása nem szenvedte meg a XX. század
A limes tehát egy nagyon ideológiai váltakozásait: a romantikus historiz-
sok részelemből álló, mus és pozitivizmus, majd az impériumváltást
kulturális, gazdasági és követő szakgárdacsere ugyanúgy kedvezően
hatott a limeskutatásra, mint a kommunizmus.
politikai fogalom is. Ebben az időszakban számos római erőd, így a
porolissumi (Mojgrád), tordai (Potaissa) és olté-
niai erődök (Drobeta) is feltárultak, többükben részleges restaurálásra is sor került
– kisebb-nagyobb sikerrel. A kilencvenes években is folytatódott a limeskutatás,
elsősorban az északi határon, a mai Szilágy megye területén. A térség részletes
kutatásának köszönhető részben, hogy Zilahon rendezhették meg 1997-ben a világ
egyik legnagyobb régészeti konferenciáját, a Limes Kongresszust.
A római határvidék legismertebb és legjobban megőrzött részei (Hadrianus
fala, Antoninus Pius fala, a németországi germán-raetiai limes) ma már a vi-
lágörökség részét képezik. A 2005-ben indított nagyszabású nemzetközi projekt
(Frontiers of the Roman Empire – Culture 2000) folytatásaként 2008-ban a Visy
Zsolt pécsi régészprofesszor által kezdeményezett Danube Limes UNESCO World
Heritage projekt keretében Szlovákia és Magyarország is elkészítette a nevezési
dokumentációt, melynek révén a közeljövőben a két állam római határvédelmi em-
léke remélhetőleg a világörökség részét fogja képezni.
Ebbe a nagyszabású régészeti, műemlékvédelmi és turisztikai körforgásba
kapcsolódott be szervesen és igen dinamikusan a Maros Megyei Múzeum csapata.
Öt intézménnyel társult (Pécsi Légirégészeti Téka, Haáz Rezső Múzeum, Molnár
István Múzeum, Csíki Székely Múzeum, Székely Nemzeti Múzeum), és 2007 óta
jelentős terepbejárásokat, légirégészeti kutatásokat, geofizikai méréseket és régé-
szeti feltárásokat végzett Maros, Hargita és Kovászna megyében. A Limes Dacicus
Orientalis (Lidor) projekt keretében történő kutatások lényeges eredményekkel
gazdagították Dacia provincia e kevésbé ismert térségének limeskutatását.
2011-ben a projekt folytatásaként további, immár külföldi intézményekkel is
társulva (a berlini Humboldt Egyetem, a Kölni Egyetem és a budapesti Eötvös Lo-
ránd Tudományegyetem) a kutatás elsősorban a Maros megyei limesszakaszra
fókuszált (Marosvécs, Mikháza, Sóvárad).
A keleti limes dicséretes kutatása mellett további jelentős projektek is indultak:
terepbejárások és nemzetközi projekt révén (Limes Dacicus Occidentalis) sikerült
feltérképezni és végre tisztábban látni a historiográfiai szindrómának is nevezhető
nyugati limest. Ebben a munkában ugyanakkor jelentős segítséget nyújtott a Sze-
gedi Tudományegyetem népvándorlás kori és barbaricumi régészetre szakosodott
kutatócsapata is, valamint az Arad–Temesvár autópálya-szakaszt feltáró romániai
régészgárda is, akik révén sikerült új perspektívába helyezni a nyugati határvona-
lon túli népek és a birodalom között folyó intenzív kapcsolatokat.
A kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum és a Régészeti Intézet az északi limes
számos állomásán szintén nagyon fontos kutatásokat folytat már évek óta. Leg-
utóbb, a Román Tudományos Akadémia, a BBTE és a kolozsvári régészeti intézet
közreműködésével 2014-ben indult el egy nagyszabású projekt Porolissum és
Dacia Porolissensis határszakaszának kutatására. A projekt a legújabb régészeti
és természettudományos technológiát (LIDAR, légirégészet, NASA-fotók) fogja
alkalmazni.
84 A láthatatlan örökség: a római limes Romániában

ERDÉLYI RÉGÉSZET
A Délen, Olténia területén húzódó limesszakasz kutatását sokáig elhanyagolták,

most viszont számos új kezdeményezés született ennek kutatására és további fel-
térképezésére is. Kiemelendő fontosságú a dél-romániai limeskutatásban a buka-
resti régészeti intézet munkatársainak munkája, amely több konferenciát is szerve-
zett e témában. A szakemberek a világháló eszközeivel egyre nagyobb tömegeket
érnek el: a Facebookon régészeti híreket tesznek közzé, és sikerrel népszerűsítik a
régészeti lelőhelyek nyílt napjait és az időszakos kiállításokat.
2014. december 4-én Hegedüs Csilla bejelentette, hogy a 2015 és 2019 közötti
időszakban Románia kormánya jelentős összeggel támogatja a római limes hazánk
területére eső egyik szakaszának régészeti feltárását, szakszerű megőrzését és a
nagyközönség előtt történő bemutatását. A szűkszavú nyilatkozatból csak annyi
derült ki, hogy a kezdemé-
nyezés óriási léptékű, és első
alkalommal tudta egyetlen
program ernyője alá vonni az
ország legkülönbözőbb pont-
jait és tudományos, kulturális
intézményeit. A programról
várhatóan január végén fog-
nak újabb részleteket közölni
(13. fotó).67
Miközben Hadrianus falát,
az afrikai erődöket, a Limes
Germanicus burgusait és vá-
rosait vagy az izraeli Massada
katonai táborát ezrek látogat- 13. fotó. A Nemzeti Limes Bizottság tagjai
ják évente, óriási turisztikai
potenciállá téve Róma legdominánsabb örökségét, addig a romániai limesszakasz
továbbra is csak a belföldi turizmus elit rétegét vonzza. Néhány kivételes alkalmat
és helyszínt leszámítva a limes emlékeiről még csak a helybeliek sem szereztek
tudomást. Ezen állapotok megváltoztatását tűzte ki célul a román kormány, és ezt
a magunk szerény módján mi is támogatni fogjuk további ismeretterjesztő írások
és cikkek révén.
2015. január 12.
67 A projekt azóta nagy erőkkel dolgozik a dáciai limes kutatásán: http://www.limesromania.ro/

ro/articole/despre-proiect/. Utolsó látogatás: 2017.07.08.
85
Örvendetes lenne, ha
a történelemhamisításnak
ebben az új korában
a százszámra megjelenő
és terjedő dákomán
könyvekre és filmekre az
ellenválasz szakavatott
történészektől, régészektől
és akadémikusoktól jönne.
A dákopátiáról és
más történelmi eltévelyedésekről
A
Humanitas könyvkiadó – amely úgy tűnik, hogy a liberális és önkritikus
román köztudat és új szellem hivatalos zászlóhordója lett – 2015-ben adta
ki Dan Alexe román író, műfordító, újságíró és filmrendező második könyvét,
amely a Dacopatia şi alte rătăciri româneşti (Dákopátia és más román eltévelye-
dések) címmel robbant be a köztudatba. Ez a könyv úgy kellett a román kollektív
mentalitás háztáján, mint friss víz a tikkasztó sivatagban. Miért? Lássuk csak a
könyvben foglalt fájó igazságok listáját (14. fotó).
A szerző – aki a könyv borítóján és előlapján
először „nyelvésznek”, írónak, majd a második ol-
dalon már filmkritikusnak, műfordítónak és újság-
írónak definiálja magát, bátor tettre vállalkozott:
az egyre terebélyesedő, interneten és nyomtatott
kiadványok útján is terjedő és népesedő dákomán
és balkanista tábor túlburjánzott fertőjébe veze-
ti be az olvasót. Egy olyan társadalmi jelenségre
ad választ könyvével – a román értelmiség meg-
másíthatatlan modorával: franciás pamfletszerű
kesernyésséggel és csípős bírálattal –, amely ma-
napság ismét virágkorát éli. A bevándorlók által
megrohamozott és egyre elszínesedő vén Európa
korában, amikor a hagyományos értékrendek is-
mét felbomlani látszanak, és amikor a kis nemzetek
– így magyarok, makedónok, görögök és persze
a románok – frusztrált, nacionalista identitást
kreálva kuporognak álomvilágukban, a dákománia
csupán egyike a szélsőjobboldal által is támoga-
tott sarlatán elméleteknek. Örvendetes lenne, ha
a történelemhamisításnak ebben az új korában a
százszámra megjelenő és terjedő dákomán köny-
vekre és filmekre az ellenválasz szakavatott törté- 14. fotó. Dan Alexe kötete
nészektől, régészektől és akadémikusoktól jönne.
Ez csupán részben történt meg román oldalról, Lucian Boia számos könyve révén,
akit nemrég azonban pontosan a Román Tudományos Akadémia egyik jeles tagja
– és kincses városunk egyetemének rektora – elég keményen bírált. Amíg tehát a
történészcsoportok közös álláspontjára és „ébredésére” várunk, meg kell eléged-
nünk egy hobbinyelvész és jól író utazó, újságíró vaskos, több mint 350 oldalas
könyvével, amelyben megteszi az első lépést egy már-már szektaként működő
sarlatánság szisztematikus lerombolása felé. De miről is van itt szó?
Ahogy Dan Alexe sem említ túl sok dákomán szerzőt és nevet könyvében (talán
pontosan azért, nehogy ellenkező hatást érjen el), így én sem fogom a kedves olva-
só napját elrontani ezeknek az embereknek a megemlítésével. Legyen elég annyi,
hogy manapság egy átlagos román könyvesbolt és a fiatal generációk által naponta
látogatott blogok, videómegosztók telis-tele vannak a 19. században megszületett
dákomán elmélet új, „forradalmi”, „szenzációs” vagy épp „felzaklató” igazságaival
és alkotásaival. A román kollektív mentalitás „kik vagyunk mi és honnan jövünk”
mániákus kérdésére született új válaszok az 1990-es évek óta az addig létezett
változatoknál is vadabb válaszokat szültek. Így lehetséges az, hogy ma százezrek
hisznek abban (és ez a legjobb szó erre, hisz a logika és történelmi kutatás mód-
szereinek teljes hiányát igényli), hogy a dákok évezredek óta a Kárpát-medencében
élnek, nyelvük „felsőbbrendű” és eredendő forrása a latin nyelvnek is. Mindez „alá-
támasztható” a legújabb genetikai és régészeti forrásokkal. Szerintük.
Dan Alexe tehát nagytakarítani akar a román köztudatban. Néhol vicces, más-
hol szinte felületes, rövid kijelentésekkel vagy rövid, lábjegyzetek és források
megjelölése nélküli érvelésével igyekszik regényes pamfletjében segíteni az el-
tévelyedett átlag románt abban, hogy téves, frusztrált és a kisebbségi komplexus
minden szimptómáját produkáló identitását helyrerázza. Kezdi ezt azzal, hogy az
első fejezetben néhány alapmítoszt és „román” sajátosságot lerombol. Rávilágít a
szakirodalomban már réges-rég közismert tényre, hogy a Manole mester mítosza
vagy a Mioriţa története nem román őstörténet, hanem átlagos balkáni toposz.
Érdekes eszmefuttatásában bebizonyítja, hogy a „román” kulináris sajátosságok
– a sarmale (töltött káposzta), a zakuszka vagy a mici – valójában török–bolgár
közvetítéssel a Balkán minden kultúrájában elterjedt eledelek. Jó liberálisként,
kötelezően beiktatja könyvébe a Román Ortodox Egyházat ostorozó fejezetet,
amelyben rávilágít arra az érdekes – de egyébként nem teljesen igaz – sajátosság-
ra, miszerint az 1054-es nagy egyházszakadás utáni ortodox szentek egyike sem
az alázatossága, empátiája és szegényeken való segítése révén lett híres, hanem
önsanyargató vagy egoista tettei által.
A második és legterjedelmesebb fejezet a dákokról szól. Helyesebben, a sarla-
tánok által „létrehozott” dák civilizációról, amelyet a szerző nagyon helyesen „me-
tatörténelemnek”, azaz csupán metafizikai módszerekkel megérthető, elhihető tör-
ténetnek nevezhetünk. A 19. századi román nemzeti harc egyik mellékhajtásaként
létrejött új identitáskreálás megszülte azt a Bogdan P. Haşdeu és Nicolae Densuşea-
nu nevei által fémjelzett generációt, amely szisztematikus történelemhamisítással,
nyelvészeti félremagyarázással, régészeti források hamisításával és téves kontex-
tualizálásával próbálta a dákokat a világ köldökeként, minden nép ősforrásaként
megjelölni. Mindezt persze úgy, hogy bizonyítsa a román nép elsőbbrendűségét a
magyarok–osztrákok által vezetett monarchiában. Ezt az irányzatot követi ma a
dákománok új generációja, akik éves „kongresszusaikkal”, több ezer oldalas nyelvi
traktátusaikkal, monográfiákkal és óriási népszerűségnek örvendő videókkal pró-
bálják a multikulturalizálódást hangsúlyozó Európa és a globalizmus ellen felvenni
a versenyt. Kis nemzetek frusztrált válasza ez a jelen, számukra érthetetlen társa-
dalmi folyamatára. Dan Alexe itt válik valóban erős és éles logikájú, tudományos
érveléssel operáló szerzővé. Hosszú oldalakon át bizonyítja a dákok által lakott
területek régészeti és nyelvészeti relativizmusát és sokszínűségét, az albán és
a román nyelv hasonlóságát és annak elsősorban iráni gyökereit. Hangsúlyozza,
88 A dákopátiáról és más történelmi eltévelyedésekről

ERDÉLYI RÉGÉSZET
hogy semmi forrásunk nincs a dákok önelnevezéséről, nyelvéről, valamint a római

hódítás előtt itt élt népek etnikai és nyelvi sokszínűségéről, jellegéről. Kiemeli azt
is, hogy a dákománia nem hiányzott a román tudományos diskurzus „legszentebb”
nagyjainak, így Vasile Pârvannak a műveiből sem. Teszem azt hozzá, hogy a sort
sajnos folytathatnánk további akadémikusok nevével. Érdekes példaként említi
az akadémikusok már-már skizofrén megnyilvánulásait, Ovidiu Bojor román aka-
démikus egyik nyilatkozatát idézve. A neves orvos Románia legfőbb tudományos
intézményének tagjaként egyik interjújában azt mondta, hogy „megdöbbenve
látta, amint a Himalájában az ott élők a románok ősi hóráját járják”. Dan Alexéhez
csatlakozva kiemelném, hogy egy akadémikus – még ha nem is történész – saját
akadémikustársai és az egyetemes tudományosság iránti tiszteletből nem enged-
het meg magának még egy interjúban sem ilyen botrányos és önmagát kutatóként
végérvényesen megsemmisítő nyilatkozatokat. Az is szerencsés és örvendetes,
hogy a szerző le meri írni azt a kevesek által hangsúlyozott tényt, hogy a dákománia
mint jelenség nemcsak a filantróp sarlatánok, szélsőjobboldali szervezetek, de a
Román Ortodox Egyház támogatásának is örvend. A szerző által szemléletesen
leírt Athos hegység román szerzeteseinek extrém nacionalizmusát provinciálisabb
változatban megtaláljuk az összes román falu vagy akár város pópájának vasárna-
pi prédikációiban, amelyek – sajnálatos módon – az ortodox teológiák hivatalos
tankönyveiben leírt dákomán ideákból táplálkoznak.
A szerző a komparatív nyelvészet és történetírás módszertanára alapozva fel-
sorolja más népek eltévelyedett ötleteit is, így az önmagukat a „pelazgok őseinek”
nevező albánokat, a Szentföldet és Jézust is magukénak igénylő grúzokat, a Koránt
és Bibliát is magukénak követelő csecseneket, vagy a rokonaikat a Hindukusban
„megtaláló” makedónokat. A tébolyodottak felsorolhatatlanul hosszú listájából Dan
Alexe kihagyta a magyar sarlatánok gazdag irodalmát, amely számos elméletet
szült arra nézve, hogyan lehetne a magyarságot nagyobbnak, szebbnek, ősibbnek
láttatni, mint egy, a IX. században számos népcsoport keverékeként, kis számban
Európába bemenekült népcsoportosulást. A „magyar eltévelyedettek” válaszai
között találjuk a sumér–magyar, etruszk–magyar, szkíta–magyar és – már nem is
meglepő – földönkívüli, szíriuszi magyarokról szóló elméleteket.68 Fontos megje-
gyezni, hogy míg Dan Alexe csupán könyvének olvasmányossága miatt használja a
klinikai, patológiai, pszichiátriai jelzőket, ezeknek az eltévelyedéseknek a jellemzé-
seként, a modern kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy a Roland Barthes
által modern mítoszteremtésként leírt új identitások létrehozása mögött valóban
kollektív pszichológiai érzések, így kisebbségi komplexus, önbizalomhiány, fruszt-
ráltság, félelem, fenyegetettségérzés és védekezési kényszer áll. Ezeket – leg-
alábbis egyéni szinten – a pszichológia és pszichiátria tudománya vizsgálja. Ideje
lenne – Mérei Ferenc és mások nyomdokaiban – kollektív szintre emelni ezeket a
pszichológiai jelenségeket Romániában is.
Az utolsó fejezeteket a szerző kedvenc kedvtelésének, a nyelvészetnek dedi-
kálja.69 A tudományos diskurzusban is egyre inkább elfogadott nézetet, miszerint
a román nyelv és nép a mai Albánia északi részén alakult ki, számos nyelvészeti
példával – különösen az olyan „ősromán” szavak új, albán–latin etimológiájával,
68 Lásd a következő cikket.

69 A fejezetet súlyos támadások érték, többek között Aurora Petan nyelvész és ókortörténész
részéről, aki élesen bírálta blogjában Dan Alexe munkásságát és módszertanát.
89
mint a vatră, strigoi, stână bizonyítja. Külön
Ez a könyv úgy kellett fejezetet szentel a délromán manele és cigány
a román kollektív kultúra fejlődéstörténetének, valamint az új
mentalitás háztáján, román mítoszoknak, Vama Veche, a sportúj-
ságírók vagy a román Coelhónak számító Petre
mint friss víz a tikkasztó Ţuţea és Octavian Paler modern kultuszának.
sivatagban. Lucian Boia nyomdokait követve lerombolja a
nemzeti költő, Eminescu lefordíthatatlanságá-
nak mítoszát is (mindezt úgy, hogy a nemzeti költők felsorolásából nem hagyja ki
az ugyancsak szindrómává vált Petőfit sem).
Dan Alexe könyve Lucian Boia műveinek egyszerűsített változata, mondhatni,
háziasított diskurzusa egy nagyon is szükséges új történetírási irányzatnak. Ér-
veléseinek hibái, példáinak szubjektív jellege és munkájának kevésbé tudományos
módja ellenére a könyv célja nagyon is nemes, hisz egy olyan, még kisebbségben
lévő román értelmiségi táborhoz csatlakozik, akik – persze külföldön élőkként –
fel merik venni a harcot az „eltévelyedettek” hatalmas hadával, akik a szélsőségek
jelenkori Európájában valódi veszélyt és szellemi szennyeződést jelentenek minden
gondolkodó ember számára.
2015. június 15.
90 A dákopátiáról és más történelmi eltévelyedésekről

A szíriuszi magyarokról és
más történelmi eltévelyedésekről
D
an Alexe nemrég megjelent könyve a Lucian Boia neve által fémjelzett új-
fajta, mítoszromboló történetírás nyelvén vezette be az olvasót a román
történelem legelterjedtebb téveszméibe. Ahogy nemrég megjelent rövid
könyvbemutatómban rávilágítottam, a szerző csupán néhány sor erejéig említi
meg a magyar köztudatba bekerült téveszmék némelyikét. Cikkemben most ebbe
az egyre terebélyesedő és ártalmas sarlatánságoktól bűzlő világba vezetném be
az olvasót, illetve megjelenésének, elterjedésének és népszerűségének okait pró-
bálom körbejárni.
A történet mondhatni a nyolcadik században kezdődött, amikor még a ma-
gyarok meg sem érkeztek a Kárpát-medencébe. A Liber Historiae Francorumban
ekkor már szerepel annak a soha nem létezett Szikambria ókori városnak a neve,
amely jóval később a magyarok mitikus múltjának Atlantiszaként fog megjelenni
néhány sarlatán szerzőnél. Az ókori város feltételezhetően a római Aquincumra
vagy a város területének egyik vicusára vonatkozhat, és egy felirat hibás olvasa-
táról lehet szó.
Jóval később a középkori krónikák, bizánci és arab források rendszerint össze-
keverik a hun és magyar neveket, ami – miként az egykori görög történetírás szkítái
és barbárjai – csupán azt jelentette, hogy a négy évszázaddal korábban itt járt
hunok emlékezete miatt sztereotip népjelzőt használtak minden hozzájuk hasonló
nomád vagy félnomád nép esetében. Mindezt hűségesen átmásolták a forrásokról
alig értekező magyar krónikásaink is. Gondoljunk csak egy nagyon aktuális példára:
mi is csupán araboknak nevezzük az Európát elárasztó menekülteket, pedig azok
tucatnyi kulturális és nyelvi identitást képviselnek.
A következő lépés a magyar nyelvészet XVIII. századi, majd a magyar etnográfia
és régészet XIX. századi nagy alakjaival érkezik, akik – a harcos magyar nacio-
nalizmus, Habsburg-ellenes törekvések közepette – fontosnak látták a magyar
múlt kutatását és az eredetkérdés megoldását. Honnan jövünk, hová tartunk, kik
vagyunk? Minden nép, de különösen az elnyomott, kicsi és frusztrált metanyelv-
vel operáló kisnemzetek problémája ez, amely – Jan Assmann szavával élve – új
kulturális emlékezetet készít magának, ha a feltáruló, valódi múlt nem éppen mu-
tatós, tetszetős.70 Miközben a nyelvészet és a régészet már a XVIII. század végére
egyre biztosabban tudta a magyar nyelv finnugor jellegét és a Kárpát-medencébe
– mint ma már tudjuk, nem is túl könnyen bejutó magyarok – uráli múltját, addig
bizonyos áltudományos hangok előrukkoltak a hun–magyar kontinuitás elméle-
tével. A kulcsszó, jól látják, igen, itt is a kontinuitás: az erdélyi magyarok számára
szindrómaszerű, patologikus szó. Tudjuk, hogy az iskolában ezt kellett mondani, ha
70 Jan Assmann (1938–) német egyiptológus, történész, a kulturális emlékezet egyik legneve-
sebb kutatója.
a románság történetéről volt szó, pedig innen-onnan hallották, hogy ez nem igaz.
Nos: ez nem (csak) a román történetírás rákfenéje. Jelen van minden XIX. századi
történetírás diskurzusában, hisz a nacionalista történetírás alapvonása a pátosz,
a nagyítás, a túlzás és a valódi múlt szebbé, régibbé, dicsőbbé torzítása. Abban a
korban, amikor a magyarságnak a fennmaradásért kellett küzdeni mint nyelvnek,
szuverén nemzetnek és államnak, egyértelmű, hogy a félelem, az elnyomottság,
az elveszettség romantika által is pátyolgatott érzete serkentően hozzájárult a
sarlatán ötletek, így a hun–magyar kontinuitás megszületéséhez (15. fotó).
15. fotó. A számos szélsőjobboldali vallási mozgalom egyikének logója
Sajnálatos módon azonban XX. századi történelmünk adott néhány alkalmat

még arra, hogy elnyomottságunk és kicsiségünk vélt vagy valós érzete újabb tév
eszméket gyártson egy biztosabb identitás, a szebb, erősebb jövőkép kialakítá-
sának érdekében. Mert nehéz lenne úgy feltüntetni őseinket, mint egy félnomád,
halászó, etnikailag és kulturálisan is vegyes népességet, amely szegényes vidékről
érkezett ide, és az egyik legkésőbb meghonosodott népként vált európai nemzetté.
Az eredetet – aminek jelentőségét sokan megírták, de különösen Mircea Eliade vi-
lágított rá ennek jungi mélységeire – csakis dicső és ősrégi dimenziókban tudjuk el-
képzelni. Ezt az „ősrégit” pedig sajnos sokan nagyon komolyan vették: így születtek
a közel kétezer oldalas monográfiák az egyiptomi–magyar, sumér–magyar, szkíta–
magyar vagy tízezer éves ősmagyar eredetmítoszokra, de a New Age-mozgalom
és a neopaganizmus magyarországi mellékhajtásaként már a szíriuszi magyarok
elmélete is elburjánzott. Túlvilági vagy földönkívüli (transzcendens) eredetet kita-
lálni nem új keletű dolog: számos római patríciuscsalád is isteni eredetet tulajdoní-
tott magának, és hasonló célokat szolgáltak a prodigiumok, csodás megjelenések,
üstökösök és asztrológiai jelenségek is. Az űrkutatás előrehaladásával azonban
a XX. század meglepően felturbózta ezeket az eredetmonda-mechanizmusokat,
számos, sci-fibe illő elemmel megtoldva azokat.
Felesleges azon sarlatán szerzők neveit felsorolnom, akiknek munkáival ma
is zsúfolásig telve az internet és sajnos a könyvesboltok is. Többségük neveit ott
találjuk a magyar szélsőjobboldal és ultrakonzervatív kulturális események listáin,
így politikai hovatartozásuk és ideológiai motiváltságuk nem kíván magyarázatot.
Ugyanazt a jelenséget szolgálják álértelmiségiként, mint az extremizmus számos
válfajának politikusai: a kétségbeesett, önbecsüléshiányos, önmaga jövőjét vagy
múltját nem értő és nem találó embereket a szebb, jobb, dicsőbb múlt és jövő il-
lúziójába vezető próféták ők. Működési és terjedési elvük hasonló az új vallási
92 A szíriuszi magyarokról és más történelmi eltévelyedésekről

ERDÉLYI RÉGÉSZET
mozgalmak amerikai propagandájához: kisfilmek, jó marketing, eladható külső,

sablonos mítoszkreálás.
A magyarok eredetének újraértelmezése csak egy a számos történelmi eltéve-
lyedés közül, amelyet nagyon érdemes lenne valakinek egy vaskos monográfiába
szednie. Fodor István és Fekete Sándor néhány csípős írásán kívül gyakorlatilag
senki sem mer a tudományos világból arra vállalkozni, hogy szembeszálljon a kóros
eltévelyedésekkel.71 Egy ilyen könyvben feltétlenül szót kellene ejteni a „legna-
gyobb” és legmagyarabb szent költő, Petőfi Sándor „szibériai sírjáról” is. Dienes
András, a nagy Petőfi-kutató ma is forog a sírjában a sok dilettantizmust látva és
hallva, amely a túlmitizált költő valótlan életútjával kapcsolatban felszínre tört.
Sokak számára felfoghatatlan, hogy a költészet harcosaként ismert, szenvedélyes,
tüzes fiatal, bár lehet jó költő volt, elbukott mint harcos: levágták, meglőtték, és egy
gödörben szenvedve meghalt azon a forró júliusi napon 1849-ben.
Bár egy ilyen könyv megjelenése sajnos nem jelentene többet aprócska résü-
tésnél a ma már iparszerűvé vált sarlatanizmus és dilettantizmus falán, ám büszke
pajzsként lehetne felemelni az egyetemes ókortudomány, régészettudomány és
általában véve a racionális gondolkodás védelmében.
2015. június 30.
71 Lásd még: Hubbes László – Povedák István, Már a múlt sem a régi… Az új magyar mitológia
multidiszciplináris elemzése, Szeged, 2015.
93
A nemzetközi konferencia
számos új eredménye
közül elsősorban a város
középkori régészetével
foglalkozó előadások
érdemelnek nagyobb
figyelmet.
A középkori Kolozsvár
a régészet tükrében
Egy nemzetközi konferencia margójára
A
nemrég megszervezett nemzet-
közi történészkonferencia a 700
éve szabad királyi városi rangot
kapott Kolozsvár múltjába tekintett
vissza, bemutatva a kutatás legújabb
eredményeit, érintve a várostörténet
számos, eddig nem kutatott aspektusát.
Hasonlóan a 2000-ben megszervezett
nagyszabású konferenciához, amely Ko-
lozsvár 1000 éve72 címmel később kötet-
ben is megjelent, ez a tudományos fórum
is feltehetőleg majd egy tanulmánykö-
tetben fogja közölni a négy ország 71
előadójának munkáit, amely fontos
adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó
tudományos munkáknak. A nemzetközi
konferencia számos új eredménye közül
elsősorban a város középkori régésze-
tével foglalkozó előadások érdemelnek
nagyobb figyelmet, mivel a megszapo-
rodó városi beruházások egyre nagyobb
veszélyt jelentenek a város amúgy is ke-
vés középkori emlékeire (16. fotó).
A konferencia pénteki előadásai
közül egy teljes szekció foglalkozott
Kolozsvár középkori emlékeivel és a
kutatások új eredményeivel. Gáll Ervin,
a bukaresti Vasile Pârvan Régészettu- 16. fotó. A nemzetközi konferencia
dományi Intézet munkatársa – Gergely plakátja
Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári
régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgyneve-
zett „születésével” és legkorábbi, 11–14 . századi emlékeivel foglalkozott. A té-
mát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg harminc
helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén
72 Dáné-Tibor Kálmán–Egyed Ákos–Sipos Gábor–Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve.

EME–EMKE, Kolozsvár, 2001
a nem megfelelő ásatási technikák, valamint az
Pest második, bővített állandóan változó historiográfia nemegyszer
városfala meglepően torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés
hasonlít a kolozsvári információ található róluk. Bár a régészeti for-
rások összevetése a levéltári dokumentumok-
városfalhoz, amely a két kal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre
erődítmény azonos korával deríthet fényt, a harminc helyszín többségében
– és akár tervezőivel – is máig közöletlen vagy félreértelmezett régészeti
anyaga az immár kilenc éve haldokló kolozsvá-
magyarázható. ri Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza
álmát. Gáll Ervin előadásában elmondta, hogy
mind a kolozsmonostori temető(k), mind a Főtéren a Szent Mihály-templomban
és környékén történt temetőásatások igen problematikusak azok kronológiája,
illetve a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások te-
kintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e
két templom, ahogy ezt nemrég Maxim Mordovin, az ELTE Régészeti Intézeté-
nek kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14.
századinak datált kerámialelet pontos kora. Gáll Ervin kiemelte, hogy Kolozsvár
kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az
utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és
hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.
Feld István, az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfala-
ival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen
kecsegtetően hangzik – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalko-
zott mélyrehatóan. A történész felsorakoztatta előadásában azokat a városfala-
kat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg.
Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól
datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Lupescu Radu kolozs-
vári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második,
bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erő-
dítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte,
hogy a közeljövőben szükség lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kuta-
tására. Bár aligha megnyugtató hír, a magyar történész megjegyezte, hogy német
nyelvterületen is csak nemrég jelent meg összefoglaló munka a középkori német
városok városfalairól.
Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előa-
dása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új,
XIX. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel ös�-
szevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második, középkori
(a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásá-
ban elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint vetus
castrum azaz régi vár, régi erődítmény néven volt ismert, és az új fal építése már
1404-ben megfogalmazódik. Az építés 1405 és 1500 között folyamatosan zajlik,
a városfalat igen nagy számban megszakító városkapuk és tornyok nagy része már
Mátyás király uralkodásának második felében áll (1460–1470-es évek). Ezek egy
részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni. Lupescu Radu a négy
legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A lakatosok céhe
96 A középkori Kolozsvár a régészet tükrében

ERDÉLYI RÉGÉSZET
által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre a vá-
rosfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti régészeti bizottság részletes
jelentést és tervrajzot készített erről a kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és
számos XVIII–XIX. századi festményen és metszeten is megjelenő háromszintes
épület nagyban hasonlít stílusában a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi
vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit
viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.
A Monostor utcai szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek doku-
mentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből szárma-
zó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert
Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek XIX. századi metszete a kapu címeréről,
amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételez-
hetően 1476-ban befejezett kaput.
A Közép utcai kaputorony, amelyet a mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak
Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya
a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a XV.
században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak
Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk.
A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történe-
teként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebon-
tott kaput 1869-ben részletesen dokumentálták, de Veress Ferenc fotói is kiváló
forrásként szolgálnak.73 A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil
mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is –
sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a
bővülő forgalom miatt.
Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozs-
váron folyó régészeti ásatásokról. A kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum régésze
hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlanberuházások
és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került ve-
szélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát
az átalakulás előtt álló múzeumban, valamint a középkori emlékek elhanyagolását
az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban nyolc helyszí-
nen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály-templomban, a Petőfi utcában,
a Kolozsvári Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában
– új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez, és remélhetőleg
felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú
beruházásokra. Ezek nemegyszer komoly értékeket is veszélybe sodornak, mint
azt legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is
érintő építkezésnél megfigyelhettük.
2016. november 14.
73 Veress Ferenc (1832–1916) fotóművész, 1852-től Kolozsvár első köztéri fotográfusa, az er-
délyi fotográfia úttörője és előfutára, 1889-ben már színes fotókkal kísérletezett. Hagyatéka
jelentős történeti és kortörténeti forrásként szolgál.
97
Az egyre növekvő városi
beruházások száma sok
alkalommal bizonyította
idén is az épített örökség
rohamos rongálását
és veszélyeztetését
Kolozsváron és más erdélyi
városokban is.
Hova tovább,
romániai műemlékvédelem?
A
romániai műemlékvédelem jelenleg gyökeres változásokon, mondhatni pa-
radigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől
működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező
Nemzeti Régészeti Bizottság, valamint a számos megyében megújuló, ám problé-
máktól nem mentes műemlékvédelmi bizottságok kedvező reményekkel kecsegte-
tik a történelmi emlékei iránt érdeklődő szakmai és nagyközönséget. A változások
nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak
el, de nyomokban már Hegedüs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.74
Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és
befektetések, a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász temp-
lomok összeomlása, valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos
és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai műemlékvédelem
megújulását.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szö-
vetsége) kiadott egy jelentős kötetet, amely a múzeumok szerepét taglalja a glo-
balizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában.75 Ehhez hasonlóan
Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész szerkesztésében jelent meg a régé-
szeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat
felvonultató kézikönyv.76 A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási
változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvé-
delmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival.
Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem re-
konstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a XIX. század végén vagy az
ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor
létrehozott műemlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy egyene-
sen hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot
okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy
Xanten római erődjéhez hasonlóan újraépített régészeti Disneylandek és szórako-
zóparkok: az új trend szerint a földből előkerült és múltunk szerves részét képező
történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni,
illetve sokkal inkább az interaktív, megkapó, ám hiteles tájékoztatásra kell fektetni
a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a
szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de
szorgalmazta az innovatív technológiák (3D-modellezések, hologramvetítések,
74 Sajnos a 2016. decemberi kormányváltás megállította ezt a lelkes folyamatot.

75 Murphy, L. B. (ed.): Museums, ethics and Cultural Heritage, Routledge. London–New York, 2016.
76 Ippolito, A. (ed.): Handbook of Research on Emerging Technologies for Architectural and
archaeological heritage. New York, 2017.
internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe
és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz
építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológi-
ája ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, ám hosszú távon nemcsak sokkal
látványosabb és vonzóbb a turisták számára, de fenntartása is kevesebb költséget
igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek
esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a
nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, ha-
nem a land art, azaz tájművészet eszközeivel, a gabonamező módosításával adják
vissza az egykori épület formáit. Az interaktív térképek, 3D-rekonstrukciók és az
ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják
az eredeti emlékművet.
17. fotó. A dévai vár átalakulása közben
Az épített örökség új szemlélete azonban nem mindenhol indult el ilyen irány-

ban. A Transsylvania Nostra Alapítvány által nemrég Kolozsváron tartott Tus-
nad-műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri
vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet-Eu-
rópa többi országa most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években
volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitásformáló erőként
megjelenni a köztudatban, és a második világháború okozta rombolások során
elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újraépülnek, mint ahogy ez
Németországban történt a század közepén. Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejér-
dy Tamás, a Magyar Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alelnöke is hangsúlyozta,
hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban
befolyásolja az aktuálpolitika, illetve múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk
vagy büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlék-
védelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600 db,
100 Hova tovább, romániai műemlékvédelem?

ERDÉLYI RÉGÉSZET
az összeomlás szélén álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott

szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő
városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség
rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is.
Hasonlóan károsnak nevezhetőek a rendkívül szoros határidőket megszabó, nem-
egyszer az építészek, műemlékvédelmi szakemberek és történészek összehangolt
munkáját ellehetetlenítő EU-s projektek és pályázatok is. További problémaként
említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda hiánya, a középkori
régészek és a magyar–német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, vala-
mint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.
A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő
olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai
vár, a nemzetközi botránnyá lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyula-
fehérvári Custozza-parkban csak részlegesen feltárt légiós római tábor székhelye.
A sor persze jóval hosszabb: idesorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körül-
bástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített
mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális
építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sar-
mizegetusa) és Marosportusban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló
történelmi emlékművek – nem egy közülük európai szinten is unikumnak számít –
végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat, és a fo-
gyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek a hibák vezettek
oda, hogy a kulturális minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek
igyekszenek a történészek, régészek és műemlékszakértők szavát és befolyását
növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.
A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszínt térképezett fel a római
határ dáciai szakaszán, amelyet 2018-ra mint világörökségi helyszínt szeretnék az
UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény jelenleg nagyon lehangoló: a helyszínek dön-
tő többsége láthatatlan, burjánzó növényzet fedi, vagy hibás módszerrel és techni-
kával rekonstruálták. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyor-
san, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat.
A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz, illetve a 3D világához
szokott ifjú generációt ezzel nem lehet megfogni. Ugyanez igaz a középkori vára-
inkra, a Magyar Királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira,
magánházaira is, melyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett
és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakembergárda megalakulása
tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő
problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új
műemlékvédelmi törvény (codul patrimoniului).77 Fontos azonban megjegyezni,
hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restaurációhoz és műemlékvédelmi
bemutatáshoz nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a kul-
turális minisztérium szoros együttműködése a gazdasági minisztériummal és az
uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma
megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el, és jelenleg bürokratikus káosz és
jogi kiskapuk akadályozzák épített örökségünk védelmét (17. fotó).
77 ld. függelék I.
101
A számos negatív példa mellett akad né-
Az új trend szerint a földből hány biztató eset is. A sebesvári római és kö-
előkerült és múltunk zépkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai
szerves részét képező római erőd új komplexuma vagy az enyedszent-
királyi Bánffy-kastély jó példák az új, európai
történelmi emlékeket trend hazai alkalmazására is.
a lehető legkevesebb Ahhoz, hogy épített örökségünket meg-
módosítással, hűen kell mentsük és szakértői módon megóvjuk mind
az enyészettől, mind a fogyasztói társadalom
bemutatni, illetve sokkal és tömegturizmus veszélyeitől, megfelelő teret,
inkább az interaktív, jogot és pénzt kell biztosítanunk annak a szak-
értői gárdának, akik nélkül ez nem lehetséges.
megkapó, ám hiteles Jó volna a nemzetközi trendet követve végre
tájékoztatásra kell helyezni ún. public archaeology-ről, azaz közönségré-
a hangsúlyt. gészetről beszélni Romániában is, azaz magas-
fokú interaktív tudomány-népszerűsítésről és
modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van, és
időszaki kiállításokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum
modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudomány-népszerű-
sítő kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja
történelemképünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is.
Palmyra és a Közel-Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meg-
gondolatlanság tünete, ez pedig intő és damoklészi kard kell legyen számunkra,
hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a XXI. században
most dől el, és ez csakis rajtunk múlik.
2016. november 23.
102 Hova tovább, romániai műemlékvédelem?

Régészet Romániában
Egy könyvbemutató margójára
M
ihai Bărbulescu neves román régész új kötete az Idea kiadónál Régészet
ma, Romániában címmel jelent meg. Giorgio de Chirico Régészek fest-
ményével díszített borító szem, száj nélküli, a múlt emlékeit belsejükben
hordó alakokkal már előre jelzi, hogy ez a kötet bizony nem a szerzőtől elvárt vagy
megszokott szakkönyv, hanem sokkal inkább egy esszésorozat, egyfajta pamflet
lett. A kötet az első vaskos összefoglalása a romániai régészet mai állapotának és
problémáinak a szakmában fél évszázadot eltöltött és Európában jól ismert régész
szemszögéből, aki ugyanakkor a Román Tudományos Akadémia levelező tagja és
a római Román Akadémia volt elnöke (18. fotó).
Az első ásatását 1966-ban a dák királyi központban, Gredistyén kezdő régész
elsősorban a tordai római légiós erőd és a híres tordai gepida hercegnői sír fel-
fedezőjeként ismert a nagyközönség számára. Régész- és történészberkekben
azonban jól ismert a negyed évszázadot felölelő egyetemi tanári és dékáni tevé-
kenysége, a romániai Nemzeti Régészeti Bizottság elnökeként végzett munkássága
(2004–2008) és érces nyelvezetű, a szűk
szakmában ritkán tapasztalt ironikus és
rendkívül közvetlen megnyilatkozásai is.
A magyar nyelven kiválóan értő, franciául,
olaszul és angolul folyékonyan társalgó ré-
gész és ókortörténész érdekes színfoltja a
romániai régészszakmának. Nem véletlen,
hogy sajátos stílusa, szókimondó és ironi-
kus közlésmódja, idősödő kora ellenére is
kifogástalan memóriája és tudása, vala-
mint karizmatikus egyénisége, humora és
diplomatikus készségei azon ritka régésszé
tették, akit a Román Tudományos Akadé-
mia felvett tagjai közé. Korában és szakmai
piedesztálja feljogosítja egy ilyen kötet
megírására, amely a személyes élménye-
ken túl egy igencsak éles és nemegyszer fá-
jóan őszinte tükröt tart saját szakmájának.
A kötet első fejezetében Mihai Bărbu-
lescu a klasszikus ókor és a mai társadalom
kapcsolatáról elmélkedik – mondhatni el-
mereng. A klasszikus (görög–latin) nyelv-
oktatás nekrológjának is tekinthető feje-
zetben a neves régész nagyon is megkapó 18. fotó. Mihai Bărbulescu kötete

érvekkel bizonyítja, hogy az elmúlt években
Egy olyan esszéfüzérről megszaporodott petíciók ellenére a latin nyelv-
van szó, amely oktatás nemcsak a középiskolákból, de már az
dinoszauruszlépésként egyetemi oktatásból is kiszorulni látszik. Bár ez
a látszólag kortárs jelenség sokaknak fáj, Băr-
rezegteti meg a régész- bulescu példákkal igazolta, hogy a tendencia
szakma repedező és ódon számos európai országban már a XIX. század
végén jelen volt. Több olyan példát is felelevenít
falait, figyelmeztetve viszont a klasszikus ókor történelmi hagyatéká-
a szakma válságára. ból, amely továbbra is szerves része tudott ma-
radni mindennapjainknak. Ugyanakkor elegáns
csípősséggel bírálja azokat a projekt-gyáraknak nevezhető iskolákat, amelyek jól
hangzó címszavakkal a kortárs politikai és gazdasági jelenségeket akarják látni és
láttatni az ókori társadalmak elemzésében is – csak azért, hogy a válságban lévő
vagy már-már haldokló humántudományokat fenntartsák az egyre globalizálódó
és korporalistává lett tudománypolitika színterén.
A következő nagy fejezet arról szól, hogyan „keletkezik” a romániai régész.
A több mint negyed évszázados egyetemi tanári tapasztalattal rendelkező régész
részletezi, hogyan változott Romániában is a régészoktatás a hetvenes évek óta.
Míg közel fél évszázadon át csak Kolozsvár, Bukarest és Jászvásár adott régészeket
az országnak, addigra ma már számos kis egyetem, így Gyulafehérvár, Szeben,
Marosvásárhely, Craiova, Konstanca, Temesvár, Sucsáva is termeli az új régész-
generációt. Bár a Nemzeti Régészeti Regiszterbe felvett romániai régészek száma
hivatalosan 885, ezek között ma már számos nyugdíjazott vagy a szakmát idővel
elhagyó egyént is találunk. A valóban aktív szakemberek száma ennél jóval kisebb.
Ez érthető is, hisz jelenleg a szakmának munkát adó intézmények száma (múze-
umok, kutatóintézetek, egyetemek, régészeti cégek, műemlékvédelmi intézetek
és polgármesteri hivatalok) nagyon szűk – a munkahelyeket pedig nemegyszer
nepotizmus és ismeretségi hálózatok alapján lehet csak elnyerni.
Ilyen téren Románia meg sem közelíti az olaszországi vagy franciaországi régé-
szek számát – igaz, előbbiek esetén mintegy 40%-ra tehető a munkanélküliek vagy
időszaki munkákkal a túlélésért küzdők száma. Bărbulescu élesen bírálja a bolognai
rendszert is, amely lehetetlenné teszi az alapos ismeretek elsajátítását és valódi
szakemberek képzését. Míg a régi rendszerben egy doktori dolgozat megírása akár
egy évtizedes kutatás eredményeként született meg és a kutató munkásságának
egyik megkoronázása volt, a ma Romániában megvédett 56 000 disszertáció döntő
többsége sajnos nem hasonlítható a húsz vagy harminc éve megírtakhoz. A szer-
ző nem feltétlenül bűnbakokat keres (bár néhány lábjegyzetben találunk néhány
nevet), hanem sokkal inkább a teljes rendszert bírálja, amely az oktatás minőségét
rontotta. Véleménye szerint az eleve a középiskolából is képzetlenül az egyetemre
került fiatalok szűrésére lenne szükség, ehhez pedig elengedhetetlen a felvételi
vizsgák visszaállítása.
A neves régész kitér a pályázatokból és rövid kutatási projektekből élők százaira
is, akik ebben a szakmában csak úgy tudnak túlélni, ha egyik projekttől a másik
felé tolakodnak. És valóban, a tolakodás helytálló szó: a rendkívül kevés kutatási
projekt annál is kevesebb összegeiért több száz fiatal régész és doktorija után a
munkanélküliséggel küzdő kutató tolakodik, nemegyszer embertelen körülmények
ERDÉLYI RÉGÉSZET
és belső, szakmai csaták közepette. Ez a tendencia persze messze nem csak a ro-
mániai régészet problémája: az európai uniós projektekből élő közel-kelet-európai
fejlesztési programok ráerőszakolták a nyugodt, lassú és alapos kutatást igénylő
tudományokra is a felgyorsult társadalom globalista korporalizmusát.
Mihai Bărbulescu részletesen elemzi az ideális régész erényeit és az általa ta-
pasztalt hibákat is. Fél évszázados munkája során volt lehetősége látni azt, hogyan
írtak történelmet régészek Romániában a késő sztálinizmus, majd a Ceaușescu-dik-
tatúra idején, a kilencvenes években és ma. Iránymutató elveként azt a nyilatkoza-
tot idézte, amelyet 2005. december 13-án a Libération-ban tettek közzé a francia
történészek. Ebben Paul Veyne, Pierre Nora és számos más nagynevű francia tör-
ténész követelte a történelemírás szabadságát és politikamentességét. Ettől az
elvtől számos romániai régész még most, 2016-ban is távol áll, főleg amikor nyelvi
kontinuitásról és népcsoportok régészeti azonosításáról beszélnek.
A kötetben külön fejezet foglalkozik a romániai régészek munkáját szabályozó
és nemegyszer megnehezítő törvényekkel, intézetekkel, szervezetekkel és tren-
dekkel. Mint a Nemzeti Régészeti Bizottság egykori elnöke aktív részese volt a
Verespatak körül kialakult társadalmi mozgalomnak és nemzetközi botránynak,
miként a Kolozsvár Főterén történt ásatások kapcsán kialakult közvitának is. Mind-
két példa esetében a politika és a régészet elválaszthatatlanul összekapcsolódott
egymással, és szinte lehetetlen volt kizárólag a tudomány álláspontját képviselni
– pedig a régésztársadalom célja csakis ez kellene legyen.
Az utolsó előtti része a kötetnek a régészet és a nagyközönség romániai kap-
csolatáról szól. Ahogy a többi rész, úgy ez sem egy vidám történet. Bărbulescu
felsorakoztatja azokat a negatív példákat – dákománia, ősi dák istenségek új kul-
tusza, pszeudotörténelmi tárgyak, mint a híres sinaiai táblácskák – amelyeknek
népszerűsítése nagyban rontja a régészekről kialakult közvélekedést. A régészeti
helyszínek látogatóinak száma is messze elmarad a vallásos helyszínekétől vagy
a külföldi példáktól. Kizárólag a múzeumok által szervezett történelmi vetélkedők
és fesztiválok tudnak jelenleg nagyobb tömegeket vonzani – igaz, ez nemegyszer
azzal jár, hogy történelmileg hiteltelen kosztümös maskarával kell életben tartani
a régészek munkáját, akik maguk is a beöltözött társaság részeként kell a nagy-
közönséget szolgálják. A könyv utolsó fejezete a kolozsvári román régészeti és
ókortörténeti iskola nagy alakjai előtt tiszteleg, a szerző személyes szemszögéből
és saját élményeiből, anekdotikus történeteiből merítve.
Mihai Bărbulescu kötetét nemrég mutatták be Kolozsváron és Bukarestben.
Egy olyan esszéfüzérről van szó, amely dinoszauruszlépésként rezegteti meg a
régészszakma repedező és ódon falait, figyelmeztetve a szakma válságára, a gyor-
suló, pénzügyiesedett tudományos világ krízisére és a romániai régészet sajátos
rákfenéire is. Egy teljes szakmai pályát bejáró, szépen megöregedett, de még min-
dig fiatalos régész testamentuma ez, amelynek remélhetőleg lesz visszhangja és
olvasója a szűk szakmai berkeken túl is.
2016. december 19.
105
A Bajusz István tiszteletére
tartott konferencia új
fejezetet nyitott az erdélyi
magyar régészeti iskola
történetében.
Erdélyi régészet –
egy konferencia margójára
H
étvégén tartották a Pósta Béla Régészeti Egyesület és a Maros Megyei Mú-
zeum szervezésében az Archaeologia Transylvanica elnevezésű nemzetközi
konferenciát, ahol magyarországi és romániai régészek előadásai hangoztak
el Bajusz István, az erdélyi magyar régészet doyenjének tiszteletére. A neves ko-
lozsvári régész munkássága előtt tisztelgő esemény több pontban is fontos mér-
földköve az erdélyi magyar régészetnek: néhány éves szünet után első alkalommal
került ismét sor az erdélyi magyar régészeknek fórumot adó konferenciára, ez volt
az első alkalom, amikor román kollégákat is meghívtak, az előadások angol vagy
német nyelvűek voltak, és számos olyan ötlet és javaslat hangzott el, amely új per-
spektívákat adhat az erdélyi magyar régészeti örökség és a nagyközönség közötti
párbeszéd felélesztésére (19. fotó).
A konferencia apropóját Bajusz
István 2014-ben ünnepelt 60. szüle-
tésnapja adta, amikor a Maros Megyei
Múzeum régészei és a Kolozsvári Ma-
gyar Történeti Intézet munkatársai
– többségük az ünnepelt egykori ta-
nítványai – elkezdtek a születésnapi
kötet és a konferencia létrehozásán
dolgozni. Ennek eredményeképp
került sor Marosvásárhelyen az im-
pozáns Kultúrpalotában az Archae
ologia Transylvanica című vaskos
tanulmánykötet bemutatója, amelyet
az erdélyi magyar régészeti iskola új-
ragondolójának és összetartó erejének
tartott Bajusz Istvánnak dedikáltak
kollégái, tanítványai és munkatársai.
A BBTE Történelem és Filozófia Karán
immár húsz éve oktató régész a Pósta
Béla által a századfordulón létrehozott
erdélyi magyar régészeti iskola foly-
tatójaként és újraalapítójaként ismert.
Munkássága kohéziós erőt jelentett az
erdélyi magyar régészek számára, és
az általa 1999-ben létrehozott régé-
szeti egyesület hosszú éveken keresz-
tül élő szakmai kapcsolatot jelentett 19. fotó. A konferencia plakátja

a magyarországi régésztársadalom és a helyi
Pósta Béla, az erdélyi magyar és román szakmai gárda között. Iskola-
régészet atyja egy jól teremtő munkásságának eredménye maga a kö-
működő, nemzetközi tet is, amelynek szerzői között találunk magyar
és román régészeket egyaránt. Az összegyűjtött
kapcsolatokkal rendelkező, tanulmányok nemcsak az erdélyi régészet leg-
számos ásatást felügyelő újabb eredményeit mutatják be, de jelzik azt a
tanszéket hozott létre még mindig élő szakmai hálózatot is, amelynek
léte nagyrészt Bajusz István és a köréje szerve-
ződő tanítványok érdeme.
A konferencia ugyanakkor jó alkalom volt arra is, hogy a néhány éve már lap-
pangó vagy kevésbé dinamikus erdélyi magyar régészeti iskola jövőjéről és pers
pektíváiról is szó essen. Egy olyan korban, amikor sorra szűnnek meg a kultúrát és a
humántudományokat támogató intézetek és pályázati lehetőségek, amikor a régé-
szetre iratkozó diákok száma rohamosan csökken, és munkalehetőségeik is egyre
szűkösebbek, valamint a modern társadalmat körülvevő épített örökségre egyre
kevesebb figyelem irányul, különösen nagy szükség van a jövőről elmélkedni.
Pósta Béla, az erdélyi régészet atyja egy jól működő, nemzetközi kapcsolatokkal
rendelkező, számos ásatást felügyelő tanszéket hozott létre, amelynek sikerült
Budapest dominanciájából kilépni és egy sajátos, erdélyi magyar régészeti iskolát
létrehozni. Tanítványai jelen voltak Erdély minden múzeumában, kurzusai és nyári
iskolái pedig összefogták Erdély régészeit. Munkáikat és tanulmányaikat ismerte
nemcsak a magyar, de a nemzetközi szakma is. Többjük aktív közéleti személyiség
volt, hisz tudták, hogy a régészeknek nem kellene a tudomány elefántcsonttor-
nyában ülve írogatni, hanem munkájukat legitimizálni kell, népszerűsíteni illik a
nagyközönség és a politika előtt is, hisz csak így tudtak egy, az épített örökséget
és a tárgyi kultúrát megbecsülő társadalmat nevelni. Az 1920-as impériumvál-
tás és Pósta halála megszakította az erdélyi magyar régészeti iskola nagy terveit,
amely csak az 1990-es években tudott újra szárnyra kapni. 1999 után több mint egy
évtizeden át ez a lelkes kezdeményezés működött is, igaz, elsősorban a szakmát
igyekezett megszólítani, és nem nyitott sem a nemzetközi, sem a román régészek
vagy a nagyközönség felé.
A Bajusz István tiszteletére tartott konferencia új fejezetet nyitott az erdélyi
magyar régészeti iskola történetében. A kötetet bemutatók hangsúlyozták, hogy
a több mint négyszáz oldalas, ötnyelvű (francia, német, angol, magyar és román)
könyv nemcsak az erdélyi régészet jelenlegi kutatási eredményeit tükrözi, hanem
azt is jelzi, milyen nagyra nőtt az erdélyi magyar régészet művelőinek száma. A kon-
ferencia jó alkalmat teremtett arra is, hogy az erdélyi magyar régészeket tömörítő
szervezet, a Pósta Béla Egyesület több szempontból megújuljon és olyan terveket
dolgozzon ki, amely élénkíti majd az erdélyi régészek kapcsolatát mind a román,
mind a magyar és nemzetközi kollégákkal, de különösen a nagyközönséggel.
2016. december 19.
108 Erdélyi régészet – egy konferencia margójára

Tárgyi örökségünk és a feketepiac
K
öleséri Sámuel az erdélyi aranybányászatról írt munkájában pontosan 300
évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár óriási kincs-
leletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak
Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját
aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély
lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örök-
séget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető
exportőreinek a nemzetközi műemlék-feketepiacon, ötödik helyet foglalva el ezen
szégyenletes listán az Interpol legutóbbi, 2016-os jelentése szerint.
Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket
megmozgató tevékenység. A legjelentősebb királyi sírokat – legyen szó az egyip-
tomi fáraók sírjáról a Királyok völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés
gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban kifosztották. A Római Birodalom
idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes
alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikviakereske-
delemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi
kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de
nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult értékéhez. A rene-
szánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti
tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyipto-
mánia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Gö-
rögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta
virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét
képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra
is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb mú-
zeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeni
Brukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre
irányulnak. Ennek ellenére a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen
jelentős, és sajnálatos módon világszinten is egyre növekedik.
A nemzetközi helyzet
Az UNESCO 2016. márciusi jelentése szerint az illegális műemlék-kereskedelem
felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol
a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok
és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities
for Everyone – Mentsük meg a régészeti örökséget mindenki számára) felmérése
szerint csak Bulgáriában naponta 50 000 ember vesz részt és dolgozik az illegális

műemlék-kereskedelemben. Törökország sem
Illegális régészeti ásatások áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a
és kutakodások Erdélyben szenvedett kárt a kincsvadászok kutakodásai
és a mai Románia területén miatt. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll
jobban: egy fémdetektorosok által működtetett
mindig is jelen voltak, és titkos Facebook-csoport – ahová néhány román
óriási szerepet játszottak a kollégának sikerült beférkőznie – naponta több
politikában is. száz római, bizánci és középkori érmét árul, de
akad a honlapon aranyékszer és számos votív
ólomtábla is a római korból. Az illegális műem-
lék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8
millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt
régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű
Bikaölő Mithras-márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsülték.
Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak
illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan
földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevé-
kenységére utaltak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és
Dura-Európosz környékén is. A legóvatosabb becslések szerint is legalább kétmil-
liárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a feketepiacon, amely előbb-utóbb hamis
papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciósházainak árverésén. Bár ezek egy
része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét
soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján találnak gazdára.
Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan
ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális ügyekkel átszőtt utóéletük miatt.
Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által felvásárolt Seuso-kincs
is. Ez utóbbinak a harminc éven át tartó viszontagságos története jól jelzi, hogy
megfelelő társadalmi összefogás, alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség
van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.
A romániai helyzet
Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pon-
tosan Decebal dák király aranya és az aranybányákból származó óriási kincsek
miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hu-
nyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg
Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lüszimakhos-érmét küldött a bécsi császárnak.
Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodá-
sok Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak, és óriási szerepet
játszottak a politikában is.
Az Interpol és a román rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel
13 000 értéktárgyat sikerült a feketepiacról visszaszerezni 273 000 euró érték-
ben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáli-
ai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak általában régészeti lelőhelyekről
származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett
óriási mennyiséghez képest 2012-ben még csak 973 tárgyat tudott a rendőrség
110 Tárgyi örökségünk és a feketepiac

ERDÉLYI RÉGÉSZET
visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román ér-

téktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kor-
mány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt eltörölte az 1974/63-as törvényt,
amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a
Ceaușescu-rezsim alatt. Természetesen a kommunista időszakban is jelen volt a
műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festménylopás vagy a múze-
umokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă
azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa
Regia), amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014
között 2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töre-
dékét sikerült azóta visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táb-
labíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum
munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt, és 22 darab rendkívül ritka görög
és római érmét vittek a feketepiacra 4500 euró értékben. 1990 tavaszán jelezték a
temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum
birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka, Dionüszosz
istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyen-
ként is több ezer eurót érnek ma, a nagyobbak pedig a Christies hasonló árverései
alapján akár 30 000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megta-
lálni. Ugyancsak nyoma veszett
Erdély egyetlen római ezüst-
kincsleletének is. Az ókori Apu-
lum területén 1867-ben, a vas-
útépítés során talált ezüsttálat
a kolozsvári múzeumba vitték.
Ott még látható volt az 1930-as
években, sajnos azt követően
– valószínűleg már a második
világháború idején – a tárgynak
nyoma veszett.
Ennél azonban jóval na-
gyobb kincsek is kikerültek
az országból. Jól ismert a dák
aranyperecek története, amely
mögött egy rendkívül jól szer-
vezett és a régészeti szakiro-
dalommal teljes mértékben
tisztában lévő, nemegyszer
régészekkel együtt dolgozó
csapat állt. A mintegy kétmillió
euró értékű, felbecsülhetetlen
kincslelet története csak egy a
sok közül. Hasonlóan jól szer-
vezett bűnbanda vitte ki az or-
szágból a Tulcea megyei római
Troesmis város bronztáblás
törvényeit. Ez az egész világon 20. fotó. A troesmisi bronztáblák egyike
111
csak néhány spanyolországi példány révén ismert forrás egyedülálló Romániában.
A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80 000 fontért akarták
eladni, ám a német titkosszolgálati forrásokból ismert egyedülálló tárgyakat végül
2015 májusában sikerült visszaszerezni (20. fotó).
Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskede-
lem feketepiaca Európában és Romániában. Ugyan ma új törvény van érvényben
hazánkban, a feketepiaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások
és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk
számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat
tudnánk nevelni, amely tisztában van a tárgyi kultúra anyagi és eszmei értékével,
részt vesz a megőrzésében és a társadalmi életbe való beépítésében.
2017. január 14.

A kolozsváriak és a régészek esete
I
smét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály-templom környeze-
tében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti
ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszínt keresve se találhatnánk, így
érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját.
Sajnos bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a
kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a Funar-korszak sérel-
meit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.
Kolozsvár Főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagy-
közönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással
utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus kori sajtó a Kolozsváron vagy
Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások
nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, sziszte-
matikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkáját széles
körben ismerték már a századfordulón is. Munkájuk még aligha váltott ki erősebb
érzelmeket. A két világháború közötti – és különösen a Herepei János 1920-as
évekbeli és Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli – ásatásokat már sok-
kal több politikai és nemzetiségi kérdés fűszerezte.78 Presztízskérdés volt, hogy a
bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek
magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására
azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régé-
szet mint tudományág és annak közönsége közötti kapcsolaton az 1974-es város-
név-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő
cikkek sorozatával próbálták elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – így a
város magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceaușescu-féle
nacionalista történetírás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után ku-
takodjanak a kolozsvári régészek is. A magyar és középkori leleteket elhanyagolták,
a ritkán előbukkanó temetőrészleteket nem közölték vagy elbagatellizálták. Ez a
torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészekben
a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus kiszolgálóit lássa, munkájukat megvesse
és ellenezze.
Erre a jelenségre jött „ráadásként” a Funar-korszak már-már tragikomikus naci-
onalizmusa, amely felszántotta a kolozsvári magyarok számára szakralizált térnek
számító Főteret, veszélyeztetve a Mátyás-szobrot és megannyi más, a kollektív
mentalitásban fontos szerepet játszó emlékművet. Mindezt néhány rosszul vagy
dokumentálatlanul bemutatott római kő miatt, amelyet egyébként, ha megfelelően
ásnak ki és mutatnak be a nagyközönségnek, akkor kevesebb fájdalom érte volna
78 Herepei János (1891–1970) magyar művelődéstörténész, régész, az Erdélyi Múzeum-Egye-

sület munkatársa és régészeti hagyatékának kezelője a két világháború között. Méri István
(1911–1976) magyar régész, néprajzkutató, a magyar középkori falukutatás és településtör-
téneti kutatások egyik úttörője.

a kolozsvári magyarságot. Az 1990-es években
A jelenlegi főtéri és a 2000-es évek elején zajló nagy főtéri ása-
ásatások kiváló alkalmat tások legfőbb hibája nemcsak az volt, hogy el-
jelentenek arra, hogy a felejtette a középkori rétegeket dokumentálni és
a város Főterének történetét kellőképp rekonst-
kolozsvári magyarság ruálni, hanem az is, hogy a régészek munkáját,
végre megbékéljen ezzel szakmai becsületét és hírnevét besározta a helyi
a szakmával, és az ásató lakosság előtt, és hiteltelenné tette ezt a szak-
mát a helyi magyarság számára. Jobb helyeken,
régészek láttán ne rögtön így Londonban vagy akár Budapesten is az ún.
a dákoromán kontinuitás városi régészet, vagyis egy város belső terüle-
tén zajló régészeti ásatások igazi közönségszó-
lidérce jusson eszükbe. rakoztató eseménynek számítanak: a régészek
a közönség előtt végzik a munkájukat, eredmé-
nyeikről állandóan beszámol a helyi sajtó, ismeretterjesztő előadásokat tartanak,
szórólapokat osztogatnak, és az ásatás tárgyait néhány hónap feldolgozás után be
is mutatják egy-egy időszaki kiállítás keretében. Ezek persze sok pénzből dolgozó
és szenzációs leleteket felhozó ásatások a világ nagyvárosaiban.
Kolozsvár aligha tud ezekkel a példákkal versengeni, de számos olyan német
kisváros példáját felhozhatnánk, ahol a régészek munkáját a helyi lakosság és a
turisták is nagy érdeklődéssel, tisztelettel követik, és nem vetik meg vagy feketítik
be a pártpolitika és nemzeti történetírás vádjaival.
A jelenlegi főtéri ásatások kiváló alkalmat jelentenek arra, hogy a kolozsvári
magyarság végre megbékéljen ezzel a szakmával, és az ásató régészek láttán ne
rögtön a dákoromán kontinuitás lidérce jusson eszükbe (21. fotó). Érdemes lenne
azt is végre elfogadni, hogy a Kolozsvár alatt nyugvó római város egy európai érték,
és annak megőrzése, megismerése és népszerűsítése nemcsak a románoknak, de
nekünk, magyaroknak is feladatunk, hisz a római múlt összeurópai hagyatékként
maradt ránk. Érthető tehát, hogy a Főtéren és a Szent Mihály-templom előtt ásó
régészek számára nemcsak a magyar múlt emlékei, de a római falak is ugyanolyan
értékesek. A régészeti emlékeket jobb nem nacionalista jelzőkkel megfertőzni:
egy tárgy kulturális, esetleg etnikai, nemzeti identitása elveszett akkor, amikor a
tulajdonosa vagy használója meghalt. Innentől kezdve a régmúlt emlékeit kiásó
régész nem igazán beszélhet „magyar” falakról vagy „római” tárgyakról, legfeljebb
kronológiai besorolásként használhatja ezeket a jelzőket – bár ennél vannak jóval
finomabb szakszavak is.
Csak remélni lehet, hogy a kolozsvári magyarság megnyitja szívét és eszét,
hogy a régészek munkáját megismerje, megbecsülje és tisztelje, hisz ők terep-
munkájuk révén arra törekednek – akárcsak mi, szobatudósok és történészek –,
hogy feltárják a múltnak, Kolozsvár múltjának apró szeleteit, ezáltal pedig jobban
megismerhetjük a várost, ahol élünk.
2017. március 30.
114 A kolozsváriak és a régészek esete

ERDÉLYI RÉGÉSZET
21. fotó. Ásatás Kolozsvár Főterén
115
A Kárpátok Géniusza
úgy döntött, hogy
a román Cluj neve mellé
a kétes származású
dák településnevet,
Napocát is odailleszti.
Kolozsvár és a latin tábla
a határon
E
mil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurca
után végre betört, és 2017 áprilisában elfogadta a többnyelvű helységnévtáb-
lák kihelyezését Kolozsvár határára. A késlekedő román névváltozat mellett
megjelent végre a magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére a hármas
felirattal azonos méretű latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan
Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat
szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi
múltjára emlékeztet, és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők
figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült.
Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamos-
közy István idejében is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak
számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a
Kárpátok Géniusza úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású,
dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész
igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egy-
kori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve
lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus
idejében kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensi-
um nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr. u.
106 és 117 között már éltek itt rómaiak, és volt egy falusi jellegű, kisvárosi település
(vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem
csupán új rangra, új jogi státuszra emelik Kr. u. 117-et követően. Az utazó császár
által odaítélt új cím révén a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett
a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba
került, amelynek nyomai és öröksége valóban összeköti Angliát Szíriával, Marokkót
Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örök-
ség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc-féle felirattal van azonban
néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet
említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által
alapított városok neve alapján sokkal ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium
Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak
problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság
kori római városalapítások és a liviusi Ab urbe condita, azaz a város alapítására
vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia
deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen nagy ritkaságnak számított.
Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen. A többi
civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá,

municipiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra
emelte” (fecit).
Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy
több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin
felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város
hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság
az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák
vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos
ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Immár mindenképp ideje lenne a ró-
mai múlttal megbékélni, és nem a románság tulajdonára és etnikai kontinuitásának,
elsőbbségének a zálogára gondolni ennek kapcsán, hanem európai örökségként,
mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez arra
lenne szükség, hogy a magyar lakosság elvonatkoztasson a 70-es évek és a 90-es
Funar-korszak nacionalista történetírásától, politikai régészetétől, és megismerve
a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat
lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a ro-
mán lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú latin
városnevet, hogy ellensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem frusztráció
nélkül elismerje, hogy a római múlt nem csak a románoké, hanem mindenkié, aki
ebben a városban él vagy idelátogat.
Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészelheti
bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és
civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja, hogy európai örökségként,
mindannyiunk kicsi Rómájaként szeressük a kolozsvári múltat.
2017. április 10.
V. Kolozsvár és környékének régészeti helyszínei (forrás: map.cimec.ro)

Erdély aranya:
a dák kincsek ügye
E
rdély aranyáról már a római korban is legendák terjengtek. A dák királyság
mesés kincseiről és Burebista, valamint Decebalus királyok vagyonáról a kora
császárkori átlag római is minden bizonnyal ismert néhány terjengő legen-
dát, etnografikus történetet. Traianus császár két véres dák háborúját követően
aztán a dákok legendás aranya valós kincsrengeteggé vált Rómában. Az Erdély
mai területének és Olténiának nagy részét meghódító római császár óriási arany-
és ezüstzsákmánnyal tért vissza a birodalom fővárosába, amelyből felépítette a
mai napig turisták millióit vonzó traianusi fórumot és a dák háborúk történetét
megörökítő oszlopot. A Traianus által elkobzott kincs méretéről csak jóval későbbi
forrásaink vannak, ám más források beszámoltak a Sztrigy folyó medrébe elásott
óriási mennyiségű aranykincsről is. A Cassius Dio és a Johannész Lüdosz bizánci
író által megőrzött Krüton leírása szerint több tonna aranyat és ezüstöt ástak el
Decebalus parancsára a rómaiak hódítását megelőzően.
A Decebalus kincse néven ismert legendás aranylelet után a reneszánsz korban
újra felélénkült a kincsvadászok érdeklődése, és a Gredistye környéki véletlenszerű
felfedezések 1540 és 1790 között több kiló aranyat hoztak a felszínre. Ezek egyik
legkorábbi példánya Wolfgang Lazius (Lázi Farkas, 1514–1565) leírásából maradt
ránk. Az osztrák humanista az 1542-ben Erdélyben (valószínűleg a dák főváros
területén) talált, majd Martinuzzi György halála után a bécsi udvar által elkobzott
kincsek között felismerni vélt egy arany dracót, azaz sárkányfejdíszt viselő tár-
gyat. Egyesek a draco aureus fogalma alatt egy arany spirálkarkötőt értelmeznek,
amely az első ilyen jellegű tárgy lenne. Hasonló, véletlenszerűen előbukkanó dák
érmékről, arany- és ezüstkincsekről hallhatunk számos XVI–XVII. századi osztrák
forrásból is. 1784-ben a Hunyad megyei Kitid (Chitid) falu egyik román lakosa,
David Albu furcsa álomról számolt be a település papjának. Álmában egy magas,
fehér alak jelent meg, aki Gredistyén, a Cheia nevű helyen rejlő mesés kincsekről
beszélt. Albu fel is kereste 1784 nyarán a megnevezett helyet, ahol rövid kutakodás
és ásatás után egy óriási aranyasztalt talált, rajta egy férfi és egy nő arany ábrázo-
lásával és megszámlálhatatlan arannyal (valószínűleg érmékkel). A leletről sajnos
nem készült sem rajz, sem részletes leírás, ugyanis mire Kitid papja meg akarta
látogatni a helyszínt, David Albu rejtélyes módon meghalt. Bár a kitidi jobbágy
álma talán a fantázia szüleménye volt,79 annak jegyzőkönyvbe vétele 1803-ban
és gyors elterjedése a környező falvakban elegendő volt ahhoz, hogy 1784 után
kitörjön a dák kincsek utáni kutakodás és aranyláz. Ennek eredményeképp – és
a véletlen segítségével – 1802 őszén és az év végén a kisoklosi román jobbágy,
Arimie Popa és fia több Lysimachos-aranyérmét talált. A jóval későbbi, majdnem
79 Meglepő hasonlóságot mutat az Albu-féle álom a mormon vallás alapítója, J. Smith (1805–
1844) álmával.

egy év múlva készült hivatalos osztrák beszá-
Jelenleg a 31 eddig moló szerint 264, majd további 100 érmére
felfedezett ezüst karperec bukkantak. Popának hamarosan társai is lettek
mellett 24 arany karperec a kincskeresésben, amely egyike volt a legel-
ső dokumentált műkincskereskedő-maffiának
létezését feltételezik, nemcsak Erdélyben, de Európában is. 1802 tele
ebből azonban egyelőre és 1803 júniusa között a 13 főre nőtt műkincs-
kereskedő-maffia 100 további koson érmét is
csak 13 került vissza talált, valamint egy óriási kerámiaüsthöz tarto-
az országba. zó töredéken egy Decebalus per Scorilo felira-
tot tartalmazó pecsétet is.80 A dák érmék utáni
kutatás odáig fajult, hogy Török Pál, a Hunyad vármegyei kincstár prokurátora
kénytelen volt beavatkozni az ügybe. 1803 nyarán leállíttatta az illegális kincs-
vadászatot, és elindította az azóta is tartó ásatásokat Gredistyén, a dák főváros
területén. 1802 és 1804 között, a rendkívül szigorú katonákkal és bányászokkal
védett ásatások ellenére, az aranyláz folytatódott. Az osztrák hatóságok iratai csak
az említett időszakból 4000 koson és Lysimachos-érméről számolnak be, amelyet
a helyi lakosság talált. Ezek jelentős részét sajnos beolvasztották, néhány darabja
látható a bécsi Kunsthistorisches Museum gyűjteményében. Ugyancsak ebből az
időszakból származhat több ezüst spirálkarperec is. Ezek egyike Bécsbe került, egy
másikat pedig a Kemény József-hagyatékban lelt fel Lugosi András.
A XIX. század folyamán aztán egyre több a bécsihez hasonló és a Kemény-kol-
lekcióban látott dák ezüstkarperec került elő, ám aranyat nem találtak köztük. A De-
cebalus aranyáról szóló legenda 1804 után kezdett egyre inkább mítosszá válni,
és egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy a David Albu álma által kezdetét vett
aranyláz újraindulhat, bár az 1920-as, 50-es és 70-es évek nagyszabású ásatásai
életben tartották a helyi lakosság körében a dák arany legendáját.
A kommunizmus bukását követően a dák főváros és környezete is áldozatul
esett a régészeti örökséget kellőképp védő törvény hiányának. A fémdetektoros
keresés rendszabályozása előtt, az 1990-es években a dák várak körüli illegális
ásatások száma radikálisan megugrott. Az első nagyméretű illegális lelet 1996-
ban került elő a dák főváros területén található Dealul Muncelui nevű helyszínen.
A fémdetektoros, jól szervezett kincskeresőcsoport 3000 koson érmét talált.
Ebből eddig csak 858-at sikerült múzeumi vásárlás vagy a feketepiacról törté-
nő visszaszolgáltatás útján visszaszerezni, a lelet döntő többségét továbbra is
feketepiacon árulják vagy magántulajdonban rejtik. Alig két évvel az első nagy
lelet után – miközben a régészek folyamatosan dolgoztak a dák főváros szakrális
övezete körül81 – az illegális kincskeresők ismét olyan leletre bukkantak, amelyet
a régészek itt soha nem találtak, és legmerészebb álmukban sem reméltek: több
tucat aranyérme, egy aranykarperec és 3200 Lysimachos érme került elő. 1999 és
2001 között további négy nagyobb illegális ásatásra került sor Sarmizegetusa Regia
környékén, melynek eredményeként 18, a világon egyedülálló dák spirálkarperecet
80 Egy ugyanilyen felirattal pecsételt, azonban teljes egészében rekonstruálható kerámiaüstre

bukkant ásatásai során 1954-ben I. H. Crișan is. A felirat értelmezésére, a tucatnyi elmélet
ellenére, mai napig nem született megnyugtató magyarázat.
81 Az 1990-es évek végi szakmai, régészeti ásatásokról ld.: www.cronica.cimec.ro/detaliu.
asp?k=550. Utolsó látogatás ideje: 2017.04.03.
120 Erdély aranya: a dák kincsek ügye

ERDÉLYI RÉGÉSZET
és felbecsülhetetlen értékű érmeleletet hoztak a felszínre és vittek külföldre a

kincskereskedelemmel foglalkozó csoportok. Jelenleg a 31 eddig felfedezett ezüst
karperec mellett 24 arany karperec létezését feltételezik, ebből azonban egyelőre
csak 13 került vissza az országba (22. fotó).
Az 1996 és 2001 között felfedezett, felbecsülhetetlen értékű dák aranykincs
döntő többsége – bár tucatnyi tanulmányt, kiállítást és törvénymódosítást ered-
ményezett – még mindig külföldön vagy a feketepiacon van. Az egykor csak a
legendák által ismert „dák aranykincs” 2001 óta valóságként él ismét a romániai
köztudatban, és ahogy egykor a rómaiakat, úgy ma a modern ember fantáziáját is
felcsigázza. Az országba visszakerült dák aranyspirálok („karperecek”)82 felbecsül-
hetetlen hatást gyakoroltak a régészeti örökség védelmét biztosító törvényekre és
a nagyközönség régészet és múlt iránti érdeklődésére. A dák aranynak – és azok
országos körútjának – köszönhetően a romániai nagyközönség közelebb kerülhe-
tett egy olyan tárgycsoporthoz, amelynek legendája túlélt két évezredet. A régmúlt
e kincsei ugyanakkor nagyban segítették a régészeket az irányú küzdelmükben,
hogy a nagyközönség egyre inkább megbecsülje a régészeti örökséget.
22. fotó. A dák aranykarperecek
82 A tárgyak valódi funkcióját mai napig nem tudjuk pontosan. Ha egyáltalán használták, talán
papnők felkarját díszítette, és csak ritkán, ceremóniák alkalmával viselték.
121
Bármi is legyen a története
ennek a templomnak, az
bizonyos, hogy a Magyar
Királyság születésével
legalább egyidős épületről
van szó.
Az eltemetett templom:
Erdély legrégebbi
keresztény épületéről
I
rodalmi forrásokból azt rég tudta a gyulafehérvári és erdélyi magyar olvasó, hogy
Erdély történelmi fővárosának gyöngyszeme, a ma látható Szent Mihály-székes-
egyház előtt volt egy régebbi temploma is a településnek. Ennek pontos helyét
azonban sokáig nem tudták meghatározni a régészek és történészek. Végül az 1973
és 1975 között Radu Heitel régész által végzett ásatások egy rendkívüli leletet hoz-
tak felszínre, amelynek pontos azonosítására és értékelésére még három és fél
évtizedet kellett várni – legalábbis a román szakirodalomban.83
23. fotó. Erdély legrégebbi temploma feltárás közben
2011 tavaszán a Vauban-vár nagyszabású és számos pontján botrányossá vált

restaurálási és rehabilitációs munkálatai során, aztán a Szent Mihály-székesegyház
és a püspöki palota előtt elterülő üres téren rendkívüli régészeti felfedezésre került
83 Fontos megjegyezni, hogy a templom jelentőségét mind Benkő Elek, mind Kristó Gyula már
sejtette és az egyházmegye első templomaként azonosította.

sor (23. fotó). Első ízben egy római komplexum-
A magyarok és ra bukkantak az ásató régészek, amelyet később
románok által egyaránt hibásan mithraeumnak és Nemesis-szentélynek
kedvelt Szent Mihály- kereszteltek el, bár egyikre sincs egyértelmű
bizonyítékuk.84 Ezt követően tárták fel azt az
székesegyház előtt egy épületet, amely – mint később bebizonyoso-
olyan épületet tárnak fel, dott – valójában a Radu Heitel által egyszer
amely kulcsfontosságú az már részlegesen feltárt templom volt: Erdély
legrégebbi keresztény temploma.
erdélyi középkori régészet A Daniela Marcu Istrate által végzett ása-
és történettudomány tások 2011 áprilisa és szeptembere között zaj-
lottak a román és magyar sajtó teljes figyelme
számára. mellett. Ásatást ilyen sajtófigyelemmel még
ritkán követtek Romániában. A magamfajta
ezen örvendezett is, hisz a közönségrégészetnek (public archaeology) az első iga-
zi iskolapéldája volt az eset: Erdély egyik legfelkapottabb és legtöbbet látogatott
turistaközpontjának szívében, a magyarok és románok által egyaránt kedvelt Szent
Mihály-székesegyház előtt egy olyan épületet tárnak fel, amely kulcsfontosságú az
erdélyi középkori régészet és történettudomány számára. A római katolikus egyház
által finanszírozott ásatást több neves kutató, így Kovács András művészettörté-
nész és Benkő Elek, a középkori erdélyi régészet jelenlegi doyenje is meglátogatta,
és segítette az ásató régészt véleményével, észrevételeivel. Az ásatás befejezésé-
hez közeledve egyre élesebbé vált a vita, és azóta is tart: hogyan kell a rendkívüli
leletet értelmezni Erdély történetében és a kereszténység hazai elterjedésében?
A régészeti helyszín igen bonyolult képet mutatott. Az őskori és római maradvá-
nyokban is gazdag területen úgy tűnik, a kora középkorban gepidák is élhettek az
egykori római erőd romjainak védelmező ölelésében. Azt viszont, hogy a Kr. u. V.
század után volt-e ténylegesen megtelepült népesség a mai Gyulafehérvár környé-
kén, sajnos már nehéz lenne megmondani. A román historiográfia által régebben
emlegetett Dridu-kultúra fogalma egy megalapozatlan kerámiatipológiára épül,
és ma már senki sem veszi komolyan. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy István
király előtt, valamikor a IX. század közepén a térségben már erősen jelen volt az
egykori bolgár cárság és vele együtt számos bizánci hatás, Gyulafehérvár pedig
egyféle bolgár településrendszernek a központja lehetett. Bizánci forrásokból tud-
juk, hogy Sarolt apja, az erdélyi Zombor gyula (akit II. Gyula néven is ismerünk)
953-ban megkeresztelkedett, és Bizáncból egy szerzetessel, Hierotheosszal tért
vissza, akit Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka Magyarország püspöké-
vé szentelt. Egyes feltételezések szerint ez a Hierotheosz püspök hozhatta létre
azt a templomot, amelyet Radu Heitel fedezett fel 1973-ban, és Daniela Marcu
Istrate újra kiásott 2011-ben, míg mások úgy vélik, hogy az épület a székesegyház
84 A két teremből – egy hosszú, téglalap alaprajzú és egy kicsi, négyzetes szobából – álló teret
csupán építészeti adottságai miatt vélték mithraeumnak. Egy római légió erődjén belül eleve
ritka volt a szakrális tér és szentély, mithraeumra pedig csupán egyetlen példát ismerünk
a teljes Római Birodalomból. A másik eset – a Nemesis-szentély – hasonlóan hipotetikus.
A felfedezett, valóban Nemesisnek, a bosszú, amfiteátrumok és sors istenének dedikált szo-
borbázis és márványszobor, valamint a velük együtt talált, eredeti festett színeiben pompázó
Mars-relief feltételezhetően egykor egy amfiteátrum melletti szentélyben lehetett, és minden
bizonnyal jóval később, az antikvitás végén vagy a reneszánsz idején került a vár területére.
124 Az eltemetett templom: Erdély legrégebbi keresztény épületéről

ERDÉLYI RÉGÉSZET
legelső fázisának keresztelőkápolnájaként szolgált. Ez utóbbi aligha valószínű,

mivel a 2011-ben kiásott templomra már a XI. század végén elkezdenek temetkezni,
ami arra utal, hogy közvetlenül Szent István uralkodásának idején a templomot
elhagyják – István hátat fordít a keleti kereszténységnek és Róma felé irányul.
Nem kizárt tehát, hogy Erdély legrégebbi keresztény temploma kevesebb mint
fél évszázadon át, 953 és 1000 között szolgálta a gyulák közvetlen környezetét
és Erdély első keresztény magyarjait. Sajnálatos módon a templomról egyelőre
csupán néhány hosszabb-rövidebb tanulmány jelent meg román és német nyelven
az ásató régész tollából, és azokban nem elemezte például a legkorábbi magyaror-
szági monostortemplomok, így a szerémvári Szent Ireneus-monostor, a zebegényi
sziklatemplom, visegrádi Szent András-monostor vagy a veszprémvölgyi apáca-
kolostor építéstörténetét.
Bármi is legyen a története ennek a templomnak, az bizonyos, hogy a Magyar
Királyság születésével legalább egyidős épületről van szó. Jelentősége egy lapon
említendő a tihanyi alapítólevéllel, a legkorábbi magyar keresztény templomokkal.
Ezek ellenére sajnos a templomot az ásatást követően elhantolták. Ma egy zöld
füves rét áll némán a Székesegyház előtt, még az épület kontúrját sem hagyták
látható formában a turisták előtt. A pontos okok nem ismertek. Egy ilyen jelentő-
ségű régészeti emlék bemutatása, restaurálása, részleges rekonstrukciója vagy egy
modern bemutatóközpont létrehozása természetesen óriási összegeket igényelt
volna. Mindez az Európai Unió számos programjának ismeretében azonban nem
kellene ma már gondot okozzon egy EU-tagállamban. A probléma sokkal inkább az
épület történelmi jelentőségében rejlik: bár bizánci, keleti hatásokat mutató épü-
letről van szó – ami a román köztudatban az ortodoxiával való kapcsolatként került
be –, mégis Erdély legrégebbi keresztény temploma egyértelműen egy magyar
történelmi személyhez, II. Gyulához és az István korabeli hatalmi harcokhoz köt-
hető. Ez a tény ideológiai problémákat okozott, ez pedig sajnos ma is olyan kérdés,
amellyel nem tud szembesülni a román politikum, városvezetés, a közgondolkodás
és a tudományos körök jelentős része. A történelmi emlék pedig nem is kapott teret
és anyagiakat a nemzeti egyesülés fővárosában.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy a közel egy évezreden át elfeledett,
1973-ban felfedezett és 2011-ben újra kiásott épületet egykor ismét kiássák, har-
madjára is. Három a magyar igazság, szoktuk mondani: reméljük, akkor már a római
katolikus egyház – akinek a tulajdonát képezi a templom területe – erősebb lobbit
fog elkövetni azért, hogy Erdély legrégebbi templomát kellő módon mutassa be az
utókornak.
125
A római Sarmizegetusa
a közeli bukovai
márványnak
köszönhetően
virágzó várossá lett.
Várhely: az eltűnt Róma nyomában
T
raianus császár két véres háborúban sikeresen legyőzte a dák király, De-
cebalus seregét, és Kr. u. 106 és 110 között, alig négy év alatt stabilizált egy
óriási területet, amely onnantól kezdve mint Dacia provincia vált ismertté,
és vonzotta több mint másfél évszázadon át a Római Birodalom minden régiójának
lakóit. A nagyrészt Erdély területét, Olténiát és kezdetben a Bánság keleti felét
magába foglaló óriási területen egy új világot teremteni óriási munkát jelentett:
katonai erődök és megfigyelőállomások százait kellett létrehozni és fenntartani,
ezek között pedig egy terebélyes úthálózatot kiépíteni. A katonai telepek körül
aztán civil települések is létrejönnek a későbbiekben. Ám mindezek előtt, való-
színűleg már Kr. u. 106 nyarán megtörténik az a vallási aktus, ami az új provincia
első és legfontosabb városának alapítását jelentette és egyben Dácia hivatalos
integrálását a nagy Római Birodalomba.
A provincia fővárosának alapítása jelentős esemény volt. Nem túl távol az egy-
kori dák fővárostól, Sarmizegetusa Regiától (ma Gredistye) egy elvileg lakatlan
területen, feltételezhetően magának Traianus császárnak a jelenlétében és közre-
működésével végezték el a római papok a városalapítás ősi, etruszk rítusát, ame-
lyet évszázadok óta gyakoroltak. Olyan régi rítusról van szó, amelynek gyökereit
valószínűleg maga Traianus és kortársai sem ismerték, de a hagyományok és az
isteni világ iránti tiszeletük miatt elengedhetetlen volt, hogy az évszázados szokás
szerint alapítsanak városokat. A mai Várhely falu területétől délre tehenekkel vé-
gigszántottak egy négyszögletes területet, és ódon papi szólamokra megalkották
az égi templom földi mását, egy colonia deductát, azaz alapított várost. Tervrajzát
és struktúráját tekintve ez az új város, Colonia Ulpia Traiana Sarmizegetusa is csak
egyike volt a több mint 2000 római városnak, amely Britanniától Szíriáig hirdette
Róma nagyságát. Mégis a provincia fővárosaként és a pénzügyi procurator szék-
helyeként ez a város különleges szerepet töltött majd be a 106 és 271 közötti idő-
szakban. Róma kicsinyített, márvány másolatává nőtt Erdély buja erdeje között.
A római Sarmizegetusa a közeli bukovai márványnak köszönhetően virágzó várossá
lett, procuratori palotával, grandiózus fórummal, szökőkutakkal, szentélykörzettel,
amfiteátrummal és óriási temetőkkel (24. fotó).
A rómaiak kivonulását követően azonban az egykor virágzó márványvárost
hamar beborította az idő múlásának megállithatatlan nyoma: a falak összeom-
lottak, a városba beköltöző különböző vándor népek pedig a még mozdítható és
álló szobrokat és értéktárgyakat tönkretették vagy átalakították. A középkorban
a területen a felszínen még látszó szobrok, kövek és óriási falak miatt Várhelynek
nevezett falucska jön létre, utalva az egykori város dicső múltjára és körvonala-
ira. A márványforrásként és felszíni kőbányaként használt egykori római város
kövei tucatnyi dél-erdélyi település középkori templomának alapköveivé váltak,
elég itt csak a híres és sokat vitatott Demsus-templomára gondolni, amelyet az

24. fotó. Várhely (Colonia Ulpia Traiana Sarmizegetusa),
az egykori Dácia fővárosa
128 Várhely: az eltűnt Róma nyomában

ERDÉLYI RÉGÉSZET
egykori római Sarmizegetusa köveiből építettek valamikor a XIII. század környé-

kén.85 A népi hagyományok a hátszegi románság körében élénken megőrizték Trai-
anusz császár legendáját, ami egyértelműen utal arra, hogy Erdély egykor legszebb
római városának emléke és nyomai meghatározó szerepet játszottak a kulturális
tájban és kollektív emlékezetben.
A reneszánsz korában aztán a Hunyadiak már szisztematikusan gyűjtötték Vár-
hely római emlékeit: Vajdahunyad várába több, Sarmizegetusából származó követ
építettek be, de Antonio Bonfini, Mátyás történetírója is számos római emléket ír le
Várhely környékéről. A település első részletes térképét aztán Luigi Marsigli olasz
utazó és térképész készíti el a XVII. században. Az ő munkája révén pedig számos
kalandor, illetve Erdélyen átutazó külföldi és magyar történetíró számolt be Vár-
hely legendás városáról, amelyet már Szamosközy István is helyesen a Traianus
alapította római Sarmizegetusával azonosított.
A XIX. század óta folyamatosan zajló ásatások aztán sorra válaszolták meg a
kutatók kérdéseit a kicsi falu tövében elterülő római romokkal kapcsolatban. Ma,
a Várhely területén fekvő óriási római város Erdély egyik legjobban kutatott és
legjelentősebb római romvárosa, évente több ezer látogatót vonz. A számok azon-
ban eltörpülnek a hasonló külföldi esetekhez képest: bár Sarmizegetusa régészeti
anyaga nem marad alul Carnuntum vagy Xanten, netalán Aquincum emlékanya-
gához képest, mégis, a három példa jól mutatja, mennyire nagy jelentősége van a
modern muzeológiának, internetes marketingnek, a korszerű, modern múzeumok-
nak és ismeretterjesztésnek egy-egy régészeti helyszín turisztikai értékesítésében.
Az ilyen esetek – bár nem mindenben a pozitív példa etalonjai – jól mutatják azt,
hogy csakis interaktív, élő történelemmel lehet a régészeti emlékek megbecsülését
és a tárgyi örökség iránti fokozott tiszteletet oktatni és terjeszteni.
Az előbbi pozitív példákkal ellentétben azonban, a Traianus császár imája
(carmen) által létrehozott erdélyi Róma ma egy miccses-sörös turistahely, ahová
néhány száz ólálkodó, a falakon pózoló és a múlt iránt kevés érdeklődést mutató
turista látogat. A részlegesen rekonstruált romok még a hetvenes évekből marad-
tak ránk, és aligha felelnek meg a mai turista ízlésingerének. Ennél is súlyosabb
problémát jelent Várhely falu terjedése: számos ház és panzió jött létre az egykori
római város területén úgy, hogy a helyi lakosok nagyon jól tudták, országos jelen-
tőségű műemlékvédelmi területen építkeznek. A jelenben élő és boldogulni akaró
emberek és a múlt tiszteletének ilyen éles és konfliktusos kapcsolata sajnos nem
könnyű eset, a megoldás viszont sürgető lenne az egykori márványváros és „met-
ropolis” még megmaradt emlékeinek felmérése és megmentése érdekében.86
85 Komolyabb régészeti és művészettörténeti kutatások – elsősorban a Román Ortodox Egyház

ellenszegülése miatt – nem történtek a templomban. Az ortodox egyház továbbra is tartja
magát ahhoz a XVIII–XIX. századi tévhithez, hogy a templom pogány római szentélyre épült
amelyet Mars istennek ajánlottak, és ragaszkodik a templom korai, V-VI. századi datálásához.
Ld. még a Tévhitek és a régészet című írás erre vonatkozó részét.
86 Jobb és gazdagabb helyeken LIDAR és geomágneses kutatások sorozatát végezték volna el,
amelynek révén ásatás nélkül is felszínre tudtuk volna csalogatni a föld alatt pihenő római
emlékek körvonalait. Egész városrészek megismerésére lenne lehetőség a modern, ám méreg-
drága technológia révén, ám sajnos erre jelenleg Romániában csak külföldi projektek és rövid,
néhány éves együttműködések révén van lehetőség. Sarmizegetusa helyzetét csak súlyosbítja,
hogy a helyi lakosság és az önkormányzat közönyén túl a romániai régészek klikkesedése és
szakmai vagy személyi konfliktusai is hátráltatják Erdély legjelentősebb római emlékeinek
kellő megismerését és megmentését.
129
A történelmi Székelyföld
területén számos jelentős
dák település, vár és
régészeti felfedezés
került elő az elmúlt két
évszázadban.
A dákok, rómaiak és
a székelyek esete
A
nemrég megjelent monumentális, háromkötetes Székelyföld történetének
első része ugyan röviden érinti a régészeti forrásokat (107–122., 146–150.
oldalak), az eddigi Erdély történetével foglalkozó monográfiákkal vagy a
már elavultnak számító, de még számos székely család által lapozott Orbán Ba-
lázs-féle Székelyföld leírásával ellentétben, ám egyetlen szóval sem említik a szé-
kelység előtti történelmi viszonyokat, valamint a történelmi Székelyföldön egykor
élt népességeket. Ez részben érthető is, hisz a kötet a történelmi Székelyföld mint
adminisztratív egység létrejöttével indítja narratíváját, másrészt ugyanakkor a
kötet címe nem a székelység történetéről szól, hanem egy régióval foglalkozik.
Dákokat és rómaiakat kihagyni ebből a kötetből talán kissé merész dolog volt.
Nemrég Madéfalván, a székelység számára oly fontos település határán egy
fémdetektoros kincskereső nagyon ritka dák ezüstkincsre, egy nyakékre (torques)
bukkant (25. fotó). Az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb régészeti felfedezé-
sének tartott esemény jól jelzi, hogy a székelység nap mint nap együtt él a dákok
és a rómaiak szellemiségével és régészeti örökségével. Mezőiken, falvaik alatt,
dombjaik, hegyeik és erdőik mélyében ott rejtőzik a Kr. e. I. és Kr. u. III. század között
virágzó dák, majd az azt követő római civilizáció gazdag hagyatéka. Számos székely
településen él ma is a „Traján útja” vagy a különböző várakról, romokról és erődök-
ről szóló legenda vagy településnév, amelyek a dák vagy római múlt nyomaiból és
emlékeiből inspirálódtak. Sajnos a nacionalizált, ideologizált és politikától áthatott
román és magyar történetírás közötti súlyos eltérések miatt mind a dák, mind a
római múlt tabutéma és pejoratív jelzőkkel illetett örökség Székelyföldön, annak
ellenére, hogy a Ferencziek (Ferenczi Sándor, István és Géza) régészgenerációja,
Mihail Macrea, Székely Zoltán vagy Viorica Crisan és csapata közel hetven éve
folyamatosan kutatja a székelység által lakott települések dák és római múltját.
A történelmi Székelyföld területén számos jelentős dák település, vár és régé-
szeti felfedezés került elő az elmúlt két évszázadban (több mint 40 dák erődítmény,
200 település és mintegy 30 jelentős kincslelet). Ezek száma és jelentősége való-
jában olyan nagy, hogy csak a hátszegi dák királyi erődítményekhez hasonlítható,
azt is mondhatjuk, hogy a dákok két nagy gócban tömörültek a római hódítás előtt:
a Hátszeg és Székelyföld területén.
Elég itt csak említésszerűen felsorolni Csíkzsögöd vagy Tündér Ilona dák vá-
rait, a csíkszentkirályi, szörcsei és mezőmadarasi dák kincseket, Homoródalmás,
Küsmöd, Székelyudvarhely, Oltszem dák településeit és temetőit. A Kr. e. I. és Kr.
u. II. század között itt élő változatos népcsoportok és törzsek, amelyeket egységes
nevükön, az irodalmi forrásokra hivatkozva dákoknak nevezünk, rövidebb ide-
ig – különösen Burebista és az őt száz évvel később követő Decebalus királyok

25. fotó. Madéfalva határában talált dák nyakék
uralkodása alatt – egyféle törzsszövetségben vagy kezdetleges államalakulat-

ban, királyságban éltek, melynek a mai Székelyföld is szerves része volt. A szá-
mos törzsbe tömörülő és valószínűleg csak hasonló nyelvet beszélő, etnikailag
igen változatos dák népességek által létrehozott gazdag civilizáció Kr. u. 106 után,
Traianus császár hódítását követően hirtelen, különösebb nyomok nélkül eltűnik.
Ezt követően Székelyföld egy olyan civilizáció és birodalom és része lett, amely
Britanniától Szíriáig, Marokkótól Germániáig terjedt, és olyan mobilitást biztosí-
tott a Római Birodalom lakosainak, amihez foghatót csak a reneszánsz és az ipari
forradalom korában láthatunk újra Európában. A rómaiaknak köszönhetően a tör-
ténelmi Székelyföld területén római erődök, kistelepülések tucatjai épültek fel és
virágoztak alig 170 év alatt (Kr. u. 106–271), és biztosítottak otthont szíriaiaknak,
germánoknak, pannóniaiaknak, dalmátoknak vagy épp hispániai katonáknak és
kereskedőknek (26. fotó).
Míg a román történetírás sokáig minden áron bizonyítani akarta, hogy a dákok
az ide érkező változatos etnikumú „rómaiakkal” keveredve folyamatosan itt éltek
a Kr. u. II. századtól egészen napjainkig, addig a magyar történetírás lépten-nyo-
mon tagadta ezt, és váltig állította, hogy a dákok Kr. u. 106-ot követően végérvé-
nyesen eltűntek, és a rómaiak 271-ben történő kivonulását követően a történelmi
Székelyföld területén nem volt állami alakulat és állandó népesség. A mai kutatók
– az észszerűbb és objektívebb román és magyar régészek egyaránt – ma már
elfogadják: ugyan lehetséges, hogy a dákok kisebb mértékben, de jelen voltak a
132 A dákok, rómaiak és a székelyek esete

ERDÉLYI RÉGÉSZET
római korban a mai Székelyföld területén is, de 170 év alatt nem lehetséges két,
ennyire eltérő és soketnikumú népesség homogenizálódása, valamint túlélése, így
az etnikai kontinuitás elvét ma már ideje végérvényesen elfelejteni.
Etnikai kontinuitás és régészeti tárgyak etnicizálása, felvértezése nemzeti jel-
zőkkel nemcsak hogy nem lehetséges, de egyenesen hibás módszertanra utal. Gon-
doljunk csak egy szemléletes példára. Ha egy kicsi székely falu ebben a pillanatban
elpusztulna és megőrződne, mint Pompeji, egyféle időkapszulaként, a települést
több száz év múlva kiásó régészek meg tudnák-e mondani, milyen etnikumú tele-
pülést találtak, milyen identitást vallottak az egykori székely falucska lakói? A szé-
kely falucska halottainak csontváza, ruházata semmi ilyen jellegű információt nem
szolgálna, az ugyanis ugyanolyan lenne, mint Európa bármelyik más településének
lakossága és ruházata. Hasonlóan nehéz lenne a település építészeti vagy vallási
emlékeiből etnikai következtetéseket levonni: katolikus település esetén az egykori
székely falucska lehetne bármilyen etnikumhoz tartozó. Nem sokat segítene a házak
tárgyainak és ikonográfiájának vizsgálata sem, hisz az is egy globalizált világhoz
tartozna. Ami talán etnikai jegyeket hordozhatna és fontos forrásként szolgálna a
néhány száz év múlva élő régészeknek, az a házak szőttesei, magyaros-székelyes
színei, festett bútorzatai, székelykapui, imádságoskönyvei és a település magyar
vagy esetleg pszeudo-rovásírásos feliratai, annak neve vagy a róla szóló irodal-
mi, levéltári források. Ezek azonban a legérzékenyebb és legmulandóbb források:
133
Erdély talajviszonyai és éghajlata nem engedi meg, hogy az ilyen jellegű források
sokáig fennmaradjanak, míg a feliratok legfeljebb egy-egy népcsoport nyelvéről
(vagy a régió hivatalos nyelvéről) tanúskodhatnak. A dákok sajnos nem hagytak
maguk után írott forrásokat, míg a római feliratok döntő többsége az egyén jogi és
adminisztratív helyzetére és nem etnikai, kulturális identitására utal.
Illene tehát végérvényesen elfelejteni azt a régi, XIX. századi régészeti mód-
szert, amely régmúlt korok tárgyi emlékeiből etnikumot, „nemzeti” vagy nyelvi
identitást próbált kisajtolni. Ez – mondjuk ki bátran – nem lehetséges, vagy csak
nagyon ritkán, kivételes források révén történhet. El kellene felejtenie az ilyen
jellegű érvelést mind a román dákológusoknak és római történészeknek, mind a
magyar őstörténészeknek, és a Székelyföld alatt nyugvó dák és római emlékeket
nem kortárs etnikumokkal azonosítani és kisajátítani, hanem egy európai örökség-
ként, mindenki tárgyi kincseiként bemutatni. Ez egyrészt enyhítené a románság és
magyarság közötti súlyos, évszázados traumákat, másrészt növelné a székelyföldi
emberek dák és római emlékek iránti érdeklődését is.
2017. április 20.
134 A dákok, rómaiak és a székelyek esete

Tévhitek és a régészet
A
mióta létezik az emberiség, állandóan érdekelték a föld alatt rejtőző kin-
csek. A régmúlt tárgyi emlékeit már az ókori kultúrák is kutatták, néhány
lelkesebb uralkodó pedig gyűjtötte is. Amióta pedig a régészet mint a múlt
tárgyi hagyatékát kutató tudományág megszületett, állandó figyelem, érdeklődés
és csodálat kíséri a régmúltból ritkán előbukkanó tárgyakat, amelyek távoli korok
és emberek néha megfejthetetlen vagy nehezen értelmezhető történetét rejtik.
A kollektív memória, azaz a nem szakértői nagyközönség által megőrzött,
nagynak és jelentősnek mondott és évtizedeken vagy évszázadokon át emlege-
tett régészeti felfedezések nemegyszer téves valóságtartalommal rögzülnek, és
az idő elteltével tévhitként, azaz hamis történelemként élnek tovább. A történelmi
tévhitektől eltérően – amelyek nemegyszer több forráscsoport torzítását vagy
figyelmen kívül hagyását is jelentik – a köztudatban élő régészeti tévhitek legtöbb-
ször egy tárgyhoz vagy leletegyütteshez kötődnek, és azok történelmi kontextusát
és értelmezését torzítják.
Az ilyen tévhitek már a középkor óta léteznek, gondoljunk csak a néprajzi ha-
gyományokból ismert istennyila vagy mennykő kifejezésekre, ami egyes feltéte-
lezések szerint az őskori pattintott kövekre és kőbaltákra vonatkozó régi kifejezés
volt. Hasonlóan a görög mítoszok egy részéhez, amely elsősorban megmagyarázza
és narratívát ad minden érthetetlen vagy megmagyarázhatatlan jelenségre, úgy ez
a kifejezés is a mezőkön, kapálás vagy aratás közben fel-felbukkanó őskori tárgyak-
ra vonatkozott. Mivel az időközönként felfedezett leleteket megfelelő történelmi
tudás hiányában az emberek nem tudták értelmezni, azokat a mennykőhöz hasonló,
legendás és irracionális történetekkel vagy történelmi toposzokkal értelmezték.
Így keletkezett többek között Kolozsvár reneszánsz kori neve is. A Claudiopolis
név már a XVI. század óta ismert, és a XVIII. századig rendszeresen használták,
különösen irodalmi és művészeti alkotásokban. Ennek ellenére eredetéről nem tu-
dunk biztosat. Már Szamosközy István is képtelenségnek tartotta a név történelmi
hitelességét és a hozzá fűződő áltörténelmi legendát, amely szerint a várost egy
Claudius nevű tábornok alapította. A név mögött minden bizonnyal vagy egy je-
lentős régészeti felfedezés állhatott, amelynek során egy Claudius nevet tartalma-
zó felirat (is) előkerülhetett, vagy Claudius-kori érmékre bukkantak Kolozsváron.
Az is lehetséges ugyanakkor, hogy néhány helyi humanista az akkor ismert latin
auktorok szövegeit értelmezte hibásan.
Az ehhez hasonló tévhitek tehát minden korban jelent voltak középkortól nap-
jainkig, és a Claudiopolis vagy a mennykő szavak is évtizedeken vagy akár év-
századokon át megmaradtak a köztudatban. Sajnos még ma, a XXI. században is
találkozunk ilyesmivel, annak ellenére, hogy egy alaposabb kutatással az interne-
ten az átlagember régészeti ismeretek hiányában is megállapíthatná, hogy egy-
egy gyanús állítás igaz-e vagy sem. A régészeti tévhitek terjesztése és terjedése
elsősorban a szélsőjobboldali vagy okkultista csoportok körében igen népszerű,

hisz egy tárgy vagy régészeti leletegyüttes hamis értelmezésével könnyebben
tudják legitimizálni elveiket és világképüket, mint egy sokkal komplexebb írott
forrás esetén – igaz, azokban sem szűkölködnek. Ennek köszönhető, hogy szinte
hetente olvashatunk egy-egy Attila sírjáról szóló hamis felfedezésről, Sicambria,
azaz Óbuda hamis múltjáról, ősmagyarok több ezer éves kincseiről vagy netalán a
földönkívüliek által emelt piramisokról és ókori építkezésekről, aminek sajnos már
nemzetközi rajongótábora és óriási visszhangja lett a kiváló marketing miatt.
Ehhez hasonló tévhitek és súlyos torzítások szép számmal jöttek létre az erdélyi
régészeti emlékek értelmezésében is, sajnos nemegyszer néhányuk a régészeti
szakirodalomba is bekerül és elterjed a fiatal generációk körében. Ezek közül a ro-
mán és néha az erdélyi magyar szakirodalomban is elterjedt régészeti hiedelmek
közül a legsúlyosabbak a sokáig Attila kincseként ismert, Nagyszentmiklósról elő-
került avar kori kincsek vagy a tévesen Gelu várának elnevezett középkori Doboka
vára. Az alábbiakban csak a legelterjedtebb vagy legismertebb régészeti babonákat
szeretném felsorolni, és a hamis tartalomtól megtisztítani a múltnak ezeket az
egyébként fontos tárgyait vagy leletegyütteseit.
136 Tévhitek és a régészet

Tatárlakai táblácskák
A
z erdélyi őskorkutatás alighanem egyik legnagyobb felfedezésére 1961-ben,
Tatárlakán került sor. Azon a helyszínen, amelyet a XIX. századi régészet
egyik úttörője és a világ első női régésze, Torma Zsófia fedezett fel és mu-
tatott be a világnak. Már akkor tudni lehetett, hogy Tatárlaka határában Erdély
egyik legrégebbi és legjelentősebb őskori települése nyugszik. A Torma Zsófia-féle
ásatásokból is előkerültek olyan kerámiák, amelyeken írásra utaló jeleket azonosí-
tottak, ám ezeknek akkor még nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. 1961-
ben aztán a kolozsvári múzeum munkatársa, Nicolae Vlassa ásatásai során három
aprócska agyagtáblácska – egy kör alakú és két téglalap alaprajzú tárgy – került
elő. Mindhárom tárgy (27. fotó) furcsa geometrikus formákat, jeleket és állatáb-
rázolásokat is tartalmazott. Bár az ásatás körülményei igen vitatottak és körü-
lötte számos mendemonda és legenda kering, a táblák valódi világszenzációként
kerültek a hazai és nemzetközi szakirodalomba. Alig néhány évvel a felfedezést
követően Makkay János és Sham M. M. Winn az apró agyagtáblán lévő jeleket ös�-
szekapcsolta az ún. Tordos–Vinča-kultúrával, és a nehezen datálható tárgyakat a
Kr. e. VI. évezredben virágzó óeurópai vagy dunai civilizációhoz kötötte. A jelek
megfejtése nagy gondot okozott a kutatóknak: volt, aki a világ első írását vélte
27. fotó. Tatárlakai táblácskák

látni a tárgyakon szereplő jeleken, mások egy sumer előképként értelmezték vagy
levanti kereskedelmi kapcsolatokat véltek felfedezni bennük. Ennél azonban so-
kan jóval messzebb mentek, és sajnos ezek az elméletek talán jobban ismertek,
mint a tudományos kutatások legújabb eredményei. Bizonyos „történészek”, akik
a dilettantizmus jól ismert képviselői, a székely rovásírás kontinuitását, a tízezer
éves magyar történelmet vagy ennél extrémebb elméleteket költöttek. Számos
internetes fórum vagy ún. szkíta könyvesboltban fellelhető fantáziaszülemény látja
ebben a három apró agyagtáblácskában az ősmagyarság soha nem volt régmúltját
és civilizációs primordialitását, elsőbbrendűségét. Ezek a meglehetősen súlyos kol-
lektív frusztráltságból és önbizalomhiányból fakadó ötletek néha a legkomolyabb
tudományos fórumokig elférkőznek, igaz, ott egyelőre az észérvek még nagyobb
teret képviselnek.
Makkay és Winn negyven évvel ezelőtti fejtegetései óta számos további tárgy
és jelentős régészeti lelet került elő, amelyek tükrében a sokáig egyedülállónak hitt
tatárlakai táblácskákat már egy tágabb, európai régészeti kontextusban tudjuk
értelmezni. A sírból előkerült és bizonytalan funkciójú, talán sámáni tevékenység-
hez és vallásos képzetekhez köthető jelek felbukkantak a névadó Tordos és Vinča
településeken túl számos más szerbiai, bulgáriai és görög helyszínen is. A romá-
niai kutatás – amelyhez nemzetközi szaktekintélyek is előszeretettel csatlakoz-
nak a tárgyak rendkívüli mivolta és kutatástörténete miatt – ma már jelentős új
eredményekkel bővítette tudásunkat a Tordos–Vinča-kultúráról és az azt követő
különböző eneolitikus és neolitikus (késő kőkorszaki) közösségek vallásos életé-
ről. A kutatók által talán kissé merészen dunai civilizációnak nevezett kultúrrégió
Kr. e. 5000 körül – tehát a gízai piramisok építése előtt – magába foglalta a mai
Szlovákia, Románia, Magyarország, Horvátország, Bosznia, Szerbia, Bulgária és
Görögország területét, magyarán, jóval a Duna vízhálózatán túlmutató régiót ölelt
fel. A neves olasz kutató, Marco Merlini által dunai írásnak nevezett rejtélyes jeleket
számos más tárgyon is azonosították már, így mára lehetőség nyílt egy részletes
adatbázis (Database of Danubian Scripts – DatDas) létrehozására is, amelyben több
mint 5400 szimbólumot közöltek eddig. A 2010 óta újraindult tatárlakai ásatások
jelentős eredményekkel bővítették tudásunkat erről a rejtélyes kőkori kultúráról, és
egy jelentős lelettel, az ún. Petrești-kultúrához tartozó titkos táblácskával. A tatár-
lakai tábláknál ezer évvel később keletkezett apró agyagkorongon az előbbiekhez
hasonló jelek és karcolatok találhatóak. A felfedezést végző régészek szerint ez új
megvilágításba helyezi nemcsak a híres 1961-es táblácskákat, de általánosságban
az őskori ember hétköznapi vallásosságát is.
Az eddigiek alapján ugyanis az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy ezek az apró,
néhány centiméter átmérőjű, törékeny és legtöbbször átlyukasztott, tehát nyaklánc
ékeként hordozható agyagtáblák a népi vallásosság és mágia körébe tartoznak, és
valószínűleg amulettként vagy talizmánként szolgálhatták Erdély hatezer évvel
ezelőtt élt lakóit. Aki a rajtuk levő jelekben rovásírást vagy ősmagyarokat, netalán
őshonos dákokat lát: torzít és téveszmét terjeszt.
138 Tatárlakai táblácskák

Az erdélyi óriásokról
A
z emberi gondolkodás érdekes módon a ráció és a tudományos eredmények
mintegy négy évszázados töretlen fejlődése és széles körű terjedése ellenére
sem változott túl sokat. A megmagyarázhatatlant és a múltat legtöbbször
idealizáljuk, szépítjük és sokan mitizálják. A szépítés és a mitizáció között nagy
különbség van: míg az előbbi viszonylag sok valóságelemet tartalmaz, addig az
utóbbi már olyan mértékű tartalmi változást enged meg, amely révén az újraalko-
tott történetnek aligha lesz köze a valósághoz. A mitizációval elsősorban a régmúlt
idők értelmezésekor találkozunk: az ősmagyarok élete, a dákok mint Erdély őslakói
vagy a világ első civilizációja, letűnt, rejtélyes és a mainál jobb, szebb és tudásá-
ban felsőbbrendű kultúra utópikus képeként jelentkezik. Egy kitalált múlt, ahol az
emberek boldogabbak, szebbek, jobbak, erősebbek és felsőbbrendűek voltak, mint
mi. Hasonló az ókori mitológia történeteihez, ahol a régi istenek aranykorát az új
istenek ezüstkora, majd a hősök bronzkora váltotta fel, míg végül eljutottunk a mai
ember gyarló világáig. A dekadens szellemi evolúció képzete alapvetően hibás, és
ma már legfeljebb kutatástörténeti és kultúrtörténeti érdekességként kellene ezt
ismernünk. Sajnos azonban egyre népszerűbb a dilettáns kutatók és azok nagy-
számú követőjének körében ennek a mitizált és hamis múltnak a népszerűsítése
– ami alapvetően a jelenkori életből való menekülés pszichológiai alternatívája.
E mitizált aranykor egyik eleme az óriások léte. Óriásokról szinte minden nép
mitológiája és néphagyománya megemlékezik. Ennek számos oka lehet: egyrészt
ma is tudjuk és néhány alkalommal van alkalmunk találkozni gigantizmusban szen-
vedő vagy élő embertársainkkal, akik nemegyszer a 200-220 cm magasságot is
elérik. A világ dokumentáltan legmagasabb embere, Robert Wadlow 272 cm ma-
gasra nőtt rövid, 22 éves élete alatt. Ilyen rendkívül magas emberek létezéséről
a történelem minden korszakából tudunk, gondoljunk csak a bibliai Góliát törté-
netére vagy a híres potsdami óriásokra, a porosz király különleges osztagára. De
az óriások legendáját éltethette néhány furcsa és megmagyarázhatatlan régé-
szeti felfedezés is, amely óriási csontokra alapozta a hatalmas emberek egykori
létezését. Például a franciaországi Castelnauban felfedezett, valószínűleg őskori
csontmaradványok, amelyek – ha a normális emberi arányok szerint számoljuk –
több mint három méter magas óriásé lehettek. A csontokkal viszont az a gond,
hogy nem teljes csontvázként maradtak fönt, és az emberi anatómia nemegyszer
tud meglepő deformációt létrehozni, amely aránytalan szerkezetű csontvázat hoz
létre – gondoljunk csak a híres elefántemberre.
A román sajtóban és az interneten 2012-ben futótűzként terjedt egy hír, misze-
rint régészek Verespatakon egy dák óriásnak a csontvázát fedezték fel. Az első-
sorban román nyelvű sajtóértesülések hamis jellegét ugyan könnyen kiszűrhette
volna a figyelmesebb olvasó az internetes oldalak tartalmából, ám az efféle hírek
felépítése megtévesztő és terjedése futótűzszerű, így a hamis érvek mögé csak
kevés ember látott. A szociális hálón és különböző dákomán portálokon elterjedt

hírt aztán számos román sajtóorgánum is átvette. Végül Carol Terteci vâlceai régész
rombolta le a tiz méter magas dák csontváz mítoszát. Beszámolójában hagsúlyoz-
ta, hogy a 2010-ben készült fotón valóban ő szerepel több emberi csontvázzal,
ám az eredeti fotón egyértelműen látszik, hogy azok átlagos méretű emberekhez
tartoztak egykor. A szélsőjobboldali portálok által később módosított fotón az ere-
deti méretű csontvázakat felnagyították, és a régész jobbja mellé helyezték, így a
torzított fotón valóban óriásokra emlékeztető, 4-5 méter magas csontváz jelent
meg (28. fotó).
28. fotó. A verespataki ún. óriás
A jelenség feltételezhetően a dákomán csoportok pszeudotörténelmi narratí-

vájának része lehet, akik az egykori dicső dák vagy pelaszg ősöket nemcsak irreális
történelmi tettekkel ruházzák fel, de fizikai megjelenésükben is felsőbbrendűnek
képzelik el.
A sors iróniája, hogy nem sokkal a verespataki óriás rövid, internetes nép-
szerűségét követően, 2013-ban a Nagykároly melletti körgyűrű területéről egy
bronzkori, közel 3500 éves csontvázat találtak a kolozsvári egyetem kutatói és
régészhallgatói. Az erős csontozatú, fiatalon elhunyt férfi csontváza 181 cm magas
volt, ami a korabeli átlagmagassághoz (160-165 cm) képest valóban óriásnak szá-
mított. A csontvázat, szellemesen, a nagykárolyi óriásnak nevezték el a régészek,
amely sokkal inkább megfelel a történelmi hitelességnek, mint a hamisított fotóra
alapozott verespataki legenda.
140 Az erdélyi óriásokról

A kalotaszegi piramis
M
anapság a világ minden táján, de különösen Angliában és a mi, Nyugat
számára csak balkániként ismert tájainkon terjedtek el az újpogány vallá-
si mozgalmak (új-druidák, új-táltosok), amelyek, hogy vallásuknak hitelt
adjanak, új híveket toborozzanak és azokat megtartsák, szakrális tájat is létre kell
hozniuk. Jobb híján szent hegyeket és soha nem volt tájakat találnak ki, amelyeket
felruháznak a mítoszgyártás mindenféle eszközével, hogy a lehető legvonzóbb,
legérdekesebb arculatot adják vallásos mozgalmuknak. Ennek a pszeudotermé-
szetrajz-gyártásnak egyik csöppet sem új divatja a „piramisok” mámora.
Az érthető, hogy a mintegy 90 eddig ismert óegyiptomi piramis látványa és
mérnöki precizitása már az ókor óta elvarázsolta az emberiséget. A három nagy
gízai piramis a világ nagy titkainak szimbóluma, a megoldhatatlan rejtélyek örök
vigyázója. Innen is ered többek között az újpogány mozgalmak piramismániája,
akik az egyiptomi piramisokhoz hasonló létesítményeket szeretnének látni a világ
minden táján, így Erdélyben is.
A fiktív erdélyi piramisok egyik legelső kiötlője és egyben a magyar nyelvű
pszeudotörténelem talán első atyja Várkonyi Nándor volt, aki 1942-ben megje-
lent Sziriat oszlopai című kötetében felvetette a kalotaszegi piramis létezését.87
A természetes geológiai formáció valóban egy piramis formájára emlékeztet, hisz
éles oldalai hasonlóak az egyiptomi piramisokéhoz (29. fotó). Várkonyi és az őt
követő újpogány magyarok úgy vélik, hogy a kalotaszegi piramishegy – a boszniai
piramisokhoz hasonlóan – több tízezer évvel ezelőtt itt élő őseink rendkívüli ha-
gyatéka. A tízezer éves ősmagyar múltnak ez a már-már sci-fibe illő képzete datált,
a manapság virágkorát élő ősmagyar történetírás része, amely a hagyományosan
29. fotó.
A kalotaszegi
piramishegy
87 Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Budapest, 1942 (majd 1984 és 2002).

895-re tehető honfoglalás idejét nem évekkel, de egyenesen évezredekkel tolja a
bizonyítható történelmi források elé. Ennek a kisebbségi frusztrációkból fakadó
megalomán történetírásnak sajnos számos híve akad, nem egy közülük tagja az
olyan újpogány vallási mozgalmaknak, akik évente „zarándoklatot” szerveznek
több pszeudoszakrális helyre, így a kalotaszegi piramishegyhez is.
A kalotaszegi piramis esete egyike a számos példának, amelyet az újmagyar
táltosok és magyar újpogányok kitaláltak nemzeti traumáink, csoportos frusztráci-
óink és kelet-európaiságunk, kisebbségérzetünk enyhítésére. Sajnos sokan ezeket
a történelemhamisító eszközöket hivatalos fórumokon és iskolákban is terjesztik,
ami egyenesen káros mind a történettudomány, mind a fiatal generációk oktatá-
sára nézve.
142 A kalotaszegi piramis

Erdélyi kora kereszténység
és a demsusi templom
R
ománia ma is Európa egyik legvallásosabb országa – bár a romániai keresz-
ténység messze nem olyan egységes, mint ahogy ezt a statisztikákban és a
hazai politikai diskurzusokban olvashatjuk. A Román Ortodox Egyház számá-
ra mindig is fontos volt, hogy elsőbbségét és a hazai egyházi, vallási életben játszott
szerepét növelje. Ennek egyik eszköze immár évtizedek óta az, hogy a románság
eredetével szorosan összefüggő kora keresztény eredetmítoszt terjessze. Az etni-
kai kontinuitáshoz szorosan kötődő vallási kontinuitás és kora keresztény eredet-
mítosz egyik legfontosabb tézise, hogy a kereszténység már a Kr. u. III. században
megjelent Erdély területén, az egykori Dácia provinciában, és az itt élő romanizált
lakosság – a majdani románok ősei – átörökítette az igaz hitet a birodalom kivo-
nulása után is, megalapozva a majdani román kereszténységet. Ennek a vallásos
alapokra helyezett eredetmítosznak nemcsak az ortodox egyház teológusai között,
de sajnos számos régész és történész között is számos követője akadt.
Bár valós történelmi és régészeti bizonyítékunk nincs arra vonatkozóan,
hogy stabil keresztény közösség már az egykori római Dáciában is létezett, és a
30. fotó. A demsusi Szent Miklós-templom

XI. században létrejött Szent István-i egyházi
A templom ódon falait berendezkedésig Erdélyben nem beszélhetünk
római kori latin feliratok, keresztény egyházról és intézményekről, a ro-
faragványok, funerális mán történetírás sajnos sokszor továbbra is
hangsúlyozza ennek ellentétét.
oroszlánok és megannyi A román historiográfia és kollektív men-
más, Erdély minden talitás által létrehozott keresztény kontinuitás
egyik szimbóluma a Hunyad megyei Demsus
területén fellelhető, de (Densuș) temploma (30. fotó). A rendkívüli
különösen Várhelyről, építészeti jegyekkel rendelkező templom már
az egykori Ulpia Traiana a XVIII. század óta talányos kérdésként fog-
lalkoztatta az Erdélybe látogató külföldi uta-
Sarmizegetusa városának zókat, művészettörténészeket és a történelem
romjaiból származó iránt érdeklődő klerikusokat is. Az már a felvi-
kövek díszítik. lágosodás kori írástudóknak is feltűnt, hogy a
templom ódon falait római kori latin feliratok,
faragványok, funerális oroszlánok és megannyi
más, Erdély minden területén fellelhető, de különösen Várhelyről, az egykori Ulpia
Traiana Sarmizegetusa városának romjaiból származó kövek díszítik. Ez sokakat
arra sarkallt, hogy az épületet római kori szentélyből átalakított keresztény temp-
lomnak vélje. A Mars templomaként ismert épület sokak számára – különösen Er-
dély legerősebb román identitású hátszegi ortodox közösségében – a római kortól
létező románság etnikai és vallási kontinuitásának szimbóluma lett. A település
lakosai és szülöttei – különösen azok leghíresebbike, Nicolae Densuşianu román
történész88 – szentül hitte, hogy a templom valójában római kori és a keresztények
– vagyis a román ortodoxia – jóval ezer évnél idősebb gyökerekkel bír. A szélső-
jobboldali mozgalmak alapművét megíró román történésznél is radikálisabban
őrzik a templom mitikus ködbe vesző római múltját a templomban szolgáló papok.
Mint egy titkos társaság vagy vallási mozgalom tagjai, a demsusi papok a pszeudo-
történelmi rögeszmék testet öltései: historiográfiai csemegét jelentenek mindenki
számára, aki beszédbe elegyedik velük.
A helyiek megrögzött hite ellenére a mai tudomány – mind román, mind magyar
részről – immár egyöntetűen elfogadta, hogy bár Demsus területén talán létezhe-
tett egykor egy falusi jellegű római település vagy villa, a templomban található
római feliratok és faragványok döntő többsége Várhelyről származik, és az ezekből
felépített templom első fázisa a XIII. század tájára datálható. Sajnos a helyi papok,
a Román Ortodox Egyház és a helyi hatóságok mai napig nem engedték meg az épü-
let tüzetes, modern technikákkal történő felmérését és kutatását, így annak pontos
datálása kizárólag a későbbi oltár ikonográfiai sajátosságai, építészeti struktúrák,
levéltári források és a külső megfigyelések alapján történhetett eddig.
A demsusi templom – amelynek egyetlen köze Marshoz a Várhelyről elhozott,
egykor a háború istenének szentelt hatalmas oltár – csak egyike azon számos pél-
dának, amelyet a román kollektív mentalitás és az ortodox egyház a vallási konti-
nuitás toposzaként használ még a XXI. században is.
88 Fő műve az 1913-ban megjelent, több mint 1100 oldalas Dacia preistorică (Őskori Dacia) című
monumentális kötet, amely a dákomán elméletek és mozgalmak alapmunkájának számít.
144 Erdélyi kora kereszténység és a demsusi templom

RÉGÉSZETRŐL
RÉGÉSZEKKEL:
INTERJÚK ÉS
BESZÉLGETÉSEK
A 2011 és 2016 között készült beszélgetések az erdélyi régé-

szeti kutatásokat meghatározó személyiségeket, azok leg-
újabb projektjeit és munkásságát mutatják be.
Általános jelenség
megyénkben is a törvények
lazasága, a súlyosan
megrongálódott épületek
és a helyi hatóságok
hanyagsága vagy
a sokszor elhúzódó
jogi problémák.
A múltkutatás jegyében
Interjú Szőcs Péter Leventével
Székelyudvarhely szülötteként múlt és jelen ta-

lán sokkal összefonottabban tárult eléd, mint tá-
jainkon. Hatott-e az otthoni környezet a szakmai
pálya kiválasztására?
Nem mondhatnám, hogy a pályaválasztás dön-

tését az otthon befolyásolta. Bár szüleim tanárok
– édesanyám fizikát, édesapám testnevelést ta-
nított –, a történelem iránt leginkább személyes
indíttatásból kezdtem el érdeklődni már gyerek-
ként. Hat-hét évesen a várak és a fejedelemség
világa iránt érdeklődtem, majd kisiskolásként a
Jókai-regények világa varázsolt el. Édesanyám
szatmári, így félig vagyok székely, vagy ahogy a
költő mondta: „talán egészen az”. A nyarakat leg-
többször Szatmáron, a nagyszüleimnél vagy er-
délyi kirándulásokkal töltöttük, így az erdélyi táj
történelmével korán testközelbe kerültem. Nagy
hatást gyakoroltak rám a Tamási Áron-gimnázi- Szőcs Péter Levente
umban eltöltött évek is (31. fotó).
Történész-régész, a Szatmár
Egyetemi éveid az akkor éledező történelemkar Megyei Múzeum aligazgatója,
aranykorában és egy szélsőségektől tarkított a Szent István Kör és az
városban zajlott. Hogyan emlékszel vissza azok- Identitas Alapítvány elnöke,
ra az évekre? Szatmárnémeti kulturális
életének egyik meghatározó
Egyetemi tanulmányaimat 1992-ben kezdtem alakja.
Kolozsváron, fizika szakon. Egy évvel később az-
tán elindult az első magyar nyelvű történelemkar. A kezdeti lelkesedés hangulata
meghatározta annak a huszonnégy embernek is a pályafutását, akikkel egy cso-
portban voltam: hiszen ez nemcsak a hallgatókon, de a tanárokon is euforikus erőt
vett. Kiváló tanáraim voltak, többek között a középkorász Tonk Sándor professzor,
a Jászvásárból vonaton ingázó régész, László Attila, vagy a régi nagyok közül az
ókorász Bodor András professzor és az iskolateremtő Jakó Zsigmond. A mi gene-
rációnk indította útjára a ma is aktívan működő Kolozsvári Magyar Történészhall-
gatók Egyesületét, és a hétvégi kirándulások alkalmával a tagozatunk igazi élő
csapattá, közösséggé vált. Volt olyan alkalom is, hogy a március 15-i ünnepségek

alkalmával több erdélyi városba is hívtak bennünket előadásokat tartani, például
Besztercébe is. Számomra már első évben világos volt, hogy a középkori régészet
az, ami igazán érdekel. Nyaranta több ásatáson is részt vettem, így például Szeged
mellett egy avar kori temető ásatásán, elsőéves hallgatóként. A negyedik év után
biztos volt, hogy ebben a szakmában szeretnék elhelyezkedni.
Szakmai munkásságod elválaszthatatlanná lett a megyei múzeumtól, ahol

számos projektért felelsz. Milyen kihívásokkal kell egy vidéki múzeumnak ma
megküzdenie?
1997-ben, az egyetem befejezése után kerültem a Szatmár Megyei Múzeumba,

miközben Kolozsváron folytattam a nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmá-
nyok mesteri programot, és a jelenkor tanszéken szeminaristaként tanítottam.
A múzeumban akkor csak egy régész volt, egyetlen régi számítógép, a kiállítás
poros, elavult volt, a régészeti, műemlékvédelmi munka pedig az egész megyében
siralmas állapotban leledzett. A legfontosabb feladat, amit el kellett végeznünk,
a múzeumi infrastruktúra fejlesztése és az állandó kiállítás megújítása volt. 2004-
ben sikerült a régészeti alapkiállítást új köntösbe helyezni, majd miután 2005-ben
főigazgató-helyettes lettem, rám hárult a történelmi és néprajzi szekció felújítá-
sa is, melyre 2006–2007-ben került sor. A pályázatok révén sikerült elindítani
a megyei régészeti repertórium digitális változatát is, számos számítógéppel és
elektronikai eszközzel sikerült az épületet gazdagítani. 2007-ben indítottuk el a
magyar–román határmenti pályázatokat, ahol elsősorban a nyíregyházi kollégákkal
együttműködve számos nemzetközi projekten dolgozunk együtt magyar, román és
német szervezetekkel. Intézményünk ma már évente ad otthont regionális és nem-
zetközi konferenciáknak is, amelyeket rendszerint kiadványok is követnek. Vidéki
múzeum lévén úgy gondolom, a legfőbb feladatunk az, hogy elsősorban a helyi
sajátosságokat emeljük ki és tárjuk a közönség elé interaktív, érdekfeszítő módon.
Úgy látom, ez az, amire a helyi közönség – mind a román, mind a magyar – nagyon
is fogékony. Mindez nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat.
Számos jól ismert ásatáson – így a gyulafehérvári érseki székesegyház, az áko-

si román kori templom vagy az erdődi várban folytatott munkákban is – aktívan
részt vettél. Mi jellemzi ma a Szatmár megyei műemlékvédelmet?
1997 óta a megyében számos ásatáson vettem részt. 1998 és 1999 között a
Zilahra vezető út menti ásatásokon tevékenykedtem. Az egyre szaporodó építke-
zések miatt megyénkben is gyakoribbak lettek a mentőásatások, de a régi hely-
színeken is új szelvényeket nyitottunk. Ami a műemlékvédelmet illeti, megyénk
és a város is ugyanazokkal a súlyos problémákkal küzd, amelyek országszerte
jellemzőek és megoldásuk égetően fontos lenne. Városi tanácsosként a város-
rendezési bizottság tagja vagyok, így a műemlékvédelem szatmári problémáit
jól ismerem. Általános jelenség megyénkben is a törvények lazasága, a súlyosan
megrongálódott épületek és a helyi hatóságok hanyagsága vagy a sokszor el-
húzódó jogi problémák. Megyénk, amely különösen gazdag középkori és újkori
építészeti és régészeti emlékekben, alig száz bejegyzett műemlékkel rendelkezik.
A listáról olyan neves épületek is hiányoznak, mint például a németi református
148 A múltkutatás jegyében

ERDÉLYI RÉGÉSZET
templom. A műemlékvédelem a városokban a városkép és az összhatás miatt is

nagyon fontos, ebben pedig a XIX. századi polgárházak lakói is részt kell vállaljanak,
hisz visszatérő jelenség a lakóházak szakszerűtlen restaurálása, elcsúfítása.
Sokak számára ma a múlt megfoghatatlan, értelmet vesztett emlékhalmaz.

Mit tesz egy muzeológus, hogy új fényben láttassa a múltat? Taníthat-e a múlt
ma minket?
Én úgy látom, hogy a helyi közösség nagyon is fogékony saját múltja iránt.
Amióta a múzeum állandó tárlatát kellemesebb környezetben tudjuk bemutatni és a
helyi sajátosságokat emeltük ki, a közönség is lelkesebb – még ha nem is látogatnak
ide sokkal többen. A magyar közösséget a befelé fordulás, a múltba révülés amúgy
is jobban jellemzi, de a román közösséget is meg tudjuk fogni, ha interaktívan, egy
élő múltat tudunk bemutatni. Jó látni, hogy sok az önkéntes gyerek, akik már 11
éves kortól jönnek az ásatásokon segíteni. A múlt iránti érdeklődéshez kell persze
fogékonyság is, de a mi szerepünk az, hogy aki fogékony erre, minél színesebb,
élőbb képet kaphasson a múzeum által, amely a legalkalmasabb intézmény múlt
és jelen közötti kapcsolat fenntartásában.
Évente kerülnek elő Szatmárnémeti földjéből a múlt különböző pillanatának

emlékei. Legutóbb a Láncos templom mögött fedezték fel az egykori középkori
templom temetőjének sírjait. Mit rejt még a föld a város alatt?
A legutóbbi mentőásatás a Kálvin téri Láncos templom mellett folyt a városban,

ahol a középkori város három temploma közül az egyik, egy gótikus templom állt.
A templom alapjai valószínűleg a mai templomtól északra helyezkednek el. Ezt
vette körül a XII. századtól a XVII. század végéig használt temető, amelynek nyo-
maira most bukkantak az útjavítás során. A temető jeleire már a hatvanas években
is ráleltek az egykori Kazinczy utca sarkán. A városban évente előkerülő régészeti
emlékek bizonyítják, hogy a város történetének különböző koraiból lehetnek még
értékes leletek a föld alatt.
Friss Újság,
2011. április 30.
149
Mára ismét felerősödött
a Velencei charta
szellemisége, amely
a régészeti emlékek
érintetlen megőrzését
igyekszik szorgalmazni,
és nem azok át- vagy
újraépítését.
Erdély örökségéről
Beszélgetés Visy Zsolttal
Pécsett 2011. december 7–8-án zajlott a Danube Li-

mes – UNESCO World Heritage Nemzetközi Konfe-
rencia, amely záróeseménye volt egy hároméves ku-
tatási projektnek, melynek célja a Római Birodalom
magyarországi határszakasza, a Ripa Pannonicának
világörökséggé nyilvánítása volt. Dr. Visy Zsolt egye-
temi tanárt kérdeztük a régészeti műemlékvédelem
aktuális kérdéseiről (32. fotó). 89
Magyarország jelenleg nyolc bejegyzett UNESCO-

helyszínnel büszkélkedhet, és 11 további helyszínt
találunk a várományosi listán. Ez utóbbiak között
van a Római Birodalom határrendszerének részét
képező Ripa Pannonica is. Hogyan került föl a
listára?
A Ripa Pannonica Hungarica a Római Birodalom

határát képező limes azon része, amely az egykori Visy Zsolt
Pannonia provincia magyarországi szakaszát ké-
pezi. Ez egy 121 helyszínből és csaknem kétszáz Egyetemi tanár, az MTA doktora,
önálló régészeti objektumból (római erődök, civil a Pécsi Tudományegyetem
települések, megfigyelőállomások, kikötők, utak, Régészet Tanszékének
stb.) álló, a Duna mentén mintegy 415 km-en át hú- tanszékvezető professzora,
zódó szakaszt jelent a közel 2000 km-es limesből. a Magyar Limes Szövetség
Az ötlet, hogy a teljes római limest egy elemként elnöke, a Society of Antiquaries
világörökségi helyszínné nyilvánítsuk, az én kez- of London tagja, a limeskutatás
deményezésem volt 2000-ben. A Római Biroda- nemzetközi hírű kutatója,
lom teljes határrendszere (Frontiers of the Roman a Magyar Köztársasági
Empire – World Heritage Site) mint világörökségi Érdemrend Tisztikeresztjének
helyszín kontinenseken átívelve, a mai Nagy-Bri- kitüntetettje.
tanniától Irakig húzódik, összefogva az egykori biro-
dalom összes provinciáját, így annak teljes egészét lehetetlen egyszerre UNESCO-
helyszínné nyilvánítani. A Danube Limes – UNESCO World Heritage-csoport a
limes dunai szakaszát (2000 km nyolc országban, így Romániában és Magyaror-
szágon is) szeretné a világörökség részévé nyilvánítani. Mivel több ezer régészeti
objektumról és több száz, nagyrészt mai települések és ingatlanok alatt található
89 http://online.fliphtml5.com/uovt/fqzs/. Utolsó látogatás: 2017.09.20.

elemekről van szó, amelyek különböző országokban lévén más jogi státusszal és
védelemmel rendelkeznek, minden ország külön nevezési projekttel indul. A dunai
limes közép-európai szakaszának nevezése 2008-ban startolt és most zárult le.
A közel kétmillió eurós összköltségvetésű projektben Magyarország, Szlovákia,
Németország, Ausztria és Lengyelország vett részt. A projekt a Magyar Kulturális
Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) vezetése alatt folyt, magyar részről a szakmai hátte-
ret a Pécsi Tudományegyetemen alakult kutatócsoport adta. A nevezési dokumen-
tum elkészítése óriási feladat és kihívás volt, mintegy 121 helyszínt kellett bejárni,
létezését bizonyítani különböző régészeti technikák segítségével, egy egységes
adatbázisban ezeket bejegyezni, örökségvédelmi és műemlékvédelmi állapotukat
felmérni, fényképes és számítógépes dokumentációját elkészíteni. Mindez nemcsak
tudományos igényességet és pontosságot, de gigászi adminisztratív és bürokrati-
kus munkát is feltételezett a szigorú UNESCO-szabályok miatt. A munka szerves
részét képezi a helyszínek előkészítése és ismeretterjesztő jellegű bemutatása is,
melyet könyvekkel, a helyszíneket egyenként bemutató kis füzetekkel, szóróla-
pokkal, térképekkel és a helyszínen egységesen kialakított információs táblákkal
oldunk meg. A konferencia ezt a három éven át zajló munkát mutatta be, melynek
gyümölcse remélhetőleg jövőre, 2012 folyamán, a miniszteri jóváhagyást követő-
en a nevezési pályázat végleges formájának az elfogadása, majd a világörökségi
bizottsághoz való benyújtása lesz.
A konferencián is hallhattuk az UNESCO szigorú szabályait, és láttuk, hogy az

angliai (Hadrianus- és Antoninus-fal) és német példák milyen anyagi és fizikai
terhekkel jártak, míg elnyerték a mai műemlékvédelmi szabályoknak megfelelő
és egyben turistacsalogató arculatukat. Felkészült-e Magyarország egy ilyen
beruházásra?
Én elsősorban a szakmai hátterét igazgattam a projektnek, a gazdasági vonza-

tában nem vagyok jártas. Annyi bizonyos, hogy az 1987-ben UNESCO-helyszínné
nyilvánított Hadrianus-fal, a 2008-ban világörökségi rangot kapott Antoninus-fal
és a Germánia-raetiai Limes nevezési projektje modellként szolgál minden további
limesszakaszra. Magyarországon a római határ régészeti emlékeinek csak 35%-a
van a föld felett, a többi lakott területek alatt nyugszik. A Dunakanyarban felfede-
zett őrtornyok csak egy kis része magasodik a föld felé, a többinek a műemlékvé-
delmi és turisztikai bemutatása igen problémás feladatnak bizonyul. Aquincumon
kívül példaadó helyszínként szolgálhat az ilyen jellegű beruházásokra Dunaújváros
(Intercissa) és Dunakömlőd (Lussonium). Az előbbi helyszínen 1974 óta folynak az
ásatásokkal párhuzamosan zajló műemlékvédelmi munkálatok, melyeket a város
saját erőből, nagyvállalatok révén támogatott. Dunakömlődön elsősorban a 2003-
ban Pécsett megrendezett Nemzetközi Limes Konferencia segített, amely révén
sikerült pályázati úton restaurálni a déli oldal erődkapuját és egy barakképületet
is. 2008-tól Paks város önkormányzata átvállalta a helyreállítások anyagi terheit,
így ma még a díszvilágítás is önkormányzati pénzből és pályázatokból történik.
A teljes területet megvették régészeti park létrehozásának céljából, így remélhe-
tőleg hamarosan elkészül a padlófűtéses épület védőépülete és a turistákat fogadó
és a helyszínt bemutató fogadóépület is. Kiemelendő Lussonium kertészeti terve,
amely révén a régészeti park zöldövezetét felfrissítik.
152 Erdély örökségéről

ERDÉLYI RÉGÉSZET
A régészeti műemlékvédelem Magyarországon jelentős hagyománnyal bír. Eb-

ből a római kor emlékei különösen kiemelt helyen vannak – gondoljunk csak
Óbuda – Aquincum, Szombathely – Savaria vagy Pécs – Sopianae emlékeire –,
mégis a xanteni, saalburgi vagy carnuntumi példák további lehetőségek meg-
ragadására sarkallhatnak. Hogyan látja ezt?
Lehetőség mindenre lenne, az akarat és a szándék nincs meg. A xanteni és saal-

burgi régészeti parkok jelenlegi állapotáról az elmúlt húsz évben számos konferen-
ciát tartottak, de azt azért hozzá kell tennem, hogy bár látványukban impozánsak
és óriási tömegeket vonzanak, a mai régészeti műemlékvédelem szabályainak nem
felelnek meg. Példaként említeném, hogy míg 1974-ben az akkor Xantenben ren-
dezett limeskonferencián készült fotómon mindössze egy kutatóárok jelenik meg,
mára egy teljes régészeti park emelkedett a föld felé, csorbítva az épen maradt
műemlékek hitelességét. Ugyanez a jelenség játszódott le Carnuntumban vagy
Kemptenben is, ahol a hetvenes és nyolcvanas években nagy összegek álltak a
régészek rendelkezésére. Mára ismét felerősödött a Velencei charta szellemisége,
amely a régészeti emlékek érintetlen megőrzését igyekszik szorgalmazni, és nem
azok át- vagy újraépítését. A magyarországi limes helyszínein, úgy gondolom, ezt
az elvet kell követnünk, és a grandiózus újraépítések helyett inkább korhű máso-
latok és múzeumok kialakítása kell legyen a fő cél.
A magyar parlament a régésztársadalom heves tiltakozása ellenére elfogadta

az új törvényt, amely a régészeti beavatkozásokat illetően szigorúan rendelke-
zik. Milyen módon befolyásolhatja a törvény a projekt munkáját és sikerét?
Ez egy sajnálatos és váratlan fordulat, ami nagy veszélynek teszi ki a régészeti

emlékeket. Az eddigi örökségvédelmi törvény európai szintű vívmánya volt az,
hogy a magyar állam tulajdonát képező régészeti lelőhelyeket beruházások általi
veszélyeztetettség esetén előzetesen fel kell tárni. Az elv megmaradt, de nagymér-
tékben sérült a feltárásra biztosított idő jelentős csökkentésével és az erre bizto-
sított fedezet 200 millió forintban történő maximálásával. Az ICOMOS Régészeti
Bizottsága (ICAHM) magyarországi elnökeként és európai alelnökeként magam is
részt vettem a tiltakozásban és egy kompromisszumos javaslat kidolgozásában,
valamint csatlakoztam ahhoz a nemzetközi szakmai tiltakozó levélhez, amelyet az
ICAHM, valamint az európai és a világ neves régészei és műemlékes szakemberei
juttattak el a magyar kormányhoz – egyelőre eredmény nélkül.
Gyulafehérvár, Várhely vagy Porolissum jó példák lehetnének a római kor

kellő bemutatására és a kollektív mentalitásba történő egészséges beépü-
lésére. Miért nem történt ez még meg, és milyen távlatokat lát a romániai
limeskutatásban?
Számos régészeti műemlék van Romániában, amely megérdemli, hogy nemzeti

védelemben részesüljön. Amennyire tudom, ez többnyire megtörtént vagy folya-
matban van. A kiugró jelentőségű műemlékek kerülhetnek fel a világörökségi lis-
tára, de az minden esetben az adott ország döntésén múlik, hogy melyik nevezetes
műemlékét terjeszti föl erre a rangra. Az említett példák mindegyike méltó lehetne
153
erre a megtiszteltetésre, bár azt is figyelembe kell venni, hogy a világörökségi
bizottság az azonos jellegű emlékekből csak egynéhányat szavaz meg. Minden
világörökségi helyszín elemi feltétele a magas szintű kutatottság és a tökéletes,
hosszú távon biztosított védelem és gondoskodás. Amennyiben viszont Románia
csatlakozik a már formálódó Római Birodalom Limese (Frontiers of the Roman
Empire) sorozat-nevezéshez, Porolissum bizonyára előkelő helyen fog szerepelni
ebben a nevezési dokumentációban. A római limes nemzetközi kutatása és egy-
séges bemutatása a CLIR (Corpus limitis imperii Romani) nemzetközi akadémiai
program keretében remélhetőleg megvalósul. A román intézmények és régészek
mind ebben, mind pedig a római világörökség programban aktívan vesznek részt,
így megvan a remény arra, hogy az egyre jobban megismert dáciai és dobrudzsai
limes is meginduljon a világörökséggé válás útján.
2011. december 20.
Post scriptum: 2017. június 21-én Visy Zsolt a Duna-Limes Konferencián bejelen-
tette, hogy a Dunai Limes világörökségi helyszín felső szakaszát adó Magyarország,
Szlovákia, Ausztria és Németország 2018 januárjában adja be nevezését, melyről
az UNESCO Világörökségi Bizottsága várhatóan 2019 nyarán hoz döntést.
Kedvező elbírálás esetén a helyszínhez egy későbbi fázisban csatlakozhat
Horvátország, Szerbia, Románia és Bulgária. A gyors nevezés érdekében Magyar-
országnak csökkentenie kellett a részhelyszínek számát, így a pályázat végül 65
régészeti helyszínt tartalmaz majd. Ezek fejlesztésére és rendbehozatalára a ma-
gyar kormány 2,5 milliárd forintot különített el.
154 Erdély örökségéről

A misztériumok istenének
nyomában
Interjú Mariana Egrivel és Matthew McCartyval
Gyulafehérváron immár három hete folynak ré- Mariana Egri

gészeti ásatások abban a római szentélyben – ún.
mithraeumban –, amelyet 2008-ban egy szállo- A Babeș–Bolyai Tudomány
da építési előkészületei közben sebtében tártak egyetem óraadó tanára, régész.
fel. A rendkívüli esemény a Babeş–Bolyai Tudo- Doktori tézisét a neves
mányegyetem és az amerikai Princeton University Cambridge-i Egyetemen védte
együttműködésével jöhetett létre, több háttérin- meg.
tézmény, többek között a gyulafehérvári Nemzeti Szakterülete a Római Birodalom
Egyesülés Múzeuma és a kolozsvári régészeti in- kereskedelmi kapcsolatai, római
tézet támogatásával. Az idei szezon több mint egy kerámia- és amfórakutatás.
hónapig tart. A vezető régészek munkáját romániai Számos romániai és külföldi
és amerikai régészhallgatók, doktoranduszok segí- ásatáson vett részt.
tik. Az ásatásról a többéves nemzetközi projekt két
szakmai referense, dr. Mariana Egri, a Babeş–Bolyai
Tudományegyetem oktatója és dr. Matthew McCar-
ty, a Princeton University ókortörténésze nyilatko-
zik (33. fotó).90
Matthew McCarty
Idestova 130 éve, Király Pál várhelyi ásatása óta
nem tártak fel szisztematikusan a római kor- Amerikai régész és
ban széles körben tisztelt Mithras istenségnek ókortörténész,
szentelt templomot Erdélyben. Miért különleges a British Columbia Egyetem
a 2008-ban felfedezett szentély, és melyek a je- oktatója.
lenlegi ásatás legfőbb célkitűzései? Oxfordi tanulmányait követően a
Princetoni Egyetemen oktatott.
Mariana Egri: A szentélyt 2008-ban egy szállo- Számos ásatáson vett részt
da építésének előkészületi munkálatai során fedez- Görögországban, Afrikában és
ték fel a gyulafehérvári régészek. Az akkori feltárá- Romániában is.
sok az intézmény pénzügyi forrásainak hiányában Kutatási területe a pun vallás,
megálltak. Öt év után sikerült a Princeton Univer föníciai kereskedelem és a római
sity támogatásával megfelelő szakmai és anyagi vallás anyagi kultúrája.
fedezetet szereznünk az ásatások újraindításához.
90 Az ásatások a gyulafehérvári szentélyben 2016-ban értek véget. Jelenleg az adatok feldol-

gozása folyik, melynek részeredményeit a Mithras-szentélyek régészetének szentelt, 2017
októberében megrendezendő gyulafehérvári nemzetközi konferencián fogják bemutatni.

A Mithrasnak szentelt templom nemcsak azért számít különleges felfedezésnek,
mert az elmúlt száz évben nem történt szisztematikus régészeti feltárás egyetlen
ehhez hasonló szentélyben sem Románia területén, de az innen előkerült régészeti
anyag is érdekes eredményekkel kecsegtet. Vélhetően ez a Gyulafehérváron felfe-
dezett harmadik Mithras-szentély, ám az első, amely rendszeres ásatás során feltá-
rásra kerül. Az ásatás várhatóan legalább még két szezont (két évet) vesz igénybe,
amelynek során feltárjuk az épületet, feldolgozzuk annak régészeti anyagát és
geomágneses méréseket végzünk annak környezetében. A projekt legfőbb célja,
hogy új információkhoz jussunk nemcsak az apulumi Mithras-hívők kutatásában,
de az egykori Dácia provincia legnagyobb városának vallásos életéről is több in-
formációt tudhatunk meg. Egy szentély régészeti anyaga sokban különbözik egy
hétköznapi, profán épület leletanyagától.
Mit üzenhet egy ókori szentély leletanyaga a szakmai és a nagyközönségnek?
Matthew McCarty: Mivel Mithras kultusza egyike a legelterjedtebb római vallási

irányzatoknak a Kr. u. II–III. században, egy ilyen szentélynek a legmodernebb mód-
szerekkel történő feltárása azért is fontos szakmailag, mert rávilágíthat a Római
Birodalom emberének vallásos életére, a különböző kultuszok közötti dinamikára.
A kultusz legfőbb irodalmi forrásai elvesztek, ezért csak a régészeti ásatások során
feltárt mithreumok révén tudunk első kézből forrásokhoz jutni. Egy ilyen szentély
feltárása továbbá rámutat a helyi közösség sajátosságaira, válaszokat kaphatunk
több kérdésre is: Hányszor használták évente a szentélyt? Kik és mit ettek a szakrá-
lis lakoma alkalmával? Milyen edényeket használtak, és milyen kapcsolatban álltak
33. fotó. A gyulafehérvári mithreum ásatása
156 A misztériumok istenének nyomában

ERDÉLYI RÉGÉSZET
a többi Mithras-közösséggel? A szentély feltárása továbbá fontos a város régészeti

topográfiájának és örökségvédelmi hagyatékának a bemutatásában is.
Az elmúlt két évtizedben több mint tizenöt Mithras-szentélyt tártak fel a Ró-
mai Birodalom egykori területén. Hogyan hasznosíthatóak a külföldön elért
legújabb eredmények a helyi Mithras-kutatásban?
Matthew McCarty: A legújabb külföldi kutatások eredményeivel csínján kell

bánnunk, hiszen egy ilyen ásatás pontosan a helyi sajátosságokra összponto-
sít, és nekünk azokat kell elsősorban figyelembe vennünk, a helyi közösség éle-
tét rekonstruálnunk, valamint a római kor utáni korszakok hatásait és megjele-
nési formáit vizsgálnunk, és csak ezt követően kell birodalmi perspektívákban
gondolkodnunk.
Számos romániai városban, így Kolozsváron és Gyulafehérváron is egyre több

helyen kerül sor régészeti ásatásra, ahol az ún. urbánus régészet nyer teret.
Melyek a sajátosságai ezeknek az ásatásoknak, és van-e lehetőség Romániá-
ban arra, hogy elterjedtebbek és a nagyközönség előtt népszerűbbek legyenek
ezek a feltárások?
Mariana Egri: A modern városokban történő régészeti feltárásoknak előnyei és

hátrányai is vannak. Nehezebbé és körülményesebbé teszi az ásatást a tény, hogy
több helyen, így Gyulafehérváron is számos történeti korszak emlékei épültek egy-
másra. Az urbánus régészet egyik hátránya, hogy az egymásra épülő évszázadok
során, különösen olyan állandóan lakott településeken, mint Gyulafehérvár, külön-
leges rétegtannal és ezáltal egyedi módszertannal kell dolgoznunk. Nemegyszer
több réteg és történeti kor emlékeit felbolygatva találjuk, és ezekből nehezebben
rekonstruálható az adott korszak emberének tevékenysége is. Ez a jelenlegi ásatás
is ilyen problémákat tartogat, hiszen a római kor emlékein túl a város történetének
több korszakából találunk emlékeket. Ugyanakkor a városokban történő régészeti
feltárásoknak lehetnek előnyei is. Egyik legfőbb előnye, amely ugyanakkor Romá-
niában sajnos még gyermekcipőben jár, a régészeti műemlékvédelem és a turiz-
mus intelligens, szakmai találkozása. Több külföldi példát találunk arra, hogyan
lehet egy régészeti ásatást és annak feltárt leletanyagát a nagyközönség számára
úgy bemutatni, hogy ne csak rekonstruált, üres falakat, agyontömött vitrineket
és túlságosan hosszú tájékoztató szövegeket olvasson. Bár több múzeum, így a
bukaresti Antipa Múzeum is interaktív módszerekkel próbálja a nagyközönséget
megmozgatni, a régészeti múzeumok és kiállítások egyelőre lemaradnak ilyen
téren. Csak néhány ideiglenes vagy vándorkiállítás esetén láthattuk a Nyugaton
már bevált interaktív módszerek alkalmazását, amely leginkább a feltárt tárgyak
funkcióját, a letűnt korok emberének életmódját, hétköznapjait, sajátos, helyi jel-
legzetességeit mutatja be úgy, hogy azt több korosztály egyszerre tudja érteni és
egyúttal élvezni is. Reméljük, hogy a projektünk ilyen téren is újat fog majd hozni
a romániai régészetben.
157
A jelenleg kutatott szentély alapjai igen jó állapotban maradtak meg. Van-e
esély arra, hogy a németországi Güglingenhez vagy a magyarországi Fertőrá-
koshoz hasonlóan rekonstruáljanak egy szentélyt Gyulafehérváron?
Mariana Egri: A projekt legfőbb célja a szentély régészeti kutatása, annak

rekonstruálása már a helyi hatóságok és a gyulafehérvári Nemzeti Egyesülés
Múzeum régészeti szakértőinek a feladata. Természetesen, amennyiben erre sor
fog kerülni a várhatóan többéves feltárást követően, a projekt biztosítani fogja a
restaurálás és a szentély szakszerű bemutatása érdekében a feltárt anyagot és a
szakmai hátteret.
A projekt több éven át tartó nemzetközi együttműködés eredménye, amelyen

amerikai hallgatók is aktívan részt vesznek. Hogyan érzik magukat Romániá-
ban, és milyen tapasztalatokkal gazdagodhatnak az ásatás során?
Matthew McCarty: A projekt elsődleges célja, hogy feltárja a szentélyt és

erősítse a helyi tudományos intézményekkel a szakmai kapcsolatot, de a munka
során az amerikai hallgatók is tanulnak a már tapasztaltabb romániai kollégáktól.
Továbbá nemcsak a régészeti ásatásról, de Apulum és a mai Gyulafehérvár törté-
netéről, Romániáról és a helyi közösségről is sokat tanulnak a helyiek révén. Úgy
tapasztalom, túl azon, hogy keményen beleássák magukat a munkába, kellemesen
töltik az időt romániai társaikkal, legyen szó az esti szórakozásokról vagy a magyar
nyelv tanulásáról.
2013. július 15.
Post scriptum: az ásatási eredményekről és a Mithras-kutatás régészeti aspektu-

sairól a két kutató 2017. október 26. és 28. között szervez nemzetközi konferenci-
át Gyulafehérváron. A kutatás eredményeit várhatóan 2018-ban monográfiában
közlik majd.91
91 http://mithraism.cnrs.ubc.ca. Utolsó látogatás 2017.09.20.
158 A misztériumok istenének nyomában

Kőbe zárt istenek Fehérváron
Interjú Pánczél Szilamér régésszel
Gyulafehérvár ókori emlékeiről és nemzetközi vi-

szonylatban is kimagasló régészeti és muzeológiai
lehetőségeiről több cikkünkben beszámoltunk, fel-
híva a nagyközönség figyelmét is az erdélyi fejede-
lemség egykori központja alatt nyugvó római város
történetére és a városban folyó legújabb régészeti
ásatások eredményeire. Ezúttal az idén már máso-
dik ásatási szezonját megért Apulum IP elnevezésű
projektről és ásatásról beszélgettünk a munkacso-
port egyik koordinátorával, Pánczél Szilamér ré-
gésszel, a Maros Megyei Múzeum munkatársával
(34. fotó).92
A Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város

és katonai tábor, Apulum a Duna menti provinciák
egyik legjelentősebb városa volt. Régészeti emlé-
kei ugyan óriási számmal kerültek a felszínre az Pánczél Szilamér
elmúlt száz év régészeti kutatásai révén, a város
topográfiája mégsem ismert. Másfelől viszont Régész, a Maros Megyei Múzeum
az olyan súlyosan rongált vagy beépített római munkatársa, a romániai Nemzeti
városok, mint a Bécs vagy Köln alatt nyugvó te- Limes Bizottság tagja.
lepülések is jobban ismertek. Mi ennek az oka? Szakterülete a római
üvegművesség és a katonai
Úgy gondolom, hogy ez a jelenség nem feltétle- táborok régészete, római
nül csak Gyulafehérvár problémája, hanem a hazai provinciális régészet.
régészet „rákfenéje”. Olyan jelentős régészeti emlé- Számos nemzetközi projektben
kekkel rendelkező városok, mint Konstanca (Tomis), vett részt. Munkásságának
Kolozsvár (Napoca) vagy Torda (Potaissa) is hason- köszönhetően indult újra a
ló problémákkal küzdenek. De nincs ez másképp a marosvécsi és mikházi római
jóval kevésbé beépített és sokkal intenzívebben erődök ásatása és vált ismertté
kutatott Várhellyel (az ókori Ulpia Traiana Sarmi- a keleti limes szakaszának
zegetusa) sem. Ez részben azért van, mert a hazai számos eleme.
régészet nagyon sokáig a római kor katonai emlé-
keivel, erődítményeivel foglalkozott, az ún. urbánus régészet és a római városok
kutatása csak másodlagos helyen szerepelt. Az elmúlt években megfigyelhetünk
92 Az ásatások 2015-ben értek véget. Az eredményeket még nem közölték. A munkálatokat

anyagi okok miatt mindez idáig nem folytatták.

egy jó irányba történő változást a városi régészet hazai fejlődése terén. Igaz, to-
vábbra sem ideális a helyzet, de vannak biztató tendenciák. Gyulafehérvár eseté-
ben jó dolognak tartom, hogy gazdag ókori, középkori és kora újkori történelmét
párhuzamosan mutatják be bizonyos helyszíneken, ami a nagyközönség számára
új perspektívába helyezi a történelemszemléletet. Ugyanakkor vigyázni kellene a
jó ízlés megtartására és a túlzások elkerülésére. Ami a Marosportus negyed régé-
szeti emlékeit illeti, ott óriási lehetőségek nyugszanak a föld felszíne alatt. Olyan
régészeti parkot lehetne létesíteni, mint amit Aquincumban vagy akár Carnun-
tumban találunk. A jelenleg magántulajdonban lévő terület kisajátítása azonban
óriási problémát okoz mind a múzeumnak, mind a városnak, így az egyetlen várható
megoldás a helyi lakossággal való hathatós együttműködés, kíméletes módszerek
alkalmazása és a még szabad területek felvásárlása lenne.
Az Apulum IP projekt egy szentélykörzet részét képező épület szisztemati-

kus feltárását tűzte ki céljául. Hogyan indult a projekt, és miért jelentős ez az
ásatás?
Az ásatás a 2003-ban véget ért ún. Apulum Projekt folytatásaként is tekint-

hető. Az akkor angol, német és román közreműködéssel létrejött nemzetközi kez-
deményezés Liber Paternek, a bor és a megújulás istenének a szentélykörzetét
és az azt körülvevő kézművesnegyed számos épületrészét tárta fel. Ez a projekt
egy Erasmus IP-pályázatként, tanásatásként jött létre tavaly, kétéves futamidővel
Urban and Cultic Space in Roman Apulum: an Archaeological Fieldschool címen.
A projekt a Liber Pater-szentélytől északra elhelyezkedő területet tervezte feltárni,
ahol 2003-ban egy jelentős oltárt találtak. Az ásatáson németországi, magyar-
országi és romániai hallgatók vesznek részt öt egyetemről. Tavaly nagyrészt az
omlásréteget távolították el, idén viszont sikerült körvonalazni egy szentélykörzet
vagy ún. insula részeként értelmezhető épületrészt. A régészeti anyag igen gazdag
kultikus apró lelete bizonyítja a létesítmény vallásos jellegét, amelyhez hasonlót
szisztematikus ásatás során keveset tártak fel Erdélyben.
Az ásatás során a hallgatók nemcsak a gyakorlati régészet módszereivel ismer-

kedhetnek meg, de számos előadás és interaktív módszer által szaktudásukat
is gyarapíthatják különböző tudományágakban. Milyen tevékenységek folynak
az ásatáson, és hogyan illeszkedik ez a hazai régészeti oktatásba?
Az ásatás elsősorban tanásatásként működött, célja többek között az volt, hogy

a hallgatók számára új lehetőséget biztosítson a régészet gyakorlati és elméleti
oldalának megismerésére is. A program egyféle tudástranszferként működik, hisz a
hallgatók aktívan kivették részüket a terepgyakorlatból, dokumentációs munkából,
de lehetőség nyílt az érdeklődő hallgatónak az anyagfeldolgozást és a restaurá-
lást is kipróbálni. Az izgalmas előadás-sorozatok révén a hallgatók betekintést
nyertek Gyulafehérvár ókori topográfiájába, az eddigi kutatások történetébe, de
számos anyagismereti előadáson is részt vehettek németországi, magyarországi
és hazai előadóknak köszönhetően. A tanásatások új lehetőséget teremtenek a
kolozsvári régészoktatás számára is, hisz az egyre nehezebben kieszközölhető
állami támogatás helyett egyrészt európai forrásokra alapozva tudunk dolgozni,
160 Kőbe zárt istenek Fehérváron

ERDÉLYI RÉGÉSZET
másrészt a hallgatók nagy száma miatt kellemesebb hangulatban tudunk dolgozni.

Úgy gondolom, hogy a tanásatások hiánypótló munkát végeznek, és szerepük 1990
óta egyre növekszik.
Egyre gyakrabban bukkannak fel a feketepiacon Apulumból származó régésze-

ti emlékek. Legutóbb egy felbecsülhetetlen értékű Farnese-Hercules-szobrot
sikerült a helyi múzeumnak visszaszereznie. Igen gyakori a dák és római kori
éremegyüttesek előkerülése is, amelyeket jóval a régészek előtt találnak meg
fémdetektorral, és utána értékesítik. Hogyan dolgoznak a detektoros kutatók?
Hogyan látod ezt a problémát, és milyen megoldások lehetnek erre?
Manapság valóban igen népszerűek a fémdetektoros feltárások, amelyek je-

lentős része továbbra is illegálisan folyik. A fémdetektor birtoklása, használata és
a vele történő kutatás szigorúan ellenőrzött, és csakis rendőrségi, de akár minisz-
tériumi engedéllyel lehetséges. Sajnos sokan nem tartják be az egyébként nagyon
szigorú előírásokat, ennek köszönhető, hogy rendkívüli leleteket illegális módon
tárnak fel. A Keleti-Kárpátokban folyó régészeti kutatásaink során sikeresen tu-
dunk együttműködni olyan gyakorlott és szabályszerűen eljáró detektorosokkal,
mint például Pop Iuliu Cristinel. Az ő kiváló terepismereti gyakorlatának köszön-
hetően a projektnek sikerült két, eddig ismeretlen őrtornyot azonosítani, valamint
számos értékes leletet feltárni. A fémdetektoros kutatók – legalábbis akik ezt sza-
bályszerűen, legális körülmények között űzik – legtöbb esetben terepbejárások,
sokszor gombászás, túrázás során találnak leletekre. Természetesen a profibbak
már archív vagy kadaszteri térképeket, felméréseket is használnak, és nemegyszer
a szakirodalmat is jól ismerik. Úgy gondolom, hogy a régészetnek előbb-utóbb
elengedhetetlen feladata lesz azokkal a detektoros kutatókkal együttműködni, akik
ezt a tevékenységet törvények szigorú betartása mellett gyakorolják. Ez ugyanak-
kor jobb fényt is vethet erre a problematikus módszerre.
A szentély ásatása már most számos fontos eredménnyel és lelettel gazdagí-

totta eddigi ismereteinket, de a környék további jelentős régészeti emlékkel
kecsegteti a kutatókat. Milyen folytatásra számít ez a projekt?
Az idei szezon volt az utolsó ennek a projektnek a keretében, azonban Gyu-

lafehérvár ókori emlékei – különösen a Marosportus negyed – számos további
kutatási lehetőséggel kecsegtet. Az eddigi kutatások révén tudjuk, hogy a jelenlegi
ásatási helyszín körül további jelentős épületek, városi és kultikus terek, kemencék
helyezkednek el. Ebben a régióban kívánunk további kutatásokat végezni egy új
projekt keretén belül további két éven át, amelyet már megpályáztunk, és várhatóan
ősszel kapunk rá végleges választ.
2014. szeptember 6.
161
Végső soron minden
azon múlik, hogy helyi
szinten mennyire ismeri
és mennyire tudja
kiaknázni a közösség azt
az örökséget, amelynek
birtokosa.
A római limes Romániában:
új perspektívák örökségünk
védelmében
Interjú Hegedüs Csilla volt kulturális miniszterrel
A mai Románia területén végigvonuló római li-

messzakasz egyike a leghosszabbaknak Európá-
ban. Számos ország, így az Egyesült Királyság,
Németország, Ausztria, Szlovákia és Magyar-
ország is tagja a Frontiers of the Roman Empire
nevű nemzetközi kezdeményezésnek, amely a ró-
mai limes teljes szakaszát kívánja a világörökség
részévé tenni. 2014 decemberében még kulturális
miniszterként bejelentette, hogy Romániában is
elindult ez a folyamat, a limes kutatását célzó
ötéves (2015–2019) projekt révén. Miben áll ez a
kezdeményezés, és kik vesznek részt benne?
Romániának már régóta szüksége van egy ilyen

nagy ívű programra, hiszen azoknak az európai or-
szágoknak a zöme, amelyeknek területén végigha-
lad a Római Birodalom határvonala, megtették már
a szükséges lépéseket: valódi attrakcióvá alakítot-
ták a limest.
Nekünk ezekhez a folyamatokhoz kell felzárkóz- Hegedüs Csilla
nunk, ezért fel kell tárnunk, tudományos és turiszti-
kai szempontból is hasznosítanunk kell ezt a párat- Az RMDSZ ügyvezető alelnöke,
lan értékű régészeti örökséget. Ugyanakkor fontos Románia volt kulturális
része ennek a folyamatnak a hazai társadalom ilyen minisztere.
vonatkozású tájékoztatása és annak tudatosítása, Az Örökségünk Őrei program
hogy ezt az örökséget érdemes az idegenforgalom és számos, az erdélyi örökség
tekintetében is hasznosítani (35. fotó). védelemmel foglalkozó
A programban azon intézmények felkészült kezdeményezés elindítója.
szakemberei vesznek részt, amelyeknek tevékeny-
ségi körébe tartozik a limes kutatása. A bizottságnak pedig legfontosabb küldetése
az UNESCO világörökségi listára való felterjesztéshez szükséges dokumentáció
összeállítása. Konkrétan: megszületett a miniszteri rendelet, amely értelmében
létrehoztuk az Országos Limes Programot, amelyet a kulturális tárca örökségvé-
delmi főosztálya a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeummal, a Keleti-Kárpátok

Múzeumával, illetve a bukaresti Országos Történeti Múzeummal együtt koordinál.
A program szakmai menedzsmentjét a Nemzeti Limes Bizottság biztosítja, mely-
nek tagjai a felsorolt intézmények képviselői, a Román Tudományos Akadémia,
a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Maros
Megyei Múzeum és a Bukaresti Egyetem képviselői.
A magyarországi limesszakasz (Ripa Pannonica) nevezési projektjének bemuta-

tóján 2011-ben dr. Visy Zsolt régészprofesszor kiemelte, hogy a pályázat egyik
legnagyobb kihívása a társintézmények munkájának összehangolása és a helyi
hatóságokkal, városokkal és bürokráciával történő kiegyezés és együttműkö-
dés volt. Hogyan látja az Ön által említett intézmények majdani együttműkö-
dését, és milyen akadályokkal számolnak?
Nyilvánvalóan nem egyszerű folyamatról beszélünk, hiszen első lépésként azo-

kat kell majd felkeresni, akiknek a telkén a birodalmi határvonal húzódik. Abban a
tekintetben sem lesz zökkenőmentes a munka, és számítunk arra, hogy a leletek
egy része nincs jó állapotban és nem mindig hasznosítható tudományos szem-
pontból, illetve a helyi önkormányzatok segítsége, pozitív viszonyulása is döntő
fontosságú lesz.
Reménykedünk azonban a telektulajdonosok, a helyhatóság és – általában –
a közvélemény kedvező hozzáállásában. A kellő szaktudás már a mi oldalunkon áll,
és bízunk abban, hogy nemcsak a bizottság, hanem a teljes hazai régésztársadalom
is mellénk áll. A helyi önkormányzatok, akikkel eddig felvettük a kapcsolatot, tá-
mogatják a projektet, hisz az kiváló munkahely-teremtési lehetőséget kínál mind
a kutatás, mind a hasznosítás folyamatában. Természetesen tisztában vagyunk
azzal, hogy egy UNESCO-helyszín menedzsmentje többletfeladatot jelent majd
az önkormányzatoknak, amire fel kell őket készíteni, de a haszon, amit egy ilyen
jelentős örökséghelyszín nyújt, megéri a befektetést.
Az Egyesült Királyságban található Hadrianus falát és Antoninus Pius „falát”,

valamint a Limes Germanicus számos helyszínét évente több százezren látogat-
ják, de hasonló népszerűségnek örvend Carnuntum is Ausztriában. Miért nem
sikerült eddig Romániában megfelelően beépíteni a nemzetközi körforgásba
olyan egyedülálló helyszíneket, mint Porolissum? Hogyan látja ezeknek a hely-
színeknek a jelenlegi és jövőbeli helyzetét?
Végső soron minden azon múlik, hogy helyi szinten mennyire ismeri és men�-
nyire tudja kiaknázni a közösség azt az örökséget, amelynek birtokosa, hiszen a
regionális fejlesztési stratégiát helyi szinten dolgozzák ki és léptetik életbe. Amíg
ez hiánycikk, addig bárki jön „kívülről”, nem tudja olyan szinten érvényre juttatni
ezeket az értékeket, hogy az kedvező legyen az ország és a helyi közösség, a tudo-
mány és a turizmus számára is. Gazdája kell legyen, mégpedig jó gazdája minden
örökséghelyszínünknek.
Természetesen fontos szerepe van ebben a kormánynak is, amelynek a kultu-
rális turizmus fellendítésére is kellene törekednie. Ehhez azonban nem kell sajnál-
nunk „pénzt, paripát és fegyvert” a kutatásra és a népszerűsítésre. Ebben pedig
164 A római limes Romániában: új perspektívák örökségünk védelmében

ERDÉLYI RÉGÉSZET
ismételten a régésztársadalom, valamint a turisztikai szakemberek lehetnek a

folyamat fontos hátországa.
Bízom abban, hogy nem csak Porolissum – amely szintén egy olyan érték,
amelyre érdemes felfigyelni országos és nemzetközi szempontból is –, hanem az
ország több más hasonló helyszíne sűrűn látogatott attrakció lesz. Ilyen értelem-
ben azért történt előrelépés: a Szilágy Megyei Tanács EU-s pénzek lehívásával
óhajtja hasznosítani a római kori örökséget, ennek a pályázatnak a lebonyolítása
folyamatban van, s szerintem nemsokára érezhetőek, láthatóak is lesznek az első
eredmények.
Amennyiben Románia is szeretné világörökségi helyszínné nyilvánítani a Limes

Dacicust, szoros együttműködést kell kialakítania Bulgáriával és Szerbiával
is. A téma felmerült már 2011-ben Pécsett is és a 2012-es bulgáriai limeskong-
resszuson is. Lát erre lehetőséget a jövőben?
A Duna menti limes dokumentációjának összeállításában a Kulturális Örökség-

védelmi Hivatal már együttműködik ezekkel az országokkal és számos más európai
állam szakembereivel. A Limes Dacicus esetében az általunk kinevezett bizottság
minden tagjának jelentős tapasztalata van a már világörökségként jegyzett helyszí-
neket kutató szakemberekkel való együttműködésben. Nos, mivel a Limes-program
végre „hivatalosan” is a kulturális tárca egyik prioritása, nyilvánvalóan a munkát
nem elszigetelten, hanem a nemzetközileg elismert szaktekintélyekkel való állandó
kapcsolattartásra alapozva kell elvégezni, hisz egy transznacionális jelölésről van
szó, nem beszélve arról, hogy mind a kutatás, mind a menedzsment és a hasznosítás
terén kötelességünk és egyben érdekünk a legjobb tapasztalatokat felhasználni.
Számos régészeti helyszínen, így a tordai (Potaissa) légiós táborban évtize-

dek óta folynak nemcsak szisztematikus régészeti ásatások, de rekonstruk-
ciók vagy részleges rekonstruálások is. Ezek egy részét – így Közép-Európa
egyik legnagyobb katonai fürdőjét – rendszeresen megrongálják vandál kezek.
Hasonlóan tragikus helyzettel számolhatunk Románia legnagyobb urbánus
rommezején is, a gyulafehérvári Marosportusban, de siralmas a helyzet a vi-
lágörökségi helyszínnek számító dák főváros, Sarmizegetusa Regia esetében
is. Ön szerint mi az oka a felületességnek és a régészeti helyszínek ilyen jellegű
elhanyagolásának?
Nagyon fontos volna az, hogy a kulturális örökség ne csak kampánytéma legyen
és szép kerek mondatokban megfogalmazott érték, hanem megtanuljunk „élni vele”,
védeni és hasznosítani azt. Ennek alapvető feltétele az, hogy megértsük, az örökség
nem teher, hanem egy helyi és regionális fejlődést generáló tényező. Amennyiben
időt és energiát fordítunk erre, az nemsokára megtérül, munkahelyeket teremt,
piacot a helyi termékeknek, és a kulturális turizmus által hozzájárul sok nehéz hely-
zetben levő település fejlődéséhez. Ehhez azonban helyi szintű kezdeményezés
szükséges, hiszen a helyiek a gondnokai ennek az örökségnek.
Ugyanakkor a régészeti kutatások folyamatos támogatása is gondot jelent,
mert igaz ugyan, hogy a külhoni pályázatok a szükséges anyagi fedezet egy ré-
szét szolgáltatják, ám az országnak is folyamatosan és következetesen áldoznia
165
kellene erre a szakterületre, és meg kellene már végre érteni, intézményi szinten is
általánosan elfogadottá tenni azt, hogy ezek a tevékenységek nem pénzt visznek,
hanem pénzt hoznak. A kutatás teremti meg az alapfeltételét annak, hogy legyen
amit bemutatni, hasznosítani.
Ha nem vagyunk hajlandók befektetni, akkor nem is térülhet meg semmi. Sőt
olyan helyszínek válnak elhanyagolttá, amelyek azelőtt jelentősebb támogatások-
ban is részesültek. Ha a kutatási folyamat abbamarad, az addig befektetett pénz
és energia hiábavalóvá válik.
Van-e kedvenc régészeti helyszíne Romániában, amit szívesen látogat?
Nem sokan tudják azt, hogy középiskolásként kerültem szorosabb kapcsolat-

ba a régészettel, hisz azon szerencsések közé tartozom, akik négy éven keresztül
részt vettek a létai ásatási táborban. Emiatt a Géczi-vár, bár napjainkban már nem
kutatott, mindig az abszolút kedvenc lesz. Jól ismerem Porolissumot, és nagyon
értékelem a Szent László nyomait kutató nagyváradi ásatásokat, valamint a Szilágy
megyei tuszatelki Árpád-kori erődítményt, ahol a régészeti topográfia alapjait
sajátítottam el. Histria ugyanakkor megfogott a hihetetlen kiterjedésével, és ter-
mészetesen a Bonchidán felfedezett Őrök háza, valamint a Rabok háza nagyon
közel áll a szívemhez.
2015. január 24.
Post scriptum: a Nemzeti Limes Bizottság 2016 óta intenzív terepbejárásokkal és

régészeti ásatásokkal végzi a világörökségi helyszínné nyilvánításhoz szükséges
pályázat első munkálatait. Románia – várhatóan Bulgáriával, Szerbiával és Hor-
vátországgal – 2019-ben nyújtja be pályázati anyagát az UNESCO-hoz.
166 A római limes Romániában: új perspektívák örökségünk védelmében

Egy elfeledett palota története
Interjú dr. Ileana Burnichioiu adjunktussal a gyula-
fehérvári fejedelmi palotában végzett kutatásokról
A 2014 decembere és 2015 februárja közötti idő-

szakban a gyulafehérvári fejedelmi palotában szá-
mos régészeti, művészettörténeti, geodéziai, geofi-
zikai, biológiai és restaurátori vizsgálatra került sor,
melynek eredményeképp lehetőség nyílt a rendkívül
jelentős történelmi épület restaurációs-helyreállí-
tási munkálatainak a felmérésére és megkezdésére
is (36. fotó).
A helyszínen történő kutatásokat a Gyulafe-
hérvári Polgármesteri Hivatal szorgalmazta és
támogatta egy későbbi, nagyobb ívű projekt előz-
ményeként, amely az épület műemlékvédelmi
helyreállítását és értékesítését fogja megvalósí-
tani. Erről és a fellendülőben lévő gyulafehérvári
műemlékvédelemről, turizmusról és jövőbeli pers
pektívákról is beszélgettünk.93
A gyulafehérvári püspöki palota kutatása aligha- Ileana Burnichioiu

nem az egyik legjelentősebb tudományos projekt,
amelyre a fehérvári váron belül folyó nagyszabá- Régész, a Gyulafehérvári
sú munkálatok alatt került sor. Néhány elvétett Egyetem adjunktusa.
népszerűsítő munkát vagy csak a szakirodalom Nevéhez kötődik többek
által ismert publikációkat leszámítva, Erdély között a gyulafehérvári
történetének egyik legfontosabb helyszínét jó- történészhallgatók
formán alig ismerjük. Ki és hogyan indította és doktoranduszok
ezt a kutatást, és melyek voltak a főbb célok és éves konferenciájának
munkatervek? megszerzése, a bizerei
kolostor ásatása és
Amint sokan tudják, a gyulafehérvári fejedel- a gyulafehérvári fejedelmi
mi palota sokáig a román hadsereg tulajdonában palota modern kutatásának
volt (azelőtt pedig az osztrák és osztrák–magyar elindítása.
hadsereg birtoka), így ilyen körülmények között
lehetetlen volt a kutatása. Története leginkább az irodalmi forrásokból volt is-
mert, de az is leginkább csak a XVIII. századig meglévő állapotokról szolgálnak
93 A palotában azóta is folyamatosan zajlanak a kutatások magyarországi és romániai szakem-

berek bevonásával.

37. fotó. A gyulafehérvári fejedelmi palota
forrásul, a Vauban-vár építése utáni nagyszabású átalakítások az épület arculatát

is megváltoztatták. Amikor 2007-ben a polgármesteri hivatal átvette az épület
közigazgatását, a városi tanács többször kifejezte szándékát az épület felújítá-
sára, restaurálására és egy új funkció körvonalazására vonatkozóan, amely a
város igényeihez mérten kialakítható lenne. Megegyezés született arra vonat-
kozóan, hogy az átfogó kutatáshoz és teljes felújításhoz szükséges összeg és
támogatás kivitelezhető európai uniós forrásokból, melyet követően elindult a
pályázati dokumentáció összeállítása, amelyet várhatóan még idén elkészítenek
és benyújtanak.
2013-ban az egyetemistákkal folytatott látogatást követően kiderült, hogy
az épület valójában nem annyira megközelíthetetlen, mint addig hittük. Elké-
szítettünk egy tanulmányt a palotáról, majd Kiss Lóránd marosvásárhelyi res
taurátorral szondázást és elsődleges kutatásokat végeztünk. 2014 februárjában
sikerült elérnünk elsődleges célunkat: felhívtuk a helyi hatóságok figyelmét az
épület rejtette rendkívül fontos művészettörténeti, régészeti és építészettör-
téneti emlékek jelentőségére. 2014 októberében, a Pósta Béla ásatásait bemu-
tató tárlaton dr. Adrian A. Rusu középkorász, neves régész ad hoc tárgyalást
kezdeményezett Gyulafehérvár polgármesterével, ami hozzájárult a decemberi
munkálatok elkezdéséhez.
A munkacsoportban számos neves régészt, művészettörténészt és restaurá-

tort is találunk Kolozsvárról, Gyulafehérvárról és Marosvásárhelyről. Hogyan
tudná jellemezni ennek a nagyon is nemzetközi és multikulturális csapatnak a
munkáját, és milyen eredményekről tudnak eddig beszámolni?
168 Egy elfeledett palota története

ERDÉLYI RÉGÉSZET
A rendelkezésünkre álló idő nagyon rövid volt, mindössze három téli hónap, és
az anyagi keretek is igen szűkösnek bizonyultak egy ilyen komplex épület teljes
körű vizsgálatára. Ezért is gondoltunk egy rendkívül szakképzett, vegyes mun-
kacsapatra, melynek voltak már a palotára vonatkozó kutatásai vagy dolgozott
hasonlóan komplex helyszíneken. A csapat úgy volt összeállítva, hogy legyen
megfelelő ember a bürokratikus teendőkre, a terepmunkára és az utólagos publi-
káció elkészítésére is. Dicséretes volt a különböző tudományágak képviselőinek
együttműködése még akkor is, amikor az anyagi forrásaink elfogytak, és csak a
szakma iránti elkötelezettség tartotta össze a csapatot és tette lehetővé, hogy
befejezzük a munkánkat. A kutatás fő feladata az volt, hogy régészeti szondázá-
sokat végezzünk, talajmintákat vegyünk, megállapítsuk az épület főbb történeti
fázisait és építési szakaszait, a falak statikai állapotát és biztonságát, a szerves
anyagokból, különösen fából készült elemek állapotának felmérését. Sikerült új
adatokat hozni a palota XVIII. század előtti állapotáról is, a középkori és római
erőd falának egy jelentős szakaszát is sikerült feltárni, valamint a későbbi mó-
dosításokat is megállapítani. Számos jelentős díszítőelemet is sikerült kiemelni,
azonosítani és kategorizálni. Végezetül terv született a teljes épületkomplexum
restaurálására és egy restaurátorműhely kialakítására. Ami a legjelentősebb lele-
teket illeti: a római erőd néhány falszakaszát és építési fázisát sikerült azonosítani,
római katonai barakkok nyomaira bukkantunk, újrahasznált római kövekre, román
kori és gótikus építészeti elemekre, gótikus és reneszánsz ajtó- és ablakkereteket
azonosítottunk, megtaláltuk Várday Ferenc püspök címerét és monogramját, több
XVIII. századi falfestményt, valamint az F épületben sikerült azonosítani a szakiro-
dalom egyik nagy rejtélyét, a palotát a Szent Mihály-székesegyházzal összekötő
folyosó maradványait.
A felsorolt leletek mellett előkerült még egy római szarkofág is és a római fal
egy jelentős része. Mi lesz ezeknek a leleteknek a sorsa, és hogyan látja a modern
muzeológia jövőjét Gyulafehérváron? Hogyan tudjuk integrálni a kőemlékeket
és műemlékeket a vár turisztikai körforgásába?
Az már közismert volt, hogy a palota déli része a római erőd (castra legionis XIII
Geminae) déli falszakaszára épült rá. Ám mivel a hetvenes években súlyos károso-
dást szenvedett a betonozott falszakaszok megépítése során, a Gheorghe Anghel
által még látott és közölt falszakasz fokozatosan elkezdett romlani. Ami a mi érde-
münk volt, az a D épületben lévő, teljes egészében megmaradt falszakasz feltárása
és a középkori értékek jelentőségének bemutatása. A projekt szerves része volt a
felfedezett emlékek és freskók helyszíni restaurálása és turisztikai célokra alkal-
mas helyreállítása. Ugyanakkor javaslatok születtek még a Vauban-vár különböző
épületeinek, így a híres Bethlen-bástya és a székesegyház különböző részeinek a
restaurálására, valamint a fejedelemség korának szentelt múzeum létrehozására
is. Szó esett arról is, hogy a régebbi ásatások és kutatások során felfedezett kő-
emlékek – amelyek egy része a Kincstár udvarán árválkodik – otthonra találjanak
egy, a palota udvarán kialakított lapidáriumban.
A gyulafehérvári polgármesteri hivatal igen pozitívan reagált a kezdeménye-

zésre, és megígérte a kutatás anyagi szükségleteinek előteremtését, valamint
169
a palota turisztikai szempontból történő értékesítésének előmozdítását. Ho-
gyan látja a kutatás perspektíváit, és melyek lesznek a következő lépések ez
irányba?
A kutatás utolsó fázisában a polgármesteri hivatal képviselői meglátogatták

a palotát, és igen kedvező ígéreteket tettek a kutatás folytatására vonatkozóan.
Remélhetőleg tudomásukra tudtuk adni, hogy amit eddig tettünk, az mindössze
egy gigászi munka legelső lépése volt, és a kutatás nem állhat le a felmérés fázisá-
ban, ahogy ez nagyon sok műemlékvédelmi munkálat esetén sajnos lenni szokott
mifelénk. Emiatt szükség van a kutatások folytatására a restaurációs munkálatok
elkezdéséig is. Biztosítottak arról, hogy partnerközi szerződéssel további támoga-
tásokra tehetünk szert a kutatások folytatására és a már felfedezett emlékanyag
nagyközönség előtti bemutatására.
A Vauban-vár sok tekintetben Erdély történelmi ütőerének számít. Épüle-

tei között megtaláljuk a római múlt jeles emlékeit, a Magyar Királyság tör-
ténetének legnevesebb épületeit, a Fejedelemség központi műemlékeit és
a Habsburg Császárság, Osztrák–Magyar Monarchia és az 1920-as évek
emlékeit is, amikor a város a román nemzeti öntudat szimbólumává vált.
Hogyan látja a várost mint a multikulturalizmus népszerűsítésének egyik
eszközét? Vannak-e további épületek a váron belül, amelyek hasonló figyel-
met igényelnének?
Egy város ilyen jellegű perspektívái mindig a helyi honatyák bölcsességétől

és nyitottságától függ, valamint azon is múlik, hogy mi, kutatók milyen módon
tudjuk befolyásolni a közoktatás, tudomány-népszerűsítés és a helyi sajtó által a
helyi műemlékek védelmét, amelyek a mai materialista világban nagy veszélybe
kerültek. A történészek munkája és kriticizmusa manapság, úgy tűnik, termékeny
talajra lelt a helyi hatóságok körében, akik nagyobb érdeklődést mutatnak a múlt
emlékeinek megőrzésére. Remélhetőleg az elkövetkező évek is jó példát szolgálnak
majd erre a tendenciára, amely elsősorban az emlékművek megőrzését és a város
multikonfesszionális és multietnikus jellegének népszerűsítését kell szolgálja. Új
lapokat nyithatunk akkor a történelmünkben, ha a nagyközönség is megérti, mit
tett Vitéz Mihály a várban vagy a nagy református fejedelmek a székesegyházban
és a palotában. Ugyancsak akkor kerülhet sor egy másik, a katonaság tulajdonában
lévő, rendkívül fontos épület, a nevezetes Bethlen Kollégium felújítására is, amely
a vár fejedelemség kori történetének egyik emblémája kell legyen. De felújításra
szorulna a Batthyaneum Könyvtárának épülete is, valamint számos ház a váron
belül, amelyek rengeteg értéket rejthetnek még magukban, és ezt mind a helyi
lakosokkal, mind a turistákkal tudatnunk kell.
A kutatócsapat a következő szakértőkből áll:

• dr. Adrian Andrei Rusu I. fokozatú kutató, régész és középkortörténész, Kolozs-
vár, Régészeti és Művészettörténeti Intézet, TransArheo Kft.
• dr. Kovács András akadémikus, professzor emeritus, művészettörténész, Ko-
lozsvár, BBTE
170 Egy elfeledett palota története

ERDÉLYI RÉGÉSZET
• dr. Ileana Burnichioiu adjunktus, történész, Gyulafehérvár, 1918. December 1

Egyetem
• dr. Kovács Zsolt adjunktus, művészettörténész, Kolozsvár, BBTE
• dr. Weisz Attila adjunktus, művészettörténész, Kolozsvár, Művészeti és Design
Egyetem
• Kiss Lóránd festő-restaurátor, Imago Picta Kft.
• dr. Oana Toda régész, Gyulafehérvár, 1918. December 1 Egyetem, TransArheo Kft.
• Doru Bogdan régész, Gyulafehérvár, 1918. December 1 Egyetem volt munkatársa
• dr. George Bounegru régész, Nemzeti Egyesülés Múzeuma, Gyulafehérvár
2015. április 3.
Post scriptum: A gyulafehérvári fejedelmi palota restaurációját és rehabilitációját

2017 júniusában felkarolta a román állam is, 5 millió eurós uniós forrást különítve
el a projektre, amely várhatóan 2021-ig tart majd.
171
A múzeumok új szerepe
ma a hagyományos
muzeológia értékeinek
egyesítése a közoktatás
és a jóléti társadalom
alapelveivel.
Egy múzeum felélesztéséről
Interjú Felix Marcuval, a Kolozsvári Erdélyi
Történeti Múzeum új igazgatójával
Az első, már múzeumigazgatóként (menedzser-

ként) adott interjúiban kiemelte, hogy az intéz-
mény elavult bürokráciával és menedzsmenttel
rendelkezik, amely azonnali reformra szorulna.
Hogyan lehetne ezen változtatni, és milyen in-
tézkedéseket szeretne megvalósítani egy belső
reform érdekében?
A romániai kulturális intézmények 1989 után

visszamaradtak a modernizációs folyamatokban
és elhanyagolt állapotba kerültek, elsősorban az
alulfinanszírozás miatt. Emiatt döntő többségük
alapvető problémákkal küzd az intézmény alap-
céljainak megfogalmazásában és azok gyakorlati
menedzselésében. A kolozsvári Erdélyi Történeti
Múzeum esetében az általam benyújtott és nyer- Felix Marcu
tesnek ítélt projektjavaslat egy olyan új koncepciót
nyújt a múzeum vezetéséről és igazgatásáról, amely Régész, muzeológus, 2002 óta
– ha sikeresen alkalmazzuk és a várt eredménye- a kolozsvári Erdélyi Történeti
ket nyújtja – modellként szolgálhat több hasonló Múzeum kutatója és 2016 óta
intézmény számára is. Elsősorban a hagyományos igazgatója, a BBTE óraadó taná-
múzeumi igazgatás eddigi gyakorlatát szeretné fel- ra. Számos pályázat és külföldi
váltani a projektalapú menedzsmentre, amely a gya- tanulmányút kötődik nevéhez.
korlatban sokkal jobb eredményeket tud felmutatni A román Nemzeti Régészeti
rövidebb idő alatt. Mindez csak egy olyan új, fiatalos Bizottság és a Nemzeti Limes
menedzseri csapattal lehetséges, amely tisztában Bizottság tagja, a római határ-
van a múzeumigazgatás legújabb fogalmaival, és védelem és erődök feltárásának
képes megbirkózni ezekkel az új feladatokkal és ki- neves hazai képviselője.
hívásokkal (38. fotó).
Javasolta a ROF (A múzeum szervezeti és működési szabályzata) módosítását

és a múzeum személyzeti struktúráját is újragondolná. Hogyan áll jelenleg ez
a két kezdeményezés?
Mindkét javaslat a kulturális minisztérium (azaz Kultúra és Nemzeti Identitás

Minisztériuma) szakmai bizottsága előtt van, és bízom benne, hogy rövid időn belül

elfogadják, hogy elkezdhessük a múzeum belső reformjához szükséges alapvető
lépéseket.
Kolozsvár – bár kulturális központként ismert és mágnesként vonzza a turistá-

kat – jó néhány éve nem rendelkezik történelmi múzeummal és állandó régészeti
kiállítással. Ennek egyik legfőbb oka a múzeumnak otthont adó épület jelenlegi
állapota. Milyen intézkedésekkel igyekeznek az épület állapotán javítani, és
mit terveznek idénre?
Múzeumigazgatói feladataim közül az első az volt, hogy új szerződést kötöt-

tünk az épület konszolidációjára vonatkozóan, amely jelenleg súlyos strukturális és
funkcionális problémákkal küzd. Idén azokat a munkálatokat szeretnénk elvégezni,
amelyek előkészítik az épületet egy koherens és modern állandó kiállítás kialakí-
tására és befogadására.
Többször hangsúlyozta, hogy igazgatóságának legfőbb és mindenek felett álló

célja az állandó kiállítás megnyitása. Mikorra várható ez a város kulturális éle-
tében nagy szerepet játszó esemény, és milyen alternatívákkal igyekszik addig a
múzeum megőrizni kulturális jelenlétét a helyi lakosok és turisták körében?
Ez előbbire nehéz válaszolni. Mint fentebb említettem, egyelőre néhány fontos

lépésen kell túllennünk ahhoz, hogy a múzeum állandó kiállítását megnyissuk. Van
továbbá egy igen problematikus és sokak által számos pontban bírált szerződés az
állandó kiállítás kialakításáról, amelyben ugyancsak egy elfogadható megoldást
kell találnunk. Biztos vagyok abban, hogy a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum
tulajdonában lévő örökséggel nemcsak Erdély, de Románia egyik legszínvonala-
sabb régészeti és történelmi kiállítására alkalmas. Ennek újragondolása igazgató-
ságom legfőbb feladata, ugyanakkor nem hagyhatjuk, hogy a múzeum kimaradjon
a város és a régió kulturális életéből. Ennek érdekében több nagyszabású ideigle-
nes kiállítással készülünk helyi és nemzetközi intézményekkel közreműködve, és
együttműködünk a városi intézményekkel is, hogy aktívan részt vegyünk a város
emblémájának tartott főbb rendezvénysorozatokon.
A kulturális események szervezésén és a régészeti örökség védelmén túl a mú-

zeum egyike a város legjelentősebb kutatóintézeteinek is. Milyen közlemények-
kel vagy tudományos eseményekkel készülnek idén, és mely hazai és külföldi
intézetekkel kívánnak együttműködni?
Elsősorban a múzeum egykori folyóirata, a világ legnagyobb könyvtáraiba is
eljutó Acta Musei Napocensis felélesztésére indult egy kezdeményezés. Sajnos
az elmúlt években a folyóirat közlését elhanyagolták, így most szükségessé vált a
periodika új számainak gyors kiadása és naprakésszé tétele, amely elengedhetet-
len e rangos és régi folyóirat nemzetközi adatbázisokba történő bejegyzéséhez.
Továbbá a múzeum munkatársainak megvannak a saját tudományos projektjei,
az eredmények közlését pedig a múzeum egy közös szerződés értelmében támo-
gatja. Nem utolsósorban megemlítendő a Nemzeti Limes Bizottság és programja
(LIMES – Frontierele Imperiului Roman din România),94 amelynek legfőbb célja
94 http://www.limesromania.ro/ro/articole/despre-proiect/. Utolsó látogatás: 2017.07.08.
174 Egy múzeum felélesztéséről

ERDÉLYI RÉGÉSZET
Dácia római határvédelmi elemeinek világörökségi helyszínné nyilvánítása. Ez a

projekt már eddig is számos új eredményt hozott, melyeknek közlése már folya-
matban van. Ezeket egy közleménysorozatban, saját honlap és féléves folyóirat
formájában közöljük majd.
A felgyorsult társadalomban a fiatal generációk egyre kevesebb időt fordí-

tanak múzeumlátogatásra, kulturális eseményekre, és megváltozott a tárgyi
kultúránkhoz való viszonyunk is. Hogyan határozná meg egy múzeum szerepét
a mai társadalomban, és mit jelent a történeti múzeum Kolozsvár vagy Románia
számára?
Az elmúlt harminc évben radikálisan megváltozott a múzeumok szerepe.

Az egykor zárt, a saját kollekcióját ódon falak mögött őrző intézmény képét fel-
váltotta egy interaktív tudományos, közoktatási és kulturális intézmény. Szük-
ségszerűvé vált az adott társadalom vagy a nagyvilág változásait és az aktuális
szakmai trendeket követni. A múzeumok új szerepe ma a hagyományos muzeológia
értékeinek egyesítése a közoktatás és a jóléti társadalom alapelveivel, amelynek
fő szempontja az életminőség – így a kulturális igények – javítása és biztosítása.
Ez a múzeumkultúra teljes átalakítását igényli, amelynek a saját gyűjtemények
megőrzésében jelentkező új módszerek bevezetésén túl a külvilág és nagyközön-
ség felé is nyitnia kell. A múzeumoknak fejleszteniük kell a nagyközönséggel való
kapcsolatot – egyértelművé téve az intézmény nagytársadalmi funkcióját.
A múzeum ma egy úgynevezett „value brand”, azaz értékhordozó, melynek
alapvető célja, hogy hosszú távú, szoros kapcsolatot teremt a társadalom és a
nagyközönség azon részével, amellyel közös értékeket képvisel. Ezáltal a múze-
um többet jelent egy rövid kiállításlátogatásnál: hosszan tartó értéket képvisel, és
hozzájárul a társadalom művelődéséhez. Egy másik sajátossága egy ilyen intéz-
ménynek az autentikus jelleg. Korunk virtuális és digitális élményvilága nem pótol-
hatja a tárgyi örökséggel és autentikus múzeumélménnyel való direkt kapcsolatot.
Célunk, hogy népszerűsítsük Kolozsvár és Erdély régészeti és tárgyi emlékeinek
megőrzését (konzerválását és restaurálását), kutatását, megértését, tiszteletét és
rehabilitációját. Közvetíteni a szakmai és laikus közönség felé a tárgyi (mobilis és
imobilis) örökségünkről szerzett tudásunkat és kutatási eredményeinket, valamint
fejleszteni a nagyközönség múlt iránti érzékenységét és tiszteletét elsődleges pri-
oritása intézményünknek.
2017. január 28.
175
A régészeti helyszíneken
kívül fémdetektorral talált
ritka és értékes leleteket
minden állampolgárnak
kötelező 72 órán belül
beszolgáltatnia a
legközelebbi múzeumnak.
A felelősségteljes fémdetektoros
Interjú Pop Iuliu Cristinel műgyűjtővel
A régészeti tárgyak, régi idők tárgyi emlékei irán- Pop Iuliu Cristinel
ti érdeklődés és állandósult figyelem elsősorban
szenvedéllyel tartható fent. Honnan ered a törté- műgyűjtő, a Maros Megyei
nelem és a régmúlt iránti érdeklődésed? Múzeum külső munkatársa.
Számos jelentős régészeti
Elsősorban ismeretterjesztő munkák és törté- felfedezés köthető nevéhez,
nelmi könyvek révén alakult ki a múlt iránti érdeklő- amelyet elsősorban Maros
désem. Akárhová utaztam, mindig az adott helyszín megyében és környékén végzett
múltjához kötődő tárgyakat kerestem (39. fotó). terepbejárásai során talált.
Mikor kezdett használni először fémkeresőt, és miért választotta ezt a

módszert?
Közel 15 éve kezdtem először használni terepbejárásaim során, de professzioná-

lis szinten csupán 5-6 éve mondhatom magam fémkeresőnek. Egy fémdetektoros
felszerelés pontos használata lehetőséget ad olyan területek felmérésére, amelyek
gazdagok régészeti leletekben. Ezek egy része később a régészeti kontextusok
azonosításában is nagy szerepet játszhat, igaz, az is előfordulhat, hogy kontex-
tuson kívüli, elszórt vagy utólag odakerült tárgyakról beszélünk. Fémdetektort
birtokolni mindenki számára mást jelenthet. Jómagam azok nevében beszélhetek,
akik legálisan, minden okirattal rendelkeznek a fémkereső eszközök tartását ille-
tően.95 Nem tartom magam „fémdetektorosnak”, ahogy ezt sokan nevezik, hisz az
ebbe a kategóriába tartozók döntő többsége elsősorban kincsvadász, a régészeti
kontextusokat tönkreteszi, és az értékes fémleleteket és régészeti örökséget kisa-
játítja, mi több, a feketepiacon értékesíti. Én sokkal inkább a múlt iránt érdeklődő,
szenvedélyes „hobbirégész” vagyok, aki a helyi muzeológusokat és régészeket
segíti munkájával.
Mit mond a romániai jog a fémdetektorok használatáról, és hogyan látja az

itthoni szabályozást más országokéval összehasonlítva?
A romániai törvények elsősorban a gredistyei dák aranykincsek kicsempészését

követően szigorúan változtak, és ma már nagyjából a nyugati szabályrendszerhez
95 A fémdetektor birtoklásának és használatának romániai jogi szabályozásáról számos tör-

vény született, a 251/409/2275/M 115 sz. rendelet 2004. május 31-én) és a 2001/422. számú
törvényrendelet, amelyet 2006-ban újraközöltek. Ld. még: https://pratmin.wordpress.com/
detectie-metale-legislatie-si-acte-necesare-autorizarii-unui-detector/. Utolsó látogatás:
2017. 02.10. Ld. továbbá: www.detectoare-metale.ro/.

és az Európai Unió általános rendelkezése-
ihez igazodnak. Egy fémdetektor birtok-
lásának igénylése és jóváhagyása a helyi
rendőrség hatáskörébe tartozik, továbbá az
azonosított és régészeti kadaszterben be-
jegyzett helyszíneken ennek szigorúan til-
tott a használata.96 Ott kizárólag a kulturális
minisztérium által elismert régész használ-
hat fémdetektort. A régészeti helyszíneken
kívül fémdetektorral talált ritka és értékes
leleteket minden állampolgárnak kötelező
72 órán belül beszolgáltatnia a legközelebbi
39. fotó. Pop Iuliu Cristinel múzeumnak. Ritka vagy rendkívüli leletek
egyik legszebb felfedezése visszaszolgáltatásakor a helyi múzeumnak
pedig kötelező a talált tárgy becsült értéké-
nek 30%, illetve 45%-át az átadónak kifizetni.
Hogyan dolgoznak terepen, és hogyan választják ki a kutatandó területet?
Általában a terepbejárás előtt alapos kutatást végzünk néhány kollégámmal,

akikkel rendszeresen kijárunk terepmunkára. A kutatás elsősorban régi térképek,
antikvár szakirodalom böngészéséből áll, de kutatjuk a szatellitfelvételeket, a tér-
ség természeti forrásait, addigi régészeti felfedezéseit és településszerkezetét, to-
pográfiáját is. Ezek a kutatások nagyban hasonlítanak a szakemberek által végzett
szakszerű régészeti terepbejárásokra.
Manapság szinte naponta olvashatunk a sajtóban római és hellenisztikus érem-

vagy kincslelet felfedezéséről, melyeket elsősorban illegális fémkeresők ta-
lálnak. Mikor terjedt el ennyire ez a jelenség, és hogyan látja az ilyen jellegű
kutakodás jövőjét?
2010-ben néhány barátommal létrehoztunk egy online platformot és csoportot,

ahol egy jól meghatározott deontológia és szabályrendszer szerint dolgozunk a
román jogi rendelkezésekkel összhangban. Azóta számos jelentős régészeti felfe-
dezést tettünk mi magunk is, amelyekről több kis videót is készítettünk. Remélem,
hogy az ebbe a csoportba tömörülő fémkeresők száma nőni fog, és a fémkeresővel
rendelkezők betartják mind a román állam jogszabályait, mind azokat a deontoló-
giai irányvonalakat, amelyeket az elmúlt években körvonalaztunk.
Milyen további kutatásokat tervez a jövőben?
Szeretném folytatni néhány csapattársammal elkezdett munkámat és a

Maros Megyei Múzeum régészeivel közösen végzett tevékenységünket, amely
véleményem szerint kiváló példája a régészek és műgyűjtők közötti békés
együttműködésnek.
96 A román régészeti adatbázisról ld.: www.ran.cimec.ro/. Utolsó látogatás: 2017.02.10.
178 A felelősségteljes fémdetektoros

FÜGGELÉK
I.
A 2016/905-ös kormányrendelet
a kulturális műemlékvédelmi
törvény előzetes tételeiről.
Az alaptételek rövid magyar nyelvű
összefoglalója
1. A műemlékvédelmi törvény kodifikálásá-

nak legfontosabb előzményei
1.1. Rövid történeti összefoglaló
A szövegezők kitérnek arra, hogy egy új, átfogó műemlékvédelmi törvény ötlete
már a 2004–2008 közötti időszakban megfogalmazódott, elsősorban franciaor-
szági és olaszországi mintára alapozva. A szöveg kiemeli, hogy a dák aranykin-
csek ügye, a Verespatakért folyó civil mozgalom, illetve a külföldi és nemzetközi
nyomás a világörökségi helyszínek védelmében fontos tényező volt a törvény ki-
dolgozásában. A 2015-ben újraalkotott nemzeti védelmi stratégiára vonatkozó
törvényben a kulturális és örökségvédelmi javakat már a stabilizálódott Románia
zálogaként határozták meg. Ez is hozzájárult egy új, átfogó műemlékvédelmi tör-
vény létrehozásához.
1.2. Alapvető problémák, amelyek egységes politikai konszenzust
igényelnek
A cikkely kitér az egységes politikai konszenzus, a decentralizációs törekvések
és az állampolgárok egységes fellépésének szükségességére az örökségvédelem
terén, és több javaslatot is bemutat, amely a decentralizált adminisztráció és a
romániai örökségvédelem gyakorlati működésének gördülékenyebb menetéről
szól.
1.3. Következtetések az örökségvédelem újragondolásáról a román
társadalomban
A cikkely kitér a romániai lakosságnak az örökségvédelem iránt tanúsított egyre
növekvő érdeklődésére. Ennek érdekében az új törvény szeretné egyszerűsíteni a
romániai műemlékvédelem adminisztratív hátterét, átláthatóbbá tenné a műem-
lékvédelem működését, és javítani kíván a műemlékek jogi védelmén is.
180 Függelék
ERDÉLYI RÉGÉSZET
2. Eredmények a műemlékvédelem jelenlegi

helyzetének elemzéséről
2.1. A 2009-ben alapított és a műemlékvédelem állapotát elemző elnöki
bizottságról
2009-ben Románia elnöke egy nemzeti bizottságot hozott létre az épített és
természeti örökség állapotának felmérésére és az említett örökség jogi védelmének
kidolgozására. A bizottság részletes jelentése előfutára volt jelen törvénynek és
műemlékvédelmi elveknek.
2.2. A jogi háttér
A cikkely összefoglalja a romániai ingó és ingatlan örökséget ért visszaéléseket.
Megemlíti, hogy 2016 első felében 323 visszaélést azonosított a rendőrség, 7446
lopott tárgyat szereztek vissza, melyek 53%-a régészeti helyszínről került elő. A je-
lentés beszámol arról is, hogy csak 2015 folyamán 935 000 építkezési engedélyt
adtak ki, amelyek közül 1721-re szabtak ki büntetést a műemlékvédelmi törvény
megsértéséért, 48-ban pedig büntetőjogi eljárás is indult.
2.3. A törvénykezések hiányosságai és a jogi rendszabályok főbb hibái
A cikkely röviden kitér a műemlékvédelem eddigi helyzetének jogi hátrányaira
és hiányosságaira, amelyek lassították vagy ellehetetlenítették a régészek és mű-
emlékvédelmi intézmények működését. A régészeti helyszínekre és a műemlék-
védelmi törvényekre vonatkozó számos fogalom nincs kellőképpen meghatározva.
Az olyan fogalmak, mint a régészeti helyszín, leletegyüttes, nemzeti jelentőségű
régészeti helyszín vagy prioritást élvező régészeti helyszín pontosabb és jobban
körülhatárolt definíciót igényelnek, amelyek sokkal inkább az adminisztratív fel-
adatokhoz és nem az akadémiai meghatározásokhoz kell igazodjanak.
A cikkely kitér azokra az esetekre, amikor a romániai régészeti műemlékvéde-
lemre vonatkozó jogi szabályok hiányosak vagy megnehezítik a gyakorlati munkát.
Példaként említendő a barlangi régészet, amely jelenleg csak a barlangászok és
a szpeológusok közreműködésével és a rájuk vonatkozó jogszabályozással foly-
hat, ám nincs elkülönített jogi kategória a barlangi régészetre. Az alábbi cikkely
példaként említi a Halei Matache-emlékmű tragikus esetét, amelyet nem sikerült
megmenteni, elsősorban bürokratikus félreértések és a sokszor alkalmazhatatlan
műemlékvédelmi törvények miatt.
2.4. A törvényalkotás és szabályozás problémáiról
Bár a romániai törvények sokkal részletesebbek az európai örökségvédelmi
törvényeknél , amikor azok alkalmazásáról vagy megalkotásáról és módosításáról
van szó, súlyos problémák merülnek fel. Súlyos hibákat sorolhatunk fel a Büntető
Törvénykönyv műemlékrongálásra vonatkozó fogalomtárában és meghatározásai
között is. Különösen fontos lenne a Btk. 253. cikkelyének újradefiniálása, amely
jelenleg túl tág meghatározást nyújt a műemlékrongálás (pusztítás) fogalmáról.
181
3. Az új műemlékvédelmi kód által javasolt
törvényi megoldások
Felvázolja az új törvény struktúráját és azok főbb feladatait.
4. Az új törvény
I. Alaptételek
Ez a fejezet felsorolja a romániai műemlékvédelem tíz alappontját, amelyhez
igyekszenek minden törvénykezést igazítani.
I.1. Az első tétel úgy határozza meg a tárgyi és szellemi örökséget, mint a nem-
zeti identitás egyik megtartó és alapvető forrását, amelyet nem lehet helyettesíteni
vagy újra létrehozni.
I.2. A kulturális örökség védelme hasznos az állam és a társadalom számára,
és az állam alkotmányos kötelessége.
I.3. A harmadik tétel a kulturális örökség etnikai, nemzeti és formai sokszínű-
ségének védelmét hangsúlyozza, és kitér azok egyetemes védelmére.
I.4. A kulturális örökség védelme állampolgári kötelezettség és minden ál-
lampolgár feladata, ám ez a felelősség nem szabad túlzottan vagy teljesen rájuk
háruljon.
I.5. A kulturális örökség összetett jelenség, melynek nemcsak a makro-, de a
mikroelemeit is védeni kell.
I.6. A kulturális örökség védelmének szerepe, hogy megőrizze örökségünket
az utókor és a következő generációk számára autentikus, eredeti és változatlan
állapotban.
I.7. Összetettsége miatt a kulturális örökségvédelem sajátos szaktudást és
szakértői gárdát igényel.
I.8. A kulturális örökség szerves része az állampolgárok nevelésének és
közoktatásának.
I.9. A kulturális örökség fontos pillére és előmozdítója az aktív és érzékeny civil
társadalomnak és mozgalmaknak.
I.10. A kulturális örökség fontos szempontot jelent Románia külpolitikájában
is. A nemzetközi szerződések és charták betartása prioritást jelent.
*
A törvény ezt követően kilenc fejezetben elemzi a kulturális és szellemi örökség
védelmének főbb adminisztratív és törvényi szabályozhatóságát és reformját.
A romániai műemlékvédelem és régészet jogi hátteréről lásd még az aláb-

bi kormányrendeleteket és törvényeket: 2000/43, 2000/1221, 2000/1420,
2001/2009, 2004/518, 2004/2458, 2005/2426, 2006/2483, 2007/2183,
2008/1676, 2008/886, 2010/653.
182 Függelék
ERDÉLYI RÉGÉSZET
II.
Az ENSZ 2016. szeptember 22-én
kiadott
A Kulturális Örökség védelme:
felszólítás az emberiség számára
című kiadványának rövid magyar
nyelvű összefoglalója
Az ENSZ Közgyűlése számos nemzetközi szervezettel és állammal (INTERPOL,
UNESCO, Olaszország, Jordánia) karöltve elfogadta a kulturális örökség védelméért
kiadott imperatív szabályzatot, felszólítást. A 24 oldalas dokumentum négy fő
részből áll: jogi és történelmi háttér, javasolt fő akciótervek (nemzetközi, nemzeti,
háborús övezetek esetében), valamint egy függelék, ahol bemutatják a 2016. márci-
us 2-án, április 28-án és május 27-én tartott közgyűlések határozatait és az eddigi
nemzetközi konvenciókat a kulturális örökség védelméről.
Jogi és történelmi háttér

1. A kulturális örökségi helyszíneket és tárgykészletet évszázadok óta foszto-
gatják és terjesztik a feketekereskedelem útján, különösen a háborúk és fegyveres
konfliktusok által sújtott országokban. Ez a jelenség a kereskedelem globálissá
válásával azonban óriási méreteket öltött.
2. Az illegális műkincs-kereskedelmet ma jól szervezett, a legmodernebb tech-
nológiákkal felszerelt és nemzetközi hálózatokban tömörülő csoportok mozgatják.
Ezekhez az elmúlt években csatlakozott számos terrorista szervezet is, amelyek
óriási méretű károkat okoznak a világörökségi helyszíneken, és a műkincs-keres-
kedelem révén anyagi forrást biztosítanak a nemzetközi terrorizmusnak.
3. A Közel-Keleten jelenleg tapasztalható súlyos konfliktusok révén nemcsak a
nemzetközi műkincs-kereskedelem burjánzott el, hanem a terrorista szervezetek
világörökségi helyszíneken végzett pusztításai súlyosan ártanak a régió kulturális
változatosságának és sokszínűségének.
4. Az elrabolt műkincsek nemegyszer több országhatáron át vándorolnak, és
amikor ellenőrzésükre kerülne sor, számos ország hatósága nem rendelkezik meg-
felelő szakértői gárdával ezek azonosítására. Ez a jelenség nemzetközi összefogást
igényel.
5. Az 1960-as és 70-es években radikálisan megnőtt a múzeumi és régészeti
helyszíneken észlelt lopások és visszaélések száma. Ennek hatására jött létre az
olaszországi Carabinieri TPC, a világ első műkincs-kereskedelemre és kulturá-
lis örökségvédelemre szakosodott rendőrségi szakosztálya. Az első nemzetközi
183
szabályrendszer erre vonatkozóan az 1970-ben elfogadott egyezmény, az illegá-
lis nemzetközi műkincs-kereskedelemre és kulturális örökségvédelemre vonat-
kozó konvenció volt. Ez három feladatra kötelezte a tagállamokat: a műkincsek
védelmére és preventív tevékenységekre, azok visszaszerzésére és a nemzetközi
együttműködésre. A konvenció új működési szabályzatát 2015-ben fogadták el.
6–13. Az 1970-t követő időszak illegális műkincs-kereskedelem privát, nemzeti
és nemzetközi szektorokban történő megelőzését és védelmét biztosító nemzetközi
szabályok és konvenciók bemutatása (ld. alább a törvény függelékében).
14. A jelenleg érvényben lévő fő nemzetközi szabályok közös pontjai és
tételei:
– a kulturális örökség védelme alapvető fontosságú a békés társadalmi fej-
lődés előmozdításában, az erőszakos extrémizmus és a terrorista tevékenységek
visszaszorításában.
– a nemzetközi szabályok jelenleg kellő biztosítást és jogi hátteret adnak a
kulturális örökség védelmére, amelyeket minden tagállamnak kötelező elfogadni
és alkalmazni.
– a hatékony műkincs-kereskedelem elleni fellépés egyik alapvető elve a nem-
zetközi együttműködés előmozdítása és a tagállamok hatékony részvétele, vala-
mint szakképzések szervezése nemzeti és nemzetközi szinten.
– szorosabb együttműködés szükséges a privát és közszféra között a mű-
kincs-kereskedelmi hálózatok felbontása érdekében és a kulturális örökség vé-
delmének biztosításáért.
– rövid távon a túlságosan általános szabályrendszerek nem működőképe-
sek. Minden szabályzatot szükséges az adott kor jelenségei szerint alakítani,
módosítani.
– minden tagállamnak meg kell erősítenie saját hozzáállását és érdekét a nem-
zetközi terrorizmus elleni helyi védekezés és műkincs-kereskedelem ellen.
15. A kulturális örökség védelme érdekében Olaszország, Jordánia, az Interpol,
az UNESCO és UNODC elfogadott egy sor alapvető tevékenységi listát (kulcsfon-
tosságú akciókra vonatkozó javaslatot), amely aktualizálja a műkincs-kereskede-
lemre vonatkozó 1970-es konvenciót.
Javasolt fő akciótervek
Nemzetközi szinten
1. Azok az államok, amelyek még nem fogadták el az 1954-es, 1970-es vagy
1972-es UNESCO Konvenciókat és 1954-es és 1999-es protokolliratokat, az 1995-
ös UNIDROIT Konvenciót, a 2000-es UNTOC Szabályzatot és az 1999-es CFST
Szabályzatot, javasoljuk, hogy tegyék ezt meg. Továbbá javasoljuk, hogy fogadják
el a Római Statútumot is a szervezett műkincs-kereskedelmi bűnözés ellen, és
harcoljanak a kulturális örökség illegális forgalma ellen.
2. Kétoldali szerződések megkötése, amelyek erősítik a tagállamok közös harcát
a nemzetközi műkincs-kereskedelemmel szemben.
184 Függelék
ERDÉLYI RÉGÉSZET
3. A tagállamoknak kötelező a legutóbbi, 2015-ös UNSCRES 2199. és 2253.

számú szabályokban foglalt kötelezettségeiket teljesíteni.
4. A tagállamoknak egységesen támogatniuk kell az ENSZ béketartó misszióit
és műemlékvédelmi igyekezetét.
5. Mivel a nemzetközi műkincs-kereskedelem hálózatairól, kapcsolatairól és
működésük pontos részleteiről hiányzó adatokkal rendelkezünk, fontos, hogy a
tagállamok kutatásokat és tanulmányokat készítsenek ezekről. Ugyancsak kulcs-
fontosságú, hogy eredményeiket megosszák a többi tagállammal, elősegítve a
műkincs-kereskedelem nemzetközi jellegét és egységességét.
6. Az ENSZ Általános Közgyűlésével és Biztonsági Tanácsával együttműködve
a tagállamok titkosszolgálatainak kötelező adatokkal szolgálni az esetleges bűn-
szervezetek és hálózatok elleni küzdelemben.
7. Ezeknek ugyanakkor kötelező leleplezniük az illegális műkincs-kereskede-
lemből származó és a terrorista csoportokat támogató anyagi forrásokat és hálózati
kapcsolatokat.
Országos szinten
1. A nemzeti, helyi törvénykezések összhangban kell legyenek a releváns nem-
zetközi törvényekkel, különösen az 1970-es UNESCO Konvencióval és módosításai-
val, az 1995-ös UNIDROIT Konvencióval és a 2000-es ENSZ szervezett bűnözésről
szóló Konvenciójával (UNTOC).
2. A nemzeti, helyi törvénykezésnek szigorúan büntetnie kell a szervezett bűnö-
zést és a régészeti és kulturális örökségi helyszínek vagy tárgyak rongálását, illetve
a velük való kereskedelmet. A tagállamok helyi szabályainak illeszkedniük kell az
UNTOC 2. cikkelyében és az 1970-es Konvenció 8. cikkelyében foglaltakkal.
3. Az UNTOC és CSFT konvenciók képezik a különböző tagállamokat össze-
fogó nemzetközi együttműködések jogi alapját a szervezett nemzetközi illegális
műkincs-kereskedelem elleni harcban.
4. A különböző világszervezetek (UNESCO, Interpol, UNODC, WCO) által rendel-
kezésre bocsátott eszközök (az Interpol listája az eltűnt vagy ellopott műtárgyakról,
Interpol 24/7-es globális telekommunikációs szolgálata, WCO Archeo platform,
ICOM Vörös lista, SHERLOC és UNESCO Adatbázisa a nemzeti kulturális örökségi
törvényekről) segítik az országos hatóságokat az illegális műkincs-kereskedelem
elleni harcban.
5. Az illegálisan eltulajdonított örökségi értékeket fel kell kutatni és a vissza-
szolgáltatási folyamatot erősíteni kell az országok szintjén.
6. Magáncégek (pl. aukciós házak), múzeumok, pénzügyi intézetek, internetes
portálok, webáruházak és magánegyesületek együttműködésére ösztönöz az ENSZ
Biztonsági Tanácsa 2015-ös Közgyűlésének 2199-es és 2253-es döntése, amely
segítheti az illegális műkincs-kereskedelem megakadályozását.
7. Az országos, nemzeti szabályokat újra kell gondolni, illetve a kulturális örök-
ség védelmére és szakszerű megőrzésére alkalmas tereket kell kialakítani.
8. Alkalmazni kell az 1995-ös UNIDROIT Konvenció alapelveit a törvénykezés
harmonizálása érdekében.
185
9. Minden országnak kötelező egy nemzeti adatbázist létrehozni az ellopott
műkincsekről és azt folyamatosan bővíteni. Mindez elősegíti a nemzetközi együtt-
működést is.
10. Támogatni kell külső, műemlékvédelemmel foglalkozó szakemberek, szer-
vezetek és intézetek bevonását az országos hatóságok és rendőrség munkájába,
elősegítve az illegális műkincs-kereskedelem elleni harcot.
11. Azoknak a tagállamoknak, amelyek még nem rendelkeznek speciális műem-
lékvédelmi rendőrséggel, ajánlatos létrehozniuk ilyet, és adatbázisukat egyeztes-
sék és töltsék fel az Interpol Elveszett és ellopott műtárgyak listájára.
12. Szükséges egy országos központ és sajtóiroda létrehozása, amely állandó
kapcsolatot tart fenn mind a nemzeti, mind nemzetközi szervekkel.
13. A kulturális örökségvédelemről szóló ismeretterjesztő és közoktatási tevé-
kenységek és programok támogatása és serkentése szükséges, hogy egy, a mű-
emlékörökségéért felelős társadalmat hozzunk létre.
Háborús övezetek és konfliktuszónák esetén

1. A kulturális örökség védelméért hozott 1954-es konvenció életbe lép a há-
borús és fegyveres konfliktusok által érintett területeken.
2. Különleges helyzetekben – mint jelenleg Irakban, Szíriában és Líbiában –
azonnali védelmi zónákat és megőrzési helyeket kell biztosítani a kulturális örök-
ségi értékeknek, és módosítani kell a helyi szabályokat a műkincs-kereskedelem és
a műkincsek elpusztítását megelőző intézkedések érdekében. Minden közbelépést
az Interpol és más nemzetközi szervezetekkel létrehozott állandó kapcsolat útján
kell kezdeményezni.
3. Támogatni kell a kulturális örökség védelmét szolgáló országos és nemzet-
közi kezdeményezéseket és civil mozgalmakat, illetve a már meglévő programo-
kat (mint például a #unite4heritage mozgalmat) népszerűsíteni a nagyközönség
előtt.
4. Háborús övezetekből származó műkincsek pontos dokumentálása fotók,
részletes leírás és szakmai értelmezés által, valamint azok jelentése a megfelelő
nemzetközi szervezetekhez.
5. A nemzetközi szervezetek működését és a háborús övezetekből származó
műkincsek felkeresését szolgáló tevékenységek anyagi támogatását biztosítani
kell.
6. Azok az egyének, szervezetek és csoportok, melyek aktívan részt vesznek
a kulturális örökség elpusztításában és az illegális kereskedelemben, tettüknek
megfelelő ítéletben kell részesüljenek.
186 Függelék
ERDÉLYI RÉGÉSZET
1) A három nemzetközi közgyűlés (2016.

március 2., április 28. és május 27.) főbb
határozatai
A) Az első találkozó elsősorban a szíriai és más háborús övezetekből kivitt kul-

turális örökségi emlékek piacáról és forgalmáról, valamint vásárlócsoportjairól és
hálózatairól szólt. A közgyűlés megállapította, hogy a nemzetközi híresztelésekkel
ellentétben, a műkincs-kereskedelmi feketepiacon jelenleg lévő tárgyak számához
viszonyítva a szíriai és iraki műkincsek aránya jelentéktelen. A közgyűlés megál-
lapította, hogy nemcsak az Interpol és az UNESCO együttműködését kell szoro-
sabbra fűzni, de a múzeumok, aukciós házak, nagy magángyűjtők monitorizálása
és együttműködése is elengedhetetlen.
B) A második találkozó fő témája a tranzitországok kérdése volt. A közgyűlés

megállapította, hogy az illegális műkincs-kereskedelem egyre gyakrabban hasz-
nálja ki a különböző tranzitországok hiányos vagy nem létező örökségvédelmi tör-
vényeit, a határrendészet szakmai felkészületlenségét. A műkincs-kereskedelem
ugyanakkor a tranzitországokban talál olyan forrásokat és pénzmosási lehetősé-
geket, amelyek terrorista csoportok támogatására is felhasználhatóak. A közgyűlés
kezdeményezte a nemzetközi hatóságok szorosabb jelenlétét a tranzitországokban,
azok együttműködését a helyi hatóságokkal, valamint a helyi rendőrség és titkos
szolgálatok kulturális örökségvédelemmel kapcsolatos tudásának bővítését.
C) A harmadik találkozó a kulturális örökségi tárgyak és helyszínek származási

helyein tapasztalt problémákkal foglalkozott. A közgyűlés megjegyezte, hogy a
kulturális örökségvédelem a II. világháború óta nem volt ilyen súlyos veszélyben.
A találkozón azt is szomorúan állapították meg, hogy számos helyszínen súlyosan
hiányos a dokumentáció, ismeretlen a pusztítás mértéke, és nincs megfelelő vál-
ságterv a krízishelyzetek kezelésére. A közgyűlés hangsúlyozta a nagyközönséggel
való kommunikáció fontosságát és a privátszféra bevonását a kulturális örökség
védelmébe.
2) A kulturális örökségvédelem legfontosabb

dokumentumai és határozatai
Legfontosabb konvenciók és nyilatkozatok
– 1954-es Hágai konvenció a kulturális örökségvédelemről a fegyveres konflik-
tusok esetén
– 1954-es Első protokoll a Hágai konvenció kulturális örökségvédelemről a
fegyveres konfliktusok esetén
187
– 1970-es UNESCO Konvenció az illegális műkincs-kereskedelméről és kultu-
rális örökségről
– 1972-es UNESCO Konvenció a kulturális és természeti örökség védelméről
– 1995-ös UNIDROIT Konvenció a lopott vagy illegálisan exportált tárgyakról
– 1999-es Második protokoll a Hágai konvenció kulturális örökségvédelemről
a fegyveres konfliktusok esetén
– 1999-es nemzetközi konvenció a terrorizmus támogatásának vissza
szorítására
– 2000-es ENSZ Konvenció a transznacionális szervezett bűnözésről
– 2001-es ENSZ Konvenció a víz alatti kulturális örökség védelméről
– 2001-es ENSZ Egyetemes Nyilatkozat a kulturális diverzitás védelmének
akciótervéről
– 2003-as UNESCO Konvenció a szellemi (immateriális) örökségről
– 2003-as ENSZ Konvenció a korrupció ellen
– 2003-as UNESCO Nyilatkozat a kulturális örökség szándékos pusztításáról
– 2005-ös UNESCO Konvenció a kulturális diverzitás és önkifejezés
védelméről
– 2015-ös UNESCO Bonni Nyilatkozat a kulturális világörökségről
– 2015-ös milánói nyilatkozat a kultúráról mint a népek közötti párbeszéd
eszközéről
– 2015-ös Nyilatkozat az 1970-es konvencióról szóló harmadik találkozón.
ENSZ-szabályozások
– 2012-es 66/180-as rendelet az illegális műkincs-kereskedelem megelőzé-
séről és jogi hátteréről
– 2013-as 68/186-os rendelet az illegális műkincs-kereskedelem megelőzé-
séről és jogi hátteréről
– 2014-es 69/196-os nemzetközi útmutató az illegális műkincs-keres
kedelemről
– 2015-ös 69/281-es rendelet Irak kulturális örökségének védelméről
– 2015-ös 70/76-os rendelet az ellopott műkincsek visszaszolgáltatásáról a
származási országokba.
18 további törvény és határozat az ENSZ Biztonsági Tanácsa, Gazdasági és

Szociális Tanácsa jóváhagyásával
188 Függelék
AJÁNLOTT
SZAKIRODALOM
Az alábbi bibliográfia csupán informatív jellegű. Olyan ma-

gyar, román és idegen nyelvű szakirodalmi hivatkozásokat
tartalmaz, amelyeket a kötetben szereplő cikkek megírása-
kor felhasználtam, vagy amelyek fontos információkkal egé-
szítik ki a cikkekben felelevenített történelmi eseményeket,
régészeti helyszíneket és műemlékvédelmi jelenségeket.
Verespatak (Alburnus Maior)
• Ardevan, Radu: Die Illyrier von Alburnus Maior: Herkunft und Status. In: Hefner,
H.-Tomaschitz, K. (eds.): Ad fontes! Festschrift für Gerhard Dobesch zum fün-
fundsechzigsten Geburtstag am 15. September 2004. Wien, 2004. 593–600.
• Ardevan, Radu – Cociș, Sorin – Cosma, Călin: Toujours sur le „lucus” d’Alburnus
Maior (Dacie). In: Mayer, M. – Baratta, G.- Guzman-Almagro, A. (eds.): XII cong-
ressus internationalis epigraphiae graecae et latinae: provinciae imperii romani
inscriptionibus descriptae : Barcelona, 3–8 Septembris 2002. Barcelona, 2007.
67–72.
• Boștinaru, Victor (ed.): Roșia Montană în dezbaterea europeană. București,
2012
• Ciongradi, Carmen: Die römischen Steindenkmäler aus Alburnus Maior. Cluj-Na-
poca, 2009
• Csiky Gábor: Köleséri Sámuel, a magyar bányászat úttörője. Földtani Tudomány-
történeti Évkönyv, 10, 1985. 231–243.
• Damian, Paul (ed.): Alburnus Maior, vol. I. București, 2003
• Köleséri Sámuel: Auraria Romano-Dacica. Hermannstadt, 1717 (Magyar kiadás:
Erdély aranybányászata. Fordította: Magyar László András, Kolozsvár–Szeged,
2015)
• Piso, Ioan: Gli Illiri ad Alburnus Maior. In: Urso, G. (ed.): Dall’Adriatico al Danubio.
Illirico nell’età greca e romana (Atti del convegno internazionale Cividale del
Friuli, 25–27 settembre 2003). Pisa, 2004, 271–307.
• Pundt, Heather Ann: Mining Culture in Roman Dacia: Empire, Community, and
Identity at the Gold Mines of Alburnus Maior, ca.107–270 C.E. M.A. thesis Port-
land State University, open access.
• Téglás Gábor: Tanulmányok a rómaiak daciai aranybányászatáról. Mathematikai
és Természettudományi Közlemények XIV, 1889.
• Wollmann, Volker: Mineritul metalifer, extragerea sării şi carierele de piatră în
Dacia romană – Der Erzbergbau, die Salzgewinnung und die Steinbrüche in rö-
mischen Dakien. Cluj-Napoca, 1996
190 AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

ERDÉLYI RÉGÉSZET
Gyulafehérvár (Apulum)
• Anghel, Gheorghe: Cetățile medievale din Alba Iulia. Apulum, 13. 1975, 245–271.
• Marius Ciută: Istoria pierdută – istoria recuperată. Cazul Hercules 2013. Apulum,
51. 2014, 471–490.
• Cserni Béla: Alsófehér vármegye története a római korban. Nagyenyedi Könyv-
nyomda és Papírárugyár Részvénytársaság, Nagyenyed, 1901
• Diaconescu, Alexandru – Piso, Ioan: Apulum. In: Alicu, Dorin (ed.): Le politique
Édilitaire, Deva, 1993, 67–83.
• Király P.: Gyulafehérvár története. Gyulafehérvár, 1892
• Muzeul Național al Unirii, Alba Iulia – Județul Alba. Istorie, cultură, civilizație.
Alba Iulia, 2015
• Szabó Csaba: Béla Cserni and the Beginnings of Urban Archaeology in Alba Iulia.
Mega Publishing House, Cluj-Napoca, 2016
• Cserni Béla és az erdélyi városi régészet kezdetei. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum
érem- és régiségtárából (megjelenés előtt)
Régészet és műemlékvédelem Romániában

• Alexe, Dan: Dacopatia și alte rătăciri romănești. București, 2014
• Anghelinu, Mircea: Evoluția gândirii teoretice în arheologia din România. Con-
cepte și modele aplicate în preistorie. Târgoviște, 2014
• Bărbulescu, Mihai: Arheologia azi, în România. Idea Kiadó, Cluj-Napoca, 2016
• Borș, Corina: Protejarea patrimoniului arheologic din România. Despre situri și
monumente arheologice din perspectiva evoluției cadrului legislativ în contextul
european. Cluj-Napoca, 2014
• Lazăr, Augustin et al.: Combaterea criminalității contra patrimoniului arheologic
european. București, 2008
• Musteață, Sergiu: (ed.): Tendințe curente în protecția patrimoniului arheologic în
România și Republica Moldova. Iași, 2016
• Rusu, A. Adrian: Investigări ale culturii materiale medievale din Transilvania. Cluj-
Napoca, 2008
• Vincze Zoltán: A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899–
1919). Kolozsvár, 2014.
191
SUMMARY
Transylvanian archaeology.
Writings on archaeology
and cultural heritage
The volume presents 43 articles focusing on four major topics: the case study of
Roșia Montana (Verespatak, Alburnus Maior), the archaeological heritage of Alba
Iulia (Apulum), the major archaeological researches and problems of Transylvania
since 2009 and finally, interviews and discussions with proeminent archaeologists
of the region. A part of these essays and popularizing articles were published in the
Hungarian journal of Cluj (Szabadság), however some of the writings are published
for the first time in this volume.
After the foreword written by István Bajusz, doyen of Hungarian archaeologists
from Transylvania and president of the Pósta Béla Archaeological Association
from Cluj-Napoca, the introduction presents some of the key notions on which the
articles are focusing later. Concepts, such as „Transylvanian archaeology”, „public
archaeology”, „urban archaeology” and popularizing archaeological heritage are
explained in this chapter. The introduction presents also the short history of ar-
chaeological research, thought and education in Transylvania in the last three cen-
turies and highlights the important role of public archaeology, as a contemporary
tool of the discipline to communicate with a globalized and accelerated society.
The first chapter has three articles, focusing on the case study of Roșia Montana
(Verespatak, Alburnus Maior). These articles presenting not only the evolution
of the so called „cazul Roșia Montana”, as one of the promotors of the Romanian
spring and civic movements, but also the rich and unique archaeological heritage
of the settlement.
The second chapter is focusing on the Roman heritage of Apulum. Presenting
the most important excavations since 2009, this chapter deals with the case study
of the Costuzza park from Alba Iulia, the new museum of the Principia, the possible
visit of emperor Caracalla in Apulum (and Dacia) and the importance of Béla Cserni
in the local history of archaeology and museology.
The third – and largest chapter – presents numerous topics and case studies
from the history of Transylvanian archaeology of the last decade. From the case
study of Băile Herculane, the excavations from Porolissum the chapter gives a
detailed glimpse also in contemporary problems of urban archaeology in Cluj Na-
poca, presented through numerous case studies. Similarly, the chapter presents
also some of the most notorious case studies of the illegal traffic with archaeo-
logical treasures, such as the case of the so called Dacian bracelets. Beside these,
the chapter focus also on the first Christian church discovered in Alba Iulia, book

reviews, conference presentations and new projects – such as the program of the
National Limes Committee.
The fourth chapter presents some of the most succesful archaeologists, who’s
work was carried on especially in Transylvania or contributed to the evolution of
arhaeological methods and excavations in our region. Archaeologists, museolo-
gists, researchers, specialists in heritage diplomacy and even an amateur metal
detectorist were asked to speak about their work, the current state of research and
the future of Transylvanian archaeology and museology.
The main aim of this book is to present for the very first time the recent archae-
ological results and case studies for the Hungarian greater public, to promote public
archaeology, as a new discipline and tool in communication with the local com-
munities and to open a direct dialogue between archaeologists and the public.
194 Transylvanian archaeology. Writings on archaeology and cultural heritage

SUMAR
Arheologia transilvăneană.
Scrieri despre arheologie și
patrimoniul cultural
Volumul prezintă 43 de articole, fiind concentrat pe patru teme majore: cazul Roșiei
Montane (Verespatak, Alburnus Maior), patrimoniul arheologic din Alba Iulia (orașul
roman Apulum), problemele și descoperirile majore ale arheologiei din Transilvania
în perioada 2009-2017 și, în capitolul final, interviurile cu arheologi proeminenți
ai regiunii. O parte din aceste scrieri și eseuri au fost publicate in diferite cotidiene
maghiare din Cluj (Szabadság), altele apar pentru prima dată în acest volum.
După prefața scrisă de István Bajusz, președintele Asociației Pósta Béla din Cluj,
introducerea prezintă câteva noțiuni de bază, care vor fi dezvoltate mai târziu în vo-
lum: arheologia transilvăneană, arheologia publică, arheologia urbană. Introducerea
conține și o scurtă istorie a cercetării arheologice din Transilvania în ultimele trei
secole și subliniază importanța arheologiei publice ca instrument în comunicarea
disciplinei cu societatea globalizată și accelerată din epoca contemporană.
Primul capitol conține patru articole, concentrându-se pe studiul de caz al Roșiei
Montane. Aceste articole prezintă nu numai așa-zisa „Afacere Roșia Montana”, dar
și patrimoniul arheologic bogat al localității.
Al doilea capitol prezintă moștenirea romană din Apulum (Alba Iulia). Prin ana-
lizarea săpăturilor efectuate în anul 2009, capitolul prezintă detaliat cazul parcului
Costuzza, noul muzeul al Principiei, presupusa vizită a lui Caracalla în Apulum și
importanța lui Béla Cserni în istoria și muzeologia locală.
Al treilea – și cel mai complex capitol – prezintă câteva studii de caz din ultimul
deceniu al arheologiei din Transilvania. De la sinistrul caz al Băilor Herculane, la
săpăturile din Porolissum, capitolul se centrează (și) asupra unei discuții ample
cu referire la săpăturile urbane și importanța arheologiei urbane, exemplificată
prin campania arheologică de la Cluj. Capitolul prezintă, de asemenea, probleme-
le majore ale traficului ilegal cu patrimoniu arheologic, cazul brățărilor dacice, și
demolează câteva dintre cele mai cunoscute mituri arheologice. În acest capitol
realizăm o incursiune asupra unor apariții editoriale noi și proiecte recente, precum
înființarea Comisiei Naționale Limes.

Al patrulea capitol prezintă munca și contribuția științifică a celor mai activi
arheologi și specialiști din Transilvania. În interviurile din acest capitol prezen-
tăm nu numai starea actuală a disciplinei, dar reflectăm și asupra perspectivei
arheologiei.
Scopul principal al cărții este să prezinte rezultatele cercetărilor arheologice
din Transilvania pentru prima dată publicului larg și să introducă noțiunea de ar-
heologie publică, ca instrument în comunicare între arheologie și publicul larg al
secolului XXI.
196 Scrieri despre arheologie și patrimoniul cultural

KÉPJEGYZÉK
1. Verespatak római aranybányái (forrás: http://www.locuri-nevazute.info/2013/
09/rosia-montana.html. Utolsó látogatás: 2017.07.04.)
2. Verespatak római aranybányái (forrás: http://cunoasteromania-travel.blog-
spot.ro/2012/02/montana-reprezinta-varful-tehnologiei.html. Utolsó láto-
gatás: 2017.07.04)
3. Staubert Ödön – Zalathna: a magyar Kalifornia egyik vidéke (forrás: arcanum.
hu)
4. A Custozza-park elpusztítása (forrás: adevarul.ro)
5. Ásatás a gyulafehérvári Custozza-parkban (forrás: szerző fotója)
6. Caracalla császár modern bronzszobra Gyulafehérváron (forrás: castrul-apu-
lum.ro)
7. A Principia Múzeuma (forrás: szerző fotója)
8. Farnese-Hercules apulumi szobra (forrás: Alexandru Diaconescu szíves
engedélyével)
9. Porolissum amfiteátruma (forrás: szerző fotója)
10. A Római Birdalom határai (forrás: http://www.limesdacicus.ro/hu/limes/.
Utolsó látogatás: 2017.07.04.)
11. Kolozsvár névváltoztatásáról szóló dokumentum (forrás: http://ziuadecj.
realitatea.net. Utolsó látogatás: 2017.07.04.)
12. Vincze Zoltán műve (forrás: szerző fotója)
13. A Nemzeti Limes Bizottság tagjai (forrás: limesromania.ro)
14. Dan Alexe kötete (forrás: humanitas.ro)
15. A számos szélsőjobboldali vallási mozgalom egyikének logója (forrás: http://
partusjezus.blogspot.ro. Utolsó látogatás: 2017.07.04.)
16. A Kolozsvár 700 nemzetközi konferencia plakátja (forrás: Kolozsvári Magyar
Történeti Intézet)
17. A dévai vár átalakulása közben (forrás: adevarul.ro)
18. Mihai Bărbulescu kötete (forrás: szerző fotója)
19. Az Archaeologica Transylvanica konferencia plakátja (forrás: Pósta Béla
Egyesület)
20. A troesmisi bronztáblák (forrás: Marius Ciută régész és a Bukaresti Nemzeti
Történelmi Múzeum szíves engedélyével)
21. Ásatás Kolozsvár Főterén (forrás: Szabadság. Rohonyi D. Iván felvétele)
22. A dák aranykarperecek (forrás: Cristian Tomescu szives engedélyével)
23. Erdély legrégebbi temploma feltárás közben (forrás: Szabadság. Rohonyi D.
Iván felvétele)
24. Várhely (Colonia Ulpia Traiana Sarmizegetusa), az egykori Dácia fővárosa (for-
rás: Adriana Antal, MNIT Kolozsvár)
25. A Madéfalva határában talált dák nyakék (forrás: székelyhon.ro)
26. Székelyföld római erődítményei és őrtornyai (forrás: http://www.limesdacicus.
ro/limes/the-eastern-limes-of-dacia/. Utolsó látogatás: 2017.09.20)
27. Tatárlakai táblácskák (forrás: wikicommons)
28. A verespataki ún. óriás (forrás: http://defecti.ro/wp-content/uploads/
2017/05/berbecul-urias-rosia-montana.jpg. Utolsó látogatás: 2017.07.04.)
29. A kalotaszegi piramishegy (forrás: magyarno.com)
30. A demsusi Szent Miklós-templom (Forrás: wikicommons)
31. Szőcs Péter Levente (forrás: satu-mare.ro)
198 KÉPJEGYZÉK
ERDÉLYI RÉGÉSZET
32. Visy Zsolt (forrás: http://btk.pte.hu/)

33. A gyulafehérvári mithraeum ásatása (forrás: http://apulumithraeum.blogspot.
ro/)
34. Pánczél Szilamér (forrás: a névadó régész tulajdona)
35. Hegedüs Csilla (forrás: Hegedüs Csilla szíves engedélyével)
36. Ileana Burnichioiu (forrás: Ileana Burnichioiu szíves engedélyével)
37. A gyulafehérvári fejedelmi palota (forrás: Ileana Burnichioiu szíves
engedélyével)
38. Felix Marcu (forrás: http://ziarulfaclia.ro)
39. Pop Iuliu Cristinel egyik legszebb felfedezése, egy római gemmás gyűrű (forrás:
Pop Iuliu Cristinel tulajdona)
Térképjegyzék
I. Románia 16 500 régészeti helyszíne (forrás: map.cimec.ro)
II. Románia múzeumai (forrás: map.cimec.ro)
III. A Vauban-vár alatt azonosított római erőd és régészeti helyszínei (forrás: cas
trul-apulum.ro)
IV. Dácia római provincia bányavidékei (forrás: Hirt, A. M.: Imperial Mines and
Quarries in the Roman World Organizational Aspects 27 BC-AD 235, Oxford,
2010)
V. Kolozsvár és környékének régészeti helyszínei (forrás: map.cimec.ro)
199
TÁRGY- ÉS NÉVMUTATÓ
1918. December 1 Egyetem 46, 104, Bodor András 20, 78, 113, 117, 147
167–171 Bonchida 166
Abrudbánya (Abrud) 32 Antonio Bonfini 16, 129
Acta Musei Napocensis 174 Bosznia 138, 141
Adrian Andrei Rusu 168, 170, 191 Britannia 27, 83, 127, 132
Ajtony 58, 71, 76 bronzkor 8, 139, 140
Alfonso Ippolito 99, Brukenthal Múzeum 109
Alburnus Maior (Verespatak, Roșia Budapest 16, 17, 30, 52, 74, 78, 79, 81, 84,
Montană) 26, 27, 31, 32, 190 97 108, 114, 141,
Vlad Alexandrescu 99 Buday Árpád 17, 79
amatőr régészet 14, 66 Bukarest 17, 26, 36, 50, 69, 85, 95, 104,
amfóra 155 105, 157, 164
Ampelum (Zalatna, Zlatna) 26, 31, 32 Bukaresti Egyetem 164
Antoninus Pius császár 74, 84, 164 Bulgária 50, 109, 138, 154, 165
Antoninus-fal 74, 84, 164 Burebista 131
Apahida 71–72 Capidava 101
Apamea 110 Caracalla császár 42, 49, 51, 58, 193, 198
Apor-palota 46 Carnuntum 30, 47, 62, 78, 101, 129, 153,
Radu Ardevan 117, 190 160, 164
Aquincum (Óbuda) 39, 62, 91, 129, 152, Cassius Dio 31, 119
153, 160 Castelnau 139
arany, aranybányászat 13, 14, 25–27, 31, castrum (lásd római erőd)
32, 109, 129–131, 139, 177, 180, 187 Ceaușescu, Nicolae 15, 25, 75–77, 105,
Arimie Popa 119 111, 113
Árpád-kor 123–127, 145–147, 166 Christie’s aukciós ház 49, 111
Árpád-kori építészet 123–127 Chrysopolis 39
auditores tabularii 26 cián, ciántechnológia 29
Aurora Pețan 89 civil mozgalom 13, 20, 32, 35, 45, 75, 78,
Ausztria 51, 62, 152, 154, 163, 164 97, 180, 182, 189
auxiliáris tábor (lásd római erőd) Claudiopolis (lásd Kolozsvár)
Babeș–Bolyai Tudományegyetem 69, Clusum (lásd Kolozsvár)
79, 155, 164 Colonia Aurelia Apulensis (lásd
Bajusz István 7–9, 17, 57, 58, 107, 108, Gyulafehérvár)
193 Colonia Aurelia Napocensis (lásd
Bánság 55, 70, 127 Kolozsvár)
Bányászati Múzeum (lásd Verespatak) Colosseum 58, 83
bányászgyarmatok 31, 32 Corpus Inscriptionum Latinarum 63
Barát Péter 75 Corpus Limitis Imperii Romani (CLIR) 154
Barbaricum 83, 84 Craiova 104
barlangrégészet 31, 181 Pop Iuliu Cristinel 177–178
Bath 30 curatores viarum (lásd római út)
Batthyaneum 170 Custozza-park 40–42, 45–47, 101
Béatrice Cauuet 31 Cséfalvay Gyula 100
Benelux államok 25 Cserna folyó 70
Benkő Elek 123, 124 Cserni Béla 51–52, 191
Benkő József 16 Csíkszentkirály (Săncrăieni, Heilkönig)
Bethlen-bástya 169 131
Bethlen Kollégium 170 Csíkzsögöd (Jigodin) 131
Bethlen Gábor 32 Csíki Székely Múzeum 74, 84
Bizánc 91, 110, 119, 124, 125 Csiky Lajos 32
Bizere 167 Csók Zsolt 97
bizerei kolostor 167 csontmaradványok 133, 139, 140
202 TÁRGY- ÉS NÉVMUTATÓ

ERDÉLYI RÉGÉSZET
Dácia 24, 25, 26, 31, 32, 39, 42, 49, 58 fejedelmi palota 167–171
62, 70, 74, 83, 84, 101, 127, 143, 144, Fejérdy Tamás 100
154, 156, 175, 190, 193 feketepiac 14, 15, 16, 49–51, 61, 109–112,
Dacian Cioloș 31 120–121, 161, 177, 187
Constantin Daicoviciu 52, 57, 77 Fekete Sándor 93
Hadrian Daicoviciu 78 Feld István 96
dák bányászat 26 Felix Marcu 173–177
Dák Királyság 31, 119 fémdetektor 16, 110, 112, 120, 131, 161,
Dák, dákok, dák civilizáció 13, 14, 16, 26, 177–178.
31, 50, 61, 62, 69–71, 75, 76, 77, 87–91, Ferenc József 16, 55, 56
110, 111, 116, 117, 119–123, 127, 131–135, Ferenczi Géza 17, 131
138, 139, 161, 165, 177, 180. Ferenczi István 17, 131
dákománia 105, 114 Ferenczi Sándor 17, 131
dákopátia (lásd dákománia) 87–91, 105 Fertőrákos 158
dákorómai kontinuitás (lásd kontinuitás Fodor István 93
elmélete) Forum Traiani 31
Dan Alexe 87–91 Fönícia 155
Daniela Marcu Istrate 124 Francesco Griselini 55
David Albu 119, 120 Franciaország 25, 104, 139
David Prodan 77 Franz Cumont 51
Decebal, Decebalus király 31, 109, 110, 119, Franz Pošepný 32
127, 131 freskó 169
Decebalus per Scorilo 120 Gáll Ervin 95, 96
Demsus (Densus) 127, 143–145 Gallia 25
Nicolae Densuşeanu 88, 144 Géczi-vár (lásd Léta vára)
Deusara 26 Gelu vára (lásd Doboka vára)
Déva 100, 101 geodézia (lásd régészeti
Dienes András 93 segédtudományok)
dispensatores 26 geofizikai mérések (lásd régészeti
Doboka vára 136 segédtudományok)
Dolaucothi 27 Georg von Reichersdorff 32
Wilhelm Dörpfeld 66 Gergely Balázs 95
Dridu-kultúra 124 Germánia-raetiai Limes (lásd limes)
Drobeta (lásd Szörényvár) Gheorghe Anghel 169
Dumitru Protase 70, 76 Gheorghe Funar 113, 118
Dunai civilizáció 137, 138 GIS-rendszer 66
Dunakömlőd (Lussonium) 152 Góliát 139
Dunaújváros (Intercissa) 152 Görög kultúra 49, 55, 63, 76, 87, 91, 109,
Dura Europos 110 111, 135, 138
Edoardo Tresoldi 100 Gredistye (Sarmizegetusa Regia,
Elena Ceauşescu 75 Grădiștea Muncelui) 48, 62, 103, 111,
Nicolae Ceauşescu 15, 25, 75–76 119, 120, 127, 177
eneolitikum 138 Nicolae Gudea 48, 66
Eötvös Loránd Tudományegyetem 74, Güglingen 158
84 Gyalu 72
epigráfia (lásd római felirat) Györke Zoltán 75
Erdélyi-középhegység 25, 26, 27, 31 Gyulafehérvár (Apulum, Karlsburg,
Erdélyi Múzeum-Egyesület 17, 79, 80, 113 Alba Iulia) 37–52, 62, 65, 78, 80, 101,
etnikai kontinuitás (lásd kontinuitás 104, 113, 123, 124, 148, 153, 155–157,
elmélete) 158–171, 191
EXARC nemzetközi szövetség 62 Gyulafehérvári Szent Mihály-
Farnese-Herkules (lásd Herkules) székesegyház 123, 124, 169
203
Haáz Rezső Múzeum 74, 84 kollektív emlékezet 69, 70, 87, 89, 90,
Habsburg Birodalom 29, 55, 91, 170 100, 113, 129, 135, 138, 144, 153
Hadrianus császár 70, 74, 75, 84, 85, 117, Kolozsvár (Napoca, Claudiopolis,
118, 164 Klausenburg, Cluj-Napoca) 13, 16, 17,
Hahn István 20 26, 30, 47, 51, 52, 56, 57, 62, 63, 65, 69,
Hampel József 90 70, 71, 75, 77, 78, 80, 84, 95–99, 100,
Hegedüs Csilla 85, 99, 163–167 101, 104, 105, 107, 109, 113–119, 135, 137,
Radu Heitel 123, 124 140, 147, 148, 155, 157, 159, 160, 163,
Herkules 49–50, 161 168, 173–177
Herepei János 113 kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum 47,
Herkulesfürdő (Băile Herculane, Ad 63, 81, 84, 96, 97, 163, 164, 173–177
Mediam) 55–56 Kolozsvári Magyar Történészhallgatók
Hérodotosz 26 Egyesülete 147
Hierotheosz 124 Kolozsvári Magyar Történeti Intézet 107
Hispánia 27, 31, 132 konferencia 52, 69, 70, 74, 84, 85,
Historia Augusta 42 95–97, 100, 107–109, 148, 151–154,
historizmus 84 155, 167
Histria 166 Konstanca (Constanța, Tomis) 104, 159
Horatius 63 kontinuitás elmélete 114, 118, 133, 138,
Horvátország 138, 154, 166 143, 144.
Humboldt Egyetem 74, 84 kora kereszténység 69, 143–145
Hunyad megye 65, 80, 97, 110, 119, 120, Korunk folyóirat 78
144 koson érmék 50, 120
Hygeia 55 Köleséri Sámuel 32
ICOMOS Régészeti Bizottsága (ICAHM) Köln 47, 58, 74, 78, 84, 159
153 könyvbemutató 69, 79, 91, 103
ICOMOS világszervezet 39, 153 környezetvédelem 33, 40
Igrény 31 középkor, középkori régészet 40, 45, 71,
Ileana Burnichioiu 167–171 72, 75, 76, 77, 83, 91, 95–97, 101, 102,
illírek 27 109, 110, 113, 114, 124, 127, 135, 136, 147,
Immenosum 26 148, 149, 160, 168, 170
insula 160 közönségrégészet 14, 18–19, 102, 124
Ioan Aurel Pop 87, 117 Krüton 119
Irak 13, 151, 186, 188 kulturális minisztérium 35, 65, 101, 163,
Iszlám Állam 110, 183, 184 173, 178
Itália (lásd Olaszország) Kunsthistorisches Museum 120
Iulia Domna 42 Kuún Géza 65
Izrael 85 Kuzsinszky Bálint 52
Jakab Elek 16, 78, 97 Küsmöd (Cușmed) 131
Jakó Zsigmond 147 Láncos templom 149
Jan Assmann 91 lapidárium 43, 169
Jászvásár 104, 147 Las Médulas 27
Kelemen Hunor 46, 61 László Attila 147
Kempten 153 László Gyula 20
Kerényi Károly 30, 64 Lázi Farkas (lásd Wolfgang Lazius)
kincs, kincslelet 8, 13, 26, 29, 30, 46, 47, Wolfgang Lazius 119
49, 109, 119–121, 131, 131, 135, 178, 183, Leányvár 76
184 legatus legionis 41
kincskereskedelem (lásd feketepiac) légirégészet 66, 74, 84
Király Pál 17, 66, 155 Lengyelország 66, 152
Kisoklos 119 Leonte Răutu 75
Kitid (Chitid) 119 Léta (Liteni) 166

ERDÉLYI RÉGÉSZET
Léta vára 166 Mihai Bărbulescu 15, 103–105, 117

Lex Municipalis (lásd római törvények) Mihai Eminescu 90
Liber Historiae Francorum 91 Mikháza (Călugăreni) 74, 84
Liber Pater 40, 160 Mircea Eliade 92
Liber Pater szentély (lásd római mithraeum (lásd még római templom)
templom) Mithras 40, 57, 58, 66, 110, 155–157
LIDAR (lásd régészeti segédtudományok) mitizáció (lásd pszeudoörténelem)
LIDOR projekt (lásd limes) Ion Mitrofan 76
limes 74, 84, 85, 132, 152, 154, 165 modern mitológiák 87–95
Limes Dacicus (lásd limes) Mojgrád (Porolissum, Moigrad) 14, 57–61,
Limes Germanicus (lásd limes) 72, 84, 101, 153, 154, 164, 166, 193
London 19, 30, 78, 114 Molnár István Múzeum 74, 84
Sabin Adrian Luca 66 Theodor Mommsen 63, 75
Lucian Boia 69, 87, 90, 91 Municipium Aelium Hadrianum
Lucius Septimius Bassianus (lásd Napocensium (Lásd Kolozsvár)
Caracalla) Mussolini, Benito 26
Lukács Béla 32 muzeológia 18, 80, 99, 102, 129, 159, 169,
Lupescu Radu 96–97 175
Lüszimakhos-érme 110, 119, 120 Múzeumok Nemzetközi Szövetsége 99
Lysippos 49 műemlékvédelem 14, 15, 30, 39–41, 45,
Mihail Macrea 131 46, 48, 50, 61, 62, 65, 67, 74, 84, 97,
Mádéfalva (Siculeni) 131 99–103, 109 110, 129, 148, 151, 153, 157,
mágneses mérések (lásd régészeti 167, 169, 180–183
segédtudományok) műemlékvédelmi törvények 180–188
Magyar Kulturális Örökségvédelmi nacionalista történetírás 92, 113, 118
Hivatal 100, 152, 164, 165 (időközben nacionalizmus 18, 89, 91, 113, 131
megszűnt) Nagy Szabolcs 95
Magyar Tudományos Akadémia 17 Nagy-Britannia 66, 151
Magyarország 20, 51, 52, 61, 66, 74, 80, Nagycsetáté 31, 32
81, 84, 92, 100, 107, 108, 110, 113, 124, Nagykároly 140
125, 138, 151–154, 158, 163, 167 Nagykirnyik 31
Makkay János 137, 138 Nagyszeben (Sibiu, Hermannstadt) 32,
Máltai Egyezmény 39 47, 51, 69, 96, 104, 109, 111
Marcus Aurelius 51 Napoca (lásd Kolozsvár)
Mária Terézia 32 Nemesis 45, 46, 124
Mariana Egri 155–159 Németország 25, 62, 74, 84, 99, 100, 117,
Maros Megyei Múzeum 74, 84, 107, 159, 152, 154, 158, 160, 163
164, 177–178 Nemzeti Egyesülés Múzeuma 42, 45,
Marosportus (lásd Gyulafehérvár) 155, 158
Marosvásárhely 104, 107, 164 Nemzeti Limes Bizottság 85, 99, 101, 159,
Marosvécs 74, 84, 159 164, 166, 173, 174
Marosszentanna–Csernahov-kultúra 71 Nemzeti Régészeti Adatbázis 14, 66, 67,
Mars 124, 129, 144 178
Luigi Marsigli 129 Nemzeti Régészeti Bizottság 14, 15, 99,
Martinuzzi Fráter György 110 103, 105, 173
Massada 85 neolitikum 7, 71
Máté Zsolt 100 neopaganizmus (lásd újpogányság)
Matthew McCarty 155–159 New Age 92
Mátyás király 96–97 nondestruktív módszerek 8
mentőásatás 7, 52, 71, 102, 148, 149 Noricum 76
Mérei Ferenc 89 numizmatika (lásd régészeti
Mesterházy Gábor 66 segédtudományok)
205
Octavian Paler 90 régészeti deontológia 30, 178
Ókor 13, 25, 27, 31, 32, 41, 47, 49, 51, 52, régészeti fotográfia 43, 97
57, 58, 75, 80, 83, 89, 91, 93, 103, 109, régészeti iskola 65, 70, 79–81, 105,
111, 125, 136, 139, 141, 147, 155, 159, 160, 107–109
161 régészeti könyvtár 63–64
Olaszország 39, 51, 104, 110, 109, 110, 180, régészeti lelőhely 7, 26, 27, 29, 50, 61, 62,
183 65–67, 85, 95, 109, 110, 153
Olténia 83, 84, 85, 119, 127 régészeti segédtudományok 67, 74, 84,
Ompoly 25 129
Coriolan Opreanu 69 régészeti szelvény 148
Orbán Balázs 66, 131 régészeti szondázás 168, 169
óriások 139–141 rekonstrukció 15, 39, 52, 65, 99, 100, 101,
Osztrák–Magyar Monarchia 55, 88, 101, 102, 114, 120, 125, 129, 158, 165
167 restauráció 62, 65, 84, 100, 101, 123, 125,
Ovidiu Bojor 89 149
Oxfordi Egyetem 155 Révay József 20
őrök háza 166 Ripa Pannonica 151, 164
őskor 7, 13, 16, 17, 20, 58, 63, 97, 124, 135, Robert Wadlow 139
137–139 Rodolfo Lanciani 52
ősmagyarság 77, 92, 138, 139, 141 Róma 37, 83, 127–128
Palmyra 71, 102, 110 római bányászat 23–35, 109
Pánczél Szilamér 159–163 római barakk (lásd római erőd)
Pantheon 83 Római Birodalom 26, 27, 32, 42, 48, 58,
Partiscum 70 62, 63, 70, 71, 73, 83, 109, 117, 119, 124,
Vasile Pârvan 76, 89, 95 127, 132, 143, 151, 156, 157, 163
Pécs (Sopianae) 74, 84, 96, 151, 152, 165 római erőd, 39, 41, 58, 57, 72, 75, 77, 96
Pécsi Légirégészeti Téka 74, 84 római felirat 26, 36, 39, 42, 75, 116, 118
Petőfi Sándor 90, 93, 97 római fürdő 42, 47, 49, 55–57, 165
Petronell – Bad Deutsch-Altenburg római határvédelem (lásd limes)
(Carnuntum) 30, 47, 62, 78, 101, 129, római temető 27, 32, 58, 127
153, 160, 164 római templom 40, 45, 46, 49, 57, 66,
Pierre Lescalopier 32 124, 129, 144, 155–157, 160
piramisok 136, 138, 141–142 római törvények 61, 111
Ioan Piso 29, 47, 48 római út 71–73, 83, 127, 131
Porolissum (lásd Mojgrád) római vallás 30, 55, 155–157
Porta Principalis Dextra (lásd római erőd) római villa 39, 47
Pósta Béla 16, 17, 52, 65, 79–81, 107, 168 Román Akadémia 63, 64, 69, 70, 84, 87,
Potaissa (lásd Torda) 103,
pozitivizmus 84 Román Akadémia Régészeti és
praefectus castrorum (lásd római erőd) Művészettörténeti Intézete 63, 69
Princetoni Egyetem 155–156 Román Ortodox Egyház 88, 125, 129, 143,
Principia (lásd római erőd) 144
Principia Múzeum 40, 41, 42, 43, 47, 51 romanizáció 76
procurator 26, 127 Romula 76
pszeudotörténelem 105, 140, 141, 142, Roșia Montană Gold Corporation (RMGC)
144 25, 29, 32, 35
Ptolemaiosz 75–76 Roska Márton 80
public archaeology (lásd Saalburg 99, 153
közönségrégészet) Sargetia 31
püspöki palota (Gyulafehérvár) 123, 167 Sarmizegetusa Regia (lásd Gredistye)
Rabok háza 166 Heinrich Schliemann 66
Raetia 74, 84, 152 scribae 26

ERDÉLYI RÉGÉSZET
Sebesvár (Bologa) 102 Tordos–Vinča-kultúra 137, 138

segédcsapattábor (lásd római erőd) Torma Károly 75, 83
Seuso-kincs 110 Torma Zsófia 137
Siponto 100 totális stáció (lásd régészeti
Sotheby’s aukciós ház 49 segédtudományok)
Sóvárad 74, 84 Tóth István 20
Spanyolország 27, 112 Török Pál 120
spolia 46 törökök 55, 88, 110
Ioan Stanciu 69 Traianus császár 26, 31, 55, 58, 71, 117,
Szabédi László 79 119, 127, 129, 132
Szabó György 79 Traianus oszlopa 31, 119
Szamosközy István 75, 117, 129, 135 Troesmis 61, 111
Szatmár Megyei Múzeum 147–149 Trója 66
Szatmár, Szatmárnémeti (Satu Mare) 26, turizmus, turistalátványosság 26, 28,
69, 80, 147–149 40, 61, 85, 101, 102, 157, 164, 165, 167
Szeged 17, 70, 84, 148 Tuszatelke (Tusa) 166
Székely Zoltán 131 Tündér Ilona vára 131
Székelyföld 131–134 Petre Ţuţea 90
Székelyudvarhely 131 újpogányság 141–142
Székely Nemzeti Múzeum 74, 84 UNESCO (lásd még világörökség)
Szent Antal 51 UNIDROIT nemzetközi szervezet 50, 184
Szent István király 46, 125, 144 Várday Ferenc püspök 169
Szent Mihály-templom, Kolozsvár 96, Várhely (Colonia Ulpia Traiana
97, 113, 114 Sarmizegetusa, Sarmizegetusa) 14, 66,
szentély (lásd római templom) 76, 101, 111, 117, 127–131, 144, 153, 155
Szerbia 110, 138, 154, 165, 166 Várkonyi Nándor 141
Szikambria 91 városi régészet 18, 114, 157, 159, 160
Szíria 13, 62, 83, 110, 117, 132, 186 Vauban-vár, Gyulafehérvár 38, 39, 40,
szíriuszi magyarok 91–93 45, 51, 123, 168–170
szisztematikus (terv) ásatás 14, 29, 42, Vecel (Micia, Vețel) 62
65, 66, 113, 155, 160, 165 Velencei charta 39, 153
Szlovákia 66, 74, 84, 138, 152, 163 Verespatak (Alburnus Maior, Roșia
Szombathely (Savaria) 78, 153 Montană) 23–36, 61, 65, 105, 139, 140,
Szőcs Péter Levente 147–151 180, 190
Szörényvár (Drobeta, Drobeta Turnu Veress Ferenc 97
Severin) 84 vetus castrum (lásd Kolozsvár)
szpeológia 181 viae publicae (lásd római út)
tabellae ceratae (lásd viaszos táblácskák) viae vicinales (lásd római út)
tabularii 26 viaszos táblácskák 27, 29, 31, 32
Tarragona 78 világörökség 13, 14, 25, 27, 31–34, 35,
Tatárlaka (Tărtăria) 80, 139–141 62, 74, 83–84, 101, 151–154, 163, 165,
Téglás Gábor 32, 65, 83 166, 175, 180, 183, 188
Téglás István 52, 65 Vincze Zoltán 79–81, 191
Temesvár (Timișoara, Temeswar) 26, 55, Visegrád 62, 125
80, 84, 110, 111 Visy Zsolt 70, 74, 84, 151–154
therma (lásd római fürdő) Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) 170
Tisza 70 Xanten 30, 47, 62, 99, 129, 153
Tonk Sándor 147 Zilah (Zalău) 58, 69, 84, 148,
topográfia 49, 51, 58, 66, 67, 157, 159, Zoe Petre 69
160, 166, 178 Zombor gyula 124
Torda (Potaissa, Turda) 26, 62, 71, 72, 76,
84, 102, 103, 159, 165,
207

T. Szabó Csaba - Erdélyi Régészet

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

T. Szabó Csaba - Erdélyi Régészet

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

T.

Magyarország A szatmárnémeti Novák Csaba Zoltán

Lektorálta: Bán Attila

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României

Előszó (Bajusz István) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

Erdély aranya: Verespatak-tanulmányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23

A Maros-parti Róma: Gyulafehérvár római emlékeiről . . . . . . . . . . . . . . . 37

Régészekről, régészetről és műemlékvédelemről . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53

Régészetről régészekkel: interjúk és beszélgetések . . . . . . . . . . . . . . . . .145

Ajánlott szakirodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189

Tárgy- és névmutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .201

kiegészítve ezekkel a más forrásokból származó információkat. Természetesen a

Kolozsvár, 2017 augusztusa

A régészet és a jog: az elmúlt évek

3 http://ran.cimec.ro/. Utolsó látogatás: 2017.04.07.

14 Régészeti örökségünk Romániában és az erdélyi magyar régészeti iskola

pedig a Ceaușescu-féle nemzeti kommunista történetírás szólamai szerint mutatták

4 Ld. a 69–71. oldalakat is.

Erdélyi magyar régészet: mi is az?

10 A feketepiacról ld. a 135–137. oldalakat. A fémkeresőkről ld. a 177–179. oldalakat.

16 Régészeti örökségünk Romániában és az erdélyi magyar régészeti iskola

12 Elég megemlíteni az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítását és újraépített kapcsolatait a

18 Régészeti örökségünk Romániában és az erdélyi magyar régészeti iskola

15 Ld. a 69–71. és 135–137. oldalakat erről a témáról.

20 Régészeti örökségünk Romániában és az erdélyi magyar régészeti iskola

I. térkép. Románia 16 500 régészeti helyszíne (forrás: map.cimec.ro)

II. térkép. Románia múzeumai (forrás: map.cimec.ro)

Jelen gondolatok megírását a Verespatak (Roșia Montană,

Erdélyi-középhegységbe. Őket követték a főleg Dalmáciából hozott illírek, akiknek

24 A helyszínről ld.: www.whc.unesco.org/en/list/803. Utolsó látogatás: 2017. január 19.

2010. július 13.

Post scriptum: néhány nappal a csoportból való kitiltásomat követően az interne-

25 A projektről és a benyújtott javaslatról részletesebben ld.: www.rosiamontana.world/. Utolsó

3. fotó. Staubert Ödön: Zalathna, a magyar Kalifornia egyik vidéke

A „Verespatak-ügy” olyan mozgalommá nőtt, amely etalonjává lett a liberális,

36 Az örök körforgás átka: Verespatak veszélyben

Az alábbi írások a 2009 és 2016 közötti gyulafehérvári ré-

28 A Velencei charta magyar fordítását ld. itt: www.icomos.hu/velencei-karta/. Utolsó látogatás:

40 Gyulafehérvár és a régészeti műemlékvédelem

5. fotó. Ásatás a gyulafehérvári Custozza-parkban

sem említi az anyacsászárné látogatását, mindössze a szokványos dedikálási

32 Az azóta a helyszínen kialakított új Principia Múzeum és lapidárium súlyos bírálatokat kapott

2011. december 30.

35 Ld. Cotidianul online: www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/.

36 A Farnese-Herkules a világ egyik legismertebb ókori márványszobra. A monumentális szobor

2013. szeptember 27.

39 A múzeumot hivatalosan 2014 őszén adták át.

2014. augusztus 25.

52 Gyulafehérvár hiányzó szobra

Jelen írások rövid összefoglalást nyújtanak a romániai és

2009. május 20.

56 Herkulesfürdő – majális egy római szellemvárosban

9. fotó. Porolissum amfiteátruma

58 Porolissum – nyakig a római korban

igencsak valóságosak: bütykös kezek, karikás szem, darázscsípés, leégett váll és

2009. augusztus 26.

48 A két hatalmas bronztáblát 2015-ben sikerült a román államnak visszaszerezni a feketepiacról.

62 Múltból faragott jelen

53 Kerényi Károly (1897–1973) magyar származású klasszika-filológus, ókortörténész, a magyar

64 Sutba dobott Horatius

54 Pósta Béla (1862–1919) az erdélyi magyar régészettudomány első hivatalos oktatója és a

55 Orbán Balázs (1829–1890) néprajzgyűjtő, országgyűlési képviselő, a „legnagyobb székely”. Hí-

66 Hol van a kutya elásva?