HORVÁTH GITA

AZÉRTSE
Horváth Gita
Azértse
 HORVÁTH GITA

Azértse

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
© Horváth Gita, 1973
„Az ember olyan szelíd alak!
Ha nem piszkálják, nem harap,*9
(József Attila:
A boldogság nyitott könyv ...)

3. Lón pedig idő múltával, hogy

Kain ajándékot vive az Úrnak
a föld gyümölcséből.
4. És Ábel is vive az ő juhainak
első fajzásából és azoknak
kövérségéből. És tekinte az
Úr Ábelre és az ő ajándékára.
5. Kainra pedig és az ő ajándékára
nem tekinte, miért is Kain
haragra gerjede és fejét le­
csüggeszté.
(Mózes I. könyve 4.)
 Ki az a marha, aki azt hiszi, hogy ő a leg­
okosabb a világon?
És ki az, aki azt is tudja, hogy ha a legoko­
sabbnak képzeli magát, akkor a leghülyébb?
És ki az a marha, aki mindezt világgá is
kürtöli?

7
 1.
Tizenegy, tizenkét éves vagyok, hamar söté­
tedik, még nincs hideg, november lehet talán,
fanyar szaga van a világnak, őszszaga, hatan-
heten állunk lányok a büdös, sötétedő osztály­
ban, az olajporos levegőben, jár a szánk, fon­
toskodunk, nyafogunk, én topogok, mint a
pingvinek a színes filmen, nagyot lélegzem,
aztán szembefordulok a többivel, fellépek a ka­
tedrára, majd szétvet az izgalom, fenséges, égő
pofával kezdem el, lányok, figyeljetek rám, el­
mondok nektek valamit, elmondom, mi történt
velem a tornateremben,
nem érdekli őket, nem figyelnek, furcsa va­
gyok nekik, szeretném meghódítani ezeket a lá­
nyokat, úgy gondolom, annyira érdekes az,
amit én már tudok, hogy nekik is tudniuk kell,
hátha velük is megtörtént már hasonló, vagy
ezután történik meg, s ha én most bátran el­
mondom, ez összeköt velük, talán jobban sze­
retnek, még fel is néznek rám,

9
 kiabálnak, tojnak a fejemre, lányok, kiáltok
újra, a tornateremben, amikor másztam felfelé
a kötélen, már majdnem fönn voltam, fönn, a
keresztrúdnál, nyújtogattam a kezem, hát ak­
kor, mielőtt felértem volna, és megkapaszkod­
tam volna, ahogy dörzsölt a kötél, azt éreztem
a lábam között, tudjátok,
már egészen belevörösödök,
már csönd van,
már mindenki rám néz, sokkal többen néz­
nek rám, mint ahányan vannak körülöttem,
mondom tovább, hogy éreztem valamit, amit a
felnőttek, amikor azt csinálják - egy gyerek
mindig többet tud mindenről, mint a felnőttek
gondolják, képzeletében előbb érzi meg a vilá­
got, mintsem tapasztalná,
és ez nem is baj,
szóval kikiáltom az olajozott osztályterem­
ben annak a pár lényegtelen fruskának, hogy
micsináltam.
Egy pillanatra, talán egy villanásra büszke
vagyok. Hogy ki mertem mondani valamit,
amit a többiek nem mernek, ami pedig szá­
momra nem is szégyellnivaló, hiszen véletlen is
volt, váratlan is, hát hogyan lettem volna arra
képes, hogy bűnössé váljak tőle.
Várom a bátorságért járó elismerést, de ér­
zem már, hogy szentséges tabut köptem képen,
mert néma csönd van, meghökkent csend, ami
rejt valamit, hogy mit, azt még nem tudhatom
pontosan, majd hirtelen felpattan ez a csönd,

io
kibuggyan belőle a tedisznó, a pfujszégyelldma­
gad, a megmondalakazosztály főnöknek, meg­
mondalak az apukádnak, az anyukádnak, a ke­
resztmamádnak, a Rákosi pajtásnak, mert min­
den hülyének legelőször az árulkodás jut
eszébe, mert az árulás ingyen hatalom, min­
dent, ami természetes, mintha azért nyilvánítot­
tak volna titkolni való bűnné évezredek során,
hogy legyen mit szégyellni, legyen mit megtudni
és aztán elárulni vagy nem árulni el, ezzel zsa­
rolni; de mindenképpen illetéktelen aljas ha­
talmat nyerni általa.
Igen, ég a képem, már nem fontos annyira
a fölfedezés, nem fontos a merészség, fonto­
sabb maga a félelem, mindennél fontosabb,
már tudom, hogy nem kerültem közelebb hoz­
zájuk, pedig olyasmi történt velem, ami mind­
annyiunkkal megeshet, amiben egyformák va­
gyunk mi, kamaszpalánták, mégis az derül ki,
hogy más vagyok, mint ők, hogy csodabogár
vagyok, csupán attól, hogy nem tartom titkolni
való bűnnek, ami nem is az.
Pedig milyen rejtett csodákba dughatnánk
bele azt a kíváncsi gyerekorrunkat, milyen tit­
kokat mászhatnánk meg együtt, és nézhetnénk
szét a tetejükön, mi hatan-heten lányok, akik
ott vagyunk, de már nyafogok, ne áruljatok el,
nyafogok, mintha bűnös lettem volna, már arra
is kapható vagyok, hogy ezt elhiggyem, bár­
mennyire is tiltakozik ellene az egészséges
agyam, hiszen sok-sok arc néz és lát most bű-

ii
 nősnek, nehéz ellenállnom, egyetértek velük,
igen, rossz vagyok, igen, bűnös vagyok, igen,
más vagyok, egyetértek, hiszen könyörgök, hi­
szen örülök, amikor elengednek, és boldog va­
gyok, hogy szaladhatok haza,
ezt talán megúsztam.
Ma már tudom, hogy játszadoztak magukkal
ők is, ez a hat-hét lány, mint a többi kamasz­
gyerek, és ez nem baj, csak az a baj, hogy ők
is azt hitték magukról, bűnösök, remegtek és el­
ítélték magukat, mert azt verte a fejükbe az
édes anyukájuk, az anyukájukon keresztül az
egész világ, hogy minden bűn, ami az izéjükkel
kapcsolatos. És már azt is tudom, hogy amire
nem figyelnek oda, mert természetes, elmúlik
magától akkor, amikor éppen kell,
de még azt is tudom, hogy azt az érett gye­
reket, aki nem érdeklődik a saját nemiszerve
iránt, megette a fene.

2.
Hogy miért lettem én éppen olyan srác, aki
nem hagyta, hogy rácibáljanak mindenféle mis­
más tulajdonságot, amihez semmi köze, miért
nem tanultam meg akkor hazudni, amikor azt
elvárták volna tőlem, mondván okosodik már
a gyerek, mért maradtam neveletlen, buta kö­
lök,
a „dicsőség” nem az enyém, könnyű dolgom

12
volt, minden ősöm nekem segített: az egyik
nagyapám bölcs ember volt, szép ember volt,
szegény ember volt, gazdag porosz és szegény
magyar rokonai voltak, világcsavargó volt,
mozdonyvezető is meg tengerész, nem maradt
nyugton soha, öregkorára meg pityókás nagy­
apa lett, aki mosolygó nemtörődömséggel tömte
az unokáját a legyintő, emberkerülő tudomá­
nyával, neki ez a mesterség tetszett a legjob­
ban, de nekem is ez tetszett, mert hosszan hall­
gathattam a zsebórája ketyegését, fésülhettem a
gyér haját, nem unta meg sohasem,
amikor meghalt, a könyveit mind rám
hagyta.
A felesége, az én nagyanyám szép lány volt,
szegény lány volt, buta lány volt, jól is főzött,
így aztán a gyerekeik, az én anyámék, jó ne­
velést is kaptak meg nem is, szegény kis pol­
gárlányok voltak, bálba is jártak, de csak olyan
iparosbálba, zöld selyem nagyestélyiben, sza­
téncipőben, de sárban, hóban, fagyban gyalog,
nyáron biciklin, nagyravágyók voltak, de az ő
kezükben is benne volt a nagyapám legyintő
mozdulata, nemtörődömsége ;
bölcsek lettek ők, az anyám meg a testvére,
ma se tudják, hol lakik a jóisten, és jaj de
nagyon utálják a mosogatódézsát, két drága
vén vagány, tőlük aztán kiforgathatják a sar­
kából az egész világot, néznek és nevetnek.
A másik nagyapám meg szegény juhász volt,
aztán feljött Pestre, kültelki altiszt vagy mi lett,

13
 csöndes pipás a konyha sarkában. Konok fe­
lesége, az én nagyanyám után - mert a nagy­
papa halt meg előbb, elvitte a békés hallgatása
- meg egy icipici örökség is maradt, azon ve­
szekszenek most a gyerekek, az apámék, ők
sem értik, miért. A nagyanyámék hétszilvafá­
sok voltak, ők Szerbiából jöttek, a nagyapá­
mék Erdélyből, vagy talán fordítva, mindegy,
az apám még parasztgyereknek született, a kül­
városban már iparos lett belőle, később még
üzeme is volt, de zenét is szerzett, tárogató­
zott meg rajzolt, ma nem megy nélküle a verkli,
legszívesebben azt csinálja, ami hússzorosan
meghaladja az erejét, ilyenkor hónapokig nem
halljuk a hangját, sose hallottam fütyörészni,
kiabálni, pedig azt mondják, valamikor gyö­
nyörű csengő hangon énekelt is, az ő bölcses­
sége az erejében van, és hogy magát tökéletes­
nek tartja, ebben a hitében semmi se ingatja
meg, és ettől mások is annak tartják,
talán valóban az,
mért ne lehetne bennem egyúttal zsidó vér
is meg cigány meg török meg más, honnan tud­
hatjuk ma, melyik ősünk kit tepert le az útszé­
len, melyik anyánk surrant ki éjszakának ide­
jén, és kapta nyakába a hófehér hálóinget, mi­
közben a lovász vagy talán a nagyságos úr pöt­
työt ejtett a pedigrén a maguk örömére, mit
sem törődve az unokákkal,
porosz is vagyok, szerb is, szlovák is, ahány
náció csak akad errefelé, az mind, mind ben-

14
nem van, de benne van a többiben is, ami meg
kimaradt, az véletlen csupán, erről a vidékről
csak a fekete vér hiányzik, de remélem, az se
sokáig,
a nacionalizmus pedig kinyalhatja a feneke­
met.
Ha azt mondják nekem, te paraszt, neve­
tek, ha azt, hogy úrilány, pláne, de még in­
kább, ha azt, hogy proli, már a szüleim se hi­
vatkozhatnak másra, csak a nevükre és lakhe­
lyükre, hát még én,
csak az biztos, hogy ember vagyok, eszem,
iszom, alszom, szeretek, és a fejem a két fülem
közé nőtt, és magyarul beszélek.
Mikor még egészen kicsi vagyok, mondhat­
ják nekem, hogy szép a kölök, de azt is, hogy
csúnya, ma már ezen is nevetek, hiszen egy
gyerek magában hordja eljövendő arcát, a vi­
dámat, a keserűt, az undokot, csak öregkorára
lesz valakinek az arca örökké gonosz vagy ked­
ves-huncut, attól függően, melyik pofa mellett
döntött egy életen át, melyik nyerte el a tet­
szését,
de nevetek akkor is, ha a környékbeli gye­
rekek azért nem barátkoznak velem, mert ti-
nagy-házban-laktok, mert én nagyon jól tudom,
hogy a mi házunk mennyivel kisebb, mint egy
nagy ház, de akkor is, amikor egy igazi buta
úrifiú hazakísér, és azt mondja a sarkon, ja-te-
csak-egy-földszintes-házban-laksz?

15
 városi se vagyok, mert olyan kerületben, ahol
falusiak falusi életformában élnek, én is falun
lakom, de azért város ez is, a fene enné meg,
szerencsére én sem igazodom el, így aztán nem
büszkélkedhetek se nagy házzal, se kis házzal,
se a falusi kúria illatával, a tehéntrágyával,
föld szagával, se a városi gyerek vagányságá-
val, nincs se macskakövem, se döngölt padlóm,
csak az biztos, hogy a két fülem közé nőtt a
fejem.

3.
Mert az apám református, hát én is az va­
gyok, de az anyámék rokonsága ragaszkodik
ahhoz, hogy azt a kálvinista kölköt járassák ka­
tolikus templomba is, talán elnézi neki a jóis­
ten, hogy protestáns, hát tátsa ott a száját leg­
alább; még áldozok is, kíváncsiságból, össze­
dől-e a templom, ha egy kálvinista nyálával
olvad össze az úr teste,
nem dől össze a templom, nem dől össze ak­
kor sem, mikor a plébános születésnapja van.
Mert akkor, a plébános születésnapján én, a
protestáns szívgárdista is szerepelek, én vagyok
az örökzöld.
Természetesen tél van, mért ne télen tartaná
a születésnapját a plébános, és mért ne éppen
én legyek az örökzöld, amikor minden fehér,
csak a templom falán az a futó-micsoda, az
nem, egy hajnalon az anyám kilopakodik a

16
házból, végiglopakodik az utcán, körüllopa­
kodj a a templomot, én az ablakban izgulok va­
cogva a hajnaltól, az álmosságtól, a lopástól,
anyám leráncigálja a zöld futót, több szakad
le, mint amennyi kell, otthagyni, eldobni se
meri, az az istenverte zöldség kilóg a télika­
bátjából,
mert a falu, az falu, még ha Pest is, ott
kérni nem lehet szégyenszemre, micsoda do­
log az! ott csak lopni lehet, hát lopni kell, mert
a katolikusoknak is csak a szájuk jár, a szá­
jukban meg a jóisten teste körbe-körbe, ahogy
forgatják a nyelvükkel, szívesen megtérítené­
nek egy kálvinista srácot, meg bizony, boldo­
gan,
de örökzöldet, azt már nem adnak hozzá.
így aztán szavalok, a lopott örökzöld vibrál
a fokhagymafenekemen, vibrál az anyám riadt
szemében, és nem dől össze a templom, nem
dől össze a plébános, és én még nem tudom,
mit köszönhetek annak, hogy gyerekkoromban
semmi nem dől össze, amikor illenék össze­
dőlnie.
A többi gyereknek se dől össze a templom,
ha hazudnak vagy árulkodnak, de úgy vélik, ez
így van rendjén, van isten, van hazugság és
van templom, ezek mind nagyon jól megférnek
egymással, nekik ettől nem áll a feje tetején a
világ, tehát nem is gondolnak arra, hogy a tal­
pára kéne állítani.
De nekem a világ a feje tetején áll!

17
 4.
És közben fontos lett számomra, hogy iga­
zam legyen, talán hétéves, talán nyolc is va­
gyok már, csatangolok a nagymamáék kerítése
mellett a meleg porban, jókedvem van, isko­
lából jövök, lóbálom a táskámat, a copfomat, a
karomat, kiszól a nagybátyám az udvarból, áll
a két pipaszár lábán, áll a fikuszok között, li­
zoformmosollyal kuncog, te tökmag, ma a su­
litok előtt jártam, kinn voltatok az udvaron,
nicsak, mondom, az a legkisebb gyerkőc a sor
végén, az az apróság, az vajon nem az én kis
unokahúgom, de bizony az, mondom, a legki­
sebb; vigyorog, felcsattanok a melegben, nem
igaz, nem én vagyok a legkisebb, az osztály­
ban én a második vagyok, láthattad jól! A
nagybátyám húz tovább, ne lódíts, kölyök, én
nem azt mondtam, hogy az osztályban vagy a
legkisebb, azt mondtam, hogy az iskolában vagy
az, de ha az osztályban a második vagyok, ma­
gyarázom pirosán, akkor az iskolában is leg­
alább a második vagyok, láttad, nem? ő élvezi
a játékot, a dühömet, ne feleselj velem, te prü­
csök, úgy van, ahogy mondom,
nem igaz, nem igaz!
nem igaz? meghazudtolsz, te taknyos? meg­
állj, szólok este az anyádnak, ad majd neked,
és elfordul az árvácskák felé, a hülye lila ga­
tyájában, én toporzékolok az utcán, taposom a
port, nem hazudok, nem, nem, nem, neki csak

18
 vicc, játék, nem is gonosz, és az se menti, hogy
azóta meghalt, nekem viszont valódi igazság­
talanság,
pedig valami máris az enyém lett ebben a
meleg porban, mert én tudom az igazat, tudom,
ki hazudott, ki nem !
És rohadjon meg mindenki, aki nem tudja!
És rohadjon meg minden ember, aki azért ha­
zudik, hogy valaki kínjában tapossa a port!
Amíg az ember gyerek, addig mindenért a
felnőttek felelősek, már csak azért is, mert
mindig a gyerek születik később, mert ő szüle­
tik egy olyan világba, amit már mások csinál­
tak meg olyannak, amilyen, mert bármit tesz
az a kölök, minden tette csak válasz, válasz -
igen, harmadszor is és mindig VÁLASZ,
mert ha elhinnénk is, hogy egy gyerek szü­
letésétől fogva aljas, ostoba, gyáva, akkor is a
felnőttek szülték őt ilyennek, de mert egy srác
aljas, buta, gyáva csak lesz, a felnőttől lesz az,
a gyerek a felnőttektől lesz olyan, amilyen!

5.
Mindenfelé romok vannak, és a romok alatt
szanaszét hullák ölelik a köveket, a gyereke­
ket nem érdeklik a romok se meg a hullák se,
a gyerekek maguk is hullajelöltek, most a szü­
lőket se érdeklik a romok a hullákkal, csak az
életben maradt gyerekekkel törődnek, az át-

19
látszó, izgatott gyerekekkel, a vonatablakban
burjánzó siserehaddal, akiket már húz is kifelé
a mozdony, ki a háborúból, a tej, a csokoládé,
a hegyi levegő felé,
az anyák nézik egy kicsit a vagon hátulját,
majd megindulnak a romok között, csákány­
nyal hullák után kutatnak, hadd jöjjön még
újabb fájdalom a meglevőhöz, az életért cserébe
ez is kevés,
a gyerekeik pedig majd megérkeznek a hóbó­
bitás hegyek és a jó emberek közé, akik most
megtömik ezeket a szegény háborús vacakokat.
A vonaton játszanak: licitálnak, kinek van
több halottja, kinek akad a legriasztóbb em­
léke, ricsajoznak, egymás szavába vágnak, nem
lehet már kiigazodni a borzalmakon, két na­
gyobb srác intézkedik, sorozzák a jelentkező­
ket, így aztán mindenki elmondhatja a magáét,
majd ők döntenek, és a győztes elfoglalhatja az
étkező mellett a legjobb ágyat. A vöröskeresz­
tes nővérek mosolyogva nézik a gyerekeket,
mindenki izgatott, a vége felé már sírnak a
szörnyűségektől, egy kisfiúnak felfordul a
gyomra, a nagyok rendbe hozzák a padlót, et­
től még izgalmasabb az egész, én benne va­
gyok a pácban, áll a házunk, az apám csak ha­
difogoly, igaz, hogy én hullajelölt vagyok, de
itt mindenki az, nem dicsőség,
egy copfos, szemüveges, kövér kislány nyer,
azt meséli, hogy egy éjjel szirénáztak, az egész
ház lenn volt a pincében, jöttek a repülők, vi­

ze
sítottak a bombák, hirtelen felugrott az anyu­
kája, megfogta a kezét, maga után vonszolta,
kirohant az óvóhelyről, ki az utcára, szorította
az ő karját, nem engedte el, futottak a köves
utcán, feldöntötte őket valami, utána jött csak
a sivítás, sokáig feküdt még a törmelékek
alatt, nagyon félt, sírdogált, nem tudott meg­
moccanni, csak az volt az egészben a jó, hogy
az anyja végig fogta a karját, később, mikor
már hallható volt a csönd, őt kiásták, de az
anyja nem volt sehol, csak a keze, ahogy a kar­
ját szorította, aztán csak arra emlékszik, hogy
futott a köveken ezzel a szoros csonkkal, alig
tudták megfogni,
ez a lány lett a győztes, de értelmetlen volt
az egész, mert amúgy is ő feküdt a legjobb
ágyon, ő kapott először enni, el is volt kese­
redve, azt mondta, akkor jár neki valami más,
de a nővérek könnyes arccal vigasztalták,
látod, kislányom, milyen igazságos az isten.
Jaj, hagyjuk!
Szóval én is megérkezem a mesehegyek közé,
ahol meleg takaróval várnak, és frissen fejt tej­
jel, kapok egy babát is, akkora nagyot, amek­
kora nagy baba talán nincs is a világon, ez is
csak a kedvemért nőtt meg ennyire, nézik,
ahogy szürcsölöm a tejet, ahogy simogatom a
takarót, ahogy ölelgetem a babát, aztán a fel­
nőttek kimennek, sok a dolguk, nem érnek rá,
hogy a kis girnyót bámulják napestig, a kislány

21
 marad csak velem, ölbe tett kézzel ül és néz,
nem szól, forgatja a fejit,
én meg a babát forgatom,
amikor még Európa babázott, én nagyon ki­
csi voltam, amikor meg nagyobb lettem, a ba­
bákról is az hírlett, hogy robbannak, hát furcsa
játék ez nekem, a lány csak néz, aztán odajön
az ágyhoz, rángatja a babát, én nem adom,
morgok, az enyém, most kaptam, nem látja az
a bolond? a bácsi az én ölembe tette, mosoly­
gott is hozzá, mondott is valami kedveset,
miért akarja ez elvenni? mindennap megehet
egy ilyen csodahajasbabát ebédre, vacsorára,
reggelire, nem adom! egyre jobban ölelem, ő
húzza a kaucsuk lábát, én visítok, ő is visít,
egyik kézzel fogjuk a babát, a másikkal pofoz­
kodunk, egyik kézzel a babát ráncigáljuk,
másikkal meg egymást, a baba leesik, verek­
szünk, visítozunk, belép a Fatti, lehajol, felve­
szi a hajas babát, megnézi, nem történt-e va­
lami baja,
nem történt.
Nyújtom érte a kezem, kérem, adja vissza,
nem adja, csóválgatja a fejét, megfenyeget az
ujjával, kimegy, elviszi a babát, az én babá­
mat, amit nekem adott, kiviszi, mert az a da­
gadt lánya el akarta venni tőlem,
a franc a babába, a csokoládéba, hiába
tömtek, mint egy csirkét, mindennap az erdő­
ben csatangoltam a zöld füvön, csak estefelé
poroszkáltam haza, szidtak is eleget.

22
 6.
Elérkezik az a pillanat a kamaszkor legele­
jén, amikor a gyerek nem kenhet rá többé min­
dent a külvilágra, és fontos, hogy ekkor, ebben
a pillanatban végiggondolja-e saját véleményét,
és ha igen, mit csinál vele, vállalja-e vagy
sem, és ha nem, az övének hiszi-e másét, vagy
igyekszik úgy tenni, mintha ő találna ki min­
dent, amit mások kitalálnak, vagy egyáltalán
nem is törődik az egésszel ;
én a magam módján büszkén alakítgattam a
saját véleményemet, de csak két-három évvel
később, talán tizenöt éves koromban mondtam
el valakinek, egy hódolómnak,
jéghideg villamoson ülünk, a fagyos, bordás
fapadra szorítjuk a fenekünket, én meg a srác,
egy huszonnégy éves „felnőtt férfi”, olyan jó­
ságos, kicsit kopaszodó orvostanhallgató, kék
szemű, mosolygós doktorbácsi, most már nagy
tudós Londonban, csikorog a fogunk, hangver­
senyről jövünk hazafelé, hallgatunk, mert kon­
cert után illetlenség zenéről beszélni, másról
meg nem szabad, hiszen csak a hallgatásával
bizonyíthatja az ember, mennyire tele van még,
allegro ma non troppo, áhítozunk a zötyögő
villamoson, csak némán bámuljuk a maszatos
plakátokat, összeér a kesztyűnk ujja, dermedt
benne a kezünk, de a koccanó kesztyűktől fel­
izzik a nagy motívum, pa-pa-pa-paaaa, ám
hosszú a villamosút ki, a külvárosba, nem lehet

*3
 sokáig elmélyülni, ha az embert rázza a hideg,
annyira fázunk már, hogy beszélgetni kellene
hozzá, de a zenéről nem lehet, én se tűrném,
meg az udvarlóm se, szerelemről se lehet, ott
még nem tartunk, hát gondolok egy nagyot, és
arról mesélek, hogyan lettem én kislányfejjel
zseni, hülyéskedni akarok, de az a marha sze-
relmetes, elnéző mosollyal hallgat, ez felbőszít,
én filozófus leszek, közlöm, robban a mondat
a sárga villamoson, a srác nagyot nevet, te,
néz rám, te, aki minden szót utálsz, mert sze­
rinted minden szó hazudik, te akarsz filozo­
fálni, és mondja, mondja nevetve, kedvesen,
gúnyosan, bennem meg ágaskodik a csakazértis,
miközben ez az egész dolog nem feledteti el ve­
lem, hogy fázom, mert hiába melegítem én fe­
lülről azt az átkozott ülést, ha azok a sárga
meg barna lécek alattam legalább két centi tá­
volságra vannak egymástól, és azokon a szem­
telen sávokon jön fölfelé a hideg egyenesen
Alaszkából, neki a fenekemnek,
nézd, mondom, én már régen ateista va­
gyok, márpedig az ateizmus filozófia, és fel­
vetem a vörösödő orromat, erre meglepődik,
mert ő ugyan istentagadó, de ő már felnőtt, én
meg csak egy kis pisis vagyok, bizony, mon­
dom neki, méghozzá régóta, talán három éve,
és már mesélem is,
kis csitri vagyok, ülök a templomban, imád­
kozom, miatyánk-kl-vagy-a-mennyek-ben-szen ­
teltessék-meg-a-te-neved-jöjjön-el-a-te-országod-

24
 legyen-meg-a-te-akaratod-miként-a-mennyben-
azonképp-a-pokolban-is, megdöbbenek, körülné­
zek, milyen koszosak az ujjaim, milyen koszos
a melletem ülő lány keze is, nézem egy fekete
ruhás néni bütykös, barna cipőjét, mindenki
megadóan kárál körülöttem, nincs is isten, mon­
dom magamnak, nincs ám, nincs, és kész, én
meg káromkodhatok a templomban, és kész, ez
az átkozott templom már megint nem dűl ös­
sze, pedig most kellene leomolnia, ha volna
benne egy kis rátartiság.
felállok, kimászom a sorból, dobog a fa a
lábam alatt, hadd dobogjon, csattog a kő a
szandálom talpától, hadd csattogjon, isten úgy
sincs, rohanok haza, most rengeteg dolgom van,
még ma estig ki kell gondolnom, hogy is van
ez, mi van ezzel az isten-dologgal, már tanu­
lok az iskolában az égitestekről, a világmin­
denségről, hát tudom, hogy ennek az istennek
nincs helye sehol a világban, mindenhol van
már valami, a fában fa, a kőben kő, a kutya
kutyából van, a levegő levegőből,
hát kilóg az isten mindenhonnan,
máshová nem fér, csak belém, állítólag van
lelkem, abban talán, de mi van, ha nincs; hol
az az isten, hát így vagy úgy, az isten én va­
gyok, ha pedig én vagyok az isten, akkor min­
den ember az, hiszen én is ember vagyok, az
egész világ csupa isten, a logikám hibátlan, ez­
zel le is zárom a dolgot, részemről elintéztem,
engem az isten többé nem érdekel,

*5
 mondom ezt a srácnak, azt is, hogy ez már
nekünk, „felnőtteknek” egy kicsit nevetséges,
de akkor én még kislány voltam, és ez elég bi­
zonyíték volt, és nem mondott erről így nekem
senki semmit, ezt magam találtam ki, tehát ez
önálló gondolat, még akkor is, ha esetleg má­
sok rájöttek már, csak én nem tudtam róla, és
mert önálló gondolat, hát akkor én filozófus
leszek,
különben nem szedem elő az egész dolgot
akkor, ha nem fázom annyira, ha nincs olyan
messze a külváros, ahol lakom, ha az a srác
nem mosolyog olyan elnézően,
közben szépen kiérkezünk, a hódolóm el­
mondja, mennyire tiszteli a lázadásomat, pedig
azon nincs is mit tisztelni, az én templomjaim
sohase dűltek össze, éppen elég alkalmam volt
gyerekkoromban dialektikusán szemlélni az éle­
tet, főleg az istent és hozzátartozóit, az én ka­
maszkori lázadásom a legkisebb ellenállás irá­
nyába indult el, mert az anyám és az apám
annyira voltak csak istenhivők, hogy én, a ka­
maszlány el tudtam velük hitetni, hogy volta­
képp ateisták, büszkék erre azóta is, ha egyál­
talán eszükbe jut még a dolog, emlékszem,
amikor egy este - ez már sokkal később volt,
tizennyolc éves koromban - a bigott szerelmem
feldühített valami szentséges dolgával, előszed­
tem neki a katolikus bibliát, Szűzmáriát, és el­
meséltem Mária történetét, Mária ártatlan ka­
landját, istenem, mondtam, mással is megesik,

26
hogy félrelép, nem nagy dolog, de ha esküvő
előtt áll, ha egy erkölcsös ács a vőlegénye, hát
valamit csak ki kell találnia annak a szegény
lánynak, nehogy aztán az a bumfordi József
kilógassa az ablakon, nézd, mondtam akkor,
nézd, mint kínlódnak a papjaitok, hogy a hoz­
zám hasonlóknak valahogy bizonyítsák a bizo­
nyíthatatlant, és az orra előtt lobogtattam a
bibliát, mutogatva a széljegyzeteket, amik pon­
tosan olyan lehetetlenek voltak, mint a politikai
brosúrákban,
és ami már nem magyarázható, azt hinni
kell, folytattam, hinni, mert hinni minden
hülye tud, hinni és felháborodni könnyű, csak
megismerni, azt ne kelljen, emlékszem, hogy
vörösödött dühében a szerelmem, én elevenem­
ben voltam, ma már csak csodálkozom, honnan
a fenéből szedtem én akkor, hogy így kell
megszerettetnem magam,
de nagy marha is egy kamasz lány!
arra viszont emlékszem, anyámék milyen jó­
ízűt kuncogtak közben a pasason, és mennyire
tetszett nekik a kis Mária története.
De hát most még csak ott tartunk, hogy azt
mondtam, filozófus leszek, inkább dacból, mint
komolyan, de ahhoz elég volt, hogy ne hagy­
jam magam többé nyugton.

27
 7.
Tizenhat éves vagyok, nem gatyázhatok
többé, sorra hagyom el a töméntelen gyerek­
kori elfoglaltságomat, kezdődik a sajátos ka­
maszlustaság, a kezdeti, majd örökkévaló lus­
taság, hogy ezután minden időkben, minden
időkön uralkodjék azáltal, hogy rajta kell úrrá
lennünk,
délután van, kellemes meleg délután, késő
tavasz, ilyenkor ötszörös erővel dolgoznak a
kamaszban a sejtek, falják az energiámat, és
energiát termelnek, tanulnom kéne vagy valami
mást, de valamit biztosan csinálnom kellene,
anyám benyit a szobámba, mi az ördög van ve­
led, mért nem mész edzésre, órára, izére, va­
lahová, ahová menned kell, vagy mért nem ta­
nulsz, mit lustálkodsz itt nekem, mivel látja,
hogy félárbocra eresztett szemhéjjal döglök az
ágyon, a lábam dobol a támla peremén, mor­
cos képet vágok, utálatos kamasz módra muta­
tom, hogy zavar a külvilág jelenléte, anyám
erre még dühösebb lesz, gyere legalább moso­
gatni; most mostam fel a konyhát, mit akarsz
még, ne zavarj, erre ő, hogy én ne zavarjalak?
itt lustálkodsz akárhányszor benyitok, nem csi­
nálsz semmit, döglesz az ágyon, nem döglök, de
döglesz, nem döglök, igenis, nem döglök, kiál­
tom és felülök, nem látod, hogy nem lustálko­
dom, hogy dolgozom, nem, mondja anyám egy­
szerűen, nem látom, de igenis, mondom, és

28
kettőspontot teszek a hangom elé, megfeszítet­
ten dolgozom, újabb kettőspont:
én most gondolkodom !
anyám kinevetne, ha nem volna annyira mér­
ges, azért, hogy éppen őt verte meg az isten
egy lusta culával, de én irtó komolyan gondo­
lom az egészet, duzzogok is késő estig,
és lehet, hogy igazam van,
tény, hogy lassan abbahagyok mindent, elő­
ször a rajzolgatást, nem megyek rajzszakkörbe
többé, bár tehetségesnek tartanak, én is annak
tartom magam, küldenek is a képzőművészeti
gimnáziumba, de még a felvételi előtt átirányí­
tanak a gimi orosz tagozatára, mindenki mo­
rog, én pedig könnyedén kijelentem, jobb ez
így, úgysem akarok grafikus lenni, és azt is ki­
jelentem, ha igazán tehetséges lennék, nem
mondanék le róla ilyen könnyen,
kész, ezzel elintéztem a rajzolást,
elintéztem én a zongorázást is, pedig az ko­
molyabb dolog volt, kiskorom óta játszom, kar­
mester akarok lenni, délutánonként vezénylem
a rádiót, ha vége a muzsikának, hajladozom a
varrógép felé, átveszem a csokrokat, kecsesen
rugdosom a nagyestélyi uszályát, okosan cseve­
gek Mario del Monacóval, és kedvesen utasí­
tom vissza a monacói herceg jól jövedelmező
ajánlatát, mivel én mást szeretek, aztán meg­
nézem az órát, hű az annyát, kirohanok a kony­
hába, megmelegítem a bablevest, mindjárt jön­
nek anyuék, a lecke meg sehol,

29
 mikor pedig arra kerülne sor, hogy átmenjek
a zenei gimibe, megint csak kijelentem, én nem
leszek szakmabeli, mert nekem a zene annál
többet jelent, én élvezni szeretném egy életen
át, nem pedig ízeire, largókra és adagiókra
bontani, da capo al fine, és újra da capo al
fine, különben sem lehetek én olyan tehetsé­
ges, ha ilyen könnyen lebeszélem magam, az­
óta csak skálázom, mert furcsa, de skálázni na­
gyon szeretek.
Teniszezni régen nem teniszezem a csuklóm
miatt, az úszóedzéseket azért fejeztem be, mert
utálom a versenyt, a balettet meg a franc tudja,
miért, néhány évvel ezelőtt nem volt a világon
dolog, amit én ne szerettem volna megtanulni,
a tanáraim meg boldogok voltak, mert nekem
minden kellett, amit csak a szocializmus tál­
cán tartott egy külvárosi gyerek orra elé, volt
is időm mindenre, de most kamasz vagyok,
semmire sincs időm, semmit se akarok megta­
nulni, én akarom kitalálni a világot,
mindent megesz a kamaszkor,
csak a könyveket nem, azok eszik meg a ka­
maszt.

8.
Megyek a sáros utcán, körömcipőben, leázik
a lábam, de a divatból és az előkelőségemből
nem engedek, kihúzom magam, ám óvatos va­
gyok, nagyon óvatos, nem nézek kirakat-

30
 üvegbe az istennek se, már tudom, hogy az ut­
cákon minden kirakatüveg, minden tükör és
minden villamosablak aljas, buta ellenség, hó­
hér és gyilkos,
mind engem akar tönkretenni ;
amikor úgy érzem, karcsú vagyok, dagadt­
nak látszom bennük, amikor azt hiszem, olyan
szép vagyok, mint a Marina Vlady, és féloldal­
ról bekukucskálok abba az átkozott kirakat­
üvegbe, hát nem olyan vagyok, mint a saját
öreganyám! amikor örülök annak, hogy idejé­
ben eszembe jutott, hogy az anyukám azt
mondta, egy úrilány behúzott hassal él az em­
berek között, és aprókat lép, hát minden kira­
kat rám röhög, te bolond, úgy jársz, mint egy
tank, mint egy gorillalány, ha szélesnek gondo­
lod az arcod, ezek a dögök még szélesebbnek
mutatják, ha görbének a lábad, hát még gör­
bébbnek, ha sovány gebe vagy, akkor pálciká­
nak látszol,
átkozott városi kirakatüvegek,
de én ismerem már őket, nem is nézek se­
hova, nem hagyom magam, nem engedek a csá­
bításnak; nézz ide, szép vagy, nem nézek,
bevonulok egy bugyiüzletbe,
istenem, ha az ember kamasz, milyen nehéz
úgy belépni valahová, átmenni egy küszöbön,
kinyitni és becsukni egy ajtót, hogy se az em­
berrel, se az ajtóval, se a ridiküllel ne történ­
jen semmi rendkívüli, ügyesen biggyesztem a
szám, csak egy kamasz képes ennyire megvető,

31
fölényes és lekicsinylő ráncokat húzni a szája
köré, mennyi dolgom volt később ezekkel a
ráncokkal, milyen nehezen törültem le őket a
képemről,
felcsapom az orrom, királynői jónapot, azok
a nők ott, a pult mögött fél óráig csak néznek,
hol engem, hol a plafont, aztán: mi kell, nincs,
megköszönöm, hogy nincs, elrebegek egy vi­
szontlátásra-félét, vissza se köszönnek, becsu­
kom magam mögött az ajtót, kinn az utcán le­
török, orrom, szám, vállam, mindenem össze­
esik, ezek a kis senkik aztán jól nem vettek
észre engem; egy igazi zseni állt előttük! ezt
nem vették észre, még ki is néztek az üzletből,
hát mi vagyok akkor én, kérdezem magamtól,
nyilván egy kis porszem vagyok, csúnya kis
liba, aki szépnek képzeli magát, bőghetnékem
van, vége a napomnak, és hány napnak van
így vége már délben, vagy délelőtt, mert
mindez csak látszólag apróság, valójában a ka­
masz harca a világgal, harca a különvalósá­
gért, azt még nem tudtam akkor, ha kilépsz a
lakásodból, rád moroghatnak, várakoztathat­
nak, elküldhetnek egészen lehetetlen helyekre,
meglökhetnek, feldönthetnek, és megtehetik,
hogy bocsánatot sem kérnek, megengedhetik
maguknak minden üzletben és minden hivatal­
ban és minden rendelőben, hogy ne válaszolja­
nak, hogy úgy nézzenek rád, mint egy hülyére,
ha egy zöldségesüzletben zöldséget kérsz, ha
egy orvosnak azt mondod, hogy fáj a lábad,

3*
csak akkor más a világ, ha félnek tőled, ha ár­
tani tudsz vagy elintézni, ebben az esetben
mindenki elvégzi azt, amit amúgy is el kell vé­
geznie,
mindezt kamaszkoromban nem tudom így,
pedig igazán nem rajongok a felnőttekért, nem
szépítgetem a világukat, csak nem hiszem el,
hogy ennyire értéktelen az ember, hogy se szép­
ség, se kedvesség, se tisztesség, sem pedig jól
végzett munka nem számít, semmi se számít,
csak a hatalom, és a félelem,
ráadásul akkor - kamaszfejjel - elvárom
magamtól, hogy olyan csoda legyek, aki egy
csapásra megváltoztat mindent és mindenkit,
hogy sugározzon belőlem valami, amitől meg­
hajolnak előttem az istenek, csakhogy nem su­
gárzik belőlem semmi varázslatos, semmi le­
nyűgöző (a suta bájt még nem tartom érték­
nek, csak most, miután kiirtottam magamból),
ettől elkeseredem, de aztán hamar megemelem
a kobakom, már visszaszáll belém az erő, mert
valami újat találok ki, hiszen azért vagyok ka­
masz, hogy minden percben kitaláljak valamit,
hogy én most itt, a sáros utcán nem veszem
tudomásul a bugyiboltos nőket, sem a rosszin­
dulatú járókelőket, mint ahogy a gonosz tükrö­
ket se, mert én most nem esetlen kamasz lány
vagyok, hanem nagy gondolkodó, egy kicsit
ugyan fáj, hogy nem látszik rajtam, szeretném,
ha ilyenkor egy kicsi piros lámpa gyulladna ki
a homlokomon: vigyázat! gondolatok! vagy mit

33
 tudom én, mi történjen, csak történjen valami,
amitől látszik, hogy ki jár itt az utcán, most
éppen azon töröm a fejem,
hogy mi is vagyok én? talán én vagyok a vi­
lág legszebb nője? nem, nem vagyok az, bár
szép vagyok én is, de nem én vagyok a leg­
szebb.
Én vagyok talán a legokosabb? nem, nem én
vagyok, bár nagyon okos vagyok én is, de sok­
kal okosabbak azok, akik ismereteket esznek
reggelire, ebédre, vacsorára, vannak tehát ná­
lam sokkal okosabbak, bár elég okos vagyok
én is.
Becsületes is vagyok, de nem a legbecsülete­
sebb, nem vagyok a leggazdagabb se, sem pe­
dig a legőszintébb, se a legkedvesebb, se a leg­
ellenállhatatlanabb, se a legerősebb,
nem bizony, bár szép is vagyok, okos is, meg­
csinálok húsz fekvőtámaszt, néha kedves is va­
gyok, talán becsületes, őszinte is,
de mi az, amiben a legkülönb vagyok?
mi az, ami megkülönböztet?!
én GONDOLKODOM ! állapítom meg úgy,
mintha feltaláltam volna a teliholdat,
én másképp gondolkodom, mint más, külön­
bül, mint a többiek, én az igazságot keresem,
nemcsak a saját problémáimat és a házi felada­
tot oldom meg, hanem általános, lényeges, nagy
kérdéseket feszegetek, sőt, majd olyat találok
ki egyszer, amitől megváltozik a világ, amitől
jobb lesz mindenki, szebb és okosabb, és kö-

34
szönnek majd nekem is a bugyiboltban, mert
mindenki tiszteli a GONDOLKODÓT,
és én kamaszkoromban mindezt olyan komo­
lyan gondolom, amilyen komolyan caplatok a
a sárban, tűsarkú cipőben, emelt fővel,
kamaszkor, te isteni kamaszkor!

9.

Egy másik sárban meg azon töprengek - de

lehet, hogy nem is sár volt, hanem valami más,
ami alkalmat adott az elmélkedésre, talán
ücsörgés a villamoson vagy a számtanpélda fö­
lött, esetleg elbambulás ebéd közben vagy fi­
zikaórán -, szóval egyszer meg a munkámról,
hivatásomról álmodozom,
hogy én csak egy zongoraművész legyek?
vagy grafikus, akiből szintén sok tehetséges
akad? hárfaművész, aki csak plimezik, piamo­
zik, de ki látja pengetés közben az igazságom,
karmester, de hova szállnak a gondolataim, mi­
közben dirigálok, nem, én nem lehetek más,
csak alkotó ! csakis filozófus lehetek !
Ezt tehát könnyen eldöntöttem ott, az őszi
sárban vagy máshol, valamikor a kamaszkor
derekán, bezárult a kör; ami akkor a fagyos,
sárga villamoson még dafke-ötlet volt, valósá­
gos cél már, a hiúságom jól elintézett engem,
jaj, hiú kamaszok,
jaj, az a LEG, mindig mindenben a LEGet

35
elérni, a LEGnek tenni eleget, mindent a
LEGjobban csinálni, jaj, de ocsmány állapot!
amikor nem elégszel meg azzal, hogy különb­
nek látszol a többinél, hanem valóban különb
akarsz lenni,
amikor nem engedheted meg magadnak,
hogy ne a legjobb zene, ne a legjobb könyv
tessen,
amikor nem mutathatod többnek magad,
mint ami vagy, mert ezzel már lemondanál ar­
ról, hogy valóban te légy a legkülönb; egye­
nesnek is lenni, becsületesnek is, őszintének is,
mindennek,
ezt a feneketlen hiúságbogarat a kamaszkor
teszi a füledbe, amikor a legremekebb embe­
rek barátságára vágysz,
amikor nem engedsz annak a csábításnak,
hogy némelyek nem veszik észre, hogy milyen
hazug a kedvességed, nem veszik észre, ha bu­
taságot mondtál, mert az ő kedvességük sem
igaz, ők is butaságot mondanak, az se tűnik
fel, ha rosszindulatú vagy, mert ők is azok,
de te nem engedsz, nem alkuszol, klassz
akarsz lenni a klassz fejekért, még nem tudod,
hogy akkor leszel klassz, ha saját magadért vál­
lalod a klasszságot,
még csak hiú vagy,
te disznó kamaszkor, örökre nagyravágyó
embert faragsz mindenkiből, akit úgy isteniga­
zából elkapsz!
 Hát engem a kamaszkor elkapott, ráadásul
nagy gyönyörűséggel olvastam filozófusokat,
akik aztán még jobban aláfűtöttek ennek a fe­
nenagy hiúságnak, mondták ám, hogy minden
megvetendő, csak a tiszta ész nem, hogy a
gondolkodás a legnagyobb kincs, meg ilyene­
ket, mondták ám ezek a buzeránsok, impoten­
sek, aberráltak, lelki betegek, akik azért ficán­
koltak annyit az eszükkel, mert mi mással fi­
cánkoltak volna (tisztelet a kevés kivételnek),
szidták ám a nőket és a szerelmet, jól kitoltak
velem, hiszen én általában nő voltam, és álta­
lában szerelmes, hogy szégyelltem, én bolond,
mit tudtam még akkor, hogy a legnagyobb fi­
lozófia maga a szerelem, az, ha egy nő nő, ha
nőnek született, és férfi, ha férfinak,
ellentmondás, minden ellentmondás, egy ka­
masz egymagában minden, és mindennek az el­
lenkezője, soha többé nem rotyog a katlaná­
ban olyan erősen az a kotyvalék, amit ember­
nek hívnak.

10.
Pedig ha csak egyféle lehetnék, vagy okos,
vagy buta: vagy szép, vagy csúnya! szeretném
kiirtani magamból a jót, máskor a rosszat, a
gyereket, a felnőttet, a vidámságot, szomorú­
ságot, de maradok minden, maradok kamasz,
hadd legyen továbbra is nehéz dolgom,
tizenöt éves vagyok, első gimnazista, fenn

37
hordom az orrom, mert csinos kis fruska híré­
ben állok, udvarolnak ám veszettül,
a külváros menő orvosának a fia maga köré
gyűjti a csóró kis kölköket, fiúkat, lányokat,
közöttük engem, mindazokat, akikben akad
némi nagyravágyás, sznobizmus - persze, ha
ezt is rám olvassa valaki akkor, hát felnégye­
lem, bizonyisten, még hogy én nagyravágyó,
sznob...
zenét, sok jó zenét hallgattunk ötvenhárom-
ötvennnégyben magnóról (mert a srácnak volt
már magnója), Armstrongot, Ella Fitzgeraldot,
Brúnó Waltert, és Karajant, de hangversenyre
is jártunk, meg színházba (ez a fiú a legjobb
darabokra, a legjobb helyekre szerzett jegyet),
az anyukája „garden partykat” adott nekünk,
süteménnyel, gin-fizzel (mert külföldi italai is
voltak), elárasztott minket földi javakkal, ami­
hez alig jutottunk volna nélküle, mi meg el­
árasztottuk a barátságunkkal, nem a sütemé­
nyért és az A-dúr klarinétkvintettért, de mert
áldott jó gyerek volt, talán túl jó,
mondom, éppen első gimnazista vagyok, ép­
pen ennél a srácnál egy „estélyen” veszek
részt, és a következő jelmezben nyúlok el egy
fotelban: fekete kiskosztüm, fekete körömcipő,
fekete nylonkesztyűmben feketéspohár (mert­
hogy a fekete kesztyűt le nem venném még ak­
kor sem, ha rám vicsorog, hiszen minden nyu­
gati sztárfotón ezt viselték a nagy nők), hátra­
dobom a fejem, szabad kezemmel egy kopo-

38
 nyát vakargatok, csontkoponyát, és éppen én
vagyok a megközelíthetetlen nagy nő, aki nem
kapcsolódik felületes társasági csevegésbe, nem
nevet, nem csacsog, nem érvel, nem ugrál a lá­
nyokkal ki a vécébe meg be a vécéről, nem
táncol, csak szemlélődik az élet partján, vagyis
a fotelban,
majd megveszek, alig állom meg, hogy ne
kotyogjak közbe, ne viháncoljak én is, viszket
a fotel a fenekem alatt, de erős vagyok, és
csak biggyesztem a szám lefelé,
akkor belép ő, a huszonkét éves fiatalember,
az egyetemista, a felnőtt férfi, és leül a zongo­
rához, szépen játszik, egyből kiszúrom, ő is en­
gem, már mért ne bökné ki a szemét ekkora
póz,
és indul a szerelem, nagy rántással, mint a
harmincötös villamos, kicsi randevúk, hatal­
mas karácsonyi kakaós reggeli a kávéházban
és az első csók, amikor is éppen plakátot rajzo­
lok valamelyik iskolai rendezvényre, anyámék
a konyhában, a srác rakosgatja a festéktubu­
sokat, és akkor áthajol a plakát fölött, belete­
nyerel a tálkába, szétkeni a festéket, és csak
úgy, meg se kérdez, odanyomja a száját az
enyémre, én csak nézek, és tartom a számat
hősiesen egy ideig,
ez volt életem első csókja, így aztán azt hit­
tem, ez az igazi, ám hamarosan kiderült, hogy
sem ez a puszi, sem ez a fiú nem az.
A fiúnak sok nője volt rajtam kívül, „ta-

59
pasztáit, idős, tizennyolc, tizenkilenc éves fel­
nőtt nők”, én csak érdekesség voltam számára,
hamvas kis pipi,
de mikor erre rájöttem, volt haddelhadd, ra­
portra hívtam a srácot, felültem a legmaga­
sabb lóra, kihúztam a derekam, kezem csípőre
tettem, „önöztem” hirtelen, hogy megfelelő
súllyal nehezedjenek rá a szavaim, elmondtam,
hogy semmilyen sorba be nem állok se előre,
se középre, se oldalra (erre különben azóta is
kényes vagyok), és elküldtem,
ez volt az első öntörvényű lázadásom „eb­
ben a szakmában”, azóta sem felejtem el, már
csak azért sem, mert mindmáig megőriztem azt
a jó tulajdonságomat, hogy rögtön megugróm,
ha valami nem tetszik,
ugrálok is éppen eleget,
a srác elment, gondolom, nevetett magában,
én viszont többé nem törődtem vele, lezártam
egy perc alatt az egészet, mi az nekem,
azt hittem, ettől a szövegtől, az önözéstől, a
méltóságteljes, ám fájdalmas kiutasító hangtól
húsz évet öregszem, és mennyire szerettem
volna akkor húsz évvel öregebb lenni, vagy ha
nem, hát tízzel, mindegy, hogy mennyivel, csak
öregebb, öregebb,
ez a buta kamaszálom, vén buta tyúkká válni
minél előbb,
kamaszkor!

40
 11.
ősz van, szeptember, szagával, színével, reg­
gelével és alkonyával, iskolakezdésével, anyá­
mék két hétig még nyaralnak, én már sulizok
és étteremben eszem, ami aztán nagy szó kül­
városban, a degeszre zabálós kispolgárok csuda
finom házikosztja és életformája ellen való lá­
zadás,
amint megérkeznek a szüleim, azt mondja
az osztályfőnököm, ellátogatna hozzánk,
hát jöjjön.
El is jön, gőzünk sincs, miről lesz szó, hát
arról, hogy két hétig azzal dicsekedtem a töb­
bieknek, hogy egyedül vagyok itthon, hogy fel­
ügyelet nélkül élek, és milyen jól érzem ma­
gam, én azt csinálok, amit akarok; mesélik ám
a többiek, mondja, hogy mit csinálok, ő, az osz­
tályfőnököm ugyan nem nagyon ad a szóbe­
szédre, de tény, hogy ez alatt a két hét alatt
minden reggel karikás volt a szemem alja,
meg hogy feltűnően öltözködöm, festem ma­
gam, csúnyán beszélek, lekezelő a modorom,
étteremben eszem, nincs nekem rokonom, aki
főzzön?
és ő nem azért mondja, én úgy züllök el,
ahogy akarok, bár ő személy szerint nagyon saj­
nálná, de hát nem állíthat meg engem a lejtőn,
viszont arra kéri a kedves szülőket, hogy leg­
alább ne meséljem el a többieknek a viselt dol­
gaimat, mert „bomlasztom a közösség szelle-

41
 mét”, felkeltem a vágyat a gyerekekben, hogy
ők is így éljenek, mást is magammal ránthatok,
szóval én vagyok az „iskola réme”,
gondolom, a pedagógusoknak ilyen monda­
tokból kollokválniuk kell az egyetemen, frászt
voltam én rém, csupán örültem a szabadság­
nak, elmentem délután randizni a fiúmmal, az­
tán rohantam haza, élveztem, hogy ide-oda
csámboroghatok a lakásban, üvöltethetem a
rádiót, kornyikálhatok, olvashatok akár hajna­
lig, persze hogy fűnek-fának meséltem, milyen
jó dolgom van, amikor szerintem semmi szé-
gyellnivalóm nem volt, legfeljebb az, hogy ol­
vastam,
nem is vallottam be a lányoknak.
Anyámék ismertek, elküldték az őszit a fe­
nébe, hogy bízza csak rájuk a dolgot,
ezután már csak egyszer kapott el, emlék­
szem, összevesztünk a Tiltott játékok-on, neki
nagyon nem tetszett, ezen én felháborodtam,
visszapöntyögtem az órán, azt mondja, szeretne
velem beszélgetni délután, mielőtt hazame­
gyek, na, mondom magamnak, kell neked kar­
doskodni, jól letol majd az öreg, úgyse tudja,
hányadán álltok,
hát egészen más kerekedett ki a beszélgetés­
ből, igazi lelkizés, csak akkor még nem így hív­
tuk, nem emlékszem, mi volt a neve a nya­
valygásnak, majd hanyatt estem, azt mondja,
hogy én magányos gyerek vagyok, hogy előttem
mindig fal van, ami mögé nem láthat be senki

42
se, és én nem is tudok őszinte lenni, pedig ő
látja rajtam, hogy szeretnék, de nem megy,
mert a zárkózottságom nem engedi, és ez így
nem lesz jó, mert engem így nem szeretnek
majd az emberek, pedig én szeretetre éhezem,
azért is van velem ennyi baj, így nem lehet
viselkedni, hiába tanulok jól, ha egyszer ilyen
vagyok, meg olyan meg amolyan, ő megért,
mondja nekem, megérti, hogy kellene nekem
egy ember, akihez őszinte lehetek, aki nem élne
vissza a bizalmammal,
egy idős férfi ;
ne fecsegjek én a velem egykorú kölköknek,
nem valók hozzám, érettebb vagyok, mondjam
el neki, hogy kivel járok, mit csinálok, hány
fiúm volt már, mit mondanak otthon a szüleim
a rendszerről, mi a véleményem nekem, mit
gondolok a szerelemről,
de nálam ráfázott a pasas, abban az időben
nagyon bántott, hogy mindent őszintén kiko­
tyogok, nagyon tetszett hát, hogy nekem saját
falam van, hogy zárkózottnak képzel, ezen ké­
rődztem, miközben kérdezgetett, csámcsogtam
a hirtelen kapott zárkózottságon és magányos­
ságon, a falamon, hallgattam és mosolyogtam,
azt éreztem, hogy a szfinx sem hallgat külön­
bül, jaj, de örültem akkor magamnak, nem is
szedett ki belőlem semmit, nem is volt mit,
nem éltem csábos nemi életet, a szüleim meg
fütyültek a politikára, erről viszont nincs mit
mondani, és különben se kötöttem volna az or-

45
rára semmit, még ha striheltem volna, vagy po­
litikai összeesküvést szerveztem volna, akkor
sem,
az árulkodást mindig utáltam,
az osztályfőnököm tehát hoppon maradt,
nem is beszélgetett velem többé az én nagy fa­
lamról, sok-sok évvel később tudtam meg azt,
hogy igaza volt, kemény dió a nyíltságba,
őszinteségbe burkolt zárkózottság, de akkor
már egyáltalán nem tiszteltem semmiféle falat,
nem voltam büszke a sajátomra, nem irigyel­
tem másét, tudtam már, milyen nehéz pontosan
azt mondani, amit akarok, és fáj, amikor be
kell zárkóznom, nehogy megsebezzenek; és azt
is tudtam, hogy mások irigyelt hallgatása rend­
szerint semmit sem takar,
kamaszkor.

12.
Ilyen is voltam, és voltam olyan is, hányszor
volt nekem a legnagyobb a szám, és hányszor
nem mertem megmukkanni se, hányszor voltam
gyáva és hányszor merész; és buta és értelmes,
fölényes és alázatos, mennyi bajom volt ma­
gammal, pedig velem nem is volt túl sok baj.
Amikor hajnalfelé keveredtem haza, a re­
csegő parketten lehúzott cipővel settenkedtem
át, és némán bújtam ágyba, az ajtónyílásban
mindig megjelent az apám vagy az anyám feje,
alszom-e már, és csak akkor aludtak el, ha ott

44
szuszogtam a párnán, és másnap nem szóltak
egyetlen szót sem, azt is letagadták, hogy fenn
voltak egyáltalán, úgy csináltak, mintha nem is
tudták volna, hánykor érkeztem haza, tizenegy­
kor, tizenkettőkor vagy hajnali öt órakor,
hittek abban, ha meg tudják állni, hogy ne
tiltsanak semmitől, ami önmagában számomra
nem érdekes, úgyis megunom majd,
igazuk volt, meguntam az éjszakázást, mert
csak álmosan hallgattam a szellemeskedéseket
vagy szemtelenségeket, untam az izzadt tenye­
reket a derekamon, a rossz zenét, tizenhét éves
koromban egy teljes nyarat táncoltam át, to­
vább nem tartott a királyságom, ma is otthon­
ülő vagyok, és minden társalgást megunok fél
óra alatt, csak a beszélgetést nem.
Mutáló, nagy vihogásokkal verem a térdem,
és kedves, lágy hangon búgok, sejtelmesen mo­
solygok, és visítva nyerítek, vannak srácok,
akiknek csak a szép lány kell belőlem, meg va­
gyok sértődve, mért nem a fenenagy eszemre
buknak, és vannak szemüveges nyamvadékok,
akik csípik a nagyképű, okoskodó kamasz lányt,
hát az ördög vigyen el benneteket, a szépségem
az semmi?
vannak, akik kis békának tartanak, mások
meg izmos amazonnak, van, aki óriási rózsa­
csokrot küldözget, a családom káromkodik,
nem lehet úgy lemenni a pincébe, hogy valaki
hasra ne essen bennük (merthogy kánikulában
csak a pincében áll el a szalagos rózsa), és ak-

45
 kor én ezzel a rózsás sráccal olyan finom kis­
leányka vagyok, hogy csipkék nyílnak a fejem
búbján,
vannak a fanatikusok, akik képesek éjjel ki­
csámborogni utánam a külvárosba, azért, hogy
megtudják, hol lakom, és a fene félúton nem
viszi őket vissza Pestre, ezeknek aztán én va­
gyok a végzet asszonya, mert nekik mindenki
a végzet asszonya, úgy kell menekülni a lelki
életüktől, mint az iszapban lapuló piócától,
vannak a piti, de nagymellényű budai úri­
fiúk, akiknek kültelki liba vagyok, aki visel­
kedni se tud, mert mindig kitalál valami lehe­
tetlen marhaságot, és rendszerint meg is csi­
nálja,
és vannak a háromnapos szerelmek, izgalom,
veszekedés és szavak, szavak, kamasz-szavak,
élet, emberi humánum, életközösség, szövetség,
hazugság és hűség, és mint-két-magányos-jege­
nye-állunk-az-embertelenség-viharában-kinyújt­
juk-egymás-felé~zizegő-ágainkat-ó-ne-hadd-hogy
kitépjen-karodból-az-orkán, bizisten ilyeneket
mondtunk egymásnak, szerencsére ezeket so­
sem gondoltam komolyan, mert enyémek vol­
tak a délutánok, az álmodozások és reményte­
len szerelmek, enyém volt a Tito Gobbi, aki
megkapaszkodott a Rigolettóban, ha meglátott,
és sokáig remegett-értem-epekedve, míg enged­
tem neki hosszú félreértések és izgalmak után,
és nagy keservesen beleegyeztem abba, hogy el­
vegyen feleségül, és ötször nyitottam be a kony-

46
hából a szobába, mert a kegyes mozdulat nem
sikerült úgy, ahogy elképzeltem, és a mozdula­
tokat is napokig gyakorolhattam, mint a szi­
tuációkat, mert minduntalan félbeszakíttatta
velem őket egy vacsora, egy számtanpélda, a
múló idő és egyéb hívságok,
jaj, a kamaszkor reménytelen szerelmei,
a franciatanárom, akiről kiderült, hogy buzi
vagy impotens vagy micsoda, de valami zűrje
volt, az biztos, akkor én ezt nem tudtam, igaz,
hogy egy kicsit nagy volt a feneke, az órán
mindig engem nézett az égő fekete szemével, és
én a rám néző, égő fekete szemektől még ma
is kiborulok, otthon aztán el lehetett képzelni,
hogy azok a szemek ott égnek mellettem a kis­
párnán, jézus,
azok a történetek, amiket én kamaszkorom­
ban végigjátszottam az utcán, szobában, villa­
moson, és az iskolafolyosón, egy hangverseny­
terem előcsarnokában; azoknál a történeteknél
szentimentálisabb, banálisabb, giccsesebb törté­
netet még írónak is nehéz kitalálni, de mióta
nem játszom egyedül, azóta félek egy kicsit,
hogy tényleg vénülök,
ezek az álmok védtek meg a kíváncsi, rossz­
ízű nyomkodásoktól, a bugyiszeretkezésektől,
mert mit tehet velem egy zsíros bőrű, suta kezű
kamasz, amikor délelőtt a történelemkönyvből
kinyúlva Gérard Philip simogatta meg a ha­
jam, és holnap a franciatanárom egészen bizto­
san hazakísér.

47
 Múlik az idő, és érzem, hogy szeretnek, és
nem szeretnek, hogy a nagynéniknek nem va­
gyok elég buta, kövérke és álszent, a szám is
nagy, a fiúk sutyoroghatnak nyugodtan a ké­
nyes témáról, nem játszom meg magam, nem vi­
horászok, de a gyakorlatban nem kezdhetnek
velem semmit, mert hamar megkapják, hogy
kisapám, nézz bele a tükörbe, nem kellesz, csú­
nya a fogad,
az okos fiúknak túl könnyed voltam, nem
tiszteltem kellően a sznob eszüket, bár én is
latin szavakkal káromkodtam, a szüleimnek
sem voltam eléggé szabályos, a tanáraim pedig
féltek, mert sohasem tudhatták, mi a fenét ta­
lálok ki megint,
senkinek sem voltam igazán megfelelő, sen­
kinek se voltam igazán jó,
de legkevésbé magamnak. Elsősorban magam
ellen lázadtam: miért vagyok olyan, amilyen­
nek mások szeretnének látni, képmutató va­
gyok és hazug, úgy viselkedem, ahogy elvárják
tőlem, nem mondom meg a véleményem, nincs
is egyéniségem, nem vagyok én semmilyen, se
kislány, se a végzet asszonya, se okos, se buta,
se jó, se csúnya, se szép, se semmi se, ha kur­
vának tartottak hát azért sértődtem meg, ha
meg nem, akkor azért,
milyen vagyok én?
Semmilyen se vagyok.
Magam ellen lázadtam, mert nem tudtam

48
még akkor, hogy a kategóriák ellen kellene lá­
zadni, és mert nem tudtam, hát
magamat piszkáltam :
nem vagyok EGYÉNISÉG,
fájt, hogy nem szeretnek, boldog lettem
volna, ha csodálnak, ha elismernek, de nem,
mert soha senkit se csodálnak, és senkit se is­
mernek el, aki nem akarja igazán, és aki nem
áldoz érte, márpedig én nem áldoztam, mert
szerencsére egy kicsit mindig fontosabb volt,
hogy klassz legyek, mint hogy annak tartsanak.
Durva voltam és modortalan, durván kértem
számon tőlük, a felnőttektől, miért nem bol­
dogok, nem értettem, nem is akartam megér­
teni, miért élnek annyira rosszul ezek az oko­
sok, akik nekem fölényes tanácsokat adnak,
akik mindent-tudnak, csak éppen élni nem
tud egyik sem, semmit se fogadtam meg abból,
amit nekem mondtak - ösztönösen nem fogad
szót egyetlen kamasz se -, nekem aztán ne ma­
gyarázzanak, ne bántsák a szerelmet beteges
aggok, akik senkit se szeretnek, és őket se sze­
reti senki, ne szidják a szépséget rút arcú öreg­
asszonyok, ne nézzék le a bátorságot megalkuvó
puhányok, ne áradozzanak a tisztaságról mocs­
kos barmok, és ne fölényeskedjenek, ne oktas­
sanak, ne nevessenek ki, amikor halálos komo­
lyan veszem azt, hogy nekem kell megválta­
nom a világot, ha egyszer ők nem váltottak
meg nekem semmit, ne nevessenek ki az őszin­
teségemért, amikor ők meg se próbálták, és ne

49
mondják mindenre, hogy úgysem sikerül, azért,
mert nekik nem sikerült.
És már nem tudom, hogy ezekből a gondola­
tokból mi fogalmazódott meg bennem akkor,
és mi az, ami sokkal később, csak arra emlék­
szem, hogy nagyon haragudtam a butaságra,
és szerencsére, tehetetlen voltam a saját őszin­
teségemmel szemben.
Nem emlékszem, valóban ilyen voltam-e,
csak azt tudom, hogy hiszek abban a komoly
lányban, aki akkor voltam, irigylem, tartok
tőle, és szeretnék hozzá hasonlítani, ahogy
minden igazi kamaszt csodáló szeretettel nézek
ma is,
a kamaszok valóban megválthatnák a vilá­
got, ha nem lennének tizennyolc évesek.
Ám ekkor jött egy történelmi pillanat, és
ebben a hónapokig tartó pillanatban befejező­
dött a kedves kamaszkor, a bumburnyák ka­
maszkor, a mosolyogni való, sírni való kamasz­
kor,
egy októberi nap estéjén.

13.
Azzal kezdődött, hogy Sztálin ötvenhárom­
ban meghalt. Emlékének tisztelegve mindenki
némán állt egy percig, gyászolni kellett, voltak
olyanok, akik idegösszeroppanást kaptak a bá­
nattól, ma viszont attól kapnának idegössze-

50
roppanást, ha erre figyelmeztetnék őket, mert
azok az emberek, akik nehezen szoknak meg
egy új fekhelyet, és nem tudnak leszokni az
orrpiszkálásról, és évezredek óta azonos néze­
teket vallanak a szerelemről, bámulatos mó­
don, szinte napok alatt képesek hatalmas vál­
tozásokra politikai okokból, és mint a centri­
fuga a mosott ruhából a vizet, úgy pörgetik ki
magukból addigi véleményeiket, magatartásu­
kat,
én elröhögtem magam a negyvenötödik má­
sodpercben, mert nekem ma is röhöghetnékem
van templomban, temetésen és értekezleten,
mindenhol, ahol némán kell áhítatoskodni, én
tehát röhögtem, meg is kaptam érte a maga­
mét, ma ugyan már nyugodtan tehetném, de ki
lehet vajon számítani, mikor röhögjön az em­
ber és mikor ne?
én nem tudtam, mi volt azelőtt, nem volt
tapasztalatom, nem érdekelt a múlt,
nekem az új világot az ötvenes, ötvenkettes,
ötvenhármas évek jelentették,
amikor én a politikát észleltem, ez a poli­
tika a rajgyűlés volt, a csapatgyűlés és az őrsi
összejövetel, faliújság meg indulók; indulók
reggel óra előtt, óra alatt, és délután és szóra­
kozás helyett és szórakozásnak, zakatoltunk, és
indulóra mostunk fogat, a népdalokat is induló
gyanánt kellett énekelni, zötyögtek a teher­
autók, és zötyögtek rajta a népdalok, ez a zö-
työgtetés évekre megutáltatta velem a népda-

51
lókat, mert énekelni kellett őket, mert a nép­
dal is politika volt, és József Attilát is meg-
utáltatta egy időre, mert őt is szeretni kellett,
de vele együtt egy sereg tehetségtelen ala­
kot is,
persze félni is kellett, mert azt akarták, és
hallgatni is kellett, mert mindenki félt, még
szép, hogy megutáltatták velem a félelmet és a
hallgatást is,
és újra csak rajgyűlés, és újra csapatgyűlés,
és újra menetelés, menetelés porban és esőben,
kis kölkök voltunk, órákig ácsorogtunk, énekel­
tünk éhesen, fáradtan, ha arra járok, a mene­
teléseim útján, elszörnyülködöm, milyen hosszú,
ma is milyen reménytelen a kötelező menetelé­
sek emlékétől,
én erre ébredtem, nekem ez volt a vekker,
ez csörgött, amikor kinyitottam a szemem a vi­
lágra, nekem aztán beszélhettek,
a nálam idősebbekre még ma is úgy nézek
egy kicsit, hogy ezek vagy hülyék, vagy disz­
nók, kivéve azt a nem is kevés gondolkodót,
aki a saját világmegváltó eszméit ültette a moz­
galomba addig, amíg csak egy módja volt,
mert az igazaknál vérre megy az ilyen játék,
hazavághatják őket egy életre,
én arra ébredtem, amit itt csináltak nekem a
felnőttek, volt okom haragudni, talán egy do­
log akadt, aminek örültem, hogy nekimentek
a vallásnak, az egyháznak, a jóistennek, az un­
dok bigottoknak, ma már nem tudhatjuk, hány

52
ember szabadabb csak azért, mert nem tették
kötelezővé számára az istenhitet, hány gyerek
nő fel természetesebben,
de csak szidtam a felnőtteket, hogy miért
velem etetik meg azt, amit ők kozmásítottak
oda,
forgott tőle a gyomrom.
És akkor az orrom elé tolja magát egy igazi
csinn-bumm, pak-pak, egy „haddelhadd”, pe­
dig akkor még nem volt divat a plasztikbomba,
akkor ez az egész, ami történt, olyan volt ne­
kem, mintha mesében lennék, mintha ifjúsági
regényt olvasnék az utcán, mintha forradalmi
filmet rendeznének a kedvemért, hogy tessék,
kislányom, tessék, neked is legyen részed ab­
ban, amiért mi akkor nagy port vertünk fel,
ugyan ez nem az igazi, de megjárja,
tessék, feldöntöttünk két villamost, látod,
nemcsak lódenkabát van az utcán, tessék,
adunk a pici praclidba röpcédulát, nézd, mi­
lyen érdekes, a tied, elviheted, rohangálhatsz
te is a tömegben, ugye milyen mókás, nézd,
melletted gyújtunk fel egy autót, fenn ég a ke­
reke, látod, itt, az utcasarkon, megmászhatod
a kerítést is, ha nagyon csípi már a szemed a
könnygázbomba, lövöldözünk is a kedvedért,
neked is adunk fegyvert, nézd, annyi az ember
éjszaka a téren, mintha éppen szilveszterez­
nénk, ez a mi luxusunk, októberben szilveszter,
meg is halunk bele, sebaj,
csak néztem, mint ló a moziban, ilyen is van?

53
 Nekünk kashanadrág, tréningruha és mici­
sapka volt a lánykorunk, nem zsabó, csipke­
blúz, cigányjelmez, a mi életünkben nem volt
romantika, hál’istennek el is szoktunk tőle, ne­
kem hihetetlen volt az egész, hihetetlennek tar­
tottam, hogy másnap ropogó fegyverekre ébred­
tem, kihallatszott a külvárosba is, pedig való­
ban azt hittem, egy eltévedt szilveszter: más­
napra nem marad belőle más, mint egy-két se­
besült, pak-pak, kinyitom a rádiót, erősödik,
pakk-pakk,
ma nem kell iskolába mennem, izgatott va­
gyok, remeg a gyomrom, meddig nem kell is­
kolába menni vajon, biztosan nem sokáig,
gyanús volt akkor nekem ez a mesejáték és
fájdalmas, ismertem azért egy-két dolgot, a
fegyverek ropogása fájdalmat hagyott maga
után, az emberek nem azért vannak, hogy lelő­
jék őket,
azok a fegyverek egyszer csak elhallgatnak!
Csakhogy nekem közben világgá ment a ka­
maszkorom, ez alatt a pár hónap alatt cinikus
lettem, vagy legalábbis igyekeztem az lenni, ci­
garettáztam, lagymatag lettem és búskomor, el­
hitettem magammal, ez vagyok én valójában,
kínai könyveket olvastam, kínai klasszikuso­
kat, tanultam a keserű, bölcs, mosolygó ciniz­
must, az idegen szokásaiktól azt hittem, oko­
sabbak is, pedig ha arra figyeltem volna, hogy
van saját bölcsességem is, jobban érezhettem
volna magam.

54
 14.
Nagyon régen, valamikor tizenegy éves ko­
rom táján, egy este, amikor anyámék nincsenek
otthon, egyedül vacsorázom, megmelegítem ma­
gamnak a paprikás krumplit, belevágok két tíz­
centis kolbászdarabot, mert a paprikás krumplit
nagyon szeretem, de kolbásszal jobban, hát még
a kovászos uborkát hogy szeretem, két hatal­
mas kovászos uborkát is teszek tehát a tányé­
rom mellé, magam elé teszek egy könyvet, és
hogy minden együtt legyen, bekapcsolom a rá­
diót, Csajkovszkij-zongoraverseny van, sose
hallottam, valami gémoll vagy bémoll, másnap
megkérdezem a zongoratanárnőmet, igen b-moll
zongoraverseny, ő is azt mondja, nagyon szép,
papapa-pam-pam-pa-pam-pa-pa-pa-pam-pam-pa
-pam-pa-pa-pa-pa-pam-pam-pa-pam, csodála­
tos, hallgatom a zenét, előttem a nyitott
könyv, rágom a kolbászt, kezemben a ková­
szos uborka, könyökig csurog a leve, végignya­
lom nyelvemmel a csuklómat, paprikás-zsíros a
szám csücske, tányéromban a paprikás krumpli,
megnézem az órát, hét óra van, valami törté­
nik ekkor velem, potyognak a könnyeim, eszem
tovább - istenem, de jó -is mosolyogva sírni -
és én, a tizenegy éves kölök akkor, abban a pil­
lanatban kijelentettem, ezerkilencszáznemtu­
domhányban, pénteken este hét órakor, hogy
életem legboldogabb órája ez,

55
 és igazam volt, még ma is annak tartom, és
ha halálomkor is annak tartom még, az sem
lesz baj,
lehet, hogy nem tizenegy éves voltam.

15.
És elérkezett az idő, amikor már nemcsak
velem játszottak, nekem is játszanom kellett.
Azt mondtam, hogy vége a kamaszkornak?
Hát jól kitolnék magammal, ha elhinném,
hogy vége már valóban, hogy felnőtt lettem én
is, olyan, amilyennek kamaszkoromban láttam
őket, ha elhinném, hogy én is „megfontoltan
cselekszem”, hogy „jól tudok bánni az embe­
rekkel”, hogy „tapintatos vagyok”, és „elértem,
amit akartam”, és „jaj, aranyom, ez egy olyan
kedves kis nő” vagyok, és „rendes, megbízható
ember, úgy vélem” vagyok, „ó, ne féltsd, meg
tudja az magát védeni” vagyok, jézus, nem is
folytatom. ..
ha elhinném, hogy a világot csak akkor akar­
tam megváltani, amíg a Gérard Philip barát­
ságára áhítoztam, és a Mel Ferrerbe voltam
szerelmes,
hogy csak addig foglalkoztam a „belbecs­
csel”, amíg nem kellett minden este vacsorát
főznöm,
hogy a könyveket csak azért faggattam, hogy

56
ma már én is nyugodt lelkiismerettel olvashas­
sak detektívregényeket,
hogy a zene csak addig volt mindenható is­
tenem, míg bekebeleztem azért, hogy aztán di­
csekedhessek vele, hogy csak addig voltam
klassz, bátor és merész és főleg becsületes és
őszinte, amíg más nem is lehettem, mert gye­
rek voltam,
jézus, nem hiszem el!
Csakhogy ez sajnos nem egyszerűen hit vagy
nemhit kérdése, nem én döntöm el, milyen va­
gyok, ez is olyan, mint minden más, vagy így
van, vagy úgy, de valahogy mindenképpen van,
és mindegy, hogy én mit hiszek, és mit nem hi­
szek.
Már érettségizek is, úgy gondolom, hamaro­
san megmutathatom a felnőtteknek, hol lakik a
jóisten, és természetesen, ebből nem lesz semmi,
minden másképp történik, mint az elképzelé­
seimben, és ez így nagyon is jó, túl egyszerű
lenne, ha a felnőtt úgy tudna élni, ahogy azt
kamaszkorában kifundálta ...
még az a bizonyos, az az ötvenhatos ősz
van, szeptember, a szünetben csipogják ám ne­
kem a lányok, te, új tanár érkezett, vadító fiú,
ezt fogd meg, szőke, kék szemű és nőtlen, fogja
az ördög, sem a tanárokat nem szeretem, se a
szőkéket, se a kék szeműeket, se az öntelt szép­
fiúkat, éppen másba vagyok szerelmes, mit tu­
dom én már, kibe,
futok lefelé a lépcsőn, megperdülök magam

57
körül a fordulóban, nicsak, az új tanár, ez tény­
leg szép, mekkora szeme van, lehet, hogy ne­
kem mégiscsak tetszenek a kék szeműek,
aztán novemberben valamikor, a kijárási ti­
lalom idején megyek nálunk az utcán, a külvá­
rosban, jön velem szemben egy ruganyos isten,
őzbőr kabátban, néz a nagy kék szemivei, hát
ez a tanár úr, mi a fene, mondom magamnak,
falusi vagány vagy te is, hát nem bemegy a Jé­
zus Szíve templomba, méghozzá a Jézuska
fiacskája vagy, de kár érted, kuncogok, megyek
tovább, el is felejtem a dolgot, más baja van
most ennek az országnak, nekem is.
A szomszédék lánya tavasszal átszól a kerí­
tésen, átmásznék-e hozzájuk, van nála egy kol­
léga, aki többször látott már császkálni a kert­
ben, sokat beszéltek rólam, kíváncsi rám, jó,
mondom, megyek, csak kirittyentem magam,
ne rittyentsd, mondja a lány, mert mindjárt in­
dulnia kell a tilalom miatt, átmászom a keríté­
sen, a szitatérdű tréningruhában, maszatosan,
merthogy éppen a földiepret kacsoltam, meg­
nézem a fiút, hosszú, fekete, kopaszodó srác,
gúnyolódik a szemüvege mögül, és én nem sze­
retem a hosszúkat, sem a kopaszokat, sem a
szemüvegük mögül gúnyolódókat,
és mit csinálok én, a tizennyolc éves, miután
ezeket állapítom meg a szőkéről és a feketéről?
Hát a feketével csókolózom, és megszerzem
magamnak a szőkét.

58
 Amikor aztán igazán beleszeretek a szőkébe,
azonnal közlöm ezt minden udvarlómmal, el­
küldöm őket a fenébe, nem csókolózom többé a
feketével, és dühös vagyok magamra azért az
egyenességért, nem női tulajdonság, tudom,
nagyon szeretném, ha tudnék valami fontosat
nem megmondani, ha tudnék a feketével he­
tyegni, miközben a szőkét szeretem, a többiek­
kel meg táncolni járnék, bolondítanám őket, de
nem, ilyen hülye vagyok, leépítek mindenkit,
és valahogy érzem, jól van ez így,
sok marhaságot csináltam már, csinálok majd
ezután is, de sohase maszatoltam össze az éle­
temet,
sose voltak párhuzamos kapcsolataim, ha egy
ember elé álltam, mindig egyedül álltam elé,
nem lengett körül se volt szerető, se volt férj,
se barát, se szülő, engem sohase kellett elsze­
retni valakitől, soha senkit se szerettem azért,
mert a másik nem szeret... azt akkor még
nem tudtam, hogy mindig így csinálom majd,
állandóan megnehezítve a dolgomat, akkor
nem tudtam, csak azt éreztem, hogy így kell
cselekednem, akárhogy áll a világ,
nyakig benne voltam a pácban, tavasz volt,
tizennyolc éves tavasz, az az átkozott gimná­
zium tündérpalota lett a számomra, naponta
láthattam a szőkét, ha a folyosó másik végén
volt, akkor is egymást néztük, persze bámult,
sütött belőlem a szerelem, engem nem tanított,
Így egy szót se váltottunk, csak a kellemes

59
 mély hangját ismertem, ugyanazon az úton men­
tünk reggelenként az iskolába, sokszor száll­
tunk egy villamosra, és az az egy-két hónap
pontosan elég volt nekem arra, hogy „a hul­
lámos, szőke haj” mögé, a „hatalmas, mélykék
szemekbe, a keskeny csípőbe, érzéki szájba,
akaratos állba”, mint egy zsákba belerázzam
az elképzeléseimet az „igazi férfiról”, aki bá­
tor, okos, hős, imádja a zenét, beszél franciául,
mindent tud, és én vagyok az egyetlen nagy
szerelem az életében,
csak sajnos sohasem voltam az az ember, aki
ha valamit elképzelt, ne valósította volna meg,
azért kellett a saját bőrömön megtanulnom -
és kell ma is -, hogy vigyázzak a fantáziámra,
mert megvalósítom az elképzeléseimet akkor is,
ha vad baromságok,
tehát egy este a tanár úr nálunk vacsorázik,
jaj, mint egy múlt századbeli biedermeier
leányregény, olyanok a szavaim, közhely törté­
netnek, közhely szavak dukálnak, ez most itt
rossz közhely, mert hamis közhely, különben is
akkor gondoltam volna meg, mit csinálok,
szóval a tanár úr nálunk vacsorázik, én pe­
dig a szendvicstál és a süteményestál között va­
lamiért kimegyek a konyhába, talán sóért, vagy
csak kitalálok valamit, hogy egyedül lehessek
egy pillanatra, becsukom az ajtót, fel se gyúj­
tom a villanyt, az ajtófélfának vetem a hátam,
rémülten, izgatottan és boldogan panaszkodom
a konyhaszekrénynek: hát ez a pasas pontosan

60
olyan, amilyen pasas nekem nem kell! ez mes­
terkélt és buta! ez egy bigott parvenü!
jézusom, mindannak az ellenkezője, amit el­
képzeltem róla,
de már késő, mondom bölcsen a kredenc-
nek, már szeretem, már bedőltem a saját ál­
maimnak, amiket az utcán és matematikaórán
szövögettem magam körül, már csókolózni sze­
retnék vele, és ekkor ott, a sajnálkozó szek­
rénnyel szemben, a sötét konyhában megérzem,
hogy felnőttem,
hiába látok most ebben a pillanatban tisztán,
már nincs szükségem az eszemre, felgyújtom a
villanyt, kimegyek a fürdőszobába pisilni, a tü­
körben nézem az arcom, ez az arc már boldog,
örül annak, hogy megkaparintotta a szerelmet,
hogy itt van, ég a képem, viszem be a sót vagy
mit a szobába, és ettől a perctől kezdve még
izgatóbb számomra a pasas, mert idegen, ide­
gen is marad örökké, az idegenségét akarom
majd legyőzni,
minden mondata más, mint amit várok tőle,
este ágyban letolom magam a szavaimért,
mozdulataimért, hülye voltam és nevetséges,
gyerekes, nem tudtam még akkor, hogy óva­
kodni kell attól az embertől, akinek a társasá­
gában hülyének érzed magad, és zavarban
vagy, hagytam volna menni isten hírivei, de
nem hagytam, rámásztam, és megkaparintottam
a tanár urat.

61
 16.
A fekete pedig ezután nagyon sokáig volt a
barátom,
ma sem tudom, ártott-e vagy segített, kö­
szönnöm kell-e neki, ha találkozom vele, vagy
az utca másik oldalára futnom előle, mint
ahogy azt se tudom, igazán cigány volt-e az
anyja, és az apja kleptomániás, vagy csak ha­
zudta, mert szerette a cigányokat és a tolvajo­
kat, mert hiszen szeretett mindenkit, aki kicsi
volt és elesett, és egyben haragudott is min­
denkire azért, mert kicsi volt és elesett,
vagy talán azért mondta mindezt úgy, hogy
máig se tudhassam, mi az igazság, mert szé­
gyellte az anyját és az apját,
vagy azért beszélt úgy, hogy azt higgyük, ha­
zudik, mert nem akarta, hogy kérkedésnek ve­
gyék, amit mond, vagy azért is, azért is, ama­
zért is,
nem tudom, azt hiszem, nem is fontos, csak
az, hogy milyen volt, ő közelítette meg mindig
legjobban az igazságot, mert legalább minden
hamisat lerombolt maga körül, és ez nagy szó,
de azt már megint csak nem tudom, vajon a
leglényegesebb dolgokat tudta-e, hogy csak zse­
niális volt-e vagy bölcs is,
ez a fekete, ez volt az egyetlen olyan pasas,
aki sok tárgyi tudást használt fel a saját gon­
dolkodásához, talán túl sokat is, mindent tu­
dott, csak azt nem, mi az, amit nem kell tud­
nia,
62
 egy Krisztus idealizmusával ment neki a vi­
lágnak, mindent és mindenkit tökéletesnek sze­
retett volna látni, de mert senki és semmi nem
volt az, mert nem is lehetett, ezt nem viselte el,
rombolt maga körül mindenkit, akit csak ért,
és mindent, amit csak ért, alkotni szeretett
volna, de ördögi dühvei rombolt,
ez volt az egyetlen pont, ahol a hosszú, fe­
kete, szemüveges barátom építménye összedűlt,
és megint nem tudom, hogy mi volt az oka
annak, hogy nem csinálta meg azt, amire képes
lett volna, vajon az-e, hogy nem érte el saját
tökéletes eszményképét, vagy mikorra elérte
volna, semmit se tartott tökéletesnek, nem tu­
dom, nem tudom,
csak azt tudom, hogy nagyon tiszteltem és
szerettem, hogy sokat veszekedtünk, hogy utál­
tam és rajongtam érte,
csak azt tudom, hogy aki bántja, igazságta­
lan, mert több mindenkinél, ha elbukik, azért
bukik el, mert túl sokat akart önmagától, min­
denkitől, és ez a legkisebb bűn, ami létezik,
hogy szerette az embereket és utálta őket,
mert nem hagyták szeretni magukat,
a mai napig nem tudom, hogy csodálatos
mester volt-e vagy irigy kutya,
ma se tudom, hogy akkor, amikor egy-két hét
után abbahagytuk a veszett csókolózást, a tanít­
ványává fogadott-e, vagy ellenségévé válasz­
tott, akit le kell fújnia a világról, hogy szét­
szálljon, mint egy gyermekláncfű,

63
 csak azt tudom, hogy éjjel-nappal sírós gon­
dolkodásra kényszerített, nehéz őszinteségre,
képes volt órákig türelmesen segíteni azért,
hogy a buta fejemmel végiggondoljak valamit,
és ha félúton megálltam, hát dialektikus bika­
csekkel vert tovább, és órákon keresztül türel­
mesen sértegetett, vagy azért, hogy elveszítsem
az önbizalmam, vagy azért, nehogy hamis illú­
ziók maradjanak bennem,
mindezt nem tudom, tizenegynéhány éven át
fél éjszakákat bukdácsoltunk végig a városon,
innen ismerem a külvárosi csehókat, a belvá­
rosiakat és a budaiakat, minden kricsmiben egy
féldecivel erősítettük meg a beszélőkedvünket,
és még az ötödik féldeci után is színjózan vol­
tam a friss levegőtől, a csámborgástól és attól
a rohadt melótól, amit az agyammal végezte­
tett, ókori filozófiaoktatás volt ez vagy elfoj­
tott szerelem, nem tudom,
hogy kültelki buta libának tartott-e, aki eről­
ködik, mert a legmagasabbra akar felkapasz­
kodni a szamárlétrán, és csak ettől a fenenagy
erőlködéstől válik egy kicsit értelmesebbé,
mint amilyen amúgy is lenne, vagy erős ellen­
félnek, akit még erősebbé kell tenni, vagy egy­
szerűen szeretett, és örült mindennek, amit át­
adhatott nekem, amitől én gazdagodtam, nem
tudom,
csak azt tudom, hány éjszaka bőgtem egy-egy
beszélgetés után, és hány hajnalon kényszerül­
tem arra, hogy tisztába tegyem a szaros gondo-

64
lataimat, hányszor szégyelltem, hogy a világon
vagyok, és hányszor örültem neki, ma sem tu­
dom, hogy magabiztosabban élek-e nélküle,
vagy beletörik a bicskám a buliba, és feladom,
ha nem teszi állandóan próbára a szakítószi­
lárdságomat, hiszen magam is azt próbálgat­
tam, meddig bírom cérnával,
ma sem tudom, hogy szeretett-e, szemérmes
volt-e vagy gyönge, jó-e vagy rossz, bolond-e
vagy sem,
csak azt tudom, ha mindannyian olyanok
lennénk, mint ő, csak ő lenne a legtökéletesebb
ember a világon.

17.
Érettségi előtt összebarátkozom egy osztály­
társnőmmel, eddig távolról tiszteltük egymást,
mert utáltuk egymást, most pedig hirtelen
mindketten kíváncsiak lettünk a másikra, így
aztán rövidesen kiderül, hogy egyikünk se em­
berevő szörnyeteg, elhatározzuk hát, hogy egy­
szer összeülünk valami igazi nagy filozófiai be­
szélgetésre, és mert felnőttek vagyunk már,
nem a kisszobában beszélgetünk, sem pedig a
tornatermi öltözőben, hanem kiöltözünk, és el­
megyünk a világ legelőkelőbb szállodájába
megváltani az egész világot szállodástul, gim­
náziumostul.
Ki is rittyentjük magunkat, bevillamosozunk
a Duna-partra, beülünk a szálló halijába, amit

65
akkoriban én következetesen „foajénak” emle­
gettem, hallgatjuk a délutáni tánczenét, és be­
szélgetünk az életről, a világról, mit tudom én,
miről, sóhajtozunk, lenézzük a táncolgató osto­
bákat, azokat a fiúkat is, akik minket kérnének
fel, mert akadnak ám bőven, hiszen a szemük­
ben két facér lány vagyunk, mi mások lehet­
nénk, a zseniség most nincs kiírva a homlo­
kunkra,
minek jöhettek ide, gondolják, ha nem tán­
colni, mi meg egyre dühösebbek vagyunk,
bezzeg, ha férfiak lennénk, nyugodtan beszél­
gethetnénk akár a cserebogarak virágba boru­
lásáról is vagy más roppant fontos dologról,
mindegy, nem zavarna bennünket a kutya se,
dühöngünk, hogy egy lány, vagy kettő, ki se
teheti otthonról a lábát, nem sétálhat az őszi
avarban, nem lötyöghet rosszkedvűen vagy vi­
dáman, nem ülhet be egy presszóba anélkül,
hogy valaki el ne akarná kapni a hátulját, il­
letve az elejét,
ez így tarthatatlan, háborodunk fel, azért is
megmutatjuk, hogy mi itt igenis beszélgetünk,
és az istennek se táncolunk, vicsorgó fogakkal
folytatjuk, már azt se tudjuk, az alanyt tes­
szük-e az állítmány elé vagy a dühünket, a fér­
fiak pedig most már ránk szállnak,
talán a velszi hercegre vársz, aranyoskám ...
ha keresni akartok, lányok, szálljatok le a
magas lóról, mert felkopik az állatok...

66
 kefét nyeltél, galambom, én mást nyeletnék
veled ...
én már majdnem elbőgöm magam, mert gyű­
lölöm, ha zaklatnak, azt se szerettem soha, ha
a lányok az iskolában hozzám értek, minden
agresszió kihoz a sodromból, minden érintés,
amit nem én kívánok, bánt, az erőszakot akkor
se viselem el, ha szavakkal ütnek,
amikor is egy harmincnyolcasnak látszó úri­
ember, aki már többször is felkért, megkérdezi,
leülhet-e egy kicsit hozzánk, mondani szeretne
valamit, bólintunk, talán mert félünk, mert vé­
delmet várunk tőle, talán azért, mert tetszik
egy kicsit,
ma már nem tudom,
azt mondja, jobb lenne elmennünk innen,
mert nagyon dühösek azok az aranyifjak, nem
fér a fejükbe, minek ülnek maguk itt, ha nem
akarnak a kedvükre tenni, mi persze, egymás
szavába vágva magyarázzuk neki, hogy minek
ülünk itt, ő csak mosolyog, és azt tanácsolja,
menjünk át a bárba, ott békiben hagynak,
át is megyünk hármasban, okos fogás volt,
elismerem, csakhogy aranyos is volt, aznap este
vagy húsz jegyet eladtunk neki az érettségi bá­
lunkra, drága italokat fizetett nekünk, gálán­
sán és udvariasan vitt haza minket taxival,
úgy feszítettünk az osztálytársnőmmel a ko­
csiban, mint két anyacsászárnő a koronázási ün­
nepségen,
hát így ismertem meg én a barnát. Húsz év-

67
vei volt idősebb nálam, veszettül csinos volt,
és szép barna szeme volt, nagystílű, értelmes,
menő vagány volt, és én szeretem a magasakat,
a barna szeműeket és a vagányokat is,
csak éppen ezt a barnát nem szerettem,
enyém volt tehát a barna pénz, a fekete ér­
telem és a szőke szerelem, és én ma már tu­
dom, bármennyire marha is voltam, klassz do­
log volt tőlem, hogy a harmadikat választottam
a három közül, nagy baj lett volna, ha tizen­
nyolc éves fejjel fontosabbnak tartom a pénzt
vagy az értelmet, mint a szerelmet, azt hiszem,
nagy baj lenne ez mindig is.
Csak éppen azt nem tudtam, hogy nem ezek
közül kellett volna választanom.

18.
Szép volt ez a szerelem, vagyis inkább ő
volt szép, a Csua, de valóban szép volt talán
maga a szerelem is, csak nehezen emlékszem
rá, mert ha valami attól szép és attól izgalmas,
hogy cukkolják az embert, akkor az ember saj­
nos később már csak arra emlékszik, hogy cuk­
kolták,
én is csak arra emlékszem már.
Hogy egy szombat délután együtt mentünk
hazafelé az uszodából, cuppogott az ázott avar
a lábunk alatt, kérdezem tőle, este hányra
jössz, elmegyünk-e valahová?

68
 nem, ő ma este nem ér rá, a kollégáival kell
egy mulatságon részt vennie, amolyan unalmas
félhivatalos muri, innia kell, és hülyeségeket
dumálni hozzá, hát veled megyek, akkor talán
nem lesz olyan unalmas, mondom tiszteletre
méltóan vak önbizalommal,
nem szól egy szót se, csak megérzem, hogy
nem akarja, nem értem, kérdezgetem, faggató­
zöm, miért nem visz magával, hiszen hónapok
óta együtt járunk, nem?
mert mindig vadat mondasz, lehetetlenül vi­
selkedsz, mondja végül, látom, hogy ebben a
pillanatban jut eszébe ez, és belemegyek, pedig
sejtem már az igazi okot, de nem merek rákér­
dezni, úgyis hazudna ;
mint ő hiszi, tapintatból,
szóval belemegyek, tudod jól, hogy ragyogóan
viselkedek, ha akarok, igen, feleli, csak sohase
tudhatom, mikor bokrosodsz meg, én a kollé­
gáim előtt nem vállalom, hogy valami lehetet­
lennel rukkolj elő, én tovább érvelek, és na­
gyon ég a képem, utálom a saját rábeszélő szö­
vegemet, már az első percben meg kellett volna
ugranom, de nem tudtam abbahagyni, most se
tudom, könyörgök neki, hogy vigyen magával,
mondom a mondatokat, hiszen velem jársz, hi­
szen egy férfi, ha szeret valakit, vele érzi jól
magát, büszkélkedik vele, vállalja satöbbi,
mikor már lehetetlenné tettem magam, kapi­
tulálok, jó, mondom bölcsen, jó, akkor holnap
mikor jössz?

69
 holnap se érek rá, mert egy barátomnak kell
segítenem,
robbanok, tegnap meg az izének kellett a
függönykarnist felszerelned, tegnapelőtt meg ér­
tekezleted volt, azelőtt ez, még azelőtt amaz,
és ez így megy hetek óta, örökké csak a kifo­
gásokat hallom, hogy a munka, hogy a pénz,
hogy a pályád, és dühös vagyok, hogy jövök
én ahhoz, hogy megunt öreg feleségek szövegét
nyomjam a tizennyolc éves fejemmel, de nyo­
mom, az annya keservit,
hiszen nincs még saját szövegem,
nem igaz, hogy sose érsz rá, vagy nem sze­
retsz, vagy van valakid, hallom a saját hango­
mon ezt a riasztó kijelentést,
akkor viszont, nagy levegőt veszek, akkor
viszont ezt az egészet fejezd be, ez nem sakk­
parti, szimultán játékot itt nem játszunk, kia­
bálom, és igazam van, de semmit sem érek
vele.
Piszokul összeveszünk, undok és fölényes, te­
heti is, hiszen ő szeret kevésbé, hiszen valóban
a szeretőjéhez ment akkor este és másnap is,
mellettem még két fő szeretője volt és több
mellékszeretője, csak én ezt akkor még nem
tudtam, nekem nem mondta meg senki, gya­
nakvó pedig nem voltam, hiszen mért ragasz­
kodna hozzám, gondoltam a bumburnyák fe­
jemmel, ha nem szeret,
ezt tizennyolc évesen nem érti meg az em­
ber, ezt tizennyolc évesen nem is szabad meg­
érteni !
70
 Egyébként ma se értem.
Csak olyan furcsa érzés volt, hogy ő milyen
könnyű, én pedig milyen súlyos vagyok, furcsa
volt, hogy minden csak nekem fáj, és neki
semmi, hogy én vagyok a nyílt, ő a zárkózott,
hogy én várom, és ő az, aki nem jön, hogy én
magyarázok, és ő hallgat, nem tudtam még,
hogy ezek mindennapos tünetek,
hazamentem hát, és bőgtem egy sort, mi a
fenét csinálhattam volna.

19.
Ráadásul közben rájöttem, hogy minden út
befulladt.
Amikor nem vettek fel az egyetemre, nem is
keseredtem el igazán, utáltam az „iskolába já­
rást”, dolgozni szerettem volna, pénzt keresni,
felnőtt módra élni,
majd jövőre, gondoltam akkor, de pár hó­
nap elteltével már nagyon sajnáltam, rosszul is
mentek a dolgaim, és közben mind jobban és
jobban belebolondultam a pszichológiába, a
szőke szakkönyveit olvastam, esti előadásokra
jártam, és alaposan bezsongítottam őt is, pedig
ő csak kedvtelésből szerezte meg a második
diplomáját, hogy ha a tanárkodást nagyon unná
már, legyen mit csinálnia, én meg annyit lelke­
sedtem körülötte, hogy egy nagyszabású kuta­
tásba kezdett, egészen új területen indult el,

71
mellékállást vállalt egy idegszanatóriumban, és
komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy
teljesen átáll a lélektanra,
boldog voltam, élveztem, hogy annyi dinamit
van a fenekemben, hogy abból máséba is jut,
közben én egy hirdetésre fotomodellnek je­
lentkeztem, sorba állok a kanyarodós lépcsőn
más lányokkal, akik szintén mind nagyon
szépnek képzelik magukat, és erre ugyanolyan
kevés alapjuk van, mint nekem, állunk, mint a
Róma tizenegy óra-ban, felvesznek, csinálnak is
velem néhány képet,
és úgy gondolom, rettentő szerencsés vagyok,
mert egy gyanús külsejű fotósnak akad valami
újságíró barátja, akinek olyan összeköttetései
vannak, amivel simán benyomhat az egyetemre,
se nem látok, se nem hallok a boldogságtól, ta­
lálkozom a fiatalemberrel, menőnek látszik, én
felrúgom minden ellenérzésemet, ő ide jár, oda
jár, aminek az az eredménye, hogy fel is vesz­
nek, egyelőre vendéghallgató vagyok, járok is
az előadásokra szorgalmasan, madarat lehet fo­
gatni velem,
egy este mondom Csuának, te, valami zűr
van, ez a tag még az első találkozásnál azt kér­
dezte tőlem, az övé lennék-e, ha sikerül fölve­
tetnie, ilyen hülyén kérdezte, én persze nevetve
vágtam rá, miért ne, egyrészt, mert nem tet­
szett, másrészt, mert nem hittem, hogy ez a
csali intézkedés eredményes lehet, meg az egész

7*
olyan viccesnek hangzott, kész zsarolás, ezt
senki se veheti komolyan, hát kész röhej,
azóta se beszélt a dologról, az utóbbi időben
nem is nagyon láttam, most meg fölhívott te­
lefonon, hogy váltsam be az ígéretem, szó szót
követett, azt mondta, ha nem, megnézhetem
magam.
Csua erre a beszédre elhúzza a száját, pofá­
kat vág, azt hiszi, valamiféle női mesterkedés­
nek az áldozata, ezt meg is mondja, én annyira
elképedek, hogy válaszolni se tudok,
ezek az állatok meg, a fotós és barátja, zsa­
rolnak, hogy így kirugatnak az egyetemről meg
úgy, telefonálgatnak is ide-oda, vad dolgokat
mondanak az anyámnak, az egyetemen is jár a
szájuk, én még nem tudom, hogy senki se hisz
nekik, utálják őket, én csak be vagyok tojva,
kérem a Csuát, csináljon már valamit, védjen
meg, álljon mellém, azt válaszolja, ezt te csi­
náltad magadnak a hülyeségeddel, neked kell
vállalnod a következményeket, magyarázom
neki, hogy ő van mellettem, vele járok, kiok­
tatom a társ, a szerelem és egyéb ügyek felől,
érvelek, nyafogok, azok meg nem szállnak le
rólam, az egyetemre nem merem betenni a lá­
bam, Csuát kirúgom, hiszen itt kínlódok mel­
lette, ő meg fütyül rám, és hogy pontot tegyek
az i-re, lefekszem annak a piti kis zsarolónak,
ha már egyszer megígértem neki, mert én be­
csületes ember vagyok, egy becsületes ember

73
pedig tartja a szavát, még ha a fene fenét
eszik, akkor is,
úgy kell a saját hülye fejemnek.
Meg a hülye ideáljaimnak!
Meglehetősen elegem volt magamból ezért a
marhaságért, kihagyhattam volna, utólag, mit
utólag, alatta, mármint a srác alatt tudtam,
hogy mit kellett volna csinálnom, de ha valaki
hülye, hát valahogy le kell szoknia a hülyeség­
ről, és mindmáig a legjobb módszer, ha állan­
dóan falba veri a fejét, aztán egyszer majd csak
kiderül, ki az erősebb, a kobakja vagy a fal,
az, hogy egyáltalán nem így képzeltem az
életet még hónapokkal ezelőtt se, most eszembe
se jut, csak kínlódok, mint a szobakutya, akit
három napig elfelejtettek megpisiltetni, Csua
hiányzik, de én nem megyek, nem én, inkább
meghalok,
a büszkeségem vagy a hiúságom akkor is,
azóta is mindig konokká tett,
most érzem először, hogy nemcsak választha­
tok, hanem dönthetek is, nem tudtam, csak sej­
tettem, hogy szakítanom kellett, abbahagytam
valamit, ami nem volt jó, kitörtem a karámból,
csak most már nem voltam olyan biztos ma­
gamban, mint gyerekkoromban, hiszen már
nemcsak velem játszottak, én is játszottam
már, magammal is számolnom kellett, és nem
értettem hozzá, még csak tisztán cselekedtem,
de nem tudtam azt, hogy tisztán cselekszem,
nem is tartott sokáig az egész, csak éppen

74
tettem valamit, és magamnak se hittem el, hogy
igazam lehet, sőt, mert szerelmes voltam, örül­
tem volna annak, ha tévedek.
És amikor lehetőségem adódott, valóban
boldogan hittem el, hogy nem volt igazam.

20.
Csua öt nap múlva telefonál, mintha mi se
történt volna, én adom a sértettet, tartom ma­
gam a szent elhatározásomhoz, különben is
közben lefeküdtem valakivel, megszentségtele­
nítettem ezt a kapcsolatot, tehát nem is folytat­
hatom, de azért boldog vagyok, lám mégis sze­
ret, ragaszkodik hozzám, madzagon rángat a
szerelem,
mért kellett volna már akkor tudnom, tizen­
nyolc éves fejjel, hogy de könnyen jelentkezik
és nem jelentkezik az, aki fölényben van, de
nem csinál problémát se abból, ha kirúgják, se
abból, ha hetekig nem találkozunk, és de
könnyű újra átölelni azt, aki úgyis majd meg­
vész azért, hogy átöleljék, ezt se tudtam, azt pe­
dig még később értettem csak meg, hogy való­
ban ragaszkodik hozzám,
ma is szeretnek ragaszkodni hozzám, csak
éppen szeretni nem szeretnek.
Este azért cirkuszt csináltam, nagy volt a ki­
békülés is, levegővétel nélkül hajtottam a ma­
gamét, magyaráztam, támadtam, és támadás

75
nélkül védekeztem, szerettem volna megértetni
vele, mit miért csináltam, miért volt igazam,
miért voltam szerencsétlen, és miért voltam
okos is egyben, szerettem volna látni, hogy
megsajnál, hogy elismer, sőt csodál, értékel is,
egy frászt csodált, talán oda se figyelt,
megdühödtem, vagyis inkább meg voltam
győződve arról, hogy a „merész” őszinteség ha­
talom,
ha igaz ember módjára akarunk együtt élni,
kezdtem, akkor mindent el kell mondanunk
egymásnak, mindent! Mondd el, mi az oka an­
nak, hogy bizonytalan vagyok benned, nem sze­
retsz? hidd el, kibírom az őszinteséget, mindent
elviselek, csak a bizonytalanságot nem, meg­
csalsz? és nyomtam a faggató szöveget, ugyan,
képzelődsz, nincs velünk semmi baj, csak én
nem fecsegek annyit, mint te, nem érek rá töp­
rengeni és elbizonytalanítani magam a saját két­
kedéseimmel, én zárkózott, magányos farkas
vagyok, te viszont túl sokat foglalkozol ma­
gaddal, ha benői a fejed lágya és kötelességeid
lesznek, felelősségteljes munkád, gyereked, ak­
kor te se tökörészel majd, gyere, nincs itt
semmi baj, gyere, még meg se csókoltalak iga­
zán, mióta itt vagyok,
még hogy nincs baj?! villámlik az öntuda­
tom, hát vedd tudomásul, hogy lefeküdtem az­
zal a disznóval, ez neked nem baj?
mert nekem igen, még akkor is, ha éppen
azt hittem, soha többé nem látlak,

76
 ez hat. Kilép a magányos farkasságból, mert
fenéken rúgtam a hiúságát, tépjük egymást, el­
keseredetten birkózunk, most sürgősen be kell
bizonyítania magának és nekem, hogy egyek
vagyunk,
a fürdőszobában a kád szélén ücsörgünk fá­
radtan és elégedetten a veszekedéstől és a sze­
relemtől, mikor kibököm az ocsmány, zsaroló
kis mondatomat,
én is őszinte voltam, légy te is az,
talán fájdalmat akart nekem is okozni, mint
ahogy én okoztam neki,
igen, mondta akkor, ő is megcsalt azon a
szombat estén és egyszer máskor is, de már
vége, azért jött vissza, mert szakított az eddigi
életével, én vagyok az egyetlen, csak én kellek
és így tovább és így tovább,
én marha, boldog voltam, köpök arra, hogy
megcsalt, boldog vagyok, mert a szent őszinte­
ség nevében jól kibeszélhettük egymást, végre
megtört a jég, végre elárulta magát, mit bánom
én, mit csinált, csak mondja el nekem, csak le­
gyen őszinte, csak szépen avasson a bizalmába,
adja ki és adja át magát nekem,
minden magányos gyerek azért izgul, hogy
mások feltárják előtte magukat, ezért lettem
én később a híres megértő, a jó barát, a bölcs
jóakaró, tanácsot adó, meghallgató, egyetértő
és bólogató, hogy mindenkit magamhoz láncol­
jak, a titkain keresztül,
és azért is (hogy ezért mentsem magam),

77
mert már akkor éreztem, hogy szeretem az em­
beri „bűnöket”, mert azok talán nem is bűnök,
de akkor ezt még nem vallottam be magamnak,
az elveimet kentem a kétszersültre teához,
mikor egyedül maradtam, persze sírtam egy
kicsit, de megnyugodva aludtam el, hiszen most
aztán igazán örök hűséget fogadtunk egymás­
nak, hittem is benne piszokul, mert hinni akar­
tam, hogy ezután csak az övé leszek egy életen
át, és ő csak az enyém, trallala, habkönnyű,
halványkék tüllfátyolként ölelt át a butaságom,
és én szende mosollyal lebegtem benne magam
körül,
persze ő is örült, hiszen haladékot kapott né­
hány hétre, ismert, tudta, hogy nem gyanakod­
tam volna a világ minden kincséért se, nem én !
valóban csönd is van hetekig, ő sűrűbben
jön, nekem ez elég, még azokkal a fiúkkal se
állok szóba, akik köpnek rám, úgy érzem, így
kívánja a szent egyezség, különben is, a kutya
se érdekel rajta kívül,
és csakis ez a fontos.

21.
Állás után szaladgálok, egy kicsi kopasz pa­
sas elvisz egy kölcsönkért, ócska kis kéglibe,
undokul célzást teszek a kopasz fejire, csodál­
kozom azon, hogy még ő van megsértve, úgy
érzem, ehhez jogom van, hiszen valami hatal-

78
mas galádságot követett el ellenem azzal, hogy
megkívánt, bizisten, olyan hülye vagyok, mint
egy gótikus apáca, aki jobb híján a korbáccsal
hetyeg,
a tulaj cinkos mosollyal néz rám, mikor ki­
lépek a lakásból, felvetem a fejem, az erköl­
csömet csapom a homlokomra kalapnak, úgy
lépkedek előtte,
hogy ő mit gondol, az az ő dolga, fő, hogy
én tiszta vagyok, egyébként igazam van, csak
az ember nem engedheti meg magának azt,
hogy még hülye is legyen ráadásul, ha igaza
van,
kitalálom, hogy textilfestő leszek, járok a
kiskörúton, egy ismeretlen, sötét kapualjban
meglátok valami táblát, hogy Klein Miksa, tex­
tilfestő, bemegyek abba az irdatlan koszos lép­
csőházba, hátsó lépcső, felcaplatok az ötödikre,
alig találom meg az ajtót a padlásfeljáró mel­
lett, apró, kedves öregember néz ki meghök­
kenve, mit akar, kérdezi, én kelmefestő sze­
retnék lenni, mondom, rám néz, méreget, nincs
munkám, feleli, már csukja is be a szellőzőab­
lakot, én gyorsan megszólalok, de én tanulni
szeretnék, megdolgoznék érte, újra végigmér,
kinyitja lassan az ajtót, tessék, kisasszony,
ugye hideg van kinn, nem kér teát, de kérek,
és körülnézek a sötét, maszatos, zsúfolt bieder­
meier szobában, igazi lila lámpaernyő és a
kályha előtt, madzagon fuszekli és szabályos,
gyűrött zsírpapírban szabályos, megkezdett sza-

79
lonna, kiálló, összevagdalt szalonnahéjjal, és
tarka macska is ül az egyik fotelban, düsessz-
párna van a háta mögött, zöld zsinórral, az
egész szoba olyan, mintha díszlettervező találta
volna ki,
ha nincs hol aludnia, kislány, nálam megma­
radhat egy-két napig, addig enni is adok, de
tovább nem lehet, nem megfelelő hely ez ma­
gának, van hol aludnom, nyögöm ki nehezen,
valami munkát szeretnék, mondom, pedig nem
ezt kellene mondanom, ja, kapja fel a fejét, hát
takarítson ki, valamicskét tudok fizetni érte,
meg azt mondja, érti ő, ingyen nem fogadom
el a segítséget,
végre megtalálom a hangom, valami kelme­
festő ismerőse nincs, kérdezem, én tényleg sze­
retném ezt a szakmát megtanulni, dolgozni sze­
retnék, és hintázom egyik rugóról a másikra, a
szakadozott csíkban futó rózsaláncokon, most
jobban meg vagyok lepődve, mint ő az elején,
kimennék örömmel, ha nem kötne megint a sa­
ját merészségem meg a mostmár-végigcsinálom-
csakazértis természetem,
dehogyis nincs, ért meg végre, csillog a me­
leg szeme, itt, a sarkon túl van egy szövetkezet,
szóljon a vezetőnek, mondja, hogy én küldtem,
és fél óra alatt megtanít az alapfogásokra,
festékhasználatra,
megszerettem és többé nem láttam a kedves
kis zsidót, aki sohase tudja meg, mennyit kö­
szönhetek neki,

80
 munkát kaptam, állásom lett végre, pénzt is
kerestem, valahogy kitanultam a szakmát is,
mire a szövetkezetét feloszlatták, valami sunyi
manipuláció miatt, addigra én már messze jár­
tam.

22.
Csua vallásos volt, én meg szerettem olvas­
gatni a bibliát, ma is kedvencem,
nem emlékszem már, miért, szilveszterkor
azt mondja nekem, hogy a Kainok ölik meg az
emberiséget, a Kainokból lesznek a fasiszták,
begorombultam, hogy te már aztán igazán
jobban ismerhetnéd a bibliát, mert nem erről
van ám szó, hiszen a Kain ártatlan, nem tehet
ő arról, hogy az Űr nem az ő gyümölcseit fo­
gadta el, hanem az Ábel húsajándékát, ráadá­
sul itt arról is szó van, hogy a földművelésre
áttérő embercsoport életében akkor a gyümölcs­
termesztés volt az új, az állattenyésztés, pász­
torkodás pedig a megszokott, elfogadott, és sé­
tálok föl-alá, visz a lendület egyik faltól a má­
sikig, szekrénytől a tükörig, Kain nem tett
mást, csak jogosan megdühödött, az egész buli­
ban az Úr a hibás, magyarázom hevesen,
az én szerelmem nekem ugrik, hogy merek
ekkora marhaságokat kiejteni a számon, mi­
csoda szemtelenség és tiszteletlenség ez, nehogy
előtte még egyszer satöbbi...
nekem több se kellett, ha bigott vagy, mon-

81
dom neki, legalább olvasott lennél, tudod te
ki az a Steinbeck, kérdezem tényleg undokul,
mire ő: előbb ismertem, mielőtt te leszoktál a
biliről, nahát akkor, mondom, tudhatnád azt,
hogy az Édentől keletre-ben a Steinbeck ugyan­
erre a megállapításra jut, arra, hogy a Cal nem
bűnös, márpedig a Steinbeck nem valami kis
pisis, mint én, sőt ezt az egészet ma már min­
den értelmes ember így látja,
erre mit válaszol? pontosan az ellenkezőjé­
vel érvel, mint egy perccel ezelőtt,
hogy persze, mert én összeolvasok minden­
féle marhaságot, aztán válogatás nélkül szajkó­
zom mások véleményét,
hát erre meg mit mondhattam neki.
Éppen baktatunk a hóban, tulajdonképpen
örülök, mert engem visz magával szilveszte­
rezni, ki is vagyok rittyentve, diadém, kises­
télyi, mifene, nagystílű társaság, nagystílű cse­
vegés, emelkedett hangulat, tanárok, tudósok,
mérnökök, a kis ország kis krémje,
közeledünk az éjfélhez, tánc, sustorgás, lám­
paoltás, Csua eltűnik, de mellém ül egy srác, a
fiú teszi magát, fennkölt szöveggel kezdi, az­
tán rátép a lényegre, rácsusszanunk a pikanté­
riára, meg akar csókolni ott, a többiek előtt,
mikor mindenki tudja, én kihez tartozom, és
senki se kiabál, senki se visít, nézek, felugrok,
Csuát keresem, mindenki igyekszik megakadá­
lyozni, hogy kimenjek, én persze kimegyek,

82
 az én szerelmem a nyitott fürdőszobaajtóban
csókolózik, egyik kezével fogja a fogantyút,
jól van, mondom neki, látom, van alibid és
jelentőségteljesen biccentek a fogantyúnak, vis­
szasétálok, beszélgetek, nevetgélek hajnalig, ak­
kora gombóc van a torkomban, mint egy luft­
ballon, de mosolygok, a fene tudja, honnan
szedtem ezt a ronda bölcsességet akkor,
aztán január elsején reggel jól kipakolok,
hogy ez gyalázat, hogy kiadott a többieknek,
nevetségessé tett, nem láttad, mondja nevetve,
hogy a többiek is ezt csinálták, te is rátéphet­
tél volna valakire, ha akarsz, de nem akarok,
kiabálok a hajnali hóban,
és számon kérem a szerelmet, a tisztességet,
mit játszod meg magad, érted se tehetném
már tűzbe a kezem, mondja, megdöbbenek, a
disznó, még ő vágja ezt oda nekem,
te őrült, szeretlek, veled akarok élni, nekem
nem kell más, nekem te kellesz, érted, te állat,
kiabálom, mért csináltad, vonaglik meg a ké­
pem, és ő belemosolyog ebbe a fintorgó vallo­
másba,
hja, bogaram, varietas delectat, mondja fe­
lém fordulva, aztán ellép, megindul,
oldalról bal kézzel istentelenül pofon vágom,
nekiesik a kerítésnek, de nem azért kültelki va­
gány ő, hogy úgy össze ne verjen, hogy még.
Bőg ő is, bőgök én is, együtt bőgünk hazáig,
én azért, mert megvertek, mert ennyire nem
szeret, ő is azért sír, mert megvert, hogy ő egy

83
vadállat, hogy ezután én otthagyom, sajnál és
simogat, és kedves szavakat mond, és nagyon
sajnálja magát, hogy ő ilyen szar ember lett ép­
pen január elsején,
együtt bőgünk még az ágyban is, a fenét ha­
gyom el, a fenét nem szeretem, jaj, dehogyis­
nem szeretem, jaj de csodálatos ez a szerelem,
jaj, de utálom a síró férfiakat.
Aztán csal tovább, most viszont már tudom,
fiatalon negyvenéves, bölcs asszonyt játszok,
okosan teremtem az olyan helyzeteket, hogy ne
kelljen hazudnia, hogy ne kelljen kínos kérdé­
seket feltennem, magamat védem a saját ve­
szekedéseim, kiborulásaim elől, félek, hogy
megunja, és félek attól, hogy összegyűlnek,
megkeserednek bennem a kimondott keserves
mondatok, és én is megunom magam,
ugyanakkor tudom, hogy ez a felnőtt bölcses­
ség nem tarthat nálam soká, de egyelőre még
tehetetlen vagyok, mert imádom, vagyis szere­
lemnek hiszem azt a valamit, amit még oly so­
kan hisznek annak rajtam kívül,
azt, hogy a másik elérhetetlen, megfoghatat­
lan, hogy bizonytalan vagyok benne, hogy fö­
lényben van, hogy uralkodik rajtam: szerelem­
nek érzem a kiszolgáltatottságot;
vagy talán éppen ez szüli a feszültséget, a
szívdobogást, az állandó felfokozott hangula­
tot, ami nem a másik kívánásából származik,
hanem a másik közömbösségéből,
az elérni akarás szüli-e a szerelmet, vagy for-

84
dítva, ezt nem tudtam akkor se, most se tu­
dom, csak most már könnyebb valamit nem
tudni, mint akkor, a fiatalok számára minden
nem tudás végzetessé válhat.

23.
Békésen ücsörgünk, beszélgetünk, csókoló­
zunk, nyilvánvaló, hogy ennek az estének csak
egyféle befejezése lehet,
de vesztére észreveszi a polcomon a bibliát,
újra megemlíti, minek olvasgatom ateista lé­
temre, bennem van már a kisördög, simogatom
a fejét, és azt mondom, mert tele van szere­
lemmel, megmerevedik a homloka a tenyerem
alatt, folytatom, mert tele van gyötrődő, párzó,
esendő emberekkel, iszákosokkal, bolondokkal,
azt mondja, rosszul olvasod a bibliát, rossz­
indulatú vagy, mint minden hitetlen,
nem igaz, gyönyörűséggel olvasom, mert cso­
daszép,
megcsap hirtelen a vihar szele, amit én ka­
varok fel mindjárt, szaporábban lélegzem, és
úgy érzem, itt az alkalom, hogy elmeséljem az
én történetemet a kis Máriáról, hiszen olyan
szépen kigondoltam,
mondom is neki, hallgass meg, elmesélem
neked a Szűz Mária történetét úgy, ahogy volt,
még simogatom, ő nevet, na mondd szépen,
meg akarsz talán győzni? meg bizony, mondom,

85
és az a vicc, hogy tényleg szívesen meggyőz­
ném, szeretném, ha nem lenne vallásos, hiszem,
hogy a vallás szoktatta rá őt is a hazugságra,
kényelmesen elhelyezkedik, hátradől, jelezve,
hogy megadja magát, ez egy kicsit megalázó,
de nem veszem észre, mert nem akarom észre­
venni, mesélni akarok,
az Úrról, aki már régen nem sétifikált úgy
az emberek között, mint annak idején, arról,
hogy ekkor már nagyon szomorú volt az élet,
mert a férfiak és asszonyok rengeteget dolgoz­
tak, éhínség volt, nem volt kenyér, se só meg
uborka se, nevetés se, és az már nagy baj,
nagy baj, mondom, ha minden más fonto­
sabb a nevetésnél, és az asszonyok meg a fér­
fiak örökké csak szeretkeztek, mi mást tehet­
tek volna, más örömük se volt, jól is tették, de
mind több és több gyerek született,
mert szerelem közben nem viszket a rüh,
mondja ő gúnyosan, még veszi a lapot, nem dü­
hös, együtt játszik velem,
na és mi következik abból, ha mind több és
több gyerek születik, mind kevesebb és keve­
sebb lesz a kenyér, akkor mindenki arra vár,
hogy történjen valami, jöjjön már végre valaki,
aki megváltja a világot a szenvedéseitől,
mondd, te mért nem vagy író, kérdezi mo­
solyogva, hisz látom, azzal szórakozol üres
óráidban, hogy ilyen történeteket eszelsz ki ahe­
lyett, hogy tanulnál, én meghökkenek, mert ta­
lálva érzem magam, valóban örömmel kanya-

86
rítgattam ezt a történetet a magam szórakozta­
tására,
ezt csak azért közlöm, szívem, mert ez volt
a történelmi háttér, folytatom dühösen, ezt ma
már mindenki tudja, ez közhely,
a hülyéknek, válaszolja,
jó, ha akarod, a hülyéknek, és már emeltebb
hangon mondom tovább; az történt, hogy az
öreg, ájtatos és impotens Zakariásnak volt egy
kedves kis felesége, aki nagyon unatkozott
egyedül, hát fogta magát, és felcsípett egy szép,
égő szemű pasast, attól aztán teherbe esett,
ahogy az már lenni szokott,
főtt is a szép Erzsébet feje, hogy mit mond­
jon az öreg papjának, még megrakja, ha kide­
rül, hát kitalálta, hogy az ő gyereke lesz a Ke­
resztelő Szent János,
mert úgy áll a bibliában, mi? Mert az Erzsé­
bet is olvasta a bibliát, úgy, mint te!
Olvasta, mégpedig a Próféták Könyvét,
amiben tényleg ez áll, és még az is, hogy Ná­
záretben meg a kis Máriát jegyességre kénysze­
rítették azzal a bumfordi, tutyimutyi asztalos­
sal, a Józseffel, de mert a Mária nem állta az
ölelését, elfutott tőle,
erre ő felugrik, kiabál, és találkozott egy égő
szemű zsidó gyerekkel, és az jól megkefélte, a
Mária meg futott az Erzsébethez, mert „vélet­
lenül” barátnők voltak, mi, ezt a marhaságot
akarod beadni nekem !
Ezt bizony! Most már hallgass végig, igen?!

87
 Ügy volt, és az Erzsébet találta ki ehelyett a
drága kis bolond lány helyett, hogy neki kell
a Megváltót megszülnie, és miután megszületett
a János, Mária a nagy hasával hazament az
asztalossegédhez,
az asztalosa meg bevette a süket dumát a
Szentlélekről, és szépen elvette feleségül! Kia­
bál.
Be, öregem, mint ahogy te is beveszed, és
kétezer éve minden bigott katolikus, csapok le
rá, erre vártam, így képzeltem el a mese végét,
hogy ez lesz majd a döntő érvem, majdnem uj­
jongok, várom a hatást, ami nem is marad el,
rám néz, szikrázik a szeme, a bőr széjjelhú­
zódik az arcán, ráfeszül az állkapcsára, kényel­
mesen rágyújt, lassan ül le,
tévedsz, kislányom, mondja, és máris érzem,
hogy vesztettem, csak egy kicsit belementem a
rosszízű játékodba, de te bizony el vagy ma­
radva egy brosúrával, aranyos, ha valaki azt
hiszi, mindent tud, akkor tudjon is mindent,
most majd én mondom el neked, hogyan kell
érteni a huszadik században Krisztus születé­
sét,
belevágok, tudom, neked vasárnap meg kell
gyónnod, hogy ilyen istentelen történetet en­
gedtél be abba a bigott fejedbe, mondd, kér­
dezi tőlem fojtottan, nem nyugszol, nem vagy
képes egyetlen este se balhé nélkül lefeküdni,
nők, nők, sóhajt fel,
mért nők, kérdem, nagyon jól tudod, mért,

88
válaszolja, örökké csak magatokkal foglalkoz­
tok, nem néztek ki a saját lelkivilágotokból, a
saját buta agyatokra vonatkoztatjátok az egész
világot,
én veled foglalkozom, mondom erre, jobban
tennéd, ha leszállnál rólam, feleli,
persze, te nem lelkizel, nem is érsz rá, nincs
is rá szükséged, azt keféled meg, aki csak
hagyja magát,
na, mondja, végre a témánál vagyunk, én
megrettenek, valóban nem akartam erről be­
szélni, de hát mit foglalkozzon ő velem, nem
én csalom meg őt, természetes, hogy biztonság­
ban érzi magát, persze hogy nyugodtan alszik,
engem viszont csak ő érdekel, úgy viaskodunk
egymással, mintha párbajban az egyik félnek
csak egy szál kard lenne a kezében, a másiknak
meg kettő,
mindegy, lefogom magam, nem válaszolok,
meséld a te bibliádat.
Na végre, hogy rám is hallgatsz egy kicsit,
mondja, és én tudom, mi következik, már előre
felborzolódik a szőr a hátamon, tudom, hogy
a modern egyház szerint az egész a szent, tisz­
teletre méltó anyaság szimbóluma,
már hallom is az okos szavakat, hogy a ke­
reszténység célja nem volt más, mint különvá­
lasztani a nőeszményt, a tiszta nőt az élvezeti
cikként használt nőtől, a hetérától, akkoriban
ez nagyon is forradalmi, haladó tett volt, és én
ebben hiszek, mondja, a haladó, megújuló egy­
házban,
89
 nézd, mondom, hagyjuk most azt, hogy nem
fogom fel soha ezzel a buta fejemmel, miként
válhat egy nő szent anyává, ha nem izélik meg
amúgy magyarosan, mint ahogy azt se értem
meg, hogy mért tartja ez a humanista egyház
gyalázatos bűnnek azt, ami nélkül nem nagyon
születik meg még a pápa se,
ezt hagyjuk, mert jobban bosszant ebben az
egészben a te ásatag feudális agyad, az otthon­
ülő szent anya képével, aki hülye és kövér, és
mosolygós és teherbíró, és ott csalhatod meg,
ahol akarod, miközben szentként tiszteled,
már megint a témánál vagyunk, kapja fel a
fejét, hát mit csináljak, nincs füst, ha nem ég
a tűz, mondom neki franciául a közmondást,
nem érdekelnek az ügyeid, csak azt nem tu­
dom, főszereplő vagyok-e már, vagy még min­
dig csak epizodista,
hangot, modort vált, nagyon jól tudod, hogy
elveszlek feleségül,
ezt sose mondta eddig, nem is kérdeztem,
pedig ezt akartam, csak méltóságomon alulinak
tartottam volna kimondani, nem is merek oda­
figyelni rá, zavart leszek, ezért hát újra a Má­
riával jövök elő, hallgasd meg már a történe­
tem végét is,
na mondd csak!
Tudod, hogy amikor a kis srác megszületett,
Heródes király minden három éven aluli gye­
reket kinyírt, mert egy király halálosan fél a
megjövendölt megváltóktól, az a kedves három

90
bölcs mentette át a kis családot Egyiptomba,
úgyhogy Mária az egészről akkor értesült, ami­
kor visszatértek a tizenkét éves Jézussal, és ak­
kor ez a drága kis asszony elhatározta, hogy
márpedig ő igenis megváltót nevel a fiából, aki
megszabadítja az embereket az ilyen királyok­
tól, a szenvedésektől, hidd el, öregem, hogy a
történet lényege az, hogy a megváltók nem szü­
letnek, hanem lesznek, mert szükség van rájuk,
ezt is a Marx mondja különben, fejezem be
büszkén, és örülök, hogy ilyen szépen mondtam
el az egészet, örülök annak is, hogy végigmond­
hattam,
hallgat a sötétben, sértődött, már nem is ve­
szekszik, vagy oda se figyel? Mi van?
Alszik. Nézem megrettenve, gyűlölöm ma­
gam, mert kifárasztottam, mert álomkórt be­
széltem a hasába, mert így szalasztom el a pa­
sasomat, így veszítem el a szerelmet, kibeszé­
lem az életemből,
aztán lassan költögetem,
hirtelen riad fel, mentegetőzik, én örülök en­
nek, el is hiszem, hogy fáradt, hogy sokat dol­
gozik, de ettől a kedves mentegetőzéstől ros­
szabb lesz a szám íze, mintha talán mégis arról
lenne szó, hogy nem lett volna szabad el­
aludnia,
bizonyítja, hogy szeret,
aznap este nagyon rosszkedvűen bizonyítot­
tuk be egymásnak, hogy szeretjük egymást.

91
 24.
Hogy nem sokkal ezután terhes lettem, hogy
a gyereket nem akartam megtartani, mert fél­
tem, mert nem éreztem magam biztonságban,
hogy a lakásban végzett ötvenperces műtétet
végigvisítottam, mert közben derült ki, hogy
alig vagyok érzésteleníthető,
hogy azalatt, míg én benn levisítottam az
üvegcsillárt is a mennyezetről, az én Csuám a
másik szobában, a házioltár előtt imádkozott,
kérve az istent, vessen már véget az ő határta­
lan szenvedésének, mert ezt az üvöltést ő nem
bírja már,
hogy utána azt mondta, képtelen lesz nőhöz
nyúlni, megdöbbentő ez a szenvedés, amit a
férfiak okoznak,
mindez tulajdonképpen nem érdekes,
érdekes viszont az, hogy mivel máshova
nem mehettem, utána felvitt taxival egy volt
tanárnőmhöz, aki, mint mondta, nagyon jó ba­
rátnője, semmi sincs közöttük, nagyon rendes
nő, nála egész nap pihenhetek, estére értem
jön, aztán együtt megyünk haza,
a barátnő már várt, a barátnő anyukája is,
a barátnő két gyermeke is, ágyba fektettek,
etettek, dédelgettek, babusgattak, én ki voltam
készülve a visítástól, veszettül fájt a hasam is,
azzal háláltam meg a jóságukat, hogy jó nagyo­
kat aludtam, hadd legyen tőlem nyugtuk, az

92
anyuka főzött, a gyerekek meséltek nekem,
minden nagyon szép volt, és minden nagyon jó,
délutánra már a hasam se fájt annyira.
A szép bordó alkonyatban a testes tanárnőm
és én meghitten beszélgetünk, ő az ágyam szé­
lére ül, betakargat, és természetesen kipakolok,
nem egészen ártatlanul, hiszen ő Csua barátja,
hátha többet tud róla, mint én, szeretnék ki­
szedni belőle valamit az ügyeiről, fitogtatom,
mi mindent tudok, hol futottam össze véletle­
nül a másikkal, milyen kellemetlen volt annak
is, nekem is, Csuának is,
elmondom, mennyire szeretem, pedig érzem,
hogy nem kellene beszélnem róla, még akkor
se, ha ilyen jó hozzám ez a nő,
ő is mesél magáról, hogy harminckét éves, itt
van a két gyerekkel, a férje ötvenhatban meg­
lépett, egyedül van, kérője is van, de nem
megy hozzá feleségül, mert mást szeret, egy
vele egykorú férfit, az is szereti, de az meg
mással jár, akit nincs szíve otthagyni; mert az
a lány nagyon odavan érte, így mindkettőjük­
nek szenvedés ez a szerelem,
olyan jó lenne már túl lenni az egészen,
hogy ők csak egymásra figyelhessenek, és fura,
nagy szemmel néz rám,
így lelkizünk mi a kellemes kora tavaszi al­
konyatban.
Este Csuával villamoson megyünk haza, ne­
kem végig kell állnom az utat a külvárosig,
rosszul vagyok, és ő szégyell helyet kérni ne-

93
 kém, utálja a feltűnést, el is szédülök, sötéte­
dik a világ a szemem előtt, nekitámaszkodom,
rám mordul, hogy tartsd magad.
Másnap reggel már dolgozni mentem, mint
ilyenkor annyian.
Nem sokkal ezután megint elkövettem azt a
marhaságot, hogy arra kértem, ne menjen el
egy házibulira, töltse velem az estét.
Nagy veszekedés volt, éktelen veszekedés,
megint bőgés lett a vége, dühömben bőgtem,
hogy mért alázom meg magam, hiszen tudom,
hogy senkit se tarthatunk vissza, ha menni akar,
az ördög vigye el, még mindig nem vagyok az
a bizonyos okos asszony, aki megértő, keserű
mosollyal veszi tudomásul, hogy csak egy ki­
csit szeretik,
minek csinálom a cirkuszt.
Másnap reggelre azért meggyőztem magam
a saját bölcsességemről, és munkába menet be­
állítottam hozzá egy tál csodálatos, rozsdabarna
birsalmasajttal, nagylelkűen elnézést kérve a
tegnapi cirkuszért, és titokban arra számítot­
tam, hogy meghatódik ennyi nemességtől, és
nem megy sehova, marad a fenekin,
de ment, és én csak nézhettem a bölcsessé­
gemet meg a birsalmasajtot.
Furcsa véletlen folytán, mely véletlenek sok­
szor megesnek az életben, egy kedves jó barát
elárulta nekem, mi minden történt azon a bizo­
nyos házibulin, mit művelt az én Csuám hajnal
felé a többiek szeme láttára,

94
 illetve mit tett vele a testes, volt tanárnőm
elébe térdepelve, mivelhogy az én pasasom
olyan részeg volt már, hogy a barátnője oda­
adó segítsége nélkül semmit se tudott volna
művelni, különben, mint a jóbarát elmondta,
az ügy nem okozott túl nagy megrökönyödést,
mert a társaság többi tagja is a szerelemmel
volt elfoglalva, ki így, ki úgy,
iszonyatosan begorombultam, szóval az én
kedves ápolónőm az én kedves Csuámnak a
nője, de nem emiatt pakoltam ki, nem is a bu­
lin történtek miatt, hanem azért, mert ha már
felcsinálja az egyik szeretőjét, akkor mért ápol­
tatja a másikkal, ez már igazán disznóság, nem
is miattam, mert én nem sejthettem, hogy az a
testes, joviális hölgy, aki a szerelméről, tehát
Csuáról beszélt nekem, ez miattam kínlódik,
miattam, akit közös szerelmünk akciója miatt
ápol.
ez hál’ istennek elképzelhetetlen egy normá­
lis, fiatal ember számára,
a disznóságot az ő barátnőjével szemben kö­
vette el, akit meg kellett győznie, akivel el
kellett hitetnie, hogy én véletlen vagyok csu­
pán, őt ki kellett szolgáltatnia nekem, a fájdal­
mamnak, az iránta érzett szerelmemnek, és biz­
tosnak kellett lennie abban, hogy nem fogunk
össze ellene, abban, hogy ez a nő még erre is
vállalkozik azért, hogy egyszer talán majd fe­
leségül vegye,
kiabáltam, mint egy vásári kikiáltó, mire az

95
én pasasom arcán kedves mosollyal azt mondta,
hogy majd bolond lesz elvenni egy tehenet két
borjúval, csak hallgattam tátott szájjal, erre
még hozzátette, hogy ez az idomítás csodája,
angyalom,
hát erre már pofon vágni se volt erőm, pe­
dig le kellett volna ütni, sterilizálni, kerékbe
törni,
elfáradtam.
Belefáradtam az egészbe.

25.
Akkortájt kezdődött.
Van Csuának egy barátja, vele egyidős ope­
ratőr, fekete, égő szemű fiú, a neve is szép,
Iván, ám mindenki Ivnek szólítja, mondják,
mert hasonlít az Yves Montand-ra, szerintem
egyáltalán nem, de azért én is Ivnek hívom,
szóval együtt jártak gimnáziumba, onnan a ba­
rátság, egyébként félvállról veszi Csuát, ugyan­
akkor tiszteli is a szívósságáért, Csua viszont
utánozza, úgy öltözködik, úgy beszél, úgy mo­
zog, mint az, majd megvész, hogy ugyanolyan
olasz cipője legyen, ugyanott csináltatja az öltö­
nyét, ő is külföldi cigarettát szeretne szívni,
irigyli a könnyedségét, a kocsiját,
Iv meg, aki belvárosi gyerek, Csuát a bunyós
vagányságáért, a rejtett vadságáért szereti, meg
talán azért is, mert az irigyli őt, ő is irigykedik

96
a másikra, közben az egyik lenézi a művészke­
dést, a másik a tudományt, fura barátság, szent­
igaz,
Iv különben kedvel engem, de úgy, mint a
Csua tartozékát, mint azt a nőt, aki majd csak
kivárja, míg a bolond barátjának megjön az
esze, aki jó és hasznos feleség lesz, segíti majd
a munkájában, méltó múzsa, csinos tudósfele­
ség, hűséges és alázatos satöbbi,
megbecsül, mint egy garanciális turmixgépet.
Mikor együtt vagyunk, hallgatnom kell a két
„férfi” beszélgetését, ami nekem maga a purga­
torium, bele is kotyogok állandóan, ilyenkor
úgy érzem, hogy Iv a pokolba kíván.
Egy délután a munkából hazafelé menet az
jutott az eszembe, mi lenne, ha Ivvel csókolóz­
nék, nevetek magamban, eljátszottam az ötlet­
tel, mókás volt és lehetetlen, nem értettem ma­
gam, nem voltam „kikapós” fajta, még a há­
romnapos kamaszszerelmeimet se maszatoltam
össze, amíg egy férfi érdekelt, más felfordulha­
tott tőlem,
kicsit megdöbbentett az egész, hisz én Csuát
szeretem, minek jut az eszembe más,
nem beszélve arról, hogy Ivnek aztán én an­
nyira voltam nő, mint egy kanárimadár, külön­
ben is ismertem, inkább levágatja az orrát,
semhogy a barátja szeretőjével kezdjen ki,
egyszóval marhaságnak tartottam az egészet,
képtelen játéknak.
Csak érdekes módon, éppen a képtelenség

97
árnyékában kezdtem álmozodni, hiszen legalább
annyira ártatlanok voltak ezek az álmok,
mintha az Yves Montand-t szúrtam volna ki,
egy idő után éppen azzal nyugtattam meg ma­
gam, hogy ahogy jött, úgy el is múlik az egész,
nem nagy ügy, a hülye álmokból nagy gyakor­
latot szereztem már kamaszkoromban, csak
azért csodálkoztam, mert azt hittem, már régen
túl vagyok az ilyesmin, igazi felnőtt nő vagyok,
igazi gondokkal,
mint ahogy valóban igazi gondjaim voltak,
talán túlságosan is igaziak ahhoz, hogy ne me­
neküljek előlük az álmaimhoz.
Szépek voltak ezek az álmok,
szépek és szertelenek :
álmok, amiknek az volt az állandó hátterük,
hogy egy napsütéses délután, ő is pontban há­
romnegyed ötkor, rádöbbent, hogy, szentséges
isten, kellek neki, és természetesen ő se szólt,
marhaságnak tartotta ő is, amit mielőbb el kell
felejteni, hiszen az ember nem keféli meg a ba­
rátja szeretőjét, de aztán mindig úgy alakult,
hogy az ügy, vagyis a szerelem kikelt a vájd­
lingból,
mint a pogácsatészta.
Eleinte döcögve, zökkenve járkált a fantá­
ziám, aztán mind vadabbul és vadabbul, ahogy
egyre jobban belelovaltam magam:

98
 26.
csöng a telefon, Iv,
ha találkozol a doktor úrral, mondd meg
neki, hogy holnapra hozza el a szaklapokat,
mert szükségem van rájuk, jól van, öregem, vá­
laszolom, mi újság? kérdi ő, mennek a dolgok?
mennek, igen, és jókedvem is van, mindenem
van, enyém az egész világ, mondom nevetve,
na meg hódolóid is vannak, mondja ő, a múlt­
kor az egész társaság beléd esett, még te is?
kérdezem, még én is, feleli, és kuncog, beleme­
gyek a játékba, hiszen ez úgyse komoly, na lá­
tod, mondom, ennek igazán örülök, igazán?
naná, felelem, hiszen én se vagyok az úr iránt
teljesen közömbös, mondom szecessziós hang­
súllyal, nevet, azt hiszed, én viccelek, mért, kér­
dezem vissza, te talán azt hiszed, én viccelek,
és persze nem hiszek neki, sebaj, ő se hisz ne­
kem, és mióta tart ez a csoda már nálad, ha
szabad kérdeznem, mióta? majd bolond leszek
megmondani, ő faggat, azóta? és a fene se
tudja, mire gondol, azóta, persze, vágom rá. Te
disznó, idáig titkoltad! Miért, te talán nem? és
röhögök, és megengedhetjük magunknak ezt a
hülyülést, mert az álmomban jobb haverok va­
gyunk, mint a valóságban, és tényleg jóked­
vem van, szívesen játszom, játszhatok is, úgyse
veszi észre, hogy komolyan beszélek, a játéktól
még én magam se veszem észre, az álmomban
valóságosnak hiszem a játékot, na, hallom a

99
 hangját, ha így állunk, kár tovább titkolózni,
lássuk a medvét, most kimegyek hozzád,
egy pici csönd, de éppen csak annyi, hogy ne
legyen gyanús, és ne törje meg a játék lendüle­
tét, jó, gyere! felelem mély hangon, ez már
olyan, mint a nyílt beismerés, letesszük a hall­
gatót, egy pillanatra elkeseredem, ez a marha
nem is tudja, hogy én nem vicceltem, biztos is
vagyok abban, hogy nem jön, nagyot nevet
most otthon, aztán futkos a dolgai után, de
azért gyorsan ellenőrzöm, hogy nézek ki, rend
van-e a lakásban, mikor jönnek haza anyuék,
jól is nézek ki, rend is van, az álmokban az
ember mindig olyan szép lehet, amilyen szépet
csak elképzel magának, sose koszos a keze, fél­
retaposott cipő sincs a lábán, nagyestélyiben
járkál otthon éjjel-nappal,
ráér a szerelemre,
sétálgatok, egy kicsit eljátszom a gondolat­
tal, mi történne, ha valóban ide tolná a képét,
aztán megrántom a fejem, hülyeség, tulajdon­
képpen nagyon kínos lenne, leülök,
csöngetnek.
Belép, nem szólunk egy szót se, nekem már
egy zabszemet se lehet a fenekembe dugni, be­
megy a szobámba, cigarettára gyújt, csinálok
egy kávét, megisszuk, nem nézünk egymásra,
szólni se lehet, hallgatni se tovább, itt már
nincs visszakozz, már nem hülyülhetem el a dol­
got, múlik az idő, és még mindig nem szólunk
egy szót se, nem tudom hová tenni a kezem,

IOO
legszívesebben két cigarettára gyújtanék, hogy
mindkét kezemnek legyen egy kis dolga, rá­
nézni se merek, egyszer mégiscsak fel kell néz­
nem,
ő már figyel, tágra nyílt szemmel néz, ez az
arc nem olyan, amilyennek eddig ismertem, ez
az arc nem játszik, nem mozgékony, ez az arc
lemeztelenedett, oda kell mennem hozzá, ő pe­
dig megcsókol,
ez az álom idáig tartott, nem álmodtam to­
vább, bemelegítésnek elég volt ez is, két napig
rágódtam rajta, közben se Csuával, se Ivvel
nem találkoztam,
lassan múlnak a napok, és én felháborodom,
mert nem értem, egyre kevésbé értem, mi van,
mit csinálok én itt, én, aki pontosan tudtam,
mint minden igazi kamasz, hogy az ember egy­
szerre csak egyet szerethet, a többi hazugság,
félig szeretés, én Csuát szeretem, épp elég mar­
haságot csináltam már érte, hogy ezt elhiggyem
magamnak, épp elég őrültséggel bizonyítottam
be a saját szerelmem, mi az istennek álmodo­
zom,
de azért álmodozom tovább.
Egy este mérgesen szidta nekem Csua a ba­
rátját, hogy az agyára megy, mert most tudta
meg egy ismerősünktől, hogy új filmbe fogott,
amiről neki nem is beszélt, nem lényeges, bi­
zonygatja nekem, csak dühít, akkor minek
mondja, hogy én vagyok a legjobb barátja, dü-

IOI
hit, hogy nem törődik azzal, én megsértődök-e
vagy se,
lehet, mondom, hogy valamiért nem akart
róla veled beszélni, talán, mert nem jó a film,
vagy nem méltó feladat számára,
és már álmodozom is tovább :
mert disznó vagy, öregem, mondom Ivnek
álmomban, egy fa törzsének vetett vállal,
disznó, mint én, minden kell neked az élettől,
szeretet, pénz, siker, szépség, értelem, nyuga­
lom, megbecsülés, minden, ami jó, ezért lopsz,
csalsz, hazudsz és árulod el magadat, játszol
mindenkivel, mással és magad ellen, mert még
nem döntötted el, hogy a sok jóból mi fontos
neked igazán, nem tudod még, hogy csak egy
lóra tehet az ember, ha igazán nyerni akar,
márpedig neked az egyetlen igazi pacid a mun­
kád, a művészeted, a tehetséged, mert piszokul
tehetséges vagy, nem tudod, mi mindenről kell
lemondani, hogy igenis áldozatot kell hozni
azért, ha az ember jót akar csinálni,
először is mi közöd hozzá, vág vissza, az,
hogy ismerlek, hogy ismerem az eszed, hogy
tudsz te mindent, amit tudni kell, csak magad­
nak se hiszed, és persze ismerem magam is, így
ismerlek téged, nekem is minden kell, a teljes­
ség kell, csak én már sejtem lassan, hogy a tel­
jesség egyben választás is,
fölényes, mit tudsz, te taknyos, mögötted
még semmi sincs, tizenkilenc éves vagy, ebben
a korban még én is azt kiabáltam, hogy in-

102
kább éhen döglök, de kivárom, míg igazán jót
csinálok, ebben a korban még elhiszed magad­
nak, hogy könnyedén leszel klassz, várj egy ki­
csit a szigoroddal, csillagom,
a fene a jódolgodat, éppen a szigort szeret­
ném megőrizni, te már túl engedékeny vagy
magaddal szemben,
mit prédikálsz itt nekem arról, hogyan kell
élni, te se tudod, nézz csak szét, mindenbe be­
leszólsz, kiadod magad, hiába van eszed, sem­
mire se használod, semmiféle gesztenyét nem
kapartál ki vele, miért, ugrok fel, te is csak a
hazugságaiddal kapargatod a magad gesztenyé­
jét, és nem veszed észre, hogy ráfázol a játé­
kaidra, addig ugrálsz, amíg jól fenéken nem
billentenek, már kiabálok, miért bástyázod kö­
rül magad a játékos fegyelmeddel, lassan ki se
dughatod az orrodat a saját szűk réseiden, lá­
tom, villámlik már a szeme, még jobban begu­
rulok, mért nem vállalod a saját világodat,
mit nem vállalok? kapja el a kezem, te aztán
büszkén vállalod, hogy a barátom hülye, meg­
csalt szeretője vagy, igaz?
igen! legalább vállalom, és fáj a csuklóm,
és biztos, kérdi gúnyosan, hogy neked ezt kell
vállalnod, egészen közelről látom a szemét,
már csókolózunk is veszettül.
Ez az álmom is aranyos volt, ezt is szeret­
tem, közben nézegettem az elveimet elölről, há­
tulról, hátha van helye bennük az álmodozá­
saimnak vagy talán szerelmemnek,

io?
 de nem volt,
egyáltalán nem volt, valami nem egyezett,
vagy én vagy a szerelem vagy az álmok vagy a
valóság vagy az elveim,
délután van, már a felvételi anyagát tanu­
lom, közben Csuát várom, és az álmaimat szö­
vögetem szabályosan, mint egy pók, magam
köré:
berobbanok hozzá, mi van, kérdezi, felvet­
tek? Igen! kiáltom, örülsz, naná, hogy örülök,
gyere megetetlek, olyan szalonnával tömöm
meg azt a kis egyetemista kobakodat, hogy
még, tejes kávét is főzök neked,
tényleg piszokul belakunk, jókedvünk van,
mindketten ráérünk ma este, szól a magnó, tán­
colunk a szobában összevissza, egymástól füg­
getlenül, én egy vérbő tangóparódiát mutatok
be a kobold pofámmal, kinevet, aztán tviszte­
lünk, röhögjük egymást, aztán már csak neve­
tünk, nem tudom, miért, abba se tudjuk hagyni,
a széthúzott nevető szánk fölött, keskeny résen
át néz egymásra a szemünk, közben egyre ne­
hezebben bírjuk tartani a nevetést, és mit tesz
isten, a tekercsben blues kezdődik, olyan szép,
hogy nem is lehet táncolni rá,
itt tartok, amikor Csua megérkezik, szokása
szerint késik, ezt is, jaj, de utálom, én az a ka­
masz lány voltam, aki pontosan érkezett a ran­
devúra, és a szomszédos utcában sétálgatott
még izgatottan öt percig,
szóval most csak néz, mért nem murizok, én

104
meg éppen a nagyjelenetnél tartok az álmaim­
ban, bocs’, mondom, és kimegyek a fürdőszo­
bába, szentül fogadom, hogy addig ücsörgök a
vécé tetején, míg a végére nem érek,
blues, Jackson, igen, itt tartottunk, hogy az
álmomban éppen akkor jön egy lassú szám,
amikor jönnie kell, Iv felkér, szabályosan, akár
a tánciskolában, elnevetjük magunkat, lazán
táncolunk, mert mi nem táncolhatunk szorosan,
hiszen haverok vagyunk, viccből meg már nem
merünk összesimulni, de úgy látszik, egyre ke­
vésbé viccelünk, mert egyre nagyobb felületen
tapadunk össze,
elkap a rémület, erre nem számítottam,
ez olyan álom volt, ahol itt, ebben a pillanat­
ban vesszük észre, hogy kell a másik, eddig
eszünkbe se jutott, de most itt, azonnal kell, és
a másiknak is kellek én, itt és azonnal,
már alig lépkedünk, hirtelen megsejtem a
ruha szövete alatt a bőre rugalmasságát, a válla
gördületét, remeg a combunk, és ettől gyorsan
elengedjük egymást, riadtan, egyetlen rossz
mozdulat, és akármelyikünk a másik fejére ol­
vashatja az árulást, jézus, ha most elpirulok,
telefonál Csuának, hogy kurva a szeretőd, de
árulkodhatok én is, lám, ilyen a haverod,
nincs remegés, nincs pirulás, csak két figyelő
szempár van, két ugrásra kész ember, akik egy­
aránt képesek arra, hogy egymásnak essenek,
de arra is, hogy egy másodperc múlva úgy néz­
zenek egymásra, mintha mi se történt volna,

IOJ
 megfogja a kezem, ez a mozdulat még lehet
kedves is, de a szorítása már nem kedves,
kopognak a fürdőszobaajtón,
mi az istent csinálsz ilyen sokáig, rosszul
vagy,
mindjárt megyek, csak kifestem magam, kiál­
tok kifelé,
oda se figyelek, karmaiban tart a saját fantá­
ziám,
szorítjuk egymás kezét, és én figyelem, hogy
lüktet az ütőér a nyakán, ettől a lüktetéstől biz­
tonságban érzem magam, már nem félek, nem
is nézzük egymást, szorosan ölelkezünk, abba
se merjük hagyni, abba se hagyhatjuk már,
egy idő után megszólalok, eressz el, kérlek,
most azonnal eressz el,
már nem tudlak!
És egész este alig figyelek Csuára, nem is po­
fázok annyit, mint szoktam, ő kedves, és sok­
szor megdicsér, udvarol,
nagyon kellemes estét töltünk együtt,
amikor a valóságban találkozunk Ivvel, na­
gyokat nevetek magamban, ez itt azt se tudja,
hogy a világon vagyok, nekem meg mik járnak
az eszemben, rám se figyel, de ha figyelne, se
venne észre semmit, az álmok nem ülnek ki az
ember arcára, az álmok nem érzelmek,
csak mókás volt a hangját hallani, azt hi­
szem, mostanában többet hallottam, mint saját
maga, emlékszem, egyszer hanyatt dőlve be-

106
 szélt, és én arra figyeltem fel, milyen mély
hangja van,
emlékszem arra is, hogy elmosolyodtam, ta­
lán mindig is ilyen volt, csak most vettem
észre, mert én szeretem a mély hangú férfiakat,
vagy talán ő beszélt mélyebben, mint máskor,
nem tudom,
ahogy akkor ültünk hármasban, azon gon­
dolkoztam, nekem nyilván elment az eszem,
mert hogy képzelem én el ezt az egészet, törté­
netesen Ivnek én is tetszhetnék, és akkor mit
csinálok, csalok, mint annyian, higgyem el,
hogy én is olyan vagyok, mint a többiek, hazu-
dok, és alattomos vagyok, és mellé magasröptű
morált teszek ezüsttálcára, és ezt billegtetem
a kifeszített ujjaim hegyén,
vagy talán valóban disznó alak szeretnék
lenni, csak gyáva vagyok hozzá, mint minden
kispolgár, és a gyávaságomhoz használom fel a
szigorú elveimet,
miközben ezek fennkölten beszélgettek, ad­
dig én jól leszartam a saját pofámat, és megle­
hetősen szégyelltem is magam,
vagy talán valóban van olyan, hogy kettőt
szeret valaki,
vagy egyet se,
vagy nem szabad szerelmesnek lenni egyálta­
lán?!
Mert a szerelemnek sehol sincs helye, mint
az istennek, csakhogy míg isten valóban nincs,

107
addig szerelem nagyon is van, mindenhol, min­
den időben,
de mégis mit csináljak, ha én abban hiszek,
hogy egyszerre igazán csak egy embert szeret­
hetünk, márpedig itt határozottan két férfi ül
velem szemben, és nekem mindkettő kellene.
Igaz, viszont az, hogy én egyiknek se kellek,
lehet, hogy itt van a kutya elásva, ami nem
kölcsönös, az nem is szerelem!?
Az agyrém?
Hát ez valóban agyrém.
Ezek az álmok?

Véletlenül futunk össze az utcán, mi van ve­

led, kérdi, rosszkedvűnek látszol, gyere, felme­
gyünk hozzám,
iszunk valamit, jó?
baj van? miért nem szólsz egy szót se, kérdi
már fönn a lakásán,
kibuggyan a gombóc a torkomból,
nem vettek fel az egyetemre! Most se vettek
fel!
Te jó isten, ne keseredj el, majd jövőre si­
kerül, vigasztal, én legszívesebben kiabálnék,
de fegyelmezem magam, így hát hallgatok, azt
kérdi, ennyire el vagy keseredve, hogy nem is
dühöngsz? Bólintok, mért, más baj is van? me­
gint bólintok. A doktor úr? Ö is, felelem, és
még más is, kérdezi még más is, és rágyújtok.
Micsoda? kérdezi tőlem, vagy talán úgy kér-

108
dezzem, hogy kicsoda? kedvesen mosolyog, ha
úgy akarod kérdezni, akkor kérdezd úgy, mon­
dom egykedvűen, és pofát vágok hozzá, nofene,
te lány, csak nem estél bele valakibe, erre el­
nevetem magam, de bizony, hogy beleestem,
könnyedén mondom ezt, és felállók, kinézek az
ablakon, háttal a szobának, háttal neki is, és
kibe estél bele, ha szabad kérdeznem, és na­
gyon mélynek hallom a hangját, vigyorgok ki­
felé a városra, hazardírozok, megtehetem, hi­
szen valóban rosszkedvem van, rosszul mennek
a dolgaim, olyan mindegy, mi történik, külön­
ben is védenek a játékszabályok, a hamis igé­
nyek, a köztudat, az, hogy mindenki hazudik,
ez teszi olykor könnyűvé az igazmondást, úgyse
hiszi el senki se,
és ez teszi nehézzé is.
Mindegy, szóval most játszom, az egyetlen
olyan pasasba estem bele, bogaram, aki tabu,
akibe nem szabad, és aki ezt nem is igényli,
mert nekem sincs egyéb bajom, fogom le ke­
serűen a mondatot, és várom, hogy szokása sze­
rint továbbfusson már a következő témára,
ami eszébe jut erről, mosolyogva várok, de
csönd van mögöttem, aztán egy teljesen meg­
lepő mondatot mond, jót röhögnél, ha most azt
válaszolnám neked, hogy én is beleestem vala­
kibe, kis csönd, aztán folytatja, és képzeld, én
is olyanba, akibe nem lehet,
talán mert így izgalmasabb, teszi le ő is a
pontot az utolsó pár szóval.

109
 Már nem mosolygok, és hirtelen azt felelem:
nem röhögnék.
Kész. Vége a játszmának. De azért tovább
játszunk, már egyáltalán nincs rosszkedvem, és
az a nő tudja már, kérdezem tőle, mért a te ál­
dozatod tudta, hogy le akarsz csapni rá, nem,
mondom nevetve, és arra gondolok, a szemte­
len, milyen pontosan fogalmaz, a fene azt a kis
múltidőt, hátba vágott a labdája, jó lesz fel­
kötni a gatyámat, profival állok szembe, és te
mikor jöttél rá, hogy ez a pasas kell neked?
Hát, öregem, nem tudom, nem emlékszem.
Te mikor?
Egyszer, tudod, nagyon megharagudtam a
lányra, és akkor gyanússá váltam magam előtt,
hogy ennyire haragszom, hiszen semmi okom
nem volt... te, nem gyújtasz rá? köszönöm,
hátra se fordulok, égek még, hallgatunk, lassan
kezdi el, én pedig félek, mondja, nem felelek
neki, attól félek, folytatja, hogy egyszer nem
bírom tovább, megcsókolom azt a nőt, és akkor
kiderül, hogy talán komolyabb a dolog, mint
gondoltam, bolond vagy, az ilyen dolgok nem
szoktak komolyak lenni,
mert te aztán tudod, mi, vág vissza, honnan
tudod te, hogy nálam mi komoly, és mi nem.
Hát ez nem az, mondom játékos súllyal.
Mi? kérdezi élesen, aztán hallgat mögöttem,
nem merek hátranézni, érzem, hogy vigyorog
magában, a szemem mögé rajzolódnak a kémé­
nyek, hallom, hogy feláll, tényleg vigyorogva

no
áll elém, zsebre dugott kézzel támaszkodik az
ablakpárkánynak, nézi a szőnyeget,
szőnyeg és kémények,
én bírtam tovább, mondja, hirtelen csókol
meg, hosszan csókolózunk, ahogy fiatalok szok­
tak, és ez már nem is az, a ritmusunk már nem
a csókolózás ritmusa, egyszer csak hátrahajtja
a fejét, elenged, azt mondja, ha nem akarod,
hogy letépjem rólad a szép kis rucidat, akkor
mars a fürdőszobába.
Furák ezek az álmok, megkavarják az em­
bert, hiába dolgozok ki minden részletet apró­
lékosan, hiába ragaszkodom az egyéniségünk­
höz, attól, hogy véletlenül se szól közbe egy
rossz telefon, nincs egy suta mondat, egy ügyet­
len mozdulat, hogy minden kérdés és minden
válasz az én elképzeléseim szerint hangzik el,
ezek a mondatok és ezek a cselekvések meg­
változtatják a jellemeket, ebben az időben
másnak láttam őt is, magamat is,
ha összefutottam vele, csodálkoztam, meny­
nyire más, mennyire nem ismerem, mennyire
nincs hozzá semmi közöm,
magam pedig ügyesebbnek, érettebbnek, oko­
sabbnak álmodtam, ettől néha valóban klasz-
szabb is voltam, de aztán sokkal jobban dühí­
tett, ha a valóságban sületlen voltam, zavart
és félénk,
Csua pedig jól járt, és nem győzött csodál­
kozni, egyszer azt mondta, ha nem lennék any-

111
nyira egyenes, ha nem ismerne úgy, azt hinné,
van valakim,
nevettem, és szégyelltem magam.
És már elegem van egy kicsit az egészből,
az álmaimban pontosan olyan rohadt vagyok,
mint mások a valóságban, tényleg ez az ocs­
mányság, ez az árulás lenne az egyetlen járható
út?!
az álmaim talán azt jelzik, hogy lassan
„érett” felnőtté válók, lassan majd én is lopok,
hazudok, csalok?! Vagy hogyan képzelem én ezt
az egészet, ezeket az álmokat, hiszen ha az em­
ber az álmaiban disznó, akkor a valóságban
csak azért nem az, mert nem mer, mert nem
hagyják, nincs lehetősége rá,
valaki hazudik, vagy én, vagy más, vagy
maga az élet, szétzúztam az elveimet, és rom­
boltam magamban a szent elképzeléseimet, hi­
szen én magam nem voltam képes felnőni hoz­
zájuk,
legalábbis akkor azt hittem.
Hittem abban, hogy a szerelem önmagában
nem ártalmas, csak a hiúság, a tulajdonvágy,
bosszú, kisebbrendűségi érzés, unalom, és im­
potencia teszik ártalmassá akkor, ha mindeze­
ket összekeverik a szerelemmel,
ma már tudom, hogy az álmodozás ugyan­
olyan védekezés a külvilág ellen, mint maga
az alvás, az álmodozás azt jelöli, hogy baj van,
és az ember tehetetlen.

112
 27
De amint megmoccanhattam és megmozdít­
hattam a parányi világomat, elmaradtak az ál­
mok, ahogy jöttek, elmaradtak, eszembe se ju­
tott többé Iv, más dolgom akadt.
Felvettek az egyetemre, és én szakítottam
Csuával.
Már nyugtalan vagyok, már másodszor je­
lentkeztem klinikai pszichológiára, be-le-va-
gyok-bo-lon-dul-va az EMBER-be, és azt hi­
szem, a pszichológián keresztül juthatok
HOZZÁ közelebb, sokat olvastam ez alatt az
egy év alatt, hallottam a dezoxiribonukleinsav-
ról, a kettős spirálról, nagyon érdekel a gene­
tika, a kromoszómák, minden, ami azzal függ
össze, hogyan legyen boldogabb az ember, hogy
legyen neki jobb, tele van a fejem élményekkel,
kísérletekkel, megállapításokkal, kiselőadáso­
kat tartok a tükörképemnek a genetikus kódról,
protekcióm viszont most sincs, Csua ugyan
szólt egy professzorának, de gondolom, csak
úgy félvállról, különben is ki figyel oda a volt
tanítványa kis szeretőjére,
utazunk reggel a villamoson, én az izgalom­
tól magyarázok, hogy bizony szívesebben len­
nék erdész vagy inkább bárénekesnő vagy még
inkább a locsolóautó tetején ücsörögnék, és le­
spriccelnék minden csámpásan csoszogó tudóst,
beszélek összevissza, mosolyogva, kedvesen,
mert az istennek se árulnám el, ami természe-

113
tes, azt, hogy izgulok, Csua elnézéssel hallgat,
nem támad meg ezekért a marhulásokért, pedig
ki nem állhatja még az ilyen nyilvánvaló lo­
csogásba burkolt lázadást se, nem bánt, nem
sért, mert én most védett terület vagyok,
ahogy kapaszkodunk a fogantyúba, oldalról
ránézek, gyanús ez a mosolygós, brummogó jó­
indulat, megszoktam a letolásokat, és ahogy né­
zem őt, észreveszem, hogy rúzsos az ingnyaka,
sose használok rúzst.
Hirtelen kapom el a pillantásomat, bámulok
ki az ablakon, egy szót se szólok, szinte nevet-
hetnékem van attól, hogy ennyire tiszteletben
tartom én is, milyen fontos lépés előtt állok,
tehát nem is izgulhatok olyan kis dolog miatt,
nem is izgulok,
csak az arcátlanság vág pofon, nyilván ott­
hon se volt, úgy jött értem, hiszen minden reg­
gel tiszta inget vesz a drágám,
csak dühít, hogy hazugság minden, a jóindu­
lat is, a tapintat is, törődik is ő azzal, hogy én
idegesen felvételizek-e vagy sem,
legalább nézte volna meg azt a kurva inget,
mielőtt eljött a naccságától, gurulok be egy pil­
lanatra, aztán nyugodtabban gondolom magam­
ban,
vagy ne jött volna értem.
A felvételi után odajön az a bizonyos pro­
fesszor hozzánk, nekem gratulál, Csuának meg
azt mondja, még öt ilyet hozhatnál, nagy szük-

114
ségünk lenne rájuk, közben atyásan rám moso-
lyog,
a szentségit, csak legalább örülni tudnék.
Hazafelé menet Csua azt mondja, fáradt, ma
este nem jön át, biztosan én is nagyon kimerült
vagyok, rám férne egy kis pihenés, ő is egész
éjjel dolgozott, le kellett adnia sürgősen egy ta­
nulmányt, majd holnap ünnepelünk, meg az­
után meg azután, teszi hozzá kedvesen, megsi­
mogatja az arcom, és a legszebbik nézésével
néz,
este én állítok be hozzá, villámgyorsan ösz-
szeveszünk.
Három perccel azután, hogy megérkeztem,
rágyújtok egy cigarettára, és közben már gyű­
lik is bennem a düh, mert úgy ül az íróasztala
mellett, mint aki nem szívesen hagyta abba a
munkáját, csak éppen nem udvariatlan, ez meg­
lehetősen sért, és örülök is annak, hogy sért,
csak dagadjon bennem a méreg, most szüksé­
gem van rá,
a negyedik percben halkan, olyan halkan,
amilyen halkan csak akkor beszélek, ha törni-
zúzni tudnék, megkérdezem tőle, mondd csak,
kedvesem, nem gondolod, ha valaki örökké ha­
zudik, hát azért teszi, mert istentelenül gyáva?!
és nézek rá és mosolygok.
Az ötödik percben villámlik még az asztal­
terítő is, de azért mindketten úgy teszünk,
mintha nem villámlana semmiféle asztalterítő,
Csua csak néz, tudom, hogy fogalma sincs, mire

115
 készülök, azt hiszi, egy kis cirkusz jön, rá­
gyújt, én mereven figyelem, nyugodtan válaszol
nekem, menti még, ami menthető,
az embernek az a dolga, mondja barátságo­
san, de azért egy undok pillantás erejéig fél­
beszakítja magát, az a dolga, ismétli, hogy fe­
gyelmezett legyen, és uralkodjék a rossz termé­
szetén, és igyekezzék olyanná válni, amilyenné
az embernek válnia kell,
és milyenné kell válnia, érdeklődöm én a ha­
todik percben anélkül, hogy törődnék azzal,
hogy nem is a kérdésemre válaszolt, nem veszi
észre a kérdőjelre tűzött ocsmány vigyort az ar­
comon, mert nem néz rám, ezért aztán gyanút­
lanul felel,
hát olyannak, csillagom, amilyennek lennie
kell, a tökéletességre törekszünk mindannyian,
bogaram, nemcsak te! és ő se kér kölcsön egy
kis undok vigyort, van neki sajátja, hirtelen el­
nyomja a félig szívott cigarettát, nekem dol­
goznom kell, rátámaszkodik az íróasztalára, és
nézegeti a jegyzeteit, erre aztán végképp bego-
rombulok,
hát ide figyelj, te most nem dolgozol, ugyan­
úgy, ahogy tegnap se dolgoztál, a lelki életedre
is áldozhatsz ez egyszer annyi időt, mint a
nem lelkiekre, felkapja a fejét, készül a védeke­
zésre, de nem tudja, vaktában mondtam-e
vagy nem, mindenesetre mást kap, mint amit
vár,
most egy kicsit én szavalok neked, és felug-

116
rok, fel-alá járkálok, mint egy gőgös tizedes, te
pedig meghallgatsz, teszem hozzá, úgyse nagyon
lesz rá több alkalmad, mondom, ezt még úgyse
érti, nem más számára, mint valamiféle szónoki
fordulat, ez a hang teljesen meglepi, nem szok­
tam kiabálni, egy percre nem is tudja, mit csi­
náljon, én ezt a percet használom ki, lehuppa­
nok az ágyára, törökülésben elhelyezkedem, ok-
tatóan kezdek bele,
azt hiszed te, hogy tudja az ember, milyen
szeretne lenni?!
nem tudja, azt se tudja, milyen valójában,
szippantok egyet,
azt ugyan tudja, hogy ő a legfontosabb a vi­
lágon, de azt már nem, hogy mi csak a magunk
számára vagyunk a világ kellős közepe, mert
hiszen a világ nélkülünk nagyon jól megvan,
ránk senkinek sincs szüksége, senkinek és sem­
minek, csak nekünk magunknak, megpördül, ne
szakíts most félbe, kérem, ezt el szeretném
mondani, és folytatom, hogy az embernek vi-
szint mindenkire szüksége van, én nem élhetek
a világ nélkül, de a világ remekül megvan nél­
külem,
levegőt veszek,
ahhoz viszont, hogy mi fennmaradjunk, ha­
talmasnak kell éreznünk magunkat, mert csak
így adhatjuk tovább az életet azáltal, hogy ön­
magunkat fenntartjuk, és azáltal, hogy magunk­
hoz hasonló erős lényt hozunk létre, bár nem

117
mi vagyunk a középpont, önmagunkat mégis
azzá kell tennünk, ezáltal vagyunk önzők,
még egyszer hangsúlyozom,
igen, önzők vagyunk, csakhogy ez az önzés
rendjén való dolog, nagy ellentmondás ez, ked­
vesem, hogy a legkiszolgáltatottabbnak kell a
leghatalmasabbnak éreznie magát, és ez mégis
így van rendjén, azért, mert egyszerűen így
van!
boldogan magyarázok, hiszen ilyen dolgokkal
van tele a fejem, és az, hogy felvettek az egye­
temre, igazolja, hogy ilyesmivel foglalkozom,
ugyanakkor örülök annak, hogy látom rajta,
mit se tud ezzel az egész szónoklattal kezdeni,
meg van kavarodva, és én szándékosan kava­
rom még, jól megterveztem ma én ezt a szakí­
tást,
és beszélek tovább a munkáról, azt mondom,
hogy a tevékenység a legfontosabb, és a szere­
lem azzal az emberrel, aki szeretni tud és dol­
gozni szeret, azzal nincs nagy baj, és mindany-
nyiunknak, neked is, nekem is ebben a század­
ban a legfontosabb dolgunk megtudni, milye­
nek is vagyunk valójában, és olyanná „csinál­
juk” magunkat, amilyenek vagyunk, és a vilá­
got is úgy csináljuk meg magunk körül, hogy
az nekünk legyen jó,
jaj, de mekkora önzés ez is, de ez az önzés
a mi életünket szolgálja ám, te aranyos,
abbahagyom, valami fontos dolog jutott
előbb az eszembe, de hirtelen el is felejtettem,

118
míg hallgatok, ő se szól egy szót se, tüntetőén
úgy tesz, mint akit nem érdekel az egész mo­
nológ, járkál az orrom előtt,
ja igen, mondom, mert rájöttem, mit hagy­
tam ki, azért izgat engem a genetikus kód,
mert abban segít, hogy megtudjuk, milyen is
valójában az ember, mert akkor már könnyen
tudjuk azt is, mihez tartsuk magunkat,
szóval te azt mondod, vág közbe, hogy a
rablógyilkos csak legyen rablógyilkos, mert an­
nak született, aki aljas fráter, maradjon az, aki
fasiszta, legyen csak fasiszta,
összevissza keversz te mindent!
dühös vagyok én is, főleg attól, hogy rosszul
érvel, örömmel pörgők be, most mindent meg­
engedhetek magamnak, hiszen ma szakítok, me­
gint megemelem a hangom,
nem, öregem, én egészséges emberekről be­
szélek, márpedig a rablógyilkos nem egészséges,
ahogy a paranoiás se az, senki se egészséges,
aki árt másoknak, mert az ember természetes
önzése önmagáért az emberért van, és nem má­
sok ellen irányul,
magamban meghatódottan ízlelgetem a sza­
batos, fennkölt fogalmazásomat, örülök annak
is, hogy érzem, értelmesen fogalmazok, úgy lát­
szik, gondolom, ha nem tetszeni, hanem szakí­
tani akarok, akkor merészebben, okosabban ér­
velek, még undok is vagyok egy kicsit,
én nem tehetek arról, hogy számodra mindez
érthetetlen, egy olyan emberről, akinek az élete

119
az, hogy lehazudj a a csillagokat, bizony nehe­
zen képzelhető el, hogy az igazi énjét vállalja,
hogy nyíltan lép ki az emberek és önmaga elé,
kicsi, mondja kedvesen, szeretném, ha haza­
mennél, nekem dolgoznom kell, én nem érek
rá arra, hogy vitatkozzam azzal a zavaros kis
fejeddel, nekem meg kell keresnem a kenye­
rem, te is feszült vagy ma, nagy munka áll mö­
götted, feküdj le, pihenj !
Na, más se kellett!
Naná, hogy feszült vagyok, csakhogy nem
ám a felvételitől, hanem attól az aranyos rú-
zsos ingnyakadtól, ömlik belőlem a gúny és a
harag, mert tegnap éjjel izéltél, bogaram, azért
ma én menjek a fenébe, és vajon ki biztosít en­
gem arról, ha most kiteszem a lábam, nem ro­
hansz-e valahova, nem azért zavarsz-e en­
gem el?!
kedvesem!
ez lehet, hogy neked megy, de nekem nem
megy! lehet, hogy mindenki számára ez így ter­
mészetes, lehet, hogy én vagyok a hülye, de ez
nekem akkor se megy! lehet, hogy a tíz ujjam
meg kellene nyalnom a boldogságtól, hogy egy
ilyen csinos, kétdiplomás menő pasas óhajt fe­
leségül venni, de nekem ez akkor se megy!
Elzsibbadt a lábam, lassan a dühömet is ki­
beszélem, újra rágyújtok.
Addig nem nyugszol, míg egészen ki nem bo­
rítasz, hallom a hangját, mert tudom, erről van
szó megint,
hisztiről!
120
 megáll, feléfordulok, furcsa az arca, látom
rajta, forgat valamit a fejében, aztán váratlanul
azt mondja, vedd tudomásul, hogy igenis téged
veszlek feleségül !
abból te nem eszel, mondom nagyon halkan,
a hangom fojtott, majdnem sziszegés, szippan­
tás közben oldalról nézek rá, oldalra fújom a
füstöt, elindulok felé, remélem, mondom, többé
nem látlak, mellélépek, adok egy puszit arra a
szép pofájára, elrántja az arcát, ezzel az utolsó
mondatommal aztán minden fegyelem lerepült
róla, én is remélem, vágja hozzám, folytatná,
de én becsukom magam mögött az ajtót.
Megyek hazafelé, hátrakulcsolt kézzel, meg­
görbülve, szokásom szerint, mint egy C betű
furcsa szájízzel mondogatom,
szerelmes voltam, szakítottam,
szerelmes voltam, szakítottam,
mint a gyerek a mondókát, éneklő hangsúl­
lyal mondogatom, és mint egy majom, ugrál­
nék a kültelki földes utcán,
örülök, mert most már tudom, nincs velem
semmi baj, örülök, mert jók az ösztöneim, hát
persze, csapok gondolatban a homlokomra, jó
ideje nem vagyok én már szerelmes, arról van
szó, hogy üres maradt a szerelem helye, hát
persze hogy álmodoztam, hiszen a fene tud
élni szerelem nélkül,
legalábbis én nem.
Megyek hazafelé, és azon csodálkozom már,
miért nem hittem magamnak akkor, mikor elő-

121
szőr szakítottam, mért nem hittem el, hogy iga­
zam volt, amikor a konyhaszekrénynek magya­
ráztam, hogy nem nekem találták ki ezt Csuát,
de nincs semmi baj, vágom oda egy vékony lé­
ces, rozsdás kilincses kapunak, nem baj, kibí­
rom, ezt végig kellett csinálom, ez az ember
nem szeretett igazán, ki kellett mászni ebből,
így van ez jól,
könnyűnek érzem magam, és nagyon örülök
a sötétben, baktatok a házak mellett, és talán
már ötödször kerülöm meg a háztömbünket,
mert még nem akarom szobába zárni, ágyba
bújtatni az örömömet, még lófrálok kicsit a me­
leg júniusi éjszakában, úgy lebegek a meleg
porban, mint a piros léggömb, fut utánam ez a
nehéz év, de nem kap el,
hosszú idő után először alszom mélyen és so­
kat.

28.
Csua telefonál az ötödik napon, gondolja ez
is csak olyan szakítás, mint az első volt, de ér­
dekes, hogy nem vagyok otthon, és a hatodikon
és a hetediken, a nyolcadikon se, két hét múlva
se, két hónap múlva részegen állít be, könyö­
rög, sír,
csak nézem.
Ősz vége felé jártunk már, amikor Iv felhí­
vott, hogy nem beszélgetnénk-e egy kicsit, talál­
kozzunk, találkoztunk, elmondta, hogy a ha-

122
verja iszik, hogy minden nőjével szakított, hogy
meg van bolondulva értem, hogy janatikusan
hisz abban, hogy én az övé vagyok, ő, mármint
Iv, nem is érti, mi történt közöttünk, hiszen na­
gyon szerettem én Csuát, arra kért, ne csinál­
jam tovább ezt a marhaságot, hagyjam abba a
sértődést, tönkremegy a barátja, hiszen Csua
igazán ragaszkodik hozzám,
ez azért begurít, csakhogy nekem van ele­
gem belőle, ez hülyeség, vágta rá, te igenis sze­
reted még,
nem volt kedvem vitatkozni, jó, rendben
van, ő meg folytatta, nézd én a te barátod is
vagyok, őszinte leszek hozzád, megmondom
egyenesen, hogy neheztelek rád, amiért otthagy­
tad, jó voltál neki, te se nagyon találsz jobbat,
mit ugrálsz,
néztem, néztem, az a bolond nem érzi ennek
az egésznek a képtelenségét, hogyan haragudhat
rám azért, mert eddig jó nője voltam a haver­
jának, akkor kellene rám haragudnia, ha idáig
ártottam volna neki, különben is ezek tényleg
használati cikknek tekintenek engem, Iv foly­
tatta, azok a kilengések nem veszélyesek, eddig
olyan okos voltál,
nem tudod, mennyire szenved miattad? Ke­
gyetlenség, amit csinálsz, de mert megint nem
vitatkoztam, hát folytatta, jól gondold meg a
dolgot, kislány, megbánod te még ezt, valahogy
erre se akaródzott felelni, de most már azért
nem, mert forrt bennem a düh, és féltem, ha ki­

123
 nyitom a szám, éktelen kipakolás lesz belőle,
ami illetlenség, különösen, ha Ivről van szó,
meg tudtam azt is, hogy akármit beszélhetek,
úgyse nekem lesz igazam, csak dühöngtem ma­
gamban, csalni lehet, megcsalni és ragaszkodni,
azt lehet, de ha a másik ezt megunja, akkor ő a
rossz, mert elhagyta a szerelmet, hát már me­
gint nem tudom, hogy a világ áll-e a feje tete­
jén vagy én, de az biztos, hogy valami már me­
gint nem stimmel.
Az a kérdése riasztott fel, te most hogy élsz?
erre nyugodtan válaszolhatok, gondoltam,
egyedül, nagyon el vagyok foglalva az egyetem­
mel, valami zavar ebben a pszichológiában, len­
dültem át a biztosabb témára, ragyogó ez a lé­
lektan, de azt érzem, semmi köze az emberhez,
mért nem lettél te politikus, kérdezte tőlem ne­
vetve, ne nevess, az vagyok, bár nem „oly kor­
ban élünk”.
Maga elé nézett, aztán elmosolyodott, egye­
dül? kérdezte, és felhúzta a szemöldökét és a
szó végét, egyedül a fenét! vársz rá, kislányom,
várod te még, és okosan bólogatott,
legyintettem, hiába minden, lényegtelen dol­
gokról beszélgettünk még egy keveset, de én
nem figyeltem a mondatokra, Iv közellétét íz­
lelgettem, először engedtem meg magamnak,
hogy a jelenlétében tudomásul vegyem, hogy
férfi,
furcsa volt, zavarban voltam.
Ezután három napra felmentem a Bükkbe,

124
csikorgó hóban jártam, a szikrázó hóban nép­
dalokat, slágereket dúdolgattam magamnak,
mikor hazajöttem, anyámék azzal fogadtak,
hogy Csua sokszor keresett telefonon, ők nem
árulták el, hol vagyok, két éjszaka itt sétált a
ház előtt, a szomszédok meg a villamosmeg­
állónál látták,
egyszer meg az ablakom alatt énekelte, hogy
nem történt semmi, csak elváltunk csendben,
gud náájt, gud náájt,
gud nááájt.. .
nem érdekel, mondom az anyunak, mit csi­
náljak vele, nem én kellek neki, csak nem vi­
seli el, hogy szakítottam, hát ne is engedj, lá­
nyom, mondja, aki üt, ver csal, aztán meg bá­
natában iszik, az gyönge ember, én csak attól
félek, hogy ilyen gyöngéket fogsz ki mindig ma­
gadnak, mert te erős vagy, én aztán nem fo­
gok, vágom oda magabiztosan,
tizenkilenc éves vagyok még, és büszkén já­
rok ettől a másfél éves rondaságtól, az az érzé­
sem, ettől olyan okos vagyok már, hogy nálam
nincs is okosabb nő a földön, anyám mosolyog,
na várj csak, lányom, csinálsz te még hülyesé­
get,.
apu is hozzászól, gyönge ember, óvakodj
tőle, mi nem szóltunk bele a dolgodba, amíg
szerelmes voltál, láttuk, hogy hiába szólnánk,
azt mondom neked, keress magadnak jobbat,
jó, majd keresek, nevetem el magam,
még hogy gud nááájt! Éjjel! Üvöltve!

125
 Tudod, mit mondott nekem a múltkor, kérdi
tőlem Iv tavasszal, azt mondta, biztosan velem
jársz, meg hogy miattam hagytad ott, marha­
ság, felelem, éppen a barátjával folytassam a
sort, mi?
és nevető szemmel nézek rá, mit tudja ez,
mennyire a közepibe vágott,
folytasd! mondja, csinálj úgy, mint a rossz
vevő, aki egyetlen üzletben költi el a pénzét,
csakhogy ne kelljen tovább járnia a várost, ne­
vetek, te bolond, mi megtépjük egymást, kite­
kered a nyakam két perc alatt, nem tekerem
ki, különben is én monogám vagyok, ez szem­
pont, nevetek rá,
tényleg, miért ne járhatnánk együtt, ismer­
jük egymást, szemmel láthatóan nem dúl itt
semmiféle szerelem,
nem a fenét!
Ügy dúlt, hogy hetekig épp csak elvánszorog­
tam az előadásokra, akkor lógtam, amikor csak
tudtam, ő se nagyon dolgozott, hozzáköltöztem,
nem törődtem se az anyámékkal, se mással,
imádtam, imádtam az aranyló-pihés fenekét, a
mosolyát, a nevetését, megtudtam, milyen más,
ha az ember nemcsak kitalálja, hogy szeret va­
lakit, ha nemcsak a saját gyöngeségétől, meg-
alázottságától hiszi, hogy szerelmes, hanem va­
lóban szeret, szereti a másikat szőröstül-bő-
röstül, a szagát szereti, megtudtam, milyen do-

126
lóg igazán kívánni valakit, mit jelent, ha az em­
ber attól, hogy megsimogatja a másikat, már le
is feküdne vele, és nem azért fekszik le, mert
ez entellektüel körökben hozzátartozik a szere­
lemhez,
a szó szoros értelmében hetekig hőemelke­
désem volt.
Minden áldott nap arra ébredtem, hogy ha­
talmas tálcával áll az ágynál, frissen, mosolygó­
sán, kakaóval és kaviárral és vajjal és kávéval,
mindennel, ami jó,
és az ágyban reggeliztünk, és az ágyon sze­
retkeztünk,
jézus, mi lesz az alakommal?
törődöm is vele, így még szebb vagy, ben­
ned van a palacsinta és a tejes kávé és a sok­
sok kis szardínia-halacska is,
te bolond, nézd, mekkora a pocakom!
húzd be, és bújj hozzám!
egyik nap paprikás krumplit ettünk uborká­
val és kolbásszal,
a csülökkel mindent összemaszatoltunk, és ra­
gadós szájjal csókolóztunk, és tapadó ujjakkal
szorítottuk egymást,
aztán rablópecsenyével laktunk jól, mert ő
meg azt csinált, és tízszer annyi hagymát dinsz-
telt hozzá, mint kellett volna, mert mindketten
imádtuk a puha, meleg hagymát, egész délután
a szőnyegen heverésztünk egymás mellett fel-
puffadva, és slágereket kornyikáltunk a barát­
ságos plafonnak,

127
 te, kellene még egy csipetnyi petrezselyem,
petrezselyem? ahogy akarod, és a meztelen
lábára cipőt húzott, a házikabátjára ballont, öt
perccel ebéd előtt bevágta magát a kocsiba, és
rohant a francba, a csarnokba petrezselyemért,
és morzsákon szeretkeztünk, és szúrtak a
morzsák,
add ide a combját, cserébe adom neked a
mellét,
add ! és ezzel vége is lett az aznapi sült csirke
lakomának,
és kádasztalt szögeltünk össze, és szappan­
habbal ettük a tojásrántottát,
mindig az mosogatott, aki hamisabban fü­
tyült, a másik meg törülgetett, zengett tőlünk
az egész ház,
esténként néha kiöltöztünk, és vacsorázni
mentünk,
tettük magunkat és válogattunk, mint a na­
gyok, tehettük, mert úgyis tele volt a bendőnk,
máskor megjátszottuk az igazi csórókat, akik
véletlenül nyertek a lóversenyen, és most a leg­
többet, a legjobbat ennék mindenből,
főúr, kérem, ez jó? és ez? meg ez?
én egy befsztakot kérek és tartárlevest,
a szalon, az milyen állat?
kérem, kisasszony, az nem állat,
akkor miért van tüdeje?
viselkedj rendesen, mert hazaviszlek, bezár­
lak és megeszlek!
egyél !

128
 egyszer elvittük otthonról a kínai pálciká­
kat, azzal ettünk a Bristolban, gyakorlott uj­
jakkal, komoly arccal falatoztunk, mert most
éppen így jött ki a lépés, ez a disznó meg az
asztal alatt nyomogatta a térdemet, és hozzá po­
fákat vágott, hogy véletlenül se bírjam ki ne­
vetés nélkül, nem is bírtam, szanaszét ugrottak
a pálcikák,
ivás közben meg én nevettettem meg, és ő
szökőkutat csinált magából,
a tatárbifszteket kihánytam, és a lángoló pa­
lacsinta csokoládéöntetének az anyagcsere-tu­
lajdonságait addig ecseteltem, míg ott nem
hagyta, és akkor én ehettem meg mindkét ada­
got,
a csemegeüzleteket böngésztük, mint az an­
tikváriumokat, marhaságokat vásároltunk össze,
az életben nem éreztem soha még - ezen a
néhány héten kívül -, hogy a dolgok lényegé­
hez jutottam el,
egyébként egy dekát se híztunk.

30.
Semmiséggel kezdődött, ő lenn járt vidéken,
motívumot keresett, amikor hazajött, azt me­
sélte a veszprémi viaduktról, milyen szép, és
hogy azért építették fel, hogy ő lefényképez­
hesse, hallottam már tőle hasonlót, ha járkál­
tunk a városban, azt is tudtam, hogy nem lé-

129
nyeges az egész, filmes dolog, ezért csak úgy
mondtam, hogy mondjak valamit, a viaduktot
azért építették, hogy az emberek átmenjenek
rajta, innen oda meg onnan ide, aztán te le­
fényképezheted, ha akarod, dühös lett, úgy
érezte, kioktatom, nekem az a dolgom, hogy fil­
met csináljak, mondta, nem pedig az, hogy el­
mélkedjek, én nem vettem komolyan a sértő­
dését, magyarázni kezdtem, hogy nem mondtam
hülyeséget, tudom én azt, hogy neked filmet
kell csinálni, éppen azért mondom, az élet fon­
tos, és nem az, hogy beszélj róla, mellesleg be­
szélhetsz is, ha akarsz, de csak akkor, ha iga­
zán fontos neked az élet,
még nagy okosan hozzátettem:
fájdalmadban üvölts, abból legyen a zene, ha
zene akar lenni, és ne az üvöltéseket próbál­
gasd, hogy melyik hasonlít legjobban a fájda­
lomhoz, és közben arra gondoltam, elmondhat­
nám, milye jó meghatározást találtam a napok­
ban, hogy mi a különbség az exhibicionista és
az igazi művész között, a mondat ilyesképp
hangzott: van, aki azért vetkőzik le, hogy sze­
retkezzen, és van, aki azért vetkőzik le, hogy
lássák, milyen nagy különbség, pedig mindkettő
levetkőzik,
de úgy döntöttem, ezt nem mondom el, most
félreértené, kicsit el is ámultam a saját okossá­
gomon, és mire észbe kaptam, ott álltam az
utca közepén egyedül, ellépett mellőlem, úgy

130
otthagyott, hogy még, és én nem kiáltottam
utána, annál sokkal jobban szerettem.
Most eszembe jut róla egy régi-régi alkony,
kis srácok kóricálnak a svájci tündérfalu leg­
szélesebb utcáján, meg-megállnak, nekifutnak,
nézegetik a falusiakat, akik hazafelé jönnek a
tanyáról, némelyik mellett tehén billeg, a sváj­
ciak is nézegetik az ugráló, lökdösődő kis srá­
cokat, elnézően mosolyognak a tehén fara mel­
lől, egyszer csak a legnagyobb kölök, egy szep­
lős srác, hülyéskedésből nekilöki a legkisebbet
egy fekete foltos tehén fekete foltjának, a te­
hén megbiccenti a farkát, a kicsi leugrik, túró
a füledbe! kiáltja a nagynak, aztán mennek to­
vább a gyerekek is, a falusiak is, de a szeplős
hirtelen megáll, leesik nála a tantusz, szembe­
fordul a többivel, csendet int, és a falusiak sor­
falában odakiáltja a lapító, csöndes gyereknek,
túró a te füledbe! és körülnéz,
a gyerekek is körülnéznek, a svájciak men­
nek tovább, a tehenek is, egyik kiáltás olyan
nekik, mint a másik, a srácok kapcsolnak, kia­
bálnak, élvezik a játékot, én is élvezem, mert
persze én is ott vagyok közöttük, utánozzuk a
legnagyobbat,
hogy mit tud egy magyar kölök káromkodni,
ha úgy kijön neki a lépés, hát azt nem lehet rö­
högés nélkül kibírni, nagy a ricsaj, a svájciak
boldogok, hogy kivirultak itt a tejtől ezek a kis
nyamvadtak, mi meg tudjuk, hogy egész más­
tól viháncolunk,

131
 ez a szabadság, az igazi szabadság, gondol­
juk és mondjuk a magunkét, az a fontos, hogy
hangosan mondjuk, minél hangosabban, hiszen
nem kapunk ki érte, hű az annyát, de izgalmas!
aztán valahogy csönd lesz, hirtelen és egy­
szerre,
nem érdemes.
Nem érdemes úgy káromkodni, hogy senkit
se üt meg tőle a guta, hogy semmi veszélye
nincs, nem érdemes, honvágyunk van, otthon
szeretnénk káromkodni hangosan a romok kö­
zött, hogy a nénik és a bácsik ugráljanak az
ásóval.
Már otthon volt, mikor hazaértem, egy szót
se szólt hozzám, egész délután ügyetlenül buk­
dácsoltam a lakásban, ő forgatókönyvet olva­
sott, jegyzetelt, nekem is tanulnom kellett
volna, de nem tudtam, estefelé kimentem a
konyhába a bibliával, ceruzával, papírral, egy
furcsa gondolat motoszkált régóta a fejemben,
érdekes, hogy most úgy érzem, azt kell leírni,
ülök a konyhaasztalnál, eleinte még szomorú
is vagyok, dühös is, aztán írni kezdek,
írok, és mindinkább könnyűnek érzem ma­
gam, mosolygok,
belép, nem is tudom, mióta ülök már itt, rám
néz, és mintha ő látná, úgy látom a mosolyo­
mat,
egy villanás csak az egész, a jelenlététől
újra tele vagyok feszültséggel, nem szólunk egy­
máshoz, lehajtom a fejem, járkál körülöttem,

132
 teát csinál, vacsorát készít, remélem, hogy
együtt vacsorázunk, akkor biztosan elnevetjük
magunkat,
de nem, leül velem szembe, a tálcát maga elé
teszi, aztán idegesen felkapja, és bemegy vele,
becsukja maga mögött az ajtót, bőghetnékem
van,
újra nyílik az ajtó, felnézek rá, de csak a
teáját viszi magával,
szeretnék kifutni a világból,
maradok a konyhában,
bambán ülök egy ideig, aztán újra írok.
Kész vagyok, éjfél van. Örömmel és izgatot­
tan járkálok a mintás kövön, dörzsölgetem a
tenyerem, mint aki jó viccet csinált, nem is gon­
dolkodom, minden szomorúság és sértettség el­
szállt belőlem, büszke vagyok, két perc, és már
úgy érzem, nem tarthatom magamban a dolgot,
felkapom az asztalról a papírokat, és vágtatok
befelé a szobába.
Még fenn van, rádiózik, olvas, mellé telep­
szem az ágyra,
te, kezdem el zavartan, ne haragudj a dél­
előttiért, ha valami olyasmit mondtam, ami
bántott, hát az véletlenül történt, nem mozdul,
én közben arra gondolok, hogy mikor bejöttem,
még eszembe se jutott, hogy bocsánatot kérjek,
most mégis megalázkodom, talán hogy megeny­
hüljön, hogy rám figyeljen, nem érdekel a ha­
rag, a dac, a sértődés, az érdekel, hogy meg­
mutathassam, mit csináltam,

Hí
 csak az érdekel?!
Igen. És az, hogy neki mutassam meg!
Te, kezdem újra, ne haragudj, és figyelj egy
kicsit, megsimogatom az arcát, belecsókol a te­
nyerembe, de nem mozdul, nincs nagy baj, nem
szólok most, pedig olyan türelmetlen vagyok,
hogy csak úgy vibrál a fejbőröm, simogatom,
és aztán azt mondom, ráérnél-e egy icipicit, zi-
zegtetem a papírt a térdemen, te, csináltam va­
lamit, hallgasd meg, kíváncsi vagyok, mit
szólsz,
rám néz, felül, aztán félkönyökre támaszko­
dik, a kézzel írt papiros felé néz, aztán rám és
elmosolyodik,
alkottál? kérdi, és egyáltalán nem gúnyos a
hangja,
nem, nem, tiltakozom, csak ma bánatomban,
és ahogy ezt mondom, hogy „bánatomban”,
szégyenlősen, kicsit gúnyosan elmosolyodom,
mint aki szívesen titkolná, hogy szomorú volt
a szerelme miatt, de nem képes rá, hát inkább
ki kell mondania, mélyet lélegzem, szóval bá-
na-tom-ban leírtam egy történetet, és most
olyan kíváncsi vagyok arra, mit szólsz hozzá?
felolvashatom? nem vagy fáradt?
Mosolyog, olvasd, bólint rám, és ettől a bó-
lintástól remegni kezd a kezem, bizisten lám­
palázam van, ahogy rágyújtok, remeg a gyufa
az ujjaim között, mi ez?
Mi ez?!
hát akkor hallgasd meg a történetet,

134
 Káinról, aki gyümölcstermesztő, akinek úgy
rendeltetett, hogy vadkörtefát permetezzen, és
őszibarackfa-levelekről bogarássza a zöld levél-
tetveket, hogy trágyázzon, ásson és kapáljon,
mert ez a dolga, ez kedvére való, istenem, mi
rossz van abban, hogy mások még nem csinál­
ták,
és Ábelről, aki az ő testvére, aki juhok pász­
tora Ion, mert mindenki az volt, és úgy rendel­
tetett, hogy ő is az legyen, hiszen örömmel he-
verészgetett, furulyázgatott naphosszat a sely ­
mes fűben,
és aztán Kain, szegény Kain, hogy vitte bol­
dogan a maga gyümölcseit az Úrnak, mennyire
örült anak, amit ő csinált, ő maga, egyedül, és
hogy amit csinált, azt másoknak adhatja, azt
felmutathatja az Úrnak, aki őt teremtette,
olyannak teremtette, amilyen, embernek, gyü­
mölcstermelő embernek,
de ez a disznó, ez az Űr, ennek bezzeg nem
kellettek az ő gyümölcsei, ezáltal nem kellett
neki Kain se, aki olyan, amilyen,
hogy neki a másik kellett, Ábel, aki ügye­
sebb fajta volt, mert azt csinálta, amit az Úr
szeret, mert bizony az Úr a húst szereti, eddig
is azt ette, ezután is azt eszi, mert arra van
gusztusa,
olvasom, hogy
neki nem kell a Kain gyümölcse, azt se tudja,
milyen, sose látott még olyat, vigye a naran-

135
csait, kell a fenének a C-vitamin, azt se tu­
dom, mi fán terem, gondolta az Űr,
és falta az ürücombot, és falta hozzá a mo­
solygó Ábelt, neki könnyebb dolga volt, mint
Káinnak, könyebben is vigyorgott hát az Űrra,
ráért a sok dolga felől,
Kain pedig elkeseredett, mint egy ló, lődör-
gött erre-arra, és úgy érezte, ő teljesen bolond,
hiszen az Ürnak nem kell, amit ő csinál, Ábel
se vette szívesen, hogy ő a gyümölcseivel vaca­
kol, bolondnak is nézte őt mindig, most aztán
már maga se tudja, szükség van-e arra a C-vi­
taminra egyáltalán, és irigyelte, de úgy irigyelte
Ábelt, akit elfogadott az Ür, aki könnyen élte
a világát, hogy belefájdult a feje is,
aztán az jön, hogy
Kain nem értette a dolgot, és ha ő valamit
nem értett, azt nem is tudta magában tartani,
azt se nagyon, ha valami baja volt, hát elsé­
tált az Űrhöz, de nem bírta rendesen kinyögni,
mi van, összevissza, zavarosan beszélt, mert ho­
gyan beszéljen az ember, ha érzi, a falnak
mondja a szavait,
az Űr jól látta, hogy Kain zavarban van,
mert erre aztán volt szeme, le is marházta
Káint, és azt mondta neki, hogy nem normális
dolog ez a gyümölcs-dolog, látszik abból is
hogy zavarban van, márpedig nekem, mondta
az Ür, az a tapasztalatom, hogy azoktól az em­
berektől, akik nem normálisak, őrizkedni kell,
mert ezek csinálják mindig a grimbuszt.

136
 Kain erre még jobban lecsüggesztette a fejét,
mert mi mást csináljon az ember, ha megma­
gyarázzák neki, hogy hülye, és kifelé menet
még Ábelbe is belebotlott, aki cukkolta és gú­
nyolta és lesajnálta őt, erre Kain mérgében egy
akkora frászt kevert le a kedves öccsének,
hogy annak kitörött a nyaka.
Kain erre észbe kapott, igaz, hogy már ké­
sőn,
megértette, hogy ő gyilkossá vált, rossz lett,
mert elhitte, hogy ő a rossz,
rögtön rájött arra is, hogy ebben az egész
ügyben nem az Ábel a hibás, nem is az Ür, ha­
nem ő maga, mert minek hisz el olyasmit, ami
nem igaz,
üvöltött hát egyet kínjában, mint az oroszlán,
ha a farkára lépnek, de senki se hallotta, mert
akkor mindenki alszik, ha valaki kínjában
üvölt,
viszont az Űr felriadt álmából, mert öreg
volt már, és éberen aludt, el is határozta, hogy
azonnal beszél Káinnál, mert aki előbb üt,
utána kínjában üvölt, az bűntudatot érez, már­
pedig, aki bűntudatot érez, az normális em­
ber, mert azon már uralkodni is lehet, gondolta
az Ür, mert meglehetősen buta pasas volt,
azt mondta hát Káinnak, na jól van, te gye­
rek, most az egyszer megbocsátok, ez a pofon
egy kis baklövés volt, majd elsimítjuk a dol­
got valahogy, az a fő, hogy ezután rendes, tisz­
tességes srác legyél, és ne szöszmötölj azokkal
a vadkörtékkel,
* 37
 már ott tartok, hogy Kain, aki közben már
kiüvöltötte magát, azt felelte az Űrnak, te en­
gem nem érdekelsz, hiszen a hibát én követtem
el akkor, amikor elhittem neked, hogy nem jó,
amit csinálok, pedig te is nagyon jól tudod,
hogy mást nem tehetek, mert ilyennek teremtet­
tél, olyan vagyok én, amilyennek lennem kell,
neked ezt el kell fogadnod, és akár tetszik,
akár nem, majd egyszer az én szilvámtól kapsz
te is hasmenést, annyira bezabálsz belőle,
egyébként pedig te nekem nem bocsáthatsz
meg, csak én bocsáthatok meg magamnak, ha
úgy látom, hogy elérkezett az ideje, de az még
odébb van,
és tovább rázta a vadkörtét, szedegette a le-
véltetveket, és mindenkinek, aki az útjába
akadt, elmesélte, hogy mi történt vele, okulja­
nak belőle az emberek, igaz, az emberek soha
semmilyen meséből nem okulnak, de Káint ez
nem érdekelte, dolgozott és pofázott tovább,
azzal fejezem be, hogy lassan egyre többen
termesztettek gyümölcsöt, mind több és több
volt az almaszüret, és valóban nem azért, mert
Káinnak járt a szája, hanem mert kellett a gyü­
mölcs.
Befejeztem.
Remeg a térdem, ahogy összerakom a papí­
rokat, annyira remeg, hogy a szőnyegre kell szo­
rítanom a talpamat, ez a remegés az előző ol­
dal aljánál kezdődött, amikor észrevettem,
hogy a következő oldal már az utolsó, csönd-

138
ben vagyok, semmi másra nem figyelek, csak
hogy ez a remegés megszűnjék, hogy ne remeg­
jen a kezem, mikor lerakom a papírokat, vagy
legalábbis Iv ne vegyen észre semmit.
Hallgatok, hallgat ő is, még nincs egy óra.
Aztán lassan megmozdul, hanyatt dől, ke­
zével dörzsölgeti a könyökét, az alkarját, moz­
gatja az ujjait, ahogy a csöndben hallom a te­
nyere csusszanását, a bőrén, elmúlik a remegé­
sem.
Végre megszólal, késő van már, nem lenne
jobb, ha inkább holnap mondanám el a véle­
ményem? hirtelen az jut eszembe, hogy a rossz
hírt szokták halogatni, feszengek, aztán felpat­
tan a némaságom, nem, kérlek, most mondd,
olyan kíváncsi vagyok, annyira örülök annak,
hogy ezt a dolgot megfogalmaztam, képzeld el,
egészen véletlenül alakult ilyenné, csak jött,
csak írni kellett, és volt egy ilyen barátnőm, ar­
ról írtam Ábelt, de . . .
Jól van, ne magyarázkodj, vágja el élesen,
ez nagyon rossz!
Szétszakít a csönd. Most érzem, ujjongást
vártam, hogy majd azt mondja, csodálatos,
vagy valami hasonlót, akkor jöttem rá, amikor
kimondta röviden és szenvtelenül, hogy nagyon
rossz, és meg se magyarázta, miért.
Megbénulok. Csak nézek magam elé, vigyá­
zok, hogy ne lássa a szemem, ne lássa, hogy hu­
nyorognom kell, mint mikor gyerekkorunkban
farkasszemet néztünk, és nem bírtam már to­
vább,
139
 látja, hogy nem szólok, furcsa, éneklő hang­
súllyal ő kezdi el, egyáltalán, hogy mersz te le­
írni valamit, de ha már leírtad, hogy mered
felolvasni, ez arcátlanság, mondja, más rendes
ember, ha firkál, eldobja, széttépi, elégeti, szé-
gyelli, te pedig tele vagy önmutogatással, meg­
veszel azért, hogy mindenki okosnak tartson,
hogy ámuldozzanak, milyen értelmes vagy, és
milyen csodálatos vagy, mást se hall tőled az
ember,
rám néz, még mindig ugyanabban a pózban
ülök, csak azt érzem, olyasmi történik most ve­
lem, mint mikor a lila gatyás nagybátyám meg­
hazudtolt, ülök, ő pedig folytatja,
a művészethez alázat kell, te azt hiszed, fo­
god magad, leülsz, és mindjárt remekművet
írsz, én igazán benne vagyok a szakmában, na­
gyon jól tudom, hogy a mesterség biztos isme­
rete nélkül meg se mukkanhat az ember, te
meg azt hiszed, zseni vagy, csak fogod magad,
és leülsz írni,
ezeket a szavakat indulatosan mondja már,
sokkal dühösebb, mint amilyennek bármikor is
láttam, nem értem, mért kell így nekem esni,
nem követtem el ellene semmit, az ártatlansá­
gomtól a szavam is megjön, de csak mentegető­
zésre telik, én nem. . . szóval nem gondoltam
semmire, én csak ezt akartam leírni.. . nagyon
jól tudom, hogy mindenben igazad van, én is
úgy látom ... én csak meg akartam mutatni
neked . . .

140
 elhallgatok, sohase láttam ilyen ingerültnek,
ami meg magát a művet illeti, széttárja a
karját, látom, nem nyugszol, ha hallani akarod
a véleményem, hát tessék, mondd, hogy képze­
led te el ezt a buta játszadozást az anakroniz­
musokkal, sem a stílus, se a gondolat nem ere­
deti, tele van közhellyel, bárgyú butaságokkal,
ez az erőszakolt könnyedség is szellemtelen, és
lehúzza az írást, különben is, ha már írni
akarsz,
belekiabálok, de én nem akarok írni!
Mérgesen vágja rá, persze hogy nem, mert
magad se tudod, mit akarsz, csak túl sok időd
van, töprengsz, motoszkált valami benned ezzel
a Káinnál kapcsolatban, azt hitted, ezzel már
kész is, meg is váltottad a világot, te azt hi­
szed, a szabálytalanságod erény, pedig azért
írsz így, mert nem tudsz írni, mert dilettáns
vagy! szabályos novellát írj vagy tanulmányt!
De megkerülni a dolgokat, hát tudod, ez is
rád vall,
mérgesen nyomja el a csikkjét, kimegyek pi­
silni, vágja hozzám, mint valami érvet, és be­
csukja maga mögött az ajtót.
Mi baja van ennek?!
Felugrok az ágyról, mint egy takaró roggyan
vissza a bénaságom, kimászom belőle, mért bánt
ez az őrült engem, ki bántotta!? Talán még
mindig a délelőtti veszekedés miatt ilyen?
Nem, nem, fogom a halántékom, széthúzom a
homlokomon a bőrt, nem, valami más baja van,

141
másért csinálja a cirkuszt, hiszen szándékosan
sérteget,
megmondhattad volna finomabban is, táma­
dok rá, amint belép, miért volt szükség erre,
kérdezem,
tévedsz, kislányom, ezt csak te érzed sértő­
nek, mert azt vártad, hogy a nyakadba ugrok
majd a gyönyörűségtől, hogy elájulok a zsenia­
litásodtól, és most meg vagy sértődve, mert
megmondtam az igazat, nem érted, megyek kö­
zel hozzá, hogy az igazat másképp is meg le­
het mondani?
Ha művészetről van szó, nem ismerek tréfát,
egyébként ezt az oldalamat még nem ismered,
mondja félvállról.
Nekem meg az jár a fejemben, hogy talán
szakítani akar, azt szeretné, ha meggyűlölném?
Ez képtelenség, érzem, hogy sérteni akar, csak
tudnám, hogy miért? Én egy percig se hittem,
hogy jó ez a kis írás, hogy megváltom vele a
világot, de azt tudom, most már egyre biztosab­
ban tudom, hogy nem lehetek ennyire hibás,
amiért megpróbáltam leírni a gondolataimat,
és abban is biztos vagyok már, hogy nem „na­
gyon rossz”, hogy ez a hangnem, ez az indulat
nem indokolt,
ő pedig mintha látná, mi jár a fejemben,
leül, és azt mondja, te azt hiszed, hogy én va­
lamiért szándékosan bántalak, mert ez igenis
jó, csak én nem értek hozzá, élesen folytatja,
ne áltasd magad, kislányom, ez bizony rossz.

142
 Nagyon rossz. Tanulj, szerezd meg a diplo­
mádat, az a te dolgod, ezt meg tépd össze, ne
mutasd meg senkinek, és örülj, hogy csak én
láttam, én, aki szeretlek,
meg se döbbenek azért, mert a gondola­
taimra válaszolt, ez csak azt bizonyítja, hogy
okos, úgy érzem, ma este valamit megint meg­
tudok, csak rá kell jönnöm, hogy mit,
odajön hozzám, megsimogatja a hajam,
gyere, kicsi, megágyazunk, lefekszünk, késő van
már, nincs semmi baj, hiszen szeretlek, mondja,
én nem nézek rá, félek a szemétől, nem aka­
rom ezt a kedves szemét látni, őrzöm magam­
ban, dühödten, védekezőn őrzöm az undok sze­
mét, a gúnyosat, a fölényes szemét,
fölényes volt ma, maga alá tepert mind­
örökre a fölényével, és azzal került fölénybe,
hogy sértett, hogy én hagytam magam megsér­
teni, megszégyenültem kettőnk előtt, és ő ha­
talmat nyert rajtam ezáltal,
vetkőzünk már, ágyazunk, tele vagyok ria­
dalommal, sejtem már, mi történt, és sejtem
azt is, mi történik ezután, fogat mosok, mire
bemegyek, ő már ágyban van, milyen szép volt
minden, míg csak szerelemről volt szó,
alig várom, hogy elaludjon, bőghetnékem
van, pedig gondolkodnom kell, fekszem mel­
lette a sötét szobában, egész éjjel nyitott szem­
mel fekszem, egyik cigarettát szívom a másik
után, óvatosan nyúlok ki újabb és újabb ciga­
rettáért, a gyufát mindig a takaró alatt gyújtom

U5
meg, hogy a fénye fel ne ébressze, hajnal felé
megszomjazom, átmászok rajta, kimegyek, jól
megnézem magamnak a konyhát, mintha por­
celán dobozban járnék, olyan ez a konyha most,
a hajnali kékségben, eszembe jut az este, mikor
még lázasan, izzadva írtam a kis dolgozatomat,
lám, nevetem el magam, hiszen este írtam le
azt, ami éjjel történt velem, Káint is ezzel a
fegyverrel győzték le,
éhes vagyok, eszem valamit, aztán visszaoso­
nok a szobába, nézem, ahogy alszik, odahajo­
lok hozzá, megszagolom az orrából kiáramló
levegőt,
nagyon szeretem.
Ezen az éjszakán megértem, mért szakítok
most, mért kell innen elmennem,
megértem azt is, mi történt.
Az történt, hogy tudomásomra hozta, csak
akkor élhetek mellette, ha lecsüggesztem a fe­
jem, ha ő van fölényben,
ez történt.
És nekem el kell hagynom a szép szerelmet,
még ha megint hülyeséget csinálok, akkor is,
soha nem engedhetem meg, hogy elhitessék ve­
lem, hogy rosszul cselekszem, mernem kell el­
menni, különben ez a szerelem is megalázó
lesz!
Akkor még nem tudtam, ha valaki igazán
fölényben van, soha nem kell fölénybe kere­
kednie, aki erős, sohase fölényes,
ha ezt akkor tudtam volna, ma másképp
állna a világ,
M4
 szerencsére nem tudtam.
Másnap délelőtt összecsomagoltam, hazaköl­
töztem, nem vettem fel egyszer se a telefont,
jóformán ki se mozdultam otthonról,
két hét múlva véletlenül találkoztunk, gyö­
nyörű idő volt, ráértünk,
a budai hegyekben sétáltunk, nyugodtak vol­
tunk mind a ketten, én legalábbis úgy csinál­
tam, mintha nyugodt lennék, sőt, ahogy köny-
nyedén beszélgettünk, úgy is éreztem, hogy las­
san valóban elmúlik majd ez az egész,
rajta nem lehetett észrevenni semmit, mi múlt
el, mi nem, megközelíthetetlen volt és játékos,
nem értem tetten, az orra fölé húzott szemöldö­
kétől nem tudhattam, mit gondol, magát
védte-e, vagy engem védett,
fényképezett, felhúzatta velem a pulóverem,
lefényképezte a mellem ott a pataknál, pajzán,
kedves ötlet volt, csókolóztunk, futottunk és
kifáradtunk, aztán mindkettőnket elkapott egy
értelmetlen őrjöngés,
igen, értelmetlen, hiszen az egész találkozás­
nak az volt a lényege, hogy két értelmes em­
ber barátságosan válik el egymástól, éreztük,
tartozunk ezzel egymásnak is, a szerelmünknek
is, azt akartuk, hogy bármikor bárhol összefut­
hassunk, és örömmel üdvözölhessük egymást,
de mondom, megőrültünk mindketten, szeret­
keztünk anélkül, hogy kigomboltuk volna a ka­
bátunkat, állva, csókolózás közben,

H5
 aztán nagyon szégyelltük magunkat, szégyell-
tük, hogy kellünk még egymásnak,
nagyon szomorú lett ez a délután.
Három napig nem tudtam aludni, negyedik
nap otthagytam az egyetemet anélkül, hogy
egyetlen szigorlatot is letettem volna, napok
alatt elintéztem a formaságokat, soha többé
nem kerestem Ivet,
otthagytam a szent szülői házat is.

31.
Elmentem vidékre benzinkutasnak,
egy pici parasztházban laktam, rengeteget
dolgoztam, nagyokat aludtam a fárasztó mun­
kától, sokat sétáltam a Duna-parton, megerő­
södtem, a kollégáim szerettek, én is szerettem
őket, szerettem a világukat, nekem, a kültelki­
nek otthonos és ismerős volt ez a vagányvilág,
jópofa férfiakkal voltam körülvéve, akik tisztel­
ték a kis kutaslányt, „fogadott fiuk” voltam,
az egyik srácnak volt egy remek motorcsó­
nakja, és egy üres délután elhívott a vízre, én
a kormány mellé kéredzkedtem, és abban a pil­
lanatban, amint forgatni kezdtem a kereket,
amint megéreztem ezt a forgást az izmaimban,
megváltoztak az eddigi arányok, másképp állt
a világ, hirtelen boldog lettem, bár ragyogó
Phillips-motorja volt a négyülésesnek, engem
nem a sebesség érdekelt, hanem az, hogy moz-

146
gathatom az egész masinát, hogy tőlem megy a
vízen, hogy forog, hogy olyan kis ívben fordul­
tam vele, majd kiborultunk, de ebben se az ér­
dekelt, hogy hatalmam van a motor felett, nem
tudom, mitől éreztem ezt az örömet, talán at­
tól, hogy együtt megyünk, mi ketten, a csónak
meg én,
mikor csak tehettem, bemásztam a kormány
mögé, nem lehetett levakarni róla,
a srácnak jól jöttem, mert ő már unta az egé­
szet, ő csak napozni szeretett, nagyokat szunyó­
kált mellettem,
a kollégáim nevettek, autó kell neked, öcsi
- mert a nyírott fejem meg a farmerom miatt
így hívtak, na meg azért, mert még az első na­
pok egyikén rám szólt egy sofőr, kisfiam, vi­
gyázz, ki ne csorogjon, nem azért mosatok,
szóval vezetni tanítottak, amelyik éppen rá­
ért, az ült mellém, és átengedte a kocsiját, él­
vezték, hogy nyifogok az örömtől, én meg, mint
a bolond, le nem mentem a térről, csak forog­
tam, faroltam, megálltam, és megint indítottam,
és megint megálltam, úgy mozdult meg alattam
a kocsi, mint a lassított filmfelvételeken a forró
vaj,
lovas nemzet vagyunk, mondogatták nevetve,
én meg büszke voltam, majd szétrepedtem, eb­
ben a világban két lábon álltam, kicsit úgy
éreztem, megfelelek a kamasz álmaimnak, és
lassan Ivre is úgy gondoltam vissza, mintha a
Bükk tetején, a csillogó, szikrázó, januári nap-

M7
sütéses hóban állva gondolnék vissza egy forró,
párás június éjszakára,
levegőhöz jutottam, magaslati levegőhöz, teli
tüdővel szívtam magamba, eszem ágában se
volt szerelmeskedni egy ideig, örültem, hogy
senki se érdekel, jó haver voltam, és jó haver­
jaim voltak, tisztult a fejem, és nevetve mon­
dogattam időnként, hogy én filozófus sofőr
szeretnék lenni, nekem ez lesz a szakmám, nap­
pal vezetek, éjjel prédikálok, nevettek rajtam,
szeretettel nevettek,
ők élvezték, ha be nem áll a szám.

32.
Nézem az órát, hajnali öt óra van, ugranék
is ki az ágyból, aztán eszembe jut, hogy ma dél-
utános vagyok, nyugodtan alhatok még, oda­
pislogok a pici ablakra, a hófehér, keményí­
tett vászonfüggönyt fényessé teszi a nap, egy
sugara éppen mellém telepedett a párnára,
nyilván az ébresztett föl, elfordulok a világos­
ságtól, nézem a meszelt falat, aztán már al­
szom is,
kopognak, a Tercsi néni hangját hallom, kis­
asszony, keresik, mert a Tercsi néninek pesti
kisasszony vagyok még most is,
ki az, kérdezem, mióta itt élek, a kutya se
keresett még, kiugróm az ágyból, féllábon bil­
legek a fapadlón, keresem a nadrágom, egy fia-

148
talember, csönd, egy pesti fiatalember, és va­
lami elégedett örömöt érzek az öregasszony
hangjában, csak tudnám, mért örül annak, hogy
engem Pestről keresnek, én nem örülök, hirte­
len a kutasingemet húzom fel, kinyitom az aj­
tót,
a Csua.
Udvarias mosollyal néz Tercsi nénire meg
rám, és egy kicsit dühít, ahogy Tercsi néni fe­
szesen mosolygó arcát nézem, ezt a gyanakvó
parasztasszonyt máris levette a lábáról ezzel a
hamis kedvességgel, de már hallom, hogy én is
egy aránylag jól fésült, vigyorgó szevasszal kö­
szönök, lépj be!
Hány óra van, hogy kerülsz ide, kérdezem,
és mint mindig, ha váratlanul lepnek meg, csi­
nálok valamit, most is fogom a lavórt, megyek
ki az udvarra, széles sugárban eresztem a csap­
ból a vizet, lespriccelem magam, a csobogástól
nem hallom, mit mond, aztán elzárom a csapot,
Csua magyaráz, már régen le akart jönni, hal­
lotta, hogy itt vagyok, de nem akart zavarni,
amíg be nem gyógyult a seb, én erre dühös va­
gyok, ahogy kacsázok befelé a lötyögő lavórral,
még hogy nekem sebem! szó sincs semmiféle
sebről, mondom, szolgálatkészen becsukja mö­
göttem az ajtót, ne szégyelljem, mindenki na­
gyon sajnált, az egyetemen is, így otthagyni csa-
pot-papot, lejönni vidékre, senki se tudja, mi
történt közöttem és Iv között, de biztosan nagy
disznóság lehetett, ő azóta se áll szóba vele,

149
magyarázza Csua, miközben én alaposan és
mérgesen rángatom a fogkefét a fogamon, aki
nekem árt, azzal ő két szót se vált többé, és
mondja, mondja, megállás nélkül,
ahogy beszél, egyre mérgesebb vagyok, rá­
kiáltanék már, de tele van a szám habbal, az­
tán meg nem érdekel, mit mond, levetkőzöm,
mosakszom, magamban nevetek azon, hogy ezt
a félmeztelenséget biztosan félreérti, pedig csak
nevetségesnek tartanám, ha a volt szeretőm
előtt megjátszanám magam, valami olyasmit
mond, hogy kényszermunka, erre már nem ál­
lom meg szó nélkül,
bolond vagy te? kérdezem, tudod, milyen
jó itt nekem, tudod, mennyire megbecsülnek,
milyen klassz meló ez, végre két lábbal állok a
földön, mondom, ráadásul terpeszben, teszem
hozzá, tudod, milyen jó munka után sétálni az
erdőben, este egy jó könyvet elolvasni, tanulni,
ha nem vagyok fáradt, tudod te, mennyire ne­
kem való élet ez, nem is tudod! Mennyire nem
ismersz, ha ilyen hülyeségeket mondasz, tudod
te, mit csinálok szabad időmben, nézek rá, mi­
közben leülök az ágy szélire, és húzom a torna­
cipőmet, ő csak néz a kék szemivei, tudod, mit
csinálok? Autót vezetek, dicsekszem,
de már leállók, mert egy kicsit messzire men­
tem, ehhez Csuának semmi köze, felpattanok,
gyere, menjünk reggelizni, van itt egy tejivó,
én már spurizok ki a szobából, amint kiérünk a
kapun, ő mondja tovább a magáét, jól van, jól

150
 van, ez nyáron ideális, de azért nem kellett
volna otthagynod az egyetemet, nem kellett
volna mindenkivel összeveszned,
itt senkivel se veszek össze, vágok bele a pré­
dikációba, nem érdekli, folytatja, őt nem ér­
dekli, mi történt közöttem és Iv között, de az
egyetem igazán fontos, és ott szerettek, sokat
vártak tőlem, én igazi pszichológusaikat va­
gyok, amennyire én megértem az embereket, ő
persze ért engem, ki voltam borulva, meg sze-
leburdi gyerek is vagyok, erre már sajnos me­
gint begorombulok, ott, az utcán, két házzal a
tej ivó előtt leállók, és vitatkozom,
hogy nem azért hagytam én ott az egyetemet,
mert lelki életem volt, mert, ha tudni akarod,
mondom neki, olyan egy csapásra töröltem ki
Ivet magamból, hogy észre se vettem, azt
persze elfelejtem hozzátenni, hogy magamnak
hazudok ezáltal, meg is volt rá az okom, mon­
dom tovább, de erről nem akarok veled be­
szélni, arról már igen, hogy elég volt nekem ez
az egy év arra, hogy megtudjam, aki igazán
szereti az embereket, az nem pszichológus lesz,
hanem forradalmár vagy karosszérialakatos, de
mert én egyik se leszek, hát inkább magam is
ember módra élek a saját törvényeim szerint,
melegebb, kedvesebb hangon mondom aztán,
miközben indulok a tejivóba, te bolond, tudom,
miért csináltam ezt, és nagyon is jól érzem ma­
gam,

151
 már nem vagyok dühös, a szavak kiköpülték
belőlem a mérgemet,
reggelizünk, nem nagyon szól, csodálkozom,
de úgy érzem, van még valami a tarsolyában,
nem baj, majd mondja, hadd mondja, úgyse
figyelek, azon gondolkodom, miközben védeke­
zem és ágálok, hogy más a baj,
két nappal ezelőtt lenn járt a főnök, és meg­
tudták tőle a kollégáim, hogy véglegesítenek,
és azóta megfagyott körülöttem a beton.
Az a baj, hogy azok az emberek se értik,
miért választottam ezt az életet, akik között
jól érzem magam, akik szeretnek is, a Tercsi
néni se érti, senki se érti, valami disznóságra
gyanakszanak, talán arra, hogy spicli vagyok,
talán arra, hogy kirúgtak az egyetemről, csak
letagadom, gyanakszanak, gyanakszanak, mióta
megtudták, hogy szívesen maradnék,
hallom, hogy azt mondja Csua, voltam anyá-
déknál, megígértem nekik, hogy visszaviszlek,
benn jártam az egyetemen, elintéztem, hogy
visszavegyenek, azt mondták, örömmel várnak,
nem bírod te ezt sokáig, túl erősnek képze­
led magad,
mondja, és belebámul a tejbe, nézi, forgatja
a bögrét,
te, mondom, ez nem konyak.
Nézi, bántani akarom-e, de látja, hogy nem,
azt feleli, nem iszom, egy idő óta nem iszom,
mióta nem iszol, kérdezem, és indulok ki­
felé a Duna-part felé, gyere, sétálunk, és arra

152
 gondolok, megőrült ez, úgyse megyek vissza,
biztos vagyok magamban, majd ő lesz nevetsé­
ges,
egy ideje nem iszom, hallom, fogadalmat tet­
tem, mondja konokan, csak nem azért, hogy el­
nyerd a kezem, megállók, nevetek, át akar
ölelni, semmi érzéke a humoromhoz, nem veszi
észre, hogy undok vagyok?! kisiklok a keze kö­
zül, utánam kap, durván ellököm, és még ő
sértődik meg azért, mert ő nem tudja, mit lehet
és mit nem, dühösen, fojtottan vágja hozzám,
megkértem anyádéktól a kezed.
Állok, magam előtt látom anyuékat, Csuát,
hallom a beszélgetést,
jézus, anyuék valóban meg vannak ijedve, ha
ezt nem rúgták ki, tényleg azt hiszik, hogy én
vagyok a hülye, nem tudok mást kérdezni, mint
azt, hogy neked adtak?
igen, feleli komolyan, akár egy frissen vasalt
díszzsebkendő, az ő engedélyükkel vagyok itt,
na, akkor te most szépen elmész a legköze­
lebbi busszal, és még az anyukámék is megkap­
ják a magukét, mondom, hátat fordítok, ott­
hagyom,
aznap délelőtt nagyot úsztam, napoztam a
Duna-parton, délután jókedvemben mindenkit
megnevettettem, magam is sokat viháncoltam,
ám aznap nevettem utoljára.
Belém lopakodott a félelem.

153
 33.
Nem történt semmi. Nem bántott senki.
Nem jött le senki. Nem prédikált senki. Nem
tett megjegyzést senki.
Minden ment tovább, mint azelőtt, ám na­
pok alatt megváltozott bennem valami.
Nem is tudom, mitől, egyszer csak olyan let­
tem, mint akinek kicserélték a fejét, átprogra­
mozták az agyát, rágódni kezdtem, nehezen
aludtam el, mindent másképp láttam, másképp
Csuát és másképp Ivet, másképp magamat,
főleg magamat láttam másképp, a tetteimet,
mondataimat, hiába igyekeztem a gondolatai­
mat visszarángatni a tiszta fogalmaimhoz, nem
ment,
hirtelen úgy láttam, valóban én vagyok a
hülye, és ezen már nem segíthetek, bennem van
a hiba, kínlódtam, igyekeztem, de már nem si­
került örülni, nevetni, féltem és gyanakvó let­
tem, megfordult velem a világ, a fejem tetején
álltam, elhittem, hogy buta voltam, hogy nem
cselekedtem tisztán, hogy most tettem tönkre az
életem .. .
És négyhónapos benzinkutasság után szep­
tember közepén szépen megfésülködtem, rendes
ruhát vettem fel, szoknyát, blúzt és tűsarkú ci­
pőt, kifestettem a szemem, és bementem az
egyetemre, és mert úgy látszik, tényleg szeret­
tek, az egész ügyet apró kis botlásnak tekintet­
ték, meggondolatlanságnak, még azok is hozzá-

154
képzeltek valamiféle szerelmi tragédiát, akik
nem is tudtak Ivről, csak azért, mert ez így
olyan kedves és emberi, és mindenki Csuát em­
legette,
a tanulmányi osztály két tanárom segítségé­
vel minisztériumi engedélyt kért, hogy az összes
első év végi szigorlatot az úvék idején tehessem
le, szeptember második felében,
két hét alatt hat kollokviumot, két szigorla­
tot és egy demonstrációt csináltam meg, ebből
egy kollokvium és egy szigorlat tök volt, a má­
sik szigorlat és három kollokvium jeles, kettő
közepes, de már a harmadik kollokvium előtt
átküldött az adjunktus a szomszédos presszóba,
hogy igyák meg egy fél konyakot, utána aztán
felelhetek, ez a többi vizsga is hallgatólagosan
engedélyezett fél konyakkal ment le, nehogy le­
blokkoljak,
két hét múlva aludtam négy napot, utána le­
zavartam a két úvét is, szinte meg se kellett
szólalnom,
mindenki elégedett volt velem,
és én feleségül mentem Csuához.

34.
Egy este nagyon fáradtan ülök otthon, gyű­
lölöm, hogy ezentúl itt kell újra élnem, bezárva,
tévézve, amíg le nem diplomázok, koszos va­
gyok, csapzott, elnyúzott, fáradt mindentől, fő-

155
lég magamtól, anyám prédikációitól az okos
nőről, aki nem én vagyok,
csöngetnek, Csua.
Azért jött, hogy gratuláljon, nahát, hogy mit
csináltam ez alatt a három hét alatt, csodálatos
teljesítmény volt, ő mindig bízott bennem, ke­
mény kis ember vagyok, és természetesen hozzá­
teszi, ő szeret, vár rám, neki csak én kellek,
senki más, tudom, ugye, hogy még mindig
nincs senkije, csak a munkájának él, ő egészen
megváltozott, hogy ő már tudja, mi igazán egy­
máshoz valók vagyunk,
és akkor elkapott a kisördög, úgy jártam,
mint az Arany szőlősgazdája, aki a jégesőtől
földre lapított szőlőtőkéket bottal náspángolja,
miközben kiabál, hadd lássuk, uramisten, mire
megyünk ketten,
hát így csinálok most én is, nem is gondolko­
dom,
azt kérdezem, mondd, hozzád menjek?
Add ide a személyidet, három nap múlva es­
küszünk.
Ma kedd van, három nap múlva péntek, be­
lenyúlok a táskámba és odaadom,
aztán jön a három nap, semmiről se tudok,
mi történt, mit csináltam, csak ültem, otthon
ültem mozdulatlanul, anyámtól tudom, jóval ké­
sőbb mesélte el, hogy ahányszor csak rám nyi­
tott, én fehéren ültem a fotelban, az tűnt fel
neki, hogy én, aki sose tudtam megmaradni
valami bútoron anélkül, hogy szét ne dobáltam

156
 volna a karjaimat, lábaimat, én ez alatt a há­
rom nap alatt szabályosan, mozdulatlanul ül­
tem, karom a karfán, olyan illedelmesen, akár
egy Nofretete,
így ültem akkor is, mikor apu és a kedves
veje a jövőnkről beszélgettek, megállapították,
hogy ikerházat építünk a házunkhoz, nagy a te­
lek, átvezetjük a villanyt, vizet, telefont, pince
se kell, egy év alatt elkészül, megtervezték,
ide a szoba, oda a konyha, amoda meg az is­
ten tudja, mi, hova teszem a hamutartót, hol
csinálunk gyereket, nekem egy szavam se volt,
csodálkoztak is eleget,
valami ugyan derengett bennem a szabad­
ságról, arról, hogy mióta az eszemet tudom, el
akartam menni innen, utálom a telket, a házat,
a vízvezetéket, a pöcegödröt, magát a tulajdont
utálom, mert a szabadságtól foszt meg,
de úgy látszik, az se rázott ki a konok kábu­
latomból, hogy ide kötnek,
az apám elemében volt, hiszen építhet, ter­
vezhet, dolgozhat, megállapíthatja, mi kell ne­
kem, és mi nem kell, milyen magas legyen az
ágy,
Csua is boldognak látszott, a rokonok is,
mindenki,
végre megkaparintottak, benne vagyok a ka­
rámban.
Csak az anyám egészséges ösztöneiben tá­
madt fel a riadalom, mintha szívesen sütött

157
volna nekem hamuba sült pogácsát, eredj, lá­
nyom, szedd a cókmókod, menekülj,
de csak nevetgélt egész idő alatt.
És a harmadik napon, pénteken fél tízkor el­
lógok egy szemináriumról, fél tizenegykor benn
állok a házasságkötő teremben, egy csokor vi­
rággal, egy letört cipősarokkal, két tanúval,
Csuával és a nászindulóval.
Kifelé jövet, ahogy a lépcsőhöz érek, a tes­
tes volt tanárnőmet látom meg a fordulóban,
ez már sok!
futok lefelé a virággal, a törött cipősarok­
kal, fülemben a nászindulóval, végigfutok a
földszinten, ki a térre, és megállók az emlékmű
alatt.
Állok, nézem őket, ahogy leérnek, és beszél­
getnek az árkádok alatt,
lassan felszáll a fejemről a smog, a félelem,
ami egy hónapon keresztül csücsült rajtam,
most már tudom, ebben a pillanatban már tu­
dom, hogy azért ijedtem meg akkor, egy hó­
nappal ezelőtt, mert nem hittem magamnak,
nem bíztam magamban, nem hittem el, hogy
valóban tisztán cselekszem, hogy a sorozatos
szakítások, menekülések, futások, gyerekes dol­
gok voltak ugyan, de tiszták is egyben, főleg
ártalmatlanok, elhittem, hogy hülye vagyok,
ahelyett hogy hittem volna abban, csakis így le­
het élni, elhittem, egyszer igazán elhittem a be­
lém szorult, az elnyomott szerelemtől és a
riasztó félelemtől, hogy rosszul cselekszem,

158
nem éreztem tisztának magam, és ezáltal tisz­
tátalan is lettem,
majdnem felkiáltok a felismeréstől, szinte
boldog vagyok attól, hogy érzem, mekkora erőt
ad majd a mostani gyávaságom, hogy ettől ál­
lok majd ellen, hiszen most megtudtam, hogy
nem ellenállni számomra öngyilkosság,
igen, éreztem, hogy amíg tisztának tudom
magam, tisztán cselekszem, addig nem ártok
senkinek, legfeljebb magamnak, és akármen­
nyit is ártok magamnak, akármilyen hülye va­
gyok, vagy hülyének látszom, ostoba vagyok, és
ostobának látszom, mindegy, de addig erős va­
gyok, és ameddig erős vagyok, addig ellen tu­
dok állni, és addig élek, amíg ellenállok.

Már jönnek a téren, a férjem és a két tanú,

kedvesen karolnak belém, mintha mi se történt
volna, megyünk az esküvői ebédre, elnézik,
hogy egy kicsit bolondos vagyok, nagy dolog
az esküvő, különben sincs baj, beadtam a dere­
kam,
úgy érzem, iszonyúan ég az arcom, hiszen én
tudom igazán, mi mindent kell szégyellnem,
de ma már nem is vagyok annyira biztos ab­
ban, hogy nagyon el voltam-e keseredve, mert
ugyanakkor arra is emlékszem, hogy amikor ki­
értünk a buszmegállóhoz, páros lábbal, libbenve
ugrottam át a kanálist,
vagy ez már tavasszal volt, a válóper után?

159
Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő Kardos György • Műszaki ve­
zető Beck Péter • Sorozattervező Bezúr Györgyi
Tipográfus Romhányi Katalin • A védőborítón
Halász Arisztid grafikája • Kiadványszám 1977
Megjelent 6,7 (Aj) ív terjedelemben, Garamond
betűtípusból, 1973-ban • MA 2344
Győr-Sopron megyei Nyomdavállalat 73.K-234
Fnyv.: Mentier Endre igazgató
 Somogyi Tóth Sándor
mondja:
Horváth Gita nem egysze­
rűen az öntudatra ébredés
idejét és ismérveit keresi,
hanem azt a kamasz lányt
idézi vissza - tegyük hoz­
zá, fölényes iróniával -,
aki kissé túl korán akar
ráismerni a saját egyénisé­
gére, az összetéveszthetet­
lenség jeleit kutatja ön­
magában, sőt, sejtheti az
olvasó, önnön zsenijének (Foto: Vahl Ottó)
felbukkanásán se lepődne
meg nagyon. A meglepe­ Jó, ha másoknak szük­
tés elmarad, persze, hasz­ ségük van rám, és jó, ha
talanul igyekszik a kislány nekem szükségem van má­
elképeszteni barátnőit, szü­ sokra.
leit, szerelmeit és saját Ha okom van rá, örü­
magát is. A kísérlet nem lök, ha meg baj van, hát
sikerülhet, de a bakfis elkeseredem.
viaskodásának rajza gro­ Talán valóban ilyen egy­
teszkül érdekes. szerű.
Azt hiszem, ebbe a vi­
* lágba nem beleszületni a
Harminchárom éves va­ világ legnagyobb ügyetlen­
gyok. sége lett volna. Pedig iga­
Van hol dolgoznom, van zán nem népünnepély.
min dolgoznom, van mit Tőlünk nem az.
dolgoznom. Horváth Gita