Patrice Duvic

Végállomás
 1.
Mintha egy sötét színű márványoltár fölött, a félhomályban hirtelen
megszilárdult volna a füst- és ködfelhő, a különös, zöldes, remegő fény, mely
életet lehelt belé, egyszerre nyugtalanító, ektoplazmikus jelleget kölcsönzött a
látványnak. Mintha a gonosz ártó jelenlétének borzongása érződött volna a
Végállomás levegőjében, melynek óriási csarnoka egy ókori erődítmény alatti,
egyetlen gigantikus sziklatömbből kifaragott, kolosszális méretű templomhoz
hasonlított inkább; sem hamisnak tűnő berendezése, mely akár egy tekintélyes
nagyságú űrellenőrzési központnak is beillett volna, sem a számítógépek előtt
tevékenykedő technikusok serege nem tudta eloszlatni azt a furcsa benyomást,
hogy itt minden sokkal inkább valamiféle fekete mágia titkos előkészületeit
szolgálja, semmint a legfejlettebb technikát.
Mintha a videoképernyőkön kirajzolódó bonyolult ábrák nem lennének
egyebek, mint a démon megidézésének újmódi kellékei, a pentagrammák és a
különböző kabalisztikus jelek pedig csupán arra szolgálnának, hogy
személyesen is láthatóvá tegyék magát az ördögöt.
A gigantikus, anyagtalan akvárium körül, hogy tovább növeljék ezt a
spiritiszta szeánszhangulatot, fekete bőrfotelokat helyeztek el. Az egyikben
Anton Wecks ült, a bázis technikai felelőse, aki személytelen, hideg tekintettel
figyelte azt, ami számára csupán egyszerű, a vétel minőségét jelző és a statikai
ábrákat értelmező holografikus vetítés volt. Lenyomott néhány, a fotel
karfájában elhelyezett billentyűt. A háromdimenziós kép ragyogása kissé
elhalványult, a paralelepipedon eltűnt egy pillanatra, aztán hamarosan újból
megjelent. Wecks elégedetten emelte fel a fejét, és egy csapat technikusnő felé
fordult, akik beosztásuktól teljesen elütő módon túl sápadtra voltak kifestve,
ugyanakkor ezzel ellentétben állt fekete, karikás szemük, a zöld ajkak és a
rikító narancsszínű, mesterségesen átültetett haj.
Épp befejezte a műveletet, amikor észrevette, hogy megérkezett a limuzin,
melyet a teherfelvonó egyenesen a Végállomás közepébe szállított. A pompás
autó, melynek hátsó ablakait függöny takarta el, előrejött néhány métert, aztán
megállt. A libériás sofőr – akit állszíja erősen hasonlatossá tett Erich von
Stroheim-hez – egy ötven év körüli, átható, inkvízítortekintetű férfi és egy
gyermek előtt tárta ki a kocsi ajtaját. A Doktor és Mati épp jókor, a műveletek
megkezdésének idejére érkezett meg… Ők az egyedüli civilek, akiket
beengedtek erre a helyre, de azért a maguk módján ők is egyenruhát viseltek:
mindkettőjükön ugyanolyan háromrészes ruha volt, s bár jóllehet, ennek
szabása, sötét színe és, a gomblyukba tűzött vörös szegfű a Doktor
egyéniségével tökéletesen harmonizált, mindez azonban meglehetősen
szokatlannak tűnt egy gyermeken, akinek így kissé színpadias és álruhás
megjelenést kölcsönzött, s a zenés kabarék liliputi törpéit juttatta óhatatlanul
eszünkbe.
Wecks felemelkedett, hogy a fogadásukra siessen. Észrevette, hogy a
Doktor idegesen gyűrögeti fekete bőrkesztyűjét, de igyekezett kifejezésre
juttatni örömét, hogy a számos nehézség ellenére, mely egy ilyen távol eső
helyen a Végállomás felépítésével együtt járt, végül is a határidőkön belül el
tudtak készülni minden beszabályozással.
A Doktorral már két-három ízben is találkozott, még mielőtt a föld alatti
laboratóriumot berendezték volna, s bizonyos követelései már akkor is
betegeseknek tűntek a számára, vagy legalábbis szokatlanoknak. De Wecks
nem az a típusú ember volt, aki kérdéseket tesz fel. Jól tudta, hogy beosztását
legalább annyira köszönhette annak, hogy soha nem kérdezősködött és
kíváncsiskodott, mint annak, hogy értett a szakmájához. Mindenekelőtt úgy
értelmezte a saját szerepét, mint akinek a végrehajtás a feladata, s az
engedelmeskedés általában sikerült is neki. Így nem tulajdonított túl nagy
jelentőséget azoknak a kísérleteknek sem, melyekkel a Doktor foglalkozott, s
azoknak a zűrös ügyeknek sem, melyek a múltját kísérték. Hogy részt vett-e
olyan, a fejlődő országokban folytatott kutatási tervekben, ahol az emberi
kísérleti alanyok bőségesen és olcsón álltak rendelkezésre, s hogy tudományos
karrierje az egyik diktatúrától a másikig tartott, mindez kevésbé érdekelte.
Egyszer s mindenkorra eldöntötte magában, hogy az ilyesfajta dolgok nem is
fogják érdekelni. És nem tartotta fontosnak tudni azt sem, hogy kik voltak a
Doktor megrendelői, megbízói, s hogy milyen kapcsolatokkal,
összeköttetésekkel rendelkezhetett. Egyszerűen csak annyit vett tudomásul,
hogy a Doktor egy olyan személy, akitől félnie kell, s aki őt viszont mindig is
csak az eredményei alapján ítéli meg. Wecks pedig, akárcsak a Végállomáson
összegyűjtött többi technikus, sikeres embernek számított. Ezt senki sem
merte volna tagadni.
Ugyanakkor még sohasem látta Matit, és a gyerek megjelenése a
Végállomáson most nyomasztó érzéssel töltötte el, mely talán abból eredt,
hogy látszatra bármely hasonló korú kisfiúra hasonlított, ugyanakkor mégis
másmilyen volt, s talán ez magyarázta meg azt a furcsa érzést, mely a
gyomrába markolt…
– Jó napot, Doktor! Isten hozta a Végállomáson! – szólalt meg, mielőtt a
gyerekhez fordult volna egy kissé erőltetett mosollyal. – Te talán Mati vagy?
– Igen – válaszolta a fiú.
Teljesen nyugodtnak látszott. Túl sápadt arcában mégis volt valami
egészen különleges, főleg a normálisnál sokkal nagyobb kék szemek miatt,
melyek csaknem hipnotikusaknak tűntek.
– Én vagyok a Doktor Szörnyetege!… – helyesbített a gyerek.
 Wecks képtélen volt elfordítani a tekintetét, s abban reménykedett, hogy a
zavar, mely hatalmába kerítette, nem látszik meg túlságosan rajta.
– Mati azt akarta mondani, hogy… – kezdte a Doktor.
– Megértettem.
– …ő programozta be a Szörnyet.
Wecks egyetértőleg bólintott. Lehet, hogy valójában Mati is ezt akarta
mondani, de a másik magyarázat, mely a leginkább hihetőtől nem állt túl
messze, azt a gondolatot juttatta eszébe, hogy a gyerek, ha egyáltalán lehet
még, így nevezni, vajon miért nem választhatta meg maga a saját szavait, és
hogy a kifejezés kétértelműsége, ha volt benne egyáltalán kétértelműség, nem
volt-e nagyon is szándékolt. Wecks meg volt győződve róla, hogy Mati
határozottan tudta, mit akart mondani, és kétségkívül élvezettel is figyelte
ennek a kis provokációnak a hatását. De most, az érkezését követő reakcióktól
függetlenül, azokkal mit sem törődve, a Végállomás berendezései teljesen
elbűvölték. Kissé naiv elcsodálkozásában semmi színlelés nem volt. Félig
tátva maradt szájával és tágra nyílt szemével most ugyanolyan gyerek volt,
mint a többi, ha felfedez egy csodálatos játékokkal teli barlangot. Miután a
szemrevételezést befejezte, tekintete a technikai irányítóra esett, s kíváncsian
végigmérte.
– És téged hogy hívnak?
– Ant… Wecks! – erőlködött a férfi, hogy Mati szemébe nézzen, aztán
hirtelen témát váltott: – Két percen belül kapunk egy műholdas hologramot –
jelentette be. – Ha lennének szívesek követni engem.
Keresztülvezette a látogatókat a hatalmas termen, a négyesével elhelyezett
ellenőrző pultok között lavírozva a kivilágított peronokon, melyek a mágneses
sínek hosszában hol közeledtek, hol pedig távolodtak, mint valami titokzatos
balettfigurák.
– Amint láthatják, a dolgok szépen fejlődtek a legutóbbi látogatásuk óta –
jegyezte meg, a Doktorhoz intézve szavait.
A Doktor helyeselt, de úgy tűnt, hogy másra gondol. Mati szótlanul követte
őket, de nem igyekezett túlságosan, hogy utolérje a felnőtteket, hanem menet
közben gyors pillantásokat vetett a vizuális kijelzők képernyőjére,
érdeklődéssel vizsgálgatva a rajtuk kirajzolódó görbéket és adatokat.
– Orbitális szinkron, IDŐ 30 másodperc múlva – jelentette be a hangszóró.
– 29, 28, 27…
Végül odaérkeztek a hatalmas holografikus kép elé, melynek fényereje
egyre jobban erősödött. A Doktor arcán egy kétértelmű, csaknem mohó
kifejezés jelent meg. A lélegzetét is visszatartotta. Keze Mati vállába markolt.
A hangszóróban folytatódott a visszaszámlálás:
– 17, 16. A dekódoló sugárnyaláb bekapcsolva.
 Az ektoplazmikus paralelepipedon felszínén vékony, egymást keresztező
vibráló vonalak jelentek meg, s létrehozták a moaréhatást.
– 5, 4, 3, 2, 1. Vétel!
A kísérteties köd a másodperc törtrésze alatt szétfoszlott, hogy átadja
helyét a hirtelen keletkező geometrikus fénycsíkoknak.
Egy vonalakból kirajzolódó táj jelent meg, mely olyan volt, mint egy
számítógép által "drótszálakból" megszerkesztett építészeti makett: egy
sziklafal alatti úton egy kamion állt.
A látvány hatására Mati csodálkozva felkiáltott.
– Látod – mondta a Doktor –, minden pontosan olyan, mint ahogy
megígértem neked…
A gyermek közelebb ment a képhez. Óvatosan, mintha attól félne, hogy a
közeledtére eltűnik az egész, ujjával félénken a kamion felé nyúlt, mely
mozdulatlannak tűnt, miközben a táj elvonult mögötte.
– Ez a… Szörny?
– Ez a piros kamion – helyesbített a Doktor. – …És a Szörny ott van benne,
a mi Gus barátnőnkkel együtt.
Mati jelenlétét határozottan zavarónak találva, Wecks leült az egyik fekete
bőrfotelba, és ujjaival nyomkodni kezdte a klaviatúra billentyűit.
– Pillanatnyilag közepes nagyításon vagyunk – állapította meg. – De
megvan a lehetőségünk arra, hogy a kód változóit módosítva, a léptéket is
megváltoztassuk. A műhold folyamatosan maximális információt szolgáltat,
és a számítógép a megkívánt képfelbontástól függően válogat a jelekből.
Például itt van a teljes látkép. – Lenyomott még néhány gombot, és egy
elképesztő méretű hátra-zoom sokkal szélesebben tette láthatóvá, a tájat,
melyben a kamion elhelyezkedett. – Természetesen így veszítünk a
felbontásból, de nyerünk egy öt kilométer sugarú kört, ami lehetővé teszi,
hogy jobban kiértékeljük a helyzetet, mellyel a "jelöltnek" szembe kell néznie.
És most jön a közelebbi kép… Amint megállapíthatják, így sokkal több
részletet láthatunk, ami bizonyos körülmények között ugyancsak
figyelemreméltó lehet, de sajnos ahhoz nem elegendő, hogy ne csupán apró
pontként lássuk az embereket.
– Fantasztikus! – kiáltott fel Mati. – Kipróbálhatom?
Wecks kérdően a Doktorra nézett, aki egy könnyed fejbólintással
beleegyezett.
– Akarod, hogy megmagyarázzam a működését?
– Nem, nem – nyugtatta meg Mati, – Azt hiszem, hogy megértettem.
Bár Wecks kételkedett egy kissé, érdeklődéssel nézte, ahogy a gyermek
elhelyezkedik a számára túlságosan nagy fotelban, aztán hihetetlen
virtuozitással nyomogatni kezdi a billentyűket. A hologram frenetikus
ritmusban ugrált egyik léptékből a másikba. Szédítő előre-hátra zoomok
követték egymást, melyeket a gyermek elégedett "hűha" felkiáltásokkal
hagyott jóvá. Mati nemcsak hogy azonnal uralkodott a technikán, hanem
nyilvánvalóan rendkívül jól szórakozott is.
A Doktor és Wecks úgy látták jónak, hogy ez az a pillanat, amikor
félrevonulhatnak, s miután váltottak néhány szót, elindultak a terem végében
lévő felvonó felé. Mati azonnal gyanakodva emelte fel a fejét.
– Hé, Doktor!
– Mindjárt visszajövök – felelte neki, miközben belecsúsztatta a mágneses
kártyát a hívógombot helyettesítő nyílásba. – Ne nyugtalankodj – tette hozzá
lágy, talán túlságosan is lágy hangon. – Minden rendben lesz…
– Éppen találtam valamit, ami… Ha egyáltalán ez a kamion egy igazi
kamion…
– Láthattad, hiszen te magad végezted el a legutolsó beállításokat a
Szörnyön, mielőtt elindult…
– Akkor a Szürkék, azok… igazi Szürkék?
Egy furcsa kis utálkozó fintor jelent meg az arcán.
– Igen – hagyta rá a Doktor unottan. – Ezek igazi Szürkék, de ez semmin
sem változtat. A Játék maga pontosan ugyanolyan, mint amit a Központban
szimuláltunk. A vörös kamionnak el kell vinnie a "csomagot" a Végállomásra,
a Szürkéknek pedig meg kell ezt akadályozniuk. Semmi különbség sincs.
Ugyanaz.
– Akkor jó. Azt akaróm, hogy a Szörny most jobb eredményt érjen el, mint
a múltkor!
– Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – mondta a Doktor
engesztelőén, mielőtt a liftbe lépett volna.

Ezúttal Mati már nem akarta tovább feltartani, hanem belemerült a hologram
tanulmányozásába. A Doktor végső eredményt illető optimizmusa nem győzte
meg túlságosan. A Játék számára olyan fontos volt, melyet amaz csak nehezen
tudott volna elképzelni. Neki kell nyernie, azaz a vörös kamionnak el kell
jutnia a Végállomásig. A valószínűségszámítások minden bizonnyal az ő és a
Szörny javára billentették a mérleget: a bukássorozatok után, melyek az előző
jelölteket kitörölték, akiket túl korán állítottak meg a Szürkék, Gusnak most
minden esélye megvolt, főleg az új lehetőségek miatt, melyekkel a Szörnyet
ellátta. Papíron a szabályok a két tábornak egyenlő adukat adtak, és a siker az
egyiket is ugyanúgy megkoronázhatta, mint a másikat. De milyen lenne egy
olyan játék, melyben előre tudjuk, hogy ki a nyerő? A közönség hamarosan
megunná, és elvesztené minden érdeklődését a cselekmény fordulatai iránt. És
mégse lehet az, hogy minden ember a Szürkék mellett legyen… hogy abban
gyönyörködjenek, amint a vörös tábor a csapások alatt megsemmisül!
Maradna az, hogy még a Központban megvalósított szimuláció is bukással
végződne. A Szörny kétségkívül messzebbre jutott, mint bármely másik jelölt
a Játék megalkotása óta, de mégsem sikerült neki eljuttatnia a bombát a
Végállomásig. Mati csupán abban reménykedhetett, hogy a
számítógépprogramban az utolsó pillanatokban végrehajtott módosítások talán
elegendők lesznek ahhoz, hogy minden megváltozzon, és sikerüljön a végső
győzelem.
Éppen azzal foglalkozott, hogy még egyszer áttekintsen minden
eshetőséget, amikor hirtelen a hologram egyik szélén egy járműcsoportot vett
észre, mely úgy tűnt, mintha a vörös kamiont vette volna üldözőbe.
Mati egy ugrással felemelkedett, hogy közelebbről láthassa a jelenetet.
Tömör, ellenszenves sziluettjük semmiféle kétséget nem hagyott. A Szürkék!
Érezte, hogy hirtelen elragadja valami különös lelkesedés, mely nagyon is
különbözött attól, amit a korábbi szimulációk során megismert. Ezúttal a
valóságról volt szó. Az események pedig valóban elkezdődtek…

2.
Gus azt figyelte, amint egy csapat megbolondult ló a kamion közeledtére
szétfutott. Bő szabású, vadbőrből készült kabátjával, homlokára tolt
síszemüvegével és a nyakába kötött cowboysállal kissé egy divatjamúlt
kalandorra emlékeztetett. De rajta ez az öltözet mégsem mutatott álruhaként.
Talán azért, mert finom vonásai, a szeme mélységéből sugárzó különös
gyengédség még nyilvánvalóbbá tette arckifejezésének könyörtelen
keménységét, s kihangsúlyozta hideg elszántságról árulkodó tekintetét. Egy
kicsit punkszerű porcelánbaba, akit talán valamelyik kommandó vagy népi
felszabadító brigád küldött útjára, s akinek határozott mozdulataiban, egész
magatartásában felismerhető volt a tárgy ismeretében vállalt minden múltbeli
kockázat.
A csodálatos állatok vágtáját, szélben lobogó sörényüket és napfényben
csillogó szőrüket nézve mosolyra derült az arca. Azoknak a westernfilmeknek
a képei jutottak eszébe, melyeket még gyermekkorában látott. Egy pillanatra
még a Szürkéket is elfelejtette, akik pedig a nyomukban voltak, elfelejtette a
Játékot és azokat az eseményeket, melyek oda juttatták, hogy elfogadja a jelölt
bizonytalan szerepét, hogy belemenjen ebbe a szabadság mámorát ígérő
vállalkozásba. Az igazi kaland az csak most jön… Úgy érezte, hogy még a
leggyakrabban alkalmazott klisék sem ilyen borzasztóak. Új láthatárokat
felfedezni, kapcsolatba kerülni a vad, fékezhetetlen természettel. Kezdett hinni
abban, hogy ez még lehetséges. Miért ne? Talán még mindig akadnak olyan
helyek, ahol…
Egy számárhátívszerű emelkedőn robogtak át 120 kilométeres sebességgel,
s ez durván visszarántotta a valóságba. Belekapaszkodott a volánba, és
egyenesbe hozta a lefelé robogó kamiont, aztán mintha nem bízna benne
eléggé, erőteljesen beletaposott a gázpedálba, s gyönyörűséggel hallotta,
ahogy az apró kövek és kavicsok csikorognak a hatalmas kerekek alatt, majd
az alváznak ütköznek.
– Még az a szerencse, hogy nem nitroglicerint szállítunk! – jegyezte meg a
Szörny olyan hangon, mintha egyenesen egy képregényből lépett volna ki. –
Csupán egy aprócska kis atombombát, ami azért magától mégsem tud menni.
Gus egy pillantást vetett a műszerfal közepén, a videoképernyők alatt életre
kelt, csodálkozó szájra. Úgy tűnt, mintha teljesen élő lenne, a számítógép
biológiai meghosszabbítása volna. A műanyag ajkak gúnyos fintorra
húzódtak.
– Inkább azt mondd meg, hogy hol tartanak a Szürkék?…
– Még mindig 1800 méterre mögöttünk. Szeretném, ha tudnád…
– Mit?
– Hogy a bomba nem igazi…
Gus kénytelen volt elmosolyodni. A számítógép némelyik válasza alaposan
meglepte. Hiába tudta, hogy Mati programozta be, aki csak hét-nyolc éves
volt, a kontraszt a gép túl infantilis "személyisége" és valóságos képességei
között olyan nagy volt, a naivitás, a kulcsmondatok, az innen-onnan
kölcsönzött vicces jópofaságok, a régi filmekre való utalásoknak egy oly
különös gyűjteményét képezte, hogy Gus nemigen tudta, miképpen is
reagáljon minderre. Néha már maga is megszerette, s kezdte elhinni, mint
ahogy Mati is mondta nagy bizalmasan egyszer, hogy a Szörny mesterséges
értelem. Néha viszont éppen ellenkezőleg, úgy tűnt neki, hogy mégsem egyéb,
mint egy nagyon is bosszantó, vacak kis tárgy, egy elkényeztetett gyerek
fintoraival, a fogyasztói társadalom egyfajta, egyre infantilisabb és
ugyanakkor terrorizáló szimbóluma. Olyan, akár azok a bizonyos kis jól
nevelt, csillogó házi robotok, melyekre az emberek rábambulnak, vagy mint
azok az automaták, melyek megpróbálnak szóba elegyedni az emberrel. El
vannak látva olyan mondatklisékkel, melyek az együttérzés látszatát keltik, s
néhány ütődött még be is dől nekik, hogy megbízzon bennük. El sem tudott
volna szomorúbb dolgot képzelni, mint amikor valaki kiönti a lelkét három
integrált áramkör és néhány színesen villogó kis lámpácska előtt. Annál is
inkább, mivel egyáltalán nem kizárt, hogy e felnőtteknek szánt játékszerű
külső mögött ezek a valódi vallomáscsapdák talán éppen a félelmetes
rendőrségi információforrások szerepét töltik be, a mondatokat meghámozva a
kulcsszavakat kutatják, hogy a leleplező nyom után eredjenek.
Ösztönös bizalmatlansága mindazzal szemben, ami igyekezett begyűjteni
és kicsikarni az információkat, kétségkívül részben magyarázatot adott a
Szörnnyel szemben tanúsított tartózkodására is. Némelyik pillanatban a gép
ártatlan kérdései, csaknem faggatózásokká váltak, és Gusnak az volt a
benyomása, mintha holmi üzemi pszichológusokkal ülne szemben, és éppen a
tesztkérdéseikre kellene választ adnia. Úgy tűnt neki, hogy a számítógép néha
csak apró részletkérdéseken keresztül közelít hozzá, s így akarja megragadni a
teljes világ képét. Telhetetlen kíváncsiságot fedezett fel benne, amit kissé
agresszívnak is talált. Még akkor is, ha ez a kíváncsiság csupán csak Matitól
származott. Ahhoz, hogy a számítógépet valamiféle személyiségjeggyel lássa
el, hogy utánozhassa egy emberi lény viselkedését, a gyermeknek
természetesen azt a modellt kellett lemásolnia, akit a legjobban ismert, s ez
nyilvánvalóan ő maga volt; azoknak a gyerekeknek a tulajdonságával, akik
mindenre magyarázatot akarnak, akik hisznek abban, hogy a felnőttek minden
kérdésre titkos válaszokat tartogatnak, és akik ártatlan képpel a tudomásunkra
hozzák, hogy saját magunk is teljesen tudatlanok vagyunk, és főleg arra
döbbentenek rá, hogy már mi magunk is régóta lemondtunk arról, hogy
mindent megértsünk.
Ebben az értelemben az a kevés idő, amit Mati társaságában töltött el,
furcsa, felkavaró élményt jelentett számára. Nem annyira a gyermek idegen
tekinteté, meglepő fizikuma, azok a különös szálak, melyek látszólag a
Doktorhoz fűzték, hanem sokkal inkább a nézésében égő tűz, ez a szinte
emberfeletti szokatlanság volt az, ami rabul ejtette. Mintha a megértés élet-
halál kérdés lett volna a számára. A kis zseni és a néha kissé merev tartás
álarca mögött – a mentor kegyetlen paródiájaként – Gus valódi segélyfelhívást
vélt felismerni. Mati energiája olyan volt, mint egy élő szemrehányás, mely őt
magát is arra késztette, hogy kérdéseket tegyen fel, hogy megpróbáljon a
külső látszatok mögé nézni, és hogy ne hagyja őt magára. Aztán meg itt volt
ez az egyszerű kis mondat, a Szörny jelszava. Anélkül hogy elfelejtette volna
a gyufás csínyt… mindez annyira ellentmondásban volt magának a Játéknak
az alapelveivel és mindazzal, amit szimbolizált, hogy Gus önkéntelenül is
valamiféle összeesküvés-félére gondolt, ami miatt ez az egész száguldás
csupán csak ürügy, egy mentség volt.
Először is ugyebár, történt egy hirtelen útirány-változtatás, melyet
közvetlenül az indulás előtt javasolt neki a Doktor. Aztán meg jött ez a
televíziós sztrájk, mely azt eredményezte, hogy a közvetítők gyakorlatilag
nem kísérik figyelemmel a versenyt, és a szervezők nyilatkozatai is a
legrosszabbkor jöttek, melyben "visszautasították a megengedhetetlen
zsarolást", és végül a Doktornak az a döntése, hogy akkor is ragaszkodni kell a
Játék előre kijelölt időpontjához, ha nincs is televíziós közvetítés, bár ez
fontos lehetett volna neki… Nos, mindez legalábbis gyanús volt. Ügyeskedés,
melyben a gyermek, minden bizonnyal anélkül, hogy bármit is tudott volna
róla, fontos szerepet játszott; és végső soron úgy intézték, hogy ő áldozat
legyen, erről Gus meg volt győződve. De bizonyosságot szerzett arról is, hogy
Matit talán nem is olyan könnyű manipulálni, és abban a pillanatban, ha valaki
rosszban sántikálna, ő visszautasítaná az elvállalt szerepet, melyet el akartak
vele játszatni. Gus most nagyon szeretett volna ott lenni mellette, hogy
segítsen neki, ami talán nem is lett volna olyan abszurd, mert végül majd
mindkettőjüknek a Végállomáson kell találkozniuk, és a kamion megérkezése
erre a titokzatos helyre kétségkívül az ügyeskedések egyik alapvető eleme
lesz. "Egy miniatürizált atombomba, ami még csak nem is működik" – mondta
a Szörny. Egyszerre szerette volna tudni, hogy valóban így van-e. Bizonyára
éppen ez volt a Játék lényege: egy terrorista megpróbál egy bombát tartalmazó
bőröndöt eljuttatni a célhoz, miközben több országon is áthalad vele, a
Szürkék pedig bizonyos nemzetközi antiterroristákat képviselnek, és
megpróbálják őt megakadályozni célja megvalósításában. Ez a játék
tulajdonképpen a raliverseny, az amerikai futball és a folytatásos bűnügyi
regény sajátos keveréke, mely gyorsan óriási sikerre tett szert a harsány
szenzációkra éhes közönség köreiben. De mi lenne, ha valaki tényleg arra
akarná felhasználni a Játékot, hogy valóban egy bombát szállítson el… Nem,
ez teljességgel agyrémnek számítana. Kétségkívül akadnának sokkal
hatékonyabb, sokkal diszkrétebb módszerek, mintsem hogy a bombát egy
vörös kamionba tegyék, melyet ráadásul egy egész csapat Szürke vesz
üldözőbe, akik között minden bizonnyal igazi rendőrök is vannak, azzal a
céllal, hogy a játék folyamán tréningezzenek egy kicsit.
A műszerfalban levő videoképernyőn a Szürkékről mutatott képet figyelte,
melyet a kamion hátsó részén elhelyezett kamera közvetített. Amazok
továbbra is egy csoportban voltak, és még nem jutottak közelebb.
– Nem hiszem, hogy bennünket akarnak elkapni – szólalt meg a Szörny,
mintha kitalálta volna a gondolatait. – Ha az én véleményemre vagy kíváncsi,
szerintem inkább lezárják a legközelebbi városban levő benzinkutat…
Hirtelen az összes képernyő megmerevedett, s a másodpercnek alig egy
töredéke alatti időtartamra egy óriási, sárga kamion képe jelent meg a
radarmonitoron, egy bizonytalan és hatalmas tömeg sziluettje, hogy aztán
azonnal el is tűnjön.
– Különös – jegyezte meg a Szörny. – Olyan, mintha valami ködbe
jutottunk volna, vagy mintha egy nagy erejű mágneses mező mellett haladtunk
volna el…
 – Nem láttál egy kamiont? – kérdezte Gus.
– Szürkét?
– Nem, Egy sárga kamiont. Hatalmas volt, és csak épp hogy…
– Csak a Szürkék vannak, és mi. Nincs más. Ugyan miért lenne egy másik
kamion?

3.
A sárga kamion az út szélén állt, motorja nem működött. Vastag acélcsőből
hajlított lökhárítója, akár egy igazi vadkanagyar, egy gigantikus állkapocs
tépőfogaira emlékeztetett, s egy kegyetlen ragadozó külsejével ruházta fel.
Pillanatnyilag azonban ez a vérszomjas szerkezet láthatatlan volt. Körvonalai
álomszerűén olvadtak bele a környező táj sárgás, napsütéstől ragyogó
növényzetébe, akár egy lepke a gyümölcs héján. Talán egy gyakorlott szem ki
tudta volna venni a kontúrjait, apró, kékes tükröződéseit, melyek egy kamion
árnyképét rajzolták ki homályosan, de a környezettel való hasonlóság csaknem
tökéletes volt. De vajon ki állt volna meg ebben a vigasztalan és sivár tájban,
hogy ezt a néhány négyzetméternyi furcsa jelenséget nézegesse?
Attól a pillanattól kezdve, hogy a sofőr a műszerfalon lévő képernyő
gombját megnyomva működésbe hozta a láthatatlanná tevő mezőt, a kamion
látszólag feloldódott a térben, mint egy egyre elmosódottabbá váló fénykép
vagy mint egy egyre jobban vékonyodó ködkép, mely addig halványodik, míg
csak egy alig látható, gyenge árnyék nem marad belőle.
A vezetőfülkében kényelmesen elhelyezkedve és az álcázás révén
tökéletesen védetten, de fegyverét minden eshetőségre készen, hogy ha
szükség van rá, azonnal cselekedhessen, a sofőr – mint egy hiányos foncsorú
tükör mögött álló leskelődő – izgatottan figyelte a mellette hatalmas porfelhőt
kavaró, gyorsan elrobogó vörös kamiont. Ajkai vigyorogva elhúzódtak.
Rövidre nyírt kefefrizurájával, fémhideg, egyszerre csábító és egyszerre
nyugtalanító szemével leginkább egy közönséges útonálló karikatúrájára
hasonlított, s őt ez minden bizonnyal nem is zavarta különösebben.
– Most pedig jöhetnek a Szürkék… – suttogta.
Azok pedig nem is várattak sokáig magukra. Néhány másodperc múlva
meg is jelentek, pontosan a láthatatlan kamion mögött néhány méternyire,
anélkül hogy bármit is észrevettek volna.
– Tökéletes.
Mintha egy felforrósodott légfüggönyön át látná őket, a sofőr nézte, ahogy
eltávolodnak, mint egy cáparaj, mely teljes sebességgel a zsákmány után veti
magát. A páncélozott, inkább katonai járművekre hasonlító kamionok,
melyeknek acélvértjei az amerikai futballisták sisakját idézték fel, csakhamar
egy kis folttá zsugorodtak a horizonton.
A vezető várt még néhány percet, egy gyors pillantással végigmérte a
műszerfalba épített radarképernyőt, aztán elzárta a láthatatlanná tévő mezőt, és
beindította a motort.
– Na, nyomás, fiúk! Indulás!
Undorító, már-már szadista nevetés fogta el, és a kamion elindult.

4.
A férfi szórakozott arccal figyelte a Doktor arcát a videotelefon képernyőjén.
A vonal úgy volt kódolva, hogy ő kényelmesen nézegethette beszélgetőtársát,
ugyanakkor tudta, hogy ez fordítva egyáltalán nem lehetséges, mert a másik
fél vevőkészülékén egy szürke elektronikus videomaszk elsötétítette az ő
arcát. Ennek az elektronikus képszűrőnek számos előnye volt: először is úgy
őrizhette meg anonimitását, hogy személye körül egy titokzatos aura
keletkezett, de ami még ennél is fontosabb – mint ahogy ezt nagyon hamar
megállapította magában – az az a tény volt; hogy megfigyeltnek lenni a másik
fél megfigyelésének lehetősége nélkül sokkal inkább erősítette
"alkalmazottaiban" az alárendeltség-tudatot.
Ez alól a Doktor sem jelentett kivételt: a készülék előtt állva csaknem úgy
tűnt, mintha vigyázzban állna, igen feszesen, mintha a képernyő hipnotikus
hatása alá került volna. Mögötte jól kivehető volt a Végállomás gyomrában
berendezett titkos laboratórium. Az ellenőrző monitorok jelenléte ellenére
ennek hangulata erősen különbözött a nagyteremétől. Amíg ez utóbbi
esztétikailag teljesen kopár, teljesen funkcionális jellegű volt, addig a Doktor
birodalma az összevisszaság és a zavarosság benyomását keltette, ami
pszichológiai értelemben talán nagyon is sokat árult el. Ez több volt, mint egy
megrendezett rendetlenség. Ez forrt, bugyborékolt és csöpögött. Különböző
színű reagensekkel teli kémcsövek és mérőhengerek, sőt még egy
kiérdemesült Bunsen-égő is belekerült a lefolyókádba, és sorban álltak egymás
mellett, mint egy DNS-lánc szemei, a magmágneses rezonancián alapuló
készülékekkel együtt. Egy félrehajtott háló mögött sejteni lehetett egy
lézersebészeti műtő berendezését. Végül mindennek tetejébe s a morbid képet
kiegészítendő, biológiai torzszülemények mumifikált embriói lógtak különféle
üvegkalitkákban. Laboratóriumának csupán a "díszítése" is elég lett volna
ahhoz, hogy a Doktort száműzzék a nemzetközi kutatások területéről, és talán
le is tartóztassák.
 – Természetesen, uram – válaszolt a Doktor, s hangja tisztelettel vegyes
nyugtalanságról árulkodott –, követtem az ön útmutatásait. Szóról szóra.
Matinak nincs tudomása egy második kamion létezéséről. – Várt egy kis ideig,
hogy még jobban hangsúlyozza a saját elképzelését. – De ami az ő
intelligenciáját illeti, nagyon meglepődnék, ha nem…
– Ne próbáljon meg mindent visszavezetni a kísérleti nyulai
intelligenciájára! – szakította félbe a férfi. – Ez sokkal inkább az ön
sikertelenségének a jele, s nem pedig más dologé. Maga és én nagyon jól
tudjuk, hogy nem ez volt a cél, melynek munkánkat szenteltük…
A Doktor néhány pillanatra lesütötte a szemét, aztán újból feszülten a
képernyőre meredt, mintha abban reménykedett volna, hogy így talán sokkal
meggyőzőbbnek tűnik az, amit mond.
– Én is tudom – helyeselt bólogatva –, de ismerje el, hogy ez mégiscsak
egy… érdekes másodlagos eredmény.
– Lehetséges. Én beleegyezésemet adtam magának ahhoz, hogy a Játékban
felhasználva kipróbálja Matit is. De nagyon szeretném, ha nem tévesztené
szem elől a legfontosabb célt: a Kistestvér-tervet. Ennek van abszolút
prioritása.
– Természetesen.
– Nekünk tíz vagy húsz Matira lesz szükségünk… Kezdetben. És
törekedjen arra, hogy ezek ne tartalmazzanak ilyen kevésbé ellenőrizhető és
ennyire visszatetsző emberi vonásokat!
Úgy tűnt, mintha a Doktor habozott volna egy pillanatig, hogy érveket
hozzon fel Mati tökéletes ellenőrizhetőségét illetően, sőt hogy nagyon is
alkalmas az együttműködésre, mint ahogy ezt bizonyította a Szörny létezése
is. Az Ismeretlen azonban nem hagyta szóhoz jutni: – Ami az értelmet illeti –
folytatta ellentmondást nem tűrő hangon –, az nem egyéb, mint egy rakás
neuronmassza. Remélem, egyetértünk?

5.
– A város bekerült a radarpásztámba – közölte a Szörny. – Ha akarod,
vezethetek addig, amíg te áttanulmányozod a helyzetet.
– Rendben van, de ó-va-to-san!… – utasította Gus.
A számítógép állandóan ürügyéket keresett arra, hogy átvehesse a volánt,
és az ő felfogása a vezetésről sokkal inkább a kaszkadőrökéhez hasonlított,
mintsem, a versenyzőkéhez. Olyan volt, mint egy szenzációkra kiéhezett
gyerek, aki azért játszik, hogy ijesztgesse saját magát. Nem azért, mintha Gus
nem bízott volna meg benne, de egy kissé zavarta az, hogy a számítógép
mellett ő csupán egy egyszerű utas legyen, így ragaszkodott a saját
elképzeléseihez is.
– Megértetted, amit mondtam? – hangsúlyozta nyomatékkal Gus.
– Tízszázalékos tűréshatár megfelel?
– Maximum öt, különben nem tudjuk tartani az előnyünket.
Gus megnyomta az "automata irányítás" feliratú gombot a műszerfalon
levő képernyő alatt, és elengedte a volánt. Az előre programozott könnyed
fékezés után a kamion engedelmesen vette a kanyart. Okosan.
Gus megropogtatta az ujjperceit, és egy mélyet sóhajtva elengedte magát.
Aztán figyelmesen nézegetni kezdte a radarernyő által közvetített képet. Látta
a város kirajzolódó térképét s rajta az előre tervezett útvonal pontokkal
kijelzett irányát. A szürke kamionok helyzetét apró kis világító téglalapok
jelezték, és a szándékuknak megfelelően előkészített csapda ily módon
világosan láthatóvá vált. Stratégiájuk mégis a meglepetés hatására alapult:
látszólag szabadon hagyott utak, melyeket a környező utcákban szétszóródott
kamionok az utolsó pillanatokban lezárnak, hogy minél jobban előrenyomják
őket a rájuk váró egérfogóba. Azok a járművek pedig, melyek üldözőbe vették
őket, csupán azért jöttek utánuk, hogy egy lehetséges visszafordulás esetén
elzárják a visszavonulás útját. Nyilvánvalóan arra akarták őket kényszeríteni,
hogy olyan sebességgel száguldjanak, mely csaknem lehetetlenné teszi
számukra az utolsó percekben való improvizálást.
– Nagyítsd csak ki a C-3-at! – kérte Gus feszülten. – És adatokat szeretnék
a C-2-n levő kamionról is! Mennyi idő kellene neki ahhoz, hogy elérje a
keresztező utcát, és odaérkezzen a térre?
A számítógép néhány pillanatig hallgatott. A képernyőn először megjelent
egy perspektivikus, háromdimenziós vázlat a kért utcák fekvéséről, úgy,
mintha helikopterről néznék. Azután a szürke kamionok lehetséges mozgását
felvázoló szimulációk következtek.
– A C-2-n levő kamionnak 45 másodperc, kell, abban az esetben, ha a
vezetőnek jó reflexei vannak – számolt a Szörny –, és legalább egy perc, ha a
manóvert össze akarják hangolni és utasításokra kell várnia…
– A jobbra lévő párhuzamos utcán fogunk menni. Körülbelül száz méter a
házak között… Ez ugyan csak lejárt földút, de nincs nagyobb akadály rajta.
Talán öt méter lehet a távolság a falak között. Ha egyenesen haladunk előre,
legfeljebb csak néhány tyúkot fogunk eltiporni, de ez így biztos jó lesz.
– Pontosan én is ezt akartam neked javasolni – helyeselt a Szörny. – Ha
egyenesen haladunk előre, legfeljebb csak néhány tyúkot taposunk el, de ez
így biztosan jó lesz.
A város most egészen közel volt. Így sokkal nagyobbnak tűnt a
megszokott, túlságosan is szétterpeszkedő vidéki településeknél, nem csupán
keskeny kis utcácskák és hársfákkal szegélyezett, az úttestet aprócska
járdákkal állandóan szélesítgető utak békés együtteséből állt. A vörös kamion
elérte az első házakat, melyekről a még megmaradt stukkódíszítmények
valami csoda folytán nem estek le, jelezvén, hogy a városka egykor
valószínűleg a megye sokkal virágzóbb, kiemelkedő fő települése lehetett.
Takaros külseje ellenére egykori dicsősége és fényei felett azonban minden
kétséget kizáróan egyszer s mindenkorra már jó néhány éve eljárt az idő.
A Gus által megszabott mozgási korlátokhoz alkalmazkodva, a kamion
kisebb sebességre váltott, mely valószínűleg feltűnhetett az összes többi
kamionnak is. Üldözői azonban, úgy tűnt, nem akarták lassítani az iramot.
– A mögöttünk jövő Szürkék már csak háromszáz méterre vannak! –
sürgette a Szörny. – Ötszázalékos kockázat mellett ez nem is meglepő. Tehát
ha nem akarod, hogy elkapjanak, vagy megváltoztatod a haladási sebességet,
vagy te magad veszed át a volánt…
Az utcán öt-hat ember, akik nemigen voltak hozzászokva ahhoz, hogy a
főútvonalról letérjenek a járművek, nyugodt léptekkel sétálgatott az úttest
kellős közepén. Hirtelen azonban elborzadva látták meg a felbukkanó
kamiont, mely hatalmas tömegével szinte a házak fölé magasodva, sebesen
közeledett. Egy szemből jövő kerékpáros pánikba esett, azonnal fékezett, majd
kacsázva felborult. Épp csak annyi ideje maradt, hogy felugorjon, és a falhoz
lapulva nézze, amint a kamion könyörtelenül szétlapítja a kerékpárját.
Gus egy gyors pillantást vetett a képernyőre, és megjegyezte magában a
szürke kamionok elhelyezkedését, azokét, melyek mögötte jöttek, és azokét is,
melyek a baloldali utcát zárták el, arra várva, hogy közbeléphessenek, aztán
hirtelen meglátta maga előtt, most már teljes valóságában azt, amelyik teljes
sebességgel közeledett feléje, hogy elzárhassa az utat. Arcán kegyetlen kis
mosoly jelent meg.
Gyorsan kézi irányításra kapcsolt, egy kissé fékezett, aztán egyenesen a
jobbra lévő régi benzinkút felé fordult. A kamion, mintha csak egy
közönséges hordó került volna eléje, néhány méterrel odébb lökött egy éppen
tankoló autót, és menet közben egyszerűen kitépte a régi típusú, rikító vörös
benzintömlőt. A benzin fröcskölve ömlött szét, amikor a hatalmas faltörő kos
recsegve-ropogva a levegőbe röpítette a benzinkutas ócska fabódéját. Most
már csak egy sárga vakolatú, régi, szakadozott plakátokkal borított téglafal
választotta el a kertek között lévő kis utcácskától, mely abba a bizonyos
párhuzamos útba vezetett, amelyik a térre nyílt. A kamion lökésétől a szó
szoros értelmében szétrobbant és a levegőbe röpült a fal.
Gus manővere nem hagyott időt az üldözőknek, így azok képtelenek voltak
azonnal cselekedni. Az a Szürke, amelyik közvetlenül a nyomában haladt,
szintén kísérletet tett arra, hogy nekimenjen, de hiába kapcsolt teljes
sebességre, egy fél másodperccel elkésett, s a hatalmas lendület, mely
tovaröpítette, csak arra volt jó, hogy a kollégájának ütközzön, aki éppen az
utcát zárta le. A harmadik Szürke, bár kétségbeesetten fékezett, már csak azért
érkezett oda, hogy mint egy óriási harapófogó, satuként roppantsa össze társa
vezetőfülkéjét, s ezzel teljessé tegye a mészárlást. A szétrobbanó
benzintartályok lángra lobbantották a benzint, mely a földön szétfolyva
lobogva terjedt tovább. A lángok csakhamar elérték a szervizépületet, s a
következő pillanatban hatalmas detonációval felrobbant az egész benzinkút.
Égy szürke és narancsszínű gombafelhő szökkent a magasba, a szomszédos
házak repedezett falait nyaldosva, tetejüket pedig tíz-tizenöt méter messzire
dobva.
Egy utolsó hátramaradt Szürke üldöző az izzó parázstengerrel mit sem
törődve utat vágott magának a lángoló törmelék és roncshalmaz közepette…
és befejezte a téglafal lerombolását.
A kis döngölt földúton könyörtelenül folytatta útját a vörös kamion. A
városka teljesen megzavarodott lakói kétségbeesetten próbáltak menedéket
keresni, gyerekeiket ráncigálták, és dühödten káromkodtak.
A kabin belsejében a Szörny mérlegelni kezdte a várható eseményeket:
– Nyilván a téren akarnak bennünket megállítani.
– Tudom, nagyon jól tudom – válaszolt Gus, egyre erősebben taposva a
gázpedált.
– Ahhoz túl gyorsan megyünk, hogy derékszögben be tudjunk fordulni –
jegyezte meg a számítógép.
– Nem baj, le fogom vágni a kanyart!
– De van ott egy ház is…
A Szörny tiltakozását hatalmas recsegés-ropogás nyelte el, amikor a
kamion nekiment a sarokháznak. A tető beomlott, egyszer s mindenkorra
megakadályozva az üldözők továbbjutásának lehetőségét.
– Most pedig irány a tér! – jelentette ki Gus,
– Mi ugyan gyorsabban megyünk, mint az a Szürke, de neki kisebb
távolságot kell megtennie…
Gus nem válaszolt: a mögötte közeledő kamiont figyelte, melynek
karosszériája megfeketedett a lángoktól.
– A másik vajon meg tud állni a tér kijáratánál?
– Nem. Túlságosan is felgyorsult. Valószínűleg elénk akar vágni, mielőtt
rájutnánk a főútvonalra.
– Nagyszerű: akkor megpróbálunk elrobogni az orra előtt. Nem megyünk
rá a főútvonalra: egyenesen megyünk tovább!
– Egyenesen? – A Szörny mesterséges hangjában mintha hitetlenség
érződött volna. – Ez tiszta őrültség! – füttyentett elképedten. – Ott lépcső van.
És legalább vagy harminc lépcsőfok. Én… én nem merném ezt
megkockáztatni…
– Nyugi, olyan gyorsan megyünk, hogy mire odaérünk, szinte már repülni
fogunk a téren keresztül. Remélem, jók a rugók?
A téren ünnepi vásár volt. A környező kis utcácskákban és a fák alatt
pavilonokat állítottak fel: cukorkaárusok kínálták különleges, díszes
kegytárgyakhoz hasonlatos édességeiket, játékbaba-kereskedők plüssből és
gumiból készült felfújható Mickey egerekkel hadonásztak, de kirakták áruikat
a környékbeli parasztok is, kihasználva az alkalmat, hogy eladhassák
zöldségeiket és gyümölcseiket. A városka lakói, akiknek a polgármester
előírta a hagyományos népviseletbe öltözést, hogy erősítse az emberekben az
eredeti forrásokhoz való visszatérés jegyében fogant nemzeti érzéseket,
nyugodtan sétálgattak a kirakatok előtt, nézegették a ruhákat és a fonott
székeket, vásárolták a tarka színű műanyag játékokat. Ami azonban a
leglátványosabb volt: két régi körhinta, melyeket még egy, a népi emlékeket
gyűjtő múzeum is megirigyelhetett volna. Az elsőt, melyen a falovacskákat és
a rózsaszínű fonatos hintókat naiv festmények díszítették, legalább annyira
körülcsodálták a gyerekek, mint a másodikat, melynek felfüggesztett tölgyfa
ülései voltak, s amióta vége lett a tanításnak, az ünneplőbe öltözött
gyereksereg egyszerre meghódította mindkettőt. Ájbiscukrot nyalogatva adták
át magukat az örömnek, amikor hirtelen megérkezett a vörös kamion.
Pillanatok alatt történt minden. Először csak a motorzúgás hallatszott a
lépcsősorra nyíló sétány felől, aztán a levegőbe röpült a fakorlát és a díszes
gázlámpák oszlopa, majd mint egy szörnyű rakéta, a vörös kamion átrepült a
körhinta fölött, a levegőben úszott vagy negyven méteren át a tér fölött, míg
földet nem ért, hogy eltűnjön a tér folytatásaként kezdődő kis utcában.
Az emberek még magukhoz sem tértek, hogy valóban azt látták-e, amit
láttak, amikor a zsákmányuk után fújtatva és bőgve a térre érkeztek a Szürkék
is. Az első kamion rosszul számította ki a kanyart, és egyenesen egy cukrászda
kirakatába ment, s miután apró darabokra törte, hasonló sorsra jutott egy
játékbaba-árus standja is. Az összedőlt sátor ponyvája beleakadt a
szélvédőjébe, s mivel a vezető képtelen volt kilátni mogulé, jobbra csavarta a
kormányt. A másik Szürke viszont éppen ebből az irányból hajtott be teljes
sebességgel. A másodperc törtrészéig úgy tűnt, hogy az összeütközés
elkerülhetetlen lesz, de az utolsó pillanatban a második kamion sofőrjének
sikerült félrekapnia a kormányt s beletaposnia a gázba.
Egy zöldségárus nő, aki még mindig annak a hatása alatt volt, hogy a piros
kamion csupán néhány méterre zuhant le az ő kirakatától, egyszerre csak azt
látta, hogy, mint egy rémálomban, most egy újabb, ezúttal szürke kamion
rohan egyenesen feléje.
 Gus egy pillantást vetett az egyik videoképernyőre, s borzongva nézte a
hátsó kamera által közvetített jelenetet. A fiatal, fehér blúzos, hímzett
szoknyás nőt, mint egy ostort, elkapta a szürke kamion, s az asszony feje
darabokra törte a szélvédő üvegét. Távolodó alakja, melyben annyi élet sem
volt, mint egy népművészeti játék babában, a széttiport paradicsomok közé
zuhant. Az emberek óvatosan közelítettek feléje, egyesek még a kezükben
tartották a színes léggömböt, amikor a teste köré gyűltek.
Gus lassított, és hátradőlt az ülésben.
– Jól játszottunk – szólalt meg a Szörny –, gyönyörűen megúsztuk a
dolgot…
– Mi igen.
– Legalább öt véglegesen mozdíthatatlan Szürke, és még csak alig
kezdődött el a Játék. Nagyszerű a pontelőnyünk!
Gus átkapcsolt automata irányításra.
– Keresd meg nekem a főútvonalat!

6.
Mati, a Doktor és néhány technikus a lélegzetét visszafojtva meredt a
hologramra, mely egyszerre mutatta a téren történt balesetet és a távolodó
vörös kamiont.
A Doktor alig hallhatóan, de megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mati
ellenben továbbra is feszülten figyelt, szeme pontosan követte az egyelőre
mozdulatlan Szürkéket és a kis világos pontokat, melyek, mint valami apró
hangyák, a városka lakóit jelképezték.
A Doktor észrevette a fiú nyugtalanságát, s megpróbálta kitalálni, vajon mi
lehet az oka. Talán a karambol következtében keletkezett áldozatok sorsa
izgatja? Nehezen képzelhető el. Bizonyos jelenetek erőszakossága ellenére,
azok a filmrészletek, melyeket a Játék korábbi változatában már láthatott,
akkor egyáltalán nem kavarták fel. Vagy talán éppen ellenkezőleg, a
holografikus kép erőteljesebb valószerűsége nem nyújtja neki ugyanazt a
megszokott élményt, mint a videoszimulációk? Ez utóbbiban a Szürkék
általában úgy tűntek el, hogy megjelent egy a rajzfilmekben szokásos
robbanásfelhő, most viszont elég egyértelműen a helyszínen maradtak. Lehet,
hogy Matit sokkolja a valóság?
A Doktor ekkor teátrális mozdulattal a fiú felé fordult, és tapsolni kezdett.
Wecks és a többi technikus azonnal követte a példáját.
Mati felemelte a fejét, s egy apró mosollyal válaszolt, mely lassan egyre
szélesebbé vált. Anélkül hogy túl sokat értett volna a dologból, de láthatóan
büszke tekintettel nézett a technikusokra, akik mind köréje gyűltek.
– Figyelemre méltó… igen figyelemreméltó játék volt! – szólalt meg végül
a Doktor.
– A Játéknak még távolról sincs vége… – jegyezte meg Mati nem minden
álszerénység nélkül.
Úgy tűnt, most már teljesen megfeledkezett a kis világos pontokról, melyek
még mindig a téren futkostak.

7.
A vörös kamion kabinjában a hangszórókból egy népszerű indiai film
slágerének lüktető ritmusa hangzott fel, mely sajátos keveréke volt Ennio
Morricone zenéjének és a tradicionális arab melopéknak. Amikor a dal véget
ért, egy rövid szünet után ismét kezdődött elölről az egész.
Gus rágyújtott egy cigarettára. Most végre elengedhette magát egy kissé.
– Nem tennél be inkább valami másik lemezt? – kérdezte.
– Ez nem lemez – javította ki a Szörny. – Ez egyszerűen egy dal, amit a
rádióban hallottam, és rögzítettem a memóriámban…
– Rendben van, de már legalább ötödször megy ugyanaz a dal.
– Csak negyedszer. És különben is: nagyon szép és fülbemászó, nemde?
– Egy szót sem értek arabul, sajnos…
– Nem arab, hindi – helyesbített a Szörny. – De ha akarod, le tudom neked
fordítani a szövegét. Egy kislányról szól, aki…
– Nem érdekel.
– Okkké-nemmmbá-nommakkkor-hagyjukkk! – utánozta a Szörny a rövid,
folytatásos tévéjátékok robotbemondóinak szaggatott stílusát. – Kikk-
apcsolom-jóóó?
A dal hirtelen megszakadt, épp egy zenei mondat kellős közepén, s a
fülkében üres csend támadt. Nem lehetett mást hallani, csak a kamion
motorjának egyenletes zúgását.
Gus beleszívott a cigarettájába, és letüdőzte a füstöt.
– Na végre! Most már fogd be végre egy kicsit a szádat! – kérte a Szörnyet.
Az út elején, a kamiontól körülbelül egy kilométernyi távolságban néhány
magányos ház körvonala rajzolódott ki. Gus működésbe akarta hozni a
teleobjektíves kamerát, de a képernyő homályos maradt. Egy idő után érezte,
hogy elfogja a bosszúság.
– Hé, Szörny! Hallod? Légy szíves… csinálj már valamit!
Még egyszer megnyomta a kamera vezérművének gombját, s ekkor végre
kivilágosodott a képernyő, de nem annak a városnak a képét látta rajta, ahová
érkezniük kellett volna. Egy rendkívül színes jelenetet látott, mely, úgy tűnt,
egyenesen valamiféle videojátékból került ide. Egy erősen sematizált kis
emberke figurája haladt előre egyenesen az úton. Fölötte az égen fantasztikus
bombázógépek haladtak, s közben világító pontokként megjelenő
bombasorozatokat lőttek ki. Az emberke kezében egy lézerpisztoly volt,
amivel sikerült néhányat megsemmisítenie közülük, így például egy
vadászgépet, mely mélyrepülésben közeledett a horizontvonal felé, de
ugyanakkor nem vette észre, hogy a háta mögött egy tank is közeledik feléje.
Abban a pillanatban, amikor a tank elérte, villogó piros betűkkel megjelent
egy "VESZTETT" jelzésű felirat, s az emberke ott maradt a földön kinyúlva,
mint egy mozdulatlan, lapos rajzfilmfigura.
Aztán a városka főterén történt baleset képei következtek, majd egy
hatalmas, több színben pompázó, óriási dárdával felfegyverkezett robot
közeledett, mely olyan volt, mintha egy viharverte középkori várból lépett
volna elő, mely…
– Hé, Szörny! – kiáltott fel kissé zaklatottan, de inkább nyugtalanul Gus. –
Mi a fenét csinálsz? Mik ezek a képek itt összevissza?
A képernyőről most egy vérző holttest, ajkáról csöpögött a nyál,
ellentmondást nem tűrően irányította feléje a mutatóujját; mintha azt akarná,
hogy lépjen be ő is a zombihadseregbe. Zavaros, dülledt szemei balra, aztán
jobbra, majd megint balra néztek, olyan volt, mintha ezt a videofilm-szereplőt
maga Edward Munch festette volna meg.
– Nem tudom, mi ez – válaszolt zavarodottan a Szörny. – Nem értem.
Egyszerűen magam sem értem!
A kamion ekkor elérte a tanyaszerű kis település első házait.
– Lehet, hogy sokkot kaptam, amikor keresztülmentünk a benzinkúton –
magyarázta a Szörny. – Azért az mégse volt semmi. Ha belegondolok… Vagy
amikor a repülés után a földre pottyantunk. Igencsak meglehet, hogy valami
érintkezési hiba történt, és akkor…
– Lassíts! – parancsolt rá Gus.
– Ne nyugtalankodj! – válaszolt a Szörny. – A radar igazolja a
memóriámban őrzött adatokat: ezen az elhagyatott falun történő áthaladás
számunkra semmiféle veszélyt nem jelent. Ajánlott sebesség: 120 km/óra. Az
útburkolat kitűnő.
A valóság azonban ellentmondani látszott a számítógépnek: az
aszfaltborításnak egyszerre csak hirtelen vége szakadt, és egy kaviccsal
borított földút következett.
– Íme, a kitűnő útburkolat! – gúnyolódott Gus.
Hirtelen egy vörös nyilakat mutató útjelző táblát pillantott meg, mely a
terelőút irányát jelezte.
 – Terelőút… – állapította meg a Szörny. – Ezt nem értem.
– Rámenjünk?
– Már túl késő.
Gus kézi irányításra kapcsolt át, s megragadta a volánt.
– Féktávolság?
– 320 méter.
A kamion félrelökte az útelzáró akadályt, három vagy négy állványt és egy
feliratos táblát, melyre egy piros lámpát akasztottak. Mindez nem jelentett
különösebb nehézséget a kamionnak, könnyedén söpörte félre az egészet, s
még az a haszna is megvolt, hogy az enyhe rázkódás rendbe hozta a
képernyőkön vibráló képeket.
– Védelem biztosítva – jelentette nyugodt hangon a Szörny, mintha mi sem
történt volna.
Gus homlokán gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek. Egy gyors
pillantást vetett a képernyőkre.
– Mi az a sötét vonal?
– Árok… ne törődj vele! Ha 45-tel megyünk, biztos, hogy beleragadunk,
de ha 100-zal mész rá, talán sikerül átjutni fölötte.
– Talán… – fintorgott Gus, és rátaposott a gázra.
A közeledő motorzúgástól és az alváznak pattanó kavicsok csikorgásától
felriadva, a földmunkások dermedten fordultak meg. A kamion egyenesen
feléjük tartott, így nem maradt más lehetőségük, mint hogy hasra vetődjenek
az árokban. Látták, ahogy a jármű hatalmas robajjal átrepül felettük, elsöpri az
útjavítási munkálatok végét jelző közlekedési táblát, aztán valahol eltűnik a
távolban, teljes sebességgel.
Miközben a munkások öklüket rázva káromkodtak és kiabáltak, egyikük –
úgy tűnt, hogy a művezetőjük –, felemelte agyagos földtől sáros arcát,
kikászálódott az árokból, és egyenesen a közeli házak felé sietett. Felemelte a
telefonkagylót, és beleszólt:
– A parancsnokkal szeretnék beszélni…

A Doktor sápadtan nézte a hologramot. Mati a foteljában ülve mintha titokban

jól szórakozott volna a felnőttek nyugtalanságán, miközben könnyed
mozdulatokkal billentyűzött a szék karfájába épített nyomógombokon. A
kamion gyorsítva hátrált.
– Mit csináltak ezek? – morfondírozott a Doktor, mintha nem akarna hinni
a szemének.
– Átmentek… – jelent meg egy szórakozott kis mosoly Mati arcán.
 Megnyomott egy gombot, és visszajátszotta az egész jelenetet, ezúttal
lassítva.
– De miért? Nem értem – ismételte meg a Doktor. – Hiszen nem is kellett a
Szürkéktől tartaniuk…
– Nyilván arra gondoltak, hogy semmi problémát sem okoz, ha egyszerűen
átvágnak… – mondta Mati rendkívül magabiztosan. – Különben igazuk is lett:
ha a terelőúton mentek volna, csaknem egy órát vesztenek – tette hozzá,
visszaállítva a normális képritmust, s a holografikus kép most a valóságos időt
tükrözte.
– Nem… ez nem lehet igaz! – kiáltott fel a Doktor.
A holografikus képmező szélén, a vörös kamion előtt újabb akadályok
gyülekeztek. Számos autó állt az úton, némelyik keresztben.
– Útelzárás… – magyarázta Mati. – De úgy néz ki, hogy ezek nem a
Szürkék. Nekik nem ilyen kamionjuk van.
– Az előzetes felderítést végző csoport által szolgáltatott adatok szerint az
útszakaszon, harminc kilométernyire déli irányban katonai erőket vontak
össze – szólt közbe Wecks. – Attól tartok, hogy ez…
– A fenébe is!
– Ne nyugtalankodjon, Doktor! – próbálta lecsillapítani Mati. – Ha ezek
nem a Szürkék, akkor semmi probléma sem lehet…
– Hát nem érted, Mati? Ez annál sokkal rosszabb!
– Az ezen a környéken élő lakosok nem írták alá a Játék útirányát
szabályozó nemzetközi egyezményt – magyarázta Wecks.
– Hogyhogy? Ők nem akarnak velünk játszani?!
Mati képtelen volt elhinni, hogy ilyesmi előfordulhat. Kérdő tekintettel
fordult a döbbenten álló Doktor felé.
– Igen, pontosan erről van szó – mosolyodott el a gyerek naivitásán, s
ráhagyta: – Sajnos, ők nem akarnak velünk játszani…

8.
Gus meglátta az előtte, az út végében tornyosuló kordont. A nagy
teljesítményű, hadműveleti szintű kamera lehetővé tette számára, hogy
alaposabban is szemügyre vegye az akadály mibenlétét: helyi katonaság, egy
vérbeli kommandócsoport. Volt ott minden: egy felállított golyószóró,
kamionok, több kisebb fekete autó és az úttesten keresztbe fektetett és
egymásba kapcsolt vasborona sor. Parádés egyenruhájuk rikító színei, melyek
méltók lettek volna egy trópusi diktatúrához is, kissé nevetségesen hatottak, de
az a tény, hogy mindegyikük állig felfegyverzett, gyorsan eloszlatta azt a
benyomást, hogy ez egy operetthadsereg lett volna.
– Hány kilométerre vagyunk még a határtól? – kérdezte Gus kiszáradt
torokkal.
– 300 kilométerre…
– Szürkéknek semmi nyoma?
– Minden bizonnyal erőik újraszervezésével vannak elfoglalva, miután
akadt némi kis problémájuk a faluban.
Gus lenyelte a nyálát, átkapcsolt kézi vezérlésbe, és lassított.
– Megpróbálok velük megegyezni. Meg kell próbálni. Nincs más
megoldás. De te mindenesetre jobban tennéd, ha fedezékbe vonulnál.
– Ez mind miattam van – mentegetőzött a Szörny. – Tényleg nagyon
sajnálom, Gus.
– Még te sajnálkozol? Ha belegondolok…
Néhány másodperc alatt az egész berendezés a műszerfalba csúszott, a
ráhajló fedél pedig tökéletesen elrejtette a videoképernyőket. A kabin most
úgy nézett ki, mint bármely más kamion vezetőfülkéje. Gus megállította a
motort, aztán egy ártatlan mosolyt varázsolva az arcára, kikászálódott a
kabinból.
A fegyveresek azonnal körülvették. Egyeseken a különlegesen
kihangsúlyozott egyenruha, míg mások punkszerű kinézete s az arcukra
rajzolódó harcias szándék csak fokozta az általuk keltett nyugtalanító
benyomást. New York a pusztában! Gus kezdte elveszíteni magabiztosságát
egy ilyen elvetemült, alvilági banda láttán. Az egyik ijesztően nyírt, hatalmas
behemót elkapta Gust a gallérjánál fogva, s egyszerűen letette a kamion elé.
Egy dzsipben ülő rangjelzéses férfi mosolyt erőltetett az arcára, s intett
Gusnak, hogy menjen oda hozzá. A csoport egyik tagja nyilván úgy vélte,
hogy Gus nem halad elég gyorsan, így erőteljesen feléje rúgott. Gus kitért, s
ösztönösen karate védekezőállásba helyezkedett. Lassan felfogta, hogy durván
melléfogott.
– Nézze el neki! – vigyorodott el a rangjelzéses. – Utálja a nőket. Ilyenek a
zsigerei.
Gus feléje fordult, s arra gondolt, hogy nem érdemes tovább próbálkoznia,
inkább jobban teszi, ha ismét megjátssza az ártatlant. Erre azonban már nem
maradt ideje. A rangjelzéses férfi intésére két ember Gusra vetette magát. Az
elsőt sikerült elhárítania, mielőtt még a második, egy atletikus és karcsú
termetű fekete, akinek a fél arca, mint valami kultikus maszk, fehérre volt
festve, kíméletlenül le nem ütötte.
Gus kinyitotta a szemét. A hely, ahová került, teljes sötétségbe borult. A
földön feküdt és fázott. A feje majd szétpattant, mintha valami szörnyű
másnaposságra ébredt volna. Amikor megpróbált felülni, éles fájdalmat érzett
a derekában. A katonák valószínűleg még akkor is rugdosták, amikor már
elesett, és elvesztette az eszméletét.
A legfontosabb azonban most az volt, hogy megtudja, hol van. Titokban
abban reménykedett, hogy támadói a helyszínen hagyták, pusztuljon el ott, de
ez iránt nem táplált túlzott illúziót. A zsebében keresgélve talált egy doboz
gyufát, majd világosságot gyújtott.
A láng fénye csaknem megvakította, s mielőtt még kihunyt volna, épp
annyi ideje maradt, hogy meglássa az előtte lévő zárkaajtót.
– Fuck!* – káromkodta el magát.
[* Durva angol káromkodás. (A ford.)]
A cella mélyéről egy érdes férfihang szólalt meg:
– Amerikai vagy?
– Gus egyetlen ugrással felpattant, lázas sietséggel meggyújtott egy másik
gyufaszálat, és körülnézett. Egy összecsavart katonai zubbonyt látott meg,
melyet valaki a feje alá csúsztatott, s észrevette, hogy a blúzát is
meglazították.
– A legkevésbé sem…
Az égő gyufaszállal a kezében arrafelé fordult, ahonnan a hangot vélte
jönni. Rövidesen egy falnak támaszkodó alakot látott meg. Szakállas, nyúzott
arca volt, de világos szeme csillogott, mint éjszaka a macskáké.
– Kicsoda maga? – kérdezte Gus kissé agresszívan.
– Jó kérdés. Ezt már én is sokszor feltettem magamnak…
A gyufa kialudt. Gus keresett egy másikat.
– Takarékoskodj a gyufáddal! – szólt ismét a férfi. – Hagyd, hogy a szemed
hozzászokjon a sötétséghez. A sötétben is lehet beszélgetni. Nem félsz a
sötétben?
– Nem túlságosan – válaszolta Gus bizalmatlan hangsúllyal s a gyufát
kaparászva.
– Akkor jó.
Gus újból az ujjai között tartott egy égő gyufaszálat. Amikor a láng a
pálcika közepéig jutott, s a foszforos vége már elszenesedett, a másik két
ujjával lecsippentette, s hagyta hogy a láng teljesen végigégjen.
– Így kell takarékoskodni… Ezt a trükköt egy gyerek mutatta nekem.
Nagyon egyszerű az egész, csak nem szabad attól félni, hogy leég az ember
ujja. De ha azt akarja az ember, hogy világosan lásson, akkor vállalni kell a
kockázatot, hogy egy kissé megéghet, nemde?
– Micsoda mély szimbolika! – gúnyolódott a rab. – Mindenesetre nem árt,
ha ismer az ember ilyen szófordulatokat is. Én például narancsokkal szoktam
zsonglőrködni. Ez nagyon elszórakoztatja az őröket. És nagyon fontos tudni,
hogy mivel lehet őket elszórakoztatni, mert nem szabad elfelejteni, hogy
egyelőre az ő vendégeik vagyunk…
– Régóta itt vagyok már? – kérdezte Gus némi hallgatás után.
– Talán két vagy három órát aludtál.
– Ablak nincs?
– Csak az a kis szellőző, de az meg, éppen a betegszoba falára nyílik.
Miért? Szeretnéd tudni, hogy hol van a kamionod? – Várt egy kis ideig, aztán
folytatta: – Bevontatták az udvarra… teljesen átkutatták… Úgy tűnik, egész
kis luxusskatulya!
Gus egy újabb gyufaszálat gyújtott, és megvilágította vele a férfi arcát,
melyen, enyhén ironikus, de szomorúsággal átitatott mosoly bujkált.
– És ezt te honnan…
– Itt mindent megtud az ember – szakította félbe. – Méghozzá gyorsan.
Ráfújt a lángra, melyet Gus egész közel, vallatón tartott az arcához, s
ideges hangon rászólt:
– És most már hagyd abba a szórakozást a gyufával!
– És ha nekem ez tetszik…
– Én csak… miattad mondom. Az őrök észreveszik a fényt. És neked
esetleg nem áll érdekedben, hogy jelezd nekik: felébredtél…
– Miért? – kérdezte Gus egy újabb gyufaszálat meggyújtva. – Minél
hamarabb idejönnek, annál előbb kerülök ki innen…
– Csak nem a lovagiasságukra számítasz?
A férfi lehajtotta a fejét, és elmosolyodott.
– Nem, de ha megtudják, hogy ki vagyok, valószínűleg jobbnak látják
majd, hogy elengedjenek…
– Gondolod?
– Vannak kapcsolataim, befolyásos barátaim…
– Itt nem megy az, hogy majd "telefonálok az ügyvédemnek". Még amit
nem mondasz ki, azt is felhasználhatják ellened. FŐLEG azt. Ha majd
elkezdik a kihallgatást, mindig azt mondd nekik, amit ők szeretnének hallani.
Még egyszer hangsúlyozom: én csak a te érdekedben mondom ezt. Én most
már köpök az egészre: engem holnap kiengednek. Legalábbis remélem,
végre… Hacsak nem változtatják meg addig a véleményüket. – Hangja
csaknem könyörgőre változott: – Esküszöm neked, én jól ismerem őket: már
öt éve rohadok itt!
– De én a te haverjaidnak semmit sem tudok mondani róluk –
makacskodott Gus, s kezdte azt hinni, hogy talán azért tették ezzel az emberrel
egy cellába, hogy információkat csikarjon ki belőle.
– Nekem haverjaim? – ugrott fel szenvedélyesen a férfi, mint egy rugós
ördögfióka a dobozból.
 Összeszorított ajkakkal, rémülten rázta a fejét. Megragadta Gus gallérját,
aztán minden egyes szót újabb káromkodásokkal nyomatékosabbá téve, a
lányt lassan a zárka falához nyomta.
– Te tényleg tökkelütött vagy! Még mindig nem érted? Ezek mindenre
képesek! Ki fognak nyírni!
Őszinteségéhez és kétségbeeséséhez semmi kétség nem fért. Gus csaknem
haragudott saját magára, hogy gondolatban meggyanúsította a férfit. Mindez
azonban csak még jobban fokozta hevességét.
– Elég volt! – válaszolta. – Értem, nem vagyok hülye! Hagyd abba!
A férfi azonban továbbra is belekapaszkodott, görcsösen markolta a blúzát.
Gus erőteljesen a kezére ütött, és kiszabadította magát a szorításából, majd
ellentámadásba lendülve egy kettős rúgással az arca felé lendült. A férfi
nagyszerűen kivédte a támadást a karjával, és ő is bedobott egy "sukit", mely
alig néhány milliméterrel állt meg a nő szeme előtt. Gus egy ököl
megjelenésére számított, de elképedve fedezett fel a kis szellőzőablakon
beszűrődő holdfényben egy műkezét.
– Látod, mostanában Félkarúnak hívom magam. Szép kis protézis, ugye?
Ahogy te mondtad, a "haverjaimtól" kaptam ajándékba… Ők verték szét a
kezem egy kalapáccsal. Felváltva ütötték, egészen addig, amíg pépet nem
csináltak belőle. Mert öt évvel ezelőtt, látod jól, én is éppen olyan voltam,
mint te. Én is nagypofájú voltam! Tessék, itt az eredménye…
Gus egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mint akit hirtelen szíven ütött a
szokatlan helyzet és a rab szenvedélyes őszinteségi rohama. Ujjai lassan
közelítettek a műkéz felé, melyet gyengéd borzadállyal érintett meg. A
kiábrándító találkozástól szomorúan elmosolyodott, lehunyta a szemét, s a
falhoz dőlve a földre csúszott.
Néhány pillanat múlva felemelte a fejét, és tekintete a Félkarúéval
találkozott össze, aki még mindig őt nézte mereven. Kis idő múlva a férfi is
melléje ereszkedett a fal tövébe.
– Így tehát sem az idő, sem az alkalom nem alkalmas a szerelemre – vetette
oda neki, egyenesen maga elé nézve.
– Attól tartok, hogy az olyasminek nem kell sem az idejét, sem a helyét
megválasztani – felelte Gus, és a férfihoz simult.

9.
A kislány az erődítményszerű épület udvarának végében, pontosan a
minarethez hasonlító őrtorony alatt álló vörös kamiont nézte. Haja rövidre volt
nyírva, öltözéke pedig egy kis fehér vászonruhából állt.
 Tekintetéből egyszerre volt kiolvasható az élénk frissesség s egyfajta
nagyon is felnőttes szomorúság. Nem volt nehéz kitalálni, hogy feltehetően a
szülei szerződtették ide, hogy dolgozzon az egyik olyan kereskedőnek, aki itt
bonyolította le a forgalmát is az épület falain belül.
Már erősen éjszakába hajlott az idő, és a rácsok melletti őrbódéban
posztoló katonákon kívül sehol egy teremtett lélek nem mozdult.
Nesztelenül haladt el a hatalmas kerekek mellett, melyek csaknem olyan
magasak voltak, mint ő, felkapaszkodott a lökhárítóra, és végigmászott az
óriási méretű motorháztetőn. Anélkül hogy akár csak egy utolsó és gyors
szempillantást is vetett volna az őrállomás irányába, meglepő precizitással
kezdett hozzá az ablaktörlők leszereléséhez. Mindehhez csupán néhány
másodpercre volt szüksége. Miután tevékenységét befejezte, leereszkedett a
motorháztetőről, és zsákmányát sietősen egy fonott szalmakosárba rejtette,
készen arra, hogy a lehető leggyorsabban kereket oldjon.
Egy utolsó pillantást vétett a ragyogó járműre, mely az éjszaka csöndjében
még lenyűgözőbb volt, aztán a kislány másképp döntött. Némi habozás után
fellépett a lépcsőre, felkapaszkodott a kabinajtóhoz, kinyitotta, s ügyesen
bebújt a fülkébe.
Alig kezdett hozzá a kesztyűtartó átkutatásához, amikor az ülés melletti
műszerfal egyszerre csak kinyílt, lágyan és halkan, mint egy virág.
– Jó napot!… – szólalt meg a Szörny a lehető legkedvesebb hangon.
A kislány hátrahőkölt, rátette a kezét az ajtókilincsre, készen arra, hogy
elmeneküljön. Ijedsége azonban nem tartott sokáig, helyét a csodálkozás vette
át. Arcán, mélyet megvilágítottak a színes kis lámpácskák, lassan elbűvölt
mosoly jelent meg.

10.
Először csak halk motoszkálás hallatszott az ajtón, aztán a kulcs zörgése a
zárban: a cellaajtóban megjelent a börtönőr. Hullámosított haj és csipkeblúz,
némi mérsékelt arcfestés, épp csak egy kis alapozás inkább: a börtönőr jobbára
egy gótikus regénybéli várúrnőhöz hasonlított. Intett a Félkarúnak, hogy jöjjön
közelebb, aztán a vállára téve a kezét, gyengéden a folyosóra irányította, hogy
a másik két felfegyverzett katonának utat engedjen a cellába.
– Megérkezett a parancsnok. Téged akar látni – vetette oda Gusnak az
elsőként belépő férfi, akinek arcán hosszú, kékes színű sebhely éktelenkedett.
– Akkor menjünk – Válaszolt Gus, akin látszott, hogy újra visszanyerte
magabiztosságát, s egy határozott lépéssel az őrökhöz lépett.
 – Csakhogy nem így ám, édesem! – szólalt meg a sebhelyes, egy pár
bilincset előrántva. – Ha az ember vendégségbe megy, illik valami ékszert is
felvenni.
Amikor a Félkarú látta, hogy Gust durván megbilincselik, az arcába szökött
a vér. Izmai megfeszültek, s bár tudta, hogy reménytelen mindenféle kísérlet,
mégis feléje fordult, készen arra, hogy a katonákra vesse magát. Gus azonban
egy észrevétlen, apró fej mozdulattal leintette.
A Félkarú ekkor lefékezte indulatait, s megelégedett a támadás látszatának
fenntartásával. A smasszernő észrevette habozását, s egy újabb, nyúlósan
gyengéd mozdulattal húzta félre.
– Milyen vicces! – elmélkedett a sebhelyes. – Az egyik jön, a másik meg
éppen elmegy…
A smasszernő kitárta az épület udvarára nyíló ajtót. A Félkarú még egy
utolsó pillantást vetett Gusra, akit az őrök könyörtelenül elvezettek. Aztán
mintha sajnálta volna, végül is a távozás mellett döntött. A szemét
összeráncolva hunyorgott a vakító reggeli fényben. Torzonborz ábrázattal, egy
szakadt farmerdzsekiben és egy különböző farmeranyagokból összetákolt
felöltőben lépdelt lefelé az udvarra vezető lépcsőn. Rugalmas léptei, élénk
szeme titkolt energiákról árulkodott, mely ellentétben állt elnyűtt ruházatának
egy fáradt ember benyomását keltő képével.
A kamion még mindig az udvaron állt, és sokkal hatalmasabbnak tűnt, mint
amilyennek képzelte, azonban jobbnak látta, ha nem mutatja ki túlságosan
érdeklődését.
Az árkádok előtt a korai időpont ellenére az árusok már étkezőtek sátraik
felállítását. Mások az erődítmény ivójában könyököltek, hogy mielőtt a
munkához látnának, még bekapjanak egy kávét.
A Félkarú egyenesen feléjük tartott, erőteljesen gesztikulálva váltott
néhány szót egy bajuszos, pengeéles tekintetű férfival. A rab szövege
láthatóan jól elszórakoztatta a férfit, s nyilvánvalóan rokonszenvezett a
kiérdemesült sittesekkel, különösen persze akkor, ha ebből neki is származott
némi előnye, mert végül is beleegyezése jeléül bólintott egyet a fejével, s
rámutatott egy kissé távolabb, parkoló autóra. A Félkarú mondott valamit,
aztán az ócska tragacshoz ment, és kinyitotta a tetejét. Amikor meglátta a
motort, félrehúzta a száját, aztán föléje hajolva vizsgálgatni kezdte, miközben
fél szemmel egy első emeleti ablakra sandított.

A parancsnok félmeztelenül, a vállán átvetett piros frottírtörölközővel éppen

egy elefántcsont markolatú tőrkéssel borotválkozott. Egy apró fejmozdulattal
hagyta jóvá, amikor látta, hogy az őrök a hivatali szobájába vezették Gust.
 A bíborszínű falak, az összezsúfolt régi műalkotások, a különös kedvvel
összeválogatott, szép görög ifjúkat ábrázoló bronzszobrok és
fegyvergyűjtemények látványa miatt a tágas helyiség egyszerre hasonlított egy
sportszertárhoz és egy régiségbolthoz. A gondosan elrendezett s inkább több
kereskedelmi érzékről, mintsem ízlésről árulkodó műkincseket valószínűleg
fosztogatások során szedték össze, s a szobrokat, kerámiákat, szőnyegeket
inkább csak raktározták, mint berendezési tárgyakként használták, és Gusnak
is az volt az érzése, hogy itt most ő sem több egy árucikknél, melyet éppen
most szállítottak ide, s nem más, mint egy újabb zsákmány. A parancsnok
biccentése az őröknek úgy tűnt, mintha azt mondta volna: "Tegyétek csak le,
majd mindjárt megnézem." Gus észrevette, hogy miközben a parancsnok
tovább borotválkozott, a tükörből alaposan szemügyre vette őt.
– Jó napot! Hogy érzi magát? – vetette oda csaknem tökéletes, akcentus
nélküli kiejtéssel.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
– Én is, parancsnok – válaszolt neki Gus, megőrizve nyugalmát.
Gus ebben egyáltalán nem volt olyan biztos. A helyiségben erős, dekadens
parfümillat terjengett. A hatalmas, magas mennyezetű hivatali szoba – maga
sem tudta volna megmondani, miért – nemcsak valamiféle háborús
főhadiszállás fejeseinek rablóbarlangját, hanem egy hárem képét is eszébe
juttatta. Talán az ablakok formája vagy a fából faragott, gondosan, kimunkált
paravánok miatt. Esetleg a szőnyegen ülő, mindenre kapható férfiak tekintete
miatt, akik az egész jelenetet egykedvű kíváncsisággal figyelték. Úgy érezte,
valahogy hangsúlyosabbá kellene tennie a jelenlétét, mielőtt ennek a fullasztó
légkörnek a lassan ölő mérge őt is behálózná.
– Bizonyára valami félreértésről van szó – tette hozzá az előbbiekhez
ugyanolyan meggyőződéssel Gus.
– Nem – szakította félbe szárazon a parancsnok, miközben letörölte az
arcán maradt szappanhabmaradékot. – És ne is próbáljon engem arról
meggyőzni, hogy a maga kormánya és az enyém között létezik egy titkos
megegyezés… Tudom, hogy ebből egy szó sem igaz. Az önök hatóságai
valóban kérték, hogy engedélyezzünk bizonyos terroristaellenes manővereket,
ezt az önök úgynevezett "Játékát", mely áthaladt volna a mi területünkön is.
Igen, csakhogy ezt mi visszautasítottuk. Épp elég bajunk van nekünk a
környéken anélkül is, hogy még a külföldiek is idejöjjenek szórakozni. Maguk
mégis úgy döntöttek, hogy idejönnek. Hát ezt nagyon rosszul tették.
– Ön téved – mondta nyugodtan Gus.
A parancsnok ekkor előhúzott az íróasztala mögül egy kis régimódi
bőröndöcskét, és a nő elé tette.
– Tévednék? Nemigen hiszem. Ezt mellesleg a maga kocsijában találtuk…
Nem tudja véletlenül, hogy mi ez?
– Fogalmam sincs…
– Nos, akkor majd megnézzük együtt…
A pribékek kotkodácsolva felnevettek, s lassan közelebb jöttek. A
parancsnok felnyitotta a bőröndöt. Egy hordozható mikroszámítógép tárult
eléjük, s a fedél belső része egy folyadékkristályos kijelzőnek volt kialakítva.
Abban a pillanatban csupa nagybetűkkel egy szaggatottan villogó szöveg
jelent meg rajta: BRAVÓ! ÖNNEK SIKERÜLT ELCSÍPNI AZ
ATOMBOMBÁT… EZER PONTOT NYERT.
– Roppant mulatságos, nemde?! – szólalt meg a parancsnok, s ironikus
hangsúlya pillanatokon belül gyűlölködővé, majd egyre fenyegetőbbé
változott. Dühösen becsukta a bőröndöt, öklével a fedelére ütött, aztán a
földhöz vágta. – Maguk gazdag külföldiek, maguk aztán tényleg tudják, hogy
kell szórakozni… Megmondjam, mik maguk? Idétlen felnőtt gyerekek…
Miközben a pribékek tovább mulattak főnökük bemondásán, a parancsnok
az egyik asztalról felvett egy remekmívű, a nyelén különleges faberakással
díszített coltot, és a fegyver csövét lassan a fogoly homlokához közelítette.
Lassan megnyomta a ravaszt, majd az utolsó pillanatban elrántotta, s egyetlen
lövéssel szétlőtte a számítógépet.
– Maguk kibújnak a saját bőrükből… Egy hülye képzeletbeli világban
élnek! – folytatta a parancsnok, s egyre gyorsabban és hangosabban kiabált. –
Maguk azt hiszik, hogy mindent megtudnak oldani a hülye számítógépeikkel
és a rakétáikkal! A szakembereik "geopolitikai forgatókönyvekkel"
szórakoznak! Nekünk meg közben igazi problémákkal kell megküzdenünk:
vért meg embriókat csempésznek… meg aztán itt vannak a gerillák is. Mert a
mi lázadóink nem "szimulációk" ám! Ezek igazi merényleteket szerveznek,
igazi bombákkal! Tehát a barátaim és én kötelesek vagyunk cselekedni.
Jelenleg a maguk újságjai és televíziója a mi módszereinket "barbárnak"
tartják! Na de milyen jogon? Mintha mi nem dönthetnénk szabadon!
Odalépett Gushoz, akit még mindig lefogtak az őrök, és kegyetlenül egy
ökölcsapást mért a gyomrára.
– Ez sajnos valóság volt! Attól tartok, hogy ez nem túlságosan tetszik
magának – nézett elégedetten a fájdalomtól összegörnyedő nőre. – Most egy
kicsit elveszítette a fonalat, ugye?
Gus felemelte a fejét.
– Maga teljesen rossz úton jár, és iszonyatosan nagyot téved. Ez a
karrierjébe fog kerülni – fenyegette a férfit.
Válaszként a parancsnok újabb ökölcsapása következett.
– Én is játékos vagyok. Nem tehetek róla. Épp ezért érdekel engem annyira
a maguk "Játéka". Biztos vagyok benne, hogy valamit még rejteget, és én
nagyon szeretném tudni, hogy mit. Maga pedig meg fogja szépen mondani
nekem… Elárulná, hogy miért éppen erre kanyarodott le? Hol van az igazi
bomba?
– Maga őrült! Maga teljesen megőrült!
– Ugyan! Egyszerűen csak nehezemre esik megérteni ennek a játéknak a
lényegét. De az is lehet, ez csak neveltetési probléma: ugyanis amikor én még
gyerek voltam, nekem nem vettek számítógépet a szüleim. Nekem nem volt
lehetőségem arra, hogy apró kis sárkányokkal szórakozzak, és aszteroidákra
lövöldözzek. Az én szüleim ezt nem engedhették meg maguknak. Ezzel
szemben viszont nekünk másféle, kicsit… férfiasabb játékaink voltak.
Mindjárt mutatok egyet: ez most egy kissé másmilyen lesz.
Szavait széles gesztikulációkkal kísérve kihúzta az íróasztal fiókját, s egy
baseballütőt vett elő, aztán közeledni kezdett Gus felé.
Gus sejtve, hogy mi vár rá, tett egy reménytelen kísérletet, hogy az ablakon
át kimeneküljön. Az egyik pribék azonban azonnal lefogta, s nyilvánvaló
gyönyörrel szorította meg a testét. Ajkai élveteg mosolyra húzódtak, s gyúrni
kezdte a nő mellét.
– Csak nyugalom… – szólt rá a parancsnok. – Először a munka, csak aztán
a szórakozás…
A férfi halványan a foglyára mosolygott.
– Nos, hölgyem, hol is van az a bomba? Mindig is az volt a vágyam, hogy
nekem is legyen már végre egyszer egy atombombám!

11.
A két katona, anélkül hogy a legkisebb figyelemre is méltatta volna, elhaladt a
guggoló kislány mellett, aki egy piszkos felmosóronggyal törölgette a
betegszoba földjét. Csizmájuk talpa véres nyomokat hagyott a még nedves
kövezeten. A kislány, aki már csaknem befejezte munkáját, fáradt tekintettel
emelte fel a fejét, hogy nézze, amint a parancsnok egyik fogdmegje egy
lepedőbe csavart emberi testet tesz le éppen az ágyra. A vörös foltokkal
szennyezett lepedő alól egy csupasz női kéz csúszott ki, egy vércsík húzódott
rajta végig, s a vér lassan csöpögni kezdett a földre.
– Mindig ugyanaz a história – mondta filozofikusan a sebhelyes arcú. –
Összetörjük, aztán meg hozzuk rendbe. Most kereshetek egy orvost, aki
összevarrja. Velem jössz? Mindenesetre nem sok esélyt látok rá, hogy
sikerüljön neki…
 – Szerintem sincs sok reménye – helyeselt a másik. – Még ha valahogy
össze is varrná neki, a lábaival, ami darabokra van törve, nemigen fog
egyhamar járkálni!…
Amikor kiléptek, a kislány óvatosan odament az ágyhoz. Fojtott hörgés
hallatszott. Gyengéden felemelte a lepedőt, kitakarva Gus arcát. A nő
kinyitotta a szemét, zavaros tekintettel körülnézett, mintha meg akart volna
győződni arról, hogy senki sem hallja a betegszobában azt, amit mond, aztán a
kislányra nézett.
– Tudsz írni? – suttogta vacogva.
– Igen.
– Azt hiszem, hogy itt fogok ragadni… nagyon sokáig, az is lehet, hogy
örökre. Akarsz nekem segíteni?
A kislány bólintott a fejével.
– Le kell őket leplezni – folytatta Gus. Minden egyes szó kiejtése
emberfeletti erőfeszítésébe került. – Add át a Szörny jelszavát a Félkarúnak…
Ismered a Félkarút? Neki kell a helyemre lépnie. Neki kell folytatnia a
versenyt. Helyettem. Hogy ő vezesse a kamiont. Hogy elvigye Matihoz.
– Szörny, Félkarú, Mati… – sorolta a kislány bólogatva, hogy bizonyítsa,
mindent pontosan megjegyzett.
– Igen. Segíts neki. Azt hiszem, van egy csalás is… Egy sárga kamion…
egy kísértetkamion… zavaró radarjelek… Most pedig írjad… Nagyon fontos.
– Igen, de…
A kislány körültekintett a helyiségben. Odament a szemétkosárhoz, s
előkotort egy teljesen elrongyolódott papírdarabkát. Aztán tekintete egy doboz
gyufára esett, melyet a katona felejtett ott a hamutartó mellett. Kivett egy
gyufaszálat, belemártotta Gus lecsöpögő vérébe, és írni kezdett.
– Az égés és a fény elválaszthatatlanok, írjad: az égés… és a fény…
elválaszthatatlanok.
A folyosón csizmás léptek koppantak. A kislány gyorsan a gyufásdobozba
rejtette a papírdarabkát, s mintha semmi sem történt volna, tovább törölgette a
felmosóronggyal a kövezetét.

12.
A fal tövében ülve, az árkádok egyik beszögellésében, a Félkarú kivette a
zsebéből a gyufásdobozt, melyet a kislány csúsztatott a kezébe.
– Gus küldi – magyarázta meg egyetlen szóval, mielőtt gyorsan elfutott
volna.
 A Félkarú kivett egy szál gyufát, s végighúzta a doboz oldalán. Kemény
vonású arcán egy könnycsepp csordult végig, ahogy a láng lassan fellobbant.
Amikor útjának feléig ért, a férfinak eszébe jutott, hogy megpróbálja azt az
apró trükköt, amit Gus mutatott neki. Ajkain szomorú kis mosoly suhant át.
Egy sóhajtással elfújta a lángot, s egy pillanatig az ujjai között tartotta az
elszenesedett pálcikát, aztán úgy döntött, hogy visszateszi a dobozba.
Ekkor vette észre a doboz alján lévő, összehajtogatott kis papírdarabot.
Kivette és elkezdte olvasni.
Hirtelen felugrott, mert valaki a nevét kiáltotta. Katonák voltak, akik a
kávézóban ültek egy asztalnál. Intettek neki, hogy jöjjön közelebb.
Gyorsan visszatette a zsebébe a gyufát és a papírt, feltápászkodott, aztán
feléjük indult, tett néhány ügyetlen lépést, a karjait lóbálva, mint egy kissé
kapatos kötéltáncos.
A katonákat láthatóan jól szórakoztatta a mutatvány, s meghívták az
asztalukhoz, hogy üljön le velük. A csoportból a legnagyobb hangú katona,
egy nagydarab, izzadságtól fénylő, kövér fickó letett az asztalra két narancsot
és egy üveg bort.
A Félkarú ránézett, s olyan képet vágott, mintha semmit sem értene.
Kinyújtotta a kezét az üveg felé. A fickó azonban megállította.
– Lassabban a testtel, hé! Először meg kell érdemelni!
A Félkarú elmosolyodott, fogta a két narancsot, s egy kézzel zsonglőrködni
kezdett. A katonák vidáman felkiáltottak és tapsolni kezdtek annak a férfinak,
aki a legjobban izgult. Néhány pillanat múlva a kövér katona intett neki, és
jelezte, hogy most már abbahagyhatja, és rámutatott az üveg borra. A Félkarú
ragadozótekintettel vette birtokba, és mohón inni kezdett.
A katonák azonban nemsokára kiragadták a kezéből az üveget, és ismét az
asztal közepére tették. Már csaknem félig üres volt.
Ekkor a kövér fickó ismét szélesen elvigyorodott, és még egy narancsot
adott a Félkarúnak.
A harsogó nevetés közepette, állán és mellkasán még csöpögött a lé, de a
Félkarú újra játszani kezdett.
A vörös kamion mellett teljes hosszában elnyúlva, a szétdobált narancsok
és két üres üveg között elterülve a Félkarú látta, hogy megérkezik a két őr,
akik körsétájukat rótták. Gyorsan lehunyta a szemét, és úgy tett, mint aki
részegen alszik.
A két katona végigsétált a kamion mellett, s amikor meglátták az útjukban
heverő testet, megálltak. Egyikük, aki már előre örült a jó tréfának, rátette a
lábát a Félkarú hasára. A férfi kábán felugrott, krákogva kiköpött, aztán újra
összeroskadt. A katonák elégedetten röhögtek, aztán továbblépdeltek.
Amikor elérték az épület sarkát, a Félkarú egyetlen ugrással fenn termett, a
kamion vezetőfülkéjéhez futott, és a kabinba csúszott. Lélegzetét visszafojtva
odaült a volánhoz. Aztán a homlokát ráncolva, mintha emlékezetét erőltetné,
lenyelte a nyálát, és végre kiejtette a jelszót:
– Az égés és a fény elválaszthatatlanok.
A számítógép bontója azonnal kinyílt, és a kamion műszerfala teljesen
feltárult.
A Félkarú önkéntelenül is felkiáltott a meglepetéstől, de szerencsére még
idejében sikerült lehalkítania a hangját.
– A kurva életbe is!
Nem akart hinni a szemének.
– A barátaim Szörnynek szoktak hívni – helyesbített a számítógép. – Már
vártalak, Pilóta… Ki is számítottam egy lehetséges ki jutási manővert; ami
úgy tűnik, ésszerű lesz…
– Nem én vagyok a… pilóta – igazította ki a Félkarú.
– Arra már rájöttem, hogy te nem Gus vagy, mellesleg a hangrezgéseid
képe is nagyon különbözik az övétől, és azt is tudom, hogy neki
kellemetlenségei lehettek.
– Ez így meglehetősen finom megfogalmazás!
– Csak nem… meghalt? – kérdezte a Szörny, s egy pillanatig habozott,
hogy kiejtse-e a szót.
– Attól tartok. De nem tudom én sem pontosan.
– Ő mondta meg neked a jelszót? Megkért, hogy váltsd őt fel?
– Igen.
– Akkor most te vagy a Pilóta. Az a Pilóta, aki megpróbálja majd eljuttatni
a kamiont a Végállomásra. De ha neked úgy jobban tetszik, a keresztneveden
is szólíthatlak. Még magázó programom is van…
– De én még életemben nem vezettem ilyen kamiont! – szakította félbe a
Félkarú.
– Ne törődj vele! – biztatta a számítógép a lehető legnagyobb
meggyőződéssel. – Az egyetlen különbség egy közönséges és egy
számítógépes kamion között az én jelenlétem. És én azért vagyok itt, hogy
neked segítsek. Most pedig, ami a manővert illeti, nagyon kevés időnk van…
A bejárati vasrácsos kapu 53 méternyire van ide. Öt másodperc alatt el is
tudnánk érni, csak az a baj, hogy nem lesz elég lendületünk ahhoz, hogy
kitörjünk. Nem elég a sebesség. Meg kell tehát várnunk azt, amíg kinyitják.
– Rendben van, akkor viszlát! Majd visszajövök holnap reggel –
gúnyolódott a férfi.
Idegesen az őrbódé felé nézett, s kezdett aggódni, hogy ha a számítgatások
ennyire elhúzódnak, a műszerfal fényei felkelthetik az őrök figyelmét.
 – Nem, nem! – válaszolt a számítógép erős villogással. – Ha a számításaim
nem csalnak, és általában nem is szoktak, hiszen egészen hét tizedes
pontosságig kiszámítottam, akkor a kapu harminc másodpercen belül ki fog
nyílni. Figyeld csak a bal oldali képernyőn: éppen most érkezik két kamion…
– Úgy van.
– Az őr kinyitja nekik a kaput, és mielőtt még becsukná, ellenőrizni fogja a
papírjaikat. Pontosan megfigyeltem: máskor is így csinálták. Ezt a pillanatot
tudjuk kihasználni ahhoz, hogy kimenjünk. Bízol bennem?
– Még azt se tudom, hogy hol van az indító…
– Nincs is rá szükség. A motorblokk már elő van fűtve. Mihelyst a kapu
kinyílik, azonnal adok egy elektromos impulzust. Aztán kezdheted a játékot!
Öt másodperc…
A kapu elé érkező kamionok dudálni kezdtek. Az üvegablak mögött az őr
megnyomott egy gombot, hogy kioldja a zárat. A hatalmas vasrács lassan a
falak mellé tolódott. A kamionok egymás után gurultak be. Aztán pontosan
úgy, ahogy a Szörny mondta, az őr odalépett hozzájuk, anélkül hogy becsukta
volna a kaput.
A Félkarú megragadta a volánt. A műszerfalon villogni kezdett egy piros
lámpa, a motor felhördült, a fényszórók kigyulladtak, megvilágítva a falakat.
– Gyerünk, nyomjad! – üvöltött a Szörny, hangszóróinak teljes
hangerejével.
A Félkarú beletaposott a gázpedálba. A vörös kamion beleharapott a
zúzalékkőbe, s fokozatosan gyorsulni kezdett. A kapuőr megfordult, s teljesen
lebénult a feléje tartó acélszörny látványától.
A Félkarú kissé félrerántotta a kormányt, hogy kikerülje az embert, néhány
centiméternyire súrolta is, miközben nekinyomta a fülkének, de azonnal
sikerült is egyenesbe hoznia a kocsit, hogy keresztülhaladjanak a nyitott
kapun.
Mielőtt még bárki is cselekedhetett volna, s az erődítmény fényei
kigyulladtak volna, ők már kívül voltak.
– Látod – magyarázta a Szörny –, ilyen egyszerű volt. Most pedig fokozd a
sebességet tovább! Négyszáz méter egyenes szakasz következik, után balra
egy kanyar…

A sárga kamion sofőrje az ülés mögötti fekvőhelyen aludt. Álma nyugtalan

volt, mintha lidérces látomások gyötörnék.
Hirtelen egy éles sípolás riasztotta fel. Éles tőrrel a kezében, rémült
szemeket meresztve egyenesedett fel, s körülnézett. A nyugtalanító álmok
lassan szertefoszlottak. Nem maradt belőle egyéb, csak valami homályos és
különös, fehér üresség, mint a hómező egy televízióképernyőn, egyfajta
furcsa, hullámzó érzés. Egy végtelen, állandóan újrakezdődő zuhanás, melyet
egy elromlott hanglemez állandóan ismételget. Mint egy ördögi szem a
sötétségben, a műszerfalon egy lámpa villogott, mely a vörös kamion
megfigyelésére volt ráállítva. A sofőr a fejét csóválva ránézett, aztán
elmosolyodott.
– Szóval mégiscsak sikerült kijönnöd – mormogta magában. –
Mindenesetre elég sokáig tartott…

13.
A parancsnok beugrott a páncélozott gépkocsijába.
– Jutalmat adok annak, aki idehozza nekem a sofőr fejét! – kiáltotta a
pribékjeinek, akik egymás után szálltak be régimódi fekete dzsipjeikbe.
– Ez csak a Félkarú lehetett… Láttam, amikor a kamion körül ólálkodott.
– Ha ő lesz az, akkor hozzátok nekem ide a másik kezét! – válaszolt nekik
a parancsnok.
A járművek elindultak.

A Félkarú homlokán gyöngyözött az izzadság. Tekintete görcsösen

előremeredt, szeme tébolyodottan figyelte – anélkül hogy túl sokat
foglalkozott volna a műszerfalon megjelenő különböző jelzésekkel – a kamion
előtti, a fényszórók által megvilágított kavicsos utat.
– 60 méteres egyenes útszakasz. Maximális sebesség: 85 km/h – tanácsolta
az öntudatos segédpilóta lefegyverző komolysággal. – Fékezés indul… Bip,
Balra, 55 km/h-val. Teljes sebesség… Bip. Gyerünk, taposs bele!
Ez jó jel – folytatta hangosan a számítógép –, már 5 kilométert megtettünk,
de még egyetlen rendőr se került a radarpásztámba. Kicsit mehetünk
lassabban, de ne lazíts, ha a véleményemre vagy kíváncsi. Fékezés indul… 75
km/h, széles, de ferdén, megemelt úttest. A végén gödrök. Folyamatos
gyorsulás. Vigyázat, 300 méternyire szuperveszélyes vízmosás. Egy hegyi
patak alámosta a fél utat. Bip! Fékezz le teljesen! Bip! Állj!
A kamion imbolyogva fékezett le éppen a törmelék előtt. Megállt a széles
vízmosás kezdeténél, aztán lépésben megkezdte az áthaladást.
Alighogy átjutottak, a Félkarú sebességbe kapcsolt. A motorhajtású
kerekek csúszkálni kezdtek, aztán beleragadtak a sárba.
 – Csak nyugalom! – szólalt meg a számítógép. – Egy kicsit lassan, de
rövidesen rá fogunk jutni egy fahídra, ami ugyancsak rázós és szuperveszélyes
lesz.
– Szép kis festői utat találtál, mondhatom!
– Hohó, elsiettem a dolgot! – válaszolt gyorsan a Szörny. – A radarom
katonai járműveket észlel.
– Hányat?
– Hármat, de nagyon gyorsak. Ráadásul éppen utánunk jönnek. Távolság
3700 méter. Vigyázat, most fogjuk elérni azt a kis fahidat.
Fékezés indul… Bip! Lehetséges legnagyobb sebesség: 65 km/h…
– Van csörlőnk?
– Igen. Elektromos. Előre-hátra hajtású. Kábelterhelhetőség 40 tonna. Na,
megvan, most mindjárt átérünk. Rendben van, sikerült, most pedig egy 570
méteres egyenes szakasz következik. Teljes sebesség!
– Nem, nekem van egy jobb ötletem – csillant meg a Félkarú szeme.
Rátaposott a fékre, és megállította a kocsit éppen a fahíd végénél.
– Mit csinálsz, Pilóta? Csak nem akarsz itt hagyni?
– Hogy tudok veled beszélni, ha a kabinon kívül vagyok?
– Felveszel egy sisakot…
– Sisakot?
Mintha a jövőből pottyant volna ide, vagy valamiféle punk-kiborg
képregényből, a műszerfal egyik rekeszében megjelent a sisak. Formája után
ítélve tökéletesen ráillett volna egy képzeletbeli dzsungelharcos fejére, aki egy
ellenséges bolygó szörcsögő dzsungelében készült volna megmérkőzni a
kocsányos szemű idegenekkel.
– Szóval ezt a sisakot… – ismételte meg a Félkarú. – Szerény és elegáns
viselet! – jegyezte meg, miközben kiszállt a kabinból, s a fejére tette, ami
könnyebben sikerült, mintsem gondolta volna.
Felmászott a kamion hátuljára, mely még félig a hídon volt, és pontosan
követve a számítógép utasításait, kioldotta a hátsó csörlőt.
Aztán a kampót kihúzva, megindult a hídon visszafelé.
– Milyen távolságra vannak mögöttünk? – kérdezte.
– 3120 méterre. Találkozás lehetséges 4 perc 40 másodperc múlva…
beleszámítva azt is, hogy a vízmosás előtt nekik is le kell lassítaniuk. Jobban
tennéd, ha visszajönnél!
A Félkarú anélkül, hogy válaszra méltatta volna, a keresztgerendára
mászott, a sötétben tapogatózva. Néhány másodperc múlva elegendő helyet
talált ahhoz, hogy becsúsztassa a kampót és még vagy egyméternyi kábelt.
Aztán az egyik tartóoszlopra csúszott, mely az egész szerkezetet tartotta,
megkapaszkodott egy gerendában, és végighasalt rajta. Kinyújtotta a kezét,
hogy megpróbálja elkapni a kábelt, majd felhúzva a másik oldalon,
összefogjon két gerendát.
– 2300 méter. Találkozás valószínűleg 4 perc 5 másodperc múlva –
jegyezte meg a Szörny minden további megjegyzés nélkül.
A Félkarú erőlködött, hogy a kampót beakassza a kötélbe. Már csak néhány
milliméter hiányzott. Minden erejét összeszedve, a testsúlyával is besegítve
végül sikerült annyira összehúznia, hogy be tudja akasztani. Miután lezárta a
biztonsági csappantyút, felmászott az oszlopon, visszacsúszott a hídra,
egyetlen ugrással feltápászkodott, és a kabinhoz rohant. Sikerült beugrania,
oly gyorsan, hogy még az ajtót is elfelejtette becsukni. Azonnal rátaposott a
gázpedálra.
A drótkötél megfeszült. A kerekek a földbe kapaszkodtak, aztán
korcsolyázni kezdtek.
– 1600 méter… Találkozás…
– Gyorsító áttételt, az istenit! – ordított a Félkarú. – És mikor szüntetjük
meg végre ezt a díszkivilágítást?
Mielőtt még befejezhette volna a mondatot, a Szörny egyszerre kikapcsolta
a kocsi teljes világítását, s a kamion könyörtelenül, centiméterről centiméterre
haladt előre, a különleges sebességváltó-rendszer által felszabaduló hatalmas
erővel tapadva a földhöz.
A gerendák vészjósló recsegések közepette lassan engedtek a húzásnak,
aztán hirtelen egy tátongó rés keletkezett a hídon.
A kabin belsejében csak a hátsó kamera képernyője működött. A Félkarú
látta rajta, ahogy ellenségei közelednek.
– 500 méter – mondta a Szörny. – Találkozás valószínűleg 20 másodpercen
belül…
– Kétlem… – válaszolt a Félkarú, még egy kicsit erőltetve a motort, mielőtt
leállította volna a csörlőt.
A katonák fényszórói belehasítottak az éjszakába. A Félkarú kiszállt a
kabinból, s nézte őket, amint lelassítanak azon a helyen, ahol a vízmosás
összegyűjtötte a kavicsot, aztán amint újra elindulnak, fokozatosan
felgyorsulva. Elmosolyodott.
A parancsnoki kocsi haladt elöl. Mint a förgeteg, úgy hajtott rá a híd
elejére. A sofőr azonban túl későn vette észre, hogy a hídon rés tátong,
megpróbált fékezni, de már semmit sem tudott tenni. A parancsnok üvöltözni
kezdett, de a kocsi alvázának első része már szétroncsolódott a lyukban, s egy
kerékkel félig a levegőben lógva, a jármű bizonytalanul egyensúlyozva állt
meg az üresség fölött.
Az őket követő két dzsipben a parancsnok pribékjei túlságosan is el voltak
foglalva a saját harckiáltásaikkal, így nem maradt idejük arra, hogy időben
észbe kapjanak. A lendülettől előrehajtva, járművük ostorként csapódott neki
a parancsnok kocsijának, hogy megadja neki a végső lökést, ami átsegítette a
holtponton, aztán ők maguk is utánabukfenceztek a semmibe.
Fényszóróik pászmája egy pillanatra végigsöpörte az égboltot, amint
függőleges helyzetbe kerültek a hídon, aztán hallani lehetett, ahogy a völgybe
zuhanva hordóként gurulnak végig a köveken. Amikor a csaknem ötven
méterre lejjebb lévő kiszáradt hegyi patakhoz értek, összezúzódtak és
felrobbantak.
A lángok fényében, fején a fantasztikus formájú sisakkal, mely sajátos
ellentétben volt szakadt, rongyos ruházatával, az éjszaka sötétjéből előbukkant
a Félkarú.
A Szörny hangja lelkesen visszhangzóit a fejhallgatóban:
– Jól játszottál, Pilóta! Ez egy szupercsapás volt, le vagyok nyűgözve.
Őszintén!
De a Félkarú nem hallgatott rá, talán nem is hallotta, amit a számítógép
mondott. Szeme bepárásodott. Kemény arcvonásokkal, hosszú percekig
mozdulatlanul nézte a lángokat, mintha észrevett volna valamit, amit csak ő
láthatott meg. Aztán műkezét felemelve, egy apró mozdulattal búcsút intett.
– Bye, bye, parancsnok! Ha egyszer találkozol Gusszel, add át neki
üdvözletemet…

14.
Mati egy nagy sárga pokrócba burkolózva, mint egy indiánfőnök, álmosságtól
duzzadt szemekkel nézte, ahogy a vörös kamion újra elindul. Örült neki, hogy
a Játék ismét folytatódik, bár a helyzet nem volt túlságosan világos a számára,
mint ahogy a többiek sem igen tudták volna megmagyarázni az elmúlt órák
eseményeit…
Attól kezdve, hogy Gust letartóztatták, és a helyőrségre hurcolták, a Doktor
és Wecks, úgy tűnt, rengeteg időt töltöttek a szponzorokkal történő
telefonbeszélgetésekkel. Lehet, hogy még azt is megpróbálták, hogy
kapcsolatba lépjenek a katonákkal, s megmagyarázzák nekik a helyzetet.
Mivel azonban lépéseik csak szerény eredménnyel járhattak, nem tudtak
egyebet tenni, mint hogy kérdéseire nyugtatgató és homályos válaszokat
adjanak, melyek hol azt bizonygatták, hogy "a dolgok éppen most
rendeződnek", vagy hogy tekintettel a késői időpontra, "nehéz felvenni a
kapcsolatot a felelősökkel", de mindez ellentétben állt a Doktor arcáról
leolvasható nyugtalansággal. Magatartásában volt valami
megmagyarázhatatlanul furcsa, legalábbis mintha Gus letartóztatása és a vörös
kamion foglyul ejtése valamiféle külső ellentmondásba keveredett volna a
Játékkal magával, s mintha állandóan a várható következményeken rágódott
volna, és mintha újabb, még borzalmasabb és bonyolultabb forgatókönyvek
kiagyalásán törte volna a fejét. Mati már-már kétségbe vonta magában, hogy a
Játék, mint ahogy ezt állandóan bizonygatták neki, valóban az övé. Matit a
gazdasági és ügyviteli gyakorlati kérdések teljesen hidegen hagyták – a
Doktor szóhasználatával élve –, s az unalmas robotmunkát szívesebben rábízta
a felnőttekre. Mindezek túlságosan is olyan dolgokhoz kapcsolódtak, melyek
nem érdekelték, s a felnőttek gondjai, melyek felmerültek, teljesen
érthetetlennek tűntek a számára. Mint például a pénzügyek, a különböző
tarifák, a diplomáciai egyezkedések… Neki már az is elég volt, ha a felnőttek
ilyesmiről kezdtek el beszélni, máris ásítozni támadt kedve. De most az volt az
érzése, hogy talán éppen azért tálalják neki ily módon a dolgokat, hogy távol
tartsák őt a dolgok megértésétől. Mindenesetre ezek a kérdések a kinti
világban kétségkívül nagy jelentőséggel bírtak, s valószínűleg nem volt igaza,
amikor kevés érdeklődést mutatott irántuk.
Pillanatnyilag azonban úgy látszott, hogy a dolgok valamelyest
rendeződtek. Szerette volna pontosabban tudni, hogy a katonák végül is vajon
milyen feltételek mellett mentek bele abba, hogy ők is részt vegyenek a
Játékban. És amennyiben a Szürkék táborához csatlakoztak, akkor vajon miért
nem adtak több előnyt a vörös kamionnak? Úgy tűnt, nem túlságosan
szabályos azonnal üldözőbe venni, de lehet, hogy sikerült velük megegyezni
valami időelőnyben.
Vagy pedig a Szörnynek és Gusnak sikerült átszöknie a valóságba. Talán
egy másik játékban vesznek részt, egy másik hajszában, melyet ezúttal ezek a
titokzatos katonák szerveztek. Másféle szabályok szerint. Ezt ugyan nehéz
volt elképzelnie, de tény, hogy nem tudott túlságosan sokat arról, hogy a
Központon kívül miképpen működtek a világ dolgai. Annak ellenére, hogy
erről sikerült némi adatokat szereznie, egyelőre mégis alapvetően lényeges
információi hiányoztak.
– Gus barátunknak, úgy látszik, olyan rejtett erőforrásai is vannak,
amelyeket el sem tudtunk volna képzelni… – mondta a Doktor Mati háta
mögött. – Ő aztán tudja, hogyan kell kockáztatni!
Mati megfordult.
– Talán kételkedtél benne, Doktor?
– Nem, természetesen nem, hiszen éppen ezért esett rá a választásunk.
De… szóval pontosan ezért döntöttünk mellette! Most azonban a határ jelenti
majd a problémát. – Weckshez hajolt egyetértően. – Nem lesz könnyű
megjátszani a törvényességet mindazok után, ami történt…
Wecks aggodalmasan bólintott.
 – A határ? – kérdezte Mati. – Azt akarjátok mondani, hogy a területváltás?
– Úgy van, a területváltás.
– Az összes új Szürkével, akik már várnak… – tette hozzá Mati.
Mivel egyre inkább az volt a meggyőződése, hogy a Doktor titkol előtte
valamit, Mati úgy tett, mintha a holografikus kép tanulmányozásába merült
volna. A háromdimenziós kép a maga hiperkiagyalt mesterségességével
hirtelen olyannak tűnt számára, mint a videoképernyők ócska szimulációi.
Annyira szerette volna a Szörnyre bízni nyugtalanságát, egyre növekvő
gyanúját, megosztani és elemezni vele együtt az újonnan előkerült adatokat.
De a Szörny ott volt a kamionban, több ezer kilométer messzire tőle, és ő
nem volt benne biztos, hogy sikerül majd elérnie a Végállomást.
Mati hirtelen borzasztóan egyedül érezte magát.

15.
A kamion a kihalt dombok között robogott az éjszakában.
– Meginnál egy likőrt, sofőr? – kérdezte a Szörny.
– Hogy… mi?
– Meginnál egy likőrt, sofőr? Ez egy szójáték. Sofőr-likőr. Érted?
– Elég fura szójáték.
– Jó, elismerem, van jobb is, de amióta rájöttem, hogy tudok szójátékokat
gyártani, el kell ismerni, hogy egy számítógép számára ez a mesterséges
intelligencia csúcsa, és én ennek képtelen vagyok ellenállni.
– Le vagyok nyűgözve. Teljesen.
– Azonkívül úgy gondoltam, hogy valamiképpen oldani kell a hangulatot.
Na jó, mivel kínálhatlak meg? Főleg szódám és gyümölcslém van…
– Söröd nincs?
– Semmi alkoholtartalmú. De erre azt is mondhatnám: alkohol és volán,
karambol és halál! Vagy nem akarsz inkább egy kávét? Ott van az a fekete
nyomógomb a műszerfalon… A Félkarú most a műkezével tartotta a volánt, a
másikkal pedig megnyomta a fekete gombot, és nem akart hinni a szemének,
amikor egy csillogó kis kávéfőzőt látott előbukkanni egy zenélő doboz
dallamának hangjaira. A kávé azonnal csöpögni kezdett egy kis polisztirol
pohárkába.
– Micsoda luxus! – csettintett a Félkarú elismerő grimaszt vágva. – És a
fehér nyomógomb? Az talán a tej?
– Pattogatott kukorica málnaízesítéssel… szuperfinom! Kóstold csak
meg…
– Nem, köszönöm. Legalábbis egyelőre…
 A férfi újból egyenesbe próbálta hozni a járművet, a fémkezével tartva a
volánt, a másikkal pedig elkapta a poharat. A kamion egy kissé megbillent.
– Fáradt vagy? – aggódott a Szörny. – Ha pihenni akarsz egy kicsit, én
vezethetek addig… Nem kell mást tenned, csak megnyomni a kék színű
"automata" feliratú gombot a radar alatt. Automatikusan Bekapcsolja a
számítógépi vezérlést…
A Félkarú nagyot nyelt, és benyomta a gombot. Érezte, hogy a volán
aszerint fordul el, ahogy a jármű követte az út vonalát, de eleinte nem merte
elengedni. Végül tett még egy utolsó kísérletet, aztán elhúzta a kezét. Arca
még mindig rendkívüli feszültséget és hitetlenséget tükrözött. De végül is meg
kellett hogy adja magát a nyilvánvaló ténynek: a kamion képes volt teljesen
egyedül irányítani saját magát.
Mindenesetre úgy döntött, hogy a szemével azért még követi a kormány
mozgását, de közben már megfogta a poharat, és ivott egy korty kávét.
– Merre akarod?… Amerre az út vezet?
– Hogy csinálod ezt?… Hogy tudod követni az utat?
– Egyszerűen! Az útvonalat rögzítették a memóriában, amikor korábban
egy… sokkal egyszerűbb kamionnal felvették. A radar pedig jóváhagyja vagy
helyesbíti ezeket az adatokat. Ennyi az egész. A többi csupán mechanikai
kérdés. Azonkívül a memóriámban megvan minden lehetséges útvonalváltozat
mintegy száz kilométeres sugarú körzetben. Mati mindenről gondoskodott…
– Még málnaízű pattogatott kukoricáról is… Mondd, beszélnél nekem egy
kicsit erről a Matiról? Tudom, hogy ő egy kissrác, aki szeret gyufával játszani,
de ezenkívül…
– Ő az, aki engem kitalált és beprogramozott – felelte a Szörny rendkívül
büszkén. – Egy zseni és nem pedig egy "kissrác". Aki már kilenc évet megélt,
az nem lehet "kissrác"!
– Így igaz… – hagyta rá a Félkarú szórakozottan elmosolyodva.
– Majd meg fogod őt látni, ha megérkezünk a Végállomásra. Biztos vagyok
benne, hogy jól meg fogjátok érteni egymást.
– Remélem én is. És… hol van ez a Végállomás?
– Nyugatra. Elég messze.
– Hát ez nekem elég homályos információ… És miért megyünk oda.?
– Hát, hogy találkozzunk Matival…
A Félkarú elnyomott egy sóhajtást, és megnyomta a fekete gombot, hogy
még egy kávét csináljon.
– Oké. Jól van, akkor legyünk következetesek. Egyetértesz?
– Hogyne!
– Nos, ugyebár… van valami feladatunk.
– Természetesen, mint ahogy mondtam, eljutni a…
 – Végállomásig, ezt már tudom! – kezdett ideges lenni a férfi. – Ennyi az
egész, semmi több?
– Nagyjából igen. És persze itt vannak még a Szürkék, akik megpróbálnak
minket elkapni. Ezek mindenre képesek, de nem elég intelligensek…
– Nem tudnál egy egészen kicsit világosabban fogalmazni? Kik ezek a
"Szürkék"? A francba is, talán mégiscsak van jogom tudni róluk valamit!
– Mati szerint nem föltétlenül szükséges mindent tudni, mert az esetleg árt
a Játék spontaneitásának… Mati azt mondta, hogy maga a játékkedv a fontos,
az, hogy.
– Most már komolyan kezd idegesíteni ez a kölyök!
– A játékszenvedély fejleszti az értelmet… De… várj csak! – vágott a
szavába hirtelen. – Azt hiszem, hogy most… meg kellene állnunk.
A Szörny bekapcsolta a fékezőrendszert. A kamion leállt az út szélére.
– Mi történt? – kérdezte a Félkarú.
– A radar jelez valamit, Pilóta… Állandóan figyelemmel kell kísérni a
radar által szolgáltatott adatokat. Enélkül semmit sem ér az egész. Azt hiszem,
hogy öt kilométernyire kamionok várnak ránk. Természetesen ezek nem a
Szürkék, csak valami katonák, de mégis úgy gondolom, nem ártana, ha
óvatosak lennénk, és kikerülnénk őket. Te mit gondolsz, mit csináljunk?
– Inkább legyünk túl óvatosak!
– Én is erre gondoltam… Nézd csak…
A megfigyelő videoképernyőjén megváltozott a lépték, és egyszerre az
egész környék képe kirajzolódott. A katonai járművek helyzetét villogó
csillagok jelezték, mint valami rossz madárjóslat.
– Van egy olyan lehetőségünk is, hogy a hegyek közt megyünk át, azon az
úton, amelyik a völgyben vezet…
– Nekem úgy tűnik, hogy ez elég közel van ahhoz a helyhez, ahol a katonai
egységek állnak – jegyezte meg a Félkarú. – Biztos vagy abban, hogy nem
látnak meg bennünket?
– Az nem okozhat problémát, legfeljebb amikor feljutunk a hegytetőre.
Szemben velük van egy sziklafal, ami védelmet nyújt. Lefelé ellenben már
kényesebb a helyzet: rá kell csatlakoznunk a főútvonalra, mely csak 3
kilométerre van a táborhelyüktől, anélkül, hogy bármiféle természetes akadály
eltakarna bennünket…
– Hm… hm… – gondolkodott erősen a Félkarú.
Kinyitotta a kabinajtót, és kiszállt a kamionból. Aztán le-fel járkálva
kémlelni kezdte az égboltot.
– Mit csinálsz? – kérdezte a Szörny.
– Gondolkodom…
– Ahhoz, hogy gondolkodni tudj, járkálnod is kell?
 – Igen. Neked nem?
– Épp ellenkezőleg, amikor én megyek, az lefoglalja az áramköreim egy
részét, és így…
– Szép sötét az éj, semmi holdvilág… – szakította félbe a Félkarú
felcsillanó szemekkel. – Mennyi időnk van hajnalig?
– Napfelkeltéig 48 perc.
– Azt hiszem, eszembe futott valami…
– Micsoda?
– Nem kell mindent tudnod! – válaszolt a Félkarú, és visszaült a kabinba.
Kissé elmosolyodott. – Még megárt a spontaneitásodnak…
A hegyek közt kanyargó utat egyáltalán nem arra tervezték, hogy az ilyen
hatalmas teherszállító járművek is könnyedén átjussanak rajta. Jóformán csak
egyetlen sávnak felelt meg a szélessége, s az is kavicsos volt, a hajmeresztő
kanyarokban pedig, ahol még védőkorlát sem volt felállítva, a kerekek sokszor
centiméterekre közelítették meg az út szélét. A Félkarúról szakadt az izzadság
az erőlködéstől, hogy le ne térjen az útvonalról, s közben pedig arra is ügyelni
kellett, hogy ne veszítsen túl sok sebességet.
– Kérdezhetek tőled valamit, Pilóta?
– Csak nyugodtan, lehet, hogy úgysem lesz rá több alkalom!
– Miért vezetsz fél kézzel?
– Mert csak egy kezem van! A másik műkéz. Ezt vésd bele jól abba a kis
ócskavas agyadba. Hogy csak egy kezem van. És ezért hívnak Félkarúnak!
– Vagy úgy. Most már értem. Ebben az esetben szívesen felajánlom a
segítségemet. Minden adatom megvan ezekről a kanyarokról, és megfelelően
be tudom programozni az útvonaltartást, a szükséges lassításokat és a…
– Hát akkor mire vársz?
– Arra, hogy megnyomd az "automata" gombot!
A Félkarú megnyomta a gombot, elengedte a kormányt, és idegesen
rágyújtott egy cigarettára. A kamion fokozatosan felgyorsult, és egyre
merészebben súrolta a kanyaroknál a szakadék szélét.
Az egyik fordulónál, mely sokkal élesebb volt, mint eddig bármelyik, a
Félkarú észrevette, hogy a kamion túl nagy szögben vette a kanyart. Azonnal
közbelépett, megnyomta a kézi irányítást, és rátaposott a fékre.
A kamion hirtelen leállt, fél kerékkel a levegőben lógva.
A Félkarú hátramenetbe kapcsolt, és rendkívül óvatosan beindította a
motort. Amikor a kerék elérte a szakadék szélét, néhány kődarab és egy kevés
föld a szakadékba zuhant, de végül is túljutott a veszélyen, és ismét rágördült
az útra.
– Magam sem értem, Pilóta, hogy történhetett – mentegetőzött a Szörny, –
Pedig biztosíthatlak, hogy én tényleg…
 A Félkarú belekapaszkodott a kormányba, és újra indított.
– Inkább azt mutasd nekem, hogy merre járunk! Azt csináld, amihez értesz,
az istenit!
A megfigyelő képernyőn megváltozott a térkép méretaránya. A Félkarú
megkönnyebbülten állapította meg, hogy a kamion már csaknem feljutott a
tetőre.
– 70 méternyire balra hajtűkanyar. Javasolt maximális sebesség 15 km/h –
közölte a Szörny a segédpilóta szenvtelen hangján.
A kamion végre feljutott a csúcsra. A Félkarú leállt, és kikapcsolta a
fényszórókat. Hogy valamennyire visszanyerje a nyugalmát, megnézte a radart
és a megfigyelő képernyőt.
– Milyen hosszú a lefelé vezető út? – kérdezte.
– Valamivel kevesebb, mint másfél kilométer.
– Jó. Akkor most megpróbálok szabadon legurulni a fennsík végéig.
Számítsd ki nekem, hogy mekkora lendület kell ahhoz, hogy időben
kikapcsoljam a motort!
A Félkarú óvatosan indított, aztán lassan nekiindult az egyenes
útszakasznak, a monitor segítségével kormányozva.
– Motorleállításra felkészülni… Figyelem… 3… 2… 1… Bip!
A lejtő kezdeténél a kamion már-már megállt, de az utolsó pillanatban
lassan mégis megindult lefelé…
– Ragyogó! – kiáltott fel a Félkarú.
Rátette a lábát a fékre, és kinézett az ablakon. A számítógép semmi
különöset nem mutatott: az alant elterülő síkságon, néhány kilométer
távolságra már jól ki lehetett venni egy katonai település fényeit.
A Félkarú az ereszkedésre figyelt, vagy legalábbis megpróbált
valamennyire az útra koncentrálni: a fényszórók nélküli teljes sötétségben
inkább csak sejtette, mintsem pontosan látta az út körvonalait. ;
– Adj meg nekem minden lényeges adatot az útvonalról, de most én fogok
vezetni, megértetted? Hallod, te ócskavas?
– Miért, talán nem bízol bennem?
– Na, gyerünk!
A Félkarú gyengéden felemelte a lábát a fékpedálról, s a kamion lassan
megindult lefelé a lejtőn, fokozatosan gyorsulva. Az éjszaka csendjében
csupán a kerekek alatt megcsikorduló kavicsok pattogása hallatszott. Ha a
férfi időnként nem nézett volna ki a kabin ablakán, hogy aggodalmas
tekintettel, megpróbálja kitalálni a mellettük húzódó szakadék szélét,
nyugodtan állíthatta volna bárki, hogy úgy szorítja a volánt, mint azok, akik a
videoképernyőre szegeződő szemekkel éppen egy izgalmas videojátékban
vesznek részt.
 – Balra enyhe kanyar. Lehetséges sebesség 60 km/h. Mi azonban csak 30-
cal megyünk… – mondta a Szörny alig észrevehető szemrehányással a
hangjában. – Tényleg nem akarod, hogy én vezessek? Mondom, hogy
ismerem az utat…
– Az előbb is ismerted…
– 5 százalékos lejtő következik. Most érünk az ereszkedő utolsó
szakaszához – folytatta a Szörny rendületlenül. – A katonák mozdulatlanok.
A katonák említésére a Félkarú kinézett az ablakon, hogy a sötétséget
fürkészve megkeresse állomáshelyük fényeit. Csupán néhány másodpercig
nézett félre, de ez épp elég volt ahhoz, hogy ne vegye észre a képernyőn
hirtelen felvillanó fénypontot, a szín- és perspektívaváltozást. A másodperc
töredékéig a kép valóban videojátékká változott: egy pontosan szemből érkező
autó és egy, a rajzfilmekből ismert robbanás volt látható. Aztán éppolyan
hirtelen, mint ahogy megjelent, a kép él is tűnt, ismét átadva helyét az előttük
lévő út kanyarulatainak.
– Enyhe kanyar jobbra. Útburkolat kitűnő. Lehetséges sebesség 70 km/h.
Miért megyünk csak 40-nel? Nincsen terelőút.
– Terelőút? Miről beszélsz te?
– Gusra gondoltam… Amikor az útépítések miatt eltévesztettük a
terelőutat.
– Ezt majd elmeséled később, jó!
– Igen, de…
– Azt mondtam, hogy KÉSŐBB!
A Félkarú már-már kételkedett abban, hogy valóban kanyar következik
jobbra, s összeszűkített szeme, mellyel a sötétségbe próbált belehatolni,
hirtelen tágra nyílt a meglepetéstől. A kanyar ugyanis sokkal élesebb volt,
mint ahogy azt a számítógép jelezte. Azonnal belekapaszkodott a volánba,
hogy kézben tartsa a kocsit, de a szabadon guruló kerekek miatt ez korántsem
volt olyan egyszerű. Érezte, hogy kezd oldalra sodródni.
Ugyanabban a pillanatban a műszerfalon lévő képernyők egyszerre
megbolondultak, s mindenféle zavaros képek ugráltak rajtuk. Az
útkereszteződésnél lezajlott karambol távlati képe, a benzintöltő állomás
robbanásának eltúlzott színei valóságos apokaliptikus látomássá változtak,
összekeveredtek egy magányos, valami árok felé vezető úttal, s megjelent egy
kis félkarú videoemberke is, amint egy labirintusban futkosott.
– A motort! Fényszórókat! – üvöltötte a Félkarú.
Egy végtelennek tűnő pillanat után a motor felbőgött, és a sötétségbe
belehasított a fényszóró is, megvilágítva az utat. Beletaposott a gázba, hogy
megelőzze a csúszást, s visszarántsa a kamiont a rá váró katasztrófából.
– Nem értem… – panaszkodott a számítógép. – Már másodszor fordul elő
velem. Először még Gusszal történt, annál a terelőútnál, amikor elhagytuk a
város főterét… itt valami nagyon nincs rendben… talán… Nem, nem értem…

Három kilométer távolságban tőlük a katonai táborhelyen a megfigyelő felállt,

amikor meglátta a fényszórók pontját, amint a hegy oldalában végig lefelé
vándorol. Ellenőrizte a távcsövén is, aztán gyorsan megragadta az URH-s
kézibeszélőt…

16.
Mati vetett még egy pillantást a képernyőre: a katonák éppen üldözőbe vették
a vörös kamiont, de egyelőre messze elmaradtak mögötte, és úgy tűnt, nem is
igen fogják már utolérni. Ebben biztos volt.
– Úgy néz ki, hogy a Szörny tartani fogja az előnyt… sőt még növeli is… –
jegyezte meg Wecks megkönnyebbülten.
– Biztos – kelt fel Mati a fotelból. – Hacsak nem jön közbe valami váratlan
esemény, nem fogják elkapni őket… aztán meg már ott a határ. Majd ha
odaérnek, ébresszenek fel, addig lefekszem egy kicsit.
Mati a takarójába, burkolózva végigment a termen, a másik oldalon álló
limuzin felé. Gondolataiba merülve, mint egy apró kis pont haladt előre a
hatalmas, föld alatti bázisban, valami különös méltósággal.
A Doktor nézte egy darabig, ahogy távolodik.
– Most lemegyek én is – szólalt meg.
Wecks egyetértése jeléül bólintott.
A laboratóriumba érve a Doktor egyenesen a videofonhoz lépett, tárcsázott
egy számot, működésbe hozva a "riasztást".
A képernyőn számoszlopok jelentek meg. A Doktor billentyűzött egy
darabig a készülék klaviatúráján. A számok egy része villogni kezdett, aztán
némi szünet után halványan kirajzolódott egy fényűző, narancs- és rózsaszínre
pácolt, különleges faintarziákkal bontott falú dolgozószoba. Egon Schiele két
asztalán és egy hosszú nyakú, az asztalra helyezett japán porcelánvázában
lévő liliomon kívül semmi egyéb nem volt a szobában. A férfi fehér és fekete
selymekből varrt kimonójában, a botjára támaszkodva lassan közeledett a
kamera felé, jól elrejtőzve a videomaszk védelmében. Dús, skarlátvörös színű
hajából, amely olyan volt, mint egy kabukiszínész parókája, csupán néhány
hajfürtöt lehetett látni.
– Nahát, maga az, Doktor, micsoda kellemes meglepetés!…
– Ahogy kérte tőlem – kezdte a Doktor kicsit ideges arccal, a szavakat
kínos gonddal keresgélve –, a Kistestvért újból elindítottam, uram. A katonák
egyelőre még nem találták meg. Mint ahogy ezt előre terveztük, a Szörny
üldözésével vannak elfoglalva…
– Ha hihetek az értesüléseimnek, már meglehetősen a közelében járnak.
Nézetem szerint túlságosan is.
– Biztonságos előnyre tett szert. Problémát csak a határon való átjutás
jelenthet.
– Ami meglehetősen bonyolult… ugyebár, Doktor?
– Jelen pillanatban a Kistestvérnek már át kellett volna jönnie a másik
oldalról. Ha a Szörnynek sikerül átjutnia a határon, nekünk már könnyebb lesz
a dolgunk…
A férfi nevetésben tört ki, melyet hangjának elektronikus torzítása még
borzasztóbbá tett. Olyan volt, mint egy ismétlődő, vérfagyasztó fogcsikorgás.
– "Nekünk?" Várjon csak, Doktor… Az egyezségünk világosan beszél. A
vörös kamion a maguk gondja. Én csak azt kérem a maga "Szörnyétől", hogy
tartson még ki két napig, amíg vissza tudjuk szerezni a Kistestvért. Még két
nap! Aztán pedig…

17.
A Félkarú szótlanul vezetett. A sok kávé ellenére, amit megivott, a fáradtság
lassan mégis eluralkodott rajta. Az üldözésnek, úgy tűnt, most már semmi
értelme sincs. A katonák apró kis világító téglalapokká változtak a hátsó
kamera képernyőjén. Alaposan lemaradva mögöttük, libasorban követték
egymást, még a fényszóróikat sem látta a visszapillantó tükörben. A Félkarú
szemhéjai le-lecsukódtak, mintha ólomból lettek volna, s egyre inkább
nehezére esett az út nézése.
Érezte, hogy a feje előrebillen, de azonnal fel is kapta.
– Nem tudnál valami zenét adni? – kérdezte.
– Dehogynem, természetesen – válaszolt lelkendezve a Szörny. – Mit
kedvelsz jobban? Klasszikust? Countryt? Rockot? Új hullámost? Vagy Oum
Khalsoumot?
– Mindegy, amit akarsz, csak jó hangos legyen. Mindjárt elalszom!… Az
előbb még álmodtam is valamit egy-két másodpercig.
A népszerű indiai film zenéje felhangzott a kabinban először halkan, aztán
fokozatosan gyorsult fel a ritmus.
– És miről álmodtál? – kérdezte a Szörny rendkívüli érdeklődést mutatva.
– Hogy miről álmodtam?
– Igen, ezt kérdeztem.
 – Már nem emlékszem. Valószínűleg a klasszikus álom volt: én
menekültem, valakik meg üldöztek. Ja, igen, megvan, eszembe jutott… –
Kissé elmosolyodott. – Én felszálltam egy vörös kamionba, az üldözőim pedig
egy szürkébe. Az övék hasonlított a katonai járművekre, de teljes egészében
szürke színűekre voltak festve.
– De hiszen ez nem is álom! – kiáltott fel a Szörny.
– Már hogyne lenne az. Az ilyesmi soha nem fordul elő a valóságban…
– Dehogyisnem, – erősködött a Szörny, s hangja hirtelen izgatottá vált –
előfordul, mégpedig…
– Nyugodj meg. Csak vicceltem. Nagyon jól tudom, hogy ez nem álom.
Illetve szeretném, ha az lenne, mert ha nem úgy van, akkor megint benne
vagyunk a szarban! Ha pedig álom lenne, akkor te sem léteznél. Én pedig… a
sitten ébrednék fel, mint eddig minden áldott reggel. Tudod, ez fura dolog,
hogy a rabok minden éjszaka azt álmodják, hogy szabadok… talán éppen ezért
bírják ki. De mostanában, úgy látszik, már oda jutottunk, hogy az álmokat is
lajstromozzák, beprogramozzák, s talán az is előfordulhat, hogy a rémálmokat
is betáplálják az agyadba; mintha állandóan a sitten lennél. Aztán éjszaka csak
az álmokkal foglalkozna az ember, a nappalt meg munkával töltené…
– Sitten? Mit jelent ez a szó?
– Börtön, ha így jobban tetszik…
– Akkor sem értem…
– Nem tudod, mi az, hogy börtön?
– Nem.
– Úgy látszik, vannak még hézagok a neveltetésedben… A börtön az egy
olyan hely, ahová Gus meg én be voltunk zárva. Ahová betesznek, és nem
engedik, hogy kigyere… nem mehetsz oda, ahova éppen akarsz… Ez a
rabélet, amikor nem tudsz kimenni…
– Akkor Mati is így van.
– Most viszont én nem értem, amit te mondasz…
– Nincs neki joga oda menni, ahová akar. – Ez nem egészen ugyanaz. Ő
mégiscsak egy gyerek. És vannak szülei, akiknek…
– Matinak nincsenek szülei. Soha nem is voltak.
– Inkább talán nem ismeri őket, vagy pedig… De hiszen mindenkinek
vannak szülei, csak legfeljebb…
– De Matinak nincsenek. Ebben teljesen biztos vagyok. És nem engedik
meg neki sohasem, hogy elhagyja a Központot. És soha nem is engedték neki,
egészen csecsemőkora óta. Soha. A Doktor megtiltotta…
– Mi az, hogy "Központ"? Valami kórház? – kezdett érdeklődni a férfi.
– Valami olyasmi, igen. Egy többé-kevésbé kísérletező hely.
– Akkor hát logikus a dolog. Mati egy bizonyos kezelés alatt áll, és emiatt
nem szabad neki elhagyni… És mondd csak, ki ez a "Doktor"?
– Ő az, aki megszervezte a Játékot…
– Játékot? Miféle játékot?
– Hát a Játékot! Azt, amit mi is játszunk a Szürkékkel, és most már a
katonák is benne vannak…
– Azt akarod mondani, hogy ez az egész egy játék?!!!
– Hogyne! Természetesen. Egy nagy játék, óriási díjakkal, egy csomó
pénzzel. És ezt te nem is tudtad?
– Nem.
A Félkarú hallgatott egy darabig.
– Pontosan ettől féltem – mondta. – Hogy az egész egy rohadt álom.
Megnyomta a fehér gombot a műszerfalon. A mellette levő középső
oszlopból egy hatalmas fazék színes pattogatott kukorica bukkant elő,
pontosan a könyöklő mellett. "Egyél meg" olvasta el az edény falán lévő
feliratot.
– Pedig gondolhattam volna. Ez a hülye pattogatott kukorica már
beletehette volna a bogarat a fülembe…
Kiválasztott egy kék színű cukorral beszórt kukoricaszemet, és a szájához
emelte.
– Oké – vonta le a következtetést, mielőtt lenyelte volna –, akkor éljünk
veszélyesen!…

18.
A vámtiszt gyorsan a zsebébe csúsztatta a borítékot. Még csak el sem olvasta,
meg volt győződve tartalmának igazságáról. Mert mint ahogy a kormány
joggal hívta fel a figyelmüket, óvatosnak kell lenni a külföldiekkel szemben.
És szó sem lehetett arról, hogy kockázatot vállaljon, ha a számlák nincsenek
rendben. Főleg a katonákra kell vigyázni, akik a közelben táboroznak. Pláne
most, ebben a késői időpontban, amikor a határ még nincs nyitva, és csak a
speciális engedéllyel rendelkező járművek mehetnek át. Úgy tett tehát, mintha
megvizsgálná a lenyűgöző sárga kamiont, azonosítaná a pecséteket, melyeket
belépéskor helyeztek el a járművön, aztán megnézte a sofőrt, aki ki sem szállt
a kabinjából.
– Mit is mondott, mi van a kocsijában? – kérdezte csak úgy formaságból,
meg talán azért, hogy egy kicsit éreztesse a hatalmát.
– Hús. Semmi más, csak hús… – felelte a sofőr olyan mosollyal, mely
igyekezett meggyőzni a másikat arról, hogy valóban húst szállít.
 Mert hát végül is ha ezek az emberek szerencsét akarnak próbálni
külföldön, hát tegyék, a vámosnak pedig nem volt szíve megakadályozni őket
ebben. Főleg, ha ő is megkapta a részét.
Rákacsintott a sofőrre, aki teljesen úgy nézett ki, mint egy katona, s róla
nemigen tudta volna elképzelni, hogy valamiféle üzletelésbe keveredjen, bár
ki tudja? De nem akart túl sokat foglalkozni a gondolattal és azzal sem, amit
ez maga után vonhat.
– Oké! – mondta neki. – Kár lenne, ha megromlana. Megyek, és kinyitom
magának a sorompót.

A nap már felkelőben volt. A Félkarú mellett, aki most kávét ivott, és úgy
döntött, hogy bekapcsolja az automata vezetést, a pattogatott kukoricával teli
fazék már gyakorlatilag teljesen üres volt.
– És akkor a pirogommal felmentem az Orinocón – magyarázta a
Szörnynek. – Több mint ötszáz kilométer távol a civilizációtól.
– És teljesen egyedül voltál? Hogy tudtál eligazodni ott? – kérdezte a
Szörny egyszerre hitetlenkedve és lenyűgözve.
– Hát először a hivaró* indiánok segítettek egy kicsit, hogy megtaláljam a
főágat. Nélkülük, azt hiszem, sohasem sikerült volna eljutnom oda. A
növényzet mindent benőtt, csupa lián, anakonda és krokodil az egész. Amikor
elbúcsúztam tőlük, nekik adtam azt az arannyal befuttatott szoborfejet, amit a
folyó mélyén lévő templomban találtam. Ez volt a búcsúajándékom.
[* Ecuadorban és Peruban élő fejvadász indián törzs]
– Biztos örültek neki…
– De még mennyire! Könny szökött a szemükbe. De én azt mondtam
magamban, hogy hát tulajdonképpen ez őket illeti meg. Hogy sokkal inkább
az ő viskójukban van a helye, mintsem egy múzeum vitrinjében. Te nem így
gondolod?
– De, természetesen – helyeselt a Szörny.
– És amikor odaértünk az ő területük határához, akkor elváltunk egymástól.
De ott már, hogy eligazodjak, tudtam használni a régi térképemet, amit a
szeringéró* adott nekem. Hát szóval így találtam rá Ikitósra…
[* Kaucsukfa csapoló (spanyol)]
– Nahát! Micsoda kalandok! Ezt kellene egyszer elmesélned Matinak.
Teljesen odalenne érte. Ez egyszerűen… hihetetlen!
– Pedig igaz…
– És ezután mentél a Himalájába?
– Mégpedig az első repülővel: mert oda kellett érnem, mielőtt még elolvad
a hó. Mert ha a hó egyszer már olvadni kezd, akkor már nem lehet meglátni a
jetik lábnyomát…
– A Himalájában télen van az olvadás?
– Nem, tavasszal, a nyár elején. Júliusban…
– Akkor van valami, amit nem értek. Az Amazonas a déli féltekén van, a
Himalája pedig az északin. Tehát amikor az Amazonason nyár van, akkor
Tibetben tél. És fordítva. Ebből az következik, hogy…
A Félkarú megértette, hogy lelepleződött. A Szörny tágra nyílt szemmel
falta a legképtelenebb marhaságokat is, akár egy gyerek, aki csak a
leghihetetlenebb történeteket szereti hallani, aztán egyszerre csak a
számítógépes logikája belebotlik valami egészen apró részletbe.
– Én azt mondtam, hogy a legelső repülővel – próbálkozott újra, – És
gondolhatod, hogy milyen nehéz Ikitósban egy járatot találni, főleg akkor, ha
még helyfoglalásod sincs. Hat hónap, szóval hat hónapig kellett, hogy
várjak…
De érezte, hogy az ámulatnak vége. Meggyújtott egy cigarettát, és lassan
letüdőzte a füstöt.
– Na jó – szólalt meg újra –, inkább azt mondd meg nekem, hogy milyen
messze vagyunk a határtól!
– Hat kilométerre, Pilóta… Egy kilométer múlva már rendelkezni fogok
minden információval…
A Félkarú egy pillantást vetett a megfigyelő képernyőre.
– Úgy tűnik, mintha az üldözőink közelednének – nyugtalankodott.
– Igen, a csúcssebességük egy kicsit magasabb, mint a miénk. De elég
néhány kanyar és előre nem látható akadály ahhoz, hogy lehagyjuk őket.
Viszont az előbb az út túlságosan is egyenes volt.
– Észrevettem, hogy te jobban kedveled a kanyarokat…
A Szörny nem értette a gúnyt.
– Na végre – jegyezte meg –, sikerült befognom a határállomást.
És valóban, az épületek képe kezdett kirajzolódni a radar képernyőjén.
– Hát ez meg mi a franc? – kiáltott fel a Félkarú.
– Sorban álló kamionok, amint a 7 órai nyitásra várnak. Általában mindig
szoktak lenni vagy kétszázan. De az is előfordul, hogy nem tud mindegyik
egyszerre átmenni, és akkor kötelesek megvárni a másnap reggelt.
– És azok a csoportok ott oldalt?
– Szerintem katonák…
– Na, már csak ezek hiányoztak. És ez a merőleges forgalom?
– A rakodózóna két kilométerre délre van… Egész éjjel dolgoznak…
A Félkarú sóhajtott egyet, szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, aztán
a csikket kidobta az ablakon.
 – Nos, uram, most már mindent tudok. Számítsd ki nekem a két sáv közötti
folyosó szélességét…
A Szörny hallgatott egy darabig, mintha gondolkodna.
– Átlagban négy és fél méter… – válaszolta végül. – Csak nem ott akarsz
végigmenni? Ne felejtsd el, hogy a maximális szélességünk 3,6 méter…
Egyébként nem rossz ötlet.
–Az még nem is olyan biztos, de nincs más választásunk! – válaszolta a
Félkarú. – Most jól figyelj rám: a folyosón te fogsz vezetni, én pedig figyelem,
hogy mi történik a képernyőiden…
Végre meglátták a hosszú kamionsort. Lehetett vagy két kilométer, de a
valóságban sokkal hosszabbnak tűnt, mint a képernyőn. Még a vége sem
látszott.
– Ha valami probléma lesz, közbelépek, jó?
– Muy claro! – felelte a Szörny, még mindig elbűvölve a Félkarú dél-
amerikai kalandjaitól. – Vamos!*
[* Teljesen világos! Gyerünk! (spanyol – A ford.)]
A figyelő kamera azonban azt mutatta – a radarképernyővel szemben –,
hogy a két kamionsor közötti szűk sáv nem teljesen folytonos. Láthatóan a
kamionosok már hozzászoktak a határállomások előtti hosszú
várakozásokhoz, s igyekeztek úgy megszervezni az életüket, hogy ezt a
kellemetlenséget türelmesen viseljék el. A kamionjaik előtt ültek az
összecsukható kis foteljaikban, a korán kelők már a reggelijüket ízlelgették,
mások a kollégáikkal társalogtak. Még olyanok is akadtak, akik kitettek egy
kempingasztalt, és elkezdtek kártyázni. A Félkarú elfintorodott. Már csak
abban reménykedett, hogy nem lesznek túlságosan kábák az álmosságtól, és
hogy talán gyorsak a reflexeik.
Szerencséjére pontosan így történt. Amikor megérkezett a versenyautóként
száguldó borzalom, a kamionsofőrök sorban ugráltak fel, és a kocsik közé
menekültek, hogy védjék magukat. Némelyiknek még maradt annyi ideje,
hogy kapkodva összeszedje a székét és a csajkáját. A kabinból nézve
természetesen lenyűgöző volt a látvány, mintha egy nagy lökéshullám előzte
volna meg vagy ötven méterre a kamiont, mindent félrelökve az útjából, s
maga után csupán nevetséges kacatokat, elgörbült fotelokat és műanyag
palackokat hagyva díszítésül.
– Tartsd a sebességet! – sziszegte a Félkarú, akinek tekintete a kamionok
közötti szűk folyosóról a figyelő képernyőre szegeződött. – És nagyítsd ki
nekem a kereszteződést…
A radarképernyőn közelebbire váltott a kép, és megerősítette azt, amitől a
Félkarú tartott: az útkereszteződés kellős közepén egy pótkocsis teherautó állt
meg. A férfi megkapaszkodott, és beletaposott a fékbe. A kamion bukdácsolni
kezdett a szűk folyosón, egyik oldalról a másikra csapódva, miközben
visszapillantó tükröket és motorháztetőket tépett le. Aztán amikor az
összeütközés már elkerülhetetlennek látszott, hirtelen, mintha csoda történt
volna, az ormótlan pótkocsi lassan továbbgördült. A Félkarú látta, ahogy
elhalad előtte a jármű, mint egy lassan nyíló tolóajtó, s az utolsó pillanatban
szabaddá teszi előtte az utat. A férfi beletaposott a gázba.
– Ránk szállt a katonaság – közölte a Szörny.
Mögöttük egy automata fegyver lövése dörrent.
– Jaj! – kiáltott fel a Szörny.
– Ne izgulj! A kamion hátulja baromi erős. Akár egy páncélos…
– Igen, de ez a lövés biztos riasztani fogja a többieket is…
A határállomás épülete körül valóban katonák futkostak összevissza,
fegyverrel a kezükben. Felzúgott a kamionok beinduló motorjának
berregése…
– Szerintem ezek…
– Nyomás! – kiabált a Félkarú.
A kamion belerohant a géppuskatűzbe, és áttörte a sorompót. A katonai
jármű vezetőjének, aki azonnal a nyomába eredt, ezúttal nem volt szerencséje.
Egy golyó pontosan telibe találta. A jármű nekiütközött a vámház mellett lévő
tartálynak. Hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt. A lángok kezdtek
átterjedni a faépületre, s egyre közelebb kúsztak a lőszerraktárhoz…

19.
A lokátor semmiféle üldözők jelenlétérői nem adott hírt. A Félkarú leállította a
kamiont a határ másik oldalán, egy hegyoldalon emelkedő régi, romos vár
alatt. A hely ideálisan alkalmas volt a környék áttekintéséré, éppúgy, mint az
évszázadokkal ezelőtti korok felderítői számára, hogy az esetleg megjelenő
katonák érkezését azonnal látni lehessen.
– Úgy látszik, nem követ bennünket senki – szólalt meg. Még mindig nem
akarta elhinni. – Sikerült! Sikerült átjönni!
Kinyitotta az ajtót, kiszállt a kabinból, és nézte a távoli, lángokban álló
határállomást. A hegyoldal lankáin szél fújt végig, s megrezegtette a sovány
kis cserjék leveleit. Mint egy kellemes, gyógyító, puha kéz simogatta végig
fáradtságtól barázdált arcát.
– Igen, úgy látszik, senki sem követ bennünket – ismételte meg, mintha
saját magát is meg akarná győzni. Aztán átadta magát a kitörő örömnek, mely
csaknem gyermeki, kissé erőltetett módon nyilvánult meg. – Szabad vagyok!
Szabad, szabad! Tudod te, hogy mit jelent ez? Szabad vagyok!
 – És biztos, hogy legalább 1200 pontot nyertünk! Feltéve, ha a katonákat is
elismerik a Játékban…
A Félkarú körbejárta a kamiont, hogy megnézze, nem szenvedett-e
valamilyen kárt. Tekintete egy géppuskasorozat becsapódásának nyomaira
esett.
– Semmi vész – állapította meg. – De azért jó lenne, ha nem túl sokat
ácsorognánk itt. Nemigen hiszem ugyan, hogy a katonák utánunk mernének
jönni, de azért…
– Mondd csak… – szólalt meg a Szörny a lehető leghízelgőbb hangján.
– Tessék…
– Mielőtt elindulnánk… mit szólnál hozzá, ha meghívnánk az utasunkat,
hogy üljön be előre, velünk együtt a kabinba…
– Micsoda?
– Hát a kis hercegnő… Ott van a szerszámosdobozban. Mindjárt ki is
nyitom neki.
– Nem igaz, hát ez… nem lehet igaz! – ordított fel a Félkarú, amikor
meglátta a szerszámosdobozban kuporgó kislányt.
A csöppség békésen aludt a szétdobált narancshéjak között, szorosan tartva
kezei között kis szatyorkáját.
– De hát hogy a fenébe… Nem, nem igaz!
– Egyszerűen megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve velünk jönni, ő pedig
erre azt mondta, hogy igen…
– Te meg vagy húzatva… teljesen…
A nappali fény vagy a beszélgetés hangjai felébresztették a kislányt, aki
feltehetően végig aludt a menekülés során, s most, ahogy kinyitotta a szemét,
körülnézett. Amikor meglátta a Félkarút, félénken rámosolygott.
– De hát mikor másztál be ide?
– Előtted nem sokkal. Azt hiszem, ő maga is el akart szökni a helyőrségről.
Az pedig valami olyasmi lehet, mint a "sitt", és az nem éppen egy kislánynak
való hely…
– Viszont egy szerszámosdoboz egy tiszta zúzmarás kamionon, amit bárki
kinyithat, az, ugye, igen! Az neki való! Micsoda zseniális gondolat!
Várt egy kis ideig, mert egyszerűen nem talált szavakat.
– De a kurva életbe is, és ha elkaptak volna bennünket a katonák, vagy
lerepülünk a francba az útról, vagy ha eltalálja egy golyó, vagy…
– Nem értem, miért idegeskedsz… Talán elkaptak bennünket? Hiszen
minden olyan gyönyörűen alakult eddig…
– Persze, és ugye ezt mind neked köszönhetjük, ugyebár?
A kislány a szerszámosdoboz alján ülve hallgatta a vitát, de mivel nem
sokat értett belőle, nyugtalanná vált a Félkarú kiabálásától, s egyszerre
borzongó, mulatságos és ellenállhatatlan kedvességgel nézte őket.
– Na és most mit fogunk vele csinálni?
– Semmi probléma: elvisszük magunkkal a… Végállomásra.
– Szó sem lehet róla.
A kislány hirtelen nyugtalan arccal felemelkedett. Belekapaszkodott a
Félkarúba, és a kabátja ujját huzigálva megpróbálta magára vonni, a
figyelmét, ujjával mutogatva a sziklafal hasadéka felé.
– Elvisszük, és kész – erősködött a Szörny határozottan. – Különben nem is
értelek. Ez ugyanis pontosan olyasmi, mint amikor te a Vörös-tengernél voltál,
és segítettél a gyerekeknek, hogy megszökhessenek a rabszolgakereskedőktől.
– Amiket én neked meséltem, az mind baromság volt. Semmi sem igaz
belőle…
– De, igenis igaz volt.
– Én soha nem csináltam ilyeneket. Ez csak arra volt jó, hogy etesselek
valamivel. És be is bizonyosodott: elismerted te magad is! Emlékezz csak
vissza: a déli meg az északi féltekére, amikor…
– Nem, nekem ez nagyon is logikusnak bizonyult, és éppen hogy most
akarsz engem átejteni…
– Esküszöm neked; hogy kitaláltam az egészet. Éppen azért… hogy közben
beszéljek és nehogy elaludjak.
– Nem vagyok teljesen hülye – tiltakozott a Szörny. – Tudom, hogy te
valóban megtetted ezeket a dolgokat. Biztos vagyok benne!
A Félkarú tekintete – talán meghatotta egy kissé a Szörny makacskodása,
hogy higgyen benne – egyszerre gondolkodóvá vált, szeme a múltba révedt.
– …Talán álmomban – mondta egészen halkan. – De a valóság, az egészen
más dolog. Hősök nem léteznek. Csak néhány balfasz akad, aki hisz az
ilyesmiben… Tudod, egyetlen egyszer volt az, hogy…
A kislány ismét ráncigálni kezdte a kabátját.
– A kamion, a kísértetkamion – mondta.
A Félkarú a jelzett irányba nézett, kicsit szomorúan mosolyogva.
– Ugyan! Nincs ott semmi – nyugtatta meg, kezét a kislány fejére téve. –
Kísértetkamionok sem léteznek, ez is csak babona, kitalálás.
A férfi egy mélyet sóhajtott.
– Na jól van, gyere, felszállunk… Ha már így alakult, nem fogunk téged
itthagyni…
Mintha az előbbi félelme egy csapásra elszállt volna, a kislány fogta a
kosarát, és gyorsan felkapaszkodott a kabinba. Leült, bekapcsolta a biztonsági
övet, és illedelmesen várta, hogy a Félkarú is elfoglalja helyét a volánnál.
 20.
A Doktor a Kistestvér műholdas felvételeinek tanulmányozásába merült.
Arcán egy elégedett ránc jelent meg, melyet a világítás egy kissé ördögi
színben tüntetett fel. Az izgalmak ellenére, melyeket a katonaság közbelépése
okozott, végül is rendbe jött minden. A sárga kamionnak akadály nélkül
sikerült átjutnia a határon, s most elrejtőzött, hogy bevárja a Szörny érkezését,
melyet távolról figyelt. Az adatok szerint, melyeket a készülékek szolgáltattak,
a rakomány nem s z e n v e d e t t. A laboratóriumban már minden készen állt
arra, hogy fogadják. Néhány nap múlva itt akarta elkezdeni a terv második
szakaszát, és ha egyszer sikerülne konkrét bizonyítékokat szereznie
elképzelése helyességéről…
Gondolataiba merülve észre sem vette Wecks érkezését, aki egy pillanatig
félrevonulva figyelte.
– Doktor…
– Tessék.
– Minden a tervek szerint halad?
– Teljesítjük az előírásokat. Bevallom magának, hogy a határátkelés
némileg megijesztett. És önnek nincs semmi problémája?
– Mati önt hiányolja. Nem akarta megmagyarázni, hogy miért, így aztán
nem is erőltettem tovább. De azt mondja, hogy nagyon sürgős…
– Sürgős? Jól van, tulajdonképpen úgyis vissza kell mennem az ellenőrző
terembe… Velem jön?
Mati a foteljában ülve várta őket, mereven nézte a hologramot.
– Itt vagyok – mondta a Doktor kissé száraz hangon, mint aki igyekszik
leplezni, hogy megzavarták a munkájában.
– Doktor, az az érzésem, mintha… volna egy kamion, amelyik a Szörnyet
követi. – Szünetet tartott, hogy lemérje a hatást, melyet kijelentése tett. A
Doktor zavartnak látszott, de Mati nem tudta volna pontosan megmondani,
hogy ez csak egyszerű idegesség nála, vagy valami más oka is van. – Hol
megjelenik, hol pedig eltűnik – folytatta. – Nem értem. Néhány
tizedmásodpercig látszik csak, aztán…
Wecks és a Doktor összenézett. A Doktor megköszörülte a torkát.
– Valóban?
– Nem vagyok benne biztos, hogy a Szörnyet követi, de egészen tisztán
láttam…
– De… ugye ez csak olyan tünékeny kép volt? Egy kissé remegett?
– Igen.
– Ne nyugtalankodj – rögtönzött a Doktor, s igyekezett meggyőző lenni. –
Ez valószínűleg visszhangjelenség, egy kicsit olyan, mint a tükrözés. Csak ez
lehet. A lézernyaláb az atmoszféra felsőbb rétegeiben elhajlik… Igen.
Mellesleg, ugye, Wecks, erről beszéltek nekem, amikor említették, hogy a
műholdas vétel szintjén volt néhány probléma, nemde?
– Teljes mértékben. Igen, ez csak az lehet.
Mati nézte őket, de nem volt túlságosan meggyőzve.
– Elhajlás… – motyogta elgondolkodva.
– Minden kétséget kizáróan – zárta le a kérdést a Doktor, s állta a fiú
tekintetét.

21.
– A francba is, a francba is! – dörmögött a Félkarú, s idegesen beleslukkolt
a cigarettájába.
A kislány még mindig ugyanazzal a nyugtalan és mulatságos tekintettel
nézett rá, mely, úgy látszik, pontosan jellemezte a kapcsolatukat, aztán
elbűvölten merült bele a különös, elvont képek vizsgálatába, melyek néhány
másodperce jelentek meg a műszerfal közepén levő videoképernyőn.
A heves és ugrándozó víziókkal szemben, melyek mindig olyankor jelentek
meg, amikor a Szörny elromlott, most ezekben a képekben semmi
nyugtalanító sem volt. Sőt inkább valami derűs és meditatív hangulatot
árasztott. Mint egy hosszú álom, mely egyszerre időtlen és ellenállhatatlanul
zenei. A vizualitás, a visszhangok, szimmetriák szárnyalásai: alámerülés egy
másik térbe, séta a nyomtatott áramkörök labirintusában.
Aztán ennek a mértani világnak, összekuszálódott, ősi szimbólumoknak a
mélyéből eleven kristályszirtek, organikus szigetecskék bukkantak fel, és
egyre többen lettek, egyre jobban szerteágaztak: neuronok vibráltak. Ami az
anyag lüktetése, elektronikus forgása, néma energiája volt eddig, az most
egyszerre fénylő lélegzetté alakult. De ez nem is annyira átalakulás, mint
inkább ugyanannak a valóságnak a másféle víziója volt, egy párhuzamos
dimenzióba történő átmenet látomása. Úgy tűnt, a tér teljes egészében
megváltozott, s feloldódott ebben az újjászülető összefüggésben.
A kislány rendkívüli figyelemmel tapadt a képernyőre. A Szörny bízott
benne, látogatásra hívta az agyába, igyekezett megosztani vele saját belső
világának titkait, mert ezt legalább ő is megértette.

Az egyik neuron szárba szökkenő fává alakult egy füves síkság kellős
közepén. Gyorsan növekedett, egyre terebélyesebb lett, ágait egy másik fa
ágai felé nyújtotta ki. Az ágacskák hirtelen virágba borultak. Egy apró kis
szikra lobbant fel, mely ágról ágra, fáról fára terjedt tovább…
A Félkarú rászánta magát, hogy ő is a képernyőre nézzen. A rajzfilm nem
az ó műfaja volt. Sóhajtott egyet.
– A térképet is láthatnám egy pillanatra? Persze csak ha nem zavarlak
benneteket… – tette hozzá ingerülten. – Mégiscsak szeretném tudni, hogy
egyáltalán hol vagyunk és merre megyünk.
– Útvonalunk 3-as számú szakaszán vagyunk. Hamarosan elérjük az
autósztrádát, s 937 kilométert fogunk rajta megtenni. Semmilyen különleges
vezetési nehézség nincs… A közlekedési viszonyok…
– Majd meglátom, milyenek a közlekedési viszonyok! Mutasd csak
egyszerűen a főirányt… A pattogatott kukoricán kívül semmi más kajád sincs?
– A 3-as számú útszakasz jelzőpontja New Crownstadtál van. Sajtos-
sonkás pirítóst tudok adni.
– Akkor gyerünk, ide vele! De gyorsan!
Ránézett a kislányra kérdő tekintettel, aztán anélkül hogy választ várt
volna, hozzátette:
– Nem egyet, kettőt! – döntött helyette is a férfi.
– Idegesnek látszol… Pilóta – nyugtalankodott a Szörny.
– Én? Egyáltalán nem vagyok az. Nem vagyok ideges!
– Akkor valószínűleg inkább fáradt vagy… Bekapcsolhatnád az automata
pilótát, és pihenhetnél egy kicsit… persze én nem erőltetem…
A Félkarú arcán kissé gúnyos mosoly futott át. A számítógép ravaszsága
ugyanolyan átlátszó volt, mint egy kisgyereké, és ráadásul ugyanolyan
öntudatlanul veszélyes. Sohasem fogja neki megbocsátani, hogy a kislányt
beleráncigálta egy ilyen esztelen kalandba. A szakadék fölött lebegő
kamionkereket, a kamionsorok közötti őrült kergetőzést, a géppuskák
sorfalának ropogását a határállomáson. A Szörny pedig ezek után csodálatos
ártatlansággal kijelenti, hogy "minden jól ment", a "hercegkisasszony" pedig a
szerszámosládában van. "Megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve velünk jönni,
ő pedig erre azt mondta, hogy igen." Nem, szó se lehet többé arról, hogy
bedőljön naiv bájának, melyről egyre inkább kezdte azt gyanítani, hogy
nagyon is számító.
– Egyáltalán nem bízok benned, te gép! – válaszolta a fejét leszegve. –
Megjegyezted, rögzítetted? Először is, mi történt akkor, amikor jöttünk lefelé
a hegytetőről? És akkor a nagyszerű terelőútról sem beszélsz, ugye? Te voltál
az, aki elhibázta, nem pedig Gus. És pontosan emiatt kapták el a katonák!
Vagy talán tévedek? Na, gyerünk, mondd csak meg, hogyha tévedek!
A fülkében, ugyanarról a helyről, ahol korábban a nagy dézsa pattogatott
kukorica is előbukkant, most két fenséges sajtos-sonkás meleg szendvics
került elő, ráadásul teljesen normális színekben. A Félkarú rájuk nézett, keze
önkéntelenül is az automata átkapcsoló után nyúlt és felsóhajtott.
– Kényes kérdéseket érintettél, Pilóta… – válaszolta Szörny némi szünet
után. – Valóban volt egy problémám, amikor… Gusszal voltam. Én nem is
akarom ezt letagadni, de amikor elkezdtem róla neked beszélni, akkor úgy
tettél, mint akit nem túlságosan érdekel a dolog. Meghibásodott a
radarrendszerem. Nem működtette a memóriámat.
– Szarok a technikai részletekre! – szakította félbe könyörtelenül a Félkarú.
– Én csak azt akarom tudni, hogy MIÉRT? Meg tudod mondani, hogy miért?
Mogorván leállította a kamiont az útpadkán, megfogta a szendvicset, és az
egyiket odanyújtotta a kislánynak.
– Van néhány adatom a válaszhoz, de semmi bizonyosat nem tudok…
– Mondd csak, rajta…
– A fekete doboz rögzített minden olyan műveletet, mely a "meghibásodás"
előtt történt. Úgy tűnik, csak egyetlen jelenségnek lehet köze a két
balszerencsés esethez: a stressznek, az érzelmi túlterhelődésnek…
A Félkarú majdnem megfulladt a szendvicsen.
– Stressz, érzelmi túlterhelődés… – ismételte gúnyos, agresszív
hangsúllyal. – Hát ez nagyszerű!
A kislány rángatni kezdte a Félkarú ingujját, hogy megpróbálja
lecsillapítani. Félénken "nemet" intett a fejével, szinte könyörögve. A férfi
feléje fordult.
– De hát ez csak egy gép, érted? Egy gép! Egy rakás ócskavas! Nem
gondolkodik, és nincsenek érzelmei sem. Semmije sincs. Csak úgy tesz,
mintha erezne, ennyi az egész. Még csak ezt sem: egyszerűen csak be van
programozva, hogy úgy tegyen!
– Tényleg ezt gondolod? – kérdezte a Szörny.
– Igen – felelte szárazon a Félkarú. – És a leghülyébb az egészben az, hogy
én meg leállok veled vitatkozni, mint egy másik hülye…
– Mert talán te sem gondolod komolyan, amit mondasz… Mert alapjában
véve nagyon is szeretsz engem… és tudod, hogy én is…
– Hagyd abba a kurválkodást! Ne fáraszd magad: el tudom én is vezetni a
rohadt kamionodat! De jegyezd meg jól magadnak, hogy pusztán csak a
lóvéért teszem meg, azért a legendás díjért, ami állítólag a Végállomáson vár
rám. Megértetted?
– Meg. De… mit jelent az, hogy "kurválkodás"?
– Azt, hogy… próbálj meg végre leszállni rólam…
A férfi idegesen nyelte le az utolsó falatot.
– Na, indulás! New Crownstadt, aztán majd meglátjuk a többit…
Ránézett a kislányra, aki még hozzá sem nyúlt a szendvicséhez.
 – Miért nem eszel? Nem vagy éhes?
A kislány lehajtotta a fejét, tekintete zárkózott volt, ajkait összeszorította.
– Akkor tégy, amit akarsz. Végül is nem az én bajom lesz.
Gorombán indította be a kocsit, csak úgy pattogtak a kavicsok az
útpadkáról, aztán teljes sebességgel ráhajtott a kihalt útra. A férfi, mintha
haragudna saját magára, hogy az előbb úgy elragadtatta magát, kissé zavartan
rámosolygott a kislányra, aki még mindig a térdein tartotta a Gruyére sajttól
csöpögő meleg szendvicset.
– Edd csak meg… – mondta neki halkan.
A kislány makacsul ismét lehajtotta a fejét.
– Biztos örülni fog neki – sürgette a Félkarú a műszerfal felé fordítva a
tekintetét. – Hiszen ő csinálta…
A kislány habozott, a szájához emelte a szendvicset, és lenyelt egy
aprócska falatot.
A keletkező csöndet csakhamar megtörte a Szörny hangja:
– Az igaz lehet, hogy nekem még nincsenek igazi érzelmeim – kezdte. –
De… csak annyit szeretnék megtudni, hogy…
– Az érzelmeket nem lehet megtanulni! – torkolta le a férfi.
– Miért?
– Csak!

22.
A Doktor és Mati éppen egy bőséges reggeli elpusztításával volt elfoglalva.
Egy hatalmas, gőzölgő kávéval teli fémkancsó volt a nikkelezett guruló
asztalka közepére helyezve, mely a fekete bőrfotelok között túlságosan is
hasonlított egy sebészeti asztalkára. A Doktor maga elé tett egy csészét, és
fekete kesztyűs kezével tartva a kést, enni kezdte vajjal a kenyérszeletet. Mati
viszont pattogatott kukoricával falta tele magát, melyet többféle színes
gyümölcslé követett, s melyekből valamilyen bonyolult rítus szerint felváltva
kortyolgatott.
Egy narancsszínű hajú, csillogó egyenruhát viselő technikusnő jött oda a
Doktorhoz, és egy hosszú telexre emlékeztető üzenetet nyújtott át neki. Ahogy
a Doktor olvasni kezdte, arca először meglepetést, majd nyugtalanságot
tükrözött. A kenyeret letette a tálcára, és megtörölte a száját.
Mati ránézett, kék színű szeme hatalmasabb volt, mint valaha.
– Többé már nem a mi pilótánk… vezeti a vörös kamiont – szólalt meg
lassan, külön artikulálva minden egyes szót a Doktor.
– Én erre már korábban is rájöttem!… És mit tudtok Gusról?
 A Doktor nem válaszolt, mintha más gondja között Gus sorsa izgatná a
legkevésbé.
– Egy bevándorló… – folytatta lesújtva. – Egy erőd börtönének lakója.
– Börtön?
– Megrögzött alkoholista. Mindennek tetejébe még rokkant is…
A Doktor egy pillantást vetett Matira, hogy lássa a teremtményét. A dolog
nem izgatta fel különösebben a gyermeket: arca inkább csodálkozó
kíváncsiságot fejezett ki.
– Öt évvel ezelőtt, amikor átment a városon ez a távolsági autósofőr, akadt
valami nézeteltérése a katonákkal. A helyi hatóságok pedig arra ítélték, hogy
az ottani igazságszolgáltatás szokásai szerint törjék össze a kezét. Aztán a
városban maradt, és kisebb-nagyobb szerelői munkákat vállalt, s amint tehette,
jól leitta magát, így rendszeresen visszakerült a börtönbe. Ez egy emberi
hulladék. Soha nem tanúsított még a legkisebb mértékben sem vágyat arra,
hogy elhagyja a várost. Aztán egyszerre csak hirtelen, puff neki, ellopja a mi
kamionunkat! Ráadásul állítólag magával vitt még egy kislányt is…
– Nem is lopta el a kamiont! – kiáltott fel Mati. – Vissza fogja vezetni a
Végállomásra. Hogyha a Szörny meghívta a fedélzetre, akkor ezt azért tette,
mert így látta helyesnek. A Szörnyben azért mégiscsak megbíznak, nemde?
– Éppen hogy nem – válaszolt a Doktor. – Többé már nem tudunk benne
megbízni. Túl sok balesetet okoz, egyiket a másik után. Először az útépítő
munkásoknál, aztán ez a kanyargós út a hegyekben. A kamion kis híján
belezuhant a vízmosásba. Végiggondoltad egyáltalán azt, hogy…
– Igen, de…
– Nem, Mati. El kell ismerni a nyilvánvaló igazságot. A Szörny többé nem
megbízható: attól félek, hogy rövidesen teljesen felmondja a szolgálatot.
– Ugyan, tévedett néhányszor, és kész!
– "Tévedett néhányszor, és kész"? – gúnyolódott a Doktor Mati
kijelentésén.
– Ez az ő emberi megnyilvánulása! Ezt is meg kell, hogy tanulja, és csak
úgy tudja megtanulni, ha közben ő is téved… – védekezett Mati gyermeki
ártatlansággal.
A Doktor azonban hajthatatlan maradt.
– A kísérletek során ilyesmik nem fordultak vele elő – érvelt a saját
gondolatmenetét követve.
– Ez igaz – válaszolta Mati még mindig kisfiús hangsúllyal. – De azóta én
beletettem a programjába néhány javítást… – Hangja hirtelen megváltozott,
felnőttesebb, ironikusabb lett, mintha maga is élvezné a vitát. – Természetesen
ez kockázatos dolog, de ha az ember játszani akar, akkor kockázatot is kell
vállalnia. Éneikül semmi izgalmas sincs a dologban, nemde?
 – Erre én sohasem adtam neked engedélyt!
– Meglepetésnek szántam – válaszolta Mati tettetett naivitással. – Azt
hittem, hogy örülni fogsz neki. Hiszen annyira szerelsz kísérletezni te is…

23.
A sivár, dombos tájat, melynek növényzetét csupán az erős napsütéstől
kiszáradt cserjék jelentették, rövidesen szélesen nyújtózó szántóföldek
váltották fel, melyeken, ameddig a szem ellátott, távoli kis farmok és
impozáns gabonasilók rajzolódtak ki. Az út, mely kilométereken át
nyílegyenesen haladt, mint egy kifeszített mérőzsinór, most meggörbült, hogy
kövesse egy kis, drótkerítéssel szegélyezett domb körvonalát.
A Félkarú éppen a kanyarban akarta irányítani a kocsit, amikor rémülten
vette észre, hogy a volán nem engedelmeskedik neki. Fékezni próbált, de a
pedál sem működött.
– Rohadt ócskavas! – üvöltötte, miközben a kamion a saját lendületétől
tovarobogva elhagyta az úttestet, és teljes sebességgel rátért egy kitaposott
földútra, melyen bukdácsolva haladt felfelé.
Amikor fölértek, mélyen alant egy hatalmas katlan tárult eléjük, egy óriási
autóroncs-temető, tele mezőgazdasági gépekkel, egy vaslemezekkel és
lecsupaszított vázakkal teli fémtó. A kamion könnyedén megbillent, és
hatalmas robajjal teljes sebességgel rohant le a lejtőn, egyenesen bele a
mélységbe.
– Rohadt ócskavas! Egy nagy rakás ócskavas, ócskavas, ócskavas… –
visszhangzóit messzire a számítógép hangja. Mint egy reményét vesztett
öngyilkos utolsó kiáltása.
A Szörny érzékelő periszkópja összevissza forgott. A műszerfal képernyőin
a távolsági kamera hisztérikusan, vagy mintha szándékosan örömét lelné
benne, egy videoclip ritmusában lüktetve ontotta az összepréselt karosszériák,
megvakult fényszórók, kicsavarodott alvázak, betört szélvédők, deformálódott
motorházak vibráló látványát…
Fergetegként lezúdulva a gödörbe, a vörös kamion folytatta őrült
ámokfutását a roncsok közötti utakon, frenetikus gimkanába* kezdett, hirtelen
derékszögbe fordult, az útra borogatva az oszlopba rakott autógumikat, s
lélegzetelállítóan súrolva az ajtókból rakott hegyeket.
[* Indiai kerti ünnepély, különleges sportmutatványokkal]
– Egy gép, csupán egy egyszerű gép! – közölte a számítógép olyan nyugodt
és közömbös hangon, hogy ez most mindennél ijesztőbb volt. (Fagyos,
kiábrándult, a skizofréniával határos megállapításként hangzott.) – Semmit
nem érzek, semmit, semmit!
– Szörny! – üvöltötte a Félkarú, még mindig kétségbeesetten markolva a
volánt, és eredmény nélkül nyomkodva a pedált. – Hallod?…
A férfi a műszerfal felé nyúlt, mely azonnal visszahúzódott és bezárult,
mint egy csiga szarva vagy mint egy beteg, aki képtelen elviselni, hogy
hozzáérjenek. A képernyők elfordultak, a periszkóp visszabújt a tokjába.
– Gondolj a kislányra, a kurva életbe is! – kiáltott rá a Félkarú.
A kamion hirtelen megállt.
– Szálljon ki! – mondta a Szörny. – Önnek valójában soha nem állt
szándékában az, hogy a Végállomásra menjen!… Gyerünk, szálljon ki!
– Nem – válaszolta nyugodtan a Félkarú.
– Akkor pedig kapcsolja be az övét, mert elegem van magából!
A Szörny kiáltása beleveszett a felbőgő motor zúgásába. A kamion
megindult, egyenesen neki egy halom rozsdás, régi autókabinnak…
A Félkarú kinyitotta az ajtót, megragadta a kislányt, és kiugrott vele együtt.
Végiggurultak a földön, s amikor felemelték a fejüket, látták, hogy a
kamion iszonyatos csikorgással zúzza össze a saját vezetőfülkéjét. Azoknak az
ádáz elkeseredésével, akik fejüket a falba verik, a kamion hátramenetbe
kapcsolt, hogy lendületet nyerjen egy újabb kísérlethez.
Az ugrástól és az eséstől félig még összetörve, mielőtt a Félkarú
megakadályozhatta volna, a kislány felugrott, a kabinhoz szaladt, és
felkapaszkodott rá.
A férfi gyorsan rohanni kezdett utána a kamiont követve. Már túl későn. A
kamion és kis utasa az egyik mellékúton letérve lehagyta. A Félkarú üldözőbe
vette őket, hallotta a csikorgó vasak zaját, elképzelte a lehető legrosszabbat,
aztán teljésen kifulladva egy kis tisztásra ért, melyről az autóroncskupacok
kellős közepén eltakarították a hulladékot.
Alig akart hinni a szemének, amikor látta, hogy a kamion néhány
méternyire tőle egyszerre csak közelíteni kezd feléje, aztán hátrál, majd
oldalra fordul, újra nekiindul, aztán ismét hátrálni kezd. Először mindezt
gyorsan, aztán fokozatosan egyre lassabban. A férfi dermedten nézte az
érthetetlen jelenetet. Úgy tűnt, mintha egy magvadult ló betörésének
eseményeit látná maga előtt.
Végül a kamion lecsillapodott, megállt, aztán lassan, lépésben gurulni
kezdett ebben a rögtönzött lovardában. A Félkarú felé fordult, és amikor
odaért hozzá, engedelmesen megállt.
A kislány kinyitotta az ajtót, és lemosolygott.
– Bocsáss meg… – hallatszott a Szörny hangja. – Jössz?
A Félkarú nem válaszolt.
 – Jössz? – kérdezte ezúttal a kislány.

24.
Pokrócába burkolózva Mati a limuzin hátsó ülésén feküdt. Arca csaknem
áttetsző volt, vonásai bájt sugároztak. Előtte, egy kis asztalkán egy számítógép
terminálja nyugodott, melyen egy apró kis vörös fotodióda világított, mintha
virrasztana fölötte.
Amikor a videofon csengője megszólalt, a Doktor azt hitte, hogy az
Ismeretlen akar vele beszélni az autótemetőben történt epizódról, s kihasználja
az alkalmat, hogy gúnyolódjon vele Mati számítógép-átalakításain. Vagy
éppenséggel talán őt akarja felelősségre vonni a sofőrcseréért.
Az a tény, hogy a rokkant férfi újból a kocsiba szállt, nyilván azt a
szándékát fejezte ki, hogy mihelyst teheti, eladja a kamiont a maffiózóknak. A
Doktor nem látott más magyarázatot a dologra. Valószínű azonban, hogy az az
összeg, amit ezek felajánlottak, a férfi számára túl kevés volt, vagy azt
mondták neki, hogy a kocsi túl rikító színű, és emiatt nehéz piacra dobni. De
az is lehet, hogy a Szörnynek megjött az esze, és nem akarja magát átejteni…
Ezért volt az a bikaviadal is. Akárhogy is történt, a dolgok, úgy látszik, ott
valahogy rendeződtek, és a kamion újra megindult a Végállomás felé vezető
úton.
A nagyfőnök azonban még a legcsekélyebb célzással sem említette az
incidenst. Egészen másról akart vele beszélni. Mint ahogy ezt már korábban is
éreztette vele, lényegében egyáltalán nem érdekelte a vörös kamion sorsa,
csupán csaléteknek tekintette. Kérdései a Kistestvérre vonatkoztak, s a
legkevésbé sem voltak nyugtalanítóak. Maga a Doktor is szívesen
megfeledkezett most a Szörnyről s azokról az előnyökről, melyeket szeretett
volna kicsalni Mati félbiológiai számítógépéből.
– És hogy szereztek róla tudomást? – kérdezte a Doktor.
– Feltételezem, hogy sikerült megfejteniük műholdas kapcsolattartásunk
egy részét… – válaszolta az Ismeretlen. – Úgy látom, egy kissé ideges,
Doktor…
Hangjának ironikus, megvető színezete még az akusztikus torzításon
keresztül is jól érzékelhető volt.
– Ha a Szürkék tudomást is szereztek esetleg a Kistestvér létezéséről, akkor
is… – próbálkozott valamiféle magyarázkodással a Doktor, valójában azonban
nagyon is ideges volt, s számára sem volt egyértelmű, hogy vajon a nagyfőnök
kellőképpen felfogta-e a helyzet súlyosságát. – Nem fog ennyiben maradni a
dolog: számíthatunk arra, hogy a közegek ránk szállnak. Elkezdődhet egy
nyomozás, vizsgálat…
– Tudják, hogy létezik: de azt még nem, hogy hol van! Ha sikerül nekik
felfedezni, akkor majd kitalálunk valamit. Én csupán arra gondoltam, hogy
nem art, ha maga is tud a dolgok állásáról.
A Doktor egy kis ideig figyelt, csöndben habozott.
– Itt van ennek a Szörnynek a sofőrje is… – szánta rá magát végül, hogy
megszólaljon. – Gondolom, látta, milyen a kapcsolatuk…
– Igen – válaszolt egyszerűen az Ismeretlen.
– Azt hiszem, ó is egy rizikótényező – nyomta meg a hangsúlyt a Doktor. –
Én úgy gondolom, hogy… egy olyan pilótával kellene helyettesíteni, aki a
miénk.
– Miért? Idáig nem is csinálta olyan rosszul. Legalábbis semmivel sem
rosszabbul, mint a maga első pilótája. Nekem nagyon is tetszett az a módszer,
ahogy átjutott a határon. Azt hiszem, a barátaink még sokáig fognak erre
emlékezni. Nem, épp ellenkezőleg, szerintem így sokkal érdekesebbek a
dolgok.
– Ez egy részeges, egy rokkant, a társadalom hulladéka. Nem tudhatjuk,
mire képes. Tudom jól, hogy most csak a Kistestvér a fontos, de képzelje el,
mi történik akkor, ha a vörös kamion eltér az útiránytól…
– Maga túl aggályoskodó, Doktor! Már magam is kezdek abban kételkedni,
hogy valóban ön-e a legalkalmasabb ember a Kistestvér Kutatási
Programhoz…
– De hiszen ez az ÉN tervem! – kiáltott fel a Doktor.
– Valóban? – válaszolt az Ismeretlen.
A Doktor fogadott volna, hogy most a másik oldalon az arc elmosolyodik a
videofon mögött.

25.
A kissé összehorpadt vörös kamion ismét rátért a New Crownstadt felé vezető
útra. Teljes sebességgel robogott előre a bal oldali sávban.
A Félkarú még mindig a volán mellett ült, a kislány pedig a tájat nézte, ha
az egyáltalán annak volt nevezhető.
– Te hiszel abban, hogy egy számítógépnek érzései, érzelmei lehetnek, és
hogy…
A kislány ránézett, tekintete érdeklődőén felcsillant.
– Nem látom értelmét – folytatta a Félkarú, s kétkedő tekintettel megrázta a
fejét. – Másoknál sem. Sem nála, sem pedig… – Megakadt, aztán újrakezdte:
– Én magam sokszor úgy vagyok vele, hogy éppen ellenkezőleg, arra
gondolok, hogy talán jobb lenne, ha én is egy robot lennék. Akkor nem
lennének érzéseim, és nem kellene visszaemlékeznem bizonyos dolgokra.
Szeme bepárásodott, de folytatta magányos monológját. Legalább annyira
beszélt a kislányhoz – aki nem is tudta teljes mértékben követni azt, amit
mondott –, mint a Szörnyhöz, főképpen azonban saját magához intézte
szavait. Új, csaknem csodálatos szabadulása hirtelen úgy tűnt neki, mintha
csapda lenne. Alighogy megszerezte, máris választások elé került, felelősség
nehezedett rá: a hercegkisasszony, ez a kretén számítógép, amely
sértődékenyebb, mint egy gyermek, és a titokzatos, rab Mati, aki az éppoly
titokzatos "Doktor" tulajdona. És Gus sem hagyja nyugodni: az arca, a teste.
Vajon akkor is állandóan az eszében járna, ha még mindig az erődben lenne?
– Biztos vagyok benne – folytatta –, hogy vannak olyan dolgok, amelyekre
te sem szívesen emlékszel vissza. Például ez a rohadt szökés, csak úgy, egy
vörös kamion szerszámosládájában, és ráadásul még csak azt sem tudtad, hogy
hova megyünk… De azért én mégiscsak azt mondom neked: igazad van!
Vannak néha olyan marhaságok, amihez bátorság kell, hogy az ember
megtegye. Aztán persze, amikor már megtettük, sokszor sajnálja az ember. De
ha nem teszi meg, akkor meg azért sajnálja!
A férfi sóhajtott egyet, könnyeivel küszködve.
– Persze, érzem, hogy csak bosszantalak a baromságaimmal…
A kislány fürkészőn nézett az arcába, és rámutatott a számítógép
billentyűsorozatára.
– Na, mit szeretnél? – kérdezte a Félkarú meleg atyáskodással. – Ennél
valamit?
A kislány nemet intett a fejével. A férfi nézte a csábító kis mosolyt, és
hirtelen megértette. Hát persze!
– Azt akarod, hogy ő vezessen?… Ugye, ezt szeretnéd?
A kislány reménykedve bólintott.
– Rendben van – válaszolt a Félkarú. – De te fogod vállalni a felelősséget!
Megnyomta az "automata" jelzésű gombot.

A Félkarú végül is elaludt, elnyűtt kabátját összecsavarta, és párnának

használva az ablaküveg és az ülés fejtámlája közé szorította. A Szörny
érzékelte, ahogy egyenletesen lélegzik. Arra gondolt, hogy kalandos
természetű útitársa vajon álmodik-e éppen, s ha igen, vajon miről. Talán azt
képzeli magában, hogy megint visszatért az erődbe, és a börtönben van?
Mati azt mondta neki, hogy az emberek számára az álom arra szolgál, hogy
az eseményeket valamiféleképpen az emlékezetükbe véssék, osztályozzák és
elemezzék, és hogy az embereknek kétféle eleven emlékezete van: egy
korlátozott befogadóképességű, rövid ideig tartó, melyben a beérkező adatokat
az érkezés sorrendjében raktározza el két alvási szakasz között, és egy másik,
hosszú időtartamú, melyben éppen az álom időtartama alatt az emlékezet újra
feldolgozza az összes adatot. Egyes elméletek szerint ez az átírás
véletlenszerűen történik, pontosan úgy, mint egy számítógép esetében, s
eszerint az álmok furcsasága nem egyéb, mint a raktározás eme módjának
kifejeződése, minden különösebb cél nélküli melléktermék vagy legfeljebb
egy sajátos emlékezéstechnikai beviteli kód, melynek önmagában semmi
értelme sincs. Nagyjából ez volt a Doktor álláspontja is. Mások viszont ezzel
szemben azt állították, hogy az álmok és a látomások tulajdonképpen
üzenetek, és hogy a meghökkentő álom nem más, mint egy adatelemzési
folyamat. Annak a módja, ahogyan az új információkat a már rögzítettekkel
kapcsolatba hozzuk, és az egyéniség működési rendszerével összefüggésben
annak működési programjait megváltoztatjuk. Ezt a folyamatot próbálta meg
Mati létrehozni az ő esetébén is.
A Szörny, nehogy felébressze az alvó Félkarút, halkan bekapcsolta a rádiót,
és finom sordinóban arab zenével és szentimentális táncdalokkal szórakoztatta
a kis hercegnőt, s csak időnként szakította meg a zenét, hogy meghallgassa a
különböző híreket. Úgy próbálta meg osztályozni és szelektálni a különböző
hírmagyarázatokat, hogy a rövidhullámon először meghallgatott néhány
mondatot olaszul, aztán áttérve a pekingi rádió vagy az Amerika Hangja
adásaira, folytatta a sort az orosz nyelvű rádióállomásokkal. Habár számos
izgalmas dolgot hallott, és jóllehet ugyanazokat a tényeket gyakran éppen
homlokegyenest ellenkező módon értelmezték, semmi újra sem talált, ami
Mati számára is hasznos lehetett volna.
Talán a televíziós adásokkal több szerencséje lenne? A rádióval az volt a
baj, hogy a kommentárokban túl sok volt a ki nem mondott, mögöttes
tartalom, melyet azoknak az embereknek szántak, akik már tisztában voltak
mindazzal, amit ő és Mati csupán csak tudni szeretett volna. Azonkívül a
képek számára sokkal több információt is tartalmaztak. Szerencsére a Félkarú
aludt, így nem volt szüksége az ellenőrző képernyőkre, s talán most a kis
hercegnő is tud majd segíteni neki. S mivel majd úgyis feleségül fog menni
Matihoz, így neki is érdekében áll a dolog.
Eleinte itt is azt a módszert választotta, mint a rádióvételnél:
véletlenszerűen válogatott az egész világról érkező műholdas
programválasztékból, de egyiknél sem ragadt le, éppen azért, hogy szelektálni
tudjon. Egymást követték a műsorvezetők, cserélődtek a márványasztalok és
az állomások monogramjai, egy-egy pillanatot hagyva csupán, egy lázadás
képsorainak vagy egy játék közvetítésének, a szavannákon bukdácsoló
antilopbébiknek, a kábítószer-élvezet fellángolásáról rendezett
kerekasztalvitáknak vagy a föld alatti parkolókban folyó autós üldözéseknek.
Hírképek, reklámfantazmagóriák, a szépiabarna fényképek közepében
remegve.
Egyik csatornáról a másikra váltott, egyik országból a másikba ugrált,
szinte őrjöngve, szenvedélyesen, kiéhezetten, s elkápráztatva a lehetőségtől,
hogy hirtelen annyi kép és esemény áll a rendelkezésére, mint amennyi
sohasem, amíg Mati és ő a Központban voltak. Most még a filmek is sokkal
különbözőbbek voltak. Ezek nem ragadtak le a rajzfilmeknél, westerneknél, az
állatmeséknél, hanem a jelenről is szóltak, még akkor is, ha ez gyakran
zavaros és érthetetlen volt a számára; olyan témákat érintettek, melyekről a
Szörny eddig sohasem hallott: a háborúról, melyben a katonák, éppúgy, mint
az erőd katonái látszólag főszerepet játszottak, kémkedés és
csempészkereskedelem, nemzetközi kapcsolatok, társadalmi konfliktusok,
erotika, náci orvosok, diétás étkezés, éhínség, börzeárfolyamok…
Elraktározta magában a tényeket, semmit sem hagyott figyelmen kívül,
belemerült ennek a hatalmas, érthetetlen adatbanknak a mélységeibe, de a
külvilág számára ettől még ugyanolyan érthetetlen maradt. És sokkal
bonyolultabb, mint amilyennek azt Mati elképzelte. Hiányzott hozzá a
megfejtés kulcsa. Furcsa módon, egyetemes kíváncsisága egyúttal hátrányt is
jelentett. Túl sok dolog várt még magyarázatra, túl sok rejtélynek hiányzott
még a megfejtése.
Úgy érezte, belefullad ebbe a hatalmas információtömegbe, mintha egy
örvénybe került volna, mely maga alá nyomja. Mindaz, amit összegyűjtött,
csupán egy-egy pontnak, töredéknek, részletnek tűnt. Nyilvánvaló, hogy ha
több ideje, tágasabb memóriája lett volna, ha nagyobb számítókapacitással
rendelkezik, akkor kereshetett volna bizonyos összefüggéseket, kapcsolódási
pontokat, és talán sikerült volna mindebből kihámoznia azt, amit keresett. A
dolgok jelenlegi állásában azonban kénytelen volt beérni azzal a nyilvánvaló
ténnyel, hogy a külvilág számára nélkülöz mindenféle áttekinthető
összefüggést.
A Szörny úgy érezte, elhatalmasodik rajta a csüggedés, s meg volt
győződve arról, hogy sohasem lesz képes a dolgok átlátására, s emiatt saját
haszontalanságának kínzó tudata gyötörte. Valóban csupán egy szimulátor,
egy utánzat, vagy röviden, mint ahogy a Félkarú mondta, egy ostoba gép,
semmi egyéb. Még a saját kétségbeesése is csak mesterséges csinálmány.
Egyszer csak hirtelen azt vette észre, hogy amikor az egyik csatornáról a
másikra ugrál, a képek és néha a szövegek is mintha egymásnak
válaszolgatnának, egymás után következnének. Az álom logikája. A
jelentőségteljes egybeesések. Megszállottan vetette rá magát erre az új
csapásra.

A kislány megbabonázva nézte a képernyőket. A Szörny megpróbált

beszélgetni vele, mondani akart neki valamit, mint amikor elkalauzolta abba a
csodálatos geometrikus világba, melyet legalább megértett, s mely arra
szolgált, hogy megmutassa saját magát. Most azonban máshogy történt, most
mintha hangosan gondolkodott vagy álmodott volna.
Egy elektródákká! teletűzdelt koponyájú macska képét egy katonai
felvonulás impozáns látványa követte. Jóllehet a két kép két különböző
csatornáról eredt, a kislány meg volt győződve arról, hogy a macska éppen
azzal van elfoglalva, hogy a felvonulást nézze, sőt még talán azt is elhitte,
hogy a katonák a macska kedvéért parádéznak…
"A macska elektroencefalogramja… A Vörös téren… táncolt – magyarázta
egy ugyancsak összekomponált bemondóhang, melyben minden egyes
mondattöredék különböző hangokból állt össze. – Az átültetés, mely úgy
látszik, tökéletesen sikerült… néhány átmeneti zavar ellenére… rekordárat ért
el."
Most egy csecsemő következett egy üvegbura alatt, egy földrajztérkép és
valaki, aki számjegyeket írt fel egy fekete táblára.
A kislány erősen összpontosított, megpróbálta megfejteni a vizuális
rejtvényt; érezte, hogy van valami értelme, de képtelen volt felfogni, s emiatt
egy kissé megszeppent. Ösztönösen kitalálta, hogy ennek az egésznek van
valami köze a kísértetkamionhoz. Mondjon bármit is a Félkarú, ő nagyon is jól
tudta, hogy létezik, hiszen egyszer már a saját szemével is látta. Nem mert
volna megesküdni arra, hogy a domboldalon is valóban azt látta éppen akkor,
amikor a rejtekhelyéről előjött. De amikor legelőször látta, ahhoz semmi
kétség sem férhetett…
A kislány soha életében nem félt még ennyire. Talán csak akkor, amikor
virágot és kis gyümölcspiramisokat árult a lanrakai kórház kijáratánál, az
erődtől 100 kilométernyire keletre. A konkurencia azonban könyörtelen volt, s
hogy biztos legyen abban, hogy a többi hasonló gyerek, sőt felnőtt ne foglalja
el az ő helyét korán reggel, szokásává vált, hogy ott aludjon a helyszínen.
Azon az éjszakán, úgy éjjel egy óra tájban, motorzúgás ébresztette fel. A
kamion ott volt az ügyelet bejárata előtti parkolóban. Hatalmas, homokszínű
pótkocsija volt, kissé sötétebb foltokkal tarkítva, mintha álcázni akarták volna.
Óriási, állkapocs formájú lökhárítója és fényszórói, melyek egy béka
szeméhez hasonlítottak, fantasztikus látványt nyújtottak, mely egyszerre volt
rémítő és különösen vonzó, mint egy álomszerű mesebeli állat. Még félig
aludt, de felkelt, hogy közelebbről is megnézze.
A késői időpont ellenére a kórházi portásfülkében égett a villany. A portás
az üvegablak mögött nyugtalannak, idegesnek látszott, mintha nem lenne
túlságosan nyugodt a lelkiismerete. Egyszer csak kinyitotta a kaput, hogy
kiengedjen egy nagyon magas, napszítta katonai egyenruhába öltözött embert,
aki valami rejtélyes rendeltetésű és kinézetű fémdobozt vitt magával. A doboz
oldalán mérőműszerek és jelzőlámpák voltak sorban, itt-ott áttetsző csövek
lógtak ki belőle. Azután a férfi – kétségkívül ő volt a sofőr – elhelyezte a
dobozt a kamion oldalában, egy speciálisan erre a célra kialakított rekeszben.
Összeillesztette a csöveket, beállította a műszereket, és nekikészülődött, hogy
a volán mellé üljön. Amikor felemelte a fejét, észrevette őt, amint a rács
mögött rejtőzködik. Egy szadista vigyort vágva, a férfi előrántott egy rugós
kést…
A kislány még most is látta magát, amint lélekszakadva fut a kihalt
utcákon… Soha nem felejtette el azt a félelmet, még napok múlva sem,
amikor eszébe jutott, hogy a kórház közelébe menjen. Megmagyarázhatatlan
félelem, esztelen menekülési vágy lett úrrá rajta, melynek képtelen volt
ellenállni. Mindegy, hogy merre, csak minél messzebb, ahol a sofőr már nem
tud rátalálni, ahol már nincs az az érzése, hogy a kórház portása is őt figyeli.
Először egy tehervagonba bújt el, aztán napokig gyalogolt, míg végül
elérkezett az erődhöz. A hely meglehetősen távolinak és elszigeteltnek tűnt
számára ahhoz, hogy itt biztonságban érezze magát, és a bisztró tulajdonosa
fel is ajánlotta neki, hogy dolgozzon nála.
Azon gondolkodott, hogy vajon elmondja-e mindezt a Szörnynek.
Bizonytalan volt, mert a Félkarú még a létezését is tagadta egy ilyen
kamionnak, és talán a Szörny sem igen hitte volna el. De Gus, amikor már
delíriumban volt a betegszobában, talán ő nem beszélt a kísértetkamionról? De
most nem biztos, hogy a legalkalmasabb lenne az időpont. Nem merte zavarni
a számítógépet, mely, úgy látszik, még sohasem merült el ennyire a saját
gondolataiban.
A képernyőn képek kavarogtak, melyeket a Szörny kétségbeesetten próbált
valahogy egymáshoz illeszteni. Aztán újabbakat rakott össze, melyek
kísértetiesen, állandóan visszatértek. Egy lángokban álló határállomás, ünnep
egy kisváros főterén. A kislány egyszerre csak felismerte a parancsnok
irodájának ablakát, s látni vélt egy operációs műtőhelyiséget is, melyben más
készülékek között meglátott egy dobozt, mely eléggé hasonlított ahhoz,
melyet a kísértetkamion sofőrje is cipelt…
A kislányt újból elfogta a félelem. Nem egyszerűen a kórház és a doboz
látványától ijedt meg, hanem a képek és a színek váltakozásának agresszív
ritmusától, a képernyőn ugráló látomások rejtett hevességétől. Mintha a
Szörny elvesztette volna uralmát fölöttük.
Nyugtalan pillantást vetett az alvó Félkarú felé, kinyújtotta a kezét, de
habozott, hogy felébressze-e.
A kamion mozgása is egyre imbolygóbbá vált. Kanyargott, dülöngélt, és
vészjóslóan közel került az őt megelőző járművekhez. Anélkül hogy lassított
volna, hirtelen rántotta meg a volánt, és rángatózva váltott át egyik sávból a
másikba.
A kislány megérintette a Félkarú kezét, és megpróbálta felrázni.
Hirtelen azonban maga a Szörny kiáltása ragadta ki az álomból:
– Félkarú! Félkarú! – zúgták hangszórói teljes erővel a segélykiáltást. –
Vedd át a volánt, gyorsan…
A Félkarú megrázkódott, kiegyenesedett, s meglátta egy hatalmas teherautó
hátulját, amint a teljes látómezejét kitölti, s alig egy méterre van a szélvédőtől.
Megragadta a volánt, és fékezni próbált. Mivel nem vette észre, hogy az
irányítás még mindig automatán van, pánikba esett, azt hitte, megőrül, hogy a
vezérlőmű nem engedelmeskedik neki.
– Félek, félek… – üvöltött fel a Szörny.
A kislány ekkor átkapcsolta a "manuális" kart.
A fék azonnal reagált. A kamion megcsúszott, a Félkarú gázt adott, érezte,
hogy újból sikerül kézben tartania a kocsi mozgását. Fokozatosan úrrá lett
rajta, majd egyenletesen lelassított.
A távoli, súlyos, végítéletszerű égbolt horizontja alatt kezdett kibontakozni
New Crownstadt ipari negyede. Egy XIX. századi gyárkéménydíszlet,
hatalmas, rozsdás szerelőcsarnokokkal. Az autóút szélén a növényzet szürke,
beteges színben haldoklott.
A Félkarú szótlanul vezetett tovább, míg végül nem bírta tovább, megtörte
a csöndet:
– Figyelj ide, Szörny, ez így nem megy tovább, így nem lehet tovább
folytatni… A végén még tényleg a levegőbe repülünk mindnyájan.
– Ezen gondolkodtam én is: talán az lenne a legjobb, ha itt hagynátok
engem…
– Nem ezt akartam mondani…
– Teljesen egyedül mennék tovább. Automatikus irányítással. Ezt meg
tudom tenni.
– Ugyan, sohasem érkeznél oda…
– Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy van-e még egyáltalán kedvem
a Végállomásra menni, jobban tettétek volna, ha hagytatok volna elpusztulni
ott, abban az autótemetőben…
– Nem, nem hiszem, hogy a prés alá kellene kerülnöd. Lehet, hogy csak
éppen valami-egészen hülye kis hibád van. Mint ahogy te mondtad, valami
kieshetett, vagy rosszul érintkezik. Figyelj ide, megpróbálunk valamit tenni…
Rákanyarodott a letérősávra, mely New Crownstadt felé vezetett. A
leszálló est homályában a kamion elhagyta az autópályát. Egy monumentális
nagyságú hídon keresztül áthaladtak a folyó felett, a híd után bekerültek a
körforgalomba, majd rátértek egy piszkos sugárútra, mely az ipari zóna mellett
elterülő dzsungelnegyedbe vezetett.
Az este még alig szállt le, de a kis utcácskák labirintusaiban máris
hullámzott a tömeg. Hihetetlen mennyiségben hemzsegtek a kis iparosbódék,
bordélyok, kukucskálómozik, melyeken a vörös és aranyszínű neonok, mint
megannyi obszcén falfirka, egyszerre idézte a keleti bazárok és Las Vegas
hangulatát. A tömeg a sodomodromok bejáratánál tolongott, ahol az
izompacsirták a rikító piros, bőrrel borított motorjaikon erőmutatványokat
végeztek abban a reményben, hogy kifizetődővé tegyék felpumpált
izomzatukat. Távolabb újabb csoportok vették körül a kígyótáncoltatókat és a
kakasviadalokat. Itt minden elképzelhető! áruba bocsátottak, azzal a feltétellel,
hogy lehetőleg minél inkább törvényellenes és ebből következően eladható
legyen, a kábítószerharc Deviáns Palotájának kicsinyített műanyag
másolatától kezdve a csempészett agytranszplantációkig, néha eredeti Ono
Szendait, de többnyire azonban csak selejtes koreai másolatokat
kótyavetyéltek.
A kamion utat szorított magának a bámészkodó tömegben, ahol némelyek a
lepusztultak üres, bávatag tekintetével néztek, mintha szemük végleg rámeredt
volna egy másik világ töredékeinek képére. Elhaladtak egy csapat prostituált
mellett, akik félig csupasz bájaikat mutogatták.
– Remélem, hogy még létezik ez az izé… – mondta a Félkarú, az élénk
színűre festett raktárakat figyelve, melyek között álombárok, csarnokos
dohányzóhelyiségek és bordélyok követték egymást.
Végül amikor ebből a kavalkádból kijutottak, megtalálta azt, amit keresett:
egy vibráló neonhirdetést, mely egy óriási villáskulcsot ábrázolt, fölötte egy
SELF felirattal. A reklám egy barokk épületben elhelyezett garázs bejáratát
hirdette, s sokkal inkább hasonlított egy használaton kívüli templomra,
mintsem garázsra. A Félkarú behajtott a kamionnal, s a középső
közlekedősávban megállt.
A hely sötét és szegényes volt, úgy nézett ki, mintha félig már elhagyták
volna. Néhány javítás alatt álló kamion látszott, szerelőaknák egy fémoszlop
tetejére szerelt számlálóval, melyek olyanok voltak, mint egy parkolóóra.
A Félkarú kiszállt és körülnézett. A tulajdonos, egy barátságos mosolyú
olasz a tenyerét dörzsölgetve sietett eléje.
– Kellene nekem néhány szerszám – kezdte a Félkarú.
 26.
– Tudjuk, hogy a New Crownstadton történő áthaladás kényes dolog lesz…
– magyarázta a Doktor. – Mivel pedig kötelező átmenni rajta, nincs lehetőség
a város megkerülésére. Mellesleg, ugyebár, itt van a Szürkék bázisa is…
– Tudom – torkolta le az Ismeretlen. – A Kistestvér körül azonban szorul a
hurok… Számításaink szerint a Szürkéknek minden esélyük megvan arra,
hogy elkapják, ami rendkívül kellemetlen lenne számunkra, főleg azonban
önöknek. Igen kívánatos lenne, ha valami megoldáson törnék a fejüket…
A Doktor elsápadt, s egy mélyet sóhajtott:
– Azt mondja, uram, hogy a Szürkéknek sikerült megfejteniük az egyik
műholdas kódunkat?…

A limuzin hátsó ülésén Mati lázasan billentyűzött a terminálon. Oly erősen

koncentrált, hogy valósággal transzba került, mintha eljutott volna a
számítógéppel való teljes azonosulás állapotába, mintha a szerkezet egyik
alkotórészévé, biológiai meghosszabbításává vált volna. Ujjainak mozgása,
mellyel a billentyűzeten futkosott, oly tökéletes és gyors volt, hogy úgy tűnt,
mintha ő maga is valamiféle kidolgozott programnak engedelmeskedne.
A képernyőn végre megjelent a Doktor digitalizált képmása. Mati
elmosolyodott. A kép tele volt interferenciacsíkokkal, a vétel nagyon rossz
volt, zavaros, túlságosan vázlatos, de a hang kellőképpen érthető volt ahhoz,
hogy megértse, miről folyik a beszélgetés.
– A Szörny éppen most lépett be az ipari zónába – magyarázta a Doktor. –
Ha hagyjuk, hogy információk szűrődjenek ki a helyzetéről, a Szürkék
azonnal rávetik eszközeiknek legalábbis egy jó részét. A Kistestvér ily módon
szabad utat kapna… Nos, mit szól hozzá?
Mati a maga részéről nagyon is jól tudta, hogy mi erről a véleménye.
Keményen összeszorította a száját, és újból billentyűzni kezdett a
számítógépen.

27.
A Szörny "érzelmi" berendezése, mint ahogy ezt ő maga is így nevezte,
pontosan a motor mellett volt elrejtve, és a kívülálló azt hihette, hogy az nem
más, mint a motor része. Többszörös biztosítással egy erős páncéldobozban
volt elzárva, ám úgy tűnt, mintha némelyik csavar a kamion által
folyamatosan elszenvedett rázkódások és lökések következtében meglazult
volna.
– Nem, jobb lesz, ha nem nyúlok hozzá – állapította meg a Félkarú. – Még
tönkreteszem az egészet.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni… – próbálta biztatni a
Szörny. – Folytasd csak… Legfeljebb…
A Félkarú hozzákezdett a munkához. Szakadt róla az izzadság, a sós
cseppek a szemébe folytak, de végül is a csavarok lassan egymás után engedni
kezdtek.
Kinyitotta a dobozt, és a neon fényénél belenézve elborzadt a tartalmától:
optikai érzékelőrostok kibogozhatatlan kuszaságát látta, melyekben lüktető
fényimpulzusok vibráltak, s talán több ezernyi mikroszkopikus méretű
nyomtatott áramkör között tartották a kapcsolatot.
– A fenébe is… – sóhajtott egyet, még mindig a kezében tartva
nevetségessé váló hegesztőpisztolyát. Mintha egy húsvéti tojást akarna
gőzkalapáccsal egy öntőformába illeszteni.
– Súlyos? – kérdezte nyugtalanul a Szörny, olyan hangon, mint amikor az
ember azt kéri az orvostól, hogy mondja csak meg az igazat.
A Félkarú önkéntelenül is elmosolyodott kínjában.
– Fogalmam sincs…
– Kell lennie ott valahol a doboz mellett egy mikrosebészeti készletnek… –
javasolta a Szörny.
A Félkarú kinyitotta a kis dobozkát, nézegette a műszereket, aztán a kezébe
fogott egy finom kis csipeszt.
De nem érezte, hogy ettől előbbre jutott volna.
A kislány kérdő tekintettel nézett rá, melyből aggodalom, de némi
reménykedés is kiolvasható volt.
– Fogalmam sincs – ismételte meg a férfi, tehetetlenül megvonva a vállát. –
Honnan a fenéből tudnám, hogy mi baja?
Mind a ketten a doboz fölé hajoltak, hogy közelebbről is megvizsgálják. Az
egyetlen dolog, ami ismerős volt a számukra, egy sor dugaszolóaljzat volt,
hasonló, mint a videokészülékek bemeneteinél. A kislány felkapta a fejét,
mintha valami gondolata támadt volna. Mialatt a Félkarú a rostszálakat
vizsgálgatta, melyeknek a fényimpulzusok a mozgás illúzióját kölcsönözték,
csaknem olyképpen, mintha élő anyag lenne, megpróbálta végignézni, hátha
valamelyik szál esetleg kiszakadt, eközben a kislány a kabinba sietett.
– Beszélj csak nekem valamit arról a bizonyos terelőútról, ami mellett
elmentetek Gusszal… – mondta a Félkarú.
 – Gus dühös volt, és aztán emiatt… Hát szóval nem működött a radar.
– Gus azért volt dühös, mert nem működött a radar?
– Nem – helyesbített a Szörny. – Éppen fordítva: azért nem működött a
radar, mert Gus dühös volt.
A Félkarú pislogni kezdett.
– Ez így neked most logikusnak tűnik?
– Nem.
Hirtelen úgy tűnt, mintha az optikai szálak fénye felerősödött volna. De
lehet, hogy ez csak egy csalóka benyomás volt, mivel a férfi túlságosan is
erőltette a szemét, hogy a dobozt nézze.
– Szóval miért volt dühös Gus?
– Nem tudom, nem értem az egészet…
A kabinban a kislány kinyitotta a kesztyűtartót, melyben egy
csatlakozózsinórt talált.
A műszerfal videoképernyőin a Szörny újból felidézte azt a pillanatot,
amikor a terelőutat levágva, a kamion nekiment az ároknak, amelyben a
munkások dolgoztak.
– Pedig éppen ez lenne most a feladatom: megérteni a dolgot! – folytatta a
Szörny. – Ha nem vagyok rá képes, akkor használhatatlan vagyok. Tényleg
nem vagyok több, mint egy halom ócskavas. Meg kell, hogy értsem…
Ezúttal nem fért hozzá kétség: az impulzusok gyorsasága egyre gyorsabb
ritmusban és egyre szabálytalanabbul követte egymást. A férfi óvatosan
félrehúzta a csipesszel az egyik vezetékköteget, hogy hozzáférhessen egy
kristályhoz, melyről úgy tűnt, mintha ki akarna esni a helyéről, s mely úgy
villogott, mintha rosszul érintkezne. Abban a pillanatban, amikor a helyére
igazította, egyszerre erős és egyenletes piros fénnyel ragyogott fel.
– Mit akarsz te megérteni?
– Mindent! Miért teszik az emberek azt, amit tesznek, mi az élet értelme, és
ehhez hasonló dolgokat…
A Félkarú ismét nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon.
– És ez a program nem túl… nagyravágyó?
– Ha az ember nem ért meg mindent, akkor semmit sem ért meg!
– Lehetetlen mindent megérteni…
– Miért ne? Mert én csak egy hülye számítógép vagyok? Ezért, ugye?
A kislány a kezében tartotta a csatlakozókábelt, de képtelen volt levenni a
szemét a képernyőkről. Mintha valami hipnotikus hatás alá került volna,
hagyta, hogy a számítógép által újra és újra megismételt képek morbid
káprázata eluralkodjon rajta. A parancsnok irodájának ablaka, a műtőterem,
mely egyre elmosódottabbá vált, és a szörnyű embriók. Egy fiatal nő holtteste
a széttaposott paradicsomok között. Vérrel borított arcában volt valami
barátságos, s egy pillanatra elgondolkodott, vajon nem ismeri-e azt az arcot,
aztán megértette. Jeges borzongás futott végig a fejbőrén. Az ő arca volt. A
kép újból átalakult Gus arcává, aztán a Félkarúé következett, majd egy
gyermeké, melyről kitalálta, hogy nem lehet más, csak Mati.
Aztán a másodperc törtrészéig a képernyőn intenzív vörös sávok gyulladtak
ki, majd ismét megjelent Mati képe. Ezúttal pontosan a feje látszott, mely
olyan volt, mint egy valószerűtlen maszk, mint egy váltakozó színekből
összeállított videoportré hologramja. A fej lassan megfordult, hogy felfedje
nyitott koponyáját, láthatóvá tegye csupasz agyát. Az agytekervények egy
puzzle-játékra hasonlítottak, melynek egyes részei úgy lüktettek, mintha el
akarnának szállni, a képernyőn keresztül feléje úszni. Akár az amőbák vagy a
fehérvérsejtek, megváltoztatták alakjukat, és osztódni, sokasodni kezdtek.
A kislány arca hirtelen felragyogott. Hanyatt-homlok ugrott ki a kabinból, s
a Félkarú felé rohant a csatlakozókábelt lobogtatva, majd lemászott melléje a
szerelőaknába. A férfi értetlenül nézett rá.
– A sisakot! – magyarázta a kislány, s mutatta, hogy vegye le.
A Félkarú levette, s odanyújtotta neki. Ámulva nézte, hogy a kislány
egyszer csak a kábel bizonyos részeit a sisakba, másik részeit pedig a dobozba
illeszti. Amikor elkészült, visszaadta neki a sisakot. A Félkarú habozott egy
ideig, aztán újra feltette a fejére, hitetlenkedve nézett körül, mint aki eltévedt.
– Mati? – kérdezte meglepetten a Szörny.
A Félkarú nem válaszolt. Az volt az érzése, mintha hirtelen máshová
csöppent volna, mintha egy másik dimenzióba került volna. Még mindig a
garázsban volt, de a világítás, a színek, de még a tárgyak textúrája is, melyek
körülvették, hirtelen élesen különbözővé vált. Mint egy fénymozaik, melynek
árnyékos részei melegnek, csaknem bársonyos simaságúnak tűntek.
– Mati, nem akarlak elhagyni, Mati!
A hely templomszerű hangulata most még szembetűnőbbé vált számára.
Minden áttetszőnek tűnt, egészen fel a neonokig, melyek fénye már egyáltalán
nem volt olyan rideg. Ebbe a kissé valószerűtlen díszletbe a kislány
tökéletesen beleillett. Fénylő arcával, melyet mintha valami varázslatos fény
világított volna meg, most valóban egy tündérmese kis hercegnőjére
hasonlított.
– Nem akarok ember lenni. Mire jó az, hogy kipróbálhatom, milyen érzés,
amikor mindenről tudok?
A Félkarú emlékei visszatértek. A kamion közeledtére szétfutottak a
vadlovak. Ő is ott volt Gus mellett a kabinban. De valóban ő volt ott a
kabinban? Keresztülment egy benzinkút épületén, egy fal az áthaladás után
felrobbant, mintha lassított filmen látná. Boldog volt, mint egy gyermek a
körhintán, egyszerre félt és örült. Aztán Gus kiabálni kezdett. Sötét lett. Most
egy laboratóriumba került. A falon hatalmas, foncsor nélküli tükrök voltak.
Lehet, hogy a Doktor őket figyelte.
– Mati, én félek… Miért akarod annyira tudni, hogy mi van a Központon
kívül? Jól megvagyunk mi itt így is, ketten, én pedig megvédlek téged…
Hirtelen a Félkarú valami iszonyatos, leküzdhetetlen félelmet érzett, mely
olyan volt, mint egy elektrosokkra hasonlító hirtelen felfedezés.
– Mati… de hiszen ön nem is Mati! – kiáltott fel a Szörny vádló hangja.
– Nem, Mati a Végállomáson van. Most én vagyok, emlékezz csak, én
vagyok a Félkarú. És itt van velem a kis hercegnő is – magyarázta olyan lágy
hangon, mintha egy gyermeket kellene megnyugtatnia, akinek rémlátomásai
vannak. – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Fáj valamid?
– Forróságot érzek. Valami éget…
– Hol?
– Mindenütt. Az emlékeim. Azok fájnak. Miért van az, hogy ennyire
fájnak?
– Nem tudom. Az emlékezet olyan, mint… egy láng! – dadogta a Félkarú,
a szavakat keresgélve. – Ha túl közel mész hozzá, és sokáig maradsz mellette,
megégeted magad. Persze néha az embernek szüksége van arra, hogy
felmelegedjen egy kicsit, vagy hogy lásson a sötétségben… "A láng és a
fény…" nem emlékeztet ez téged valamire? Hát… szóval az emlékezet az
ilyen…
– És a tieid… a te emlékeid nem égetnek?
– Dehogynem – bólintott a Félkarú. Elmosolyodott. – Néha az az érzésem,
hogy olyan vagyok, mint egy kupac… teljesen kiégett salak…
Lehunyta a szemét. Igen, az emlékei most is ott voltak vele, s szinte érezte
a szájában a hamu ízét. Hagyta, hogy elsodorják, magukkal vigyék. Látta
magát összetört kezekkel az asztalon. A parancsnokot, ahogy rajta mosolyog.
De furcsa módon nem ezek az emlékek voltak a legfájóbbak. Hanem az a
képtelen gondolat, mely akkor kerítette hatalmába, amikor megértette: nem
fog többé narancsokkal zsonglőrködni. Emlékeinek e furcsa töredékei között
kalandozva, most együtt látta magát Gusszal a zárkában. "Én narancsokkal
szoktam zsonglőrködni – mondta neki nyersen. – Ez elszórakoztatja az
őröket…" Aztán amikor az erőd udvarán a katonák az üveget feléje nyújtották,
miközben Gus éppen haldoklott, talán már meg is halt, bent a betegszobában.
Meg nem valósult álmok, elrontott szerelmek, útkereszteződések, ahol
mindig a rosszabbik irányt választotta. Gyávaság és bravúros vagányság, mely
egyformán az önpusztításba sodorta. Maga sem tudta, hogy miért, de öt évvel
ezelőtt, amikor a városon áthaladt, védelmébe vette a kis tízéves
tolvajgyerekeket, akiket a parancsnok éppen testi fenyítéssel akart sújtani.
Hálás tekintetükért tette, mellyel tettét jutalmazták? Vagy a szadizmus elleni
ösztönös lázadás tetette vele mindezt? Hogy bizonyítsa emberiességét a
katonákkal szemben? Vagy talán egy kissé túlságosan is saját magára ismert
bennük, az ő sorsukban? De nem volt-e vajon tisztában azzal, hogy kísérlete
már eleve, az induláskor bukásra volt ítélve? Talán a szép halálban
reménykedett? De ez sem valósult meg. Kicsi gyermek kora óta álmodozott,
hogy hős, mindegy, hogy miféle, csak hős legyen: katona, ellenálló, cowboy,
űrhajós, azonban ehhez hinnie is kellett volna valamiben legalább, de. ő még
saját magában sem hitt eléggé. A kalandot ugyan felajánlották neki, méghozzá
szépen, Made in USA-címkével ellátva, egy szép khakiszínű csomag képében.
Egy évig volt egy földbe ásott táborhelyen, aztán a dzsungelben anélkül, hogy
valaha is látta volna, kik lövöldöznek fölötte. Egy lángoló vietnami kislány.
Talán az minősült volna kalandnak, ha ezt nem annak tekinti és magával viszi.
De amikor visszajött az országba, visszatérése nem volt egyéb, mint
menekülés. És ettől kezdve képtelen volt elviselni a barátaitól, hogy úgy
nézzenek rá, mint egy hősre vagy egy gazemberre, mivel egyiknek sem érezte
magát. Ahhoz sem volt kedve, hogy részt vegyen a régi veteránok találkozóin.
Inkább elment Európába, hogy valami munkát keressen, de hamarosan azt is
otthagyta. Fokozatosan egy lecsúszott csavargó lett belőle, s kamionvezetői
gyakorlata lehetővé tette számára, hogy jól keressen, és legyen miből hatalmas
ivászatokat rendezni, szajhákat fizetni. Belekapaszkodott hát ebbe az országúti
melóba, s egymás után zabálta a kilométereket, anélkül hogy túlságosan sokat
törte volna a fejét. Utazó lett, anélkül hogy valóban utazott volna, anélkül
hogy valahol megállapodott volna, mint azok a tengerészek, akik körbejárják a
világot, de csak a kikötőket ismerik, s így sorozatosan a saját álmainak
karikatúrájává vált.
– Igen, az ember azt hinné, hogy idővel a sebek behegednek és
begyógyulnak, de nem így van. Vagy hogy egy idő után már nincs is minek
égnie, de ez nem igaz… Olyan ez, mint amikor egy fa tovább él és növekedik
a lassú tűzben, s olyan hülye, hogy új ágakat hajt a parázs martalékául…
Érezte, hogy a kislány megfogja a kezét. Könnyek szöktek a szemébe. A
díszlet lassan visszaváltozott, újból egy régi, garázsnak használt épületben
voltak.
– Tulajdonképpen – vonta le a következtetést a Szörny – embernek lenni
nem éppen olyan, mint a habos torta… Most már magam is kezdek kételkedni,
hogy ezek után vajon érdemes-e…
A Félkarú elmosolyodott.
– Nem, de nincs más lehetőség! S talán mindenféleképpen megérné neked
is, ha visszatérnél a saját emlékeidhez, mindazokhoz a dolgokhoz, melyeket
meg szeretnél érteni…
– Azt hiszem, most néhányat sikerült megértenem… – válaszolt a Szörny.
 28.
A holografikus képen tisztán látható volt, ahogy a Szürkék közelednek a
garázs felé, melyben a vörös kamion volt. Egymás után zárták le a környező
utcákat.
A Doktor maximális nagyításra állította a készüléket. Igyekezett úgy tenni,
hogy öröme ne látszódjék túlságosan. Most következett számára a
nagyszabású operáció, a nagy Játék. A Szürkék szinte minden erejüket ide
összpontosították, így a város északi kijáratánál szabad Utat engedtek a
Kistestvér számára.
– Keressétek csak meg Matit… – mondta az egyik technikusnak.
– Itt van – felelte Wecks.
S Mati valóban ott állt, még mindig a pokrócába burkolózva, mint egy
indiánfőnök, kissé hátrább húzódva, s a számítógépeken kiíródó adatokat
figyelte.
– Kitűnő – mondta a Doktor, s le sem vette a szemét a hologramról, hogy
ne kelljen a szemből jövő gyermekre néznie, aki szótlanul leült a mellette lévő
fotelba.
– Sajnos szomorú vagyok, Mati – szólalt meg egy idő után. – A kamion,
mint ahogy ezt előre sejtettük, gyönyörűen elérte New Crownstadtot, de a
pilótának az az ötlete támadt, hogy egy garázsba menjenek. Vajon miért? Nem
tudhatjuk… Talán azért, hogy itt próbálja meg eladni a kamiont… Amint
láthatják, a Szürkék megtalálták, és minden valószínűség szerint…
– És a "Kistestvér", Doktor? – kérdezte Mati kedvesen. – Neki legalább
sikerült továbbjutnia? Legalábbis remélem…
A Doktor majdnem felugrott. Megbökkenve fordult Mati felé. A gyermek
mulatságos tekintettel nézett vissza rá.

29.
A Szürkék megjelenéséről mit sem tudva, akik közben az épületbe
szivárogtak, és a tulajdonost hangtompítós fegyverrel tartották csendben, a
Félkarú visszatette a sisakot a kabinba, és hozzálátott, hogy a doboz fedelét
visszaszerelje. Megszorította a csavarokat, melyek még jók voltak, aztán
visszahajtotta a motorháztetőt.
 – Kitűnően érzem magam – mondta a Szörny. – Mintha újjászülettem
volna. Képes lennék egy újabb útra.
– Furcsa – válaszolta a Félkarú –, de én is úgy érzem. Lehet, hogy arra volt
csupán szükségem, hogy valakiben megbízzak…
Megtörölte a kabátujjával izzadságtól gyöngyöző homlokát, elővett egy
cigarettát, gépiesen gyufa után keresgélt a zsebében, majd megtalálta a dobozt,
melyet még Gustól kapott. Kinyitotta, kivett belőle egy szálat, s végighúzta a
doboz oldalán.
Ekkor egy szürke kamion gördült be a garázsba, s elzárta a kijáratot. Az
emberek kiugráltak a kocsiból.
– A Szürkék! – kiáltott fel a Szörny. – Egy szürke kamion áll mögötted…
Lógó cigarettával a szájában, az égő gyufaszálát tartva a Félkarú lassan az
érkezők felé fordult. Kihívóan mosolyogva nézte, ahogy közelednek feléje.
Hagyta, hogy a láng félig égjen, s anélkül hogy tekintetét levette volna róluk,
lecsípte a már elszenesedett felső részét, és meggyújtotta a cigarettáját.
Szemüket erre az elképesztően magabiztos és nyugodt férfira szegezve, a
Szürkék nem vették észre a kislányt, aki a garázs végén lévő régi hordók mögé
bújt. Azt sem láthatták, hogy a kabin belsejében a műszerfal szép lassan
bezárul.
– Már azt hittük, elvesztél – szólalt meg az egyik férfi.
– Hinni, azt lehet – válaszolt a Félkarú.

30.
A Szörny a Szürkéket figyelte. Mivel kutatásuk semmi eredménnyel sem járt,
az elsőnek érkezett csoport magával vitte baljóslatú kamionjával a Félkarút. A
többiek kénytelenek voltak megelégedni azzal, hogy a kamion előtt
őrködjenek. Az egyik a földre ült, hátát a keréknek vetve, míg a többiek
megpróbáltak rádiókapcsolatba lépni a központjukkal. A Szörny megjegyezte
a frekvenciát, hátha még hasznát veszi egyszer, és megpróbálta meghatározni
annak a kamionnak a helyzetét, amelyik a Félkarút elvitte. Ez minden
különösebb nehézség nélkül sikerült is neki, és az útvonalát követve többé-
kevésbé rögzítette is a memóriájában.

A szürke kamion hirtelen fékezett, az ajtók kinyíltak. Két férfi jelezte a

Félkarúnak, hogy szálljon ki. Egy használaton kívüli üzem hatalmas
csarnokában találta magát, mely úgy nézett ki, mint egy óriási filmstúdió. Ezt
a benyomást még csak fokozta az éjszaka sötétsége és a mennyezet résein át
besüvítő hideg szél zúgása. Mindenütt csöpögött a nedvesség, végigfolyt a
repedt és töredezett üvegablakokon, s a fény vészjóslóan csillant meg az
emelőberendezések rozsdás láncain. Fehér és jeges köd kúszott végig a földön,
s itt-ott láthatóvá tett egy fekete és olajos csillogású víztócsát. Az ipari
korszak hatalmas dinoszauruszai, gépalkatrészek szerteszét, melyek
valószínűleg túl nehezek voltak ahhoz, hogy elvigyék őket, így inkább a
helyszínen hagyták. S ebben a környezetben, mely a halál hangulatát
árasztotta magából, egy rozsdás vastraverzen hatszögletű, előregyártott fém
alkatrészek lógtak vörösen csillogva, mint valami óriási mérges gombák. A
Szürkék emberei a csuklóján megbilincselt Félkarút egy firkálásokkal téli
téglafalhoz vonszolták, melyen hatalmas karcolások nyomai húzódtak, jelezve
az egykor itt működő gépek borzalmas erejét. Egy irányítófülke felé vezették,
mely egy hajó parancsnoki hídjára emlékeztetett kissé, s amely, úgy látszik,
nem volt olyan nedves, mint a csarnok többi része.
A fülkéből egy férfi lépett ki, színpadias mozdulattal a fémkorlátra
könyökölt, és leengedte a vaslétrát. A férfi különös keveréke volt egy morbid
televíziós játék műsorvezetőjének és egy dél-amerikai diktatúra
rendőrfőnökének. Bő szabású zakójában és fekete szemüvegével az orrán a
rab fogadására sietett, miközben karjával széles mozdulatot tett, mintha egy
láthatatlan közönséget szólítana fel a tapsra.
– Jó napot, vagy inkább azt kellene mondanom már, hogy jó estét! Én
vagyok a Szürke tábor egyik "Játékellenőre"! – kiáltotta harsányan és
örvendezve. – A Szürkék szponzorainak többségét is én képviselem, és
szeretnék önnek néhány kérdést feltenni… Elfogtuk, ugyebár, a vörös
kamiont. Önök vesztettek, amihez gratulálok. Tehát minden a legjobban
sikerült, és ezek után a szabályok értelmében a Játéknak véget is kellene
érnie… Sajnos azonban, SAJNOS, a játszma során néhány dologról azt
állapítottuk meg, hogy nem volt túlságosan szabályos, s most szeretnénk
ezeket egy kissé tisztábban látni… Először is milyen körülmények között
cserélték ki a pilótát, aki eredetileg, ha nem tévedek, ugyebár, egy nő volt?
A Félkarú, aki még most sem hagyta abba a kihívó mosolyt, egy szót sem
szólt.
– És vajon miért – folytatta a fekete szemüveges férfi ugyanazon az
izgatott hangon – tért le az útról, hogy éppen annak az országnak a területén
haladjon keresztül, amelyik nem írta alá a játék nemzetközi egyezményeit?
Csak nem azt akarja velem elhitetni, hogy minket akartak ezzel
megtéveszteni?… Erre más eszközöket is választhattak volna. Egyébként
pokolian hatásos ötlet volt.
Felemelte a szemüvegét, hogy egyenesen a még mindig néma Félkarú
szemébe nézzen.
 – Kissé még túl hatásos is… – hangsúlyozta. – Egy-két trükköt, még ha
hivatalosan nem is megengedett, el tudtunk volna viselni, de… még a falakon
is átlátni, több kilométerre előre megérezni a jelenlétünket… ezt azért már
mégsem! Egyetlen magyarázat lehetséges; egy műhold tájékoztatta magukat a
helyzetünkről… Minő módszerek!
Megállt egy előregyártott barakk bejáratánál, a piszkosan fénylő
üvegballonok mellett. A férfi provokatív elégedettségétől kimerültén, a
Félkarú kábult tekintettel meredt rá, és a fejét rázta.
– Ne is tagadja! Sikerült elkapnunk az adásaikat, sőt még a dekódolást is
megoldottuk – győzedelmeskedett a fekete szemüveges. – És minő
meglepetés! Némelyik adás egy másik kamionnak szólt… Mivelhogy ezek
szerint van egy második kamion is. Nemde? Amelyik a Kistestvér hívószóra
válaszol…
– Maga erről többet tud, mint én… – szólalt meg a Félkarú gúnyosan.
– Kétlem, de ahhoz mindenesetre eleget, hogy felhívjam rá a
közvetítőállomások és az igazságszolgáltatás figyelmét. Ennyit. És előbb vagy
utóbb meg fogjuk tudni a teljes igazságot. Mindent meg fogunk tudni.
– Akkor majd magyarázza el nekem is, jó?
A szemüveges férfi intett az őröknek és az ápolónak, hogy vigyék be a
Félkarút a barakkba. Az épület belsejében egy csupasz, sárgás falú kis
helyiség volt, olyan, mint egy régi rendőrőrszoba.
– Mondjon el mindent, amit csak tud… Itt és most, azonnal! Ez az ön
érdeke is. Hivatalosan a Játéknak még nincs vége… – fenyegette a fekete
szemüveges férfi negédesen. – Még van időnk arra, hogy megrendezzünk
magával egy szép kis balesetet. Holnap reggelre, mondjuk, hogy a
televízióknak legyen mit bemondaniuk a hírekben. Csodálatos befejezése
lenne a Játéknak: a jelölt, aki bennrekedt a lángokban álló autóban, és képtelen
kiszabadulni, elevenen megég, méghozzá egyenes adásban… Kegyetlen, mi?
– mondta a férfi olyan képet vágva, mintha már előre gyönyörködne a
jelenetben. – Mindenesetre a közönség zabálná az ilyesmit! Nos, hajlandó
nekünk mondani valamit?
– Még ha tudnék is valamit, maguknak akkor sem mondanék semmit…
– Még ha semmit sem tud, akkor is fog nekünk valamit mondani – vágott
vissza a különböző szponzorok képviselője.
Intett a fehér ruhás ápolónak, aki egy injekciós tűvel a kezében a
Félkarúhoz lépett.

31.
A garázsban maradt Szürkék, akik a bázisuktól érkező parancsra vártak,
szétváltak. Ketten beszálltak abba a kamionba, amely a bejáratot torlaszolta el.
A harmadik óvatosan a vörös kamion kabinja felé indult. Gondterhelt arccal
fordult a kollégái felé.
– Oké – mondta. – Akkor ott találkozunk. De azért mégiscsak meg kéne
beszélni ezt a jutalomdolgot. Tulajdonképpen mi voltunk azok, akik elcsíptük
ezt a tragacsot, vagy nem? Akkor meg miért nem itt akarják lefilmezni az
elfogást?…
– Azt mondják, hogy itt ez nem elég látványos… – válaszolta a szürke
kamion sofőrje. – Gondolj bele, van valami abban, hogy egy álló kamiont
foglyul ejteni… ez egy kicsit mégis csak olyan lenne, mint, mondjuk, egy
vadat lelőni, amikor már benne van a csapdában. Nem valami nagy
dicsőség…
– Ehhh! – fújt egyet a Szürke, s egyáltalán nem látszott elégedettnek,
miközben felszállt a kabinba. – Figyeld csak meg, biztos, hogy át akarnak
bennünket vágni – morogta makacsul.
Ekkor meglátta a kislányt, aki a jobb oldali ülésen ült, bekapcsolt
biztonsági övvel.
– Hát te mit… – kezdte volna mondani.
A műszerfal kinyílt. Mintha egy csomó ördög ugrott volna ki a dobozból,
az összes műszer egyszerre ragyogott fel a helyén. A kislány az üléshez
tapadt, erősen belekapaszkodva a biztonsági övbe. A kamion azonnal indított
és fékezett, aztán újra indított.
A Szürke, aki mindebből semmit sem értett, hirtelen előre, aztán
hátravágódott, beleverte a fejét a szélvédőbe.
A tulajdonos, akit az irodájában lévő székéhez kötöztek, gúnyosan
elmosolyodott, amikor látta az ugrabugráló vörös kamiont, a benne kapkodó
Szürkével együtt.
– Még csak vezetni sem tudnak… – mormogta betömött szájjal, s
megvetően elvigyorodott.
A fülkében lévő, rémült szemeket meresztő Szürke tehetetlen rongybabává
változott, feje minduntalan a műszerfalhoz verődött. Egyszer csak egy
hatalmas dézsa pattogatott kukorica borult rá. A Szörny hátramenetben haladt
a garázs kijárata feléi Amikor hirtelen visszaváltott, hogy elinduljon;
kivágódott a kabinajtó. A Szürke élettelen teste a járdára zuhant.
A kislány még csak rá sem nézett. Szeme a követő képernyőre tapadt,
melyen egy kipontozott vonal jelezte a Félkarút szállító kamion útvonalát.
Odakint már derengett a hajnal a világító olajfinomítók fölött.
Mati a hologram előtt állva nézte végig a jelenetet. Látszott rajta, hogy
teljesen átszellemült.
– A pilótáért megy, meg fogja keresni a pilótát! – kiabálta csillogó
szemekkel.
Apró ökleit összeszorította. Lélegzete kapkodóvá vált.
A Doktor bizalmatlanul nézett rá, s megpróbálta kitalálni a gondolatait.

– Azt azért talán csak tudja, hogy hol van ez a Végállomás? – kérdezte a
fekete szemüveges férfi.
– Nyugatra… jó messze – válaszolta a Félkarú kisfiús hangsúllyal.
– De hol… pontosabban!
– Nincs túl nagy kedvem megtudni. Mati azt mondta, ha az ember túl sokat
tud, az árt a spontaneitásnak.
– Mati? – kérdezte hirtelen érdeklődést mutatva a fekete szemüveges férfi.
– Ki ez a Mati?
Ebben a pillanatban a bejárat felől hatalmas robaj hangzott fel, s
félbeszakította a vallatást. A férfi megfordult, de már túl későn. Mielőtt ő vagy
az őrzők bármit is cselekedhettek volna, vagy fedezékbe vonulhattak volna, a
Szörny már ott Volt.
A manővert úgy számította ki, hogy a Félkarú sértetlen maradjon, így
megelégedett azzal, hogy a barakképület egyik sarkát zúzza össze. Ez bőven
elég volt ahhoz, hogy a fal és a tető egy része beomoljon. A fekete
szemüveges férfit és a Szürkéket teljesen beborította a lezúduló törmelék.
A kamion hátramenetbe kapcsolt, majd megállt. A kislány kiugrott a
kabinból, odafutott a teljesen elképedt és boldog tekintettel körülnéző
Félkarúhoz. A kislány kézen fogta, a férfi pedig, mintha csak álmodna, hagyta,
hogy a kabinhoz vezesse.
A vörös kamion azonnal indított, de előtte még tett egy kis fordulót, hogy a
Félkarú legnagyobb örömére a vízbe taszítsa azt a néhány járművet, melyeket
a vezetőik óvatlanul a rakparton állítottak le s otthagyták. Ezek már bizonyára
nem fognak egyhamar a nyomukba eredni…
– Azt hiszem, még arra sem maradt időm, hogy megköszönjem neked a
javítást, pilóta… – magyarázta a Szörny nyugodt hangon. – De azért ez nem
jelenti azt, hogy ne lennék hálás neked. Valóban kitűnő munkát végeztél…
A kamion nekivágott a szállongó reggeli ködpárának.

32.
A Doktor felkelt a fotelból, hogy a lifthez menjen. Mati eléje állt, és
egyenesen a szemébe nézett.
– Nos, mit szól a Szörny sikeréhez? – kérdezte győzedelmes, mosollyal. –
Látta, miket csinált? Látta? Most már semmi sem tudja megállítani!
– Semmi? – válaszolt halkan a Doktor.
De Mati már nem hallotta ezt a választ, nem is volt kíváncsi rá. Csupa
izgalom volt, sietett vissza a limuzinhoz. A hátsó ülésre telepedett, egy
hatalmasat sóhajtott, és azonnal nekilátott a billentyűzésnek. A Játék most már
az övé volt. Most minden adut ki kellett játszania, ahhoz, hogy bebizonyítsa:
méltó a Szörnyhöz. A feladat egyáltalán nem volt megoldhatatlan.
Mindenekelőtt egy kódot kellett kitalálnia, egy teljesen ostoba kódot…

A vörös kamion automata irányítással robogott az úton. A Szörny

milliméterpontossággal előzött és manőverezett a mellettük és előttük haladó
járművek között, a verseny legkisebb kockázata nélkül, egy igazi bajnokhoz
méltó virtuozitással. A kislány a hálófülkében kinyújtózva békésen aludt. A
Félkarú viszont nagyon is élénk és beszélő kedvű volt. Nyilván még tartott a
fekete szemüveges férfi által beadott injekció hatása, s úgy tűnt, teljesen ki
van szolgáltatva egy ellenállhatatlan beszédkényszernek, annak, hogy teljesen
megbízzon valakiben.
– Ide figyelj, Szörny – magyarázta olyan hangon, mint aki már
meglehetősen felöntött a garatra –, hiába vagy te egy mit tudom én, hányadik
generációs számítógép, alapjában véve, megmondom neked őszintén,
mégiscsak olyan vagy, mint egy gyerek, és nekem pedig az a dolgom, hogy
mint felnőtt… mert én annyi idős vagyok, hogy az apád lehetnék… átadjak
neked valamit az én tapasztalataimból… Még mindig szeretnél mindent tudni?
– Igen… – felelte a Szörny,
– Helyes. Hát akkor először is: nem akarlak megsérteni, de úgy gondolom,
hogy téged teljesen félreneveltek… teletömték a memóriádat mindenféle
marhasággal, ostoba tekintélytisztelettel meg egy csomó kitekeredett
baromsággal. De még mindig nem késő, hogy rendbe tegyük a dolgokat, és
helyrehozzuk azt, amit elrontottak. Egyetértesz?
– Igen!
– Oké, akkor hát legyünk következetesek! Ábécésorrendben fogunk
haladni. Az A betűnél három lényeges fogalmat kell tisztázni: a Szerelmet, az
Anarchiát és a Hadsereget*… Kezdjük tehát a Szerelemmel.
[*Franciául: Amour, Anarchie, Armée]
 33.
A sárga kamion sofőrje vezetés közben a rádiót hallgatta, amikor a
műszerfalon hirtelen villogni kezdett a píros lámpa. Kikapcsolta a rádiót és a
mikrofonhoz nyúlt.
– Vétel…
– A vörös kamion megszökött – közölte egy hang, mely egészen közelinek
tűnt. – A Szürkéket ismét riadóztatták.
– Oké, de a Félkarú mellett van egy kislány is a kabinban. Az az érzésem,
hogy már láttam egyszer ezt a kislányt. Megesküdnék rá, hogy a Semmelweis-
kórház mögött volt, amikor berakodtam.
– Ez az egész most már kezd rendkívül gyanús lenni – állapította meg a
hang. – Véget kell vetni a dolognak, le kell állítani a Játékot. Úgy tűnik, ön a
legjobb helyzetben van most ehhez. Minden eszköz megengedett!
Teljhatalmat kap ahhoz, hogy megsemmisítse a Szörnyet, a Félkarút és ezt a
pisist… Nincs kegyelem…
– Örömmel vállalom… – válaszolta a sofőr a mikrofont letéve.
Lelassított, az első bekötőútnál letért, s keresett egy olyan pontot, ahonnan
jól szemmel tarthatta az egész autópályát. Az ablakon kikönyökölve izgatottan
figyelni kezdett.

A Doktor éppen a lesben álló sárga kamion holografikus képét nézte, amikor
egyszerre csak hirtelen megváltozott a kép, és a kamion helyét most egy
kislány és egy szupermenszerű, műkezével borzalmas látványt nyújtó férfi
foglalta el.
A Doktor úgy érezte, mintha valaki más is lenne mellette, s meglepetten
megfordult.
Mati volt ott.
– Zavarom, Doktor?
– IGEN.
– Borzasztóan sajnálom.
Az őszinte hangsúly ellenére, melyet legjobb komédiások is
megirigyelhettek volna, nagyon is látszott, hogy Mati egyáltalán nem gondolja
komolyan azt, amit mondott. A Doktor zavartan s bosszúságát alig titkolva
nézett védencére. Most már egyre inkább sajnálta, hogy nem hagyta ott a
Központban. Hogy mégis az ellenkezőjét tette, az azért volt, mert képtelen
volt ellenállni annak a vágynak, hogy másoknak is megmutassa kísérleteinek
első kézzelfogható eredményét. Tévedés volt, méghozzá hatalmas.
 – Figyelj ide, Mati – szólt hozzá –, most nem a legalkalmasabb az idő sem
a viccelődésre, sem másra. A Szürkék valószínűleg felfedezték a Végállomást.
Nem szabad, hogy itt találjanak bennünket. A lehető leggyorsabban mindent el
kell szállítanunk innen.
– Meg se várjuk a Szörnyet?
– Nem várjuk meg,
– Ezt nem teheti meg!
– Nem-e? – gúnyolódott a Doktor, s kezdett ideges lenni. – Teljesen
komolytalan vagy… Te tényleg azt hiszed, hogy azért vállaltunk ilyen
hatalmas kockázatot, hogy közben a buta kis játékaiddal foglalkozz? Ez már
régen nem játék, Mati!
– Akkor miért mondtad eddig mégis az ellenkezőjét?!…
– Akarod tudni a teljes igazságot? – jött ki a sodrából a Doktor dühösen. –
Te csak egy tengerimalac vagy. A kísérleteimnek egy korábbi szakaszából
való kísérleti lény, mely felett már eljárt az idő. A vörös kamion, a te
nyomorék szupermened és az ostoba Szörnyecskéd engem egyáltalán nem
érdekel, és soha nem is érdekelt! Ők csupán konc, amit a Szürkéknek
vetettünk oda martalékul!
– A tengerimalac viszont pontosan tudta, hogy te egy csaló vagy. Egyszerű
matematikai következtetés volt az egész, mint ahogy azt is tudtam, hogy van a
Végállomáson egy titkos laboratórium is. A számításaim pedig azt mondják,
hogy a Szörny megérkezése egyszer s mindenkorra le fog leplezni téged!
– Erre magam is nagyon kíváncsi lennék… – válaszolt a Doktor, faképnél
hagyva Matit a félkarú szupermen szintetikus képe előtt, s elhagyta a
helyiséget.

34.
A Szörny rendkívüli elővigyázatossággal vezetett a ködben, s könnyedén
küzdötte le a legváratlanabbul felbukkanó akadályokat is. A Félkarú a kabin
hátsó részében lévő tisztálkodósarokban nekilátott ahhoz, hogy gondosan
megborotválkozzék. Félkézzel ez nem ment túl könnyen, de mindenképpen
szeretett volna szépen kinézni, mire megérkeznek a Végállomásra.
Egy nedves törülközővel megtörölte az arcát. Odakint már kezdett
pirkadni.
– Mennyi hülyeséget összehordhattam én itt neked az éjszaka…
– Egyáltalán nem. Miért gondolod? – kérdezte a Szörny.
 – Mert nem egészen önmagam voltam. Félig ködben volt az agyam. A
miatt a rohadt kábítószer miatt, amit belém fecskendeztek. Valami
igazságszérum lehetett.
– Akkor amit nekem elmondtál, az csak igaz lehetett…
– Azt hiszed, tudom, hogy miket mondtam én el neked? Még arra sem
emlékszem, hogy egyáltalán mondtam-e valamit! – Kis ideig elgondolkodott.
– Esküszöm, nem tudom, bár meglehet, hogy igazat mondtam, de ez nem
jelenti azt, hogy…
– Nekem ennyi elég is! Most csak egy dolgot szeretnék még, ha
megmagyaráznál…
– Tessék.
– Az emlékeidhez… Még ha azok a legrosszabbak és a legfájdalmasabbak
is… Ragaszkodsz hozzájuk?
– Igen, hát lehet, hogy hülyeség, de ezek az emlékek mégiscsak az
enyémek, az én életemet jelentik.
– Akkor ezek szerint – folytatta az okoskodást a. Szörny –, ha neked csak
matematikai emlékeid lennének, szépen elrendezve és be táplálva, melyek
nem is a tieid… akkor te nem is élnél valójában…
– Miért kérdezed ezt tőlem?
– A Doktor kísérletei miatt. Többé-kevésbé Matival is ezt akarta csinálni:
mások emlékeit beletáplálni. De ez nem sikerült. Végül is kénytelen volt
kiemelni a mesterséges anyaméhből…
– Mesterséges anyaméh!… – ismételte meg a Félkarú, jeges borzongás
futott végig a gerincoszlopán. – A helyőrségi felcser beszélt valami placenta-
seftelésről… és a falusiak is fecsegtek valamiféle vámpír-kamionról, ami
összelopkodta a csecsemőket, mielőtt még megszülettek volna. Ez nekem már
akkor is úgy tűnt, hogy teljesen…
– Gus viszont hitt benne – szakította félbe a kislány.
– Hogyan?
– Még mielőtt elájult volna. Nekem meg mondta. Azt mondta, hogy:
"Kísértetkamion, egy sárga színű kamion… radarinterferencia…"
– Csak ennyit mondott?
– Előtte még annyit, hogy: "Csalás történt…"
– Radarinterferencia? – kérdezte a Szörny. – Várj csak…
A műszerfal képernyőjén egyszerre csak gyorsítva peregni kezdtek az
utazás elején a telekamera által felvett képek. Hirtelen csíkok jelentek meg a
képernyőn, a kép eltorzult. A Szörny normális sebességgel visszajátszotta ezt
a részt.
– Ott van! – kiáltott fel a kislány.
A Szörny lassan újra visszajátszotta, az egyik legelső képnél, melyet az
oldalsó kamera vett fel, megállt, aztán sorra vette a következő képkockát.
Ezen látható volt, mint amikor egymásra fényképeznek két filmkockát, egy
sárga kamion sziluettje, amint éppen beleolvad a környező tájba.
– Nem, ez nem lehet! – mondta a Szörny elkeseredve.
– Micsoda? – kérdezte a Félkarú, attól tartva, hogy a számítógép ismét
megbolondul, s kezével már nyújt is az automata gomb felé.
– Ezek ismét a Szürkék… – közölte a Szörny. – Megint a nyomunkban
vannak:

A Doktor és Wecks lázasan osztogatták az utasításokat a technikusoknak, akik

megkezdték a készülékek szétkapcsolását és kiszerelését. Némelyik ellenőrző
műszer, melyet már eleve egy ilyen eshetőségre felkészülve készítettek el,
különböző modulokból összerakva, megkezdte útját a teherfelvonó felé.
Mivel Matinak fogalma sem volt arról, hogy pontosan mi történik
körülötte, ott maradt, és mereven nézte a holografikus képet. Pontosan látta,
ahogy a Szürkék üldözőbe veszik a vörös kamiont, de nem messze tőlük ott
parkolt az út szélén a sárga kamion is.
– Doktor, nézze csak, ez lehet, hogy magát is érdekelné. Ott van a MAGA
kamionja is.
– Tudom.
A számítógépek és monitorok fényei egymás után kialudtak. A
holografikus kép, mielőtt eltűnt volna, paralelepipedonná, majd zavaros
moaréfelhővé változott.
Mati arcán egy könnycsepp gördült végig.
– Gyerünk, Mati, indulás! – türelmetlenkedett a Doktor.
– Én itt maradok.
A Doktor intett egy meglepően széles vállú technikusnőkből álló
csoportnak.
– Vigyétek!
A technikusnők haboztak, aztán lassan közeledni kezdtek.
– Ne mozduljatok! – kiáltott rájuk Mati. Hangja olyan tekintélyt parancsoló
volt, hogy a zombikinézetű, agyonfestett nők megálltak egy pillanatra.
– Ha még egy lépést tesztek – folytatta Mati meglepő hevességgel –,
megmondom nektek, hogy ki az a bizonyos Ismeretlen. És ti akkor
elpusztultok, meghaltok mindnyájan! Mert ő abban a pillanatban
mindegyikőtöket megsemmisít, sorban, egymás után…
Mati az egyik, még ott lévő számítógép oldalához állt, és sebesen
billentyűzni kezdett a klaviatúrán. A terem végében található hatalmas
képernyőn egyszerre csak fények gyúltak. Fönt a magasban, hatalmas
méretűre kinagyítva megjelent az a kép, melyet a Doktor is ismert a
videofonból: az Ismeretlen dolgozószobája és néhány vörös hajtincs, mely
belelógott a kamerába.
– És magát is kinyírja, Doktor… Maga sem menekül. Az Ismeretlen
ugyanis ennyire ragaszkodik a saját inkognitójához…
Gyorsan újabb billentyűket nyomott le a számítógépen. Az arcot eltakaró
elektronikus maszk fekete pontjai lassan kezdtek eltünedezni, hogy láthatóvá
tegyék egy szem, egy szájszöglet részleteit…
– Folytassam? – kérdezte Mati.
A Doktor odament a gyermekhez, megragadta a karját, és elrántotta a
számítógéptől. Csaknem olyan szomorú volt a tekintete, mintha legalábbis
Mati lett volna az, aki elárulta ót.
– Maradj hát itt, ha annyira azt akarod… – engedte le tehetetlenül a kezét.
– Pusztulj el te magad… Gondolkozz csak, amit az Ismeretlen inkognitójának
leleplezéséről mondtál, az terád is ugyanúgy vonatkozik.
A Doktor durván belelökte a fiút a foteljába.
– Túl sokat tudsz róla, ezért halálra vagy ítélve…
– A Szörnyről megfeledkezett, Doktor! – mondta Mati kihívó hangsúllyal.
– Ha mi ketten találkozunk, még a maga "Ismeretlenje" sem tehet ellenünk
semmit!
– Isten veled, Mati!
A Doktor a várakozó limuzin felé indult, anélkül hogy visszanézett volna.

35.
A radarképernyő segítségével a Félkarú könnyedén szlalomozott a köd miatt
lelassult autók között. A kamera segítségével azonban azt is megállapíthatta,
hogy bár nem olyan gyors ütemben, de a Szürkék is kerülgetik a forgalmat.
– Milyen messze vannak?
– 700 méterre – felelte a Szörny. – De várj csak, előttünk is van egy! Ezt
valahogy nem értem: olyan, mintha nem is az autóúton lenne…
A Félkarú megpróbált tekintetével áthatolni a ködön és az utolsó
pillanatban észrevette. Egy magaslat tetejéről sebesen robogott lefelé,
pontosan merőlegesen rávetve magát a vörös kamionra; mint egy kamikaze.
A Félkarú fékezett, jobbra rántotta a kormányt, s azt hitte, hogy itt a vég.
Mint egy lassított rémálomban, látta, ahogy a Szürke elsuhan az orra előtt,
halott koponyáján felaranylik a reggeli fény, átszakítja a szemközti sávot
elválasztó vaskorlátot, és pontosan telibe talál egy szemből érkező kocsit.
– Gázt! – kiáltott fel a Szörny.
 – Ezek meg vannak húzatva… – hebegte a Félkarú még mindig kábultan az
események hatásától.
Még mindig képtelen volt felfogni, hogy miféle csoda révén sikerült
elkerülnie a totális összeütközést.
– Gyerünk! Nyomjad…
A Félkarú rátaposott a gázpedálra.
– Az az érzésem, hogy még mindig nem tudták kellőképpen megemészteni
a megmenekülésed – magyarázta a Szörny jellegzetes kis elektronikus
kacajával.
A radarképernyőn észrevette, hogy a továbbhaladást két szorosan egymás
mellett haladó jármű gátolja. Dudált, mint egy őrült, de eredmény nélkül.
Mögöttük viszont egyre jobban közeledtek a Szürkék. Mivel a kocsik nem
akarták átengedni, a Félkarú kénytelen volt közéjük furakodni a sofőrök
legnagyobb rémületére. A két kamion bölcsen szétvált, hogy utat engedjen az
utánuk rohanó Szürkéknek is.
– Most olyan, mint amikor a határnál voltunk – mondta a Szörny.
– Csakhogy a határnál álltak a kocsik. Nem, mindenféleképpen le kell
térnünk az autóútról, különben akkora mészárlások következnek, hogy
belegondolni is rossz…
– Ezt akartam én is javasolni neked: le kell menni az autóútról. Különben
akkora mészárlások következnek, hogy még. Csak egy baj van: öt kilométeren
belül semmiféle letérő nincs.
A kislány szintén tágra nyílt szemekkel figyelte a képernyőt. Egyszerre
csak fehér csíkok jelentek meg a képernyőn.
– A kísértetkamion – közölte a Szörny.
– Hol?
– A biztonsági leállósávban… Éppen mos hagytuk el.
A Félkarú a visszapillantó tükörbe nézett és meglátta, ahogy a ködből
hirtelen előbukkan a sárga kamion, amint éppen beindul, és teljes sebességgel
az üldözők mellett haladva robog utánuk. Egy felüljáró alatt a sárga
leszorította az egyiket, úgyhogy az darabokra zúzódott egy hatalmas
betonoszlopon. Aztán a másik Szürkét kezdte szorítani, hátulról közeledve
feléje hatalmas, állkapocsszerű lökhárítójával, s egyszerre csak eltűnt. Néhány
másodperc múlva újra felbukkant, ezúttal mellette haladva, s erőteljesen
nyomva a választókorlát felé.
– Olyan, mintha csak a mi segítségünkre jött volna – vélekedett a Szörny. –
Talán lehet, hogy éppen Mati és a Doktor volt az, aki…
– Nem – mondta a kislány, s egyet nem értése jeléül hevesen megrázta a
fejét.
A Szörny nem erősködött tovább. Az időpont nem kedvezett a
találgatásoknak.
– Még mindig van egy mögöttünk, és éppen ránk szállt – mondta a Szörny.
– Oké… – felelte a Félkarú. – Kapaszkodj meg, kis hercegnő!
Beletaposott a fékpedálba. A vörös kamion borzasztó fékcsikorgások
közepette leblokkolt. A Szürke igyekezett elkerülni társai végzetét, szentén
fékezett, s elrántotta a kormányt. Ennek ellenére mégis nekiütközött a kamion
hátuljának, és látványosan megperdült. Amikor a Félkarú újra indított, a
Szürke forgása végre abbamaradt. Ebben a pillanatban érkezett meg a sárga
kamion, mely megadta neki a kegyelemdöfést, s megforgatta, mint egy
búgócsigát, aztán összetörte a kabinját.
– 200 méterre letérő – közölte a Szörny. – De sajnos egy épülő autópályára
vezet…
– Oké, nem számít – válaszolt a Félkarú, kézmozdulatával is megerősítve,
amit mondott, s a bekötőút felé tartott. – Mi van a kísértetkamionnal?
– Követ bennünket.
Egy kilométer után a Félkarú megállt. A visszapillantó tükörben látta a
közeledő sárga kamion körvonalait, mely hirtelen úgy tűnt, mintha beleolvadt
volna a környezetébe. Szinte ugyanabban a pillanatban a műszerfal képernyői
megbolondultak. De talán az ismételt ütközések és a Szürkékkel történt
sorozatos összecsapások miatt a Kistestvér álcázása sem bizonyult
tökéletesnek, mert egy-egy pillanatra látni lehetett szörnyűséges lökhárítóját
és karosszériája egy-egy részét. A hatás lenyűgöző s egyszersmind hipnotikus
volt, akár egy töredékekben felvillanó puzzle-szerű lidércnyomás, mely
pillanatonként más és más volt, és egyre közelebb került hozzájuk, s létezése
egyre nyilvánvalóbbá vált. A Félkarú úgy érezte, mintha a látomás magába
szívta volna, mintha ők közeledtek volna feléje a szabadesés gyorsaságával.
–Fel akar bennünket nyársalni! – értette meg a Szörny.
A Félkarú megpróbált újra indítani. Túl későn.
A csapás borzalmas volt, felborította a vörös kamiont, mely az oldalára
feküdt, mint egy kisiklott mozdony.
A sárga sofőrje hátrálni kezdett, hogy lendületet nyerjen az újabb
rohamhoz. Egy hatalmas lökéssel nekiszorította a Szörnyet egy
betonoszlopnak. A harmadik próbálkozásra már nem került sor –
nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ellenfelei már nincsenek abban az
állapotban, hogy ártani tudjanak neki. Kiszállt a kabinból, és véreres
szemekkel, megzavarodott tekintettel a vörös kamionra vetette magát. Két
benzineskannából locsolni kezdte a motorházat és a kocsi oldalát.
A Félkarú ekkor ugrott rá a felborult kabinból. A két férfi a földre zuhant.
A sofőr hátrálni kezdett, és úgy tett, mintha megütötte volna magát. Mindezt
azonban csak azért tette, hogy a csizmája szárából kihúzhassa
bokszermarkolatú tőrét. Egy ugrással fenn termett. Másik kezében, úgy tűnt,
mintha egy aprítókés villant volna meg. A Félkarú tudta, ha megengedi
ellenfelének a kezdeményezés lehetőségét, akkor végleg elveszett. Rávetette
magát, elhárított egy tőrdöfést, de nem tudta kikerülni a kést, mely egy hosszú
vágást ejtett a karján. Cserébe adott egy gyomorrúgást, ő viszont kénytelen
volt elkönyvelni egy bokszerütést a bordái közé. Úgy tett, mintha kétrét
görnyedne, de azonnal fel is pattant, mint a dobozból előugró ördögfióka, s a
műkezével elhelyezett remek pofonnal a földre terítette a sofőrt.
A kislány készülődni kezdett, hogy ő is kiszálljon a kabinból, és odamenjen
a Félkarúhoz. A Szörny azonban megállította.
– Kis hercegnőm, hátul van egy csörlő, amivel ki lehetne engem húzni
innen. Újra kerekekre kell állítani a kamiont. Tedd meg, gyorsan, nagyon
gyorsan. Az érzésem azt súgja, hogy segítenünk kell a barátunknak. Fogd meg
a sisakot…
A kislány kikászálódott a kabinból, s egyenesen a kamion hátuljához
sietett, hogy kiszabadítsa a csörlő kampóját.
A Félkarú odahúzta a sofőr eszméletlen testét a Kistestvér hátuljához. A
nyakában egy láncon lógva megtalálta a kamion ajtajának kulcsát, és
kinyitotta a két hatalmas pánttal lezárt ajtót.
A kabin belsejében borzalmas rémlátomás tárult elé: öt-hat éves korú
gyermekek méretének megfelelő nagyságú embriók csontvázszerű
végtagokkal, a bőrük olyan áttetsző volt, hogy látni lehetett a belső szerveket,
a túlnövesztett agyvelőt, mely a science fictionökben szereplő mutánsokhoz
volt leginkább hasonlatos. Mindegyikük egy műanyag tartályban helyezkedett
el, s égy egész elektromos vezetékhálózat és vérátömlesztő csőrendszer
kötötte őket össze egy központi készülékkel, mely inkább valamiféle
kínzókészülékre hasonlított.
A jelenet sokkal elviselhetetlenebb látványt nyújtott, mint az, amely a
Szörny memóriáját kísértette meg, a szörnyűséges teremtmények szaggatott
mozgása miatt, mely ellenállhatatlanul a szenvedés kínlódását idézte fel, az
őrületét, melyben semmi emberi vonás sincs.
Mintha egy néma üvöltést lehetett volna hallani.
A Félkarú teljesen megbénult a borzalomtól.
A sofőr, aki közben visszanyerte öntudatát, arra használta fel az alkalmat,
hogy kését a férfi gyomrába vágja. A Félkarú összeroskadt. A sofőr
megismételte a mozdulatot, a tőrt a sebbe döfve.
– A kíváncsiság hitvány emberi gyengeség. És sokszor drága árat kell
fizetnünk érte…
Forgatni kezdte a pengét.
– Volt veled egy kislány is… Hol van?
 – Itt vagyok! – hangzott a válasz.
A sofőr épp abban a pillanatban fordult meg, amikor a kislány eltűnt a
sárga kamion mögött. Kirántotta a tőrt a Félkarú gyomrából.
– Ne félj, mindjárt visszajövök…
A férfi előrement, s kerülgetni kezdték egymást a kislánnyal a kamion
körül. A gyermek a kocsi alá bújt, hogy a kerekek mögött rejtőzzön el.
Hirtelen azonban nem látta többé a sofőr lábát, s hallotta, hogy becsapódik a
kabinajtó, és a motor beindul. Sietve kikecmergett a kamion alól.
A sofőr azonban már ismét ott volt előtte, és teljes nagyságával elállta az
útját, pontosan őt várta, egyik kezében benzineskannával, a szájában pedig
égő cigarettával.
Szadisztikus mosollyal emelte fel a félelemtől reszkető kislány fölé a
kannát, és lassú mozdulattal dönteni kezdte.
Egy iszonyatos motorbőgés, egy árnyék a kislány arcán, a sofőr rémült
tekintete s keze, mely elengedi a kannát: a Szörny nekinyomta a sofőrt a sárga
kamion oldalának.
A következő pillanatban azonnal hátramenetbe kapcsolt, hogy a kislány ki
tudjon szabadulni. A sofőr teste borzasztó vérnyomot hagyott a konténer falán,
s úgy esett előre, mint egy élettelen bábu. Arca, tágra nyílt szeme, a még
mindig az ajkaihoz ragadt cigaretta egyszerre lobbant fel egy benzintócsában.
Először egy kis száraz robbanás történt, egy szélfuvallat, és a tűz gyorsan
átterjedt a tócsából a sofőr ruhájára, s csakhamar elérte a benzinkannát.
Miközben a lángok elharapóztak a sárga kamionon, a kislány egyenesen a
Félkarú karjába futott. A férfi műkezével a mellkasához szorította a kislány
arcát, hogy megkímélje a borzalmas látványtól, melyről viszont ő maga
képtelen volt elvonni a tekintetét.
Végül egy hosszúnak tűnő perc múlva, akár a megváltó szabadulás hangja,
bekövetkezett a robbanás.
A Félkarú megpróbált föltápászkodni, a kislány nagy nehezen segített neki
felmászni a kabinba s végigfeküdni a hálófülkében.
– Megsebesültél?… Nagyon súlyos? – kérdezte a Szörny.
– Attól tartok, hogy számomra… itt lesz a Végállomás – nyögte ki a
Félkarú emberfeletti erőfeszítéssel.
– Rám is ugyanez a sors vár. Tönkrement a radarom. Nem tudok többé
vezetni. Azt hiszem, itt fogunk leragadni…
– Majd vezetek én… – szólalt meg a kislány. Elhelyezkedett a volán
mögött, és bekapcsolta a "kézi irányítás" feliratú gombot.
A nap vörös sugarai áttörtek a ködfátylon.
 36.
Mati várt. Egyedül az elhagyott Végállomáson. Mielőtt elment volna, Wecks
odaadta neki a kis számítógépét, de ez most alig ért többet egy játékszernél,
mivelhogy nem tudta rákapcsolni az adatbankhálózatra, lévén a kimenete nagy
gépekhez való. A képernyőjén egyszer s mindenkorra ott maradt szépen
kirajzolódva a kislány és a félkarú szupermen képmása. Az egyetlen fénypont
a bázis sötétjében. Reménytelenül ragaszkodott ehhez a nevetséges kis
rajzhoz, szinte mágikus erővel, de érezte, hogy ereje fokozatosan elhagyja.
Agyában még mindig visszhangoztak a Doktor szavai. Tengerimalac. Kísérleti
nyúl. Halálraítélt. Olyannyira magabiztosnak látszott, s olyannyira sürgős volt
neki, hogy megkezdje a kísérletek második szakaszát, s ugyanakkor teljesen
közömbös volt neki az ő sorsa is. És ha neki van igaza?
Mati mindig egyedül volt, de valójában soha nem érezte még, hogy mit
jelent az: egyedül lenni. Elviselhetetlen volt számára saját szánalmas helyzete
s az a csaknem értelmetlennek tűnő fizikai üresjárat, melyben az idő egyre
értélmetlenebbül haladt, maga sem tudta, hogy merre. Mint egy a
labirintusától megfosztott kísérleti patkány, akit egy érthetetlen világba dobtak
ki, maga is kételkedni kezdett. Már-már csaknem irigyelte a Szörnyet, s
bűntudata tovább fokozta rossz közérzetét. Küzdeni próbált ellene, s
görcsösen erőlködött, hogy megkapaszkodjon valami halvány
reménysugárban.
A föld alatti terem hatalmas, évszázadok óta bezárt ajtaja hirtelen a
levegőbe repült, s betört rajta a napfény. A Szürkék? Vagy a halál? Esetleg
mégiscsak…
Mati lassan felemelte a fejét. Szeme felragyogott.
A vörös kamion volt az, a kislánnyal, aki a kormánykereket szorította.
Összevissza horpadva, a lökhárító leszakadva, de valóban ők voltak azok,
amint a hatalmas porfelhőben megálltak.
Mati hozzájuk sietett.
A kislány kinyitotta a kabin ajtaját. Egy pillanatig mosolyogva nézték
egymást, aztán a kis hercegnő a hátul fekvő, vérrel borított Félkarúra mutatott.
A férfi borzasztó kínok közepette feltámaszkodott a fekhelyen.
– Te vagy hát… Mati? – kérdezte zihálva.
Mati elszorult torokkal, némán bólintott.
– Tudod – folytatta a Félkarú –, végül is… akárhogy is történt… de
nyertünk.
Kikapart egy szál gyufát a dobozból, melyet még Gus adott neki, s ő
gondosan megőrizte, végighúzta a doboz oldalán, aztán hagyta, hogy a láng
elérjen a pálcika közepéig…