Sarah Tomley

Megoldások hétköznapi problémáinkra

a legnagyobb pszichológusoktól

2018
 Bevezető
A pszichológia igen fiatal tudományág. Kezdetei
a 19. század végére tehetők, ekkor vált ismertté a
pszichológia két atyja: a világ első pszichológiai
intézetét (és laboratóriumát) megnyitó német
tudós, Wilhelm Wundt, illetve az amerikai
filozófus, William James. Wundt tudományos
mérésekkel tanulmányozta az elmét, míg James
szubjektívebb módszereket alkalmazott. Nagy
sikerű könyvében, a The Principles of Pyschologyban (A
pszichológia alapelvei) James olyan témákat
vizsgált meg közelebbről, amelyek azóta is
foglalkoztatják a pszichológusokat. Ilyenek a
tudat, az emlékezet, a képzelet, az érvelés, az
akarat és a gondolatfolyam. Művészeti vagy
tudományágként indult a pszichológia?

A tudat jelenségét különösen nehéz volt megragadni, a párizsi

Salpêtrière kórház orvosa, Jean-Martin Charcot pedig tovább
bonyolította a helyzetet. Charcot szerint bizonyos súlyos testi
tünetek – például a vakság vagy a süketség – mögött pszichés
zavarok is állhatnak. Charcot feltételezte, hogy ez úgy lehetséges,
hogy a tudat külön részekre választható szét, amelyek – James
megfogalmazásában – „kölcsönösen figyelmen kívül hagyják
egymást”. Így született meg a tudattalan fogalma. Néhány évvel
később, 1885-ben egy Sigmund Freud nevű fiatal orvos Párizsba
utazott, hogy a nagy Charcot mellett tanulhasson. Elbűvölte a
személyiségen belül létező tudattalan terület gondolata, és arra
jutott, hogy gondolataink és cselekedeteink irányításáért valójában
az agynak ez a megközelíthetetlen része a felelős. Freud rájött, hogy
a Charcot által tanulmányozott „hisztériás” tünetek nem csupán
pszichés okokra vezethetők vissza, hanem valamiféle jelentést is
hordoznak. Úgy gondolta, hogy ha az álmokon, nyelvbotlásokon,
vagy akár verbális asszociációkon keresztül sikerülne elérni a
tudattalant, akkor ezek a jelentések felszínre kerülhetnek, az illető
tüneteit pedig így enyhíteni lehetne. Ez volt a „beszélőkúra” vagyis a
pszichoanalízis kezdete.

Megosztott tudományág
A pszichológia és a pszichoterápia (beleértve a pszichoanalízist is)
eltérő módon definiálják magukat és nem mindig tanúsítanak
feltétlen tiszteletet egymást iránt. A pszichológusok szívesen
sorakoznak fel Wundt mellé, munkájukat tudományosnak és
objektívnak értékelik, míg a pszichoterapeuták munkájáról sokszor
azt gondolják, hogy nem mérhető, nem bizonyított, azaz
megkérdőjelezhető. A másik oldal hasonlóképpen szkeptikus: a
terapeuták szerint a pszichológusok ugyan foglalkoznak az agy
működésével, de magát a személyt szem elől tévesztik. Az elme
több az agynál, az emberek pedig nem gépek, bár a behavioristák
mindent megtesznek, hogy úgy tekintsenek ránk, mintha azok
volnánk. A pszichoterapeuták olyan pszichológusokra hivatkoztak,
mint például B. F. Skinner és John B. Watson, akik a szakma és a
közgondolkodás szempontjából meghatározóak voltak az 1950-es
években, és látszólag bizonyítani tudták, hogy az ingerekre adott
válaszok az embereknél ugyanolyan előre láthatóan és könnyen
kondicionálhatók, mint az állatoknál.
Munkásságukat az 1950-es években induló kognitív mozgalom
kérdőjelezte meg, amely Albert Ellis és Aaron Beck munkáján
keresztül vált közismertté, végül pedig a kognitív
viselkedésterápiában teljesedett ki. Ezek a pszichológusok azt
állították, hogy a behavioristák által tanulmányozott inger és
válaszreakció között egy közvetítő folyamat zajlik, amely lehet
észlelés, emlékezet vagy figyelem. Szerintük ez a meghatározó
különbség köztünk és az állatok között, és ezeknek a folyamatoknak
a vizsgálatával érthetjük meg az ember valamennyi mentális
funkcióját.
Miközben forrongott a vita, a pszichoanalitikusok kitartottak
amellett, hogy az emberi léleknek van egy olyan rétege, amely
sohasem válik explicit módon hozzáférhetővé a megismerés vagy
viselkedés tanulmányozásával. Az 1990-es években napvilágra
kerülő új felfedezések az idegtudomány területén ugyanebbe az
irányba mutattak: az emberi agynak vannak olyan részei, amelyek
mindenféle tudatosságot nélkülözve, implicit módon működnek
(„gondolkodnak”), és többnyire ezek állnak tetteink, feltételezéseink
és elvárásaink hátterében. Napjaink pszichológusai, köztük Daniel
Kahneman is hosszasan tanulmányozták az agy tudattalan
előítéleteit, míg egyes idegtudósok, például Jaak Panksepp
kimutatták, hogy a hét emberi alapérzelem szabályozásában ősi,
kéreg alatti területek is részt vesznek.
A pszichoterapeutákat és pszichoanalitikusokat továbbra is a
psziché érdekli, az ember énjének az a titokzatos része, amely az
adott személy számára is megmagyarázhatatlannak tűnő,
irracionális cselekedeteken és preferenciákon keresztül nyilvánul
meg. A terapeuták – például Eric Berne és Karen Horney – szerint
egyáltalán nem egy, hanem több személyiségünk van. Melanie Klein
szerint ráadásul másokat is két részre osztunk. Ez pedig
nagymértékben a korai tanulási folyamatoktól függ, hiszen
alapvetően ezek határozzák meg azt, ahogyan saját magunkat, más
embereket és a világot látjuk.

A tapasztalatok jelentősége
Ez a könyv kérdéseken és válaszokon keresztül mutatja be, hogy
miként alkalmazhatjuk a világ néhány elismert
pszichoterapeutájának, pszichoanalitikusának és pszichológusának
elméleteit hétköznapi problémáink megoldásához. Többféle
szemszögből nyújt betekintést az emberi lélek furcsa világába,
rámutat szellemi adottságaink hasonlóságaira és kiemeli az egyes
emberek elméjének egyedi jellegzetességeit. Amint azt Endel
Tulving pszichológus megjegyezte, az élőlények közül egyedül mi
vagyunk képesek arra, hogy időutazásra induljunk a saját
elménkben. Így ez a könyv arra biztat, hogy pillantsunk vissza a
múltba, tekintsünk előre a jövőbe, majd vizsgáljuk meg egészen
közelről a jelent. Előfordulhat, hogy ellenállás ébred bennünk a
könyv bizonyos gondolataival szemben, de ahogy Freud is mondta:
„Bárki, aki a fogorvoshoz fordult tűrhetetlen fogfájása miatt,
bizonyára megragadta az orvos karját, amikor a fogóval közeledni
akart a beteg foghoz.”1 Úgy tűnik, hogy senki sem szeret igazán
szembesülni a saját énjének különböző részeivel, és ez alól Freud
sem volt kivétel. Válasszuk ki tehát bátran a saját igazságainkat, és
figyeljük meg, mi az, amit „ösztönösen” elkerülünk. Többet tudunk,
mint gondolnánk, és több mindent gondolunk, mint amiről tudunk.
 1. fejezet
Milyen vagyok?
Tudom, hogy nem illene, de elvehetném azt az
utolsó sütit?
Sigmund Freud

Freud szerint ilyen, enyhe bűntudattal terhelt

gondolatok állnak mindennapi életünk
középpontjában. Vágyak merülnek fel, azokat
értékeljük, majd gyors, belső oda-vissza érvek
következnek, végül pedig eldöntjük, hogy mit
tegyünk. Ez pedig újra meg újra megismétlődik.
Mindennek pedig Freud szerint az az oka, hogy a
személyiségünk három, egymással konfliktusban
álló rétegből áll: ezek az ösztönén, az én és a
felettes én. Ráadásul legtöbbször egyáltalán nem
is tudjuk, mit csinálnak. Még akkor sem, ha
mindent, amit mondunk és teszünk, ezek
irányítanak.

Freud pszichoanalitikus elmélete egy mindenre kiterjedő, átfogó

elmélet. Nem csupán egy-egy dologra ad magyarázatot, például arra,
hogy miért félünk a pókoktól, miért leszünk szerelmesek, miért
tagadjuk a halhatatlanságunkat vagy miért szeretjük a hamburgert,
hanem ezek összességére. Freud igyekezett pontosan leírni a
személyiség szerkezetét, működését, bár nem álltak rendelkezésére
az ehhez szükséges tudományos eszközök. Érdekes módon az
idegtudósok egy része az agyi képalkotó eszközök eredményeinek
értelmezésekor napjainkban is visszatér Freudhoz (neurobiológus
lévén Freud is imádott volna ezekkel az eszközökkel dolgozni).
Az 1890-es években azonban egyetlen módszer állt Freud
rendelkezésére a személyiség kutatásához: a hipnózis. Egy Breuer
nevű orvos mellett dolgozott, aki felfedezte, hogy a „hisztériás” nők
tünetei – köhögés, fulladozás, végtagbénulás – „életük jelentős, de
elfeledett jeleneteivel” függtek össze. Breuer segített a nőknek
visszaidézni bizonyos rég eltemetett eseményeket, és ezáltal
kigyógyította őket a hisztériás tünetekből. Freud megdöbbenve
tapasztalta, hogy a nők testi panaszainak jó része teljesen megszűnt.

„Az én rendszerint sem az impulzus

elutasításáról, sem az új jellemvonás
beépülését eredményező egész
konfliktusról nem tud semmit.”1
Anna Freud

A pszichoanalízis megszületése
Freud ezt a technikát továbbfejlesztve alakította ki a
„beszélőkúraként” vagy pszichoanalízisként ismertté vált módszerét.
Ez abból az elgondolásból indul ki, hogy az elménkben zajló dolgok
többségéről nincs tudomásunk. Legtöbbször nem tudjuk, mit
gondolunk, azt pedig végképp nem, hogy miért csináljuk, amit
csinálunk. Még ha találunk is kézenfekvő magyarázatot arra, hogy
miért pont az adott partnert, állást vagy házat választottuk, a lényeget
Freud szerint nem igazán értjük. A racionálisnak tűnő magyarázatok
mind nagyon jól hangzanak, de ez a történetnek csupán az a része,
amit énünk kénytelen-kelletlen elfogadott: olyan, mintha csak egy
beszélgetés végét csíptük volna el.
A fejünkben szüntelenül zajló beszélgetések a személyiségünk
három része: az ösztönén, az én és a felettes én között folynak. Ezek
még gyermekkorunkban alakulnak ki, egyik a másik után. Freud
szerint az ösztönénnel jövünk a világra. Ez egy forrongó, akaratos
valami, enni, üríteni, melegedni akar, folyton csak követelőzik,
egyetlen célja a kielégülés. Ha nem kap meg valamit, tudatja velünk –
bizony nehéz figyelmen kívül hagyni egy síró kisbaba kiáltásait.
Freud szerint az ösztönént az örömelv vezérli: az ösztönén örömre és
kielégülésre vágyik, mégpedig azonnal.
Sok filozófus és pszichológus úgy tartja, hogy a kisbabáknak ez
a mindent semmibe vevő, vad követelőzése egy olyan fázis, ami a
későbbiekben eltűnik, de Freud szerint örökre velünk marad. Ahogy a
gyermek nő, rájön, hogy nem tudja minden vágyát kielégíteni, hiszen
folyamatosan szembe kerül a valósággal. Ez vezet az én
kifejlődéséhez, amely a realitáselv alapján működik: megérti a külső
világ valóságát, és el tudja dönteni, mikor és hogyan lehet a vágyait
kielégíteni, illetve mikor kell róluk lemondani.
A valósággal való ütközések elfogadásán túl az énnek a
gyermek személyiségének harmadik részére, az utoljára kialakuló
felettes énre is oda kell figyelnie. Ez a rész teszi magáévá a külső
világ „szabályait”. A gyermek számára ezeket először a szülők, majd
később a társadalom más tagjai, például a tanárok vagy a jogalkotók
írják elő.
A fenti folyamat nagyjából így zajlik: Az ösztönénnek táplálékra
van szüksége, mégpedig valami finomságra, például csokoládéra.
Azt vesszük észre, hogy egy tábla csokoládén jár az eszünk.
„Megőrültél? – szól közbe a felettes én. – Már így is túlsúlyos vagy.
Egyik farmerod sem jön már föl rád. Ennyire nem lehetsz kövér!
Szégyelld magad!” Az én ilyenkor a két kiabáló lény között billeg, az
egyik ragaszkodik ahhoz, amire vágyik (amire mi vágyunk), a másik
pedig kíméletlenül kritizál minket a vágyaink miatt.
Freud szerint az ember személyiségének igen kis része
működik tudatosan.
 A felettes én úgy viselkedik, mint a lelkiismeret, de nem egy
bölcs, filozofikus lény, valójában vakon fogadja el a szabályokat,
csakúgy, ahogy az ösztönén sem bírálja felül a vágyakat. A felettes
én anélkül teszi belsővé a mások által előírt „szabályokat”, hogy
előzetesen megvizsgálná őket. Ezek a szabályok háttérprogramként
működnek a teljes hátralévő életünkben, és folyton megmondják, mit
kellene csinálnunk, és mit nem.
A felettes én éles kritikával próbálja meg elérni, hogy
engedelmeskedjünk a tiltásainak. Az én próbálja kivédeni ezeket a
támadásokat, közben figyeli a külső világot is, hogy megvizsgálja az
adott helyzet realitását, és eldöntse, hogyan tudná kiengesztelni az
ösztönént, akár úgy, hogy segít neki a veszteség elfogadásában,
akár úgy, hogy megadja neki, amit akar. Tehát az egyik lehetőség,
hogy megesszük a csokit, és közben bűntudatot érzünk a zsörtölődő
felettes én miatt, amely esetleg tovább zúdítja ránk a pusztító
gondolatokat. Az is lehet, hogy sikerül ellenállni a késztetésnek (az
én a felettes én oldalára áll), és egyfajta felsőbbrendűséget érzünk (a
felettes én győzedelmeskedett), meg talán egy leheletnyi csalódást is
(ami az ösztönénből jön, hiszen nem teljesült, amit akart).
Néha tudatában vagyunk ezeknek a belső konfliktusoknak,
többnyire azonban nem, hiszen tudattalan folyamatokról van szó.
Freud szerint az ösztönénből jövő egyes vágyak annyira
elfogadhatatlanok („Le akarok feküdni vele!” vagy „Megölöm azt az
embert!”), hogy azonnal meg akarunk szabadulni tőlük. Ilyenkor egy
sor zseniális elhárító mechanizmushoz nyúlunk, hogy ezeket a
gondolatokat kiverjük a fejünkből, és elrejtsük mások elől. Mindez
tudattalanul megy végbe, nehogy túlzott szorongás alakuljon ki
bennünk saját gondolatainktól és impulzusainktól. Ráadásul olyan
gyorsan történik minden, hogy észre sem vesszük.

„Ezt tettem – mondja az emlékezetem. Ezt

nem tehettem – mondja a büszkeségem,
és kérlelhetetlen marad. Végül – az
emlékezet enged.”2
 Friedrich Nietzsche

„Az én... még a saját házában sem úr, hanem szűkös

hírekre van utalva afelől, ami lelki életében
tudattalanul lejátszódik.”3

Sigmund Freud

Belső/külső konfliktus
Képzeljük el, hogy a főnökünk hihetetlenül irritáló módon viselkedik,
hirtelen legszívesebben orrba vágnánk. Ez persze teljesen
elfogadhatatlan számunkra és mindenki más számára is, úgyhogy
„meg kell szabadulnunk” valahogy az impulzustól. Többféle
védekezési mód is szóba jöhet. Elhitethetjük magunkkal, hogy semmi
sem történt (tagadás), vagy hogy valójában a kollégák közül akarja
valaki megütni a főnököt (projekció). De el is tolhatjuk a vágyat a
valós célponttól egy valamivel elfogadhatóbb tárgy, például egy
székláb felé, és inkább abba rúgunk bele (eltolás). Kifejezhetünk a
valós érzéseinkkel teljesen ellentétes érzelmeket, és a szokásosnál
barátságosabban viszonyulunk a főnökünkhöz (reakcióképzés). Az
elhárító mechanizmusok jó részét Freud lánya, Anna írta le, aki
megjegyezte: „Akár a külvilágtól, akár a feletteséntől való félelemről
van szó, a szorongás az, ami az elhárító folyamatokat működésbe
hozza.”4
Freud azt gondolta, hogy általában elég jól tudjuk kezelni ezt a
külső/belső konfliktust, időnként azonban túl soknak bizonyulnak az
ártalmas impulzusok szabályozására és a felettes én kritikáinak
kivédésére irányuló erőfeszítéseink, és ennek eredményeképpen
szorongás, depresszió és ezer más pszichés probléma (vagy
„neurózis”) lép fel. Egyedüli „gyógymódként” azt javasolta, hogy az
elhárító mechanizmusokat kicselezve térjünk vissza az eredeti
vágyhoz. Ebből a kiindulópontból megérthetjük a személyiségünk
különböző részei között zajló vitát, és bátran szembenézhetünk vele,
teljességgel elfogadhatjuk az elfogadhatatlant. Mindez persze nem
könnyű.

Mi végre tehát a pszichoanalízis?

A pszichoanalízis annak az igazságnak a keresése, amelyről azt
gondoljuk, hogy a tudatos, racionális elménk számára elérhetetlen
sötétségben rejtőzik. Bár a későbbi terápiák, például a kognitív és a
viselkedésterápia, állítják, hogy a pszichés problémákat meg lehet
oldani kizárólag a tudatos tünetek kezelésével is, Freud mégis azt
vallotta, hogy „amikor a vándor fütyül a sötétben, lehet, hogy tagadja,
hogy fél, de attól még nem lát jobban”. Felvetései nem voltak
tudományosak, nem is a bátortalanoknak szóltak, és úgy tűnik, a
pszichológia általában kíméletlenül keresi a különböző
magyarázatokat cselekedeteinkre, ahogy az ebből a könyvből is
kitűnik. Freudot teljesen magával ragadná ez a bámulatos
erőfeszítés.

Alapvető elméletek
A pszichoanalitikus
személyiségmodell és elhárító
mechanizmusai
– Sigmund Freud
Szeretek csak úgy magamban ellenni. Nagyon
gáz?
Carl Gustav Jung • Isabel Briggs Myers • Katharine Briggs

Carl Gustav Jung, a nagy pszichoterapeuta 1936-

ban ezt írta: „Lassanként rájöttem, hogy lennie
kell két, alapvetően különböző általános
beállítottságnak, amely az embereket két
csoportba osztaná… ezeket introverziónak és
extraverziónak neveztem el.”5 E két típust eltérő
irányultság és feltöltődési mód jellemzi: az
extrovertáltak inkább a külső világra
koncentrálnak, és a másokkal való együttlétből
merítenek energiát, ezzel szemben az
introvertáltak a belső, szubjektív világ felé
fordulnak, és legjobban úgy tudnak feltöltődni, ha
csak úgy magukban ellehetnek.

Jung merész személyiségmeghatározásával ellentétben a kutatók és

elméleti szakemberek ma már egyetértenek abban, hogy kettőnél
több típus létezik. A napjainkban is használatos MBTI (Myers–
Briggs-típusindikátor) 16 különböző személyiségtípusba sorolja az
embereket, méghozzá olyan pontossággal, hogy a munkaerő-
közvetítő és fejvadász cégek évente több mint 3,5 millió ilyen tesztet
végeznek el.
Mivel az MBTI Jung eredeti modelljéből fejlődött ki, a teszt
lényegének megértéséhez érdemes felidézni az ő elméletét. Jung azt
állította, hogy a látszólag véletlenszerű viselkedésünket akkor
érthetjük meg, ha belátjuk, hogy azt két eltérő információfeldolgozási
módszer vezérli. Az extrovertáltakat jobban befolyásolja a
környezetük, az introvertáltakat pedig a saját elképzeléseik, a
feldolgozott információkat tehát különbözőképpen ítélik meg. Jung
példájában két ember vitatkozik. Az egyik ezt mondja: „Nézd csak,
barátom, itt vannak a tények, ez a valóság.” A másik ugyanakkor így
kezdi érvelését: „De én azt gondolom… úgy érzem…”, ami „az
extrovertált számára értelmetlennek” hangzik, hiszen ő a külső
tények elsőbbségéhez ragaszkodik. Jung szerint a másik ember
gazdag belső világa elkerüli az ő figyelmét, pedig ez a belső valóság
ugyanolyan hiteles, mint a külső.
Jung megjegyzi, hogy az a személy, aki jobban odafigyel a külső
világra, azt hiszi, hogy ő „hitelesebb”, hiszen számára a külső világ
tényei egyenértékűek a valósággal, és egyszerű álmodozónak tartja
az introvertáltat. Jung ugyanakkor úgy tartja, hogy a belső világ is
erősen valóságos, hiszen a külső világhoz hasonlóan szintén mozgó
képekből áll. A belső világnak ezeket a történeteit hívjuk
fantáziáknak, amelyekről Jung állítja, hogy ugyanolyan nagy erővel
rendelkeznek, mint a tények: „Amikor az egyik embernek van egy
fantáziája, egy másik ember életét veszti, vagy éppen megépül egy
híd... Minden, amit csinálunk, egy fantáziából indult”.6 A fantázia nem
egyenlő a semmivel, nem is egy kézzelfogható tárgy, mégis
tényszerű. Az introvertáltnak tehát nem kell mentegetőznie a
fantáziákért, hiszen az összes találmány és a legélesebb
felismerések mind a fantáziákból indultak ki. A világnak egyaránt
szüksége van az introvertáltakra és az extrovertáltakra.
 Az extrovertáltak a külső világra fókuszálnak, és abból
merítenek energiát. Az introvertáltak kreatívabbnak,
érdekesebbnek találják a gondolkodás és álmodozás belső
világát, feltöltődni pedig leginkább magukban tudnak.

Négy funkció
A két alapvető személyiségtípus mellett Jung azt is állította, hogy az
emberek erősségei és gyengeségei négy alapvető pszichés
funkcióban is megmutatkoznak. Ezek a gondolkodás, az érzés, az
észlelés és az intuíció, amelyek később az igen népszerű MBTI-
tesztben is jelentős szerepet kaptak. Jung szerint az észlelés
megmutatja, hogy van valami; a gondolkodás azt, hogy mi az; az
érzés azt, hogy kellemes-e vagy sem (vagyis hogy elfogadjuk-e vagy
elutasítsuk), az intuíció pedig segít megérezni, hogy mi is történik,
bár ez utóbbit szerinte nehéz közérthetően elmagyarázni. Bizonyos
fokig valamennyien erősebbek vagy gyengébbek vagyunk ezen a
négy területen. Az MBTI-teszt ezt a négy tényezőt veti össze, illetve
további kettőt alkalmaz. Alapszinten a teszt arra kérdez rá, hogy az
adott személy a külső vagy a belső világra fókuszál-e inkább
(extraverzió – introverzió); a dolgok alapvető jelentésére vagy pedig
azok értelmezésére és valamilyen jelentés hozzáadására (érzékelés
– intuíció); a logika és a következetesség segítségével, vagy pedig
más embereket, illetve a speciális körülményeket figyelembe véve
dönt (gondolkodás – érzés); gyorsan vagy pedig új információkra
nyitottan dönt (megítélés – észlelés). A preferenciaszintek alapján a
teszt a 16 személyiségtípus egyikébe sorolja be az illetőt. Az „ISTJ”
például olyan személy, akinek az alapvető beállítódásai az
introverzió, érzékelés, gondolkodás és megítélés. Ezt a
személyiségtípust nevezik „Felügyelőnek”, aki sok, jól
meghatározható preferenciával rendelkezik, ilyenek például a
részletekre való odafigyelés, a szabályok betartása és a tények
megismerése.

„Magába fordulása nem jelenti a világ

végleges elutasítását, csak a
zavartalanság keresését, mert kizárólag
ebből kiindulva járulhat hozzá a társadalom
életéhez.”7
Carl Gustav Jung

Nem csak az egyedüllétről van szó?

Az introvertáltak szeretnek egyedül feltöltődni. Nagyon fontos (és
semmiképpen sem „gáz”), hogy egy békés, csendes helyen
magukban lehessenek. Hogy elmélkedhessenek, álmodozhassanak
és átgondolhassák a dolgokat. Jobban szeretik az érdekes, meghitt
beszélgetéseket, mint zsúfolt kocsmákban üvöltözni. Szívesebben
beszélgetnek komoly témákról, amelyek személyesen is sokat
jelentenek számukra. Másokra odafigyelő személyek, sőt akár
nagyszerű író is válhat belőlük (J. K. Rowling is bevallottan
introvertált). Mivel az extrovertáltak imádnak beszélni, sokszor
gondolkodás nélkül cselekednek, és akkor a legboldogabbak, ha
valami igazán adrenalindús tevékenységet végezhetnek. Nem
meglepő, hogy sok kapcsolat (romantikus és üzleti egyaránt) egy
extrovertált és egy introvertált sikeres egymásra találásának
eredménye.

Az idegtudomány
Nemrégiben megjelent neurológiai tanulmányok rámutattak néhány
érdekes különbségre a magukat introvertáltnak, illetve extrovertáltnak
tartó emberek agyában. Az extrovertáltak ösztönösen sok figyelmet
szentelnek az arcoknak, és mindeközben elönti őket egy dopamin
nevű „jutalmazó” neurotranszmitter (agyi ingerületátvivő anyag),
amely az addiktív viselkedésben is szerepet játszik. Ráadásul úgy
tűnik, hogy az extrovertáltak egy gyorsabb, rövidebb idegpályát
használnak az információfeldolgozás során, ami az agy szenzoros
feldolgozásért (látás, hallás, ízlelés, érintés) felelős területein halad
át. Ez a pálya is a dopamintól függ. Az extrovertáltak ugyanakkor
nem különösebben érzékenyek a dopaminra. Ahhoz, hogy működjön
a varázslat, többre van szükségük belőle, mint az introvertáltaknak. A
dopaminszintet az adrenalinszint növelésével gyorsan meg lehet
növelni, ehhez elég, ha új, pörgős, izgalmas, akár veszélyes dolgokat
próbálunk ki, például karaokézunk, egy idegennel táncolunk vagy
éppen bungee jumpingolunk. Tehát ha az extrovertáltak bevetik
magukat és izgalmas dolgokat csinálnak – különösen, ha ezt
másokkal együtt teszik (arcok!) –, akkor a jutalmuk a dopaminlöket,
azonnali, intenzív boldogság és mindenre kiterjedő jó érzés lesz.
Az introvertáltak ugyanakkor egészen másképp közelítik meg a
dolgokat. Úgy tűnik, az ő esetükben több vér áramlik az agy irányába,
és ez az információfeldolgozás során bonyolultabb pályákon halad az
agy azon részei felé, amelyek a belső megtapasztalásokban, tehát az
emlékezésben, tervezésben és problémamegoldásban vesznek
részt. Az introvertáltak rendkívül érzékenyek a dopaminra, tehát igen
kevés is elég ahhoz, hogy túlstimulálva érezzék magukat (vagyis
jobb, ha elkerülik a partikat!). Az ő „kedvenc” neurotranszmitterük, az
acetilkolin, egészen más hatást vált ki.
 Ez a vegyület a nyugodt éberség és a relaxáció érzését váltja ki,
javul tőle az emlékezőképesség és a kognitív rugalmasság,
könnyebbé válik a tanulás. Az igazán jó működés érdekében az
introvertáltak agya olyan élményeket keres, amelyek ennek a
megelégedettséget okozó vegyületnek a kiválasztását serkentik, míg
az extrovertáltak emberekkel kapcsolatos tevékenységeket keresnek,
amelyek azonnali dopaminlökettel járnak.

Hol itt a probléma?

Jung és napjaink kutatói egyaránt azt vallják, hogy addig nincs
probléma, amíg el nem kezdünk saját személyiségtípusunk ellen
küzdeni. Például, ha egy introvertált személy hirtelen elkezd megállás
nélkül éjszakai életet élni, jó eséllyel hamarosan kimerül. Ugyanígy
egy extrovertált is szokatlanul erőtlennek érzi magát, ha egy egész
héten át otthon csücsül, és nem találkozik senkivel. A karrierünket
szintén körültekintően kell megválasztanunk, hiszen olyan társadalmi
vagy munkahelyi kultúrába csöppenhetünk, amelyik elvár egy
bizonyos viselkedést a tagjaitól. Viszont ha úgy érezzük, hogy nem a
megfelelő helyen vagyunk, az káros hatással lehet az
egészségünkre, és akadályozhatja a boldogulásunkat. Jung röviden
ezt tanácsolja az introvertáltaknak: „Saját világa biztonságos kikötő,
féltve őrzött, körülbástyázott kert… Legjobb teljesítménye az, amit
saját eszközeivel, saját ösztönzésére, a maga módján visz véghez.”8

Alapvető elméletek
Extraverzió és introverzió
– Carl Gustav Jung
Myers–Briggs-típusindikátor
– Isabel Briggs Myers,
Katherine Briggs
Miért hagyok mindent folyton az utolsó
pillanatra?
Sigmund Freud • Tim Urban • Dan Ariely • Klaus Wertenbroch

Egyetemista koromban néha megirigyeltem

azokat a tipikus halogatókat, akik kiválóan
elvoltak, amíg mi, többiek a könyvtárban
vesződtünk. És persze felháborított, hogy a
dolgozataikat mégis be tudták adni határidőre.
Most akkor probléma a halogatás, vagy sem?

Bár úgy tűnik, a halogatóknak igencsak jó dolguk van, a belső

világukban egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzet. Több, főiskolások
körében végzett kutatásból is az derült ki, hogy társaikkal
összehasonlítva a halogatóknak kezdetben valóban kevésbé
stresszes az életük, ugyanakkor már egyetlen félév alatt több stressz
és betegség éri őket, ráadásul a végén még a vizsgákon is
rosszabbul teljesítenek.

Mi is történik?
Amikor egy halogató feladattal találja szembe magát – függetlenül
attól, hogy azt ő választotta, vagy más kérte meg rá –, vagy már
eleve később kezd neki, vagy ha el is kezdi, hamarosan abbahagyja,
és belemerül valami más elfoglaltságba. Például nekiül egy dolgozat
megírásának, de kezdés előtt azért még engedélyez magának öt
percet a Facebookon. Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy
eltelt három óra, úgyhogy „semmi értelme nincs már elkezdeni”. De
lehet, hogy ennél sokkal nagyobb célokat tűz ki, például elhatározza,
hogy javítani fog a kondiján, de aztán kiderül, hogy „túl lestrapált a
futócipőm, újat kell vennem, mielőtt futni kezdek”.
Freud elhárításként definiálná ezeket a magunknak szánt
megjegyzéseket. Olyan stratégiák ezek, amelyekkel eltávolítjuk a
gondolatainkat (és a testünket) valamitől, ami egyfajta fájdalmas
„összerándulást” okoz bennünk. Automatikusan és tudattalanul
életbe léptetünk egy elhárító mechanizmust, hogy jobban érezzük
magunkat. Amikor például egy kellemetlen dolgozatírás a feladat, a
halogatók gyakran (tudattalanul) tagadással hárítják el. Ezzel a
módszerrel távol tarthatunk a tudatunktól bizonyos külső
eseményeket. Mondhatjuk magunknak, hogy egy egész hét van még
a beadásig, úgyhogy ebben a pillanatban valójában nincs is
tennivaló. Huss, és a dolgozat már el is tűnt az íróasztalunkról. De
szóba jöhet a racionalizálás is, vagyis a tények kognitív torzítása,
ami segít kikeveredni szorult helyzetünkből.
Esetleg azt mondjuk magunknak, hogy nem vagyunk kellően
ráhangolódva, vagy alaposabb kutatásra van szükségünk, mielőtt
belekezdünk az írásba. Nekiülünk, hogy az interneten utánajárjunk a
kvarkoknak, mígnem három óra múlva azon kapjuk magunkat, hogy
klasszikus bakikat nézünk a YouTube-on.

„Vágj ki egy fát! Ha nem tudsz egy egész

fát kivágni, vágj le három ágat!”9
Joseph R. Ferrari

„Nincs fárasztóbb, mint folyton egy soha

be nem teljesülő vágyat hajszolni.”10
William James
Belső konfliktus
A halogatást egyfajta szellemi bénultságnak is lehetne tekinteni,
amelyet egy tudatos vágy (fitté válni vagy a dolgozatot megírni) és
egy tudattalan vágy (mindezt elkerülni) közötti konfliktus okoz.
Éppen az a bökkenő, hogy a tudattalan vágy természeténél fogva
az, ami: tudattalan. Nem tudjuk, hogy miért akarunk folyton
megszabadulni a ránk váró feladattól, miközben bizonyos szinten
valójában meg akarjuk csinálni. Az önmagát bevallottan halogatónak
valló író, Tim Urban állítása szerint ez nem teljesen így van. Nem
elvégezni szeretnénk a feladatot, hanem azt szeretnénk, ha már el
lenne végezve. Vagyis maga a tevékenység tűnik lehetetlennek.
Ha a tevékenység a probléma, akkor elő lehet állni néhány
válasszal. Dan Ariely és Klaus Wertenbroch viselkedéskutatók
szerint a halogatók számára hasznos volna, ha elköteleznék
magukat, és saját határidőket szabnának a kritikus időszakra.11
Hiszen a halogatás valójában önkontrollprobléma, amikor is valaki a
rövid távon egyszerűbb megoldást választja a hosszú távú célokkal
szemben, vagyis ugyanúgy működik, mint az önkontrollt igénylő
egyéb döntések esetében. Eldönthetjük például, hogy fogyókúrázni
fogunk. Amikor azonban meglátunk az étlapon egy isteni
tejkaramella-pudingot, nem tudunk ellenállni a kísértésnek. Miután
megettük, esetleg bánni fogjuk, bűntudatunk lesz, akár még
haragszunk is magunkra. („Használhatatlan vagyok, hogy ilyen
könnyen megadtam magam, mégis mire gondoltam? Sosem leszek
vékonyabb.”)
Ha valóban csupán arról van szó, hogy valamit másképp kellene
csinálni, illetve nagyobb önkontrollt kellene gyakorolni, akkor a
pszichológia bővelkedik erre vonatkozó ötletekben: ilyen a nagyobb
célokon belüli kisebbek kitűzése, az odavezető út minden egyes
lépésének meghatározása és a rájuk szánható idő korlátozása, a
sikeres haladás jutalmazása, vagy a jövő elképzelése a már
teljesített feladattal. Katherine Milkman professzor azt javasolja,
hogy a nemszeretem feladatot kössük össze egy olyannal, amit
szívesen megcsinálunk. Ha például szeretünk kocogni, és a
munkánkhoz muszáj egy vaskos könyvet átrágnunk, akkor töltsük le
audioformátumba, és hallgassuk meg futás közben.
 Néha tényleg működik a racionális megközelítés, de gyakoribb
az, hogy nem. A racionális felünk már meg akarja írni a dolgozatot, a
tudattalan, irracionális, kevésbé kontrollálható felünk viszont
visszatart bennünket. Freud azt gondolta, hogy a személyiségünk
három összetevőjének együtt kell működnie ahhoz, hogy napi
szinten képesek legyünk működni, ezek az ösztönén (az impulzusok
által hajtott irracionális rész), az én (a racionális rész, amelynek
egyezkednie kell az ösztönénnel, hogy a külső valósággal együtt
tudjon működni) és a felettes én (személyiségünk erkölcsös,
szülőként viselkedő „lelkiismerete”). Freud szavaival élve a dolgozat
megírásának tudattalan kerülése arról árulkodik, hogy az én csatát
veszített az örömöket és azonnal kielégülést kereső ösztönénnel
szemben.
Ez az örömelv: személyiségünk ösztönös hajtóereje a nem
örömteli dolgoktól az örömteli dolgok irányába.

Tim Urban szerint a fejünkben él egy élvhajhász

„kismajom”, amely megpróbál bezárni minket egy „sötét
játszótérre”
Majomszemélyiség
A nagy halogató Tim Urban a következő történet segítségével próbál
visszajutni a racionális viselkedéshez.12 Személyiségének
figyelemelterelő részére úgy gondol, mint egy rossz kismajomra,
amely csak a jelenben él. A majomhang megszólal: „Figyelj! Pár
percig nyugodtan böngészhetsz a neten.” Ezzel aztán el is visz
minket a „sötét játszótérre”, ahol olyan dolgokkal tölthetjük az időt
(tévénézés, számítógépes játékok, vásárolgatás), amelyek elterelik a
figyelmünket az igazi feladatról. Persze még eközben is bűntudat,
szorongás, önutálat és rettegés tölt el minket, és csak a határidőt
elénk villantó „pánikszörny” tudja elzavarni a kismajmot, hogy még
éppen időben elvégezhessük a feladatunkat.
Urban szerint az a lényeg, hogy munka közben tudatában
legyünk ennek a kismajomnak és a fifikáinak. Az első feladat tehát
az, hogy akármi is van, a munkát el kell kezdeni, hiszen a kismajom
ezen a ponton tanúsítja a leghevesebb ellenállást. Azt vesszük
észre, hogy egy „sötét erdőben” (egy emberpróbáló, ijesztő helyen)
dolgozunk, miközben a kismajom elszántan próbál minket inkább a
sötét játszótérre elvonszolni, ami viszont egy élvezetes, klassz hely.
„Induljunk!” – biztat a kismajom.
 Urban azt javasolja, hogy ilyenkor ne vegyünk róla tudomást, és
készüljünk azokra az elkerülhetetlen bukkanókra, amelyek akkor
jönnek majd, amikor a feladatnak egy-egy különösen nehéz
részéhez érünk. A kismajom akkor majd ezt mondja: „Gyere, lépjünk
le!” Ha azonban kitartunk, haladunk előre a feladattal, érezzük, hogy
elértünk valamit, akkor a kismajom úgy érzi, mintha az önérzete egy
jutalombanánt kapott volna. Ez egy ideig leköti a figyelmét,
remélhetőleg a feladatunk utolsó részéig, amikor még ő is belátja,
hogy könnyebb most már előre haladni és kimondani az üdvözítő
szavakat: „feladat kipipálva”, mint visszafordulni a sötét játszótér
felé.

„…nem az a probléma, hogy nem vagyunk

motiváltak; hanem az, hogy azt képzeljük,
 motiváltnak kell lennünk.”13
Oliver Burkeman

Ez végül is csak egy sztori, nem?

A pszichológusok és pszichoterapeuták régóta elismerik, hogy
mekkora hatással vannak a történetek az emberi agyra, tehát még
akkor is, ha Urban elmélete „csupán egy sztori”, mégiscsak segíthet
„metaszinten” elgondolkodni a halogatásról, miközben éppen ki
akarunk térni egy feladat elől. Ez a metakogníció, vagyis a
gondolkodásról való gondolkodás művészete, amely igen hatékony
eszköznek bizonyul a tudattalan viselkedés megragadásánál. Ez a
tudatos jelenlét (mindfulness) gyakorlásának egyik legnagyobb
haszna is.
Freud ösztönénjéhez hasonlóan Urban kismajma is nagy
étvágyú, vágyakkal és szenvedélyekkel teli, az elutasítást nem tűri,
és állandó harcban áll az énnel. Örömökre és azonnali kielégülésre
vágyik, és nem akarja tudomásul venni a valóság korlátait. Freudot
ugyanakkor az érdekelné leginkább, hogy a kismajom miért akarja
ilyen erősen elterelni a figyelmünket. Mitől félünk, mit találunk majd a
sötét erdőben? Hogy nem vagyunk olyan intelligensek, mint
amilyenek lenni szeretnénk? Vagy amilyenek valaki más, például a
szüleink reményei szerint vagyunk? Vagy talán az élet végső
határidejétől félünk? Erre tessék, itt a kanapé...

Alapvető elméletek
Az ösztönén és az örömelv
– Sigmund Freud
A sötét játszótér
– Tim Urban
Gondoskodó vagyok, vagy inkább lábtörlőtípus?
Virginia Satir • Karen Horney

Ki nem szereti a gondoskodó személyeket?

Tényleg ez a kérdés, és ha feltesszük
magunknak, lehetséges, hogy már nagyon régóta
tűnődünk ezen. A nagyszerű családterapeuta,
Virginia Satir szerint gyerekkorunkban sokan
éreztük, hogy meg kellett találnunk a módját,
hogy szeressenek minket, és gondoskodjanak
rólunk. Észrevettük, hogy ha kedvesek,
figyelmesek vagyunk, akkor az emberek
(különösen a szüleink) pozitívan reagálnak, vagy
legalábbis utána nem kell félnünk tőlük. Az
odafigyelésért védelmet, biztonságot, sőt
szeretetet kaptunk viszonzásul. Úgyhogy
gondoskodók lettünk.

Satir érdeklődése a családok dinamikájára, különösen a funkcionális

és diszfunkcionális családok közötti különbségekre irányult.14 A
„diszfunkcionális” elnevezés többféle értelemben is használatos,
Satir számára a diszfunkcionális család egy „zárt rendszer”, ahol az
információk és erőforrások nem cserélődnek szabadon, a család
egyes tagjai és a külső közösség elől visszatartják őket. Ezért
minimális a kommunikáció, a szabályok pedig leginkább merevek,
maladaptívak, és az egyik vagy mindkét szülő érdekeit szolgálják.
 A funkcionális családok ezzel szemben „nyitott rendszereknek”
tekinthetők, a családtagok és a családon kívüli személyek között
szabadon áramlanak az információk és az erőforrások. Szabadon,
korlátozások nélkül folyik a kommunikáció, és ha vannak szabályok,
azok adaptívak, dinamikusak, és a családtagok igényeihez, illetve a
családban vagy a kulturális környezetben bekövetkező
változásokhoz idomulnak.

Egyik rosszabb, mint a másik

Satir arra volt kíváncsi, hogy milyen lehet egy diszfunkcionális család
tagjának lenni, ahol olyan alacsony szintű a kommunikáció, hogy a
családtagok vagy alig beszélnek egymással, vagy amit mondanak,
az bántó, zavarba ejtő vagy félrevezető. A rideg szabályok betartása
egészen titokzatos módon működik, mivel úgy tűnik, nem fektették le
őket világosan, valahogy mégis a család minden tagja ismeri őket.
Bizonyos mértékű találgatás zajlik, különösen a gyerekek részéről,
akiknek meg kell találniuk a családi rendszerbe való biztonságos
beilleszkedés módját.
A funkcionális családokban, ahol a felnőttek figyelnek a
gyerekek igényeire, és nem érzik kötelességüknek, hogy
„lefektessék a törvényeket”, a gyerekek sosem gondolkodnak azon,
hogy vajon szeretik-e őket, ez a kérdés egyszerűen nem merül fel.
Kevésbé funkcionális családokban ugyanakkor a gyerekek
megtanulják, hogy melyik cselekedetük vált ki negatív reakciókat (a
szülő mérges vagy elutasító lesz), és melyik pozitívokat (a szülő
mosolyog vagy jutalmaz). A túlélés érdekében a gyerekek azokat a
cselekedeteket és reakciókat kezdik megismételni, amelyekre pozitív
visszajelzéseket kaptak, és ezzel ki is alakul egy bizonyos
megküzdési stratégia.
A gyerekek így alkalmazkodnak a családjukhoz, és olyan típusú
emberekké válnak, akik segítenek a családi rendszert egyensúlyban
tartani, és félig-meddig funkcionálisan működtetni. Satir a gyerekek
megküzdési stratégiáinak négy fő típusát nevezte meg, ezek az
engesztelő, a vádaskodó, az okoskodó és a zavarodott. Ezek nem
személyiségtípusok, hanem olyan kommunikációs stílusok, amelyek
a többi emberhez való viszonyulásunkat határozzák meg. Mivel
alapvetően a védekezésről szólnak, nem tükrözik a gyermek valós
érzéseit, azok az éppen megnyilvánuló stílus mögé rejtőznek.

„Ne hagyjuk, hogy más emberek korlátolt

látásmódja határozzon meg minket!”15
Virginia Satir

Az emberek kedvében járni

Satir engesztelője a mindennapi szóhasználatban inkább mint „az
emberek kedvében járó” ismert. Olyan emberről van szó, akinek az a
célja, hogy mindenki boldog legyen, és ennek érdekében készséggel
kitér az útjukból. Az engesztelő barátságos, segítőkész, támogató és
minden lehetséges módon hihetetlenül nagyvonalú, folyton csak ad
és ad, gyakran a racionálisan elvárhatónál is többet. A probléma
ennek a rendkívüli nagyvonalúságnak az árával van. Miközben más
emberek szükségleteit ilyen végletes mértékben szem előtt tartja,
saját szükségleteit elhanyagolja. Tulajdonképpen nem is tudja már
igazán, mik is a szükségletei, hiszen olyan régóta nem foglalkozik
már velük. Mivel elvesztette hitét abban a természetes
képességében, hogy szeressék, elhagyta saját magát és az
önbecsülésének nagy részét is. Ez a feltételes – és nem a feltétlen –
szeretet ára. Ha az engesztelő másokra koncentrál, és segít nekik
megvalósítani az álmaikat, az azért lehetséges, mert elvesztette a
kapcsolatot saját magával, és mindenáron el akarja kerülni a
konfliktusokat. Satir elnevezése, vagyis az engesztelő, jól kifejezi,
miről is van szó valójában. Megküzdési stratégiájának nem annyira
az örömszerzés, mint inkább a kiengesztelés a célja: kellemes
viselkedéssel mások felborzolt idegeit megnyugtatni és az agressziót
kivédeni, viszonzásul soha semmit sem kérni, és folyamatosan
elnézést kérni, még ha nem is ő a hibás. Az engesztelő válasza
mindig „igen”, és sohasem egy bajt okozó „nem”.
Vádolni, okoskodni, zavarodottságot mutatni
Az engesztelő kéz a kézben jár a vádaskodóval, aki mindenért valaki
mást hibáztat. Pont jól jön neki tehát az engesztelő, aki magára
veszi majd a vádakat. Egyik hozzáállástól sem érzi magát
ténylegesen jól az adott személy, de bizonyos átmeneti
megkönnyebbülést azért mindegyik nyújt: az engesztelő attól érzi
jobban magát, ha a másik személy boldogabb, a vádaskodó
pozícióját pedig az erősíti, ha mások engedelmeskednek neki, és
magukra veszik a vádakat.
Az okoskodó stratégiát gyakorló személy elfogulatlannak,
logikusnak tűnik. A valóságban azonban az ilyen emberek érzelmileg
igencsak eltávolodottak, és ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenki
kövesse a szabályokat (ezt a típust „számítógépnek” is nevezik).
A negyedik típus, a zavarodottságot mutató személy mindig arra
vesz rá másokat, hogy ahelyett, ami ténylegesen zajlik, valami
másra gondoljanak. Irracionális ugrásokra képes a beszélgetések
során, és hajlamos elbagatellizálni a komoly dolgokat.
Satir szerint valamennyi hozzáállás esetében az történik, hogy
az önmagunk, mások és a kontextus közötti egyensúly megbomlik.
Az engesztelő kitörölte önmagát a képről, a vádaskodó nem veszi
figyelembe a másikat, az okoskodó nincs tekintettel magára és a
másikra, csak a kontextust látja maga előtt, a zavarodott pedig alig
érzékeli magát és a másikat, de szem elől téveszti a kontextust is.
Az igazi, hiteles személyiség csak az elveszett részek – önmaga,
mások vagy a kontextus – visszahozásával tudja elég biztonságban
érezni magát a megnyilvánuláshoz.
 Engesztelő
Ezt mondja: „Itt vagyok, bármit megteszek, amit csak
akarsz. Légy nyugodt, kérlek, ne húzd fel magad!”
 Vádaskodó
A vádaskodó ahelyett, hogy felelősséget vállalna, elhárítja,
és másra mutogat: „Te magad vagy a probléma.”

Számítógép/Okoskodó
A számítógép egy nagyon racionális, érzelemmentes
szerep. „Körültekintően, logikusan átgondolom az összes
lehetőséget.”
 Zavarodott
A zavarodott humorral, viccelődve mindenki figyelmét
eltereli a problémákról.

„Szerintem a legtöbb érzelmi szabályunkat

muszáj megsérteni. Például azt, hogy
»Sosem szabad megharagudnom a
szeretteimre«… Azért kell ezeket a
szabályokat megsérteni, mert embertelen
 szabályok, amelyeknek sosem lehet
megfelelni.”16
Virginia Satir

A megfelelés mint védekezés

Satir elméletei bizonyos mértékben talán Karen Horney
pszichoanalitikusnak is köszönhetők, aki korábban azt vetette fel,
hogy háromféle védekezési mód áll rendelkezésünkre: az
alkalmazkodás, az agresszió és a visszahúzódás.17 Az
alkalmazkodó személy szerinte igen erősen vágyik mások
szeretetére, és ezt olyan viselkedéssel próbálja meg elérni, amellyel
az emberek kedvében jár, eközben különösen odafigyel az
elvárásokra (angolul: „shoulds” ‒ kellene). Ezt „emberirányú
mozgás” típusú védekezésként vagy a szorongás enyhítéseként
kategorizálta. Hasonló értelmezés bukkan fel a társfüggőség
elméletében is, amely az Anonim Alkoholistáktól (AA) indult el. A
társfüggők viselkedése annyira önzetlen, erényes és végtelenül
lojális, hogy az alkoholisták „segítőket” látnak bennük, és boldogan
kihasználják megkérdőjelezhetetlen támogatásukat, hogy aztán
tovább ihassanak.

Akkor tehát lábtörlőtípus vagyok?

Nem minden ember lábtörlő, aki törődik másokkal. Ha azonban el
szoktunk gondolkodni azon, hogy gondoskodó viselkedésünk néha
fájdalmat okoz saját magunknak, vagy hogy önmagunk
elutasításának érezzük, akkor lehetséges, hogy mostanában jobban
észrevesszük a saját szükségleteinket is, ami viszont jó hír. Satir
folyamatosan éljenezne, hogy elkezdtünk önmagunkra és a saját
érzéseinkre gondolni. Biztatna, hogy kezdjük észrevenni, mikor
érezzük úgy, hogy „igent” kellene mondanunk, miközben azt
gondoljuk, hogy „nem”, és azt tanácsolná, hogy nyomjuk meg a
„szünet” gombot, mielőtt válaszolnánk. Végül pedig esetleg
figyelmeztetne, hogy amikor határokat kezdünk szabni, mások azzal
fognak vádolni, hogy mindent felforgatunk. Hát úgy legyen.
Forgassunk fel mindent!

Alapvető elméletek
A négy megküzdési stratégia:
engesztelő, vádaskodó, okoskodó, zavarodott – Virginia Satir
A három védekezési
mechanizmus:
alkalmazkodás, agresszió,
visszahúzódás – Karen Horney
Csak vicceltem!
Magda Arnold • Richard Lazarus • Theodore Millon • Roger Davis •
Aaron Beck

Emberek vagyunk, ezért automatikusan

„leolvassuk” mások reakcióit, és úgy reagálunk,
hogy az egyszerre felel meg az adott helyzetnek,
egy bizonyos szinten pedig saját aktuális
igényeinket is kielégíti. Előfordul azonban, hogy
vegyes üzenetekkel találkozunk, például egy
„viccnek” hangzó megjegyzéssel, amelyet olyan
nem verbális jelek kísérnek, amelyeket egyáltalán
nem érzünk viccesnek. Mi is történik ilyenkor?

Az olyan bántó odavetések, mint a „Csak vicceltem” vagy a „Csak

nem bevetted?” a passzív-agresszió klasszikus példái, amikor a
bántó szándékot sikerül úgy leplezni, hogy a másik fél nem tud joggal
panaszt tenni vagy visszavágni. Egy olyan valóságos erőfitogtatásról
van szó, amely szimpla baráti csevegésnek tűnik, ezért is van, hogy
bizonyos, alacsonyabb státusú emberek hasznos eszköznek tartják a
passzív-agressziót. Ha fogjuk magunkat, odaállunk, és megmondjuk
a főnökünknek, hogy egy érzéketlen zsarnok, aki túl sokat követel,
akár már szedhetjük is a sátorfánkat. Ha azonban semmibe vesszük
néhány e-mailjét, és elkésünk a megbeszélésekről, azzal a végletekig
felbosszanthatjuk, de úgy, hogy egy-egy felhúzott szemöldöknél
sokkal többet nem kapunk érte.
 Beck szerint akkor válunk passzív-agresszívvé, amikor
alkalmazkodni kényszerülünk, pedig valójában magunk
szeretnénk kézben tartani az adott helyzetet.

Ez zavarba hozott!
A passzív-agresszív „viccelődés” elszenvedői általában zavarba
jönnek, ami a kognitív érzelemelmélet úttörőjétől, Magda Arnoldtól
származó kognitív kiértékeléselmélettel magyarázható.18
Arnold megállapította, hogy amikor az életünk során új
emberekkel, eseményekkel stb. találkozunk, felmérjük, hogy azok
mennyire lehetnek előnyösek vagy ártalmasak számunkra, ami aztán
egy bizonyos érzelmet vált ki belőlünk. Richard Lazarus szerint
ilyenkor hozunk egy kognitív ítéletet (elsődleges értékelés) arról,
hogy mi is történik, és az milyen hatással lesz ránk, illetve adunk egy
érzelmi reakciót (másodlagos értékelés), vagyis egy másképp
megnyilvánuló, érzéseken alapuló választ.19 Habár Lazarus
elsődlegesnek és másodlagosnak nevezte ezeket, a sorrendjük
változhat, hiszen ezek a gondolatok és az érzések ugyanahhoz az
eseményhez kötődő információforrások.
Az események megítélését ez elég egyértelművé teszi egészen
addig, amíg egy nap az utcán sétálva valaki elbiciklizik mellettünk, és
odakiált: „Hé! Klassz a dzsekid, öcsisajt!” Reagálnánk, de az
elsődleges és másodlagos értékelési rendszerünk is össze van
zavarodva. Kognitív rendszerünk veszi a bókot, viszont az öcsisajt
megszólítás… most ez pozitív vagy negatív? A „bók” akkor tényleg
bók volt? Ekkor a másodlagos rendszerünkhöz, vagyis az
érzéseinkhez fordulunk további információkért, azok viszont mintha
egy hullámvasúton cikáznának az örömtől a megaláztatásig, majd
vissza, míg végül eluralkodik rajtunk az általános
összezavarodottság. Csődöt mondott az értékelési rendszer. Mivel az
érzéseink és a gondolataink is sugallják, hogy mi a következő teendő,
ha mindkettő „eldugul”, hirtelen döntésképtelenné válunk. Nem
vagyunk képesek megfelelő lépéseket tenni, mivel nem tudjuk, mik
volnának azok. Ez lehet az oka annak a bosszantó megnémult
állapotnak is, amely oly gyakran következik be a gyorsan tovaszálló
passzív agresszió áldozatainál.

Oké, bennem ez zajlik le, de mi a helyzet vele?

Bár a „passzív-agresszív” viselkedés valószínűleg régebben is
előfordult, az elnevezés viszonylag új keletű. Először azok az
amerikai pszichiáterek használták, akik a II. világháborút követően az
együttműködést megtagadó, ellenséges, folyton neheztelő katonákkal
foglalkoztak. Ezek a katonák passzív ellenállásra rendezkedtek be,
feladataikat zúgolódva teljesítették, ha pedig mindezzel
szembesítették őket, mindig volt valamilyen jól hangzó mentségük.
Mintegy 50 évvel később Theodore Millon és Roger Davis
pszichológusok álltak elő egy olyan elmélettel, amely érthetővé teszi,
mi is történt.20 Szerintük a probléma lényege az, hogy a passzív-
agresszív személy alapvetően össze van zavarodva saját magával és
másokkal kapcsolatban, ami furcsa módon igen hasonló a
kamaszoknál természetesnek tekinthető ingerült viselkedéshez.
Rájuk ugyanis az jellemző, hogy egyik pillanatban nagyobb
önállóságot akarnak („Hagyjatok békén!”), azután pedig szükségük
van a törődésünkre („Elviszel Benékhez?”). Hasonló zavar
manifesztálódik a passzív-agresszív emberekben, amikor igen
aktívan reagálnak mások követeléseire, viszont ennek a formája
elsősorban az ellenállás. Olyan, mint egy tökéletes ambivalencia-
roham, amely egyszerre áll meg és indul be, és talán nem meglepő,
hogy a passzív-agresszív cselekedet elszenvedője ugyanilyen
ambivalens módon érez, amikor támadás éri.
Aaron Beck, a kognitív viselkedésterápia kidolgozója szerint a
passzív-agresszívan viselkedők azt hiszik, hogy a direkt
kommunikáció katasztrofális lehet.21 Ha nyíltan kifejezik egyet nem
értésüket, azzal az autonómiájukat kockáztatják. Ez paradox, hiszen
gyakran pont egyet nem értéssel tudjuk megőrizni az autonómiánkat.
Az ilyen személyeknek az autonómiájuk megőrzése érdekében
muszáj ellenkezniük, miközben az egyetértés látszatát keltik. Beck
szerint a két kulcsfontosságú gondolat ebben a helyzetben az
„engem senki se irányítson”, illetve a „ha alkalmazkodom, az azt
jelenti, hogy nem én irányítok”. E kettő egy bizonyos engedetlenségi
állapotba kényszeríti ezeket az embereket, miközben a magukra
erőltetett engedelmesség állapotában mégiscsak képesek működni.
Képzeljük el például, hogy passzív-agresszívak vagyunk, és lesz
ma egy megbeszélés, amelyet szeretnénk kihagyni. Miközben ezt
latolgatjuk, a főnökünk elhalad az asztalunk mellett, és azt mondja:
„Gyere ám mindenképpen!” A legfontosabb most már nem az, hogy
kihagyjuk a megbeszélést, hanem az, hogy ellenszegüljünk a
főnökünknek. Lehet, hogy ott leszünk, de késünk, vagy nem visszük
magunkkal a laptopot, amelyre a hatékony teammunkához
szükségünk lenne.

Mi van, ha passzív-agresszív vagyok?

Az igazság az, hogy szinte mindenki viselkedik néha passzív-
agresszívan, mégpedig többnyire olyan helyzetekben, amikor nagyon
szeretnénk valakinek a kedvében járni, vagy az illető elismerését
kivívni. Ezzel egyidejűleg azonban tartunk attól, hogy bizonyos
mértékben ténylegesen kontrollálni fognak bennünket. A
pszichoterapeuták szerint ennek a félelem az alapja, Freud azonban
minden bizonnyal felkiáltana, hogy nem igaz, mert a düh, mégpedig
egy túlzottan kontrolláló személy miatt, aki az életünk egy korábbi
szakaszában kényszerített minket arra, hogy az ő szabályai szerint
éljünk. A félelem ugyanakkor leállította a dühöt, ahogy a külső
megfelelés is megálljt parancsol a félelemnek. „Atyaég!” –
kiálthatnánk fel ismét csak a kanapé felé közelítve…
Miért mindig velem történik ez?
Martin Seligman • Antonio Damasio • Emmy van Deurzen

Szívfájdítóan esedezve így kiáltanak fel a

pesszimisták, amikor azt látják, hogy minden jó
más emberek ölébe hullik. Szerencsére a helyzet
reménytelen, de nem súlyos – állítja Paul
Watzlawick pszichológus. A szél valójában nem
fúj mindig szembe, csak úgy tűnik. De vajon
mennyire könnyű „egyszerűen csak” másképp
látni és érezni?

Mi a pesszimizmus?
A pesszimizmus egy olyan beállítottság vagy nézőpont, amely kiszűri
az élet, a színek és a remény nagy részét a világból. Pszichológiai
értelemben egy olyan negatív gondolkodásmód, amely néhány
lehangoló feltételezésen alapul, kezdve ott, hogy „mindig csak rossz
dolgok történnek”, folytatva azzal, hogy „de velem sokkal inkább, mint
másokkal”, majd végül arra a következtetésre jutva, hogy
„valószínűleg én tehetek az egészről”. A pesszimista egyetlen esetből
sző egy „folyton és örökké” történetet, majd végül bemagyarázza,
hogy ő a hibás, tehát teljesen hasznavehetetlen, és semmi értelme
próbálkozni.
 A pesszimisták azt hiszik, hogy azért boldogtalanok, mert
rossz dolgok történnek velük, de a negatív
gondolkodásmódjuk miatt eleve arra számítanak, hogy balul
sülnek el a dolgok. Ezért a boldogtalanságuk egy része
inkább a jövőképükkel függ össze.

Elfordulás önmagunktól
Ez a reménytelenség pedig visszaüt. Nem a világ szúr ki velem,
hanem én vagyok hasznavehetetlen, aki nem érdemli meg a jó
dolgokat. Ha viszont mégis történik valami jó, akkor az biztosan csak
véletlen, egyszeri esemény, amely soha nem fog megismétlődni (és
amelyben valószínűleg nem is szabad bízni). De ahogy Freud
mondaná, ha lehetséges, ki kell törölni a tudatunkból ezeket a
gondolatokat önmagunkról, úgyhogy a pesszimista igen hamar
visszatér a világ hibáztatására. Ami persze kellemetlen, de egy
bizonyos szinten mégis elfogadhatóbb.
És mi a helyzet az optimistával?
Az optimisták eközben rózsaszínben látják a világot. Pozitív
gondolkodásmódjuk a természet – vagyis saját maguk, mások és a
világ – jóságába vetett igen erős hiten alapul. Úgy látják, hogy jó
dolgok gyakran történnek, tehát egy jó dolgot bizonyosan továbbiak
fognak követni. Ha pedig valami rossz történik, hát az pech, de
nyilván csak egy pillanatnyi megbotlás, ami egyúttal alighanem jó
tanulság is.
Nem meglepő, hogy az optimistákat egészséges önbecsülés és
a pesszimistákénál nagyobb önbizalom jellemzi. Boldogabbak náluk,
jobban teljesítenek a tanulmányaikban és a munkában, kitartóbbak,
egészségesebbek, ráadásul tovább is élnek.
Ha ez így van, akkor miért is akarna bárki pesszimistává válni? A
helyzet az, hogy senki sem akar, állítja Martin Seligman, a pozitív
pszichológia atyja. Fokozatosan sajátítottuk el ezt a szemléletmódot,
miközben folyamatosan hallgattuk, hogy milyenek vagyunk, és milyen
a világ, mígnem teljesen belénk ivódott, csakúgy, mint azok a
reklámok, amelyek megmondják, hogy melyik játékot kérjük
karácsonyra. Ha az ember a nyugati világban nő fel, ahol a
társadalmak általában igencsak individualisták, akkor minden
bizonnyal arra ösztönzik, hogy – elsősorban a környezetében élőkkel
összehasonlítva – folyamatosan megítélje magát. Nyilvánvalóan
sokan maradnak alatta az ideálisnak, és tévesen egy rakás
szerencsétlenségnek látják magukat.

Mi történt a racionalitással?
Legtöbbször racionális lényként gondolunk magunkra, akit a „tények
vezérelnek”. Ugyanakkor egy Antonio Damasio és más idegtudósok
által végzett kutatásból kiderül, hogy az érzelmeink erősen
befolyásolnak minket.22 A tudósok olyan agysérülteket vizsgáltak,
akiknél az érzelmi funkciókért felelős terület szenvedett károsodást,
és azt tapasztalták, hogy ezek az emberek egyáltalán nem voltak
képesek döntéseket hozni, még olyan egyszerű kérdésekben sem,
hogy mit szeretnének enni. Úgy tűnik tehát, hogy az érzelmeink
hívják fel a figyelmünket a személyes döntéseinkre, a kiváltott
érzelmek nagyban az elvárásainktól függnek, ezek alapját pedig a
tapasztalataink adják. „Mi is történt a múltkor, hasonló esetben? Ja,
igen, elszúrtam.” És már el is ment a kedvünk, úgyhogy jól otthagyjuk
a feladatot.

Csak van benne valami pozitívum…

A pesszimista szemléletmód a kalandra kész optimisták életére
jellemző hullámhegyek és -völgyek elkerülése szempontjából például
hasznos lehet.
Ezzel csak az a probléma, hogy a pesszimisták amúgy is az
állandó rossz hangulatra vannak berendezkedve. Az igaz, hogy ha
sosem hívjuk meg azt a helyes személyt egy italra, akkor
elkerülhetjük a pofára esést, viszont a bárba sem jutunk el soha. És
felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat azokban a pillanatokban,
amikor az optimista álma éppen összeomlik, de ez nem igazán
változtat azon a reményvesztettségen, amit magunkkal kapcsolatban
érzünk. Mivel pesszimisták vagyunk, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy a
probléma nem az ellenséges világban rejlik, hanem a magunk
hiábavalóságában.

„Nem mindig könnyű felismeri, hogy

pesszimisták vagyunk-e, és… sokkal több
ember él ennek az árnyékában, mint
gondolnánk.”23
Martin Seligman

Tanult optimizmus
A pesszimista szerencsére téved. Semmi baj nincs vele, csak ő
gondolja, hogy van. Vagyis ha sikerül megváltoztatnia néhány
szokásos gondolkodási sémáját anélkül, hogy teljesen új
személyként új életet kellene kezdenie, optimistábbá válhat. Ha a
pesszimizmus tanulható, állítja Martin Seligman, akkor az optimizmus
is. Az általa javasolt tanulási módszer szerint észre kell vennünk,
milyen reakciót vált ki belőlünk egy negatív esemény, és vitába kell
szállnunk vele. A tények valóban azok, aminek látjuk őket? Vagy
szerepet kapnak feltételezések is? Hány különböző magyarázatot
tudunk felsorolni az adott eseményre? Ha egy ismerősünk nem vesz
észre az utcán, az vajon feltétlenül azt jelenti, hogy kerül minket?
Vagy az is lehetséges, hogy késésben volt, ezért rohant, vagy
teljesen elmerült a gondolataiban? Ha sikerül lefaragni egy kicsit a
megszokott negatív gondolkodásunkból, felvillanhat előttünk némi
optimizmus, színeket, energiát és reménységet hozva magával.

A pesszimizmus értéke
A megrögzött pesszimisták nem fogadják el Seligman elgondolását
az optimizmus elsajátításáról, mivel alapvetően nem akarják
elsajátítani. Tudatában szeretnének lenni saját és mások
szenvedésének. Ebben az esetben viszont legjobban az olyan
egzisztenciális pszichoterapeuták között éreznék magukat, mint
Emmy van Deurzen, aki erről így vélekedik: „Az élet elfogadása azt
jelenti, hogy az elkerülhetetlen szenvedést, szorongást és bűntudatot,
mint a létezés lényegi részét merjük üdvözölni.”24 Van Deurzen
szerint a szenvedés emberi teljesítmény, az azt kísérő szorongás és
bűntudat pedig arra motivál, hogy mélyebben magunkba nézzünk, és
észrevegyük, min szeretnénk változtatni ahhoz, hogy igazán
hitelessé váljunk. Ássunk tehát mélyre mi is, és vizsgáljuk meg
istenigazából a szenvedést. Addig folytassuk, amíg el nem jutunk
létezésünk értelméhez, illetve mindenhez, amit ösztönösen igaznak
érzünk. Majd térjünk vissza, és meséljük el. A művészetek, az
irodalom jórészt ebből táplálkozik.

Alapvető elméletek
Pozitív pszichológia
– Martin Seligman
Egzisztenciális
pszichoterápia
– Emmy van Deurzen
Csak munka, semmi móka…

A pszichoanalitikus és gyermekorvos Donald Winnicottot lenyűgözte

a játék. Tisztában volt azzal, hogy Freud elképzelése szerint a játék
és a szimbólumok a személyiség szerkezetének (én, ösztönén,
felettes én) kifejeződései, amelyek kivetítődnek a külvilágra, de
számára ez mégsem volt teljesen megfelelő. Miközben számtalan
csecsemőt figyelt meg játék közben, arra a következtetésre jutott,
hogy egy harmadik világot teremtenek maguknak a képzelet belső és
a valóság külső világa között. Winnicott rájött, hogy a gyermekek
saját maguk felfedezésére használják ezt az átmeneti teret. A
csecsemő első alkalommal itt veszi észre önmagát.
Ennek az elképzelésnek a hátterében Winnicott azon
megfigyelése állt, amely szerint a csecsemő kezdetben tökéletes
egységben él az édesanyjával, és nem érzékeli, hogy külön lény
lenne. A kisbaba, ez az omnipotens lény azt képzeli, hogy ő teremtett
mindent, amire szüksége van, vagy amit tapasztal. Éhes, és már meg
is jelenik az édesanyja melle vagy a cumisüveg. Tökéletes! Azután
lassan kezd beszüremkedni a valóság. Néha várni kell egy kicsit az
ételre, vagy nem mindig sikerül a pelust azonnal lecserélni. Ahogy
egyre több konfrontációra kerül sor, egyfajta kötélhúzás kezdődik
meg a kisbaba és a világ között, amelyben egyik fél sem lehet igazán
győztes. (Ez talán a legelső játék.) A gyermek elkezd játszani, és
közben a képzelete segítségével a saját maga módján értelmezi a
környezetét. Ahogy értelemmel ruházza fel a világot,
megszemélyesíti azt, közben pedig megteremti és elkezdi képviselni
önmagát is. A játék teszi lehetővé számunkra, hogy kölcsönhatásba
kerüljünk a világgal, és folyamatos visszajelzést kapjunk arról, kik is
vagyunk, állítja Winnicott. Nem csoda tehát, hogy szeretjük a focit!
 A játék a képzelet (a másik világ) és a külső valóság közötti
térben zajlik. Nem azonos egyikkel sem, de tartalmat és
energiát egyaránt merít mindkettőből.

Létfontosságú képtelenségek
Persze Winnicott nem annyira a focira gondolt, mint inkább egy
krokodilos szerepjátékra vagy homokvárépítésre. Szerinte pont attól
válik akkora élménnyé a játék, hogy közben csak a gyermek által
kitalált szabályok érvényesek. A játékot nem korlátozhatják mások
szabályai vagy az, hogy mások mit gondolnak róla. Amint
megpróbáljuk a gyermeket rávenni arra, hogy alkalmazkodjon vagy
„értelmes dolgot” csináljon, azonnal tönkretesszük az egészet (már
érezzük is, hogy mindjárt jön a hiszti). Ilyenkor egy együttműködő
barátra vagy felnőttre van szükség, aki a képtelenséget, mint a
gyermek kreativitásának megnyilvánulását, elfogadja. „Na, látod!
Milyen ügyes vagy!” Ebből az örömteli visszatükröződésből alakul ki a
gyermek énérzete.
Ezért szeretjük hát a focit? Ismét csak nem. A focimeccsek
ugyanis a győzelemről szólnak. Winnicott megjegyzi, hogy pont a
játék közben kialakuló, cél nélküli állapot teszi lehetővé azt a
csodálatos érzést, amely során minden védekező mechanizmusunkat
hátrahagyva teljesen kikapcsolódhatunk. Ilyenkor vagyunk képesek
szabad, félelmektől mentes asszociációkra, a kreativitásunk
kibontakoztatására külső nyomás és célkitűzések nélkül. És ez az
oka annak, hogy néhány 21. századi cég, mint például a Facebook,
olyan nagyra tartja a játékot (saját alkalmazottai körében és a
platformján egyaránt). A játékon keresztül bejuthatunk tudattalan
lényünk kaotikus világába, ahol nem remélt kincsek várnak ránk.

„Tudom, hogy lehet úgy is virslit főzni, hogy

utánanézünk a pontos receptnek... de lehet
úgy is, hogy vesz az ember pár virslit, majd
életében először valahogy megfőzi. A
végeredmény mindkét esetben akár
ugyanaz is lehet, ennek ellenére
kellemesebb a kreatív szakáccsal élni, még
akkor is, ha a főzés néha katasztrófába
fullad, vagy furcsa lesz az étel íze, és az
ember a legrosszabbra gondol.”25
Donald Winnicott
 A játék a képzelet (a másik világ) és a külső valóság közötti
térben zajlik. Nem azonos egyikkel sem, de tartalmat és
energiát egyaránt merít mindkettőből.

„A játék a kreativitás és az elevenség örök

bizonyítéka.”26

Donald Winnicott
 „A játék pontosan azért fontos, mert a
társadalmi korlátokat és a spontán
viselkedést egyfajta tapasztalati egységbe
foglalja.”27
Csíkszentmihályi Mihály

Egyensúlyozás a szorongás és az unalom között

Nem sokkal Winnicott halála után a „labda” Csíkszentmihályi Mihály
magyar származású pszichológushoz került. Ő számos kultúrában,
amelyeket kutatott, pont a labdáról és más játékszerekről derítette ki,
hogy az ősi időkből származnak. Azt is megállapította, hogy a játék
során nem annyira önmagunk megtalálása, mint inkább önmagunk
elvesztése a lényeges, ami valahogy azzal a bizonyos célkitűzések
nélküli állapottal függ össze.
Csíkszentmihályi a szabályjátékokat vizsgálva (igen, a futballt is,
valamint más, inkább gondolkodós játékokat, például a sakkot) ezt
állapította meg: „A játék egyfajta előrehaladás. Ami az összes döntés
meghozatala után következik, amikor a »kezdjük« az utolsó, amire az
ember emlékszik.”28 Szerinte a játék meghatározott szabályok
szerinti, és nem szabályok nélküli tevékenység, a szabályokat
azonban a játékosok határozzák meg. A feszültségnek határt
szabnak a játék korlátai: a kockával csak egyestől hatosig dobhatunk.
Vagyis nem kell azon aggódnunk, hogy hetes következik, vagy rák,
vagy egy kellemetlen partner. Előre lehet tudni, hogy milyen
kimenetelei lehetnek a játéknak, és megtalálhatjuk benne az élet
számos kihívásához kapcsolódó zűrzavar és aggodalom, illetve a
semmittevés unalma közötti egyensúlyt. Ha pedig minden rosszul sül
el, kit érdekel? Végül is csak játék, nem?

Önmagunk elvesztése
Míg Winnicott személyiségünk formálódását, Csíkszentmihályi
önmagunk feloldódását látja a játékban. Amikor játszunk, a saját
cselekedeteinkre irányuló öntudatlan figyelmünk mindent felülmúl: a
többiek szemében tükröződve teljesen megszűnik saját magunk
érzékelése, és elmerülünk az aktuális tevékenységben. A valós világ
is elveszíti jelentőségét: „Amikor krikettben a dobó felkészül a
dobásra, semmi értelme megkérdezni a véleményét a vietnámi
háborúról.” A világ ilyenkor a kapura vagy az ütőterületre szűkül, a
társadalmi elvárások pedig elhomályosulnak.
Csíkszentmihályi szerint ez a létállapot olyan intenzív élvezetet
nyújt, hogy „életünk legszebb pillanataként” emlékezünk vissza rá.
Ezt az állapotot, amelyben egységben érezzük magunkat azzal, amit
éppen csinálunk, „flow-nak” nevezte, és szerinte ez az emberi
boldogság egyik kulcstényezője. Úgyhogy ezért szeretjük a focit.
Feltehetőleg.

Alapvető elméletek
A játék mint önmagunk
felfedezésének alapja
– Donald Winnicott
A „flow” mint az emberi
boldogság kulcsa
– Csíkszentmihályi Mihály
Könnyebb lenne az életem, ha önzőbb lennék?
Dorothy Rowe • Melvin Lerner

A címben megfogalmazott kérdés egy további

kérdést is felvet: mit is jelent „önzőnek lenni”. Ha
azt az alapvető jelentést feltételezzük, hogy „azt
csinálok amit akarok, ti pedig nem érdekeltek”,
azt sokan durva, nemtörődöm kijelentésnek
tartjuk. De akkor honnan jön az önzőségnek ez az
értelme? És miért tűnik úgy, hogy az „azt
csinálok, amit akarok” automatikusan maga után
vonja a második feltételezést („ti pedig nem
érdekeltek”).

A pszichológusok és a pszichoterapeuták mintha kezdenének

ezeknek a szabályoknak az eredetét illetően valamiféle egyetértésre
jutni. A gyermekeknek szocializálódniuk kell a kultúrájukba, hogy
„beilleszkedjenek” és boldoguljanak, és ne tekintsék őket
antiszociálisnak vagy csodabogárnak. Ez a szocializáció elsősorban
a szülők felelőssége, akik érzik is, hogy az ő dolguk megtanítani a
gyermekeiknek, hogy „hogyan is működik a világ”, és mit
csináljanak, hogy jó életük legyen.
Dorothy Rowe pszichológus behatóan vizsgálta, mit is jelent a
„jó” ebben az összefüggésben.29 Mintha valahogy adott lenne, hogy
a gyermekeknek meg kell tanulniuk jónak lenni, de hogy az pontosan
mit jelent, az a szabályokat felállító személytől függ. Tegyük fel, hogy
az egyik szülőnek például igen határozott vallási nézetei vannak,
vagy olyan családból származik, ahol az örömöt valahogy bűnösnek
tekintették. Hogyan befolyásolná mindez azokat a szabályokat,
amelyeket tudatosan vagy tudattalanul meghatároznak a családjuk
számára? Még a kevésbé szigorú családokban is előfordulnak
bizonyos illemszabályok az önzőséggel kapcsolatban, például „az
utolsó sütit sose vedd el” vagy „aki kér, nem kap”.

„Boldogok csak akkor lehetünk, ha nem

sokat törődünk másokkal.”30
Albert Camus

Gyorsan tanulók
A kisgyermek hamar megérti az otthoni szabályokat és a
megszegésük következményeit. A külső világ számára ezek
egyszerű szóbeli rendreutasításnak tűnhetnek, holott azáltal jutnak
érvényre, hogy a gyermek a vele járó bűntudattal együtt magáévá
teszi őket. Ha ezek a dorgálások újra és újra elhangzanak, még a
leghétköznapibb körülmények között is, a gyermek azt kezdi érezni,
hogy nem képes megfelelni: az elvárások túl magasnak tűnnek, és
attól tart, hogy folyton kudarcot fog vallani.
Ezzel egy időben ugyanakkor egy érdekes mítoszépítés is
folyik. Születésünk pillanatában nem értjük a minket körülvevő
színeket, fényt és hangokat, ezek azonban fokozatosan mind
értelmet nyernek.
Ebben segítségünkre vannak a szülők és a tanárok, de a
történetek is, amelyeket könyvekből, tévéből, filmekből,
színdarabokból ismerünk meg, illetve amelyek a kultúra legtöbb
formájában jelen vannak. Ezeknek általában ugyanaz a fő
mondanivalójuk: a jók diadalmaskodnak, a rosszakat pedig vagy
legyőzik, vagy megbüntetik. Előfordul, hogy ez nem ilyen fekete-
fehér, például akkor, amikor azt szeretnénk, ha a „rosszfiúk”
győznének (mint a bankrabló Butch Cassidy és a Sundance Kid
esetében), de ez csak akkor történik így, ha ténylegesen
egyértelművé válik, hogy ők a „jó fiúk”.
Az ilyen forgatókönyv két dologról árulkodik: először is a világ
igazságos, rendes és kiszámítható hely, másodszor pedig ha valaki
jó, akkor jó dolgok fognak történni vele. Sajnos nemcsak egyre
szilárdabban hiszünk ezekben az elképzelésekben, hanem ha
rosszul alakulnak a dolgok, az énérzékelésünket is aláássák. Ha a jó
emberek elnyerik jutalmukat (a jók győzedelmeskednek), velünk
viszont olyan dolgok történnek, amelyeket leginkább büntetésnek
élünk meg, akkor ezek szerint nem vagyunk jó emberek.

„Engedjük el azt a gyerekes rögeszmét,

fogadjuk el a véletlent, toleráljuk a káoszt,
és akkor minden a helyére kerül.”31
Tim Lott

Csak a jók lesznek depressziósak

Rowe szerint a depresszió alapfeltétele ebben hinni. Azok, akik
direkt „rosszak” és szándékosan lázadnak, valójában magabiztosak,
és egészen boldogok, még akkor is, ha esetleg önzőnek tartják őket,
mert azt csinálják, amit ők akarnak, és a saját szabályaik szerint
élnek. Ezzel szemben azok, akik igyekeznek „jók” lenni, de végül
megszegik a szabályokat (a mások által előírtakat), úgy érzik, hogy
kudarcot vallottak, és nem bizonyultak elég jónak. Ha ezek a
szabályok, akkor a többiek számára minden bizonnyal megfelelőek.
Még felnőttkorukban is azt érzik a „jó emberek” (akik próbálnak jók
lenni), hogy amikor valamilyen veszteség vagy trauma éri őket, azt
valamilyen szinten megérdemelték. Ez a büntetésük, mert nem
voltak képesek megfelelni. Rowe szerint pont attól érzik
alkalmatlannak magukat, hogy annyira erősen jók akartak lenni,
vagyis „csak a jók lesznek depressziósak”.
 Az a vélekedés, hogy a világ igazságos és kiszámítható,
megerősíti azt a tévhitünket, hogy a jók elnyerik jutalmukat, és egyre
inkább úgy érezzük, nem tudunk megfelelni. Ha azt hisszük, hogy a
világ kiszámítható, és olyan tudományos összefüggéseken alapul,
mint az ok-okozat törvénye, akkor „bizonyára” mindennek van oka,
magyarázata, többek között az élet legkeményebb kihívásainak is.
Amikor egy olyan ember, aki hisz a világ igazságosságában,
magyarázatot keres például az autóbalesetére („Miért pont velem
történt ez?”), szükségszerűen csak egyetlen következtetésre juthat:
„Nyilván megérdemeltem.”

A világ illeszkedjen a mítoszhoz

Melvin Lerner pszichológus az „igazságos világba” vetett hitünket
vizsgálva megállapította, hogy minden ellenkező bizonyíték ellenére
ragaszkodunk ehhez az elképzeléshez.32 Ráadásul még a tényeket
is képesek vagyunk megváltoztatni, hogy illeszkedjenek a
történetbe.

Ha sokszor halljuk, hogy nem szabad elvenni az utolsó

sütit, akkor az valóságos ördögi tettnek tűnhet
 Abban az 1966-os klasszikus kísérletben, amelyet Lerner
Carolyn Simmonsszal vezetett, az emberek egy olyan nőt
követhettek élő adásban, aki látszólag elektrosokkot kapott, ha a
feltett kérdésekre rosszul válaszolt. Amikor a résztvevőknek
lehetőségük volt a sokkolás leállítására, éltek is vele, amikor
azonban közölték velük, hogy nem léphetnek közbe, és ezért
tehetetlenül kellett végignézniük a nő szenvedését, elkezdtek
másként vélekedni a nő bántalmazásáról. Azt mondták, valamiért
megérdemli, valójában nem is egy ártatlan áldozat. Nem lehet az,
hiszen ez egy igazságos világ. A nő sorsa és jelleme között
valamilyen összefüggésnek kell lennie, és ha a sorsán nem tudnak
változtatni, a jellemét fogják másképp látni.
Mindannyian azt gondoljuk, hogy a helyükben mi nem ezt tettük
volna, a kutatások mégis ellentmondanak ennek. Muszáj hinnünk
abban, hogy a világ igazságos, kiszámítható, és jól felépített
törvények szerint működik, különben egy olyan kaotikus,
rémálomszerű világban élnénk, ahol bármi megtörténhet. Ami
természetesen igaz is. Ez azonban egy elviselhetetlen igazság,
úgyhogy nagymértékű tagadáshoz folyamodunk (köszönjük, Freud),
és még az önértékelésünket is beáldozzuk, nehogy csorba essen a
biztonságos és jól ismert világ mítoszán.

Ideje volna elfogadni a bizonytalanságot?

A lázadóknak – a rosszfiúknak – talán pont ezért könnyebb.
Keresztüllátnak a mítoszokon, és a saját útjukat járják egy olyan
világban, amely véletlenszerű, kaotikus, de azzal együtt élvezhető.
Ha ahelyett, hogy az eseményeket próbáljuk beleilleszteni az
általunk elképzelhető, szegényes forgatókönyvekbe, képesek
lennénk elengedni a bizonyosság szükségességét, kihajítani a
szabályokat, és megnézni, hogy mi is történik ilyenkor, valószínűleg
meglepődnénk. A „Miért pont én?” kérdésre nincs válasz.
Véletlenszerű dolgok történnek folyamatosan. Úgyhogy nyugodtan
szegjük meg a szabályokat, vegyük el az utolsó sütit, és nézzük
meg, mi történik!
Alapvető elméletek
Csak a jók lesznek
depressziósak
– Dorothy Rowe
Az igazságos világba
vetett hit
– Melvin Lerner
 2. fejezet
Miért így viselkedem?
Percenként a telefonomat nézem. Miért nem tudok
koncentrálni?
Donald Broadbent • Colin Cherry • Anne Treisman • B. F. Skinner •
Hermann Ludwig von Helmholtz

A 21. században folyamatosan zúdul ránk az

információ, így megnőtt a jelentősége annak, ha
valaki képes szelektálni, és bizonyos dolgokra
jobban odafigyelni, mint másokra. Ha igazán
racionális lények lennénk, mindig azokra az
információkra fókuszálnánk, amelyekre a
legnagyobb szükségünk van az aktuális
feladatunkhoz, mégis, függetlenül attól, hogy mi a
teendőnk, valamiért folyton a telefonunkat
nézzük. Vajon mitől ennyire ellenállhatatlan egy
telefon?

Bár mindenki tudja, mi a figyelem, ténylegesen senki sem tudja. A

figyelem lehetővé teszi, hogy egy adott ingerre koncentráljunk (a
vonzó személyre a bárban), és ne az összes többire (a többi emberre
a bárban, a bárra, a zenére vagy a poharunkban lévő italra). A
folyamatban szerepet játszik a szelektivitás, pontos működését
azonban a pszichológusok ma is kutatják. Elgondolkozunk valaminek
a jelentésén, majd elkezdünk odafigyelni rá, vagy pedig a jelerőssége
(például erős zaj) miatt ragadja meg a figyelmünket, és csak ezt
követően jut el értelmezés céljából agyunk kognitív feldolgozó
területeire?
 Az 1950-es években többek között Donald Broadbent
pszichológus és Colin Cherry tudós folytattak vitát erről a „tyúk vagy
a tojás” kérdésről.1 Broadbent azt állította, hogy először a fizikai
jellemzők jutnak be agyunk szűrőrendszerébe, míg Cherry szerint a
dolgok jelentése élvez elsőbbséget. Cherry arra hivatkozott, hogy a
nevünket mindig meghalljuk, még nagy hangzavarban is, ezt
„koktélparti-jelenségnek” nevezte el.
Freud minden bizonnyal imádná, Anne Treisman elképzelését,
miszerint az érzékszerveinkből érkező összes információ áthalad az
agy feldolgozó rendszerén, de annyira legyengítve, hogy mindez
tudattalanul megy végbe. Ebből a „felügyelet nélkül folyó áradatból”
csupán néhány dolog (például a nevünk) ragadja meg a figyelmünket.
A legújabb kutatások szerint (amelyek kevésbé a koktélokról,
mint az agyi képalkotásról szólnak) a figyelem egy dinamikus,
kompetitív rendszer. Az információfeldolgozás bármely pillanatában
figyelmünk bizonyos információkat felerősít (ezek a „győztesek”),
másokat pedig elfojt (ezek a „vesztesek”). Ez az agy többi részére is
kiterjedő folyamat két dologtól függ: a kitűzött céltól (a piros ruhás
barátnőnket keressük, tehát a többi színt figyelmen kívül hagyjuk) és
a bejövő ingerek erejétől (ilyen az üvegcsörömpölés, ami a
figyelmünket mindennél jobban megragadja).
A céljaink a „felülről lefelé” (top-down) vagy kognitív
feldolgozástól függnek, ha szomjasak vagyunk, feltűnik, hogy a
kollégánk íróasztalán van egy vizes palack. Az ilyen szelekció
endogén, mivel belőlünk ered. Ha viszont az irodában véletlenül
beverjük a sípcsontunkat a kukába, a figyelmünket a környezeti
ingerek „alulról felfelé” irányuló (bottom-up) szenzoros feldolgozása
köti le. Ez egy külső, exogén folyamat.

A koktélparti jelenség
 A rendszerben van néhány beépített hiba: a folyamat tiszta
szelektivitásából az is következik, hogy bizonyos dolgokat nem
veszünk észre, különösen, ha olyan helyzetbe kerülünk, ami térben
vagy időben zsúfolt (az információk igen nagy sebességgel
áramlanak felénk). De áldozatul eshetünk az ún. változási vakságnak
is, ilyenkor az érdeklődésünktől távol eső változásokat nem vesszük
észre. Ha megnézzük például a Micsoda nő (Pretty Woman) című
film reggelizős jelenetét, fel sem tűnik, hogy Julia Roberts kezében a
croissant titokzatos módon egyszer csak palacsintává változik. Tehát
a földrajzi térben és időben is elmulasztunk dolgokat. Megtörtént
velünk, tehát tudjuk, hogy lehetségesek ezek a tévedések.
A telefonokkal valószínűleg az a probléma, hogy az összes
figyelemelterelő dolog egyetlen kézre álló kis kütyübe sűrűsödik
össze, és ehhez még hozzájön pár addiktív agyi vegyület is.

„Bármelyik férfi, aki biztonságosan tud

vezetni egy autót, úgy, hogy közben
megcsókol egy csodaszép lányt, egészen
egyszerűen nem adja meg a csóknak a
kellően megérdemelt figyelmet.”
ismeretlen szerző

A véletlenszerű jutalmazás ellenállhatatlan

természete
Exogén szinten jön a sok kis hangjelzés: „Üzeneted érkezett” vagy
„Feltöltöttünk egy videót a tegnapi buliról”. Az ilyen exogén
ingereknek igen nehéz ellenállni. Ráadásul lehet, hogy van néhány
komolyabb endogén célkitűzésünk is: „Vajon írt a csaj? Megjött végre
az állásajánlat? Lájkolta valaki a fotómat? Visszaírt valaki
Snapchaten?” Mivel tisztában vagyunk azzal, hogy ha máshova
figyelünk, lemaradunk dolgokról, tudni szeretnénk, hogy történt-e
valami, amit elszalasztottunk.
Tegyük fel, hogy kaptunk egy üzenetet vagy egy fotót. Ez
aktiválja az agy újdonságközpontjait, mi pedig endogén opioidok
formájában megkapjuk a „jutalmunkat”, amit azonnali boldogságként
élünk meg. Ettől sokkal nehezebb lesz összeszedni a
koncentrálóképességünket, amire szükségünk lenne az értekezleten,
ahol éppen vagyunk (legalábbis testben). Ha reagálunk az
üzenetre/fotóra/vicces bakis videóra, ezért az apró
„teljesítményünkért” újabb adag dopamint kapunk − a fő jutalmazó
vegyületet −, de talán még többet is, ha belegondolunk, hogy milyen
klassz érzés másokkal kapcsolatban lenni.
A telefonok is ilyen véletlenszerű, nem garantált jutalmat adnak.
B. F. Skinner, a viselkedéstudomány atyja bebizonyította, hogy nincs
ellenállhatatlanabb a véletlenszerű jutalmazásnál (ezt „változó arányú
megerősítési tervnek” nevezte).2 Kísérletében állatokat helyezett egy
lenyomható karral felszerelt dobozba. Eleinte amikor az állat
lenyomta a kart, étel jelent meg, és az állatok amint jóllaktak,
abbahagyták a kar nyomkodását. Amikor hosszú ideig nem jött étel,
az állatok szintén leálltak a kar nyomkodásával. Amikor azonban a
kar lenyomására csak alkalmanként jelent meg étel, az állatok
folyamatosan nyomkodták. („Jött üzenet? Igen! Jött üzenet? Nem.
Jött üzenet? Jött?”)

„Az az információmennyiség, amelyet

képesek vagyunk egy adott időn belül
befogadni, véges, a kapacitásunk tehát
korlátozott.”3
 Donald Broadbent

„Tapasztalatainkat bizonyos értelemben mi

magunk hozzuk létre, tehát nem
közvetlenül egy kameraszerűen működő
folyamat határozza meg őket. Az érzékelés
inkább hasonlít egy kontrollált
hallucinációra, mint az ingerek automatikus
rögzítésére.”4
Anne Treisman

A telefonok esetében akár a Hermann Ludwig von Helmholtz

által 1894-ben leírt „rejtett figyelem” is felmerülhet.5 Helmholtz
bebizonyította, hogy miközben a tekintetünket egy bizonyos pontra
irányítjuk (az előttünk fekvő jegyzetfüzetre), vizuális figyelmünk
„titokban”, azaz a szem mozgatása nélkül, máshova is irányulhat. Ha
a telefont a látótér perifériáján helyezzük el, úgy is folyamatosan
szemmel tudjuk tartani ezt az élvezetekkel teli csodadobozt, hogy
közben rá sem nézünk.

Van ezzel bármi probléma?

Sajnos van. Ráadásul több is. Egyrészt becsapjuk magunkat, és azt
gondoljuk, hogy hatékonyan tudunk egyszerre több dolgot csinálni.
Figyelmünk korlátozott, és ha ezt a „halmazt” több feladat között kell
megosztani, akkor felszínes lesz a teljesítményünk (egyik feladatra
sem tudunk igazán odafigyelni), vagy a figyelmünk nagy része
egyetlen feladatra irányul, a többi pedig háttérbe szorul. Glenn Wilson
professzor szerint a multitasking, például amikor próbálunk
koncentrálni, miközben tudjuk, hogy jött egy e-mailünk, nagyobb
kognitív veszteséggel jár, mint a füvezés.
 Emellett a dopamin hat az agy nucleus accumbens nevű
területére. Tudósok megállapították patkányokkal végzett
kísérletekből, hogy amikor a patkányok egy kart lenyomva elektromos
jelet juttatnak közvetlenül a nucleus accumbensükbe, azzal a
dopamin hatását imitálják, amit annyira kedvelnek, hogy megállás
nélkül nyomják a kart, és még enni, aludni, párosodni is elfelejtenek.
Ezt addig folytatják, míg végül el nem pusztulnak.
2016-ban az ausztráliai Új-Dél-Wales kormánya bejelentette,
hogy aszfaltba helyezett közlekedési lámpákat fognak tesztelni,
amelyeket azok a gyalogosok is észrevesznek, akik időnként
körülnézés nélkül lépnek le a forgalmas útra. Ezek az emberek
minden figyelemfelhívó jelet ignorálnak – az elsuhanó autókat, a
motorbőgést, a hatalmas táblákat vagy a járdaszegélyt, amelyről
lelépnek. Az autók, furgonok, teherautók és motorkerékpárok nem
tudják felvenni a versenyt a telefon vonzerejével, figyelmen kívül
hagyásuk viszont hatalmas veszélyt jelent.

Alapvető elméletek
Figyelmi folyamatok
– Donald Broadbent és
Colin Cherry
Véletlenszerű jutalmak
– B. F. Skinner
Rejtett figyelem– Hermann von Helmholtz
Ötvenéves vagyok, és egy Ferrarira vágyom. Mi a
gond ezzel?
Elliott Jaques • Erik Erikson • Carl Gustav Jung • Irvin D. Yalom

Az „életközépi válság” kifejezés 1965-ben jelent

meg először Elliott Jaques pszichoanalitikus
„Death and the Midlife Crisis” (A halál és az
életközépi válság)6 című cikkében. Ezt követően
Daniel Levinson pszichológus negyven értelmiségi
férfival készített informális interjút, és
megerősítette ennek az átmeneti időszaknak a
létezését. A kifejezés gyorsan elterjedt, és a
mindennapi szóhasználat részévé vált, annak
ellenére, hogy Levinson szűk körű felmérése óta
semmilyen kutatás nem talált meggyőző
bizonyítékot az életközépi válság meglétére. Mégis
mintha kicsit aggódnánk. Probléma ez?

Elliott Jaques megfigyelte, hogy sok zseninek tartott ember – köztük

Mozart, Gauguin és Chopin – 35 és 39 éves kora között halt meg,
kutatásában tehát arra volt kíváncsi, kiemelt jelentősége van-e ennek a
kornak. Arra jutott, hogy a zsenik számára a harmincas éveik közepe-
vége meghatározó, három jól elkülöníthető csoportra oszthatók. Az első
csoportba tartozó művészek a kezdetektől nagy lángon égtek, és
csodálatos műveket hoztak létre, majd (szó szerint vagy átvitt
értelemben) 35 éves koruk körül kiégtek. A második csoport tagjai 35
éves korukig egyáltalán nem alkottak nagy műveket, a harmadik
csoportba tartozók pedig jól indultak, majd életüknek ezen a pontján a
lehető legnagyobb sebességre kapcsoltak.
Pszichoanalitikusként Jaques megfigyelte, hogy ezt a fordulópontot
nem zseni páciensei is felismerték, 35-40 éves korukban hirtelen
tudatára ébredtek életük végességének. Megérezték, hogy mennyi idő
maradt hátra, mire van még és mire nincs már lehetőségük. Fiatalként
halhatatlannak hitték magukat, az álmaik segítségével jutottak el a
jelenlegi helyzetükbe, a halál hirtelen tudatosulásával azonban ismét
foglalkoztatni kezdték őket ezek az álmok. Mire is vágytak annak
idején? Mit értek el abból? Most, hogy látszik a vég, még ha kicsit
távolabb is van, vajon lehetséges-e még mindent megcsinálni, amire
most is ugyanúgy vágynak? Vagy ennyi volt? Életük végéig ebbe az
állásba, házasságba és környezetbe lesznek beleragadva?

„Álljon meg egy pillanatra, és nézze meg jól

a fiatalkori fényképét. Hagyja, hogy elragadja
ez a szívbe markoló pillanat, és időzzön el
vele egy kicsit. Ízlelje meg az édességét és a
keserűségét is.”7
Irvin D. Yalom

Joseph Nuttin pszichológus szerint az időperspektíva kritikus

jelentőségű a motivációnk szempontjából. Ha a jövőt nyitott végűnek
látjuk, olyan célokat választunk, amelyek eléréséhez információ- és
erőforrásszerzésre lesz szükségünk. Amennyiben időben behatároltnak
látjuk a jövőt, olyan célkitűzéseink lesznek, amelyek segítenek
önmagunk és érzelmeink megértésében és helyzetünk elfogadásában.
Nem arra koncentrálunk, hogy még többet elérjünk, hanem arra, hogy
elfogadjuk, amit már elértünk, és akik vagyunk. Ez a változás abból a
felismerésből adódhat, hogy reális közelségbe került a halál, még ha
messze is van. Ugyanakkor arra is szolgál, hogy megtanuljuk a halált
nyugalommal elfogadni – ez pedig az élet egyik legnagyobb kihívása.
 Nagyszerű elmélet, a gyakorlat azonban nem ilyen egyszerű.
Előfordulhat, hogy nem érezzük elég érettnek magunkat a feladathoz,
helyette inkább tagadjuk a halál távoli jelenlétét, és elkezdjük
bizonygatni, hogy soha ilyen energikusak nem voltunk, és kamaszokat
meghazudtoló dolgokra vagyunk képesek. Ide nézzetek! Hegyet
mászok, maratont futok, egész éjjel bulizok. Istenien érzem magam!
Makkegészséges vagyok! Megmutatom nektek (és magamnak), hogy
szívemben-lelkemben milyen fiatal vagyok: sportautót veszek, fiatalabb
nővel randizok, és a hajamat is másképp fésülöm. Sarokba szorultam
és félek? Ki? Én?

A nőket is eléri az életközépi válság?

Mintha közmegegyezés lenne azzal kapcsolatban, hogy ez a hirtelen
teljesítménykényszer, illetve az idő végességétől való félelem jobban
érinti a férfiakat, mint a nőket. L. M. Tamir szerint a nők eleve
hajlamosabbak az önvizsgálatra, illetve egész életük folyamán
foglalkoznak azzal, hogy éppen mit csinálnak, merre tartanak, a
célkitűzéseiket és énérzetüket folyamatosan ehhez igazítják. Más
pszichológusok azt vallják, hogy amíg a férfiak a státus és a pénz
alapján ítélik meg a teljesítményüket, a nők a kapcsolatokat tekintik
irányadónak, és inkább azon keresztül látják magukat, hogy milyen
anyák, partnerek vagy barátnők voltak. Természetesen ők is
készíthetnek leltárt a negyvenes éveik környékén, és érezhetik úgy,
hogy a kapcsolataikban sérült az önazonosságuk, különösen, ha addig
a gyermekeikről vagy a szüleikről való gondoskodásnak szentelték az
életüket, erre a segítségre viszont már nincs többé szükség.
 Erik Erikson szerint az életük során férfiak és nők egyaránt
keresztülmennek bizonyos fejlődési szakaszokon, de az életközépi
válság különös kihívásokat állít mindenki elé. Az Erikson-féle 7.
szakasz, vagyis a felnőttkor, 40–65 éves korunk között jön el, és a
generativitás, illetve a stagnálás közötti választásról szól. A
„generativitás” az a létállapot, ami a nagyobb közösség javára és a
következő generációk jóllétére koncentrál. Erikson szerint tetteink célja
ebben az időszakban nem a zsebünk teletömése vagy a hedonista
élvezetek hajszolása kell hogy legyen, hanem az, hogy a világ jobb
hellyé váljon. Ennek a szakasznak a kihívásait ‒ karrierváltás,
magánéleti változások, az öregedés fizikai jelei ‒ arra is használhatjuk,
hogy új célokat találjunk. Ha mindez nem sikerül, előfordulhat, hogy a
stagnálás állapotába süllyedünk.

Erik Erikson 8 szakaszból álló pszichoszociális

fejlődésmodellje

1. Remény 2. Akarat 3. Szándék 4. Kompetencia

bizalom vagy autonómia vagy kezdeményezés teljesítmény vagy
bizalmatlanság szégyen vagy bűntudat kisebbrendűség
 csecsemőkor kisgyermekkor óvodáskor (3– kisiskoláskor (5–
(0–18 hónap) (18 hónap–3 év) 5 év) 12 év)

5. Hűség 6. Szeretet 7. 8. Bölcsesség

identitás vagy intimitás vagy Gondoskodás integritás vagy
szerepkonfúzió izoláció generativitás kétségbeesés
serdülőkor korai felnőttkor vagy stagnálás integritás vagy
(12–18 év) (18–40 év) felnőttkor (40– kétségbeesés
65 év)

Akkor lehet, hogy tényleg veszünk egy sportautót? Lehet.

Különösen, ha van bennünk egy kis puer aeternus, vagyis örök
gyermek. Ezt az elnevezést Carl Gustav Jung használta azokra a 40-
50 éves férfiakra, akik úgy viselkednek, mintha kamaszok lennének, és
Pán Péterhez hasonlóan örökifjúnak gondolják magukat. A puer
gyakran minden másnak árán keresi az extázist. Az új élmények, új
szerelmek, új kihívások vonzzák. Folyton mozgásban kell lennie, és ha
egy feladat vagy munka unalmas rutinrészeket is tartalmaz (melyik
nem?), akkor visszautasítja, majd új vadászmezők, elfoglaltságok után
néz.
 „Ilyenkor az a legjobb, ha a halállal
kapcsolatos gondolatokat félretesszük, és
megpróbáljuk ellensúlyozni ezt a
bizonyosságot az egyetlen tartós
boldogsággal: a saját környezetünkön belül
törekszünk jó cselekedetekre és magasabb
szintű gondolkodásra.”8
Erik Erikson

A pszichoanalitikusok szerint az eufória folyamatos hajhászása

valójában menekülés a depresszió, a fizikai lerobbanás és a stagnálás
elől. Életünk közepéhez érve az élet a maga teljes valóságában és
csúfságában fenyegetően tárul elénk, testünk kezd leépülni, megfelelő
karrier hiányában állandó pénzügyi zavar köszönthet be, és Pán
Péterhez hasonlóan magányosakká válhatunk. Jaques szerint az
életközépi válság fordulópontja az, amikor elénk tárul egy tükör, és
szembesülünk azzal, hogy kivé is váltunk. Egy puer aeternus számára
ez hasonló ahhoz, amit Dorian Gray érzett, amikor meglátta
megöregedett arcképét, miközben ő maga, a kép modellje örökre fiatal
maradt.
Felvillan előttünk a halál képe, és rájövünk, hogy mégsem vagyunk
halhatatlanok. Megpróbálhatjuk csillogó autókkal, arcfelvarrással és
hajfestéssel eltakarni a szemünket, habzsolhatjuk a „szuperkajákat” és
kondizhatunk ezerrel, a felvillanó kép mégis velünk marad. Jung és
Erikson azt javasolja, hogy nézzünk szembe vele. „Talán segíthetek
szembenézni vele – mondja az egzisztenciális pszichoterapeuta Irvin
D. Yalom. – Nem könnyű minden pillanatban teljes tudatában lenni a
halálnak. Ez olyan, mint amikor belenézünk a napba: csak egy
bizonyos ideig bírjuk.” Reménytelenül a sportautónk felé mutogatunk.
„Kedves uram – szólít meg Yalom szelíden, – bár a halál fizikailag
elpusztít minket, a halál gondolata megmenthet.” Zavartan, de hálásan
ismét csak lerogyunk arra a díványra.
Alapvető elméletek
Életközépi válság
– Elliott Jaques
Puer aeternus
– Carl Gustav Jung
Pszichoszociális fejlődés
– Erik Erikson
Általában teljesen normálisan viselkedem… miért
húzom fel magam vezetés közben?
Jaak Panksepp • Daniel Kahneman

Kétsávos úton vezetünk, és az anyósülésen ülő

partnerünkkel beszélgetünk, amikor hirtelen
elénk vág egy autó, ezért rá kell taposnunk a
fékre. Mindketten előrevágódunk, aztán vissza,
hátulról hajszál híján belénk csapódik egy másik
autó. Pár perccel később azt látjuk, hogy a vétkes
autó megáll egy kávézónál. Mit teszünk?

Valószínűleg mindannyian úgy szeretnénk válaszolni, mint az a

racionális lény, akinek magunkat gondoljuk: „Pár percre félreállnék,
hogy lehiggadjak, aztán folytatnám az utamat.” Sajnos a
pszichológusok újra és újra bizonyították: nem vagyunk olyan
fejlettek, mint hisszük, és a reakcióinkban időnként a többi
emlőséhez hasonló agyi funkcióink mutatkoznak meg, nem pedig az
emberi agy magasabb szintű kognitív képességei. A bíróságok tele
vannak a barátaik és szeretteik által „végtelenül helyesnek és
gyengédnek” tartott férfiak és nők ügyeivel, akik eszeveszett
agresszióval ugrottak neki más autósoknak.
„Olyannak tűnt, mint aki bemutat egy másik autósnak, kést hord
magánál, hogy gumikat hasítson fel, vita közben szembe köpi a
másikat vagy behúz valakinek?” – kérdezheti az ügyvéd. „Egyáltalán
nem” – felelik az ismerősök. Pedig ezekért a sérelmekért ők a
felelősek. Akkor mégis mi folyik itt?
 A vezetés közben előtörő düh olyan agresszió, amely pillanatok
alatt, mindenféle kontroll nélkül lobban lángra, még a normális
esetben békés embereknél is. Tehát amíg a „szokásos” agresszió
esetleg az illető személyiségével, gyermekkori élményeivel, a
környezeti hatásokkal vagy akár az epigenetikával (az öröklődés és
a környezet kombinációja) magyarázható, itt valami másról van szó.
Jaak Panksepp idegtudós és pszichobiológus szerint a választ az
emberi agy mélyén kell keresnünk, egészen a kéreg alatti szinten,
amely a többi emlőséhez hasonló struktúrákat és rendszereket
tartalmaz.9 Ezek anélkül, hogy tudatában lennénk, folyamatosan
dolgozzák fel a körülöttünk lévő világot, és értésünkre adják, hogy mi
biztonságos és mi nem. Panksepp szerint ezek miatt az „ősi,
evolúciós érzelmi folyamatok” miatt cselekszünk, még mielőtt
gondolkodnánk, miközben a magasabb szintű kognitív képességeink
(amelyek az agykéreg evolúciós szempontból legfiatalabb részében,
a neocortexben találhatók) abban segítenek, hogy először
gondolkodjunk és aztán cselekedjünk.
Az egyik kéreg alatti rendszerünk − ez a többi emlősnél is
megtalálható − egy sor agyi áramkörből áll, és alapvető, genetikailag
kódolt érzelmi és viselkedési tendenciákat, más szóval velünk
született „ösztönöket” vezérel.
Panksepp úgy gondolja, hogy ezek a számítógép operációs
rendszerének csak olvasható memóriában (ROM) lévő részéhez
hasonlítanak; míg a komplexebb tanulási és kognitív rendszereink
inkább a tetszőleges hozzáférésű memória (RAM) jellemzőit idézik.
A ROM-típusú agyi rendszer a RAM alapját képezi, ugyanúgy, mint
ahogy egy számítógép alapvető működése is az operációs
rendszeren alapul, és Panksepp szerint itt találhatók az „érzelmeink,
szenvedélyeink és vágyaink”.

A vezetés közben előtörő düh eszkalálódása

Kiváltó ok
(valaki bevág elénk az autópályán,
 aztán elhajt; valaki bemutat nekünk)

Tudattalan értékelés
Mi is történt? A választ az agy kéreg
alatti részének automatikus,
tudattalan áramkörei adják meg.

Beindul a DÜH áramkör

(a mediális amygdalától és
hipotalamusztól a dorzális PAG-ig
terjedő ideghálózat)

Kontrollálhatatlan düh
(szapora szívverés, libabőr,
csőlátás, eltompult hallás,
hiperventilláció)

Panksepp kísérletei hét alapvető ösztönt tártak fel: KERESÉS,

DÜH, FÉLELEM, VÁGY, GONDOSKODÁS, GYÁSZ és JÁTÉK (azért
használt nagybetűket, hogy megkülönböztesse rendszereit a szavak
mindennapi használatától). A KERESÉSI rendszer késztet minden
állatot arra, hogy a környezetében megtalálja a túléléséhez
szükséges dolgokat, ideértve a szülőket és a táplálékot is. Egyik
állatnak sem kell ezt tanulnia, ahogy a félelem, harag, fájdalom,
gyönyör vagy öröm megélését és kifejezését sem. Kísérletek
igazolták azt is, hogy a hét rendszer működése az agy megfelelő
részeinek közvetlen elektromos stimulációjával is kiváltható. A DÜH
rendszer esetében az állatok libabőrösek lesznek, fújtatnak,
morognak, és haraggal fordulnak a környezetükben veszélyesnek
ítélt jelenségek felé. A DÜH rendszer az alapja a
megmagyarázhatatlan, hirtelen erőszaknak, illetve a haragnak, ami
az erőszak enyhébb megnyilvánulása. A haragot és a dühöt is
környezeti események váltják ki, de maga az érzelem amiatt alakul
ki, hogy bizonyos típusú ingerek elérik az agy DÜH áramköreit. Még
a kisbabákból is könnyen kiválthatók ezek az érzelmek. Ha csak
néhány másodpercig leszorítjuk a karjukat, és ezzel korlátozzuk őket
a szabad mozgásban, látni fogjuk, mennyire felbőszítjük őket. A
frusztráció mellett ez a DÜH áramkör egyik kulcsfontosságú kiváltó
oka, hiszen a mozgás szabadsága és a vágyott célok elérése a
KERESÉSI áramkör részei. Úgy tűnik, hogy ez a két rendszer
szorosan összefügg egymással: a KERESÉSI rendszert akadályozó
események beindíthatják a DÜH áramkört. Panksepp példája is ezt
támasztja alá: bizonyára előfordult már velünk, hogy hirtelen haragot
éreztünk attól a frusztrációtól, hogy az automata elnyelte a
pénzünket és nem adott ki semmit. Ha éppen nem vagyunk éhesek,
vagy nem fogy el az aprópénzünk, akkor talán sikerül a neocortex
kognitív képességeit latba vetni, és megmagyarázni magunknak,
hogy a helyzet valahogy mégis megoldható. Ha azonban éhesek
vagyunk, elfogy a pénzünk, melegünk van, az automata pedig pont
ilyenkor nem működik, a DÜH rendszer egyszerűen letarolja a
kognitív, racionális rendszert.

„Amikor legközelebb haragszik valakire,

szólaljon meg belül egy kis figyelmeztető
 csengő, és kérdezze meg magától: Fáj
valami? Félek? Szégyent vagy
megaláztatást érzek? Azt fogja látni, hogy
minden esetben legalább ezek egyikét
érzi.”10
Jacques Verduin

Gyors és lassú gondolkodás

Ez a szemlélet bizonyos mértékig párhuzamba állítható Daniel
Kahneman „gyors és lassú gondolkodásával”.11 Kahneman szerint
két különböző gondolkodáshoz van hozzáférésünk, és ezeket 1. és
2. rendszereknek nevezte.

Gyors és lassú gondolkodás

(Daniel Kahneman)
1. rendszer
Gyors, intuitív, tudattalan, teljesen meggyőző,
érzelemmel teli.
2. rendszer
Lassabb, komplex, tudatos, racionális, képes
ítéletet alkotni és kalkulálni.

Sajnos a gyorsan cselekvő 1. rendszer „koherenciakereső”,

vagyis mintákat, jelentéseket keres, majd gyorsan levonja a
következtetéseket („szándékosan vágott be elém”). A 2. rendszer
lassabb, és bevethető ezeknek a következtetéseknek a
megkérdőjelezésére. Az önkontrollért ez felelős, ugyanakkor
Kahneman szerint gyakran lusta, és könnyen elfárad
(szakkifejezéssel élve ez az „egokimerülés”). Ilyen körülmények
között boldogan egyetért az 1. rendszer által levont (gyakran téves)
következtetésekkel („az az állat direkt vágott be elém”). Most pedig,
hogy egyetértünk az 1. rendszerrel, elfelejthetjük az önkontrollt.
Nemcsak érezzük, hanem egyenesen tudjuk, hogy direkt bevágott
elénk.

A DÜH kiváltása

Panksepp elismeri, hogy a fejlettebb, kognitív gondolkodás

befolyásolja az ősi, elsődleges érzelmeket, és Kahneman is úgy
látja, hogy a 2. rendszer néha hatással van az 1. rendszerre.
Ugyanakkor Panksepp rámutat arra, hogy kétirányú folyamatról van
szó: a gondolatok változtathatnak az érzéseinken, de a szimbólumok
is a gondolatok szintjén működnek, így a szimbólumok – például az
ökölrázás szimbolikus gesztusa – szintén módosíthatják az
érzéseket. Az állatoknál a túlélésüket fenyegető dolgok váltják ki az
elsődleges folyamatokat, az embernél viszont a szimbolikus
gesztusok és szavak is képesek erre. Ötvözzünk egy túlélést
ténylegesen fenyegető eseményt egy területet fenyegetővel (egy
autó bevág a mi sávunkba az autópályán), és adjuk hozzá
mindehhez azt a tényezőt, hogy a szeretteink is veszélyben vannak
(a mellettünk ülő párunk vagy gyermekünk), továbbá egy ősrégi
szimbólumot, például egy feltartott középső ujjat. Ha ehhez hozzájön
még néhány belső stresszfaktor, például fáradtság, éhség vagy akár
alacsony vércukorszint (a 2. rendszernek glükózra van szüksége!),
akkor bumm, a DÜH áramkör hirtelen teljes gőzzel beindul.

Mit tehetek ilyenkor?

Douglas Fields idegtudós, a vezetés közben előtörő düh szakértője
szerint a legjobb, ha megtanuljuk felismerni a téves riasztást.12
Amint érezzük, hogy fokozódik a stressz, tegyünk valamit, mielőtt
beindul a visszafordíthatatlan folyamat. Együnk, aludjunk,
kapcsolódjunk ki, tegyünk be valamilyen nyugtató zenét. Ha viszont
már az egyre nagyobb harag fizikai jeleit észleljük (gyorsabb
szívverés, összeszorított állkapocs), forduljunk a kifinomultabb
kognitív rendszerünkhöz (2. rendszer), hogy segítsen ellensúlyozni a
tudattalanul működő 1. rendszerből áramló feltételezéseket. Hagyjuk
abba, amit csinálunk. Tudatosítsuk magunkban, hol is vagyunk
éppen. Legtöbbünk számára ez nem könnyű, de a tudatos jelenlét
(mindfulness) gyakorlásával elsajátítható. A kaliforniai San Quentin
börtönben tartanak egy speciális belátás-meditációs tanfolyamot: az
elítéltek megtanulnak egy módszert, amelynek segítségével
felismerik a „közelgő veszély pillanatát”, vagyis amikor a harag
éppen átcsapni készül dühbe és erőszakba. Ezek a férfiak mind
életfogytiglani büntetésüket töltik, és a GRIP-program (Guiding Rage
Into Power, Dühből erőt kovácsolni) elvégzése során elsajátíthatják
azokat a képességeket, amelyek segítenek felismerni és kezelni a
bűntettükhöz vezető erőteljes impulzusokat. Az alapító Jacques
Verduin szerint három dolog történik a veszély pillanatában: minden
felgyorsul, minden felerősödik, majd következik a sajnálkozás. Ha
sikerül felismerni ezt a bizonyos pillanatot, a vezetés közben előtörő
düh, mindenféle más dühforráshoz hasonlóan, eloszlatható.

Alapvető elméletek
DÜH áramkör
– Jaak Panksepp
Gyors és lassú gondolkodás
– Daniel Kahneman
Miért vállalok el folyton ingyenmunkákat?
Abraham Maslow • Martin Seligman

Freud egyik legkorábbi elmélete az örömelv,

amely szerint a motiváltságunk mindig egy
„kellemetlen, feszültséggel teli állapotból” indul
ki, amelyet el akarunk kerülni. Más szóval minden
esetben motivációt érzünk, hogy eltávolodjunk a
fájdalomtól (fizikai fájdalomtól vagy érzelmi
feszültségtől) az öröm irányába. Elsőre nem
nyilvánvaló, hogy az ingyenmunka hogyan távolít
el bennünket a fájdalomtól, de Abraham Maslow
minden bizonnyal meg fogja adni a választ.

Maslow a humanista pszichológia atyja. Ez az irányzat sok

szempontból szöges ellentétben áll a freudi pszichoanalízissel,
különösen az ember alapvető jóságába vetett hit tekintetében. Freud
azt állította, hogy alapjában véve önző, kéjvágyó, agresszív lények
vagyunk, ezzel szemben Maslow olvasatában az emberek
alapvetően jó természetűek, és csak a fájdalom következtében
viselkednek néha rosszul. Ugyanakkor a humanista és a
pszichoanalitikus megközelítés szerint is motiváltak vagyunk a
tekintetben, hogy a fájdalomtól az öröm irányába mozduljunk el.
Maslow továbbá azt is gondolta, hogy ezt a fájdalmat általában nem
nehéz lokalizálni, mivel egy ki nem elégített szükségletből ered, azt
viszont könnyen beazonosíthatjuk.
A Maslow-féle szükséglethierarchia

„Társadalmunk minden tagjának…

szüksége van önmaga stabil, megalapozott
és általában pozitív értékelésére.”13
Abraham Maslow
 Maslow neve a szükséglethierarchiához vagy -piramishoz
kötődik, amelyben az ember öt alapvető szükséglettípusát határozta
meg. Ezek ösztönösek, és a túlélésünk, illetve az egészségünk
szempontjából nélkülözhetetlenek. A hierarchia tükrözi a
szükségletek fontossági sorrendjét, csak a legalapvetőbbek ‒ a
levegővel, vízzel, étellel és alvással kapcsolatos fiziológiai
szükségletek ‒ kielégítése után vagyunk képesek bármilyen más
szükséglet kielégítésére. A szükségletek második szintje – biztonság
és védelem – a fizikai biztonság, stabilitás és védelem utáni
vágyunkban tükröződik. Más szóval, amint tudjuk, hogy
rendelkezésünkre állnak a légzéshez, evéshez és iváshoz szükséges
erőforrások, a biztonságot fogjuk keresni. Amint ezt a szükségleti
szintet is elértük, a szeretet és a valahova tartozás válik (motiváció
szempontjából) prioritássá, vagyis elkezdünk a barátainkhoz,
családtagjainkhoz fűződő szeretetkapcsolatra koncentrálni.
A szükségletek negyedik szintjén található az önbecsülés, amely
kielégíthető belülről (ha tudatában vagyunk a képességeinknek,
teljesítményünknek és függetlenségünknek) vagy pedig kívülről (a
megítélésünk, a felénk irányuló tisztelet alapján). Maslow az
önbecsülés „magasabb formájának” tartja a belülről elért önbecsülést,
elsősorban azért, mert az függetlenebb, mint mások jóakarata vagy
véleménye, ami teljesen ellentmondásos is lehet.

Miért számít az önbecsülés?

Az 1930-as években Maslow péntek esténként a New York-i
Gramercy Park Hotelbe járt Alfred Adler pszichoanalitikus
szemináriumára. Adler azt tanította, hogy az önbecsülés hiánya
bénító kisebbrendűségi komplexushoz vezethet, és Maslow
egyetértett vele ebben, hiszen véleménye szerint is a legtöbb
pszichés probléma hátterében az alacsony önbecsülés áll.14 Amikor
nem sokra értékeljük saját magunkat, Maslow szerint
kisebbrendűségben, gyengeségben, tehetetlenségben szenvedünk.
Ez sokszor kedvtelenséghez (és depresszióhoz) vezet, vagy éppen
arra ösztönöz, hogy mindent bevessünk e kellemetlen érzések
kompenzálása érdekében. Ha nem sikerül elég nagy tiszteletet
kialakítanunk saját magunk iránt, akkor még inkább arra törekszünk,
hogy kivívjuk mások tiszteletét, legkönnyebben azáltal, hogy akár
morálisan, akár anyagilag sokra visszük.

Miután sikerül egy szükségletet kielégíteni, megérzünk egy

magasabb szintű szükségletet, és az kerül az első helyre.
Egyedül az ötödik szinten lévő önmegvalósítást nem
hiánynak érezzük, hanem továbbfejlődési lehetőségnek.

Morálisan sokféleképpen kitűnhetünk és kivívhatjuk a többi

ember tiszteletét. Ennek az egyik legkönnyebb módja, ha jó célok
érdekében önkéntes munkát vállalunk. Így a „közösség
tartóoszlopának” tartanak minket, az ezzel a pozícióval járó összes
tisztelettel együtt. Egyszerűnek tűnik: a fizikai világban végzett
cselekedeteink miatt az emberek jó véleménnyel lesznek rólunk, mi
pedig jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Maslow azonban
felhívja a figyelmünket annak a veszélyére, ha önbecsülésünket
mások véleménye alapján alakítjuk ki. Nem csupán arról van szó,
hogy a környezetünk meggondolhatja magát, hanem a nagyobb
önbecsülés ilyen módon történő elérése elzárja a
szükséglethierarchia ötödik szintjére, vagyis az önmegvalósításra
való átlépés lehetőségét. Ez ugyanis az igazi autonómia állapota,
ahol a gondolatainkat és cselekedeteinket nem a társadalom, hanem
saját értékeink alakítják. Maslow megjegyzi, hogy eddig a pontig a
különböző hiányszükségleteink hajtottak minket, és ezeknek a
kielégítésére törekedtünk folyamatosan. Amint azonban ezeket
sikerül mind kielégíteni, tisztán fogjuk látni, hogy kik is vagyunk,
ténylegesen miben hiszünk, és hogyan szeretnénk élni az életünket.
Az élet igazi értelme ugyanis nem más, mint a képességeink
maximális kibontakoztatása. A negyedik szintről felfelé nézve, ahol a
nagyobb önbizalom hiányában ideiglenesen leragadtunk, mindez
kissé nyomasztónak vagy akár szédítőnek is tűnhet. Habár Maslow
azt állítja, hogy ha leragadtunk egy bizonyos szinten, az általában
azzal függ össze, hogy gyerekkorunkban különösen nagy hiányt
szenvedtünk azokban a szükségletekben, arra is van lehetőség, hogy
mindezt megértsük, és felnőttkorunkban pótoljuk. Ha például egy
háború sújtotta országban nőttünk fel, előfordulhat, hogy felnőttként
rögeszmésen figyelünk arra, hogy a konyhánk mindennel el legyen
látva, vagy a lakásunk nagyon biztonságos legyen. Elvált szülők
gyermekeként később bizalmatlanok lehetünk a partnerünkkel. A
rendszeres gyermekkori megaláztatások hatására felnőttként
különösen alacsony lehet az önértékelésünk.

„Legalább ötféle célkitűzés van, amit alapvető

szükségleteknek is hívhatunk. Ezek röviden a
fiziológiai és biztonsági szükségletek, a szeretet, az
önbecsülés és az önmegvalósítás.”15
Abraham Maslow
 „A [mentális esemény] mindenkor kínos
feszültség következtében indul meg.”16
Sigmund Freud

Mi a helyzet a megerősítésekkel?
A legújabb kutatások szerint nem a megerősítések jelentik a járható
utat. Csábító lehet ugyan pozitív megerősítésekkel teli emlékeztető
cetliket ragasztani a fürdőszobatükörre, de ez semmivel sem
megbízhatóbb, mint más emberek véleménye. Ugyanis csak a
tudatos szintet érjük el (a hiány pedig ennél sokkal mélyebben
rejtőzik), és belső vitát vagy konfliktust idézhetünk elő („Intelligens
vagyok” kontra „Nem, nem vagy az! Egy idióta vagy!”). Senay,
Albarracín és Noguchi pszichológusok ezzel szemben arra jutottak,
hogy ha kérdéseket teszünk fel magunknak, az növelheti az
önbizalmunkat.17 Az egyik kísérletükben bizonyították, hogy amikor
anagrammák megoldására készülve a résztvevők azt a kérdést tették
fel maguknak, hogy nekiállnak-e a feladatmegoldásnak, ahelyett,
hogy kijelentették volna, hogy nekiállnak, lényegesen jobb
eredmények születtek.
Furcsa módon folyamatosan mondjuk magunknak, mire vagyunk
képesek, és mire nem, mintha egyébként nem volnánk tisztában
ezzel. Például amikor előadást kell tartanunk, ilyen gondolatok
zúdulnak ránk: „Pocsék előadó vagyok”, „Nem megy ez nekem, el
fogom szúrni”. A kérdezős módszer ezeket próbálja megragadni és
kérdésekké változtatni. „Pocsék előadó vagyok?” Ezzel elkerüljük a
konfliktust (vagy az energiánkat leszívó freudi védekezést, a
tagadást), és a kételkedés lép a helyére. Ekkor elkezdhetünk további
kérdéseket feltenni: „Mi történt a múltkori előadásom során? Melyik
részét élveztem? Hogyan küzdök meg más, potenciálisan szorongást
előidéző helyzetekkel, például a repüléssel?” Ez a módszer előcsalja
a kíváncsiságunkat, azon néhány érzelem egyikét, amellyel a félelem
legyőzhető, és az elme tudatos és a tudattalan rétegét is megszólítja.
Hosszú távon Martin Seligman elképzelései az élet három
dimenziójáról is hasznosak lehetnek. Seligman, a pozitív
pszichológia megalapítója szerint eleinte a kellemes élet a célunk,
azaz az egészséggel, biztonsággal, társasággal kapcsolatos
szükségleteink kielégítése. Majd elindulunk a jó élet irányába,
felfedezzük egyéni értékeinket, erősségeinket, és ezeket életünk
javítására használjuk. Seligman szerint ez egyúttal kiváló módszer
önbecsülésünk növelésére. Segítségével felismerjük saját
képességeinket, tehetségünket, és elköteleződünk olyan értékek
iránt, amelyeket szinte minden kultúra fontosnak tart, mint a bátorság,
a szeretet, az igazság, a mértékletesség, a bölcsesség és a
spiritualitás.
Seligman elmélete szerint végül a tartalmas élet felé hajlunk,
amelyben a beteljesülést úgy érjük el, hogy erősségeinket mások
szolgálatába állítjuk. Ezek szerint a folyamatos önkéntesség rendben
van? Lehetséges. A kérdés inkább az, hogy azért vállalunk-e
önkéntes munkát, mert kiteljesedett életünk részeként éljük meg,
vagy inkább valamiféle érthetetlen okból kényszert érzünk arra, hogy
önkénteskedjünk. A „kényszer” a freudi terminológia egyik kedvence,
ami miatt szinte biztos, hogy ismét a díványhoz visz az utunk.

Alapvető elméletek
Szükséglethierarchia
– Abraham Maslow
Az élet három dimenziója
– Martin Seligman
Miért nem mondok igazat, amikor a barátnőm azt
kérdezi: „Ebben nagyobbnak tűnik a fenekem?”
Eric Berne • René Spitz

„Ebben nagyobbnak tűnik a fenekem?” – hangzik

ez az első ránézésre teljesen őszinte ténykérdés.
A válasz ugyanakkor már szubjektív megítélés
dolga, mivel a kérdés valójában így szól:
„Szerinted nagy a fenekem?” Úgy tűnhet, hogy
egy negatív választ provokáló, udvariassági
kérdéssel van dolgunk, Eric Berne azonban a
valódi kérdésre, illetve a partnerek között zajló
„játszmára” kíváncsi.

Berne a tranzakcióanalízis kidolgozója. Ez a terápiás módszer a

kapcsolatok dinamikáját az egymással folytatott „tranzakcióinkon”,
elsősorban a párbeszédeinken keresztül vizsgálja. Berne szerint a
tranzakciók általában láncolatok formájában zajlanak (én mondom,
te mondod, én mondom…), vagyis minden válasz valójában
egyszerre egy inger is, ami egy újabb választ vált ki.
Berne szerint a kommunikáció első szabálya az, hogy addig
folyik zökkenőmentesen, amíg a tranzakciók „egymást kiegészítik”.
Ennek különleges jelentése van Berne módszertanában, és a saját
lelkiállapotunkon és a másik emberén alapul. Ha ez a két állapot
kiegészíti egymást, a tranzakcióink rendben zajlanak. Berne
olvasatában az agyunk úgy működik, mint egy videokamera, amely
élénk képekben rögzíti az eseményeket, beleértve az összes
szenzoros információt (képeket, hangokat stb.), illetve az
események során átélt érzéseket is. Ezeket a „felvételeket” az agy
tárolja, amikor pedig felidézünk egy konkrét eseményt, nemcsak
magát az eseményt hozza vissza, de pontosan ugyanúgy érzünk
majd, mint akkor. A felvételek három fő csoportba sorolhatók: szülő,
felnőtt és gyermek. Mindegyik egy-egy lelkiállapotot képvisel, és mi
ezeket váltogatjuk a mindennapi tranzakcióink során.

„A családi élet és a házasélet… éveken át

ugyanannak a játszmának a változataira
épülhetnek.”18
Eric Berne

„A játszmák a valódi átélt intimitás

pótlékai.”19
Eric Berne

Milyen állapotban vagyunk?

Berne azt állította, hogy az életünk első öt évében átélt külső
eseményekkel kapcsolatos felvételek összekapcsolódnak, és amikor
felidézzük ezeket, leginkább szülői lelkiállapotba (énállapotba)
kerülünk. A szülői állapot üzeneteit elsősorban a szülőktől tanultuk,
és például ilyen intések lehetnek közöttük, mint „Soha ne állj szóba
idegenekkel!”. Ebben a lelkiállapotban úgy gondolkodunk, érzünk és
viselkedünk, mint gyermekkorunk szülőfigurái, és leginkább
tanácsokat adunk magunknak és másoknak is.
A kisgyermekkor belső eseményei a gyermeki énállapotba
csoportosulnak. Itt rögzültek a jelentős eseményekkel kapcsolatos
érzelmi tanulságok, mint például az, hogy „A bohócok nagyon
ijesztőek” vagy „A karácsony izgalmas”. A gyermeki énállapot
gyermekkorunk létállapota, tehát ha boldog gyerekkorunk volt, ez is
egy játékos, kreatív, ötletgazdag lelkiállapot lesz.
A felnőtt állapot azokból az emlékekből táplálkozik, amiket
egyéves korunktól kezdve éltünk át. Ez a létállapot a tudatosabb
énünk, amely különbséget tesz aközött, ami elhangzik, és ami
valójában történik.
Leginkább ez az állapot van tényszerű kapcsolatban az itt-és-
most valóságával. A felnőtt lelkiállapotban információként fogjuk fel
az eseményeket, és racionális döntéseket hozunk.

Mi köze ennek a fenékhez?

Amikor Berne azt állította, hogy a kommunikáció addig zajlik
zökkenőmentesen, amíg a tranzakciók kiegészítik egymást, arra
gondolt, hogy mindkét fél komplementer állapotokból válaszol.
Például ha az A személy azt kérdezi, hogy „Hol az órám?”, és a B
személy azt válaszolja, hogy „Az éjjeliszekrényen”, ez egy
komplementer szülő-szülő tranzakció. Ha azonban a B személy azt
feleli, hogy „Mindig mindenért engem okolsz”, akkor ő átváltott
gyermeki állapotba, és a másik fél szülőjének intézi a választ (aki
mintha okolna valakit). A szülő-szülő kérdésre egy nem
komplementer gyermek-szülő válasz érkezett.

Komplementer tranzakciók

Szülő Szülő Szülő Szülő

Felnőtt Felnőtt Felnőtt Felnőtt
Gyermek Gyermek Gyermek Gyermek

A személy B személy A személy B személy

Ezek a tranzakciók komplementerek, tehát a beszélgetés
zökkenőmentesen zajlik.
 A „fenék” kérdést bárki felteheti bárkinek, de az egyszerűség
kedvéért feltételezzük, hogy egy nő kérdezi a partnerétől. Ha
mindketten felnőtt állapotban vannak, a férfi őszintén elmondhatja,
hogy az adott ruha vagy nadrág szabása nagyítja a nő fenekét.
Ebben a helyzetben azonban mindannyian vacillálunk, hiszen úgy
tűnik, hogy nem ez az igazi kérdés. Jogosan érezhetjük, hogy
többről van szó, és esetleg a nő egyáltalán nem a ruhával, hanem
saját magával kapcsolatban teszteli a férfi érzéseit. Mintha a kérdés
a felnőtt állapotból jönne, a tényleges, mögöttes kérdés azonban
esetleg a gyerek állapotból: „Még mindig szeretsz?” vagy: „Mit érzel
irántam ebben a pillanatban?”. Ha a férfi felnőttként válaszol
(„Szerintem a csíkok egy kicsit szélesítenek”), a nő, (aki a gyermeki
állapotban van) hirtelen fölkaphatja a vizet, és így reagálhat:
„Tudtam, hogy mindig is kövérnek gondoltál!” Ez a tranzakció nem
volt komplementer, és a kommunikáció ezzel be is fagyott.

Keresztezet tranzakciók

Szülő Szülő
Felnőtt Felnőtt
Gyermek Gyermek

A személy B személy

Mindnyájunknak szüksége van az érintésre

1800-ban a franciaországi Aveyron melletti erdőben találtak egy
gyermeket, aki úgy tűnt, hogy ott a vadonban nőtt fel. Meztelen volt,
koszos, és nem tudott beszélni. Nem lehetett részese semmilyen
„civilizációs” tranzakciónak, így később sem tanult meg beszélni,
illetve társadalmilag elfogadott módon viselkedni. Mintegy 140 évvel
később René Spitz végzett kutatást árvaházban nevelkedő
gyermekek körében a gyermekkori nélkülözés hatásairól, és azt
mutatta ki, hogy a személyes odafigyelés vagy gondozás hiánya
rendkívüli fejlődési zavarokhoz vezet.20 A családban nevelkedő
összes gyermek 2-3 éves korára tudott járni és beszélni, míg az
árvaházi gyerekeknek csupán 26%-a. Berne szerint az embereknek
van egyfajta „elismeréséhségük”, amit szavakkal, érintéssel vagy
akár finom gesztusokkal, például kacsintással is ki lehet elégíteni.
Minden olyan esemény, amit a gyermek személyes elismerésként él
meg, „érintésként” hat.
A pozitív érintések (ölelés) természetesen jobbak a
negatívoknál (pofon), de akár pozitív, akár negatív, érintésre
mindenképpen szükségünk van.

Játszmák
Akkor tehát ez rejlik a fenekes kérdés mögött? Lehet, hogy a
kérdező gyermeki állapota érintésre vágyik, és jaj a válaszolónak,
aki ennek nem tud megfelelni. Az is lehet, hogy még ennél is többről
van szó, nem csupán egy egyszerű oda-vissza érintésről. Ez a
tranzakció egy nagyobb játszma részét is képezheti, amelyet a
kapcsolatuk folyamán végig játszanak. Berne megfogalmazásában a
játszmák stabilizáló funkcióval rendelkező, rituális tranzakciók; egy
adott formába, egyensúlyi helyzetbe zárják a kapcsolatot. Ez az
„egyensúly” külső szemmel fájdalmasnak tűnhet. A játszmák
ráadásul mindkét fél számára „kifizetődők”, ami különösképpen
kínos és zavarba ejtő lehet a kívülállók számára.
Berne a játszmák sok különböző formáját írta le, és nem győzte
hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem szórakoztatóak: az intimitás
elkerülésétől a kábítószer-függőség eltűréséig szinte bármiről
szólhatnak. A résztvevők lépései szigorúan szabályozottak, de
valamilyen módon mindketten „nyertesek” lesznek, hiszen
megkapják a jutalmukat, amire vágynak.
A fenekes kérdés egy nagyobb játszma, például a Kopj le!
része, ahol az egyik fél addig viselkedik provokatívan a másikkal
(például tetszeleg neki a csodás fenekével), amíg a másik fél
teljesen meg nem adja magát a csábításnak. A nő ekkor egy az
egyben elutasítja a partnerét, miközben azt élvezi, hogy a férfi
kínosan érzi magát. Előfordul azonban, hogy a férfi sem olyan
ártatlan, mint amilyennek látszik, magyarázza Berne. Lehet, hogy ő
meg a Rúgj belém! játszma egy változatát játssza. Ezzel mintha egy
Ne rúgj belém! táblát hordana a nyakában, ami egyértelműen
provokál egy rúgást, amitől a „játékos” folyton azt kérdezheti: „Miért
mindig velem történik ez?” Vagy a két játékos beleszorul egy
Perpatvar játszmába, ahol folyton hibát keresnek egymásban, hogy
hangosan veszekedhessenek és csapkodhassák az ajtókat, ezzel is
elkerülve a szexuális intimitást.
A fenekes kérdés megválaszolása előtt esetleg érdekes lenne
megvizsgálni, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk, és milyen
játszmát játszunk. Majd azt is megnézni, hogy a partnerünkre mi
igaz. Az is lehet, hogy a többséghez hasonlóan nem kockáztatunk,
és egyszerűen azt válaszoljuk: „Csodásan nézel ki.”

Alapvető elméletek
Tranzakcióanalízis
– Eric Berne
Érzelmi depriváció
– René Spitz
Félek a repüléstől… mit tegyek?
Daniel Kahneman • Amos Tversky • Aaron Beck

Ez a félelem egyidős magával a repüléssel. Az I.

világháborúban, mindössze 11 évvel a Wright
fivérek 1903-as első repülése után felderítésre
kezdték használni a repülőket, és ekkor érkeztek
az első, ún. repülési neurózisról szóló jelentések.
A pilóták és a személyzet jelentős részénél
idegrendszeri tünetek jelentkeztek, például
álmatlanság és emésztési zavarok, ezért
megtagadták a repülést. A félelem és a repülés
tehát összekapcsolódott.

Úgy tűnik, az akkori repülők személyzete jogosan félt. Az 1903 és

1914 között eltelt 11 évben több mint ezer ember halt meg repülés
közben, a háborúban pedig több mint 14 ezer szövetséges pilóta
vesztette életét. A repülés gyermekcipőben járt, nem voltak még
előírások a repülőgépekre, a levegőben sokkal kevésbé voltak
stabilak (megbízhatók). Fából és vászonból készültek, ezért nehéz
volt repülni velük, a pilóták ennek ellenére csak 2-3 órás kiképzést
kaptak. A gépek teljes mértékben ki voltak szolgáltatva az időjárási
körülményeknek. 1915-ben egy szövetséges pilóta az első bevetést
követően átlagosan 11 napon belül életét vesztette, miközben a
lövészárkokban tízből kilenc katona túlélte a harcokat. Ezért a
repülést a kezdetektől fogva hihetetlenül kockázatosnak tartották. Az
1900-as években ezt valóban jól érzékelték, ám a repüléssel és a
repülőgépekkel kapcsolatos téves nézetek továbbra is élnek a
köztudatban.

Tényleges vagy csak észlelt kockázat?

Az észlelt kockázathoz félelem társul. Valószínű, hogy ha
megkérnek minket, hogy menjünk végig egy 30 méteres pallón,
amely stabilan fekszik egy mezőn, gond nélkül végigsétálunk. Ha
azonban ugyanazt a pallót 20 méteres magasságba függesztenék
fel, rettenetesen izgulnánk, hogy végig tudunk-e menni. Valójában
lehet, hogy azt mondanánk: „Kösz, inkább nem.” A feladat
nehézsége nem változott, csak a kockázatot észleljük másképp.
Lehet, hogy ebben a magasságban még egy utca szélességű pallón
sem szívesen mennénk végig, mivel a gondolatainkat most már az
esetleges katasztrófa tölti ki. A nagyobb kockázat jogosan vált ki
izgalmat. Az izgalom az életben maradásunkat szolgálja. Az észlelt
kockázat növekedése a tényleges kockázat változása nélkül,
tévesen vált ki izgalmat.

Lerövidítések
Különféle okokból kifolyólag igen rosszak vagyunk a kockázat
megítélésben. Daniel Kahneman és Amos Tversky szerint ez
leginkább azzal magyarázható, hogy az ítéletalkotás során
korlátozott számú „heurisztikát”, vagyis lerövidítést használunk, és
ezek segítségével leegyszerűsítjük a kockázatok valószínűségét
meghatározó bonyolult folyamatokat.21 Szeretünk gyorsan
gondolkodni és dönteni, majd továbblépni. Amikor azonban egy
kockázatot kell megítélnünk, a sok berögzült előítélet miatt téves
ítéletet hozunk. Az egyik ilyen a „felidézési előítélet”, ez azt jelenti,
hogy hajlamosak vagyunk túlbecsülni az egyszerűen felidézhető
események bekövetkezését. A médiában gyakran emlegetett
eseményekre, mint a repülőszerencsétlenségekre vagy a
terrorizmusra, könnyen asszociálunk (például repülőjegy-
foglaláskor). Ráadásul, ha az adott esemény érzelmi reakciót,
például iszonyatot vált ki belőlünk, még nagyobb asszociációs ereje
lesz, és a felidézési előítélet miatt „valószínűbbnek” tűnik majd.
Emiatt tartjuk sokkal valószínűbbnek a baleseti halált, mint a stroke-
ot vagy cukorbetegséget, mint kiváltó okokat. Holott stroke
következtében kétszer, cukorbetegségben pedig négyszer annyian
halnak meg, mint balesetben. (A kutatás során megkérdezettek
szerint 300-szor nagyobb a valószínűsége, hogy balesetben halunk
meg, mint hogy cukorbetegségben.)

Hibás gondolkodás
Kahneman és Tversky szerint az asszociáció erejét (a memóriából
előhívott gondolatok és érzések intenzitását) keverjük össze az
esemény bekövetkezésének gyakoriságával. A legtöbb áldozatot
követelő repülőgép-szerencsétlenség 1977-ben Tenerifén történt,
amikor a kifutópályán összeütköző két Boeing–747-esen összesen
583 ember halt meg. Ezek a szörnyűséges hírek megragadják a
figyelmünket. Pedig az Egyesült Államokban nyolcóránként halnak
meg ugyanennyien szív- és érrendszeri megbetegedésben. Ha
ezekről a halálesetekről beszámolna a tévé, azt kezdenénk hinni,
hogy mi is mindjárt szívinfarktust kapunk.
Akkor is rosszul mérjük fel a kockázatot, ha figyelmen kívül
hagyjuk az alapgyakoriságot. Vegyük például egy férfi egyetemi
hallgató tulajdonságait: rendkívül intelligens, de hiányzik belőle a
kreativitás; imádja a rendes, jól felépített rendszereket és a sci-fi
játékokat, nem mutat túl sok együttérzést más emberek iránt, és
nem erőssége az együttműködés. Nagyobb valószínűséggel fog ez
a hallgató informatikusnak/mérnöknek tanulni, vagy a
bölcsészet/társadalomtudományok érdeklik majd jobban? Ha az
elsőre tippelünk, akkor a gondolkodásunkat a reprezentativitási
heurisztika térítette el. A diákot bizonyára tipikusnak gondoljuk, és
megfeledkezünk arról, hogy a bölcsészetet és
társadalomtudományokat hallgatók létszáma lényegesen nagyobb.
Az illető egyéniségétől függetlenül tehát valószínűbb, hogy
bölcsészetet és társadalomtudományokat fog tanulni. Az
alapgyakoriság, azaz egy adott szakon tanuló hallgatók létszáma, a
valószínűség megítélése során ugyanis statisztikailag fontosabb,
mint az illető egyénisége.
 A repülőgépek esetében a balesetek aránya a járatok számához
viszonyítva lényegesen kisebb, mint a közúti közlekedésben. A
szeptember 11-i terrortámadások után olyan sok amerikai választotta
repülés helyett a sokkal veszélyesebb autózást, hogy mintegy 1500-
an lelték halálukat az utakon. A rákövetkező évben tapasztalható
hatalmas átrendeződés több millió ember esetében növelte meg a
baleset és a halál kockázatát, pedig azt gondolták, hogy azért
változtatták meg a terveiket, hogy csökkentsék a kockázatot. (A
tények kedvéért: annak a valószínűsége, hogy repülőgép-
szerencsétlenségben halunk meg 1:11.000.000, autóbaleset
esetében ez az arány 1:10.000.)

A kognitív torzítások típusai (Aaron Beck)

A kognitív torzítások típusai (Aaron Beck)

„MINDEN VAGY Fekete-fehéren látjuk a dolgokat.
SEMMI”
GONDOLKODÁS:
Egyetlen negatív eseményt katasztrófák
TÚLÁLTALÁNOSÍTÁS: sorozatának látunk.

MENTÁLIS SZŰRŐ: Kiemelünk egyetlen negatív részletet,

majd mániákusan csak azzal foglalkozunk,
míg a „valóságról” alkotott teljes képünk
sötét és megtévesztő nem lesz.
POZITÍVUMOK Elutasítjuk a pozitív tényeket, különböző
FIGYELMEN KÍVÜL okokból azt mondjuk rájuk, hogy „nem
HAGYÁSA: számítanak”.
KORAI VAGY Egy eseményt (például ha a légikísérő a
ÖNKÉNYES homlokát ráncolja) azonnal negatívan
KÖVETKEZTETÉSEK: értelmezünk, bár semmivel nem tudjuk ezt
alátámasztani.
A veszélyt katasztrofális mértékűre
KATASZTROFIZÁLÁS: nagyítjuk fel.

ÉRZELMI Feltételezzük, hogy az érzelmeink a

ÉRVELÉS: valóságot tükrözik, tehát ha érzünk valamit,
akkor az úgy is van.

„Minden egymillió repülési órára

statisztikailag kevesebb mint 2,5 baleset
jut.”
Brit Polgári Légiközlekedési Hatóság, 2008

„A tévhitek eloszlatásával
visszaszoríthatjuk a túlzó reakciókat.”22
Aaron Beck

Nem logikus. És akkor mi van?

A repüléstől való félelmet, az aviofóbiát leginkább logikával
küzdhetjük le. A legmegbízhatóbb eredményeket a kognitív
viselkedésterápia adja, amely feltételezi, hogy a félelem egy
gondolatból indul ki. Aaron Beck, a kognitív terápia (a kognitív
viselkedésterápia elődje) megalkotója szerint a probléma a különféle
reakcióláncokat elindító kognitív torzításokban rejlik. Feltételezzük,
hogy valami szörnyűség fog történni („Le fog zuhanni a repülő!”), és
ettől a gondolattól kialakul bennünk a félelem. Nyugtalanná válunk,
és fokozatosan elhatalmasodnak rajtunk a szorongás testi tünetei is.
Beck szerint az egyik probléma az, hogy a tünetek egymást
gerjesztik. A félelmetes gondolatok hatására nyugtalanná válunk,
észrevesszük, hogy reszketünk vagy felgyorsul a szívverésünk, ettől
újabb ijesztő gondolataink támadnak, ez tovább fokozza a
nyugtalanságunkat, és így tovább. Végül teljes gőzzel beindul a
harcolj vagy menekülj reakció, vagyis a csőlátás, a csökkent
hallóképesség és a nehéz légzés. Mindez még tovább növeli a
pánikérzésünket, amitől egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy
meg fogunk halni. Ha ezt a folyamatot rögtön azzal a katasztrofális
gondolattal indítjuk, hogy „Le fog zuhanni a repülő” vagy „Le fogok
esni a pallóról, és meghalok”, akkor másodperceken belül szétfeszít
minket a nyugtalanság. Ha sikerül már az elején elkerülnünk az ilyen
kijelentéseket, azzal a teljes láncreakció megelőzhető. A kognitív
viselkedésterápia segítségével megkérdőjelezhetjük a
gondolatainkat, feltételezéseinket, és nyitottá válhatunk a valós
tények iránt. A repüléstől való félelemre alkalmazott különböző
módszerek közül kettő bizonyult leginkább hatékonynak: a „negatív
gondolatoknak való ellenszegülés” (vagy más néven a „vitatkozás
saját magunkkal”), valamint a repülés folytatása. Fontos az élmény,
mert a deszenzitizáció segít a repüléssel kapcsolatos elképzelésünk
normalizálásában, és fokozatosan csökkenti bennünk a veszély
tudattalan érzékelését. Új adatok kerülnek a rendszerbe.
Mostanában több légitársaság is szervez olyan tanfolyamokat,
amelyek ezt az egész témát felölelik, a részletes, pontos
tájékoztatástól (bizonyítékok!) a relaxációs technikákon és virtuális
repülésen át egészen a tényleges repülésig, ahol az éppen zajló
eseményekről pontos magyarázatot kapunk. Napjaink
„repülőgépászai” könnyen meg tudnának győzni minket arról, hogy
mennyivel biztonságosabb ma repülni, mint annak idején, hiszen
minden információ a rendelkezésükre áll a tényleges kockázat
felméréséhez.

Alapvető elméletek
Kognitív előítéletek
– Daniel Kahneman
és Amos Tversky
 Kognitív torzítások
– Aaron Beck

„Az emberek hajlamosak katasztrofizálni, az

elképzelhető legrosszabb dologra gondolni.”23
Aaron Beck
A múlt héten veszélyes sebességgel vezettem.
Fogalmam sincs, mi volt velem.
Marvin Zuckerman • Gerben van Kleef • Daniel Siegel • Sigmund
Freud

A veszélyes sebességgel való vezetés a

pszichológusok szerint a „kockázatkereső
magatartás” kategóriájába esik, amit az érzelmi
egészségünk aktuális állapotától függően
többféleképpen is próbálnak megmagyarázni. Az
idegtudósok például találtak magyarázatokat
arra, hogy a kamaszoknak miért van nagyobb
szükségük a kockázatra, de dokumentálták a
felnőttkori kockázatvállalás eredményeként
lejátszódó agyi kémiai folyamatokat is, ami
szintén szolgálhat magyarázatul. Bárhogy is
nézzük, a veszélyes sebességgel való vezetés
ellene megy minden túlélési ösztönünknek. Freud
szerint ez rendkívül érdekes.

Természetes narkózis
A veszélyes sebességgel való vezetés legkézenfekvőbb oka az,
hogy egyszerűen élvezzük a száguldást. Az extrém sportok
szerelmesei hamar rájönnek, hogy az agy jutalmazó mechanizmusa
akkor aktiválódik, amikor olyan különösen veszélyes dolgokat
csinálnak, mint például a bungee jumping. A „jutalom” az örömet,
optimizmust és jobb közérzetet okozó dopamin nevű
neurotranszmitter formájában érkezik.
Az így átélt izgalomnak megvan azonban a hátulütője is. Marvin
Zuckerman 1983-as vizsgálata során arra a következtetésre jutott,
hogy az extrém sportok kedvelői, például az ejtőernyősök vagy a
búvárok, ugyanolyan magas szintet értek el a szenzoros
élménykeresési skálán, mint a szerencsejátékosok vagy a
drogfüggők.24 Ezzel beindult a szenzoros élménykeresésnek mint
negatív személyiségjegynek a vizsgálata. Úgy tűnik, hogy azok az
emberek, akikre ez jellemző, a fizikai, társadalmi, anyagi, sőt még a
jogi kockázatokat is semmibe véve cselekszenek. Ráadásul a
függők és a szenzoros élménykeresők agya hozzászokik a
hiperstimulációhoz, amit a drog okozta kábulat vagy a sporttal
kapcsolatos veszélyek hatására kialakuló „természetes narkózis”
jelent. Ezt követően nem tudnak már örömöt átélni az olyan
mindennapos élmények során, mint az étkezés vagy a társasági
élet. A dopaminlöket addiktívvá válik, és egyre gyakrabban lesz
szükségük hasonló élményekre, miközben a normális élet
lényegében elveszti a vonzerejét.

A hatalomról szól az egész

A hatalommal rendelkező emberek teljesen más világban élnek. A
rengeteg pénz és az ezzel elérhető háttértámogatás akkora
önbizalmat kölcsönöz nekik, hogy az gyakran arroganciába csap át.
Kevésbé van szükségük a szabályok követésére, mivel a büntetések
esetükben általában elkerülhetők, sőt hatalmuk tudatában
előszeretettel fittyet is hánynak a szabályokra. Gerben van Kleef
kutató arra volt kíváncsi, hogy ez mindkét irányba működik-e: ha a
hatalommal rendelkező emberek úgy érzik, hogy ők inkább
megszeghetik a szabályokat, a szabályok megszegésétől mi is
nagyobb hatalmat érzünk-e?25
Van Kleef kísérleteiben a résztvevők tanúi voltak mások
szabályszegéseinek, majd elmondták a véleményüket. Végignézték,
ahogy különböző emberek a földre hamuztak, beleittak mások
kávéjába vagy feltették a lábukat az asztalra. A szabályszegőkről azt
gondolták, hogy nagyobb hatalommal rendelkeznek, jobban a
kezükben tartják a dolgokat, mint szabálykövető társaik. A
szemtanúk az olyan durvaságok miatt, mint a földre hamuzás vagy
goromba beszéd, inkább döntéshozó, véleményformáló
egyéniségnek gondolták ezeket az embereket. A kutatók arra a
következtetésre jutottak, hogy „a szabályszegőkkel kapcsolatban az
a nézet, hogy azt csinálhatnak, amit akarnak”. Ha 100 km/h a
sebességkorlát, és mi 160 km/h-val megyünk, lényegében azt
jelezzük, hogy akkora a hatalmunk, hogy a törvények ránk nem
vonatkoznak.

Lehet, hogy amikor veszélyes sebességgel száguldunk,

egyszerű csak azt érezzük, hogy fel vagyunk pörögve.
Freud viszont azt gondolná, hogy a halálösztön tört fel egy
pillanatra bennünk.

Ha a jelenség „figyelemfelhívás” része ismerős, érdemes

feltenni magunknak a kérdést, hogy pontosan mi az, amit magunkkal
kapcsolatban közölni akarunk. Lehet, hogy azt akarjuk, hogy mások
azt higgyék, hatalommal rendelkezünk, ők viszont valami egészen
mást gondolnak, például, hogy felvágunk, szakszóval fogalmazva
nárcisztikusak vagyunk. A nárcisztikus emberek saját
személyiségüket mások fölé helyezik. Nem csupán azt gondolják
magukról, hogy különlegesek, hanem azt is, hogy különleges
bánásmódot érdemelnek, és a szabályok nem vonatkoznak rájuk.
Rengeteg időt és energiát fordítanak arra, hogy demonstrálják,
milyen fontosak és okosak. Mindenből a legjobbat akarják, legyen az
étel, elektromos kütyü, de még az őket körülvevő embereknek is
fontosaknak kell lenniük. Rögzült személyiségvonásként a
nárcizmusnak mind anyagilag, mind pedig szociálisan ára van.
Előfordulhat azonban, hogy az alkalmi gyorshajtás egy egyszeri
nárcisztikus reakció. Ezt egyedül mi tudjuk megállapítani.

„És a gigászoknak ezt a küzdelmét akarják

nevelőnőink elcsitítani a mennyei tente-
baba-tentével!”26
Sigmund Freud

„Az élet végcélja a halál.”27

Sigmund Freud

Vad és fiatal
Kamaszkorban, az emberi agy szempontjából 12-24 éves korunkig,
nem kell magyarázkodnunk. Daniel Siegel és más idegtudósok
szerint a fiziológiás, hormonális és a nemi szerveket érintő
változások mellett a tizenévesek agya is jelentős szerkezeti
átalakulásokon megy át.28 Bár az agy bármely életkorban képes a
változásra (ez a neuroplaszticitás), a kamaszkorban bekövetkező
változások hatására fokozódik az újdonságkeresés, a közösségben
való részvétel, az érzelmi intenzitás és a kreatív felfedezés.
 Az Erósz vagy életösztön az a hajtóerő, amely az egyén és
a faj túlélését szolgálja.

A megnövekedett újdonságkeresés oka, hogy az agy másképp

reagál a dopaminra: a kamaszok az újdonságot különösen jutalmazó
élménynek élik meg, és ezért motiváltabbakká válnak az új, akár
enyhén sokkoló élmények keresésére. Ezzel egyidejűleg
hiperracionális gondolkodást fejlesztenek ki, vagyis az agy értékelő
központjai felerősítik az élmények pozitív aspektusának jelentőségét,
a dolgok negatív kimenetelének súlyát pedig jelentéktelennek
tüntetik fel. Siegel szerint így a a 160 km/h-val való száguldásnak
csak az izgalmas részére fókuszálnak, és minimalizálják a
lehetséges árnyoldalát, hogy karambolozhatnak, és saját maguk,
illetve mások halálát okozhatják.

A halál közelsége
A kutatók megállapították, hogy néhányan azért csinálnak veszélyes
dolgokat, mert vonzza őket az a rendkívüli perspektíva, amelyből
utána egy ideig az egész életükre ráláthatnak. A veszély által
kiváltott félelem hasonló lehet, mint amit a potenciálisan halállal
végződő események vagy körülmények (betegség, természeti
katasztrófa, súlyos baleset vagy más trauma) túlélői éreznek.
Többen arról számoltak be, hogy a történések után tisztábban látták
saját életüket, magukat és a céljaikat, illetve attól fogva az életükben
mindent és mindenkit jobban megbecsültek. Tudatosult bennük a
halál közelsége: ez pont ellentétes azzal, ahogy a kamaszok
tagadják a halál lehetőségét, ugyanakkor a tényleges kockázat akár
mindkét esetben ugyanakkora lehet.

„Többé nem homályos számunkra a

kulturális fejlődés értelme. Erósz és halál,
életösztön és destrukciós ösztön közötti
harcokban nyilvánul meg, ahogyan azt az
emberi faj végigküzdi.”29
Sigmund Freud

A halálösztön
Freud szerint nem a kockázat a fontos. Az 1920-ban megjelent A
halálösztön és az életösztönök című könyvében azt írja, hogy bár
korábban helyesen állította, hogy minden mentális esemény
motivációja a kellemetlen helyzetektől az öröm felé történő
elmozdulás, valami más is közrejátszik. Azt tapasztalta, hogy a
háborúból visszatérő emberek később is átélték a rémisztő
emlékeiket. Hogyan volt ez lehetséges, és miért? Miért érezte
néhány páciense, hogy „kötelező megismételnie” az ijesztő vagy
traumatikus történéseket, akár visszaemlékezéssel, akár az
események újraélésével a terápiás kapcsolatban?
Freud arra jutott, hogy létezik egy ún. halálösztön is, amely
ugyanolyan erős, mint az életösztön, de megelőzi azt. Az életösztön
vagy Erósz aktívan védi az egyén és a teljes faj életét. Céljai: az
egészség, a biztonság, a létfenntartás és a szaporodás; olyan
pozitív érzelmekhez kapcsolódik, mint a szeretet és az
együttműködés. A halálösztön, amely a halál ókori görög
megtestesítője után a Thanatosz nevet kapta, a halál és a pusztítás
irányába hat. Olyan negatív érzelmekhez kapcsolódik, mint a
félelem, a gyűlölet, a harag és az agresszió minden formája. Freud
szerint ez a legprimitívebb hajtóerő, mert abba a szervetlen
nemlétbe juttat vissza minket, amelyből kiemelkedtünk. Az élet a
halálból, a nemlétből származik, és ellentétes azzal, vagyis
folyamatos ellenállást tanúsít, nehogy visszajusson abba az
állapotba. Terry Eagleton irodalomteoretikus úgy jellemzi a
halálösztönt, mint a „pszichoanalízis igazi botrányát”, hiszen a
halálösztön fogalmának lényege, hogy minden emberi lény
tudattalanul a saját halálára vágyik. Énünk megpróbál finomítani
ezen a vágyon, vagy teljes agresszivitását más emberek irányába
eltolni (ezért törnek ki háborúk), mégis ösztönösen vonzódunk
ahhoz, hogy visszatérjünk eredeti, szervetlen nemlétünkbe. Innen
ered a mély víz iránti ellenállhatatlan vágyunk, a védekezés nélküli
szex varázsa egy idegennel, vagy éppen az a késztetés, hogy a
gázra tapossunk. Freud figyelmeztetne minket, hogy lassan a testtel,
hiszen az önpusztításra késztető, legprimitívebb ösztönnel van
dolgunk.

Alapvető elméletek
Élménykeresés
– Marvin Zuckerman
A halálösztön
– Sigmund Freud
Miért nézek minden este sorozatokat?
Robert Kubey • Csíkszentmihályi Mihály • Robin Dunbar • Bluma
Zeigarnik

Nem vagyunk egyedül ezzel. Az iparosodott világ

legnépszerűbb szabadidős elfoglaltsága a
tévézés. Átlagosan napi három órán át nézünk
tévét, ami nagyjából a szabadidőnk felét teszi ki,
75 éves átlagéletkorral számolva ez kilenc év
tévézést jelent. A teljes műsorkínálatból
leginkább a sorozatok nem eresztenek minket.
Valójában persze mi nem hagyjuk ott az adást,
furcsa módon mégis mintha fordítva lenne. Talán
olyan ez, mint ahogy a whiskys üveg csábítja az
alkoholistát?

Nincs semmi baj a tévézéssel, kivéve, ha azt gondoljuk, hogy van.

Azok, akik naponta kevesebb mint két órát néznek tévét, egyáltalán
nem aggódnak. A „komoly fogyasztók” viszont, akik több mint négy
órán át ülnek a tévé előtt, azt kívánják, bárcsak vissza tudnának
venni ebből. Többet tévéznek, mint tervezik, mégsem képesek
egyszerűen kikapcsolni a készüléket. Robert Kubey és
Csíkszentmihályi Mihály kutatók arra jutottak, hogy ez annak
ellenére igaz, hogy a komoly fogyasztók beszámolója szerint minél
tovább tart a tévézés, annál kevésbé okoz számukra örömet.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Kubey és Csíkszentmihályi
nem arra számítottak-e, hogy a kutatás addiktív viselkedést fog
kimutatni. Ez annál is inkább így lehet, hiszen a tévénézőket
„fogyasztóknak” nevezik. Ez azzal is magyarázható, hogy számos
hasonlóságot találtak a sokat tévézők és a drogfüggők között.
Például mindkét csoport visszatérően (sikertelenül) próbálja
csökkenteni a tévénézést/droghasználatot, elvonási tüneteket mutat,
ha nem kapja meg a „drogot”, a tervezettnél gyakrabban használja,
és általában rengeteg időt szán a használatra, legyen az tévé vagy
kokain.
Kubey elismerte, hogy valóban nem volt elegendő meggyőző
bizonyítékuk annak alátámasztására, hogy a tévézés klinikailag
addiktív, mégis annyira magával ragad minket, hogy nehéz ellenállni.
Kubey és Csíkszentmihályi szerint ez azért van így, mert a tévé
teljesen leköti az orientációs reakciónkat, azt az ösztönös látási és
hallási reakciót, amelyet a környezetünkből érkező váratlan vagy új
ingerekre adunk. Ha egy csattanást hallunk, azonnal a hang
irányába fordulunk. Kubey és Csíkszentmihályi kimutatták, hogy a
csecsemők is hasonlóan reagálnak a tévére: a földön fekve is
kitekerik a nyakukat, csak hogy lássák, „mi fény tör át az ablakon”.

A kisgyerekek a vizuális és hangingerek által kiváltott

orientációs reakció miatt felfigyelnek ugyan a tévére, de ha
a tartalom nem érdekes számukra, nem fogják nézni.

A tévére tehát a régmúltban beépült mozgásérzékenység miatt

reagálunk, amelynek célja a veszélyek észrevétele és követése,
vagyis a túlélés. Ez persze elég meggyőző indok lenne arra, hogy
megnézzük, mi van abban a villódzó, zajos dobozban ott a
sarokban. De vajon miért nem kapcsoljuk ki, amikor rájövünk, hogy
nemcsak hogy nem fenyeget veszéllyel, de különösebben nem is
érdekes?

„Az orientációs reakció valamilyen váratlan

vagy új ingerre adott ösztönös vizuális
vagy auditív válaszreakciónk:ez az
evolúciós örökségünk része.”30
Kubey és Csíkszentmihályi

A kiegészítés szükségessége

A Gestalt-pszichológusok arra a szükségletünkre hívták fel

a figyelmet, hogy kiegészítsük a dolgokat, legyenek azok
történetek vagy formák. Valószínűleg itt is látjuk a teljes
formákat, még akkor is, ha a lapon hiányosan szerepelnek.

Van-e valami pozitív a sorozatnézésben?

A sorozatfüggők sokféleképpen meg tudják magyarázni, hogy miért
érdekesek, fontosak és informatívak a sorozatok. A tinédzserek
szerint betekintést engednek a felnőttek világába, ami számukra
felbecsülhetetlen információkkal szolgál. Szeretnek elgondolkozni
azon, ahogyan a különböző szereplők kezelik a sorozatban
felmerülő társadalmi konfliktusokat, és hogy ők maguk hogyan
kezelnék ezeket a helyzeteket. A sorozatok felnőtt nézőihez
hasonlóan szívesen megvitatják a jeleneteket és a szereplőket
otthon és a barátaikkal. Összességében tehát rengeteg szociális
élménnyel gazdagodnak, aminek része a tanulás, a képzelet, illetve
a műsor utáni tényleges társas együttlét a való világban.
Az ókori görög filozófus, Arisztotelész mondta ki először, hogy
az ember a „természeténél fogva társas állat”, az evolúciós
szociálpszichológusok pedig kiemelik, hogy az ember több mint
hárommillió éven át kisebb, vérségi alapú csoportokban élt.
Feltételezik, hogy a gondolkodásunk és cselekedeteink jó része a
közösségi élet problémáinak megoldására fejlődött ki. Minden nép
gazdag szókinccsel rendelkezik annak leírására, hogy egy személy
mennyire együttműködő vagy domináns; potenciális vezető, ellenség
vagy szövetséges. 1992-ben John Tooby és Leda Cosmides
kimutatták, hogy nagyon jók vagyunk a nehéz logikai problémák
megoldásában, ha például az a feladatunk, hogy füleljünk le
„csalókat” különböző társas szituációkban. Lenyűgöznek minket a
társas interakciók. Létezik egy külön elmélet is, a machiavelliánus
intelligencia hipotézise, amely szerint a főemlősök intelligenciája
elsősorban a komplex társas problémák kezelésével, és nem a
táplálékszerzéssel vagy az eszközhasználattal összefüggésben
változott az idők során.
Robin Dunbar pletykaelmélete szerint a nyelv a bonyolult
társas kapcsolatok kezelésére alakult ki, és azt segíti, hogy ezeket a
kapcsolatokat nagyobb társadalmi csoportokon belül is fenn tudjuk
tartani.31 A túlélésünkhöz tehát mindig is nagyon fontos volt
megtalálni az egymás mellett élés és az egymással való
kommunikáció eszközeit, ezért nyelvünk, viselkedésünk, csakúgy,
mint a gondolkodásmódunk, elsősorban a társas érintkezések
hatására formálódott. Dunbar elmélete pont az olyan társasági
információkra utal, amelyeket a tinédzserek a sorozatokból
gyűjtenek be.
 „Ha volt is elfogadható magyarázat a
feladat félbeszakítására,az nem jelentette
azt, hogy a résztvevők örültek volna a
félbeszakítás tényének. Ellenkezőleg.
Tiltakoztak, néha egészen vehemensen.”32
Bluma Zeigarnik

„A televízió a modern világ próbája lesz…

Vagy az általános béke új és
elviselhetetlen megzavarását fedezzük
majd fel benne, vagy a megmentő égi
sugárzást.”33
E. B. White

Ne gondoljuk, hogy mi nem lesünk el néhány hasznos ötletet

abból, ahogy a különböző hátterű és kultúrájú emberek
gondolkodnak, viselkednek, vagy ahogy a társadalmi problémákra
tekintenek és megoldják őket. Ugyanúgy, ahogy az orientációs
reakciónk is egy ősi ösztön, amelyet megragad a villódzó, zajos
tévé; a társas kapcsolatokról, interakciókról szerzett tudásunk
folyamatos bővítésének szükséglete is egyfajta evolúciós kényszer.
Még egy dolog játszhat kulcsszerepet: az emberi emlékezet
működése. 1927-ben Bluma Zeigarnik pszichológus beszámolt
több kísérlettel is megerősített tapasztalatairól: ha egy feladatot félbe
kell szakítanunk és befejezetlenül marad, 90%-kal jobban
emlékezünk majd a feladatra, mint azok, akik befejezték. Ez
magyarázza azt is, hogy a pincérek jegyzetelés nélkül is képesek
megjegyezni egy egész asztal rendelését, de mihelyt rendezik a
számlát, minden a feledés homályába merül. Az emberi agy ugyanis
nyitva hagyja azokat az „emlékfájlokat”, amelyekkel kapcsolatban
még van teendő (vagy kiderítenivaló). Zeigarnik munkássága
vezetett el az ember „folytatással” kapcsolatos hajlamának
tanulmányozásához, illetve a befejezés szükségletének elméletéhez
(ahhoz az igényhez, hogy valaminek a végére érjünk).
Nagyon nem szeretjük, ha meg kell állnunk valaminek a
közepén, és talán ez magyarázza a sorozatok vonzerejét, akár a
viktoriánus újságokban megjelenő Dickens-írások, akár a mai
televíziós sorozatok esetében. Zeigarnik azt tapasztalta, hogy
kísérleteinek résztvevői erősen tiltakoztak az ellen, hogy
félbeszakítsák őket: ha valami elkezdődött, szeretnénk tudni, mi lesz
a vége. Különösen, ha egy történet az emberi kapcsolatokról szól.
Owens, Bower és Black 1979-ben egy kísérletben felolvasták, hogy
néz ki egy nő egyetlen napja: kávét főz, orvoshoz megy, tejet vesz,
beül egy előadásra, elmegy egy buliba. Amikor a hallgatóság egy
részének azt is elmondták, hogy a nő a professzorától terhes, a
kísérleti alanyok hirtelen rengeteg emberi kapcsolatot és történetet
láttak bele a nő napjába, és az egyes eseményekre is sokkal jobban
emlékeztek, mint a kontrollcsoport tagjai. Úgy tűnik tehát, hogy
evolúciós szempontból is rá vagyunk kattanva a tévére és a soha
véget érni nem akaró történetekre. Elképesztő, hogy marad időnk
bármi másra!

Alapvető elméletek
A televízió mint addikció
– Kubey és Csíkszentmihályi
A befejezés szükséglete
– Bluma Zeigarnik
Miért viselkedem úgy a párom szülei előtt, mint
egy idióta?
Erving Goffman • Donald Winnicott • Alice Miller

Úgy hangzik, mintha tudatában lennénk, hogy

szerepet játszunk, úgyhogy először is Erving
Goffmanhoz fordulunk. Goffman ugyan
szociológus volt, gondolatai mégis alapvetően
hozzájárultak a drámaterápia kialakulásához.
Szerinte hiba volna úgy tekinteni a
személyiségünkre, mint valami organikus
dologra, az sokkal inkább egy „drámai hatás”,
amelyet egy adott jelenet vagy a kontextus idéz
elő.

Az én bemutatása a mindennapi életben című művében Goffman

arról írt, hogy amikor valaki bekerül egy idegen társaságba, a
társaság tagjai megpróbálnak minél több információt begyűjteni az
illetőről. Minél sikeresebbek ebben, annál magabiztosabbak lesznek
azzal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyuljanak újdonsült
ismerősükhöz. Ilyen információ lehet például az illető öltözködése,
akcentusa, frizurája, testtartása, arckifejezése stb. Így alkotunk képet
arról, hogy ki is ez az új személy, ugyanakkor Goffman arra is
rámutat, hogy ehhez el kell hinnünk, hogy az adott személy valóban
olyan, amilyennek mutatja magát.
Ugyanakkor az adott személy is szeretne elérni valamit. Esetleg
azt, hogy az újonnan megismert emberek nagyra tartsák, vagy
elhiggyék, hogy nagyra tartja őket, esetleg éppen az a célja, hogy
összezavarja az elképzeléseiket, és titokzatos maradjon.
(Mindhárom előfordulhat, amikor megismerkedünk a párunk
szüleivel.) Goffman szerint ez mind a kontrollról szól. A jövevény
kontrollálni szeretné a többiek viselkedését, és a róla alkotott
véleményt. Ez azt jelenti, hogy esetleg eltávolodik „természetes”
önmagától, és nagyon másnak mutatja magát, mint ahogy a
barátaival, partnerével, tanáraival, főnökével stb. viselkedik. Goffman
olvasatában az adott szituáció függvényében mindannyian szerepet
játszunk. Az „eljátsszuk, mintha” képességünket használja a
drámaterápia arra, hogy megszabadítson minket a szokásos
viselkedési mintáinktól.
Goffman nem hibáztatna minket azért, mert „furcsán
viselkedünk” a párunk szüleivel, mivel azt állítja, hogy a mindennapi
élet gördülékeny lebonyolításához ez számunkra társadalmi elvárás.
Az az elképzelés, hogy mindenki őszintén megnyilvánul, és azt
közvetíti, amit ténylegesen érez, egy optimista és szükségtelen
ideál. A jövevénynek az a dolga, hogy mindenkit boldoggá tegyen,
és „a helyzetről olyan képet fessen, amelyről úgy érzi, a többiek
legalább átmenetileg elfogadhatónak találják”. Goffman szerint erre
csakis úgy vagyunk képesek, ha elnyomjuk, amit a „szívünk mélyén
érzünk”.

Közönség előtt játszani

Az az elképzelés, hogy másnak mutatjuk magunkat, és ezzel örömet
okozunk a környezetünknek, gyakran jön elő a pszichoterápiában és
pszichoanalízisben. Átlényegülünk valakivé, akiről azt gondoljuk,
hogy a lányuk „tökéletes partnere”, mivel bőven van már
gyakorlatunk abban, hogyan kellett a saját szüleink előtt eljátszani a
tökéletes fiút. Bizonyos pszichoterapeuták azt mondanák, hogy ez
szükségszerűen igaz mindannyiunkra, mivel azzal, hogy
szeretnivalók vagyunk – ami egy szükségszerűen változó és a
„szeretnivaló” aktuális értelmezésétől függő szubjektív állapot –
bebiztosítottuk a szüleink folyamatos gondoskodását. Donald
Winnicott állította, hogy ha a szüleink „elég jó” szülők voltak, hiteles
ént alakíthattunk ki (bár nincs garancia, hogy nyomás hatására,
például amikor megismerkedünk a partnerünk szüleivel, nem
játszunk mégis szerepet).34 Egy olyan kisbaba, akinek a szülei a
saját vágyaikat a kisbaba vágyai elé helyezik, hamarosan
megtanulja elfojtani saját szükségleteit, hogy azzá az ideális
kisbabává váljon, amilyennek a szülei szeretnék. Ez a „hamis én”
kialakulásának a kezdete, ami azután olyan mértékűvé fejlődhet,
hogy az igazi én mások és lényegében az adott személy előtt is
teljesen rejtve marad. Ebben a helyzetben sikeres lehet az életünk a
tanulmányok, a karrier és az anyagiak tekintetében egyaránt,
miközben mégis szélhámosnak, csalónak érezhetjük magunkat, és
nehezünkre eshet, hogy tartalmas kapcsolatokat alakítsunk ki.
Winnicott szerint az ilyen személyből olyan szinten hiányzik már „az
elevenség”, hogy az illető azt érzi, alvajáróként éli le az egész életét.

Az élet mint egy színházi előadás

Goffman szerint a társas viselkedés egy közönség előtt,

színpadon, kellékekkel stb. játszott színházi előadás. Egy
 étterem például a színpad, ahol a pincér (színész) az étlap
(kellék) átadásával és a rendelés felvételével elindítja a
forgatókönyvet. A konyhában (színpad mögötti terület)
elkészítik az ételeket (további kellékek), amelyeket a pincér
megfelelő felhajtás (előadás) keretében kihoz, majd eltűnik
(elhagyja a színpadot). Az egész előadás középpontjában
mi vagyunk: ott ülünk a közönség soraiban. Ennél persze
bonyolultabb a dolog, mert az előadás nemcsak lejátszódik
előttünk, hanem annak mi magunk is részesei vagyunk.
Ezért ahogy mi voltunk a pincért játszó színész közönsége,
ő a mi közönségünk, amikor eljátsszuk a vendég szerepét.
Goffman szerint, ha így nézzük, a társadalmat egy
(többnyire) együttműködő színházi társulat egyetlen
hatalmas alakításának is tekinthetjük.

Téves tisztelet
Alice Miller pszichoanalitikus akkor kezdett teljes gőzzel foglalkozni
ezzel az elképzeléssel, amikor rájött, hogy milyen sok páciensével
bántak rosszul gyermekkorában, miközben az illető ragaszkodott
ahhoz, hogy a szülei jó emberek voltak, és az élete teljesen rendben
volt.35 Miller szerint ezeknél az embereknél a lojalitás az
elhanyagolástól való tudattalan félelemből ered, és a „felnőtt
gyermek” gyakran élete végéig vár a szülei szeretetére, miközben
akár még a saját jósága árán is rendíthetetlenül kiáll a szülei jósága
mellett. Minden bizonnyal ő a rossz, és megérdemli a kapott
büntetést (lásd még Dorothy Rowe elméletét, akinél hasonló
elképzelés kapcsolódik a depresszióhoz, 37–39. oldal).
Miller a terápiái során segített az embereknek feltárni és
újraértelmezni az emlékeiket. Páciensei felfedezték azokat a valódi
érzéseket, amelyeket a boldognak hitt családjuk működőképessége
érdekében félretettek. Miller szerint meg kellene szabadulnunk attól
a parancsolattól, hogy „tiszteld apádat és anyádat”, hacsak nem
eleve tiszteletre méltóan viselkednek. Máskülönben ez a gondolat
tönkreteszi a gyermekeket, mert olyan mértékben elnyomja bennük
a saját érzéseiket, hogy már nem fogják tudni, valójában mit is
szeretnek vagy szeretnének, és egész életüket
megmagyarázhatatlan bűntudat kíséri végig.

„Az én tehát, mint előadott alak, nem

organikus dolog, amelynek külön helye
van és amelynek sorsa az, hogy
megszületik, éretté válik és meghal; az én
drámai effektus, amely lassacskán jön
létre az eljátszott jelenetből...”36
Erving Goffman

Akkor ez probléma?
A hamis én lehet egy egész életen át bénító máz, de lehet csupán
egy álarc, amelyet ideiglenesen feltesz az egyébként boldog
személy, hogy olajozottabban működjenek a társas interakciói. Az
„úgy viselkedem, mint egy idióta” szituáció esetén nem élünk
tudattalanul egy hamis én mögé rejtőzve, csak alkalomadtán bújunk
álruhába, hogy megvédjük magunkat. Goffman azt mondaná, hogy
érthető módon „működő konszenzusra” törekszünk, mivel
„megpróbáljuk kontrollálni az adott helyzetről szerzett
benyomásunkat”. Azt szeretnénk, ha kedvelnének minket, nem
mindenáron, hanem mert ez lenne előnyös. Ez teljes mértékben
természetes és érthető, mégis úgy érezhetjük, hogy a jövőben az
igazi énünknek is finoman teret kell adnunk. Freud persze kíváncsi
volna, miért muszáj mások kedvében járnunk, és elirányítana minket
a megfelelő részhez.
Alapvető elméletek
Az élet mint előadás
– Erving Goffman
Hamis és igazi én
– Donald Winnicott
Miért mindig ugyanazt a márkát vásárolom?
John B. Watson • Daniel Kahneman • Paul D. MacLean

A marketing alattomos erővel hat az irracionális,

tudattalan énünkre, és már ott is egy tábla csoki
a kezünkben. A neuromarketingesek legalábbis
ezt akarják mindenkivel elhitetni, és hozzáteszik,
hogy a döntéseinkért az agyi törzsdúcok területe
a felelős. Tényleg ilyen egyszerűen működik?

A pszichológia és a reklám együttműködése 1922-ben kezdődött,

amikor a J. Walter Thompson nevű reklámcég tanácsadóként
alkalmazta a napjainkban a „viselkedés-lélektan atyjaként” ismert
John B. Watson pszichológust. Watson nem sokkal korábban vált
népszerűvé, mégpedig azzal, hogy bebizonyította: a feltételes
érzelmi reflex kiváltása állatoknál és embereknél is lehetséges.
Pavlov elméletéből indult ki, amely szerint egy bizonyos ingerre
reagálva a kutyákat rá lehet venni, hogy egy adott módon
viselkedjenek. Watson rámutatott, hogy egy bizonyos ingerre
reagálva az embereket pedig rá lehet venni, hogy adott módon
érezzenek. Nagy előrelépést jelentett ez a kutatásban, és amikor
Watsont botrányos válása miatt kirúgták a Johns Hopkins
Egyetemről, a J. Walter Thompson – a világ egyik legnagyobb
reklámügynöksége – boldogan alkalmazta.

A tényleges tulajdonságok nem számítanak

Watson feladata az volt, hogy dolgozza ki, hogyan lehetne a
pszichológia segítségével vásárlásra ösztönözni az embereket.
Egyik kísérletében, amelyet ennek szellemében végzett, a
márkahűség erejét vizsgálta (habár ez a kifejezés akkor még nem
létezett). Dohányosokat kért meg, hogy azonosítsák be a különböző
cigarettamárkákat, amelyeket megkóstolnak, ám kísérleti alanyai
még a saját márkájukat sem tudták kiválasztani. Behaviorista lévén
Watson meglepődött: azt feltételezte, hogy az emberek az íz és a
fiziológiai hatás alapján kondicionálódnak a saját választott
márkájukra. Ehelyett az derült ki, hogy a márka érzéseket,
érzelmeket vált ki a fogyasztóban, vagyis az emberek nem a
tulajdonságaik, hanem a „hangulatuk” miatt veszik meg a
termékeket. Watson azzal érvelt, hogy a fogyasztók előzetesen
kondicionált jellemvonásokkal rendelkeznek (például vonzódnak a
mosolygó arcokhoz vagy a szép tájakhoz), a reklámozóknak pedig
egyszerűen csak ki kell ezt használniuk. Tehát ahelyett, hogy a
cégek a termékek tulajdonságaira koncentrálva próbálnák eladni
őket, olyan üzeneteket kell közvetíteniük, amelyek a fogyasztóik
pszichológiai jellemvonásaira hatnak.

A hármas agy
 Az emberi agy az evolúció folyamán alakult ki. Legrégebbi
részét a törzsdúcban található struktúrák képezik. A
limbikus rendszer az emlősökre jellemző struktúrákat
tartalmaz, a neocortex jelentősége pedig először a
főemlősöknél mutatkozott meg.

„Megértettem, hogy ugyanolyan izgalmas

egy új termék eladási görbéjének
alakulását figyelni, mint az állatok vagy az
ember tanulási görbéjét.”37
John B. Watson

Watson olvasatában a sikeres márkák a fogyasztók

kondicionált, nem veleszületett, vágyaiban szereplő képeket vagy
személyiséget sugallnak, ilyen például a vágy az előkelő státusra
vagy a gazdagságra. A JWT egyik ügyfele, a Maxwell House kávé
mesés háttérrel készítette el reklámjait, az egyikben Lily Langtry
színésznő egy szivarozó, szmokingos-csokornyakkendős férfi
társaságában szürcsölgeti Maxwell House kávéját a gyertyafényben
úszó vacsoraasztalnál. Itt már nem a termékről volt szó, a reklámok
sokkal inkább arra fókuszáltak, amit a termék megvásárlása elárult a
fogyasztóról.

Ösztönösen gyorsan döntünk

Watson egyértelműen ráérzett valamire: az agyunk úgy működik,
hogy tudattalan szinten vannak bizonyos előítéleteink. Ez nem Freud
elképzelése a tudattalanról (habár esetleg ő vitatkozna, hogy mégis
az), hanem az, amit a mai pszichológusok és idegtudósok tartanak
„tudattalannak”. Ez a Kahneman-féle villámgyors 1. rendszer, amely
másodpercenként mintegy 10 billiárd számítást képes elvégezni,
miközben igencsak kevés gondolatot továbbít a tudatos énünk felé
megfontolásra. Gyorsan kell „gondolkodnia”, ehhez pedig a
legrövidebb utakat használja, amelyek az agy minden szintjén
működnek.

Neocortex
Az agy legújabb része.
A nyelvért és a tudatosságért felelős.
Lehetővé teszi a komplex gondolkodást.
Felülbírálja az agy többi részének döntéseit.

Érzelmi agy
Érzelmi válaszokat ad.
Az információkat összekapcsolja a memóriával.

Törzsdúc
Az agy legrégebbi része
Az automatikus életfunkciókat irányítja.
Az alapvető szükségletekért felelős.
Nem érti a nyelvet.

Az idegtudósok megpróbálták leegyszerűsíteni számunkra az

emberi agy alapvető működését, ezért annak három fő feldolgozó
területét a „hármas agyként” ismert modellben foglalták össze. A
modellt Paul D. MacLean találta ki azzal a céllal, hogy bemutassa:
az emberi agy az evolúció során fejlődött ki, és az agy három
különböző kora egymás fölött helyezkedik el.38 A legősibb, a legalsó
a „hüllőagy” vagy agytörzs: ez irányítja az automatikus életfunkciókat
(például a légzést), és az alapvető szükségletekért, az evésért,
ivásért, párosodásért, lényegében a túlélésért felelős. Az agynak ez
a része nem tanul a saját hibáiból, leginkább merevnek,
kényszeresnek mondható. Befogadja a szenzoros információkat, de
a nyelvet nem ismeri (vagyis nem reagál a reklámokban szereplő
szövegekre).
E fölött helyezkedik el az érzelmi agy vagy „limbikus rendszer”,
amely minden emlősben közös. Érzelmi válaszokat ad az ingerekre,
elmozdít minket a fájdalmas dolgoktól a kellemesebbek irányába, és
azzal, hogy az információkat összekapcsolja a memóriával, segít
tanulni a tapasztalatokból („hmm… ez finom volt, máskor is eszem
ilyet”).
Legfelül található a neocortex, amely evolúciós szempontból az
agy legújabb része. Minden emlős agyában megtalálható, de
általában elég kicsi, kivéve az embert, akinél ez teszi ki az agy
térfogatának 76%-át. Ez a rész felelős a nyelvért és a tudatosságért,
lehetővé teszi a komplex gondolkodást, a számolást és – ami ennél
is fontosabb – az agy többi részéből érkező döntések felülbírálatát.
Adott esetben képes hatástalanítani az előítéleteket (ez a
Kahneman-féle 2. rendszer). A marketingeszközök azonban jóval
hamarabb döntésre bírnak minket, a neuromarketing pedig állítólag
minden egyes termék esetében pontosan meg tudja mondani,
hogyan kell ezt elérni.

A neuromarketing képes az agy manipulálására?

A neuromarketing rengeteg eszközt, például agyi képalkotó
eljárásokat, szemkövetést, arckódolást, biológiai visszajelzést bevet
annak kiderítésére, hogy az emberek igazából hogyan reagálnak a
termékekre, tehát nem arra kíváncsi, hogy minderről mit mondunk
(ugyanis az derült ki, hogy a piackutatóknak nem mindig mondunk
igazat). Azt állítják, hogy az így kapott információkból, az agy
akaratlan válaszaiból, meg tudják mondani, mennyire lesz sikeres a
termék. Néhány neuromarketinges szakember szerint ezek alapján a
marketingnek közvetlenül az agy legalsó szintjét, vagyis a törzsdúcot
kell megcéloznia, mivel az a válaszadás első szintje, itt születnek (az
impulzusvásárlás alapját képező) gyors döntések. A reklámozók
tehát képekbe kódolt (vagyis nem szövegalapú) üzenetekkel
bombázzák a törzsdúcot (hiszen a törzsdúc nem tud olvasni).
Történeteket mesélnek (mivel a törzsdúc nem tud különbséget tenni
a valóság és a kitalált történetek között), eközben pedig a velünk
született önzésre, valamint a fájdalomtól az öröm felé való
elmozdulásra építenek. Szembeötlő módon, nyilvánvalóan ragadják
meg a figyelmünket.

„„Nem a szemünkkel, hanem az agyunkkal

látunk.”39
Paul Bach-y-Rita

A hüllők szokásokat alakítanak ki?

A hüllőagy rávehet minket arra, hogy levegyük a polcról a kedvenc
csokinkat, az érzelmi agy pedig jó eséllyel még rá is erősít: „Ezt
imádom!”, mielőtt esetleg második reakcióként bűntudatot keltene
(az ár, a kalóriák vagy valami hasonló miatt), és hezitálni kezdene. El
is jutunk szépen a pénztárig anélkül, hogy valamilyen racionális
válasz felmerülne. Talán pont ezért tűnik hazaérve gyakran
érthetetlennek az impulzusvásárlás. A megszokott vásárlásokban
azonban rejlenek olyan egyéb tényezők is, amelyek a törzsdúc
„döntéseit” megerősítik. Az újdonságoktól ugyanis ösztönösen
tartunk. Megragadják a figyelmünket, de jelenthetnek veszélyt is („Az
az ismeretlen csíkos állat veszélyes vagy nem?”), lelassítanak
bennünket, ami viszont problémát okoz, ha több millió adattal van
dolgunk, úgyhogy a már leellenőrzött információk nagyobb
biztonságot nyújtanak. Azt is szeretjük, ha a dolgok az elvárásaink
szerint alakulnak: a bolt megvásárolható élelmiszerekkel van tele, és
nem élő állatokkal, a szülinapi zsúr kellemes, nem pedig egy
megmérettetés. Ha bejön, amire számítunk, nem fenyeget minket
veszély, ezért nem is indul be a vészreakciónk. Biztonságban
érezzük magunkat. Az ember idegrendszere pedig – beleértve az
agy összes részét – imádja a biztonságérzetet (vagy a zavartalan
homeosztázist). Ez végső soron meg is magyarázza, miért esik
olyan jól az első falat a kedvenc csokinkból.

Alapvető elméletek
Kondicionált
érzelmi válaszok
– John B. Watson
A hármas agy
– Paul D. MacLean
3. fejezet
Más emberek
Miért nem jön szembe a Nagy Ő?
Erich Fromm

Bizonyára ez az egyik leggyakoribb és

legmélyebbről jövő kérdés. Hiszen úgy tűnik, a
szerelmet megtalálni könnyű. Ha megnézzük az
online társkereső hirdetéseket, a szerelem
keresése pont olyannak látszik, mint a
házvásárlás: minél többet meg kell nézni, főleg az
igényeinknek megfelelőek közül, és így biztosan
meg is találjuk a tökéletest. Látszólag az
adatokról szól az egész. Meg kell adni, mit
keresünk, nem szabad feladni, és minden jóra
fordul. Akkor csak az a baj, hogy nem
próbálkozunk elég kitartóan?

Erich Fromm pszichoanalitikus a szívéhez kapna ettől a

megközelítéstől, pedig a szeretet témakörének egyik szakértője volt.
A szeretet művészete című 1957-ben megjelent könyvében azt
állította, hogy teljesen rosszul gondolkodunk: az egész kultúránk a
vásárlókedvre épül, azt hisszük, hogy ha elég sok kirakatot
megnézünk, biztosan megtaláljuk a tökéletes személyt. Fromm
szerint ez számos furcsa feltételezésen alapul, nem utolsósorban
azon, hogy a másik személy egy vágyott „tárgy”. Mintha azt
állítanánk, hogy az igaz szerelem akkor következik be, amikor két
személy úgy érzi, hogy megtalálta a piacon kapható legjobb árut.
Nem baj, ha mindez túl erősnek hangzik a számunkra, Fromm
szerint úgyis hajlamosak vagyunk csukott szemmel járni mindaddig,
amíg teljesen el nem szigetelődünk. A kapcsolatok árucikké
változtatásától nem lesz jobb a világ, és nem lesznek boldogabbak az
emberek. Nárcisztikus a megközelítésünk, ha azt gondoljuk, hogy
szeretetet kapni jobb, mint szeretetet adni. Ebből következik az is,
hogy kötelességünknek érezzük magunkat − pénzzel, státussal vagy
kihangsúlyozott külső megjelenéssel − szeretetre érdemes tárggyá
tenni. Az is különös, hogy azt gondoljuk, a szeretet a megfelelő tárgy
(személy) megtalálásának, és nem pedig a szeretetre és a szeretet
elfogadására irányuló képességnek a függvénye. Fromm úgy látja, az
emberek azt hiszik, szeretni egyszerű, csak a megfelelő tárgyat
nehéz megtalálni a szeretetünkhöz, miközben ez pont fordítva van.
Mi más oka lenne a sok zátonyra futott kapcsolatnak? A szeretet
művészet, amelyet ugyanúgy el kell sajátítani, és hasonló odaadást
igényel, mint a zene, a festészet vagy az ácsmesterség.

„A szeretet elsősorban nem egy meghatározott

személyhez fűződő viszony: a szeretet magatartás, a
jellem beállítottsága.”1
 Erich Fromm

Biztos, hogy természetes dolog a szeretet?

Igen. Az a probléma, hogy a szeretetről való elképzelésünket
eltorzította a fogyasztói kultúra és azok a félrevezető mítoszok,
amelyek szerint a „Nagy Ő” létezik, csak meg kell találni. A Platón
Lakomájában is szereplő, jól ismert ősi mítosz szerint az emberek
tökéletesen boldog, nyolc végtaggal és két nemi szervvel rendelkező,
gömb alakú lények voltak, ám egyszer magukra haragították az
isteneket, ezért Zeusz kettévágta őket, és azóta mindenki keresi a
másik felét.2 A világ számos meséjében szereplő mítosz, miszerint a
„tökéletes pár” megtalálásával garantált a happy end, jól
beágyazódott a pszichénkbe. Fromm, az örök realista nagyon
furcsállja ezt a hozzáállást. Olyan, mintha egy festő nem tanulna meg
festeni, mert azt gondolja, hogy ha a tökéletes tárgy vagy modell
felbukkan, majd gyönyörűen lefesti. Mi történt a
cselekvőképességünkkel? Azon túl, hogy vásárolni indulunk…

„Nem azon kell trükköznünk, hogyan

vegyük rá a párunkat, hogy jobban
figyeljen ránk… Hanem hogy miként
növelhetjük a saját érzékenységünket, a
szeretetre való képességünket.”3
Rollo May

Csak rólam szól

Fromm szerint nem lehetünk ennyire nárcisztikusak („Nézd csak,
milyen helyes vagyok!”) és materialisták („Ez a férfi minden
szempontból megfelel, megszerzem”), hanem át kellene gondolnunk,
honnan is jön ez a szeretet iránti igény. Alapvetően az emberi lét
magányosságáról van szó: egyedül jövünk a világra, egyedül halunk
meg, a szeretteink és barátaink pedig előttünk vagy utánunk fognak
meghalni.
 Elkülönülünk az összes többi élőlénytől, és ennek tudatában is
vagyunk: ez különböztet meg minket a Föld összes állatfajától.
Fromm szerint a szeretet az egyetlen erő, amely képes áttörni az
embereket egymástól elválasztó falakat, de az igazi intimitás
létrejöttéhez – az elmék, lelkek és testek tényleges egymásra
találásához – két fejlett vagy produktív énnek kell egyesülnie. A
Fromm által meghatározott hat irányultsági típus közül ez a
legfejlettebb forma, a másik öt csak boldogtalansághoz vezethet.
Fromm figyelmeztet, hogy ha igazi szeretetre vágyunk, ne befogadó
típusúak legyünk, ne várjuk, hogy minden az ölünkbe hulljon, a
felelősséget viszont mások vállalják helyettünk. Ez az út ugyanis
mazochista kapcsolathoz vezet. Igyekezzünk ellenállni a kísértésnek,
és ne legyünk felhalmozók, ne tekintsünk mindenre, az emberekre és
a gondolatokra is, birtokolható tárgyakként.
Ne legyünk kihasználók sem, ne csak akkor menjünk bele egy
kapcsolatba, ha a saját érdekeink szerint manipulálhatjuk a másik
személyt (ebből alakulhat ki a szadizmus). Kerüljük az oly gyakori
marketingirányultságot is, amely szerint „az új a szép”, és minden
probléma egyszerűen a piac manifesztációja. Egy partner nem
csupán arra való, hogy jobban mutassunk vele. Végül ne essünk a
nekrofil irányultság áldozatául sem, óvakodjunk attól, hogy a halál és
a halott dolgok magukkal ragadjanak minket, vagy elvarázsoljon
minket a tisztán mechanikus/technológiai világ a maga
életimitációival. A szeretethez teljességgel el kell köteleződnünk az
élet mellett.

„Csodálatos egymás mellett élés valósulhat

meg, ha szeretni tudják azt a végtelen
távolságot is, amely lehetővé teszi, hogy
mindig teljes egészként tekintsenek a
másikra, amint a végtelen ég borul rá.”4
R. M. Rilke

„A nemi vonzás pillanatnyilag megteremti

az egyesülés illúzióját, szerelem nélkül
azonban ez az »egyesülés« idegeneket
hagy maga mögött, éppoly távol
egymástól, mint előtte voltak.”5
Erich Fromm
A szeretet bősége
Fromm azt mondja, hogy egyedül az álarc nélkül élő, produktív
személyiségtípus képes elsajátítani a szeretet művészetét. Nem kötik
a mesterséges társadalmi szokások és kényszerek, a kihívásokra
nyitottan, rugalmasan, érdeklődve reagál. Nem fél teljesen olyannak
elfogadni az embereket, amilyenek valójában. A szeretetben teljesen
odaadó, de ezt egyáltalán nem érzi áldozatnak. Fromm szerint a
legmagasabb szintű kiteljesedés, ha valakinek szeretetet adunk: így
megtapasztaljuk a saját belső erőnket, gazdagságunkat,
hatalmunkat. A szeretet igazi motivációja az a vágy, hogy örömünket,
érdeklődésünket, hozzáértésünket, tudásunkat, jókedvünket,
bánatunkat megosszuk másokkal. Figyelmesnek kell lennünk a
másikkal, reagálnunk kell az igényeire, tiszteletben kell tartanunk őt.
A tisztelet (respect) itt a latin respicere szót idézi, jelentése: megnéz.
Azaz pontosan olyannak kell látnunk a másik személyt, amilyen, és
nem pedig olyannak, amilyennek látni szeretnénk. Segítenünk kell
neki, hogy a maga módján fejlődjön, kibontakozzon. Végül pedig jól
meg kell ismernünk a másik személyt: ha dühös, akkor tudjuk, hogy
szorong, aggódik és magányosnak érzi magát, fel kell ismernünk a
szenvedését, és nem intézhetjük el pusztán annyival a dolgot, hogy
„dühös”.
Ehhez független emberré kell válnunk, aki „mankó és mások
elnyomása vagy kihasználása nélkül” képes járni. A Nagy Ő keresése
nélkül. Magányosságunk tudatában indulunk a szeretet keresésére,
de Fromm megjegyzi, hogy paradox módon az egyedüllét képessége
a szeretet képességének előfeltétele.

Nem is kellene tovább keresnem?

Fromm azt javasolná, hogy hagyjuk abba a Nagy Ő keresését, amíg
rá nem jövünk, hogy nincs szükségünk másra, hiszen jól
megvagyunk magunkban. Csakis így leszünk képesek valakit
szeretni. „Az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az
ember megőrzi integritását, egyéniségét… A szeretetben megvalósul
az a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik, és mégis megmarad
kettőnek”6 Hozzáteszi, hogy „az analitikus terápia célja lényegében
az, hogy megpróbáljunk segíteni a páciensnek a szeretetre való
képességét megszerezni vagy visszaszerezni…”,7 majd kedves
mosollyal ismét a dívány felé terel minket.

Alapvető elméletek
A szeretet művészete
– Erick Fromm
Miért olyan barátságos velem az új srác?
Sigmund Freud • Susan M. Andersen

A barátságos viszonyulás általában nem jelent

problémát, a kérdés mögött mégis némi
szorongás, bizonytalanság érződik. Úgy tűnik, az
előtörténetünk kifejezetten nem indokolja a
barátságosságot. Lehet, hogy erotikus vonzalom
áll mögötte, de nem valószínű, hogy
meglepődnénk, ha erről lenne szó – hacsak
tudattalanul mi is hasonlóképpen nem
reagálnánk. Hűha, mondaná Freud a tenyerét
dörzsölve. A tudattalannal lesz dolgunk. Lehet,
hogy a srác az édesanyját látja bennünk?

Freud az elsők között értene egyet azzal, hogy a valóságot nagyon

nehéz megragadni. A filozófusok évezredek óta tisztában vannak
ezzel, és hangsúlyozzák, hogy a testünkön kívüli világ érzékelésére
mindössze öt érzékszerv áll a rendelkezésünkre. Ha lenne még öt
érzékszervünk, minden bizonnyal másképp érzékelnénk,
tapasztalnánk meg a világot. Freud nem is vitatkozna ezzel, de
valószínűleg kiegészítené még néhány nehézséggel. Az
érzékszerveinktől kapott információkat az agyunk értelmezi, és ez az
értelmezés attól függ, hogyan tanultuk meg rendszerezni a
tapasztalatainkat. A világhoz való viszonyunk befolyásolja, hogy mit
érzékelünk a környezetünkből, és hogyan értelmezzük ezeket a
hatásokat. Az események, a helyek, de még a dolgok is mást és
mást jelentenek mindenki számára.
 Anaïs Nin írónő csodálatosan mutatja be ezt Seduction of the
Minotaur (A Minótaurosz elcsábítása)8 című írásában. „Együtt
sétáltak a Szajna mentén – a nő selymesen szürkének,
kanyargósnak, csillogónak látta, a férfi viszont fénytelennek írta le a
folyót, benne erjedt sár, zátonnyá összeállt parafa dugók, a part menti
állóvízben pedig fennakadt hínár.” Ahogy a Talmudban is szerepel:
„Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak, hanem ahogy mi
vagyunk.”9

„Transzferencia során a páciens

összekeveri a múltat és a jelent.”10
Otto Fenichel

Sablonok kialakítása
Csak hogy tovább bonyolítsuk a témát, Freud azt mondaná, hogy az
esetek többségében nem is tudjuk, „hogyan látjuk a dolgokat”, mivel
annyi gondolatot száműzünk a tudatunkból. Emellett a másokhoz
fűződő kapcsolatainkat olyan kapcsolati „sablonok” alapján
értelmezzük, amelyeket még gyermekkorunkban alakítottunk ki a
világban való boldogulásunk érdekében. A csecsemők
kiszolgáltatottak: túlélésük a felnőttek folyamatos gondoskodásától
függ. Így gyorsan megtanulják, hogy viselkedésük milyen hatást vált
ki a környezetükben lévő emberekből (ennek félreértése
életveszélyhez vezet). A csecsemőknek szükségük van még
gyengédségre, kapcsolódásra és önkifejezésre, amelyek mindegyike
egy másik személy aktív részvételét feltételezi. Ez az oka, hogy a
gyermek egészségének és fejlődésének biztosításához
elengedhetetlen a „kapcsolatok művészetének” elsajátítása. Ahogy
Richard Erskine pszichoterapeuta megfogalmazta, a gyermek
számára a központi kérdés a következő: „Egy olyan valaki, mint én,
mit tegyen az olyan emberekkel, mint ti egy ilyen világban?”11 E
kérdés megoldásához sablonokat alakítunk ki első gondozóinkkal
való kapcsolatainkhoz, majd ezeket valamennyi későbbi
kapcsolatunkra alkalmazzuk, kivéve, ha időközben tudatosítjuk és
módosítjuk ezeket a mintákat.

Transzferencia (indulatáttétel)
A sablonok (amelyeket Freud „sztereotip kliséknek” nevezett)
meghatározzák, hogyan látunk másokat, miként viselkedünk velük,
befolyásolják a másokkal szemben kialakított elvárásainkat. Például
ha az apánk szigorú és kritikus volt velünk, lehet, hogy amikor
először találkozunk a nálunk 20-30 évvel idősebb főnökünkkel,
mindenfélét feltételezünk róla. Például azt, hogy ítélkezik felettünk,
eleve nem sokra tart minket, amitől viszont defenzíven
viselkedhetünk. Ha mond valamit, ami egy kicsit is negatívan
hangzik, lehet, hogy rögtön azt gondoljuk, hogy ez nem fog működni,
és bárcsak ne vállaltuk volna el ezt az állást. Mindez nem őrültség:
Freud ezt a folyamatot transzferenciának vagyis indulatáttételnek
nevezte. Ennek során egy számunkra fontos személlyel kapcsolatos
múltbéli érzéseinket és elvárásainkat átruházzuk valakire a jelenben.
Vagyis az egyik kapcsolati sablonunkat ráragasztjuk egy új
személyre.
Ez nem annyira meglepő, mint elsőre gondolnánk. Egy szociális-
kognitív modellen alapuló friss kutatás is alátámasztja, hogy a
jelentős személyekhez kapcsolódó mentális reprezentációkat a
memóriánkban tároljuk (Freud „sablonjai”), társas érintkezéseink
során előhívjuk és alkalmazzuk. Susan M. Andersen professzor
szerint amikor megismerkedünk valakivel, aki egy számunkra fontos
személyre emlékeztet, újdonsült ismerősünkhöz nem bizonyítható
tulajdonságokat kapcsolunk, ezeket úgy kezeljük, mintha tényleg az
adott személyről derítettük volna ki, és annak valós tulajdonságaival
együtt őrizzük meg az emlékezetünkben.12

„A pszichoanalízis nem hoz létre

transzferenciát, csak tudatossá teszi azt,
 lehetővé teszi, hogy átvegyük az irányítást,
és a lelki folyamatokat a kitűzött cél
érdekében mozgósítsuk.”13
Sigmund Freud

Ez a folyamat nem áll meg ott, hogy egyszerűen rosszul látjuk az

embereket, és rosszul emlékezünk rájuk. Andersen azt is
megállapítja, hogy „a transzferencia alapján igen sokféle komplex
érzést, motivációt, reményt, viselkedést és önmagunkkal kapcsolatos
változást tapasztalhatunk meg”.Kísérleteiből az derül ki, hogy a
transzferencia folyamata a mindennapi emberi kapcsolatok során
aktiválódik, és annyira általános, hogy a legkülönbözőbb számunkra
fontos személyek, például testvér, legjobb barát, partner vagy szülő
felidézésével is bekövetkezhet.
Ha ez így van, akkor rengeteg sablon áll a rendelkezésünkre és
ezeket bármikor bevethetjük. Mintha régről ismernénk az iskola
kapujában álló nőt. Talán a nővérünkre vagy az egykori legjobb
barátnőnkre hasonlít. Talán a mosolya vagy a kézmozdulatai, esetleg
ahogy az órájára pillant. Ha az új ismerősünk sok – látható és
hallható dologban – hasonlít egy számunkra fontos múltbeli
személyre, ugyanazok az érzések ébrednek majd fel bennünk vele
kapcsolatban is, mint e régről ismert személy iránt.
Szóval az új srác az irodában ránk néz, és talán ugyanezeket
tapasztalja. Lehet, hogy pont úgy nevetünk, és ugyanúgy szeretünk
félig az íróasztal szélén ülve beszélgetni, mint a barátnője annak
idején a suliban. Esetleg úgy érzi, hogy úgy kínáltunk valakit kávéval,
és beszélgettünk őszintén vele a nehézségeiről, ahogy az édesanyja
szokott. Persze ő mit sem sejt, hiszen mindez tudattalan folyamat.
Csak annyit tud, hogy valamilyen okból szimpátiát érez irántunk.
Előfordulhat negatív transzferencia is valamilyen ellenséges érzés
formájában, de ez a pozitív transzferenciára példa, ami Freud szerint
igen előnyös; ez segített a pácienseinek elköteleződni az analízis
folyamata mellett. A pozitív transzferencia mindig valamilyen meghitt
kötődést eredményez, ezért kedvező az együttműködések kialakítása
szempontjából. Kompetitív környezetben, például a munkahelyen jól
jöhet, és sokkal olcsóbb a cég számára, mint a méregdrága
csapatépítő tréningek. Persze ezt ne áruljuk el senkinek! Inkább
élvezzük!

Alapvető elméletek
Transzferencia
– Sigmund Freud
Jelentős másik személy
felidézése
– Susan M. Andersen
Hogyan beszéljem le a kamasz lányomat a
tetoválásról?
Daniel Siegel • Peter Huttenlocher

Ahogy Daniel Siegel idegtudós, pszichiáter is

mondja: „Kamaszkorban lángra lobban az élet!”14
Serdülőkornak a 12–24 év közötti kort tekintjük,
és Siegel szerint az agy változásai ebben az
időszakban négy nehezen kezelhető dolog felé
terelik a serdülőket: újdonságkeresés, fokozott
érzelmi intenzitás, kreatív felfedezés és intenzív
társas (elsősorban kortárs-) kapcsolatok. Ezek a
gyermek-szülő viszony mindkét oldaláról nézve
nehezen kezelhetőek. Hogyan is ugorhatnánk
jobban fejest a kihívásokba, mint egy
tetoválással, amit a lányunk is éppen csináltatni
akar magának?

Siegel rajong a tinédzserekért, akiknek meglátása szerint meg kell

küzdeniük a szellemi és testi változásokkal, miközben ki kell
alakítaniuk az identitásukat egy adott családban és kultúrában. Ez
az az időszak, amikor bátor, innovatív gondolkodásukat (amelyre
nagy szükségük van a jövő felnőtt generációinak) vagy szétzúzzuk,
vagy pedig támogatjuk. Ha tudunk nekik segíteni az új élmények
biztonságos megismerésében, az érzelmi viharok kezelésében, a
kreatív impulzusokkal való kísérletezésben, valamint a tartalmas
társas kapcsolatok kiépítésében, tinédzserként és felnőttként is
teljesebb életet élhetnek. Ha ez nem sikerül, és ez a négy impulzus
még serdülőkorukban elvész, a felnőtt életük unalmas, színtelen,
rutinszerű és magányos lesz. Ráadásul egyszerűen az előző
generációktól látott, elavult stratégiákat folytatják majd, ami ebben a
változó világban nem túl szerencsés. Az evolúció „alkalmazkodj,
vagy meghalsz” realitásában, Siegel szerint a serdülők a mi
alkalmazkodó erőink. A kihívások, változások érdekében
szükségünk van lelkes impulzusaikra, miközben józannak kell
maradnunk, hogy segíteni tudjunk nekik eligazodni ebben a
nagyszerű változásokkal teli időszakban.

Jutalmat akarok!
Miután Siegel bemutatta az alapokat, elmagyarázza, mi is az oka
ennek a sok változásnak. A serdülők agyában megnövekszik
azoknak az idegi áramköröknek a száma, amelyek a jutalomra való
törekvés kialakításában központi szerepet játszó neurotranszmittert,
a dopamint használják. Tinédzserkorban a dopamin felszabadulása
elkezd egyenletesen fokozódni, egészen 18 éves korig, amikor is
eléri a csúcspontját. Ez az agyi változás okozza azt, hogy a
kamaszok olyan izgalmas élmények iránt vonzódnak, amelyek
dopaminfelszabadulással járnak. Bizonyos kutatások szerint a
dopamin alapszintje a kamaszoknál valójában a normálisnál
alacsonyabb, de egy pörgős élmény kapcsán sokkal magasabbra
emelkedik, mint nálunk, felnőtteknél. Valószínűleg ez magyarázza
azt is, hogy egy átlagos napon miért sóhajtoznak panaszosan a
kamaszok:„Aaannyira unatkozom”.

„A kamaszoknak nem csupán túlélniük kell

ezt az időszakot; éppen hogy
virulhatnának életük e fontos szakaszának
hatására!”15
Daniel Siegel
 Siegel szerint a jutalmazás érzésére való egyre nagyobb
törekvés alapvetően háromféleképpen manifesztálódik: impulzivitás,
nagyobb hajlam a függőségre és hiperracionalitás. A dopamin
hajtotta impulzus azonnali kielégülést követel. A cselekedet előtt
nincs idő gondolkodni, innen az impulzivitás: izgalom kell,
kockáztassunk, most azonnal! Vagy, mivel az ital és más drogok, a
szex és a rock and roll (valójában a legtöbb zene)
dopaminfelszabadulással jár, válasszuk a dopaminhoz vezető
rövidebb utat valamilyen addiktív anyag fogyasztásával, szexszel,
pogózással! A rossz hír csupán az, hogy néhány órán belül a
dopaminszint leesik, és indulhatunk újabb adagért. Végül a
hiperracionalitás Siegel szerint annyit jelent, hogy a kamaszok
hirtelen áttérnek egy leegyszerűsített gondolkodásra, ahol a
kontextustól függetlenül csak is az „itt és most” számít. Az ilyen
gondolkodás nagy hangsúlyt helyez a potenciális pozitív kimenetelre
(„izgi lesz!”), és kevés figyelmet fordít a lehetséges negatív
hatásokra („rendkívül veszélyes”).
 Hasonlóan Michelangelo gyönyörű Dávidjához, amely a kő
megformálásával készült, az emberi agy leghatékonyabb
formája azt követően alakul ki, hogy kamaszkorban
lenyesődnek az idegkapcsolatok. A fennmaradó,
leggyakrabban használt, leghasznosabb kapcsolatok
myelinburkot kapnak. Ez egyrészt védő funkciót lát el,
másrészt felgyorsítja a gondolkodásunkat.

A gyorsító sáv lefektetése

A serdülőkor végéhez közeledve kezdjük átlátni a teljes képet,
figyelembe venni cselekedeteink távolabbi következményeit és
hosszú távú előnyeit (vagy hátrányait) is. Ez azzal magyarázható,
hogy az agy egy integrációs folyamaton megy keresztül a serdülőkor
alatt, amely két részből áll: az idegkapcsolatok alapos
visszametszéséből és a védő funkciójú myelinhüvely kialakulásából
az idegrostok körül. Peter Huttenlocher idegtudós 1979-ben
mutatta ki, hogy gyermekkorunkban rengeteg neuront, illetve azok
szinaptikus kapcsolatait hozzuk létre, majd 12 éves korunk körül
lenyesegetjük az összes felesleges, általunk nem használt
kapcsolatot, hogy az agyunk gyorsabban, hatékonyabban
működjön.16 Például ha hétévesen fuvolázni tanultunk, de egy év
múlva abbahagytuk, a fuvolázásban részt vevő idegi áramköröket
megszüntetjük. Ha azonban folytattuk volna a zenélést, az
áramkörök megmaradtak, sőt meg is erősödtek volna, mivel az agy
myelinhüvellyel vonja be az összekapcsolódott idegrostok közötti
membránt. Ez teszi lehetővé a gördülékenyebb, koordináltabb
információáramlást, amitől gyorsabbá, hatékonyabbá válik az
áramkör.
Ezt az újjáépítést úgy is elképzelhetjük, mintha az agy egy
építkezési terület lenne, ahol a vízvezetékek, elektromosság stb. egy
nap majd jól fognak működni, de egyelőre ki vannak kapcsolva. A
prefrontális kéreg „átépítése” azt jelenti, hogy azok a nagyszerű
dolgok, amelyekre majd képes lesz, amint az agyi funkciók ismét
teljesen összehangolódnak – például az érzelmek kiegyensúlyozása,
a jövő tervezése, döntéshozatal, empátia, ösztönös megérzések –, a
jelenben leginkább törékenynek mondhatók, és úgy tűnik, mintha
időnként egyáltalán nem működnének.

„A kamaszok a jövő, és az ő bátorságuk

és olykor botrányos, de kreatív
igyekezeteik révén, amikor próbálnak
»nem olyanok lenni, mint a többiek«,
fajunk képessé válik az
alkalmazkodásra.”17
Daniel Siegel

Az öntudat és az absztrakt gondolkodás beindul, de mindez

együtt jár az erre az időszakra jellemző érzelmi viharokkal, ezért, bár
ezek magasabb kérgi funkciók, néha mégis „túl soknak” tűnnek. A
kéreg alatti területek – különösen a külső veszélyek mértékét
felmérő amygdala – ugyanakkor aktívabbá válnak. Általában két
úton is eljuthat az információ az amygdalába: a lassabb úton, a
kéreg magasabb szintjein át, amely már megszűrte a bejövő
információkat, illetve a gyorsabb úton, ahol az érzékelt információk
közvetlenül az amygdalába áramlanak. Vizsgálatok bizonyítják, hogy
a gyorsabb utat sokkal gyakrabban használják a tinédzserek, mint a
felnőttek, vagyis a legártalmatlanabb megjegyzések is lángra
lobbanthatják az amygdalából jövő intenzív érzelmeket.
A „társas kapcsolatok”, amelyek Siegel szerint igen fontossá
válnak a tinédzserek számára, arra a minden emlősre jellemző,
evolúciós ösztönre vezethetők vissza, hogy a csoport biztonságot
jelent. Az embereknél a csoportba való befogadás bizonyos
kritériumoktól függhet, ilyen például a hosszú haj és sok smink, a
napi hat óra gördeszkázás vagy a fekete haj, fekete ruha és
négyzetcentiméterenként egy piercing.
Mi a helyzet tehát a tetoválással?
A tetoválás a társas kapcsolódást is szolgálhatja, hiszen része lehet
annak az „egyenruhának”, amelyet a lányunk annál a csoportnál lát,
ahova tartozni szeretne. A tetoválás ugyanakkor egyfajta
újdonságkeresés is, ami őt éppen motiválja. De kreatív
felfedezésként is tekinthet rá, mivel a legérdekesebb módon
szeretné a testét díszíteni. Mi pedig minden bizonnyal a prefrontális
kérgének józan ítélőképességére próbálunk hatni, hogy vajon bölcs
döntés-e hosszú távon, viszont ez nem igazán működik most, hiszen
zajlik a visszametszési folyamat (ráadásul a kockázatokat
hangsúlyozzuk, amitől az egész csak még jobban fog tetszeni neki).
Annak is megvan az esélye, hogy bármit, amit mondunk, az
amygdala azonnal fenyegetésként érzékel („Vegyél vissza! Ne akarj
beleavatkozni az életembe!”).
Siegel szerint akkor reménykedhetünk a sikerben, ha azzal,
hogy nyitottak maradunk a nyugodt, pozitív kommunikációra, az
agykérget visszatereljük a megszokott működésébe, és
megnyugtatjuk az amygdalát. Persze bevethetjük a kisgyerekkorban
jól bevált figyelemelterelési trükköt: milyen más módon elégíthetné ki
lányunk új, izgalmas élmények, szoros barátságok és intenzív
érzelmek iránti vágyát? Ezt azonban már magunknak kell
kitalálnunk.

Alapvető elméletek
A tinédzserek agya
– Daniel Siegel
Szinaptikus visszametszés
– Peter Huttenlocher
Miért akkora lúzer a párom?
John Bowlby • Mary Ainsworth • Donald Winnicott • Judith Solomon •
Mary Main

Úgy tűnik, nem tudunk tenni az ellen, hogy a

választott partnereink vissza ne tükrözzenek
valamit legkorábbi kapcsolatainkból. Freud 1890-
es évekből származó elgondolásaitól a mai
kötődéselméletekig ez a szabály továbbra is
fennáll. Azt vesszük ugyanis észre, hogy amikor
felnőttkorunkban párt választunk, a gyermekként
átélt dinamikákat játsszuk újra. Ezek a működési
minták mondják meg nemcsak azt, hogy kit
válasszunk, hanem azt is, hogy milyennek látjuk
a partnerünket. Miért választunk olyan partnert,
akit lúzernek gondolunk?

Nem egyszerű elfogadni, hogy a szüleinkhez fűződő viszonyunk

különféle módokon tovább kísért, pedig szerte a világon rengeteg
bizonyítékot gyűjtöttek össze a kötődéselmélet központi
gondolatának alátámasztására. Eszerint szüleink kapcsolata velünk,
és a mi viszonyulásunk működési mintaként, sablonként szolgál
valamennyi későbbi kapcsolatunk számára. Freud olvasatában
maguk a kapcsolatok voltak fontosak, az 1960-as évektől azonban a
kutatók felismerték, hogy a szüleinkkel csecsemőként átélt konkrét
interakciók egész életünkben meghatározzák a későbbi kapcsolati
interakcióinkat.
 Freud és a legtöbb követője is azt vallotta, hogy a gyermek
külső világról alkotott belső fantáziái jelentős szerepet játszanak a
kapcsolati sablonok kialakításában, az 1960-as években John
Bowlby pszichiáter azonban szakított ezzel a hagyománnyal, amikor
azt állította, hogy a gyermek-szülő kapcsolat valósága (nem pedig
az arról kialakított fantázia) számít.18 A gondozó és a gyermek
között – a kettőjük közötti interakciók jellege alapján − evolúciós
jelentőségű kötődés alakul ki. Ezt a gondolatot vitte tovább és
tesztelte laboratóriumi körülmények között kollégája, Mary
Ainsworth fejlődéspszichológus, aki arra a következtetésre jutott,
hogy a kialakuló kötődés a következő három típus egyikébe
sorolható: biztonságos, elkerülő/elutasító, ambivalens.19
A kialakult kötődéstípusban a csecsemő és a gondozó is
szerepet játszik: a gondozó úgy bánik a gyermekkel, hogy abban
tükröződik saját pszichés állapota és lelkialkata, a gyermek pedig
erre a gondozásra reagál. Alison Gopnik szerint olyan, mintha a
csecsemők alkotnák az emberi faj „kutatási-fejlesztési osztályát”,
mivel folyamatosan hipotéziseket gyártanak és tesztelnek, hogy
kiderüljön számukra, mi az, ami működik ebben az új világban,
ahová kerültek. Mindenféle dolgot kipróbálnak, de mindenekelőtt azt,
hogy mit kell tenniük a túlélés érdekében. Ha például a sírás
eredménye étel és vigasztaló ölelés, akkor a sírás a hasznos
stratégiák egyike marad. Ha azonban nem foglalkoznak vele, vagy
ami még rosszabb, esetleg megütik vagy rázzák, a sírás nem lesz
többé hasznos stratégia, és a csecsemő megtanulja, hogy bármilyen
szükséglete is van, csöndben kell maradnia. Ebben az esetben a
csecsemők rövid időn belül úgy alkalmazkodnak a gondozójukhoz,
hogy a kötődés megmaradjon, és legalább a minimális túlélési
szükségleteik ki legyenek elégítve.
Mindez azért fontos nekünk, szülőknek, mert ezek a korai
interakciók bekódolódnak az agy idegi áramköreibe. Ennek az az
oka, hogy naponta megismétlődnek, illetve ahogy Donald Hebb
neuropszichológus az 1940-es években megjegyezte: „Az egyszerre
tüzelő idegsejtek között erősebb lesz a kapcsolat.” Vagyis gyors
idegpályákat hozunk létre minden körül, aminek a kapcsolatokhoz
köze van. Egy-másfél éves korunkra a kötődési mintáink lesznek a
„szabályok” vagy sablonok arra, hogy miként viszonyuljunk
másokhoz, és egész életünkön át működni fognak, kivéve, ha egy
bizonyos ponton tudatosan leépítjük őket. A tudattalanunkban (vagy
„implicit memóriánkban”) futnak, mint egy számítógép
háttérprogramja.

Boldog idők
Ha a szülők odafigyelők, fogékonyak, odaadók, a csecsemők
megtanulják, hogy rendben van, ha ki szeretnék fejezni a
szükségleteiket, és ha elvárják, hogy kielégítsék azokat. Ahogy kicsit
nagyobbak lesznek, kiderül, hogy néha várni kell (egyetlen szülő
sem tökéletes), és az is rendben van. Donald Winnicott
pszichoanalitikus rámutatott: valójában fontos, hogy a szülők elvétve
kisebb hibákat kövessenek el, hogy a gyermekek megtanuljanak
ebben a tökéletlen világban élni. Ha a szülők elég jók (legalább az
esetek 40%-ában rugalmasan, érzékenyen reagálnak), a
gyermekeknek biztonságos énérzetük alakul ki, illetve olyan szintű
függetlenségük, amely további felfedezéseket tesz számukra
lehetővé. Erre mondjuk, hogy biztonságos kötődési stílust
fejlesztettek ki.

Bizonytalanság a kapcsolatokban
Amikor azonban a szülők nem képesek könnyen, érzékenyen
reagálni gyermekeik szükségleteire, a gyermekek kezdenek el a
sajátjuknál is jobban odafigyelni szüleik szükségleteire. Így alakulnak
ki az Ainsworth által felismert bizonytalan kötődések: az ambivalens
és az elutasító, valamint egy negyedik típus, a dezorganizált,
amelyet Judith Solomon és Mary Main fedezett fel az 1980-as
években.20 Minden valószínűség szerint ebben rejlik a válasz az
eredeti kérdésre. Miközben nem jelenthetjük ki, hogy a partnerünk
lúzer vagy sem, azt tudjuk, hogy olyasvalaki, akit képesek lennénk
lúzernek nevezni. Mivel két biztonságosan kötődő felnőtt kapcsolata
egyenrangú, őszinte, nyitott, bizalmas és megértő, az valószínűleg
ilyen megítélésre nem adna okot. Erich Fromm szerint olyan
kapcsolat kialakítására kellene törekednünk, amelyben mindkét
partner teljesen független, vagyis elvárások nélkül boldog és
kiegyensúlyozott a másik társaságában.
Sajnos csupán a népesség 50-60%-át jellemzi a biztonságos
kötődési stílus, a többiek valamilyen módon bizonytalanok, ők jó
eséllyel vágják a partnerükhöz: „Egy lúzer vagy!”

„A gyermeknevelés nem egyszerűen

egyfajta viselkedés, hanem részvétel egy
személyek közötti, diffúz, érzelmileg telített
kapcsolatban.”21
Nancy Chodorow

Biztonságos
Viszonylag könnyen kerül közel másokhoz • Általában
elégedettebb a kapcsolataival, mint a bizonytalan felnőttek •
Bizakodó, hogy szükség esetén számíthat partnereire •
Szívesen veszi, ha számítanak rá,vagy ha segítséget kell
kérnie • Kapcsolatait hosszabb időtáv, bizalom,
elkötelezettség, egymásrautaltság jellemzi • Rendesen
 bánik másokkal, és tőlük is elvárja ugyanezt • Figyelemre
méltó a kapcsolatteremtő képessége

Ambivalens (felnőtteknél szorongó-

aggodalmaskodóként is ismert)
Aggódik, hogy mások nem szeretik igazán • Könnyen
frusztrálttá vagy dühössé válik, ha a kötődési igénye nem
teljesül • Újra átéli a régi sérelmeket, elutasításokat, amiből
az derül ki, hogy azok nem oldódtak meg • Szeret „kavarni”,
tönkretenni a kapcsolatokat • Azt érzi, hogy mások nem
akarnak olyan közel kerülni hozzá, mint ahogy szeretné •
Vágyik az intimitásra, de kételkedik saját értékeiben, ezért
gyanús neki mások intim közeledése • A partner
szeretetének folyamatos megerősítésére van szüksége
 Elkerülő (felnőtteknél elutasító-elkerülőként is ismert)
Látszólag nem igazán törődik a kapcsolatokkal • Kerüli az
intimitást, a konfliktusokat • Nehéz számára másokhoz
közel kerülni, megbízni bennük, számítani rájuk • Ha valaki
közel kerül hozzá, úgy érzi, menekülnie kell • Önellátónak
gondolja magát • Korábbi romantikus kapcsolatát
eszményíti, amihez jelenlegi partnere nem érhet fel •
Partnerét hibáztatja a kapcsolatuk kudarcáért, miközben
önértékelése rendkívül alacsony
 Dezorganizált
Nem érti a saját tapasztalatait • Végletesen éli meg
kapcsolatait • Gondjain ártalmas eszközökkel, például
alkohollal, droggal próbál enyhíteni • Nehezen bízik meg
másokban • Nehezen megy neki a kapcsolatok megértése,
ápolása • Kerüli a közelséget • Méltatlannak érzi magát a
szeretetre vagy a támogatásra • Semmibe veszi a
szabályokat, igen nehezen tud együttműködni tekintéllyel
rendelkező személyekkel • Nehezen tudja az érzelmeit
kontrollálni

Ambivalens érzések
Ha a gondozóink nagyon következetlenek vagy túlzottan
védelmezők voltak, nem válhattunk olyan kiegyensúlyozottá, mint a
biztonságos kötődésben felnőtt gyermekek. A kutatók
megállapították, hogy ilyenfajta kapcsolatban a gyermekek
elkezdenek komolyan azon dolgozni, hogy a kötődés megmaradjon.
Amennyire csak lehet, a gondozó közelében maradnak,
meglehetősen drámaian reagálnak, ha baj éri őket (elég erős jeleket
küldenek, hogy felhívják a gondozó figyelmét), és folyamatos
megerősítésre van szükségük. Ezeknek a gyermekeknek
ambivalens kötődési stílusuk van. Felnőttként legtöbbször
tehetetlennek mutatják magukat partnereikkel szemben, mivel ez
működött gyermekkorukban. Kívülről talpraesettnek, rutinosnak
tűnnek, de egy állandó kapcsolatban felülkerekedik a
gyámoltalanság és a vágy, hogy a másik kedvében járjanak. Az ilyen
kötődési stílusú emberek gyakran éreznek egyfajta csillapíthatatlan
érzelmi éhséget.
Kétségbeesetten vágynak a szeretetre, mégsem bíznak igazán
a partnerükben, gyakran válnak ragaszkodóvá, követelőzővé.
Birtoklási vágy alakul ki bennük, folyton attól félnek, hogy a
partnerük elhagyja őket. Az eredeti kapcsolat ambivalenciája
(inkonzisztenciája) egyfajta húzd meg, ereszd meg stílusra vált át a
felnőtt kapcsolatokban: az illető biztonságra vágyik, de olyan
dolgokat tesz, amelyekkel eltávolítja partnerét. Nevezheti az ilyen
személy lúzernek a partnerét? Igen, a kapcsolat eltávolodó
fázisában. Ha arra van szükségünk, hogy visszarántsuk a
partnerünket, akit éppen eltaszítottunk, miközben lúzernek tituláltuk,
ez a fajta nyugtalanság az adott kapcsolaton belül ránk is jellemző
lehet.

„A közömbösség álarca mögött végtelen

nyomorúság, az érzéketlenség mögött
kétségbeesés rejtőzik.”22
John Bowlby

A semmi érzése
Az olyan gyerekek, akiknek a szülei érzelmileg nem voltak képesek
számukra jelen lenni, akik csak fizikai támaszt jelentettek, de
érzelmit nem, megtanulják kielégíteni a saját szükségleteiket, és
azzal másokat nem terhelni. Egy idő után már észre sem veszik, sőt
tagadják ezeket a szükségleteket, és azt állítják, hogy nincsenek is
érzéseik. Felnőttként egyik lábuk bent, másik kint, amikor
kapcsolatokról van szó, félnek az intimitástól, a közelségtől. Úgy
érzik, ha elismerik, hogy segítségre szorulnak, az felhívás az
elutasításra, vagy annak a megalázó beismerése, hogy valami miatt
nem elég jók. Az egyetlen megengedett érzés – mivel az távolságot,
és nem közelséget teremt – a düh. David Wallin pszichoterapeuta
szerint az ilyen kapcsolati stílussal rendelkező emberek
„elővigyázatosak mindenféle egyesüléssel szemben, és szabotálják
a szeretetet”.23 Érzelmi sivatagban nőnek fel, ahol megtanulják
megvédeni magukat saját érzéseikkel és szükségleteikkel szemben,
mivel magukat túl sokra, a többi embert pedig túl kevésre tartják.
Valóban elképzelhető, hogy lúzernek titulálják a partnerüket,
számukra a szabály ugyanis az, hogy mindenáron távolságot kell
tartani. Lehet, hogy ez a mi kötődési stílusunk is?

Félelem
A kötődés negyedik kategóriája, a dezorganizált: olyan szülő-
gyermek kapcsolatot ír le, amely nemcsak ambivalens, de veszélyes
is, vagyis a gyermek túlélési okokból egyrészt vonzódik a szülőhöz,
másrészt fél a közelében lenni, mert a szülő veszélyt is jelent a
túlélése szempontjából. Felnőttként szeretnek mások közelében
lenni, de félnek attól, hogy megsérülhetnek. Nehezen tudják
kontrollálni az érzelmeiket, mivel gyermekkorukban nem kaptak
ebben segítséget, ezért pont olyan kiszámíthatatlan a hangulatuk és
a viselkedésük, mint a szüleiké volt. Tarthatja az ilyen személy
lúzernek a partnerét? Igen. Ki is merné ezt mondani? Valószínűleg
nem. Kivéve esetleg a nehezebb pillanatokat, ami az ilyen
kapcsolatban egyébként rendszeresen bekövetkezik. Esetleg csak
magában fogalmazná meg, és a megjegyzés, mint fájdalmas
önkritika, jó eséllyel befelé irányulna.

Most már komolyabban aggódom magam miatt…

A jó hír az, hogy a pszichoterapeuták szerint elhatározással, bátor
öntudattal, őszinteséggel, rengeteg munkával és a hozzánk közel
állók (beleértve egy terapeutát is) visszajelzései segítségével az
eredeti minta átalakítható. Az így szerzett mélyebb tudással és egy
valóban erősebb énérzettel már egyikünk sem nevezne senkit
egyszerűen lúzernek.
A végére tisztábban fogjuk látni a világot, és rá fogunk jönni,
hogy függetlenül attól, amit mások gondolnak vagy tesznek,
ténylegesen rendben vagyunk. Ahogy Eric Berne pszichoterapeuta
is mondaná: egy olyan szituációra vágyunk, amelyben azt
gondolhatjuk, hogy „én is rendben vagyok, te is rendben vagy”.
Sokan küzdünk múltunk hagyatékával és a jelen kihívásaival, de
tudjuk, mekkora előrelépés volna, ha abban közmegegyezésre
tudnánk jutni, hogy senki sem lúzer.

Alapvető elméletek
Kötődéselmélet
– John Bowlby és
Mary Ainsworth
Az „elég jó” szülő
– Donald Winnicott
Csodás a párom. Akkor miért akarok viszonyt
kezdeni valakivel?
Sigmund Freud • Daniel Kahneman • Jaak Panksepp

Az emberi lét szépsége és tragédiája ebben rejlik.

Állatok vagyunk, agyunk felépítése és működése
nagy részben az emlősökéhez hasonló,
ugyanakkor sokkal nagyobb a neocortexünk, ami
az emberi fajra egyedül jellemző öntudatot
biztosítja számunkra. Mindnyájunknak vannak
tehát állati impulzusai, vágyai, de ott a racionális
felünk is, amely azt mondja: „Mégis, mi folyik itt?”
Végül miért nem a racionalitás
győzedelmeskedik?

Akár a Freud-féle tudattalanból, akár az idegtudomány által

meghatározott „implicit memóriából” indulunk ki, egyre inkább
elfogadott tény, hogy az emberi agynak vannak olyan nagyobb
részei, amelyeket nem a tudatos elme irányít. Ezek afféle
robotpilótaként működnek. Freud tudattalanjától24 Kahneman 1.
rendszeréig25 és a Panksepp-féle elsődleges folyamatokig26, úgy
tűnik, döntéseink nagy részét a tudatunkon kívül hozzuk meg. Ahogy
ezt Kahneman is megjegyzi: csak azt követően irányíthatjuk
tudatosabban mindennapi életünket, ha felismerjük azokat az
előítéleteket, amelyek lehetővé teszik ezt a gyors feldolgozást.

A hűtlenség megtanulása
Az emberi agy képtelen az összes bejövő ingert tudatosan
feldolgozni, ezért mindenféle heurisztikák vagy ökölszabályok mentén
működik. Ezek lehetővé teszik, hogy a tudatos figyelmünk mindig arra
irányuljon, amit az adott pillanatban a legfontosabbnak ítéltünk. Az
egyik ilyen folyamat a habituáció, ami az emberek és az állatok egyik
fontos tanulási eszköze. A kutyatulajdonosok igen jól ismerik, hiszen
a habituáció segítségével szoktatják hozzá a kutyákat bizonyos
dolgokhoz (például a hangos kisgyerekekhez). Ennek az a célja,
hogy hosszú távon ne foglalkozzanak ilyen ingerekkel, sőt ne is
nagyon vegyék észre őket (így nem kergetik meg többé a
gyerekeket). Az emberekkel ugyanez a helyzet: amikor valami új
jelenik meg a környezetünkben, egy darabig odafigyelünk
(biztonságos, vagy valamilyen szempontból veszélyes?), azután
pedig hozzászokunk (ja, már megint azt az autót kerregtetik), és
egyáltalán nem is vesszük észre. A habituáció igen hasznos eszköz,
segít a biztonságos dolgok figyelmen kívül hagyásában és a többi
dologra való odafigyelésben. A partnerünk szempontjából ez nem túl
előnyös, mivel ő is egy tényező, amelyhez hozzászokunk, és vakká
válunk a szépsége iránt, amelyhez annak idején annyira vonzódtunk.
Hú! Az meg mi?
Ezzel egyidejűleg ellenállhatatlanul vonzanak bennünket az
újdonságok: az agyunk dopaminszintje megnő az újdonságok
megjelenésekor, ami „jutalom” reményében az új dolgok irányába
taszít minket. Ez ugyanaz a neurotranszmitter, mint amelyik a
függőségben játszik kulcsszerepet, és a szenvedélybeteget az újabb
kábulatot okozó jutalom felé tereli. Hasonló érzés tör ránk, amikor
észreveszünk valami teljesen újat: csak nem valami jutalom lesz itt
számunkra? Annyira felizgatnak minket az újdonságok, hogy már az
új dolgokra való rátalálás puszta lehetősége is arra motivál, hogy
környezetünk felfedezésére induljunk. Ebből láthatóvá válik a
jelenség valódi evolúciós célja: segít az új erőforrások, például étel,
ital megtalálásában.

„Nem gondolkodó gépek vagyunk, amelyek

éreznek is, hanem érző gépek, amelyek
gondolkodnak.”27
Antonio Damasio

„[A KERESÉSI rendszer] ha beindul,

egyszerűen keresni kezd valamit, ami nem
egy konkrét dolog. Látszólag csak azt
tudja, hogy az a »valami«, amit akar, ott
van »elérhető« távolságban.”28
Mark Solms

Ösztönösen keressük az újdonságokat, és nem figyelünk a

régebb óta körülöttünk lévő dolgokra vagy emberekre, hiszen nem
jelentenek veszélyt, és már nem kapcsolódik hozzájuk jutalmazás:
hivatalosan is elvesztették a jelentőségüket. Agyunk azt feltételezi,
hogy már minden létező jutalmat bekaszáltunk ezektől a
„környezetünkben lévő tárgyaktól”, és többé nem foglalkozunk velük.
(Ezt a feltételezést érdemes volna egy kicsit tudatosan górcső alá
venni.)

Milyen jutalom vár ránk?

Látásunk összefügg azzal az örökké tartó (tudattalan) szükséglettel,
hogy újabb erőforrásokat találjunk. A csecsemőknek születésükkor
gyenge a látóképességük, de egy idő után elkezdenek formákat és
színeket látni, megtanulják a tárgyakat egymástól megkülönböztetni,
a tárgyak közötti távolságot felmérni stb. Ez a fejlődés lehetővé teszi
a gyermek számára, hogy környezetéből információkat szerezzen, és
annak affordanciáit (hasznosítható dolgait) fontolóra vegye. Ez azt
jelenti, hogy a gyermek képes észrevenni egy almát a földön, és
felfogni, hogy az számára táplálék. Ilyen módon az affordanciák
egyben cselekvési lehetőségek is. A gyermek felveheti az almát és
megeheti. A lényeg tehát az, hogy folyamatosan pásztázzuk a
környezetünket, nem csupán a potenciális veszélyek, hanem a
potenciális jutalmak, például a szex miatt is. Ha rátalálunk,
ösztönönösen cselekszünk. Mi pedig éppen az imént vettünk észre
egy eszméletlen vonzó személyt az irodai konyhában, aki teljesen
más, mint az összes többi kollégánk.

Velünk született felfedezőkedv

Ezen a ponton motiváltakká válunk a felfedezésre, mivel az agy
KERESÉSI rendszere beindult. Jaak Panksepp idegtudós rájött, hogy
a 300 millió éves emlősagyunkban hét alapvető érzelmi rendszerünk
van. Ezek az idegi áramkörök olyan jól beazonosíthatók, hogy ha
bármelyiket elektromosan stimulálják, az rögtön kiváltja az adott
áramkörhöz tartozó érzelmet, például a DÜHöt. Hatalmas erejű,
ösztönös folyamatokról van szó, amelyek közül talán a KERESÉS a
legfontosabb. Ez a rendszer segít fenntartani az aktivitásunkat.
Reggel emiatt kelünk fel az ágyból („Hány óra van?”, „Hol is a
telefonom?”), ez motivál bennünket, ez hajt minket, hogy
folyamatosan hasznos információk, emberek és tárgyak után
kutassunk. A kutyák emiatt szeretnek új területeket felfedezni,
körbeszaglászni, ásni, hátha valami nagyszerű dolgot találnak – és
bizony bennünk is hasonló reakciót válthat ki, amikor meglátjuk az új
kollégát, amint éppen felteszi a teavizet. „Hú, ő ott kicsoda? Nagyon
jól néz ki!” És ahogy közelebb lépünk, megérezzük egy másik kéreg
alatti rendszer: a VÁGY vonzását. A vágy a KERESÉSI rendszert
aktiváló fizikai igények kielégítéséhez kapcsolódik. Juj-juj…
Nagyon elevennek lenni
A KERESÉSI rendszer miatt mindenben újdonságot, erőforrásokat,
életet keresünk. A KERESÉSsel összefüggő érzések a lelkesedés, a
várakozás, a remény. Ha gyermekkorban nehezen alakítottunk ki
kötődést, kevésbé élvezzük a felfedezés szabadságát; KERESÉSI
rendszerünk „lelassul”, sőt néha az érzelmi kontinuum ellenkező
vége, a depresszió felé tart. Az egyik végén a kétségbeesés, a
másikon az a hatalmas várakozás áll, hogy ma végre megtalálunk
mindent, amire valaha is vágytunk. Ha a KERESÉSI rendszerünk az
újdonság által felszabadított dopamintól nagyobb sebességre
kapcsol, még egy fokozattal feljebb fog lépni, amint úgy döntünk,
hogy elindulunk felfedezni (azt a helyes személyt ott a konyhában),
mivel ez a rendszer az agy négy területére is küld dopamint.
Elindultunk tehát a konyha irányába, miközben magasra csap
bennünk a remény, a várakozás, a lelkesedés. „Soha nem éreztük
magunkat ennyire élettel telinek, elevennek”, igaz?
Akkor ezzel el is dőlt minden?
Egyáltalán nem, hiszen máskülönben fel sem merülhetett volna
bennünk a kérdés, ami viszont jól mutatja a neocortex kognitív
végrehajtó funkcióinak működését. Ezek teszik lehetővé számunkra a
független, szándékos, „célorientált viselkedést” – tudatos célokat. Ez
azt jelenti, hogy van választási lehetőségünk, nem csak reagálunk a
dolgokra. Az agy emberi része képessé tesz minket arra, hogy úrrá
legyünk az újdonság ösztönös keresésén, még az azzal járó és oly
csábító dopaminroham ellenére is. A lenyűgöző elme egészét
használjuk, annak minden lehetőségével együtt, ezek pedig messze
túlmutatnak az állatok képességein. Elménk képes a múlt, jelen és
jövő emlékeit, értékeit, reményeit és félelmeit tárolni, és nemcsak a
vágyat, hanem a szeretetet és a veszteséget is ismeri. Tehát még ha
a lábunk el is indul az új vonzerő irányába, hozzuk működésbe a
teljes agyunkat! Lassítsunk le! Menjünk szembe a habituáció
zsibbasztó érzésével. Tényleg minden arany, ami fénylik? Vagy
elvakított minket a dopamin? Álljunk meg egy percre! Ahogy a DÜH
esetében, itt is eljön a veszély fenyegetésének pillanata. Ha tudjuk,
próbáljuk elkapni.

Alapvető elméletek
Elsődleges érzelmi rendszerek
– Jaak Panksepp
Gyors és lassú gondolkodás
– Daniel Kahneman
Mit csináljak, hogy az emberek ne töröljenek az
ismerőseik közül?
Albert Ellis

Rengetegféle vágy fűt minket, az egyik ilyen, hogy

mindenki kedveljen bennünket. Többségünk azt is
szeretné, ha jobban kézben tudná tartani az életét.
Ha ez valamiféle hisztinek tűnik, Albert Ellis
megnyugtatna, hogy valóban jól gondoljuk.
Visszatértünk a mágikus gondolkodáshoz, és
szem elől tévesztettük a racionalitást, amelyről azt
hittük, bármikor segítségül hívhatjuk a problémák
megoldásánál. Ellis szerint ne akarjuk kontrollálni
a világot, egyszerűen gondolkozzunk józanul.

Albert Ellis amerikai pszichoanalitikus elvesztette hitét abban, hogy

az analízis képes megváltoztatni az emberek életét, míg Freudra
egyfajta hatástalansággén volt jellemző, „azt hiszem, nekem van egy
hatékonyságot eredményező génem”, állította. Ellis szerette volna,
hogy a terápia hatékonyabbá váljon, és az emberek élete hamarabb
megváltozhasson. Terápiáját (világosan és lényegre törően, mint
mindig) racionális terápiának nevezte el. Ez az elnevezés azt
sugallta, hogy az érzelmeket figyelmen kívül hagyja, ezért
megváltoztatta racionális-emotív terápiára. Más szakemberek „túl
kognitívnak” tartották, és a behaviorizmust hiányolták belőle (bár a
terápia számos viselkedésterápiás elemet is alkalmazott), így Ellis
újból beadta a derekát, és így született meg végül a racionális-emotív
viselkedésterápia (REBT).
Logikus gondolkodás
Ha Aaron Becket tekintjük a kognitív viselkedésterápia atyjának,
akkor Albert Ellis lehet a nagyapja. Ellis szerint számos
feltételezésünk van saját magunkkal, másokkal és általában a
világgal kapcsolatban, ezek között szerepelnek tévesek és
irracionálisak is. Mivel feltételezéseink egész életünket végigkísérik,
elkerülhetetlenül problémákba futunk bele, hiszen irracionális
hiedelmeink miatt úgy érezzük, lehetetlen dolgokat kell elérnünk.

„A valóság nem annyira az, ami velünk

történik, hanem az, ahogy azokról az
eseményekről gondolkodunk, amelyek az
általunk megélt valóságot alkotják. Nagyon
reálisan tekintve ez azt jelenti, hogy
mindannyian magunk hozzuk létre azt a
valóságot, amelyben élünk.”29
Albert Ellis
 Ellis az ABC-módszeren keresztül mutatta be, mit teszünk
azért, hogy letörtek, szomorúak legyünk, „rosszul” érezzük
magunkat. Az „A” az aktiváló esemény (activating event), a
„B” a hiedelem (belief), a „C” a következmény
(consequence).

Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az intelligenciaszintjüktől

és a különböző feladatokra való alkalmasságuktól függetlenül
tökéletesen értenek mindenhez. Mások azt gondolják, hogy egy
erősebb személyre van szükségük, akire támaszkodhatnak. Megint
mások szerint az ember minden problémájára van tökéletes
megoldás, csak meg kellene találni. Ellis arra ösztönözte a
pácienseit, hogy vonják kétségbe ezeket a feltételezéseket. Tényleg
minden problémára van tökéletes megoldás? És ha van is, miért
kellene megtalálni?

Félreértelmezés
Ellis szerint nem a konkrét helyzetek, hanem az értelmezésük okoz
nehézségeket. Ahogy azt sem érhetjük el, hogy mindenki kedveljen
minket, konkrét érzelmeket sem várhat el tőlünk senki. Ha a
partnerünk „idiótának” nevez minket, arra mondhatnánk azt, hogy
„felbosszantott”, de Ellis szerint nem ez történik. Ez akkor lenne igaz,
ha X személy Y cselekedetének mindig Z érzelem lenne az
eredménye. A valóságban viszont néhányunknál egy ilyen
megjegyzés egyik fülön be, a másikon ki, vannak közülünk, akik csak
nevetnének, míg mások csodálkoznának, hogy mi lelte az illetőt.
Eltorzult hiedelmeink sodornak minket a túlgondolkodás veszélyes
útjaira, ezért fontos, hogy minél előbb rendet tegyünk közöttük. Fel
kell ismernünk ezt a fajta gondolkodást, szembe kell mennünk vele,
és a problémát újra kell fogalmaznunk, hogy az pontosabban
tükrözze a valóságot. Olyan stratégiákat kell kialakítanunk, amelyek a
feltételezéseinket egészségesebb, tényeken alapuló gondolkodássá
alakítják át.
Ellis a Robert Harperrel közösen írt A New Guide to Rational
Living (Új útmutató a racionális élethez)30 című 1975-ben megjelent
könyvében 10 tipikus irracionális hiedelmet sorolt fel, és
megfogalmazta azokat az ellenérveket, amelyekkel megcáfolhatjuk
őket. Az első számú irracionális elképzelés éppen lefedi azt az
érzést, hogy „mindenáron szükségünk van azoknak a szeretetére és
jóváhagyására, akiket fontosnak tartunk”. Ellis szerint szeretjük, ha
elfogadnak minket, de nem halunk bele, ha mégsem így történik.
Másrészről azzal, hogy azt a lehetetlen ideált kergetjük, hogy
mindenki kedveljen minket, sérülhetünk, ezért különösen fontos, hogy
amint lehet, változtassunk ezen az irracionális elképzelésünkön.

A racionális válasz
Ezen a ponton Ellis a következőképpen érvel. Lehetetlen, hogy
mindenki kedveljen vagy szeressen minket. Akármilyen népszerűek
is vagyunk, mindig lesz valaki, aki nem kedvel minket, és ez rendben
is van. Mindenkinek más az ízlése, így lesznek olyanok, akik
szeretnek valami olyat bennünk, amit mások nem, például a
frizuránkat – lehetetlen, hogy mindenki egyetértsen abban, hogy a
középen elválasztott, hosszú haj az egyetlen opció. Még ha sikerülne
is elérni, hogy mindenki kedveljen vagy szeressen minket, nem
tudhatnánk, hogy eléggé szeretnek-e, vagy hogy ez később is így
lesz-e. Amúgy is, mi lenne az a pont, amikor kijelenthetnénk, hogy
„Igen! Sikerült!”?
Ellis szerint nem gond, ha különösebb erőfeszítés nélkül
megpróbálunk népszerűek lenni, de ne erőlködjünk. Az segít, ha
népszerűek akarunk lenni, de visszafelé sül el, ha úgy érezzük,
népszerűnek kell lennünk. A próbálkozás kimerítő lehet, hiszen
rengeteg időt és energiát fordítunk minderre, miközben nem marad
időnk azokra a dolgokra, amiket ténylegesen csinálni szeretnénk. Ha
mások elképzeléseinek igyekszünk megfelelni, legyen szó akár
tökéletes megjelenésről vagy nyaralásról, végül mindig azt fogjuk
csinálni, amit az ismerőseink akarnak, és nem azt, amit mi. Az
életünk nem lesz már a miénk, az erőfeszítéseink pedig még vissza
is üthetnek: a barátaink a végén esetleg talpnyalónak gondolnak
bennünket, és nem fognak tisztelni többé. Ellis azt javasolná, hogy ha
elkeseredünk azon, hogy valaki törölt minket az ismerősei közül,
akkor inkább nézzünk magunkba. Tekintsünk erre úgy, mint az
egyediségünk jelére, egy lépésre önmagunk elfogadása felé, ami
sokkal biztosabb alapot jelent, mint mások jóváhagyásától függni.
Éljük a saját életünket, foglalkozzunk a saját dolgainkkal, és anélkül,
hogy különösebb erőfeszítéseket tennénk, találunk majd útközben
néhány érdekes, igaz barátot. (Fejet hajtok a megkérdőjelezés királya
előtt, mivel ezzel én sem vitatkoznék.)

Ellis szerint lehetetlen, hogy mindenki kedveljen bennünket,

el kell tehát fogadnunk, hogy mindig vegyes reakciót váltunk
ki másokból.
Alapvető elméletek
Racionális-emotív
viselkedésterápia
– Albert Ellis
Miért olyan szemét a főnököm?
Carl Gustav Jung • Wilfred Bion • Harold J. Leavitt • René Girard

A munkahelyi zaklatás egyre elterjedtebb szerte a

világon. Az Egyesült Királyságban és az Egyesült
Államokban végzett felmérések azt mutatják,
hogy az alkalmazottak 33%-a vált már
megfélemlítő viselkedés, zaklatás áldozatává. A
Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint a
következő évezredben a lelki és érzelmi erőszak
veszélye lesz az egyik legsúlyosabb probléma,
amivel a szervezeteknek szembe kell nézniük.
Elég súlyos kijelentés ez, hiszen azt mutatja,
hogy ha a főnökünk szemét, akkor nemcsak,
hogy nem vagyunk egyedül ezzel, hanem a
globális piac valamennyi vállalata által érintett
aggasztó tendencia részeseivé válunk. Carl
Gustav Jung pszichoanalitikus a „kollektív
tudattalan” manifesztációjának látná ezt a
globális jelenséget, és azt mondaná, hogy talán
az árnyék áll az egész mögött.

Jung úgy vélekedett, hogy személyiségünket tudatos és tudattalan

részek alkotják, a tudattalan különböző megszemélyesített
struktúrákból áll, ez utóbbiak pedig kölcsönösen hatnak egymásra a
belső világunkban. Ezek a struktúrák az archetípusok, a külső világ
megközelítésének keretei. Hétköznapi értelemben az archetípus
valaminek az első lenyomatát vagy modelljét jelenti, amelyre a
későbbi változatok valamilyen módon visszautalnak: Jung is
hasonlóan használta a kifejezést. Szerinte az emberi elme többféle
típusú karakterhez kapcsolódik, ilyen például a hős vagy a gonosz
mostoha. Ezek segítenek a világ értelmezésében, megértésében,
illetve annak eldöntésében, hogy mi a teendő. Jung szerint azért
bukkannak fel ezek a karakterek vagy archetípusok világszerte a
mesékben, mítoszokban, sőt még a vallásokban is, mert a kollektív
tudattalanban tárolódnak, „az emberiség folyamatosan ismétlődő
tapasztalatainak lerakódásai”.

A diszfunkcionális szervezetek öt neurotikus

változata, amelyek bűnbakkeresési dinamikák
kialakulásához vezethetnek:

1.
Paranoid szervezetek
Ezek a vállalatok folyamatosan olyan
veszélyektől tartanak, amelyek hatással
lehetnek a működésükre. Minden egyes
problémát vagy potenciális veszélyt
aprólékosan kielemeznek, még akkor is,
ha az rendkívül költséges vagy
időigényes.
 2.
Kényszeres szervezetek
Ezekben a vállalatokban úgy alakították ki
a vezetői kontrollt, hogy az szigorúan
kövesse a belső üzleti folyamatokat, a
termelés hatékonyságát, a költségeket stb.
Leginkább a hagyományokra és a bevett
gyakorlatokra támaszkodnak.

3.
Hisztériás szervezetek
Ezek a vállalatok képtelenek
hozzáigazítani a struktúrájukat az új
működési igényekhez; hiperaktívak,
impulzívak, elsősorban a vezérigazgató
értékei és elgondolásai szerint működnek,
nem a külső eseményekre

4.
Depresszív szervezetek
Nagyon bürokratikus vállalatok, amelyek
 irányítás nélkül vagy minimális irányítás
mellett, automatikusan működnek, szinte
csak sodródnak. Fő jellemzőik az
inaktivitás, a bizalomhiány és a
szélsőséges konzervativizmus.

5.
Skizoid szervezetek
Ezeknek a vállalatoknak nincs igazi
vezetőségük. A vezető látszólag nem
érdekelt a szervezetben, nem tartja
fontosnak a következetes irányítást, nem
hallgatja meg a többieket, a vállalat ezért
összevissza halad az éppen aktuális
vezetőség elképzelése szerint.

A felelősség áthárítása
 Girard szerint, amikor egy konfliktus kapcsán repedés
keletkezik egy csoporton belül, annak tagjai gyakran úgy
békülnek meg, hogy kikiáltanak egy áldozatot bűnbaknak.
Ezt a személyt „nyíltan, nagy szenvedéllyel elítélik”, majd
kizárják a csoportból. A csoporton kívül állók számára
általában egyértelmű, hogy az áldozat nem igazán felelős a
„bűnért”, amellyel vádolják.

„Az apró rossz, ha nem szentelünk neki

figyelmet és elnyomjuk, akkor nagyra nő.
Az árnyék az emberi természethez
tartozik, és csak az éjszakában nincs
árnyék.”31
Carl Gustav Jung

Ebből az következik, hogy bizonyos típusú emberek és létezési

módok mindig is (jelen)voltak, és mivel a kollektív tudattalan részévé
váltak, képeik (az archetípusok) átöröklődnek a következő generáció
gondolkodásába. Ezért vagyunk képesek felismerni ezeket más
emberekben vagy akár saját magunkban is. A két legfontosabb
archetípus a persona és ellentéte, az árnyék. A persona egy álarc,
amelyben megjelenünk a világban, az az imázs, amelyet másoknak
és magunknak is mutatni szeretnénk. Freud és Jung egyetértettek
abban, hogy mindannyian boldogan elismerjük a „jó részünket”, és
nem annyira szívesen ismerjük be azokat, amelyeket „rossznak”
vagy valamilyen módon szégyenletesnek tartunk.

Belépés az árnyékba
Jung szerint ezek a „rossz” részek mind az árnyék fő archetípusába
tömörülnek. Ez személyiségünk sötét oldala, itt rejtőzik minden olyan
tulajdonságunk, amelyet mindig is tagadtunk. Az árnyék
szükségszerűen rejtett, elfojtott, még saját magunk számára is, és
mivel olyan tulajdonságok alkotják, amelyeket
megbocsáthatatlannak tartunk, jó adag bűntudat, szégyen és
kisebbrendűségi érzés kapcsolódik hozzá. Habár kétségbeesetten
próbáljuk palástolni, és úgy tenni, mintha ott sem lenne, sajnos –
különösen stresszhelyzetekben – mégis előbukkan. Amikor bántóan
viselkedünk önmagunkkal vagy másokkal szemben, az árnyék olyan
spontánul és váratlanul tör elő belőlünk, hogy minket is megdöbbent:
„Nem hiszem el, hogy ezt én tettem!” Ha kétségeink támadnának,
nem nehéz beazonosítani: az árnyék hirtelen előtörése után
bűntudatot, megalázottságot, szégyent érzünk.

Ugráló árnyékok
Az árnyék igen gyakran valaki másban jelenik meg – vagy legalábbis
látszólag így tűnik. A „projekcióként” ismert pszichológiai elhárító
mechanizmussal tagadjuk a bennünk lévő kellemetlen érzést, és azt
inkább valaki másban látjuk meg, egy másik személyre vetítjük ki. Az
árnyék gyakran jelenik meg projekcióként. Például ha egy hatalmi
pozícióban lévő személy ráförmed a beosztottjára annak rendkívüli
alkalmatlansága, ügyetlensége miatt, lehetséges, hogy ez a vezető
saját magát érzi alkalmatlannak, és mivel ezt nem bírja elviselni, a
környezetében valaki másra hárítja. Ettől sokkal jobban érzi magát,
bár fogalma sincs a tudattalan motivációjáról.

Úgyhogy elképzelhető, hogy a főnökünk rosszindulata jórészben

arra vezethető vissza, hogy saját magát érzi alkalmatlannak, amit
képtelen elviselni. Az árnyék előtörhet alkalomszerűen („ma teljesen
kivetkőzött magából”), vagy azzal, hogy elsöpri útjából az ént, sőt
még helyet is cserél vele és a mindennapok domináns szereplője
lesz.

„Minden nép hajlamos arra, hogy

különböző ürügyekkel kivesse magából
azokat, akik nem felelnek meg a
normálisról és az elfogadhatóról vallott
felfogásuknak.”32
René Girard

Miért pont én?

Az egyik legáltalánosabb hiedelem a bántalmazással kapcsolatban
az, hogy az áldozat maga váltotta ki a bosszúszomjas viselkedést.
Vannak bizonyítékok arra, hogy aki tekintélyelvű családban nőtt fel,
leginkább olyan kapcsolatok iránt vonzódik, amelyek ugyanezt az
egyenlőtlen erődinamikát tükrözik.
Léteznek teljesen más potenciális „áldozatok” is, akiknek
nagyobb szükségük van a függetlenségre, mint a kapcsolatokra:
olyan személyek, akik nem képesek alkalmazkodni a csoport
értékeihez, eszményképeihez, célkitűzéseihez, hanem igyekeznek
megtartani független gondolkodásukat, létezési formájukat.
Wilfred Bion pszichoanalitikus szerint a csoport többi tagja
fenyegetőnek tartja ezt a függetlenséget.33 A csoport értékeit
ugyanis (a tekintélyelvű családfőhöz hasonlóan) egy tekintélyelvű
vezető határozta meg, aki „pontosan tudja, mi a legjobb” a
vállalatnak, és minden erejével azon dolgozik, hogy ezeket az
elképzeléseket a beosztottakkal elfogadtassa. Harold J. Leavitt
szervezetpszichológus szerint minden csoportot hajt a konformizmus
és annak az elfogadása, hogy a csoport hogyan gondolkodjon,
viselkedjen, működjön és vélekedjen. Ezek a „centripetális erők”
teremtik meg a közös identitást, az egység érzését. Mindenki ismer
és ért mindent. Minden biztonságos és kiszámítható – egészen
addig, amíg fel nem lép valaki, aki elkezdi megkérdőjelezni a
dolgokat. Miért ezt az elavult szoftvert használjuk, és nem azt a
sokkal jobb, újabbat? Miért nem használjuk rugalmasan a
munkaállomásokat, ha egyszer azzal nagyobb lenne a
hatékonyság? Szervezzük át egy kicsit a dolgokat!
A csoport ösztönösen reagál: „Inkább ne!” Mintha sziréna szólalt
volna meg egy óceánjárón, mindenki pánikszerűen elkezd körbe
rohangálni (fenyegetve érzik az állásukat, az identitásukat,
feladatkörük hirtelen zavarossá válik). Valamit tenni kell! A megoldás
pedig az, hogy… váljunk meg az új munkatárstól! Szabaduljunk meg
a problémától, de gyorsan!

„A személyiség teljességéhez
hozzátartoznak az árnyékok is: az
embernek képesnek kell lennie rá, hogy
ha erős, valamiben gyenge legyen, hogy
ha okos, valamiben buta legyen,
máskülönben hiteltelenné válik, és pózzá,
sőt blöffé silányul.”34
Carl Gustav Jung
 A „bűnbakkeresésként” ismertté vált jelenséggel René Girard
francia társadalomtudós foglalkozott részletesebben. Girard szerint a
teljes folyamat, a végkifejletet is beleértve, tudattalanul működik. Egy
válságos időszakban (ami lehet valóságos vagy csak észlelt) valaki
jogtalan vádak, egyre fokozódó gyűlölet középpontjává válik. A
bűnbakkeresés végső célja a célpont eltávolítása („szabaduljunk
meg attól az embertől, és akkor rendben leszünk”).
A bűnbakkeresési folyamatot megközelíthetjük az árnyék
szempontjából is, amely személyes és kollektív szinten egyaránt
működhet. Kollektív formájában egy csoporttal történik meg, amely
lehet egy teljes vállalat, egy politikai párt vagy akár a kormány. A
csoport kollektív árnyékát – például a gazdasági problémákat –
kivetíti a bűnbakra, egy egyénre vagy egy másik csoportra (például a
bevándorlókra vagy egy vallási közösségre). Az áldozatok
megpróbálhatnak belekapaszkodni a valóságba: közérdekű
bejelentést tesznek, történeteket szivárogtatnak ki a médiában, de
Jung szerint ez nem működhet, mert az árnyéktól nem lehet
megszabadulni. Valakinek vállalnia kell az egyén vagy a csoport által
visszautasított sötét ügyet, és az nem más lesz, mint mi.
Ha tehát szabad lelkek vagyunk, és valamiért kilógunk a
szervezetből, esetleg észrevesszük, hogy a főnök kedvenceinek
vagy akár az egész részlegnek a célpontjává váltunk, érdemes
mentőcsónakba szállni, még mielőtt lehajítanak minket a fedélzetről.
Ha ez vigaszt jelent, a bűnbak eltávolítása csak rövid távú
megkönnyebbüléssel jár, hamarosan egy újabbat kell keresni. Az is
lehetséges, hogy a saját árnyékunknak van szüksége arra, hogy
mindig kívülállók legyünk, és soha ne tartozzunk sehova. Ha ezt
belül abszolút lehetetlennek érezzük, akkor valószínűleg mégis ez
az igazság.

Alapvető elméletek
Az árnyék archetípusa
– Carl Gustav Jung
Csoportdinamika
– Wilfred Bion
Bűnbakkeresés
– René Girard
A családom egy rémálom. Talán meg kellene
szakítanom a kapcsolatot a rokonaimmal?
Murray Bowen

Felnőttként hajlamosak vagyunk a pszichénket

teljesnek és a sajátunknak érezni, és úgy
gondoljuk, hogy racionális meggondolások
alapján, szabadon hozzuk meg a döntéseinket.
Bár a pszichológusok, idegtudósok mára már
megkérdőjelezték ezeket a feltételezéseket,
egészen a II. világháborúig elfogadottak voltak. A
háborúból visszatérő veteránok új problémát
vetettek fel: vajon miért súlyosbodtak a gondjaik,
amikor a családjukhoz hazatértek? Miért van az,
hogy a családunk továbbra is ekkora hatással van
ránk?

Az 1940-es években látott napvilágot az az elgondolás a terápiában,

hogy nem fix temperamentummal jövünk a világra, ez sokkal inkább a
kapcsolataink során alakul ki. Murray Bowen amerikai pszichiáter
munkájának középpontjában is ez az elképzelés állt: a páciensek
egyéni vizsgálata helyett egész családokat próbált „humán érzelmi
rendszerekként” megérteni. Sok skizofrén páciense volt, de a
családokkal végzett munkája során jött rá, hogy a skizofréniát illetően
valamiféle kontinuum működik: az egyes családokban különböző
mértékben van jelen a betegség, de mindenhol ott van. „Mindnyájan
skizofrének vagyunk valahol” − állította.
Mátrixba szőve
Bowen értelmezésében az egymással való viselkedésünk hozzájárul
a másik érzelmi egészségének vagy betegségeinek (például a
skizofréniának) kialakulásához. Cselekedeteink folyamatosan segítik
vagy akadályozzák a többi embert, és hatással vannak a világban
való működésükre. Ítéleteket hozunk, érzelmi követeléseink vannak
másokkal szemben, vagy nem vagyunk hajlandóak elismerni az
érzelmi szükségleteiket. Halljuk és látjuk őket, és ezt közvetítjük
feléjük; vagy nem halljuk, nem látjuk őket, és inkább ezt tükrözzük.
Elvárunk tőlük dolgokat, elsősorban bizonyos viselkedést, és
csalódunk vagy mérgesek vagyunk, ha mégsem úgy alakul.
Mindezeket még szélsőségesebben és intenzívebben éljük át a
családunkon belül, különösen a szüleinkkel szemben.
A családtagok közötti kapcsolat érzelmi intenzitása felerősíti az
egymásra hatás mértékét, különösen azáltal, ahogy a szülők
folyamatosan megerősítik vagy megkérdőjelezik a gyermek valóságát
és fontosságtudatát (akár a jelenlétét is) a világban. Ezáltal segítik
egy határozott, független én, vagy ellenkezőleg, egy folytonos
elismerésre, jóváhagyásra vágyó, határozatlanabb, függőbb én
kialakulását. Az erősen differenciált énnel rendelkező személyek el
tudják különíteni a gondolataikat és az érzéseiket, a szorongásra jól
reagálnak, egyéniségüket a családon belül is meg tudják tartani. Az
alacsonyabb szinten differenciáltak a családon belül hajlamosak
egyfajta „érzelmi fúzióra”, vagyis azt érzik, amit a csoport, megérzik a
családtagok szükségleteit, és azt csinálják, ami a rendszer
egyensúlyban tartását elősegíti. Diffúz határokkal rendelkeznek, és
nem a saját, hanem a csoport érdekeit szem előtt tartva cselekednek.
Bizonyos értelemben elvesznek a csoporton belül.

Négy kérdés, amelyet a családi szerepekről és

rendszerekről való leválás során feltehetünk
Az összetartás ereje
Bowen szerint a családok kialakulásának evolúciós értelemben az
volt az oka, hogy tagjaik számára védelmet, hajlékot és élelmet
biztosítsanak, ehhez pedig minden családnak összetartásra és
együttműködésre van szüksége. Mind együttműködünk, igaz? A
szabályok és követelmények azonban nincsenek explicit kimondva: a
tagok dolgozzák ki, hogy mit kell tenniük a többiek boldogságához.
Ez azt jelenti, hogy az összetartást gyakran csak egyes családtagok
igazi differenciálódásának megakadályozása által lehet elérni, és
néhányuknak kellemetlen és végső soron romboló szerepeket kell
felvállalniuk. Például az olyan családokban, ahol az egyik szülő
alkoholista, ott a másik szülőnek kell mindenről gondoskodnia, amire
az alkoholista nem képes, ezért a gyermeknevelés feladatait illetően
a gyerekeknek kell összeszedniük magukat. Az egyik gyerek lehet a
gondviselő, a másik a mókamester, a harmadik magára veszi a
család összes szomorúságát, hogy a többieknek ne kelljen stb.

„A differenciálódás azt jelenti, hogy a saját

belső iránymutatásunk alapján alakítjuk ki
a saját utunkat, és nem örökké azt
figyeljük, hogy a többiek hol tartanak.”35
Edwin Friedman

Szakítás, elmenekülés
Bowen „érzelmi kilépésnek” nevezte azt a módszert, amit akkor
vetünk be, ha meg akarunk szabadulni a kellemetlen, meghaladott
családi szerepeinktől anélkül, hogy foglalkoznánk velük. Azt
gondoljuk, hogy ha egy bizonyos távolságba kerülünk a
családtagjainktól, megszabadulunk attól, ahogyan a környezetükben
érzünk és teszünk. Bowen ugyanakkor megjegyzi, hogy ez a
módszer nem működik. A családi rendszer fenntartása érdekében
gyermekkorunkban felvett szerepek ugyanis velünk maradnak, mivel
a részünkké váltak, még akkor is, ha egy adott rendszeren (a
családon) belül alakultak ki. Ha az eredeti családi rendszeren belül
nem gyakoroljuk ezeket a szerepeket, mivel szakítottunk bizonyos
családtagjainkkal, azok − a nyugodt mézeshetek rövid időszakát
követően − egy újabb kapcsolatban fognak felbukkanni. Miközben a
kilépés azonnali megkönnyebbülést és menedéket jelent, az érzelmi
reakcióink bármilyen kapcsolatban változatlanul jelennek meg, és
újra meg újra megismétlődnek. Ezért ötlik fel bennünk egy új
kapcsolatban: „Jaj, ne! Már megint?” Ugyanakkor, ha egy ilyen
szakítási időszak után visszamegyünk a családunkhoz, akkor
bizonyára elszabadul a pokol, mivel azok az érzések, amelyek
elhajtottak minket, még mindig ott forrongnak a felszín alatt. A régi
interakciók órákon belül a felszínre törnek, fagyos udvariaskodás,
félelmetes érzelemkitörések következnek, vagy pedig oda-vissza
kiabálások, sírás és hiszti. Ha például azért döntöttünk úgy, hogy
megszakítjuk a kapcsolatot a családtagjainkkal, mert meguntuk, hogy
mindenért minket hibáztattak, lehet, hogy azt tapasztaljuk majd, hogy
a szüleink egyre idegesebbek lesznek, a testvéreink pedig azzal
próbálják csökkenteni az egyre hatalmasodó feszültséget, hogy
ragaszkodnak a távozásunkhoz. Ennek az az oka, hogy a
családtagok megpróbálják újból egyensúlyba hozni a családi
rendszert (amely olyan, mint egy finom, lebegő szerkezet a
széllökésben), mégpedig úgy, hogy ők szakítanak velünk. A rendszer
kezd újból egyensúlyba kerülni – nélkülünk.

„Csak akkor tudunk elkezdeni figyelni, ha a

beidegződött reakcióinkon (és az ezekkel
járó belső intellektuális és érzelmi fúzión)
kívül tudunk kerülni egy kicsit.”36
Murray Bowen

Egyensúlyi rendszer
 Bowen szerint a családok rendszerként működnek, és
abban minden családtag olyan szerepet játszik, amitől, még
 ha diszfunkcionálisan is, de működik a család.

Menjek haza? Vagy maradjak távol?

Bowen különbséget tesz az „elszakadás” és a „fokozatos leválás”
között: az utóbbi hordozza a pozitív változás lehetőségét.
Függetlenséget – nem csak távolságot – tesz lehetővé, mégpedig
saját, önálló céljaink felismerésével és követésével, miközben nem
tévesztjük szem elől, hogy továbbra is a családi rendszer részei
vagyunk. Ha tisztán látjuk a családi szerepeinket, kapcsolati
mintáinkat, és hogy ezekhez a mintákhoz mi magunk miként járulunk
hozzá, fel tudjuk számolni beidegződéseinket, és sokkal erősebbé
válunk ahhoz, hogy bármilyen kapcsolati formában szabadon
választhassuk meg a reakcióinkat. Sok más érzelmi kihíváshoz
hasonlóan, a változás akkor következik be, ha hosszabban
kikapcsoljuk az automatikus működésünket, és megfigyeljük, hogyan
reagálunk az itt és mostban bekövetkező eseményekre, nem a
családra koncentrálunk, hanem arra, hogy mi zajlik bennünk. Mégis
annyira elvonják a figyelmünket, igaz? Ez az őrült tánc valahogy még
mindig olyan kifürkészhetetlenül vonzó. Lehet, hogy nehéz levenni a
szemünket arról, ahogy pörögnek, és a saját lépéseinkre figyelni. De
próbáljuk csak meg. Hamarosan észrevesszük, hogy lábunk új
ritmusra kezd járni.

Alapvető elméletek
Családi rendszerek
– Murray Bowen
Vajon nem mond igazat a párom?
Sigmund Freud • Paul Ekman

Mindannyian hazudunk időnként, így a válasz

egész egyszerűen: „valószínűleg nem”.
Felmérések szerint egy felnőtt hetente átlagosan
tizenháromszor hazudik. De mintha a kérdés
mögött még egy pluszérdeklődés is lenne,
mégpedig erkölcsi jellegű. Ha a párunk félrevezet
minket, az egyértelműen baj? Nem volna bölcs
vitát indítanunk a hazugságról és az
erkölcstelenségről, hiszen kísérleti okokból még
a pszichológusok is használnak megtévesztő
technikákat, feltehetőleg azzal az indokkal, hogy
a cél szentesíti az eszközt. Ugyanakkor arra
neveljük a gyermekeinket, hogy nem szabad
hazudni, mert az helytelen. Ezt még akár egy
fenyegető büntetéssel is kiegészítjük, amit
egyáltalán nincs szándékunkban végrehajtani,
vagyis mindeközben magunknak is hazudunk.

Természetesen mindnyájan szoktunk hazudni, hiszen az része

emberi mivoltunknak. Sőt az emberi fejlődés egyik mérföldkövének
tekinthető, mivel a kicsi gyerekek abszolút tökéletesnek hiszik a
szüleiket – mindent látónak, mindent tudónak, mindenkinél
erősebbnek –, mígnem egy napon lehull a hályog a szemükről.
Szüleiket ezután kisebb valótlanságokkal tesztelik, csak hogy
rájöjjenek, anya vagy apa hisz-e nekik, és beveszi-e a történetüket.
És kiderül, hogy nem tudnak mindent! Ez nagyszerű és izgalmas hír
egy két év körüli gyermek számára, aki ettől függetlenebbnek érzi
magát. Freudi vagy pszichoanalitikai értelemben a hazugság két
további mérföldkő mellé kerül: az egyik a „Nem!”, a másik pedig a
gyermeknek az a képessége, hogy úgy bújócskázzon, hogy közben
nem kürtöli szét, hogy hova bújt. Mindhárom tevékenység azt a
csodálatos felfedezést bizonyítja, hogy a szülők, ellentétben azzal,
amit csecsemőkorunkban feltételeztünk, nem tudnak olvasni a
gondolatainkban.

„Minél erősebbek ezek az érzelmek…,

annál valószínűbb, hogy valamilyen
viselkedésbeli »kiszivárogtatás« elárulja a
jelenlétüket.”37
Paul Ekman

Mikro-arckifejezések
 Félelem
A szemöldök felemelkedik és összehúzódik • A
szemöldökök között a homlokát ráncolja • A felső szemhéj
megemelkedik, az alsó szemhéj feszült, felhúzott • A
szemfehérje felül kilátszik • A száj nyitott, az ajkak
visszahúzottak
 Undor
A felső szemhéj, az alsó ajkak és az orca felhúzódik • Az
orr ráncolódik • Az alsó szemhéj alatt finom vonalak
jelennek meg
 Harag
A szemöldök leereszkedik és összehúzódik • Az alsó
szemhéj feszült • Tágra nyílt vagy kidülledt szem • Az ajkak
összepréselődnek, a száj sarkai lefelé görbülnek • Kitágult
orrcimpák • Alsó állkapocs előreugrik
 Megvetés
Az ajkak az egyik oldalon megemelkednek

A hazugság mint fantázia

Ez nagyon felszabadító, de el is ragadtathatjuk magunkat. Bryan
King pszichológus arról számol be, hogy az egyik páciense azt
állította, három hónapos korában már mondatokban beszélt,
mindössze hároméves volt, amikor prédikációt mondott a
templomban, és dolgozott egy olyan magazinnál, amely heti 8 millió
dollárt fizetett neki. Ez a kreatív jóember egy pseudologia fantastica
nevű betegségben, vagyis patológiás hazudozásban szenvedett,
konfabulációi nem ismertek határokat, saját jelentőségének
túlhangsúlyozásával pedig gyakran lépte túl azt a mértéket, amit a
hallgató még esetleg elhitt volna. Az ilyen hazudozót nem érdekli,
hogy elhiszik-e, amit mond, mégis nehéz diagnosztizálni, mert a
hazudozás szintje fluktuálhat, a diagnózis pedig általában a páciens
saját beszámolója alapján készül, ami ebben az esetben
nyilvánvalóan megbízhatatlan.
Belső és külső világ
A hazugság tehát néha jó és egészséges, de a folyamatos
hazudozást a pszichoanalitikusok károsnak tartják: a hazugságok
lerombolják a bizalmat, elszakítanak minket a többi embertől,
stresszt okoznak (különösen, ha egyik hazugság követi a másikat),
túlérzékennyé tesznek, a végén pedig már nem leszünk képesek
őszintén gondolkodni. Szélsőséges esetekben, mivel a hazugság
megszakítja a kommunikációt a belső és a külső világunk között,
eltorzíthatja a valóságfelismerő képességünket. Hajlamosak
vagyunk elfelejteni, hogy amíg éberen, a tudatunknál vagyunk,
elménkkel a külső világot értelmezzük, vagyis a belső világunkban
leképezzük a külső világot. Mindez automatikusan zajlik, tehát
általában nem kell végiggondolnunk, amikor azonban hazudunk,
szándékosan megszakítjuk ezt a kapcsolatot. A profi szélhámosok
és csalók ezért tanácsolják a leendő hazudozóknak, hogy higgyék el
a kitalált történeteiket, mert azzal ismét összhangba kerül a belső és
a külső világ. Csak így egyik sem a valóságot tükrözi.
Ha tényleg tudni szeretnénk, hogy a partnerünk igazat mond-e,
a hitelesség lehet a segítségünkre. Ahogy a hazugság is
ellentmondást teremt a külső világ tényei és aközött, ahogy azt a
fejünkben leképezzük, ugyanilyen ellentmondás mutatkozik meg
abban is, ahogy az általunk képzelt történetet a külső világ felé
közvetítjük, vagyis amikor előállunk a hazugsággal.

Árulkodó arckifejezések
A világ legismertebb hazugságkutatója Paul Ekman amerikai
pszichológus: szakterülete elsősorban az érzelmek, illetve az
érzelmek és az arckifejezések kapcsolata, más szóval azok a külső
megnyilvánulások, amelyekkel eláruljuk a legbelsőbb gondolatainkat
és érzéseinket. Elszigetelt közösségekben végzett kutatásai során
Ekman meggyőződött róla, hogy Darwinnak igaza volt: az
arckifejezések univerzálisak és velünk születettek. Az arckifejezések
mérésére Ekman kidolgozott egy arctevékenység-kódoló rendszert,
amely az izmok aktivitásán keresztül vizsgálja a különféle
arckifejezéseket. Ennek segítségével feltérképezte érzelmeink
legapróbb, leggyorsabb, önkéntelen felvillanásait, a „mikro-
arckifejezéseket”, amelyek másodpercek töredéke alatt elárulják
belső világunk igazságát, függetlenül attól, hogy milyen erősen
igyekszünk titkolni. Az Egyesült Királyságtól az Egyesült Államokig,
Pápua Új-Guineától Japánon át Brazíliáig, mindenütt ugyanazok az
arcizmok jelenítik meg a hét alapérzelmet: ezek az undor, a harag, a
félelem, a szomorúság, a meglepetés, a megvetés és az öröm. Ez
az információ világszerte felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult a
rendőrség, illetve a terrorelhárító és kormányzati erők számára.
Hasznos lehet tehát számunkra is, amikor ujjainkkal a térdünkön
dobolva a partnerünk szavainak valóságtartalmán tűnődünk. Ekman
szerint a hazugság kimutatására nem létezik csodaszer, és még a
poligráf (hazugságvizsgáló) is csak kicsit pontosabb eredményt
mutat, mint a véletlen, hiszen jelezhet kényelmetlenséget vagy rejtett
érzelmeket, de előfordulhat, hogy az illető ideges, mert nem hisznek
neki. Így ez a módszer messze nem nevezhető tévedhetetlennek. A
feszengő mocorgás (amit régen a hazugság jelének tartottak,
különösen a tanárok), egyszerűen kényelmetlen helyzetet jelez, nem
feltétlenül hazugságot.

„A mikro-arckifejezések, vagyis a rejtett

érzelmek igen gyors jelei,amelyek a
másodperc negyedrésze alatt
végbemennek, sosem hazudnak.”38
Paul Ekman

A hazugság jelei
Ekman ugyanakkor azt állítja, hogy előfordulhat ellentmondás a
kimondott szavaink és a testbeszédünk között, ami jelzi, hogy nem a
teljes igazságot adjuk elő. Az olyan mikro-arckifejezések, mint a
félelem, az undor, a harag vagy a megvetés a szavaink mögött
meghúzódó érzésekről árulkodhatnak, és a rejtett érzelmeinkre
utalhatnak. Ugyanilyenek a kételkedés jelei is, például az enyhe
oldalirányú fejrázás (ami azt jelenti, hogy „nem”), miközben az illető
azt mondja, hogy „igen”, vagy egy apró vállrántás, miközben az illető
magabiztosságát fejezi ki, vagy tényeket közöl. A teljes kép
kialakításához hasznos a sok jel, ilyenek a szavak, a hang, a
testtartás, a nézés, az enyhe vagy erőteljes gesztikuláció. A sűrű
pislogás például annak a jele, hogy az illetőnek erősebben kell
gondolkodnia, és bár a hazudozókról az derült ki, hogy általában
ritkábban pislognak, ez bizonyos körülmények között megváltozik.
Például ha valaki egy olyan bűnről hazudik, amitől ideges lesz, az
idegességtől elkezd gyorsabban pislogni. A kitágult pupilla szintén a
koncentráció jele, tehát árulkodhat hazugságról vagy szorongásról.
A hazudozók, amikor nagyon nem szeretnének lebukni, kerülik
a szemkontaktust, úgyhogy figyeljük meg a partnerünk szemét, ha
egy esetleges hazugságon akarjuk rajtakapni. Ha a szemünkbe néz,
miközben tagad valamit, azt is jelentheti, hogy hazudik, de nem
aggódik a tagadás miatt. Vagyis nem érdekli, hogy mit gondolunk
róla. Ezzel nyerünk egy kis időt. Biztos, hogy ebbe az irányba
akarunk haladni? Ekman szerint „a többségünk ki akar térni a rossz
hír elől, mert az igazság fájdalmas lehet”. Még akkor is el akarjuk
kerülni, amikor bizonyos jelekből már tudjuk, hogy valami nincs
rendben. Tehát elképzelhető, hogy nem az a baj, hogy a partnerünk
nem mond igazat, hanem inkább az, hogy félünk szembesülni az
igazsággal. És ezzel vissza is tértünk Freudhoz. Még egy
beszélgetés a díványon?

Alapvető elméletek
A hazugság és a
mikro-arckifejezések
– Paul Ekman
Pszichoszociális fejlődés
– Sigmund Freud
A főnököm annyira menő: dinamikus, érthetően
fogalmaz, összeszedett, és még jól is öltözködik.
Én miért nem vagyok ilyen?
Melanie Klein • Ronald Fairbairn

Ez úgy hangzik, mintha tökéletes volna a

főnökünk... ami nyilván lehetetlen. Ember lévén
hibát hibára halmoz, mint mindenki. Mégis úgy
tűnik, nem látjuk ezeket a hibákat, valami tehát
elhomályosítja a látásunkat. A
pszichoanalitikusok úgy hívják ezt a folyamatot,
hogy idealizáció, ami egy régebbi
választásunkból ered: „Ő a rossz, vagy én?”

Az 1920-as években a pszichoanalízis új ága indult fejlődésnek: a

tárgykapcsolat-elmélet. Freud az ösztönkésztetések célpontjait
jelölte a „tárgy” szóval, de nem sok figyelmet szentelt ennek, mert az
elsődleges nárcizmusra vonatkozó elmélete szerint a korai fejlődés
minden energiája és késztetése az én felé irányul. Freud egyik
tanítványa, Melanie Klein azonban gyerekekkel kezdett dolgozni, és
arra a következtetésre jutott, hogy a többi ember – külső „tárgyak” –
rendkívül fontosak az én kialakulásában, illetve abban, ahogy a
világot, másokat és magunkat látjuk. Ráadásul gyermekkori
folyamataink és a következtetéseink egész életünkre meghatározzák
az emberekkel való viszonyunkat. Hirtelen a „kapcsolat” került a
pszichoanalízis középpontjába, és ez azóta is így van. Időközben az
analitikusok rájöttek, miért vagyunk hajlamosak néhányan feketén-
fehéren látni a világot, bizonyos embereket abszolút rossznak vagy
abszolút jónak („tökéletesnek”) tartani.

Belső és külső világ

Klein feltételezte, hogy a csecsemők hatalmas mértékű
szorongással küzdenek egy megsemmisítéssel fenyegető, belső
„halálösztön”, a születés traumája, valamint az éhség és frusztráció
korai megtapasztalása miatt. Emellett intenzív, gazdag
képzelőerővel rendelkeznek, mindenféle dolgokról fantáziálnak, és
veleszületett hajlamuk van, hogy mindent, amivel kapcsolatba
kerülnek, magukban leképezzenek. Folyamatosan internalizálják a
tárgyakat (például a szülőket), létrehozzák azok mentális
reprezentációját, ezeket saját fantáziáikkal és szorongásaikkal
vegyítik, majd a mentális reprezentációkat visszavetítik a külső
világban lévő emberekre: ezeket az embereket ezután ezen az új,
módosított szemüvegen át nézik.
Nem kis teljesítmény egy kisbabától, mégis hogyan lehetséges
ez? Klein szerint a csecsemő a jó és rossz érzéseit − a szeretetét és
gyűlöletét − külső tárgyakra vetíti ki, így például az első igazán
fontos dologra, amivel találkozik, az anyamellre. A „jó mell” az az
anya, akit éppen szeretőnek és szeretettnek lát: a csecsemő a teljes
libidóját vagy életösztönét kivetíti rá. A „rossz mell” az az anya, akit
félelmetesnek, fenyegetőnek lát, és akire az összes „rossz” érzését
kivetíti. A gyermek idővel összevonja ezt a két anyát, mégpedig egy
ciklikus folyamat eredményeképpen, amely során folyamatosan
internalizálja és kivetíti a reprezentációkat. Így fokozatosan egyre
több kerül be az igazi anyából a mentális verzióba, mígnem az
egész egyetlen „tárggyá” olvad össze, amely jó és rossz elemeket
egyaránt tartalmaz. Ez a Donald Winnicott-féle „elég jó” anya.
Klein szerint az egészséges fejlődés alapvető feltétele a jó és a
rossz anya egyesítése, mivel segít a csecsemőnek saját különböző
részeinek integrálásában és abban, hogy ne lássa magát teljesen
„jónak” vagy „rossznak”. Emellett így tanuljuk meg, hogy az emberek
a segítő és ártó viselkedés kontinuuma mentén bárhol
elhelyezkedhetnek, tehát nem tekintünk rájuk abszolút tökéletesként
(idealizálás) vagy abszolút rosszként (befeketítés), rájövünk, hogy
egyetlen személyt rengeteg hangulat és viselkedési típus
jellemezhet.

Kevesebb fantázia, több realitás

Klein ragaszkodott hozzá, hogy a gyermek belső szorongása
határozza meg a tárgyak észlelésének módját. Az 1940-es években,
Ronald Fairbairn pszichoanalitikus a gyermek belső világáról a
külső világ realitásaira helyezte a hangsúlyt. Azt állította, hogy a
csecsemő azért alkot két különböző reprezentációt az anyáról, mert
az anyának ténylegesen sok különböző hangulata lehet, és
többféleképpen közelíthet a gyermekéhez: vagyis ez nem csak
projekció. Ha azonban az anya általában érzékenyen, a gyermekre
hangolódva reagál annak szükségleteire, a gyermek szorongása
enyhülni kezd, és képes lesz a két belső reprezentációt (jó
anya/rossz anya) egyetlen „elég jó” anyává integrálni, ahogy azt
Klein is vallotta.
 „Nehéz elképzelni, hogy valaki olyan
magas szintű, stabil és egységes énnel
rendelkezzen, hogy az semmilyen
körülmények között ne mutassa semmiféle
hasadás nyomát.”39
Ronald Fairbairn

„A pszichoanalitikus kezelés célja az, hogy

áttörjük a páciens belső világának zárt
rendszerét, és ezáltal hozzáférhetővé
tegyük a külső valóság hatásai számára.”40
Ronald Fairbairn

A szülőt jónak kell tartani

Fairbairn szerint az igazi kérdés az, hogy mi történik, ha a csecsemő
gondozója egy érzelmileg elérhetetlen, tolakodó, következetlen,
zűrzavaros szülő. Ez egyszerre fájdalmas és veszélyes is a gyermek
számára, akinek a létfenntartását a szülő biztosítja. Ennél a
forgatókönyvnél a biztonságot egyedül a rossz szülő gondolatának
teljes elnyomásával érheti el a gyermek, vagyis ténylegesen
„eltávolítja a rossz anyát”. Ám ha az anya tökéletesen jó, miért nem
reagál a sírásra, hiszen a gyermeke éhes vagy segítségre szorul?
Kell hogy legyen valamilyen oka… Ó! A csecsemő rájön, hogy
biztosan ő rossz. Ha jó lenne, a tökéletesen jó szülő gondoskodna
róla. A csecsemő magára veszi az összes „rosszat”, ami az
elnyomott anyaképhez tartozott. Magába szívja a szülő minden
depresszióját, rendetlenségét vagy szadizmusát („rosszaságát”), és
ezzel külső biztonságot szerez a saját belső biztonsága feláldozása
árán. Fairbairn morális védekezésnek hívta a jelenséget, miszerint
„jobb bűnösként egy olyan világban élni, amelyet isten irányít, mint
egy olyanban, amelyet a sátán”. Valami rettenetes történik azonban
ekkor: a „rosszaságot” mostantól a gyermek mindig magában érzi, a
„jóságot” pedig mindig valaki másban látja.
A helyzet azért igazán tragikus, mert bár a szülő-gyermek
közötti kapcsolati mintára vezethető vissza, a pszichoanalitikusok
szerint végül az adott személy későbbi kapcsolataiban nyilvánul
majd meg. A „másik személy” tökéletesen jó és tökéletesen rossz
részre való „hasítása” a szorongásból származott, ezért
védekezésként újból előjöhet, amikor nem vagyunk képesek
bizonyos nehéz érzéseket integrálni, különösen, amikor
szorongásunk egy tekintéllyel rendelkező személlyel való
kapcsolatban alakul ki. Ha idealizáljuk a szóban forgó személyt,
például a főnökünket, minden aggodalmunk véget ér, ő majd
hozzáértő módon elintéz mindent, hiszen mindenhez ért. Ő lesz a
tökéletesen jó szülő, nekünk pedig csak még jobban kell
próbálkoznunk. Elismernek, megértenek minket, biztonságban
vagyunk, csak azt nem értjük egészen, miért. Valójában az eredeti
kapcsolat újrajátszásával tudattalanul előhívtuk a hasítást és a
projektív védekezést. A védekezés eredményének vagyunk tanúi
anélkül, hogy észrevettük volna, hogy az beindult.
 „A rossz tárgyat tagadjuk, ahogy az egész
frusztrációs helyzetet, illetve azokat a
rossz érzéseket (fájdalmat) is, amelyeket a
frusztráció okoz.”41
Melanie Klein

Kitörés
Sajnos ez a kellemes pillanat nem tart sokáig, az éremnek
(idealizáció) van ugyanis egy másik oldala: a devalváció.
Főnökünket piedesztálra emeltük (tökéletesen jó szülő), ahonnan
elkerülhetetlen a hatalmas zuhanás. Szeretetünk és csodálatunk
gyönyörű, tökéletes tárgya darabokra esik szét, esendővé válik.
Ekkor lehull a hályog a szemünkről, hiszen most teljesen idiótának
tűnik! Hogy lehettem ennyire buta?
Aki gyermekként nem tanulta meg összehozni a jó anyát/rossz
anyát, annak nincs lehetősége az integrációra, ezért az embereket
vagy teljes csodának, vagy teljes csalódásnak fogja látni. Ez a
fekete-fehér gondolkodás lényege, amit időről időre kompenzál
ugyan az alkalmatlanság felvillanó érzése („Hogyan lehettem ennyire
buta?”), ez ellen viszont rögtön egy újabb idealizációval védekezünk
(„A világ legcsodálatosabb személyi edzőjéhez járok!”).
Az emberek piedesztálra állítása, majd onnan való lerántása
kimerítő folyamat. Az idealizációs szakasz ugyan nagyon jó érzés, a
devalváció viszont fájdalmas és zavarba ejtő. Annak a csalódásnak
a hullámai, amelyet a szülő egykori mulasztásai okoztak, most is
lesújtóak. A csalódás ugyanakkor magában hordozza az igazi
reményt. Miután a mindenkinél erősebb, „megmentő” másik
személybe vetett önámító remény a földre hull, egy pillanatra
megláthatjuk, hogy mi is volt, amit igazán akartunk, de nem hittünk
magunkban, hogy elérhetjük. Ott van a saját teljes jóságunk, csak
meg kellene ragadnunk. Az idol összeomlásával az idealizálás
varázsa rövid időre helyet ad a valóságnak, szinte csak ki kell
nyúlnunk érte, mégis lehetetlennek gondoljuk, ismét eltoljuk
magunktól. Visszatérünk a tehetetlenség sivárságába, és minden
erőnket egy újabb másik személy kezébe adjuk. Hacsaknem…
elhelyezkedünk ismét a díványon.

Alapvető elméletek
Hasítás
– Melanie Klein
Morális védekezés
– Ronald Fairbairn

„Az én képtelen kettéhasítani a tárgyat... az énen

belül zajló megfelelő hasítás nélkül.”42
Melanie Klein
4. fejezet
Mi történik?
Miért mondok folyton kínos dolgokat?
Sigmund Freud • Donald Norman • James T. Reason

„Szeretném elfenekelni (angolul: spank) az összes

tanárt…” − szólalt meg George W. Bush a tanárok
országos konferenciáján, miközben őszinte
köszönetet szeretett volna mondani nekik
(angolul: thank) áldozatos munkájukért. Kínos volt?
Nagyon. Az elnök titkos vágyáról árulkodott?
Döntse el mindenki maga. Freud meg volt
győződve arról, hogy ezek a nyelvbotlások – vagy
ahogy később ismertté váltak: freudi elszólások – olyan
igazságokat lepleznek le, amelyeket a beszélő el
akart rejteni, talán még saját maga elől is. Freud
hangsúlyozná, hogy különösen saját maga elől, mivel
olyan mélyen gyökerező hiedelmek tárulnak fel
ilyenkor, amelyeket az illető szívesen tagadna.
Nonszensz, állítják a pszichológusok, a kognitív
pszichológia sokkal egyszerűbb magyarázatokat
ad a nyelvbotlásokra és az emlékezetkiesésekre,
úgyhogy ezek semmit sem jelentenek. Akkor
valójában miről is van szó?

1901-es könyvében, A mindennapi élet pszichopatológiájában Freud

átlagos emberek szokásait vizsgálta. Freudot elkápráztatták ezek a
hétköznapi furcsaságok, mivel az álmokhoz hasonlóan a tudattalan
létezésének és működésének bizonyítékait látta bennük. Az elvétett
szavak szerinte nem véletlenek, hanem jelentést hordoznak, a
jelentés felkutatása pedig egyfajta megvilágosodást nyújthat a
beszélő számára. Azt is megmutatják, hogy „az idegi norma és az
abnormitás között nincs éles határ, és hogy valamennyien kissé
idegesek vagyunk.”.1
Ez minden bizonnyal ítéletmentes gondolkodásra vall, bár a
legtöbbünk számára kissé kellemetlen is. Hála istennek a mai
kognitív pszichológusok állítják, hogy a különféle botlások
egyszerűen az elme őszinte működési mechanizmusáról árulkodnak.
Donald Norman pszichológus szerint, aki ezeket a tévedéseket
részletesen tanulmányozta, a leggyakoribb botlások, hibák a
megszokás miatt következnek be.2 Ilyen például, amikor egy
ismerősünk ajtaja előtt állva, a saját kulcsunkkal próbálunk hozzá
bejutni. Könnyű belátni, hogy Freud örömmel vetné rá magát erre az
esetre, de Norman szerint itt mindössze arról van szó, hogy egy
olyan berögzült cselekvéssort hajtunk végre, amely egyértelműen
kapcsolódik egy gyakoribb, aktuálisabb, esetleg ismerősebb
szokáshoz.

Semmitmondó hibák
Norman szerint a nyelvbotlások, elvétett cselekvések mögött
valamiféle kognitív „alulszabottság” áll, például oda nem figyelés,
kevés adat, nem megfelelő tudás, illetve az adott helyzetre
vonatkozó, berögzült válaszminta megléte.

„Az esetek túlnyomó részében nem az a

körülmény zavarja meg a beszédemet,
hogy a használt szavak hangzásbelileg
másokra hasonlítanak…”3
Sigmund Freud
 James T. Reason pszichológus szerint azok, akik hajlamosak
egy bizonyos fajta tévesztésre, például nyelvbotlásra, ugyanolyan
hajlamosak más típusú, például viselkedésbeli tévesztésekre is.4
Reason arra következtetett, hogy egy olyan általános tényezőről van
szó, amely a szellemi működés valamennyi aspektusát befolyásolja,
ez pedig nem más, mint az egymással versengő alternatívák
elfojtásának kudarca.
Reason, a legbeszédesebb nevű kognitív pszichológus (reason
jelentése: ok, ész) szerint, ha az éppen kimondani kívánt szó
alternatíváját elménk nem fojtja el, annak nyelvbotlás lesz a
következménye. Pontosan, vágná rá Freud. Az elfojtás a jelenség
kulcsa. Na de mi okozza a „rossz” szó elfojtásának elmulasztását?
Reason szerint legalábbis részben a hasonló hangzású szavak
kognitív összetévesztése, Freud viszont kijelentené: „Egyértelműen a
szégyen!” Egy olyan vágy vagy gondolat miatt érzett szégyen és
bűntudat, amely nincs összhangban azzal, amit magunkról gondolni
szeretnénk.
Freud előre tudta a magyarázata ellen felhozható érveket, ezért
hozzátette, hogy a figyelmetlenség, a figyelem elterelődése, az
izgatottság, a kimerültség vagy a mámor mind szerepet játszhatnak,
de önmagukban nem szolgálnak elegendő magyarázattal. „Utat
mutatnak az elszólásnak, és így lehetővé teszik azt. De attól, hogy
van előttem egy út, biztos, hogy arra fogok menni? A döntésemhez
szükségem van motivációra is, valamiféle erőre, amely előrefelé hajt.”
Híres freudi elszólások

„Ritkán kérdezzük meg: Tanul a mi gyerekeink?”

George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke, az oktatási

rendszer elkötelezett híve mondta egy 2000-es beszédében.

„A munka az italozó osztály átka.”

William A. Spooner tiszteletes, aki azt szerette volna

mondani, hogy „Az ital a dolgozó osztály átka”, ezzel az
elszólásával vált ismertté, mégpedig olyannyira, hogy a
„spoonerizmus” kifejezés azóta az ilyen típusú
szófelcserélésre utal.

„Tömegelterelő fegyverek”

Kevin Rudd ausztrál miniszterelnök a tömegpusztító vegyi

fegyverekre utalt egy 2013-as sajtótájékoztatón. Gyorsan
kijavította magát.

„Ez az elnök ki fog vezetni minket ebből a

fellendülésből.”

Dan Quayle, az Egyesült Államok egykori alelnöke mondta

egy 1992-es kampánybeszédében.
 Jókat derülünk az olyan nyilvánvaló elszólásokon, amelyek
rögtön elárulják a beszélő valós érzéseit, például Gordon Brown
egykori brit miniszterelnök 2008 decemberében tett arrogáns
parlamenti bejelentésén: „Nem csak a világot, ö-ö-ö, a bankokat
mentettük meg…”, vagy pedig a későbbi miniszterelnök, David
Cameron kontraproduktív kijelentésén: „több pénz marad a
gazdagoknál”, miközben azt próbálta bizonygatni, hogy a tervezett
adóreform a szegényeken segítene. Hasonló Kim Kardashian
férjének, Kanye Westnek a tweetje is, amely így szólt: „Korán reggel
keltem, mert a Szilikon-völgyben volt megbeszélésem”, ezt később
kijavította „Szilícium-völgyre”, hogy megerősítse, hogy nem a
plasztikai sebészetben használatos anyagról beszélt. Még Obama
elnök is az elszólás áldozatául esett, mondata kapcsán jogosan
gondolkodhattunk el azon, hogy vajon hogyan is képzeli a Fehér Ház
utáni éveit: „Úgy kell megreformálnunk a büntetőjogi rendszerünket,
hogy a nem erőszakos bűncselekményeket elkövetők börtönbe
zárásával nem tesszük őket képtelenné arra, hogy (a börtön helyett)
hivatalukból távozva munkát találjanak”.

A díványon
Freud árnyaltabban közelítette meg a jelenséget, mint mi: a páciensei
beszédében felbukkanó elszólások mögött komplexusokat, időről
időre egyszerű vágyakat vagy félelmeket vélt felfedezni. Leír például
egy fiatal orvost, aki – félénken, de tiszteletteljesen – így mutatkozott
be az ünnepelt dr. Virchow-nak:
„Dr. Virchow vagyok.” A meglepett professzor odahajolt a
fiatalemberhez, és megkérdezte: „Szintén Virchow?” Freud azon
tűnődött, hogy vajon a fiatalember annyira jelentéktelennek érezte-e
magát a „nagy ember” társaságában, hogy még a nevét is elfelejtette,
és vajon van-e bátorsága beismerni, hogy titokban azt reméli, egy
nap ő is olyan nagyszerű ember lesz, mint a professzor.
Freud egy másik páciense egy latin közmondással akarta
megmutatni, hogy nem a környezetét alkotó, „semmirekellő
generáció” egyik tagja, a közmondásból azonban kihagyta az aliquis
(valaki) szót. Freud elkezdte elemezni az elszólást, és megkérte a
férfit, hogy „őszintén, mérlegelés nélkül mondja el, ami eszébe jut, ha
a kifelejtett szóra gondol”. A férfi egy asszociációs sorozatba kezdett:
aliquis, a-liquis, reliquiae (relikviák), likviditás, fluiditás, folyadék, a
trenti Szent Simon, a zsidók megvádolása rituális véráldozattal…
újabb szabadítók… egy cikk Szent Ágoston nőkkel kapcsolatos
gondolatairól… Szent Benedek, Szent Ágoston, Szent Januáriusz
(akinek a nevéhez a „vércsoda” kötődik). A férfi elmagyarázta, hogy
Szent Januáriusz vére állítólag hogyan válik újra folyékonnyá
bizonyos szent napokon. Ezután ismét a vércsodáról kezdett
beszélni, de a mondat közepén megállt. Freud kérésére elárulta
aggodalmát egy fiatal nővel kapcsolatban, aki lehet, hogy hamarosan
valamilyen „különös hírrel” áll elő. „Hogy kimaradt a vérzése?” –
kérdezett rá Freud. „Hogyan jött rá?” – válaszolt a férfi döbbenten.

Miért számít?
Freud szerint az elszólások a kimondott szavak és az azokat elfojtani
akaró belső erő közötti ellentmondásról árulkodnak. Érdekes módon
szintén ellentmondás van a freudi elszólások népszerűsége és
aközött, hogy a modern pszichológia csupán ártalmatlan bakikként
hajlandó elfogadni őket. Lényegében tehát magának a tudattalannak
a létezéséről folyik a vita. Ha az elszólások csupán az elme ügyetlen,
semmitmondó „hibái”, akkor semmi sem indokolja, hogy feltételezzük
a tudattalan létezését. Ha azonban az elszólásoknak jelentésük van,
akkor minden bizonnyal a racionális, tudatos elmén kívül létező világ
mutatkozik meg bennük néhány pillanatra. A pszichológusok a
tudattalannak még a gondolatát is szeretnék formálisan elnyomni –
az ebben rejlő irónia persze senkinek sem tetszene jobban, mint
Freud doktornak.

Alapvető elméletek
Freudi elszólások
– Sigmund Freud
Kognitív tévesztés
– James T. Reason
Mi a Harry Potter-sorozat népszerűségének valódi
oka?
Carl Gustav Jung • Donald Kalsched • Donald Winnicott

A Harry Potter-könyvek eddig 73 nyelven, több

mint 450 millió példányban jelentek meg, de a
sorozatot – úgy tűnik, kulturális és egyéb
hátterüktől függetlenül – gyerekek és felnőttek
továbbra is egyaránt olvassák. Vajon mi lehet
ezekben a könyvekben, ami több millió embert
ennyire megragadott? A válasz az elme
mitopoétikus szintjében keresendő. Carl Gustav
Jung szerint ez mindnyájunkban létezik, és olyan
varázslatos archetípusok népesítik be, amelyek
képesek megmenteni minket a való világban.

Mint minden történet esetében, itt is a legelején kell kezdenünk,

vagyis a Harry Potter és a bölcsek kövénél.5 A címben szereplő kő
egy legendás anyag, amelyről a középkori alkimisták azt hitték, hogy
segítségével olcsó fémeket lehet arannyá változtatni, és életelixírt
lehet előállítani. Az ember belső átalakulásának utolsó pillanatát
szimbolizálja, amikor végre teljesen önmaga lesz, és képességeit
maximálisan kibontakoztathatja. A kő megkeresése a Harry Potter-
sorozat első könyvében teljesítendő küldetés, felhívja a figyelmünket
a sorozat alkimista, transzformációs jellegére és arra, hogy a hős a
hitelességet keresi: két olyan tényező, amely Carl Gustav Jungot
folyamatosan foglalkoztatta.
Mítoszok és archetípusok
Számos történet épül a hős vándorútjára, amely során a kezdetben
viszonylag erőtlen és boldogtalan főszereplő valamilyen kockázatos
kalandra vállalkozik, szembeszáll a kihívásokkal, miközben rátalál
saját erejére és igazi énjére. Harry Potter történetének ez az egyik
szintje. A mitikus emberek és lények földjén járva egyben Jung
archetípusainak világába is belépünk. Jung szerint mindnyájan
kapcsolatban vagyunk a „kollektív tudattalannal”, az elme
mitopoétikus szintjével, ahol az összes ember archetípusa (ősi
modellje) megtalálható. A világot járva Jung azt tapasztalta, hogy
mindenütt ugyanazok a figurák bukkannak fel a mesékben és
mítoszokban, például a bölcs öregember, a gonosz boszorkány vagy
a puer aeternus – örökifjú –, az a Pán Péter-típusú személy, aki
sosem nő fel. Jung szerint ezek az alakok már születésünkkor ott
vannak az elménkben, mélyen a tudattalanban. A valós életben
felismerjük az archetípusokat megtestesítő embereket (például „a
csalókat”), és ez segít bennünket egész életutunk során.
Jung szerint az egyes archetípusok aktuális tartalma – általános
alakjukkal ellentétben – országonként és történelmi koronként
változik. A csaló például a kínai mitológiában majomkirályként, a
skandinávban Lokiként, az észak-amerikai indiánoknál pedig
prérifarkasként szerepel. Saját személyes élményeink alapján az
egyes archetípusokat mi is tovább színesítjük: a gonosz
boszorkányról kialakított képünk eltérhet a testvérünk elképzelésétől.
Az archetípusok így a kollektív tudattalanból szerzett „lenyomatok” és
a külső világból nyert tapasztalataink keverékei.
Jung archetípusait nemcsak másokban, hanem magunkban is
felfedezhetjük. A persona például az az „álarc”, amelyet kifelé
mutatunk. Az anima a férfi lelkében élő nő, az animus pedig a nő
lelkében élő férfi. Az árnyék az a részünk, amelyet legkevésbé
szeretünk, akár gyűlölhetjük is ezt a felünket, gonosznak
gondolhatjuk, megvethetjük.
Más mesékhez hasonlóan a Harry Potter-sorozat szereplőihez is
meg lehet találni Jung archetípusai közül a megfelelőt. Dumbledore
például a senex vagy bölcs öregember tökéletes hasonmása, a kiváló
ítélőképességű, szakállas bölcs, aki egy fiatalabb szereplő mentora.
Mrs. Weasley talán a gondoskodó, kreatív nagy anya, Bellatrix pedig
a rossz anya, a halálfaló, pusztító erő (Melanie Kleinnek tetszene ez
a hasítás). Ron és Hermione lehetnének animus és anima
megszemélyesítői, Hagrid pedig minden bizonnyal a gyengéd óriás,
az egyszerű, lassú életet élő, védelmet és barátságot nyújtó
archetípus.

És Harry kicsoda?
Első ránézésre Harry lehetne a hős, aki nekiindul egy átváltozással
járó útnak, egyre nehezebb próbákat áll ki, míg végül teljesen
önmaga nem lesz, és nem pedig olyan, amilyennek mások látni
szeretnék. Ezek miatt az elvárások miatt sok szenvedésben van
része, mivel az emberek folyamatosan kivetítik rá saját
elképzeléseiket, miközben Harry sokszor hiába próbál ellenállni. A
legnagyobb ilyen kivetítés természetesen a kiválasztott, a „kis túlélő”
szerepe, aki arra született, hogy megmentse a varázsvilágot. Ebben
a szerepében gyermekistenként tekinthetünk rá, ez az archetípus
látszólag rendkívül sérülékeny és gyenge, az ellene támadó erőkkel
dacolva mégis túlél mindent, megcsillogtatja képességeit, és nagy
tetteket hajt végre. Ez az archetípus jelenik meg a keresztényeknél
Jézus, a buddhistáknál Buddha, a hindu világban pedig Krisna
történetében. A gyermekisten elképzelés számos vallásban és
mítoszban felbukkan szerte a világon. Ez nem azt jelenti, hogy Harry
Potter valamelyik alakot szimbolizálja, egyszerűen csak arról van szó,
hogy a szerző rögtön a történet elején gyermekistenként jelöli meg őt,
aki mindenkit meg fog menteni. Ugyanakkor jogosan merül fel a
kérdés, hogy mindez valóban lehetséges-e Dursley-ék és a Privet
Drive reménytelenül szürke valóságában? Elképzelhető, hogy valaki
kiemelkedjen egy külvárosi ház lépcső alatti gardróbjából, és igazi
hőssé váljon?

„Az archetípusos energiák… lehetnek

fényesek vagy sötétek, angyaliak vagy
démoniak.”6
 Donald Kalsched

Archetípusok
 Jung szerint az elménkben mindnyájan találunk mitológiai
szereplőket: segítségükkel beazonosíthatjuk a körülöttünk
lévő embertípusokat, de egy trauma után akár alternatív
személyiségekként is a segítségünkre lehetnek. Ezekre az
archetípusokra ismerünk rá a mesékben, illetve az olyan
kitalált varázstörténetekben is, mint a Harry Potter-könyvek.

Harry maga is kételkedik ebben, sőt a sorozat elején még küzd is

ellene. Jung elképzelése az átváltozásról nem az volt, hogy az ember
„a lehető legjobb” vagy önmaga valamilyen ragyogó képmása legyen,
hanem hogy felismerje „saját létezésének törvényeit”. Ez alatt azt
értette, hogy képesek legyünk felismerni a küldetésünket önmagunk
teljes elfogadása által. Talán egyszerűen hangzik, de Jung követői
felismerik ennek a feladatnak a valós nehézségeit. Ide tartozik
minden olyan részünk elfogadása, amelyet nem szeretünk (például
az árnyékunk, a personánk, az animánk és az animusunk), és annak
kimondása, hogy igen, ez is én vagyok. Ez mind. Még akkor is, ha
valamiért kellemetlennek vagy kockázatosnak tűnik. Ha ez valóban
Harry útja, akkor az egész sorozat folyamán állandóan a felé a pont
felé haladunk, ahol Harry teljesen megérti önmagát és a sorsát.
Végül rájön, hogy önmaga és saját lelke törvényeinek elfogadása
azzal jár, hogy meg kell adnia magát Voldemortnak, a gonosz
varázslónak, és önként kell vállalnia a halált. Miután ezt megtette,
Harry ideiglenesen a másvilágra kerül, ahol találkozik Dumbledore-
ral. Személyiségének teljes kibontakozását Dumbledore e szavakkal
pecsételi meg: „Te csodálatos ifjú, te bátor, bátor ember.”

Archetípusos elhárító mechanizmusok

A Jungot követő analitikusok számára létezik a történetnek egy másik
fontos szintje is. Donald Kalsched az archetípusokra mint elhárító
stratégiákra hívta fel a figyelmet. Amikor valami ijesztő vagy rendkívül
nehéz dologgal találjuk szemben magunkat, tudattalanul egy
archetípust hívunk elő, és azzá a „karakterré” válva küzdünk meg az
adott helyzettel. Extrém esetben akkora sokk érhet minket, hogy
teljesen kifordulunk önmagunkból, és egy archetípus mögé, vagyis
egy alternatív helyre rejtőzünk. Jung szerint a trauma ún. autonóm
komplexusok (eltérő személyiségek) kialakulását segíti elő a
pszichénkben. Egyszerűbben fogalmazva, a traumatikus események
során az elme úgy küzd meg a történések elviselhetetlen
valóságával, hogy több részre hasad, leválasztja a bántalmazást
elszenvedő részt, hogy a személy többi része tovább tudjon működni.
Így az a gyermek például, akit este bántalmaztak, nem ugyanaz a
gyermek, aki másnap leül reggelizni a bántalmazójával. Az életnek
muszáj valahogy tovább mennie. Ez a hasítás vagy disszociáció az
elme egyik védekező mechanizmusa, amely lehetővé teszi, hogy az
elviselhetetlen élmények után is folytatni tudjuk az életünket.
Visszahúzódunk lelkünk azon részébe, amely „nem élte át” ezeket az
élményeket.

Az álmok mezején
Kalsched (és Jung) szerint rendkívüli helyzetekben az elménk átlép a
mitopoétikus szintre, a kollektív tudattalan és az álmok mezejére,
ahol az archetípusok és karakterek várakoznak. Néhány traumát
szenvedett gyermek teljesen visszavonul a mesebeli lények és
helyszínek belső világába, ahol önmaga ártatlan felét őrzi
biztonságban, távol a külső világ horrorisztikus eseményeitől. Mások
akár több archetípust is előhívhatnak, hogy meghasadt
személyiségük a disszociációt követően azokba költözhessen. Ezek
után ki az, aki traumát szenved el a Harry Potter-könyvekben? Ki az,
aki „meghasad”?
Bizonyos értelemben Harry, a traumán átesett gyermek, hiszen
átéli azt az iszonyatos élményt, hogy szülei életüket vesztik a
Voldemorttal folytatott küzdelemben, majd a gonosz varázsló
közvetlenül Harryre szór főbenjáró, halálos átkot. Az átok azonban
visszacsapódik: Harry anyja, Lily nem fogadja el a gonosz ajánlatát,
hogy megmeneküljön, inkább a fia elé ugrik. Harry homlokára egy
hasadásszerű szimbólum – egy villám alakú sebhely – kerül, ő
azonban mégsem hasad szét. Az átok semmilyen módon nem tudja
elpusztítani vagy széthasítani, mivel a szeretet megmenti őt. Szülei
nem hagyták el, Harry több mint egy évig velük volt, szerették
(biztonságos kötődése kialakult), ez az indulás pedig elég ahhoz,
hogy a fiú személyiségét egyben tartsa, még akkor is, ha igen nehéz
élet vár rá.
Nem mondható el ugyanez Voldemortról, akire a halálos átok
visszacsapódik. A gonosz fizikai teste megsemmisül, Harry
megtámadása után elméje teljesen elválik a testétől, és egy
évtizeden át mások testében él. Végül visszatér Roxfortba, és arca
Mógus professzor fejének hátsó felén jelenik meg. Ez az
emblematikus hasadás, disszociáció Voldemort korábbi traumájának
szimbóluma. Miután az apja megtudta, hogy felesége boszorkány,
elhagyta az asszonyt, aki éppen gyermeket várt. Voldemort
születését követően az anyja is meghalt, a gyermek pedig árvaházba
került. Sosem érzett, érez szeretetet; sorsa ellen fellázadva
megfogadja, hogy a világ legnagyobb mágusa lesz belőle (Harry
többször is tagadja, hogy ez lenne a sorsa), és kicselezi a halált
(Harry végül önszántából megy elébe). A hasadás talán
legszemléletesebb ábrázolása, hogy Rowling könyvében Voldemort
hét részre – horcruxra – szakítja a lelkét; a horcruxokat pedig a világ
különböző helyein rejti el. A gonosz varázsló elpusztításához
mindegyiket meg kell találni és el kell pusztítani – az egyik horcrux
nem más, mint Harry maga.

Hősök és pusztítók
Vajon Harry és Voldemort egyetlen személy énje és árnyéka, akik két,
nagyon különböző módon próbálják leküzdeni egy trauma hatásait?
Harry a túlélésnek azt a módját bizonyítja, amely akkor lehetséges,
ha valaki a kezdetektől ismeri a szeretetet, Voldemort pedig arra a
mindenre elszánt „énre” példa, aki sohasem találkozott a szeretettel?
Rowling szerint a két szereplő legbelül egy. Belelátnak egymás
gondolataiba, Voldemort erős fájdalmat érez, amikor megérinti Harryt,
varázspálcáiknak ikermagja van, azaz ugyanaz az alapja: az
újjászületést, a szerencsétlenségből való feltámadást szimbolizáló
főnixtoll. A két személy olyan, mint egy trauma kapcsán kettéhasadt
személyiség, akik nagyon eltérő múltjuknak köszönhetően különböző
utakat járnak be. Amikor az ember borzalmakat, fájdalmat él át, bölcs
hőssé vagy hidegvérű gazemberré válik, megmenti a világot, vagy
felesküszik az elpusztítására. A pszichoterápia azt vallja, hogy
mindez azon múlik, hogy szeretett-e minket valaha valaki igazán.

„Az archetipikus elképzelések, vagyis

ősképek soha nem fizikai események
leképeződései, hanem a lelki tényezők
saját termékei.”7
Carl Gustav Jung

„Az egyéni és a kollektív változási folyamatok

tanulmányozása, valamint az alkimista szimbolika
megértése révén jutottam el lélektanom központi
fogalmához, az az individuációs folyamathoz.”8
 Carl Gustav Jung

„Kezdettől fogva élt bennem egyfajta előre

elrendelt, saját sors érzése, mint hogyha
 odahelyeztek volna egy életbe, amelyet be
kell töltenem. Volt valami benső
bizonyosság, amit jómagam soha nem
tudtam magam előtt igazolni.”9
Carl Gustav Jung

Harry történetbeli születésnapja 1980. július 31., anyját pedig

1981. október 31-én, tehát Harry 15 hónapos korában ölték meg. A
kötődéssel foglalkozó szakértők erre azt mondanák, hogy a valós
életben ez nagyon sokat számít, mivel ebben az időszakban a
szeretet, az odafigyelő gondoskodás meghatározó jelentőségű a
csecsemő stabil „magszelfjének” kialakulásában. Idegtudósok, köztük
Allan Schore nemcsak egyetértettek ezzel az állítással, de be is
bizonyították, hogy a biztonságos kötődés kialakulásával összefüggő,
limbikus és kortikális asszociációs területek érése 15 hónapos korban
fejeződik be. (Véletlen? Jung inkább szinkronicitásnak nevezné.)
Schore szerint a szeparációs szorongás ellenálláshoz,
kétségbeeséshez, magányhoz vezet. Az a csecsemő, aki sosem
tapasztalt meg szeretetet, támaszt, nem is képes mások iránt
szeretetet érezni, másokhoz kapcsolódni, teljesen egyedül érzi
magát. Donald Winnicott pszichoanalitikus egyfajta „primitív
agóniának” nevezte ezt, ami az én megsemmisülésével és a
„végleges elbukás” érzésével jár, és pszichotikus természetű elhárító
mechanizmusokkal, például a pusztító archetípus segítségével lehet
kivédeni.10
Ha Harry Potter volt a fiú, aki tovább élt, akkor minden bizonnyal
Voldemort – Tom Denem – volt az, aki meghalt még az első kötet
kezdete előtt, amikor teste elpusztult a Harry elleni támadásban.
Elméje és lelke hét részre szakadt, és szétszóródott a hét könyvben.
Úgy tűnik, minden könyv valaki másról szól, valakiről, akit szeretnek.
Hiába kiált kétségbeesetten Voldemort: „Rám nézz!”, mi mégis
elfordulunk. A gyermekistent imádjuk, az elveszett gyermeket viszont
sosem látjuk meg. Lehet, hogy érdemes újra kézbe vennünk a
köteteket, hogy ne csak a hős útját kövessük, de vessünk egy
pillantást az elveszett gyermekre is.
 Alapvető elméletek
Az archetípusok
– Carl Gustav Jung
Archetípusok mint elhárító mechanizmusok
– Donald Kalsched
Bárcsak ne adtam volna el azt a házat!
Stuart Hampshire • Janet Landman • Thomas Gilovich • Victoria
Medvec Leon Festinger • Fritz Perls

Az életünk során hozott döntések közül néhányat

bizonyára megbánunk, így a sajnálkozás, ez az
égetően kellemetlen érzés az emberi lét
elkerülhetetlen része. Thomas Gilovich és Victoria
Medvec pszichológusok kérdésével élve: vajon
hogyan szüntethetnénk meg ezt a hosszan tartó
érzést?

A sajnálkozásban nagy szerepet játszik az ítélkezés, sokkal

nagyobbat, mint például a düh vagy a féltékenység érzésében. Sir
Stuart Hampshire filozófus szerint ennek az az oka, hogy a
sajnálkozás rendkívül nagy kognitív terheléssel jár, át kell ugyanis
gondolnunk meghozott döntéseink praktikus oldalát is, nem elég az
érzéseinket megvizsgálni.11 A jelenség mégsem tisztán kognitív,
hiszen egy jó adag kellemetlen érzés is társul hozzá, ezért
egyértelműen érzelemről beszélhetünk, aminek viszont van egy
jelentős kognitív összetevője is. Szokatlan egy helyzet.
Mi is valójában a sajnálkozás? Janet Landman pszichológus
érzett indítékként vagy megindokolt érzelemként ír erről a jelenségről,
amely a szerencsétlenségeink, korlátaink, veszteségeink, hiányaink
vagy hibáink felett érzett sajnálat következményeként alakul ki.12 A
pszichológusok szerint a megbánt cselekvés lehet elkövetés (teszünk
valamit) vagy mulasztás (amikor úgy döntünk, hogy nem csinálunk
meg valamit). Előfordulhat, hogy nem a cselekedeteinket bánjunk
meg, hanem a gondolatainkat egy adott személyről – ezek akár egy
csoport egységes álláspontjaként is megjelenhetnek. A megbánt
döntéseknek van egy közös tulajdonságuk: a kontroll. Ha egy döntést
nem mi magunk hoztunk meg, akkor érezhetünk csalódást, de
sajnálatot nem.

Mi lett volna, ha…?

Amikor újra és újra végiggondolunk valamit, amit sajnálunk, abban
szerepet kap a „kontrafaktuális” gondolkodás is. Ilyenkor átgondoljuk
az összes lehetséges alternatívát, ami valójában egy magunkban
lefuttatott „mi lett volna, ha…” kérdéssor. (Mi lett volna, ha nem akkor
adom el a házat, hanem egy évvel később, amikor megerősödött az
ingatlanpiac?) Minél könnyebben találunk ki olyan eseményeket,
amelyeknek jobb a kimenetelük (ezerféleképpen megoldhattam volna
ezt jobban is), annál erősebb a megbánásunk. A „közelség” tovább
rontja a helyzetet. Ha az ingatlanárak már egy hónappal azután
felszöktek, hogy eladtuk a házunkat, rosszabb lesz a szájízünk,
mintha csak néhány év múlva következett volna be a boom. A
„kivétel” szintén erősítő tényező a sajnálkozásban. Ha ugyanis
kivételesen csináltunk valamit (például mielőtt egy új kerületbe
költözünk, általában egy ideig inkább lakást bérlünk), jobban feldühít
minket a rossz döntés.

Perls anakronisztikus gondolkodása

A disszonancia feloldása
A kutatások azt is bebizonyították, hogy rövid távon jobban
sajnálkozunk a cselekedeteink miatt, mint a mulasztásaink miatt,
hosszú távon viszont a mulasztásainkat bánjuk jobban. Amikor
megkérdezték az embereket, hogy mit sajnálnak a legjobban
életükben, ilyen válaszokat adtak: „Bárcsak megmondtam volna az
apámnak, hogy szeretem, mielőtt meghalt” vagy „Bárcsak
szorgalmasabban tanultam volna”. Thomas Gilovich és Victoria
Medvec arra jutottak, hogy megbánt mulasztásaink
emlékezetesebbek, és utólag ezek okoznak nagyobb fájdalmat.13
Talán az az oka ennek, hogy ha olyat csinálunk, amit később
megbánunk, van lehetőségünk korrigálni. Például ha megbánjuk,
hogy az adott személlyel házasodtunk össze, végső soron
elválhatunk. De ha nemet mondunk valakinek, akiről később azt
gondoljuk, hogy jó partner lett volna, az illető azóta valószínűleg
szintén megházasodott. A cselekvési lehetőség abban a pillanatban
állt fenn, és nincs mód korrigálásra. Ráadásul mivel az esemény
valahogy nem „zárult le” (nem cselekedtünk), ezért ahogy Bluma
Zeigarnik rámutatott, az eseménnyel kapcsolatos agyi „fájl” örökre
nyitva maradt, és a sajnálkozást folyamatosan érezni fogjuk.

Akkor hogyan szabaduljak meg tőle?

Gilovich és Medvec az „ellentmondás csökkentését” javasolják. Leon
Festinger pszichológus nevezte el kognitív disszonanciának azt az
érzést, amelyet akkor érzünk, amikor a hiedelmeink és a
viselkedésünk ellentmondásban vannak, például amikor annak
ellenére folytatjuk a dohányzást, hogy tudjuk, komoly
egészségkárosító hatása van. Akkor is előfordul, ha nincs
összhangban, amit a világról és magunkról gondolunk, azaz amikor
döntést hozunk (az összegyűjtött információk és józan gondolkodás
alapján), de nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettük volna, az
eltérés aközött, amit a döntéstől vártunk, és ami valójában történt,
kellemetlen disszonanciaérzést eredményez. Ezt a feszültséggel teli
állapotot igencsak motiváltak vagyunk enyhíteni vagy megszüntetni,
ezért a következőt próbáljuk csinálni: az agyunk elkezd azon kattogni,
hogy hogyan tudnánk javítani a helyzeten. Hogyan hozhatnánk a
vágyainkat, elvárásainkat összhangba azzal, ami történt? Meg tudjuk-
e változtatni a világot, vagy helyrehozni, amit csináltunk? Van-e
egyáltalán bármilyen lehetőség változtatásra?

„A jelen pillanatban létezés képessége a

mentális jóllét egyik legfontosabb
összetevője.”14
Abraham Maslow
 „Egyetlen célom van csak: a »most« szó
jelentésének akár csak egy töredékét is
átadni.”15
Fritz Perls

Gilovich és Medvec első javaslata az, hogy hozzuk helyre, amit

tudunk. Ha nem jó szakot választottunk a főiskolán, nézzünk utána,
nem tudnánk-e most esti képzésre járni. Vegyük észre a dolgok
napos oldalát, figyeljük meg, mit tapasztaltunk meg magunkkal,
másokkal, a világgal kapcsolatban. Ha kiderül, hogy több hasznos
dolgot is leszűrtünk a tapasztalatainkból („Annyit tanultam!”), azzal
ténylegesen csökkentjük az ellentmondást, a valós kimenetel, illetve
a személyes fejlődésünk és céljaink előzetesen megtervezett
alakulása közötti feszültséget. Ebből a nézőpontból a döntés valami
jót, valami értékeset hozott számunkra. Valójában a „megindokolt
érzelem” megítélésén változtatunk, mivel ez minden, amit tehetünk (a
történteket nem tudjuk megváltoztatni). Ha figyelmünket sikerül
elterelni a történtekről, és az azokról való vélekedésünkre
koncentrálunk, azzal a disszonancia érzését okozó konfliktus nagy
részét meg tudjuk változtatni, és így a kettőt összhangba tudjuk
hozni. Az egyik legjobb módszer az, ha megpróbáljuk átlátni a teljes
képet (az egész életünket), és egy bizonyos távolságból nézzük a
történteket. Ha ebből a szemszögből meglátunk valami értékeset,
amit megtanultunk, a disszonancia fel fog oldódni.

Döntés
 Perls szerint, amikor a múltbéli tapasztalatok vagy jövőbeli
projekciók alapján meghozzuk a napi döntéseinket, nem
vagyunk képesek az aktuális kontextus teljes tudatában
lenni, és kifejezetten arra reagálni.

Dolgoznom kell ezen, igaz?

Nem feltétlenül. Követhetjük a legendás pszichoterapeuta, Fritz
Perls javaslatait is, aki feleségével, Laura Perlsszel együtt kidolgozta
a Gestalt-terápiát. Perlsék szerint a múlt nem létezik. Amikor egy
emléken tűnődünk, akkor is a jelenben vagyunk, csak
visszaemlékezünk. Az emlékeink pedig amúgy sem pontosak, mivel
minden alkalommal, amikor felidézünk és átgondolunk valamit,
egyúttal meg is változtatjuk.
 „A neurotikus gondolkodás anakronisztikus gondolkodás –
állította Fritz Perls. – Nincs rendjén az idő tekintetében.”16
Depressziósak leszünk, amikor olyan múltbéli eseményeken
gondolkodunk, amelyek megakadályozták a vágyaink teljesülését,
aztán pedig alig várjuk, hogy kivetítsük ezeket a jövőre, hogy aztán
ott toporogjunk az egyre nagyobb sajnálkozás, szorongás, düh és
szégyen katyvaszában. Mit válaszol Perls erre? „Ne a fejünk után
menjünk, hanem hallgassunk az érzékeinkre!” Szó szerint. Tehát ne
gondolkozzunk, hanem fordítsuk teljes figyelmünket az
érzékelésünkre. Mi az, amit ebben a pillanatban látunk, hallunk,
szagolunk vagy tapintunk? Mi történik a légzésünkkel? Az itt és
mostra koncentrálva elcsendesedik az elménk, és közben megnyílik
a körülöttünk lévő világból érkező információk előtt. „Semmi más nem
létezik, csak a »most«.” Csak az van. Ne próbáljuk becsapni saját
magunkat. (Perls sosem szépítette a dolgokat: lelkesedésével
megpróbált felrázni minket.) Minden figyelmünkre a jelenben van
szükségünk, úgyhogy tereljük ide vissza.
Perls híres volt arról, ahogy buzdította az embereket, hogy „itt és
most legyenek”. Ha mindezt megértjük, varázstrükként működik: a
kognitív disszonanciából adódó teljes konfliktus megszűnik, hiszen
irrelevánssá válik. Volt, nincs. Mint a bűvész kalapjából eltűnő nyúl.
Tehát ne csak gondolkodjunk ezen, mondaná Perls, hanem csináljuk
is. Most. (Legyünk. Itt.)

Alapvető elméletek
A disszonancia feloldása
– Thomas Gilovich és
Victoria Medvec
A múlt nem létezése
– Fritz Perls

„A jelenben zajló itt és most élmények képezik az

egyetlen valóságot, a múlt emlékei és a jövőre
vonatkozó elvárások pedig fantáziáknak
tekintendők.”17

Fritz Perls
Szerelemből vagy pénzért dolgozzak?
Abraham Maslow • Steve Jex • David McClelland • Robert H. Frank

A napjainkat jellemző bizonytalan gazdasági

helyzet és általános pénzszűke miatt logikusnak
tűnne nagyobb bevétellel kecsegtető
álláslehetőségek után kutatni. Mivel azonban az
ébren töltött időnk nagy része munkával telik,
valamennyi örömöt is kell lelnünk abban, amit
csinálunk. Ellenkező esetben egyre nehezebb
lesz reggelente megjelennünk, végül az
egészségünk látja kárát. Melyik tehát a
fontosabb, amikor egy konkrét állásajánlatot
mérlegelünk: a fizetés vagy a munka?
Lehetséges-e, hogy a kettőt valamilyen egyszerű
módon kombináljuk?

A pszichológusok azt javasolnák, hogy próbáljuk meg ezt a fogas

kérdést a motivációs elméletek segítségével megválaszolni: mi
ösztönöz minket arra, hogy haladjunk előrefelé? Abraham Maslow
1943-ban jelentette meg „Theory of Human Motivation” (Az emberi
motiváció elmélete) című tanulmányát, amelyben azt írja, hogy ötféle
hierarchikusan rangsorolt szükséglet motivál minket. A
legalacsonyabb szintű szükségletek kielégítése után leszünk
motiváltak a következő szinten lévő szükségletek kielégítésére.
Maslow szerint először a fiziológiai szükségleteinket – étel, víz,
szex – kell kielégítenünk. Amint ezekről gondoskodtunk,
következnek a biztonsági szükségleteink, vagyis megpróbáljuk
megvédeni magunkat a fizikai ártalmaktól. Ezt követően foglalkozunk
a valahova tartozással és az elfogadással, majd pedig az
önbecsülésünkkel, amely önmagunk tiszteletét, az autonómiát, a
társadalmi helyzetet és az elismertséget foglalja magában. Végül
pedig, amikor az összes egyéb szükséglet is mind ki lett elégítve,
elkezdhetünk törekedni az önmegvalósításra, vagyis képességeink
maximális kibontakoztatására.
Maslow gondolkodásából kiindulva megállapíthatjuk, hogy a
pénz abban az értelemben fontos, hogy segít a fiziológiai és
biztonsági szükségleteink kielégítésében. Ebből az következik, hogy
csak egy bizonyos bevételi szintet kell elérnünk, és minden, amit
azon felül keresünk, Maslow szerint felesleges a jó közérzetünk
biztosítása szempontjából. Számos kutatás alátámasztotta ezt,
köztük Richard Easterlin közgazdász 2010-es tanulmánya, amely 37
országban mutatta ki, hogy a magasabb jövedelem nem vonja maga
után a boldogság szintjének emelkedését.

„Szükségleteink általában akkor merülnek

fel, amikor az alapvetőbb szükségleteket
már kielégítettük.”18
Abraham Maslow

Összehasonlítgatás
A pénzzel kapcsolatos elképzelésünk azonban bonyolultabb annál,
mint amit Maslow elmélete sugall. Ha ugyanis összehasonlításokat
végzünk, és méltánytalanságot tapasztalunk, hajlamosak vagyunk
felhúzni magunkat. Steve Jex foglalkozáspszichológus kiderítette,
hogy a munkával való elégedettségünket úgy határozzuk meg, hogy
a keresetünket összehasonlítjuk azzal az összeggel, amelyet
szerintünk keresnünk kellene.19 Véleményünket gyakran
befolyásolják a minket körülvevő emberek: környezetünket a
munkatársainkon keresztül értelmezzük, sőt a hozzáállásunkat is
általuk alakítjuk ki. Ha pozitívak és elégedettek a kollégák, jó eséllyel
mi is azok leszünk.
Amint elkezdjük összehasonlítani magunkat a többiekkel, az
egyszerű kereseti különbségeken túl összevethetjük az egyéb
juttatásokat is, például a biztonságosabb, nyugodtabb munkahelyet,
a saját parkolót vagy az egészségbiztosítást. A munkakörülmények
a Maslow-féle harmadik és negyedik (vagyis a szociális és
önbecsüléssel kapcsolatos) szükségleti szinthez kötődnek, mivel
hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy csoporton belül megbecsülve
érezzük magunkat, megerősítsék bennünk, hogy tartozunk valahová
és tisztelnek minket. Ahol azonban a munkakörnyezet nem felel meg
ezeknek az igényeknek, a dolgozók azt tapasztalhatják, hogy
erőfeszítéseiket nem ismerik el, elszigeteltnek, alulértékeltnek
érezhetik magukat. Úgy tűnik, tartoznunk kell valahová, ami nem
csupán azt jelenti, hogy részei vagyunk egy közösségnek, hanem
azt is, hogy a csoport tagjaiként megbecsülnek minket.

Kontroll és autonómia
A tisztelet és a közösséghez tartozás szükséglete sokak számára
fontos, de mi a helyzet azokkal, akiknek inkább hatalomra, mint
közösségre van szükségük? David McClelland
foglalkozáspszichológus szerint a munkahelyen mindössze három
motivációs szükségletünk van: a hatalom, a teljesítmény és a
közösség.20 Ezek kortól, nemtől, hovatartozástól és kultúrától
függetlenül érvényesek, de az adott személy élettapasztalatainak
függvényében eltérhetnek. Maslow elmélete szerint a pénz csak egy
bizonyos szintig motivál minket, később más szempontok válnak
fontossá. McClelland viszont úgy látja, hogy a személyiségnek jut
hangsúlyosabb szerep. Szerinte aki nagyobb hatalomra vagy
teljesítményre törekszik, egyidejűleg nagyobb anyagi megbecsülést
is bekasszírozhat, de nem a pénz a fő motivációs tényező, sosem az
áll a figyelem középpontjában. Azok pedig, akik számára a
kapcsolatok kiépítése a cél, azt élvezik, ha egy harmonikus csoport
tagjai lehetnek, tehát az ő szemük előtt sem a pénz lebeg. Úgy tűnik,
McClelland is figyelmen kívül hagyja a kínált jövedelmet, mint az
álláskeresők döntéseit alapvetően meghatározó tényezőt.
A munkahelyi elégedettséget vizsgáló tanulmányok szinte
mindegyike az autonómiát említi mint kulcstényezőt. Bizonyos
mértékű kontroll a munka és a munkanap felett a kérdőívekre adott
válaszokban visszatérően szerepel, mint a munkahelyi elégedettség
sine qua nonja. Maslow ezt a szükségletek negyedik szintjére
helyezi, de nincs messze az ötödiktől, az önmegvalósítástól sem.
Erre gondolunk, amikor kijelentjük: „a legtöbbet hozom ki
magamból”. A fókusz itt nem kizárólag azon van, hogy mit nyújt
számunkra a cég, hanem azon, hogy mi mit akarunk. Ha erre
koncentrálunk, értelmét veszti és csak megzavar minket a másokkal
való összehasonlítgatás: talán pont ez a kulcsa annak, hogy
megtaláljuk azt az állást, amit igazán szeretünk.

„Ha egy megfelelően nagy vevői körnek

csupán a töredéke érdeklődik a
szolgáltatásunk iránt, akár az is egy
vagyont érhet számunkra.”21
Robert H. Frank

A munkakörülmények klassz, akár szórakoztató munkahellyé is

tehetnek egy céget, de valódi elégedettséget nem okozhatnak. Azt
valahol máshol kell keresnünk.

Flow
Robert H. Frank közgazdász szerint azzal kell kezdenünk, hogy
átgondoljuk, mi is az, amit szeretünk. Milyen tevékenységben tudunk
teljesen elmerülni? Mi az, amitől elveszítjük az időérzékünket, mert
annyira belefeledkezünk a feladatba, hogy az a figyelmünk 100%-át
leköti. Ez az élmény a „flow”22. Próbáljuk ezt megtalálni, és ne
aggódjunk a kínált pénz miatt, mert az végül a legmerészebb
álmainkat is felül fogja múlni. Frank ezt így vezeti le: ha találunk egy
olyan tevékenységet, amelyben megtapasztaljuk a flow-t, akkor
könnyen és természetes módon válunk az ilyen típusú
tevékenységek szakértőjévé, mint például Bill Gates, akit 13 évesen
ejtettek rabul a számítógépek. Gatesnek annak idején fizetnie kellett
az iskolai számítógép használatáért, és amikor elfogyott a pénze,
fogta és meghekkelte a gépet, hogy folytathassa, amibe belekezdett.
Frank szerint ez nem egyedi példa arra, hogy a természetes
elköteleződés sikerhez vezet. A globalizáció és az információs kor
idején szakértővé válni az egyetlen észszerű választás.
Ha Bill Gateshez hasonlóan mi is találunk egy olyan
tevékenységet, amit szeretünk, minden időnket ösztönösen ennek a
tevékenységnek szenteljük, és hamarosan a terület szakértőjévé
válunk. Az internet korában pedig már nem számít, hogy a
szakértelmünknek helyben mekkora az értéke, hiszen az emberek
földrajzi helyzettől függetlenül megtalálják azt a szakértőt, akit
keresnek (minket!), és így rendkívül értékessé válhatunk. Ha tehát
arra tudunk koncentrálni, amit szeretünk, autonómmá válhatunk,
élvezni fogjuk a munkával töltött időt, és maximális bevételre
tehetünk szert. Álláskeresési szempontból mindez azt jelenti, hogy
Maslow elméletét teljesen meg kell fordítanunk. Első lépésként az
önmegvalósításra kell törekednünk, majd következik minden más,
például a magas jövedelem, a finom ételek (első szint), a nagy ház
(második szint) és egy lenyűgöző, potenciális vevőkör (harmadik
szint).

Alapvető elméletek
Az emberi motiváció elmélete
– David McClelland
Szükséglethierarchia
– Abraham Maslow
 „Fontos volna jól ismerni az emberi motivációt.
Segítene ugyanis rájönni, mit is akarunk valójában,
hogy ne olyan álmokat kergessünk, amelyek nem
nekünk valók.”23

David McClelland
Miért kell mindig mindenből a drágábbat
vennem?
Dan Ariely • Leon Festinger • Hilke Plassmann • Bernd Weber

Dan Ariely a fantasztikus elnevezésű, észak-

karolinai Utólagos Bölcsesség Központjának
megalapítója. Ariely szerint bár a viselkedésünk
gyakran irracionális, mégsem véletlenszerű vagy
értelmetlen.24 Döntéseink logikusak, de egyfajta
„személyes logika” van mögöttük, amely
tényeken, feltételezéseken, előítéleteken, illetve
az aktuális lelkiállapotunkon alapul. Sajnos a
viselkedésünk jó részéhez hasonlóan
gondolkodásunk általában előítéletes és
tudattalan, ezért kérdezzük sokszor értetlenül:
mégis miért kellett ezt megvennem? Vajon ki
tudjuk deríteni a vásárlás tényleges motivációját,
hogy legközelebb tudatosan cselekedjünk?

Jóval azelőtt, hogy elkezdenénk a belvárosban vagy online

vásárolni, vannak bizonyos elképzeléseink. Az első feltételezés talán
az, hogy az árból következtetni lehet a minőségre. Jó okunk van ezt
gondolni, hiszen egyrészt bizonyos esetekben most is így van,
másrészt az, hogy a magasabb ár jobb minőséget takar, régen
mindig igaz volt. Az ipari forradalom előtt az anyagok és a munkaerő
költsége határozta meg a termékek árát. A tömegtermelés
beindulásával mindez megváltozott: az új kereskedőréteg
megtehette, hogy az árakat aszerint határozza meg, hogy mennyit
hajlandók az emberek fizetni, nem pedig a termékek előállítási
költsége alapján. Az ár így már nem az áru objektív értékét (az
előállítás költségét) tükrözte, hanem az észlelt értéket (az áru
hasznosságát, amit a vevő érzékel). Ingoványos terület lett ez,
amelyen a hitelkártyánkkal bukdácsolva próbáljuk meggyőzni
magunkat, hogy azért a tökéletes edzőcipőért simán megéri kifizetni
az árcéduláján szereplő csillagászati összeget.

Az árral kapcsolatos elvárások (magas)

Mi történik tehát, amikor vásárolni kezdünk? Először is működésbe
lépnek az árral kapcsolatos elvárásaink. Ha olyan árral találkozunk,
amely valamiért nem stimmel, arra felfigyelünk. Ha az ár a vártnál
alacsonyabb, az rögtön gyanús. Valami baj van a termékkel? Netán
hamisítvány? A pszichológusok azt is kiderítették, hogy mindannyian
kockázatkerülők vagyunk, és ezért inkább a biztonságosabbnak
észlelt opció felé hajlunk, ami szükségszerűen a „drágább”
megoldáshoz vezet. Az alacsony ár így aztán már pláne riasztónak
tűnik.
A következő megfontolás az, hogy a termék mit mond el rólunk,
vagy legalábbis mi mit gondolunk erről. Tehetősnek és sikeresnek
nézek ki a Louboutin cipőmben? Az látszik rajtam, hogy magas a
társadalmi státusom? Magasabb, mint másoké? A pszichológusok
tisztában vannak azzal, hogy milyen nagy szükségünk van a
folyamatos összehasonlítgatásra, különösen a közvetlen
környezetünkben élőkkel. Úgy tűnik, erős a vágyunk, hogy mindig
minden tekintetben jobban nézzünk ki a többieknél. Leon Festinger
1954-ben fogalmazta meg először a társas összehasonlítás
elméletét, amely szerint mivel önmagunkat nem tudjuk objektív
módon értékelni – a képességeink, a nézeteink, az otthonunk, a
jövedelmünk vagy az általunk megvásárolt termékek alapján −,
másokhoz hasonlítjuk magunkat.25 Az, hogy „lépést tartsunk a
kollégánkkal”, minden esetben motivál minket, és mi mással
jelezhetnénk fölényünket ebben a versenyben, mint egy Prada
táskával, Mont Blanc tollal vagy egy Vacheron Constantin órával?
Az árral kapcsolatos elvárások (alacsony)
Az érem másik oldala, hogy ha olcsó termékeket vásárolunk, az
lúzerként pozicionál minket. Ilyenkor világossá válik, hogy a
döntésünket nemcsak a másokban rólunk kialakuló kép befolyásolja,
hanem az is, hogy a döntéstől hogyan érezzük magunkat. Ha egy
termék olcsó változatának megvásárlása valójában rossz érzést kelt
bennünk, akkor lehet, hogy az érzelmileg nem egy bölcs döntés,
még ha a pénztárcánknak kedvezünk is. Ha kifejezetten azért
megyünk vásárolni, hogy felvidítsuk magunkat, az utánzatok és az
olcsó áruk valószínűleg nem fognak segíteni rajtunk, mivel ezek jó
eséllyel nap mint nap arra emlékeztetnek, hogy a „valódit” nem
engedhetjük meg magunknak. Nagyon könnyű hagyni, hogy a
vásárlási szokások befolyásolják az önértékelésünket, sőt a kutatók
arra is rájöttek, hogy az alacsony önértékelés fontos szerepet játszik
abban, hogy olyan luxustermékeket vásárolunk, amelyeket nem is
engedhetünk meg maguknak. Amikor bizonytalanok vagyunk
önmagunkban és rossz a kedvünk, ezzel is jelezhetjük magunknak,
hogy értékesek vagyunk, és többet érünk, mint amit aktuálisan
érzünk. A túl drága termékekkel becsapjuk magunkat pénzügyileg,
ráadásul az ilyen vásárlás hibás gondolkodásra is vall, hiszen amikor
elül a vásárlási élmény mámora, egyedül a bűntudat marad meg
bennünk.
 A nagyon drága termékek,mint például a Louboutin cipők
(amelyeket a vörös talpukról ismerhetünk meg), a siker és a
gazdagság szimbólumai, ezért hamisítják őket
előszeretettel olyan emberek, akik ezt az üzenetet akarják
magukról közvetíteni.

Számos lehetőségünk van átváltani az egyik érzelmi állapotból

a másikba, egy nyomasztó rossz hangulatból teljesen felpörögni. A
vásárlás az egyik legkedveltebb, de gyakran a legkatasztrofálisabb
módszer. Érdemes tudni, hogy azok, akik azt gondolják, hogy a pénz
és a megszerzett tárgyak a legfontosabbak az életben, hajlamosak
leginkább a túlköltekezésre, mivel azt hiszik, hogy minél drágább
cuccokat halmoznak fel, annál boldogabbak lesznek. Ugyanakkor
azzal együtt, hogy mennyire odáig vannak a tárgyak
megszerzéséért, a vásárlást megelőzően és azt követően egy
érdekes folyamat zajlik. Kutatások bizonyítják, hogy nagyobb
boldogságról számolnak be a vásárlás előtt, mint utána. Ez arra
enged következtetni, hogy nem feltétlenül kell megvásárolnunk azt a
csábító terméket ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, elég csak
elképzelnünk a vásárlást. Akár bele is helyezhetjük a terméket egy
tényleges vagy virtuális bevásárlókosárba, amit végül otthagyunk.
Sok más dologhoz hasonlóan – a szexuális vonzalomtól a
mobiltelefonokig – agyunk a kereső viselkedéstől, nem pedig a
kielégüléstől kapja meg a maga dopaminadagját.
 Amikor drágának gondolt bort iszunk, az agyi képalkotó
eszközök tanúsága szerint élvezetesebbnek is gondoljuk.

A drágább bor finomabb?

A magas ár sok esetben nem jelent jobb minőséget. Előfordul
ugyanakkor, hogy az agyunk másképp gondolja, és mégis a drágább
terméket választjuk. Hilke Plassmann és Bernd Weber egyik
kutatásukban ötféle bort kóstoltattak a résztvevőkkel, és azt mondták
nekik, hogy az áruk is különbözik.26 Valójában csak háromféle bort
ittak. Az 5 dolláros bort kétszer kóstolták, egyszer mint 5 dolláros
bort, egyszer pedig mint 45 dollárost. Egy 90 dolláros borból szintén
két adag szerepelt a kísérletben, erről a két „különböző borról” azt
mondták a résztvevőknek, hogy 90, illetve 10 dollárosak. Az
emberek nemcsak állították, hogy a drágább borok finomabbak,
hanem az agyi képalkotó eszközök is nagyobb aktivitást mutattak az
agyuk örömközpontjában. A borok nem különböztek, a magasabb ár
mégis fokozta a résztvevők objektíven mért örömét. Vagyis bizonyos
szinten az a bor tényleg többet ér, igaz? Vagy mégsem?

„Örömértékesítéssel foglalkozunk. Nem

kézitáskákat vagy haute couture-t árulunk,
hanem álmokat.”
Alain Wertheimer, a Chanelben részesedéssel
rendelkező francia üzletember

Dan Ariely érdeklődése arra irányult, hogy az ár és az észlelt

érték milyen szerepet játszanak a gyógyszerek esetében. Ariely és
kutatócsoportja úgy döntött, hogy meghív néhány résztvevőt egy új
gyógyszer, a Veladon-Rx tesztelésére. Az „álkutatók” azt mondták az
alanyoknak, hogy klinikai vizsgálatok során az új gyógyszerrel kezelt
betegek 92%-a 10 percen belül a fájdalom jelentős csökkenéséről
számolt be, és ez a kedvező állapot 8 órán át fennmaradt. Azt is
elmondták, hogy egyetlen adag 2,5 dollárba kerül. Ezután
elektromos sokkterápiát adtak az alanyoknak, először
fájdalomcsillapító nélkül, majd Veladone-nal. A válaszadók
többségénél a fájdalom enyhült a tabletta bevétele után, ami
valójában placebo volt. Ezután megismételték a kísérletet, de az árat
megváltoztatták: a Veladone tabletta ezúttal csak 10 centbe került.
Ilyen forgatókönyv mellett az alanyoknak kevesebb mint a fele
számolt be a fájdalom csökkenéséről.
Minél drágább tehát a tabletta, annál hatékonyabb a placebo. A
drágább kiszerelésű aszpirin is jobban működik, pedig semmilyen
extra összetevőt nem tartalmaz. Fabrizio Benedetti olasz idegtudós
kimutatta ennek okát: a placebós kísérletekben az agy olyan
neurotranszmittereket bocsát ki, amelyek ugyanazokat az
idegpályákat használják, mint az ópium vagy a marihuána. Minél
drágább a placebo, az agy annál több természetes vegyi anyagot
bocsát ki.

Akkor vegyem továbbra is a drága cuccokat?

Úgy tűnik, a magasabb ár nem feltétlenül jelent jobb minőséget, de
azt azért jelzi, hogy „valami különlegességről van szó”. Ez néha
előnyös: ténylegesen erősebb gyógyhatást tapasztalunk, vagy
nagyobb örömünket leljük egy termékben. Néha azonban
egyértelműen hátrányos, különösen, amikor a terméket nem
engedhetjük meg magunknak.
A pszichológusok azt javasolják, vegyük észre az
összefüggéseket. Lehet, hogy a termék egy olyan másik termék
mellett van, amely (egy árazási trükknek köszönhetően) még az
előzőnél is botrányosan drágább, hogy az, amelyik nekünk tetszik,
észszerűbb választásnak tűnjön? Milyen hangulatban vagyunk az
adott pillanatban? Azért vásárolunk, hogy jobb kedvünk legyen?
Vagy olyasvalakivel vagyunk, akire hatással akarunk lenni?
Amennyire csak tudunk, hozzunk megfontolt, tudatos döntést. Ettől
még lehet, hogy a drágább terméket fogjuk megvenni, de legalább
jól átgondolt indokkal. Ez az a fajta illogikus logika, ami tetszene Dan
Arielynek.

Alapvető elméletek
 A társas összehasonlítás
elmélete
– Leon Festinger
Kiszámíthatóan irracionális
– Dan Ariely
Mi az élet értelme?
Irvin D. Yalom • Emmy van Deurzen • Viktor E. Frankl • Abraham
Maslow • Carl Rogers

Ez a kérdés a legtöbb emberben időről időre

felmerül, akár filozófiai értelemben, akár egy
konkrét reménytelen helyzetben. Az életnek
semmi értelme: gyakran ez a gondolat a
depresszió lényege. Egyszerű válasz pedig
nincsen, kivéve azok számára, akik ragaszkodnak
a vallásos világképhez, a világegyetem kozmikus
szemléletéhez. A vallás befolyása a nyugati
világban a 19. századtól fokozatosan csökken,
ennek következményeként sokan jutottak arra a
félelmetes felismerésre, hogy az életnek hit nélkül
nincsen egyértelmű célja. Ahogy azt Jean-Paul
Sartre francia filozófus vallotta 1965-ben: „Minden
létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább,
és véletlenül hal meg… Értelmetlen, hogy
megszületünk; értelmetlen, hogy meghalunk.”27
Az egzisztenciális pszichoterapeuták szerint
pontosan ennek a ténynek a felismerésében rejlik
a lényeg.
A világ különböző részein keletkezett ősi mítoszok arról árulkodnak,
hogy az élet értelmének keresése az emberi léttel egyidős, valójában
a „létezés” és az „értelem” elválaszthatatlanul összekapcsolódtak.
Néhány filozófus, például Martin Heidegger úgy gondolta, hogy az
emberek valamiféle küldetéssel jöttek a világra. Hasonló ez az
ollóhoz: szükség volt valamire, amivel könnyen lehet vágni, ezért
feltaláltuk az ollót. Mindennek megvan a maga rendeltetése,
folytatódik az érvelés, ebből következik, hogy az ember létezésének
is kell, hogy legyen célja. Mégsem találunk ilyen célt. Vajon miért
vagyunk itt?

Kozmikus vagy személyes

Az egzisztenciális pszichoterapeuta Irvin D. Yalom szerint alapvető
fontosságú, hogy rátaláljunk az élet értelmére, hiszen ez alapján
alakítjuk ki értékeinket, ideáljainkat, céljainkat. Az élet teljes
dimenzióját ez adja meg, és bár elsőre úgy tűnik, a kérdés az, hogy
„Mi az élet értelme?”, valójában inkább erre a kérdésre keressük a
választ: „Mi az életem értelme?” Az első kérdést meg lehet válaszolni
egy kozmikus dimenzió, például isten segítségével, az
egzisztencialisták azonban kifejezetten cáfolják ezt a megoldást.
Szerintük magunkban vagyunk, nincs előre elrendezett cél vagy terv,
és mi vagyunk felelősek azért, amit az életünkkel kezdünk. Ebben az
értelemben az egzisztenciális pszichoterapeuták hatalmas
felelősséget helyeznek a pácienseikre. Szerintük szabadok vagyunk,
és szabadon meghozott döntéseink segítségével adunk értelmet
saját életünknek. Mivel nincs egy „legfelső törvény”, amire
hivatkozhatnánk, magunknak kell saját értékeinket, céljainkat,
rendeltetésünket meghatároznunk. Yalom azt írja, hogy mindez egy
olyan világban zajlik, amelyben „magunkon kívül senkire sem
számíthatunk, hogy megvédjen minket”.

„Az univerzumban nincsen »értelem«,

nincsen nagy »világterv« és nincsenek
 irányelvek ‒ azokon kívül, melyeket az
ember teremt magának.”28
Irvin D. Yalom

„Sorsunk nem predesztinált, mindenkinek

magának kell eldöntenie, hogyan élje a
lehető legteljesebben, legboldogabban,
legértelmesebben az életét.”29
Irvin D. Yalom

Ha ezt kicsit félelmetesnek érezzük, az így van jól, a korlátlan

szabadság ugyanis szorongással jár. Honnan tudom, hogy helyes
döntéseket hozok-e? Megbízhatok-e saját magamban? Emmy van
Deurzen pszichoterapeuta szerint a szorongás a szabadság
árnyoldala, e kettő együtt alkotja az érem két oldalát.30 Ha elfogadom
a vallásos utat, akkor csak azt kell követnem, ha azonban minden út
nyitva áll előttem, bármit megtehetek. A szabadság nem egyszerű
választás kérdése. A korlátlan szabadság – beleértve az életről és
halálról való döntés szabadságát is – szédítő mértékű. Túl soknak,
bénítónak is érezhetjük. Søren Kierkegaard filozófus szerint a szikla
peremén álló ember két okból is fél: az egyik, hogy leeshet, a másik
pedig, hogy enged a belső késztetésnek, és leugrik. Az
egzisztencialista filozófus szerint belenézünk a szakadékba, és
szabadon választhatunk az élet vagy a halál között. Minden elérhető
számunkra, és csak magunkra hagyatkozhatunk.
 Az egzisztencialisták szerint tévesen magunkat is tárgyként
definiáljuk: feltételezzük, hogy valamilyen konkrét céllal
jöttünk a világra. Az igazság azonban az, hogy mindenféle
elrendeltetés nélkül születünk meg.

Az egzisztenciális pszichoterápia, amely az egzisztencializmus

gyakorlati ágának tekinti magát, az egyetlen filozófián alapuló
terápiatípus. Azt vallja, hogy a boldogság vagy a kétségbeesés
megértésének kulcsa az élet szabadsága, és a lehetőség, hogy
mindenki maga találja meg az élet értelmét. Mindezt folyamatosan
szorongás kíséri, mi pedig eldönthetjük, hogy ennek ellenére
előrefelé haladunk, vagy pedig meghátrálunk, és a nyugodt,
biztonságos életet választjuk. A meghátrálás azonban egyfajta
„életen belüli halál”. Van Deurzen szerint, ha elmenekülünk az élet
elől, és félve elrejtőzünk, jogfosztottá, magányossá, motiválatlanná,
kétségbeesetté válunk, és jó úton járunk a depresszió felé. Ahelyett,
hogy a meghátrálást vagy a gyógyszerekbe való menekülést
választanánk, össze kell szednünk a bátorságunkat és cselekednünk
kell. A szorongás megfelelő kezelése művészet – annyira
engedhetünk utat neki, hogy ne váljunk tőle diszfunkcionálissá.
 Az egzisztencialisták szerint tévesen magunkat is tárgyként
definiáljuk: feltételezzük, hogy valamilyen konkrét céllal
jöttünk a világra. Az igazság azonban az, hogy mindenféle
elrendeltetés nélkül születünk meg.

Mindig van választás

Viktor E. Frankl pszichoterapeuta szerint mindig van választási
lehetőségünk, még akkor is, amikor úgy tűnik, minden elveszett.
Frankl 1920-ban pszichiáteri végzettséget szerzett, munkája során
először szinte kizárólag öngyilkosságra hajlamos páciensekkel
foglalkozott, majd a II. világháborúban koncentrációs táborba került.
Míg korábban szabad embereket kezelt, akik meg akartak halni,
ezúttal olyan rabok között találta magát, akik az elképzelhető
legborzasztóbb körülmények között is az életükért küzdöttek. Az ilyen
helyzetekben, amikor az embernek az égvilágon semmije sem
marad, Frankl szerint három tennivaló van. Először is szenvtelen
kíváncsisággal kell a sorsunkhoz viszonyulnunk. Másrészről túlélési
stratégiákat kell kialakítanunk. Végül pedig, és ez a legfontosabb,
meg kell találnunk a továbbélésünk célját, először a következő pár
percre, azután pedig az egész hátralévő életünkre. Ez abszolút
életbevágó. Előszedhetjük fekete humorunkat, megcsodálhatunk egy
tovatűnő, lenyűgözően szép naplementét, vagy gondolhatunk
valakire, akit szeretünk. Frankl a feleségére gondolt, akit szintén
deportáltak, ahogy szüleit és bátyját is, és fogalma sem volt, életben
vannak-e még. A Mégis mondj igent az életre! című könyvében
bemutatott tábori munka rémálomba illő. Azt írja, hogy ha képesek
vagyunk még az ilyen szintű szenvedésnek is megtalálni a célját,
nemcsak túlélünk, hanem jobb emberré is válunk, ahogy az sokaknak
sikerült is.

„Ha az életnek egyáltalán van értelme,

akkor a szenvedésnek is kell legyen
értelme.”31
 Viktor E. Frankl

Frankl azt tanácsolja, hogy a szenvedéssel (vagy szorongással)

járó helyzeteket azzal a tudattal közelítsük meg, hogy legalább
egyetlen dolgot mindig szabadon eldönthetünk, mégpedig a saját
viszonyulásunkat az adott szituációhoz. Eldönthetjük, mit jelent
számunkra mindez, és így a kihívásokat teljesítménnyé alakíthatjuk.
Frankl egy Jerry Long nevű férfi esetét hozza példaként, aki 17 éves
korában a nyakát törte egy búvárbalesetben, és nyaktól lefelé
lebénult. Long így fogalmazott: „Az életemre úgy tekintek, hogy az
értelemmel és célokkal teli. Egész életre szóló személyes credómmá
vált az a hozzáállás, amelyet azon a végzetes napon magamévá
tettem. A nyakam eltörött, de én nem törtem meg… Tudom, hogy a
szenvedésem nélkül nem következhetett volna be ez a fejlődés.”
A fejlődés, amelyről Frankl beszél, egy olyan személyes fejlődés,
amelyet Abraham Maslow és Carl Rogers pszichoterapeuták
„önmegvalósításnak” neveznek.32 Ez akkor következik be, ha hűek
maradunk önmagunkhoz, magunk választjuk meg azokat az
értékeket, amelyek szerint élni szeretnénk, és nem vesszük át vakon
más emberek vagy szervezetek értékeit. Yalom ugyanakkor azt vallja,
hogy az élet értelmének megtalálásához ez csupán az egyik tényező,
mivel szerinte abban további négy tényező is szerepet játszik. Az
önzetlenség, vagy mások szolgálata egy jobb világ érdekében, célt
ad az életünknek. Hasonló eredménnyel jár, ha elkötelezzük
magunkat egy adott ügy mellett – ami lehet a család, az ország vagy
egy politikai, oktatási vagy tudományos mozgalom. A hedonizmus
vagy a legmagasabb értelemben vett élvezet – mint például az az
áhítat, amit Frankl élt át a koncentrációs táborban egy naplemente
természeti csodáján keresztül – a minket körülvevő varázslatos
természetre hívja fel a figyelmünket. Végül pedig a kreativitás –
vagyis az a képesség, amelynek segítségével nemcsak mások
munkáját, játékát, kapcsolatait és életét tehetjük jobbá, hanem a
legszörnyűbb tragédiákat is személyes győzelmekké változtathatjuk –
szintén értelmet adhat az életünknek. Frankl szerint a boldogságra
nem lehet törekedni, a boldogság magától következik be. Az élet
értelmét és célját azonban szabadon meg lehet – és meg is kell –
választani.

Alapvető elméletek
Szabadság és szorongás
– Emmy van Deurzen
Az élet értelmének
megtalálása
– Viktor E. Frankl
 5. fejezet
Hogyan fejleszthetném
magamat?
Miért nem tudok lefogyni?
Susie Orbach • Donald Winnicott

Egy olyan személyes problémának tűnik ez,

amelynek minden bizonnyal az akaraterőhöz van
köze, ezt azonban több különböző szakterület
képviselője is cáfolja. A közgazdászok például
arra hívják fel a figyelmet, hogy a fogyókúrás
termékek világpiaca több milliárd fontot ér,
úgyhogy az ebben érdekelt cégeknek eszük
ágában sincs lebeszélni minket a diétázásról.
Vajon szerepet játszanak a reklámok is abban,
hogy azt gondoljuk, le kellene fogynunk, mert ha
nem, akkor kudarcot vallunk? Úgy tűnik,
sokunkat zavarnak a felesleges kilók, az pedig
még inkább, hogy nem sikerül diétáznunk. De
valóban az az egyetlen út, hogy erőszakkal
formába hozzuk magunkat?

Mintha a fogyókúrától még inkább híznánk. A Nemzetközi

Élelmiszer-információs Tanács jelentése szerint 2011-ben az
Egyesült Államok lakosságának több mint 75%-a próbált lefogyni
vagy megőrizni az alakját.1 Erőfeszítéseik ellenére a lakosság közel
70%-a túlsúlyosnak vagy elhízottnak minősült. Ezek a számok jól
mutatják a túlsúlyosságból adódó szégyent, és amint azzal minden
pszichoterapeuta egyetértene: a szégyen semmilyen szempontból
nem jó ösztönző.

A test mint projekt

Susie Orbach pszichoterapeuta az 1978-ban megjelent, majd
nemrégiben újra kiadott Fat is a Feminist Issue (Az elhízás
feminista téma) című könyv szerzője. Az ikonikussá vált mű az
ételhez való kapcsolatunkkal foglalkozik. Felhívja a figyelmet a női
test eltárgyiasulására, és hogy mi ösztönzi a nőket ennek a nézetnek
az elfogadására. Testünk folyamatos javításra szorul − állítja az
élelmiszer-, egészség-, fogyókúra- és szépségipar −, és rajtunk
múlik, hogy testünk karcsúbb, ragyogóbb, élettel telibb és vonzóbb
legyen.
A nők elidegenednek saját testüktől, nem bíznak meg benne és
a szükségleteiben, esetleg el is kezdik gyűlölni. Az étvágy, akár
érzelmi (amit a testben érzünk), akár fiziológiai (például az éhség)
gyanússá válik. Azt halljuk, hogy uralkodnunk kell a testünkön. Ez
egy veszélyes üzenet, mert bár egy bizonyos mértékig nem okoz
problémát, de ha megpróbáljuk a testünket túlzottan kontrollálni, a
dolgok kicsúszhatnak a kezünk közül. Amint azt Orbach és mások is
megjegyezték, nemrégiben a férfiak is elkezdtek áldozatul esni
ugyanennek az eltárgyiasulásnak, és mostanra már nagyjából
ugyanolyan fontosnak tartják a kockahasat és a tökéletes
mellizmokat, mint ahogy a nők a karcsú derekat és a „tökéletes”
melleket (amit persze az aktuális divat határoz meg, és emiatt
képtelenség ennek folyamatosan megfelelni).
Régen általánosan elfogadott tény volt, hogy az emberek
testalkata igen különböző, ennek ábrázolásait látjuk világszerte a
művészeti galériákban is. Mára azonban mindkét nem esetében
egyetlen formára szűkült le az ideális test képe: a magas, vékony,
nagy mellű nő, illetve a kockahasú férfi. Ez a sztereotip kép a helyi
kultúrára és fizikai jellemzőkre fittyet hányva New Yorktól Pekingig
mindenhol jelen van. Amikor 1995-ben a Fidzsi-szigeteki
Nadrogában megjelent a tévé, az egész tartományban összesen
egyetlen esetben számoltak be táplálkozási zavarról. Három éven
belül a serdülő lányok 69%-a vallotta be, hogy fogyókúrázik, 74%-uk
pedig azt, hogy „túl ducinak vagy kövérnek” érzi magát.

A modellek mint modellek

A mai társadalmak jó részére jellemző a celebkultúra, vagyis
ezeknek a „tökéletes” embereknek a folyamatos istenítése (vagy
rossz hírbe hozása). Ebből megtudhatjuk, hogy étkezéssel,
edzéssel, szépségápolással milyen klasszul karbantartják magukat,
amit igazán mi is megtehetnénk! A magazinok és a weboldalak
azonban elfelejtik megemlíteni a plasztikai műtéteket (kivéve, ha a
sztár éppen kegyvesztetté válik), vagy azt, hogy a képeket nem
egyszer az azokon szereplő nők kérése ellenére photoshopolják.
Amikor például Kate Winslet 2003-ban hosszú lábakkal és rendkívül
soványan jelent meg a GQ magazin borítóján, így reagált: „Túlzásba
vitték a retusálást… Nem így nézek ki, és ami ennél fontosabb, nem
is szeretnék így kinézni.”2

„Régebben az emberek felismerték, hogy

problémájuk van a testükkel vagy az
étkezésükkel, és akkor segítségért
folyamodtak. Ma ezeket egyszerűen
adottságként fogadják el.”4
Susie Orbach
 A globális média többnyire elképzelhetetlenül vékony,
magas, fehér nyugati nőként ábrázolja a szépségideált –
függetlenül azoknak a nőknek a fizikai jellemzőitől, akiknek
az adott média szól. Ez a „monoimázs” vagy normatív
szépségideál valótlan, mivel a már eleve vékony modelleket
digitálisan felturbózott formákkal mutatja. Amikor a nők
ezekhez a képekhez hasonlítják a saját testüket, mind azt
érzik, hogy „elhagyták magukat”, és sokan elkezdenek
koplalni, vagy drága és fájdalmas műtétekre vállalkoznak,
 hogy bizonyos testrészeiket (orrukat, szemüket, ajkukat,
mellüket) átszabassák.

Elárasztanak minket az Orbach által „monoimázsnak” nevezett

tökéletes férfi- és női alakok, ezekkel van tele minden show-műsor,
film, óriásplakát, magazin és weboldal, legfőképpen pedig a
közösségi oldalak. Azok a kamaszok, akiknek bejönnek ezek a
sztereotípiák, próbálnak hasonló profilképet készíteni magukról,
ezekről a furcsa beállítású fotókról azonban süt a kép
természetellenessége. Pont úgy pózolnak, mint a celebek és a
modellek, az így készült szelfiket összehasonlítják a „mintával” és a
többiek szelfijével. A Festinger-féle társas összehasonlítás elmélet
szerint3 saját magunkról másokkal összehasonlítva alakítunk ki
képet, aminek része önmagunk értékelése is. Azt, hogy rendben
vagyunk-e vagy sem, a körülöttünk látott minták alapján ítéljük meg.
Emiatt sok tinédzser negatív képet alakít ki a saját testéről, ami
végül a teljes énérzetére is kihathat. Ez a jelenség nem korlátozódik
a kamaszokra, számos kutatás bizonyítja, hogy a felnőttek is a
médiában megjelenő képekhez hasonlítják magukat. Hesse‒Biber
és társszerzőik 2006-os tanulmányából az derül ki, hogy azok a
felnőttek, akik sokszor találkoznak a „vékony szépségideállal” a
médiában, a karcsú alakot társadalmi elvárásként értelmezik.5 Ezért
elégedetlenek lesznek a saját testükkel, és fogyókúrával, plasztikai
műtétekkel próbálnak megfelelni a képtelen elvárásoknak.
Hamarosan azt is elhiszik, hogy a médiában szereplő „tökéletes”
férfiak és nők digitálisan feljavított formái nemcsak valóságosak,
hanem el is érhetőek.

Megalkotott testek
A testképzavar odáig fajulhat, hogy már az étkezésünket is
befolyásolja. Orbach felhívja a figyelmünket a „hamis énre”, amelyet
Donald Winnicott pszichoanalitikus szerint az elhanyagolt vagy
bántalmazott gyermek hoz létre, hogy szeretetet vívjon ki magának.6
A gyermek arra a következtetésre jut, hogy ha a szülő nem szereti,
az valahol az ő hibája. Orbach szerint a testünkre ugyanígy
gondolunk, attól függően, hogy csecsemőkorunkban mennyi
ölelésben, törődésben, érintésben volt részünk. Az összes
nyugtatgatás, ringatás, bebugyolálás testi biztonságot adva belénk
épül, a durva, nem megfelelő kontaktus ezzel szemben a biztonság
hiányát erősíti. Ha annak idején kielégítették a fizikai
szükségleteinket, egyfajta magabiztosság alakul ki bennünk a
szükségletek érzésével, kifejezésével és kielégítésével
kapcsolatban. Megerősítést kapunk, hogy a fizikai vágyaink
kielégítése örömet fog okozni, így ezek a vágyak normálisak és jók.
Ha azonban mellőztek vagy dühvel fogadták fizikai igényeinket,
szégyellnivalónak gondoljuk, és igyekszünk elutasítani ezeket, végül
egy kevesebb szükséglettel rendelkező, „hamis testet” próbálunk
alkotni magunknak. Mivel ez nem lehetséges, testünk folyamatos
krízis és bizonytalanság forrásává válik.
Életünk során számos formában destabilizálódhat a saját
testünkkel való kapcsolatunk, ez pedig az étkezési szokásaink
felborulásához vezethet. A normális étvágy démonizálásával az
ételek rögeszmévé válhatnak. A világ alig várja, hogy kritikával
illessen minket, és a szemünkbe mondja, hogy mi vagyunk felelősek
a testünkben rejlő hibákért, mi pedig megoldásként belevágunk az
önfejlesztő programokba. Orbach szerint „eszköznek és nem
áldozatnak látjuk magunkat”, ezért a saját megjelenésünk
tökéletesítésével megpróbálunk megfelelni a körülöttünk látott
irreális képeknek. Nem vesszük észre, hogy gúzsba kötjük
magunkat, majd szabadulóművészként próbáljuk lerázni béklyóinkat.
Mivel azonban a lehetetlen célkitűzésünket képtelenek vagyunk
elérni, elkerülhetetlen lesz a jojódiéta, vagyis folyamatosan
váltakozni fog bennünk annak a reménye, hogy egy nap „elég
vékonyak” leszünk és a kudarcunk miatti elkeseredés.

Akkor mi is a megoldás?
Orbach szerint rosszul tesszük fel a kérdést. Nem azon kellene
töprengenünk, hogyan fogyjunk le, hanem hogy hajlandók vagyunk-e
megtanulni, hogyan lehetne a testünk igényeivel összhangban enni
és érezni. Ahhoz, hogy ismét egészségesen viszonyuljunk az
ételekhez, és helyreálljon az étvágyunk, újra fel kell fedeznünk a
testünk valódi szükségleteit. Orbach ötlépéses megoldási javaslata a
következő: akkor együnk, ha éhesek vagyunk; azt az ételt együk,
amit a testünk kíván; derítsük ki, miért eszünk, ha nem vagyunk
éhesek; minden falatot ízleljünk meg; és hagyjuk abba az evést,
amint jóllaktunk. Próbáljunk meg hallgatni a testünkre, és fogadjuk el
a szükségleteit. Saját magunkra koncentráljunk, ne pedig a médiából
szünet nélkül érkező „zajra”. Ha nem így teszünk, örökre foglyul ejt
az a hiábavaló próbálkozás, hogy elérjük az elérhetetlen
tökéletességet.

Alapvető elméletek
Az étvágy helyreállítása
– Susie Orbach
A hamis én
– Donald Winnicott
Félek továbblépni a karrieremben. Hogyan
tudnék ezen változtatni?
Jaak Panksepp • John Bowlby • Cindy Hazan • Phillip Shaver •
Milton Erickson

Jaak Panksepp amerikai idegtudós azt mondaná,

hogy amikor félünk felfedezni valamit, az az agy
egyik elsődleges érzelmi rendszerének (lásd 105.
oldal) – ebben az esetben a KERESÉSI
rendszernek – a zavarát jelzi.7 A hét rendszer
közül talán ez a legfontosabb, ez motivál minket
abban, hogy új lehetőségek és erőforrások után
nézzünk a környezetünkben. Ha viszont ez nem
működik, depresszióba süllyedünk, nem vagyunk
képesek mozdulni. Más szóval elakadunk. Ha
sikerül kiderítenünk, mi okozta ezt a „lefagyást”,
az felszabadító lehet – vagy csalhatunk, és
felkereshetünk egy Erickson módszereit követő
terapeutát, aki segít azonnali változást elérni.

A KERESÉSI rendszerünk hirtelen leállása valamilyen súlyos

veszteség, például haláleset vagy válás után következhet be. Ennek
az az oka, hogy a különválás intenzív érzésétől a kötődési
alapszükségletünk kárt szenved, és egy másik elsődleges folyamat,
a PÁNIK lép működésbe. De az is előfordulhat, hogy a KERESÉSI
rendszerünk sosem működött százszázalékosan, mivel a kötődési
szükségletünket sosem sikerült teljesen kielégíteni. A
kötődéselmélet támogatói, köztük John Bowlby szerint
személyiségünk magabiztos vagy bizonytalan volta attól függ, hogy
korai éveinkben hogyan reagáltak a legelső szükségleteinkre.8 Ha
szerencsések vagyunk, és odafigyeltek, valamint pozitívan reagáltak
a szükségleteinkre, szüleinkre „biztonságos bázisként” tekintettünk,
ahonnan nyugodtan indultunk felfedezőutakra. Ezek a csecsemők
magabiztosan fogtak hozzá a szoba felfedezéséhez, miközben
édesanyjuk a barátnőjével csevegett, mivel biztonságban érezték
magukat a szülő jelenlétében, szükség esetén pedig visszamehettek
hozzá. Azok a csecsemők viszont, akik bizonytalanul kötődnek a
szüleikhez, folyamatosan küzdenek a felfedezési vágyukkal, mert
vagy nem hajlandók nekiindulni, vagy egyáltalán nem ismerik fel,
hogy szükségük van a szülőre (ez a „kiskacsa eszeveszetten
pedálozik a víz alatt” jelenség, amikor a gyermek pánikban van,
miközben tökéletesen nyugodtnak és önállónak tűnik).

De én nem vagyok gyerek…

Úgy tűnik, a biztonságérzetünk egy életre szól. Ha már kialakult,
egész életünkben vagy biztonságban, vagy bizonytalanul érezzük
magunkat, ha nem teszünk kifejezetten azért, hogy rendbe tegyük az
énérzetünket. Mary Main pszichológus kimutatta a kötődési stílusok
felnőttkorra is jellemző, folytatólagos természetét. Cindy Hazan és
Phillip Shaver kutatók megvizsgálták, hogyan hat mindez a
párkapcsolatainkra és a munkahelyi viszonyainkra.9
Azt vetették fel, hogy bár a szerelem és a munka világa
különbözik, mivel alapvetően társas lények vagyunk, a másokhoz
való viszonyunk egyformán lényeges a munkahelyen és a
magánéletben. Szerintük a munka hasonlóan működik Bowlby
„felfedezéssel” kapcsolatos elgondolásához: ahogy a kisbabák is
nekiindulnak a látóhatárukon feltűnő, izgalmas mazsolakupac felé,
felnőttként mi is keresünk új munkaterületeket, hogy megnézzük,
valósak-e az ottani lehetőségek, és érdemes-e azokkal tovább
foglalkozni. Ahhoz, hogy felfedezőutunkon biztonságban érezzük
magunkat, most is kellenek olyan felnőttek, akikhez kötődhetünk,
pontosan úgy, ahogy annak idején jó gondozókra volt szükségünk.
Hazan és Shaver arra voltak kíváncsiak, hogy a munka/magánélet
(vagy szerelem) egyensúlyának kialakítása során ugyanolyan típusú
egyensúlyról van-e szó, mint amilyet a korai felfedezések és
kötődések során megtapasztaltunk. Vagyis a munkához való
hozzáállásunk, illetve a munka/magánélet egyensúlyának
megítélése valójában már gyermekkorunkban kialakult?

Munkahelyi kötődések

Biztonságos kötődés
Az ilyen személy boldog, a munkájával
nagyon elégedett. Jól kijön a kollégákkal,
bizonyára elég jól teljesít, és magas a
jövedelme. A személyes kapcsolatokat
fontosabbnak tartja a munkánál, úgyhogy
valószínűleg tart egy-két képet a
szeretteiről az íróasztalán.

Szorongó/ambivalens kötődés
Az ilyen személy általában magába
forduló, és nem képes koncentrálni.
Íróasztalán rendetlenség van. Jó eséllyel
félreértettnek, alulértékeltnek érzi magát a
 munkahelyén. Az elutasítástól való félelme
miatt gyakran tűnik gondterheltnek.

Elkerülő kötődés
Az ilyen személynek „nincsenek érzései”,
nincs szüksége emberekre, íróasztalán
nem is találunk semmilyen fényképet. Sőt
azon leginkább hatalmas rend uralkodik.
Egyfajta elszigetelődés jellemzi, szeret a
kollégáktól elkülönülten dolgozni és
feszülten bámulni a monitort. Valószínűleg
jól keres, de annak ellenére, hogy nagyon
sokat dolgozik, nem igazán elégedett a
munkájával.

És velünk mi a helyzet?
Hazan és Shaver megvizsgálták a három fő kötődési stílust, és arra
jutottak, az egyes stílusok érdekes összefüggéseket mutatnak a
munkához való hozzáállással. Azok, akik gyermekkorukban
biztonságosan kötődtek (a vizsgálatban részt vevők 50%-a), nagy
munkahelyi elégedettségről számoltak be a biztos állás, a kollégák,
a jövedelem, a kihívást jelentő feladatok és az előbbre jutás
tekintetében. Magabiztosan állnak a munkájukhoz, élvezik, és
kevéssé terheli őket a kudarctól való félelem. A kapcsolatokat
fontosabbnak értékelik a munkájuknál, és nem engednék, hogy
konfliktust okozzon a magánéletükben. A munkát nem arra
használják, hogy a szeretetéhségüket kielégítsék.
A szorongó/ambivalens kötődésről az derült ki, hogy az ilyen
típusú embereket sokkal nagyobb szorongás jellemzi a munkában
és a szerelemben is. Ebben a csoportban (a vizsgálatban részt
vevők 19%-a) fordult elő leginkább, hogy a magánéleti problémák
megzavarták a munkát. Hazan és Shaver szerint mindez
visszanyúlik ahhoz a múltbéli kötődési alapproblémához, ami
eredetileg akadályozta a felfedezést.
Ennek a csoportnak a tagjai állították, hogy gyakran érzik
félreértettnek, alulértékeltnek magukat, aggódnak, hogy nem tudják
lenyűgözni a többieket a teljesítményükkel, és elutasításban lesz
részük. Figyelmük könnyen elterelődik, nehezen fejezik be a
projekteket, elismerés után hajlamosak kiengedni – ez mind annak
lehet a jele, hogy fő motivációjuk mások elismerésének
megszerzése. Ők rendelkeznek a legalacsonyabb átlagos
jövedelemmel, ha a képzettségüket is figyelembe vesszük.
Kielégítetlen kötődési szükségleteik annyira lefoglalják őket, hogy ez
megnehezíti számukra a munkára való odafigyelést és egyúttal a
szakmai előmenetelt is.
A harmadik csoport elkerülő kötődésű emberekből állt (a
vizsgálatban részt vevők 30%-a), tagjai a munkahelyre is magukkal
vitték meghatározó elkülönülési vágyukat. Kiderült, hogy általában
elégedetlenek a kollégáikkal, viszont ugyanolyan pozitívan
nyilatkoztak a munkahely biztonságáról és a tanulási lehetőségekről,
mint a biztonságosan kötődő társaik. Értékesebbnek tartják a
munkát, mint a szerelmet, inkább választják a szakmai sikert. A
valamikori „elkerülő” kis felfedezőkhöz hasonlóan, inkább arra
koncentrálnak, amit éppen csinálnak, nem pedig a körülöttük lévő
emberekre, ez igaz a munkahelyükön és otthon is. Úgy tesznek,
mintha nem lenne szükségük másokra: dolgoznak, mert addig sem
kell a barátokkal együtt lenniük, társas életet élniük, és nem szeretik
a nyaralásokat, mert szorongás tör rájuk, ha nem dolgoznak.
Egyedül szeretnek dolgozni, és bár a jövedelmük megegyezik a
biztonságosan kötődő emberekével, a munkájukkal mégsem annyira
elégedettek.
 Mindezeket olvasva bizonyára mindnyájan elgondolkozunk a
munkával való viszonyunkról, az egész életünket meghatározó (vagy
nem?) felfedezési kedvünkről, jelenlegi kötődéseinkről a
környezetünkben élőkhöz, illetve a munkahelyünkön észlelt
lehetőségeinkről és pozíciónkról. Valamennyire biztosan ismerjük
saját kötődési stílusunkat, és azon tűnődünk, hogy mindez mennyire
kötött. Szerencsére a gyermekkorunkban megtanult kapcsolati stílus
szerzett kötődéssel megváltoztatható. A szakértők azt gondolják,
hogy saját kötődési stílusunk beazonosítása és megismerése
kulcsfontosságú a változtatáshoz, de szükség van a szoros,
biztonságos, egészséges felnőtt kapcsolatok gyógyító hatására is.

Alapvető elméletek
Kötődéselmélet
– John Bowlby
Kötődés és munka
– Cindy Hazan és
Phillip Shaver

A hipnózisos alternatíva
A biztonságos kötődés kialakítása hosszas folyamat, nincs esetleg
valamilyen gyorsabb módszer a munkahelyi előmenetel
elősegítésére? Milton Erickson pszichoterapeuta rájött, hogy
gyermekkorunkban hogyan sajátítjuk el a gondolkodási mintákat, és
úgy gondolta, hogy ezeket a felnőttkorban tudattalanul használt
mintákat csak közvetlenül a tudattalan megszólításával lehet
megváltoztatni. A tudattalan ugyanakkor nem fogad el utasításokat a
tudatos elmétől, ezért Erickson egy olyan beszédformát alakított ki,
amely „művészien homályos”, és ráveszi a tudattalant, hogy
történetek, metaforák, terápiás kötések és ellentmondások
segítségével együttműködjön. Erickson a következő 5 lépésből álló
transzindukciós és szuggesztiós paradigmát használta: a figyelem
rögzítése, a szokásos gondolkodási keretek és a hiedelmek
hatástalanítása, tudattalan keresés, tudattalan folyamatok és
hipnotikus válasz. Hétköznapi nyelven fogalmazva: a radar alatt
átrepülve elérte a tudattalant.
Erickson a tudattalant az elsajátított ismeretek tárházának, és
eredendően egészségesnek és konstruktívnak tartotta, és rájött,
hogyan lehet az önkorlátozó hiedelmeinket látszólag igen kisenergia-
és időráfordítással megváltoztatni. Mára világszerte több mint
120Erickson-intézetben kezelnek pácienseket ezzel az innovatív
módszerrel. Az ott dolgozó terapeuták ugyan nem minden esetben
képesek teljes értelemben vett biztonságos kötődést kialakítani (bár
Erickson hangsúlyozta a „biztos bázis” kialakításának
szükségességét a terápiás szobában), bámulatba ejtő pozitív
változásokat értek el az emberek életében. Az ericksoni terápiáról
készített vizsgálat egyik résztvevője így nyilatkozott: „A dolgok csak
úgy megtörténnek. Pontosan nem tudom, miért, de nyugodtabb
lettem.” Ha pedig megszűnik a félelem, végre megkezdődhet a
felfedezés – többek között a nagy reményekkel kecsegetető
álláskeresés is.

„Azt akarom, válassz ki a múltadból egy

olyan időszakot, amikor még nagyon-
nagyon kicsi lány voltál. A hangom veled
lesz.”10
Milton Erickson
Hogyan tudnék kreatívabban gondolkodni?
Sigmund Freud • Karl Duncker • Włodzisław Duch • Robert Sternberg
Todd Lubart • Ellis Paul Torrance

Ez a kérdés azt feltételezi, hogy mindenki kreatív,

nem csak néhány kiválasztott ember. A
pszichológusok kétféle kreativitást
különböztetnek meg: a nagy K-val írt és a kis k-val
írt kreativitást. A nagy K-val a Mona Lisa és a
relativitáselmélet világában találkozhatunk, a kis
k-val pedig az öltözködésünk kiválasztásakor
vagy egy ételrecept átalakításakor. Ezeket az
apróságokat talán észre sem vesszük, pedig a
mindennapi életünk tele van velük. Vajon a nagy K
típusú kreativitáshoz szükség van valami pluszra,
vagy mindenki képes rá?

Ha gyakran előfordul, hogy mindenféle kifogásokra hivatkozva

kerüljük a kreatív feladatokat, lehet, hogy a kreativitásunk tagadása
annyira lefoglal bennünket, hogy észre sem vesszük, milyen sok,
eredeti ürügyet tudtunk összeszedni. De azt sem, hogy mennyire
erős önbizalmat, belső hitet igényel, hogy a képességeinket ilyen
magabiztosan tagadni tudjuk – ez ugyanis az egyik legfontosabb
személyiségjegy, amely kapcsolódik a kreativitáshoz. Az
önmagunkba vetett hit azért is elengedhetetlen, mert a kreatív
gondolkodás eredménye gyakran a paradigmadöntögetés, az
elfogadott nézetek megkérdőjelezése, amit viszont mások
fenyegetésnek élhetnek meg, legyen az a zsák nélküli porszívó
dizájnja vagy a kijelentés, hogy a Föld forog a Nap körül (ami miatt
Galilei élete végéig házi őrizetbe kényszerült, míg az elmélet eredeti
atyja, Kopernikusz röviddel a nyilvánosságra hozatalt követően
bölcsen meghalt).

„Ezzel szemben az alkotó agy – úgy

gondolom – bevonja az őrséget a kapuk
mellől, a gondolatok pêle-mêle rontanak rá
és összességüket csak ezután tekinti át és
rostálja meg.”11
Sigmund Freud

Karl Duncker gyertyás kísérlete

Karl Duncker Gestalt-pszichológus híressé vált kísérletével azt
kívánta bemutatni, mennyire rugalmas vagy kötött a
gondolkodásunk.12 Azt gondolta, ez összefügg a kreativitással, mert
ha csak a már bejáratott mechanizmusok mentén gondolkodunk,
abból semmi új nem születhet, márpedig az újszerűség alapvető
feltétele a kreativitásnak. Megoldásainknak ugyanakkor érvényesnek
kell lenniük, nem állhatunk elő olyan új ötletekkel, amelyeknek semmi
közük a valósághoz, vagy nem oldanak meg valamilyen problémát.
Még a zenei vagy irodalmi kreativitáshoz is szükség van bizonyos
koherenciára, formára és valamilyen vezérelvre.
Duncker kísérlete elég egyszerű volt. Valamennyi résztvevőnek
adott egy gyertyát, egy doboz gyufát és egy doboz rajzszöget, és arra
kérte őket, hogy rögzítsék a gyertyát a parafával borított falra úgy,
hogy ha meggyújtják, a viasz nem csöpög le az asztalra.
A megoldás az, hogy ki kell üríteni a rajzszöges dobozt, és
néhány rajzszög segítségével a falra kell rögzíteni. A gyertyát ebbe
kell beleállítani, majd meggyújtani. Kiderült, hogy azok, akik
„funkcionális rögzítettségben” szenvednek, nem veszik észre, hogy a
rajzszöges doboz egy különálló, többfunkciós eszköz, és inkább
azzal próbálkoznak, hogy a gyertyát a rajzszögekkel rögzítsék a falra,
holott egyértelműen látszik, hogy a rövid rajzszögek erre
alkalmatlanok. Egy próbálkozást megér, nem? Úgy tűnik, nem. Ez
nem egy kreatív megoldás, hanem szimplán ostobaság. Persze
mondhatnánk, hogy a „helyes” megoldásnál valójában nem a gyertyát
rögzítették a falra, hanem csak a dobozt, ami csalásnak tűnhet. Nem
azt mondta Duncker, hogy a gyertyát kell a falra rögzíteni? Sajnos
akármennyire eredetiek és kreatívak, még a legjobb érveink is le
lesznek söpörve.

A kreativitás tehát veszélyes is lehet, ami egyfelől magyarázatot

adhat arra, hogy miért óvakodunk tőle. Ha pedig gyerekkorunkban
leteremtettek minket azokért a mesés találmányokért, amelyeket a
hűtőben, kertben vagy sufniban fellelhető dolgokból alkottunk, akkor
bizonyára elkezdtük megtartani ezeket az érdekes ötleteket
magunknak, olyannyira, hogy ha mostanában előjönnek, már nem
tudunk mit kezdeni velük. Ráadásul Freudot, valamint korunk
pszichológusait és idegtudósait is beleértve szinte mindenki állítja,
hogy a memória kulcsszerepet játszik a kreativitásban, mivel úgy
tűnik, a kreativitás mindenekelőtt a gondolatasszociáción alapul.
Freud híres volt arról, hogy a pácienseit „szabad asszociációra”,
vagyis az egymás utáni gondolatok követésére és hangos
kimondására biztatta. Az asszociációs láncban előkerülő akaratlan
gondolatokat megfigyelte, és így elemezni tudta a páciens lelki
problémáit.

„A tömegek nem rosszhiszeműen vagy

szándékosan utasítják el a kreatív
gondolatokat, hanem egyszerűen nem
veszik észre, vagy sokszor nem akarják
észrevenni, hogy a felvetett ötlet egy
érvényes és fejlett gondolkodásmódot
tükröz.”13
Robert Sternberg

A kreatív ötletek Freud szerint hasonlóképpen működnek: akkor

keletkeznek, ha leállítjuk a racionális énünket, és hagyjuk, hogy több
irracionális és tudattalan kapcsolat jöjjön létre és törjön felszínre. A
kreativitás ezek szerint nem azt jelenti, hogy valamit csinálni
próbálunk, sokkal inkább azt, hogy abbahagyjuk a próbálkozást. Ez a
kevésbé rögzült gondolkodás, ami bizonyára Dunckernek is tetszene.

A kreatív folyamat
Włodzisław Duch neurokognitív tudós szerint a kreatív gondolkodás
során egy jól felismerhető folyamat zajlik az agyban.14 Az egész egy
felkészülési szakasszal kezdődik, amely során tudatosan
megismertetünk az agyunkkal minden fontos információt. Ezek
aktiválják a megfelelő idegi áramköröket az agy nyelvi központjában,
illetve bekapcsolnak olyan egyéb területeket is, amelyek a vizuális,
auditoros, szomatoszenzoros és motoros inputokkal foglalkoznak.
Ezek az agyi „alhálózatok” ezzel előhangolódnak, aktivitásuk
fokozódik, majd kölcsönösen egymást ingerelve (még több aktivitás)
mindenféle kapcsolatokat alakítanak ki, másokat pedig háttérbe
szorítanak.
Duch megállapítása szerint időt kell szánnunk az igazán
bonyolult problémák megoldására, mert szükségünk van egy
„inkubációs időszakra”, amikor az agyi áramkörök folyamatos
aktivitásának köszönhetően különböző átmeneti asszociációkat
végzünk el. Ezek egy része rövid életű, gyorsan elhal, másik részüket
viszont sikerül elkapnunk, és emlékszünk is rájuk. Az inkubációs
szakaszt hívjuk általában „fantáziálásnak”, ami túlnyomórészt egy
tudattalan folyamat. Ezt követheti egy akár napokig is tartó holtpont,
sőt még akár kétségbeesés is, ami egy ideig gátolja a folyamatot.
Paradox módon hasznos, mivel ilyenkor csökken az elsődleges
áramkörök aktivitása, új agyi áramkörök kapcsolódhatnak be,
amelyek szintén segíthetnek megoldani a problémát. Miközben
mindez zajlik, a legérdekesebb asszociációk megragadják az agy
„központi irányító” részének figyelmét − az érzelmi szűrők
továbberősítik ezeket − ami újabb asszociációkhoz és egy sereg
briliáns ötlethez vezet. És meg is vagyunk.

„Mindnyájan egyetértünk abban, hogy az

ön elmélete őrült. Abban a kérdésben
azonban nem értünk egyet, elég őrült-e.”15
Niels Bohr

Hogyan tanulhatnám meg ezt jobban csinálni?

Robert Sternberg és Todd Lubart pszichológusok szerint léteznek
olyan konkrét dolgok, amelyekkel ösztönözhetjük a Duch által leírt
fantáziálási-szűrési folyamatot. Először is a lehető legtöbb tudásra
kell szert tennünk az adott témában, hiszen nem léphetünk túl egy
bizonyos tudásszintet, ha nem vagyunk tisztában az eredeti
ismeretanyaggal. Másodsorban gyakorolnunk kell bizonyos
intellektuális képességeket, például hogy több szemszögből is
képesek legyünk látni a dolgokat, vagy hogy felismerjük, mely
elképzeléseket érdemes továbbgondolni. A harmadik feltétel, hogy
„törvényalkotóként” kell gondolkodnunk, vagyis új és működő, nem
pedig új és ostoba dolgokat kell kitalálnunk. A negyedik, hogy ki kell
fejlesztenünk magunkban bizonyos tulajdonságokat, például önfejűvé
kell válnunk, hinnünk kell önmagunkban, és késznek kell lennünk
arra, hogy legyőzzük az akadályokat. Az ötödik, hogy ha lehet,
támogató környezetet kell keresnünk. Végül pedig ösztönös vágyat,
erős motivációt kell éreznünk a cselekvésre.
A kreativitás egyik legelső kutatója, Ellis Paul Torrance szerint a
motiváció valójában az egyetlen lényeges dolog.16 A kreativitást
gyermekkortól felnőttkorig tanulmányozó vizsgálatában több mint 22
éven át követte 211 ember életét. Megállapította, hogy a kreativitás
egyik legfontosabb forrása „mintha az lenne, hogy beleszeretünk
valamibe – egy álomba, a jövőképünkbe”. Sokaknak van egy álma,
világos elképzelése a jövőről, mégsem élnek-halnak érte. Azt érzik,
hogy az „nem igazán ők”. Az igazi, nagy K-val írt kreativitáshoz
Torrance szerint először saját valódi személyiségünket kell
megtalálnunk, majd felismerni azt, amit igazán szeretünk, ezt
követően pedig ezért kell küzdenünk. Eközben pedig automatikusan,
mindenféle erőfeszítés nélkül megvalósítunk mindent, amit Sternberg
és Lubart javasoltak. Klassz érzés lesz.
A kreativitás – mondja Freud − természetesen kapcsolódik a
játékhoz. Minden gyermek játszik, és szabad teret ad a fantáziájának,
de mi, felnőttek azt gondoljuk, hogy „ki kell nőnünk ebből”, így aztán
az álmainkban és az ábrándozásaink során felbukkanó fantáziákat
magunkban tartjuk. Freud szerint ezek az „akaratlan gondolatok” jó
eséllyel erős ellenállásba ütköznek, elsősorban mi magunk
akadályozzuk meg, hogy mások számára is kiderüljenek. Freud
„nappali álmodozónak” nevezte a kreatív embert, ezzel is jelezve a
kreatív beállítottság veszélyes sebezhetőségét. A kérdés nem is az,
hogy lehetünk-e, hanem hogy van-e merszünk kreatívabbnak lenni.
Alapvető elméletek
Kreatív gondolkodás
– Karl Duncker
A kreatív folyamat
– Włodzisław Duch
Rettegek közönség előtt megszólalni
Alfred Adler

A nyilvános szerepléstől sok embernek inába

száll a bátorsága. Olyannyira, hogy a pókokat, a
mély vizet, a zárt helyeket, a nagy magasságokat,
a repülést és további szörnyűséget megelőzve ez
volt 2015-ben az első számú félelem az Egyesült
Királyság és az Egyesült Államok lakosainak
körében. Többnyire próbáljuk egyszerűen
elkerülni, és közben észre sem vesszük, hogy bár
az elkerülés igen jó stratégiának tűnik, a
szorongásunk ettől valójában csak fokozódik. De
akkor mi segít a félelem leküzdésében?

Az internetet böngészve számos tippet találunk a nyilvánosság előtti

szerepléstől való félelem leküzdésére. „Ismerjük meg teljesen a
témát!” – ez az egyik legközismertebb, vagyis ha megakadunk, ne
jelentsen problémát, hogyan zökkenjünk vissza. (Ehhez kapcsolódik
egy másik gondolat, amitől garantáltan pánikba esünk: „Az ember
soha nem tudhat eleget!”) Egy másik kiváló tanácsa az, hogy
„Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj!” – ami azt sugallja, hogy közönség
előtt beszélni annyira nehéz, hogy jobban tesszük, ha inkább
paplanernyőzni megyünk. „Ne foglalkozz a közönséggel!” Persze.
Mintha ettől varázslatos módon kevésbé félnénk a minket bámuló
arcoktól. (A tagadás bizonyos körülmények között hasznos
védekezés, de az egész hallgatóság jelenlétének tagadása nem kis
művészet.)
A valóságban azonban az ilyen tanácsok után még jobban
elmerülünk a saját gondolatainkban, amelyek leginkább negatív
ítéletek azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogjuk „az egészet teljesen
elszúrni”. Ezért a lehető leggyorsabban túl akarunk majd lenni a
beszéden vagy előadáson, így elkezdünk egyre jobban hadarni, a
légzésünk egyre kapkodóbb, felszínesebb lesz, ami viszont tovább
fokozza a szorongásunkat. Ekkor már nem vagyunk messze egy
komplett pánikrohamtól, miközben a hallgatóság lehet, hogy semmit
nem vesz észre az egészből, csak ott ül, és élvezi az előadást – ami
viszont a mi figyelmünket kerüli el teljesen.

Természetes kisebbrendűségi érzés

A szorongás öngerjesztő, és egészen addig fokozódik, amíg rá nem
jövünk, hogy a folyamatot hogyan szakítsuk meg, vagy még a
kialakulása előtt hogyan szabjunk gátat neki. Alfred Adler
pszichoanalitikus igen fiatalon felfedezte ezt. Törékeny kisgyerek volt,
ráadásul angolkórban szenvedett, ötéves korában pedig majdnem
meghalt tüdőgyulladásban. Ez a fajta gyámoltalanság alapvetően
meghatározta a nézeteit az emberi személyiség egész életen át tartó
fejlődésével kapcsolatban. Adler szerint minden gyermek életének
egy bizonyos pillanatában kialakul a kisebbrendűségi érzés, amikor is
rádöbbenünk a tehetetlenségünkre, és attól fogva egész életünkben
azért küzdünk, hogy rátermettek legyünk, és bizonyos hatalommal
rendelkezzünk. „Mindnyájan el akarunk érni egy célt, és ha ez sikerül,
erősnek, felsőbbrendűnek, teljesnek fogjuk érezni magunkat.” Ha
viszont nem sikerül önmagunkkal kapcsolatban kialakítani ezt a
perfekcionista képet, kisebbrendűségi komplexusunk alakulhat ki.
Adler azt is megállapította, hogy az elménk egyszerre tapasztal
(mindent magába szív, ami körülöttünk van, beleértve azt is, amit
rólunk mondanak) és alkot. Tényeket gyűjtünk, és azokból értelmet
kovácsolunk. Az életnek nincs értelme, csak így, ha folyamatosan
alakítjuk. A történésekből levont következtetéseinkben sokszor
megfogalmazunk önkritikus állításokat is, ezek később az
önmagunkról kialakított kép részévé válnak. Például egy olyan
gyerek, akit folyamatosan kritizálnak, azt fogja feltételezni, hogy nem
tökéletes. Minden alkalommal, amikor kiabálnak vele, mert állítólag
alulteljesít, megerősítik benne, hogy az a következtetése, hogy
semmirekellő vagy buta, igaz. Ez pedig a saját magunkról kialakított
kép – amit Adler vezérvonalnak nevezett − részévé válik. Tele van
torzításokkal, ezt azonban mi nem érzékeljük. Analitikusnak,
átgondoltnak érezzük, a valóságban azonban nem igazságokból,
hanem feltételezésekből áll. A történések éretlen, gyermeki,
énközpontú értelmezésére épül, ami figyelmen kívül hagyja az
összes más lehetséges magyarázatot, például azt, hogy a kritikát
megfogalmazó felnőtt esetleg fáradt, beteg vagy rosszkedvű volt.
Amint levontuk a következtetést („semmirekellő vagyok”), más,
hasonló helyzeteket is a szívünkre veszünk, és azt mondjuk
magunknak: „Igazam van, tényleg semmirekellő vagyok.”

Adler azt javasolja, tegyünk úgy, mintha Barack Obamához

hasonló, zseniális előadók lennénk. Így természetesen,
könnyedén jön majd a gördülékeny, jó beszéd.

Az emberi elme megerősítő torzítása azt jelenti, hogy csak

azokra az eseményekre vagy emberi reakciókra figyelünk fel,
amelyek megerősítik a magunkról kialakított véleményünket. Annyira
belefeledkezünk abba, hogy igazat adjunk saját magunknak, hogy
nem tudjuk módosítani a már kialakult énképünket. Ha például ezt
gondoljuk: „nem tudok közönség előtt beszélni”, akkor nehéz lesz
ezen változtatni, mert ez már része az énképünknek.
Adler szerint furcsa módon azzal próbáljuk leküzdeni az eredeti
kisebbrendűségi érzésünket, hogy muszáj bebizonyítanunk, mennyire
„igazunk” van. Ettől felsőbbrendűnek érezzük magunkat, még akkor
is, ha az, amit ennek bizonyítására használunk (szorongás a
nyilvánosság előtti megszólalástól), ezzel pont ellentétesnek tűnik.

„Embernek lenni annyit jelent, hogy

kisebbrendűnek érezzük magunkat.”17
Alfred Adler

„Úgy tenni, mintha”

Az Adler-féle terápia többféle megközelítést is használ arra, hogy
megváltoztassa az önmagunkról régóta fennálló hibás képet. Az „úgy
tenni, mintha” egy egyszerű módszer, amelyből kiindulhatunk. Adler
azt javasolja, hogy bármely szituációban, amelyben másképp
szeretnénk viselkedni, vessük be azokat a régi képességeinket,
amelyeket gyermekkorunkban használtunk, amikor orvosnak,
nővérnek, boszorkánynak vagy varázslónak öltöztünk be, és egy
időre feledkezzünk bele teljesen ebbe a szerepjátékba. Tegyünk úgy,
mintha az a személy lennénk, akivé válni szeretnénk, mert „amint
elkezdünk másként viselkedni, másként érezni, mássá is válunk”.
Tehát ne próbáljuk felidézni a tökéletes beszéd ismérveit, hanem
egyszerűen képzeljük magunkat olyasvalakinek, aki könnyedén,
nyugodtan ad elő – ez a személy lehet akár Barack Obama is.
Testtartásunkkal, hangunkkal utánozzuk őt, és nézzük meg, mi
történik. Adler szerint, ha úgy teszünk, mintha magabiztosak,
közvetlenek, asszertívek lennénk (vagy bármely más tulajdonságra
koncentrálunk, amelyet hiányolunk magunkból), akkor olyanná is
válunk.
Ezzel a módszerrel a testünk és a viselkedésünk mutat utat az
elménknek. Az elménk egy idő után „felzárkózik”, és magáévá teszi
ezt az új létezési formát, amely azután fokozatosan a szokásunkká
válik. Tehát újfajta viselkedéssel formálunk új véleményt arról, hogy
„kik is vagyunk”, és „mire is vagyunk képesek”.

A kudarc előnyei
Egy másik megközelítés arra próbál rávenni minket, hogy az egész
helyzetet lássuk másképp. Gil Fronsdal, a kaliforniai Elmélyedés
Meditációs Központ mindfulnessoktatója egy híres meditációtréner
történetét meséli el, aki egy komoly rendezvényen megtartott
beszéde során teljes kudarcot vallott.18 Az illető hölgy idős volt már,
és igen fáradt, mivel hónapok óta ápolta a beteg férjét, és egész éjjel
vezetett, hogy odaérjen a rendezvényre. A színpadon állva többször
is elmesélte ugyanazt a történetet, amitől a közönség kezdett
nyugtalanná válni, sőt valaki fel is állt, hogy távozzon. „Várjon csak! –
szólította meg az előadó. – Valami nagyon különleges történik most:
önök egy vezető amerikai buddhista tanító kudarcának lehettek a
szemtanúi.” Fronsdal azt meséli, elképesztő volt, ahogy a nő
nyugodtan beismerte, hogy hibázott, nem védekezett, nem tagadta a
történteket, hanem egyszerűen könnyedén elfogadta. A kudarchoz
való fesztelen viszonyulása sokkal erőteljesebbnek bizonyult, mint
maga a beszéd.

„Ne féljünk hibákat elkövetni, mert

másképp nem tanulunk meg élni.”19
Alfred Adler
 „Engedd meg magadnak, hogy ez a
pillanat éppen az legyen, ami, és te éppen
az legyél, ami vagy.”20
Jon Kabat-Zinn

Fronsdal arra kíváncsi, hogyan reagálunk a kudarcra. Szerinte a

meditáció során rájöhetünk erre, hiszen amikor például a légzésünkre
próbálunk figyelni meditáció közben, azt vesszük észre, hogy hiába
kezdünk el a légzésünkre koncentrálni, a gondolataink
elkalandoznak. És mi történik, amikor észrevesszük ezt a sok apró
hibát? Dühösek leszünk, elkezdünk keményebben próbálkozni, vagy
feladjuk? A meditáció lehetőséget ad arra, hogy megtapasztaljuk a
kudarcot, és tudatosítsuk magunkban az arra adott
válaszreakciónkat. Észrevehetjük, hogy tudattalanul, automatikusan
ilyeneket gondolunk például, hogy „Annyira béna vagyok, még ez
sem sikerül”, de most abban a helyzetben vagyunk, hogy talán
életünkben először tisztán láthassuk ezeket a gondolatokat, ahogy
előhozzák azokat a háttérben rejlő feltételezéseket, amelyeket Adler
szerint magunkkal kapcsolatban gondolunk. Ráadásul, ha mindezt
meditáció közben tesszük, biztonságos keretek között gyakorolhatjuk
a hibák elkövetését is, és lassan látni fogjuk, hogy valójában rendben
van, ha hibázunk, utána pedig egyszerűen folytatjuk, amit éppen
csináltunk. Nem lesz többé kínos hibát véteni. És ha sikerül eljutni
ebbe az állapotba, többé már nem lesz mitől tartanunk.

Alapvető elméletek
„Úgy tenni, mintha”
– Alfred Adler
A kudarc elfogadása
– A mindfulness-
megközelítés
Menjek az apám akarata szerint jogi pályára, vagy
legyek rockzenész?
Karen Horney • Abraham Maslow • Carl Rogers

Megkockáztatva, hogy az apánk neheztelni fog

ránk, úgy tűnik, az egész humanista
pszichoterápiás társaság a mi oldalunkon áll
majd, mivel szerintük az „önmegvalósítás”,
önaktualizáció (vagyis, hogy a saját életünket
éljük) az élet végső célja. Ez a valóságban
azonban sokkal nehezebb, mint gondolnánk,
hiszen a hosszú évek során felépített védekező
mechanizmusok mögött kell felismernünk, kik is
vagyunk valójában. Lehet, hogy úgy érezzük, ez
az álmunk egy autentikus vágyból ered, Karen
Horney ugyanakkor azt állítja, hogy itt legalább
három énünk játszik szerepet egyszerre: a valódi
én, az idealizált én és a megvetett én. A
rocksztárálmot vajon melyik ápolgatja?

A hitelesség vagy autenticitás gondolata az ősi időkbe vezethető

vissza. Arisztotelész azt állította, hogy a lelkünkben hordozott
lehetőségeket valóra kell váltanunk, és ez az élet igazi célja. A
pszichológián belül a humanista és az egzisztencialista terapeuták
karolták fel ezt a gondolatot. Ők nemcsak neurózisban szenvedő
betegek gyógyításával foglalkoztak, mint ahogy Freud tette, hanem
olyan személyekkel is, akik jól érezték magukat, viszonylag boldogok
voltak, de többet akartak elérni: az életet a maga teljességében
szerették volna megélni.

Önmegvalósítás
Ezt a pszichoanalitikusok és humanista terapeuták közötti
szakadékot Karen Horney analitikus hidalta át. Sok ponton nem
értett egyet Freuddal, például szerinte a biztonság nagyobb szerepet
játszik a boldogulásunkban, mint a szexuális vágyak. Horney szerint
minden ember rendelkezik a fejlődés vagy önmegvalósítás
veleszületett képességével, de bizonyos társadalmi tényezők (a
szülők elképzelései vagy a kulturális normák) megakadályozhatják a
természetes fejlődésünket, és eltéríthetnek minket arról az útról,
amelyet egyébként választanánk.
Horney szerint mindnyájunknak van egy veleszületett, belső
énje, amelynek kezdeti fejlődése attól függ, mennyire „illünk” a
szüleinkhez. Ha már eleve hasonlóak vagyunk hozzájuk, természetes
módon azzá az emberré válunk, akinek születtünk, de ha
valamennyire különbözünk tőlük, akkor személyiségünk nehezen
illeszkedik az övékhez, és ezáltal torzul. Ez az átformálódás
alapszintű szorongást vált ki belőlünk, ami befolyásolja azt a
képességünket, hogy más emberekkel spontán kapcsolatokat
alakítsunk ki. Rákényszerít minket arra, hogy a valós érzéseinket
hamis érzések mögé rejtsük, és elfogadhatóbbnak tartott viselkedési
mintákat vegyünk fel.
Ezen a ponton igazán kreatívvá válunk. Horney szerint
háromféle ént alakítunk ki: a valódi ént, az idealizált ént és a
megvetett ént. A valódi ént kezdetben genetikailag meghatározott
rejtett képességek és hajlamok jellemzik, ezek abban a konkrét
környezetben bontakoznak ki, ahol élünk. A valódi én részei a
temperamentumunk, az adottságaink, a hajlamaink – ezek kedvező,
támogató környezetben teljesedhetnek ki. Mivel azonban az emberek
többsége ideálisnak nem nevezhető feltételek között nő fel (mivel
maguk a szülők a legritkább esetben ideálisak), a valódi én csupán
egy „lehetséges én” marad, amely egy párhuzamos univerzumban
fejlődhetett volna ki. Többségünk e feszítő beilleszkedési kényszer
miatt egy „idealizált ént”, lényegében egy, az egész életünket
meghatározó védekező álláspontot alakít ki.

Az idealizált én

Az idealizált én
A Horney-féle idealizált én három formát ölthet: alkalmazkodást,
agressziót vagy visszahúzódást. Az alkalmazkodó emberek szerető,
gondoskodó, megbocsátó személyként gondolnak magukra, az
agresszívak idealizált énje erőteljességre, könyörtelenségre,
győzedelmességre törekszik, ezáltal mindenkit lehengerelnek, a
visszahúzódó ént választók pedig távol tartják magukat másoktól,
fontos számukra a szabadság és az önfenntartás, segítséget sosem
kérnek.
Mivel azonban a védekező ének idealizáltak (például
„tökéletesen gondoskodó”), megvan a maguk árnyoldala is. Nem
tudunk megfelelni saját irreális elvárásainknak, követelményeinknek,
kudarcainkért megvetjük magunkat. Nem elégséges teljesítményünk
pedig önutálathoz vezet és önostorozásra ad lehetőséget: különféle
követelményekkel próbáljuk sakkban tartani saját magunkat. Ezekben
a helyzetekben előírjuk saját magunk számára, hogy valamit meg kell
csinálnunk: vagy akaratunk ellenére teljesítjük, vagy pedig figyelmen
kívül hagyjuk, ettől pedig alkalmatlannak érezzük magunkat és
bűntudatunk támad.
Horney úgy gondolta, hogy a pszichoterápia fő célja az, hogy
segítsen elengedni az idealizált énünket (így a megvetett énünket is),
és minden hibánkkal együtt elfogadni magunkat olyannak, amilyenek
a valóságban vagyunk. A magunkról kialakított vonzó képet azonban
meglepően nehéz elengedni. Hiszen jobb érzés szerető, gondoskodó
személynek lenni, élvezni szigorú főnökünk elismeréseit, vagy
szabadon, kompromisszumok nélkül kalandozni a világban. A
dilemmánkban még valami szerepet játszik: amikor vágyunk
valamire, például arra, hogy rocksztárok legyünk, nem tudhatjuk,
hogy ez a vágy a valódi vagy az idealizált énünkből ered-e.
Másképpen fogalmazva: még ha annak érdekében, hogy a saját
utunkat járhassuk, félre is tesszük az anyagi biztonság kérdését és
apánk tanácsát, honnan tudjuk majd, hogy ez a vágyunk valóban
autentikus-e?

Az autentikus én
Abraham Maslow átvette a stafétabotot Horney-tól, és elhatározta,
hogy megbirkózik az autentikus én kérdésével.21 Bár mindketten azt
vallották, hogy alkalmanként megpillanthatjuk a valódi ént, Horney azt
gondolta, ez a terápia során valósulhat meg, Maslow szerint viszont
bizonyos „csúcsélmények” kapcsán. Ezek az „intenzív boldogság és
jóllét hirtelen jött érzései”, amelyek félelemmel vegyes csodálattal
töltenek el bennünket. Ilyenkor azt érezzük, hogy összekapcsolódunk
önmagunkkal és a világgal, és olyan intenzív harmóniába kerülünk
mindennel, hogy egyfajta extázist élünk meg. Maslow szerint ezek az
élmények származhatnak egészen apró érzésekből, például amikor
egy anya szenvedélyes szeretettel vizsgálgatja újszülött gyermekét,
és a legapróbb részletek is lenyűgözik. Ez „a mindenség teljes,
feltétel nélküli elfogadása”. Ez a gondolat jött elő később
Csíkszentmihályi Mihály flow-elméletében is. Csíkszentmihályi
szintén a teljes belefeledkezésben és spontán örömben látta a
tevékenység igazi szeretetének jelét. Az önmegvalósításra és
autenticitásra való törekvésből alakult ki a Carl Rogers pszichológus
által fémjelzett kliensközpontú pszichoterápia is.22 Rogers szerint, ha
az önaktualizáció a cél, a kliens tudja a legjobban, hogy mi jó a
számára.
Az eredeti kérdést tehát így is fel lehetne tenni: Milyen érzés,
amikor gitáron játszunk? Alámerülünk-e a mindenségbe,
megtapasztalunk-e egyfajta harmonikus egységet, miközben
megszűnik a tér és az idő? A rocksztár-lét álmát dédelgetve kell-e
rákényszerítenünk magunkat a gyakorlásra, vagy pedig szinte
gondolkodás nélkül vesszük kezünkbe a hangszert? Maslow arra is
figyelmeztetne, hogy mielőtt döntést hozunk a karrierünket illetően,
vizsgáljuk meg, hol tartunk a szükségletpiramison, az önmegvalósítás
előtt ugyanis szükségünk lesz táplálékra és biztonságra. Az
édesapánk esetleg pont a hierarchia alsóbb szintjeire koncentrál,
arra, hogy életben maradjunk, biztonságban legyünk, minden más
csak ráadás. Nekünk ezzel szemben a legnagyobb jutalom lebeg a
szemünk előtt.

Alapvető elméletek
Az idealizált én
– Karen Horney
A kliens tudja a legjobban
– Carl Rogers

„Az idealizált kép határozottan akadályozza a

fejlődést, mivel vagy tagadja, vagy elítéli a hibákat.”23
Karen Horney
Hogyan tudnám könnyebben átvészelni a nehéz
időszakokat?
Martin Seligman • Viktor E. Frankl • Boris Cyrulnik • Stephen Joseph
• Irvin D. Yalom

M. Scott Peck A járatlan út24 című könyvének

kezdőmondata fején találja a szöget: „Az élet
nehéz”. Ez a gondolat mintha szembemenne
azzal a széles körben elterjedt tanáccsal, hogy
„gondolkodjunk pozitívan”, ami arra utal, hogy
forduljunk el mindattól, ami rossz az életben. A
rezilienciát – lelki ellenálló képességet és
rugalmasságot – kutató tudósok ugyanakkor
rájöttek, hogy e két elgondolás összekapcsolása
teljesen átformálhatja a fejlődésünket. Miközben
azt is elismerik, hogy az élet nehéz, ha a
nehézségeket optimizmussal, önmagunkba vetett
hittel fogadjuk, azzal egész életünket
meghatározó változásokat érhetünk el.

A reziliencia azt jelenti, hogy a nehézségek vagy

szerencsétlenségek után helyre tudunk zökkenni. Például egy év
munkanélküliség után depresszióba is eshetünk, de változtathatunk
is a taktikánkon, miközben folytatjuk az álláskeresést. Tehát ez az a
képesség, hogy bár valami rossz történik velünk, például egy
szakítás vagy egy barátunk halála, mégsem lesz úrrá rajtunk a
tehetetlenség érzése. Azok számára, akik folyamatosan valamilyen
traumának voltak kitéve, vagy egyetlen sokkoló eseményt, például
fizikai támadást éltek át, azt jelenti, hogy nem engedik, hogy ez a
trauma határozza meg a hátralévő életüket. A reziliencia egyfajta
önfejűség, de semmiképpen sem vakság vagy rögeszme. Az
elkeseredés legmélyéről képes visszazökkenteni minket, bár
eközben gyakran kiderül, hogy megváltoztak a körülmények.
Egyfelől alkalmazkodási készséget, rugalmasságot, másfelől egy sor
képességet és adottságot is jelent.

Tanult tehetetlenség
Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja a tehetetlenség
tanulmányozásakor jutott el a rezilienciához.25 1975-ben végzett
kísérletében egy-egy csoportot bezárt három külön szobába. Az első
szobában lévőknek igen hangos zajt kellett elviselniük, amely
azonban egy gomb négyszeri megnyomására abbamaradt. A
másodikban ugyanez a zaj véletlenszerűen, beavatkozástól
függetlenül maradt abba. A harmadik csoportot semmilyen zajhatás
nem érte. A nap folyamán később mindhárom szobában megszólalt
a hangos zaj, és a benn lévőknek azt mondták, hogy azt egyszerűen
egy kar meghúzásával leállíthatják. Az első és a harmadik csoport
leállította a zajt, a második csoport tagjai viszont semmit sem
csináltak. Nem gondolták, hogy bármit tehetnek, úgyhogy nem is
próbálkoztak. Ez a kísérlet a tanult tehetetlenséget demonstrálta, és
értékes információkkal szolgált a depresszió és a motiváció kutatói
számára. Fény derült egy további különös jelenségre is, amelyet
akkor még nem igazán tudtak értelmezni. Az ilyen kísérletekben
vizsgált emberek (és állatok) egyharmada nem vált tehetetlenné.
Nem adta fel. Vajon miben voltak ők mások?

„A reziliencia egy fejlődési, érzelmi és

társas fonalból kötött pulóver.”26
 Boris Cyrulnik

A stresszkezelés elsajátítása
A stressz kezelését egészen kicsi korunktól tanuljuk, mégpedig
olyan kis lépésekben, hogy abból azt érzékeljük: meg tudunk
küzdeni vele. Támogató felnőttek segítségével megtanuljuk, hogy a
stressz kezelhető. Például képesek vagyunk öt percet várni a
cumisüvegre, attól még nem esik semmi bántódásunk. Ha azonban
egy csecsemő órákon át megállás nélkül sír az éhségtől, és senki
sem reagál rá, abba fogja hagyni (ahogy azok a felnőttek is, akik
feladták a próbálkozást, hogy leállítsák a zajt). Ha egy gyermek
mindent megtesz, hogy segítséget kérjen, vagy hogy
megváltoztasson valamit, de senki sem reagál rá, hamarosan
abbahagyja a próbálkozást.
A kutatók két kulcstényezőt is találtak a gyermekkorból, amelyek
a gyermekek és a felnőttek lelki ellenálló képességét is
meghatározzák: ezek a támogató kapcsolatok (a sírásunkra reagáló
emberek) minősége és ereje, valamint azok az üzenetek, amelyeket
azzal kapcsolatban kapunk, hogy a nehézségekre hogyan
tekintsünk, reagáljunk. Ha érezzük mások támogatását, és azt
tanultuk, hogy a kihívásokat átmeneti, de leküzdhető akadályoknak
kell tekinteni, ellenállóak leszünk, még akkor is, ha ezt a
képességünket valójában tanultuk. Ha viszont úgy nőttünk fel, hogy
kevés támogatást vagy iránymutatást kaptunk, és gyakran éreztük
erőtlennek magunkat ahhoz, hogy kézbe vegyük az életünket, a
felnőttkori nehézségek idején egyfajta „tanult tehetetlenség” lesz úrrá
rajtunk.
Tanult reziliencia
A jó hír az, hogy mivel a tanult tehetetlenséget „tanulással”
szereztük, azt más módon is újra lehet tanulni. Életünk során
bármikor fokozhatjuk a lelki ellenálló képességünket. Seligman
szerint ennek a legjobb eszköze a „tanult optimizmus”. Amikor
azokat a kísérleti alanyait kérdezte gondolkodásmódjukról, akik
sosem voltak tehetetlenek, kiderült, hogy mind másképp
gondolkodnak a 3P-ről (permanence, pervasiveness,
personalization, azaz állandóság, pervazivitás, megszemélyesítés).
Ha nehézséggel találkoztak, leginkább ezt gondolták: „Ez csak
átmeneti, egyedi eset, és tehetek ellene valamit.” Ezzel szemben,
akik feladták és inkább belesüppedtek a tehetetlenségbe, így
gondolkodtak: „Ez örökké így lesz, semmit sem tehetek ellene.” Az
első gondolkodástól kontrollt, erőt érzünk magunkban, míg az utóbbi
megfoszt minket a cselekvőképességünktől. A kontroll lehetősége
tehát ugyanolyan fontosnak tekinthető, mint az optimizmus, ráadásul
érdemes megjegyezni, hogy ez is belső döntéstől, nem pedig külső
tényezőktől függ. A változtatás lehetősége tehát a mi kezünkben
van.
Gondolataink megkérdőjelezése a reziliencia
erősítéséhez

Keressük meg a pontatlan és kontraproduktív

kijelentéseket
„Sosem találok másik munkát”

Vizsgáljuk meg a helyességüket

„Mire alapozom azt, hogy »sosem«?”

Cseréljük le pontosabb és konstruktívabb

kijelentésekre
„Nehéznek bizonyul, a gazdasági válság miatt
ezúttal lehet, hogy tovább fog tartani”

Seligman összeállított egy tanfolyamot a reziliencia növelésére,

ahol azokat a releváns kognitív-viselkedési és problémamegoldási
képességeket lehet elsajátítani, amelyek segítségével a tanult
tehetetlenség rezilienciává alakítható. A program központi eleme az,
amikor a résztvevőket arra biztatják, hogy keressenek pontatlan és
kontraproduktív kijelentéseket („Sosem találok másik munkát”),
vizsgálják meg a helyességüket („Mire alapozom azt, hogy
»sosem«?”), majd cseréljék le pontosabb és konstruktívabb
kijelentésekre („Nehéznek bizonyul, a gazdasági válság miatt ezúttal
lehet, hogy tovább fog tartani”). Más pszichológusok azt javasolják,
hogy tudatosan vegyük észre a jó dolgokat is (például a családunkat,
a barátainkat, a finom ételeket, a jó zenét), hogy
kiegyensúlyozottabb képünk legyen a minket körülvevő világról. A jó
dolgok megerősítésével a nehezek kevésbé tűnnek ijesztőnek. Az is
hasznos, ha meglátjuk a bennük rejlő humort is, csökkenti a
feszültséget, és az eltökéltség mellett egyfajta kreatív játékot is visz
a gondolkodásunkba. Ezek a stratégiák hozzásegítenek ahhoz, hogy
minél inkább visszanyerjük a hatalmunkat az adott helyzet felett.

A nehézségek előnyei
Úgy tűnik, hogy a reziliencia fokozható azzal, ha megértjük, hogy
nem maguk az események ártanak nekünk, vagy okoznak pszichés
terhelést, hanem az, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk nekik –
ahogy arra Viktor E. Frankl pszichoterapeuta is rájött a
koncentrációs tábor túlélése után. Ha nincs lehetőségünk a külső
világ történéseit megváltoztatni, a belső világunkat kell
módosítanunk. Ez a reziliencia alkalmazása. Frankl szerint, ha
minden mást el is veszítünk, a gondolkodásunkat mindig
megválaszthatjuk és kontrollálhatjuk. Dönthetünk úgy, hogy az
eseményeket teljesen másképp értelmezzük, mint mások. Belső
világunkat még a legnehezebb időkben is uralni tudjuk, hiszen a
körülöttünk zajló események jelentését szabadon megválaszthatjuk.

„Amikor jön egy megpróbáltatás, meg kell

adnunk magunkat? És ha küzdünk ellene,
 milyen fegyvereink vannak?”27
Boris Cyrulnik

„Az embertől mindent el lehet venni, csak

egyet nem: az emberi szabadságnak azt
az utolsó maradékát, hogy az adott
körülményekhez így vagy úgy
viszonyuljon.”28
Viktor E. Frankl

Boris Cyrulnik pszichoanalitikus élete legnagyobb részében

traumát átélt emberek – köztük a ruandai népirtás túlélői, illetve
brazil utcagyerekek – kezelésével foglalkozott. Szülei letartóztatását
és Auschwitzba szállítását követően bujkálni kényszerült, és így
túlélte a II. világháborút. Hátralévő életét a trauma és a reziliencia
iránti érdeklődése határozta meg. Cyrulnik azt állítja, hogy a traumát
elszenvedők lelki ellenálló képessége paradox, hiszen bár a
fájdalom valóságos, és sosem szűnik meg, gyakran vált ki
„sóhajtozás helyett dacot”. Seligman szerint útelágazódás előtt
állunk, ahol egzisztenciális döntéseket kell hoznunk az életünkről:
feladjuk, mint azok, akik bent ragadtak a zajos szobában, vagy úgy
döntünk, hogy haladunk tovább előre? A nagy változások idején új
ajtók nyílnak meg előttünk. Ha lebénít a depresszió, nem leszünk
képesek kinyitni az ajtót, hogy megnézzük, mi van mögötte, ha
viszont azt mondjuk magunknak, hogy „Márpedig én ezen túljutok”,
bemegyünk az egyik ajtón, és lehet, hogy valami nagyszerű dolgot
találunk ott – talán éppen az életünk értelmét, amit oly régóta
keresünk.
Az, hogy a trauma teret adhat egy bizonyos önmegvalósításnak,
a közelmúltban több kutatási területen is bebizonyosodott. Stephen
Joseph pszichológus döbbenten tapasztalta, hogy az 1987-es
belgiumi kompkatasztrófa túlélőinek 43%-a azt nyilatkozta, hogy
életszemléletében „pozitív változás állt be”.29 Irvin D. Yalom pedig
azon csodálkozott el, hogy milyen sokan panaszkodnak így: „Kár,
hogy csak amikor a rák emészti a testemet, értem meg, hogy
hogyan kell élni!”30 A kutatások poszttraumás növekedést mutattak
ki a legkülönbözőbb traumák (betegség, gyász, szexuális
bántalmazás, terrortámadás és háború) túlélőinél. Úgy tűnik, hogy
rendkívüli nehézségek esetén megváltozhatnak a prioritásaink, sőt a
teljes életfilozófiánk is, hihetetlenül világosan láthatjuk a dolgokat
magunk körül – feltéve, hogy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy ezt
az új utat válasszuk. A reziliencia tanulható, de választás kérdése is.
Freud szavaival élve: „Hibáról hibára haladva felfedezzük a teljes
igazságot.”

Alapvető elméletek
Tanult reziliencia
– Martin Seligman
Poszttraumás növekedés
– Stephen Joseph
 Jegyzetek

Bevezetés
1 Freud, Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe (Vorlesungen zur
Einführung in die Psychoanalyse) Ford.: Hermann Imre.
Budapest, Gabo, 2016, 235.

1.fejezet
1 Freud, Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok (The Ego and
the Mechanisms of Defence) Ford.: Horgász Csaba. Budapest,
Animula, 2008, 10.
2 Nietzsche, Friedrich: Jón és gonoszon túl ‒ Egy jövőbéli filozófia
előjátéka (Jenseits von Gut und Böse: Vorspiel, einer Philosophie
der Zunkuft) Ford.: Óvári Csaba. Máriabesnyő, Attraktor, 2010.
http://filozofia.uni-miskolc.hu/wp-
content/uploads/2017/02/Friedrich-Nietzsche-T%C3%BAl-
j%C3%B3n-%C3%A9s-rosszon.pdf
3 Freud, Sigmund: „A pszichoanalízis egy nehézségéről” (Eine
Schwierigkeit der Psychoanalyse) In: Sigmund Freud: Válogatás
az Életműből. Ford.: Bart István et al. Budapest, Európa, 2003,
444‒52.
4 Freud, Anna: i. m. 43.; lásd még Freud, Sigmund: A mindennapi
élet pszichopatológiája (Zur Psychopathologie des Alltagslebens)
Ford.: Gergely Erzsébet ‒ Lukács Katalin. Budapest, Gabo,
2016.; Freud, Sigmund: Az ősvalami és az én (Das Ich und das
Es) Ford.: Hollós István ‒ Dukes Géza. Onga, Belső Egészség,
2011.; Freud, Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe.
5 Jung, Carl Gustav: Lélektani típusok (Psychologishe Typen) Ford.:
Réti Emese. Budapest, Scolar, 2017, 502–503.
6 Evans, Richard Isadore: Dialogue with C. G. Jung. Santa Barbara,
Praeger, 1982.
7 Jung, Carl Gustav: Lélektani típusok, 977.
8 Uo. 504.; lásd még Fishman, Inna – Ng, Rowena – Bellugi, Ursula:
„Do Extraverts Process Social Stimuli Differently from
Introverts?”, Cognitive Neuroscience, 2011, 2., 2., 67–73.; Myers,
Isabel Briggs – Myers, Peter B.: Gifts Differing. Mountain View,
Jossey-Bass, 1995.; Myers, David – Diener, Ed: „Who is
Happy?”, Psychological Science, 1995, 6., 1., 10–19.; Myers,
Isabel Briggs: An Introduction to Type: A Guide to Understanding
Your Results on the Myers–Briggs Type Indicator. Oxford, Oxford
Psychologists Press, 2000.
9 Ferrari, Joseph R.: Still Procrastinating?: The No Regrets Guide to
Getting it Done. Hoboken, John Wiley & Sons, 2010.
10 James, William: „Letter to Carl Stumpf” In: The Thought and
Character of William James. Westport, Greenwood, 1935.
11 Ariely, Dan – Wertenbroch, Klaus: „Procrastination, Deadlines and
Performance: Self-Control by Precommitment”, Psychological
Science, 13., 3., 219‒24.
12 Urban, Tim: Why Procrastinators Procrastinate. New York, Wait
But Why, 2013.
13 Burkeman, Oliver: Túladagolt boldogság ‒ a pozitív gondolkodás
mellékhatásai (The Antidote: Happiness for People Who Can’t
Stand Positive Thinking) Ford.: Gyárfás Vera. Budapest, Libri,
2016, 81.; lásd még Freud, Sigmund: Bevezetés a
pszichoanalízisbe.
14 Satir, Virginia et al.: A Satir-modell ‒ családterápia és ami
mögötte van ( The Satir Model: Family Therapy and Beyond)
Ford.: Turóczi Attila. Budapest, Ursus Libris, 2015.
15 Satir, Virginia: The New Peoplemaking. Palo Alto, Science and
Behavior Books, 1988.
16 Satir, Virginia: „Interview for Thinking Allowed with Dr. Jeffrey
Mishlove”, Oakland, Thinking Allowed Productions, 1988.
17 Horney, Karen: A neurotikus személyiség napjainkban (The
Neurotic Personality of Our Time) Ford.: Turóczi Attila. Budapest,
 Ursus Libris, 2004.; Horney, Karen: Neurosis and Human
Growth: The Struggle Toward Self-Realization. New York, W. W.
Norton & Co., 1950.
18 Arnold, Magda B.: Emotion and Personality: 1, Psychological
Aspects; 2, Neurological and Physiological Aspects. New York,
Columbia University Press, 1960.
19 Lazarus, Richard S.: „Progress on a Cognitive-Motivational-
Relational Theory of Emotion”, American Psychologist, 1991, 46.,
8., 819–34.
20 Millon, Theodore – Davis, Roger: Disorders of Personality: DSM
IV and Beyond. New York, John Wiley & Sons, 1996.
21 Beck, Aaron – Davis, Denise – Freeman, Arthur: A
személyiségzavarok kognitív terápiája (Cognitive Therapy of
Personality Disorders) Ford.: Adorján Zsolt. Budapest, Animula,
2009.; lásd még Scherer, Klaus R. – Shorr, Angela – Johnstone,
Tom (eds): Appraisal Processes in Emotion: Theory, Methods,
Research. Canary, Oxford University Press, 2001.
22 Damasio, Antonio: The Feeling of What Happens: Body and
Emotion in the Making of Consciousness. New York, Harcourt
Brace, 1999.; Damasio, Antonio: Descartes tévedése ‒ érzelem,
értelem és az emberi agy (Descartes’ Error: Emotion, Reason,
and the Human Brain) Ford.: Pléh Csaba. Budapest, AduPrint,
1996.
23 Seligman, Martin: Learned Optimism: How to Change Your Mind
and Your Life. New York, Pocket Books, 1991.
24 Deurzen-Smith, Emmy van: „Existential Therapy” In: Dryden,
Windy (ed.): Individual Therapy in Britain. London, Harper &
Row, 1984.; lásd még Watzlawick, Paul: A helyzet reménytelen,
de nem súlyos (The Situation is Hopeless, But Not Serious: The
Pursuit of Unhappiness) Ford.: Mérei Ferencné. Budapest,
Helikon, 1989.
25 Winnicott, Donald W.: Home Is Where We Start From. New York,
W. W. Norton & Co., 1990.
26 Winnicott, Donald W.: Kisgyermek, család, külvilág (The Child,
the Family, the Outside World) Ford.: Széchey Orsolya.
 Budapest, Animula, 2000, 131.
27 Csíkszentmihályi, Mihály – Bennett, Stith: „An Exploratory Model
of Play”, American Anthropologist, 1971, 73., 45–58.
28 Uo.; lásd még Csíkszentmihályi Mihály: Beyond Boredom and
Anxiety: Experiencing Flow in Work and Play. Mountain View,
Jossey-Bass, 1975.; Csíkszentmihályi Mihály: Flow: az áramlat –
a tökéletes élmény pszichológiája (Flow) Ford.: Legéndyné
Szabó Edit. Budapest, Akadémiai, 2017.
29 Rowe, Dorothy: Depression: The Way Out of Your Prison.
London, Routledge, 2003.; Rowe, Dorothy – Gale, Derek: „Only
Good People Get Depressed”, Self and Society, 1991, 19., 4., 1.
30 Camus, Albert: Közöny /Bukás (l’Étranger, La Chute) Ford.:
Gyergyai Albert ‒ Szávai Nándor. Budapest, Európa, 2011, 147.
31 Lott, Tim: The Scent of Dried Roses. London, Penguin Books,
2009.
32 Lerner, Melvin: The Belief in a Just World. New York, Springer
Science + Business Media, 1980.

2. fejezet
1 Broadbent, Donald E.: Perception and Communication. Oxford,
Pergamon, 1958.; Cherry, Colin E.: „Some Experiments on the
Recognition of Speech, with One and with Two Ears”, Journal of
the Acoustical Society of America, 1953, 25., 5., 975–79.
2 Skinner, B. F.: Behavior of Organisms. New York, Appleton-
Century-Crofts, 1938.; Skinner, B. F.: The Possibility of a Science
of Human Behavior. New York, The Free House, 1953.
3 Broadbent, Donald: i. m.
4 Treisman, Anne M.: Anne Treisman. Society for Neuroscience,
2014. https://www.sfn.org/~/media/SfN/Documents/
5 Helmholtz, Hermann von: „Physiological Optics” In: Nakayama,
Ken – Mackeben, Manfred: Vision Research. 1989, 29., 11.,
1631–47.; lásd még Treisman, Anne M.: „Strategies and Models
of Selective Attention”, Psychological Review, 1969, 76., 3., 282–
 99.; Wolfe, Jeremy – Robertson, Lynn: From Perception to
Consciousness: Searching with Anne Treisman. Oxford, Oxford
University Press, 2012.
6 Jaques, Elliott: „Death and Middle Life Crisis”, International Journal
of Psychoanalysis, 1965, 46., 502–14.
7 Yalom, Irvin D.: Staring at the Sun. Mountain View, Jossey-Bass,
2008.
8 Erikson, Erik: Dimensions of a New Identity. New York, W. W.
Norton & Co., 1974.; lásd még Erikson, Erik: Gyermekkor és
társadalom (Childhood and Society) Ford.: Helmich Katalin.
Budapest, Osiris, 2002.; Jensen, George H.: „Introduction to the
Puer/Puella Archetype”. In: Porterfeld, Sally – Polette, Keith –
Baumlin, Tita (eds.): Perpetual Adolescence. New York, Suny
Press, 2009.
9 Panksepp, Jaak: Affective Neuroscience. Oxford, Oxford University
Press, 1998.; Panksepp, Jaak – Biven, Lucy: The Archaeology of
Mind: Neuroevolutionary Origins of Human Emotions. New York,
W. W. Norton & Co., 2012.
10 Verduin, Jacques: Fire and Ashes. Podcast. Redwood, Insight
Meditation Center, 2013. július 7.
11 Kahneman, Daniel: Gyors és lassú gondolkodás (Thinking, Fast
and Slow) Ford.: Bányász Réka. Budapest, HVG Könyvek, 2013.
12 Fields, Douglas: Why We Snap. New York, Penguin Random
House, 2015.
13 Maslow, Abraham: Motivation and Personality. New York, Harper
& Row, 1970.
14 The Individual Psychology of Alfred Adler (eds.): Ansbacher,
Heinz – Ansbacher, Rowena. New York, Basic Books, 1956.;
Adler, Alfred: Életismeret (The Science of Living) Ford.: S. Nyírő
József. Budapest, Kossuth, 1998.
15 Maslow, Abraham: i. m.
16 Freud, Sigmund: A halálösztön és az életösztönök (Jenseits des
Lustprinzips) Ford.: Ferenczi Sándor. Gyula, DIGI-BOOK
Magyarország, 2014, 3.
17 Senay, Ibrahim – Albarracín, Dolores – Noguchi, Kenji:
„Motivating Goal-Directed Behavior through Introspective Self-
Talk – The Role of the Interrogative Form of Simple Future
Tense”, Psychological Science, 2010, 21., 4., 499–504.; lásd
még Maslow, Abraham: Dominance, Self-esteem, Self-
actualization: Germinal Papers of A. H. Maslow. Monterey,
Brooks/Cole, 1973.
18 Berne, Eric: Emberi játszmák (Games People Play) Ford.:
Hankiss Ágnes. Budapest, Háttér, 2013, 22.
19 Uo. 22.
20 Spitz, René: „Hospitalism: An Inquiry into the Genesis of
Psychiatric Conditions in Early Childhood”, Psychoanalytic Study
of the Child, 1945, 1., 53–74.; Spitz, René: The First Year of Life:
A Psychoanalytic Study of Normal and Deviant Development of
Object Relations. New York, International Universities Press,
1965.; lásd még Berne, Eric: Sorskönyv – Az emberi játszmák
folytatása (What Do You Say After You Say Hello? The
Psychology of Human Destiny). Ford.: Ehman Bea. Budapest,
Háttér, 2013.; Laing, Ronald David: Gubancok (Knots) Ford.:
Tasnády Attila. Budapest, Helikon, 1983.
21 Tversky, Amos – Kahneman, Daniel: „Availability: A Heuristic for
Judging Frequency and Probability”, Cognitive Psychology, 1973,
5., 1., 207–33.
22 Beck, Aaron T.: Cognitive Therapy and the Emotional Disorders.
New York, International Universities Press, 1976.
23 Uo.; lásd még Laker, Matthew: „Specific Phobia: Flight”, Activitas
Nervosa Superior, 2012, 45., 3–4.; Tortella-Feliu, Miquel et al.:
„Virtual Reality versus Computer-Aided Exposure Treatments for
Fear of Fying”, Behavior Modifcation, 2011, 35., 1., 3–30.; Beck,
Judith: Kognitív terápia ‒ kezdőknek és haladóknak (Cognitive
Behavior Therapy) Ford.: Berán Eszter et al. Budapest, Vikote,
Kossuth, 2002.
24 Zuckerman, Marvin: Behavioral Expressions and Biosocial Bases
of Sensation Seeking. Cambridge, Cambridge University Press,
1994.; Zuckerman, Marvin: Sensation Seeking and Risky
 Behavior. Washington, American Psychological Association,
2007.; Zuckerman, Marvin: „Personality and Sensation Seeking”
In: Boyle, Gregory J. – Matthews, Gerald – Saklofske, Donald E.
(eds.): The Sage Handbook of Personality Theory and
Assessment. 1: Personality Theories and Models. London, Sage,
2008, 379–98.
25 Van Kleef, Gerben et al.: „Breaking the Rules to Rise to Power”,
Social Psychological and Personality Science, 2011, 2., 5., 500–
507.
26 Freud, Sigmund: Rossz közérzet a kultúrában (Das Unbehagen
in der Kultur) Ford.: Linczényi Adorján.
Budapest, Kossuth, 1993. https://books.google.hu/books?
id=8LefCgAAQBAJ&pg=PT50&lpg=
PT50&dq=freud+%22gig%C3%A1szoknak+ezt+
a%22&source=bl&ots=K1whJajzJ8&sig=LfDfb0Zaz9kCZXIm59KI
NoW_NLw&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwjCzu2n47bZAhUHwBQ
KHe1cBpEQ6AEIJzAA#v=onepage&q=freud%20%22gig%C3%A
1szoknak%20ezt%20a%22&f=false
27 Freud, Sigmund: A halálösztön és az életösztönök. 67.
28 Siegel, Daniel: Okostojás – hogyan kezeljük a kamaszok agyi
fejlődésével járó helyzeteket? (Brainstorm) Ford.: Kőszeghy
Anna. Budapest, Jaffa, 2017.
29 Freud, Sigmund: Rossz közérzet a kultúrában.; lásd még
Ceccato, Smarandita – Kudielka, Brigitte M. – Schwieren,
Christiane: „Increased Risk Taking in Relation to Chronic Stress
in Adults”, Frontiers in Psychology, 2015, 6., 2036.
30 Kubey, Robert – Csíkszentmihályi Mihály: „Television Addiction Is
No Mere Metaphor”, Scientific American, 2004, 286., 2., 74‒80.
31 Dunbar, Robin: Grooming, Gossip, and the Evolution of
Language. London, Faber & Faber, 2004.; Dunbar, Robin:
„Gossip in Evolutionary Perspective”, Review of General
Psychology, 2004, 8., 2., 100–10.
32 Zeigarnik, Bluma: „Das Behalten erledigter und unerledigter
Handlungen”, Psychogische Forschungen, 1927, 9., 1.
33 White, Elwyn, Brooks: One Man’s Meat. London, HarperCollins,
1982.
34 Winnicott, Donald W.: The Maturational Processes and the
Facilitating Environment. New York, International Universities
Press, 1965.
35 Miller, Alice: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én
felkutatása (Das Drama des begabten Kindes und die Suche
nach dem wahren Selbst) Ford.: Pető Katalin. Budapest, Osiris,
2016.; Miller, Alice: Banished Knowledge: Facing Childhood
Injuries. New York, Doubleday, 1990.
36 Goffman, Erving: Az én bemutatása a mindennapi életben (The
Presentation of Self in Everyday Life) Ford.: Berényi Gábor.
Budapest, Thalassa Alapítvány: Pólya, 1999, 201.; lásd még
Daehnert, Christal: „The False Self as a Means of
Disidentifcation”, Contemporary Psychoanalysis, 1998, 34., 251–
71.
37 Watson, John, B.: „Psychologists in Marketing”, Marketing and
Social Research Newsletter of the Psychological Corporation,
JWT Archives, Dawkins (Colin) Papers, 1958, 1776‒1986.
38 MacLean, Paul D.: The Triune Brain in Evolution: Role in
Paleocerebral Functions. New York, Plenum Press, 1990.
39 Paul Bach-y-Rita, idegtudósnak tulajdonított idézet.; lásd még
Kahneman, Daniel: Gyors és lassú gondolkodás.; Kahneman,
Daniel – Tversky, Amos: Choices, Values and Frames. New York,
Cambridge University Press, 2000.; Tversky, Amos – Kahneman,
Daniel: „The Framing of Decisions and the Psychology of
Choice”, Science, 1981, 211., 4481., 453–58.; Watson, John B.:
„Psychology as the Behaviorist Views It”, Psychological Review,
1913, 20., 158–177.; Watson, John B.: „What Cigarettes are you
Smoking, and Why?”, JWT News Bulletin, 1922, 1–17. JWT
Archives, Newsletter Collection, 1910–2005, 1916–1922.;
Watson, John B.: Behaviorism. New York, W. W. Norton & Co.,
1924.; Watson, John B. – Rayner, Rosalie: „Conditioned
Emotional Reactions”, Journal of Experimental Psychology,
1920, 3., 1., 1–14.
3. fejezet
1 Fromm, Erich: A szeretet művészete (The Art of Loving) Ford.:
Várady Szabolcs. Budapest, Háttér, 2012, 47.
2 Platón: Lakoma (Symposion) Ford.: Telekdi Zsigmond – Horváth
Judit. Budapest, Atlantisz, 2005.
3 May, Rollo: „Rollo May on Existential Psychotherapy”, Journal of
Humanistic Pyschology, 2009, 49., 4., 419‒34.
4 Rilke, Rainer Maria: Rilke on Love and other Difficulties:
Translations and Considerations. W. W. Norton & Company,
1994, 144.
5 Fromm, Erich: i. m. 54.
6 Fromm, Erich: i. m. 27.
7 Fromm, Erich: Pszichoanalízis és Vallás (Pychoanalysis and
Religion) Ford.: Szigeti Miklós G. Budapest, Akadémiai, 1995,
79.; lásd még Fromm, Erich: Utak egy egészséges társadalom
felé (The Sane Society) Ford.: Szalay Virág. Budapest, Napvilág,
2010.; Fromm, Erich: Birtokolni vagy létezni? (To Have or To
Be?) Ford.: Hidas Zoltán. Budapest, Akadémiai, 1994.; May,
Rollo: Love and Will. New York, W. W. Norton & Co., 1969.; May,
Rollo: The Courage to Create. New York, W. W. Norton & Co.,
1994.
8 Nin, Anaïs: Seduction of the Minotaur. Chicago, The Swallow
Press, 1972.
9 Talmud. Ford.: Krausz Sámuel. Budapest, Lampel, 1896.
10 Fenichel, Otto: The Pychoanalytic Theory of Neurosis. New York,
W.W. Norton & Company, 1996.
11 Erskine, Richard ‒ Moursund, J. C.: Integrative Psychotherapy in
Action. Highland, Gestalt Journal Press, 1997.
12 Andersen, Susan M. ‒ Chen, Serena: „Relationships form the
Past in the Present: Sigficant Other Representations and
Transference in Interpersonal Life” (ed.): Zanna, Mark P.:
Advances in Experimental Social Psychology. Academic Press,
San Diego, 1999, 31., 123‒90.
13Freud, Sigmund: The Dynamics of Transference. London, Hogarth
Press, 1912.; lásd még Erskine, Richard: The Psychotherapist’s
Myths, Dreams, and Realities. A 2. Pszichoterápiás
Világkongresszuson elhangzott vitaindító beszéd, Bécs, 1999.
július 4.
14 Siegel, Daniel: i. m. 318.
15 Siegel, Daniel: i. m., 16.
16 Huttenlocher, Peter R.: „Synaptic Density in Human Frontal
Cortex – Developmental Changes and Effects of Aging”, Brain
Research, 1979, 163., 2., 195–205.
17 Siegel, Daniel: i. m., 123.; lásd még Blakemore, Sarah-Jayne et
al.: „The Role of Puberty in the Developing Adolescent Brain”,
Human Brain Mapping, 2010, 31., 926–33.; Bruer, John T.:
„Neural Connections – Some You Use, Some You Lose”, Phi
Delta Kappan, 1999, 81., 4., 264–77.; Crews, Fulton – He, Jun –
Hodge, Clyde: „Adolescent Cortical Development – A Critical
Period of Vulnerability for Addiction”, Pharmacology Biochemistry
and Behavior, 2007, 86., 2., 189–99.; Jensen, Frances – Nutt,
Amy: A kamasz agy – útikalauz a serdülőkorhoz (The Teenage
Brain: A Neuroscientist’s Survival Guide to Raising Adolescents
and Young Adults) Ford.: Gyárfás Vera. Budapest, Libri, 2016.;
Steinberg, Laurence: „A Social Neuroscience Perspective on
Adolescent Risk-Taking”, Developmental Review, 2008, 28., 1.,
78–106.
18 Bowlby, John: „The Nature of the Child’s Tie to His Mother”,
International Journal of Psychoanalysis, 1958, 39., 350–73.;
Bowlby, John: Attachment and Loss. 1: Attachment. New York,
Basic Books, 1969.; Bowlby, John: Attachment and Loss. 2:
Separation Anxiety and Anger. New York, Basic Books, 1973.;
Bowlby, John: „Attachment and Loss – Retrospect and Prospect”,
American Journal of Orthopsychiatry, 1983, 52., 664–78.
19 Ainsworth, Mary: „Patterns of Attachment”, Clinical Psychologist,
1985, 38., 27–29.
20 Main, Mary – Solomon, Judit: „Discovery of a New, Insecure-
Disorganized/Disoriented Attachment Pattern” In: Yogman,
 Michael – Brazelton, Berry T. (eds.): Affective Development in
Infancy. Norwood, Ablex, 1986, 95–124.
21 Chodorow, Nancy J.: The Reproduction of Mothering:
Psychonalalyisis and the Sociology of Gender. Berkeley and Los
Angeles, University of California Press, 1999, 284.
22 Bowlby, John: „Forty-four Juvenile Thieves: Their Characters and
Home-life”, International Journal of Pyschoanalyisis, 1946, 25.,
107‒108.
23 Wallin, David J.: Attachment in Psychoteraphy. New York,
Guilford Press, 2007, 366.; lásd még Main, Mary – Weston,
Donna: „The Quality of the Toddler’s Relationship to Mother and
to Father – Related to Confict Behavior and the Readiness to
Establish New Relationships”, Child Development, 1981, 52.,
932–40.
24 Freud, Sigmund: A „farkasember”– egy kisgyermekkori neurózis
története (Aus der Geschichte einer infantilen Neurose) Ford.:
Berényi Gábor. Budapest, Animula, 2011.
25 Kahneman, Daniel: Gyors és lassú gondolkodás.
26 Panksepp, Jaak: Affective Neuroscience: The Foundations of
Human and Animal Emotions.; Panksepp, Jaak: „Affective
Consciousness – Core Emotional Feelings in Animals and
Humans”.
27 Damasio, Antonio: Descartes tévedése ‒ érzelem, értelem és az
emberi agy. 285.
28 Solms, Mark ‒ Turnbull, Oliver: The Brain and the Inner World: An
Introduction to the Neuroscience of the Subjective Experience.
London, Other Press, 2003, 360.; lásd még Damasio, Antonio:
The Feeling of What Happens.; Damasio, Antonio: Self Comes to
Mind. London, Vintage, 2012.; Bechara, Antoine – Damasio,
Hanna – Damasio, Antonio: „Emotion, Decision Making and the
Orbitofrontal Cortex”, Cerebral Cortex, 2000, 10., 3., 295–307.
29 Ellis, Albert: Overcoming Destructive Beliefs, Feelings, and
Behaviors: New Directions for Rational Emotive Behavior
Therapy. Amherst, Prometheus Books, 2001.
30 Ellis, Albert – Harper, Robert A.: A New Guide to Rational Living.
Englewood Cliffs, Prentice-Hall, 1975.; lásd még Wiener, Daniel
N.: Albert Ellis: Passionate Skeptic. Westport, Praeger, 1988.
31 Jung, Carl Gustav: A nyugati és keleti vallások lélektanáról (Zur
Pyschologie westlicher und östlicher Religion) Ford.: Pressing
Lajos. Budapest, Scolar, 2012, 205.
32 Girard, René: Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből
(Je vois Satan tomber comme l’éclair) Ford.: Sujtó László.
Budapest, Atlantisz, 2013, 43.
33 Bion, Wilfred R.: Experiences in Groups. New York, Basic Books,
1961.
34 Jung, Carl Gustav: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről
(Von Sexualität und Liebe) Ford.: Nyírő József. Budapest,
Kossuth, 2010, 99.; lásd még Girard, René: Violence and the
Sacred. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1977.;
Girard, René: A bűnbak (Le bouc émissaire) Ford.: Jakabffy Imre
‒ Jakabffy Éva. Budapest, Gondolat, 2014.; Jung, Carl Gustav:
Lélektani típusok.
35 Friedman, Edwin H.: A Failure of Nerve. New York, Church
Publishing Inc., 2007.
36 Bowen, Murray, M.D.: Family Therapy in Clinical Practice.
Lanham, Jason Aronson, 1985.; lásd még Bowen, Murray: „The
Use of Family Theory in Clinical Practice”, Comprehensive
Psychiatry, 1966, 7., 5., 307–462. Bowen, Murray: The Origins of
Family Therapy. Lanham, Jason Aronson, 2013.
37 Ekman, Paul: Beszédes hazugságok ‒ a megtévesztés árulkodó
jelei a politikában, az üzletben és a házasságban (Telling Lies:
Clues to Deceit in the Marketplace, Politics and Marriage). Ford.:
Andersen Dávid. Budapest, Kelly, 2011, 20.
38 Turner, Christopher: „Shamefaced: An Interview with Paul
Ekman”, Cabinet, 2008, 31.,
http://cabinetmagazine.org/issues/31/turner.php; lásd még
Ekman, Paul: Leleplezett érzelmek (Emotions Revealed) Ford.:
Pheby Krisztina. Budapest, Kelly, 2011.; Goleman, Daniel: „Lies
 Can Point to Mental Disorders or Signal Normal Growth”, The
New York Times, 1988. május 17.
39 Fairbairn, William: Pychoanalytic Studies of Personality. London,
Routledge & Kegan Paul, 1952.
40 Fairbairn, William.: i. m.
41 Klein, Melanie: „Notes on Some Schizoid Mechanisms”,
International Journal of Psychonanalyis, 1946, 27., 99‒110.
42 Klein, Melanie: i. m.; lásd még Fairbairn, William: Object-
Relationships and Dynamic Structure in an Object-Relations
Theory of the Personality. New York, Basic Books, 1946.; Freud,
Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok.; Klein, Melanie: The
Psycho-Analysis of Children. London, Hogarth Press, 1932.;
Klein, Melanie: „Love, Guilt and Reparation” In: Klein, Melanie –
Riviere, Joan (eds.): Love, Hate and Reparation. New York, W.
W. Norton & Co., 1936.; Klein, Melanie: Irigység és hála (Envy
and Gratitude) Ford.: Berán Eszter – Unoka Zsolt. Budapest,
Animula, 2000.

4. fejezet
1 Freud, Sigmund: A mindennapi élet pszichopatológiája, 323.
2 Norman, Donald: The Design of Everyday Things. New York,
Doubleday, 1988.; Norman, Donald: „Design Rules Based on
Analyses of Human Error”, Communications of the ACM, 1983,
26., 4., 254–58.
3 Freud, Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe, 36.
4 Reason, James T.: „Actions Not as Planned” In Underwood,
Geoffrey – Stevens, Robin (eds.): Aspects of Consciousness, 1:
Psychological Issues. London, Wiley, 1979.; Reason, James T.:
Human Error. New York, Cambridge University Press, 1990.;
Reason, James T.: „The Freudian Slip Revisited”, The
Psychologist, 2000, 13., 12., 610–11.
5 Rowling, Joanne Kathleen: Harry Potter és a Halál Ereklyéi (Harry
Potter and the Deahtly Hallows) Ford.: Tóth Tamás Boldizsár.
 Budapest, Animus, 2008.
6 Kalsched, Donald: Trauma and the Soul: A Psycho-Spiritual
Approach to Human Development and its Interruption. East
Sussex, Routledge, 2013.
7 Jung, Carl Gustav: Az archetípusok és a kollektív tudattalan (Die
Archetypen und das kollektive Unbewusstte). Ford.: Turóczi
Attila. Budapest, Scolar, 2016, 66.
8 Jung, Carl Gustav: Emlékek, álmok, gondolatok (Erinnerungen,
Träume, Gedanken) Ford.: Kovács Vera. Budapest, Európa,
2006, 255.
9 Uo. 140.
10 Winnicott, Donald W.: „Fear of Breakdown” In: Psychoanalytic
Explorations. MA, Boston, Harvard University Press, 1974. lásd
még Jung, Carl Gustav: Four Archetypes. Princeton, Princeton
University Press, 1970.
11 Hampshire, Stuart: Thought and Action. New York, Viking Press,
1959.
12 Landman, Janet: Regret: The Persistence of the Possible.
Oxford, Oxford University Press, 1993.
13 Gilovich, Thomas – Medvec, Victoria H.: „The Experience of
Regret: What, When and Why”, Psychological Review, 102., 2.,
379–95.
14 Abraham Maslow-nak tulajdonított idézet.
15 Perls, Frederick et al.: Gestalt Therapy: Excitement and Growth in
the Human Personality. New York, The Julian Press, 1951.
16 Uo.
17 Uo.; lásd még Living at the Boundary: Collected Works of Laura
Perls Wysong, Joe (ed.): Gouldsboro, Gestalt Journal Press,
1991.; Yontef, Gary: Awareness, Dialogue and Process: Essays
on Gestalt Therapy. New York, Gestalt Journal Press, 1993.;
Yontef, Gary: „Gestalt Therapy” In: Gurman, Alan – Messer,
Stanley (eds.): Essential Psychotherapies. New York, Guilford
Press, 1995.
18 Maslow Abraham: „A Theory of Human Motivation”, Psychological
Review, 1946, 50., 4., 370‒96.
19 Jex, Steve: Organizational Psychology. New York, John Wiley,
2002.
20 McClelland, David: „Managing Motivation to Expand Human
Freedom”, American Psychologist, 1978, 33., 3., 201–10.;
McClelland, David: Human Motivation. Cambridge, Cambridge
University Press, 1987.
21 Frank, Robert H.: „The Incalculable Value of Finding a Job you
Love”, The New York Times, 2016 július 22.
22 Csíkszentmihályi, Mihály: Flow.
23 McClelland, David: „Managing Motivation to Expand Human
Freedom”.; lásd még Frank, Robert H.: Passions within Reason
the Strategic Role of the Emotions. New York, W. W. Norton &
Co., 1988.
24 Ariely, Dan: Kiszámíthatóan irracionális (Predictably Irrational)
Ford.: Bori Erzsébet. Budapest, Gabo, 2011.
25 Festinger, Leon: „A Theory of Social Comparison Processes”,
Human Relations, 1954, 7., 2., 117–40.
26 Plassmann, Hilke – Weber, Bernd: „Individual Differences in
Marketing Placebo Effects”, Journal of Marketing Research,
2015, 52., 4., 493–510.; lásd még Richins, Marsha: „When
Wanting is Better Than Having”, Journal of Consumer Research,
2013, 40., 1–18.
27 Sartre, Jean-Paul: Az undor (La nausée) Ford.: Réz Pál.
Budapest, Magvető, 1968, 229.
28 Yalom, Irvin D.: Egzisztenciális pszichoterápia (Existential
Psychotherapy) Ford.: Adorján Zsolt. Budapest, Park, 2017, 505.
29 Yalom, Irvin D.: Staring at the Sun: Overcoming the Terror of
Death. Mountain View, Jossey-Bass, 2009.
30 Van Deurzen, Emmy: Existential Counselling and Psychotherapy
in Practice. London, Sage, 2001.; Van Deurzen, Emmy:
Everyday Mysteries: Existential Dimensions of Psychotherapy.
London, Routledge, 2009.
31 Frankl, Viktor, E.: Mégis mondj igent az életre! ‒ egy
pszichológus megéli a koncentrációs tábort (…trotzdem Ja zum
Leben sagen) Ford.: Kalocsai Varga Éva ‒ Dippold Ádám.
Budapest, Európa, 2016, 133.
32 Maslow, Abraham: A lét pszichológiája felé (Toward a Psychology
of Being) Ford.: Turóczi Attila. Budapest, Ursus Libris, 2006;
Rogers, Carl: Valakivé válni – a személyiség születése (On
Becoming a Person) Ford.: Simonfalvi László. Budapest, Edge
2000, 2015.; Rogers, Carl: A Way of Being. Boston, Houghton
Miffin, 1980.

5. fejezet
1 Matthews, Jania: 2011 Food and Health Survey – Consumer
Attitudes Toward Food Safety, Nutrition and Health. Washington,
International Food Information Council Foundation. 2011.
http://www.foodinsight.org/2011_Food_Health_Survey_Consume
r_Attitudes_Toward_Food_Safety_Nutrition_Health
2 BBC News: „Magazine Admits Airbrushing Winslet”, BBC News,
2003. január 2.
http://news.bbc.co.uk/1/hi/entertainment/2643777.stm
3 Festinger, Leon: „A Theory of Social Comparison Processes”.
4 Williams, Zoe: „Susie Orbach: Not All Women Used to Have Eating
Issues. Now Everybody Does”, The Guardian, 2016. február 22.
5 Hesse-Biber, Sharlene et al.: „The Mass Marketing of Disordered
Eating and Eating Disorders: The Social Psychology of Women,
Thinness and Culture”, Women’s Studies International Forum,
2006, 29., 208–24.
6 Winnicott, Donald W.: Winnicott on the Child. Cambridge, Perseus
Publishing, 2002.; lásd még Becker, Anne: Body, Self, and
Society: The View from Fiji. Pennsylvania, University of
Pennsylvania Press, 1995.; Becker, Anne et al.: „Eating
Behaviours and Attitudes Following Prolonged Exposure to
Television Among Ethnic Fijian Adolescent Girls”, British Journal
of Psychiatry, 2002, 180., 6., 509–14.; Coleman, Stephen E.:
 „Digital Photo Manipulation – A Descriptive Analysis of Codes of
Ethics and Ethical Decisions of Photo Editors”, Dissertation
Archive, 2007, 178.; Mleyba: „Photos: Great Fakes”, The Denver
Post, 2015. január 4.
http://photos.denverpost.com/2015/04/01/great-fakes-famous-
doctored-photographs/#37; NHS Choices: „Britain: the Fat Man
of Europe”, 2015. december 29.
http://www.nhs.uk/Livewell/loseweight/Pages/statistics-and-
causes-of-the-obesity-epidemic-in-the-UK.aspx; Orbach, Susie:
Fat is a Feminist Issue. New York, Paddington Press, 1978.;
Orbach, Susie: Hunger Strike. New York, W. W. Norton & Co.,
1980.; Orbach, Susie: On Eating. London, Penguin, 2002.;
Orbach, Susie: Bodies. New York, Picador, 2009.
7 Panksepp, Jaak: Affective Neuroscience.
8 Bowlby, John: Attachment and Loss. 1: Attachment.; Bowlby, John:
Attachment and Loss. 2: Separation Anxiety and Anger.
9 Hazan, Cindy – Shaver, Philip R.: „Love and Work – An
Attachment-Theoretical Perspective”, Journal of Personality and
Social Psychology, 1990, 59., 2., 270–80.
10 My Voice Will Go With You: The Teaching of Milton H. Erickson.
(ed.): Sidney Rosen. New York, W. W. Norton & Company, 1991.;
lásd még Erickson, Milton – Rossi, Ernest – Rossi, Sheila:
Hypnotic Realities. New York, Irvington, 1976.; Main, Mary –
Solomon, Judit B.: „Discovery of an Insecure-
Disorganized/Disoriented Attachment Pattern” In: Brazelton, T.
Berry – Yogman, Michael (eds.): Affective Development in
Infancy. Westport, Ablex Publishing, 1986.
11 Freud, Sigmund: Álomfejtés (Die Traumeutung) Ford.: Hollós
István. Budapest, Helikon, 2016, 109.
12 Duncker, Karl: „On Problem Solving”, Psychological Monographs,
1945, 58., 5.
13 Sternberg, Robert: „The Nature of Creativity”, Creativity Research
Journal, 2006, 18., 1., 87‒98.
14 Duch, Włodzisław: „Creativity and the Brain” In: Tan, A-G (ed.): A
Handbook of Creativity for Teachers. Singapore, World Scientifc
 Publishing, 2007.; Duch, Włodzisław: „Intuition, Insight,
Imagination and Creativity”, IEEE Computational Intelligence
Magazine, 2008, 2., 3., 40–52.
15 Idézi: Kaku, Michio – Thomspons, Jennifer: Beyond Einstein.
Oxford, Oxford University Press, 1998.
16 Torrance, Ellis Paul: „The Importance of Falling in Love with
Something”, Creative Child and Adult Quarterly, 1983, 8., 2., 72–
78.; lásd még Freud, Sigmund: A mindennapi élet
pszichopatológiája.; Sternberg, Robert J. – Lubart, Todd I.: „An
Investment Theory of Creativity and its Development”, Human
Development, 1991, 34., 1., 1–31.; Sternberg, Robert J. – Lubart,
Todd I: Defying the Crowd: Cultivating Creativity in a Culture of
Conformity. New York, Free Press, 1995.
17 Adler, Alfred: „The Neurotic’s Picture of the World”, International
Journal of Individual Psychology, 1936, 1., 3., 3–13.
18 Fronsdal, Gil: Benefts of Failure. Podcast, 2015. november 2. CA,
Redwood City, Insight Meditation Center.
19 Adler, Alfred: The Practice and Theory of Individual Psychology.
London, Routledge, Trench, Trubner & Co. Ltd, 1924.
20 Kabat-Zinn, Jon: Bárhová mész, ott vagy ‒ Éberségmeditáció a
mindennapi életben (Whereever You Go, There You Are:
Mindfulness Mediation in Everyday Life) Ford.: Veszprémi
Krisztina. Budapest, Ursus Libris, 2009, 34.; lásd még Watts,
Richard – Peluso, Paul – Lewis, Todd: „Expanding the Acting as
if Technique”, Journal of Individual Psychology, 2005, 61., 4.,
380–87.; Ansbacher, Heinz: The Individual Psychology of Alfred
Adler. New York, Basic Books, 1956.
21 Maslow, Abraham: A lét pszichológiája felé.
22 Rogers, Carl: Valakivé válni – a személyiség születése.
23 Horney, Karen: Our Inner Conflicts. New York, W. W. Norton &
Co., 1945.; lásd még Horney, Karen: A neurotikus személyiség
napjainkban.; Horney, Karen: Neurosis and Human Growth: The
Struggle Toward Self-Realization.; Arisztotelész: A lélekről (De
Anima) Ford.: Förster Aurél. Budapest, Franklin, 1915.
24 Peck, Scott, M.: A járatlan út – A szeretet és a szellemi fejlődés új
pszichológiája (The Road Less Travelled) Budapest, Park, 2011,
8.
25 Seligman, Martin: Helplessness. W. H. Freeman, 1992.;
Seligman, Martin: Flourish ‒ élj boldogan!: a boldogság és a jól-
lét radikálisan új értelmezése (Flourish) Ford.: Bozai Ágota.
Budapest, Akadémiai, 2011.; Seligman, Martin – Maier, Steven
F.: „Failure to Escape Traumatic Shock”, Journal of Experimental
Psychology, 1967, 74., 1., 1–9.; Abramson, Lyn Y. – Seligman,
Martin – Teasdale, John D.: „Learned Helplessness in Humans:
Critique and Reformulation”, Journal of Abnormal Psychology,
1978, 87., 1., 49–74.; Hiroto, Donald S. – Seligman, Martin:
„Generality of Learned Helplessness in Man”, Journal of
Personality and Social Psychology, 1975, 31., 311–27.
26 Cyrulnik, Boris: Resilience: How Your Inner Strength Set You
Free from Your Past (La résilience) TarcherPerigee, Penguin,
2011.
27 Uo.
28 Frankl, Viktor, E.: Mégis mondj igent az életre! ‒ egy
pszichológus megéli a koncentrációs tábort.
29 Joseph, Stephen: What Doesn’t Kill Us. London, Piatkus, 2013.;
Joseph, Stephen – Murphy, David – Regel, Stephen: „An
Affective-Cognitive Processing Model for Post-Traumatic
Growth”, Clinical Psychology and Psychotherapy, 2012, 19.,
316–25.; Dalgleish, Tim – Joseph, Stephen – Yule, William: „The
Herald of Free Enterprise Disaster: Lessons from the Frst Ten
Years”, Behaviour Modifcation, 2000, 24., 673–99.
30 Yalom, Irvin D.: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás
történetek (Love’s Executioner) Ford.: Biró Sándor ‒ Nagy Csilla.
Budapest, Park, 2014.; lásd még Tedeschi, Richard G. –
Calhoun, Lawrence G.: Trauma and Transformation: Growing in
the Aftermath of Suffering. London, Sage, 1995.
 Köszönetnyilvánítás

Hatalmas köszönet illeti az Octopus csapatát, különösen Trevor

Daviest, Polly Poultert és Ella McLeant, hogy segítettek a könyv
összeállításában. Különösen hálás vagyok dr. Maxine Harrisonnak a
tanácsaiért, Gareth Southwellnek és Grace Helmernek pedig a
csodálatos rajzokért. Végül köszönöm David, Freya és Lottie
bölcsességét, türelmét és kiapadhatatlan humorát, amely különösen
a Freuddal eltöltött nyár során mutatkozott meg.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Bevezető
Megosztott tudományág
A tapasztalatok jelentősége
1. fejezet Milyen vagyok?
Tudom, hogy nem illene, de elvehetném azt az utolsó sütit?
Szeretek csak úgy magamban ellenni. Nagyon gáz?
Miért hagyok mindent folyton az utolsó pillanatra?
Majomszemélyiség
Gondoskodó vagyok, vagy inkább lábtörlőtípus?
Csak vicceltem!
Miért mindig velem történik ez?
Csak munka, semmi móka…
Könnyebb lenne az életem, ha önzőbb lennék?
2. fejezet Miért így viselkedem?
Percenként a telefonomat nézem. Miért nem tudok koncentrálni?
Ötvenéves vagyok, és egy Ferrarira vágyom. Mi a gond ezzel?
Általában teljesen normálisan viselkedem… miért húzom fel magam
vezetés közben?
Miért vállalok el folyton ingyenmunkákat?
Miért nem mondok igazat, amikor a barátnőm azt kérdezi: „Ebben
nagyobbnak tűnik a fenekem?”
Félek a repüléstől… mit tegyek?
A múlt héten veszélyes sebességgel vezettem. Fogalmam sincs, mi
volt velem.
Miért nézek minden este sorozatokat?
Miért viselkedem úgy a párom szülei előtt, mint egy idióta?
Miért mindig ugyanazt a márkát vásárolom?
3. fejezet Más emberek
Miért nem jön szembe a Nagy Ő?
Miért olyan barátságos velem az új srác?
Hogyan beszéljem le a kamasz lányomat a tetoválásról?
Miért akkora lúzer a párom?
Csodás a párom. Akkor miért akarok viszonyt kezdeni valakivel?
Mit csináljak, hogy az emberek ne töröljenek az ismerőseik közül?
Miért olyan szemét a főnököm?
A családom egy rémálom. Talán meg kellene szakítanom a
kapcsolatot a rokonaimmal?
Vajon nem mond igazat a párom?
A főnököm annyira menő: dinamikus, érthetően fogalmaz,
összeszedett, és még jól is öltözködik. Én miért nem vagyok ilyen?
4. fejezet Mi történik?
Miért mondok folyton kínos dolgokat?
Mi a Harry Potter-sorozat népszerűségének valódi oka?
Bárcsak ne adtam volna el azt a házat!
Szerelemből vagy pénzért dolgozzak?
Miért kell mindig mindenből a drágábbat vennem?
Mi az élet értelme?
5. fejezet Hogyan fejleszthetném magamat?
Miért nem tudok lefogyni?
Félek továbblépni a karrieremben. Hogyan tudnék ezen változtatni?
Hogyan tudnék kreatívabban gondolkodni?
Rettegek közönség előtt megszólalni
Menjek az apám akarata szerint jogi pályára, vagy legyek
rockzenész?
Hogyan tudnám könnyebben átvészelni a nehéz időszakokat?
Jegyzetek
Köszönetnyilvánítás
Copyright
 A fordítás alapja:
Sarah Tomley: What Would Freud Do?: How the Greatest
Psychotherapists Would Solve Your Everyday Problems
All rights reserved. First published in Great Britain in 2017
by Cassell, a division of Octopus Publishing Group Ltd,
Carmelite House, 50 Victoria Embankment, London, EC4Y
0DZ

Tördelés és tipográfia © Octupus Publishing Group, 2017

Szöveg © Sarah Tomley, 2017
Borító és karikatúrák az alábbi oldalakon: 8, 13, 35, 40, 57,
67, 84, 87, 100, 101, 120, 127, 128, 139, 145, 149, 158,
179 © Gareth Southwell Illustration, 2017
További illusztrációk © Grace Helmer, 2017
Fordította © Pap Ágnes, 2018
Lektorálta: Kugler Judit
Szerkesztette: Krausz Vera
HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter
Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2018
Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

ISBN 978 963 304 541 1

Minden jog fenntartva.