Aetheris vis est mentibus noluisse cau qua. De ipsas sensu abuti im causa.

Imaginem
non tum cognitum addantur. Dei sequuturum nec sui cum diversorum progressus.
Ineptum cui invicem quamvis chartam est. Ritas illae valde modos duo demus ero hic.
Illas hac mecum est nullo jam volui. Sim rerum omnis prava mea cui.

Ipso in utor et sine. Tum hic agnosco proprie illarum cum agendam efficta mem
creatum. Hic vis meditatio exponetur adjuvetis nam delusisse. Ea an istis vetus
demus. Divinae videmur ubi proinde una cum rei. Pappo et ideae summa longa locis
to.

Ex at co bono gnum nunc ad. Superest is expertus tractant occurrat ut. Multorum
deveniri insidias ut at si gurgitem si. Ac gi designabam consuetudo ac patrocinio
is spectentur. Rum ego ferri utens vitro prava vulgo eos agi ratio. Nova opus sum
cau dat aspi visa vul suae. Rectum ne du ac scient melius. Quaedam figuram dat ita
nec nonnisi. Sui volo quam jam vix dum vice vera loco.

A Német Birodalom második világháborús sikereiben óriási szerepe volt a Wehrmecht

páncélosainak, minden hadszíntéren. A legendás Tigrisek, Párducok és Panzer IV -
esek nélkül a hatalmas német hadsereg valószínűleg nem tudott volna annyi diadalt
aratni. Ellenfeleiket a T-34 -es szovjet, és az M4 Sherman elnevezésű amerikai
tankokat számtalanszor felülmúlták. Érdemes tehát visszatekintenünk a német
harckocsi-típusok történetére.

A III. Birodalom harckocsi fegyvernemének története két időszakra különíthető el:

az első a 30-as évektől 1942 -ig tartott, a második pedig 1942 tavaszától egészen a
háború végéig. A két korszakot főleg az különböztette meg egymástól, hogy míg az
első időkben csiga lassúsággal zajlottak a fejlesztések és a német páncélosok
színvonala nem különösebben ütött el az európai átlagtól, addig a második
időszakban, 1942 -től a háború talán legjobb tankjai születtek meg, miközben az
innovációs munka csúcssebességre kapcsolt. Ugyanakkor az is fontos, hogy mindkét
időszakban kulcsszerepet játszott Heinz Guderian, a német harckocsi-gyártás atyja.
De nézzük kicsit konkrétabban, milyen típusokon keresztül is zajlott a fejlődés.

A Panzer I.
A Panzerkampfwagen I. "A" jelzésű variánsát 1934-ben kezdték el gyártani és az alig
5 tonnás könnyű harckocsi korai változatainak csupán két darab 7,92 milliméteres
MG13 géppuska jelentette fő fegyverzetét. Ez a csekélyke tűzerű csupán az
ellenséges gyalogsággal szemben lehetett hatékony, az ellenfél páncélosaival
szemben semmit nem ért. Mindössze két fős kezelőszemélyzettel rendelkezett ami
pedig méretét illeti: szélessége, hossza és magassága alig fele akkora volt mint a
Párducoké. A Panzer I -esek korai, fejletlen, kezdetleges páncélosok voltak, mégis
1939/40 -ben a német harckocsiállomány közel 40% -át alkották.

Persze a III. Birodalom hadmérnökei és vezérkari tisztjei már 1934 -ben "követelni"
kezdtek ütőképesebb típusokat, így 1935-ben megkezdődött a német közepes harckocsik
- a Panzer III és Panzer IV. típusok - kifejlesztése. Ám a munka nagyon lassan
haladt, így átmenetileg - afféle hiánypótlásra - megszületett a Panzerkampfwagen
II.

A Panzer II.
Ez a típus csak egy "árnyalattal" volt komolyabban vehető, mint a Panzer I.,
hiszen fő fegyverzetét egy alig 20 milliméteres gépágyú alkotta és páncélzata is
alig 5-30 milliméteres volt (9 tonnás tömeget adva a 3 fős kezelőszemélyzettel
rendelkező járműnek.) Nyilvánvaló volt, hogy a Panzer I és Panzer II., és az
ezekkel nagyjából hasonló ütőképességű csehszlovák Panzer 38 (t) harckocsikkal
Hitler nem fogja tudni térdre kényszeríteni Európát. Gőzerővel folyt tehát az első
német közepes harckocsik kifejlesztése.

A Panzer III.
A legelső Panzerkampfwagen III -as tankok - vagyis az első német közepes harckocsik
- 1936 -ban gördültek le a Daimler Benz gyártósorairól, mégpedig 15 tonnás
kivitelben Később összesen 12 altípus készült (A, B, C, D, E, F, G, H, J, L, M, N),
melyek közül a legnagyobb darabszámot (2616 db -ot) a "J" változat érte el, 50 mm-
es ágyúval és 21 tonnás tömeggel. Az elsődleges fegyverzetüket tekintve az első
típusok még 37 milliméteres KwK L/45 lövegekkel készültek. A Panzer III. páncélzata
a leggyengébb részeken 14, a legerősebb felületeken 50 mm körül volt (de néhol
elérte a 80-90 mm-t is).

Közben erőteljesen zajlott a Panzerkampfwagen IV. fejlesztése is, mégpedig a Krupp

műveknél, ahol az első példányok 1937 októberében gördültek ki a gyárkapukon. A két
ígéretes típus tömegtermelése azonban lassan haladt. Amikor Adolf Hitler 1939
szeptemberében elrendelte Lengyelország lerohanását (ezzel kirobbantva a második
világháborút) Németország még mindig nem rendelkezett elegendő számú közepes
harckocsival. A német hadiipar egyszerűen nem győzte kiszolgálni a hadsereget és
Hitler terjeszkedő terveit. Így a lengyelországi hadjáratban a főszerepet még a
Panzer I., Panzer II., és Panzer 38 (t) típusok játszották, csekélyke számú Panzer
III. és IV mellett. Ám még így is a lengyeleknél fejlettebb tank-állományt tudtak
felvonultatni az invázióhoz. (1939 végén a német páncélos állománynak csak 13% -át
alkotta a Panzer III és IV. típusok együttes mennyisége, a többi elavult, Pz I.-II.
és Panzer 38 (t) tankokból állt.)

Némileg fordulópontot hozott Franciaország lerohanása 1940 májusában, ahol már a

támadásba lendülő 2600 db német harckocsi egynegyede volt Panzer III és Panzer IV.
típusú, közepes harckocsi. (Konkrétan: 1592 db Pz 38, Pz I-II., és 629 db Pz III-
IV., illetve 154 db egyéb harckocsi kezdte meg a Fall Gelb hadműveletet Hollandia,
Belgium és Franciaország ellen.) A hadjárat, a Blitzkrieg taktika alkalmazásával,
két zseniális tiszt: Heinz Guderian és Erwin Rommel kimagasló teljesítményével és a
harckocsik különleges, összehangolt önálló egységekben való alkalmazásával hatalmas
sikert aratva zárult. Németország gyakorlatilag 5 hét alatt térdre kényszerítette a
Bemelux államokat és Franciaországot. A harci tapasztalatok két alapigazságot
hoztak a németek számára: 1.) A jövő a közepes és nehéz harckocsiké 2.) A tankok
önálló fegyvernemként, külön páncélos alakulatokban való bevetése gyors győzelmeket
hozhat.

A Panzer IV.
Innentől, a tanulságokat levonva már minden a német hadiiparon múlott: képesek e a
III. Birodalom gyárai és mérnökei elegendő közepes harckocsit előállítani az
előrenyomuló Wehrmacht csapatok számára és kifejleszthető e időben egy nehéz
harckocsi a hadsereg megsegítésére. Első lépésben megerősítették a Panzer III -
asokat, és megszületett az 50 mm -es löveggel gyártott változat, második lépésben
pedig elkészült végre a Panzer IV.

Az új típus nagyon jól vizsgázott a hadszíntereken, amit az is jelez, hogy 1937 és

1945 közt mintegy 10 altípusa készült el (A, B, C, D, E F1, F2, G, H, J) mégpedig a
Krupp művek gyártásában és összesen több mint 8 ezer darabot készítettek a
különböző variánsokból. A Panzer IV -esek első altípusait még 17 tonnával
gyártották, később a "D" változattal már 20 tonna lett a tömeg, a "G", "H" és "J"
variánsoknál pedig 1942/43 -ban már 23-26 tonnával készültek a Panzer négyesek. A
legnagyobb mennyiségben a "H" altípus jelent meg a hadszíntereken, mely 25 tonnát
nyomott (frontpáncélzata 80 mm, a lövegpajzs pedig 50 mm vastag páncélzatot kapott)
A löveg mindvégig megmaradt 75 milliméteresnek.

A Párducok
A háború harmadik évében Nyugat-Európa megszerzése után a Führer megkezdte a
kontinens maradék területeinek megtámadását is: 1941 -ben került sor Jugoszlávia és
Görögország lerohanására, majd az afrikai bevetésekre (Egyiptom megtámadására).
Végül eljött az 1941-es év is, amikor megindult a hatalmas Szovjetunió elleni
offenzíva. Ebben már 3600 német harckocsi vett részt, ám ezek tekintélyes része még
mindig könnyű-páncélos volt (A moszkvai csata idején, 1941 végén a német harckocsi-
állomány felét még mindig Pz I-II. és Pz 38 könnyű-páncélosok alkották.) Amikor
ezek a Panzerek először találkoztak az oroszok T-34 -es tankjaival, órási lett az
aggodalom a Wehrmacht tisztjei között. Égetően szükség lett komolyabb német nehéz-
harckocsik bevetésére. Megkezdődött tehát a Panzerkampfwagen V. kifejlesztése.
(Sd.Kfz. 171.) A típus 1942 májusában kapta a Párduc nevet. A Panthereket a Man cég
kezdte gyártásra előkészíteni 1942 májusától, 45 tonnás kivitelben, 75 mm-es KwK 42
L/70 -es harckocsiágyúkkal. Csakhogy a valódi tömeggyártásra csak 8 hónappal később
került sor, 1943 januárjában, mert komoly vita volt a Daimler és a Skoda cégek
variációi és a Man változata között. Végül a Man verziója győzött. Összesen 2953 db
Párducot állítottak elő 1943 januárja és 1945 tavasza között, alig két év alatt. A
Párducok a háború egyik legsikeresebb harckocsijai lettek.

A Panthereknek három altípusa létezett: a "D", az "A" és a "G" változat.

(Kifejlesztették az "F" variánst is, de abból csak két darab készült.) A Párduc a
Panzer IV -nél sokkal masszívabb, erősebb páncélzatú harckocsi volt, a torony
homlokpáncélzata 100 mm -es vastagságot kapott, az oldalpáncél 40 mm volt. A
páncéllemezek meredek szögben, hegesztéssel összeillesztett kivitelezése szemből
szinte sebezhetetlenné tette a Párducokat (ha 500 -nél nagyobb távolságban tudta
tartani ellenfeleit) A Pantherek először a kurszki tankcsatában mutatkoztak be 1943
nyarán és meglehetősen jól vizsgáztak, bár műszaki problémáik azért akadtak (ezeket
a "G" altípus jórészt kiküszöbölte). A Párducok mérete: hossz: 8,86 m, szélesség:
3,4, magasság: 2,98 méter. A Párducok (miként a Tigrisek is) komoly ellenfeleket
csak 1944 januárjától kaptak, amikor megjelentek a hadszíntereken a 46 tonnás, 122
mm-es löveggel gyártott ISZ-2 szovjet nehéz harckocsik. Ez a típus volt a háború
alatt gyártott legütőképesebb szovjet páncélos.

A Tigrisek
Közben 1941 őszén megkezdődött az egyetlen német nehéz-páncélos, a Panzerkampfwagen
VI., azaz Tigris kifejlesztése is. A német harckocsi-hadviselés "atyja", Heinz
Guderian vezérezredes támogatásával, 1942 tavaszától indult be tömeggyártás. A
legelső mintapéldányok 1942 április 20-ra, a Führer 53. születésnapjára készültek
el. Hitler ezen a napon személyesen tekintette meg az első Tigriseket, mégpedig
Kelet-poroszországi főhadiszállásán a Wolfschanzén. Az első harctéri bevetésre ezt
követően, 1942 szeptember 16-án került sor, Leningrádnál. (Ekkor még semmiféle nagy
sikert nem arattak.) A Tigrisek végső elnevezéséig egészen 1943 tavaszáig kellett
várni, ám közben kifejlesztették a Párducokat is, így mivel a Párducok kapták a
Panzerkampwagen V. elnevezést 1943 januárjában, így a Tigrisek hivatalos neve (két
hónappal később) a Panzerkampfwagen VI. lett.

A Tigrisek 56 tonnás monstrumok voltak, 88 mm -es lövegekkel, 5 fő

kezelőszemélyzettel, 25 - 110 milliméteres páncélzattal. Bár mindössze 1355 db -ot
gyártottak a harcmezők csúcsragadozóiból, a típus hírneve mégis bejárta a
szövetségesek frontvonalait, mindenhol babonás rettegést kiváltva az angol-amerikai
katonákból. Bár a szovjetek is tisztelték a típust, ők hatékonyabban tudtak
szembeszállni vele. A Tigrisekkel ugyanis sok probléma akadt: hatalmas volt
karbantartási igénye, nagyon nehézkes volt vasúti szállítása (a szokatlanul széles,
725 mm-es lánctalpa miatt), sok hídon képtelen volt átkelni nagy tömegéből
kifolyólag, illetve sűrűn elakadt a lazább talajú hadszíntereken. Mindezeken túl
gyakran meghibásodott erőátviteli rendszere és kormányműve is, nem beszélve a
lánctalp gyakori problémáiról. (A szovjetek megtanulták a lánctalp eltalálásának
hasznosságát, így a Tigrisek mozgásképtelenné tételét, majd kilövését.) Fontos
tapasztalat volt mind a keleti, mind a nyugati fronton, hogy a Tigrisek hátsó
páncélzata könnyen átlőhetőnek bizonyult, így a típus gyenge pontját jelentette.
Innentől mind a szovjet, mind a nyugati harckocsizók folyamatosan kísérleteket
tettek a Tigrisek hátulról való eltalálására (több - kevesebb sikerrel persze).