EVA HORNUNG

KUTYAFIÚ
EVA HORNUNG
KUTYAFIÚ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Dog Boy by Eva Hornung
Copyright © Eva Hornung 2009
All rights reserved.

Fordította: Fazekas László

Borítóterv: Popovics Ferenc

Hungarian edition
© by I.P.C. Könyvek Kft., 2011
Hungarian translation
© by Fazekas László, 2011
Philip Waldronnak
I.
Az első éjszaka volt a legrosszabb.
A lakásba bekúszó hidegben Romocska az ágyon ült. Minden figyelme az
ajtóra összpontosult.
A ház különös módon zsongott. Káromkodások és kiáltások töltötték
meg, mintha minden lakója ébren lett volna, s részeg és dühös. Az
emberek különböző holmikat cipeltek végig a folyosón, s le a lépcsőn, míg
hangjuk el nem halkult, s a puffanások és a kerékcsikorgás el nem
enyészett. Tudta, hogy az emberek távozóban vannak. Fel-le csörtetnek,
hogy összeszedjék a holmijukat, aztán elmennek. Egyikük hangja se
hasonlított Nagybácsiéra. A szitkokat, a lábdobogást, a dübbenéseket nem
követte semmi. Nem volt kaparászás az ajtón, nem fordult kulcs a zárban.
Ismerős ajtónyikorgás se hallatszott. Nem jött senki. Nem volt ijesztő
szuszogás a sötétben – csak saját, fagyos leheletét érezte. Egyedül volt.
Hetekig haragudott a nagybátyjára, de haragja elenyészett, ahogy múlt
az este. Pillantása az ajtóra esett. Hosszú ideje, több mint egy hete nem
látta az anyját, és azóta Nagybácsi darabonként elvitte mindenüket.
Először az órát, aztán anya fapolcát, ami a nagymamától maradt rá. A
többi fontos dolgot is – a szögletes asztalt, amelynél reggeliztek, a két
széket, a televíziót, amely mindig vibrált. De Nagybácsi sosem késett,
mindig időben hazament, leszámítva azokat a napokat, amelyeken a
nyugdíjat kapta.
A sötétség már minden sarkot kitöltött. Romocska elgémberedve leszállt
az ágyról, és megrántotta a villany zsinórját. Semmi. A villanyrezsóhoz
ment, amely a fogas melletti polcon volt. Tudta, hogy tilos dolgot művel,
hevesen dobogó szívvel mégis elfordította mind a két törött kapcsolót.
Nem hallott kattanást, a gombokon nem gyulladt ki a barátságos
narancsszínű lámpa. Percegés se hallatszott a kerek fémlapok felől.
Semmi.
A fűtéscsövek felé fordult. Üveg csörrent, s gördült el a lábától.
Előrenyúlt.
A csövek hidegek voltak. Úgy rántotta vissza a kezét, mintha leforrázta
volna.
A fürdőszobában nem volt meleg víz. A telefon se működött.
– Valaki önző, elbaszott gazember – mondta dühösen magában
Romocska. Visszamászott az ágyba, és magára húzta a kihűlőfélben lévő
takarót. Újra csúnyán kifakadt, mintha a felnőtt beszéd visszahozhatta
volna őket, de a hangja megbicsaklott. A szíve hevesen vert. A szájába
vette a hüvelykujját, és megpróbált abba a szopogatás keltette transzba
esni, amely valaha mindenen keresztülsegítette. De hiába szopta az ujját
hosszan, a megkönnyebbülés ezúttal elmaradt.
A telefon süketségét leszámítva semmi ehhez hasonló nem történt vele
korábban.
Felmelegedett a takaró alatt, de a párna és a takaró közötti résben
hagyott orra és homloka szokatlanul hideg volt. Nézett a semmibe.
Odakint hangtalan eső esett, s húzott homályos barázdákat a függönyök
közötti résben tisztán látható ablaküvegre. Azzal a furcsa érzéssel aludt el,
hogy a külvilág benyomul a lakásba, és meg kell védenie azt a kevés
meleget, ami maradt benne. Amikor a sötétben kinyitotta a szemét,
megijesztette a szemgolyóját bántó hideg. Az ablak világosabb volt, mint
korábban: megérkezett az első hóesés. Az apró hópelyhek örvénylése
félelmetessé tette a szoba nyugalmát. Csöndrétegek burkolták be, semmi
se moccant az ágyban, a szobában, a folyosón, vagy bárhol máshol az
épületben. A csend mindent megváltoztatott. A szekrény fenyegetően
megnőtt. Az ajtó fénylett az ablakból rávetülő különös fényben. Feszülten
figyelt, próbált hallani valamit, de a ház halott volt, s külső zajokat se
engedett be. Csak saját teste bugyogását és egyéb zajait hallotta.

Másnap reggel a nagybátyja még mindig nem volt sehol. Felkelt, dühösen
morgott a semmire és mindenre, és sokkal több ruhát vett magára, mint
amennyire normális körülmények között szüksége lett volna. Bátornak
érezte magát, s elindult, hogy felderítse a lakáson kívüli világot. Nem volt
kétsége afelől, hogy mi vár rá, ha elkapják, hisz rosszat tett. Verés és
szekrénybe zárás lesz a büntetés.
A levegő hideg volt és csöndes. Megnézte a közös konyhát, és
csodálkozva látta, hogy a tűzhely, a mosogató és az összes hűtőszekrény
eltűnt, s a helyiség üresen tátong. Még a beépített konyhabútornak is lába
kelt, és a falból több helyen csövek meredtek elő. Mocsok és por lepte az
öreg papírt, amely a polcok és a tűzhely mögött takarta a falat.
A vécé a helyén maradt, úgyhogy használta. Leöblíteni azonban nem
tudta. Vécépapír sem volt, s a kagyló mögötti szekrényt is teljesen
kiürítették. A közös fürdőszoba majdnem a megszokott képet nyújtotta,
leszámítva azt, hogy száraz volt, a szokásos nedvesség eltűnt belőle,
csupán az enyhe dohszag emlékeztetett rá.
Egyedül volt.
Visszament a lakásba, amelynek a szokványossága most ijesztően hatott
rá. Csak a hideg levegő árulkodott a ház elnéptelenedéséről. Kalandvágya
elenyészett, és egyre növekvő félelemmel fordult hol erre, hol arra.
Hirtelen a szekrényhez futott, belebújt, és magára zárta az ajtót, mintha
elkapták és büntetésből bezárták volna. Hangosan sírni kezdett, ahogy
korábban is sokszor, és a fülei valóban égtek a melegtől és a fájdalomtól.
Még jobban sírt, s közben előre-hátra hintázta magát, míg el nem aludt.

A következő két napban Romocska mindent megevett, amit a

kamraszekrényben talált. Először a fél csomag kekszet fogyasztotta el.
Aztán egy káposzta, nyers krumpli, gabonanemű, rizs és makaróni
következett. Megfájdult a hasa, le kellett feküdnie. Amikor jobban érezte
magát, sikerült kinyitnia két kis doboz makrélát, azokat is megette.
Elfogyasztott egy doboz kockacukrot is, sőt megpróbált elrágni egy fej
nyers hagymát. Két üveget nem tudott kinyitni: az egyikben szilvabefőtt
volt, a másikban uborka. Eszébe jutott, hogy összetöri őket, de óvatos volt,
és letett róla. Anyja figyelmeztetésére gondolt: meghalsz, ha törött üvegből
eszel.
Felkeresett minden tiltott helyet, de csak kevés érdekes dolgot talált, és
semmi ehetőt. Ruhákat szedett ki dobozokból, és mindent előkotort az ágy
alól. Anyja ruhái szépek voltak, de vékonyak, és az egyik elszakadt, mikor
leakasztotta őket a vállfákról. Egy pávaszín, díszes ruháját egy darabig az
arcához szorította, és azon keresztül lélegzett. Aztán óvatosan félretette, és
folytatta a kutatást. Az anyjának volt egy kis barna kabátja szőrme
kézelővel, derékkal és gallérral. Olyan jó meleg, hogy nem kell alá semmi
a lábamra, dicsérte többször az anyja.
Nem találta, s egy idő után fel is hagyott a kereséssel. Olyan sokat vett
magára a ruháiból, hogy nehezen tudott szabadulni tőlük, amikor vécére
kellett mennie. Kivette a matracot az ágyból, minden meleg holmit
bedobált a helyére, és ideje nagy részét a ruhakupacban töltötte. Tudta,
hogy nagy bajban lesz, ha Nagybácsi visszajön. Szerette volna, ha
visszajön, csak hogy megmutassa neki, mi történik akkor, ha valaki nem
érkezik meg időben.

Három és fél hideg nap és három hosszú, sötét, jeges éjszaka után a
távozás mellett döntött. Nem látott különösebb okot arra, hogy a
nagybátyja, a telefon, a világítás és a fűtés is elmenjen, és ne térjen vissza,
leszámítva azt, hogy hirtelen az anyja se jött haza – és később a bútor is
elment, és nem tért vissza. Rövid életében a nagybátyja és a telefon
általában kevésbé volt megbízható pont, mint inkább az anyja, a fűtés és a
bútor.
A gyomra jól hallhatóan korgott, miközben céltalanul mászkált a
lakásban. Az utcára nem volt szabad egyedül kimennie. Ha valaha is
kiteszed a lábad, Nagybácsi és én is megöllek, először én, aztán ő.
De nem volt ennivaló.
Halogatta a dolgot. Más emeleteket is megnézett. Már nem lepődött meg
azon, hogy az épület hátborzongatóan néma és sötét. Felment a negyedik
emeletre, és kedvetlenül kopogott be Mrs. Schillerhez, tudván, hogy nincs
otthon. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Kinyitotta, és bement a lakásba.
Bár tudta, hogy lesznek változások, megdöbbent azon, amit látott. A nagy,
kétszobás lakás üresen állt, és tele volt szórva szeméttel. A függöny
nélküli ablakokon szabadon ömlött be a fény. Kint fák lombja mozgott a
szélben, s a levelek között már voltak aranysárgák is.
Visszament a lakásba. A küszöbre érve egy kicsit tétovázott. Vonzotta a
lakás otthonossága, arra késztette, hogy besétáljon, mintha minden
tökéletesen rendben lenne. Leült a szakadt rekamiéra, s a televízió, az
asztal és a könyvespolc helyén tátongó lyukkal mit sem törődve
körbenézett, az anyját keresve. Kiment, megfordult, és újból bement a
szobába, de a különös hatás elenyészett.
Korgott a gyomra. Felkapott egy piros vödröt, és belerakta anyja fekete
bársonyszalagját. Leszaladt a lépcsőn, el az első emeleti, kiégett lakás
előtt, a bejárathoz. Az elektromos zár nem működött, de a szárnyak közötti
vékony világos csík jelezte, hogy a kapu nincs bezárva. Teljes súlyával
nekiveselkedett az ajtónak, s pár pillanattal később már kint volt a
szabadban, a vakító fényben.
 Oldala mellé ejtette a kezét. Éhség és hideg lökte és rángatta le a
lépcsőn, de egy pillanatra majdnem teljesen megszűnt mindkettő. Szép,
késő őszi nap volt, száraz, de nagyon hideg. A két nappal korábban esett
hó elolvadt, de eléggé lehűlt a levegő ahhoz, hogy komoly hóra lehessen
számítani. Jókedve támadt. Úgy gondolta, hogy nem lesz nehéz élelmet és
meleget találni. A felnőtteknek mindig sikerült, akár volt pénzük, akár
nem.
Kívülről a ház természetellenesen nyugodtnak látszott. Öreg épület volt,
sok törött vagy jégvirágos ablakkal. Egyiken se volt függöny, és mozgást
sem lehetett érzékelni a mögöttük lévő sötét szobákban. Semmi sem utalt
emberi jelenlétre, leszámítva a sietős távozás hátramaradt jeleit – az ajtó
előtti szemetet, a megpakolt, nehéz kézikocsik keréknyomát, az elszórt
zsebkendőket és a rájuk taposó lábaktól apró darabokra tört, már
meghatározhatatlan tárgyak maradványait.
Romocska az ajtóban állt, s nézte a járdán elhaladókat. Majdnem
ismerősök voltak, de egyiknek se tudta a nevét. A környékhez tartoztak.
Jöttek és mentek. De a saját házukhoz tartozók közül egyet se látott. Talán
el kellene kapnia valakinek a tekintetét, és megmondani az illetőnek, hogy
egyedül van. Komolyan vennék – egy olyan korú gyereknek, mint ő,
semmi keresnivalója egyedül az utcán. Ismerőst keresett, olyat, akitől nem
kell félni. Talán az a borotvált fejű gitáros a hárommal arrébb lévő házból
jó lesz. Esetleg a két tömött bevásárlószatyrot cipelő, szép, krémszínű
csipkekendőt viselő öreg hölgy. Az egyik szatyorból kenyér kandikált ki,
de ez nem volt elég ahhoz, hogy megszólítsa. Végül senkinek a tekintetét
se próbálta elkapni. Titkolózási vágy és bizalmatlanság kerítette
hatalmába. Az anyja szavaira gondolt: Ne állj szóba idegennel!
A járdán állva behajlította és kiegyenesítette hideg ujjait a csizmájában,
és nem nézett senkire. Néhányszor előre-hátra hintázott a sarkán. A vödör
nekiütődött a lábának. Lerakta a lépcsőre, és egyujjas kesztyűbe bújtatott
kezeit összeérintette. Az egymáshoz simuló két tenyér egy felnőttnek az
imádkozást juttatta volna eszébe, egy négyévesnél azonban csak a teljes
elbizonytalanodás jele volt, a test bezárkózásáé, amit azért választott, hogy
jobban tudjon gondolkodni.
Az utca csaknem kihalt volt. Befagyott tócsák fénylettek rajta
homályosan, mint a döglött halak szeme. Egy kocsi száguldott el a
közelben, kihasználva, hogy nincs forgalom. Eltűnt, s egy darabig semmi
se moccant. Kemény hideg volt, és a fiú tudta, hogy jobban tenné, ha
mozogna. Mégis várt. Elég idős volt ahhoz, hogy tudja, az utca a
gépkocsiké, illetve a gyalogos felnőtteké és a nagy gyerekeké. A
kisgyerekeknek, és ő most különösen kicsinek érezte magát, semmi
keresnivalójuk a kinti világban.
A következő gépkocsi is elszáguldott, s az utca másik oldalán
felbukkant egy nagy, sárga kutya. A kutyák melegek, mondta magában.
Sokszor megszeretgette Heinét, Schiller asszony hosszú szőrű kutyáját, s
most hirtelen feltámadt benne Heine meleg hasának és lehelete szagának
az emléke. Újból felvette a vödröt, és a kerítésen tátongó lyukon átbújva
kilépett a járdára. Ugyanarra indult el, amerre a kutya ment. Az anyja
figyelmeztette, hogy sose lépjen ki az ajtón, ne kószáljon el, ne menjen az
utcára akkor se, ha Nagybácsi küldi. Azt is mondta: Ne menj közel az utcai
kutyákhoz. Betegek, és megölhetnek.
Nem volt ott senki, hogy figyelmeztesse, számon kérje rajta, amit csinál,
s ez valahogy súlytalanná tette a fegyelmezetlenségét. Annyira fázott, és
olyan éhes volt. Ha a sarok mögül előbukkant volna a nagybátyja, és
lekever neki néhány nyaklevest, hogy utána elrángassa valami új
lakóhelyre, akkor persze sírt és nyöszörgött volna, de sokkal jobban érezte
volna magát.
Az utca kiszélesedett, s ő átkelt rajta, hogy ugyanazon az oldalon
legyen, amelyiken a kutya. Most már remegett az izgalomtól –
kétségtelenül olyan helyen járt, ahol nem lett volna szabad, ahol
kisgyereknek nincs keresnivalója, s olyat tett, amit kisgyereknek nem
szabad. Az előtte haladó kutya megállt, és egy épület sarkát kezdte
szaglászni. A fiú a hasára nézett, két sor mellbimbó himbálózott rajta járás
közben. Az állat megfordult, és egy pillanatra ránézett, aztán könnyed,
magabiztos léptekkel gyorsabb iramra váltott. Sápadt, sárgás szőre a
nyakán vastag volt. Minden más szürke és sötét volt körülöttük, úgyhogy
be kellett érnie vele. Én vagyok az egyetlen fogás az asztalon – Anya
mondta ezt a lakásukra, Nagybácsira, a villogó televízióra, és rá is azokon
az estéken, amikor nem dolgozott.
Romocska nem adta fel. A járda fekete jégtől volt csúszós, a ruhái
vastagon beburkolták, és óvatosan kellett lépkednie, hogy el ne essen.
Balra egy mellékutca ágazott le, a kutya arra kanyarodott, s mikor a gyerek
odaért a sarokra, már nem volt sehol. Leült a hideg betonra, a vödröt maga
mellé tette. Az ujjai elfagytak, már nem érezte őket az egyujjas
kesztyűben. A falon végigfutó csőhöz húzódott, és összegömbölyödött.
Enyhe meleg szivárgott belé a ruháján keresztül a járdából – a sötét házban
valahol emberek voltak.
Az anyja sokszor elmondta: Ne menj közel az emberekhez! Ne beszélj
idegenekkel!
Már nagyon sok olyan dolgot tett, ami nem tetszett volna az anyjának.
Nem állt fel. A talajban haladó fűtéscsövekből áradó meleg fásulttá tette.
Egy saroknyira volt a házuktól, de a lábai úgy elnehezültek, hogy nem
teljesítették feladatukat. Még a benne tátongó üresség is túl nehéz volt,
elnehezült csontjai a földhöz préselték. A feje is kóválygott.
Jéghideg szitálás kezdődött, s a járdán a fekete jég csillogni kezdett. A
csatornalefolyó megtelt fekete üledékkel, és az aszfalt eltűnt a rá telepedő
csillogó bevonat alatt. A kék kesztyűn apró esőcseppek ragyogtak.
Romocska behunyta a szemét.
Halk neszt hallott, amely több volt az eső suttogásánál, és sokkal
közelibb, mint a sarok mögött, az utcán elhaladó járművek zaja. Kinyitotta
a szemét. Két kutya takart el előle mindent. Olyan hirtelen bukkantak fel,
mintha csak lapozott volna egy képeskönyvben. Egymás útját keresztezve
járkáltak fel s alá. Az egyik világos aranyszínű volt, felfelé kunkorodó
farokkal, a másik pedig hatalmas és fekete, krémszínű manccsal és orral.
Mindkettő nagyobb és egyértelműen komiszabb, mint az, amelyet követett.
Körülötte mozogtak, s valamire készültek. Nagy, sárga szemekkel
bámultak rá. Az eső sűrűn bepettyezte a bundájukat. Szerette a kutyákat,
de még ő is meg tudta állapítani, hogy ezek bántani akarják. A kutyák
egymásra vicsorogtak, mintha eléjük tett étek lett volna, amelyet nem
találtak elegendőnek kettőjük számára. Azon gondolkodott, vajon valóban
képes-e egy kutya megenni egy gyereket, és komoran, ijesztő arccal nézett
vissza rájuk.
A ruhájával küszködve, a csatornába kapaszkodva felállt, mire a kutyák
hátrébb húzódtak. Aztán a másik oldalon a sötétségből előbukkant az,
amelyiket követte. Várakozón, a fejét feltartva, farkát leeresztve nézett rá.
Otthagyta a csatornát, és elindult felé. Az állat nem mozdult. A két kutya
egymást lökdöste mögötte, próbált helyezkedni. Az ő kutyája a fülét
hegyezte.
 – Kutyus – mondta, mire az állat nagyon kicsit oldalt hajtotta a fejét. Az
egyik kutya mögötte halkan morgott. A kutyája vicsorított, és
visszamorgott rá. A gyerek érezte, hogy mögötte alábbhagy a
nyugtalanság, s hátranézve látta, hogy az aranyszínű kutya leült és figyel.
A kutyáját elérve kinyújtotta a kezét, amitől az egy pillanatra visszahőkölt,
de aztán megszaglászta az arcát, a ruháját, a kesztyűjét. Még mindig
nyugodtan állt.
Aztán enyhén, mintha töprengene, elkezdte ide-oda mozgatni a farkát. A
másik két kutya erre mélyen lehajtott fejjel odament hozzá, és megnyalta a
pofáját. Mindkettőt visszanyalta, és Romocska arcán is végighúzta
ragacsos nyelvét, aztán megfordult, és elindult az elsőből leágazó kis
mellékutcán, amelyen a gyerek még sose járt. Újból emberek vették körül,
a járdán siettek, csúszkáltak, de nem törődött velük. Csak a kutyára figyelt,
s igyekezett a nyomában maradni. A másik két kutya mögéjük szegődött,
és lökdösődés nélkül követte őket.
Azon gondolkodott, vajon mit ettek vacsorára a kutyák, és a gyomra
fájdalmasan korogni kezdett. Hirtelen eszébe jutott az ereszcsatornánál
hagyott vödör. Hagyj el valamit, és már búcsút is mondhatsz neki. Egy
pillanatra elbizonytalanodott, de aztán ment tovább.
Maguk mögött hagytak egy vagy két sarkot, és parkoló kocsik között
bújtak keresztül, amikor rájött, hogy már majdnem eltévedt. Arra gondolt,
hogy megáll, de eszébe jutott, hogy a lakás hideg és sötét, még a
nagybátyja szaga is hiányzik belőle, s mielőtt bármi egyebet gondolhatott
volna, valóban eltévedt, fogalma se volt róla, hogy hol van. Csak az járt az
eszében, hogy mit ettek vacsorára a kutyák. Felkockázott hússal és
káposztával teli tálakat látott sorba rakva, s az egyik az övé volt. De lehet,
hogy a kutyák nem engedhetik meg maguknak a felkockázott húst. Vagy a
csirkelevest cérnametélttel. Talán csak krumplit ettek. Forrót és gőzölgőt.
Tört krumplit, vajjal kikevertet. Aztán eszébe jutott, hogy a kutyáknak
nincs pénzük! Mindent lopniuk kell, vagy kapni valakitől. Bármi lehet.
Fasírt! Kolbász! Nokedli hússal! Fánk! Szájában összefutott a nyál.

Munka után hazafelé tartó vagy vásárolni induló emberek tömege vette
őket körül, de senki se állította meg a fiút, s nem kérdezte, hogy hívják.
Egy fiú volt, kutyák társaságában, és semmi nem mutatta, hogy nem ő
vezeti őket, hanem azok őt. Három engedelmes ebnek látszottak, ő pedig a
kis gazdájuknak – elhanyagoltnak, kicsinek ahhoz, hogy egyedül hagyják,
de mindenki tudta gondolkodás nélkül, hogy aki kutyákkal van, az nem
elveszett.
Három kutya és egy fiú kelt át a zsúfolt utakon, s jutott a gyér forgalmú
környékre. A drótkerítések errefelé megroggyantak, az utcát határoló falak
málladoztak. A távolban nagy bérházak emelkedtek, ablakaik fényesen
világítottak. A közelben azonban gaz nőtt be minden hézagot. Erkély
nélküli, alacsony épületek – irodák, raktárak és üzemcsarnokok – mellett
haladtak el, majd egyforma, négyemeletes téglaépületek következtek,
csenevész nyírfákkal az udvarukon. Valahol hagyma és káposzta főtt,
Romocska beszívta a szagát. A házakban lakók esti étküket készítették,
meleg szobákban ültek vagy mozogtak, veszekedve, fáradtan, forró teát
vagy levest szürcsölve.
Csak akkor lassítottak, ha úttesten kellett átmenni, illetve embereket
vagy gépkocsikat kerültek ki, s utána ismét a megszokott tempóban
mentek tovább.
Végül olyan helyre jutottak, ahol nem voltak többé utcák. Előttük
szeméttel, elhajigált tárgyakkal borított rét terült el, körülötte kivilágítatlan
házak: gyárak és raktárak, amelyekben nem voltak emberek. A három
kutya megállt, majd összevissza kezdett mászkálni. A falat szaglászták, a
mezőn ágaskodó kerítésoszlopokat, tudomást sem véve róla keringtek a fiú
körül, s időnként itt-ott vizeltek is egy kicsit. Aztán ugyanolyan
céltudatosan, mint korábban, továbbmentek, a fiú pedig kicsit tántorogva
követte őket. Egymás után átbújtak egy kerítésen tátongó lyukon, és
nekivágtak a mezőnek. Szaggatott ösvényt vágtak a jeges fűbe, egy széles
és egy keskeny nyomot. A mező túlsó végén a fiú megbotlott, és
imbolyogva megállt. A vezérkutya visszament hozzá, várakozva nézett rá,
úgyhogy egy idő után bólintott, és folytatta az utat.
Egy téglafal és egy kerítésoszlop közötti résen átpréselve magukat,
elhagyott építési területre jutottak. Gépkocsi hajtott végig a kátyús úton, s
felbukkant néhány rossz külsejű alak is. Az egyik fal alján
összegömbölyödve egy férfi aludt. Elázott, nedves gyapjú és már nem friss
vizelet szaga áradt belőle. A kutyák nagy ívben kikerülték, de egyébként
nem törődtek vele.
 A fiú ereje már majdnem elfogyott, amikor az anyakutya eltűnt egy
törött kapu mögött. Sorban a többiek is átbújtak a lyukon. Egy öreg
udvarra értek, melyet száraz fű borított, s öt, zuzmós kérgű almafa volt
benne. Az előttük magasodó téglahomlokzat romos kupolában végződött.
Az épület valaha templom volt, de csak elfeketedett, tető nélküli rom
maradt belőle.
A kutyák búvóhelye a pincében volt. A padlón tátongó lyukon
bemászva, a törmelék között húzódó, jól kitaposott járaton végigaraszolva
lehetett odajutni. Odabent sötét volt. Valahol kutyakölykök csaholtak,
vinnyogtak.
Így történt, hogy három kutyával, hétköznapi utcákon, hétköznapi házak
között, hétköznapi életek mellett elballagva egy magányos fiú átkelt egy
általában átjárhatatlan, sőt elképzelhetetlen határon.
Akkor, abban a pillanatban észre se vette.

Romocska semmit se látott. A betörő bűz még az ő átfagyott orrát is

facsarta. Aztán lassan feltűnt előtte egy széles, itt-ott lyukas mennyezetű
pince. A két fiatalabb kutya lefeküdt, és vakargatta, nyalogatta magát. Úgy
tűnt, nincs ennivalójuk. Most már ellátott bizonyos távolságra. Az ő
kutyája egy távoli sarokba vonult, ahol négy kölyök fogadta boldogan.
Leült, s hagyta, hogy a kiskutyák nyafogva összenyalják. Romocska nézte,
ahogy a kutya lefeküdt, s a kiskutyák egymást lökdösve tülekedtek szopni.
Éppen csak ki tudta venni a kutya sötét, csillogó szemét, amely őt figyelte,
miközben a kiskutyák dulakodtak. Látta vastag szőrét, erőteljes lábát a
sötét ujjai közül kitüremkedő világos szőrpamacsokkal.
Anyaként viselkedett a kölykökkel: határozott volt, megtartotta a
távolságot, és éreztette fölényét. Romocska azt kérdezte magában, vajon
milyen ízű a lehet kutyák teje, és közelebb húzódott. A gyomra hangosan
korgott. A kutya figyelte. A fészek, a kavargó testek melege megcsapta az
arcát. Négykézlábra állt, a hasát is leeresztette, és kúszni kezdett a kutya
felé. A mély, egyenletes morgás hallatán megállt, de aztán a tekintetét
elfordítva tovább közeledett. A kutya megengedőn morgott, amikor az
oldalához ért, a kölykök mellé. Lassan lefeküdt a meleg fészekbe, és
lehúzta fagyott kesztyűjét.
 Érezte a szopásba belemerült kölykök meleg tejszagát. Érezte az anya
megnyugtató kutyaszagát is. Az akarattalan reszketést leszámítva nem
mozdult. A kutya morgott, de szintén mozdulatlan maradt. A morgás neki
szólt, de azt mondta, hogy viselkedjen jól, s nem azt, hogy tűnjön onnan,
úgyhogy próbált jól viselkedni, és várt. Aztán a kutya abbahagyta a
morgást, és elkezdte nyalogatni a kölyköket. Hozzá hajolt, és az ő arcát is
megtisztogatta. A nyelve meleg volt és nedves, édes és savanyú. A gyerek
megnyalta a száját, s érezte a nyála és a tej gyenge ízét. Hideg keze a kutya
hasához kúszott, és megragadott egy kölyköt. Az vonaglott, elégedetlenül
morgott, mikor le akarta venni az anyja csecséről, úgyhogy két kézzel
kellett megfognia, hogy sikerüljön. A kölyök vinnyogott, s arrébb
nyomulva másik csecsbimbót keresett magának. Romocska közelebb
húzódott a kutyához, hideg orrát a szőrébe fúrta, s már övé is volt a tej.
Élvezettel szívta magába, eresztette le éhség mardosta gyomrába.
Aggodalma elszállt, jó érzés fogta el. Egy idő után a keze is
felmelegedett – miközben szopott, a kutya hasát simogatta, kitapogatta
hegeit, és végighúzta ujjait a bordáin. Az állat felsóhajtott, és a földre
engedte a fejét.

Sötét éjszaka volt, amikor Romocska felébredt. Korábban sose találkozott

igazi sötéttel. Most nem látta az utcai lámpák redőnyön át beszűrődő
fényét, sem a vékony kendővel letakart lámpa narancsszínű derengését.
Maga elé tartotta a kezét, de halványan se látszottak az ujjai. Láthatatlan
volt a teste. Tüdejét teleszívta levegővel, és bár semmi se változott
körülötte, a sötétben nagyobbnak érezte magát. Meleg testek másztak rá,
mocorogtak körülötte. Az egyiket megfogta, és a melléhez szorította. A
kiskutya nyöszörgött és rángatózott, de erősen tartotta, s egy idő múlva
felhagyott a küzdelemmel. Szívverése egyenletes lett, és tejszagot
árasztva, nyugodtan szuszogott.
Romocska elmosolyodott a sötétben. Arra gondolt, hogy ha az anyja
hirtelen megjelenne, melegben, kényelemben találná. Látná, hogy nélküle
és Nagybácsi nélkül is meg tud lenni. Az anyakutya szája néha egész közel
volt az arcához. Bajsza a száját csiklandozta, és érezte szagos, meleg
leheletét. Időnként megnyalta, s olyankor megcsapta az arcán száradó nyál
szaga. A másik két felnőtt kutya is a fészekben feküdt, a háta mögött.
Lassan újból álomba merült.
A hideg ébresztette fel ismét. A törött plafonon keresztül elég fény jutott
a pincébe ahhoz, hogy lássa, a nagy kutyák elmentek, s a kölykök is
magára hagyták. Felcsapott farokkal, esetlenül, szagok után kutatva a
fészek körül mászkáltak. Ráugrottak egymásra, hemperegtek, játékosan
verekedtek. Romocska felült, s amennyire vastag ruhája engedte, a
melléhez húzta a térdét. Fázott, éhes volt és rosszkedvű. A fészekben nem
volt takaró. A fekhely dohos, megkeményedett rongyokból, sok szőrből,
valamilyen törmelékből és öreg tollakból állt. Hiába kereste, nem találta a
kesztyűjét, és a pincében élelemnek sem volt nyoma.
A kiskutyák, látva, hogy felült, hozzá futottak, lökdösték, a ruhája ujját
és a nadrágja szárát rángatták. Elkapta az egyiket, ahogy éjszaka, a kabátja
alá dugta, és ott tartotta. Amikor a kölyök abbahagyta a ficánkolást,
kigombolta a kabátot, és megnézte. A kiskutya csillogó szemmel nézett fel
rá. Kicsit nyújtózkodott, és erőteljesen nyalni kezdte az arcát. Romocska
megsimogatta fehér fejét, s aztán észrevette, hogy a három másik kölyök
abbahagyta a játékot, és a fészekben ül, az oldalához préselve magát.
Várakozó farkcsóválással a pince bejáratát figyelték.
Amikor az anyakutya felbukkant, a kölykök valósággal megvadultak,
egymást lökdösve igyekeztek hozzá. Aztán körbefutották, s fel-felugráltak,
a száját próbálták elérni, ahogy a fészek felé ballagott. A kabát alá dugott
fehér kiskutya is úgy ficánkolt, hogy nem lehetett tovább ott tartani.
Még Romocska is tudta, hogy megérkezett a reggeli, és boldogan
nyújtotta a kezét Mámocskája felé.

Azon az első reggelen Romocska nevet adott a kiskutyáknak. Büszkén

vizsgálgatta őket. Barna, fekete, fehér, szürke. És mind az övé! Aztán
másnap megváltoztatta a nevüket. Majd elfelejtette, hogy hívják őket, s azt
is, hogy valaha úgy nézett rájuk, ahogy egy kisfiú néz kutyakölykökre.
Lélegzetük kitöltötte körülötte a levegőt, testük melegítette, és harcoltak
egymással a helyért a szopásnál. A súlyuk nyomta őt, a nyelvük tejes
nyomot hagyott a bőrén. Keze meleg szájakat, hasakat és fejeket érintett,
miközben lökdösték, dulakodtak vele, játékosan harapdálták.
 Csak három felnőtt kutya volt a klánban. Erős, csontos testük uralkodott
a fészekben, amikor megjelentek. Mámocska, a tejet adó, tiszta szájú és
erős volt a vezér. A másik kettő felnőtt gyermeke. Romocska érezte ezt
abból az alázatból, amelyet iránta mutattak.
A két nagy kutya elég testes volt ahhoz, hogy fellökje, és nem bántak
vele gyöngéden. Hamar megtanulta, hogy hol van tűrőképességük határa.
Tejtestvéreinek kivétel nélkül tejszaguk volt, de az idősebb kutyákból
nyálszag és orrfacsaró bűz áradt, mindegyikből másféle, mert más volt az
életük, más dolgokon mentek keresztül. A testszagukat a nyelvükön
hordták, aláírásuk a vizeletük volt, tekintélyüket éles és tiszta fogukkal
szerezték. A kölykökkel tülekedve sietett hozzájuk a kölcsönös
nyalakodásra, valahányszor visszatértek a fészekbe, s utána a nyakukat,
vállukat szagolgatta, hogy megtudja, mit csináltak, mit találtak, amíg távol
voltak. A kiskutyákhoz hasonlóan kínzónak találta szájuk és testük szagát,
de nem tudta kiolvasni belőle a történetüket.
Mámocska többet tudott, mint a másik kettő. Az ő fogai uralkodtak a
fészekben. Elég volt, ha felemelte a fejét, a kölykök rögtön abbahagyták a
verekedést vagy az ételért való tülekedést. Fekete Kutya és Arany Szuka
civódásának is rögtön vége szakadt, ha rájuk nézett.
Mámocska tudta, hogyan válasszon kockázat és veszély között, bölcs
volt és tapasztalt. Nem vetette rá magát minden lehetőségre, nem követett
minden hideg nyomot csak azért, hogy megtudja, mi történt valaki mással.
Nem hengergőzött bele minden csodás dologba, amit talált, hanem egy
különös szagot viselt, mint egy köpenyt vagy álruhát. Mámocska oda
ment, ahol eleséget remélt, és csak akkor, ha úgy érezte, hogy nem
kockáztat túl sokat a megszerzésével. Ismerte az embereket, s szeretetük és
brutalitásuk nyomai egyaránt megtalálhatók voltak rajta.
A két fiatalabb kutya maga volt az egészség, az esztelenség és a
tettrekészség. Szaglásuk és pillanatnyi indulatuk irányította őket.
Izgatottan keresték a szagokat. Arany Szuka sokat örökölt Mámocska
bátorságából és ravaszságából. Szürkéssárga volt, akár az anyja, csak
sötétebb, s aranyszürke pettyekkel tarkított fehér maszkkal az orrán.
Fekete Kutya, a fivére volt a legnagyobb. Széles, erős, izmos teste volt, és
vastag szőre, mint az anyjának. A fészek sötétjében is jól láthatóvá tette
orrmaszkja, a mellén viselt fényes háromszög, világos hasa és lábai.
Fekete Kutya bátorság és gyávaság között ingadozott, merész volt, amíg a
félelem úrrá nem lett rajta. Olyankor vaddá vagy ijedőssé vált, illetve
egyszerre volt mindkettő, furcsa módon.
Egy kis ideig Romocska olyan volt, mintha az ötödik kölyök lenne,
gyámoltalan, akit etetni kell, s vigyázni rá. Lökdösődött, bukfencezett,
harapták és nyalták. Elzavarták és megszégyenítették. Próbált tetszeni, és
alázatosan viselkedett, ha rávicsorogtak. Egy darabig mindenben
versengett a kölykökkel. Azok gyorsan nőttek, és úgy érezte, hogy
mindenben felülmúlják. Megpróbálta utánozni fürge mozgásukat,
igyekezett meghallani azt, amit ők hallottak, és kiszagolni Mámocska
érkezését, mielőtt megjelent volna, ahogy ők is tették.
Ugyanakkor sok olyan dolgot is tudott, amire ők nem voltak képesek:
például simogatta Mámocskát, miközben szopott.

Romocska hetekig remekül érezte magát. Az élete olyan volt, akár egy
álom. A jó állatok addig dörgölőztek hozzá a sötétben, amíg maga is állattá
nem vált. A nappal és az éjjel váltakozását háttérbe szorította egy sokkal
fontosabb ciklus: hideg és meleg, éhség és tele gyomor. Régi világa a
kutyák szagára redukálódott, és a sok különböző ételre, amivel hazatértek.
Patkányokkal, egerekkel, kacsákkal vagy vakondokkal, sőt egyszer egy
sült csirkével. Volt, hogy mindegyik kenyeret hozott, máskor meg hideg
főtt krumplival volt tele a szájuk. Romocska hamar hozzászokott ahhoz,
hogy mindent megegyen, amit kap, és órákig szopogassa a csontokat.
Mámocska lefegyverző törődéssel bánt vele. Gondoskodott róla, hogy
mindig megkapja az adagját, akárcsak a négy kiskutya. Tisztára nyalta,
miközben egyik mancsát rátéve a földhöz szögezte. Romocska – bár elég
nagy és talán elég erős is lett volna hozzá, hogy megakadályozza – hagyta,
hadd csináljon, amit akar, annyira örült, hogy elfogadták. Amikor
Mámocska nem volt ott, meleg testek között aludt, vagy játszott a
kölykökkel, utánozva morgásukat és csaholásukat.
Arany Szuka és Fekete Kutya minden további nélkül elfogadta, hogy
törődnie kell Romocskával. Ő emlékezett rá, amikor a pofájuk még idegen
volt, a szaguk ismeretlen, s még fel tudta idézni magában, milyen volt a
tekintetük, amikor meg akarták enni. Élvezte a változást, s a pillantásukon
mérte le magát. Többnyire úgy kezelték, mint egyet a kölykök közül.
Udvariasan üdvözölték, amikor megérkeztek, aztán nem törődtek vele
különösebben; felé kaptak, ha túlzásba vitte a játékot, s morogtak, ha evés
közben zavarta őket. Romocska azonban olyasmit is tudott, amiről egy
kiskutya nem is álmodhatott. Képes volt felállni, és elnézni magasan a
fejük fölött. A maguk módján szerették, és úgy gondoskodtak róla, akár
egy kiskutyáról. Mégis, a viselkedésükben érezhető volt az az újfajta
öröm, amit az szerzett nekik, ha a kedvére tehettek. Arany Szuka sokszor
elmélyülten figyelte, hallgatta. Fekete Kutya nemcsak üdvözlésképpen
szaglászta végig, hanem kíváncsiságból is.
A kölykök melegen tartották, és egyszerű fizikai örömöt szereztek neki.
Mókás is volt a négy virgonc játszótárs. Kezdetben nem úgy gondolt rájuk,
mint külön-külön lényekre, de mivel a fehéret tisztábban látta a
homályban, gyakrabban nyúlt érte és húzta magához, mint a többieket –
közeli kapcsolata Fehér Nővérrel elkezdődött már azelőtt, hogy igazán
megismerte volna. Éjszakánként a testéhez simulva Fehér Nővér
hozzáigazította magát Romocskához, és nemcsak a testéhez, hanem a
hangulatához és gondolataihoz is.

Egyre hidegebb lett, és a nappalok is egyre rövidebbé váltak. Romocska

egy darabig csak kevés ruhát hagyott magán a kölykök által felmelegített
fészekben, de aztán fokozatosan visszavette levetett holmiját. A kiskutyák
éjjel-nappal játszottak, és csak evés után aludtak. Lassan az ő alvásrendje
is megváltozott.
Amikor a nagyok élelem után jártak, ő felfedezőútra indult, követve a
kölyköket, akik a pince egyik sarkától a másikig szagokra vadásztak. Ha
patkányokat riasztottak fel, vagy ijesztő utcai zajokat hallottak, velük
együtt visszaszaladt a fészekbe. A pincét a földszinti padló vázát tartó
faoszlopok tagolták részekre. A távoli sarkok szeméttel voltak tele –
penészes ruhákkal, felhalmozott fával, üres üvegekkel. Egy szobor feküdt
a hátán a pince egyik végében, hegyes szakállban végződő arca nyugalmat
sugárzott, ujjai széles kő kézelő alól meredtek elő. Túl nehéz volt ahhoz,
hogy megmozdítsák, és Romocska hamarosan elvesztette iránta kezdeti
érdeklődését. Volt elég, ólak és karámok építéséhez való kő és fa,
amelyeket a kölyköknek fel kellett deríteniük. Romocska labirintusokat is
épített, s a kiskutyák, miután megértették a játékot, lelkesen és egyre
ügyesebben vetették bele magukat. Alagutakon vezette őket végig, és
szigorúan bánt velük, ha hibát vétettek. A kölykök hamar megtanulták,
hogy figyeljenek rá, és szorosan a nyomában maradjanak, azt csinálják,
amit ő, s örömüket leljék a játékban, amit kitalált. Aztán egymás hegyén-
hátán a földre vetették magukat, birkóztak, verekedést imitáltak, a fogaikat
villogtatták. Aztán nyaldosták egymást. Végül aludtak. Az idősebb kutyák
minden alkalommal egy teljesen átrendezett fészekbe tértek vissza, amitől
kezdetben meg-megriadtak.
Nappal Romocska volt a kölykök vezére. Nem telt bele sok idő, és
kiabálós, lökdösődős vezérlete mellett a csapat együtt vadászott
patkányokra, igaz, sikertelenül, de egyre gondosabban kimunkált tervek
alapján. Éjszaka, a sötétben azonban tehetetlenné vált, és a nappalok egyre
rövidültek.
A hideg lakás és nagybátyja szaga rossz, kínzó emlékként maradt meg
benne. Álomképszerűen az anyjára is emlékezett, és fájdalom vagy rossz
érzés nélkül tudott rá gondolni. A mondatai, parfüm- és édességillata
rögzült az emlékezetében, de távoli volt, mint a csillagok. Álmodott arról a
halvány, gyönge szagokkal teli világról, aztán felébredt, hogy folytassa
életét a szagokban gazdag sötétben, szőr, karmok és fogak között.

Romocska megpróbálta elérni, hogy a kölykök odafigyeljenek, ha mesél

nekik. Ráunt a kiskutyák játékára, az ismétlődő lökdösődésre,
kergetőzésre, birkózásra, marakodásra, alvásra. Begurult a fészekbe,
széttárta a kezét, és már rajta is voltak a kölykök. Aztán rájött, hogy nem
akar csinálni semmit. Megragadta Fehér Nővért, és kényszerítette, hogy
nyugodtan üljön. Ott maradt, ahová tette, és csillogó szemmel, időnként
sürgetően vakkantva várt. Aztán Fekete Nővért ragadta meg, aki morgott
és ficánkolt a kezében, hogy ugyancsak leültesse. A kiskutya vicsorgott, és
mindent elkövetett azért, hogy félelmetesnek látsszon, de lefogta. Aztán,
amikor lehetősége nyílt rá, a térde közé szorította Szürke Fivért, és a
tarkóján megragadta Barna Fivért. Fekete Nővér most már komolyan
hozzákapott, és kénytelen volt elengedni. Vicsorgott, és meg akarta
harapni a kezét, de aztán leült, és kíváncsian figyelt. Egy rongyért nyúlt, és
rá akarta rakni őket, de csak Fehér Nővér hagyta. Megfogta a rongy egyik
sarkát, Fekete Nővér pedig elkapta a másikat, és húzni kezdte. Szürke
Fivér kiszabadult a térde közül, és szintén megragadta a rongyot.
Romocska hirtelen rájuk kiabált. Elengedte Barna Fivért, és odacsapott
Fekete Nővérnek és Szürke Fivérnek. Szürke Fivér csaholni kezdett,
Fekete Nővér vicsorgott. Romocskát ez annyira bosszantotta, hogy sírni
kezdett. Hátat fordított nekik, és Fehér Nővérre nézve megveregette a
térdét. A kiskutya közelebb kúszott. Romocska megpróbálta összeszedni
magát. A dolog nem úgy zajlott, ahogy tervezte, de legalább Fehér Nővér
igyekezett figyelni rá.
– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte. Érezte, hogy mögötte a többi
kutya megáll, s ettől jobb kedve lett. – Egyszer volt, hol nem volt, élt
egyszer egy csapat kutya. Nagyon jó kutyák, akik mindig megmosták a
fogukat. – Kuncogott, s egy pillanatig fogalma se volt róla, hogyan
folytassa.
– Az egyik volt a legjobb, a másik a legrosszabb, az egyik a legbátrabb,
egy másik a leggyávább. – Nagyon tetszettek neki a sötétségbe hulló
szavak, tetszett, hogy a szavak mennyire meg tudnak változtatni mindent.
De a kiskutyák érdeklődése nem sokáig tartott. Fehér Nővér megpróbált
ugyan figyelni, de Szürke Fivér arrébb ügetett, és talált valami élőt egy
gerenda alatt. Barna Fivér Romocska ruháját rángatta, Fekete Nővér pedig
magasra tartott fejjel a takarót rágta. Fehér Nővér még pár pillanatig
kitartott, de aztán ő is leugrott az öléből, és otthagyta.
– Ostoba kutyák! – kiáltotta Romocska, de addigra elveszett a szavak
varázsa.
Gyakran esett a hó, és a talajra érve már nem olvadt el, hanem megmaradt.
Romocskának az ott töltött hetek alatt nem jutott eszébe, hogy elhagyja a
fészket, s körülnézzen a kinti világban. Pisilni azonban nem szeretett
odabent, habár a kiskutyák rendszeresen megtették. Még ő is meg tudta
állapítani, hogy a pisije kellemetlenebb szagú, mint az övék. Egyik éjjel
kimászott a pincéből a jeges földszintre, és a fészek bejáratától
legmesszebb lévő sarokban intézte el a dolgát. Arany Szuka megdöbbenten
figyelte őrhelyéről, de nem próbálta megállítani. Mámocska és Fekete
Kutya követte, és megállt mellette. Nagyon hideg volt a romban, és sötét,
de nem a kellemes fajta. A kutyákkal a nyomában visszasietett a fészekbe,
s attól kezdve az éjszakai kirándulás állandó szokássá vált. Mámocska
gyakran megszaglászta a pisijét, aztán visszaterelte a fészekbe. Romocska
érezte, hogy aggasztja őket a pisije. A kakiját Mámocska megette. Először
furcsállotta a dolgot, de látta, hogy nemcsak az övét, hanem a kölykökét is
elfogyasztja, és hamarosan már nem is figyelt rá.
Tudta, mikor elégedettek a kutyák, mikor érzik jól magukat. Érezte és
látta azon, ahogy a testüket használták. Mámocska elégedett szuszogása a
fekhelyükön örömmel töltötte el. Tudta, ha valamelyik mérges volt, mert
megharapták. Megismerte a fogakat, megtanulta, ha baráti a viselkedés,
rejtve vannak, s azt is, hogy mi a különbség a villogó fogú fenyegetés, az
ajaktól takart fogú fenyegetés vagy a játékból mutogatott fogak között.
Rájött, hogy a komoly és a játékos fogakkal is jól elvan, szemmel, ujjal,
orral és nyelvvel is jól tudja olvasni a körülötte lévő testek jelzéseit.
Minden a rituálé szerint zajlott. Megtanulta utánozni az olyan
üdvözléseket, amelyekkel leplezheti csínytevéseit. Ő is vidámra hangolta a
testét, a fejét alacsonyan tartotta, a száját szorosan összecsukta, vidáman
csaholt, és megnyalta az idősebb kutyák szája sarkát, amikor megérkeztek.
Az üdvözlés egyben a vallomás pillanata is volt. A vidám vagy a bűnbánó,
fenyítésre váró testtartás magáért beszélt, mindent elárult. A kutyák az első
találkozáskor őszintén bevallottak egymásnak mindent – ha hibáztak, a
földhöz lapulva, félrefordított fejjel kúsztak, és megadóan a hátukra
fordulva várták a büntetést. A megalázkodás gyakran elegendőnek
bizonyult. Ha a kölykök átlépték az eléjük állított korlátokat, vagy
megették Arany Szuka csontját, netán feldúlták a fekhelyet, és a darabjait
szétszórták, azonnal elmondták, mihelyt megjelent valamelyik felnőtt.
Romocska nem tudta rávenni magát, hogy ugyanazt tegye. Vidám testtel
hazudott, s Fekete Kutya és Arany Szuka egyaránt ámult rajta, zavarban
volt. Egyre ritkábban harapták meg, de Mámocska még büntette, a hátára
fektette, ha a fészken kívül vagy a szétdúlt fekhelyen megérezte a szagát.

Egyik este a havazás nem akart abbamaradni, éjszaka is folytatódott, s

mire megvirradt, minden más lett. A fészekre homály telepedett, fent a
padló korábban csupaszon tátongó részei takarót kaptak.
Romocska az egyik nagy kutya közelségét érezte. Fekete Kutya volt az,
a szeme csillogott, a farkát élénken csóválta. Romocska megértette,
vakkantott és követte. Fekete Kutya kivezette a szabadba, ahol hevesen
pislognia kellett az elfelejtett, az újdonság erejével ható fénytől. Már több
mint egy hónapja nem járt kint. A nap – fehér tányér a szürke égen –
halványan világított. A földet fehér lepel takarta. Fekete Kutya alakja
élesen kivált a háttérből, krémszínű szemöldöke és maszkja különösen
csillogott. Hosszú, téli szőre vastag sálat vont a nyaka és válla köré.
Csillogó szemmel nézett Romocskára, ő is izgatott volt. Megnyalta a fiú
arcát, és a templom ajtajához szökkent. Romocska harisnyában csúszott
utána a porhóban. Fekete Kutya levizelte a törött ajtót, aztán kivezette
Romocskát az épületből. Az almafák fehérek voltak, minden águk
világított. Az összes gallyat, kókadt fűszálat, az udvaron hányódó törött
gerendát hó borította. Fekete Kutya a kapuhoz vezette Romocskát, majd,
most első ízben, ki az utcára.
Minden megváltozott. A fák fehér csipkemintázatot kaptak. Romocska
visszanézett a város felé. A magas lakóházak is megváltoztak,
homlokzatukon, a mellvédeken és az ablakpárkányokon geometrikus
mintázatban telepedett meg a hó. Nem emlékezett rá, hogy azelőtt
bármikor szépnek látta volna a havat.
Fekete Kutya hangosat vakkantott, s Romocska megfordulva látta, hogy
a kapuoszlopra vizel, aztán az utcai fal túlsó sarkára, a közelebbire, majd a
következő épület oldalába, amely egy háromszintes, befejezetlen
betonkonstrukció volt, aminek minden üresen tátongó emeletét belepte a
hó. Romocska gondosan megismételte a jelölést, takarékoskodva
vizeletével, hogy végig kitartson. Fekete Kutya ellenőrizte az eredményt,
és szemmel láthatóan elégedett volt. Visszament, s a fészek bejáratától a
farkát csóválva nézett hátra Romocskára. Nem volt morgás, csak baráti
közlés. Milyen udvarias! Romocska el volt bűvölve. Miután lefeküdtek,
megkereste Fekete Kutyát, és óvatosan felajánlotta, hogy mellé
gömbölyödik. Fekete Kutya hívogatóan elnyújtózott, s miután Romocska
beletemette arcát a bundájába, ismeretségük kezdete óta először valódi
gyöngédséggel nyalta végig az arcát.
Ezután Romocska ügyelt rá, hogy pisiljen minden jelzőponton, s tudta,
hogy minden kutya érezni fogja, és tisztában lesz vele, hogy
lelkiismeretesen végzi a dolgát.

Jócskán benne jártak a télben. Romocska csak pisilni ment ki a fagyos

homályba. A hosszúra nyúlt sötétségtől eluralkodott rajta a rosszkedv. A
fészekben majdnem végtelen, fekete üresség honolt. Reggelenként frissen
és játékra készen ébredt, de hiába nyitotta ki a szemét, a sötétség nem
szűnt meg. Ha megvirradt, akkor is csak halvány derengés látszott a
bejáratul szolgáló lyukban. Először a fészekben maradt, és rosszkedvűen, a
hidegtől reszketve várta, hogy előbújjon a félénk napvilág.
Annak az első télnek a sötétjében mindig a keze ügyében találta Fehér
Nővért, mihelyt eszébe jutott, hogy szüksége van rá, s még azelőtt, hogy
érte nyúlt. Sűrűn odament hozzá csak azért, hogy társaságul szolgáljon, s
Romocska egy idő után azt vette észre, hogy az ujjai jobban ismerik, mint
a többieket.
Figyelte a kiskutyákat, ahogy nélküle játszottak. Várta, hogy fény
szivárogjon be, vagy a nagy kutyák hazatérjenek, esetleg a kölykök
elfáradjanak, s odamenjenek hozzá játszani egy kicsit vagy aludni. De a
kölykök hamar rájöttek, hogy nem látja őket, és új játékba kezdtek.
Valahonnan a semmiből rárontottak, lökdösték, harapdálták, karmolták,
nyaldosták, nedves orrukkal böködték. Abbahagyta a duzzogást, és
figyelni kezdett. Hallotta, hol vannak, a tágas odú melyik részén. Hallotta
lopakodásuk árulkodó neszeit. Először nem tudta megmondani, melyik
melyik, amíg rá nem vetették magukat, de azután már igen. Megismerte
Szürke Fivért, mert ő volt a legélénkebb. Fekete Nővér harapott a
legerősebben. Barna Fivér esetlen volt, nehezen tudta eldönteni, hol
ragadja meg, és sokáig szaglászta, mielőtt döntött. Fehér Nővér termetre
különbözött tőlük, ő volt közöttük a legkönnyebb.
Aztán rájött, hogy sokkal többet tud, olyan dolgokat, amelyeket
korábban is, de nem gondolt rájuk. Mindegyik kölyöknek más volt az íze
és a szaga. A fiúk avas szagot árasztottak, Fehér Nővér és Fekete Nővér
viszont pikánsat, kissé csípőset, lányosat. Volt bennük valami közös
Mámocskával és Arany Szukával. Mindegyik másképp mozgott. Barna
Fivér üldözés közben irányt váltva csúszott a padlón, s erősen zihált az
izgalomtól. Romocska rájött, hogy meg tudja mondani, üldözik-e, vagy ő
üldöz valakit. Észrevette szapora lélegzetvételükön a félelmet, de azt is, ha
nem féltek. Fehér Nővért azonnal megismerte, mihelyt rátette a kezét,
vagy az megérintette a mancsával. Sötétben is megismerte: végtelenül
nyugodt tudott maradni vadászat közben, s bármilyen nyüzsgő mozgás
vette is körül, nyugalma azon is átütött.
 Felmelegedett, és jobb kedve lett. Felült a fészekben, és a nyakát
nyújtogatva hangokra vadászott, próbálta úgy időzíteni a védekezést, hogy
visszaverje a kölykök támadását. A várakozás izgalmában néha
felkuncogott, majd igyekezett úgy fegyelmezni a lélegzését, hogy mindent
halljon. Aztán elkezdődött: egyik kiskutya a másik után vetette rá magát, s
ő nevetve, zihálva próbált szabadulni tőlük, s miközben az egyiket eldobta,
a másikat harapta, a harmadikat lefogta, a negyediket pedig a lábával
szorította a padlóhoz. Hamar megtanulta, hogy a hasát vagy a nyakát ne
kínálja oda nekik. Gyapjúsapkájára lyukakat csinált a füleinek, aztán
mélyen lehúzta, hogy védje az arcát és a nyakát. De mindig megsérült,
Mámocska pedig minden alkalommal végignyalogatta a sebeit.
Azt tapasztalta, hogy nagyobbnak és fürgébbnek érzi magát a sötétben.
Mancsának egy ütése olyan erős volt, mint négy kutyáé. Úgy érezte,
mintha a sötétben ruganyosabb lenne a teste, a fogai nagyobbak, és a
harapása halálos. Minden gyöngeség lefoszlott róla.
Egy idő után elkezdett kijárni a fészekből, s felfedezni a környékét.
Megtalálta a régi szemetet, csontokat és durva gerendákat ott, ahol azelőtt
voltak, hogy a forma és a meleg mindenből elszivárgott volna. A dolgok
többé-kevésbé ott voltak, ahol hagyta őket, de a sötétben minden
megváltozott, s új, jeges tapintatú lett. Többé nem rendezett el semmit.
Igyekezett emlékezetébe vésni a fészek minden részletét. Óvatosan futott a
sötétben, bőre bizsergett, ahogy várta, mibe ütközik bele. Előrenyújtott
kézzel futott, amíg a gerendák végig nem dörzsölték az ujjait, aztán a fal
felé szaladt, ahol az ösvénynek tisztának kellett lennie. Rövid idő múlva
képes volt sötétben futni és akadályokat átugrani. Ujjával a fagyos téglákat
érintve körbe tudta futni a külső falakat, űzni másokat, és menekülni az
üldözői elől. A kölykök bekapcsolódtak az új játékba, vadásztak egymásra
és rá.
Amikor mind elfáradtak, egy kupacban lerogytak a fészekbe, és lassan
álomba nyalogatták egymást. Romocska levette a sapkáját, és hagyta, hogy
a nyelvek beburkolják. Mind az öten egyszerre nyalták a többiek arcát.
Aztán amikor Fekete Kutya hazatért, elvitte Romocskát – a többi kölyköt
soha – az udvaron keresztül a sötét utcára. A hófödte fészek csöndje után
ez a félig elfelejtett világ tele volt hangokkal. A hideg belemart az arcába
és a kezébe, és arra késztette, hogy siessen. A látása olyan éles volt, hogy a
távolban égő tüzek lobogását is látta. A hó mély narancsszínű felhőként
borított be mindent, s fölötte a felhők még mélyebb narancs hómezőnek
hatottak. A szemében táncoló fényekkel tért vissza a fészekbe.
Minden alkalommal újból felfedezte Fekete Kutyát, mint olyan valakit,
akit már látott, akinek csillog a szeme, s kedves. Fekete Kutya volt az
egyetlen, akit igazán látott egész télen. Úgy állt mellette, ahogy egy fiú áll
egy kutya mellett, és simogatta még a sötétben is, de nem a nyelvével,
hanem a kezével.
Minden ébredés nagyon izgalmas volt. A felnőttek minden hazatérése
örömet szerzett – azzal, hogy ott voltak, és a sok mindennel, amit
magukkal hoztak. Minden evés szeretettel teli harc volt, míg a hasa ki nem
kerekedett, és meg nem telt. Minden alvás elmerülés a békében és a
nyugalomban. Engedelmesen és vidáman megtett mindent, amit a felnőttek
kértek tőle. Elbűvölte a szeretetük és az a figyelem, amit neki szenteltek.
Ügyelt rá, hogy a csontokkal és az élelemmel kapcsolatban előzékenyen
viselkedjen, de arra is, hogy kellő önbecsülést mutatva megvédje azt, ami
az övé. Fivéreivel és nővéreivel fensőbbségesen, ötletesen, játékosan bánt,
de féltőn gondoskodott is róluk. Hosszú, boldog órákat tudott eltölteni
azzal, hogy pihenő, elernyedt testüket simogatta és nyalogatta. Időnként
üdvözlésül megnyalogatták, és szaglászva érdeklődtek a hogyléte felől.
Hozzá futottak, ha valami megijesztette őket, majd felbátorodva a szőrüket
borzolták, és villogtatták a fogukat.
Ha még forró marhahúslevest is kapott volna, minden a legtökéletesebb
lett volna.

Romocska riadtan nézte a sötétben a szürke bejárati lyuknál megjelenő

nagy, sápadt foltot, és rádöbbent, hogy Fehér Nővér már nem kölyök
többé, fiatal kutyává vált.
Túl jártak a tél közepén, s a napok kezdtek beszüremleni a fészekbe,
először csak gyöngén, de aztán egyre hosszabban és erősebben. A
visszatérő nappallal az új arcok és formák újból ismerőssé váltak, és most
először észrevette, hogy Arany Szuka ritkábban érinti meg, mint a
többieket, s a hosszú téli egymáshoz dörgölőzés közben őt sikerült
megismerni a legkevésbé.
Arany Szuka ugyanolyan távolságtartóan és elnézően bánt vele, mint a
kölykökkel, de míg őket le is nézte, Romocskára odafigyelt. Nem csinált
vele semmit, csak leült a hátsó lábára, és nézte. Nem volt semmi
ellenséges a figyelmében, de nyíltság sem. Idővel a pillantása kevésbé
fürkésző, s kevésbé átható lett. Romocska hangjára hegyezni kezdte a
fülét, s akkor is, ha a kölykökkel játszott, de nem hagyta el a helyét. A
gyerek néha nekiütközött, amikor a kölykök arra hengergőztek, de soha
nem büntette meg érte. Romocska megszokta, hogy a figyelme rá irányul,
s a vékony nappali derengésben is látta csillogó szemét. Ez a pillantás volt
köztük a fő kapocs. Sokszor Arany Szuka feküdt le utoljára, s ezért kívülre
került, miközben ő legbelül, Mámocskához és a négy fiatal kutyához
simulva aludt.
Romocska élvezte, hogy Arany Szuka figyeli. Tudta, hogy szereti. Nem
gondolta, hogy zavarba hozza vele, úgyhogy próbálta megkapni azt, amit a
növekvő kölykök már időnként megkaptak – egy szeretetteljes nyalintást.
Nem tisztogatást, amire Mámocskától számíthattak, hanem egy határozott,
biztató csókot, és egy-egy alkalmi hívást, amikor élő patkányt vagy
vakondot vitt a fészekbe, hogy tanuljanak valamit. Elképzelte, hogy eljön
az az idő, amikor a fejlődése fölötti öröme őt is megérinti. De
valahányszor meg akarta mutatni, mit tud, Arany Szuka leült a bejárathoz,
és érdeklődve figyelte ugyan, de nem biztatóan.
A tél végén, miközben a kölykök körbefogták, és heves játékukkal az
erejét próbálgatták, ellentét támadt a testvérek között. Egyik héten
Romocska még úgy érezte, hogy egyformán játékosak, még ha
különböznek is egymástól, a következő héten viszont egyikük már nem
játszott. Fekete Nővér, a legharapósabb, legélesebb fogú és
leghatározottabb, hátat fordított az általános vidámságnak, hogy vad és
igazán mérges legyen. Elrontotta a többiek örömét, s ez megdöbbentette
Romocskát. Miközben balzsamosabb levegő érkezett kintről, a fészek
váratlan összeütközések, érthetetlen küzdelmek színterévé vált.
Amikor a nagy kutyák távol voltak, senki sem avatkozott közbe, s nem
állította helyre a békét. Játékosan nekirontottak Fekete Nővérnek, de az
erősen és sűrűn megharapdálta Romocskát, s vicsorgással, ugatással
meghunyászkodásra késztette Fehér Nővért, annyira, hogy az megadóan a
hátára feküdt, s odakínálta neki a hasát és a torkát. Ilyenkor vagy nem
törődött vele tovább, vagy a fivéreire támadt, s végül mogorván
behúzódott a fészek sarkába. Eközben Szürke Fivér egyre gyakrabban
provokálta, mérgesítette fel a felnőtteket. Többször is megpróbált utánuk
lopakodni, vagy észrevétlenül elosonni, miközben a többiek játszottak. Ha
Romocska labirintust épített neki, szándékosan összedöntötte, vagy
átmászott az akadályokon. Néha felmászott a pince végében heverő
szoborra, s ugatva hívta Romocskát és a többieket, hogy kapják el, s
kizárólag préda akart lenni. Ha játszani kezdtek, hamar vége szakadt, mert
Szürke Fivér vadásznak tekintette Romocskát, és biztonságos távolságból
ingerelte. Romocska nem tudta elkapni, ahhoz pedig nem volt kedve, hogy
hívja a többieket, és falkában vadásszanak rá.
Be voltak zárva. A levegő minden nappal melegebb lett ugyan, de
nyomott és nedves. Minden nyirkos volt. Romocska ruhái rettenetesen
horzsolták a bőrét, de ha levetkőzött, akkor majd megfagyott. A sebek a
bordáin és a combjain egyre nagyobbak lettek, és egyre jobban fájtak. A
pince padlóján tócsák keletkeztek, és hamarosan a fészek volt az odúban
az egyetlen jégtől és olvadó hótól mentes hely. Éjszakánként Romocska a
lehulló vízcseppek s a tetőről lezúduló hó zaját hallgatta.
Aztán egy nap tavaszi napfény áradt szét, és felszívta a nedvességet.
Romocska a napot keresve átmászott a lyukon, felnézett, és kékséget
látott. Egy kocsi ment végig a latyakos utcán, a motorja hangosan jajgatott.
A durva hangra hegyezni kezdte a fülét. Az égen felhőfoltok látszottak. A
kölykök követték, ők is előjöttek a romból. Már nagy lakli kutyák voltak!
Ötösben, minden feszültséget feledve rohantak át a hóbuckákon. A szürke
hó odakint még mindent beborított, de már töppedt volt, megroggyant.
Aztán esni kezdett, fehér függöny homályosította el a napot. Romocska
a hátsó lábaira állt, és a száját kitátva táncolt. A hóra hulló suttogó vízre
mintha álmaiból emlékezett volna.

A következő hónapban az óriási hótömeg összezsugorodott, majd végképp

eltűnt, s csak jeges, fekete, tavaszi sár maradt utána. A tél nehéz
szürkesége és mély, füstös kékje elmúlt. A föld feketéllett, s halott,
elszáradt gaz borította.
A hótól kiégett fű élettelen volt, de fölötte, a fák ágain már zöld árnyalat
jelent meg. Még a templomudvar fáin is vöröses rügyek fakadtak. A tócsák
a földön zölden tükrözték vissza a kibújó levelek képét. Romocska az odú
előtt, az üres sikátorban állt, és a fehér tavaszi ég felé emelte a kezét, ujjait
úgy nyújtogatva, ahogy az első levelek bújnak ki a rügyekből. Ahogy
korábban a szürke hóban, úgy táncolt most a sárban. A négy fiatal kutya
széles körben, lógó nyelvvel, feltartott fejjel, hátracsapott füllel, futva
körözött körülötte. Aztán a sárban pörgő kerekekkel felbukkant egy
gépkocsi, s félelmet mímelve valamennyien visszarohantak a romépületbe.

A fiatal kutyáknak sokat kellett tanulniuk, s velük Romocskának is.

Megengedték nekik, hogy a romos templom földszintjén játsszanak, aztán
fokozatosan a gyümölcsös fái alatti fűre is kimehettek. Az utcán a
templomudvarnál feljebb lévő veteményesbe csak a felnőttekkel együtt.
Minden nap kijártak, s néha éjszaka is, kerülve a reggelt és az estét, amikor
emberek és autók jártak az úton. Gyorsan megtanulták, hogyan találják
meg és kövessék egymást a tágas veteményesben. Mámocskát, Fekete
Kutyát vagy Arany Szukát azonban nem volt szabad követni túl az üres
mezőn vagy a hosszú, fűvel benőtt, üres területen átvezető ösvényen. Ha
Romocska megpróbálta, rámordultak. Ha újból próbálkozott,
figyelmeztették, és ha kitartott, Mámocska hozzákapott, de úgy, hogy
felvinnyogott tőle. Már csak ő volt az, aki ha kellett, a fogaival dorgálta
meg.
Fekete Kutya a veteményes felét jelölte ki játékra. A négy fiatal kutya
minden nap, felkelés után kirontott az épületből, úgy tett, mintha a levegőt
szaglászná, ahogy a nagyok, majd követte az öregeket a veteményesbe.
Végigjárták a Fekete Kutya hagyta jelzéseket, alaposan megvizsgálták
őket, majd átadták magukat a játéknak a láthatatlan kerítés övezte
területen. Romocska együtt ügetett velük, de nem érezte azt a szagot, amit
ők. Figyelnie kellett a reakcióikat, hogy eljussanak hozzá az üzenetek, s
kiolvashassa belőlük a híreket. Rájött, hogy azonnal tudja, idegen szagát
érzik-e, vagy valakiét a falkából.
Arany Szuka vagy Mámocska valahol lehevert mellettük a szemétbe.
Romocska csak akkor látta felemelkedni, s a kölykök felé menni őket, ha
valamelyikük átlépte a láthatatlan határt, vagy idegen kutya bukkant fel.
Amikor Fekete Kutya vigyázott rájuk, rendszerint ő is játszott.
Megtanította őket rovarokra vadászni, olyasmire, amit Romocska később
se nőtt ki: a boldog győzelem érzésére, amit egy szöcske elejtése váltott ki,
s a tiszteletre, amelyet a méhek iránt volt tanácsos tanúsítani.
Játszottak nappal, alkonyatkor, holdfényben, csillagfényben,
felhőfényben. Esőben és ködben. Világosban és sötétben, s az árnyékok
idején, amikor a kutyák nagyobbaknak és erősebbeknek látszottak, s fejük
sötét sziluettjéből kivilágított a szemük.
Romocska sebes bőre elfertőződött, és le kellett vetnie a ruháit, hogy
Mámocska végignyalja a hónalja közelében és a combja belső részén lévő
sebeket. Idővel a teste megszokta a nedvességet. Horzsolásai
bevarasodtak, megkeményedtek, és majdnem meztelenül aludt a
kutyákkal, hogy megszáradjon, és új sebeit gyógyítólag lenyalhassák.
Ruháit fákra akasztotta, ahogy valamikor régi anyja a nedves holmit a
fűtéscsövekre. Aztán elkezdte Fehér Nővért és Szürke Fivért felöltöztetni
alváshoz, és nevetett azon, hogy mennyire hasonlítanak rá. Vékonyabb
ruhái szépen megszáradtak a nagy, meleg kutyákon. Hamarosan már
minden testvérét felöltöztette esténként, s kezdett olyan kevés ruhát
viselni, amilyen keveset csak lehetett.

A fészek fölött a nappali világ más volt, mint amit ősszel elhagyott.
Észrevette, s először meg is lepődött azon, hogy a gépkocsik, a házak, az
üzletek, az emberek és a főtt étel, még ha látta, szagolta is őket, elugrott
előlük, vagy kitért az útjukból – valahogy a helyükre rögzültek,
tulajdonképpen érdektelenné váltak. Nem törődtek velük, mert a szemek,
fülek és orrok mozgást kerestek, olyan valódi, érdekes kis változásokat a
fűben vagy az üres területen, amelyek veszélyt vagy ételt jeleztek. Annyi
megtanulnivaló volt az új világban, hogy gyorsan elfelejtett mindent, ami
nem érintette. Ennek az új világnak állandó, változhatatlan törvényei
voltak. A veszély és a biztonság birodalmára oszlott, egyértelmű ellenségei
voltak, és saját démonai.
Mindenekelőtt megtanulta észrevenni a kutyákat, s azt is, hogy az
idegen kutyák kivétel nélkül rosszak. Óvatosan és ellenségesen kellett
viselkedni velük. Minden területsértés szándékos és ellenséges volt, s
fegyelmezett agresszióval vagy visszavonulással kellett reagálni rá.
Megtanulta, hogy a legveszélyesebbek a magányos kutyák, akiknek nincs
klánjuk. Valaha az emberek között éltek, mint Mámocska, de törvényen
kívülivé és kiszámíthatatlanná váltak. Megtanulta, hogy a veteményes az ő
klánjáé, az ösvényeit idegenek nem használhatják, de azon túl nyílt a terep,
s ott különböző falkák tagjai járkálnak. Azt is megtanulta, hogy az odújuk
titkos, s az érkezés és a távozás módja elő van írva. Sokat tanult a
vadászatról. Megtudta, hogy amit egy fiatal kutya szerez, az az övé, de
amit egy felnőtt, az mindenkié.
Ha nincs Arany Szuka, Romocskát kellemes magabiztossággal töltötte
volna el gyarapodó tudása. Mindenekelőtt arra vágyott, hogy Arany Szuka
elfogadja. Azt akarta, hogy ne nézze olyan átható pillantással. Várta, hogy
irányítsa, és megtanítsa egérre vadászni. De Arany Szukától sosem kapott
kiskutyának járó könnyed, szerető nyalogatást és fiatalnak szóló leckét.
Tavasz közepén volt egy szörnyű nap. Olyan boldog volt, hogy miközben a
területet őrizte, ahol játszottak, ráugrott, és erős testét magához ölelte.
Érezte, hogy Arany Szuka egy pillanatra megmerevedik, majd megadóan
ellazítja magát. A fülét hátracsapta, a tekintete gyengéd volt, és többször
megnyalta a saját orrát. Aztán nagyon lassan és határozottan kibújt az
öleléséből, a földre ereszkedett, és a hátára fordulva odakínálta neki a
torkát.
Romocska elszörnyedt, és nagyon meg volt bántva. Arany Szuka
olyasmit mondott neki, ami nem maradhatott kimondatlan, és ami mindent
tönkretett.
Nem sokkal később ott tartottak, hogy Arany Szuka vonaglott az
örömtől, ha meglátta, s üdvözlésképpen a kezét és a száját nyalta. Mindig
ugyanazzal az epekedő érdeklődéssel nézte. Romocska viszont sosem
tudta elfelejteni, hogy nem tekinti kutyának. Fekete Kutya számára szintén
nem volt kutya, de kettejük kapcsolatában minden elfogadottnak,
könnyűnek tűnt. Tisztában volt vele, hogy Arany Szuka vár tőle valamit,
amit nem értett.

Egy nap Mámocska, Fekete Kutya és Arany Szuka a játszótérről átvitte

őket az üres terület másik oldalára. Sütött a nap, s mindenfelé pitypangok
sárgállottak. A fiatal kutyák remegtek az izgalomtól. A terület végére érve
mindnyájan átbújtak a kerítésen, és a másik oldalon egymáshoz húzódtak.
Megálltak, és mindent megszaglásztak. Romocska emlékezett a helyre, bár
nagyon megváltozott. Kíváncsian, hogy mi fog következni, igyekezett
felidézni az emlékeit. Akkor még fiú volt, akinek elveszett az anyja és a
nagybátyja, és egy idegen kutyát követett. Emlékezett rá, mennyire fázott,
és milyen éhes volt. Milyen ismeretlen volt az út, amelyen mentek. Most a
veteményes az otthona küszöbét jelentette, tele volt ismerős illatokkal, s
tökéletes biztonságban érezte ott magát, néha még unatkozott is. Most már
kutya volt. Kutya az anyja. Kutyák voltak a fivérei és nővérei. Éberen
figyelte, ahogy a fiatal kutyák mélyeket lélegezve, a farkukat se mozdítva,
mindent megszagoltak. Mit érezhettek? Milyen szagot? Szagolni próbált,
de csak vizelet szagát érezte.
Ez volt az első találkahely. Csak később jött rá, hogy ott megtudhatják,
mikor és merre indultak vadászni a többiek, ki tért vissza, és mit szerzett,
ha egyáltalán szerzett valamit. Ott megtudhatták, hogy a fészkükhöz
vezető út biztonságos-e: idegenek is hagytak ott üzenetet, egy kicsit
arrébb, ha semlegesek voltak, és pontosan a találkahelyen, ha agresszívek.

A szeméthegy sötéten és zömöken emelkedett a nyírből, vörösfenyőből,

lucfenyőből, tölgyből és égerből álló erdő fölé, amely a hegy túlsó végétől
a látóhatár széléig húzódott. Az öreg temető egyik oldalon körbeölelte a
hegyet, de alig látszott a lombtakaró alatt. A betonelemekből épült fal,
amely a temető és a hegy meredek lejtője között emelkedett, csak egy
vékony, fehér vonalnak látszott az építkezések felől. A temetőn túl haladt
az országút, amelynek a távolabbi oldalán magas házak emelkedtek. A
temető pár száz méterre volt a kutyák romos templomától, közöttük füves,
zsombékos rét terült el.
A hegy végénél az üres terület egy sekély, szeméttel teli medence
partfalában végződött. Hogy a víz valóban kifolyt-e onnan, bele
valamilyen tisztább vízfolyásba, az nem volt világos. Természetes
horpadás volt, amely a régi, mégis egyfolytában terebélyesedő hegy
oldalán húzódott végig. Tavasszal megtelt vízzel, s nehezen lehetett átkelni
rajta, mert néhol egészen mély volt. Nyáron a szemét mintha alig
érzékelhető csúszással mozgott volna a mederben. Előfordult, hogy egy, a
hegy keleti lejtőjéről látható vödör két héttel később már a déli
kanyarulatban volt. Ezen a mozgó szeméthalmon keresztül nem vezetett
tiszta ösvény.
Tavasszal, nyáron és ősszel egy bódító, láthatatlan áramlat, vegyi szemét
patakja ömlött a hegyről minden hasadékba, mielőtt a lakótömbök
közelében enyhe, majdnem édes, és a föld alatt, a metróállomáson is
érezhető észterszagot hátrahagyva elillant volna. Az erdőben sok volt a
virág, a madárfióka, a gyümölcs, a mogyoró, a bogyós gyümölcs és a
gomba; a föld sárosról zöldre, dús fűvel borítottra, majd aranylóra
változott, s tele volt nyulakkal, vakondokkal és megszámlálhatatlanul sok
egyéb teremtménnyel, mintha a szeméthegy ott se lett volna. Az ott élő
kutyák és emberek még örültek is a hegynek, mert biztos tájékozódási
pontul szolgált nekik.

Legközelebb, amikor elindultak, a kutyák egyenesen a találkahelyre

mentek, majd még tovább. Mámocska maga mellé vette Romocskát, s a fiú
nem kis bosszúságára Barna Fivért, aki a legügyetlenebb volt a fiatal
kutyák közül. Fekete Kutya Fehér Nővérrel, Arany Szuka pedig Szürke
Fivérrel és Fekete Nővérrel társult, s így indultak a nagyvilágba vadászni.
Mámocska, Romocska és Barna Fivér senki földjén vágott keresztül, majd
a szemétfolyamon átkelve nekiiramodott a hegynek. Miután azt is maguk
mögött hagyták, figyelniük kellett a kutyákra és az emberekre, s
végrehajtani a nyílt út szertartást minden kutyával, akivel találkoztak.
Romocska hónapok óta először került közel emberekhez. Férfiak és nők
keresgéltek lehajtott fejjel a dombon, bökdösték botjaikkal és házi
készítésű kapáikkal a hulladékot. Kisgyerekek is voltak velük, vagy
kutattak, vagy a szüleik görnyedt hátán kapaszkodtak. Egyikük se törődött
vele. Mámocska széles kört írt le vele és Barna Fivérrel, hogy ne
találkozzanak szembe senkivel, és Romocska gyanította, hogy az emberek
körül is vannak zárt ösvények. Érezte, hogy Mámocska veszélyesnek tartja
őket, és emlékezett rá, hogy idegenek, s nem szabad szóba állni velük.
Mindkét anyja ugyanarra figyelmeztette, ugyanazt mondta neki.
Mámocska megkerülte a hegyet és a nyírfaerdőt, s a hegy távoli lejtőjén
lévő, szánalmas viskókból álló település felé indult. Romocska izgalmában
tánclépésben követte. Barna Fivér felcsapta a farkát, a levegőt szaglászta,
és időnként ugatott, csak úgy, az ugatás kedvéért. Mámocska céltudatos
volt és néma, s ők engedelmesen követték, csak időnként álltak meg, hogy
verekedjenek egy kicsit.
Elöl négy rongyos férfi kiabált, miközben botjával és kapájával püfölt
valamit, ami ordított, zihált, vonaglott és csapkodott. Romocska azt
gondolta, hogy valami nagy állat, amit meg akarnak enni, vagy esetleg
megtámadta őket. De aztán hirtelen abbahagyták, hátat fordítottak neki, és
továbbmentek, s akkor látta, hogy aki nyöszörögve fekszik a szemétben,
ugyanolyan, mint ő. A szag, amely felőle érkezett, Nagybácsira
emlékeztette, ezért megszaporázta a lépteit. Mámocska nem vett tudomást
a jelenetről.
A viskókból álló falu körül sok kutya volt. Néhányat kötéllel
megkötöttek, hogy őrizze a gazdája kunyhóját. Mások jóban voltak az
emberekkel, de nem lehetett házi kutyáknak mondani őket; kóbor kutyák
voltak, akiken megesett a szíve valakinek, kutyák, akik melegségre,
szeretetre vágytak. Ezek a kutyák megőrizték a szabadságukat. Az
emberek, akik szerették őket, nagylelkűen bántak velük, jólesett nekik a
ragaszkodásuk, de egyik fél sem birtokolta a másikat. Útjaik ugyanolyan
megmagyarázhatatlanul szét is válhattak, ahogy eggyé váltak. A széleken
leselkedő kutyák azonban ijedt kóbor jószágok voltak, betegek, sérültek,
akik abban a reményben merészkedtek közelebb, hogy talán kerül nekik is
egy-egy falat. Mások, mint Mámocska és Barna Fivér. Ezek a falkákban
élő, vad kutyák mind ismerték egymást, tudták, ki tartozik erős vagy
gyenge klánhoz, és azt is, hogy kivel kell alázatosan viselkedni, s kivel
agresszívan. A házi kutyák és a klánban élők voltak csak többé-kevésbé
állandó lakói a környéknek. A többiek jöttek és mentek, folyamatosan
cserélődtek.
A falu és a közvetlenül mögötte lévő erdő nyílt területnek számított.
Egyetlen klán se tudta elfoglalni, ahhoz túl ígéretes élelemforrás volt, és
túl veszélyes. Időnként egyenruhás emberek bukkantak fel, leromboltak
mindent, letartóztatták vagy elrabolták az embereket, és megölték a
kutyákat. Egy vagy két nappal később a falu újból felépült.
Akkor, első alkalommal Mámocska nem engedte, hogy sokáig
maradjanak. Körbejárták a falut, és sok kutyát és embert láttak. Romocska
látott egy vak kutyát, egy háromlábút, négy vagy öt kikötött szerencsétlent.
Mámocska világossá tette, hogy a kutyák közül, akikkel találkoznak,
néhánytól félni kell, másoktól pedig nem, de azt még nem tudta, és Barna
Fivér sem, hogy miért.
Egyetlen kutya se számított barátnak. Minden ember veszélyes volt.
A portya sok gondolkodnivalót adott Romocskának. A többiekkel együtt
a vackukon feküdt, s újból és újból eszébe jutott a kinti kutyák
barátságtalansága. Újra és újra látta azt a négy embert, aki az ötödiket
verte. Hallotta a kunyhókból jövő kiáltásokat, s más hangokat. „Aljosa!
Kérd el a húsdarálót Kiriltől!” „Aúú, Vologya! Menj, mosakodj meg a
tóban!” „Elevenen megnyúzlak! Meg én!” „Fekete holló, la la laa li la…
azt mondtad… la la li laa…”
Gondolatban végigpergette magában a faluban élő anyák és kisgyerekek
képét. Idősebb gyerek nem volt a faluban.
Mámocska a fiatal kutyákat sorra elvitte a faluba, hogy jobban
megismerjék az embereket és a kutyákat. Mivel Romocskának
Mámocskával kellett lennie, minden alkalommal elkísérte. A faluban
könnyű volt patkányt találni, bár ha ráakadtak egyre, harcolniuk kellett
érte. Mámocska segítségével rendszerint meg tudták tartani a patkányukat,
de azzal is tisztában kellett lenniük, hogy mikor tanácsos visszavonulót
fújni. Romocska megdöbbent, amikor először látta, hogy Mámocska, egy
nagy fekete kutyával szembe találva magát, elejti a patkányt, és a
nyakszőrét felborzolva irányt változtat. Ezután megtanulta, hogyan ismerje
fel az erdei klán egyes tagjait. Az övéknél jóval nagyobb falkának valahol
az erdőben volt a fészke. Mámocska sosem ment át zárt ösvényeiken. A
szőre meredezni kezdett, valahányszor meglátta vagy kiszagolta a klán
valamelyik tagját, s lassan Romocska is megtanulta felismerni őket, s azt,
hogy legyen velük óvatos. Idővel a nyakán a szőr Mámocskáéval együtt
kezdett meredezni, és szinte öntudatlanul kialakult benne egyfajta
területérzék.
Egyheti portyázás után Romocska el volt keseredve attól, hogy milyen
keveset ér kutyaként. Teljesen rá volt utalva a négy testvérre, és Mámocska
olyan kevéssé bízott abban, hogy képes vigyázni magára, hogy nem
engedte vadászni senki mással, mindig maga mellett tartotta. Ha
megsértette a szabályokat, és bután viselkedett, játszott, vagy másokat
játékra próbált csábítani, amikor nem volt szabad, megharapta.
Ami még rosszabb, az orra szinte használhatatlan volt. Nagyon fájt a
szíve, ahogy a vackukon heverve erre gondolt. Lelki szemeivel látta a négy
fiatal kutyát, amint a földet szaglásszák, s olyan dolgokat tudnak,
amelyeket ő nem lát, és nem érez. Látta őket kíváncsinak, vidámnak,
zavartnak, kétkedőnek, ijedtnek, aggódónak, lelkesnek; látta őket lassítani,
irányt változtatni, visszafordulni vagy felgyorsítani, megállni, és figyelni
arra, amit az orruk kiszagolt. Látta őket vadászni, követni valaminek a
nyomát mindaddig, amíg fel nem riasztják, s látta a testükön, ha átléptek
egy határt, és zárt területre értek. Felismerte a nyugtalanságot, amelyet az
okozott, hogy valaki másnak a területén vadásztak. De nem érzett
semmilyen szagot. Próbálta nyomon követni Barna Fivért, és azt hitte,
sikerült, amikor megfordulva látta, hogy az követi őt.
Hogy fog valaha is megfelelően vadászni orr nélkül? Nagyon
elégedetlen volt az orrával és kis fogaival. Megdörzsölte szőrtelen karját, s
érezte, hogy karcolja a bőrét bőrkeményedéses tenyere és törött körmei.

Az első találkahelytől utak vezettek a senki földjén és a zsombékoson át a

hegyhez, a temetőhöz, az erdőbe és a városba. Nyitott utak, amelyek
ugyanolyanok voltak mindig, s amelyek körbekerülték más klánok zárt
útjait. A hegyen, a temető szélén és az erdőben más találkahelyek is
voltak. A hazafelé és az otthonról elvezető út sorra vette ezeket, és
(Romocska kivételével) mindenki meg tudta állapítani, hogy a környék
biztonságos-e, és ígér-e zsákmányt.
Kiismerte a hegyet, a temető szélét és az erdőt, de a várost nem. Még azt
se tudta, hogy egy ösvény vezet oda, vissza arra a helyre, ahonnan
valamikor régen eljött. Megtanulta körbejárni a lakóházakat, az elhagyott
építési területet köztük és a város között, a temető túlsó végén haladó
országút mellett elhelyezkedő raktárakat. A kék csempés lakóházak között
húzódó tágas, gyepes terület a játszóterekkel és a járdákkal nyílt területnek
számított minden kutya számára. Egyetlen klán sem élt ott, de házi kutyák
voltak szép számmal. Romocska idővel megtanulta, hogy az emberek
körüli rejtélyes, zárt ösvények kiszámíthatatlanok, és az utak a legnagyobb
ellenségek közé tartoznak.
Megtanulta, hogy a veteményeshez legközelebb eső raktárakban és az
alattuk futó szerelőjáratokban idősebb gyerekek élnek, és megtanulta azt
is, hogy távol kell tartania magát tőlük. Szerették a kutyákat, de brutálisan
bántak a klánjukon kívüli gyerekekkel és felnőttekkel. Törzshelyeik és
gyülekezési pontjaik tele voltak szórva a folyton az orrukon tartott
műanyag zacskókkal. Amikor tudomást szerzett a raktárbeli bandáról,
Romocska felvett egy műanyag zacskót. Valami szürke dolog volt az alján,
és enyhe, furcsán kellemes vegyszerszag áradt belőle. Egy darabig
felszedegette ezeket az eldobált zacskókat, az arcához emelte őket úgy,
ahogy látta, és beszippantotta a nagy gyerekek különös szagát, de
felhagyott vele, miután rájött, hogy valahányszor ezt csinálja, az orra egy
időre használhatatlanná válik.

Az elhagyott templomban lakó kis falkának nem volt bebiztosítva a

területe. Az emberek nem veszélyeztették. A templom túl romos volt
ahhoz, hogy hajléktalanok menedéket keressenek benne, és régen
felváltotta egy szilárdabb talajra épült, új templom, amelynek kupolája és
tornya a szeméthegytől kicsit távolabb, a fák lombja fölött fénylett. Más
kutyáktól azonban nem voltak biztonságban. Kevesebben voltak, és
gyengébbek, mint más klánok, és előfordult, hogy klánon kívüli kutyák is
megtámadták őket, különösen, ha valamelyikük egyedül volt. A kutyák
egymás körül köröztek, a fogukat mutogatták, de ritkán harcoltak. Egy
kutya se engedhette meg magának, hogy megsérüljön egy küzdelemben, s
egyik kis klán sem azt, hogy elveszítse egy tagját.
Nagyon óvatosan viselkedtek, és kerülő úton mentek, valahányszor
elhagyták a templomot. Romocska is megtanulta, hogy a veteményesen
keresztül közlekedjen. A romos épületből kilépve s az utcán végigpillantva
rögtön meglátta a szeméthegyet, de megszokta, hogy előbb a
veteményesen keljen át, az első találkahelynél térjen csak vissza az útra, s
az építkezések között elhaladva közelítse meg. Megtanult egyetlen
nekiiramodással végigszaladni az ösvényen, s közben figyelni mindent,
ami mozgott, vagy hangot adott ki. A családját figyelve tudta, hogy
kiszagolták és figyelték a lehetőségeket és a veszélyeket, s megpróbálta
ugyanazt tenni a szemével és a fülével. Kicsit meggörnyedve futott,
közben ide-oda forgatta a fejét.
Kivétel nélkül minden ember veszélyt jelentett. Olyanok voltak, mint a
számára fontos dolgok peremén feltűnő rossz szellemek, ugyanakkor
ismerősnek is érezte őket. A szeméthegyen vagy a nyírfák között
ugyanúgy felismert egy idegent, mint mások. Látásból ismerte a
rendszeres látogatókat: a teherautó-sofőröket, akik felhajtottak a hegyre,
hogy a tetején ürítsék ki a konténerjeiket, és a két markológép-kezelőt,
akik egyforma cigarettát szívtak.
A hegyen és a faluban lévő emberek bizonyos értelemben ugyancsak az
övéi voltak. A féllábú, akinek kopogott a botja bicegés közben, s az
öregasszony, aki azt kiabálta, hogy: Iván, I-váán! Képek, hangok és
szagok. A virágok szaga, ami körüllengte a bevert szájú, sovány nőt és
hosszú hajú lányát. Romocska mindegyiket ismerte anélkül, hogy
különösebben megnézte volna őket magának. A magányosokat és a
szülőket, a szeretőket és a gyerekeket. Kikerülte és elfelejtette őket.

A késő tél bajai rég elmúltak, de Fekete Nővérrel továbbra is mindig

valami rejtélyes feszültség érkezett a fészekbe, mely a távozásakor meg is
szűnt. A felfordulás, melyet haragja idézett elő, elült, de senki se felejtette
el. Romocska jelenlétében szinte sosem volt játékos. Mindannyian
megtanulták, hogy visszafogottan játsszanak, és ne mutassák ki túlságosan
Romocska iránti szeretetüket, ha velük volt, s különösen a fészekben.
Előfordult, hogy Romocska Szürke Fivérrel hazatérve felszabadult
játékba belefeledkezve találta Fehér Nővért, Barna Fivért és Fekete
Nővért. Az utóbbi azonban, mihelyt meglátta, vagy megérezte a szagát,
kivált a csoportból, félrehúzódva lefeküdt, és átadta a helyét
Romocskának. Később vadul megmarta az alvóhelyére való képzelt
behatolásért.
Romocska azonban rájött, hogy ha egy csonton osztozik Fekete
Nővérrel, és morog a többiekre, akkor testvére viselkedése átalakul. A
vicsorgást és a sötétben kapott fájdalmas harapásokat ilyenkor nyalakodás
váltotta fel. Fekete Nővér helyet csinált neki maga mellett, a többiekre
pedig rátámadt, félig játékosan, de legalább félig komolyan. Ahogy
közeledett a nyár, s Romocska nem sajnálta a fáradságot, hogy időnként
csak vele foglalkozzon, Fekete Nővér féltékenysége alábbhagyott.
Az érzései állandóak és kiszámíthatók voltak, Romocskáé viszont
változékonyak. Időnként belökte valamelyik másik kutyát a Fekete Nővér
körüli láthatatlan zónába. Vad küzdelmeket tudott előidézni, különösen
közte és Fehér Nővér között. Dühödten fordultak szembe egymással, ha
bajt kevert.
Egyik nap Romocska és Fekete Nővér felriasztott egy patkányt az udvar
késő tavaszi virágai közül. Az berohant az épületbe, átszaladt rajta, és egy
lyukon keresztül bemászott az alant lévő fészkébe. Fekete Nővér is
odarohant, s az izgatottan kiabáló Romocskával a nyomában, követte.
Kiszagolta a nyomot, de nyilvánvaló volt, hogy a patkány menedéket talált
egy halom láda, zsindely és egyéb faholmi alatt, amelyek túl nehezek
voltak ahhoz, hogy Romocska felemelje őket. Fekete Nővér lekushadt, és
farkát csóválva, a sötétben csillogó szemmel szaglászta a farakás alján
lévő rést. Olyan reménykedve, annyi várakozással nézte Romocskát, hogy
teljesen felkavarta. Bízott benne, valóban hitte, hogy segít neki megfogni a
patkányt! Büszkeség lett úrrá rajta, és megfogadta, hogy bármi történjen is,
nem okoz csalódást neki.
Érdeklődve figyelte, ahogy alkalmas eszköz után kutatott, s időnként
csaholt is. Romocska felvett egy hosszú nyírfaágat, és odament a
nyíláshoz. Fekete Nővér fekve maradt, de arrébb húzódott, hogy legyen
elég helye. Remegett a teste, miközben fejét a földre hajtva figyelte, mi
fog történni. Romocska a farakás alá tolta a botot, és jobbra-balra
csapkodott vele. Fekete Nővér mellé ugrott, s ideges toporgása jelezte,
hogy érzi, a patkány megmozdult. Aztán mozdulatlanná merevedett,
Romocska pedig még egyet szúrt a bottal.
A patkány kiugrott a kupac alól, Fekete Nővér pedig ráugrott és elkapta.
Romocska felkiáltott, rávetette magát, és együtt hengergőztek a padlón.
Fekete Nővér erősen megrázta a zsákmányt, aztán amilyen gyorsan csak
tudott, a patkánnyal a szájában eliramodott, úgy tett, mintha üldöznék.
Aztán dobálni kezdték a patkányt, azt játszották, hogy még él, s újból és
újból el kell kapni.
Alaposan összerázták és összesározták zsákmányukat. Romocska
kinyitotta a száját, és megvizsgálta az állat hosszú, sárga, a kutyákéra nem
is hasonlító fogait. Bedugta az ujját hűlő szájába, hogy érezze, milyen
élesek, hogyan rágott és harapott velük. Úgy döntött, hogy emlékként
megtartja a fogakat, és használja őket, ha bármilyen patkányhoz illő
szükséglete támad. Ha például kellemes dolgokat kell kicsit rágcsálni, és
hasonlók.
 Fekete Nővér figyelte, s közben csillogó szemmel, kérőn a patkány felé
nyújtotta a mancsát. Miután odaadta, szakértő mozdulatokkal felbontotta.
Romocska el volt ragadtatva. Úgy döntött, hogy ez a kedvenc eledele.
Átrágta magát a csúszós bordákon a puha belsőig, s közben a patkány fejét
fogta, hogy Fekete Nővér véletlenül el ne ropogtassa, megfosztva őt a
kincsétől.
Romocska a hátán feküdt, a feje Fekete Nővér véknyán nyugodott.
Tisztára szopogatta a koponyát, a kutya pedig a patkány leharapott
farkával matatott. Valahányszor elejtette, visszaadta neki, csak hogy ne
mozogjon. A hajába kötötte a koponyát, és felvette a sima nyírfaágat.
Körbeforgatta, megtapogatta mindkét végét, s érezte, hogy az egyik
vékonyabb, mint a másik. A vékonyabbnál markolta meg, meglendítette és
feldobta a levegőbe.
Jóval később is emlékezett rá, hogy nővérével azon a napon voltak a
legboldogabbak, amelyen elhatározta, hogy furkósbotot csinál magának, és
kincsgyűjteményt.

Mámocska kerülte a várost. A viskókból álló falu és az erdő

biztonságosabb vadászterületet kínált, de Romocskát még ott is igyekezett
távol tartani az emberektől. Nagy, városi kutyacsapat voltak, s mégis,
egész tavasszal a mezőn, a hegyen és az erdőben éltek. A napok
melegebbek lettek, a virágok helyén zöld magok jelentek meg és értek
barnává, s a tavasz fokozatosan átcsúszott nyárba. Az erdő tele volt a késői
fészekaljakból származó, tapasztalatlan fiatal madarakkal, nyúlkölykökkel
és a piknikezők által hátrahagyott maradékkal.
Romocskáról egy hét alatt lefoszlott az összes ruhája. Már egyébként is
feszültek rajta, de aztán az öreg, bélelt kabátot, amelyet a meleg miatt
levetett, valaki összetépte és szétszórta a fészek környékén. Az inge akkor
szakadt el, amikor áthúzta a fején, hogy levesse. A nadrágja is felhasadt,
aztán a szeméthegyen egy rozsdás drót letépte az egyik szárát. Alaposan
átnézte mindazt, amije maradt. Az alsóneműje tele volt lyukakkal,
kirojtosodott, és néhol olyan vékony lett, hogy keresztül lehetett látni rajta.
A sapkája eltűnt. A lábujjai kibújtak a cipőjén tátongó lyukakon.
Gondterhelten nézte csupasz karját, és azt kívánta, bárcsak kinőne a szőre.
Következő nap kint a szeméthegyen nem élelmet keresett, hanem ruhát,
és estére sikerült is összeszednie egy halom, lényegében tiszta és erős
holmit. Három cipőt, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy bármelyik
lábára felhúzhassa őket, elég zoknit ahhoz, hogy a kezére is jusson
belőlük, három nadrágot, köztük egy gyerekméretűt, egy fényes, kék,
testre simuló trikót, néhány hosszú ujjú ruhadarabot, és aminek a
legjobban örült, egy katonakabátot. Még némi spárgája is volt, amivel
megköthette sovány derekán az öltözéket.
Átöltözött, és a fészekbe visszatérő kutyákon próbálta ki új külsejét.
Azok morogtak, a szőrüket borzolták, és ugattak az ismeretlen szagú, sose
látott holmi miatt, s Romocska ezzel nagyon elégedett volt. Élvezte azt is,
ahogy alaposan, minden részletre kiterjedően megnézték, megvizsgálták.
Egész kora nyáron pocsolyákból, kis tavakból ittak. Néha lihegve,
szomjasan hevertek a fészekben egész nap, várva az estét, hogy
kimehessenek a szabadba. Aztán Romocska talált egy öreg, piros vödröt a
szeméttel teli folyómederben. A külső templomfalnál lévő csapból
megtöltötte friss vízzel, és lecipelte a fészekbe. Attól kezdve volt friss
vizük, s őt büszkeség töltötte el, valahányszor inni látta a többieket. Ha
úgy érezte, hogy a víz íze kezd megváltozni, kicserélte, új vödröt talált,
amikor a régi eltört, és szigorúan nézett a kutyákra, ha valamiért
elégedetlen volt velük.

A nyár vége forró volt és könnyű: bőséget hozott mindegyik falkának, és a

hegy körül őgyelgő magányos kutyáknak is. Romocska hozzászokott, hogy
a teste újból száraz. A sebei begyógyultak, elhalványultak, el is feledkezett
róluk. Elfelejtette azt is, hogy sötétben a fülére kell hagyatkoznia, és a
hosszú nappalokon megszokta, hogy a szemét használja. Érezte, hogy
fivérei és nővérei erős teste kitelik, és felnőtté válnak. Ő inas volt, csontos,
és nagyon gyors. De még így sem tudott olyan hatékony lenni, mint a
kutyák.
Mindennél jobban vágyott arra, hogy sikerüljön neki egy vadászat, és
valódi élelmet vihessen haza, olyat, amelyet maga fogott. Fehér Nővér
sonkával tért haza, melyet valahonnan lopott. Fekete Nővér, a leggyorsabb
mindannyiuk közül, megölt egy gémet. Arany Szukával együtt vadászott
az erdő mélyén lévő tavak körül, de ő volt az, aki büszkén hazatért a
gémmel. Szürke Fivér – ugyancsak Arany Szuka segítségével –
kismacskákat zsákmányolt. A nagy és esetlen Barna Fivér egy
franciakenyeret szerzett. Amikor be akarta vinni a fészekbe, beszorult, s
Romocska mutatta meg neki nevetve, hogyan fordítsa el a fejét, hogy a
kenyér átférjen a bejáraton. Amikor Barna Fivér lerakta a kenyeret,
mindannyian hátrahúzódtak, várták, hogy jelezze, az ennivaló
mindnyájuké. Romocska kivételével valamennyien részt vettek a
vadászatban, s egyformán részesedtek a zsákmányból.
Ezzel együtt Romocska tisztában volt vele, hogy hasznos. A
szeméthegyre kikerülő háztartási hulladékhoz könnyű volt hozzájutni, de
át kellett válogatni. Romocskának volt egy zsákja, több vödre és műanyag
zacskója, s ezekkel a szemétszállító autók körül ólálkodott, hogy lecsapjon
mindenre, ami ehető. Ehhez a vadászathoz hárman kellettek – egy kutya
azért, hogy szimatoljon, a másik az emberek és más kutyák távol tartására,
s ő, hogy megtalálja és megragadja a zsákmányt. De piszkos vadászat volt,
s nem érezte tőle azt, hogy felnőtt a többiekkel együtt.
A temetőben portyázni, a sírokról összeszedni az otthagyott édességeket
és süteményt, már bonyolultabb volt. Sötétedés után a temetőt ellepték a
kutyák és emberek, mind ugyanarra vadásztak. Romocska arról álmodott,
hogy elkap egy kecses nyakat, s teljesen egyedül hazavisz valami frisset.
Magán érezve Arany Szuka pillantásait, Romocska úgy gondolta, hogy
tudja, mit lát a kutya. A fivérei és a nővérei már az egész klán számára
vadásztak, egyedül ő volt az, aki még mindig segítségre szorult. Ahogy
azonban múlt a nyár, csöndes büszkeséggel kezdte eltölteni, hogy képes
bizonyos dolgokat megszerezni. A keze olyan dolgokra volt képes, amire a
kutyák mancsa és foga nem. A friss szemétből valóban elég sok zsákmányt
szerzett, és mivel fivérei és nővérei vigyáztak rá, meg is tudta tartani, amit
talált.
A vadászzsákmánynak és a Romocska gyűjtötte eleségnek köszönhetően
a klán jól el volt látva. Romocska bordái eltűntek a rajtuk megtapadt
izomréteg alatt.
Éjszakánként néha felmentek a romba, vagy ki a veteményesbe, hogy
énekeljenek. Azt énekelték a hegy összes klánjának, hogy a nyaruk vidám,
bőségesen van élelmük, a testük erős, a szőrük fényes, reményeik
szárnyalnak. Saját erejüket dalolták a föléjük boruló égnek és város
fényeinek. A távolban a többi klán is énekelt, de amikor Romocska
hátravetette nagy fejét, és hangja belevegyült a családi kórusba, az erdő és
a hegy klánjai elhallgattak.

Valami történt Mámocskával, amit mindenki ki tudott szagolni, csak

Romocska nem. Valamennyien körülötte őgyelegtek, és ha elindult,
szorosan a nyomában maradtak. Mindenki boldognak és izgatottnak
látszott. Mámocska élvezte, hogy minden figyelem rá irányul, de csak egy
bizonyos pontig: elhajtotta őket magától, ha túlságosan belefeledkeztek
abba, amit szagoltak rajta. Aztán elérkezett az az idő, amikor úgy
szaglászták, mintha rituális táncot járnának, s ez nem váltott ki belőle
morgást, vicsorgást. Egymás után körbejárták, aztán magára hagyták,
mielőtt felmérgesedett volna. Fekete Kutya kivételével mindannyian
körbetáncolták Mámocskát minden találkozáskor, egyformán alázatosak
voltak vele, aztán hátrahúzódtak, és nézték, ahogy Mámocska és Fekete
Kutya játszott, küzdött egymással, majd táncolt megint. Aztán Mámocska
és Fekete Kutya két napig párzott, s nem csinált semmi egyebet:
összekapcsolódott, egymáshoz tapadt, zihált, szétvált. Hosszú időre,
kimerülten összetapadtak, és csak egymással törődtek, míg a nappalból
lassan alkony lett. Még Romocska is érezte a szagukat, s izgatott bizsergés
öntötte el. Valami bizonytalan, nehezen meghatározható boldogság
kerítette hatalmába. A mellette heverő kutyákkal együtt figyelt, nézte, mi
történik. Nem volt irigység senkiben. Komoly elégedettség áradt szét a
fészekben, és kezdett rájönni, hogy valamennyien, köztük ő is, ezért
dolgoztak és vadásztak; s hogy Mámocska és Fekete Kutya táncával a
nyaruk kiteljesedett.

Csönd töltötte ki a hűlő levegőt. A madarak elcsöndesedtek, s az ősz

különös, aranyos fénye áradt el az erdőn, a parkokon és a magas házak
udvarán növő fákon.
 Aztán az arany ősznek is vége lett, korán és hirtelen. Három kemény
fagy belemart mindenbe, ami szép volt, feketévé változtatta leveleket,
másokat fagytól zizegővé, s mindent bevont barnával. Két napig a senki
földjén széna és tea szaga érződött: fűé és leveleké, amelyeket a jég
szárított ki, nem a nap. A nyárfalevelek úgy röpködtek a levegőben, mint
szoros alakzatban repülő, aranyszín madarak. A fák félig csupaszon
álldogáltak. Romocska, a kutyák, a szürke varjak és a kisebb madarak a
madárberkenye bogyóiból falatoztak, melyeket már meg lehetett enni,
miután a fagy megcsípte őket.
Olyan hideg érkezett északról, amilyen még sose. A száraz napok
kegyetlenül fagyosak voltak. Az ég tömör koronggá merevedett, s
Romocska érezte, ahogy a lehelete megfagy. Úgy tűnt, a város is
belemerevedett a túl korán érkezett téli hidegbe. A nyírfák levelei halkan
csilingelve hulltak a földre.
A havazás is korán kezdődött, és nem akart vége szakadni. Minden élő
számára túl korai volt a tél. Az aljnövényzet még zöld levelei fehérbe
burkolóztak. Hó hullt a túlterhelt ágakról, és sárga levelek takarója
borította a hófehér havat. A fogyatkozó nappali fényben emberek és
kutyák örvénylettek magasba emelt, észak felé fordított orral a
szeméthegyen. A buldózerek és a teherautók, amelyek nyáron szünet
nélkül érkeztek a déli lejtőre, eltűntek. A markológépek kezelőinek
cigarettaszaga már csak emlék volt.
Romocska családja aggódva járkált a fészekben, de a hideg tovább
erősödött. A hó rendszerint otthonosabbá tette a helyet, mivel lezárta a
réseket, de csak akkor érezhették, hogy bent melegebb van, amikor
kimentek a minden nappal egyre hidegebbé váló külső világba. Romocska
alig tudott elvergődni a mély hóban. Semmi sem volt jó.
A fészek homályában Mámocska három újszülött kölyke fölött állt, és
nyöszörgésükkel mit sem törődve figyelt. Romocska látta rajta, hogy
aggódik, hogy tud valamit, amit ő nem. Aztán az anya lassan pislogott,
lehajolt a kölykökhöz, és megölte őket. Egyiket a másik után, átharapva
puha fejüket. Aztán lefeküdt, és megette őket, egyiket a másik után. A
hasuknál kezdte, elropogtatta vékony, porcos csontjaikat, míg végül semmi
se maradt belőlük, s még Romocskára is rámorgott, ha felé mozdult. Aztán
sokáig aludt. Éjszaka Romocska hallotta, ahogy lassan végignyalja magát.
Mámocska nem törődött vele, és nem ment vadászni. Romocska
nyugtalanul aludt, reszketett a hidegtől, annak ellenére, hogy minden
ruhája rajta volt, és négyen simultak hozzá.
A derengő hajnalon, amelyet inkább hallottak és szagoltak, mintsem
láttak, Romocska észrevette, hogy teljesen be vannak havazva. Ijedten
mászott oda Mámocskához, aki megnyalta az arcát, majd mancsával
leszorította nagy fejét, és kitisztította a füleit. A fiú hagyta, nem
ellenkezett. Mámocska morgott, amikor az emlői felé mozdult, de
Romocska kivárt, és addig kérlelte, míg végül engedett.
Fekete Kutya és Arany Szuka mászott be a fészekbe. Egész éjszaka kint
voltak, de nem találtak semmit. A hideget bozontos vállukon cipelve
mindenkit üdvözöltek, mély szippantásokkal végigszaglászták az üres
fészket, aztán a fiatalabb kutyákkal együtt várták a hajnalt, amikor
mindenkinek el kellett mennie vadászni.

A domb még télen is elég meleg volt ahhoz, hogy elolvadjon rajta a hó, s
állandó szaggal jelezze, benne vegyi folyamatok zajlanak. A hóviharok
mindenkit otthon tartottak a vackán. A viharok között az ég tömörnek
látszott, mintha fémből lett volna. A nyugalom rövid időszakaiban
mindenki vadászni próbált. A kutyák váltakozó szerencsével, az emberek
viszont nehezen, kínlódva. A téli alkonyban görnyedt alakok mászkáltak a
hegyen és a folyó partján, hulladék fémet és fát gyűjtöttek, vagy élelem
után ástak. A hegyen éjjel és nappal tüzek lobogtak.
Közelről, a hegy körül minden csupa mozgás volt. Hópelyhek táncoltak
a levegőben, vagy szálltak magasba a tüzek füstjével. Emberek topogtak és
ugráltak, vastag ruhákba burkolózva. A madarak vijjogva csaptak le
zsákmányukra, felkavarva maguk körül a havat.

Romocska minderről keveset tudott. A hidegtől a fészekbe kényszerítve

azon élt, amit a többiek hoztak, és a tejen, amit szopott. Várta, hogy az
első hidegroham elmúljon, és a hóesés elálljon. Az a hóviharokkal teli első
két hét mindenkitől komoly áldozatot követelt, s amikor vége lett,
Romocska képtelen volt tovább bent maradni. Felvette az összes ruháját,
felkapta a zsákját, s Fehér Nővérrel és Szürke Fivérrel elindult a hegyre.
Enyhe, tiszta este volt, s kitaposott ösvényen haladhattak, ami jelezte, hogy
ember és állat is járt már arra.
Már elhagyták az üres építési területet, amikor Romocska halk zeneszót
hallott. Megállt. Éneklés, emberi ének ért el hozzá a hegyen túlról. Az
ereszkedő dallamok mintha az égből hulltak volna alá, mint a hó vagy az
eső. Kitöltötték körülötte a levegőt valamivel, ami olyan illékony és
kellemes volt, mint a tavaszi virágok illata.
Úgy döntött, hogy majd később vadászik. Fehér Nővér és Szürke Fivér
habozás nélkül követte az erdő és a tüzek felé. Tetszettek neki a tüzek, de
még sosem jutott közel hozzájuk. Az emberek tudták, hogy nem közéjük
való, ő pedig gyanította, hogy megsértette a szabályaikat, keresztezte
láthatatlan zárt ösvényeiket, és utasításaikkal ellentétes dolgokat művelt.
Romocska gyorsabb volt és halkabb, mint ők, s kutyák kísérték; igazán
senkitől se kellett félnie. De nem mehetett oda és nem barátkozhatott
annak veszélye nélkül, hogy alaposan meg ne kergetnék.
Ahogy közeledett a zenéhez, egyre jobban vonzotta. A férfiak a
narancssárga fényben egy leölt kutya hátsó combját sütötték. Az állat
lenyúzott bőre és a feje a vérfoltos havon feküdt. Nem volt ismerős kutya,
s a szagából Romocska arra következtetett, hogy az emberekhez tartozott,
nem valamelyik falkához. Valaki néhány napon belül viselni fogja azt az
aranysárga szőrmét, gondolta. A sülő hús szaga nagyon jó volt. Míg Fehér
Nővér és Szürke Fivér az erdő fáinak rejtekében maradt, ő csöndben a
nyírfákig óvakodott, egészen a tisztás széléig. A tűz olyan meleg volt,
hogy a távolság ellenére is érezte, ahogy melege belészivárog. Férfiak és
nők állták körül, a kezüket felé nyújtották, hogy melegedjenek, és
mindnyájan énekeltek. A dal szomorú volt és szép, s bár Romocska
látásból, a hangja és a szaga alapján mindegyiket ismerte, most
valamennyien idegennek, szokatlannak, rejtélyesnek látszottak. A
mellében éhséghez hasonló érzés lángolt, csak közelebb a torkához, mint
szokott. Azt kívánta, bárcsak lenne nála valami, amit rágcsálni lehet.
A nők hangja emelkedett, elkeveredett a levegővel, s fájdalommal és
sóvárgással töltötte ki a fölötte lévő semmit. A férfiak hangja,
Romocskának legalábbis úgy tűnt, megpróbált a földről az égbe szállni, de
visszaesett, és sírt a kudarc miatt. A nők hangja hangjegyekből készült
létrán ereszkedett alá, a földre ért, és összekapcsolódott a férfiakéval.
 Úgy érezte, szétveti a vágy, hogy kiáltson, üvöltsön vagy rohanjon, de a
helyén maradt, beleolvadva egy nyírfa törzsének árnyékába. A hangok
újból fölfelé szálltak, s Romocska torkából reményteli nyögés szakadt fel.
Egy alvó lánygyermeket tartó nő abbahagyta az éneklést, megfordult, s
merőn nézett a sötétbe. A tűz körül folytatódott az ének, de a zenében
beállt hirtelen szünetben hallotta, hogy a nő hangja a többi fölé szárnyalt.
Egyenesen felé nézett, de nem láthatta. Romocska továbbra is mozdulatlan
volt, mint vadászat közben. A nő a vastagon bebugyolált gyereket ölelte, s
a tűz fényében jól látható volt kabátja kirojtosodott alja. Szája mintha
belemosolygott volna a sötétbe. Romocska hirtelen nagyon elkezdett félni
tőle.
A nő néhány lépést tett felé, úgyhogy végre tisztán látta az arcát.
Ismerte, bár még sose nézte meg közelről. Fiatal volt, szép, és egy
hatalmas sebhely vágta ketté az arcát a homlokától az álláig, megfelezve
az orrát és az ajkát is. Csak úgy tűnt, mintha mosolygott volna – a seb
körül a szája olyan alakot vett fel, mintha azt tenné. Romocska tudta,
melyik viskóban lakik, s hallotta már a kiabálását is. Sovány kislányát
ugyancsak ismerte. „Irena! Irena! Ne menj messzire!” Ugyanaz a hang.
Már nem félt. A fülében továbbra is ott zengett a nő magasan szárnyaló
éneke. Egy hirtelen ötletnek engedve kilépett az árnyékból, és szétvetett
lábbal, a karját leeresztve megállt. Gyors, elakadó lélegzetvétel hangját
hallotta. A nő is felismerte őt. Az ott lévők közül mindenki tudta, hogy
nem hozzájuk tartozik, hogy vad, és kutyái vannak. A nő nem mozdult,
csak félelemmel teli pillantást vetett mögé, az erdő felé. Romocska szíve
hevesen vert, tudta, hogy el kellene futnia, s mégsem mozdult.
A nő oldalra hajtotta a fejét, úgy, hogy a tűz megvilágította szép arca
felét. Egyenesen Romocskára nézett, a szemébe, s az arca ragyogott a
lobogó, hangokkal teli, narancssárga fényben. Aztán kinyitotta sebhelyes
száját, és háttal a többieknek újból énekelni kezdett, szemét nem véve le a
fiúról, s szorosan magához ölelve az alvó gyermeket. Romocska úgy állt
ott, mint a mozdulatlanná dermedt őz az autó fényszórójának rá vetülő
fényében, s egy része a nő hangjával a fekete égre szállt, és ott dagadni
kezdett, amíg ő, Romocska ki nem töltötte az éjszakai égnek a tűz, a hegy
és az erdő fölé boruló, hatalmas boltozatát.
A nő váratlanul biccentett, miközben áradt belőle az elbűvölő hang, s
Romocska ettől magához tért. Aztán anélkül, hogy a szemét levette volna
róla, bólintott, amit akár elköszönésnek is lehetett értelmezni, és
változatlanul dalolva visszament a tűzhöz és a többi emberhez. Romocska
olyan boldog volt, hogy alig bírta elviselni. Hangtalanul futott, érezve,
hogy Szürke Fivér és Fehér Nővér más- és másfelől érkezve a nyomába
szegődik.
Attól kezdve gyakran elment éneket hallgatni, de csak a sokadik
látogatás után látta újból kiválasztott énekesét. A nő egyedül volt, beteg
volt, s a hangjából kiveszett az, ami Romocskát megbabonázta.
Csapkodott, mint egy beteg madár, amelyik nem tud repülni, s a fiú ettől
csalódott lett, bosszús.
Várt, amíg a nő elindult, hogy visszavánszorogjon a kunyhójába, s akkor
kilépett a fák közül a fényre, hogy lássa, mit csinál. A nő felkiáltott
ijedtében, és a félelemtől zihálva a melléhez kapott. Romocskának ez
először tetszett, de aztán nagyon csalódott lett. A nő összeszedte magát, és
egymást bámulva álltak a mély hóban. A nő fáklyája ropogott közöttük,
fénye a nyírfákon ugrált. A bothoz kötött sistergő gumit Romocska nagyon
hangosnak hallotta, és zavartan lesütötte a szemét. A nő visszaszívta a
nyálat nyitott szájából, ekkor felnézett rá. Majd újból bólintott neki, de
ezúttal hiányzott a mozdulatból az elköszönés. Egyik kezével a fáklyát
markolva, lassan előrehajolt, és kinyújtotta bekötözött kezét. Kézfejével
végigsimított Romocska arcán, s közben mosolygott. Ő megfordult,
bevetette magát az erdőbe, a hótorlaszok közé, és úgy érezte, mintha a nő
megint ugyanúgy énekelt volna, mint korábban.

Egyre hidegebb lett. A kutyák nyugtalanok voltak éjjel és nappal. A

vadászat eleinte nem volt túl nehéz: a hegyen mindenki küzdött, állat és
ember egyaránt. A halottakat gyorsan betemette a hó, de minden friss
holttestet többször fel tudtak keresni, mielőtt elveszítették.
Romocska előző téli kényelmes kölyökkutyaélete már csak álom volt. A
fészekben kellett maradnia, hogy szopjon Mámocska emlőiből,
valahányszor megjelent, és egye, amit a kutyák hoztak neki. Mivel minden
kutya vadászott, és nem maradt benn egyetlen kölyök sem, a fészek
nagyon lehűlt. Mámocskának nem volt elég teje ahhoz, hogy jóllakjon, és
arra is alig volt elég, hogy felmelegítse. Magára húzta a feszes mezt, a
három nadrágot, az összes hosszú ujjú holmit, zoknikat húzott a kezére, a
lábára és a fejére, s a hidegtől remegve bebugyolálta magát a nagykabátba.
Elővett egy szőrrel borított pokrócot az alomból, és azt is magára tekerte.
Megpróbált rávenni egy kutyát, hogy maradjon vele, de csak Fehér Nővér
értette meg. Szorosan magához ölelte, és reszketve várta, hogy a többiek
visszatérjenek.
Nyugtalanul aludt, és az éneklő nőről álmodott, akinek a hangja olyan
erővel süvöltött a levegőben, mint a hóvihar, mégis napos volt,
csillagfényes! Néha úgy érezte, köré tekeredik és gúzsba köti, máskor
pedig szárnyakat kapott tőle, és csillogó madaraknak látta önmagát és a
hang gazdáját. Néha azt álmodta, hogy ő volt az első anyja, s az ő nevét
énekelte. Egyik este, hogy nevet adhasson neki, emberi szavak után
kutatott az agyában, s addig rágta át magát a csonton, amíg el nem jutott a
velőhöz, amelyről tudta, hogy ott van. Pevica. Énekesnő.
Megszokta, hogy a kutyák a szőrüket borzolva, idegesen mászkálnak a
fészekben. Nem pusztán azért járkáltak, hogy melegen tartsák magukat,
mint ő. Osztozott a nyugtalanságukban, de nem tudta, hogy a sötéten és a
hidegen kívül mi miatt nyugtalanok. Senki se tudta igazán, kivéve
Mámocskát. Ő tisztában volt vele, mit hozhat a hideg az északi erdőkből, s
várakozás közben fel s alá járkált, mindenkit megfertőzve rossz
hangulatával.

Egy enyhébb éjszakán Romocska otthagyta a fészket, és elindult a hegy

felé. Az új hó végre összetömörödött annyira, hogy könnyen járható volt,
és ez jelentősen javított a hangulatán. A takarót hátrahagyta, és a botját
lóbálva olyan fürgén lépkedett, amennyire csak a ruhái engedték. Tudta,
hogy Fekete Nővér, Mámocska és Barna Fivér szintén kint van, valahol a
közelben. Mindenki más a fészekben maradt.
Sötét volt, de egész jól látott. Ezekben a napokban mindig egész jól
látott a kinti sötétben. Az ösvény mentén indult a hegy felé. Nem
vadászott, mert ahhoz már az egész klánra szükség volt. A tél nagyon
nehéz tereppé változtatta a hegyet. Ha talált is valamit, valaki, ember vagy
állat, elszedte tőle. Ezen az estén az éneket akarta hallgatni, és találni
szeretett volna valakit, aki lefaragja a botja nyelét, mert túl vastag volt,
pedig szüksége lett volna rá. A hegy ugyanis mindent elrejtett valahová.
 A sarkon bekanyarodva a senki földje hómezején át, a hegyhez vezető
szabad ösvények egyikén ment tovább, de nem hallott éneket. Tudta, hogy
a tüzeket meggyújtották, elárulta neki az égen látható derengés. Miért
maradtak mégis csöndben az emberek?
Érezte, hogy valami közeledik. Valami rossz és gyors, és szétterjed
előtte kétfelé. A szőrszálai, a haja felborzolódott a fején és a nyakán.
Hirtelen úgy érezte, nagyon keveset lát, s nem pedig azt, hogy sokat. S
nem tudott kiszagolni semmit. Az orrát felszegte ugyan, de a hideg még
azt a kevés szaglóérzékét is eltompította, amije volt. Épp idejében állt meg
ahhoz, hogy lássa, amint a valami a mozgó, fekete háttér előtt két szemet
formál, elszakad a széles árnyéktól, és némán rohanó, a látóterét teljesen
kitöltő, hatalmas állattá válik. A hátán feküdt, kifulladva, arcához durva,
meleg szőr ért, idegen szagot érzett, és fogak csattanását hallotta.
Aztán mindent kitöltött az ijesztő zaj, s érezte, hogy Mámocska a feje
mögül ráugrik a valami hátára, és hangos puffanással lerántja a hóba.
Oldalra gördült, és arrébb mászott, küszködve vastag ruházatával.
Időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, a mögötte lévő sötétség is pontokká
vált, amelyekből rohanó állatok lettek, s pár pillanattal később Mámocska
már alattuk vonaglott, ugatott. Fehér Nővér, Fekete Nővér, Barna Fivér,
Szürke Fivér, valamint Arany Szuka és Fekete Kutya mind rajtuk voltak. A
hó csikorgott, ahogy harcoltak; a kutyák vicsorogtak és nyüszítettek,
ismerős hangjuk elkeveredett az idegenek mély, ijesztő morgásával.
Romocska el akart futni, de ott maradt, vakon csapkodott maga előtt a
botjával, és összeszorított foggal visított.
A három hatalmas lény hirtelen elszakította magát a hét kutyától, s
mintha felolvadtak volna a homályban, de Romocska érezte, hogy
megfordultak… figyeltek… vártak. A kutyák is tudták, s nem álltak meg
megnézni, megsebesült-e valaki, hanem hátrálni kezdtek. Az árnyak
követték őket. Megfordultak, és lassan lépkedtek mindaddig, míg közel
nem értek a kapuhoz és a fészekhez vezető ösvényhez. Akkor Romocska
érezte, hogy döntöttek, s neki menni kell, menni, menni! S inaszakadtából
rohant a törött ajtóhoz, miközben a kutyák falat vontak köré. Átcsúszott a
lyukon, miközben Mámocska és Arany Szuka visszafordult, és hátrasunyt
füllel, villogó foggal, vicsorogva nézett bele a sötétbe. Rajtuk kívül
mindenki követte Romocskát. Az árnyak, ezt tudta anélkül, hogy látta
volna, újból élő állatokká váltak, s nekilódultak.
 Miután tülekedve, zihálva bejutottak a fészekbe, a kutyák, elfojtva
rémületüket, a sötétben megfordultak, hogy védjék a kis bejáratot. Az
idegenek szaga ott volt rajtuk, körülöttük, a bundájukon, a levegőben.
Semmi se történt. Álltak felborzolt szőrrel, amíg a szag el nem
halványult, s a maradékát már lenyalhatták egymásról, s kitisztíthatták
sebeiket. Óvatosan előmászva odakint is körülnéztek. Az ösvények, az
övék és az idegeneké is, tiszták voltak. Az idegenek elbizonytalanodtak, s
aztán irányt változtattak a sarkon, Romocska első vizeletjelénél.
Mámocska hosszú szippantásokkal kiszagolta határozottságukat, aztán
kétségeiket és végül félelmüket.
A következő este visszajöttek, ugyanaz a három. Aztán pár nappal
később öten, majd még többen. A napok rövidültek. A hideg belemart a
városba. A hét kutya összebújva aludt Mámocska fészkében, szorosan
körülvéve Romocskát, akire álmában az idegenek vadásztak.
Romocska érezte, hogy Mámocska felemeli a fejét, s a sötétben is látta,
hogy a fülét hegyezi. Halkan morgott, és az összes kutya felkelt, s együtt
készülődött. Nem volt már magányos vadászat, s a fészek úgy zsongott a
sok különböző hangtól, mint egy nyári méhkas.
Egyszer az idegenek a menedékük körül ólálkodva olyan közel kerültek
hozzájuk, hogy még ő is érezte a szagukat. Rémülten bámult a sötétbe, s
azt szerette volna, ha Mámocska abbahagyja a morgást, s megnyalogatja,
magához öleli.
Miután végre megkönnyebbülhettek, óvatosan otthagyták a sötét
fészket, és körülvették Romocskát, miközben pisilt, hogy felfrissítse az
emberi jelzést, amely féken tartotta a körülöttük ólálkodókat. Aztán a
homályos hajnalon együtt elindultak a hegy felé, vadászni.

Úgy tűnt, a fészek elég biztonságos, annak ellenére, hogy az éhező

idegenek pontosan tudták, hol vannak. Csak nappal mentek a hegyhez, és
egyre ritkábban. A hegyről és az erdőből majdnem minden más kutya
eltűnt. Talán bementek a városba, és lelőtték őket; talán megették őket az
idegenek. Romocska látott néhányat, akikben korábbi falkák fiatal tagjaira
ismert: igyekeztek a hegy körüli tüzek és az emberek közelében maradni.
Romocska családjának is meg kellett tanulnia a tüzekhez közel vadászni,
csapatban menni az üres hómezőn át a faluhoz, aztán szétoszlani a
kunyhók körüli homályban, hogy utána ismét összeverődjenek, s úgy
kíséreljék meg a hazatérést. Ha a szél az idegenek szagát vitte feléjük, a
faluban maradtak, és vártak. Kezdtek rászokni arra, hogy világosban
térjenek haza. Ezért csak néhány rövid órájuk volt arra, hogy
megtaláljanak mindent, amire szükségük volt.

A tél közepén jártak. Az éjszaka teljesen elveszítette nyári mélységét, s

fent és lent is piszkos narancssárga derengéssé változott. Nappal sokféle
szürke váltakozott, Romocska csak délben látta a kutyák szemét és alakját
a fészek homályában. Egyébként semmit se látott, de hallotta őket, és
érezte, ki hol van. Az idegenek egész idő alatt az üres építési területen
tanyáztak. Amikor el tudtak jutni a hegyhez, Romocska a szemétszállító
teherautók közelében maradt, és rávetette magát minden ehetőre.
Megpróbált egy hétre elegendő élelmet gyűjteni egy kis zsákba, de miután
szerzett valamit, az egész családnak kellett megvédenie azt más kutyáktól
és az emberektől. Aztán még haza is kellett jutni, úgy, hogy az úton végig
ki voltak téve a veszélynek, hogy az idegenek megtámadják őket. Szürke
Fivér volt a legerősebb, úgyhogy Romocska rádobta a zsákot, és tartva,
hogy le ne essen, a nagy kutya mellett ment, közben néha odacsapott neki,
és szidta, hogy engedelmességre kényszerítse. Bízott benne, hogy a
felderítők, Mámocska és Arany Szuka jelzik a közeledő idegeneket, s a
zsákra és Szürke Fivérre koncentrált. A többiek a közelben maradtak, hogy
vigyázzanak rá. Miután kétszer így vitték haza az eleséget, Szürke Fivér
megértette, miről van szó, és attól kezdve gyorsabban tudtak haladni.
Romocskának feltűnt, hogy a család minden tagja kisebb, mint
korábban. Keskenyebb. Látszanak a bordáik, és nagyobbnak tűnik a fejük,
különösen Mámocskáé. A zsír fokozatosan foszlott le róluk, úgyhogy
menet közben nem vette észre. Megtapogatta a mellét, s érezte, hogy
csupasz bőre alatt ő is csupa csont. Egy alkalommal zsákmányt ejtettek,
sikerült friss élelemhez jutniuk, és a hegy körüli gyors guberálásnak is
mindig lett eredménye, de az már nem volt elég.
Romocska még mindig megkapta anyja tejét. Ameddig el nem apadt,
időnként teleszívta vele a száját, s beleengedte valamelyik testvére szájába.
Ha ivott, a többiek körbevették, várták, hogy nekik is jusson. Az ujjai
megszokták, hogy kiállnak a csontjaik, és nem mindig osztotta meg velük
a tejet. Néha túl éhes és rosszkedvű volt hozzá, máskor csak az irigység
munkált benne.
Az idegenek a romos templom köré vont mágikus körön kívül egymást
szólongatták. Ők is éheztek.
Romocska fegyverkészítésbe kezdett. Elővette összegyűjtött szögeit,
szúrós tárgyait, és keresett egy vascsövet, amivel bele tudta verni őket
lapos fadarabokba. Amikor a keze ráfagyott a fémre, oda kellett pisilnie,
hogy el tudja venni róla. Az ujjai borzalmasan fájtak, úgyhogy régi
rongyokba bugyolálta a fémet, és több zoknit húzott a kezére. Mámocska
két kalapálás között óvatosan végignyalta a kezeit, vagy engedte, hogy
Romocska a hasára szorítsa, a combjai közé dugja őket, hogy
melegedjenek. Ha nem lett volna ott a kutya, hogy felmelegítse, tehetetlen
lett volna. Megkérte Szürke Fivért, akinek a legvastagabb bundája és a
legerősebb foga volt, hogy rágja le bizonyos dolgok nyelét, és elismerően
megveregette a nyakát, amikor úgy ítélte meg, hogy már elég. Egész kis
készletet halmozott fel botokból és szögekkel kivert deszkákból a fészek
fala mentén. A sötétben Mindegyiket kipróbálta, hogy lássa, hogyan tud
ütni velük. Elégedett volt az erejével és új fogkészletével. Alaposan
megleckézteti az idegeneket, ha még egyszer a közelébe mennek, határozta
el magát.

Romocska nyugtalan álomból ébredt, és még behunyt szemmel

mozdulatlanná merevedett. Már mindenki ébren volt, és mozdulatlanságuk
ellenére érezni lehetett, hogy megdöbbenés tartja fogva a többieket.
Romocska nem tudta, mi történt, de a többiek tudták, és az idegenek is. A
szél iránya megváltozott.
Szag nem jött észak felől, mégis mindenkin bizsergés vett erőt. Ahogy a
távolabbi falnál felhalmozott fegyvereihez mászott, Romocska érezte,
hogy mindenki elfoglalta a helyét. Fekete Kutya és Szürke Fivér, a két
legerősebb a bejárathoz közel őrködött, mögöttük Arany Szuka,
Mámocska, Fekete Nővér és Barna Fivér járt fel s alá. A padlón
tapogatózva megkereste a szögekkel kivert deszkát. Tudta, hogy előtte, a
padlóhoz simulva, hátracsapott füllel Fehér Nővér vicsorog. Hallotta
zihálását, és érezte a félelmét. A kutyák is valamennyien tudták, hol van, s
tisztában voltak azzal is, hogy csapkodni fog a sötétben a szöges fával.
Ezért úgy őrizték, hogy karnyújtásnyi távolságnál messzebb legyenek tőle.
Nem éreztek szagot. A kutyák vicsorgása azonban felerősödött, s
Romocska érezte, hogy még feszültebbé váltak. Szagot azonban továbbra
se éreztek. Behunyta a szemet, hogy ne pislogjon tovább a fagyos sötétbe,
s összeszorította a fogát. Minden kilélegzés azzal fenyegetett, hogy a
félelem kiáltásává válik.
Aztán az idegenek szaga hirtelen ott termett közöttük, s a családtagok
dühödt morgása kitöltötte a fészket. Elöl nagy tumultus támadt,
acsargással, dobogással, morgással, ugatással. Romocska hallotta, hogy
Szürke Fivér fájdalmasan felkiált, aztán Fehér Nővér felpattant előle, és
már két gomolyagban dúlt a küzdelem a bejáratnál. Mámocska vicsorgását
hallotta, fogai csattogását, s minden csattanás után egy idegen fájdalmas,
mély csaholását. Aztán csönd támadt.
Mindenki pihent, ő is remegve eresztette le a szöges deszkát. Vérszagot
érzett. Mámocska és Arany Szuka félrehúzta a döglött állatot, s mindenki
odament, megszaglászta, s annak a nyomát is, aki felmenekült a kijárathoz.
Senki nem próbált meg kimenni. Szürke Fivér furcsa hangot hallatott,
ahogy fel-alá járkált – csak három lábát használta.
Odakint az idegenek felüvöltöttek, mire mindenki morogni kezdett.
Romocska ezúttal érezte, hogy Mámocskával együtt a bejárathoz gyűlnek.
Fehér Nővér még mindig előtte hasalt, s rajta kívül senki se volt közte és a
bejárat között. Erősen lihegett, s a deszkát maga elé tartotta.
Mi vagyunk az egyetlen fogás az asztalon. Hirtelen első anyja arcát látta,
savanyú ábrázatát és a széles, ferde mosolyt, ahogy ezt mondta. Nagyon
hosszú ideig meg se próbálta felidézni magában, és most már nehezére
esett visszaemlékezni rá. Azt tudta, hogy nagyon szép arca volt, bár
szőrtelen, és a fogai is kicsik. Elidőzött a képnél. Az anyjának valahogy
sikerült volna túljutnia az idegeneken, s odamenni hozzá, hogy megnézze,
nem szívja-e az orrát, vagy nem fogdossa-e a péniszét. Se a kutyák, se az
idegenek nem tetszettek volna neki. Mindet elzavarta volna, és biztos,
hogy ő is kap egy pofont, ha együtt látja őket. A fülüket és farkukat
behúzva, a földre kushadva, lesütött szemmel mind eloldalogtak volna, ő
pedig egy meleg, világos szobában bebújt volna meleg ágyába, s úgy várta
volna az anyját, aki csillogó, piros ruhájában még benézett volna hozzá,
hogy süteményt és meleg tejet adjon neki, mielőtt vadászni megy. Milyen
csodálatos. Milyen nagyszerű! Az egész borzalom, ami körülvette, eltűnt
volna.
Ezúttal érezte, hogy az idegen lassan átbújik a jeges lyukon, vár, aztán
beugrik a fészekbe. Megállt. A kutyák csöndben voltak, Mámocska féken
tartotta őket. Romocska érezte, hogy az új test jelenlététől megvastagszik a
levegő, valami útját állja a jeges lyuktól jövő fuvallatnak, s aztán az jutott
eszébe, hogy az a valami az ő, s az előtte fenyegetően morgó Fehér Nővér
látványától merevedett meg. Hallotta a megfeszülő, erős hátsó lábaktól
származó, kaparászó hangot. Minden lelassult. Az idegen elrugaszkodott,
némán repült a levegőben. Csak egyszer fog földet érni, mielőtt náluk
terem. Igen, ott! Újabb kaparászás, és már megint a levegőben van, kitölti
a sötétséget, ahogy átrepül a vicsorgó Fehér Nővér fölött. Most!
Romocska akkora erővel csapott, amekkorával csak tudott. Hátraesett,
neki a falnak, amikor a szöges deszkája valamibe beleakadt, és az
kirántotta a kezéből. Fehér Nővér éles hangú vicsorgása abban a
pillanatban tompává vált, szőrbe és húsba fúlt, s pár pillanattal később
Romocska már érezte a széttépett, meleg zsigerek szagát. Fehér Nővér és
az idegen előtte marcangolta egymást a padlón, és a fészek távolabbi vége
is megtelt ugatással, morgással, fogcsattogással.
Hallotta, hogy valami átcsúszik a jeges lyukon, s utána újból hangos
csaholás, morgás következett. Két küzdelem zajlott a fészek túlsó felében,
s ő őrizetlenül nézett szembe a lyukkal. Azt hitte, újabb idegent érez, aztán
még egyet és még egyet, s mindegyik ráveti magát, ahogy az első tette,
de… nem, csak képzelődött. Magában beszélt, és lázasan tapogatózva
másik fegyvert keresett. Egy kicsit megnyugodott, mikor ráakadt a botjára,
aztán észrevette, hogy Fehér Nővér még mindig ott van tőle jobbra, a
közelében. A kibelezett állat felől csak halk hörgés, kaparászás hallatszott.
Minden idegszálát megfeszítve figyelt, s hallotta, hogy csattog Arany
Szuka és Mámocska foga. Fekete Kutya tőlük kissé távolabb, a bejáratnál
morgott. Fehér Nővér már könnyen lélegzett, de fogai még mindig
haraptak. Aztán fogcsattogás hallatszott Fekete Nővér felől, s talán egy
elharapott térdín pattanása. A fészek mélyén Szürke Fivér fájdalmas
lihegése hallatszott. Barna Fivér… Romocska felé nyúlt a sötétben, s rossz
előérzete támadt. Semmi.
 Újból próbálkozott, de ismét nem talált semmit.
A fészekben lassan alábbhagyott a feszültség. Normális lélegzést és
mozgást hallott, de a mellében egyre erősödő nyomás támadt.
Bizonytalanul előrelépett, s vakon tapogatózott. Fehér Nővér lépett mellé,
úgyhogy belékapaszkodott, és szipogva indult vele a többiek felé.
A kutyák hosszan szaglásztak, majd Barna Fivér utolsó meleg
leheletével az orrukban elfordultak, tudomást sem véve többé a véres
masszáról, mintha az is idegen lett volna.
Romocska nem volt képes magára hagyni. Ujjai a testvérét simogatták,
sorra megérintették minden sebét. Nyöszörögve nyalogatta véres pofáját.
Nyüszített, mint egy kutya, aztán szitkozódott, és vigasztalni kezdte.
Szorosan Barna Fivér mellé feküdt, mint addig oly sokszor. Még Fehér
Nővér se ment oda hozzá, miközben fuldokolva zokogott, hogy enyhítsen
az ürességen, amelyet a sötétség és az idegenek hagytak benne.
A nagy test lehűlt, s Romocska kénytelen volt reszketve otthagyni, hogy
csatlakozzon a többiekhez.
Mindenki megsebesült, kivéve őt. Szürke Fivér volt a legrosszabb
állapotban. Az egyik mellső lábát teljesen szétmarcangolták. Fehér
Nővérnek az oldalán hagyott hosszú sebet az első idegen támadása.
Mámocska szép, puha fülét letépték. Fekete Nővérnek a pofáján volt seb,
amitől később még veszedelmesebb külseje lett. A többiek a nyakukba és
vállukba kapták a harapásokat.
Együtt feküdtek, egymást nyalogatták, odafigyelve minden sebre. Mire
végeztek, a holttestek jegesek voltak, és kemények, akár a kő.

A holtak megmentették őket. Elég fagyott húsuk volt ahhoz, hogy kitartson
tavaszig, amikor a hó elolvadt, a nappalok hosszabbak lettek, és az
emberek elűzték az idegeneket a senki földjéről, az erdőből és a hegyről.
Ők a fészekben maradtak, ráérősen nyalogatva sebeiket gyógyították, és
tartalékolták az erejüket. Szürke Fivér lassan épült fel. Romocska
megrágott húsdarabokkal táplálta, s a nyakát átölelve aludt. Egy darabig
elkergette a többieket, ha közel akartak menni Barna Fivérhez, de aztán
leszokott róla.
Attól kezdve egyetlen idegen se próbált bejutni a kutyák fészkébe. A
kutyairtás pedig, amely megtisztította a várost majdnem az összes éhező
kóbor kutyától, teljesen elkerülte őket.

A világosság és a meleg kicsalta őket a fészekből. Romocska az építési

terület előtti utcán állt, és mélyeket lélegzett. A hó még mindig vastagon
beborított mindent, de a fák már csupaszon és szabadon álltak. Ágaik
fekete csipkézete az égen frissnek hatott, bár egyetlen zöld rügy se volt
még rajtuk. A törzsük alján felgyülemlett hó a gyenge napsütésben mintha
végleg beismerte volna vereségét. Elveszítette tartását, alul már olvadt, és
fokozatosan elszivárgott. A kék égen halványszürke közepű, fehér felhők
bodorodtak. Felhők, amelyekből nem hullik hó, gondolta vidáman
Romocska. A tavaszi esőfelhők boldoggá tették. Már nem sokat kell várni,
gondolta, hamarosan az erdőben fognak játszani, a fűben, a harsogóan zöld
fűben. Minden, ami beteg és haldokló, eltűnik a téllel, rajtuk újra zsír lesz,
ami eltakarja a csontjaikat, s nagyobbakká teszi őket; a világ ismét
megújul.
Aznap éjjel Romocska ragaszkodott hozzá, hogy menjenek ki
vacsorázni, s szerezzenek valami frisset, meleget és véreset. Már rosszul
volt a fagyott dögöktől, utálta a szagukat, utálta a fagyott hús csontokról
való lerágásának nehéz munkáját, s azt is, hogy rá kellett pisilnie az
eledelére, hogy felpuhítsa.
II.
Egy körülbelül hatéves kisfiú sétál az erdő szélén, kerülgeti az égerfákat,
hársfákat, tölgyeket és nyírfákat. Festőien szép évszak van: krémes
napfényben fürdenek a fatörzsek, fehér ágakat és vékony kocsányon lógó
leveleket ringat a lágy szellő. Fehér virágok csokrai lógnak a
madárberkenye-fákon az erdő és a temető szélén. A levegő vastag a
hársfavirág illatától, s a virágok körül röpködő méhek döngése elvegyül a
zsongásban, melyben madárdal, az elektromos vezetékek zúgása és a
távoli országút moraja keveredik.
A hely egyike Moszkva azon különös részeinek, ahol az erdő az úr, s a
város csak hanggal van jelen. Határvidék ez, kezdete annak a végtelen
vadonnak, amely északon a regék homályába veszett.
Az elhagyott földek peremén az épületek részben idősebb, a
homlokzatukon kék csempével díszített, magas házak, részben újabb
épületek, amelyeket lelkesen építeni kezdtek a peresztrojka idején, aztán
egyre hosszabbodó időleges leállások után teljesen magukra hagytak. A
vasbetonhoz készült, rozsdás armatúra és az elkészült betonfalak a
megműveletlen mezők, zsombékos területek és nyírfaerdőfoltok mellett
meredeznek az égre. Villamos távvezetékek lógnak magas
tartóoszlopaikról a mezők és erdők fölött. Néhány zöldre és barnára festett
dácsa kuporgott az egyik távvezetékoszlop alján, s az egész úgy nézett ki,
mint egy falu lakatlanná vált része, minthogy az is volt.

Csoszogva jár, s belerúg mindenbe, ami az útjába kerül.

A szeméthegy és az erdő lakói ismerik és békén hagyják, képesek jókora
távolságot megtenni, hogy elkerüljék. Ami először szembeötlik rajta, az
fénytelen, fekete sörénye. A homlokánál kezdődik, zsíros csimbókokban
lóg alá, és a háta közepéig ér. Ő is, mint mindenki ezen a helyen, mocskos,
és több réteg göncöt visel. Az itt élő gyerekekhez képest szokatlanul
egészséges, a teste szikár. Fizikuma erősebb, mint bármelyik normális
gyereké. Ügyesebb, és gyorsabban, könnyebben hajlik a gerince, mint
bármelyik emberé. A durva botot könnyedén pörgeti a jobb kezében.
Hangtalan, leszámítva az orrán át és a fogai között áramló levegő keltette
zajt.
 A származását nehéz megállapítani, csak annyit lehet biztonsággal
elmondani róla, hogy fekete szemű, kicsit tatáros, és világos a bőre a
rászáradt koszréteg alatt. A vonásai tetszetősek: tökéletes fogakat rejtő,
széles szája fölött járomcsontjai kiállnak, de azt nehéz megmondani, hogy
tud-e barátságos arcot vágni. Fekete, kicsit ázsiai metszésű szemének
tekintete kedves és naiv ellenségességgel s egy zsoldos mérlegelő
óvatosságával kapcsolódik egybe a véletlenül útjába kerülőével:
nyugtalanító nézés egy hatéves részéről. A szaga is elviselhetetlenebb,
mint bármelyik csavargóé. De nem ez az, amiért az emberek elkerülik! Sok
különös ember van a hegyen, ő pedig gyerekként könnyű préda lehetne a
ragadozóknak.
Az emberek azért kerülik, mert sosincs egyedül.
A szóbeszéd szerint a kutyái képesek a semmiből előbukkanni, és több
mint húszan vannak. Nagyobbak és erősebbek a közönséges kutyáknál. A
gyerek hosszú, éles körmei is olyan erősek, mint a farkas karmai. Démon,
mondják egyesek, aki lerágja a húst az emberekről, és gyermek képében
egyedül vándorol, hogy megkísértse az útjába kerülőket. Mások szerint
egy genetikai mutáns, aki egy szigorúan titkos laboratóriumból szökött el.
Még a mindezt tagadó szkeptikusok is tisztában vannak azzal, hogy
veszélyes. Az izgalom hulláma fut végig a hegyen és az erdőn, ha
felbukkan. Az emberek becsukják rozoga kunyhójuk ajtaját, és az arcukat
a résekhez szorítva figyelik.
Kutyáik a szőrüket borzolják és morognak, amíg a közelükben van. A
félelmük tovább növeli a hírét, s még ijesztőbbé teszi.

A szelídebb évszakokban a kutyák és a szeméthegy erdő felőli oldalán

lévő vityillóikban élő emberek békén hagyták egymást. Osztoztak egy
területen, s annak javain és nehézségein is. A veszélyei szintén közösek
voltak.
A betegség és a bűnözés kettős veszélye elleni harccal megbízott,
közben sovány zsebpénzük kiegészítésére törekvő rendőrök járőröznek a
hegyen és az erdő peremén. Lerombolják a viskókat, begyűjtik az
embereket, és a háznál tartott kutyákat gazdáik szeme láttára lövik agyon.
Előző ősszel a tisztogatás igen alapos volt: korábban nem tapasztalt
határozottsággal tettek kísérletet arra, hogy a hajléktalanokat eltávolítsák a
városközpontból, és megszabaduljanak az egyre nagyobb számú kóbor és
elvadult ebtől. A kormány irányította televízió szerint Moszkvát
mintavárossá akarták tenni. Az utcákat felseperték, a csatornákat széles
bárkákkal megtisztították, lelkesedés nélkül ugyan, de bevezették a kutyák
regisztrációját, népszámlálást tartottak, ellenőrizték a tartózkodási
engedélyeket.
Télen más a helyzet. A rendőrségi szezonnak többé-kevésbé vége,
legalábbis az erdőben és a hegyen. A csavargók a városban koldulva vagy
dolgozva tartják fenn magukat, ahol a rendőrök fizetésnapokon a gyárak
előtt vadásznak rájuk, vagy a koldusoktól beszedett védelmi pénzekkel
egészítik ki bevételeiket. Az elvadult kutyák és a csavargók közti
ellenségesség szezonális jellegű, és télen a hág a tetőpontjára. A klánba
verődött kutyák betörnek bármelyik kunyhóba, amelyik szokatlanul
hidegnek látszik, és elkergetik a többieket az ott található friss hústól. Ha
az emberek észreveszik, tűzzel, kiabálással és botokkal elkergethetik a
kutyákat, ennek ellenére a szomszédok időnként pirkadatkor rábukkannak
egy-egy megrágott, fagyott hullára.
Odakint, a holtak és félredobottak földjén a tavaszi hóolvadáskor
előkerülő holttestekkel nem törődik senki. A városi emberek hóvirágnak
nevezik őket. A városi hatóságok és a milícia több mint háromszázat
szedett össze ezen a tavaszon.
Tavasszal visszaáll a szokásos bizonytalan rend. Emberek és kutyák
kölcsönös óvatossággal és elfojtott ellenségességgel viseltetnek egymás
iránt. Az idő enyhe, a városban és az erdőben elég ennivalót lehet találni.
És van egy közös ellenségük.

Romocska a leveleket és a szemetet rugdosta. Fehér Nővér, Szürke Fivér

és Fekete Kutya volt vele. Fekete Kutya elöl, a folyó mellett ballagott, s
úgy nézett ki, mint bármelyik magányos kutya. Szürke Fivér és Fehér
Nővér jobbra, az erdőben haladt, s bár nem látta őket, tudta, hogy figyelik.
Várták, hogy beljebb menjen az erdőbe, és vadásszanak. Ha nem is voltak
mellette, érezte biztató jelenlétüket, a türelmüket.
 Minden különösebb ok nélkül az erdő szélén kószált, ami az utóbbi
időben vált szokásává. Eleinte élvezte a kavarodást, amit azzal okozott,
hogy testvéreivel a sarkában megjelent. Most már azonban látszólag
egyedül bóklászott, nyilvánvalóan minden különösebb cél nélkül. Az
emberi beszéd foszlányait figyelte, s gondolatban ismételgette is ámulva,
gyötrelmesen. „Igen, tudok tévét szerezni. Nem lesz kibaszott könnyű, de
tudok szerezni… Megetetlek a kutyákkal, ha nem hagyod abba a
nyavalygást…” Ha embereket látott, s főleg ha gyerekeket, keresett egy
szép nyírfát, és addig püfölte a botjával, amíg a kérgét szét nem zúzta.
Utána tovább őgyelgett. Kezdett közel menni a viskókhoz és a kalyibákból
álló falu széléhez. Számos nyírfa viselte magán a keze nyomát.
Ma senkit se látott. A seregszemlének vége volt. Ezekben a napokban
minden reggel két fegyveres férfi érkezett a faluba. Hétköznapi, bár tiszta
ruhát viseltek, s a hajviseletükön látszott, hogy a rendőrséghez tartoznak.
Enyhe házszaguk volt: főzőolaj, izzadság és szappan. Felsorakoztatták a
férfiakat, nőket és gyerekeket. Aztán kiválogatták közülük a sebhelyes,
hiányzó végtagú vagy forradásos férfiakat. Elvették a csecsemőket az
anyjuktól, és más nőknek adták őket. A kisgyerekeket is összevissza
cserélgették, aztán mindenkivel kiabáltak, egy kis teherautóra pakolták és
a városba vitték azokat, akiket kiválogattak. Ma éjjel, későn jöttek vissza,
és a kimerült anyák visszakapták és megetették éhező gyerekeiket.
Egy putri mögött összetört néhány üveget a botjával, de senki se ment ki
hozzá, pedig tudta, hogy odabent gyerekek rejtőznek. Először a szemle
elől bújtak el, aztán előle. Tudta, hogy figyelik. Nagyot kiáltott, közben az
ablakon lévő szép csipkét leste. Fehér Nővér és Szürke Fivér odament és
leült mellé, miközben a hátsó ajtóra meredt, de nem történt semmi. Eszébe
jutott, hogy felingerelhetné őket, ha leszedné a házra szögezett polietilén
lapokat, és összetörné őket apró darabokra, de meggondolta magát. A ház
különlegesnek tűnt számára, nem akarta bántani. Nyugtalanul, sőt
szomorúan indult az erdő felé. Vágyott rá, hogy különleges dolgokból álló
gyűjteményében legyen egy csipkedarab, amit felakaszthatna a fekhelye
elé.
Az énekes, az ő énekese sok hónapja nem mutatkozott. A kunyhója is
eltűnt, eltörölték a föld színéről, mintha sosem létezett volna. Azt kívánta,
hogy a nő újból felbukkanjon. Ha újból látná vagy őt, vagy a sovány
lányát, ezúttal beszélne velük, gondolta. – Helló! – köszönt furcsa, rekedt
hangon egy karcsú fának. Választ nem kapott, de újból próbálkozott: –
Hogy vagy? – Fekete Kutya ért oda, meglepődve megnyalta az arcát, aztán
csatlakozott Fehér Nővérhez és Szürke Fivérhez. Befutottak az erdőbe.
Ha a kutyákkal volt, nem kellett félnie a csavargóktól, de mégis
nyugtalan lett, aggódott miattuk. Sokat gondolt rájuk, eltűnődött azon,
amit látott tőlük. A terület és az utak nyilvánvalóan számítottak nekik, de a
tüzek és a házak körüli nyilvánvaló zónákon kívül nem látott
határvonalakat, és ettől megijedt egy kicsit. Néha olyanoknak tűntek
számára, mint a beteg kutyák, vagy a magányos, kóbor ebek. Nem lehetett
megjósolni, mikor válnak veszélyessé. Akadtak köztük olyanok, akik nem
tudták, hogyan viselkedjenek vele vagy egymással. Harcoltak és
vonítottak, egymásnak estek az étel miatt vagy egy darabka fémért. Loptak
egymástól, ájultra verték egymást, sőt néha öltek is. Akkor is párzottak, ha
az egyik nem akarta. Máskor viszont olyan gyöngéden értek egymáshoz,
hogy Romocska teljesen összezavarodott tőle, és vágyakozás ébredt benne.
Tudta, hogy első látásra és első szaglásra a házakban lakók úgy
gondolják, hogy a csavargók közé, a hajléktalanok hordájához tartozik,
amelyet a városiak és a rendőrök is egy nagy masszának tekintenek.
Hosszú ideig tetszett neki, hogy csavargónak tartják, de mostanában már
zavarta. Ma is, mint sok nappal korábban, úgy menekült homályos
boldogtalanságától, hogy visszatért megszokott tevékenységéhez, a
vadászathoz.
Az erdő tavasszal volt a legjobb. A kutyák szimatoltak neki, ő pedig úgy
mászott fel a fákra fészket rabolni, madárfiókákat lopni, mint egy fiatal
medve. Fekete Kutya mindig vadul ásott vakondok után, de csak ritkán
sikerült fognia. Ha őzgidát, szarvasborjút láttak, utána vetették magukat,
de a fiatal jávorszarvasokat elkerülték, mert azoknak vad, erős anyjuk volt.
A tavasszal megtelt tavak körül sok fiatal kacsa és egyéb víziszárnyas
akadt, de meglehetősen ravaszok voltak, nem lehetett könnyen elejteni
őket.
Romocska nem tudott úszni, és nem szerette, ha vizes lett, de
valamennyien elszántan igyekeztek vadászni. Csábító volt a tóból kiinduló,
az erdőn át a város felé tartó patak csillogása. Egyedül Fekete Nővérnek,
aki a leggyorsabb volt, sikerült fognia valamit. A patakban állt, amely a
válláig ért, nézte a vizet, és időről időre beledugta nagy fejét. Miután egy
alkalommal előrántotta azt az ezüstszínű, verdeső ennivalót, mindannyian
megduplázták az erőfeszítéseiket.
Ma azonban Romocska rosszkedvű, lehangolt volt, és nem fogtak
semmit.

Szürke Fivér vidáman, csibészesen ugrándozott. Ruganyos

szökkenésekkel, alig sántítva vezette át Romocskát a veteményesen.
Romocska úgy gondolta, attól olyan izgatott, hogy most először kettesben
voltak. Ő is nekiiramodott, s közben azt latolgatta, milyen lehetőségeket
rejt a sebesülését túlélő testvérével közösen folytatott vadászat. Szürke
Fivér erős volt és jó vadász, bár nem olyan gyors, mint korábban, s még
mindig jobban szerette a tiltott dolgokat, mint azokat, amelyek meg voltak
engedve. A területük határát átlépve szívesen keveredett harcba más
klánokhoz tartozó kutyákkal, és szeretett egyedül csatangolni. Néha Fekete
Nővérrel együtt indultak vadászni, s aztán külön tértek vissza, más-más
irányból. Egyszer több mint egy napra eltűnt, s zsákmány nélkül, más
kutyák szagát hordozva magán tért haza.
Szürke Fivér megjelölte az utolsó találkahelyet, és az izgalomtól
remegve megállt. A hegy felé nézett, és tétovázott. Romocska a vezetést
átvéve tovább akart menni, de Szürke Fivér hirtelen meggondolta magát,
és másik irányba indult. Romocska boldogan csaholva követte. Arrafelé,
amerre most mentek, még sose járt.
Szürke Fivér szagán érződött, hogy rosszban töri a fejét, és sok mindent
meg akar mutatni neki. Elérték a magas házakat, s boltok és kioszkok előtt
mentek tovább. Romocska szíve repesett a kaland keltette örömtől.
Eljutottak a metró bejáratához. A forgóajtós, zömök üvegépület körül
Romocska ismerős arcokat látott, a kis gyepfoltokon kutyájukkal együtt
alvó vagy a metró ajtajánál kéregető embereket. Észrevette, hogy azok is
megismerték, és Szürke Fivért is.
A jókedve lassan alábbhagyott. Szürke Fivér túl jól ismerte a helyet.
Gyakorlottan mozgott találkozóhelytől találkozóhelyig. Innen származtak
hát a félig elfogyasztott pirozskit tartalmazó papírzacskók. Itt találták az
egész vekni kenyereket. A süteményt. Összevonta a szemöldökét.
Mindannyian becsapták. Mind a városban vadásztak. Valamennyien,
kivéve Romocskát.
Szürke Fivér észrevette Romocska hangulatváltozását, és igyekezett
valami nagy csintalanságot csinálni, hogy felvidítsa. Megpróbált
megijeszteni egy öregembert, de Romocska csak baktatott utána komoran,
a gondolataiba mélyedve. Nem túl nagy lelkesedéssel üldözőbe vettek egy
macskát, de hamarosan abbahagyták a kergetést, és visszamentek a
veteményesbe. Romocska nem jelölte meg a találkahelyet. Úgy érezte, az
egész család elárulta. Nem érezte rajtuk a város szagát, úgyhogy el tudták
titkolni előtte. A kutyák, akik sose hazudtak egymásnak, neki hazudtak.
Mindenki, még a hegy körül lakó emberek is naponta bementek a városba.
Szürke Fivér szokatlan gyöngédséggel nyalta meg a kezét, miközben
lassan hazafelé ballagtak. Nem hagyta ott, nem szaladt el, hogy egyedül
üldözőbe vegyen valamit, s ez jólesett Romocskának. Szürke Fivértől
szokatlan volt ez a kedvesség.
A fészekbe visszaérve félrehúzódott, és mogorván nézte a többieket.
Mámocska nem bízott benne, és nem számított arra, hogy megfelelően fog
vadászni. Mostantól kezdve, mondta magában, egyedül fogok vadászni a
városban. A többiekre nézett – Mámocska az elhatározásáról mit sem
tudva hevert a helyén. Arany Szuka az őrszem helyéről hunyorítva nézett
felé. Nem állíthattok meg, gondolta. Megmutatom mindnyájatoknak.

Romocska, Fehér Nővér és Szürke Fivér vidáman indult haza. Romocska

egy vállára vetett nagy műanyag szatyorban vitte a zsákmányukat.
Időnként meg kellett állniuk, hogy letehesse, és pihenjen egy kicsit.
Nagyon elégedetten és büszkén sóhajtott, miközben Fehér Nővér és Szürke
Fivér a farkát csóválva, izgatottan szaglászta a szatyrot. Elérték a kerítés
melletti utolsó találkozóhelyet, ahol széles mozdulatokkal meglóbálta a
zsákmányt, hogy üzenetet hagyjon másoknak. Lepisilte az utolsó
jelzőhelyet is, először azóta, hogy Szürke Fivér elvitte a városba. Ő,
Romocska, zsákmánnyal tért haza, mégpedig nem is akármilyennel.
Hagyta, hogy Szürke Fivér megnyalja az ujjait, miközben a gazzal benőtt,
elhagyott veteményesen keresztül haza indultak.
Mindenki tudni fogja, hogy vadászott, mégpedig sikeresen. Minden, a
találkahelyüket felkereső idegen tisztában lesz vele, hogy a család része.
Minden lélegzetvétel édes boldogsággal töltötte el, miközben közeledett az
otthonához, s távolodott a várostól és az emberektől. Elégedett mosoly
jelent meg az arcán. Kockázatos vállalkozásba fogott, de végül nagyon
ügyesen csinálta. Végtelenül büszke volt magara, bár a büszkeség alatt
még ott lapult némi megdöbbenés azon, amit tett. A füle is vörös volt még
és meleg.
Romocska, Fehér Nővér és Szürke Fivér órákig szaglászott az üzletek,
sokemeletes lakóházak között és a metróállomás környéki utcákon anélkül,
hogy talált volna valami számottevőt. Az egyetlen macskát, amelyet
üldözőbe vettek, elszalasztották; menekülés közben Romocska felé
szaladt, aki elvétette az ugrást.
Abból, ahogy Fehér Nővér és Szürke Fivér felemelte az orrát, tudta,
hogy a sikátorban feléjük tartó nő valami jót visz magával. Egy pillanatra
megszédült hirtelen támadt ötlete erejétől. Gondolkodás nélkül
megmarkolta a botját, a nő elé lépett, és egy nagyot csapott a térdére. A
kutyák zavartan az árnyékba húzódtak, nem értették, mit akar.
Elhibázta. A nő hátralépett, elejtette a csomagját, és akkora pofont adott
neki, hogy a földre esett.
– Mocsok! Csavargó! Állat! – kiabálta, és belé akart rúgni, de arra már
nem maradt ideje, mert a két kutya ott termett. Fehér Nővér megállt
Romocska fölött, szikrázó szemmel ugatott, és a nő arca felé kapdosott.
Szürke Fivér megkerülte, s hátulról támadt rá. A nő felkiáltott a
fájdalomtól, és megpördült, hogy szembenézzen vele. Romocska felkapta
a két szatyrot, elfutott velük, és a sarkon befordulva bebújt egy
szemetestartály mellett hagyott kartondobozba. Magára hajtotta a doboz
tetejét, és összekuporodva hallgatózott. Egész testében remegett. A nő
tovább sikoltozott, de biztos volt benne, hogy Fehér Nővér és Szürke Fivér
már nincs vele: ahhoz túl szabályosak voltak a sikoltások. Heves
szívdobogása megszűnt, de a halántéka tovább lüktetett.
Megszaglászta a zacskókat. Csirkék! Kettő! Toll nélkül. Sajt! Egy jókora
fél korong. Virsli! Zeller, répa és hagyma. Uborka. Egy máj! Mi ez a nagy
valami? A máj erős szaga rontott a szaglásán, úgyhogy alaposan
megszaglászta. Káposzta! A sarkon túl közben csődület támadt, s hallotta,
hogy a nő még mindig kiabál, sikoltozik. Kezét az élelmet tartalmazó
zacskókra téve addig várt, amíg csönd nem lett. Fehér Nővér és Szürke
Fivér nem lehetett messze, s tudta, hogy meg fogják találni. Szüksége lesz
rájuk, nehogy valami nagy gyerek vagy kutya elorozza a zsákmányát.
Aztán rossz érzése támadt, valósággal rátelepedett. Látta magát újra és
újra, amint a nő felé csap a botjával. Mocsok! Csavargó! Állat! Az első
anyja dühös lett volna.
Mocsok. Csavargó. Állat. Többször elismételte magának a szavakat, s
érdes kisgyerekhangja megijesztette a sötétben. Valami hirtelen felolvadt
benne, valami nagy gát közte és az emberek között. Csöndesen sírni
kezdett.
Hallotta, hogy odakint a kutyák keresik, aztán egyszer csak megjelent
előtte Szürke Fivérnek a doboztető résén átnyomott orra. Romocska
megkönnyebbülten nevetett, és szertelenül megnyalta a nagy fejet. Arcát
és orrát beletörölte a vastag szőrbe, s a szatyrokat maga után húzva
kimászott a dobozból. Hagyta, hogy a kutyák megszaglásszák májszagú
ujját és a csirkét is a csomagban. Boldogan, győzedelmesen ugrándoztak
egy kicsit, aztán mindent egy szatyorba rakott, azt be a másikba, és
elindultak.

Ettől kezdve Romocska és a három fiatal kutya emberekre vadászott.

Olyan messze elkalandoztak a saját városrészüktől, amennyire még
biztonsággal megtehették, és ezzel jelentősen kiterjesztették nyitott
ösvényű területüket. Kialakították a módszerüket, és már nem
Romocskának kellett megkezdenie a támadást. Szívpezsdítően izgalmas
volt. Kiválasztott egy alkalmasnak tűnő személyt, valakit, aki néptelen
mellékutcán szatyorral a kezében ballagott, és mert nem jöttek rá, hogy
vadászó kutya, megközelítette. Azután, amikor eljött a megfelelő pillanat,
csaholt, s Fehér Nővér, Szürke Fivér és Fekete Nővér csöndesen
előbukkant a sötétből, és megállította az illetőt. Romocska közéjük futott,
elvette a szatyrot, és rábízta a három kutyára, hogy sakkban tartsa a dühös
és ijedt áldozatot addig, amíg biztos távolságra nem jut tőle. Amikor ez
megvolt, a kutyák újból beleolvadtak a sötétbe.
 Romocska nem engedte, hogy túl sűrűn vadásszanak így, és kétszer nem
ment ugyanarra a helyre. Az emberek nem nyugodnának bele, ha túl
gyakran megtörténne, mondta magában. Büszke volt rá, és élvezte, amit
csinált. Ez volt az ő különleges vadászata. Kezdte úgy nézni az embereket,
ahogy a madarakat nézte, megpróbálva kilesni, hogy hol fészkelnek.
Rájött, hogy mindegyik kutya másképp viselkedik az emberekkel.
Szürke Fivér időnként biztos távolságból kéregetett. Arany Szuka és
Fekete Kutya néha mulatságból gyerekeket kergetett, s olyankor
Romocska és a három fiatal kutya is csatlakozott hozzájuk. Amikor mind
együtt voltak, még a felnőtteket is meg tudták ijeszteni, különösen a
betegeket és a részegeket. Ezek halványan a nagybátyjára emlékeztették
Romocskát, és lelkesen kiáltozott, ha azt látta, hogy a lélekszakadva
menekülnek vadászcsapatuk elől.
Mámocska elkerülte az embereket, s Romocskát és a három fiatalt arra
tanította, hogy féljenek tőlük. Mégis, Romocska idővel észrevette, hogy
minden óvatossága ellenére Mámocska kötődik a legjobban az
emberekhez. A többiektől eltérően ő ismerte az embereknek azt a szavát,
hogy „kutya”. Romocska rájött, hogy sosem látta szándékosan embereket
ijesztgetni, és rájuk vicsorogni is csak akkor, ha őt, Romocskát vagy
valamelyik kölykét kellett megvédenie. Látta rajta, hogy valami alapvető
tiszteletet és vonzalmat érez minden ember iránt, aki csak az útjukba akad,
s ez elgondolkodtatta.
Talán van más módja is annak, hogy élelmet szerezzenek az emberektől,
ötlött fel benne.
Felfedezte, hogy az emberek viszonylag kedvesek a kutyákhoz. Maga
mellé ültette Fehér Nővért és Szürke Fivért az utcán, s rendreutasítóan
rájuk szólt, ha vicsorogtak vagy morogtak, vagy akár csak felhúzták a
szájukat, hogy kivillantsák a fogaikat. Csüggedten ültek mellette – a
fülüket lesunyták, a szemük idegesen ide-oda ugrált, de legalább csendben
voltak. Megállt a metróbejáratnál lévő Tyeremok étkezde előtt egy
műanyag szatyorral, és megszólított mindenkit, aki be akart lépni.
Ugyanazokat a hosszan gyakorolt mondatokat mondta érdes hangon
mindenkinek:
– Kérem, adjon. Szép kutyák, éhesek.
Az emberek ránéztek, aztán a kutyákra, és nevettek. Valóban szép
kutyák voltak: az egyik fehér, a másik pedig aranysárga és szürke.
 – Mit akarsz tőlem, kisfiú?
– Ennivalót, kérem, az éhező kutyáknak. Amikor befejezte.
Sokan kihozták az ételt, amit nem ettek meg, és beledobták a szatyrába.
A Tyeremok személyzetétől is kapott néha ennivalót. Az is hozzájárult a
sikeréhez, hogy ha pénzt ajánlottak neki, megrázta a fejét, s nem kérte.
Néhány ember ennek ellenére adott neki némi aprót, amit a fészek
sarkában őrzött kincsei közé tett.
Baj csak akkor történt, ha valaki meg akarta veregetni a kutyák fejét.
Fehér Nővér és Szürke Fivér azonnal kiesett a szerepéből, dühösen a
kinyújtott kéz felé kapott, aztán megpróbált elfutni. Romocska ezért eléjük
állt, hogy elkaphassa az ilyen kinyúló kezet, és komolyan figyelmeztesse a
tulajdonosát: – Éhesek. Harapnak. Erősen.
Amikor úgy döntött, hogy elég volt a gyűjtögetésből, hazairamodtak, ő
szökdécselve, a kutyák vidáman csóválva a farkukat. Amikor már nem
látta őket senki, ellenőrizték, hogy mit szereztek, ő pedig összecsókolta és
nagyon megdicsérte a bátor kutyákat.
A vadászatnak ez a fajtája nem volt olyan érdekes, de jó érzéssel töltötte
el. Nehéz szatyorral tért meg belőle, és mindenki jót evett. Biztos volt
benne, hogy Mámocska is örül, s egyetért vele. Figyelte a többi koldust, és
gyakorolta azt, amit tőlük hallott: Isten szent nevére, adjatok! A hivatásos
koldusok nem bántották, néhányan még bólintottak is neki
köszönésképpen, ha az útjukba került. Az egész városra kiterjedő
hálózatukban hamar híre ment, hogy a bolond kutyás fiú ártalmatlan, és
sosem fogad el pénzt, úgyhogy a kolduskirályok békén hagyták.
Ahogy nőtt Romocska magabiztossága a városi vadászatban, úgy
javultak az igazi vadászathoz szükséges képességei. Jobban dolgozott
együtt a testvéreivel, s azok megtanulták ellensúlyozni a gyengéit, és bízni
benne, amikor olyasmit csinált, amihez igazán értett. Jobb stratéga volt,
mint bármelyikük, és az irányítása mellett rendszeresen eleséggel tértek
haza. Kezdtek hozzászokni, hogy utasításokat adjon nekik, és figyeltek rá,
ha kigondolt valamit.
Nappali vadászat volt a városban. Romocskának és Szürke Fivérnek egy
zsákutcában sikerült csapdába ejtenie a nagy, vörösessárga macskát.
Romocska izgatottan dobogó szívvel összegörnyedt, s ütésre készen
tartotta a botot. Szürke Fivér szintén összehúzta magát, készen arra, hogy
ugorjon vagy lelapuljon, attól függően, hogy mit csinál a macska. A
kutyák és Romocska általában minden macskát megkergettek, ha az
útjukba került – izgalmas volt a menekülésük, s a dühük és
erőszakosságuk, ha sarokba szorították őket –, de igazából nem bíztak
benne, hogy sikerül elkapniuk akár csak egyet is.
A macska meggörbített háttal, mozdulatlanul állt, s úgy felborzolta a
szőrét, hogy a farka olyan vastagnak látszott, mint Romocska karja.
Kivillantotta apró, hegyes fogait, és kettőt fújt. Romocska nevetett, és
vakkantott egyet. Szürke Fivér minden hangra összerezzent, de rá csöppet
sem jellemző alázatossággal visszafogta magát, és hagyta, hogy
Romocskáé legyen a vezető szerep. Romocska kavicsokkal dobálta a
macskát, hogy döntésre bírja, de az csak egy kicsit mozdult arrébb, és
továbbra is éberen figyelt. Dobogó szívvel, az izgalomtól összeránduló
gyomorral dobta el az újabb követ. Sarokba szorítottak egy macskát,
ráadásul milyet!
Aztán a macska nekirugaszkodott, és mint mindig minden társa,
Romocskát választotta ki. Ő felkészült erre, meglendítette a botját, s
rögtön érezte is, hogy talált. A macska az ütéstől visszarepült oda, ahonnan
elindult, s ott várt, onnan próbálta közelebb csalogatni őket, hogy
lerövidítse a köztük lévő távolságot, s vele az időt is, amely egy újabb
támadás esetén a reagáláshoz rendelkezésükre áll. Romocska tudta ezt, és
visszafogta Szürke Fivért, hogy újból a macskának kelljen döntenie,
választania.
Ezúttal Szürke Fivért választotta. Alacsonyan támadott, látszólag a fejét
leeresztve álló kutya nagy, nyitott szája felé rohant, de mielőtt odaért
volna, az utolsó pillanatban felugrott, rá Szürke Fivér pofájára.
Szürke Fivér fájdalmasan felugatott, és a fejét hevesen rázva próbált
megszabadulni a macskától, amely a szemöldökébe mélyesztette a fogait.
Romocska eldobta a botot, odafutott, és a macskát két kézzel megragadva
megpróbálta letépni Szürke Fivérről.
A macska, amilyen hirtelen a kutyán termett, ugyanolyan hirtelen el is
engedte, megpördült, és Romocska arcába karmolt. Ő eldobta, és vérző
arccal, dühödten belerúgott. Szürke Fivér most már elveszítette minden
önkontrollját, és a sarokban lapuló macskára vetette magát. A lábai köze
kapta, és megpróbált beléharapni, de az kiszabadította magát. Továbbra is
be volt azonban szorítva a sarokba, és Romocska eltökélte, hogy nem
engedi elszökni. Vadul rámordult Szürke Fivérre, és hátrább parancsolta. A
macska az övé volt.
Még kimerülten is elszántan küzdött, annyira, hogy Romocska azt
kívánta, bár ne halna meg. Szerette volna élve hazavinni a fészekbe, de
egy fejére mért ütéssel, szinte véletlenül, mégis megölte. Nagyon büszke
volt magára, mert macskát vitt haza vacsorára. Bátor macska volt, és
jólesett rágni. Úgy döntött, hogy legjobban bátor és szép dolgokat szeret
enni. A farkát betette patkánykoponyákból, tollakból, csőrökből,
karmokból, vasszögekből, fémtüskékből és pénzekből álló gyűjteményébe.
Romocska és Szürke Fivér ejtett el először macskát a családból, és ez a
zsákmány végleg megszilárdította Romocskának mint vadásznak a
helyzetét.

A Róma étterem mögött Romocska összebarátkozott a szakácsnővel, akit

Mámocska már korábbról ismert. Romocska az árnyékból figyelve látta
anyja félelmét és örömét. Jóleső érzéssel nézte, ahogy a fáradt Mámocska
megevett egy tányér húsgombócot és spagettit. A vastag karját nagy
mellén összefonó szakácsnő egész idő alatt halkan beszélt, Mámocska
pedig hátrasunyta a fülét, s már-már bizalommal nézett fel rá.
A következő alkalommal Arany Szukával és Fekete Kutyával együtt
mentek, akik hátramaradtak a sikátorban, míg Romocska Mámocskával a
Róma hátsó ajtaja fölötti lámpa fénykörében várt. A szakácsnő kijött, és
Romocskát látva csodálkozva megtorpant.
– Kis Anya jó kutya hozott ide – mondta gyorsan Romocska. Mámocska
a hang hallatán meglepődve ránézett, majd megnyalta a kezét, és közben
tovább csóválta a farkát.
– Azt hittem, kóbor – felelte a homlokát ráncolva a szakácsnő.
 – Az – közölte Romocska. – Én is. – Feltartotta négy ujját. – Négy
kutya. – Előhívta Arany Szukát és Fekete Kutyát az árnyékból. Azok
vonakodva, bizonytalanul engedelmeskedtek, s nem mentek közel.
Mámocskára, Arany Szukára, Fekete Kutyára és végül magára mutatott. –
Négy kutya. Kérem.
A jól megtermett szakácsnő gurgulázva nevetett. Fekete Kutya és Arany
Szuka a legszívesebben kereket oldott volna, de Mámocska és Romocska
határozottsága ott tartotta őket.
– Rendben – négy vacsora, olyan igazi Laurentia-féle – mondta még
mindig nevetve a szakácsnő, és visszament az épületbe. Nem sokkal
később négy tányér gőzölgő raviolival jelent meg. Ez a kutyák vacsorája,
gondolta boldogan Romocska. Három tányért a kutyák elé tett, az utolsót
pedig magához vette.
– Kérsz villát? – kérdezte a szakácsnő, mire megrázta a fejét, és az
örömtől kipirultan habzsolta a csodálatos, meleg ételt.
Romocska, Mámocska, Fekete Kutya és Arany Szuka tele gyomorral, a
világgal megbékélten ment haza a hosszú, veszélyes ösvényen. Láttak egy
feléjük fújó, dühös macskát az egyik keskeny mellékutcában, de meg se
kergették. Amikor megszólalt egy katonai sziréna, együtt vonítottak vele, s
a fészek előtt, az üres udvaron vidáman kergetőztek, mielőtt lepihentek.
A Róma sokáig tartott nyitva. Hosszú, emberekkel és kutyákkal teli,
ellenséges területen át vezető út vitt hozzá. Tilos ösvények használata
miatti csetepaték, megfontolt visszavonulások, ínszakasztó menekülések,
rejtőzködés, várakozás és ólálkodás a hideg utcákon – mindez megszokott
volt. Ha szerencséjük volt, gyorsan eljutottak az étteremhez, de néha a fél
éjszakájuk is ráment. Laurentia éjfél után az összes maradékot eléjük tette
nyolc tányérban. Néha csak pirkadat előtt értek haza, tele gyomorral,
alvásra készen.
A szakácsnő meglepetten pislogott, amikor Romocska a többiekkel
együtt először megjelent.
– Mekkora a család? – kérdezte.
– Ekkora.
Magában motyogva, dudorászva nézte, ahogy Romocska a félénk
kutyák elé teszi a tányérokat, s megdicsérte a viselkedését, amikor utoljára
magát is kiszolgálta. Miután befejezték az evést, Romocska összeszedte a
tányérokat, s néha, amikor átadta őket neki, érezte, hogy az asszony meleg
keze hozzáér. Kellemes volt.

– Hol laksz hát, vad gyerek? – kérdezte Laurentia, félbehagyva egy idegen
nyelven énekelt dalt. Romocska felnézett. Már majdnem válaszolt, de
aztán mégsem tette. Arra gondolt, hogy Mámocska sose mondaná meg
senkinek, még akkor se, ha tudna beszélni. Még a kissé ostoba Fekete
Kutya se. Eszébe jutott, milyen szorgalmasan helyezett el figyelmeztető
jelzéseket Fekete Kutya. Mindent el akart mondani magáról Laurentiának,
de csak nézett rá tágra nyitott szemmel.
– Sehol – felelte lassan.
– Elég meleg van télen Seholban?
– Nagyon. – Romocska lehajtotta a fejét, és lázasan gondolkodott.
Hazudott Laurentiának, félrevezette. Haragudni fog rá miatta? Nem mert
ránézni. Mámocska aggódva, halkan nyüszített, jelezve, hogy ideje menni.
Ő azonban adni akart valami különlegeset Laurentiának, hogy megértesse
vele, mennyire sajnálja a dolgot. Összeszedte magát, és felnézett.
– Romocskának hívnak – mondta.
Laurentia elmosolyodott, és felé nyújtotta nagy kezét.
– Gyere! – hívta magával.
Mámocska morgott először, de rögtön utána a többiek is, és fejüket a
tányérjukból felemelve egyszerre mozdultak meg.
– Sss! Sss! – csöndesítette őket Laurentia, s feléjük legyintett a másik
kezével. – Jó kutyák! Ne féljetek, nem bántom a kis hercegeteket. –
Kinyújtott kezével hívó mozdulatot tett.
Romocska tőle ritkán látható szelíd mosollyal válaszolt, és megfogta
Laurentia nagy, meleg kezét. A szakácsnő bevitte az épületbe, de nem az
étterembe, amely a szagból ítélve egy hosszú, sötét folyosó végén volt.
Egy kis, párnázott ajtón mentek be, villanyt gyújtott, s Romocska egy
kicsi, rendetlen szobában találta magát. Egyik oldalon egy alacsony,
megereszkedett sodronyú ágyat látott, amelynek erős Laurentia-szaga volt,
egy lócát elektromos főzőlappal az egyik végén, és három félig üres
befőttesüveggel a másikon. Középen egy levágott végű kenyér hevert, s
körülötte sok morzsa. Romocska érezte a kenyér megvágott végének
szárazságát, s alatta a friss puhaságot. A helyiség barátságos volt,
kellemes. Alig merte elhinni, hogy Laurentia meghívta magához. Biztos
volt benne, hogy az ágya és a takarója száraz. Minden nagyon
kényelmesen volt elrendezve, akármerre nézett, mindenhol látott elérhető
távolságban élelmet.
Egy kifakult képet látott egy napsütötte városról, amely fölé tiszta, kék
ég borult. Laurentia felsóhajtott.
– Visszamegyek, mihelyt kifizettem azokat a mocskos gazembereket –
mondta.
Nagy dobozt emelt le egy magasra szerelt, hajlott polcról, kivett belőle
három kekszet, és Romocskának adta, aztán visszavitte a gyereket az
épület mögé.
– Fuss, caro, mielőtt rajtakapnak! – mondta.
Romocska kis híján szédelgett a boldogságtól, miközben Mámocska
gondterhelten végigszaglászta. Megszagolta mindkét kezét, s az egyiken
érezte a keksz édes olajszagát. A másikon Laurentia szaga volt. Zsír és főtt
étel, édesség és nőszag, s alattuk enyhe égett szag, mintha Laurentia öreg
szíve hamuvá változott volna.

Laurentia és Mámocska iránti tiszteletből Romocska majdnem felhagyott

az erőszakos rablással. Nyáron jól elvolt a kisebb lopásokkal és a
koldulással, amelyhez csak Fehér Nővért és Szürke Fivért vette igénybe.
Néha eszébe jutott Barna Fivér, akit nagyon nehéz volt feldühíteni, és
örült, ha órákig együtt lehetett vele. Barna Fivér tökéletes lenne. Szürke
Fivér nem ellenezte a koldulást, de izgő-mozgó volt, és hajlamos arra,
hogy eltűnjön, amikor Romocska nem figyelt rá eléggé. Fekete Nővér
agresszív volt, örökké vicsorgott, vele nem lehetett koldulni.
Feltűnő külseje és szaga ellenére a városi emberek alig vettek tudomást
Romocskáról. Jól begyakorolt módon mozogtak a közterületeken, némák
voltak és mosolytalanok, tekintetük mindig bizonytalannak,
fókuszálatlannak tűnt, gondolataik befelé fordultak, vagy homályosak
voltak. A városban a helyes, tiszta és jól öltözött gyerekeket néha
megnézték, és rájuk mosolyogtak, de az ápolatlanok, a büdösek mintha
nem is léteztek volna. Túl sok volt belőlük, s több elveszett gyerek,
mintsem hogy bárki képes lett volna számot vetni velük.
Néhány ember adott ugyan pénzt és ennivalót a gyerekeknek, de nem
szólt hozzájuk, egy csöppet sem volt kíváncsi rájuk. Úgy tűnt, hogy ez
rutinná vált náluk, úgymint a színházba járás. Romocska általában a metró
kijáratánál tanyázott, igyekezett megtörni ezt a rutint, s pillantásaival
emlékeztetni rendszeres adakozóit arra, hogy ott van. Még Fehér Nővér és
Szürke Fivér is tudott valamit az embereikről. Egy kicsit megcsóválták a
farkukat, ha megérezték a sovány, szép ruhás nő szagát, vagy a háborús
múzeum őréből áradó vodka- és tejkaramella-szagot. Fehér Kutya és
Szürke Fivér nagy kutya volt, s felfelé kunkorodó farkukkal, hosszú
lábukkal hasonlítottak egymásra. Mindkettőnek nagy, fekete, mandula
formájú szeme volt, fekete karikával körülötte. A nyelvük nagyon piros
volt, a fogaik nagyon fehérek és hegyesek, a fülük a farkasokéhoz hasonló.
Sok embernek tetszett, ha ezek a szép kutyák felismerték, és
meghunyászkodtak előtte.
Romocska egyszerre bátorította és visszafogta a kutyákat: nem szerette,
ha túl közel mentek az emberekhez, de udvariasságuk nagy segítségére
volt a vadászatban. A kutyatulajdonos fiú szerepét játszotta. Sose
ereszkedett négykézlábra, nem nyalogatta és nem szagolgatta a kutyákat.
Nem vicsorgott, ha nem volt muszáj. Úgy ismerték, hogy ő az a fiú, aki
kutyaeleséget kér, s a nagy lakóházakból néhányan megkeresték, hogy régi
kekszet, kenyeret, húst és csontot adjanak neki. Annyi jó ételt gyűjtött
össze, hogy az egész család kigömbölyödött, minden kutya szőre ragyogott
– jobban néztek ki, mint a legtöbb kóbor vagy elvadult kutya. Már nem
szerette, ha a hegyről származó hulladékot ették, és annak is jó ideje volt
már, hogy utoljára egy szemetesautó körül őgyelgett.
A metró környékén eléggé biztonságban voltak. Az egyenruhások szinte
kivétel nélkül rokkant veteránok voltak. A bőrfejűek bandái és a többi,
utcán csavargó kölyökcsapat is a kevésbé forgalmas helyeket kedvelte. Ha
Romocska erdei embereket látott kéregetni a városban, a metró valamelyik
bejáratánál, aluljáróban vagy templomok és szállodák előtt, úgy érezte,
hogy valami feléjük vonzza, mert a körülötte lévők közül egyedül ők
hasonlítanak rá. Ők is ismerték. A felismerés fénye villant fel a
szemükben, de rögtön el is halványította a bizonytalanság, a vonakodás.
Romocska ezzel együtt is örült nekik, s kereste a szeméthegyről jött
embereket, hogy lássa őket. A köztük lévő kapocs azonban csak a
városban volt érzékelhető. A hegyen és az erdőben továbbra is ellenségek
maradtak.
A csavargók gyanakodva figyelték a megszelídült Romocskát. Azok,
akik a hegyen éltek, tudták, hogy vad, és több kutyája van, mint az a két,
magát szelídnek tettető.

Romocska még sose látott Mámocska és Arany Szuka zsákmányához

hasonlót, és látta a kutyákon, hogy még ők se szagoltak olyat. Hatalmas
madár volt, csillogó, kék tollakkal, hosszú, kék (törött és összemart)
nyakkal, fehér maszkkal és furcsa, kék-zöld koronával. A hátán feküdt,
barna toll borította szárnya szét volt tárva. Húsos melle magasra
emelkedett, maga volt a bőség megtestesülése. A kutyák a földre hasaltak,
s várták, hogy Mámocska és Arany Szuka elkezdje az evést. Azok ketten
büszkén álltak a hatalmas madár fölött, míg a többiek az orrukat mélyen a
toll közé fúrva megszaglászták.
Romocska is azt tette, mélyen beszívta a toll és a hús szagát. A halál
szaga új volt, a madár még meleg. Végigsimította a farktollait, amelyek
olyan hosszúak voltak, amilyen magas ő, és vastagabb köteget alkottak,
mint egy halom ruha. Arany Szuka morgásával nem törődve a madár fölé
hajolt, és a tollába markolva megfordította. Nagyon nehéz volt! Igazi
lakoma. Nem is értette, hogy tudták hazacipelni. Megakadt a szeme a
madár farkán. Megszámlálhatatlanul sok kis szemhez vagy vízcsepphez
hasonlító minta volt rajta, s valamennyi fényesen csillogott a gyönge
fényben. Mintha a tavasz zöld szemei kacsintottak volna rá az utcán.
Romocska elbűvölten vakkantott. Megfordította a madarat, és ráguggolt a
tollkötegre. Már nagyon várta, hogy ehessen, s úgy döntött, hogy a tollak
várhatnak, ráér később birtokba venni őket.
A kutyák csapkodó farokkal, felálló füllel, izgatottan vártak. Aztán
Fekete Kutya, Romocska, Arany Szuka és Mámocska elkezdte nagy
csomókban tépkedni a madár tollát. Ha tele lett a szája, Romocska egész
marékra valót köpött ki, és hajított a háta mögé. A többiek a lábakat és a
szárnyakat rángatták, és rövid idő alatt széttépték a madarat. A hús és a
zsigerek csodálatos, gazdag szaga az arcukba csapott. Mindenki lelapult, a
földhöz szorította a hasát, fülét hátrasunyta, s Mámocska és Fekete Kutya
morgására figyelve nekilátott az evésnek.
Romocska benyúlt a prédát őrlő pofák közé, hogy kitapogassa azt a
részt, ami neki kellett. A madár hím volt, ami némi csalódást okozott neki,
de nem lepte meg. A nagyon színes madarak általában hímek voltak.
Romocska a tojókat szerette. Kedvencei a héj nélküli, hártyaburokban
sorakozó tojások voltak. Mélyen benyúlt a madár hűlő belsejébe, s a zúza,
a szív és a máj után tapogatózott. Ha valamelyik kutya pofája túl közel
került a kezéhez, rávicsorgott. Érezte a szív csodás, feszes csomóját, s jól
megmarkolta, hogy kitépje a helyéről. Háromszor is kicsúszott az ujjai
közül, de végül az izmok és az inak engedtek. Magába tömte, ami a
markában volt, s a falat akkorára sikerült, hogy nem tudta becsukni a
száját. Küszködve, morogva próbált rágni, harapni, közben már a máj sima
szövetét tapogatták az ujjai. Fehér Nővér a körülötte lévő beleket húzkodta
ki. Romocska megtalálta a zúza kemény, zamatos gömbjét, és gyorsan a
ruhája alá, a nyakához dugta, hogy visszatérjen a májhoz, mielőtt valaki
elhappolja előle. Vadul morgott, miközben két kézzel mélyen a madárba
nyúlva, óvatosan megfogta a síkos májat. Ügyelt rá, hogy ne markolja meg
erősen, mert nem akarta, hogy szétroncsolódjon az ujjai között.
Boldogan ült le. Végigtapogatta a májat, megkereste rajta az epét,
óvatosan leharapta, és a földre köpte. Az így megtisztított májat ugyancsak
a ruhája alá dugta, s felszabadult kezével a száját segítette, hogy meg
tudjon birkózni a ruganyos szívvel. Miután végzett vele, elővette a zúzát,
és egyik oldalán beléharapva felnyitotta. A kavicszúzalékot és
ételmaradékot kinyomta belőle a földre, és leült, hogy megrágja a zamatos
izomcsomót, s a benne lévő síkos bőrredőt. Időnként megállt, s kiköpte az
ottmaradt homokszemcséket és a falattal véletlenül a szájába került tollat.
Már nem morgott, a hang, amit kiadott, inkább zümmögéshez hasonlított.
Miközben evett, figyelte a többieket. Legyező alakban feküdtek a
zsákmány körül, valamennyien a hasukon, a mancsukban a megszerzett
darabokkal. Időnként valamelyik a többi morgásától kísérve újabb darabot
vett magának. Mámocska, mint mindig, dühösen rászólt arra, aki
veszekedett, vagy túl nagy falatot próbált szakítani. Romocska része
biztonságban volt, az inge alatt. Fekete Kutyáét szintén nem fenyegette
veszély, senki nem mert volna szemet vetni arra, ami az övé, vagy
lecsippenteni belőle egy darabot.
Később mindenki elvonult a maga koncával valamelyik sarokba, hogy
kedvére nyalogassa, rágcsálja. Romocska a játszóhelyére vitte a csodálatos
faroktollakat, és elkezdte szépen elrendezni őket maga körül. Arany Szuka
ballagott oda hozzá a kék fejjel a szájában, s letelepedve kezdte átrágni
magát a csőrön és a koponyán, hogy eljusson a lágy velőhöz, de Romocska
dühösen elkergette, mert feldöntötte az egymásnak támasztott tollakból
álló sátrat. Aztán utánanyúlt, a nyaka köré fonta a karját, és a morgásával
mit sem törődve benyúlt a szájába. A koronát akarta. Arany Szuka fülébe
vicsorított, mikor az ráugatott, s olyan kitartó volt, hogy végül a kutya
engedett, hagyta, hogy elvegye a zsákmányát. Letépte az erősen megviselt
koronát, s a fejet visszaadta Arany Szukának.
Kis fészkébe visszatérve óvatosan megtapogatta a kincset. Egy kis darab
húsból kinövő öt kis fekete szál, s mindegyiknek a végén apró,
szivárványszínekben játszó legyező. A csőrök, karmok, üvegkupakok és
egyéb kincsek közé rejtette a koronát. Szerzeményei jól el voltak dugva,
bár tudta, egyik kutyát se érdekelnék.
Leült kis tollkupacára, és a körülötte heverő, egy-egy lábat, szárnyat,
bordát, gerinc- vagy nyakdarabot rágcsáló kutyákat nézte. Nekilátott, hogy
egy mellkasszerűséget eszkábáljon régi csontokból és tollakból. A
leghosszabbakat megpróbálta felállítani úgy, hogy a szárukat behasította és
széthúzta, s a kisebb tollakat pedig keresztben átfűzte közöttük. Amikor
elkészült, nagyon elégedett volt az eredménnyel.
Aztán összegyűjtött annyi kis csontot, amennyit csak tudott, és bevitte
őket a kis építménybe, hogy végtagjai és hasa is legyen a tollas állatnak.
Fogta Barna Fivér koponyáját és előre rakta, majd a madárról levett
koronát is elhelyezte a hasban. Ült az alkotása közepén, mellette a tele has.
Hatalmas állat volt, aki őrködött.
Napokig elszórakoztatta ez a játék.

A nyár arany ősszé változott. Kölykök nem születtek. A hideg hatalmába

kerítette a várost, de Romocska aktív maradt, valahányszor elmentek
otthonról, együtt vadászott a többiekkel. A hosszú, fészekhez kötött
éjszakák távoli emléknek tűntek csupán. Ezen a télen valami más volt,
mint az előzőn, valami nagyon megváltozott. Hamarabb kezdett el fázni,
mint azelőtt, küszködött, hogy a többiekkel együtt felmelegedjen a
fészekben, s reszketett, ha kimentek vadászni. Feltétlenül több ruhára volt
szüksége. Nagyon vágyott az időnként ajándékba kapott meleg ételre.
Egyik éjjel, nyugtalan alvás közben tapogatózva Mámocska lapos hasához
ért a keze, s felébredt.
Rádöbbent, hogy a tél, amely előttük áll, lesz az első, amelyet tej nélkül
kell átvészelnie.

Az első nagy havazáskor a metró környékén tanyázó csavargók eltűntek.

Romocska hamar rájött, hogy kutyáikkal a lengőajtók mögé, a lépcsőre
költöztek, vagy le, a föld alá. Minden ajtólengésnél érezte a kicsapó
meleget, és szeretett volna lent lenni, a meleg alagutak, boltozatos
folyosók valamelyikén.
Nem magától a metrótól félt. Halványan emlékezett arra, amikor az
anyja kezét fogva felszállt egy hangos szerelvényre. Attól azonban félt,
hogy a rendőrök bekerítik és elfogják. Ezért kívül maradt, ahol a meleg
néha megcsapta ugyan, de elenyészett, mielőtt igazán felmelegítette volna,
s óvakodott belépni az embereknek abba a zárt környezetébe.
A raktár kerítésén belül Romocska talált két halott gyereket. A
szatyrukban hajtógázas palackok voltak és ragasztó, de ennivaló nem. Egy
szeméttartály mellett, újságpapírba csomagolva egy már keményre fagyott
csecsemőt is talált. Nem nyúlt hozzá. Mámocska nem eszi meg őket, és én
sem, mondta magában. Újból begöngyölte a babát az újságpapírba, és ott
hagyta más kutyáknak.
Másnapra mindent betemetett a hó.
Olyan hideg lett, hogy ha kint volt, Romocskának állandóan mozognia
kellett. Ha leült valahol, Mámocska vagy a többiek addig piszkálták, addig
ingerkedtek vele, amíg fel nem állt. Ők is tudták, hogy mozognia kell.
Kendőt kötött az arcára, s két gyapjúkalapot tett a fejére, de a hideg így is
csípte az orrát és a fülét. Hiába vett fel sok ruhát, csupán a kutyák között,
alvás közben melegedett fel, de ott is csak akkor, ha tele volt a gyomra.
Pucér keze fájt és viszketett, és próbálta a ruhája ujjában tartani, vagy a
hóna alá dugni. Egyik nap olyan hideg volt, hogy azt hitte, nem tud
továbbmenni. Fehér Nővér és Szürke Fivér aggódva járt a sarkában. A
metró felé indult, és dobogó szívvel belökte a nehéz ajtókat, egyiket a
másik után, hogy bejusson a melegbe.
A két kutyával az oldalán megállt, és körülnézett, de senki sem figyelt
rá. Az aluljáróhoz vezető lépcső tetején lévő falnál csavargók ültek, s a
lépcső alján is látott jó néhányat, amint éppen aludtak vagy kéregettek.
Emberek jöttek és mentek, s amikor hozzájuk értek, irányt változtattak, és
kikerülték őket. Akik lefelé tartottak, menet közben összehajtogatták
sáljukat, és levették a kesztyűjüket, a felfelé menők pedig körbetekerték
nyakukat a sállal, és kesztyűt húztak. Senki se törődött vele. Az
üvegfülkében ülő rendőr szándékosan kerülte, hogy felé nézzen.
Romocska elindult lefelé a lépcsőn, a föld alatti világ sötét gyomrába.
Levette a kendőt a fejéről, és hagyta, hogy a meleg végigsimítsa átfagyott
arcát. A feje teteje viszketni kezdett. Talált egy kellemes, sötét helyet egy
csavargó közelében, de mégse túl közel hozzá, az aluljáró egyik fala
mentén sorakozó üvegfalú üzletektől pedig kimondottan távol.
Letelepedett a két kutyával, levette a kalapokat, s elaludt, rábízva a
kutyákra, hogy őrködjenek. Fehér Nővért és Szürke Fivért azonban szintén
elnyomta az álom, mivel bíztak benne, hogy tudja, mit csinál azon az
idegen helyen, s mert a csodás meleg valahogy bizalmat ébresztett bennük,
mintha kisbabák lettek volna. Az emberár körülfogta őket, de úgy tűnt,
senki se figyel rájuk, mígnem egy fiatalember megállt, s néhány képet
készített róluk a mobiltelefonjával. A különös zajra Fehér Nővér felriadt, s
morgásával Romocskát és Szürke Fivért is felébresztette. Romocska
ijedten felugrott, Szürke Fivér pedig vicsorgott, s úgy tett, mint aki
támadni akar. Az emberek azonban rendületlenül tovább áramlottak
körülöttük, úgyhogy Romocska visszaült a helyére.
Mindannyian örültek a melegnek, és mindannyian éhesek voltak.
Romocska elővett egy piszkos műanyag szatyrot, hogy ételmaradékot
kéregessen. Az aluljáróban kevesen ettek, de azért csak összegyűlt néhány
falat. Az emberek felismerték az élőképet – fiú, kutya, műanyag szatyor –,
és nem kellett mondania nekik semmit. Mivel az adományokat kutyáknak
szánták, senki nem válogatott. Félig elfogyasztott szendvicsek, pirogok,
nápolyi, héjában sült krumpli maradéka és még számtalan egyéb dolog
gyűlt a szatyorban. Minden, amit az emberek egy darabig ettek, de tovább
nem volt kedvük hozzá. Nem volt sok, de ahhoz elég, hogy odahaza
mindenkinek jusson belőle egy falat.
Romocska kezdett nyugtalanná válni, aggódott a többiekért, s amiatt,
hogy mennyire fog fázni a hazafelé vezető úton. Fogalma se volt róla,
mennyit aludt, és arról sem, hogy milyen idő van odakint. Elszigeteltnek,
irányt vesztettnek érezte magát. Bekötötte a szatyor száját, a ruhája alá
dugta, hogy a szerzeményük meg ne fagyjon, amíg hazaérnek. Egy
szendvicsmaradékot megosztott Szürke Fivérrel és Fehér Nővérrel, hogy
elég erejük legyen a hosszú útra.

Romocska egészen bent a városban vadászott, részben mert szüksége volt

a metróállomásra, hogy útközben oda és vissza kiolvadjon. A
vasútállomásokra ment, oda, ahol tömeg volt, s különösen ahol az emberek
ettek, hogy megtöltse a szatyrát maradékkal, ajándékba kapott étellel, s
lopással szerzett eleséggel. Rendszerint csak Fehér Nővért vitte magával,
mert ő szinte láthatatlanná vált a hóban. Idegesen és hűségesen követte
végig az utcákon, de az épületekbe már nem ment utána, hanem a saját,
pisivel megjelölt találkahelyeiken várt rá. Romocska megtanulta, milyen
ritmusra működik az emberek gyomra, és az étkezési idők végére
időzítette a vadászatot. Gyakran mindent megevett, amit gyűjtött, hogy
legyen ereje, s akkor meg kellett várnia az újabb étkezési időt. Amikor a
szatyra megtelt, hazavitte az ételkeveréket.
És ott volt nekik Laurentia.
Hosszú út vezetett azonban az élelmet adó emberekhez, s ahogy
vastagodott a hó, úgy lett egyre nehezebb eljutni hozzájuk. Ahhoz, hogy a
Rómát megjárják, majdnem egy egész éjszaka kellett. Az új hó mély és
puha volt, nehezen lehetett járni benne, a megtisztított és sózott utcák
pedig veszélyesek. Megpróbáltak megmaradni a város kevésbé forgalmas
részein. A hó magasan állt a gyárfalak mentén, s egyszer Fehér Nővérnek
kellett kirángatnia Romocskát egy szél által összehordott hótorlaszból,
amely elnyeléssel fenyegette.
 Laurentia elhalmozta őket ajándékokkal. Romocska egyik nap egy
halom régi takaró súlya alatt görnyedve vánszorgott haza. A szakácsnő egy
nagy, irhaprémes gyerekcsizmát is adott neki. A gyerek zavarban volt,
komoly arccal megköszönte a holmikat, de a kabáttól elakadt a szava, s
nem tudott megszólalni. Vadonatúj volt, az akasztóján még ott lógott az
árcédula. A bolt és Laurentia érintésének a szaga érződött rajta, senki
másé. A szakácsnő sugárzó arccal nézte, ahogy belébújt. Romocska
szerette volna minél előbb otthagyni. A mosolya úgy hozzátapadt piruló
arcához, akár a pókháló.
Mikor már elég távol volt a Rómától ahhoz, hogy ne lehessen látni,
vidáman vonta szorosra maga körül a kabátot. Állat szagát árasztó, foltos
szőrme díszítette. Vastag volt, és puha az ujjak végén, s a galléron. Maga a
kabát világos színű, vatelinezett, vastag és meleg. Zsebei is voltak.
Mámocska, Arany Szuka, Fekete Kutya és a három testvér alig várta, hogy
megszaglászhassa, de Romocska nem állt meg, sietett tovább, úgyhogy
várniuk kellett.
Amikor elérték az első találkahelyet, valamennyien gyorsan ellenőrizték
az üzeneteket, jelet hagytak, aztán körbevették Romocskát, hogy
megszaglásszák a kabátot. Romocska leguggolt, s hagyta, hogy nedves
orrukkal az arcához és a kezéhez érjenek, s beszívják a nyúlbőr szagát.
Fekete Kutya magán kívül volt. A szemét forgatta, az orrát Romocska füle
mellett mélyen belenyomta a szőrbe, és nyifogva a száját mozgatta, mintha
rágott volna. Romocska nevetett, és rácsapott, hogy elkergesse, de nem
tudta távol tartani magától Fekete Kutyát. A nagy kutyának egész úton
hazafelé lázasan csillogott a szeme, és többször is ráharapott a kabát ujjára.
Amikor Romocska rácsapott, bocsánatot kért, de rögtön utána újból
képtelen volt uralkodni magán.
Valahányszor Romocska levette a kabátot, Fekete Kutya tágra nyílt
szemmel figyelte, ezért, hogy elkerülje a bajt, ha nem hordta, Romocska
egy magasan lévő gerendán tartotta. Egy időre a kabát megváltoztatta a
szörnyű telet, és mindent könnyebbé tett. Egy ideig, ha elment kéregetni,
vonzóbbnak tűnt az emberek szemében, s azok is vonzóbbak lettek neki. A
parfüm nem képes elfedni a bőr és a szőrme szagát a téli embereken, s
Romocska juh, róka és ismeretlen állatok szagát érezte. A kabátnak
köszönhetően úgy érezte, hogy szoros kapcsolat fűzi a szőrmébe burkolt
férfiakhoz és nőkhöz. Amikor először jól megvilágított helyre
merészkedett, elcsodálkozott azon, hogy a kabát világoskék.

Hidegebb lett. Még a kék kabát sem tudta melegen tartani Romocskát. Ha
messze eltávolodott a fészektől, azt kockáztatta, hogy nagyon lehűl. Néha
bemenekült a metró melegébe, de nem maradhatott ott örökre, és rettegett
a hazavezető úttól. Nem tudott elég élelmet szerezni, és az éhség arra
késztette, hogy könyörgő szemmel nézzen, de nem a járókelők arcába,
hanem a kezükben lévő eleségre. A Rómához lehetetlen volt eljutni.
Felvette Laurentia minden ajándékát, s még egy pokrócot is magára
terített.
Így felöltözve, s körülötte a kutyákkal többé-kevésbé melegben volt a
fészekben. A szabadban a ruhái és a maga köré tekert pokróc annyira
hátráltatta a mozgásban, hogy csak a metróig tudott eljutni, annál többre
nem volt képes. Aztán, mire hazaért, mindig teljesen átfagyott.
Kiválasztotta a legszárazabb kutyát, s reszketve szorosan hozzásimult,
miközben elfogyasztották az ennivalót, amit szerzett. Türelmetlenül
rávakkantott a többiekre, hívta őket, hogy feküdjenek le. Már mindannyian
tudták, mi a teendőjük, s körbevették, valósággal beburkolták, miközben ő
elégedetten paskolta őket kesztyűbe bújtatott kezével.
Romocska hosszú órákat töltött a metróban, s csak akkor hagyta ott,
amikor úgy érezte, hogy a többi kutyának már volt elég ideje szerezni
valamit, vagy ha megtelt eleséggel a szatyra. Voltak rendszeres adakozói,
akiktől ételt kapott, s egy részük másképp is segített. A sovány hölgy
például megszáradt süteményt vitt neki, és egy vastag, felnőtt méretű
kesztyűt. Egy másik alkalommal a házmester füles gyapjúsapkát ejtett el
előtte.

Egyik nap, ahogy a metróból jövet kilépett a szürke világba, balzsamos

levegő simította végig az arcát, és új illat töltötte meg az orrát. Elkezdődött
az olvadás.
Laurentia sírt, amikor meglátta őket, s újra és újra megtöltötte
Romocska tálját. Csettintett a nyelvével, annyira megdöbbent azon, hogy
mennyire lesoványodott. Sokat nevetett és énekelt nekik. Mikor Romocska
aggódva a gengszterek és a milícia felől kérdezte, olyan mozdulatot tett a
kezével, mintha egy szúnyogot csapott volna agyon. „Egy nap a Tető
lezuhan”, mondta könnyedén, és Romocska is elmosolyodott, bár fogalma
se volt róla, hogy mire gondol. Majd lélegzetét is visszatartotta – és
Romocska megdöbbenésére és örömére – gyorsan lehajolt, hogy
megölelje.

A városi vadászterület most már hatalmas volt. A felkelő nap irányában

egy széles autóút volt a határa, amelyen éjjel-nappal hömpölygött a
forgalom, s egy délutánba és estébe telt elmenni odáig és vissza. A felkelő
és a lenyugvó nap között a déli határ a széles, barna folyó volt, olyan
messze, hogy csak olvadás után tudtak eljutni hozzá. Napnyugtától
napkeltéig tartott, hogy oda-vissza megjárják. A folyó és a napkelte között
volt a Róma. Északon, az idegenek irányában egy vad erdő széle jelentette
a határt, egy erdőé, amelytől Mámocska félt. Az erdő peremén
jávorszarvas nyomok látszottak.
Romocska vadászterületén több metróállomás is volt, és fokozatosan
mindegyikkel megismerkedett. A tavasz és a nyár azonban változásokat is
hozott. A hivatalos emberek és a rendőrök, ha meglátták, elkergették, néha
kutyák elleni tilalom lépett életbe, s az emberek élesen elfordultak tőle,
befogták az orrukat, s jóval többször néztek rá szigorúan, vagy ráncolták a
homlokukat, mint télen.
Már nemcsak melegedni járt a metróállomásokra, hanem azért is, hogy
figyelje az embereket. Tudta, hogy alattuk messze lent vonatok járnak.
Érezte és szagolta őket, s halványan emlékezett is rájuk. Saját
metróállomását alaposabban is felderítette. A bejárat közelében lévő
üzleteket maga mögött hagyva belépett a magas előcsarnokba, amely után
metróbejárat és a mozgólépcsők következtek. Figyelte a föld alól
érkezőket, s a lefelé indulókat. Nézte, ahogy jegyet vettek, átmentek a
kapukon, és fokozatosan eltűntek: előbb a lábuk, aztán a törzsük, végül a
fejük. A föld alá vezető boltíves alagút másik felén először kifejezéstelen
arcok bukkantak fel, majd mozdulatlan vállak, kezek és lábszárak. Aztán,
amikor a lábfej is felbukkant, az alak hirtelen előrelépett és továbbment.
Pénzérméket kezdett hordani a zsebében, majd egyik nap szemöldökét
szigorúan ráncolva megállt a jegypénztáros magas bódéja előtt. Kicsit
hátrébb lépett, hogy a pénztáros észrevegye, majd előrehajolva felnyúlt a
kis ablakhoz. Megdöbbenésére alig érte fel a fémtálat, de végül sikerült
beleejtenie a négy érmét. Eleget figyelte az embereket ahhoz, hogy tudja,
ilyenkor alig hangzanak el szavak, így hát csak állt némán, bízva benne,
hogy most is így lesz. És így is történt. A közönyös pénztáros szinte rá sem
pillantott, úgy adta oda a jegyet és két másik érmét. Élete első jegye nem
maradt nála sokáig – már a hazafelé úton elvesztette.
Gyorsan megtanulta, hogyan viselkedjen ebben az új helyzetben. Ha a
pénztáros idegesnek tűnt, és rávakkantott, beletett a tálkába még egy
érmét. Előfordult, hogy akárcsak legelőször, a pénztáros érméket is adott a
jegy mellé. Érdekes, izgalmas élmény volt, olyasmi, amit nem tudott
elmagyarázni a kutyáknak.
Egy idő után, mikor már nem jelentett számára nehézséget a jegy
megvétele, elhatározta, hogy megpróbálja használni a forgókereszteknél.
Alaposan megfigyelte az embereket, hogy ők hogyan csinálják. Tehát be
kell dugni a jegyet a gépbe, így; aztán ki kell venni, így; és már át is lehet
sétálni. Jegy nélkül a forgókereszt hirtelen megvadul, és fémkarjaival
durván megcsapja a lábait és combjait. Fehér Nővérnek teljesen le kell
lapulnia, hogy átférjen a fémkarok alatt. Majd elmagyarázza neki. Látta,
hogy a kamaszok átugorják a karokat, és egyszer egy kutyát is látott, az
átkúszott alatta, így az ijesztő fémkarok nem bánthatták.
Órákon keresztül csak ült, és gyűjtötte a bátorságát. Már olyan sokszor
elképzelte, milyen lesz, hogy amikor felkelt, és elindult felé, olyan volt,
mintha egy álomban lépkedett volna.
A mozgólépcső olyan hosszú volt, hogy a végét nem is látta. Fehér
Nővér az eggyel alatta lévő lépcsőn ült, reszkető testével hozzásimult a
térdeihez. Fölöttük a hangosan csattanó forgókereszt alaposan
megijesztette szegényt – Romocska érezte, hogy szerencsétlen kutya már
alig várja, hogy végre vége legyen a szörnyű kalandnak. Nem csak a kutya
félt, az ő lábai is remegtek. De ő a félelem mellett mást is érzett:
izgatottságot. Egyszerre érezte magát erősnek és gyengének – olyan ez,
mint mikor a határvonalon átlépve bejutunk valaki másnak a területére.
 Mikor végre a mozgólépcső aljára értek, az ámulattól leesett az álla.
Még sosem járt ilyen gyönyörű helyen. Egy hatalmas, boltíves térben
találta magát, melynek falait és mennyezetét csodálatos képek borították.
Egy ideig csak egy helyben állt, és ámulva nézett körbe-körbe. Ám akkor
hirtelen valami ijesztő robajt hallott. Megragadta Fehér Nővér nyakát, és a
fülébe morogva megpróbálta maga mellett tartani a rémült kutyát. A vad
robaj ekkor éles, fülsiketítő, fémes csikorgássá változott, majd a peron
mellett megállt egy metró. Romocska és Fehér Nővér elállta a
mozgólépcsőről lezúduló embertömeg útját. Ahogy a szerelvény újra
csikorogni kezdett, ő is egyre hangosabban kiabált a kutya fülébe. És
akkor hirtelen vége lett, a metró, mint egy hatalmas erdei kígyó, eltűnt az
állomás másik végében lévő sötét lyukban. Fehér Nővér még mindig
remegve a lábához simult – nem látta, hogy a gyorsan mozgó lábak
erdején át hogyan juthatnának ki erről a szörnyű helyről.
Romocska nagy nehezen arrébb rángatta a falhoz, és leült vele egy
szemetes és egy díszes pad közé. A padon ülő emberek megfeszülve
szimatolni kezdtek, ingerülten rájuk néztek, majd felálltak, és arrébb
mentek. Mikor a szemben lévő peronnál hangosan nyikorogva megállt egy
újabb szerelvény, megint Fehér Nővér fülébe mormogott; és ez így
folytatódott, ahogy megérkezett még egy metró, majd továbbindult, majd
jött még egy és még egy…
Szorosan átölelve tartotta a kutyát, míg annak heves szívdobogása le
nem csendesült. A hatalmas vonatok meg csak jöttek és mentek, olyan
sűrűn egymás után, hogy szegény Fehér Nővér idővel már csak halkan
nyüszögött. Romocska arcán boldog mosollyal nézte a falakon ábrázolt
férfiakat és nőket – a faragott kövekkel körbevett, kellemes vonású alakok
mind élénk színű ruhákat viseltek. Ámulattal töltötte el a látvány – voltak,
akik egy piros traktort toltak-vontak, míg mások a tűző napon építkeztek.
Elszánt tekintetű férfiak és nők fegyvert szegeztek a láthatatlan
betolakodókra. És mindannyian ragyogó napfényben fürödtek.
Hatalmas szemeket meresztve, tátott szájjal nézte a falakat. Kérges
mancsaival óvatosan végigsimított rajtuk; a látvány annyira lenyűgözte,
hogy semmit sem hallott abból, hogy a körülötte lévők durván rákiabálnak,
mielőtt eloldalognának.
A peron szélén falkákban álltak az emberek – testük majdnem összeért,
de mégis volt közöttük annyi hely, hogy egyedül maradhassanak. De nem,
ezek az emberek mégsem alkottak falkát. Csak mintha egyezséget kötöttek
volna, hogy míg a metróra várnak, feladják a területüket. Üres tekintettel
bámészkodtak, nem néztek egymás szemébe. A csavargóknak már kicsit
nagyobb volt a területük – ők a falak mentén heverésztek vagy ponyvával
letakart kocsijaik mellett álldogáltak. Még bandákba verődött, hajléktalan
gyerekeket is látott; volt, amelyik halkan pénzt kéregetett a hullámzó
tömegben.
Ahogy megrohanták az emlékek, érezte, hogy nyakán felborzolódik a
szőr. Szinte érezte, ahogy egyik kezében a jegyet szorongatja, míg a
másikkal édesanyja kezét fogja.
Ahogy a körülöttük lévőkről tudomást sem véve beszélgetnek. Mert
csak ők léteznek. Hirtelen azt kívánta, bárcsak egészen kicsi lenne, bárcsak
édesanyja újra megfogná a kezét. Akkor a lábánál heverő Fehér Nővér
megmozdult, ő pedig rádöbbent, hogy a szemei elfáradtak a sok
nézelődésben. A falakat borító hatalmas, gyönyörű képektől fájni kezdett a
feje, és üres gyomra is követelőzően morogni kezdett. Úgy érezte, mintha
veszély venné körbe, amelyet valamiért mégsem lát, és nem tud
kiszagolni. Fehér Nővér mindeddig békésen szunyókált, de most a félelem
szaga felébresztette. Romocska gyorsan felkelt a földről, és az ijesztő
mozgólépcsőre szállva gyorsan kimenekültek a napfénybe.
Mindössze fél napja volt otthon, mikor máris vissza akart menni.

Egyik délután mind hirtelen, egyszerre riadtak fel a szunyókálásból.

Mámocska, Arany Szuka és Fekete Kutya halk morgása fenyegető kórussá
olvadt össze. Mindnyájuk nyakán felborzolódott a szőr, Romocska nyaka
és háta pedig megfeszült. Valaki ott ólálkodott a fölöttük lévő romok
között; egy ideig kotorászott, majd elvonszolt egy gerendát az egyik
sarokba. Hangokat is hallottak – két férfi járkált a fölöttük lévő romok
között.
Romocska a farakáshoz sietett, és felmászott rá. A kutyák rémülten,
feszülten topogtak. Valamiféle sárga prémből készült csizmákat látott.
Halkan morogva csendre intette maga mögött társait, mire a kutyák
elhallgattak, és közelebb húzódtak egymáshoz. Mikor látta, milyen
bizalommal teli tekintettel néznek rá, zakatolni kezdett a szíve. Amilyen
halkan csak tudott, még egyet morgott, majd fülelni kezdett. A pince másik
végében lévő férfi odakiáltott valamit a társának, mire Mámocska a teljes
testében megfeszülő Romocskára pillantott, majd jelzett a többieknek,
hogy maradjanak csendben. A prémes csizmát viselő férfi ekkor
felmordult:
– Jó hely. Mire készül az az idióta?
Ekkor a másik morgott valamit, amit Romocska nem értett.
– Nem tudom, de nem is érdekel – vakkantotta. – Ebből itt egy egész
házat felépíthetünk, és ha másokat elijeszt ez a hely, nekünk csak annál
jobb. Legalább békében hagynak.
Romocska visszamászott a többiekhez. Azok kétségbeesetten
toporogtak, ő pedig egyre dühösebben hallgatta, ahogy a két férfi ide-oda
tologatja fölöttük a tárgyakat. Társai újra és újra kérdőn ránéztek.
Mámocska, ahányszor csak elsétált mellette, megnyalogatta – de ez a
nyalogatás most nem olyan volt, mint máskor. Még sosem nyalogatta így,
mintha várna valamire. Arra vár; hogy megmondja nekik, mit tegyenek.
Leszállt az este, ám a sötétség ezúttal nem volt megnyugtató. A férfiak
tüzet raktak a romok között, mormogtak, sőt néha-néha felemelték a
hangjukat valami marhahús miatt. A padló repedésein bejutó táncoló
fényben Romocska nem érezte biztonságosnak fészküket. A levegőt
azonban ínycsiklandozó főtthús- és hagymaillat töltötte meg.
Romocska újra felmászott a farakásra, majd visszanézett az alatta
félkörben álldogáló családjára. Mindannyian tudták, hogy a két férfi be
akar költözni, el akarja foglalni a fészküket.
Mámocska nyugodt tekintettel nézett rá. Arany Szuka, aki eddig
mozdulatlanul ült őrhelyén, a bejárat mellett, most hirtelen felállt, és
odasétált Mámocskához. Felemelte a fejét, és a fülét hegyezve, várakozón
ő is ránézett. Tekintetében nyoma sem volt félelemnek, még a farkát is
csóválta. Ugyanúgy nézett rá, mint Fekete Kutya – izgatottan, mint aki
készen áll.
Romocska szinte beleszédült a hirtelen jött felismerésbe: el fogja űzni
innen a betolakodókat.
Reszkető testtel lekushadt. Halkan morogva közelebb hívta magához a
többieket, majd óvatosan, négykézláb kimászott a holdfénybe. Szinte
érezte a többiekben a bátorságot; egyik oldalán Arany Szuka osont, a
másikon Fehér Nővér, a többiek pedig szorosan mögöttük. Romocska
rendíthetetlenül haladt előre. Felmászott az ismerős kövekre, majd átugrott
a legközelebbi falra. Alatta a kutyák szétszóródtak a sötétben, ő pedig
felemelte bozontos fejét a hold felé. Megmarkolta a követ, majd minden
erejét beleadva, ahogy csak a torkán kifért, vonítani kezdett. Válaszképp
az árnyékban lapuló társai is megszólaltak. Aztán szinte egyszerre
elhallgattak.
A két férfi felugrott a földről, fejüket ide-oda kapkodva, rémülten néztek
körbe.
– Ez meg mi volt, Aljosa?
– Kutyák. Nyugi, Jurij, nem mernek a tűz közelébe jönni.
Romocska fenyegetően nézett le a falról. Abban a pillanatban
mindenkinél erősebbnek érezte magát. Tévednek, ha azt hiszik, hogy fél a
tűztől! Megmozdult, mire a két férfi ijedten összerezzent. Mámocska
vezette a többieket, ő pedig halkan zümmögni kezdett neki – nem morgott,
csak halkan, finoman zümmögött.
– Aljosa, mi a fészkes fene… – Jurij ijedten Romocskára mutatott.
Aljosa szájtátva nézte az árnyékba burkolózott alakot.
– Egy szobor? – kérdezte. – Talán egy kis oroszlán.
Jurij idegesen felnevetett.
– Megmozdult. Isten bizony, megmozdult!
– A szobrok nem mozognak, te idióta!
Jurij megborzongott.
Abban a pillanatban Romocska felállt a falon, mire a két férfi rémülten
felüvöltött. Vonyítani kezdett, a kutyák pedig csatlakoztak hozzá.
Romocska csak egy pillanatra állt fel, aztán vissza is kushadt, úgy hívta
egyre közelebb a többieket. Aljosa és Jurij hangosan zihált – akármerre
fordultak, félelmetesen csillogó kutyaszemeket láttak. Hat pár ijesztő
kutyaszemet. Romocska ekkor leugrott a tűz mellé, és négykézlábra
ereszkedve tovább morgott. A két betolakodó hangosan üvöltve rohanni
kezdett a kapu felé, csak hogy minél gyorsabban maguk mögött hagyják a
veszedelmes falkát.
Romocska vezérkutyaként a tűz mellett töltötte első éjszakáját, és
élvezettel eszegette a forró, félig főtt marhahúst.
Minden metrómegálló egyedi. Romocska álmélkodva, kábultan nézte az
óriási oszlopokat, mozaikokat, szobrokat és festményeket. A hatalmas
képeken csinos, világos hajú gyerekeket is látott, meg kutyákat, és
nagyobb teremtményeket is. Ahogy ezeket a mozdulatlan, színes
embereket nézte, akik soha nem vadásznak, és nem mennek haza,
megdobbant a szíve. Valahol, valamelyik képen meg fogja találni az ő
énekesnőjét, Pevicát – az ő hideg, ragyogó alakja is lapos lesz, minden nap
egyforma, ugyanakkor mégis más. Néma lesz, mégis énekelni fog.
De ez a nap más volt, mint a többi. Romocska nem bámult fel a
mennyezetre, nem nézte álmélkodva kedvenc képeit. Ehelyett elsétált
majdnem egészen a tömeg végéig, és mozdulatlanul megállt a peron
szélén. Arcán közömbös kifejezéssel nézett maga elé. A felnőtt kutyák is
így viselkednek, mondta magában. Mintha észre sem vennék a másikat,
mintha az nem jelentene számukra fenyegetést, és így ők sem tűnnek
fenyegetőnek.
Az emberek fintorogva néztek körbe, de nem volt idejük rájönni, hogy a
szörnyű szag Romocskától ered. A metró fülsiketítően csikorogva megállt.
Az ajtók sziszegve kinyílik, és ő egyszer csak a hatalmas, hullámzó tömeg
közepén találta magát. A következő pillanatban az emberáradat besodorta
magával a kocsiba, ő pedig rémülten nézett körbe – Fehér Nővér már nem
volt mellette. Ahogy az emberek majd összepréselték, eluralkodott rajta a
pánik. Kész lett volna átverekedni magát a tömegen, ám akkor az
széjjelebb vált, ő pedig újra látta a különálló embereket – volt, aki leült,
más a karjával felnyúlva megkapaszkodott, miközben kerülték egymás
tekintetét, vagy egyszerűen csak maguk elé bámultak. Egyre nagyobb lett
körülötte a tér, mert ahogy az emberek megérezték a szagát,
kétségbeesetten próbáltak arrébb húzódni.
Romocska reszketve jobbra-balra kapkodta a fejét. Ahogy a metró
csikorogva elindult, majd egyre gyorsabban száguldott, elveszítette az
egyensúlyát, és négykézlábra zuhant. Nyitott tenyérrel megpróbálta
megtartani magát, miközben félelmében a fogait csikorgatva, némán
sikítozott. A zakatolás, csikorgás és rémisztő robajok közepette, hogy
védje magát, összegömbölyödött, de akkor egyszer csak hegyezni kezdte a
fülét – valahonnan halk, rémült nyüszögést hallott. Fehér Nővér ott volt
valahol, nem messze tőle lapult reszketve a kocsi padlójához.
Romocska négykézláb mászni kezdett, ám akkor a szerelvény élesen
fékezett, neki pedig meg kellett állnia, hogy megtarthassa az egyensúlyát.
Az emberek üvöltöztek vele, de ahogy megindultak kifelé, és átadták
helyüket az újabb tömegnek, hangjuk elhalt. Fehér Nővér továbbra is
valahol előtte nyüszített, mozdulni sem mert. Akkor a metró újra elindult.
Az emberek szétváltak előtte, ő pedig tovább kúszott a szabaddá vált
ösvényen. A szerelvény megállt, az emberek kitódultak az ajtón, majd
újabbak árasztották el a kocsit, majd egy újabb, még féktelenebb száguldás
következett. Ahogy a kocsi jobbra-balra dülöngélt, Romocska az ülő
utasok lábához préselődött.
A kocsi annyira megtelt, hogy az emberek nem tudtak arrébb húzódni
tőle. Romocska tekergőzve préselte át magát a lábak között, de mikor a
következő megállóhoz értek, mintha még több ember lepte volna el a
kocsit. Annyira erőlködött, hogy már kiabált, és már az is megfordult a
fejében, hogy beleharap az előtte lévő lábba, ám ekkor megérezte arcán
Fehér Nővér meleg nyelvét. A kutya a lábak sűrű erdeje mögött lapított,
közvetlenül mellette. Romocska boldogan nyúlt felé. Fölötte valaki kedves
hangon felnevetett, amitől egy kicsit jobban érezte magát. Úgy döntött,
mégsem harap meg senkit.
Lehunyta a szemét, hogy kiszorítsa belőle az égető könnyeket, aztán
addig simogatta Fehér Nővért, míg az emberek, akik megérezték a szagát,
fintorogva ki nem szálltak a kocsiból – akkor kicsalogatta a kutyát az ülés
alól, és reszkető karjaival szorosan átölelte.
Mire ruhaujjával megtörölte az orrát és szemét, egy kicsit
megnyugodott. Már megszokta a gyorsan száguldó metró mozgását, így fel
tudott állni. Ám amikor a szerelvény egy újabb megállóhoz érve
csikorogva lefékezett, megint majdnem elesett. A kocsi belső falánál volt,
így szinte semmit sem látott a megállóból. Egyik kezével megkapaszkodott
egy rúdban, míg a másikkal szorosan átölelve tartotta Fehér Nővért, hogy
az embertömeg nehogy újra elválassza őket egymástól. Az emberek
elfoglalták helyüket, ő pedig összeszorított fogakkal és lehunyt szemmel
várta, hogy a metró újra száguldani kezdjen.
 Mikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy a kocsi félig gyerekekkel van
tele. Azonnal tudta, hogy nem házi gyerekek. Csavargók voltak, utcalakók,
akikkel óvatosnak kell lennie. Fenyegetően rá is nézett az egyikre, mikor
pedig a gyerek közelebb lépett hozzá, rámordult, mire az a többiekkel
együtt hangosan felnevetett. Csak nevettek, és róla beszéltek, de legalább
békén hagyták.
Ám akkor átvillant az agyán egy ijesztő kérdés – hányszor állt meg és
indult el újra a metró? Hány megállót tettek már meg? Valószínűleg olyan
messzire kerültek otthonról, mint még soha eddig. A sötétségben nehéz
volt megállapítani, de a szerelvény mintha nem változtatott volna irányt.
Már azon kezdett el gondolkodni, hogy ez vajon ugyanaz a metró-e,
amely a megállójukban felbukkant, vagy minden megállónál más-más
metróba kerültek át. Megpróbált visszaemlékezni azokra az időkre, amikor
egészen kicsi volt, és halványan derengeni kezdett, mintha akkoriban
leszállt volna a szerelvényről. Eszébe jutott egy mondat: A hazafelé tartó
metróra szállj fel!
Ekkor olyan szörnyű rettegés kerítette hatalmába, hogy majdnem
elsötétült körülötte a világ. A metró csak még távolabb viszi a fészküktől,
így jobb lesz mihamarabb leszállniuk. Bele sem mert gondolni, hogy már
eddig is milyen messzire kerültek! Mikor a metró legközelebb megállt,
Romocska felállt, és Fehér Nővérrel együtt hagyta, hogy az utasok
kisodorják őket az ismeretlen állomásra.
Itt rengeteg peron és szerelvény volt, az emberek pedig sietősen,
hatalmas falkákba verődve vonultak közöttük. Romocska szíve
összeszorult a félelemtől; azt kívánta, bárcsak összekucorodhatna valahol,
és alhatna egy jót. Fehér Nővér kétségbeesetten nyüszített mellette, fülei
szorosan koponyájára tapadtak. A tömegen keresztül elbukdácsoltak egy
falig, ahol Romocska meglátott egy mozgólépcsőt.
A lépcső a város egy teljesen ismeretlen, idegen részébe vitte fel őket. Itt
minden annyira más volt, mint otthon, hogy akár a világ másik felén is
lehettek volna. Újnak tűnő épületek magasodtak körülöttük, némelyik
káprázatosán szép volt, és egyikük sem hasonlított a szürke betonházakra
vagy gyárépületekre. Itt-ott látott ugyan néhány fát, de erdőnek nyoma sem
volt. Még csak egy szemétdomb sem akadt az útjukba.
Romocska túl kimerült volt ahhoz, hogy vadászni induljon. Erőtlenül
vánszorgott az emberek és autók között, míg el nem jutott a
metróállomással szemben lévő parkhoz. A hatalmas megrázkódtatás után
most mindennél nagyobb szüksége volt az alvásra. Végül, mikor talált egy
szélesen elterülő, alacsony bokrot, megkönnyebbülten rogyott össze az
ágai alatt. A park egyik oldala mentén villamosok haladtak el csikorogva,
a másik oldalán pedig egy forgalmas út húzódott. Romocska fáradtan
lehunyta a szemét, de még megérezte a kipufogógáz, krumpli, pirog és
vodka illatát. Az egyik közeli padon egy hölgy üldögélt, ő iszogatta a
vodkát – táskája a karján lógott, így minden egyes kortynál azt is felemelte
az üveggel együtt. A bokor alól kisöpörték a leveleket, így érezte a nedves
föld kellemetlen szagát. Lassan hagyta, hogy a hangok és szagok egyre
távolabb kerüljenek tőle, és hogy Fehér Nővér morogva gondoskodjon
róla, hogy senki se zavarhassa meg álmát.

Este volt, és Romocska fázott. Testével Fehér Nővérhez simult, úgy nézte
a bokor alól a halvány, színes fényeket.
Eltévedtek. Hiába gondolkodott, nem tudta, hogyan kérdezhetné meg az
emberektől, hogy hol találja meg azt a metrót, amely hazavinné őket.
Egyáltalán hogy hívják emberi nyelven az otthonukat.
Lassan kimászott a bokor alól, és Fehér Nővérrel az oldalán óvatosan
kiballagott az utcához. Semmi mást nem látott, ami az otthonára
emlékeztette volna, csak egy, a lámpáknál megálló autók ablakát tisztogató
utcagyereket és egy villamosmegállóban szunyókáló részeget, akit két
mogorva rendőr próbált felébreszteni. Nem látott az utcán sem
csavargókat, sem kutyákat. Szörnyű érzés úgy felderíteni egy teljesen
idegen városrészt, hogy csak egy kutyája van, és azt sem tudja, merre
lehetnek a csavargók. Mikor végül megtalálta őket, azonnal látta, hogy
egészen mások, mint akiket ismer. És a csavargók is azonnal megérezték,
hogy nem közülük való. Akárcsak az utcagyerekek és a bőrfejűek bandái.
Tehát nem tehet mást, mint hogy megpróbál a csavargók közelében
maradni, bízva benne, hogy azok nem vesznek róla tudomást, és ami még
fontosabb, hogy a többi banda, a rendőrök, a házi gyerekek és mindenki,
aki házakban lakik, tiszta ruhát hord, és különböző színű es méretű
táskákkal jár, nem veszi őt észre.
Érezte, hogy megint legyűri az elkeseredés, ám Fehér Nővér felcsapta a
farkát, és biztatóan nézett rá. Várta, hogy Romocska vezesse, hogy
induljanak el vadászni. Mert már nagyon éhes volt. A felelősségtudat
végül rábírta, hogy elinduljon. Átkeltek az úttesten, és Romocska keresni
kezdte azt a helyet, ahol az emberek összegyűlnek, beszélgetnek és esznek.
Tudta, hogy ha ételdarabkákat akar koldulni, szüksége lesz egy szatyorra,
ám a városnak ez a része olyan tiszta volt, hogy egyet sem látott az utcán.
Ekkor az egyik kis utcában meglátott egy kék konténert; nagy nehezen
felmászott rá, és valahogy sikerült felnyitnia a nehéz fedelet. Nagy
örömére műanyag zacskók voltak benne, és mindenféle jó falat – száraz
kenyér, káposztalevelek és csirkecsontok. Ami csontot ki tudott szedni, azt
mind odadobálta Fehér Nővérnek, magának pedig elrakott a zsebébe két
nejlonzacskót, némi kenyeret és káposztalevelet. Már rég nem evett
káposztát, így most egy kicsit jobb kedvre derült.
Mikor Fehér Nővér felmordult, ijedtében majdnem magára ejtette a
fedelet. Míg kimászott a konténerből, elejtette a kenyér felét, aztán még a
keze is beszorult a konténer pereme és fedele közé. A két rendőr, akiket a
villamosmegállóban látott, most ott állt az utca végében, és őket figyelte.
Mindketten erős testfelépítésűek voltak, de az egyik magasabb volt, mint a
másik. Romocska úgy ítélte meg, túl nagyok ahhoz, hogy rájuk támadjon,
és ugatva körbeugrálja őket. Fehér Nővér fenyegetően felhúzta az ínyét,
hátán felborzolódott a szőr, de közben a tekintete Romocskára siklott.
Idegen területen voltak, így nem tudta, mit tegyen. Romocska egy hosszú
pillanatig csak némán nézett a két rendőrre. Azok mozdulatlanul álltak, de
érezte, hogy ha megmozdulnak, feléjük indulnak el, és nem azzal a céllal,
hogy összeismerkedjenek.
– Hé, te! – kiáltotta oda az egyik. – A papírjaidat!
Romocska nem ismerte az utcát, nem tudta, hová vezethet, mégis úgy
döntött, hogy futásnak ered. Fehér Nővérrel a nyomában csak futott és
futott a falak árnyékában, míg el nem jutott az utca végéig, ahol
körülnézve régi boltokat és díszes, ötszintes épületeket látott.
Ahogy tovább bandukoltak, egyre inkább az volt a benyomása, hogy ez
a városrész teljesen elhagyatott. Nehéz élet vár rájuk, míg haza nem érnek.
Mert errefelé semmi sincsen – sehol egy teli szemetes, sehol egy jó falat.
Még csak egy kidobott matracot se lát sehol. A fű mindenfelé rövid, nem
lehet megbújni benne. A varjak húsosaknak tűntek, de nem tudta, hogyan
kaphatná el őket. Itt is voltak szemetesek, de másfajták, mint otthon, és
mind le volt zárva. Mintha errefelé nem éltek volna csavargók, és a kutyák
is mind házi kutyák voltak.
Ahogy sötétebb lett, a város fényei egyre élesebben ragyogtak. Itt-ott
félénk, gyorsan mozgó csavargók bukkantak elő. Romocska az egyik úton
észrevett egy kerek lyukat – egy férfi mászott ki rajta, vonzóan koszos
kabátjának zsebében üvegek csilingeltek. Nagy fejét ide-oda forgatva
körbenézett, majd visszahúzta a helyére a kerek fedelet, és elsietett.
Romocskát ez nemcsak kellő információval látta el, de meg is ijesztette.
Jobb, ha nem megy le oda, mert meg lehet, hogy örökre csapdába esik. Az
is feltűnt neki, hogy a csavargók meglehetősen gyorsan közlekednek az
utcákon – tehát nem érzik magukat biztonságban.
Egyre ijesztőbbnek látta ezt a környéket. Nem talált olyan helyet, ahol
megpihenhetett és gondolkodhatott volna. Úgy döntött, keres egy
búvóhelyet, és alszik egyet. Az étel meg ital várhat reggelig.
Egy elkerített területre menekültek, melyen egy épület romjai álltak. Itt
végre nyugodtan lepihenhetnek. A nyári levegőbe nehéz por vegyült;
Romocska, mikor lekucorodott az egyik fal sarkában, rádöbbent, mennyire
szomjas. Fehér Nővér is lihegve feküdt mellette.
Alig hallották a város zajait, mégis nyugtalanul aludtak, és már kora
hajnalban felébredtek. Fölöttük ragyogóan kék volt az ég. Forró napjuk
lesz, gondolta Romocska.
Megdörzsölte álmos szemét, majd körbenézett. A hely, ahol
megpihentek, tele volt különböző színű téglákkal – volt köztük
halványkék, gipszvakolattal az egyik oldalán, sárga, és néhány tapétázott
is. A ház épen megmaradt sarka, amely védelmet nyújtott nekik, törött
fogként emelkedett ki a romok közül, és bár a teteje szét volt verve,
valahogy mégis otthonosnak tűnt.
A kapu felől lánccsörgés hallatszott, jelezve, hogy ideje menni. A
törmelékhalmon átmászva a bontási terület távoli sarkába mentek, átbújtak
a kerítés alatt, s egy ismeretlen utcára jutottak. Céltalanul haladtak tovább,
figyelve, hátha látnak valamit, ami ehető, vagy alkalmas arra, hogy a
szomjukat oltsa. Megpróbáltak kinyitni minden szemetestartályt, de attól a
kevéstől, amit Romocska ki tudott nyitni, elkergették őket. Sok idő telt már
el a káposzta, a kenyér és csirkecsontok óta. Fehér Nővér hasa behorpadt, s
mintha a hátához tapadt volna. Ahogy vízszagot követve végigmentek egy
kis mellékutcán, halk zeneszót hallottak. Romocska túl szomjas és éhes
volt, és túl ijedt ahhoz, hogy zenére gondoljon, de a kedves hangokat
hallva felkapta a fejét.
Megállt, körbenézett, és felismerte a lapos kupolájú építményeket,
amelyeket nemegyszer látott a metróállomások falán. Ami ennél is
rosszabb, nem túl messze tőlük, az épületek közti résben széles, barna
víztükör csillogott a délutáni napfényben. Zihálva, szédelegve
kapaszkodott bele Fehér Nővérbe. Nem volt szemernyi kétsége se, és
megpróbálta becsukni a szemét, hogy csökkentse a rátört borzalmat.
A nagy folyó másik partján voltak.
Érezte, hogy messzire jutottak otthonról. A felkelő és a lenyugvó nap
közé eső Róma felé fordultak, ám sokkal, de sokkal messzebb mentek,
mint a Róma. Valahogy meg kellett találniuk az utat át a folyón, aztán
fölfelé, a folyásiránnyal szemben kellett haladniuk, amíg rá nem akadnak a
városi vadászterület peremén lévő kis folyószerűségre, hogy ott a felkelő
és a lenyugvó nap között elindulva eljussanak a Rómához, s onnan haza.
És mindezek előtt még élelmet is kellett szerezniük.
Romocska leült egy fa alá, és előre-hátra hajladozva sírt. Az a
mozgólépcső olyan hosszú volt, olyan mélyre lement a föld alá! Tényleg
átment a folyó alatt a szerelvény? Sose gondolt úgy a folyóra, hogy annak
van alja. Tehetetlenül oldalra dőlt, s a kezét üres gyomrára szorítva
összekucorodott, de Fehér Nővér nem hagyta tehetetlenül heverni. Az
arcát és a kezét nyalogatta, aláfúrta magát, bökdöste, hízelgett neki. Átható
pillantással, derűsen nézte, mintha azt mondta volna: te vagy a vezér. Azzal
is tisztában volt, hogy vadászniuk kell, és az ismeretlen helyen nem
vadászhatnak külön.
Délelőtt közepe volt, amikor egy széles, nyugodt vizű csatorna fölött
találták magukat, amely ugyanarra folyt, amerre a folyó. Kikerültek egy
hangos, az ösvényen váratlanul felbukkant hordát, s lenéztek a vízre.
Meredek, kőlapokkal borított, sima rézsű vezetett a sötét vízbe, és
Romocska nem látott rá lehetőséget, hogy a vízbe esés veszélye nélkül
leereszkedjenek rajta inni. Fehér Nővér elkeseredetten nyüszített,
miközben ő valamilyen szerszámot keresett, amivel lenyúlhat a vízbe.
Hiába erőlködött azonban, nem talált semmit. Továbbmentek a csatorna
melletti sétányon, s jól nyitva tartották a szemüket, figyelték az öntöttvas
rácson keresztül, hogy nincs-e olyan hely, ahol lejuthatnak a vízhez. Az
elöl haladó Fehér Nővér egy magas gyaloghíd árnyékában hirtelen
lebukott, s a következő pillanatban éles sivítás, majd hangos roppanás
hallatszott: sikerült elkapnia egy vízi patkányt. Romocskának valamivel
jobb kedve lett.
A patkány után jobban érezte magát. Hagyta, hogy Fehér Nővér lenyalja
a vért az arcáról és az ujjairól, miközben az arra járók felháborodott
megjegyzéseket tettek, s kikerülték őket. Nem törődött velük. Tudta, hogy
a divatos cipőikben hangosan kopogó nők és a velük lévő illatos, kifent
férfiak nem jelentenek veszélyt. A hozzájuk hasonló emberek undorodnak
attól, hogy megérintsék, sosem vetnék rá magukat, nem fognák le, és nem
ütnék meg. Látta, hogy a környék nem tartozik az utcai bandák, a
szkinhedek és a csavargók vadászterületei közé, úgyhogy csak a milíciától
mint legfőbb ragadozótól kellett óvakodniuk.
Romocska még mindig rettenetesen szomjas volt. Fehér Nővér is csak
lihegett és nyelt, lihegett és nyelt. A folyót nem lehetett látni, de
Romocska tudta, hogy nagyon közel van. Érezte a jelenlétét, mint egy
nagy, rejtőzködő, óvatosan mozgó állatét.
És nem is tévedett, mert nem sokkal később elérték azt a helyet, ahol a
csatorna a folyóba ömlött. A korlát hirtelen véget ért, s a végétől lépcsők
vezettek le a vízhez, egy széles, kibetonozott részre. Romocska hosszan
ivott, s az arcát és a karját is benedvesítette. A fodrozódás megszűnt, a víz
újból nyugodttá vált. A visszatükröződő esti fények ismét egyenes
vonalakat alkottak, s az épületek ablakainak széteső, narancssárga képei is
szabályos négyszögekké változtak.
Több élelem, menedék, és út a folyón át. Újból lerázta a kezéről a vizet,
s ezzel ismét apró rózsaszín, narancssárga, zöld foltokká tördelte a várost.
Utálta ezt a várost.
A folyó legalább illatos és biztató volt.
Újból beesteledett, s ismét élelem szagát érezte, s muzsika hangjait
hallotta mindenfelé. A mellette elhaladók tekintete egy pillanatra
felfénylett, ahogy megpillantották, majd lassan lesiklott róla, s Romocska
tudta, hogy azon a helyen nem lehet láthatatlanná válni. Szomorú zene,
férfiak és nők hangja hallatszott az egyik épületből, a másikból pedig
elektromos sistergés, a szívdobogáshoz hasonló dübbenések. Egyik utcát a
másik után hagyta maga mögött, s Fehér Nővér leverten ballagott utána. A
város fényei színesek voltak, a magas kupolák csillogtak az éjszakai égen,
minden álomszerűen szép volt.
 Romocska menet közben figyelte Fehér Nővért. Zavarta a viselkedése.
Először nem tudta, kihez „beszél”, kit néz barátságosan, a farkát csóválva,
kinek sunyja le esdeklően a fülét. Aztán rájött, hogy az embereknek.
Bármelyik embernek. Fehér Nővér annyira éhes volt már, hogy koldult,
tőle elfordulva, s minden szabály megszegésével kóbor kutyaként
viselkedett.
Düh és csalódottság kerítette hatalmába. Mikor látta, hogy kérőn ránéz a
következő járókelőre, felmordult, és durván belerúgott. Fehér Nővér
bűntudatosan lekushadt, majd fejét és farkát lógatva leült, s időnként nézett
csak alázatosan Romocska térdére. De nem tudott uralkodni magán.
Éhezett, és az emberek mindig kedvesek voltak hozzá.
A következő alkalommal Romocska ismét morgott, de nem csinált
egyebet. Hidegség öntötte el, s rosszkedv lett úrrá rajta. Az ő dolga lett
volna jó vadászterületet és biztonságos fészket találni, de nem volt képes
rá.
Könnyek folytak végig az arcán. Soha életében nem volt még olyan
boldogtalan. Nem maradt más lehetősége, mint továbbügetni. Megállni
nem mert, pedig nem volt hová mennie.

A híd közepén jártak. A levegő elnehezült a nyári folyó párájától.

Romocska mélyeket lélegzett, Fehér Nővér pedig a korlát oszlopai között
szaglászott. A járművek nagyon közel voltak hozzájuk, ennek ellenére
Romocska jobban érezte magát, mint bármikor azóta, hogy felszálltak a
szerelvényre. Megállt a híd közepén, és a mélyen alattuk örvénylő vízre
nézett. Nem tudta, bízhat-e abban, hogy a víz és a rothadás összekeveredő
szaga megmutatja nekik a helyes irányt, segít hazatalálni. Aztán észrevette,
hogy Fehér Nővér előrement, másfelé szaglász, a haza, egyenesen a haza
vezető út irányába. Hirtelen nyugalom szállta meg. Minden rendben lesz,
gondolta.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy Romocska azt hitte, valami szörnyű
álom csupán. Betértek egy udvarra, mert azt hitte, hogy úgy lerövidíthetik
az utat, de nem találtak másik kijáratot, s amikor megfordultak, hogy
visszamenjenek arra, amerről jöttek, az egész világ mozgásba lendült
körülöttük. Lépteket, csizmák dobbanását hallotta, s kiabálást. Minden
olyan hirtelen történt, és olyan szörnyű volt, hogy Romocska azt se tudta,
hová nézzen. Egy pillanatig csak állt, előre-hátra kapkodta a fejét, s
képtelen volt felfogni, hogy egyenruhás izomkolosszusok gyűrűjébe
került.
Nekilódult, és a következő pillanatban a tarkóját nagy erővel csapták
oda a földhöz. Brutális mozdulatokkal megfordították, arcát belenyomták
az aszfaltba, a kezét hátratekerték és megbilincselték. Valaki csizmával
leszorította a fejét, míg valaki más összekötötte a lábát. Fehér Nővér a
fejétől nem messze vicsorgott, s miközben keményen belerúgtak, valaki
elkiáltotta magát, hogy „Lődd le a kutyát!”, Romocskát pedig felkapták.
Egyik, a hajától félig eltakart szemével látta, hogy Fehér Nővér talpra áll,
és megfordul, hogy támadjon, de valaki villámgyorsan hozzálép, és
gumibottal erősen fejbe csapja. Fehér Nővér összerogyott, Romocska
pedig torkaszakadtából üvöltött. Miközben őt a levegőbe emelték, a kutya
elgyötörten arrébb vonszolta magát az aszfalton. A körülötte lévő férfiak
harsányan kiabáltak, és bedobták egy rendőrautóba.
– Miért nem lőtted le a kutyát? Azt parancsoltam, hogy lődd le,
Zolotuhin!
A rendőr vállat vont.
– Szeretem a kutyákat – felelte.

Újból nyüzsgés és zaj támadt a központi állomáson, s a cellákhoz vezető

ajtó kinyílt. Mozgó testek zaja és izgatott hangok vették körül a zárkák
folyosójára belépő embert. Biztosan ő a falkavezér, találgatott Romocska.
A kísérői hízelegtek neki, ahogy csak tudtak, készségesek voltak, minden
tájékoztatást igyekeztek megadni. Romocska hallotta, ahogy leírják a
főnöknek az ő hihetetlen szőrösségét, vad természetét, furcsa járását,
elképesztő reflexeit és szagát, s a diadalt, melyet az elfogásával arattak.
Félt. A vezér közelebb lépett a rácshoz, és mosolytalan arccal figyelte.
Romocska merev háttal ült a földön, onnan nézett fel rá.
A főnök megfordult, és hideg, érdes hangon megkérdezte:
 – Mi az ördögöt művelnek? Hisz ez csak egy gyerek! Vegyék le róla a
bilincset és szájáról a kendőt!
– Harap, Csernyak őrnagy.
– Oldozzák el!
A falka hátrébb húzódott, és harsány nevetésben tört ki. A főnök bőszen
felmordult. Kinyitotta a zárka ajtaját, és feszes léptekkel Romocskához
ment, aki még jobban összehúzta magát a sarokban. Az őrnagy egyik
kezével befogta az orrát, lehajolt, és kioldotta a szájára feszülő kendőt.
Romocska várt egy pillanatot, aztán amilyen erősen csak tudott,
beléharapott, s a fogát belemélyesztve marcangolni kezdte a csuklóját. A
főnök kiegyenesedett, fájdalmasat kiáltott, a hajába markolva rázta a fejét,
s megpróbálta kiszabadítani a kezét.
– Segítsenek! – kiáltotta, mire a nevető emberek hátrafeszítették
Romocska fejét, s Csernyak végre vissza tudta rántani a kezét.
– Csak egy gyerek, csak egy kisgyerek – mondta valaki éneklő,
csúfondáros hangon.
A főnök felsóhajtott, s a kezét dörzsölgette, miközben a többiek bezárták
a cellát.
– Tényleg gyerek, ráadásul kicsi – mondta. – Mivé lett a világ?!
– Az elvadult kölykök rosszabbak, mint a veszett kutyák. Rosszabbak a
felnőtteknél is, és azt mondják, több millió van belőlük – mondta valaki. –
Sose oldunk meg semmit, ha nem szabadulunk meg tőlük. Én azt mondom,
végezni kell vele. – Gyors kézmozdulatot téve Romocska fejére mutatott.
Romocska megértette: látott már fegyvert. Tiltakozásul vicsorgott.
– Az istenit, Belov, magának gyerekei vannak! Hogy mondhat ilyet?
– Ez nem gyerek. Ha tehetné, megölné a gyerekeimet.
A főnök elfordult tőle, és rádörrent a többiekre:
– Estére oldozzák fel! És ne vágják le a haját… szükségük lesz rá –
mondta, és kiment.

Miután beesteledett, öt rendőr lépett be Romocska cellájába. Egyik kezéről

levették a bilincset, s hozzábilincselték egy falból kiálló gyűrűhöz.
Miközben ketten a haját markolva leszorították, egy harmadik kioldozta a
lábát, és levette szájáról a kendőt. Igyekezett jól viselkedni, hogy békén
hagyják, de nagyon meglepődött, amikor távozáskor egy nagy csésze
meleg levest és egy fél vekni kenyeret raktak le mellé.
Másnap reggel lefogták és meztelenre vetkőztették, majd miközben a
fájdalomtól vonított, s ide-oda mászott, amennyire a falhoz rögzített
bilincs engedte, egy locsolócsőből nagy nyomással hideg vizet zúdítottak
rá, s otthagyták meztelenül órákon át, amíg ő is és a cella is meg nem
száradt. Az őrsön nem volt hideg; fokozatosan felmelegedett, s később egy
takarót is behajítottak neki.
A következő napokban Belov Kutyája egyfajta látványossággá vált. Más
körzetekből is érkeztek rendőrök, hogy Megnézzék, fizettek is érte, és
hangosan nevettek, mikor Romocskát lefogták, lökdösték és noszogatták,
bökdösték és utánozták: vad harapását, hegyes körmeit és hihetetlen
gyorsaságát, amelyet a szűnni nem akaró áradatban érkező rendőrök
mindegyike megcsodált. Összegyűlve figyelték, ahogy evett, nevetve
nézték, ha a vécét használta, s nem mulasztották el megjegyezni, hogy
Belov tanította meg rá. Belov ennek kapcsán megjegyezte, hogy a slaugnál
nincs jobb segédeszköz, benne kellene, hogy legyen a kutyakiképzési
tankönyvben.
Romocska kutyaléte határai mögé rejtőzött, és sose árulta el, hogy hallja
és érti őket. Bízott benne, hogy ez egyszer valamilyen módon a javára
válik. Lesben állt, figyelte őket, gyűlölte őket, s fokozatosan, lépésről
lépésre eljutott odáig, hogy meg is vesse őket amiatt, amit nem tudtak.
Múltak a napok.
Rejtőzködése bizonyos mértékig elszigetelte saját gondolataitól és
érzéseitől. Kutya volt: a szavak nem jelentettek neki semmit. Kutya volt:
tompa fájdalom és vad öröm között váltakoztak az érzései. Énje a kutya
énje volt, ismert ösvények, utak és helyek ezen határok között. A jelen
nem volt jó. Keveset gondolt rá. Rosszkedvűen evett, harcolt, ha volt rá
lehetőség, s vicsorgott, hogy megnyugtassa magát. Hiába volt azonban ez a
menedék, egy újfajta érzés fedte el, valahogy úgy, ahogy a nyár lassan
őszbe fordul. Belé lopózott, legyőzve minden más érzést. Szomorúság
volt, s társult hozzá – először csak pillanatokra, aztán gyakrabban – az
elkeseredés hóesése.
Belov üzletének vége lett, amikor a kutya túl nyugodttá vált ahhoz, hogy
egy kicsit is meggyőzően támadjon. A rendőrök nem találták viccesnek a
szomorú, pucér, felnőttesen szőrös testű és nagy, fekete, loboncú gyerek
látványát. Olyan is akadt, aki visszakérte a pénzét. Belov hangzatos
ígérete, hogy hoz egy másik kutyát, és viadalokat rendeznek, sose teljesült.
Romocska nagyon vágyott erre a kutyára és az igazi kutyaviadalra. Ha
igazán kutya lenne, csak a testüket értené, a szavaikat nem. Ha igazán
kutya volna, nem tudná mindannyiuk nevét és a gyerekeik nevét is. Nem
értene s nem őrizne meg az emlékezetében minden szót és kifejezést, s
nem bénítanák meg metrózás előtti és utáni életek: csak a szagukat
ismerné, csak az agressziójukat és kínzásukat, s azt, hogy mit esznek.
Némán, vészjóslóan, morgás és vakkantás nélkül bámult maga elé, s
nem tiltakozott akkor se, ha erőszakosan bántak vele. Már nem volt biztos
abban, hogy emberi oldalának elrejtése meghozza számára a szabadságot,
de kutya maradt, képtelen volt egyszeri elhatározásra visszaváltozni fiúvá.
A fiúi aggodalmak fokozatosan ébredtek fel benne, a gondolataiban
felvillanó képekként. Mámocska, amint a fejét magasra tartva egy fehér
nyulat visz. Fekete Kutya, ahogy mancsai között Romocska kék kabátjával
bűnbánóan néz rá. Fehér Nővér, akit egy ezüstcső alatt kezek lapogatnak.
Az ő kezei. Fehér Nővér, amint végtelenül barátságosan idegen emberektől
koldul. Fehér Nővér, ahogy összerogy az úton.
Látta újból felállni?

Csernyak bő egy héttel később jelent meg újból. Romocska a cella

sarkában kuporgott, s meztelen térdét átölelve csöndesen sírdogált.
– Miért van még mindig itt ez a gyerek? Sír. Megetették, maguk idióták?
– Az őrnagy kérdésére igenlő morgás volt a válasz. – Beszélt valaki a
gyermekvédelmisekkel? – A megkérdezettek egymásra néztek, s a fejüket
rázták.
– Semmi keresnivalója sincs itt. Öltöztessék fel, s szóljanak nekik, hogy
jöhetnek, ők is megharaptathatják magukat! Elvégeztük a dolgunkat azzal,
hogy felszedtük az utcán, azzal meg, hogy lemostuk, még túl is
teljesítettük a feladatunkat. Rájuk tartozik, nekik kell törődniük vele, nem
nekünk. És ha elvitték, takarítsák ki tisztességesen a celláját! Borzalmas ez
a szag!
Másnap reggel Romocskát lefogták, és erőszakkal ráhúztak valamilyen
ruhát, amely Belov dohányának szagától bűzlött, és nagy volt rá.
 – Adjátok oda annak az idiótának az Anton Makarenko Központban! –
mondta nevetve Belov, és durva mozdulatot tett. – Ezt rehabilitáld,
seggfej!
Csernyak a többiekkel együtt nevetett. – Csak hívják fel a szokásos
számot! Ha be akarják vonni a makarenkósokat, az az ő dolguk – mondta.

Romocska úgy érezte, hogy nagyon jól tartották a cellában, és fizikailag

erős. A rendőrök beszélgetéséből megértette, hogy mennie kell, és ettől
egyből jobb kedve lett. Ügyelt rá, hogy egész délelőtt nagyon békés
legyen, s amennyire tudta, igyekezett visszanyerni fiú énjét. A lábára állt,
lesütötte a szemét, s egyszer se morgott, és nem villantotta ki a fogait.
Meglett az eredménye. Csöndben, anélkül hogy megbilincselték volna,
három rendőr és két ápoló – ők halkan beszéltek hozzá – kivezette egy
fehér gépkocsihoz. Amikor az ápolók át akarták venni a rendőröktől, hogy
feltegyék a kocsira, egy rántással kiszabadította magát, és hosszú nadrágját
két kézzel tartva, hogy ne akadályozza a mozgásban, futott, amilyen
gyorsan csak tudott. A rendőrök és az ápolók kiáltozva próbálták üldözőbe
venni, de gyorsabb volt náluk.
Kis idő múlva a kiáltások, a léptek dobogása megszűnt mögötte. Egy
sziréna hangját hallotta. A széles utcáról letért egy kanyargós ösvényre,
majd bekanyarodott egy mellékutcába. Továbbra is teljes erőből futott, s
hamarosan egy forgalmas úton találta magát, amely mellett széles járda
haladt. Azt is otthagyta, mihelyt meglátott egy mellékutcát, s utána is
sokszor irányt változtatott, míg biztossá nem vált abban, hogy sikerült
leráznia az üldözőit.
Hevesen dobogó szívvel lassú ügetésre váltott, és a szag alapján
tájékozódva a folyó mentén ment tovább. Az otthoni oldalon volt, feljebb a
hídtól, amelyet nagy örömére látott is. Egyenletes iramban haladt, végig a
hideg ösvényen, amelyen több mint egy héttel korábban Fehér Nővérrel
végigmentek.
A hely annyira elborzasztotta, hogy izzadt. Körbenézett. Semmi se
mutatta, mi történt, s tisztában volt vele, hogy nevetséges fiúorra sose lesz
képes megtalálni Fehér Nővért. Újból elkeseredés lett úrrá rajta. Egyedül
volt, elveszítette a családját, nővére megsebesült, mindez miatta. És nem
tudta, hogy menjen haza. A füle zúgott, a látása elsötétült, eltűnt szeme
elől a világ.
Aztán amilyen gyorsan elfogták, ugyanolyan hirtelen döntötte le lábáról
a nyüszítő, morgó, vidáman tekergőző Fehér Nővér. Az arcát és a karját
nyalta, rágcsálta, fejét belefúrta a hasába, s szétterpesztett lábbal feküdt rá,
hogy megölelje. Romocska a nyakához hajolva szipogott a boldogságtól,
és olyan szorosan ölelte, hogy egy idő után fészkelődni kezdett, hogy
kiszabadítsa magát. Végül vad örömmel, csillogó szemmel körbeugrálta a
fiút. A mozdulatai és a tekintete is mintha azt mondta volna: Hagyjuk itt
ezt a szörnyű várost, de rögtön!

Alkonyatkor esni kezdett, és Romocska örömére az ösvényen víz

csörgedezett végig, amely az öregebb házak oldalán végigfutó, ezüstszínű
esőcsatornák széles nyílásából ömlött. Az egyikhez lépve lehajolt,
odatartotta a száját, majd a markát is, hogy meg tudja itatni Fehér Nővért.
Ügettek egész este és az éjszaka első felében, utcákat és széles utakat
hagytak maguk mögött, zsákutcákat, amelyekből igyekeztek gyorsan
kikeveredni. Félve várták az esőben, hogy enyhüljön a forgalom az utakon,
amelyeken át kellett kelniük, s ha túl voltak rajta, futottak tovább. Fehér
Nővér soványabb volt, mint korábban, de Romocska megkönnyebbülésére
az emberek iránti érdeklődése alábbhagyott. Kitartóan, többször is felé
fordult, és kizárólag felé. Ha megálltak, csak azért tették, hogy
szeméttartályokat nézzenek meg, hátha találnak bennük némi élelmet.
Egy nagy vasútállomáson aludtak, ahol több csavargó volt, mint
amennyit Romocska valaha is látott. Aztán hajnal előtt adott Fehér
Nővérnek egy darab kenyeret a zsebéből, s már indultak is tovább, futottak
bele a szél fújta esőbe, s a mozgástól egy idő után felmelegedtek.
Romocska futás közben evett.
A délelőtt közepén járhattak, amikor elérték a Róma melletti sarkot.
Romocska csaholt, Fehér Nővér pedig ugrált az örömtől. Egyenesen az
épület mögé rohantak. Nappal még sose jártak ott; a sikátor néptelen volt,
az étterem zárva. Fehér Nővér körbejárt, és boldogan vinnyogott, mert
megtalálta a család hideg nyomát. Romocska a bezárt ajtót kaparászta, és
halkan nyüszített, de egy hang se hallatszott belülről. Laurentia nem volt
ott.
 Bár éhesek voltak, érezték, hogy hazaértek, s elindultak az ismerős
ösvényen, mintha az önmagában élelem lett volna, s erőt adott volna nekik
az út folytatásához.
Késő délután már a veteményesben jártak, s fáradtan, de várakozástól
csillogó szemmel haladtak tovább. Senki se volt otthon a fészekben,
úgyhogy ledőltek az alomra, és egymás arcát lassan nyalogatva vártak.
Öröm és a gyöngeség érzése árasztotta el Romocskát. Fehér Nővér sokkal
soványabb volt, mint amikor utoljára a fészekben voltak. Végighúzta ujjait
a testén. Úgy érezte, mintha nagyon régen lett volna. Úgy tűnt, mintha
aznap reggel.
Hallották a közeledő család lelkes, egyre erősödő csaholását, amely
jelezte, hogy megtalálták a nyomukat, s pár pillanattal később, egymás
hegyén-hátán tülekedve, már ott is volt mindenki. Még a rendszerint
tartózkodó Fekete Nővér is örömmel, szelíden közelített hozzájuk, s
amikor Romocska a karját a nyaka köré fonva végignyalta az arcát,
megremegett. Nem húzódott el, megnyalta Romocska fűét, s utána Fehér
Nővért is végignyalintotta egyszer. Fekete Kutya és Szürke Fivér
fékevesztetten, a fülét hátracsapva körbeugrálta a pincét, aztán kergetőzni
kezdett, csak hogy levezesse valahogy az örömét. A vemhes Mámocska
Romocskához nyomta meglepően nagy hasát, és szünet nélkül fecsegve az
arcát harapdálta, mintha a nyalakodás nem lett volna elég ahhoz, hogy
elhiggye, valóban visszakapta.
Ennivalójuk is volt, de eldobálták a veteményesben, amikor az izgalom
hatalmába kerítette őket. Miután kiörvendezték magukat, visszamentek, s
egy puha húsú nyári nyúllal és három kemény hollóval tértek vissza,
amelyeket jól meg kellett rágni.

Romocska nem volt képes sokáig távol maradni a metrótól. Attól kezdve,
hogy elrabolták, óvatos volt, de változatlanul nagyon kíváncsi. Pár napig a
szeméthegy körül vadászott a kutyákkal, de a füle jobban ki volt hegyezve
az emberi hangokra, mint korábban. A tágabb világ nyomait kutatta, és
csodálkozva jött rá, hogy az a világ mindig is ott volt, csak ő nem hallotta
meg. A szeméthegy környékén élő emberek ismerték Belovot. „Belov
őrnagy”, hallotta egy féllábú embertől. „Stricik, kolduskirályok,
csecsemőkereskedelem, tudod… a Tető. Ő az, akivel beszélni kell.”
Az érméi többségét elcserélte egy értékes jegygyűjteményre. A
fészekben, pihenés közben a jegyekkel játszott, különböző formákban
kirakta őket maga elé, és élvezettel szívta be ismerős szagukat.
Nem sokkal később ismét az állomáson volt, jegyekkel a zsebében. Jól
kinyitotta a fülét, mert hamar rájött, hogy az állomásoknak nevük is van,
és meg akarta tanulni a sajátjáét. Megkereste a területén lévő
metróállomásokat, s fokozatosan kipróbálta, hogyan tud elmenni metróval
egy megállónyira, s aztán hazatérni. Utána két megálló következett, majd
három. Fehér Nővér maradt az egyetlen társasága, miután hozzászokott a
föld alatti utakhoz és veszélyeikhez. A többiek elkísérték ugyan a metró
bejáratáig, de tovább nem, és még Fekete Nővéren se látszott, hogy
neheztelne az elválás miatt. Romocskának hamar elfogyott a pénze, s az
élete veszélyesebbé vált, amikor a kolduskirály rájött, hogy nemcsak
ételmaradékot gyűjt, hanem pénzt is.
A föld alatti terület felfedezése során kezdett jobban odafigyelni az
emberekre, s ráébredt arra, hogy a pénznek van haszna. Anélkül, hogy
próbálkozott volna vele, tudta, hogy az üzletekbe nem mehet be. Az utcai
és a metróban lévő kioszkok azonban mindenkit kiszolgáltak. Olyan
könnyű volt! Csodálkozott is azon, hogy korábban nem jutott eszébe.
Egyszerűen fel kellett tartani egy érmét, és megmutatni, mit akar. Ha az
eladó intett, akkor több pénzt vett elő.
Elkezdett meleg ételt vásárolni – hot dogot, pirozskit, sajttal töltött
kenyeret, bublikit és saurmát a kioszkokból, amit aztán lázas örömmel
felfaltak a kutyákkal. Néha akkor is kapott némi ételt, ha a kutyákra
mutatott, főleg, ha ugyanakkor vásárolt is. Amilyen gyorsan megszerezte,
ugyanolyan gyorsan el is költötte a pénzt.
Mámocska utálta, ha a mozgólépcsőre lépett, hogy lemenjen a metróba.
Megpróbálta eltéríteni, hogy a hegyen vagy az erdőben vadásszon, de ez
csak ritkán sikerült. Romocskát ellenállhatatlanul vonzotta a metró az
árkádjaival, forró, zsíros, tésztába burkolt ételeivel, s az izgalmas emberi
világgal.
Mámocska nézte, ahogy ment, figyelte minden mozdulatát, s bár látszott
rajta, hogy nem tetszik neki, amit csinál, tétlen maradt. Néha csak ült,
mozdulatlanul, s akkor Romocska pont olyannak látta, amilyennek Arany
Szukát, amikor őrködik. Zavarta, hogy nézi. Tolta, lökdöste, megpróbálta
becsalni a fészekbe. Mámocska ilyenkor egy darabig elgondolkodva
nyalogatta, de aztán abbahagyta, mert más kötötte le. Még azután is
aggódott, hogy a két kölyke megszületett. Ezen az őszön Romocska már
nem próbált szopni, és a kölykök se érdekelték. Szinte mindig a metróban
volt. Hosszú órákat töltött ott, s későn tért haza, néha zsákmány nélkül.

Egy késő őszi napon, még pirkadat előtt Mámocska furcsa szagot vitt
magával a fészekbe. Mindenki felnézett, orrok és fülek emelkedtek a
sötétben. Mámocska léptei furcsák voltak, lassúak, s a ritmusukon látszott,
hogy a lába megfeszül az erőlködéstől.
Megbotlott, aztán behúzta terhét a fészekbe. Romocska felült.
Mámocska nem csak a furcsa szagot vitte magával, ruháját a nyakánál
elkapva egy nyöszörgő embergyereket vonszolt.
III.
Éppen csak elbírta, üggyel-bajjal tudta megtartani a fogával. Romocska
mindenkinél előbb morgott, pedig ő látott a legrosszabbul sötétben, s a
többieknek a szagot is jóval előbb kellett érezniük, mint neki. Mámocska
nem vett tudomást róla, ledobta a gyereket, s elkezdte nyalogatni az arcát
és a kezét. A két kisebb lány, Kis Arany és Kis Folt körülöttük ugrált. A
gyerek hirtelen sírni és jajgatni kezdett, előbb csak gyönge, vékony
hangon, majd egyre erősebben. Mindenkinek a nyakán felállt a szőr. Még
Romocska is érezte a többiekből áradó félelmet.
Képtelen volt nyugodtan ülni. A bőre bizsergett és viszketett. A legyek
jobban zavarták, mint általában. Odakapott Fekete Nővérhez, és elkergette
maga mellől Fehér Nővért. Aztán hajnalig szenvedett, büszkén és
mérgesen, mert túl hideg volt ahhoz, hogy elaludjon. Mámocskája még
csak felé se nézett a sötétben. Hol voltál, Mámocska? – küldte felé a
kérdést a sötétben. Miért hoztad ide? Jobban érezte volna magát, ha érzi,
hogy felé néz, válaszol – de nem kapott magyarázatot az árulására.
Hallotta, ahogy az új gyerekek szoptak és nyögdécseltek. Hajnalban
ismerős, a fészekben mégis idegenül ható hangot hallott: gyereknevetést.
Elmerevedve és fázva felkelt, felkapta a botját, és kifelé indult. Fekete
Nővér, Fehér Nővér és Szürke Fivér azonnal követte, és ettől jobban érezte
magát. Elindultak, hogy keressék maguknak a bajt. Ma ellopják valakitől
azt, amit vásárolt, gondolta mérgesen. Az előző, kemény tél óta nem tettek
ilyet.
Romocska távol maradt Mámocskától és a gyerekeitől, s cserébe
Mámocska sem törődött vele. Hosszú órákon át vadászott, és merész
lopások eredményeként gyümölccsel teli bevásárlószatyrokkal tért haza.
Büszke maradt s tartózkodó, és sértettséggel vegyes örömmel nyugtázta,
hogy Mámocskának nem kell vadásznia: abból az élelemből látta el magát,
a két kölyköt és az új fiút, amit ő vitt haza.
Két éjszaka után már rettenetesen hiányzott neki Mámocska, s ahogy a
késői hajnal beköszöntött, odamászott hozzá. Mámocska felnézett a két
kölyök és a fiú mellől, s morgott. Romocska lefeküdt, kezét a hasára
szorította, lesütötte a szemét, és várt. Biztos volt benne, hogy a morgás
előbb-utóbb megszűnik, s kap egy nyalintást az arcára.
A délelőtt közepe táján, miután Mámocska megpucolta az arcát és a
fülét, alaposabban is megnézhette a gyereket. Nagyon kicsinek látta.
Biztos volt benne, hogy sokkal kisebb, mint amilyen ő valaha volt. A
fészek homályában kerek arcot látott, fakó szemet, világos színű hajat, s a
legkisebb és leghaszontalanabb orrot, amelyet addig módja volt közelről
szemügyre venni. A fiú szőrtelen és pufók volt, bolyhos holmit viselt a
tépett kezeslábas alatt, amelynél fogva Mámocska a fészekbe cipelte. Túl
piszkos szaga volt a fészekhez, de érdekes. Nyilván a ruhájába zárt ürülék
csinálta. Mindenki tudta, hogy a fészekben nem szabad kakilni, s ezt neki
is meg kell tanulnia.
Lehántotta róla a kezeslábast, hogy lássa, mi van alatta. Teljesen
levetkőztette, egyik réteget a másik után vette le róla, miközben a kicsi
sikongatott, nevetett, és a méretéhez képest meglepően erős kézzel a haját
cibálta. Mámocskát is nagyon érdekelte a ruha alatti csupasz bőr, s minden
kis darabját, amelyet Romocska feltárt, tisztára nyalta. Miután a ruha
lekerült róla, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú nem tudja, mikor
szabad kakilni, és mikor nem. Mámocska gondosan letisztogatta,
Romocska pedig a kis testet ide-oda hajlítgatva, görgetve segített neki. A
gyerek kiabált, a bőre pedig teljesen vörös lett. Nem törődtek vele,
folytatták, amit elkezdtek. A két kölyök körülöttük téblábolt, a kicsi kezét
és lábát harapdálta, az pedig vadul rugdosott, és még hangosabban kiabált.
Romocska lefogta, a kölyköket pedig elkergette.
Amikor végeztek, a kicsi fiú reszketett és nyafogott, de tiszta volt és
finom nyálszagú. Romocskát büszkeség töltötte el. A kicsi sokkal jobban
nézett ki, mint korábban. Ideje volt felöltöztetni. A régi ruháját nem
lehetett használni, úgyhogy elővette egy régi pulóverét, és azt adta rá.
Közben arra gondolt, hogy az új kölyöknek ruha kell, ha olyan szőrtelen
marad, mint amilyen. Aztán Mámocska Kis Foltot, Kis Aranyt és a fiút
körbeölelve leheveredett. Mindhárman ittak, hangosan cuppogva. A fiú
mókásan nézett ki Romocska ruhájában. Egy kicsit hasonlított rá, de
sokkal kisebb, sokkal gyengébb volt. Még azt a régi holmit se tudja
kitölteni, gondolta Romocska, miközben lefeküdt, és elégedetten
végignyalogatta saját kezét és alsó karját. Valamilyen név is kell ennek az
ember-kölyökkutyának, tette hozzá.

Kölyök gyorsan beilleszkedett. Megtanulta, hogy kint végezze el a dolgát,

ami után Mámocska ugyanúgy megtisztogatta, ahogy a többi kölyköt. A
Romocska által már rég kinőtt rongyokban hempergett. Amikor a kutyák
kint voltak, alagutakat csinált a fészekben lévő takarók alatt, s azokban
hevert Kis Arannyal és Kis Folttal. Képes volt felállni, és két lábon járni,
ahogy Romocska, de nem olyan ügyesen és jóval lassabban. Sokszor
elesett.
Romocska éberen figyelte, és örült minden kis jelnek, amely arról
tanúskodott, hogy Kölyök gyöngébb és kisebb nála. Nem volt túl gyöngéd
hozzá; örült, ha sikerült neki fájdalmas csaholást vagy dühös morgást
kicsalnia belőle. Utálta, hogy Kölyök Mámocskához szaladt védelemért, és
elmarta a kisfiút az anyjuk mellől, ha az odakínálta neki az emlőit.
Romocska már régen nem szopott ennyit. Azóta nem, hogy új volt, és nem
tudott semmit. Utálta, hogy Kölyök mindig elfelejtette a bántást,
megbocsátott neki, és amikor mindenki aludt, befészkelte magát a karjába.
De sose kergette el magától. Volt valami ellenállhatatlan Kölyök szagában
és csupaszságában. Romocska szeretett úgy aludni, hogy a keze Kölyök
ruhája alatt volt, meztelen bőrük összeért, és szerette belélegezni a Kölyök
feje tetejéről felszálló szagot, még akkor is, ha az kellemetlenül hatott rá.
Kölyök néha egyszerű szavakat motyogott álmában – gye, baba –, és
rémálmai is voltak, amilyenek sosincsenek a kutyáknak. Romocska
olyankor ébren feküdt, és a gyomrát összeszorító rossz érzéssel ölelte
magához az alvó kisfiút.
Minden, ami Kölyökkel volt kapcsolatos, kellemetlen érzéssel töltötte
el. Lassan kezdte elfogadni, hogy Kölyök a család tagja, akiért vadászni
kell, akire vigyázni köteles, de ha csak meglátta, rögtön mérges lett. Kis
Foltot és Kis Aranyt is némi távolságtartással kezdte kezelni, miután látta,
mennyire odavannak alomtársukért. Remélte, hogy hamar felnőnek, és
csatlakoznak az igazi kutyákhoz.
Egyik nap, amikor hazament, sehol se látta Kölyköt. Kissé csalódottan
kezdett kutatni utána. Aztán Kölyök és a két kishúg csaholva és kiabálva
nekirontott egy farakás mögül. Rámordult Kölyökre, és megpróbálta
elkapni, de kicsúszott a kezéből, s úgy nevetett, hogy a jókedvéből
valamennyi menthetetlenül ráragadt Romocskára. Elhatározta, hogy
időnként játszani fog vele. De csak amikor ő akarja!

A hó lopva, alattomosan érkezett, vad viharok nélkül. Egyik nap a levegő

erősen lehűlt, a hó ismét betemetett mindent, és ezúttal nem olvadt el.
Másnap tovább vastagodott, puhává és rejtélyessé varázsolva a világot. A
mókusok egy éjszaka alatt sokkal szembetűnőbbek lettek. Mókust egyikük
se fogott még soha, úgyhogy nem is próbálkoztak vele. A vörös és szürke
kis villanására mindannyian felkapták a fejüket, de Romocska tudta, hogy
csak a kölyökkutyák olyan buták, hogy a verebek után erednek.

„Kiskutya!” Az összes kutya meglepetten felnézett, hallva hogy Romocska

úgy szólítja a testvérét, ahogy az emberek szokták a kutyákat. Romocska
örült: megmutatta a többieknek, hogy Kölyök nem közülük való. Kölyök
odament hozzá, és reménykedve nézte. Megnyalta Romocska ujjait, karját,
arcát. Romocska fenyegetően morogva ellökte magától, Kölyök pedig
mozdulatlanul, majdnem csukott szemmel, a karját keresztbe téve feküdt,
és várta a büntetést. Romocska elkeseredetten sóhajtott, és lefeküdt mellé,
amitől megnyugodott, és halkan pityergett. Romocskának sírni vagy
kiabálni lett volna kedve. Kinyújtotta a kezét, megsimogatta Kölyköt, s
érezte, ahogy a boldogság szétárad benne, majd azt is, hogy a kis test
elernyed, álomba merül.
Romocska nem volt hajlandó megszaglászni Kölyköt. Megnyalni se
akarta. Ellenkezése azonban haszontalannak bizonyult. Még ő is látta,
hogy a kisfiú fokozatosan kutyává válik, és minél inkább igyekezett
bizonyítani, hogy nem így van, annál inkább vált ő, Romocska emberré.
Nagyon is tudatában volt annak, hogy Kölyök milyen tökéletes. Kölyök
csak a kutyák nyelvét beszélte. Úgy tűnt, hogy képes mindent kiszagolni,
amit kell. Kölyök hosszan, elmélyülten szaglászott. Kölyök, miután
felkelt, végigszaglászta az összes sarkot, s gyorsan felmért mindent, ami
azalatt történt, amíg aludt. Kölyök gyorsan futott négy lábon, erőlködés
nélkül.
Minél jobban látta Kölyök átalakulását, Romocska annál ingerültebben
viselkedett mindenkivel. Rájött, hogy olyan hangokat ad ki, amilyeneket a
kutyák sosem, harc közben gyakrabban használ botot és szöges deszkát,
mint a fogait, az evéshez is igénybe veszi a kezét, s legfőképp arra jött rá,
hogy fiú, emberfiú, s felegyenesedve pontosan úgy jár, mint azok.
Mindazok a dolgok, amelyek olyan fontosak voltak a családnak – a
beszéde, a fogásra alkalmas keze, az, hogy cipelni tud –, s az a hasznos
képessége, hogy nem szúrt szemet azoknak, most elviselhetetlen teherként
nehezedett rá.
Egyik nap megpróbált négy lábon futni, de ez óriási hiba volt. Már több
mint egy éve nem csinálta, és Kölyök minden ügyetlensége, esetlen
mozgása ellenére inkább kutyaszerű volt, könnyebben tudott kutyaként
viselkedni. Romocska természetellenesnek, sutának érezte, hogy lerakja a
kezét a földre; mintha kinőtt volna abból, amibe Kölyök villámgyorsan
belenőtt. Odaóvakodott az anyja fekhelyéhez, és morgott, amikor az mellé
feküdt. Érezve, hogy rossz kedve van, Mámocska vigasztalóan
végignyalta, aztán a kijáratnál hevert le.
Egy teljes napot és egy éjszakát töltött a fekhelyen, és vadászni se volt
hajlandó. Amikor valaki a közelébe ment, vicsorgott, és a botját lengette.
Ha Kölyök megkísérelte volna, hogy odamenjen hozzá, könnyen lehet,
hogy kárt tett volna benne. Kölyök azonban a kijáratnál ugrándozott az
anyjukkal és a többi kölyökkel, miközben Romocska az állát a kezére
támasztva komoran nézte őket. Gyerek, és nem kutya.
Gyerek, és nem kutya, gondolta elkeseredetten. Tisztában volt vele,
hogy ez mindkettőjükre igaz. Lassan növekvő elkeseredéssel nézte
Kölyköt, aki fülön fogta Kis Foltot, és rángatta, hempergőzött vele.
Romocska emlékezett rá, hogy nemrég egy ilyen játék közben még
nevetett, most viszont már csak morgott.
Lehet, hogy Kölyök többé már nem kisfiú.
Romocska a fal felé fordult, összegömbölyödött, és Kölyök hangjával a
fülében, Kölyök szagával az orrában megpróbált aludni.

Feltűnően enyhe tél volt, s Romocskának az előző két téllel kapcsolatos

emlékei elmosódottá és távolivá váltak. Ha nincsenek a kiszáradt dögök,
amelyekkel a fészekben játszottak Kölyökkel, teljesen el is felejtette volna
az idegeneket. Nemcsak a tél volt enyhébb a korábbiaknál, Romocska is
nagyobb lett, és többet tudott. Jól felöltözött a hideg ellen. Ruhát kellett
keresnie és lopnia Kölyöknek, amikor csak tehette, s kihasználta az
alkalmat arra, hogy maga is felszerelkezzen. A kéregetés nehezen ment,
mert más koldusok, ha meglátták, azonnal jelentették a főnökeiknek vagy a
területüket védő rendőröknek, s ezért ételmaradékból is kevesebbet tudott
gyűjteni, mint azelőtt.
 Eleség ennek ellenére volt bőven, még ha kicsit egyhangú is.
Moszkvában divattá vált lövöldözni a hollókra, s annyi embert ejtett rabul
a szenvedély, hogy a hollóvadászat rövid időn belül nagyon kedvelt téli
sporttá vált, amit mindenki űzött, ahogy kedve tartotta. Fiatal emberek
cirkáltak gépkocsikkal sokfelé, s szürke és fekete madarakat kerestek. A
szeméthegy környékén és az erdőben az emberek és a kutyák menekültek,
s igyekeztek elrejtőzni, ha meghallották a fegyverek dörgését, de a megölt
és megsebesített hollók tömege valamennyit a városba vonzotta.
Romocska annyira vágyott meleg madárra, hogy képes volt oda menni,
ahonnan a lövéseket hallotta, remélve, hogy talál egy megsebesített vagy
éppen lelőtt madarat. Amikor ráakadt egy melegre, az inge alá dugta, és
hazarohant vele, hogy békében elfogyassza a fészekben, megosztva
Kölyökkel, mielőtt keményre fagy. A kutyák annyi hollót vittek haza, hogy
Romocska egy kis kuckót csinált belőlük Kölyöknek a fészek egyik
végében.
Kint, a szeméthegyen nők ülték körül a tüzet, amelyen pálcára tűzött
madarak sültek, s időnként megkeverték a megkopasztott dögökből
készülő levest. Azon a télen egy kutyát se ettek meg.

Mindenki szerette Kölyköt. Hagyták, hogy azt csinálja, amihez kedve van,
s még azt is elnézték neki, ha elcsent valakinek az eleségéből. Romocska
se tudott ellenállni neki. Kölyök ügyes volt, szemtelen és vidám. A
legkisebb bátorító jelre azonnal játékba kezdett, és remekül elszórakoztatta
azt, aki vele volt.
Romocska nem volt hajlandó kiengedni Kölyköt a fészekből még a tél
végén sem, amikor alomtestvérei, a két lány már elég nagy volt, és igaz,
hogy felügyelet mellett, s a zárt ösvényeken, de már elkezdett élelmet
gyűjteni. Valahányszor Kölyök megpróbálta elhagyni a fészket, Romocska
vadul beleharapott, s ha valamelyik lány akarta magával vinni, addig
morgott rájuk, amíg bele nem törődtek abba, hogy otthon kell hagyniuk.
Romocska nemigen gondolkodott azon, hogy miért viselkedik így, de
tudta, hogy szőr és farok nélkül Kölyök feltűnő, magára vonzza a
figyelmet. Tisztában volt vele, milyen veszélyt jelent mindannyiukra
nézve, ha Kölyök szemet szúr valakinek, és Mámocska egyetértett vele.
Kölyköt csak a tető nélküli épületbe engedték ki, az utcára csak akkor
mehetett, ha el kellett végeznie a dolgát. Vagy Romocskának, vagy
Mámocskának a fészek közelében kellett maradnia, hogy napközben ott
tartsák Kölyköt.
A bezártság miatt Kölyökben mohó vágy élt minden új iránt. Éppen
ezért Romocska újfajta vadászatba kezdett, s a fészek hamarosan megtelt
színes gömbökkel, állatokkal, kockákkal, csengőkkel, de került bele egy
dob, egy műanyag kard és pajzs, sőt még egy pedállal hajtható játék autó
is. Romocska órákat töltött azzal, hogy megbütykölje a Kölyöknek szerzett
játékokat, és játsszon is velük, Kölyök pedig élvezettel ugrált körülötte.
Amikor végre abbahagyta, leguggolt, s nagy élvezettel játszani kezdett,
Romocska büszkén, szeretettel megsimogatta. Együtt építettek. Autóztak,
Romocska tolta Kölyköt, akinek közben ide-oda ugrált a tekintete, mint
egy ijedt, de engedelmes kutyáé. Amikor befejezték, a kisfiú boldog
megkönnyebbüléssel szaladt körbe.
Romocska kisgyerekekre kezdett vadászni. Fekete Nővérrel
babakocsikat és sétálókat tartóztattak fel, hogy játékokat szerezzenek. A
különleges vadászatra kiválasztott Fekete Nővér nem engedte, hogy bárki
elkísérje őket, s büszkén ügetett Romocska mellett. Eredményesen,
hatékonyan tette a dolgát; elég volt, ha közelebb ment a gyereküket
sétáltató anyákhoz, és vicsorogva morgott, azok rögtön kikapták a babát a
kocsiból, és elszaladtak. Romocska azonnal beugrott a kocsiba, feltúrta,
összeszedte az ott maradt játékokat, és már futottak is fürgén, mint a
patkányok. Fekete Nővér nem mutatta, hogy tetszik neki a dolog, de
Romocska tudta, hogy élvezi.
Ez nappali vadászat volt, és kockázatos. Amikor az enyhébb idő
beköszöntött, Kölyöknek ismét új ruhák kellettek. Sokat levetett és
elveszített, különösen most, kora tavasszal, de kellett neki a ruha, hogy
megvédje a kiskutyák szertelenségétől. Romocska amiatt is aggódott, hogy
érezte Kölyök testét. Ahogy alvás közben átölelte, s keze a bordáin
nyugodott, tudta, hogy soványabb, mint amilyen volt. Jó ruhákat akart
Kölyöknek, nem vacak rongyokat, amilyeneket a szeméthegyen lehetett
találni.
 Romocska kisfiúk nyomába szegődött, hogy megtudja, mit csinálnak,
hová mennek, hol laknak, mit hordanak. A ruhalopás nehéz volt. Vagy egy
elhagyott gyerek kellett hozzá (és Romocska nem akarta, hogy Mámocska
még egy gyereket megszeressen és befogadjon), vagy üzletből, vagy
lakásból kellett szerezni, ahol biztonságban felakasztva lógtak. Romocska
és a kutyák hátrányban voltak az üzletekben – Romocskát gyanúsnak
találták, mihelyt meglátták, a kutyákba pedig rögtön belerúgtak, vagy rájuk
kiabáltak. Ezért úgy döntött, hogy házaknál fog próbálkozni.
Úgy gondolta, hogy be tud jutni egy bérházba. Látott már csavargókat
télen házak bejáratánál, amint a kapucsengő gombjait nyomkodták, míg
valaki ki nem nyitotta nekik az ajtót. Találomra kiválasztott egy öregebb
épületet, és leültette Fehér Nővért őrködni.
Sok gombot megnyomott, de semmi se történt. Aztán egy részeg jelent
meg a sarkon – majdnem csavargó, de annál azért tisztább –, és Romocska
óvatosan hátrébb húzódott. Nem szaladt el, mert nem félt különösebben a
részegektől. A férfi imbolyogva megállt az ajtónál, káromkodva
nyomkodni kezdte a gombokat, és szélesen elmosolyodott, amikor végre
sikerült beütnie a lakása kódját. Zúgás hallatszott, és Romocska fürgén
beosont mögötte, odakint hagyva Fehér Nővért. Az ajtó becsukódott. A
falhoz simulva várt a homályos előtérben, miközben a részeg férfi
botladozva a lifthez ment, és megnyomta a gombot.
Miután eltűnt, Romocska az előtér törött betonján a kékre csempézett
lépcsőházhoz sietett, és nesztelenül felosont az első emeletre. Az épület
egy másikra emlékeztette, amelyet régen látott, csak valamivel kisebbnek
tűnt. A lépcsőházból a lakások előtti közös folyosóra nyíló ajtó nyitva volt.
A gyengén megvilágított lépcsőházban étel, alkohol, izzadság, szappanos
bőr és füst áporodott szaga érződött. A szíve sebesen vert. A felnőttek
lehet, hogy szeretik a kutyákat, de tapasztalatai azt súgták, hogy utálják a
gyerekeket.
Végiglopakodott a sötét folyosón, és ellenőrizte az összes kipárnázott
ajtót. A szíve most már erősen vert. Valahol elöl egy mély hangú kutya
figyelmeztetően felugatott, amitől akkorát szökkent hátra, hogy majdnem
lebucskázott a lépcsőn. Az összes lakás ajtaja zárva volt. Odaért ahhoz,
amely mögött a kutya most már valósággal őrjöngött. Romocska az ajtó és
a kerete közti réshez nyomta az orrát, hangosan szaglászott, majd
felmordult. A nagy kutya pánikja megijesztette – az állatnak fogalma se
volt arról, hogy ő kicsoda. Zárt ösvényen tartózkodott, ahonnan nem volt
könnyű menekülni. Felállt, halkan visszaosont a lépcsőhöz, és a rémült
állatot hátrahagyva felment a második emeletre. Egyelőre semmi jelét se
tapasztalta annak, hogy bárki otthon lenne. Csak a kutyával találkozott,
amely a félelemtől és a magányosságtól üvöltött egy emelettel lejjebb.
Amikor a közeledő lift hangját meghallotta, elhagyta a lélekjelenléte.
Hangosan lecsörtetett a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, ahol csak az utolsó
pillanatban jutott eszébe, hogy a nagy gombot kell megnyomnia, ha ki
akarja nyitni. Könnyen elérte, és már kint is volt az utcán, a szürke ég alatt.
Csaholt, s Fehér Nővér már elő is jött egy sor szemetestartály mögül.
Úgy döntött, hogy a lépcsők és közös folyosók nem nyújtják neki azt,
amire vágyik. Alaposan körbe kell néznie, ha be akar jutni lakásokba, és
kívülről kell utat találni hozzájuk.

Néhány öregebb négyemeletes épületnek a falán esőcsatornák voltak,

amelyek az ablakok közelében futottak le a tetőtől a talajhoz. Miután talált
néhányat, azokat a lakásokat kezdte keresni, amelyeknek régimódi dupla
ablakai voltak – egy belső és egy külső a széles keret mindkét oldalán.
Mindig zárva voltak, de néha előfordult, hogy a nagyobb keretekbe
bevágtak egy kis szellőzőablakot is, és ezek néha nyitva maradtak. Végül
kiválasztott három második emeleti lakást, amelyről úgy gondolta, hogy a
csatornát biztosan meg tudja mászni.
Egy hétig az utcáról figyelte őket, s az egyiket kizárta, mert nem volt
biztos benne, hogy nappal nincs otthon senki. A második úgy helyezkedett
el, hogy biztosra vette, mászás közben valaki észreveszi. Az utolsóban
gyerekek is laktak, akiket esténként látott az ablakban, de nappal üresnek
tűnt. Még egy hetet várt, hogy elegendő bátorságot gyűjtsön.

Fehér Nővér halkan szűkölve figyelte, ahogy átbújt a kis ablakon. Miután
bejutott a két nagy ablaktábla közé, Romocska visszanézett rá, s érezte,
hogy a füle biztatóan megrezzent. Fehér Nővér ennek ellenére nem hagyta
abba a szűkölést, mintha azt hitte volna, hogy azzal visszafordulásra tudja
késztetni.
 Lekuporodott, amennyire csak tudott. Az utcáról látni lehetett, és ha
valaki van a lakásban, annak elég lett volna széthúznia a csipkefüggönyt
ahhoz, hogy megpillantsa a két ablak között. Gyanította, hogy elég nagy
zajt csapott, amikor átmászott a külső ablakon. A belső szellőzőablak
zárva volt, s a reteszt rátolták. Az ablakkeretet vette hát célba, alig ért
hozzá, az ablak kinyílt. Várt egy kicsit, aztán halkan leugrott a földre.
Egy kis hálószobában találta magát, amelynek sárga fala és magas,
fehérre festett mennyezete volt. Az ablakhoz közel kis rácsos ágy állt, a
szoba nagy részét pedig egy jókora ágy foglalta el. Mögötte a
fűtéscsöveken csinos ruhák száradtak, de azok olyan kicsik voltak, hogy
még Kölyök se tudta volna hordani őket. A falon lévő kép egy erdőt
ábrázolt, amely hasonlított az otthonára. Az előterében nyírfák voltak, s
zöld partok között egy folyó kanyargott, amely tisztább és kékebb volt,
mint amilyet Romocska valaha is látott. Ahogy ránézett, nosztalgiája
támadt azok után az idők után, amikor csak egy ilyen hely kellett volna
neki egy jó vadászathoz, semmi több. A játékokat és gyerekruhákat
megelőző idő után.
A nagy ágyat szép, rózsaszín, zöld és mályvaszín mintás takaróval
terítették le, amelyen színben hozzá illő párnák sorakoztak. Romocska
beleszaglászott a levegőbe. A szobában mosópor, parfüm és száradó ruha
szaga terjengett. Romocska aggódott, arra gondolt, hogy a lakás nyilván
nagyobb, mint feltételezte, mert a helyiség, ahová érkezett, csak hálószoba
volt, semmi más.
Nesztelenül, négykézláb az ajtóhoz ment, és hallgatózott. Nem hallott
óraketyegést, padlóreccsenést, se tompa, egy éberen várakozótól származó
neszt. A lakás üres volt. Felnyúlt. Óvatosan elfordította az ajtógombot,
aztán lebukott, s úgy nyitotta ki az ajtót. A lakás hatalmas volt: három
nyitott ajtót látott a folyosón, sima, egyszerű ajtók voltak, nem olyan
vastagon párnázottak, mint egyes lakások bejárati ajtói. A folyosó tele volt
bútorokkal és lakásdíszekkel. Tetszett neki, hogy a túlsó végén, az ablak
alatt gyerekruhák lógtak a fűtéscsövekről, és sok helyen szétdobált
játékokat látott. Egy kutya szagát is érezte. Kíváncsi volt, mit fog gondolni
a kutya, ha hazamegy. Zárt úton volt, de vajon egy szelíddé nevelt kutya
tudja, mire gondoljon?
Még akkor is guggolva nézelődött, s a különböző szagokat rendszerezte
magában, amikor egy kis fehér kutya vad csaholással kirontott a hozzá
legközelebb lévő szobából. Romocska nagyot kiáltott, ahogy nekiugrott.
Az utolsó pillanatban elfordította az arcát, úgyhogy a fejére ugró kutya
csak bozontos sörényébe tudott harapni. Vadul tekergett, s csapkodva,
rugdosva próbált megszabadulni tőle. Az állat beleharapott az egyik
karjába, amitől fájdalmasan felkiáltott. Visszahátrált a gyerekszobába, s
megpróbálta lerázni magáról a megvadult kis jószágot. A karja vérzett. A
kutya újból nekiugrott, ezúttal a combja tövét vette célba, de felkészült rá,
és elkapta a nyakát. Nehezen tudta megtartani a rángatózó, vicsorgó
jószágot, de végül – a térdét is használva – le tudta szorítani.
Érezte, hogy rémületében remeg a kezei között, s azt sem tudja, ki is ő
valójában. Megpróbálta elmondani neki, hogy azért keresztezte a zárt
útjait, mert elég erős ahhoz, hogy megtegye, s neki meg kellett volna
hunyászkodnia. Ránehezedve a földön tartotta és végigszaglászta. Nagyon
rossz szaga volt: szappan, parfüm és emberek szaga keveredett benne.
Engedte, hogy ő is megszagolja, de nem figyelt rá, vagy nem értette, mit
akar, mert még keményebben kezdett harcolni.
Nem csoda, hogy Mámocska elkerülte az ilyen őrült kutyákat. Ennek a
kis dögnek se volt annyi esze, hogy rájöjjön, mennyire veszélyes, hogy
hozzá képest ő parányi, és mindent kockára tesz, ha harcba száll vele.
Hirtelen dühös lett rá, és erősen megrázta. Erősebben szorította a torkát, s
fogát a nyakába mélyesztette. Nem értette, miért nem veszi észre, hogy
sokkal nagyobb kutya, mint ő. A kiskutya azonban tovább rángatózott,
csorgatta a nyálát, s túl kemény kis izomcsomónak bizonyult ahhoz, hogy
könnyen legyűrje. Abbahagyta a harapdálást, és kiköpte a szájában
felgyülemlett szőrt. Aztán érezte, hogy a kiskutya elbizonytalanodik, harci
kedvét elkeseredés váltja fel. Érezte, hogy így van. Az ő dühe is
elszivárgott. Most, hogy már nem harapdálták egymást, szomorúság
kerítette hatalmába. Hátsó lábra állt, és két kézzel felrántotta a földről. A
kiskutya mozdulatlanná dermedt.
A következő pillanatban megpillantotta magát a falon egy tükörben, s
teljesen megfeledkezett a kis állatról. Lassan lerakta, s közben tátott szájjal
bámulta tükörképét. A kutya óvatosan arrébb oldalgott, lefeküdt, és
halkan, erőtlenül morogva figyelte, mit csinál.
Romocska egy rongyokba öltözött, nagyon piszkos fiút látott,
csimbókokba összeállt, bozontos, semmihez se hasonlítható hajjal. A
szemét figyelte. Fekete volt, éber tekintetű. Egyáltalán nem úgy nézett ki,
ahogy elképzelte. A fogai laposak voltak és kicsik, akár Kölyöké. Az új
foga, amelyről azt hitte, hogy hosszú és hegyes lesz, valóban éles volt,
csipkézett, de akkor is csak emberi fog. Teste csupaszsága
megdöbbentette. Felemelte az egyik karját. Bőrkeményedéses tenyere és
sebekkel teli alkarja inas volt, csupasz, piszkos és hosszú. Rossz.
Egyértelmű, hogy nem volt kutya, de nem is úgy nézett ki, mint egy fiú.
Haraggal gondolt a kiskutyára, aki nem tudta, kicsoda, és semmiképp se
kedvelte, de egész nyilvánvalóan inkább fiúnak gondolta, mint kutyának.
Elviselhetetlenül meleg volt a lakásban. Anélkül, hogy egy pillanatra is
levette volna a szemét tükörképéről, megszabadult ruhája alsóbb rétegeitől.
– Jó kutyus, jó kutya – mondta megnyugtató emberi hangon, s közben a
szája mozgását figyelte a tükörben. A hangja érdes volt, reccsenő, és
hiányzott belőle minden dallamosság. A kiskutya gondterhelten morgott. –
Jó kutyus, jó kutya – ismételte meg halkan, figyelve az állatot a tükörben.
Az megnyalta az orrát, és elfordította róla a tekintetét. Romocska
megfordult, leguggolt, s emberi hangot használva újból hívta, az ujjával is
pattintgatott, míg végül a kiskutya képtelen volt tovább ellenállni. Felé
kúszott, a szemét lesütötte, és a farkát is maga alá húzta. Romocska
szelíden megpaskolta, mire megnyalta a kezét. A farkát nem emelte ugyan
fel, de sebesen csóválta a lába között.
– Bátor kutyus – mondta halkan Romocska. – Harcoltál a szörnnyel,
pedig olyan nagy volt, akár egy idegen, te pedig kicsi. Bátor kutyus vagy.
– Érezte, hogy szavai mindent megváltoztattak, s nemcsak közte és a kutya
között, hanem közte és a hely között is. Érezte a végtagjait: hosszúak és
simák voltak, egy fiú lábai és karjai. Tudta, hogy a fülei laposak és a
fejéhez simulók, s nem hegyesek és szőrösek. Egy kutya se láthatta
lekonyulni és felállni őket, mert a fülkagylóit elrejtette a haja.
A kiskutya arrébb hengeredett, de továbbra is vadul csóválta a farkát.
Aztán tágra nyílt szemmel követte, ahogy végigjárta a lakást. A nappali és
a háló két külön szoba volt, tele szép holmikkal. Romocska kihúzta magát.
Fiú volt, nem kutya, s egy fiús dolgokkal teli lakást járt végig. Élvezte a
dolgot.
Minden szoba tele volt gyereknek való dolgokkal. Abban, amelyikben a
kiskutyával harcolt, két ágy volt és játékok, s nemcsak szanaszét a padlón,
hanem dobozokban, polcokon, még az ágyakon is. Fiúk szobája. Két fiú
lakta. Két ágy volt benne, két nagy puha játék mackó, két különböző
ruhaszag, kettő mindenből. Romocska bemászott az első ágyba, bebújt a
krémszínű takaró alá, és maguktól jövő, természetes mozdulatokkal
eligazgatta maga körül. A takaróra egy nagy, csíkos, narancsszínű macska
volt rávarrva, nagy fogakkal és sárga szemekkel.
– Tigris – mondta hangosan Romocska, s nagyon elégedett volt azzal,
hogy jól emlékezett rá. Behunyta a szemét. – Jó éjszakát! – mondta
kísérletképpen, mire a kiskutya vinnyogni kezdett. – Ha nem hagyod abba,
és nem alszol, megnyúzlak – figyelmeztette nevetve.
Észrevette, hogy a kezei a krémszínű takarón és párnán inkább fekete
ujjlenyomatokat hagytak, mintsem karmok nyomát. Felpattant, és
áttelepedett a másik ágyba, amelynek tarka, sokszínű takarója volt. Ott
sem tudott azonban nyugton maradni, hamar felkelt, s kezdte kiszedegetni
a játékokat a dobozokból és a ruhákat a ruhásszekrényből.
Két fiú, testvérek, az egyik nagyobb, a másik kisebb. Romocska és
Kölyök. Egy pillanatra megállt. Úgy érezte, ideje volna összeszedni
néhány dolgot Kölyöknek. A ruhák és a játékok között szaglászott, és
megpróbálta kitalálni, minek örülne a legjobban. Mindent semmiképp nem
tudott volna elvinni neki, ezért választania kellett.
Átkutatta az összes fiókot és szekrényt, megtöltötte a táskáját, majd
kiürítette, és újból megtöltötte, de már más holmival. Zavarba ejtette és
elfárasztotta a hatalmas választék, a döntési kényszer, s rosszul lett a ruhák
szagától. Anélkül, hogy átgondolta volna, mit csinál, lepisilte az ajtót és az
ágyak oldalát, majd odapiszkított a ruhásszekrény sarkába. A kakának a
lakásban is rossz szaga volt, úgyhogy pár ruhát dobott a kis kupacra. Aztán
eszébe jutott, hogy az emberek mennyire undorodnak tőle, és megpróbálta
feltörölni a pisit, kitakarítani a sarkot, de csak annyit ért el, hogy a kakát
felkente a falra, és mindenfelé széthordta a pisit.
Mivel megéhezett, élelem után nézett. A konyha kicsi volt és nagyon
szép. Tetszett neki. Sose látott még hozzá hasonlót, és kíváncsian
megtapogatott mindent. Virágokat ábrázoló képekkel volt tele, és sok
olyan színűvel is, amilyen színt virágon még sose látott. Fehér gáztűzhely
és sütő állt benne, ami fölött polc volt. A fehér csempéket kis kék virágok
díszítették, amelyek az üres veteményeskertben a hó alól épp kibújt
virágokra emlékeztették. Fehér csipkefüggöny takarta el az ablakot, az
asztalt pedig műanyag terítő fedte, amelyre világosbarna levelű, nagy,
mályvaszínű virágokat nyomtattak. A sárga, puha linóleumpadlót rózsaszín
virágok és lila levelek díszítették. Minden nagyon tiszta volt.
A konyhában annyi eleséget talált, hogy majdnem letett arról, hogy
ruhákat és játékokat is vigyen Kölyöknek. Mindent kiszedett a
hűtőszekrényből, és mindent megkóstolt, ami ehető volt. A spájzból
mindent kidobált a padlóra, és teletömte a száját kétszersülttel. A zsebéhez
nyúlt, de eszébe jutott, hogy amelyik ruhán volt, azt levetette, úgyhogy
még több ennivalót tömött a szájába. Megfordult a fejében, hogy elégeti a
szemetet, amit csinált, de nem talált se gyufát, se öngyújtót, úgyhogy teli
hassal visszament az időközben valamivel jobb szagúvá vált szobába, s
leült egy, a ruháiból, játékokból és ágyneműből álló kupacra.
A kis fehér kutya végig a nyomában volt, és figyelte, de valahányszor
felé nézett, elfordult. Végül, félve attól, hogy elalszik, beletömött néhány
nadrágot, kezeslábast, kabátot és sapkát egy szatyorba. Egy pár csizmát is.
A játékokat zavartan nézte, és nem tudott választani közülük.
Pár másodpercig állhatott ott, amikor a kiskutya kirohant a szobából.
Idegesen követte. Az állat az ajtónál állt, a fülét hegyezte, farkát felcsapta,
teste mozdulatlan volt – figyelt valamire. Aztán vadul, elkeseredetten
ugatni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy tudja, közel a segítség.
Romocska visszarohant a hálószobába, felkapta a félig teli szatyrot –
játékok még mindig nem voltak benne –, és szaladt ismét a bejárathoz. A
szoba ajtajában észrevett egy játékot, egy piros-sárga műanyag csontot,
amely sípolt, amikor megfogta. Bedobta a szatyorba, futott tovább a
bejárathoz, s közben megcsúszott a kiskutyával vívott küzdelméből maradt
véren. Most már nagyon izgatott volt, teljes erőből az ajtóra koncentrált. A
kiskutyát félrelökve a kilincshez kapott, de hiába nyomta le, az ajtó zárva
volt. Hallotta a lépcsőn közeledő lépteket, a kiskutya pedig olyan
sürgetően dalolta el mindazt, ami történt, hogy még egy ember is
megérthette.
Romocska félelmében felsikoltott, végighúzta ujját az ajtón, aztán
rohant a szülők hálószobájába, az ablakhoz. Felugrott az ablakpárkányra,
de a kis ablakon nem tudta átnyomni a szatyrát. Úgy döntött, hogy
otthagyja, s felhúzódzkodott az ablakhoz, s megpróbált kibújni rajta. Ám
ami viszonylag könnyen ment, amikor nyugodt volt, arra most nem volt
képes.
 A kiskutya egyfolytában vonított, gyakorlatilag üvöltött. Romocska
hallotta, hogy zár kattan, s kinyílik a lakás ajtaja. Elkésett. Leugrott az
ablakpárkányról, felkapta a szatyrát, és lekuporodott a szobában.
Búvóhelyet sehol se látott, s most már minden lélegzetvételkor
nyöszörgött:. Az ajtó felé fordult, és a csomagot a vállára vetve futásnak
eredt.
Az érkezők hárman voltak, s fintorogva szörnyülködtek. Romocska
egyenesen feléjük rohant, és egy éles fordulattal kikerülte őket, ahogy azok
hangosan méltatlankodtak – „Fuj! Mi ez?! Fogjátok meg! Tolvaj csavargó!
Micsoda bűz! Mi volt ez?” –, és a folyosón rohant tovább arra, amerre a
lépcsőt sejtette. A nyomába eredtek, de szatyorral a vállán, meggörnyedve
is gyorsabb volt, mint az üldözői. Leszáguldott a lépcsőn, s megcélozta a
bejárati ajtót, amelyet valaki épp abban a pillanatban nyitott ki, amikor
odaért.
Fehér Nővér egyből előbukkant a semmiből, és vicsorogva feltartóztatta
a nyomában tülekedő izgatott férfiakat es nőket.
Hazáig futott, hogy ne fázzon vékony ingében és hosszú alsóneműjében.
Otthon pár napig Kölyökkel játszott, mert másra nem érezte
alkalmasnak magát. A fülei azonban fokozatosan ismét kihegyesedtek, a
fogai hosszúvá váltak, a mellkasa megszűnt lapos emberi mell lenni, és
újból vadászni indult az erdőbe és a hegyre. S természetesen a városba.
Amikor már ismét eléggé kutyának érezte magát, a vágyainak engedve
játékokra kezdett vadászni, s azt mondta magának, hogy Kölyöknek
kellenek. A házakat viszont elkerülte. A tükör, s amit benne látott,
elkeserítette, és nem tudta kiverni a fejéből a fehér kiskutyát.

Romocska és Fehér Nővér óvatosan ment végig az ismeretlen, sáros

mellékutcán. Az egyik oldalán szemét volt, s időnként egy-egy ismerős,
papírdobozokból, törött ládákból és öreg takarókból összetákolt fészek. Az
utca másik oldalán keskeny, csatakos ösvény húzódott műanyag palackok,
papír, eldobott pelenkák, törött üveg és hagymahéj között. Romocska hátán
felállt a szőr, amikor észrevette, hogy Fehér Nővér mozdulatlanná
merevedik. Végig a sikátorban követték őket. Követték, nem lopakodva,
nem titokban. Abban a pillanatban megtelt mögöttük a sikátor kiabáló,
rivalló emberekkel.
– Kutyafiú! Kutyafiú! Ne engedjétek el!
Romocska és Fehér Nővér megfordult, és a sikátor tisztább oldalán
futásnak eredt. A város egyik ismeretlen részén voltak, ahol Romocska
idegenként vadászott, és nem ismerte a menekülő utat. Bokáig érő sárban
futottak, s két felborított tartályból kiömlött szeméthalmot kellett
megmászniuk. A kiáltások mögöttük egyre izgatottabbak lettek, s
Romocska meg se lepődött, amikor a sikátor egy kanyar után hirtelen egy
téglafalban ért véget, amelynek az alján nagy kupacokban állt a hó.
Fehér Nővérrel megpördültek, hogy harcoljanak, de amikor az üldözőik
– most már csöndesebben – előbukkantak a sarok mögül, Romocska
belátta, hogy reménytelen a küzdelem. Sokan voltak, és már majdnem
felnőttek. Nagydarab, rövidre nyírt hajú fiúk. Meggörnyedt, és a lábait
szétvetve, a botját alacsonyan lengetve várt. Fehér Nővér a fogait
kivillantva, vadul vicsorgott, s igyekezett minél félelmetesebbnek látszani,
de Romocska tisztában volt vele, hogy ők csupán két kutya, s annyi nem
elég.

Fehér Nővér fájdalmas vonyítására tért magához. A szemét azonban

csukva tartotta, úgy figyelt. A hang egyszerre volt dühös és
meghunyászkodó. Érezte rajta, hogy Fehér Nővér fél. A kiáltásaira nevetés
és élénk, kusza hangzavar volt a válasz. Érezte, hogy valaki van mellette, s
közelebb hajol. Fájt a feje. A keze és a lába szabad volt, de fokozatosan
rájött, hogy testének egyetlen kis darabja se érinti a padlót. Meztelen volt,
és a hajánál felakasztva lógott a levegőben. Nem tudta megérinteni a talajt.
Várt, s amikor a lélegzetvételből úgy tűnt, hogy az előtte lévő
elmosolyodik, a szemét kinyitva és vadul vicsorogva arcba rúgta, amilyen
erősen csak tudta. De a teste meglendült, amikor előrelódította a lábát, és a
rúgás sokkal gyengébbre sikerült, mint szerette volna: csak arra volt elég,
hogy dühöt váltson ki a megtámadottból. A fiatalember feljajdult, s az
arcához kapva hátratántorodott. A többiek nevetve nézték.
Csövekkel és oszlopokkal teli, nagy, sötét raktárhelyiségben voltak. A
banda tagjainak egy része szanaszét heverészett, a többiek Fehér Nővér
köré csoportosultak. Fehér Nővér fejét egy nagy, összehajtott fülét átütő
szög szorította a padlóhoz. Romocska csak egy pillantást tudott vetni rá,
mielőtt az, akit megrúgott, fejbe vágta valamivel úgy, hogy minden
elsötétült körülötte.

Szomjas volt és éhes. A fejbőre fájt. A helyiségben már kevesebben

voltak, de még mindig elég sokan. Ráuntak Fehér Nővérre, aki a padló
közepén remegett, s elgyötörten próbálta megakadályozni, hogy kimerült
lábai kicsússzanak alóla. Romocska étel, meleg ételszagát érezte.
Papírzacskókból ettek. Stardogs és Subway. Hallva, hogy megmozdult,
felé fordultak. Egy tüskés hajú, bőrdzsekit viselő fiú lépett hozzá, elkapta a
lábát, és meglendítette a testét. Ide-oda lengett, s kezével és lábával
kalimpálva próbálta megállítani magát. A többiek teli szájjal nevettek.
Csillogó szemmel néztek rá, s ő tisztában volt vele, hogy ez nem jó. A fiúk
nem csavargók voltak. Mind rövidre vágatta a haját. Farmert és dzsekit
viseltek, s érezni lehetett a szagukon, hogy valaki mossa a ruhájukat és
mosdatja őket.
Romocska most már nagyon félt. Tudta, hogy a házi fiúk utálják a
csavargókat. Ahogy a fiú újból a falhoz csapta, észrevétlenül körbenézett.
A fiúk fészkében volt, de ők máshol laktak, házakban és lakásokban, az
anyjukkal és a nagybátyáikkal. Valahogy nem érezte valódinak őket.
Próbálta elképzelni, hogy azoknak a nőknek a gyerekei, akiket kirabolt.
Olyan lakásokban laknak, mint amilyenben a kiskutyával találkozott. De
hiába erőlködött, nem tudta elképzelni.
A fészekben néhány törött kerevet, egy hevenyészett tűzrakóhely és egy
asztal volt. A fiúk zajos, villogó, Romocska számára ismeretlen játékokkal
játszottak. A legtöbbnél kés volt. A tekintetük állandóan ide-oda járt,
mindegyik azt figyelte, hogy a többiek mit gondolnak róla. A pillantásaikat
követve Romocska rájött, hogy két lány vagy nagyon fiatal nő is van a
fészekben. Az egyik aludt az egyik kereveten, hosszú, csupasz karja
narancssárgán fénylett a lobogó tűz fényében. A másik unott arccal őt
figyelte a szoba végéből, ahol egy nagyon magas fiúnak támaszkodva állt.
– Baszd meg! – mondta hirtelen az egyik fiú, és taszított egyet a
Romocska mellett álló sovány társán.
– Baszd meg te! – válaszolta a sovány, visszaadva a lökést.
 – Baszd meg, baszd meg, baszd meg, baszd meg! – skandálták nevetve a
többiek. Feltápászkodtak, félkörbe álltak, és a skandálás ritmusára tapsolni
kezdtek, miközben csípőjükkel félreérthetetlen mozdulatokat tettek. A
sovány fiú elvigyorodott, és öklével odavágott némelyiknek.
– Inkább a kutyát baszom meg – mondta, amin a többiek mind nevettek,
és Fehér Nővér felé kezdték húzni.
– Baszd meg magad! – mondta nagy nehezen Romocska, mire mind
elhallgattak, és csodálkozva fordultak felé.
A fiúk körbevették, és botokkal kezdték bökdösni.
– Mondd megint, mondd megint! – biztatták.
Azt akarták, hogy beszéljen, ezért hát beszélt. Azt akarták, hogy sírjon,
úgyhogy sírt, nagy, kövér könnycseppek folytak végig az arcán, s
csöpögtek a mellére. A félelmét akarták, és megkapták.
Összepisilte magát nekik. Markába vette a péniszét nekik. Énekelt
nekik. Könyörgött, esdekelt, a sarkával dobolt a fal lécein. Megharcolt
mindegyikkel, s bábként táncolt az öklök és lábak csapásai és rúgásai alatt.
Igyekezett lekötni a figyelmüket, és elvonni őket Fehér Nővértől,
miközben egyfolytában az járt a fejében, hogy Mámocska, Mámocska,
anya, anya, gyere értem, gyere értem azonnal! Gyere gyorsan, és hozd az
összes fogat, amink van! Meglátott egy hosszú, csupasz kést, amelyet egy
fiú hagyott a távoli asztal alatt. Milyen leküzdhetetlenül messze volt az a
szép, magányos fog!
Besötétedett. A fiúk lassan megunták a játékot az emberi érzelmekkel
bíró babával. Érdekesnek tartották azonban a szívósságát, és megpróbálták
kitalálni, hogy mennyit bír. Átlyukasztották a fülét. Cigarettával égették a
karját. Amikor egy kés hegyével vonalakat metszettek a mellébe, addig
üvöltött, amíg bírta hanggal. Tudta, hogy végül megölik, Valószínűleg
majdnem véletlenül. Érezte, ahogy visszahúzóik külső testéből, s mélyen
belül összegömbölyödik és vár.
Mámocska, Mámocska!

Nem volt születésnapod?

Nevetve rázta a fülét. Furcsa, hogy Mámocska komolyan veszi a
születésnapot!
Akkor megtartjuk. Tessék, a koronád!
 Hagyta, hogy a pávakoronát a fejére tegye. Leült mellé a piros
markológép fogazott peremű kanalában. Fehér Nővér vágott át elsőként a
gabonamezőn, s egy meleg galambot hozott, amit a lába elé tett. Arany
Szuka egy tollas csirkével érkezett. Aztán Fekete Nővér jött egy véres mezei
pocokkal. Mindnyájan ünnepélyesen lépkedtek, s miután lerakták elé az
ajándékaikat, mellé telepedtek. Fekete Kutya szürke gémet hozott, Szürke
Fivér pedig három pettyes tojást. Aztán Barna Fivér… Barna Fivér!
Büszkén és boldogan cipelt egy frissen elejtett mezei nyulat. Barna
Fivérnek egyszer se sikerült elkapnia egy nyulat. Kis Folt és Kis Arany
következett, egy vekni kenyeret cipeltek ketten. Az ajándékok halma egyre
nőtt, s mindenki élénken beszélgetve nézte. Kölyök érkezett utolsóként, és
anélkül, hogy nagy feneket kerített volna neki, egy meleg pirozskival teli
szatyrot nyújtott felé. A meleg krumplis sütemény és a hús szaga betöltötte
a levegőt, s elűzte a vér, a nedves szőr és tollak tömény szagát. A kutyák
remegtek, csak az alkalom fontosságának tudata tartotta vissza őket.
Mámocska egész idő alatt bátorítóan mellette ült. Őt nem hozták
izgalomba az előttük halmozódó finomságok. Méltóságteljesnek és
bölcsnek látszott, ahogy ott ült mellette a nagy kanálban.
Boldog születésnapot, kedves! Kezdjük? Az orrát megmozdítva jelzek
mire Romocska várakozással telten, sürgetően ránézett.
Mit hoztál nekem, Mámocska?
Az összes fogat, amink van. Gyorsan jöttem, kedves. Amilyen gyorsan
csak tudtam.

Belül biztosnak és gyorsnak érezte magát, de kívülről nézve teste lelassult.

Kis időbe telt, míg észrevette, hogy Fehér Nővér megmerevedik, és
szabadon hagyott fülét hegyezi. Lassan megértette: Mámocskának és a
többieknek ott kell lenniük a közelben.
Visszatért a felszínre, a nevetéshez, a kemény szorításhoz és a
fájdalomhoz. Egy fiú hosszú haját égette, egyik kötélszerű csigát a másik
után, s lelkesen kiabált, látva, ahogy sisteregve égtek. A többiek láthatóan
unatkoztak, s a fiú hevesebb reakciókat akart kiváltani. Romocska
megpróbált nyöszörögni, hogy elvonja a figyelmüket az ajtótól, és bár csak
gyenge suttogásra futotta az erejéből, mindannyian őt nézték, amikor a
helyiség hirtelen megtelt kutyákkal.
 Romocska megcsomózott haja felizzott. A tincsek szétváltak, s ő a
padlóra esett. Hosszú másodpercekig mintha aludt volna, bár látta maga
körül a csodás kavarodást, s érezte a kutyák csodás erejét, mintha
átszáguldottak volna rajta. A teste nem engedelmeskedett neki. Az unott
lány – cigarettával a szájában káromkodva – eltaposta a haját nyaldosó
lángokat, közben a fejét csóválta, s mikor kész volt, belevetette magát a
csetepatéba.
Sokáig várt, felkészítette magát, de a teste csak nem akart életre kelni.
Aztán ráébredt, hogy már a padlón mászik, bár a karja és a lába nehéz, és
minden mozdulata hihetetlenül lassú. Vad öröm árasztotta el: érezte a szőr,
fogak és izmok biztonságos falát szorosan maga körül, hallotta
vicsorgásukat és a házi fiúk kiáltozását. Fehér Nővérhez mászott,
végignyalta véres arcát, és közben a kés után matatott a hasa körül. Nem
gondolkodott. Két kézre fogta a kést, ráült a kutya fejére és levágta a
dagadt fület. A kés csodálatosan éles volt.
A következő dolog, ami tudatosult benne, az volt, hogy kint van az
utcán, pucéran, szédül, de szorosan öleli a remegő testű, vérző Fehér
Nővért, és próbálja minél távolabb vonszolni a mögöttük zajló
összecsapástól. Fogalma se volt róla, hogy hol vannak, de Fehér Nővér
tudta. Óvatosan megrázta magát, és akadozó, bizonytalan léptekkel
elindult, hogy kiszagolja a többiek által hagyott ösvényt. Ismeretlen
utcákon botladoztak végig a sötétben. Most, hogy már túl volt a közvetlen
veszélyen, Romocskának a rémülettől összeverődtek a fogai. Azt kívánta,
bár ne hagyta volna el a kést.
Aztán ott voltak a szörnyű sikátornál, amelyet csak a csavargók tüzei
világítottak meg. Fehér Nővér elfordult – nem akart bemenni, ismerte a
helyet. Romocska azonban addig könyörgött neki, amíg oda nem másztak
az üres falhoz. Ott addig keresgélt a szemétben, amíg meg nem találta a
botját.
Az ismert ösvények felé indultak, és hamarosan csatlakoztak hozzájuk a
többiek is. Jókedvük volt, bár a harc valamennyiükön nyomot hagyott.
Körbevették Romocskát, sorban mindegyik megnyalta a kezét és az arcát,
a mellén lévő vágásokat, a szája sarkát és Fehér Nővér véres fejét.
Romocska meztelen teste fázott az enyhe szélben, a sebei sajogtak.
Remegett, nyirkosnak érezte magát, rosszul volt. Szerette volna behunyni a
szemét, s ott menten elaludni, de a gondolat, hogy újból elkapják,
mozgásban tartotta. Tágra nyílt szemmel, szédülve nézett körbe. Lehet,
hogy mégis meg fog halni, gondolta. Alig bírta kézben tartani a botját.
Zárt, lökdösődő csoportként fordultak be az utolsó találkahelyhez vezető
utcába. Aztán Romocska meglátta Pevicát. Azonnal megismerte. Még
mindig hullámzó volt a járása, másokétól egészen különböző, bár most
óvatosan lépkedett. Lassan közeledett hozzájuk, lehajtott fejjel, az arca
árnyékban maradt. Sovány kislánya nem volt vele, és Romocska úgy
érezte, hogy odahaza se várja. Pevicán egyértelműen látszott, hogy
szomorú.
Az árnyékba húzódott, a kutyák közé, s figyelte, ahogy a nő elhaladt
mellettük. A válla keskenyebb volt, mint azelőtt. Amikor elég közel ért,
hallotta a furcsa száján átáramló levegő sziszegését, és érezte a szagát.
Mélyen beszívta: hamu és vegyszer, izzadság és sperma. Baj és bántás
szaga. A kutyák feljebb emelték az orrukat. Pevica terhes, jött rá hirtelen
Romocska. Hosszú haja fedetlen volt, halvány a narancs-bársony ég alatt.
Romocska látta, ahogy annak a régi tűznek a fénye megvillan csillogó
hajában. Nem látta az arcát vagy a száját, de a teste már égett, mintha
tűzzel lett volna tele. A fogai már nem vacogtak, tagjai remegése is
megszűnt. Némán kilépett mögötte az útra, és meztelenül kihúzta magát a
csillagok alatt, körülötte a csöndben figyelő kutyákkal.
A mellén alvadó vérhez érintette az ujját, s véres kezét a távolodó alak
felé fordítva a magasba emelte, ahogy Laurentia csinálta vele. Aztán a
szőr, az izom és a fogak fala összezárult körülötte, s mélyen beszívta fájó
tüdejébe az esti levegő tisztaságát.

Másnap reggel reszketve, izzadva, forró és hideg testtel ébredt. Nem tudta
elviselni, hogy a kutyák hozzáérjenek, de szüksége volt rá, hogy a
közelében legyenek, és melegítsék, amennyire csak tudják. Képtelen volt
felállni, ha megpróbálkozott vele, elesett. Kölyök felváltva hol mélyen
együtt érző, hol fékezhetetlenül eleven volt, de végül is ő tartotta, mikor
egész testében reszketett, ő ölelte át vigyázva, hogy a sebeihez hozzá ne
érjen. Romocska szédüléssel és rosszulléttel küszködve feküdt a
fészekben. A sebei jobban be voltak gyulladva annál, semhogy nyalogatni
lehetett volna őket. Nem tudta megenni a frissen elejtett, nem sokkal
korábban még eleven zsákmányt sem, amivel a többiek megkínálták.
Egyfolytában csak az járt az eszében, hogy az anyja és a nagybátyja
megfeledkeznek a születésnapjáról.
Mámocska három napig nyaldosta a vastag verejtéket az arcáról és a
füléről, s lassan eljutott a mellén lévő, nedvedző sebekhez. Romocska
erősen behunyta a szemét, és ameddig bírta, tűrte a fájdalmat. A sebekre
gondolt, amelyek tavasszal behegedtek, miután Mámocska
végignyalogatta őket. A negyedik napon megevett egy egérfiókát, amit
Fehér Nővér vitt neki, és játszott Kölyökkel.
Egy hét alatt visszanyerte az erejét. Többször is elképzelte, hogy elindul,
és megtalálja az énekest, de nem hagyta ott a fészket. A haja még mindig
hosszú volt, de nem takarta el teljesen az arcát, és ettől kiszolgáltatottnak
érezte magát. Fehér Nővér gyorsan rendbe jött, és nagy szeretettel,
kifejezetten az ő számára vadászott. Valahányszor hazatért, s
megpillantotta, Romocskának saját, lassan gyógyuló sebei jutottak eszébe.
Fehér Nővér patkányokat, egereket, madarakat, egy rókakölyköt és
különböző ehető hulladékokat vitt neki; a zsákmányból könnyű volt
megállapítani, hogy a hegyen és az erdőben vadászott, nem a városban.
Romocska Kölyökkel játszott, s felhasználva a korábbi vadászatokon
szerzett játékokat, bonyolult városképeket alakított ki. Utcákat és házakat
csinált minden kockából, törött játékból és kőből, amit össze tudtak szedni,
s Kölyök közben elismerően vakkantgatott. A városban meg kellett lennie
az üres területnek, a találkahelynek, a nyitott ösvényeknek és valamennyi
utcának, amelyet Romocska ismert. Kölyök szeme fénylett az izgalomtól.
Mikor végre elégedett volt a várossal, Romocska embereket kezdett
készíteni kis pálcákból és kavicsokból. Embereket, akik túl nagy
csoportban gyűltek össze ahhoz, hogy be lehessen cserkészni őket,
embereket vásárlás közben, az épületekben; és mindig hagyott egy
magányos kavicsot, távol a többitől. Ujjaival végigment az utcákon, s
szemével és testtartásával a vadászatot imitálta, úgy, hogy Kölyök
lekushadt, és visszatartotta a lélegzetét. Aztán az ujjai előugrottak, Kölyök
is úgy tett, mintha ugrana, és a két fiú ugatott, morgott, miközben
Romocska ujjai egy csálén álló épület falához szorították a szerencsétlen
kavicsot.
Néha békén hagyta a magányos kavicsot, és a tömeget cserkészte be,
ujjaival rájuk ugrott, szétszórta a megdöbbent kavicsokat, és menekülésre
kényszerítette őket. Kölyök mindig mellette volt, a tekintete lángolt, fehér
fogai ijesztően villogtak, és egész testében remegett az izgalomtól. Miután
az összes kavicsot szétszórták, Romocska a városra támadt, s Kölyök
vadul és boldogan követte, a hátsó lábaira állt, mint ő, körbe-körbe
rohangált, és furcsa harci kiáltások szakadtak fel belőle.

Romocska úgy döntött, hogy újból elindul, s kidugta az orrát a fészekből.

Unta a játékot Kölyökkel, unta a fészket, idegesítették a kutyák, és
elégedetlen volt az eleséggel, amit vittek neki. Kiment, először csak a
romépületbe, majd tovább, az udvarra. Késő tavasz volt. A gyermekláncfű
már hosszúra nőtt, s a magas fű fölött méhek döngtek. Látta, hogy sokat
mulasztott, a házi fiúk elől bujkálva. Leguggolt a fűbe, eszegette a keserű-
édes leveleket, s miután jól megtömte magát, öklendezett, mint egy kutya,
amelyiknek fáj a gyomra.
Körülnézett. A könnyű szellőben táncoló levelekre gondolt, arra, hogy
sok kisgyerek lesz kint a szabadban az anyjával, aki vigyáz rá. Az erdőben
már biztos tele vannak pettyes tojásokkal a fészkek. Szerette a tojást, s
nagyon megkívánta. A kutyák nem értettek hozzá, rossz tojásevők voltak.
Csak ahhoz értettek, hogy összetörjék és felnyalják, s vele együtt
fadarabokat, héjat, műanyagot, mindenféle szemetet, ami éppen ott volt.
Ostoba kutyák. Ő a tojás mindkét végébe lyukat fúrt egy hegyes ággal, s
aztán kiszívta, élvezte a kis lyukon átáramló, a száját megtöltő fehérjét és
sárgáját. Felsóhajtott. Hogy tudná elmondani nekik, hogy hozzanak tojást?
Ha nem kutyák lennének, ismernék a tojás szót. Ostoba kutyák.
Beleszaglászott a levegőbe. Csak a főzéshez gyújtott tüzek égtek a
hegyen túl. A füstbe virágpor vegyült, a levegő tele volt az élet legjobb
dolgaival. Madarak fütyültek és csiviteltek, hanggal jelölték ki területük
határát. Sokan vágtak keresztül láthatatlan határokon, ösvényeken,
fészkeken és kuckókon. Sok csatát kellett megvívniuk a kutyáknak,
macskáknak, embereknek és madaraknak. Sok tojás jutott a bátraknak.
Kölyök Kis Arannyal és Kis Folttal aludt, s Romocska lábujjhegyen
megkerülte őket. Kis Arany kinyitotta a szemét, és ásított, de egyébként
nem mozdult. Romocska leült a kuckójában a kincseihez. Végigsimította a
már erősen megkopott, rongyos macskafarkat. Bátor macska volt, jutott
eszébe, és olyan narancssárga, mint a tűz. Elmosolyodott. Csupasz
fenekébe illesztette a farkat, de az nem maradt ott, úgyhogy inkább
összekucorodott, és elgondolkodva rágcsálni kezdte a csontos végét. Nem
eszem kutyát, nem eszem embert, nem eszem macskát.
Hirtelen nagyon elégedett volt magával.
Másnap, amikor a meleg tavasz még inkább erőre kapott, és zsongva
áradt be a lyukon, Romocska nem bírta tovább. Vadászni akart, keresni,
újra felfedezni a napfényben fürdő világot. Jókedv áradt szét benne, mikor
arra gondolt, hogy elmegy a Rómába, ahol nagyszerű étel várja, s – és ez
még nagyszerűbb – talán Laurentia könnyei.

Amikor újból elkezdte a vadászatot, Romocska sovány volt, s gyorsan

közlekedett az utcákon és az eső áztatta erdőben. Vadul morgott a
gyerekekre, ha meglátta őket, terrorizálta őket az anyjukkal együtt, s ezzel
elbizonytalanította saját családját. Macskákat azonban nem kergetett. Ha
meglátta őket, megállt, és elgondolkodva bólintott nekik, pontosan úgy,
ahogy egyszer az énekese neki bólintott. A macskák nem görbítették be a
hátukat, és nem fújtak, ha látták, csak kitértek az útjából, és biztonságos
távolságból figyelték csillogó szemükkel.
Szerette, ha a vadászat kezdetén macskát látott, és valahányszor így
történt, meggyőződése volt, hogy a vadászat jól fog sikerülni. Kiabált,
ütött és harapott is, hogy a kutyák egyedül hagyják. Amikor Arany Szuka
és Fekete Kutya egy macskát vitt a fészekbe, mindenkit feldühített azzal,
hogy a kis lerágott csontvázat magához vette, és eldugta a romos kupolába,
ahol senki se férhetett hozzá.

Mihelyt hazaért, Romocska azonnal tudta, hogy Kölyök valami rosszat

csinált. Nem szaladt oda hozzá, hogy üdvözölje, csak nézett rá a fészekből
tágra nyitott szemmel. Romocska megmerevedett, és fenyegetően nézett
vissza rá. Hagyta, hogy a többiek – örömükben, hogy visszatért –
ráugráljanak. Ledobta ételmaradékkal teli zsákját, hogy legyen mit
szaglászniuk, de közben se vette le a szemét egy pillanatra se Kölyök
arcáról. Várt. Kölyök hason kúszva odament hozzá, megnyalta a kezét,
majd visszakúszott a fészekbe. Romocska hátat fordított neki, és a
kuckójába indult, de menet közben érezte a hátában Kölyök pillantását.
Kölyök járt a kuckóban. Romocska érezte a szagát, és észrevett minden
apró kis változást. Kölyök korábban többször járt ott, ahogy a többiek is,
de mindig csak meghívásra. Észrevett egy ügyesen meglazított téglát a
falon – Kölyök a rejtekhelyére is behatolt. Ez felzaklatta. Kivette a
helyéről a téglát, és megvizsgálta a holmiját. Először az ujjai érezték meg a
hiányát. Mindent nagy gonddal újból sorra vett, és csőrökből, karmokból
álló gyűjteményét belesöpörte a tenyerébe. A maradék kétségei is
megszűntek: a korona eltűnt. Vadul morogva fordult meg, és Kölyök fölé
magasodott, aki közvetlenül mögötte, az arcát elfordítva feküdt. Romocska
nagyot kiáltott, és a botjáért kapott. Kölyök abban a pillanatban menekült
be a kuckóba, amikor Mámocska belépett a fészekbe. Romocska kis híján
őt ütötte meg, de még idejében visszafogta a mozdulatot. Szégyenkezve
húzódott félre az útjából. Utána nem volt hajlandó se enni, se aludni
senkivel. Éjfélig fázósan kucorgott, majd elindult, hogy Fekete Kutyával
végigcserkésszék a hegyet.
A korona nem került elő – Kölyök megette a szépsége miatt.
Egy nappal később Kölyök vidáman ugrándozott és csaholt. Romocska
rosszkedvű volt, de ahogy a tartózkodása alábbhagyott, Kölyöknek egyre
jobb kedve lett. Megpróbálta elkapni, hogy alaposan elverje, de kísérletei
rendre kudarcot vallottak, és növelték Kölyök vidámságát, aminek nem
tudott ellenállni. Hamarosan már Romocska is körbe-körbe szaladgált a
fészekben, Szürke Fivérrel és Fehér Nővérrel a nyomában, míg a játékban
kifáradva le nem rogytak. Kölyök tágra nyílt szemmel, vigyorogva leült
előttük, de készen állt arra, hogy újból nekiiramodjon, ha bármelyikük
fenyegető mozdulatot tesz felé.
Romocska szerette volna, ha Kölyök elalszik, hogy a többiekkel
elindulhassanak vadászni. Várnia kellett, de végül elérkezett a pillanat,
amikor Kölyök lehasalt, és a fejét lehajtva a kezére tette az állát.
Romocska lassan felállt, mire Kölyök pislogott egy kicsit, és behunyta a
szemét. A kutyák fentről, a lyuk bejárata mellől figyelték, ahogy
Romocska lécekből akadályt épített. Ruganyosan, fürgén felmászott a
bejárathoz, készen arra, hogy egy kis friss levegőt szívjon, megmártózzon
a napfényben, s megszagolja és lássa a hegyet még sötétedés előtt.
Valamennyien az utcára nyíló ajtóban álltak, és a levegőbe szaglásztak.
 Romocska hátranézett, és dühösen felkiáltott. Kölyök átmászott az
akadályon, követte, és farok nélküli fenekét rázva, csillogó, esdeklő
szemmel nézett rá. Romocska tudta, ha odaugrik hozzá, hogy megfenyítse,
hanyatt vágja magát, és csak bámul megadóan.
Romocskában a düh alól felbugyogott az irigység. Miért is ne? Ha jönni
akar?! Kölyök már nagyobb annál, semhogy mindig megpróbálják a
fészekben tartani. Egyszer el kell jönnie az első alkalomnak. És ha az
emberek meglátják, akkor mi van? Kölyök elég gyors, és csapatban, ha
együtt maradnak, legyőzhetetlenek. Egy halk hang, valahol mélyen benne,
azt mondta: végül is embergyerek, nem élhet velünk örökké. Először is
meg fog nőni. Az emberek vissza akarják majd kapni.
A külső világ felé bökött az orrával, és Kölyök boldogan ott termett
mellette.
Még akkor is ingerült volt, amikor elérték a veteményest, de aztán
Kölyök jókedve megfertőzte, és tágas köröket leírva futni kezdtek, közben
vidáman ugattak, csaholtak. Kölyöknek sugárzóan kék szeme, és hosszú,
világosszőke haja volt. Romocska majdnem megállt, hogy jobban
szemügyre vegye. Sokkal nagyobb volt, mint ő ugyanabban a korban.
Egyenes szálú, aranyszínű haja csillogott a fényben, az arca kipirult, vörös
ajkai szétváltak, s kivillantak mögülük szabályos, hófehér fogai. Kölyök
volt a legszebb gyerek, akit Romocska valaha látott. Könnyed járása, gyors
mozgása lenyűgözte. Romocskát büszkeség töltötte el attól, hogy hozzájuk
tartozik. Egy ideig szöcskékre vadászott ennek az új Kölyöknek, és
egyfajta gyöngédséget érzett, miközben nézte, ahogy elropogtatja őket.
Száraz, aranyszínű pára borította be a melegedő világot. Kergették
egymást a veteményesben, versenyeztek, hogy melyikük tud befalni több,
a föld alól nemrég előbújt sárga és fehér virágot.
Ettől kezdve senki se akadályozhatta meg Kölyköt abban, hogy elhagyja
a fészket. Ellenőrizhetetlen volt. Odafutott az emberekhez, követte őket, és
berontott az útjába kerülő házakba. Megugatta a babakocsikat, és
megpróbált beléjük ugrani. Elfogadta az édességet, és gyakorlatilag
mindent, amit az emberek adtak neki. Úgy ugrott rá a világra, olyan
önfeledten, mintha egy hazatérő anyát üdvözölt volna. Nem lehetett
megfékezni. Nem hallgatott a figyelmeztető ugatásokra, és félreugrott
minden harapás elől. Pillangókat kergetett, amikor tanácsosabb lett volna
rejtőzni, s a hátára vetette magát, ha meglátott egy rendőrt.
 Nem telt bele egy hét se, és eltűnt.

Romocska három hétig kereste Kölyköt, de hiába. A fészekben szomorúan,

magányosan játszott a játékaikkal, és mindenki mást elkergetett magától.
Három hét után úgy ébredt fel egy szunyókálásból, hogy rettenetesen
szerette volna megtömni a gyomrát főtt tésztával.
Laurentia boldog volt, amikor meglátta.
– Drágám! – csicseregte, s már indult is, hogy ennivaló után nézzen.
Aztán csak állt és énekelt. Romocska a kedvenc étele fölé hajolt, és két
kézzel lapátolta magába. Biztonságos helynek tartotta a Rómát, elég
biztonságosnak ahhoz, hogy lazítson az éberségén, és az evésre
koncentráljon.
– Elkaptak egy olyat, mint te, caro – mondta hirtelen, az éneklést
abbahagyva Laurentia. Romocska felnézett. Az állkapcsa abbahagyta az
őrlést, és egy gnocchi visszahullt a tálba.
– De ez egy igazi kutyafiú. – Laurentia a kezével utánozta a kutyák
szökellését. – Benne volt minden újságban. Érdekes, nem? Kíváncsi
vagyok, hány bambini…
– Hová vitték? – kérdezte feszülten Romocska.
– Valami különleges internátusba, az N. kerületben – válaszolta
Laurentia.
– Mi a neve? – Romocska most már kis híján kiabált.
– Mindjárt eszembe jut. Egy pillanat! Egyél! Emlékszem… Makarenko,
Romocska! Nyugodj meg! Egyél!
Romocska reszketett, alig várta, hogy mehessen. Befalta az ételt,
ráugatott a kutyákra, és nekivágott az éjszakának. Az utca végén
lefékezett, és megfordult, hogy köszönetképpen visszaintegessen
Laurentiának, aki az utcai lámpa alatt várta az üdvözlést. Mint mindig,
ezúttal is visszaintegetett hatalmas mancsával.

Romocska elég könnyen megtalálta a központot. A faragott kővel burkolt

metróállomáson a kutyákkal sarokba szorítottak egy csapat csavargó
kölyköt, és rájuk ijesztve kiszedték belőlük a szükséges információt,
egyebek mellett azt is, hogy melyik metróval kell menni és honnan.
Elmondták, hogy a gyerekeket, akiket oda visznek, többé sose látja senki,
és hogy kísérleteket végeznek rajtuk. Romocska nem tudta, hogy ez mit
jelent, úgyhogy vicsorogva beléjük fojtotta a szót.
Az állomásokon változások történtek az elmúlt két szezonban.
Mozognia kellett, mert különben megjelentek a rendőrök, s akkor már csak
a futás jelentett menedéket. Annyira félt a milíciától, hogy elgyengült,
tehetetlenné vált, ha csak meglátta őket. Ezekben a napokban, legalábbis
az állomásokon, a rendőröknek mintha legalább olyan jó lett volna a
szaglásuk, mint a kutyáknak. Hátborzongatóan jó vadászok voltak. A
vonatoktól továbbra is félt. Miközben a hatalmas hernyó mélyen a lába
alatt az alagútjában száguldott, ő inkább elügetett egyik ismerős állomásról
a másikra.
Ha muszáj volt, azért ment a szerelvénnyel. Régen rájött, hogy ha
kicsire összehúzza magát egy kocsi sarkában, és morog, nyáladzik, a
szemét forgatja, ha bárki a közelébe megy, akkor békén hagyják, még a
nem rendőregyenruhások is elkerülik. És ezúttal nem is volt választási
lehetősége. Metróra kellett szállnia, legalábbis első alkalommal, hogy
kövesse a gyerekektől kapott utasításokat. Azóta, hogy egyszer
átkeveredett a folyó rossz oldalára, még nem járt olyan messze, mint ahová
most készült.
Fehér Nővért vitte magával, aki a fülével együtt jórészt a báját is
elveszítette, és idegesebbé, tartózkodóbbá vált. Romocskához azonban
széttörhetetlen kapocs fűzte, és olyan összhangban tudtak együtt vadászni,
hogy Romocska inkább rá támaszkodott, mint bárki másra. Fehér Nővér
csak rá összpontosított, s egy váratlanul felbukkanó macska se tudta
elvonni róla a figyelmét.
Az út a városközpontba eseménytelen volt, de Romocska félelme úgy
nőtt, ahogy egyik állomást a másik után maga mögött hagyta. Érezte, hogy
a vonat a folyó felé száguld, s minden haja szála az égnek állt. Aztán
elhangzott annak az állomásnak a neve, amelyet a fiúk említettek, s akkor
fellélegzett. Nem lehet a folyó másik oldalán, még nem, gondolta. Ahhoz
túl kevés állomást hagyott maga mögött, túl kevés időt töltött a föld alatt.
 Az állomás ismeretlen volt, szép, és nem voltak koldusok. Nem várt,
nem nézelődött. Aggasztónak érezte, hogy egyetlen koldus se volt a
közelben. Ez a legjobb esetben azt jelentette, hogy nemrég kergették el
őket, a legrosszabb esetben pedig azt, hogy letartóztatták őket, mihelyt
felbukkantak.
A metrólépcső tetején találta magát egy zöld, egészségtelenül tiszta
városban. Gyanította, hogy nincs túl messze attól a helytől, ahol Fehér
Nővérrel eltévedtek, bár tisztában volt vele, hogy ezúttal a folyó
környékén, és annak a jobb oldalán van. Hogy megnyugtassa, bizonygatni
kezdte zakatoló szívének, hogy ismeri ezt az emberi világot, s ha szüksége
lesz rá, elég, ha ráijeszt néhány gyerekre, rögtön megtudja, amit kell. Még
egyszer nem fog eltévedni.
A gépkocsik csillogtak. Az úttest töredezett volt ugyan, de tiszta.
Kutyának való eleséget sehol se látott. A kerítések tetején sütkérező
macskák még csak rá se néztek. Ijedt ügetésre váltott, és megkönnyebbült,
amikor a központban meglátta a fehér épületet, amely pontosan olyan volt,
amilyennek a gyerekek lefestették. Régi ház volt, nemrég tatarozták. Egy
menedékhelyről kilépő, frissen borotvált, tisztára mosdatott, fertőtlenített
és tiszta ruhába bújtatott csavargóra emlékeztette. Fehér Nővérrel
behúzódtak a málló vakolatú utcai fal mögé, hogy a város felől ne lehessen
látni őket, és szemügyre vették a terepet.
Az épületnek sok ablaka volt, de a bejutás nem tűnt könnyűnek. Bár elég
régi volt ahhoz, hogy legyenek külső csatornái, minden ablakát vasrács
védte. Olyanok voltak, mint a szétterjesztett ujjak, s a rudak elég sűrűn
álltak ahhoz, hogy nehéz legyen átbújni közöttük. Az ablakokon azonban
belül is rács volt, s ez már lehetetlenné tette a bejutást.
A hosszan elnyúló épület négyszintes volt, jóval szélesebb, mint
amilyen magas. A kertben sok nemrég ültetett bokor volt a fal közelében, s
néhány nagy éger- és gesztenyefa, amelyek olyan idősek lehettek, mint
maga az épület. Romocska oldalt egy újnak tűnő játszóteret látott és négy
gyereket színes – piros, kék, zöld és lila – trikóban. A piros és a kék trikós
felszabadultan játszott és kiabált, amitől Romocskának lefelé görbült a
szája. Házi gyerekek.
Amikor úgy érezte, hogy már elég régen figyeli Kölyök új otthonát,
visszament a metróhoz, hogy bátran nekivágjon a hazafelé tartó útnak, s
megbizonyosodjon róla, hogy eltévedés nélkül meg tudja tenni újból.
 Háromszor ment el a központhoz, hogy az utcai fal mögül alaposan
megfigyelje. Felderítette a mögötte lévő utcát, megvizsgálta a parkolót és
sötétedés után a kert bezárt kapuját. A parkoló nyitott volt és átmeneti –
hiányoztak belőle a gépkocsiknak szánt kettős falú bádogdobozok. Ez azt
jelentette, hogy az épületben nem lakott senki, csak a gyerekek. A
személyzet tagjainak máshol volt a lakásuk, de eltérő időpontban
dolgoztak, s mindig akadt egy-két gépkocsi a parkolóban, még éjszaka is.
Az őrkutya egy hangos, de gyáva fickó volt, aki a második este már
imádta Romocskát, és készségesen körbevezette a rábízott területen.
Napközben Romocska az érkező és távozó embereket figyelte. Ha Kölyök
ott is volt, biztos, hogy egyikükkel se lépett ki az épületből.
A negyedik napon kevésbé rongyos ruháit vette fel. Kölyök új
lakóhelyének tisztasága és szépsége zavarta, s arra gondolt, talán nem
ártana, ha vadászna egy új nadrágot es felsőt, amit csak akkor viselne,
amikor oda megy. A romépület előtt, kint az esőn állva végignézett magán,
s úgy ítélte meg, hogy egyelőre a rajta lévő ruha is megteszi. Lesöpört róla
egy kis rászáradt sarat. Nagyon emberi. Ezúttal a fiú lesz, nem a kutya, és
ha hívják a rendőrséget, hát szerez nekik némi meglepetést azzal, amit
magánál rejteget. Határozottan kihúzta magát.
A központ előtt rászólt Fehér Nővérre, hogy várjon a kertben, mint egy
öreg kóbor kutya, s a torkában dobogó szívvel egyenesen a tiltott
területnek számító fehér épületbe ment.

Megmerevedett, s felkészült rá, hogy meneküljön, ha kell. Három bezárt

ajtó, ajtó a háta mögött, és lépcső előtte. Azt már tudta, hogy a magas
ablakokkal nem ér semmit. Hallgatta, ahogy a mögötte lévő ajtó bezárul,
megbizonyosodott róla, hogy zár nem kattan, és enyhén behajlított térddel,
a lábát szétvetve erősen megmarkolta a botját. Az asztal mögött ülő nő
kidülledő szemmel meredt rá, miközben egy kis kendőt tartott az arca elé.
Az asztalra csapott, előrehajolt, és az asztal fölött belesüvöltötte a nagy
semmibe:
– Dr. Pasztusenkót várják a portán!
Romocska látta rajta, hogy fél tőle, s ettől egy kicsit jobban érezte
magát.
 A bejárati rész visszhangzott, és büdös volt. Szappannak és még
valaminek a fanyar szagát lehetett érezni benne. A nő izzadságtól bűzlött,
és még valamitől, amit Romocska nem ismert. Nem virág volt, nem
gyümölcs, és nem is hús. Nem állat. A magas falakat nemrég festették, de
az emeletre vezető lépcső vasrácsa törött volt, és pattogzott róla a festék.
Gyerekek otthonának a szagát érezte, régi rossz érzéseket és lopakodó
szomorúságot. Hallotta, hogy a gyerekek még odakint kiabálnak, és a fiatal
léptek döngését is egy emelettel feljebb. Kölyök szagát viszont nem érezte.
– Dr. Pasztusenko! – kiabálta a nő a kendő mögül, úgy előredőlve, hogy
a szája majdnem az asztalhoz ért. A tekintete többször is a korlát melletti
ajtóra szegeződött, úgyhogy Romocska is azt figyelte, és várt.
Egy kicsit megijedt, amikor egy egészen más ajtón egy fiatal nő rontott
ki, vegyszer- és virágszagot hozva a helyiségbe. Fényes, barna haja volt,
olyan hosszú, mint Romocskáé, de göndör, s nem kócos.
Beviharzott, majd mozdulatlanná merevedett, mint egy fiatal
jávorszarvas, s sötét szemével Romocskát figyelte. A kezét az arcához
kapta, de erőt vett magán, és leeresztette. Csöndben álltak.
– Dr. Ivanovna! Dr. Ivanovna! – szólalt meg hirtelen a portásnő. –
Csináljon valamit! Kérem! Hiába hívtam dr. Pasztusenkót, nem
jelentkezik.
– Rendben van, Anna – mondta lágyan a jávorszarvas nő. Az a hang!
Bársonyos, telt, tele ezer színnel! Nem csillogó, mint Pevicáé, de sugárzó.
Mint a parázs. Ha Pevicának van Fekete Nővére, akkor ez a jávorszarvas
nő az, gondolta Romocska. Olyan szaga volt, mint egy olyan nőnek, aki
együtt van egy férfival, s a testén viszi mindkettőjüket, hogy a többieket
elriassza. De teljesen hiányzott belőle Pevica sebzettsége, fájdalma.
Romocska most már félt, zavarban volt – és aggódott, hogy elfelejti,
hogyan lehet megtalálni Kölyköt.
– Kutyakölyök testvér! – mondta reszelős hangon.
– Áááá – felelte a hang mélyen, tisztán. – Valóban szükségünk van dr.
Pasztusenkóra.
Romocska szíve erősen vert. Kölyök ott volt valahol, különben a nő nem
viselkedne úgy, mint aki mindent tud.
Felnőtt léptei koppantak a lépcsőn, s miután megjelent egy férfiláb,
száraz, reszelős hang harsant fel:
 – Anna! Itt vagyok! Auu! Micsoda szag! – Alig hangzott el az utolsó
szó, az illető felbukkant, s rögtön meg is állt. Jávorszarvas nő felé fordult,
Anna pedig az asztala mögött reszketett.
Jávorszarvas nő aprókat lélegezve elmosolyodott.
– A testvérét keresi, Kölyköt.
A férfi a szó hallatán összerezzent.
– Kölyköt – mondta ismét a nő, mintha noszogatni akarta volna.
Hosszú csend következett
A lépcsőház ablaka a férfi mögött volt, s a beeső fény miatt Romocska
nem látta tisztán a vonásait. Magas volt és sovány, s az ő szagát hordta
magán a jávorszarvas nő.
– A testvéred itt van – mondta olyan száraz, suttogó hangon, mint
amilyen az őszi leveleké. – Vigyázunk rá.
A férfi előrelépett, s Romocska végre megpillantotta a szemét – szürke
volt, de kedves, szomorúság és vágyakozás keveredett benne. Egészen
közel lépett hozzá, s bár úgy tűnt, nem vette észre, hogy Romocska erősen
megmarkolta a botját, letérdelt, és békés pózba helyezkedett. Elég közel
volt ahhoz, hogy Romocska érezze a feje igazi szagát, és lássa szalmasárga
hajában a fehér szálakat.
– Hogy hívnak? – Először történt meg, hogy valamelyikük közvetlenül
hozzá szólt, s Romocska azt kívánta, bárcsak lenne mellette egy vicsorgó
kutya, hogy sakkban tartsa őket. Pár pillanatra elvesztette a fejét, nem
tudta, hogy elszaladjon-e, morogjon, vagy meglengesse a botot. Úgy
érezte, az volna a legjobb, ha mind a hármat csinálná. Aztán elvörösödött.
– Romocskának.
A férfi felállt.
– Natalja! Vigyük Romocskát a testvéréhez!
A nő felnevetett, szempillái alól nézett a férfira, s hármasban elindultak
fel a lépcsőn. Romocska minden pórusából ömlött a verejték. A férfi
mellett ment, a legbiztonságosabb helyen. A nő gyorsabbnak és
határozottabbnak látszott. A felnőtt hím szaga alatt Romocska bőr,
szappannal mosott kéz illatát érezte, és… fáét. Ősz. Romocska még sose
szagolt ehhez hasonlót.
IV.
Pravda Moszkvi, 2003. június 10.

„ELFOGTÁK A MOSZKVAI KUTYAFIÚT”

A moszkvai gyermekvédelmi hatóság megerősítette a hírt, hogy egy újkori

Mauglit fogtak el az elmúlt hetekben a főváros északi peremén, Zagorodje
környékén. A kétéves fiút már korábban is látták ugatni és egy csapat
elvadult kutyával együtt négy lábon szaladgálni.
Szakértők szerint pici kora óta a kutyákkal élt. Nagyon kicsi és rosszul
táplált, jelentős mennyiségű szőrrel a testén. Sebesen tud futni négykézláb,
és kizárólag kutyahangokat használ.
A moszkvai kutyafiút a kora teszi különlegessé. Az, hogy vannak
idősebb, állatokkal együtt élő utcagyerekek, közismert tény, számos
dokumentum tanúsítja. Ám annak ellenére, hogy az állatok által felnevelt,
elvadult gyerekek gyakran felbukkannak fantázia szülte alkotásokban, az
összes rájuk vonatkozó eddigi híradás erősen megkérdőjelezhető.
Semmit sem lehet tudni arról, hogy hosszú távon milyen fizikai és
mentális hatásai vannak a kutyákkal való korai együttélésnek. Az orosz
kutyafiút az Anton Makarenko Gyermekközpontban helyezték el, ahol
vezető tudósok fogják tanulmányozni, miközben a leggondosabb ellátást
kapja. A kutyafiú fejlődését világszerte nagy érdeklődéssel fogják nyomon
követni a tudósok.”

Dr. Dmitrij Pasztusenko felsóhajtott, és lerakta az újságot. Bárcsak ilyen

egyszerű lenne! Három héttel korábban a történet még elegendő lett volna,
most azonban már nyilatkozatot kellett tenniük. Egy kutyafiú, akinek
testvére is van, nem tűnik reálisnak. Igen, kiszolgáltatottá vált. Nem csak
gúnyolódás tárgya lehet, és nem csak a kutyafiúval kapcsolatban. Az
önbizalma, a reményei kérdőjeleződtek meg.
 A nézetei. Nemegyszer mondta vacsora közben, hogy az ember a lelke
mélyén állat. A fiatal emberek gyógyítása ott kezdődik, hogy először
ellátjuk az állati részt – gondoskodunk róla, hogy a gyermek biztos
menedéket, élelmet és szeretetteljes érintést kapjon. Mit jelentett ez
valójában? Saját hangjának az emléke űzött gúnyt belőle. Valójában sosem
válunk meg teljesen állati mivoltunktól; gondoljanak csak arra, hogyan
jelennek meg az állatok a művészetben vagy a metaforákban. Az állati
mítoszok és legendák fontos kölcsönhatást teremtenek az ember és az állat
között. Nyilván egyetértenek azzal, hogy ezekben a történetekben van
valami alapvető. Ő mondta ezt, városiasan csiszolt beszédével, meggyőző
hangon.
Felnézett az újságból. Az irodája tele volt állatokkal. Gyűjtötte a régi
állatábrázolásokat: apró bronz- vagy kőfigurákat. Még tömegtermelésben
készült, fából faragott medvéi is voltak, amelyekkel teli az izmajlovói piac.
És a kakukkos órákat is szerette.
Mégis, most egyre erősödő undor fogta el minden iránt, ami állati.
– Természetesen állatok vagyunk – mondta hangosan, miközben a
kakukkos órája felet jelzett. Tudta, mit ért ez alatt. Az állat a bázis, a rejtett
alap, de az ember az építmény, a személyiség finoman megmunkált,
bámulatos műtárgya.

Három héttel korábban Dmitrijnek egy kutyákkal kapcsolatos, kora reggeli

vita miatt főtt a feje. Natalja kutyát akart, ő viszont a gondolatot is utálta.
Az egyik szomszédjuknak volt egy moszkvai őrkutyája, pásztorkutya és
bernáthegyi keveréke, amelyről Jurij Andrejevics meggyőződéssel
állította, hogy „erős, intelligens, szolgálatkész és meglepően agilis”.
A kutyát Malcsiknak hívták. Dmitrij, akit hihetetlenül untatott
szomszédjának az állat iránti imádata, egyszer arról értekezett Nataljának,
hogy az állatokhoz való túlzott ragaszkodás valamilyen kora gyermekkori
hiányra, ki nem elégített szükségletre utal. Az élőlények különböző
fajtáinak egymáshoz ragaszkodása valaminek a kivetítése, es ebből a
szempontból árulkodó volt, hogy Jurij „Fiú”-nak nevezte a kutyát. Az az
ember, aki nagyon szeret egy kutyát, ugyanolyan rendellenességet vagy
hiányt árul el, akárha egy nyúl kötődne magányában egy faunhoz. Vagy a
macska, amelyik sündisznót szoptat. Sajnos ez csak tovább erősítette
Natalja elhatározását, hogy kell nekik egy kutya.
Dmitrij ráadásul úgy érezte, hogy az állatok beszennyezik. A lélegzetét
is visszatartotta az egyetem laboratóriumának állatházában. Összerezzent,
ha idegen izomzatot takaró szőr ért hozzá, még akkor is, ha az csak egy
kísérleti patkányé volt. Azonnal kezet mosott, ha hozzáért valamelyik
lényhez. Ezen a reggelen mindezt elmondta Nataljának, de együttérzés és
megértés helyett csak diadalmas mosolyt kapott. Amikor reggeli közben
megjegyezte, hogy fél, hátha allergiás lesz, el kellett fordulnia, mert tudta,
hogy különben nem lesz elég meggyőző.
Natalja csak nevetett, kedves hangja vidáman csilingelt.
– Ó, szóval allergiás szeretnél lenni! – mondta.
Dmitrij ettől őszintén megdöbbent, és kijelentette, hogy szereti ugyan az
állatokat, de van bennük valami, amitől kényelmetlenül érzi magát.
Dühösen ment el dolgozni; úgy tűnt, mégis lesz egy kutyájuk. Natalja
mindig elérte, amit akart. Dmitrij tisztában volt vele, hogy rossz érzése
kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy tisztában van az ember és az állat
közti filozófiai és tudományos különbséggel, de képtelen volt ezt kifejezni.
Mint Natalja társaságában mindig, elveszítette normális beszédkészségét.
Nataljával senki se vitatkozott; a legtöbb ember engedelmeskedett a csodás
hangnak, és sütkérezett jóváhagyása fényében, meg sem kérdezve, hogy
kell-e egyáltalán figyelnie rá.
És mégis, bármilyen kiváló gyermekgyógyász volt is, egy kicsit
bolondnak tartotta Natalját. Egyetlen olyan tudóssal se találkozott rajta
kívül, aki megkérdezte volna, hogy milyen csillagjegyben született. Ez volt
az első, ami őt érdekelte, s Dmitrij még mindig emlékezett rá, milyen
kényelmetlenül érezte magát, látva a mosolyát, átható pillantását, amely
mintha azt mondta volna, hogy új, fontos dolgot tudott meg róla.
Milyen naiv falusi lélek Natalja! Intelligenciája ellenére tele gyermeki
magabiztossággal. Megkérhette volna, hogy menjen feleségül hozzá, de
nem tudta, miért mondana neki igent; Dmitrij már attól is megdöbbent,
hogy hajlandó volt összeköltözni vele. A lakást azonban a férfi rendezte
be. Otthon hagytam a holmimat, mondta Natalja, neki pedig sose volt
mersze megkérdezni, hogy miért.
 A gyerekkora Nataljáéhoz képest nehéz volt. Talán ez határozta meg a
viselkedését: azok az emberek, akiknek nehéz gyerekkoruk volt,
gyakrabban ismerik fel, hogy állatot tartani buta időtöltés.
A kutyatartók képmutatásáról nem is beszélve! Orosz gyerekek haltak
meg minden nap az utcákon – Natalja ezt ugyanolyan jól tudta, mint ő –, a
kutyák elpusztítása mégis mindenkit felháborított. Van még egy város a
világon, amely hajlandó volna finanszírozni a kóbor kutyák
ivartalanítását? Fizetséget ajánlani nyugdíjasoknak azért, hogy etetik őket?
Mindennek ellenére, Natalja szerint, a boldog orosz nők kutyát tartottak.
Natalja tökéletes leánygyermek volt (tehetséges tornász, intelligens,
melegszívű), akiből pompás szerető lett (független, szenvedélyes,
elbűvölő), s aki ragyogó feleséggé fog válni (bár kevéssé háziassá, mint a
többség). Nagyszerű anya lesz, szeretett nagynéni és a legigazibb orosz
bábuska: s a modern orosz asszonyi létnek ez a kvintesszenciája mégsem
volt teljes kutya nélkül.
Dmitrij mosolygott, és felsóhajtott. Úgy döntött, mindent elkövet azért,
hogy ameddig csak lehet, halassza a dolgot. S azon a napon, amelyen a
kutyafiú megérkezett, Natalja ejtette a témát, felhagyott a kutya
emlegetésével.

Amikor először meglátta a kicsi, szőrös, félig pucér gyereket, aki

összekucorodva reszketett a rendőrautó sarkában, Dmitrij visszatetszőnek
találta, de sajnálta is. Aztán ahogy visszahúzta a nyugtatós fecskendőt,
örömet érzett, amelybe némi szégyenérzet vegyült. Itt egy határ. Voilà! Az
emberállat: élő példája a nagy választóvonalon való átkelés kudarcának.
A gyerek kis babafogait kivillantva – felesleges védekező gesztusként –
rávicsorgott. Dmitrij megborzongott. Na, kutyabarátok, a szentimentális
antropomorf fantáziálásotokkal! Ezt kellene látnotok!
Az összes torz, elsatnyult gyerek közül, akikkel dolgozott, ennek a
tragédiáját érezte a legnagyobbnak, s megmaradását a legkülönösebbnek.
Elszörnyedt, de közben reménykedett, hogy a „kutyák nevelték” rész
ellenőrizhetőnek bizonyul.

– Nevezzük Markónak! – mondta ebéd után Natalja irodájába belépve, s a

küszöbön megtorpanva Dmitrij. Natalja háttal ült neki, és gépelt:
átrendezte az asztalát, úgy, hogy ne az ajtó felé kelljen fordulnia, hanem
kinézhessen az ablakon. Ki más csinálna ilyet? Ki nem viselkedik egy
kissé defenzíven az irodájában? A lány bocsánatkérően intett, és
gyorsabban kezdte ütni a billentyűket. Vállát beborító haja olyan színű
volt, akár a réz. Érezni lehetett a samponja illatát. Dmitrij a szék mögött
állt, s várta, hogy jóváhagyja a fiú nevét. Azt is meg akarta kérdezni tőle,
hogy változott-e valamelyest a kutyatartással kapcsolatos véleménye, de a
korábbi érthetetlen érveire gondolva úgy érezte, hogy Natalja a nap
eseményeiben valamilyen módon megerősítést lát. És meg akarta csókolni.
Hogy a reggeli civódásuk emléke is elmúljon. „Egy harcos neve, hogy
fennmaradjon romulusi korai évei emléke!”
Natalja felnézett, a szeme sötét volt, s Dmitrij megremegett az örömtől.
A nyílt arcon átfutó árnyékból tudta, hogy a kutyafiú mély benyomást tett
a lányra. Aztán a komoly szemek felcsillantak.
– Vigyázz, a végén még megbuktatja a kormányt!
– Bízzunk benne, Natalja, hogy idővel képes lesz felállni vagy beszélni!
– mondta, és elpirult. Ha Nataljával beszélt, gyakran előfordult, hogy
fellengzősnek tűnt, amit mondott, vagy kuszának. Miközben a lány
beszéde tisztán szólt, akár egy harang, s hangja olyan örömet ébresztett
benne, hogy teljesen tehetetlenné vált.
– Talán egy erős név, mint a Marko, növeli a túlélési esélyeit – mondta
élénken, minden szomorúság nélkül Natalja.
Véleménye szerint azonban a fiú rossz állapotban volt. A mozgásában
látott olyan zavart, ami szerinte valamilyen nyomelem hiányát jelezte. A
vizsgálatokat pénteken fogják elvégezni, mondta.
Dmitrij reménykedett. Az ingerektől megfosztott gyerekek nyelvi és
kognitív regenerációjának gyorsaságával kapcsolatos kutatásait már
Európa-szerte ismerték, és az erről írt munkáját abban az évben fordították
le németre, franciára és angolra. Az egyetemi előadásait sokan hallgatták.
A megtalálásukkor minimális nyelvi készséggel, de egyébként normális
kapacitással rendelkező gyerekek mindig rendkívül gyorsan fejlődnek; sok
esetben öt év alatt eljutnak odáig, hogy csatlakozni tudnak a velük azonos
korúakhoz. Hallotta saját szavait, s érezte, hogy hallgatósága elhiszi, amit
mond.
Dmitrij a karrierje csúcsán volt, amikor a kutyafiú, szinte jutalomként,
felbukkant: hab az egyébként is szép, kerek tortán. Az Anton Makarenko
Gyermekközpont igazgatói állását egyrészt szakmai sikereinek
köszönhette, másrészt annak, hogy gondosan kerülte a törtetésnek még a
látszatát is. Vágyott az elismerésre, és óvatosabb volt annál, semhogy
provokálja azokat, akiktől megkaphatta. A központ egyfajta kirakat volt,
egy nemzetközi jelentés hatására alapították, amely beszámolt a
nevelőotthonokban és árvaházakban lévő gyerekek által elszenvedett
kegyetlen bánásmódról. Külföldi újságíróknak mutogatták, hogy arról
írjanak, de Dmitrij jól érezte ott magát, mert biztosította számára az
eszközöket ahhoz, hogy valóban fontos kutatásokat végezzen.
És a személyzet: nagyszerű csapatot sikerült összegyűjtenie. Natalja
pótolhatatlan volt, képes rá, hogy összefogja a többieket. A
mindnyájukban meglévő lelkesedést a jelenléte még tovább fokozta. Ezek
a viselkedés- és fejlődéspszichológusok a legjobbak voltak egész
Moszkvában. A neurológus közismert szakember, s kiváló gyakorló orvos,
aki megosztotta idejét a központ és az egyetem között. Anna
Alekszandrovna, az adminisztrátor, aki korábban hosszú ideig Dmitrij
titkárnője volt, gondoskodott arról, hogy a gépezet fennakadás nélkül
működjön. A legközelebbi barátja, Konsztantyin Petrovics, a biztonsági
felelős és egyben sofőr, szintén gyógypedagógus volt (kubai képesítéssel),
s valóságos kincs. A szaktanárokat, nővéreket és a kisegítő személyzet
tagjait is nagy gonddal válogatták össze különböző minisztériumokból és
egyetemi intézményekből, amelyekben Dmitrij és Anna Alekszandrovna
korábban megfordult. Az egész csapat, a portásoktól és a szakácsoktól
kezdve az egészségügyiekig büszke volt arra, amit csináltak.
Csak az épület hagyott némi kívánnivalót maga után. A régi
gyerekotthon átalakítása ugyanis rohammunkában zajlott. A felszerelésük
a legjobb volt, és néhány szobát is sikerült felújítani, de a festés kopott
maradt, és több gyerekszobában nem tudták lecserélni a régi vaságyakat.
 A központban harmincöt, a nevelőotthoni hálózatból kimenekített
gyerek lakott és tanult. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy akik nem
kerültek oda, azok taníthatatlanok voltak. Intelligensek voltak, csak
nagyon rossz körülmények között éltek, és rengeteg volt belőlük. Egy
körzeti gyermekotthonban például a 112 gyerek 80 százaléka átment a
Natalja és Dmitrij által összeállított speciális teszten, s normális kognitív
funkciókat mutatott. Néhányat azért kellett kirostálni, mert túl hosszú időt
töltöttek már nevelőotthonban – négyéves korukra helyrehozhatatlannak
ítélt lemaradást halmoztak fel –, másokat rendkívüli viselkedési problémák
miatt, egypárat pedig inkább fizikai, mintsem mentális sérülések miatt. A
kormány csak sikersztorikat vagy tudományos szempontból példaértékű
eseteket akart látni a központban.
Dmitrij klinikai elfogulatlansággal próbált közelíteni a kellemetlen
feladathoz, de Natalja kezdettől fogva elszánt volt és manipulatív –
bizonyos értelemben Dmitrij csodálta, amikor vele volt, de később
szorongva gondolt vissza arra, amit látott. Többször előfordult, hogy egy
szerinte magába zárkózó, menthetetlen gyereket meglátva Natalja
határozottan felszegte az állát, és közölte: kivisszük innen.
Egy szobába belépve rendszerint másodperceken belül észrevette a
maga gyerekét, akit gyakran szánalomból választott ki. Vonzották a
csúnya, fejlődésben visszamaradt vagy sérült gyerekek, bár jeges
hallgatással büntette Dmitrijt, amikor ezt egyszer hangosan kimondta.
Manipulálta a férfit, jelentéseket hamisított, statisztikákkal és vizsgálati
eredményekkel bűvészkedett, s gondolkodás nélkül folyamodott akár
megvesztegetéshez is (nemcsak a saját, hanem a központ pénzét is
felhasználva), hogy kedvezőtlen orvosi jelentéseket tüntessen el, s Dmitrij
kényszerű együttműködésével minden nevelőotthonban és internátusban
kiválasztott gyereket sikerült átmentenie a központba. Ami még rosszabb,
sosem tévedett: leszámítva néhányat, aki meghalt, az ápoltjai mind
nagyszerűen fejlődtek.
Ez tartotta éberen Dmitrijt: talán egyetlen általuk látott és normálisnak
ítélt gyereket se lett volna szabad intézetben hagyni. Miután Natalja
elkezdte megfosztani elfogulatlanságától, rájött, hogy nem akar részt venni
több helyszíni szemlén. Még az egyik kedvenc gyermekotthona is, melyet
egy katonából lett, együtt érző és munkáját hatékonyan végző igazgatónő
irányított, aggódást váltott ki belőle annak ellenére, hogy ott
lelkiismeretesen ellátták a gyerekeket. Azon kapta magát, hogy azt
kívánja, bárcsak az őrnagy is változtatna a szabályokon, és meghamisítaná
a jelentéseit. Legelkeseredettebb pillanataiban úgy gondolta, hogy az
eldobott gyerekek túl nagy problémát jelentenek, nagyobbat annál, mint
amit egyedül kezelni tud: elképesztően sokan haltak meg vagy szenvedtek
a felnőttek kegyetlenségétől az utcákon, s fizikai, érzelmi és szellemi
ártalmaknak voltak kitéve odahaza.

Gyakran dühös volt Nataljára. Most éppen tudta, hogy az alagsorban

tornaórát tart a gyerekeknek, megpróbálva úgy formálni az ifjú életeket,
hogy hasonlítsanak az övére. Derűlátó volt a megmentett gyerekekkel
kapcsolatban, és nem volt hajlandó azokon törni a fejét, akiket
hátrahagytak, furcsa módon képes volt teljesen kikapcsolni. A metró és az
egyetem között nem volt több csavargó anya: Natalja jelentést tett
mindegyikről. Elvből azonnal hívta a rendőrséget, ha meglátott egyet, s
emiatt képes volt akár konferenciákról és étteremből is elkésni. Úgy nézett
alamizsnáért kinyújtott kezükre és koszos rongyaikra, de a karjukban
tartott gyönge, elkékült gyerekekre is, mintha sértést jelentenének
mindenkire nézve. És cselekedett. Dmitrij azonban biztos volt benne, hogy
sosem gondol rájuk, igazából nem törődik velük. Egyszer megjegyezte,
hogy a csecsemők halálát időnként az éhség és a nem cserélt pelenka
miatti üszkösödés okozza, s elmélázott azon, milyen kapcsolat van a
kártevés és az anyai érzések leépülése között.
„Ne filozofálj, Dmitrij! – csattant fel akkor Natalja. – Nem te csináltad
azokat a gyerekeket, és nem te rontottad el az anyjukat.” Akkor nagyon
sok mindent szeretett volna mondani neki. És ha anyám is ilyen volt? –
kérdezte volna meg szívesen. A Pjatnyickaján egy-két lépéssel előtte menő
Natalja azonban olyan frissen, üdén fordult felé, hogy a gondolatai
cserbenhagyták, és a kezéért nyúlt. S mihelyt közel került ahhoz a tűzhöz,
már nem akart mást, csak a melegét.
Natalja megriadt, ha nem értettek egyet vele, de nem változtatott a
véleményén, akármilyen meggyőzőek voltak is az ellenérvek. Dmitrij
egyszer, több napi készülődés után megmondta neki, hogy képtelen
beismerni, ha hibázik.
 – Hülyeség! – vágta rá nevetve, s a továbbiakban úgy viselkedett,
mintha mi sem történt volna. Dmitrij pedig megállapította magában, hogy
szörnyű dolog, ha valakiben az ostobaság arroganciával keveredik.

Natalja a nyakát és vállát megfeszítve hallgatta, ahogy a gyerekek

gépiesen eldarálták köszönömjeiket, mielőtt kimentek a teremből.
Kezdettől fogva ragaszkodott a rituáléhoz, és jóleső érzéssel hallgatta
vékony kis hangjukat. Teste torna utáni merevsége éreztette ugyan vele a
korát, mégis fiatalnak tartotta magát. Lehet, hogy harminckét évesen egy
tornász már öreg, egy gyerekgyógyász azonban még csecsemő. A
technikája még mindig remek volt, s miért ne vették volna a hasznát a
gyerekek? Dmitrij… ha ezeket a gyerekeket rendesen táplálják, s
megtanítják nekik a legalapvetőbbeket azon dolgok közül, amelyeket a
szülők felügyelete alatt növekvő gyerekek tudnak, nos, az Dmitrijnek
bőven elég lesz.
Natalja a magasba emelte a kezét, derékból előrehajolt, és a padlóra tette
a tenyerét, hogy levezesse ingerültségét. Fejét a sípcsontjához érintve
furcsa, négylábú lénnyé változott, amelynek a haja tarkójáról a padlóra
lógott. Előbb az egyik, majd a másik lábát is a magasba nyújtva kézállásba
lendült. Egy pillanatig úgy nézett ki, mint egy fejjel lefelé fordított szobor,
hogy aztán a nyakát behajlítva a hátán simán hátragördüljön, s még
ugyanazzal a lendülettel fel is álljon.
Dmitrij olyan passzív volt! Neki kellett összelopkodnia az undorító
alagsorban lévő felszerelést, miközben Dmitrij csöndben kinevette, s nem
fogadta el, amit mondott. Egyszer azt mondta, hogy Natalja a tehetségesek
és szeretetlen felnőttek privilégiumait élvezi, mintha bármi
szégyellnivalója lett volna. Mindenesetre Dmitrij előítéletei nem
akadályozták meg a gyerekeit abban, hogy tornázzanak. Ő nem lett
versenytornász, helyette a gyermekgyógyászatot választotta. Dmitrij
viszont élvezte a valaha működőképes állami rendszer nyújtotta előnyöket,
és egy vakond vakságával a sikerre koncentrált.
Furcsa módon Dmitrij volt az egyetlen ember, aki vitatkozott vele. Nem
emlékezett rá, hogy bárkivel, a szüleit is beleértve, annyit vitatkozott
volna. És Dmitrij a maga nyakatekert, bonyolult módján briliáns volt.
Ingerültsége csillapodott, és Natalja elmosolyodott. Dmitrij még mindig
kézzel írta a jegyzeteit. Érdemes lesz látni egy kutyával. A végén sokkal
jobban fogja szeretni, mint ő szeretné: ő az, akinek szüksége van kutyára.
És olyan nagyszerű apa lenne! Natalja tudta, hogy ő ösztönzőleg hat a
gyerekekre, mint egy nagyszerű tanár, viszont Dmitrij az, akinek a kezéért
nyúlnak.
Leeresztette összefogott haját, összeszedte a ruháit, és a személyzeti
zuhanyozóba ment. Hah! Lehet, hogy Dmitrij fölösleges időtöltésnek
tekintette azt, hogy tornázik, de az biztos, hogy élvezte a rugalmasságát.
Natalja a csodálkozó szürke szemekre, a férfi bájára, szexuális étvágyára,
nyíltságára, s szépen formált testére gondolt. Dmitrij nagyon vonzó volt.
Negyvenöt évesnek mindenképp.
Natalja tizenöt éves kora óta tudta, hogy neki olyan férfi kell, aki
megfelel két kritériumnak: fizikailag vonzónak kell találnia, annak pedig
szüksége kell hogy legyen rá. Eszébe jutott a tériszonnyal küzdő
zongorista, aki tehetséges volt, szép, és bizonyos értelemben nyomorék.
Ezt a szeretői többségéről el lehetett mondani: az egyik részeges
petrokémiai mérnök volt, a másik lelki defektes író. Miután
visszautasították a segítségét, nem érdekelték tovább. De Dmitrij – biztos
volt benne, hogy sok jót tehet vele.
Este főzni fog, csábító illata lesz, és vacsora után szeretkezni fognak.
Nataljának megfeszült a hasa.

Dmitrij a megfigyelőszobából Markót nézte, a különböző tesztek

eredményei előtte feküdtek egy dossziéban. Milyen meglepő gyerek!
Bizonyos szempontból befelé forduló – újra és újra végignyalja a kezét,
szórakozott, és sokszor tűnik szomorúnak. Most éppen jobbra-balra vagy
előre-hátra hintáztatja magát, esetleg négykézláb, céltalanul körbejárja a
szobát. Nem tudta, hogyan kell megrágni az ételt, de azt igen, ha jóllakott,
ami Dmitrij tapasztalatai szerint más elhanyagolt gyerekeknél ritkán
fordult elő. A beszéde többnyire érthetetlen gagyogás volt. És énekel,
kutya módjára, hangot adva vágyódásának egy jobb világ után. Gyors
fenékrázása mindaddig furcsának tűnt, amíg Dmitrijnek eszébe nem jutott
egy farkát csóváló, s vele egész testét mozgató, nagy kutya.
Nyelvfejlődésről, a verbális és gondolati intelligencia egybefonódásáról
nem lehetett beszélni, helyette azonban történt valami egészen szokatlan.
Bizonyos értelemben olyan volt, mint egy ingerektől megfosztott gyerek
egy internátusból, sok szempontból azonban más. Tudott például játszani,
ami nagyon meglepő volt.
A kutyák játékosak, gondolta Dmitrij, és előrehajolt, hogy a csak egyik
irányból átlátszó üvegen keresztül figyelje, hogyan szalad a fiú egy nagy
sárga labdával. A kutyák azonban nem építenek kockákból, míg ez a
gyerek igen. Sokkal élénkebben reagált, mint bármelyik, hosszú ideig
nevelőotthonban lévő gyerek. Nyíltan kimutatta a félelmét, reményét,
örömét, dühét és éhségét. Az alvási szokásai is szokatlanok voltak – evés
után azonnal elaludt. A fizikai állapota aggasztónak bizonyult – Natalja
cisztás fibrózist állapított meg –, de lehetett kezelni. A fizikai teszteken
elért eredményei is furcsák voltak, mint minden más vele kapcsolatban.
Bizonyos értelemben jók, annak ellenére, hogy súlyosan visszamaradt a
fejlődésben, alultáplált volt, túlzott szőrnövekedést lehetett tapasztalni
nála, és teste idomult egyfajta deformált mozgáshoz.
Nyilvánvaló volt, hogy sok időt töltött sötétben. Érzékelési és primitív
képességei minden, a gyerekek számára készült tesztekben megszabott
mértéket felülmúltak. A hallása és szagérzékelése egészen kivételes volt.
Nagyon érdekes, de…
Dmitrij felhagyott a tolla rágcsálásával. Mi van, ha…? Mi van akkor, ha
valamilyen áttörés küszöbén állnak, amely rést üt az elfogadott
elméleteken, és egy anomálián keresztül megmutatja, hogy Vigockijnak
mégis igaza volt. A játék pszichológiája, de túl azon, amit Vigockij és
Leontyev lehetségesnek tartott. Micsoda meglepő felfedezés – a vizsgálati
személy játszik, ami szokatlan a mostoha körülmények között növekvő
gyerekeknél. Valamilyen belső kényszernek engedve létrehozza a
proximális fejlődés nem kutyai zónáját. Ez azt jelenti… Jóságos isten! Az
emberi vonás az alapvető!
Dmitrij nem bírta fegyelmezni magát. Felugrott, visszasietett az
irodájába, és elkezdte összeírni és összegyűjteni a teszteredményeket egy
külön mappába. A szavak átviharzottak a fején, a gondolatok egymást
lökdösve türemkedtek elő. Néhány határozott vonalat rótt a papírra.
 A kort lehetetlen megállapítani – a fogakon alultápláltság látszik – s egy
ilyen kis gyerek esetében a csukló röntgenanalízise sem ad pontos
eredményt. Az összehasonlító statisztika semmiképp sem jöhet számításba.
Az eredmények ennek ellenére megdöbbentőek: a vizsgált személy jó
eredményt ért el a pszichoneurológiai teszteken. A neurológiai tesztek
normális funkciót mutattak, bizonyos agyterületeken pedig
hipernormálisat. Az agyfunkciók alapvetően különböznek az ingerszegény
környezetből származó gyerekek agyfunkcióitól…
Leírta a játékkal kapcsolatos megfigyeléseit, s aztán a belőlük levont
következtetéseket is. A szokásosnál is nagyobb betűket használt, ezzel is
jelezve a lehetséges áttörést, a neuropszichológia zavaros egyvelegén
támadt repedést. Figyelmeztette magát, hogy legyen óvatos, vigyázzon a
hangnemre. Újból rágni kezdte a tollát, miközben elolvasta az utolsó
bekezdést. Kihúzott két megdöbbentőt és egy elképesztőt. Ámuljanak csak!
Annál hatásosabb lesz, amit állít, minél nyugodtabban állítja.
A pszichológiai tesztek használata problémás volt – nehéz végrehajtani
őket, és sokak szerint haszontalanok. A vizsgált személy hiányosságai
meghamisítják őket. Másrészt az alkalmazkodóképesség, amelyet a fiú
játék közben mutatott, a legenyhébben fogalmazva is szokatlan, sőt lehet,
hogy példa nélküli. A körülmények, amelyek formálták, talán szintén
példa nélküliek, legalábbis ebben a korban. Ismert tudósokat, akik ezt
megkérdőjelezhették, és kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt,
hogy milyen rendellenesnek fogják találni a teszteredményeket. Egyesek
azt is felvethetik, hogy amit látnak, az csak az autizmusnak egy
szélsőséges változata.
De a játék, a szenzomotorikus tevékenység kizárta az autizmust. Teljes
mértékben kizárta. Dmitrij jegyzetei első oldalának a tetejére felírta: Úgy
tűnik, hogy a vizsgált gyerek rövid élete kezdetén teljesen normális volt, s
nagy valószínűséggel az átlagon felül intelligens.
A legrosszabb eredményt a szocializáció terén produkálta. A
központban lévő más gyerekeket puszta látás alapján fenyegetőnek ítélte
meg, még akkor is, ha üvegen keresztül vagy nagyobb távolságból nézte
őket. Nem tett különbséget a fiatalabb és idősebb gyerekek között,
mindegyikre rávicsorgott, s megmorogta őket. Az ellenségesség ellenére
bizalmat és vonzódást mutatott, amire szintén nem volt magyarázat.
 A prognózis bizonyos értelemben jónak tűnt, a kutatásra kínálkozó
alkalom pedig rendkívül ritka, egymillió eset közül egyben, ha előforduló.
Mit egymillió! Trillióban, ha egy ilyen akadt!
Dmitrij az iroda ablakán kinézve nem is látta a napfényes kertben játszó
gyerekeket. Megpróbálta elképzelni a fiú életét. Sötétség. Egy fészek. Sok
kutya. Ujja hegyével kedvenc porcelán kávéscsészéje peremét simogatta.
Horzsolások és sebek, amelyek a kutyakölykökkel és más kutyákkal
folytatott játéktól keletkeztek. Nyirkosság és csontig hatoló hideg
mindenhol, kivéve a kutyatestekhez közeli helyeket. Egy alfa szuka,
amelyik vigyáz rá és táplálja. Sok durva, szeretetből fakadó érintés. Egy
hangokban, érintésekben és szagokban gazdag, vak világ. Ez jelentette a
kulcsot: hiányzott az ingerszegénység, amely olyan pusztítóan hatott, és
olyan gyakran fordult elő az internátusi gyerekeknél, s szembeötlő volt a
világban egyedül hányódó kis szerencsétleneknél.
Hogy tanult meg ez a gyerek játékokkal játszani? Egyszerűen a
személyisége fejlődése és az ingerekben gazdag környezettől származó
rugalmasság vezetett oda, hogy elsajátítsa ezt a képességet? A járása, a
hangok, amiket kiadott, a szaga és szokásai mind egy kutyák között
szocializálódott egyedre utaltak. Többször látták kutyákkal együtt, és
amikor elkapták, két kutya volt vele, amelyek meg akarták védeni a
rendőröktől. Jobb lesz bekérni a rendőrségtől a felbukkanására vonatkozó
adatokat, vallomásokat, mielőtt elvesznek. Biztosra kell menni. Miért
most, tavasszal bukkant elő? A telet többnyire nyilván a fészekben töltötte,
azelőtt pedig túl kicsi volt ahhoz, hogy előjöjjön onnan. Igazi elvadult
gyerek, aki – Dmitrij nem tudott szabadulni ettől a gondolattól – valódi
istenáldása a központnak. Akkora figyelmet fog kelteni, hogy a Kreml nem
szüntetheti be a finanszírozásukat.
Dmitrij gondolataiba merülten nézte a kávéscsésze mintázatát, a tavaszi
virágokat, a némán éneklő madarakat, a farkaskölyköt és a faunt. Szóval
honnan került némi ruha a gyerekre? Lopta, vagy találta, s magára aggatta
a holmit? Szánalmas, új korukban is vacak rongyokat viselt. A túlélési
intelligencia elegendő lehetett ahhoz, hogy az emberek megfigyelését és a
fizikai szükséget párosítva ilyen eredményt adjon?
Egy pillanatra megriadt, hallva a mögötte lévő óra kakukkolását –
12:30-at jelzett –, de nem mozdult. Teljes beszédhiány. Emberi
gondoskodásnak semmilyen látható jele, s mégis több fontos készséggel
rendelkezik. És lényegében fel volt öltözve, mindegy, milyen rongyokba.
Ennek így nem volt semmi értelme, és mindent tönkre is tehetett.
Ruha. Kellett, hogy legyen szülője, vagy valakije, aki törődött vele.
A fenébe!

Romocska nem tudta abbahagyni Kölyök új hajának simogatását.

Kellemetlen meglepetésként érte, hogy megnyírva találta, de aztán rájött,
hogy jó érzés megsimogatni a fejét. Egy kicsit olyan volt, mint Fehér
Nővér nyáron, de még annál is jobb. Puha, rugalmas. Aranyszínű, csillogó
és szappanszagú.
Óvatosan lépett be Kölyök szobájába. Túl világos volt, éles és
kellemetlen szagú. Kölyök szaga is megváltozott. A testén lévő új szagok
között csak egészen apró nyomát tudta felfedezni a réginek. Kölyök
lelkesen nyüszített és csaholt, mikor meglátta, és megérezte a szagát.
Amikor leguggolt hozzá, először fellökte, majd többször felugrott az ölébe,
hogy utána szűk körben sokszor körbefussa. Sovány karját Romocska
nyaka köré fonta, de gyorsan el is engedte, hogy újból lábként használja
őket, s nem állt meg mindaddig, amíg Romocska el nem kapta, és erősen
magához nem szorította. Az idegen szagok ellenére jó volt újból érezni
Kölyök közelségét. A nyakához érintette az arcát, miközben a kisfiú a
boldogságtól elakadó lélegzettel fickándozott a karjában. Romocska a
legszívesebben lassan végignyalta volna, de nem tudott szabadulni attól az
érzéstől, hogy figyelik őket. Együtt körbejárták a szobát, megnézték
magukat a tükrökben, s játszottak a játékokkal. Romocska a kis hasadékot
kereste, amely mögött a figyelő szemek rejtőzhetnek, de hiába, és a szoba
szaga is változatlan maradt, bárhova ment is. Nem tudta tehát
megállapítani, hogyan csinálják, de biztos volt benne, hogy leskelődnek
utánuk.
Egy kicsit megnyugodott, amikor látta, hogy Kölyök kedveli a száraz
férfit és a jávorszarvas nőt. Annyira szabad, örömteli volt a társaságukban,
hogy biztosra vette, nem csinálnak vele semmi rosszat, ám ennek ellenére
az ő nyakán még felborzolódott a szőr. Figyelte, hogy nem hallja-e
kemény csizmák koppanását és más, a rendőrök közeledésére utaló zajt
kívülről. Ügyelt rá, hogy fiúálarca rajta maradjon, fékezte magát, hogy ne
szaglássza túl sokat Kölyköt, s nyalogatásról szó se volt. Úgy használta a
kezét, ahogy egy gyerek, s gyerek módra, öntudatosan két lábon járt.
Kölyök megértette a játékot, s úgy tett, mintha egy fiú társaságában lévő
kutya lenne, nem pedig egy másik kutyával lévő kutya. Időnként felállt, s
úgy tett, mintha fiú lenne egy másik fiúval. Csillogó szemmel megnyalta
Romocska kezét, aztán a kezébe fogta, ahogy egy fiú megfogja a bátyjáét.
Romocska lába körül szaladgált, s ügyelt rá, hogy ne kezdjen olyan
játékba, amelyhez hozzátartozott volna, hogy elkapja Romocska torkát,
vagy fellökje úgy, hogy a hasa védtelenné váljon. Romocska büszke volt
rá, s Kölyök ezt érezte.

Kölyök az ölében aludt összegömbölyödve, ellazult testtel. Most, hogy

elérkezett a pihenés ideje, Romocska menni akart. A tettetés komoly
erőfeszítésébe került, elfáradt, s rosszkedvű lett. Óvatosan fogta Kölyköt,
miközben az sóhajtott, elmosolyodott, és nyújtózott is egyet álmában.
Legszívesebben belecsípett volna, hogy felugrassza, de az az állandó,
szűnni nem akaró érzés, hogy figyelik, visszatartotta tőle. Időnként
körbenézett, hátha rajtakaphatja őket, de a szoba nem árult el semmit.
Kölyök soványabb volt, és kisebbnek látszott az új ruháiban. Korábban is
elfért az ölében, de nem ilyen kényelmesen, összegömbölyödve, a
végtagjaival együtt. Nem volt biztos benne, de úgy tűnt neki, mintha
összezsugorodott volna. Félt attól, hogy ezt a lemeztelenített,
megkopaszított Kölyköt kivigye a hidegre.
A torka elszorult, s nagyon vágyott a meleg fészek után, hogy ott
összegömbölyödhessenek Kölyökkel, a hasánál körbefonva átölelhesse, s
halkan a fülébe morogva végignyalogassa. Lerakta az öléből, óvatosan
felállt, kinyitotta az ajtót, és anélkül, hogy hátranézett volna, kiment. A
nyakán a szőr felállt ugyan, de semmi se történt. Nem állították meg. Se a
magas férfi, se a társa, a jávorszarvas nő. Ő csak odament hozzá, egy
darabig kísérte a folyosón, majd elmosolyodott és azt mondta:
– Viszontlátásra, Romocska.
Ő is elmosolyodott, aztán végigrohant a folyosón, le a lépcsőn, ki az
esőbe, s közben a nő szavai végig ott csengtek a fülében.
– Nem akarod, hogy emberi legyen – mondta Natalja, s a villájával,
amelyre egy saslikdarabot szúrt, az asztal fölött felé bökött. Dmitrij nem
válaszolt, de arra gondolt, hogy nincs igaza, téved. Egyszerűen csak azt
akarta, hogy Marko az legyen, aki, ne pedig részben ez, egy kicsit meg az.
Egész életében mindig részben ez volt, egy kicsit az – a többi pedig teljes
homály, összevisszaság. Natalja jelentette az egyetlen kivételt. A nő
megnyalta az ujját, és közben őt figyelte. Dmitrij érezte, hogy elvörösödik.
– Talán ez a magyarázat az öltözékére – mondta könnyedén Natalja.
Mint mindig, ezúttal is a dolgok pozitív oldalát igyekezett hangsúlyozni,
de Dmitrij ettől nem érezte jobban magát. A nagyobb fiú Kölyöknek
szólította a kisebbet. Dmitrijnek egyszer már volt dolga egy olyan
kislánnyal, akit az anyja arra kényszerített, hogy kint, a család két
kutyájával aludjon. Ez is kezd a szülői kegyetlenség hétköznapi, széles
körben elterjedt formájává válni? Akárhogyan is, Marko történetében sok
volt a kérdőjel. A gyereknek – bár csavargó lett – kétségtelenül volt
családja, s megszerezte mindazokat a kritikus túlélési alapképességeket,
amelyekkel a rehabilitációs koron túljutott utcagyerekek rendelkeztek. A
normális társadalmi hulladék része volt: egyike annak a mintegy ötmillió
orosz utcagyereknek, aki a központ hatókörén kívül esett.
A bőrkanapéján, Natalja karjában fekve találta magát. A nő egy pohár
whiskyt adott a kezébe, s beszélni kezdett, hagyva, hadd pihenjen egy
kicsit.
– Etessük meg a központban, Dmitrij! Értékelni fogja, és cserébe sok
mindent megtudhatunk tőle Markóról – mondta.
Igen, ha megfigyelik őket együtt, magyarázatot kaphatnak néhány
kérdésre, s az eredmény hasznos lesz a kutatás szempontjából. De Dmitrij
ezt sem érezte tökéletes megoldásnak, s anélkül, hogy pontosan
megfogalmazta volna, azt kívánta, hogy Romocska tűnjön el. Felsóhajtott.
Ismerte magát. Amit kíván, az csak képzelődés, nem konkrét vágy.
Romocska olyan dolgokat mutatott meg neki, amelyeket jobb szeretett
volna nem látni. De miután látta őket, nem maradt visszaút. Marko valaki
máshoz tartozott, és Dmitrij magának akarta.
Natalja a hátát megpaskolva térítette magához, s kicsúszott alóla, de
figyelmesen két párnával pótolta magát. Fürgén kiment, nyilván azért,
hogy lezuhanyozzon, s aztán ismét lefeküdjön, de már aludni.
Dmitrij feltette lábát a bőr borítású kerevetre, s a whiskybe kortyolva
átgondolta a napját. Egy stabil emberi kapcsolat, hirtelen, váratlanul.
Elkerülhetetlen. Végigsimított a sárga bőrön. Úgy érezte, van valami
különös a jó minőségű bőrben: selymes, mégis anyagszerű. Ez a kerevet
volt az egyetlen drága bútora, egy modern, „Marta 8” típus, amelyet gyári
hiba miatt az eredeti árnál olcsóbban vásárolt. Tojássárgája színű tágassága
titkolt, félénk örömmel töltötte el; mintha sikeres életútjának egy fontos
mérföldköve lett volna. Újból felsóhajtott. Romocska és Marko is
abnormális jelenség volt, s ezt figyelembe kellett venni bármilyen kutatás
során. Valószínű, hogy végül egyszerű aberrációnak fognak minősülni,
nem jelentenek semmi alapvetően újat. Vizsgálatuk csöppet sem gyarapítja
az emberiségről szóló általános ismereteket, amivel találkoztak, csupán
egyéni szenvedés, a nagy, közös szenvedés egy része.

Ahelyett, hogy metróra szállt volna, Romocska végigfutotta az utat. Fehér

Nővér ott szaladt mellette. Szüksége volt a vére és izmai zenéjére, a testét
átmosó levegőre, s a futás okozta kimerültségre. Olyan útvonalon futott,
amelyet remekül ismert, úgyhogy gondolkodás nélkül vágott le belőle
kisebb szakaszokat, választott rövidebb utat ott, ahol lehetett. Az eső
zuhogott, úgyhogy sok helyen vízben gázolt. Kölyök dolgai jártak az
eszében: a mintás szőnyeg, amelynek olyan szaga volt, mint egy gépkocsi
ablakkeretének; az erős színű játék állatokra; a vörös, sárga és kék, kivétel
nélkül tiszta és össze nem rágott formákra, a sima, halványsárga falakra, s
a vízszínű ablaküvegre. Dmitrij szagára. Natalja hangjára. Hazavágyott,
otthon akart lenni.
Másnap azonban ismét menni kívánt.
Dmitrij, Natalja és Anna Alekszandrovna hozzászokott Romocska váratlan
felbukkanásaihoz a recepción, és beépítették a látogatásait Kölyök
rehabilitációs programjába. Anna Alekszandrovna azt az utasítást kapta,
hogy mihelyt megjelenik, hívja fel a klinikán Natalját, aki ilyenkor
gyorsan befejezte az éppen zajló foglalkozást, s a következő néhány órára
szabaddá tette magát. Natalja saját használatra belekezdett egy
megfigyelési naplóba, Dmitrij pedig az Új neurofiziológiai eredmények
című tudományos lapnak szánt cikkéhez készített feljegyzéseket.
Natalja elbűvölőnek, egyszersmind megdöbbentőnek találta az idősebb
fiút, s mint minden csavargóban, benne is a társadalom elleni élő vádiratot
látott, két lábon járó emberi tragédiának tekintette. Nataljának szilárd elvei
voltak. Egy járművön egyszer egyedül maradt egy orrfacsaróan büdös, a
szemközti ülésen alvó alakkal. Aprókat lélegezve a helyén maradt, küzdött
a rohamokban rátörő hányingerrel, s csak egy hajszál választotta el attól,
hogy sírva fakadjon. Ez az ember orosz, mondta magában. Ez az ember a
testvérem.
Először hasonlóan érzett Romocska iránt is, de aztán a megjelenése és
szaga okozta megdöbbenés elmúlt, idegenkedése alábbhagyott. Romocska
emberi lényként hallatlanul vonzó volt, igazi egyéniség. A megjelenés,
döntötte el magában egy napon Natalja, nem megbízható jelzése
mindannak, ami a fiút jellemzi, sőt igazából egy kicsit teátrális. Egyfajta
álruha, jelmez, még ha nem annak szánták is.

Ma július 17-e van, második hete figyeljük Romocskát és Markót. Milyen a

két fiú együtt? Romocska sötét, s izzik, akár egy kályha. A gyermek harcos.
Csillogó fekete haj és fekete indulatok. Marko olyan világos, sápadt,
törékeny: eltűnő hópehely, passzívságba vonuló, és igen, felolvadó, akit
muszáj imádni. Romocska elpusztíthatatlannak látszik. Borzalmas körmei
vannak – a karom jobb szó lenne rájuk. Úgy néz ki, mint egy holokauszt-
túlélő egy amerikai filmben. Markóval kapcsolatban az az érzése az
embernek, hogy amilyen rejtélyesen felbukkant, ugyanolyan rejtélyesen el
is tűnhet, mintha átmeneti jelenség volna, aki igazából itt sincs. A lélegzése
most már elfogadható, de mint azt minden orvos tudja (vagy tudnia
kellene), a fizikai egészségen túl is van valami, ami életben tart bennünket,
vagy hagyja, hogy elmenjünk. Micsoda látványt nyújtanak ezek ketten! Ha
képen látnánk őket, azt mondanánk rájuk, hogy archetípusok. Furcsa!

Július 18. Tikkasztóan meleg az idő, s Romocska hangulata igazodik

hozzá. Van valami közös vonása a hivatásos kéregető gyerekekkel.
Elutasító és magába zárkózó, de azt hiszem, most már egész jól értem.
Nem sokat tudunk ajánlani neki: etetjük, de túl agyafúrt és tapasztalt
ahhoz, hogy kapcsolatot alakítsunk ki vele. Egyébként nem sajnálom és
nem akarom megmenteni. Bár meggyőződésem, hogy okos – annak
ellenére, hogy szemmel láthatóan fogyatékos. A testbeszéde, a viselkedése
mindene eltér a normálistól, s bár csak kicsit, ez az apró különbség is elég
ahhoz, hogy bármely ember egyből felismerje. Talán a túlzott önbecsülése
az, ami elejét veszi a sajnálatnak. Szereti magát, s nem lát okot arra, hogy
más ne szeresse. Nem, nem is ez a jó szó – megfelelőbb rá a csodálat. Ez
zavaró – a túlzott öntudattal megáldott fogyatékosok nem igazán vonzók,
talán csak az anyjuknak azok, s nekik is csak akkor, ha maguk az anyák
nem reménytelenül leépültek. Marko áldozat, abból a fajtából, amelyet
mindnyájunknak kötelessége megmenteni. Romocska valahogy
romantikusabb és furcsább. És büszke azokra a szörnyű körmökre. A
legkülönbözőbb dolgokra használja őket, például más gyerekek
ijesztgetésére, s egyszer rajtakaptam azon, hogy a kert falán élesíti őket.
Adnom kellett volna neki egy körömráspolyt, hogy szabályszerűen
manikűrözzön. Hiú!

Július 28. Romocska most már sokat beszél, velünk és Markóval is.
Dmitrijjel is beszélget, de azt hiszem, sokkal tartózkodóbban, mint velem.
A maga bizarr módján egészen ékesszóló. Furcsa, halk hangon azt mondta
ma reggel: „Tudok madarat szerezni neked. Napos idő van, kibaszottul
nem lesz könnyű, de meg tudom szerezni.” Ez volt a leghosszabb mondat,
amit eddig hallottam tőle. Sajnos nem sokat értek a nyelvtanuláshoz.
Dmitrij azonban igen. Azt mondja, Romocska esetében mentális vagy
beszédbeli hibáról van szó, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy igaza
van. Dmitrijt nem érdeklik a megérzések, neki csak az adatok számítanak.
Meg kell mutatnom neki, amit feljegyeztem. A szakmai tekintélyembe
fogadok, hogy ez a fiú nem szellemileg visszamaradott. Valami más. Az
intonációja lapos, egysíkú, a beszéde mégis élénk, kifejező. Néha nagyon
színes, tájszólás jellegű. Egyszer, amikor melegítettem neki valamit a
mikrosütőben, elejtettem a tányért, mire megfontoltan, s nagyon viccesen
azt mondta: „Némi húgyot leszámítva a világ tele van szarral.” Úgy
beszélt, mint egy részeg öreg muzsik. Amikor elnevettem magam, egy
pillanatra mókásan elmosolyodott. Szerepet játszott. Máskor meg olyan,
mint egy bevándorló, aki második nyelvként használja az oroszt.
Megismétli, amit hall, és kifejezéseket állít össze, ott helyben találva ki a
jelentésüket. Ma mondott néhány dolgot, ami teljesen úgy hangzott, mintha
Dmitrij mondta volna: „Mit jelent ez valójában?” és „az emberállat”.
Megmutatom a feljegyzéseimet Dmitrijnek, hadd lássam, képes lesz-e
echoláliának nevezni azt, amit Romocskánál tapasztaltam. És valahonnan
némi olaszra is szert tett. Olaszul vagy mókás keverék nyelven mond
kedves dolgokat Markónak. Ma távozáskor felállt, s az öléből lerakva
odaszólt neki: „Na menj, caro!”

Romocska és Kölyök együtt igyekezett meggyőzni Dmitrijt és Natalját

arról, Hogy Romocska fiú. Romocska rájött, hogy a kutyák miatt
különlegesnek tartják Kölyköt, és nagynak érezte magát a titkai miatt.
Bármikor különlegessé tudta volna tenni magát a számukra, ha kedve
támad hozzá, de nem akarta, hogy elválasszák a családjától, márpedig
biztos volt benne, hogy azt tennék. A kutyalét egyszer már börtönbe
juttatta, a gyermeki lét viszont szabaddá tette. Ezért aztán, másodszor
azóta, hogy Kölyköt megismerte az emberi szerepet játszotta, de most nem
azért, hogy bárkit megijesszen, s ezúttal a dolog mindkettőjüknek örömet
szerzett.
 Attól az első naptól kezdve egyszer se nyalta meg Kölyköt, nem csaholt,
és nem is nyüszített, hogy a hasát kérje. Ügyelt rá, hogy ne szaglásszon
meg dolgokat. A metróállomásokon és az utcákon megfigyelt más
kisfiúkat, és igyekezett lemásolni a viselkedésüket. Kölyköt is megtanította
erre, aki mindenben megpróbálta utánozni. Egyik nap az volt a különleges
mutatványa, hogy a combját csapkodta, és hangosan nevetett, máskor
pedig a tenyerébe köpött, és ujjaival beletúrt a hajába. Szerette ezt a
szerepjátszást.
Agyafúrt módon terrorizálta a központban lévő többi gyereket –
megmorogta őket, és rájuk vicsorgott, amikor senki se látta, de egy idő
után felhagyott vele, mert már nem érdekelte. Dmitrijnek, Nataljának és
Kölyöknek szentelte a figyelmét. Ami Kölyköt illeti, tudta, mit csinál
Romocska, s a rá jellemző örömteli találékonysággal segített is neki.

Dmitrij ügyelt rá, hogy ne kérdezzen túl sokat. Csak elképzelni tudta,
milyen lehet az otthonuk, mert Romocska semmit se mondott róla. Arról
sem, hogyan veszhetett el az öccse, kerülhetett a kutyákhoz, s hogy ő
miként találta meg. Talán mindenki tudott a kutyákkal élő gyerekről,
akárcsak Okszána, az ukrán lány esetében. Dmitrij megpróbált érdeklődni
Marko szülei felől, mire Romocska nagyon különös dolgot mondott.
– Én vagyok az egyetlen fogás az asztalon – felelte csöndes
magabiztossággal, sőt tulajdonképpen büszkén. Dmitrijt mellbe vágta a
kijelentés. Arra következtetett belőle, hogy a két fiú árva, s ez részben
örömet szerzett neki, részben nyugtalanította. Egyrészt azt jelentette, hogy
nem bukkanhat fel több családtag, s a kutatást nem hátráltatják újabb
kellemetlen meglepetések. Kénytelen volt beismerni magának, hogy ez
nagyon a kedvére van. Örökké ott bujkált ugyanis benne a félelem, hogy
váratlanul megjelenik egy felnőtt, elviszi Markót – akárcsak átmenetileg,
addig, amíg be nem bizonyítják, hogy jogtalanul tart rá igényt –, és
összekuszálja a fáradságos, nehéz munkával összegyűjtött adatokat. De ha
Romocska egyedül van a világban, nem kellene-e őt is befogadniuk?
Nincs-e valamilyen politikától, az ötmillió hajléktalan problémájától külön
kezelendő erkölcsi vonatkozása is az esetnek?
Nataljától, meglepő módon, biztatást kapott.
– Romocska szerencsés, hogy beengedtük és etetjük, amit csak azért
csinálunk, mert ártalmatlan, érdekes és szokatlan – mondta. – Ennél többet
nem tehetünk, Dmitrij. Azt hiszed, a többi itt lévő gyereknek nincsenek
borzalmas körülmények között élő testvérei? Nagyezsdának például öt.
Mindegyik kábítószerezik, s az egyik még szexuálisan zaklatta is a
kislányt. A gyerekek felének a hozzátartozói elmebetegek, akiket a
társadalom védelmében intézetekben tartanak. Őket is ide akarod hozni? A
bandatagokat, a lányokat megerőszakolókat, a kábítószereseket, az
eldurvult barmokat… és akkor a szülőkről még nem is beszéltem!
Natalja se akarja, hogy Romocska náluk legyen, állapította meg
magában Dmitrij.

Romocska főtt ételt kapott a központban, s majdnem annyit adtak neki,

amennyit kért. Kevesebbet vadászott azonban, s a zsákmány, amit hazavitt,
sosem volt elég. Aggódott a kutyák miatt, amikor túl sok időt töltött
Kölyökkel, s aggódott Kölyök miatt, amikor a kutyákkal vadászott. Kezdte
megkülönböztetni egymástól a munkanapokat és a hétvégéket, ugyanis a
központ hetente két napig zárva volt.
Kezdte várni Dmitrijjel közös sétáikat, a beszélgetéseiket erről-arról, de
többnyire Kölyökről. Tetszett neki, hogy megpróbálhatott lépést tartani a
hosszú lábain jó nagyokat lépő Dmitrijjel, s az is, ahogy a férfi
ádámcsutkája fel-le járt a nyakán. Kedvelte a kedves, szürke szemeket, s
azt, hogy Dmitrij nem bánta, ha nézik. Dmitrijnek nem volt ellenére, ha
megfogta az orrát, hogy közel kerüljön egymáshoz az arcuk, s találkozzon
a pillantásuk. Dmitrij sose nevetett, mégis mókás volt. Jól érezte magát
vele. Natalja azonban más eset volt. Egy kicsit sajnálta Dmitrijt, mert látta
rajta, hogy ő is fél Nataljától.
Dmitrij nem tudott mindent, de mindent meg akart tudni, hogy
segíthessen Kölykön. Romocska megnyugtatónak találta a száraz dolgokat
mondó, száraz hangot, de a legjobban Dmitrij szagát szerette.
Figyelte Dmitrijt és Natalját, látta, ahogy megcsókolták, becézték
egymást, s harcoltak egymással. Tudta, hogy Dmitrijt leginkább Kölyök
érdekli, de nem kis örömére azt is észrevette, hogy Natalja iránta
érdeklődik jobban. Rosszallóan nézett, valahányszor közeledni látta, és
gondolatban megrángatta hosszú, barna haját. Enyhén rothadó virágok,
Dmitrij, haj, szappan és lányverejték szagát érezte rajta. A vaginája szagát
is érezte – tavaszi sár és levágott fű szaga keveredett benne, s egészen más
volt, mint a felnőtt férfiak csípős, átható pézsmaszaga. És egészen más,
mint Mámocska meghitt, édes illata. Ha a közelébe ment, székeket
rugdosott fel, s különböző dolgokat próbált meghajlítani vagy eltörni, hogy
megmutassa, milyen erős. Elsősorban miatta játszotta meg a fiút, s Natalja
testének a szaga az álmaiba is belopózott.
Dmitrijjel mégis nagyobb biztonságban érezte magát.

Augusztus 31. Romocska ma 10:30-kor érkezett egy kicsi és nagyon büdös

kabáttal, ami rá túl kicsi, Markónak viszont szemmel láthatóan nagy.
Utálatos holmi, koszos kívül és belül. Sötétbarna és szürke foltok tarkítják.
Vér? Nehéz megmondani, hogy eredetileg milyen színű volt. A kapucni
peremén kopott nyúlszőr szegély maradványai. Romocska már-már büszke
rá. Félénken jelent meg vele, de látszott, hogy jelentőséget tulajdonít a
dolognak. Az a szag! Betöltötte az egész épületet. Marko szobájában
furcsa szertartás zajlott le. Romocska lerakta a kabátot Marko elé a földre.
A kisfiú magán kívül volt az örömtől, amikor megpillantotta, de szemmel
láthatóan vonakodott attól, hogy megérintse. Mintha tisztelettel nézett
volna rá. Úgy tűnt, a kabát szinte szent neki. Romocska a kezére nézett,
aztán kibámult az ablakon. Marko hasát a padlóhoz szorítva odakúszott a
kabáthoz, óvatosan ráhelyezte a kezét, s közben egyfolytában Romocskát
figyelte. Utána úgy maradt, mozdulatlanul, kezét a kabáton tartva. Lassan
elfordította a fejét, behunyta a szemét, és várt. Tízig számoltam, s azalatt a
két fiú teljesen mozdulatlan volt. Végül Romocska megfordult, és kiment a
szobából. Elment. Hallottam, ahogy szándékosan hangosan lemegy a
lépcsőn. Marko izgatottan, szinte magán kívül vetette rá magát a kabátra.
Szóltam Anna Alekszandrovnának és Dmitrijnek is, hogy jöjjenek, nézzék
meg. Marko mélyeket lélegezve megszaglászta a kabátot, aztán lassan
felvette, hengergőzött benne a padlón, majd kibújt belőle, ráfeküdt, és a
kapucnit a szájába véve elaludt. Tíz perccel később bementem. A szobában
szinte elviselhetetlen volt a szag.
Nem vagyok biztos benne, hogyan értékelte a látottakat Dmitrij. Talán
valami badarság jár az eszében az autista gyerekek idősebb testvéreiről,
akik a fiatalabbtól tanulják meg a kommunikációhoz szükséges viselkedést.
De mikor? Honnan tudta Romocska, hogy Markónak úgy kell ajándékot
adni, mint egy kutyának? Merthogy ezt láttam. Miért vette fel Marko a
kabátot, s miért csinálta a többi, kutyához illő dolgot? Sajnos DPP semmit
se tud a kutyákról.
Furcsa időket élünk. Mi van akkor, ha Marko egyszerűen kutyának
született? Mi van, ha sose élt együtt kutyákkal, de vonzza őket, s ez egy új
körülmény, egy mutáció? Nem lehetetlen. És nem is az az elmélet, amit
megoszthatsz DPP-vel, Natalja!
Akkor is furcsa pár.

Romocska csak ámult Kölyök fejlődésén. Mivel maga is sok időt töltött
vele, sokkal többre tartotta azt, ha valaki fiú, mint azelőtt. A kihívás, hogy
egyre jobban csinálja, erősen vonzotta, s Kölyök vele tartott, követte a
példáját. Most már sokat állt és ment két lábon, s gyakran adott ki
beszédszerű hangokat. Amiket mondott, nem voltak igazi szavak, de
erősen hasonlítottak rájuk. Dmitrij dicsérte érte Romocskát, feltételezve,
hogy a dolog az ő érdeme. Romocska Dmitrijt és Natalját is besorolta azok
közé az emberek közé, akiket szeretett. Laurentia, az Énekes, Dmitrij,
Natalja – így követték egymást, ebben a sorrendben. Emberi hangon
mormolta a nevüket, s tetszett neki a szavak zenéje. El is énekelte őket,
olyan dallammal, amely kutyavonításra hasonlított. Korábban csak
Laurentia volt és az Énekes.
Kölyköt nem számította az emberek közé. Néha eszébe jutott, hogy haza
kellene vinni. Hogy örülnének a kutyák, ha megtenné! Elképzelte, ahogy
Kölyök körbemászik, felkutat minden régi szagot és játékot. Ha
visszavinné, újból igazi család lennének. Ugyanakkor aggódott is. Kölyök
olyan tiszta, olyan lágy lett. A megkeményedett izmok, a kezén és a lábán
lévő bőrkeményedések eltűntek. Egészen más dolgokat evett, mint
korábban, meleg dolgokat, leveseket, süteményeket és párolt húst,
hatalmas adagokban. Sokkal többet, mint amennyit Romocska evett.
Képes lenne-e elegendő élelmet szerezni neki? Ráadásul pár napja
egyfolytában köhögött. Talán mégsem volt elég erős ahhoz, hogy
visszatérjen a régi életéhez. Végül – érzése szerint jól leplezve igazi
szándékát – megkérdezte Dmitrijtől, hogy mi történne, ha Kölyök
megszökne.
Dmitrij elgondolkodva nézett rá.
– Tudod, Romocska, szerencse, hogy megmentettük Markót. Nagyon
beteg kisfiú volt. Itt kell maradnia, különben meghal – felelte végül.
Romocska nyilván hitetlenkedve nézett rá, mert az íróasztalához ment, s
a fiókot kihúzva egy kis lemezt vett elő. A hüvelyk- és a mutatóujja között
tartotta.
– De ne aggódj! Látod ezt? – kérdezte. – Egy ilyet építettünk be
Markóba. Jeleket küld, olyanokat, mint egy kis sípolás, csak nem hallod
őket. Ha elvész, a rendőrség a jelek alapján megtalálja, bárhol legyen is.
Romocska a lemezért nyúlt. Kicsi volt és csillogó. Hátat fordított
Dmitrijnek, ráharapott, s csak aztán adta vissza, fém és műanyag ízét
érezve közben a szájában. Nem értette pontosan, mit mondott Dmitrij, de
megállapította, hogy ami történt, az olyan, mintha pórázt adtak volna
Kölyökre, aminek a vége Dmitrij kezében van.

Szeptember 30. Romocska ma későn, 11:35-kor érkezett, s ajándékot is

hozott. Hosszú haja mögé rejtette az arcát, nagyon dühösen nézett, és egy
csöpögő, véres, piszkos csirkét nyújtott felém. Nyilván nagyon kedvel, azért
tisztelt meg így. Azt hiszem, a macskák is hasonló módon adnak egeret a
gazdájuknak. Az állatnak megvolt a lába, de hiányzott a feje.
Szabályszerűen meg lett kopasztva, pontosabban kitépkedték a tollait, de
nem volt felbontva. Gondolni se akarok rá, honnan lophatta. Biztosan nem
vette, de lehetséges, hogy csere folytán jutott hozzá. Elvettem,
megköszöntem, s ő szó nélkül otthagyott. De egész nap vidám volt, látszott
rajta, hogy elégedett magával, s mindenkivel szóba elegyedett. Fontoskodó
arccal segített a bútorokat tologatni, megmutatva szokatlanul nagy erejét.
Most kint játszik a kertben Markóval és azzal az egyfülű kutyával, amelyik
mindig a nyomában van. Nyilván neki adják a legjobb falatokat, amiket itt
kapnak. Marko is imádja, de valahogy meg kell szabadulnunk tőle. Kár.
16:30. Rajtakaptam, hogy a többi gyereket ijesztgeti, mire megszeppent
és eloldalgott.
Az undorító csirke a hűtőszekrényben van. Lemostam, úgyhogy legalább
tiszta. Horzsolások vannak rajta, úgyhogy valószínűleg élve szerezte. Ahh!
Erre nem gondoltam. Rettenthetetlen kis fickó. Eldöntöttem, hogy
hazaviszem és elkészítem vacsorára – holnap hozok belőle egy szendvicset
Romocskának. Meg kell néznem az interneten, hogyan kell felbontani és
kibelezni egy csirkét. Azt hiszem, forrásban lévő vízbe kell mártani, és a
hátulján keresztül kihúzni a zsigereket. Aúúú! Nagymama tudja, mit kell
csinálni, de kinevetne, ha megkérdezném. Csinálnom kell vele valamit,
mielőtt Dmitrij meglátja, különben húzni fogja a száját. Az ajándék az
ajándék, tiszteletben kell tartani, még akkor is, ha lopott (és meglehetősen
gusztustalan).

Dmitrij a harmadik emeleten lévő irodája ablakában állt, s a távozó fiút

figyelte. Remélte, hogy a vonzódás, amelyet Romocska Natalja iránt érez,
nem okoz gondot. A gyerekek mindig erősen kötődtek hozzá, s ő ezt
általában profi módon tudta kezelni. Ezúttal azonban úgy tűnt, hogy
Romocskához akár közelebb is tudna kerülni, talán azért, mert nem az
otthon lakója. Hízelgett a gyereknek, s Dmitrij meggyőződése szerint
hízelgőnek találta Romocska vonzódását. Ez pedig minden volt, csak nem
profizmus. Dmitrij ma különösen bosszús volt, mert amikor szemrehányást
tett Nataljának, amiért felvitte a fiút az emeletre, látta, hogy Romocska
cinkos, együtt érző pillantást küld Natalja felé. De tényleg, hogy juthatott
ilyesmi az eszébe? Akkor is helytelen volna, ha nem lenne szabályellenes.
Nem jó a gyerekeknek, ha tudják, hogy napi huszonnégy órán át figyelik
őket. Arról már nem is beszélve, hogy minden jövőbeni adatot hiteltelenné
tenne, ha Romocska elmondaná a többieknek.
 A fiú változatlanul rejtély volt számára, más, mint bármelyik gyerek,
akivel addig dolga akadt. Szellemileg nyilvánvalóan visszamaradott volt, s
mégis képes volt akadálytalanul, szavak nélkül, tekintélyt parancsolóan
megértetni magát Markóval. Szeretetteljes gondossággal közeledett hozzá.
Mindig örült a sikereinek, s annak is, ha azt hallotta, hogy időnként jobban
szeret két lábon járni, mint négykézláb. Romocska bármire rá tudta venni
Markót, s Dmitrij kezdetben örült ennek.
Az utóbbi néhány napban azonban észrevette, hogy Marko
viselkedésében mégis van valami kutyákra jellemző, s azon gondolkodott,
vajon nem szándékosan, haszonszerzésből tanítja-e különböző trükkökre
Romocska.
Máskor Romocska csak dalolgatott az öccsének, s Dmitrij félretette a
kétségeit. Csak dalfoszlányokat énekelt, amelyek furcsa módon kivétel
nélkül olaszok voltak. Kicsit érdes, de összességében kellemes hangon
adta őket elő. Romocska volt az, akinek – a nevét folyamatosan
ismételgetve – sikerült rávennie Markót arra, hogy kimondjon egy szót.
– Romocska, Romocska, Romocska, Romocska.
Kis szünet következett, ami után Marko, most először, emberi hangot
adott ki:
– Rom… Rom…
Dmitrij figyelte, ahogy Romocska a botját lóbálva végigmegy az
épülethez vezető kocsibehajtón. Kemény kölyök, gondolta. Romocska
csavargó volt és árva, jóval túl azon a koron, amikor egy gyerek
természetes könnyedséggel kötődik valakihez, és mégis sikerült
kapcsolatot kialakítania velük. Talán mégsem olyan rossz, kivihetetlen
ötlet, hogy nevelőszülőkre bízzák.
Továbbra is zavarta, hogy kínosan ügyelnek rá, nehogy
beleavatkozzanak Romocska életébe, s különösen azért, mert látta, hogy a
fiú egyre jobban kötődik Nataljához. Abban is tökéletesen biztos volt,
hogy már Natalja sincs meggyőződve a viselkedésük helyességéről. Jó
esély van rá, mondta magában gúnyos mosollyal, hogy végül letagadja,
hogy ő találta ki a dolgot. S kezdetben ragaszkodott hozzá.
A két fiú kétségtelenül szerette egymást, de Dmitrijben feltámadt a
gyanú, hogy Romocska látogatásainak köze van a kisebbik gyerek enyhe
visszafejlődéséhez és fizikai állapota romlásához, s talán ahhoz is, hogy
Marko képtelen volt megtanulni beszélni. Az utóbbit nem tudta
megmagyarázni. Annak alapján, ahogy Marko játszott, azt lehetett
gondolni, hogy beszélni is megtanul. Minden feltétele megvolt nála a
gyors nyelvtanulásnak, de ennek ellenére haladásnak alig adta jelét.
Romocska beszélt ugyan hozzá, de Marko alig vett tudomást róla. Ezzel
szemben, ha rámordult vagy morgott, gyerek azonnal reagált. Dmitrij
mindezt gondosan lejegyezte, s megjegyzéseket is fűzött hozzá,
Viktoréhoz, az aveyroni vad gyerekéhez hasonlítva az esetet, aki oda se
figyelt, ha pisztolyt sütöttek el a közelében, ellenben élénk érdeklődést
tanúsított a diótöréssel járó reccsenések iránt. Mindenesetre Romocska
távolléte idején Marko egyre jobban hiányolta a bátyját. Dmitrijnek nem
volt más ötlete ezzel kapcsolatban, mint az, hogy az idősebb fiút is
gondozásba kell venni.
A hosszú kocsifelhajtó végén a nagy fehér kutya is csatlakozott
Romocskához. Natalja több mint egy hete mondta, hogy megszabadul tőle,
de még nem csinált semmit. Az állat megnyalta a fiú kezét, amit az észre
se vett, és szorosan a nyomába szegődött. Romocska megállt a kapunál,
odahajolt hozzá, megszaglászta, majd anélkül, hogy körbenézett volna,
szándékosan, mindenki szeme láttára levizelte a kapuoszlopot. Különös.
Te jó isten!
Végig ott volt a szeme előtt, csak nem vette észre! Dmitrijt szédülés
fogta el.

Több mint egy órán keresztül sétált konkrét cél nélkül. Hogy válhat két
testvér kutyafiúvá, farkasgyermekké? Ki ez a sötét és világos hajú két
gyermek? Ahogy eszébe jutott, milyen izgatott volt, amikor tudomást
szerzett a létezésükről, elszégyellte magát. Nem csak arról volt szó, hogy
Romocska léte minden addigi adatot értéktelenné tett. Dmitrij úgy érezte,
mintha egy hatalmas játszmába csöppent volna, mintha rászedték volna.
De semmiképpen sem Marko, és nem is Romocska. Megállt, és
elgondolkodott ezen a furcsa fiún. Romocska, egy vad városi gyerek, aki
tökélyre fejlesztette a megtévesztés képességét. Az a gyermek intelligens.
Tehetséges. Dmitrij mégsem érezte úgy, hogy Romocska csapta volna be.
Úgy érezte, vak volt, hagyta magát rászedni, és nevetség tárgyává vált.
Továbbindult. De akkor ki csapta be? Talán ő saját magát? Vagy Isten? A
tudóstársai? Vagy maga a tudomány? A titokzatos gyermekek? Elhúzott
szájjal figyelte, ahogy csizmája hol bekerül a látómezejébe, hol eltűnik
onnan. A farkasgyerekek, akik régen olyan ritkán bukkantak fel, hogy az
emberek mitikus lényeknek tartották őket, most meglepő számban jelentek
meg Moszkvában. Több millió hajléktalan gyermek van a városban, akiket
a kutyák örökbe fogadhatnak.
Dmitrij egy pillanatra megállt – a felismerés villámként csapott belé. Mi
van, ha ez nem is új jelenség? Hiszen a szörnyű 1920-as években a város
tele volt vad, hajléktalan gyerekekkel – könnyen lehet, hogy
hozzácsapódtak a kutyákhoz, és így mindkét fél jobban járt, mintha külön-
külön járták volna a várost. Igen, ez nagyon is elképzelhető.
És ha így van, az azt jelenti, hogy felfedezése nem egyedülálló, cseppet
sem szenzáció.

November 1. Hosszan beszélgettünk Romocskával, és végre minden

világos. Mekkora szerencse, hogy tud beszélni, és intelligens! A legtöbb
kérdésünkre egyszavas választ adott, de elég nyitott volt. Különös, mégis
hétköznapi a történet. Mindenre magyarázatot kaptunk. Romocskáról és
Markóról (a Kölyök csak becenév) az anyjuk gondoskodott. Mámocska,
ahogy Romocska nevezi, nagyon aranyos. Romocska azok közé a fiúk közé
tartozik, akik odaadóan, féltő aggódással szeretik az anyjukat.
Mindannyian szerették a kutyákat, s a családnak sok kutyája volt, mondta
– együtt laktak vele és Markóval. Apáról nem esett szó; az anya sokat
dolgozott, s a kutyákkal hagyta a fiúkat. Romocska nagyon lojális, azt
mondja, hogy „remekül gondoskodott” róluk, tejjel és minden jóval ellátta,
s „nagyon tisztán” tartotta őket. Mámocska Romocskának „ajándékba”
szerezte Markót, mondta rém aranyosan. Úgy tűnik, nagy szeretet
uralkodott ebben az elszegényedett kis családban. Aztán az anya
váratlanul eltűnt. Többször megkérdeztem Romocskát, hogy mi történt az
anyjával, s mindig ugyanazt mondta: fogalma sincs róla, de azóta, hogy
eltűnt, egyszer se látta. Ahogy megfogalmazta, ő volt „a vezér”.
Gondoskodott Markóról és a kutyákról.
 Ami az időpontokat illeti, azokkal kapcsolatban homályosak a válaszok.
Át kell gondolnunk Marko viselkedését, s kénytelenek leszünk találgatni
egy kicsit.
Nem igazi kutyafiúk, csak olyan, családból származó gyerekek, akik jól
ismerik a kutyákat, s abban, hogy megvédjék magukat, csak rájuk
számíthattak. Az idősebb gyerek in loco parentis, ahogy az megszokott a
szülői gondoskodás nélkül maradt gyerekeknél. Nem lehet azt mondani
rájuk, hogy vadon éltek, de legalább pár évig szörnyű
megpróbáltatásoknak voltak kitéve. Szegény DPP ezzel együtt nem sokat
írhat róluk. Úgy tűnik, Romocska továbbra is törődik a kutyákkal, és együtt
élnek. Azt mondta, pontosabban egyetértett azzal, hogy kellemes helyen
laknak, ahol megvan minden, amire szükségük lehet. Említett más
embereket is, akik ruhával és élelemmel segítenek, úgyhogy könnyen
meglehet, hogy valamelyik szomszéd engedi, hogy a pincéjében vagy a
padlásán lakjanak. Dmitrijnek tényleg igaza van – Romocska
viselkedéséből sok mindent megmagyarázhat valamilyen értelmi
fogyatékosság és az erős érzelmi kötődés a kutyákhoz, ami az egyetlen
tartós, még megmaradt eleme a valamikori családi létnek.
Hogy lehet meghatározni egy kutyafiút? Az, hogy gyerek, mindig
domináns vonása marad, s a kutyák az ő esetében házi kedvencek.
Szeretetet kap tőlük, ragaszkodnak egymáshoz, de lehet, hogy inkább
feladatot jelentenek számára? Jó, hogy végül sikerült mindennek a mélyére
ásni. Igazán elgondolkodtató mindaz, amire fény derült.

Natalja intenzív kezelést írt elő Kölyöknek, miután a laborvizsgálat

kimutatta a tüdőgyulladást, cisztás fibrózissal párosulva, ami kritikus
állapotot eredményezett.
Az oxipulziméter felgyorsult szívverést és csökkenő oxigénszintet
jelzett. Látszott a gyereken, hogy fájdalmai vannak. Úgy tűnt, nem ismerte
meg Natalját, Dmitrijt azonban mereven nézte. Miközben sztetoszkópjával
a kisfiút vizsgálta, egyfolytában érezte magán Dmitrij tekintetét. Natalja
nem sokat tudott volna mondani, ezért inkább nem mondott semmit.
Miközben a vizsgálati eredményt leírta fel, se nézett. Semmit se csináltak,
amitől a gyerek megbetegedhetett, úgyhogy Dmitrij vádló pillantása nem
volt jogos. Természetesen neki több vesztenivalója volt. Változatlanul
szerette volna együtt tanulmányozni a két fiút, és makacsul ragaszkodott
ahhoz, hogy legalább részben vadak.
Natalja utasította az ápolónőt, hogy nagyobb adag gentomicint és
morfiumot adjon intravénásán a gyereknek, és kiment a szobából. Arra
gondolt, hogy ha bármi változás lesz, Dmitrij majd szól. Vissza akart
vonulni. Szerette Markót, de a történteken nem tudott változtatni. Mivel
vonzalmának nem volt tovább tárgya, érzelmileg elhatárolódott tőle. Végül
is ő lesz az, akinek ismerős gyereket kell boncolnia, és nem Dmitrij.
Kölyök teste kis dombként magasodott a fehér ágyon. Semmi ellen se
tiltakozott. Dmitrij hosszú órákat töltött vele, s ő a morfium és a láz hatása
alatt mindig elmosolyodott, amikor találkozott a tekintetük. Nem volt
semmilyen kutyaszerű, de gyermeki se a pillantásában. Legalábbis semmi,
ami Dmitrij által ismert gyerekre emlékeztetett volna. Dmitrij nézte, s azon
gondolkodott, mit láthatott rajta Marko, amitől olyan szépen mosolygott.
Az a kellemetlen érzése támadt, hogy a fiú valaki másnak hiszi.
Következő este Kölyök meghalt anélkül, hogy különösebben szenvedett
volna.
V.
Hosszú őszi alkony. Kutya és farkas közötti óra. A fény és a sötétség
összekeveredik, félelem vegyül lehetőséggel. A kutya és a farkas között
minden tétovázni látszik, minden bizonytalan, egészen addig, amíg az
éjszaka, mint egy elnyújtott kilégzés, rá nem terül a városra.

Romocska a hegy oldalában ballagott, s konzervdobozokat és más

hulladékot csapkodott a botjával. Hideg északi szél fújt, kis műanyag
zacskókat kergetett felfelé a hegy oldalán, hogy aztán fölkapja, s a város
felé vigye őket. A meleg elmúlt a világból, s az ősz szagát lehetett érezni a
szélben. Édes, száraz fűbugákét, teáét és tüzek füstjéét is. Az erdőben a
nyírfák arany- és narancssárga színt öltöttek; a vörösfenyő sápadt
aranyszínűen tört az ég felé, s a cirbolya- és lucfenyők magasabbnak
látszottak sötét kabátjukban. A madárberkenye vörös fürtjei szemet
gyönyörködtetőek voltak, de túl keserűek ahhoz, hogy meg lehessen enni
őket. Romocska sűrű haját az arcába fújta a szél, ahogy céltalanul,
elkeseredetten csatangolt. Kölyök meghalt. Tudta, hogy ez mit jelent. A
vér kint van, nem bent, és ölésszag érződik. Hideg csontok. Hideg
rothadás. Tudta, hogy soha többé nem látja Kölyköt. Mindenki, akit
meghalni látott, félt, de rá nem volt képes úgy gondolni, hogy retteg.
A vérszínű égre nézett. Mi van, ha valaki, valahol figyeli mindezt?
Valaki, aki olyan, mint Natalja, aki nem tud semmit, és mindenen kívül él,
nem képes szagolni, érinteni, dörgölődni, csak figyel örömmel, értelem
nélkül. Jó volt azon a napon ott állni Natalja mellett, és nézni, ahogy
Kölyök a szobában játszik. Mindig tudta, hogy figyelik, s nagyon örült,
amikor Natalja megosztotta vele a titkait. Megmutatta neki a
tévéképernyőket, ő pedig figyelte a többi gyereket. Hirtelen érdekesnek
találta őket, pedig korábban teljesen érdektelenek voltak számára. Ez is
egyfajta vadászat volt. Úgy tűnt, hogy minden, amit a gyerekek csináltak,
megváltozott, érdemes volt nézni és gondolkodni rajta. Már ott tartott,
hogy elmondja a saját titkát, de akkor Dmitrij rájuk akadt, és dühös volt.
Egy patkány ugrott ki egy, a lába előtt heverő, fakó színű vödörből, mire
vadul odacsapott. Elhibázta, s hirtelen düh parázslott fel a szemében.
Teljes erőből rávágott a vödörre, s közben düh söpört végig rajta. A vödör
széthasadt és összelapult. Nem volt semmi öröme egy rossz vödör
szétverésében. Kölyök meghalt, de nem tört szét, mint az a vacak.
Összegömbölyödött. Meleg volt… aztán hideg. Közben Natalja és Dmitrij
figyelte.
Mozdulatai lassultak, végül megállt, és leeresztette mindkét karját.
Romocska! Romocska! Annyira sajnálom, Romocska! Rossz hírem van.
Nem tudtuk, hogyan értesítsünk. Nagyon beteg volt, Romocska. Mindent
megtettünk, amit lehetett.
Nem mondott semmit. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy valaki
evett-e Kölyökből, hogy vajon nem éhes kutyák kapták-e el, amikor
védtelen volt. Idegenek. Aztán rájött, hogy Dmitrij igyekszik megérinteni.
Akkor a legszívesebben az arcába vágott volna a botjával.
Leült a szétvert vödörre, botját keresztbe fektette a térdén, és maga elé
bámult. A hegynek a temetőhöz legközelebbi lejtőjén volt, ahonnan rá
lehetett látni a fákkal teli sírkertre és az erdő jóval sűrűbb ágaira. A
temetőben lévő fák csupaszabbnak látszottak, mint a mögöttük, az erdőben
lévők. A szél sokkal könnyebben meg tudta rázni őket.
Az ősznek már majdnem vége volt. A hozzá legközelebbi magas
tölgyfán alig maradt néhány levél, a fekete ágak csupaszon nyújtogatták
ujjaikat a sötétedő égre. Ahol az erdő találkozott a temetővel, Romocska
időnként mozgást látott; mókusok sürgölődtek arra, céltudatosan vadászva
a lombjukat hullató fák között. Neki is vadásznia kellett volna, ha másért
nem, hát Mámocska kedvéért, aki ismét elnehezedett, és közel járt ahhoz,
hogy megkölykezzen. Közeledett a tél. Tél Kölyök nélkül; meleg és
otthonosság nélkül, s Romocska karja nem lesz ott a megszokott kis test
körül.
A legszívesebben odavágott volna Dmitrijnek. Kölyökre vigyázni az ő
kötelessége volt, és biztos valami nagyon-nagyon rosszat tett. Ha erre
gondolt, összerándult a gyomra. Öklendezett, de semmi nem jött ki belőle,
a csomó továbbra is ott volt a gyomrában. Hirtelen a lélegzete is elállt,
mintha egy nehéz fakocka beszorult volna a mellébe, s a szemét becsukva
köhögni kezdett, hogy megszabaduljon tőle.
Érezte, ahogy a nyakszirtjén felállt a szőr. Valami ostoba kóbor kutya a
nyomába szegődött, s követte. Félelem, remény és tapasztalatlanság
keveredett a szagában. Kinyitotta a szemét annyira, hogy a szempillái
alkotta szürke függönyön át lássa. Nagy, sovány kutya volt, csupán egy
folt az esti szürkületben. Valami nem volt rendben vele. Túl nagy zajt
csapott, ahogy felé kúszott, s a felőle fújó szél furcsa, beteg szagot hozott
magával.
Kettőt sóhajtott, mintha még mindig a saját szűkebb világában lenne, de
közben erősen megmarkolta a botját. Amikor a kutya végre nekilódult,
gyorsabb volt, mint a vödörből előugró patkány; teljes erejével és
sebességével vetette rá magát. Mély reccsenés hallatszott, amikor a bot a
füle alatt eltalálta a kutyát. Romocska harci vicsorgása morgássá változott,
miközben tiszta boldogságra hasonlító érzéssel figyelte, ahogy a kutya
hátrahőkölt. Megállt, leeresztett fejét ide-oda forgatta, aztán összerogyott,
s mozdulatlanná vált.
Romocska a kutyához lépett. Öröme ugyanolyan hamar kihunyt és
elenyészett, ahogy feltámadt benne. A kutya remegett egy kicsit, de már
alig volt benne élet. Megállíthatatlanul távolodó, félelem nélküli
pillantással nézett rá. Romocska úgy érezte, belőle is elszivárog a vér, s ott
marad gyengén, összetörten. Még sose ölt meg senkit a fajtájabeliek közül.
A tudattól, hogy most megtette, a gyomrában lévő csomó még
keményebbé vált.
Romocska otthagyta a döglött kutyát, lejött a hegyről, és elindult haza.
Nem volt éhes, de úgy gondolta, hogy jobb, ha megtömi magát, mint ha
alszik. Nagy megkönnyebbülésére Fehér Nővér és Szürke Fivér a hegyi
találkahelyen várt rá. Egyetlen lépés erejéig se tudott volna tovább egyedül
maradni. Fehér Nővér megnyalta az arcát, s ahogy leült közéjük, Szürke
Fivér megcsókolta a nyakát. Körbeszaglászták, Kölyköt keresték. Már jó
ideje a központból visszatértekor rajta lévő szag jelentette számukra
Kölyköt. Ahogy végignyalta őket, dühe és kínja visszatért. Többé sose
fogják érezni Kölyök szagát, gondolta, miközben a torka és a gyomra
fájdalmasan összerándult.
Egy férfi botorkált az ösvényen. Úgy nézett ki, és olyan szaga volt, mint
a többi részeg csavargónak, rongyokat viselt, s egy öreg, gyapjúból szőtt
katonasapkát. Ősz haja hosszú volt, egyenes szálú, s piszkos kötegekbe
összeállva verdeste a vállát. Óvatosan haladt felfelé az ösvényen, ügyelve
rá, hogy el ne essen. Aztán a középső ujjával megkopogtatta a homlokát.
Nagybácsi.
A férfi egy pillanatra feléjük fordult. Nem lehetett összetéveszteni
senkivel. Romocska visszatartotta feltörni készülő kiáltását, s mint
vadászat kezdetén mindig, mozdulatlanná merevedett. A kutyák
meglepődve néztek rá.
A nagybátyja megváltozott. A majdnem tiszteletet parancsoló öltöny és
nagykabát eltűnt, öreg volt, és hajléktalan. Bőven hagyott szabad területet
a fiúnak és a két kutyának, ahogy motyogva és szitkozódva felfelé
baktatott az ösvényen a hegytől a metró felé. Romocska hirtelen rájött,
hogy ismeri a dalt, amit az öregember énekelni próbál.
– Hibás lennék… Hibás lennék… A francba… A francba!
Romocskát szédülés fogta el. Anyja régen hallott dala felkapta és
fájdalmasan dobálta a szívét. Nyomában a két kutyával a részeg férfi után
indult. Már régen, kölyökkoruk óta nem bántottak részeget, de sose
kérdőjelezték meg Romocska választását.
Romocska a nagybátyja közelében maradt, mert hallani akarta a dalt. A
nagybácsi fejhangon az első sort énekelte újból és újból, s nem jutott
tovább. Az egész dal, a maga teljességében, úgy, ahogy az anyja énekelte,
ott dobolt Romocska mellében, s végigfutott minden porcikáján, miközben
előttük a nagybácsi hangosan káromkodott és szitkozódott. Romocska
dühébe és gyötrelmébe vágyakozás vegyült. Csöndben lépkedett, mint
mindig vadászat közben, de igazából a dalt követte, nem a sovány
öregembert. Úgy szedegette össze a szaggatottan elhangzó szavakat,
mintha morzsák, kavicsok lettek volna, amelyeket azért ejtettek el, hogy
utat ne tévesszen. Minden szóra emlékezett, s kezdett úgy tűnni, mintha a
dal lenne az egyetlen dolog, amit igazán tud.
– Hibás lennék, mert szerelmes vagyok?!… A francba, francba, francba!
Anyja hangja Romocska szívében dörömbölt, míg a teste fájdalommal
és vágyakozással telten dalra nem fakadt. Érezte, hogy a hatalmas kocka
újból emelkedik a mellében és a torkában, s tudta, hogy nem fából van,
hanem könnyekből, és nyüzsög, mint egy kosár kukac.
A nagybácsi, kezdetben nem is sejtve, hogy követik, végigimbolygott az
alkonyi félhomályba burkolt utcákon. Egy széles kereszteződésnél
azonban hátrafordult, s meglátta maga mögött a két kutyával Romocskát,
aki tátott szájjal figyelte. A nagybácsi megállt, és gondterhelten ráncolta a
homlokát. Lassan, nyugodtan dudorászott, miközben visszanézett.
Ahogy megismerte Romocskát, hirtelen felcsillant a szeme, és
abbahagyta az éneklést. Háromszor a fiú felé bökött az ujjával, s utána
ismerős módon kinyújtva, a levegőben hagyta a kezét.
 – Te kis szaros. Én téged ismerlek.
Romocska visszafojtotta a lélegzetét, és esdeklően felemelte a kezét.
Hirtelen látta maga előtt az anyját kötényben, amint énekel, miközben
zabkását főz mindhármuknak, s közben hallotta a nagybácsi boldog
nevetését.
– Igen… ismerlek. Te vagy az a furcsa kis kutyabaszó. Az előbb láttalak,
a hegyen, ahogy bámultál rám, mint valami eszement. Miért követsz?
Romocska nem mozdult. Még mindig a dal hatása alatt volt. Annyira
össze volt törve, hogy ha a nagybátyja valóban felismeri, és szelídebben
közelít hozzá, biztosan elsírja magát. Fehér Nővér és Szürke Fivér, nem
értve a vadászat furcsa vargabetűit, mozdulatlanul állt mellette, ő pedig
érezte, hogy a nagybácsi tekintetétől elhúzódva, ugyanabba a védekező
állásba helyezkedik. A furcsa feszültség egy pillanatra felszikrázott a vad
gyerek és a nyomorult öregember között, de aztán Nagybácsi idegesen
elkapta a tekintetét Romocskáról.
– Tűnj innen, te büdös, és vidd a kutyáidat is! – mondta, s megfordult,
hogy támolyogva továbbmenjen.
A dal, amely olyan lágy és kegyetlen volt, mint a hó, elmúlt Romocska
szívéből. A kutyákkal együtt csöndben követte az öreget, anélkül, hogy
tudta volna, miért. Nagybácsi tisztában volt vele, hogy a nyomában
vannak, s Romocska megérezte a pillanatot, amikor elkezdett félni tőlük.
A csomó kitöltötte a gyomrát, és zavarral vegyes düh áradt szét benne.
Nagybácsi gyorsabb iramra váltott, és gyakran visszanézett három
követőjére. A léptei biztosabbakká váltak. Romocska gyanította, hogy a
fény és a tömeg felé törekszik, magányos kavics, amint lázasan keresi a
létszámban megnyilvánuló erőt. Egy mellékutcába értek, amelyet
Nagybácsi láthatóan nem ismert; több kapuval is próbálkozott, hátha
valamelyik nincs bezárva. Romocska érezte, hogy visszatér az ereje. Nézd
azt a bolond kavicsot, Kölyök! Vedd célba, kövesd, készülj fel… Nem, ne
csapj zajt, még ne! Készülj…
Érezte, hogy a két kutya remeg mellette. Nem ismerték ezt a játékot.
Ahogy Nagybácsi befordult egy még kisebb sikátorba, erősen
megmarkolta a botját. Romocska és a kutyák széles kanyart leírva
fordultak be a sarkon. Egy szemetes kis zsákutca volt előttük. Nagybácsi
egy kicsit meggörnyedve a közepén állt, s késsel a kezében nézte őket.
Fehér Nővér halkan, bizonytalanul morgott.
 Nagybácsi tiszta, határozott hangon szólalt meg.
– Nézd, haver, elég volt! Menj haza! Nincs semmim. Ha közelebb jössz,
összeszabdallak. Megértetted? – Romocska hallotta hangjában a félelmet.
Figyelj, Kölyök! Vedd célba! Nézd meg alaposan! Mindjárt itt a pillanat!
Kicsit megrogyasztotta a térdét – Fehér Nővér balra, Szürke Fivér
jobbra volt tőle –, és a botot két kézre fogva kivillantotta a fogát, a fejét
pedig felemelte úgy, hogy fekete lobonca hátrahulljon. Elnyújtott, egyre
erősödő harci vonításba kezdett, s elszántságától felbátorodva Fehér Nővér
és Szürke Fivér is csatlakozott hozzá. Nagybácsi hátralépett, Romocska
pedig érezte rémülete szagát. Most, Kölyök! Olyan gyorsan ugrott előre,
hogy Nagybácsinak moccanni se volt ideje, mielőtt a botot teljes erőből
meglendítve a combjára csapott. Nagybácsi felkiáltott, majdnem
összeesett, és hangosan zihált a félelemtől és a fájdalomtól. Előrevetette
magát, s Romocska hajába markolt. A kutyák morogtak, és ugrásra készen
lelapultak, de mást nem csináltak, mert bizonytalanok voltak, nem igazán
értették ezt a furcsán szenvedélyes, indulatokkal teli vadászatot.
Romocska egy pillanat alatt megpördült, eldobta a botot, és Nagybácsi
arcához kapott, miközben igyekezett megharapni a haját markoló kezet.
Nagybácsi könnyedén tartotta, még akkor is, amikor a fogai belemélyedtek
a húsába. Felkiáltott a fájdalomtól, közben megrázta, s egyik térdével a
rángatózó Romocskába rúgott, miközben szabad kezével a kése után
tapogatózott.
Fehér Nővér végre nekilódult, Szürke Fivér pedig követte. Romocska
közelről hallotta Nagybácsi rémült kiáltását, majd az érdes, gurgulázó
hangot, ahogy Fehér Nővér elkapta a torkát. Szürke Fivér Nagybácsi
combjába mélyesztette a fogait, s Romocska már szabad is volt. A botját
felkapva megállt Nagybácsi és a továbbra is a torkát szorító Fehér Nővér
fölött, s a botot magasra emelve, gondos célzás után oldalról a férfi fejére
csapott. Nagybácsi elszörnyedt, ugyanakkor kíváncsi pillantással nézett rá,
Romocska pedig újból és újból odavágott a bottal, mindaddig, amíg szeme
el nem homályosult, tekintete üveges nem lett.
A járda melletti fűben tisztára törölte a botot. A gyomrából eltűnt a
csomó, nyugodt volt, béke szállta meg. Kölyök meghalt, de nem úgy, mint
Nagybácsi. Csak összegömbölyödött, megfogta beteg hasát, betegen
lélegzett, aztán egy idő után már azt sem. Végül kihűlt a teste. Egy idő
után pedig keményre fagyott, vagy büdös és ehetetlen lett. Nagybácsinak
nem lett volna szabad elhagynia Kölyköt.
Nem… Enyhe szédülés fogta el. Kölyök nem Nagybácsié volt. Félig
megfordult, hogy otthagyja a sikátort, de előbb lefelé nézett. Látva, hogy
Fehér Nővérnek vörös az orra, lehajolt, s tisztára nyalta az arcát,
sajátjaként ízlelve meg a vért. Vagy úgy, mintha Kölyöké lett volna. Aztán
megfordult, és elindult. Fehér Nővér némi bizonytalankodás után követte,
és Szürke Fivér is a nyomukba szegődött.
Semmit se értettek az éppen véget ért vadászatból.

Dmitrij másfél hetet várt, aztán riasztotta a hatóságokat, s elindította a

kutyafiú utáni vadászatot. Anélkül tette, hogy előtte beszélt volna
Nataljával, vagy egyáltalán gondolt volna rá, amikor a telefonért nyúlt. Az
íróasztalánál ült, már a harmadik, rohamosan hűlő kávéját itta, amikor a
Marko halála óta nem szűnő kellemetlen érzése hirtelen erősen
belemarkolt a végbélnyílásába, és elkezdett a gyomrán keresztül
felkapaszkodni a torkába. Nagyot nyelt. Nem is gondolkodott, csak
megfogta a telefont, és feltárcsázta a számot.
Megdöbbentette a Natalja tekintetében lobogó tűz és szájának
vicsorgásra emlékeztető görbülése. Hirtelen eszébe jutott, hogy Nataljának
is van szerepe a történetben, s meg kellett volna beszélni vele a dolgot.
– Átgondoltad, mit teszel?! – kérdezte tőle kiabálva.
– Natalja! Hát persze, hogy átgondoltam! Mi mást tehettem volna? Nem
élhet úgy tovább, ahogy eddig, egyedül egy falka kutyával!
Hogyan magyarázhatná meg Nataljának, hogy gondolkodásról szó se
volt. Tudta, hogy hirtelen irányváltás, amit csinált, s olyan dologról
mondja azt, hogy tűrhetetlen, amelyet hónapokon keresztül mindketten
boldogan eltűrtek. Különleges esetként kezelte Romocskát, megsértve
ezzel azt a ki nem mondott megállapodásukat, hogy egy a hétköznapi
utcagyerekek közül.
Natalja olyan dühös volt, hogy egészen belesápadt. A hangja élessé,
dühtől remegővé vált.
 – Dmitrij! Hogy tehetted?! Én ismerem ezt a fiút, Dmitrij, te viszont
nem! Mit fog most gondolni rólunk? Milyen jövő vár rá? Hogy tudok
valaha is segíteni neki?
– Segíteni neki? S-segíteni… – Dmitrij nagyot nyelt felháborodásában. –
Natalja, mikor csináltál te bármit, ami nem rólad szólt, nem érted történt?
Mindent csak elvben, hogy ne fájjon igazán… látni! Azt hiszed, nincs mit
tanulnod tőlem, Romocskától, bármilyen… Sose ismered el… és még
mindig… még a hálószobádat se mutattad meg otthon, nem voltál képes…
Eszedbe jutott valaha, hogy vannak, akik tudnak, látnak, éreznek…
kevésbé durván mint… Képes lennél… vagy… – Dmitrij idegesen beletúrt
gyérülő hajába. – Képes vagy azt hinni, hogy bármilyen módon
segítségemre vagy, ahelyett, hogy akadályozna az… az okoskodásod… Te
arrogáns kislány! Te… te… te tökfej!
Natalja csöndben maradt, szeme hatalmas volt és sötét a fehér arcán,
haja pedig kissé borzas, mintha Romocskáét akarta volna utánozni.
Dmitrij szerette volna visszaszívni, amit mondott, s különösen az utolsó
szót, de már késő volt. Mozdulni akart, de nem tudott. A csönd hosszúra
nyúlt közöttük. Behunyta a szemét, s érezte a teljes borzalmát annak, amit
tett, s annak, amibe ez kerülni fog. És miért is történt úgy, ahogy történt?
Egész idő alatt… mennyire szeretett volna beszélni vele, de nem volt
képes rá, és a végén egy csomó ostobaságot ömlesztett rá, olyan dolgokat,
amelyeket igazából nem is gondolt komolyan. A többszörös
stresszhatásnak kitett alany rendszerint kifordul önmagából…
Magányos élet ásított előtte, elszigetelt és zavart, értelmetlenül siker és
gyötrelmek között hányódó.
– Jaj, Dmitrij! – Natalja felsóhajtott, s a hangja is megremegett egy
kicsit, de különben tiszta volt. – Ha elveszíted a türelmedet, akkor
tényleg… nekilendülsz, ugye? – Bizonytalanul felnevetett. – Komolyan
úgy gondolod, ahogy mondtad? Nem, tudom, hogy nem. Csak bántani
akartál, mert… – Mélyet lélegezve megpróbálta összeszedni magát.
– Dmitrij, én tényleg aggódom azért, amit Romocskával tettünk –
mintha kontár módra beavatkoztunk volna, határozott irány vagy cél, vagy
elvek nélkül… És most itt ez a tragédia.
Dmitrij kinyitotta a szemét, és belesüllyedt a székébe. Natalja továbbra
is sápadt volt, büszke, de úgy nézett rá, hogy sírni támadt kedve a
megkönnyebbüléstől.
 – Tudom – válaszolta bátortalanul. – Szörnyű lesz neki, de akkor is így a
legjobb. Vállalom érte a felelősséget.
Natalja hirtelen felélénkült.
– Dmitrij! – szólt csillogó szemmel. – Pontosan tudom, mit csináljunk!
Többet fogsz tenni, mint hogy vállalod érte a felelősséget. Nincs
intézmény, amelyik befogadná ezt a fiút, nincsenek kutatások, amelyekbe
bele lehetne illeszteni. Mi fogjuk felnevelni! Magunkhoz vesszük, s
megfogadod, hogy bármi történjen is, a halálodig gondoskodsz róla, és
törődsz vele.
Dmitrijen furcsa módon nem lett úrrá a csüggedés. Abban a pillanatban
egész volt, nyitott és lelkes. Még csak ellentmondásosnak vagy
szentimentálisnak se találta Natalját; látta, hogy megmutatja magát és a fiú
iránti vonzalmát. Valami lenyugodott, megállapodott benne, és első ízben
azóta, hogy Marko halálos ágya mellett virrasztott, nem érezte
nyomorultul magát. Natalja sugárzó arcára nézett.
– Természetesen, Natalocska – mondta halkan.
Natalja akkor megcsókolta, szája feszes körébe szippantotta a száját.
Dmitrij behunyta a szemét, egy hosszú pillanatra felolvadt ebben az új
összetartozásban, s aztán megérezte szemhéja alatt a forró könnyeket.
Nem Natalja világába lép be, gondolta, hanem Nataljával együtt, kéz a
kézben Romocska világába. Romocska kifürkészhetetlen,
megismerhetetlen világába, amelyet ő, Dmitrij darabokra fog törni, a
következmények előrejelzése vagy számbavétele nélkül. És ami hihetetlen,
Natalja is vele lesz, amikor ezt teszi.

Az első komoly rendőri támadás az otthonukhoz közel, olyan területen érte

őket, amelyet egész jól ismertek. Elhagyott raktárépületek mellett
libasorban haladtak éppen, amikor Mámocska hirtelen megállt, felemelte a
fejét, és a fülét hegyezve hallgatózni kezdett. Mind megálltak és figyeltek.
Romocska nem hallott semmit, de az összes kutya igen. Mielőtt tudta
volna, mi történik, a kutyák gyorsan és csöndben elindultak. Mámocska
átcsúszott a raktár megbontott kerítése alatt; Fehér Nővér a földhöz lapulva
hátrakúszott, hogy Kis Folttal és Kis Arannyal egy keskeny ösvényre
térjen, amely más épületek között, épületeken át és alattuk vezetett, hosszú
kanyart leírva a hegyen lévő utolsó találkozóhelyig.
Romocska érezte, hogy megkezdődött a menekülés, de összezavarodott,
kis időre elvesztette a fejét. Mire eldöntötte, hogy Mámocskát követve
átbújik a kerítés alatt, a kutyák mind eltűntek, és már ő is hallott valamit.
Már félig a kerítés alatt volt, amikor hátrafordult, s meglátta a semmivel
össze nem téveszthető, sötétkék nadrágba bújtatott lábakat. Sokat. Páni
félelem fogta el, zihálva átkúszott a kerítés alatt, és keresztülrohant az
udvar törött betonján.
A kutyákkal már korábban felderítették a raktárt, és tudta, merre
mehetett Mámocska. Volt ott egy keskeny sikátor, amely a lakóházak
mögötti parkolóhoz és egy öreg bádog gépkocsitárolóhoz vezetett. Hallva
azonban a háta mögül érkező kiáltásokat, a szétpattanó láncok csengését és
a kitáruló kapuk csikorgását, újból elbizonytalanodott. Mi van, ha
Mámocskát elkapták a parkolóban, ha mindenkit bezártak abba a kis
bádogdobozba? Mit fognak csinálni a kutyákkal? Szédült a félelemtől,
nem tudta eldönteni, hogy a kutyákat kövesse-e, vagy próbáljon meg
egyedül egérutat nyerni a rendőrök elől.
A raktár megvetemedett fém rakodóajtajához futott, s megpróbálta
felhúzni, hogy átcsússzon alatta. Belátott a nagy földszinti tárolótérre. Tele
volt szétszórt műanyag zacskókkal, és akadt benne néhány rossz
minőségű, de kényelmesnek látszó bútor. Az épületben valaha gyerekek
laktak a kutyáikkal. Az ott élő kutyák nem harcoltak, és nem voltak
szervezettek, inkább csak kedvtelésből tartott jószágok. A gyerekek
nagyon jók voltak hozzájuk és egymáshoz, de vadak és kegyetlenek, ha
elkaptak egy kívülállót. Elegen voltak ahhoz, hogy bármilyen behatolót
lebírjanak, vagy megöljék azt, akit utáltak, különösen a részeg felnőtteket
vagy a rivális banda magányosan az útjukba kerülő tagjait. Romocska
azonban tudta, hogy ezúttal nem kell tartania a gyerekektől – végül is öt
egyenruhás rendőr nyomult utána, s azokat meglátva már biztosan
elszeleltek.
Akármilyen öreg és vékony volt is, a bádog nem engedett. Hiába
küszködött vele, Romocska csak annyit ért el, hogy megvágta a kezét.
Benyomni minden erőlködése ellenére se tudta. Hátranézett. Az öt férfi
hatalmasnak látszott. Már az udvaron voltak, s lassan közeledtek.
Romocska látta rajtuk, hogy úgy gondolják, már majdnem sarokba
szorították, és nem akartak túl közel kerülni hozzá, hogy ha bármit csinál,
elég idejük maradjon a reagálásra. Otthagyta a rakodókaput, s a falhoz
lapulva valamilyen lyukat keresett. Ha sikerül bejutnia az épületbe,
gondolta, a szálló porral teli félhomályban biztosan el tud menekülni. Ám
azzal, hogy maga után vonzotta az üldözőket, el Mámocskától, távolabb
került azoktól a helyektől, amelyeket ismert, s a félelem elbizonytalanította
és lassúbbá tette. Szíve a halántékában lüktetett. Csak lenne egy rés a
sarkon túl! Elfelejtette, hogy a következő raktárépület közvetlenül emellett
van, s a köztük lévő rés egy kutyának is szűk. A férfiak legyező alakban
szétváltak, lépteik hangosan koppantak a gazzal benőtt betonon. A sarkon
befordulva egy szemétkupacot talált, de utat nem. Csupán egy járhatatlan,
szűk nyílás volt a rozsdás bádogból és repedezett téglákból épült falon.
Egy kis résen át megpillantotta a szabadságot: a keskeny nyíláson túl a
távoli lakóházak ablakai narancssárgán ragyogtak a lenyugvó nap
fényében, de esély se volt rá, hogy átpréselje magát a résen. Vinnyogva
fordult szembe üldözőivel, mélyen lehajolt, és nehezen zihálva vadul
csapkodni kezdett a kezével. Közelebb kellett csalnia őket, s aztán bízni
benne, hogy gyorsabb és fürgébb náluk. Ha sikerülne kijutnia a borzalmas
udvarról, s elérné a magas gazzal benőtt, elhagyott veteményeskertet, sose
fognák el.
– Nyugalom, kis ember, nyugalom! – mondta a legmagasabb rendőr. –
Nem akarunk bántani.
– Az ördögbe is, Vászja! Ez csak egy csavargó – szólt rá az egyik társa.
– Frászt! A kutyafiú. Nem láttad vele a kutyákat? Nem vetted észre,
milyen furcsán szalad? Lassan, óvatosan közelítsd meg, Misa! Úgy kell
elfogni, hogy ne essen baja. – Vászja Misára nézett, az ujjával
megpöccintette a derékszíján lógó bilincset, és jelentőségteljesen rá is
nézett. Misa némán vállat vont és bólintott.
Romocska mozgást látott a kerítés túlsó vége körül, majd közelebb, a
saroknál, közvetlenül a rendőrök vezetője mögött megpillantotta
Mámocskát. Vászja – házi ember létére – elég éber volt, s észrevette
Romocska szemének rebbenését. Gyorsan hátrafordult, de ő nem látott
semmit, úgyhogy pillantása visszatért a gyerekre.
– Dobd el a botot, kis ember! – mondta. – Gyere ide szépen! Úgyis
elkapunk… tudod, hogy elkapunk. Gyere! Ha beszállunk a kocsiba, kapsz
tőlem egy nyalókát. Hamburgert is veszek a McDonald’s-ban. Gondolom,
éhes vagy. Ugye? – Vászja nyugodt hangon, folyamatosan beszélt.
Romocska éberen figyelte őt is és az embereit is. A kutyák ott voltak, és
előnyükre válhat, hogy meglepetést készültek okozni. A tekintete nem
árulhatta el őket semmiképp. Egész teste verejtékben úszott és remegett.
Összehúzta magát, úgy tett, mintha támadni akarna, s várta a pillanatot,
hogy jelezhessen Mámocskának, s aztán fusson, fusson, fusson.
Amikor Vászja jelzett a többieknek, Romocska őszinte rémülettel,
élesen és hangosan felkiáltott, mire a nyolc kutya közül hat előugrott a
rejtekhelyéről, s némán, mint vadászat közben mindig, futva az emberek
felé indult. Romocska foga vacogott. Az utolsó pillanatban, meghallva a
karmok csikordulását a törött üvegen és a betonon, Vászja hátranézett. A
következő pillanatban a hat kutya a rendőrökre vetette magát. Morgásuk
felerősödött, s az emberek rémülten próbálták védeni az arcukat, miközben
másik kezükkel revolver és gumibot után tapogatóztak. Romocska látta,
hogy Mámocska vicsorogva Vászja hátára veti magát, s a földre dönti.
Most! Olyan gyorsan futott, amilyen gyorsan remegő lába bírta. Átkúszott
a tépett kerítés alatt, közben a drótok megkarmolták a combját. Kis Folt és
Kis Arany a másik oldalon várta, és együtt rohantak haza a fészekbe.
Ne harcoljatok velük sokáig, ne ragadjatok ott! – fohászkodott
Romocska a sötétben, miközben a két ijedt fiatal kutya idegesen fel s alá
járkált előtte.
A többiek se sokat várattak magukra. A kutyák nagyobb zajt csaptak, s
vadabbnak mutatták magukat, mint amilyenek valójában voltak –
Mámocska nagyon jól tudta, hogy mihelyt Romocska kiszabadul, el kell
tűnniük, amilyen gyorsan csak lehet.
Amikor Romocska rájött, hogy a rendőrök kutyák segítségével akarnak
a nyomára jutni, azonnal tudta, hogy a szagát távol kell tartania a talajtól.
Valahányszor tehette, felmászott az épületek párkányára és a keskeny
ablakpárkányokra, s úgy közlekedett. Parkoló gépkocsikra ugrott fel, és
egész utcákon haladt végig úgy, hogy egyik motorháztetőről a másikra
szökkent. Sosem engedte, hogy a szaga az utolsó találkahelyen túlra
vezessen bárkit. Fekete Kutya, bár rogyadozott a súlya alatt, elfogadta a
furcsa, új szokást. A képzett nyomkövető kutyák tudták, mit csinál, de nem
voltak képesek közölni a vezetőikkel, akik ragaszkodtak hozzá, hogy őt
üldözzék, s ne a kutyát, akin lovagol.
 Aztán Romocska úgy döntött, hogy egy időre eltünteti a szagát az
utcákról, és a fészekben maradt Mámocskával. Sosem volt vele
közvetlenül azelőtt, hogy megkölykezett, s nyugodt békére lelt, amikor
mellé feküdt, s nagy, domborodó hasát simogatta.

Dmitrij megdöbbent, amikor megtudta, hogy a rendőrség több mint egy

évvel korábban elfogta Romocskát, merthogy csak róla lehetett szó. Ennek
ellenére nyugodtan, határozottan beszélt az őrnaggyal, bár közben a
gondolatai egymást kergették. Veszíteni nem lehet a dolgon, mondta,
hozzátéve, hogy ha a kutyák nyomát követve eljutnak a fiúhoz, lehetőség
szerint a legkisebb megrázkódtatást okozva fogják el. Az akció
hozzájárulhat ahhoz is, hogy tudományos célból pontosítsanak néhány, az
elvadult állatok életével és területével kapcsolatos elképzelést. Mindenki
látott már csapatba verődött kóbor kutyákat, még a Kremlhez olyan közel
is akad egy, mint a Nyeszkucsnij Szad, ahol rendszeresen megkergetik a
biciklizőket. De sose tanulmányozták őket, s a puszta tény, hogy a szóban
forgó falkához két gyerek is tartozott, figyelmet érdemelt. Dmitrij örült,
hogy Natalja nem volt vele, amikor ezt elmondta.
Zavarta Romocska eltűnése. A fiút már egy hete nem látták. Romocska
kutyái azonban nélküle is felismerhetők voltak. Kétszer is látták őket.
Dmitrij a nagy képekre nézett, amelyeket Csernyak őrnagytól kapott, s
amelyek a kutyákat és a velük együtt futó Romocskát ábrázolták. Az egyik
kép különösen felkeltette a figyelmét. A kutyák szétoszlottak: egy fehér,
egy szürke, három világossárga, két fekete hátú és egy aranysárga, sötét
folttal a szeme körül. Mindegyik nagy volt, robusztus orrú és farkú,
szemmel láthatóan egy családhoz tartozó. Romocska középen haladt,
széles léptekkel ügetve, s fejét a kamera felé fordította. Egyik kezét lazán a
mellette futó kutyán tartotta. Dmitrijt izgalom és furcsa elkeseredés fogta
el, valahányszor ezeket a képeket nézte. Mintha egy kihalt faj utolsó
egyedeit látta volna, valami értékeset, s a fotózás pillanatában is
pusztulásra ítéltet. És mintha a fotón azt látta volna, amilyennek valaha
képzelte Romocskát.
 Csernyak őrnagy felsóhajtott.
– Nézze, Pasztusenko! Teszek egy kísérletet – mondta. – A felszerelést
és a személyzetet maga biztosítja. Elkapjuk az egyik kutyát. Van egy kóbor
kutyák ivartalanításával foglalkozó csapatunk, ők elég tapasztaltak. Ha
nem sikerül, és újból felbukkan, akkor jön a B terv. Újságírók és
politikusok lihegnek a nyakamba az ügy miatt. Igazán kellemetlen – az
ujjait billegetve mutatta –, hogy ketten voltak.

Romocska az őrhelyen felnézett az égre. Metsző szél tépázta a romot.

Rojtos szélű felhők vonultak az acélszürke égen, mint vadászó kutyafalka.
Hasuk mélyen lelógott, és fekete volt, hóval terhes. A hó rögtön elolvadt,
mihelyt leesett, s a föld és az utcák feketén csillogtak, sötétebben, mint a
felhők. Romocska látta, hogy olvadó hóval a hátán Fekete Kutya
visszakúszik a romba. A fejét mélyen lehajtotta, a fülét leeresztette, és
rendszerint vidáman csóvált farkát a lába közé húzta, miközben a háta
meggörbült a fájdalomtól. Nagyon elkeseredettnek tűnt.
Romocska lemászott a kupolából, bement a fészekbe, s látta, hogy
mindenki elhúzódik a nagy kutyától. Térdre ereszkedett, átkarolta a vastag
nyakat, és beletemette az arcát Fekete Kutya bundájába. Borzalmas szaga
volt – émelyítő, édeskés szag, emberek és erős alkohol bűzével keveredve.
Vér szagát is érezte, de a sűrű homályban nem látott semmilyen sebet.
Romocska átvitte a nagy kutyát a saját vackára, s miközben Fekete Kutya
elheverve nyalogatni kezdte magát, hogy szabaduljon a szagtól,
végigtapogatta. A többiek a furcsa szagtól elbizonytalanodva, tétován
őgyelegtek körülöttük.
Fekete Kutya mellső lábáról egy darabon leborotválták a szőrt. Miután
Romocska megtalálta és hozzáért, úgy nyalogatta, mintha fájt volna neki.
Romocska a hátára fektette, és két hátsó lába között megtalálta a
megalvadt vért. Fekete Kutya orra követte Romocska ujjait, és nyalogatni
kezdte a nyílt sebet ott, ahol valamikor szép, tojás méretű heréi voltak.
Romocska körbetapogatta az üres zacskót, és gyöngén együtt nyöszörgött
a nagy kutyával. Mámocska kúszott oda hozzájuk, és ő is nyalogatni
kezdte Fekete Kutyát, ismerős szagot árasztó nyálával szabadítva meg a
szörnyű bűztől. Romocska kitapogatta a kutya nagy fejét, az ölébe húzta, s
a többiek is odakúsztak, hogy nyalogassák, segítsenek a tisztításban. A
vastag pofát, az ismerős sebeket simogatta. Végighúzta a kezét Fekete
Kutya fején, le egészen a nyakáig, aztán vissza. Az ujjai az állat nyaka
végén egy dudort éreztek a bőr alatt. Fekete Kutya felvinnyogott, amikor
körbetapogatta. Kemény volt, kicsi és kerek. Kicsit megszorította, mire
Fekete Kutya felé kapott. Figyelmeztetően visszamorgott rá, anélkül, hogy
a göböt elengedte volna. Meg is szagolta, s közben a szélénél egy kis sebet
vett észre. A kutya fölé hajolt, és óvatosan nyalni kezdte. Olyan volt,
mintha egy rovart nyalogatott volna – apró sörték álltak ki belőle
mindenfelé.
Mindenki a fészekben feküdt. Fekete Kutya továbbra is borzalmasan
bűzlött, de kezdtek hozzászokni, s már érezték rajta a saját szagukat.
Mégis, egyikük se tudott megnyugodni. Fekete Kutya furcsa szagával
valami beférkőzött a fészekbe, s már nem érezték biztonságban magukat.
Éjfél közelében járt az idő, amikor Romocska hirtelen felugrott. Úgy
döntött, hogy elmennek Laurentiához, és esznek egy jókora adag meleg
ételt. Már időtlen idők óta nem járt az utcán, és Mámocska is éhes volt. Jót
fog tenni a kirándulás, gondolta. A többiek kivétel nélkül követték. Fekete
Kutya túl gyönge volt ahhoz, hogy elvigye a hátán, úgyhogy a saját lábán
kellett átmennie a veteményesen.

A város olyan biztonságosnak látszott, mint régen. Úton a Rómához nem

történt semmi baj, de sietve ettek, miközben Romocska szünet nélkül
nógatta őket. Nem tudott megnyugodni, sőt ha lehet, a korábbinál is
rosszabbul érezte magát. Már nem tartotta jó ötletnek, hogy elmentek a
Rómához. Fekete Kutya közelében maradt, és nem tudta, mit tegyen.
Mindenki hazafelé tartott, tele gyomorral, elégedetten, de ő tisztában volt
vele, hogy Fekete Kutyával nem térhetnek haza. Nem tudta, miért, csak
azt, hogy Dmitrij csinált valamit Fekete Kutyával. Előbb Kölyökkel, és
most vele. A nyakához nyúlt, és újból kitapogatta a dudort, amely a
tapogatástól mintha egy kicsit megdagadt volna. Fekete Kutya
figyelmeztetően morgott.
 A rendőrök megtalálják őket. Egészen biztos volt benne, hogy úgy lesz.
A rossz előérzettől szédülve idézte fel magában, hogy Dmitrijnek nem volt
semmilyen kétsége. Romocska szíve hevesen vert, s Mámocska furcsán
nézett rá, ő is nyugtalan volt, mintha hallotta volna a szívdobbanásokat, s
kiszagolta volna azt, ami a félelmét okozta. Tudta, hogy gyorsnak kell
lennie, hogy Fekete Kutya küzdeni fog. Próbált megnyugodni, s
megnyugtatni Mámocskát, és a most már szintén ideges Fekete Kutyát is,
de nem sikerült.
Nem várhatott tovább. Egy hosszú, sötét utcán voltak. Megpróbálta
megérinteni a korongot, de Fekete Kutya megérezte, hogy nem szerető
simogatásra készül, és rámordult. Csöndben, a saját szívverését hallgatva
ügetett tovább. Megpróbálta maga elé képzelni a korongot, s a dudor
oldalán lévő kis sebet. Most!
Teljes erőből, amilyen sebesen csak tudott, nekilódult. Elkapta,
szétválasztotta a sűrű, tömött szőrt, és mélyen belemélyesztette a fogait a
sebbe, úgy, hogy érezze szájában a korongot. Fekete Kutya dühödten felé
kapott, s fogai felszántották fején a bőrt. Romocska úgy fordult, hogy
vastag haja felfogja a harapást, de még így is érezte, ahogy a fogak belé
martak. Kézzel és szájjal egyaránt kapaszkodott, miközben Fekete Kutya a
másik irányba fordult, s az arcába harapott. A szája tele volt vérrel, s
érezte, ahogy a korong meglazul, kezd kijönni a helyéről. Csak félig-
meddig tudatosult benne, hogy a többiek nem támadták meg sem őt, sem
Fekete Kutyát, aki villámgyorsan, mint vadászat közben, újból felé kapott.
A következő pillanatban azonban a korong már az övé volt, ellökte magát
tőle, s labdaként összegömbölyödve, hogy védje az arcát és a hasát, arrébb
gördült.
Fekete Kutya zavartan, vicsorogva állt fölötte. Romocska érezte mögötte
a feszülten morgó Fekete Nővért. Egy pillanatra úgy gondolta, hogy
szüksége lesz Mámocska segítségére, ha fel akarja venni a harcot
mindkettővel, de Fekete Nővér a helyén maradt, s nem támadott.
Romocska felegyenesedett, és halkan, biztatóan morogni kezdett, úgy,
ahogy egy értetlen, a vele történteket nem értő kölyökkutyával kell.
Kiköpte a szájából a vért, a korongot a tenyerébe ejtette, és odatartotta
Fekete Kutyának, hogy szagolja meg. A többiek is odamentek, s
megszagolták a Fekete Kutya vérétől síkos idegen tárgyat. Romocska
hosszan, mély hangon felvonított, mintha a veszélyt akarná elküldeni, nagy
lendületet véve elhajította a különös holmit, majd megfordult, és hazafelé
indult. Fekete Kutya csatlakozott hozzá.
Romocska nyugodt volt. Tudta, hogy Mámocska ki fogja tisztítani vérző
fejsebét. Utána ő nyalja tisztára Fekete Kutya sebét, magához szorítja a
nagy kutyát, és újból minden jó lesz.

Mámocska pirkadat előtt kölykezett meg. Romocska egyedül feküdt

mellette, simogatta, érezte a testében terjedő furcsa nyomásokat,
hullámzásokat. Még Fekete Kutya se mehetett a közelükbe. Romocska
fogadta az összes síkos, hevesen rángatózó kis zacskót, és segített felnyitni
őket, hogy kibújjanak belőlük a vak, vékony hangon nyafogó
kutyakölykök. Segített megtisztítani valamennyit. Mámocska bölcs szeme
csillogott a félhomályban, miközben Romocska a megtisztított
újszülötteket rárakta, hogy szopjanak. Összekuporodva ült, s figyelte a
kimerült anyát és kicsinyeit. Mérhetetlen nyugalom töltötte el. A nyers hús
szaga édesebb és furcsább volt, mint az ételé, s belekeveredett Mámocska
semmivel össze nem téveszthető szaga, s a nyálas, édes-ragacsos első tejé.
Megsimogatta Mámocska horpadt oldalát, s az arcát könny nedvesítette be,
hogy miért, az olyan rejtély, mint a csillogó, rángatózó, élettel teli zacskók,
amelyeket Mámocska kinyomott a testéből.
Korábban, amikor a családba frissen született kölykök érkeztek, nem
szerette Mámocskát, őket pedig éppen csak elviselte, s hetekbe telt, amíg
megszokta őket. Ezúttal Mámocska elbűvölte, és minden kis változást
észrevett a kölykökön. Igazán felnőttnek érezte magát, sőt – mint korábban
is egyszer – úgy érezte, hogy a körülötte lévők, nagyok és kicsik egyaránt
az övéi. Ezúttal azért volt más, mint korábban, mert azt is érezte, hogy ő
pedig az övék. Teljes egészében, az erejével és az eszével együtt; s joguk
van élelmet és biztonságot követelni tőle.
Romocska másfél hétig a fészek közelében maradt, és rendszeresen
lopott élelmet Mámocskának a környéken megjelent nagy szemétgyűjtő
tartályokból. Figyelte, ahogy megkönnyebbült, amikor a kölykök
elaludtak, s büszke volt, amikor a többiek megszagolták és végignyalták
őket. Az üdvözlő rituálék őt is magukkal ragadták. Romocska akkor is ott
volt, amikor a legnagyobb kölyök először kinyitotta a szemét.
Telihold fénylik a hideg város fölött. Kutyák vonítása, szirénázás,
motorzaj, gépkocsitülkölés, sivító kerekek, fülsiketítő utórobbanások a
rossz porlasztó miatt, fegyverropogás. Holdfény terít be mindent, eltakar
és megmutat. A város hideg fény széles nyalábjaiba és bársonyos
árnyékokba öltözött. A levegő fagyott, elgémberedett ujjakat és orrokat
ígér. A házak közötti rések világos fényoszlopok. A fák közti hasadékok
hívogatók. Emberek járnak az utcákon, ameddig bírják a hideget, s
gondolatban azt latolgatják, mi volna, ha… Kutyák szökellnek, szemük
fényesen csillog. Semmi se alszik. Ilyen éjszakákon emberrel és állattal is
bármi megtörténhet.
Romocska a fészek fölötti kupola peremén lóbálja a lábát. Kutyaként
eltöltött négy éve alatt kevés ilyen éjszakát látott. Romocska a nagyszerű
város hideg levegőjébe lehel. Felsóhajt. Hiányzik neki Laurentia, Pevica és
Natalja. Hiányzik az emberi társaság. Vakkant a kutyáknak, biztatja
Mámocskát, hogy hagyja ott a jóllakott, alvó kölyköket. Mindannyian
elindulnak a városba.

Laurentia sápadt volt, és boldogtalannak látszott. Némán adta át

Romocskának a tálakat, amelyeket ő lerakott Mámocska elé, aztán jelzett a
többieknek, hogy jöjjenek elő az árnyékból. Laurentia odaadta neki a
húsgombócait a spagettivel, s hátralépve, az arcát félrefordítva megállt az
ajtónál, az árnyékban. Nem énekelt. Valami nem volt rendben. Romocska
enni kezdett, rossz érzéssel a mellében, a gyomrában, s mindenhol, az
egész testén. Felnézett, meglátta a Laurentia arcán végigcsorgó könnyeket,
s a nyakszirtjén megmerevedtek, vadul ágaskodni kezdtek a szőrszálak.
– Sajnálom, bello. Nagyon sajnálom. A rendőrség… nagyon sok bajt
okozott.
 Romocska félig teli szájjal abbahagyta az evést, és Laurentiára bámult.
A szívverése felgyorsult. A nő most már sírt, de úgy, hogy a teste
megrázkódott belé. A háta mögül furcsa, lágy hangot hallott, és
megfordult.
Mámocska eldőlve a földön hevert.
Romocska kiejtette kezéből a tányért, amely apró darabokra tört.

Mámocska mellett térdel. Csönd van, csupán a szívdobogását hallja.

Mámocska remeg, és összeszorított fogakkal nyöszörög. Romocska a
nyaka köré fonja a karját, a szája nyitva van, de nem hallja magát. A
gyenge nyöszörgés messziről, valahonnan az égből ér el hozzá. Magához
szorítja Mámocskát, s a többiekre néz.
Az egész világ lelassul – egy ütés, aztán a következő, majd még egy,
kimérve mindent. Az ütések megrázzák, lassan, lassabban, Arany Szuka
tántorog, futni próbál, elesik. Fekete Kutya majdnem elér hozzá és
Mámocskához, de felbukik, könyörög, lassan, lassabban, értetlen pillantása
Romocska arcára szegeződik. Fehér Nővér felemelkedik és lerogy…
Szürke Fivér, Kis Arany, Kis Folt, mindegyik… földre esés… lassan,
lassabban. Fekete Nővér átható pillantással előrevánszorog, és elesik,
nekidől a combjának. A világ tele van suttogásokkal. Hangjuk sóhajként,
halk ugatásként hagyja el… Lassan… lassabban. A bundájuk, a fekete, a
szürke, az aranyszínű, a fehér csillog az utcai lámpák és a hold fényében.
Szépségük elviselhetetlen. A szemük szikrázik. Rá pislognak és kérnek,
kérnek.
Elveszíti valamennyit.
Romocska szíve ég a mellében és a torkában; sír, érthetetlenül motyog.
Lassan… lassabban… Lassan… lassabban…
…Nyugalom.
Mámocska a karjában fekszik, halott. Ijesztő szag száll fel belőle egy
utolsó, lassú lehelettel.
Gondolatai sarkából rendőrök botorkálnak elő, mint egy rémálomban.
Behunyja a szemét, és lassan nyalogatni kezdi Mámocska halott arcát.
– Szedjék le! Szedjék le róla! Nehogy a szájába kerüljön belőle valami!
Sok kéz rángatja arrébb. Vár, mélyen magába nyúl dagadó dühéért, az
erejéért. Néhány másodpercig ernyedten lóg, mint egy gyámoltalan
embergyerek, mint Kölyök, aztán kirobban, mint egy macska, minden, a
bensejében felhalmozódott harci erejével.

– Romocskának hívják! – kiáltotta Dmitrij, átverekedve magát a

rendőrökön, s kétségbeesve keresve Csernyak őrnagyot. Natalja a
nyomában volt, s az ő kezéért nyúlt.
Dmitrijnek sikerült magára vonnia a rendőrök figyelmét, s halkabban
folytatta.
– Tud beszélni, kérem, ne kiabáljanak vele. A híres kutyafiú, Marko, aki
az én felügyeletem alatt állt a Makarenko Gyermekközpontban, a testvére
volt. – Gyanította, hogy a rendőrök semmit se tudnak Markóról, de azért
próbálkozott. Azzal is tisztában volt, hogy lenézik, feleslegesnek tartják a
központot, s minden utcagyerekben leendő gyilkost vagy kábítószer-
kereskedőt látnak. De valahogy el kellett érnie, hogy Romocskát ne vigyék
nevelőintézetbe. S teljesítenie kellett önmagának és Nataljának tett
ígéretét.
A fiatal rendőr, aki nem sokkal előbb Romocskával kiabált, láthatóan
zavarba jött. Dmitrij erősen megszorította Natalja kezét, s felemelte a
hangját úgy, hogy hallani lehessen a nagy zajon keresztül is, amit
Romocska csapott a gépkocsi hátuljában. – Dr. Dmitrij Pavlovics
Pasztusenko vagyok. Én leszek a nevelője. Ismer engem.
A rendőrök gondban voltak. Az erőszakos módszerek, különösen a
Szokolnyikiban történt eset óta a veszettséggel, elfogadottak voltak, de
sokuknak továbbra is felkavarodott a gyomra attól, ha kutyát kellett ölni.
Az az olasz szakácsnő is csak megszégyenítette őket azzal, ahogy a
megmérgezett kutyák fölött zokogott. Ugyanakkor nem lehetett
megengedni, hogy kóbor kutyák terrorizálják a környéket, s azt se, hogy
otthon nélküli gyerekek úgy viselkedjenek, mint a kutyák. Most, hogy a
kutyafiú a járművükben tombolt, nem igazán tudták, mit tegyenek.
– Olyan, mint egy vadállat – mondta az egyik rendőr, vérző karjára
mutatva.
 – Engem ismer – ismételte meg Dmitrij, bár a kocsiból jövő zaj
csökkentette valamelyest a magabiztosságát. Végül sikerült megtalálnia
Csernyak őrnagyot, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor
meglátta. – Bevihetik a központba, az ellenőrző állomásra, de ha túl lesz az
orvosi ellenőrzésen, s megnyugodott, hozzák a lakásomra! – Közelebb
hajolt Csernyakhoz, s a hangját lehalkítva folytatta: – Ne rémisszen meg
senkit, őrnagy, de gondoskodjon róla, hogy mindenki, akit megharaptak,
minél előbb átessen a veszettségvizsgálaton, s az eredménytől függetlenül,
a biztonság kedvéért kapja meg a szükséges oltást!
Az őrnagy egy pillanatig döbbenten nézett rá, de aztán bólintott.
– Gyakorlatilag mindannyian – felelte lemondó mosollyal.
Nézték a távolodó autót.
– Miért nem próbáltál meg beszélni vele? – kérdezte Natalja.
Dmitrij nem válaszolt azonnal. Valóban, miért is nem kísérelte meg?
Figyelt volna rá Romocska? Mostanra esetleg már megnyugtathatta volna
a fiút. Miért vonakodott hát? Félt attól, hogy mit fog látni? A hang nem
emberi volt, hanem állatias. Igen, az. És még? Itt tartott önmaga
faggatásában, amikor rájött: nem akarta, hogy Romocska tudja, köze volt
az elfogásához. Bármit tesz is, nem lett volna jó a fiúnak, akit a gondjaiba
akart venni, ezért úgy döntött, hogy inkább nem cselekszik.
– És te miért nem? – kérdezte hidegen.
– Nem akarom, hogy gyűlöljön! – válaszolta Natalja.
Ezért húzódott hátra félénken, maradt szótlan, s hagyta rá a cselekvést
Véres Dmitrijre. Dmitrij érezte, ahogy feltámad benne az indulat, s azt,
hogy amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt.
Csönd volt. Mindketten arra gondoltak, hogy Romocska biztos
meghallotta Dmitrij hangját, s lehet, hogy mindkettőjük szagát érezte.
Óriási hibát követtek el azzal, hogy otthagyták, mintha egy, a gépkocsiban
üvöltő állat lenne. Megvárták, hogy az autó megtegye a vad vidékről a
kórházba, az állati léttől az emberiig tartó utat, mielőtt hozzáérnének, vagy
segítenének neki.
– Hát jó! – sóhajtott fel Natalja.
Dmitrij hirtelen nagyon megsajnálta, a szomorúságát is, és sajnálta
önmagukat, s az összes hibát, amit együtt elkövethetnek. Furcsa öröm
fogta el, függetlenül mindentől: itt voltak ők, tapasztalatlanul és bután,
együtt, szülőkként. A szerelmi történetükben, amely oly rövid és
hétköznapi, benne lesz az összes hétköznapi hiba is.
Átkarolta Natalját, s félszegen megveregette a hátát.
– Te leszel a legjobb nevelőanya – mondta.

Dmitrij a térképet tanulmányozta, miközben Natalja az eget nézte. A

városrész ismeretlen volt. A nevek is idegenül hangzottak számára, és a
helyszínrajz is zavarba ejtő volt. Lassan forgatni kezdte a térképet, s egy
kis idő múlva meg is találta, amit keresett. Zagarodje sikátoraiban voltak, a
falka területén, s nagy valószínűséggel ott, ahol a rendőrök szerint a
fészeknek lennie kellett. Az étterem nagyon messze esett onnan a
kutyáknak. Bármennyire hihetetlennek tűnt is azonban, a vadászterület
valóban odáig terjedt: Dmitrij narancssárgával jelölte meg a térképen
azokat az útvonalakat, amelyeket az étterembe járó kutyák közül az
egyikbe beültetett jeladó a működése öt órája alatt mutatott. Úgy tervezte,
hogy mindenhova elmegy, de Moszkvának ez az elfelejtett része zavaróan
hatott rá, és elhatározása megingott. Úgy érezte, mintha idegen területre
vetődtek volna. Figyelmet keltettek, ellenségesen figyelték őket, s kitértek
előlük, mintha betegek volnának.
Megdöbbenésére észrevette, hogy gyerekek és suhancok néma csoportja
követi őket. Hideg verejték borította el a testét. Ismerte az összes,
bandákról szóló elméletet, tudta, miért vonzzák a gyerekeket és a fiatalokat
(a kettős csábítás, amelyet a hatalom és a csoporthoz tartozás jelent), és
ismerte a tényt, hogy csodálatos módon, aki életben marad, az egy ponton
kinövi a bandához tartozás vágyát. Ezzel együtt mindig összerándult a
gyomra a félelemtől, ha ilyen gyerekek szegődtek a nyomába. Titkos
kódjaik voltak, titkos, érthetetlen háborúik. Ezek valamennyien 88-as és
18-as számot viseltek a trikójukon, s bomberdzsekit hordtak. Az egyetlen
dolog, amit biztosan tudott róluk, az volt, hogy könyörtelenek.
Nataljára nézett. Azonkívül, hogy megszaporázta a lépteit, gondtalannak
tűnt, nevetséges módon egy csöppet sem félt. Natalja, ezt most már tudta,
sose gondolt arra komolyan, hogy őt is megerőszakolhatják, vagy
erőszakos halált halhat. Minden konfrontációt „állj fel, és beszéld ki
magad belőle” alapállásból kezelt, veszélyes és naiv önbizalma elhitette
vele, hogy jóra és rosszra osztott kis világa minden körülmények között
fennmarad, s ékesszólásával, személyisége erejével bárkit meg tud nyerni
magának. Ebben gyakran igaza is volt.
Dmitrij azonban tudta, hogy itt és most nem lehet igaza, s zavarta, hogy
duplán kell félnie – Nataljáért és saját magáért. Nem bízott benne, hogy
szót fogad neki, s követi az utasításait. Könnyen elképzelhetőnek tartotta,
hogy elkövet valamilyen őrültséget, például megpróbál beszélni az őket
követőkkel, „teljes erőből harcolni akart érte, készen állt rá, de aggasztotta
a lehetőség, hogy kudarcot vall. A szíve hevesen vert, miközben
észrevétlenül megpróbálta felmérni, hányan vannak. Körülbelül tizenöten
voltak, s a társaságnak legalább a fele már túljutott a pubertáskoron.
Érezte, hogy a lába csúszkál a cipőjébe csurgott verejtékben.
Egy idő után a gyerekek irányt változtattak, Natalja pedig lassított,
úgyhogy neki is lassítania kellett. A félelme fokozatosan alábbhagyott.
Nataljának mégis kellett, hogy legyen némi veszélyérzete, különben nem
szaporázta volna meg a lépteit. A legszívesebben megölelte volna,
miközben hátranézegetett, hogy megbizonyosodjon róla, a 88-assal
díszített trikót viselők valóban eltűntek.
Erősen figyeltek, hátha hallanak valamit, ami kutyák jelenlétére utal. A
falka nyolc kutyából állt, s az egyik szukának duzzadtak voltak az emlői.
Valahol kölyköknek kellett lenniük. Bár késő is lehetett hozzá, mivel már
ősz volt.
Hol csinálnál magadnak fészket, ha kutya lennél? – tette fel magának a
kérdést Dmitrij.
Balra tőlük halvány aranysárga fű borított egy szétszórt szeméttel teli
mezőt. Nem túl messze a fű szorosan egymás mellett álló, nagy
lakóházaknál ért véget. Építésük idejének tipikus épületei voltak,
körülbelül ezer ember lakhatott mindegyikben. Miközben figyelte őket,
Dmitrij rájött, hogy már hallott Zagarodjének erről a részéről. Nem
hivatalosan Szvalka, azaz Szemétdomb néven emlegették. Már volt dolga
néhány olyan tinédzserrel, fiatalkorú gyilkossal, aki valószínűleg ezekben
a házakban élt valahol.
Száradni kirakott mosott ruha kis négyszögei lengedeztek az erkélyeken.
Az épületek olyanok voltak, mint sok száz hasonló társuk Moszkva külső
körgyűrűje mentén, de Dmitrij valahogy másnak, undorítónak látta őket.
Talán azért, mert egy fiú (két fiú) élt nem messze tőlük kutyákkal anélkül,
hogy az bárkinek szemet szúrt volna. A lakóházak mellett félbehagyott
építmények hulltak szét lassan egy gazzal benőtt senki földjén. El voltak
feketedve, néhol mintha lángok pusztítottak volna bennük, gyaníthatóan
csavargók bandái gyújtottak ott tüzet. Magasan fent a homlokzatukon
égett, kormos szélű lyukak tátongtak.
Vegyszer és rothadás kellemetlen szagától kísérve keresztülvágtak egy
üres, elhanyagolt veteményeskerten. A szag egyre erősödött, míg végül
szinte tömör, a továbbhaladást akadályozó falként magasodott előttük.
Dmitrijnek olyan érzése volt, hogy beburkolja a tüdejüket, s valahogy
megfertőzi őket. Zsebkendőket vett elő, eggyel betakarta a száját és az
orrát, egyet pedig Nataljának adott.
Dmitrij hirtelen rájött, hogy a nagy, lapos tetejű hegy tőlük jobbra
szemétből van. Egy szeméthegy. Sose gondolta volna, hogy a Szvalka
valóban létezik, nem csak metaforikus megjelölés. A hegy az erdő, s a
körülötte elterülő síkság fölé nőtt, magasságával, szélességével és szagával
is felhívta magára a figyelmet. Elindultak felé, s a város lassan elmaradt
mögöttük, azt az érzést keltve Dmitrijben, hogy egy másik világba
csöppentek. Ápolatlan, ugaron maradt terület, részben zsombékos, részben
erdővel takart, bűzt árasztó. Itt-ott elhanyagolt dácsák látszottak, amelyek
egész biztosan még a szeméthegy létrejötte előtt épültek.
Elhaladtak egy beruházó által kihelyezett, a szeméthegyet síterepként
feltüntető tábla mellett, s Natalja dühösen felhorkant a hirdetés láttán.
Dmitrij újfajta érdeklődéssel nézett körül. Amit látott, valóban nagyon
értékes volt. Üres, építésre alkalmas terület. Moszkvában. Hihetetlen. Ha
valaha eszébe jutna telket venni, biztos itt vásárolna, gondolta. Talán már
késő, talán már az egészet eladták nevetséges áron. Elektromos
távvezetékek zúgtak jól hallhatóan a fejük fölött, két hatalmas tartóoszlop
között majdnem a fák koronájáig lelógva. Mozgást látott a hegyen, bár
akik ott voltak, egy csöppet se hasonlítottak a reklámtáblán látható, élénk
színű öltözéket viselő síelőkre.
– Ott! – mondta hirtelen Natalja, s egyik kezével az orrát befogva előre
mutatott. – Valahol azokban az épületekben… Ó! Egy temető.
Lassan, óvatosan lépkedve, s minden neszre figyelve indultak el a jelzett
irányba. Natalja körbenézve grimaszokat vágott, majd súgva megkérdezte:
 – Emlékszel, mit mondott Dosztojevszkij az állatokról? Isten felhőtlen
örömöt adott nekik. Bűntelenek, ti pedig minden nagyságotok ellenére
bemocskoljátok jelenlétetekkel a földet, s magatok mögött hagyjátok
mocskosságtok nyomát… Valami ilyesmit!
Dmitrij elnevette magát. Egy műanyag palackot rúgott arrafelé, ahová a
tervező egy ülőfelvonót álmodott.
– És a mi kutyafiúnk melyik csoportba tartozik, Natalocska? – kérdezte.
– A bűntelenek, vagy a mocskukat hátrahagyók közé?
Natalja a lakásuk üres szobájába bezárt Romocskára gondolt:
reményvesztett, vad, dühös, elárult. Csupaszra borotvált. Már biztosan
magához tért, és most szédül, zavarodott. Hálás volt a nyugtatónak, s
remélte, Konsztantyin elejét tudja venni annak, hogy a fiú kárt tegyen
magában.
Most a korábbinál is határozottabban hitte, hogy ez az egyetlen
lehetőségük a fiú bizalmának visszanyerésére, arra, hogy maguknál
tartsák, és hosszú távon emberi életet biztosítsanak számára. Kivételesen
erős és egészséges teste volt. Férges volt, persze, és a legsúlyosabb
atkafertőzést találta a fülén, amit valaha látott, de képesek voltak
megtisztítani, ellátni mikrocsippel és beoltani, s gyakorlatilag minden
kezelést meg tudtak adni neki azalatt, hogy aludt. A laboratóriumi
vizsgálat eredménye is megérkezett. Nem volt HIV-fertőzött, s nem kis
meglepetésre az is kiderült, hogy Romocskának semmi köze sincs
Markóhoz. Natalja átadta Dmitrijnek a vizsgálati eredmények összegzését,
de nem mondott el neki mindent: azt főleg nem, hogy mit látott, megnézve
Romocska meztelen, tisztára mosdatott testét.
Ami jó volt, az az, hogy tisztán, alvás közben, leborotválva
Romocskának nagyon megnyerő arca volt, nem olyan, mint sok
elhanyagolt, magára hagyott gyereké. A sérülései ellenére egészen szép,
kicsit tatáros. De… Natalja egyszerűen képtelen volt elfelejteni azt a
szörnyűséget, amit látott. Ki írta rá késsel a mellére, hogy kutya?
Úgy érezte, hogy a történet sokkal jobban át van itatva emberi
kegyetlenséggel, mintsem valaha is pontosan ki tudnák deríteni. A fiaival
együtt élő Mámocskáról szóló történetet azért mesélte el nekik Romocska,
mert hallani akarták. Kétségeiről azonban nem beszélt, megtartotta őket
magának. Korábbi magabiztossága idegen és kellemetlen érzéssel, halvány
szégyenérzettel töltötte el. Hát igen, Romocska merészen hazudott, és
nagyon meggyőző előadást produkált, mondta magában, s nem akarta,
hogy Dmitrij megijedjen, csak azért, mert egy gyerekről kiderült, hogy
nem az, aminek látszik. Főleg nem most, amikor nyilvánvaló, hogy nagy
szüksége van erre a gyerekre.
A Romocska mellére vésett szó örökre ott marad. Miután látta, Natalja a
korábbinál is erősebben hitte, hogy a szó hamis, valótlan állítás, és
mindent meg akart tenni azért, hogy a fiút rehabilitálják. A „kutya” szó
csak arra ösztönözte, hogy még jobban akarja a gyereket.
Dmitrij kezdte elveszíteni a reményt. A lehetőségeket számba véve
egyetértett azzal, hogy maradhattak kutyakölykök, de még azután is, hogy
a rendőrségtől kapott térkép segítségével beazonosították a területet,
csaknem lehetetlennek tartotta, hogy megtalálják őket. Fülüket hegyezve, a
leggyengébb neszre is figyelve járták körbe a területet mindaddig, amíg
csodálkozva rá nem jöttek, hogy a csöndesnek és halottnak hitt vidék tele
van zajokkal. A legkülönbözőbb dolgok zajongtak, zümmögtek, adtak ki
hangokat. Varjak károgtak, sirályok rikoltoztak, a közelből utcai forgalom
zaja hallatszott, távolabbról pedig az autópályán száguldó gépkocsik
okozta egyenletes zúgás. Natalja nem volt biztos benne, hogy a sok zavaró
tényező nem vonta-e el a figyelmüket arról, amit kerestek.
– Nézd, Dmitrij! Kezdünk úgy viselkedni, mint a kutyák, hogy
megtartsuk!
– Akkor szagoljuk ki őket! – válaszolta Dmitrij, egy pillanatra elengedve
befogott orrát. Azon töprengett, amit Natalja akkor mondott, amikor
először jutott eszükbe, hogy talán Romocska is kutyafiú. Ennek a fiúnak
jobb dolga van a kutyák, mint az emberek között. Bizonyos szempontból
igaza volt. Először is, a kutyák között nem volt kábítószer. Se ragasztó, se
benzin. Valószínűleg nemi erőszak sem. Az utcán élő nyolcévesek szinte
kivétel nélkül mindháromnak áldozatul estek. És ha valamikor Romocska
házi kedvencei voltak is, ezek a kutyák odáig fejlődtek, hogy falkaként
tudtak működni. Közel álltak ahhoz, hogy elvadultnak számítsanak, s
valószínűleg nagyon lojálisak voltak társaikhoz, védelmezték egymást. Az,
amit az elvadult kutyákról olvasott, némi magabiztosságot adott neki:
tudta, milyen szervezettek és fegyelmezettek tudnak lenni csapatként.
Milyen erős kódok és törvények szabályozzák az életüket. A falka egy
családot alkot, együttműködnek, hogy táplálják egymást. A legtöbb
nőstény és hím nem szaporodik. A kívülállóhoz közel se mennek, még ha
tüzelő szuka, akkor sem. A család annyira összetartó, hogy ha hosszabb
ideig békében, háborítatlanul élhetne, menthetetlenül belterjessé válna.
Genetikai szempontból szükség van a katasztrófákra, hogy a falka
megszűnjön létezni, s a magányos túlélők olyan kutyákkal alkossanak új
falkát, amelyhez nem fűzi őket vérségi kötelék.
Hát katasztrófa ezúttal volt, semmi kétség.
Kétségtelen azonban, hogy az életük nagyon fegyelmezett volt. Egy
otthontalan gyereket, minden egybevetve, sokkal nagyobb baj is érhet
annál, mint ami Romocskával történt. Sebei voltak, parazitákat szedett fel,
de nem volt súlyosabb betegsége. Ami pedig a fizikai állapotát illeti,
ijesztően erős lett. A falkája jól táplált volt, egészséges, gyors, és ha hinni
lehet a szóbeszédnek, nagyon veszélyes. Dmitrij elmosolyodott, mert
eszébe jutott a nagybetűs újságcím: „Mutáns kutyák terrorizálják a
moszkvaiakat.’’ A cikk szerint elég okosak voltak ahhoz, hogy korlátozott
jelbeszédet használjanak, s metróval eljussanak Moszkva bármelyik
részébe, ahol éppen vadászni támadt kedvük. Úgy tűnt, hogy az
étrendjükben emberek is szerepeltek: több helyen megrágott holttestekre
bukkantak.
A kutyák metrón utaztak. A saját szemével látta.
Egy sarkon befordulva gödrökkel teli vidéki dűlőútnak látszó utcára
jutottak. Egy nő közeledett feléjük. Ormótlan katonakabátot viselt, amelyet
egy zsinórral kötött meg a derekán. A fejét valaha talán fehér csipkekendő
takarta, amely alól szalmasárga, borzas haj lógott a vállára. Nem messze
tőlük megállt, s alaposan végigmérte őket. Dmitrij látta széles, bárgyú
vigyorát, de az arca többi részét nehéz volt kivenni. Egyik kezét
előrenyújtotta, mintha üdvözölni vagy feltartóztatni akarná őket, a másik
kezével pedig a kabátja alatt kotorászott.
Egy rongyköteget vett elő, amelyet eltúlzott mozdulatokkal ringatni
kezdett, s miközben közeledett hozzájuk, ismét szélesen elvigyorodott.
Vékony, madárcsicsergéshez hasonlító hang hallatszott a csomagból, s
Natalja látta, hogy Dmitrij szeme dühösen megvillan. A nőnél valóban egy
csecsemő volt. Gyorsan eléjük lépett, megállt, hogy ne tudjanak
továbbmenni, majd a csomag ringatását abbahagyva felnézett rájuk, és
közelebb hajolt, mintha bizalmas dolguk lett volna egymással. Az arca
fiatal volt, sovány, és borzalmasan eltorzult egy mély vágástól, amely
kettészelte az egyik szemöldökét, az orrát, a száját és az állát. Anélkül forrt
be, hogy összevarrták volna, s ettől természetellenessé, gonosszá vált az
arca, amelyet a vágás mintha két egyenlőtlen részre osztott volna. Kis,
deformált orrának a fele hiányzott, alsó ajka két része mögött nyál gyűlt
össze, amelyet hangosan felszürcsölt, hogy ki ne csorduljon.
A babát a nyakánál megmarkolva Natalja felé lökte a csomagot. A baba
néhány hetes volt csupán, az alultápláltságtól az arca egy csimpánzéra
hasonlított: kicsi volt, aszott, nagy, kidülledő kék szemekkel és elkékült
szájjal. A szája száraz volt, kicserepesedett. Petróleumtól bűzlött.
A nő elkapta Dmitrij tekintetét, és eltéveszthetetlen mozdulattal, kérőn
nyúlt felé. Pislogott, s a haldokló babát Natalja arcába nyomta,
megakadályozva, hogy továbbmenjenek. Dmitrij már ott tartott, hogy ad
neki némi alamizsnát a szánni való gyerek és borzalmas sebe miatt, amikor
a nő hirtelen megtörte a közéjük telepedett csöndet.
– Elkésett, doktor – mondta halk, de mégis nyugtalanító, sziszegő
hangon. – De az üzlet az üzlet, ugye? Ötezer rubel? Annyit mondott Tető.
Tiszta gyerek, és nem kábítószeres. – A hangja. Dallamos volt, árnyalt.
Mély és kellemes. Dmitrijre ijesztően hatott. A nő feltartotta a kezét, hogy
a kabát ujja hátracsússzon, a fogával is rásegített, és megmutatta csupasz
karját. Vékony volt, sima, s nem látszott rajta egyetlen tűszúrás sem.
Dmitrij tompán bámulta, mintha a kar segíthetett volna neki valamiben,
aztán megrázta a fejét, és mindkét kezét a magasba emelte.
– Maga… hmm… maga összetéveszt valakivel – hebegte. A nő erre
erősen megrázta a babát, hogy megállítsa Natalját, aki elindult, hogy
kikerülje.
Natalja továbbment, Dmitrij pedig követte. Ahogy elhaladtak mellette, a
fiatal nő kezéért nyúlt, hogy némi pénzt adjon neki, de Natalja megpördült,
és olyan dühödten nézett rá, hogy visszahúzta a kezét, s még
nevetségesnek is érezte magát a próbálkozás miatt. Miután maguk mögött
hagyták, visszanézett, s látta, hogy a fiatal nő ismét mosolyog. Aztán
rájött, hogy szó sincs mosolyról, a nő csupán reménykedik. A csúnya heg
miatt az arca nem képes kifejezni azt, amit gondol. Nézett utánuk egy
darabig, még mindig mosollyal az arcán megrázta a fejét, és elfordult.
Nem beszélgettek. Dmitrij a térképre koncentrált, bár már tudta, hogy a
kis, narancssárgával jelölt ösvények közül melyiket fogják választani. Úgy
érezte magát, mintha valamilyen zeneszerszám lenne, s valaki durva
kézzel teljes erőből tépné a húrjait. Nem tudta kiverni a fejéből azt a
hangot. Az eltorzult arcot, azt a mosolyt. Natalja dühös némaságba
burkolózva haladt mellette.
Már éppen feladták, abba akarták hagyni a keresést, amikor frissen
kiéleződött hallásukkal halk nyöszörgést észleltek. Éleset, elkeseredettet.
Natalja megkönnyebbülten és diadalmasan elmosolyodott. Egy romos
templom volt előttük. Egyetlen kupolája kiégett és berogyott, faváza félig
zárt ökölként meredt az égre. A falak, s a részben megmaradt, szépen
faragott téglákból készült kupoladob tetején is hosszú szálú fű nőtt. Az
épület sosem volt pompázatos, új korában is egyszerű lehetett,
majdhogynem jelentéktelen. Kis, falusi templom lehetett valamikor, jóval
azelőtt, hogy a város olyan nagyra nőtt; s a hívők fogyatkozásával
elhagyottá vált. Nagy-Moszkva környéke tele volt ehhez hasonló
romokkal; Natalja látott közülük néhányat, de most először olyat, amely a
városhatáron belül megmaradt. A használaton kívüli egyházi épületeket
többnyire lebontották, lakóházakat építettek a helyükre, vagy restaurálták
és újból használatba vették őket.
Natalja óvatosan nyitotta ki a szétesőfélben lévő kaput, s Dmitrijjel a
nyomában belépett a pici udvarra. Öt kiszáradt almafát láttak, s rajtuk
emberi kéz által felerősített színes nejlonzacskókat. Az őrült zászlók
élénken lengedeztek a hegyről szemetet hozó, erős szélben. Magában az
épületben a szeméten és a romokon növő gazon kívül semmi se volt. A
sarokba vezető ösvény szabad volt. Azon mentek tovább, amíg el nem
értek egy, a padlón tátongó lyukhoz. Óvatosan átbújtak a törött
padlódeszkák között, s a felhalmozódott szeméten leereszkedtek a sötét
pincébe.
Tágas helyiség volt, nagyobb, mint amire számítottak: majdnem az
épület végéig ért. Natalja – utólag megszeppenve attól, amit tettek –
körbenézett a félhomályban. A rettenetes hely valamikor otthon volt, az
otthonuk, gondolta. A Mámocska létéhez fűzött halvány reményének a
maradéka is eloszlott. Most már női Kékszakállként képzelte el inkább
Romocska és Marko anyját, Faginként vagy groteszk madonnaként, mint
amilyennel útközben találkoztak.
A padló ragacsos volt a talpuk alatt, a szag undorító és erős: a
legkellemetlenebb kutyaszaghoz, amelyet valaha érzett, még valami társult
benne. Halál és rothadás bűze. Bekapcsolta az elemlámpáját, s lélegzet-
visszafojtva nézett körül. A sarokban nagy, kutyaszőrrel teli rongycsomót
látott. Műanyag szatyrokat mindenfelé. A lába körül csontok hevertek, s a
lámpafényben nagy állatok csontvázai látszottak. A csontok barnák voltak,
nem fehérek. Három koponyát, több kiszáradt, szőrös bőrdarabot látott,
meg egy bordaívet, benne egy eltört műanyag karddal.
Megborzongott. A koponyák mintha nagy kutyáktól származtak volna.
Egymást ették volna meg? Az ötlet újabbat szült, s Natalja próbált nem
nézni az árnyék borította helyekre, mert félt, hogy esetleg ott emberi
csontok is lehetnek.
Megrázta és bántotta, hogy egy embergyerek élt ott, azok között a
rettenetes dolgok között, s valószínűleg normálisnak tekintette őket,
annyira hozzájuk szokott, hogy egy idő után már tudomást se vett róluk.
Ott éltek, a halál közvetlen közelségében. A bejárattól távol eső falnál
Lenin földön heverő, üres szemmel fölfelé bámuló szobrát látta, s
összerezzent. Minden, ami a szeme elé tárult, zűrzavaros volt, rejtett
jelentéssel bírt. Ami a legrosszabb, akármerre nézett is, mindenhol
gyerekjátékokat látott. Egy törött, pedállal hajtható autó hevert felfordulva
Lenin szobra mellett. Nagy, vörös, sárga és kék építőkockák voltak
szanaszét szórva, s némelyiken látszott, hogy alaposan megrágták.
Natalja lenézett, s látta, hogy két megviselt, összetöredezett pávatollon
állt. Több is volt belőlük, szanaszét hevertek. Értetlenül bámulta őket egy
darabig, de aztán eszébe jutottak a hírek arról, hogy Kán megszökött a
moszkvai állatkertből. Itt végezte hát az értékes madár! Úgy érezte, van
ebben valami borzasztó. Ijesztő. Semmi se vész el igazán, ami elvész. Egy
páva valamikor itt volt, élt és megdöglött. Megdöglött, mert egy
hajszálnyira kilógott a sorból, mert egy hajszálnyira kívül került azon a
határon, amelyen belül Moszkvában egy pávának lennie kell. Egy fiú volt
itt – pontosabban két fiú –, elveszettek, és mégsem azok.
És természetesen, végre, ott voltak a kutyakölykök, némán megbújva a
rongycsomóban, amit mindjárt belépéskor meglátott. Dmitrijhez indult, aki
nem messze tőle guggolt. Három kölyök élt, egy, amelyik büdös fészkükön
kívül került, döglött volt. Valamennyi szürkés aranysárga, világosabb
maszkkal. Nagyon fiatalok, a szemük nemrég nyílt ki, talán egyhetesek.
Romocskát két napja fogták el.
Natalja megérintette az ágy szélét, s úgy érezte, hogy minden
lélegzetvétellel, minden érintéssel valami sokkal rosszabb fertőzi meg,
mint egy kutyafészekké vált templompince. Azt gondolták, hogy képesek
lesznek helyrehozni egy nyolcéves fiút, aki három vagy négy évig ebben
aludt? Szakértők voltak, az isten szerelmére. Nagyon jól tudták, hogy túl
van a formálható időszakán, alkalmatlan rá, hogy új dolgot ültessenek
belé. Kerülte Dmitrij pillantását, mert félt, hogy megérzi növekvő félelmét.
Érintést érzett a derekán, Dmitrij átölelte. Nézett rá a félhomályban, s
mélyeket lélegzett, mintha takarékoskodni akart volna a levegővel. –
Micsoda fiú, ugye, Natalocska? Micsoda gyerek… Valóságos király volt
itt. – Elvigyorodott. – Most meg kell tanulnia koldusnak lenni.
Natalja tudta, hogy Dmitrij egy pillanatra se gondolta komolyan azt,
amit mondott, mivel igazi realista. Enyhén remegő hangon felnevetett.
– Azt hiszem, rosszul fogja érezni magát. – A hangja vékony volt, ahogy
ezt mondta. Arra gondolt, hogy Romocska természetesen menthetetlen.
Okos, hogyne, de javíthatatlan. Mint bármelyik tapasztalt csavargógyerek,
aki öregebb annál, semhogy javítani lehetne rajta. Ezeket a kutyakölyköket
is meg kell ölni, hogy ne szenvedjenek. Utána nagyon alaposan kezet
mosni, hogy Romocska ne érezze meg rajtuk a szagát. Romocska
valószínűleg csak egy speciális intézményben kaphatja meg azt a
gondoskodást, amire szüksége van.
Hallotta Dmitrij hangján, hogy mosolyog, miközben beszél.
– Ember. Ez az egész azért van, mert ember. Nincs visszaút, Natalocska,
se neki, se nekünk – mondta, s miután a kutyakölyköket a kabátzsebébe
rakta, kivezette Natalját a pincéből.
Natalja rögtön jobban érezte magát, mihelyt kijutottak a tiszta levegőre.
Nevetve összerázkódott, megpróbálta kirázni magából a vad sötétséget,
amely rosszkedvűvé tette. – Phű! Bűzlünk! Micsoda hely! Engedd, hadd
vigyem az egyiket, ha megerőlteted magad, előjön az asztmád – mondta.
Veresége egy kis darabját leszámítva mindent hátrahagyott a szörnyű
odúban. A legközelebbi metróállomásra mentek, útközben a viszketés
miatt egyfolytában vakarták magukat, s mire megpillantották a bejárat
fölötti, hívogató M betűt, Natalja megkaparintotta mind a három
kutyakölyköt. Dmitrijnek az elképzelt allergiáját ecsetelte, s megpróbálta
vidám és fürge beszéddel kitörölni magából borzalmas kételyeit.
A párnázott ajtó ellenére már az emeletük előtti utolsó lépcsőfordulón
hallották Romocska vad kiabálását, morgását. Nem maradt idő a
kutyakölykök megfürdetésére.
– Hadd csinálja! – mondta elfúló hangon Natalja, miközben két kölyköt
Dmitrijnek visszaadva felszaladt a lépcsőn.
Gyorsan bementek a lakásba, s becsukták maguk mögött a párnázott
külső ajtót. Jobb, ha a szomszédok nem sokat hallanak a kiabálásból. Az
egyetlen szabad szobájuk ajtaja előtt egy pillanatra megálltak, egymásra
néztek, s aztán léptek be.
A szobában friss ürülék bűze érződött. Konsztantyin Petrovics az ajtó
mellett állt, felzaklatva, idegesen. Harapások és karmolások éktelenkedtek
a karján, s nyilvánvaló volt, hogy Romocska nemcsak vadul dobálta rá az
ürüléket, hanem jól is célzott. Dmitrijt megdöbbentette a fiú látványa. Alig
ismerte meg. Romocska haja le volt borotválva, s gyerekarca fölött, a
koponyáján piros seb látszott. Meztelen volt, s akárcsak Marko, egészen
szőrös. Fehér inget és valami fehér pizsamanadrág-szerűséget viselt, de
ezek most ürülékkel szennyezetten a szoba különböző sarkaiban hevertek.
Konsztantyin a fiú mindkét kezét hátrabilincselte.
Romocska zavarodottan nézett Dmitrijre. A düh és a meztelenség érzése
alábbhagyott benne, s helyüket a zavar vette át. Hogy lehetséges ez?
Mámocska hideg jelét szagolta. Az otthonnak és még többnek is érezte a
szagát. Hogyan? Hogyan? Érezte Dmitrij izgalmát és idegességét. Rémült
volt, zavarodott. A durva hang fájt: fülei mélyen a fejébe nyúló, dübörgő
alagutak voltak. Borzalmasan kiszolgáltatottnak érezte magát a haja
nélkül. Dmitrij elárulta, de most mi lesz? Mit tett, hol volt? A zsibongó
fájdalom egyre halmozódott benne, s dühödten, bánatosan üvöltött,
kipréselve szeméből a borzalmas könnyeket, s a fejét rázva, hogy
kitisztítsa őket.
Dmitrij elszörnyedt. Ez a felismerhetetlen Romocska vicsorgott és
rángatózott. A sápadt arc eltorzult, állati vigyorral villogtatta a fogait, és
nem emberi módon lelapult. A majomra emlékeztető, sebzett test, a könny
áztatta arc, a csupasz fogak és vadul villogó szemek, az egész testtartás,
minden teljesen idegen volt rajta. Szörnyű volt nézni sebekkel teli testét.
Farkasszerű volt, s ugyanakkor természetellenes: rosszabb, mint bármilyen
farkas. Dmitrij látta Konsztantyin arcán a megdöbbenést és az utálatot.
Megvárta, hogy Romocska abbahagyja az üvöltést, s kifejezéstelen
szemmel, némán bámuljon rá. Akkor intett Konsztantyinnak, hogy engedje
el a fiút.
– Romocska, Romocska! – Dmitrij beszélt, miközben Konsztantyin
vonakodva levette a fiúról a műanyag bilincset. A fiú egész idő alatt
morgott. – Ismersz engem. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
Emlékszel Mar… Kölyökre.
Romocska nekirontott, de mielőtt Dmitrij megállíthatta volna, Natalja
lépett elé. Látványosan és vadul rávicsorgott Romocskára, és közben
előrántott egy nyöszörgő kutyakölyköt a kabátzsebéből. Dmitrij olyannak
látta, mintha egy festményen szerepelt volna: istennő vagy boszorkány,
tehetetlen kis állattal a kezében, egy meglapuló vadember fölé
tornyosulva.
– Nem haltak meg mind! – kiáltotta Natalja Romocska megdöbbent
kisfiúarcába. – Hármat találtunk neked.
Romocska visszahúzódott a falhoz, s az arca hirtelen üres lett, valóban
olyan, mint egy nyolcéves gyereké. Ürüléktől szennyes kezével befogta a
fülét, s ide-oda ingatta a fejét. Senki se mozdult, s nem is szólalt meg.
Némaság ülte meg a szobát, ahogy két könnycsepp gördült végig
Romocska arcán. A kiskutya felé nyúlt, s az egyik kezével furcsa,
parancsoló mozdulatot tett, ami azért is furcsa volt, mert közben lefelé
nézett, és elfordította az arcát. A keze azonban parancsolóan mozgott,
mintha különvált volna a testétől. Dmitrij elővette a másik két kölyköt, s
közben az ő szemét is csípték a kikívánkozó könnyek. A fiú mohón kapott
a nyögdécselő jószágok felé, az arcához szorította őket, mélyen beszívta a
szagukat, nyalta az arcukat, nyelvüket, nyitott szájukat, miközben piszkos
szőrükbe nyöszörgött, s aggódva tapogatta éhes kis testüket.
Aztán leült a padlóra a három rángatózó, nyöszörgő kiskutyával, s a
hasához szorítva őket, lehajtott fejjel sírt.
Dmitrij a fiú mellé guggolt, és a pirosló sebet elkerülve simogatni kezdte
a fejét. Romocska nem tiltakozott.
– A tiéd mind, és úgy biztonságos, ha itt maradtok – mondta szelíden
Dmitrij. Hirtelen támadt az ötlete. Maga se tudta, hogyan, de hirtelen
rájött, hogy pontosan mit kell mondania, s hogy az mit jelent.
– Mi vagyunk az egyetlen fogás az asztalon.
 Romocskának elállt a lélegzete. Nagy, nyugodt gyerekszemeivel
felnézett Dmitrijre, miközben könnytől nedves, sebes arcát továbbra is a
karjában tartott kutyakölykökhöz szorította. Meglehetősen szép vonású
arca sápadt volt és szelíd. Elmosolyodott, tekintetét félrekapta Dmitrijről,
és a semmibe bámult. Az arca megváltozott, rejtélyessé vált, s egy
pillanatig Markóra emlékeztette Dmitrijt.
Dmitrij jelzett Konsztantyinnak, aki mosolyogva, könnybe lábadt
szemmel, a fejét csóválva a falat támasztotta. Romocskát nyitott ajtó
mellett egyedül hagyták; s először, kezét a fürdőszoba felé nyújtva
Konsztantyin ment ki, csak utána Dmitrij. Natalja Dmitrijre nézett, aztán
futott a konyhába, hogy előkészítse a tejesüvegeket.
Dmitrij nem volt biztos abban, hogy Romocska marad-e, annak ellenére
sem, hogy a fiú szelídebbnek látszott, mint addig bármikor. Lelkesítette az
addig elért siker, s boldoggá tette Natalja pillantása, az, hogy meglepődve,
csodálattal néz rá. Ami történt, helyes volt, úgy kellett történnie, és nem
csak azért, mert most már érezte, hogy Nataljával igazi csapatot alkotnak:
szeretők és társak. Szülők. Család, egy gyerekkel és három kutyával. Alig
várta, hogy Romocskát lemosdassák, rendbe hozzák, s kiderüljön, milyen
fiú, milyen fiuk van. Ha hivatalosan örökbe fogadják, Romocska iskolába
járhat – különösen, ha Natalja beveti szokásos trükkjeit, és papírokat
hamisít neki. Romocska egy viselkedéskutató apával és egy
gyerekgyógyász anyával a legjobbat kaphatja!
Körbenézett a divatosan berendezett nappaliban. Az ablakpárkányon
álló sérült, öreg matrjoska új tárgy volt a szobában – egyike annak a kevés
holminak, amit Natalja magával hozott. Miután megvívták nagy
ütközetüket, egyetlen szó nélkül beköltözött, s meglepően kevés holmit
vitt magával, csupa olyat, ami nem önmagában volt értékes, hanem a
személy miatt, akitől kapta, vagy azért, amire használni lehetett. Magával
vitte a zongoráját, az összes enyhén cigányos ruháját, a matrjoskáját, s
mindent, amit valaha tőle kapott. Dmitrij emiatt először arra gondolt, hogy
rá csöppet sem jellemző módon taktikázik, de aztán felhagyott azzal, hogy
minden lépését elemezze, s hálásan tudomásul vette azt, ami történt.
Szüksége lesz egy új porszívóra a kutyaszőr miatt. Talán egy Kirby
takarítógépre is. Igen, sok mindent be kell szerezni, és hosszú idő fog
eltelni addig, amíg újból vacsoravendégeket hívhatnak. Biztos volt benne,
hogy a barátai és a kollégái hónapokig, évekig fognak beszélni erről. A
legtöbben azt mondják majd, hogy bolond, de talán akadnak néhányan,
akik szerint szép, amit csinál. És természetesen mindenki azt fogja hinni,
hogy Natalja hatására teszi.
Elmosolyodott, s ízlelgette a gondolatot, hogy végre családos ember lett.
Nagyon szokatlan család lesznek. Talán Romocska és a szomszédban lakó
Malcsik jól kijön majd egymással.
Három kutya. Talán rá tudják venni, hogy beérje eggyel. Egy elég
ahhoz, hogy keresztülsegítse az átmeneti fázison, és különben is, mikor
volt egynél több kutyája egy fiúnak? Három kutya már visszatarthatja, arra
késztetheti, Hogy a régi élete után sóvárogjon. Nem, elég egy kutya, s azt
is el kell küldeni kiképzésre. Hirtelen elképzelte magát a Krilatszkoje
metróvonal melletti kutyaiskolánál, egy jól viselkedő kutyával a sarkában.
Meg kell figyelnie őket, hogy eldöntse, melyik a legintelligensebb. Nem!
A leglojálisabbra, vagy talán a legbékésebbre, legkevésbé lármásra lesz
szükség. Egy olyan kutya volna ideális, amelyik szelíd, okos és lojális,
mint Malcsik, de nem lármás. Amelyik felemeli a fejét, hogy figyeljen az
emberre, mint Malcsik teszi.
Aztán elszégyellte magát, s arra gondolt, hogy nem az ideálisat kell
keresnie. Elég, ha nem esznek hangosan, vagy nem nyalogatják a nemi
szerveiket látogatók előtt.

Aztán, a nappaliban egyedül maradva, szédelgett, sőt rosszul lett a

félelemtől.
A zuhany harsogott, a konyhában a mikrohullámú sütő zúgott.
Megszagolta a kezét – friss ürülék szaga volt rajta. Mereven eltartotta
magától, mert a fürdőszobát Konsztantyin foglalta el, és nem tudott
bemenni. Most már mindenen ürülék szagát érezte.
Hogyan nevel fel valaki egy gyereket? Ezt a gyereket! Nem lenne jobb
mindenkinek, kérdezte hirtelen egy belső hang, ha ez a rettenetes fiú, akit
elképzelni is nehéz, csöndesen áldozatául esne a hidegnek, vagy egy
betegségnek és a rosszul tápláltságnak ott kint, az ismert határán túl?
Vehetne Natalocskájának egy törzskönyvezett kutyát. Hagyhatná, hogy
örökbe fogadjon egy tiszta, normális, kábítószertől tiszta újszülöttet.
Sőt. A kapcsolatuk megerősödött. Lehetne közös gyerekük, és
élhetnének normális, hétköznapi életet.
 Rossz előérzet kerítette hatalmába. Mibe csöppent? Mibe vágott bele?

Ha most valaki benézne az ablakon – miközben Dmitrij a vékony fal másik

oldalán a zuhany alatt áll, Natalja pedig a konyhában elbúcsúzik
Konsztantyintól, és lendületesen hagymát vág, vacsorát főz, hogy új életük
kezdetét megünnepeljék –, látná Romocskát egyedül a szobában, amint a
három kutyakölyköt ringatja. Az üres tejesüveg ott van mellette.
Az arca profilból látszik. Simogatja a kölyköket, míg el nem alszanak.
Aztán feláll, és sírni kezd, a válla mereven rázkódik. Megfordul. Az arcát a
befelé néző felé fordítja, és hangosan hüppög. Így marad, merev testtel,
kinyújtott ujjakkal.
Abbahagyja. A lélegzése nyugodttá válik, s ernyedten áll egy darabig az
ablaknál, szemei hatalmas, sötét foltok fehér arcában. Aztán gyorsan
megfordul, lehajol a kölykökhöz, és sorra mindegyiknek átharapja a
koponyáját.
Úgy döntött, hogy marad.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindenekelőtt Larisza Akszjonovának tartozom köszönettel, aki nélkül

nem tudtam volna így megírni ezt a könyvet.
Roger Sallis évekig tartó, szeretetteljes bátorítása is nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy elkészült a Kutyafiú.
Azt, hogy a kézirat végső formájában megjelenhetett, ügynökömnek,
Jenny Darlingnak és a kiadónak, Mandy Brettnek köszönhetem.
Regényem megszületéséhez még számtalan ember járult hozzá ilyen
vagy olyan formában: Stuart Barnett, Donica Bettanin, Gillian Bovoro,
Maria Dancsenko, Nyikolaj Dancsenko, Tania D’Antonio, Sonja Dechian,
Amaia de la Quintana, Jenni Devereaux, Jem Fuller, Alfred Hornung,
L’hibou Hornung, Richard Hornung, Alekszej Kopusz, Tamara
Leonyidovna Kozlovszkaja, Alekszandr Kozlovszkij, Gay Lynch,
Ljudmila Malinyina, Michele Meijer, John Morss, Maria Nichterlein,
Alekszandr Ovcsar, Rosa Piserchia, Oleszja Pomazan
(www.russiangirlfriday.com), Ramsey Sallis, Tom Shapcott, Valerij és
Szvetlana Susarin, Celia Summerfield, Paul Voytinsky
(www.unclepasha.com), Phil Waldron, Teresita White és Claudio Zollo.
Továbbá köszönöm az Adelaide-i Egyetemnek, hogy 2008 első felében
kutatásokat végezhettem náluk.
Köszönöm az ArtsSA-nak, hogy támogatták 2006-os moszkvai
tanulmányutamat.
Hálásan köszönöm a Nexus Multicultural Arts Centre-nek, hogy
gyakornokként három hónapot tölthettem náluk.
Köszönettel tartozom Rafael Sallisnak a regény címéért és még sok
másért is.
Hálás köszönet Emori Bovorónak, aki hajlandó volt játszani Rafaellel,
és így lehetővé tette számomra, hogy a nyári vakációk alatt hosszú órákat
szenteljek az írásnak.
Végül köszönöm Halley-nek és Rosie-nak, hogy ők is kivették részüket
a könyvem készítéséből – megérdemlik, hogy minden nap rágcsálhassanak
egy kis szárított kengurufarkat.
 ISBN 978 963 635 405 3

www.ipck.hu

Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.

Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött

a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Mónika

Szerkesztő: Varga Eszter
Tipográfia és tördelés: Mérész Adrienn

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János igazgató
Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók
a Könyvtündér Internetes Könyváruházban:

Kizárólagos terjesztő:
Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15–17.
Telefon: (I) 370-9264 Fax: (I) 399-0638
www.tothagasplusz.hu