NNCL331-300v1.

BRIAN W. ALDISS

Amíg világ a világ

Fantasztikus regény

BUDAPEST, 1970

“Még mindig jobb reménytelenül utazni, mint megérkezni...”

                                                               R. L. STEVENSON 

A mű eredeti címe, kiadója 

NON – STOP 
FABER AND FABER
24 BUSSEL SQUARE, LONDON

Fordította
APOSTOL ANDRÁS
© Brian Wilson Aldiss, 1958 
Egyesegyedül
TED CARNELLNEK, 
a New Worlds és a Science Fantasy kiadójának, 
e könyv sugalmazójának
A regényíró számára biztonságosabb olyan témát választani,
amelyet érez, mint olyat, amelyről tud valamit.
                                                 
                                                                          L. P. HABTLEY

    ELSŐ RÉSZ

    A TAT
1

Roy Complain úgy érezte, hogy tulajdon szívverésének dobogása, mint valami távoli tárgyról visszaverődő és
forrásához visszatérő radarvisszhang, betölti a tisztást. Féllábbal még fülkéjének küszöbén, a belsejében dúló
vihart figyelte. 
– Hát menj csak, ha már elindultál! Azt mondtad, elmégy! 
A mögötte felcsattanó hang, Gwenny hangjának metsző gúnya kikergette a tisztásra. Hátra sem nézett,
becsapta az ajtót, halk morgás hördült fel torkában, majd fájdalmasan dörzsölte össze a kezét, mintha így
akarná visszanyerni önuralmát. Ez volt az élete Gwennyvel: semmiségekből kipattanó civakodások,
eszeveszett dühkitörések, amelyek akár a betegség, végigszáguldottak létezésén. Még csak nem is tiszta
harag, hanem zagyva locsogás, amelynek leghevesebb áradása közben is tudta, hogy csakhamar visszakullog,
és megalázva bocsánatért könyörög majd. Szüksége volt erre az asszonyra.
A korai ébredési periódusban többen tartózkodtak a közelben: később rendszerint szétszéledtek, munkához
láttak. Egy kis csoport a fedélzeten ült és Fellövést játszott. Complain kezét zsebre dugva odasétált hozzájuk,
és bozontos fejük között rosszkedvűen letekintett. A fedélzetre rajzolt játéktábla kétszer olyan szélesen
terpeszkedett, mint egy ember kiterjesztett karjának a fesztávolsága. Csupa skála és jelmagyarázat. Az egyik
játékos előrehajolt, és odább tolta kockáit. 
– Átkarolás az Ötösön – jelentette be ádáz diadallal, és feltekintve cinkosan Complainre kacsintott.
Complain közönyösen elfordult. Életének hosszú szakaszaiban ez a játék rejtélyes vonzalmat keltett benne.
Addig játszotta, amíg kamaszlába el nem zsibbadt a guggolástól, és szeme még felismerte az ezüstszínű
bábukat. A Fellövés másokat is, a Greene törzs szinte valamennyi tagját, bűvöletében tartotta, az életükből
hiányzó tér és hatalom érzésével ruházta fel őket. Complain azonban már megszabadult a bűvölettől, s nem
érdekelte a játék. Jó lett volna valamiben ismét feloldódni.
Rosszkedvűen bandukolt végig a tisztáson, rá sem hederítve a kétoldalt sorakozó ajtókra. Ehelyett a
szembejövőket fürkészte, mintha valami jelzést keresne rajtuk. Látta, hogy Wantage leviharzik a torlaszokhoz,
arcának torz bal oldalát ösztönösen elfordítva a többiek szeme elől. Wantage sohasem játszott a hosszú
játéktáblánál: nem bírta elviselni, hogy mindkét oldalán álljon valaki. Miért kímélte meg születésekor a tanács?
Sok torzszülött akadt a Greene törzsben, de rájuk a kés várt. Gyerekkorukban Wantage-et Lyukasfejűnek
csúfolták és állandóan gyötörték, ő mégis felnőtt, erős lett és vad, s ez arra késztette a többieket, hogy
óvatosabban bánjanak vele: már csak a háta mögött merték gúnyolni.
Wantage-et követve Complain is a torlaszok felé tartott, bár alig ébredt tudatára, hogy céltalansága
elhatározássá változott. Itt sorakoztak a legjobb fülkék, természetesen mindet a tanács sajátította ki saját
használatára. Az egyik ajtó kicsapódott, és maga Greene hadnagy lépett ki, két tisztjével. Bár Greene
öregembernek számított, még most is hirtelen haragú volt, és türelmetlen járása megőrzött valamit ifjúságának
sodró lendületéből. Tisztjei, Patcht és Zilliac dölyfösen lépkedtek mellette, kábítójuk kidudorodott övükből.
Complain legnagyobb örömére váratlan megjelenésük megrémítette Wantage-et, aki tisztelgett főnökének.
Szégyenletes mozdulattal szinte fejét illesztette a kezéhez, nem pedig megfordítva: Zilliac csupán ijesztő
vigyorral nyugtázta a köszöntést. Az alárendeltséget általánosnak tekintették, bár a büszkeség tiltakozott
ellene.
Amikor Complainre került a sor, hogy elhaladjon a trió mellett, ő szokásához híven mogorván elfordította a fejét.
Senki ne képzelje, hogy ő, a vadász nem egyenlő bárki mással. A Tan így mondta: “Egyetlen ember sem
alábbvaló, amíg azt nem érzi, hogy szükséges kinyilvánítania tiszteletét a másik iránt.”
Complain lelki egyensúlya helyreállt, utolérte Wantage-et és a bal vállára csapott. Wantage megperdült, és
kurta vívóbotját Complain hasába nyomta. Olyan óvatosan mozgott, mint akit meztelen pengék vesznek körül.
A bot hegye pontosan köldökébe döfődött.
– Lassan a testtel, kedveském. Hát így szokás üdvözölni a barátodat? – kérdezte Complain, és elhárította a bot
végét.
– Azt hittem... Táruljon fel éned, vadász. Miért nem vadászol húsra! – és Wantage tekintete elkerülte Complain
pillantását.
– Mert veled együtt a torlaszokhoz igyekszem. Azonkívül az edényem tele van és az adómat megfizettem:
nincs szükségem húsra.
Némán sétáltak, és Complain igyekezett átkerülni társa bal oldalára, de Wantage meghiúsította szándékát.
Complain ügyelt arra, nehogy túlfeszítse a húrt, mert akkor Wantage rátámad. A Tatban az erőszak és a halál
megszokott dolognak számított, a szapora születések természetes kiegyenlítőjének, de senki sem hal meg
szívesen az egyensúly kedvéért.
A torlaszok közelében a folyosó zsúfolásig megtelt, Wantage olyasmit mormogva, hogy valamit ki kell
tisztítania, meglépett. Szorosan a fal mellett, nyílegyenesen haladt, s lépteiben valami keserű méltóság
érződött.
A legelső torlasz lécfal volt, rajta kapu, s ez tökéletesen elreteszelte a folyosót. Két őr vigyázott rá állandóan. Itt
végződött a Tat, s kezdődött a pónika kusza bozótja. Ám a torlasz csupán ideiglenes volt, mert a helyzet maga
is szüntelenül változott.
A Greene törzs félnomád állapotban élt, s mivel képtelen volt megfelelő mennyiségű terményt és élelmet
előteremteni, gyakran kényszerült továbbállni, új talajt keresni. Ilyenkor az éltorlaszt előretolták, a hátsó
torlaszokat pedig a Tat másik végén maguk után vonszolták. Most éppen ilyen mozgásban voltak, a pónika
bozót, amelyet maguk előtt legázoltak és kiirtottak, majd ismét felütheti a fejét mögöttük: a törzs lassan fúrta
előre magát a végtelen folyosókon, mint a kukac a puha almában.
A torlaszon túl fürgén dolgoztak a férfiak, levagdosták a magas pónikák szárait, a tápláló nedvek csak úgy
freccsentek pengéjük nyomán. A szárakat kidöntötték, felfordították, hogy minél több nedvet megőrizzenek. Ezt
aztán később leszívták, az üres rudakat pedig kiszárították, szabályos hosszúságúra vágták, és sok mindenre
felhasználták. A serény pengék a növény más részeit is learatták: a levelekkel gyógyítottak, a zsenge hajtások
csemegének számítottak, a magvakat változatos célokra, élelemnek, gombnak, a Tatban divatos
csörgődobhoz, gyerekjátéknak használták.
A pónikák kiirtásában az volt a legfáradságosabb, hogy el kellett metszeni az összekötő gyökérhálózatot, amely
alsó indáival a fedélzetre tapadva acélhálóként húzódott a föveny alatt. Mihelyt a gyökereket sikerült levágni
róla, a termőtalajt ásóval zsákokba gyűjtötték – itt a humusz különösen mély volt, majdnem méter vastagon
takarta be a fedélzetet: ez is azt bizonyította, hogy ezek még felderítetlen területek, egyetlen más törzs nem járt
még erre. A teli zsákokat a Tatba cipelték, ahol kiürítették őket, hogy az új területen új termőföldként használják,
amit összegyűjtöttek.
Egy másik csoport a torlaszok előtt szorgoskodott, és ezeket Complain különleges érdeklődéssel figyelte.
Sokkal magasabb rangúak voltak, mint a többiek: ők voltak az őrök, őket csakis a vadászok közül toborozták,
és talán egyszer, ha neki is kedvez a szerencse, egy napon Complain is felemelkedhet ennek az irigyelt
osztálynak a tagjai közé.
Amikor a bozót csaknem tömör falán túljutottak, ajtók következtek, megmutatták fekete felületüket a
bámészkodóknak. Az ajtók mögött nyíló szobákból titokzatosság áradt: ezernyi furcsa tárgy, hasznos,
haszontalan, hasznavehetetlen, mindegyik az Óriások kipusztult fajának a tulajdona volt valamikor. Az őrök
kötelessége volt feltörni ezeket az ősi sírokat és kisajátítani mindazt, ami hasznára válhatott a törzsnek, azaz
saját maguknak. Kellő időben a zsákmányt a tanács szeszélyétől függően szétosztották vagy
megsemmisítették. Az ily módon a Tatba jutott tárgyak zömét azonban a Hadnagyság veszélyesnek
nyilvánította és elégette.
Az ajtók felnyitása nem volt minden valódi vagy vélt kockázattól mentes. A Tatban az a hír járta, hogy más apró
törzsek, amelyek hozzájuk hasonlóan harcoltak létezésükért a sűrű bozótban, nyomtalanul elenyésztek egy-
egy ilyen ajtó felnyitása után.
Időközben már nemcsak Complaint ejtette rabul a szakadatlan munka látványa. Töméntelen gyerekkel együtt
néhány asszony is őgyelgett a torlasznál, akadályozva a termőtalajt és a pónikát cipelő férfiak menetét. A
legyek halk és állandó zümmögését, amitől a Tat soha nem szabadult meg, fokozta az apró nyelvek locsogása,
és e kórus közepette törték be az őrök a következő ajtót. Pillanatnyi csend támadt, amelyben még a munkások
is megálltak, hogy félénken odasandítsanak a nyílásra.
Az új szoba csalódást okozott. Még csak egy Óriás-csontvázat sem találtak, hogy megborzadjanak vagy
elámuljanak. Inkább kicsiny raktárnak látszott, apró zsákokkal megrakott polcok sorakoztak odabent. Az apró
zsákokat különféle színű porok töltötték meg. Egy világossárga és egy skarlátszínű leesett, kiszakadt, a
fedélzeten két kúpot és a levegőben két összekeveredő felhőt alkotva. A gyerekek elragadtatott kiáltásai –
ritkán láttak ennyi színt – arra késztették az őröket, hogy nyers parancsszavakat osztogatva, a torlasz mögött
várakozó targoncáig élő láncba állva nekilássanak elhordani a talált kincseket.
Complain homályosan megérezte a hirtelen hangulatváltozást, és továbbállt. Talán mégis elindulhatna
vadászni. 
– De miért van fény a bozótban, ha nincs itt senki, akinek szüksége volna rá?
A kérdést az általános lármában is meghallotta. Megfordult, és megpillantotta a kérdezőt, egy kisfiút a
gyűrűben, amely a középen guggoló magas férfi körül rajzott. Egy-két anya is ott ténfergett, elnézően
mosolygott, szórakozottan hessegetve el a legyeket.
– Szükség van a fényre, hogy nőjön a pónika, mint ahogy te sem élhetsz sötétben – kapta meg a választ
kérdésére a fiú. Complain meglátta a beszélőt, Bob Fermourt, a lusta fickót, akit csak a szobákban
használhattak mezei munkákra. Barátkozó természetű volt – sokkal inkább, mintsem ezt a Tan szentesítette
volna – és ebből következően népszerű a gyerekek körében. Complainnek eszébe jutott, hogy Fermour
mesemondó hírében áll, s hirtelen elfogta a vágy, hogy meghallgassa. Haragja elszállt, most üresnek érezte
magát.
– Mi volt itt, mielőtt a pónika nőtt? – érdeklődött egy kislány. A maguk ügyetlen módján a gyerekek
mesemondásra próbálták rávenni Fermourt.
– Mondd el nekik a világról szóló mesét, Bob! – tanácsolta az egyik anya.
Fermour fürkészve pillantott fel Complainre.
– Velem ne törődj – vetette oda Complain. – Engem a legyek jobban érdekelnek, mint az elméletek.
A törzs hatalmasságai nem jó szemmel nézték az elméleteket, vagy minden más gondolatot, amelynek nem
volt szigorúan gyakorlati haszna: innen Fermour habozása.
– No, jól van, de ez mind csak találgatás, mert nincs semmiféle feljegyzésünk, mi volt a világban a Greene
törzs előtt – mondta Fermour. – És ha találunk is feljegyzéseket, nem sok az értelmük. – Éles pillantást vetett a
hallgatóság felnőtt tagjaira, majd gyorsan hozzáfűzte: – Mert sok fontosabb dolgunk van, semhogy ósdi
legendákon törjük a fejünket.
– Hogy szól a mese a világról, Bob? Izgalmas? – faggatózott türelmetlenül az egyik lurkó.
Fermour hátrasimította a fiú szeméből az előrehulló hajtincset, és komolyan folytatta:
– Ez a lehető legbűbájosabb mese, mert rólnuk szól, és arról, ahogyan élünk. A világ csodálatos hely. A
fedélzetek számtalan rétegéből áll, olyanokból, mint ez itt, és ezek a rétegek soha nem érnek véget, mivel
visszatérnek önmagukba. Így az ember egyre csak mehet előre, és soha nem éri el a világ végét. És mindegyik
réteg tele van titokzatos helyekkel, az egyik jó, a másik rossz, és minden folyosót elzár a pónika.
– És mit tudsz az Élszektor népéről!? – kérdezte a fiú. – Igaz, hogy zöld az arcuk?
– Majd rájuk is sor kerül – felelte Fermour, és lehalkította a hangját, úgyhogy ifjú hallgatósága közelebb
nyomakodott hozzá. – Már mondtam nektek, mi történik, ha az ember a világ oldalfolyosóin indul el. De ha a
főfolyosónak vágtok neki, kiértek a főútra, amely egyenesen elvezet a világ távoli tájaira. És talán eljuttok az
Élszektor területére.
– Igaz, hogy két fejük van? – kíváncsiskodott egy kislány.
– Természetesen csak egy. Sokkal civilizáltabbak, mint a mi kis törzsünk – felelte Fermour ismét csak a felnőtt
hallgatóságot fürkészve –, de keveset tudunk róluk, mert számos akadály választja el országainkat egymástól.
A ti kötelességetek lesz, hogy ha majd felnőttök, nekivágjatok, és minél többet fedezzetek fel világukból. Ne
felejtsétek el, sok mindent nem tudunk, és a mi világunkon kívül számos más világ is létezhet, amelyről jelenleg
még csak sejtelmünk sincs.
A gyerekeket szemlátomást lenyűgözte a mese, de az egyik asszony felnevetett és így szólt:
– Sokra mennek vele, ha olyasmit találgatnak, amiről senki sem tudja, létezik-e.
Lelke mélyén Complain osztotta az asszony véleményét, és továbbindult. Mostanában rengeteg efféle elmélet
járt szájról szájra, mind más, mind nyugtalanító, és a hatóság egyet sem erősített meg. Kíváncsi volt rá, vajon
növelné-e tekintélyét, ha feljelentené Fermourt, de sajnos Fermourt mindenki lenézte, túl lassú volt. Legutóbb
éppen a múlt ébredéskor botozták meg nyilvánosan, amiért a mezőszobákban henyélt. Sokkal jobban izgatta
Complaint az, hogy menjen-e vadászni. Visszaemlékezett rá, hogy nem is olyan régen, milyen gyakran
őgyelgett nyugtalanul, a torlaszig és vissza, éppen úgy, mint most, s ez a felismerés váratlanul érte. Keze
ökölbe szorult. Az idő telik, az alkalom egyre várat magára, és valami mindig hiányzik, újra meg újra hiányzik.
És mint gyerekkora óta mindig, agyán ismét vadul átviharzott a gondolat: kereste azt a valamit, ami egyre csak
ígérkezett, de sohasem volt. Homályosan úgy érezte, hogy kenyértörésre készül, de akaratától függetlenül.
Olyan volt ez, mint a felfelé kúszó láz, de talán a láznál is rosszabb.
Futásnak eredt. Hosszú fekete haja egymástól távolálló szemébe hullott. Arckifejezése dúlttá vált. A kerek, fiatal
arcot erős, kellemes vonások tették kifejezővé. Álla szabályos volt, szájának vonala magabiztos. Ám egész
ábrázatán valami sorvasztó keserűség honolt, az a levertség, amely szinte az egész törzset jellemezte. Bölcsen
mondta a Tan, hogy az ember pillantásának nem szabad kereszteznie a másik ember tekintetét.
Complain szinte vakon futott, homlokát kiverte a veríték. Alváskor is, ébredéskor is, a Tatban állandóan meleg
volt, az ember könnyen megizzadt. Sok mindenki mellett elhaladt, de ügyet sem vetett rá senki: sok ilyen
céltalan rohanást láttak már, sokan menekülnek a belső fantomok elől. Complain csupán annyit tudott, hogy
vissza kell jutnia Gwennyhez. A nők még rendelkeztek a megbocsátás mágikus feloldozóerejével.
Az asszony moccanás nélkül állt, kezében egy csésze teával, amikor Complain berontott fülkéjükbe. Az
asszony úgy tett, mintha észre sem venné, de egész magatartása megváltozott, arcának keskeny síkjai
megfeszültek. Erős csontú volt, zömök teste nem illett vékony arcához. Határozottsága most szemlátomást
fokozódott, mintha felkészült volna a fizikai támadásra.
– Ne nézz rám így, Gwenny. Nem vagyok én halálos ellenséged – nem ezt akarta mondani, a hanglejtése sem
sikerült engesztelőre, dehát ahogy megpillantotta az asszonyt, haragja ismét fellobbant.
– Igenis halálos ellenségem vagy – mondta az asszony tagoltan, és továbbra sem nézett rá. – Senkit sem
gyűlölök úgy, mint téged.
– Akkor adj egy korty teát, és reméljük, majdcsak felfordulok tőle.
– Bárcsak így lenne – válaszolta epésen Gwenny, és átnyújtotta a csészét.
Complain jól ismerte az asszonyt. Nem így szokott dühöngeni. Ő maga lassan csillapul le, de az asszony
haragja mindig pillanatok alatt elpárolgott, szívesen szerelmeskedett vele akár egy perccel azután, hogy
megpofozta. És ilyenkor volt a legigézőbb.
– Fel a fejjel! – vetette oda. – Jól tudod, semmiségen vitatkoztunk, mint rendszerint.
– Semmiségen! Lidya semmiség? Nemrég halt meg születése közben... a mi egyetlen kislányunk, és ezt te
semmiségnek nevezed!
– Mégiscsak jobb, ha semmiségnek nevezem, mint hogy fegyvernek használjam ellened, nem? – Amikor
Gwenny visszavette a csészét, Complain keze felsiklott az asszony csupasz karján, és ujjai fürgén megtalálták
az asszony blúzán a nyílást.
– Hagyj békén! – visította kapálózva Gwenny. – Ne légy ilyen ostoba! Te csak erre tudsz gondolni, még akkor
is, amikor beszélek hozzád? Engedj utamra, te szemérmetlen vadállat.
De a férfi nem tágított. Másik karjával átölelte az asszony derekát, és szorosan magához húzta. Gwenny
rugdalózott. Complain a térdével hátulról ügyesen megrogyasztotta Gwenny térdét, mindketten lehemperedtek
a padlóra. Föléhajolt, de az asszony hajszál híján beleharapott az orrába.
– Hozzám ne nyúlj! – lihegte.
– Gwenny... Gwenny, na gyere, drágám – hízelgett a férfi.
Az asszony viselkedése egycsapásra megváltozott. Arcának vad ébersége ábrándossá olvadt. – Utána elviszel
magaddal vadászni?
– El – válaszolta Complain. – Mindent megteszek, amit csak akarsz.
Ennek ellenére Gwenny mondhatott amit akart, ez nemigen változtatta meg az események feltartóztathatatlan
áramát. Két rokonlányka, Ansa és Daise futott be lélekszakadva azzal, hogy Gwenny apjának, Ozbert
Bergassnak az állapota válságosra fordult, s a lányát szeretné látni. A sávkór döntötte le a lábáról egy alvás-
ébrenléttel ezelőtt, és Gwenny egyszer már ellátogatott távoli fülkéjébe. Úgy vélték, nem sokáig húzza; aki
egyszer a Tatban megbetegedett, ritkán élt sokáig.
– El kell mennem hozzá – mondta Gwenny. A szülők függetlensége, amelyet gyerekeiknek tiszteletben kellett
tartaniuk, az élet utolsó óráiban meglazult, a törvény engedélyezte a beteg meglátogatását.
– A törzs nagy embere volt – jegyezte meg Complain ünnepélyesen. Ozbert Bergass sok-sok alvás-ébrenléten
át vezette a törzset, és elvesztése érzékenyen érintett mindenkit. Ennek ellenére Complain mégsem ajánlotta
fel, hogy felkeresi apósát, lévén az érzelmesség az egyik gyengeség, amelyet a Greene törzs igyekezett
kiirtani. Ehelyett Gwenny távozása után lesétált a piacra, hogy Ern Rofferytól, a becsüstől megtudakolja a hús
jelenlegi árfolyamát.
Útközben elhaladt a ketrecek mellett. Zsúfoltabbak voltak, mint valaha, a szelídített állatok egészségesebbnek
és finomabb húsúnak bizonyultak, mint a vadonélők, amelyeket a vadászok ejtettek el. Roy Complainnek nem
volt kenyere a gondolkodás, és így képtelen volt megfejteni valamit, amit még saját magának sem tudott
megfogalmazni. A törzs még soha nem élt ilyen gazdagon, a farmok még soha nem virágoztak ennyire, a
legalacsonyabbrendű munkás is legalább egyszer húshoz jutott a négy alvás-ébrenlét ciklusban. Ennek
ellenére Complain maga szegényebb volt, mint valaha. Többet vadászott, de kevesebbet zsákmányolt, és
egyre kevesebbet kapott érte. Néhány másik vadász ugyanerre a sorsra jutott, már fel is hagytak a vadászattal,
más munka után néztek.
Az ügyek rosszrafordulását Complain egyszerűen annak a számlájára írta, hogy Roffery, a becsüs,
ellenszenvvel viseltetett a vadászrend iránt, mivel képtelen volt összefüggést találni Rofferynek a vadhúsért
fizetett alacsony árai és a háziállatok elszaporodása között.
Ezért aztán átverekedte magát a piaci sokaságon, és kelletlenül üdvözölte a becsüst.
– Táruljon fel éned – mondta mogorván.
– A terhedre – válaszolta szívélyesen a becsüs, s felpillantott a végtelen hosszú listából, amit éppen körmölt. –
Ma zuhan a hús ára, vadász. Csak egy jókora dögért kapsz hat cipót.
– A fenébe! És legutóbb még azt mondtad nekem, hogy a gabona ára csökken, te csaló, te lator.
– Zabolázd meg a nyelved, Complain, a te zsákmányod még a kenyér pilisét sem éri meg nekem. Bizony azt
mondtam, hogy a gabona ára csökken. Alacsony is, de a hús ára még erősebben zuhan.
A becsüs megpödörte óriási bajszát, és felnevetett. Néhány közelben ténfergő férfi is elnevette magát. Egyikük,
egy bűzös, testes férfi, név szerint Cheap, egy rakás kerek kannát cipelt, abban a reményben, hogy a piacon
elcserélheti. Complain felbőszülten rúgta fel a kannákat. Cheap dühében felordított és négykézlábra
ereszkedve, igyekezett összeszedni őket, megpróbálta visszaszerezni a többiektől, akik már felkapkodták.
Ezért Roffery még harsányabban mulatott, hangulata megfordult és már nem haragudott Complainre.
– Az Élszektorban nehezebben élnél meg – jegyezte meg engesztelően. – Ott a csodák népe lakik. Egyetlen
lehelettel varázsolják elő a vadat, csak úgy, a semmiből bizony. Egyáltalán nincs szükség vadászokra. –
Bőszen lecsapott a nyakán mászó légyre. – És ők már legyőzték a repülő bogarak átkát.
– Badarság l – mondta a közelben álldogáló egyik öreg férfi.
– Ne vitatkozz velem, Eff – felelte a becsüs. – Különösen akkor nem, ha a szarnál többre tartod azt a vén hülye
fejedet.
– Márpedig ez valóban badarság – mondta Complain. – Ki lenne olyan bolond, hogy elhiggye: van olyan hely,
ahol nincs légy.
– Én el tudok képzelni olyan helyet is, ahol nincs semmiféle Complain – horkant fel Cheap, aki időközben
összeszedte kannáit, és fenyegetően Complain mellé nyomakodott. Egymás arcába bámultak, az összetűzés a
levegőben lógott.
– Ugorj neki, verd el – tüzelte Cheapet a becsüs. – Tanítsd meg rá, hogy egyetlen vadász sem zavarhatja meg
az üzletemet.
– Mióta van a Tatban egy kanna-túró bogárnak nagyobb becsülete, mint egy vadásznak? – sopánkodott az
Effnek nevezett vénember. – Figyelmeztetlek benneteket, szörnyű idők virradnak még erre a törzsre. Csak
hálás lehetek, hogy már nem érem meg.
Elítélően morogtak az öregre, érzelemnyilvánítása köröskörül visszatetszést szült. Complain hirtelen ráunt a
társaságra, félrehúzódott és eloldalgott. Észrevette, hogy a vénember követi őt, mire óvatosan bólintott feléje.
– Értem én ezt tökéletesen – szólalt meg Eff, aki nyilvánvalóan egyre jobban belelovallta magát rossz
hangulatába. – Elpuhultunk. Nemsokára senki sem vesződik majd azzal, hogy elhagyja a Tatot, vagy irtsa a
pónikát. Kihal minden kezdeményezés. Nem marad egyetlen bátor ember sem, csak zabálnak és játszanak.
Járvány meg halál, és más törzsek támadása zúdul majd ránk, olyan bizonyos vagyok ebben, mint ahogyan
téged látlak. Nemsokára a bozót lep el mindent, ahol valaha a Greene törzs élt.
– Úgy hírlik, hogy az Élszektor népei jámborak – szólt közbe Complain, félbeszakítva a tirádát. – Van eszük, és
nem foglalkoznak mágiával meg más ilyen ostobasággal.
– Egyszóval hallgattál erre a Fermourra – válaszolta mogorván Eff – vagy valamelyik hasonszőrűre. Némelyek
megpróbálnak port hinteni a szemünkbe, nehogy megtudjuk, ki az igazi ellenségünk. Embernek nevezem őket,
de ők nem emberek, ők a kívülállók. Mert kívülállók ők, vadász: természetfeletti lények. Ha tőlem függne,
mindet kiirtanám. Kedvem lenne egy kis boszorkányvadászatra. De még mennyire. Manapság már nem
rendezünk egyetlen boszorkányvadászatot sem. Gyerekkoromban egymást érték. Én mondom neked, az
egész törzs lassan elpuhul. Ha tőlem függne...
Kifulladt és elhallgatott, nyilván valamelyik hajdani mészárlás kéjes látomása vette el a hangját. Complain
szinte észrevétlenül faképnél hagyta az öreget, Gwennyt pillantotta meg, aki a tisztáson át közeledett.
– Az apád? – érdeklődött.
Az asszony félkézzel bágyadtán intett, jelezve, hogy semmi újság.
– Ismered a sávkórt – mondta színtelen hangon. – Mielőtt eltelik a következő alvás-ébrenlét, nekivág a Nagy
Utazásnak.
– Életünk delén is a halál foglyai vagyunk – jegyezte meg Complain ünnepélyesen: Bergasst mindenki tisztelte.
– És a Nagy Utazás már megkezdődött – felelte Gwenny, kiegészítve a Litániából idézett mondást. – Most már
nincs mit tennünk. Időközben megkaptam apám áldását, és az ígéretedet, hogy elviszel vadászni. Induljunk,
Roy. Vigyél magaddal a pónikák közé, kérlek.
– A hús ára csökkent, már csak hat cipót ér egy vad – közölte Complain az asszonnyal. – Nem éri meg,
Gwenny.
– Egy cipóért sok mindent vehetsz. Egy edényt apám koponyájának, például.
– Ez a mostohaanyád kötelessége.
– El akarok menni veled vadászni.
Már ismerte az asszony hanglejtését. Haragosan sarkon fordult, egyetlen szó nélkül elindult az éltorlasz felé.
Gwenny illedelmesen követte.

A vadásszenvedély hatalmába kerítette Gwennyt. Így megszabadult a Tattól, mivel egyedül egyetlen asszony
sem hagyhatta el a törzs lakóterületét, meg aztán szórakoztatta is a dolog. Nem vett részt az öldöklésben, de
mintha csak Complain árnyéka volna, úgy lopakodott a bozótot benépesítő vadak nyomában.
Annak ellenére, hogy a háziállatok rohamosan szaporodtak, és a vadhús ára esett, a Tat képtelen volt
kielégíteni fokozódó húsigényét. A törzs helyzete mindig ingatag volt, csupán két nemzedékkel ezelőtt alapította
Greene Nagyapó, és egy ideig még nem is lehetett önellátó. Valójában egy komoly baleset vagy kudarc még
most is megrendíthette létét, és a családokat kiszolgáltatta volna a környező törzsek kénye-kedvének.
Complain és Gwenny egy darabon a Tat éltorlaszán túli bozótcsapáson haladtak, majd befordultak a sűrűbe.
Egy-két vadásszal és vadfogóval találkoztak, aztán csak a magány következett, a bozót recsegő-ropogó
magánya. Complain egy kis kabinlépcsőn vezette fel Gwennyt, inkább átnyomakodott a sűrű szárak között,
nem kaszabolta le őket, hogy csapásuk kevésbé legyen feltűnő. Odafent megállt, s Gwenny türelmetlenül és
aggódva kukucskált előre a férfi válla fölött.
Rövid életű energia-felvillanásaikban a magányos pónikák felfelé, a fénypászmák irányába kúsztak. Az
általános bágyadt világításban inkább csak elképzelni lehetett a tárgyakat, mintsem látni. Ráadásul ott voltak
még a legyek és a parányi szúnyogok felhői, amelyek füstként lengedeztek a növényzet körül. Csak közvetlenül
maguk elé láttak a megtévesztő félhomályban. De most minden kétséget kizáróan egy ember figyelte őket,
mélyenülő szemű, krétafehér homlokú férfi.
Három lépésnyire előttük állt, és feszülten figyelt. Hatalmas felsőteste meztelen volt, csupán rövidnadrágot
viselt. Úgy tetszett, kissé balra tőlük egy pontot figyel mereven. De a világítás olyan bizonytalan volt, hogy minél
inkább meresztették a szemüket, annál kevésbé lehettek bizonyosak bármiben, kivéve azt, hogy a férfi ott áll.
És aztán egyszerre csak már nem volt ott.
– Szellem? – susogta Gwenny.
Kábítóját megmarkolva Complain előrelódult. Hajlott a feltevésre, hogy az árnyékok játéka tévesztette meg
őket, oly nesztelenül tűnt el a látvány. Semmiféle nyoma nem maradt a férfinak, csupán a letiport zsenge
hajtások, azon a helyen, ahol állt.
– Ne menjünk utána – súgta idegesen Gwenny. – Biztosan az Élszektor embere... vagy egy kívülálló.
– Ne butáskodj – válaszolta Complain. – Jól tudod, errefelé vademberek is élnek, akik ámokfutókként
menekültek ide, és magányosan tengődnek a bozótban. Minket nem bánt. Ha le akart volna lőni bennünket,
már régen megtehette volna.
De azért ő is megborzongott a gondolatra, hogy a kóbor vadász még most is rájuk irányíthatja fegyverét, vagy
más módon tervezheti halálukat éppoly biztosan és láthatatlanul, mint valami betegség.
– De az arca olyan sápadt volt – nyugtalankodott Gwenny. Complain erősen megragadta az asszony karját és
tovább húzta előre. Minél előbb elmennek innen, annál jobb.
Elég gyorsan haladtak, közben egy disznócsapást kereszteztek, aztán befordultak az egyik mellékfolyosóra.
Complain nekivetette hátát a falnak, és Gwennyt is erre késztette.
– Fülelj, és nyisd ki a szemed, nem követnek-e bennünket – mondta.
A pónika hajladozott, zizegett, a csendet megszámlálhatatlan apró rovar rágcsálta. Mindez együtt olyan fültépő
lármát okozott, hogy Complainnek úgy rémlett, ha még fokozódik, széthasad a feje. Ám a lármából valami
szokatlan zaj is kihallatszott.
Gwenny is hallotta.
– Egy másik törzs közelébe értünk – suttogta. – A sikátor végén élnek.
A hang kétségkívül gyereksírás és kiáltozás volt, s ez árulta el más törzsek jelenlétét, jóval azelőtt, hogy elérték
torlaszaikat, vagy megérezték az idegen szagokat. Alig néhány ébredéssel ezelőtt ezen a területen még
disznók tanyáztak. Ezek szerint egy újabb törzs költözött fel egy másik szintről, s lassan közeledett a Greene
törzs vadászterülete felé.
– Majd jelentjük, ha visszatértünk – jegyezte meg Complain, és az ellenkező irányba vonta az asszonyt.
Mindvégig könnyedén haladt előre, útközben számlálta a fordulókat, nehogy eltévedjenek. Amikor baloldalt
feltűnt egy alacsony bolthajtás, áthaladtak rajta, és rátértek egy disznócsapásra. Ezt a területet Tatlépcső néven
ismerték, innen hatalmas lejtő vezetett le az alsó szintekre. A meredélyen túlról robaj hallatszott, amit
félreismerhetetlen visítás követett. Disznó!
A férfi intett Gwennynek, hogy maradjon a dombtetőn, és ügyesen lecsúsztatva válláról ijját, egy nyílvesszőt
illesztett rá, s megindult lefelé. Elfogta a vadásszenvedély, minden bajról megfeledkezett. Úgy lopakodott előre,
mint valami kísértet, Gwenny pedig bátorító pillantást küldött feléje.
Az alsó szinten a pónikák, mintha végre elegendő teret kaptak volna a kibontakozásra, fent összeboruló,
vastag fákká növekedtek. Complain a meredély szélére merészkedett, és a magasra nőtt pónikákon át
lekémlelt. Odalent egy állat turkált elégedetten, az ivadékokat ugyan nem látta, de úgy hallotta, mintha malacok
visítanának.
Óvatosan leereszkedett a dombról, amelyet ugyancsak elborított a mindenütt jelenvaló bozót, s egy pillanatra
belenyilallt a szívébe, hogy egy életet készül kioltani. Egy disznó életét. Azonnal elhessegette a
lelkiismeretfurdalást, a Tan nem engedélyezte az “ellágyulást".
A koca mellett három malac forgolódott. Kettő fekete és egy barna: hegyes orrú, hosszú lábú, bozontos
jószágok, akár a farkasok. A koca előzékenyen fordította horpaszát a kiröppenni készülő nyíl felé. Gyanakodva
felcsapta fejét, és apró szemével megpróbálta átfúrni a körötte meredő törzseket.
– Roy! Roy! Segítség...
A velőkig ható sikoly fentről harsant. Gwenny hangjából halálfélelem csendült ki.
A disznócsalád nyomban megrettent, és teljes sebességgel elrobogott a növények szárai között, a malacok
elszántan loholtak anyjuk nyomában. Lármájuk azonban nem nyomta el a vadász feje fölött felhangzó
dulakodás zaját.
Complain nem késlekedett. Gwenny első sikoltására elejtette a nyílvesszőt. Meg sem kísérelte, hogy felvegye,
ijját vállára kanyarította, előrántotta kábítóját, és vágtatott vissza felfelé a Tatlépcső dombján. De a domboldal
bozótos sávja nem éppen alkalmas terep a futásra. Mire felért a tetőre, Gwennv eltűnt.
Bal kéz felől puffanás hallatszott, Complain arra kanyarodott tehát. Megfeszített erővel futott, a lehető legkisebb
célpontot mutatva. Csakhamar két szakállas férfit pillantott meg: Gwennyt hurcolták. Az asszony nem
kapálózott, nyilván elvesztette eszméletét, amikor leütötték.
Csak a harmadik férfit nem vette észre, aki majdnem elbánt vele. A növényszárak közé visszavonuló két társa
mögött ügetett, fedezve útjukat. Most egy nyílvesszőt eresztett meg visszafelé a folyosón. A nyíl Complain füle
mellett sivított el. Nyomban felbukfencezett, ezáltal elkerülte a második nyílvesszőt, és gyorsan visszainalt a
csapáson. Ha meghal, azzal senkin sem segít.
Csend lett, csak a bolond növények növekedésének megszokott percegése hallatszott. Ha életben marad,
azzal sem sokat segíthet senkin. Az események előbb egyenként, majd együttesen zuhantak rá. Elszalasztottá
a disznókat, elvesztette Gwennyt, szembe kell majd néznie a tanáccsal, és meg kell magyaráznia, miért
hiányzik egy asszony. A rémület egy pillanatra elhomályosította a legfájóbb valóságot: elvesztette Gwennyt.
Nem szerette, gyakran gyűlölte, de az övé volt és neki szüksége volt rá.
A düh elöntötte agyát, elnyomott minden más érzelmet. Düh! A Tan szerint ez volt a megváltás. Marokszámra
tépdeste fel a gyökér megkötötte talajt, és szerteszét szórta, arca eltorzult, a düh mindinkább hatalmába
kerítette, szinte felpuffasztotta, mint a kovász a tésztát, őrület, őrület, őrület... a földhöz vágta magát, öklével
verve a talajt, átkozódott és fetrengett. Mindezt némán, egyetlen hang nélkül.
Végül a roham megtette a magáét, benseje megüresedett. Sokáig ott maradt, fejét tenyerébe temetve üldögélt,
agya oly csupaszra mosódott, akár az árapály hordaléka. Nem maradt más választása, fel kell tápászkodni, és
visszamenni a Tatba. Jelentést kell tennie. Fejében egymást kergették a fáradt gondolatok.
A végtelenségig el tudnék itt üldögélni. Olyan enyhén fújdogál a szellő, soha nem változik a hőmérséklete, a
fény csak ritkán halványul él. A pónikák felnövekednek és elkorhadnak körülöttem. Semmi sem bántana, csak a
halál...
Csak ha életben maradok, csak akkor találom meg az elveszett valamit, a nagy valamit. Amit még
gyerekkoromban megígértem magamnak. Most talán már soha nem találom meg, talán Gwenny megtalálhatta
volna nekem, nem, ő sem tehette, ő csupán helyettesíthette, talán. Talán nem is létezik az a nagy valami. De
ha ilyen nagy valaminek a nemlétezéséről beszélünk, már ez maga is létezés. Mint egy űr. Vagy egy fal.
Ahogyan a pap mondja: balsors.
Szinte látom magam előtt. Nagy. Olyan nagy... az ember képtelen nagyobbat elképzelni, mint maga a világ,
vagy amilyen esetleg a világ. Világ, hajó, Föld, bolygó... más emberek elméletei, semmi közöm hozzájuk: az
elméletek semmit sem oldanak meg. Csupa szerencsétlen fecsegés, merő szerencsétlen fecsegés,
középszerűség, motyogás.
Kelj fel, te nyavalygó bolond. 
Feltápászkodott. Annak sem volt sok értelme, hogy visszatérjen a Tatba, de annak sem, hogy itt üldögéljen.
Valószínűleg főként azért késlekedett, mert tudta, milyen közöny fogadja majd: milyen álnokul fordítják el majd
a fejüket, milyen vigyorgással részletezik majd Gwenny várható sorsát, és milyen büntetést szabnak ki rá az
elvesztéséért. A bozóton át lassan botorkált hazafelé.
Mielőtt kilépett volna a torlasz előtt a tisztásra, füttyentett, erről felismerték, és beengedték a Tatba.
Távollétének rövid ideje alatt elképesztő változás ment végbe: erre még eltompult állapotában is felfigyelt.
A ruházkodás nagy gond volt a Greene törzsben, amit a ruhák nagy változatossága is ékesen bizonyított. Nem
akadt két ember, aki egyformán öltözködött volna, de inkább kényszerűségből, mintsem divatból, hiszen az
egyéniséget nemigen istápolták körükben. A törzsben a ruha szerepe inkább arra korlátozódott, hogy őrködjék
a tisztességen, levezesse a hivalkodást, és a társadalmi rang mutatója legyen, semminthogy melegen tartsa
testüket. Csupán az elit, az őrök, a vadászok és a becsüshöz hasonló emberek juthattak hozzá holmi
egyenruha-féléhez. A többiek különféle szövetekben és bőrökben járkáltak.
De most az ócska szürke rongyok is vadonatújnak látszottak. A legutolsó fajankó is rikítózöld condrákban
pompázott.
– Mi az ördög történt, Butch? – kérdezte Complain az egyik szembejövőtől.
– Táruljon fel éned, barátom. Az őrök rábukkantak egy titkos festékraktárra. Áztasd be te is a ruhádat! Pompás
ünnepség készül.
Távolabb izgatottan társalogva nagyobb csoport gyülekezett. Végig a fedélzeten egész sor tűzhelyet állítottak
fel: fölöttük mint megannyi boszorkányfazék fortyogtak a rendelkezésükre álló legnagyobb üstök. Sárga, bíbor,
rózsaszín, mályva, fekete, tengerészkék, égszínkék, zöld és rézvörös lé forrt, bugyborékolt, rotyogott a
katlanokban, s köröttük ide-oda szaladgáltak az emberek, itt az egyik, ott a másik ruhadarabjukat mártva bele a
festékbe. A vastag gőzfüggönyön át élesen harsogott szokatlanul lelkes kiáltozásuk.
De a festéket nemcsak erre használták. Miután kihirdették, hogy a tanács nem tart igényt rá, az őrök bárkinek
kiadták a zsákokat. Sok kiszakadt, és tartalma szétszóródott a falra, a padlóra. Az egész falut a rikító színek
kerek foltjai, sávjai és kúpjai ékesítették.
Kezdetét vette a tánc. A barna tócsákat eresztő szivárványszínű, még nedves ruhákban férfiak és nők
kézenfogva viháncolni kezdtek a nyílt tereken. Az egyik vadász fent termett egy dobozon, és rázendített. Egy
sárga ruhás asszony tapsolva mászott fel utána. Egy másik belecsapott a tamburába. Egyre többen és többen
csatlakoztak a csődülethez, énekeltek, körülugrálták az üstöket, végigtombolták a fedélzetet, majd kifulladva,
de boldogan visszafordultak. Megittasodtak a színektől: legtöbbjük még nemigen látott ilyesmit.
Most már a kézművesek és az eleinte tartózkodó őrök is csatlakoztak, képtelenek voltak ellenállni az általános
izgalomnak. Az emberek előtódultak a mezőkamrákból, faképnél hagyták a különféle torlaszokat, mindenki ki
akarta venni részét az örömből.
Complain zordan szemlélte az eseményeket, majd sarkonfordult, és indult, hogy jelentést tegyen a
Hadnagyságnak.
Egy tiszt szótlanul végighallgatta, és kurtán Greene hadnagy elé rendelte a vadászt.
Egy nő elvesztéséért súlyos büntetés is járhatott. A Greene törzs alig kilencszáz lelket számlált, ennek mintegy
a fele kiskorú, és mindössze százharminc a nő. Párválasztási harcok igen gyakran fordultak elő a Tatban.
Complain a hadnagy elé lépett. Öröktől körülvéve a vénember egy ósdi asztalnál ült, szeme óvatosan kémlelt
elő ősz szemöldöke alól. Egyetlen mozdulat vagy hang nélkül is képes volt a légkört megfagyasztani maga
körül.
– Táruljon fel éned, uram – hajolt meg alázatosan Complain.
– A terhedre – hangzott a szokványos válasz. Aztán a hadnagy felmordult: – Hogyan veszítetted el az
asszonyodat, Roy Complain vadász?
Complain akadozva előadta, hogyan ragadták el az asszonyt a Tatlépcső tetején:
– Nyilván az élszektorbeliek műve – próbálta megindokolni.
– Ne ijesztgess minket ezzel a mumussal – förmedt rá Greene egyik kísérője, Zilliac. – Már nem egyszer
hallottuk a meséket erről a felsőbbrendű fajról, de nem hiszünk bennük. A Holt-út innenső oldalán mindennek a
Greene törzs a gazdája.
Miközben Complain előadta történetét, a hadnagy mind nagyobb dühbe gurult. Lába reszketett, szeme megtelt
könnyel, szája eltorzult, végül állán is nyál csillogott, orrlyukait eltömte a váladék. A pad egy ütemben remegett
a dühöngővel. A hadnagy reszketett, morgott, és bozontos fehér haja alatt a bőr halvány vörössé vált.
Szorongása ellenére Complainnek el kellett ismernie: fenségesen félelmetes látványt nyújtott.
A látvány akkor érte el a tetőpontját, amikor a hadnagy már kitörni készülő vulkánként vibrált, majd hirtelen a a
földre bukott, és hangtalanul elterült. Zilliac meg a társa, Patcht kábítójukat készenlétben tartva nyomban a test
elé ugrottak, arcuk a hadnagy dühét tükrözte, vonásaik rángatóztak.
Lassan, nagyon lassan és az elmaradhatatlan szertartástól remegve a kimerült hadnagy visszamászott
székébe:
“Egy napon még megöli magát, ha így folytatja" – gondolta Complain. A gondolat kissé felderítette.
– Most pedig eldöntjük büntetésedet a törvény szerint – mondta a vénember rekedten. Gyámolatlanul
körülpillantott a szobában.
– Gwennynek nem sok hasznát vette a törzs, bár az apja pompás fickó volt – jegyezte meg Complain, és
megnyalta kiszáradt ajkát. – Egyetlen gyereket sem tudott szülni, uram. Volt egy gyerekünk, egy lány, de
meghalt, még mielőtt elválasztottuk. Többet aztán nem is tudott szülni, uram, Marapper, a pap mondta.
– Marapper hülye! – kiáltott fel Zilliac.
– Gwenny jóformája lány – jegyezte meg Patcht. – Jó teste van. Ágybavaló leányzó.
– Tudod, hogy hangzik a törvény, fiatalember – szólalt meg a hadnagy. – A nagyapám hozta, amikor
megalapította a törzset. Majdnem olyan fontos az életünkben, mint... a Tan. Mi ez a zsivaj odakint? Igen, a
nagyapám nagy ember volt. Emlékszem, aznap, amikor meghalt, elküldött értem...
Complain mirigyei még bőségesen termelték a félelmet, de most, egy váratlanul tárgyilagos pillanatban
egyszerre meglátta magukat, mind a négyüket, amint mindegyikük egy-egy csalóka szálat kergetett létezése
folyamán, s embertársát csupán mint saját félelmének a magyarázatát vagy megjelenését észlelte.
Elszigetelten éltek, mindenki magának, mindenki mindenki ellen.
– Mi legyen az ítélet? – mordult fel Zilliac, félbeszakítva a hadnagy elandalodását.
– Ó, igen, no lássuk csak. Már elnyerted a büntetésedet, azzal, hogy elveszítetted az asszonyodat, Complain.
Egyelőre nem kaphatsz másik asszonyt. Mi ez a zaj odakint?
– Meg kell büntetni, mert különben még azt hiszi, hogy kicsúszik a kezedből a hatalom – sugalmazta
fortélyosan Patcht.
– Ó, persze, persze, meg akartam büntetni. Felesleges volt a javaslatod, Patcht. Vadász, izé, hm, Complain, az
elkövetkező hat alvás-ébrenlétkor hat botütést kapsz, amit az őrkapitány hajt végre minden egyes alvás előtt,
mostantól fogva. Távozhatsz. Te pedig Zilliac, az istenért nézd már meg, mi ez a civakodás odakint.
Complain ismét kívülkerült. Tarka zaj- és színáradat fogadta. Mintha mindenki ide csődült volna, eszüket
vesztve táncoltak a mámoros orgiában. Máskor ő is belevetette volna magát az áradatba, a többiekhez
hasonlóan ő is kapott volna az alkalmon, hogy ledobhatja magáról az élet mindennapi robotját, de most
igyekezett kijutni a tömegből, és elkerülte az emberek tekintetét.
Mindazonáltal egyre halogatta visszatérését a fülkéjébe. (Hamarosan úgyis ki kell majd költöznie: magányos
emberek nem foglalhattak el külön helyiséget.) Céltalanul őgyelgett a vigadozók körül, gyomrát kőként nyomta
az elkövetkezendő büntetésre való várakozás. A fergetegesen táncoló sokaság szédülten keringett. A
főcsoportból kiváló apróbb csoportok vadul rángatóztak a húros hangszerek hangjaira. A lárma egyre nőtt, a
táncosok őrjöngő mozdulatai – fejüket ide-oda vetették, karjukat rángatták – a kívülálló szemlélőben jogosan
aggodalmat kelthettek volna. Akadtak azonban néhányan, akik nem vettek részt a táncban. A magas, komor
doktor, Lindsey volt az egyik; Fennour a másik, aki túl lassúnak bizonyult a forgatagra, no meg Wantage, aki
nyomorék arcát most is igyekezett elfordítani a csődülettől, meg az ítéletvégrehajtó. Ez utóbbinak most is be
kellett tartani a kijelölt időpontot, és őrkísérettel meg is jelent Complain előtt. Durván leráncigálták a ruhát a
hátáról, és kimérték rá a botütés első adagját.
Az ilyen eseményt rendszerint sokan bámulták. Most azonban akadt jobb szórakozás: Complain szinte
magányosan szenvedett. Másnapra persze már több érdeklődést várhatott.
Ingét sebeire borítva, nyomorultan vánazorgott a fülkéjébe. Belépett. Odabent Marapper, a pap várta.

3
Henry Marapper, a pap, testes férfi volt. Türelmesen guggolt, óriási pocakja előredudorodott. Ebben nem is volt
semmi különös, csak látogatásának időpontja tetszett szokatlannak. Complain idegenkedve állt meg a guggoló
figura előtt, üdvözlést vagy magyarázatot várt, de egyiket sem kapott, neki kellett elsőnek megszólalnia.
Önérzete csak egy mordulást engedélyezett. Erre aztán Marapper felemelte szurtos mancsát.
– Táruljon fel éned, fiam.
– Terhedre, atyám.
– És zűrzavar a tudattalanomban – duplázott rá kenetteljesen a pap, és a szokásos térdhajtást csak jelezve,
meg sem kísérelt felállni.
– Megbotoztak, atyám – mondta nehézkesen Complain, és a korsóból merített egy csupor sárgás vizet. Húzott
egyet belőle, és a maradékkal lesimította a haját. 
– Hallottam, Roy, hallottam. Úgy vélem, az elméd megkönnyebbült a megaláztatástól.
– A gerincem bizonyos terhére, igen.
Leráncigálta ingét a vállán keresztül, amely most már sajgott egy kissé. Szinte kellemes volt a kín, ahogyan a
ruha szálai kiszakadtak a sebekből. A következő alvás-ébredésre majd kellemetlenebb lesz. Végül ledobta a
véres ruhát a padlóra, és leköpte. Felzúdult benne az ingerültség, látva, milyen közönyösen figyeli küzdelmét a
pap.
– Nem táncolsz, Marapper? – érdeklődött udvariatlanul.
– A szellem a hivatásom, nem az érzékek – hangzott az ájtatos válasz. – Ezenkívül ismerek jobb módszert is a
felejtésre.
– Mint például a bozótba rohanást, ugye?
– Fülemnek jólesik hallani, hogy oly súlyosan megpróbáltattál, barátom, a Tan szerint való ez. Attól tartottam,
hogy rosszkedvben talállak, de szerencsére úgy látom, nincs szükség a vigaszomra.
Complain elkerülte a pap mézesmázos tekintetét, és az arcába bámult. Ezt az arcot nem lehetett volna
csinosnak nevezni. Ebben a pillanatban nem is arcra, inkább holmi szalonnából kifaragott totemre, vagy talán
emlékműre hasonlított, amelyet azoknak az erényeknek emeltek, amelyek segítségével az ember
fennmaradhatott ebben a világban: az alattomosságnak, a kapzsiságnak, az önzésnek. Complain, aki saját
magán úgysem segíthetett, hirtelen valami rokonszenv-félét érzett a pap iránt: végre talált valakit, akit ismert és
akivel éppen ezért foglalkozhatott.
– Talán megbocsátható az idegességem, atyám – szólalt meg. – Tudod, hogy az imént veszítettem el az
asszonyomat, s az életem ugyancsak szétzilálódott. Bármibe fogtam is – nem volt olyan sok minden –,
kicsúszott a kezemből, s ami megmaradt, azt erőszakkal veszik el tőlem. Jönnek az őrök, akik már
megbotoztak, és holnap ismét megbotoznak, és elkergetnek innen, hogy a magányos férfiakkal és a
sihederekkel lakjam. Jutalmat nem kapok a vadászatomért, sem vigasztálast bánatomra! A törzs törvényei túl
kemények, atyám – maga a Tan is kegyetlen prézsmitálás –, az egész fojtogató, világ nem egyéb a
szenvedések forrásánál. Miért kell ennek így lennie? Miért nincs egy szikrányi remény sem a boldogságra? Ó,
én is ámokfutással fogom végezni, mint a testvérem tette hajdanán, áttörök ezen az ostoba tömegen odakint,
és beléjük oltom sérelmem emlékét.
– Kímélj meg – vágott közbe a pap. – Nagy egyházközséget kell még meglátogatnom, vallomásaidat majd
meghallgatom, de dühöddel csak szórakoztasd saját magadat. – Felemelkedett, kinyújtózkodott, és
megigazgatta vállán a zsíros condrákat.
– Dehát mi értelme van az életünknek? – kérdezte Complain, és legyűrte feltörő kívánságát, hogy jól
megmarkolja ezt a hájas nyakat. – Miért élünk itt? Mi a világ célja? Pap vagy, mondd meg hát, ne kímélj.
Marapper szuszogva sóhajtott egyet, és tenyerét elutasítóan emelte fel:
– Gyermekem, tudatlanságod megdöbbent: micsoda meghatározás! “A világ" mondod, erre a mi jelentéktelen,
nyomorúságos kis törzsünkre. A világ több ennél. Mi mindnyájan – a pónikák, a Holt-út, az Élszektor népe, ez
az egész banda – egyfajta tartályban élünk, amelynek neve Hajó, és a világ egyik részéből tart a másik felé.
Már nemegyszer elmondtam ezt neked, de úgy látszik, képtelen vagy felfogni.
– Már megint ez az elmélet! – csattant fel makacsul Complain. – És ha a világot Hajónak nevezik, vagy a Hajó
a világ, mit számít az nekünk.
Bár a hajó-elméletet jól ismerték, de általában elvetették a Tatban, valamiért most mégis felkavarta és
megrémítette Complaint. Ajka éles vonallá keskenyedett, ahogy folytatta:
– Most szeretnék aludni, atyám. Az alvás végül is megvigasztal. Te úgyis csak talányokban beszélsz. Tudod,
néha látlak álmomban, állandóan magyarázol valamiről, amit meg kellene értenem, de valahogy soha nem
hallok egyetlen szót sem.
– És nemcsak az álmaidban – válaszolt kedélyesen a pap, majd elfordult. – Valami fontosat akartam tőled
kérdezni, de ráér. Holnap visszatérek, és remélem, már nem leszel így kiszolgáltatva az adrenalinodnak – tette
hozzá, és ezzel távozott.
Complain egy ideig a csukott ajtóra meredt, de a dorbézolás kívülről beszűrődő hangjai nem hatoltak el a füléig.
Aztán fáradtan felmászott az üres ágyba.
De álom csak nem jött a szemére. Agyában felidéződtek a Gwennyvel folytatott végtelen viták itt ebben a
szobában – s az, hogy miként kereste a még kegyetlenebb, még megsemmisítőbb válaszokat, és hogy milyen
dőreség volt a fegyverszünetük. Olyan sokáig tartott mindez, és most vége: Gwenny mostantól fogva valaki
mással alszik. Complain sajnálkozással vegyes örömöt érzett.
Nyomon követve az eseményeket, amelyek Gwenny elrablásához vezettek, váratlanul felrémlett előtte az a
szellemalak, aki közeledtükre eltűnt a pónikák között. Felült az ágyán, az aggodalom most még erősebbé vált
benne, mint az a kellemetlen érzés, amely akkor fogta el, amikor az alak eltűnt. Odakint már minden
elcsendesedett. Gondolatai, úgy látszik, hosszasabban kergetőztek, mint képzelte: a tánc véget ért, a
táncosokat legyűrte az álom. Tudatosságával csupán ő döfte át a Tat folyosóira boruló kriptaszerű fátylat. Ha
kinyitná az ajtót, most is hallhatná a növekedő pónikák soha nem szűnő távoli ropogását.
De az idegesség félelmetessé tette azt a gondolatot, hogy esetleg kinyithatná az ajtót. Felidézte a furcsa
lényekről szóló legendákat: a Tatban gyakran hallhatott róluk.
Itt volt mindenekelőtt az Élszektor titokzatos népe. Az Élszektor távoli terület volt, lakói idegen utakon jártak,
idegen fegyvereket használtak, ismeretlen hatalom birtokában voltak. Lassan közelednek a bozóton át, és
végül nyilván kiűzik az apró törzseket: legalábbis a legendák erről szóltak. Ám bármilyen félelmetesek voltak is,
mindenki tudta, hogy voltaképpen emberek.
A mutánsok félig emberek, félig állatok voltak. Remetékként elzárkóztak, vagy apró hordákban kóboroltak a
bozótban, ahová a törzsek űzték őket. A kelleténél több foguk volt, vagy karjuk, vagy kevesebb eszük. Csak
bicegni vagy mászni vagy nyargalni tudtak végtagjaik nyomorékságától függően. Ijedősek voltak, és éppen
ezért számos hátborzongató tulajdonsággal ruházták fel őket.
Aztán a kívülállók. Ők nem voltak emberek. Az Effhez hasonló vénemberek álmát zavarták. A bozót forró
trágyájából keltek életre természetfeletti úton. Ahová senki sem hatolhatott be, ők ott születtek. Nem volt szívük,
sem tüdejük, csupán külsejük hasonlított az emberére, úgyhogy észrevétlenül befurakodhattak az emberek
közé, erőt gyűjtve, és kiszipolyozva az emberek erejét, mint a vérszopó vámpírok. A törzsek időről időre
boszorkány vadászatot rendeztek, de amikor a gyanúsítottak testét vizsgálat céljából felmetszették, mindig
megtalálták szívüket és tüdejüket. A kívülállók számtalan úton-módon menekültek meg a vizsgálat elől, de
mindenki tudta, hogy léteznek: maguk a boszorkány vadászok is ezt bizonyították.
Bizonyára most is kint gyülekeznek az ajtó előtt, éppoly fenyegetően, mint ahogyan az a hallgatag figura eltűnt
a pónikák között.
Ez volt a Greene törzs egyszerű mitológiája, amely nem sokban különbözött a más törzsek által tisztelt lidércek
hierarchiájától – ezek a törzsek lassan vonultak át a Holt-út néven ismert övezeten. Egy részük teljesen külön
fajt képezett: az óriásokét. Az Élszektor lakóiról, a mutánsok és a kívülállók létezéséről mindenki tudott: olykor-
olykor egy mutánst élve vonszoltak be a bozótból, és táncra kényszerítették a nép előtt, aztán ha ráuntak,
elindították a Nagy Utazásra. Nemegy harcos megesküdött rá, hogy magányos párviadalt vívott egy-egy
élszektorbelivel vagy kívülállóval, de a lények e három rendjének volt valami megfoghatatlan jellege. Az
ébredési ciklusokban, társaságban könnyű volt megfeledkezni róluk.
Az óriásokkal azonban mindenkinek számolnia kellett. Valóságosak voltak. Mivel minden, a világ is az övék,
egyesek még azt is feltételezték, hogy tőlük származtak az emberek. Nyomaikba lépten-nyomon beleütköztek,
és rendkívüli méreteik nyilvánvalók voltak. Ha valaha visszatérnének, sehol nem ütköznének komolyabb
ellenállásba.
Ezek mögött a képzeletszülte alakok mögött homályosan élt még valaki más is: inkább jelkép, mint személy. A
neve Isten volt, és nem kellett félni tőle: jóllehet soha senki nem ejtette ki a nevét, meglepő módon mégis
nemzedékről nemzedékre öröklődött. Valami meghatározhatatlan kapcsolatban állt azzal a kifejezéssel, hogy
“azistenit", ami minden pontosabb jelentés nélkül ugyan, de nyomatékosabban hangzott. Az Isten jámbor
szitokként végezte pályafutását.
Amit azonban Complain ebben az ébredési ciklusban megpillantott a bozótban, sokkal riasztóbb volt, mint
mindez együttvéve.
Kétségei közepette valami más jutott az eszébe: a gyereksírást ő is hallotta és Gwenny is. Két távoli tény
lassan összeilleszkedett. A férfi... és a közeledő törzs. A férfi nem kívülálló volt, vagy valami más rejtélyes
személy. Hús és vér ember volt, egy másik törzs vadásza. Éppoly nyilvánvaló, mint az, hogy...
Megpihenve visszafeküdt. Lám, egy rövidke következetes gondolatmenet könnyedén elsöpörte ostobaságát.
Bár kellemetlenül érintette, hogy elsiklott a nyilvánvaló tény fölött, mégis büszke örömmel töltötte el, hogy
felfedezte a dolgoknak ezt az új megvilágítását. Eddig sohasem kutatta a dolgok értelmét. Mindent
automatikusan tett, a helyi törvény, vagy az egyetemes Tan, vagy tulajdon hangulata vezérelte: mostantól fogva
ennek meg kell változnia. Mostantól fogva sokkal inkább hasonlítani kell... mondjuk Marapperre például, aki
értékeli a dolgokat – legalább a nem-anyagiakat, mint ahogyan Roffery az anyagiakat értékeli.
Kísérletképpen újabb tényeket igyekezett felkutatni. Ha az ember elég adatot összegyűjt, talán a hajó-elmélet is
értelmet nyer.
A másik törzs közeledtét jelenteni kellett volna Greene hadnagynak. Hiba volt, hogy nem tette. Ha találkoznak a
törzzsel, elkeseredett harc alakul ki: A Greene törzsnek fel kell készülnie. No, rendben van, később feltétlenül
jelenteni fogja.
Észre sem vette, úgy aludt el, egyik pillanatról a másikra.
Amikor felébredt, nem köszöntötte étvágygerjesztő illat. Mogorván feltápászkodott nyögdécselt, megvakarta
fejét, és kimászott az ágyból. Egy ideig úgy vélte, csak a levertség a baja, aztán a levertség mögött megérezte
a felkavaró tettrekészséget. Készen állt a cselekvésre, cselekednie kellett: hogy miképpen, azt később kell
majd eldöntenie. A nagy valami ismét elérhető közelségben volt.
Felrántotta nadrágját, az ajtóhoz baktatott és kinyitotta. Kintről furcsa csend csalogatta. És Complain követte a
csendet a Tisztásra.
A tivornya véget ért. A résztvevők nem igyekeztek vissza lakásukba, ki-ki ott hevert, ahol az álom elnyomta,
vidámságuk rikító romjai közepette. Báván hortyogtak a kemény deszkapadlózaton, vagy felébredtek, de eszük
ágában sem volt mozdulni. Csupán a gyerekek unszolták álmos anyjukat szokás szerint. A Tat csatatérre
emlékeztetett, de a holtak nem véreztek, és szenvedésük még nem ért véget.
Complain nesztelenül végigsétált az alvók között. A magányos férfiak kantinjában talán kaphat valami élelmet.
Kikerült egy szerelmespárt: a férfi Cheap volt, Complain megismerte, egy pufók lányt tartott a karjában, keze a
lány blúzában, arca épp a Röppályán nyugodott, lábuk a Tejutat keresztezte. Apró legyek mászkáltak a lány
lábán, be a szoknyája alá.
Valaki közeledett. Complain felismerte az anyját, és rögtön balsejtelem ébredt benne. A Tat törvénye szerint –
igaz, hogy ennek a törvénynek a tiszteletbentartását nem nagyon ellenőrizték – a gyereknek meg kell
szakítania az érintkezést fivéreivel és nővéreivel, mihelyt eléri a csípőmagasságot, anyjával pedig, mihelyt eléri
a derékmagasságot. Myra azonban locsogó természetű lévén, bármit írt is elő a dereka, nyelve ügyet sem
vetett rá, és ha csak szerét ejthette, szóba elegyedett számos gyermekével.
– Köszöntelek, anyám – morogta Complain. – Táruljon fel éned.
– A terhedre, Roy.
– Hasonlóképpen táruljon fel öled is.
– Öreg vagyok én már az ilyen megtiszteltetésre, jól tudod – válaszolt az asszony, kissé zavartan, hogy fia ilyen
hivatalos hangnemet ütött meg.
– Enni indultam, anyám.
– Akkor hát Gwenny halott! Hallottam! Bealie jelen volt a botozásnál, és hallotta a bejelentést. Hát tudod, ez
aztán megadja a kegyelemdöfést szegény öreg apjának. Rettenetesen sajnáltam, hogy nem lehettem ott –
mármint a botozásnál –, de ha rajtam múlik, nem fogom elmulasztani a többit. A tülekedésben sikerült a
legpompásabb árnyalatú zöldet megkaparintanom. Mindent befestettem. Ezt az inget is befestettem, ami rajtam
van, tetszik?
– Figyelj csak rám, anyám, fáj a hátam: nem bírom a sok beszédet.
– Persze, hogy fáj, Roy, nem is várhatod, hogy ne fájjon. Még a gondolatra is elborzadok, mi lesz veled, mire
végére érsz a büntetésnek. Szereztem egy kis hájat, majd bekenlek vele, az egy kicsit lazítja a pórusokat.
Aztán Lindsey doktornak is meg kellene vizsgálnia később, ha van egy kis megtakarított vadhúsod, cserébe a
tanácsért, és most, hogy Gwenny elment, nyilván van. Tulajdonképpen soha nem tudtam igazán megkedvelni...
– Figyelj csak, anyám...
– Ó, veled tartok, ha a kantinba indultál. Úgy sincs semmi különösebb dolgom... Azt hallottam, persze teljesen
suba alatt, a vén Toomer Munday-tól, bár istentudja, honnan szedte, hogy az őrök egy kis teát meg kávét is
találtak a festékraktárban. Látod ezt nem osztották szét! Az óriások jobb kávét termesztettek, mint mi.
A szóáradat körülölelte Complaint, miközben elgondolkozva falatozott. Később az asszony becipelte a
fülkéjébe, és felhurkásodott hátát bekente hájjal. Eközben ismét a már előbb hallott jótanácsokkal látta el.
– Ne keseredj el, Roy, a dolgok nem mennek majd mindig ilyen pocsékul, most rád jár a rúd. Ne hagyd magad.
– A dolgok mindig pocsékul mennek, anyám, miért éljen az ember?
– Nem szabad így beszélned. Tudom, a Tan szerint nem rejthetsz magadba semmiféle keserűséget, de te nem
úgy nézed a világot, ahogyan én. Én mindig azt mondtam: az élet rejtély. Maga az, hogy élünk...
– Ó, ezt már jól ismerem. Az élet csak kölönc, véleményem szerint.
Myra figyelmesen szemlélte fia arcát, és arcvonásai ellágyultak.
– Ha meg akarok vigasztalódni – mondta –, egy hatalmas fekete ürességre gondolok, amely örökkön örökké
tart minden irányban. És ebben a feketeségben temérdek piciny lámpás gyullad ki. Ezek az apró lámpák a mi
életünk, és pompásan világítanak. Megmutatják a környezetünket. De hogy mi is ez a környezet, ki gyújtja meg
a lámpákat, miért gyújtja meg... – felsóhajtott. – Majd ha elindulunk a Nagy Utazásra, amikor a lámpánk
kialszik, talán többet tudunk.
– És azt állítod, hogy ez megvigasztal? – kérdezte szemrehányóan Complain. Nagyon-nagyon régen volt, hogy
először hallotta anyjától ezt a lámpa-hasonlatot, és megnyugtatta, hogy ismét hallja, de nem engedhette meg
magának, hogy anyja ezt észrevegye.
– Igen. Igen, ez megvigasztal. Látod, a mi lámpásunk itt ég együtt. – Kisujjával rábökött egy pontra kettejük
közt az asztalon. – És én hálás vagyok, amiért az én lámpám nem valahol ott ég az ismeretlenben egyedül. –
És kinyújtott karral valahová messze mutatott.
Complain fejcsóválva állt fel.
– Én nem így látom – vallotta be. – Sokkal több lehet odakint.
– Ó, igen, talán igazad van. De ott egészen más az élet. És én éppen ettől félek. Minden más, minden más.
– Talán igazad van. Bárcsak itt is minden egészen más lenne. Anyám, Gregg bátyám, aki itthagyta a törzset és
egyedül nekivágott a bozótnak...
– Még nem felejtetted el!? – kérdezte mohón az öregasszony. – Gregg jó fiú volt, Roy, ha itt marad, még őr is
lehetett volna belőle.
– Mit gondolsz, életben maradt?
Myra határozottan megrázta a fejét:
– A bozótban? Bizonyosra veheted, hogy a kívülállók elkapták. Kár, nagy kár... Gregg pompás őr lett volna.
Mindig mondtam.
Complain már indulni készült, amikor az anyja élesen rászólt:
– A vén Ozbert Bergass még nem halt meg. Azt mondják, a lányát, Gwennyt hívta. Kötelességed, hogy
felkeresd.
Most az egyszer tagadhatatlanul igazat mondott. És ezúttal a kötelesség örömmel is vegyült: Bergass a törzs
hősének számított.
A félkarú Olwell, ép karjára akasztva egy csomó felfűzött vadkacsát cipelt, és barátságtalanul köszöntötte
Complaint. Egyébként a vadász egyetlen teremtett lélekkel sem találkozott. Bergass házatája messze a Tat
alvégén húzódott meg. Valamikor az éltorlasznál állott. És ahogy a törzs lépésről lépésre nyomult előre, úgy
maradt egyre hátrább. Amikor éppen a törzs közepén állt, Ozbert Bergass akkor érte el hatalma teljét. Most
öregségére az ő fülkéje volt a legtávolabb. Az utolsó torlasz, az emberiség és a Holt-út közt húzódó torlasz
most éppen az ő ajtajánál emelkedett. Több üres szoba választotta el szomszédaitól: előző szomszédsága,
néhány nyápic fickó, nem sokkal ezelőtt költözött el, továbbhúzódtak a biztonságosabb központi tájak felé, de
ő, a makacs vénember, maradt, ahol volt, és a kapcsolatot az élettel számtalan asszonya segítségével tartotta
fenn, akikkel diadalmas örömben éldegélt.
Itt az alvégen nyoma sem volt a dáridónak. A Tat egyéb részeinek átmeneti vidámságával ellentétben Bergass
lakhelye komornak és sivárnak látszott. Réges-régen, talán még az óriások idejében, itt valamiféle robbanás
mehetett végbe. Bizonyos távolságban a falak megfeketedtek, és fejmagasság felett embernagyságúnál is
nagyobb nyílás tátongott a fedélzeten. Itt, a vén vezér ajtaján túl egyetlen lámpa sem égett.
A törzs folyamatos előrenyomulásával együtt ezt az elhanyagoltságot még csak fokozta néhány pónika, amely
eltökélten gyökeret vert a hátsó torlasszal szemben, és bozontos, kényszeredett tolakodásában csupán
combmagasságig nőtt meg a koszos fedélzeten.
Complain viszolyogva dörömbölt Bergass ajtaján. Az ajtó kinyílt, a belépőt bábeli hangzavar, hatalmas gőzfelhő
csapta meg, amely rajzó rovarcsapatként gomolygott arca körül.ű
– Az éned, anyám – szólt udvariasan Complain a kikukucskáló vén boszorkához.
– A terhed, harcos. Ó, te vagy az, Roy Complain, valóban? Mit akarsz? Azt hittem, minden bolond fiatal részeg.
No, hát gyere be. Csak maradj csendben.
Egy nagy szobába jutott, amelyet telisdeteli zsúfoltak szárított pónikaszárral. A fülkét holt erdővé változtatva, a
fal mellett sorakoztak. Bergass megszállottan munkálkodott azon, hogy világuk építményeit, a falakat és a
fedélzetet rombolják le és a törzs a pónikaszárakból épült kunyhókban lakjon, a bozót sűrűjében. Saját magán
ki is próbálta ezt a Holt-út egyik lapályán, és kétségkívül túlélte a kísérletet: de ötletén senki sem kapott.
Leves-illat terjengett: az egyik sarokból egy hatalmas gőzölgő üstből szállt fel. Fiatal lány kavarta a löttyöt. A
szobában kavargó gőzön át Complain megpillantotta a többi nőt. Elég meglepő módon Ozbert Bergass a szoba
közepén üldögélt egy szőnyegen. Éppen szónokolt, amire azonban senki sem figyelt, a nők egymással
társalogtak. Complain azon csodálkozott, hogy egyáltalán meghallották a kopogtatását.
Letérdelt az öreg mellé. A sávkór már előrehaladott stádiumába ért. Szokás szerint most is a gyomorból indult
ki, és már megtette rövid útját felfelé a szívig. Karhosszúságú, barna színű, puha sávok emelkedtek ki a
húsából, a fonnyadt test botokkal szétroncsolt hullára emlékeztetett.
–... így aztán a Hajó elveszett, és az ember is elveszett, és a veszteség is elveszett – folytatta rekedten az
öreg, Complainre függesztve tekintetét. – Egyre csak másztam a törmelék között, és tudom, és mondom, hogy
minél több idő telik el, annál kevesebb az esélyünk, hogy ismét magunkra találjunk. Ti bolond asszonynép, nem
értitek, ti nem törődtök ezzel, de Gwennynek nemegyszer mondtam, hogy ez az ember csak tönkreteszi a
törzset. “Rosszat cselekesztek" – mondtam neki –, “amikor mindent leromboltok, ahol áthaladtok, csak azért,
mert nincs rá szükségetek. Elégetitek ezeket a könyveket, meg ezeket a filmtekercseket" – mondtam –,
“megsemmisítitek, mert azt hiszitek, hogy valaki felhasználhatja ellenetek. De ezek titkokat hordoznak
magukban, amelyeket ismernünk kellene" – mondtam –, “és ti bolondok vagytok, össze kellene szedegetnünk a
tárgyakat, nem szétrombolnunk. Én mondom nektek, több fedélzetet bejártam, mint ahánynak a létezését el
tudjátok képzelni" – mondtam – ... Mit akar, kérem?
Mivel a monológ megszakítása nyilván Complainnak szólt, a vadász azt válaszolta, hogy segíteni jött, ha
lehetséges.
– Segíteni? – kérdezte Bergass. – Én mindig megálltam a magam lábán. És azelőtt az apám is. Az apám volt
valamennyi között a legnagyobb vezető. Tudod-e, mi tette a törzsünket azzá, ami most vagyunk? Én majd
elmondom. Az apám velem együtt cserkészett odakint, amikor még fiatal legény voltam, és megtalálta, amit az
óriások hajdan fegyverraktárnak neveztek. Igen, a kamrák zsúfolásig tele voltak kábítókkal. A felfedezés nélkül
a Greene törzs nem lenne az, ami, mostanáig már kivesztünk volna. Igen, odavezethetnélek a
fegyverraktárhoz, ha lenne merszed velem jönni. A Holt-út közepén túl, ahol a láb kézzé változik és a padló
elugrik előled, és úgy szállsz a levegőben, akár a bogár...
“Félrebeszél" – gondolta Complain. Hiába is beszélne neki Gwennyről, amíg arról fecseg, hogy a láb kézzé
változik. Ám a vén vezető hirtelen elhallgatott, majd megkérdezte:
– Hogy kerülsz ide, Roy Complain? Adjatok még egy kis levest, olyan száraz a gyomrom, akár a tapló.
Complain intett az egyik asszonynak, hogy hozzanak egy bögrét, aztán válaszolt:
– Eljöttem, hogy lássam, mint búcsúzol. Nagy ember vagy: sajnálom, hogy így talállak.
– Nagy ember – motyogta bárgyún Bergass, majd hirtelen dühkitöréssel ordította: – Hol a levesem? Azt a hülye
fejüket, mit csinálnak azok a lotyók? A micsodájukat mossák a levesben?
Egy fiatalasszony sietősen átnyújtott egy bögre levest, közben pajkosán rákacsintott Complainre. Bergass már
túl erőtlen volt hozzá, hogy egyedül egyen, így Complain kanalazta szájába a zsíros löttyöt. Észrevette, hogy a
vezető tekintete az övét keresi, mintha valami titkot készülne átadni, úgy mondják, a haldokló mindig valaki
másnak a tekintetét keresi, de a szokás arra késztette Complaint, hogy ne nézzen bele ebbe a világos szembe.
Elfordult, és csak ekkor eszmélt rá, micsoda piszok van körös-körül. Annyi szemét volt a fedélzeten, hogy
pónikát lehetett volna termeszteni benne, még az elhalt növényi szárak is szürke masszává álltak össze.
– Miért nincs itt a hadnagy? Hol van Lindsey, a doktor? És Marappernek, a p

4 BRIAN W. ALDISS AMÍG VILÁG A VILÁG

2010.11.05

Laur Vyann és Roy Complain lassan baktatott vissza az Élszektor lakott része felé. Mindkettőjüket túlságosan
megrázta az élmény, hogy a vezérlőtermet romokban találtak. Complaint ismét elfogta a halálvágy, de most mar
sokkal sürgetőbben: méregként áradt szét testében a felismerés, hogy élete tökéletesen reménytelen. Az
Élszektorban töltött rövid pihenő, a Vyanntól nyert boldogság eltörpült a születése óta elviselt agyonfárasztó
kudarcok mellett.
Egyetlen dolog mentette meg attól, hogy belesüllyedjen ebbe a pusztító elkeseredésbe: a Tat ósdi Tana,
amelyről még nem is olyan régen nagy büszkén azt állította, hogy már kiűzte magából.
Fülében csengtek a pap szavai:
“Gyávák ivadékai vagyunk, életünk napjai félelemben teltek el... A Nagy Utazás már elkezdődött: hadd
dühöngjünk, amíg tehetjük, és imigyen elhagyva kóros ösztöneinket, megszabadulhatunk belső
konfliktusainktól..."
Complain gépiesen elismételte a harag jelét. Hagyta, hadd buzogjon fel dühe szánalmas helyzetének zugaiból,
és hadd melengesse meg testét a didergő sötétségben. Vyann szipogni kezdett a férfi vállán: és az, hogy a
lánynak is szenvednie kell, még csak olaj volt a tűzre.
Mindez fokozódó izgatottsággal forrt benne, arca eltorzult, felidézett minden igazságtalanságot, amelyet ő
maga vagy bárki más bármikor elszenvedett, s mint valami keverőgép, mindet összegyúrta, tajtékosra verte.
Zavaros, véres düh dobogtatta meg a szívét.
Amikor kissé eszéhez tért, már Vyannt is vigasztalni tudta, és visszavezette népe lakhelyére.
Amikor a lakott részhez közeledtek, fülükben furcsa zúgás erősödött. Zűrzavaros, különös zaj volt ez, baljós
zaj, amelynek hallatán nyomban megszaporázták lépteiket, és aggodalmasan pillantgattak egymásra.
Elsőként egy farmerrel találkoztak, futva közeledett feléjük:
– Vyann felügyelő – kiáltotta. – Scoyt mester téged keres, már mindenütt szólított.
– Ez úgy hangzik, mintha darabokra akarná itt szedni nekünk a hajót – mondta szárazon Vyann. – Azonnal
megyünk, köszönöm.
Gyorsabban szedték a lábukat, így aztán Scoyttal a 20. Fedélzeten találkoztak, ahonnan Fermourt
megszöktették.
Pagwam másodkapitány egy kisebb csapattal haladt előre a folyosón, minduntalan lehajoltak s felnyitogatták a
fedélzet csapóajtóit. A félrezuhanó súlyos fedelek adták a furcsa zengő hangot, amelyet Vyann és Complain
hallott. Amint egy lyukat feltártak, egy ember ott maradt őrködni, a többiek pedig előrerohantak a következő
csapóajtóhoz.
Az akciót irányító Scoyt körülnézett, és megpillantotta Vyannt. Ajkát azonban most nem lágyította meg üdvözlő
mosoly.
– Gyertek ide – mondta, és kinyitotta a legközelebb eső ajtót. Az idegen lakófülke véletlenül éppen üres volt.
Amikor mindhárman beléptek, Scoyt bezárta az ajtót, és dühösen rájuk támadt:
– Legszívesebben mindkettőtöket bezáratnálak egy fülkébe – fakadt ki. – Mikor érkeztetek vissza Gregg
tanyájáról? Miért nem tettetek azonnal jelentést nekem vagy a Tanácsnak, a parancs szerint? Tudni akarom,
hol voltatok együtt?
– De Roger... – tiltakozott Vyann. – Nem sokkal ezelőtt érkeztünk vissza. Azonkívül, amikor megjöttünk,
mindnyájan a hajtóvadászaton voltatok. Nem tudtuk, hogy az ügy olyan sürgős, különben... 
– Egy pillanat, Laur – szakította félbe Scoyt. – Inkább tartsd meg magadnak a kifogásokat: nagy bajban
vagyunk. Ennek ellenére nem érdekelnek a szóvirágok: mi van Greggel? 
Complain látta Vyann arcán a sértődöttséget meg a bosszankodást, így hát előrelépett, és röviden előadta, mit
tanácskozott meg a bátyjával. A végén Scoyt bólintott, és kissé megkönnyebbült.
– Jobb, mint remélni mertem – mondta. – Kiküldjük őreinket, hogy minél előbb vezessék ide Gregg csapatát.
Ideje, hogy azonnal jöjjenek.
– Ne, Roger – vágta rá Vyann. – Ők nem jöhetnek ide. Minden tiszteletem Royé, de a bátyja közönséges
haramia. A hívei pedig csőcselék. Ők és az asszonyaik csupa nyomorék és mutáns. Az egész banda végtelen
sok felfordulást okozna közöttünk, ha megengedjük nekik, hogy itt lakjanak. Semmi másra nem alkalmasak,
csak a harcra.
– Éppen erre akarjuk felhasználni őket – mondta komoran Scoyt. – Jobban tennéd, ha lépést tartanál az
eseményekkel, Laur. – Sietősen beszámolt róla, mit látott Marapper és mi minden történt azóta.
– Bántottátok Fermourt? – érdeklődött Complain.
– Nem, csak egy kicsit megkorbácsoltuk, hogy megpuhuljon.
– Szegény ördög, az ilyesmihez már a Tatban is hozzászokott – jegyezte meg Complain. Az együttérző
emlékezetre a tulajdon háta is felsajdult.
– Miért kell ezért ilyen sürgősen idecsődíteni Gregg csőcselékét? – kérdezte Vyann.
Scoyt mester nagyot sóhajtott, és nyomatékosan így felelt:
– Mert most először bizonyosodtunk meg róla kétségtelenül, hogy a kívülállók és az óriások szövetséget
kötöttek... ellenünk.
Keményen tekintett rájuk, amíg ezt felfogták.
– Szép kis helyzet, mi? – kérdezte tőlük ironikusan. – Ezért nyittatok ki minden csapóajtót a hajón, és
mindegyik mellé őrt állítok, így aztán kikergetjük az ellenséget, esküszöm, nem nyugszom, amíg meg nem
tesszük.
Complain füttyentett.
– Valóban szükséged van Gregg fickóira, döntő lesz a létszám – jegyezte meg. – De hogyan sikerült
Marappernek kinyitnia a csapóajtókat?
– Ez a hájas pap pontosan olyan, amilyen, hogy úgy mondjam – válaszolta kurtán felnevetve Scoyt. –
Gyanítom, hogy a törzsetekben nagy szarka volt.
– Mindent összeszedett, amihez hozzájutott – hagyta rá Complain, és felidézte, micsoda lomtár volt Marapper
szobája.
– A többi között egy gyűrűt is megkaparintott, egy nyolcszögletű kővel díszített gyűrűt, amelyet valaki hajdan
egy hulláról húzhatott le. Nem is kő az benne, hanem valami kis mechanikus szerszám, pontosan beleillik a
csapóajtók kulcslyuk-forma nyílásába, csak meg kell nyomni és a csapóajtó nyomban feltárul. Eredetileg a
katasztrófa előtt, bizonyára mindenkinek volt ilyen gyűrűkulcsa, aki szolgálata közben ezeken a csapóajtókon át
közlekedett. Egyébként Tregonnin tanácsos azt állítja, hogy ezeknek a fedélzetek között levő helyeknek
ellenőrző járat a neve. A kacatjai között talált valami utalást erre, és mi most éppen azt tesszük, ellenőrizzük
őket. Minden centiméternyi területet átfésülünk. Az embereim megkapták Marapper gyűrűjét, és a fedélzeten
most minden csapóajtót kinyitnak.
– Bob Fermournak is volt ilyen gyűrűje! – kiáltott lel Complain. – Emlékszem, gyakran láttam az ujján.
– Úgy tudjuk, hogy minden kívülálló visel ilyet – mondta Scoyt – És ha ez így van, akkor érthető, miért tudnak
olyan könnyen kijátszani bennünket. Ez sok mindent megmagyaráz csak azt nem, hogyan tudtak mindig
kiszabadulni a gondosan őrzött fülkékből is. Mivel feltételezzük, hogy aki ilyen gyűrűt visel, az ellenségünk, a
túlélési kutatócsoport néhány tagját megbíztam vele, vizsgálja meg az egész lakosságot, kutassák fel az áruló
nyomot. Bárkin találunk ilyen gyűrűt, az elindul az Utazásra. Most mennem kell. Feltarulás!
Kituszkolta őket a csengő-bongó folyosóra. Nyomban körülvették a parancsra váró beosztott tisztek, lassanként
elsodródott Complain és Vyann mellől. Még hallották, amint kijelöl egy fiatal tisztet, hogy vigye meg a választ
Greggnek, majd elfordult és hangja elhalt.
– Szövetség Öreggel... – mondta Vyann, és megborzongott. – De mihez kezdünk mi? Úgy látszik, Roger nem
szándékozik újabb munkával megbízni bennünket.
– Menj és feküdj le – felelte Complain. – Kimerültnek látszol.
– Csak nem hiszed, hogy elalszom ekkora zajban? – kérdezte a lány, és kissé fáradtan mosolygott.
– Azt hiszem, meg kellene próbálnod.
Complaint meglepte, a lány milyen engedelmesen hagyja elvezetni magát, bár amikor az egyik oldalfolyosón az
ott őgyelgő Marapperbe botlottak, Vyann váratlanul hátrahökölt.
– Hallom, te vagy a nap hőse, atyám – mondta a lány. 
Marapper arcát rosszkedv árnyékolta be, vélt sérelmébe burkolózott, mint valami köpenybe.
– Felügyelő – mondta egy kissé keserű méltósággal. – Te kigúnyolsz. Átkozott életemben mindeddig
felbecsülhetetlen értékű titkot hordoztam az ujjamon, és nem tudtam róla. Most, amikor tudatára ébredtem,
íme, a teljesen szokatlan pánik pillanatában odaajándékoztam Scoyt barátodnak, semmiért!

– Ki kell valahogy jutnunk a hajóból – mormolta Vyann. Beszéd közben szemét lehunyta, sötét hajkoronája a
párnára omlott. Complain halkan kisurrant a sötét szobából, úgy vélte, a lány elalszik, mielőtt még becsukná az
ajtót, a két fedélzettel odább zúgó hangzavar ellenére. Megállt Vyann ajtaja előtt, félig-meddig habozott
otthagyni őt, nem tudta, vajon jó órában zavarja-e a Tanácsot vagy Scoytot a szétrombolt vezérlőterem hírével.
Tétován matatott az övére fűzött lángfegyveren, majd gondolatai ismét visszatértek a sokkal személyesebb
elmélkedésekre.
Nem tehetett róla, de szerette volna tudni, mi a szerepe a környező világban: mivel azonban maga sem
döntötte még el, mit akar az élettől, úgy tetszett, az események áradata sodorja őt. A hozzá közelálló
embereknek, úgy tetszik, világos céljaik vannak. Marapper csak a hatalommal törődik, Scoyt látszólag teljesen
belemerül a hajó véget nem érő problémáiba, szerelme, Laur pedig csak a hajó életének megkötöttségeitől
akar szabadulni. És ő? Kívánta a lányt, de volt itt valami más is, valami, amit megígért magának még
gyerekkorában, de nem talált meg, valami, amit soha nem tudott szavakba öltöztetni, valami, ami túl nagy volt
ahhoz, hogy elképzelje...
– Ki az? – riadt fel a közeledő léptekre.
Egy közeli négyszögletes irányfény rávetődött a fehérruhás magas férfira; ez az alak elütött a többiektől, s ha
beszélt, a hangja lassú volt és erőtől duzzadó.
– Zac Deight tanácsos vagyok – szólalt meg. – Ne ijedj meg. Ugye, te vagy Roy Complain, a Holt-út vadásza?
Complain rápillantott a férfi bánatos arcára, fehér hajára, s ösztönösen nyomban megkedvelte. Az ösztön nem
mindenkor szövetségese az értelemnek.
– Én vagyok, uram – válaszolta.
– A papod, Henry Marapper, nagy megbecsüléssel beszélt rólad.
– Valóban, azistenit? – Marapper gyakran cselekedett jót titokban, de kivétel nélkül a maga javára.
– Igen – mondta Zac Deight. Majd megváltozott hangon hozzátette: – Úgy hiszem, bizonyára tudsz valamit a
folyosó falán látható lyukról.
És rámutatott arra a nyílásra, amelyet Complain és Vyann vágott a lány szobájának falán.
– Persze. Ezzel a fegyverrel csináltam – mondta Complain, és megmutatta a fegyvert az idős tanácsosnak, s
kíváncsian várta, mi következik ezután.
– Elmondtad-e valaki másnak, hogy ilyen fegyvered van? – kérdezte Zac Deight, és érdeklődéssel forgatta a
lángfegyvert.
– Nem. Csak Laur... Vyann felügyelő tud róla, ő most éppen alszik.
– Át kellett volna adnod a Tanácsnak, hogy a legcélszerűbben használhassuk fel – jegyezte meg nyájasan Zac
Deight. – Ennek eszedbe kellett volna jutnia. Bejönnél a szobámba és elmesélnéd az egész történetet?
– Igen, csak hát nincs sok mesélni valóm, uram... – kezdte Complain.
– Bizonyára láttad, milyen veszélyes lehet ez a fegyver, ha illetéktelen kezekbe kerül... – Volt valami parancsoló
a vén tanácsos hangjában. Aztán megfordult, és elindult a folyosón. Complain nem nagy örömmel, de tiltakozás
nélkül baktatott az öregember széles háta után.
Liften ereszkedtek le az alsó szintre, majd öt fedélzetnyit gyalogoltak a tanácsos szobájáig. Errefelé minden
teljesen elhagyatott, csendes és sötét volt. Zac Deight előhalászott egy közönséges mágneses kulcsot,
kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy beengedje Complaint. Mihelyt Complain belépett, az ajtó becsapódott a háta
mögött. Csapdába esett!
Sarkon fordulva vadállati dühvel esett neki az ajtónak – hiába. Elkésett: Zac Deight megkaparintotta a
lángfegyvert, amellyel pedig kiégethette volna a szabadságba vezető utat. Complain felkattintotta lámpáját, és
körülnézett a szobában. A mindent belepő porról ítélve rég nem használt hálószoba lehetett, s mint a hajó
egész hosszában az ilyesféle szobák, ez is rideg, jellegtelen volt.
Felkapott egy széket és ripityára törte a bezárt ajtón, ezután kissé alkalmasabbnak érezte magát a
gondolkodásra. Egy kép bukkant elő az elmúlt időkből, amikor először állt ott Vyann mellett, és a
kémlelőnyíláson át figyelte, hogyan hagyja Scoyt egyedül Fermourt a vallatószobában: Fermour felpattant egy
zsámolyra, és igyekszik elkapni a mennyezeti rácsot. Nyilván úgy vélte, arrafelé elmenekülhet. Tegyük fel...
A szoba közepére tolta az ágyat, a tetejére egy szekrényt rakott, és fürgén felkapaszkodva megvizsgálta a
rácsot. Semmiben sem különbözött a hajó más szobáinak a rácsaitól: körülbelül egy méter átmérőjű, és széles
pálcikák fedik, elég ritkán, úgyhogy ujját bedughatta közéjük. A kutató fénysugár felfedte, hogy az üreget
tapadós porréteg tömítette el, mint csipa a szemet, az előfúvó légáramlatot valóban alig érezte.
Kísérletképpen ráfüggeszkedett a rácsra. Nem mozdult.
Pedig mozdulnia kellett. Fermour nem azért állt ezen a zsámolyon, és nem azért ágaskodott felfelé, mert
szüksége volt egy kis csuklógyakorlatra. Ha a rács kinyílik, ez megmagyarázná, hogyan menekültek el a
szigorúan őrzött fülkékből a Scoyt által foglyulejtett kívülállók. Complain átdugta ujjait a rácson, kitapogatta a
belső peremét, s erein remény meg félelem viharzott át jegesen.
Mutatóujja csakhamar egy egyszerű kallantyút tapintott. Lenyomta. Hasonló kallantyúkat talált a rács másik
három ágyra helyezte. Szíve vadul dobogott.
Megragadta a nyílás szélét, és feltornászta magát.
Alig bírt megfordulni odafent. Azt hitte, hogy az ellenőrző járatban találja magát, ehelyett a szellőzőrendszerbe
jutott. Nyomban kitalálta, hogy ez  a cső végigfut az ellenőrző járatok furcsa fedélzetközi világán. Felgyújtotta
lámpáját, feszülten figyelt lefelé, rá se hederintve az állandóan arcába fúvó légáramlatra.
Csupán egyetlen lámpa világított az alagútban, a fény a következő szűrőrácsból áradt. Hirtelen átütött eszébe,
hogy pontosan úgy festhet, mint a palack nyakában a dugó, majd előremászott, és lebámult a rácson át.
Egyenesen Zac Deight szobájába nézett le. Zac Deignt egyedül volt és egy készülékbe beszélt. A szoba
közepére tolt magas szekrény elárulta, hogyan leplezték a készüléket rejtő fülkét. A meglepett Complain egy
ideig nem is értette, miről beszél Zac Deight. Aztán fülelni kezdett. 
–...ez a Complain nevű fickó rengeteg bajt okoz – mondta a tanácsos a kagylóba. – Emlékszel, hogy az
embered, Andrews, elvesztette néhány héttel ezelőtt a hegesztőjét? Complain valahogy megkaparintotta.
Nyomban rájöttem, amikor a 22. Fedélzeten Laur Vyann felügyelő szobájának a falán felfedeztem a tátongó
lyukat... Igen. Curtis, hallasz? Ez a vonal pocsékabb, mint valaha.
Deight egy percig hallgatott, amíg a vonal másik vegén a társa beszélt. Curtis! Complain csaknem felkiáltott –
ez az óriás vezette az őt foglyulejtő fickókat. Lepillantott a tanácsosra és hirtelen észrevette Zac Deight ujjan –
nyolcszögletű kővel díszített áruló gyűrűt, és mind kíváncsibb lett vajon a fondorlatnak miféle rettenetes
szövevényébe bonyolodott bele.
Aztán ismét Deight beszélt:
– Sikerült beosonnom Vyann szobájába – mondta –, amíg a hajtómű emeleten teljes lendülettel folytak a
figyelemelvonó hadműveletek. Találtam még valamit, amit a zümzümök megszereztek, egy naplót, amelynek a
létezéséről nem is tudtunk, a Procyon V.-ről visszatérő hajó első kapitánya írta. Sokkal több adatot tartalmaz,
mint amennyit a zümzümöknek tudniuk kellene: mindenféle kérdésekre ingerelheti őket. Egy kis szerencsével
mindkettőt megszereztem, a naplót is, és a hegesztőt is... Köszönöm. És ami még nagyobb szerencse,
Complainen és ezen a lányon, Vyannon kívül senki sem ismeri sem a naplót, sem a hegesztőt, vagy nincsenek
tisztában a jelentőségével. Igen, tudom, mi a Kis Kutya elképzelése a zümzümök sérthetetlenségéről, de ők
most nincsenek itt, és nem nekik kell megoldaniuk ezt a problémát, és a helyzet óráról órára súlyosabb. Ha el
akarják temetni ezt az értékes titkot, egyetlen könnyű megoldás kínálkozik. Complaint bezártam a szomszéd
szobába... Természetesen nem erőszakkal: mint egy kisangyal sétált be a csapdába. Vyann pedig a
szobájában alszik. Azt kérem tőled, Curtis, egyezz bele, hogy Complaint és Vyannt megölhessem... Igen, én
sem kedvelem az ilyesmit, de csakis így tarthatjuk fenn a status quót, és én hajlandó vagyok erre, amíg nem
késő...
Zac Deight hallgatott, figyelt, és hosszú arcán türelmetlen kifejezés terült szét.
– Nincs rá idő, hogy a Kis Kutyának rádiózzunk – mondta, nyilvánvalóan félbeszakítva a beszélőt. – Túl sokáig
vacakolnának. Te vagy itt a parancsnok, Curtis, és nekem csak az engedélyre van szükségem... így még jobb...
Igen. Feltétlenül szükségesnek tartom. Csak nem hiszed, hogy örülök ennek a feladatnak? Mindkettőt a
szellőztetőnyíláson át gázosítom el, mint ahogy eddig is tettük a kényes esetekben. Legalább tudjuk, hogy nem
szenvednek.
Letette a kagylót. A szekrényt visszatolta a helyére. Egy ideig habozva álldogált, csuklóját dörzsölgette, arcát
undor barázdálta. Kinyitotta a szekrényt, és előhúzott egy hosszú hengert. Tűnődve meredt a mennyezeti
rácsra. Complain kábítójának lövése egyenesen az arcát érte.
A szín kiszaladt Zac Deight arcából. Feje a mellére bukott, ő maga pedig végignyúlt a padlón.
Egy ideig Complain a helyén maradt, agya igyekezett felfogni a történteket. Szörnyű érzés hozta vissza a
jelenbe. Gondolatai között idegen gondolat suhant át, mintha egy vastag prémmel fedett nyelv nyalta volna
végig agyát. Lámpájához kapva egy ijesztő lepkét pillantott meg: a rovar a szeme előtt körözött. Szárnya
majdnem tizenöt centire nyílt ki: szeme mint két cseresznyeszínű gombostűfej tükrözte a fényt.
Complain ájulással küszködve feléje csapott, de elhibázta. A lepke gyorsan elsuhant a légvezetéken.
Complainnak eszébe jutott az a másik lepke, amely ugyanilyen mocskos lenyomatát hagyta az agyán, mikor a
Holt-útban járt. Most arra gondolt:
“A nyulaknak van ilyen hatalmuk, a lepkéké nyilván kisebb. S úgy látszik, a patkányok megértik őket... Ezek a
lepkék talán a patkányhordák légi felderítői!"
Ez a felfedezés még inkább elborzasztotta, mint Deight szavai, amelyekből a halálos ítéletét hallotta.
A félelemtől verítékezve elfordította Zac Deight szobájának tetőrácsán a négy kallantyút, végighúzta a rácsot a
légvezetéken, és ledobta a tanácsos szobájába. Odahurcolt egy asztalt, felmászott rá, és a rácsot
visszaillesztette a helyére. Ekkor kissé biztonságban érezte magát.
Zac Deight nem halt meg: Complain kábítója csupán közepesre volt állítva, de elég közelről kapta a lövést, és
elég erőset ahhoz, hogy egy ideig eszméletlenül heverjen. Sértetlennek látszott, békésen hevert a padlón, haja
hamuszürke homlokába hullott. Complain lelkiismeretfurdalás nélkül felkapta a tanácsos kulcsát meg a
lángfegyvert, kinyitotta az ajtót, és kisurrant a néma folyosóra.
Mielőtt kilépett, még egyszer visszafordult, és lámpáját a rácsra irányította. Apró, éles, rózsaszínű mancsok
markolták a rácsozatot, és egy tucatnyi hegyes pofa meredt le rá gyűlölködőn. Complain tarkóján felborzolódott
a haj, és odapörkölt nekik a kábítóval. Az apró égő szemecskék nyomban elveszítették csillogásukat, a
rózsaszínű mancsok szorítása elernyedt.
A folyosóra is elkísérte a vinnyogás, s ez arról árulkodott, hogy a felmentő seregeket is halálra sebezte.
Loholás közben ötletei gyorsan semmivé foszlottak. De egy dolgot makacsul elhatározott: Deight tanácsos
szerepét ebben az ügyben, és mindazt, amit azon a furcsa készüléken mondott Curtisnek (vajon hol lehet most
Curtis?) nem szabad senkinek sem megemlítenie, amíg Vyannal nem tanácskozott. Most már nem lehetett
tudni, ki van az ő oldalukon és ki van ellenük.
– És ha Vyann is... – kezdte fennhangon, de rettegését azonnal elhessegette. Ezen a ponton a gyanakvás az
őrültséggel volt határos.
Egy gyakorlati kérdés nyugtalanította Complaint, de még nem tudta megfogalmazni. Fermour menekülésével
kapcsolatban tennie kellett valamit... Nem, várnia kell. Túlságosan izgatott volt, semhogy hűvösen mérlegelje a
dolgokat: később kell töprengenie ezen. Időközben a lángfegyvert, vagy ahogyan Deight nevezte, a hegesztőt,
át akarta adni valakinek, aki több hasznát veheti: Scoyt mesternek.
Scoyt körül a lelkesedés növekedett, ő maga az események örvénylésének középpontjába helyezte át
tartózkodási helyét.
Az Élszektor és a Holt-út között a torlaszokat szétverték. Verejtékező férfiak szorgosan dobálták szét a
barikádokat, élvezték a rombolást.
– El velük! – kiáltotta Scoyt. – Eddig azt hittük, védik határainkat, de most már haszontalanok.
A lerombolt torlaszokon keresztül beözönlött Gregg törzse. Rongyosan és piszkosan, férfiak, nők vagy
hermafroditák, egészségesek vagy sebesültek, gyalogosan vagy durva hordágyon izgatottan tolongtak a figyelő
élszektorbeliek között. Batyukat és hálózsákokat cipeltek, dobozokat és kosarakat, egyesek durva szánkókat
húztak: a pónikákon át vonszolták őket, az egyik asszony egy girhes juhot terelgetett, annak a hátára kötözte a
cókmókját. Velük együtt beözönlőttek a Holt-út fekete szúnyogjai is. Olyan lázas izgalom csapott át az
Élszektoron, hogy a mocsoknak ezt a lelkes karattyolását is üdvözlő mosollyal és itt-ott éljenzéssel fogadták. A
toprongyos légió visszaintegetett. Rofferyt sorsára hagyták: úgy vélték, halálán van, kár lenne fáradságot
fordítani rá.
Egy dolog azonban tisztázódott: bármennyire megtépázta is a számkivetetteket a patkányokkal való találkozás,
csatára készen álltak. Mindegyik harcos kábítót, kést és rögtönzött lándzsát cipelt.
Gregg borzadályos csatlósa, Hawl kíséretében zárt ajtók mögött tanácskozott Scoyttal, Pagwammal és Ruskin
tanácsossal, amikor Complain a helyszínre érkezett. Minden teketória nélkül benyitott. Példátlan biztonságot
érzett, és ezt a betolakodása miatt felhangzó kiáltások sem rengették meg.
– Segíteni akarok nektek – mondta, és Scoythoz fordult, mint természetes vezérükhöz. – Két dolgot mondok,
az első egy hír. Felfedeztétek, hogy minden fedélzet minden szintjén csapóajtók vannak. Az óriásoknak és a
kívülállóknak ez csak az egyik útjuk. Ezen kívül minden szobában van egy ügyes kijáratuk.
Felugrott az asztalra, és bemutatta, hogyan nyílik a rács. Minden további magyarázat nélkül lemászott az
asztalról, és örömmel figyelte a többiek meglepett arcát.
– Ezt is figyelned kell, Scoyt mester – tette hozzá. És ebben a pillanatban egyszerre megvilágosodott előtte
Fermour eddig érthetetlen menekülése: a rejtély újabb részletére derült fény.
– Az óriásoknak valahol a hajón van egy főhadiszállásuk – mondta. – Amikor elfogtak, engem is odavittek, de
nem tudom, hol van... elkábított a gáz. Nyilvánvalóan valamelyik fedélzet vagy szint egy része, amely el van
zárva tőlünk, önkényesen, vagy eleve a tervrajzon is. Rengeteg ilyen hely akad a hajón, ezeket kell
megnéznünk.
– Mi már elhatároztuk ezt – mondta türelmetlenül Gregg.
– Csak az a baj, hogy a dolgok összekuszálódtak. Nem tudjuk, hol vannak lezárva a fedélzetek és hol
nincsenek. Egy egész hadsereg rejtőzhet minden rekeszfal mögött.
– Majd én megmondom neked, hol van ilyen hely a közelben – felelte izgatottan Complain. – A 21. Fedélzeten,
Fermour fülkéje fölött.
– Miből gondolod, Complain? – érdeklődött Scoyt.
– Következtetek. Mint már tudjuk, az óriások hatalmas kockázatot vállaltak csak azért, hogy mindenkit
elcsalogassanak a folyosókról, és így odaférkőzve Fermourhoz, elvihessék őt a csapóajtón keresztül. Mindettől
a bonyodalomtól megkímélhették volna magukat, ha a rácson keresztül ereszkednek le a fülkébe. Egy percbe
sem került volna, és senki nem látja meg őket. Miért nem tettek így? Úgy sejtem, azért, mert nem tehették. Mert
valami a szint fölött elzárja ezt a rácsot. Más szavakkal a fülke fölött olyan kamrák lehetnek, ahová nincs
bejárásunk. Meg kellene néznünk, mi van bennük.
– Szerintem száz meg száz ilyen hely van... – kezdte Gregg.
– Érdemes lenne mégis megvizsgálni... – mondta Ruskin tanácsos.
– Tegyük fel, hogy igazad van, Complain – vágott közbe Scoyt. – Ha a rács el van torlaszolva, hogyan juthatunk
át?
– Így ni! – Complain a szomszédos fal felé emelte a lángfegyvert, és vízszintes síkban elhúzta. A fal lassan
szétolvadt. Amikor kiformálódott a cikcakkos szélű nyílás, kikapcsolta a fegyvert és kihívóan körülnézett. Egy
pillanatig mindenki hallgatott.
– Azistenit! – morgott Gregg. – Ezt én adtam neked.
– Igen. És így kell használni. Nem igazi fegyver, ahogy hitted, hanem lángszóró.
Scoyt felállt. Arca kipirult.
– Gyerünk le a 21. Fedélzetre – mondta. – Pagwam, az embereid nyissák fel a csapóajtókat, amilyen gyorsan
csak körbe bírsz szaladni. Complain, jó munkát végeztél. Azonnal kipróbáljuk ezt a szerszámot.
Scoyt vezetésével kitódultak. A mester hálásan szorította meg Complain karját.
– Alkalomadtán ezzel a fegyverrel darabokra nyírhatjuk szét ezt az átkozott hajót – jelentette ki. Complain csak
jóval később fogta fel ezt a megjegyzést.
A 21. Fedélzet középső szintjén, ahol Fermour fülkéje volt, óriási felfordulás uralkodott. Mindegyik lejárót
felnyitották, mindegyiket őrszem vigyázta, a fedőlapok rendetlen összevisszaságban hevertek egymás hegyen-
hátán. Az itt lakó néhány embert – főként a torlaszt védő férfiak és családjuk éltek itt – a felfordulás előtt
kitelepítették. Az emberek az őrök között csetlettek-botlottak, elözönlőtték az utakat. Scoyt a könyökét
használva, durván átcsörtetett közöttük, jobbra-balra lökdösve a visítozó gyerekeket.
Ahogy berontottak Fermour fülkéjébe, Complain egy kéz szorítását érezte a karján. Megfordult: Vyann állt
előtte, frissen és ragyogó szemmel.
– Azt hittem, elaludtál! – kiáltott fel, és elmosolyodott, örült, hogy ismét láthatja a lányt.
– Nem vetted észre, hogy azóta már eltelt egy ébrenlétidő? – kérdezte Vyann. – Ezenkívül, mondtam neked,
hogy nagy dolgok vannak készülőben. Ki kellett jönnöm, és megnéznem, nem keveredtél-e bajba.
Complain megszorította a lány kezét.
– Amíg aludtál, már ki is keveredtem belőle – válaszolta vidáman.
Gregg a fülke közepén termett, és a széket helyettesítő viharvert ládára állva, a feje fölött levő rácsra meredt.
– Roynak igaza van! – jelentette ki. – Ennek az izének a másik oldalán van valami akadály, összegabalyodott
fémet látok odafent. Adjátok fel a lángfegyvert, hadd próbáljunk szerencsét.
– Húzódj félre alóla! – figyelmeztette Complain. – Különben leforráz az olvadt fém.
Gregg bólintott, és elkapta a fegyvert, amit Scoyt nyújtott fel neki. Lenyomta a gombot. Az áttetsző hősugár
nekicsapódott a mennyezetnek, és vörös hurkákat rajzolt rá. A csík szélesedett, a mennyezet megroskadt, a
fém szárított húsként porlott alá. Az ólomszürke lyuk mögött másik fémfelület tűnt fel: az is szürkén olvadozott.
A zaj fülsiketítő lett a szobában, füst gomolygott ki a folyosóra, szemüket csípő keserű füst. A lármát túlharsogta
egy reccsenő dörrenés, mire a lámpák egy pillanatig váratlan fényességgel felragyogtak, majd kialudtak.
– Ez az! – kiáltotta végtelen elégedettséggel Gregg. Lekecmergett az állványról, s a feje fölött tátongó nyílást
vizsgálgatta. Szakálla szinte táncolt izgalmában.
– Igazán úgy vélekedem, hogy teljes tanácsülést kellene tartanunk, mielőtt bármilyen efféle erélyes lépést
tennénk, Scoyt mester! – jegyezte meg panaszosan Ruskin tanácsos, és szétnézett a rombadőlt fülkében.
– Évek óta egyebet sem teszünk, csak ülésezünk – vágott vissza Scoyt. – Most cselekedni fogunk.
Kisietett a folyosóra, elkiáltotta magát, s rövid időn belül egy tucatnyi fegyveres férfi és egy létra került elő.
Complain úgy vélekedett, hogy nagyobb tapasztalata van ilyesféle dolgokban, mint a többieknek, elment hát a
közeli őrszállásra egy vödör vízért, és rálocsolta a szétroncsolt fémre, hogy lehűtse. A felcsapó gőzfelhőben
Scoyt odatámasztotta a létrát, és készenlétben tartott kábítójával felkúszott. Amilyen gyorsan csak lehetett,
egyenként követték. Vyann szorosan Complain nyomában maradt. Csakhamar az egész csapat fent állt a fülke
fölött levő furcsa szobában.
Elviselhetetlen meleg uralkodott itt, alig bírtak lélegezni. Lámpáik csakhamar kiderítették, miért volt elreteszelve
a rács és miért omlott be lábuk alatt az ellenőrző járat: a szoba padlójában szörnyű pusztítást végzett egy
hajdani robbanás. Egy gép repült itt szerteszét – talán a kilencnapos láz idején hagyták felügyelet nélkül,
gondolta Complain –, és mindent szétrombolt, még a falat is. Meglepően sok üvegcserép és fatörmelék hevert
mindenfelé a padlón. A falakat szilánkok hasogatták fel. De óriásnak még a nyomát sem találták.
– Gyerünk – szólt Scoyt, és bokáig gázolva a törmelékben, megindult az egyik ajtó felé. – Ne vesztegessük itt
az időnket.
A robbanás szorosan beékelte az ajtót. A lángfegyverrel szétolvasztották, majd átvergődtek rajta. Lámpájuk
sugarának a végén az éjszaka sűrűsödött fenyegetően. A csend dalolt, mint suhintó késpenge.
– Semmi életjel... – jegyezte meg Scoyt. Hangja ijesztően visszhangzott.
Egy oldalfolyosón találták magukat, elzárva, szinte eltemetve a hajó többi részétől. Lámpáikat idegesen
forgatták ide-oda. A forróság csaknem fájt, alig láttak túl az orrukon.
A kurta folyosó egyik végét kettős ajtó zárta el, rajta felirat. Fejüket összedugva silabizálták ki:

CSAK ÜGYELETESEKNEK
RAKTÁRSZÁD – ZSILIPKAMRA
VESZÉLYES!
Mindkét ajtón zárótárcsa állt, mellette a figyelmeztetés: “NE NYISD KI, AMÍG JELZÉST NEM KAPSZ." Ostobán
meredtek a felírásra.
– Mit csináltok, vártok a jelzésre? – acsargott Hawl. – Olvaszd ki az ajtót, kapitány!
– Várj! – mondta Scoyt. – Itt óvatosnak kellene lennünk. – Szeretném tudni, mi az a zsilipkamra. Elég sokféle
kamrát ismerünk, de mi az a zsilipkamra?
– Nem érdekes. Olvaszd szét! – ismételte Hawl, és groteszk fejét ide-oda billegette. – Ez a te koszos hajód,
kapitány... érezd otthon magad!
Gregg bekapcsolta a lángfegyvert, a fém fakón és fénytelenül felizzott, de nem moccant. Az átkozódás sem
segített, és Gregg végül dühödten leeresztette a fegyvert.
– Bizonyára valami különleges fém – állapította meg.
Az egyik fegyveres előrefurakodott, és megforgatta az egyik ajtón a kereket, mire az ajtó könnyedén becsúszott
a falba. A feszültség feloldódására valaki élesen felnevetett: Gregg kényszeredetten és meghökkentőn bámult.
Szabadon állt előttük az út a raktár-zsilipkamrába.
Mégsem léptek be, hanem földbe gyökerezett lábbal álltak a könyörtelenül rájuk vetődő fénysugárban. A
zsilipkamrában, ebben a közepes nagyságú szobában, a szemközti falon soha nem látott valamit pillantottak
meg, valamit, ami megilletődött szemük sugarát a kamrán túl a végtelenségig meghosszabbította: egy ablakot,
az űrbe kitekintő ablakot.
Ez már nem szegényes szeletje volt az űrnek, mint amilyet Vyann és Complain a vezérlőteremben
megpillantott, hanem széles négyszög. Eddigi tapasztalataik őket kettejüket valamennyire felkészítették erre a
látványra. A mély poron átgázolva elsőként ők rohantak oda a ragyogáshoz: a csapat többi része megigézve
toporgott a bejáratnál.
Túl az ablakon a csillagok szikráztak tüneményesen, mint valami uralkodó kincseszsákjában a gyémántok, és
az űr végtelen csendje zúgott. Ez szinte meghaladta látási képességüket lenyűgöző ellentmondásával, mert
míg a könyörtelen feketeségbe meredtek, megszámlálhatatlanul sok színes fénnyíl csillogott előttük.
Mindenki hallgatott, némán habzsolták a látványt.
Bár mindnyájan közel álltak az elérzékenyüléshez az űr komorsága láttán, tekintetüket az kötötte le, ami az
űrben úszott, s ez visszatartotta őket a sírástól: egy bolygó ragyogó sarlója, amely olyan vakító kéken
ragyogott, mint a ma született cica szeme, s úgy tetszett, nem is nagyobb egy karnyújtásnyira levő sarlónál. A
közepén, ahol mintha egy nap emelkedett volna fel belőle, vakító fehéren sziporkázott. És a szörnyűséges
koronával övezett Nap nagyszerűsége minden mást felülmúlt.
Továbbra is hangtalanul álltak. Némán figyelték, mint szélesedik a sarló és tör ki mögüle a ragyogó Nap. Nem
találtak szavakat a csodára. Megnémultak, megsüketültek és elkábultak a fenséges látványtól.
Vyann szólalt meg elsőként.
– Ó, Roy, drágám – suttogta. – Végül is elérkeztünk valahová! Még remélhetünk, még reménykedhetünk egy
kicsit.
Complain a lány felé fordult, és válaszolni akart. De nem bírt megszólalni. Hirtelen ráébredt, mi volt az a nagy
élmény, amit egész életében áhított.
Egyáltalán nem nagy dolog. Parányi. Csupán annyi, hogy megpillantotta Laur arcát – napfényben.

A nagy hír eltorzított változatai egyetlen alvás-ébrenlét idő alatt eljutottak az Élszektorban minden férfihoz,
asszonyhoz és gyerekhez. Mindenki mindenkivel meg akarta vitatni, mindenki, Scoyt mester kivételével, ő az
epizódot mellékesnek tekintette, szinte akadálynak az óriások és szövetségeseik, a kívülállók elfogásában.
Egyetlen óriást sem találtak; most aztán új tervet kovácsolt, amelyet egy kis szunyókálás és táplálkozás után
valóra akart váltani.
A terv egyszerűnek látszott: és még az sem rettentette vissza Scoytot, hogy borzalmas sérüléseket okoz a
hajón. Mindenestül le akarta rombolni a 25. Fedélzetet.
A 25-ös volt a Holt-út első fedélzete az Élszektor felől. Ha szétrombolják, akkor olyan tökéletes senki földjét
hoznak létre, amelyen lehetetlen észrevétlenül áthatolni. Ha ilyen hatalmas árkot vonnak és erős őrséget
állítanak melléje, akkor az összes ellenőrző járaton egyszerre indíthatják meg a vadászatot, és egyetlen óriás
sem menekülhet el.
Azonnal hozzáláttak a terv megvalósításához, önkéntesek csatlakoztak Scoythoz, mindenki úgy segített,
ahogyan tudott. Lázasan szorgoskodott az emberlánc, minden mozdíthatót hátraadogattak a pusztulásra ítélt
fedélzetről, társaik pedig szétzúzták a tárgyakat, vagy ha ez lehetetlennek bizonyult, behajították egy üres
szobába. A lánc elején verítékező harcosok, nagyobbrészt Gregg emberei, már jártasak voltak az efféle
feladatban: nekirontottak a pónikáknak, lekaszabolták a szárakat, kiszaggatták a gyökereket, őket nyomon
követték a tisztogatók, akik kirámolták, kifosztották és kibelezték a terepet.
És amikor egy-egy szoba kiürült, maga Scoyt mester lépett be, és lángfegyverrel addig olvasztotta a falak
szélét, amíg le nem omlottak. Mihelyt annyira kihűltek, hogy hozzájuk nyúlhattak, elhordták őket. A lángfegyver
nem fogta a fedélzeteket elválasztó fémet – ez nyilván ugyanolyan volt, mint amilyenből a zsilipkamra ajtaját
készítették, különlegesen ellenálló: de minden más megadta magát.
Nem sokkal a munka kezdete után a MOSODA feliratú szobában patkányfészket fedeztek fel. Egy kazánt
kettényírva, Gregg két embere rábukkant egy apró patkánytanya szeszélyes labirintusára, valóságos rágcsáló-
falu húzódott meg itt. A kazán belsejében csontból, kőtörmelékből, bádogból és kacatokból ámulatosan
tekervényes alaprajzú szintek és járatok épültek. Szűk ketreceket is találtak, gornyadozó állatok, egerek,
hörcsögök, nyulak, még madarak és lepkék is tanyáztak bennük: ez utóbbiak viharfelhőként röppentek fel.
Patkányokat is találtak: fiaztatókban, telepeken, gyakorlótermekben és mészárszékekben. Amikor Scoyt a
miniatűr városkára irányította a lángfegyvert, és az lángbaborult, a rágcsálók bőszen előtódultak és támadásra
indultak.
Scoyt a lángfegyverrel védekezett, estében azzal tartotta távol magától az állatokat. Gregg két emberének a
torkát átharapták a patkányok, de aztán megérkeztek a segélycsapatok a kábítókkal, és leterítették a kis
fúriakat. A holttestek visszavándoroltak az emberláncon, és a rombolás folytatódott.
Ekkorra már a 24. Fedélzettől a 13.-ig mindhárom szinten minden csapóajtót felnyitottak. Mindegyik nyílást
őrizte valaki.
– A hajó csakhamar lakhatatlanná válik – tiltakozott Tregonnin tanácsos. – Ez rombolás a rombolásért.
Egy tanácskozáson elnökölt, amelyre minden fontos személyt meghívtak. Jelen volt Billyoe, Dupont és Ruskin
tanácsos. Ott volt Pagwam és a Biztonsági Csapat más tisztjei. Végül ott volt Gregg és Hawl, továbbá
Complain és Vyann is. Még Marappernek is sikerült beügyeskednie magát. Csak Scoyt és Zac Deight
hiányoztak.
A küldöncöknek, akiket a meghívással szalasztottak el Scoythoz, azt válaszolta, hogy “túl sok dolga van".
Marapper pedig, akit Tregonnin kért meg, hogy hívja oda Zac Deightet, azzal tért vissza, hogy a tanácsost nem
találja a szobájában, mire Complain és Vyann, akik tudták, milyen sötét szerepet vállalt Deight ebben az
ügyben, összenéztek, de nem szóltak egy szót sem. Talán sokan megkönnyebbültek volna a hírre, hogy Deight
áruló, de más árulók is jelen lehettek, akiket nem lett volna bölcs dolog figyelmeztetni.
– A hajót részeire kell szétszednünk, mielőtt az óriások minket szednek szét – üvöltötte Hawl. – Ez eléggé
világos, mit kell ezen vitázni?
– Hát nem érted? Ha a hajó szétszakad, mindnyájan meghalunk – tiltakozott Dupont tanácsos.
– Legalább megszabadulnánk a patkányoktól – mondta gurgulázó nevetéssel Hawl.
Ő és Gregg kezdettől fogva civakodtak a Tanács tagjaival, egyik fél sem kedvelte a másikat. A megbeszélést
mégis más robbantotta szét: senki sem tudta eldönteni, mit akarnak inkább megvitatni, Scoyt intézkedéseit,
vagy a különös bolygó felfedezését.
Végül maga Tregonnin igyekezett összefoglalni a két eltérő irányzatot.
– A helyzetet a következőképpen összegezhetem – mondta. – Scoyt tervét jóváhagyhatjuk, ha sikerrel jár. Ám a
siker nemcsak annyit jelent, hogy az óriásokat foglyul kell ejtenünk, hanem ha foglyul ejtettük őket, ki kell
csikarni belőlük a választ, hogy miképpen lehet leszállítani a hajót ennek a bolygónak a felszínére.
Általános helyeslő mormolás volt a válasz.
– Az óriások nyilvánvalóan értenek ehhez – jegyezte meg Billyoe –, mivel mégiscsak ők építették a hajót.
– Akkor hagyjuk ezt, és menjünk, segítsünk Scoytnak – állt fel Gregg.
– Van itt még valami, amit szeretnek elmondani nektek, mielőtt elindultok – mondta Tregonnin –, mégpedig az,
hogy vitánk mindeddig merőben anyagi természetű volt. Úgy vélem azonban, erkölcsileg is igazolnunk kell
eljárásunkat. Számunkra ez a hajó szentély, és csak egy feltétellel rombolhatjuk szét: ha ezzel a Nagy Utazás
véget ér. Szerencsére ez a feltétel megvan. Bízom abban, hogy a bolygó, amelyet néhányan közületek
megpillantottak, maga a Föld.
Beszédének kenetteljes hangnemét Gregg és a túlélési kutatócsoport néhány tagja gúnyosan fogadta. Mások
azonban elragadtatva megtapsolták. Marapper harsányan azt kérdezte, hogy Tregonnin miért nem ment
papnak.
Complain hangja vágta ketté a lármát.
– Ez a bolygó nem a Föld! – mondta. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de biztos értesüléseim vannak,
amiről ti nem tudtok. Valahol messze kell járnunk a Földtől, mert eddig huszonhárom nemzedék élt a hajón, a
Földet pedig a hetedik nemzedéknek kellett volna elérnie.
Hangját elnyomták a dühös, panaszos és követelőző kiáltások.
Complain úgy döntött, jobb, ha mindenki szembenéz a valódi helyzettel, tudjanak meg mindent a szétrombolt
vezérlőteremről, Gregory Complain kapitány naplójáról, Zac Deightről. Mindent fel kell tárni előttük, a probléma
túlságosan égetővé vált ahhoz, semhogy egyetlen ember birkózzék meg vele. De mielőtt bármit szólhatott
volna, a tanácskozó szoba ajtaja kicsapódott. Két férfi állt ott, arcuk eltorzult a félelemtől.
– Az óriások támadnak! – kiáltották.

A bűzös füst vakítóan kúszott előre az Élszektor fedélzetein. A 25. Fedélzetről a 24. és a 23. Fedélzetre
áthordott és felhalmozott kacatokat meggyújtották. Senki nem törődött semmivel, hirtelen mindenkiben
fellobbant a gyújtogatási szenvedély. A hajó legnagyobb részében automatikus berendezések gátolták meg a
tűz elterjedését: lezárták a szobát, ahol kitört a tűz, és kiszivattyúzták belőle a levegőt. Sajnos, ez a tűz a nyílt
folyosón és olyan szobában tört ki, amelyben a berendezés nem működött.
Scoyt és romboló társai zokszó nélkül dolgoztak a füstben. A tájékozatlan szemlélő azt hihette volna, hogy
őrjöngés szállta meg ezeket az embereket, az életfogytiglan foglyultartó hajó ellen érzett gyűlöletük most végre
kitört, és megzabolázhatatlan erővel dühöngött.
Az óriások okosan támadtak.
Scoyt éppen egy kis mosdófülkét olvasztott szét, és azt várta, hogy három társa elhúzza a falat, s így egy időre
kikerült a többiek látóköréből. Ebben a pillanatban feje fölött a rács félrehúzódott, és egy óriás gázlövedéket lőtt
Scoytba. Arcán találta el a mestert, aki szó nélkül összeesett.
Kötélhágcsó hullt alá a rácsból. Az egyik óriás leereszkedett, és kiráncigálta Scoyt elmerevült kezéből a
lángfegyvert. Közben azonban az elmozdított fal a fejére zuhant és elkábította: a három ember óvatlan volt,
nem számoltak azzal, hogy a fal ledőlhet. Most meglepetten bámultak az óriásra. Közben újabb három óriás
kúszott le a hágcsón, tüzeltek rájuk, társukat felnyalábolták, felkapták a lángfegyvert, és vissza akartak húzódni
a biztonságos fedezékbe.
A füst ellenére azonban mások is meglátták a rajtaütést. Gregg egyik legtehetségesebb martalóca, egy Black
nevű fickó, előrerontott. Az utolsónak kapaszkodó óriás, aki már majdnem elérte a rácsot, ismét lezuhant, hátát
késszúrás érte, mire elejtette a lángfegyvert. Black segítségért kiáltott, és kihúzta az óriásból a kést, majd
felfelé kúszott a hágcsón. Gázlövedék találta el, és ő is visszazuhant a padlóra. De társai már mögötte
tolongtak. Átugrottak, és a hágcsón felmászva előretörtek, át a rácson.
Szörnyű harc kezdődött a szűk ellenőrző járatban. Az óriások átvágtak a légvezetéken, hogy minél előbb
elérjék az ellenőrző járatot, de visszavonulásukat akadályozta sérült társuk. A felmentő csapat azon az
alacsony ellenőrző targoncán érkezett, amelyen annak idején Complaint szállították. Közben a csövek és a
pillérek körül az Élszektor emberei szorongatták őket egyre nagyobb számban.
Furcsa hadszíntér volt ez. Az ellenőrző járat körbefutott minden szinten, a fedélzetek között. Nem volt
kivilágítva, és a szeszélyesen himbálózó lámpák kísérteties árnyékhálót festettek a gerendák közé. Magányos
orvlövésznek eszményi hely, csapatnak maga a pokol, a barátot nem lehetett megkülönböztetni az ellenségtől.
Ekkor érkezett meg a tanácskozásból Gregg, hogy átvegye az irányítást. Csakhamar rendet teremtett a
találomra folytatott hajkurászásban. Most, hogy Scoyt ideiglenesen kidőlt a csatasorból, Greggnek még az
élszektorbeliek is engedelmeskedtek.
– Hozza ide nekem valaki azt a lángfegyvert – ordította. – Mindenki más jöjjön utánam a 20. Fedélzetre. Ha
lejutunk az ellenőrző ajtókon, elvágjuk az óriások visszavonulásának útját.
Pompás ötlet. Az egyetlen bökkenő az volt – és ez magyarázta, hogyan jutottak az óriások észrevétlenül egyik
fedélzetről a másikra, noha minden csapóajtó nyitva állt –, hogy az ellenőrző járatok körbefutottak a hajón, a
hajóderékban, és így körbefogták az alsó szint szobáit. Amíg ezt fel nem fedezték, az óriások helyváltoztatását
nem lehetett korlátozni. A hajó sokkal bonyolultabb felépítésű volt, mintsem ezt Gregg elképzelte. A
csapóajtókon bőszen lezúduló emberek egy fia ellenséget sem találtak.
Greggből kitört vadállati természete. A lángfegyverrel tört magának utat, és megolvasztott minden útjába kerülő
akadályt.
Az ellenőrző járatokat még soha nem nyitották ki a hajó lakói, még soha nem pusztított egy őrült kezében lóbált
hegesztő a hajó finom ércsatornáiban.
Három perc leforgása alatt Gregg szétroncsolt egy szennyvíz-zsilipet és egy fő vízvezetéket. A víz kilövellt, és
az egyik kúszó férfit leterítette, megölte, átzuhogott rajta, áthömpölygött mindenen, végigbugyborékolt a
fedélzetek fémlapjai között.
– Kapcsold ki ezt az izét, te eszeveszett – ordított rá Greggre az egyik élszektorbeli férfi, megsejtve a veszélyt.
Válaszul Gregg ráirányította a lángsugarat.
Ezután egy energiakábel ment tönkre. Sercegve ágaskodott fel, mint a kígyó, az áram alatt levő vezetékek
átvillantak az ellenőrző járat sínein: két férfi mukkanás nélkül meghalt.
A gravitáció megszűnt. Az egész fedélzeten váratlanul fellépett a súlytalanság. Semmi sem okoz olyan hirtelen
pánikot, mint a talajvesztés érzése. Az összeszűkülő térségben csak fokozta a bajokat az ezt követő tolongás.
Maga Gregg is elvesztette a fejét, pedig régebben már tapasztalta a nehézkedés hiányát: eldobta a fegyvert, és
az lágyan visszahullott rá. Szakálla lángragyúlt, ő pedig üvöltve öklözte félre a lángoló csőtorkolatot...
A zűrzavarban Complain és Vyann ott álltak Scoyt mester előtt, akit éppen akkor hoztak fel hordágyon a
szobájába. Complain, aki maga is megkóstolta már a gázlövedéket, rokonszenvet érzett a még eszméletlen
mester iránt.
Megszagolta a gázt Scoyt hajában: az égés bűze is az orrába csapott. Egy felfelé vetett pillantással
megbizonyosodott róla, hogy feje felett a rácsból füstcsík kanyarog elő.
– Ezek az őrültek két fedélzettel odább felgyújtották a hajót és a légvezeték mindenhová elviszi a füstöt –
kiáltotta oda Vyannak. – El kellene oltani.
– Legalább a fedélzetközi ajtókat lezárhatnánk... – mondta a lány. – Nem kellene kivinnünk innen Rogert?
Miközben a lány beszélt, Scoyt megmozdult és felnyögött. Arcára vizet fröcsköltek, karját dörzsölgették,
túlságosan el voltak ezzel foglalva, semhogy felfigyeljenek a folyosón felhangzó kiáltásokra. Annyit ordítoztak
már körülöttük, hogy egy kicsivel hangosabb lármát már észre sem vettek, egészen addig, amíg az ajtó hirtelen
ki nem vágódott, és Tregonnin tanácsos be nem lépett.
– Lázadás! – kiáltotta. – Lázadás! Ettől féltem. Azistemt, mi lesz még velünk? Kezdettől fogva mondtam, hogy a
Holt-út bandáját nem szabad beengednünk. Nem bírsz talpraállni, Scoyt?
– Ő tudná, hogy mit kell tennünk. Rólam nem hiszik el, hogy a tettek embere vagyok.
Complain komoran pillantott rá. Az apró könyvtáros szinte lábujj hegyen táncolt, arca eltompult az izgalomtól.
– Mi a baj? – kérdezte.
Tregonnin látható erőfeszítéssel szedte össze magát a lenéző tekintetre.
– A hajó megsérült – felelte sokkal józanabbal. – Ez az őrült Hawl, az az aprófejű fickó megkaparintotta a
lángfegyvert. A bátyád megsérült. Bandájának legtöbb tagja, és a mi embereink zöme is csak úgy vaktában
mindent lerombolnak. Megparancsoltam nekik, hogy hagyják abba és adják át a fegyvert, de a szemem közé
nevettek.
– Scoytnak majd engedelmeskednek – felelte mogorván Complain. Erélyesen rázni kezdte Scoytot.
– Roy, én félek. Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy valami szörnyűséges dolog fog történni – mondta
Vyann.
Complain egy pillantást vetett a lány arcára, s ez elárulta, Vyann mennyire fél. Melléje állt, és megsimogatta a
karját.
– Tanácsos, foglalkozz Scoyt mesterrel – szólt oda Tregonninnak. – Csakhamar magához tér, és elég eleven
lesz ahhoz, hogy megoldjon minden problémát helyetted. Mindjárt jövünk.
A meglepett Vyannt kituszkolta a folyosóra. Egy vékony csermely csörgött végig a fedélzeten, le a
csapóajtókon.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte a lány.
– Bolond voltam, hogy eddig nem gondoltam rá – mondta Complain. – Kockázatos módon leromboljuk fejünk
fölött a tetőt, hogy eljussunk az óriásokhoz, mintha ez volna az egyetlen lehetőség. De van másik lehetőség is.
Zac Deight szobájában van egy készülék, amelyen Curtisszel beszélt, az óriások vezérével.
– Roy, nem emlékszel, Marapper azt mondta, hogy Zac Deight eltűnt – jegyezte meg a lány.
– Talán nélküle is megszólaltatjuk a készüléket – válaszolta Complain. – Vagy találunk ott valami mást, amit
használhatunk. Itt nem veszik semmi hasznunkat, annyi bizonyos.
Hangja gúnyosan csengett. Hat élszektorbeli férfi futott el mellette némán. Mindenki rohant, lábuk nyomán
nagyokat loccsantak a tócsák. Kétségkívül a tűzvész orrfacsaró bűze kergette a menekülőket. Complain
megfogta a lány puha kezét, és fürgén végigvezette őt a 17. Fedélzeten, le az alsó szintre. A csapóajtók
fedelei, mint szétszórt sírkövek hevertek mindenfelé, de az őrszemek már elhagyták helyüket, hogy ők is
kivegyék részüket az izgalmas eseményekből.
Complain megállt a szoba előtt, ahol a kábult tanácsost hagyta, felemelte lámpáját és belökte az ajtót.
Zac Deight egy fémzsámolyon ült. Marapper is ott volt, hájas testét egy karosszékbe gyömöszölte be, kezében
a kábítóját lóbálta.
– Táruljon fel énetek, gyermekeim – üdvözölte okét. – Gyere be, Roy, gyere be, és te is, Vyann felügyelő, drága
gyermekem!

– Mi az ördögöt akarsz itt, Marapper, te vén mézesmázos gazfickó? – kérdezte meglepetten Complain.
A pap ügyet sem vetett a barátságtalan megszólításra, amelyet Complain a régi szép napokban soha nem
merészelt volna, hanem készségesen adott magyarázatot. Állítása szerint azért jött ide, hogy kicsikarja Zac
Deightből a hajó utolsó titkát, de még csak most fogott hozzá, mert bár régen itt tartózkodik, csak most sikerült
felélesztenie a tanácsost.
– A tanácsülésen azt mondtad, hogy nem találtad itt – jegyezte meg Vyann.
– Nem akartam, hogy darabokra tépjék, mint kívülállót, mielőtt kifaggattam volna – válaszolt Marapper.
– Mióta tudod, hogy kívülálló? – kérdezte gyanakodva Complain.
– Mióta bejöttem és a padlón fekve találtam, az ujján pedig megláttam a nyolcszögletű gyűrűt – felelte
Marapper, hangjában nagy adag önelégültséggel. – Egy dolgot már kivettem belőle, a körme alá dugott kés
segítségével. A kívülállók és az óriások arról a bolygóról jöttek, amelyet odakint láttatok, de addig nem
mehetnek vissza, amíg egy hajó értük nem jön és fel nem szedi őket. A mi hajónk nem tud ott leszállni.
– Persze hogy nem, hiszen nem lehet irányítani – mondta Vyann. – Marapper, hiába vesztegeted az idődet. És
azt sem engedhetem meg, hogy kínozd a tanácsost. Gyerekkorom óta ismerem.
– Ne felejtsd el, hogy meg akart ölni bennünket – emlékeztette a lányt Complain. Vyann nem válaszolt, csak
makacsul Complainra bámult. A férfi tisztában volt vele, hogy mint minden asszonynak, neki is az észokoknál
erősebb érvei vannak.
– Nem maradt más választásom, meg kellett próbálnom, hogy mindkettőtöket eltegyelek láb alól – válaszolta
rekedten Zac Deight. – Ha megszabadítotok ettől a szörnyűséges alaktól, mindent megteszek a józan ész
határain belül.
Nincs a világon visszásabb helyzet, mint egy pap és egy lány vitájába keveredni. Complain nem nagyon örült a
helyzetnek. Nagyon is kedvére való lett volna, ha Marapper segítségével felvilágosításokat húzhat ki Deightből,
bármi áron is, de Vyann jelenléte ezt megakadályozta. A papnak sem magyarázhatta meg, miért lett hirtelen
olyan érzékeny. Civakodni kezdtek. Közeledő zaj szakította félbe vitájukat, furcsa zaj, recsegés-ropogás, amely
félelmetes volt, mert nem ismerték fel. Egyre hangosabb lett. Hirtelen a fejük fölé ért.
Patkányok! A szint fölött a légvezetéken át vonultak, s a rácson, ahol Complain nemrég átbújt, rózsaszínű lábak
kopogtak szaporán, ahogyan a patkányhorda elviharzott. Por záporozott le a szobába, és a porral együtt füst is
betódult.
– Az egész hajóra ez vár – szólt oda aggodalmasan Zac Deightnek Complain, amikor az áradat elvonult. – A
tűz kikergette fészkükből a patkányokat. Idővel az emberek teljesen kibelezik a hajót. Végül meg fogják találni a
titkos búvóhelyeteket, még akkor is, ha minket megöltök közben. Ha megvan a magadhoz való eszed, Deight,
előhozod azt a készüléket, és megmondod Curtisnek, magasra emelt kézzel bújjanak elő.
– Akkor sem fognak engedelmeskedni, ha ezt megmondom nekik – felelte Zac Deight. Papírvékony kezét
összekulcsolta az ölében.
– Ez már az ön dolgom – mondta Complain. – Hol van a Kis Kutya? A bolygó felszínén?
Zac Deight szánalmasan bólintott. Megköszörülte a torkát, ezzel próbálva leplezni ideges feszültségét.
– Gyerünk, mondd meg Curtisnek, gyorsan beszéljen a Kis Kutyával, és küldjenek fel értünk egy hajót –
rendelkezett Complain. Elővette kábítóját, és mereven Deightre szegezte.
– A kábítót itt csak én kezelhetem – kiáltott Marapper. – Deight az én foglyom. – Felugrott és előreszegezett
fegyverével Complain felé közeledett, aki dühödten rúgta ki a pap kezéből a kábítót.
– Nem tehetjük, hogy hárman vitatkozzunk – mondta. – Ha itt akarsz maradni, hallgass. Ha nem tetszik,
kimehetsz. Nos, Deight, meggondoltad magadat?
Deight gyámoltalanul felállt, arcvonásairól világosan leolvasható volt, hogy képtelen határozni.
– Nem tudom, mit tegyek. Egyáltalán nem érted a helyzetet – szólalt meg. – Valóban szeretnék segíteni, ha
tudnék. Alapjában véve értelmes embernek látszol, Complain, ha te meg én...
– Nem vagyok értelmes! – kiáltotta Complain. – Éppenhogy értelmes nem vagyok! Gyerünk Curtishez!
Gyerünk, te vén róka, mozgás! Rendelj fel ide egy hajót!
– Vyann felügyelő, nem tudnád... – kezdte Zac Deight.
– De Roy, kérlek... – szólalt meg Vyann.
– Nem! – dörögte Complain. Elviselhetetlen volt, hogy mindenkinek, most még egy nőnek is saját nézete
legyen.
– Ezek a nyomorultak felelősek minden szenvedésünkért. Most aztán rántsanak ki bennünket a csávából,
különben baj lesz.
Megragadta a könyvszekrény egyik sarkát, és haragosan elrántotta a faltól. A beszélőkészülék ott állt a
falmélyedésben közönyösen és némán, készen arra, hogy bármilyen üzenetet közvetítsen.
– Ez alkalommal a “halálos" fokra állítottam a kábítómat, Deight – figyelmeztette Complain. – Háromig
számolok, ha addig nem beszélsz... Egy... kettő...
Zac Deight szemét elfutotta a könny, amikor felemelte a kagylót. Remegett a keze.
– Crane Curtist kérném – mondta, amikor megszólaltak a vonal másik végén. Complain, bármennyire
nyeregben érezte magát, nem bírta elfojtani remegését arra a gondolatra, hogy ez a készülék most
összeköttetésben áll a hajó titkos központjával.
Amikor Curtis jelentkezett, a szobában mind a négyen teljesen érthetően hallották a hangját. Aggodalom
csengett benne, olyan szaporán hadart, mintha nem is óriás volna. Nyomban beszélni kezdett, mielőtt az öreg
tanácsos egy szót szólhatott volna.
– Deight? Valahol elhibáztad – mondta. – Mindig is állítottam, hogy öreg vagy már erre a munkára. Az átkozott
zümzümök munkához láttak a hegesztővel. Mintha azt állítottad volna, hogy megszerezted tőlük. Ámokfutást
rendeznek vele, teljes a felfordulás. Egyikünk megpróbálta elvenni tőlük, de nem sikerült, most aztán a hajó
tüzet fogott a közelünkben. Ez a te műved! Ezért te vállalod a felelősséget...
A szóáradat közben Zac Deightet mintha kicserélték volna, visszanyerte régi méltóságát. Már szilárdan
markolta a kagylót.
– Curtis! – mondta. Parancsoló hanghordozása egy pillanatnyi szünetet eredményezett a vonal másik végén. –
Curtis, szedd össze magad. Most nincs időnk a vádaskodásra. Nagyobb dolgok forognak kockán. Kapcsolatba
kell lépned a Kis Kutyával, és elmondani nekik...
– A Kis Kutyával! – kiáltott fel Curtis. Ismét áradt belőle a szó. – Nem tudom elérni a Kis Kutyát. Miért nem
figyelsz rám? Néhány őrült zümzüm a hegesztővel megrongálta a 20. Fedélzet középső szintjén az
energiakábelt, pontosan alattunk. Az áramellátás körös-körül tönkrement. Négy emberünk magatehetetlenné
vált az áramütéstől. Kiégett a rádiónk és a világításunk. Kelepcébe kerültünk. Nem tudjuk fellármázni a Kis
Kutyát, és nem bírunk kiszabadulni innen...
Zac Deight felnyögött. Reménytvesztetten fordult el a készüléktől, és intett Complainnek.
– Végünk van – mondta. – Hallottad.
Complain a férfi sovány bordái közé nyomta a kábítót.
– Maradj csendben – sziszegte. – Curtis még beszél. A készülék tovább morgott.
– Ott vagy, Deight? Miért nem válaszolsz?
– Itt vagyok – felelte fáradtan Deight.
– Akkor válaszolj. Azt hiszed, ugratlak? – dühöngött Curtis. – Még egy lehetőségünk maradt. Fent a 10.
Fedélzeten a személyszállító légzsilipben van egy tartalék adó. Érted? Mi mindnyájan itt fövünk, mint a rákok a
fazékban. Nem bírunk kiszabadulni. De te odakint vagy. El kell jutnod a tartalék adóhoz, és rádión segítséget
kell kérned a Kis Kutyától. Meg bírod tenni?
A kábító mélyebben ékelődött Deight bordái köze.
– Megpróbálom – felelte.
– Jobban is teszed. Ez az utolsó mentségünk. És Deight...
– Tessék?
– Az isten szerelmére, mondd meg neki, hogy fegyveresen jöjjenek és siessenek.
– Rendben.
– Bújj be az ellenőrző járatba, és szállj targoncára.
– Rendben van, Curtis.
– És rohanj, öregem. Az ég szerelmére, siess.
Zac Deight letette a kagylót. A beszélgetést hosszú hallgatás követte. 
– Megengeded, hogy megkeressem ezt a rádiót? – kérdezte Deight.
Complain bólintott.
– Veled megyek – mondta. – Hívnunk kell egy hajót. – Vyannhoz fordult. A lány egy bögre vizet hozott az öreg
tanácsosnak, aki hálásan fogadta.
– Laur – szólalt meg Complain. – Légy szíves, menj vissza, és mondd meg Roger Scoytnak, aki azóta már
bizonyára magához tért, hogy az óriások rejtekhelye valahol a 20. Fedélzet felső szintjén lapul. Mondd meg
neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, semmisítse meg. Mondd meg neki, óvatosan haladjon: valamiféle
veszély leskelődik ott rá. Mondd meg neki... mondd meg, hogy van ott egy különösen érdekes óriás, Curtis a
neve, akit nagyon lassan kellene elindítani a Nagy Utazásra. Vigyázz magadra, Laur. Mihelyt lehet, jövök
vissza. 
Vyann megkérdezte:
– Nem mehetne helyetted Marapper...
– Szeretném, ha az üzenet valóban célhoz érne – válaszolta nyersen Complain.
– Légy óvatos – kérlelte a lány.
– Nem lesz semmi baja – jegyezte meg durván Marapper. – A sértések ellenére én is vele tartok. A vesémben
érzem, hogy valami csúnya dolog készülődik.
Kint a folyosón a négyszögletes irányfények üdvözölték őket. Pislákoló kék foltjuk éppenhogy fellazította a
sötétséget, és Complain rossz előérzettel figyelte, mint tűnik el Laur Vyann. Kelletlenül fordult Marapper és Zac
Deight után, ez utóbbi már egy nyitott csapóajtó fölé hajolt, a pap azonban gyámoltalanul toporgott.
– Várj! – mondta. – És a patkányok odalent?
– Neked is, Complainnek is van kábítótok – felelte csendesen Zac Deight.
A megjegyzés, úgy látszik, nem oszlatta el teljesen Marapper vonakodását.
– Sajnos, attól tartok, hogy ez a csapóajtó túl szűk nekem – kiáltott fel. – Nagyon kövér vagyok, Roy.
– De még nagyobb hazug – vágta rá Complain. – Indulás, gyerünk lefelé. Majd ügyelünk a patkányokra. Ha
szerencsénk van, nem nagyon érnek rá velünk törődni.
Lebújtak az ellenőrző járatba, és négykézláb kúsztak előre a sínpárig, amely ennek a szintnek az alacsony
targoncáit szállította a hajó egyik végétől a másikig. Egyetlen járművet sem találtak. Végigmásztak a sínek
mentén, át egy szűk nyíláson, a fedélzeteket elválasztó fémlapon, amely még itt is végighúzódott a két fedélzet
között, és végül a harmadik fedélzeten találtak egy targoncát. Zac Deight irányítása mellett felmásztak rá és
lelapultak.
A hajtóművet egyetlen gombnyomással bekapcsolva elindultak, sebességük gyorsan növekedett. A fedélzetek
kereszteződései csupán néhány centire suhantak el a fejük felett. Marapper nyögve próbálta behúzni a hasát,
de a targonca csakhamar lassított, megérkeztek a 10. Fedélzetre. A tanácsos megállította a járművet és
leszálltak.
A hajónak ebben a távoli részében minden a patkányok ármádiájáról tanúskodott. Ürülék- és szövetfoszlányok
hevertek a padlón. Marapper lámpája szüntelenül egyik oldalról a másikra járt.
Miután a targoncát éppen a fedélzet közepén fékezték le, felállhattak. Fölöttük és körülöttük az ellenőrző járat a
fedélzet két korongja között dobbá szélesedett, széltében pillérek, pántok, csövek és vezetékek szövevénye
szabdalta szét, s egy hatalmas alagút, amely a hajó folyosóit tartotta. Fejük fölött vaslétra vezetett fel a
sötétségbe.
– A személyzeti zsilipkamra a felső fedélzeten van – jegyezte meg Zac Deight. Megmarkolta a létrafokokat, s
elindult felfelé.
Miközben Complain nyomon követte Deightet, mindkét oldalon számos jelét látta a rongálódásnak, mintha
ezekben a szobákban, amelyeken most áthaladtak, hajdan robbanások zajlottak volna le. Mintegy a “robbanás"
gondolatára morgó hang hullámzott át az ellenőrző járaton, és megkongatta a számtalan csövet, míg végül
körös-körül úgy zengett minden, mint a zenekar.
– Az embereitek még most is rombolják a hajót – jegyezte meg hűvösen Zac Deight.
– Reméljük, közben néhány osztag óriást kinyírnak – mondta Marapper.
– Néhány osztagot! – kiáltott fel Deight. – Mit gondoltok, hány – ahogy ti nevezitek – óriás van a fedélzeten?
Amikor a pap nem felelt, Deight maga adta meg a választ:
– Pontosan tizenketten vannak, szegény fickók – mondta. – Curtissel együtt tizenhármán.
Egy pillanatra Complainnek majdnem sikerült egy teljesen ismeretlen ember, Curtis szemével nézni a helyzetet.
Látta, ahogy a szorongó szolgálatvezető valahol a romos szobák sötétjében kucorog, miközben mindenki más
a hajón veszettül vadászik a rejtekhelyre. Nem találta valami felemelő látványnak.
De nem volt idejük töprengeni. Elérték a felső szintet, és még egyszer merőleges irányban felkapaszkodtak a
legközelebbi csapóajtón. Zac Deight beleillesztette nyolcszögű gyűrűjét, és felemelte az ajtó fedelét. Ahogy
kibújtak, egy csapat apró lepke szálldosott körözve a válluk körül, majd eltűntek a sötét folyosó mélyén.
Complain fürgén felemelte kábítóját, és sugarat küldött utánuk: Marapper lámpájának fényénél elégedetten
figyelte, hogy legtöbbje lehullik a fedélzetre.
– Remélem, egy sem szökött meg – mondta. – Esküszöm, hogy ezek a piszkok a patkányok előőrsei.
Ebben a körzetben olyan nagy mértékű volt a rongálódás, amilyent Complain és Marapper együttvéve sem
látott eddig. Alig akadt fal, amely egyenesen állott volna. Üveg és törmelék takarta vastagon a padlót mindenütt,
kivéve, ahol félreseperték és szűk ösvényt vágtak benne. Feszült figyelemmel ezen a kis ösvényen haladtak
előre.
– Mi volt ez a helyiség? – kíváncsiskodott Complain. – Már úgy értem, amikor még helyiség volt.
Zac Deight nem válaszolt, szürke és töprengő arccal ment tovább.
– Mi volt ez a helyiség, Deight? – ismételte meg a kérdést Complain.
– Ó... a fedélzet legnagyobb részét az orvosi kutatóintézet foglalta el – felelte szórakozottan Deight. – Végül,
úgy hiszem, egy elhanyagolt számítógép robbantotta darabokra. A hajó közönséges liftjein és folyosóin nem
lehet ide bejutni, teljesen el van zárva. Sír a sírban.
Complaint belső reszketés fogta el. Orvosi kutatóintézet! Itt dolgozott huszonhárom nemzedékkel ezelőtt June
Payne, a paynine felfedezője. Megpróbálta elképzelni, mint hajolt a lány a dolgozóasztal fölé, de csak Laurra
tudott gondolni.
Így érkeztek el a személyzeti zsilipkamrához. Pontosan úgy festett, csak kisebb méretben, mint a teher-
zsilipkamra, de a kerekek és a veszélyjelzések nem különböztek. Zac Deight az egyik kerékhez lépett, arcán
továbbra is merengő kifejezés tükröződött.
– Várj! – szólt rá sürgetőn Marapper. – Roy, amilyen csalafinta ez a mi vezetőnk, esküszöm, valami
ocsmányságot tartogat nekünk. Veszélybe sodor bennünket.
– Ha odabent valaki vár ránk, Deight – mondta Complain –, akkor ők is, meg te is azonnal elindultok az
Utazásra. Figyelmeztetlek.
Deight feléjük fordult. A végtelen fájdalom arcán egy nyugodtabb pillanatban, más társaságban talán szánalmat
ébresztett volna.
– Nincs bent senki – mondta kurtán köhintve. – Nem kell félnetek.
– Az a rádió... odabent van? – kérdezte Complain.
– Igen.
Marapper megragadta Complain karját, és lámpájával Deight arcába világított.
– Csak nem fogod hagyni, hogy beszéljen azzal a Kis Kutyával, és megmondja nekik, hogy fegyveresen
jöjjenek ide?
– Ne nézz engem bolondnak, te pap – válaszolta Complain –, azért, mert véletlenül a te egyházközségedben
születtem. Deight azt az üzenetet küldi el nekik, amit mi mondunk. Nyisd ki, tanácsos.
Az ajtó félresiklott, és a zsilipkamra feltárult. Körülbelül öt lépés széles volt. A fal mellett hat fém űrruha állt, mint
hat páncél. A ruhákon kívül csupán egyetlen más tárgyat találtak a szobában: a rádiót, egy kis hordozható
készüléket, amelyről hordozószíjak csüngtek, és kihúzható antennák meredeztek.
Mint a teher-zsilipkamrában, itt is volt ablak. A négy személyzeti és a két teheráru-zsilipkamra a hajó
hosszában helyezkedett el, és a vezérlőterem most már elreteszelt gömbjén kívül csupán ezeken lehetett a
hajóból kitekinteni. A hajó teljes külső héjához képest itt a héj vékonyabb volt, ezek alkották a gyenge pontokat,
és csak ott építettek ilyeneket, ahol rendkívül fontos volt, hogy kilássanak. Marapper először látott ilyesmit. Őt is
elfogta a megilletődés, mint az imént a többieket. Lélegzetvisszafojtva bámult ki a lenyűgöző űrbe, s most az
egyszer még az ő szava is elakadt.
A bolygó szélesebbnek látszott, mint amikor Complain megfigyelte. A vakító kék színekbe fehérek és zöldek is
keveredtek, és a légkör köpenyében úgy csillogtak, mint az idáig látott színek közül egy sem. A lenyűgöző
sarlóhoz képest apró nap fényesebben izzott magánál az életnél is.
Marapper elragadtatva mutatott rá.
– Mi ez? Egy nap? – kérdezte. Complain bólintott.
– Szentanyám! – kiáltott fel elképedve Marapper. – Milyen kerek! Valahogy mindig azt hittem, hogy
négyszögletes, mint egy nagy irányfény.
Zac Deight a rádióhoz lépett. Reszkető kézzel felemelte, és társai felé fordult.
– Jobb, ha most tudjátok meg – mondta. – Bármi történik, jobb, ha megmondom nektek. Az a bolygó a Föld.
– Micsoda? – ámult el Complain. Csak úgy tolakodtak elő belőle a kérdések. – Hazudsz, Deight! Bizonyosan
hazudsz. Ez nem lehet a Föld. Mi tudjuk, hogy ez nem lehet a Föld.
Az öregember váratlanul sírva fakadt, nagy sós könnycseppek peregtek le az arcán. Alig próbálta visszafojtani
sírását.
– Meg kellett mondanom nektek – felelte. – Annyi sokat... túl sokat szenvedtetek. Az ott a Föld, de nem
szállhattok le rajta. A Nagy Utazás... a Nagy Utazás mindörökké tartani fog. De ez csak egy a sok szörnyűség
közül.
Complain megmarkolta Deight cingár nyakát.
– Figyelj ide, Deight – hörögte. – Ha ez a Föld, miért nem vagyunk odalent, és ki vagy te... és ezek a
kívülállók... és ezek az óriások? Kik vagytok ti? Kik vagytok?
– Mi... mi a Földről jöttünk – köhögte Deight. Hasztalanul hadonászott Complain eltorzult arca előtt: Complain
úgy rázogatta, mint valami kitépett pónika szárát. Marapper belekiabált Complain fülébe és a vállát ráncigálta.
Mindhárman együtt ordítoztak, és Complain fojtogatása nyomán Deight arca egyre bíborszínűbb lett.
Beleakadtak az űrruhákba, kettő közülük csörömpölve a padlóra gurult és a birkózókra zuhant. Végül a papnak
sikerült lefejtenie Complain ujjait a tanácsos torkáról.
– Megbolondultál, Roy! – lihegte. – Teljesen elment az eszed. Majdnem halálra szorongattad.
– Hát nem hallod, mit mond? – kiáltotta Complain. – Valami félelmetes összeesküvés áldozatai vagyunk...
– Előbb parancsolj rá, hogy beszéljen a Kis Kutyával... előbb