Műfaja irodalmi szociográfia, mely átmenet a tudományos szociológia és a szépirodalom között.

Olyan
társadalomrajz, mely a tudományos leírás és a művészi megjelenítés elemeit egyaránt magában foglalja.
A Puszták népe szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Beleszövődnek
saját emlékei is az írónak, bár mint a 3. fejezetben mondja, nem önmagáról akar írni, hanem egy
"népréteg lelkületét szeretném ábrázolni".

Az író a nyitófejezetben közli: "… a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem

hallható, se közvetve, se közvetlenül: képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben
szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják
tízezerholdas darabokban."

A kiszolgáltatottságot, a cselédsorsot is bemutatja a mű. A műnek nincs regényszerű cselekménye.

Tárgyilagos leírást ad a pusztai cselédek életének általános, mindenkire és mindenhol jellemző
vonásairól, a hazai nagybirtokrendszer sajátosságairól, melyet saját emlékeivel tesz érzékletessé. A
műben a változatlanság uralkodik, egy változás azonban mégis megjelenik, a család kiemelkedhet
osztályából. Időben három korszakot, három nemzedék sorsát mutatja be az író. A nagyszülőké a
kiegyezés kora, a szülőké a századelő, ez a kor adja az író gyermekkorának emlékeit is, végül a
harmincas évek, a megírás és szembesítés ideje.

A nagyszülők korára, a kiegyezés korára nosztalgikusan tekint vissza. A kapitalizáció során szigorúbb
gazdálkodási rend lépett érvénybe, a feudalizmus korának szabadabb élelemszerzési lehetőségeit
felszámolták, a cselédek sorsa, fizetése viszont továbbra is a régi.

A harmincas évekre a pusztai sors még tovább romlott. Amit a gyermek-író hajdan szépnek látott, mára
szörnyűségnek tűnik. A pusztai életforma nyomán megváltozik az ember személyisége. A szociális és
fizikai nyomorúság tudati nyomorúsággal társul. Ez a világ azonban nem mentes az értékektől, csupán
szegény bennük. A gyermekkor, az esküvő, a közös vasárnap délutánok megmaradtak értéknek.
Az önállóság vágya a cselédek között a népművészeten keresztül teljesedik ki.

A műnek nincs regényszerű cselekménye. Tárgyias leírást ad a pusztai cselédek életének általános,
mindenkire és mindenhol jellemző vonásairól, tehát a hazai nagybirtokrendszer sajátosságairól, amelyet
saját emlékeivel tesz érzékletessé. Az elbeszélt sorsképlet egyrészt a változatlanságot, az életforma
merev állandóságát hangsúlyozza, másrészt – az életrajz szintjén – mégiscsak van változás:
lehetségessé válik a család számára a kiemelkedés a pusztáról. A mű időszerkezete így szintén két
alapszempontot érvényesít. A pusztai változatlan életben is van azonban valami elmozdulás. Három
nemzedék sorsa s ennek megfelelően három korszak jelenik meg. A nagyszülőké a kiegyezés korát idézi
fel. A szülőké a századelőt, ez a kor adja az író gyermekkori élményeit is. Végül az elbeszélő felnőttkora,
a harmincas évek egyúttal a megírás és a szembesítés ideje is.

Az idős nagyszülők a kiegyezés korát nosztalgikusan idézik fel. Számukra a pusztai élet állandó
sorvadást jelent. Igazuk van: a nagybirtok kapitalizálódása fokozatosan ront amúgy is sivár sorsukon.
Szigorúbb gazdálkodási rend lépett érvénybe, a feudalizmus korának szabadabb élelemszerzési
lehetőségeit felszámolták, a cselédek sorsa, fizetsége viszont továbbra is a régi maradt.

A harmincas évek beépítése azért is fontos, mert ez az időszelet nyomatékosan képes érzékeltetni, hogy
a pusztaiak helyzete tovább romlott. Ugyanakkor az író személyes emlékidézésének tárgyias ellenpontja
a jelen tényszerű adatközlése. Ami gyerekként még szépnek is látszhatott, de legalábbis természetes
rendnek, azt a felnőtt szörnyűnek tartja. Végül is az író a megírás jelen idejében akar változásokat
elősegítő cselekvésre ösztönözni.
A pusztai élet deformálja az emberi személyiséget. A szociális-fizikai nyomorúság tudati nyomorúsággal
társul. Ha értékekben szegényes is ez a világ, azért nem érték nélküli. A korlátozott, de rendkívül fontos
értékek közé tartozik először is a gyermeklétnek még ott is otthonosságot és emberiességet sugárzó
korszaka. Értékképző és -megőrző erő az esküvő, a felnőttlét egyetlen nagy öröme, és ilyenek a
vasárnap délutánok is, amelyekkel „szabadon” gazdálkodhatnak a cselédek. Hangsúlyos szerepet kap a
népművészet. A legfontosabb azonban maga a nagy álom: az önálló, „szabad” emberré válás. A mű
elbeszélője és a puszták népe között a legteljesebb azonosság éppen ezen a szinten jön létre: ami a
pusztaiak értékhiányos világában a legfőbb érték, azaz a felemelkedés a nemzetbe, a „hazateremtés”,
ugyanaz lesz az egész nemzetben gondolkodó elbeszélő számára is a legfőbb érték, hiszen az
értékhiányos nemzettest a pusztaiak álmának megvalósulásával válhat értékekben gazdaggá.

A kiválás problémája tehát mind a társadalomrajz, mind az életrajz síkján jelen van, s mindegyiken
példázatos erejűvé válik. Az elbeszélő kiválása tény, de ez a karriertörténet nem eredményként, hanem
problémaként épül a műbe. Aki kiválik, az általában elveszíti kapcsolatát a pusztaiakkal. A hűség, a
visszatalálás az elbeszélő fontos gondja, s Illyés egész harmincas évekbeli munkásságában központi
kérdés. A zárófejezet hangsúlyozza a kiválás különös ritkaságát. Az egész műnek a jelenre vonatkozó
szemlélete azt sugallja, hogy az egyéni kiválás nem megoldás, itt csak általános társadalmi fordulat
segíthet.

A befejezés nyitottsága egyrészt az egyéni kiválás rezignált megítéléséből, másrészt az igazi megoldás
sejtetéséből és meghatározhatatlan távolságából következik. A forradalmi jellegű változások jelen
esetben azt jelentik, hogy fel kellene számolni a feudális rend tarthatatlanul anakronisztikus vonásait,
minden polgárra kiterjeszteni a polgár modern fogalmát, s lehetővé tenni a polgárosodást. A feudalizmus
jelenlétének drasztikusságát közvetve igazolja az a hetvenes évekből való híradás is, amely szerint a
londoni angol nyelvű kiadás után Új-Zélandban kötelező olvasmány lett a Puszták népe, hogy az ottani
diákok ennek alapján alkothassanak fogalmat maguknak arról, mi is az a náluk ismeretlen feudalizmus.

1935-ben a Válasz kezdte közölni, egy évvel később a Nyugat kiadója jelentette meg a szociografikus
irodalom remekművét, a Puszták népét (1936). A Puszták népe Illyés Gyula újrealista fordulatának
egyszerre története, összefüggésrajza és eredménye. Az ő pályáján a származásnak és a szülőhelynek
kivételesen meghatározó szerepe volt. Szülőhelyéhez és népéhez minduntalan visszatért; "előőrs"-nek
nevezte magát, "kit az ősi harc egy hulláma előredobott". Ebből fakadt rendíthetetlen küldetéstudata, a
folyton résen álló hűség önellenőrzése, s ez a kötöttség alakította irodalmi és esztétikai elveit. A táj
történelmi múltja is küldetéstudatát erősítette. A helyi keret azonban sohasem zárta el előle a tágasabb
láthatárt. "Azok számát szaporítom, akik gyermekkoruk színterére visszatérve, mindannyiszor
egyszersmind még két rejtelmes színtérre leereszkednek: a múlt alvilágába és nemzetünk egy mélyebb
televényébe."
Az életmű szerves kibontakozásához az életpálya alakulása is hozzásegítette: az a sajátos társadalmi
fölemelkedés, hogy egyszerre lehetett otthon az alsó néposztályokban – a pusztán töltött évek után sokáig
és sokszor testi közelségben is élt velük –, de fentebb sem volt idegen, és kitűnő tájékozottságra tehetett
szert a magas kultúrában, s már fiatalon a kor irodalmi és szellemi színvonalán állott. Világszemlélete és
ízlése életének szerencsés változatosságából és gazdagságából sokat nyerhetett, mivel eredeti hajlamai,
alkati adottságai folytán is kezdettől fogva a megélt élet visszaadásában látta feladatát. A tapasztalati,
érzékelhető valóság – a társadalmi és szellemi körkép, amely kitárult előtte – a legbensőbb alkotói
mivoltában érintette és formálta.
A mű alapképlete önéletrajzi eredetű, de egy olyan személyiség életrajzára épül, ahol – az alkat, a
szubjektum és az egyéni sors véletlenei mellett – a közösségi 620eszmény, valamint a társadalmi és
történelmi tudatosság egyenrangú összetevők. Egyszerre követheti tehát a gyermekkor emlékeit, azok
szembesítését a felnőttkor tapasztalataival s a szociológiai és történelmi nyomozás szálait, amelyek a
dolgokon és közvetlen konkrétumokon túl az összefüggések valóságát ígérik. Kiindulópontja voltaképpen
az író családtörténete, amelynek azonban már első fogalmai megállítják az önéletrajzi beszámolót, mert a
teljes ismeretlenséget idézik. Az írónak tehát meg kell magyaráznia, mi a dunántúli puszta, s ha már
elkülönítette jelentését a végtelen róna köznyelvi képzetétől, egy nemzet és történelem alatti embertömeg
hierarchiáját is be kell mutatnia, hogy az olvasó meg tudja különböztetni az uradalmi cselédet és a falu
szélére sodródott zsellért, de az uradalmiak világán belül is a juhászokat, az ökörhajtókat, a kocsisokat és
a dohányföldieket, akiket az idénymunkások jövő-menő serege vesz körül, a summásoké, az aratóké és a
napszámosoké. Csak ezután kaphat helyet a családtörténet, s benne ismét a pusztai hierarchia belső
küzdelmének felidézése és a kiválás drámája, melyet egy zseniális nagymama indított el. Az egyéni
véletleneknek ez a foglalata már magában hordozza a szociológiai és történelmi összemérés kihívását.
Nemcsak azért, mert az objektív szándékú író viszonyítási pontokat keres a maga családtörténetéhez:
őseinek és gyermekkorának világa sajátos természeténél fogva is jobban kötődött egy történelmi és
társadalmi rendhez, mint más rétegek egyéneinek élete. Illyés családtörténetét tehát harmonikusan övezi
az uradalmi cselédség múltjának történettudományi rekonstrukciója és módszeres szociográfiája. Az
előbbi megrázó tanulsága az, hogy a pusztaiakról Kossuthék és a jobbágyfelszabadítók is elfeledkeztek, s
már a 19. századi divatlapok is a négerek sorsát könnyezik, miközben a cselédeket senki sem veszi észre.
Illyés történelmi áttekintését a cselédtörvények elemzése vezeti át a szinkron szociográfiába. A puszta
kormányzása, az érintkezés a parancsolók és a béresek között, a közös gyermeknevelés, a cselédélet
napirendje, a fegyelem és a fegyelmezés, a testi fenyíték hierarchiája, a cselédlakás berendezése, a
pusztaiak táplálkozása, egészségügye, szerelmi és családi élete, a béreslányok kiszolgáltatottsága, a
puszta kultúrája, az iskola, az egyházak, a hiedelemvilág, az ünnepek szokásrendje, a népművészet és a
hírközlés – a tárgy megannyi megközelítése, s a mű megannyi fejezete. A szociográfiai leírások és
nyomozati jegyzőkönyvek azután észrevétlenül adják át helyüket a társadalomtörténeti változásokat
megjelenítő mozgóképeknek. A Puszták népe befejező része azok életéről és sorsáról szól, akiket a
parancsolók "szólítanak". A "szólítottak" megkapják cselédkönyvüket, s szegényes cókmókjukkal
elindulnak valamelyik falu széle felé, ahol a zsellérsors vár rájuk, ha közben el nem tűnnek a teljes
semmiben. A szólítás állókép is, hiszen örök kísérője a cselédsorsnak. De a történelem és a technikai
fejlődés mozgását is idézi, mely egyre ritkítja a pusztaiakat. Időbeli végpontja tehát a vállalt történetnek,
amely egyben a családtörténet lezárása is: az utolsó fejezetekben a nagymamáék is útra kelnek, s az
önéletrajz gyermekhőse gimnáziumi diákként búcsúzik az olvasótól – a kiválás drámáját vállalva immár.
A Puszták népe ismeretlen világot tárt fel, s megdöbbentő helyzetről tudósított. Alakjait olyan anyagi,
lelki, társadalmi és nemzeti nyomorban mutatja be, amilyet a 621harmincas évek magyar társadalmi tudata
sem ismert addig. A mű kortársi kritikusai közül Babits Mihály azzal indítja méltatását, hogy bevallja:
ismeretlen világ elé került: "Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim
nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népének is színhelye. Mégis
úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas
útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább
tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját
szülőföldem." Ugyanakkor Kodolányi János számára sokkal meglepőbb a nemismerésnek a mértéke, mint
maga az az élet, melyet Illyés könyve feltár. "Hát lehetséges, hogy az a társadalmi osztály, mely
államalkotónak nevezi magát – és joggal! –, nem látja, nem érti, és nem ismeri a tulajdon szolgáinak
életét? És hogy magyar írók, akik a betű felelősségét cipelik, az élet lényegének és értelmének hivatott
magyarázói és kifejezői, tulajdon hazájukat, népüket nem látják? A magyar ellentmondások között egyike
a legsúlyosabbaknak, legvégzetesebbeknek ez az ellentmondás." Egyik célját – az önmagát konzerválni
akaró feudális és barokk Magyarország provokálását – tehát az író elérte. De láthatólag más célja is volt.
Mert ha az olvasó feltételezi, hogy a műben felmutatott társadalmi igazságtalanság megszűnt vagy
csökkent, vajon megtalálhatja-e benne újra a kortársakat megdöbbentő erőt? A kortársi kritika is sejtette,
hogy Illyés alakjai nemcsak a maguk szociológiai rétegét képviselik, hanem az egyetemes embert is, a
kiszolgáltatottság s a megalázottság áldozatait, de azokat nemkülönben, akik a bénultsággal s a feladással
szemben minden emberi közegben kiküzdik az értékes élet alternatíváját. A Puszták népe a magyar élet
poklának legsötétebb bugyra. De viszonyrendszer is, az egymással feleselő válaszok és választások
mikrokozmosza. Ezért rajzában szükségképpen helyet kap a derű, a táj és az élet vitális szépsége, s az
objektivitás meg az írói rálátás, melyet legtöbbször az irónia közvetít. De az írói célok sokféleségének
számbavételével vajon megfejtettük-e a Puszták népe titkát? Társadalomképének érvényességét és
távlatosságát kétségkívül bizonyítottuk így. De határhelyzetéből születő epikai értékeit és
jellegzetességeit vajon azonosítottuk-e e kiegészítéseink során?
E kérdéseket a Puszták népe kortársi kritikája is felvethette volna, de csak sejtéseit közölte a mű
szépprózai térhódításairól. Babits Mihály csodás művészetnek látja Illyés beszámolóját, "amely elfelejteti,
hogy művészet: az egyszerű, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények sokasága beszél, s szinte
észrevétlenül vezet, míg egyszercsak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a
megérthetetlent". Babits tehát egyszerre emeli ki a Puszták népe stílusát és tárgyiasságát, midőn Illyés
"epikai stíljét" jellemzi. Cs. Szabó László viszont "a született jó író rejtélyét" már csak a nyelvi
gazdagságban látja: "Dús erezetű, nagy lélegzetű, képgazdag, leíró s ugyanakkor elbeszélő, fanyar és
fojtott indulattal feszülő nyelven ír Illyés, gúnyos és fenyegető, hajlítható és darabos, játékos és szűkölő,
tréfás és felhős, kitanult és puritán – hol és milyen gyakorlattal tanulta ezt az árnyaltságában is tömör,
céltudatos, időálló és hű magyar prózát?" Majd Németh László veszi észre újra, hogy a Puszták
népe szépprózaisága nemcsak 622nyelvi struktúrákban, hanem az írás mélyebb rétegeiben is gyökerezik:
"Az idill és a gyűlölet: a két Illyés-szólam, mely verseiben különváltan nem egyszer retorikus volt, itt
egymást hitelesítik, mélyítik, erősítik… Illyés tiszta, konkrétumoktól csillogó prózája ugyanakkor, amikor
fölveti a tiszta indulatot, melynek az igazság az ösztökéje, lecsapolja azt a másik indulatot, amelyet
pukkancs igék hajtanak fejletlen agyakra."
Távolabbról szemlélve már a szociográfiai irodalomban sem a Huszadik Század szaktudományos
fölvételeit, hanem Nagy Lajos műveit (Három város, Kiskunhalom) és a föléledő dokumentum-irodalmat
említhetjük a Puszták népe előzményei között. Igazában nem is szociográfia ez a mű, hanem
társadalomrajzzá táguló önéletrajz; nemcsak vád és leleplezés, hanem lírai hangoltságú emlékekbe
feledkezés is. A parasztkrónikák komorságát is föllelhetjük lapjain, egyes helyek tárgyilagossága
pontosságban és részletességben vetekszik akármelyik szakszerű szociográfiai földolgozással. Az avatja
megejtő olvasmánnyá, igazi szépprózai munkává, hogy a tovább már nem bővíthető tényleírást költői
szerkezet és stílus illeszti helyére.
A faluvizsgáló munkák a tudomány és az irodalom eszközeit felváltva és egyszerre alkalmazzák, s
legtöbbször meg is rögződnek e kétféle módszer határán, létrehozva a kor jellegzetesen kevert műfaját.
A Puszták népe az egyetlen alkotás, mely vitathatatlanul a szépprózába emelkedik, s akár regénynek is
nevezhető – önéletrajzinak természetesen. Tényanyaga a legbőségesebb, s az írói eljárások alkalmazása e
műben a legszabadabb. Illyés a föltárt életanyag és a megelevenítő stílus összhangjához jutott el, így
lehetett a Puszták népe a két háború közötti széppróza egyik legeredetibb alkotásává. Összeforr benne
önéletrajz, gyermekkori emlék, családtörténet a szakszerűen hiteles, szociográfiai érvényességű leírással,
a dunántúli nagybirtokon élő cselédség életének föltárásával. A puszta múltjáról, életrendjéről,
szokásairól, a cselédek anyagi körülményeiről egyszer leíró, elemző módon, másszor a szépírói ábrázolás
fölidéző stílusában beszél. Hangja is változik aszerint, hogy milyen tárgyat közelít meg: tud tárgyilagos és
fenyegető, visszafojtottan indulatos és derűsen lírai, humoros és ironikus lenni. A hang váltogatása sehol
nem okoz stílustörést, mint ahogy az anyag is szervesen illeszkedik össze, "szociográfia" és novella nem
feszíti szét a mű kereteit.
A Puszták népének hitele elsősorban onnan ered, hogy Illyés nem a kívülálló, hanem az onnan származó
személyes élményeit adhatta elő. Mindvégig ahhoz a szándékhoz igazodott, amit a könyv elején
megjelölt: "Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját
élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák." A kor szociográfiai
irodalmának talán egyetlen alkotásában sem érezhető jobban, hogy a harmincas évek néhány
szépprózaíróját mennyire nem "irodalmi" kérdések izgatták. Többen voltak, akik elsősorban az "idő
sürgetését" érezték, a társadalmi elmaradottság megörökítését tartották kötelességüknek. A Puszták
népe fölényes írói tudatosságról vall, ábrázolás és szerkesztés magabiztos kezelését tanúsítja. Írója soha
nem tér el a pontosságot, tényközléseket követelő tárgyiasságtól. Fegyelmezetten halad célja felé s
legfeljebb egy-egy részletben engedi teljesen szabadon érvényesülni 623a költői képzelet játékát. Még
sincs szó arról, hogy az író az önkorlátozó visszafogottság kényszerével küzdene. Az adatfeltáró munkát
éppoly benső érdekeltséggel végezhette, mint a személyes természetű élmények idézését.
A Puszták népe hangjainak integrálódását és kettős látásának érvényesülését, amely a szépprózaiság
forrásának bizonyult, rendszerező poétikai igénnyel csak a 70-es, 80-as évek kritikája és
irodalomtörténete írta le. Természetesen minden új megközelítés a műfaj kérdéséből indul ki. Erkölcsi
autonómia – művészi autonómia című tanulmányában Németh G. Béla ki is mondja, hogy a korábbi
értelmezésekben az maradt "határozatlan és kifejtetlen, ami legtömörebben és legjobban alkalmas fölvetni
a könyv művészi hatásforrását, esztétikai lényegét: az irányzat és a műfaj együttes kérdése ez".
Véleménye szerint a mű kifejezés- és közlésmódjának eszközeit sem a szociográfia, sem az önéletrajz,
sem pedig a regény nem tudja esztétikai tekintetben egybefogni, a vallomás viszont, melyet az Illyés-
szakirodalom ritkán emleget, rendezőelveként fogható fel. "A vallomás – írja – az ún. fejlődésregény
vagy képzési, nevelődési regény közeli rokona (s talán egyik őse is). Az ilyen regény alkotója is
rendszerint egy olyan erkölcsi értelmű egyéniség-, jellem, személyiség-alakulást mutat be, amelynek
eredményét, végkifejletét ilyen vagy amolyan, vagy minden szempontból ideálisnak tartja a regény
szerzője… A vallomás erkölcsi mozzanata, kötelezettsége azonban személyesebben és
következetlenebbül van jelen… Az ember ezt csak úgy érheti el, ha egyre távolodik [rétege]
önszemléletétől, a minél többfázisú, minél összetettebb szemléletű, s minél nagyobb távlatú rálátást s vele
együtt minél mélyebb történeti, emberi, erkölcsi belátást nyer [rétegére]." Németh G. Béla jó szemmel
veszi észre, hogy alig van olyan fejezete a Puszták népének, amely tételesen vagy metaforikusan ki nem
mondja a rálátást lehetővé tevő eltávolodás nélkülözhetetlenségét, s a belátásból következő visszatérés
kötelezettségét. Illyés e folyamat kivetítéseképpen egy kettős irányú, szüntelen feszültséget hordozó
mozgást visz be az elbeszélés menetébe: hol az életrajzi indítástól közelít időrendi és oksági építéssel a
konklúzió felé, hol pedig a konklúzió felől halad az indítópont irányába visszapergető logikával. Így
különböző természetű műrészletei sohasem csúsznak ki az elbeszélés reflexív, ítélő és következtető
modalitásából. Németh G. Béla így kanyarodhat vissza a korábbi Illyés-kritikák egyik kulcsfogalmához,
az iróniához, melyet a Puszták népe modalitásának megnevezésével azonosít.
Ugyanez a gondolatmenet Szegedy-Maszák Mihályt a Puszták népe többértelműségének a felismeréséhez
vezeti. Szerinte Illyés nem a múltbeli események idejét kívánja hitelesen ábrázolni, hanem az
emlékezését. S ennek rögzítési lehetőségét a gazdag hagyományú életkép műfajában találja meg. Ez a
műfaj köztudottan kevéssé ismeri a cél felé haladó folyamatokat, s inkább kereszt-, mint
hosszmetszetében mutatja be a hősök életét. Állóképszerűsége nem csupán az író viszonyát fejezheti ki
tárgyához, hanem a tárgy természetét is, hiszen az uradalmi cselédek világát úgyszólván érintetlenül
hagyták a sorsfordulók, s életformájukban az örök visszatérés kísért. Illyés állóképeinek intenciója azután
tovább szűkíti a műfajt, s a példázatszerűséget emeli ki belőle. Mivel azonban az elbeszélő egyszerre
szereplője és tanúja az általa elmondottaknak, nézőpontja hol 624belső, hol pedig külső. A következmény
olyan kettős látás érvényesülése, amely a Puszták népét inkább rokonítja a 20. század nyitott befejezésű
műveihez, mint a múlt század egyértelmű példázataihoz. "A kettős nézőpontból következik – zárja le
gondolatmenetét a Többértelműség a Puszták népében című cikkében Szegedy-Maszák Mihály –, hogy
a Puszták népének világképében a kétértékűség uralkodó. Az elbeszélő egyrészt meghökkentő ínségről ad
számot, másfelől viszont elégikusan tekint vissza letűnt gyermekkorára… Az olvasónak könnyen az lehet
a benyomása, hogy a harmincas évek második felében Illyést inkább foglalkoztatta az ellentétek
fölállítása, mint a kiegyenlítésük." Illyés ezért rekesztette be nyitott zárlattal a Puszták népét. Művéből
hiányoznak az egyoldalú szembeállítások, benne a leíró és a metaforikus stílus, az értekező és az
elbeszélő időszerkezet, a szereplő és a tanú nézőpontja, valamint az általánosító megfigyelő és az elégikus
visszaemlékező közötti feszültség mindvégig föloldatlan marad. Nyitottsága az egymásnak ellentmondó
igazságok végiggondolásának a megfogalmazása, s következésképpen időtálló hatásának a forrása.
A poétikai megközelítésben a kettős látás, a többértelműség felismerése már magában foglalja a Puszták
népe tárgyiasságának elkülönítését a szociográfiák tárgyiasságától. Az utókor tehát joggal teszi fel a
kérdést, hogy miért őrizhetik meg műalkotásjellegüket az elkötelezett irodalom klasszikus művei, a
konkrét vonatkoztathatóság feltételeinek megszűntével is. Elődei gondolatmenetét Kulcsár Szabó
Ernő Az epikai tárgyiasság új alakzata című cikkében e kérdésre válaszolva igyekszik folytatni. Az ő
kiindulópontja az, hogy "poétikailag a szöveg alakítottsága tartalmazza… az útmutatásokat, amelyek
meghatározzák a közölt információk értelmezésének módját: az engagée irodalom esetében ez azt jelenti,
hogy bizonyos értelemben leszűkül a műben implikált olvasói magatartás esztétikai mozgástere… Az
olvasói tapasztalatban újrateremtett valóságképek ilyenkor nem vonatkoztathatók szabadon a teljes
világegész modelljére. A lényeges különbség nem a fikcionáltság mértékében mutatkozik meg: a felhívó
struktúra mindvégig esztétikai alakítású, tehát csak annyiban van tényleges pragmatikus funkciója,
amilyen mértékben a megismerés-értéket közvetíteni tudja a recepcióban tételezett eszmei-erkölcsi
képzetekhez. Az esztétikai érték azonban – szemben a tendenciózus-agitatív formákkal – itt egészében
nem függvénye az ún. pragmatikus jelentésvonásoknak… az engagée irodalom klasszikus művei
rendszerint a konkrét vonatkoztathatóság feltételeinek megszűntével is megőrzik műalkotás-jellegüket…
aminthogy a Puszták népe sem szorult vissza a kort búvárlók szűkebb érdeklődéskörébe… A Puszták
népe [nem] csupán a tényfeltárás okán vált e századi prózánk egyik alapművévé. Olyan, láthatólag
nehezen körülírható műalkotássá azonban, amelyben a műfaji klasszifikálhatóság kérdése feltehetően
összefügg a mű sajátos valóságviszonyának kérdésével." Innen nézve a Puszták népe a szerzői szándék
szerint tudatosan vállalni látszik a realista alakításnál is szigorúbb tárgyias
kötöttségeket. Tárgyiassága azonban szigorúbb formájában is magában hordozza a realitást, s olyan
valóságkiegészítő akarat szüleménye, melynek létformája az irodalmi alakítás… Tárgyiasságai s a
tapasztalati valóságra utaló mozzanatai egy nem irodalmi és egy epizált alakzat
együttműködése 625következtében jutnak fel az esztétikai szférákba. De mi indokolja az esztétizációnak
ezt a sajátos eljárását? Kulcsár Szabó Ernő véleménye szerint "a Puszták népe tényleges esztétikai hatása
nem a tényhűség "alászállított" ábrázolásából, hanem a nemzetről alkotott képzetek vallomásélményű és
imperatív átrendezéséből származik. A mű tárgyiasságait az esztétizáltság, a közösség életviszonyait a
párhuzamosan végrehajtott individualizáció, a kollektív és az egyéni sorsok egymásra világító
összekapcsolása emeli föl a tapasztalati jelentés szintjéről, de ez a bonyolult szerkezet nem jönne létre, ha
nem lenne távlatteremtő intencionális középpontja. A mű poétikai technikái úgy vannak kidolgozva, hogy
a tárgyi valóság látványát és tényeit kettős vetületben tudják elénk állítani. Ezért ezeket a tényeket
nemcsak esztétikai tárgyiasságokként értelmezhetjük, hanem egy már megformált valóságból újra
szerkesztett, eszmei töltésű, felhívó struktúraként is, amely az egész "etnográfiai" szerkezetet a
hagyományos nemzetkép személyes hitelű átrajzolására használja fel. Így keletkezik az olvasónak az az
élménye, hogy a tárgyiasságok mindig az esztétikai alakzat középpontja felé mutatnak: mint világképző
tények, egyúttal a nemzeti léthez csatlakozó képzetek értékelésében is szerephez jutnak. A nemzet e
rétegének állapotrajzát adó tárgyiasságok drámai ellentétet képeznek a hagyományos nemzettudatban
foglalt értékszerkezettel… Az értékképző középpont attól lesz drámai kisugárzású, hogy az átértékelést a
magyarság nemzeti létfeltételeként tudja sugalmazni. Az epikai megjelenítés mindvégig e korrekciós és
kritikai elvet érvényesíti, akár a tárgyias, akár az elbeszélői struktúra lép az előtérbe… A  Puszták
népe tárgyias epikai alakzata olyan esztétikai formát hozott létre huszadik századi prózánk történetében,
amely a magyar epikai hagyomány leíró realisztikus tárgyszerűségéből csak részben vezethető le. A
benne foglalt új értékrend egy létező valóság irodalmi újrateremtéséből keletkezett szemantikai struktúra
esztétikai sugallata. Az esztétikai szuggesztió alapja, forrása az így poetizált világgal szemben érvényét
vesztő nemzetlátás krízise."
A Puszták népe értelmezéseinek története tehát azt bizonyítja, hogy Illyés Gyula az elbeszélő
művészetben az eszközök redukálására vállalkozik, miközben növeli a műnem megmaradt
alaptörvényeinek szerepét. Szülőföldjén és önéletrajzában zárt jelenségekkel találkozik, s a tények
egyszerűségében rejlő zártságot fel kell nyitnia, hogy őmaga is megjelenhessen bennük. Műve azután új
zárt rendszert hoz létre, amely egyszerre őrzi az egyszeriségben és megismételhetetlenségben rejlő
életszerűséget és az általánosító írói értelmezést. Műveinek története válaszok foglalata arra a kérdésre,
miképpen megy végbe a két zárt rendszer közötti folyamat, miben rejlik az írói értelmezés többlete, s
milyen viszonyt alkot a dokumentarista és az áltörténelmi szerkezet, valamint az írói értelmezés. E
történetben a Puszták népe tájolási pont. Utána Illyés vagy a szegénység és a nemzet problémaköreit
követi – vállalva a tanulmány vagy publicisztika pragmatizmusát és "egyszeriségét" – vagy pedig
önéletrajza logikáját.
A Puszták népét először a Petőfi követi, életrajzi esszé költőeszményéről (1936). A gazdag Petőfi-
irodalom – még Horváth János tudományos és intuitív, beleélő műelemzést egyesítő nagy monográfiája
sem – rajzolta meg az igazi Petőfit. Illyés könyve életrajz és költői mű, emberi egyéniség és költészet
egységét teremti meg 626társadalmi, lélektani és irodalmi összefüggéseket felderítő elemzéseiben. Vezető
gondolata Petőfi forradalmiságának megértése, s ebben Illyés Ady Petőfi nem alkuszik című
tanulmányának örökségét vette át és folytatta. A mű megírására is a költő életművének időszerűsége
ösztönözte: "Amit legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról
s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek
"szépségét" élvezi és elzáródik a bennük rejlő parancstól." A Petőfibe személyes vallomását is beleszőtte,
korának útmutatásul szánta, azáltal is, hogy saját igazi eszményéről vallott, midőn az 1848-as
népforradalmat a magyar múlt legfényesebb hagyományának ábrázolta. Petőfi költészetének lényegét
addig senki sem élte át hozzá foghatóan, ámde magyarázataiba azt is belefoglalta, amivel igazában nem
hősét, hanem önmagát jellemezte: a töretlen forradalmiságot "plátói" álmodozásnak, a fiatalság lelkesült
ártatlanságának festette, ami az ígéretföld valóságos képével még nem szembesült, és ezért őrizhette meg
lángoló hitét.
1933-tól rendszeresen írta a kor legtöbbet vitatott kérdéseivel szembenéző írásait. Naplójegyzeteiben
(Magyarok, 1938) a tisztázás és az eszmei felvilágosítás szándéka vezette. Vizsgálta a történelmi és
irodalmi múltat, a magyarság és a haza, a faj és a népiesség fogalmát. Esszéi egyetlen kérdés köré
csoportosulnak: mit jelent magyarnak lenni, mi a magyarság? Az életművét átható gondolatot, a drámák
előtt, ezek az írások fogalmazták meg. Nem a vérségi köteléket, még csak nem is a nemzettudatot jelölte
meg elhatározónak: "a nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak". Ehhez társult a humanizmus
eszméje: "A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik,
melyeket az irodalom maga elé tűzött." Ebbe az eszmekörbe tartozik népiességfelfogása is. A népiesség
számára nem jelentett külön esztétikai vagy irodalmi programot, népiesnek a társadalmi és nemzeti
haladás egységéért küzdő irodalmat tekintette: "a népiesség… nekem a nép szellemi és anyagi helyzetével
való foglalkozást jelenti." Ez a fajta népiesség "nem új és nem régi… Népiesség annyi, mint magyarság,
melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak".
A harmincas évek végétől a felszabadulásig tartó idő legválságosabb korszaka. A Márciusi Front
szétbomlott, a népi mozgalom egységesnek látszó tábora is szétszóródott, gyakorlati eredményt nem ért
el. A háború az ország határához ért, s az egész nemzet jövője vált kérdésessé. Az eszmék, remények
valósággá válásáról már a Rend a romokban versei sem szóltak egyértelmű hittel – ekkorra teljesen el is
vesztette jövőt váró bizalmát. A Külön világban (1939) szűkülő életről és "hűtlen jövőről" vallott.
Nem a küzdést, hanem a kivárást, nem a tiltakozást, de a némaságot vállalja. Nem a behódolás
magatartása ez: a némaság is fasizmussal ellenlábas eszményi hazát rejtegetett. De művei eszmei
tartalmának lényeges módosulását fejezte ki, hogy elsősorban a haza megmaradása foglalkoztatta:
"Európa népei kézigránáttal kezükben méregetik egymást s én szeretném fedezni azt, amelyikről annyit
beszéltem" (Magyarok). A magyarság kis nép, nem szólhat bele fasizmus és 627antifasizmus világméretű
küzdelmébe, ezért minden erőt a megmaradásra kell fordítania – ez az eszmei magva verseinek, de ilyen
irányba mutattak prózai művei is. A Lélek és kenyér (1940) még a Puszták népében vállalt feladatot
folytatta, egyesítve a szociográfia és a modern lélektan tesztmódszerét; a Ki a magyar? (1939) című
tanulmány pedig a Magyarok eszmeiségéhez kapcsolódott. A Mint a darvak (1942) viszont a megbékítés
ars poeticáját, a "néma tisztesség" erkölcsi magatartását, a lelkek szótlan morális forradalmát
eszményítette. A sötéten látó, torzító irodalommal szemben a derűs idill harmonikus, kiegyenlítő
stílusának jogosságáért vitázott. A Mint a darvak a kevés jobbak társadalomból való kiválását jelentette;
rokonságot Németh László "új nemesség" utópiájával tartott. A harmonikus ábrázolás mellett hangsúlyt a
lélek szótlan hősiessége, a csendes helytállás kapott – a szegényeket ez a tulajdonság évszázadokon át
fenntartotta és megőrizte. Sugallja ez a különös gondolatait az irónia értelemcseréjével elrejtő vitairat a
nép nagyra hivatottságát, küzd megbecsüléséért és méltóságáért – igazi mondanivalója azonban az, hogy
a társadalmi változás lehetőségei elmúlván, az író a kor szorításában társadalmi megoldásra közeli
reményt nem látva, az egyéni erkölcsi megnemesedés példáját mutatja fel. Széles körű társadalmi
elemzésbe ágyazva megjelent ez a gondolat a parasztságnak szánt Csizma az asztalon (1941) című
röpiratában is. A kép, amit a polgári fejlődés jellemzőjeként összefoglalt – város és falu szembekerülése,
a parasztság kijátszása, a munkamegosztás kifejlődése –, reális társadalmi elemzésből származott. A
javasolt megoldás volt utópikus színezetű és Jean Giono gondolatmenetére utaló: az emberiség békés
összefogását jelölte meg útmutatásul és gyakorlati megoldásul azt javasolta, hogy a polgári rendszertől
független, szabad egyéniségek teremtsék meg a maguk képére formált kistermelői társadalmat. Lemondó
rezignáltságot fejez ki, midőn azt írja, hogy jobb a "sovány egyezség", mint a "kövér pör". Egyetlen
kiútként az emberiség békés összefogását tudja megjelölni. A racionalista Illyés a történelem szorításában
először nem lát más lehetőséget, mint az utópia–emberies utópia – szép álmait. A pálya fordulatát jelzi,
hogy ezekben az években fordítja Giono új-primitív mitológiát teremtő regényeit (Zeng a
világ, 1939; Valaki a hegyekből, 1940; Örömmel élni, 1941; Sarjú, 1943). Giono regényei is a retour à la
terre! felhívást sugallják, a visszatérést a földhöz; a városból, a civilizált életformából való kiszakadást s a
természetes ősi állapotok utáni nosztalgiát.
Illyés a nehéz években – nem egyedül – a "nazarénus lelkiségben" kereste a megoldást. A háború idején
feladta a "beszélő némaságot", írása tiltakozássá hevült, a negyvenes évek elejétől ismét "bátrabb
igazságokért" küzdött. E szakaszban született második nagyepikai műve, a Kora tavasz (1941) is –
miközben önéletrajzi logikájának követése – történelmi számvetéssé válik. Arra vállalkozik benne, hogy
nemzedéke ifjúkorának, de a nemzet történelmének is eltemetett rétegét, az 1918–1919-es forradalom
idejét életre keltse. Már első mondatában vállalja, hogy "mint minden történelmet ábrázoló műben, ebben
is két korszak van bezárva: az, amelyről és az, amelyben íródott". Benne tehát ugyanúgy átfogalmazza a
félmúlt történelmét, mint a Puszták népében a szinkron szociográfiai és önéletrajzi életrészleteket.
Anyagának szerencsés többlete, hogy diákkorából 628bemutatott két éve az első világháborút követő
forradalmak ideje, melyben a történelem betör az egyéni életbe, felgyorsítja a két életszféra interakcióját,
tehát olyan folyamatokat sűrít, amelyek békés korokban is – bár kevésbé láthatóan – összekapcsolják az
egyes ember és a kisebb-nagyobb közösségek életét, egymásba építik a megragadható konkrétumokat és
azt az összefüggésrendszert, amelyet történelemnek nevezünk. A regény hőse – akárhonnan nézzük –
határhelyzetben áll előttünk: 16–17 éves, tehát félig gyermek, aki előtt most nyílt meg az öntudat távlata.
Eletének tere is kétfelé nyitott: faluban él, sőt egy pusztai eredetű nagycsalád veszi körül, de diáksorsa –
legalábbis amikor a mezei munka engedi – a városba szólítja. S nemcsak a két életforma és a két
társadalmi közeg határozza meg alakuló gondolkodását és világképét, hanem az egyén és a külvilág
kommunikációjának kétfélesége is: a falu, amely József Attila pontos meghatározása szerint a dolgaival, a
munkájával és a szerszámaival beszél, és a tudomány, melynek kevésbé fogható csodáját és
bizonytalanságát a diák átélheti. Ez az egyéni határhelyzet a külvilág – a közösség, a nemzet és az
emberiség – határhelyzetébe illeszkedik, annak szerves része. A világháború a frontokra szólítja a
férfiakat, időlegesen felnőtté avatja a serdülőket, s átalakítja a zárt közösségek hierarchiáját. S e felnyitott
rendszer rései még tovább tágulnak, amikor bekövetkezik az októberi forradalom. De még ki sem
alakulhat a változások új rendszere, amikor a proletárdiktatúra újabb határhelyzetet teremt: mérlegre teszi
október hőseit, s átminősíti vagy újakkal cseréli fel őket. Így nyilvánvaló, hogy Illyés Gyula önéletrajza
szükségképpen kitágul, s egészen a történelmi eseményekig és koncepciókig követi a maga education
sentimentáljának logikáját. 1939–1941-ben, amikor a regény született, az olvasók nagy része még
emlékezhetett a forradalmakra, de aligha ismerhette azok objektív analízisét. Az utókor azonban
meglepetéssel fedezheti fel, milyen pontosan látta Illyés Gyula a Magyar Tanácsköztársaság két sorsdöntő
motívumát: a földosztás elmulasztását és a világforradalom illúzióját, mellyel arra is magyarázatot nyújt,
hogy a munkásmozgalomtól miért távolodott el: "E kor tragédiája… az volt, hogy a nép szabadsága és a
nemzet szabadsága ezúttal nem egy szabadság lett." Nem a motívumok felidézése és értékelése kelti fel
immár a felfedezés izgalmát, hiszen mindkettő iskolai tananyagok tárgya, hanem az az életelemzés, amely
a második világháború kezdetén az írót közvetlen élményeitől a történelmi ítéletig elvezette. S még
másfelől is figyelembe kell venni a két korszak befogadóját. Kétségtelen, hogy 1939–1941-ben írói
bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a magyar forradalmak emlékét felidézze, s ez a bátorság nem elvont
erény, hanem – itt és most – mondanivaló és közlésforma. Az utókor olvasója ezért kapcsolhatja össze a
maga tudatvilágával Illyés Gyula forradalmi emlékiratának ismert vagy meghosszabbított tényeit.
Felismerheti, hogy az akkor elkezdődött történelmi fejezetet a forradalmak bukása csak megszakította, a
benne felvállalt "Ügyek" pere azóta sem zárult le teljesen: a történelmi mérlegeket korrekciók követték, s
még a forradalom kiegyenesített útján is felbukkannak az egykori dilemmák. A Kora tavasz tehát a
magyar önismeret regénye, része annak a gondolkodási folyamatnak, amely Illyés Gyula életművében
a Puszták népével kezdődött.
629A regény hősének egyéni és történelmi határhelyzete önmagában és a hagyományos fikcióban is
lehetővé teszi a különböző életszférák és összefüggések egymásra vetített ábrázolását. A Kora
tavasz azonban nem hagyományos fikció, hanem emlékirat, krónika, gondolati analízis és helyenként lírai
novella vagy felforrósodott drámai egyfelvonásos. Egy pillanatig sem kétséges, hogy az írót itt sem a
regényforma forradalmasítása izgatta. Változatlanul vállalja a fikció fő feladatát, az egyéni és egyszeri
konkrétumok általánosítását, de e folyamat nem csupán a végeredményt közli, hanem szakaszait és
összetevőit is. Voltaképpen az ősi elbeszélés alaptípusát alkalmazza, s ezért vállalja a naiv keretet, melyet
az elbeszélés fiktív címzettje, az író barátja vagy önmaga szolgáltat. Nem hisz azonban a formálatlan
dokumentumok mindenhatóságában sem, mert tudja, hogy bonyolult belső és külső nyomozást folytat,
melyben a tények és az események gyakran csak féligazságok forrásai. Így állandóan nyitva hagyja útjait
a regény felé, s a novellai megjelenítéshez, az alakformáláshoz és az életszerű dialógusokhoz folyamodik,
amikor többet mond a fikció, mint a történelmi krónika és az elvont analízis. A köztes területeket
szociográfiai leírások töltik ki, melyek legtöbbször a falusi élet szokásrendjét foglalják magukban. Ha
azonban az író el tudja fogadtatni tárgyias leírásának általánosító érvényét, akkor ezek a szociográfiai
leírások is az egyéni hős élettörténetének szerves részeivé válnak, hiszen életközeget rögzítenek. De Illyés
nemcsak a mozaik-technikára bízza különböző természetű anyagainak integrálását. Gyakran kiszól az
elbeszélésből, s feltárja írói gondjait és lehetőségeit. Mindjárt az első fejezet élén megfogalmazza ars
poeticáját: "Felfedezést várok az irodalomtól…" Majd az igazi olvasásra hivatkozik, melyben az író és az
olvasó között bizalmas viszony alakul ki, és a közbeszólás nemcsak jogos, hanem kötelező is. Miért ne
kezdené el maga az író ezt a közbeszólást, miért ne teremtené meg eleve ezt a bizalmas viszonyt? Így azt
is elmondhatja, hogy ő, aki "nemrégiben egy társadalmi réteg életét fedte fel", joggal szólhat közbe: Ki
fedi fel az időnek eltemetett rétegeit is? Ez a poétikai megalapozás azután lehetővé teszi a műfajgondok
felvetését is. "Vedd úgy ezeket a betoldásokat – írja Illyés a történelmi idők megidézéséről –, mint a
regényekben a tájleírást…" S azt is bevallja, hogy Fabrice Del Dongóhoz hasonlóan, ő is alig valamit
látott a történelem nagy mozdulataiból, s ha hiteles akar lenni, Stendhal történelemábrázolását kell
követnie.
Ezek a poétikai közbeszólások segítik ugyan a hagyományos fikció fellazítását és egy új regényforma
megalapozását, de kohéziós erejét önmagukban nem alakíthatják ki. Illyés is tudja ezt, midőn kijelenti,
hogy "nem a történelem eseményeit mondom el, hanem konokan csak a lélekéit". Lélektani regényt írt
tehát, melyben a hős életkora – tehát egyéni határhelyzete – előbb a személyiség alakulástörténetének
mutatja mindazt, ami később – az ő tudatában vagy azon kívül – történelemmé válik. A lélektan síkján
jelenik meg a közösség is, akár a félig gyermek férfi hierarchikus emelkedését vagy visszafokozását éli át,
akár pedig az úgynevezett történelmi időket. Ebben a lélektanban azonban nem az individuum rejtelmei,
nem a tudatos és a tudattalan közötti szférák jelenségei vonzzák, hanem azok az interakciók, amelyek az
alakuló tudat és a tárgyaiban, cselekedeteiben 630megmutatkozó külvilág között végbemennek.
Nyilvánvaló, hogy ez a lélektani ábrázolás csak azzal az alkattal adekvát, amelynek személyiségrajzában
és alakulástörténetében a ráció dominál. De ezzel a hősválasztással Illyés éppúgy mondanivalóját fejezte
ki, mint Németh László, aki az Iszony hősnőjének lelki rajzában ugyancsak mellőzte a tudatalatti
feltérképezését, s az emberi mikrokozmoszt akarta benne megmutatni.
Ez a lélektaniság egyszerre őrzi az írói vallomás szubjektív hitelét és történelmi objektivitását. Főképpen
ezért lehet Illyés regényformája mondandójának kifejezője is. Mert igaz, hogy előszavában mentegetőzni
is kénytelen – "az események nagyjából ott fejeződnek be, ahol a cenzor végül is álljt mondott" –, de az ő
objektivitása nem álca, hanem egy történelmi analízis következménye, mely analízisben éppúgy benne
van a múlandó érték vagy kudarc felismerése, mint az eszmények őrzése, a lehetetlen megkísértése és a
történelemben élő igazság tudomásulvétele.
Az irodalomtörténet-írás elsősorban kultúrahordozó műként, szociográfiai hitelességű tényfeltáró
alkotásként őrizte meg Illyés művét. Való igaz, hogy a Puszták népe az önéletrajzi formát, s a
családtörténeti elbeszélést kiteljesítve a kulturális antropológia, a néprajz és művelődéstörténet
számára is hasznosítható képet ad a dunántúli nagybirtokokon élő pusztai cselédség civilizációtól
elzárt, idegen világáról a napi étrend, a munkafolyamatok, az étkezési szokások részletes leírásával,
a jövedelemviszonyok, az egészségi állapotok, a nemi szokások, a hiedelemvilág bemutatásával.
Illyés eredetileg publicisztikai beszámolónak szánta írását, szociológiai kutatásokat végzett,
statisztikákat tanulmányozott, hiteles, eszméltető erejű tényeket akart a nyilvánosság elé tárni.
Hasonló célkitűzés határozta meg alapvetően a harmincas években megerősödő írói szociográfiák –
Nagy Lajos Kiskunhalom (1934), Szabó Zoltán A tardi helyzet (1936), Veres Péter Az Alföld
parasztsága (1936), Féja Géza Viharsarok (1937), Kovács Imre Néma forradalom (1937), Darvas
József A legnagyobb magyar falu (1937), Erdei Ferenc Futóhomok (1937) – szemléletét.
A Puszták népe újraolvasását irányító távlatból Illyés műve mindenekelőtt az idegenség
tapasztalatát közvetítő retorikai megalkotottságával mutatkozik megkerülhetetlennek. A könyv
alapkérdése az idegenség közvetíthetőségében összegezhető; közelebbről abban, képes-e feloldani
az önéletrajzi elbeszélő az elsajátítás és az idegenség megőrzése közti feszültséget. Az önéletírás
céljának megfogalmazása döntő fontosságú dilemmát vetít előre. Vajon meghaladja-e a színre vitt
emlékezés a származás, az elsajátított szokásrendszer elsődlegességét valló szemléletet, s ennek
következtében az átélő én belső nézőpontjának kizárólagos érvényét az önértelmezésben: „Nem
saját életemről akarok itt rajzot adni; (…) egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden
törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak
magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a
mélyen fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a
tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is
más, érteni csak az tud, aki belőle származott” (Illyés 1964, 33).

Illyés műve hamisítatlanul egyéni személyiségkonstrukciót képvisel a magyar irodalomban. Mozgó

identitású önéletrajzi szubjektumot teremt az epikai távlatok felsokszorozásával; magyarán az
értekező, az életképfestő, a néprajzi leírásra vállalkozó, a vallomást tevő, a szemlélő s a résztvevő
elbeszélői szerepkörök váltogatatásával. A szöveg folyton elmozdul valamilyen műfaj irányába: a
szociográfia, az értekezés, az életkép, a leírás vagy éppenséggel a vallomás felé, s a beszédhelyzet
megváltozásával az olvasó is távlatváltásra kényszerül. Itt az esztétikai tapasztalat részeként
létrejövő idegenség valójában ennek a kiterjedt értelmű mozgó identitásnak a megértésére szólít fel.
A Puszták népe önéletírásnak tekinthető, amennyiben narrációját a múltba visszatekintő helyzet
jellemzi, elbeszélője saját személyes életét építi újra, visszaemlékező formában előadva. Illyés
könyve viszont nem érvényesíti a korszak önéletrajzainak hagyományos történetközpontúságát.
Felfüggeszti az elbeszélés célelvű folyamatát, fellazítja a történet egyes elemeit egymáshoz
kapcsoló diszkurzív logikát, s megbontja a valószerűség tapasztalatának megfelelő idő- s
térviszonyokat. Kiaknázza az elbeszélői távlatok felsokszorozásával létrehozott nyitott szerkezetnek
azokat a lehetőségeit, amelyek szabadon engedik érvényesülni az alkotó olvasás lehetőségeit. A
kihagyás, a sorrendcsere, a szövegrészek véletlenszerű kapcsolódása, a történetek mellérendelő
viszonya, életkép és értekezés váltakozása az önéletírás műfaji hagyományától eltérő
szabályrendszert alkot a könyvben. Illyés önéletírása a visszaemlékezés színrevitelében kiaknázza
azt a hatáslehetőséget, hogy az önéletrajzi szerződés által megpecsételt olvasást a kitaláltság
gyanúja kíséri, a fikció esetében viszont az olvasó hasonlóságokat kísérel meg találni az elbeszélő
és a szereplő között. „Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna,
mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események,
amelyeknek szereplője, s amelyeknek csak szemlélője voltam” (189). Illyés műve fönn tudja tartani a
feszültséget e kétféle önéletrajzi szerződés között: „első személyben folyó szavaim úgy tágulnak, ha
tágulnak, rég elfeledett, idegen életek vallomásává” (190). A kétféle valószerűséggel történő játékra
példaként a személyes névmások, az egyes és többes szám első személy felcserélése említhető.
Másutt fokozza ezt a feszültséget az értekező és a visszaemlékező eltérő elbeszélői szerepének
ellentétével:„Mi gyerekek (…) a gyerekek úgy élnek a pusztán, olyan szabadon, akár a határban s a
házak között felügyelet nélkül összevissza bolyongó állatok” (189).
Az elbeszélt és az elbeszélői én közötti változó távolság értelmezése, mely szükségképpen ide-
genségtapasztalatot hív létre, a szöveg fontos jelentésalkotó eleme. Az önéletrajzi elbeszélő
magatartását az elszakadás–azonosulás dinamikája határozza meg az elbeszélt önéletrajzi én
vonatkozásában is. Mit lehet mozgó identitáson érteni az önéletrajzi elbeszélő viszonylatában?
Elsősorban átváltozási készségét, amely része stabilitásra irányuló gyötrelmes erőfeszítésének.
Gyökereit kutatva a visszaemlékező ezért szabadulhat meg az idegenség
elhárításának eredendő kényszerétől.
Az elbeszélő olyan világot mutat meg, amely az idegenség és az ismerősség közötti hely
tapasztalatában részesíti az olvasót. Ez a hely itt nemcsak térbeliséget jelöl, tehát az önéletrajzi én
gyermekkorának különleges színterét, hanem meghatározza a visszatekintő elbeszélő értelmezői
helyzetét. Azt az összetett szellemi pozíciót, amelyre a folytonos érzelmi-gondolati mozgás jellemző:
odatartozás és elhatárolódás, elszakadás és visszatérés egymást váltó játéka. Másfelől megfigyelő
és átélő én horizontja között jön létre szüntelen váltakozás azáltal, hogy az értekező személytelen
távlatát kiegészíti, mintegy hitelesíti az emlékező személyes nézőpontja. „A puszták népe,
tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép” (10). „(…) ösztönösen ismer
minden házi szokást, mindenre kapható s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül
kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből” (11). Az önéletrajzi én
megalkotása elválaszthatatlan a történelem, a kulturális tradíció elsajátításától a Puszták népében:
„– így él emlékezetemben az az idő. Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most
látom, hogy a sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg
kellett tanulnom egy életre” (25). E szélesebb hatókörű hagyomány emlékezete elhalványult,
akárcsak az önéletrajzi én elsüllyedt személyes múlt ideje, s így e kétféle hagyomány megértése
során hasonló nehézségekkel találja szemben magát a visszaemlékező, mint az értekezésre
vállalkozó elbeszélő.
A személyiség nyelvi megalkotása még ennél is összetettebb vonatkozásrendszerben történik, ha
tekintetbe vesszük, hogy az emlékező és a felidézett szereplő megnyilatkozásai a szokványostól
eltérő időviszonyok között értelmezhetők. Az időrend összezavarása jelzi az elbeszélt én összetett
helyzetét, gondolati viszonyulásának távlatoktól függő változását az alábbi szövegrészletben:
„Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal? Még
messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben oly törvényszerűen
lelöki magáról és elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihalalakját a béka. Ez a fejlődés útja és nincs más
út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új
környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni” (17). Az önéletrajzi én
sugalmazása szerint az azonosulás előfeltétele az eltávolodás, a visszatérésé pedig az elszakadás.
Az önéletírás visszatérést jelent a gyermekkor világába: az írói tevékenység könyvbéli metaforája
magában rejti az elbeszélői távlatok felsokszorozásának indítékát: „A tavasszal megtérő gólyák,
amelyek világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, míg végre
leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, így vizsgáltam
gyerekkorom ágyát – magától kell kiderülnie, hogy mivégre” (18). Az önéletrajz írója e metafora
kiterjesztésével ad magyarázatot az elbeszélő folytonos átváltozását és visszahasonulását
dinamikusan közvetítő távlatváltásokra: „A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a
szülőföldre, a »szűkebb pátriára« lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a
konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újra éli
visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és a haza egy dolgot jelentett”
(20). A térbe kivetülő lelkiállapotok poétikájával az önéletíró azt sugalmazza, hogy „a táj szelleme
azonos a benne élő lelkével, vagyis mindenki szülőhelyéhez tartozik földrajzi értelemben és
gondolkodásmód tekintetében” (Szegedy-Maszák 1982, 55). Ezzel magyarázható, hogy a
helyváltoztatás idegenséget vált ki az elbeszélőből: „Most idegenek voltunk, földönfutók, számon
kívül maradtak. Ha valaki ránk nézett, mintha a világból akart volna kinézni. Nem mertünk az
emberek szeme elé kerülni” (308). A visszaemlékező a térbeliségtől elválaszthatatlannak véli a lelki
hangoltságot, ezért a hétköznapi helyváltoztatás, a faluba költözés következtében mintha
jóvátehetetlenül elszakadna saját létezésének terétől. Az életformaváltást feloldhatatlan
idegenségtapasztalat kíséri, s így eldöntetlenül marad az a végtelen vita, amelyet az értekező
önmagával folytat hagyományőrzés és fejlődés, saját és idegen, elszakadás és visszatalálás
összeegyeztethetőségéről. Az értekezésből emlékezésre váltó elbeszélő érzékelésmódjával, a terek
változását követő gondolkodásával magyarázható az önéletírás szabadabb időrendje, a felidézett
emlékek mozaikszerűsége. A lazább szerkesztés a példázatszerű történetmondás célelvének az
elbizonytalanodásával is összefüggésbe hozható: „Már nem tudnám megmondani mikor álltam meg
a felfelé vivő, veszélyes lépcsőn s fordultam azok felé, akik a család kis szigete körül s néha bele is
kapaszkodva kétségbeesetten küzdöttek az árral. A szegénységgel, nyomorral, elnyomatással,
amely gyermekkorom idejében már ismét a rendes, történelmi mértékben öntötte el a pusztát” (97).
A visszaemlékező az epikai távlatok felsokszorozásával szemléletes példák sokaságával győzheti
meg az olvasót arról, hogy a cselédek létformája hamisítatlanul egyéni jellegű. Másfelől ez a
vándorló nézőpont képes ellenállni a Rousseau nevével fémjelezhető eszményítésnek. Az olvasóra
tett hatás szempontjából a távlatváltásoknak nem utolsósorban az a szerepe, hogy részesüljön a
befogadó az átélő én tapasztalatából. Az a világ, amit az önéletíró bemutat, szinte
hozzáférhetetlenül elszigetelt, zárt, elkülönült kisvilágok sorozatából áll: „Tíz-húsz kilométerre a régi
pusztától olyan idegenség, mintha egy másik csillagra kerültek volna, egy havas és hideg bolygóra,
ahol más szívű lények élnek” (301).
A belső nézőpontot érvényesítő szövegrészletekben sem vállal teljes azonosságot a saját
gyermekkorát felidéző elbeszélő a cselédséggel. Távol áll tőle a nagy megtérők otthonrajongása. A
pusztai lét nem emlékeztet nála afféle elveszett édenkertre, amely a dolgok természetes rendjét őrzi,
bár az értekező tagadhatatlanul hangot ad modernizációval szembeni gyanakvásának, sőt,
idegenkedésének szerteágazó kultúrakritikai fejtegetéseiben: „A termelés mindjobban leveti feudális
és a feudalizmus ráncai közt ilyen alakban itt-ott fennmaradó patriarkális formáját és a
kapitalizmusba öltözködik. A hűbéri földeken megjelennek a szántógépek és a racionális
gazdálkodás újkori, művelt alkalmazottai, akik a cselédeket magázzák, de úgy kezelik őket, olyan
ridegen, könyörtelenül, akár a gépeket, akár a gyári munkásokat. A puszta üzemmé változik. A
mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. A léleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még
ellenáll” (50).
A történetmondó különböző távolságot tart emlékképeitől, alapvetően annak függvényében, hogyan
értékelhető az elbeszélő mai szemszögéből egykor tanúsított magatartása. Az emlékezés és a
múltbeli események ideje között lehetőség nyílik az átjárásra, mivel áthatja egymást a felidéző és az
emlékező, az értekező és a történetmondó gondolkodása. Ezt a gondolkodást döntően az
egymásnak ellentmondó igazságok elfogadása határozza meg, ugyanis erre ösztönzi az elbeszélőt
katolikus-protestáns neveltetése: „Kétlaki lettem, – akkor ébredtem rá, amikor már nem
változtathattam rajta: mindkét félnél el voltam szegődve (…) Arra tanítottak, hogy a szembenálló
felek közül mindkettőnek igaza lehet” (67). A mű egészének világképe e szemlélet meghaladásaként
is értékelhető, amennyiben az értelmezve elsajátított idegen megértése biztosítja hatását, s nem a
szembenálló igazságok egyforma érvényességének elismerése. E megértő viszonyulás ösztönzi az
elbeszélőt a szüntelen önvizsgálatra. „Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm” (67). Az
efféle megnyilatkozások – melyekben az elbeszélő késznek mutatkozik arra, hogy a sajátban
fedezze fel az idegent – arra figyelmeztetnek, hogy a Puszták népe bár kétségtelenül felfogható
eszméltető szociográfiaként, s olvasható a társadalom lelkiismeretét fölébresztő röpiratként is,
lényegesen összetettebb jelentésű, mint vélnénk.
Való igaz, központi kérdése a könyvnek a parasztságból jött, saját közösségétől elszakadt s oda
visszatalálni képtelen értelmiségi otthontalansága, önazonosságának megtalálásáért folytatott
küzdelme. Az idegenségtapasztalatot közvetítő retorikai eljárások összetettsége azonban fékezi a
szövegben kétségtelen jelen lévő példázatszerűség kiteljesedését. Másfelől az identitás
mibenlétének kérdését némileg módosítja, ha a saját idegenségének megértése jegyében értelmezi
az olvasó elidegenedés és visszatérés hatását a Puszták népében.
Retorika és megértés összefüggéseit vizsgálva elsőként az idegenségtapasztalatot közvetítő
alapformákra kell rámutatni felsorolásszerűen, s ezek után lehet mérlegelni, hogyan kísérli meg az
elbeszélő saját idegenségének a megértését.
Talán a legszembetűnőbb retorikai alapformában az etnográfus beszédmódja meghatározott
idegenségtapasztalatra hívja fel az olvasó figyelmét. Az értekező szerepkörében az elbeszélő a
pusztai nép életének bemutatását nehezebbnek véli, mint egy közép-afrikai nép tanulmányozását: „a
kutyák egyszer egy lerágott lábfejet hoztak a pusztára. (…) A világ rejtelmes és borzalmas volt”
(251). Az ünnepek, például a lakodalom „valami barbár, öncsonkító, vad emberáldozathoz
hasonlított” (192). „Mint a csurungák népe, úgy élünk, mint a vadnépek fiai” (197). „Mintha a
falvakban három egymástól vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték”
(302). Itt szokás az íróra oly jellemző tárgyias előadásmódról, értekező nyelvhasználatról beszélni,
jobbára az elbeszélő önértelmezésének útmutatásaira hagyatkozva: „hány ember maradhat meg a
pusztán, ha a puszták megmaradnak? Ez kiszámíthatatlan s tán már nem is irodalmi vagy politikai,
hanem gazdasági, tehát illetlen kérdés. Maradjunk továbbá is a tárgyilagos megállapításoknál”
(300). Ennek a beállításnak némileg ellentmond a hiperbola feltűnően gyakori előfordulása a
szövegben. A szenvtelenség színlelése, mint részlegesen uralható nyelvi cselekvés arra
figyelmeztet, hogy a kifejezésforma és a kijelentés tartalma között támadó feszültség retorikai
forrása valójában a higgadt értekező beszédhelyzetét felforgató indulat, amely váratlan nyelvi
eseményként tör felszínre, s a maga el nem rejtettségében eszméltető erejű. Az önkéntelen
kitárulkozás a nyelv idegenségének kifejeződése, amennyiben az elleplezés beszédmódjaként
működtetett személytelenségen felülkerekedik az elégtételt követelő szenvedély. Magyarán a
szöveg retorikai összetettsége azt teszi érzékelhetővé az olvasó számára, hogy az önéletrajzi
elbeszélő kiszolgáltatott a nyelv létesítő erejének: „Megtörténik, hogy egy-egy tönkrement falusi
gazda is elszegődik cselédnek. Alig van, aki helyben marad, nem bírja ki az új talajt. (…) Próbálnak
a pusztai munkamenethez igazodni, de tíz közül, ha egynek sikerül. S előbb-utóbb vagy a betegség,
vagy maguk a cselédek vetik ki a pusztáról. A takarékosságot túlzásba viszik, az igaz, s
találékonyságuk kimeríthetetlen. Bizonyos, hogy más munkabeosztással, más bánásmóddal jobban
nem csupán a földbirtokos osztály, amelynek érdekeit szerző nem tartja közvetlenül szem előtt, mert
azok taglalása meghaladja ismereteit s jelen műve keretét – de a nemzeti termelés, az kétségtelenül
eredményesebb volna” (148). Az értekező iróniája másfelől szintén felforgató hatású. „Megesett,
hogy párhuzamosan lakodalom és temetés előkészületei folytak, s közben a kanász fejszével
kergette leányát föl-alá a gyülekező sokadalomban. Az ürgepusztaiak élték az életet” (175).
Máskor a felidézett gyermeki én döbbenetszerű álmélkodása közvetíti az idegenség tapasztalatát.
Példaként említhető, ahogy a kilencéves korában először faluba került kisfiút: „Szűnni nem akaró
csodálatba és rémületbe ejti”, hogy létezik olyan településforma, ahol „szabályosan egymás mellé
épített házak és közöttük utcák” vannak. A térbeli mássággal szemben megnyilvánuló
bizalmatlanság itt antropológiai tulajdonságként mutatja meg, hogy a civilizációtól elzárt világban
felnövő gyermek hogyan kötődik a szülőföldhöz. Számára az ismert terület nyújt biztonságot, s
félelmet vált ki belőle a fenyegető idegen térbeli reprezentációja. „még napok múlva is csak (…)
kézen fogva tudtak kikényszeríteni” (7).
Az idegenség retorikájának újabb alakzatában az elbeszélt gyermekkori én gondolkodásának
horizontján jelenik meg a később tudatosított idegenségtapasztalat. Ebben az esetben
horizontmozgást eredményez az emlékező és a felidézett én távlatainak egymásba játszása. „A
puszták népét, valami homályos ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a
magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies,
harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam” (9). Az idegenség
tapasztalatát közvetíti az elbeszélés, amikor megjeleníti milyen kép él egy-egy Magyarországra
látogató nyugati utazóban egy másik kultúráról. Magyarországon járt külföldiek véleményét
mérlegelve meghökkentő, váratlan szembesülésekre kényszerül. „Micsoda magyarokkal érintkeztek
ezek?” (9) A lehető leggazdaságosabb kifejtéssel most már valóban csak felsorolásszerűen érinti az
elemzés az idegenségtapasztalatot közvetítő retorikai alapformákat. Idegen jön ebbe a zárt
világba. A pusztaiak távlatából jelenik meg az idegen, s ez az elsajátított tapasztalat vezeti el az
elbeszélőt a pusztaiak másként értéséhez.
A gyermek tanú nézőpontját érvényesítve megszégyenülést kiváltó tapasztalatot idéz fel a felnőtt
elbeszélő. Az idegenségre a felidézett én eszmél rá. Példaként említhető a kamaszkorú elbeszélő
távoli rokonáról szóló történet. A pusztai fiúból bíró lesz, s, amikor szüleit meglátogatja, a családi
asztalnál „úgy tekintgetnek rá, »mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre«. Számomra a
legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot.
Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy is viselkedett. (…) Csak később jutott
eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegével
játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de tán épp azért vallásos
boldogsággal figyelt” (15). Itt az azonosulás éppenséggel lealacsonyít, szégyenérzetet vált ki az
elbeszélőből.
A közösséghez tartozás vágya is félelemmel társulhat, amennyiben a személyiség elvesztésével
fenyeget, s antropológiai tulajdonságként mutatja föl az én-határok feloldódásának lehetőségét:
„Homéroszi kacagások kavarták a sűrű cigarettafüstöt. »Na, erre iszunk egyet!« Velük nevettem én
is (…) döbbenve állapítottam meg, mily kevés kellene, hogy elkeveredjem ebben a társaságban,
mily kevés ahhoz, hogy osztozkodásom a derűben egészen őszinte legyen. Talán ez az igazi élet. A
szadizmusnak ez az öntudatlan vállalása s az én lelkifurdalásom a betegség? Szerencsére mindig
akadt valaki, aki túllőtt a célon. Karon fogtak, s azzal a nyálas bizalmaskodással, amellyel a
félműveltek az írót kitüntetik (mert az mindenkit megért s mint »bohém«, ínyence a szennynek),
olyan eseteket meséltek el, röhögéssel leplezve a szemérmetlenséget, s kérdéseimre olyan
részleteket tártak fel, hogy ha más nem, ízlésem figyelmeztetett feladatomra. – »Ebből igazán jó kis
történetet kerekíthetsz! (…)« Alig győztem hallgatni. – Megengeded, hogy jegyzeteket készítsek? –
vetettem közbe. A kérdezett rám hunyorított: – »Természetesen név nélkül pajtikám (…)« –
Természetesen, – feleltem” (212).
Máskor hallomásból ismert anekdotikus történetek, helyzetek, magyarázatok közvetítik az ide-
genség tapasztalatát. Jellemző, ahogy az elbeszélő felkavaró személyes élménnyel egészíti ki a
fölényesen derűs anekdotát, s a távlatok felsokszorozásával meghaladja az idegenséget lekicsinylő
szemléletet. Az elbeszélő saját családtörténetének derűs mozzanatait fölidézve viszont anekdotikus
szemléletet érvényesít. Példaként említhetem az elbeszélő apjának kedvenc történetét a látogatóba
érkező Teca néni különös tartózkodásáról. A félreeső szálláshely kiválasztásának magyarázatát
kísérő tréfálkozását az elbeszélő felszabadító nyelvi játékként éli újra, az olvasó viszont a
megszólaló nyelvet idegennek érzékeli: „Aludni egy világért se jöttek volna be közénk. »Hogy én ezt
a szép szobát, – amelyben egy magunk gyártotta rongyszőnyeg is díszlett, – hogy én ezt a gyönyörű
hajlékot bebüdösítsem?« mondta egyszer valamelyik, amire azért emlékszem, mert apám, jókat
nevetve, később gyakran elmesélte. A vacsora utáni társas köradomázásban neki volt az egyik
kedvenc története. Észrevette benne a lelki finomságot. »Hát ami azt illeti, Teca néninek igaza volt,
mert elég büdös volt«. Ez volt a csattanó” (171).
A családtörténet mesélője rendszerint meghatározott idegenségtapasztalatról ad számot. Az
elbeszélő szüleinek családjai kölcsönösen idegenkednek egymástól, „noha kíváncsian tapogattak
egymás felé, idegesen kapták vissza csigaszarvaikat mihelyt érintkeztek” (52). A kiemelkedni
törekvő apát származása miatt lenézi az anya rokonsága: „Mindkét család egy-egy ország volt,
külön szokással, egymástól elütő népfajjal; földrajzi határukat is pontosan meg tudtam húzni” (60).
A sajátban fedezi fel az idegent az emlékező, amikor a felidézett én gondolkodását, cselekedeteit,
nyelvhasználatát idegennek érzékeli. „Nagyapa különben velünk magát öregapának hívatta, a
nagyanyánkat pedig szülénknek; mindez azonban olyan vastagon népies, hogy ha akkor nyelvem
rájárt is, tollam az első parancsra ma még nehezebben veszi a hegyére” (33). Illyés önéletírásában
találhatni példát a nyelv performatív, tehát eseményt, tapasztalatot létrehozó lehetőségének a
felismerésére. Példaként említhetem, ahogy a visszaemlékező ismeretlen értelmű szavakkal
idegenszerű hatást vált ki, holott e kifejezések jelentése homályban marad az olvasó előtt. „Bregócs.
(…) A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta” (329). A
sajáton belüli idegenség megértése, az átváltozások időnkénti kudarca az elbeszélőt identitásának a
folyamatos újradefiniálására készteti: „a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy
megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is
pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le vagy
hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson” (242).
Összegzésként elmondható, hogy Illyés önéletírása idegenszerű világot tár fel az értelmezés
távlatainak felsokszorozásával. Érvényteleníti az ismeretlen tárggyal szembenálló megismerő alany
rögzített helyzetét az elbeszélői tevékenység s az olvasás vonatkozásában is. Azt sugalmazza az
olvasónak, hogy az idegenség ebben az önéletírásban értelmezés eredménye. Az elbeszélő
tevékenysége arra irányul, hogy hozzáférhetővé tegye a másik meg nem értéséből fakadó
idegenszerűségét. Az elsajátítás és az idegenség megőrzése közti feszültséget azonban nem képes
feloldani az önéletrajzi elbeszélő.
A felemelkedés gyötrelmes szépségéről alkotott példázat keltette várakozást nem teljesíti a mű,
amennyiben eldöntetlenül hagyja, mennyiben testesíti meg a visszaemlékező életútja a történelem
előtti pusztai létből kiváló fiú mitikus sorsát: „Mentem ahová vittek” (332). Így szól a zárómondat, de
a befogadói fölfogás szabadságát a könyv keserű epilógusa sem képes megszüntetni.