Margaret

Atwood
GUVAT és GAZELLA


Margaret Atwood: Oryx and Crake

Fordította: Varga Zsuzsanna

A családomnak
Mint mások, annyian, én is mulattathattalak volna bámulatos és hallatlan
mesékkel, de illendőbbnek véltem, ha a színtiszta valóságot beszélem el,
egyszerű s közvetlen modorban; az én dolgom nem az volt, hogy
mulattassalak, de hogy közöljek veled néhány dolgot, amit nem tudtál.
JONATHAN SWIFT: Gulliver utazásai
(Karinthy Frigyes fordítása)

Sehol semmi biztonság? A világ dolgairól semmi tudomásunk? Senki se
vezérel, nem oltalmaz, minden csak csoda, ugrás, vaktában, egy torony
magasából?
VIRGINIA WOOLF: A világítótorony
(Tandori Dezső fordítása)
 1

Mangó
Hóember még pirkadat előtt felébred. Mozdulatlanul fekszik, hallgatja a
dagályt, ahogy egyik hullám a másik után a torlaszoknak csapódik: ssí-ssú,
ssí-ssú – a szívdobogás üteme. Nagyon szeretné hinni, hogy még alszik.
Rózsaszínű, halálos ragyogás világítja be a keleti láthatár szürkés
ködpáráját. Fura, hogy ez a szín még mindig lágynak tűnik. A part menti
toronyházak sötét körvonala valószerűtlenül emelkedik ki a lagúna
rózsaszínjéből és halványkékjéből. Az ott fészkelő madarak rikoltozása, és
ahogy az óceán folyamatosan ostromolja a rozsdásodó autóroncsok,
összevissza heverő téglák és mindenféle törmelék alkotta zátonyokat, szünidei
forgalom hangjára emlékeztet.
Megszokásból a karórájára pillant: rozsdamentes acél óraház, polírozott
alumíniumszíj – még mindig fényes, habár már nem működik. Ez most rajta
az egyetlen talizmán. Az óra számlapja semmit sem mond: nulla órát mutat. A
hivatalos idő nem létezése a frászt hozza rá. Senki sehol nem tudja, mennyi az
idő.
– Csak nyugalom – mondja magának. Vesz néhány mély lélegzetet, aztán
megvakarja a rovarcsípéseit, de nem ott, ahol a legjobban viszketnek, hanem
körülöttük: vigyáz, nehogy véletlen lekaparjon egy vart: egy vérmérgezés
aztán tényleg nem hiányzik. Aztán tüzetesen átvizsgálja, nincs-e a földön
valamilyen állat: minden mozdulatlan, nem lát se pikkelyt, se farkat. Bal kéz,
jobb láb, jobb kéz, bal láb – lemászik a fáról. Lesöpri magáról a gallyakat és a
fakérget, koszos lepedőjét tógaszerűen maga köré tekeri. Hiteles-utánzat Red
Sox baseballsapkáját éjszakára egy ágra akasztotta; most belenéz, kipöcköl
belőle egy pókot, aztán felteszi. Tesz néhány lépést balra, a bokrok közé vizel.
– Vigyázat! – szól oda a szöcskéknek, amelyek szétspriccelnek a becsapódás
hatására. Aztán átmegy a fa túloldalára, jó távolra megszokott vizeldéjétől, és
a dugiraktárában kezd turkálni, amit betondarabokból és drótháló bélésből
tákolt össze az egerek és patkányok ellen. Néhány mangót rejtett oda
nejlonzacskóba kötve, egy Karcsúsító húsmentes koktélkolbász-konzervet, fél
üveg – nem, inkább csak harmad az már – felbecsülhetetlen értékű skót
whiskyt, valamint egy csokoládéízesítésű energiaszeletet, amit egy
lakókocsiparkból szerzett: már megolvadt, csupa ragacs a fóliájában. Még
nem tudja magát rávenni, hogy megegye: lehet, ez volt az utolsó, amit talált.
Van ott egy konzervnyitó, valamint – minden különösebb ok nélkül – egy
jégvágó; érzelmi okokból hat üres sörösdoboz is, de azokban friss vizet is
lehet tárolni. Napszemüvegét is ott tartja; most felteszi. Az egyik lencse
hiányzik, de ez is jobb a semminél. Kioldja a nejlonzacskót: már csak
egyetlen mangó maradt. Érdekes, többre emlékezett. Belemásztak a hangyák,
pedig olyan szorosra kötötte a zacskót, amilyenre csak tudta. A fekete,
valamint az apró, gonosz, sárga hangyák már a karján szaladgálnak. Meglepő,
mekkorát tudnak csípni, főleg a sárgák. Lesöpri őket. – Az ép elmét és jó
hangulatot a napi rutin szigorú követésével lehet fenntartani – mondja
hangosan. Az az érzése, hogy könyvből idéz, valami avítt, nehézkes
nyelvezetű direktívából, amit európai gyarmatosítók számára írtak, hogy az
ültetvényeiket irányítani tudják. Nem emlékszik, hogy valaha is olvasott
ilyesmit, de ez nem jelent semmit. Agyának csonkjában, ahol régen a
memóriája volt, most sok az üres hely. Gumiültetvények, kávéültetvények,
jutaültetvények. (Mi is volt az a juta?) Bizonyára tanácsolták nekik, hogy
viseljenek trópusi sisakot, öltözzenek át a vacsorához, és tartózkodjanak a
bennszülöttek megerőszakolásától. Nyilván nem úgy mondták, hogy
„megerőszakolás”. Tartózkodjanak a női lakossággal való barátkozástól.
Avagy, más szavakkal… Fogadni merne, hogy nem tartózkodtak. Tízből
kilencszer nem. – Figyelembe véve az enyhítő… – mondja. Aztán azon kapja
magát, hogy tátott szájjal áll, próbál a mondat többi részére visszaemlékezni.
Leül a földre, és elkezdi enni a mangót.
 Uszadék
Egy csapat gyerek járkál a korall- és csonttörmelékkel borított fehér
vízparton. Bizonyára fürödtek, bőrük még nedvesen csillog. Óvatosabbnak
kellene lenniük: senki nem tudja, miféle kórokozókkal van tele a lagúna. De a
gyerekek elővigyázatlanok; nem úgy, mint Hóember, aki még a lábujját sem
dugja bele. Még éjjel sem, amikor nem érheti a nap. Pontosítás: főleg éjjel
nem.
Irigykedve figyeli őket. Vagy talán nosztalgiával? Nem, nosztalgia nem
lehet, hiszen gyermekkorában ő sohasem fürdött tengerben, strandon sem
futkározott soha meztelenül. A gyerekek átkutatják a terepet, lehajolnak,
valamit felemelnek; aztán tanácskoznak egymás között, némelyik tárgyat
megtartják, némelyiket visszadobják. A kincsek egy szakadt zsákba kerülnek.
Előbb-utóbb – erre bizton számíthat – odamennek majd hozzá, a fák
árnyékába, ahová az égető nap ellen menekült. Foszladozó lepedőjébe
burkolózik, lábszárát kulcsolva ül, és mangót szürcsölget. A gyerekek vastag
bőre ellenáll az ultraibolya-sugárzásnak – őt a szürkület, a félhomály
teremtményének tartják.
Már jönnek is. – Hóember, ó, Hóember! – kántálják monoton hangjukon.
Sohasem merészkednek túl közel hozzá. Vajon tiszteletből – ahogyan
gondolni szeretné vagy azért, mert bűzlik?
(Büdös, tudja jól. Orrfacsaró bűzt áraszt, mint egy vadállat. Mint egy
rozmár – olajos, sós, halszagú. Nem mintha valaha is érezte volna egy rozmár
szagát. De fényképeket látott róla.)
A gyerekek kinyitják a zsákot, és kórusban mondják:
– Ó, Hóember, nézd, mit találtunk! – Felmutatják a talált tárgyakat, mintha
eladásra kínálnák: dísztárcsát, zongorabillentyűt, halványzöld üdítőitalos
palack darabját, amit az óceán simára koptatott. Kiürült műanyag
GyönyörGyöngyös dobozt, Vödrös CsirkeBimbó vödrét – üres az is.
Számítógépes egeret, pontosabban annak törött maradványát, hosszú
drótfarokkal.
Sírás fojtogatja Hóembert. Mit mondhatna nekik? Képtelenség lenne nekik
elmagyarázni, mik ezek a fura tárgyak, azaz mik voltak valaha. De
valószínűleg úgyis sejtik, mit fog mondani, hiszen mindig ugyanaz a nóta.
– Még azelőttről valók. – A hangja szívélyes, ám távolságtartó. Tanár,
jövendőmondó és jóindulatú nagybácsi – hangszínének mindezeket tükröznie
kellene.
– Ezek ártalmasak? – Néha motorolajat találnak, maró oldószereket,
fehérítőszert műanyag palackban. A múlt fel nem robbant bombáit. A
gyerekek a lehetséges balesetek – égés, füstbelélegzés, mérgező porok és
mindenféle furcsa kínok – szakértőjét látják Hóemberben.
– Nem – mondja. – Ezek biztonságosak. – Így már nem érdeklik őket a
kincseik. De nem mennek el: állnak, bámulnak. Az uszadékban való turkálás
csak ürügy. Leginkább csak őt akarják nézni, mivel annyira különbözik tőlük.
Időnként megkérik, vegye le napszemüvegét, majd tegye fel újra: látni
akarják, tényleg két szeme van-e, vagy esetleg három.
– Hóember, ó, Hóember – dünnyögik, nem annyira neki, inkább csak
egymásnak. Hó-em-ber: nekik ez csak három jelentés nélküli szótag. Nem
tudják, mi az a hóember, sohasem láttak havat.
Guvat egyik előírása az volt, hogy olyan név nem választható, amelynek
nem prezentálható a valóságos megfelelője – még ha kitömött vagy akár csak
csontváz formában is. Nem lehet például unikornis, griffmadár, szfinx vagy
sárkány. De Guvat szabályai már nem érvényesek, és Hóember kesernyés
örömöt lel a mások számára érthetetlen név használatában. A Förtelmes
Hóember, a jeti – létezik is, nem is, hóviharokban vélték látni, emberszerű
majom vagy majomszerű ember, óvatos, rejtőzködő, csak szóbeszédből és
hátrafelé mutató lábnyomáról ismert. A szóbeszéd szerint hegyi törzsek
üldözték, alkalomadtán pedig megölték. Állítólag megfőzték, megsütötték,
különleges lakomákat tartottak. Hóember úgy sejti, azért is volt annyira
izgalmas, mert ezek a dolgok már a kannibalizmus határát súrolták.
Mostanra lerövidítette a nevét. Már csak Hóember. A förtelmest titokban
tartja, ez az ő saját szőrcsuhája.
Kis tétovázás után a gyerekek, fiúk és lányok együtt, félkörben
leguggolnak. A kisebbek közül némelyik még a reggelijét majszolja, állukon
csorog a zöld lé. Lehangoló, hogy tükör nélkül mindenki mennyire szutykossá
válik. Ennek ellenére ezek a gyerekek elképesztően gyönyörűek – mindegyik
mezítelen, mindegyik tökéletes, mindnek más színű a bőre – csokoládébarna,
rózsaszín, tea-, krém- és mézszínű –, de mindnek zöld a szeme. Guvat ízlése.
Várakozásteljesen bámulnak Hóemberre. Bizonyára remélik, hogy
beszélgetni fog velük, de ma nincs hozzá hangulata. Legföljebb azt engedi
meg nekik, hogy közelről megnézhessék napszemüvegét, csillogó,
működésképtelen óráját vagy baseballsapkáját. A sapka tetszik nekik, de nem
értik, mi szüksége van rá – levehető haj, ami nem is igazán haj –, és Hóember
még nem találta ki a megfelelő mesét hozzá.
Kis ideig hallgatnak, bámulnak, töprengenek, de aztán a legidősebb csak
rákezdi: – Ó, Hóember, légy szíves, mondd meg, mi az a moha, ami az
arcodon nő! – A többiek is rázendítenek: – Mondd meg, mondd meg! – Nem
lökdösik egymást, nem vihorásznak, komolyan kérdezik.
– Tollak – mondja.
Legalább egyszer egy héten felteszik ezt a kérdést. A válasz mindig
ugyanaz. Még ilyen rövid idő alatt is – két vagy három hónapja lehet, már
nem tudja követni – számos feltevés, találgatás merült fel vele kapcsolatban:
Hóember valaha madár volt, de elfelejtette, hogyan kell repülni, kihullott a
többi tolla, így aztán fázik, ezért kell neki egy második bőr, és be kell
burkolóznia. Nem, mégsem: azért fázik, mert halat eszik, és a hal hideg. Nem,
mégsem: azért takarózik be, mert hiányzik a micsodája, és nem akarja, hogy
lássuk. Ezért nem is úszik. Hóember ráncos, mert valaha a víz alatt élt, és az
meggyűrte a bőrét. Hóember azért szomorú, mert a hozzá hasonlóak messzire
repültek, így ő most teljesen egyedül van.
– Én is akarok tollakat – mondja a legfiatalabb. De erre hiába ácsingózik:
Guvat Teremtményeinek sohasem nő szakálluk. Guvat értelmetlennek tartotta
a szakállat, a borotválkozás is bosszantotta, úgyhogy megszabadította tőle a
Teremtményeket. Persze Hóembert nem: neki már késő.
Most egyszerre mind rákezdi: – Ó, Hóember, ó, Hóember, nem lehetne
tollunk mégis? Szépen kérünk!
– Nem.
– Miért nem? Miért nem? – nyafog a két legkisebb.
– Váljatok csak, megkérdem Guvatot. – Az ég felé tartja a karórát,
körbefordítja a csuklóján, aztán a füléhez emeli, mintha hallgatná.
Lenyűgözve követik minden mozdulatát.
– Nem – mondja. – Guvat azt mondja, nem lehet tollatok. Most pedig
kopjatok le!
– Kopjunk le? Kopjunk le? – néznek egymásra, aztán rá. Hóember hibát
követett el, új dolgot mondott, olyat, amit nem tud megmagyarázni. Nem
sértődtek meg, csak nem értik. – Mit jelent az, hogy kopjunk le?
– Menjetek innét! – feléjük csapkod a lepedővel, azok pedig szétszóródnak,
szaladnak a part mentén. Még mindig nem tudják, féljenek-e tőle, és ha igen,
mennyire. Senki sem hallott róla, hogy bántott volna egyetlen gyereket is, de
még nem ismerik igazán. Nem lehet tudni, mire képes.
 Hang
– Most már egyedül vagyok – mondja hangosan. – Egyedül voltam,
egyedül a magányos tengeren.[1] – A fejében lángoló emlékkönyv egy fecnije.
Pontosítás: a tengerparton.
Emberi hangot akar hallani – teljesen emberi hangot, olyat, mint az övé.
Néha nevet, mint a hiéna, vagy bömböl, mint az oroszlán – mármint ahogy
elképzeli a hiénát és az oroszlánt. Gyerekkorában ezekről a teremtményekről
régi DVD-ket szokott nézni: állati viselkedésről szóló műsorokat, amelyekben
párzást, morgást, zsigereket mutattak, és ahogy az anyák nyalogatták a
kölykeiket. Vajon miért hatottak rá ezek annyira megnyugtatólag?
Időnként röfög és visít, mint egy gömböc, vagy kutyafarkasként üvölt:
Aúúúúú! Aúúúúú! Néha sötétedéskor a homokban rohangál fel-alá, köveket
dobál az óceánba, és ordibál: A francba, a francba, a francba, a francba, a
francba! Utána kicsit jobban érzi magát.
Feláll, nyújtózik egyet: ettől leesik a lepedő. Döbbenettel nézi a testét:
kosztól ragadó, rovarcsípésekkel teli bőr, őszülő fekete szőrtincsek, egyre
vastagodó, sárguló lábujjkörmök. Meztelen, mint amikor megszületett, persze
nem mintha abból emlékezne bármire is. Annyi jelentős esemény zajlik az
ember tudtán kívül, amikor nincs abban a helyzetben, hogy igazán oda tudjon
figyelni: példának okáért ilyen a születés és a halál. Vagy a szexben való
ideiglenes önfeledtség.
– Ne is gondolj rá – mondja magának. A szex olyan, mint az alkohol, nem
jó már kora reggel elkezdeni róla ábrándozni.
Régebben törődött magával, futott, edzőterembe járt. Most meg már a
bordái is kilátszanak, szinte csontsovány. A szervezete nem jut elég állati
fehérjéhez. Női hang súgja kedveskedve a fülébe: De jó segg! Nem Gazella,
valaki más. Gazella már nem nagyon beszédes.
– Mondj valamit! – könyörög neki. Gazella hallja őt, muszáj hinnie, hogy
meghallja. Csak éppen szóra sem méltatja. – Mit tegyek? – kérdi tőle. –
Tudod, hogy én…
Suttogás szakítja félbe: Micsoda hasizom! Édesem, feküdj csak vissza! Ki
ez? Valami ringyó, akinek valamikor fizetett. Pontosítás: professzionális
szexmunkás. Trapézművész, gumigerincű, testét flitterek borítják, mint
pikkelyek a halat. Utálja ezeket a képzelődéseket. Ilyeneket szentek, őrült,
tetvekkel teli remeték hallottak a barlangokban, sivatagokban. Nemsokára
gyönyörű démonokat lát majd, akik nedves ajkakkal, izzóvörös
mellbimbókkal, kivillanó rózsaszínű nyelvvel csábítják. Hableányok fognak
kiemelkedni a szétporladó toronyházak mögötti hullámokból, hallja majd
csodás éneküket, elkezd feléjük úszni, de közben megeszik a cápák.
Saskarmú, női felsőtestű teremtmények csapnak le rá, ő kitárja feléjük karját,
és az lesz a vég. Agyfagy.
Vagy, ami még rosszabb, egy lány, akit ismer, pontosabban ismert, kisétál a
fák közül, örül, amikor megpillantja Hóembert, de hamar kiderül, hogy csak
képzelte a lányt. Azért még ennek is örülni fog, neki ez is társaság.
A láthatárt kémleli a napszemüveges szemével: semmi. A tenger forró fém,
az ég fakó kék, azt leszámítva, ahol a nap lyukat égetett bele. Minden olyan
üres. A víz, a homok, az ég, fák, a múlt töredékei. Őt nem hallja senki.
– Guvat! – kiáltja. – Seggfej! Húgyagyú!
Hallgatózik. Arcán ismét csorog a sós víz. Sohasem tudja, mikor történik ez
meg vele, és sohasem tud megálljt parancsolni neki. Fulladozva veszi a
levegőt, mintha egy óriási kéz szorítaná a mellét – szorítja, engedi, szorítja.
Páni rémület lesz úrrá rajta.
– Te tetted ezt! – üvölti az óceánnak.
Válasz nem jön, de ez nem meglepő. Csak a hullámok hangja, ssí-ssú, ssí-
ssú. Öklével letörli az arcát, a koszt, könnyet, taknyot, az elhanyagolt
szakállát, a mangó ragacsát. – Hóember, Hóember – mondja –, szedd össze
magad!
 2

Máglya
Egyszer volt, hol nem volt, amikor még Hóember nem Hóember volt,
hanem egy Jimmy nevű jó kisfiú.


Jimmy legelső teljes emléke egy óriási máglya. Ötéves lehetett, talán hat.
Piros gumicsizmát viselt: minden lábujjnál egy-egy mosolygó kacsafejjel;
erre azért emlékszik, mert miután megnézte a máglyát, abban a
gumicsizmában kellett egy fertőtlenítőszeres edényen átlépkednie. Mondták
neki, hogy a fertőtlenítőszer mérgező, ne fröcsköljön, így aztán aggódott,
hogy a méreg belemegy a kacsák szemébe, és fájni fog nekik. Mondták neki,
hogy a kacsák csak festve vannak, nem igaziak, nem éreznek, de nem hitte el
teljesen.
Úgy öt és fél éves lehettem – gondolja Hóember. Igen, körülbelül annyi.


Október vagy november lehetett, mert ez még akkoriban történt, amikor
ősszel még színesedtek a falevelek, és akkor éppen narancssárgák és vörösek
voltak. Eső szitált, talpa alatt sár volt – egy mezőn állhattak. Rengeteg
marhát, birkát és disznót dobáltak a máglyára: lábaik mereven, egyenesen
meredtek kifelé. Gázolajat öntöttek rájuk: sárga, fehér, vörös és narancsszínű
lángok csaptak fel, égett hús szaga töltötte be a levegőt. Olyan volt a szag,
mint amikor az apja grillezett az udvaron, de annál sokkal erősebb, és
belevegyült a benzinkút, valamint az égett szőr szaga is.
Jimmy ismerte az égett szőr szagát, mert manikűrollóval levágott egy kicsit
a hajából, és meggyújtotta az anyja öngyújtójával. A hajszálak
összegöndörödtek, kis fekete férgek módjára tekeregtek, úgyhogy még vágott
a hajából, és azt is meggyújtotta. Mire észrevették, a haja elöl összevissza volt
nyirbálva. Amikor leszidták miatta, azzal védekezett, hogy csak kísérletezett.
Az apja csak nevetett, de az anyja nem. Legalább (mondta az apja) volt
annyi esze, hogy levágja a haját, mielőtt meggyújtja. Anyja szerint nagy
szerencse, hogy le nem égette a házat. Aztán szóváltás lett abból, hogy az
öngyújtó ott sem lett volna (mondta az apja), ha az anyja nem dohányozna.
Az anyja szerint minden gyerek született gyújtogató, és ha nem lett volna
öngyújtó, akkor Jimmy gyufát használ.
Amikor elkezdtek veszekedni, Jimmy megkönnyebbült, mert tudta, így nem
kap büntetést. Csak annyit kellett tennie, hogy csendben marad, és akkor a
szülei nagyon hamar elfelejtkeztek arról, min is kezdődött a vita. De azért
bűnösnek érezte magát, hiszen ő volt a veszekedés kiváltó oka. Tudta,
ajtócsapódással zárul majd a csetepaté. Egyre jobban összekuporodva csúszott
lejjebb és lejjebb a székében a feje fölött oda-vissza repkedő szavak elől, és
végül valóban dongott az ajtó – ezúttal az anyja vágta be. Az ajtóbecsapás
mindig légmozgással járt – pöfff! –, érezte a fülében.
– Ne is törődj vele, kisöreg – mondta az apja. – A nők már csak ilyenek,
hevülékenyek. Anyád majd lenyugszik. Együnk egy kis fagylaltot. – Úgy is
tettek, málnafagyit ettek a piros-kék madaras müzlistálkából, ami mexikói
kézi munka volt, úgyhogy nem volt szabad betenni a mosogatógépbe. Jimmy
az egész adagját megette, hogy lássa az apja, hogy minden rendben van.
Mitől hevülékenyek a nők? Ruhájuk alatt forróság és borzongás,
pézsmaillatú, virágos, változékony időjárású térség – rejtélyes, félelmetesen
fontos, irányíthatatlan. Apja legalábbis így látta. De a férfiak
testhőmérsékletéről soha senki nem beszélt: amikor kicsi volt, biztosan nem,
kivéve, amikor az apja azt mondta: „Hűtsd le magad!” De miért? Miért nem
beszélt senki arról, mitől lesznek zabosak a férfiak? Nem bánt volna egy kis
magyarázatot ez ügyben.


Másnap az apja elvitte a fodrászhoz. A kirakatban csinos lány képe volt,
tüskés haja felfelé meredt, ajka lebiggyesztve, pólója egyik vállán lehúzva,
barátságtalanul nézett füstös hatású, szénfekete szemfestéke alól. Az üzlet
padlója hajfürtökkel volt tele; partvissal söpörték fel. Jimmyre nagy, fekete
kendőt terítettek, de mivel a kisbabák partedlijére hasonlított, Jimmy először
ellenkezett. A fodrász nevetett, és mondta, hogy ez nem partedli, mert hiszen
ki látott már kisbabát fekete partedlivel? Úgyhogy ez megoldódott, és Jimmy
haját rövidre vágták, hogy kiigazítsák az összevissza részeket. Talán igazából
ezt is akarta, rövidebb hajat. Aztán rátettek valami narancshéjillatú kencét egy
tégelyből, amitől tüskés lett a frizurája. Magára mosolygott a tükörben, aztán
összevonta a szemöldökét, hogy mogorva legyen a tekintete.
 – Kemény kis legény – bólintott a fodrász Jimmy apja felé. – Igazi tigris. –
Lesöpörte Jimmyről a hajat, hozzá a padlón levő többi hajhoz, színpadias
mozdulattal leemelte a kendőt, és letette Jimmyt a földre.


A máglyánál Jimmy aggódott az állatok miatt: biztosan fáj nekik, hogy
égetik őket. Nem fáj, mondta neki az apja. Az állatok már nem élnek.
Olyanok, mint a bifsztek és a kolbász, csak még rajtuk van a bőr.
És a fej, gondolta Jimmy. A bifszteknek nincs feje. A fej nagyon lényeges:
úgy érezte, az állatok szemrehányóan néznek rá az égő szemükkel.
Valahogyan ez az egész – a máglya, az égett szag, de mindenekelőtt a
meggyújtott, szenvedő állatok – az ő hibája volt, mert nem tett semmit a
megmentésükre. Ugyanakkor a máglyát gyönyörűnek látta – fényes, mint egy
karácsonyfa, csak éppen egy égő karácsonyfa. Remélte, hogy robbanás is
lesz, amilyen a tévében szokott lenni.
Az apja mellette volt, fogta a kezét. – Emelj fel – mondta Jimmy. Az apja
azt hitte, Jimmy biztonságra vágyik, ami úgy is volt, úgyhogy felemelte és
megölelte. De Jimmy látni is jobban akart.
– Így végződik – mondta Jimmy apja, de már nem Jimmynek, hanem az
egyik mellettük álló férfinak. – Ha egyszer elkezdődik. – Jimmy apjának
mérges volt a hangja, csakúgy, mint a férfié, amikor válaszolt.
– Azt beszélik, akarattal hozták be.
– Nem lennék meglepődve – felelte Jimmy apja.
– Enyém lehet az egyik marhaszarv? – kérdezte Jimmy. Nem értette, miért
kellene kárba veszniük. Igazából kettőt akart, de azt nem merte kimondani.
– Nem – válaszolta az apja. – Most nem lehet, kisöreg. – Megveregette
Jimmy lábát.
– Felhajtják az árakat – mondta a férfi. – Így halálosan sokat keresnek a
sajátjukon.
– Halálosan, így igaz – mondta undorodva Jimmy apja. – De lehet, hogy
csak egy elmebajos idióta műve. Valami szektás őrülté, ki tudja.
– Miért nem? – kérdezte Jimmy. A szarvak nem kellettek senki másnak. De
apja ezúttal nem vett róla tudomást.
– Az a kérdés, hogy hogyan csinálták – mondta. – Abban a hitben voltam,
hogy tökéletesen szeparáltak bennünket.
– Én is azt hittem. Rendesen megfizetjük őket. Mi a fenét csináltak? Nem
azért kapják a fizetésüket, hogy aludjanak.
– Lehet, hogy megvesztegették őket – mondta Jimmy apja. – Ellenőrizni
fogják a banki átutalásokat, habár ahhoz már nagyon ostobának kell lenni,
hogy valaki ilyen pénzt bankba tegyen. Mindenesetre, fejek fognak hullani.
– Alapos átfésülés lesz, nem szeretnék a helyükben lenni – mondta a férfi. –
Ki jöhet be ide kívülről?
– Szerelők. Áruszállító autók.
– Ezeket mind házon belül kellene megoldani.
– Úgy hallom, ez a terv – mondta az apja. – Viszont ez a kórokozó új.
Megvan a bioprintje.
– Kettő kell ehhez a játékhoz – mondta a férfi.
– Akármennyien is játszhatják – mondta Jimmy apja.
– Miért égették el a marhákat és a birkákat? – kérdezte Jimmy másnap az
apjától. Reggeliztek, együtt voltak mind a hárman, úgyhogy vasárnap lehetett.
Az volt az a nap, amikor az anyja és apja is ott volt a reggelinél.
Jimmy apja a második csésze kávéjánál tartott. Miközben itta, egy
számokkal teli papírra jegyzetelt. – El kellett őket égetni – válaszolta –, hogy
ne terjedjen tovább. – Fel sem pillantott; a zsebszámológépét nyomkodta, és
firkált a papírra.
– Hogy mi ne terjedjen tovább?
– A betegség.
– Mi az a betegség?
– Például amikor köhögsz – mondta az anyja.
– Ha köhögök, el leszek égetve?
– Elég valószínű – mondta az apja, és lapozott egyet.
Jimmy ettől nagyon megrémült, mert előző héten köhögött. Bármikor
elkezdhet megint köhögni: már kaparta is valami a torkát. Látta, ahogyan ég a
haja, és nemcsak egy-két tincs a csészealjon, hanem az összes, még a fején.
Nem akarta, hogy egy halomba tegyék a marhákkal és disznókkal. Sírni
kezdett.
 – Hányszor mondjam még el? – kérdezte az anyja. – Még túl fiatal ehhez.
– Apa megint szörnyeteg – mondta az apja. – Vicc volt, haver. Tudod –
vicc: ha-ha.
– Jimmy nem érti ezeket a vicceket.
– Dehogynem. Jimmy, érted ugye?
– Igen – szipogta Jimmy.
– Hagyd békén apát – mondta az anyja. – Apa gondolkodik. Ezért kapja a
fizetését. Most nem ér rá veled foglalkozni.
Az apja ledobta a ceruzát. – A francba, csak nem bírod abbahagyni?
Az anyja a félig üres kávéscsészéjébe nyomta a cigarettáját. – Gyere,
Jimmy, elmegyünk sétálni. – Csuklójánál fogva felrántotta Jimmyt, a hátsó
ajtót pedig túlzott óvatossággal csukta be maguk mögött. Még a kabátjukat
sem vették fel. Se kabátot, se sapkát. Az anyján csak egy pongyola és papucs
volt.
Szürke volt az ég, hűvös szél fújt; az anyja lehajtott fejjel ment, haja
lobogott a barátságtalan szélben. Megkerülték a házat, kéz a kézben sietősen
átvágtak a vizenyős gyepen. Jimmy úgy érezte, mintha mély vízben
vonszolná egy vaskarmú valami. Olyan volt, mintha lökdösnék, mintha
körülötte minden szétszakadni készülne, és aztán elvinné az örvény.
Ugyanakkor izgatott is volt. Nézte az anyja papucsát: máris összekoszolódott
a lucskos földtől. Ha az ő papucsa nézne így ki, nagy baj lenne.
Lelassítottak, majd megálltak. Aztán az anyja nyugodt, kedves, tévétanár
hangon beszélt hozzá, ami azt jelentette, hogy nagyon dühös. A betegség,
mondta, láthatatlan, mert nagyon kicsi. Át tud repülni a levegőn, elrejtőzhet a
vízben vagy a kisfiúk koszos ujján, ezért nem szabad az orrot turkálni és
utána azt az ujjat a szájba venni, ezért kell mindig kezet mosni WC-használat
után…
– Tudom – mondta Jimmy. – Bemehetek? Fázom.
Az anyja mintha meg sem hallotta volna. A betegség, folytatta ugyanazon a
halk, fojtott hangon, a betegség beléd megy, és megváltoztat benned dolgokat.
Sejtről sejtre átrendezi a tested, és ettől megbetegszenek a sejtek. És mivel az
egész tested apró sejtekből áll, amik azért dolgoznak együtt, hogy te életben
maradj, és ha elegendő számú sejt megbetegszik, akkor te…
– Elkezdhetek köhögni – mondta Jimmy. – Akár most is. – Köhintett egyet.
– Tudod mit, felejtsd el – mondta az anyja. Gyakran megtörtént, hogy
megpróbált valamit elmagyarázni Jimmynek, de aztán elkedvetlenedett. Ezek
voltak a legrosszabb pillanatok, mindkettőjük számára. Jimmy ellenállt az
anyjának, úgy tett, mintha nem értené, még akkor is, ha értette, játszotta a
hülyét, de azt nem akarta, hogy az anyja feladja. Azt akarta, hogy az anyja
bátor legyen, hogy megtegyen minden tőle telhetőt, hogy áttörje azt a falat,
amit Jimmy húzott kettejük közé, hogy folytassa.
– Mesélj az apró sejtekről – mondta annyira nyafogva, amennyire csak
merte. – Mesélj!
– Ma nem mesélek – mondta az anyja. – Menjünk csak be.
 SzerVezet Farm
Jimmy apja a SzerVezet Farmon dolgozott. Ő volt az egyik legjobb
genográfus. Már a mesterképzés folyamán kulcsfontosságú munkát végzett a
proteom térképezésében, aztán pedig a Halhatatlanság Program keretében
része volt a Matuzsálem Egér létrehozásában. Azután a SzerVezet Farmon ő
lett a gömböc projekt egyik fő kidolgozója, a transzplantációs
szakemberekkel és a mikrobiológusokkal egyetemben. A mikrobiológusok
feladata volt a fertőzésnek ellenálló állatok létrehozása. A gömböc csak
becenév volt: hivatalosan sus multiorganifer-nek hívták, de mindenki
gömböcnek nevezte. Néha SzervRöffencs Farmnak is hívták, de viszonylag
ritkán. Nem is volt igazi farm, legalábbis nem olyan, amilyeneket a képeken
látni.
A gömböc projekt célja az volt, hogy transzgenikus génkiütött sertés
gazdaállatban olyan emberi szervek széles választékát növesszék, amelyek
kilökődésgátló szerek alkalmazása nélkül is emberbe ültethetők, ugyanakkor
ellenállnak azoknak az opportunista mikrobáknak és vírusoknak, melyeknek
évről évre egyre több törzsük fejlődik ki. Beépítettek egy fejlődésgyorsító
gént is, hogy a gömböcvesék, – májak és – szívek minél hamarabb elérjék a
teljes fejlettséget. Most azon dolgoztak, hogy egy gömböc egyidejűleg öt
vagy hat vesét is tudjon növeszteni. Egy ilyen gazdaállatot az extra vesék
eltávolítása után nem kell elpusztítani, tovább élhet, és tovább növesztheti a
szerveket, úgy, ahogyan a homár ollója is újra kinő. Ez gazdaságosabbá tenné
a projektet, mert a gömböc tartása sok takarmányt és emberi munkát igényel.
A SzerVezet Farmba sok pénzt invesztáltak. Mindezt akkor magyarázták el
Jimmynek, amikor már elég idős volt hozzá.


Elég idős – gondolja vakaródzás közben Hóember. Nem a rovarcsípéseket
vakarja, csak a környéküket. Micsoda hülyeség! Mihez elég idős? Az iváshoz,
a szexhez, vagy ahhoz, hogy lehetne már annyi esze? Melyik húgyagyú volt
felelős ezekért a döntésekért? Vegyük csak ezt a… – minek is lehet ezt
nevezni? Helyzetet. Ehhez soha nem lesz elég idős – épelméjű ember ehhez
soha nem lehet elég…
Ezúttal férfihang szólal meg a fejében, stílusa alapján bógusz guru hangja:
Mindannyiunknak a számára kijelölt ösvényen kell haladnia. Minden ösvény
egyedi. Az útkeresőnek nem az ösvényre kell a figyelmét fordítania, hanem
arra, hogy elegánsan, erővel és türelemmel tudjon haladni az időnként
kihívásokkal teli…
– Dugulj el – mondja Hóember. Valami ócska segíts-magadon felvilágosító
kézikönyv, az idióták Nirvánája. Bár az a sanda gyanúja, hogy éppenséggel ő
is írhatta ezt a kis remekművet.
Boldogabb időkben persze… Ó, sokkal boldogabb időkben.


A gömböc szerveit egyéni igényeknek megfelelően lehetett kialakítani,
mégpedig úgy, hogy egyedi donorok sejtjeiből hozták létre a szerveket, aztán
addig tárolták őket fagyasztott állapotban, amíg szükség nem lett rájuk. Ez
sokkal olcsóbb megoldás volt, mint ha az ember a beültetendő szervért
klónoztatná magát – azon a területen volt még néhány megoldatlan
részletkérdés, ahogy Jimmy apja szokta mondani –, vagy néhány, szükség
esetén majd pótszervnek felhasználható gyermeket rejtegetnének illegális
gyermekotthonokban. A SzerVezet csillogó-villogó, de diszkréten fogalmazó
brosúráiban és reklámanyagaiban hangsúlyozták a gömböcmódszer
hatékonyságát és komparatív egészségügyi előnyeit. A finnyáskodókat azzal
nyugtatták, hogy egyetlen gömböcből sem lesz szalonna és kolbász: senki
sem akar olyan állatot enni, amelynek lehetnek az övével megegyező sejtjei.
Idővel azonban, ahogy a parti vízvezetékek vize sóssá vált, az északi
permafroszt megolvadt, a hatalmas tundrán bugyborékolt a metángáz, a
kontinens közepén elterülő síkságokon állandósult az aszály, Ázsia sztyeppéi
homokdűnékké változtak, és egyre nehezebb volt húshoz jutni, néhány
emberben kételyek ébredtek. A SzerVezet Farm menzáján egyre gyakrabban
szerepelt az étlapon hátszalonna, sonkás szendvics és sertéspástétom. A
menza hivatalos neve André Bisztrója volt, de a törzsvendégek csak
Röfibüfének hívták. Ha az anyja nem volt jókedvében, Jimmy ott szokott az
apjával ebédelni: olyankor a szomszédos asztaloknál ülők ízetlen tréfákat
sütöttek el a rovására.
– Megint gömböcpástétom van – mondták. – Gömböcpalacsinta, gömböc
pop-corn. Gyerünk, Jimmy, edd meg mindet! – Ez felzaklatta Jimmyt; nem
tudta, kinek mit szabad megennie. Nem akart gömböcöt enni, mert úgy érezte,
azok hozzá hasonló teremtmények. Sem neki, sem nekik nem volt sok
beleszólásuk a dolgok menetébe.
– Ne is törődj velük, édesem – mondta Ramona. – Csak ugratnak, tudod? –
Ramona az apja egyik labortechnikusa volt. Gyakran ebédeltek hármasban.
Ramona fiatal volt, fiatalabb Jimmy apjánál, sőt anyjánál is. Hasonlított a
fodrászkirakatban levő lány képéhez, ugyanaz a lebiggyesztett ajak,
ugyanolyan nagy és füstösre sminkelt szem. De Ramona sokat mosolygott, és
nem tüskés, hanem lágy, sötét színű haja volt. Jimmy anyja a saját hajszínére
azt mondta, hogy piszkos szőke. („Nem elég piszkos – mondta az apja. – Hé,
nyugi! Csak vicceltem.”)
Ramona mindig salátát evett. – Hogy van Sharon? – kérdezte nyílt,
ünnepélyes tekintettel Jimmy apjától. Sharon volt Jimmy anyja.
– Nem túl jól – jött a válasz.
– Ó, de kár.
– Tényleg gond. Már kezdek aggódni.
Jimmy figyelte, ahogy Ramona eszik. Nagyon kis falatokat vett a szájába,
és képes volt a salátát ropogtatás nélkül elrágni. Még a nyers répát is.
Lenyűgöző volt: mintha elfolyósítaná a kemény, ropogós ételeket, és aztán
felszívná, mint az az idegen bolygóról származó óriásmoszkitó a DVD-n.
– Talán orvoshoz kellene mennie – húzódott fel aggodalmasan Ramona
szemöldöke. Túl sok mályvaszínű festéket tett fel, ezért ráncosnak tűnt a
szemhéja. – Annyi mindent tudnak már gyógyítani, annyi új gyógyszer van…
– Ramona állítólag technikai zseni volt, de úgy beszélt, mint a reklámfilmben
a tusfürdős lány. Nem buta, mondta Jimmy apja, csak a neuronkapacitását
nem akarja hosszú mondatokra fecsérelni. Sok ilyen ember volt a
Szervezetnél, és nem csak nők. Ők a számok emberei, nem a szavaké, mondta
Jimmy apja. Jimmy már tudta magáról, hogy ő maga nem a számok embere.
– Ne gondold, hogy én nem javasoltam neki. Utánaérdeklődtem,
megtaláltam a legjobb szakembert, időpontot is kértem, de nem megy el –
mondta Jimmy apja az asztalt bámulva. – Saját elképzelései vannak.
– Milyen kár, micsoda veszteség! Olyan okos volt!
– Még most is az – mondta Jimmy apja. – A füléből is ész folyik.
– De azelőtt mégis más volt, olyan…
Ramona villája kicsúszott az ujjai közül, aztán ő és Jimmy apja csak
bámulták egymást, mintha keresnék a tökéletes jelzőt, ami a legjobban leírja,
milyen is volt régen Jimmy anyja. Aztán észrevették, hogy Jimmy nézi őket,
és figyelmüket földönkívüli sugarakként irányították rá. Túl fényes
sugarakként.
– Jimmy, édesem, hogy megy az iskola?
 – Egyél, kisöreg, a szélét is, hadd nőjön a szőr a melleden!
– Elmehetek megnézni a gömböcöket? – kérdezte Jimmy.


A gömböcök sokkal nagyobbak és kövérebbek voltak a közönséges
disznóknál, hogy elférjenek bennük az extra szervek. Speciális, nagy
biztonságú épületekben tartották őket: katasztrófa lett volna, ha valamelyik
rivális elrabolja az egyik precízen beállított genetikai anyagú gömböcöt.
Amikor Jimmy a gömböcökhöz ment, biovédelmi ruhát és maszkot kellett
viselnie. A védőöltözet túl nagy volt neki. Fertőtlenítő szappannal kezet is
kellett mosnia. Legjobban a kisgömböcök tetszettek neki – egy kocának
általában tizenkettő volt, hosszú sorban nyakalták befelé a tejet. Nagyon
aranyosak voltak. Nem úgy, mint a kifejlett példányok: váladékos orrukat,
apró, fehér pillájú, rózsaszínű szemüket Jimmy kissé ijesztőnek találta. A
gömböcök úgy néztek rá alulról, mintha belelátnának, és később esetleg még
terveik lennének vele.
– Gömböc, röf-röf, gömböc, röf-röf – kántálta nekik békítőleg a kutrica
szélén áthajolva. Közvetlenül a kutricák tisztítása után a gömböcök nem
voltak túl büdösek. Jimmy örült, hogy neki nem ólban kell laknia, pisiben és
kakiban feküdnie. A gömböcöknek nem volt vécéjük, és mindenhová
odacsináltak; ez Jimmyt enyhe szégyenérzettel töltötte el. De már régóta nem
pisilt be éjszakánként, legalábbis úgy hitte.
– Bele ne ess – mondta az apja. – Egy perc alatt felfalnak.
– Nem falnak fel – mondta Jimmy. Mert a barátjuk vagyok, tette hozzá
gondolatban. Mert énekelek nekik. Szeretett volna egy hosszú botot, amivel
megbökdösheti őket – nem bántásból, csak hogy mozogjanak már egy kicsit.
Túl sok időt töltöttek semmittevéssel.


Amikor Jimmy még nagyon kicsi volt, az egyik Modulon laktak egy Cape
Cod-stílusú házban – voltak is Jimmyről fotók, mózeskosárban a verandán, a
fotók albumba rendezve, dátumostul, mindenestül, még akkorról, amikor
anyját érdekelte az ilyesmi. Mostani nagy, sorozattervezett, György-stílusú
házukban beltéri úszómedence és egy kis edzőterem is volt. Bútoraik
reprodukciós stílusúak voltak. Jimmy már elég nagy volt, amikor rájött, mit
jelent ez a szó – azt, hogy minden reprodukált darabnak létezik valahol egy
eredetije. Legalábbis valamikor régen létezett.
A ház, a medence, a bútorok – mind-mind a Szervezet Kampuszának
tulajdona volt. A Kampuszon eredetileg csak a felsővezetők laktak, azonban
egyre több középvezető és fiatal kutató is odaköltözött. Jimmy apja azt
mondta, jobb ez így, mert így senkinek sem kell a Modulokról ingáznia. A
városon való átutazás sohasem volt veszélytelen a fertőtlenített közlekedési
folyosók és a hipervasút ellenére sem.
Jimmy sohasem volt a városban, csak tévén látta: hirdetőtáblák,
neonfények, lepusztult utcák végeláthatatlan sorai, irdatlan mennyiségű és
fajtájú jármű, amelyek némelyike füstfelhőt ereget a hátuljából; sietős,
jókedvű, lármás emberek ezrei. Más városok is voltak, közel és távol; az apja
mondta, hogy némelyikben voltak jobb környékek is, akárcsak a
Kampuszokon, ahol a házakat magas fal vette körül, de azokat nem nagyon
mutatták a tévében.
A kampuszlakók csak akkor mentek a városba, ha nagyon muszáj volt, és
akkor sem egyedül. Ők plebsztelepeknek nevezték a városokat. Annak
ellenére, hogy mindenkinek magánál kellett tartania az ujjlenyomatos
személyi igazolványát, a közbiztonság sok kívánnivalót hagyott maga után:
olyanok mászkáltak ott, akik mindent tudtak hamisítani, és bárki bármilyen
személyazonosságot beszerezhetett magának. Nem is beszélve a reszliről –
szenvedélybetegekről, tolvajokról, koldusokról, bolondokról. Úgyhogy a
SzerVezet alkalmazottainak az volt az érdekük, hogy mindannyian egy helyen
éljenek, ahol minden hibátlanul működik.
A SzerVezet falain, kapuin és a reflektorok pásztázó fénykévéin túl minden
kiszámíthatatlan volt. Belül viszont olyan volt az élet, amilyen Jimmy apjának
gyerekkorában, mielőtt minden olyan komolyra fordult – legalábbis Jimmy
apja ezt mondta. Jimmy anyja szerint az egész mesterséges volt, teljesen
olyan, mint egy élménypark, és a régi idők már sohasem térnek vissza, de
Jimmy apja szerint nem kell ezt annyira pocskondiázni. Nyugodtan lehet
sétálni, nem? Biciklizni, kiülni egy kávézó teraszára, fagylaltot venni. Jimmy
tudta, az apjának igaza van, hiszen ő maga is csinálta mindezeket.
De mégis, a SzeKúrosoknak – akiket Jimmy úgy hívott, hogy a mi
embereink – állandó készültségben kellett lenniük. Nem babra ment a játék,
úgyhogy nem lehetett tudni, milyen eszközökhöz folyamodnak a riválisok.
Nem csak egyetlen ellenfélre kellett figyelni, hanem cégekre, országokra,
különböző érdekcsoportokra, összeesküvőkre is. Jimmy apja szerint túl sok
hardver és szoftver, túl sok ellenséges bioforma, túl sok mindenféle-fajta
fegyver létezett. És túl sok irigység, fanatizmus és rosszindulat.
 Nagyon régen, a lovagok és sárkányok korában, a királyok és hercegek
magas falakkal és felvonóhidakkal körülvett várakban éltek, a bástyafalakon
lőrésekkel, ahonnét forró szurkot lehetett az ellenségre önteni, mondta Jimmy
apja. A Kampuszok ugyanezen az elven működtek. A várak arra valók, hogy
az emberek a barátaikkal együtt biztonságban legyenek belül, de mindenki
más rekedjen kívül.
– Akkor mi vagyunk a királyok és hercegek? – kérdezte Jimmy.
– Úgy bizony – nevetett az apja.
 Ebéd
Valaha Jimmy anyja is a Szervezetnek dolgozott. Jimmy anyja és apja így
találkoztak: mindketten ugyanazon a Kampuszon dolgoztak, egyazon
projekten. Jimmy anyja mikrobiológus volt: a gömböcökre káros bioformák
fehérjéit tanulmányozta azért, hogy képes legyen úgy módosítani a
receptoraikat, hogy azok ne tudjanak a gömböcsejtek receptoraihoz kötődni.
Kötődésgátló vegyületek fejlesztésén is dolgozott.
– Nagyon egyszerű ez az egész – magyarázta Jimmynek, amikor olyan
kedvében volt. – A rossz mikrobák és vírusok be akarnak menni a sejt ajtóin,
hogy belülről felfalhassák a gömböcöt. Anya dolga az, hogy zárat szereljen az
ajtókra. – A számítógépén mutatott Jimmynek fotókat a sejtekről,
mikrobákról, ahogyan a mikrobák behatolnak a sejtekbe, megfertőzik és
szétrepesztik őket, nagy nagyítású képeket a fehérjékről, valamint a
vegyületekről, amiket tesztelt. A képek hasonlítottak a szupermarketbeli
cukorkatartókra: átlátszó műanyag tartó a kerek cukorkáknak, átlátszó
műanyag tartó a gumicukorkának, átlátszó műanyag tartó a hosszúkás, csavart
medvecukorkáknak. A sejtek olyanok, mint az átlátszó műanyag tartók,
amiknek fel lehet emelni a tetejét.
– Miért nem csinálod többé a zárakat az ajtókra? – kérdezte Jimmy.
– Mert inkább itthon akarok lenni veled – válaszolta az anyja, miközben a
cigarettafüstöt fújva elnézett Jimmy feje felett.
– De akkor mi lesz a gömböcökkel? – kérdezte Jimmy riadtan. – Beléjük
mennek a mikrobák! – Nem akarta, hogy kis gömböc barátai kipukkadjanak
úgy, ahogyan a megfertőzött sejtek.
– Már mások dolgoznak rajta – felelte az anyja. Úgy tűnt, mintha
egyáltalán nem érdekelné a dolog. Hagyta, hogy Jimmy játsszon a képekkel a
számítógépen, és amint Jimmy megtanulta, hogyan kell kezelni a
programokat, háborúsdit játszott velük – sejtek a mikrobák ellen. Az anyja azt
mondta, nem számít, ha elvesznek az adatok, mert már amúgy is elavultak.
Habár voltak napok, amikor tevékenynek, céltudatosnak, kiszámíthatónak
tűnt, és olyankor ő maga akarta a számítógépet használni. Ilyenkor Jimmy
örült: örült, amikor anyja jól érezte magát. Olyankor barátságos is volt, úgy
viselkedett, mint egy igazi anya, Jimmy pedig olyan volt, mint egy igazi
gyerek. De az anyjánál sohasem tartott sokáig ez a fajta lelkiállapot.
Mikor is hagyta abba a munkát a laboratóriumban? Amikor Jimmy elkezdte
az első osztályt a SzerVezet iskolájában. Ennek nem sok értelme volt, mert ha
Jimmyvel akart volna otthon maradni, miért akkor tette, amikor Jimmy már
nem is töltött otthon sok időt? Jimmy sohasem jött rá az okokra, és amikor
először hallotta ezt a magyarázatot, még ahhoz is túl kicsi volt, hogy
belegondoljon. Csak annyit tudott, hogy Dolorest, a velük élő Fülöp-szigeteki
dadát elküldték, és nagyon hiányzott neki Dolores. Jimmyt Jim-Jimnek
nevezte, sokat mosolygott és nevetett, pontosan úgy főzte a tojást, ahogyan
Jimmy szerette, énekelt neki és kényeztette. De Doloresnek mennie kellett,
mert Jimmy igazi anyukája most már mindig ott lesz – ezt úgy adták neki elő,
mint valami kivételesen remek dolgot –, és senkinek sincs szüksége két
anyukára, nem igaz?
De igen, gondolta Hóember. De igen, nagyon is.


Hóember tisztán emlékezett az anyjára – Jimmy anyjára –, ahogyan még ott
ült fürdőköpenyben a konyhaasztalnál, amikor Jimmy hazajött ebédelni az
iskolából. Előtte a csésze kávéja – még hozzá sem nyúlt. Cigarettázik, néz
kifelé az ablakon. Fürdőköpenye bíborvörös – Hóembert még most is
nyugtalanság fogja el, ha ezt a színt meglátja. Jimmyt általában nem várta
ebéd, neki magának kellett elkészítenie. Anyja közreműködése annyiban
merült ki, hogy színtelen hangon utasítgatta. („A hűtőben van a tej.
Jobboldalt. Nem, jobboldalt. Nem tudod, melyik a jobb kezed?”) Nagyon
fáradt volt a hangja; lehet, hogy Jimmy fárasztotta le. Vagy az is lehet, hogy
beteg volt.
– Meg vagy fertőzve? – kérdezte egyik nap az anyjától.
– Hogy érted ezt, Jimmy?
– Úgy, mint a sejtek.
– Ó. Értem. Nem vagyok – mondta. Aztán, egy pillanat múlva: – De, talán
mégis. – De amikor Jimmy szája sírásra kezdett görbülni, visszavonta.
Jimmy legesleginkább azt szerette volna, ha meg tudja nevettetni az anyját
– boldoggá tenni, olyan boldoggá, ahogyan az emlékeiben élt. Mesélt neki
vicces iskolai történeteket, vagy történeteket, amiket viccessé próbált tenni,
vagy egyszerűen csak kitalált dolgokat. („Carrie Johnston a padlóra kakilt.”)
Körbeugrándozta a szobát, bandzsított és rikoltozott, mint egy majom. Ez a
mutatvány néhány iskolatársnőjénél és szinte az összes fiúnál sikert aratott.
Mogyoróvajat kent az orrára, és megpróbálta lenyalni. De ezek legtöbbször
csak irritálták az anyját: „Ez egyáltalán nem vicces, csak undorító.” „Hagyd
abba, Jimmy, megfájdul tőled a fejem.” De az is megtörtént, hogy
elmosolyodott, vagy elnevette magát. Jimmy sohasem tudta, mi fog beválni.
Nagy ritkán igazi ebéd várta, de olyan megrendezett és eltúlzott, hogy
megrémült tőle: mi lehet a különleges alkalom? Teríték, papírszalvéta – színes
papírszalvéta, mint a partikon –, a szendvicsen mogyoróvaj és dzsem, a
kedvenc kombinációja; a kenyér mogyoróvajjal megkenve, rajta dzsemmel
rajzolt mosolygó arc. Anyja választékos öltözékben, mosolygó rúzsos ajka a
szendvics dzsemmosolyának utánzata. Ragyogó arccal figyelt Jimmyre és a
kis bugyuta történeteire, egyenesen nézett rá kéknél is kékebb szemével.
Jimmyt az anyja olyankor tiszta, fényes, kemény porcelán mosdókagylóra
emlékeztette.
Tisztában volt vele, hogy méltányolnia kell az erőfeszítést, amivel anyja az
ebédet elkészítette, és Jimmy igyekezett is. „Ezt nevezem, ez a kedvencem!”
– mondta ilyenkor, és éhségét karikírozva simogatta a hasát és forgatta a
szemét. Habár kissé túljátszottá, mégis elérte a célját, mert olyankor nevetett
az anyja.
Mivel idővel egyre rafináltabb lett, rájött, hogy ha nem is mindig képes
anyja elismerését kiváltani, valamilyen reakciót akkor is ki tud csikarni.
Minden jobb volt, mint a színtelen hang, az üres tekintet, az ablakon való
fásult kibámulás.
– Szeretnék egy macskát – kezdte rá Jimmy.
– Nem lehet, Jimmy, nem kaphatsz macskát. Már tisztáztuk. A macskák
olyan betegségeket terjeszthetnek, amelyek ártalmasak a gömböcökre.
– De téged nem érdekelnek a gömböcök – mondja Jimmy ravasz hangon.
Sóhajtás, füstgomoly. – De másokat igen.
– Akkor tarthatok kutyát?
– Nem, azt sem tarthatsz. Nem tudsz mit csinálni a szobádban?
– Tarthatok papagájt?
– Nem. Hagyd abba. – Nem is figyelt igazán.
– Semmit nem kaphatok?
– Nem.
– Akkor jó! – károgta Jimmy. – Nem kaphatok semmit, akkor az azt jelenti,
hogy valamit kaphatok! Mit kapok?
 – Jimmy, néha iszonyúan idegesítő vagy, ugye, tudod?
– Kaphatok egy kishúgot?
– Nem!
– Akkor egy öcsikét? Nagyon szépen kérem!
– A nem azt jelenti, hogy nem! Nem hallottad, mit mondtam? Azt
mondtam, hogy nem!
– Miért nem?
Ez volt az adu ász, ez mindig megtette a hatását. Az anyja ilyenkor sírni
kezdett, felugrott, kirohant a szobából, nagy puffanással becsapta maga után
az ajtót, pöfff. Vagy sírni kezdett, és megölelte Jimmyt. Vagy a szoba
túloldalára hajította a kávéscsészéjét, és kiabált:
– Szar minden! Szar az egész! Minden teljesen reménytelen!
Még az is előfordult, hogy megütötte Jimmyt, aztán sírt, és magához ölelte.
Bármelyik kombináció lehetséges volt.
De az is megesett, hogy egyszerűen csak karjára borulva zokogott: egész
testében remegett, levegőért kapkodott, fuldoklott. Jimmy olyankor nem
tudta, mit tegyen. Amikor elkeserítette az anyját, vagy az anyja őt, olyankor
nagyon szerette: azokban a pillanatokban még azt sem tudta, ki keserített el
kicsodát. Jimmy messziről, nyújtott kézzel megpaskolta az anyját, mint egy
idegen kutyát, és azt hajtogatta: – Sajnálom. Nagyon sajnálom. – És tényleg
sajnálta, de többről is szó volt: valami furcsa öröm töltötte el, büszke volt rá,
hogy ilyen hatást sikerült kiváltania.
Ugyanakkor a rémület is elfogta. Mindig a kés élén táncolt: nem ment-e túl
messzire? És ha igen, akkor most mi lesz?
 3

Delelők
A dél a legrosszabb: a vakító fény, a pára. Körülbelül tizenegykor Hóember
bevonul az erdőbe, hogy egyáltalán ne is lássa a tengert, mert a veszedelmes
sugarak visszaverődnek a vízről, és még akkor is elérik, ha az égbolttól védve
van. Akkor aztán leég és felhólyagzik a bőre. Nagyon jól jönne egy magas
faktorszámú naptej, de hát aligha talál olyat.
Az első héten, amikor még több energiája volt, készített magának egy
primitív fészert lehullott faágakból, egy guriga szigetelőszalagból és
ponyvából, amit egy összetört autó csomagtartójában talált. Akkor még volt
kése, de egy vagy két hét múlva elvesztette. Az ilyesmit, mint a hetek múlása,
jobban számon kellene tartania. A kése svájcibicska-szerűség volt: két penge
volt rajta, egy ár, egy kicsi fűrész, körömreszelő és dugóhúzó, valamint egy
kis olló, amivel a lábujjkörmeit és a szigetelőszalagot szokta vágni. Nagyon
sajnálja, hogy elvesztette az ollót.
A kilencedik születésnapjára ilyen bicskát kapott az apjától. Az apja mindig
szerszámokat adott neki: azt akarta, hogy gyakorlatiasabb legyen. Az apja
szerint Jimmy még egy izzót sem volt képes betekerni. De ki akar izzót
tekerni? Hóember fejében a hang ezúttal egy humoristáé. Inkább tekerek az
ágyban.
– Hallgass! – mondja Hóember.
– Adtál neki egy dollárt? – kérdezte Gazella, amikor Jimmy mesélt neki a
bicskáról.
– Nem. Miért?
– Ha kést kapsz, fizetned kell érte, hogy a balszerencse ne tudjon
megsebezni. Nem szeretném, ha balszerencsés lennél, Jimmy.
– Ki mondta ezt neked?
– Valaki – válaszolta Gazella. Valaki nagy szerepet játszott az életében.
– Ki az a valaki? – Jimmy utálta ezt a valakit – ezt az arctalan, szem
nélküli, csúfondáros valakit, akinek csak keze és farka van, egyszer egyetlen
személy, máskor kettő, aztán egy sokaság –, de Gazella nevetve súgta a
fülébe, hogy Va-la-ki, és így képtelenség volt erre a buta utálatra koncentrálni.
 Abban a rövid időszakban, amíg a fészert használta, összecsukható tábori
ágyon aludt, amit egy kilométernyi távolságról, egy bungalóból vonszolt ide.
Az ágy fémváz keretében acélsodrony, azon habszivacs matrac volt. Első éjjel
ellepték a hangyák, úgyhogy négy bádogdobozt megtöltött vízzel, és
beleállította az ágy lábait. Ez a hangyákat valóban távol tartotta, viszont így a
sátor forró, párás levegővel telt meg, ami nagyon kellemeden volt: állt a
levegő, a nedvességtartalom százszázalékosnak érződött: leheletétől
bepárásodott a műanyag.
A görmenyek is kellemetlenkedtek, a levelek közt surrantak, szaglászták a
lábujjait. Úgy szimatolták körbe, mintha máris hulladék lenne; egyik reggel
pedig arra ébredt, hogy három gömböc bámulja a műanyagon át. Az egyik
közülük kan volt; mintha fehér agyar hegyét látta volna felcsillanni.
A gömböcöknek ugyan elvileg nem volt agyaruk, de most, hogy elvadultak,
az agyar újra megjelent, mégpedig – a fejlődésgyorsító géneknek
köszönhetően – viharos sebességgel. Jimmy karját lengetve ordított rájuk,
azok elszaladtak, de ki tudja, mi történik, ha majd legközelebb megjelennek.
Vagy ők, vagy a kutyafarkasok: egyhamar rájönnek, hogy már nincs meg a
sugárpisztolya. Eldobta, amikor a virtuális golyók kifogytak belőle. Hülye
volt, hogy nem szerzett hozzá cseretárat: ez is olyan hiba volt, mint amikor a
talajon kvártélyozta el magát.
Ezért aztán felköltözött a fára. Ott nem voltak gömböcök és kutyafarkasok,
görmeny is csak elvétve: azok inkább az aljnövényzetet kedvelték. A vastag
ágakra hulladék fából és szigetelőszalagból hevenyészett deszkázatot
eszkábált. Nem is sikerült olyan rosszul: mindig is jobban barkácsolt, mint azt
az apja gondolta. Először felvitte a habszivacsot is, de amikor elkezdett
penészedni és ínycsiklandozó paradicsomleves-szagot árasztani, ledobta
onnét.
A fészer műanyag ponyváját egy különösen heves vihar tépte le. Viszont az
ágykeret megmaradt, azt délidőben használni is tudja. Rájött, úgy jár jobban,
ha lepedője nélkül, karjait szélesre tárva fekszik a hátán, mint egy égetésre
előkészített szent. Így legalább az egész teste levegőzhet, nem úgy, mintha a
földön feküdne.
Mezozoikum: ez a szó bukkan most elő a semmiből. Látja, hallja a szót, de
megfoghatatlanná vált a számára. Nem tudja semmihez sem kötni. Ez egyre
gyakrabban esik meg: a jelentések megsemmisülnek, nagy becsben tartott
szókincsének darabjai egyszerűen ellebegnek a világűrbe. – Csak a hőség
miatt van – biztatja magát. – Ha esik, rendbe jövök. – Annyira izzad, hogy
szinte hallja is; izzadságpatakocskák csorognak rajta, habár néha a
patakocskákról kiderül, hogy rovarok. Úgy látszik, a bogarak nagyon
vonzónak tartják. Bogarak, legyek, méhek: mintha már halott hús vagy valami
büdös virág lenne.
A délidő nagy előnye, hogy legalább nem éhes: még az étel gondolatától is
émelyeg, mintha gőzfürdőben kellene csokoládétortát enni. Az lenne a jó, ha
a nyelvét kilógatva, lihegéssel tudná magát hűteni.


A nap most ragyog a legjobban: a zeniten van, ahogyan régen mondták.
Hóember szétterül a rácsozaton, a cseppfolyós árnyékban, átadja magát a
hőségnek. Képzeljük azt, hogy nyaralunk! Ezúttal egy tanítónő élénk,
leereszkedő hangját hallja. A nagy seggű Ms. Strattonét, aki azt mondta nekik,
hogy „hívjatok csak Sallynek”. Képzeljétek el ezt, képzeljétek el azt! Az első
három osztályt azzal töltötték, hogy mindenféléket elképzeltek, aztán a
felsőbb osztályokban ugyanezért kaptak rossz osztályzatokat. Képzeljük azt,
hogy itt vagyok veled seggestül, mindenestül, és kiszopom a farkadon
keresztül az agyadat is.
Egyáltalán történik valami odalent? Odanéz, de semmi: Sally Stratton
eltűnik, de nem is baj. Több és jobb elfoglaltságot kell találnia, amivel az
idejét töltheti. Az ő idejét. Micsoda idejétmúlt fogalom, mintha kapott volna
egy idővel teli dobozt, ami csak az övé, dugig tömve órákkal és percekkel, és
úgy költheti, mint a pénzt. Az az egyetlen probléma, hogy lyukas a doboz:
bármit is csinál, az idő kiszökik belőle.
Mondjuk, barkácsolhatna. Készíthetne egy sakk-készletet, aztán játszhatna
maga ellen. Guvattal szokott sakkozni, de számítógépen játszottak, nem igazi
sakk-készlettel. Általában Guvat győzött. Biztosan van még valahol egy
másik bicska; ha rászánja magát, és elmegy turkálni a maradványok közé,
kétségkívül talál majd. Most, hogy ez eszébe jutott, csodálkozik, hogyhogy
eddig nem gondolt erre.
Hagyja, hogy gondolatai visszavigyék a múltba: abba az időszakba, amikor
iskola után Guvattal lógott. Ártalmatlanul indult a dolog. Kihalósdit
játszottak, vagy valamelyik másik játékot: Háromdimenziós Wacót, Barbár
Dúlást, Rapid Oszamát. Mindegyik párhuzamos stratégiát igényelt: a
játékosnak nemcsak a saját, de az ellenfél útvonalát is előre ismernie kellett.
Guvat remekelt ezekben a játékokban, mivel a váratlan húzások mestere volt.
Jimmy néha nyerni tudott Rapid Oszamában, de csak akkor, ha Guvat
játszotta a Hitetlent.
 Ilyesfajta játékot viszont most nem tud összebuherálni. Nincs más
választása, mint a sakk.
Naplót is vezethetne. Írásba foglalhatná a benyomásait. Rengeteg papír, toll
és ceruza kell legyen mindenfelé a ki nem égett, szivárgásmentes belső
terekben; látta is ezeket guberáló kőrútjain, de egyet sem vett magához. Úgy
tehetne, mint régen a hajóskapitányok – vihar van, süllyed a hajó, a kapitány a
kabinjában, tudja, hogy meghal, mégsem fél, vezeti a hajónaplót. Csináltak
erről filmeket is. Vagy a lakatlan szigetekre vetődött hajótöröttek: írják a
naplójukat, habár egyik napjuk eseménytelenebb, mint a másik. Készletlisták,
időjárási megfigyelések, apró kis tevékenységek – gombfelvarrás, egy kagyló
felfalása.
Ő is egyfajta hajótörött. Ő is tudna listákat írni. Az legalább valamiféle
keretet adna az életének.
De még a hajótörött is feltételezi, hogy valaha lesz olvasója: egyszer majd
csak jön valaki, aki megtalálja a csontjait és a naplóját, és megtudja, mi lett
vele. Hóember nem feltételezhet semmi ilyesmit: az ő naplóját senki sem
fogja olvasni, mert Guvat Teremtményei nem tudnak olvasni. Bármiféle
olvasót képzel el, az csakis múltbéli lehet.


Fonálon ereszkedik lefelé egy hernyó, lassan-lassan forogva, mint egy
kötélakrobata, csigavonalban halad Hóember melle felé. Valószerűtlen,
zselécukor-zöld színű testét apró, világos szőrök borítják. Ahogy figyeli,
Hóember hirtelen valami megmagyarázhatatlan gyengédséget és örömet érez.
Kivételes, gondolja. Sohasem lesz még egy pontosan ugyanilyen hernyó a
világon. Sohasem lesz még egy ilyen pillanat, pontosan ilyen találkozás.
Az irracionális boldogság ilyetén felvillanásai váratlanul lepik meg.
Biztosan vitaminhiánya van.
A hernyó megáll, gömbölyű fejét ide-oda mozgatja a levegőben. Óriási,
átlátszatlan szemei úgy néznek ki, mint a készenléti rendőrök sisakjának eleje.
Valószínűleg kiszagolta Hóembert, megérezte vegyi kipárolgását. – Nem azért
vagyunk itt, hogy játsszunk, álmodozzunk, csapongjunk – mondja a
hernyónak. – Keményen kell dolgoznunk, terheket cipelnünk.
Na, ez vajon agyának melyik sorvadó neuronciszternájából került elő? A
felső tagozatból, gyakorlati ismeretekből. A tanár trottyos, neokonzervatív
selejt volt a történelem előtti időkből, a legendás dotkombuborék mámorító
napjaiból. Kopaszodó fején gyér lófarok volt, műbőr dzsekit viselt,
bibircsókos, kitágult pórusú, öreg orrában arany ékszert hordott. Önbizalmat,
egyéniséget és kockázatvállalást próbált közvetíteni, de hangszíne
reményvesztett volt, mintha ő maga sem hinné, amit mond. Időnként valami
ősrégi aforizmával rukkolt elő, fanyar iróniával megspékelve, de az ettől nem
vált kevésbé unalmassá. Vagy azt mondta: „Lehettem volna valaki”, [2] aztán
jelentőségteljesen az osztályra bámult, mintha valami nagyon mély
mondanivalót közölt volna, amit mindnyájuknak érteniük kellene.
A gyakorlati ismereteken olyasmiket tanítottak, mint kettős könyvelés,
érintőképernyős bankolás, hogyan kell a mikroban tojást főzni úgy, hogy a
tojás ne durranjon szét, hogyan kell lakáskérelmet kitölteni erre vagy arra a
Modulra és álláspályázatot erre vagy arra a Kampuszra, családi öröklődési
kutatást, hogyan tárgyalja az ember a saját házassági és válási szerződéseit,
milyen az optimális genetikai párosítás, hogyan kell az óvszert a megfelelő
módon használni, hogy megvédjen a nemi úton terjedő bioformáktól. Egyik
gyerek sem figyelt oda igazán. Vagy már tudták ezeket, vagy nem is akarták
megtanulni. Ezt az órát lyukasórának vették. Nem azért vagyunk itt, hogy
játsszunk, álmodozzunk, csapongjunk. Azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk az
Életre.
– Kit érdekel – mondja Hóember.


Vagy a sakk és napló helyett inkább az életkörülményeire koncentrálhatna.
Azokon aztán lenne mit javítani. Például lehetne több élelemforrása. Miért
nem magolta be soha az ehető gyökereket és bogyókat, miért nem tanulta
meg, hogyan kell olyan vermet készíteni, ami felnyársalja a kis állatokat,
hogy hogyan kell kígyót enni? Miért vesztegette az idejét mindenféle
hülyeségre?
Édesem, ne szívd mellre! – suttog sajnálkozva a fülébe egy női hang.
Ha találna egy barlangot, egy jól levegőző, magas mennyezetű barlangot,
esetleg folyó vízzel, sokkal jobban érezné magát. Az igaz, hogy körülbelül
négyszáz méternyire van egy édesvizű patak, ami egy helyen kis tavacskává
szélesedik. Kezdetben odajárt hűsölni, de Guvat Teremtményei szeretnek
benne lubickolni és a partján heverészni. A gyerekek nyaggatnák, hogy
menjen velük úszni, de ő nem szereti, ha a lepedője nélkül látják. Hozzájuk
képest ő nagyon furcsa szerzet; nyomoréknak érzi magát mellettük. Ha meg
nincsenek ott emberek, akkor vannak állatok: kutyafarkasok, gömböcök, kis
vörös hiúzok. Az itatóhelyek vonzzák a húsevőket. Lesben állnak.
Nyáladzanak. Lecsapnak. Nem túl meghitt hely.
Gyülekeznek a felhők, elsötétül az égbolt. A fáktól nem sok mindent lát, de
a fényviszonyok változását érzékeli. Elbóbiskol. Gazelláról álmodik, amint
háton lebeg egy úszómedencében; ruháját mintha vékony selyempapír
szirmokból szabták volna, amelyek testét körülölelve úgy duzzadnak és
húzódnak össze, akárcsak a medúza ernyője. A medence élénk rózsaszínre
van festve. Gazella felmosolyog rá, gyengéd karmozdulatokkal tartja magát a
víz tetején. Jimmy tudja, mindketten nagy veszélyben vannak. Aztán döngő
hangot hall, mint amikor becsapódik egy nagy páncélterem ajtaja.
 Felhőszakadás
Villámlás és erős szél ébreszti: nyakán a délutáni vihar. Felugrik,
megragadja a lepedőt. Ezek az égiháborúk nagyon gyorsan ki tudnak törni, és
okosabb, ha a viharban nem marad a fém ágyrácson. Az erdőben
autógumikból szigetet épített magának; amíg el nem múlik a vihar,
egyszerűen rájuk kuporodik, így azok leszigetelik. Néha golflabda nagyságú
jégdarabok esnek, de a lombkorona lelassítja őket.
Éppen akkor ér oda a gumihalomhoz, amikor kitör a vihar. Ma csak esik, a
szokásos özönvíz: olyan heves az esőzés, hogy a levegő ködpárává válik. A
villámok sistergése közepette ömlik rá a víz. Feje fölött csapkodnak az ágak, a
talajon kis patakocskák folydogálnak. Máris érződik a lehűlés; frissen mosott
levelek és nedves föld illata tölti be a levegőt.
Mihelyt már csak szemerkél az eső és alábbhagy a mennydörgés,
visszavonszolja magát betonbunkeréhez, és magához veszi az üres
sörösüvegeket. Utána elmegy egy letört szélű kiálló betontömbhöz, ami
valaha egy híd részét képezte. Alatta háromszög alakú narancssárga
jelzőtábla, ásó férfi fekete sziluettjével. Útépítés: ezt jelentette régen ez a
tábla. Furcsa most a véget nem érő munkálkodásra, ásásra, kalapálásra,
vésésre, emelésre, fúrásra gondolni, ami napról napra, évről évre, évszázadról
évszázadra folyt. Most pedig minden porlad mindenütt. Homokvárak a
szélben.
Víz folyik a beton oldalán, ömlik egy lyukon kifelé. Tátott szájjal áll alatta,
nyeli a piszokkal, gallyakkal és olyan dolgokkal teli vizet, amibe nem is akar
belegondolni – a víz gazdátlan házak, bűzös pincék alatt, eldugult árkokon és
ki tudja, még miken keresztül találhatott magának utat. Leöblíti magát,
kicsavarja a lepedőt. Nem lesz sokkal tisztább, de legalább a legfelső
mocsokrétegtől megszabadul. Egy darab szappan jól jönne, de dézsmakörútjai
során mindig elfelejtkezik róla.
Legvégül a sörösüvegeket tölti fel. Szereznie kellene valami jobb edényt,
egy termoszt vagy egy vödröt – valamit, amibe több fér. A sörösüvegek
amúgy alkalmatlanok is erre a célra: síkosak, és szűk a szájuk. Folyton azt
képzeli, hogy még mindig érzi bennük a sörszagot, de persze ez csak
vágyálom. Képzeljük azt, hogy ez sör.
Nem is lett volna szabad erre gondolnia. Nem kellene kínoznia magát.
Hülyeség elérhetetlen dolgokról képzelegnie, mintha valami ketrecbe zárt
laborállat lenne, fején elektródákkal, és a saját agyán kellene hiábavaló és
természetellenes kísérleteket végrehajtania abban a hiú reményben, hogy
megkapja az elébe függesztett csemegét.
Szabadíts ki innét! – hallja a saját gondolatát. De hiszen nincs is bezárva,
nem börtönben van. Hogyan tudna még ennél is kintebb lenni?
– Nem akarattal csináltam – mondja nyavalygó gyerekhangon, amit ebben a
hangulatában szokott használni. – Csak megtörténtek a dolgok, fogalmam
sem volt róluk, tehetetlen voltam! Mit tehettem volna? Valaki, bárki, figyeljen
már rám!
Nagyon rossz előadás. Ezzel még saját magát sem tudja meggyőzni.
Viszont már megint zokog.
Fontos – mondja fejében a könyv –, hogy az apró bosszúságokról ne
vegyünk tudomást, hogy elkerüljük az értelmetlen siránkozást, és mentális
energiánkat a realitásokra és a megoldandó feladatokra koncentráljuk. Ezt
biztosan olvasta valahol. Ő ilyet, hogy értelmetlen siránkozás, magától,
egyedül soha nem talált volna ki.
A lepedő sarkával letörli az arcát. – Értelmetlen siránkozás – mondja ki
hangosan. Ahogy gyakran máskor is, most is úgy érzi, valaki figyeli:
alattomban, a levelek függönye mögött rejtőzve.
 4

Görmeny
Valóban figyeli valaki: egy fiatal görmeny. Fénylő szemével egy bokor alól
bámulja Hóembert.
– Gyere csak ide – hívja hízelgő hangon. De az behátrál a bokor alá. Ha
igazán nekidurálná magát, valószínűleg meg tudna szelídíteni egy görmenyt.
És akkor lenne kihez beszélnie. Gazella szokta mondani, jó az, ha van kihez
beszélni. – Egyszer ki kéne próbálnod, Jimmy – mondta, és megpuszilta a
fülét.
– De hiszen veled beszélgetek – ellenkezett Jimmy.
Újabb puszi. – Tényleg?


Amikor Jimmy tízéves volt, kapott az apjától egy kis görmenyt.
Hogyan is nézett ki az apja? Hóember nem tudja pontosan maga elé idézni.
Az anyja színesben, tisztán van előtte, mint egy polaroid fénykép, még a
fényes fehér keret is ott van körülötte. De az apját csak részletekben tudja
felidézni: ahogy ül a konyhaablak előtt, nyeléskor fel-alá jár az ádámcsutkája,
fülét hátulról megvilágítja az ablakon átszűrődő fény, bal keze az asztalon
nyugszik, az ingujja csuklóig elfedi. Az apja kollázsszerűen van előtte.
Lehetséges, hogy Jimmy sohasem tudott annyira eltávolodni tőle, hogy
egyben lássa az összes részletet.
A görmenyt születésnapjára kaphatta. A születésnapjait elfojtotta magában:
miután Dolores, a velük élő Fülöp-szigeteki dada elment, azok már nem
voltak jelentős ünnepek. Dolores mindig tudta, mikor van a születésnapja;
vagy sütött tortát, vagy vett: mindenesetre igazi torta volt a születésnapján,
cukormázzal, gyertyákkal. De igaz ez egyáltalán? Kapaszkodik a gondolatba,
hogy ezek a torták igaziak voltak; lehunyja a szemét, felidézi őket, lebegnek
egy sorban, égnek rajtuk a gyertyák, édes, vigasztaló vaníliaillatot árasztanak,
mint maga Dolores.
Anyja viszont soha nem emlékezett pontosan, Jimmy hány éves, vagy arra,
hogy melyik napon született. Jimmynek reggelinél mindig emlékeztetnie
kellett rá; akkor magához tért a kábult révületből, és vásárolt neki valami
szörnyűséges ajándékot – kisgyereknek való kengurus vagy macis pizsamát,
olyan CD-t, amit negyven alatt senki nem hallgat, bálnamintás fehérneműt –,
selyempapírba csomagolta, és egyre hátborzongatóbb mosolya kíséretében az
étkezőasztalra dobta: úgy nézett ki, mintha valaki azt kiáltaná neki:
„Mosolyogj!”, és közben villával fenékbe böki.
Ezután következett az apja műsora: előállt valami kínos kifogással, hogy ez
a nagyon fontos és rendkívüli nap hogyan mehetett ki a fejéből, megkérdezte
Jimmyt, minden rendben van-e, aztán küldött neki egy elektronikus
üdvözlőlapot – a SzerVezet szabvány lapját, amin öt szárnyas gömböc
kongázott, a felirat pedig azt mondta: Boldog születésnapot, Jimmy, váljon
valóra minden álmod! Aztán másnap adott neki valami ajándékot, ami nem is
igazi ajándék volt, hanem valami szerszám, vagy intelligenciafejlesztő játék,
vagy valamiféle rejtett elvárás, aminek meg kellene felelnie. De mi az,
aminek meg kellene felelnie? Soha nem volt semmiféle konkrét elvárás; vagy
ha volt is, olyan ködös és hatalmas, hogy senki sem értette, Jimmy meg
különösen nem. Bármit vitt is végbe, az vagy nem volt jó, vagy nem volt elég.
A SzerVezet matematikai, kémiai, alkalmazott biológiai zsenijeinek
mércéjével mérve biztosan lassú észjárásúnak tűnt: talán ez volt az oka, hogy
az apja már nem is mondta neki, hogy jobb is lehetne, ha igyekezne, és inkább
titkoltan csalódott dicséreteket mondott neki, mintha csak Jimmy
agykárosodott lenne.
Így aztán Hóember mindent elfelejtett Jimmy tizedik születésnapjával
kapcsolatban, kivéve a görmenyt, amit az apja egy ketrecben hozott haza.
Nagyon pici volt, a legkisebb az alomban. Nagyszülei az első
génmanipulációval létrehozott görmenyek voltak. A testvéreit azonnal
szétkapkodták. Jimmy apja úgy tett, mintha ezért a kis görmenyért minden
tekintélyét és kapcsolatát latba kellett volna vetnie, de ez a nagyon-nagyon
speciális nap – ami persze megint, mint mindig, az előző volt – minden
erőfeszítést megért.
A görmenyekkel csak hobbiként kezdett el foglalkozni a SzerVezet egyik
sztárgenetikusa. Akkortájt sokat szórakoztak ilyesmikkel: a teremts-egy-
állatot nagyon nagy mulatság volt, akik csinálták, azt mondták, hogy Istennek
érzik magukat. Persze egy csomó kísérlet eredményét megsemmisítették, mert
túl veszélyes volt – mi szükség a kaméleon kapaszkodófarkával rendelkező
aga varangyra, ami be tud mászni a fürdőszobaablakon, és megvakíthatja, aki
éppen mossa a fogát? Aztán ott volt a kigykány, a kígyó és patkány sajnálatos
keveréke: attól is meg kellett szabadulni. De a görmenyek házikedvencekké
váltak a Szervezetnél. Nem kívülről – azaz nem a Kampuszon kívüli világból
– érkeztek, így nem hurcoltak be idegen mikrobákat, úgyhogy nem jelentettek
veszélyt a gömböcökre. És ráadásul még aranyosak is voltak.
A kis görmeny hagyta, hogy Jimmy felemelje. Fekete-fehér volt – pofáján
fekete maszk, hátán fehér csík, bolyhos farkán fekete és fehér gyűrűk.
Megnyalogatta Jimmy ujjait, Jimmy pedig azonnal megszerette.
– Nem büdös, nem olyan, mint a bűzös görény – mondta Jimmy apja. –
Tiszta állat, jó természetű. Békés. A menyétek nem jók házikedvencnek, mert
felnőtt korukban sok gond van velük: folyton rágcsálnak és túrnak, szétszedik
a házat. A görmenyről azt mondják, sokkal nyugodtabb. Majd meglátjuk, ez a
csöppség hogyan viseli magát. Ugye, Jimmy?
Jimmy apja az utóbbi időben bocsánatkérő hangnemet használt Jimmyvel
szemben, mintha valamiért igazságtalanul büntette volna, most meg sajnálná.
Kicsit sokszor mondta az Ugye, Jimmy?-t. Jimmy nem örült ennek – nem
tetszett neki, hogy állandóan jóváhagyást vártak tőle. Apjának voltak más
szokásai is, amelyek nélkül jól meglett volna – amikor hirtelen gyomron
vágta, összekócolta a haját, ahogyan enyhén elmélyített hangon mondta: fiam.
A szívélyes beszédmód egyre kellemetlenebbé vált, mintha apja az Apa
szerepére felvételizne, de nem nagyon reménykedik benne, hogy megkapja.
Jimmy eleget színlelt már ahhoz, hogy legtöbbször ki tudta szúrni mások
színlelését. Csak simogatta a kis görmenyt, és nem válaszolt.
– Ki fogja a görmenyt etetni és az almos dobozt üríteni? – kérdezte Jimmy
anyja. – Mert én nem, az biztos. – Nem dühösen mondta, hanem szenvtelen,
tárgyilagos hangon, mint akit nem is érint ez az egész, mintha csak kívülálló
volna; mintha Jimmyhez és a róla való gondoskodáshoz, Jimmy alkalmatlan
apjához, a kettejük közti súrlódásokhoz és egyáltalán, az egyre növekvő
családi feszültséghez neki semmi köze sem lenne. Újabban úgy tűnt, már fel
sem dühödik: nem rontott ki papucsban a házból. Lelassult és megfontolt lett.
– Jimmy nem is kérte. Ő maga fogja megcsinálni. Ugye, Jimmy? – kérdezte
az apja.
– Mi lesz a neve? – kérdezte az anyja. Nem igazán érdekelte, csak piszkálni
akarta Jimmyt. Nem szerette, ha Jimmy megkedvelt valamit, amit az apjától
kapott. – Gondolom, Bandita.
Jimmynek pontosan ez a név járt a fejében, a fekete maszk miatt. – Nem,
mondta. Az túl unalmas lenne. Gyilkos lesz a neve.
– Jó választás, fiam – mondta az apja.
– Hmm. Ha Gyilkos a padlóra pisil, ne felejtsd el, hogy neked kell
feltakarítani – mondta az anyja.
Jimmy a szobájába vitte Gyilkost, az pedig befészkelte magát a párnába.
Volt egy kis szaga, fura, de nem kellemetlen: a kikészített bőrre és férfi-
pipereszappanra emlékeztetett. Alvás közben Jimmy Gyilkos köré fonta a
karját, orruk pedig szinte összeért.


Egy-két hónappal az után, hogy Jimmy megkapta a görmenyt, apja
munkahelyet változtatott. A BájBőr csábította át a régi munkahelyéről,
alvezéri beosztásba – vice szintre, ahogyan Jimmy anyja nevezte. Ramonát, a
labortechnikusát is hozta magával; ő is része volt az egyezségnek, mert
Ramona felbecsülhetetlen érték, mondta Jimmy apja, ő a jobbkeze. Jimmy
nem nagyon bánta, hogy ezután is látja Ramonát az ebédeknél – legalább volt
ott egy ismerős arc –, habár ő már egyre kevesebbszer ebédelt az apjával.
A BájBőr a Mint-A-Makk leányvállalata volt, így aztán a Mint-A-Makk
Kampuszra költöztek. Ezúttal boltíves oszlopcsarnokos, mázas csempével
borított, olasz reneszánsz stílusú házban laktak. A beltéri úszómedence is
nagyobb volt. Az anyja csak úgy emlegette, hogy „ez az istálló”.
Panaszkodott a Mint-A-Makk kapuinál levő nagyon szigorú biztonsági
ellenőrzésekre – az őrök udvariatlanabbak voltak, mindenkire gyanakodtak,
szerették megmotozni az embereket, különösen a nőket. Jimmy anyja szerint
ez izgatta fel őket.
Jimmy apja azt mondta, elefántot csinál a bolhából. Egyébként, mondta,
néhány héttel a költözésük előtt volt egy incidens – egy fanatikus nő
hajlakkos palackban próbált becsempészni valami ártalmas bioformát:
virulens, génmódosított Ebola vagy Marburg vírust, ami gyors elvérzést okoz.
A nő lefújt vele egy őrt, aki – az utasítás ellenére – a hőség miatt ostoba
módon nem viselt maszkot. A nőt azonnal lelőtték sugárpisztollyal és
neutralizálták egy hipóval teli tartályban, a szerencsétlen őrt pedig elcipelték a
VészBioforma részlegre, ahol elkülönítőbe tették, és ott aztán csak egy
ragacsos pocsolya maradt belőle. Nagy baj nem történt, de természetes, hogy
az őrök idegesek.
Jimmy anyja szerint ez nem változtatott a tényen, hogy rabnak érzi magát.
Jimmy apja azt felelte, hogy nem fogja fel a helyzetet: hát nem akar
biztonságban lenni, nem akarja a fiát biztonságban tudni?
– Szóval ez az én érdekem? – kérdezte az anyja, miközben lassú
mozdulatokkal egyforma kockákra aprította a pirítósát.
 – A mi érdekünk. A miénk.
– Nekem más a véleményem.
– Nem vagyok meglepve – mondta Jimmy apja.
Jimmy anyja meg volt győződve róla, hogy a telefonjukat lehallgatják, e-
mailjeiket elolvassák, a robusztus, szűkszavú takarítók pedig, akik hetente
kétszer jönnek – mindig párban –, kémek. Jimmy apja azt mondta, hogy kezd
paranoiás lenni, és egyébként sincs rejtegetnivalójuk, úgyhogy minek ezen
idegeskedni?
A Mint-A-Makk Kampusza nemcsak újabb volt, mint a SzerVezeté, de
nagyobb is. Két bevásárlóközpont volt rajta, jobb kórház, három táncklub, és
még golfpálya is. Jimmy a Mint-A-Makk iskolájába járt, ahol először nem
ismert senkit. De kezdeti magányossága ellenére végül is az iskola nem volt
olyan rossz, sőt kifejezetten jól érezte magát, mert újra előadhatta régi
műsorait és vicceit: a Szervezetnél a gyerekek már unták a repertoárját. A
csimpánzszámot már levette a repertoárról: most a hányás és a fulladásos
halál imitálása volt műsoron – mindkettő közkedvelt –, és volt egy másik
száma is: meztelen lányt rajzolt a hasára úgy, hogy a lány ágyéka pont ott
volt, ahol az ő köldöke, aztán ahogyan a hasát mozgatta, úgy vonaglott a lány.
Többé nem járt haza ebédelni. Az etanollal és napenergiával üzemelő
iskolabusz reggel felvette, este hazahozta. Az iskola világos, derűs menzáján
változatos étrendet biztosítottak: etnikaiakat – mint például pirogot, falafelt –,
volt kóserválaszték, a vegetáriánusoknak pedig szójából készült fogások.
Jimmy szinte megrészegült a boldogságtól, hogy egyik szülője sem volt jelen
az ebédnél. Még fel is szedett néhány kilót, és már nem ő volt a legvéznább az
osztályban. Ha ebéd után még maradt idő, és nem volt más program, átment a
könyvtárba régi oktató cédéket nézni. Alex, a papagáj volt a kedvence Az
állati viselkedéstani tanulmányok klasszikusai sorozatból. Szerette azt a részt,
ahol Alex feltalált egy új szót – a mandulát parafadiónak hívta –, de a
kedvence az volt, amikor Alexnek elege lett a kék háromszög, sárga négyzet
gyakorlatsorból, és bejelentette, hogy Most pedig elmegyek. Nem, Alex, gyere
vissza! Melyik a kék háromszög? – nem, a kék háromszög? De Alex akkorra
már kívül volt az ajtón. Csillagos ötös Alexnek.
Egyik nap Jimmynek megengedték, hogy Gyilkost (akiről időközben
kiderült, hogy nőstény) elvigye az iskolába. Gyilkos óriási sikert aratott. – Ó,
Jimmy, olyan szerencsés vagy – mondta neki Wakulla Price, az első lány,
akibe Jimmy belezúgott. Wakulla rózsaszín körmű barna kezével Gyilkos
bundáját simogatta, és Jimmy beleborzongott, mintha csak Wakulla ujjai az ő
testét simogatnák.


Jimmy apja egyre több időt töltött munkával, viszont egyre kevesebbet
beszélt róla. Ahogy a Szervezetnél is, itt is voltak gömböcök, de kisebbek,
ezeket bőrrel kapcsolatos biotechnológiák kifejlesztésére használták. A
legfőbb cél az volt, hogy az elöregedett felhámot újra cseréljék – nem lézerrel
vékonyított vagy felhámledörzsölt új bevonatra, ami csak rövid távra jelent
megoldást, hanem valóban vadonatúj, ránc- és foltmentes bőrre. Ezt úgy
akarták elérni, hogy növesztenek egy fiatal, életerős sejtet, ami felfalja
azoknak az elöregedett bőrsejtjeit, akikre ráültetik, majd ez az új sejt a
megsemmisített sejteket önmaga másolataival helyettesíti, úgy, ahogyan a tó
felületén nő az alga.
Ha sikerülne, óriási lenne a haszon, magyarázta Jimmy apja azzal a férfiak-
egymás-között, keresetlen beszédmodorral, amit nemrégiben kezdett
használni Jimmyvel való beszélgetései során. Melyik gazdag, már-nem-fiatal,
már-nem-szép férfi és nő, aki most hormonkiegészítőkkel és
vitamininjekciókkal turbózza magát (de hiába, a tükör nem hazudik), nem
adná el a házát, nyugdíjaskori luxusvilláját, a gyerekeit, de még a lelkét is, ha
még egy esélyt kaphatna a szexuális küzdőtéren? Időseknek új bőrt! – ez volt
a cég lógójának frappáns felirata. Persze még nem találták meg a tökéletesen
hatásos módszert: az a tucatnyi szépülni vágyó, aki önkéntes kísérleti
alanynak jelentkezett – és habár nem fizetett, de minden esetleges kártérítési
perhez való jogáról is lemondott –, úgy nézett ki a kezelés után, mint valami
Mars-lakó: egyenetlen tónusú, zöldessárga bőrük csíkokban hámlott.
De a BájBőrnél más projektek is futottak. Egy este Jimmy apja, kezében
egy üveg pezsgővel, spiccesen érkezett haza. Jimmy vetett rá egy pillantást,
és elhúzott onnét. Régebben elrejtett egy apró mikrofont a nappaliban, a
tengerparti tájat ábrázoló kép mögé, egy másikat pedig a konyhában, a falióra
mögé – amely óránként más, idegesítő madárhangot adott –, hogy
kihallgathassa, ami nem rá tartozik. A minimikrofonokat az iskolában,
újhájtek órán, a vezeték nélküli számítógépes diktáló funkcióhoz használt
szabványalkatrészekből szerelte össze. Minimális változtatással remekül
működtek lehallgatásra is.
– Azt meg miért hoztad? – kérdezte Jimmy anyjának hangja. A pezsgőre
utalt.
– Megcsináltuk – válaszolta Jimmy apjának a hangja. – Azt hiszem, itt az
idő egy kis ünneplésre. – Dulakodás hangja: talán megpróbálta megcsókolni
Jimmy anyját.
– Mit csináltatok meg?
Pezsgősdugó pukkanása. – Gyere, nem harap. – Szünet: bizonyára most
tölt. Igen: koccintás hangja. – Csin-csin!
– Mit csináltatok meg? Szeretném tudni, mire iszom.
Újabb szünet: Jimmy elképzelte, ahogy nyel az apja, föl-le mozog az
ádámcsutkája, glugy-glugy. – A neuroregenerációs projektet. Eredeti humán
neokortex szövetet sikerült növesztenünk gömböcben! Annyi kudarc után
végre sikerült! Gondolj a rengeteg alkalmazási lehetőségre, az agyvérzéstől
a…
– Már csak ez hiányzott – mondta Jimmy anyja. – Még több disznóagyú
ember. Mintha nem lennének már éppen elegen.
– Csak egyszer az életben nem tudnád valaminek a jó oldalát nézni?
Mindig ez a negatív hozzáállás, ez nem jó, az nem jó! Szerinted soha semmi
nem elég jó!
– Milyen pozitívumot lássak? Hogy kitaláltatok egy újabb módszert, amivel
kétségbeesett embereket tudtok megkopasztani? – kérdezte Jimmy anyja azon
az új, lassú, dühtől mentes hangján.
– Hogy tudsz ennyire cinikus lenni?
– Nem. Te vagy cinikus. Te és az agyafúrt üzlettársaid. A kollégáid. Rossz
ez az egész, az egész szervezet rossz, az egész egy erkölcsi fertő, és ezt te is
jól tudod.
– Reményt nyújtunk az embereknek! A remény nem átverés!
– A BájBőr árain igenis az. Agyonreklámozzátok a terméketeket, elveszitek
a pénzüket, aztán amikor elfogy a pénzük, vége a kezeléseknek. Ha rajtad és a
haverjaidon múlik, akár meg is rohadhatnak. Nem emlékszel már, miről
szoktunk beszélgetni, mit akartunk véghezvinni? Hogy jobbá tesszük az
emberek életét – és nem csak a gazdagokét. Akkoriban olyan… akkor még
voltak eszményeid.
– Persze – mondta fáradt hangon Jimmy apja. – Most is vannak
eszményeim, csak azokból nem élünk meg.
Szünet. Jimmy anyja bizonyára eltöprengett ezen. – Lehet, hogy vannak –
mondta, jelezve, hogy nem hátrál meg. – De akkor is van ilyen kutatás, meg
olyan kutatás. Amit te csinálsz – ez a disznóagyas dolog… Az élet
építőkockáival játszadozol. Ez erkölcstelen… szentségtörő.
Bumm, az asztalon. Nem az apja keze. A palack? – Nem hiszek a fülemnek!
Kitől hallod ezeket? Tanult ember vagy, te magad is csináltál ilyeneket! Ezek
csak fehérjék, te is jól tudod! Nincs semmi szentséges a sejtekben és
szövetekben, azok csak…
– Ismerem az elméletet.
– Mindenesetre ez adja a megélhetésünket. Nem igazán vagy abban a
helyzetben, hogy erkölcsi fölényről prédikálj.
– Tudom – mondta Jimmy anyjának hangja. – Elhiheted, ezt aztán igazán
tudom. Miért nem szerzel valami rendes állást magadnak? Valami egyszerűt.
– Mit, milyet és hol? Azt akarod, hogy elmenjek árkot ásni?
– Legalább a lelkiismereted tiszta lenne.
– Nem, a tiéd lenne az. Neked van neurotikus bűntudatod. Miért nem mész
el te árkot ásni, legalább felemelnéd a segged. Akkor talán leszoknál a
cigarettáról is – valóságos emfizémagyár vagy, plusz egy személyben eltartod
a dohányvállalatokat. Ezen gondolkodj el, ha annyira erkölcsös vagy.
Hatéveseket tesznek egy életre függővé az ingyenmintáikkal.
– Tudom én ezt mind. – Szünet. – Azért cigarettázom, mert depressziós
vagyok. Depressziós vagyok a dohánygyáraktól, tőled, Jimmytől, Jimmy
lassan…
– Szedjél gyógyszert, ha olyan kibaszottul depressziós vagy!
– Nem muszáj káromkodni.
– Szerintem meg igen! – Az, hogy Jimmy apja ordított, nem volt újdonság,
de Jimmy minden idegszálával figyelte a káromkodással megspékelt
üvöltözést. Talán még tettlegességre is sor kerül, üveg törik. Félt – gyomrát
megint hideg görcs rántotta össze –, de muszáj volt továbbra is hallgatóznia.
Ha jön a katasztrófa, a végső összeomlás, arról tudnia kell.
De semmi sem történt, csak léptek zaja hallatszott: valamelyikük kiment a
szobából. Melyikük? Akárki volt is, most feljön megbizonyosodni, hogy
Jimmy aludt, és nem hallott semmit. Akkor aztán megint ki lehet pipálni egy
tételt a mindkettőjük fejébe jól bevésett Eszményi Gyereknevelés listáról.
Jimmy nem is amiatt volt rájuk mérges, amit rosszul csináltak, hanem amit
jól. Amiről azt gondolták, hogy jó, vagy legalábbis Jimmynek elég jó. Amiért
vállon veregették saját magukat. Miközben semmit sem tudtak Jimmyről,
hogy mit szeret, mit utál, mire vágyik.
 Azt hitték, Jimmy csak az, aminek ők látják. Rendes fiú, habár nem állt
elöl, amikor az észt osztották, és túlzottan szeret pojácáskodni is. Nem a
legfényesebb csillag a világegyetemben, és nem is a számok embere, de hát
az ember nem kaphat meg mindent, amit akar, és Jimmy legalább nem totális
csődtömeg. Legalább nem volt részeges, vagy kábítószerfüggő, mint sok
kortársa, kopogjuk le fán. Hallotta is, amint az apja mondta: kopogjuk le,
mintha Jimmy bármikor elszúrhatná az életét, letérhetne a helyes útról, csak
éppen még valami ok folytán nem látott hozzá. Arról a másik, titkos
személyről, aki benne élt, semmit sem tudtak.
Jimmy kikapcsolta számítógépét, kihúzta a fülhallgatót, lekapcsolta a
villanyt, majd csendesen és óvatosan bemászott az ágyba, mert Gyilkos már
ott volt. Lábnál feküdt, ott szeretett lenni: felvette azt a szokást, hogy
lenyaldosta a sót Jimmy lábáról. Ez csiklandozta Jimmyt, úgyhogy a takarót a
fejére húzva rázkódott a hangtalan nevetéstől.
 Kalapács
Eltelt néhány év. El kellett hogy teljen, gondolja Hóember: nem sokra
emlékszik belőlük, kivéve, hogy a hangja mutált, a teste pedig kiszőrösödött.
Nem egy nagy öröm, persze azt leszámítva, hogy még mindig jobb annál,
mint ha nem történt volna meg. Valami kis izomzatot is magára szedett.
Voltak már szexuális álmai, és szenvedett a fáradtságtól. Sokat gondolt a
lányokra, elvont értelemben – a lányoknak nem volt fejük –, és Wakulla
Price-ra konkrétan, a fejével együtt, habár Wakulla nem akart Jimmyvel járni.
Pattanásos volt talán, az volt az ok? Arra nem emlékszik, hogy ő az lett volna,
de arra igen, hogy vetélytársai arcát mitesszerek borították.
Parafadió, mondta mindenkinek, aki feldühítette. Mindenkinek, a lányokat
leszámítva. Csak ő és Alex, a papagáj tudta, mit jelent pontosan a parafadió,
és épp ezért volt gyilkos hatású. A kifejezés divatba jött a Kampusz gyerekei
között, úgyhogy Jimmy ezzel már szinte menőnek számított. Hé, parafadió!
Gyilkos volt a legjobb, titkos barátja. Szomorú, hogy az egyetlen, akihez
igazán beszélni tudott, egy görmeny volt. Szüleit kerülte, amennyire csak
lehetett. Az apja parafadió volt, az anyja pedig zombi. Már nem félemlítette
meg negatív elektromos erőterük – egyszerűen fárasztónak találta őket.
Legalábbis ezt mondta magának.
Az iskolában óriási árulást követett el ellenük. Mutatóujjainak perceire
szemeket rajzolt, hüvelykujját pedig bedugta az öklébe. Aztán hüvelykujja
fel-le mozgatásával azt a látszatot keltette, mintha szájak nyílnának és
csukódnának: eljátszotta, hogy a két kézbáb veszekszik egymással. A jobb
keze volt a Gonosz Apa, balja pedig a Rendes Anya. Gonosz Apa
fennhéjázott, elméleteket gyártott, és nyomta a süket dumát, Rendes Anya
pedig panaszkodott és vádaskodott. Rendes Anya kozmológiájában Gonosz
Apa volt az egyedüli oka az aranyérnek, kleptomániának, globális
konfliktusnak, szájszagnak, a tektonikai törésvonalaknak, az eldugult
csöveknek, csakúgy, mint az összes migrénes fejfájásnak és menstruációs
görcsnek, amit Rendes Anya valaha is elszenvedett. Jimmy menzai előadásai
nagyon sikeresek voltak, tömeg gyűlt rájuk, és kéréseket is bekiabáltak.
Jimmy, Jimmy – most a Gonosz Apát! A többi gyereknek is sok ötlete volt a
műsorszámokat illetően, és ők is őseik magánéletéből merítettek. Voltak, akik
maguk is megpróbálták, szemet rajzoltak az ujjperceikre, de nem tudtak olyan
jó szöveggel előállni, mint Jimmy.
Előfordult, hogy Jimmy lelkiismeret-furdalást érzett a műsor után: amikor
túl messzire ment. Például kihagyhatta volna azt a jelenetet, amikor Rendes
Anya zokog a konyhában, mert kipukkadtak a petefészkei. Vagy a
szexjelenetet, amelyben Gonosz Apa kéjvággyal tépi szét a Hétfői Ajánlat
Halrudacskát (20% Valódi Hal), mert Rendes Anya egy üres
bonbonosdobozban duzzog, és nem hajlandó előbújni. Méltatlan jelenetek
voltak, de ez még nem lett volna elég indok arra, hogy felhagyjon velük. A fő
baj az volt, hogy rávilágítottak egy kellemetlen igazságra, amiről Jimmy nem
akart tudomást venni. De a többi gyerek noszogatta, ő pedig nem tudott
ellenállni a tapsnak.
– Túl pofátlan voltam, igaz, Gyilkos? – kérdezte. – Nagyon aljas volt? – Az
aljas szót nemrég fedezte fel: Rendes Anya gyakran használta az idő tájt.
Gyilkos megnyalta Jimmy orrát: ő mindig megbocsátott.


Egy nap, amikor Jimmy hazaért az iskolából, üzenetet talált a
konyhaasztalon. Az anyja írta. Ahogy meglátta kívül az írást – Jimmynek,
feketével, kétszer aláhúzva –, Jimmy azonnal tudta, miféle üzenetről van szó.
Kedves Jimmy, kezdődött. Blablabla, régóta gyötör a lelkiismeret, blabla,
többé nem tudok olyan életmódot folytatni, ami nemcsak értelmetlen, hanem
blabla. Jimmy anyja tudta, ha Jimmy majd elég idős lesz, hogy átlássa az
összefüggéseket blabla, egyetért majd vele és megérti őt. Ha egy mód lesz rá,
később felveszi Jimmyvel a kapcsolatot. Blablabla, mindenképpen keresni
fogják, úgyhogy el kell rejtőznie. Nagyon nehezen hozta meg ezt a döntést,
sokat gondolkodott és gyötrődött miatta, de blabla. Jimmyt mindig nagyon
fogja szeretni.
Lehet, hogy valóban szerette Jimmyt, gondolja Hóember. A maga módján.
Habár Jimmy akkor ezt nem hitte el. De az is lehet, hogy nem szerette őt az
anyja. De csak voltak valamilyen pozitív érzelmei Jimmy iránt. Létezik
valami olyasmi, hogy anyai kötődés, nem?
Ui. Magammal vittem Gyilkost, hogy szabadon engedjem, mert tudom,
boldogabb lesz, ha szabadon élhet az erdőben.
Jimmy ezt sem hitte el. Felbőszítette a dolog. Hogyan merészel ilyet tenni
az anyja? Gyilkos az övé volt! Arról nem is beszélve, hogy Gyilkos háziállat
volt, gyámoltalan, képtelen magáról gondoskodni és megvédeni magát: éhes
állatok fogják fekete és fehér szőrös cafatokká tépni. De Jimmy anyjának és
hasonszőrű társainak mégiscsak igazuk lehetett, gondolja Hóember, és
Gyilkos és a többi szabadon engedett görmeny tényleg remekül boldogul,
máskülönben mivel lehetne megmagyarázni aggasztóan nagy populációjukat,
ami most elárasztja a környéket?


Jimmy hetekig gyászolt. Nem, hónapokig. Vajon melyiket gyászolta
jobban: az anyját vagy a génmódosított görényt?
Jimmy anyja hagyott egy másik üzenetet is. Nem írott üzenet volt, hanem
szavak nélküli. Ízzé-porrá zúzta Jimmy apjának otthoni számítógépét –
nemcsak a tartalmát, hanem magát a gépet is. Szinte minden eszközt
felhasznált, amit csak Jimmy apjának gondosan elrendezett és ritkán használt
Otthoni Ezermester szerszámosládájában talált, de úgy tűnt, fő fegyvere a
kalapács volt. A saját számítógépét is szétverte; azt, ha lehet, még
alaposabban. Így aztán sem Jimmy apja, sem a SzeKúr emberei, akik
hamarosan ellepték a házat, nem tudtak meg semmit arról, hogy miféle kódolt
üzeneteket küldözhetett, milyen információkat tölthetett le és vihetett
magával.
Hogy hogyan jutott át az ellenőrző pontokon és kapukon? Azt mondta, az
egyik Modulra megy gyökérkezelésre, egy fogorvoshoz. Minden papírja
megvolt hozzá, az összes szükséges engedély, és a háttértörténet is valódi
volt: a Mint-A-Makk fogklinikájának gyökérkezelési specialistája
szívinfarktusban meghalt, és az utódja még nem érkezett meg, úgyhogy addig
szerződésesekkel dolgoztattak. Jimmy anyjának igazi időpontja is volt a
modulbeli fogorvossal, aki aztán el is küldte a számlát Jimmy apjának, miután
anyja nem jelent meg a megbeszélt időpontban. (Jimmy apja megtagadta,
hogy fizessen, mert nem ő mulasztotta el az időpontot; a fogorvossal később
üvöltve veszekedtek ezen a telefonban.) Nem vitt csomagot – annál okosabb
volt. Szokás szerint felfogadott egy SzeKúrost, hogy az védje őt a taxiban,
amikor a zárt alagútban futó hipervonat állomásától rövid szakaszon
plebsztelepen át vezetett az út, mielőtt a Modult körbevevő külső falat elérte.
Senki sem kérdezősködött, ismerős látvány volt, megvoltak a szükséges iratai,
engedélye, mindene. A Kampusz falánál senki nem nézett a szájába, habár
amúgy sem lett volna ott sok látnivaló: az idegfájdalom nem látható.
A SzeKúros biztosan összejátszott vele, vagy ha nem, akkor eltették láb
alól; mindenesetre nem jött vissza, és sohasem találták meg. Legalábbis ezt
mondták. Ez aztán jól felkavarta a dolgokat. Azt jelentette, hogy mások is
benne voltak. De kik, és mi volt a céljuk? Ezeket a kérdéseket sürgősen
tisztázni kell, mondták a SzeKúrosok, akik Jimmyt faggatták. Mondott-e
Jimmynek bármit is valaha az anyja, kérdezték.
Mit értenek bármin? – kérdezte Jimmy. Voltak beszélgetések, amiket
lehallgatott a minimikrofonokkal, de azokról nem szándékozott beszélni.
Voltak dolgok, amikről időnként karattyolt az anyja: hogy hogyan megy
minden tönkre, már semmi sem olyan, mint régen, például a tengerparti ház,
ami a családjáé volt kiskorában, amit a tenger elmosott a tengerparttal és jó
néhány keleti tengerparti várossal együtt, amikor a tengerszint olyan hirtelen
megemelkedett, aztán a kanári-szigeteki vulkán kitörésétől szökőár
keletkezett. (Erről tanultak geogaz órán az iskolában. Jimmy nagyon
izgalmasnak találta a videoszimulációt.) Anyja azon is szokott siránkozni,
hogy nagyapja floridai grapefruit-ültetvénye úgy kiszáradt, mint egy óriási
mazsola, amikor az esőzések elmaradtak. Ugyanabban az évben, amikor az
Okeechobee-tó bűzlő sárpocsolyává száradt, az Everglades pedig három héten
át égett egyfolytában.
De minden gyerek szülei hasonló dolgokon szoktak keseregni. Emlékszel,
amikor még bárhová elautózhattunk? Emlékszel, hogy régebben mindenki
plebsztelepen lakott? Emlékszel, régen nem kellett félni, a világon bárhová el
lehetett repülni? Emlékszel a hamburgerárusító üzletláncokra, amikor még
csakis igazi marhahúsból készítették a hamburgert? Emlékszel a hot dog
standokra? Emlékszel New Yorkra, mielőtt még Új New York lett belőle?
Emlékszel arra az időre, amikor még volt értelme szavazni? Ezek a
kesergések mind szerepeltek menzai bábozós repertoárján. Ó, olyan jó volt
régen! Bruhaha. Most pedig bemászok a bonbonosdobozba. Ma este nincs
szex!
Az anyja csak anya volt, mondta Jimmy a SzeKúrosoknak. Azt tette, amit
az anyák szoktak. Sokat cigarettázott.
– Tagja volt valamilyen szervezetnek? Jártak a házba furcsa emberek?
Sokat telefonált?
– Fiam, minden segítséget nagyra értékelnénk – mondta a másik SzeKúros.
A fiam megszólítás betett Jimmynek; mondta, hogy nem tud segíteni.
Az anyja hagyott neki új ruhákat, olyan méretekben, amelyekbe úgy
gondolta, Jimmy majd nemsokára belenő. Nagyon rondák voltak: pontosan
olyanok, amilyeneket általában venni szokott. A tetejébe még kicsik is voltak.
Jimmy eltette őket a fiókba.


 Az apját nagyon felkavarta a dolog, látszott rajta, hogy meg van ijedve. A
felesége minden létező szabályt felrúgott, volt egy másik élete, amiről neki
sejtelme sem volt. Az ilyesmi nagyon rossz fényt vet az emberre. Azt mondta,
az otthoni számítógépén, amit a felesége szétvert, nem tartott semmiféle
lényeges információt – de hát mi mást mondhatott volna, meg úgysem lehetett
bizonyítani az ellenkezőjét. Aztán elvitték valahová kihallgatásra,
meglehetősen hosszú időre. Lehet, meg is kínozták, úgy, ahogyan régi
filmeken vagy a durvább internetes oldalakon lehetett látni, elektródákkal,
gumibottal, izzó szögekkel. Jimmy szorongott emiatt, nagyon rosszul érezte
magát. Hogyhogy mindezt nem látta előre? Miért nem inkább ezt akadályozta
meg, ahelyett hogy a hitvány kis hasbeszélősdijével szórakozott?
Amíg az apja távol volt, két rideg SzeKúros nő maradt Jimmyvel a házban.
Hogy Jimmyről gondoskodjanak – legalábbis ezt mondták. Az egyik
mosolygós volt, a másik kifejezéstelen arcú. Sokat telefonáltak. Végignézték
a fényképalbumokat és Jimmy anyjának szekrényeit. És megpróbálták Jimmyt
szóra bírni. Nagyon csinos. Szerinted volt valakije? Vajon gyakran járt a
plebsztelepekre? Miért ment volna oda, kérdezte Jimmy, mire mondták, hogy
van, aki szeret oda járni. Miért, kérdezte Jimmy ismét, mire a közönyös arcú
azt felelte, hogy vannak perverzek, mire a mosolygós felnevetett és elpirult,
és mondta, hogy ott hozzá lehet jutni olyan dolgokhoz, amikhez itt nem.
Jimmy szerette volna megkérdezni, hogy miféle dolgokhoz, de nem kérdezte,
mert akkor esetleg még több kérdésbe bonyolódik azzal kapcsolatban, hogy
miket szeretett az anyja csinálni, vagy miket akart ott megkapni. Már
elkövette az összes árulást az anyja ellen az iskolai menzán – nem fog többet.
A két nő iszonyú, gumiszerű tojásrántottákat sütött neki: étellel próbálták
Jimmy figyelmét elterelni. Ez nem jött be, úgyhogy aztán már csak
fagyasztott ételt melegítettek a mikrobán, és pizzát rendeltek. Anyukád
sokszor ment a plázába? Eljárt táncolni? Fogadok, hogy igen. Jimmy
szeretett volna behúzni nekik egyet. Ha lány, sírni kezdhetett volna, akkor
megsajnálják, és végre befogják a szájukat.


Miután Jimmy apja visszajött onnét, ahová elvitték, pszichiáterhez kellett
járnia. Úgy is nézett ki, mint akinek szüksége van rá, az arca zöld volt, a
szeme vörös és duzzadt. Jimmy is járt pszichológushoz, de az csak
időpocsékolás volt.

 Biztosan nagyon szomorú vagy, amiért elment az anyukád.
Ja, igen.
Ne okold magad, fiam. Nem a te hibád, hogy elment.
Ezt hogy érti?
Nyugodtan kifejezheted az érzelmeidet.
Melyik érzelmemet fejezzem ki?
Ne légy undok, Jimmy, tudom, mit érzel.
Ha úgyis tudja, miért engem kérdez, és így tovább.

Nekik, a két férfinak menniük kell előre, ahogy csak bírnak, mondta az apja
Jimmynek. Így aztán mentek és mentek: reggelente saját maguknak öntötték
ki a narancslét, és ha nem felejtkeztek el róla, még a mosogatógépbe is
betették az edényeket. Néhány heti menetelés után Jimmy apja újra golfozni
kezdett, és arcáról is eltűnt a zöldes szín.
Látszott, hogy már nem érzi magát olyan cudarul, most, hogy a
legrosszabbon már túl voltak. Fütyörészett borotválkozás közben. Többször is
borotválkozott. Az illem megkívánta idő letelte után beköltözött Ramona.
Életük új ritmust vett fel: a zárt, ámde nem hangszigetelt ajtók mögött sok
viháncolós, dörmögős szex zajlott, miközben Jimmy felhangosította a zenét,
és próbált nem figyelni a zajokra. Bepoloskázhatta volna a szobájukat,
hallgathatta volna az egész előadást, de attól irtózott. Az igazat megvallva, az
egészet nagyon kínosnak találta. Egyszer volt egy kellemetlen találkozás az
emeleten: apja egy szál törülközőben, haja lucskos, arca kipirult a legutóbbi
erotikus tusától, Jimmyé meg ég a szégyentől, és úgy tesz, mintha semmit
sem vett volna észre. A hormontúltengéses üzekedő párocskában lehetett
volna annyi belátás, hogy a garázsban csinálják, ahelyett hogy folyton
kellemetlen helyzetbe hozzák Jimmyt. Mintha Jimmy láthatatlan lenne.
Persze ezt Jimmy egyáltalán nem bánta.


Vajon mióta volt viszonyuk? Hóember eltöpreng rajta. Vajon már a
gömböcól mögött is csinálták, a biovédelmi ruhában és arcmaszkban? Nem
hinné: az apja nem volt szar alak. Csak hülye. Persze a kettő nem zárja ki
egymást, de Jimmy apja (legalábbis Hóember véleménye szerint), esetlen
volt, rosszul is hazudott, úgyhogy Jimmy anyja észrevette volna, ha viszonya
van valakivel.
Habár az is lehet, hogy észrevette. Lehet, ezért menekült el, vagy ezért is.
Az ember nem ver szét kalapáccsal – az elektromos csavarhúzóról és
franciakulcsról nem is szólva – egy számítógépet, ha nem nagyon dühös.
Persze az anyja a világra volt dühös: dühe sokkal nagyobb volt, mintsem
hogy egyetlen okra vissza lehessen vezetni.
Hóember minél többet gondolkozik rajta, annál inkább meg van győződve
arról, hogy Ramona és az apja megtartóztatták magukat. Kivárták, amíg
Jimmy anyja látványos pixelfröcskölés közepette elhúz, és csak utána dőltek
egymás karjába. Máskülönben nem bámulták volna folyton egymást olyan
áthatóan, mégis ártatlanul André Bisztrójában. Ha már összeszűrték volna a
levet, akkor ridegen, gyakorlatiasan bánnak egymással, sőt, inkább kerülik
egymást a nyilvánosság előtt: akkor szutykos sarkokban estek volna
kiéhezetten egymásnak, leszakadt gombokkal, elakadt cipzárakkal
henteregnek a munkahelyi szőnyegen, parkolókban rágcsálják egymás fülét.
Nem kínlódtak volna végig a steril ebédeket, amikor apja csak bámulja az
asztallapot, Ramona pedig cseppfolyósítja a nyers sárgarépát. Nem használták
volna Jimmyt emberi védőpajzsként, miközben a zöldségek és sertéspástétom
felett folyatják egymásért a nyálukat.
Nem mintha Hóember elítélné őket. Tudja, hogy mennek ezek a dolgok –
azaz, hogyan szoktak menni. Most már felnőtt, és sokkal súlyosabb dolgok
terhelik a lelkiismeretét. Tehát hogy jön ő ahhoz, hogy hibáztassa őket?
(Hibáztatja őket.)


Ramona leültette Jimmyt, és nyílt tekintettel nézte füstös sminkje alól.
Tudja, hogy Jimmynek nagyon nehéz most, mondta, ez mindenkinek trauma,
neki is, habár talán Jimmy ezt nem úgy gondolja, és tisztában van azzal, hogy
nem tudja Jimmy igazi anyját helyettesíteni, de reméli, talán barátok lehetnek.
Persze, miért ne, mondta Jimmy, mert azt leszámítva, hogy viszonya volt az
apjával, eléggé kedvelte Ramonát, és a kedvében akart járni.
Ramona tényleg megtett mindent, amit csak tehetett. Nevetett Jimmy
viccein, néha ugyan kicsit megkésve – nem a szavak embere, emlékeztette
magát Jimmy –, és néha, amikor Jimmy apja nem volt ott, vacsorát mikrózott
kettőjüknek; leggyakrabban lasagnát ettek és Cézár salátát. Néha régi DVD-
ket nézett Jimmyvel, mellette ülve a kanapén. Előtte pattogatott kukoricát
készített, olvasztott vajpótlót öntött rá, belenyúlt zsíros ujjaival, amiket a
félelmetes részeknél lenyalt, Jimmy pedig próbálta nem nézni a mellét.
Ramona megkérdezte, akar-e Jimmy valamit kérdezni tőle, róla és az apjáról,
és hogy mi a helyzet a házassággal. Jimmy mondta, hogy nem akar.
Jimmy éjszakánként titokban sóvárgott Gyilkos után. És legeslegbelül –
egy olyan rejtett zugban, amiről magának sem igazán tudott számot adni – az
igazi, furcsa, alkalmatlan, boldogtalan anyja iránt is. Hová ment, milyen
veszélyeknek van kitéve? Mert hogy veszélyben van, afelől semmi kétség.
Jimmy tudta, hogy körözik az anyját, és az anyja helyében ő biztosan nem
akarta volna, hogy megtalálják.
Az anyja azt mondta, érintkezésbe fog vele lépni, akkor miért nem teszi?
Egy idő múlva angliai, később argentin bélyegzős képeslapot kapott. Monica
néni volt az aláírás, de Jimmy tudta, hogy az anyjától jöttek. Remélem, jól
vagy, ez volt rajtuk az összes szöveg. Az anyja bizonyára tudta, hogy
körülbelül száz spicli olvassa majd a lapokat, mielőtt Jimmyhez jutnak, és úgy
is volt, mert mindegyik lap érkezése után jöttek a SzeKúr emberei, és
kérdezték, ki az a Monica néni. Jimmy mondta, hogy nem tudja. Nem
gondolta, hogy anyja bármelyik országban is megfordult, ahonnét a lapok
jönnek, neki annál sokkal több esze volt. Biztosan mások postázták helyette a
lapokat.
Nem bízott Jimmyben? Nyilvánvalóan nem. Jimmy úgy érezte, csalódást
okozott anyjának, valami módon jóvátehetetlenül cserbenhagyta. Jimmy
sohasem értette, mit várnak tőle. Bárcsak kaphatna még egy esélyt arra, hogy
boldoggá tegye az anyját.


– Nem vagyok azonos a gyerekkorommal – mondja ki hangosan Hóember.
Az agyára mennek ezek a visszajátszások. Képtelen kikapcsolni őket, nem tud
témát váltani, nem mehet ki a szobából. Több önfegyelemre lenne szüksége,
vagy egy titokzatos szótagra, aminek az ismételgetésével kikapcsolhatná saját
magát. Hogy is hívják azokat a szavakat? Mantrának. Tanulták általános
iskolában, a hét vallása tantárgy keretében. Osztály, figyelem, olyan csendet
akarok, hogy halljam a légy zümmögését is, Jimmy, hozzád beszélek. Ma azt
játsszuk, hogy Indiában élünk, és kitalálunk magunknak egy mantrát. Jó lesz,
igaz? Most pedig mindenki válasszon egy szót, mindenki mást, akkor lesz
mindenkinek egy saját, speciális mantrája.
– Ne felejtsd el a szavakat – mondja magának. A különleges, régi, ritka
szavakat. Selyemdamaszt. Odin. Intuíció. Skót duda. Buja. Ha kimennek a
fejéből ezek a szavak, akkor örökre eltűnnek majd, mindenhonnét. Mintha
sohasem léteztek volna.
 Guvat
Guvat néhány hónappal Jimmy anyjának eltűnése előtt jelent meg a színen.
A két dolog ugyanabban az évben történt. Mi volt a kapcsolat a két esemény
között? Semmi, azt leszámítva, hogy Guvat és Jimmy anyja bírták egymást.
Jimmy barátai közül Guvat azon kevesek közé tartozott, akiket Jimmy anyja
kedvelt. Jimmy fiúbarátait leginkább éretleneknek tartotta, a lányokat meg
üresfejűeknek vagy kis ringyóknak. Sohasem mondta ki ezeket a szavakat, de
azért lehetett érteni, mire gondol.
Hanem Guvat, ő másmilyen volt. Sokkal inkább felnőtt, mondta Jimmy
anyja: sőt igazából felnőttebb sok felnőttnél. Tárgyilagosan lehetett vele
beszélgetni, a tényeket és feltételezéseket végigvinni a logikus
végkifejletükig. Nem mintha Jimmy valaha is tanúja lett volna ilyen
beszélgetéseknek, de biztosan megtörténtek, különben nem mondta volna az
anyja. Jimmy gyakran töprengett azon, mikor és hogyan mentek végbe ezek a
logikus, felnőtt beszélgetések.
– A barátod intellektuálisan tisztességes – mondta Jimmy anyja. – Nem
hazudik magának.
Azután mereven nézte Jimmyt azzal a kék szemű, Jimmy-megbántott-
engem nézéssel, amit Jimmy olyan jól ismert. Bárcsak Jimmy is ilyen lenne –
ilyen intellektuálisan tisztességes. Ez is csak egy érthetetlen kifejezés volt
abban a rejtélyes bizonyítványban, amit az anyja valamiféle mentális zsebben
cipelt magával. Ez a bizonyítvány hemzsegett a kegyelemkettesektől. Jimmy
jobb is lehetne intellektuális tisztességből, ha jobban igyekezne. És az is
segítene, ha halvány fogalma lenne, mi a szart jelent ez.
– Nem kérek vacsorát – mondta újra és újra az anyjának. – Csak bekapok
valamit. – Ha az anyja ismét be akarja mutatni azt a megsebzett nézést,
bámulhatja a konyhai órát, amit Jimmy úgy megbuherált, hogy a vándorrigó
huhogott, a bagoly meg károgott. A változatosság kedvéért legyen most
miattuk csalódott az anyja.
Neki voltak kétségei Guvat tisztességével kapcsolatban, akár intellektuális,
akár másfajta tisztességről volt szó. Kicsit jobban ismerte Guvatot, mint az
anyja.


 Amikor Jimmy anyja lelépett a kalapácsos törés-zúzás után, Guvat nem
mondott sok mindent. Úgy tűnt, se meg nem lepte, se nem sokkolta az eset.
Mindössze azt jegyezte meg, hogy némelyek úgy érzik, változásra van
szükségük, és ehhez a változáshoz el kell menniük. Azt is mondta, lehet, hogy
valaki egy ideig része az ember életének, aztán meg nem. És azt, hogy
Jimmynek sztoikus bölcselőket kellene olvasnia. Ez utóbbi kicsit bosszantó
volt: Guvat szerette okítani az embert, és túl szabadon bánt a kellenével. De
Jimmy értékelte a nyugalmát, és azt, hogy nem kíváncsiskodott.
Persze Guvat akkor még nem Guvat volt: Glenn-nek hívták. De miért írta
két n-nel, a szokásos egy helyett? – Apám szerette a zenét – magyarázta
Guvat, amikor Jimmy – nem kevés idő elteltével – eljutott odáig, hogy
megkérdezze tőle. – Egy halott zongorista után nevezett el, valami
gyerekzseniről, aki két n-nel írta a nevét.
– Akkor ezek szerint taníttatott zenére?
– Nem – felelte Guvat. – Igazából soha nem mondta meg, hogy mit
csináljak.
– Akkor mi volt vele a célja?
– Mivel?
– A neveddel. A két n-nel.
– Jimmy, Jimmy – mondta Guvat. – Nincs mindennek célja.
Hóember nehezen tud Guvatra mint Glennre gondolni, Guvat későbbi
személyisége úgy elnyomta a korábbit. A Guvatság bizonyára már kezdettől
ott volt, gondolja Hóember: Glenn nem létezett soha igazán, az álarc volt. Így
aztán Hóember visszaemlékezéseiben Guvat sohasem Glenn, és sohasem
Glenn-másnéven-Guvat, vagy Guvat/Glenn, vagy a-később-Guvatként-ismert-
Glenn. Mindig egyszerűen csak Guvat.
Meg a Guvattal időt is lehet spórolni, gondolja Hóember. Miért használjunk
kötőjelet vagy zárójelet, hacsak nem feltétlenül muszáj?


Guvat szeptemberben vagy októberben jelent meg a Mint-A-Makk
Gimnáziumban, egy olyan hónapban, amit valaha őszinek neveztek. Ragyogó,
meleg, napos idő volt, egyébként pont olyan nap, mint a többi. Guvat úgy
került oda, hogy az ő valamelyik szülőjét is átcsábította a Mint-A-Makk.
Ilyesmi gyakran megesett a Kampuszokon. Gyerekek jöttek és mentek, iskolai
asztalfiókok töltődtek fel és ürültek ki, a barátságok mindig esetlegesek
voltak.
Jimmy nem nagyon figyelt, amikor Dinnyés Riley, az osztályfőnökük és
egyben ultratextustanáruk bemutatta Guvatot az osztálynak. Nem Dinnyés
volt az igazi neve – a fiúk nevezték el így az osztályban –, de Hóember nem
emlékszik az igazi nevére. Nem kellett volna olyan közel hajolnia Jimmy
képernyőjéhez, hogy nagy mellei szinte súrolják Jimmy vállát. Nem kellett
volna BájBőr pólóját olyan szorosan betűrnie a sortjába: ez megőrjítette a
fiúkat. Úgyhogy amikor Dinnyés bejelentette, hogy Jimmy fogja Glennt, új
osztálytársukat az iskolában körbevezetni, beletelt egy kis időbe, mire Jimmy
felfogta a dolgot.
– Jimmy, kértem valamit – mondta Dinnyés.
– Persze, nagyon szívesen – mondta Jimmy. Kacsintott és forgatta a szemét,
de nem vitte túlzásba. Az osztály felnevetett, még Ms. Riley is önkéntelenül
elmosolyodott. Jimmy általában célt ért nála helyes-kisfiú alakításával.
Szerette elképzelni, hogy nem kiskorú, így a tanárnője nem vádolható nemi
erőszakkal, és Ms. Riley átrágja magát Jimmy hálószobájának falán, hogy
mohó ujjait az ő fiatal húsába vájja.
Jimmy akkoriban nagyon el volt magával telve, gondolja elnézően és némi
irigységgel Hóember. Persze boldogtalan is volt, az magától értetődik. Nem
kevés energiát feccelt bele.


Amikor Jimmy végre odajutott, hogy Guvatra is tudott koncentrálni, nem
nagyon tetszett neki, amit látott. Guvat soványabb volt, mint ő, és körülbelül
öt centivel magasabb is. Egyenes barnásfekete haj, napbarnított bőr, zöld
szemek, félmosoly, hűvös tekintet. Sötét színű ruhák, semmi logó, felirat –
egyáltalán nem viselt márkás ruhákat. Talán idősebb is volt a többieknél,
legalábbis úgy próbált viselkedni. Jimmy eltűnődött, vajon mit sportol.
Amerikai futballt biztosan nem, ahhoz több izom kell. A kosárlabdához nem
volt elég magas. Nem tűnt csapatjátékosnak, vagy olyannak, aki
sérülésveszélyes sportot űzne. Talán teniszezik. (Jimmy teniszezett.)
Ebédszünetben Jimmy begyűjtötte Guvatot, együtt elmentek kajálni –
Guvat lenyomott két óriási szójakolbászos hot dogot és egy nagy
kókuszutánzat tortaszeletet, talán növelni akarta az izomtömegét –, aztán fel-
alá mászkáltak a folyosókon, besétáltak az osztályokba és laborokba, Jimmy
pedig megjegyzést fűzött mindenhez. Ez a tornaterem, ez a könyvtár, ott
vannak az e-könyv olvasók, még tizenkettő előtt fel kell iratkozni rájuk, ott a
lányok zuhanyzója, elvileg van a falba fúrva egy lyuk, de én még nem találtam
meg. Ha kábítószert akarsz szívni, ne a klotyón csináld, azt figyelik: a
biztonságiak tettek egy mikrokamerát abba a szellőzőnyílásba, ne bámulj
bele, mert akkor rájönnek, hogy tudod.
Guvat mindent megfigyelt, de nem szólt semmit. Nem árult el semmit
magáról. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy a kémiai labor egy
szemétlerakó telep.
Akkor kapd be, gondolta Jimmy. Ha seggfej akar lenni, legyen, ez egy
szabad ország. Ezt az életvitelt már milliók választották előtte is. Magára is
mérges volt, összevissza fecsegett, bohóckodott, miközben Guvat csak néha
röviden, közönyösen rápillantott, vagy arra a féloldalas félmosolyára méltatta.
Mindazonáltal valami mégis megfogta Guvatban. Ez a fajta nyegle testtartás
mindig lenyűgözte Jimmyt: érezte benne a visszafojtott energiákat, amiket
valami fontosabbra tartogatnak, mint a jelen levő személy.
Jimmy azon kapta magát, hogy valami reakciót akar kicsikarni Guvatból:
ez volt Jimmy egyik gyengéje, törődött vele, hogy mások mit gondolnak róla.
Így aztán tanítás után megkérdezte Guvatot, van-e kedve vele menni az egyik
bevásárlóközpontba, együtt lógnának, megnéznék a látnivalókat, talán lányok
is lesznek ott, és Guvat azt válaszolta, miért ne. A Mint-A-Makk Kampuszon
– csakúgy, mint a többi Kampuszon – a korukbeli gyerekek nemigen tudtak
mást csinálni tanítás után, legalábbis csoportosan nem. Nem úgy, mint a
plebsztelepeken. Azt beszélték, a gyerekek ott csapatokba, hordákba
verődnek. Megvárják, amíg valamelyikük szülei elutaznak, akkor aztán
mindent bele: elözönlik a lakást, üvöltetik a zenét, marihuánát szívnak,
lerészegednek, megkefélnek mindent, még a macskát is, szétverik a bútort,
belövik magukat, túladagolják a kábítószert. Elbűvölő, gondolta Jimmy. De a
Kampuszokon elképzelhetetlen volt ilyen szabadosság. Ott éjszakai őrjáratok
voltak, a növekedésben levő elméknek kijárási tilalom, kábítószer-kereső
kutyák szimatoltak kemény drogok után. Egyetlenegyszer lazítottak a
fegyelmen, beengedtek egy igazi bandát – a Plebsztelepi Vagányokat –, de
majdnem lázadás tört ki, úgyhogy többé nem engedélyeztek ilyesmit. De
Guvat előtt nem kell szabadkoznia. Ő is kampuszporonty, tisztában van a
játékszabályokkal.
Jimmy remélte, hogy megpillantja majd Wakulla Price-t a
bevásárlóközpontban: még mindig szerelmes volt bele, de miután Wakulla a
nagyra-tartalak-mint-barátot szónoklattal reménytelenségbe taszította, Jimmy
elkezdte váltogatni a lányokat. Éppen akkor a szőke LyndaLeevel kavart.
LyndaLee az evezőscsapat tagja volt: izmos combok, erős, feszes mell.
Nemegyszer becsempészte Jimmyt a hálószobájába. Trágár volt és
tapasztaltabb is Jimmynél: Jimmy minden alkalommal, amikor vele volt, úgy
érezte, mint akit beszippantottak egy Pachinko gépbe, a villódzó
fénykavalkádba, a csapágygolyók véletlenszerű zuhataga közepébe. Nem is
kedvelte túlzottan LyndaLeet, de lépést kellett vele tartania, bebiztosítania
helyét a lány listáján. Talán Guvatot is a listára tetethetné – szívességet tesz
neki, hálarészvény portfoliót épít fel. Próbálta kitalálni, vajon milyen lányok
tetszenek Guvatnak. Eddig erről semmi sem derült ki.
Sem Wakulla, sem LyndaLee nem volt a bevásárlóközpontban. Jimmy
próbálta felhívni LyndaLeet, de ki volt kapcsolva a telefonja. Így aztán Jimmy
és Guvat játszott néhány menet Háromdimenziós Wacót a játékteremben, és
megevett néhány SzójaHammBurgert – a palatáblára írt menün látták, hogy
abban a hónapban nem kapható marhahúsból készült étel –, valamint
fejenként egy fél Energiaszeletet, hogy megdobja az energia- és
szteroidszintjüket, és jeges HepiKapucsínót ittak hozzá. Aztán
végigporoszkáltak a szökőkutakkal és műanyag páfrányokkal díszített zárt
előcsarnokon, ahol mindig fürdővízlangyos plázazene szólt. Guvat nem volt
kifejezetten bőbeszédű, és Jimmy éppen azt akarta mondani, hogy haza kell
mennie leckét írni, amikor is figyelemre méltó látvány tárult elébük: Dinnyés
Riley egy férfival igyekezett az egyik táncklubba, ahová kizárólag csak
felnőttek mehettek be. Dinnyés már nem abban a ruhában volt, amiben az
iskolában: szűk, fekete ruhát és bő, piros kiskabátot viselt. A férfi a kiskabát
alatt, Riley derekán tartotta a karját.
Jimmy oldalba bökte Guvatot: – Mit gondolsz, a seggén van a keze?
– Geometriai probléma – felelte Guvat. – Ki kell számítani.
– Micsoda? – kérdezte Jimmy. Aztán: – Hogyan?
– Használd a neuronjaidat – mondta Guvat. – Első lépés: ki kell számítani a
férfi karhosszúságát – ehhez a látható kar hosszát kell alapul venni.
Tételezzük fel, hogy mindkét kar megközelítőleg azonos hosszúságú.
Második lépés: ki kell számítani a könyök hajlásszögét. Harmadik lépés: ki
kell számítani a segg görbületi sugarát. Ezt valószínűleg meg kell becsülni,
mert nem állnak rendelkezésre pontos adatok. Negyedik lépés: ki kell
számítani a kéz méretét, a látható kéz méretét alapul véve, lásd imént.
– Nem vagyok a számok embere – nevetett Jimmy, de Guvat folytatta: –
Figyelembe kell venni az összes lehetséges kéztartást. A derekat kizárhatjuk,
csakúgy, mint a jobb farpofa felső részét. Dedukciót használva a jobb farpofa
alsó része vagy a comb felső része tűnik a legvalószínűbbnek. Az is
lehetséges lenne, hogy a kéz a két felső comb között van, de az akadályozná
az alanyt a járásban, viszont sem bicegés, sem botorkálás nem figyelhető
meg. – Guvat eléggé jól utánozta kémialabtanárukat – a használd-a-
neuronjaidat mondást, és a rövid, kopogós, ugatásszerű beszédmódot. Nem is
csak eléggé jól: nagyon jól.
Jimmy máris jobban kedvelte Guvatot. Mégiscsak lehet bennük valami
közös, legalább van a fickónak humorérzéke. De kissé fenyegetve is érezte
magát. Ő maga is jó imitátor volt, szinte az összes tanárt tudta parodizálni. Mi
lesz, ha kiderül, hogy Guvat jobban csinálja? Érezte, hogy utálja Guvatot,
annak ellenére, hogy kedveli is. De az elkövetkezendő napokban Guvat nem
adott elő nyilvános paródiát.


Guvatban már akkor is volt valami, gondolja Hóember. Nem volt népszerű,
nem ez a pontos kifejezés, de az emberek hízelgőnek találták Guvat
figyelmét. Nemcsak a diákok, hanem a tanárok is. Guvat úgy nézett rájuk,
mintha odafigyelne, mintha az, amit mondanak, érdemes lenne a teljes
figyelmére, habár ezt sohasem mondta ki pontosan. Lenyűgözte az embereket
– nem túlságosan, de éppen eléggé. Sugárzott belőle a tehetség, de hogy
miben volt tehetséges? Senki sem tudta, úgyhogy az emberek tartottak tőle.
Ezt az érzést csak erősítette sötét, visszafogott öltözködési stílusa.
 Agyfagy
Wakulla Price volt Jimmy párja a laborban nanotech biokémia órán, de
apját egy Kampusz a kontinens túlsó oldalára csábította. Így aztán Wakulla
felszállt a hipervonatra, és Jimmy sohasem látta többé. Miután elment, Jimmy
egy egész hétig búslakodott, még LyndaLee trágár vonaglásai sem nyújtottak
vigaszt.
A laborban Wakulla üres helyét Guvat töltötte be, aki így előrelépett a
későn jövők magányos, terem végi pozíciójából. Guvat nagyon okos volt –
még a Mint-A-Makk Gimnázium mércéjével is, ahol pedig lépten-nyomon
zsenipalántákba és polihisztorokba botlott az ember. Minden erőfeszítés
nélkül lett az iskola legjobb tanulója. Kiválónak bizonyult nanotech
biokémiából: Jimmyvel együtt határidő előtt befejezték egyetlen-molekula-
réteg génmódosításos projektjüket, amelynek során lila színű fonálférget
kellett előállítaniuk. A színt meghatározó gént egy primitív hínárfajból vették
ki, a létrehozott féreg pedig egészségesnek bizonyult.
Jimmy és Guvat rászoktak, hogy együtt ebédelnek, és aztán – persze nem
mindennap, elvégre nem voltak melegek vagy ilyesmi – legalább kétszer egy
héten tanítás után is együtt voltak. Kezdetben teniszeztek a Guvaték lakása
mögötti salakos pályán, de Guvat innovatív gondolkodása és az, hogy nagyon
utált veszíteni, Jimmy kapkodó, esetlen játékstílusával kombinálva nem
bizonyult túl hatékonynak, úgyhogy azt abbahagyták. Vagy házifeladat-
készítés ürügyén – ami néha azért igaz is volt – bezárkóztak Guvat szobájába,
és sakkoztak a számítógépen, vagy Háromdimenzióst, vagy Rapid Oszamát
játszottak – pénzfeldobással döntötték el, ki játssza a hitetleneket. Guvatnak
két számítógépe volt, így egymásnak háttal ülve tudtak játszani.
– Miért nem játszunk igazi sakk-készlettel? – kérdezte egyszer Jimmy
sakkozás közben. – Régimódian, műanyag figurákkal.
Tényleg furának tűnt, hogy ugyanabban a szobában vannak, mégis
számítógépen játszanak, egymásnak háttal ülve.
– Miért? – kérdezte Guvat. – És amúgy is, ez egy igazi készlet.
– Nem az.
– Oké, nem az, de a műanyag figurák sem igaziak.
– Micsoda?
– Az igazi készlet a fejedben van.
 – Bógusz! – rikoltotta Jimmy. A bógusz jó szó volt, Jimmy egy régi DVD-n
hallotta; rákaptak, hogy ezzel a szóval becsméreljék azt, aki játssza az eszét. –
Iszonyatos bógusz!
Guvat nevetett.


Guvat rögeszmésen rá tudott kattanni egy-egy játékra, és olyankor csak azt
akarta játszani: addig tökéletesítette a támadójátékát, amíg biztos nem volt
benne, hogy tízből legalább kilencszer nyerni fog. Egy egész hónapon át
Barbár Dúlást játszottak („Nézzük, meg tudod-e változtatni a Történelmet!”).
Az egyik játékos rendelkezett a városok és javak, a másik pedig a hordák
felett, és – legtöbbször, bár nem mindig – ez utóbbi volt a gonoszabb oldal is.
A barbárok vagy feldúlták a városokat, vagy vereséget szenvedtek, de a
játékot mindig a valós történelmi helyzetből kellett kezdeni. Róma a vizigótok
ellen, az ókori Egyiptom a hikszoszok ellen, aztékok a spanyolok ellen. Ez
utóbbi nagyon jópofa volt, mert az aztékok képviselték a civilizációt, a
spanyolok meg a barbár hordákat. A játékot igény szerint át lehetett szabni, de
igazi társadalmakat és törzseket kellett használni, és egy darabig Jimmy és
Guvat abban versengtek, ki tud a legkevésbé ismert párosítással előállni.
– Besenyők a bizánci birodalom ellen – mondta Jimmy egy emlékezetes
napon.
– Ki a farkam azok a besenyők? Ezt csak te találtad ki – mondta Guvat.
De Jimmy talált egy 1957-es kiadású Encyclopaedia Britannicát, ami – ki
tudja, miért – megvolt az iskolai könyvtárban CD-n. Pontosan tudta idézni: –
Edesszai Máté gonosz, vért ivó szörnyetegekként említette őket – mondta
tekintélyt parancsolóan. – Könyörtelenek voltak, mindennemű pozitív
tulajdonság nélkül. – Így aztán pénzfeldobással sorsoltak, Jimmy lett a
besenyők, és megnyerte a játékot. Lemészárolta a bizánciakat, mert a
besenyők így működtek, magyarázta Jimmy. Mindig mindenkit azonnal
lemészároltak. Legalábbis a férfiakat. Aztán kis idő múlva a nőket is.
Guvat rosszul viselte, hogy elvesztette az összes játékosát, és egy ideig
duzzogott. Utána át is váltott a Vér és Rózsákra. Azt mondta, ez
univerzálisabb: nagyobb a csatatér, időben is és térben is.
A Vér és Rózsák kereskedőjáték volt, a Monopolyhoz hasonló. A Vér
játékosai rémtettekkel játszottak a játékpénzért, de csakis a nagyszabású
szörnyűségek számítottak, egyének megerőszakolása és legyilkolása nem: sok
embert kellett a föld felszínéről eltörölni ahhoz, hogy érvényes legyen egy
atrocitás. Vérfürdők, népirtások, ilyesmik. A Rózsák pedig az emberiség nagy
teljesítményeivel játszottak: művészeti alkotásokkal, a tudomány
vívmányaival, építészeti remekekkel, hasznos találmányokkal. Ezeket úgy
hívták a játékban, hogy A lélek nagyszerűségének emlékművei. Az oldalsávon
volt egy kisalkalmazás, úgyhogy ha az ember nem tudta, mi a Bűn és
bűnhődés vagy a relativitáselmélet, vagy a Könnyek Ösvénye, vagy a
Bovaryné, vagy a Százéves háború, vagy a Menekülés Egyiptomba, akkor
csak rá kellett kétszer kattintani, és két változatban lehetett a témáról
illusztrált összefoglalót választani: Gy volt a gyerekverzió, POP pedig a
profanitás/obszcenitás/pőreség változat. A történelem már csak ilyen, mondta
Guvat: sok van benne mind a háromból.
A virtuális dobókocka eldobása után valami megjelent a képernyőn, ami
vagy a Rózsákhoz, vagy a Vérhez tartozott. Vérhez tartozó dolog esetén a
Rózsák játékosának lehetősége volt egy szörnyűség megakadályozására, de
cserébe fel kellett ajánlania valamit a sajátjából. Akkor a rémtett eltűnt a
történelemből, legalábbis annak a képernyőn megjelenő változatából. A Vér
játékos hozzájuthatott Rózsákhoz tartozó dologhoz, de csak akkor, ha átadott
egy atrocitást, azaz neki kevesebb lett a muníciója, a Rózsáknak meg több. Ha
ügyes volt, akkor a birtokában levő rémtettekkel meg tudta támadni a
Rózsákat, elrabolta tőle az emberiség vívmányát, és áttolta azt a saját
oldalára. Az nyert, akinél a játékidő lejártával az emberiség legtöbb vívmánya
volt. Persze azokért a vívmányokért, amelyek saját hibája, könnyelműsége és
kretén játékstílusa miatt semmisültek meg, pontlevonás járt.
Az átváltási arányokra – egy Mona Lisa egyenlő Bergen-Belsennel, az
örmény népirtás egyenlő a Kilencedik szimfóniá-val plusz három nagy
piramissal – a játék adott javaslatokat, de alkudozni is lehetett rajtuk, ahhoz
viszont jól kellett ismerni a számokat: a rémtettek áldozatainak számát, a
művészeti alkotások aktuális piaci értékét, vagy ha a művészeti alkotást
ellopták, tudni kellett, mennyit fizetett a biztosító. Rettenetes egy játék volt.


– Homérosz – mondja Hóember, miközben halad előre a csuromvizes
növényzetben. – Isteni színjáték Görög szobrászművészet. Vízvezetékek.
Elveszett paradicsom. Mozart zenéje. Shakespeare összes művei. A Brontë
nővérek. Tolsztoj. Gyöngy-mecset. A chartres-i katedrális. Bach. Rembrandt.
Verdi. Joyce. Penicillin. Keats. Turner. Szívátültetések. Járványos
gyermekbénulás elleni oltás. Berlioz. Baudelaire. Bartók. Yeats. Woolf.
 De biztos, hogy több is volt.
Trója pusztulása, mondja egy hang a fülében. Karthágó lerombolása. A
vikingek. A keresztes háborúk. Dzsingisz kán. Attila. A katharok legyilkolása.
Boszorkányégetések. Az azték birodalom elpusztítása. A maja birodalom
elpusztítása. Az inka birodalom elpusztítása. Az inkvizíció. Karóbahúzó Vlad.
A hugenották lemészárlása. Cromwell Írországban. A francia forradalom. A
napóleoni háborúk. Éhínség Írországban. Rabszolgaság az USA déli
államaiban. Lipót király Kongóban. Az orosz forradalom. Sztálin. Hitler.
Hirosima. Mao. Pol Pót. Idi Amin. Srí Lanka. Kelet-Timor. Szaddám Huszein.
– Hagyd abba – mondja Hóember.
Sajnálom, drágám. Csak segíteni próbáltam.


Ez volt a baj a Vér és Rózsákkal: az atrocitásokra könnyebb volt emlékezni.
A másik gond meg az volt, hogy általában a Vér játékos győzött, viszont
sivár, lepusztult terület lett az övé. Ez a játék célja, mondta Guvat, amikor
Jimmy ezt sérelmezte. Jimmy azt mondta, ha ez a cél, akkor nem sok értelme
van. Nem akarta elmesélni Guvatnak a rémálmait: valami okból kifolyólag az
volt a legrosszabb, amelyben a Parthenónt levágott fejek dekorálták.
Nem beszélték meg, de nem játszották többé a Vér és Rózsákat, ami
Guvatnak kedvére is volt, mert már másra kattant rá: egy interaktív játékra,
amit az interneten talált: KIHALÓSDI, Rendszergazda: GyagyásÁdám. Ádám
elnevezte az élő állatokat, GyagyásÁdám elnevezi a kihaltakat. Akarsz
játszani? Ez jött fel bejelentkezéskor. Rá kellett kattintani az Igenre, beírni a
kódnevet, és választani a két chatszoba – Állatok, Növények – közül. Aztán
bejelentkezett egy kihívó, a saját kódnevével – Komodo, Rhino, Lamantin,
Hippocampus Ramulosus –, és kihívott egy küzdelemre. Milyen betűvel
kezdődik, hány lába van, mi az? Mindig olyan bioformáról szólt a küzdelem,
ami az elmúlt ötven év során pusztult ki – tehát nem lehetett T-Rex,
elefántmadár, dodó, és a korszaktévesztésért pontlevonás járt. Aztán le kellett
szűkíteni, törzsre, osztályra, családra, nemzetségre, fajra, aztán az élőhelyre,
utolsó ismert előfordulási helyre és időre, és hogy mitől pusztult ki.
(Környezetszennyezés, élőhely elpusztulása, hiszékeny idióták, akik elhiszik,
hogy ha megeszik egy bizonyos állat szarvát, akkor majd feláll a farkuk.)
Minél tovább állta a kihívó a sarat, annál több pontot kapott, de a gyorsaságra
is sok bónuszpont járt. Segítséget jelentett, hogy GyagyásÁdám felsorolta az
összes kihalt fajt, de csak a latin nevekkel, és a lista még kis betűkkel is több
száz oldal volt, és tele olyan bacikkal, gazokkal, békákkal, amikről soha senki
sem hallott. Senki, leszámítva a Kihalósdi Nagymestereit, akiknek az agya
keresőmotorként működött.
Mindig lehetett tudni, mikor volt Nagymester az ellenfél, mert olyankor
egy kicsi bojtosúszós hal szimbólumjelent meg a képernyőn. Bojtosúszójú
halak. Ősi, mélytengeri halak, rég kihaltaknak hitték, de a XX. század közepén
megtalálták néhány példányát. Jelenlegi státusza ismeretlen. A Kihalósdi
nagyon informatív volt. Jimmyben olyan érzést keltett, mintha az
iskolabuszban egy fárasztó stréber mellé került volna. Aki képtelen befogni a
száját.
– Miért szereted annyira ezt a játékot? – kérdezte egy nap Jimmy Guvat
görnyedt hátától.
– Mert jó vagyok benne – felelte Guvat. Jimmy gyanította, hogy Guvat
Nagymester akar lenni, nem mintha annak valami jelentősége lenne, hanem
csak „mert ott van”.
A kódneveiket Guvat választotta. Jimmy Gólyatöcs lett, egy kihalt
ausztráliai hosszú csőrű madár után. Jimmy gyanította, hogy Guvatnak tetszik
a szó hangzása Jimmyre alkalmazva. Guvat a pirosnyakú guvatról kapta a
nevét, az is ausztráliai madár volt, és – Guvat szerint – sohasem volt túl sok
belőle. Egy ideig bennfentes viccként Guvatnak és Gólyatöcsnek hívták
egymást. Aztán Guvat rájött, hogy Jimmy nem teljes lelkesedéssel vesz részt
a játékban, és abbahagyták a Kihalósdit, a Gólyatöcs név pedig kikopott a
használatból. De a Guvat megmaradt.


Amikor nem játszottak, akkor szörföltek az interneten – rá-ránéztek régi
kedvencekre, van-e valami újdonság. Nyitott szívműtétet néztek élőben, vagy
a Nudi Híreket, ami néhány percig jó szórakozás volt, mert a résztvevők
próbáltak úgy tenni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és
kínosan ügyeltek, nehogy egymás micsodáját nézegessék.
Vagy azokat a weblapokat nézték, ahol szórakozásból állatokat öltek
halomra; Felícia Békafallabdáját és hasonlókat, habár ezek hamar unalmassá
váltak: egy eltaposott béka, egy kézzel széjjeltépett macska – egyik olyan,
mint a másik. Vagy belenéztek a mosatlanzoknibabuk.com-ba, egy
világpolitikai vezetőkről szóló hírműsorba. Guvat szerint a digitális átalakítás
technikája már olyan fejlett, hogy nem lehet tudni, ezek a tábornokok és
egyebek egyáltalán léteznek-e, de még ha léteznek is, ténylegesen azt
mondják-e, amit a néző hall. De amúgy is, szinte mindegy volt, olyan gyors
egymásutánban buktak meg és cserélődtek.
Vagy a leafejekkel.com-ot nézték, ami élőben közvetített ázsiai
kivégzéseket. Mutatták, amint – talán valahol Kínában – karddal levágják a
nép ellenségeinek fejét, nézők ezreinek éljenzése közben. Vagy nézték az
alibibi.com-ot, ahol poros enklávékban – amikről azt sugalmazták, hogy
fundamentalista közel-keleti országok – vágták le állítólagos tolvajok kezét,
és üvöltő tömeg házasságtörőket és kirúzsozott nőket kövezett halálra. Ezen a
weblapon a közvetítés általában nagyon gyenge minőségű volt: mivel állítólag
tilos volt filmezni, valami elkeseredett nincstelen készítette a felvételeket
rejtett mini-videokamerával, koszos nyugati pénzért kockáztatva az életét.
Főleg a nézők hátát és fejét lehetett látni, úgyhogy olyan volt az egész,
mintha a néző be lenne zárva egy óriási ruhásszekrénybe – hacsak el nem
fogták azt, aki filmezett, mert akkor viszont kezek és ruhák kavalkádja
látszott, mielőtt elsötétült a képernyő. Guvat szerint ezek a véres
népünnepélyek valószínűleg valami hátsó udvaron zajlanak Kaliforniában, a
statisztákat pedig az utcáról szerzik be hozzájuk.
Ezeknél jobbak voltak az amerikai weblapok, ahol ezeket mint
sporteseményeket közvetítették – „Itt jön! Igen! Joe »Fúrókészlet« Ricardo,
első a nézők szavazatai alapján!” Azután jött az elkövetett bűnök felsorolása
az áldozatok hátborzongató fotóinak kíséretében. Ezeken a weblapokon
reklámok is voltak, például autóakkumulátorok és nyugtatók reklámjai, a
háttérben a falakon pedig világossárga színű logók. Legalább az amerikaiak
belevisznek egy kis stílust is, mondta Guvat.
A rovidzarlat.com, az agyfagy.com és a halalraitelveeloben.com voltak a
legjobbak; villamosszékes és halálos injekcióval történő kivégzéseket
mutattak. Amint legális lett az élő közvetítés, az elítéltek elkezdtek a
kamerának játszani. Legtöbbjük férfi volt, nő csak nagyon ritkán, de azokat
Jimmy nem is szerette nézni: egy nő kinyírása ünnepélyes, sírós esemény
volt, és azokon a nézők általában égő gyertyákat és a gyerekek képeit
tartották, vagy hozták a maguk által írt verseket. Hanem a férfiak kivégzése jó
buli volt. Azok pofákat vágtak, bemutattak az őröknek, viccelődtek, időnként
még el is szabadultak, olyankor ocsmány szitkokat szórva futottak körben a
helyiségben üldözőik elől, rögzítőszíjaik lobogtak utánuk.
Guvat szerint ezek az incidensek mind csak színjátékok voltak. Vagy az
elítélteknek fizettek, vagy a családjuknak. A szponzorok megkövetelték tőlük,
hogy jó műsorral rukkoljanak elő, különben az emberek megunják és
elnavigálnak onnét. A nézők kivégzéseket akartak látni, igen, de azok
önmagukban egy idő után egysíkúvá váltak, úgyhogy bele kellett tenni egy
utolsó menekülési esélyt, vagy valami meglepő fordulatot. Kettő az egyhez,
hogy az egész megrendezett.
Ez egy borzasztójó elmélet, mondta Jimmy. A borzasztójó is olyan szó volt,
mint a bógusz, ezt is ősi DVD-kből guberálta elő. – Gondolod, hogy valóban
kivégzik őket? – kérdezte. – Jó néhány úgy néz ki, mintha csak megjátszaná.
– Sohasem tudhatod – mondta Guvat.
– Mit nem tudhatsz soha?
– Mi a valóság?
– Bógusz!
Volt egy aktív eutanázia weblap is – csendesej.com-nak hívták –, amiben
volt egy „ilyen-volt-az-élete” szegmens is: családi albumok, interjúk a
rokonokkal, készenlétben álló bátor barátok csoportja. Miután orgonaszó
aláfestésével lezajlott a dolog, a szomorú szemű doktor megállapította a halál
beálltát, majd lejátszották a résztvevők előre felvett nyilatkozatát, amelyben
elmondják, miért választották a halált. A műsor hatására egyre többen
választották az aktív eutanáziát. Azt beszélték, hosszú a várólista arra, hogy
az emberek nagy pénzeket fizethessenek a műsorban való szereplésért és a
dicsőséges kipurcanásért. A résztvevőket tombolán sorsolták ki.
Guvat folyton vigyorgott, amikor ezt a weblapot nézte. Valamilyen okból
kifolyólag nagyon nevetségesnek tartotta, Jimmy viszont nem. Nem tudta
elképzelni, hogy ő is megtegye ezt, nem úgy, mint Guvat, aki azt mondta,
nagyon jó ítélőképességről tanúskodik, ha valaki tudja, mikor elég. De Jimmy
idegenkedése azt jelentette-e, hogy gyáva, vagy egyszerűen csak az
orgonazene volt nagyon silány?
Nagyon kellemetlenül érintették Jimmyt ezek a megtervezett eltávozások:
Alex papagájra emlékeztették, amint mondja, hogy „Én most elmegyek”.
Nagyon vékony volt a határvonal Alex, az aktív eutanázia, az anyja és az
anyja által hátrahagyott üzenet között. Mindhárman megfontolt bejelentést
tettek szándékukról, majd mindannyian eltűntek.


Vagy nézték az „Otthon Ká Annával”-t. Ká Anna egyéni stílusú, nagy
mellű installációs művész volt, aki a lakásába mindenhová kamerákat rakott,
így élete minden pillanatát kukkolók milliói láthatták. „Ká Anna vagyok,
mindig a saját boldogságom és boldogtalanságom jár az eszemben” – ez volt
az első mondat, ami a látogatót fogadta a weblapján. Aztán lehetett látni,
amint a szemöldökét szedi, bikinivonalát gyantázza, fehérneműjét mossa.
Olyan is volt, hogy a vécén ülve, retró stílusú trapéz farmernadrágjával a
bokája körül olvasott fel hangosan régi darabokból úgy, hogy minden szerep
az övé volt. Jimmynek ez volt az első találkozása Shakespeare-rel – Ká Anna
Macbeth-interpretációja.

„Holnap, s megint
Holnap, meg holnap, mászva így megyen
Ez napról napra, míg kimért időnk
Levánszorog a végső szótagig.
Tegnapjaink is mind bolondokat
Kísértek a halál hamvgödrihez”[3]

– olvasta Ká Anna. Szörnyű ripacs volt, de Hóember örökre hálás volt neki,
mert egyfajta kaput nyitott előtte. Mennyi mindent esetleg meg sem ismer, ha
nincs Ká Anna! Például az ilyen szavakat, mint poronty, csábital.
– Mi ez a baromság? – kérdezte Guvat. – Csatornaváltás!
– Ne, várj még – mondta Jimmy, akit lenyűgözött… micsoda is? Valami,
amit hallani akart. És Guvat várt, mert néha azért Jimmy kedvében akart járni.
Vagy a Nyekk Nyak Show-t nézték, amiben élő állatokat és madarakat
kellett időre megenni. A díjak nehezen beszerezhető ételek voltak. Lenyűgöző
látvány volt, hogy emberek mire képesek néhány bárányszeletért vagy igazi
brie sajtért.
Vagy pornót néztek. Abból volt rengeteg.


Vajon mikor kezdett a test saját, önálló kalandokba? Hóember úgy véli,
azután, miután megszabadult régi útitársaitól, az értelemtől és a lélektől.
Régen a testet egyszerűen csak az értelem és a lélek romlott hordozójának
tekintették, vagy bábnak, amely eljátssza e kettő drámáját, vagy rossz
társaságnak, mely a másik kettőt rossz útra téríti. A testnek bizonyára elege
lett abból, hogy amikor valami jó lédúsba harapna, valami jóba mélyesztené
ujjait, akkor a lélek állandó vernyákolása és az értelem szorongásból szőtt
intellektuális hálója folyton összezavarja. Így aztán a test valahová kilökte a
másik kettőt, talán valami nyirkos szentélybe vagy fülledt előadóterembe, ő
pedig késlekedés nélkül a sztriptízbárok felé indult, közben pedig a kultúrától
– zenétől, festészettől, versektől, drámáktól – is megszabadult. A test szerint
minden csak szublimáció, akkor meg minek vesztegessük hülyeségekre az
időt?
De a testnek megvoltak a saját kulturális formái. A saját művészete. A
kivégzések voltak a tragédiái, a pornográfia pedig a romantikája.


A leggusztustalanabb és tiltott helyek eléréséhez – amikhez tizennyolc
évesnél idősebbnek kellett lenni, és egyedi jelszóra is szükség volt – Guvat
Pete bácsi privát kódját használta egy bonyolult módszerrel, amit ő
tündérrózsa-labirintusnak nevezett. Kanyargó ösvényt hozott létre az
interneten, véletlenszerűen meghekkelt néhány könnyen feltörhető
kereskedelmi céget, aztán egyik szerverről a másikra tette át az információt,
miközben folyamatosan törölte a nyomait. Így aztán, amikor Pete bácsi
megkapta a számlát, nem tudott rájönni, mitől lett ilyen magas.
Guvat megtalálta Pete bácsi kiváló minőségű vancouveri marihuánáját is,
amit a fagyasztóban tartott narancsleves dobozokban. Guvat kiszedte a doboz
tartalmának negyedét, aztán belekevert valami kis oktánszámú
szőnyegsepredéket, amit az iskolai büfében lehetett vásárolni zacskónként
ötven dollárért. Azt mondta, Pete bácsi sosem jön rá, mert csak akkor füvezik,
ha le akar feküdni Guvat anyjával, ami – a narancsleves dobozok számából és
felhasználásuk sebességéből becsülve – nem túl gyakori esemény. Guvat azt
is mondta, hogy Pete bácsi a munkahelyén van igazán elemében, ahol
embereket ugráltathat és bérrabszolgákat korbácsolhat. Régebben kutató volt,
de most a Mint-A-Makk egyik főfejese, a pénzügyi részlegen.
Úgyhogy Guvat és Jimmy a kivégzések és pornó nézése közben sodortak és
elszívtak néhány dzsointot – a testrészek lassított felvételként úsztak át a
képernyőn, eltorzult testek és vér víz alatti balettje, a kemény és lágy részek
egyesülése és szétválása, nyögések és sikoltások, közeli képek szorosra hunyt
szemekről és összeszorított fogakról, ennek és annak a spricceléséről. Ha
gyorsan oda-vissza kapcsolgatták, akkor mintha egyazon történés részei lettek
volna. Volt olyan is, hogy egyszerre két különböző dolgot néztek, két
képernyőn.
Ezek a szeánszok általában csendben zajlottak, a gépekből jövő
hangeffektusokat leszámítva. Guvat döntötte el, hogy mit néznek és meddig.
Ez rendben is volt így, elvégre az ő számítógépeit használták. Időnként váltás
előtt megkérdezte: „Elég volt ebből?” Úgy tűnt, akármit néz, nem hat rá sem
így, sem úgy, kivéve, ha valamit humorosnak talált. És sohasem tépett be.
Jimmy gyanította, hogy Guvat nem tüdőzi le a gandzsát.
Ő viszont még hazafelé is tántorgott, kábán a fűtől, úgy érezte magát, mint
aki orgiában volt, mégpedig olyanban, ahol nem volt befolyása arra, hogy mi
történik vele. Arra, hogy mit tesznek vele. Nagyon könnyűnek is érezte
magát, mint aki levegőből van; szeméttel telidobált Mount Everest tetejéről
származó ritka, szédítő levegőből. Otthon, a szülei – már ha ott voltak, és a
földszinten tartózkodtak éppen – látszólag sohasem vettek észre semmit.
– Ettél eleget? – kérdezte esetleg Ramona.
Jimmy motyogását igenként értelmezte.
 PiCicák
Az ilyesmire a késő délutánok voltak a legjobbak Guvaték lakásában. Senki
sem zavarta őket. Guvat anyja sokat volt házon kívül, vagy akadt valami
sürgős dolga; a kórházkomplexumban dolgozott diagnosztaként. Komoly,
szögletes állú, sötét hajú, kis mellű nő volt. Nem sokat beszélt, legalábbis
azon ritka alkalmakkor, amikor Jimmy éppen akkor volt ott, amikor Guvat
anyja is otthon volt. Valamit előkapart a konyhaszekrényből, ami nassnak volt
nevezhető – „nesztek, fiúk”, így hívta őket. Néha a nass összekészítése
közben – ami abból állt, hogy száraz kekszet öntött egy tányérra, vagy
narancssárga-fehér márványozott sajtutánzatot vágott kockákra – megállt,
mozdulatlanná merevedett, mintha valakit meglátott volna a szobában.
Jimmynek ilyenkor az volt a benyomása, hogy nem emlékszik az ő nevére, de
még Guvatéra sem. Néha Guvat anyja megkérdezte Guvattól, rendben van-e a
szobája, de ő maga sohasem ment be oda.
– Hisz abban, hogy tisztelni kell a gyerek magánéletét – mondta Guvat
rezzenéstelen arccal.
– Fogadok, a penészes zoknijaid miatt van – mondta Jimmy. – Arábiának
minden illatszere sem édesíti meg már ezeket a zoknicskákat. – Nemrég
fedezte fel az idézetek nyújtotta örömöt.
– Arra van a szobaillatosító – mondta Guvat.
Ami pedig Pete bácsit illeti, ő ritkán volt otthon hét előtt. A Mint-A-Makk
úgy terjeszkedett, mint a hélium, ezért sok új feladatkörrel bízták meg. Nem
nagybácsi volt, hanem Guvat anyjának második férje. Akkor vette fel ezt a
státuszt, amikor Guvat tizenkét éves volt: Guvat akkor már néhány évvel
idősebb volt annál, hogy a „bácsi” megszólítást ne tartsa teljességgel
undorítónak, de elfogadta a status quót. Legalábbis úgy tűnt. Amikor Pete
bácsi jelen volt, Guvat mosolygott rá, és olyanokat mondogatott, hogy
„Természetesen, Pete bácsi”, meg hogy „Úgy van, Pete bácsi”. De Jimmy
tudta, hogy nem kedveli.


Egy délutáni napon – mikor is?, március kellett legyen, mert kinn már
pokoli meleg volt – pornót néztek Guvat szobájában. Már akkor is úgy
érezték, mintha nosztalgiáznának – mintha már túl felnőttek lennének ehhez,
mintha két középkorú fickó járná sora a plebsztelep tiniklubjait. Ennek
ellenére kötelességtudóan meggyújtották a dzsointot, egy új labirintuson
keresztül meghekkelték Pete bácsi digitális bankkártyáját, és szörfölni
kezdtek. Belenéztek, A nap cukorfalatkájá”-ba, ahol cukrászkölteményeket
mutattak a szokásos testnyílásokban, aztán a „Szupertorkosok”-ra mentek,
majd pedig egy orosz weblapra, amely volt akrobatákat, balerinákat és
gumiembereket alkalmazott.
– Ki mondta, hogy a férfiak nem tudják magukat leszopni? – ennyi volt
Guvat hozzáfűznivalója. A magasdrótszám a hat lángoló buzogánnyal elég jó
volt, de ilyet már láttak.
Aztán a PiCicákra mentek, egy globális szexkereskedelmi weblapra.
„Majdnem olyan, mintha ott lennél”, így hirdette magát. Azt állította, hogy
igazi szexturistákat mutat, miközben olyan dolgokat csinálnak, amikért saját
országukban börtönbe zárnák őket. Az arcukat nem lehetett látni, a nevüket
nem adták ki, de – és Hóember ezt csak most ismeri fel – ennek ellenére
biztosan hatalmas lehetőség volt a zsarolásra. A helyszínek feltételezhetően
olyan országok voltak, ahol az életnek nem nagy értéke van, rengeteg a
gyerek, és minden eladó.
Így látták meg először Gazellát. Olyan nyolcéves lehetett, legalábbis
annyinak nézett ki. Sohasem tudták meg pontosan, hány éves volt akkor. Nem
Gazella volt a neve – nem is volt neve. Csak egy kislány volt a sok közül egy
pornóweblapon.
Jimmynek egyik kislány sem tűnt soha igazinak – mindig csak digitális
klónoknak látta őket –, de valami oknál fogva Gazella már kezdettől
háromdimenziósnak tűnt. Vékony csontú volt, kecses és éppolyan meztelen,
mint a többiek: semmi sem volt rajta, csak egy virágfüzér, a hajában pedig
rózsaszínű szalag: a gyerekszex-weblapok gyakori kellékei. Két másik kislány
között térdelt a megszokott óriási Gulliver-Lilliputban férfitorzó előtt –
mintha egy életnagyságú férfi hajótörést szenvedett volna egy gyönyörűséges
kis törpék lakta szigeten, vagy pedig elrabolták és elvarázsolták, most pedig
arra kényszerítik, hogy kínzó gyönyöröket éljen át, amiket egy lélektelen
kislánytrió nyújt neki. Azokat a vonásokat, amikről a fickó felismerhető lett
volna, elrejtették – fejére zsákot húztak, amiből csak a szeme látszott ki, a
tetoválásokat, sebhelyeket leragasztották: kevesen akarták, hogy az otthoniak
felismerjék, habár a lebukás lehetősége is az izgalom része lehetett.
A jelenet javarészt tejszínhab nyalásából állt. A hatás egyszerre volt ártatlan
és obszcén: a három kislány cicanyelvével és apró ujjaival nyögdécselés és
kuncogás hangjai közepette alaposan megdolgozta a fickó testét. A kuncogás
biztosan felvételről jött, mert a kislányok nem kacarásztak: mindannyian
rémültnek látszottak, egyikük sírt is.
Jimmy ismerte a dürgést. Így kell kinézni ennek az egésznek, gondolta: ha
megállnak, oldalról azonnal jön az ösztökének használt sétapálca. Ennek a
weblapnak ez volt az egyik vonzereje: legalább három réteg egymásnak
ellentmondó látszatot keltett. Akarom, Nem akarom, Mégis akarom.
Gazella abbahagyta, amit csinált. Kesernyésen elmosolyodott, amitől
sokkal idősebbnek látszott, majd letörölte szájáról a tejszínhabot. Aztán a
válla fölött közvetlenül a néző szemébe nézett – bele Jimmy szemébe, a
Jimmy belsejében lévő titkos személybe. Látlak, mondta a nézés. Látlak,
amint nézel. Ismerlek. Tudom, mit akarsz.
Guvat megnyomta a visszajátszó gombot, a kimerevítést, aztán a letöltést.
Néha kimerevített egy-egy képet: mostanra egész kis archívuma volt belőlük.
Néha kinyomtatta, és Jimmynek is adott másolatot. Ez akár veszélyes is
lehetett – ezen keresztül visszakereshették a labirintusban a nyomait –, de
Guvat ennek ellenére megtette. Így most elmentette azt az egyetlen pillanatot,
Gazella nézésének pillanatát.
Jimmyt égette ez a nézés, savként mart bele. Gazella mélyen megvetette
Jimmyt. A fű, amit szívott, valószínűleg csak fűnyesedékből állt: ha erősebb
az anyag, talán nem is érez lelkiismeret-furdalást. De akkor először érezte,
hogy helytelen, amit tesznek. Azelőtt csak szórakozásnak tűnt az egész, vagy
ha mégsem, akkor sincs semmi befolyása a dologra, most mégis bűnösnek
érezte magát. Ugyanakkor úgy érezte, mintha egy horog beleakadt volna a
kopoltyújába: ha azonnali teleportációt ajánlanak neki oda, ahol Gazella van,
gondolkodás nélkül elfogadja. Könyörgött volna, hogy odamehessen. Ez az
egész nagyon bonyolult volt.
– Megtartsuk? – kérdezte Guvat. – Kell ez neked?
– Igen – válaszolta Jimmy. Alig tudta kimondani. Remélte, hogy
természetes a hangja.


Így aztán Guvat kinyomtatta Gazella fotóját, a nézését, és Hóember
elmentette és átmentette. Sok év múltán megmutatta Gazellának.
– Szerintem ez nem én vagyok – ez volt Gazella első reakciója.
– Biztos, hogy te vagy! – mondta Jimmy. – Nézd csak, a te szemed!
– Sok lánynak van szeme. Sok lány csinálta ezeket a dolgokat. Nagyon sok.
– Aztán, látva Jimmy csalódott arcát, hozzátette: – Talán én vagyok.
Lehetséges. Az boldoggá tenne, Jimmy?
– Nem – válaszolta Jimmy. Ez vajon hazugság volt?
– Miért tartottad meg?
– Mire gondoltál akkor? – kérdezte Jimmy válasz helyett.
Gazella helyében minden nő összegyűri a képet, sír, elmondja Jimmyt
mindenféle gazembernek, azt mondja neki, hogy semmit sem tud az életéről,
jelenetet csinál. De Gazella kisimította a papírt, gyengéden megsimogatta a
finom, gúnyos gyermekarcot, ami – egészen biztosan – valaha az övé volt.
– Azt hiszed, hogy gondolkodtam? – kérdezte. – Ó, Jimmy! Te mindig azt
hiszed, hogy mindenki gondolkodik. Lehet, hogy nem is gondoltam semmire.
– Tudom, hogy igen.
– Azt akarod, hogy színleljek? Azt akarod, hogy kitaláljak valamit?
– Nem. Csak mondd meg.
– Miért?
Jimmynek ezen el kellett gondolkodnia. Visszaemlékezett saját magára,
amint nézi a PiCicákat. Hogy tehetett ilyet Gazellával? De hiszen az nem
ártott neki, ugye? – Mert szükségem van rá, hogy megmondd. – Nem a
legjobb ok, de jobbal nem tudott előállni.
Gazella felsóhajtott. – Arra gondoltam – mondta, miközben körmével kis
kört rajzolt Jimmy bőrére –, hogy ha egyszer lehetőségem lesz rá, nem én
leszek az, aki térdelek.
– Hanem valaki más? – kérdezte Jimmy. – Kicsoda?
– Mindent tudni akarsz – mondta Gazella.
 5

Pirítós
Hóember görnyedten ül elrongyolódott lepedőjében az erdő szélén, ahol a
fű, a bükköny és a zöldalgák találkoznak a homokkal. Most, hogy hűvösebb
van, nem érzi magát annyira kedvetlennek. Éhes is. Az éhségnek is van
előnye: legalább arról tudja az ember, hogy még életben van.
Gyenge szellő borzolja feje fölött a leveleket; rovarok pirregnek és
cirpelnek; a lenyugvó nap vörös fénye rásüt a vízben a toronyházak romjaira,
megvilágít egy-két ki nem tört ablaktáblát: mintha csak lámpák gyúlnának fel
itt-ott. Valaha tetőkertek voltak jó néhány épület tetején: az elburjánzott
bokrok miatt ezek most súlyos vízfejekké változtak. Madarak százai
igyekeznek feléjük, a fészkükre. Íbiszek? Gémek? A feketék kormoránok, azt
biztosan tudja. Rikácsolva, pörlekedve telepszenek le a sötétségbe boruló
növényzeten. Ha valaha guanóra lesz szüksége, tudja, hol találja.
A délre fekvő tisztáson megjelenik egy nyúl, ugrál, figyel, megáll, hogy
gigantikus fogaival rágcsáljon egy kis füvet. A nyúl egy régi kísérlet
eredményeként ragyog a szürkületben, egy mélytengeri medúza
iridocytájának köszönheti zöldes fényét. A félhomályban a nyúl szinte
áttetszőnek tűnik, mint a szultánkenyér; azt az érzetet kelti, mintha a szőrét
cukorként lehetne szopogatni. Zölden világító nyulak már Hóember
gyermekkorában is léteztek, habár nem voltak ennyire nagyok, és akkor még
nem szöktek ki a ketrecükből, még nem szaporodtak vadnyulakkal, és még
nem váltak kártékonnyá.
Ez a példány nem fél tőle, pedig Hóemberen eluralkodik a húsevés vágya:
szeretné a nyulat egy kővel fejbe verni, puszta kézzel szétszaggatni, aztán
szőröstül-bőröstül a szájába tömni. De a nyulak is Gazella Gyermekei,
Gazella szentnek és sérthetetlennek tartotta őket, és igazán rossz ötlet lenne a
nőket megsérteni.
Persze ez is az ő hibája. Biztosan ital hatása alatt volt, amikor a törvényeket
hozta. A nyulakat ehetővé kellett volna nyilvánítani, legalábbis saját maga
részére. De ezen már nem tud változtatni. Szinte hallja, ahogyan Gazella
nevet rajta, elnéző, kissé kaján élvezettel.
Gazella Gyermekei, Guvat Gyermekei. Valamit csak ki kellett találnia. Az
ügyvédek is azt szokták tanácsolni a bűnözőknek, hogy amikor a vádlottak
padján ülnek, legyen rendben a sztorijuk, ne kavarodjanak bele, és ne
legyenek bizonytalanok. Guvat a tengerparti korallokból teremtette az ő
Gyermekeinek csontjait, a húsukat pedig mangóból. De Gazella Gyermekei
tojásból bújtak elő, egy óriási tojásból, amit maga Gazella tojt. Két tojást tojt:
az egyik tele volt állatokkal, madarakkal, halakkal, a másik pedig szavakkal.
De a szavakkal teli tojás kelt ki először, és mivel addigra Guvat már
megteremtette Gyermekeit, azok éhesek voltak, és megették a szavakat,
úgyhogy mire a második tojás kikelt, már nem maradtak szavak. És ezért nem
tudnak az állatok beszélni.
Legjobb a belső következetesség. Hóember ezt már élete korábbi
szakaszában megtanulta, amikor még nagyobb erőfeszítésébe került hazudni.
Most már akkor is ki tudja magát magyarázni, ha valami kis ellentmondásba
keveredik, mert ezek az emberek megbíznak benne. Ő az egyetlen, aki
személyesen ismerte Guvatot, úgyhogy bennfentes információkra
hivatkozhat. Feje fölött lebeg a Guvatság láthatatlan transzparense,
megszentelve mindent, amit tesz.
Feltűnik az égen az első csillag. – Ragyogó csillag, kívánságcsillag –
mondja Hóember. Egy tanítónő. Nagy seggű Sally. Most hunyjátok le a
szemeteket. Szorosan. Még szorosabban! Látjátok a kívánságcsillagot? Most
mindannyian kívánunk valamit, azt, amit a legeslegjobban szeretnénk a kerek
világon! De psszt!, el ne mondjátok senkinek, mert akkor nem válik valóra!
Hóember nagyon szorosan lehunyja a szemét, belenyomja az öklét, az
egész arcát összeszorítja. Meg is van a kívánságcsillag: kék színű. –
Teljesüljön a kívánságom, amire ma este gondoltam! – mondja.
Na, erre aztán rengeteg esély van.


– Ó, Hóember, miért nem beszélgetsz senkivel? – mondja egy hang.
Hóember felnyitja a szemét: három idősebb gyerek áll éppen csak
karnyújtásnyi távolságon kívül, és érdeklődve néz rá. Bizonyára szürkületkor
lopakodtak ide.
– Guvattal beszélgetek – mondja.
– De Guvattal a fényes micsodán keresztül szoktál beszélgetni! Elromlott?
Hóember felemeli bal karját, feltartja az órát. – Ezzel hallgatom Guvatot.
Beszélni hozzá, az más.
 – Miért beszélsz vele a csillagokról? Mit mondasz Guvatnak, ó, Hóember?
Tényleg, mit is?, gondolja Hóember. Bennszülött népekkel való
érintkezéskor, olvassa a könyvet egy magabiztos női hang a fejében – ezúttal
sokkal modernebb könyvet, a XX. század végéről valót –, meg kell kísérelni
tisztelni a hagyományaikat, és olyan egyszerű fogalmakkal magyarázni,
amiket saját hiedelmi rendszerükbe ágyazva megérthetnek. Valami buzgó
segélymunkás, ruházata khaki dzsungelöltözet, száz zsebbel, hónaljánál
hálóval. Leereszkedő, álszent tehén, azt hiszi, mindenre tudja a választ. Ismert
ilyen lányokat a főiskolán. Ha ez a nő most itt lenne, teljesen át kellene
értékelnie a bennszülött fogalmát.
– Azt mondtam neki – mondja Hóember –, hogy túl sokat kérdeztek. –
Füléhez tartja az órát. – Ő meg azt mondja, ha nem hagyjátok abba, pirítóst
csinál belőletek.
– Ó, Hóember, mi az a pirítós?
Megint hibáztam, gondolja Hóember. Kerülnie kellene az ilyen
megfejthetetlen hasonlatokat. – A pirítós – mondja –, az egy nagyon rossz
dolog. Olyan rossz, hogy el se tudom mondani. Most pedig menjetek, ideje
aludnotok.


„Mi is az a pirítós?”, kérdezi magától Hóember, amint a gyerekek eltűnnek.
A pirítós az, amikor fogsz egy darab kenyeret… – Mi az a kenyér? – A kenyér
az, amikor fogsz egy kis lisztet… – Mi az a liszt? Ezt a részt átugorjuk, túl
bonyolult. A kenyér az, amit meg lehet enni, darált növényből készül, a
formája pedig olyan, mint egy kőé. Meg kell sütni… – Miért kell megsütni?
Miért nem lehet csak úgy megenni a növényt? Azzal ne foglalkozzatok –
figyeljetek. Ha megsült, szeletekre kell vágni, aztán betenni a kenyérpirítóba,
ami egy olyan fémdoboz, amit elektromos árammal lehet felfűteni. – Mi az az
elektromos áram? Azzal ne is törődjetek. Miközben a kenyérszelet a
kenyérpirítóban van, elő kell venni a vajat – a vaj sárga zsír, a tehén
tejmirigyének váladékából készül – oké, most nem foglalkozunk a vajjal.
Szóval, a kenyérpirító mind a két oldalán megfeketíti a pirítóst, közben füstöl,
aztán ez a „kenyérpirító” fellövi a szeletet a levegőbe, az pedig leesik a
földre…
– Ez így nem fog menni – mondja Hóember. – Kezdjük elölről. A pirítós a
Sötét Korszak egyik értelmetlen találmánya. A pirítós kínzóeszköz: akin
alkalmazták, bevallotta összes bűnét és vétkét. A pirítós rituálé része volt,
bálványimádók ették azért, mert azt hitték, fokozza tetterejüket és szexuális
teljesítményüket. A pirításra nem lehet racionális magyarázatot adni.
Én vagyok a pirítós.
A pirítós én vagyok.
 Hal
Az ég színe égszínkékről indigóra változik. Isten áldja azokat, akik
elnevezték az olajfestékeket és luxus női fehérneműket. Rózsaszirom
Rózsaszín, Karmazsinvörös Tó, Könnyű Pára, Égetett Umbra, Érett Szilva,
Indigó, Égszínkék – ezek a szavak és kifejezések az emberi fantázia
szüleményei. Lélekemelő gondolat, hogy a Homo sapiens valaha ennyire
leleményesen bánt a szavakkal – és nemcsak a szavakkal. Leleményes volt
minden vonalon.
Majomagyvelők – ez volt Guvat véleménye. Majomkéz,
majomkíváncsiság, a szétszedés, kifordítás, szaglás, tapintás, méricskélés,
tökéletesítés, kidobás, selejtezés vágya – mindez a majomagy funkciója:
ugyan a majomagyvelő fejlettebb változata, de akkor is csak majomagyvelő.
Guvatnak nem volt nagy véleménye az emberi találékonyságról, annak
ellenére, hogy ő maga nagyon is a birtokában volt.


Mormoló hangok hallatszanak a falu irányából, legalábbis onnét, ami a falu
lenne, ha lennének benne házak. Pontosan, menetrend szerint jönnek a férfiak
a fáklyákkal, mögöttük a nők.
Amikor a nők megjelennek, Hóember újra és újra elámul. Mindenféle
színűek, a legsötétebb feketétől a legfehérebb fehérig, különböző
magasságúak, de mindegyik csodálatosan arányos testalkatú. Mindegyiknek
tökéletes a foga, sima a bőre. Csípőjük körül nincs hurka, combjuk nem
narancsbőrös. Nincs testszőrzetük, bozontjuk. Úgy néznek ki, mintha retusált
divatfotók vagy nagyon drága edzőprogram reklámjai lennének.
Talán ez az oka, hogy Hóemberben nem keltik a legkisebb nemi vágyat
sem. Az emberi tökéletlenség ajzotta fel, a konstrukciós hibák: a féloldalas
mosoly, a szemölcs a köldök mellett, az anyajegy, a horzsolás. Ezeket a
helyeket pécézte ki, ezeket érintette az ajkával. Vigasztalni akart? Ha
megpuszilja a sebet, nem fáj majd annyira? A szexben mindig volt egy kis
melankólia is. Kamaszkorában válogatás nélkül mindenkivel lefeküdt, utána
viszont a szomorú nők lettek az esetei. A törékeny, gyenge, problémás nők,
akiknek szükségük volt rá. Jimmy szerette vigasztalni, gyengéden simogatni,
megnyugtatni őket. Ha csak egy pillanatra is, de boldogabbá akarta tenni őket.
Persze önmagát is, ez volt a jutalma, hiszen egy hálás nő sokkal odaadóbb.
 De ezek az új nők se nem hibásak, se nem szomorúak: békések, olyanok,
mint az életre kelt szobrok. Teljesen hidegen hagyják.


A nők hozzák levelekbe csomagolt heti halát, roston megsütve, úgy, ahogy
megtanította nekik. Érzi az illatát, elkezd csorogni a nyála. Előrehozzák a
halat, leteszik elé a földre. Vagy valami tőkehal lehet, olyan faj, ami túl vacak
és ízeden volt ahhoz, hogy az emberek megkívánják és lehalásszák, vagy
valami toxinokkal teli fenéklakó, de Hóembert ez a legkevésbé sem érdekli,
bármit megenne.
– Itt a halad, ó, Hóember – mondja az Abraham nevű férfi. Abraham, mint
Abraham Lincoln: Guvatot mulattatta, hogy a Guvatgyermekeket kiemelkedő
történelmi alakokról nevezze el. De akkoriban ez még teljességgel ártalmatlan
szórakozásnak tűnt.
– Ez a hal lett neked kiválasztva ma este – mondja a halat tartó nő; vagy
Josephine császárné, vagy Madame Curie, vagy Sojourner Truth – árnyékban
áll, úgyhogy Hóember nem látja, kicsoda. – Ezt a halat adja neked Gazella.
Remek, gondolja Hóember. A nap fogása.
Hetente egyszer, a Hold fázisai szerint – újhold, első negyed, telihold,
utolsó negyed – a nők beállnak az árapálymedencékbe, és nevén szólítják a
szerencséden halat – de csak úgy, hogy hal. Aztán rámutatnak, a férfiak pedig
kövekkel és botokkal megölik. Ily módon megosztódik közöttük a dolog
visszataszító volta, nem egyetlen személyre hárul a hal meggyilkolásának
bűne.
Ha Guvat akarata szerint alakultak volna a dolgok, akkor nem történnek
ilyen gyilkosságok – az emberek nem ragadoznának többé –, de Guvat nem
számolt Hóemberrel és az ő bestiális vágyaival. Hóember nem képes lóherén
élni. Ezek az emberek soha nem ennének halat, de hetente egyet hozniuk kell
neki, mert azt mondta nekik, hogy Guvat így rendelte. Elfogadták Hóember
szörnyeteg természetét, kezdettől fogva tudják, nem olyan, mint ők, úgyhogy
ez nem lepte meg őket.
Idióta, gondolja. Napi hármat kellett volna mondanom. Kibontja a halat a
levelek közül, próbálja megállítani kezének remegését. Nem lenne szabad
nagyon elragadtatnia magát. De hát úgyis mindig az történik.
Az emberek megtartják a távolságot, és elfordítják tekintetüket, amíg
Hóember kéjes nyöszörgéssel tömi a maroknyi haldarabokat a szájába,
kiszopogatja a szemeket és a halfej lágy részeit. Így zabálhattak az oroszlánok
az állatkertekben – a tépés, rágás, a zabálás, nyelés iszonyatos hangzavarában
–, persze még akkor, amikor voltak állatkertek, amikor még voltak
oroszlánok, és csakúgy, mint azok a rég eltűnt állatkerti látogatók, Guvat
Teremtményei sem állják meg leskelődés nélkül. Olybá tűnik, az elfajultság
látványa számukra is érdekes, bármennyire tisztává teszi is őket a klorofill.
Amikor végez, Hóember lenyalja ujjait, megtörli őket a lepedőben, és
visszateszi a csontokat a levelekre, hogy vissza lehessen adni azokat a
tengernek. Azt mondta az embereknek, ez Gazella akarata – szüksége van
gyermekei csontjaira, hogy újabb gyermekeket készíthessen belőlük. Kérdés
nélkül elfogadták ezt is, mint mindent, amit Gazelláról mond. Igazából ez az
egyik okos húzása: butaság lenne az ételmaradékot csak úgy ott hagyni,
odavonzaná a görmenyeket, kutyafarkasokat, gömböcöket és a többi
hulladékevőt.


Az emberek közelebb húzódnak, a férfiak és a nők is, köré gyűlnek, zöld
szemük úgy foszforeszkál a félhomályban, mint a nyúlé: ugyanaz a
medúzagén van bennük. Ahogy így együtt ülnek, illatuk, mint egy láda citrusé
– Guvat ezt a tulajdonságot azért építette be, mert jó védelemnek gondolta a
szúnyogok ellen. Lehet, igaza is volt, mert úgy tűnik, a több kilométeres
körzetből idegyűlt összes szúnyog Hóembert csípi. Ellenáll a késztetésnek,
hogy csapkodjon, mert a friss vér csak még jobban felajzaná őket. Kissé balra
húzódik, közelebb a füstölgő fáklyákhoz.
– Hóember, kérünk, mesélj nekünk Guvat cselekedeteiről!
Minden lemészárolt halért cserébe akarnak egy történetet. Hát igen, ezzel
tartozom nekik, gondolja Hóember. Szófosás istene, ne hagyj el.
– Melyik részt szeretnétek ma este hallani? – kérdi.
– A kezdetet – ösztökéli egy hang. Nagyon szeretik az ismétlést, kívülről
megtanulják a dolgokat.
– Kezdetben volt a káosz – mondja.
– Mutasd meg nekünk a káoszt, ó, Hóember!
– Mutass képet a káoszról!
Eleinte küszködtek a képekkel – a virágokkal a testápolós palackon a
tengerparti szemétben, a gyümölcsökkel a gyümölcslés dobozon. Ez igazi?
Nem, nem igazi. Akkor mi ez a nem igazi dolog? A nem igazi segít nekünk
megérteni az igazit. És így tovább. De úgy tűnik, mostanra megértették a
lényegét.
– Igen, igen! Egy képet a káoszról! – sürgették.
Hóember tudta előre, hogy ez a kérés el fog hangzani – minden történet
káosszal kezdődik úgyhogy készen áll. Betontábla mögötti rejtekhelyéből
előveszi az egyik talált tárgyat – narancssárga műanyag vödröt, ami
rózsaszínné fakult, de máskülönben teljesen ép. Próbálja nem elképzelni, mi
történhetett a kisgyerekkel, aki valaha ezzel játszott. – Hozzatok vizet –
mondja, és maga elé tartja a vödröt. Hirtelen tülekedés támad: kezek nyúlnak
ki, lábak iramodnak a sötétségbe.
– A káoszban minden össze volt keveredve – mondja. – Túl sok volt az
ember, így az emberek sárral voltak összekeveredve. – Érkezik a vödör,
lötyög ki belőle a víz. A fénykörbe teszik. Hóember beletesz egy maréknyi
földet, bottal elkeveri. – Itt van – mondja. – Ez a káosz. Nem lehet meginni…
– Nem! – hallatszik a kórus.
– Nem lehet megenni…
– Nem, nem lehet megenni! – nevetnek.
– Nem lehet benne úszni, nem lehet ráállni…
– Nem, nem! – ezt a részt imádják.
– Amikor káosz volt, az emberek belsejében is káosz uralkodott, ezért rossz
dolgokat csináltak. Állandóan gyilkolták egymást. És megették Gazella
összes Gyermekét, Gazella és Guvat kívánsága ellenére. Mindennap ették
őket. Csak gyilkolták és falták őket. Még akkor is ették őket, amikor nem is
voltak éhesek.
Elakadó lélegzet, nagyra nyílt szemek: ez mindig drámai pillanat. Ekkora
gonoszságot! Hóember folytatja: – Gazellának csak egy kívánsága volt – azt
akarta, hogy az emberek boldogok legyenek, békében éljenek, és ne egyék
többé a gyermekeit. De az emberek a káosz miatt nem lehettek boldogok.
Ezért Gazella azt mondta Guvatnak: Szabaduljunk meg a káosztól. Guvat
ezért fogta a káoszt és kiöntötte. Hóember demonstrálja: kiönti a vizet, és
felfordítja a vödröt. – Így ni. Üres. Így vitte végbe Guvat a Nagy Átrendezést,
így hozta létre a Nagy Ürességet. Eltakarította a sarat, helyet csinált…
– A gyermekeinek! Guvat Gyermekeinek!
– Úgy van. És…
 – És Gazella Gyermekeinek is!
– Úgy van – mondja Hóember. Pofátlan kitalációinak se vége, se hossza.
Sírni szeretne.
– Guvat létrehozta a Nagy Ürességet – mondják a férfiak.
– Értünk! Nekünk! – mondják a nők. Olyan már, mint egy liturgia. – Ó,
jóságos, kedves Guvat!
Hiába az ő műve, Hóembert felbőszíti Guvat tömjénezése. A Guvat, akit
magasztalnak, az ő koholmánya, mégpedig olyan koholmány, amibe kicsinyes
bosszúvágyát is belekeverte. Guvat mindenféle istenfogalmat elvetett, és
bizonyára undorodna saját fokozatos istenné válásának látványától.
Ha itt lenne. De nincs, és Hóembert nagyon bosszantja, hogy ilyen
érdemtelen személyt imádnak. Miért nem Hóembert dicsőítik inkább?
Jóságos, kedves Hóember, aki jobban – sokkal jobban – megérdemli a
dicsőítést, mert ugyan ki vezette ki, ki hozta ide őket, ki vigyáz rájuk azóta is?
Na jó, többé-kevésbé vigyáz rájuk. Az biztos, hogy nem Guvat. Miért ne
változtathatná meg Hóember a mitológiát? Nekem legyetek hálásak, ne neki!
Az én egómat fényezzétek!
De a jelen helyzetben le kell nyelnie a keserűségét. – Igen – mondja. –
Jóságos, kedves Guvat. – Ajkát szívélyes, jóindulatú mosolyra próbálja
görbíteni.
Eleinte improvizált, de most már dogmát követelnek tőle: a hittételektől
már nagyon kockázatos lenne eltérni. Nem ölnék meg – ezek az emberek nem
erőszakosak, nem hajtja őket véres megtorlás vágya, legalábbis eddig nem
hajtotta –, de elveszítené a közönségét. Hátat fordítanának neki és otthagynák.
Ha tetszik, ha nem, Guvat prófétája lett. És Gazelláé. Vagy próféta, vagy
semmi. És azt nem tudná elviselni, hogy semmi legyen, hogy úgy gondoljon
magára, mint egy nagy semmire. Muszáj, hogy figyeljenek rá, muszáj, hogy
meghallgassák. Legalább az illúzióra szüksége van, hogy megértik.
– Ó, Hóember, meséld el azt, amikor Guvat született – kéri az egyik nő. Ez
új kívánság. Nincs rá felkészülve, noha gondolhatott volna rá: ezeknek a
nőknek nagyon fontosak a gyerekek. Csak óvatosan, mondja magának. Ha
anyáról, születési jelenetről, csecsemő Guvatról kezd el beszélni, akkor majd
az összes részletet tudni akarják. Tudni akarják, mikor jött ki az első foga, mi
volt az első szó, amit kiejtett, mikor evett először gyökeret, és még egy csomó
ilyen banalitást.
– Guvat nem született – mondja Hóember. – Az égből jött le, mint a villám.
Most pedig kérlek benneteket, menjetek, fáradt vagyok. – Majd később
kiszínezi a történetet. Talán szarvakkal, tüzes szárnyakkal és a hatás kedvéért
esetleg még egy farokkal is felruházza Guvatot.
 Palack
Miután Guvat Teremtményei elvonultak a fáklyáikkal, Hóember felmászik
a fájára és aludni próbál. Körülötte mindenfelé zajok: hullámok szörcsögése,
rovarok cirpelése és zümmögése, madárfütty, kétéltűek brekegése, levelek
susogása. Becsapja a füle: azt hiszi, trombitát hall, alatta ritmikus dobolást,
mintha dzsesszklubból szűrődne ki az elfojtott hang. Távolabb a partról
morajlás, zúgás: ez meg most mi lehet? Nem ismer egyetlen állatot sem, ami
ilyen hangot hallatna. Talán krokodil, amelyik megszökött egy már nem
működő kubai divattáska farmról, és most észak felé vándorol a parton. Az
pedig veszélyt jelentene a fürdőző gyerekekre. Megint figyel, de nem hallja
újra a hangot.
A faluból távoli, békés mormogás jön: emberi hangok. Már amennyiben
emberinek lehet nevezni. Addig igen, amíg el nem kezdenek énekelni. Az
énekük nem hasonlít semmire, amit Hóember elenyészett előző életében
valaha is hallott: vagy felette, vagy alatta van az emberi szintnek. Mintha
kristályok énekelnének, de az sem igazán jó hasonlat. Mintha páfránylevelek
tekerednének ki – egyidejűleg öregek, elszenesedettek, de ugyanakkor
újonnan születettek, illatosak, zöldellők. Hóembert nagyon elszomorítja, túl
sok nemkívánatos érzelemmel tölti el. Kirekesztettnek érzi magát, mint akit
nem hívtak meg egy buliba. Ha belépne a tűz fénykörébe, kifejezéstelenné
vált tekintetek sora fordulna felé. Elcsöndesednének, mint régen a színházi
nézők, amikor negatív aurájával színre lépett a tragikus hős. Tudat alatt
ezeknek az embereknek Hóember bizonyára kellemetlen figyelmeztető lehet
arra, hogy valaha ők is ilyenek lehettek. Én vagyok a múltatok,
szónokolhatna. Az elődötök vagyok, a halottak birodalmából jöttem.
Eltévedtem, nem tudok visszamenni, itt rekedtem, teljesen egyedül vagyok.
Engedjetek magatok közé!
Ó, Hóember, miben segíthetünk? A szelíd mosolyok, az udvarias
meglepetés, a tanácstalan jóakarat. Nem érdekes, mondaná. Valójában amúgy
sem tudnának rajta segíteni.


Barátságtalan szél fúj: Hóember vacog a nyirkos lepedőben. Bárcsak lenne
itt egy termosztát. Esetleg kigondolhatná, hogyan tudna kis tüzet gyújtani itt
fenn, a fán.
 „Aludj”, utasítja magát. Eredménytelenül. Hosszas hánykolódás,
forgolódás és vakarózás után lemászik, hogy a rejtekhelyen megkeresse a
whiskysüvegét. Csillagfényes az éjszaka, úgyhogy nagyjából tud tájékozódni.
Már sokszor megtette az utat: az első másfél hónapban, miután kezdte elhinni,
hogy lazíthat az éberségén, minden éjjel leitta magát. Természetesen ez nem
volt túl bölcs és megfontolt dolog, de hát mi hasznát veszi most amúgy is a
bölcsességnek és megfontoltságnak?
Így aztán minden éjszaka buli volt – egyszemélyes buli. Pontosabban
azokon az éjszakákon, amikor be tudta szerezni a hozzávalókat: ha sikerült a
közelben levő plebsztelep elhagyott épületeiben alkoholt találnia. Legelőször
a közeli bárokat fésülte át, azután az éttermeket, majd a házakat és
lakókocsikat. Mindent megivott: köhögés elleni szirupot, borotválkozás utáni
arcszeszt, dörzsalkoholt: fája mögött már impozáns halom tornyosult üres
üvegekből. Nagy ritkán marihuánára is bukkant, el is szívta, habár
legtöbbször már penészes volt, de azért általában volt még egy kis hatása.
Volt, hogy tablettákat talált. Kokaint, crack-kokaint és heroint nem – azokat
már korán elhasználták, az utolsó nagy carpe diem idején betömködték orrba,
vénába; jöhetett bármi, ami a valóságról elterelte a figyelmet. Üres
GyönyörGyöngy-ös dobozok hevertek mindenfelé: a nonstop orgiához az
kellett. A tivornyázók nem voltak képesek az összes piát meginni, habár
Hóember a vadászó-gyűjtögető kőrútjain elég gyakran tapasztalta, hogy
mások már jártak ott előtte, és törött üvegeken kívül nem hagytak mást maguk
után. Minden elképzelhető módon dorbézolhattak, amíg végül aztán nem
maradt ember, aki folytassa.
Lenn a földön koromsötét van. Jól jönne most egy dinamós zseblámpa.
Figyelnie kell. A sötétben tapogatózik és botorkál a helyes irány felé. A földet
fürkészi, nem látja-e megcsillanni a rohangáló, undok, fehér tarisznyarákokat,
amik sötétedés után bújnak elő üregeikből – azok jó nagyot tudnak csípni.
Rövid, spontán kitérőt tesz a bokrok közé, de aztán lábujja beverésével
lokalizálja a beton rejtekhelyet. Megállja káromkodás nélkül: nem lehet tudni,
mi más portyázik még erre az éjszakában. Kinyitja a rejteket, vakon
tapogatózik benne, majd előveszi a harmadáig teli whiskysüveget.
Eddig őrizgette, ellenállt a kísértésnek, hogy egyszerre megigya az egész
üveggel, kabalából megtartotta – addig, amíg tudja, hogy van, könnyebben
viseli az életét. Lehet, hogy egyáltalán nincs is több. Abban biztos, hogy azon
a területen, amit a fájától oda-vissza egy nap alatt be tud járni, minden
lehetséges lelőhelyet átkutatott. De most nemtörődöm állapotban van: miért
gyűjtögessen bármit is? Miért várjon? Mit ér az élete, és amúgy is, kit
érdekel? Aludj ki, pisla fény. Evolúciós küldetését már teljesítette, ahogy azt
az a tetves Guvat előre tudta is. Megmentette a Gyermekeket.
– Kibaszott Guvat! – tör ki belőle az üvöltés.
Egyik kezében az üveget szorongatja, a másikkal tapogatózik. Újra
megtalálja a fáját. A mászáshoz mindkét kezére szükség van, úgyhogy jó
erősen beleköti az üveget a lepedőbe. Amikor felér, leül a deszkázatra, dönti
magába a whiskyt, és vonyít a csillagok felé – Aú! Aú! – addig, amíg arra nem
riad, hogy a fa közvetlen közeléből kórus válaszol neki.
Szemek csillogását látja? Lihegést hall.
– Sziasztok, szőrös barátaim – szól le nekik. – Ki akar az ember legjobb
barátja lenni? – Esdeklő vinnyogás a válasz. Ez a legrosszabb a
kutyafarkasokban: még mindig úgy néznek ki, mint a kutyák, úgy is
viselkednek, hegyezik a fülüket, ugrálnak, mint a játékos kiskutyák, farkukat
csóválják. Palira vesznek, aztán támadnak. Nem tartott sokáig ember és kutya
ötvenezer éves kapcsolatát a visszájára fordítani. Ami az igazi kutyákat illeti:
teljesen esélytelenek voltak. A kutyafarkasok egyszerűen megölték és
megették azokat, amelyek a háziasítottságnak csak a maradványát is mutatták.
Hóember egyszer látott egy kutyafarkast, amint barátságosan megközelített
egy csaholó palotapincsit, megszagolta a fenekét, aztán hirtelen a torkának
ugrott, megrázta, mint egy rongyot, és az élettelen testtel a szájában
elkocogott.
Egy darabig még lesoványodott, sántító, bánatos házikedvencek kutakodtak
mindenfelé, szőrük gubancos és fénytelen, zavarodott tekintetük könyörög,
hogy egy ember, bármilyen ember, fogadja be őket. A Guvatkák nem
alkalmasak erre – a kutyák számára furcsa lehetett a szaguk, mintha sétáló
gyümölcsök lennének, főleg szürkületkor, amikor a citrusolaj rovarriasztó
működésbe lépett –, mindenesetre nem mutattak érdeklődést a kölyökkutya
mint koncepció iránt, úgyhogy az összes kóbor állat Hóemberre koncentrálta
erőfeszítéseit. Jó néhányszor majdnem be is adta a derekát, mert nehezen
tudott ellenállni behízelgő tekergődzésüknek, szívhez szóló nyüszítésüknek.
De nem tudta őket etetni, és amúgy is teljesen hasznavehetetlenek voltak a
számára. – Vagy boldogultok, vagy elpusztultok – mondta nekik. – Sajnálom,
cimbora. – Kövekkel elüldözte őket, miközben undorodott magától. Egy ideje
aztán már nem látott kutyákat.
Milyen hülye volt. Hagyta, hogy kárba vesszenek, ahelyett hogy megette
volna őket. Vagy befogad egyet, és megtanítja nyulat fogni. Vagy arra, hogy
megvédje őt. Vagy valamire.
Az jó, hogy a kutyafarkasok nem tudnak fára mászni. Ha nagyon
elszaporodnak és túl agresszívvé válnak, Tarzanként kell majd indáról indára
ugrálnia. Vicces az ötlet, úgyhogy kacag egyet. – Csak a testemet akarjátok! –
kiáltja nekik. Aztán kiissza az üveget, és közéjük hajítja. Vinnyogás,
menekülés: még mindig tisztelik a lövedékeket. De vajon meddig? A
kutyafarkasok nagyon okosak: meg fogják érezni, hogy sebezhető,
elkezdenek majd vadászni rá. És ha ez egyszer bekövetkezik, nem mehet
majd sehová, vagyis sehová, ahol nincsenek fák. Mindössze annyit kell
tenniük, hogy nyílt terepen legyen, ott be tudják keríteni és megölni.
Kövekkel és hegyes karókkal nem sokra fog menni. Muszáj találnia egy
másik sugárpisztolyt.


Miután a kutyafarkasok eltakarodtak, hanyatt fekszik a deszkázaton, a
lágyan mozgó leveleken keresztül bámulja a csillagokat. Nagyon közelinek
tűnnek, de távol vannak. Fényük több millió, több milliárd évvel korábbról
származik. Üzenetek, melyeknek már nincs meg a feladójuk.
Múlik az idő. Énekelni szeretne, de egyetlen dal sem jut az eszébe.
Felrémlik egy régi szám, de el is enyészik: csak a dobot hallja. Talán tudna
magának furulyát farigcsálni egy ágból, vagy szárból, vagy valamiből. Csak
egy kést kellene találnia hozzá.
– Ragyogó csillag, kívánságcsillag – mondja. De mi jön ezután? Teljesen
kiment a fejéből.
Nincs fenn a hold, ma este nem látszik az égen, habár ennek ellenére ott
van, most kel fel, hatalmas, láthatatlan kőgolyó, hatalmas gravitációs csomó,
halott, de erős, maga felé vonzza a tengert. Az összes folyadékot. Az emberi
test kilencvennyolc százaléka víz, mondja a könyv a fejében. Ezúttal férfihang,
egy enciklopédia hangja; nem olyanvalakié, akit ismer, vagy korábban ismert.
A maradék két százalékot ásványi anyagok teszik ki, legfőképpen a vas a
vérben, valamint a kalcium, ami a csontvázat és fogakat alkotja.
– Ki a francot érdekel ez? – kérdi magától Hóember. Nem érdekli, mennyi
vas van a vérében, vagy mennyi kalcium a csontjaiban; elege van magából,
valaki más szeretne lenni. Meg akarja újítani a sejtjeit,
kromoszómatranszplantációt kapni, elcserélni a fejét egy másikra, amiben
jobb gondolatok vannak. Például olyanok, hogy ujjak simogatják, kis
ujjacskák ovális, padlizsánlilára, karmazsinvörösre vagy rózsaszirom
rózsaszínre festett körmökkel. „Teljesüljön a kívánságom, amire ma este
gondoltam!” Ujjak. Egy száj. Nehéz, nagy fájdalom kezdődik a gerince
tövénél.
– Gazella – mondja. – Tudom, hogy itt vagy. – Megismétli a nevet. Még
csak nem is az igazi neve: azt soha nem is tudta. Ez csak egy szó. Egy mantra.
Időnként maga elé tudja képzelni. Kezdetben halvány és árnyékszerű, de ha
elég sokszor ismétli a nevét, akkor talán átsiklik majd Hóemberbe, és testben
vele lesz, és akkor Hóember keze a saját testén Gazella kezévé változik. De
mindig tünékeny volt, mindig megfoghatatlan maradt. Ma éjjel nem válik
valósággá, Hóember egyedül marad, nevetségesen vinnyogva, önmagát
kényszerül kényeztetni a sötétben.
 6

Gazella
Hóember hirtelen felébred. Megérintette valaki? De nincs itt senki és
semmi.
Teljes a sötétség, nincsenek csillagok. Befelhősödött.
Megfordul, betekeri magát a lepedőbe. Reszket a hideg éji szellőtől. Az a
legvalószínűbb, hogy még mindig részeg: ezt nem mindig könnyű biztosan
megállapítani. Bámul a sötétbe, azon töpreng, milyen hamar jön el a reggel.
Reméli, hogy vissza tud aludni.
Valahol huhog egy bagoly. Erőteljes vibrálás, egészen közel, és mégis
távol, mint a pánsíp legmélyebb hangja. Talán vadászik. De mire?
Érzi, amint Gazella lebeg felé a levegőben, mintha puha, tollas szárnyai
lennének. Most földet ér, elhelyezkedik; nagyon közel van hozzá, az oldalán
fekszik, csak a bőrük választja el őket. Csodálatos módon elfér mellette a
meglehetősen keskeny deszkázaton. Ha Hóembernek lenne gyertyája vagy
zseblámpája, látná is karcsú körvonalát, a sötét háttér előtti sápadt ragyogást.
Ha a kezét kinyújtja, meg is érinthetné, de akkor eltűnne.
– Nem a szex miatt akartalak – mondja Gazellának. Az nem felel, de
Hóember érzi, nem hisz neki. Hóember elszomorítja Gazellát, mert elvesz
valamennyit a tudásából, a hatalmából. – Nem csak a szex miatt akartalak. –
Sötét mosoly a válasz: így már jobb. – Tudod, hogy szeretlek. Csak téged. –
Nem Gazella az első nő, akinek ezt mondta. Nem lett volna szabad ennyire
elhasználnia a mondatot fiatalabb korában, nem lett volna szabad eszköznek,
éknek, kulcsnak használnia, amivel felnyithatja a nőket. Mire már valóban
komolyan gondolta, a szavak hazugul csengtek a fülében, és szégyellte magát,
amikor kiejtette őket. – Komolyan gondolom – mondja Gazellának.
Nincs válasz, nincs felelet. Gazella még a legszebb időkben sem volt
túlságosan kitárulkozó.


– Csak egyet mondj meg – mondta, még régebben, mikor még Jimmy volt.
– Kérdezz! – mondta Gazella.
 Úgyhogy Jimmy kérdezett, amire az a válasz jött, hogy „Nem tudom.
Elfelejtettem.” Vagy az, hogy „Erre nem akarok válaszolni”. Vagy az, hogy
Jimmy, nagyon rossz fiú vagy, semmi közöd hozzá”. Egyszer azt mondta:
„Nagyon sok kép van a fejedben, Jimmy. Honnét szedted őket? Miből
gondolod, hogy én vagyok azokon a képeken?”
Úgy gondolta, érti, Gazella miért kerüli az egyenes választ. – Nyugodj meg
– mondta neki, miközben a haját simogatta. – Nem a te hibád.
– Mi nem az én hibám, Jimmy?


Milyen sokáig tartott, amíg Gazellát a gondosan begyűjtött és felhalmozott
töredékekből, foszlányokból összerakta? Ott volt Guvat sztorija róla, aztán a
romantikusabb verzió, Jimmyé: aztán ott volt Gazella saját története saját
magáról, ami különbözött mind a kettőtől, és egyáltalán nem volt romantikus.
Hóember lepörgeti a fejében a három történetet. Valaha más verzióknak is
létezniük kellett: az anyjáé, a férfié, aki megvette Gazellát, a férfié, aki utána
vette meg, és a harmadik férfi verziója, mind közül a legrosszabb, az ájtatos
San Franciscó-i férfi, a süketelés nagymestere; de Jimmy ezeket a
változatokat sohasem hallotta.
Gazella olyan törékeny volt. Jimmyt finom fémmunkára emlékeztette,
ahogy kis testében elképzelte a csontokat. Szív alakú arc – nagy szemek,
keskeny áll –, Hymenoptera-arc, imádkozósáska-arc, sziámimacska-arc. Bőre
a sárga leghalványabb árnyalata, sima és áttetsző, mint egy régi, értékes
porcelán. Aki ránézett, azonnal tudta, hogy egy ilyen gyönyörű, légies és
valaha nagyon szegény nő élete bizonyára nehéz volt, de az a nehéz élet nem
padlósikálásból állt.
– Sikáltál valaha is padlót? – kérdezte Jimmy egy alkalommal.
– Padlót? – Gazella kicsit elgondolkodott. – Nálunk nem volt padló.
Amikor már odajutottam, hogy volt padló, nem én sikáltam. – A padló nélküli
időszakról viszont elmesélte, hogy a döngölt földet mindennap tisztára
seperték, mert azon ültek evés közben, azon aludtak, úgyhogy nagyon fontos
volt, hogy tiszta legyen. Senki sem akart magán ételmaradékot. Senki sem
akart bolhákat.


 Gazella akkor született, amikor Jimmy hét-, nyolc- vagy kilencéves volt.
Hogy pontosan hol? Azt nehéz megmondani. Valami távoli, idegen helyen.
Falu volt, az biztos, mondta Gazella. A falut fák és szántóföldek vették
körül, vagy talán rizsültetvények. A kunyhók tetején talán pálmalevélből volt
a tető, habár a legjobb kunyhóknak bádogtetejük volt. Egy falu Indonéziában,
vagy talán Mianmarban? Nem, mondta Gazella, habár nem volt benne biztos.
De nem India volt. Vietnam?, találgatta Jimmy. Kambodzsa? Gazella lenézett
a kezére, a körmét vizsgálgatta. Teljesen mindegy, hol.
Nem emlékezett rá, milyen nyelven beszélt gyerekkorában. Túl fiatal volt
ahhoz, hogy emlékezzen arra a legkorábbi nyelvre: a szavak kimosódtak a
fejéből. De nem az a nyelv vagy nem az a dialektus volt, ahová először vitték,
mert ott másféle beszédet kellett megtanulnia. Arra emlékezett: ahogyan
nehézkesen formálódtak a szavak a szájában, az érzésre, hogy nem találja a
szavakat.
A falujában mindenki szegény volt, és sok volt a gyerek, mondta Gazella. Ő
elég kicsi volt, amikor eladták. Anyjának sok gyereke volt, köztük két
idősebb fiú, akik már közel voltak ahhoz, hogy a földeken tudjanak dolgozni,
ami jó is volt a beteg apjuk miatt. Csak köhögött és köhögött; ez a köhögés
járta át Gazella legkorábbi emlékeit.
Valami tüdőbaj lehetett, gondolta Jimmy. Biztos volt benne, hogy ha
cigarettához jutott, akkor mindenki füstölt, mint az őrült: a cigarettázás
enyhítette a boldogtalanságot. (Jimmy gratulált magának saját éleslátásához.)
A falusiak az apa betegségét a rossz vízzel, végzettel, gonosz szellemekkel
magyarázták. Ugyanakkor a betegség szégyenletes is volt; senki sem akarta
elkapni. Úgyhogy Gazella apját sajnálták, de egyben okolták is a
betegségéért, és kiközösítették. A felesége csendes nehezteléssel
gondoskodott róla.
De azért megkondították a harangokat, imádkoztak érte. Kis képeket
égettek. De semmi sem használt, mert az apja meghalt. Mindenki tudta a
faluban, mi fog most történni, mert ha nincs, aki a földeken vagy a
rizsültetvényeken dolgozzon, akkor máshonnét kell beszerezni a
létfenntartáshoz szükséges dolgokat.
Gazella a fiatalabb gyerekek közé tartozott, azelőtt gyakran félrelökték, de
most hirtelen a középpontba került, jobb ételeket ehetett, mint addig, és kapott
egy különleges kék dzsekit is, mert a falu asszonyai segítettek, hogy
csinosnak és egészségesnek nézzen ki. A csúnya vagy deformált, vagy
kevéssé értelmes gyerekek, vagy akik nem tudtak olyan jól beszélni,
kevesebbért keltek el, vagy nem is tudták őket eladni. A falubeli asszonyok
tisztában voltak vele, hogy egy nap ők is arra kényszerülhetnek, hogy eladják
a gyerekeiket, és ha most segítenek, akkor adott esetben majd ők is
számíthatnak segítségre.
Persze ezt a tranzakciót nem „adásvételként” emlegették a faluban. Úgy
beszéltek róla, mint valami tanonckodásról. A gyerekeket megtanítják,
hogyan éljenek meg a nagyvilágban: így szépítették a dolgot. Arról nem is
beszélve, hogy ha ott maradnak, mihez is kezdhetnének? Főleg a lányok,
mondta Gazella. Férjhez mehetnek és gyerekeket szülhetnek, akiket aztán
szintén el kell majd adni. Eladni, vagy bedobni a folyóba, hogy leússzanak a
tengerig, mert nem jut mindenkinek elég élelem.


Egyik nap egy férfi jött a faluba. Ugyanaz a férfi, aki mindig jönni szokott.
Általában autóval döcögött át a földúton, de ezúttal sok eső esett, és nagyon
sáros volt az út. Minden falunak volt egy ilyen embere, aki habár
rendszertelen időközönként tette meg a veszélyes utat a városból, a falusiak
mégis mindig előre tudtak az érkezéséről.
– Melyik városból jött? – kérdezte Jimmy.
De Gazella csak mosolygott. Ha erről beszél, megéhezik, mondta. Édes-
drága Jimmy nem akar rendelni egy pizzát? Gombát, articsókát, szardellát kér
rá, kolbászt nem. – Te is akarsz enni? – kérdezte Gazella.
– Nem – felelte Jimmy. – Miért nem mondod meg?
– Miért érdekel? – kérdezte Gazella. – Engem nem érdekel. Sohasem
gondolok rá. Már nagyon régen volt.


Ez a férfi – mondta Gazella, miközben úgy méregette a pizzát, mint valami
kirakósjátékot, azután egyenként lecsipegette róla a gombát, azt szerette
legelőször megenni – két másik férfival jött, akik az alkalmazottai voltak, és
fegyvert viseltek a rablók elriasztására. Drága ruhákat viselt, és a sarat és port
leszámítva – mindenki sáros és poros lett a faluba vezető úton – tiszta és ápolt
volt. Volt egy órája, egy fénylő, aranyszínű óra, amire gyakran ránézett;
felhúzta az ingujját, hogy mindenki lássa. Az óra megnyugtató volt, a
minőség biztosítéka. Még az is lehet, hogy igazi aranyóra volt. Legalábbis
volt, aki azt mondta.
Ezt a férfit egyáltalán nem tartották bűnözőnek, hanem tisztességes
üzletembernek, aki nem csalt, legalábbis nem sokat, és készpénzzel fizetett.
Ezért tisztelettel bántak vele, és vendégül látták, mert senki sem akart
rosszban lenni vele. Mi lesz, ha nem jön többé? Mi lesz, ha majd egy
családnak muszáj lesz eladni egy gyereket, de nem veszi meg, mert előzőleg
megsértették? Ő volt a falu bankja, biztosítási kötvénye, kedves, gazdag
nagybácsija, egyetlen talizmánja a balszerencse ellen. És egyre gyakrabban
volt rá szükség, mert az időjárás nagyon furcsa lett, többé nem lehetett
kiszámítani: vagy túl sok eső esett, vagy kevés, vagy a szél volt sok, vagy a
hőség – a termés pedig mindig megsínylette.
A férfi sokat mosolygott, sok falubeli férfit név szerint is üdvözölt. Mindig
mondott egy kis beszédet, mindig ugyanazt. Azt akarja, hogy mindenki jól
járjon, mondta. Azt akarja, hogy mindkét fél elégedett legyen. Nem akar
haragot. Nem tett-e meg mindent értük? Nem elvitte még a csúnya és ostoba
gyerekeket is, akik csak a terhére voltak, csak azért, hogy nekik kedvezzen?
Ha van bármi bajuk azzal kapcsolatban, ahogy az ügyeket intézi, mondják
meg. De sohasem kritizálták, habár a háta mögött morogtak: azt mondták,
soha nem fizet többet, mint amennyit kell. De ezt is becsülték benne: mutatta,
hogy jó abban, amit csinál, és a gyerekek hozzáértő kezekben lesznek.
Amikor az arany karórás férfi a faluba jött, minden alkalommal elvitt
magával néhány gyereket, hogy azok a város utcáin virágot áruljanak a
turistáknak. Az anyákat megnyugtatta, hogy a munka könnyű, és a
gyerekekkel jól bánnak: ő se nem bűnöző, se nem hazug, se nem strici.
Rendes élelmet kapnak majd, biztonságos helyen alszanak, vigyáznak
rájuk, és fizetésük is lesz, amit ha akarnak, hazaküldhetnek a családjuknak. Ez
az összeg a keresetük egy bizonyos százaléka, az ellátás és szállás
költségeinek levonása után. (A faluba sohasem érkezett pénz. Mindenki tudta,
hogy nem is fog.) A gyerekért cserébe jó árat fizet az apának vagy a
megözvegyült anyának, vagy legalábbis szerinte jó árat: és az ár eléggé
tűrhető is volt, ha azt nézzük, mihez voltak szokva ezek az emberek. Ezzel a
pénzzel az anyák, akik eladták a gyerekeiket, a megmaradó gyerekeiknek
jobb esélyt tudtak adni az életben. Legalábbis ezt mondták egymásnak.
Jimmy nagyon felháborodott, amikor mindezt először hallotta. Ez még
abban az időszakban volt, amikor szinte mindent vérlázítónak érzett.
Akkortájt, amikor minden Gazellával kapcsolatos dolog miatt bolondot csinált
magából.
 – Te ezt nem érted – mondta Gazella. Még mindig ágyban volt, ette a pizzát
és a sült krumplit, kólát ivott hozzá. A gomba már elfogyott, most az
articsókaszíveket ette. A szélét soha nem ette meg. Azt mondta, ha ételt dob
el, attól gazdagnak érzi magát. – Sokan csinálták ezt. Ez volt a szokás.
– Seggfej szokás – mondta Jimmy. Az ágy mellett üldögélt egy széken,
Gazellát nézte, ahogy rózsaszínű macskanyelvével az ujjait nyalogatja.
– Jimmy, rossz fiú vagy, ne káromkodj. Akarsz egy kolbászkarikát? Nem
rendeltél, de mégis tettek rá. Biztosan rosszul hallottak.
– A seggfej nem káromkodás, csak szemléltető leírás.
– Szerintem mégsem kellene mondanod. – Most a szardellát ette: mindig
azt hagyta a legvégére.
– Szeretném megölni azt a fickót.
– Melyik fickót? Kérsz kólát? Nekem túl sok.
– A fickót, akiről most meséltél.
– Ó, Jimmy, az jobban tetszene, ha mindannyian éhen haltunk volna? –
kérdezte Gazella, azzal a kis bugyborékoló kacagásával. Jimmy ettől a
nevetésétől tartott leginkább, mert azt álcázta, hogy Gazella mulat rajta és
megveti. Jimmyt ledermesztette ez a nevetés: olyan volt, mint holdvilágos tó
felett fújó hűvös szél.


Természetesen Guvathoz is elrohant a felháborodásával. Öklével csapkodta
a bútorokat: az volt a bútorcsapkodós időszaka. Guvatnak csak ennyi
hozzáfűznivalója volt: – Jimmy, gondolj bele józanul. Nem tartható fenn a
végtelenségig egy egyre növekvő populáció, miközben korlátozott az
élelemhez való hozzáférés. A Homo sapiens nem tűnik képesnek arra, hogy a
kínálat függvényében korlátozza magát. Egyike azon kevés fajnak, amelyik
akkor sem csökkenti a szaporulatát, ha egyre kevesebb élelem áll a
rendelkezésére. Más szavakkal – és természetesen csak bizonyos mértékig –,
minél kevesebbet eszünk, annál többször élünk nemi életet.
– És ezt mivel magyarázod? – kérdezte Jimmy.
– A képzelőtehetséggel – felelt Guvat. – Az emberek el tudják képzelni a
saját halálukat, látják, ahogy egyre közeledik, és a küszöbönálló halál puszta
gondolata is afrodiziákumként hat rájuk. A kutya vagy a nyúl nem így
viselkedik. Vegyük például a madarakat: szűkös időszakban kevesebb tojást
raknak, vagy egyáltalán nem is párzanak. Minden energiájukat saját
fennmaradásukra fordítják addig, amíg jobb idők nem jönnek. De az emberek
remélik, hogy a lelkűket valaki másba passzírozhatják, saját maguk újabb
verziójába, és így örökké élhetnek.
– Akkor ezek szerint mint faj, a remény miatt pusztulunk ki?
– Nevezheted reménynek is. Vagy kétségbeesésnek.
– De remény nélkül is halálra vagyunk ítélve – mondta Jimmy.
– De csak mint egyének – felelte vidáman Guvat.
– Micsoda szívás.
– Jimmy, nőj fel végre.
Nem Guvat volt az első, aki ezt mondta Jimmynek.


A karórás férfi és két fegyveres alkalmazottja a faluban töltötte az éjszakát,
és a falubeli férfiakkal evett és ivott. A karórás férfi dobozostul osztogatta
nekik a cigarettát: az arany és ezüst papírdobozokon még a celofán is rajta
volt. Másnap reggel megtekintette a felkínált gyerekeket, feltett néhány
kérdést velük kapcsolatosan – milyen betegségeik voltak, engedelmesek-e? És
megnézte a fogukat. Jó foguk kell legyen, mondta, mert sokat kell
mosolyogniuk. Azután választott, a pénz gazdát cserélt, elbúcsúzott, és
mindenki udvariasan biccentett és meghajolt. Három vagy négy gyereket vitt
magával, sohasem többet; ennyivel tudott megbirkózni. Ez azt jelentette, hogy
kiválaszthatta a legjobbakat. Ugyanezt tette a többi faluban is, amelyek a
területéhez tartoztak. Ismert volt jó ízléséről és kiváló ítélőképességéről.
Gazella azt mondta, hogy annak a gyereknek, akit nem választott ki,
nagyon rossz volt. Rosszabbra fordult a sorsa, csökkent az értéke, kevesebbet
kapott enni. Gazella legelsőként lett kiválasztva.
Megesett, hogy az anyák is sírtak és a gyerekek is, de az anyák azt mondták
a gyerekeknek, hogy amit tesznek, az jó, segítik a családjukat, és el kell
menniük a férfival, és mindent úgy tenni, ahogy mondja nekik. Az anyák azt
mondták nekik, hogy ha majd egy ideig dolgoznak a városban, és jobbra
fordulnak a dolgok, akkor visszajöhetnek a faluba. (Soha egyetlen gyermek
sem jött vissza.)
Mindenki értett mindent, és ha nem nézték is jó szemmel, de
megbocsátották. Mégis, miután a férfi elment, az anyák, akik eladták a
gyereküket, üresnek és szomorúnak érezték magukat. Úgy érezték, hogy
habár önként, szabadon cselekedtek (senki sem kényszerítette vagy fenyegette
őket), mégsem akarták ezt valójában. Becsapva is érezték magukat, mintha az
ár túl alacsony lett volna. Miért nem kértek többet? De mégis azt
mondogatták maguknak, hogy nem volt más választásuk.



Gazella anyja egyszerre két gyerekét is eladta, és nem is csak azért, mert
pénzre volt szüksége. Azt gondolta, majd vigyáznak egymásra, és nem
lesznek magányosak. A másik gyerek fiú volt, egy évvel idősebb Gazellánál.
Kevesebb fiút adtak el, mint lányt, de ettől azok nem voltak értékesebbek.
(Gazella úgy vette, hogy a kettős eladás annak bizonyítéka, hogy az anyja
szereti őt. Erről a szeretetről nem voltak emlékei. Nem voltak róla történetei.
Inkább hit volt ez, mint emlék.)
A férfi azt mondta, különleges szívességet tesz Gazella anyjának, mert a
fiúkkal több a baj, nem engedelmeskednek, gyakrabban elszöknek, és akkor
ki téríti meg az ő kárát? És a tetejébe elég erre a fiúra egy pillantást vetni,
máris látszik, hogy nem megfelelő a viselkedése, és van elöl egy
megfeketedett foga, amitől úgy néz ki, mint egy bűnöző. De tudja, hogy
Gazella anyjának szüksége van a pénzre, ezért nagylelkű hozzá, és
megszabadítja a fiútól.
 Madárdal
Gazella azt mondta, a faluból a városba való utazásra nem emlékszik, de
néhány dologra, ami közben történt, igen. Olyan volt, mintha falon lógó
képeket nézne. Mintha benézne más emberek ablakán. Mintha álmodná az
egészet.
A karórás férfi azt mondta, hogy Én bácsi a neve, és ha nem úgy hívják,
nagy baj lesz.
– Én volt, mint egy név, vagy N, mint kezdőbetű? – kérdezte Jimmy.
– Nem tudom – felelte Gazella.
– Láttad leírva?
– A falunkban senki sem tudott olvasni – mondta Gazella. – Jimmy, nyisd
ki a szád. Neked adom az utolsó falatot.
Ahogyan erre emlékezik, Hóember szinte érzi a pizzának, majd Gazella
ujjának ízét a szájában.
Aztán a kólásdoboz a padlóra gurul. Aztán egész testét óriáskígyóként
szorítja össze az élvezet.
Ó, azok a titkos piknikek! Ó, édes élvezet! Ó, tiszta emlékezet, ó, csupasz
fájdalom. Ó, végtelen éjszaka.

Ez a férfi – folytatta Gazella később azon vagy talán már egy másik
éjszakán –, ez a férfi azt mondta nekik, hogy attól kezdve a nagybácsijuk.
Amint a falu a láthatáron kívülre került, nem mosolygott már annyit. Azt
mondta, hogy nagyon gyorsan kell menniük, mert vörös szemű, hosszú,
hegyes fogú vadállatokkal van tele körülöttük az erdő, és ha beszaladnak a fák
közé, vagy túl lassan gyalogolnak, ezek az állatok darabokra tépik őket.
Gazella nagyon félt, és fogni akarta a bátyja kezét, de azt nem lehetett.
– Voltak ott tigrisek? – kérdezte Jimmy.
Gazella nemet intett. Nem voltak.
– Akkor milyen állatok voltak? – Azt gondolta, ezáltal megtudhat a helyről
valamit. Megnézheti az élőhelyek listáját, abból kiderülhet valami.
– Nem volt nevük – mondta Gazella –, de tudtam, hogy micsodák.


Kezdetben libasorban haladtak a sáros út magasabb oldalán és folyton
figyelték, nincsenek-e kígyók. Elöl ment egy fegyveres férfi, aztán Én bácsi,
aztán Gazella bátyja, majd két másik gyerek, akit szintén eladtak – mindkettő
lány, idősebb Gazellánál –, aztán Gazella. A legvégén jött a másik fegyveres.
Megálltak ebédelni – hideg rizs volt, a falusiak csomagolták nekik –, aztán
még mentek valameddig. Amikor folyóhoz értek, az egyik fegyveres vitte át
Gazellát a túlpartra. Azt mondta, Gazella olyan nehéz, hogy be fogja dobni a
vízbe, és akkor megeszik a halak, de persze ez vicc volt. Izzadtruha- és
füstszaga volt, és még talán parfüm vagy hajzselé is érződött rajta. A víz a
térdéig ért.
Azután Gazella szemébe tűzött a nap – akkor nyugat felé mehettek,
gondolta Jimmy –, és Gazella nagyon elfáradt.
Ahogy a nap egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, a madarak elkezdtek
énekelni és fütyülni: láthatatlanul, az erdő indái és ágai között rejtőzködve –
rekedt károgás, sivítás, valamint öt tiszta, harangszerű hang hallatszott.
Ugyanezek a madarak hallatszottak alkonyatkor és napfelkelte előtt is, és
Gazellát vigasztalta az énekük. A madarak éneke ismerős volt, része az általa
ismert világnak. Elképzelte, hogy egyikük – a haranghangzású – az anyja
szelleme, akit madár alakjában küldtek utána, hogy vigyázzon rá, és azt
énekli: visz-sza fogsz tér-ni.
A falujában, mesélte Gazella Jimmynek, voltak olyanok, akik még haláluk
előtt ki tudták küldeni a szellemüket. Ez jól ismert dolog volt. Ha valaki
akarta, az öregasszonyoktól megtanulhatta, hogyan kell csinálni, és akkor
mindenfelé el tudott repülni, látta a jövőt, üzeneteket tudott küldeni, és képes
volt más emberek álmában megjelenni.
A madár énekelt és énekelt, aztán elcsendesedett. Aztán hirtelen lement a
nap, és besötétedett. Azon az éjszakán egy pajtában aludtak. Valószínűleg
háziállatokat tartottak benne előtte, legalábbis olyan volt a szaga. A
bokrokban kellett pisilniük, mindannyiuknak együtt, egy sorban, miközben az
egyik fegyveres őrt állt. A férfiak tüzet gyújtottak odakint, beszélgettek,
nevetgéltek, bejött a füst, de Gazellát nem érdekelte, mert elaludt. A földön
aludtak, vagy függőágyban, vagy kempingágyon, kérdezte Jimmy, de Gazella
azt mondta, nem lényeges. A bátyja mellette volt. Azelőtt nem sokat törődött
Gazellával, de most a közelében akart lenni.
Másnap reggel még gyalogoltak valamennyit, aztán egy kis faluhoz
érkeztek, ahol Én bácsi az autóját hagyta néhány férfi őrizete alatt. A falu
kisebb és koszosabb volt, mint Gazelláé. Nők és gyerekek bámulták őket az
ajtónyílásokból, de nem mosolyogtak. Az egyik nő jelet mutatott a gonosz
ellen.
Én bácsi ellenőrizte, nem hiányzik-e valami az autóból, azután kifizette a
férfiakat, majd mondták a gyerekeknek, hogy szálljanak be. Gazella azelőtt
még sohasem ült autóban, és nem tetszett neki a szaga. Nem szolárautó volt,
hanem benzines, és nem is volt új. Az egyik férfi vezetett, mellette Én bácsi: a
másik férfi hátul ült a négy gyerekkel összezsúfolva. Én bácsi rosszkedvű
volt, és ráparancsolt a gyerekekre, hogy ne kérdezzenek semmit. Hepehupás
úton haladtak, az autóban meleg volt. Gazella rosszul érezte magát, azt hitte,
hányni fog, de aztán elbóbiskolt.
Sokáig autózhattak, mert amikor megálltak, megint éjszaka volt. Én bácsi
és az elöl ülő férfi bement egy alacsony épületbe, valami fogadóféleségbe, a
másik férfi pedig végigfeküdt az első ülésen, és hamarosan már horkolt is. A
gyerekek a hátsó ülésen aludtak, ahogy tudtak. A hátsó ajtók zárva voltak:
csak úgy tudtak volna kimenni az autóból, ha átmásznak a férfin, de azt nem
merték megtenni, mert attól féltek, azt hinné, szökni próbálnak. Valamelyikük
bepisilt, Gazella érezte a szagát, de nem ő volt. Reggel az épület mögé
terelték őket, ahol volt egy nyitott latrina. A túlsó oldalról egy disznó figyelte
őket, amint ott guggoltak.
Még többórányi rázós autózás következett, aztán megálltak egy, az úton
keresztben felállított kapu előtt. Én bácsi közölte a kapu mellett levő két
katonával, hogy a gyerekek az unokaöccsei és unokahúgai: meghalt az
anyjuk, és ő most a saját házába viszi őket, az ő családjával fognak lakni.
Ismét mosolygott.
– Sok unokahúgod és unokaöcséd van – mondta vigyorogva az egyik
katona.
– Ez az én balszerencsém – felelte Én bácsi.
– És mindnek meghal az anyja.
– Ez a szomorú igazság.
– Nem tudjuk, hihetünk-e neked – mondta a másik katona, szintén
vigyorogva.
– Nézzetek ide – mondta Én bácsi. Kihúzta Gazellát a kocsiból. – Hogy
hívnak engem? – kérdezte tőle, és mosolygó arccal egészen közel hajolt
hozzá.
 – Én bácsi – felelte Gazella. A katonák nevettek, Én bácsi szintén.
Megveregette Gazella vállát, és szólt neki, hogy üljön vissza az autóba. Kezet
fogott a katonákkal, de előtte a zsebébe tette a kezét. Aztán a katonák szélesre
tárták a kaput. Amikor az autó ismét az úton gurult, Én bácsi adott egy apró,
citrom alakú keménycukorkát Gazellának. Gazella szopogatta egy kicsit,
aztán kivette, hogy eltegye későbbre. Zsebe nem volt, úgyhogy ragacsos
kezében szorongatta. Azon az éjszakán saját kezének nyalogatásában talált
vigaszt.
A gyerekek sírtak éjjel, de nem hangosan. Csak magukban. Nagyon féltek:
nem tudták, hová mennek, az általuk ismert dolgoktól pedig elszakították
őket. Szeretetet sem kaptak többé, mondta Gazella: persze, feltételezve, hogy
azelőtt kaptak. Most viszont volt készpénzbeli értékük: bizonyos emberek
számára profitot jelentettek. Ezt bizonyára ők is érzékelték – érezték, hogy
érnek valamit.
Persze (mondta Gazella) az, ha valakinek pénzbeli értéke van, nem
helyettesíti a szeretetet. Minden gyereknek, minden embernek kellene
szeretetet kapnia. Ő maga inkább az anyja szeretetét választotta volna a
pénzbeli érték helyett – a szeretetet, amiben még mindig hitt, a szeretetet, ami
madár formájában követte őt a dzsungelén keresztül, hogy ne nagyon féljen,
hogy ne érezze magát egyedül –, de a szeretet megbízhatatlan, egyszer van,
egyszer nincs, úgyhogy jó, ha az embernek van pénzbeli értéke, mert akkor
abból valaki biztosan hasznot akar húzni, ahhoz pedig gondoskodnia kell
elegendő élelemről, és arról, hogy az áru ne sérüljön túlságosan. Sokan voltak
olyanok, akik szeretetet sem kaptak, és pénzbeli értékük sem volt, és akkor
már jobb, ha a kettő közül legalább az egyik megvan, mint ha egyik sem
lenne.
 Rózsák
A város kaotikus volt, tele emberekkel, autókkal, zajjal, rossz szagokkal és
egy nehezen érthető nyelvvel. A négy új gyerek először nagyon megrémült
mindettől, úgy érezték, mintha forró vizes üstbe dobták volna őket – mintha a
város fizikailag bántaná őket. Én bácsi viszont tapasztalt volt, úgy kezelte a
gyerekeket, mintha macskák lennének: adott nekik időt, hogy hozzászokjanak
az újdonságokhoz. Beszállásolta őket egy kis szobába egy háromemeletes ház
harmadik emeletén; az ablakon vasrács volt, úgyhogy kiláttak, de kimászni
nem tudtak. Azután fokozatosan kivezette őket: először csak kis távolságra, és
csak egy órára. A szoba zsúfolt volt, mert már volt ott öt másik gyerek; de
minden gyereknek jutott egy vékony matrac, amit esténként leraktak, reggel
pedig felgöngyöltek. Éjjelente az egész padlót beborították a matracok és a
gyerekek. A matracok használtak és mocskosak voltak, bűzlöttek a vizelettől,
de az új gyerekeknek legelőször is azt kellett megtanulniuk, hogyan lehet
takarosan feltekerni őket.
A többi, tapasztaltabb gyerektől megtanultak mást is. Elsőként azt, hogy Én
bácsi mindig figyeli őket, még akkor is, amikor úgy tűnik, magukra hagyták
őket a városban. Én bácsi mindig tudja, hol vannak: csak annyit kell tennie,
hogy fénylő óráját a füléhez tartja, és az megmondja neki, mert van benne egy
kicsi hang, ami mindent tud. Ez jó, mert így senki más nem bánthatja őket.
Másrészt viszont Én bácsi azt is látja, ha valaki nem dolgozik rendesen, vagy
szökni próbál, vagy megtartja a turistáktól kapott pénz egy részét. Akkor
aztán jön a büntetés. Én bácsi megver, és kék foltok lesznek rajtad. Talán meg
is égetnek néhány helyen. Néhány gyerek állította, hogy őt már büntették
ilyesmivel, és büszkék is voltak rá: sebhelyeik voltak. Ha valaki elég sokszor
megpróbálkozik ezekkel a tiltott dolgokkal – lustaság, lopás, szökés –, azt
eladják valaki olyannak, aki – legalábbis ezt mondták – sokkal rosszabb Én
bácsinál. Vagy megölik és a szemétdombra hajítják: és senkit sem fog
érdekelni, hiszen senki sem ismerte.
Gazella azt mondta, hogy Én bácsi értette a dolgát, mert a gyerekek jobban
elhitték a többi gyereknek, amit a büntetésekről mondtak, mint ha azt
felnőttektől hallották volna. A felnőttek fenyegetőztek olyan dolgokkal,
amiket sohasem tettek meg, de a gyerekek megmondták, mi az, ami történni
fog. Vagy amitől féltek, hogy meg fog történni. Vagy azt, ami már megtörtént
vagy velük, vagy olyan gyerekekkel, akiket ismertek. Egy héttel az után, hogy
Gazella és a bátyja megérkezett a matracos szobába, elvittek onnét három
idősebb gyereket. Másik országba mennek, mondta Én bácsi. Annak az
országnak San Francisco a neve. Azért vitték el őket, mert rosszak voltak?
Nem, mondta Én bácsi: jutalomból, mert jók voltak. Mindenki, aki
engedelmes és szorgalmas, egy napon majd odamehet. Gazella sehová sem
akart menni, csak haza, de az otthon emléke kezdett ködössé válni. Még
mindig hallotta az anyja szellemének hangját, visz-sza fogsz tér-ni, de ez a
hang egyre elhalóbb, egyre nehezebben kivehető lett. Már nem haranghoz
hasonlított, hanem suttogáshoz. Már inkább kérdés volt, mint állítás; olyan
kérdés, amire nincs válasz.


Gazellát, a bátyját és a két másik újonnan jött gyereket elvitték, hogy
megfigyeljék, hogyan árulják a virágot a tapasztaltabb gyerekek. A virágok
rózsaszínű, vörös és fehér rózsák voltak; kora reggel gyűjtötték be őket a
virágpiacról. A töviseket eltávolították a szárról, hogy sérülés nélkül lehessen
kézből kézbe adni őket. A gyerekeknek a legjobb hotelek bejáratánál kellett
őgyelegniük – az idegen valutát váltó bankok és a drága boltok is jó helyek
voltak –, és a rendőröket is szemmel kellett közben tartani. Ha egy rendőr
közel jött és erősen rábámult egy gyerekre, a gyereknek gyorsan el kellett
onnét mennie. Csakis hivatalos engedéllyel volt szabad virágot árulni a
turistáknak, és az engedély nagyon sokba került. De nem kell izgulni, mondta
Én bácsi: a rendőrség mindenről tud, csak úgy kell tenniük, mintha nem
tudnának.
Ha egy gyerek meglátott egy külföldit, főleg olyat, amelyik külföldi nővel
volt, akkor oda kellett mennie a férfihoz és mosolyogva feltartani a rózsát.
Nem volt szabad bámulni, vagy nevetni a fura, idegen hajukon és vízszínű
szemükön. Ha elvették a virágot, és megkérdezték, mi az ára, akkor még
jobban kellett mosolyogni, a kezet pedig kinyújtani. Ha szóltak, kérdéseket
tettek fel, úgy kellett tenni, mint aki nem érti. Ez elég könnyű volt. Mindig
többet adtak – időnként jóval többet – annál, amennyit a virág ért.
A pénzt a ruhán belül egy kis zacskóba kellett tenni, hogy a zsebtolvajok és
az utcagyerekek ne tudják ellopni, azok a szerencsétlenek, akiknek nem volt
egy Én bácsijuk, hogy vigyázzon rájuk. Ha valaki – különösen, ha férfi –
megpróbált a kezednél fogva elvezetni valahová, ki kellett húznod a kezed.
Ha nagyon szorosan megfogta a kezed, akkor le kellett ülni. Erre a jeladásra
jött Én bácsi egyik embere vagy maga Én bácsi. Soha nem volt szabad autóba
szállni, vagy bemenni egy szállodába. Ha egy férfi ilyet kért, a lehető
leghamarabb meg kellett mondani Én bácsinak.
 Gazella új nevet kapott Én bácsitól. Mindegyik gyerek új nevet kapott tőle.
Felejtsék el a régi nevüket, mondták nekik, és hamarosan el is felejtették.
Gazellát most SuSunak hívták. Jól ment neki a rózsaárulás. Kicsi volt és
törékeny, tiszta és ártatlan arcvonásokkal. Olyan ruhát adtak neki, ami túl
nagy volt rá: úgy nézett ki benne, mint egy angyali baba. Mivel ő volt a
legkisebb, a többi gyerek kényeztette. Éjszakánként felváltva aludtak
mellette; kézről kézre adták.
Ki tudott volna ellenállni neki? A külföldiek közül nagyon kevesen.
Mosolya tökéletes volt: nem pimasz vagy agresszív, hanem tétova,
szégyenlős, mint aki semmiről sem feltételezi, hogy az neki jár. Mosolyában
nem volt rosszindulat: nem volt benne sem neheztelés, sem irigység, csak a
szívből jövő hála ígérete. „Imádni való”, mormolták a külföldi hölgyek, a
velük levő férfiak pedig vettek egy rózsaszálat és átnyújtották a hölgynek, így
aztán a férfiak is imádni valókká váltak. Gazella pedig becsúsztatta a
pénzdarabokat a ruhája elejében levő zacskóba, és egy napig megint
biztonságban érezte magát, mert teljesítette a kvótáját.
Nem úgy a bátyja. Neki nem volt szerencséje. Nem akart virágot árulni,
mint egy lány, és mosolyogni is utált; amikor pedig mosolygott, a
megfeketedett foga miatt nem volt valami szép jelenség. Így aztán Gazella
próbálta eladni az ő megmaradt virágait is. Én bácsi kezdetben nem bánta – a
pénz az pénz –, de aztán azt mondta, hogy Gazellának nem szabad túl sokat
mutatkoznia ugyanazokon a helyeken, mert nem lenne jó, ha az emberek
ráunnának.
A bátyja számára meg valami mást kell találni – valami más munkát. El
kell adni valahová. A szobában a többi gyerek rázta a fejét: egy kerítőnek
fogják eladni, mondták, az majd aztán kiközvetíti mindenféle olyan férfinak,
aki a kisfiúkat kedveli; szőrös fehér külföldieknek, szakállas barna
színűeknek vagy kövér sárgáknak. Részletesen leírták, hogy miket csinálnak
ezek a férfiak, és jót nevettek rajta. Dinnyesegg-fiú lesz belőle, mondták: így
nevezik az olyan fiúkat, mint ő. Kívül kemény és kerek, belül puha és
kellemes; szép kis dinnyesegg, bárki használhatja, aki megfizeti. Vagy ez lesz,
vagy küldönc, akit utcáról utcára küldenek, szerencsejátékosok megbízásait
bonyolítja majd, az pedig kemény és nagyon veszélyes munka, mert a rivális
szerencsejátékosok meg is ölhetik a küldöncöt. De az a legvalószínűbb, hogy
mindkettő lesz, küldönc is és dinnyesegg is.
Gazella látta, hogy a bátyja arca elsötétül, vonásai megkeményednek,
úgyhogy nem lepődött meg, amikor a bátyja megszökött; azt, hogy
megtalálták és megbüntették-e, Gazella sohasem tudta meg. Nem is kérdezte,
mert a kérdezősködés – akkorra már rájött – csak bajba keverné.


Aztán egy napon egy férfi kézen fogta Gazellát, és mondta neki, hogy
menjen vele a szállodába. Gazella szégyenlősen rámosolygott, oldalról
felnézett rá, és semmit sem szólt. Kihúzta a kezét a férfi kezéből, utána pedig
elmondta az esetet Én bácsinak. És akkor Én bácsi meglepő dolgot mondott.
Ha a férfi megint kéri, mondta, Gazellának el kell vele mennie a szállodába. A
férfi majd fel akarja vinni a szobájába, és Gazellának oda is vele kell mennie.
Mindent meg kell tennie, amit a férfi kér, de nem kell félnie, mert Én bácsi
figyeli, és eljön majd érte. Semmi rossz nem fog vele történni.
– Dinnye leszek? – kérdezte Gazella. – Dinnyesegg lány? – Én bácsi erre
nevetett, és megkérdezte, hol hallotta ezt a szót. De nem, mondta. Nem az fog
történni.
Másnap megjelent a férfi, és megkérdezte Gazellát, hogy akar-e pénzt,
sokkal többet, mint amennyit a virágárulásból keres. Magas, fehér, szőrös
férfi volt, erős akcentussal beszélt, de Gazella azért megértette. Ezúttal elment
vele. A férfi fogta a kezét, és lifttel felmentek – ez rémisztő volt, egy aprócska
szoba, aminek bezáródnak az ajtói, és amikor kinyílnak, akkor másik helyen
találja magát az ember, és Én bácsi ezt nem magyarázta el. Gazella szíve
hevesen vert. – Ne félj – mondta neki a férfi, mert azt hitte, Gazella fél tőle.
De pontosan fordítva volt, ő félt Gazellától, mert remegett a keze. Kulccsal
kinyitotta az ajtót, bementek, aztán a férfi bezárta mögöttük az ajtót. A szoba
mályva- és aranyszínű volt, óriási ággyal: óriásoknak való ággyal. A férfi
megkérte Gazellát, hogy vegye le a ruháját.
Gazella engedelmes volt, tette, amit mondtak neki. Nagyjából sejtette, hogy
még mit akarhat tőle a férfi – a többi gyerek már ismerte ezeket a dolgokat,
nyíltan, nevetgélve beszélgettek róluk. Voltak, akik sok pénzt fizettek
olyasmikért, amiket ez a férfi akart, és voltak is a városban helyek, ahova az
ilyen férfiak mehettek; de némelyik nem akart odamenni, mert az túl
nyilvános, és szégyellték magukat: ostoba módon maguk akarták intézni az
ilyesmit, és ez a férfi olyan fajta volt. Úgyhogy Gazella tudta, hogy a férfi
most leveszi a saját ruháit, vagy legalábbis valamennyit, úgy is lett, és a férfi
elégedettnek tűnt, amikor megszemlélte a hímvesszőjét, ami szőrös és hosszú
volt, mint ő maga, és volt benne egy kis könyökszerű hajlat. Aztán letérdelt
úgy, hogy az arca egy szintben legyen Gazelláéval, közvetlenül az övé
mellett.
 Hogyan nézett ki a férfi arca? Arra nem emlékezett Gazella. A hímvessző
egyediségére igen, de az arcára nem. – Mintha nem is arc lett volna – mondta.
– Az egész teljesen puha volt, mint egy gombóc. Nagy orra volt, répaorra.
Hosszú, fehér péniszorr. – Gazella mindkét kezét szájára téve nevetett. – Nem
olyan, mint a te orrod, Jimmy – tette hozzá, ha netán Jimmy magára veszi a
dolgot. – A te orrod gyönyörű, nagyon aranyos orr, hidd el.


– Ne félj, nem foglak bántani – mondta a férfi. Olyan nevetséges volt az
akcentusa, hogy Gazella kuncogni akart, de tudta, az helytelen lenne.
Szégyenlősen mosolygott, a férfi pedig megfogta a kezét, és a testére húzta.
Elég gyengéden csinálta, de ugyanakkor mérgesnek is tűnt. És mintha
gyorsan túl akart volna esni az egészen.
Ekkor robbant be hirtelen Én bácsi a szobába – de hogyan? Biztosan egy
kulccsal, amit az egyik szállodai alkalmazottól kapott. Felkapta Gazellát,
kincsecskémnek nevezte, és üvöltözött a férfival, aki nagyon rémültnek tűnt,
és próbálta magára ráncigálni a ruháit. Belegabalyodott a nadrágjába, fél
lábon ugrándozott egy darabig, miközben valamit próbált elmagyarázni az
erős akcentusával. Gazella sajnálta őt. Aztán a férfi pénzt adott Én bácsinak,
sok pénzt, az összeset, ami a tárcájában volt, és Én bácsi úgy cipelte ki
Gazellát a szobából, mint egy értékes vázát, miközben folyamatosan morgott
és haragosan nézett. De az utcán már nevetett, viccelődött rajta, hogy a férfi
nem talált bele a nadrágszárába, ahogyan körbeszökdécselt. Gazellának azt
mondta, jó kislány, és megkérdezte, szeretné-e megint ezt a játékot játszani.
Úgyhogy ez lett Gazella specialitása. Kicsit sajnálta a férfiakat: habár Én
bácsi azt mondta, megérdemlik, ami történik velük, és szerencséjük, hogy
nem hívja a rendőrséget, Gazella kicsit bánta a szerepét. De ugyanakkor
élvezte is. Erősnek érezte magát attól, hogy a férfiak gyámoltalannak hiszik,
pedig nem az. Ők a gyámoltalanok, nekik kell nemsokára bocsánatkéréseket
dadogni a hülye akcentusukkal, és fél lábon ugrándozni luxus szállodai
szobáikban, az összegubancolódott nadrágszárak fölött kilógó sima vagy
szőrös, mindenféle méretű és színű meztelen seggükkel, miközben Én bácsi
szidalmazza őket. Volt, amelyik sírt is. Ami a pénzt illeti, kiürítették a
zsebeiket, minden pénzüket Én bácsinak adták, és még meg is köszönték,
hogy elfogadja. Nem akartak börtönbe kerülni, főleg nem abban a városban,
ahol a börtönök nem szállodák, a vádemelés és a tárgyalás kitűzése pedig
nagyon sokáig elhúzódik. Amilyen gyorsan csak lehetett, taxiba akartak
szállni, bemászni a nagy repülőgépekbe és elrepülni.
 „Kicsi SuSu”, mondta mindig Én bácsi, amikor a szálloda mellett letette
Gazellát az utcára. „Olyan okos lány vagy! Bárcsak feleségül vehetnélek! Az
tetszene neked?”
Az idő tájt ez állt legközelebb a szeretethez Gazella életében, úgyhogy a
kérdés boldoggá tette. De mi a helyes válasz, igen vagy nem? Tudta, hogy ez
csak vicc, nem komoly kérdés, mert csak öt-, hat- vagy hétéves, úgyhogy őt
nem lehet feleségül venni. Egyébként is, a többi gyerek mondta, hogy Én
bácsinak van egy felnőtt felesége, aki valahol máshol lakik egy házban, és Én
bácsinak másik gyerekei is voltak. Igazi gyerekei. Ők iskolába jártak.
– Meghallgathatom az órádat? – kérdezte Gazella a szégyenlős mosolyával.
Ahelyett – így értette. Ahelyett, hogy feleségül megyek hozzád, ahelyett hogy
válaszolok a kérdésedre, ahelyett hogy az igazi gyereked lennék. Én bácsi
megint nevetett, aztán megengedte neki, hogy meghallgassa az óráját, de
Gazella nem hallotta benne a kicsi hangot.
 Dzsessz Koboldországban
Egy nap jött egy másik férfi, akit azelőtt még sohasem láttak – magas,
sovány férfi, magasabb, mint Én bácsi. Rosszul szabott ruhát viselt, arca
himlőhelyes, és azt mondta, mindannyiuknak vele kell menniük. Én bácsi
eladta a virágüzletet, mondta ez a férfi; a virágokat, virágárusokat és minden
mást, aztán elment, elköltözött egy másik városba. Úgyhogy mostantól ez a
magas férfi volt a főnök.
Körülbelül egy év múlva egy lány – aki az első hetekben Gazellával volt a
matracos szobában, és most újra felbukkant Gazella új életében, a filmes
életében – elmesélte, hogy valójában nem ez történt. Az igazság az volt, hogy
Én bácsit átvágott torokkal találták meg a város egyik csatornájában.
Ez a lány látta Én bácsit. Nem, ez így nem egészen pontos – ő maga nem
látta, de ismert valakit, aki igen. Nem kétséges, hogy ő volt. Gyomra fel volt
fúvódva, mint egy párna, arca puffadt, de biztosan Én bácsi volt. Ruha nem
volt rajta – valaki bizonyára elvitte. Lehet, valaki más, nem az, aki a torkát
átvágta, vagy talán ugyanaz, mert hiszen egy hullának mi szüksége van olyan
jó ruhákra? Az órája sem volt rajta. „És pénz sem volt nála”, mondta nevetve
a lány. „Ha nincs zseb, pénz sincsen!”


– Voltak csatornák abban a városban? – kérdezte Jimmy. Azt gondolta, ez
talán rávezetheti, hogy melyik város lehetett. Akkoriban mindent tudni akart
Gazelláról, amit csak lehetett, és minden helyről, ahol járt. Meg akarta találni
és személyesen bántalmazni mindazokat, akik valaha ártottak Gazellának,
vagy boldogtalanná tették. Azután pedig gyötörte magát a fájdalmas tudással:
ami információmorzsát csak össze tudott gyűjteni, fehéren izzó szögként
szúrta be a körme alá. Minél jobban fájt, annál jobban – erről meg volt
győződve – szerette Gazellát.
– Igen, voltak csatornák – mondta Gazella. – A farmerek használták, meg a
virágtermelők, hogy a piacra menjenek. Kikötötték a csónakjukat, és amijük
volt, még ott helyben, a rakparton eladták. A távolból gyönyörű látványt
nyújtottak. Az a rengeteg virág! – Jimmyre nézett: gyakran kitalálta, mire
gondol. – De sok városban vannak csatornák – mondta. – És folyók. A folyók
nagyon hasznosak, a szemét, halottak és az eldobott kisbabák miatt. És a szar
miatt. – Habár azt nem szerette, ha Jimmy káromkodik, Gazella időnként
szeretett olyanokat mondani, amiket ő maga csúnya szavaknak hívott, mert ez
megdöbbentette Jimmyt. Ha egyszer rákezdett, rengeteg csúnya szóval tudott
kirukkolni. – De ne rágódj ezen, Jimmy – tette hozzá gyengéden. – Nagyon
régen történt. – Gazella legtöbbször úgy tett, mintha meg akarná Jimmyt
védeni a saját múltbeli képétől. Csak a derűs oldalát szerette Jimmy felé
mutatni. Szeretett ragyogni.


Szóval Én bácsi a csatornában végezte. Nem volt szerencséje. Nem a
megfelelő embereket fizette le, vagy csak nem fizetett nekik eleget. Vagy
talán meg akarták venni az üzletét, de túl keveset ígértek érte, és ő nem ment
bele. Vagy a saját emberei árulták el. Sok eshetőség volt, hogy mi történhetett
vele. Lehet, az egész nem is volt kitervelt, csak egy baleset, véletlen
gyilkosság, csak egy tolvaj. Én bácsi óvatlan volt, egyedül ment sétálni.
Habár általában óvatos volt.
– Sírtam, amikor meghallottam – mondta Gazella. – Szegény Én bácsi.
– Miért véded? – kérdezte Jimmy. – Féreg volt! Csótány!
– Szeretett engem.
– A pénzt szerette!
– Persze, Jimmy – mondta Gazella. – A pénzt mindenki szereti. De sokkal
rosszabb dolgokat is tehetett volna velem, de nem tett. Sajnáltam, amikor
hallottam, hogy meghalt. Csak sírtam és sírtam.
– Milyen rosszabb dolgokat? Miféle sokkal rosszabb dolgokat?
– Jimmy, túl sokat aggodalmaskodsz.


A gyerekeket kiterelték a szürke matracos szobából, amit Gazella sohasem
látott viszont. Legtöbb társát sem látta soha többé. Elosztották őket, egyik erre
ment, a másik arra. Gazellát eladták egy olyan férfinak, aki filmeket készített.
Ő volt az egyetlen, aki a filmes férfival ment. Nagyon szép kislány vagy,
mondta a férfi Gazellának, megkérdezte, hány éves, de Gazella nem tudta a
választ. Azt is kérdezte tőle, hogy szeretne-e filmben szerepelni. Gazella még
sohasem látott filmet, úgyhogy nem tudta, szeretne-e vagy sem; de úgy
hangzott, mint valami ritka élvezet ígérete, úgyhogy igent mondott. Akkorra
már jól tudta, mikor várnak igent egy kérdésre.
 A férfi autóval vitte el őt és három vagy négy másik kislányt, akiket
Gazella nem ismert. Az éjszakát egy nagy házban töltötték. Gazdag
embereknek épült a ház: magas fal vette körül, tetején üvegtörmelékkel és
szögesdróttal, és kapun át mentek be. A belsejének gazdag szaga volt.
– Hogy érted, hogy gazdag szaga volt? – kérdezte Jimmy, de Gazella nem
tudta megmondani. A gazdag csak egy olyan dolog volt, amit az ember
megtanult megkülönböztetni. A háznak olyan szaga volt, mint azoknak a jobb
szállodáknak, amikben járt: többféle étel, fabútorok, lakk és szappan szaga
keveredett benne. Biztosan voltak a közelben virágok is, virágzó fák és
bokrok, mert érződött az illatuk. A padlót szőnyegek borították, de a gyerekek
nem jártak rajtuk; a szőnyegek egy nagy szobában voltak, ők pedig elmentek
a nyitott ajtó előtt, benéztek, és akkor látták őket. A szőnyegek gyönyörűek
voltak, kék, rózsaszín és vörös színben pompáztak.
Őket a konyha melletti helyiségbe kvártélyozták el. Azelőtt raktár lehetett:
rizs- és rizseszsák-szagú volt, habár akkor épp nem tároltak rizst a
helyiségben. Kaptak enni – jobb ételt, mint máskor, mondta Gazella, még
csirke is volt benne –, és megtiltották nekik, hogy zajongjanak. Aztán
bezárták őket. Kutyák is voltak annál a háznál; az udvarról behallatszott az
ugatásuk.
Másnap néhányukat egy teherautó hátuljában elvitték. Még két másik
gyerek volt, mindkettő lány, mindkettő olyan kicsi, mint Gazella. Az egyik
csak most érkezett a falujából, és nagyon hiányoztak neki az övéi. Sokat sírt,
hangtalanul, arcát elrejtve. Beemelték, majd bezárták őket a teherautó
hátuljába, és sötét volt és meleg, és megszomjaztak, és aztán a teherautóban
kellett pisilniük, mert nem álltak meg. Felül, magasan volt egy kis ablak, ott
bejött egy kis levegő.
Habár csak néhány órát utaztak, a hőség és sötétség miatt többnek tűnt.
Amikor megérkeztek, átadták őket egy másik embernek, a teherautó pedig
elhajtott.
– Volt rajta valami írás? A teherautón? – kérdezte Jimmy nyomozó
módjára.
– Igen, volt. Vörös színű.
– És mit mondott a felirat?
– Honnan tudhatnám? – kérdezte Gazella szemrehányóan.
Jimmy hülyének érezte magát. – És valami kép volt rajta?
– Igen, volt – mondta Gazella egy pillanat múlva.
 – Minek a képe?
Gazella gondolkodott. – Egy papagájé. Piros papagájé.
– Repült vagy állt?
– Jimmy, te nagyon furcsa vagy!
Jimmy nem felejtkezett el a piros papagájról. Észben tartotta. Néha,
ábrándozásai közben megjelent a papagáj, titokzatosan és rejtett jelentőséggel
felruházva: egy jelkép, amely nem tartozott semmihez. Márkanév lehetett,
egy logó. Rákeresett az interneten, próbálkozott a Papagáj, Papagáj márka,
Papagáj Kft. Pirospapagáj keresőszavakkal. Megtalálta Alexet, a parafadió
papagájt, aki azt mondta, hogy Most pedig elmegyek, de ez nem segített, mert
Alexnek más volt a színe. Szerette volna, ha a piros papagáj a kapocs Gazella
története és az úgynevezett való világ között. Úgy akarta, hogy, mondjuk,
sétál az utcán, vagy szörföl a neten, és Heuréka!, egyszerre csak ott a piros
papagáj, a kód, a jelszó, ami sok mindent világossá tesz.


Az épület, ahol a filmeket készítették, egy másik városban, de legalábbis
egy másik városrészben lehetett, mert a város nagyon nagy volt, mondta
Gazella. A szoba, ahol a többi lánnyal lakott, szintén ugyanabban az
épületben volt. Szinte sohasem mentek ki, kivéve néha a lapostetőre, amikor
ott készült a film. Némelyik férfi, aki odajött, kívül akart lenni a filmezés
alatt. Azt akarták, hogy lássák őket, ugyanakkor rejtve is akartak maradni: a
tetőt fal vette körül. – Talán azt akarták, hogy Isten lássa őket – mondta
Gazella. – Mit gondolsz, Jimmy? Istennek akarták megmutatni? Én azt
gondolom, igen.
Mindegyik férfinak volt ötlete arra, hogy mi legyen a filmjében. A
háttérben székeket vagy fákat akartak, vagy köteleket, vagy sikoltozást, vagy
cipőket. Néha azt mondták, Csak csináld, megfizetem, vagy valami ilyesmit,
mert ezekben a filmekben mindennek megvolt az ára. Minden hajcsatnak,
minden virágnak, minden tárgynak, minden gesztusnak. Ha a férfiak valami
új dologgal álltak elő, akkor tárgyaltak arról, hogy mennyibe kerüljön ez az új
dolog.
– Ott tanultam az életről – mondta Gazella.
– És mit tanultál? – kérdezte Jimmy. A pizza már nem kellett volna, meg a
fű sem, amit utána szívtak. Nem érezte magát túl jól.
 – Hogy mindennek megvan az ára.
– Nem mindennek. Ez nem lehet igaz. Az időt nem lehet megvenni. Nem
lehet megvenni a… Azt akarta mondani, hogy a szerelmet, de tétovázott. Túl
szenvelgő lett volna.
– Megvenni nem lehet, de attól még van ára – mondta Gazella. –
Mindennek van ára.
– Nekem nincs – próbált Jimmy viccelni. – Én megfizethetetlen vagyok.
Most is tévedett, mint általában.


Filmben szerepelni, mondta Gazella, azt jelentette, hogy csinálni kellett,
amit mondtak. Ha mosolyt akartak, mosolyogni kellett, ha sírást, akkor sírni.
Akármit kértek, meg kellett tenniük, és meg is tették, mert féltek nem
megtenni. Megtették a férfiakkal, amit mondtak nekik, hogy meg kell tenniük,
és néha a férfiak tettek velük dolgokat. Ez volt a filmezés.
– Miféle dolgokat? – kérdezte Jimmy.
– Tudod, miféléket – mondta Gazella. – Láttad a filmeket.
– Csak azt az egyet láttam – mondta Jimmy. – Csak azt az egyet, amiben te
voltál.
– Fogadok, hogy többet is láttál, amiben benne voltam. Csak nem
emlékszel. Volt, hogy máshogy néztem ki, másféle ruhákat és parókákat
viseltem. Valaki más voltam, másféle dolgokat csináltam.
– Mint például? Mi mást kellett tenned?
– Azok a filmek mind egyformák voltak – mondta Gazella. Kezet mosott,
kifestette a körmeit, a nőies, ovális, tökéletes formájú körmeit.
Barackvirágszínre, hogy menjen a rajta lévő virágos pongyolához. Precíz volt,
sehol nem kente el. Később kifestette a körmöket a lábujjain is.


A filmezés kevésbé volt unalmas, mint amit a gyerekek a fennmaradó
időben csináltak, ugyanis az nem volt valami sok. Az egyik szobában régi
rajzfilmeket néztek DVD-n, egereket és madarakat üldöztek bennük más
állatok, de sohasem tudták őket elkapni. Vagy fésülgették és befonták egymás
haját, vagy ettek és aludtak. Néha más emberek használták a helyet, másféle
filmeket csináltak. Felnőtt nők jöttek, nagy mellű nők, és felnőtt férfiak –
színészek. Ha nem voltak láb alatt, a gyerekek nézhették a filmezést. Habár a
férfi szereplők néha tiltakoztak, mert a kislányok vihorásztak a
hímvesszőjükön – nagyon nagy volt, de néha meg hirtelen olyan kicsi lett –,
és olyankor a gyerekeknek vissza kellett menniük a szobájukba.
Sokat mosakodtak – ez fontos volt. Vödröt használtak a zuhanyzáshoz.
Ártatlannak kellett látszaniuk. Ha rossz napjuk volt, amikor nem volt
filmezés, fáradtak és idegesek lettek, olyankor vitatkoztak és veszekedtek.
Néha kaptak egy kis marihuánát, vagy egy italt – mondjuk sört –, hogy
lenyugodjanak. De kemény drogot nem kaptak, mert attól megcsúnyulnak; és
a cigarettázás is tilos volt. Azért nem cigarettázhattak, mert akkor megsárgul a
foguk, ezt a főnök – a nagy ember, nem a kamerás férfi – mondta. De néha
mégis cigiztek, mert a kamerás férfi időnként adott nekik egy cigarettát, amin
megosztozhattak.
A kamerás ember fehér volt, és Jacknek hívták. Őt látták a legtöbbet. Haja,
mint az elkopott kötél, a szaga pedig nagyon erős volt a húsevés miatt.
Rengeteg húst evett! A halat nem szerette. A rizst sem, de a tésztát igen.
Tésztát sok hússal.
Ahonnét ő jött, mesélte Jack, ott a filmek nagyobbak és jobbak, azok a
legjobbak a világon. Mondogatta, hogy haza akar menni. Azt mondta, merő
véletlen, hogy nem halt még meg – hogy ez a tetves ország még nem ölte meg
a pocsék ételeivel. Azt mondta, hogy majdnem meghalt egy betegségtől, amit
a víztől kapott, és csak az mentette meg, hogy nagyon leitta magát, mert az
alkohol megöli a mikrobákat. Aztán el kellett magyaráznia nekik, mik a
mikrobák. A kislányok csak nevettek a mikrobákon, mert nem hittek bennük;
de a betegségben hittek, mert azt már látták. Mindenki tudta, hogy a
betegséget szellemek okozzák: szellemek és balszerencse. Jack nem jól
imádkozott.
Jack azt mondta, ha nem lenne annyira erős a gyomra, sokkal többször
lenne beteg a romlott ételtől és az itteni víztől. Azt mondta, ebben az
üzletágban szükség is van az erős gyomorra. Azt mondta, a videokamerája
múzeumi ócskaság, a világítás pocsék, úgyhogy nem csoda, ha a filmek
csapnivalóan néznek ki. Jack azt mondta, szeretné, ha lenne egymillió
dollárja, de mindig minden pénzét elszórta. Nem tudja megfogni a pénzt,
mondta, úgy pereg le róla, mint beolajozott kurváról a víz. – Ha felnőttök,
nehogy olyanok legyetek, mint én – mondta nekik. A lányok pedig nevettek,
mert bármi történjék is velük, az az egy biztos, hogy sohasem lesznek
olyanok, mint ő, kötélhajú, óriás pojáca, akinek olyan a farka, mint egy öreg,
ráncos répa.
Sokszor volt alkalma azt az öreg répát közelről látni, mesélte Gazella, mert
amikor nem filmeztek, Jack filmes dolgokat akart vele csinálni. Utána meg
szomorú lett, és bocsánatot kért Gazellától. Ez talányos volt.
– Ingyen csináltad? – kérdezte Jimmy. – Nem azt mondtad, hogy
mindennek megvan az ára? – Jimmy nem érezte úgy, hogy megnyerte a
pénzről szóló vitát, és újra akarta kezdeni.
Gazella abbahagyta a festést, felemelte a körömlakkecsetet. Ránézett a
kezére. – Üzletet kötöttem vele – mondta.
– Mit kértél cserébe? – kérdezte Jimmy. – Mit tudott neked ajánlani az a
szánalmas lúzer?
– Miért gondolod, hogy rossz ember? – kérdezte Gazella. – Sosem tett
semmit velem, amit te nem teszel. Sokkal kevesebbféle dolgot tett velem!
– De én nem az akaratod ellenére csinálom – mondta Jimmy. – Különben
is, már felnőtt vagy.
Gazella felnevetett. – Mi az én akaratom? – kérdezte. Aztán bizonyára
meglátta Jimmy fájdalmas arckifejezését, és abbahagyta a nevetést. –
Megtanított olvasni – mondta nyugodtan. – Először angolul beszélni, aztán
olvasni, az nem ment az elején olyan jól, és még mindig nem beszélek túl jól,
de valahol el kell kezdeni, igazam van, Jimmy?
– Tökéletesen beszélsz – válaszolta Jimmy.
– Nem kell nekem hazudnod. Szóval így történt. Sok időbe telt, de Jack
nagyon türelmes volt. Volt egy könyve, nem tudom, honnan szerezte, de
gyerekeknek való könyv volt. Egy hosszú copfos lány volt benne,
harisnyában – harisnya, az nehéz szó volt –, aki összevissza ugrándozott, és
azt tette, amihez kedve volt. Jó üzlet volt, Jimmy, mert ha nem csináltam
volna, akkor most nem tudnék beszélgetni veled, igaz?
– Ha mit nem csinálsz? – kérdezte Jimmy. A gondolat is megőrjítette. Ha ez
a Jack, ez a szemét most a szobában lenne, úgy kitekerné a nyakát, mintha
csak régi, lyukas zokni volna. – Mit csináltál? Leszoptad?
– Guvatnak igaza van – mondta Gazella hűvösen. – Nem elegáns a
gondolkodásmódod.
Az elegáns gondolkodásmód csak matematikusbeszéd volt, az a
leereszkedő zsargon, amit a matekzsenik használnak, de akkor is fájt
Jimmynek. De nem is: igazából az a gondolat fájt neki, hogy Gazella és Guvat
így kibeszélik a háta mögött.
– Sajnálom – mondta Jimmy. Tudhatta volna, hogy nem beszélhet ilyen
nyersen Gazellával.
– Lehet, hogy most nem tenném meg, de akkor még gyerek voltam –
mondta Gazella megenyhülten. – Miért vagy annyira dühös?
– Nem hiszem el – mondta Jimmy. Hol volt Gazella dühe, milyen mélyre
temette, mit kellett Jimmynek tennie, hogy a felszínre hozza?
– Mi az, amit nem hiszel el?
– Ezt az egész kibaszott történetet. Ezt a kedvességet, elfogadást – ezt az
egész kamuzást.
– Ha ezt nem hiszed el, Jimmy – nézett rá gyengéden Gazella –, akkor mit
szeretnél inkább elhinni?


Jack az épületet, ahol filmeztek, Koboldországnak hívta. Egyik gyerek sem
tudta, mit jelent, mert idegen szó volt, és Jack nem tudta elmagyarázni. „Oké,
koboldok, ébresztő, hasatokra süt a nap!”, szokta mondani. „Itt a cukorka!”
Időnként hozott nekik édességet..Akartok cukorkát, cukorfalatkák?” Ez is
vicc volt, de ezt sem értették.
Ha olyan kedve volt, vagy ha drogozott, megmutatta nekik a filmet, amiben
szerepeltek. Mindig tudták, mikor lőtte be magát, vagy szippantott fel
valamit, mert olyankor boldogabb volt. Munka közben ritmusos popzenét
szeretett hallgatni. Azt mondta, az motiválja. Elvis Presley, ilyesmi. Azt
mondta, szereti a régi dalokat, abból a korszakból, amikor a daloknak még
szövegük is volt. „Mondhatjátok, hogy szentimentális vagyok”, mondta. Ezt
persze nem értették a kislányok. Frank Sinatrát és Doris Dayt is szerette:
Gazella már akkor kívülről tudta a „Love Me or Leave Me” szövegét, amikor
a jelentéséről még halvány fogalma sem volt. „Énekelj nekünk valami
kobolddzsesszt”, szokta Jack mondani, és olyankor Gazella ezt a dalt
énekelte. Jacknek mindig tetszett.
– Mi volt a neve ennek a fickónak? – kérdezte Jimmy. Micsoda egy balfasz
volt ez a Jack. Jack, a Balfasz, Balfasz Jack. A gúnyolódás segít, gondolta
Jimmy. Szeretné lecsavarozni a fickó fejét.
– Jack volt a neve, már mondtam. Mondott is nekünk angolul egy verset a
nevéről. Jack be nimble, Jack be quick, Jack has got a big candlestick.
– Úgy értem, mi volt a másik neve?
– Nem volt másik neve.


Jack azt mondta, amit csinálnak, az a munka. Dolgozó lányoknak hívta
őket. Azt szokta mondani, énekeljétek a Hejhó, hejhó, hollári hoppla hó-t.
Azt szokta mondani, Dolgozzatok keményebben. Azt szokta mondani, Mintha
élnétek. Azt szokta mondani, Tegyetek úgy, mintha érdekelne, vagy
megbánjátok. Azt szokta mondani, Gyerünk, szextöpszlik, megy ez jobban is.
Azt szokta mondani, Csak egyszer fiatal az ember.
– Ez minden – mondta Gazella.
– Hogy érted, hogy ez minden?
– Ez volt minden – mondta. – Ennyi volt az egész.
– És mi a helyzet a… Valaha is…
– Valaha is micsoda?
– Nem, azt biztosan nem tették. Nem tehették, hiszen olyan fiatal voltál.
Nem tehették.
– Jimmy, kérlek, mondd meg, mit akarsz kérdezni.
Hát ez nem igaz. Szerette volna megrázni Gazellát.
– Megerőszakoltak? – Alig tudta kimondani. Milyen választ várt, milyen
választ szeretett volna?
– Miért akarsz csúnya dolgokról beszélni? – kérdezte Gazella. Hangja
ezüstös volt, mint egy zenedobozé. Egyik kezét a levegőben lengetve
szárította a körömfestéket. – Csak gyönyörű dolgokra kellene gondolnunk,
már amennyire lehetséges. Annyi gyönyörű dolog van a világon, ha körülnéz
az ember. Te csak a piszkot nézed a lábad alatt, Jimmy. Nem tesz jót neked.
Sohasem fogja megmondani neki. Miért őrjítette ez meg Jimmyt? – De nem
volt igazi szex, ugye? – kérdezte. – A filmekben. Csak szerepjáték volt. Vagy
nem?
– De Jimmy, hiszen tudhatnád. Minden szex igazi.
 7

Karcsúsító
Hóember kinyitja és becsukja a szemét, megint kinyitja, és nyitva is tartja.
Rettenetes éjszakája volt. Nem tudja, melyik a rosszabb: a múlt, ahová
lehetetlen visszamennie, vagy a jelen, ami elpusztítja, ha igazából belegondol.
És ott van még a jövő is. Forog vele a világ.
A nap már a horizont fölött jár, egyenletesen emelkedik, mintha csigával
húznák felfelé; az égbolton mozdulatlan, lapos felhők, felül rózsaszínek és
lilák, alul aranysárgák. A hullámok hullámoznak, fel-le-fel-le. Ha csak rájuk
gondol, felkavarodik a gyomra. Heves szomjúság gyötri, fáj a feje, fülei
között vattaszerű űr. Beletelik egy kis időbe, mire rájön, hogy másnapos.
– A te hibád – mondja magának. Hülyén viselkedett előző éjjel: vedelt,
ordibált, zagyvaságokat beszélt, átadta magát az értelmetlen siránkozásnak.
Régebben ilyen kevés piától nem lett volna másnapos, de már kijött a
gyakorlatból, és nincs formában.
Legalább a fáról nem esett le. – Holnap is nap van – világosítja fel a
rózsaszínű és lila felhőket. De ha a holnap is nap, akkor a ma micsoda?
Ugyanaz a nap, mint mindig, azt leszámítva, hogy úgy érzi, mintha egész
testét nyelvlepedék fedné.


A madarak hosszú ákombákomként gombolyognak elő az üres
toronyházakból – sirályok, kócsagok, gémek, mind halászni indulnak a partra.
Körülbelül másfél kilométernyire a parttól, ahol félig vízben álló lakóházak
vesznek körbe egy egykori szemétlerakót, sós mocsár van kialakulóban. Az
összes madár oda igyekszik a lápi pocok tömkelegéért. Neheztelve nézi őket:
az ő életükben minden rendben van, semmi bajuk a világgal. Táplálkozás,
párzás, kakálás, vijjogás – ebből áll ki az életük. Egy korábbi életében lehet,
hogy a közelükbe osont volna, és távcsövön keresztül megfigyeli őket,
csodálja kecsességüket. De nem, nem tette volna, ez nem az ő stílusa.
Valamelyik általános iskolai tanár, egy természetfürkész – Sally
Hogyishívják? – terelgeti őket a tanulmányi kiránduláson. Legalábbis ő
tanulmányi kirándulásnak nevezte, annak ellenére, hogy csak a Kampusz
golfpályájáig és tündérrózsa-taváig jutottak. Nézzétek! Látjátok a szép
kacsákat? Azok a vadkacsák! Hóember már akkor is unta a madarakat, de
ártani nem akart nekik. Most viszont erősen vágyik egy nagy csúzlira.
Lemászik a fáról, most még óvatosabban, mint máskor: kissé még mindig
szédül. Belenéz a baseballsapkájába, kiráz belőle egy pillangót –
kétségtelenül a só vonzotta oda –, szokásához híven lepisálja a szöcskéket.
Van napi rutinom, gondolja. A rutin jó. Lassan az egész feje egy nagy halom
idejétmúlt hűtőmágnessé válik.
Kinyitja beton rejtekhelyét, felteszi a félszemű napszemüveget, az egyik
sörösüvegből iszik egy kis vizet. Bárcsak lenne igazi söre, vagy aszpirinje,
vagy whiskyje.
– Kutyaharapást szőrével – mondja a sörösüvegnek. Nem szabad egyszerre
sok vizet innia, mert akkor hányni fog. A maradék vizet a fejére önti, fog egy
másik palackot, és hátát a fának támasztva leül, várja, hogy a gyomra rendbe
jöjjön. Szeretne valami olvasnivalót. Olvasni-, nézni-, hallani-, gyűjtenivalót.
A nyelv foszlányai lebegnek a fejében: mefitikus, metronóm, masztitisz,
metatarzális, melankolikus.
– Régebben művelt voltam – mondja hangosan. Művelt. Értelmetlen szó.
Mi az a sok minden, amit valaha tudott, és hová tűnt?


Egy idő múlva rájön, hogy éhes. Milyen élelem van a rejtekhelyen? Nem
kéne ott egy mangónak lennie? Nem, az tegnap volt. Mára már csak egy
ragacsos, hangyákkal borított műanyag zacskó maradt belőle. Van még egy
csokoládés Energiaszelete, de most nem kívánja, úgyhogy rozsdás
konzervnyitójával kinyit egy Karcsúsító Húsmentes Koktélkolbászká-s
dobozt. Jól jönne egy jobb konzervnyitó. A kolbászkák diétásak, bézs színűek
és visszataszítóan puhák – mint a kisbabaszar, gondolja Hóember –, de azért
sikerűi lenyomnia a torkán. Jobb, ha nem néz rájuk az ember.
Ez ugyan fehérje, de Hóembernek nem elég. Nincs benne elég kalória.
Megissza a meleg, ízetlen kolbászlét, ami – biztatja magát – bizonyára tele
van vitaminnal. Vagy legalább ásványi anyagokkal. Vagy valamivel.
Régebben tudta ezt is. Mi történik az elméjével? Úgy képzeli, a nyaka
fürdőszobai lefolyón keresztül csatlakozik a fejéhez. Szürke folyadékban
szótöredékek kavarognak benne lefelé. Ráébred, hogy a szürke folyadék az ő
szétfoszló agya.
Ideje, hogy szembenézzen a valósággal. Nyersen fogalmazva: lassan éhen
pusztul. Heti egy halra számíthat, és az emberek szó szerint veszik az egyet: a
megfelelő méretű is egynek számít, de a nagyon kicsi, csak szálkából álló is.
Tudja, ha nem kezd a fehérje mellé keményítőt és azt a másik dolgot –
szénhidrátot, vagy az ugyanaz, mint a keményítő? – enni, akkor elkezdi
felélni a zsírját, már ami maradt belőle, azután pedig az izmait. A szív is egy
izom. Elképzeli a szívét, ahogy egyre jobban összetöpörödik, amíg akkora
nem lesz, mint egy dió.
Kezdetben még tudott gyümölcsöt szerezni, nemcsak a konzervekből,
amiket beszerző útjain talált, hanem az elhagyatott botanikus kertből is, ami
északra volt egyórányi járásra. Tudta, hogyan találjon oda, akkor még volt
térképe, de azt már azóta elfújta egy vihar. A Világ Gyümölcsei parcellába
szokott menni. A Trópusi Égövi zónában banán érett, de sokféle más dolog is,
kerekek, zöldek, göcsörtösek, azokat nem akarta megenni, mert akár
mérgezőek is lehettek. A Mérsékelt Égöv zónájában levő lugason volt szőlő
is. A napenergiával működő légkondicionáló még mindig működött az
üvegházban, habár egy üvegtábla kitört. Néhány sárgabarack is nőtt a falra
szerelt lécrácson; habár nem sok, és azok is barultak és rothadásnak indultak
ott, ahol a darazsak kikezdték. Ennek ellenére befalta őket. Néhány citromot
is. Nagyon keserűek voltak, de kényszerítette magát, hogy megigya a levüket:
régi tengerészfilmekből ismerte a skorbutot. Vérző íny, marokszámra hulló
fogak. Ez még nem történt meg vele.
A Világ Gyümölcseiből már semmi sem maradt. Mennyi idő kell ahhoz,
hogy újra megjelenjenek és beérjenek a világ gyümölcsei? Fogalma sincs.
Azért valamiféle vad bogyóknak csak kellene lenniük. Ha legközelebb erre
vetődnek a gyerekek, megkérdi tőlük: ők biztosan tudják. Hallja őket, valahol
lejjebb vannak a parton, nevetgélnek, fecserésznek, de úgy tűnik, ma reggel
nem jönnek feléje. Lehet, megunták, hogy hiába abajgatják a kérdéseikkel,
vagy nem válaszol, vagy a válaszának nincs számukra értelme. Lehet, hogy
elvesztette az újdonság varázsát, kikopott a használatból, mint egy ütött-
kopott gyerekjáték. Talán elvesztette a karizmáját, olyan lett, mint valami
hitvány, kopaszodó expopsztár. Örülnie kellene az eshetőségnek, hogy
békében hagyják, de a gondolat mégis lelombozza.
Ha lenne csónakja, kievezhetne a toronyházakhoz, ha lenne létrája,
felmászna, kirabolná a fészkeket, tojást lopna. Nem, nem jó ötlet: a
toronyházak nem stabilak, abban a pár hónapban is, amióta itt van, néhány
már leomlott. Elmehetne a bungalókhoz és lakókocsikhoz, patkányokra
vadászhatna, aztán izzó széndarabokon megsüthetné őket. Ezt érdemes
átgondolni. Vagy megpróbálhatna elmenni olyan messzire, mint a
legközelebbi Modul, ott nagyobb az esélye, hogy jobb dolgokat talál, mint a
lakókocsikban. Vagy elmehetne az egyik nyugdíjastelepre, lakóparkba,
ilyesféle helyekre. De már nincs térképe, és nem kockáztathatja meg, hogy
eltéved, és alkonyatkor fedezék és megfelelő fa nélkül marad. A
kutyafarkasok elkapnák.
Vagy csapdába ejthetne egy gömböcöt, bunkósbottal agyonverhetné,
titokban lemészárolhatná. El kellene rejtenie a vérengzés nyomait: valami azt
súgja neki, a vér és belek látványa kicsapná a biztosítékot a Guvatkáknál. De
egy ilyen gömböclakoma nagyon jót tenne neki. A gömböcök kövérek, a zsír
pedig szénhidrát. Vagy nem? Átkutatja az agyát valami tanítási óra vagy rég
elfelejtett táblázat után, ami megmondaná neki: valaha tudta ezeket, de most
hiába keres, a dossziék üresek.
– De jó lenne egy kis szalonna – mondja. Szinte érzi a szalonna illatát, sül a
serpenyőben, mellette tojás, pirítóssal és egy csésze kávéval felszolgálva…
Kér hozzá tejszínt? – súgja egy női hang. Valami pajzán, névtelen pincérnő,
aki mintha fehér köténykés-portörlős pornókomédiából lépett volna ki. Azon
veszi észre magát, hogy csorog a nyála.
A zsír nem szénhidrát. A zsír az zsír. Rácsap a homlokára, felhúzza a vállát,
széttárja a karját. – Nos, okostojás – mondja. – Következő kérdés?
Ne kerülje el a figyelmed egy olyan bőséges táplálékforrás, ami lehet, hogy
nincs is messzebb a lábadnál, mondja egy másik hang, idegesítő, oktató
hanghordozással. Felismeri: egy túlélési kézikönyvből származik, amit valaha
valaki vécéjében lapozott át. Ha leugrasz egy hídról, szorítsd össze a
farpofáidat, hogy a víz ne tudjon a végbélnyílásodon át beömölni. Amikor
futóhomokban fuldokolsz, kapaszkodj síbotba. Micsoda remek tanácsok!
Ugyanez a fickó mondta, hogy az aligátort el lehet kapni egy hegyes bottal.
Nassolásra férgeket és lárvákat javasolt. Ha úgy jobban szereted, meg is
sütheted őket.
Hóember látja magát, amint fatönköket forgat fel, de még nem most.
Először valami mással próbálkozik: visszamegy a RegenerEszenc Kampuszra
azon az úton, amelyen jött. Hosszú túra lesz, hosszabb minden eddiginél, de
ha sikerül, megéri a fáradságot. Biztosan sok minden maradt még ott:
nemcsak konzervek, de pia is. Amikor rájöttek, hogy mi történik, a
Kampuszon lakók mindent otthagytak, és hanyatt-homlok menekültek. Nem
volt idejük lerabolni a szupermarketeket.
Leginkább egy sugárpisztolyra lenne szüksége – azzal gömböcöket lőhetne,
és távol tarthatná a kutyafarkasokat, és – Figyelem, Ötlet, Izzó a Fej Fölött! –
tudja is pontosan, hol találhatja. Guvat légzsilipes kupolájában van egy egész
arzenál, aminek most is ott kell lennie, ahol hagyta. Paradicsom volt a kupola
neve. Hóember volt – stílusosan fogalmazva – az egyik őrangyal, úgyhogy
tudja, mi hol van, ott beszerezheti a szükséges dolgokat. Gyorsan behatol,
összekapkodja a cuccokat, és visszasiet. Akkor aztán mindenhez meglesznek
az eszközei.
De nem is akarsz oda visszamenni, igaz? – suttogja egy lágy hang.
– Nem különösebben.
Mert?
– Csak mert.
Gyerünk, mondd ki.
– Elfelejtettem.
Nem felejtetted el. Semmit sem felejtettél el.
– Beteg ember vagyok – esedezik. – Haldoklom a skorbuttól. Hagyj békén!
Koncentrálnia kell. Felállítani a fontossági sorrendet. Lefaragni a
lényegtelen dolgokat. A lényeg a következő: Ha nem eszel, meghalsz. Ennél
nincs lényegesebb.
A Regener Kampusz nagyon messze van ahhoz, hogy egy nap alatt
megjárja: szinte expedíció. Ott kell maradnia éjszakára. Nem örül a
gondolatnak – hol fog aludni? –, de ha óvatos, nem lesz gond.


Most, hogy megette a Karcsúsító kolbászkákat, és célt tűzött maga elé,
Hóember szinte normálisan kezdi érezni magát. Küldetése van: szinte
örömmel tekint elébe. Mindenféle dolgokat találhat. Konyakos meggyet,
szárazon pörkölt mogyorót, a csillagok megfelelő állása esetén talán még
nagyon becses löncshúsutánzat-konzervet is. Piát tonnaszámra. A
Kampuszokon nem voltak megszorítások, ott valamennyi áru és szolgáltatás
rendelkezésre állt akkor is, amikor már mindenhol máshol hiány volt.
Feláll, nyújtózik, körbevakargatja a régi sebeket a hátán – olyan érzés,
mintha rossz helyre nőtt lábujjkörmök lennének –, aztán visszasétál az
ösvényen a fa mögé, felveszi az üres whiskysüveget, amit előző éjjel a
kutyafarkasok közé hajított. Sóvárogva beleszimatol, majd a Karcsúsító
kolbászkás dobozzal együtt a szemétdombjára hajítja. Ott már egy egész
csapat lerészegedett légy vigadozik. Éjszaka néha hallja, amint görmenyek
kutakodnak saját bejáratú szemétdombján, a katasztrófa maradékain kutatnak
élelem után, ahogy ő maga is gyakran tette már és hamarosan újra teszi majd.
Megkezdi az előkészületeket. Újra megcsomózza a lepedőt, elrendezi a
vállán, a maradék anyagot áthúzza a lába között, elöl övszerűen megköti, az
utolsó tábla csokoládés energianassát pedig az egyik sarkába kötözi. Talál
magának egy botot, ami hosszú és elég egyenes. Úgy dönt, csak egy palack
vizet visz: nagy eséllyel talál vizet az úton, és ha mégsem, akkor a délutáni
vihar után tud majd inni.
Meg kell mondania a Guvatkáknak, hová megy. Nem akarja, hogy
észrevegyék, hogy eltűnt, és elkezdjék keresni. Veszélybe keveredhetnek,
eltévedhetnek. Irritáló tulajdonságaik ellenére – ide sorolja naiv
optimizmusukat, nyílt barátságosságukat, nyugalmukat, limitált szókincsüket
– úgy érzi, védelmeznie kell őket. Véletlenül vagy sem, de a gondjaira lettek
bízva, és egyszerűen fogalmuk sincs semmiről. Például arról sem, hogy
mennyire édeskevés, amit tenni tud értük.
Bottal a kezében halad az ösvényen a táboruk felé, közben finomítja a
mesét, amit mindjárt előad nekik. Az ösvényt Hóember Halösvényének
hívják, mert ezen hozzák neki minden héten a halat. Az ösvény a part mellett
halad, árnyékban, de mégis túl sok a fény; Hóember a napsugarak ellen
mélyen szemébe húzza a baseballsapkáját. Fütyül, amint a közelükbe ér,
ahogy mindig is teszi, azért, hogy tudják, jön. Nem akarja megijeszteni őket,
kihasználni udvariasságukat, meghívás nélkül belépni a területükre – hirtelen
kiugrani a bozótból, mint egy exhibicionista, aki iskolás gyerekeknek
mutogatja magát.
A füttye olyan, mint a leprás csengettyűje: akiket zavar a nyomorékok
látványa, kitérhetnek az útjából. Nem mintha fertőzne: ami neki van, azt ők
sohasem kapják el. Immúnisak rá.
 Dorombolás
A férfiak éppen reggeli rituáléjukat végzik. Kétméternyi távolságra állnak
egymástól, hosszú sorban, amelynek mindkét vége bekanyarodik a fák közé.
Kifelé fordulnak, mint a pézsmatulkok a fotókon, és a területüket jelző
láthatatlan vonal mentén vizelnek. Arckifejezésük ünnepélyes, amint az
feladatuk komolyságához illik is. Hóembert az apjára emlékeztetik, amint
reggel aktatáskával kezében megy ki az ajtón, a feladatra koncentrálás feszült
arckifejezésével.
A férfiak, ahogy tanulták, kétszer teszik ezt egy nap: a térfogatnak
állandónak kell lennie, a szagot frissíteni kell. Guvat a kutya- és menyétfélék
és még néhány más család és faj viselkedését vette ehhez alapul. A szaggal
való jelölés vezérmotívum az emlősöknél, de nem csak az emlősök
jellemzője. Bizonyos hüllők, különböző gyíkok…
– Hagyjuk a gyíkokat – mondta Jimmy.
Guvat szerint – és Hóember nem látott semmit, ami az ellenkezőjét
bizonyítaná – a férfiak vizeletébe programozott vegyületek hatásosak a
kutyafarkasok és görmenyek ellen, és kisebb mértékben a kis vöröshiúzok és
gömböcök ellen is. A kutyafarkasok és kis vöröshiúzok saját fajuk szagára
reagálnak, és bizonyára egy óriási kutyafarkast vagy vöröshiúzt képzelnek el,
amitől okosabb távol tartani magukat. A görmenyek és gömböcök
nagyragadozókat képzelnek oda. Legalábbis ez volt az elmélet.
Guvat a speciális vizeletet csak a férfiaknak juttatta: azt mondta, nekik is
kell valami fontosat csinálniuk, valami olyat, ami nem kapcsolódik a
gyerekneveléshez, hogy ne érezzék magukat fölöslegesnek. A barkácsolás,
vadászat, nagy volumenű pénzügyi tranzakciók, háború, golf már nem
lesznek választási lehetőségek, viccelődött.
A terv gyakorlati megvalósulása járt néhány negatívummal is – a
körbevizelt határvonalnak olyan a szaga, mint egy alig takarított állatkertnek
de a kör elég nagy ahhoz, hogy legyen a belsejében elég szagmentes terület.
És amúgy is, Hóember mostanra már hozzászokott a szaghoz.


Udvariasan megvárja, amíg a férfiak befejezik a dolgukat. Nem kérik, hogy
csatlakozzon hozzájuk: már tudják, az ő vizelete hasznavehetetlen. Amúgy is
az a szokásuk, hogy feladatvégzés közben nem beszélnek: koncentrálniuk
kell, hogy vizeletük pontosan a megfelelő helyen érjen talajt. Mindegyiknek
megvan a saját egyméternyi határterülete, amiért ő felel. Nem akármilyen
látványt nyújtanak: mint a nők, a férfiak is sima bőrűek, izmosak,
szoborszerűek, és ilyen felállásban egy teljes barokk szökőkútra
emlékeztetnek. Már csak néhány sellő, delfin és kerub hiányzik az
összképből. Hóembernek beugrik egy kép, meztelen autószerelők egy körben,
mindegyik kezében villáskulcs. Egy egész csapat szerelő. Egy melegújság
címlapja. Ahogy így elnézi szinkronizált gyakorlatukat, szinte azt várja, hogy
hirtelen elkezdenek énekelni valami giccses musicalszámot egy lepukkant
éjszakai mulatóban.
Lerázzák hímvesszőjüket, felbomlik a kör, egyforma zöld szemükkel
Hóemberre néznek, mosolyognak. Mindig olyan átkozottul előzékenyek.
– Légy üdvözölve, ó, Hóember – mondja az, amelyiket Abraham
Lincolnnak hívnak. – Bejössz az otthonunkba? – Mintha kezdene a vezérükké
válni. Figyelj oda a vezérekre – szokta mondani Guvat. Először vannak a
vezetők és vezetettek, azután a zsarnokok és rabszolgák, majd a vérfürdők. Így
volt ez mindig.
Hóember átlépi a nedves vonalat, együtt poroszkál a férfiakkal. Hirtelen
remek ötlete támad: mi lenne, ha védőeszközként magával vinne egy
vizelettel telített földdarabot? Talán az elijesztené a kutyafarkasokat. De jobb,
ha mégsem teszi: a férfiak megtalálnák a hézagot a védelmi rendszerben, és
tudnák, ki tette. Félre is érthetnék: nem szeretné, ha azt hinnék, gyengíteni
akarja erődjüket, veszélynek kitenni a gyerekeket.
Majd elő kell állnia egy Guvattól jövő újabb direktívával. Guvat azt
mondta, hogy a szagotokból gyűjtenetek kell nekem. Rávenni őket, hogy
belepisiljenek egy bádogdobozba. Aztán szétspriccelni a fája körül. Meghúzni
a saját vonalát a homokban.


Elérik a területük közepén levő tisztást. Oldalt három nő és egy férfi ápol
egy kisfiút, akinek láthatóan valami baja esett. Ezeken az embereken is
keletkezhetnek sebek – a gyerekek elesnek, vagy beverik a fejüket a fákon, a
nők megégetik az ujjukat tüzelés közben, mindenféle vágások és karcolások
keletkeznek –, de ez idáig a sérülések kicsik voltak, és dorombolással
könnyedén lehetett gyógyítani őket.
A dorombolást Guvat évekig fejlesztette. Amint rájött, hogy a macskafélék
dorombolásának ugyanaz a frekvenciája, mint annak az ultrahangnak, ami
csonttörésekre és bőrsérülésekre használatos, azaz ezen állatoknak saját
öngyógyító mechanizmusuk van, mindent elkövetett, hogy a Guvatkákat
elláthassa ezzel a tulajdonsággal. Az volt a dolog nehézsége, hogy módosítani
kellett a nyelvcsonton, összekötni az akaratlagos idegrendszer pályáit, és a
neokortex vezérlő funkcióit úgy alakítani, hogy ne akadályozza a beszédet.
Számos elfuserált kísérlet történt, Hóember jól emlékszik. Az egyik tétel
próbagyereken hosszú pofaszakáll nőtt, és imádtak függönyre mászni. Egy
másik tétel beszédhibás volt, egyikük pedig csak főneveket és igéket tudott
megtanulni, és folyton ordított.
De Guvat végül megoldotta, gondolja Hóember. Sikerült neki. Csak rá kell
erre a négyre nézni, fejük közel a gyerekhez, dorombolnak, mint az
autómotor.
– Mi történt vele? – kérdi Hóember.
– Megharapták – válaszol Abraham. – Gazella egyik gyermeke harapta
meg.
Ez újdonság. – Miféle?
– Kis vöröshiúz. Minden ok nélkül.
– A területünkön kívül történt, az erdőben – mondja az egyik nő, talán
Eleanor Roosevelt? vagy Josephine császárné? – Hóembernek nem mindig jut
eszébe, melyik melyik pontosan.
– Kövekkel kellett dobálnunk, hogy elmenjen – mondja Leonardo da Vinci,
a doromboló kvartett férfi tagja.
Szóval a kis vöröshiúzok már gyerekekre vadásznak, gondolja Hóember.
Talán elkezdtek éhezni – mint ő. De rengeteg a nyúl, úgyhogy nem
egyszerűen éhségről van szó. Talán a Guvatkákat, legalábbis a legkisebbeket,
könnyebben elkapható nyúlféléknek tekintik.
– Ma este bocsánatot kérünk Gazellától – mondja az egyik nő, talán
Sacajawea? – a kövekért. És megkérjük, mondja meg a gyermekeinek, hogy
ne harapjanak meg minket.
Még sohasem látta a nőket, amint ezt csinálják, mármint a Gazellával
történő érintkezést, habár gyakran utalnak rá. Vajon mi a formája? Valamiféle
imádság vagy könyörgés lehet, mert azt biztosan nem hiszik, hogy Gazella a
valóságban megjelenik előttük. Talán transzba esnek. Guvat azt gondolta,
hogy ezt mind sikerült kiirtania, hogy eliminálta az agyból azt, amit ő I-
pontnak nevezett. Isten egy idegsejt-csomó – ez volt a véleménye. De a
probléma nehéz volt: ha túl sokat eltávolított arról a területről, zombit vagy
pszichopatát kapott. De ezek az emberek sem zombik, sem pszichopaták nem
voltak.
Viszont mégiscsak valami olyanban sántikálnak, amit Guvat nem látott
előre: a láthatatlannal társalognak, kifejlesztették a hódolatot. Nagyon helyes,
gondolja Hóember. Szereti, ha Guvatnak nincs igaza valamiben. Viszont
faragott képek készítésén még nem kapta rajta őket.
– Rendbe jön a gyermek? – kérdi.
– Igen – feleli nyugodt hangon a nő. – Már hegednek is a fognyomok,
látod?


A többi nő teszi, amit általában tesz reggelente. Néhányan a tűzzel
foglalatoskodnak; mások körülötte guggolnak, melegszenek. Testük
hőfokszabályzását Guvat trópusi körülményekre állította be, így aztán néha
fáznak, mielőtt a nap magasra nem hág. A tüzet száraz gallyakkal és ágakkal
táplálják, de legfőképpen ganéjjal, amit hamburger méretű és formájú
pogácsákká gyúrnak és a déli napon szárítanak. Mivel a Guvatkák
vegetáriánusok, főleg füvet, leveleket és gyökereket esznek, ez az anyag elég
jól ég. Amennyire Hóember látja, a tűz táplálása az egyetlen olyan dolog,
amit a nők csinálnak, és munkának nevezhető. Mármint azt leszámítva, hogy
segédkeznek a heti halát megfogni. És megsütik neki. Saját maguknak nem
főznek.
– Üdvöz légy, ó, Hóember – mondja a nő, akihez Hóember odamegy.
Szája zöld a reggelitől, amit nemrég rágott. Egyéves fiút szoptat, aki ránéz
Hóemberre, elengedi a mellbimbót, és sírni kezd.
– Ez csak Hóember – mondja neki a nő. – Nem bánt.
Hóember még mindig nem szokott hozzá, mennyire gyorsan nőnek ezek a
gyerekek. Ez az egyéves ötévesnek néz ki. Négyéves korára serdülő lesz.
Guvat azt szokta mondani, túl sok idő fecsérlődik el a gyereknevelésre. A
gyereknevelésre és a gyerekkorra. Nincs még egy olyan faj, amelyik tizenhat
évet használna így el.
Néhány idősebb gyerek észrevette Hóembert; közelebb jönnek, kántálják,
hogy „Hóember, Hóember!” Szóval még nem vesztette el a varázsát. Most
már mindenki kíváncsian néz rá, azon tűnődnek, miért jött. Ők nélkül
sohasem jön. Első látogatásai alkalmával azt hitték – a kinézete alapján hogy
éhes, és étellel kínálták – néhány maréknyi válogatott levéllel, gyökérrel,
fűvel és néhány ürülékgalacsinnal, amit külön neki tettek félre. Nagy
körültekintéssel kellett elmagyaráznia, hogy ő nem eheti azt, amit ők esznek.
Az ürülékgalacsint visszataszítónak találja – félig megemésztett fűfélékből
áll, a végbélnyíláson át távozik, és kétszer-háromszor hetente újra lenyelik. Ez
is Guvat egyik zseniális ötlete volt. A féreg alakú vakbelet vette alapul, hogy
a szükséges szervet elkészítse. Úgy okoskodott, hogy egy korábbi evolúciós
stádiumban, amikor őseink étrendje több rostot tartalmazott, valószínűleg
ilyesféle funkciója lehetett a vakbélnek. De a konkrét ötletet a Leporidae-től
lopta, a mezei és üregi nyulak családjától, azok az ürülékgalacsinos módszert
használják, szemben a kérődzőkkel, amik több gyomorral oldják meg
ugyanezt a problémát. Talán ezért kezdtek a kis vöröshiúzok fiatal
Guvatkákra vadászni, gondolja Hóember: a citrusillatú felszín alatt érzik az
ürülékgalacsinok nyúlszagát.
Jimmy nem értett egyet az ürülékgalacsinos megoldással. Azt mondta,
akárhogy nézzük is, csak az a végeredmény, hogy a saját szarukat eszik. De
Guvat csak mosolygott ezen. Azoknak az állatoknak, amelyek javarészt nyers
növényi táplálékon élnek, mutatott rá, a cellulóz lebontásához szükségük van
erre a mechanizmusra, és enélkül ezek az emberek is meghalnának. Ezenfelül,
csakúgy mint a Leporidae családban, az ürülékgalacsin körülbelül négyszer-
ötször gazdagabb B1– és más vitaminokban, valamint ásványi anyagokban,
mint a közönséges anyagcsere-végtermék. Az ürülékgalacsinok egyszerűen
részei a táplálkozásnak és emésztésnek, biztosítják az elérhető tápanyagok
optimális felhasználását. Minden ellenvetés pusztán csak esztétikai lehet.
Erről van szó, mondta Jimmy.
Guvat közölte, hogyha csak erről van szó, az nem elegendő indok.


Hóembert érdeklődő embergyűrű veszi körül. – Legyetek üdvözölve, Guvat
Gyermekei – mondja. – Azért jöttem, hogy megmondjam, felfedezőútra
megyek. – A felnőttek ezt a hosszú botjából és lepedője megkötésének
módjából már kitalálták, mert régebben is ment már felfedezőútra – legalábbis
így nevezte, amikor a lakókocsiparkokba és a közeli plebsztelepekre indult
fosztogatni.
– Guvattal fogsz találkozni? – kérdi az egyik gyerek.
 – Igen – válaszolja Hóember. – Megpróbálok találkozni vele. Megnézem,
ott van-e.
– Miért? – kérdi az egyik idősebb gyerek.
– Néhány dolgot meg kell tőle kérdeznem – válaszolja óvatosan Hóember.
– Mondd el neki a kis vöröshiúzt – mondja Josephine császárné. – Amelyik
harapott.
– Az Gazellára tartozik – mondja Madame Curie. – Nem Guvatra. – A többi
nő bólogat.
– Mi is találkozni akarunk Guvattal – kezdik a gyerekek. – Mi is, mi is!
Találkozni akarunk Guvattal! – Ez az egyik kedvenc ötletük, hogy Guvattal
találkozzanak. Hóember saját magát okolja: nem lett volna szabad ennyire
izgalmas hazugságokat mondania a legelején. Úgy állította be Guvatot,
mintha ő lenne a Mikulás.
– Ne zaklassátok Hóembert – mondja Eleanor Roosevelt gyengéden. –
Bizonyára azért megy erre az útra, hogy nekünk segítsen. Köszönetet kell érte
mondanunk.
– Guvat nem gyerekeknek való – mondja Hóember, és olyan szigorúan néz,
ahogy csak tud.
– Hadd menjünk mi is! Látni akarjuk Guvatot!
– Csak Hóember láthatja Guvatot – mondja szelíden Abraham Lincoln.
Úgy tűnik, ezzel a téma le van zárva.
– Ez hosszú út lesz – mondja Hóember. – Hosszabb, mint a többi út volt.
Lehet, hogy két napig is távol maradok. – Feltartja két ujját. – Vagy háromig –
teszi hozzá. – Ne aggódjatok. De amíg távol vagyok, itt kell maradnotok, az
otthonotokban, és úgy csinálni mindent, ahogyan Guvat és Gazella tanította.
Igenlő kórus, buzgó fejbólintások. Hóember nem említi, hogy ő is
veszélybe kerülhet. Talán erre nem is gondolnak, ő pedig nem hozza fel ezt a
témát – minél inkább sebezhetetlennek tartják, annál jobb.
– Veled megyünk – mondja Abraham Lincoln. Néhány férfi ránéz, aztán
bólintanak.
– Nem – mondja Hóember hökkentem – Azt nem lehet, nem láthatjátok
Guvatot, az nincs megengedve. – Nem akarja, hogy a nyakán lógjanak,
egyáltalán nem! Nem akarja, hogy bármiféle hibájának vagy gyengeségének
tanúi legyenek. Egyébként is, útközben esetleg olyasmit látnának, ami rossz
hatással lehet a lelkiállapotukra. Nem tudná elkerülni a kérdések özönét.
Arról nem is beszélve, ha egy napot velük kéne töltenie, az agyát is szétunná.
Hiszen már alig van agyad! – mondja egy hang a fejében, ezúttal halk
hang, egy szomorú kisgyerek hangja. – Csak cukkollak! Ne bánts!
Kérlek, ne most, gondolja Hóember. Ne akkor, amikor társaságban vagyok.
Társaságban nem tud válaszolni.
– Elmegyünk, hogy megvédjünk – mondja Benjamin Franklin, Hóember
hosszú botjára függesztve tekintetét. – A kis vóröshiúztól, amelyik harap, meg
a kutyafarkasoktól.
– Nem túl erős a szagod – teszi hozzá Napóleon.
Hóember ezt pimaszul önteltnek találja. Arról nem is beszélve, hogy az
eufemizmus csimborasszója: elég erős az ő szaga, csak nem a megfelelő
módon. – Nem lesz semmi bajom – mondja. – Csak maradjatok.
A férfiak arcán kétkedés látszik, de azért Hóember úgy gondolja, teszik,
amit mond nekik. Hogy megerősítse tekintélyét, füléhez tartja az órát. –
Guvat azt mondja, őrködni fog felettetek – mondja. – Biztonságban lesztek.
– Guvat nappal vigyáz ránk, Gazella pedig éjszaka – mondja Abraham
Lincoln kötelességtudóan. De nem olyan a hangja, mintha erről teljesen meg
lenne győződve.
– Guvat mindig vigyáz ránk – mondja Simone de Beauvoir nyugodt
hangon. Sárgásbarna bőrszínével Doloresre emlékezteti Hóembert, rég
elvesztett Fülöp-szigeteki dadájára: néha alig tudja visszafogni magát, hogy
térdre ne essen előtte és át ne ölelje a derekát.
– Guvat gondoskodik rólunk – mondja Madame Curie. – Mondd meg neki,
hogy hálásak vagyunk érte.


Hóember elindul visszafelé a Hóember Halösvényen. Elérzékenyült: semmi
sem tudja úgy megtörni, mint ezeknek az embereknek a nagylelkűsége,
segíteni akarása. És a Guvat iránt érzett hálájuk. Annyira megható – és
annyira méltatlanra pazarolják.
– Guvat, te faszfej! – mondja. Sírás kerülgeti. Azután hangot hall – a
sajátját –, amint azt mondja, hogy bruhaha; látja, mintha csak egy képregény
beszédbuborékába lenne írva. Víz folyik az arcán lefelé.
– Jaj, csak ezt ne – mondja. Mi ez az érzés? Nem kifejezetten dühös, inkább
fel van spannolva. Régi kifejezés, de használható. Amúgy is, miért hibáztatja
mindenért Guvatot?
Talán egyszerűen csak irigy. Megint irigy. Ő is szeretne láthatatlan és
imádott lenni. Ő is szeretne máshol lenni. De az lehetetlen: a feje búbjáig
benne van az itt és mostban.
Már csak cammog, aztán megáll. Ó, bruhaha! Miért nem tud uralkodni
magán? Amúgy meg minek, miért fárassza magát, hiszen senki sem látja.
Mégis, a zaj, amit kelt, egy bohóc túldramatizált ordításának hangzik – tapsért
előadott szenvedésnek.
Hagyd abba a szipákolást, fiam – szól az apja hangja. Szedd össze magad.
Te vagy itt a férfi.
– Hát persze! – kiáltja Hóember. – Mit is javasolsz egészen pontosan? Te
olyan jó példát mutattál!
De a fák nem értékelik a gúnyolódást. Keze fejébe törli orrát, és gyalogol
tovább.
 Kék
A nap állása szerint kilenc óra lehet, mire Hóember elhagyja a Halösvényt,
és elindul a szárazföld belseje felé. Amint a tengeri szellő hatóköréből kijut,
felszökik a páratartalom, és kis, zöld, csípős legyek raja ered a nyomába.
Mezítláb van – cipője már szétesett egy ideje, de amúgy is túl meleg és
nedves volt. Már nincs is cipőre szüksége, mert olyan kemény lett a talpa,
mint az elöregedett gumi. Mindazonáltal óvatosan jár: nem akar törött üvegre,
fémdarabra lépni. Vagy kígyókra, egyéb dolgokra, amik csúnyán
megharaphatják, neki pedig a boton kívül nincs semmi fegyvere.
Kezdetben fák alatt gyalogol – régebben ez egy park volt. A távolból kis
vöröshiúz ugató köhögését hallja. Ez a figyelmeztető hangjelük: talán egy
hím, amelyik találkozott egy másik hímmel. Harc lesz, a győztes mindent visz
– a territórium összes nőstényét. Ha teheti, legyilkolja majd az összes kölyköt,
hogy helyet csináljon saját genetikai anyagának.
A kis vöröshiúzt valaha azért hozták létre, mert vele akarták a nagy, zöld
nyulakat szabályozni, amik túlságosan szapora és ellenálló kártevővé váltak.
Kisebb, mint a hiúz, és kevésbé agresszív – ez volt a hivatalos verzió a kis
vöröshiúzról. Elvileg ki kellett volna irtaniuk az elvadult macskákat, így aztán
emelkedhetett volna a szinte már nem is létező énekesmadár-állomány. Az
volt az elmélet, hogy a kis vöröshiúz nem bántja majd a madarakat, mert nem
olyan könnyű és fürge, hogy képes legyen elkapni őket.
Ez így is lett, azt leszámítva, hogy a kis vöröshiúzok egy idő múlva nem
várt viselkedési formákat mutattak: kiskutyákat ragadtak el udvarokból,
kisbabákat a babakocsikból, alacsony termetű kocogókat martak meg. Persze
nem a Kampuszokon, és csak nagyon ritkán a Modulokon, de a
plebsztelepeken nagyon nagy volt a zúgolódás. Hóember tudta, hogy figyelnie
kell a nyomaikra és a túlnyúló ágakra: nem örülne, ha egy vöröshiúz landolna
a fején.
Aztán meg ott vannak a kutyafarkasok is. De azok éjjel vadásznak: a
nappali hőségben inkább alszanak, mint a legtöbb szőrrel borított állat.


Időnként tisztásra ér – valaha volt pihenőhelyekre, piknikasztallal és
grillkandallóval, habár amióta túl meleg lett az időjárás és minden délután eső
esett, nemigen használták őket. Most is odaér egyhez, a rothadó asztalból
gomba nő, a grillkandallót szulák borítja.
Az egyik oldalról, onnét, ami valaha erdei tisztás lehetett, ahová a sátrakat
és lakókocsikat állították, nevetést és énekszót hall, valamint a csodálat és
bátorítás kiáltásait. Bizonyára párzás zajlik ott – meglehetősen ritka alkalom.
Guvat úgy kalkulálta, hogy egy nősténynek elég háromévente egyszer
párosodnia.
Akkor a szokásos kvintettnek kell ott lennie, négy férfinak és az ivarzó
nőnek. A nő fenekének és hasának világoskék színe az ivarzás félreérthetetlen
jele. A változó pigmentációt a páviántól emelték át, a színtesteket meg a
poliptól. Ahogy Guvat mondani szokta: bármiféle adaptációt gondolsz ki,
valahol valamilyen állat már előállt vele.
Mivel csakis a kék bőr és az általa kibocsátott feromonok stimulálják a
hímeket, már nem létezik viszonzatlan szerelem, elfojtott nemi vágy; nem
vetül árnyék a vágy és tett közé. Az udvarlás az első illatfoszlánnyal, a
leghalványabb azúrkék szín megjelenésével kezdődik – a férfiak virágot
adnak a nőknek, csakúgy, ahogy a pingvinek a kerek kavicsokat, mondta
Guvat, vagy ahogyan a hím ezüstös ősrovar vékony fonalban lerakja
spermáját. Ugyanakkor pedig dalban törnek ki, mint az énekesmadarak.
Hímvesszőjük világoskék színűvé válik, hogy harmonizáljon a nők kék
hasával, és egyfajta kékfarok-táncot lejtenek, a merevedett hímtagok
hullámoznak, mégpedig az éneklés és lábmozgás ritmusában: Guvat az ötletet
egy olyan rákfajtól vette, amelyik színes ollójának lengetésével kommunikál
fajtársaival. A nő a felajánlott virágok közül kiválaszt négyet, ettől a
sikertelen jelöltek szexuális vágya azonnal elmúlik, mindennemű neheztelés
nélkül. Aztán, amikor a nő hasa a lehető legmélyebb kék színűvé válik, a
nőstény és kvartettje elvonul egy félreeső helyre, és addig párzanak, amíg a
nő teherbe nem esik, amikor is a kék színe elhalványul. Ennyi.
Nincs már olyan, hogy A nem igent jelent, gondolja Hóember. Nincs többé
prostitúció, megszűnik a gyerekek szexuális zaklatása. Nincsenek stricik, sem
szexrabszolgák. Nincs több nemi erőszak. Ők öten ott órákig élvezkednek,
három férfi mindig őrködik, énekel és kiáltozik, amíg a negyedik kopulál.
Guvat szupererős hüvellyel látta el a nőket – extra bőrrétegek, extra izmok –
azért, hogy bírják ezeket a maratonokat. Többé nem számít, ki az apja a
biztosan megfoganó gyermeknek, mert nincs többé tulajdon, amit örökölni
lehet, nincs többé apa-fiú kapcsolat, ami a háború feltétele. A szex többé nem
misztikus rítus, amelyre felemás érzésekkel vagy egyenesen undorral
tekintenek, amit sötétben kell lebonyolítani, és ami öngyilkossághoz,
gyilkossághoz vezethet. Most már inkább sportbemutató, önfeledt
hancúrozás.
Lehet, hogy Guvatnak igaza volt, gondolja Hóember. A régi rendszerben a
szexuális versengés könyörtelen és kegyetlen volt: minden boldog
szerelmespárra jutott egy csalódott néző, aki ki volt zárva a boldogságból. A
szerelem olyan volt, mint egy átlátszó buborékkupola: látszott a benne levő
két ember, de más nem tudott bejutni.
Szelídebb formája is létezett ennek: magányos férfi áll az ablaknál, iszik,
hogy felejtsen, háttérben a tangó szomorú dallama hallatszik. De az ilyesmi
erőszakba torkollhatott, a szélsőséges érzelmek halálosak lehettek. Ha nem
leszel az enyém, nem leszel senkié és a többi. Halálos vége is lehetett.


– Mennyi szenvedést – mondta Guvat egyszer ebéd közben, valamikor a
húszas éveik elején, amikor Guvat már a Watson-Crick Intézetben dolgozott
–, mennyi szükségtelen kétségbeesést okoz a biológiai összeférhetetlenség, ha
nem egyeznek a hormonok és feromonok? Ami azt eredményezi, hogy akit
szenvedélyesen szeretünk, nem akar vagy nem tud bennünket viszontszeretni.
Mint faj, szánalmasak vagyunk ezen a téren: tökéletlenül monogámok. Ha
egy életre tudnánk párt választani, mint a gibbon, vagy lelkiismeret-furdalás
nélkül tudnánk élvezni a szabad szerelmet, nem lenne többé szexuális
szenvedés. Vagy még jobb lenne, ha ciklikus és kikerülhetetlen lenne úgy,
mint a többi emlősnél. Akkor soha nem akarna olyat az ember, amit nem
kaphat meg.
– Jogos – felelte Jimmy. Azaz Jim, amihez elkezdett ragaszkodni, de
eredménytelenül: mindenki Jimmynek hívta. – De gondolj csak bele, miről
kellene ugyanakkor lemondanunk.
– Mint például?
– Az udvarlási viselkedésről. A te terved szerint csak hormonrobotok
lennénk. – Jimmy Guvat nyelvén akart fogalmazni, azért használta az
udvarlási viselkedés kifejezést. Jimmy a kihívást, izgalmat, hajszát értette
alatta. – Nem lenne szabad választás.
– Az én tervemben szerepel udvarlási viselkedés – válaszolt Guvat –,
csakhogy az mindig sikerre vezet. És amúgy is hormonrobotok vagyunk, csak
hibásak.
– És mi lenne a művészetekkel? – kérdezte Jimmy kissé reménytelenül.
Végtére is a Martha Graham Főiskolán tanult, úgyhogy úgy érezte,
védelmeznie kell a művészetet és kreativitást.
– Hogy érted? – kérdezte nyugodt mosolyával Guvat.
– Az a rengeteg össze nem illés, amiről beszélsz. Inspirációt jelent,
legalábbis ezt mondják. Gondolj a költészetre – Petrarcára, John Donne-ra,
Dantéra, gondolj…
– Művészet – mondta Guvat. – Gondolom, még mindig sokat fecsegnek
róla ott, ahová te jársz. Hogyan is mondta Byron? Ki írna akkor, ha mást is
csinálhatna? Így valahogy.
– Éppen ezt mondom – mondta Jimmy. Byron említése felbosszantotta.
Milyen jogon lép Guvat az ő vacak, épphogycsak-létező területére! Guvat
maradjon a tudománynál, és szerencséden Byront hagyja meg Jimmynek.
– Ezt meg hogy érted? – kérdi Guvat, mintha dadogót próbálna folyékony
beszédre bírni.
– Úgy értem, hogy amikor nem tudod csinálni, akkor…
– Nem kefélnél inkább? – kérdezte Guvat. Önmagát nem vette bele a
kérdésébe: szenvtelen hangszíne nem mutatott nagy kíváncsiságot, mintha
csak az emberek kevésbé vonzó szokásairól, például az orrpiszkálásról
végezne felmérést.
Ahogy Guvat modora egyre felháborítóbbá vált, Jimmy arca egyre
vörösebb lett, hangja pedig visításba csapott át. Ezt gyűlölte. – Amikor egy
civilizáció már csak por és hamu – mondta –, a művészet az egyetlen, ami
fennmarad belőle. A képek, a szavak, a zene. A képzelet építményei. Az
értelmet – úgy értem, az emberi értelmet – ezek határozzák meg. Ezt el kell
ismerned.
– Nem csak az marad fenn – válaszolta Guvat. – A régészeket manapság a
lerágott csontok és régi téglák éppúgy érdeklik. Vagy a megkövesedett szar.
Néha még jobban is. Szerintük az emberi értelmet azok is meghatározzák.
Jimmy meg szerette volna kérdezni, Miért bánsz velem olyan lekezelő
módon?, de félt a lehetséges válaszoktól, például attól, hogy Mert annyira
könnyű. Ehelyett azt kérdezte: – Mi az ellenvetésed?
– Mi ellen? A megkövült szar ellen?
– A művészet ellen.
– Semmi – válaszolta tunyán Guvat. – Tőlem úgy szórakoztathatják
magukat az emberek, ahogy akarják. Ha nyilvánosan akarnak magukkal
játszani, firkálás, írogatás, pepecselés izgatja fel őket, részemről rendben.
Egyébként is megvan a biológiai értelme.
– És mi lenne az? – Jimmy tudta, minden attól függ, meg tudja-e őrizni a
hidegvérét. Ezeket a vitákat úgy kellett lejátszani, mint egy játszmát: ha kijön
a sodrából, Guvat nyer.
– A hím béka a párzási időszakban – kezdte Guvat – akkora zajt csap,
amekkorát csak tud. A nőstények a legnagyobb, legmélyebb hangú békát
találják vonzónak, mert a nagy hang erősebb, jobb génállományú békára utal.
A kisméretű hímbékák – és ez dokumentálva van – rájöttek, ha üres
lefolyócső mögé helyezkednek, az felerősíti a hangjukat, így a kisméretű
békák sokkal nagyobbnak tűnnek, mint amekkorák a valóságban.
– És?
– Ez a művészet, a művész szemszögéből – mondta Guvat. – Üres
lefolyócső. Erősítő. Esély a szexre.
– Az analógiád nem áll meg a nőnemű művészekre – mondta Jimmy. –
Nem azért csinálják, hogy szexhez jussanak. Semmiféle biológiai előnyük
sem származik abból, ha nagyobbnak mutatják magukat, hiszen a szóba
jöhető partnert az inkább elriasztaná, mintsem vonzaná. A férfiak nem békák,
nem akarnak olyan nőt, aki tízszer nagyobb náluk.
– A nőnemű művészek biológiailag zavarodottak – mondta Guvat. – Erre
már bizonyára te magad is rájöttél. – Ez övön aluli ütés volt, Jimmy éppen
aktuális kusza kapcsolatára utalt: egy barna hajú költőnőre, aki Morganának
nevezte magát, és nem volt hajlandó Jimmynek elárulni az igazi nevét.
Morgana akkor éppen huszonnyolc napos szexböjtöt tartott, a Nagy Hold-
Istennőnek, Oestrének, a nyuszikák és a szójabab pártfogójának tiszteletére. A
Martha Graham vonzotta az ilyen lányokat. Hiba volt erről a kapcsolatról
Guvatnak mesélni.
Szegény Morgana – gondolja Hóember. Vajon mi történt vele? Sohasem
fogja megtudni, milyen hasznos volt nekem, ő és a halandzsája. Kicsit
vacakul érzi magát, amiért Morgana badarságait a Guvatgyermekeknek
kozmogóniaként passzolta el. Mindenesetre úgy tűnik, boldogok vele.


Hóember nekitámaszkodik egy fának, hallgatózik. Szerelmem, mint kék
rózsa.[4] Ragyogj, csak telehold.[5] Szóval úgy alakultak a dolgok, ahogy
Guvat akarta, gondolja. Hurrá. Nincs többé féltékenység, nincsenek
feleséggyilkosok, férjmérgezők. Az egész lenyűgözően kedélyes: nincs
tolakodás és lökdösődés, inkább olyan az egész, mint ahogyan az ókori görög
frízeken hancúroznak az istenek a készséges nimfákkal.
Akkor miért érzi magát annyira levertnek, reményvesztettnek? Mert nem
érti ezt a fajta viselkedést? Mert nincs köze hozzá? Mert nem vehet benne
részt?
És mi történne, ha megpróbálná? Ha mocskos, rongyos lepedőjében,
büdösen, szőrösen, püffedten kiugrana a bokrok közül, mint egy kecskeherés,
hasadt patájú szatír, vagy mint egy félszemű kincsvadász valami ősrégi
kalózfilmből – Aaaahhh, szívecskéim! –, és csatlakozni próbálna a kék fenekű
szerelmi birkózáshoz? El tudja képzelni rémületüket – mintha egy orangután
belógna egy elegáns bálba, ahol keringőznek, és elkezdene taperolni egy
gyönyörű pasztell hercegnőt. Saját kiábrándultságát is el tudja képzelni. Mi
joga lenne ezekre az ártatlan teremtményekre erőltetni gennyes sebekkel teli,
rothadásnak indult testét és lelkét?
– Guvat! – nyöszörgi. – Miért vagyok ezen a földön? Miért vagyok
egyedül? Hol van az én Frankenstein menyasszonyom?
Meg kell szabadulnia ettől a morbid magnószalagtól, elmenekülni a riasztó
helyszínről. Ó, édesem, suttogja egy női hang, Fel a fejjel! Nézd a jó oldalát!
Pozitívan kell gondolkodnod!
Magában motyogva elszántan gyalogol tovább. Az erdő elnyeli a hangját, a
szavak színtelen, hangtalan buboréksorként jönnek elő belőle, mint fuldokló
szájából a levegő. Az ének és nevetés egyre halkul mögötte. Hamarosan már
egyáltalán nem hallja őket.
 8

JajdeFinom
Jimmy és Guvat egy meleg, párás, kora februári napon ballagott a Mint-A-
Makk Gimnáziumból. A ballagási ünnepélyt régebben júniusban tartották;
napos, enyhe volt általában az időjárás olyankor. De a június most már esős
évszakká változott az egész keleti parton, és a viharok miatt nem lehetett
szabadtéri eseményeket tartani. Még február eleje is necces volt: egyetlen
nappal úszták meg a tornádót.
A Mint-A-Makk Gimnázium régimódian szerette intézni a dolgokat,
sátrakkal és vászontetőkkel, az anyák virágos, az apák panamakalapban,
gyümölcsízesítésű puncs, alkohollal vagy a nélkül, Hepicsésze kávé, kis
műanyag fagylaltospohárban JajdeFinom jégkrém, a Mint-A-Makk saját
márkája, csokoládé-szója, mangó-szója és pörkölt gyermekláncfű zöldtea-
szója ízekben. Ünnepi látvány volt.
Guvat volt az osztályelső. A Diákárverésen élénken licitáltak rá a rivális
EduKampuszok, és Guvatot a Watson-Crick Intézet magas áron kaparintotta
meg. Aki a Watson-Cricken tanult, annak biztos volt a jövője. Olyan volt,
mint régen a Harvard, mielőtt elmosta a víz.
Jimmy viszont csak közepes tanuló volt, verbálisan jó, de a számokkal
hadilábon állt. Még azokat a kevéssé lenyűgöző jegyeket is csak Guvat
segítségével tudta elérni, aki a hétvégeken Jimmyt korrepetálta, saját
felkészüléséből véve el ezzel időt. Nem mintha neki extra magolásra lett
volna szüksége, Guvat genetikai mutáns volt, álmában is meg tudta oldani a
differenciálegyenleteket.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Jimmy az egyik ilyen elkeserítő
korrepetálás során. (Máshogyan kell nézned. Meg kell értened a szépségét.
Olyan, mint a sakk. Nézd csak ezt. Látod a mintázatot? Így minden
megvilágosodik. De Jimmy nem látta, és nem lett minden világos.) – Miért
segítesz nekem?
– Mert szadista vagyok – felelte Guvat. – Szeretem nézni a szenvedésedet.
– Mindenesetre értékelem – mondta Jimmy. Tényleg értékelte, több okból
is, amelyek közül az volt a legjobb, hogy mivel Guvat korrepetálta, az
apjának nem volt jogalapja, hogy Jimmyt nyaggassa.
 Ha Jimmy Modul-iskolába járt volna, vagy – még inkább – egy olyan
szemétlerakóba, amit még mindig közösségi iskolának hívtak, gyémántként
ragyogott volna. De a Kampusz-iskolák hemzsegtek a briliáns génektől,
amelyeket ő sajnos nem örökölt csődtömeg, gyáva szüleitől, úgyhogy az ő
képességei eltörpültek a többiekéhez viszonyítva. A humoráért sem kapott
pluszpontokat. Amúgy sem volt már annyira vicces: már nem érdekelte a
nagyközönség.
Megalázó várakozás után, amíg a legjobb EduKampuszok tusakodtak az
észkombájnokért, a középszerűek papírjait pedig kézről kézre adták,
felületesen átfutották, kávét löttyintettek rájuk, véletlenül a padlóra dobták,
Jimmyt végül elpasszolták a Martha Graham Főiskolának, de még azt is
elhúzódó, langyos licitálás előzte meg. Arról nem is szólva, hogy – Jimmy
úgy sejtette – az apja, aki valamiféle már nem funkcionáló nyári táborból
ismerte a Martha Graham rektorát, ismerhette annak piszkos kis titkait,
valószínűleg így szerzett protekciót. Kisfiúk megrontása, illegális kemikáliák
– Jimmy legalábbis ilyesfélét gyanított a túl erőteljes és kelletlen kézfogásból.
– Üdvözöllek a Martha Graham Főiskolán, fiam – mondta a rektor egy
vitaminokat és táplálékkiegészítőket áruló vigéc őszintétlen mosolyával.
Mikor lesz már vége ennek a fiamozásnak?, gondolta Jimmy.
Még most nem. Ó, még most nem. – Ez az, Jimmy! – mondta az apja az ezt
követő kerti mulatságon, miközben belebokszolt Jimmy karjába. Szárnyas
disznó mintájú, stréber nyakkendője ragadt a csokoládé-szójától. Csak meg ne
ölelj, fohászkodott magában Jimmy.
– Édesem, annyira büszkék vagyunk rád – mondta Ramona, aki ez
alkalommal úgy nézett ki, mint egy kurva lámpaernyője, mély dekoltázzsal és
rózsaszínű rojtokkal. Jimmy egyszer látott ilyet a PiCicákon, egy
nyolcévesen. Ramona push-up melltartója felett a bőr a túl erős napsugárzás
miatt tele volt szeplővel: nem mintha Jimmyt még érdekelte volna az a terület.
Már ismerte az emlőmirigy-emelő konzolok működési elvét, és amúgy is
taszította Ramona új, matrónás külleme. Szája szegletében a
kollagéninjekciók ellenére is kis ráncok formálódtak; ketyegett a biológiai
órája, ahogy erre szeretett is rámutatni. Nemsokára a BájBőr BűvToxik
Kezelését kell majd igénybe vennie – Örökre eltüntetjük a ráncokat,
Alkalmazottaknak Féláron –, aztán, úgy öt év múlva, Merülj el a Fiatalság
Forrásában, amely kezelésnél az egész felhámot ledörzsölték. Ramona
megpuszilta az orra mellett, amivel cseresznyeszínű rúzsfoltot hagyott; Jimmy
úgy érezte, mintha kerékpárzsírt kentek volna az arcára.
 Ramonának joga volt többes szám első személyben beszélni és megpuszilni
Jimmyt, mert most már hivatalosan is a mostohaanyja volt. Az apja elhagyás
indokával in absentia elvált Jimmy igazi anyjától, Ramonát pedig nem sokkal
azután feleségül vette egy bógusz esküvői szertartáson, ha egyáltalán ez volt
rá a megfelelő szó. Nem mintha igazi anyját ez egy fikarcnyit is érdekelte
volna, gondolta Jimmy. Rá se rántana. Elsőrendű kalandjai voltak, messze
ezektől a szánalmas ünnepélyektől. Már hónapok óta nem jött tőle képeslap; a
legutóbbin komodói sárkány volt, és maláj bélyegző. A SzeKúrt mindenesetre
újabb látogatásra sarkallta.
Az esküvőn Jimmy berúgott, mint a szamár. Ostobán vigyorgott a falnak
támaszkodva, miközben a boldog pár felvágta az esküvői tortát, amiről
Ramona közölte, hogy Minden Összetevője Igazi. Sok kotkodácsolás a friss
tojásokról. Ramona most már hamarosan kisbabáról fog álmodozni, egy
sokkal kiválóbb kisbabáról, mint amilyen Jimmy valaha is volt.
– Kit érdekel, kit érdekel – suttogta magában. Amúgy sem akart apát, apa
sem akart lenni, nem akarta, hogy fia legyen, vagy hogy ő legyen valaki fia.
Önmaga akart lenni, egyedül, egyedi, önmegvalósító, önellátó. Mostantól nem
fog ábrándozni, azt csinálja, amit akar, leszedi az érett gyümölcsöket az élet
fáiról, egyet-kettőt beléjük harap, kiszívja a levüket, eldobja a héjukat.
Guvat támogatta fel a szobájába. Addigra Jimmy morózus lett, és már járni
is alig tudott. – Aludd ki magad – mondta Guvat derűs modorában. – Reggel
felhívlak.


És aztán ott volt Guvat a ballagási kerti partiján, ahogy kiemelkedett a
tömegből, ragyogott a büszkeségtől. Ez nem igaz, helyesbít Hóember.
Legalább ezt el kell ismerni: sohasem volt kérkedős fajta.
– Gratulálok – mondta ki Jimmy nagy nehezen. Bár nem is volt annyira
nehéz, mert ezen az összejövetelen egyedül ő ismerte régebbről Guvatot. Pete
bácsi is jelen volt, de ő nem számított. Amúgy is próbálta magát annyira távol
tartani Guvattól, amennyire csak tudta. Talán végül mégiscsak rájött, mitől
olyan nagy az internetszámlája. Ami pedig Guvat anyját illeti, ő egy hónappal
azelőtt meghalt.
Baleset volt, legalábbis a hivatalos verzió szerint. (Senki sem szerette
használni a szabotázs szót, nagyon rosszat tett az üzletmenetnek.) A
kórházban vághatta meg magát – habár, ahogy Guvat mondta, az ő
munkájához nem volt szükség szikére –, vagy meghorzsolta a bőrét, vagy
gondatlan volt, levette a gumikesztyűjét, és egy beteg, aki a bioforma
hordozója volt, hozzáért ott, ahol kis seb volt rajta. Ez lehetséges is: rágta a
körmeit, úgyhogy lehetett rajta úgynevezett integumentális behatolási hely.
Akárhogyan is, egy nagyon virulens bioforma megfertőzte, és úgy végigrágta
magát a testén, mint egy napenergiával működő fűnyíró. Transzgenetikus
staphylococcus volt, mondta egy kutató, bele volt építve egy jófajta
nyálkagomba-gén; mire rájöttek, hogy mi fertőzte meg, és megkezdték azt,
amiről úgy gondolták, hogy hatásos kezelés lesz, már elkülönítőben volt, és
egyre rosszabb állapotba került. Guvat természetesen nem mehetett be hozzá
– senki sem mehetett be, mindent robotkarokkal oldottak meg ott benn, úgy,
ahogy a nukleáris anyagokat kezelik – de egy ablakon keresztül láthatta.
– Lenyűgöző volt – mondta Guvat Jimmynek. – Habzott a szája.
– Habzott?
– Szórtál már sót meztelencsigára?
– Nem.
– Oké. Akkor olyan, mint amikor fogat mosol.
Anyja elvileg mikrofonba mondhatta volna az utolsó szavait, mondta
Guvat, de valami probléma volt az elektronikával; látta, hogy mozog az ajka,
de azt nem hallotta, hogy mit mond. – Más szavakkal pont olyan volt, mint
máskor – mondta Guvat. Azt is hozzátette, hogy nem sokat vesztett, mert
addigra az anyja már teljesen összefüggéstelenül beszélt.
Jimmy nem értette, hogyan tud Guvat ennyire közönyös lenni – a gondolat
is szörnyű volt, amint Guvat nézi a saját anyját, miközben az elfolyósodik. Ő
maga nem tudta volna megtenni. De valószínűleg Guvat csak megjátszotta
magát: így próbálta megőrizni a méltóságát, mert az alternatíva a bedilizés lett
volna.
 Hepicsésze
A ballagást követő vakációra Jimmy meghívást kapott a Moosonee Mint-A-
Makk Privát Üdülőtelepre, a Hudson-öböl nyugati partjára, ahová a hőség elől
menekültek a Mint-A-Makk fejesei. Pete bácsinak volt ott egy jó kis helye: a
„jó kis hely” az ő terminusa volt. Valójában egy mauzóleum és szerelmi
búvóhely keveréke volt – kőfaragások, óriási vibráló franciaágyak, bidé
minden fürdőszobában –, de azt azért nehéz volt elképzelni, hogy Pete bácsi
bármi érdekeset is csinálna ott. Jimmy biztos volt benne, őt azért hívták, hogy
Pete bácsinak ne kelljen Guvattal egyedül lennie. Pete bácsi ideje java részét a
golfpályán, a maradékot meg a jakuzziban töltötte, így aztán Jimmy és Guvat
azt csináltak, amit akartak.
Nagy eséllyel itt is számítógépes játékokat játszottak volna, valamint az
állam által szponzorált kinyiffantásokat és pornót nézték volna érettségi utáni
kikapcsolódásként, ha nem azon a nyáron kezdődnek a génmódosított
kávéháborúk, úgyhogy inkább azt nézték. A háborúk az új Hepicsésze
babkávé miatt törtek ki, amit a Mint-A-Makk egyik leányvállalata fejlesztett
ki. Addig a kávészemek minden cserjén külön-külön, egyedileg értek, kézzel
kellett őket szüretelni, majd kis mennyiségben feldolgozni és szállítani, de a
Hepicsésze kávécserjéken az összes kávészem egy időben érett, ami lehetővé
tette a kávé óriási ültetvényeken való termesztését és a gépi betakarítást. A
kistermelők ezzel nem tudtak versenyezni, ők is, a munkásaik is
elszegényedtek, éheztek.
Az ellenállási mozgalom világméretűvé vált. Felkelések törtek ki,
Hepicsésze-raktárakat fosztottak ki, Hepicsésze-alkalmazottakat raboltak el,
vagy felrobbantották az autójukat, vagy orvlövészek lőtték le őket, vagy
csőcselék verte őket halálra: a másik oldalon pedig a hadsereg lemészárolta a
földművelőket. Nem is a hadsereg, hanem hadseregek, különböző
hadseregek: jó néhány ország volt érdekelt az ügyben. De a katonák és a
halott földművelők teljesen egyformán néztek ki, akárhol voltak is. Porosak
voltak. Döbbenetes, hogy mennyi por kavarodik fel az ilyesfajta események
során.
– Ki kellene nyírni azokat a fickókat – mondta Guvat.
– Melyikeket? A parasztokat, vagy azokat, akik ölik őket?
– Ez utóbbiakat. Nem a halott parasztok miatt, halott parasztok mindig is
voltak. De kiirtják az esőerdőket, hogy elültethessék a cuccukat.
 – A parasztok ugyanezt tennék, ha szemernyi esélyük lenne rá – mondta
Jimmy.
– Kétségtelen. De nincs.
– Szóval kiállsz valamelyik oldal mellett?
– Nem léteznek oldalak.
Erre nem sokat lehetett mondani. Jimmynek átfutott az agyán, hogy bóguszt
kiáltson, de úgy döntött, erre az most nem alkalmazható. És amúgy is
elhasználták már azt a szót. – Váltsunk csatornát – mondta.
De úgy tűnt, akárhová kapcsoltak, mindenütt a Hepicsészéről volt szó.
Tiltakozások és demonstrációk, könnygázzal, lövöldözésekkel és
gumibotozással. Aztán még több tiltakozás, még több tüntetés, könnygáz és
verés. Ez ment nap nap után. A század első évtizede óta nem történt ilyen
nagyságrendű esemény. Guvat azt mondta, a szemük láttára íródik a
történelem.
„NE IGYÁL HALÁLT!” – ez állt a plakátokon. Ausztráliában a szervezett
kikötői munkások – ott még léteztek szakszervezetek – nem voltak hajlandók
kirakodni a Hepicsésze-szállítmányokat; az Egyesült Államokban megalakult
a Bostoni Kávépárt. Rendeztek egy médiaeseményt, de unalmas volt, mert
nem volt erőszak, csak kopaszodó fickók régimódi tetoválásokkal vagy fehér
tapaszokkal a tetoválás helyén, komor kinézetű, lógó mellű nők, és
jelentéktelen, buzgó vallási csoportok túlsúlyos vagy éppen cingár tagjai
olyan pólókban, amelyeken mosolygós arcú angyalkák repkednek együtt a
madarakkal, vagy Jézus fogja egy paraszt kezét, vagy amelyiken Isten is
Környezetvédő felirat van. A kikötőben filmezték őket, miközben
Hepicsésze-termékeket dobálták a vízbe. De a ládák nem süllyedtek el. Így
aztán rengeteg Hepicsésze-logó úszkált a képernyőn – olyan volt, mint egy
reklámfilm.
– Ettől csak megszomjaztam – jegyezte meg Jimmy.
– A húgyagyúak – mondta Guvat. – Nem jutott eszükbe, hogy köveket
tegyenek a ládákba.


Az eseményeket rendszerint az interneten, a Nudi Hírekből követték, de a
változatosság kedvéért időről időre ruhát viselő bemondókat is néztek Pete
bácsi műbőr garnitúráján a tévészobában, az egész falat betöltő plazmatévén.
Az öltönyöket, ingeket és nyakkendőket Jimmy bizarrnak látta, különösen, ha
enyhén be volt kábítószerezve. Különös volt elképzelni, hogyan néznének ki
azok a komoly arcú fazonok, ha meztelenül látná őket szemtől szemben a
Nudi Hírekben.
Előfordult, hogy esténként, golfozás után, Pete bácsi is velük tévézett.
Öntött magának egy italt, aztán kommentálta a látottakat. – A szokásos
csinnadratta – mondta. – Majd belefáradnak és lenyugszanak. Mindenki
olcsóbban akarja inni a kávét – ez ellen nem érdemes küzdeni.
– Tejesen hiábavaló – mondta Guvat egyetértően. Pete bácsi portfoliójában
volt Hepicsésze-részvénycsomag, nem is kicsi. – Rengeteg – mondta Guvat,
amikor Pete bácsi vagyonát nézegette a számítógépen.
– Eladhatnád a részvényeit – mondta Jimmy. – Add el a Hepicsészét,
vegyél valamit, amit igazán utál. Szélenergiát. Vagy még jobb lenne valami
olyan, ami biztosan befuccsol. Kössél határidős ügyleteket dél-amerikai
marhákra.
– Á, nem lehet – mondta Guvat. – Ilyesmit nem kockáztathatok a
labirintussal. Észrevenné. Rájönne, hogy az én művem.


Aztán még inkább elfajultak az események, miután tébolyodott Hepicsésze-
ellenes fanatikusok felrobbantották a Lincoln-emlékművet. Öt japán iskolás,
akik egy Demokrácia Turné résztvevői voltak, áldozatul esett. A merénylők
biztonságos távolságban hagyták „Vessünk Véget a Hypokrízisnek!” feliratú
táblájukat.
– Siralmas – mondta Jimmy. – Még helyesen írni sem tudnak.
– Azért az akciójuk elég nagyot szólt – mondta Guvat.
– Remélem, villamosszékben végzik – mondta Pete bácsi.
Jimmy nem válaszolt, mert a marylandi Hepicsésze-központ blokádját
nézték éppen. És ott, a kiabáló tömegben, „Hepicsésze – Köpőcsésze” feliratú
táblát szorongatva, száját és orrát takaró zöld bandanában ott volt – vagy
nem? – Jimmy eltűnt anyja. Egy pillanatra lecsúszott a bandana, és Jimmy
tisztán látta őt – összehúzott szemöldökét, nyílt kék szemét, határozott száját.
Fájdalommal kevert szeretet öntötte el hirtelen, majd elfogta a düh. Olyan
volt, mintha rugdosnák: felnyögött. Aztán a SzeKúr támadott, könnygázfelhő,
majd mintha géppuskaropogás hangzott volna, és mire Jimmy megint
odanézett, az anyja már eltűnt.
– Állítsd meg! Tekerd vissza! – Bizonyosságot akart. Hogyan vállalhatott
az anyja ekkora veszélyt? Ha elfogják, akkor aztán tényleg el fog tűnni, de
most már örökre. Guvat gyors pillantást vetett Jimmyre, és már csatornát is
váltott.
Nem lett volna szabad megszólalnom, gondolta Jimmy. Nem lett volna
szabad felhívnom rá a figyelmet. A jeges rémület szorongatta. Mi lesz, ha
Pete bácsi fejében összeáll a kép, és hívja a SzeKúrt? Azonnal az anyja
nyomába erednének, rövid úton eltennék láb alól.
De úgy tűnt, Pete bácsi semmit sem vette észre. Újabb whiskyt töltött
magának. – Sugárpisztollyal le kellene lőni az összeset – mondta. – Persze
csak miután összetörték a filmfelvevőket. Amúgy is, ki filmezi ezt? Az ember
néha elgondolkodik, ki is irányítja a dolgokat.


– Ez meg mi volt? – kérdezte Guvat, amikor kettesben voltak.
– Semmi – mondta Jimmy.
– Felvettem – mondta Guvat. – Megvan az egész.
– Szerintem jobb lenne letörölni – mondta Jimmy. Már túl volt a rémületen:
elhatalmasodott rajta a csüggedtség. Biztos volt benne, hogy Pete bácsi éppen
akkor kapcsolja be a mobilját és hívja a számot; néhány óra múlva megint
kezdődnek majd a kihallgatások. Az anyja így, az anyja úgy. Megint át kell
esnie ezen az egészen.
– Ne aggódj – mondta Guvat. Ezt Jimmy úgy akarta érteni: Bennem
megbízhatsz. Aztán Guvat azt mondta: – Hadd találjam ki. Gerinchúrosok
törzse, Gerincesek altörzse, Emlősök osztálya, Főemlősök rendje, Emberfélék
családja, Nem: Homo, Faj: Homo sapiens, Alfaj: Homo sapiens sapiens,
Egyed: az anyád.
– Nagyon ügyes – mondta Jimmy kedvetlenül.
– Nem volt nehéz – mondta Guvat. – Azonnal felismertem azokat a kék
szemeket. Vagy ő volt, vagy a klónja.
Ha Guvat felismerte, akkor ki más ismerhette még fel? A Mint-A-Makknál
kétségtelenül mindenki látta a fotóit: Felismeri ezt a nőt? Jimmyt kóbor
kutyaként követte deviáns anyja története, és legalább felerészben ez volt az
oka, hogy a Diákárverésen olyan rosszul szerepelt. Jimmyben nem lehet
megbízni, biztonsági kockázat, fertőzött.
– Az apámmal ugyanez történt – mondta Guvat. – Ő is lelépett.
– Azt hittem, meghalt – csodálkozott Jimmy. Mindig csak ennyit tudott
Guvatból kiszedni: apa meghalt, pont, beszéljünk másról. Guvat erről a
témáról nem volt hajlandó beszélni.
– Pontosan így értem. Lelépett egy plebsztelep felüljárójáról.
Csúcsforgalom volt, úgyhogy mire odaértek hozzá, péppé vált.
– Leugrott? – kérdezte Jimmy. Guvat nem tűnt nagyon zaklatottnak,
úgyhogy úgy érezte, megkérdezheti.
– Ez volt az általános vélekedés – mondta Guvat. – Vezető kutató volt a
Mint-A-Makk nyugati részlegénél, úgyhogy nagyon szép temetést rendeztek
neki. Lenyűgöző tapintatossággal kezelték az ügyet. Senki sem ejtette ki az
öngyilkosság szót. Úgy emlegették, mint „az apád balesete”.
– Sajnálom – mondta Jimmy.
– Pete bácsi abban az időben állandóan nálunk volt. Anyám azt mondta,
nagyon sok támogatást kapott tőle. Guvat a „támogatást” úgy mondta, mintha
idézőjelben értené. – Azt mondta, azon túl, hogy apa főnöke és legjobb
barátja volt, a családnak is nagyon jó barátjává vált – nem mintha azelőtt túl
sokszor láttam volna. Azt akarta, hogy oldódjanak meg a dolgaink, azt
mondta, hogy nagyon nyugtalan emiatt. Mindig azzal próbálkozott, hogy
szívhez szóló beszélgetéseket folytasson velem – hogy elmondhassa,
apámnak problémái voltak.
– Ami azt jelenti, hogy az apád flúgos volt – mondta Jimmy.
Guvat zöld szemével oldalvást Jimmyre nézett. – Ja. De nem volt az. Az
esetet megelőző időszakban ideges volt, de nem voltak problémái. Semmi
ilyesmit nem tervezett. Biztos, hogy nem akart leugrani. Tudtam volna, ha
igen.
– Lehet, hogy leesett?
– Leesett?
– A felüljáróról. – Jimmy meg akarta kérdezni, hogy eleve mit keresett az
apja a plebsztelep felüljáróján, de a pillanat nem tűnt megfelelőnek. – Volt
korlát?
– Elég koordinálatlan volt a mozgása – felelte különös mosollyal Guvat. –
Nem nézett mindig a lába elé. Máshol járt az esze. Abban hitt, hogy részt kell
vennie az emberiség sorsának javításában.
 – Jól kijöttél vele?
Guvat elgondolkodott. – Sakkozni tanított. Mielőtt ez történt.
– Gyanítom, hogy nem utána – mondta Jimmy. Viccelődni próbált, mert
ekkorra már sajnálta Guvatot, és egyáltalán nem örült ennek az érzésnek.


Hóember elgondolkozik. Hogyhogy nem fogtam fel, amit akkor mondott?
Hogy lehettem ilyen hülye?
Nem, nem is hülye. Képtelen szavakba önteni, milyen is volt ő akkoriban.
Meg volt jelölve – az események nyomot hagytak rajta, hegeket, sötét
érzelmeket. Tudatlan volt talán. Kiforratlan, befejezetlen.
De volt valami akaratlagos is a tudatlanságában. Nem, nem egészen
akaratlagos, inkább jól felépített. Falakkal körülvett helyeken nőtt fel, és aztán
maga is fallá vált. Némely dolgokat egyszerűen kizárt.
 Alkalmazott retorika
Ennek a vakációnak a végén Guvat elment a Watson-Crickre, Jimmy pedig
a Martha Grahamre. A hipervonat állomásán kézfogással búcsúztak
egymástól.
– Akkor szia – mondta Jimmy.
– Majd e-mailezünk – mondta Guvat. Aztán, amikor észrevette, Jimmy
milyen csalódott, hozzátette: – Ugyan már, nem jártál rosszul, az a hely híres.
– Híres volt – mondta Jimmy.
– Nem lesz olyan rossz, mint gondolod.
Guvat most az egyszer tévedett. A Martha Graham szétesőfélben volt. A
legszörnyűbb plebsztelepekkel volt körbevéve – Jimmy akkor látta ezt,
amikor a vonat ment befelé az állomásra: elhagyott raktárak, kiégett bérházak,
üres parkolók. Imitt-amott fészerek és kunyhók, amiket összeguberált
anyagokból tákoltak össze – bádogból, furnérlemezből –, és bizonyára
csövesek laktak bennük. Hogyhogy ilyen emberek egyáltalán léteznek?
Jimmy el sem tudta képzelni. De mégis itt voltak, a szögesdrót túloldalán.
Néhányuk középső ujját mutatta fel a vonat irányába, és kiáltott is valamit, de
a hangjuk nem hatolt át a golyóálló üvegen.
A Martha Grahamen a biztonsági ellenőrzés fabatkát sem ért. Az őrök
félálomban lézengtek, a kifakult graffitival borított falakat pedig egy féllábú
törpe is meg tudta volna mászni.
Belül a bilbaói modern építészetet utánzó öntöttbeton épületek fala
repedezett, a gyepet évszaktól függően agyagos vagy folyékony sár borította,
és szabadidős létesítmények sem voltak, leszámítva egy úszómedencét, ami
nemcsak óriási szardíniásdoboznak nézett ki, de a szaga is olyan volt. Az idő
felében a kollégiumokban nem működött a légkondicionáló,
áramkimaradások voltak, a menzán az étel legtöbbször bézs színű volt, és úgy
nézett ki, mint a görmenyszar. A hálókban ízeltlábúak voltak, különféle
családok és fajok, de jelentős részük csótány. Jimmy nagyon lehangolónak
találta a helyet, mint ahogy – úgy tűnt – mindenki más is, aki a tulipánnál
kicsivel több neuronkapacitással rendelkezett. De az élet ezt a lapot osztotta
neki, ahogyan a kínos búcsúzáskor mondta az apja, és most Jimmynek a
lehető legjobban kell azt megjátszania.
Igen, apa, gondolta Jimmy. Tudtam, rád mindig számíthatok, ha igazán
bölcs tanácsra van szükségem.


A Martha Graham Főiskolát valami régi XX. századi táncistennőről
nevezték el, aki fénykorában óriási hatással bírt. Az adminisztrációs épület
előtt állt egy rémes szobra, amelyik – a réztábla szerint – Judit szerepében
ábrázolta, amint történelmi köntösben éppen egy Holofernész nevű fickó fejét
vágja le. Retró feminista ökörség, ez volt róla a diákság egyöntetű véleménye.
Időnként kifestették a szobor mellét, vagy acélgyapotot ragasztottak az
ágyékára – Jimmy maga is vett részt ilyen ragasztásban. A főiskola
vezetősége olyan komatózus volt, hogy ezek az ékítmények gyakran
hónapokig fenn voltak, mielőtt észrevették őket. A szülők folyamatosan
tiltakoztak a szobor ellen – nem mutat jó példát, mondták, túl agresszív, túl
vérszomjas, bla, bla, bla –, ezért aztán a diákok a védelmére keltek. Az öreg
Martha a kabalájuk, mondták, a haragos tekintet, a vértől csöpögő fej és a
többi. Martha az életet és a művészetet jelképezi. El a kezekkel Marthától.
Hagyjátok békén.
A Martha Grahamet művészeti és bölcsészettudományi főiskolaként
alapították mostanra már halott, gazdag, régi New York-i liberális vérző
szívek, valamikor a XX. század utolsó harmadában, külön hangsúlyt fektetve
az előadóművészetekre – színházművészet, ének, tánc s a többi. Az 1980-as
években ehhez hozzáadták a filmkészítést, aztán még később a
videoművészetet. Ezeket a dolgokat még mindig tanították a Martha
Grahamen – darabokat állítottak színpadra, így Jimmy ott látta élőben a
Macbeth-et, és megállapította, hogy Ká Anna a kukkolós weblapján, a vécén
ülve is meggyőzőbben adta elő Lady Macbethet, mint ők.
Az éneket és táncot tanuló diákok továbbra is énekeltek és táncoltak, habár
már nem sok energia maradt ezekben a tevékenységekben, és az
osztálylétszámok is kicsik voltak. Az élő előadások megszenvedték a XXI.
század elejének szabotázspánikjait – senki sem akart sötétedés után nyilvános
eseményen nagy csoport tagja lenni, valamilyen könnyen lerombolható, zárt
helyen, legalábbis senki, aki egy kicsit is menő volt, vagy rendelkezett
valamiféle pozícióval. A színházi események közös éneklésekké vagy
paradicsomdobálássá, vagy vizespóló-versenyekké degradálódtak. És habár
némely régebbi műfaj még úgy-ahogy létezett – például a sitcom, a rockvideó
–, de a közönségük őskövületekből állt, vonzerejük pedig leginkább a
nosztalgia volt.
 Sok minden, ami a Martha Grahamen folyt, mint a latintanulás vagy a
könyvkötészet, olyan dolgok, amiket érdekes tanulmányozni, de már minden
jelentőségüket elvesztették; habár nagy ritkán a főiskolai rektor tartott nekik
valami unalmas beszédet arról, hogy a művészetek mennyire létfontosságúak,
és ameddig emberi szív dobog, addig annak nagy, vörös bársonyfüggönyös
amfiteátrumában kétségtelenül foglalt helyük van.
Ami pedig a filmkészítést és videoművészetet illeti: arra végképp kinek
volt szüksége? Akinek volt számítógépe, bármit össze tudott vágni, amit csak
akart, vagy régi anyagot digitálisan megváltoztatni, vagy új animációt
létrehozni. Le lehetett tölteni cselekménysablonokat, és tetszés szerinti
arcokat és testeket adni hozzájuk. Jimmy saját maga is összerakott egy
meztelen Büszkeség és balítélet-et, egy meztelen A világítótorony-t, csak
viccből, és másodikos korában a Mint-A-Makkban vizműv órára Kate
Greenaway ruhákban és rembrandti fény-árnyék stilizálással megcsinálta A
máltai sólyom-ot. Ez utóbbi igazán jól sikerült. Mély tónusú, remek
chiaroscuro.
A Martha Graham intellektuális felségterületének eljelentéktelenedése
zajlott, és egyszer csak odáig jutott, hogy már nem tudott meggyőző
termékcsomagot kínálni. Mivel a kezdeti finanszírozók kihaltak, a
művészetekre szentelt pénzalapok egyre apadtak, az alapítványi pénzeket
pedig gyakorlatiasabb dolgokra is lehetett költeni, a tananyagban más
területek váltak hangsúlyossá. A kortárs területek, így nevezték őket. Mint
például a webjátékok dinamikája; abból még mindig lehetett pénzt csinálni.
Vagy az image-prezentáció, ami a tanrendben a piktoriális és
plasztikművészetek speckolljaként szerepelt. Ha – ahogy a diákok nevezték –
valaki pikplasztból szerzett diplomát, azzal könnyedén el tudott helyezkedni a
reklámszakmában.
Vagy ha problematikából. A problematika a szavak embereinek feküdt, így
Jimmy azt vette fel. A diákok csak kamu dumaként emlegették ezt a tárgyat.
Mint mindennek a Martha Grahamen, ennek is haszonelvű céljai voltak. „A
mi diplománkkal álláshoz lehet jutni” – ez volt a mottó az eredeti latin, az Ars
Longa Vita Brevis alatt.


Jimmynek nem volt sok illúziója. Tudta, mire számíthat, mi lesz számára
elérhető, ha problematikából megszerzi vacak kis diplomáját. Legjobb
esetben is dekoratőr lehet csak – a hideg, kemény, számokon alapuló
valóságos világot csinosítgathatja simulékony, kétdimenziós szószaporítással.
Attól függően, hogy milyen jegyeket szerez a problematika tantárgyakból –
alkalmazott logika, alkalmazott retorika, orvosi etika és terminológia,
alkalmazott szemantika, relativizmus és professzionális manipuláció,
összehasonlító kulturális pszichológia és a többi –, vagy választhat egy jól
fizető dekoratőri állást egy nagyvállalatnál, vagy valami gyatra, alig fizetőt
egy éppenhogy csak legitim cégnél. Jövőbeni kilátásai szentenciaként
húzódtak előtte; nem mint fegyházban letöltendő ítélet, hanem mint
szószátyár mondat, sok szükségtelen alárendelő mellékmondattal, amelyeket
kis idő múltán a helyi kampusz bárjaiban és kocsmáiban ő maga is gyakorta
alkalmazott a Happy Hour idején, hogy csajokat szedjen fel. Nem lehet
mondani, hogy nagy várakozással tekintett volna az élete-hátralevő-része elé.
Mindazonáltal beásta magát a Martha Grahambe, mint egy lövészárokba,
kibekkelte a főiskola időtartamát. Szállását – ami kétoldalt egy-egy zsúfolt
szobából, közöttük pedig ezüstös ősrovaroktól hemzsegő fürdőszobából állt –
egy fanatikus vegával, Bernice-szel osztotta meg, aki drótszerű haját tukán
formájú fa hajcsipesszel fogta össze, és Isten Kertészei feliratú pólókban járt,
amelyek – köszönhetően annak, hogy Bernice irtózott mindenféle kémiai
vegyülettől, s így a hónaljdezodortól is – még frissen mosottan is bűzlöttek.
Bernice oly módon tudatta Jimmyvel, hogy mennyire ellenzi ragadozó
életmódját, hogy ellopta és a gyepen meggyújtotta Jimmy bőrszandálját.
Amikor Jimmy protestált, hogy nem is igazi bőrből készült, Bernice azt
mondta, nem számít, mert annak tettették magukat, és ezáltal megérdemelték
a sorsukat. Miután Jimmy felvitt néhány lányt a szobájába – ami egyáltalán
nem tartozott Bernice-re, és különben is, elég csendesek voltak, persze
leszámítva az élvezeti szerek által indukált vihogást és a jogosan sok
nyögdécselést –, Bernice azzal fejezte ki nézeteit a két fél megegyezésén
alapuló szexről, hogy máglyát csinált Jimmy alsónadrágjaiból.
Jimmy panaszt tett a Tanulmányi Osztályon, és néhány próbálkozás után –
a Martha Graham Tanulmányi Osztálya hírhedten morózus volt, mivel kiégett
tévészínészek dolgoztak ott, akik nem tudták magukat azon túltenni, hogy azt
a kevés hírnevüket is elvesztették – kapott egy egyszemélyes szobát. (Először
a szandálom, aztán az alsónadrágjaim. Legközelebb én jövök. A nő piromán,
azaz hadd fogalmazzam meg másképpen: a valóság érzékelésével vannak
hatalmas problémái. Kézzelfogható bizonyítékot akarnak az ágyéktakarók
autodaféjára? Nézzenek bele ebbe a kis borítékba. Ha legközelebb engem
látnak egy urnában, hamvakat, fogakat, vállalják a felelősséget? Hé, Diák
vagyok, a Tanulmányi Osztály azért van, hogy engem segítsen. Ezt az egészet
elküldtem e-mailen a rektornak is.)
 (Persze annál több esze volt, hogy valójában ezt mondja. Mosolygott,
értelmes emberi lénynek mutatta magát, elnyerte a szimpátiájukat.)
Azután, miután megkapta az új szobáját, a dolgok kicsit jobbra fordultak.
Legalább a társasági életét szabadon élhette. Felfedezte, hogy az a fajta
melankólia, amit ő sugároz, vonzza a nők egy részét, a művészlelkeket, a
sebzetten bölcs fajtát, amiből a Martha Grahamen nem volt hiány. Hóember
most úgy emlékszik vissza rájuk, mint nagylelkű, gyengéd, idealisztikus
nőkre. Volt rajtuk is néhány sebhely, gyógyulni próbáltak. Jimmy először a
segítségükre sietett: érző szívűnek mondták, és rendkívül lovagiasnak.
Kihúzta belőlük a fájdalmas történeteket, lelki dunsztkötésként szolgált. De
hamarosan visszájára fordult a folyamat, és Jimmy gyógyítóból ápolttá
változott. A nők észrevették, hogy ő maga mennyire nincs egyben, segíteni
akarták, hogy lássa az élet értelmét, és hozzáférjen spiritualitásának pozitív
aspektusaihoz. Kreatív projektet láttak benne: Jimmy jelen, mélabús
formájában az alapanyag, a boldog Jimmy pedig a végtermék.
Jimmy hagyta, hogy dolgozzanak rajta, mert ez felvidította őket,
hasznosnak érezték magukat. Megható volt, hogy mit megtettek érte. Ez
boldoggá tenné Jimmyt? És ez? Netalán ez? De Jimmy gondosan ügyelt rá,
nehogy melankóliaszintje tartósan lecsökkenjen. Hiszen akkor a nők
valamiféle jutalmat vártak volna, vagy legalábbis valamiféle eredményt;
következő lépést követelnének, aztán pedig elkötelezettséget. De miért lenne
annyira hülye, hogy feladja borús csáberejét – az alkonyat esszenciáját, a
ködös sugárkoszorút, amivel eredetileg magához vonzotta őket?
– Veszett ügy vagyok – mondta nekik. – Érzelmileg diszlexiás. – Azt is
mondta nekik, hogy gyönyörűek, és szexuálisan felizgatják őt. Ez igaz is volt,
nem hazudott, mindig komolyan gondolta. Azt is mondta nekik, ne
fektessenek bele nagy energiákat, nincs értelme, ő sajnos csak érzelmi
szemétlerakó, élvezzék csak a pillanatot.
Előbb-utóbb mind elkezdett panaszkodni, hogy Jimmy nem veszi komolyan
a dolgokat. Előtte mindig arra akarták rávenni, hogy legyen vidámabb.
Amikor belefáradtak, és megkezdődött a sírás, Jimmy azt mondta nekik, hogy
szereti őket. Ügyelt rá, hogy ezt reménytelen hangon mondja: ha ő szeret
valakit, az olyan, mint egy méregtabletta, toxikus a lélekre, lehúzza őket
azokba a sötét mélységekbe, ahová ő maga van bebörtönözve, és mivel
annyira szereti őket, nem akarja, hogy bajba kerüljenek, azaz kerüljenek ki az
ő mindent elpusztító életéből. Némelyikük ugyan átlátott ezen – Nőj fel végre,
Jimmy! –, de összességében nagyon hatásos volt.
Mindig szomorú volt, amikor szedték a sátorfájukat. Nem szerette, amikor
megdühödtek rá, minden nő haragja felzaklatta, de ha egyszer elvesztették
vele szemben a türelmüket, tudta, ez a véget jelenti. Utálta, amikor kirúgták,
habár ő készítette elő az eseményt. De hamarosan jött egy másik, szintén
érdekesen sebzett nő. Egyszerűen bőség volt ilyenekből.
De Jimmy nem hazudott, legalábbis nem mindig. Ténylegesen szerette
ezeket a nőket. A maga módján. Valóban azt akarta, hogy boldogabbak
legyenek. Csak nem tudott sokáig egy dologra koncentrálni.
– Te pernahajder – mondja hangosan Hóember. Pernahajder: régi, jó szó.


Ezek a nők természetesen tudtak botrányos anyjáról. A rossz hír gyors
szárnyakon jár és szívesen látott vendég. Hóember szégyenli, hogyan
használta ki a sztorit – egy célzás itt, egy kis tétovázás ott. Hamarosan a nők
vigasztalták, ő pedig hempergőzött a szimpátiájukban, áztatta benne a tagjait,
masszírozta vele magát. Megvolt a teljes élményfürdő.
Akkorra az anyja már elnyerte egy mitikus lény státuszát, túllépte az
emberi lét határait, kardja volt, sötét szárnyai, szemei pedig izzottak, mint az
Igazság. Amikor Jimmy ahhoz a részhez ért, amikor anyja elrabolta Gyilkost,
a nők általában könnyezni kezdtek.
És akkor mit csináltál? (Tágra nyílt szemek, érintés a karon, együtt érző
tekintet.)
Ó, tudod. (Vállrántás, tekintet elfordítása, témaváltás.)
Nem volt teljesen színjáték.
Csak Gazellát nem hatotta meg fatális, szárnyas anyjával. Jimmy, szóval
anyukád elment valahová máshová? Kár. Talán jó oka volt rá. Erre gondoltál
már? Gazella, ahogy saját magát sem, úgy Jimmyt sem sajnálta. Nem azért,
mert érzéketlen volt: pontosan ellenkezőleg. De visszautasította, hogy azt
érezze, amit Jimmy szerint éreznie kellene. Vajon ez fogta meg annyira
Jimmyt? Hogy Gazellától sohasem kapta meg, amit mások olyan készségesen
megadtak neki? Ez lett volna Gazella titka?
 Asperger Egyetem
Guvat és Jimmy e-mailen tartották a kapcsolatot. Jimmy a Martha
Grahamről panaszkodott – reményei szerint szellemesen, szokatlan,
becsmérlő jelzőkkel illette tanárait és diáktársait. Beszámolt a reciklált
botulizmusból és szalmonellából álló menzakosztról, elküldte a szobájában
talált soklábú teremtmények listáját, morgott a sivár diákplázában vehető
hangulatjavító szerek rossz minősége miatt. Önvédelemből tartózkodott
szerelmi életének részletes leírásától, minimális (már amit ő annak tekintett)
célzásokat leszámítva. (Az lehet, hogy ezek a csajok tízig sem tudnak
számolni, de hé, kinek van szüksége az ágyban számolási készségre? Addig
nem, amíg azt hiszik, hogy megvolt tízszer, hahaha, vicc, J.)
Nem tudta megállni egy kis dicsekvés nélkül, mert úgy tűnt neki –
legalábbis az addig rendelkezésére álló információk alapján –, ez az egyetlen
terület, ahol Guvattal szemben fölényben van. Túlzás lett volna azt állítani,
hogy Guvat szexuálisan aktív életet élt a Mint-A-Makkban. A lányok
félelmetesnek találták. Az igaz, hogy vonzott néhány megszállottat, akik azt
hitték, még a vízen is tud járni, követték, amerre ment, érzelgős, szenvedélyes
e-maileket küldözgettek neki, és azzal fenyegetőztek, hogy felvágják miatta
az ereiket. Hébe-hóba talán le is feküdt velük: de soha nem tett semmiféle
erőfeszítést ennek érdekében. Szerinte szerelembe esni valóságos dolog,
mivel megváltoztatja a test vegyi folyamatait, de mégiscsak egy hormonok
által indukált érzékcsalódásos állapot. A tetejébe még megalázó is, mert
hátrányos helyzetbe hozza az embert, túl sok hatalommal ruházza fel a
szerelem tárgyát. Ami pedig magát a szexet illeti, nincs benne sem kihívás,
sem újdonság, és egészében véve felettébb tökéletlen megoldás a generációk
közötti géntranszfer problematikájára.
A Jimmy által felszedett lányok Guvatot hátborzongatónak találták, Jimmyt
pedig felsőbbrendűségi érzéssel töltötte el, ha Guvatot védelmezhette. „Nincs
vele semmi gond, csak másik bolygón él”, szokta nekik mondani.
De honnan tudhatta volna, milyen Guvat aktuális életstílusa? Guvat nagyon
kevés információt adott ki magáról. Volt-e szobatársa, barátnője? Egyiket sem
említette, de az semmit sem jelentett. E-mailjeiben a kampusz
létesítményeiről mesélt, amik lenyűgözőek voltak – Aladdin biokutatási
kütyükkel teli kincsesbarlangja – és… még mi másról? Miről írt még Guvat
eleinte szűkszavú közleményeiben? Hóember nem emlékezett.
Viszont sakkoztak: a játszmák sokáig elhúzódtak, egy nap kettőt léptek.
Jimmy akkorra már jobban sakkozott: könnyebb is volt így, mert Guvat nem
terelte el a figyelmét, ahogy dobolt az ujjaival, és úgy dudorászott magában,
mint aki harminc lépést lát előre, és most csak türelmesen várja, hogy Jimmy
a teknőclassúságú elméjével elővezesse a következő bástyaáldozatot. Jimmy a
lépések között az interneten meg tudta nézni nagymesterek híres játszmáit is.
Persze nem mintha Guvat nem ugyanazt tette volna.


Öt-hat hónap elteltével Guvat kicsit feloldódott. Keményebben kell
dolgoznia, mint a Mint-A-Makkban, írta, sokkal nagyobb a verseny. A
Watson-Cricket a diákok Asperger Egyetemnek nevezték, mert rengeteg
zseniális különc kószált, ugrándozott vagy imbolygott a folyosóin. Genetikai
értelemben félig autisták; erősen korlátozott érdeklődési kör, zavart szociális
viselkedés, hanyag öltözködés jellemezte őket. Minden ott lévő szerencséjére
a Watson-Cricken magas volt a toleranciaszint a nyilvánosság előtti enyhén
deviáns viselkedés tekintetében.
Több ott a zseni, mint a Mint-A-Makkban?, kérdezte Jimmy.
Ehhez képest a Mint-A-Makk egy plebsztelep, felelte Guvat. Faltól falig NT-
k.
NT-k?
Neurotipikusok.
Az mit jelent?
Hiányzik a zsenialitás génje.
Akkor te neurotipikus vagy?, kérdezte Jimmy a következő héten, miután
volt rá egy kis ideje, hogy átgondolja a dolgot. Aggódjon-e amiatt, hogy ő
vajon neurotipikus-e, és ha igen, akkor az rossz dolog-e Guvat világképében?
Gyanította, hogy igen, és hogy rossz dolog.
De Guvat erre sohasem válaszolt. Ez volt a módszere: ha olyan kérdés
merült fel, amire nem akart válaszolni, úgy tett, mintha a kérdés nem is lett
volna feltéve.
El kéne jönnöd és megnézned azt a lebujt, mondta Jimmynek másodikos
korukban, október végén. Életre szóló tapasztalat lesz. Majd úgy teszek,
mintha az unalmasan átlagos unokatestvérem lennél. Gyere a hálaadás
hetére.
Jimmy számára az volt az alternatíva, hogy a szüleivel egye a pulykát, arra
pedig nem vágyott, úgyhogy szívesen vette a meghívást. Azt mondta
magának, hogy jó barátként viselkedik, szívességet tesz Guvatnak, mert az
Australopithecus-szerű, öreg és unalmas Pete bácsit leszámítva kit is tudna a
magányos Guvat meglátogatni az ünnepnapokon? De arra is rájött, hogy
hiányzik neki Guvat. Több mint egy éve nem látta. Eltűnődött rajta, vajon
Guvat megváltozott-e.


Jimmynek be kellett fejeznie néhány házi dolgozatot a szünidő előtt.
Természetesen megvehette volna őket az internetről is – a Martha Graham
nyilvántartása hírhedetten hiányos volt, így a plagizálás egész üzemággá
fejlődött –, de Jimmy úgy döntött, akármennyire excentrikusnak tűnik is, a
házi dolgozatait ő maga írja. Ez imponált a Martha Graham típusú nőknek.
Kedvükre volt egy csöppnyi eredetiség, kockázatvállalás és intellektuális
fegyelem.
Ugyanezen okból kifolyólag arra is rászokott, hogy órákat töltsön a
könyvtár kevéssé látogatott régióiban, rejtett ismeretek után kutakodva. A
több pénzzel rendelkező intézetek jobb könyvtárai már régen elégették a
valódi könyveket, és mindent CD-n tartottak, de a Martha Graham ebben is,
mint minden másban, le volt maradva. Jimmy a penész elleni védekezésül
légszűrős maszkot vett fel, és találomra válogatott a szétmálló lapok között.
Részben a makacsság hajtotta; de nevezhetjük sértettségnek is. A rendszer
őt selejtnek könyvelte el, amit pedig tanult – a döntéshozás, az igazi hatalom
szintjén –, csak idejétmúlt időpocsékolásnak tekintette. Rendben: akkor neki a
hiábavalóval való foglalkozás lesz a célja. Ő lesz a haszontalan dolgok
bajnoka, védelmezője, megőrzője. Ki mondta, hogy minden művészet teljesen
fölösleges? Jimmy nem emlékezett, de kalapot emelt előtte, akárki is az illető.
Minél idejétmúltabb volt egy könyv, Jimmy annál lelkesebben vette be
gyűjteményébe.
Listákat is összeállított a régi szavakból – szabatos és sokatmondó
szavakból, amikkel már nem lehet mit kezdeni a mai világban (vagy a mái
világban, ahogy Jimmy időnként akarattal rosszul írta dolgozataiban).
Memorizálta ezeket az ősrégi kifejezéseket, mintegy spontán módon
beleszőtte őket a beszédébe: bognár, hályogkovács, köpül, stafírung. Különös,
gyengéd érzelmeket kezdett táplálni az ilyen szavak iránt, mintha azok
erdőben magukra hagyott gyermekek lennének, és most rá hárul a feladat,
hogy megmentse őket.
 Az alkalmazott retorika kurzusra egyik házi dolgozatának ez volt a címe:
„Segíts-magadon könyvek a XX. században: a remény és félelem
kihasználása.” Ebből rengeteg anyagot merített a diákkocsmákban előadott
humoristaszámához is. Ilyenekből idézett részleteket, mint például: „Hogyan
javíts az önképeden”, „Tizenkét lépcsős terv az eutanáziához”, „Hogyan
szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket”, „Lapos has öt hét
alatt”, „Mindent megkaphatsz”, „Hogyan legyünk jó házigazdák, ha nincs
szolgálónk”, „Gyászmunka tökfejeknek” – és körülötte mindenki dőlt a
röhögéstől.
Ismét voltak körülötte emberek: újra felfedezte ezt az élvezetet. Ó, Jimmy,
add elő a „Plasztikai sebészet mindenkinek”-et! A „Hogyan tudod előhívni a
benned élő gyermeket”! A „Kiteljesedett asszonyiság”-ot! A „Hogyan
neveljünk nutriát hobbiból és nyereségesen”-t! A „Hogyan éljük túl a
randizást és a szexet”! És Jimmy, a mindig készenlétben álló énekes-táncos-
komikus engedelmeskedett. Néha kitalált olyan könyveket, amik nem is
léteztek – egyik legjobb kitalálmánya a „Hogyan gyógyítsuk ráolvasással és
imádsággal a diverticulitist” volt – és senki sem vette észre a turpisságot.
Később ezt a házi dolgozatot fejlesztette tovább szakdolgozattá. Jelest
kapott rá.


A Martha Graham és a Watson-Crick között hipervonat közlekedett, csak
egyszer kellett átszállnia. Jimmy a háromórás út nagy részében az ablakon át
bámulta a plebsztelepeket, amiken átrobogtak. Nyomorúságos házak sora,
apró erkélyes bérlakások, korláton száradó mosott ruha, füstölgő kéményű
gyárak, sóderbányák. Egy épület mellett, amiről Jimmy azt gondolta,
szemétégető, hatalmas szemétkupac. Bevásárlóközpont, mint a Mint-A-
Makkban, azzal a különbséggel, hogy a parkolóban hagyományos autók
álltak, nem pedig elektromos golfautók. Neonnal kivilágított utca,
kocsmákkal és sztriptízbárokkal, meg egy régészeti leletnek tetsző mozival.
Lakókocsiparkokat látott, és eltöprengett, milyen lehet bennük lakni: már a
gondolattól is enyhén szédülni kezdett – úgy képzelte, így szédülne a
sivatagtól vagy a tengertől. A plebsztelepeken minden határtalannak,
porózusnak, átjárhatónak, nyitottnak tűnt. Teljesen esetleges volt az egész.
A Kampuszokon az volt az általános nézet, hogy a kereskedelmi
tevékenységet leszámítva soha semmi érdekes nem történik a
plebsztelepeken, ott nem létezik szellemi élet. Ott csak adásvétel zajlik, és
rengeteg a bűncselekmény. De Jimmynek úgy tűnt, misztikus, izgalmas világ
van a biztonsági sorompók túloldalán. És veszélyes is. Nem tudja, hogyan
működnek itt a dolgok, nem tudja, hogyan kell viselkedni. Még azt sem tudja,
hogyan kell lányokat felszedni. Bohócot csinálnának belőle egy pillanat alatt.
Kinevetnék. Hülyére vennék.
A Watson-Cricken a biztonsági ellenőrzés nagyon alapos volt, nem olyan,
mint a trehány látszatvizsgálat a Martha Grahamen: biztosan attól féltek, hogy
valami fanatikus belopakodik, és felrobbantja ennek a nemzedéknek a legjobb
koponyáit, és ezáltal megbénít valamit – ki tudja, mit. Több tucat, gumibottal
és sugárpisztollyal felszerelt SzeKúros volt ott; a Watson-Crick jelvényét
viselték, de tudni lehetett, igazából kicsodák. Jimmyt az írisze alapján
azonosították, aztán két bárdolatlan súlyemelő félrehívta, hogy kérdéseket
tegyen fel neki. Jimmy azonnal tudta, miért.
– Láttad nemrégiben a szökevény anyádat?
– Nem – válaszolta Jimmy az igazságnak megfelelően.
– Hallottál felőle? Felhívott? Küldött képeslapot?
Szóval még mindig figyelik a postáját. Minden képeslapját tárolták a
számítógépeiken, és azt is tudták, ő hol tartózkodik, ezért nem is kérdezték
tőle, honnét jön.
Nem, mondta újból. Ellenőrizték a neurális impulzus monitoron, úgyhogy
tudták, nem hazudik. De azt is látniuk kellett, hogy a kérdés stresszeli. Már
majdnem kimondta, És ha tudnám, akkor se mondanám meg neked,
majompofa, de már elég idős volt, hogy tudja, semmit sem érne el vele, csak
azt, hogy a következő vonattal mehetne vissza a Martha Grahamre. Vagy
valami még annál is rosszabb helyre.
– Tudod, hogy mit csinál? Kikkel érintkezik?
Jimmy nem tudta, de volt egy olyan érzése, hogy nekik lehet róla fogalmuk.
De mivel nem említették a marylandi Hepicsésze-demonstrációt, talán
kevesebb információval rendelkeztek, mint amitől Jimmy tartott.
– Miért vagy itt, fiam? – Most már megunták a dolgot. Az igazán fontos
rész lezárult.
– Egy régi barátomhoz jöttem látogatóba – mondta Jimmy. – A Mint-A-
Makkból ismerem. Itt tanul. Meghívott magához. – Megmondta a nevet és a
Guvattól kapott látogatói engedélyszámot.
– Miféle diák? Mit tanul?
 – Génmódosítást – felelte Jimmy.
Szigorú tekintettel megnézték Guvat mappáját, úgy tűnt, mintha kicsit
imponálna nekik, amit látnak. Aztán telefonáltak egyet, mintha nem egészen
hinnék, amit mond. Hogyhogy egy ilyen jobbágy a nemességet látogatja? De
végül csak átengedték, és ott volt Guvat a sötét, embléma nélküli ruhájában,
idősebbnek és vékonyabbnak, de okosabbnak is tűnt, mint valaha. A kijárati
korlátnak dőlt és vigyorgott.
– Helló, parafadió – mondta Guvat, és Jimmyben hirtelen éhségként áradt
szét a nosztalgia. Annyira megörült Guvatnak, hogy majdnem sírni kezdett.
 Kutyafarkasok
A Martha Grahammel összehasonlítva a Watson-Crick királyi palota volt. A
bejáratnál állt az intézet kabalaállatának bronzszobra – a pókkecs az első
sikeres transzgenikus állatok egyike, a századforduló idején hozták létre
Montrealban, a kecskét keresztezték a pókkal, hogy a kecsketejben nagy
szakítószilárdságú pókfonalat termelhessenek. Legjelentősebb felhasználási
területe a golyóálló mellény lett. A SzeKúrosok esküdtek rá.
A biztonsági fal mögötti hatalmas terület gyönyörűen volt kiképezve: a
Tájkertészeti Tanszék munkája, mondta Guvat. A Botanikai Transzgenika
(Díszítő Részleg) diákjai kreáltak egy egész sor szárazság- és árvíztűrő
trópusi növényt, amelyek virágjai és levelei rikító krómsárga, ragyogó
lángvörös, foszforeszkáló kék és neonlila színekben pompáztak. A járdák
simák és szélesek, nem úgy, mint a Martha Grahamen, ahol porladozott a
beton. A diákok és tanárok elektromos golfautókon suhantak.
Hatalmas sziklautánzatok – amiknek anyagát reciklált műanyag palackok,
hatalmas fakaktuszok és különböző pozsgások (főként a
Mesembryanthemaceae család tagjainak) kombinálásával állítottak elő –
tarkították a tájat. A sziklautánzat anyagának gyártási módszerét
szabadalmaztatták, a Watson-Cricken fejlesztették ki, és folyamatosan szép
pénzt hoz a konyhára, mondta Guvat. Az utánzatok pontosan úgy néztek ki,
mint az igaziak, de könnyebbek voltak, és ráadásul még a gyep természetes
szabályzóiként is funkcionáltak, mivel a nedves periódusok során vizet
nyeltek el, a száraz időszakban pedig kipárologtatták. Szikregulátor volt a
márkaneve. De a nagy esőzések idején nem volt szabad a közelükbe menni,
mert megtörtént, hogy szétrobbantak.
De a legtöbb felmerült problémát már megoldották, mondta Guvat, és
havonta új változatokkal állnak elő. A projekten dolgozó diákok valami
olyasmit akartak kifejleszteni, ami nagy szárazság esetén is képes a friss
ivóvízzel való ellátást biztosítani. Mózes Modellnek nevezték. Csak Üss Rá
Egy Pálcával – ez volt hozzá a szlogen.
– És hogyan működnek? – kérdezte Jimmy. Próbálta nem mutatni,
mennyire imponál neki a dolog.
– Fogalmam sincs – válaszolta Guvat. – Nem neogeológiát tanulok.
– A pillangók is újak? – kérdezte Jimmy egy idő múlva. Amiket éppen
nézett, hirtelen-rózsaszínűek voltak, palacsinta méretű szárnyakkal, és a lila
bokrokon lógtak fürtökben mindenfelé.
– Úgy érted, maga a természet vagy emberi kéz alkotta őket? Más szóval:
igaziak vagy hamisak?
Jimmy csak hümmögött. Nem akart belemenni a mi igazi témába Guvattal.
– Na és amikor valaki befesti a haját, vagy megcsináltatja a fogát? Vagy a
nők mellnagyobbító műtétje?
– Igen?
– Miután megtörtént a dolog, úgy néznek ki a valóságos időben. A
folyamat, hogy hogyan jutottak odáig, már nem fontos.
– Nem létezik, hogy a műmellnek olyan legyen a fogása, mint az igazinak –
mondta Jimmy, aki úgy érezte, erről a témáról tud egyet s mást.
– Ha meg tudod mondani, hogy nem igazi – mondta Guvat –, akkor nem jól
csinálták. Ezek a pillangók repülnek, párzanak, petét raknak, abból hernyó
bújik elő.
– Hmm – mondta ismét Jimmy.


Guvatnak nem volt szobatársa. Lakosztályában a fa volt az uralkodó tónus,
nem volt probléma a légkondicionálójával, a redőnyök gombnyomásra
működtek. Nagy hálószobája volt, a fürdőszobájában kád és gőzfürdőkabin, a
nappalijában, ami étkezőként is szolgált, kihúzhatós kanapé – ott fog Jimmy
letáborozni, mondta Guvat –, a dolgozószobában pedig beépített hangfalak és
mindenféle számítógépes kütyük. A szobát takarítónő takarította, a szennyest
elvitték és tisztán visszahozták. (Jimmyt ez a hír letörte, mert neki a Martha
Grahamen saját magának kellett mosnia a csattogó, köhögő mosó- és
szárítógépekkel, amik megégették a ruhát. Már műanyag zsetont kellett
beléjük dobni, mert amikor még fémpénzzel mentek, rendszeresen feltörték
őket.)
Guvatnak volt egy jópofa kis teakonyhája is.
– Nem mintha sokat mikróznék – mondta Guvat. – Csak nasst. A legtöbben
a kari ebédlőkben eszünk. Minden karnak van ebédlője.
– És milyen az étel? – kérdezte Jimmy.
Egyre inkább úgy érezte magát, mint egy Neandervölgyi: egy barlang a
lakása, próbál megszabadulni a parazitáitól, időnként elrágódik egy-egy
csonton.
– Ehető – mondta Guvat közönyösen.


Első nap a Watson-Crick látványosságait járták végig. Guvatot minden
érdekelte – minden futó projekt. Egyre csak azt hajtogatta: „Ez a jövő”, ami
harmadjára már idegesítő volt.
Először a Dekoratív Botanika tanszékre mentek, ahol egy öt felsőévesből
álló csoport Okos Tapéta kifejlesztésén dolgozott: ha valaki belépett a
szobába, a tapéta az illető hangulatának megfelelően színt változtatott.
Elmagyarázták Jimmynek, hogy a tapétába Kirlian-energiát érzékelő
génmódosított moszatokat ágyaztak be, valamint egy rétegben tápanyagot a
moszatoknak. Még dolgoznak a kisebb hibák kijavításán. Nagy páratartalom
esetén a tapéta tönkrement, mert az algák felélték az összes tápanyagot, és az
egész elszürkült. Az is gond volt, hogy nem tudott különbséget tenni az őrjítő
nemi vágy és a gyilkos düh között, úgyhogy volt rá esély, hogy a tapéta
erotikus rózsaszínre változik, amikor inkább kidurrant hajszálér színű sötét
zöldespirosra kellett volna.
A munkacsoport ugyanerre a mintára törülközőket is ki akart fejleszteni, de
még nem tudták kiküszöbölni a tengeri élet egyik alapvető tényét: ha az alga
nedvességet kap, megduzzad és növekedésnek indul: a kísérleti alanyoknak
nem tetszett, hogy az előző este ott hagyott törülközőjük másnap reggelre
téglatest alakúvá puffad, és ott perisztaltikázik a fürdőszoba padlóján.
– Ez a jövő – mondta Guvat.
Ezután a NeoAgrár tanszékre látogattak el, aminek a diákok között
AgroKutúr volt a beceneve. Amikor beléptek az épületbe, biovédelmi ruhát
kellett felvenniük, körömkefével alaposan kezet mosni, és légszűrős maszkot
kellett viselniük, mert még nem teljesen kész a bioformatesztje annak, amit
látni fognak. A lány, aki végigvezette őket a folyosókon, úgy nevetett, mint
Fakopáncs Frici.
– Ez a legújabb – mondta Guvat.
Nagy, gumószerű valamit néztek: úgy tűnt, mintha sárgásfehér bőr lenne
rásteppelve. Húsz vastag, húsos cső állt ki belőle, és mindegyik cső végén egy
másik gumó nőtt.
– Mi a fene ez? – kérdezte Jimmy.
 – Csirkék – felelte Guvat. – Csirkerészek. Ez csak a melle. Van olyan is,
amelyik csak comb, tizenkét comb egy növekedési egységben.
– De nincs fejük – mondta Jimmy. A koncepciót értette – elvégre a sus
multiorganifer-rel nőtt fel de ez már túlzás. Gyerekkorában a gömböcöknek
legalább volt fejük.
– Ott a fej a közepén – mondta a nő. – A tetején van a szájnyílás, ott dobják
bele a tápanyagokat. Szem, csőr, ilyesmi nincs, arra nincs szükség.
– Ez szörnyű – mondta Jimmy. Rémálom. Gumó állati fehérjéből.
– Képzeld magad elé a tengerirózsát – mondta Guvat. – Az segít.
– De mire gondol? – kérdezte Jimmy.
A nő harsány, jódlizós kacagás után elmagyarázta, hogy minden olyan agyi
funkciót eltávolítottak, aminek nem volt köze az emésztéshez, a tápanyagok
felszívódásához és a növekedéshez.
– Olyan, mint a csirkehorogféreg – mondta Guvat.
– Növekedési hormont nem kell kívülről bevinni – mondta a nő –, a gyors
növekedési ráta eleve bele van építve. Két hét alatt kész a csirkemell – és ez
három héttel gyorsabb, mint az eddigi leghatékonyabb félhomályos, nagy
egyedsűrűségű csirketelepek. Az állatvédő őrültek pedig egy szót sem
szólhatnak, mert ez az akármi nem érez fájdalmat.
– Ezek a gyerekek rengeteg pénzt fognak besöpörni – mondta Guvat,
miután elhagyták az épületet. A Watson-Crick diákjai minden, az egyetemen
készített találmány után megkapták a jogdíjak felét. Guvat szerint ez óriási
ösztönzést jelent. – Valószínűleg CsirkeBimbó lesz a neve.
– A piacon van már? – kérdezte erőtlenül Jimmy. El sem tudta képzelni,
hogy CsirkeBimbót egyen. Olyan lenne, mintha egy nagy furunkulust enne.
De csakúgy, mint a – jól sikerült – mellimplantátumok esetében, lehet, itt sem
tudja majd megkülönböztetni az igazitól.
– A gyorsétterem-lánc már üzemel – mondta Guvat. – Hosszú, tömött
sorokban várakoznak a befektetők. Ezzel mindenki más ára alá tudnak menni.
Jimmyt bosszantotta, hogy Guvat úgy mutatja be: „Ez Jimmy, a
neurotipikus”, de annál több esze volt, mint hogy ezt ki is mutassa. Mégis,
olyan érzés volt, mintha Guvat crô-magnoninak hívná. Legközelebb netán
majd ketrecbe is teszik, banánnal etetik, és elektromos ösztökével bökdösik.
A diáklánykínálatról sem volt nagy véleménnyel. Sőt nem is nagyon
lehetett kínálatról beszélni: úgy tűnt, minden más jár a fejükben, csak az nem.
Jimmy néhány kísérletet tett a flörtölésre, de a lányok csak meglepődött
tekintettel bámultak rá – egyáltalán nem örültek: mintha csak Jimmy a
szőnyegükre vizelt volna.
Tekintve, hogy milyen slamposak és ápolatlanok voltak, el kellett volna
ájulniuk a megtiszteltetéstől, hogy Jimmy egyáltalán rájuk néz. Kockás ing
volt az ünnepi viseletűk, és a frizurájuk sem volt nagyon vonzó: sokan úgy
néztek ki, mint akiket megtámadott a konyhai olló. Mint csoport, Bernice-re,
Isten Kertészeinek piromán vegájára emlékeztették Jimmyt. A Martha
Grahamen a Bernice-féle modell volt a kivétel, ott a lányok azt a benyomást
próbálták kelteni, hogy jelenleg, a múltban vagy a jövőben táncosok,
színésznők, énekesek, előadóművészek, fotóművészek, egyáltalán,
művészfélék voltak vagy lesznek. Karcsúak akartak lenni, stílusosak, akár jól
állt nekik, akár nem. De itt a Bernice-féle kinézet volt az általános, azt
leszámítva, hogy itt alig volt vallásos feliratú póló. Sokkal gyakoribbak voltak
azok, amiken komplex matematikai egyenletek voltak, és akik megértették,
kuncogni kezdtek.
– Mit jelent annak a pólónak a felirata? – kérdezte Jimmy, amikor besokallt
az egyik ilyen alkalommal – a többiek pacsiznak, ő meg csak bárgyú arccal
bámul, mint akit épp most zsebeltek ki.
– Az a lány fizikus – mondta Guvat, mintha ezzel mindent megmagyarázna.
– És?
– A pólójának a felirata a tizenegyedik dimenzióról szól.
– És mi a vicc?
– Bonyolult.
– Azért csak próbáld elmagyarázni.
– Ismerned kell hozzá a dimenziókat és azt, hogy állítólag be vannak
göngyölve az általunk ismert dimenziókba.
– És?
– Valami olyasmi, hogy kihozhatlak ebből a világból, de az út hossza csak
néhány nanoszekundum, és a miáltalunk ismert térben nincs módszer ennek a
néhány nanoszekundumnak a mérésére.
– Ezt jelentették azok a számok és jelek?
– Nagyjából.
– Ó.
 – Nem mondtam, hogy vicces – mondta Guvat. – Ezek fizikusok, csak
nekik vicces. Te kérdezted.
– Szóval akkor ez körülbelül azt jelenti, hogy a lány azt mondja, hogy
összejöhetnének, ha a fiú a megfelelő farokkal rendelkezne, de nem
rendelkezik? – kérdezte erős fejtörés után Jimmy.
– Jimmy, te egy zseni vagy – mondta Guvat.


– Ez itt a BioVédelem – mondta Guvat. – Ez az utolsó, ígérem. Látta, hogy
Jimmynek lankad a figyelme. Az igazság az volt, hogy Jimmyt mindez
túlzottan emlékeztette a múltra. A laborok, a különleges bioformák, a
társaságban béna kutatók – mindez nagyon hasonlított előző életére, a
gyermekéveire. Amire pedig a legkevésbé sem akart emlékezni. Annál még a
Martha Graham is jobb.
Ketrecek sora előtt álltak meg. Mindegyik ketrecben egy kutya volt.
Különböző fajtájúak és méretűek, de mindegyik barátságosan nézett Jimmyre,
mindegyik csóválta a farkát.
– Ez egy sintértelep – mondta Jimmy.
– Nem egészen – mondta Guvat. – Ne menj a korláton túlra, ne dugd be a
kezed.
– Elég barátságosnak látszanak – mondta Jimmy. Újra érezte régi
vágyakozását egy kis házikedvenc után. – Eladóak?
– Ezek nem kutyák, csak úgy néznek ki. Kutyafarkasok – megtévesztésre
lettek kitenyésztve. Odanyúlsz, hogy megsimogasd őket, és leharapják a
kezed. Genetikai anyaguk jó nagy része pitbullgenom.
– De miért kell ilyen kutyát csinálni? – kérdezte Jimmy, miközben
hátralépett. – Ki akarna ilyet?
– A SzeKúrtól jött a megbízás. Sok pénzt tettek bele. Védősávokban
akarják őket használni. Valami ilyesmi.
– Védősávokban?
– Aha. Jobbak, mint a riasztóberendezés – ezeket nem lehet kikapcsolni.
Barátkozni sem lehet velük, nem úgy, mint az igazi kutyákkal.
– És mi lesz, ha kiszabadulnak? Vérfürdőt rendeznek? Elkezdenek
szaporodni, és aztán túlszaporodnak, mint azok a nagy zöld nyulak?
 – Az nagy probléma lenne – felelte Guvat. – De nem jutnak ki. A természet
ugyanaz az állatkerteknek, mint Isten a templomoknak.
– Ez mit jelent? – kérdezte Jimmy.
Nem nagyon figyelt, mert a CsirkeBimbók és kutyafarkasok
nyugtalanították. Miért érzi úgy, hogy valamiféle vonalat átléptek, valami
határt áthágtak? Milyen sok a túl sok, milyen messze van a túl messze?
– Azok a falak és rácsok nem véletlenül vannak ott – felelte Guvat. – Nem
azért, hogy mi ne tudjunk bemenni, hanem hogy ők ne tudjanak kijönni. Az
emberiségnek mindkét esetben szüksége van határfalakra.
– Kik azok az ők?
– A Természet és Isten.
– Azt hittem, nem hiszel Istenben – mondta Jimmy.
– A Természetben sem hiszek – felelt Guvat. – Legalábbis nem a nagybetűs
Természetben.
 Képzeletbeli forgatókönyv
– Szóval, van barátnőd? – kérdezte Jimmy a negyedik napon. Már régóta
várt a megfelelő alkalomra, hogy feltegye a kérdést. – Úgy látom, elég tűrhető
a csajfelhozatal – próbált ironizálni. Nem tudta magát elképzelni azzal a
Fakopáncs Frici-nevetésű lánnyal, vagy egy olyannal, akinek képletek vannak
a pólóján. De Guvatot sem tudta elképzelni egyikkel sem. Guvat túlságosan
kifinomult hozzájuk.
– Nem kifejezetten – felelte Guvat kurtán.
– Ezt meg hogy érted? Van barátnőd, de nem emberi lény?
– A párkapcsolat ebben a stádiumban nem ajánlott – jött Guvat tankönyvízű
válasza. – A munkánkra kell összpontosítanunk.
– Ez nem egészséges – mondta Jimmy. – Kellene neked egy nő.
– Te könnyen beszélsz. Tücsök vagy, én meg hangya. Én nem
vesztegethetem az időmet improduktív keresgéléssel.
Életében először Jimmy eltűnődött: létezhet, hogy Guvat irigy rá? De az is
lehet, hogy Guvat csak egy nagyképű fafej; talán a Watson-Crick van rá rossz
hatással. Jimmy szíve szerint ezt akarta mondani: Meséld már el, mi a
szuperkisagy triatlon ultraélet missziód? Kegyeskednél elárulni? – Nem
nevezném időpocsékolásnak – mondta inkább, hogy Guvat lazuljon már el
egy kicsit. – Csak akkor, ha semmi nem jön össze.
– Ez a fajta szükséglet elintézhető a Tanulmányi Osztályon keresztül –
mondta Guvat meglehetősen kimérten. – Az ösztöndíjból levonják az árát,
ugyanúgy, mint a szállásét és ellátásét. A bedolgozók a telepről jönnek,
képzett profik. Természetesen ellenőrzik, nincs-e fertőző betegségük.
– A Tanulmányi Osztály? Most hülyítesz? Hogy mit intéz el?
– Nagyon is logikus – kezdte Guvat a magyarázatot. – Rendszerszinten
akadályozza meg, hogy az energia improduktív tevékenységekre
forgácsolódjon, valamint megszünteti a rossz közérzetet is. Természetesen ez
a lehetőség a diáklányok előtt is ugyanúgy nyitva áll. Bőrszín, kor: szabadon
választható – vagyis hogy majdnem. Testalkat úgyszintén. Mindenre fel
vannak készülve. Homoszexualitás, fetisizmus – nem akadály.
Jimmy először azt gondolta, Guvat csak viccel. De nem. Jimmy nagyon
szerette volna tudni, mit próbált ki eddig – csinálta-e például kétszeres
amputálttal? De a kérdés hirtelen nagyon tolakodónak tűnt. Guvat akár
csúfolódásnak is vehette volna.


Az étel fantasztikus volt Guvat kari menzáján – igazi garnéla a GarniSzója
helyett, amit ők a Martha Grahamen kaptak, és Jimmy úgy gondolta, a csirke
is igazi, de abba bele sem kóstolt, mert lelki szemei előtt megjelent a
CsirkeBimbó. Volt valami, ami igazi sajtnak nézett ki, bár Guvat azt mondta,
hogy zöldségből, egy kísérleti fázisban levő újfajta cukkiniből készítették.
Az édességekben sok csokoládé volt, igazi csokoládé. A kávéban sok kávé.
Nem égetett gabonatermék, nem belekevert melasz. Hepicsésze volt ugyan,
de kit érdekel? És igazi sör. Biztos, hogy a sör igazi volt.
Mindez üdítően hatott a Martha Graham után, bár Guvat diáktársai nemigen
használtak evőeszközt, inkább a kezükkel ettek, és ruhaujjukba törölték
szájukat. Jimmy nem volt finnyás, de azért ezt elég gusztustalannak tartotta.
És persze állandóan beszéltek: nem törődtek vele, figyel-e rájuk valaki, vagy
sem. Kizárólag a fejlesztés alatt álló ötleteikről meséltek. Amikor rájöttek,
hogy Jimmynek nincs projektje – ráadásul még olyan egyetemre is jár, amit
ők mélyen lenéznek –, minden érdeklődésüket elveszítették iránta. Az
ügyeletes viccük pedig az volt, hogy saját fakultásuk diákjait
konspecifikusnak hívták, minden más embert pedig nonspecifikusnak.
Úgyhogy Jimmy nem is vágyott rá, hogy velük töltse az estéket: jól érezte
magát Guvatnál, hagyta, hogy Guvat megverje sakkban vagy
Háromdimenziós Wacóban, vagy próbálta megfejteni Guvat hűtőmágneseinek
jelentését – mármint azokét, amelyeken nem voltak számok és szimbólumok.
A Watson-Cricken valóságos kultuszuk volt a hűtőmágneseknek: saját
kezűleg készítették, adták-vették, cserélték őket a diákok.

Nincs agyam, nem fáj fejem (zöld agyhologrammal illusztrálva).
Sziliköntudat.
Projektről projektre trajektolok.
Mócsingra ácsingózol?
Vesztegesd a saját idődet, ne az enyémet!
Kicsi pókkecs, ki a Teremtőd?
 Az élet pont úgy szórakozik, mint egy játszadozó görmeny.
Gondolkodom, tehát csalok.
Az emberi nemhez mindennek a tanulmányozása illik.

Időnként tévéztek, vagy szörföltek a weben, úgy, mint régen. Nudi Hírek,
Agyfagy, Alibibi, a szokásos zsibbasztó műsorok. Pattogatott kukoricát
mikróztak, szívtak valami füvet, amit a Botanikai Transzgenika Tanszék
diákjai üvegházban termesztettek; majd Jimmy alvásba ájult a díványon.
Miután hozzászokott, hogy ebben a zseniképzőben az ő státusza egy
szobanövényével egyenlő, már nem is érezte magát túl rosszul. Csak el kell
lazulni, és hosszan, mélyeket lélegezni – ugyanúgy, mint az edzésen. Pár nap
múlva már nem is lesz itt. De addig is jó volt Guvatot hallgatni, ha kettesben
voltak, mert Guvat mindig érdekeseket mondott – már ha egyáltalán kedve
volt valamit is mondani.


Az utolsó előtti estén Guvat így szólt: – Hadd vázoljak fel neked egy
képzeletbeli forgatókönyvet.
– Rajta – mondta Jimmy. Igazából álmos volt a túl sok pattogatott
kukoricától és sörtől, de felült, és felvette az érdeklődve-figyelek ábrázatát,
amit még a középiskolában fejlesztett tökélyre. Guvat imádta a képzeletbeli
forgatókönyveket.
– Axióma: a betegség nem produktív. Önmagában nem hoz létre eladható
árut, tehát pénzt sem termel. Ugyanakkor alapot ad egy sor tevékenységre,
amely a betegek pénzén az egészségeseket gazdagítja. A betegtől az orvoshoz,
a vásárlótól a csodaszerárushoz áramlik a pénz. Nevezhetjük ezt a pénz
ozmózisának.
– Úgy van – mondta Jimmy.
– Na mármost, képzeld el, hogy te vagy a Mint-A-Makk cég. Tegyük fel,
hogy a pénzt gyógyszerekkel és gyógymódokkal keresed meg; vagy inkább –
ami még ennél is jobb – olyan szerekkel és technikákkal, amelyek eleve
megakadályozzák a betegség kialakulását.
– Rendben – mondta Jimmy. Nem kellett itt semmit feltételezni, hiszen a
Mint-A-Makk ténylegesen ezt csinálta.
– Tehát mire lesz szükséged előbb vagy utóbb?
 – Még több gyógymódra?
– És azután?
– Mit értesz azon, hogy azután?
– Ha már minden létező betegséget meggyógyítottál.
Jimmy úgy tett, mintha gondolkodna. Igazából nem volt szükséges: eleve
biztos volt, hogy Guvat már kigondolt valami meghökkentő választ a saját
kérdésére.
– Emlékszel a fogorvosok szorult helyzetére, amikor az az új szájvíz
megjelent a piacon? Az, amelyik a szuvasodást okozó baktériumokat olyan
hasznos baktériumokkal helyettesíti, amelyek ugyanabban az ökológiai niche-
ben – nevezetesen a szájban – élnek. Nem volt többé szükség tömésekre, és
sok fogorvos csődbe ment.
– És?
– Tehát több betegre van szükség. Vagy több, újfajta betegségre – de ez
végül is ugyanaz. Igazam van?
– Nyilvánvalóan – mondta kisvártatva Jimmy. – De nem fedeznek fel
folyamatosan újabb és újabb betegségeket?
– Nem felfedeznek. Kreálnak.
– Kicsodák? – kérdezte Jimmy. Szabotőrökre, terroristákra gondol Guvat?
Közismert, hogy próbálkoztak már ilyesmivel, de eddig nem jártak sok
sikerrel: a jelentéktelen betegségek, amikkel előrukkoltak, Kampusz-szinten
nézve primitívek voltak, és könnyedén le lehetett őket küzdeni.
– A Mint-A-Makk már évek óta ezt csinálja. Egy egész titkos részleg
kizárólag csak ezen dolgozik. Nem is szólva a forgalmazásról, ami briliáns. A
kórokozókat a saját vitaminpiruláikba keverik bele, érted? A recept nélkül
kapható, saját Mint-A-Makk prémium termékeikbe! A fertőző ágens
aktiválása is igen elegáns – a vírusuk genetikai anyagát genetikailag
manipulált E. coli baktériumokba építik be. A vírus a gyomorban kiszabadul,
de nem emésztődik meg, és bingó! Persze elég csak véletlenszerűen néhány
vitamintablettába beletenni, mert különben lebuknának – hiszen még a
plebsztelepeken is vannak olyanok, akik rájönnének. Ha a kórokozó elkezd
szaporodni a plebsz köreiben, akkor már szinte magától terjed abban a
dzsuvában. Természetesen az ellenanyagot a kórokozó előállításával egy
időben kifejlesztik, de visszatartják, ez hiánygazdaságot teremt, így garantált
az extraprofit.
 – Ugye, ezt csak kitaláltad? – kérdezte Jimmy.
– Üzleti szempontból a lassú lefolyásúak a legjobb betegségek. Ideális
esetben – azaz a profit maximalizálása érdekében – a betegnek pontosan
azelőtt kell vagy meggyógyulnia, vagy meghalnia, mielőtt az összes pénze
elfogy. Ezt nem könnyű pontosan belőni.
– Ez baromi nagy szemétség lenne – mondta Jimmy.
– Apám is pontosan ezt gondolta.
– Ő tudott róla? – Jimmy most már tényleg figyelt.
– Rájött. Ezért lökték le egy hídról.
– Kik?
– Az autópályára.
– Paranoiás lettél, vagy mi a fene?
– Abszolút nem – mondta Guvat. – Ez a meztelen igazság. Mielőtt mindent
letöröltek a számítógépéről, meghekkeltem apám e-mailjeit. Minden
bizonyíték ott volt, amit összegyűjtött. A vitamintablettákon végzett tesztek
eredményei. Minden.
A hideg futkosott Jimmy hátán. – Ki tudja még, hogy tudod?
– Találd ki, kinek mondta el apám. Anyámnak és Pete bácsinak. Ki akarta
teregetni az ügyet valami deviáns weboldalon. Azokat rengetegen olvassák,
egyetlen Mint-A-Makk vitamintablettát sem lehetett volna többé eladni a
telepeken, teljesen keresztbe húzta volna a számításukat. Pénzügyi katasztrófa
lett volna. Gondolj bele, mennyi állás szűnt volna meg. Apám először csak
figyelmeztetni akarta őket. Guvat kis szünetet tartott. – Azt hitte, Pete bácsi
nem tud a dologról.
– Azt a mindenit – mondta Jimmy. – Akkor kettejük közül az egyik…
– Vagy mind a kettő. Pete bácsinak nem tetszett volna a pénzügyi
veszteség. Anyám meg lehet, csak megrémült, ha apámat elintézik, vele is
ugyanaz történhet. Az is lehet, hogy a SzeKúr csinálta. Lehet, apám gyanúsan
viselkedett a munkahelyén. Lehetséges, hogy figyelték. Mindent titkosított, de
ha én fel tudtam törni, ők is.
– Ez hátborzongató – mondta Jimmy. – Szóval megölték apádat?
– Terminálták. Ők valószínűleg így nevezik. Azzal érvelhettek, hogy egy
elegáns koncepciót akart megsemmisíteni. A közjó érdeke lehetett az
indoklás.
 Mindketten csak ültek tovább. Guvat szinte csodálattal bámulta a
mennyezetet. Jimmy nem tudta, mit lehet itt még mondani. Üresen csengtek
volna a vigasztaló szavak.
Végül Guvat szólalt meg: – Anyád miért szökött meg?
– Nem tudom – válaszolta Jimmy. – Sok oka lehetett. Nem akarok beszélni
róla.
– Lefogadom, apád is tudott valami ilyesmiről. Valami hasonló
disznóságról. Anyád meg rájött.
– Nem hiszem – mondta Jimmy. – Szerintem belekeveredett valami Isten
Kertészei-féle szektába. Egy csomó eszement közé. Akárhogy is, az én apám
nem…
– Lefogadom, anyád tudta, sejtik már, hogy ő rájött.
– Elfáradtam – mondta Jimmy. Ásított, és hirtelen valóban nagyon
álmosnak érezte magát. – Megyek lefeküdni.
 Kihalósdi
Legutolsó este Guvat megkérdezte: – Van kedved Kihalósdit játszani?
– Kihalósdit? – kérdezte Jimmy. Kis időbe telt, mire rájött: az unalmas
interaktív játék az interneten, azzal a rengeteg nem létező növénnyel és
állattal. – Mikor is játszottuk azt? Nem hiszem el, hogy még mindig megy.
– Soha nem állt le – felelte Guvat. Jimmy megértette az utalást: Guvat
sohasem állt le vele, folytatta egyedül. Megszállott; persze, mindig is tudta
róla.
– Mennyi az összesített pontszámod? – kérdezte Jimmy merő
udvariasságból.
– Ha valaki eléri a háromezret – felelt Guvat –, Nagymester lesz. – Ami azt
jelentette, hogy Guvat az volt, máskülönben nem hozta volna fel.
– Remek – mondta Jimmy. – Kaptál díjat is? A farkát és a füleit?
– Mutatok valamit – mondta Guvat.
Kinyitotta a weboldalt. Ott volt az ismerős bejárat: KIHALÓSDI,
Rendszergazda GyagyásÁdám. Adám elnevezte az élő állatokat,
GyagyásÁdám elnevezi a kihaltakat. Akarsz játszani?
Guvat rákattintott az Igen gombra, és beírta a kódnevét: Pirosnyakú Guvat.
A Nagymestert jelentő kis bojtosúszós hal jel megjelent a neve felett. Aztán
valami új dolog ugrott fel, amit Jimmy azelőtt sohasem látott: Köszöntelek,
Pirosnyakú Guvat Nagymester. A nagyközönséggel akarsz játszani, vagy egy
másik Nagymesterrel?
Guvat a második választásra kattintott. Rendben. Találd meg a játéktermet.
GyagyásÁdám ott fog veled találkozni.
– GyagyásÁdám egy személy? – kérdezte Jimmy.
– Csoport. Vagy csoportok – felelte Guvat.
– És mit csinálnak? – Jimmy hülyén érezte magát. Olyan volt, mintha
valami régi, giccses kémfilmet nézne, James Bondot, vagy valami hasonlót. –
Mármint azon kívül, hogy számolják a koponyákat és szőrméket.
– Ezt nézd meg! – Guvat otthagyta a Kihalósdit, meghekkelt egy helyi
plebsztelepi bankot, onnét pedig egy olyan helyre ugrott, ami mintha
szolárautóalkatrész-gyártó üzem lett volna. Rákattintott egy dísztárcsa képére,
ami kinyitott egy mappát – PiCica-modellek volt a címe. A fájlok dátum
szerint voltak rendezve, címük nem volt; Guvat kiválasztotta az egyiket,
áttette egy másik szerverre, onnét megint egy másikra, kitörölte a nyomait, ott
kinyitotta a fájlt, és letöltött egy képet.
Gazella képe volt, hét- vagy nyolcéves lehetett rajta, a szalagjait és virágjait
leszámítva meztelen volt. Az a nézése volt a fotón, az a megvető, sokatmondó
pillantás, ami Jimmyt annyira letaglózta akkor – mikor is? Jimmy talán
tizennégy éves lehetett. Jimmynek még mindig megvolt az akkor
kinyomtatott kép, összehajtva, jó mélyre elrejtve. Ez a kép személyes volt,
Jimmy magánügye: az ő lelkiismeret-furdalása, az ő szégyene, az ő
vágyakozása. Miért tartotta meg ezt Guvat? Pontosabban miért lopta el?
Jimmy úgy érezte magát, mint akit orvul megtámadnak. Mit keres itt
Gazella?, akarta kiabálni. Az enyém! Add vissza! Mintha gyanúsított lenne:
ujjal mutogatnak rá, mogorva arcok nézik, miközben valami fanatikus
Bernice-klón felgyújtja az alsónadrágjait. Büntetést fog kapni, de miért? Mit
követett el? Nem követett el semmit. Csak nézett.
Guvat ráklikkelt a lány bal szemének szivárványhártyájára. Ez is bejárat
volt: kinyílt a játékterem.
Helló, Guvat Nagymester. Írd be a jelszót.
Guvat beírta. Új mondat ugrott fel: Ádám elnevezte az állatokat.
GyagyásÁdám felspécizi őket.
Aztán egy sor e-bulletin bukkant fel, pontos hely- és dátummegjelöléssel:
úgy tűnt, a SzeKúrtól származnak, mert a felirat szerint Csak Különleges
Biztonsági Engedéllyel Rendelkezők részére szánták őket.
Néhány CsirkeBimbó-létesítményben elszaporodott egy apró, parazita
darázsfaj, ami a baromfihimlő olyan génmódosított formáját hordozta, ami
specifikus és végzetes a CsirkeBimbóra. A létesítményeket fel kellett
gyújtani, másképpen képtelenek voltak megszüntetni a járványt.
A közönséges háziegér új változata, amelyik mániákusan rákapott az
elektromos vezetékek szigetelésére, elárasztotta Clevelandet, és hihetetlen
számú lakástüzet okozott. Még dolgoztak a mentesítési módszereken.
Minden ismert rovarirtó szernek ellenálló zsizsik támadta meg a
Hepicsésze-ültetvényeket.
Olyan miniatűr rágcsáló jelent meg az ország észak-nyugati részén, ami a
tarajos sül és a hód genomjának részeit is hordozta: bemászott a parkírozó
autók motorháztetője alá, és szétrágta az ékszíjat és a sebességváltót.
 Egy olyan mikroba, ami az aszfaltból nyeri a táplálékát, jó néhány államok
közti főútvonalat porrá változtatott. Az összes főútvonalon riadókészültséget
rendeltek el, és karanténövezetet hoztak létre körülöttük.
– Mi folyik itt? – kérdezte Jimmy. – Ki csinálja ezeket?
A közlemények eltűntek a képernyőről, helyettük friss felirat jelent meg:
GyagyásÁdámnak friss kezdeményezésekre van szüksége. Ha van egy ragyogó
ötleted, oszd meg velünk.
Guvat begépelte, hogy Sajnálom, valami közbejött. Mennem kell.
Rendben, Pirosnyakú Guvat Nagymester. Később beszélünk.
Guvat elnavigált az oldalról.
Jimmy megborzongott, mint amikor az anyja elhagyta őket: hogy itt valami
tiltott dolog van, mintha kitárulna egy ajtó, aminek zárva kellene lennie,
mintha illegális titkos életekre pillantott volna rá, a föld alatt, a sötétségben,
pontosan a lába alatt. – Mi volt ez az egész? – kérdezte. Az is lehet, hogy
semmi, mondta magának. Talán csak Guvat nagyképűsködik. Lehet, az egész
csak egy körülményesen előkészített tréfa, Guvat agymenése, hogy
megrémissze Jimmyt.
– Nem tudom biztosan – válaszolt Guvat. – Először azt hittem, ők is csak
valami őrült „Szabadítsuk Fel Az Állatokat” szervezet. De többről van itt szó.
Szerintem a gépezetet akarják lebénítani, a rendszer egészét akarják leállítani.
Ez idáig embert még direktben nem támadtak meg, de egyértelmű, hogy ha
akarják, megtehetik.
– Nem lenne szabad ilyesmibe keveredned – mondta Jimmy. – Még a
látszatát is kerülni kell, hogy kapcsolatban vagy velük. Még valaki azt
gondolhatja, hogy te is benne vagy! Mi lesz, ha rajtakapnak? Az agyfagyon
fogod végezni! – Jimmy most már tényleg meg volt rémülve.
– Nem kapnak el – mondta Guvat. – Csak szörfözők. De kérlek, az e-
mailjeidben ezt ne említsd.
– Persze hogy nem – mondta Jimmy. – De minek kell egyáltalán
kockáztatni?
– Egyszerűen kíváncsi vagyok – mondta Guvat. – Beengedtek a
váróterembe, de onnét nem engednek tovább. Vagy kampusziak, vagy
Kampuszon tanultak. Bonyolult bioformákat hoznak létre: nem hiszem, hogy
egy plebsztelepi képes lenne ilyesmire. – Zöld szemével oldalról Jimmyre
nézett – Hóember (most) azt gondolja, az a nézés azt jelentette, hogy
megbízik benne. Guvat megbízott benne. Máskülönben nem mutatta volna
meg neki a titkos játéktermet.
– Lehet, hogy csak a SzeKúr egyik csapdája – mondta Jimmy. A
SzeKúrosok rendszeresen előálltak ilyesféle cselszövéssel, hogy idejében
lefüleljék a bomlasztó elemeket. Jimmy hallotta, hogy ezt gyomlálásnak
nevezik. Azt beszélték, a Kampuszok teljesen alá vannak aknázva ilyen
potenciálisan halálos alagutakkal. – Légy óvatos!
– Az vagyok – mondta Guvat.
Jimmy igazából persze egyvalamit akart tudni: Az összes rendelkezésedre
álló lehetőség, az összes bejárat közül, miért pont Gazellát választottad?
Persze ezt nem kérdezhette meg: nem adhatta ki magát.


Valami más is történt annak a látogatásnak az alkalmával: fontos dolog,
habár Jimmy akkor még nem fogta fel.
Az első éjjel, amikor Guvat kihúzhatós kanapéján aludt, kiáltozást hallott.
Azt hitte, kívülről jön – a Martha Grahamen diák csínytevőkre gyanakodott
volna –, de ez Guvat szobájából jött. Guvattól jött.
Több is volt, mint kiabálás: sikoltozás. Szavak nélkül. Amíg ott volt,
minden este megismétlődött.
– Rosszat álmodtál tegnap – mondta Jimmy az első esetet követő reggelen.
– Sohasem álmodom – válaszolta Guvat. Teli volt a szája, és az ablakon
nézett kifelé. Ahhoz képest, hogy milyen vékony volt, rengeteget evett.
Nagyon gyors volt az anyagcseréje: Guvat felégette a dolgokat.
– Mindenki álmodik – mondta Jimmy. – Emlékszel a REM-fázisos
kísérletre a Mint-A-Makkban?
– Amikor macskákat kínoztunk?
– Igen, virtuális macskákat. És azok, amelyeket nem hagytunk álmodni,
megőrültek.
– Sohasem emlékszem az álmaimra – mondta Guvat. – Vegyél még pirítóst.
– Attól még álmodsz.
– Oké, igazad van, nem fogalmaztam pontosan. Nem úgy értem, hogy soha
nem álmodom. Nem vagyok őrült, ezért kell, hogy álmodjak. Hipotézis,
demonstráció, konklúzió, ha A, akkor nem B. Így már jó? – Guvat
mosolygott, öntött magának kávét.
Szóval Guvat soha nem emlékezett az álmaira. Hóember emlékezik most
helyette. Nem is csak emlékezik, rosszabb annál: gázol, elmerül bennük, nem
tud belőlük kiszabadulni. Az elmúlt pár hónap minden pillanatát Guvat
álmodta meg először. Nem csoda, hogy annyit sikoltozott.
 9

Túra
Egyórányi gyaloglás után Hóember kiér a területről, ami valaha park volt.
Egyre beljebb halad a romos plebsztelep sugárútjain, útjain, utcáin.
Szolárautók roncsai mindenütt, sok helyen egymás hegyén-hátán. Némelyik
ki van égve, némelyik sértetlennek tűnik, mintha csak időlegesen parkolna ott.
Vannak ott teherautók és furgonok, hidrogénmeghajtásúak, de régi benzin- és
dízelmeghajtásúak, valamint terepjárók is. Néhány kerékpár, néhány
motorkerékpár – nem volt rossz választás az utolsó napok közlekedési
káoszában. Kétkerekű járművön addig szlalomozhatott az ember a nagyobb
járművek között, amíg le nem lőtték, vagy bele nem rohantak, vagy
egyszerűen csak le nem esett a nyeregből.
Valaha itt részben lakóingatlanok voltak: a földszinten boltok, most már
kibelezve, felettük pedig kicsi, félsötét lakások. A legtöbb cégtábla – a
golyónyomok ellenére – még mindig a helyén van. Még a sugárpisztolyok
előtti időkből az emberek felhalmozták az ólomgolyókat, annak ellenére,
hogy a plebsztelepeken tilos volt bármilyen fegyvert tartani. Hóembernek
nem sikerült golyókat találnia; nem mintha lett volna valami rozsdás, régi
lőfegyvere, amibe passzoltak volna.
Azok az épületek, amelyek nem égtek ki, vagy nem robbantak fel, még
mindig állnak, habár a növényzet minden lehetséges résen keresztül nyomul.
Idővel szétfeszíti majd az aszfaltot, ledönti a falakat, félrelöki a tetőket. Van
egyfajta inda, ami nő mindenfelé, átfonja az ablakkereteket és a rácsokat,
bekúszik a betört ablakokon. Növényzet sűrű szövevénye fogja hamarosan
behálózni az egész kerületet. Ha tovább halogatja a túrát, járhatatlanná vált
volna az út. Nem sok idő kell, és az emberi lakóhelyek minden látható nyoma
eltűnik majd.
De tegyük fel – csak tegyük fel, gondolja Hóember –, hogy nem ő
fajtájának utolsó tagja. Tegyük fel, hogy mások is vannak. Akarja, hogy
legyenek: akik elszigetelt kis helyeken voltak, akik el lettek vágva a
külvilágtól, amikor megszűntek a kommunikációs lehetőségek, és valahogyan
életben maradtak. Szerzetesek sivatagi rejtekhelyeiken, messzire a fertőzéstől;
hegyi kecskepásztorok, akik sohasem érintkeztek a völgyben élő emberekkel;
fel nem fedezett törzsek a dzsungelekben. A túlélés mesterei, akik korán
felismerték, mi zajlik, minden közeledőt lelőttek, bevették magukat föld alatti
bunkerjeikbe. Hegyi lakók, remeték; hallucinációik védőburkában vándorló
elmebetegek. Ősi útjaikat járó nomád csoportok.
Hogyan történt ez az egész? – ezt kérdik majd a leszármazottak, ha
rábukkannak a bizonyítékokra, a romokra. A romos bizonyítékokra. Ki
építette ezeket? Ki lakott bennük? Ki rombolta le őket? A Tádzs Mahal, a
Louvre, a piramisok, az Empire State Building – ezeket mind látta a tévében,
régi könyvekben, képeslapokon, a Vér és Rózsákban. El lehet képzelni,
milyen lenne minden előzetes ismeret nélkül egyszer csak beléjük botlani,
háromdimenziósan, életnagyságban – először megijedne, elrohanna az ember,
azután pedig magyarázatot keresne. Legelőször azt mondanák, óriások vagy
istenek lehetnek, de előbb-utóbb az igazságot akarnák tudni. Ahogyan neki is,
nekik is kíváncsi majomagyuk lesz.
Talán azt mondják majd: Ezek a dolgok nem valódiak. Fantazmagóriák.
Álmokból épültek, és most, hogy már senki sem álmodja őket, elporladnak.


– Tételezzük fel a vita kedvéért – mondta Guvat –, hogy elpusztul az
általunk ismert civilizáció. Kérsz pattogatott kukoricát?
– Az igazi vaj? – kérdezte Jimmy.
– A Watson-Cricken minden a legjobb – felelt Guvat. – Ha egyszer vége,
soha többé nem lehet újraépíteni.
– Miért nem? Hol a só?
– Mert már kibányászták az összes felszíni fémet – felelte Guvat. – És azok
nélkül sem a vaskor, sem a bronzkor, sem az acélkor, sem a többi nem
létezhetett volna. A földben mélyebben vannak fémek, de az a fejlett
technológia, ami a kinyerésükhöz szükséges, már nem fog létezni.
– De újra lehetne építeni – mondta rágás közben Jimmy. Már nagyon régen
evett ilyen jó pattogatott kukoricát. – Az instrukciók meglennének.
– Nem igazán – mondta Guvat. – Itt már nem a kerékről beszélünk, ez már
túl komplikált. Tételezzük fel, hogy fennmaradnak az instrukciók, hogy
lesznek emberek, akik megértik őket. De azok az emberek szét lesznek
szóródva, és nem lesznek eszközeik. Ne felejtsd, áram sem lesz. Aztán ha
azok az emberek meghalnak, annyi. Nem lesznek tanítványaik, követőik.
Kérsz sört?
– Hideg?
 – Egyetlenegy generáció kiesése elég ehhez. Egy generáció kiesése
bármiből. Bogarak, fák, mikrobák, tudósok, franciául beszélők, bármi. Ha
megszakad az összeköttetés a generációk között, vége a játszmának.
– Ha már felhoztad a játszmát – mondta Jimmy –, te lépsz.


Hóember mintha akadálypályán haladna: jó néhány helyen kitérőt kell
tennie. Most szűk mellékutcán megy, amit teljesen átfontak az indák; az utca
felett átérnek egyik tetőről a másikra, lugast képeznek. A feje fölötti zöld
növényzet résein keresztül néhány keselyűt lát, lustán köröznek az égen. Ők is
látják Hóembert, olyan a látásuk, mintha nagyítón keresztül néznének. Még a
zsebben levő aprópénzt is meg tudják számolni. Hóember tud néhány dolgot a
keselyűkről. – Még korai – kiált fel nekik.
De miért okoz nekik csalódást? Ha megbotlik, elesik, megvágja magát,
elveszti az eszméletét, aztán megtámadják a kutyafarkasok és gömböcök, rajta
kívül kit érintene ez? Guvat Teremtményei jól megvannak, nekik már nincs rá
szükségük. Egy ideig majd eltűnődnek, hova tűnt, de arra már megadta a
választ: Guvathoz megy. Másodlagos szereplő lesz a mitológiájukban –
egyfajta tartalék demiurgosz. Hamis kép él majd róla bennük. Nem gyászolják
majd.


A nap egyre magasabban jár, egyre erősebben süt. Hóember kissé szédül.
Majdnem rálép egy vastag indára, mire az nyelvét öltögetve csusszan arrébb.
Jobban kell vigyáznia. Van ezek között mérges kígyó? A hosszú farok elején,
amire majdnem rálépett az előbb, szőrös kis test volt? Nem látta tisztán.
Nagyon reméli, hogy nem. Azt mondták, minden kigykányt
megsemmisítettek, de hát elég, ha egy pár megmaradt. Egyetlen pár, a
kigykányok Ádámja és Évája, és valami őrült, aki valamiért haragszik a
világra, elszaporítja őket, élvezi az ötletet, ahogyan feltekergőznek a
lefolyókon. Patkányok hosszú, zöld, pikkelyes farokkal és a csörgőkígyó
méregfogával. Jobb nem is gondolni rá, döntötte el magában Hóember.
Ehelyett elkezd dudorászni, hogy felvidítsa magát. Mi is volt az a dal?
„Winter Wonderland.” A plázákban minden karácsonykor játszották még
jóval a legutolsó havazás után is. Valami dalocska egy hóember
megvicceléséről, mielőtt az elolvad.
 Lehet, hogy ő mégsem a Förtelmes Hóember. Talán ő másféle hóember, a
vigyorgó idióta, amit viccből csinálnak és szórakozásból rombolnak le,
kavicsmosolya és répaorra szinte felhívás gúnyolódásra és bántalmazásra.
Talán ez az igazi énje, az utolsó Homo sapiens – egy férfi optikai illúziója, ma
itt van, de holnap már nincs, olyan könnyen félrelökik, ott hagyják a napon,
hogy elolvadjon, egyre vékonyabb és vékonyabb, amíg el nem folyósodik és
teljesen el nem szivárog. Hóemberrel pontosan ez történik most. Megáll,
letörli arcáról az izzadságot, megissza a palack víz felét. Reméli, hamarosan
talál vizet valahol.


A házak egyre ritkulnak, majd el is fogynak. Parkolóhelyek és raktárak
váltják egymást, aztán betonoszlopok, közöttük szögesdrót. Egy míves kapu a
sarkából kifordítva. Vége a városi agglomerációnak, ez a plebsztelep határa és
a Kampuszbirodalom kezdete. Itt van a zárt alagútban futó hipervasút utolsó
megállója, élénk, játszótéri színeivel. Nincs itt semmi kockázat – sugallják a
színek. Itt csak gyerekek játszadoznak.
De most jön a veszélyes rész. Eddig mindig volt valami, amire
felmászhatott vagy felugorhatott, vagy ami mögé bebújhatott, ha hirtelen
támadás éri. De most nyílt terep következik, ahol nincs sehol menedék, és
nagyon kevés a vertikális tereptárgy. A lepedőt még baseballsapkájára is
ráhúzza, hogy védekezzen a vakító napsugárzás ellen: beburkolja magát, mint
egy arab, és folytatja a nehéz utat, olyan sebesen megy, ahogy csak tud.
Tudja, hogy valamennyire még a lepedőn át is le fog égni, ha elég sokáig a
napon marad: a sebesség az egyetlen reménye. Még dél előtt menedéket kell
találjon, mert akkor már az aszfalt túl forró lesz a gyalogláshoz.
Elérte a Kampuszokat. Elhagyja az egyik kis céghez, a KrioZsenikhez
vezető bekötőutat: szeretett volna légy lenni a falon, amikor elment az
elektromos áram, és a kétezer milliomos feltámadásra váró lefagyasztott feje
elkezdett olvadozni a sötétben. A következő cég a DzsinnGnómok: a hegyes
fülű, manószerű kabalafigura egy kémcsőbe dugdossa a fejét. A neon még
mindig világít, ezek szerint a szolár energiaellátó rendszer még mindig
működik, habár nem tökéletesen: a neonfényt úgy tervezték, hogy csak éjjel
világítson.
És végül a RegenerEszenc. Ahol annyi hibát elkövetett, annyi mindent
félreértett, legutolsó kéjutazásának színhelye. Nagyobb a Szervezetnél,
nagyobb a Mint-A-Makknál. A legnagyobb az összes között.
 Elhalad az első sorompó – a radar és a reflektor már nem működik –, majd
az ellenőrző bódé mellett. Az őr teste félig a bódéban, félig kívüle. Hóember
nincs nagyon meglepődve azon, hogy a feje hiányzik: válságos időkben
elszabadulnak az indulatok. Megnézi, a fickónál van-e még a sugárpisztolya,
de nincs szerencséje.
Most beépítetlen térség jön; Guvat Senki Földjének hívta. Itt nem voltak
fák: mindent letaroltak, ami mögé el lehetett volna bújni, hő- és
mozgásérzékelő szenzorok sorai osztották a területet négyzetekre. A
hátborzongató sakktáblaeffektus már nincs meg: a gaz mindenütt feltör a sík
felszínen. Hóember néhány percig pásztázza a területet, de egy csapat
civakodó, sötét színű madarat leszámítva, semmi sem mozdul. Elindul előre.
Most már ráért a tényleges felvezető útra. Az út mentén végig tárgyak
hevernek: bizonyára a menekülők dobták el őket. Olyan, mint egy fordított
kincsvadászat. Egy bőrönd, hátizsákból kiszóródott ruhák és csecsebecsék,
kibontott zsák egy éjszakára csomagolt személyes dolgokkal, mellette
elhagyatott rózsaszínű fogkefe. Karperec, pillangó alakú női hajdísz,
jegyzetfüzet, a lapjai átáztak, a kézírás olvashatatlan.
A menekülők kezdetben biztosan reménykedtek: azt hitték, ezeknek a
dolgoknak később hasznát vehetik. Aztán meggondolták magukat, és mindent
eldobáltak.
 RegenerEszenc
Kifogy a szuflából és fürdik a verejtékben, mire eléri a RegenerEszenc
Kampuszának függönyfalát, ami ugyan még most is három és fél méter
magas, de már nincs áram alatt, és rozsdásodnak a vastüskéi. Átmegy a külső
kapun, ami úgy néz ki, mintha szétrobbantották volna, majd megáll az
árnyékában, hogy megegye a csokoládés energiaszeletet, és megigya a vize
maradékát. Azután továbbmegy, át az árkon, el az őrbódék mellett, ahol a
SzeKúr fegyveres őrei álltak valaha, és el az üvegkalickák mellett, ahol a
biztonsági kamerák képeit figyelték. Elhalad az őrtorony mellett, ahol valaha
ujjlenyomatát és íriszének mintázatát ellenőrizték – és amelynek acélajtaja
most már örökké tárva marad.
Mögötte a jól ismert látkép: a lakóterületek kertvárosias elrendezésűek,
György-stílus utánzatú, Tudor-stílus utánzatú és provence-i stílus utánzatú
nagy házakkal. Kanyargós utak vezetnek az alkalmazottak golfpályáihoz és
éttermeihez, az éjszakai szórakozóhelyekhez, klinikákhoz,
bevásárlóközpontokhoz, fedett teniszpályákhoz, a kórházakhoz. Jobboldalt
állnak a szigorúan ellenőrzött, élénk narancssárga épületek, amelyekben a
legveszélyesebb bioformákkal dolgoztak, valamint a kocka alakú, fekete,
törésbiztos üveggel ellátott erődítmények, ahol az üzleti részt intézték. A
távolban ott az úti célja: a központi park, ahol Guvat elvarázsolt kupolájának
teteje látszik a fák fölött, kerek, fehér, és ragyog, mint egy jégbuborék.
Hóember beleborzong a látványba.
De nincs idő az értelmeden siránkozásra. A főutcán gyorsan lépked,
ruhacsomókat, megrágott emberi tetemeket kerülget. Nem sok minden maradt
a csontokon kívül: a dögevők jó munkát végeztek. Amikor elment innét, úgy
nézett ki ez a hely, mintha felkelők verték volna szét, és úgy bűzlött, mint egy
vágóhíd. De most már minden nyugodt, és javarészt a szag is eltűnt. A
gömböcök feltúrták a gyepet; mindenütt ott a patáik nyoma, de szerencsére a
nyomok nem túl frissek.
Legelőször is élelmet kell szereznie. Logikus lenne elmenni az út végéig,
ahol a bevásárlóközpontok vannak – ott nagyobb eséllyel talál rendes élelmet
–, de ahhoz most túlzottan éhes. És árnyékot is kell találnia, mégpedig
azonnal.
Úgyhogy a második utcán balra fordul, be az egyik lakónegyedbe. A
járdaszegély mellett már sűrű a dudva. Az utca kör alakú, egy szigettel a
közepén, rajta elhanyagolt, szabálytalan bokorcsoport, mintha lángolna a
vörös és bíbor virágoktól. Egzotikus transzgenikus cserje, más fajok néhány
év múlva majd túlnövik. De az is lehetséges, hogy elburjánzik, invazívvá
válik, elfojtja az őshonos növényeket. Ki tudná megmondani? Most már az
egész világ egy hatalmas, ellenőrizetlen kísérlet – Guvat azt mondaná, mindig
is az volt –, és a nem kívánt következmények törvénye akadálytalanul
érvényesül.
A ház, amit választ, közepes méretű, angol barokk stílusú. A bejárati ajtó be
van zárva, de rombuszmintás ólomüveg ablakát betörték: valami halála előtt
álló fosztogató már járhatott itt előtte. Hóember eltöpreng, vajon mit
kereshetett a szerencsétlen: élelmet, elértéktelenedett pénzt, vagy csak egy
helyet, ahol alhat? Akármit is, nem vehette sok hasznát.
A tenyeréből vizet iszik az ostoba kinézetű békákkal díszített kő
madáritatóból, ami még szinte színültig van a tegnapi zivatar után, és még
nem is túlzottan zavaros a madárürüléktől. Milyen betegséget is terjesztenek a
madarak, és az vajon a madárszarral terjed? Muszáj kockáztatnia. Vizet
fröcsköl arcára és nyakára, teletölti a palackot. Aztán egy ideig figyeli a házat,
lát-e benne mozgást. Nem tud megszabadulni a gondolattól, hogy valaki –
valaki hozzá hasonló – várakozik egy sarok mögött, egy félig nyitott ajtó
mögött.
Leveszi a napszemüvegét, és belekötözi a lepedőbe. Bemászik a betört
ablakon át, egyik láb, aztán a másik, de előtte bedobja a botját. Benn van a
homályban. Libabőrös: egyszerre támad rá a klausztrofóbia és a negatív
energia. A levegő sűrű, mintha a pánik idekondenzálódott volna és még nem
volt elég ideje eloszlani. Mintha ezer eldugult lefolyó bűzlene egyszerre.
– Helló! – kiáltja. – Van itt valaki?
Nem tehet róla: minden házban lehetséges lakókat sejt. Szíve szerint
visszafordulna, hányinger kerülgeti. De orra elé tartja bűzhödt lepedőjének
egy sarkát – ez legalább a saját szaga –, és a testes, reprodukciós bútorok
homályos formái mellett elindul a penészedő padlószőnyegen. Visítás, apró
lábacskák sietős lépteinek zaja: a patkányok átvették az uralmat. Óvatosan
lép. Tudja, hogy a patkányok szemében ő két lábon járó dög. De legalább úgy
hangzanak, mint a patkányok, nem úgy, mint a kigykányok. A kigykányok
nem visítanak, hanem sziszegnek.
Sziszegtek, javítja ki magát. Likvidálták őket, már nem léteznek, muszáj
ebben hinnie.
De a lényeggel kell kezdenie. Megtalálja az ebédlőben a bárszekrényt,
gyorsan átkutatja. Fél üveg whisky, semmi több, csak üres üvegek. Cigaretta
sincs. Vagy nem cigarettáztak az itt lakók, vagy az előtte itt járt fosztogató
már ellopta őket. – A kurva életbe – mondja a füstölt tölgy tálalónak.
Aztán lábujjhegyen felóvatoskodik az emeletre a szőnyeggel fedett lépcsőn.
Miért ilyen óvatos, mintha valódi betörő lenne? Nem tehet róla. Biztos, hogy
emberek alszanak itt. Biztosan meghallják őt, és felébrednek. Persze tudja,
hogy ez eszetlenség.
A fürdőszoba földszínű járólapjain egy férfi – már ami maradt belőle –
fekszik szétterülve kék és vöröses-barna csíkos pizsamában. Érdekes, hogy
vészhelyzetben sok ember menekült a fürdőszobába. Ezekben a házakban a
fürdőszoba töltötte be leginkább a szentély funkcióját, ez az a hely, ahol
egyedül lehetett lenni és meditálni. És persze hányni, a szemen keresztül
elvérezni, beleket kifosni, kétségbeesetten tapogatózni a
gyógyszerszekrényben valami életmentő tabletta után.
Szép fürdőszoba. Jakuzzi, a csempéken mexikói hableányok, fejükön
virágkoszorú, szőke hajuk hullámzik, kicsi, kerek mellükön élénk rózsaszínű
mellbimbó. Jimmynek jólesett volna egy zuhany – itt valószínűleg van
gravitációs áramlású esővízgyűjtő tartály vízszűke esetére –, de a kád alján
valamiféle megszilárdult trutyi van. Magához vesz egy szappant, és megnézi,
van-e naptej a szekrényben. Nincs. Félig teli GyönyörGyöngy-ös doboz, egy
doboz aszpirin – azt elteszi. Arra gondol, egy fogkefe is jó lenne, de irtózik
attól, hogy egy hulla fogkeféjét a szájába dugja, úgyhogy csak a fogkrémet
veszi el. A Fehérebb Mosolyért, olvassa rajta. Rendben, úgyis szüksége van
fehérebb mosolyra, habár ebben a pillanatban nem tud rájönni, miért is.
A szekrény tükrét betörték: talán a tehetetlen düh utolsó megnyilvánulása,
monumentális tiltakozás – Miért történik ez? Miért történik ez velem? Jimmy
át tudja érezni, ő is ezt tette volna. Betörni valamit; szilánkokra repeszteni a
saját magunkra vetett utolsó pillantást. Ugyan az üveg nagy része a mosdóban
van, de nagyon figyel, hova lép: az ő élete is a lábától függ, akárcsak a
lovaké. Ha nem tud járni, patkányok eledelévé válik.
Kimegy az előszobába. A ház asszonya a hálószobában van, az extra
méretű arany- és rózsaszínű paplan alatt. Egyik karja és lapockája kilóg a
paplan alól, leopárdmintás hálóing fedi a csontokat és inakat. Arca nem
Jimmy felé néz, jobb is így, de a haja érintetlen, mintha csak paróka lenne:
sötét a töve, ősz tincsek, kis kobold kinézet. Akár jól is állhatott neki.
Jimmy életének volt egy szakasza, amikor ha csipetnyi lehetősége volt is rá,
szerette átnézni mások íróasztalfiókjait. Ebben a szobában nincs hozzá kedve.
Egyébként sem találna semmi különöset. Alsóneműt, szexkellékeket,
divatékszereket, ceruzavégeket, aprópénzt, biztosítótűket, és ha szerencséje
van, egy naplót. Középiskolás korában szerette a lányok naplóit olvasni, a
nagy kezdőbetűket, a sok felkiáltójelet, a túlzásokat – szeretlek szeretlek
szeretlek, utállak utállak utállak –, a színes aláhúzásokat, mint azokban a
névtelen levelekben, amiket később kapott a munkahelyén. Megvárta, amíg a
lány elmegy zuhanyozni, utána villámgyorsan kotorászni kezdett.
Természetesen a saját nevét kereste, de amit talált, nem mindig töltötte el
örömmel.
Egyszer ezt olvasta: Jimmy, te kotnyeles, pimasz alak, tudom, hogy olvasod
a naplómat, de utálom, mert az, hogy lefeküdtem veled, nem jelenti, hogy
kedvellek is, úgyhogy TŰNÉS!!! Az „utálom” két piros vonallal aláhúzva, a
„tűnés” hárommal. Brendának hívták. Helyes volt, folyton rágózott, előtte ült
gyakorlati ismereteken. Az öltözőszekrényén volt egy napelemes robotkutya,
ami tudott ugatni, eldobott műcsontot visszahozni, és lábát felemelve sárga
vizet pisilni. Jimmynek mindig feltűnt, hogy a legkeményebb, legnagyobb
szájú lányok hálószobájában vannak a leggiccsesebb, legnyálasabb bigyók.
A fésülködőasztalon a szokásos testápolók, hormonampullák,
kozmetikumok, kölnik. Sötéten csillognak a redőnyön átszűrődő
félhomályban, mint egy lelakkozott csendélet. Valami pézsmaillatú parfümöt
fúj magára, abban a reményben, hogy az majd elnyomja a ház többi szagát.
Crack Kokain, olvassa az aranyszínű dombornyomásos címkén. Egy
pillanatig eljátszik a gondolattal, hogy megissza, de aztán rájön, hogy nem
kell, van whiskyje.
Azután lehajol, megnézi magát az ovális tükörben. Amikor betör az ilyen
helyekre, sohasem tud ellenállni a tükröknek, minden adandó alkalommal
megnézi magát. Egyre ijesztőbb látványt nyújt. Beesett arcú, zavaros szemű,
sebhelyes idegen bámul rá vissza. Húsz évvel idősebbnek néz ki a koránál.
Kacsint, rávigyorog saját magára, kiölti a nyelvét: a hatás kísérteties. Mögötte
a tükörben az ágyon heverő nő maradványa szinte igazi nőnek tűnik; minden
pillanatban Jimmy felé fordulhat, kitárja a karját, és azt súgja Jimmynek,
hogy menjen oda és érintse meg. Őt és a koboldszerű haját.


Gazellának volt ilyen parókája. Szeretett kiöltözni, megváltoztatni a
külsejét, másnak tettetni magát. Peckesen körbelépdelt a szobában, előadott
egy sztriptízszámot, tekergőzött, pózolt. Azt mondta, a férfiak szeretik a
változatosságot.
 – Ki mondta ezt neked? – kérdezte tőle Jimmy.
– Ó, valaki. – Aztán csak nevetett. Egy pillanat múlva Jimmy felkapta
Gazellát, a paróka meg leesett… Jimmee! De most nem szabad Gazellára
gondolnia.
Azon kapja magát, hogy áll a szoba közepén, karja tétlenül csüng a teste
mellett, szája tátva. – Nem voltam intelligens – mondja hangosan.


A gyerekszoba következik: vidám piros műanyag borítású számítógép,
játék mackókkal tele polc, zsiráfos tapétaszegély, és egy rakás CD, amiken – a
rajtuk levő képekből ítélve – rendkívül erőszakos számítógépes játékok
vannak. De gyerek, azaz gyerek teteme nincs a szobában. Lehetséges, hogy
meghalt, és elhamvasztották – az első napokban még hamvasztottak. Vagy
rémületében elszaladt, amikor a szülei felbuktak, és vér kezdett belőlük
bugyogni. Az is lehet, hogy egyike volt azoknak a ruha- és csonthalmoknak,
amelyek mellett eljött az utcán. Némelyik elég kicsi volt.
Megtalálja az előszobában az ágyneműsszekrényt, mocskos lepedőjét
tisztára cseréli. Ez a mostani nem egyszínű: indákkal és virágokkal van
díszítve. Lenyűgözi majd a Guvatgyerekeket. „Nézzétek”, mondják majd.
„Hóember leveleket növeszt!” Képesek róla elhinni. Nagy rakásban állnak a
szépen összehajtogatott lepedők, de csak egyet vesz el. Nem akarja túlterhelni
magát olyasmivel, amire nincs igazán szüksége. Ha kell, ide bármikor
visszajöhet.
Az anyja hangját hallja: azt mondja neki, tegye a koszos lepedőt a
szennyestartóba – makacsok ezek a régi beidegződések –, de Jimmy csak
ledobja a padlóra, és lemegy, be a konyhába. Reméli, hogy talál konzerveket,
szójapörköltet vagy babot, vagy virsliutánzatot, bármit, ami fehérje – zöldség
is jól jönne, még ha pótlék is, nem érdekli –, de aki betörte az ablakot, a
konyhaszekrényt is kiürítette. Egy zárható műanyag edényben maroknyi
száraz müzlit talál, azt megeszi: hamisítatlan ócskaja-génes kartonpapír,
sokáig kell rágnia és vizet innia rá, hogy valahogy lemenjen. Talál három
csomag kesudiót, nass-csomagok a hipervonatról. Egyet azonnal be is fal:
még nem avas teljesen. Egy SzójaHamm szardíniakonzervet is talál. Meg egy
fél palack ketchupöt, sötétbarna színű és erjed.
Annál már tapasztaltabb, mintsem kinyissa a hűtőszekrényt. A konyhában
terjengő szag egy része onnan jön.
 Az egyik fiókban működő zseblámpát talál. Azt elveszi, hozzá még néhány
gyertyacsonkot és gyufát. Műanyag szemetes zsákot is talál, pontosan ott,
ahol a helye van, mindent beletesz, beleértve a szardíniát, a maradék két
csomag kesut, whiskyt, szappant és aszpirint. A kések nem túl élesek, kettőt
választ közülük, valamint egy kislábast. Az jól jön majd, ha majd talál
valamit, amit megfőzhet benne.
Az előszobában, a konyha és a mosókonyha között kis iroda van. Asztal,
rajta nem működő számítógép, fax, nyomtató, doboz a tollaknak, egy polcon
kézikönyvek – szótár, szinonimaszótár, modern költészeti antológia. Ezek
szerint a csíkos pizsamás fickó a szavak embere volt: beszédíró a
RegenerEszencnél, ideológiai vízvezeték-szerelő, szócsavaró, fizetett
szőrszálhasogató. Szerencséden flótás, gondolja Hóember.
Egy vázában hervadt virágok, mellette apa-fia fotó: a gyermek tehát fiú
volt, hét- vagy nyolcéves. Az asztalon jegyzetblokk is van. A felső lapon
keresztben az írás: LENYÍRATNI A FŰVET. Aztán kisebb, halványabb
betűkkel, Klinikát felhívni… A golyóstoll még mindig a papíron, mintha csak
kiesett volna az elernyedő kézből: nagyon hirtelen jöhetett mindkettő,
egyazon pillanatban, a betegség is, és annak felismerése is. Hóember látja
maga előtt, hogy a fickó hirtelen megért mindent, amint rápillant saját, mozgó
kezére. Korai áldozat lehetett, különben nem izgatta volna magát a gyep
miatt.
Megint bizsereg a nyaka hátulja. Miért érzi úgy, hogy a saját házába tört
be? A saját házába, huszonöt évvel azelőttről. Ő maga a hiányzó gyermek.
 Tornádó
Hóember a hogyan továbbon töprengve halad az elfüggönyözött nappali
félhomályában a ház bejárata felé. Olyan házat kell keresnie, ahol több a
konzerv. Vagy talán bevásárlóközpontot. Az egyik felső polcon alhatna is
éjszaka: akkor lenne ideje, hogy kiválogassa a legjobbakat. Soha nem lehet
tudni, talán még csokoládét is talál. Aztán, amikor a táplálkozás problémáját
megoldotta, elindulhat a légzsilipes kupola felé, kifoszthatja a fegyverraktárat.
Ha működő sugárpisztolyt tart a kezében ismét, sokkal nagyobb biztonságban
érzi majd magát.
Kihajítja a botot az ablakon, majd utánamászik, vigyázva, nehogy
szétszakítsa az új, virágos lepedőt, vagy megvágja magát, vagy a hegyes
üvegdarabokon kiszakítsa a műanyag szemeteszsákot. Közvetlenül előtte a
túlnőtt gyepen gömböcök ötös csoportja teszi lehetetlenné az utcára jutást. Kis
szemétrakásban turkálnak – Jimmy reméli, hogy csak ruhákból áll. Egy kan,
két koca, két kisgömböc. Amikor Jimmyt meghallják, abbahagyják a
táplálkozást és felemelik a fejüket: szóval meglátták. Jimmy felemeli a botot,
megrázza feléjük. Erre általában elinalnak – a gömböcök nem felejtenek, és a
bot úgy néz ki, mint az elektromos ösztöke –, de most helyben maradnak.
Feléje szaglásznak, mintha nem értenék a dolgot: talán a parfümöt érzik, amit
magára fújt. Amilyen szerencséje van, lehet, hogy emlősszexferomon-analóg
is van a parfümben. Szexuálisan felajzott gömböcök tapossák halálra.
Micsoda idióta halál.
Mit tehet akkor, ha nekirontanak? Egyetlen választása van csak: nagyon
gyorsan visszamászni az ablakon. De lesz erre ideje? Annak ellenére, hogy
óriási súlyukat köpcös lábak hordozzák, ezek az átkozott állatok nagyon
gyorsan tudnak szaladni. A konyhakések a zsákjában vannak, de túl rövidek
és gyengék ahhoz, hogy egy kifejlett gömböcben kárt tehessenek. Mintha
zöldséghámozó késsel próbálna egy teherautó-gumit kilyukasztani.
A kan leszegi a fejét, felpúposítja masszív nyakát és vállát, nyugtalanul
himbálja testét előre-hátra: most határoz a következő lépésről. De a többiek
már elindultak kifelé, így a kan is meggondolja magát, és követi őket, de
menet közben nagy adag ürülék pottyantásával fejezi ki megvetését és harci
kedvét. Hóember nem mozdul, amíg el nem tűnnek a szeme elől, aztán
óvatosan útnak indul. Hátra-hátranézeget. Túl sok a gömböcnyom errefelé.
Ezek a bestiák elég okosak ahhoz, hogy visszavonulást színleljenek, aztán a
következő saroknál elbújjanak. Akkor aztán feldöntik, megtapossák, feltépik a
hasát. Legelőször a zsigereit falnák fel. Ismeri az ízlésüket. A gömböcök
okosak és mindenevők. Még az is lehet, hogy némelyikük ravasz, gonosz
fejében emberi neokortex nő.
Igen: ott is vannak, ott előtte. Egy bokor mögül jön elő mind az öt: nem,
összesen heten vannak. Hóember irányába bámulnak. Hiba lenne hátat
fordítani vagy elszaladni. Felemeli a botot, oldalvást lépeget, visszafelé,
ahonnét jött. Ha muszáj, bemenekül a régen ellenőrző pontként szolgáló
kapubástyába, ott kivárhatja, amíg elmennek. Aztán kell találnia egy kerülő
utat a légzsilipes kupolához, és a mellékutakon maradni: ott ki tud térni a
gömböcök elől.
De miközben groteszk oldallépéses táncával visszaért – a gömböcök végig
kitartóan bámulták –, délről sötét felhők gyülekeztek, és eltakarták a napot.
Ez nem a szokásos délutáni vihar: ahhoz túl korán van, és az égbolt
zöldessárga árnyalata rosszat sejtet. Tornádó lesz, mégpedig nagy. A
gömböcök eltűntek, menedéket keresnek.
Az őrbódé előtt áll, nézi, ahogy jön feléje a vihar. Nagyon látványos.
Egyszer látta, amint egy amatőr dokumentumfilmest a videokamerájával
együtt beszippantott egy ilyen. A Guvatkákra gondol, vajon mi van velük ott a
parton. Guvat szempontjából szörnyű lenne, ha az összes elméletét egyesítő
élő eredmények felpörögnének a levegőbe, vagy egy nagy hullám a tengerre
sodorná őket. De ez nem fog megtörténni: ha jönnek a nagy hullámok, a
törmelékből létrejött hullámtörő gátak akkor is megvédik őket. Ami pedig
magát a tornádót illeti, egyet már átvészeltek régebben. Bemennek majd az
összedobált betontömbök által alkotott központi üregbe, amit ők
viharotthonuknak hívnak, és ott kivárják a végét.
Megjött a tornádó előszele, a nyílt terepen felkavarja a törmeléket.
Villámok cikáznak a felhők között. Látja, ahogy a vékony, sötét tölcsér
cikcakkban jön lefelé; aztán leszáll a sötétség. Szerencsére az őrbódét
egybeépítették a mellette levő biztonsági épülettel, azok pedig olyanok, mint
a bunker: vastagok és tömörek. Bemenekül, amint nekiered az eső.
A szél süvölt, a menny dörög, vibráló hang hallatszik, ahogyan minden, ami
még le van rögzítve, zümmög, mint fogaskerék egy hatalmas motorban.
Hatalmas tárgy csapódik a külső falhoz. Hóember elindul befelé, át egy ajtón,
majd egy másikon, kotorászik zsákjában a zseblámpa után. Végül sikerül
előszednie, éppen azzal ügyetlenkedik, amikor óriási csattanás hallatszik, és
felvillan a felső világítás; a vihar helyreállított egy régebben kiégett
szolárkört.
 Szinte azt kívánja, bárcsak ne működne a világítás: a sarokban van néhány
biovédelmi ruha, ami pedig bennük van, azon már nem lehet segíteni. Az
iratszekrények fiókjait kihúzták, papírok mindenütt. Úgy látszik, rárontottak
az őrökre. Azok talán próbálták megakadályozni, hogy az emberek átjussanak
a kapukon; ha jól emlékszik, karantént akartak elrendelni. De az antiszociális
elemek – és akkorra már mindenki az volt – bizonyára betörtek ide, és
megsemmisítették a titkos iratokat. Nagyon optimisták voltak, ha azt hitték,
hogy lesz még, aki használni akarná az iratokat és tárolólemezeket.
Ráveszi magát, hogy odamenjen a biovédelmi ruhákhoz: megbökdösi a
botjával, felfordítja őket. Nem is olyan rossz, mint gondolta, nem nagyon
büdösek, csak néhány bogár van bennük; a lágy részek javarészt már
lebomlottak. De egyáltalán nem talál bennük fegyvert. Az antiszociális
elemek bizonyára elvitték. Ő is azt tette volna. Ő is azt tette.
Kimegy a legbelső szobából, vissza a recepcióhoz, ahol a pult és szék van.
Hirtelen nagyon fáradtnak érzi magát. Beleül az ergonómiai székbe. Már
régóta nem ült széken: furcsa érzés. Úgy dönt, kiteszi a gyufákat és
gyertyacsonkokat, arra az esetre, ha megint elmenne a világítás. Közben iszik
egy keveset a madárfürdővízből, és megeszi a második csomag kesut.
Kívülről hallatszik a szél bömbölése, földöntúli zaj, mint egy le nem láncolt
óriási állat tombolása. A széllökéseket még azokon az ajtókon keresztül is
érezni, amiket bezárt, a por felkavarodik; minden zörög. Hóember keze
remeg: jobban felzaklatja ez az egész, mint azt önmagának hajlandó
beismerni.
Mi lesz, ha itt patkányok is vannak? Biztosan vannak. Mi lesz, ha elárasztja
a víz a helyiségeket? Fel fognak szaladni a lábán! Felhúzza a lábát, átveti az
ergonómiai karfán, körbetekeri a virágos lepedővel. Remény sincs rá, hogy
meghallja az árulkodó sivítást, a vihar éktelen lármát csap.
A nagy embernek le kell küzdenie az élet által elé állított akadályokat,
mondja egy hang. Ez meg most kinek a hangja? Valami motivációs előadó a
MegÚJ-TV-ből, valami ostoba öltönyös zombi. Fizetett dumagép. Ha valamit
megtanított nekünk a történelem, akkor ez az. Minél nagyobb az akadály,
annál nagyobbat kell ugrani. A krízishelyzet hozzásegít ahhoz, hogy
felnőjünk.
– Én nem nőttem, te kretén! – üvölti Hóember. – Nézz rám! Összementem!
Az agyam akkora csak, mint egy szőlőszem!
Persze nem tudja, hogy kisebb-e vagy nagyobb egy szőlőszemnél, hiszen
nincs itt senki, akihez mérhetné magát. Elveszett a ködben. Nincs viszonyítási
alap.


Kialszik a világítás. Egyedül van a sötétségben.
– És akkor mi van? – kérdi magától. – A világosságban is egyedül voltál.
Nem nagy különbség.
De persze nagy.
Hanem már összeszedte magát. Felállítja a zseblámpát, annak gyenge
fényében meggyújtja a gyufát, azzal sikerül meggyújtania a gyertyát. A
gyertyaláng libeg-lobog a huzatos levegőben, de ég: kis, halványsárga
fénykörével megvilágítja az asztalt, ezzel a szobát ősi barlanggá változtatja
Hóember körül: sötét, de védelmet jelentő barlanggá.
Beletúr a zsákjába, megtalálja a harmadik csomag kesudiót, megeszi.
Előveszi a whiskysüveget is, kicsit töpreng, aztán lecsavarja a kupakot, és
iszik. Glugy, glugy, glugy, látja a képregény feliratát a fejében. Tüzes víz.
Ó, drágám, mondja egy női hang a helyiség sarkából. Igazán jól csinálod. –
Nem, nem igaz – válaszolja.
Fülénél légfuvallatot érez – pöfff! –, amely elfújja a gyertyát is. Nem érez
rá késztetést, hogy újra meggyújtsa, mert már hat a whisky. Inkább marad a
sötétben. Érzi, ahogyan lágy tollas szárnyain Gazella lebeg feléje. Most már
csak pillanatok kérdése, és itt lesz vele. Összegörnyedve ül a székben, feje az
asztalon, szeme lehunyva: nyomorultnak, de nyugodtnak érzi magát.
 10

Elkeselyűsítés
Négy zűrzavaros év elteltével Jimmy lediplomázott a Martha Grahamen.
Vacak kis diplomát szerzett problematikából. Nem gondolta, hogy ezzel
azonnal állást fog találni, és ebben a várakozásában nem is tévedett. Heteket
töltött azzal, hogy összecsomagolta szegényes bizonyítványait, postázta a
borítékokat, de azok nagyon hamar vissza is jöttek, időnként zsírfoltosan és
ujjlenyomatosan. Valami alacsonynál is alacsonyabb beosztásban levő
alkalmazott lapozhatta át őket gyorsan ebédelés közben. Jimmy a
bepiszkolódott lapok helyébe újakat nyomtatott, és ismét postázta a csomagot.
A Martha Graham könyvtárában kibulizott magának egy nyári munkát: az
volt a feladata, hogy nézze át a régi könyveket, és jelölje meg, melyikek
maradjanak meg digitális formában a könyvek megsemmisítése után. De már
a munka időtartamának felénél elvesztette az állását, mert nem volt szíve
semmit kidobni. Azután összeköltözött akkori barátnőjével, a hosszú barna
hajú konceptuális művésszel, Amanda Payne-nel. A név, mint annyi minden
más is Amandával kapcsolatban, kitaláció volt: igazából Barb Jonesnak
hívták. Újra fel kellett magát építenie, mondta Jimmynek, mert az eredeti
Barbot brutális, fehér proli, cukortúladagolásban szenvedő családja úgy
tönkretette, hogy olyan lett, mint azok a tárgyak, amelyek még potom pénzért
sem kelnek el az Üdvhadsereg boltjaiban: a hajlított villákból készített
szélharangok, a háromlábú székek.
Jimmyt ez vonzotta Amandában, hisz neki még az Üdvhadsereg boltja is
egzotikus hely volt: meg akarta szerelni Amandát, rendbe hozni, újrafesteni.
Újjávarázsolni. – Nagyon jószívű vagy – mondta Amanda az első alkalommal
Jimmynek, amikor a védelmi vonalain, pontosabban az overallján belülre
engedte Jimmyt.
Amanda egy lepusztult lakásban lakott az egyik Modulon, két másik
művésszel együtt. Két férfival. Mindhárman a plebsztelepekről származtak,
ösztöndíjjal jöttek a Martha Grahamre, és felsőbbrendűnek tartották magukat
a kiváltságos, gerinctelen, degenerált kampuszporontyokhoz, például
Jimmyhez képest. Nekik keményeknek kellett lenniük, képesnek lenni a
nehézségek elviselésére, mindenért meg kellett küzdeniük. Azt állították, az ő
tisztánlátásukat csak a realitás köszörűkövén edződve lehet megszerezni.
Egyikük az öngyilkosságot is megpróbálta, és burkolt célzásaiból az derült ki,
hogy ettől fölényben érzi magát másokkal szemben. A másik kemény
heroinista és kábítószer-kereskedő volt, mielőtt a művészetet választotta ezek
helyett – vagy talán ezek mellett. Az első néhány héten Jimmy
karizmatikusnak látta őket, de aztán arra az álláspontra jutott, hogy csak
szófosó-bajnokok, és a tetejébe még felfuvalkodott hólyagok is.
Az a kettő, aki nem Amanda volt, eltűrte Jimmyt, de épphogy csak. Hogy a
kegyeikbe férkőzzön, Jimmy időnként összeütött egy ételt – mindhárom
művész megvetette a mikrót, és vízben főzte a spagettit –, de nem volt valami
jó szakács. Elkövette azt a hibát is, hogy egyik este egy vödör Vödrös
CsirkeBimbót hozott haza – egy franchise üzlet nyílt a sarkon, és a
CsirkeBimbó nem is volt rossz ízű, ha az ember nem gondolt az eredetére. Ezt
követően a kettő, aki nem Amanda volt, alig szólt hozzá.
Persze ez nem gátolta meg őket abban, hogy egymással beszéljenek. Sok
hülyeséget összehordtak mindenféléről, amiről azt állították, hogy valamit is
tudnak róla. Dagályos szónoklatokat és burkolt prédikációkat tartottak, amiket
– Jimmy úgy érezte – valójában neki szántak. Szerintük az volt a vég kezdete,
amikor hat- vagy hétezer évvel ezelőtt feltalálták a mezőgazdaságot. Azt
követően az emberiség nagy kísérlete kudarcra ítéltetett, mert először a
túlfogyasztás kimeríti az élelemforrásokat, utána pedig, amikor már az összes
rendelkezésre álló tápanyagot kiszipkázta, kihal majd az emberi faj.
– És ti tudjátok a megoldást? – kérdezte tőlük Jimmy. Élvezte, ha
piszkálhatja őket, mert hát kik ők, hogy ítélkezzenek? A művészek, akik nem
értették az iróniát, azt felelték, hogy egy dolog a pontos elemzés, egy másik a
helyes megoldás, és az utóbbi hiánya nem érvényteleníti az előbbit.
De még az is előfordulhat, hogy nincs is megoldás. Azt állították, hogy az
emberi társadalom egyfajta szörnyeteg, aminek fő melléktermékei romok és
hullák. Sohasem tanul, ugyanazokat az ostoba hibákat követi el újra és újra, és
a rövid távú nyereség érdekében mindig a hosszú távon kudarcra ítélt dolgot
választja. Olyan, mint egy óriási meztelencsiga, ami könyörtelenül átrágja
magát a bolygó összes bioformáin, felemészti a Föld élővilágát, majd a hátsó
részén kikakálja gyárilag előállított és nagyon hamar elavulttá váló műanyag
vackok formájában.
– Olyasféle vackokra gondoltok, mint például a számítógépetek? –
motyogta Jimmy. – Amin létrehozzátok az alkotásaitokat?
Hamarosan, mondták a művészek, tudomást sem véve Jimmy
közbeszólásáról, nem marad majd semmi, csak hosszú, föld alatti csövek
hálózata, a bolygó teljes felszíne alatt. Mivel a bolygó ózon- és oxigénrétege
addigra már nem létezik, a csövekben mesterséges levegő és fény lesz.
Anyaszült meztelen emberek másznak majd libasorban a csőrendszerben,
csak a sorban előttük levő segglyukát látják, ürülékük és vizeletük a
padlózatba vágott kiömlőnyílásokon folyik el. Addig másznak, amíg egy
digitális mechanizmus véletlenszerűen ki nem választja őket, akkor aztán
beszippantják őket egy oldaljáratba, ahol le lesznek darálva, és a cső
belsejében levő mellbimbó formájú szereléken keresztül feletetik őket a
többiekkel. A rendszer önfenntartó és folytonos lesz, és mindenki megkapja a
magáét.
– Aha, akkor ez megoldja a háború problémáját – mondta Jimmy –, és
mindnyájunknak nagyon megvastagszik a térdkalácsunk. De mi lesz a
szexszel? Nem lesz valami könnyű megoldani, ha így össze leszünk tömörítve
a csőben. – Amanda rosszallóan pillantott rá. Rosszallóan, de cinkosan:
látszott, hogy benne is felmerült már ez a kérdés.


Amanda amúgy nem volt túl bőbeszédű. Azt mondta, ő nem a szavak
embere, ő képekben gondolkozik. Ez tetszett Jimmynek, mert egy kis
szinesztézia mindig jól jön.
– Szóval, mit látsz, amikor ezt csinálom? – kérdezte tőle a legelső,
leghevesebb időkben.
– Virágokat – felelte Amanda. – Kettőt vagy hármat. Rózsaszínűt.
– És most? Most mit látsz?
– Vörös színű virágokat. Vöröset és lilát. Öt-hat szálat.
– És most? Ó, kicsim, úgy szeretlek!
– Neont! – Utána sóhajtott, és azt mondta Jimmynek: – Ez egy egész
virágcsokor volt.
Jimmy fogékony volt Amanda láthatatlan virágaira, hiszen azok az ő
képességeiről tanúskodtak. Amandának jó segge volt, és a mellei is igaziak,
de – és Jimmy ezt már az elején észrevette – a szeme körül már keményedtek
a vonások.
Amanda texasi volt: azt állította, emlékszik Texasra, mielőtt az kiszáradt és
elfújta a szél, ami viszont azt jelenti, gondolta Jimmy, hogy körülbelül tíz
évvel idősebb annál, mint állítja. Amanda már egy ideje a Keselyű Remekmű
projektén dolgozott. Az volt az alapötlet, hogy nagy állati tetemek darabjaiból
egy teherautónyira valót üres szántóföldekre vagy elhagyott üzemek
parkolóiba szállíttat, és szavak formájában elrendezi azokat. Aztán megvárja,
amíg a keselyűk a tetemdarabokra szállnak és széttépik azokat, majd
helikopterről lefényképezi az egészet. Kezdetben óriási publicitást kapott a
projekt, de néhány zsák gyűlölködő levél és halálos fenyegetés is jött Isten
Kertészeitől, valamint magányos őrültektől. Az egyik levelet Jimmy régi
lakótársa, Bernice küldte, aki azóta még szélsőségesebb retorikára váltott.
Azután néhány öreg, ráncos, korrupt mecénás, aki jókora vagyont hozott
össze egy sor szívalkatrészeket előállító üzemmel, nagy összegű
támogatásban részesítette Amandát, mert abban az illúzióban éltek, hogy amit
csinál, az a művészet élvonalát képviseli. Nagyon jól jött, mondta Amanda,
mert a nélkül a pénz nélkül félbe kellett volna hagynia a művét: a
helikopterek nagyon drágák, a biztonsági engedélyek beszerzése pedig
nagyon nehéz. A SzeKúr emberei rögeszmések voltak, ha a légtérről volt szó:
mindenkiről azt gyanították, hogy bombákat akar fölülről dobálni, és
gyakorlatilag bemásztak az ember fehérneműjébe, mielőtt engedték felszállni
a bérelt helikoptert. Persze a kampuszokbeli korrupt hercegecskék más
bánásmódban részesültek.
Az elkeselyűsített szavaknak – Amanda szakkifejezése – öt betűből kellett
állniuk. Sokat gondolkodott rajtuk: az ábécé minden betűjének kisugárzása
van, pozitív vagy negatív töltése, úgyhogy nagyon gondosan kell a szavakat
kiválasztani. Amanda koncepciója az volt, hogy az elkeselyűsítés először
életre kelti, majd megöli őket. Maga a folyamat lenyűgöző – „Mintha Istent
látnánk gondolkodás közben”, mondta Amanda egy internetes interjúban.
Eddig a KINEK-et és a BELEK-et rakta ki. Azon a nyáron, amikor Jimmyvel
járt, nehéz időszakot élt meg, mert nem tudta kitalálni a következő szót.
Végül, amikor Jimmy már torkig volt a vízben forralt spagettivel, és
Amanda látványa, amint a haját rágcsálva bámul a levegőbe, már nem váltott
ki belőle eksztatikus nemi gerjedelmet, állást kapott. A cég neve MegÚJ volt,
egy kis Kampusz, ami olyan közel volt az egyik lepusztultabb plebsztelephez,
hogy akár azon is lehetett volna. Jimmy érezte az interjú napján, hogy nem
sokan dolgoznának itt, ha lenne más választásuk, ami magyarázhatta
interjúztatói kissé alázatos stílusát. Jimmy fogadni mert volna, hogy előtte
már egy-két tucat álláskereső visszautasította az ajánlatukat. Nos, sugározta
feléjük telepatikusan, lehet, hogy nem rám vágytatok, de én legalább olcsó
vagyok.
Interjúztatói – ketten voltak, egy nő és egy férfi – azt mondták, hogy Jimmy
diplomamunkája, amit a XX. századi segíts-magadon könyvekről írt,
lenyűgözte őket. Egyik fő termékcsaládjuk, mondták Jimmynek, a
tökéletesítsd-magad árucikkek – persze már nem könyvek, hanem DVD-k,
CD-k, weboldalak s a többi. Természetesen nem ezekből jön a nagy bevétel,
magyarázták neki, hanem a segédeszközökből és alternatív gyógymódokból,
amiket az optimális hatás elérése érdekében meg kell vásárolni. A tudat
szoros egységet alkot a testtel, és Jimmy feladata lenne a tudatot kezelésbe
venni. Azaz megírni a reklámszövegeket.
– Az emberek a tökéletességre vágynak – mondta a férfi. – Saját magukat
illetően.
– De arra van szükség, hogy az odavezető lépéseket megmutassuk nekik –
mondta a nő.
– Világos sorrendben – mondta a férfi.
– Bátorítóan – mondta a nő. – És pozitív hozzáállással.
– Szeretik hallani, hogy ilyen volt és olyan lesz – mondta a férfi. – Ez a
lehetséges művészete. Persze semmiért nem vállalunk garanciát.
– A disszertációjában megmutatta, mennyire jól átlátja a folyamatot –
mondta a nő. – Alaposan átgondolt diplomamunka.
– Aki ismer egy évszázadot, ismeri az összeset – mondta a férfi.
– Persze a jelzőket mindig változtatni kell – mondta Jimmy. – Nincs
rosszabb, mint egy tavalyi jelző.
– Pontosan! – kiáltott fel a férfi, mintha Jimmy éppen most oldotta volna
meg az univerzum rejtélyét vakító fényvillanás kíséretében. A férfi
kézfogáskor jól megropogtatta Jimmy ujjait, a nő pedig meleg, de szégyenlős
mosollyal búcsúzott tőle. Jimmy eltöprengett rajta, vajon férjnél van-e. A
fizetés nem valami jó, de talán lesznek itt egyéb juttatások.


Aznap este előadta Amandának, mekkora szerencse érte. Az utóbbi időben
Amanda sipákolt a pénz miatt – vagy ha nem is sipákolt, de specialitásába, az
elnyújtott és célzatos csendekbe beillesztett néhány célzatos megjegyzést
arról, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a terhekből –, úgyhogy Jimmy
azt gondolta, örülni fog. Újabban az ágyban sem mentek jól a dolgok, egészen
pontosan a CsirkeBimbó-fiaskó óta. Talán ez most megváltozik, és szívből
jövő, érzelmes, akciódús végjátéknak nézhet elébe. Már gyakorolta, mit mond
majd a szakításkor. Nem rám van szükséged, jobbat érdemelsz, én csak
elrontom az életed s a többi. De szükség volt némi felvezetésre, úgyhogy
részletesen mesélt az új állásáról.
– Egy csomó lóvét hozok haza – fejezte be megnyerőnek és
felelősségteljesnek szánt hangszínnel.
Amandát nem sikerült lenyűgöznie. – Hogy hol fogsz dolgozni? – ennyi
volt mindössze a hozzáfűznivalója. Mint később kiderült, ez azt jelentette,
hogy a MegÚJ pöcegödörlakók gyűjtőhelye volt, akik csak abból a célból
voltak a világon, hogy az elégedetlenek és átverhetők fóbiáit kihasználva
lenullázzák azok bankszámláit. Kiderült, hogy Amandának nem is olyan
régen volt egy barátnője, aki megvette a MegÚJ öt hónapos kúráját, ami azt
ígérte, hogy gyógyítja a depressziót, ráncokat és az álmatlanságot is – ez a
barátnő a beszedett dél-amerikai fakéreg hatására kiugrott tizedik emeleti
lakásának ablakán.
– Még visszamondhatom az állást – mondta Jimmy, amikor meghallotta a
történetet. – Csatlakozhatom az állandó munkanélküliek táborához. Vagy, hé,
lehetek továbbra is a kitartott férfi, mint most! Viccelek! Viccelek! Nyugi!
Amanda az ezt követő napokban csendesebb volt, mint azelőtt bármikor.
Aztán mondta Jimmynek, hogy megszűnt az alkotói válsága: megtalálta
Keselyű Remekmű következő kulcsszavát, habár az kivételesen hat betűből
áll.
– És mi az? – kérdezte Jimmy érdeklődést színlelve.
Amanda elgondolkodva nézett rá.
– Szeret.
 MegÚJ
Jimmy beköltözött a kis lakásba, amit a MegÚJ Kampusztól kapott: háló
egy alkóvban, zsúfolt főzőfülke, ‘50-es éveket idéző bútorok. Mint lakás, csak
egy árnyalattal volt jobb annál, mint amiben a főiskolán lakott, de legalább
nem volt benne annyi rovar. Elég hamar rájött arra, hogy a cégnél helóta
pozíciót tölt be. Napi tíz órán át törnie kellett a fejét, bebarangolnia a
szinonimaszótár labirintusait, majd legyártani a szövegeket. Ezeket aztán
azok, akik műveinek értékelésével voltak megbízva, visszaküldték
átdolgozásra. Majd megint. Amit mi akarunk, az több… kevesebb… nem
egészen ez. De idővel javult a teljesítménye – akármit jelentett is ez.
Kozmetikai krémek, sportfelszerelések, energiaszeletek, amikkel az
izomzatot lélegzetelállító gránitszobor csodává lehet varázsolni. Kövérítő,
soványító, hajnövesztő, kopaszító, fehérítő, barnító, feketítő, sárgító, szexivé
tevő, boldogító pirulák. Jimmy feladata volt, hogy leírja, magasztalja,
bemutassa a látványt, amit – ó, mily könnyedén! – el lehet ezekkel érni.
Remény és félelem, vágyakozás és ellenérzés, ezekre az emóciókra épített,
rájuk alapozta a változás ígéretét. Néha ő maga talált ki szavakat –
feromeniális, elaszticiózus –, de soha, egyetlenegyszer sem bukott le velük.
Gazdáinak tetszettek az ilyen szavak: a csomagoláson levő apró betűs
szövegben tudományosan és meggyőzően hangzottak.
Örülnie kellett volna a verbális fabrikációk terén elért sikereinek, de
ehelyett depressziós volt miattuk. A főnökeitől kapott feljegyzések, amikben
az állt, hogy milyen jó munkát végez, semmit sem jelentettek a számára, mert
azokat félanalfabéták diktálták; csak azt bizonyították, hogy a MegÚJnál
senki sem érti meg, mennyire szellemesen oldotta meg a feladatot. Kezdte
megérteni, hogy a sorozatgyilkosok miért küldenek a rendőrségnek az
elfogásukat elősegítő tippeket.
Társasági élete – sok év óta először – egy nagy nulla volt: nyolcéves kora
óta nem volt ekkora szexuális sivatagban. Amanda Payne elveszett
lagúnaként csillámlott a múltban: a vízben lakó krokodilokról momentán
elfelejtkezett. Miért hagyta el Amandát ennyire meggondolatlanul? Mert már
a sorban következőről álmodozott. De a női interjúztatót, akihez pedig oly
szép reményeket fűzött, nem látta többé, a többi nő, akivel vagy a
munkahelyen, vagy a MegÚJ bárjaiban találkozott, vagy gonosz, célratörő
cápa volt, vagy érzelmileg annyira kiéhezett, hogy még Jimmy is kerülte őket,
mint a mocsarat. Rákényszerült, hogy pincérnőkkel flörtöljön, de még ők is
visszautasították. Láttak ők már gyors beszédű fiatal fickókat, tudták, hogy
nincs semmi egzisztenciája.
A cég menzáján új fiú volt, megint egyedül, a nulláról kezdte. Rászokott,
hogy SzójaHammBurgerjét a Kampusz plázájában egye meg, vagy vegyen
egy doboz zsíros CsirkeBimbót, és azt majszolja számítógép-terminálja előtt
túlórázva. Minden héten volt egy Kampusz-grillparti, orbitális kibaszás, de
minden alkalmazottól elvárták a részvételt. Ezeket Jimmy végigszenvedte.
Nem volt energiája, hogy édelegjen a többiekkel, agyából nem tudott
ártalmatlan sületlenségeket előbányászni: a csoportosulások szélénél lebzselt,
rágcsálta a megégetett szója hot dogot, és gondolatban mindenkit ízekre
tépett, akit csak meglátott: Lógómell, Kalácsképű Tofuagy, Ujjszopó Szépfiú,
FrigidRibi, Eladná-a-nagyanyját-is, Rengőseggű Tehén, Felfuvalkodott
Húgyhólyagfej.
Időnként az apja e-mailt küldött neki; digitális képeslapot a születésnapjára,
persze néhány napos késéssel, és ugyanúgy, mint tizenegy éves korában, most
is gömböcök táncoltak rajta. Boldog születésnapot, Jimmy, váljon valóra
minden álmod! Ramona kötelességtudó, csevegős üzeneteket írt neki: még
nincs kisöcsikéje, de még mindig „dolgoznak rajta”. Jimmy nem kívánta
elképzelni ennek a munkának a részleteit, a hormonözönt, a varázs- és
lubrikálószereket. Ha semmi „természetes” nem történik hamarosan, mondta
Ramona, akkor próbálnak „valami mást” valamelyik ügynökségen – az
Embribabán, Csecsemenőn – keresztül. Sok minden változott ezen a téren,
amióta Jimmy megjelent. (Megjelent, mintha nem is megszületett volna erre a
világra, hanem csak beugrott volna látogatóba.) Ramona mindennek alaposan
utánanézett, mert az természetes, hogy a legjobbat akarják a pénzükért.
Remek, gondolta Jimmy. Tesznek majd néhány próbát, és ha a
próbagyerekek nem felelnek meg, akkor reciklálják őket szervdonoroknak.
Addig próbálkoznak, amíg olyat nem kapnak, ami a specifikációjuknak
megfelel – minden téren tökéletes, nemcsak matematikai zseni, de szép is,
mint a felkelő nap. Aztán erre a kis hipotetikus csodagyerekre ráaggatják
majd összes eltúlzott várakozásukat, amíg szerencséden kiscsávó ki nem
pukkad a nyomás alatt. Jimmy nem irigyelte.
(De, irigyelte.)
Ramona hívta Jimmyt az ünnepekre, de nem volt kedve menni, úgyhogy azt
mondta, dolgoznia kell. Ami részben igaz is volt, mert addigra már
kihívásnak tekintette a munkáját: van-e határ, meddig mehet el értelmetlen
neologizmusaival úgy, hogy még mindig dicséretet kapjon értük?


Egy idő múlva előléptették. Akkor végre tudott magának új játékszereket
vásárolni. Vett magának egy jobb DVD-lejátszőt, edzőruhát, ami éjjel
kitisztította magát, mert izzadságfaló baktériumok nőttek benne, egy inget,
ami picit megbökte Jimmyt, amikor e-mailje érkezett, és az ing ujján el is
tudta olvasni azokat, cipőt, ami színt változtatott, hogy menjen a ruhája
színéhez, beszélő kenyérpirítót. Legalább volt társasága. Jimmy, kész a
pirításod. Jobb lakásba költözött.
Most, hogy feljebb mászott a létrán, nője is akadt, aztán még egy, és még
egy. Már nem mint barátnőkre, hanem mint szeretőkre gondolt ezekre a
nőkre. Mindegyik férjnél volt, vagy azzal ekvivalens családi állapotban,
mindegyikük csalta a férjét vagy partnerét: vagy bizonyítani akarták, hogy
még mindig fiatalok, vagy így vettek elégtételt. Vagy megbántották őket, és
így akartak vigasztalódni. Vagy csak úgy érezték, nem kapnak elég törődést.
Nem volt rá oka, hogy ne tartson egyszerre több szeretőt, feltéve, hogy
odafigyel az időbeosztásra. Kezdetben élvezte a hirtelen, rögtönzött
találkákat, a titkolózást, a sietve feltépett tépőzár hangját, a padlóra való lassú
ledőlést: de aztán nagyon hamar rájött, ő csak statiszta a szeretői életében –
nem vették komolyan, inkább úgy viszonyultak hozzá, mint gyerekek a
müzlisdobozból kibányászott ajándékhoz: színes, élvezetes, de haszontalan. A
dzsóker a kettesek és hármasok között, ami az igazi életükben lett nekik
leosztva. Számukra ő csak időtöltés volt, mint ahogy ők is neki, habár nekik
nagyobb volt a tét: lebukás esetén válás, vagy kicsivel több durvaság a
megszokottnál, vagy minimum egy kis verbális lárma.
Az jó volt, hogy sohasem mondták neki, hogy nőjön fel. Jimmy gyanította:
kedvelték, hogy nem nőtt fel.
Egyikük sem akarta elhagyni a férjét és hozzáköltözni, vagy elszökni vele a
plebsztelepekre, nem mintha arra egyáltalán reális esély lett volna. Azt
beszélték, a plebsztelepek ultraveszélyesek azoknak, akik nem ismerik a
dürgést, és a Kampusz kapuinál a SzeKúr ellenőrzései szigorúbbak voltak,
mint valaha.
 Garázs
Szóval ilyen lesz az élete hátralevő része, gondolta. Úgy érezte, mint aki
hivatalos egy buliba, de olyan címet kapott, amit képtelen megtalálni. Valaki
biztosan jól szórakozott az életén, de abban a pillanatban az az illető nem
Jimmy volt.
A testét régebben mindig könnyű volt karbantartani, de most már ezen is
dolgoznia kellett. Ha egyszer nem ment el az edzőterembe, másnap reggelre
már háj volt rajta ott, ahol azelőtt nem. Energiaszintje egyre apadt, és
figyelnie kellett, mennyi Energiaszeletet fogyaszt: a túl sok szteroid
összezsugorítja az ember farkát, és habár a csomagoláson rajta volt, hogy
valami kimondhatatlan nevű szabadalmaztatott összetevővel ezt a problémát
már kiküszöbölték, de Jimmy túl sok csomagolási feliratot írt már ahhoz,
hogy ezt elhiggye. A haja a halántékánál egyre ritkult, annak ellenére, hogy
végigcsinálta a MegÚJ hathetes hajtüsző-visszanövesztő kúráját. Tudnia
kellett volna, hogy átverés – ő maga állította össze hozzá a reklámokat –, de a
reklámok olyan jók voltak, hogy még őt is meggyőzték. Rajtakapta magát,
amint azon töpreng, vajon Guvat is kopaszodik-e.
Guvat előtt minden út nyitva állt, miután idő előtt lediplomázott, és a
posztgraduális képzést is abszolválta. Most a RegenerEszencnél volt – az
egyik legnagyobb hatalmú Kampusznál –, és nagyon gyorsan haladt felfelé a
ranglétrán. Kezdetben Jimmy és Guvat e-mailen keresztül továbbra is
tartották a kapcsolatot. Guvat homályos utalásokat tett egy kiemelt fontosságú
projektre, amin dolgozott. Teljhatalmat kapott, mondta: a felsővezetők szerint
ő fújja a passzátszelet is. Jimmy jöjjön el, körbe fogja vezetni. Amúgy mit is
csinál Jimmy pontosan?
Jimmy ellenjavaslata az volt, hogy sakkozzanak egyet.
Guvat következő híre az volt, hogy Pete bácsi hirtelen meghalt. Valamiféle
vírustól. Akármi volt is az, úgy ment át rajta, mint libán a fos. Mint ahogy a
málnafagylalt megolvad a grillen – csak egy pillanat az egész. Szabotázsra
gyanakodtak, de arra semmi bizonyíték nem volt.
Ott voltál? – kérdezte Jimmy.
Úgy is lehet mondani – válaszolta Guvat.
Jimmy ezen kicsit eltűnődött, azután megkérdezte, más is elkapta-e a vírust.
Senki más, mondta Guvat.
 Ahogy múlt az idő, egyre ritkábban váltottak e-mailt, a kettejüket összekötő
fonál egyre vékonyodott. Hiszen mi mondanivalójuk is lehetett már
egymásnak? Jimmy szó-rabszolgai ténykedését Guvat, ha barátságosan is, de
bizonyára lefitymálná, amit pedig Guvat csinál, azt Jimmy valószínűleg már
meg sem értené. Jimmy egyszer csak azt vette észre, hogy úgy gondol
Guvatra, mint aki valamikor az ismerőse volt.


Egyre nyugtalanabb lett. A szexet sem élvezte úgy, mint régen, habár
éppúgy a rabja volt. Úgy érezte, a farka teljesen átvette az irányítást, mintha a
többi testrésze csak jelentéktelen kis dudor lenne, ami véletlenül odanőtt a
farka egyik végéhez. Talán a farka boldogabb lenne, ha egymagában
kóborolhatna.
Azokon az estéken, amikor egyik szeretője sem tudott a férjének vagy
partnerének megfelelő hazugságot kitalálni ahhoz, hogy Jimmyvel lehessen,
néha elment a pláza mozijába, de csak azért, hogy meggyőzze magát: ő is
része valamilyen embercsoportnak. Vagy nézte a híreket: éhínségek, árvizek,
rovarok, mikrobák vagy kisemlősök által előidézett járványok, piszlicsáré,
gyerekkatonákkal vívott háborúk távoli országokban. Miért hasonlít minden
annyira saját magára?
A plebsztelepeken egymást érték a politikai merényletek, a szokásos furcsa
balesetek, a magyarázat nélküli eltűnések. Vagy ott voltak a szexbotrányok:
azok mindig izgalomba hozták a bemondókat. Egy darabig edzők és kisfiúk
voltak a szereplők; azután serdülő lányok sora, akiket garázsokba zárva
találtak. Ezekről a lányokról azt mondták – mármint akik bezárták őket –,
hogy takarítónőként dolgoznak, és saját érdekükben hozták ide őket
nyomorúságos hazáikból. A lányokat azért kellett bezárni a garázsba, hogy
megvédjék őket, mondták védekezésként ezek a férfiak – tiszteletre méltó
férfiak, könyvelők, ügyvédek, teraszbútort áruló kereskedők –, akiket a
törvényszék elé citáltak. Feleségeik gyakran kiálltak mellettük. Ezek a
lányok, mondták a feleségek, gyakorlatilag a fogadott gyermekeik voltak,
szinte családtagként kezelték őket. Jimmy imádta ezt a két szót:
gyakorlatilag, szinte.
Maguk a lányok más történeteket mondtak, de nem mindegyik volt hihető.
Némelyik azt állította, bekábítószerezték. Valószínűtlen helyszíneken, például
kisállat-kereskedésekben kellett obszcénul kicsavart pozíciókat bemutatniuk.
Gumicsónakon evezték át velük a Csendes-óceánt, teherhajón, szójaáru közé
rejtve csempészték be őket. Perverz mutatványokat kellett hüllőkkel
előadniuk. Másrészt viszont némelyik lány elégedett volt a helyzetével. A
garázsok szépek voltak, jobb körülmények között laktak, mint otthon.
Rendszeresen kaptak enni. A munka nem volt túl megerőltető. Az igaz, hogy
fizetést nem kaptak, és nem mehettek sehová, de az számukra egyáltalán nem
volt újdonság.
Az egyik lány – akit egy Sem Franciscó-i garázsban találták bezárva, egy
jómódú gyógyszerésznél – azt mondta, régebben filmekben szerepelt, de örül,
hogy eladták az ő Misterének, aki meglátta őt az interneten és megsajnálta,
elment érte személyesen, fizetett egy csomó pénzt, hogy megmentse, átrepülte
vele az óceánt, és megígérte neki, hogy iskoláztatja, ha jól megtanul angolul.
A lány egyszerűnek, nyíltnak, őszintének tűnt, és nem volt hajlandó semmi
rosszat mondani a férfiról. Amikor megkérdezték, miért zárták be a garázsba,
azt mondta, azért, hogy a rossz emberek ne tudjanak bemenni. Amikor azt
kérdezték, mit csinált ott benn, azt mondta, angolul tanult és tévézett. A
kérdésre, hogy mit érzett fogvatartója iránt, azt felelte, hogy mindig hálás lesz
neki. Az ügyész nem tudta kikezdeni a szavahihetőségét, a fickó büntetés
nélkül megúszta, habár elrendelték, hogy azonnal küldje iskolába a lányt, aki
azt mondta, hogy gyermekpszichológiát akar tanulni.
Volt róla egy közeli felvétel, a gyönyörű macskaarcáról, finom mosolyáról.
Jimmy azt hitte, felismeri a lányt. Kimerevítette a képet, aztán elővette a régit,
amit Guvat nyomtatott ki, amikor Jimmy tizennégy éves volt – Jimmy ezt úgy
vitte magával minden költözése alkalmával, ahogy a családi fényképeket
szokás, sohasem nézegette, de nem is dobta el; elrejtette a főiskolai
bizonyítványai közé. A lány, aki nyolcéves volt azon a kinyomtatott papíron,
most talán tizenhét, tizennyolc vagy tizenkilenc lehet, viszont akit a hírekben
látott, sokkal fiatalabbnak tűnt. De a nézése ugyanaz volt, az ártatlanságnak,
megvetésnek és megértésnek ugyanaz az elegye. Jimmy beleszédült, kibillent
az egyensúlyából, mintha csak egy szirtfal peremén állna sziklákkal teli
szakadék felett, ahonnét túl veszélyes lenézni.
 Kapaszkodó nélkül
A SzeKúr persze sohasem veszítette Jimmyt szem elől. Amikor a Martha
Grahamre járt, rendszeresen, évente négyszer berángatták – ahogy ők
nevezték – egy kis beszélgetésre. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel neki
tucatszámra, csak hogy lássák, mindig ugyanazokat a válaszokat adja-e. Nem
tudom – Jimmy azt gondolta, ez a legbiztonságosabb válasz, és a tetejébe
legtöbbször még nagyjából igaz is volt.
Egy idő múlva képeket kezdtek neki mutogatni – gomblyukban elhelyezett
kémkamerákból származó kimerevített fotókat, vagy olyan fekete-fehér
fényképeket, amik úgy néztek ki, mint a plebsztelepi bankautomaták
biztonsági kameráinak felvételei, vagy különféle híradórészleteket:
tüntetésekről, lázongásokról, kivégzésekről. Arra voltak kíváncsiak, felismer-
e valakit. Előtte persze hazugságvizsgálóhoz kötötték, úgyhogy ha
tudatlanságot színlel, akkor is látják, hogy az idegsejtek elektromos
vezetőképessége megváltozik, mert azt képtelen befolyásolni. Rettegve várta,
mikor kerül elő anyja marylandi Hepicsésze-csínytevése, de az nem történt
meg.
Már nagyon régóta nem kapott képeslapot külföldről.
Miután a MegÚJnál kezdett dolgozni, mintha a SzeKúr elfelejtkezett volna
róla. De nem: csak lazítottak a szorításon, hogy lássák, Jimmy vagy a másik
oldal, azaz az anyja, kihasználja-e Jimmy új helyzetét, a csöppnyi extra
szabadságot arra, hogy újra megpróbálja a kapcsolatfelvételt. Körülbelül egy
év elteltével hallotta az ismerős kopogtatást az ajtaján. Mindig tudta, hogy ők
azok, mert sohasem használták a kaputelefont, valamilyen módon meg tudták
kerülni, és persze tudták a kapukódot is. Helló, Jimmy, hogy vagy, fel kell
tennünk néhány kérdést, hátha tudsz nekünk segíteni.
Persze, szívesen.
Ez a beszéd.
És így tovább.
Talán ötödik éve lehetett a MegÚjnál, amikor a legfontosabb dolgot
mutatták neki. Jimmy akkor már órák óta fotókat nézegetett. Isten háta
mögötti háborúkról, valami száraz hegységből, az óceán túloldaláról, közeli
képek halott férfi és női zsoldosokról; ahogyan éhezők segélymunkásokat
gyilkolnak valamelyik távoli, poros, éhínség sújtotta területen; karókra szúrt
fejek sora – ez ex-Argentínában volt, mondta a SzeKúr, de azt nem mondták
meg neki, kiknek a feje volt, és miért végezték a karókon. Néhány nő egy
szupermarket pénztáránál, mindegyiken napszemüveg. Egy tucat padlón
heverő holttest, miután a SzeKúr rajtaütött Isten Kertészeinek egyik
rejtekhelyén – ez a szervezet mostanra már illegális volt –, és egyikük nagyon
úgy nézett ki, mint régi szobatársa, a piromániás Bernice. Jófiúként ezt meg is
mondta, hátba veregették, de már nyilván tudták, mert nem érdekelte őket a
dolog. Sajnálta Bernice-t: elmebeteg volt, és kellemetlen, de ezt a fajta halált
azért nem érdemelte.
Elítéltek felvételei egy sacramentói börtönből. Öngyilkos autórobbantó
jogosítványa. (Habár ha felrobbant az autó, akkor hogyan maradt meg a
jogosítvány?) Három bugyi nélküli pincérnő egy plebsztelepi mindent-a-
szemnek sztriptízbárból, és ekkor persze jelzett a hazugságvizsgáló monitor,
de hát az lett volna furcsa, ha nem, ezt a fotót csak viccből dobták be,
mindenki mosolygott és kuncogott. Zendülés képei, amit Jimmy a legújabb
Frankenstein-filmadaptációban látott. Mindig bedobtak ilyen trükköket, hogy
ne lankadjon a figyelme.
Aztán még több fotó a bűnügyi nyilvántartóból. Nem, mondta Jimmy. Nem,
nem, semmi.
Azután úgy tűnt, rutin kivégzési videó következik. Jimmy, még mielőtt látta
volna, kit fognak eltüntetni a föld színéről, tudta, hogy nő lesz az, mivel nem
volt rendzavarás, sem káromkodás, sem elszabadult rabok. Aztán csoszogva
jött az elítélt, szürke, bő rabruhában, haja lófarokban, keze bilincsben, két
oldalán női börtönőrök, szeme bekötve. Sugárpisztollyal fogják kivégezni. A
kivégzőosztag szükségtelen, egyeden sugárpisztoly elég lenne, de
megtartották a régi szokást, öten vannak egy sorban, hogy egy
ítéletvégrehajtónak se legyen álmatlan éjszakája amiatt, kinek a virtuális
golyója ölt.
Csakis árulásért ítéltek valakit sugárpisztoly általi halálra. Máskülönben
gázzal, akasztással vagy agyfaggyal végezték ki az elítéltet.
Férfihang hallatszik, ő maga nincs a képen: a biztonságiak letekerték a
hangot, mert azt akarták, hogy Jimmy a látványra koncentráljon, de a férfi
biztosan parancsot adott ki, mert az őrök levették a nő szeméről a kötést. A
kamera most közeli képet vesz: a nő egyenesen Jimmyre néz, kinéz a
filmkockából: a kék szemű nézés, közvetlen, dacos, türelmes, sebzett. De nem
sír. Hirtelen a hang is hallatszik: Ég veled. Emlékezz Gyilkosra. Szeretlek. Ne
okozz nekem csalódást.
Nem kétséges, az anyja volt az. Jimmyt megdöbbentette, hogy mennyire
megöregedett: bőre ráncos, ajka elkeskenyedett. A szökevény nehéz életének
nyomai, vagy a rossz bánásmód következménye? Meddig tartották
fogságban? Mit tettek vele?
Várjanak!, akarta kiáltani, de ennyi volt, a kamera eltávolodik, ismét
bekötik a szemét, cap, cap, cap. Rosszul céloznak, vörös spriccelés, majdnem
letépik a lövésekkel a fejét. Sokáig mutatják, amint lassan lerogy a földre.
– Látsz valami érdekeset, Jimmy?
– Nem, sajnálom, semmit. – Honnan tudta az anyja, hogy ő ezt látni fogja?
Biztosan észrevették, hogy gyorsult a szívverése, ahogy elönti az adrenalin.
Néhány semleges kérdés után – „Kérsz kávét? Nem kell WC-re menned?” –
egyikük feltette a kérdést: – Szóval ki az a gyilkos?
– Gyilkos… – kezdte Jimmy. És nevetni kezdett. – Gyilkos egy görény
volt. – Tessék, megint árulást követett el. Csak nem tudta megállni.
– Szóval nem valami rendes ember, igaz? Valami motorosbanda tagja?
– Nem – mondta Jimmy, és egyre jobban nevetett. – Hát nem értik? Gyilkos
egy bűzgörény. Görmeny. Egy állat. – Két öklére hajtotta a fejét, és sírva
nevetett. Miért kellett az anyjának Gyilkost felhoznia? Hogy Jimmy tudja,
hogy tényleg ő az, azért. Hogy higgyen neki. De mit értett azon, hogy ne
okozzon neki csalódást?
– Sajnálom, fiam – mondta az idősebbik biztonságis. – Meg kellett
bizonyosodnunk.
Az nem jutott Jimmy eszébe, hogy megkérdezze, mikor történt a kivégzés.
Csak utána gondolt rá, hogy akár évekkel azelőtt is lehetett. És akkor mi van,
ha az egész nem is igaz? Digitális is lehetett, legalábbis a lövések, a
vérspriccelés, a padlóra rogyás. Lehetséges, hogy életben van az anyja, az is
lehet, hogy még el sem fogták. És ha így van, akkor milyen információt adott
ki Jimmy?


Életének legrosszabb hetei következtek ezután. Túl sok dologra emlékezett,
túl sok mindenre, amit elveszített, vagy – s ez még szomorúbb volt – ami soha
nem is létezett a számára. Az a rengeteg elvesztegetett idő. És még csak azt
sem tudta, ki vesztegette el.
Legtöbb nap dühös volt. Először is a szeretőihez fordult, de kedvetlen volt
velük, nem szórakoztatta őket, és ami még ennél is rosszabb, már a szex sem
érdekelte. Nem válaszolt az e-mailjeikre – Mi a baj, én vagyok az oka, hogyan
tudnék segíteni – és nem is hívta őket vissza: nem látta értelmét a
magyarázkodásnak. Régebben az anyja halálából pszichodrámát rendezett
volna, besöpörte volna mások együttérzését, de most nem ezt akarta.
Mi az, amit akart?
Elment a Kampusz szinglibárjába, de nem segített, a legtöbb nőt már
ismerte, nem volt szüksége rá, hogy bármelyik is ráakaszkodjon. Újra
próbálkozott az internetpornóval, de már nem vonzotta: repetitívnek,
mechanikusnak találta. Kereste a PiCicákat, remélte, az ismerős látvány segít
majd, hogy ne érezze magát annyira elszigeteltnek, de a weboldal már nem
működött.
Éjszakánként egymagában ivott. Nagyon rossz jel. Nem lett volna szabad
ezt tennie, mert csak depressziós lett tőle, de valahogy el kellett nyomnia a
fájdalmat. De mi volt a fájdalom oka? A feltépett sebek, a tönkrement
sejthártyák fájdalma ott, ahol Jimmy az Univerzum Hihetetlen
Közömbösségéhez ütődött. A világegyetem egy hatalmas cápa szája.
Borotvaéles fogak vég nélküli sora.
Tudta, ha nem vigyáz, kicsúszik a talaj a lába alól. Az életében minden
átmeneti volt, nem voltak gyökerei. Még a nyelv is elvesztette a
megbízhatóságát: vékony, esetleges, csúszós, nyúlós filmmé változott, amin
úgy csúszkált körbe, mint szemgolyó a tányéron. Azonban ő olyan szemgolyó
volt, aki még mindig lát. És ez volt a baj.
Úgy emlékezett, hogy régebben, fiatalkorában gondtalan volt. Gondtalan,
érzéketlen, könnyedén szökdécselt a felszínen, fütyült a sötétben, mindent át
tudott vészelni. Szemet hunyt bizonyos dolgok felett. Most folyton megrándul
az arca. A legkisebb akadályok is jelentőssé váltak – egy elveszett zokni, egy
elromlott elektromos fogkefe. Még a napfelkelte is vakította. Mintha valaki
smirglivel dörzsölné az egész testét. – Szedd össze magad – mondta magának.
– Elég a nyavalygásból. Fel a fejjel.
Micsoda pozitív szlogenek. Milyen semmitmondó inspirációs hányadék.
Igazából bosszút akart állni. De kin és miért? Még ha lett volna is energiája
hozzá, még ha rá tud is koncentrálni, az ilyesmi még a haszontalannál is
haszontalanabb.


Legrosszabb éjszakáin Alex papagájhoz fordult: már régóta halott, de az
interneten még mindig járkál és beszél. Figyelte, hogyan végzi Alex a
gyakorlatait. Tréner: Milyen színe van a gömbölyű labdának, Alex? A
gömbölyű labdának? Alex feje oldalvást, gondolkodik. Kék. Tréner: Okos fiú!
Alex: Parafadiót, parafadiót! Tréner: Tessék. És aztán Alex kapott egy kis cső
kukoricát, ami nem az volt, amit kért, mert ő mandulát akart. Jimmy
könnyezni kezdett a látványtól.
Nagyon későig fennmaradt, és amikor ágyba került, akkor is csak a
mennyezetet bámulta. Azzal próbálta magát lenyugtatni, hogy végigment
elavult szavakból álló listáján. Ültetőfa. Afázia. Vaseke. Enigma. Stukker. Ha
Alex, a papagáj az övé lenne, barátok lennének, testvérek. Még több szót
tanítana neki. Lélekharang. Borgisz. Ave.
De már a szavakban sem talált vigaszt. Kiüresedtek. Már nem töltötte el
örömmel, hogy betűk olyan halmazait birtokolja, amiket mások már teljesen
elfelejtettek. Már nem volt különlegesebb, mint tejfogak egy dobozban
megőrizve.
És amikor már majdnem elaludt, körmenet jelent meg a szeme mögött:
balról, az árnyékból kúszott be a látóterébe. Fiatal, karcsú leánykák
körmenete, kezük kicsi, hajukban szalag, nyakukban sokszínű virágokból álló
füzér. A mező zöld, de ez mégsem pásztorjelenet: a lányok veszélyben
vannak, meg kell őket menteni. Ott, a fák mögött lapul valami fenyegető.
Vagy talán őbenne magában volt a veszély. Talán ő maga volt a veszély,
saját koponyaüregének árnyékos barlangjából kifelé figyelő állat, hatalmas
tépőfogakkal.
Vagy maguk a lányok veszélyesek. Ez a lehetőség mindig fennáll. Lehet, ők
a beetetés, a csapda. Tudta, sokkal idősebbek annál, mint ahogy kinéznek, és
sokkal erősebbek is. Könyörtelenül bölcsek is – nem úgy, mint Jimmy.
A lányok nyugodtak, komolyak, szertartásosak. Ránéznek, belenéznek,
felismerik és elfogadják őt, elfogadják a sötétségeit. Aztán mosolyognak.
Ó, drágám, ismerlek. Látlak. Tudom, mit akarsz.
 11

Gömböcök
Jimmy annak a háznak a konyhájában van, amiben akkor éltek, amikor
ötéves volt. Ül az asztalnál. Ebédidő van. Előtte a tányéron kerek kenyérszelet
– mogyorókrém fej, mosolya dzsemmel rajzolt, fogai mazsolából vannak.
Félelemmel tölti el Jimmyt. Anyja bármelyik pillanatban bejöhet a konyhába.
De nem, nem jön, üres a széke. Biztosan elkészítette az ebédjét, és elment. De
hova ment, hol van most?
A fal túloldaláról kaparászás hangja. Valaki a túloldalon lyukat ás, be akar
törni. A falnak arra a részére néz, az óra alá, ahol a különböző madarak jelzik
az időt. Hú, hú, hú, mondja a vándorrigó. Ő tette ezt, ő változtatta meg az órát
– a bagoly károg, a varjú csipog. De az óra még nem volt ott, amikor ötéves
volt, azt csak később vették. Valami nem stimmel, az idő nem stimmel, nem
tudja megmondani, mi a baj, a rémülettől mozdulni sem tud. A vakolat kezd
leomlani, ő pedig felébred.
Utálja ezeket az álmokat. Éppen elég rossz a jelen anélkül is, hogy a múlt
belekeveredne. Élj a pillanatnak. Egyszer ezt íratta az ajándék naptárra, amit
valami szélhámos női libidófokozó termék mellé adott a cége. Miért
láncolnád a tested az órához, törd szét az idő béklyóit, és így tovább, és így
tovább. A kép szárnyas nőt ábrázolt, amint menekül egy halom koszos, régi,
gyűrött ruhától. Vagy talán bőrtől.
Most aztán itt a pillanat, ez a pillanat, amelyben élnie kellene. Feje kemény
felületen, teste egyetlen nagy görcs, begyűrve egy székbe. Nyújtózkodik,
fájdalmasan felvonyít.
Eltart egy percig, amíg rájön, hol is van tulajdonképpen. Ó, igen – a
tornádó, a kapubástya. Minden nyugodt, nincsenek fuvallatok, nem süvölt a
szél. Ez vajon még ugyanaz a délután, vagy már éjjel van, vagy a következő
reggel? A szobában fény van, nappali fény; a pult fölötti ablakon jön be, a
golyóálló ablakon át, ahol a kaputelefon volt, ahol valaha régen, nagyon
régen, be kellett jelenteni, mi járatban van az ember. Bedobónyílás a
mikrokódolt iratoknak, a huszonnégy órás biztonsági kamera; a beszélő
dobozra, amellyel a kérdezz-felelek zajlott, nevető arc volt festve – az egész
mechanizmust szó szerint a pokolra küldték. Gránátokkal, valószínűleg.
Nagyon sok a törmelék mindenfelé.
 A kaparászás folytatódik: valami van a helyiség sarkában. Először nem
tudja kivenni, mi az: úgy néz ki, mint egy koponya. Aztán látja, hogy
tarisznyarák, nagy, kerek, fehéres-sárgás páncéllal, óriási ollóval. Lyukat váj a
törmelékbe. – Hát te mi a szart csinálsz itt? – kérdi tőle. – Kinn kellene
lenned, ott kéne tönkretenned a kerteket. – A rákhoz vágja az üres
whiskysüveget, nem találja el; összetörik a palack. Ez ostobaság volt, most
már törött üveg is van a földön. A rák hirtelen visszafordul, hogy szemben
legyen vele, felfelé tartja a nagy ollóját, aztán behátrál a félig kiásott lyukba,
onnét figyeli Hóembert. Biztosan a tornádó elől menekült be, mint Hóember,
most pedig nem találja a kivezető utat.
Kikászálódik a székből, szétnéz, lát-e kígyót, patkányt, vagy bármi mást,
amire nem óhajt rálépni. Aztán a szemeteszsákjába dobja a gyertyavéget és a
gyufát, és óvatosan odamegy a recepcióhoz vezető ajtóhoz. Becsukja maga
mögött az ajtót: nem akarja, hogy a rák hátulról rátámadjon.
A külső ajtónál megáll, kikémlel. Nincsenek állatok a közelben, leszámítva
a sánc tetején gubbasztó három varjút. Váltanak néhány károgást: a téma
valószínűleg Hóember. Az ég a kora reggeli gyöngyszürkés-rózsaszínben
pompázik, alig van rajta felhő. A táj képe nagyot változott tegnap óta: még
több levált fémlemez, mint azelőtt, még több gyökerestül kicsavart fa. A sáros
talaj levelekkel és lombos ágakkal van teleszórva.
Ha most elindul, jó esélye van, hogy még délelőtt elér a központi
bevásárlóközponthoz. Habár korog a gyomra, várnia kell a reggelivel addig,
amíg odaér. Nem bánná, ha lenne még néhány szem kesudiója, de csak
SzójaHamm szardíniakonzervje van, amit a legvégső esetre tartogat.


A levegő friss és hűvös: a nyirkos, rothadó szagú kapubástya után pazar az
összetört levelek illata. Hóember élvezettel beszívja a levegőt, aztán elindul a
bevásárlóközpont felé. Három sarok megtétele után megáll: hét gömböc
bukkant elő a semmiből. Rábámulnak, fülük előreáll. Ugyanazok lennének,
mint a tegnapiak? Hóember felé indulnak.
Tiszta sor, hogy készülnek valamire. Megfordul, elindul a kapubástya
irányába, meggyorsítja lépteit. Elég messze vannak, úgyhogy akár futhat is,
ha szükséges lesz. A válla fölött visszanéz: már csörtetnek is utána.
Felgyorsít, kocogni kezd. Aztán észrevesz egy másik csoportot, azok előtte
vannak, Senki Földje felől jönnek felé, nyolcan-kilencen lehetnek. Már
majdnem a főbejáratnál vannak, elvágják az útját arrafelé. Mintha a két
csoport előre kitervelte volna, mintha tudták volna, hogy a biztonságiak
épületében van, és várták, hogy kijöjjön, és elég messzire távolodjon az
épülettől, hogy körül tudják fogni.
Eléri az épületet, bemegy, behúzza maga mögött az ajtót. Nem csukódik be.
Természetesen már nem működik az elektromos zár.
– Hát persze! – kiáltja. Ki tudják majd nyitni, vagy az orrukkal, vagy a
lábukkal. A gömböcök mindig is szabadulóművészek voltak: ha ujjaik
lennének, ők uralnák a világot. Átrohan a következő ajtónyíláson, a recepció
felé, becsapja maga mögött az ajtót. A zárnak azon is annyi, természetesen.
Az ajtóhoz tolja az asztalt, amin nemrég aludt, és kinéz a golyóálló ablakon:
jönnek. Az ajtót kinyitották az orrukkal, már az első szobában vannak, húszan
vagy harmincan, kanok és kocák vegyesen, de főleg kanok, bezsúfolódtak,
türelmetlenül röfögnek, szuszogva szimatolják a lábnyomát. Most az egyik az
ablakon keresztül észreveszi Hóembert. A röfögés erősödik: mindegyik őt
nézi. Csak a fejét látják, de az hozzá van csatolva ahhoz, amiről tudják, hogy
ízletes húsos lepény, csak fel kell nyitni. A két legnagyobb, két kan – igen,
erős agyaraik vannak – a vállával próbálja az ajtót benyomni.
Csapatjátékosok. Rengeteg izomtömeg van ott.
Ha nem tudják benyomni az ajtót, akkor egyszerűen csak várniuk kell majd.
Váltják egymást, némelyik élelmet keres odakinn, amíg a többi idebenn
őrködik. Az örökkévalóságig tudják ezt csinálni, kiéheztetik majd. Érzik a
szagát, érzik a húsa szagát.
Eszébe jut a tarisznyarák, de az eltűnt. Biztosan elbújt az ürege mélyébe.
Hóembernek is erre lenne szüksége, egy saját üregre. Üregre, páncélra, ollóra.
– Nos – kiáltja hangosan –, mi jöhet még?
Édesem, neked annyi.
 Rádió
Egy ideig semmi nem jut az eszébe. Feláll a székből, amire nem is
emlékszik, hogy egyáltalán ráült. A belei görcsölnek, úgyhogy bizonyára
retteg, habár furcsamód elég nyugodtnak érzi magát. Az ajtó abban az
ütemben mozog, ahogyan a másik oldalról döngetik és taszigálják: nem sok
kell már, és betörik a gömböcök. Hóember előveszi zsákjából a zseblámpát,
bekapcsolja, visszamegy a belső helyiség felé, ahol a két fickó biovédelmi
ruhában fekszik a padlón. Körbevilágít. Három zárt ajtó is van; bizonyára
látta őket tegnap este is, de akkor nem akart elmenekülni innét.
Két ajtó nem mozdul; valamilyen módon be vannak zárva vagy a másik
oldalról eltorlaszolva. A harmadik könnyedén kinyílik: hirtelen felébred a
remény, lépcsők vezetnek felfelé. Meredek lépcsők. Most beugrik neki, hogy
a gömböcöknek rövid a lábuk és kövér a hasuk. Nem úgy, mint neki.
Felrohan a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy belebotlik a virágos lepedőbe.
Mögüle izgatott röfögés és visítozás hallatszik, aztán nagy robajjal feldől az
asztal.
Világos, hosszúkás térbe ér. Mi lehet ez? Az őrtorony. Hát persze.
Gondolhatta volna. A főbejárat mindkét oldalán egy-egy őrtorony áll, a
bástyafalon körben szintén tornyok sorakoznak. A tornyok belsejében
reflektorok, a biztonsági kamerák monitorai, hangosbeszélők, kapuzárást
szabályozó műszerek, könnygáz-fúvókák, messzire hordó sugárfegyverek.
Igen, itt vannak a képernyők, a vezérlők: csak meg kellett keresni a célpontot,
behozni a célkeresztbe, megnyomni a gombot. A valóságos eredményt, a
fröcskölést, a sercegést nem is kellett látni. A káosz idején az őrök
valószínűleg innét lőtték a tömeget, amíg csak tudták – és amíg egyáltalán
létezett tömeg.
Persze ezek a csúcstechnológiás eszközök már nem működnek. Hóember
manuálisan működtethető tartalék fegyvereket keres – milyen klassz lenne
föntről lemészárolni a gömböcöket –, de nem, nincs egy sem.
A vak képernyők mellett a falban van egy kis ablak: onnét madártávlatban
látja a gömböcöket, az őrbódé ajtajánál állomásozó csapatot. Nem látszanak
idegesnek. Ha férfiak lennének, cigiznének, és nyomnák a sódert. De látszik,
hogy éberek; őrségben vannak. Hóember visszahúzódik: nem akarja, hogy
meglássák, hogy megtudják, itt van fenn.
Persze mostanra már biztosan tudják. Már biztosan rájöttek, hogy felment a
lépcsőn. De vajon azt is tudják, hogy csapdába is ejtették? Mert innét nem lát
kiutat.
Nincs közvetlen veszélyben – a lépcsőn nem tudnak felmászni, különben
már megtették volna. Van ideje a felderítésre és sorainak rendezésére.
Sorainak rendezésére! De hiszen egyedül van.
Az őrök bizonyára itt szunyókáltak, mindenki szép sorjában: van itt az
oldalsó szobában néhány szabvány tábori ágy. De azokon nincs tetem. Talán
az őrök is megpróbáltak kijutni a RegenerEszencből, ahogy mindenki más.
Talán ők is remélték, hogy el tudnak szaladni a ragály elől.
Az egyik ágy vetett, a másik vetetlen. A vetetlen ágy mellett még mindig
villog a digitális, hangvezérelt ébresztőóra.
– Mennyi az idő? – kérdi tőle Hóember, de nem jön válasz.
Át kell majd programoznia a saját hangjára.
A fickók jól be voltak itt rendezkedve: dupla hifi-center, képernyők,
joystickek, fejhallgatók. Civil, könnyű nyári ruháik kampókon; a padlón
zokni, használt törülköző. Az egyik éjjeliszekrényen számítógépből
kinyomtatott képek: az egyiken vékony lány áll fejen, magas sarkú szandálon
kívül semmi sincs rajta; szőke lány valamiféle vasrácsozatban függ egy
mennyezeti kampóról, szeme bekötve, de szája nyitva, nyála csorog, mintha
újabb ütést kérne; óriási mellimplantátumokkal rendelkező nagydarab nő
hajol előre, piercinges nyelvét kinyújtva nedves, pirosra rúzsozott ajkai közül.
Semmi szokatlan.
Biztos, hogy sietve távoztak. Talán ők azok ott lenn, a biovédelmi
ruhákban. Úgy látszik, senki sem jött ide fel, miután ez a kettő lement: vagy
ha feljöttek is, nem találtak semmit, amit el akartak vinni.
Az egyik éjjeliszekrényen egy csomag cigaretta, csak néhány szál hiányzik.
Hóember kiütöget belőle egyet – nedves, de ebben a pillanatban elszívná a
zsebpiszkot is –, és körülnéz, mivel tudná meggyújtani. Van gyufája a
szemeteszsákban, de az hol lehet? Biztosan elejtette a lépcsőn, amikor rohant
felfelé. Visszamegy a lépcsőhöz, és lenéz. Valóban ott a zsák, alulról a
negyedik lépcsőn. Óvatosan elindul lefelé. Amint a kezét kinyújtja, valami
hirtelen megtámadja. Hóember felugrik, el a gömböc elől, nézi, ahogyan az
visszacsúszik, aztán újra támad. A félhomályban csillognak a szemei:
Hóember úgy látja, mintha vigyorogna.
Várnak rá, a szemeteszsák a csalijuk. Valahogy rájöttek, hogy van benne
valami, ami kell neki, amiért majd visszajön. Milyen dörzsöltek, elképesztő.
Mire megint felér a felső szintre, remegnek a lábai.
A sziesztaszoba mellett kis fürdőszoba van, benne igazi WC. Éppen időben
éri el: a félelem homogenizálta a beleit. Kakál – szerencsére van WC-papír,
nem kell leveleket használnia –, és már majdnem lehúzza, amikor eszébe
ötlik, hogy a tartály biztosan tele van vízzel, és arra a vízre még szüksége
lehet. Leemeli a tartály tetejét: valóban, tele van, egy minioázis. A víz vöröses
színű, de nincs rossz szaga, úgyhogy beledugja a fejét, és iszik, mint a kutya.
Ez után az adrenalinlöket vitán teljesen kiszáradt.
Jobban érzi magát. Nem kell elveszítenie a lélekjelenlétét, még nem kell
pánikba esnie. A főzőfülkében talál gyufát, és meggyújtja a cigarettát. Néhány
slukk után szédül, de ennek ellenére csodálatos érzés.
– Ha kilencvenéves lennél, és még utoljára egyet kefélhetnél, de tudnád,
hogy akkor meghalsz, megtennéd? – kérdezte tőle Guvat egy alkalommal.
– A nyakad teheted rá – felelte Jimmy.
– Szenvedélybeteg – mondta Guvat.


Hóember dudorászáson kapja magát, miközben a konyhaszekrényben
kutakodik. Táblás csokoládét talál, igazi csokoládét. Egy üveg instant kávét,
tejport, cukrot. Extrudált kenyérre kenhető garnélarák-pástétomot – ugyan
csak utánzat, de ehető. Tubusos sajtimitátumot, majonézt. Csirkeízesítésű
zöldséges metéltlevest. Műanyag tartóban extrudált kenyeret.
Energiaszeleteket. Ez aztán az aranybánya!
Felkészül a legrosszabbra, aztán kinyitja a hűtőajtót: fogadni merne, hogy
ezek a fickók nem sok igazi élelmiszert tarthattak benne, úgyhogy a szag nem
lesz túlzottan undorító. A leolvadt fagyasztókban a romlott fagyasztott hús
szaga a legrosszabb; amikor elkezdte átkutatni a plebsztelepeket, nagyon sok
ilyet talált.
Itt nincsen semmi nagyon büdös; csak egy elfonnyadt alma, egy szürke
bevonattal borított narancs. Két bontatlan üveg sör – igazi sör! Vékony, retró
nyakú, barna üvegekben.
Kinyitja az egyik üveget, megissza a felét. Meleg, de kit érdekel? Aztán
leül az asztalhoz, megeszi a rákpástétomot, az extrudált kenyeret, a
sajtimitátumot és a majonézt, majd az egészet egy kanál kávéporral, tejpor és
cukor keverékével fejezi be. A metéltlevest, a csokoládét és az
Energiaszeleteket elteszi későbbre.


Az egyik konyhaszekrényben felhúzható rádiót talál. Emlékszik, amikor
ezeket elkezdték osztogatni arra az esetre, ha tornádó, áradás vagy egyéb
olyan esemény következik be, ami zavart okozhat az áramellátásban. A
szüleinek is volt egy, amikor még a szülei voltak; titokban szokott vele
játszani. Hajtókar segítségével lehetett az elemeket újratölteni, és akkor a
rádió fél órán keresztül szólt.
Ez épnek tűnik, úgyhogy felkurblizza. Nem várja, hogy bármit is halljon,
de az, hogy mit vár az ember, nem ugyanaz, mint hogy mire vágyakozik.
Fehérzaj, még több fehérzaj, aztán még több. A középhullámot próbálja,
aztán az ultrarövidhullámot. Semmi. Csak az a zaj, mintha csillagfény
karcolná végig az útját a világűrben: kkkkkkkk. Aztán megpróbálja a
rövidhullámot. Lassan, óvatosan tekeri az állomáskeresőt. Talán vannak más,
távoli országok, ahol megmenekültek az emberek – Új-Zéland, Madagaszkár,
Patagónia – ilyenek.
De nem menekülhettek meg. Legalábbis a legtöbbjük nem. A fertőzés a
levegővel terjedt. A vágy és félelem univerzális, ez a kettő megásta a sírokat.
Kkkkk. Kkkkk. Kkkkk.
Ó, beszélj hozzám, könyörög Hóember. Mondj valamit. Bármit.


Hirtelen válasz jön. Hang, emberi hang. Sajnos valami oroszul hangzó
nyelven beszél.
Hóember nem hisz a fülének. Akkor nem ő az egyetlen – valaki más is
túlélte, egy fajtársa. Valaki, aki tudja, hogyan kell használni a rövidhullámú
rádióadót. És ha egy van, lehet, van több is. De ez az egy nem annyira
hasznos Hóembernek, nagyon messze van.
Idióta! Elfelejtkezett a CB funkcióról. Az volt az utasítás, hogy azt
használják, ha szükségállapot van. Ha valaki van a közelben, a CB-t fogja
használni.
Elfordítja az állomáskeresőt. Vétel, ezt fogja megpróbálni.
Kkkkkk.
 Aztán, nagyon halkan, egy férfi hangja.
– Hall engem valaki? Van ott valaki? Hall engem? Vége.
Hóember ügyetlenkedik a gombokkal. Hogyan kell küldeni? Elfelejtette.
Hol van az a tetves gomb?
– Itt vagyok! Itt vagyok! – kiáltja.
Ismét vételre áll. Semmi.
De máris szinte megbánta az egészet. Lehet, hogy elkapkodta a dolgot?
Honnan tudja, ki van a másik végen? Teljességgel lehetséges, hogy
olyasvalaki, akivel nem szeretne együtt ebédelni. Mégis vidám, szinte
mámoros érzés önti el. Most már vannak lehetőségek.
 Sánc
Hóember annyira megmámorosodott – az izgalomtól, az élelemtől, a
rádióból hallott hangtól –, hogy teljesen elfelejtkezett a lábán levő vágásról.
De az most emlékezteti: lüktető fájdalom, mintha tüske volna benne. Leül a
konyhaasztalhoz, felhúzza a lábát olyan magasra, amilyenre csak tudja, hogy
tüzetesen megvizsgálhassa. Úgy tűnik, egy darab a whiskysüvegből még
benne van. Kapargatja és nyomkodja, és azt kívánja, bárcsak lenne csipesze,
vagy hosszabb lenne a körme. Végül csak meg tudja ragadni az apró
szilánkot, és kihúzza. Fáj, de nem vérzik túlzottan.
Most, hogy kinn van az üvegszilánk, leöblíti a lábát egy kis sörrel, aztán a
fürdőszobába sántikál, és keresgélni kezd a gyógyszeres szekrényben. Semmi
használhatót nem talál, egy tubus naptejet leszámítva – az meg nem jó az
ilyesmire –, egy lejárt antibiotikumos kenőcsöt, azt a sebre keni, és
citromutánzat-szagú borotválkozás utáni arcszesz-üledéket: ez utóbbit is
ráönti a sebre, mert elméletileg alkoholt kell tartalmaznia. Talán
lefolyótisztítót vagy valami hasonlót kellene keresnie, de nem akar még ilyen
szélsőséges eszközökhöz nyúlni, nem akarja leégetni az egész sarkát. Csak
annyit tehet, hogy reménykedik, fohászkodik a szerencséért: ha elfertőződik a
lába, az nagyon gátolja majd a mozgásban. Nem lett volna szabad ilyen
sokáig elhanyagolnia a sebet, biztosan nyüzsögnek a mikrobák a lenti padlón.


Este nézi a naplementét a torony ablakának keskeny résén át. Milyen
gyönyörű látvány lehetett, amikor mind a tíz videokamera képernyője be volt
kapcsolva, és az egész panorámát be lehetett látni, kiélesíteni a színeket,
kihangsúlyozni a vörös tónusokat. Rágyújtani, kényelmesen hátradőlni és ezt
nézni – a mennyországban érezhették magukat. De mivel a képernyők vakok,
be kell érnie a valódi dologgal, annak is csak egy szeletével, itt narancsszínű,
arrébb flamingórózsaszín, még arrébb vízzel kevert vér, és oldalt, ahol a
napnak kell lennie, eperfagylalt-szín.
Az egyre halványodó rózsaszínű fényben a gömböcök miniatűr műanyag
csecsebecséknek látszanak: olyan idilliek, mintha egy kisgyerek játékos
dobozából kerültek volna elő. Ártatlan rózsaszínű árnyalatúak, csakúgy, mint
távolról nézve sok minden más is. Nehéz elképzelni róluk, hogy kárt akarnak
tenni Hóemberben.


Leszáll az éjszaka. Lefekszik a megvetett tábori ágyra. Ahol most fekszem,
egy halott ember szokott aludni, gondolja. Ő nem látta ezt előre. Fogalma sem
volt semmiről. Nem úgy, mint Jimmy, aki előtt ott voltak a jelek, akinek látnia
kellett volna, de nem látta. Ha előbb megölöm Guvatot, gondolkodik el
Hóember, vajon máshogy alakulnak a dolgok?
Fülledt és forró a levegő, annak ellenére, hogy sikerült felfeszítenie a
tartalék szellőzőket. Nem tud azonnal elaludni, úgyhogy meggyújtja az egyik
gyertyát – túlélőfelszerelés része, fedeles óntartóban van, állítólag levest is
lehet forralni rajta –, és cigarettára gyújt. Most nem szédül tőle annyira.
Valaha volt szokásai megvannak még a testében, szunnyadnak, mint a sivatagi
virágok. Megfelelő körülmények között régi függőségei azonnal ismét teljes
virágjukban pompáznának.
Átlapozza a szexfotókat. A nők nem az esetei – túl gömbölyűek, túl
plasztikázottak, semmit nem hagynak a képzeletnek. Túl kihívóan néznek, túl
sok a sminkjük, túl sok a tehénszerű nyelvnyújtogatás. A fotók lelombozzák,
ahelyett hogy felizgatnák.
Pontosítás: lelombozva felizgatják.
– Hogy tehetted ezt? – motyogja magában, nem is először, ahogy fejben
kopulál a kínai mintás selyem felsőrészt és tizenöt centiméter magas tűsarkút
viselő prostituálttal, akinek sárkány van a fenekére tetoválva.
Ó, édesem.


Álmodik a kicsi, fülledt szobában; ismét az anyjáról. Nem, nem az anyjáról,
róla sohasem álmodik, csak az anyja távollétéről. Jimmy a konyhában van.
Pöfff, hallja a fuvallatot a fülében, csukódik egy ajtó. Egy akasztón lóg
üresen, rémisztően a bíborvörös pongyola.
Arra ébred, hogy kalapál a szíve. Eszébe jut, hogy felvette a pongyolát,
miután az anyja elment. Még érezte rajta az anyja illatát, a jázminparfümöt.
Jimmy megnézte magát a tükörben, begyakorolt halszemtekintetét, fiúfejét a
nyaka tetején, ami lefelé abban a bepólyázó, női színvilágú textíliában
folytatódott. Mennyire gyűlölte abban a pillanatban az anyját! Alig kapott
levegőt, fuldoklott a gyűlölettől, az utálat könnyei folytak az arcán. De azért
átkarolta saját magát.
Az anyja karjával.


Beállítja a digitális, hangvezérelt ébresztőórát egy órával hajnal előttre.
Megtippeli, mikor lehet az.
– Álomszuszék, ébresztő! – mondja csábító női hangon az óra. –
Álomszuszék, ébresztő! Álomszuszék, ébresztő!
– Elég – mondja Hóember, és az óra abbahagyja a beszédet.
– Szeretnél zenét?
– Nem – mondja, mert habár kísértést érez ágyban maradni és az órában
levő nővel társalogni – majdnem olyan lenne, mint egy beszélgetés –, indulnia
kell. Mióta van távol a parttól, a Guvatkáktól? Kiszámolja az ujjain: első nap
elért a RegenerEszencig, aztán jött a tornádó, a második nap a gömböcök
csapdájában volt. Akkor ez kell legyen a harmadik nap.
Az ablakon túl egérszürke színű a fény. Belepisil a konyhai mosogatóba, a
WC-tartályból vizet locsol az arcára. Tegnap nem lett volna szabad azt a vizet
forralás nélkül meginnia. Most felforral egy keveset – még mindig van gáz a
palackban –, megmossa a lábát, kicsit piros a vágás körül, de nem vészes, és
sok cukorral és tejporral instant kávét készít. Elrágcsál egy HáromGyümölcs
Energiaszeletet, kiélvezi a banánolaj és az édesített mézga ismerős ízét, érzi,
ahogyan az energia szétárad a testében.
Tegnap a nagy rohangálásban elveszítette a vizespalackját, ami nem is baj,
ha belegondol, hogy mi volt benne. Madárszar, szúnyoglárvák, fonalférgek.
Forralt vízzel feltölt egy üres sörösüveget, aztán magához vesz egy
mikroszálas szennyeszsákot a hálószobából, és beleteszi a vizet, az összes
cukrot, amit csak talál, és a fél tucat Energiaszeletet. Bekeni magát naptejjel, a
tubust elteszi a zsákba, és felvesz egy könnyű khakiinget. Napszemüveget is
talál, úgyhogy itt hagyja a régi egylencséset. Latolgatja, vegyen-e sortot
magára, de az túl bő a derekán, a lábát pedig nem védené hátul, úgyhogy
megtartja a virágos lepedőt, kettőbe hajtja, megköti, mintha szarong lenne.
Aztán meggondolja magát, leveszi és beteszi a szennyeszsákba: beakadhat
valamibe, amíg kijut. Később majd felveheti. Aszpirint és gyertyákat tesz el,
beledob még a zsákba hat kis doboz gyufát és egy hámozókést, valamint a
hitelesutánzat Red Sox baseballsapkáját. Nem szeretné, ha elhagyná a nagy
menekülésben.
 Készen van. Nem is túl nehéz a csomag. Na, most már csak ki kell innét
jutni.


Megpróbálja betörni a konyhaablakot – ha sikerülne, le tudna ereszkedni az
összecsomózott lepedődarabokon a Kampusz sáncára –, de nincs szerencséje:
az üveg támadásbiztos. A kapubejáratra néző szűk ablak szóba sem jöhet,
mert még ha azon átjutna is, egyenesen a nyálukat csurgató gömböcök közé
zuhanna. A fürdőszobában fent, magasan van egy kis ablak, de az is a
gömböcök oldalán.
Háromórányi megállás nélküli munkával, először hokedli, csavarhúzó, kés,
majd később kalapács és elemes csavarhúzó (a szerszámos faliszekrény
hátuljában találta) segítségével sikerül szétszerelnie a vészlevegőztető járatot
és kivenni belőle a működtető mechanizmust. A járat először felfelé vezet,
mint egy kémény, azután elhajlik oldalra. Hóember úgy véli, elég sovány
ahhoz, hogy átférjen – az éhezésnek is megvannak az előnyei –, habár ha
beszorul, gyötrelmes, ugyanakkor nevetséges halált hal. Megfőni egy
szellőzőjáratban, nagyon vicces. Rögtönzött kötele egyik végét az asztal
lábához köti – szerencsére az asztalt a padlóhoz csavarozták –, a maradékot a
dereka köré. A szennyeszsákot másik kötélre köti. Visszatartja a levegőt,
betuszkolja magát, kicsavarja a testét, tekergőzik. Szerencséje van, hogy nem
nő, a széles fenék meghiúsítaná a tervét. Nincs mellette semmi hely, de most
már kinn van a feje, aztán – egy fordulattal – a válla is. Több mint kétméteres
zuhanás lesz majd a sáncig. Fejjel előre kell mennie: reméli, megtartja a
rögtönzött kötél.
Egy utolsó nekiveselkedés, a kötél ránt rajta egyet, és ő ferdén
himbálódzik. Megragadja a kötelet, kiegyenesíti magát, eloldja a derekán a
másik végét, és lassan lemászik rajta. Aztán áthúzza a szennyeszsákot. Az jön
is könnyedén.
Hanem a tetves életbe. Ott felejtette a felhúzható rádiót. Most már nem tud
visszamenni érte.
A sánc majdnem két méter széles, fallal mindkét oldalán.
Háromméterenként nyílás van mindkét falon, nem egymással szemben,
hanem elcsúsztatva. Elsődleges szerepük a megfigyelés, de arra is jók, hogy
onnét vessenek be fegyvereket akkor, ha már minden más kudarcot vallott. A
sánc hat méter magas, a falat is beleszámolva nyolc. Körbefut a Kampusz
teljes kerületén, bizonyos távolságokban őrtornyok szakítják meg, pontosan
olyanok, mint amilyenből jön.
A Kampusz téglalap alakú, és még öt másik kapuja van. Hóember ismeri az
alaprajzot, alaposan tanulmányozta akkor, amikor a Paradicsomban
tartózkodott. Odamegy most is. Látja a kupolát, kiemelkedik a fák fölül,
ragyog, mint a félhold. Az a terve, hogy kihozza onnét, amire szüksége van,
aztán a sáncon körben visszajön – vagy ha a körülmények olyanok lesznek,
átvághat a Kampuszon a talaj szintjén is –, és az egyik oldalkapun át távozik.
A nap már magasan jár. Jobb lesz, ha siet, különben megfő. Szeretné magát
megmutatni a gömböcöknek, gúnyosan rájuk kacagni, de ellenáll a
késztetésnek: követnék a sánc mellett, és nem tudna leereszkedni. Úgyhogy
mindig, amikor megfigyelőnyíláshoz ér, leguggol, és törpejárásban halad el
alatta, a látóvonal alatt tartja magát.

A harmadik őrtoronynál megpihen. A sánc teteje fölött lát valami fehéret –
szürkésfehér és felhőszerű –, de túl alacsonyan van ahhoz, hogy felhő legyen.
A formája sem olyan. Vékony, mint egy füstoszlop. Közel kell legyen a
parthoz, néhány kilométerrel északra a Guvatkák táborhelyétől. Először
párának véli, de a pára nem egy jól körülhatárolható tőről száll fel, és nem is
pöfékel. Most már nincs kétsége, füstöt lát.
A Guvatkák gyakran gyújtanak tüzet, de sohasem nagyot, az nem füstölne
ennyire. Lehet, hogy a tegnapi vihar eredménye, lehet, hogy villámlástól
keletkezett tűz, amit az eső kioltott, és most megint parázslani kezdett. De az
is lehet, hogy a Guvatkák megszegték az utasításait, elkezdték keresni, és
jelzőtüzet gyújtottak neki, hogy könnyebben hazataláljon. Ez valószínűtlen –
nem így jár az agyuk –, de ha mégis így van, akkor nagyon rossz nyomon
járnak.
Megeszi egy Energiaszelet felét, iszik rá egy kis vizet, és továbbhalad a
sánc mentén. Kicsit biceg, érzi a lábát, de most nem állhat meg, hogy kezelje,
olyan gyorsan kell mennie, amilyen gyorsan csak tud. Szüksége van arra a
sugárpisztolyra, és nem csak a kutyafarkasok és gömböcök miatt. Időről időre
hátrapillant a válla fölött. A füst még mindig ott van, és csak az az egy
füstoszlop. Nem terjedt. De továbbra is száll felfelé.
 12

Plebsztelep
Hóember biceg a sánc mentén, az üvegezett fehér kupola felé, mely mintha
délibábként kerülne tőle egyre távolabb, mivel a rossz lába lelassítja, és
tizenegy óra körül a beton túl forró ahhoz, hogy járni tudjon rajta. A fejét is
betakarta, a lepedőt áttekerte a baseballsapkáján és a trópusi ingen is, annyira
betekerte magát, amennyire csak tudta, de a naptej és a két réteg ruha ellenére
is leéghet. Hálát ad új, kétlencsés napszemüvegéért.
A következő őrtorony árnyékába kucorodik, hogy ott átvészelje a delet,
iszik egy kis vizet a palackból. Ha a legnagyobb hőségen és legerősebb
napsugárzáson túl lesz, ha már a mindennapos vihar is elvonult, akkor még
körülbelül három órát kell gyalogolnia. Ha semmi nem jön közbe, odaérhet az
est beállta előtt.
Árad a hőség, a beton pedig visszaveri. Hóember átadja magát a
forróságnak, belélegzi, érzi, ahogy csorog rajta az izzadság, mintha
ezerlábúak járkálnának rajta. Lehunyt szemhéja remeg, a régi filmek kattogva
peregnek át a fején. – Mi a francért volt rám szüksége? – kérdi. – Miért nem
tudott békén hagyni?
Nincs értelme ezen töprengeni, főleg nem ebben a hőségben, amikor az
agya éppen olvasztott sajttá válik. Nem, nem olvasztott sajttá: jobb elkerülni
az élelemmel kapcsolatos hasonlatokat. Gyurmává, ragaccsá, tubusban levő,
krémes hajápolási termékké. Valaha használt olyat. Látja maga előtt, pontosan
hol tartotta a polcán, a borotvája mellett: szerette, ha rend van a polcon.
Hirtelen tisztán látja magát, amint zuhanyozás után nedves hajára keni a
krémet. A Paradicsomban, Gazellára várva.
Jót akart, de legalábbis nem akart rosszat. Sohasem akart senkit bántani,
legalábbis nem komolyan, nem a valóságos téridőben. A fantazmagóriák
pedig nem számítanak.


Szombat volt. Jimmy feküdt az ágyban. Abban az időszakban nagyon
nehezére esett felkelni; előző héten néhányszor elkésett a munkahelyéről, és
ezeket a késéseket meg az előzőeket összeadva látni lehetett, hogy ebből
hamarosan gond lesz. Nem mintha az éjszakai mulatozás miatt nem tudott
volna felkelni: pontosan az ellenkezője volt igaz. Kerülte a kapcsolatot az
emberekkel. A MegÚJ vezérkara még nem dorongolta le; valószínűleg tudtak
az anyjáról, és arról, hogy árulóként halt meg. Persze hogy tudtak róla, habár
ez az a fajta mély, sötét, nyílt titok volt, amit a Kampuszokon soha nem
említettek – rossz szerencse, gonosz szem, fertőző is lehet, jobb a hülyét
játszani, és így tovább. Valószínűleg kapott egy kis haladékot.
Egyetlen jó dolog volt az egészben: a SzeKúr most, hogy az anyját végleg
áthúzhatta a listáján, talán békén fogja őt hagyni.
– Állítsd fel, állítsd fel, állítsd fel – mondta az ébresztőórája. Rózsaszínű
volt, fallosz alakú: Dákó Vekker, poénból kapta egyik szeretőjétől. Jimmy
akkor viccesnek tartotta, de ezen a reggelen sértőnek érezte. Csak ez volt ő a
nőnek, az összes nőnek: egy mechanikus vicc. Guvat mondta egyszer, hogy
senki sem akar szexualitás nélkül létezni, ugyanakkor senki sem akar csupán
csak szexualitásból állni. Igenis, uram, gondolta Jimmy. Ez is az emberi
állapot egyik rejtélye.
– Mennyi az idő? – kérdezte az órától. Az lehajtotta a fejét, majd hirtelen
újra kiegyenesedett.
– Dél van. Dél van, dél van, dél…
– Kuss! – mondta Jimmy. Az óra lekókadt. Úgy programozták, hogy durva
szavakra reagáljon.
Jimmy fontolóra vette, hogy felkel, kimegy a főzőfülkébe, kinyit egy sört.
Nem is tűnt túl rossz ötletnek. Éjjel sokáig fenn volt. Egyik szeretője, egészen
pontosan az, akitől az órát kapta, áttört Jimmy hallgatásból épített falán. A nő
tíz körül jelent meg, hozott magával ételt – CsirkeBimbót és sült krumplit,
tudta, mit szeret Jimmy – és egy üveg whiskyt.
– Aggódtam miattad – mondta. A nő valójában csak egy gyors, titkos
numerát akart, úgyhogy Jimmy próbálta a legjobbját adni, és a nőnek jó is
volt, de Jimmy szembetűnően nem volt jelen lélekben. Úgyhogy utána
átvették a Mi a baj, rám untál? Nekem igazán fontos vagy s a többi, bla-bla-
bla párosgyakorlatukat.
– Hagyd el a féljed – mondta Jimmy, hogy rövidre zárja a dolgot. –
Szökjünk el a plebsztelepekre, lakjunk lakókocsiparkban.
– Ó, nem hinném… Nem is mondod komolyan.
– És ha mégis?
 – Tudod, hogy fontos vagy nekem. De ő is fontos nekem és…
– Deréktól lefelé.
– Pardon? – Úrinő volt, pardont mondott a micsoda? helyett.
– Azt mondtam, deréktól lefelé. Onnét vagyok igazán fontos neked.
Akarod, hogy lebetűzzem?
– Nem tudom, mi ütött beléd, olyan komisz vagy újabban.
– Nem jó velem lenni.
– Valóban nem.
– Akkor húzzál el.
Ezután veszekedtek, a nő sírt egy sort, amitől Jimmy fura módon jobban
érezte magát. Aztán kiitták a whiskyt. Aztán megint közösültek, és ezúttal
Jimmynek jó volt, de a nőnek nem, mert Jimmy túl durva és gyors volt, és
semmi bókot nem mondott neki, pedig általában szokott. Remek segg s a
többi, s a többi.
Nem kellett volna olyan nyersen viselkednie vele. Jó nő volt, igazi
mellekkel, és neki is megvoltak a saját problémái. Jimmy eltűnődött rajta,
vajon látja-e még valaha. Nagy eséllyel igen, mert amikor elment, a nézése
azt sugározta: én meg tudlak gyógyítani.


Miután Jimmy pisilt és kivett egy sört a hűtőből, megszólalt a kaputelefon.
Megint itt a nő, pontosan végszóra. Azonnal ingerült lett. Odament a
kihangosítóhoz.
– Menj el – mondta.
– Guvat vagyok. Itt állok lenn.
– Nem hiszem el – mondta Jimmy.
Beütötte az előtér videokamerájának kódját: valóban Guvat volt ott,
vigyorgott, és felmutatta középső ujját.
– Engedj be – mondta Guvat, és Jimmy beengedte, mert Guvat volt az
egyetlen ember, akit akkor látni akart.


 Guvat ugyanúgy nézett ki. Ugyanazok a sötét ruhák. Még csak nem is
kopaszodott.
– Mi a francot keresel itt? – kérdezte Jimmy. A kezdeti öröm után zavarba
jött, hogy még fel sincs öltözve, és hogy a lakásában térdig lehet járni a
pormacskák, cigarettacsikkek, koszos poharak és üres CsirkeBimbó-vödrök
között, de úgy tűnt, Guvat ezeket nem veszi észre.
– Jó érzés, ha örömmel fogadják az embert – mondta Guvat.
– Bocs. Nem állnak túl jól a dolgaim az utóbbi időben.
– Ja. Láttam. Az anyád. Küldtem egy e-mailt, de nem válaszoltál.
– Újabban nem olvasom az e-mailjeimet – felelt Jimmy.
– Érthető. Adták az agyfagyon: erőszakra való bujtogatás, részvétel betiltott
szervezetben, kereskedelmi termékek terjesztésének megakadályozása, a
társadalmi rend elleni hazaáruló szervezkedés. Azt hiszem, ez a legutolsó
amiatt volt, hogy részt vett a tüntetéseken. Téglákat dobált, valami ilyesmi.
Igazán kár érte, nagyon kedves hölgy volt.
Jimmy véleménye szerint sem a kedves, sem a hölgy nem illett az anyjára,
de nem érzett elég erőt, hogy erről vitatkozzon. Nem ilyen korán. – Akarsz
egy sört? – kérdezte.
– Nem, köszönöm – felelt Guvat. – Csak téged akartalak látni. Látni, hogy
vagy.
– Jól vagyok – mondta Jimmy.
Guvat ránézett. – Menjünk a plebsztelepekre – mondta. – Elmegyünk
néhány bárba.
– Viccelsz, igaz? – kérdezte Jimmy.
– Nem, komolyan mondom. Itt vannak az engedélyeim. Az én állandóm, és
van itt egy neked is.
Jimmy ebből tudta, hogy Guvat tényleg fontos ember. Ez imponált neki. De
az még jobban meghatotta, hogy Guvat aggodalmát fejezte ki iránta, hogy
ilyen messzire eljött, hogy meglátogassa. Habár a közelmúltban – Jimmy
hibájából – nem voltak közeli kapcsolatban, Guvat még mindig a barátja volt.


Öt órával később Új New Yorktól északra sétálgattak a plebsztelepeken.
Néhány óra alatt ott voltak – a legközelebbi Kampuszig hipervonattal mentek,
ott hivatalos SzeKúr-autó várta őket fegyveres sofőrrel. Az autó ott tette le
őket, amit Guvat az események sűrűjének nevezett. De az emberei követik és
megvédik majd őket, mondta Guvat, nem eshet bajuk.
Mielőtt elindultak, Guvat Jimmy karjába döfött egy tűt – egy minden
fertőzés ellen hatásos, rövid hatóidejű vakcinát, amit ő maga kotyvasztott. A
plebsztelepek, mondta, olyanok, mintha hatalmas petricsészék lennének: tele
vannak trutyival és fertőző mikrobákkal. Ha valaki azok között nő fel, többé-
kevésbé immúnissá válik rájuk, hacsak nem egy új bioforma kezd ott
tombolni: de aki a Kampuszokról jön a plebsztelepekre, könnyű préda.
Mintha nagy betűkkel rá lenne írva a homlokára: „falj fel”.
Guvatnál volt légszűrős maszk is, a legújabb típus, ami nemcsak a
mikrobákat szűrte ki, hanem a makrorészecskék nagy részét is. A
plebsztelepeken rosszabb a levegő, mondta Guvat. A levegőben több a
szennyeződés, és kevesebb légtisztító torony van.
Jimmy még sohasem járt plebsztelepen. Nagyon izgatott volt, hogy végre
itt lehet, habár nem volt rá felkészülve, hogy olyan sok ember van olyan
szorosan egymás mellett, gyalogolnak, beszélnek, sietnek valamerre. Hogy a
járdára köpködnek, az nem nagyon tetszett Jimmynek. Gazdag plebsztelepiek
luxusautókban, a szegények szolárbiciklin, a prostik fluoreszkáló cicaruhában
vagy nagyon rövid sortokban, vagy – még atletikusabban, hogy feszes
combjukat mutogathassák – robogókon, a forgalomban szlalomozva.
Mindenféle bőrszín volt ott, mindenféle méret. De az áruválaszték nem volt
teljes: ez volt az olcsó árfekvés. Jimmy nézegesse csak az árut, de ne
vásároljon. Azt majd később.
A plebsztelepiek, legalábbis a legtöbbjük, nem tűntek annyira csökkent
értelműnek, amilyennek a kampuszlakók szerették őket lefesteni. Egy idő
után Jimmy ellazult, és élvezni kezdte a kalandot. Rengeteg volt a látnivaló –
annyi mindent kínáltak eladásra, annyi mindent reklámoztak. Neonfények,
hirdetőtáblák, reklámok mindenfelé. És voltak igazi csavargók, kolduló nők,
pontosan olyanok, amilyeneket a régi musical-DVD-ken látott: Jimmy folyton
azt várta, hogy táncra perdülnek elnyűtt cipőikben, és dalban törnek ki. Az
utcasarkokon igazi zenészek, utcakölykök bandákba verődve. Aszimmetriák,
deformáltságok: az itteni arcok szinte nem is hasonlítottak a kampuszbeliek
arcának szabályosságára. Még rossz fogakat is látott. Jimmy nem győzte
mereszteni a csipáját.
– Vigyázz a pénztárcádra – mondta Guvat. – Nem mintha szükséged lenne
készpénzre.
 – Miért nem?
– A vendégem vagy.
– Azt nem engedhetem meg.
– Majd legközelebb te fizetsz.
– Rendben – egyezett bele Jimmy.
– Itt is vagyunk – ez itt az Álmok Utcája.
A boltok itt közép- és luxuskategóriások voltak, az árut látványosan
tálalták. Szabaduljon meg az örökletes betegségektől! – olvasta Jimmy. Miért
lenne kis növésü? Válassza Góliátot! Álomgyerkőcök. Spirázd fel a kettős
spirálodat. Bölcsőtöltelék Kft.
– Ez az, ahol a mi cuccunk arannyá válik – mondta Guvat.
– A mi cuccunk?
– Amit mi állítunk elő a Regenernél. Mi és a többi testre specializálódott
Kampusz.
– Ezek mind működnek? – Jimmy le volt nyűgözve, nem is igazán az
ígéretektől, hanem a jelmondatoktól: hozzá hasonló elmék munkáját látta itt.
Reggeli komor hangulata eltűnt, meglehetősen vidámnak érezte magát.
Rengeteg információt kellett befogadnia; ez az egész teret betöltötte a fejében.
– Javarészt működik – mondta Guvat. – Nyilván semmi sem tökéletes. De a
verseny kegyetlen, főleg az oroszok, japánok és persze a németek részéről. És
ott vannak a svédek is. De tartjuk magunkat, megbízható termékeinkről
vagyunk híresek. A világ minden részéről jönnek ide emberek, jól
körülnéznek. Nem, szexuális hajlam, magasság, bőr- és szemszín – mindent
meg lehet rendelni, mindent meg lehet csinálni, vagy újracsinálni. El sem
tudod képzelni, hogy csak ezen az egy utcán mennyi pénz cserél gazdát.
– Igyunk egyet – javasolta Jimmy. Hipotetikus öccse járt a fejében, amelyik
még meg sem született. Vajon apja és Ramona is itt vásároltak?
Ittak egyet, aztán ettek is – az osztriga igazi volt, legalábbis Guvat azt
mondta, meg a japán marha is, ami ritka, mint a gyémánt. Egy vagyonba
kerülhetett. Aztán elmentek néhány másik helyre is, és végül kikötöttek egy
bárban, amelynek fő attrakciója trapézon bemutatott orális szex volt, és
Jimmy ivott valami narancssárga italt, ami világított a sötétben. Aztán még
megivott belőle néhányat. Aztán elmondta Guvatnak az élete történetét –
nem, az anyja életének történetét – egyetlen hosszú, zavaros mondatban, ami
mint nyúlós rágógumi jött a szájából. Aztán valahol máshol voltak, egy
végtelen nagynak tűnő zöld szaténágyon, ahol két lány alaposan megdolgozta
őket. A lányok testét fejük búbjától a lábuk ujjáig flitterek fedték,
csillámlottak, mint egy virtuális hal pikkelyei. Jimmy nem találkozott még
ilyen lánnyal, aki ennyire célszerűen tudta csavarni és tekerni a testét.
Itt merült fel az állás kérdése? Vagy még előtte, valamelyik bárban?
Másnap már nem emlékezett rá. Guvat azt mondta, Állás, Te, Regener, Jimmy
megkérdezte, Milyen munkáról van szó, vécépucolásról?, és Guvat nevetett,
és azt mondta, hogy Annál jobb. Jimmy nem emlékezett rá, hogy igent
mondott, de ezek szerint úgy történt. Bármilyen munkát elvállalt volna. El
akart menni, változtatni az életén. Készen állt egy teljesen új fejezetre.
 GyönyörGyöngy
A Guvattal töltött hétvége utáni hétfő reggel Jimmy még bement egy napra
a MegÚJhoz, hogy még egy napig facsarja a szót. Nagyon másnapos volt, de
remélte, hogy nem látszik rajta. Habár a MegÚJ a fizető vevőit mindenféle
kémiai kísérletezésre bátorította, nem nagyon tolerálta, ha a beosztottjai tették
ugyanezt. Ez nem is meglepő, gondolta Jimmy: a régi szép időkben ritkaság
volt, hogy egy alkoholcsempész részeges legyen. Legalábbis így olvasta.
Mielőtt odament az íróasztalához, a mellékhelyiségben megnézte magát a
tükörben: leginkább egy felkérődzött pizzára hasonlított. A tetejébe még el is
késett, de most az egyszer senki sem tett megjegyzést. Váratlanul a főnöke is
megjelent néhány más funkcionáriussal együtt – Jimmy még sohasem látta
őket ilyen örömittasnak. Jimmy kezét rázták, gyengéden lapogatták a hátát,
egy pohár pezsgőutánzatot nyomtak a kezébe. Ó, remek! Kutyaharapást
szőrével! Glugy-glugy-glugy, ez volt most a fejében a beszédbuborékba írva,
de ügyelt rá, hogy csak kortyolgassa az italt.
Aztán biztosították róla, hogy micsoda öröm volt vele dolgozni a
MegÚJnál, micsoda értékes munkaerő volt, és mennyi jót kívánnak neki ott,
ahová megy, és mellesleg, nagyon gratulálnak neki! Végkielégítését azonnal
átutalják SzeKúrBank-számlájára. Nagyon nagylelkű lesz az összeg,
nagylelkűbb, mint amire Jimmy a cégnél eltöltött ideje alapján számíthatna,
de legyünk őszinték, barátai a MegÚJnál szeretnék, ha Jimmy a csodálatos új
pozíciójában is megtartaná őket jó emlékezetében.
Bármi legyen is az az új pozíció, gondolta Jimmy, amikor már a zárt
alagútban futó hipervonaton ült. A vonatot is elintézték a számára, meg a
költözést is – jött egy brigád, mindent összecsomagoltak, profik, csak
nyugalom. Még arra is alig volt ideje, hogy értesítse a szeretőit, és amikor
megtette, akkor jött rá, hogy Guvat már mindet személyesen, diszkréten
informálta – úgy tűnt, Guvatnak messzire elér a keze. Vajon honnét tudott
róluk? Talán meghekkelte Jimmy levelezőprogramját, hiszen az neki
gyerekjáték volt. De miért vesztegette volna erre az idejét?
Hiányozni fogsz nekem, Jimmy, állt egyikük e-mailjében.
Ó, Jimmy, annyira vicces voltál, mondta a másik.
Voltál – ez hátborzongató volt. Még nem halt meg!


Jimmy a RegenerEszencnél első éjszakáját a VlP-vendégszállón töltötte.
Töltött magának egy italt a minibárból, whiskyt jég nélkül, olyan igazi volt,
amennyire csak lehetett, aztán egy ideig csak bámult kifelé az ablakon, nem
mintha sok mindent látott volna, a fényeket leszámítva. Látta a messzeségben
a Paradicsom kupoláját, egy óriási, alulról megvilágított félgömböt. Akkor
még nem tudta, mi az. Azt hitte, korcsolyapálya.
Másnap reggel Guvat felspécizett elektromos golfautójával nagy
vonalakban bemutatta neki a RegenerEszenc Kampuszt. Jimmynek el kellett
ismernie, hogy a Kampusz minden tekintetben látványos. Minden ragyogóan
tiszta, rendezett, ökológiai szempontból korrekt, és az egészről lerítt a
gazdagság. A levegő mikrorészecske-mentes volt a sok, diszkréten elhelyezett
és művészeti alkotásnak álcázott napenergiás légtisztító toronynak
köszönhetően. A mikroklímáról a Szikregulátorok gondoskodtak,
levesestányér nagyságú pillangók röpködtek az élénk színvilágú cserjék
között. Az összes többi Kampusz, ahol Jimmy valaha is járt, a Watson-Cricket
is beleértve, ehhez képest retrónak és kopottasnak tűnt.
– Miből telik minderre? – kérdezte Guvattól, amint áthaladtak a lehető
legkorszerűbb LuxusPlázán – márvány mindenütt, oszlopsorok, kávézók,
páfrányok, élelemárusító standok, görkorcsolyapálya, gyümölcslébárok,
energia-visszatápláló edzőterem, ahol az izzók működéséhez szükséges
energiát a futópadon futással állították elő, római korinak kinéző szökőkutak
nimfákkal és tengeri istenekkel.
– Az elkerülhetetlen halál miatt érzett bánatból – mondta Guvat. – Az idő
megállításának vágyából. Az emberiség állapotából.
– Ez nem túl informatív – mondta Jimmy.
– Meg fogod látni – válaszolt Guvat.


Megebédeltek az egyik ötcsillagos Regener étteremben, egy
légkondicionált álbalkonon, ami a Kampusz fő organikus-botanikus
üvegházára nézett. Guvat kengubárányt evett, egy új ausztrál génmódosított
állatot, amiben a birka szelíd természetét és nagy fehérjehozamát kombinálták
a kenguru betegségekkel szembeni ellenállásával, valamint azzal, hogy a
kenguru nem termel ózonpusztító metángázt. Jimmy mazsolával töltött
kappant rendelt – Guvat biztosította róla, hogy az étterem valódi szabad
tartásos kappant szolgál fel valódi napon szárított mazsolával. Jimmy addigra
már annyira hozzászokott a CsirkeBimbó jellegtelen ízéhez, tofuszerű
állagához, hogy egészen vadnak érezte a kappan ízét.
– Az én részlegemet Paradicsomnak hívják – mondta Guvat szója-banán
flambéját eszegetve. – A halhatatlanságon dolgozunk.
– Mint mindenki más – jegyezte meg Jimmy. – Patkányokban már
majdnem sikerült.
– A majdnem a kritikus szó itt.
– Mi a helyzet a kryogenikával? – kérdezte Jimmy. – Akik lefagyasztják a
fejet, aztán valahogy majd kialakítják hozzá a testet, ha egyszer rájönnek,
hogyan? Nagyon jól megy nekik, magasan jegyzik a részvényeiket.
– Persze, aztán néhány év múlva a fejet a hátsó ajtón kidobják, a
rokonoknak meg azt mondják, hogy áramkimaradás volt. Mi nem
fagyasztással foglalkozunk.
– Hogy érted?
– Nálunk – mondta Guvat – nem kell először meghalni.
– Tényleg megcsináltad?
– Még nem – felelte Guvat. – De találd ki, mekkora a kutatásfejlesztési
költségvetésünk.
– Milliók?
– Milliárdos nagyságrend – felelt Guvat.
– Ihatok még egyet? – kérdezte Jimmy. Nagyon sok volt ez így hirtelen.
– Most nem. Most figyelned kell.
– Tudom a kettőt egyszerre csinálni.
– De nem nagyon jól.
– Tegyünk egy próbát.


A Paradicsomon belül, magyarázta Guvat – és ebéd után majd megnézik a
létesítményt –, két nagy projekten dolgoznak. Az egyik – a GyönyörGyöngy –
profilaktikus hatású, és egyszerű logikán alapul: szabaduljunk meg a halál
külső okaitól, akkor félig már meg is van oldva a feladat.
 – A külső okoktól? – csodálkozott Jimmy.
– A háborútól, ami rossz irányba fordított szexuális energia, amit mi
jelentősebb tényezőnek tartunk, mint a gyakran emlegetett gazdasági,
rasszista és vallási okok. A fertőző betegségektől, főleg a nemi úton
terjedőktől. A túlnépesedéstől, ami – ahogyan ezt bőven volt alkalmunk
megfigyelni – a környezet pusztulásához és elégtelen táplálkozáshoz vezet.
Jimmy azt mondta, ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik: ilyesmivel
kapcsolatban már annyi mindent próbáltak, és mindannyiszor kudarcot
vallottak.
– Ha elsőre nem sikerül valami, olvasd el az útmutatót – válaszolta
mosolyogva Guvat.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Az emberi nemhez az ember tanulmányozása illik.
– Ez mit jelent?
– Azzal kell dolgozni, amink van.
A GyönyörGyöngyöt úgy tervezték, hogy fogtak egy sor adottságot,
nevezetesen az emberi természetet, és ezeket az adottságokat jóval kedvezőbb
irányba terelték, mint amerre azok addig vezették az embereket. A mára már
sajnos kihalt bonobókon, azaz törpe csimpánzokon, a Homo sapiens sapiens
közeli rokonán végzett tanulmányokra alapozták az elméletet. Nem úgy, mint
ez utóbbi faj, a bonobó nem volt részlegesen monogám, miközben
poligámiára és poliandriára vágyott. A bonobó válogatás nélkül élt nemi
életet, nem élt párkapcsolatban, és amikor ébren volt és éppen nem
táplálkozott, ideje nagy részét kopulációval töltötte. A fajon belüli agresszió
náluk minimális volt.
Ez vezetett a GyönyörGyöngy koncepciójához. A cél olyan tabletta
gyártása volt, ami egyszerre és ugyanazon időben:
a) megvédi a használót az összes ismert nemi úton terjedő betegségtől,
attól is, ami végzetes, kellemeden, de az egyszerűen csak gusztustalantól
is;
b) a használónak korlátlan libidót és szexuális teljesítőképességet biztosít,
amihez általános energizáltság és kellemes közérzet társul, ezzel
csökkenti a frusztrációt és a tesztoszteron felhalmozódását, ami
féltékenységhez és erőszakhoz vezet, valamint erősíti az önbecsülés
érzését;
 c) meghosszabbítja a fiatalságot.
Ezt a három terméktulajdonságot reklámozzuk, mondta Guvat; de van egy
negyedik, amit titokban tartunk. A GyönyörGyöngy totálbiztos
fogamzásgátlóként is szolgál, amit elég egyszer bevenni, mind a férfiaknak,
mind a nőknek. Ezáltal automatikusan csökkenni fog a népesség létszáma. Ezt
a hatást szükség esetén reverzibilissé lehet tenni a tabletta összetevőinek
megváltoztatásával, de nem az egyének szintjén, hanem például akkor, ha egy
területen nagyon lecsökken a népesség.
– Lényegében tudtuk nélkül sterilizálod az embereket, miközben erről a
tényről orgiákkal tereled el a figyelmüket?
– Ez elég durva megfogalmazás – mondta Guvat.
Egy ilyen tabletta, magyarázta, nagyszabású előnyöket biztosítana, és
nemcsak az egyedi felhasználónak – habár feltétlenül vonzónak kell lennie az
egyének számára, különben nem lesz gazdaságilag sikeres –, hanem az egész
társadalomnak is; sőt mi több, nemcsak a társadalomnak, hanem az egész
bolygónak is. A befektetők ragaszkodnak hozzá, hogy globális legyen a
terjesztés. Csak előnyei vannak, nincs semmi hátránya. Ő maga, Guvat,
lelkesedik érte.
– Nem is tudtam, hogy ilyen altruista vagy – mondta Jimmy. Mióta volt
Guvat az emberi faj vezérszurkolója?
– Nem igazán altruizmus ez – válaszolta Guvat. – Inkább arról van szó,
hogy ha nem sikerül, akkor elpusztulunk. Láttam a SzeKúr legfrissebb titkos
demográfiai jelentését. Mint faj, nagyon nagy bajban vagyunk, a helyzet
sokkal rosszabb, mint mondják. Nem merik a statisztikákat nyilvánosságra
hozni, mert attól tartanak, akkor az emberek egyszerűen bedobják a
törülközőt, de nekem elhiheted, egyre fogy a téridőnk. A marginális
fontosságú geopolitikai területeken a források iránti igény már évtizedek óta
nagyobb, mint ami rendelkezésre áll, ezért vannak az éhínségek és áradások,
de nemsokára mindenki számára ez lesz a helyzet. A GyönyörGyönggyel az
emberi fajnak nagyobb esélye lesz a fennmaradásra.
– Ezt mire alapozod? – Talán Jimmynek mégsem kellett volna az az ital.
Kezdett összezavarodni.
– Ha kevesebb lesz az ember, akkor több jut mindenkinek.
– De mi lesz, ha az a kevesebb ember nagyon mohó és pazarló? – kérdezte
Jimmy. – Ez sem kizárható.
– Nem lesz az – felelte Guvat.
 – Ez a dolog már készen is van? – kérdezte Jimmy. Kezdte meglátni a
lehetőségeket. Véget nem érő, kiváló minőségű, következmények nélküli
szex. Ha jobban belegondol, az ő libidójára is ráférne egy kis tuningolás. –
Visszanöveszti a hajat is? – Majdnem kicsúszott a száján, hogy Hol kaphatok
belőle, de idejében visszafogta magát.
A koncepció nagyon elegáns, mondta Guvat, habár még finomra kell
hangolni. Még nem működött tökéletesen, legalábbis nem minden
szempontból; a klinikai kipróbálás szakaszában volt. Néhány önkéntes, akin
kipróbálták, szó szerint halálra kefélte magát, néhányan öregasszonyokat és
háziállatokat támadtak meg, és sajnálatos módon néhányuknál priapizmus
lépett fel, vagy felszakadt a farkuk. Kezdetben a nemi úton terjedő betegségek
elleni védelmi mechanizmus is látványosan sikertelennek mutatkozott. Az
egyik önkéntes bőrén például óriási genitális szemölcsök nőttek, nagyon
felkavaró látvány, de lézerrel és hámlasztással kezelni tudták, legalábbis
átmenetileg. Azaz: voltak hibák, tévutak, de most már nagyon közel járnak a
megoldáshoz.
Magától értetődik, folytatta Guvat, hogy ebből óriási bevétel folyik majd
be. Mindenki akarja majd ezt a tablettát, minden országban, a világ minden
társadalmában. Persze a rigolyás egyházaknak nem fog tetszeni, hiszen egész
raison d’être-jüket a nyomorúságra, a korlátlan időre elhalasztott örömre és
szexuális frusztrációra alapozzák, de azok nem tudják majd sokáig állni a
sarat. Az emberi vágy áradása, a több és jobb kívánása elsodorja majd őket, és
átveszi az események irányítását, úgy, ahogyan az eddig is történt a
történelem minden jelentős változása során.
Jimmy azt mondta, hogy ez nagyon érdekesnek hangzik. Feltéve, hogy a
hibáit ki lehet javítani. A név is jó – GyönyörGyöngy. Csilingelő, csábos
hangzás. Tetszett neki. De már nem akarta kipróbálni: anélkül is volt éppen
elég problémája, hogy a farka szétrepedne.
– Honnan szerzed az önkénteseket? – kérdezte. – Mármint a klinikai
kipróbáláshoz?
Guvat vigyorgott. – A szegényebb országokból. Néhány dollárt kell nekik
fizetni, azt sem tudják, mit szednek be. A szexklinikák természetesen
boldogan segítenek. A bordélyok. Börtönök. És néhány kétségbeesett,
mindenre elszánt ember, szokás szerint.
– És mi az én szerepem ebben az egészben?
– Te csinálod a reklámkampányt – felelte Guvat.
 GyagyásÁdám
Ebéd után elmentek a Paradicsomba.
A kupolakomplexum a Regener Kampusz jobb oldalának szélénél volt.
Saját, sokféle génmódosított trópusi növényből álló, sűrűn benőtt park vette
körbe, ami a klímáját is szabályozta. Vak szemgolyóként emelkedett a park
fölé. A park körül nagyon szigorú volt a védelmi rendszer; Guvat azt mondta,
még a SzeKúrosok sem mehetnek be. A Paradicsom ötlete Guvat fejéből
pattant ki, és a megvalósítás előtt ezt feltétellé tette: nem akarta, hogy egy
csomó faragatlan, tudatlan ember olyanba üsse az orrát, amit képtelen
felfogni.
Természetesen Guvat belépőjével mindketten be tudtak menni. Átgurultak
az első kapun, aztán be az úton a fák közé. Még egy ellenőrzési pont volt:
annál az őrök mintha a bokrokból bukkantak volna elő. A Paradicsom
egyenruhájában voltak; ők nem SzeKúrosok, mondta Guvat. Még több fa
következett. Aztán elértek a kupola görbült falához. Gyengének tűnhet,
mondta Guvat, de a valóságban ultrarezisztens, mert egy új anyagból, kagyló-
tapadóanyag, szilícium és dendrit kristályszerkezetű ötvözetéből készült.
Kizárólag nagyon fejlett eszközökkel lehet a falat áttörni, mert ha nyomás éri,
visszarendeződik az eredeti konformációba, és automatikusan kijavít minden
hasítékot. Mi több, szűrni és lélegezni is képes, mint a tojáshéj, habár ehhez
napenergiával generált áram szükséges.
A golfautót átadták az egyik őrnek, és átmentek a külső ajtón, ami pöfff!
hanggal záródott be mögöttük.
– Miért adta ezt a hangot? – kérdezte idegesen Jimmy.
– Légzsilip – válaszolta Guvat. – Mint az űrhajókon.
– Miért?
– Arra az eshetőségre, ha valaha hermetikusan le kell zárni a Paradicsomot.
Ellenséges bioformák, toxinok, fanatikusok, a szokásos dolgok ellen.
Akkorra Jimmy már kicsit furcsán érezte magát. Guvat nem mondta el neki
pontosan, mi folyik itt. – Várj csak, és mindent meglátsz majd – csak ennyit
mondott.
A belső ajtón túl már eléggé ismerős látvány tárult Jimmy elé. Folyosók,
ajtók, egyes alkalmazottak digitális táblákra írtak valamit, mások képernyők
előtt görnyedtek; olyan volt, mint a SzerVezet, mint a Mint-A-Makk, mint a
Watson-Crick, csak újabb. De hogy fizikailag hogyan néz ki egy vállalat, az
csak a látszat, mondta Guvat: ami egy kutatóintézménynél igazán számít, az
az agyak minősége.
– Ezek a legjobb agyak – mondta, és jobbra-balra bólintott. Cserébe egy
csomó – egyáltalán nem megjátszott – tiszteletteli és áhítatos mosolyt kapott.
Jimmy sohasem volt tisztában azzal, mi is pontosan Guvat beosztása, de
bármi volt is a névleges titulusa – e tekintetben Guvat nagyon rejtélyes volt –
nyilvánvalóan ő volt a hangyabolyban a legnagyobb hangya.
Minden alkalmazott névtáblát viselt, amelyen csak egy vagy két szó állt
nagybetűkkel. FEKETE ORRSZARVÚ. FEHÉR SÁS. KIRÁLYHARKÁLY.
JEGESMEDVE. BENGÁLI TIGRIS. LOTIS BLUE. PRÉRIRÓKA.
– A nevek! – mondta Guvatnak. – A Kihalósdiból loptad őket!
– Többről van szó, mint a nevekről. Ezek az emberek alkotják A Kihalósdit.
Mindegyikük Nagymester. GyagyásÁdámot látod magad előtt, a kutatók
színe-javát.
– Viccelsz, igaz? Hogyhogy itt vannak? – kérdezte Jimmy.
– Mindegyik zseni a géntechnológia területén. Ők követték el azokat a
csínyeket, az aszfaltfaló mikrobákat, a neonszínű herpeszkiütéseket a nyugati
parton, a CsirkeBimbó-darazsakat és a többi.
– Neonszínű herpesz? Nem hallottam róla – mondta Jimmy. Elég vicces
lehetett.– Hogyan találtad meg őket?
– Nem én voltam az egyetlen, aki kereste őket. Bizonyos körökben nagyon
népszerűtlenné tették magukat. Csak annyi történt, hogy én előbb találtam
meg őket, mint a SzeKúr. Legalábbis a legtöbbjüket.
Jimmy meg akarta kérdezni, hogy És mi történt a többiekkel, de aztán
meggondolta magát.
– Mit csináltál, elraboltad őket, vagy mi? – Ez nem lepte volna meg
Jimmyt, az agyelszívás jól bevált gyakorlat volt, habár általában országok
között zajlott az elorzás, nem országon belül.
– Egyszerűen csak meggyőztem őket, hogy sokkal boldogabban és nagyobb
biztonságban élhetnének itt benn, mint ott kívül.
– Nagyobb biztonságban? A SzeKúr területén?
– Szereztem nekik papírokat. A legtöbbjük beleegyezett, különösen, miután
felajánlottam nekik, hogy eltüntetem az úgynevezett igazi
személyazonosságukat, korábbi életük minden nyomával együtt.
 – Azt hittem, hogy az ilyenek Kampusz-ellenesek – mondta Jimmy. –
Abból, amit mutattál nekem, úgy tűnt, amit GyagyásÁdám csinált, elég
ellenséges volt.
– Kampusz-ellenesek voltak. Most is azok valószínűleg. De a XX.
században, a második világháború után a szövetségesek sok vezető német
fizikust magukhoz hívtak, hogy velük dolgozzanak, és nem emlékszem, hogy
közülük egy is nemet mondott volna. Ha a fő játszmád befejeződött, attól még
átviheted máshová a sakktábládat.
– És ha szabotázzsal próbálkoznak, vagy…
– Megpróbálnak elszökni? Igen – felelte Guvat –, az elején néhányan
megpróbálkoztak ilyesmivel. Nem voltak csapatjátékosok. Azt gondolták,
hogy külföldre vihetik, amit itt csináltak. Illegalitásba vonulnak, vagy valahol
máshol újrakezdik.
– Mit csináltál?
– Lezuhantak plebsztelepi felüljárókról – válaszolta Guvat.
– Viccelsz?
– Úgy is mondhatjuk. Kell neked egy új név, egy GyagyásÁdám-név, hogy
ne lógj ki a sorból. Arra gondoltam, mivel én itt Guvat vagyok, te megint
lehetnél Gólyatöcs, mint amikor… hány évesek is voltunk?
– Tizennégy.
– Meghatározó időszak volt – mondta Guvat.
Jimmy még maradt volna, de Guvat már húzta magával. Jimmy szeretett
volna beszélgetni néhány emberrel, meghallgatni a történetüket – például
ismerte-e valamelyikük az anyját? –, de talán erre később alkalma nyílik. De
az is lehet, hogy nem: Guvattal látták, az alfafarkassal, az ezüsthátú gorillával,
az oroszlánfalka vezérével. Egyikük sem akar majd Jimmyvel meghitt
viszonyba kerülni. Azt gondolják, ő itt a sakál.
 Paradicsom
Beugrottak Guvat irodájába, hogy Jimmy kicsit betájolhassa magát, mondta
Guvat. Nagy helyiség volt, tele mindenféle kütyüvel, ahogy Jimmy gondolta
is. Volt a falon egy festmény: padlizsán narancssárga tálon. Ez volt az első
kép, amit Jimmy valaha is látott Guvatnál. Felmerült benne, hogy
megkérdezi, az ott Guvat barátnője-e, de meggondolta magát.
A minibárra fókuszált. – Van benne valami?
– Később – felelte Guvat.
Guvatnak még mindig volt hűtőmágnes-gyűjteménye, de ezek másfélék
voltak, nem tudományos szójátékok.

AHOL ISTEN VAN, OTT NINCSEN AZ EMBER.
KÉT HOLD VAN, AZ EGYIKET LÁTOD, A MÁSIKAT NEM.
DU MUSZ DEIN LEBEN ANDERN.
TÖBBET MEGÉRTÜNK, MINT AMENNYIT TUDUNK.
GONDOLKODOM, TEHÁT.
EMBERNEK LENNI ANNYIT JELENT, HOGY ÁTTÖRÜNK A
HATÁROKON.
AZ ÁLOM A BÚVÓHELYÉRŐL SETTENKEDIK ÁLDOZATA FELÉ.

– Mit csinálsz itt igazából? – kérdezte Jimmy.
Guvat vigyorgott. – Mit jelent az, hogy igazából?
– Bógusz! – mondta Jimmy. De nem tudta, mit is gondoljon.


Most pedig, mondta Guvat, eljött az idő a komoly beszédre. Meg fogja
mutatni Jimmynek a Paradicsom fő projektjét. Amit Jimmy látni fog… azt le
sem lehet írni. Az egész egyszerűen Guvat élete munkája.
Jimmy az alkalomhoz illő ünnepélyes arcot vágott. Mi jöhet most? Valami
borzalmas új élelmiszer, nem kétséges. Májfa, kolbászízű szőlő. Vagy
cukkini, ami gyapjút növeszt. Felkészült a legrosszabbra.
Guvat nagy panorámaablak elé vezette Jimmyt. De nem: egyirányú tükör
volt. Jimmy belenézett. Nagy központi teret látott, tele fákkal, növényekkel.
Fölötte a kék ég. (Igazából nem a kék ég volt, csak a kupola gömbölyű teteje,
amire csúcstechnológiás vetítőeszközzel varázsoltak hajnalt, napfényt, estét és
éjszakát. Jimmy később észrevette, hogy volt egy álhold is, ami még a
holdfázisokat is mutatta. Esőutánzat is volt.)
Ekkor látta meg legelőször a Guvatkákat. Meztelenek voltak, de nem úgy,
mint a Nudi Hírekben: teljesen fesztelenül viselkedtek, egyáltalán nem voltak
zavarban. Először el sem hitte, hogy valódiak, annyira gyönyörűek voltak.
Fekete, sárga, fehér, barna – az összes létező bőrszín. Mindegyik tökéletes
volt. – Robotok? – kérdezte.
– Gondolj csak a bútorboltban lévő bemutatódarabokra.
– Igen?
– Ezek a bemutatódarabok.


Ez a progresszió logikus konklúziója, mondta Guvat azon az estén, amikor
a Paradicsom bárjában iszogattak (műpálmák, háttérzene, igazi Campari, igazi
szóda). Miután a proteomot teljes mértékben feltérképezték, és a fajok közötti
részleges vagy teljes géncserék rutinszerűvé váltak, a Paradicsom Projekt
vagy valami ahhoz hasonló létrejötte csak idő kérdése volt. Amit Jimmy most
látott, az hét éven át tartó, intenzív „trial-and-error” kutatás majdnem-
végeredménye.
– Amikor kezdtük – mondta Guvat –, emberi embriókat kellett
módosítanunk. Az embriókat… nem is érdekes, honnan szereztük. De ezek
sui generis emberek. Most már saját magukat reprodukálják.
– Hétévesnél idősebbnek látszanak – mondta Jimmy.
Guvat elmagyarázta, hogy fejlődésgyorsító géneket vitt be a genomjukba. –
És azt is beléjük programoztuk, hogy harmincéves korukban hirtelen,
mindenfajta betegség nélkül meghaljanak. Nincs öregkor, nem létezik az
azzal járó rettegés. Egyszerűen csak összeesnek és végük. Persze ezt ők még
nem tudják; még egyikük sem halt meg.
– Azt hittem, a halhatatlanságon dolgozol.
– A halhatatlanság – felelt Guvat – egy koncepció. Ha a „halandóságot”
úgy érted, hogy az nem maga a halál, hanem a tudat, hogy meg fogsz halni,
valamint az attól való félelem, akkor a „halhatatlanság” ennek a félelemnek a
hiánya. A kisbabák halhatatlanok. Ha kivesszük a félelmet, akkor…
– Úgy hangzik, mintha valami kezdő alkalmazott retorika kurzuson lennénk
– mondta Jimmy.
– Micsoda?
– Nem érdekes. A Martha Grahamen tanultam.
– Ó. Oké.
Más országok Kampuszai hasonló logikát követnek, mondta Guvat, ők is
kifejlesztik a saját prototípusaikat, úgyhogy a kupola lakosai szupertitkosak.
Titoktartást kell fogadni, csak a belső emberekkel lehet e-mailezni, kivéve, ha
valaki külön engedélyt kap. A lakások a biztonsági sávon belül, de a
légzsilipen kívül voltak. Ha a személyzetből valaki megbetegszik, ez az
elrendezés csökkenti a fertőzésveszélyt, de amúgy is kicsi a valószínűsége a
fertőző betegségek terjedésének a Paradicsom-modellek között, mert
felerősített immunfunkciókkal rendelkeznek.
Senki sem mehetett ki a komplexumból. Pontosabban: szinte senki. Guvat
kimehetett, nyilvánvalóan. Ő volt az összekötő a Paradicsom és a Regener
fejesei között, habár Guvat még nem engedte be őket a Paradicsomba:
várjanak csak. Kapzsiak, reszketnek a befektetett pénzük miatt;
elhamarkodnák a dolgot, túl korán piacra dobnák. És a szájuk is eljárna,
értékes információkhoz juttatnák a versenytársakat. Azok a fickók mind
imádnak dicsekedni.
– Akkor most, hogy itt vagyok, már soha ki sem mehetek? – kérdezte
Jimmy. – Ezt nem mondtad.
– Te kivétel leszel. Téged senki nem fog azért elrabolni, ami a fejedben
van. Te csak a reklámot csinálod. De a csapat többi része – a GyagyásÁdám
kontingens – egy bizonyos ideig nem hagyhatja el a bázist.
– Egy bizonyos ideig?
– Amíg nyilvánosságra nem hozzuk – mondta Guvat. A RegenerEszenc
remélte, hogy nagyon hamar piacra dobhatja a különböző változatokat.
Mindenféle kisbabát képesek lesznek előállítani, a vevő igénye szerinti
fizikai, szellemi és lelki jellemzőkkel ellátva. A jelenleg használatos
módszerek nagyon esetlegesek, mondta Guvat: az igaz, hogy bizonyos
örökletes betegségeket ki tudnak szűrni, de azt leszámítva nagyon sok a selejt.
A vásárló sohasem tudja, pontosan azt kapja-e, amiért fizetett; és a tetejébe
még túl sok nem kívánt következmény is adódott.
De a Paradicsom-módszer kilencvenkilenc százalék pontosságú. Egész
populációkat lehet létrehozni előre kiválasztott jellemzőkkel. Természetesen a
szépségre nagy lesz az igény. Az engedelmességre is: a világ vezető
politikusainak némelyike már kifejezte érdeklődését ez iránt. A
Paradicsomban olyan bőrt fejlesztettek ki, ami ellenáll az ultraibolya-
sugárzásnak, és a rovarokat is elriasztja. Ezek a modellek hihetetlen
hatékonysággal képesek a nyers növényi táplálék megemésztésére. Ami pedig
a mikrobák elleni immunitást illeti: amihez eddig vakcinák kellettek, az
hamarosan veleszületett sajátság lesz.
A Paradicsom Projekthez hasonlítva a GyönyörGyöngy csak durva eszköz,
habár a köztes periódusban lukratív megoldás lesz. Hosszú távon azonban a
kettő kombinációja elképesztő jótétemény lesz az emberi faj számára. A
Pirula és a Projekt szétválaszthatatlanul összefonódik. A Pirula véget vethet a
véletlenszerű szaporodásnak, a Projekt pedig sokkal fejlettebb módszerrel
válthatja azt fel. Úgy is lehet fogalmazni, hogy egyazon terv két stádiumáról
van szó.
Elképesztő – mondta Guvat –, hogy ez a csapat mennyi olyan dolgot
véghezvitt, ami valaha elképzelhetetlen volt. Nem kevesebbet értek el, mint
hogy módosítani tudták az ősi főemlősagyat. Eltüntették a világ jelen
problémáiért felelős destruktív tulajdonságokat. Például a rasszizmus – vagy
ahogyan a Paradicsomban emlegették, a pszeudospeciáció – a
modellcsoportban már nem létezett: pusztán azáltal, hogy átállították az
egymáshoz való kötődés mechanizmusát, a Paradicsom emberei egyszerűen
észre sem vették a bőrszínt. Nem létezett köztük hierarchia, mert hiányoztak
azok az ideghálózataik, amik azt képesek létrehozni. Mivel sem vadászok
nem voltak, sem földre éhes földművelők, nem létezett territorialitás sem: a
kakas-a-saját-szemétdombján mélyen rögzült mentalitását, ami már annyi kárt
okozott az emberiségnek, eltávolították. Semmi mást nem ettek, csak levelet,
füvet és néhány bogyós gyümölcsöt, így az élelem mindig bőségesen
rendelkezésre állt. Nemiségük sem jelentett állandó tortúrát, nem kavargó
hormonfelhőben élték az életüket: meghatározott időközönként ivarzottak,
mint az emberen kívül a legtöbb emlős.
És mivel soha semmit nem örökölnek, nem lesznek családfák, házasságok,
válások. Tökéletesen illenek lakóhelyük adottságaihoz, úgyhogy sohasem kell
majd házakat, szerszámokat, fegyvereket, ruhákat készíteniük. Nem lesz
szükségük káros szimbólumok, mint például királyságok, szentképek, istenek
vagy pénz feltalálására. És ami a legjobb, reciklálják a saját ürüléküket. Ezt
egy zseniális génmódosítás eredményeként érték el, genetikai anyagot
építettek be a…
– Bocsánat – szólt közbe Jimmy. – De az átlagos szülő nem igazán ezeket
keresi, amikor kisbabát akar. Nem szaladt el veled a ló egy kicsit?
– Már mondtam neked – magyarázta Guvat türelmesen –, hogy ezek a
bemutatódarabok. Ezeken mutatjuk meg, mire vagyunk képesek. A leendő
vevő listát kap tőlünk, aztán már az ő igénye szerint dolgozunk. Tudjuk, hogy
nem mindenki akarja majd az extrákat. Habár meglepődnél, ha tudnád, hány
olyan ember van, aki azt szeretné, hogy a gyönyörű, intelligens kisbabája csak
füvet egyen. A vegák nagyon érdeklődnek ez iránt. Végeztünk piackutatást.
Ó, remek, gondolta Jimmy. Fűnyírónak is használhatod a gyereked.
– Tudnak beszélni? – kérdezte.
– Természetesen. Amikor van mondanivalójuk.
– Ki tudnak találni vicceket?
– Nem igazán – válaszolt Guvat. – A viccekhez egy kis provokációs
hajlamra, kis gonoszságra is szükség van. Sokat próbálkoztunk, és még
mindig teszteljük, de azt hiszem, sikerült megszabadulnunk a viccektől.
Felemelte a poharát, Jimmyre vigyorgott. – Örülök, hogy itt vagy, parafadió –
mondta. – Kellett valaki, akivel tudok beszélgetni.


Jimmy saját lakosztályt kapott a Paradicsom kupolájában. Már várták a
személyes dolgai, minden takarosan a helyére téve – a fehérnemű a
fehérneműs fiókban, az ingek szépen egymásra hajtogatva, az elektromos
fogkefe bedugva a konnektorba, feltöltve –, habár mintha több minden lett
volna, mint amire emlékezett. Több ing, több fehérnemű, több elektromos
fogkefe. A légkondicionálót az általa kedvelt hőmérsékletre állították, és
ízletes uzsonna (dinnye, parmai sonka, a címkéje szerint eredeti francia brie
sajt) várta az ebédlőasztalon. Ebédlőasztal! Azelőtt sohasem volt
ebédlőasztala.
 Guvat szerelmes
Sisteregnek a villámok, zúg a vihar, úgy szakad az eső, hogy fehér tőle a
levegő, mindenhol fehér, tömör pára; mint amikor az üveg folyik. Hóember –
a tökfilkó, a pojáca, a tutyimutyi – guggol a sáncon, és karjával védi a fejét,
mintha felülről dobálnák és gúnyolnák. Humanoid, hominid, aberráns,
förtelmes; legenda lenne, ha maradt volna valaki, aki még mesél legendákat.
Bárcsak lenne valaki, aki hallgatja: milyen meséket tudna szőni, micsoda
sirámokat siránkozni! A szerelmes panaszát szeretőjéhez, vagy valami ahhoz
hasonlót. Tudna miből választani.
Mivel most ért el a fejében a kritikus ponthoz, oda, ahol a tragédiában ezt
mondanák: Megjelenik a színen Gazella. Végzetes pillanat. De melyik volt a
végzetes pillanat? Gazella, amint kislányként színre lép egy gyerekpornó-
weblapon, virágokkal a hajában, tejszínhabbal az állán; vagy, Gazella, amint
tinédzserként szerepel a hírekben, ahogy előbukkan egy perverz garázsából;
vagy, Gazella, amint anyaszült meztelenül tanítja a Guvatkákat a belső
szentélyben; vagy, Gazella kilép a zuhanyzóból, haja törülközőbe tekerve;
vagy, Gazella galambszürke nadrágkosztümben és illedelmes félmagas sarkú
cipőben, kezében aktatáska, maga a megtestesült nemzetközi ügynök? Melyik
az igazi végzetes pillanat, és hogyan lehet valaha is biztos abban, hogy az első
összeköttetésben van az utolsóval? Csak egyetlen Gazella volt, vagy egy
egész légiónyi?
De bármelyik megtenné, gondolja Hóember, miközben arcán csorog az eső.
Mindegyik mindig jelen van, mert most az összes itt van velem.


Ó, Jimmy, helyes, nagyon helyes. Boldoggá tesz, hogy ezt megérted. A
Paradicsom elveszett, de a Paradicsom itt van benned, és még sokkal
boldogabbá tesz. Aztán az az ezüstös kacagás, egyenesen bele a fülébe.


Jimmy nem vette észre azonnal Gazellát, habár látnia kellett azon az első
délutánon, amikor az egyirányú tükrön át bámulta a Guvatkákat. Gazellán
sem volt ruha, és csakúgy, mint a Guvatkák, ő is gyönyörű volt, úgyhogy egy
bizonyos távolságból nézve nem tűnt ki közülük. Hosszú hajában nem volt
semmi dísz, háttal állt Jimmynek, és emberek vették körbe: a jelenet része
volt.
Néhány nap múlva, amikor Guvat azt mutatta Jimmynek, hogyan kell
használni a fák közé rejtett minikamerák képét közvetítő képernyőket, Jimmy
meglátta Gazella arcát. A kamera felé fordult, és ott volt megint az a nézés, az
a fürkész tekintet, ami áthatolt Jimmyn, és annak látta, ami valójában volt.
Csak Gazella szeme volt másmilyen: ugyanolyan lumineszkáló zöld, mint a
Guvatkáké.
Abban a pillanatban, amikor Gazella szemébe nézett, Jimmy egyszerre
érzett vegytiszta gyönyört és rémületet is, mert Gazella immár nem csak fotó
volt – nem pusztán egy kép, ami titokban és sötétségben lakozik egy
kétdimenziós papírdarabon, jelenleg éppen az új, regenerbeli ágyának matraca
és harmadik ágydeszkája közé rejtve. Hirtelen igazivá, háromdimenzióssá
vált. Jimmy úgy érezte, ideálmodta őt. Hogyan lehet valakit így megfogni,
egy pillanat alatt, egy tekintettel, egy szemöldökfelhúzással, egy kar
hajlatával? Akárhogyan is, Jimmy rabul esett.
– Ő kicsoda? – kérdezte Guvattól. Gazella fiatal görmenyt tartott a
körülötte állók felé, akik gyengéden megérintették a kis állatot. – Ő nem
közülük való. Mit csinál ott?
– Ő a tanáruk – válaszolta Guvat. – Szükségünk volt egy közvetítőre,
valakire, aki az ő szintjükön tud velük kommunikálni. Egyszerű fogalmakkal,
kerülve a metafizikát.
– Mit tanít? – kérdezte Jimmy közömbösen: nem lett volna jó ötlet Guvat
jelenlétében érdeklődést mutatni bármilyen nő iránt: el tudta képzelni a
gúnyos megjegyzéseket.
– Botanikát és zoológiát – felelt vigyorogva Guvat. – Más szavakkal: mit
ne egyenek meg, és mi az, ami megcsípheti őket. És mitől jobb, ha távol
tarják magukat.
– És ehhez meztelennek kell lennie?
– Sohasem láttak ruhát. Az csak összezavarná őket.
Gazella rövid órákat tartott: a legjobb, ha egyszerre csak egy dolgot
tanulnak, mondta Guvat. A Paradicsom-modellek nem buták, de szinte a
nulláról kezdtek, úgyhogy szeretik az ismétlést. A személyzet egy tagja, a
terület specialistája mindennap elmondta Gazellának, hogy épp miről kell
beszélnie: melyik növényről, rovarról, emlősről vagy hüllőről. Azután Gazella
befújta magát egy citrusféléből kivont vegyülettel, hogy elnyomja emberi
feromonjai szagát – ha ezt nem tette volna, baj van, mert akkor a férfiak a
szagot érezve azt hinnék, itt a párzás ideje. Amikor Gazella készen állt, egy
sűrű növényzet mögé rejtett, önvisszarendeződő ajtón keresztül becsusszant.
Ily módon úgy járkált a Guvatkák területén, hogy nem merültek fel
kellemetlen kérdések a fejükben.
– Megbíznak benne – mondta Guvat. – Remekül viselkedik.
Jimmy szíve összeszorult. Guvat először életében szerelmes volt. Nem csak
a dicséretből tudta, mert azt Guvat igen ritkán osztogatta. Hanem a
hangszínéből is.
– Hol találtál rá? – kérdezte.
– Már ismerem egy ideje. Amióta felsőéves voltam a Watson-Cricken.
– Ő is ott tanult? – És ha igen, gondolta Jimmy, akkor mi van?
– Nem egészen – felelte Guvat. – A Tanulmányi Osztályon keresztül
ismertem meg.
– Valamifajta szolgáltatást nyújtott neked? – kérdezte Jimmy, szándéka
szerint könnyed hangon.
– Úgy van. Megmondtam nekik, mi keresek – nagyon specifikus dolgokat
lehetett kérni, megmutatni képen, vagy videoszimuláción, és a Tanulmányi
Osztály mindent megtett, hogy olyat kapjon az ember. Olyasmit akartam, ami
úgy néz ki… emlékszel arra az internetes műsorra?
– Miféle internetes műsorra?
– Ki is nyomtattam neked akkor. A PiCicákból. Biztosan emlékszel.
– Nem ugrik be – mondta Jimmy.
– Az a műsor, amit nézni szoktunk, nem emlékszel?
– Valami rémlik.
– Azt a lányt használtam a Kihalósdiban bejáratként.
– Ó, persze – mondta Jimmy. – Kinek mi jön be. Arra buktál, a PiCica-
külsőre?
– Akit a Tanulmányi Osztály küldött, nem volt fiatalkorú.
– Persze hogy nem.
– Aztán már nem vontam bele a Tanulmányi Osztályt. Ez nem volt teljesen
szabályos, de mindenki játszott már ki szabályt.
 – A szabályok azért vannak, hogy kijátsszuk őket – mondta Jimmy. Egyre
rosszabbul érezte magát.
– Aztán, amikor idejöttem, hogy beindítsam ezt a projektet, hivatalosabb
pozíciót tudtam neki ajánlani. Nagy örömmel fogadta. Háromszorosára nőtt a
fizetése, és kap még egy csomó extra juttatást is; de azt mondta, a munka is
nagyon érdekli. Meg kell mondjam, nagyon odaadó alkalmazott. – Guvat az
alfa hím önelégültségével vigyorodott el, Jimmy pedig szerette volna
szétverni a fejét.
– Remek – mondta. Mintha késekkel szabdalták volna a testét. Épphogy
csak megtalálta, máris elveszítette Gazellát. Hiszen Guvat a legjobb barátja.
Pontosítás: az egyetlen barátja. Nem érhet Gazellához. Hogyan is tehetné?


Megvárták, hogy Gazella kijöjjön a zuhanyzóból, ahol eltávolította a
citrusvédőréteget meg a lumineszkáló-zöld kontaktlencséjét: a Guvatkákat
felkavarná a barna szemszín, mondta Guvat. Végül előjött, befont, még
nedves hajjal, és Guvat bemutatta Jimmynek. Kezet fogtak. (Megérintettem,
gondolta Jimmy, mint egy tízéves. Igaziból megérintettem!)
Fel volt öltözve, a szokásos laboröltözéket viselte, nadrágot és inget. Úgy
állt rajta, mintha szabadidő-ruha lenne. Egyik zsebére névtábla volt tűzve,
rajta a felirat: BEJZA GAZELLA. Ő maga választotta a listáról, amit Guvat
adott neki. Az tetszett Gazellának, hogy szelíd, víztakarékos kelet-afrikai
növényevő legyen, de kevésbé örült, amikor megtudta, hogy az általa
kiválasztott állat már kihalt. El kellett magyarázni neki, hogy a
Paradicsomban ez a szabály.
Kávét ittak a személyzeti étkezőben. A Guvatkákról beszélgettek. Gazella
azt mondta, minden nap egyforma. Nyugodtak, elégedettek. Már tudják,
hogyan kell tüzet gyújtani. Tetszett nekik a görmeny. Nagyon
megnyugtatónak találta a velük töltött időt.
– Megkérdezték már, honnét származnak? – kérdezte Jimmy. – Hogy mit
keresnek itt? – Abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte, de be akart
kapcsolódni a beszélgetésbe, csak hogy feltűnés nélkül nézhesse Gazellát.
– Értsd már meg – mondta Guvat azon a jaj-de-nagyon-hülye-vagy
hangján. – Minden ilyesmit eltávolítottunk belőlük.
– Ami azt illeti, megkérdezték – mondta Gazella. – Ma megkérdezték, ki
csinálta őket.
 – És?
– Megmondtam nekik az igazat. Mondtam, hogy Guvat – Gazella
elragadtatott arccal mosolygott Guvatra: Jimmy enélkül jól meglett volna. –
Mondtam nekik, hogy Guvat okos és jó.
– Megkérdezték, ki ez a Guvat? – kérdezte Guvat. – Akarják látni?
– Nem úgy tűnt, mintha érdekelné őket.


Jimmy a kínok kínját állta ki éjjel és nappal. Meg akarta érinteni Gazellát,
imádni őt, kibontani, mint egy gyönyörűen becsomagolt csomagot, még akkor
is, ha sejtette, hogy valami – mérges kígyó, házi készítésű bomba, halált
okozó por – van benne elrejtve. Természetesen nem Gazellában. Hanem a
helyzetben. Nem nyúlhat Gazellához, figyelmeztette magát újra és újra.
Olyan tisztességesen viselkedett, ahogyan csak tudott: nem mutatott
érdeklődést iránta, legalábbis próbált nem mutatni. A plebsztelepekre kezdett
járni, bárokban fizetett lányoknak. Tollas, flitteres, csipkés ruhás lányoknak –
mindenfélének, aki éppen akadt. Belőtte magának Guvat rövid hatóidejű
vakcináját, és mivel most már saját testőre volt, elég biztonságosak voltak
ezek a kirándulások. Az első néhány alkalom felvillanyozta; utána már csak
figyelemelterelésnek volt jó; végül már csak szokásból ment. Nem sikerült
Gazella ellenszerét megtalálnia.
A munkáját ellátta: nem volt túl nagy kihívás. A GyönyörGyöngy saját
magát adja el, nem nagyon kellett hozzá az ő segítsége. De a termékbevezetés
hivatalos időpontja nagyon közeledett, úgyhogy a stábja azért előállított
reklámokat és néhány fülbemászó szlogent. „Dobd el a gumit!”
„GyönyörGyöngyöt a tökéletes testi élvezetért!” „Ne csak alig élj, hanem
nagyon!” Az egyik reklámon férfi és nő tépi le egymásról a ruhát,
vigyorognak, mint a mániákusok. A másikon két férfi. A harmadikon két nő,
ahhoz nem használták a gumi óvszeres szlogent. A negyediken édes hármas.
Álmából felkeltve is tudná nyomatni ezeket a baromságokat.
Feltéve persze, ha tudna aludni. De éjjel ébren fekszik, szidja magát, siratja
a sorsát. Szid, sopánkodik, ezek hasznos szavak. Pangás. Reménytelen
szerelem. Szerető. Elhagyatott.


 De aztán Gazella elcsábította. Mi másnak lehetne azt nevezni?
Céltudatosan jött a lakosztályába, csak úgy bemasírozott, két perc alatt
levetkőztette. Jimmy ezalatt körülbelül tizenkét évesnek érezte magát.
Egyértelmű volt, hogy Gazellának nagy tapasztalata van az ilyesmiben, és
annyira lazán csinálta az első alkalommal, hogy Jimmynek még a lélegzete is
elakadt.
– Nem akarom, hogy ennyire boldogtalan légy, Jimmy – ez volt Gazella
magyarázata. – Miattam ne.
– Honnan tudtad, hogy boldogtalan vagyok?
– Ó, én mindig tudom.
– És Guvat? – kérdezte Jimmy az első alkalommal, miután Gazella
megakasztotta, mint egy halat, partra húzta, és ott hagyta levegőért kapkodva.
– A barátja vagy. Nem akarná, hogy boldogtalan légy.
Jimmy ebben nem volt annyira biztos, de csak annyit mondott: – Nincs jó
érzésem ezzel kapcsolatban.
– Hogy érted, Jimmy?
– Te nem vagy a… ő nem a… – Micsoda egy tökfej!
– Guvat egy felsőbb világban él, Jimmy – mondta Gazella. – Az ideák
világában. Fontos dolgokat csinál. Nincs ideje, hogy játszadozzon. És
egyébként is, Guvat a főnököm. Te meg szórakozás vagy.
– Igen, de…
– Guvat nem fogja megtudni.


És ez igaznak is tűnt, Guvat nem tudta. Talán annyira elvarázsolta Gazella,
hogy semmit sem vett észre, de az is lehet, gondolta Jimmy, hogy a szerelem
tényleg vak. Vagy vakká tesz. És Guvat szerette Gazellát, ahhoz kétség sem
férhetett: szinte már szánalmas volt. Még nyilvánosan is megérintette, pedig
előtte sohasem tett ilyet, fizikailag távolságtartó volt, de Gazella vállán,
karján, vékony derekán, tökéletes fenekén szerette a kezét tartani. Az enyém,
az enyém, azt mondta az a kéz.
Sőt mi több, úgy tűnt, hogy meg is bízik Gazellában, talán még jobban is,
mint Jimmyben. Guvat azt mondta, Gazella tapasztalt üzletasszony. Adott
neki egy területet a GyönyörGyöngy piaci teszteléséből: hasznos kapcsolatai
voltak a plebsztelepeken a régi haverjain keresztül, akikkel együtt dolgozott a
Tanulmányi Osztályon. Ezért sokat kellett utaznia, mindenfelé a világban.
Szexklinikákra, mondta Guvat. Kuplerájokba, mondta Gazella: kik tudnának
jobban tesztelni?
– Csak te ki ne próbáld – mondta Jimmy.
– Ó, nem, Jimmy. Guvat mondta, hogy ne.
– Mindig azt teszed, amit Guvat mond neked?
– Ő a főnököm.
– Akkor ő mondta neked azt is, hogy ezt csináld?
Nagy szemek:
– Mit, Jimmy?
– Amit most csinálsz éppen.
– Ó, Jimmy. Folyton viccelsz.


Amikor Gazella távol volt, Jimmy szenvedett. Aggódott miatta, sóvárgott
utána, neheztelt rá, hogy nincs vele. Amikor Gazella visszajött éppen
esedékes útjáról, egyszer csak megjelent Jimmy szobájában az éjszaka
közepén: ezt mindig meg tudta csinálni, akármi volt is Guvat napirendje.
Először jelentést tett Guvatnak, elmondta, mit csinált, milyen sikereket ért el
– mennyi GyönyörGyöngyöt terített és hol: pontosan számot adott mindenről,
mert Guvat rögeszmés volt. Azután Gazella arra fordította a figyelmét, amit
privát területének nevezett.
Gazella szerint Guvat szexuális igényei félreérthetetlenek és egyszerűek
voltak; vele nem volt olyan komplikált a szex, mint Jimmyvel. Az nem
szórakozás volt, hanem munka – habár tisztelte Guvatot, valóban tisztelte,
mert Guvat egy briliáns zseni. De ha Guvat egy adott éjszaka azt akarta, hogy
még maradjon nála Gazella, netán csinálni akarta még egyszer, akkor Gazella
előállt valami kifogással – fáradtság a repülőút miatt, fejfájás, bármi, ami
hihető. Indokai mindig koherensek voltak, a világ legjobb pókerarcú
hazudozója volt, úgyhogy az ostoba Guvat kapott egy búcsúcsókot, mosolyt,
integetést, aztán bezárult az ajtó, és a következő percben Gazella már
Jimmyvel volt.
Jimmyvel. Mekkora ereje volt ennek a szónak.
 Jimmy számára Gazella sohasem vált megszokottá, minden alkalommal
friss volt, olyan, mint egy titkokkal teli ládikó. Jimmynek mindig volt egy
olyan érzése, hogy a következő pillanatban Gazella kitárulkozik, felfedi előtte
azt az esszenciát, azt a valamit, ami az Életnek, Gazella vagy az ő életének
legbelsejében van elrejtve – a dolgot, amit Jimmy annyira vágyott
megismerni. Amit mindig is akart. De mi az a dolog?


– Jut eszembe, mi zajlott abban a garázsban? – kérdezte Jimmy. Képtelen
volt békén hagyni Gazellát, folyton korábbi életéről kérdezgette, valami arra
késztette, hogy megtudjon róla mindent. Azokban a napokban nem volt olyan
részlet, amit Jimmy túl kicsinek tartott, Gazella múltjának nem volt olyan
fájdalmas szilánkja, ami jelentéktelen lett volna. Talán Gazella dühét akarta
megtalálni, de azt sohasem sikerült. Vagy nagyon mélyre volt temetve, vagy
nem is létezett. De Jimmy ezt képtelen volt elhinni. Gazella nem volt sem
mazochista, sem szent.
Egy alkalommal Jimmy hálószobájában voltak, együtt feküdtek az ágyon, a
számítógépre kapcsolt tévén valamilyen szex-weboldal ment, állatok is voltak
benne, két jól idomított németjuhász, és egy szuperhajlékony, alaposan
leborotvált albínó, akinek egész testét gyíktetoválások fedték. A hangot
levették, úgyhogy a képernyő csak erotikus tapétaként szolgált.
CsirkeBimbót ettek sült szójával és salátával, a legközelebbi plázából
hozatták. A salátában levő spenót a MegÚJ üvegházaiban termett:
növényvédőszer-mentes volt, legalábbis azt állították róla, ami pedig a
káposztát illeti, az génkezelt, óriási, folyamatosan termő káposztafáról
származott. A salátának kissé szennyvízszaga volt, de a hozzá tervezett
speciális öntet elnyomta.
– Milyen garázsban, Jimmy? – kérdezte Gazella.
Nem is figyelt. Szeretett kézzel enni, utálta az evőeszközt. Miért kellene
egy nagydarab, éles szélű fémtárgyat a szájába vennie? Azt mondta, attól az
ételnek is bádogíze lesz.
– Tudod jól, hogy milyen garázsról beszélek – felelte Jimmy. – A San
Franciscó-i garázsról. Arról az aberrált fickóról. Aki megvett, repülővel
áthozott, rávette a feleségét, hogy azt mondja, te vagy a takarítónő.
– Jimmy, miért találsz ki ilyen dolgokat? Sohasem voltam semmiféle
garázsban.
 Lenyalta az ujjait, egy Bimbót falatkákra tépett, és egy falatot Jimmy
szájába tett. Aztán hagyta, hogy Jimmy lenyalja helyette az ujjait. Jimmy
nyelvével körbesimogatta a kis ovális körmöket. Gazella így tudott Jimmyhez
a legközelebb kerülni anélkül, hogy élelemmé vált volna: Gazella Jimmyben
volt, legalábbis egy testrésze benne volt Jimmy egy testrészében. A szex
ennek pontosan az ellenkezője: akkor Jimmy volt Gazellában. Magamévá
teszlek, mondták a szerelmesek a régi könyvekben. Sohasem mondták, hogy
magammá teszlek.
– Tudom, hogy te voltál – mondta Jimmy. – Láttam a képeket.
– Miféle képeket?
– Az úgynevezett takarítónő-botrányról. San Franciscóban. Szexre
kényszerített az a perverz vénember?
– Ó, Jimmy. – Sóhajtás. – Szóval ez jár a fejedben. Én is láttam a tévében.
Miért idegesíted magad ezzel? Az a férfi olyan öreg volt, hogy szinte már
halott.
– Szexre kényszerített?
– Senki sem kényszerített engem garázsban szexre. Már mondtam.
– Oké, pontosítás: senki sem kényszerített, de azért megtetted?
– Nem értesz meg, Jimmy.
– De meg akarlak érteni.
– Valóban? – Szünet. – Milyen finom ez a sült szója! Képzeld csak el,
Jimmy – több millió olyan ember van a földön, aki nem ehet ilyet! Milyen
szerencsések vagyunk!
– Mondd meg. – Teljesen biztos, hogy Gazella volt a képeken. – Nem
fogok haragudni.
Sóhajtás. – Nagyon kedves ember volt – mondta mesemondó hangon
Gazella. Jimmy időnként arra gyanakodott, hogy improvizál, csak azért, hogy
az ő kedvében járjon; néha pedig úgy érezte, Gazella egész múltját –
legalábbis mindazt, amit Gazella mondott neki – csak ő, Jimmy találta ki.
– Fiatal lányokat mentett meg. Ahogy a hírekben mondták, kifizette a
repülőjegyemet. Nélküle most nem lennék itt. Kedvelned kellene őt!
– Miért kedvelnék egy képmutató, álszent rohadékot? És nem feleltél a
kérdésemre.
– De igen, Jimmy, feleltem. Most pedig fejezd be.
 – Meddig tartott téged a garázsba zárva?
– Inkább lakásra hasonlított – mondta Gazella. – Nem volt elég hely a
házukban. Nem én voltam az egyetlen lány, akit befogadtak.
– Befogadtak?
– Ő és a felesége. Segíteni próbáltak.
– És a feleség utálta a szexet, erről volt szó? Ezért tűrt meg téged? A vén
kecske legalább nem őt zaklatta?
Gazella sóhajtott. – Jimmy, te mindig a legrosszabbat tételezed fel az
emberekről. A felesége nagyon spirituális lény volt.
– Kibaszottul spirituális lehetett.
– Ne káromkodj, Jimmy. Jól akarom magam veled érezni. Nem sok időm
van, nemsokára indulnom kell, üzleti ügyben. Miért érdekel olyasmi, ami már
olyan régen történt?
Jimmy fölé hajolt, és megcsókolta a CsirkeBimbó-s szájával. Zsíros,
kenetes, fényűző, kéjsóvár, érzéki, élvhajhász, élvezetes, pörgött a szavak
listája Jimmy fejében. Belesüllyedt a szavakba, az érzésekbe.
Kis idő múlva megkérdezte Gazellától: – Hová mész?
– Ó, csak valahová. Majd hívlak, ha odaértem. – Sohasem mondta meg
Jimmynek.
 Pizzáért
Most jön az a rész, amit Hóember időről időre újra végigpörget a fejében.
Kísérti a bárcsak. De bárcsak micsoda? Mit mondhatott vagy tehetett volna
másképpen? Mi változtathatta volna meg az események menetét? Az
összképet nézve semmi. De a részletek teljesen mások lehettek volna.
Ne menj el. Maradj itt. Legalább akkor együtt lettek volna. Gazella talán
még ma is élne – miért ne? És akkor most itt lenne vele.
Csak hozok valamit enni. Csak a plázába megyek. Kiszellőztetem a fejem.
Sétálok egyet.
Hadd menjek veled. Nem biztonságos most odakinn.
Ne butáskodj! Őrök vannak mindenfelé. Mindegyik tudja, ki vagyok. Ki
lehet nagyobb biztonságban, mint én?
Rossz előérzetem van.
De Jimmynek nem volt rossz előérzete. Boldog volt akkor este, boldog és
lusta. Egy órával azelőtt érkezett hozzá Gazella. A Guvatkákkal volt, tanított
nekik néhány újabb levelet és füvet, és még nedves volt a zuhanytól. Vörös és
narancssárga pillangókkal díszített kimonóféleséget viselt; rózsaszínű
szalaggal átfont sötét haját feltekerte és lazán feltűzte. Amikor Gazella sietve,
kifulladva, örömteli izgalommal – vagy annak mesteri utánzásával – telve, az
ajtajához érkezett, legelső dolga volt, hogy leengedje a haját. A fonatot
háromszor tudta a kezén körültekerni.
– Hol van Guvat? – suttogta Jimmy. Gazella citromtól és morzsolt
gyógyfüvektől illatozott.
– Ne aggódj, Jimmy.
– De mégis, hol van?
– A Paradicsom területén kívül. Megbeszélése volt. Ha visszajön, nem akar
velem találkozni, azt mondta, ma este gondolkodni akar. Sohasem kívánja a
szexet, amikor gondolkodik.
– Szeretsz engem?
Az a nevetés. Mit jelentett vajon? Ostoba kérdés. Miért kérded? Túl sokat
beszélsz. Vagy: Mi a szerelem? Vagy még az is lehet: Álmodozz csak.


Eltelt egy kis idő. Gazella újra feltűzte a haját, felvette a kimonót,
megkötötte a selyemövet. Jimmy mögötte állt, nézte a tükörben. Át akarta
ölelni, levenni róla a burkot, amit csak az imént vett magára, és újrakezdeni
az egészet.
– Ne menj még – mondta, de semmi értelme sem volt Gazellának azt
mondani, hogy ne menj még. Ha egyszer elhatározott valamit, már csinálta is.
Néha Jimmy úgy érezte, ő is csak egy tétel Gazella titkos napirendjében, hogy
még van egy hosszú listája, amit el kell intéznie, mielőtt elmúlik az éjszaka.
Méltatlan – de nem alaptalan – gondolatok. Jimmy sohasem tudta, Gazella
mit csinál, amikor nincs vele.
– Hamarosan visszajövök – mondta, és belebújt a kis vörös és rózsaszínű
szandáljába. – Hozok pizzát. Mi legyen rajta, Jimmy?
– Hagyjuk itt ezt a szemétdombot, menjünk el együtt valahová! – mondta
Jimmy hirtelen indíttatásból.
– Menjünk el innét? A Paradicsomból? Miért?
– Hogy együtt lehessünk.
– Jimmy, olyan vicces vagy! Hiszen most is együtt vagyunk!
– Itt hagyhatnánk Guvatot – mondta Jimmy. – Nem kellene bujkálnunk…
– De Jimmy. – Tágra nyílt szemek. – Guvatnak szüksége van ránk!
– Szerintem tudja – mondta Jimmy. – Tud rólunk. – Nem hitte ezt; vagy
hitte is, meg nem is. Az biztos, hogy az utóbbi időben egyre vakmerőbbek
lettek. Hogy ne vette volna Guvat észre? Lehetséges lenne, hogy egy férfi, aki
oly sok területen kimagaslóan intelligens, más területeken a súlyos
agykárosodás jeleit mutassa? Vagy Guvat még fondorlatosabb, mint Jimmy?
Ha így volt, semmijeiét nem adta.
Jimmy rászokott, hogy átnézze a szobáját, van-e benne
lehallgatóberendezés: rejtett minimikrofon, mikrokamera. Tudta, mit
keressen, legalábbis azt hitte. De soha nem talált semmit.


Pedig voltak jelek, gondolja Hóember. Voltak jelek, de én nem vettem őket
észre.
Például egyszer azt mondta Guvat: – Képes lennél megölni valakit, akit
szeretsz, azért, hogy megmentsd a fájdalomtól?
– Az eutanáziára gondolsz? – kérdezte Jimmy. – Mint amikor az ember
elaltatja a kedvenc háziállatát?
– Csak felelj – mondta Guvat.
– Nem tudom. Miféle szerelemről van szó, miféle fájdalomról?
Guvat témát váltott.
Aztán egyszer ebédkor azt mondta: – Ha bármi történik velem, számítok rá,
hogy továbbviszed a Paradicsom Projektet. Amikor nem vagyok itt, te vagy a
felelős. Állandó parancsba adtam.
– Hogy érted, hogy bármi történik? – kérdezte Jimmy. – Mi történhet?
– Akármi is.
Jimmy azt hitte, emberrablásra gondol, vagy hogy kinyírják, akik ellenzik,
amit csinál: ilyesmi állandóan fenyegette a Kampuszok zsenijeit. – Persze –
válaszolta –, de egy: kiváló a biztonsági szolgálatod, kettő: vannak itt
emberek, akik sokkal többet tudnak, mint én. Én nem tudnék egy ilyet
vezetni, nem értek a tudományos részéhez.
– Ezek az emberek specialisták – mondta Guvat. – Nem lenne elég
empátiájuk ahhoz, hogy a Paradicsom-modellekkel foglalkozzanak, nem
csinálnák jól, elvesztenék a türelmüket. Még én sem tudnám csinálni.
Képtelen lennék egy hullámhosszra kerülni velük. Te inkább generalista vagy.
– Ez mit jelent?
– Hogy remek képességed van az üldögélésre és semmittevésre. Ahogyan
nekik is.
– Köszönöm – mondta Jimmy.
– Komolyan beszélek. Azt akarom… azt akarom, hogy te csináld.
– Miért nem Gazella? – kérdezte Jimmy. – Sokkal jobban ismeri a
Guvatkákat, mint én.
Jimmy és Gazella Guvatkákat mondott, de Guvat sohasem.
– Ha én nem leszek itt, akkor Gazella sem lesz – mondta Guvat.
– Satít követ el? Nem mondod! Feláldozza magát a halotti máglyádon?
– Valami olyasmi – felelte Guvat vigyorogva. Ezt Jimmy akkor viccnek
vette, ugyanakkor Guvat kolosszális egójának szimptómáját is látta benne.


– Azt hiszem, Guvat kémkedik utánunk – mondta Jimmy azon az utolsó
éjszakán.
Ahogy kimondta, érezte, akár igaz is lehet, habár talán csak azért mondta,
hogy megijessze Gazellát. Hogy belehajszolja a szökésbe; habár egyáltalán
nem voltak konkrét tervei arra nézve, hol élnének, hogyan tudnának Guvat
elől elbújni, miből lenne pénzük. Jimmy strici lesz, és prostitúcióból élnek
majd meg? Merthogy ő semmihez sem ért, legalábbis semmi olyanhoz,
aminek a plebsztelepeken hasznát vennék, ha rejtőzködniük kell. Mert
rejtőzködniük kellene, az biztos.
– Szerintem féltékeny.
– Ó, Jimmy. Miért lenne Guvat féltékeny? Nem helyesli a féltékenységet.
Rossz dolognak tartja.
– Ő is csak ember – mondta Jimmy. – Hogy mit helyesel, annak ehhez
semmi köze.
– Jimmy, én azt hiszem, te vagy féltékeny. – Gazella mosolygott,
lábujjhegyre állt, megpuszilta Jimmy orrát. – Jó fiú vagy. De én sohasem
hagyom el Guvatot. Én hiszek Guvatban, hiszek – keresgélte a szót – az
elképzelésében. Jobbá akarja tenni a világot. Mindig ezt mondja nekem.
Szerintem ez annyira szép dolog, te nem gondolod, Jimmy?
– Én nem hiszem el – mondta Jimmy. – Tudom, hogy azt mondja, de én
sohasem hittem el neki. Őt a legkevésbé sem érdekli az ilyesmi. Csakis a…
– Tévedsz, Jimmy. Guvat megtalálta a problémákat, és szerintem igaza is
van. Túl sok ember van, és ez rosszá teszi az embereket. Ez az én személyes
tapasztalatom is, Jimmy. Guvat nagyon okos!
Jimmynek több esze is lehetett volna, mint hogy rosszat mondjon Guvatra.
Gazella bizonyos módon bálványozta Guvatot. Hős volt a szemében. Jimmy
pedig nem.
– Oké. Értem. – Legalább nem szúrta el teljesen: Gazella nem volt rá
dühös. Ez volt a legfontosabb.
Micsoda érzelmi toprongy voltam, gondolja Hóember. Hogy elbűvölt,
mennyire a hatalmában voltam. Nem voltam, vagyok.
– Jimmy, azt akarom, hogy ígérj meg nekem valamit.
 – Természetesen, de mit?
– Ha Guvat nincs itt, ha elmegy valahová, és én sem vagyok itt, azt akarom,
hogy gondoskodj a Guvatkákról.
– Ha nem vagy itt? Miért ne lennél itt?
Megint az idegeskedés, gyanakvás: valahová el akarnak menni ketten, őt
pedig itt hagyják? Erről van szó? Ő csak Gazella szexuális játékszere,
Guvatnak meg az udvari bolondja?
– Nászútra mentek, vagy mi a szösz?
– Ne bolondozz, Jimmy. A Guvatkák olyanok, mint a kisgyerekek,
szükségük van valakire. Kedvesnek kell lenned velük.
– Nem vagyok rá alkalmas – mondta Jimmy. – Ha öt percnél többet kell
velük töltenem, az őrületbe fognak kergetni.
– Tudom, hogy képes vagy rá. Komolyan beszélek, Jimmy. Mondd, hogy
megteszed, ne hagyjál cserben. Megígéred? – Simogatta Jimmyt, a karját
puszilgatta.
– Rendben van. Becsületszavam adom rá. Meg vagy elégedve? – Semmibe
sem került neki, ez az egész csak a fantázia szintjén létezett.
– Igen, elégedett vagyok. Gyorsan visszajövök, Jimmy, és azután ehetünk.
Kérsz a pizzádra szardellát?


Vajon mi járt a fejében? Hóember elgondolkodik ezen, a milliomodik
alkalommal. Vajon mennyit sejtett?
 Légzsilip
Jimmy először türelmetlenül várta Gazellát, aztán aggodalmasan, aztán
rémülten. Néhány pizza elkészítése nem tarthat ilyen sokáig.
Az első hivatalos közlemény kilenc negyvenötkor jött. Mivel Guvat házon
kívül volt és Jimmy volt a helyettese, ezért a monitorszobából érte küldtek
valakit.
Jimmy először nem gondolt semmi rendkívülire: vagy csak valami kisebb
járvány, vagy bioterrorista akció, egy hír a sok közül. Majd a biovédelmisek
elintézik a lángszóróikkal, izolációs sátraikkal, rengeteg hipóval és oltott
mésszel, ahogy szokták. Amúgy is, Brazíliában történt. Jó messzire. De Guvat
állandó parancsba adta, hogy minden járványkitörést jelentsenek, bárhol
történjen is, úgyhogy Jimmy ment.
Aztán hihetetlen gyorsasággal újabb és újabb és újabb és újabb helyen tört
ki a járvány. Tajvan, Bangkok, Szaúd-Arábia, Bombay, Párizs, Berlin. A
Chicagótól nyugatra fekvő plebsztelepeken. A képernyőkön egymás után
gyulladtak ki a városokat jelentő fények, piros pöttyök mindenütt, mintha
ecsettel spriccelték volna oda őket. Nemcsak néhány elszigetelt góc volt,
hanem világméretű járvány.
Jimmy próbálta telefonon elérni Guvatot, de nem sikerült. Megkérte a
monitort figyelőket, hogy kapcsolják be a híradókat. Megállíthatatlan vérzés,
mondták a kommentátorok. A tünetek: magas láz, a szem és a bőr vérzése,
görcsök, a belső szervek felmondják a szolgálatot, aztán beáll a halál. A
látható tünetek megjelenésétől a legvégső pillanatig hihetetlenül rövid idő telt
el. Úgy tűnt, a levegővel terjed a mikroba, de lehet, hogy vízzel is.
Jimmy mobilja megcsörrent. Gazella hívta.
– Hol vagy? – üvöltötte Jimmy. – Azonnal gyere vissza! Láttad…
Gazella sírt. Jimmy nagyon megdöbbent, annyira szokatlan jelenség volt. –
Ó, Jimmy – mondta Gazella. – Annyira sajnálom. Én nem tudtam róla.
– Minden rendben – mondta Jimmy, hogy megnyugtassa. Aztán: – Hogy
érted?
– A tablettákban volt. Azokban a tablettákban, amiket én osztogattam,
amiket én árultam. Azokban a városokban történik, ahová én mentem. Azok a
tabletták arra voltak, hogy segítsenek az embereken. Guvat azt mondta…
 Aztán megszakadt az összeköttetés. Jimmy próbálta visszahívni – hiába.
Mi van, ha az a valami már a Regeneren belül van? Mi van, ha Gazella is
megfertőződött? Ha megjelenik az ajtónál, nem lesz képes kizárni. Nem lesz
szíve megtenni, még ha addigra már minden pórusából vérzik is.


Éjfélre már szinte egyfolytában jöttek az újabb jelentések. Dallas. Seattle.
Új New York. Ez a valami nem városról városra terjedt: egy időben tört ki sok
különböző városban.
Három munkatársa volt vele a szobában: Orrszarvú, Beluga, Fehér Sás. Az
egyik hümmögött, a másik fütyült, a harmadik – Fehér Sás – sírt. Ez bazi
nagy.
– Mi a tervünk erre az esetre?
– Mit kellene tennünk?
– Semmit – mondta Jimmy, és próbált nem pánikba esni. – Itt biztonságban
vagyunk. Kivárhatjuk a végét. A raktárban van elég készletünk mindenből. –
Végignézett a három feldúlt arcon. – Meg kell védenünk a Paradicsom-
modelleket. Nem tudjuk, mennyi a lappangási időszak, nem tudjuk, kik
lehetnek hordozók. Senkit sem engedhetünk be.
Ez kicsit megnyugtatta őket. Jimmy kiment a monitorszobából, átállította a
legbelső ajtó kódját, és azokat is, amik a légzsiliphez vezettek. Miközben ezt
csinálta, csipogott a videotelefonja. Guvat volt. Az apró képernyőn olyan volt
az arca, mint máskor: úgy tűnt, egy bárban van.
– Hol vagy? – ordította Jimmy. – Nem tudod, mi történik?
– Ne aggódj – felelte Guvat. – Minden a legnagyobb rendben van.
Részegnek hangzott, ami ritkaság volt nála.
– Hogy a francba érted, hogy minden? Világméretű járvány van! A Vörös
Halál! És hogyhogy ez a GyönyörGyöngyben volt?
– Ki mondta ezt neked? Egy kis madárka csipogta? – kérdezte Guvat.
Biztos, hogy részeg volt, vagy ha nem, akkor be volt tépve.
– Ne törődj azzal, hogy ki mondta. Igaz, ugye?
– A plázában vagyok, a pizzázóban. Mindjárt ott leszek – mondta Guvat. –
Addig tartsd a frontot.
 Guvat kikapcsolta a telefont. Talán megtalálta Gazellát, gondolta Jimmy.
Talán biztonságban visszahozza. Aztán azt gondolta, te féleszű.
Elment, hogy ránézzen a Paradicsom Projektre. Az éjszakai égszimuláció
be volt kapcsolva, ragyogott az álhold, a Guvatkák – amennyire meg tudta
állapítani – békésen aludtak.
– Szép álmokat – suttogta nekik az üvegen keresztül. – Aludjatok jól. Ti
vagytok az egyedüliek, akik alhattok.


Ami azután történt, mintha lassított felvétel lett volna. Mint a pornó hang
nélkül, az agyfagy a hirdetések nélkül. Annyira eltúlzott melodráma volt,
hogy ha ő és Guvat tizennégy éves korukban nézik ezt DVD-n,
megszakadnak a röhögéstől.
Kezdetben volt a várakozás. Ült a székén az irodájában, és azt mondogatta
magában, hogy nyugi, nyugi. A régi szavak listája pörgött a fejében: fabula,
paláver, istenfélő, halotti lepel, cemende. Egy idő után felállt. Karattyol,
későn érő típus. Bekapcsolta a számítógépét, átfutotta a hírweboldalakat. Túl
sok volt a rémület, túl kevés a mentőautó. A politikusok mondták a mindenki-
nyugodjon-meg beszédeiket, az embereket hangosbeszélőkkel
figyelmeztették, hogy maradjanak a házaikban. Megkezdődtek az
imádkozások.
Konkatenáció. Fancsali. Megorrol.
Jimmy elment a vésztartalék-raktárba, kivett egy sugárpisztolyt, felcsatolta,
könnyű, bő zakót vett fölé. Visszament a monitorszobába, és azt mondta az ott
levő három embernek, hogy beszélt a Kampusz SzeKúrjával – ez hazugság
volt –, és ők azt mondták, hogy itt nincsenek közvetlen veszélyben: Jimmy
gyanította, hogy ez is hazugság. Hozzátette, beszélt Guvattal, aki
megparancsolta, hogy mindannyian menjenek a szobájukba és próbáljanak
aludni, mert az elkövetkezendő napokban szükség lesz az erejükre. Úgy tűnt,
ettől megkönnyebbültek, és boldogan engedelmeskedtek.
Jimmy elkísérte őket a zsiliphez, és a kóddal beengedte őket a folyosóra,
ami a szállásukra vezetett. Nézte a hátukat, ahogy mentek előtte; máris
halottnak látta őket. Ezt sajnálta, de nem kockáztathatott. Hárman voltak, ő
meg egyedül: ha hisztérikussá válnak, ha ki akarnak menni a komplexumból,
vagy beengedni a barátaikat, nem lesz képes megfékezni őket. Amint eltűntek
a szeme elől, kizárta őket, önmagát pedig be. Most már csak ő és a Guvatkák
voltak a belső bunkerban.
Egy darabig még nézte a híreket, whiskyt ivott, hogy bátorságot merítsen,
de ügyelt rá, hogy ne részegedjen le. Madárijesztő. Torokhangéneklés.
Démon. Kékfestés. Várta Gazellát, de nem reménykedett. Valami történt vele.
Különben már itt lenne.
Hajnal felé jelzett az ajtó monitorja. Valaki beütötte a légzsilip biztonsági
kódját. Természetesen hiába, mert Jimmy megváltoztatta.
Megcsörrent a kapu videotelefonja. – Mit csinálsz? – kérdezte Guvat.
Bosszúsnak tűnt. – Nyisd ki.
– A B terv szerint járok el – mondta Jimmy. – Biotámadás esetén senkit
sem szabad beengedni. A te parancsod. Lezártam a légzsilipet.
– Rám nem vonatkozik – mondta Guvat. – Ne légy parafadió.
– Honnan tudjam, hogy te nem vagy hordozó? – kérdezte Jimmy.
– Nem vagyok az.
– És én azt honnan tudjam?
– Tegyük fel – mondta Guvat kimerülten –, hogy előre láttam ezt, és
óvintézkedéseket tettem. Egyébként is, te immúnis vagy.
– Miért lennék? – kérdezte Jimmy. A logikája nem volt villámgyors azon az
éjszakán. Volt valami helytelen abban, amit Guvat az imént mondott, de nem
jött rá, hogy mi.
– Az ellenanyagszérum a plebsztelep-vakcinában volt. Emlékszel, hányszor
oltottad be magad vele? Minden alkalommal, amikor a plebsztelepre mentél,
hogy a sárban fetrengj, és elfelejtkezz a szerelmi bánatodról.
– Honnét tudtad? – kérdezte Jimmy. – Honnan tudtad, én hol… mit
akartam? – Kalapált a szíve; nem tudott szabatosan beszélni.
– Ne légy idióta. Engedj be.
Jimmy benyomta a légzsilip ajtajának kódját. Most Guvat a legbelső ajtónál
volt. Jimmy ránézett a légzsilip videomonitorára. Guvat feje volt rajta
életnagyságban. Elgyötörtnek látszott. Valami – talán vér? – volt az inge
gallérján.
– Hol voltál? – kérdezte Jimmy. – Verekedtél?
– Ne is kérdezd – válaszolta Guvat. – Most pedig engedj be.
– Hol van Gazella?
 – Itt van velem. Nehéz órákat élt meg.
– Mi történt vele? Mi zajlik ott kinn? Hadd beszéljek vele!
– Most nem tud beszélni. Nem tudom felemelni, én is megsérültem. Most
pedig hagyd abba a kérdezősködést, és engedj be minket.
Jimmy elővette a sugárpisztolyt. Aztán beütötte a biztonsági kódot.
Hátralépett. Karján felmeredtek a szőrszálak. Többet megértünk, mint
amennyit tudunk.
Az ajtó kicsapódott.
Guvat bézs színű nyári ruháját vörösesbarna foltok szennyezték be. Jobb
kezében közönséges svájci bicskát fogott, olyan fajtát, amin két penge,
körömreszelő, csavarhúzó és kis olló volt. Másik karjával Gazellát tartotta,
aki mintha aludt volna: arca Guvat mellén, hosszú, rózsaszín szalagos
hajfonata a hátára lógott.
Miközben Jimmy a hitetlenségtől földbe gyökerezve nézte őket, Guvat a
bal karja felett hagyta Gazellát hátrahanyatlani, és Jimmyre nézett, egyenesen,
mosolytalanul.
– Számítok rád – mondta. Aztán elvágta Gazella torkát.
Jimmy lelőtte Guvatot.
 13

Kupola
Vihar után hűvösebb a levegő. A távoli fák fölül pára száll fel, a nap
lenyugszik, a madarak megkezdik esti zenebonájukat. Három varjú száll el
Hóember fölött, szárnyuk fekete lángolás, szinte érthetően mondják: Guvat!
Guvat! A tücskök azt cirpelik: Gazella. Hallucinálok, gondolja Hóember.
Fájdalmas léptekkel halad a sáncfalon. Lábfeje mintha hatalmas hot dog
lenne, amit forró, előrerágott hússal töltöttek meg, nincs benne csont, és
bármelyik pillanatban kidurranhat. A benne levő mikroba nyilvánvalóan
rezisztens az őrtoronyban talált kenőcsben levő antibiotikumra. Talán a
Paradicsomban, Guvat kifosztott és felforgatott bunkerraktárában – amelyről
Hóember jól tudja, mennyire ki van fosztva, hiszen ő maga tette – talál valami
hatásosabbat.
Guvat bunkerraktára. Guvat csodás terve. Guvat elsőrangú ötletei. Guvat, a
Guvatság királya, mert Guvat még mindig ott van, még mindig ő az úr,
birtokának uralkodója, akármilyen sötét lett is mostanra az a fénykupola. A
sötétnél is sötétebb, és annak a sötétségnek egy része Hóemberé. Segédkezett
a létrehozásában.
– Ebbe most ne menjünk bele – mondja Hóember.
Édesem, már benne vagy. Mindig is benne voltál.


A nyolcadik őrtoronynál, annál, amelyik a Paradicsomot körülvevő parkra
néz, kipróbálja, hogy a felső helyiséghez vezető ajtók valamelyike nyitva van-
e – lépcsőn szeretne leereszkedni, ha lehet –, de nincs. Az egyik
kémlelőnyíláson át elővigyázatosan átvizsgálja az alatta levő talajt: nem lát
sem nagy-, sem közepes méretű életformákat, habár a bozótban megiramodott
valami: reméli, csak egy mókus. Kicsomagolja a lepedőjét, hozzáköti egy
szellőzőcsőhöz – nagyon gyenge, de ez az egyetlen lehetőség –, és a szabad
végét leengedi a sánc széle fölött. Körülbelül két méterrel rövidebb, mint
kellene, de akkora esést kibír, feltéve, ha nem a rossz lábára érkezik.
Nekiindul, egyik kéz a másik után, mászik lefelé a rögtönzött kötélen. A
végénél egy darabig csak lóg, mint egy pók, tétovázik – van erre valami jó
technika? Mit olvasott az ejtőernyőkről? Valami olyasmit, hogy be kell
hajlítani a térdet. Aztán ugrik.
Két lábra érkezik. A fájdalom éles, de miután egy ideig hempereg a sáros
földön, olyan hangokat hallatva, mint a megsebzett állat, nagy nehezen,
vinnyogva lábra áll. A jó lábára. Úgy tűnik, semmije sem tört el. Körülnéz,
keres egy husángot, amit mankóként használhat. Talál is egyet. Ez a jó a
husángokban, hogy a fán teremnek.
Most meg szomjas.
Fél lábon ugrálva, fogát összeszorítva megy a növényzeten keresztül. Rálép
egy nagy banáncsigára, majdnem elesik. Utálja ezt az érzést: hideg, ragacsos,
olyan, mintha egy lehámozott, hűtött izom lenne. Csúszkáló takony. Ha
Guvatka lenne, most bocsánatot kellene kérnie – Sajnálom, hogy rád léptem,
Gazella Gyermeke, kérlek, bocsásd meg az ügyetlenségemet.
Ki is próbálja: – Sajnálom.
Hallott valamit? Választ?
Amikor a meztelencsiga elkezd beszélni, akkor nem marad vesztegetni való
idő.
Eléri a kupolát, körbejárja a fehér, forró, hideg duzzanatot, amíg a bejáratig
nem ér. A légzsilip ajtaja nyitva van, úgy, ahogy emlékszik rá. Mély levegőt
vesz, és bemegy.
Ott van Guvat és Gazella, azaz ami maradt belőlük. El lettek keselyűsítve,
darabjaik elszórtan hevernek, kis és nagy csontok összekeverve,
rendezetlenül, mint egy óriási kirakósjáték.
Itt van Hóember, esze semmi, fogd meg jól, bárgyú, léha és balek, víz
csorog lefelé az arcán, hatalmas ököl szorítja a szívét, amint egyetlen igaz
szerelmét és a világon a legjobb barátját bámulja. Guvat üres szemgödrei úgy
néznek fel Hóemberre, mint ahogy valaha az üres szemei néztek. Vigyorog, a
fejében levő összes fogával. Ami Gazellát illeti, ő arccal lefelé van,
elfordította tőle a fejét, mintha gyászolna. A szalag a hajában most is
ugyanolyan rózsaszínű.
Ó, hogyan sirassa őket? Kudarcot vall még ebben is.


Hóember bemegy a belső ajtón, el a biztonságiak helyisége mellett, be a
személyzeti szállásra. A levegő meleg, áporodott és fülledt. Legelőször a
raktárba kell mennie; könnyedén odatalál. Sötét, néhány tetőablak világítja
csak meg, de van nála zseblámpa. Penész-, patkány- és egérszag van, de ettől
eltekintve éppen olyan állapotban van a helyiség, mint amikor legutoljára járt
benne.
Megtalálja a gyógyászati eszközök polcait, elkezd rajtuk matatni.
Nyelvlapocok, gézlapok, égési kötszerek. Végbélhőmérőt talál, de azt nem
szükséges feldugnia ahhoz, hogy tudja, ég a láztól. Talál három- vagy
négyfajta antibiotikumot, de tabletta formában, azok pedig lassan hatnak,
viszont megtalálja a legutolsó dobozt Guvat rövid hatóidejű, szupergermicid
plebsztelep-koktéljából. Addig hatásos, amíg ott vagy és visszaérsz, de ne
maradj addig, amíg tizenkettőt üt az óra, különben sütőtökké változol, mondta
mindig Guvat. Elolvassa a címkét, Guvat precíz instrukcióit, megbecsüli az
adagot. Annyira gyenge, hogy alig tudja felemelni a dobozt: eltart egy
darabig, amíg a kupakot le tudja venni.
Glugy, glugy, glugy, mondja a feje felett a beszédbuborék. Egy hajtásra.
De nem, nem szabad meginnia. Talál egy doboz steril injekciós tűt, beadja
magának a vakcinát.
– Kórokozók, pusztuljatok – mondja. Aztán elsántikál a saját lakosztályába,
azaz ami a saját lakosztálya volt, rázuhan a vetetlen, nyirkos ágyra, és alvásba
ájul.


Alex, a papagáj jelenik meg álmában. Berepül az ablakon, leszáll a
párnájára, ezúttal világoszöld színű, szárnyai lilák, sárga csőre jelzőfényként
ragyog, és Hóembert szeretet és boldogság járja át. Alex oldalra hajtja a fejét,
először az egyik szemével néz rá, aztán a másikkal. – A kék háromszög –
mondja. Aztán elkezd pirulni, először csak a szeme lesz vörös, majd az egész
állat. A változás rémisztő, olyan, mintha papagáj alakú izzó lenne, ami
megtelik vérrel. – Most pedig elmegyek – mondja.
– Ne, várj! – kiáltja Hóember, vagy legalábbis kiáltani akarja. De az ajka
nem mozdul. – Ne menj még! Mondd meg…
Aztán levegőfuvallat, pöfff, és Alex már nincs is ott. Hóember a sötétben
felül azon az ágyon, ami valaha az övé volt, teste fürdik az izzadságban.
 Firkálmány
Másnap reggelre mintha jobb állapotban lenne a lába. A duzzanat lelappadt,
a fájdalom csillapodott. Amikor leszáll az este, bead magának még egy
injekciót Guvat szupervakcinájából. De tudja, hogy nem szabad túladagolnia:
ez a szer nagyon hatékony. Ha túl sokat használ, akkor a sejtjei kipukkadnak,
mint szőlőszemek a prés alatt.
Nappali fény szűrődik át a tetőablakkal szembeni szigetelő üvegtéglákon.
Hóember lődörög a helyiségekben, ahol valaha lakott, de ahol most csak test
nélküli szenzornak érzi magát. Itt a ruhásszekrénye, benne a ruhák, amik
valamikor az övéi voltak, a könnyű anyagból készült ingek és sortok, rendben
felaggatva a ruhafogasokra. Már elkezdtek penészedni. A cipői szintén, habár
a lábbelinek már a gondolatát sem bírja. Cipőt felvenni olyan lenne, mintha
megpatkolná magát, de még az is lehet, hogy nem is férne bele a fertőzött
lába. Az alsóneműk rendben a polcokra hajtogatva. Miért is viselt régebben
ilyesmit? Most úgy tűnik neki, mintha azok valami bizarr szadomazo kellékek
lennének.
A raktárban talál tartós élelmiszert. Reggelire hideg raviolit eszik
paradicsomszósszal, hozzá fél Energiaszeletet, mindezt meleg kólával öblíti
le. Nem maradt sem tömény szesz, sem sör, azokat már azokban a hetekben
megitta, amikor itt barikádozta el magát. Talán jobb is így. Ösztönből megitta
volna az egészet, amilyen hamar csak lehetséges, hogy minden emléke fehér
zajjá változzon.
Arra most már semmi reménye. Beleragadt a múlt időbe, a nedves homok
pedig egyre csak emelkedik. Ő süllyed, egyre süllyed lefelé.


Miután lelőtte Guvatot, újrakódolta és lezárta a belső ajtót. Guvat és
Gazella egymásba gabalyodva a légzsilipben: képtelen volt hozzájuk érni,
úgyhogy úgy hagyta őket, ahogy voltak. Romantikus érzés kerítette hatalmába
egy pillanatra: levághatna egy darabot Gazella sötét hajfonatából – de
ellenállt a vágynak.
Visszament a szobájába, ivott egy kis whiskyt, aztán még egy kicsit; annyit,
hogy kiüsse magát. A külső ajtó berregője ébresztette fel: Fehér Sás és Fekete
Orrszarvú próbált visszajönni. A többiek is, kétségkívül. Jimmy nem vett
róluk tudomást.
 Valamikor másnap csinált magának négy szelet szójapirítóst,
rákényszerítette magát, hogy megegye őket. Megivott egy palack vizet. Az
egész teste olyan volt, mint egy beütött lábujj: zsibbadt, mégis sajog.


Napközben egyszer megszólalt a telefonja. Egy magas rangú SzeKúros
kereste Guvatot.
– Mondja meg annak a rohadéknak, hogy azonnali hatállyal jelenjen meg
nálunk a híres nagy agyával, és segítsen kitalálni, mi történik.
– Nincs itt – mondta Jimmy.
– Kivel beszélek?
– Nem mondhatom meg. Biztonsági szabály.
– Figyeljen ide, akárkicsoda is maga, van elképzelésem arról, hogy mit
főzött ki az a flúgos, és ha a kezembe kaparintom, kitekerem a nyakát.
Fogadok, elkészítette már a vakcinát ez ellen, és majd egy vagyont kér érte.
– Tényleg? Ezt gondolja? – kérdezte Jimmy.
– Tudom, hogy ott van a gazember. Jövök és berobbantom az ajtót.
– Én nem tenném – mondta Jimmy. – Nagyon furcsa mikrobaaktivitást
tapasztalunk itt. Nagyon szokatlan. Iszonyú veszélyes. Én biovédelmi ruhában
próbálom átvészelni, de fogalmam sincs, hogy megfertőződtem-e vagy sem.
Valami nagyon nagy baj van.
– A francba! Itt? A Regenerben? Azt hittem, mi itt el vagyunk szigetelve.
– Nem, ezt most mi is megkaptuk – mondta Jimmy. – Azt javaslom,
Bermudán keresse. Szerintem odament, egy csomó készpénzzel.
– Szóval kijátszott minket az a tetű. Eladta a konkurenciának. Igen, így
történhetett. Abszolút. Köszönöm a tippet.
– Sok szerencsét – mondta Jimmy.
– Magának is.
Senki más nem jelentkezett a külső ajtónál, senki más nem akart bejönni. A
Regener emberei biztosan értesültek arról, amit Jimmy mondott. Ami pedig a
személyzetet illeti, amikor rájöttek, hogy nincs őrség, biztosan a külső kapu
felé kezdtek rohanni. Azt hitték, arra van a szabadság.


Napi három alkalommal Jimmy megnézte a Guvatkákat, bámulta őket, mint
egy kukkoló. Felejtsük is el a hasonlatot: kukkoló volt. Eléggé boldognak,
legalábbis elégedettnek látszottak. Legeltek, aludtak, hosszú órákon át ültek,
és úgy tűnt, nem csinálnak semmit. Az anyák szoptatták a csecsemőket, a
gyerekek játszottak. A férfiak kör mentén pisiltek. Az egyik nő kék fázisba
került, a férfiak előadták udvarlási táncukat, virággal kezükben énekeltek,
azúrkék péniszük egy ütemre hullámzott. Majd a bozótosban következett a
kvintett termékenységi ünnepsége.
Talán társaloghatnék velük, gondolta Jimmy. Segíthetek nekik feltalálni a
kereket. Rájuk hagyom a tudásom. Átadom nekik a szavakat, amiket
megőriztem.
Nem, mégsem. Teljesen reménytelen.
Néha zaklatottnak tűntek – csoportokba gyűlve mormogtak. A rejtett
mikrofonokon keresztül Jimmy hallotta őket.
– Hol van Gazella? Mikor jön vissza?
– Mindig visszajön.
– Itt kellene lennie, hogy tanítson bennünket.
– Mindig tanít bennünket. Most is.
– Itt van?
– Itt és nem itt, az ugyanaz Gazellának. Ő mondta.
– Igen. Ő mondta.
– Ez mit jelent?
Olyan volt, mint valamiféle tébolyodott teológiai vita a chatszoba-
purgatórium huzatosabb sarkaiban. Jimmy képtelen volt sokáig hallgatni őket.


Az idő többi részében Jimmy is rágcsált, aludt, hosszú órákig ült tétlenül.
Az első két hétben az interneten vagy televízión követte a világeseményeket:
a lázadásokat a városokban, amik a közlekedés leállása és a szupermarketek
kifosztása után törtek ki, az elektromos rendszerek működésének leálltakor
bekövetkezett robbanásokat; a tüzeket, amelyeket senki sem oltott el. A
templomokat, mecseteket, zsinagógákat, imaházakat zsúfolásig megtöltötték
az emberek, hogy imádkozzanak és megbánják bűneiket, majd ezek az
emberek hirtelen kiözönlöttek ezekről a helyekről, amint ráébredtek, mekkora
fertőzésveszélynek vannak ott kitéve. Exodus zajlott le a kisvárosokba és
falvakba, ezek lakói pedig illegális fegyverekkel, baseballütőkkel és
vasvillákkal szorították vissza a menekülteket addig, ameddig tudták.
Kezdetben a riportereket nagyon érdekelték az események, forgalomfigyelő
helikopterekről filmezték és közvetítették, mintha futballmeccs lenne: Látták
ezt? Hihetetlen! Brad, ez az egész teljesen hihetetlen. Éppen Isten
Kertészeinek megtébolyodott csoportját látjuk, amint felszabadítanak egy
CsirkeBimbó-üzemet. Brad, ez aztán nagyon vicces, azok a CsirkeBimbó
micsodák még csak járni sem tudnak! (Nevetés.) Most pedig visszakapcsolunk
a stúdióba.


A kezdeti zűrzavar során történhetett, gondolja Hóember, hogy valami
lángelme kiengedte a gömböcöket és a kutyafarkasokat. Ó, nagyon köszönöm.


Utcai prédikátorok ostorozták saját magukat, és az Apokalipszisről
zagyváltak, habár csalódottnak tűntek: hol vannak a harsonák, az angyalok,
miért nem változott a hold vérré? Öltönyös szakértők tűntek fel a képernyőn;
orvosszakértők magyarázták és grafikonok mutatták a fertőzési rátákat,
térképeken követték a járvány terjedését. Ehhez sötét rózsaszínt használtak,
ami valamikor a Brit Birodalom színe volt a térképeken. Jimmynek bármilyen
másik szín jobban tetszett volna.
A kommentátorok nem leplezték a félelmüket. Ki a következő áldozat,
Brad? Mikor készülnek el a vakcinával? Nos, Simon, ahogy hallom, éjt
nappallá téve dolgoznak, de egyelőre senki sem állt azzal elő, hogy közel
járna a megoldáshoz. Nagyon súlyos a helyzet, Brad. Simon, súlyos dolgokat
mondtál, de kimásztunk mi már nagy csávákból. Bátorító vigyor, felmutatják
hüvelykujjukat, szemük a semmibe mered, arcuk sápadt.
Kutyafuttában összedobott dokumentumfilmekben mutatták a vírust –
legalább már sikerült izolálniuk, a megszokott módon néz ki, mint az olvadó
zseléscukor, amiből tüskék merednek kifelé –, és kommentálták a működési
mechanizmusát. Szupervirulens, újfajta vírusnak tűnik. Hogy fajspecifitást
megváltoztató mutáció lépett-e fel, vagy valaki akarattal hozta létre a vírust,
csak találgatni tudjuk. Mindenki bölcsen bólogat. El is nevezték, hogy ezáltal
kezelhetőbbnek tűnjön a vírus. REGEV lett a neve, Rapid Exitálást Generáló
Vírus. Valószínűleg már gyanították, hogy Guvat mit is csinált
tulajdonképpen, miközben biztonságban rejtőzött a RegenerEszenc Kampusz
legmélyén. Ítélkezett a világ felett, gondolta Jimmy; de mi joga volt hozzá?
Burjánzottak a konspirációs elméletek: valami vallásos dologról van szó,
Isten Kertészei tették, azért, hogy az egész világ felett uralkodhassanak. Az
első héten figyelmeztették az embereket, hogy forralják fel a vizet és ne
utazzanak, valamint tartózkodjanak a kézfogástól. Ugyanazon a héten az
emberek tömegével vásárolták fel a gumikesztyűket és a légszűrős
maszkokat. Körülbelül annyira hatásosak, gondolta Jimmy, mint a
szegfűszeggel teletűzdelt narancs pestisjárvány idején.
Most kaptuk a hírt. A REGEV gyilkos vírus az eddig érintetlen Fidzsi-
szigeteken is járványt okozott. A SzeKúr vezetője Új New Yorkot katasztrófa
sújtotta övezetnek nyilvánította. Az odavezető főbb utakat lezárták.
Brad, ez a vírus nagyon gyorsan terjed. Simon, ez hihetetlen.
– Minden rendszer képes adaptálódni a változáshoz, de ez a változás
ütemétől függ – szokta mondani Guvat. – Ha a fejed a falhoz érinted, semmi
sem történik, de ha ugyanaz a fej ugyanabba a falba százötven kilométer per
óra sebességgel ütődik, akkor vörös festék lesz belőle. Sebességalagútban
vagyunk, Jimmy. Amikor a víz gyorsabban mozog a hajónál, képtelenség
bármit is irányítani.
Figyeltem, gondolta Jimmy, mégsem értettem belőle.


A második héten teljes volt a mozgósítás. A sebtében kinevezett
járványügyi menedzserek kezében voltak a döntések – tábori klinikák,
izolációs sátrak; egyre nagyobb területeket, végül egész városokat helyeztek
karantén alá. De ezek az erőfeszítések hamarosan kudarcot vallottak, mert az
orvosok és ápolók maguk is elkapták a vírust, vagy pánikba estek és
elmenekültek.
Anglia lezárja kikötőit és reptereit.
Indiával megszűnt minden kommunikáció.
A kórházakba további értesítésig nem lehet bemenni. Ha betegnek érzi
magát, igyon sok vizet, és hívja a következő telefonszámot.
Ne próbálják meg, ismétlem, ne próbálják meg elhagyni a városokat.
Már nem Brad beszélt a képernyőn, és nem is Simon. Brad és Simon eltűnt.
Mások jöttek, majd ismét mások.
Jimmy felhívta a megadott telefonszámot, és üzenetrögzítőről hallotta,
hogy a szám már nem üzemel. Aztán felhívta az apját, akit már évek óta nem
hívott. Az a vonal sem működött.
Átnézte az e-mailjeit. Nem voltak új üzenetek. Csak egy régi születésnapi
lapot talált, amit elfelejtett kitörölni. „Boldog születésnapot, Jimmy, váljon
valóra minden álmod!” Szárnyas disznók.
Az egyik privát weboldal mutatott egy térképet, ahol kivilágított pontok
jelezték azokat a helyeket, amikkel még volt műholdas kommunikáció.
Jimmy ámulattal nézte, ahogy a fénylő pontok egymás után kialszanak.


Sokkos állapotban volt. Ez lehetett az oka, hogy fel sem fogta, mi történik.
Az egész olyan volt, mint egy film. De mégis, ő itt volt, Gazella és Guvat
pedig a légzsilipben. Amikor észrevette magán, hogy azt hiszi, ez az egész
csak a képzelete játéka, valamiféle vicc, odament, és megnézte őket.
Természetesen csak a golyóálló üvegen keresztül: tudta, hogy a legbelső ajtót
nem szabad kinyitnia.
Felélte Guvat tartalékait, legelőször a fagyasztott ételeket: ha a kupola
napelem-rendszere csődöt mond, akkor a fagyasztók és mikrohullámú sütők
nem működnek majd, úgyhogy jobb lesz, ha kieszi a CsirkeBimbó ínyenc
Vacsorákat, amíg még lehet. Nagyon gyorsan elszívta Guvat egész
marihuánakészletét is; így sikerült körülbelül napi három óra horrort
kihagynia. Először beosztotta a szeszt, de az nem vált be, mert rengeteget
ivott. Valamilyen módon el kellett magát kábítania ahhoz, hogy a hírekkel
szembesülni tudjon, szüksége volt rá, hogy ne sokat érezzen.
– Nem hiszem el, nem hiszem el – mondogatta.
Kezdett hangosan beszélni önmagához, ami nem jó jel.
– Nem lehet igaz.
Hogyan lehetséges, hogy ő itt van ebben a tiszta, száraz, egyhangú,
hétköznapi szobában, falja a karamellás szójakukoricát és cukkinis
sajtfelfújtat, az agyát tömény szesszel teszi zavarossá, életének totális
fiaskójáról mereng, miközben a teljes emberi faj totális kipusztulása zajlik?
A legrosszabb az volt, hogy a többi ember szenvedése, rettegése, a tömeges
halál nem igazán érintette meg Jimmyt. Guvat szokta mondani, hogy a Homo
sapiens sapiens agya nincs arra programozva, hogy kétszázas létszám fölött
egyénenként értelmezze az embereket: kétszáz volt az ősi törzs létszáma.
Jimmy ezt a számot kettőre redukálta. Szerette-e őt Gazella, vagy nem
szerette, tudott-e róluk Guvat vagy sem, mennyit tudott, mikor jött rá,
kezdettől fogva kémkedett-e utánuk? Ő tervelte-e ki, hogy a nagy finálé
segítséggel elkövetett öngyilkosság legyen, ő akarta-e, hogy Jimmy lelője,
mert tudta, mi fog történni, és nem volt ínyére, hogy megnézze tettei
következményét?
Vagy tudta, hogy kénytelen lesz majd átadni a vakcina összetételét, ha a
SzeKúrosok elkezdik megdolgozni? Mióta tervezte ezt az egészet? Lehet,
hogy már Pete bácsin vagy talán még saját anyján is ezt próbálta ki? A tét
elképesztően nagy volt: talán a kudarctól félt? Attól, hogy ő is csak egy
inkompetens nihilistának bizonyul? Vagy féltékenység gyötörte,
megzavarodott a szerelemtől, bosszúvágy vezette, csak azt akarta, hogy
Jimmy vessen véget a szenvedésének? Őrült volt, vagy intellektuálisan a
végsőkig becsületes ember, aki a logikus végkifejletükig végiggondolta a
dolgokat? És van különbség ezek között egyáltalán?
És így tovább, csak forgatta az érzelmek rokkájának kerekét, és addig
nyakalta a piát, amíg ki nem ütötte magát.


Ezenközben egy faj a szeme láttára pusztult ki. Ország, törzs, osztály, rend,
család, nem, faj. Hány lába van? A Homo sapiens sapiens most csatlakozik a
jegesmedvéhez, belugához, vadszamárhoz, üregi bagolyhoz, a hosszú, hosszú
listához. Ó, ez sok pontot jelent, Nagymester.
Időnként letekerte a hangot, és szavakat suttogott magának. Pozsgás.
Morfológia. Vaksi. Negyedrét. Rovarürülék. Ez kicsit megnyugtatta.


Weblap weblap után, csatorna csatorna után szűnt meg. Néhány hírközlő,
vérprofik a végsőkig, úgy állították be a kamerákat, hogy lefilmezzék a saját
halálukat – a sikolyokat, az elfolyósodó bőrt, szétdurranó szemgolyókat.
Mennyire mesterkélt, gondolta, Jimmy. Nincs semmi, amit az emberek meg
ne tennének azért, hogy képernyőre kerüljenek.
– Te cinikus rohadék – mondta magának. Aztán sírni kezdett.
„Ne legyél ilyen átkozottul érzelgős” – szokta neki mondani Guvat. De
miért ne? Miért is ne legyen szentimentális? Senki nem volt körülötte, aki
megkérdőjelezhetné az ízlését.
Egyszer-kétszer felmerült benne, hogy öngyilkos lesz – ez kötelezőnek is
tűnt –, de valahogy nem volt hozzá elég energiája. Amúgy is, az öngyilkosság
olyasvalami, amit közönségnek ad elő az ember, például a csendesej.com-on.
Az adott körülmények között, abban a helyzetben nem lett volna elegáns
gesztus. Elképzelte, ahogy Guvat lekezelően szórakozik rajta, de maga előtt
látta Gazella csalódottságát is: De Jimmy! Miért adod fel? Neked dolgod van!
Megígérted, nem emlékszel rá?
Talán képtelen volt komolyan venni a saját kilátástalan helyzetét.


Végül aztán már csak régi filmeket lehetett nézni DVD-n. Humphrey
Bogart és Edward G. Robinson a Key Largó-ban. Ő többet akar, te nem,
Rocco? Igen, ez az, többet! Ez az, többet akarok. Kapsz majd valaha eleget?
Vagy Alfred Hitchcock Madarak-ját nézte. Szárnycsattogás, vijjogás,
rikoltozás. Lehetett látni a zsinórokat, amikkel a madár szupersztárok a
tetőhöz voltak kötözve. Vagy Az élőhalottak éjszakájá-t nézte.
Megtántorodás, rágás, fulladozás, gyöngyöző kacaj. Ezek a kisebbfajta
paranoiák nyugtatólag hatottak rá.
Azután kikapcsolta a készüléket, és csak ült a sötét képernyő előtt. Az
összes nő, akivel valaha kapcsolata volt, átvonult a félhomályban a szeme
előtt. Anyja is a bíborvörös fürdőköpenyben, újra fiatalon. Legvégül Gazella
jött, fehér virágokkal a kezében. Gazella ránézett Jimmyre, aztán lassan
kisétált a látóteréből, be az árnyékba, ahol Guvat várta.
Ezek az álmodozások szinte élvezetesek voltak. Legalább közben még
mindenki életben volt.


De tudta, nem sokáig mehetnek már így a dolgok. A Paradicsom
legbelsejében a Guvatkák gyorsabban fogyasztották a leveleket és füveket,
mint ahogy azok képesek voltak regenerálódni, nemsokára a napelem-
rendszer is tönkremegy, aztán a tartalék energiaellátó rendszer is, Jimmynek
pedig halvány fogalma sem volt, hogyan lehet ezeket megjavítani. Azután
leáll a levegőkeringetés, a légzsilipet nem lehet majd kinyitni, és ő a
Guvatkákkal beszorul ide, és mindannyian megfulladnak. Muszáj volt, hogy
kivigye őket innét, amíg még van idő, de nem is túl hamar, mert lehet még ott
kinn néhány kétségbeesett ember, és a kétségbeesés veszélyt jelent. Nem
akarta, hogy egy csomó dezintegrálódó dühöngő őrült térdre hulljon előtte,
belekapaszkodjon, és azt kiáltozza, hogy Gyógyíts meg minket! Gyógyíts meg
minket! Lehetséges, hogy a vírusra immúnis – persze feltéve, hogy Guvat nem
hazudott neki –, de a vírushordozók kétségbeeséssel párosuló dühére biztosan
nem.
Egyébként is, hogyan lenne képes ott állni és azt mondani: Semmi sem
menthet meg benneteket?


A félhomályban, nyirkosságban, Hóember csak tévelyeg egyik helyről a
másikra. Például itt az irodája. Számítógépe az asztalán, feléje fordítja üres
arcát, mint az elhagyott barátnő, akivel az ember véletlenül összefut egy
buliban. A számítógép mellett van néhány papírlap, ezek az utolsók, amikre
valaha is írt. Az utolsó gondolatok, amiket valaha is leírt. Kíváncsian emeli
fel a lapokat. Mi volt az, amiről az a Jimmy, aki ő valaha volt, azt gondolta,
megörökítésre érdemes: fontos kusza jelekkel írásba foglalni egy olyan világ
okulására, amely többé már nem létezik?
Annak, akit illet, írta Jimmy golyóstollal: a számítógépe addigra már nem
működött, de ő elszántan, fáradságos munkával, kézzel írt tovább. Akkor még
biztosan reménykedett egy kicsit, még biztosan azt gondolta, a helyzet
megfordítható, hogy egyszer csak megjelenik valaki a jövőben, a hatalom
embere; és akkor szavai majd jelentést nyernek. Ahogyan Guvat egyszer
mondta, Jimmy romantikus optimista volt.
Nincs sok időm, írta Jimmy.
Nem is rossz kezdés, gondolja Hóember.


Nincs sok időm, de megpróbálom papírra vetni, amit a nemrégiben lezajlott
rendkívüli események katasztrófa magyarázatának vélek. Átkutattam annak
az embernek a számítógépét, akit itt Guvat néven ismernek. Bekapcsolva
hagyta – úgy gondolom, szándékosan –, és így ki tudom jelenteni, hogy a
REGEV vírust itt, a Paradicsom-kupolában, a Guvat által személyesen
kiválasztott majd azután megsemmisített géntechnológusok készítették. A
vírust a GyönyörGyöngybe keverték bele. A vírusba késleltető faktort is
bevittek, hogy széles körben elterjeszthessék: az első adag vírus nem
aktiválódott mindaddig, amíg az összes megcélzott területen el nem
terjesztették a tablettát, ezért a járványok gyors, egymást átfedő hullámok
sorozataként törtek ki. A terv sikerében alapvető szerepet játszott az
időtényező. A társadalom működése teljesen megbomlott, így lehetetlenné
vált a vakcina kifejlesztése. Guvat saját maga a vírus létrehozásával
egyidejűleg egy vakcinát is kifejlesztett, de azt segítséggel elkövetett
öngyilkossága halála előtt megsemmisítette.
Habár a GyönyörGyöngy projekten dolgozó alkalmazottak közül többen is
hozzájárultak a REGEV létrehozásához, meggyőződésem, hogy Guvat
kivételével egyikük sem tudta, mi lesz a vírus hatása. Guvat indítékait illetően
csak spekulálni tudok. Talán…


Itt a kézírásnak vége szakad. Akármik voltak is Jimmy feltevései Guvat
motivációit illetően, azok nem kerültek feljegyzésre.
Hóember összegyűri a lapokat, ledobja a padlóra. Ezeknek a szavaknak az
lesz a sorsuk, hogy bogarak egyék meg őket. Megemlíthette volna, hogy
Guvat lecserélte a hűtőmágneseit. Sokat elárul egy emberről, hogy milyen
hűtőmágnesei vannak – persze Jimmy akkor még ebbe nem nagyon gondolt
bele.
 Maradvány
Március második péntekje volt – akkoriban egy naptárban még jelölte a
napokat, isten tudja, miért –, amikor Jimmy legelőször megmutatta magát a
Guvatkáknak. Nem vette le a ruháit, ott meghúzta a határt. A MegÚJ
ezerzsebes, khaki nyári munkaruháját viselte, valamint kedvenc műbőr
szandálját. A Guvatkák köréje gyűltek, és nyugodt csodálattal bámulták:
azelőtt még sohasem láttak textíliát. A gyerekek suttogtak és mutogattak.
– Te ki vagy? – kérdezte az egyik, akit Guvat Abraham Lincolnnak
nevezett el.
Magas, barna bőrű, vékonydongájú férfi. Nem akart udvariatlan lenni. Ha
közönséges embertől hallja ezt, akkor Jimmy nyersnek, agresszívnek
gondolja, de ezek az emberek nem körülményeskedtek: nem tanították meg
őket arra, hogy kell megkerülni a kérdéseket, hogyan álszenteskedjenek,
hízelegjenek. Világosan, keresetlenül beszéltek.
– Hóember a nevem – mondta Jimmy, aki az egészet jó előre átgondolta.
Nem akart többé Jimmy lenni, még Jim sem, Gólyatöcs meg főleg nem:
Gólyatöcsként való inkarnációja nem vált be. El kellett felednie a múltat – a
régmúltat, a közelmúltat, a múlt minden formáját. Muszáj volt a jelenben
léteznie, lelkiismeret-furdalás nélkül. Úgy, ahogyan a Guvatkák teszik. Talán
egy új név segít ebben.
– Honnan jössz, ó, Hóember?
– Onnan jöttem, ahol Gazella és Guvat van – mondta. – Guvat küldött. Ez
igaz is volt egy bizonyos értelemben. Egyszerű mondatszerkezetet használ,
mondanivalója pedig világos: tudja, hogyan kell csinálni, nézte Gazellát a
tükörablakon keresztül. És persze figyelt is rá.
– Hová ment Gazella?
– El kellett intéznie néhány dolgot – felelte Hóember. Csak ennyire volt
képes: már Gazella nevének kiejtésétől is elcsuklott a hangja.
– Miért küldött téged Guvat és Gazella hozzánk? – kérdezte a Madame
Curie nevű nő.
– Hogy egy új helyre vezesselek benneteket.
– De ez a mi helyünk. Elégedettek vagyunk itt, ahol vagyunk.
– Gazella és Guvat azt kívánja, hogy ennél jobb helyre menjetek – mondta
Hóember. – Ahol több az élelem.
Bólogattak, mosolyogtak. Gazella és Guvat mindig jót akar nekik. Ezt
mindig tudták. Úgy tűnt, ennyi elég nekik.
– Miért lóg így a bőröd? – kérdezte az egyik gyerek.
– Engem máshogyan készítettek, mint benneteket – felelte Hóember.
Kezdte érdekesnek találni a beszélgetést, mintha játék lenne. Ezek az
emberek olyanok, mint egy üres papírlap: azt ír rá, amit akar.
– Guvat engem kétféle bőrrel készített. Az egyik lejön.
Levette a nyári mellényét, hogy megmutassa nekik. Érdeklődve nézték a
mellén a szőrt.
– Az mi?
– Tollak. Kicsi tollak. Gazella adta nekem, ajándékba. Látjátok? Az
arcomon is nőnek tollak.
Hagyta, hogy a gyerekek megérintsék a borostát. Nemigen borotválkozott
az utóbbi időben, nem látta sok értelmét, úgyhogy serkent a szakálla.
– Igen, látjuk. De mi az a toll?
Ó, hát persze. Még nem láttak tollat. – Gazella némelyik gyermekén tollak
vannak – válaszolta. – Azokat madaraknak hívják. Odamegyünk, ahol vannak
madarak. Akkor majd megismeritek a tollakat.
Hóember elámult saját találékonyságán: kecsesen körbetáncolta az
igazságot, laza keze-lába. De szinte túl könnyű volt ez az egész: kérdés nélkül
fogadtak el mindent, amit mondott. Elképzelte, hogy így megy majd napokon,
heteken át – és már látta magát, amint üvölt az unalomtól. Itt is hagyhatom
őket, gondolta. Gondoskodjanak magukról. Semmi közöm hozzájuk.
De nem tudta megtenni, mert habár semmi köze nem volt hozzájuk, már
felelős volt értük. Ki másra támaszkodhattak volna?
És ha már itt tartunk, ő ki máshoz szólhatott volna?


Hóember előre megtervezte az utat: Guvat raktárában volt elég térkép.
Elviszi a Guvatkákat a tengerpartra, ahol még ő maga sem járt. Ez olyasmi
volt, amire várakozással lehetett tekinteni: legalább meglátja az óceánt. Sétál
majd a tengerparton, úgy, ahogy a felnőttektől hallotta fiatalkorában. Talán
még úszni is fog. Nem is lesz olyan rossz.
A Guvatkák lakhatnak majd a botanikus kerthez közeli parkban, amit zöld
szín és egy fa jele mutat a térképen. Ott otthon érzik majd magukat, és
biztosan lesz elegendő ehető levél is. Ami pedig őt magát illeti, biztosan lesz
ott hal. Összegyűjtött néhány szükséges dolgot – nem túl sokat, nem túl
nehezet, neki kell majd az egészet cipelnie –, és feltöltötte a sugárpisztolyát.
Az indulás előtti este beszédet tartott. Ő megy majd két férfival elöl azon az
úton, ami új, jobb lakóhelyükre viszi őket. Kiválasztotta a két legmagasabbat.
Mögöttük jönnek majd a nők és gyerekek, mindkét oldalukon egy-egy férfi. A
többi férfi pedig hátul jön. Azért kell így tenniük, mert Guvat azt mondta, ez a
megfelelő módszer. (A legjobb, ha nem beszél a lehetséges veszélyekről: túl
sokat kellene akkor magyaráznia.) Ha a Guvatkák bármit meglátnak, ami
mozog – akárhogyan néz is ki –, azonnal szólniuk kell neki. Látnak majd
olyasmit, ami rejtélyes lesz a számukra, de attól nem kell megijedniük. Ha
idejében szólnak neki, azoknak a valamiknek nem lesz idejük, hogy bántsák
őket.
– Miért bántanának bennünket? – kérdezte Soujourner Truth.
– Véletlenül – felelte Hóember. – Mint ahogyan a föld is bánt, ha ráesel.
– De a föld nem akar bennünket bántani.
– Gazella mondta nekünk, hogy a föld a barátunk.
– Az növeszti az élelmünket.
– Igen – válaszolta Hóember. – De Guvat keményre csinálta a földet.
Különben nem tudnánk rajta gyalogolni.
Eltartott egy percig, amíg átgondolták. Aztán a fejek bólogatni kezdtek.
Hóember agykerekei lázasan forogtak; elkápráztatta, milyen logikátlan dolgot
mondott. De úgy tűnt, a kívánt hatást elérte.


A hajnali fényben beütötte az ajtó biztonsági kódját – ez volt az utolsó
alkalom –, kinyitotta a kupolát, és kivezette a Guvatkákat a Paradicsomból.
Észrevették Guvat maradványait a padlón, de mivel sohasem látták Guvatot
életében, elhitték Hóembernek, amikor azt mondta, hogy ez csak valami
jelentéktelen dolog – valamiféle héj, hüvely. Óriási sokk lett volna nekik, ha
teremtőjüket ilyen állapotban látják.
Ami pedig Gazellát illeti, ő arccal lefelé feküdt és selyembe volt burkolva.
Nem ismerhették fel.
A kupolát körülvevő fák lombozata buja zöld volt, minden érintetlennek
tűnt, de amikor elérték magát a MegÚJ Kampuszt, minden halálról és
pusztulásról tanúskodott. Felborult golfautók, elázott papírlapok, rajtűk
olvashatatlanná vált betűk, kibelezett számítógépek. Törmelék,
ruhafoszlányok, lerágott húsú hullák.
– Kérlek, ó, Hóember, az micsoda?
Hulla, miért, mégis mit gondolsz? – Része a káosznak – válaszolja
Hóember. – Guvat és Gazella eltakarítják előletek a káoszt – mert szeretnek
benneteket de még nem teljesen sikerült befejezniük.
Úgy tűnt, ez a válasz kielégíti őket.
– A káosznak nagyon rossz szaga van – mondta az egyik idősebb gyerek.
– Igen – felelte Hóember, valami olyasmi kíséretében, amit mosolynak
szánt. – A káosznak mindig rossz a szaga.
Öt háztömbnyire a Kampusz főkapujától egy férfi tántorgott eléjük az egyik
mellékutcából. A betegség utolsó előtti stádiumában volt: homloka vért
izzadt.
– Vigyetek magatokkal! – kiáltotta.
Szavait alig lehetett hallani. A hang egy állaté volt, egy felbőszült állat
hangja.
– Maradj ott, ahol vagy – kiáltott rá Hóember.
A Guvatkák csodálkoztak, bámultak, de – úgy tűnt – nem voltak megijedve.
A férfi közelebb jött, megbotlott, elesett. Hóember lelőtte. Aggódott a
fertőzésveszély miatt – elkaphatják ezt a Guvatkák, vagy annyira más a
genetikai anyaguk, hogy immúnisak rá? Guvat biztosan immúnissá tette őket.
Vagy mégsem?
Amikor elérték a külső falat, egy nővel találkoztak. A kapubástyából
tántorodott elő hirtelen, sírt, és egy gyereket szorongatott.
– Segítsetek rajtam! – könyörgött. – Ne hagyjatok itt!
Hóember őt is lelőtte.
A Guvatkák mindkét incidens esetén ámulattal néztek: nem kapcsolták
össze a Hóember kis botja által keltett zajt azzal, hogy a két ember
összecsuklott.
 – Mi az a dolog, ami elesett, ó, Hóember? Férfi vagy nő? Rajta is két bőr
van, mint rajtad.
– Semmi. Csak egy rossz álom, amit Guvat álmodik.
Az álmokat értették, azokat ismerték: ők maguk is álmodtak. Guvat
képtelen volt eltüntetni az álmokat. Az álmodás mélyen belénk van kódolva,
mondta. Az éneklést sem tudta eltüntetni. Az éneklés mélyen belénk van
kódolva. Az éneklés szorosan összefonódott az álmodással.
– Miért álmodik Guvat ilyen rosszat?
– Azért, hogy nektek ne kelljen – válaszolta Hóember.
– Szomorú, hogy miattunk szenved.
– Nagyon sajnáljuk. Hálásak vagyunk neki.
– Hamarosan vége lesz a rossz álomnak?
– Igen – válaszolta Hóember. – Nagyon hamar.
A második esetet épphogy csak sikerült megúszni, a nő olyan volt, mint egy
veszett kutya. Hóembernek remegett a keze. Szüksége volt egy italra.
– Vége lesz az álomnak, ha Guvat felébred?
– Igen. Akkor, amikor felébred.
– Reméljük, hogy nagyon hamar fel fog ébredni.


És így együtt átvágtak Senki Földjén, időnként megálltak legelni vagy
leveleket, virágokat szedni. A nők és gyerekek kéz a kézben mentek,
néhányan énekeltek, kristályhangon, ami olyan volt, mintha páfránylevelek
csavarodnának ki. Azután átkígyóztak a plebsztelep utcáin, mint valami bizarr
felvonulás vagy vallási fanatikusokból álló körmenet. A délutáni viharok
idejére menedékbe vonultak; ez könnyű volt, mert az ajtók és ablakok
funkciójukat vesztették. Aztán a felfrissült levegőben folytatták a gyaloglást.
Néhány útjukba kerülő épület még mindig füstölgött. Sok kérdés volt, sok
magyaráznivaló. Mi az a füst? Guvat csinálta. Miért fekszik ott az a szem
nélküli gyerek? Guvat akarta így. És így tovább.
Hóember menet közben találta ki a válaszokat. Tudta, milyen valószerűtlen
gondviselő is ő. Hogy megnyugtassa őket, próbált tekintélyesnek,
megbízhatónak, bölcsnek, kedvesnek tűnni. Az egész élete során gyakorolt
fondorlatosság most a segítségére volt.
Végül elérték a park szélét. Hóembernek két másik dezintegrálódó embert
is le kellett lőnie. Jót tett velük, úgyhogy emiatt nem érezte magát rosszul.
Más dolgok miatt rosszabbul érezte magát.


Késő este végre megérkeztek a tengerpartra. A falevelek susogtak, a víz
lágyan hullámzott, a lenyugvó nap vöröses rózsaszínben tükröződött a víz
felszínén. A homok fehér volt, a part menti toronyházak pedig telis-tele
madárral.
– Olyan gyönyörű itt.
– Nézzétek csak! Azok tollak?
– Mi a neve ennek a helynek?
– Otthon – felelte Hóember.
 14

Bálvány
Hóember kirámolja a raktárai, elteszi, amit el tud vinni – a maradék
szárított élelmet és a konzerveket, zseblámpát, elemeket, térképeket, gyufát,
gyertyát, lőszert, szigetelőszalagot, két palack vizet, fájdalomcsillapítót,
antibiotikumos krémet, néhány napálló inget, egy svájci bicskát. És persze a
sugárpisztolyt. Felmarkolja a botját, és elindul a légzsilipen át; kerüli Guvat
tekintetét, Guvat vigyorát, és persze Gazellát is a pillangós selyemleplében.
Ó, Jimmy. Ez nem én vagyok.


Kezdődik a hajnali madárdal. A hajnalt megelőző fény halványszürke, a
levegő párás; a pókhálókon harmatcseppek. Ha Hóember most gyerek lenne,
ez az ősi, mágikus látvány frissnek, újnak tűnne. De most már tudja, hogy ez
csak illúzió: ha felkel a nap, az egész el fog tűnni. A parkból még egyszer
visszanéz, utoljára megnézi a Paradicsomot, ami elszabadult léggömbként
emelkedik a lombkorona fölött.
Van térképe a Kampuszról: áttanulmányozta, előre megtervezte az
útvonalát. Hosszában vág át a golfpályán, és esemény nélkül átjut rajta. A
csomag és a fegyver egyre nehezebb, megáll inni. A nap már fenn van, a
keselyűk a termikeiken szállnak felfelé; észrevették őt, látták, hogy sántít,
most már figyelni fogják.
Átjut a lakóövezeten, majd egy iskola udvarán. Le kell lőnie egy gömböcöt,
mielőtt eléri a külső falat: csak bámult, de Hóember biztos benne, hogy
felderítő volt, és értesítette volna a többieket. Az oldalsó kapunál megáll. Van
itt egy őrtorony, onnét pedig ki lehet jutni a sáncra; szeretne felmászni és
körülnézni, megnézni a füstöt, amit látott. De a kapubástya ajtaja zárva,
úgyhogy elhagyja a Kampuszt.
A sáncárok üres.
Átvág Senki Földjén, az idegeket próbára tevő szakaszon: a szeme sarkából
mindenfelé úgy látja, hogy kis szőrös állatok surrannak, a dudvacsomók meg
mintha minduntalan alakot változtatnának. Végre a plebsztelepen van;
keresztülmegy a szűk utcákon, figyel, nehogy lesből megtámadják, de semmi
sem vadászik rá. Csak a keselyűk köröznek fölötte, várják, mikor válik
élelemmé.
Tizenegy körül felmászik egy fára, elrejtőzik a lombok árnyékában.
Megeszik egy doboz SzójaHamm virslit, és kiissza az első palack vizet.
Amint abbahagyja a gyaloglást, a lába felhívja magára a figyelmet: lüktető
fájdalom, forró és feszítő érzés, mintha túl kicsi cipőbe gyömöszölte volna be.
Antibiotikumos kenőccsel bekeni a sebet, de nem nagyon reménykedik: a
mikrobák, amik megfertőzték, már kétségtelenül rezisztenssé váltak, és ott
fortyognak a sebben, elkásásítják a húsát.
A horizontot fürkészi arboreális kilátópontjából, de nem lát semmi
olyasmit, ami füstnek tűnne. Arboreális, micsoda remek szó. Arboreális
őseink, Guvat szokta mondani. A fán gubbasztottak, és egyszerűen felülről
leszarták az ellenségeiket. Az összes repülő, rakéta és bomba egyszerűen csak
ennek a primitív ösztönnek a továbbfejlesztése.
Mi van, ha meghalok ezen a fán?, gondolja. Megérdemlem? Miért? Ki fog
valaha is megtalálni? És akkor mi van, ha megtalálnak? Ó, nézd csak, még
egy halott. Nem nagy ügy. Tizenkettő egy tucat. Igen, de ez egy fán van. És
akkor mi van?
– Én nem csak egy halott vagyok a sok közül – mondja ki hangosan.
Persze hogy nem! Mindannyian különlegesek vagyunk! És minden egyes
halott személy a saját egyedi módján halott! Most pedig ki szeretné elmondani
a saját szavaival, hogy milyen halottnak lenni? Jimmy, úgy látom, te nagyon
szeretnél beszélni, miért nem kezded te?
Ó, micsoda kínszenvedés. Ez lenne a purgatórium? És ha ez az, akkor miért
hasonlít annyira az általános iskola első osztályára?
Néhány órányi álmatlan forgolódás után továbbindul, a délutáni vihart egy
plebsztelepi lakóház romjaiban vészeli át. Nincs benne senki, se élő, se halott.
A vihar elmúltával továbbindul, bicebóca, kicsit felgyorsít, először déli, majd
keleti irányban halad, a part felé.


Megkönnyebbül, amikor eléri Hóember Halösvényét. Ahelyett, hogy balra
fordulna, a fája felé, a falu felé sántikál. Fáradt, aludni akar, de először meg
kell nyugtatnia a Guvatkákat – meg kell mutatnia, hogy biztonságban
visszaért, elmagyarázni, miért volt olyan sokáig távol, és át kell adnia Guvat
üzenetét.
 Azzal kapcsolatban ki kell találnia valami hazugságot. Hogyan nézett ki
Guvat? Nem láttam, egy bokorban volt. Égő bokorban, miért is ne? A legjobb,
ha egyáltalán nem mond semmit Guvat arcvonásairól. De Guvat utasításokat
adott: mostantól két halat kell kapnom hetente – nem, jobb, ha hármat mond
–, valamint gyökereket és bogyókat. Esetleg hozzátehetné még a hínárt is.
Fogják tudni, melyik ehető. És rákot is – nem tarisznyarákot, másikakat.
Tizenkettőt kér egyszerre, párolva. Ez biztosan nem nagy kérés.
Miután beszélt a Guvatkákkal, helyére teszi az élelmet, amit hozott, eszik,
aztán szundít egyet a jól megszokott fáján. Miután felfrissül, az agya is
jobban működik majd, és képes lesz kigondolni, mihez is kezdjen.
Mihez kezdjen mivel kapcsolatban? Ez túl nehéz kérdés. Tegyük fel, hogy
vannak a közelben emberek, olyanok, mint ő – füstcsináló emberek: akkor
kicsit javítania kell a kinézetén a velük való találkozáshoz. Meg kell
mosakodnia – most az egyszer megkockáztathatja a fürdőtavacska használatát
–, aztán felveszi az egyik napálló inget, amit magával hozott, talán a bicskán
levő kisollóval még a szakállát is lenyírhatná.
A francba, elfelejtett zsebtükröt hozni. Seggfej!


Ahogy közeledik a faluhoz, különös hangot hall – furcsa dúdolást, magas és
mély hangokat, férfiakét és nőkét –, két hangból álló dallamot. Nem éneklés
ez, inkább kántálás. Aztán konngg, egy sorozat ping, és egy bumm. Mit
csinálnak? Akármi is ez, most először csinálják.
Itt a demarkációs vonal, a bűzlő, ámde láthatatlan vegyi fal, amit a férfiak
naponta megújítanak a vizeletükkel. Átlépi, óvatosan halad előre, kiles egy
bokor mögül. Ott vannak. Gyors létszámellenőrzés – a legtöbb gyerek
megvan, a felnőttek is, ötöt leszámítva – bizonyára van egy párzó kvintett
valahol a bozótosban. Félkörben ülnek egy groteszk figura, egy madárijesztő-
szerű bábu körül. Teljes figyelmüket a bábura irányítják: először nem is
veszik észre Hóembert, amikor kilép a bokor mögül és előresántikál.
Óóó, dúdolják a nők.
Emm, intonálják a férfiak.
Áment mondanának? Az lehetetlen! Lehetetlen, azok után, hogy Guvat
mennyi óvintézkedést foganatosított, hogy ezek az emberek érintetlenek
maradjanak, minden ilyesféle szennyeződéstől mentesek. Hóembertől
biztosan nem hallhatták ezt a szót. Ez lehetetlen.
 Konngg. Ping-ping-ping-ping. Bumm. Óóó-emm.
Most már látja az ütősegyüttest. Egy dísztárcsa és egy fémrúd a
hangszereik – onnét ered a kongás –, valamint faágról lógó üres üvegek sora,
amin merőkanállal játszanak. A bumm egy olajoshordótól származik, amit egy
húsklopfolónak látszó tárggyal ütnek. Honnan szerezték ezeket? Biztosan a
tengerpartról. Úgy érzi, mintha saját kis óvodás ütőscsapatát látná, csak éppen
nagy, zöld szemű gyerekekkel.
És mi az a valami? A szobor, madárijesztő vagy mi a csuda? Feje van, és
rongyokból teste. Valamiféle arca is van – egyik szeme kavics, a másik fekete
színű, kupaknak látszik. Az állához régi, rojtos felmosófejet applikáltak.
Most meglátták Hóembert. Felugrálnak, odarohannak, hogy üdvözöljék,
körbeállják. Mindegyikük boldogan mosolyog, a gyerekek fel-le ugrálnak,
nevetgélnek; némelyik nő izgatottan tapsol. Eddig még sohasem mutattak
ekkora lelkesedést semmi iránt.
– Hóember! Hóember! – Gyengéden megérintik ujjaik hegyével. – Ismét
velünk vagy!
– Tudtuk, ha hívunk, meghallod, és visszajössz.
Nem Ámen-t mondtak tehát. Hanem Hóember-t.
– Képet csináltunk rólad, hogy segítsen a hangunkat feléd küldeni.
Óvakodj a művészetektől, szokta Guvat mondani. Amint művészetbe
kezdenek, bajban vagyunk. Guvat szemében mindenféle szimbolikus
gondolkodás a bukás biztos jele. A következő az lesz, hogy bálványokat
találnak ki, aztán temetéseket, tárgyakat temetnek el a holtakkal, majd
kigondolják a túlvilágot, a bűnt, a lineáris B írást és a királyokat, aztán a
rabszolgaságot és a háborút. Hóember nagyon szeretné megkérdezni, kinek az
ötlete volt, hogy kupakból és felmosórongyból létrehozzák az ő, Hóember
egészen tűrhető hasonmását. De ezzel még várnia kell.
– Nézzétek! Hóemberen virágok vannak! (Ezt a gyerekek mondják, akik
észrevették új, virágos szarongját.)
– Rajtunk is lehetnek virágok?
– Nehéz volt az utazás az égbe?
– Virágok, virágok!
– Milyen üzenetet küldött nekünk Guvat?
– Miért gondoljátok, hogy az égben voltam? – Hóember olyan semleges
hangon kérdi ezt, ahogyan csak tudja. Átpörgeti a legendafájlokat a fejében.
Említette nekik valaha is az eget? Mondott valami mesét Guvat eredetéről?
Igen, most már emlékszik. Guvatot felruházta a mennydörgés és villámlás
attribútumaival, úgyhogy logikusan feltételezik, hogy Guvat visszament a
felhők közé.
– Tudjuk, hogy Guvat az égben lakik. És láttuk a forgószelet – arra ment,
amerre te.
– Guvat küldte érted – hogy segítsen felemelkedni a talajról.
– Most, hogy már jártál az égben, majdnem olyan vagy, mint Guvat.
A legjobb, ha nem mond nekik ellent, de abban a hitben sem hagyhatja
őket, hogy repülni tud: előbb vagy utóbb elvárnák tőle, hogy demonstrálja.
– A forgószél azért volt, hogy Guvat jöhessen le az égből – mondja. – Azért
csinálta a szelet, hogy őt fújja le felülről. Nem akart ott fenn maradni, mert túl
forrón sütött a nap. Úgyhogy nem az égben találkoztam vele.
– Hol van most?
– A kupolában – mondja Hóember, az igazsághoz meglehetősen hűen. –
Ott, ahonnét jöttünk. A Paradicsomban.
– Menjünk oda és nézzük meg – mondja az egyik idősebb gyermek. –
Tudjuk, hogy kell odamenni, emlékezünk az útra.
– Nem láthatjátok – mondja Hóember, egy kicsit túl élesen. – Nem
ismernétek fel. Növénnyé változtatta magát.
Na, ez meg most honnét jött? Nagyon fáradt, kezd bődületes marhaságokat
beszélni.
– Miért változtatta magát Guvat élelemmé? – kérdi Abraham Lincoln.
– Nem olyan növény, amit megehettek – feleli Hóember. – Inkább olyan,
mint egy fa.
Értetlen tekintetek. – De Guvat beszél hozzád. Hogyan tud beszélni, ha fa?
Ezt nehéz lesz kimagyarázni. Hibát ejtett a narratívában. Az az érzése,
mintha elvesztette volna az egyensúlyát egy lépcsősor tetején.
Fogódzó után kapkod. – Olyan fa, aminek szája van – mondja.
– A fáknak nincsen szájuk – mondja az egyik gyerek.
– De nézzétek – szól az egyik nő; Madame Curie, Sacajawea? – Hóember
lába megsérült. – A nők mindig megérzik, ha kellemetlenül érzi magát, és úgy
próbálnak rajta segíteni, hogy témát váltanak. – Segítenünk kell rajta.
– Hozzunk neki egy halat. Szeretnél most egy halat, Hóember? Megkérjük
Gazellát, adjon nekünk egy halat, amelyik meghal érted.
– Az jó lenne – mondja megkönnyebbülve.
– Gazella azt akarja, hogy jól legyél.
Rövid idő múltán Hóember a földön fekszik, és dorombolnak fölötte. A
fájdalom csökken, de minden igyekezetük ellenére sem apad le teljesen a
duzzanat.
– Biztosan nagyon mélyen van a baj.
– Még több dorombolásra van szükség.
– Később megint megpróbáljuk.
Hozzák a halat, meg van sütve, levelekbe csomagolva, és örömmel nézik,
ahogy eszi. Nincs nagy étvágya a láz miatt, de nagyon igyekszik, mert nem
akarja megrémíteni őket.
A gyerekek már szedik is szét a hasonmását, alkotóelemeire redukálják, és
majd visszaviszik a tengerpartra. Gazella tanította őket erre, mondják a nők
Hóembernek: miután használtak valamit, azt vissza kell vinniük oda, ahonnét
hozták. Hóember hasonmása megtette, amit tennie kellett: most, hogy az igazi
Hóember ismét közöttük van, nincs értelme a másiknak, a kevésbé jónak.
Hóember furcsállja, amint hajdanvolt szakálla, hajdanvolt feje lépésről
lépésre távolodik tőle a gyerekek kezében. Olyan, mintha őt magát szednék
darabokra és szórnák szét.
 Szentbeszéd
– Hozzád hasonlók jártak erre – mondja Abraham Lincoln, miután
Hóember próbált annyit megenni a halból, amennyit csak tudott. Hátát egy
fatörzsnek támasztja, lába kicsit bizsereg, mintha elzsibbadt volna; álmosnak
érzi magát.
Mintha áramütés érte volna. – Hozzám hasonlók?
– Nekik is két bőrük volt, mint neked – válaszolja Napóleon. – Az egyiknek
tollak voltak az arcán, mint neked.
– És volt egy másik is, akinek szintén voltak tollai, de nem túl hosszúak.
– Azt gondoltuk, Guvat küldte őket. Mint téged.
– Az egyik nő volt.
– Őt biztosan Gazella küldte.
– Kék szaga volt.
– De nem láttuk a kék színt a másik bőre miatt.
– De nagyon erős kék szaga volt. A férfiak elkezdtek neki énekelni.
– Virágot akartunk neki adni, és jeleztünk neki a péniszünkkel, de nem
örült neki.
– A kétbőrös férfiak sem örültek. Dühösnek tűntek.
– Feléjük indultunk, hogy üdvözöljük őket, de elfutottak.
Hóember el tudja képzelni. A látvány, ahogyan ezek a halálosan nyugodt,
izmos férfiak szokatlan zenéjüket énekelve nagy csapatban közelednek, zöld
szemük ragyog, kék péniszük ritmusra hullámzik, mindkét kezük
előrenyújtva, mintha egy zombifilm statisztái lennének, valóban rémisztő
lehetett.
Hóember szíve most nagyon gyorsan ver, vagy az izgalomtól, vagy a
félelemtől, vagy a kettő elegyétől. – Volt náluk valami?
– Az egyiknél volt egy olyan zajos bot, mint amilyen a tiéd. – Hóember
sugárpisztolyát most nem láthatják: bizonyára még az előzőre emlékeznek,
arra, ami akkor volt nála, amikor a Paradicsomból kivonultak. – De nem
csináltak vele semmi zajt. – A Guvatkák nagyon közönyösen beszélnek
minderről, nem fogják fel a jelentőségét. Mintha csak nyulakról
diskurálnának.
– Mikor jártak erre?
– Ó, talán tegnap.
Nincs értelme faggatni őket semmiféle múltbéli eseményről: ők nem
számolják a napokat.
– Merre mentek?
– Arra, a part mentén. Miért szaladtak el előlünk, ó, Hóember?
– Talán meghallották Guvatot – mondja Sacajawea. – Talán ő hívta őket.
Nekik is volt olyan fényes dolog a karjukon, mint neked. Amivel Guvatot
lehet hallani.
– Majd megkérdem tőlük – mondja Hóember. – Odamegyek, és beszélek
velük. Holnap. Most elmegyek aludni. – Nagy nehezen felemelkedik, a
fájdalomtól eltorzul az arca. Még mindig nem nagyon terhelheti azt a lábát.
– Mi is jövünk – mondja néhány férfi.
– Nem – mondja Hóember. – Nem hiszem, hogy az túl jó ötlet lenne.
– De még nem vagy elég jól – mondja Josephine császárné. – Még
dorombolásra van szükséged. – Úgy tűnik, aggódik: kis ránc jelent meg a két
szeme között. Szokatlan ezt az arckifejezést látni egy ilyen tökéletes,
ránctalan arcon.
Hóember aláveti magát a kezelésnek, és egy új doromboló csapat – három
férfi és egy nő ez alkalommal, bizonyára úgy vélik, hogy erős gyógyszerre
van szüksége – hajol a lába fölé. Próbálja érezni saját magában a
válaszrezgést, azon tűnődve – nem először –, hogy vajon ez a módszer csak
rajtuk működik-e. Azok, akik nem dorombolnak, figyelemmel követik a
műveletet; néhányan halk hangon beszélgetnek, és körülbelül fél óra elteltével
friss csapat veszi át a munkát.
Nem tudja magát úgy átadni a hangnak, ahogyan kellene, mert már a jövőn
morfondíroz, nem tehet róla. Nem tud másra gondolni, félig lehunyt szemhéja
mögött lehetőségek villannak fel és ütköznek egymással. Talán minden
rendben lesz, talán ez a három idegen jó érzésű, épelméjű, jó szándékú; talán
képes lesz a Guvatkákat a megfelelő fényben feltüntetni előttük. De az is
könnyen lehet, hogy az új jövevények bizarrnak vagy vadnak, vagy nem
emberinek és veszélyesnek találják majd őket.
Régi történelmi képek villódznak a fejében, a Vér és Rózsák oldalsávja:
Dzsingisz kán koponyapiramisa, a dachaui cipők és szemüvegek, égő
hullákkal teli ruandai templomok, a keresztes lovagok vérfürdője
Jeruzsálemben. Az aravak indiánok virágfüzérekkel és gyümölcsökkel
köszöntik Kolumbuszt, derűsen mosolyognak, majd nem sokkal később
lemészárolják őket, vagy ott ülnek megkötözve az ágy mellett, amelyen
asszonyukat megerőszakolják.
De miért kell mindig a legrosszabbra gondolni? Lehet, hogy ezek az
emberek megijedtek, talán elmentek valahová máshová. Az is lehet, hogy
betegek és haldokolnak.
Vagy nem.


Mielőtt felderítőútra indul, mielőtt belevág abba, ami – most már látja –
misszió, valamiféle beszédet kellene mondania a Guvatkáknak. Egyfajta
prédikációt. Lefektetni néhány parancsolatot, Guvat nekik szánt búcsúszavait.
De nekik nincs szükségük parancsolatokra, a bibliai tiltásokat meg sem
értenék, mert már minden eleve beléjük van kódolva. Nincs értelme azt
mondani nekik, hogy ne hazudjanak, ne lopjanak, ne paráználkodjanak, ne
sóvárogjanak az után, ami a másé. Nem értenék ezeket a fogalmakat.
Azért valamit mondania kell nekik. Néhány szót, amire emlékezhetnek.
Vagy ami még jobb, gyakorlati tanácsokat. Meg kellene mondania, hogy még
az is előfordulhat, hogy nem jön vissza. Meg kellene mondania, hogy a
kétbőrű és tollas idegenek nem Guvatkák. Meg kellene mondania, hogy a
zajos botot el kellene venni tőlük és bedobni a tengerbe. Meg kellene
mondania, ha bármelyik ember erőszakossá válik – Ó, Hóember, mi az, hogy
erőszakos? –, vagy ha megpróbálják megerőszakolni a nőket (Az mit jelent?),
vagy molesztálják a gyerekeket (Micsoda?), vagy ha másokat arra akarnak
kényszeríteni, hogy nekik dolgozzanak…
Reménytelen, teljesen reménytelen. Mi az a munka? A munka az, amikor
épít az ember valamit – Mi az, hogy építeni? –, vagy termeszt valamit – Mi
az, hogy termeszt? vagy azért, mert megvernek és megölnek, ha nem teszed
meg, vagy azért, mert pénzt adnak, ha megteszed.
Mi az a pénz?
Nem, semmi ilyesmit nem mondhat. Guvat vigyáz rátok, ezt mondja majd.
Gazella szeret benneteket.
Aztán lehunyja a szemét, és érzi, hogy valaki lágyan felemeli, magával
viszi, aztán valaki más emeli fel, és viszi, és magához szorítja.
 15

Lábnyom
Hóember még pirkadat előtt felébred. Mozdulatlanul fekszik, hallgatja a
bejövő dagályt, ssí-ssú, ssí-ssú – a szívdobogás üteme. Nagyon szeretné azt
hinni, hogy még alszik.
Rózsaszínű, halálos ragyogás világítja be a keleti láthatár szürkés
ködpáráját. Különös, hogy ez a szín még mindig milyen lágynak tűnik.
Elragadtatással nézi: nincs erre más szó. Elragadtatás. Szíve összeszorul,
mintha csak egy nagy ragadozó madár elvitte volna. Mindazok után, ami
történt, hogyan lehet a világ még mindig ennyire gyönyörű? Mert az. A part
menti toronyházakból jövő madárrikoltozás nem hasonlít semmi emberire.
Vesz néhány mély lélegzetet, megnézi, vannak-e állatok a földön: lemászik
a fáról, először a jó lábával lép a talajra. Belenéz a sapkájába, kipöcköl belőle
egy hangyát. Élőnek mondhatunk-e egyetlen hangyát, a szó valódi
értelmében, vagy a hangya életének csak a hangyabollyal való relációban van
értelme? Guvat egyik régi fejtörője volt ez.
Lebiceg a víz széléig, megmossa a lábát, érzi, ahogy csípi a só: biztosan
kelés lett rajta, ami éjjel kifakadt, mert óriásinak érzi most a sebet. Legyek
zümmögnek körülötte, várnak az esélyre, hogy rászállhassanak.
Visszasántikál a fák vonaláig, leveszi a virágos lepedőt, felakasztja egy
faágra: nem akarja, hogy korlátozza a mozgásban. Nem vesz fel semmit, csak
a baseballsapkát, hogy a nap ne süssön a szemébe. A napszemüveget sem
viszi: elég korán van még, nincs rá szükség. Minden apró mozzanatot észre
kell majd vennie.
Levizeli a szöcskéket, nosztalgiával nézi, ahogy elugranak. Ez a rutin már a
múltja részévé vált, mint amikor a vonatablakból látjuk a szerelmünket, amint
búcsút int, és térben, időben oly gyorsan, kérlelhetetlenül eltávolodik tőlünk.
Odamegy a rejtekhelyhez, kinyitja, iszik egy kis vizet. A lába irtózatosan
fáj, a seb környéke megint piros, a bokája feldagadt: akármi van is a sebben,
az legyőzte a paradicsombeli koktélt és a Guvatkák kezelését is. Bekeni
antibiotikumos kenőccsel, ami annyit ér, mint halottnak a csók. Szerencsére
van aszpirinje, az majd enyhíti a fájdalmat. Bevesz négyet, megeszik egy fél
Energiaszeletet. Aztán kiveszi a sugárpisztolyát, ellenőrzi a tárat.
 Nem áll készen erre. Nincs jól. Fél.
Az is egy opció, hogy nem megy sehová, kivárja, mi történik.
Ó, édesem. Te vagy az egyetlen reményem.


Észak felé indul a tengerparton, a botjára támaszkodik, a fák árnyékában
marad, amennyire csak lehet. Az ég egyre világosabb, sietnie kell. Már látja is
a felfelé szállongó vékony füstoszlopot. Egy óra vagy még több is eltelik
még, amíg odaér. Azok az emberek nem ismerik őt; a Guvatkákat igen, de őt
nem, úgyhogy nem számítanak arra, hogy jön. Ez a legjobb esélye.
Fától fáig biceg, rejtélyes, fehér, kósza zaj. Keresi a saját fajtáját.


A homokban emberi lábnyomot lát. Aztán még egyet. A szélük nem éles,
mert itt száraz a homok, de biztos, hogy azok. És itt meg egy egész csapás, a
tengerig vezet. Különböző méretű lábnyomok. Ahol nedvessé válik a homok,
jobban látszanak. Mit csináltak ezek az emberek? Úsztak? Horgásztak?
Mosakodtak?
Cipőt viseltek vagy szandált. Itt vették le, itt vették fel ismét. A jó lábát a
nedves homokba nyomja, a legnagyobb lábnyom mellé: egyfajta aláírásként.
Amint felemeli a lábát, a nyom azonnal megtelik vízzel.
Már érzi a füstöt, hallja a hangokat is. Lopakodik, mintha üres házon
menne át, amelyben még lehetnek emberek. Mi történik akkor, ha meglátják?
Egy szőrös, meztelen őrült sugárpisztollyal, aki csak egy baseballsapkát visel.
Mit tesznek majd? Sikítanak és elszaladnak? Megtámadják? Örömmel és
emberbaráti szeretettel kitárják feléje a karjukat?
Kikukucskál a levelek között: csak hárman vannak, ülnek a tűz körül.
Nekik is van sugárpisztolyuk, az is SzeKúros, de most a földön hever.
Soványak, elgyötörtnek tűnnek. Két férfi, az egyik barna, a másik fehér, a nő
bőre teaszínű. A férfiak piszkos, nyári khakiruhában vannak, a nő pedig
valami egyenruha – őr vagy ápolónő – foszlányaiban. Valamikor csinos
lehetett, mielőtt ennyire lefogyott: most vézna, haja száraz, úgy áll, mint a
seprű. Mind a három betegnek tűnik.
Sütnek valamit – valami húst. Görmenyt? Igen, ott a farka, arrébb, a földön.
Úgy lőhették. Szegény állat.
 Hóember nagyon rég nem érezte sülő hús szagát. Ezért lábad könnybe a
szeme?
Reszket. Biztosan megint lázas.


Most mi legyen? Kössön egy lepedődarabot egy bot végére, lengesse,
mintha fehér zászló lenne? Békével jöttem. De nincs nála a lepedője.
Vagy: Rengeteg kincset tudok nektek mutatni. De nem, semmivel sem tud
kereskedni, és ők sem. Csak saját magukkal. Figyelnének rá, meghallgatnák a
meséjét, ő meg az övékét. Ők legalább megértenének valamit abból, amin
keresztülment.
Vagy: Húzzatok el a területemről, mielőtt szétlőlek benneteket, mint valami
régi westernfilmben. Fel a kezekkel. Lépjetek hátra! Dobd el a pisztolyt! De
azzal még nem lenne vége. Hárman vannak, ő meg egyedül. Azt tennék, amit
ő tenne a helyükben: elmennének, de a közelben ólálkodnának, kémkednének.
Meglepnék a sötétben, fejbe vernék egy kővel. Nem tudná, mikor jönnek
majd.
Most végezhetne velük, még mielőtt meglátják. Amíg még van hozzá ereje.
Amíg még lábra tud állni. Lába mint folyékony tűzzel teli cipő. De ezek az
emberek semmi rosszat sem tettek, legalábbis őellene nem. Hidegvérrel
megölje őket? Képes rá? És ha nekikezd, de mégsem képes rá, akkor közülük
az egyik végezni fog vele. Magától értetődik.
– Mit akarsz, mit tegyek? – súgja a levegőbe.
Nem könnyű a választás.
Ó, Jimmy, olyan vicces szoktál lenni.
Ne okozz csalódást.
Megszokásból megnézi az óráját: számlapja semmit sem mond.
Nulla óra, gondolja Hóember. Ideje indulni.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönetem fejezem ki az Írók Társaságának (Anglia), Virginia Woolf
irodalmi hagyatéka képviselőinek, amiért engedélyezték, hogy idézhessek A
világítótoronyból; Anne Carsonnek, hogy idézhettem a The Beauty of the
Husband-ből; és a John Calder Publicationnek, valamint a Grove Atlanticnak,
hogy nyolc szót idézhettem Samuel Beckett Mercier és Camier című
művéből. A többi idézetek listája, amiket használtam vagy parafrazáltam a
hűtőmágneseken ebben a könyvben, az oryxandcrake.com-on megtalálható. A
„Winter Wonderland”, amire a 9. részben utalok, Felix Bernard és Richard B.
Smith műve, a szerzői jog a Warner Bros. – nél van.
Az, Amanda Payne” nevet nagylelkűen használni engedte tulajdonosa, A
Kínzások Áldozatainak Kezelésére Létrehozott Orvosi Alapítvány (Nagy-
Britannia) javára rendezett aukció nyertese. Alex, a papagáj dr. Irene
Pepperberg állati intelligenciával kapcsolatos kutatómunkájának résztvevője,
és sok könyv, dokumentumfilm és weblap főszereplője volt. Szintén köszönet
jár Tuco papagájnak, aki Saron Doobenennel és Brian Brett-tel él, valamint
Ricki papagájnak, aki Ruth Atwooddal és Ralph Siferddel él.
Sok folyóirat, újság, valamint nem szépirodalmi tudományos író
akaratlanul is mély háttértanulmányt szolgáltatott az évek hosszú során. Ezek
teljes listája megtalálható az oryxandcrake.com-on. Szintén köszönetét
mondok dr. Dave Mossopnak és Grace Mossopnak, valamint Norman és
Barbara Barichellónak Whitehorse-ban (Yukon, Kanada); Max Davidsonnak
és csapatának az ausztráliai Arnheimland Safarisnál; testvéremnek, dr. Harold
Atwood neurofiziológusnak (köszönet a meg nem született egér
szexhormonjainak tanulmányáért és egyéb érdekes információkért); Lic.
Gilberto Silva és Lic. Orlando Garrido elhivatott kubai biológusoknak;
Matthew Swannek és csapatának az Adventure Canadánál, melynek egyik
északi-sarki útja során íródott a könyv egy része; a fiúknak a laborban, 1939
és 1945 között; valamint a Cassowary House-nál (Queensland, Ausztrália)
dolgozó Philip és Sue Gregorynak; a szerző a Cassowary House erkélyéről
látta meg 2002 márciusában a ritka pirosnyakú guvatot.
Hálámat fejezem ki éles eszű korai olvasóimnak, Sarah Coopernek,
Matthew Poulikakisnak, Jess Atwood Gibsonnak, Ron Bernsteinnek, Maya
Mavjeenek, Louise Dennysnek, Steve Rubinnak, Arnulf Conradinak és
Rosalie Abellának; ügynökeimnek, Phoebe Larmore-nak, Vivienne
Schusternek és Diana Mackay-nek; szerkesztőimnek, Ellen Seligmannek
(McClelland & Stewart, Kanada), Nan Talese-nek (Doubleday, USA) és Liz
Caldernek (Bloomsbury, Nagy-Britannia); valamint rettenthetetlen
olvasószerkesztőmnek, Heather Sangsternek. Csakúgy, mint fáradhatatlanul
dolgozó asszisztensemnek, Jennifer Ostinak, valamint Surya
Bhattacharyának, aki az újságcikk-kivágásokat tartalmazó ominózus Barna
Doboz őrzője. Szintén hálás vagyok Arthur Gelgootnak, Michael Bradley-nek
és Pat Williamsnek; valamint Eileen Allennek, Melinda Dabaaynek és Rose
Tornatónak. És végül, Graeme Gibsonnek, aki több mint harmincöt éve a
társam, elkötelezett természetbúvár, a Pelee-szigeti Madárverseny (Ontario,
Kanada) lelkes résztvevője, s megérti az író megszállottságát.
 JEGYZETEK

[1] Idézet Sámuel Taylor Coleridge „The Rime of the Ancient Mariner” című költeményéből Szabó
Lőrinc fordításában.
[2] Idézet A rakparton című 1954-es Elia Kazan-filmből.

[3] Szász Károly fordítása.

[4] Robert Burns: „My Love is Like a Red Rose” („Szerelmem, mint piros rózsa”; Lévay József
fordítása).
[5] „Shine on, Harvest Moon” - népszerű dal az 1900-as évek elejéről, valószínűleg Nora Bayes és Jack
Norworth szerzeménye.
TARTALOM
1
Mangó
Uszadék
Hang
2
Máglya
SzerVezet Farm
Ebéd
3
Delelők
Felhőszakadás
4
Görmeny
Kalapács
Guvat
Agyfagy
PiCicák
5
Pirítós
Hal
Palack
6
Gazella
Madárdal
Rózsák
Dzsessz Koboldországban
7
Karcsúsító
Dorombolás
Kék
8
JajdeFinom
Hepicsésze
Alkalmazott retorika
Asperger Egyetem
Kutyafarkasok
Képzeletbeli forgatókönyv
Kihalósdi
9
Túra
RegenerEszenc
Tornádó
10
Elkeselyűsítés
MegÚJ
Garázs
Kapaszkodó nélkül
11
Gömböcök
Rádió
Sánc
12
Plebsztelep
GyönyörGyöngy
GyagyásÁdám
Paradicsom
Guvat szerelmes
Pizzáért
Légzsilip
13
Kupola
Firkálmány
Maradvány
14
Bálvány
Szentbeszéd
15
Lábnyom
Köszönetnyilvánítás
JEGYZETEK